NNCL1252-4C7v1.0

Malcolm Lowry

Vulkán alatt

Európa Könyvkiadó 1973

Fordította és az utószót írta

Göncz Árpád

Malcolm Lowry: Under the Volcano

Vintage Books, Random House, Inc., New York

Copyright, 1947 by Malcolm Lowry

Feleségemnek, Margerie-nek

Sok van, mi csodálatos,

De az embernél nincs semmi csodálatosabb.

ő az, ki a szürke

Tengereken átkel,

A téli viharban

örvénylő habokon,

S Gálát, a magasztos istennőt,

Zaklatja a meg-megújulót

Évről évre az imbolygó ekevassal,

Fölszántva lovával a földet.

Szárnyas madarak kőnnyüszívü

Népére, az erdő vadjaira

Készíti a hurkot,

A sósvizű tengerben lakozó

Halakat hálóval fogja meg

A férfi, ki ésszel él.

Szolgáivá tette okos leleménnyel

A hegyek meg a rétek állatait,

A lobogóhajú paripának és a bikának

Nyakába vetette igáját.

És a beszédet és a széllel Versenyző gondolatot meg a törvényt Tanulja, a városrendezőt, Lakhatatlan szirteken Tűző nap forró sugarát s a fagyot

Kikerülni ügyes, mindenben ügyes, Ha akármi jön, ám a haláltól . Nem tud menekülni, De gyógyírt a nehéz nyavalyákra kigondol.

SZOPHOKLÉSZ: Antigoné1

Dicsőítettem az eb meg a varangy életét, igenbizony, boldog lettem volna, ha az eb vagy ló életét élem, mert tudtam, hogy nincs lelkűk, mint nekem, hogy megszakadna a Pokol vagy Bűn örök súlya alatt. S bár láttam ezt, éreztem, s keservesen megsínylettem, bánatom csak nőtt, mert nem vettem észre, hogy igaz lelkemböl kívánnám a megváltásomat.

JOHN BUNYAN: Bőséges Kegyelem a Bűnösök Bűnösének

Ki holtig küzdve J"áradóz, az megváltást remélhet.

GOETHE: Faust I.2

1 Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása.

2 Kálnoky László fordítása.

A köztársaságot két hegylánc szeli át többé-kevésbé észak-déli irányban, s zár körbe számos völgyet és fennsíkot. E völgyek fölött, amelyeken két tűzhányó uralkodik, mintegy kétezer méter magasságban fekszik Quauhnahuac. A Ráktérítőtől jóval délebbre van, hogy pontosak legyünk, épp a tizenkilencedik szélességi körön, majdnem egy vonalban nyugat felé a csendes-óceáni Revillagigedo-szigetekkel, vagy még sokkal nyugatabbra Hawaii legdélibb csücskével, kelet felé pedig a yucatani Tzucox kikötőjével, az atlanti parton, Brit Honduras határán, vagy még sokkal keletebbre az indiai Juggernaut városával, a Bengáli-öbölben.

A hegyre épült város falai magasak, utcái és sikátorai tekervényesek, hepehupásak, útjai kanyargósak. A városba észak felől bevezető pompás, amerikai mintájú autóút keskeny utcákba vész, és kecskecsapásban folytatódik. Quauhnahuacnak tizennyolc temploma és ötvenhét kocsmája van. Ezenkívül egy golfpályával, sok fényes szállodával, s nem kevesebb, mint négyszáz, közületi vagy magán-úszómedencével dicsekedhet, ezeket mind a hegyekből szakadatlanul alázúduló víz táplálja.

A Hotel Casino de la Selva egy valamivel magasabb hegyen áll, közvetlenül a város határán, közel a vasútállomáshoz. Az országúttói távol épült, kertek és teraszok övezik, s ezekről tágas kilátás nyílik mindenfelé. Palotaszerű épület, a sivár pompa levegője lengi körül. Mert már nem kaszinó többé. Az ember még egy pohár italra

sem vethet kockát. Leégett kártyások szellemei kísértik. A pompás versenyuszodában mintha már senki nem úszna. A trambulinok gyászosan üresek. A pelotapályák kihaltak, benőtte őket a fű. Teniszpályát is csak a szezonban tffrtanak rendben kettőt.

1939 novemberében, halottak napján, napnyugta táján két, fehér flanellbe öltözött férfi ült a kaszinó főteraszán és ánizspálinkát ivott. Tenisszel kezdték, aztán biliárdoztak, ütőjük, vízhatlan huzatban, présbe csavarozva -- a doktoré háromszögű volt, a másiké négyszögű •- a mellvéden hevert előttük. Ahogy a temető felől kanyargó körmenet a szálloda háta mögött a domboldalon közelebb ért, megütötte a két férfi fülét a panaszos énekszó; megfordultak, hogy a siratókat szemügyre vegyék, de azok csak valamivel később váltak láthatóvá, mikor gyertyáik szomorú fénye már a távoli kukoricaszár-kötegek közt imbolygott. Dr. Arturo Diaz Vigil odatolta az Anis dél Monós palackot M. de Laruelle-nek, az meg figyelmesen előrehajolt.

Kissé jobbra alattuk, a roppant vörös ég alatt, melynek vére megannyi szétszórt, lidércesen csillogó, elhagyatott úszómedencébe folyt el, békésen, bájosán terült el a város. Innét, ahol ültek, legalábbis békésnek tetszett. Csak ha az ember feszülten figyelt, mint most M. Laruelle, tudta kivenni a távoli, zűrzavaros hangot -- más volt, mégis beleolvadt a siratok halk, föl-fölcsapó, el-elhalkuló énekszavából, egyenletes lábdobogásából összeálló zsongásba --, az egész álló nap tartó fiesta vad kurjongatását, durrogtatását.

M. Laruelle kitöltött magának még egy ánizst. Azért ivott ánizst, mert az abszintre emlékeztette. Arca már sötétvörös volt, keze kissé reszketett az üvegen, amelynek címkéjéről rikító ördög hadonászott feléje vasvillával.

-- ... Szerettem volna rábeszélni a szerencsétlent, menjen el kúrára... déalcoholisé -- mondta dr. Vigil. -- Nyelve megbotlott a francia szón, és angolul folytatta. -- De én is olyan beteg voltam aznap, a bál után, hogy az való-

10

ságos gyötrelem. Ez baj; nekünk, orvosoknak, apostolokként kéne viselkednünk. Emlékszel, aznap is teniszeztünk. Nos, miután megnéztem, hogy a Konzul nincs-e a kertjében, leszalajtottam hozzá egy gyereket, megüzentem, hogy nagyon örvendenék, ha pár percre fölkeresne, s ha nincs módjában, írja meg, ha ugyan az ital még meg nem ölte. M. Laruelle elmosolyodott.

-- De nem voltak odahaza -- folytatta a másik --, és, igen, azt hiszem, téged is megkérdeztelek, hogy nem jártál-e náluk.

-- Épp nálam volt, mikor fölhívtál, Arturo.

-- Ó, tudom, de olyan iszonyatosan, olyan perfectamente berúgtunk előző este, hogy azt hittem, a Konzul is épp olyan beteg, mint én. -- Dr. Vigil megrázta a fejét. Beteg, nemcsak a teste, hanem az a szerve is, amit valaha léleknek hívtak. Szegény barátod, az élete szakadatlan tragédia volt, arra ment rá mindene.

M. Laruelle kiitta a poharát. Fölállt és odament a mellvédhez ; fél kezével az egyik, fél kezével a másik teniszütőre támaszkodva le-, majd körülnézett: a kihalt, fűvel benőtt falú pelotapályákra, az elhagyott teniszpályákra, a szállodához vezető fasor kellős közepén a szökőkútra, ahova egy kaktuszfarmer épp a lovát vezette inni. Két fiatal amerikai, egy fiú meg egy lány, elkésett pingpongpartit kezdett lenn, a melléképület verandáján. Úgy rémlett, ami egy éve ugyanezen a napon történt, máris valami más korszak eseménye. Az ember azt hitte volna, a jelen borzalmai fölisszák, mint egy csöpp vizet. De nem. Bár a tragédia már-már valószerűtlenné és értelmetlenné vált, mintha az embernek mégis szabad lett volna visszaemlékeznie arra az időre, mikor az egyéni létnek volt némi értéke, s nem csak sajtóhiba volt egy kommünikében. M. Laruelle rágyújtott. Bal kéz felől, északkeleten, a völgyön és a Sierra Madre Oriental lépcsőzetes előhegyein túl a két tűzhányó, a Popocatepetl és az Ixtaccihuatl magaslott tisztán és fenségesen a lenyugvó nap fényében.

11

Közelebb, talán tíz mérföldnyire, a völgygerinc szintjénél alacsonyabban, egy falut látott, Tomalínt, az őserdő mögött bújt meg, onnét meg tiltott tűz halványkék füstszalagja szállt, valaki faszenet égethetett. Előtte, az amerikai autóút túlsó oldalán, szántók húzódtak és gyümölcsösök, köztük egy kanyargós folyó, és az alcapancingói kocsiút. Az erdő fölé, a folyó meg a kocsiút közt, amely ott tűnt el szem elől, ahol egy Doré-álmodta Paradicsom bíbordombjai lejtettek a semmibe, a börtön őrtornya nyúlt ki. A város fölött föl-fölvillantak, ki-kialudtak Quauhnahuac egyetlen, dombra épült, s föltűnően kimagasló mozijának fényei. -- No se puede vivir sin amar1 mondta M. Laruelle -- .. .ahogy az az estúpido2 írta a házam falára.

-- Ugyan, amigo,3 vesd ki a telkedből -- mondta a háta mögött dr. Vigil.

-- De, hombre,4 Yvonne visszajött. Ez az, amit én sose fogok megérteni. Visszajött, ehhez az emberhez! -- M. Laruelle visszament az asztalhoz, kitöltött magának egy pohár tehuacani ásványvizet és lehajtotta.

-- Salud y pesetas -- mondta.

-- Y tiempo pára gastarlas5 -- viszonozta barátja elgondolkozva.

M. Laruelle a nyugszékben fekvő, ásító, jóképű, szemérmetlenül jóképű doktort figyelte, sötét és egykedvű mexikói arcát, nyájas, mélybarna szemét, mely egyben ártatlan is, mint azoké a szomorkás szép oaxaquena gyerekeké, akiket az ember Tehuantepecben lát (az ám az eszményi hely, ott az asszonyok dolgoznak, a férfiak meg álló nap a folyóban áztatják magukat), karcsú kis kezét, finom csuklóját, amelyen szinte megdöbbentő a durva fekete szőrt látni.

1 Nem lehet szerelem nélkül élni. ! Ostoba.

3 Barátom.

4 Ember.

5 Jó egészséget és gazdagságot. -- És időt, hogy élvezni is tudjuk.

12

-- Már réges-rég kivetettem a lelkemből, Arturo mondta angolul, s két ideges, kifinomult ujjával, amelyen, tudta, túlzottan sok a gyűrű, elvette szájától a cigarettát. -- Amit sokkal... -- M. Laruelle látta, hogy a cigaretta kialudt, s egy újabb pohár ánizst töltött.

-- Con permiso.6 -- Dr. Vigil égő öngyújtót varázsolt elő a zsebéből, olyan gyorsan, mintha már a zsebében meggyújtotta volna, mintha a lángot önmagából húzta volna elő, a mozdulat és a láng fellobbanása egyetlen mozzanat volt; odatartotta az öngyújtót M. Laruellenek. -- Te sose jártál még a gyászolók templomában? kérdezte váratlanul. -- Ott van azoknak a Nagyasszonya, akiknek senkijük sincs.

M. Laruelle megrázta a fejét.

-- Oda senki se jár. Csak az, akinek senkije sincsen mondta elgondolkozva a doktor. Zsebre vágta az öngyújtót, s a csuklóját egy elegáns mozdulattal kifordítva megnézte a karóráját. -- Allons-nous-en -- tette hozzá -, vamonos7 -- álmosan fölnevetett, s bólogató feje mintha lehúzta volna a testét, egészen, míg a feje a két keze közt nem nyugodott. Aztán fölkelt, odament a mellvédnél álló M. Laruelle-hez, s többször, mélyen, beszívta a levegőt: -- Ó, hisz ez az én kedves órám, a napnyugta, ilyenkor minden férfi dalol, minden kutya búgat...

M. Laruelle fölnevetett. Miközben beszélgettek, az égbolt dél felől vihart ígérőén elsötétült; a siratok elhagyták a domboldalt. Magasan fenn álmos keselyűk húztak a hátszélben.

-- Tehát fél kilenc. Éppenséggel elmehetnék moziba egy órára.

-- Bueno. Akkor látlak este, tudod, hol. Ne felejtsd el, én még mindig nem hiszem, hogy holnap elmégy. -- Kezét nyújtotta, s M. Laruelle keményen, szeretettel meg-

n Ha megengeded.

7 Menjünk (francia), menjünk.

13

szorította. -- Próbálj eljönni ma este, s ha nem, tudd, hogy a hogyléted mindig érdekel.

-- Hasta la vista.8

-- Hasta la vista.

... így egyedül, az autóút mellett, ahol, most négy esztendeje, annak a hosszú, bolond, gyönyörű Los Angelestől idáig vezető útnak az utolsó mérföldjén ő vezetett, M. Laruelle maga is nehezen hitte el, hogy valóban elmegy. Majd úgy tetszett, egyszerre minden mást elnyom a holnap gondolata. Álldogált, nem tudta eldönteni, merre induljon hazafelé, s közben elzötyögött előtte a lejtőn a túlzsúfolt kis tomalín-zócalói busz, a barranca9 felé, mielőtt fölkapaszkodnék Quauhnahuacba. Ma este utált volna ugyanarra menni. Átvágott az úton, és elindult az állomás felé. Bár holnap nem vonattal utazik, ahogy a talpfákat gyerekesen kihagyogatva óvatosan lépkedett a keskeny vágányú vasút két sínje közt, megint súlyosan megfeküdte a küszöbönálló elválás érzése. A lenyugvó nap fénye odaát, a füves töltésen fölszikrázott az olajtartályokon. A peron aludt. A vágányok üresek, a szemaforok fenn. Szinte semmi jele, hogy valaha is érkezett ide vonat, még kevésbé, hogy kifutott innen:

QUAUHNAHTJAC

Márpedig nem egészen egy éve e hely feledhetetlen búcsú színhelye volt. Mikor Hugh, a Konzul féltestvére Yvonne-nal és magával a Konzullal eljött hozzá a Calle Nicaraguára látogatóba, első látásra nem nyerte meg tetszését, semmivel sem jobban, mint ő Hughét, ezt most már érezte. Hugh furcsa megjelenése -- bár őrá az Yvonnenal való találkozás olyan elsöprő hatással volt, hogy alig vette észre e furaságot, annyira nem, hogy később, Pariánban, jóformán rá se ismert -- mintha nem lett volna

" Viszontlátásra. » Szakadék.

14

más, csupán a Konzul szeretetteli, de kissé fanyarkás jellemzésének karikatúrája. Szóval ez az a gyermek, akiről évekkel ezelőtt már hallott valamit, emlékezett vissza halványan M. Laruelle. Fél órába se telt, és elejtette, mint felelőtlen, tolakodó és unalmas alakot, hivatásos szalonmarxistát, aki valójában hiú és öntelt, de mégis romantikus kifelé fordulást mímel. Ugyanakkor Hugh, akit a Konzul, különféle okokból, kifejezetten nem „készített elő" a M. Laruelle-lel való találkozásra, még válogatottabban unalmas alaknak nézte őt, koros esztétának, afféle megrögzött szoknyabolond agglegénynek, aki némileg kenetteljes, birtokba vevő hangon társalog a nőkkel. De három álmatlan éjszakával utóbb egy örökkévalóságot éltek át együtt; eggyé forrasztotta őket a megemészthetetlen katasztrófán érzett fájdalmuk és megrökönyödésük. M. Laruelle, azután, hogy eleget tett Hugh pariáni telefonhívásának, néhány óra alatt sok mindent megtudott Hughról: megismerte vágyait, félelmeit, bánatait, s azt is megtudta, hogy mit hazudik önmagának. Mikor Hugh elment, úgy érezte, mintha a fiát vesztette volna el. M. Laruelle teniszöltözékével mit sem törődve fölmászott a töltésre. Mégis igaza volt, mondta magában, mikor fölérve megállt, hogy lélegzethez jusson, igaza, mikor a Konzult „fölfedezték" (bár időközben az a groteszkül keserves helyzet állt elő, hogy Quauhnahuacban nem volt brit konzul, akihez folyamodni lehetett volna, épp amikor, alighanem most első ízben, sürgető szükség lett volna rá), igaza, mikor ragaszkodott hozzá, hogy Hugh vessen el minden konvencionális aggályt, s teljes egészében használja ki a „rendőrség" különös vonakodását, hogy őt ott tartsa -- már-már úgy rémlett, buzgalmát, hogy tőle megszabaduljon, épp mikor az lett volna ésszerű, hogy ott tartsa mint tanút egy, ma már, ilyen távolból, legalább bizonyos szempontból „bűncselekménynek" látszó ügyben, és abban a pillanatban, hogy alkalma nyílik rá, szálljon föl a hajóra, mely szinte gondviselésszerűen várt rá Veracruzban. M. Laruelle visszanézett az állomásra;

15

Hugh űrt hagyott maga után. Bizonyos értelemben az ő utolsó illúzióival oldott kereket. Mert Hugh, huszonkilenc évesen, még mindig arról álmodott, hogy megforgatja a világot (erre nincs más szó) a tetteivel -- mint ahogy a negyvenkét éves M. Laruelle se tett le minden reményéről, hogy megforgatja nagy filmjeivel, amelyeket a bizonytalan jövőben készült valahogy megcsinálni. De ma úgy látszott, mindez az álom képtelen és hiábavaló. Végül is csinált nagy filmeket, már amilyenek annak idején elmentek nagy filmnek. És tudtával mind ez ideig a legcsekélyebb mértékben sem forgatták meg a világot. Most mégis mintha némileg azonosult volna Hughval. Mint Hugh, ő is Veracruzba készül; s mint Hugh, ő se tudja, hajója partot ér-e valaha...

M. Laruelle útja félig megművelt, keskeny, füves ösvényekkel határolt földek közt vezetett; az ösvényeket munkából hazatérő kaktuszfarmerek taposták ki. Ez egyik legkedvesebb sétaútja volt, bár az esőzések óta nem járt erre. Vonzották a friss kaktuszlevelek; a föltámadt, neki-nekilendülő szélben zöld fákra, talán szomorúfüzekre hullott a lemenő nap fénye; sárga napfény-tó bukkant fel lenn, a takaros, cipóforma dombok közt. De volt ebben az estében valami baljós. Fekete felhők buktak fel délről. A nap olvadt üveget öntött a mezőkre. A tűzhányók rémítően festettek az ádáz napnyugtában. M. Laruelle az ütőjét lóbálta, s jól kilépett vastag talpú teniszcipőjében, amit már régen be kellett volna csomagolnia. Megint hatalmába kerítette a félelem, az az érzés, hogy ennyi év után, az utolsó napon is idegen itt. Négy, sőt majdnem öt éve már, hogy jöttmentnek érzi magát, mint valami idegen planétán. Nem mintha ez valamit is könnyített volna az elváláson, bár, ha Isten is úgy akarja, rövidesen viszontlátja Párizst. No mindegy. A háború miatt nemigen fájt a feje, azon felül, hogy rossznak tartotta. Vagy az egyik fél győz, vagy a másik. Az élet így is, úgy is nehéz lesz. Bár, ha a Szövetségesek veszítenek, ne-

16

hezebb. De az ember magán csatája így is, úgy is folyik tovább.

A táj szakadatlanul, döbbenetesen változott! A mező, emitt, teli kővel, amott halott fasor. Egy elhagyott eke, körvonala kirajzolódik az égre; két szarva a mennyekhez némán esedező két kar; más planéta, tűnődött el újra, idegen planéta, ahol, ha egy kicsit többet látsz belőle, túl a Trés Máriáson, egyszerre minden tájat megtalálsz, Cotswolds, Windermere, New Hampshire vidékét, az Eure-et-Loire rétjeit, Ceshire szürke dűnéit, sőt, a Szaharát is, planéta, ahol egy szempillantás alatt éghajlatot változtathatsz, és ha épp eszedbe jut, csak az úton kell átmenned, választhatsz három kultúra közt; de gyönyörű, tagadhatatlanul gyönyörű, végzetes, vagy éppen tisztulást hozó, ahogy épp adódik, gyönyörű, mint maga a földi Paradicsom.

Mégis, mit csinált ő ebben a földi Paradicsomban? Szerzett néhány barátot. Szert tett egy mexikói szeretőre, sokat veszekedett vele, néhány szép maja bálványra, ezeket azonban nem tudja kivinni az országból, és volt...

M. Laruelle azon töprengett, vajon megered-e az eső: ha ritkán is, megtörtént néha, hogy az évnek ebben a szakában megeredt, tavaly is esett, amikor nem lett volna szabad. És a viharfelhők délen. Úgy vélte, esőszagot érez, s eszébe villant, mennyire élvezné, ha csuromvizes lenne, ha bőrig ázna, de csak menne, menne ezen a vad tájon, miközben a testére tapadó fehér flanell egyre vizesebb, vizesebb, vizesebb lesz. Figyelte a felhőket; féktelen fekete lovak szöktek az égre. Förgeteg, ebben az évszakban! Olyan ez, mint a szerelem, gondolta, a későn jött szerelem. Csakhogy azt nem követi józan derű, mint amikor zivatar után az este illata, a fáradt napsütés és meleg visszatér a meglepett földre! M. Laruelle még jobban kilépett. De némítson el, vakítson, őrjítsen, öljön meg az ilyen szerelem, sorsodon e hasonlat mit sem változtat.

17

Tonnerre de dieu.. .1(1 A szomjadat nem oltja, ha megmondod, milyen a későn jött szerelem.

A város tőle most majdnem jobb kéz felé esett, és fölötte volt, mert M. Laruelle, mióta a Casino de la Selvából elindult, mind lejjebb, lejjebb ereszkedett. A mezőről, ahol épp járt, a hegyoldal erdeje fölött, és a sötét, várforma Cortez-palotán túl, Quauhnahuac főterén már látta a kivilágított, lassan forgó óriáskereket; úgy vélte, ki tudja venni a vidám gondolákból fölcsapó nevetést, s a daloló, elhalkuló, szélbe belevesző és teljesen elhaló hangok enyhe mámorát is. Egy csüggedt amerikai dallam -- a St. Louis Blues, vagy valami hasonló -- ért hozzá a mezőn át, s néha a lágy széllel egy-egy muzsikahullám, tarajukról szópermet foszlott, s az volt a benyomása, mind csak nyaldossa a külváros falait, tornyait, nem törik meg rajtuk, hanem nyögve szüremlik vissza a távolba. Egyszerre azon a fasoron találta magát, amely a serfőzdén át a tomalíni országútra vezet. Kiért az alcapancingói útra. Egy kocsi ment el mellette, félrefordított fejjel várt, míg elül a por, s arra gondolt, mikor Yvonne-nal és a Konzullal autón járta végig a mexikói tóvidéket, mely valamikor maga is egy roppant tűzhányó krátere volt, és megint látta a porba vesző látóhatárt, a kavargó porfelhőben elzúgó autóbuszokat, s a teherautók hátulján álldogáló, a zord halállal kacérkodó, a por ellen bekötött arcú fiúkat (volt ebben valami fenséges, a jövő valamiféle jelképének érezte, a jövőének, amelyre egy hős nép komolyan készül, hisz Mexikó-szerte mindenütt ott látta ezeket a dübörgő teherautókat, s rajtuk a fiatal építőket, álltak keményen, s szétvetett lábuk szárán csattogott a nadrág), a napfényben, a cipóhátú hegyen közeledő magányos porfelhőt, s a tóparton a zivatar verte szigetekre emlékeztető, porba burkolódzó dombokat. Mikor Cholulában csavarogtak (a városnak háromszázhat temploma és két borbélyüzlete van: a Toilet és a Hárem), s utóbb

10 Az istenfáját, (francia) 18

megmásztak a piramisromot, amelyről a Konzul makacsul állította, hogy eredetileg az volt a Bábel tornya, még ő is -- régi háza már tisztán látszott a barrancán túl, a lejtőn -- még ő is mintha vidám lett volna. Milyen bámulatraméltóan el tudta titkolni a gondolatai bábelét!

A porban két rongyos indián közeledett M. Laruellehez; vitatkoztak, de a nyáresti Sorborihe-on sétáló professzorok elmélyült figyelmével. Hangjuk, mocskos, kifinomult kezük minden mozdulata hihetetlenül udvarias volt és finom. Tartásukban azték hercegek méltósága, arcuk titokzatos szoborképmás a yucatecai romokról:

-- .. .perfectamente borracho...

-- ... completamente fantástico...

-- Sí, hombre, la vida impersonal...

-- Claro, hombre...

-- Positivamente!

-- Buenas noches.

-- Buenas noches.11

Belevesztek a szürkületbe. Az óriáskerék eltűnt szem elől: a népünnepély hangja, a muzsika, ahelyett, hogy közelebb került volna, egy időre teljesen elnémult. M. Laruelle elnézett nyugatra; régi idők kóbor lovagja, pajzs helyett teniszütőt, vándortarisznya helyett zseblámpát hord, olyan csatáról álmodik, amelyet túlélt a lélek, s most odakészül. Be akart fordulni jobbra, a másik fasorba, mely a mintagazdasághoz visz, ott legelteti a Casino de la Selva a lovait, s onnét tovább, egyenesen az ő utcájába, a Calle Nicaraguára. De egy hirtelen támadt ötlettől indíttatva balra fordult, arra az útra, amely a börtönhöz vezet. Homályos vágyat érzett, hogy ma, az utolsó estéjén, búcsút vegyen Miksa császár palotájának romjaitól.

Délről, a Csendes-óceán felől roppant, viharfekete arkangyal közeledett. És a felleg mégis valami sajátos, titokzatos békét sugárzott... Szenvedélye Yvonne iránt

11 .. .teljesen részeg. -- .. .az egész dolog elképesztő. -- Nézd, a személytelen élet. -- Hát persze. -- Úgy, ahogy mondod. -- Jó estét.

19

(hogy jó színésznő volt-e vagy sem, lényegtelen, jóllehet igazat beszélt, mikor azzal biztatta, hogy az ő bármelyik filmjében jónál is jobb lenne) megmagyarázhatatlan módon visszalopta a szívébe a pillanatot, mikor az álmos, csupa malomárok, zsilip és elhagyott szürke vízimalom (ilyenben lakott maga is) francia falucska, SaintPrés mezőin egyedül sétálva először pillantotta meg, mint az előtte évszázadokkal ugyanezeken a mezőkön baktató zarándokok, a chartres-i székesegyháznak a tarlót fölverő vadvirágok fölé lassan, csodásán és határtalan szépségében fölmagasodó, a napfényben lassan fölmagasodó két ikersisakját. Szerelme békét hozott, s ha rövid időre is, különösmód hasonlított a régi-régi Chartres bájához, varázsához, a város mellékutcáinak varázsához, amelyeket annyira megszeretett, a kávéházakéhoz, ahonnét kedvére bámulhatta az örökké szél ellen vitorlázó katedrálist, a régi varázshoz, amit még az sem törhetett meg, hogy akkoriban botrányosan úszott az adósságban. M. Laruelle jól kilépett a palota felé. Mint ahogy ezt a másik varázst se törte meg, tizenöt évvel később, itt, Quauhnahuacban, hogy bűntudatot érzett a Konzul sanyarú sorsa miatt! Ami azt illeti, töprengett el M. Laruelle, ami őt és a Konzult még Yvonne távozása után is összekötötte egy időre, az egyiküknél sem a bűntudat volt. Inkább talán a vágy az illuzórikus vigaszra, amely körülbelül ugyanolyan kéj volt, mint a fájós fogra ráharapni, és abból fakadt, hogy hallgatólag mindketten úgy viselkedtek, mintha Yvonne még itt volna köztük.

.. .0, de hisz ez így együtt bőven elég lett volna, hogy akár az egész világot odakívánják maguk meg Quauhnahuac közé! És mégsem kívánta egyikük sem. S most M. Laruelle úgy érezte, hogy kívülről nehezedik rá közös terhük, mintha valahogy az őt körülvevő bíbor hegyekre származott volna át, e titokzatos, megbúvó ezüstbányáikkal oly távoli, mégis oly közel levő, oly mozdulatlan hegyekre, hogy aztán kisugározzák magukból, mint különös, borús erőt, s így próbálják őt testileg is itt tartani,

20

lehúzni a teherrel, melyben sok minden sűrűsödik, de mindenekelőtt a bánat.

Átment egy mezőn, a lejtőn, a sövény tövébe; fakókék roncs Fordot vontattak oda; két elülső kereke alá egyegy téglát raktak, nehogy magától nekieredjen. Mire vársz itt, kérdezte volna szíve szerint, mert rokonának érezte, együtt érzett azzal a leszakadt, csapkodó, ősöreg motorházfedéllel. .. De drágám, miért mentem el, miért hagytál elmennem ? E szavak Yvonne későn érkezett levelezőlapján, amelyet a Konzul azon az utolsó reggelen -- ki tudná megmondani, pontosan mikor? -- oly rosszmájúan a vánkosa alá lopott, nem neki szóltak; mintha a Konzul mindent kiszámított volna, tudván, hogy M. Laruelle pontosan abban a pillanatban akad majd rá, mikor Hugh, kétségbeesésében, fölhívja Pariánból. Párián! Jobb kéz felől ott magasodott a börtön fala. Fenn az őrtoronyban, mely épp csak hogy kilátszott a fal fölött, két rendőr lesett távcsővel keletre és nyugatra. M. Laruelle átment a hídon a folyó fölött, aztán átvágott a nagy erdei tisztáson, amelyet szemmel láthatóan botanikus kertnek szántak. Délkelet felől madarak közeledtek, rajokban; csúf fekete, kicsi, mégis túlságosan hosszú testű madarak, egy kissé valami undok rovarra, ügyetlen hosszú farkukkal, hullámzó egyenetlen, kínos röptükkel egy kissé varjúra hasonlítottak. Szétzúzták a szürkület óráját, lázas szárnycsapásokkal tartottak hazafelé, mint minden este, hogy megüljenek a fresno-fákon a zócalón,12 mely késő éjszakáig zeng szakadatlan, fülhasogató és gépies rikoltozásuktól. A csúf és rendetlen sereg elhallgatott, tovabukdácsolt. Mire ő a palotához ért, leszállt a nap.

Hiába a benne élő amour propre,13 mégis megbánta, hogy idejött. A roskatag rózsaszín oszlopok a félhomályban mintha mind csak arra vártak volna, hogy ráomoljanak, a tó pedig, színén a zöld tajtékkal, leszakadt part-

12 Főtéren.

13 Hiúság, (francia)

21

lépcsőivel, amelyeket egyetlen rozsdás kampó tartott, arra, hogy összecsapjon az ő feje fölött. A rozzant, büdös, gyommal benőtt kápolna, a málló, buggyal öntözött falak, rajtuk a leselkedő skorpiók, a roncs koronapárkány, a szomorú gerendaív, az ürüléktől síkos kőpadozat -- ez a hely, ahol valamikor a szerelem kísértett, most lidércnyomásos álom. Laruelle pedig torkig volt a lidérces álmokkal. Franciaország még osztrák álöltözetben sem képes átköltözni Mexikóba, gondolta. Miksa ugyancsak megjárta a palotával is, a szerencsétlen flótás. Miért kellett azt a másik végzetes palotát, a triesztit, ahol Carlotta megőrült, és amelynek valamennyi lakója, Erzsébet császárnétól Ferdinánd főhercegig, erőszakos véget ért, szintén Miramarnak elnevezni? És mégis, mennyire szerethették ezt a földet ők ketten, magányos, bíbort viselő száműzöttek, végső soron emberek, talajukat vesztett szeretők -- Édenkertjüket, amely az orruk előtt, s még csak azt sem tudták, miért, börtönné változott, s bűzössé lett, mint egy serfőzde, s számukra végül nem maradt más, csak a tragédia fensége. Szellemek. Szellemek, akár a Casinóban, biztos, hogy itt is kísértenek. Egy szellem, mely még mindig azt hajtogatja: -- A sorsunk parancsa, hogy idejöjjünk, Carlotta. Nézd a fenséges hegyvidéket, a hegyeit, a völgyeit, hihetetlenül szép tűzhányóit. És gondold el, ez mind a miénk! Legyünk jók, építsünk, és tegyük magunkat méltóvá hozzá! -- Vagy két civakodó szellem: -- Nem, te magadat szeretted, te jobban szeretted a nyomorúságodat, mint engem. Te szándékosan tetted ezt velünk. -- Én ? -- Rólad mindig volt, aki gondoskodjék, téged mindig volt, aki szeressen, aki élősködjék rajtad, irányítson. Te mindenkire hallgattál, csak rám nem, aki igazán szerettelek. -- Nem, te vagy az egyetlen, akit valaha szerettem. -- Szerettél? Te mindig csak magadat szeretted. -- Nem, téged, mindig csak téged, hidd. el, nagyon kérlek; emlékezz csak, hányszor elterveztük, hogy eljövünk Mexikóba. Emlékszel?... -- Igen, igazad van. Szerencsém volt veled. Soha ilyen szerencsém nem lesz!

22

-- És váratlanul mindketten sírva fakadnak, szenvedélyesen, ott, álltó helyükben.

De a hang, amit M. Laruelle szinte hallott a palotában, a Konzulé volt s nem Miksáé; és mikor nagy sokára, az utca túlsó végén kibukkant a Calle Nicaraguára, akkor is az járt a fejében, hogyan botlott az összeolelkezett Konzulba és Yvonne-ba, nem solckal az után, hogy Mexikóba jöttek, s hogy akkor még mennyire másnak látta a palotát! M. Laruelle lassított a léptein. A szél elállt. Kigombolta angol tvid kabátját (Mexico Cityben vette, a High Life-ban, amit ott Icslifnek ejtenek), s meglazította fehérbabos kék sálját. Az este szokatlanul nyomott volt. És milyen néma. Sehol egy hang, egy kiáltás nem ütötte meg a fülét. Semmi, csak a léptei idétlen cuppogása... Egy lélek sem, sehol. M. Laruelle egy kicsit föl is hevült, tapadt rá a nadrág. Kezdett elhízni, máris pocakot eresztett Mexikóban, s ez megint csak olyasmi, amiért az ember elmegy katonának, bár ez sose fog belekerülni az újságokba. Ostobán meglóbálta a teniszütőjét, lecsapott vele, mintha adogatna, aztán visszaütötte a labdát; de az ütő nehéz volt, a présről megfeledkezett. Jobb kéz felől maga mögött hagyta a mintagazdaságot, az épületeket, a földeket, a gyorsan leszálló homályban már fekete dombokat. Most megint megpillantotta az óriáskereket, pontosan a domb tetején, némán lángolt odafönn, szinte közvetlenül előtte, majd megint eltakarták a fák. Az út, a szörnyű hepehupás út, meredeken lejtett. Közel járt már a barranca, a mély szakadék kis hídjához. A híd közepén megállt; cigarettájáról másikra gyújtott, kihajolt a korláton, és lenézett. Ahhoz sötét volt, hogy a fenékre lelátott volna; igen, ez maga a megmásíthatatlanság és a választóvonal! Quauhnahuac ebből a szempontból akár az idő, akármerre fordulsz, a sarkon ott vár a feneketlen mélység. Keselyűk tanyája, város-Moloch. Mikor Krisztust keresztre feszítették, mondja a tengeren jött szent legenda, a föld az országban mindenütt megnyílt, bár a két időpont egybeesése akkoriban aligha tűnt

23

föl bárkinek is! Ezen a hídon ajánlotta neki a Konzul, hogy Atlantiszról készítsen filmet. Igen, ugyanígy hajolt ki a korláton, s részegen, de ésszel és következetesen, egy kicsit bolondul, egy kicsit ingerülten -- ez is egyike volt az alkalmaknak, mikor a Konzul józanra itta magát -- a mélység szelleméről beszélt, a vihar, a „huracán" istenéről, mely „meggyőzően tanúsítja az Atlanti-óceán két partjának egykori közösülését". Bármit értett is ezen.

Nem ez volt az első eset, hogy a Konzul meg ő együtt néztek szakadék fenekére. Hisz ott volt réges-régen hogy is feledhetné el az ember ? -- az „Ördög Odúja": az a másik találkozás, mely valahogy homályosan kapcsolódik a későbbihez, Miksa császár palotájában... Vajon valóban olyan nagy csoda volt-e, hogy a Konzullal, régi angliai játszótársával -- iskolatársat nem mondhat --, akit már vagy huszonöt éve nem látott, épp itt akadt össze Quauhnahuacban, mikor már hat hete lakott vele egy utcában, s nem is tudott róla? Nem valószínű; valószínűbb, hogy ez is csak amolyan értelmetlen véletlen, amelyet az „istenek kedvenc tréfájának" nevezhetnénk. De milyen elevenen támadt föl benne megint az a régi, Angliában töltött, tengerparti vakáció!

... M. Laruelle, aki Moselle megyében, Languionban született, de aztán az apja, a gazdag és bogaras bélyeggyűjtő, Párizsba költözött, gyerekkorában többnyire Normandiában töltötte a vakációt, a szüleivel. Courseulles, Calvadosban, a Csatorna partján, nem volt valami fölkapott fürdőhely. Korántsem. Alig akadt ott más, mint néhány széljárta, viharvert penzió, pár mérföldnyi kihalt homokdűne és a hideg tenger. De mégis Courseulles-ben történt, 1911 fullasztó nyarán, hogy a híres angol költő, Abraham Taskerson ott nyaraló családja egy fura kis angol-indiai árvát, egy tizenöt év körüli, elmélázó, félénk, mégis furcsán önálló fiúcskát hozott magával, aki verseket írt, nyilván az öreg Taskerson (ő otthon maradt) biztatására, s néha elsírta magát, ha jelenlétében az „apa" vagy „anya" szót kiejtették. A vele körülbelül egykorú

24

Jacques különösmód vonzódott hozzá; s mert a Taskerson fiúk, a kis Geoffrey Firmin unokatestvérei -- volt belőlük vagy hat, nála javarészt idősebbek és láthatólag szívósabbak -- összetartottak, és a legénykét magára hagyták, ő sokat volt vele. Együtt baktattak végig a tengerparton két öreg „bunkóval" -- Angliából hozott vasalt golfütővel -- s néhány agyonhasznált guttapercha golflabdával, amit aztán az utolsó este diadalmasan beleütöttek a tengerbe. „Joffrey" lett a „Babszemjankó". Laruelle mére,14 akinek Geoffrey „a szép kis angol poéta" volt, szintén megszerette őt, Taskerson mere meg a francia fiúba szeretett bele; ennek eredményeként Jacques-ot meghívták, hogy töltse a szeptembert Angliában, Taskersonéknál, Geoffrey is ott lesz, egészen az iskolaév kezdetéig. Jacques édesapja, hisz amúgy is az volt a terve, hogy tizennyolc éves koráig angol iskolába küldi, beleegyezett. Ő különösképpen a Taskerson fiúk férfiasán egyenes tartását bámulta... így került M. Laruelle Leasowe-ba.

Ez a városka Courseulles afféle felnőttebb, civilizáltabb változata volt Anglia északnyugati partján. Taskersonék egy kényelmes házban éltek, hátsó kertje gyönyörű, dimbes-dombos golfpályával volt határos, a pálya meg lenyúlt egész a tengerig. Azaz majdnem a tengerig, hisz tulajdonképpen csak egy folyó hét mérföld széles torkolata volt; nyugat felé fehér hullámtarajok jelezték, hol kezdődik az igazi tenger. A folyó túlpartjáról odalátszottak a walesi hegyek, szikáran, feketén és felhősen, hogy hóborította csúcsaikkal Geoffet olykor Indiára emlékeztessék. Hét közben, mikor szabadon játszhattak, a pálya kihalt volt; rongyos virágú sárga szarumák rezgett a hullámzó sziksófű közt. A parton egy vízözön előtti erdő maradványai, csúf fekete csonkok látszottak, feljebb meg egy elhagyatott, köpcös régi világítótorony. Az öbölben volt egy sziget is, rajta, mint különös fekete virág, egy

14 Laruelle mama. (francia)

25

szélmalom; ide apálykor ki lehetett szamaragolni. A Liverpoolból kifelé tartó teherhajók füstje messzire elhúzódott a láthatár fölött. Érezte az ember a táj tágasságát és ürességét. Csak a hétvégén mutatkoztak a helynek némi hátrányai: bár a szezon már vége felé járt, s a szürke gyógyszállók a sétányok mentén mind kiürültek, a golfpálya naphosszat teli volt négyes partit játszó liverpooli tőzsdésekkel. Szombat reggeltől vasárnap estig szakadatlanul pattogott a tetőn az eltévedt golf labdák bombazápora. Ilyenkor jól esett Geoffreyvel kimenni a városba, mely teli volt csinos, nevetős lányokkal, végigsétálni a napsütötte szeles utcákon, vagy megnézni valami Pierrottréfát a parton. Vagy, ami még ennél is jobb, kivitorlázni a kölcsönzött, négyméteres yachton Geoffrey szakértő irányításával a tó-tengerre.

Mert Geoffrey meg ő -- akárcsak Courseulles-ben -- sokat volt kettesben. És Jacques most már kezdte megérteni, miért látta olyan keveset a Taskerson fiúkat odaát, Normandiában. A fiúk ugyanis példátlan, csodálatos gyaloglók voltak. Meg se kottyant nekik napi huszonöt-harminc mérföld. S ami még ennél is különösebb, tekintve hogy ki se nőttek még az iskolából, példátlan, csodálatos nagyivók is. Egy alig ötmérföldes sétájukon legalább ugyanennyi „kricsminél" megálltak, s mindben megitták a maguk egy-két pint méregerős sörét. Még a legkisebb is, pedig ő a tizenötöt sem töltötte be, lehajtott vagy hat pinttel egy este. S ha valaki kiadta, annál jobb. Annál több fért bele azután. Ezt a középkori tempót sem Jacques nem bírta, a gyönge gyomrával, bár némi bormennyiséghez hozzászokott már odahaza, sem Geoffrey, aki nem állta a sör ízét, s amellett e<*y szigorú metodista iskolába járt. De hát az egész család szerfölött ivós volt. Az öreg Taskerson, ez a nyájas, éles eszű embe-, elveszítette egyetlen fiát, aki némi írói hajlamot örökölt; minden este dolgozószobájában gubbasztott, nyitott ajtó mellett, macska az ölében, órák hosszat ivott, s az esti lap megrovóan, távolról zizegett a fiúk fülébe; azok szintén ittak, órák

26

hosszat, de ők az ebédlőben. Mrs. Taskerson odahaza más asszony volt, mert itt láthatólag nem érezte szükségét, hogy jó benyomást keltsen; ő a fiaival üldögélt, csinos arca kipirult, és bár félig megrovóan, de mindenki mást vígan az asztal alá ivott. Az igaz, a fiúk általában korábban kezdték... Nem mintha afféle utcán dülöngélő emberek lettek volna. Ez náluk becsület kérdése volt: minél részegebbek, annál józanabbnak kellett látszaniuk. Általában mesébe illő egyenesen, kidüllesztett mellel, előreszegezett szemmel jártak, akár egy-egy testőrgárdista őrségben, csak épp a nap vége felé lassan, nagyon-nagyon lassan, bár akkor is ugyanazzal a „férfiasán egyenes tartással", amit M. Laruelle édesapja annyira csodált. Még így is megesett nemegyszer, hogy reggel az egész társaságot az ebédlő padlóján lelték, alva. S ezt, szemmel láthatóan, egyikük sem bánta. A kamrában mindig hordószám állt a sör, az csapolta meg, aki akarta. Egészségesek és erősek lévén, a fiúk ettek, mint a farkas. Irdatlan mennyiségű sült báránybendőt vagy véres hurkát, meg zablisztben megforgatott, mindenféle apróhalat bevágtak, ez utóbbit, gyanította Jacques, legalább részben az ő kedvéért -- ez boudin,16 nem ismered, Jacques? --, miközben a Babszemjankó, akit olykor már csak „az a Firminként" emlegetett, szégyenlősen feszengett a helyén, előtte a pohár érintetlen világos, és óvatosan beszélgetésbe próbált elegyedni Mr. Taskersonnal.

Kezdetben nehéz volt megérteni, egyáltalán mi köze „annak a Firminnek" egy ilyen valószínűtlen családhoz, ízlése semmiben sem egyezett a Taskerson fiúkéval, és még csak egy iskolába sem jártak. S az ember mégis rögtön látta, hogy a rokonokat, mikor ideküldték, a legjobb szándék vezette. Geoffrey „könyvmoly" volt, s így „Abraham bácsi", aki „olyan istenes dolgokat irkái", „pontosan az az ember", aki Geoffrey segítségére lehet. Ami a fiúkat illeti, róluk nyilván éppoly keveset tudtak, mint

15 Véres hurka, (francia)

27

Jacques családja; az iskolában megnyernek minden nyelvi és atlétikai versenyt, szegény Geoffreynek „pontosan ilyen pompás, derűs fickókra" van szüksége, hogy levetkőzze szégyenlősségét, s ne örökké az apján meg Indián járjon az esze. Jacques szíve megesett szegény Babszemjankón. Az anyja már akkor meghalt, Kásmirban, mikor ő kicsi volt, az édesapja pedig, miután újra megnősült, egyszerűen, de botrányosan eltűnt. Egy lélek nem tudta, sem Kásmirban, sem másutt, hogy pontosan mi lett vele. Egy szép napon kisétált a Himalájába, és elpárolgott, otthagyta Geoffreyt, akkor még karon ülő csecsemő féltestvérét, Hught, s Geoffrey mostohaanyját Srinagarban. Majd, mintha ez mind nem volna elég, még Geoffrey mostohaanyja is meghalt, s a két gyerek magára maradt Indiában. Szegény Babszemjankó! Akármilyen fura gyerek, igazán úgy meghatja a legkisebb kedvesség is. Már attól is meghatódik, ha úgy szólítják, hogy „az a Firmin". S úgy ragaszkodik az öreg Taskersonhoz. M. Laruelle úgy érezte, az öreg Taskerson személyében az egész családhoz ragaszkodik, s kész lenne értük akár az életét is odaadni. Volt benne valami megnyerő gyámoltalanság, ami egyszersmind hűség is. Hisz végül a Taskerson fiúk, a maguk szörnyűségesen bárdolatlan angol módján, minden tőlük telhetőt elkövettek, hogy semmiből ki ne hagyják, és kimutassák iránta rokonszenvüket élete első Angliában töltött vakációján. Nem az ő hibájuk, hogy nem tud meginni hét pint sört tizennégy perc alatt. Vagy legyalogolni ötven mérföldet úgy. hogy ki ne dőljön. Részben miattuk volt itt Jacques, hogy Geoffreynek legyen társasága. És részben talán sikerült is elérniük, hogy Geoffrey legyőzze a félénkségét. Mert a Taskerson fiúktól a Babszemjankó, és vele együtt Jacques, legalább azt az egy angol művészetet elsajátította, hogyan kell „lányokat fölcsípni". Volt egy képtelen Pierrot-nótájuk, s azt lehetőleg Jacques franciás kiejtésével énekelték:

28

Kinn az UTCÁN bumsztihé-bumsztihá végestelen

VÉGIG,

Minden SAHKON bumsztihé-bumsztihá ott váhnak a

MÉDIK,

SZÍVDÖGLESZTŐ bumsztihé-bumsztihá nyakunkon a

SÁLUNK,

A legSZEBBHE bumsztihé-bumsztihá máh mi magunk

VÁHUNK.

Fütyühészünk mint a madáh, Míg az idő alkonyha jáh, Bum-bum-bumsztihé, bum-bum-bumsztihá, De hajnalig elnémít a Juj de heves, juj de csuda Sze-he-lem!

A szertartás rendje szerint ezután elkiáltották magukat, hogy „Szia!", és utánaeredtek a lánynak, ha az véletlenül hátrafordult, s így, szerintük, tanújelét adta, hogy sikerült fölkelteniük az érdeklődését. Ha igazán sikerült, s már estére járt az idő. akkor kisétáltak vele a golfpályára, amely, mint azt a Taskerson fiúk mondták, teli volt jó „búvóhelyekkel". Ilyenek főleg a nagyobb gödrökben vagy a dűnék között a vízmosásokban kerültek. A gödrök többnyire homokkal voltak teli, de nem járta őket a szél, és mélyek voltak: a legmélyebb köztük az Ördög Odúja. Az Ördög Odúja félelmes terepakadály volt, elég közel Taskersonék házához, a hosszan lejtő nyolcadik, pázsitos pályaszakasz közepén. Bizonyos értelemben ez védte a lyukat körülvevő pázsitgyűrűt, bár jó messze volt tőle, sokkal lejjebb és kissé bal kéz felé. E mélység olyan helyt ásított, hogy épp elnyelje egy Geoffrey-fajta. ösztönösen szépen és kecsesen játszó játékosnak a harmadik, s egy Jacques-féle pancser körülbelül tizenötödik ütését. Jacques meg Babszemjankó nemegyszer megállapították, hogy az Ördög Odúja az igazi, oda kell levinni a lányokat, bár vihették akárhová, tudták, sehol sem történik semmi. Általában ez az egész

29

„lányfelcsípés" nem volt valami komoly dolog. Később már Babszemjankó, aki enyhén szólván szűz volt, és Jacques, aki úgy tett, mintha nem lenne az, a sétányon külön-külön csípett fel egy-egy lányt, majd együtt elsétáltak a golfpályára, ott az egyik pár erre, a másik arra ment, aztán később találkoztak. A Taskerson családban, bármilyen furcsa, elég szigorú szabályok uralkodtak. M. Laruelle mind a mai napig nem tudta, hogy lehet, hogy nem állapodtak meg az Ördög Odúja dolgában. Neki igazán esze ágában sem volt leskelődni Geoffrey után. Egy iánnyal, egy roppant unalmas lánnyal történetesen épp a nyolcadik gyepes szakaszon vágott át a leasowi kocsiút relé, mikor mindketten megtorpantak az odúból jövő hangok hallatán. Majd a hold fényében bizarr jelenet bontakozott ki, és sem ő, sem a lány nem tudta a látványról a szemét elfordítani. Laruelle legszívesebben elszaladt volna, de egyikük sem lévén tisztában az Ördög Odújában történtek kényes következményeivel, képtelenek voltak a nevetésüket visszafojtani. Különös, de M. Laruelle nem emlékezett rá, hogy ki mit szólt, csak Geoffrey arcára emlékezett a holdfényben, s hogy a lány milyen nevetségesen ügyetlenül tápászkodott föl, s hogy ő is, Geoffrey is, milyen higgadtan viselkedett. Négyen, együtt, elmentek egy fura nevű fogadóba -- „Az más" volt a neve. Ez volt az első eset, hogy a Konzul a saját elhatározásából betért egy kocsmába; harsányan Johnny Walkert rendelt mindnyájuknak, de a pincér, miután a fogadóssal értekezett, nem volt hajlandó kiszolgálni, s mint kiskorúakat elküldte őket. Sajnos, barátságuk valahogy nem élte túl e két szomorú, bár kétségtelenül gondviselésszerű kis bukást. M. Laruelle édesapja időközben elejtette az ötletet, hogy őt angol iskolába küldje. A vakáció sivár szomorúságba és napéjegyenlőségi viharokba fulladt. Szomorúan rideg volt az elválásuk Liverpoolban, s ridegen szomorú az út is le Doverbe és onnét haza, magányosan, át a viharos Csatornán Calais-ba, mint a kivert kutya... M Laruelle kiegyenesedett, ráébredt, hogy valami tör-

30

tént, s még idejében tért ki egy lovas útjából, aki a hídon keresztben oldalozva fogta vissza a lovát. A sötét úgy szakadt le, mint az Usher-ház. A ló pislogva állt a Calle Nicaragua innenső végében, ritka jelenség, egy kocsi fényszóróinak táncoló fénye vágott a szemébe, a kocsi a város felől közeledett, s mint a hajó, hánykolódott a szörnyű úton. A lovas olyan részeg volt, hogy rádűlt a lova nyakára, lába kicsúszott a kengyelből, ami a kengyel méretét tekintve önmagában sem volt kicsiség, épp hogy a kantárt meg tudta tartani, bár olykor a kapába kapaszkodott, hogy nyeregben maradjon. A ló vadul, lázadozva hátrált -- félt is a lovasától, s talán meg is vetette --, majd kitört a kocsi felé: a férfi, bár úgy látszott, nyomban hanyatt esik, csuda módon nyeregben maradt, csak épp lecsúszott féloldalt, majd mint egy műlovar, visszamesterkedte magát, oldalt csúszott, elvesztette az egyensúlyát, hátrabillent -- de mindig sikerült megtartania magát, és sohasem a kapánál fogva, mindig a kantárszárral, amelyet most már fél kézzel markolt, a kengyelt azonban hiába kereste a lába, miközben dühösen verte a ló oldalát a görbe hüvelyéből kirántott hosszú machetével. Közben a fényszóró egy családot szúrt ki az úton, egy gyászt viselő férfit és nőt, két takarosán öltözött gyereket, az asszony félrevonta őket az út szélére, amíg a lovas elvágtat mellettük, a férfi meg az ároknak fordította a hátát. A kocsi megállt, a lovas kedvéért levette a fényszóróit, aztán elindult M. Laruelle felé, s a háta mögött átment a hídon. Halk és erős kocsi volt, amerikai márka, mélyen besüppedt a rugóin, motorját alig lehetett hallani, hangja nem nyomta el a kemény, távolodó patkócsattogást, amely most már fölfelé tartott a rosszul világított Calle Nicaraguán, már a Konzul házán is túljárt, amelynek kivilágított ablakát M. Laruelle-nek nem akaródzott látnia -- hisz Ádám házában jóval azután is kigyulladt a lámpa, hogy Ádám elhagyta a kertet --, s ahol-. kertkaput már megjavították, túl az iskolán, bal kéz felől, és túl azon a ponton, ahol ő aznap Yvonne-nal, Hughval és

31

Geoffrey vei találkozott -- M. Laruelle maga elé képzelte a lovast, nem áll meg az ő házánál sem, ahol hegyszám halmozódnak félig csomagolt bőröndjei, befordul a sarkon, és könyörtelenül továbbvágtat a Calle Tierra dél Fuegón és azon is túl, át a városon, szeme eszelős, mint aki hamarosan meglátja a halált -- s még ez is, jutott eszébe hirtelen, még ez az esztelenül szenvedélyes, megszállott, de fegyelmezett, vagy legalább nem teljesen fékevesztett, s valahogy szinte csodálatra méltó tekintet is, homályosan, akár a Konzulé.. .

M. Laruelle nem ment neki a hegynek: fáradtan megállt a városban a tér alatt. Akárhogy is, de nem massza meg a Calle Nicaraguát. Hogy a saját házát kikerülje, kerülő utat választott, amely közvetlenül az iskola mögött vezetett el, meredek, kanyargós, hosszadalmas, a zócalo mögött elkanyarodó útvonalat. Az emberek megbámulták, ahogy a kezében még mindig teniszütővel ott ballagott az Avenida de la Revoluciónon. Ha végigmenne rajta, ez az utca megint visszavinné az amerikai műútra és a Casino de la Selvához; M. Laruelle elmosolyodott : így akár az örökkévalóságig keringhetne szeszélyes körben a háza körül. Most a háta mögött kavargott a búcsú, s ő egy pillantást is alig vesztegetett rá. A még éjszaka is színes várost ragyogóan kivilágították, bár csak foltokban, mint egy kikötőt. Szélfújta árnyak söpörték a kövezetét, s az árnyékban álló fák néha mintha szénporba fulladtak volna, ágaik meghajlottak a pernye súlya alatt. A kis busz megint elcsörömpölt mellette, most ellenkező irányban, behúzott fékkel a meredek lejtőn, vak volt a stoplámpája. Az utolsó tomalíni busz. Elment dr. Vigil túloldali ablakai előtt: Dr. Arturo Diaz Vigil, Medico Cirujano y Partéra, Facultad de Mexico, de la Escuela Medico Militar, Enfermedades de Ninos, Indisposiciones nerviosas™ -- mennyire más ez, mennyivel udvaria-

16 Dr. Arturo Diaz Vigil, Sebész és Szülész, Mexikói Egyetem, Katonaorvosi Fakultás, Gyermekbetegségek, Idegbetegségek.

32

sabb, mint a mingitoriókban17 látható feliratok! -- Consultas de 12 a 2 y 4 a 7.18 Ez némi túlzás, gondolta. Újságárusgyerekek szaladtak el mellette, a Quauhnahuac Nuevó-t, az Almazán-barát és a tengelyhatalmakkal rokonszenvező lapot árulták, amelyet, mint mondják, az az idegesítő Unión Militar pénzel. Un avion de combate Frances derribado por una caza Alemárí. Los trabajadores de Australia aboganpor lapaz. Quiere Vd. -- e kérdést egy plakát tette föl neki az egyik kirakatban -- vestirse con elegancia y alá ultima moda de Európa y los Estados Unidos?19 M. Laruelle folytatta az útját lefelé. A laktanya előtt két, francia sisakot és zöld vitézkötésekkel kihányt, szürkére fakult veres egyenruhát viselő katona járt felalá őrségben. Átment az utca másik oldalára. A mozi felé közeledve ráébredt, hogy valami nincs rendjén, hogy valami különös, természetellenes izgalom, valami lázféle reszket a levegőben. Hirtelen erősen lehűlt a levegő. És a mozi sötét volt, mintha aznap nem is játszanának semmit. Másrészt viszont jó néhány ember tolongott a járdán, az árkádok alatt, szemmel láthatólag nem jegyért álltak sorba, a moziból idő előtt kitóduló nézők voltak, s annak a csukott kis teherautónak a hangszóróját hallgatták, amely épp a Washington Post indulóját harsogta. Majd váratlanul megdördült az ég, és az utcai lámpák kialudtak. Szóval a moziban már korábban kialudt a világítás. Esni fog, gondolta M. Laruelle. De egyszerre nem volt már megázhatnékja. Kabátja alá kapta a teniszütőt, és futásnak eredt. Hirtelen esőt hozó szél öntötte el az utcát, régi újságokat sodort, és félrecsapta a tortillasütő standok petrólángjait; a mozival szemben, a szálloda fölött egy villám vad firkája látszott, s ezt újabb égzengés követte. Szél sírt, mindenütt emberek szaladtak,

"Vécé.

18 Rendel: naponta 12-2-ig és 4-7-ig.

19 Egy német vadászgép lelőtt egy francia hadirepülőt. Az ausztrál munkások a békéért harcolnak. Kíván ön... elegánsan, Európa és az Egyesült Államok legújabb divatja szerint öltözködni ?

33

többnyire kacagva, valami fedett helyre. M. Laruelle hallotta, hogy az égzengés megtörik hátul a hegyeken. Még időben ért a mozihoz. Az eső, mint a vízesés, megeredt.

Lélegzetéből kifogyva állt meg a mozi kapualjában, mely most inkább valami szomorú bazár vagy piac kapualjának tetszett. Parasztok zsúfolódtak be a kosaraikkal. A pénztárba, mely pillanatnyilag üres volt, s ajtaja félig nyitva, egy rémült tyúk próbált behatolni. Mindenfelé zseblámpák, ellobbanó gyufák villogtak. A hangszórós teherautó elillant valamerre az esőben, mennydörgésben. Las Manos de Orlac -- hirdette egy plakát. 6 y 8,30. Las Manos de Orlac, con Peter Lorre.20

Az utcalámpák kigyulladtak, bár a mozi továbbra is sötét maradt. M. Laruelle cigarettát keresett a zsebében. Orlac keze... Egy villanás, és hogy visszahozta a film régi napjait, gondolta, sőt az ő elkésett diákságának idejét is, a Prágai Diák idejét, Wienéét, Werner Krausét és Kari Grünéét, az UFA-ét, mikor a legyőzött Németország a filmjeivel kivívta az egész művelt világ elismerését. Csak akkor éppen Conrad Veidt játszott az Orlac-ban. Ez a film, különös módon, alig volt jobb, mint jelenlegi változata, gyengécske hollywoodi termék, amit pár éve Mexico Cityben vagy lehet -- M. Laruelle körülnézett lehet, hogy épp itt látott. Nem lehetetlen. De, amennyire vissza tud emlékezni, még Péter Lorre sem volt képes a filmet megmenteni, s ő igazán nem vágyott rá, hogy még egyszer lássa... És mégis mintha valami bonyolult és örökérvényű mesét mondott volna el, zsarnokságról és menedékről, a gyilkos Orlacot ábrázoló plakát, ahogy ott lógott komoran a feje fölött! Egy gyilkos kezű művész: ez a címke a kor hieroglifája. Mert valójában hátborzongató torzképpé alázva maga Németország volt az ott fölötte ... Vagy ha kissé kényelmetlenül megerőlteti a képzeletét, nem ő maga az?

A mozi üzletvezetője ott állt előtte, ugyanazzal a vil-

20 Orlac keze. 6-kor és fél 9-kor. Orlac keze. Főszereplő: Péter Lorre.

34

lámgyors zsebbe túró, elébe nyúló mozdulattal, mint dr. Vigil és minden latin-amerikai, a gyufát tenyerével beernyőzve tűzzel kínálta: haját mintha lakk borítaná, rajta egyetlen csöpp eső sincs, sűrű parfümillatot áraszt, ez is elárulja, hogy naponta látogatja a peluqueríát;21 öltözéke makulátlan, csíkos nadrág, fekete zakó, hajthatatlanul muy correcto,^ mint a legtöbb magafajta mexikói, rengjen bár a föld, vagy dörögjön az ég. A gyufát csöppet sem elfecsérelt kézmozdulattal hajította el, mely egy üdvözlést is kitett:

-- Legyen szerencsém egy italra -- mondta.

-- Nehezen akar az esős időszak elmúlni -- mosolygott rá M. Laruelle, miközben utat törtek a kis cantinába, ott volt a mozi tőszomszédságában, de annak az árkádjain kívül. A cantinában, amelyet Cervecería XX. néven ismertek, s dr. Vigil törzshelye volt, a „tudod, hol", most palackokba dugott, és a söntésre, a fal menti néhány asztalra állított gyertyák világítottak. Valamennyi asztalnál ültek.

-- Chingar23 -- mondta az üzletvezető halkan, szórakozottan, és fürgén körülnézett; odaálltak a rövid söntéspult végébe, ott még elfértek ketten. -- Bosszant, hogy az előadást félbe kellett szakítani. De elszakadt a vezeték. Chingado.24 Minden áldott héten baj van a világítással. Múlt héten még rosszabb volt, egészen rettenetes. Tudja, épp Panama Cityből járt itt egy társulat, a mexikói műsorukat próbálták ki.

-- Nem veszi rossz néven, ha megkérdem...

-- Dehogyis, hombre -- nevetett a másik... M. Laruelle azt kérdezte Sr. Bustamentétől, akinek sikerült végre fölhívnia magára a csapos figyelmét, nem itt látta-e már az Orlac-filmet, s ha igen, azért újították-e fel, mert bombasikere volt. -- .. .mit iszik?...

21 Fodrászt.

22 Nagyon korrekt.

23 A fene bele.

24 Megette a fene.

35

M. Laruelle habozott:

-- Talán egy tequilát... -- majd helyesbített. -- Nem, inkább egy ánizst... anís, por favor, senor.

-- Y una... öö... gaseosa25 -- mondta Sr. Bustamente a csaposnak. -- No, senor. -- Még szórakozottan, de elismerően morzsolgatta M. Laruelle tvid zakójának szövetét. -- Companero,26 ez nem felújítás. Csak visszaküldték. A napokban bemutatom a legújabb híreimet is: higgye el, azóta, hogy újra átjönnek, ezek az első híradók a spanyol háborúról.

-- Látom, azért még hozzájut modern filmekhez is pillantott M. Laruelle kissé csúfondárosan (az imént utasított vissza egy helyet a díszpáholyban, a második előadásra, ha lesz egyáltalán második előadás) a híres német, bár gondosan spanyolosított arcvonású filmsztárnak a söntés fölött lógó tulitarka plakátképére: -- La simpatiquísima y encantadora Maria Landrock, notable artista alemana que pronto nabremos de ver én sansacional Film.

- .. .un momentito, senor. Con permiso.. ,27

Sr. Bustamente kiment, nem azon az ajtón, ahol bejöttek, hanem egy mellékajtón, jobb kéz felől, közvetlenül a söntés mögött, ahol csak egy függönyt kellett félrehúzni, s már benn volt a moziban. Bentről, mintha csak folyt volna az előadás, üvöltő gyerekek, sült krumplit és frijolé-t28 kínáló árusok gyönyörűséges zsivaja hallatszott ki. Nehéz volt elhinni, hogy annyian hagyták ott a helyüket. Kóbor kutyák ólálkodtak ki-be, látszott sötét körvonaluk a széksorok között. A lámpák nem voltak vaksötétek; pislákolva, tompa-narancsvörös színben izzot-

25 Legyen szíves, uram, inkább egy ánizst. És egy... ö... szódat. Nem, uram.

26 Barátom.

27 A híres német színésznőt, az elragadó és elbűvölő Mária Landrockot hamarosan egy ragyogó filmben láthatjuk... Egy pillanat, uram, ha megengedi...

28 Babot.

36

tak. A vásznon, amelyen a zseblámpák fényében árnyékok hosszú sora mozgott, varázslatosán, fejjel lefelé csüngött a halvány, bocsánatkérő felirat, hogy az „előadás félbeszakadt", a díszpáholyban három cigarettára gyújtottak rá egy gyufáról. Hátul, ahol a visszaverődő fény fönnakadt a kijárat SALIDA29 fölirat^n, megpillantotta az irodája felé tartó gondterhelt Sr. Bustamente alakját. Kint mennydörgött és zuhogott az eső. M. Laruelle beleivott víztől elfelhősödött ánizsába, amelynek kezdetben zölden hűsítő, majd émelyítő íze volt. Tulajdonképpen csöppet sem hasonlít az abszintre. De a fáradtsága elmúlt tőle, s egyszerre éhesnek érezte magát. Már hétre járt az idő. Bár később Vigillel úgyis megvacsorázik, vagy a Gambrinusban, vagy a Charleynál. Kiválasztott a tányérról egy citromgerezdet, elgondolkozva szopogatta, s a naptárt olvasta, mely a titokzatos Mária Landrock mellett lógott, a söntés fölött, és Cortez találkozását ábrázolta Moctezumával Tenochtitlánban: El ultimo Emperador Azteca -- olvasta rajta lent -- Moctezuma y Hernán Cortés represantivo de la raza hispana, quedan frente a freníei dós razas y dós civilizaciones que habion llegado a un alto grado de perfection se mezclan pára integrar el nucleo de nuestra nacionalidad actual.3" De Sr. Bustamente már jött is visszafelé, és a függönynél szorongó emberek közt, fölemelt kezében egy könyvet tartott... M. Laruelle, megrendülése tudatában, csak forgatta kezében a könyvet. Majd letette a söntésre, és beleivott az ánizsospoharába.

-- Bueno, muchas gracias, senor -- mondta.

-- De nada31 -- felelt hangját lehalkítva Sr. Bustamente; széles és valahogy sokatmondó mozdulattal hárította el

29 Kijárat.

30 Az utolsó azték császár, Moctezuma és a spanyol faj képviselője, Hernán Cortez, akik mindketten egy-egy tökéletességre emelkedett, magas szintű faj és civilizáció leszármazottai, találkoznak, hogy megteremtsék mai nemzetségünk magját.

31 Finom, köszönöm szépen, uram. -- Szívesen.

37

a pillart, aki egy tálcán csokoládés csészékkel közeledett. -- Nem is tudom, mióta, talán két vagy három éve aquí.32 M. Laruelle újabb pillantást vetett a pulton heverő könyv előzéklapjára, aztán becsukta. Fölöttük az eső dobolt a mozi tetején. Másfél éve már, hogy a Konzul kölcsönadta neki az erzsébetkori drámáknak ezt az agyonolvasott, vörösbarna kötetét. Abban az időben Geoffrey és Yvonne vagy öt hónapja külön élt már. Még hatnak kellett eltelnie, hogy az asszony visszatérjen. A Konzul kertjében komoran bolyongtak a rózsa, az ólomgyökér, és a viaszvirág közt, ez utóbbi „akár az elhasznált préservatif",33 jegyezte meg a Konzul, miközben sátáni, de ugyanakkor majdhogynem hivatalos pillantást vetett rá, mely mintha azt mondta volna: -- Tudom, Jacques, hogy sose fogod a könyvet visszaadni, de hátha épp azért adom, hogy valamikor majd szégyenkezz, mert nem adtad vissza. Ó, én akkor már megbocsátok neked, de te vajon meg tudsz-e bocsátani önmagadnak? Nemcsak, mert nem adtad vissza, hanem mert addigra a könyv mindannak jelképe lesz, amit már ma sem tudsz visszaadni. -- M. Laruelle, akkor, magával vitte a könyvet. Szüksége volt rá, mert egy ideje már az motoszkált a fejében, hogy Franciaországban megcsinálja a Faustusmonda modern változatát, valami Trockij-szerű alakkal a főszerepében; de ami azt illeti, most nyitotta ki először. A Konzul több ízben is kérte, de ő már aznap elvesztette, bizonyára a moziban felejtette. M. Laruelle a víz zuhogását hallgatta, ahogy lezúdul a csatornán, túloldalt, bal sarokban, a Cervecería XX. mellékutcára nyíló zsalus ablaka alatt. Váratlan mennydörgés rázta meg a házat, s hosszan robajlott, mint a csúszdán lezúduló szén.

-- Tudja, senor -- jelentette ki hirtelen --, ez nem az én könyvem.

-- Tudom -- felelte Sr. Bustamente, de halkan, szinte

32 itt.

33 Óvszer, (francia)

38

suttogva hozzátette: -- Gondolom, az amigója, az övé volt a könyv. -- Röviden, zavartan köhécselt, bevezetőül. -- Barátja, a bicho... -- Elhallgatott, szemmel láthatólag M. Laruelle mosolyától -- .. .ez nem jelent semmi rosszat; a bicho annyi, mint kék szemű. -- Majd, mintha még mindig kétséges lenne, kiről beszél, megfogta az állat, és a kezét végighúzta képzelt szakállán. -- A barátja... öö... Senor Firmin. El Consul. Az amerikánus.

-- Nem. Nem volt amerikai -- próbálta a hangját kissé megemelni M. Laruelle, Nem volt könnyű, mert a cantinában mindenki elhallgatott, és M. Laruelle észrevette, hogy furcsa némaság zuhant a mozira is. A fény terjesen kialudt, és Sr. Bustamente válla fölött a függöny résén most síri sötétbe bámult, amelyet a zseblámpák sugarai mint tüzes villámok döftek át, de az árusok lehalkították a hangjukat, a gyerekek kacagása, sírása elhalt, a meggyérült nézőközönség renyhén, unatkozva, de türelmesen üldögélt a sötét vetítővászon előtt az egyszerre kivilágosodott, óriások, lándzsák és madarak groteszk árnyéka söpört végig rajta, elsötétült, s a férfiak, a komoly, bajszos férfiak a jobb oldali erkélyen, akik sem a helyükről el nem .noccantak, sem a földszintre le nem mentek, a falba vésett tömör fekete fríz, a harcosok, arra vártak, hogy elkezdődjék az előadás, hogy egy pillanatra meglássák a gyilkos vérfoltos kezét.

-- Nem ? -- kérdezte halkan Sr. Bustamente. Kortyintott egyet a gaseosájából, ő is benézett a sötét moziba, majd megint elgondolkozva hordozta körül tekintetét a cantinában. -- De az igaz, hogy konzul volt ? Mert emlékszem, hányszor ült itt és ivott; s a szerencsétlen flótás, akárhányszor még harisnya se volt a lábán.

M. Laruelle röviden fölnevetett.

-- Igen, ő volt itt a brit konzul. -- Fojtott hangon, spanyolul beszélgettek, és Sr. Bustamentét, minthogy újabb tíz percig keserítették a lámpák, sikerült végre rávennie egy pohár sörre, ő maga meg egy pohár alkoholmentes üdítőitalt ivott.

39

De a Konzult nem sikerült megmagyaráznia a nyájas mexikóinak. A lámpák a moziban is, a cantinában is halványan fölizzottak, s bár az előadás még nem kezdődött el, M. Laruelle magára maradt a Cervecería XX. egy üres sarokasztalánál, előtte egy újabb pohár ánizs. Ezt megsínyli a gyomra: egy éve még csak, hogy ennyit iszik. Mereven ült, az erzsébetkori drámák becsukva az asztalon, szeme a szemben lévő, dr. Vigilnek fenntartott széken, a támlájának nekitámasztott teniszütőn. Úgy érezte magát, mint aki alól kiszaladt a víz, és csak fekszik a fürdőben, értetlenül, szinte holtan. Ha hazament volna, mostanig talán végzett volna a csomagolással. De még arra se volt képes, hogy Sr. Bustamentétől elköszönjön. Mexikó fölött még mindig esett ez az időszerűtlen eső, dagadtak kinn a fekete vizek, hogy elnyeljék az ő zacualiját, a második vízözön ellen mit sem érő tornyát a Calle Nicaraguán. A Pleiádok Delelőpontjának éjszakája! Végül is, mi egy konzul, hogy bárkinek is fájjon a feje miatta ? Sr. Bustamente idősebb volt, mint amennyinek látszott, így hát emlékezett még Porfirio Díaz idejére, azokra az időkre, mikor Amerikában, a mexikói határ mentén, minden városkában akadt egy „konzul". Sőt, még a határtól száz meg száz mérföldre eső falvakban is kerültek mexikói konzulok. A konzuloknak az a dolguk, hogy előmozdítsák a két ország közt folyó kereskedelmet -- hát nem? De Díaz konzulokat tartott még olyan arizonai falvakban is, amelyek évi tíz dollár értékű kereskedelmet sem folytattak Mexikóval. Persze, ezek nem konzulok voltak, hanem kémek. Sr. Bustamente csak tudta, hisz a forradalom előtt a tulajdon édesapja, e liberális férfiú, a Ponciano Arriaga tagja is leült három hónapot az arizonai Douglasban (Sr. Bustamente ennek ellenére Almazánra szándékozott adni a voksát) egy Díaz kinevezte konzul följelentésére. Vajon nincs-e az embernek oka azt hinnie, utalt rá, minden sértő szándék nélkül, talán nem is komolyan, hogy Senor Firmin maga is ilyen konzul volt, igaz, nem mexikói konzul, s nem is pontosan

40

olyasfajta, hanem brit konzul, bár aligha állíthatta, hogy s/ívén viseli a brit kereskedelem érdekeit, itt, ahol még véletlenül sincsenek se brit érdekek, sem angolok, különösen most, ha meggondoljuk, hogy Anglia megszakította a diplomáciai kapcsolatot Mexikóval.

Úgy látszik, Sr. Bustamente félig valóban elhitte, hogy M. Laruelle-t behálózták, s hogy Senor Firmin valami kémféle, ahogy ő mondta, „pók" volt. De sehol a világon nem találni emberségesebb és készségesen megértőbb népet, mint Mexikóban, még ha netalán Almazánra adják is a voksukat. Sr. Bustamente szíve a Konzulon még pók létére is megesett, sajnálta ezt a szerencsétlen, magányos, kisemmizett, imbolygó lelket, aki éjszakáról éjszakára itt ült és ivott, elhagyta a felesége (de visszajött, kiáltott kis híján közbe M. Laruelle, hihetetlen, de visszajött!) és elhagyta -- itt eszébe jutott a harisnya -- alighanem a hazája is, így hát hajadonfőtt, desconsolado,34 magánkívül járta a várost, nyomában más pókokkal, és még csak nem is tudta, hogy azok is azok: a fekete szemüveges férfi, akit itteni naplopónak vélt, az út túloldalán ácsorgó ember, akiről azt hitte, idevalósi peon, a fülbevalós, kopasz kölyök, aki bolondul hintái egy nyikorgós függőágyon, mert hisz vigyázták minden utcán és sikátorsarkon, annyira, hogy azt még egy mexikói se hinné el (mert nem is igaz, mondta M. Laruelle), pedig nagyon is lehetséges, hogy mennyire az, annak épp Sr. Bustamente édesapja lett volna a megmondhatója, mert kezdjen az ember akármit, majd meglátja, az ő édesapja aztán igazán megmondhatná: ha ő, Mr. Laruelle, mondjuk egy marhavagonban átlépi a határt, „azok" ott fenn, Mexico Cityben már akkor tudomást szereznek róla, mikor még el sem indult, és már el is döntötték, hogy az ügyben mitévők legyenek. Persze ő, Sr. Bustamente, nem ismerte jól a Konzult, bár szokása szerint nyitva tartotta a szemét, de látásból az egész város ismerte, és legalábbis az utóbbi

34 Vigasztalanul.

41

esztendőben, attól eltekintve, hogy mindig muy borracho^ volt, mindenkiben azt a benyomást keltette, hogy egy merő rettegés az élete. Egyszer berontott az El Bosque cantinába, az öreg, most már megözvegyült Gregorióné vezeti, és valami olyasmit kiabált, hogy „Sanctuario!",36 hogy üldözik, és az özvegy, mert még nála is jobban megrémült, fél délután a hátsó szobában rejtegette. Ezt nem is az özvegytől hallotta, hanem magától Senor Gregoriótól, még azelőtt, hogy meghalt, a bátyja ugyanis az ő, Sr. Bustamente kertésze, Sefiora Gregorio meg, aki félig angol vagy félig amerikai, csak nagy üggyel-bajjal tudta kimagyarázni magát Senor Gregorio és a bátyja, Bernardino előtt. Persze még ha a Konzul pók volt is, most már nem az, és meg lehet bocsátani neki. Hisz végül is személy szerint, nagyon simpático volt. Talán bizony nem a saját szemével látta, hogy itt, ebben a kocsmában, minden pénzét egy koldusnak adta, akit elkaptak a rendőrök?

.. .És gyáva sem volt -- vetette közbe M. Laruelle, talán fölöslegesen... Legalábbis nem az a fajta, hogy könyörögjön az életéért. Sőt, rendkívül bátor, valósággal hős, az előző háborúban hazája szolgálatában tanúsított kiemelkedő vitézségéért irigyelt kitüntetést kapott. Az sem teljesen az ő hibája, hogy alapjában véve romlott ember volt. Maga se tudja, miért, de M. Laruelle úgy érzi, valami nagy jóratörekvés lakozott benne. De Sr. Bustamente nem is állította, hogy gyáva lett volna. Sr. Bustamente majdnem hogy tisztelettel mutatott rá, hogy itt Mexikóban egészen mást jelent, ha az ember gyáva, és mást, ha félti az életét. És a Konzul igazán nem volt romlott, sőt, un hombre noble.3"* De vajon nem épp a jelleme és a háborúban tanúsított vitézsége, amiről maga M. Laruelle tett említést, volt-e az, ami egy pók oly ve-

35 Nagyon részeg.

38 Menedék.

37 Igazi úriember.

42

szedelmes tevékenységére alkalmassá tette? Teljességgel haszontalannak látszott, hogy M. Laruelle megpróbálja Sr. Bustamentének megmagyarázni: a szerencsétlen Konzulnak egyetlen dolga volt, hogy ne mutogassa magát; hogy eredetileg az Indiai Polgári Közigazgatás tisztviselője szeretett volna lenni, de mégis diplomatapályára ment, csak hogy egy és más okból mind lejjebb és lejjebb rugdossák a ranglétrán, hogy istenhátamögötti konzulságokat bízzanak rá, hogy végül ezt a szinekurát kapja Quauhnahuacban, mert itt a legkevésbé valószínű, hogy szégyent hozzon a Birodalomra, amelyben, legalábbis a lelke egy részével, gyanította M. Laruelle, oly szenvedélyesen hitt.

De hát miért kellett így történnie? -- tette föl önmagának a kérdést. Quién sabe ?38 Megkockáztatott még egy ánizst, s az első korty, hihetőleg ugyancsak pontatlanul (M. Laruelle az előző háborúban a tüzérségnél szolgált, és valahogy életben maradt, annak ellenére, hogy egy ideig Guillaume Apollinaire volt a parancsnoka) egy jelenetet idézett fel az emlékezetében. Teljes nyugalom az útvonalon, de a Samaritan gőzhajó, ha egyáltalán igaz, hogy úton volt, ettől a vonaltól mindenesetre messze északra járt. Igen, mert ahhoz képest, hogy Sanghajból az új-dél-walesi Newcastle-ba tartott antimonnal, higannyal és wolframmal megrakva, időnként meglehetősen fura menetirányt követett. Mert például miért kellett a Csendes-óceánra Shikokutól délre a japáni Bungo-szoroson, és nem a kelet-kínai tengeren kihajóznia? Mint valami elbitangolt bárány a tenger végtelen zöld legelőjén, sorra járta az útjából kieső érdekes szigeteket. A Lótnét, az Arzobispót, Rosariót és a Kén-szigetet. Valahol a Guy-szikla és az Euphrosyné-zátony közt történt, hogy a periszkópot megpillantotta, és teljes gőzzel farolni kezdett. De mikor a tengeralattjáró felszínre emelkedett, a Samaritan megállt egy helyben. Fegyvertelen teherhajó

38 Ki tudja?

43

lévén nem vette föl a harcot. De mielőtt a tengeralattjáróról a megszálló-osztag még odaért volna, egyszerre megfordult a kedve. A szelíd bárány valami varázslat révén tűzokádó sárkánnyá lett. A tengeralattjárónak még arra se maradt ideje, hogy lemerüljön. Egész legénysége fogságba esett. A Samaritan azonban, amely a kapitányát veszítette el az összecsapásban, továbbhajózott, otthagyta a tehetetlenül égő tengeralattjárót, a Csendesóceán színén parázsló, füstölgő szivart.

S valamilyen, M. Laruelle előtt ismeretlen minőségben -- hisz Geoffrey nem a kereskedelmi tengerészetnél szolgált, hanem valami módon via yachtklub érkezett mentőangyalként, tengerészhadnagyként vagy a Jóisten tudja, milyen rangban, lehet, hogy kapitányként -- javarészt a Konzul érdeme volt e menekülés. És ezért, vagyis hogy az ekkor tanúsított vitézségéért megkapta a Kiváló Szolgálatért Érdemérmet, keresztet vagy mit.

De itt szemmel láthatólag volt egy kis bökkenő. Mert bár a tengeralattjáró legénysége fogságba esett, titokzatos módon egyetlen tiszt se maradt közöttük, mire a Samaritan (ez csak egyike volt a hajó neveinek, jóllehet a Konzul ezt kedvelte legjobban) partot ért. Valami történt e német tisztekkel, és ami történt, az nem volt valami szép. Azt mondják, a Samaritan fűtői elragadták és elevenen kazánba vetették őket.

M. Laruelle ezen elgondolkodott. A Konzul rajongott Angliáért, s mint afféle fiatalember, bizonyára maga is osztozott az ellenség iránt érzett általános gyűlöletben, bár nem biztos, mert a dolog akkoriban történt, amikor már csak a civilek voltak így vele. De akkor is becsületes ember volt, és valószínűleg egy pillanatig se hitte senki, hogy parancsot adott volna a Samaritan fűtőinek, vessék a németeket kazánba. És az se jutott eszébe senkinek, hogy egy ilyen parancsnak bárki engedelmeskedett volna. De a tény tény maradt, odakerültek, és semmi értelme nem volt azt állítani, hogy jobb helyre nem is kerülhettek volna. Valakit felelősségre kellett vonni.

44

így a Konzul nem kapta meg a kitüntetést, míg előbb hadbíróság elé nem állították. De fölmentették. M. Laruelle nem látta tisztán, miért csak őt állították hadbíróság elé, mást miért nem. De könnyű volt elképzelni, hogy a Konzul, mint afféle mimózalelkűbb és önkéntes száműzetésben élő pszeudo-Lord Jim, a kitüntetés ellenére is komoran emészti magát elvesztett becsülete, sötét titka miatt, azon tépelődve, hogy e szégyenbélyeg már világéletében rajtamarad. De korántsem ez volt a helyzet. Szemmel láthatólag nem tapadt rá semmiféle szégyenbélyeg. És a történteket teljes lelki nyugalommal tárgyalta meg M. Laruelle-lel, aki évekkel ezelőtt olvasott erről egy „politikus" cikket a Paris So/r-ban. A Konzul ragyogóan szórakozott rajta. -- Olyan ember nemigen szaladgál -- jelentette ki --, aki németeket dugdos a kemencébe. -- Csak az utóbbi hónapokban, s csak egyszer-kétszer esett meg, hogy M. Laruelle meglepetésére a Konzul részegségében váratlanul hangoztatni kezdte, nemcsak hogy ő a bűnös az ügyben, de iszonyúan szenved miatta. Sőt, ennél is tovább ment. A fűtők semmiről se tehetnek. Szó sincs róla, hogy bármi parancsot kaptak volna. Behajlította a karját, és komor gúnnyal szögezte le, hogy ő, saját kezűleg hajtotta végre a tettet. De eddigre már a szegény Konzul teljesen elfelejtett igazat mondani, s az élet számára valami Don Quijote-i szómalomharclett. „Jim"től eltérőleg ő egyre kevesebbet adott a becsületére, s a német tisztek csupán egy újabb palack mescalra szolgáltak ürügyül. Ezt M. Laruelle a Konzulnak szemébe is mondta, s nevetségesen összekaptak, elidegenedtek egymástól megint -- pedig ennél keserűbb dolgok nem idegenítették el őket --, és mindvégig nem is kerültek egymáshoz közelebb -- sőt épp a legvége volt a leggonoszabbul, leggyászosabban keserves --, mint annyi éve Leasowban is.

45

Hanyatt-homlok szököm hát föld alá. Tárulj föld! Ó, ő sem fogad be már!39

M. Laruelle találomra fölütötte az Erzsébet-kori drámákat, s egy pillanatra még a környezetéről is megfeledkezett, úgy ült ott; és bámult a szavakra, melyeknek mintha hatalmukban állt volna a lelkét szakadékba rántaniuk, mintegy saját szellemén beteljesítve a fenyegetést, amelyet Marlowe Faustusa ejtett el kétségbeesésében. Csakhogy Faustus szavai nem egészen így szóltak. Jobban megnézte a szakaszt. Faustus azt mondta: „Hanyatthomlok szököm hát föld alá", meg hogy „Ó, ő sem..." Ez azért nem olyan rossz. Az adott körülmények közt futni nem olyan rossz, mint szökni. A könyv vörösbarna bőrkötésébe belepréselve arcanincs arany nőalak futott fáklyával a kezében; a fáklya mint a szent ibiszmadár megnyúlt nyaka, feje és tátott csőre. M. Laruelle fölsóhajtott, elszégyellte magát. Vajon e tévképzetet a csalóka, pislákoló gyertya és a homályos, bár most már nem is annyira homályos villanyvilágítás szülte, vagy, ahogy azt Geoffrey oly szívesen állította, valami érintkezés a szubnormális világ és az abnormálisán gyanakvó lélek közt? Hogy az abszurd játékban a Konzul is milyen örömét lelte: sortes Shakespeareanae.. .40 Pedig, hogy mily csodákat tettem, tanúja lehet egész Németország.^ Wagner jön, magában...42 lek sal you wat seggen, Hans. Dis skip, dat comen from Candy, is al vol, by God's sacrament, van sugar, civet, almonds, cambrick, end alle dingen towsand, towsand ding.*3 M. Laruelle rácsukta a könyvet

39 Marlowe: Doktor Faustus, V. 2. Kálnoky László fordítása.

40 Sorsvetés, jövendölés Shakespeare-ből. (latin)

41 Marlowe: Doktor Faustus, V. 2. Kálnoky László fordítása.

42 Marlowe: Doktor Faustus, IV. 5. Kálnoky László fordítása.

43 Hallod-e, Hans, ez a hajó, mely Candiából jőve, telides-teli, a szent szakramentumát, cukorral, szegfűszeggel, mandolával, gyolccsal, s minden egyébbel, ezer meg egy csodával. (Thomas Dekker: Vargák vigassága, III. 1.)

46

Dekker komédiájára, majd a csapos szeme láttára, aki a koszos törlőruhát karjára vetve néma csodálattal figyelte, behunyta a szemét, megint fölütötte, mutatóujjával körözött a levegőben, határozottan rábökött egy szakaszra, és a könyvet fény felé tartotta:

Letört a nagyra nőni hivatott'ág, Porrá hamvadt Apolló zöld babérja, Mely egykor e tudósban sarjadott. Faustus nincs: nézzétek pokolra hulltál.. .44

M. Laruelle megrendültén tette vissza a könyvet az asztalra, becsukta, mutató- és hüvelykujja közé fogta, másik kezével meg lenyúlt a padlóra, hogy fölvegye azt az összehajtott papírlapot, amely a könyvből kilibbent. Két ujja közé vette, széthajtotta, megfordította. Hotel Bella Vista, olvasta rajta. Tulajdonképpen nem is egy, hanem két lap szokatlanul vékony szállodai levélpapír volt, a könyvben teljesen összepréselődött, hosszú keskeny kutyanyelv, mindkét oldalán sűrűn, margó nélkül teleírva ceruzával. Első pillanatra nem látszott levélnek. De a kézírást még ebben a bizonytalan fényben sem lehetett összetéveszteni, a Konzul félig kaparás, félig nagyvonalú, teljesen részeg írása volt, az ő görög „e"-i, a „d"-k támpillérei, és a „t"-k akár a magányos, útszéli keresztek, ha épp nem az egész szó volt egy-egy ilyen „t"-n keresztre feszítve, a szavak meredeken lépcsőztek lefelé, bár az egyes betűk mintha nem akartak volna, megvetették a lábukat, s húzódtak volna vissza. M. Laruelle lelkifurdalást érzett. Mert most már látta, hogy ez valami levélféle, bár az is kétségtelen, hogy írójának nemigen volt szándékában föladni, vagy az is lehet, hogy még egyszer kézbe venni nem futotta az erejéből:

... Éjszaka: és megint az éjjeli dulakodás a halállal, a szoba reszket a démoni zenekaroktól, a szemhunyásnyi

44 Marlowe: Doktor Faustus, Utójáték. Kálnoky László fordítása.

47

rettegő álmok, a hangok az ablak előtt, újra meg újra a nevem, megvetően ismételgeti a képzelt sokadalom, a fekete virginal. Mintha nem lenne amúgyis elég valóságos zaj ebben az ősz-szürke éjszakában. Más, mint az amerikai nagyvárosok fülhasogató lármája, a kínlódó óriások üvöltése, mikor a kötést tépik a sebeikről. Kóbor kutyák vonítása, egész álló éjszaka a hajnal jöttét jelentő kakasok kukorékolása, dobszó, a jajkiáltás és nyomán a fehér tollak a telefondróton a hátsókertben vagy az almafán elült tyúkok, az örök bánat, mely a nagy Mexikóban sosem alszik. Ami engem illet, szeretem a bánatomat öreg monostorok árnyékában lerakni, a bűntudatomat kolostorokban, a falikárpit alá, vagy elképzelhetetlen cantinák nyomorúságába, ahol szomorú képű fazekasok és lábatlan koldusok isznak hajnalban, hajnal, hideg piszkosfehér szépség, az ember csak a halálban fedezi fel újra. Amikor itthagytál, Yvonne, elmentem Oaxacába. Szomorúbb szó ennél nincsen. Beszéljek neked, Yvonne, a szörnyű odaútról, át a sivatagon a keskeny vágányú vonat harmadosztályú fapadján, a gyerekről, akinek az életét az anyja meg én mentettük meg, a hasát dörzsöltük az én palackomból származó tequilával, vagy hogy amikor a szállodámban, ahol valamikor olyan boldogok voltunk, fölmentem a szobámba, a mészárlás zaja, ahogy fölhallatszott a konyhából, kiűzött az izzó utcára, és később, este, egy keselyű ült a mosdón? Egy óriás idegeire méretezett szörnyűségek! Nem, az én titkaim a sír titkai, azokat muszáj megőriznem. Magamra meg néha úgy gondolok, mint egy nagy utazóra, aki valami mesébe illő világot fedezett föl, de onnét soha visszatérni nem tud, hogy tudását a világgal megossza: s e világ neve Pokol. Ez persze nem Mexikóban található, hanem a szívben. És ma, mint szoktam, épp lenn jártam Quauhnahuacban, mikor az ügyvédemtől megtudtam a hírt, hogy elválasztottak minket. Igen, ezt magam kerestem. De kaptam más hírt is: Anglia megszakítja a diplomáciai kapcsolatot Mexikóval, és az összes konzult -- már aki angol -

48

visszahívják. Ezek nagyobbrészt szelíd és jó emberek, akiknek, azt hiszem, csak szégyent hozok a nevére. Én nem megyek haza velük. Talán hazamegyek, de nem Angliába, oda nem megyek haza. így hát éjfélkor beültem a Plymouthba, és áthajtottam Tomalínba, hogy meglátogassam tlaxcalték barátomat, Cervantést, a kakasviadort a Sálon Oféliában. És onnét átjöttem a pariáni Farolitóba, most hajnali fél öt, és itt ülök az ivó melletti kis szobában és ochast és mescalt iszom és írom ezt a Bella Vista levélpapírján, amit tegnap este csórtam, talán mert a papírra a konzulátuson, ebben a sírboltban, rá se tudok nézni. Azt hiszem, elég jól ismerem a testi szenvedést. De ez a legrosszabb, érezni, hogy az ember lelke haldoklik. Kíváncsi lennék, vajon azért érzek-e pillanatnyilag valami békefélét, mert ma este a lelkem valóban meghalt.

Vagy azért, mert még a poklon át is van ösvény, ahogy azt Blake nagyon jól tudta, s bár én talán nem lépek rá, az utóbbi időkben legalább álmomban láttam néha. És itt az a különös hatás, amit az ügyvédemtől hallott hír tett rám. Mintha látnám két pohár közt az ösvényt, s azon túl a különös tájakat, egy új élet vízióit, amelyet mi élünk együtt valahol. Mintha látnám, hogy valami északi országban élünk, hegyek, dombok, kék vizek közt; házunk egy öblöcskében épült, este kinn állunk a ház erkélyén, örömünket leljük egymásban, és átnézünk a vízen. Odaát, a fák közt, félig elbújva fűrészmalmok, az öböl túlpartján, a dombok tövében, valami olajfinomítónak látszó üzem, csak épp a távolság meglágyította és megszépítette.

Világos, kék, holdtalan nyári este, de későre jár már, lehet vagy tíz óra, a Venus izzik a nappali fényben, biztos hát, hogy valahol messze északon vagyunk, és állunk az erkélyen, s odatúl a parton hosszú, többmozdonyos teherszerelvény robaja sűrűsödik, mert bár széles vízszalag választ el tőle, a vonat kelet felé gördül s a szeszélyes szél épp keletről fúj, és mint Swedenborg angyalai, mi is kelet felé tekintünk a derűs ég alatt, amelyen csak észak-

49

keletre, a bíborból s/ürkére fakult távoli hegyek fölött csüng egy szinte hófehér felhőtömb, amely váratlanul felizzik, mint alabástrom lámpában a fény, arany villám villan benne belül, de mennydörgést nem hallani, csak a nagy vonat mozdonyai dübörögnek és a dombokról a hegyekbe verődő öblös visszhang; aztán egyszerre magas árbocú halászhajó bukkan elő a part fokánál, sebesen, fehér zsiráf, gyors és méltóságteljes, csipkés nyomdokvizét ezüst szegi, a habfodor szinte láthatatlanul tágul a part felé, lassan lopódzik, felénk tart, a kagylós ezüstszegély tőlünk távol ér partot, végigfut a part hajlata mentén, a növekvő robaj a vonat dübörgésével egyesül, most a mi partszakaszunkon törik meg visszhangot verve, s a tutajok, mert vannak ott búvártutajok, összeverődnek, e gördülő síkos ezüstben minden imbolyog, fodrozik, kavarog, eltorzul, majd lassan-lassan visszanyeri nyugalmát, és az ember megint meglátja a távoli fehér viharfelhők tükörképét a vízen, a víz mélyén a fehér felhőkben villámlik, s most a halászbárka is látszik, a kabinablak aranyfénye ott rezeg az ezüst nyomdokvízen, megkerüli a fokot, eltűnik, csönd lesz, majd a hegyeken túl a távoli alabástrom viharfelhőben megint a néma arany villám, a kék este, a földöntúli...

És miközben állunk ott és nézünk, egyszerre föltűnik egy másik, láthatatlan hajó sodra, akár egy nagy kerék roppant küllője, fordul át az öblön...

(Pár pohár mescallal később.) 1937 decembere óta és azóta, hogy te elmentél, és most úgy hallom, 1938 tavasza van már, elszántan küzdöttem szerelmem ellen. Nem volt merszem megadni magam. Megragadtam minden gyökeret-ágat, ami átsegíthet életem e szakadékán, de többé már nem vagyok képes hazudni magamnak. Ha meg akarok maradni, a segítségedre szorulok. Különben előbb vagy utóbb, de feltétlenül elbukom. Hiszen csak hagytál volna nekem valami olyan emléket, hogy gyűlöljelek, egyszer s mindenkorra meggyűlöljelek, és rólad egy kedves gondolatom ne legyen e szörnyű helyen! De ehe-

50

lyett még elküldted azokat a leveleket! Ügy mellesleg, az elsőket miért Wells Fargónak címezted Mexico Citybe? Talán nem volt tudomásod róla, hogy még mindig itt vagyok? Vagy -- ha történetesen épp Oaxacában --, hogy változatlanul Quauhnahuac a támaszpontom? Ez nagyon különös. Nem lett volna nehéz megtudnod. S csak írtál volna rögtön -- mindjárt más lett-volna -- akár egy levelezőlapot, az elválás fölötti közös fájdalmunkban, s abban egyszerűen mihozzánk fellebbeztél volna, hogy mindenek ellenére vessünk nyomban véget ennek a képtelenségnek -- így vagy úgy --, és mondtad volna, hogy szeretjük egymást, vagy valami ilyet, vagy akár egyszerűen csak táviratoztál volna. De te nagyon is soká vártál, most úgy rémlik: túl soká, karácsony utánig -- karácsony! --, újévig, és amit akkor írtál, képtelen voltam elolvasni. Nem: sohasem sikerült megszabadulnom a gyötrelemtől, nem voltam elég józan hozzá, hogy többet is fölfogjak, mint e levelek bármelyikének alaphangját. De érezni éreztem őket. Azt hiszem, egyik-másik itt is van nálam. De ahhoz túlságosan fájdalmasak voltak, hogy végig tudtam volna olvasni őket, úgy éreztem, túl soká rágódtál rajtuk. Most már nem is fogom megpróbálni. Képtelen vagyok elolvasni. Megszakadna tőlük a szívem. És különben is, elkéstek. És gondolom, több már úgyse jön.

Jaj, de legalább miért nem tettem úgy, mintha olvastam volna, miért nem fogadtam el visszamenőleg némi jutalmat abban, hogy egyáltalán elküldted őket. És miért nem táviratoztam vagy adtam hírt magamról azon nyomban? Jaj, miért, miért, miért nem? Mert hisz gondolom, ha kérlek, annak rendje és módja szerint visszajöttél volna. De hát ilyen az, ha az ember pokolban él. Nem tudtam, nem tudok kérni tőled. Nem tudtam, nem tudok táviratozni. Csak álldogáltam itt és Mexico Cityben a Compagnía Telegráfica Mexicana helyiségében, Oaxacában meg a postán, ha elég részeg voltam hozzá, hogy a kezem szilárd legyen, sorra fogalmaztam a táviratokat, reszketve és verejtékben úszva, de egyet sem adtam fel.

51

Aztán megszereztem a telefonszámodat, és fel is hívtalak Los Angelesben, de nem találtalak. Egyszer meg a telefon volt rossz. Akkor miért nem megyek el Amerikába magam? Beteg vagyok, hogy utánajárjak a jegynek, hogy elszenvedjem a végtelen kaktuszmezők megrázó delíriumát. És minek Amerikába elmennem meghalni? Azt talán nem bánnám, ha Amerikában lennék eltemetve. De azt hiszem, meghalni jobb szeretnék Mexikóban.

És közben, látod, a könyvön dolgozom, még mindig olyan kérdésekre keresem a választ, hogy létezik-e végső valóság, külső, tudatos és örökké jelenlevő stb. stb., amit bármely, minden hit és vallás számára elfogadható, minden éghajlat alatt és országban megfelelő eszközzel észlelni tudunk ? Vagy a Kegyelem és a Megértés, Chesed és Binah közt találsz (de még a Chesed állapotában) -- az egyensúlyom, mint minden egyensúly, bizonytalan -- tétován imbolyogva a szörnyű, áthidalhatatlan semmi fölött, az Isten villámának Istenhez visszavezető szinte nyomonkövethetetlen csapásán? Mintha valaha is lettem volna Chesed állapotában? Inkább a Qlipoth.45 Mikor obskúrus versesköteteket kellett volna írnom Humpty Dumpty Diadala, vagy A tündöklő dongu ovr48 címen! Vagy legjobb esetben, mint Clare, „félelmes víziókat szőnöm" ... Minden ember elvetélt poéta. Bár legalábbis az adott körülmények közt helyesnek látszik úgy tennem, mintha egy nagy művön dolgoznék a „Titkos Tudásról", akkor legalább, ha soha nem állnék elő vele, azt mondhatnám, a címe magyarázza, miért nincs.

...De jaj a Sajnálatos Körülmények Lovagjának! Mert ó, Yvonne, engem örökké kísért a dalaid, a melegséged, a vidámságod, a természetességed és bajtársiasságod, a százféle képességed, vas-egészséged, a rendetlenséged és ugyanakkor a túltengő rendességed emléke. . . há-

45 Binah: bölcsesség, ősrossz, női princípium; Chesed: kegyelem, férfi princípium; qlipoth: szakadék (kabbalisztikus fogalmak).

46 Edward Lear híres nonsense-versének (The Dong with the Luminous Nose) kifacsartan idézett címe.

52

zaséletünk drága kezdete. Emlékszel még a Strauss-dalokra? A holtak évente egy napra föltámadnak. Ó, gyere el hozzám megint, májusban, mint régen. A Generalifekertek és az Alhambra kertjei. És sorsunk előrevetett árnyéka spanyolországi találkozásunkon. A Hollywoodbár Granadában. Miért Hollywood? És az apácazárda ugyanott: miért Los Angeles? És Malagában a Pension Mexico. És mégsem tudja semmi betölteni a valaha megismert egység helyét, amelynek, Isten a megmondhatója, most is léteznie kell valahol. Ismertük Párizsban is -- mielőtt Hugh megjött. Vagy ez is illúzió? Úgy látszik, már pityergős részeg vagyok. De senki nem pótolhat téged; mostanára már igazán tudhatom, nevetek, mikor ezt leírom, hogy szeretlek-e... Néha erőt vesz rajtam valami hatalmas érzés, kétségbeejtő, zavart féltékenység, és ez, ha az italtól elmélyül, vággyá válik bennem, hogy a saját képzeletemmel pusztítsam el magamat... legalábbis, hogy ne... kísértetek... prédájává...

(Néhány mescalitosszal később, hajnalban, a Farolitóban.) .. .Az Idő, akárhogy is, de sarlatán orvos. Hogy veszi magának a bátorságot bárki, hogy nekem rólad beszéljen? Te nem tudod, milyen keserű az életem. Ébren és álmomban örökké kísért a gondolat, hogy talán szükséged lenne a segítségemre, és én nem tudok segíteni rajtad, mint ahogy nekem is szükségem lenne a tiédre, és te se tudsz rajtam, téged látlak minden látomásomban és minden árnyékban, ezt muszáj megírnom, bár soha nem fogom elküldeni, muszáj megkérdeznem, hogy mit tehetünk ? Hát nem különös? És mégis, vajon nem tartozunk-e magunknak, az énnek, amit magunk teremtettünk, önmagunktól függetlenül, azzal, hogy újra próbálkozunk? Jaj, mi lett egykori szerelmünkből és megértésünkből! És mi lesz még... mi lesz a szívünkből? Más, mint a szerelem, nem ad értelmet földi utunknak; sajnos, ez nem éppen új fölfedezés. Most azt hiszed, megbolondultam, de inni is így iszom, mintha örökkévaló szentséget vennék magamhoz. Ó, Yvonne, nem hagyhatjuk, hogy amit te-

53

remtettünk, az így süllyedjen a feledésbe, ilyen sivár-szürkén...

Emeld a szemed a hegyekre, úgy rémlik, mintha egy hangot hallanék. Néha, amikor reggel hétkor látom vagy inkább hallom a kis piros postagépet a különös hegyek fölött Acapulcóból errefelé szállni, miközben reszketve, rángva, haldokolva fekszem az ágyban (már ha ilyenkor ágyban vagyok már) -- halk zümmögés, s már nincs is és motyogva a mescalos palackért nyúlok, az italért, amelyről, ha a számhoz emelem, még akkor se hiszem el, hogy valóságos, de azért volt bennem előző este annyi csodálatos előrelátás, és idetettem a kezem ügyébe, azt hiszem, mikor arra száll, hogy te rajta vagy, hogy jössz minden reggel, és megmentesz. Ezért imádkozom most is, Yvonne, hogy eljöjj. Ha utánagondolok, nem értem, miért épp Acapulcóból jönnél. De az isten szerelmére, Yvonne, hallgass meg, én leteszem a fegyvert, most épp leteszem... és ott száll a repülőgép, hallottam a távolban, egy pillanatra csak, Tomalínorr túl... gyere vissza, gyere vissza. Nem iszom többé, semmit. Meghalok nélküled. Az isten szerelmére, Yvonne, gyere vissza hozzám, hallgass meg, ez kiáltás, gyere vissza hozzám, Yvonne, ha csak egyetlen napra is...

M. Laruelle összehajtogatta a levelet, nagyon lassan, s a hajtást gondosan elsimította mutató- és hüvelykujja közt, majd szinte öntudatlanul összegyűrte. Ült, ökle az asztalon, markában az összegyűrt papiros, s szórakozottan körülnézett. Az utóbbi öt percben teljesen megváltozott a cantina képe. A zápor odakinn mintha elállt volna, de a Cervecería XX. időközben megtelt parasztokkal, szemmel láthatólag a zápor elől menekültek. Nem ültek le, az asztalok üresek voltak -- mert bár az előadást még nem kezdték el, a nézőközönségjavarészt visszasorjázott a moziba, amelyet most a feszült várakozás mély csöndje ült meg --, hanem ott tolongtak a söntés előtt. Volt valami szépség és jámborság ebben a jelenetben. A cantinában égtek a gyertyák is, a tompa fényű villanylámpák is.

54

Egy paraszt két kislány kezét fogta, körülöttük a padló teli többnyire üres, egymásba dugott kosarakkal, a csapos a kisebbik lánynak épp egy narancsszörpöt adott; valaki kiment, a kislány nekilátott a narancsszörpnek, a zsalus ajtó meg csak lengett, lengett, lengett. M. Laruelle az órájára nézett -- még fél óra, míg Vigil megjön --, majd megint a gyűrött papírlapokra a markában. Az esőmosta levegő friss hűvöse a zsalun át behatolt a cantinába, hallotta a tetőről lecsöpögő esőt, az utcán a csatornanyíláson lezubogó vizet, s a távolból újra a népünnepély zaját. Épp vissza akarta tenni a gyűrött papírlapot a könyvbe, mikor szinte önkéntelenül, hirtelen támadt belső parancsra odatartotta őket a gyertya lángjához. A föllobbanó láng fénybe borította az egész cantinát, s a fényben az alakok -- gyerekek és parasztok, bő fehér ruhás, nagy kalapos birs-kertészek és kaktusz-farmerek, több gyászruhás asszony és sötét képű, sötétbe öltözött, nyitott galléros és meglazított nyakkendőjű férfi a temetőből -- egy pillanatra mintha falfestménnyé dermedtek volna : elhallgattak, kíváncsian néztek körül mind, kivéve a csapost, aki egy pillanatig mintha rá akart volna szólni, aztán már nem érdekelte a dolog, mert M. Laruelle a vonagló masszát a hamutartóba tette, az gyönyörű harmóniában hajlott rá önmagára, égő kastéllyá lett, összeomlott, percegő hangyabollyá zsugorodott, amelyen csöpp vörös szikrabogarak kúsztak, menekültek, fölötte meg szürke pernye szállt a gyér füstben, halkan sercegő halott porhüvely már...

Egyszerre kint megzendült egy harang, majd hirtelen elhallgatott: dolente. . . dolore!"

A város fölött, a sötét, szilaj éjszakában, visszafelé forgott a tüzes kerék, -----------------------------------------

47 Fájdalom. . . fájdalmas.

55

II.

--------------------------------- -- -- hogy egy hullát

expressz szállítsanak!

A fáradhatatlan, rugalmas hang, amely e feltűnő megjegyzést a Bella Vista bárjának ablakpárkánya fölött átlendítette, ki a térre, jóllehet tulajdonosa láthatatlan maradt, éppoly összetéveszthetetlenül és fájón ismerős, akár maga a sok és tágas és virágos erkélyű szálloda, és éppoly valószínűtlen, gondolta Yvonne.

-- De miért, Fernando, miért kell egy hullát expressz szállítani, megmondanád nekem?

A mexikói taxisofőr, aki az imént fölvette a bőröndjeit -- a csöpp quauhnahuaci repülőtéren tulajdonképpen nem is volt taxi, csak az a tolakodó furgon, mely máshová nem volt hajlandó elvinni, csak a Bella Vistába --, most megint letette a bőröndöket a kövezetre, mintha biztosítani akarná: Tudom, miért van itt, de más nem ismerte meg, csak én, és én nem árulom el senkinek.

-- Sí, senora -- kuncogott. -- Senora... El Consul. Felsóhajtott, s némi csodálattal fordította fejét a bár ablaka felé. -- Qué hombre!1

-- .. .másrészt viszont, vesszek meg, Fernando, miért ne? Miért ne szállítsanak egy hullát expressz?

-- Absolutamente necessario.2

-- .. .csak egy csorda allabasszabamaifarmer!

1 Igen, asszonyom. .. Asszonyom.. . A konzul. -- Micsoda ember!

2 Feltétlenül szükséges.

56

Ezt megint más hang mondta. A bár tehát, mely ez alkalommal egész éjjel nyitva tartott, nyilván teli volt. így szégyenkezve, zsibbadtan a sóvárgástól és aggodalomtól, ódzkodva, hogy a teli bárba belépjen, de ugyanúgy ódzkodva attól is, hogy a sofőrt küldje be maga helyett, Yvonne, akit a szél, a levegő, az utazás úgy fölkavart, hogy még mindig a hajón érezte magát előző nap délután, útban Acapulco öble felé, a Pennsylvaniát köszöntő hatalmas és káprázatos pillangók tengerre tartó hurrikánjában, mely első látásra olyan volt, mintha a hajóbár folyosójáról söpörtek volna ki rengeteg tarka papirost, Yvonne védekezőén nézett körül a téren, tulajdonképpen nyugodtan e kavargás közepette, a feje, meg a nehéz, nyitott csapóajtók fölött cikázó, s a hajó tatján végeláthatatlan tömegben lemaradozó pillangók kavargásában, az ő terükön, a kihalt, a reggel hét órai napsütésben ragyogó, néma, s valahogy mégis feszülten, fél szemmel már ébren, a körhintákra, az óriáskerékre, a későbbi fiestára félálomban várakozó téren -- meg a fölsorakozott, leponyvázott taxikon is, amelyek valami másra, amint azt titokban megsúgták neki, az aznap délutáni taxissztrájkra vártak. A zócalo most is ugyanaz volt, hiába álmos Harlequin-hangulata. A régi zenekari emelvény üresen állt, a nyughatatlan, örök-ádáz tekintetű Huerta ott lovagolt szoborlován a konya fák alatt, bámult a völgyön túlra, s mintha mi sem történt volna, mintha 1936 novembere volna, nem 1938 novembere, a völgyön túl ott emelkedtek a vulkánjai, az ő gyönyörű, gyönyörű vulkánjai. Ó, milyen ismerős is mindez: Quauhnahuac, az ő városa, sebesen folyó hegyipatak-vizével. Ahol a sas megpihen! Vagy igazában azt jelenti, mint Louis állítja, hogy „az erdő szomszédságában" ? A fák, az ősöreg, sűrű fresnoerdők csillogó mélye, vajon hogyan bírta ki nélkülük? Mély lélegzetet vett, a levegőnek még csipetnyi hajnal-íze volt, mai, acapulcói hajnal-íze -- magasan fönn még zöld és sötét bíbor az ég, de már felgyűrődik az aranyfátyol, és előtűnik a lápisz-folyó, ahol a Vénusz sar-

57

lója izzik oly vadul, hogy szinte látja önmaga csillagfény vetette fakó árnyékát a repülőtéren, keselyűk úsznak lustán a téglavörös látóhatár fölött, melynek baljós békéjébe mint kis vörös démon, Lucifer szárnyas követe, száll föl a Companía Mexicana de Aviación apró repülőgépe, lent meg a hű szélzsák int neki búcsút.

Egy hosszú búcsúpillantással magába fogadta a zócalót -- a Cortez-palota, a Servició de Ambulancia előtt az őrizetlen mentőautót, amely lehet, hogy azóta nem mozdult innét, mióta ő utoljára itt járt, a két fa közé kifeszített hatalmas plakátot, amelyen ez állt: Hotel Bella Vista Gran Baüe Noviembre 1938 a Beneficio de la Cruz Rója. Los Mejores Artistas del radio en action. No falté Vd.? alatta meg néhány vendég indult hazafelé sápadtan, fáradtan, aztán a zene megint rázendített, s neki eszébe juttatta, hogy áll még a bál -- aztán némán, pislogva, a szesszel cserzett hirtelen félhomályban rövidlátón belépett a bárba, s vele az aznap reggeli tenger, nyersen és tisztán, a hosszan elnyúló hajnali hullámok, jöttek, föltornyosultak, összeomlottak, hogy ellapulva színtelen ellipszisekben nyalják végig a fövényt, miközben hajnalban halászó pelikánok fordultak s buktak le, buktak le s fordultak, majd buktak le megint a tajtékba, a planéták pontosságával, az erejüket vesztett hullámok meg siettek vissza a nyugalmukba; a parton végestelen-végig mindenféle hordalék; a Spanyol csatornán hánykolódó kis bárkákból hallotta, hogy a fiúk, mint ifjú Tritonok már fújni kezdik gyászos hangú kagylókürtjeiket...

A bár azonban üres volt.

Vagyis hogy csak egyvalaki volt benn. Még mindig estélyi ruhában, mely nem is volt olyan nagyon zilált, a Konzul, oldalt ült a derékszögű kis bárasztalnál, félig rádűlt, lába a szomszéd bárszék támláján, egy szőke fürtje

3 Szép Kilátás Hotel. 1938 novemberében nagy bált rendezünk a Vörös Kereszt támogatására. Fellépnek: a rádió legjobb színészei. Jöjjön el ön is.

58

a szemébe lógott, fél kezével rövid, hegyes szakáilát markolta, és beszélt, láthatólag magában, hisz a csapos, ez a jól fésült, fekete, vagy tizennyolc éves legényke, valamivel távolabb állt, az üveg választófalnál, mely a helyiséget két részre osztja (a másik bárhelyiségtől választja el, jutott eszébe, amely egy mellékutcára nyílik), és nemigen látszott, hogy odafigyelne rá. Yvonne némán megállt az ajtóban, moccanni se tudott, figyelt, dübörgőit benne még a repülőgép, dobálta a szél és a levegő, azután, hogy maguk mögött hagyták a tengert, lenn fölkúsztak, suhantak az utak, falvak maradoztak el görnyedt templomaikkal, majd Quauhnahuac magasodott fel megint rézsútosan, kobaltkék úszómedencéivel, hogy vele találkozzék. De a repülés mámora, a hegy hátán hegy, a napfény félelmes támadása, miközben a föld még árnyékban forgott odalenn, egy felvillanó folyó, egy feketén kanyargó szurdok, az izzó keleten egyszerre szeme elé forduló tűzhányók, a mámor és a vágy, az elmúlt. A lelke, érezte Yvonne, mely szállt, hogy találkozzék a férfiéval, mintha máris hozzáragadt volna a bőrhuzathoz. Látta, hogy a csapos dolgában tévedett: mégiscsak odafigyelt. Azaz, bár lehet, hogy nem értette, Geoffrey mit beszél (észrevette, Geoffreyn nincs harisnya), arra várt, s törlőruhás keze még lassabban forgatta a poharakat, hogy mondhasson vagy tehessen valamit. Letette a poharat, amit épp törülgetett. Majd fölvette a Konzul cigarettáját, mely önmagát emésztette a pult szélén egy hamutálcán, mélyet szívott rajta, megjátszott révülettel behunyta a szemét, kinyitotta, s a bodorodó füstöt orrán-száján lassan kibocsátva rámutatott a Cafeaspirina egy hirdetésére, skarlátszín melltartót viselő nő hevert egy süppedő díványon, a felső sor tequila anejós palackok mögött. Absolutamente necessario -- mondta, és Yvonne megértette, hogy a nő az, s nem a Cafeaspirina, amit feltétlenül nélkülözhetetlennek tart (nyilván a Konzul kifejezése). De nem sikerült magára vonnia a Konzul figyelmét, így hát megint behunyta a szemét és ugyanolyan képet vágott, majd

59

kinyitotta, a Konzul cigarettáját visszatette a helyére, s még mindig füstöt köpve újból rámutatott a hirdetésre (mellette Yvonne fölfedezte a helyi mozi plakátját is, Los Manos de Orlac, con Peter Lorre, így egyszerűen) és megismételte :

-- Absolutamente necessario.

-- Egy hullát, akár felnőtté, akár gyereké -- tért vissza a témára a Konzul, miután kis időre elhallgatott, és jót nevetett a némajátékon. -- Sí, Fernando, absolutamente necessario -- (igen, ez valami szertartásféle, gondolta Yvonne, valami közös szertartásuk, mint ahogy nekünk is voltak annak idején közös szertartásaink, csak Geoffrey a végén már egy kicsit unta őket) hagyta rá végül gyötrődve a Konzul, s tovább tanulmányozta a Mexikói Államvasutak kék-vörös menetrendkönyvét. Aztán hirtelen föltekintett, és észrevette őt, mielőtt fölismerte volna, rövidlátón szögezte rá a szemét, ő meg csak állt ott, s mert a nap hátulról sütötte, némileg nyilván elmosódott képet nyújtott, vörös táskája fülén átbújtatott keze a csípőjén, csak állt ott, s tudta, hogy Geoffrey most milyennek látja, félig pajzánnak, félig szégyenlősnek.

Miközben ő előrelépett, a Konzul, még mindig a menetrenddel a kezében, nagy nehezen talpra állt.

-- Nagy Isten.

Yvonne habozott, de Geoffrey egy lépést sem tett feléje; némán leereszkedett hát egy bárszékre melléje; nem csókolták meg egymást.

-- Hívatlan vendég. Visszajöttem... Egy órája érkezett a gépem.

-- .. .ha mi, alabamaiak beszállunk, nem kérdezünk senkitől semmit -- hallatszott hirtelen az üvegfal túloldalán levő bárból. -- Csak előre, mint a veszedelem...

-- Acapulcóból, Hornos... Haj óval jöttem, Geoff, San Pedróból... Panama Pacifickel. A Pennsylvaniával, Geoff...

-- .. .bikafejű hollandusok! A nap kiszárítja az ajkat, és kicserepesedik. Szégyen, gyalázat! A lovak a porban

60

rugdalódzva adták ki a párájukat. Köszönöm, inkább nem. Azokba is golyót eresztettek. Nem tévesztettek célt. Lőttek, csak aztán kérdeztek. Fenemód igazad van. Jó, mi? Egy falka ilyen istenverte farmer, de én aztán nem kérdezek tőlük semmit. Az ám!... nem kell mellre szívni.

-- Az ember csak ne szeresse ezeket a kora reggeleket. -- A Konzul hangja, ha a keze nem is, tökéletesen szilárd volt, ahogy a menetrendet letette. -- Gyújts rá, amint azt barátunk a szomszédban javasolja -- biccentett a válaszfal felé --, egy... -- Yvonne szemét megütötte a reszkető, felkínált, elutasított cigarettapakli: Jaj!...

A Konzul komolyan megjegyezte:

-- Ah, Hornos... De miért a Cape Horn, a Szarv-fok körül ? Megvan az a rossz szokása, hogy csóválja a farkát, a tengerészek azt mondják. Vagy ez a katlanra utal?

-- ... Calle Nicaragua, cincuenta dós.4 -- Yvonne ráerőltetett egy tostónt a fekete istenre, aki addigra már megkaparintotta a poggyászát, az meghajolt, s titokzatosan eltűnt.

-- Hátha nem is ott lakom már. -- A Konzul visszaült, s annyira reszketett, hogy két kézzel kellett tartsa a whiskys üveget, amelyből töltött magának. -- Iszol egyet?

Vagy mégis? Igenis; bár utált kora reggel inni, most igenis fog; eltökélte, hogy ha kell, iszik, nem egy pohárral, egyedül, hanem sokat, a Konzullal. Mégis érezte, hogy lehervad az arcáról a mosoly, és a könnyeivel küszködik, pedig a sírást szigorúan megtiltotta magának, s közben arra gondolt, s tudta, hogy Geoffrey tudja, mire gondol: -- Hisz fölkészültem rá, fölkészültem rá. -Igyál nyugodtan, és vedd úgy, hogy koccintunk -- kapta rajta magát a szón. (Ami azt illeti, szinte mindenre fölkészült. Végül is mire számíthatott az ember? Idefelé jövet, a hajón, mindvégig azt mondogatta magának, a hajón, mert a fedélzeten volt ideje meggyőznie magát, hogy az utazása

1 Nicaragua utca ötvenkettő.

61

sem nem meggondolatlan, sem nem elsietett lépés, de a repülőgépen, mikor tudta, hogy ez is, az is, már azt is tudta, hogy figyelmeztetnie kellett volna Geoffreyt, hogy undorítóan tisztességtelen így rajtaütnie.) -- Geoffrey folytatta, s közben azon töprengett, vajon szánalmas látvány-e, ahogy itt ül, és szemmel láthatólag minden gondosan megfogalmazott mondanivalója, terve és minden tapintata elpárolog a félhomályban, vagy csak visszataszító (ő úgy érezte, kissé visszataszító), mert nem hajlandó inni. -- Mi van veled? Csak írtam, írtam, írtam, míg a szívem beleszakadt. Mi van veled, miféle életet...

-- .. .élsz -- hallatszott a választófal mögül. -- De még micsoda életet! Szégyen, gyalázat! Ahonnét én jöttem, ott nem szokás megfutni. Mi kidüllesztett mellel megyünk elébe mindennek, így...

-- Nem. Mikor nem válaszoltál, persze azt hittem, visszamentél Angliába. Mi van veled? Ó, Geoff... leköszöntél az állásodról ?

-- .. .le Fort Sale-be. Kapd magad. Fogd a stukkert... Piff, puff... értem?

-- Santa Barbarában beleszaladtam Louis-ba. Ő mondta, hogy még itt vagy.

-- .. .egy frászt, hogy szabad meg nem szabad, mi már ezt így csináljuk Alabamában!

-- Hát, ami azt illeti, csak egyszer mentem el innét. A Konzul borzongató hosszan ivott, aztán megint visszaült melléje. -- Oaxacába... Emlékszel Oaxacára ?

-- .. .Oaxacára?

-- ... Oaxacára.

A szó, mint mikor a szív megszakad, olyan volt, mint a tompa harangkondulás a szélviharban, mint a sivatagban szomján haló utolsó szava. Hogy emlékszik-e Oaxacára! A rózsákra és a nagy fára, arra ne emlékeznék, a porfelhőre és az Echtlába, Nochitlánba vivő buszra ? És arra, hogy damas acompanadas de un caballero, gratis!5

5 Hölgyeket lovag kísér, ingyen.

62

Vagy éjszaka az ősi, illatos maya éjszakában felcsapó szerelmi kiáltásokra, amelyeket más nem hallott, csak a szellemek? Oaxacában, valaha, egymásra találtak. Figyelte a Konzult, láthatólag nem szorult védelembe, sőt, inkább előnyomulóban volt, a számolócédulákat simítgatta ki a pulton, s miközben a Fernandónak játszott szerepéről épp a neki játszott szerepre "állt át, ő szinte bámulattal figyelte. „Ez biztos, hogy nem mi vagyunk", sírt fel a lelke mélyén. „Az nem lehet, hogy mi legyünk... mondd, hogy nem, hogy valaki más, nern lehet, hogy ez itt mi legyünk!" Igen: válás. Mit is jelent a szó? Megnézte a szótárban a hajón: elkülönülni, elszakadni egymástól. Oaxaca válást jelentett. Nem ott váltak el, de a Konzul odament, mikor ő elutazott, mintegy az elkülönülés, az elszakadás középpontjába. Pedig szerették egymást! De a szerelmük mintha valami sivár kaktuszmezőn bolyongott volna, távol innét, elveszetten, meg-megbotolva, olykor földre rogyva, vadállatok támadásai közt, segítségért kiáltva -- legalább látszatra, valami fáradt békességben haldokolva: Oaxaca...

-- Az a különös ebben a kis hullában, Yvonne -- mondta a Konzul --, hogy mindig kell melléje valaki, aki a kezét szorongassa; nem, bocsánat. Nem a kezét, csak egy első osztályú jegyet. -- Mosolyogva fölemelte a jobb kezét, reszketett, mintha egy képzelt tábláról törülné a krétát. -- Tulajdonképpen a reszketés teszi az ilyesfajta életet elviselhetetlenné. De majd abbamarad: csak annyit kéne innom, hogy abbamaradjon. Csak a szükséges, gyógyító szeszmennyiséget. -- Yvonne állta a tekintetét ... de persze a reszketés a legrosszabb -- folytatta. -- A többit az ember egy idő után megkedveli, én igazán egész jól megvagyok, sokkal jobban, mint fél éve, sokkal-sokkal jobban, mint, mondjuk, Oaxacában... -- Yvonne észrevette a szemében azt a furcsa, ismerős fényt, amely mindig annyira rémítette, azt a befelé világító fényt, most olyan volt, mint a komoran csillogó lámpafüzérek a Pennsylvania gyomrában, kirakodáskor, csak ez most a jóvá-

63

tehetetlen pusztítás műve volt; hirtelen elfogta a rémület, nehogy e fény, mint régen, kifelé lendüljön, ráforduljon.

-- Isten a tudója, láttalak már így korábban is -- mondták a gondolatai, mondta szerelme a bár homályában --, sokkal többször, mint hogy meglepődnék rajta. Megtagadsz, megint. De ez most mégis egészen más. Ez valahogy a végső tagadás... ó, Geoffrey, miért nem vagy képes visszafordulni? Muszáj mind mélyebben-mélyebben behatolnod ebbe az ostoba sötétbe, ott kutakodnod most is, ahol nem tudlak utolérni, mind mélyebben az elkülönülés, az elszakadás sötétjében!... Ó, Geoffrey, miért teszed ezt?

-- Az ördögbe is, nézd, ez azért nemcsak sötétség mintha ezt válaszolta volna a Konzul, szelíden, miközben előkerített egy félig tömött pipát, s nagy üggyel-bajjal rágyújtott, s miközben Yvonne tekintete nyomon követte az ő szertecsatangoló, de a csaposét kerülő tekintetét, az komolyan, a háttérbe visszahúzódva tett-vett valamit --, teljesen félreértesz, ha azt hiszed, hogy ahol én kutakodom, ott csak sötétség van, s ha makacsul hiszed, hogyan tudnám elmondani neked, hogy miért? De ha a napfényre nézel, ott, látod, akkor talán megkapod a választ, nézd, hogyan vág be az ablakon; mi szépség ér fel egy cantináéval kora reggel? A vulkánjaidé odakünn? A csillagaidé... a Ras Algethié ? A dél-délkeleten tomboló Antaresé? Bocsáss meg, egyiké sem. Ha nem is feltétlenül ennek a szépsége, amely, hogy őszinte legyek, nem is igazi cantina, de gondolj arra a szörnyű többire, az emberek megőrülnek, hogy mielőbb kinyissanak, mert még az ég szélesre tárt, és énrám váró kapui sem tölthetnek el olyan bonyolult és reménytelen, de mennyei örömmel, mint a dübörögve fölgördülő vasrács, mint a megkoccanó redőnyök, mikor leszedik róluk a lakatot, hogy beengedjék mind, akinek a lelke reszket a bizonytalan kézzel ajkukhoz emelt italért. Itt van minden titok, minden remény, minden csalódás, igen, minden katasztrófa,

64

itt, e lengőajtók mögött. És, erről jut eszembe, láttad azt a tarascói öregasszonyt ott a sarokban, nem annak idején, most ? -- kérdezte a szeme, ő még körülnézett a szerelmesek révülten csillogó, távolba néző tekintetével, s a szerelme azt kérdezte tőle: -- Ha nem iszol úgy, mint én, hogyan remélheted, hogy átérezd egy tarascói öregasszony szépségét, amint reggel hétkor dominót játszik?

Ez tény, nem volt benne semmi titokzatos, valóban ült a helyiségben valaki, csak nem vette észre mindaddig, amíg a Konzul, szótlanul, hátra nem nézett; Yvonne szeme most megpihent a bár egyik asztalánál ülő öregasszonyon. Állatkarom-fogantyús acélbotja, mintha élne, lógott az asztal szélén. Volt egy zsinórra kötött kiscsirkéje, ott tartotta a ruhája alatt, a szíve fölött. A csibe élénken, sandán pislogott elő. Az öregasszony kitette az asztalra, a csibe a dominók közt csipegetett, pityegett. Aztán a gazdája visszadugta, s gyöngéden fölébe húzta a ruhát. Yvonne félrenézett. A csirkés öregasszonytól és a dominótól jéggé fagyott a szíve. Baljós jelnek érezte őket.

-- Ha már hullákról beszélünk... -- a Konzul kitöltött magának egy újabb pohár whiskyt, s miközben Yvonne az ajtó felé osont, beírta a számlakönyvbe -- ... én személy szerint szívesen venném, ha William Blackstone mellé temetnének ... -- A könyvet visszatolta Fernandónak, Yvonne-t kegyesen nem is kísérelte meg bemutatni neki. -Ez az a Blackstone, aki elment az indiánok közé, hogy velük éljen. Persze, te tudod, kicsoda? -- A Konzul fölállt, fél testtel feléje fordult, s gondterhelten tartotta szemmel az újonnan telitöltött poharat, de még nem vette föl.

-- A mindenit, te alabamai, ha akarod, hát tessék, vágj bele! Nekem nem kell. De ha neked kell, csak tessék.

-- Absolutamente necessario... A Konzul otthagyta a felét.

Kinn a napfényben, a véget nem érő bál sorvadó zenéjének nyomdokvizében, Yvonne megint várt, ideges pillantásokat vetett válla fölött a szálloda főbejáratára,

65

az néhány másodpercenként, mint az elrejtett darázsfészek egy káprázó darazsat, kibocsátott egy-egy elkésett lumpot, most épp a korrekt, eleven, katonás, konzul kiUlemű Konzult, aki alig reszkető kézzel elővette s föltette fekete szemüvegét.

-- Nos -- mondta --, úgy látszik, minden taxi eltűnt. Menjünk gyalog?

-- Miért, mi lett a kocsival? -- Yvonne-t megzavarta az aggodalom, hogy ismerőssel találkozik, annyira, hogy majdnem belekarolt egy sötét szemüveges ismeretlenbe, egy toprongyos fiatal mexikóiba. Az a szálloda falát támasztotta, s a Konzul, sétabotját a csuklójára csapva valahogy titokzatos hangon oda köszönt neki: -- Buenas tardes, senor.6 -- Yvonne sietve elindult. -- Tgen, menjünk gyalog.

A Konzul udvariasan karját nyújtotta, a toprongyos, sötét szemüveges mexikóihoz, Yvonne észrevette, egy másik mezítlábas, a fél szeme körül kék monoklit viselő másik férfi csatlakozott; eddig valamivel távolabb támasztotta a falat, s a Koncul neki is odaköszönt -- Buenas tardes --, de más vendég nem jött ki a szállodából, csak ez a kettő álldogált ott, köszönt utánuk udvariasan, hogy Buenas! -- és bökte oldalba egymást, mintha azt mondta volna: -- Még hogy „Buenas tardes." Jó alak, mi? -- s ők elindultak átlósan, a téren át. A fiesta még csak jóval később kezdődik, s az annyi más Halottaknapjára emlékeztető utcák szinte kihaltak. Villogtak az élénk színű lobogók, papírzászlócskák; a nagy kerék fényesen, mozdulatlanul merengett a fák alatt. De a város körös-körül és alattuk máris teli volt távoli, éles hangokkal, rikító színek robbanásával... j Box! -- mondta egy plakát. ARÉNA TOMALÍN. Fretite el Jardín Xicotancatl. Domingo 8 de Noviembre de 1938, 4 Emocionantes Peleas.7

6 Jó estét, uram.

7 Szemben a Xicotancatl-parkban, 1938. november 8-án vasárnap este négy izgalmas összecsapásra kerül sor.

66

Yvonne megpróbálta magába fojtani a kérdést:

-- Megint összetörted a kocsit?

-- Hogy őszinte legyek, elvesztettem.

-- Elvesztetted?

-- Nagy kár, mert... de ide hallgass, az egészet egye meg a fene, nem vagy te szörnyen fáradt, Yvonne?

-- Egy csöppet sem. Azt hiszem inkább, te vagy az, aki.. .

-- .. . j Box! Preliminar a 4 Rounds. EL TURCO (Gonzalo Calderón de Pár. de 52 kilos) vs. EL OSO (de Pár. de 53 kilós).6

- Kismillió órát alhattam a hajón. És sokkal inkább gyalogolnék, csak...

-- Semmi. Csak egy csöpp reuma... Vagy valami bélnyavalya? Örülök, hogy még kering a vér ebben a két vén lábamban.

-- . . . i Box! Evento Especial a 5 Round, en los que el vencedor pasára algrupo de Semi-Finales. TOMÁS AGUERO (el Invencible Indio de Quauhnahuac de 57 kilós, que acaba de llegar de la Capital de la Republica). ARÉNA TOMALÍM. Frente ál Jardin Xicotancatl.9

- Kár, hogy nincs kocsi, most elmehetnénk a bokszmeccsre -- mondta a Konzul, s szinte túlságosan kihúzta magát, úgy ment.

-- Gyűlölöm a bokszot.

-- Különben is csak a jövő vasárnap... Úgy hallom, ma valami bikaizé is van odaát Tomalínban... emlékszel ...

-Nem!

A Konzul, amolyan üdvözletféleként, de éppoly vadidegenül, mint ő, odamtett egy ácsféle embernek, ott üge-

8 Előmérkőzés négy menetben. A TÖRÖK (Gonzalo Calderón, 52 kilogramm) és A MEDVE (53 kilogramm).

9 Különleges sportcsemege öt menetben. A győztes továbbjut a középdöntőbe. TOMÁS AGUERO (az 57 kilós, legyőzhetetlen quauhnahuaci indián, aki most érkezett a fővárosból). ARÉNA TOMALÍN. Szemben a Xicotancatl-parkban.

67

tett el mellettük, billegő fejjel, hosszú, erezett felületű fűrészelt deszkát cipelt a hóna alatt, s kantáivá, nevetősen lökött oda neki egy szót, mely valahogy így hangzott:

-- Mescalito!

Tűzött rájuk a nap, tűzött az elmaradhatatlan mentőautóra, amelynek fényszórói pillanatnyilag épp vakító, a vulkánokra ráfagyott nagyítóüvegekké váltak... Yvonne most épp nem látott rájuk. De, mert Hawaiiban született, látott ő már korábban is vulkánt. Egy fa alatt a téren, egy kerti padon, ott ült az apró termetű íródeák, lába alig érte a földet, s már szaporán kopogtatott irdatlan írógépén.

-- Az egyetlen kiutat választom, pontosvessző -- vetette oda a Konzul vidáman és józanul arra haladtukban. -- Isten veled, pont. Új bekezdés, új fejezet, új világ...

Az egész szín körülötte -- a teret körülvevő boltok föliratai: La China Poblana, kézzel hímzett ruhák, a hirdetések, Bános de la Libériád, Los mejores de la Capital y los unicos én donde nunca falta el agua, Estufas especiales pára Damas y Caballeros: és Sr. Panadero: Si Quiere hacer búén pan exija las harinas „Princesa Domy'/"10 megint oly különösmód ismerősnek tetszett Yvonne szemében, s az esztendős távollét után, a test, a gondolat, a puszta lét kettészakadása után mégis oly fájóan különösnek, hogy egy pillanatra szinte elviselhetetlenné vált.

-- Talán neki szólhattál volna, hogy válaszoljon valamelyik levelemre -- mondta.

-- Ide hallgass, emlékszel-e még, hogy Mária azt ott hogy hívta annak idején ? -- mutatott a sétabotjával a kis amerikai vegyeskereskedésre, a Cortez palotával ferdén átellenben. -- Pigli Viglinek.

10 Kínai falvak. A Libériád fürdők a legjobbak a fővárosban Itt mindig jut elég víz mindenki számára. Különleges melegedők a hölgyek és az urak számára... Ha jó kenyeret akar sütni. Princesa Donaji lisztet vegyen.

68

„Nem akarok gondolta Yvonne, és beharapta az ajkát --, akkor se akarok sírni."

A Konzul belekarolt.

-- Ne haragudj, nem akartam.

Megint az utcán találták magukat; átmentek a túlsó oldalára, s ő hálás volt a nyomda kirakatának, hogy ürügyet szolgáltatott rá, és rendbe hozhatta magát. Megálltak előtte, mint régen, s benéztek. A nyomda, amely szomszédos volt a palotával, s attól csak egy keskeny, kétségbeejtően, lejtaknaszerűen meredek köz választotta el, korán kinyitott. A kirakati tükörből csapzott, napégette, tajték- és szélkuszálta tengeri teremtmény nézett szemközt vele, s még akkor is látszott rajta, hogy túl van a hullámokon nyargaló emberi fájdalmon, mikor Yvonne hiúságának riadt kézmozdulatait végezte. De Yvonne tudta, ha a hullám, fövény és a búzarendek e napégette teremtménye még nem is, hogy a nap a fájdalmat méreggé változtatja, s az izzó test gúnyt űz a beteg szívből! A kirakatban, arca el vonatkoztatottan vizsgált tükörképétől jobbra és balra a jól ismert, mutatós házassági értesítők, a hóbortosán fölvirágozott menyasszonyok retusált képei, de most valami olyasmi is, amit eddig még nem látott, amire a Konzul mutatott rá, s miközben azt dünnyögte -- Különös! --, ő jobban szemügyre vette: egy fölnagyított fénykép, jéghordta, széthulló vándorkövet ábrázolt a Sierra Madréból, sziklát, amelyet megrepesztett az erdőtűz. E különös és különösmód szomorú kép -- a többi kiállított tárgy ráadásul ironikusan szívbe markolóvá tette -- a nyomdagépek már forgó lendkereke mögött és fölött helyezkedett el, s a La Despedida címet viselte.

Folytatták útjukat a Cortez-palota homlokzata előtt, aztán az épület ablaktalan oldalán nekiindultak lefelé a szirten, amely a palota alatt széliében húzódott. Az ösvény az alattuk kanyargó Calle Tierra dél Fuegóra vágott át, de a szirt alig volt más, mint füstölgő szemétdomb, s nagyon meg kellett nézniük, hova lépnek. Bár

69

Yvonne, most, hogy a város középpontját már maguk mögött tudták, szabadabban lélegzett. La Despedida, gondolta. A Széthullás! Miután a nyirok és bomlás már elvégezte művét, a szétrepedt szikla két fele földdé maliik. Ez elkerülhetetlen, azt mondja a kép... Igazán az? Vajon valóban nem volt mód megmenteni a szerencsétlen sziklát, amelynek változhatatlanságában nemrég még álmában sem kételkedett senki! Ugyan ki tartotta volna másnak, mint osztatlan tömör kőnek? De most, hogy kettéhasadt, vajon nincs rá mód, hogy legalább a két fele megmaradjon, és ne hulljék teljesen szét? Nincs. A tűz heve, amely a sziklát kettérepesztette, megindította a romlást a két külön szikladarabban is, és megsemmisítette az erőt, amely talán külön-külön megtarthatta volna őket. Ó, de miért... miért nem forrhat össze megint e két darab valami véletlen geológiai csoda révén! Sóvárgott rá, hogy meggyógyítsa a kettéhasadt sziklát. Ő a két szikladarab egyike volt, s vágyott rá, hogy megmentse a másikat, s mindkettő megmeneküljön. Kő fölötti erőfeszítéssel közeledett hozzá, elhalmozta könyörgéseivel, szenvedélyes könnyeivel, szívből megbocsátott neki: de a másik kő meg se moccant. -- Tökéletesen igazad van -- mondta --, de te vagy az oka, és ami engem illet, én úgy hullok szét, ahogy a kedvem tartja!

-- . . .Tortuban -- mondta a Konzul, bár Yvonne nem figyelt rá, és már kinn jártak a Calle Tierra dél Fuegón, ezen a keskeny, poros utcán, amelyre így kihaltán alig lehetett ráismerni. A Konzul megint reszketni kezdett.

- Geoffrey, olyan szomjas vagyok, miért nem állunk meg, és iszunk valamit?

-- Geoffrey, most az egyszer legyünk könnyelműek, és csípjünk be együtt reggeli előtt!

De Yvonne nem mondta sem ezt, sem azt.

. . . A Tüzes Föld utcája! Bal kéz felől, magasan az út szintje fölött, egyenetlen járda, itt-ott durván belefaragott lépcsők, középen, ahol a nyílt szennyvízcsatorna betemetődött, púpos az egész utcácska, s meredekenjobbra

70

lejt, mintha egy földrengés alkalmával megcsúszott volna. Ezen az oldalán cserép tetejű, földszintes házak, keskeny, rácsos ablakaik az utca szintjében, sőt, látszólag még annál is lejjebb nyílnak. Túloldalt, fölöttük, álmos, javarészt nyitni készülő, vagy, mint a „Molinó pára Nixtamal, Morelense", már ki is nyitott kis boltok; szíjgyártókat hagytak maguk mögött, egy Lechería föliratú tejcsarnokot (valaki makacsul állította, hogy ez kuplerájt jelent, de Yvonne nem értette, mi ebben a vicc),11 sötét boltbelsőket a pult fölött fölfűzött kis kolbászkákkal, chorizóval, az ember ilyen helyt kecskesajtot, édes birsalmabort, kakaót is kaphatott, s egy ilyenben tűnt el most a Konzul, „un momentito".

-- Csak menj, majd utolérlek. Egy szempillantás, és itt vagyok.

Yvonne ment egy darabot, aztán lassított. Elég volt egy hetet eltöltenie Mexikóban, hogy ilyesféle boltba soha többé be ne tegye a lábát, s így nem fenyegette a veszély, hogy az abarrotesban12 fölismernék. Mégis megbánta elkésett felbuzdulását, hogy bemenjen a Konzul után, kint várt hát, nyugtalanul, mint egy horgonyán forgolódó kis vitorlás csónak. Elapadt az alkalom, hogy csatlakozzék hozzá. Lassan erőt vett rajta a mártírhangulat. Azt akarta, hogy a Konzul így találja, mikor kijön, várakozva, megbántottan. De csak egy pillantást vetett hátra, amerről jöttek, és egy pillanatra megfeledkezett Geoffreyről. Ez hihetetlen! Megint itt, Quauhnahuacban! Ott a Cortez-palota, s fönn, a szirten, egy férfi áll, és néz a völgy fölött, katonás figyelméből ítélve akár maga Cortez is lehetne. A férfi megmozdult, elrontotta az illúziót. Most nem annyira Cortezre emlékeztetett, inkább a fekete szemüveges szegény fiatalemberre, aki a Bella Vista falát támasztotta.

" Obszcén szójáték: a leche szó tejet (lecheria -- te]bo\t), a lecho ágyat jelent,

12 Szatócsboltban.

71

-- Maga-olyan-ember-aki-szereti-a-sok-vine! -- harsogott ki az abarrotesból a békés utcára, s a hang nyomában hihetetlenül jókedvű, betyárul férfias, dörgő férfinevetés. -- Maga... diablo! -- Aztán egy kis csönd, és közben a Konzul hangja -- Tojást! -- dörrent megint a kedélyes hang. -- Maga... két diablos. Három diablos! -- A hang vidáman reccsent: -- Tojást! -- Majd: -- Ki ez a gyönyörű léédi?... Nahát, maga... nahát, öt diablos, maga... Tojást! -- gyűrűzött vidáman a Konzul nyomában, aki e pillanatban tűnt fel derűsen mosolyogva Yvonne fölött a járdán.

-- Tortuban... -- kezdte, miközben, immár szilárdabban, lezökkent mellé a lépcsőre... -- Tortuban van az az eszményi egyetem, ahol semmiféle tantárgynak, egy hozzáértőtől hallottam, semminek, még a sportnak sem szabad megzavarnia az... vigyázz!... az ivást!

Valahonnét a semmiből termett elő a gyermek gyászmenete, a pici, csipkével borított koporsó, s nyomában a zenekar: két saxofon, egy basszusgitár, egy hegedű, mely mindenek közt épp a La Cucarachá-t játszotta, hátul az asszonyok, nagyon ünnepélyesen, pár lépéssel hátrább meg néhány tréfálkozó naplopó taposta a port hordába verődve, szinte futva.

Félreálltak, míg a kis cortégen13 fürgén el nem tűnt lenn a város irányában, aztán tovább mentek némán, egymásra se néztek. Az utca itt már nem lejtett olyan meredeken, eltűnt a járda, és a boltok is. Balra csak egy alacsony vakfal maradt, s azon túl üres telkek, a jobb oldali házak meg fekete, szénnel teli alacsony, nyitott kalyibákká lettek. Yvonne szíve, mely eddig elviselhetetlen fájdalommal küzdött, egy dobbanásnyi időre megállt. Bár az ember nem hitte volna, már a kertváros közelében, a maguk földjén jártak.

-- Nézd meg, hogy hova lépsz, Geoffrey! -- De Yvonne volt az, aki megbotlott, mikor a sarkon befordult a Calle

13 Kíséret, (francia) 72

Nicaraguára. A Konzul kifejezéstelen arccal figyelte őt, mikor a szemközti utcasarkon álló fura ház előtt fölnézett a napra; a háznak két tornya volt, s a kettőt a tető gerincén palló kötötte össze, s rajtuk kívül más is nézte, egy nekik háttal álló kíváncsi peon.

-- Igen, még mindig itt van, nem váltpzott egy jottányit sem -- mondta a Konzul, most hogy elmentek a bal felé eső ház előtt, falán a fölirat, amelyet Yvonne látni sem akart, és lefelé tartottak a Calle Nicaraguán.

-- De az utca valahogy mégis másmilyen. -- Yvonne megint hallgatásba burkolódzott. Valójában iszonyú erőfeszítéssel igyekezett uralkodni magán. Nem tudta megmagyarázni magának, de az utóbbi időben ez a ház egyáltalán nem szerepelt a Quauhnahuacról alkotott képében! Ha mostanában, a képzeletében, nagy néha végigment GeofFreyvel a Calle Nicaraguán, szerencsétlen szellemalakjuk sohasem került szembe Jacques zacualijával.14 Az egy ideje eltűnt már, nyomtalanul, mintha nem is létezett volna soha, mint ahogy talán egy gyilkos emlékezetéből törlődik ki a bűncselekménye színhelyének szomszédságában álló feltűnő építmény képe, s ha visszatér a valaha oly ismerős környékre, alig tudja, merre menjen. Pedig a Calle Nicaragua igazában nem sokat változott. Itt volt előttük, még mindig nagy szürke lerakatlan kövek összevisszasága, tele ugyanazokkal a holdkráterekkel, változatlanul a dermedt földindulás állapotában, amely útjavítást mutat, de valójában a holtpont vastag bizonyítéka, amely a Város és a telektulajdonosok közt az útkarbantartás kötelezettségének kérdésében tartósan fönnáll. Calle Nicaragua! -- kondult meg benne mindenek ellenére panaszosán a név: nevetséges megrázkódtatása Jacques háza láttán egymagában nem szolgálhatott magyarázatul arra, amit lelke egy részével érzett, hisz azt egyszer már elintézte magában.

A széles, járdátlan út egyre meredekebben lejtett a vá-

14 Háza. (azték)

73

ros felé, javarészt magas falak közt, fölöttük fák hajlottak ki, bár itt megint kis szeneskalyibák voltak jobb kéz felől, egészen addig, míg vagy háromszáz lépésnyire az út el nem kanyarodott bal felé, s onnét körülbelül ugyanannyira a házukon túl el nem tűnt szem elől. Fák takarták el a kilátást a szelíd dimbeken-dombokon túl. Majdnem mindegyik nagy kertes ház a baljukra esett, mind messzire épült az úttól a barranca felől, hogy a tűzhányókra nézzen, a völgyön túl. Yvonne megint megpillantotta a hegyeket két kert között a résen, a szögesdróttal bekerített kis rét fölött, amelyet sűrűn benőtt a magas szálú, tövises és a friss szélben hevesen hullámzó gyom, aztán a szél hirtelen elállt. Ott volt a Popocatepetl és az Ixtaccihuatl, a Muna Loa, a Mokuaweoweo távoli követe: most sötét felhő homályosította el mindkettő lábát. A gyom, gondolta Yvonne, nem olyan zöld, mint amilyennek az es>ős időszak végén lennie kéne; talán nem esett egy ideig, bár a csatorna az út mindkét oldalán színültig volt a hegyről lerohanó vízzel és...

-- És itt van ő is. ő sem változott egy jottányit sem. A Konzul meg se fordult, csak a fejével bökött hátra, M. Laruelle háza felé.

-- Kicsoda... ki nem? -- hebegte Yvonne. Hátranézett; csak a peon volt ott, aki az előbb megállt, és a házat bámulta, most épp befordult egy sikátorba.

-- Jacques.

-- Jacques!

-- Úgy van. Félelmetes nagyokat mulattunk együtt. Fenékig kiélveztünk mindent, Berkeley püspök bölcseletétől a hajnali négyórai mirabilis jalapáig.15

-- Hogy mit élveztél?

-- A diplomataszolgálatot. -- A Konzul megállt, s rágyújtott a pipájára. -- Néha igazán azt hiszem, hogy van, ami mellette szól.

15 Csodatölcsér (növény). 74

Lehajolt, hogy elúsztasson egy gyufát a színig tele csatornán, aztán valahogy megint folytatták az utat, sőt, siettek tovább; Yvonne révülten hallotta cipője sarkának gyors, mérges koppanásait, csikorgását az úton, és maga mellett a Konzul látszólag könnyed szavait.

-- Mert teszem azt, lettél volna csak a Fehérorosz Nagykövetség mellé Zágrábba, kinevetett brit attasé 1922ben... mellesleg én mindig ügy véltem, hogy egy magadfajta nő kitűnően megállta volna a helyét, mint a zágrábi Fehérorosz Nagykövetség mellé beosztott brit attasé 1922-ben, bár azt csak a Jóisten tudja, hogyan húzta a követség addig... elsajátíthattad volna azt a, mondhatnám, technikát, vagy arckifejezést, maszkot, vagy legalábbis modort, hogyan kell mást tisztességtelenül fensőbbséges pillantással, szórakozottan végigmérni.

-- Bár nagyon jól el tudom képzelni, hogyan érint téged, hogyan érint a mi ki nem mondott közönyünk, mármint Jacques-é meg az enyém, lévén az még annál is nagyobb illetlenség, mint ha, mondjuk, Jacques nem ment volna el, amikor te elmentél, vagy nem szakadt volna meg köztünk a barátság.

-- De csak álltái volna, Yvonne, egy teherhajónak álcázott brit segédcirkáló parancsnoki hídján... mellesleg én mindig úgy véltem, hogy egy magadfajta nő kitűnően megállta volna a helyét egy teherhajónak álcázott brit segédcirkáló parancsnoki hídján... s lested volna távcsövön a Tottenham Court Roadot... ezt csak példaként mondom... éjjel-nappal, és számláltad volna a hullámokat, akkor talán megtanultad volna...

-- Kérlek, nézd meg, hogy hova lépsz!

-- Bár, persze, ha valaha Fölszarvazottváradon lettél volna konzul, abban a városban, amelyet megátkozott Miksa és Carlotta elveszett szerelme, akkor, nos, akkor ...

75

... j BOX! ARENA TOMALÍN. EL BALON vs. EL REDONDILLO.16

-- De azt hiszem, még nem fejeztem be azt a kis hullát. Ami igazán megdöbbentő, hogy ellenőriztetni kell, ez nem vicc, ellenőriztetni kell az Egyesült Államok Belépőállomásán. Jóllehet annyit kell fizetni érte, mint két felnőtt utasért...

-- Minthogy azonban szemmel láthatólag eszed ágában sincs, hogy figyelj rám, van itt valami más, amit talán el kell mondanom neked.

-- Valami más, mondom, nagyon fontos, amit talán el kell mondanom neked.

-- Igen. Mi az?

-- Hughval kapcsolatos. Yvonne nagy sokára azt mondta:

-- Hírt kaptál Hughtól. Hogy van?

-- Itt van velem.

.. .j BOX! ARENA TOMALÍN. FRENTE ÁL JARDÍN XICOCANCATL. Domingo 8 de Noviembre de 1938. 4. Emocionantes Peleas. EL BALON vs. EL REDONDILLO.

Las Manos de Orlac. Con Peter Lorre."

- Micsoda! -- torpant meg Yvonne.

-- Ügy rémlik, most Amerikában volt egy marharanchon -- mondta a Konzul ugyancsak komolyan, miközben valahogy, akárhogy folytatták az utat, de immár lassabban. -- Hogy miért, a Jóisten tudja. Az nem lehet, hogy lovagolni tanult volna, márpedig körülbelül egy héttel ezelőtt kifejezetten nem szalonképes öltözékben állított be, úgy festett, mint Hoot S. Hart a Veres Lovasokban. Szemmel láthatólag telekinézis útján termett itt, vagy te-

16 BOKSZ! ARÉNA TOMALÍN. A TÜZES és A GÖMBÖC.

17 BOKSZ! ARÉNA TOMALÍN. Szemben a Xicotancatl-parkban. 1938. november 8-án, vasárnap! Négy izgalmas összecsapás. A TÜZES és A GÖMBÖC... Orlac keze. Főszereplő: Péter Lorre.

76

remtették ide egy marhavagonban Amerikából. Nem akarok úgy tenni, mintha tudnám, mi köze lehet az újságírásnak az ilyesmihez. Persze megeshet, hogy fogadás volt... Akárhogy is, egészen Chihuaháig utazott a marhával, s onnét valami fegyvercsempész betyár... hogy is hívják csak?... Weber?... elfelejtettem, nem ismerem ... röpítette el idái^. -- A Konzul kiverte a pipáját a sarkán, mosolygott. -- Úgy látszik, mostanában minden látogatóm repülőgépen érkezik.

-- De... de Hugh... nem értem...

-- Útközben elveszítette a ruháit, de nem gondatlanságból, ha ugyan elhiszed, hanem mert a határon nagyobb vámot akartak fizettetni értük, mint amennyit megértek, így hát érthető, hogy otthagyta őket. De az útlevelét nem veszítette el, és ez kissé talán szokatlan, hisz Hugh-nak még mindig van valami köze... bár, hogy milyen minőségben, arról a leghalványabb sejtelmem sincs... a londoni Globe-\\oz... Azt persze tudod, hogy az utóbbi időben meglehetősen híres lett. Másodízben, ha történetesen nem tudnád, mert egyszer már volt.

-- Tudott a válásunkról? -- sikerült Yvonne-nak megkérdeznie.

A Konzul a fejét rázta. Lassan továbbmentek, a Konzul a földet nézte.

-- Megmondtad neki?

A Konzul hallgatott, s mind lassabban-lassabban ment.

-- Mit? -- kérdezte nagy sokára.

-- Semmit, Geoff.

-- Hát, azt persze tudja már, hogy különváltunk. -- A Konzul a botjával lecsapta egy poros, csatornaszéli pipacs fejét. -- De arra számított, hogy mindkettőnket itt talál. Úgy veszem ki, volt valami fogalma róla, hogy mi talán. .. mindenesetre nem mondtam meg neki, hogy a válásunk befejezett tény. Legalábbis azt hiszem, hogy nem. Mikor elment, legjobb tudomásom szerint, becsületszavamra, nem kerítettem sorát, hogy megmondjam neki.

77

-- Eszerint nincs már itt nálad.

A Konzul nevetésben tört ki, s nevetése köhögésbe fulladt.

-- Dehogynem. De mennyire, hogy itt van... Ami azt illeti, a bőröm is majd ráment az ő mentési műveletére. Ezen azt értem, hogy megpróbált „egyenesbe hozni". Nem érted? Hát nem ismered fel a? ő finom olasz kezét? És majdnem sikerült is neki a szó szoros értelmében „kinyújtóztatnia" valami gonosz sztrichninvegyülettel, amit ő kotyvasztott össze. De... -- egy futó pillanatig úgy látszott, hogy a Konzulnak nehéz egyik lábát a másik elé raknia -- .. .hogy pontosabb legyek, nyomósabb oka van rá, hogy itt maradjon, mint hogy Theodore Watts Duntont játsszon. Az én Swinburne-ömnek. -- A Konzul egy újabb pipacsnak csapta le a fejét. -- Néma Swinburne. Miközben a ranchon urizált, neszét vette valami históriának, és jött, mint a vörös rongy a bikára. Ezt nem mondtam neked?... Hogy ezért... igazán nem mondtam még?... ezért ment el most Mexico Citybe.

Kis idő múltán Yvonne halkan, hogy még a maga hangját is alig hallotta, megkérdezte:

-- Egy kicsit azért együtt lehetünk, nem?

-- Quién sabe?18

-- Hisz azt mondod, hogy a városban van -- tette hozzá sietve.

-- Ó, hamar végére jár a dolgának... lehet, hogy már otthon is van. Ma mindenképpen hazajön, azt hiszem. Azt mondja, „tenni" akar valamit. Szegény kölyök, azt hiszem, manapság nagyon népszerű magatartást tanúsít. -- És akár őszinte volt a Konzul, akár nem, hozzátette, s ez elég megértőén hangzott: -- Csak a Jóisten tudja, hogy romantikus kis felbuzdulásának mi lesz a vége.

-- És mit érez majd -- kérdezte egyszerre Yvonne nagy bátran --, ha megint meglát?

-- Hát, #mi azt illeti, nem sokat számít, nincs idő ki-

'" K.i tudja?

78

mutatnia, de épp azt akartam mondani -- folytatta a Konzul kissé rekedten --, hogy az a szörnyű mulatság, mármint Laruelle-é meg az enyém, véget ért, mielőtt még Hugh megjött. -- A port döfködte a botjával, s miközben folytatta, apró mintákat rajzolt, mint egy vak. -- Jobbára nekem volt mulatság, mert Jacques-nek gyönge volt a gyomra és már három pohártól kikészült, a negyedik után elkezdte játszani az Jrgalmas Szamaritánust, öt után meg ő is Theodore Watts Duntont... Szóval, hogy úgy mondjam, méltányoltam a megváltozott módszert. Legalábbis annyira, hogy nagyon hálás lennék, Hugh nevében, ha nem tennél említést neki...

A Konzul megköszörülte a torkát.

-- Persze nem arról, hogy távollétében sokat ittam, s arról sem, hogy épp nem vagyok tökjózan, amint azt bizonyára nem esik nehezedre megállapítanod.

-- Hát nem -- mosolygott Yvonne, teli olyan gondolatokkal, amelyek egyszer már ezer mérföldnyire sodorták kétségbeesett menekültében mindezek elől. Mégis ott sétált lassan az oldalán. És elszántan vigasztalta magát, mint a hegymászó, ha egy veszélyes ponton fölnéz a meredély fölött magasodó fenyőfára: -- Sose bánd magad alatt a szakadékot, képzeld, mennyivel rosszabb lenne, ha még a fenyő tetejére is fölmásznál! -- s ezzel zökkentette ki magát a pillanatból; fölhagyott a gondolkodással; vagy az utcára gondolt megint, a szívet tépő pillantásra, amit búcsúzóul vetett rá -- akkor még mennyivel reménytelenebbnek mutatkozott minden! --, mikor elindult arra a sorsdöntő útra Mexico Citybe, és a sarokról, az azóta már nem létező Plymouthból, mely recsegve-ropogva, csikorgósan gödörről gödörre rugózva, meg-megtorpanva, mászva, meg-megugorva haladt makacsul az egyik vagy a másik fal mentén, visszanézett. A falak magasabbak, mint ahogy az emlékezetében éltek, s bougainvillea borítja mindet; két tömör, párázó virágpart. Ott látta fölöttük a fák koronáját, a vaskos, mozdulatlan

79

ágakat, s köztük néha-néha egy-egy kilátótornyot, Párián örök miradorjainak19 egyikét, a házak azonban láthatatlanok a falak szintje alatt, s a mirador, amint azt annak idején, mintha maga is ott fonnyadozott volna valamelyik patióban,20 megállapította, a tetejükről lemetszve, mint a lélek magányos hajléka, libeg. A házakat a magas, és némileg a New Orleans-iakra emlékeztető kovácsolt vaskapuk csipkézetén át sem lehetett jobban kivenni, a kaput magukba záró kőfalakon kinn ceruzával írott szerelmi üzenetek, mögöttük meg az otthon nem annyira mexikói, mint inkább spanyol álma. A csatorna jobboldalt egy darabig föld alatt futott, s újabb, utcára néző, alacsony szeneskalyiba bámult rá mogorván nyitott, sötét öblével -- innét hordta annak idején Maria a szenüket. Aztán a víz kibukfencezett a napvilágra, és a másik oldalt, egy falnyíláson át, fölbukkant a magányos Popocatepetl. Észre se vette, hogy túljutottak a sarkon, és egyszerre ott volt a szeme előtt a házuk bejárata.

Egy lélek nem volt az utcán, és a két kis versengő hegy ipatakká vált csatorna csobogásától-mormolásától eltekintve teljes volt a csönd; s homályosan eszébe ötlött, hogy mielőtt Louisszal találkozott volna, s mikor a Konzult még félig Angliába képzelte, hogyan próbálta lelki szemei előtt Quauhnahuacot, a várost, az esetleges katasztrófa dagadó vizei fölött vezető gyalogösvényként megőrizni, amelyet a Konzul szellemalakja, s vele az ő nem kívánt, vigasztaló árnya a végtelenségig biztonságban róhat.

Azóta azonban Quauhnahuacot másmilyennek látta, bár még mindig üresnek -- megtisztultnak, amiből eltakarodott a múlt, s csak a magányos Geoffrey maradt itt immár testi valójában, megválthatóan, amint az ő segítségére szorul.

És most valóban itt van Geoffrey, de nemcsak hogy

19 Kilátótornyainak.

20 Udvarban.

80

nem magányos, s nemcsak hogy nem szorul a segítségére, hanem az ő vétkességének hitében él, abban a hitben, amely láthatólag, különös módon az egyetlen, ami még életben tartja...

Yvonne keményen megragadta a táskáját, egyszerre kitisztult a feje, és alig vette észre a környék jellegzetességeit, amelyeket a Konzul, láthatólag'jobbkedvűen, némán mutogatott neki a sétabotjával; a jobbra letérő fasort, az iskolává alakított kis templomot és körülötte a sírköveket, a játszótéren a vízszintes gerendát, a sötét kaput az árokban -- kétoldalt a magas falak teljesen eltűntek --, amely a kertek alatt húzódó elhagyott vasércbányához vezetett.

Iskolából jövet-menet

Popocatapetl...

Az volt ám a szép...

- dúdolta a Konzul. Yvonne érezte, hogy a szíve megenyhül. Mintha leereszkedett volna közéjük a hegyek közösen érzett békessége; hamis volt, hazug volt, de egy pillanatig mégis mintha a piacról tértek volna haza a régi időkben. Belekarolt a Konzulba, nevetett, egymás léptéhez igazodtak. Aztán megint kezdődtek a falak; s a házuk autófeljárója meredeken lejtett ki az útra, ahol senki meg nem öntözte a már ilyen kora reggel is meztelen talpak kavarta port, és ott volt sarkából kidűlve a kapujuk, ott feküdt közvetlenül a bejáratnál, mint annak idején is, makacsul, s félig elfödte a bougainvillea.

-- íme, Yvonne. Gyerünk beljebb... már majdnem otthon vagyunk!

-- Igen.

-- Különös... -- mondta a Konzul.

Egy csúf kóbor kutya követte őket a házba.

81

HI

A tragédiát, gondolta a Konzul szórakozottan, miközben a behajtóút ívén fölfelé haladtak, éppúgy hirdetik az út hepehupái, mint a magas, egzotikus, és a fekete szemüvegén át alkonyi elevennek látszó növények, amelyek itt is, ott is elasznak a szükségtelen szomjúságtól, szinte egymásnak tantorodnak, és mégis küzdenek, hogy mint egy rémlátomásban a haldokló kéjencek, megőrizzék a termőképesség, vagy a megosztott, vigasztalan termékenység végső látszatát, s érezte, e tragédiát éles szemmel figyeli, megérteni igyekszik az a valaki ott az oldalán, aki érte szenved, s közben mondja: Nézd, milyen idegen, milyen szomorú lehet, amit ismer az ember. Tapintsd meg ezt a fát, valaha a barátod volt; szomorú, hogy ami a véredbe ivódott, annyira ismerted, utóbb ilyen idegennek látsszék! Nézz fel a szobormélyedésre a falon, még ott van Krisztus, a szenvedő, ő segített volna, ha kéred; de te nem tudsz kérni. Gondolj a rózsák gyötrelmére. Nézd Concepta kávécserjéit, valaha úgy mondtad, Máriáé, elasznak a napon. Ismered még az édes illatukat? Nézd: az útifű furcsa, ismerős virága, valaha az élet címere volt, most a gonosz, fallikus halálé. Te már nem tudod, hogyan kell szeretni az ilyet. Te már csak a cantinákat szereted tiszta szívedből; az életszeretet bágyadt maradványa most válik méreggé benned, bár még nem teljesen az, és méreg a mindennapi kenyered, mikor a kocsmában...

82

-- Hát Pedro is elment? -- szorította meg a karját Yvonne, de hangja, úgy érezte, majdnem természetes.

-- El, hál' isten!

-- És mi van a macskákkal ?

-- Perro! -- szólt oda a Konzul barátságosan a kóbor kutyának, mely otthonosan bukkant föl a sarkában, s levette a szemüvegét. -- Az egész kert egyetlen szemétdomb, sajnos. Gyakorlatilag hónapokig nem volt kertészünk. Hugh kihúzgált néhány gyomot. Kitisztogatta az úszómedencét is... Hallod? Mára alighanem megtelik. -- Az út kis arénává szélesedett, ide torkollt a keskeny, lejtős, rózsaágyakkal tarkított gyepen hosszában átvágó és az „elülső" ajtóhoz vezető ösvény, az ajtó azonban az égett színű apácacserepekkel fedett alacsony, fehér ház hátulján nyílt. A fák közt előkukucskáló bungaló, bal szélén a kéménnyel, amelyből fonalnyi fekete füst szállt, olyan volt, mint egy horgonyon nyugvó takaros kis hajó. Nem. Mindenféle sötét ügyek, pereskedés az elmaradt bérek miatt, ez volt az én osztályrészem. És levélrágó hangyák, többféle is. Egy éjszaka betörők jártak a házban, mikor épp nem voltam idehaza. És árvíz; Quauhnahuac csatornái látogattak meg, és itthagytak mindenfélét, ami még a legutóbb is bűzlött, akár a Kozmikus Tojás. De annyi baj legyen, te talán...

Yvonne kihúzta a karját a karjából, hogy az ösvényen keresztbe nőtt trombitavirág egy indáját elrakja az útból.

-- Ó, Geoffrey! Hova lettek a kaméliáim?...

-- Tudja a Jóisten... -- A gyepet kiszáradt ér osztotta ketté a házzal párhuzamosan, s egy gyanús palló szolgált hídul rajta. Két rózsa közt egy pók szőtt bonyolult hálót. A ház fölött egy raj királygébics húzott el sötéten és sebesen, gyöngyöző kiáltozással. Ők ketten átmentek a pallón, és fenn voltak a „verandán".

Az „elülső" ajtón egy öregasszony csoszogott ki kacsázva, arca, vélte a Konzul, mint egy nagyon intellektuális fekete gnómé (talán a kert alatt valaha régen húzódó bánya egy elnyomorodott felügyelőjének asszonya),

83

kezében az elkerülhetetlen felmosórongy, vállán a trapeador1 vagy „amerikai férj" -- de láthatólag sem azt nem vette észre, hogy csoszog, sem azt, hogy kacsázik -- e mozgásait valami külön mechanizmus irányította.

-- Ő Concepta -- mondta a Konzul. -- Yvonne: Concepta. Concepta: Senora Firmín. -- A gnóm gyermekesen elmosolyodott, s ettől egy pillanatra ártatlan kislányarcot öltött. Beletörülte kezét a kötényébe; kezet fogott Yvonne-nal, közben a Konzul csak téblábolt, s józan érdeklődéssel szemlélte (bár egyszerre kellemesebben „pityókosnak" érezte magát, mint a múlt esti kiesett időszak óta bármikor) Yvonne poggyászát a verandán, a három bőröndöt és az egy kalapdobozt, mind szállodacímkéktől virított, mintha virágba borult volna, és azt mondaná, íme, az életetek története: Hotel Hilo, Honolulu; Villa Carmona, Granada; Hotel Theba, Algeciras; Hotel Peninsula, Gibraltár; Hotel Nazareth, Galilea; Hotel Manchester, Párizs; Hotel Cosmo, London; lie de Francé; Hotel Regis, Hotel Canada, Mexico D. F. -- és az új címkék, a legfrissebb virágok: Hotel Astor, New York, Town House, Los Angeles; Pennsylvania; Hotel Mirador, Acapulco; Compania Mexicana de Aviación. -- El otro senor?2 -- kérdezte Conceptát, de az fejével boldogan és nyomatékosan nemet intett. -- Még nem jött vissza. Jól van, Yvonne, biztos a régi szobádat szeretnéd. Hugh különben is a hátsóban lakik a géppel.

-- Géppel?

-- A fűnyírógéppel.

-- ... por qué no, agua caliente3 -- hangzott fel és halt el Concepta lágyan zenélő jókedvű hangja, ahogy a két bőrönddel csoszogva elkacsázott.

-- Szóval megtörtént a csoda, van számodra meleg víz! A ház túlfelén a táj kitárult a szélbe, mint a tenger.

1 Partvis.

* Mexikói Légitársaság. -- A másik úr?

3 Hogyne volna meleg víz.

84

A barrancán túl a hullámos sík a vulkánok lábáig terjedt, s ott beleveszett a föltorlódott ködbe, amelyből az öreg Popo tiszta kúpja szökött föl, balra meg az Ixtaccihuatl csipkés orma nyúlt el, mint egy hóborította egyetemi város; egy pillanatig szótlanul álltak a tornácon, nem kulcsolódott össze a kezük, csak érintette a másikét, mintha nem tudnák, nem réges-rég nem levő gyerekágyukban álmodnak-e, kezük nem régmúlt emlékek szélfúttá foszlánya-e, amely egy kicsit fél ugyan a másikkal egyesülni, de keresi is az este bömbölő tengere fölött.

Közvetlenül alattuk a csobogó kis úszómedencébe, bár majdnem megtelt, még folyt a víz a csapra szerelt, szivárgó gumicsövön át; annak idején maguk festették ki az oldalfalait és a fenekét kékre; a festés alig fakult meg, s az eget tükröző, majmoló víz sötét türkizkéknek tetszett. Hugh megnyírta a gyepet a medence széle körül, de azon túl a kert a tüskebokrok leírhatatlan zűrzavarába lejtett, s a Konzul elfordította róla a szemét: múlóban volt már kellemes, tünékeny pityókossága...

Szórakozottan nézett körül a tornácon, mely egy darabon a ház bal oldalát is követte, a házét, ahova Yvonne még nem lépett be, s mintha csak az imája teljesült volna, Concepta bukkant föl a tornác végén. Concepta mereven a kezében levő tálcára szögezte a szemét, nem nézett se jobbra, se balra, sem az alacsony mellvéden fonnyadó, poros, fölmagzott virágokra, sem a koszos függőágyra, sem a ripacsmód ágáló törött székre, sem a lógó belű díványra, sem a nyomasztóan degeszre tömött, és szalmalovukat a falon ugrató Don Quijote-bábukra, csak jött lassan, csoszogva, a porban, a halott leveleken, a tornác söpretlen vörös kövén.

-- Látod, Concepta ismeri a szokásaimat. -- A Konzul szemügyre vette a tálcát, most két pohár állt rajta, egy palack Johnny Walker, félig tele, egy szódás szifon, egy jarro4 olvadó jég, s egy rosszat ígérő, szintén félig tele

1 Kanna.

85

üveg, benne valami fakóvörös, rossz bordóihoz hasonló kotyvalék, talán köhögős-orvosság. -- Nem, ez a szrichnin. Iszol egy szódás whiskyt?... Jég, azt hiszem, úgyis csak a te kedvedért van. Még tiszta ürmöst sem ? -- A Konzul a tálcát áttette a mellvédről a vesszőfonatú asztalkára, amit Concepta hozott be.

-- Szerelmes egek, én aztán nem, köszönöm.

-- .. .Akkor egy whiskyt, tisztán. Ugyan. Mit veszíthetünk?

-- ... Először hadd reggelizzem valamit!

-- ... Egyszer igazán mondhatott volna igent is -- hadarta egy hang a Konzul fülébe hihetetlenül szaporán mert te szegény öreg fickó most persze szörnyűségesen szeretnél visszarészegedni mi de sajna megtörtént amire olyan régen vágyódsz Yvonne megjött de félre bánat öregem nem kell mellre szívni -- hadart tovább a hang -- ez önmagában roppant fontos körülmény az életedben ennél csak egy fontosabb van hogy megigyál-e ötszáz pohárral vagy megbirkózz vele-ismerte fel a kellemes és szemérmetlenül ismerős, talán szarvakat viselő álruhás tékozló fiú, a kazuisztika szakértőjének hangját, s az nagy komolyan folytatta -- de hát olyan ember vagy te Geoffrey Firmin hogy elgyöngülsz és iszol a válságos órában dehogyis vagy te győzni fogsz már le is győzted a kísértést talán nem de nem ám hadd emlékeztesselek hát tegnap este is nem lemondtál egyik pohárról a másik után aztán aludtál egy kicsit és józanul ébredtél talán nem de nem ám dehogynem de nem ám utólag akárki megmondhatta de nem ám csak annyit ittál amennyi ahhoz kellett hogy a kezed ne remegjen és fölényesen uralkodj magadon de ezt ő soha nem fogja megérteni képtelen méltányolni!

-- Valahogy nem érzem, hogy bíznál a sztrichninben mondta a Konzul, és csöndes diadallal (már a whiskys üveg ottléte is hallatlanul vigasztaló volt) kitöltött magának a rosszat ígérő üveg kotyvalékából egy pohárra valót. Legalább két és fél percig ellenálltam a kísértésnek;

86

biztos a megváltatásom. -- Én se bízom a sztrichninben, majd megint üvöltök, te istenverte Geoffrey Firmin, meglásd, beverem a pofádat, ó, te hülye! -- Ez egy másik ismerős hang volt, a felismerés jeléül a Konzul szertartásosan fölemelte a poharát és elgondolkodva kiitta a felét. A sztrichnin (az irónia kedvéért tett bele némi jeget is) édes volt, olyasféle, mint a feketeribiszke; talán valamiféle tudattalari, alig észlelhető ingerként szolgált; a Konzul, aki még mindig állt, tudatára ébredt, hogy félénkfélszegen, megvetnivalóan bolonddá teszi a kínját...

-- Hát nem látod te cabrón5 az jár az eszében hogy jószerivel még meg sem érkezett a te első gondolatod máris az ital ha mindjárt csak sztrichnin is aminek tolakodó és a szesszel azonos nélkülözhetetlensége megszünteti minden ártatlanságát hát akkor ilyen ellenséges érzés láttán miért ne kezdhetnéd most mindjárt whiskyvel ahelyett hogy később de nem a tequilával nem erről jut eszembe hol is van jól van jól van tudjuk hol van az a vég kezdete és mescallal sem az meg maga a vég bár talán fene jó vég hanem a feleséged őseinek jó öreg egészséges torokmaró tüzű whiskyjével náció 1820 y siguiendo tan campante6 és azután talán megihatsz egy kis sört az is jót tesz neked és csupa vitamin és itt lesz az öcséd és ez csak ok arra hogy ünnepelj de mennyire hogy az és a whisky meg utána a sör közben épp megtartóztathatod magad poco a poco hisz mindenki tudja milyen veszélyes egyszerre megkísérelni nem dől attól össze Hugh műve hogy egyenesbe hozzon de mennyire hogy nem! -- Ez megint az ismerős pompás valami volt, és a Konzul nagyot sóhajtva csakazértis szilárd kézzel tette le a poharat a tálcára.

-- Mit is mondtál? -- kérdezte Yvonne-t.

-- Háromszor mondtam -- nevetett Yvonne. -- Igyál valami tisztességeset, az isten szerelmére. Azért ugyan ne

5 Mulya.

6 1820-ban alapították, és még mindig fennáll.

87

idd azt az izét, hogy engem meghass... Majd elüldögélek itt, és vedd úgy, hogy koccintunk.

-- Mi? -- Yvonne a mellvéden üldögélt, és láthatólag jóleső érdeklődéssel nézett el a völgy fölött. Benn a kertben szellő se rezdült. De a szél iránya egyszerre megváltozhatott; Ixta eltűnt, a Popocatepetl meg majdnem teljesen elhomályosult, mint a vonatfüst párhuzamos csíkjai, vízszintes fekete felhővonulatok takarták el. -- Mondd csak még egyszer -- fogta meg a Konzul Yvonne kezét.

A két kéz összeölelkezett, vagy legalábbis úgy látszott, szenvedélyesen összeölelkezik; valahol, az égből, lenyilazott hattyú zuhant a földre. Az Independencián, az El Puerto del Sol cantina előtt ilyenkor már kárhozatra szánt férfiak tolonganak a tűző napon, és várják, hogy harsonazengéssel fölgördüljön a vasredőny...

-- Nem, köszönöm, én már csak megmaradok a régi orvosság mellett. -- A Konzul szinte hanyatt zuhant az öreg, törött hintaszékbe. Józanul ült, nézte Yvonne-t. Ez hát a pillanat, amit előre vetít ágyban, söntések sarkában alva, sötét erdők szélén, sikátorokban, bazárokban, börtönökben a sóvárgás, a pillanat, amikor... de a pillanat elvetélt, elmúlt; s az ursa horribilis,'1 az éjszakai, hátulról közelebb lopakodott hozzá. Vajon mit csinált? Aludt valahol, ennyi biztos. Tik-tak, jaj-jaj -- ketyegett az úszómedence, mint az óra. Aludt; mi mást tehetett volna? Estélyi ruhája nadrágzsebében turkáló keze kitapintotta a bűnjel kemény szélét. A napvilágra került névjegykártyán ez állt:

Arturo Diaz Vigil

Medico Cirujano y Partéra

Enfermedades de Ninos

Indisposiciones Nerviosas

Consultas de 12 a 2 y de 4 a 7

Av. Revolution Numero 8.

7 Nagymedve. 88

-Igazán visszajöttél? Vagy csak látogatóba? -- kérdezte a Konzul szelíden, miközben a névjegyet újból zsebre vágta.

-- Itt vagyok, nem? -- mondta Yvonne vidáman, némi kihívó éllel.

-- Különös -jegyezte meg a Konzul, s megpróbált félig fölemelkedni az italért, amit Yvonne'az ő akarata ellenére jóváhagyott, s a szapora hang nyomban rápirított:

-- Te istenverte ostoba Geoffrey Firmin, beverem a pofádat, ha megteszed, ha iszol, mindjárt üvöltünk, te hülye!

-- Ez mégiscsak iszonyú bátor dolog. Mert mi van ha... tudod, csinos kis szarban vagyok.

-- De hisz bámulatosán jól nézel ki, szerintem. Fogalmad sincs, hogy milyen jól. (A Konzul nevetséges módon behajlította a karját, és megtapogatta a bicepszét: -- Még erős vagyok, mint egy ló, ha szabad azt mondanom, erős, mint egy ló!) -- És én ? -- Yvonne mintha ezt kérdezte volna. Kissé félrefordította az arcát, arcélét mutatta.

-- Még nem mondtam ? -- A Konzul nézte. -- Szép vagy... barna. -- Mondta ? -- Barna... mint egy búzaszem. Úszol, ugye? -- tette hozzá. -- Látszik, hogy rengeteget voltál napon... Persze itt is rengeteget süt a nap mondta. -- Mint rendesen... Még túl sokat is. Hiába esik az eső... Tudod, én nem kedvelem...

-- Ó, dehogynem, igazán -- mintha azt felelte volna. Jó lesz majd kinn a napon, meglátod.

-- Hát...

A Konzul a törött zöld hintaszékben ült, és nézte Yvonne-t. Lehet, hogy csak a lélek, gondolta, lassan kikeveredett a sztrichninből, s valamiképpen eltávolodott önmagától, hogy Lucretiusszal vitába szálljon, a lélek, ami öregszik, míg a test számtalanszor megújulhat, ha csak föl nem ölti a korosság megrögzött szokását. És lehet, hogy a lélek a szenvedésein gyarapszik, s a szenvedésen, amit a feleségére mért, a felesége lelke nemcsak gyarapodott, de ki is virágzott. Ó, és nemcsak azon a szenvedésen, amit ő mért rá. Azon vajon nem, amelyért Cliff,

89

a hűtlen szellem felelős, Cliff, akit ő csak fürdőköpeny, s elöl nyitott csíkos pizsama képében tudott elképzelni? És azon is, amiért a gyermek felel -- furamód azt is Geoffreynek hívták --, a szellem volt az apja, két évvel azelőtt született, hogy Yvonne először váltott Renóba jegyet, és most hatéves lenne, ha meg nem hal, ahány éve, annyi hónapos korában, meningitisben, 1932-ben, három évvel azelőtt, hogy ők megismerték egymást, és házasságot kötöttek a spanyolországi Granadában. Itt volt hát Yvonne, mindenesetre bronzbarnán, fiatalon és kortalanul; tizenöt éves korában, mesélte (akkortájt épp azokban a vadnyugati filmekben játszhatott, amelyekről M. Laruelle, bár nem látta őket, határozottan állítja, hogy hatással voltak Eisensteinre vagy kire), azt mondták róla: -- Nem éppen csinos lány, de valamikor gyönyörű lesz -; húszéves korában még mindig azt mondták, s ez huszonhét éves korában, mikor ő elvette, változatlanul állt rá, már persze attól függően, hogy az ember kit hova sorol; és állt rá még most is, harmincéves korában, most is olyan nő benyomását keltette, aki csak ezután lesz gyönyörű, bár lehet, nagyon hamar; orra ugyanolyan ferde, füle ugyanolyan kicsi, el-elfelhősödő, megbántott szeme ugyanolyan melegbarna, szája ugyanolyan széles és telt ajkú, meleg az is és adakozó, álla ugyanúgy egy kicsit fejletlen. Arca friss és eleven, és, mint Hugh mondta, képes hirtelen elszürkülni, hamuvá omlani. Mégis megváltozott. De mennyire meg! Valahogy úgy, mint a lefokozott hajóskapitány volt hajója, a kikötőben, a kocsma ablakából nézve. Már nem az övé; valakinek nyilván tetszett csinos palakék útiruhája; de az nem ő volt.

Yvonne egy gyors, nyugodt és mégis türelmetlen mozdulattal lekapta a kalapját, napszítta haját megrázta, és fölállt a mellvédről. A díványra ült le, keresztbe vetette két szokatlanul szép, előkelőén hosszú lábát. A dívány megpendült, fájdalmasan, mint a gitár. A Konzul megkereste fekete szemüvegét, s szinte játékosan föltette. De halványan beléhasított, hogy Yvonne még mindig csak

90

gyűjtögeti a bátorságot, hogy a házba bemenjen. Mély és hamis hangon, amúgy konzul módra azt mondta:

-- Hamarosan meg kell érkeznie Hughnak is, ha az első busszal jön.

-- Az első busz mikor érkezik ?

-- Fél tizenegykor, tizenegykor, -- Hát számít az? A városban harangoztak. Kivéve persze azf a teljesen valószínűtlen esetet, mikor az ember retteg bárki érkezésétől, ha az nem hoz szeszt magával. Mi lenne, ha most nem lenne ital a házban, csak a sztrichnin? Vajon kibírta volna mostanáig? Már a poros utcán botorkálna az egyre forróbb napsütésben egy palack pálinkáért, vagy Conceptával hozatott volna. Aztán, az útja célját elfeledve, valami pici bárban ünnepelné Yvonne érkezését, egy poros sikátor sarkán, miközben Yvonne alszik. Lehet, hogy izlandinak adná ki magát, vagy az Andesekből, Argentínából jött látogatónak. Hugh érkezésének órájánál sokkal jobban rémítette a kérdés, mely úgy üldözte, mint Goethe versében a harang a templomkerülő gyermeket. Yvonne megforgatta ujján a karikagyűrűt. Vajon szerelemből hordja, vagy mert egy s más szempontból kellemes, vagy ezért is, azért is ? Vagy az ő kedvéért, szegény, a kettőjük kedvéért? Az úszómedence csak ketyegett. Megfürödhet s megtisztulhat itt egy lélek, vagy olthatja-e szomját ?

~ Még csak fél kilenc. -- A Konzul megint levette a szemüvegét.

-- A szemed, drága szegénykém, a szemed úgy csillog -- tört ki Yvonne; a harang közeledett; csengve szökkent át egy kerítéshágcsón, a gyermek megbotlott.

-- Egy csöpp rontás... csak egy csöpp. -- Die Glocke, Glocke tönt nicht mehr8... A Konzul a tornác egy burkolókövén harisnyátlan, s az estélyi cipőbe beledagadt, sajgó lábával kirajzolt egy mintát (a lába nem azért volt harisnyátlan, mert, mint Sr. Bustamente, a helyi mozi

8 A harang, a harang elnémult, (német)

91

üzemvezetője hitte, elitta a pénzét, s harisnyára nem telt neki, hanem mert az egész teste annyira érzékennyé vált az alkoholtól, hogy egyszerűen nem bírta el a lábán). Igazán nem kellett volna így fájjon, ha nincs ez az istenverte sztrichnin, ez a hideg és csúf józanság, amibe belekényszerítette! Yvonne megint a mellvéden ült, egy oszlopnak támaszkodott. Az ajkát rágta, és bámulta a kertet:

-- Geoffrey, ez az egész egyetlen romhalmaz!

-- Hát nem éppen mesebeli rózsakert. -- A Konzul fölhúzta a karóráját. -- De ide hallgass, tegyük fel, pusztán a vita kiindulópontjaként, hogy egy ostromlott várost átengedsz az ellenségnek, aztán, nem sokkal utóbb, így vagy úgy visszakeveredsz oda... van ebben az analógiában valami, ami nagyon nincs ínyemre, de mindegy, tegyük fel, hogy így van... nemigen számíthatsz rá, hogy a lelked ugyanúgy a romlatlan kegyükbe fogadják, hogy itt vagy ott ugyanolyan szívesen lássanak, mint a régi szép időkben, nem ?

-- De hát én nem engedtem át...

-- Talán mondanom sem kell, még akkor sem, ha az említett városban, bár kissé akadozva, készséggel elismerem, de megindult az élet, és többé-kevésbé rendszeresen járnak a villamosok. -- A Konzul meghúzta a csuklóján az óraszíjat. -- Nem?

-- Geoffrey, nézd a fán azt a piros madarat! Ekkora vörösbegyet még nem is láttam!

-- Nem. -- Most, hogy Yvonne nem őt nézte, a Konzul megkerítette a whiskysüveget, kidugaszolta, megszagolta a tartalmát, aztán komoly képpel visszatette a tálcára és elbiggyesztette az ajkát: -- Mert nem is láthattál. Ez ugyanis nem vörösbegy.

-- Már hogyne lenne vörösbegy. Nézd a vörös mellét. Mint a tűz. -- Yvonne, ezt a Konzul világosan látta, éppúgy félt a bekövetkező jelenettől, mint ő, s most úgy érezte, muszáj valami másról beszélnie, akármiről, míg el nem jön a kellő pillanat, a pillanat -- ezt Yvonne nem látja --, mikor a szörnyű harang utoléri a halálra szánt gyer-

92

meket, szörnyű nyelve kinyúlik utána, és megcsapja metodista pokollehelete. -- Ott, a hibiszkuszon! A Konzul behunyta fél szemét.

-- Azt hiszem, rézfarkú trogon. És a bögye nem is vörös. Magányos fickó, odaát élhet valahol a Farkas-szakadékban, közel s távol senkinek sincs semmi eszménye, s így békén meditálhat a nem-vörösbegy-létről.

-- Márpedig én biztos vagyok benne, hogy vörösbegy, és hogy itt él a kertben!

-- Ahogy parancsolod. E kétes madár pontos neve egyébként, ha jól tudom, Trogon ambiguus ambiguus. Minthogy pedig két kétség kitesz egy megállapítást, ez a madár igenis rézfarkú trogon és nem vörösbegy. -- A Konzul a tálca felé nyúlt, az üres sztrichnines pohárért, de félúton elfelejtette, hogy mit is akart tölteni belé, vagy hogy nem az egyik palackot szeretné-e előbb, ha csak megszagolni is, leejtette hát a kezét, és még jobban előrehajolt, olyan mozdulattal, mintha a tűzhányók érdekelnék. Azt mondta:

-- Azt hiszem, az öreg Popeye hamarosan produkálja magát.

-- Pillanatnyilag úgy fest, mint aki spenótba fulladt... -- Yvonne hangja megremegett.

Ez a régi tréfájuk volt, a Konzul rá akart gyújtani védekezésül; ellobbantott egy gyufát, de a cigarettával valahogy nem lelte a száját; kis idő múlva ráébredt, hogy a gyufa kialudt és zsebre vágta.

Egy darabig úgy álltak egymással szemben, mint két néma és szótlan erőd.

A víz még mindig csordogált, s csobogásával halálos lassan telt meg kettőjük közt a csönd... Ez valami más volt; a Konzul úgy érezte, még mindig hallja a báli muzsikát, pedig bizonyára már rég megszűnt, a csöndet mégis mintha áthatotta volna a dobok ízetlen dübögése. Pária: ez dobokat is jelent. Párián. Nem kétséges, hogy a muzsika szinte tapintható hiánya tette, hogy e sajátos érzékcsalódás, amelybe szinte a fák is beleremegtek, iszo-

93

nyatba, a valószerűtlenség elviselhetetlen iszonyatába öltöztette nemcsak a kertet, hanem azon túl a síkságot is, mindent, amit csak látott. Ilyesféle lehet, mondta magában, amit egyik-másik elmebeteg olyankor él át, mikor a bolondokháza falai közt békésen üldögél, és az elmebaj egyik pillanatról a másikra már nem menedék többé, hanem maga a megrendült ég és minden, ami körülveszi, s ez előtt a már addig is megnémult értelem csak fejet hajthat. Vajon az elmebeteg vigaszt talál-e az efféle pillanatokban, mikor a gondolatok ágyúgolyókként reccsennek át az agyán, vigaszt a bolondokháza kertjének különleges szépségében, a szomszédos dombokban, a félelmes kéményen túl? Aligha, érezte a Konzul. Ami meg e különleges szépséget illeti, tudta, halott, akár az ő házassága, s szándékosan ölték meg azt is. A nap most ragyogva süt az egész világra a szeme előtt, sugarai körülrajzolják a Popocatepetl erdőhatárát, ahogy a csúcsa, akár egy felszínre bukkanó roppant bálna, utat tör magának a felhők közt, de mindez nem emeli föl a lelkét. A napsugár nem osztozhatna lelkiismerete terhén, forrásanincs szomorúságán. Nem is ismeri őt. Bal kéz felől lenn, a cserjék mögött, az argentin nagykövet hétvégi házának kertésze vágott rendet a magas fűben, teremtett helyet a tollaslabda-pályának, de még ebben az ugyancsak ártatlan tevékenységében is volt valami szörnyű, őellene irányuló fenyegetés. Még a kávécserje szelíden lekonyuló széles levelei is ádázul fenyegetők, mint a pelikán széttárt szárnya, amint megrázza, mielőtt összecsukná. A kertben életre kelt rózsabimbóként ide-oda röpködő sok kis piros madár mozgása elviselhetetlenül zaklatottnak, alattomosnak tetszett. Mintha mindet érzékeny vezetékek kötötték volna az idegeihez. Mikor megszólalt a telefon, szinte a szívverése is elállt.

Ami azt illeti, a telefon félreérthetetlenül csengett, a Konzul tehát bement a tornácról az ebédlőbe, s e dühös jószágtól féltében először a fülhallgatóba, majd, miközben a veríték kiverte, a szájrészbe beszélt, de maga se

94

tudta, mit -- távolsági hívás volt, világosan hallotta Töm fátyolos hangját, kérdései-válaszai egybefolytak, szaporán beszélt, szorongva, nehogy egy pillanat, és a fülébe vagy a szájába forró olaj ömöljön:

-- Helyes. Ég veled... Jaj, mondd csak, Tom, mi a forrása annak a bűbáj szóbeszédnek, amit tegnap az újság is hozott, és Washington tagadott ? Kíváricsi lennék, honnét ered... Hogy mi indította útjára. Igen. Helyes. Isten veled. Igen, én is, szörnyű. Kitelik tőlük. Elég baj. De végül is az övék. Vagy nem? Isten veled. Valószínűleg fogják. Igen, nagyon helyes, nagyon helyes. Ég veled; ég veled!... -- A mindenit. Mi az ördögnek csönget föl ilyenkor, kora reggel? Amerikában ilyenkor hány óra? Ericson 43.

A mindenit... letette a hallgatót, rosszul, és visszament a verandára; Yvonne-t nem találta; egy pillanat, és hallotta a fürdőszobából...

A Konzul rossz lelkiismerettel elindult fölfelé a Calle Nicaraguán.

Olyan volt ez, mintha a házak közt valami soha véget nem érő lépcsősoron mászna fölfelé. Vagy magát az öreg Popeye-t mászna meg. Még soha ilyen távolinak nem érezte a domb tetejét. A hepehupás, föltört kövezetű utca úgy nyúlt a távolba, mint egy gyötrelemteli élet. Arra gondolt: 900 peso = 100 üveg whisky = 900 macskaköröm tequila. Argal: az ember ne igyék se tequilát, se whiskyt, hanem mescalt. Kinn az utcán hőség is volt, mint egy kemencében, s a Konzulról patakokban csurgott a veríték. Gyerünk! Gyerünk! Nem készült messzire, még a domb tetejé'g sem. Mielőtt odaért volna Jacques házához, egy mellékutca ágazott el balra, ke/detben nem több, mint dűlőút, aztán egy éles kanyar, s valahol az út menténjobboldalt, alig ötpercnyire gyalog, egy poros sarkon, hűvös kis névtelen cantina várt, elébekötve valószínűleg lovak, a pult alatt egy éktelen nagy fehér kandúr macska, azt mondja neki valamelyik bajuszkirály: -- Szóval, hogy

95

uraságod egész éccaka dolgozott, most hát naphosszat alszik! -- És ez a cantina biztosan nyitva lesz.

Idefelé tartott (a mellékutcát már látta, egy kutya őrizte a sarkot), hogy békében elfogyassza azt a lelkében még meg nem határozott nélkülözhetetlen két pohár italt, aztán, mire Yvonne a fürdéssel végez, hazamenjen. Persze az is megeshet, hogy találkozik ott...

De egyszerre a Calle Nicaragua szökkent fel, hogy találkozzék vele.

A Konzul arccal a földön feküdt az elhagyatott utcán.

... Hugh, te vagy az, öregem, nyújts már segítőkezet a bátyádnak. Nagyon köszönöm. Mert lehet ám, hogy most rajtad a sor, te nyújtasz majd segítőkezet neki. Hisz én mindig olyan boldogan segítettem! Még Párizsban is boldogan, mikor Adenből jöttél, és bajban voltál a személyazonossági igazolvánnyal meg az útleveleddel, mert előszeretettel utaztál anélkül, a számára mind a mai napig emlékszem: 21312. Talán azért akkora örömmel, mert egy időre így megfeledkezhettem a magam zavaros ügyeiről, s mert ez jólesően bizonyította, bár egyik-másik kollégám kezdte már kétségbevonni, hogy mégsem szakadtam el teljesen az élettől, és igenis képes vagyok efféle ügyeket haladéktalanul elintézni. Hogy miért mondom mindezt?... Részben hogy lásd, én is tudom, hogy mielőtt Yvonne-nal megismerkedtetek volna, Yvonne meg én máris milyen közel jártunk a katasztrófához. Ide figyelsz, Hugh... világos, amit mondok? Világos, hogy neked megbocsátok, mint ahogy Yvonne-nak valahogy sose leszek képes teljesen megbocsátani, s hogy szeretlek mint a testvéremet, s becsüllek mint embert. Világos, hogy segíteni fogok zokszó nélkül, mindig. Ami azt illeti, mióta Apa fölment a Fehér Hegyek közé, és nem jött haza, bár azok véletlenül a Himalája hegyei voltak, és ezek a vulkánok itt gyakrabban juttatják eszembe őket, mint szeretném, és ez a völgy is az Indus völgyét, és Taxcóban azok az öreg turbános fák Srinagar fáit, és Xochimilco... idefigyelsz, Hugh? Xochimilco, mikor először jár-

96

tam itt, minden más helynél jobban emlékeztetett azokra a lakóbárkákra a Shalimaron, azokra te már nem emlékszel, még abból az időből, mikor anyád, az én mostohaanyám, meghalt, s látszólag egyszerre, mint derült égből -- vagy Damchokból? -- a villámcsapás, csőstül szakadt ránk az a sok szörnyűség, szóval azóta nagyon ritkán nyílt alkalmam, hogy mondhatnám, testvéri módon viselkedjem veled szemben. Emlékezz csak, mindig inkább az apád voltam; de hisz te akkor még gyerek voltál és a P. & O.9 rozoga vén Coconadá-ján, tengeribeteg. De azután, hogy Angliába visszaértünk, nagyon is sok volt a gondviselő, nagyon is sok Harrogate-ben a szurrogátum, nagyon is sok az intézmény és iskola, hogy a háborút ne is említsem, amelynek, mint azt oly helyesen jegyezted meg, még nincsen vége, a győzelemért még folytatnunk kell a harcot, én italban folytatom, te eszmékkel, amelyek, remélem, kevesebb bajt hoznak rád, mint apánkra az övé, vagy rám az enyém. De ha így is van... itt vagy még, Hugh, nyújtod a kezed?... határozottan rá kell mutatnom, hogy soha, egy pillanatra eszembe nem jutott, hogy ilyesmi, mint ami előfordult, előfordulhat, vagy elő fog fordulni. Az, hogy eljátszottam Yvonne bizalmát, nem jelentette szükségszerűen, hogy ő is eljátssza az enyémet, hisz arról az embernek egészen más volt az elképzelése. És hogy benned megbíztam, ahhoz szó sem fér. Egyszóval még álmomban sem jutott volna eszembe, hogy az én kicsapongó életmódomban keresel majd erkölcsi igazolást: egy s más okból, hogy miért, az csak az utolsó ítélet napján derül ki, neked nem lett volna szabad ítéletet mondanod fölöttem. Mégis attól félek... idefigyelsz, Hugh?... hogy amit oly meggondolatlanul tettél, s fiatalosan kegyetlen szórakozottságodban máris felejteni igyekszel, azt egyszer majd új és sötétebb színben fogod látni. Attól félek, s az szomorít, hogy valami-

9 Peninsular and Oriental Steamship Company -- délkelet felé közlekedő brit hajóstársaság.

97

kor, épp mert alapjában véve jó és egyszerű lélek vagy, s a legtöbb embernél ösztönösen is jobban tiszteled az elveket és hagyományokat, amelyek ennek az ügynek talán útját állhatták volna, ahogy öregszel, s a lelkiismereted egyre kevésbé lesz teherbíró, oly szenvedés lesz osztályrészed, mely, épp ezért, keservesebb lesz számodra, mint amit valaha is okoztál nekem. Vajon hogyan segíthetnék rajtad? Hogyan óvhatnálak tőle? Hogyan biztosíthatná a gyilkosság áldozata a gyilkosát, hogy nem fogja kísérteni? Ó, a múltat hamarabb belepi a por, mint hinnénk, s az Isten nem sokat ad a megbánásra! S vajon segít-e majd, amit közölni szeretnék, hogy tudom, mennyire én hoztam magamra mindezt? Segít-e, ha azt is bevallom, hogy Yvonne-t a nyakadba varrnom haszontalan, sőt, szinte azt mondhatnám, nevetséges dolog volt, s elkerülhetetlen következménye a köd az ember agyán, s a fűrészpor a szívében, szájában? őszintén remélem, hogy segít. De addig is, öregem, a fejem, mely imbolyog az utóbbi fél óra sztrichninjének, az azt megelőző néhány gyógyító célú, s azt megelőző számos, kifejezetten nem gyógyító célú ital hatása alatt... dr. Vigillel ittuk meg kettesben. .. dr. Vigillel feltétlenül meg kell ismerkedned, úgyszintén a barátjával, Jacques Laruelle-lel is, akit egy s más okból kifolyólag eddig nem mutattam be neked... majd juttasd eszembe, hogy visszakérjem tőle a kölcsönadott Erzsébet-kori drámakötetet... szóval a fejem az imbolyog az előtte két nap és egy éjszaka folyamatosan megivott hatszázhetvenhét és egy fél... de minek folytassam? A fejem, mondom, kába egy kissé, bár, mint Don Quijote a falut, amelyet ottani kicsapongásai miatt nem állhat, nagy ívben elkerüli... említettem már dr. Vigilt?...

-- Mi baj, mi baj, hé? -- Az angol testőrtiszt-hang, alig valamivel fölötte, a kormánykerék mellől szólította, egy éktelen hosszú, duruzsolva melléje húzó (M. G. Magna vagy más efféle) kocsi kormány kereke mellől, vette észre a Konzul.

98

-- Semmi -- mondta és talpra ugrott. Máris józan volt, akár egy ítélőbíró. -- Az égvilágon semmi.

-- Kötve hiszem, hisz itt feküdt az úton, hallja. -- Az angol arc, mely most feléje fordult, pirospozsgás volt, vidám, nyájas, de aggódó a csíkos angol nyakkendő fölött, mely a nagy gyepes udvar közepén álló szökőkutat idézte a Konzul emlékezetébe.

A Konzul leverte a port a ruhájáról; sebet keresett magán, de hiába; egy karcolás nem sok, annyi nem volt. Tisztán látta a szökőkutat. Megfürödhet s megtisztulhat itt egy lélek, vagy olthatja-e szomját ?

- Mint látja, semmi -- mondta. -- Nagyon köszönöm.

-- A fenébe is, mondom, itt feküdt az úton, majd hogy el nem gázoltam, valami baja csak volt hát. Nem ? -- Az angol leállította a motort.

-- Hallja, nem ismerem én magát valahonnét?

-- Trinity. -- A Konzul úgy találta, hogy hangja önkéntelenül is „angolabb". -- Hacsak...

-- Caius.

-- De maga Trinity nyakkendőt visel -- jegyezte meg a Konzul udvarias diadallal.

-- Trinityt?... Igen. Az igazság, hogy ez az unokaöcsémé. -- Az angol leszegte a fejét, hogy a nyakkendőt megnézze, és veres képe egy árnyalattal még véresebb lett. -- Guatemalába megyünk... Csuda egy ország ez. Kár, hogy beütött ez az olajügy, mi? Rossz vicc... Biztos, öregem, hogy se csontja, se mása nem tört?

-- Biztos. Semmim -- mondta a Konzul. De reszketett. Az angol előrehajolt, és kotorászni kezdett, mintha

megint a slusszkulccsal babrálna. -- Szóval, semmi baja ? Itt vagyunk a Hotel Bella Vistában, csak délután megyünk tovább. Ha akarja, elvihetem, ott szundíthat egyet. Átok jó kocsma, mondhatom, de átok ricsaj volt egész éjszaka. Gondolom, maga is ott volt a bálban... mi? Rossz útra tévedt, mi ? Nálam mindig van a kocsiban egy

99

üveg ez-az, végszükség esetére... Nem. Nem skót. ír. Bürke. Iszik egy kortyot? Bár lehet, hogy inkább...

-- Ah... -- A Konzul meghúzta az üveget. -- Millió köszönet.

-- Csak nyugodtan... nyugodtan...

-- Kösz. -- A Konzul visszaadta az üveget. -- Millió köszönet.

-- Hát akkor egészségére. -- Az angol megindította a motort. -- Egészségére, öregem. Máskor meg ne heverésszen az úton. A fenébe is, még elüti, vagy átmegy magán valami. És különben is, pocsék út. Pompás az időnk, mi? -- Az angol elindult a hegynek föl, és visszaintett.

-- Hé, ha valamikor slamasztikába kerül -- kiáltotta utána a Konzul elszántan -- én... várjon, itt a névjegyem...

-- Viszlát!

.. .Nem dr. Vigil névjegye volt, amit a Konzul még mindig a kezében szorongatott; de az övé sem, az biztos. Szívélyes üdvözlettel Venezuela kormánya. Hát ez mi? Venezuela kormánya hálás lenne, ha levelünk vételéről szíveskednék a Ministero de Relaciones Exteriorest értesíteni, Venezuela, Caracas címen. Szóval Caracas címen? Miért ne?

Szálegyenesen, mint Jim Taskerson -- szegény ördög, az is megnősült már, gondolta -- a Konzul újult erővel szállt le a Calle Nicaraguán.

Benn a házban leeresztett fürdővíz hangját hallotta; Yvonne villámgyorsan elkészült. A Konzul rajtaütött Conceptán, elragadta tőle a tálcát, amelyen a reggelit hozta (jóllehet csak azután, hogy lopva megszaporította a terhét a sztrichnines üveggel), majd ártatlan képpel, mint aki nagy hirtelen megölt valakit, míg ő volt az asztal bridzsparti közben, belépett Yvonne szobájába. A szoba derűs volt és takaros. Yvonne álmosan, fejét a kezén nyugtatva heverészett az alacsony, tarka csíkos oaxaquenai takaróval beborított ágyon.

-- 'pót!

-- 'pót!

100

Yvonne kezéből a képeslap leesett a padlóra. A Konzul kissé ráhajolt a narancslére és parasztrántottára, s merészen nyomult előre az erőtlen érzelmek sokasága közt.

-- Jó helyed van itt?

-- Finom, köszönöm. -- Yvonne átvette a tálcát, mosolygott. A képeslap az a műkedvelő csillagászoknak írott szakfolyóirat volt, amire még Yvonné fizetett elő, s borítólapjáról a Konzullal gunyorosan néztek farkasszemet az arany dicsfénnyel övezett és a fekete háttérből római sisakként kiugró hatalmas csillagda-kupolák. -- A maják birodalmában -- olvasta a Konzul fennhangon -- magas fokon állt a csillagászati megfigyelés tudománya. De a kopernikuszi rendszerről fogalmuk sem volt. -- Visszadobta a képeslapot az ágyra, fesztelenül leült a karosszékbe, keresztbe vetette a lábát, két keze ujjai különös nyugalomban érintették egymás hegyét, a sztrichnin ott állt mellette a padlón. -- Miért is lett volna?... De a legjobban azért a régi majáknak azokat a „bizonytalan" éveit szeretem. És a „pszeudoesztendeiket", azokról se feledkezz meg! S azokat a jóízű hónap-neveiket: Pop, Uo, Zip, Zotz, Tzec, Xul, Yaxkin.

-- Mac -- nevetett Yvonne. -- Olyan nem volt, hogy Mac?

-- Yax az volt, és Zac is. És Uayeb: én mind közt ezt szeretem legjobban: ez az ötnapos hónap.

-- Zip elsején kelt levelére válaszolva...!

-- De végül is hova jutsz mindezzel? -- A Konzul kortyintott egyet sztrichninjéből, kipróbálandó, hogy képes-e megkergetni vele az ír Burke-whiskyt (most talán a Bella Vista garázsában lehet). -- Már mint a tudással. Az első penitenciák egyike, amit magamra mértem, hogy betéve megtanuljam a Háború és béke filozofikus szakaszait. Ez persze még azelőtt volt, hogy mint Szent Jágó majma el tudtam volna játszani a Kabbala vitorlakötelén. De aztán egy szép nap arra ébredtem, hogy másra az egész könyvből nem emlékszem, csak hogy Napóleonnak reszketett a lába szára...

101

-- Nem ennél valamit magad is ? Halálosan éhes lehetsz.

-- Már ettem.

Yvonne, miközben jóízűen falatozott, megkérdezte:

-- Az üzlet?

-- Tómnak egy kissé elment a kedve, mert elkonfiskálták valamijét Tlaxcalában vagy Pueblában, pedig azt hitte, hogy megússza. Énrám még nem került sor, őszintén szólva magam sem tudom, e tekintetben hogy állok, most hogy leköszöntem...

-- Szóval mégis...

-- Igaz is, bocsánatot kell kérnem, hogy még mindig ez a gönc van rajtam... poros is... nem szép tőlem, ha másért nem, hát a te kedvedért fölvehettem volna valami könnyűt! -- A Konzul, befelé, megmosolyogta a saját kiejtését; valami földeríthetetlen okból fékezhetetlenül „angollá" lett.

-- Szóval igaz, hogy leköszöntél!

-- De mennyire! Azon gondolkodom, hogy fölveszem a mexikói állampolgárságot, és elmegyek az indiánok közé, mint William Blackstone. Hiszen csak ne szokta volna meg az ember, hogy pénze legyen, tudod. Gondolom, így kívülről ez az egész nagyon érthetetlen neked... A Konzul szelíden körülpillantott a falon függő képeken, java részük vízfestmény volt, kasmíri életképek, az édesanyja festette őket: egy szürke kőfallal körülkerített kis udvar, benne néhány nyír meg egy magasabb nyárfa, ez Lalla Rookh sírja, egy vad, esős táj, homályosan Skóciára emlékeztet, a szurdok, a Gugganviri-hegyszoros; a Shalimar most még jobban hasonlított a Camre, mint valaha ; a Nanga Parbat messziről, a Sind völgyéből, akár itt is festhették volna a tornácon, elment volna az öreg Popeye-nek is... így kívülről -- ismételte -- ...annyi szorongás, töprengés, körültekintés, tartásdíj és földjáradék végeredményeként...

-- De... -- Yvonne félretette a tálcát, s kivett egy cigarettát a saját tárcájából, az ágy mellől, s rágyújtott, mielőtt még a Konzul tűzzel kínálhatta volna.

102

-- Bár szánta volna rá magát az ember korábban! Yvonne az ágyban hanyatt fekve szívta a cigarettát...

Végül a Konzul már alig hallotta, mit mond -- derűsen, értelmesen, bátran --, mert ráébredt, hogy valami rendkívüli történik a lelkében. Egy villanás, és látta, mintha hajó lenne a horizonton, a haránt irányú, absztrakt fekete égbolt alatt, hogy ami alkalmat adott a kétségbeesett ünneplésre (mindegy, hogy tán ő volt az egyetlen, aki megünnepelte), távolodik, s ugyanakkor mind közelebbközelebb kerül, ami nem lehet más, mint... Uramisten !... az ő megváltása...

-- Most ?- vette észre, hogy kérdi gyöngéden. -- De hisz épp most nemigen mehetünk, most, hogy Hugh, te meg én, meg ez meg az, nem gondolod ? Nem kivihetetlen ez egy kicsit ? (Mert a megváltás nem látszott volna akkora fenyegetésnek, ha az ír Bürke egyszeriben, szinte észrevétlen, meg nem húz benne valami csavart. A pillanat e tartósnak képzelt lebegése érezte veszélyben magát.)

-- Biztos, hogy Hugh meg fogja érteni...

-- De nem egészen ez a dolog lényege!...

-- Geoffrey, ez a ház valahogy egyre inkább gonosz hellyé válik...

-- Szerintem, rossz tréfa...

Uramjézus... A Konzul lassan-lassan olyan arckifejezést öltött, amelyet kissé incselkedőnek, egyszersmind eltökélten, konzulian józannak, magabiztosnak szánt. Mert az is volt. Goethe harangja nézett vele farkasszemet; még szerencse, hogy fölkészült rá. -- Emlékszem egy fickóra, egyszer New Yorkban kisegítettem -- mondta láthatólag félvállról --, állástalan színész volt. „Nos, Mr. Firmin", mondta, „nem normális dolog itt élni." Pontosan így mondta: „nem normális". „Az embert nem erre teremtették", panaszkodott. „Minden utck egyforma, mint ahogy Philadelphiában is ugyanilyen a Tizedik és a Tizenegyedik ..." A Konzul érezte, hogy lefoszlik róla az angol kiejtés, s valami Bleecker Street-i motyogás veszi át a helyét. -- „Bezzeg Newcastle-ban, Delaware-ban, az

103

egészen más! Öreg, macskaköves utcák... És Charleston, az a régi déli izé... De ez a város, uramisten... a zaj, a káosz! Csak tudnék elmenni innét! Csak tudnám, hogyan szabadulhatnék innét!" -- fejezte be a Konzul szenvedélyesen, gyötrődve, reszketeg hangon; jóllehet ezzel az emberrel életében nem találkozott, s az egész históriát Tómtól hallotta, mélységesen megrázta a szerencsétlen színész indulata.

-- Mi értelme menekülni -- vonta le halálos komolyan az erkölcsi tanulságot -- önmagunk elől?

Yvonne nyugton feküdt az ágyban. De most kinyújtózott, és elnyomta a cigarettát a magas, absztrakt hattyút formázó szürke ón hamutartóban. A hattyú nyaka kissé kiment a formájából, de így is kecsesen hajolt meg az érintéstől, reszketegen, miközben Yvonne válaszolt.

-- Jól van, Geoffrey; hagyjuk az egészet, míg jobban nem érzed magad; ráérünk ezt egy-két nap múlva is megvitatni, mikor kijózanodsz.

-- Te Jóisten!

A Konzul dermedt mozdulattal bámulta a padlót, s közben átjárta a lelkét, hogy milyen szörnyű sértés érte. Még hogy, még hogy, még hogy ő nem józan! És mégis, volt valami megfoghatatlan finomság ebben a vádban, s az változatlanul elkerülte a figyelmét. Mert valóban nem volt józan. Nem, nem volt az, nem, épp ebben a pillanatban nem! De mi köze ennek ahhoz, hogy mi volt egy perce, vagy egy fél órával ezelőtt ? És mijoggal állítja Yvonne, hogy ő most nem az, vagy, ami még ennél is sokkal rosszabb, hogy egy-két nap múlva az lesz ? S ha most nem is józan, micsoda mesés, csak a Szent Kabbala ösvényeihez és szféráihoz hasonlítható fokozatokon át jutott el megint erre a fokra, amelyet egy rövid pillanatra már érintett ma reggel, erre a fokra, amelyen -- mert máskor nem -- képes volt, ahogy Yvonne mondta, „megvitatni" valamit, erre az ingatag, drága fokra, hisz egyedül ezen a fokon józan ő, ha részeg is. Mi jogon állítja, mikor őmiatta huszonöt teljes percig egyvégtében a kínok kínját

104

állta ki, mintha bolondokházában lett volna, s nem ivott egy tisztességes kortyot, sőt utalni is mi jogon utal rá, hogy másnak látja, akárminek, ha józannak nem? Ej, egy asszony nem ismerheti egy részeges ember életének veszélyeit, bonyodalmait, igen, az élete súlyát! Mit képzel, miféle feddhetetlen álláspontból kiindulva ítélhet ő olyasmi fölött, ami az érkezése előtt volt ? És arról sem tud semmit, hogy épp az imént mi mindenen ment át, elesett a Calle Nicaraguán, hogy milyen magabiztos volt, hűvös, sőt, bátor -- és az ír Burke-whiskyről sem tud! Micsoda világ! És a baj az, hogy Yvonne most elrontotta a pillanatot. Mert a Konzul érezte, visszaemlékezve Yvonne kijelentésére, hogy „Reggeli után, talán, egy po hárral", és mindarra, amit ez kimondatlanul is jelentett, hogy ha ez a megjegyzés nincs, egy perc még, és képes lett volna kimondani, hiába a megváltása, hogy: -- Igen, mindenképpen igazad van, gyerünk innét. -- De ki értene egyet olyasvalakivel, aki biztos benne, hogy az ember holnapután józan lesz? Nem mintha akár a legfelületesebb ismerősei is ne tudták volna, hogy senki meg nem mondja, ő mikor részeg. Épp mint a Taskerson fiúk; az Isten áldja meg őket. Ő se az a fajta, aki az utcán dülöngél. Az igaz, hogy el-elterül, ha muszáj, úriember módján, de dülöngélni nem dülöngél. Ó, micsoda világ, lábbal tapodja az igazságot és a részeg embert egyaránt. Teli a világ vérszomjas népekkel, úgy ám! Vérszomjasokkal, jól hallottam, azt mondtad, vérszomjasokkal, Firmin kapitány ?

-- Uramisten, Yvonne, már megtanulhattad volna, hogy én ihatom akármennyit, nem rúgok be -- mondta szinte tragikus hangon, s gyorsan megivott egy korty sztrichnint. -- Azt hiszed talán, hogy én jókedvemből nyelem Hughnak ezt a szörnyű nux vomicáját,10 belladonnáját, vagy mi az isten csudáját? -- A Konzul, kezében az üres pohárral fölállt, s róni kezdte körbe-körbe a szobát.

10 Hánytatószer. (latin)

105

Nemigen volt tisztában vele, hogy azzal, amit nem tesz, valami végzeteset művel (nem olyan ez, teszem azt, mintha az életét dobná el), inkább csak ostobaságot, gondolta, s ugyanakkor, mondhatni, szomorú dolgot is. Mégis úgy érezte, valamit azért hozzá kell fűznie. Azt mondta vagy gondolta:

-- Jól van, lehet, hogy holnap csak sört iszom. Semmi úgy talpra nem állítja az embert, mint a sör, aztán valamivel több sztrichnint, aztán a rákövetkező nap megint csak sört -- az ellen csak nincs kifogása senkinek, ha sört iszom? Ebben a mexikói sörben, úgy tudom, különösen sok a vitamin... Mert úgy látom, most valóban itt az alkalom, most, hogy mind együtt vagyunk megint, és az is lehet, hogy ha az idegeim megint rendbejönnek, teljesen fölhagyok vele. Aztán meg, ki tudja -- az ajtóhoz ért --, lehet, hogy megint leülök dolgozni, és befejezem a könyvem!

De az ajtó csak ajtó volt, és be volt csukva; aztán tárva-nyitva állt. Azon át, kinn a tornácon, megpillantotta a whiskysüveget, állt elhagyottan, valamivel kisebb volt és kevesebb benne a remény, mint az ír Burke-whiskyben. Yvonne sose volt ellene egy kupicának; igazságtalan volt hozzá. De hát okot adhat ez rá, hogy a palackkal is igazságtalan legyen? A világon nincs gyászosabb látvány, mint egy üres üveg! Hacsak egy üres pohár nem. De éppenséggel várhat: igen, tudja ő, mikor kell a palackot békén hagyni. Visszaballagott hát az ágynoz, s azt mondta -- vagy gondolta:

-- Igen: már a kritikákat is látom. Mr. Firmin szenzációs új adatai Atlantiszról. A maga nemében a legrendkívülibb mű Donellyé óta! Félbeszakította korai halála... Csodálatos. És azok az alkimistákról írott fejezetek ! Tasmania püspöke kismiska hozzá képest. Csak épp nem egészen így fogják tálalni. Jó, mi? Lehet, hogy beledolgozom valamit Coxcoxról és Noéról is. Egy kiadó már érdeklődik is utána, egy chicagói kiadó.... érdeklődik, de különösen nem izgatja, gondolom, érted, tévedés vol-

106

na azt hinni, hogy egy ilyesfajta könyv valaha is népszerű lehet. De bámulatos, ha az ember meggondolja, hogy az emberi szellem láthatólag hogy kivirágzik a mészárszék árnyékában. Hogy lehet az -- a költészetről nem is szólva --, hogy a vágóhidak alatt, nem olyan mélyen, hogy a holnap e sörházainak bűzét meg ne érezzék, akadnak emberek, akik a pincékben Prága régi alkimistáinak életét képesek élni! Mondhatnánk, Faust párlatai közt, a lithargyum, agát, cirkon és igazgyöngyök közt. Miről is beszélek ? Copula Maritalis ?n Vagy hogyan válik az alkohol alkahestté?12 Meg tudnád mondani... ? Vagy az is lehet, hogy másik állást szerzek, először persze hirdetést adok fel az Universal-ban: hajlandó vagyok hullakísérőnek elszegődni bárhova keletre!

Yvonne ült, és fél szemmel a képeslapot olvasta, hálóinge kissé félrecsúszott, és látszott, a melegbarna hol halványul a melle fehér bőrévé, karja kívül volt a takarón, s az egyik keze csuklóból fásultan lógott le az ágy szélén; ahogy feléje közelített, Yvonne egy önkéntelen mozdulattal, talán bosszúsan, de mindenesetre öntudatlan könyörgéssel fölemelte a kezét, és tenyerét fölfelé fordította ; több is volt ez, mint könyörgés; mintha egyszerre magába sűrítette volna házaséletük minden régi csengését, mintha némán eljátszotta volna minden közölhetetlen titkolt-furcsa gyöngédségét és hűségét, örök életű reménységét. A Konzul érezte, hogy könnycsatornái megelevenednek. De hirtelen valami sajátos zavart is érzett, mintha illetlenség lenne, hogy ő, az idegen, itt tartózkodjék Yvonne szobájában. Ebben a szobában! Az ajtóhoz lépett és kinézett. A whiskysüveg ott volt.

De egy lépést nem tett feléje, egy mozdulatot sem, csak épp a sötét szemüvegét tette föl. Új fájdalmakat észlelt, itt is, ott is, most először, a Calle Nicaragua ütésnyomait. Elmosódott, gyászos és tragikus képek villantak az

11 Házassági kapocs.

12 Paracelsus szerint általános oldószer és gyógyszer.

107

agyába. Valahol egy pillangó repült ki a tengerre; odaveszett. La Fontaine kacsája szerette a fehér tyúkot, amikor azonban az iszonyú baromfiudvarral együtt, az erdőn át, elmenekültek a tóhoz, a kacsa volt az, aki úszott; a tyúk, a nyomában, belefulladt. Oscar Wilde 1895 novemberében, délután kettőtől fél hétig állt rabruhában a claphami állomás középső peronján, s mindenki fölismerte ...

Mire a Konzul visszament az ágyhoz, és leült a szélére, Yvonne karja már benn volt a takaró alatt, s arca a fal felé fordult. Ő kis idő múltán megszólalt, s hangja megint rekedt volt a felindulástól:

-- Emlékszel-e, hogy mielőtt elmentél volna, előtte való este találkát beszéltünk meg Mexico Cityben, mint két idegen, hogy együtt vacsorázzunk?

Yvonne a falat bámulta:

-- Nem jöttél el.

-- Csak mert az utolsó pillanatban elfelejtettem a vendéglő nevét. Csak annyit tudtam, hogy ott van valahol a Via Dolorosán. Hogy együtt fedeztük fel, mikor utoljára jártunk a városban. Bementem valamennyi vendéglőbe a Via Dolorosán, kerestelek, de nem találtalak, és mindenütt megittam egy pohárral.

-- Szegény Geoffrey.

-- S mindegyik vendéglőből, ahol csak voltam, fölhívtam a Hotel Canadát. Mindegyik vendéglő cantinájából. A Jóisten tudja, hányszor, mert arra gondoltam, hátha visszamentél. És mindig ugyanazt mondták, elmentél, hogy velem találkozz, de hogy hova, azt nem tudják. És végül már fenemód mérgesek voltak. El nem tudom képzelni, miért a Canadában szálltunk a Regis helyett... emlékszel, a szakállamról mindig összetévesztettek azzal a díjbirkózóval?... Mindegy, szóval jártam egyik helyről a másikra, birkóztam, és közben állandóan az járt az eszemben, csak találnék rád, meg tudnám akadályozni, hogy másnap reggel elutazz!

-- Igen.

108

(Csak találtál volna rá! Jaj, milyen hideg volt aznap éjszaka, milyen keserves hideg, bömbölt a szél, páráztak az utcán a csatornarácsok, és a rongyos gyerekek már korán összeverődtek körülöttük, ott aludtak vékonyka újságpapírjuk alatt. De ahogy egyre később lett, sötétebb és hidegebb, és te még mindig nem találtad, otthontalanabb senki nem volt, mint te! S mintha égy gyászos hang a széllel utcahosszat azt jajongta volna a képedbe: Via Dolorosa! Via Dolorosa! Aztán valahogy reggel lett, kora reggel, nyomban azután, hogy elutazott Kanadába te hoztad le az egyik bőröndjét, te magad, bár nem kísérted ki --, és ültél a hotel bárjában jeges mescalt ittál, megdermesztette a gyomrodat, nyelted a citromgerezdeket, és az utcáról bejött egy hóhérkülsejű férfi, két rémülten sikongó kis őzborjút vonszolt maga után a konyhába. Később hallottad, hogy fölsírnak, akkor ölhették le őket. És arra gondoltál: okosabb, ha elfelejted, hogy mire gondoltál. És még később, Oaxaca után, mikor visszatértél ide, Quauhnahuacba, a visszatérés fájdalmában... miközben a Plymouth lefelé kanyargóit veled a Trés Máriásról, a ködben megpillantottad lenn a várost, aztán a város, aztán az ismerős házak, a lelked úgy szánkázott el mellettük, mint akit megvadult ló farkára kötöttek... mikor ide visszatértél...)

-- A macskák megdöglöttek -- mondta --, azután, hogy megjöttem... Pedro azt állította, tífuszban. Azazhogy szegény öreg Oidipusz még aznap, hogy te elutaztál, mire megjöttem, már bele is dobták a barrancába, a kis Pathosz meg, mikor megérkeztem, ott feküdt a kávécserjék árnyékában, s még nyamvadtabb volt, mint mikor fölszedtük a csatornából; döglődött, bár senki meg nem tudta mondani, mitől; Mária állította, hogy a szíve szakadt meg...

-- Vidám kis történet -- felelt Yvonne érzéketlen rideg hangon, még mindig arccal a falnak.

-- Hát arra a dalocskára emlékszel-e, nem akarom elénekelni, hogy „A kiscica kezében nem égett a munka, a

109

nagy macska kezében nem égett a munka, senki-senki kezében nem égett a munka!"... -- hallotta tulajdon hangját a Konzul; szomorú könnyek gyűltek a szemébe, lekapta a sötét szemüvegét, s Yvonne vállára ejtette a fejét. -- Ne, hisz Hugh... -- kezdte Yvonne. -- Hughval ne törődj -- nem akarta kierőszakolni, nem akarta visszalökni a párnára; érezte, hogy Yvonne teste megmerevedik, kemény lesz és hideg. De mégsem csak fáradtságból engedett, hanem válaszként egy közös pillanatra, mely szép volt, mint a derült égen felhangzó harsonaszó...

De ő már most érezte, miközben a nyitányt, a bevezető, nosztalgikusán zenei frázisokat próbálgatta felesége érzékein, hogy tulajdonának képe, mint a drágaköves kapu, amelyet a Yesod kötötte, kétségbeesett neofita képzel az égre, hogy ezredízben nyerjen rajta asztrálteste bebocsátást, lassan és könyörtelenül elenyészik, s helyébe a cantináé lép, amint kora reggel, halálos csöndben és békességben kinyit. Olyan cantináé, mely ekkortájt, kilenckor, nyit; furamód úgy érezte, ott van, s ott izzottak mögötte a haragos, tragikus szavak is, amelyek lehet, hamarosan fölhangzanak. De ez a kép is elenyészett: ott volt, ahol volt, izzadt, s miközben abba nem hagyta volna a nyitányt, az ezt talán hamarosan követő, meghatározhatatlan kompozíció egy ujjal játszott bevezetőjét, ki-kipillantott az ablakon, a kocsifeljáróra, rettegett, nehogy fölbukkanjon rajta Hugh, majd már azt hitte, látja is az elején, amint belép a falnyíláson, hallja is lépteit a kavicson ... Senki. De most, most már ment volna, szenvedélyesen ment volna, tudván, hogy a cantina békéjét most váltja fel az első lázas reggeli roham: a sarokban a politikai menekült iszogatja csöndben a narancslevet, megérkezik a könyvelő, mogorván átnézi a számlákat, egy briganti vaskampóval jégtömböt vonszol be, az egyik csapos citromot szeletel, a másik szemében még ott az álom, a sörösüvegeket rendezgeti. És most, most már ment volna, tudta, hogy a helyiség most olyan emberekkel telik meg, akik más időben soha nem tartoznak a cantina kö-

110

zönségéhez, böfögő, durrantó, vizelő, a vállukon lasszót viselő emberekkel, tudta, hogy ott az előző éjszaka hordaléka is, a döglött gyufásdobozok, a citromhéj, a tortillaként kihasadt cigaretták, a szemétben, köpések közt hányódó döglött cigarettapaklik. Most, hogy a tükör fölött az órán már elmúlt valamivel kilenc, most toppannak be a rikkancsok a La Prensá-va\ és az El Universallal a hónuk alatt, vagy állnak épp a sarkon, a csupa kosz, zsúfolt mingitorio13 előtt, a cipőpucolókkal együtt, azoknak ott a kezükben az állvány, vagy beállították a lábtámasz és a forró ülőke közé, ó, hogy ment volna most! Más nem tudja, csak ő, hogy milyen szép mindez, a napfény, a napfény, a bárt, a Puerto del Solt elöntő napfény, a vízitormára és narancsra ömlő napfény, az istent nemző tömör arany sugárban mint a lándzsa a jégtömbbe hatoló napfény...

-- Bocsánat, ez sajnos nem megy. -- A'Konzul becsapta maga mögött az ajtót, s könnyű vakolateső szitáit a fejére. Egy Don Quijote leesett a falról. Fölvette a szomorú szalma-lovagot...

Aztán a whiskysüveg; vadul beleivott.

De a poharáról sem feledkezett meg; zavaros fejjel, félig tévedésből, mert whiskyt akart, egy hosszút töltött, sztrichninkeveréket.

-- A sztrichnin aphrodisiacum. Lehet, hogy azonnal hat. Talán még nem késő. -- Lehuppant, szinte beleesett a zöld nád hintaszékbe.

Épp csak hogy sikerült elérnie a poharát a tálcán, tartotta a kezében, méregette, de -- mert megint reszketett, nem is kicsit, hanem hevesen, mint egy szélütött, vagy akinek Parkinson-kórja van -- képtelen volt az ajkához emelni. Érintetlenül tette hát le a mellvédre. Kis idő múltán, egész testében reszketve, elszántan fölállt, s a másik öblös, használatlan üvegpohárba -- Concepta még nem vitte vissza -- vagy fél deci whiskyt töltött. Náció 1820 y

13 Vécé.

111

siguiendo tan campante. Siguiendo.141896-ban született, és még mindig bírja. Szeretlek, motyogta, s két kézzel ragadta meg az üveget, úgy rakta vissza a tálcára. Aztán a whiskyvel megtöltött poharat visszavitte a székéhez, leült, csak fogta, és gondolkodott. Hirtelen ezt a poharat is odatette, érintetlenül, a mellvédre, a sztrichnines pohár mellé. Ült és nézte a kettőt. A háta mögül, a szobából hallotta, hogy Yvonne sir.

... Hát elfelejtetted a leveleket Geoífrey Firmin a leveleit csak írta írta őket míg a szíve meg nem szakadt mért ülsz itt és reszketsz mért nem mégy vissza hozzá meg fog érteni végül is nem volt mindig így talán csak a végefelé de nyugodtan nevess rajta nyugodtan nevess mit gondolsz mért sír nemcsak azért megtörtént ez már máskor is hanem a levelekre nem csak hogy nem válaszoltál de nem ám dehogynem de nem ám dehogynem akkor hol a válaszod de nem is olvastad őket vajon hol lehetnek elvesztetted őket Geoífrey Firmin elvesztetted vagy elhagytad valahol még mi se tudjuk hol...

A Konzul kinyújtotta a kezét, és szórakozottan beleivott a whiskyjébe; ez a hang valamelyik kísérő szellemének a hangja lehetett vagy...

Hello, jó reggelt.

Amint a Konzul ezt a valamit megpillantotta, mindjárt tudta, hogy hallucinál, és ugyanennyire derűsen üldögélt, várta, hogy az úszómedencében, arcán hatalmas sombreróval, halottat formázó, hanyatt fekvő férfi eltűnjék. Szóval a „másik" megint megjelent. És már el is tűnt, gondolta; de nem, nem egészen, mert még mindig volt ott valami, vagy itt az oldalán, vagy a háta mögött, vagy most előtte, s ennek valami köze volt ahhoz a valamihez; nem, ez is, akármi is, eltűnik már; talán csak a bokrok közt ide-oda röppenő rezesfarkú trogon volt; az ő „kétes madara", s most sebesen, ropogó szárnycsapásokkal távolodik, mint egykor az a menekülő galamb, már ma-

141820-ban alapították, és még mindig fennáll. Fennáll.

112

gányos otthona, a Farkas-szakadék felé jár, távol az emberektől, akiknek eszményeik vannak.

„A fenébe is, egész jól érzem magam" -- gondolta hirtelen, és lehajtott egy fél decit. Kinyújtotta a kezét a whiskysüvegért, de nem érte el, megint fölállt hát, és töltött magának egy ujjnyit. -- Máris sokkal szilárdabb a kezem. -- Kiitta a whiskyt, fogta a poharat rrfeg az üveg Johnny Walkert, amelyben még több volt, mint hitte, elment a tornác túlsó végébe, és berakta őket a faliszekrénybe. A faliszekrényben volt két öreg golflabda. -- Játssz velem. Három ütéssel még mindig elérem a nyolcadik gyepet. Most épp leszokom az ivásról -- mondta. -- Miről is beszélek? Még azt is tudom, hogy ostoba vagyok.

-- Majd kijózanodom. -- Visszament, és a másik pohárba még egy kis sztrichnint töltött, teljesen megtöltötte, aztán a sztrichnines üveget a tálcáról feltűnőbb helyre, a mellvédre tette. -- Végül is egész éjszaka fönt voltam: hát várhat mást az ember ?

-- Nagyon is józan vagyok. Elhagytam valahol a kísérő szellemeimet, az őrzőangyalaimat. Kezdek egyenesbe jutni -- tette hozzá, s kezében a pohárral visszaült, szemben a sztrichnines üveggel. -- Ami történt, az bizonyos értelemben a hűségem, a lojalitásom jele; más férfi ezt az évet nagyon is másként töltötte volna el. De legalább nem kaptam semmi nyavalyát -- kiáltotta a szívében, de ez a kiáltás mintha valami kétes hangba fulladt volna. S talán még szerencse, hogy volt itthon egy kis whisky, hiszen az alkohol is aphrodisiacum. Nem szabad elfeledni, hogy táplálék is. S hogyan tehetne eleget egy férfi a házastársi kötelességeinek, ha nem táplálkozik ? A házastársi kötelességeinek? Mindenesetre haladok, lassan, de biztosan. Ahelyett, hogy hanyatt-homlok rohantam volna a Bella Vistába, és a sárga földig leittam volna magam, mint a legutóbb, mikor így voltunk, és olyan végzetesen összevesztünk Jacques-on, és levertem a villanykörtét, most ittmaradtam. Igaz, akkor könnyebb volt, mert még megvolt a kocsim. De mindegy: itt vagyok. Nem szök-

113

tern meg; és ami még ennél is több, most sokkal, de sokkal jobban akarom érezni magam idehaza. -- A Konzul kortyintott egyet a sztrichninből, aztán letette a poharat a földre.

-- A férfi akarata legyőzhetetlen. Még az Isten se győzheti le.

Hátradűlt a hintaszékben. Az Ixtaccihuatl és a Popocatepetl, a tökéletes házasság e mintaképe, most tisztán és gyönyörűen rajzolódott ki a láthatáron a szinte kristálytiszta reggeli ég alatt. Magasan a feje fölött fehér felhők vágtattak viharosan a sápadt, hasas hold után. Igyál csak egész délelőtt, szóltak le hozzá, igyál egész nap. Ez az élet!

Szédítő magasan megpillantott néhány várakozó keselyűt is, kecsesebbek voltak, mint a sasok, libegtek, mint elégett papírdarabok a tűz fölött, mely hirtelen mintha fölcsapott volna.

Roppant fáradtság árnya terült fölébe... A Konzul álomba zuhant.

114

IV

DAILY GLOBE intelube londres sajtóért szerint antiszem kampány mexmunkásszöv ememesz antikampány sajtó proszöv de prokiut exmexikó id zsidó textilip kisüzemeket idzár ma megbízható ért kampányforrás németköv mexcity német antiszem propanyag inmex régóta via prokampány mexbelmin németbar újságírók propanyag birtokában eszerint zsidóbefolyás ahol zsidók mindenütt átkos id abszolút hatalomvágy lelkiismeretlen és könyörtelen hatalomra törés idzár stop Firmin

Ezt olvasta megint Hugh Firmin, utolsó tudósításának másolatát (ma reggel adta föl a Compania Telegráfica Mexicana központjából, az Esq., San Jüan de Létrán é Independencia, Mexico, D. F. címről), s oly lassan ballagott bátyja háza felé az autófeljárón, hogy az még vánszorgás számba se ment, bátyja zakóját épp csak a vállára vetette, karját majdnem könyékig átdugta bátyja könnyű útitáskájának ikerfülén, pisztolya lustán lelógó kockás tokban a combját verte; nézzek a lábam elé, az kéne, meg egy kis eső, állt meg egy mély gödör előtt, aztán megállt a szívverése és körülötte a világ is; a ló a gát fölött, a búvár, a nyaktiló, estében az akasztott ember, a gyilkosok golyója és az ágyúdörrenés Kínában, spanyolföldön, mind beledermedt a levegőbe, a kerék, a dugattyú félúton...

A kertben Yvonne dolgozott, vagy a múlt szálaiból szőtt, hozzá nagyon hasonló valami, így, kissé távolabbról, úgy tetszett, tetőtől talpig napfénybe öltözve. Most

115

fölegyenesedett -- bő sárga nadrág volt rajta --, hunyorított, ránézett, s a szeme fölé ernyőzte a kezét, hogy ne süssön belé a nap.

Hugh átszökkent a gödrön a fűbe, karját kiszabadította a táska füléből, s megtapasztalta a múlttal való találkozás hirtelen, bénult zavarát, vonakodását. A táska, a megfakult parasztszékbe áttelepítve, fedelébe okádott egy kopasz fogkefét, egy rozsdás önborotvát, a bátyja egy ingét és Jack London Holdvilág völgyé-nek egy antikvár példányát, amit tegnap vett tizenöt centavóért Mexico Cityben, a Sandbornnel átellenben, a német könyvesboltban. Yvonne integetett.

És Hugh előrenyomult (épp mikor az övéi az Ebrónál visszavonultak), a kölcsönzakó rajt is volt a vállán, nem is, az egyik kezében a széles karimájú kalap, a másikban meg valahogy még mindig ott az összehajtott távirat.

-- Hello, Hugh. A mindenit, egy pillanatra azt hittem, Bili Hodson vagy... Geoffrey említette, hogy jönni fogsz, örülök, hogy látlak.

Yvonne ledörzsölte a földet a tenyeréről, és kezet nyújtott neki, de Hugh nem szorította meg, először még csak hozzá sem ért, majd tudatára ébredt a szíve fájdalmának, s hogy megszédült egy kicsit, és szinte önkéntelenül elengedte.

-- Én is nagyon satöbbi satöbbi. Mikor jöttél?

-- Csak most. -- Yvonne a halott virágokat tépkedte valami ziniának látszó, illatos, fehér és bíbor virágú cserepesnövényről, amely alacsony falon állt; s ahogy a következő cseréphez lépett, elvette a táviratot, amit Hugh, ki tudja, miért, feléje nyújtott. -- Hallom, Texasban jártál. Fölcsaptál dísz-cowboynak ?

Hugh fejébe nyomta tízgallonos-hordó-kalapját, s zavartan nevetve nézett le magas sarkú csizmájára és begyűrt feszes nadrágjára.

-- Ottfogták a ruhám a határon. Gondoltam, majd újat veszek a városban, de valahogy nem került sor rá... Szörnyű jól nézel ki!

116

-Hát még te!

Hugh gombolgatni kezdte az ingét, mely derékig nyitva volt, s a két öv fölött kilátszott alóla a már nem is barnára, hanem feketére sült bőre. Megtapogatta az alsó öve alatt átbújtatott fegyverszíjat, haránt vezetett a csípőjén nyugvó pisztolytáskához, és keskeny bőrszíjjal volt a jobb lába szárához erősítve, megsimogátta a bőrszíjat (titokban hallatlanul büszke volt az egész öltözékére), aztán az inge felső zsebét, talált is egy lazán megsodort cigarettát, s épp rágyújtani készült, mikor Yvonne megkérdezte :

-- Mi ez, Garciától jött újabb üzenet?

-- Az MMSZ -- nézett bele Hugh Yvonne válla fölött a táviratba --, a Mexikói Munkásszövetség feliratot intézett a kormányhoz. Nehezményezik a németek itteni bajkeverését. Ahogy én látom, joggal. -- Hugh körülnézett a kertben: Geoff hol van? És hogy kerül ide Yvonne? Túlságosan is fesztelen. Hát mégsem váltak volna külön, vagy váltak el? Most mi itt az igazság? Yvonne visszaadta a táviratot, s ő bedugta a zakó zsebébe. -- Ez -- szólalt meg végre, s közben magára rángatta a zakót, mert már az árnyékban álltak -- az utolsó távirat, amit a Globenak küldtem.

-- Szóval Geoffrey... -- bámult rá Yvonne; meghúzta rajta hátul a zakót (vajon tudja-e, hogy Geoffé?), az ujja rövid volt; Hugh látta, hogy a szeme megbántott, boldogtalan, de valahogy mégis nevetős; sikerült elérnie, hogy miközben a virágokat vagdossa, arca töprengő is legyen meg közömbös is; megkérdezte: -- Hallom, marhavagonban utazol, mi igaz ebből?

-- Marhának álcázva léptem be Mexikóba, hogy a határon azt higgyék, texasi vagyok, s így nem kellett fejpénzt fizetnem. Vagy még annál is rosszabbat -- mondta Hugh. -- A Cárdenas-féle olajbalhé óta Anglia, hogy úgy mondjam, persona non grata itt. Persze csak erkölcsi értelemben, de ha nem tudnád, háborúban állunk Mexicóval... hol a mi veres képű uralkodónk ?

117

-- ... Geoffrey alszik -- mondta Yvonne; véletlenül sem azt, hogy be van rúgva, gondolta Hugh. -- És a lapod nem tudja elintézni az ilyesmit?

-- Hát, ez muy complicado... Már az Államokból elküldtem a lemondásomat a Globe-nak, de nem válaszoltak. .. várj, ezt hadd csináljam én...

Yvonne egy makacs bougainvillea-ágat próbált hátrahajlítani; mögötte egy-két lépcsőfok volt, ezt Hugh eddig észre se vette.

-- Szóval úgy tudtad, hogy itt vagyunk Quauhnahuacban?

-- Rájöttem, hogy ha eljövök Mexikóba, több legyet is üthetek egy csapásra... Persze, az meglepett, hogy te nem voltál itt...

-- Hát nem romhalmaz ez a kert? -- kérdezte Yvonne hirtelen.

-- Szerintem így is nagyon szép, főleg, ha arra gondolsz, hogy Geoffreynek jó ideje még kertésze sincs. -- Hugh megfékezte az ágat -- elvesztik az Ebrónál a csatát, mert én itt, ezzel bajlódom -- és ott voltak a lépcsők; Yvonne elfintorította az orrát, lement, s megállt majdnem a lépcső alján, szemügyre vett egy még javában virágzó s szemmel láthatóan gyilkos oleandert.

-- És a barátod marhakereskedő, vagy az is csak álcázott marha?

-- Csempész, hajói tudom. Geoff mesélt neked Weberről, nem ? -- kuncogott Hugh. -- Erős a gyanúm, hogy lószőrt csempész. Valahogy vitába keveredtem a palival El Fasóban, egy lebujban, aztán a végén úgy alakult, hogy egészen Chihuahuáig elhoz marhavagonban, s ez nem látszott rossznak, onnét meg repülőgépen Mexico Citybe. Valójában valami hátborzongató nevű helyen... Cusihuriachicben vagy hol... ültünk repülőgépre, és onnét végigveszekedtük az utat, tudod... amolyan félfasiszta amerikai pali ez, kiszolgált idegenlégiós, meg az isten tudja, mi még. Tulajdonképpen Pariánba készült, így aztán

118

annak a rendje és módja szerint lerakott itt a reptéren. Jó út volt.

-- Hugh, hogy ez mennyire rád vall!

Yvonne lent állt, mint egy kisfiú, terpeszben, zsebre vágott kézzel és fölmosolygott rá. Melle fölállt a virágokkal, madarakkal és piramisokkal hímzett blúz alatt, hihetőleg Geoff kedvéért vette vagy hozta, s Hugh érezte, hogy a szívébe újra belehasít a fájdalom, és félrenézett.

-- Gondolom, le kellett volna durrantanom a csibészt; de afféle jóravaló disznó volt...

-- Párián néha ide látszik.

Hugh megkínálta az üres levegőt egy cigarettával.

-- Hát nem rendíthetetlenül angol dolog ez, mondd, hogy Geoff alszik? -- Követte Yvonne-t az ösvényen. Tessék, az utolsó gyári staub.

-- Geoff az éjjel a Vöröskereszt Bálján volt. Szörnyű fáradt, szegénykém. -- Továbbsétáltak, cigarettáztak, Yvonne pár lépésenként megállt, hogy kihúzzon valami gyomot, míg egyszer csak megtorpant s elkerekedett szemmel bámult a virágágyra, ahol a virágokat gorombán fojtogatta, teljességgel elnyelte a durva zöld tarack. -- Uramisten, ez valamikor gyönyörű szép kert volt. Valóságos Paradicsom.

-- Akkor menjünk innét a pokolba. Hacsak nem vagy fáradt sétálni. -- Horkolás ütötte meg a fülüket, visszhangzó, elkínzott, megkeseredett, de fegyelmezett és masszív: a rég alvó Anglia tompa hangja.

Yvonne sietve körülnézett, hátha a félelmetes Geoff, mintha parittyából lőnék ki, ott terem az ablakon át ágyastul-mindenestül, ha épp nincs a tornácon, s habozott.

-- Csöppet sem -- mondta végül vidáman, melegen. Gyerünk... -- Elindult Hugh előtt az ösvényen. -- Mire várunk?

Hugh őt nézte öntudatlanul, csupasz barna nyakát és karját, a bő sárga pantallót, az élénkvörös virágokat a hátán, a fülét körülvevő barna haját, kecses és gyors,

119

szinte táncos lépteit a sárga szandálban, ahogy szinte lebeg, nem is jár. Utolérte, s megint egymás mellett mentek, kikerültek egy hosszú farkú madarat, amely a szomszédjukban, mint egy fáradt nyílvessző, siklott a földre.

A madár előttük pipiskédéit végig a hepehupás behajtóúton, át a kaputlan kapunyíláson, s ki a poros útra, ahol egy bíborvörös-fehér pulyka szegődött hozzá, egy felvont vitorlákkal menekülő kalóz. Nevettek rajtuk, de amit más körülmények közt talán kimondták volna: Kíváncsi lennék, mi lett a bringáinkkal? -- vagy: -- Emlékszel arra a párizsi kávéházra, Robinsonban, ahol az asztalok kinn voltak a fák alatt? -- kimondatlan maradt.

Balra fordultak, ki a városból. Az út alattuk meredeken lejtett lefelé. Lent a bíborszínű dombok. Vajon ez most miért nem keserves, gondolta Hugh, igazán, miért nem, és máris az lett: miközben kijutottak a nagy kertek falai közül, és a Calle Nicaragua szanaszét heverő kövek és összevissza gödrök hajózhatatlan káoszába veszett, Hugh, most első ízben, rádöbbent az újabb kínkeservre. Yvonne biciklijének itt nem sok hasznát vennék.

-- Mi az ördögöt kezdtél Texasban éppen te, Hugh?

-- Oklahomaiak után szaglásztam. Igen, Ohlahomában őutánuk. Gondoltam, a Globe-oi talán érdeklik az Okie-k. Aztán lassan lementem Texasba, a ranchra. Ott hallottam, hogy ezeket a legényeket, a porfészekből, nem engedik át a határon.

-- Benned egy Sherlock Holmes veszett el!

-- Épp Münchenre értem Friscóba. -- Hugh elnézett bal kéz felé, épp ekkor tűnt fel a távolban az alcapancingói börtön rácsszerkezetű őrtornya, s a tetején apró alakok lestek keletre s nyugatra távcsövön.

-- Csak játszanak. A rendőrök itt éppúgy szeretnek titokzatoskodni, mint te. És azelőtt hol voltál? Friscóban valószínűleg épp elkerültük egymást.

Gyík tűnt el a töltés oldalán az elvadult és túlburjánzott bougainvillea közt, s nyomában egy másik. A töltés tövében úgy-ahogy kidúcolt üreg ásított, talán a bánya

120

egy másik bejárata. Jobboldalt, a legkülönbözőbb szögben, vadul lejtettek a mezők. S messze túl, a dombok koszorújában, föltűnt Hugh előtt a régi aréna, s megint hallotta, amint Weber, a repülőgépen, üvöltve a fülébe kiabálja, miközben egymásnak adogatják a laposflaska habanerót: -- Quauhnahuac! Ott feszítették keresztre a nőket az arénában a forradalom alatt és eresztették rájuk a bikákat! Jő, mi? A csatornán folyt a vér, és a piactéren kutyát sütöttek nyárson. Lőttek, csak azután kérdeztek! Fenemód igazad van!... -- De most nem volt forradalom Quauhnahuacban, és a csöndben a lejtő, a mező, még az őrtorony és az aréna is mintha békéről, sőt, a Paradicsomról suttogott volna. -- Kína -- mondta Hugh.

Yvonne megfordult, mosolygott, bár a tekintete gondterhelt volt és riadt.

-- Mi van a háborúval? -- kérdezte.

-- Hát ez az. Kiestem egy mentőautóból, s a nyakamba három tucat sörösüveg és hat újságíró, akkor határoztam el, hogy egészségesebb, ha Kaliforniába utazom. Hugh gyanakodva nézte a kecskebakot, amely kitartóan követte őket jobboldalt, a füves útpadkán, az úttest és a drótkerítés közt. Most megállt, s szinte patriarkális megvetéssel mérte végig őket. -- Nem, azok a legaljasabb állatok, talán csak... vigyázz!... Istenem, sejtettem... A kecske nekik rontott, s Hugh egyszerre ott érezte magán Yvonne részegítő testének terhét, a kecske célt tévesztett, farolva, meg-megcsúszva ráfordult az alacsony kis kőhídra a hirtelen bekanyarodó úton, s kötőfékjét ádázul maga után hurcolva eltűnt odaát a domb tetején.

-- Bakkecskék -- mondta, s eltökélten bontotta ki Yvonne-t az öleléséből. -- Gondold el, még ha nincs háború, akkor is mekkora károkat okoznak -- folytatta, miközben feszülten, egymásra hagyatkozva hallgattak az örömükről.

-- Mármint az újságírók, nem a kecskék. Nincs az a büntetés, amit meg ne érdemelnének. Csak a Malebolge... No tessék, már itt is a Malebolge.

A Malebolge a barranca volt, az egész országon ke-

121

resztül kanyargó, itt épp keskeny hasadék -- nyomatékos jelenléte sikerrel térítette el figyelmüket a kecskéről. A kis kőhíd, ahol álltak, épp a barrancát keresztezte. A szakadék oldalát benőtték a fák, alattuk volt a koronájuk, s lombjuk részben eltakarta a félelmes meredélyt. A fenékről halk vízcsobogás hatolt föl.

-- Ha az odaát Alcapancingo, akkor Bernal Díaz meg a tlaxcalaiak csapata -- mondta Hugh -- épp itt kelhetett át, hogy kinyírja Quauhnahuacot. Micsoda név egy tánczenekarnak: Bernal Díaz és a tlaxcalai együttes... Nem hallottad hírét Prescottnak a hawaii egyetemen ?

-- Mhm -- mondta Yvonne, s ez jelenthetett igent is, nemet is a mit sem mondó kérdésre, s megborzongott, ahogy lenézett a szakadékba.

-- Elhiszem, hogy itt az öreg Díaznak is forgott a feje.

-- Nem csoda.

-- Te ugyan nem látod, de színig van néhai újságírókkal, még most is kulcslukakon kukucskálnak, s lelkesen magyarázzák maguknak, hogy a demokrácia érdekét szolgálják. Bocsánat, elfelejtettem, hogy nem olvasol újságot. Mi? -- nevetett Hugh. -- Az újságírás intellektuális férfi-prostitúció, a szó és írás megbecstelenítése, Yvonne. Ebben teljesen egyetértek Spenglerrel. Halló... -- Mintha egyszerre ezer szőnyeget hasítottak volna szét a távolban; Hugh fölkapta a fejét a kellemetlenül ismerős hangra, a dörrenés mintha a láthatáron szinte észrevétlenül láthatóvá vált tűzhányók felől jött volna, s nyomban követte a visszhang elnyújtott tvang-pííng-je.

- Éleslövészet -- mondta Yvonne. -- Megint kezdik.

Füsternyők sodródtak a hegyek fölött; egy percig hallgatagon nézték. Hugh fölsóhajtott, és megsodort egy cigarettát.

-- Volt egy angol barátom, Spanyolországban harcolt, s ha elesett, gondolom, ott van ma is. -- Megnyalta a papír szélét, megragasztotta és rágyújtott, a cigaretta forrón s rendesen szeleit. -- Ami azt illeti, kétszer is jelentették, hogy elesett, de végül mindkét esetben előkerült. Har-

122

minchatban volt ott. Franco támadását várták, géppuska mögött hasalt az Egyetemi Város könyvtárában, és De Quincey-t olvasott, mert addig még nem ismerte. Bár lehet, hogy a géppuskával tódítok, nem hiszem, hogy egyáltalán lett volna nekik. Kommunista volt, s körülbelül a legderekabb ember, akivel életemben találkoztam. Szerette a Vin Rosé d'Anjout. S volt egy kutyája is, Hórusznak hívták, odahaza Londonban. Nem hitted volna, mi, hogy egy kommunistának kutyája van, és Hórusznak hívják?

-Hát te hitted volna?

Hugh föltette a lábát a mellvédre, s a cigarettáját bámulta; az, akár az emberiség, láthatólag igyekezett olyan hamar elemészteni magát, amilyen hamar csak lehet.

-- Volt egy másik barátom, elment Kínába, de nem tudott ott mit kezdeni, vagy azok nem tudtak vele, így aztán elment önkéntesnek Spanyolországba. Egy eltévedt golyó ölte meg, mielőtt még puskaport szagolt volna. Mindkettőnek tisztességes megélhetése volt odahaza. Nem raboltak bankot. -- Bénultan elhallgatott.

-- Mi persze még körülbelül egy évvel azelőtt hagytuk ott Spanyolországot, hogy a tánc elkezdődött volna, de Geoffrey mindig azt mondta, érzelgős dolog ez, hogy az ember elmenjen megdögleni a köztársaságért. Sőt, még azt is kijelentette, hogy szerinte sokkal jobb lenne, ha a fasiszták most rögtön győznének, és végre az egésznek vége lenne...

-- De most másként vélekedik. Azt mondja, ha a fasiszták győznek, Spanyolországban mindössze befagy a kultúra... jut eszembe, csak nem a hold az odafönt? mindegy, szóval befagy. Ebben eleve benne van, hogy valamikor, ha úgy tetszik, fölfedezik, hogy mindössze az életműködése szünetel, és bekövetkezik az olvadás. Ami azt illeti, ez igaz is, azt hiszem. Mellesleg, tudtad, hogy én jártam Spanyolországban?

-- Nem -- mondta döbbenten Yvonne.

-- Pedig jártam. Kiestem egy mentőautóból, s rám-

123

esett vagy két tucat sörösüveg és öt újságíró. Mind Párizsba tartott. Nem sokkal azután, hogy veled utoljára találkoztunk. A lényeg, hogy amint a madridi cirkusz igazában kibontakozott, mindjárt kiderült, hogy az egésznek vége, a Globe tehát azt mondta, lépjek le... És én le is léptem, eszem nélkül, bár utóbb még egy időre visszaküldték. Kínába csak Brihuega után mentem.

Yvonne különös pillantást vetett rá, majd föltette a kérdést:

-- Hugh, ugye véletlenül se jut eszedbe, hogy most átmenj Spanyolországba?

Hugh a fejét rázta, nevetett: aggályos gonddal dobta elpusztított cigarettáját a szakadékba.

-- Cui bono 71 Hogy kiállják a stricik és szakértők dicső hada mellett, amely már fölszedte a sátorfáját, s most odahaza gyakorolja a gúnymosolyt, amivel majd lejáratja az egész ügyet... abban a pillanatban, amint kimegy a divatból kommunista kortesnek lenni. Nem, muchas gracias.2 És az újságírással is végeztem, ez nem póz. -- Hugh az övébe akasztotta a hüvelykujját. -- Egyszóval ... minthogy a Nemzetközi Brigádot öt hete elkapták, hogy pontos legyek, szeptember huszonnyolcadikán. .. két nappal azelőtt, hogy Chamberlain elment Godesbergbe, és takarosán elnyírta az ebrói offenzívát. .. mikor a megmaradt önkéntesek fele még a perpignani börtönben rohad... hogy gondolod, hogy az ember, ilyen későn, még beszállhat?

-- Akkor mit értett azon Geoffrey, hogy te „tenni akarsz", meg minden?... És mi az a titokzatos más cél, ami most idehozott ?

-- Igazán semmi érdekes -- felelt Hugh. -- Az az igazság, hogy egy időre fölcsapok megint tengerésznek. Ha minden jól megy, egy héten belül kihajózom Veracruzból. Mint kormányos. Tudod, hogy kiszolgált tengerész va-

1 Mire jó? (latin)

2 Köszönöm szépen.

124

gyök, nem? Nos, kaphattam volna hajót Galvestonban is, de most már nem olyan könnyű, mint annakidején. Különben is sokkal mulatságosabb Veracruzból elhajózni. Havanna, talán Nassau, aztán, tudod, végig a Nyugatindiai szigeteken Sáo Paolóba. Mindig szerettem volna megnézni magamnak Trinidadot... egy szép nap ott még egész muris dolgok derülhetnek ki. Geoff adott egykét ajánlólevelet, mást nem; nem akartam, hogy ő legyen értem felelős. Nem, egyszerűen torkig vagyok önmagámmal, ez az egész. Próbáld csak rávenni a világot, hogy ne vágja el a saját torkát egy fél évtizedre vagy még többre, mint én tettem egy s más név alatt, akkor majd neked is derengeni kezd, hogy a te magatartásod is beletartozik a világ tervébe. Mit tudhatjuk, kérdem én?

És Hugh arra gondolt: a hatezer tonnás Noemijolea gőzhajó 1938. november 13-án vagy 14-én (?) éjszaka indul Veracruzból antimonnal és kávéval megrakva a brit nyugat-afrikai Freetownba, de ugyancsak fura útvonalon; a yucatani partról, Tzucoxból északkeletre fordul, mégis a Szélfelőli- s a Crooked-szigeti átjárón bukkan ki az Atlanti-óceánra; aztán sok-sok napig nem lát szárazföldet, míg végül meg nem közelíti Madeira szirtjeit; onnét, Port Lyauteyt kikerülve s a rendeltetési helyét, Sierra Leonét vagy ezernyolcszáz tengeri mérföldnyire délkeletre maga mögött hagyva, ha szerencséje van, áthajózik a Gibraltári-szoroson. Onnét, ha, mint reméljük, sikerül kijátszania Franco blokádját, a legnagyobb óvatossággal folytatja útját a Földközi-tengeren, jóval maga mögött hagyja először a Gata-fokot, aztán a Pálos-fokot, majd a Nao-fokot; onnét, miután a Pityusae szigeteket megpillantotta, átvág a háborgó Valenciai-öblön, észak felől maga mögött hagyja Carlos de la Rápitát és az Ebro torkolatát, s egészen addig megy, míg föl nem dereng mögötte a sziklás garrafi partszakasz, s végül, még mindig a hullámokon hányódva, Vallcarcánál, húsz mérföldnyire Barcelonától, kirakja a szorongatott köztársaságiaknak szánt trinitrotoluolt, majd valószínűleg ripityára megy.

125

Yvonne a barranca fenekét nézte, haja az arcába hullt.

-- Tudom, hogy Geoff néha ocsmány dolgokat beszél -- mondta --, de egyvalamiben akkor is egyetértek vele; ezek a Nemzetközi Brigáddal kapcsolatos romantikus elképzelések ...

De Hugh a kormány keréknél állt: Krumpli Firmin avagy a fordított Kolumbusz; előtte a Noemijolea előfedélzete a kék hullámvölgyben, a permet lassan fölcsap a fedélzetfal nyílásán, bele a csörlőkart bárdoló matróz szemébe; a horgonyfedélzeten az őr megkongatja a hajóharangot, mint Hugh is egy pillanattal őelőtte, s a matróz összeszedi a szerszámait; Hugh szíve a hajóval emelkedik-süllyed; tudja, hogy a szolgálatos tiszt fehérből téli kékbe öltözött át, de a mámor, a tenger határtalan tisztasága ...

Yvonne türelmetlenül hátravetette a haját és fölállt.

-- Ha azok nem avatkoznak bele, a háborúnak már régen vége!

-- Mit akarsz, már nincsen brigád -- mondta Hugh szórakozottan, mert már nem a hajót, a világot kormányozta kifelé nyomorúságának nyugati óceánjáról. -- „Ha a dicsőség ösvénye sírba vezet... valamikor kiruccantam a költészet mezejére is... Madrid a hely, hol a brit becsület sírba veszett."

-- Szamárság!

Hugh váratlanul, halkan fölnevetett, valószínűleg ok nélkül, majd hirtelen kihúzta magát, s fölszökkent a mellvédre.

-- Hugh!

-- Uramisten! Lovak -- mondta Hugh, a távolba meredt, s teljes, képzelt, százkilencvenöt centis magasságában (valójában százhetvenöt volt) kiegyenesedett.

-Hol? Mutatta:

-- Odaát.

-- Persze -- mondta Yvonne lassan. -- Elfelejtettem... a Casino de la Selva lovai: ha jól tudom, oda csapják

126

ki őket legelni. Ha egy kicsit odébb megyünk, meglátjuk. ..

... Balkézt, a gyepes, szelíd lankán, fényes szőrű csikók henteregtek. A bekerített legelő fél oldalán keskeny, árnyékos fasor húzódott, ők arra tértek rá a Calle Nicaraguáról. Az istállók a minta-tehenészetnek látszó gazdasághoz tartoztak. Az istállókon túl/a síkon nyúltak el a gazdaság földjei, ahol a füves, kerék szántotta utat kétoldalt szálas, angol forma fák szegélyezték. Távolabb, a fák alatt néhány megtermett tehén heverészett; akár a texasi hosszú szarvú marháknak (lám, megint a marháid, mondta Yvonne), ezeknek is aggasztóan bika formájuk volt. Az istálló előtt fejősajtárok sora csillogott a napon. Kellemes tej-, vanília- és vadvirágillat töltötte be a békés tájat. És mindezek fölött ott volt a nap.

-- Hát nem imádni való? -- kérdezte Yvonne. -- Azt hiszem, állami kísérleti telep. Úgy szeretnék egy ilyen farmot.

-- .. .ne béreljünk inkább két olyan kudut, mint amazok ott? -- Kiderült, két peso egy ló egy órára. -- Muy correcto.3 -- A lovászgyerek fekete szeme jókedvűen villant Hugh csizmájára, miközben sietve megkurtította Yvonne mélyen lelógó kengyelszíját. Hugh maga se tudta, miért, de a legénykéről eszébe jutott, hogy ha az ember Mexico Cityben kora reggel megáll a Paseo della Reforma egy meghatározott pontján, a Pasteur szobron túl, úgy rémlik, hogy akit csak lát, mind lót-fut, nevet, dolgozik... -- Muy //icorrecto4 -- nézegette bő pantallóját Yvonne: nekilendült, nekilendült másodszor is, föl a nyeregbe. -- Ugye még sose lovagoltunk együtt? -- Lehajolt, megveregette a kancája nyakát, ahogy kocogva elindultak.

Végigporoszkáltak a fasoron, velük két kancacsikó, anyjuk után jöttek ki a karambol, és egy barátságos, bozontos kis fehér kutya, idevaló a gazdaságba. Egy idő

a Nagyon rendjén van.

4 Nincs is olyan nagyon rendjén.

127

múlva a fasor betorkollt az országúiba. Úgy látszik, már Alcapancingóban, ebben a hosszan és rendezetlenül elhúzódó elővárosfélébenjártak. Az őrtorony közelebbről és nyúlánkabban virágzott az erdő fölé, amelynek fái közt megpillantották a börtön magas falát. Másik oldalt, bal kéz felől, Geoffrey háza vált láthatóvá, szinte madártávlatból, a bungaló ott kuporgott a fák előtt, icipici volt, a kert meredeken lejtett, párhuzamosan a hegyoldalban más-más szinten hosszan elnyúló szomszédos kertekkel, mindben ott az úszómedence kobaltkék téglalapja, ezek is meredeken lejtettek a barrancára, a Calle Nicaragua fölött meg nagy ívben kanyarodott vissza a mező a kiemelkedő Cortez-palota felé. Lehet, hogy az a kis fehér pont ott maga Geoffrey? Talán, hogy a helyet, ahol a közkert bejáratánál majdnem szembekerültek volna a házzal, elkerüljék, beügettek egy másik, jobbfelé elkanyarodó fasorra. Hugh örömmel látta, hogy Yvonne cowboy módra üli meg a lovat, nyeregbe termett, s nem „sétalovas", ahogy Jüan Cerillo mondaná. A börtönt már elhagyták, s most úgy érezték, egyenesen beleügetnek az őrtorony kíváncsi távcsöveinek fókuszába. -- Guapa mondja talán az egyik őr. -- Ah, muy hermosa!5 -- kiált fel a másik, elgyönyörködik Yvonne-ban és csettint. A világ mindig is rendőrtávcsövek látókörében volt. Időközben a két kancacsikó, mert nem tudta, hogy az út dolga, hogy elvezessen valahova, s nem mező az, hogy henteregjenek és legelésszenek rajta, el-elcsatangolt kétoldalt a bokrok közé. Ilyenkor a kancák aggodalmasan nyihogtak, s a két csikó kelletlenül visszaténfergett. Később a kancák ráuntak a nyihogásra, s most Hugh nyeherészett őhelyettük. Ő vállalt kötelezettséget, hogy a csikókra ügyel, de tulajdonképpen a kutya ügyelt valamennyiükre. Láthatólag kígyászásra idomították, előreloholt hát, aztán nagy körben vissza; mielőtt újabb kört írt volna le,

6 Hű, de szép!

128

meggyőződött róla, hogy senkinek semmi baja. Hugh elnézte egy darabig. Nehéz volt elhinnie, hogy ez ugyanolyanjószág, mint a városban látott kóbor kutyák, ezek a félelmes dögök, amelyek a bátyját akár az árnyék, mindenhova nyomon követték.

-- Te egész úgy nyihogsz már, mint egy ló -- mondta hirtelen Yvonne. -- Ezt hol tanultad ?

-- Nyi-he-he-he-eee -- nyeherészett Hugh. -- Texasban. -- Vajon miért mondott Texast? Hisz ezt a fogást Spanyolországban tanulta, Jüan Cerillótól. Hugh levetette a kabarját, s keresztbe fektette a ló marján a nyeregkápa elé. Ahogy a csikók engedelmesen kibukkantak a bokrok közül, visszafordult, s hozzátette: -- Az a he-he-eee a titka, az ereszkedő-elhaló hang a végén.

Összeakadtak a kecskével, csak a két ádáz bőségszaru látszott belőle a sövény fölött. Összetéveszthetetlenül ugyanaz volt. Nevetve próbálták eldönteni, vajon a másik fasoron tért-e le a Calle Nicaraguáról, vagy ott, ahol az az alcapancingói országutat keresztezi. A kecske a sövényen legelészett, rájuk emelte Machiavelli-szemét, de nem ment odébb, csak nézte őket. Lehet, hogy akkor célt tévesztettem. De még mindig hadiösvényen vagyok.

Az új, békés, árnyékos, kerék szántotta s a száraz időszak ellenére csupa pocsolya földút -- a pocsolyákban az ég tükröződött szépen -- facsoportok, s szabálytalan mezőket szegő hézagos sövények között húzódott, s ahogy végiglovagoltak rajta, úgy festettek, mintha biztonság kedvéért a szeretet egész kis világát magukkal hurcoló útitársaság, karaván lennének. Korábban hőség ígérkezett : de épp hogy kellemesen melengette őket a nap, lágy szellő cirógatta az arcukat, a táj megtévesztő ártatlansággal mosolygott rájuk mindenünnét, álmosan zümmögött a reggeli határ, a kancák bólogattak, ott voltak a csikók, ott a kutya, és ez az egész mégis átkozott hazugság, gondolta Hugh; elkerülhetetlenül beleestünk, olyan ez, mintha az évnek ezen a szent napján, amikor életre kelnek a holtak, ahogy az ember a buszon megbízhatóan értesült

129

róla, a látomások és csodák e napján valami ellentmondás következtében valóban szabad lenne egy pillantást vetnünk arra, ami sose volt, amióta a testvéri szeretettel visszaéltek, és sosem is lesz, a boldogságunk képére, amire okosabb úgy gondolnunk, hogy sosem is lehetett volna. Hugh-nak újabb gondolata támadt. És mégis, nem is számíthatok rá, hogy az életben valaha boldogabb leszek, mint most. Soha békém nem lesz, mely ne lenne éppúgy mérgezett, mint ahogy mérgezettek e pillanatok... („Hallod, Firmin, gyatra egy jóember vagy te." A hang származhatott volna akár a karaván egy odaképzelt tagjától is, és Hugh előtt most határozottan megképzett Jüan Cerillo, magas volt, a termetéhez képest kicsike lovon ült, kengyel nélkül, lába majdnem a földet érte, széles szalagú kalapja hátralökve a fején, írógépe a tokban a nyakába kötve, a nyeregkápán nyugszik, szabad kezében egy zsák pénzt tart, s mellette egy gyerek talpal a porban. Jüan Cerillo! Egyike a spanyoloknak nyújtott nagylelkű mexikói segítség ugyancsak ritka, látható személyi szimbólumainak; Brihuega előtt tért haza. Vegyésznek tanult, de Oaxacában dolgozott az Országos Hitelintézetnél, a parasztközösségi hiteleket intézte, lóháton hordta szét a pénzt, hogy isten háta mögötti zapoték falvak közös gazdálkodását támogassa; gyakran szorongatták banditák gyilkosán üvöltve, hogy Vivi el Cristo Rey? vagy lőttek rá Cárdenas ellenségei visszhangos templomtornyokból, napi munkája egy emberséges ügy kalandos szolgálata volt, s Hugh-t is meginvitálta, hogy vegyen részt benne. Mert Jüan megírta, express, a levelét egy merészen felbélyegzett kis borítékban -- a bélyeg napra nyilazó íjászokat ábrázolt --, megírta, hogy jól van, visszament dolgozni, nem egészen száz mérföldnyire innét, és Hugh valahányszor ránézett a titokzatos hegységre, mely mintha örökké a Geoff és a Noemijolea miatt elvesztegetett alkalmat gyászolta volna, szinte hallani vélte barátja

« Éljen Krisztus Király!

130

szemrehányásait. Ugyanaz az érces hang volt, mely egy ízben, Spanyolországban, azt mondta a Cuicatlánban hagyott lováról: Szegény lovam, az most biztos csak makacskodik, makacskodik. -- De most gyerekkorának Mexikójáról beszélt, arról az évről, mikor Hugh született. Juarez élt és meghalt. S vajon a hazája a szabad szó, a létbiztonság, a szabadság, a közboldogság országa-e ? A villogó fehérre meszelt iskolák hazája-e, ahol még a legkisebb, hideg kis hegyi falunak is megvan a kőből épült szabadtéri színpada, és a föld az ország népéé-e, s az szabadon élhet-e vele született tehetségével? A mintagazdaságok hazája-e, a reménységé?... Nem, a rabszolgaság hazája, ahol az embert adják-veszik, mint a marhát, őslakóit, a yaquikat, a papagókat, a tomasachicókat deportálták, kiirtották, vagy még a peonsorsnál is rosszabbra kárhoztatták, földjük idegeneké, s ők jobbágyok. És Oaxacában található a félelmes Valié Nációnál, ahol Jüan, hétévesen, bona fide rabszolga volt maga is, és látta, hogy az egyik bátyját agyonverik, a másikat meg, akit negyvenöt pesóért vásároltak, két hónap alatt halálra éheztetik, mert így, ha a rabszolgatartó másikat vesz, jobban jár, mintha tisztességgel táplálná és egy év alatt dolgoztatná holtra. Ez ülte meg Porfirio Díaz7 lelkét: rurales mindenütt, jefes políticos,8 gyilkosság, a liberális politikai intézmények kiirtása, a hadsereg mint a tömeggyilkosság motorja, a száműzetés mechanizmusa. Jüan ezt tudta, hiszen a maga bőrén érezte, sőt, mi több, a forradalom vége felé az édesanyját is megölték. Később meg Jüan ölte meg az apját, az Huerta oldalán harcolt, de árulónak bizonyult. Ó, Jüan lépteit is bűntudat és gyász követte, mert Jüan nem úgy volt katolikus, hogy felfrissültén szálljon ki a gyónás hűs fürdőjéből. De a közhely akkor is áll: ami volt, az visszavonhatatlanul elmúlt. És az

7 Jósé de la Cruz Porfirio Díaz (1830-1915) mexikói hadvezér és politikus. 1884-től 1911-ig az állam elnöke.

8 Mindenütt csendőrök, politikai vezetők.

131

embernek azért adatott a lelkiismeret, hogy csak addig bánkódjék a múlton, ameddig ezzel a jövőn változtatni képes. Mert az embernek, minden embernek, mintha Jüan azt mondta volna, épp mint Mexikónak, fölfelé kell törekednie. Mi más az élet, ha nem örökös háborúság, vagy egy idegen pillanatnyi pihenője? Forradalom dúl minden emberi lélek tierra calientéjén.9 Más béke nincs, csak amiért a pokolnak fizet vámot az ember...)

-- Igazán?

-- Igazán?

Mind lefelé poroszkáltak a hegyoldalban egy folyó felé -- a kutya is, miközben békésen vakogta artikulátlan monológját, és már benne is voltak, egy óvatos, nehézkes lépés előre, aztán tétovázás, aztán mind beljebb, a zökkenőén biztos léptek az ember alatt, amelyek mégis oly finomak, hogy a könnyűség érzetét keltik, mintha a kanca úszna vagy libegne a levegőben, s nem esendő ösztönére hagyatkozva, hanem egy Christoforos isteni biztonságával vinné által az embert. A kutya elöl úszott, ostobán fontoskodva; a csikók, nyakig a vízben, hátul evickéltek; fölszikrázott a napfény a nyugodt vízen, mely lejjebb, ahol a folyó elkeskenyedett, haragos kis hullámokat vetett, kavargott, megtorlódott a part menti fekete sziklákon, s zabolátlanságában szinte zuhatag hatását keltette, itt szikrát vetett a napfény; fejük fölött mélyen ismeretlen madár mámoros villáma cikázott, írt le hurkokat és immelmann kanyarokat hihetetlen sebesen egy ma született szitakötő nyaktörő ügyességével. Túloldalt sűrű erdő. A szelíden lejtő parton túl, kissé balra, ahol az útjuk mintegy barlangban folytatódott, egy pulquería10 állt, s fából készült kétszárnyú lengőajtaja fölött (mely távolról meglehetősen hasonlított egy amerikai gyalogos őrmester óriásira nagyított rangjelzéséhez) tarka, libegő szalagok dí-

9 Forró földjén.

10 Kocsma, ahol pulquét, azaz agavéból készült erős szeszes italt mérnek.

132

szítették. Pulques Finos, állt fakó kék betűkkel a kagylófehér vályogfalon: La Sepultura.11 Komor név; de kétségtelen, hogy volt benne némi humor. Egy indián ült előtte falnak vetett háttal, széles karimájú kalapját félig az arcába húzva pihent kinn a napon. Mellette, a fához kötve egy ló, az övé vagy a másé, s Hugh már a folyó közepéről látta a farába sütött hetes számot. A fára rászögezve a helyi mozi plakátja: Los Manos de Orlac con Peter Lorre. A pulquería tetején egy játék-szélmalom, olyasféle, amilyet az ember a massachusettsi Cape Codban láthat; vitorlája fáradhatatlanul forgott a szélben. Hugh azt mondta:

-- Nem akar inni a lovad, Yvonne, csak a tükörképét nézi. Hagyd. Ne rángasd a száját.

-- Nem rángattam. Látom -- mondta Yvonne, s kesernyésen elmosolyodott.

Lassan, cikcakkban keltek át a folyón; a kutya úszott, akár a vidra, s már majdnem odaát volt a túlsó parton. Hugh tudatára ébredt a levegőben reszkető kérdésnek.

-- .. .a házunk vendége vagy, tudod.

-- Por favor -- hajtott fejet Hugh.

-- ... nem volna kedved házon kívül vacsorázni, s utána elmenni moziba ? Vagy inkább megkockáztatod Concepta főztjét?

-- Hogy mi? -- Hughnak, valami oknál fogva eszébe jutott az angliai intézetben töltött első hete, mikor még nem tudta, mit kéne tennie, vagy mit kéne felelnie, ha kérdik, de a többiekével közös tudatlanságának kényszere zsúfolt termekbe, tevékenységbe, futóteljesítményekbe, sőt, előkelő elkülönülésbe sodorta, mint akkor, teszem azt, mikor azon találta magát, hogy az igazgató feleségével lovagol kettesben, s ez, mint mondták, nagy kitüntetés, de hogy miért kapta, arra képtelen volt rájönni. Nem, nagyon köszönöm, de az égvilágon semmi kedvem moziba menni -- nevetett.

11 Kocsma. A Sírhoz.

133

-- Fura kis mozi... mulatságosnak találnád. Annak idején vagy kétéves híradókat játszott, s nem hiszem, hogy azóta megváltozott volna. S a filmek is újra meg újra visszajöttek, mindig ugyanazok... a Cimarron, az Aranyásók, 1930 és... ó, tavaly egy útirajz is, a Jer a napos •Andalúziába, hogy valami spanyol újdonság is legyen...

-- A kutyafáját -- mondta Hugh.

-- És a villany minduntalan kialszik.

-- Azt hiszem, ezt a Péter Lorre-filmet már láttam valahol. Nagy színész, de a film csapnivaló. Nem akar inni a lovad, Yvonne. Valami zongoristáról szól, furdalja a lelkiismeret, mert azt hiszi, hogy a keze egy gyilkos keze, vagy mi, és folyton a vért mossa róla. Lehet, hogy tényleg gyilkosé, már nem emlékszem.

-- Hátborzongatóan hangzik.

-- Úgy, de' nem az.

A túlparton a lovaik már valóban inni akartak, megálltak hát, és hagyták, hadd igyanak. Aztán föllovagoltak a partra, rá az útra. A sövények itt magasabbak, sűrűbbek voltak, és át- meg átszőtte őket a szulák. Ettől akár Angliában is járhattak volna, fölfedezőúton Devon vagy Cheshire egy alig ismert mellékösvényén. Nemigen akadt, ami ennek a benyomásnak ellentmondott volna, kivéve a fákon itt-ott egy-egy népes keselyű-konklávét. Mikor a meredek erdei szakasznak a végére jutottak, az út lejtése megenyhült. Nyíltabb vidékre értek, s a lovukat könnyű vágtába ugratták... Krisztusom, de csodálatos, vagyis hogy Krisztusom, de jó lenne ezt hazudnia magának, mint ahogy bizonyára Júdás is ezt hazudta volna, gondolta -- már megint erre lyukad ki, a fene egye meg --, már ha Júdásnak lett volna lova, ha bérelt volna, vagy ami valószínűbb, lopott volna, a minden Madrugadák Madrugadája12 után, mikor már sajnálta, hogy visszaadta a harminc ezüstöt -- mi közünk hozzá, te lássad, mondták a bastardók --, most, hogy alighanem szívesen

12 Hajnalok hajnala.

134

megivott volna egy pohárral, harminc pohárral (mint ahogy kétségtelenül Geoff is ma reggel), és talán meg is ivott, hitelbe, néhányat, a bőr és a veríték kellemes illatával az orrában, és a vidám patkócsattogásra fülelve, miközben azon járt az esze, hogy milyen kellemes lehetett Jeruzsálem kápráztató ege alatt lovagolni, mint ahogy ő lovagol most -- és feledni egy pillanatra, hogy valóban kellemes legyen --, milyen nagyszerű lehetett volna, ha el nem árulom azt az embert az este, bár eleve tisztában voltam vele, hogy el fogom árulni, milyen jó lenne, igazán, ha az meg nem történt volna, ha nem volna absolutamente necessario, hogy az ember elmenvén fölakassza magát...

És lám megint itt a kísértés, a gyáva, a jövőpusztító kígyó; taposd el, te ostoba. Légy Mexikó. Hát nem gázoltál át a folyón? Isten nevében dögölj meg. És Hugh valóban át is lovagolt egy döglött siklón, úgy domborodott az ösvényen, mint egy fürdőnadrág öve. De lehet, hogy mérges gila-gyík volt.

Valami térés, kissé elhanyagolt parkféle túlsó szélén keveredtek ki; a park, vagy valaha talán jókora liget, csupa szálas, büszke fa, tőlük jobbra nyúlt el. Lépésre fogták a lovaikat, s Hugh, egy darabig, magában lovagolt, hátul... A csikók befészkelték magukat közébük, s Yvonne kifejezéstelen arccal bámult maga elé, mintha érzéketlen lenne a környezet iránt. A sétányok szabdalta ligetet valamikor láthatólag mesterségesen elrekesztett.de ma már avarba fulladt vízfolyásokból öntözték, noha korántsem volt valamennyi fa lombhullató, sok volt alattuk a sötét árnyéktócsa. Az ő útjuk is sétánnyá alakult át. Tolatás zaját hallották balról; nem lehetett messze az állomás; valószínűleg a fehér gőzbóbitás halom mögött rejtőzködött. Jobboldalt a fák közt a cserjés közül kimagasló vasúti töltés látszott; a vágány szemmel láthatólag nagy ívben kerülte meg a parkot. Ellovagoltak egy kiszáradt, néhány lépcsőfok magasan álló szökőkút előtt, medencéje színültig volt gallyakkal és avarral.

135

Hugh körülszimatolt; valami nyers, erős szag hatotta át a levegőt, kezdetben nem is tudta, mi az. Egy épület szomszédságában jártak, az ember akár francia cháteaunak is nézhette volna. A félig fák mögé rejtőző ház egy udvarfélén állt a liget végében, az udvart magas fal mögött nőtt ciprusok zárták le, s a falon, közvetlenül előttük, súlyos szárnyú, nyitott kapu. A kapun át port fújt be a szél. Cervecería Quauhnahwc ;13 Hugh most pillantotta meg a fehér betűket a chateau oldalán. Utánakiáltott Yvonne-nak, és intett, hogy álljon meg. Szóval a chateau sörfőzde, bár nagyon fura fajta -- mintha maga se tudná, nem inkább szabadtéri vendéglő-e vagy sörkert ? Kinn az udvaron (feltehetőleg a betévedő félhivatalos „kóstolók" látogatására számítva) két-három megfeketedett, levelek borította, kerek asztal állt a roppant fák alatt

-- nem voltak annyira ismerősek, hogy az ember tölgynek nézhette volna őket, de nem is idegenszerűen trópikusak, talán nem is nagyon öregek, de mégis volt bennük valami meghatározhatatlanul időtlen, mintha évszázadokkal ezelőtt egy császár ültette volna őket arany ültetőkanállal. A fák alatt, ahol lovaskaravánjuk megállt, egy kislány játszott egy armadillóval.14

A sörfőzde épületéből, mely közelről már egészen másnak, inkább malomnak látszott, keskeny volt és hosszú, és malomra emlékeztető morajt is bocsátott ki, s falán mint a malomkerék rebbent-siklott a mellette elfolyó patak vizére hulló nap visszfénye, magából e tünékeny csillogású gépezetből lépett ki a fekete-fehér, ellenzős, vadőr formájú férfi és két korsó habzó, barna német sört hozott. Nem szálltak le, a sört föladta nekik.

-- Uramisten, ez aztán hideg -- mondta Hugh --, de jó.

-- A sörnek átható íze volt, egy kicsit fém-, egy kicsit földzamata, mint a párolt termőtalajnak. Olyan hideg volt, hogy fájt.

13 Quauhnahuaci Sörfőzde.

14 Övesállat; nyakát és hátát szarulemezek borítják.

136

-- Buenos dias, muchacha.15 -- Yvonne, korsóval a kezében lemosolygott az armadillóskislányra. A vadőr valami nyíláson át visszaillant a gépezetbe, bezárta előlük a morajt, mint egy hajógépész a kazánházba. A kislány guggolt, szorongatta az armadillót, s aggódva leste a kutyát, pedig az biztonságos távolban hevert, s a gyárépület hátoldalát földerítő csikókra ügyelt. Valahányszor az armadillo, mintha apró kerekeken gördülne, nekieredt, a kislány mindig elkapta hosszú farkánál fogva, s a hátára fordította. Hogy a hasa ilyenkor milyen döbbenetesen lágynak és gyámoltalannak tetszett! Majd a lábára állította megint, és mozgásba hozta a pusztításnak ezt •&?. évmilliók során elcsökevényesedett kis motorját. -- Cuánto ? -- kérdezte Yvonne.

A kislány elkapta az armadillót.

-- Cincuenta centavos16 -- lehelte.

-- Csak nem akarod megvenni? -- Hugh fél lábát a nyeregkápán átvetve ült; mint Winfield Scott tábornok, gondolta magában, mikor a szakadékos Cerro Gordóból előkeveredett.

Yvonne tréfából rábólintott:

-- Imádom. Olyan aranyos.

-- Nem tudod megszelídíteni. A kislány se tudja; azért akarja eladni. -- Hugh beleivott a sörébe. -- Ismerem én az ilyen armadillókat.

-- Ó, én is! -- Yvonne incselkedve rázta meg a fejét, s elkerekítette a szemét. -- De mennyire.

-- Akkor azt is tudod, hogy ha a kertben elereszted,, alagutat ás, és soha vissza nem jön.

Yvonne, még mindig kerekre nyitott szemmel, félig incselkedve megrázta a fejét.

-- Hát nem édes ?

Hugh visszalendítette a lábát, most a korsót támasztotta a nyeregkápának, s lenézett a nagy huncut orrú,

15 Jó napot, kislány.

16 Mennyi? -- ötven centavo.

137

iguanafarkú, foltos és védtelen hasú, marsbeli játékszernek ható jószágra.

-- No, muchas gracias -- mondta határozottan a kislánynak. Az közömbösen ottmaradt. -- És nemcsak hogy nem jön vissza, Yvonne, de ha megpróbálod megállítani, majd megszakad, de megpróbál téged is behúzni a lukba. -- Fölvont szemöldökkel fordult Yvonne felé, s egy darabig némán nézték egymást. -- Amint azt a barátod, W. H. Hudson, mert azt hiszem, az volt, a maga bőrén tapasztalta -- tette hozzá Hugh. Az egyik fáról a hátuk mögött lehullott egy levél, s mint egy váratlan lépés, megzörrent. Hugh lehajtott egy hosszú, hideg kortyot. Yvonne -- mondta --, ha nem haragszol, szeretném nyíltan föltenni a kérdést: elváltál-e Geofftől, vagy sem?

Yvonne-nak torkán akadt a sör; nem tartotta a gyeplőt, az rá volt hurkolva a nyeregkápára; a lova egy csöppet előrerukkolt, aztán megállt, mielőtt még Hugh elkaphatta volna a kantárt.

-- Most vissza akarsz menni hozzá, vagy mi ? Vagy már vissza is mentél? -- Hugh kancája merő együttérzésből szintén lépett egyet. -- Bocsáss meg, hogy olyan nyers vagyok, de úgy érzem, szörnyen hamis a helyzetem... Most pontosan szeretném tudni, hányadán állunk?

-- Én is -- Yvonne nem nézett rá.

-- Talán azt se tudod, hogy elváltál-e tőle ?

-- Ó, én... elváltunk -- mondta boldogtalanul.

-- De hogy visszamégy-e hozzá, azt nem tudod ?

-- Nem... De igen. Vissza. Visszajöttem.

Hugh hallgatott, közben lehullott egy újabb levél, zizzent, aztán libegve fönnakadt a gyom közt.

-- Nem lenne számodra egyszerűbb, ha én most nyomban szedném a sátorfámat -- kérdezte gyöngéden --, ahelyett, hogy egy darabig maradnék, mint ahogy eredetileg reméltem?... Úgyis arra gondoltam, hogy egy-két napra átmehetnék Oaxacába.

Yvonne az Oaxaca szóra fölkapta a fejét.

138

-- De -- mondta. -- Lehet. Bár, Hugh, igazán nem szívesen mondom, csak...

-- Csak mi?

-- Csak addig ne menj el kérlek, míg vele ezt az egészet meg nem beszéltük. Úgy félek.

Hugh kifizette a sört, összesen húsz centavo volt; harminccal kevesebb, mint az armadillo', gondolta.

-- Vagy innál még egyet? -- Föl kellett emelnie a hangját, hogy az üzem megújult moraját -- börtön börtön börtön -- legyőzze.

-- Még ezt se tudom meginni. Idd meg a végét helyettem.

Lovas karavánjuk lassan továbbvonult, ki az udvarról, át a súlyos szárnyú kapun, az országúira. S mintha összebeszéltek volna, jobbra fordultak, el a vasútállomástól. A városból camión közeledett a hátuk mögött, Hugh odakormányozta a lovát Yvonne mellé, a kutya meg kiterelte a csikókat az árokpartra. A busz -- Tomalín-Zócaló -- eltűnt, zörögve befordult a sarkon.

-- Ez megy Pariánba. -- Yvonne elfordította a fejét, hogy ne nyelje a port.

-- Nem a tomalíni busz volt ?

-- Mindegy, így lehet legkönnyebben eljutni Pariánba. Azt hiszem, van oda közvetlen busz is, de a város túlsó végéből indul, és más úton megy, Tepalzanco felé.

-- Pariánt valahogy baljós helynek érzem.

-- Pedig unalmas fészek. Persze, az volt az állam régi fővárosa. Évekkel ezelőtt, emlékszem', volt ott egy nagy kolostor... ebből a szempontból Oaxacára emlékeztet. A régi kolostor egy részében, ahol a szerzetesek laktak, most boltok, sőt, cantinák vannak. Persze, egy merő rom az egész.

-- Kíváncsi lennék, Weber mit eszik rajta -- mondta Hugh. Maguk mögött hagyták a ciprusokat és az üzemet. Váratlanul egy sorompótlan vasúti keresztezéshez értek, és megint jobbra fordultak, ezúttal hazafelé.

Egymás mellett lovagoltak a vágány mentén, amelyet

139

Hugh a parkból látott; majdnem ellenkező irányban kerülte meg a parkot, mint az út, amelyen idejöttek. A lapos töltés mindkét oldalt keskeny árokba lejtett, azontúl meg a bozót terült el. Fejük fölött távíródrótok zengtek és sírtak; guitarra guitarra guitarra, s ez talán mindig jobb, mintha azt mondták volna, börtön börtön. A kétvágányú, bár keskeny nyomtávú vasútvonal itt, minden látható ok nélkül elcsatangolt a ligettől, majdkésőbb visszasündörgött és párhuzamosan futott vele. Valamivel távolabb, az egyensúly kedvéért, újabb kitérőt tett, most a liget irányába. De a távolban nagy ívben elkanyarodott balra, annyira, hogy az ember joggal gondolhatta, a tomalíni országúttal keresi újra a találkozást. De a távírópóznáknak ez már sok volt, makacsul és kihívóan megtartották az irányukat és a távolban elvesztek szem elől. Yvonne elmosolyodott.

-- Gondterheltnek látszol. Mit gondolsz, erről a vasútvonalról nem tudnál valamit kikerekíteni a G706e-nak?

-- El nem tudom képzelni, micsoda marhaság ez.

-- Ti építettétek, angolok. Csakhogy a társaságot kilométerre fizették.

Hugn hangosan fölnevetett.

-- Hát ez csudálatos. Csak nem azt akarod mondani, hogy a kilométertöbblet kedvéért fektették a síneket ilyen hóbortosán?

-- Azt beszélik. Bár én nem hiszem.

-- Jól van. Csalódtam. Már azt hittem, ez afféle bűbáj mexikói ötlet. De mindenesetre elgondolkoztató.

-- A kapitalizmusról? -- Yvonne mosolyában megint volt egy csöpp huncutság.

-- Ez eszembe juttatja a Punch egyik történetét... Igaz is, tudtad te, hogy Kasmírban is van egy Punch nevű helység? -- Yvonne a fejét rázta és mormolt valamit. Bocsáss meg, elfelejtettem, hogy mit is akartam mondani.

-- Geoffreyről mi a véleményed ? -- mondta ki végül a kérdést Yvonne. Előrehajolt, rátámaszkodott a nyeregkapára, és oldalról figyelte Hught. -- Hugh, légy őszinte.

140

Gondolod, hogy van még... hogy is mondjam csak... van még remény számára? -- Kancáik kényelmesen rakosgatták a lábukat az ismeretlen úton, a csikók még jobban előrekódorogtak, mint eddig, s időről időre körülnéztek, méltánylást vártak a merészségükért. A kutya a csikók előtt loholt, bár el nem mulasztotta volna, hogy szabályos időközönként meg ne kerülje őket, meg ne győződjék, hogy senkinek semmi baja. A sínek közt buzgón szaglászott kígyó után.

-- A részegességéről, úgy gondolod ?

-- Szerinted tehetek érte valamit?

Hugh lenézett arra a néhány, nefelejcsféle kék vadvirágra, amely a talpfák közt is talál magának helyet. Ezeknek az ártatlanoknak is meglehet a maguk gondja: vajon mi az a félelmes fekete nap, mely néhány percenként eldübörög fölöttük és a szemükbe csap? Percenként? Inkább óránként. Sőt: naponként. Az elhagyatott szemaforok mintha örökké álltak volna; a vonatok akár az emberben is támaszthattak épp elég szorongatóan sürgető kérdést.

-- Gondolom, hallottál már az ő úgynevezett „sztrichninjéről" -- mondta Hugh. -- Újságíró gyógymód. Nos, ami azt illeti, ezt a löttyöt egy quauhnahuaci pali írta föl neki, aki valamikor mindkettőtöket ismert.

-- Dr. Guzman?

-- Igen, Guzmán; azt hiszem, úgy hívják. Megpróbáltam rábeszélni, hogy vizsgálja meg Geoffet. De nem volt hajlandó erre pazarolni az idejét. Egyszerűen kijelentette, hogy legjobb tudomása szerint Papának semmi baja, és nem is volt soha, attól eltekintve, hogy képtelen rászánni magát, hogy az ivással fölhagyjon. Ez elég értelmesen hangzik, és azt hiszem, igaz.

A vágány a bozót szintjén haladt, majd annál is lejjebb, a rézsű most fölébük ért.

-- Valahogy már nem is ivás ez -- mondta váratlanul Yvonne. -- De hogy miért?

-- Talán most abbahagyja, most, hogy visszajöttél.

141

-- Ezt magad se hiszed.

-- Yvonne, ide hallgass. Nyilvánvaló, hogy ezernyi mondanivalóm lenne, s a javát amúgy se tudom elmondani, mert nincs rá időnk. Nehéz eldönteni, hogy hol is kezdjem. Szinte teljesen sötétben tapogatódzom. Még abban is csak öt perce vagyok biztos, hogy elváltatok. Nem tudom... -- csettintett a lovának, de visszafogta. -- Ami Geoffet illeti, fogalmam sincs, hogy mit csinál, és hogy mennyit iszik. Az ember legtöbbször még azt se tudja, valóban be van-e rúgva, vagy sem.

-- Ha a felesége lennél, nem mondanád.

-- Egy kis türelem... Én egyszerűen úgy voltam Geofffel, ahogy az ember a kenyeres pajtásával, ha az rohadtul másnapos. De mikor Mexico Cityben jártam, azt mondtam magamban: Cui bono? Minek? Ha sikerül is egy-két napra kijózanítanom, az nem segít. Jóisten, ha a mi civilizációnk két napra kijózanodna, harmadnapra szörnyethalna a bűntudattól...

-- Biztató -- mondta Yvonne. -- Köszönöm.

-- És amellett az ember egy idő múltán kezdi úgy érezni, ha így bírja valaki a szeszt, miért ne igyék ? -- Hugh áthajolt, és megveregette Yvonne lovának a nyakát. Nem, komolyan, miért nem mentek el innét mindketten? El innét Mexikóból. Semmi okotok, hogy itt maradjatok, nem? Geoff úgyis utálta a konzuli szolgálatot. Hugh egy pillanatig elnézte az egyik csikót, amint az megállt a rézsű tetején, és alakja kirajzolódott az égen. -- Pénzetek van.

-- Megbocsátasz, ha mondok valamit, Hugh. Nem azért volt, mert nem akartalak viszontlátni. De megpróbáltam ma reggel rávenni Geoffreyt, hogy addig menjünk el, amíg te vissza nem jössz.

-- Nemet mondott, mi?

-- Lehet, hogy amúgy sem ment volna. Megpróbáltuk ezt már máskor is, ezt az elszakadást és újrakezdést. De Geoffrey ma reggel mondott valami olyat, hogy folytatni akarja a könyvét... úgy éljek, azt se tudtam, írja-e még

142

egyáltalán, hisz amióta én ismerem, sose dolgozott rajta, és sosem engedte, hogy valamit is lássak belőle, bár a forrásmunkái mindig ott vannak vele... azt hittem hát...

-- Igen -- mondta Hugh --, de valójában mennyit érthet ehhez az alkímia és kabbala dologhoz ? Vajon mit jelenthet neki?

-- Pontosan ezt akartam tőled megkérdezni. Én sohase tudtam megállapítani...

-- Uramisten. Nem tudom... Lehet -- tette hozzá öreguras kéjjel --, hogy fekete mágiát űz!

Yvonne szórakozottan elmosolyodott, s a szárral megsuhintotta a nyeregkápát. A vágány kibukkant a felszínre, s a rézsűk megint lejtettek mindkét oldalt. Magasan a fejük fölött, mint Michelangelo agyában a dagadozó eszmék, fehér felhőszobrok vonultak. Az egyik csikó elkalandozott a vágányról a bozótba. Hugh megismételte a nyeherészés szertartását, a csikó visszajött, fölszökkent a töltésre, s megint egyek voltak, ügettek szépen az önfejűén kanyargó kis vasútvonalon.

-- Hugh -- mondta Yvonne --, a hajón támadt egy ötletem ... Nem is tudom, hogy... mindig arról álmodom, hogy valahol van egy farmom. Egy igazi farmom, tudod, tehenekkel, disznókkal, csirkékkel... nagy vörös csűrrel, silókkal, és búza- meg kukoricaföldekkel.

-- Gyöngytyúk egy se? Lehet, hogy még egy-két hét, és én is álmodom ilyet -- mondta Hugh. -- És hogy jön ide a farm ?

-- Hát... Geoffreyvel vennénk egyet. -Vennétek?

-- Olyan elképzelhetetlen?

-- Talán nem; de hol? -- A másfél pint erős sör kezdett kellemesen hatni Hughra, s egyszerre mintha tüsszentett volna, kirobbant belőle a hahota. -- Bocsáss meg -- mondta --, csak egy pillanatra odaképzeltem Geoffet a lucernásba kezeslábasban és szalmakalapban, amint épp józan, és gyomot irt.

-- Nem kell azért mindig olyan nagyon józannak len-

143

nie. Nem vagyok én emberevő óriás -- nevetett Yvonne is, de csillogó barna szeme elhomályosult, és a tekintete távolivá lett.

-- És mi van, ha Geoff utál gazdálkodni? Ha elég egy tehenet meglátnia, és máris okádnia kell ?

-- Ó, nem. Valamikor régen gyakran emlegettük, hogy jó lenne, ha lenne egy farmunk.

-- És te értesz valamit a gazdálkodáshoz?

-- Nem. -- Yvonne nyomban, élvezettel vetette el ennek még a lehetőségét is, előrehajolt, és megveregette kancája nyakát. -- De mi lenne, ha odavennénk egy házaspárt, aki elvesztette a magáét vagy valami ilyesmi, azok gazdálkodnának helyettünk, és mi abból élnénk.

-- Hát nem tekinteném éppen történelmi érdemnek, hogy földesurak módjára kezdjetek élni, de attól még lehet. És hol lenne a farm ?

-- Hát... mi tart vissza minket, mondjuk, hogy Kanadába menjünk?

-- .. .Kanadába?. .. Ezt komolyan mondod? Végül is miért ne, de...

-- Komolyan.

Most értek oda, ahol a vasútvonal nagy ívben elkanyarodott balra, és leereszkedett a rézsűn. A liget eltűnt mögöttük, de jobb felől itt is ott volt (s a közepe táján szinte barátságosan bukkant fel újra útjelzőjük, a börtön őrtornya) a messzire elnyúló erdő. Az erdőszélen rövid időre láthatóvá lett az országút. Lassan közeledtek az úthoz, a távírópóznák megszállott zümmögését követték, fáradságosán törtek utat a bozót közt.

-- Úgy értem, miért épp Kanada, mondjuk, miért nem Brit Honduras ? Vagy akár Tristan da Cunha ? Egy kicsit talán magányos fészek, de úgy hallom, ennek ellenére gyönyörű. Vagy ott van Gough szigete, közvetlenül Tristan mellett. Az ugyan lakatlan. Mindegy, legalább gyarmatosíthatjátok. Vagy Sokotra, valamikor onnét jött a tömjén és a mirrha, és a teve ott úgy mászik, mint a zerge... az a kedvenc szigetem az Arab tengeren. -- De

144

Hugh hangjában, ahogy az ötleteket sorolta, félig magának, mert Yvonne egy kissé előrelovagolt, bár nevetős volt, nem volt semmi gúny; mintha végül mégiscsak komolyan birkóznék Kanada kérdésével, bár ugyanakkor megtenne mindent, hogy tréfával üsse el a dolgot, és számolatlanul szórná a kalandos és szeszélyes megoldásokat. Utolérte Yvonne-t.

-- Az utóbbi időben nem emlegette neked Geoff az ő főúri Szibériáját? -- kérdezte Yvonne. -- Gondolom, elfelejtetted, hogy van egy szigete Brit Columbiában.

-- Valami tavon, nem? Pinaeus Laké, úgy hívják. Emlékszem már. De ház ott nincs, ugye ? És marhát se tarthatsz tobozon meg erdőtalajon.

-- Nem ez a lényeg, Hugh.

-- Vagy úgy gondolod, hogy ott csak táboroznátok, a farm másutt lenne?

-- Hugh, ide hallgass,..

-- De tegyük fel, hogy csak olyasféle helyen kapsz farmot, mint mondjuk Saskatchewan -- vetette ellene Hugh. Egy együgyű versike ugrott az agyába, s a patadobogás ütemére skandálta magában:

Visszavár engem a Rosszhalú Víz, Visszavár újra a Hagymató. Legyen csak tiéd a Quadalquivir. S ha akarod, akár a Garda tó. Énrám a drága Bögölypatak vár. Murvaerőd és Cirkulár...

- Mondjuk Productban, vagy más hasonló nevű helységben. Sőt, Dumble-ban -- tódította. -- Durable biztos van. Tudom is, hogy van.

-- Jó, lehet, hogy ez tényleg nevetséges. De akkor is jobb, mint hogy üljön itt az ember, és ne csináljon semmit! -- Yvonne szinte sírt. Haragjában rövid, vad vágtába ugratta a lovát, de a terep nagyon nehéz volt; Hugh odaugratott melléje, s mindketten megálltak.

145

-- Bocsáss meg, nagyon-nagyon szégyellem. -- Bűnbánóan fogta meg Yvonne lovának kantárját. -- Még a szokottnál is ostobább voltam.

-- Hát mégis jó ötletnek tartod? -- Yvonne földerült egy kicsit, sőt sikerült megint huncutnak lennie.

-- Jártál már valaha Kanadában? -- kérdezte Hugh.

-- Egyszer, a Niagara-vízesésnél. Továbblovagoltak, Hugh még mindig fogta a kantárt.

-- Én sose voltam Kanadában. De Spanyolországban egy kanadai, egy halász cimborám, skót törzsfőivadék, rengeteget mesélt róla, hogy milyen szédületes egy hely, legalábbis Brit-Columbia, s hogy olyan nincs még egy.

-- Geoffrey is ezt mondja.

-- Nos, Geoffrey ebben hajlamos a pontatlanságra. De halljad, hogy McGoff mit mondott. Ennek az embernek tiszta pikt vér folyik az ereiben. Tegyük fel, hogy Vancouverben szállsz partra, amint az ésszerűnek látszik. Már ez se valami ragyogó. McGoff nem nagyon szívelte a modern Vancouvert. Szerinte afféle kolbásszal-törtkrumplival súlyosbított Pango-Pango, s a légköre ugyancsak puritán. Mindenki alszik, mint a bunda, de ha egy kicsit megpiszkálod, egyből kibújik belőle a birodalmi lobogó. De hogy úgy mondjam, senki sem ott él. Szinte azt mondhatnám, átutazók. Kiaknázzák az országot, aztán továbbállnak. Robbantanak, döntögetik a fákat, aztán leúsztatják a Burrard-öbölbe... Mellesleg inni ott kínkeserv -- kuncogott Hugh --, mindenütt kínkeserv, de másutt talán az akadályok is kedveznek neki. Itt nincsenek kocsmák, csak sörösbutikok, olyan sivárak és hidegek, és olyan gyönge sört mérnek, hogy magára egy kicsit is adó szeszkazán a tájukra se megy. Az ember kénytelen otthon inni, s ha kifogy az italból, egy palackért elmehet a...

-- De... -- mindketten elnevették magukat.

-- Várj egy picit -- Hugh fölnézett Új-Spanyolország egére. Olyan volt ez a mai nap, mint egy jó Joe Venutilemez. Hugh a távírópóznák és távíródrótok halk, de ki-

146

tartó zümmögésére fülelt, s az együtt dalolt a szívében a másfél pint sörrel. E pillanatban úgy érezte, nincs jobb, könnyebben és egyszerűbben elérhető valami, mint hogy ez a két ember megtalálja a boldogságát egy új országban. És úgy érezte, egyvalami számít csak, hogy mielőbb menjenek innét. Az Ébróra gondolt. Ahogy egy régóta tervezett támadás az első napokban összeomolhat, mert nem vettek figyelembe egy és más körülményt, aminek ily módon volt ideje időközben beérnie, egy hirtelen és kétségbeesett távozás talán épp azért sikerülhet, mert sok mindennek egy csapásra elejét veszi...

-- A lényeg az -- folytatta --, hogy az ember, amint lehet, odébbálljon Vancouverből. Menjen le az egyik parti csatornán valami halászfaluba, s vegyen, mondjuk száz dollárért egy tengerre néző kunyhót, a parti vizekre kiterjedő kizárólagos tulajdonjoggal. Abból a télen megél, körülbelül havi hatvanért. Telefon nincs. Bér nincs. Konzulátus nincs. Légy telepes. Fohászkodj az úttörő őseidhez. Hozz vizet a patakból. Aprítsd magad a fát. Végül is Geoff erős, mint egy ló. És talán tényleg képes lesz megírni a könyvét, neked meg ott lesznek a csillagjaid, s megint érezni fogod az évszakok változását, bár arrafelé néha egész novemberig úszhatsz. És embernyi embereket találsz, hálóhúzó halászokat, hajóácsokat, vadászokat; McGoff szerint ők a világon az utolsó igazán szabad emberek. Időközben be tudsz rendezkedni a szigeteden, s ha még mindig vágysz rá, utánanézhetsz a farmodnak, s az addig is csalétekként szolgálhat mindenre, ami számodra kedves...

-- Jaj, Hugh, ahogy mondod...

Hugh majdnemhogy rángatta Yvonne lovát lelkesedésében.

-- Szinte látom a kunyhódat. Ott áll az erdő és a tenger közt, mólód is van, nagy nyers köveken vezet ki a vízhez, a köveket kacsakagyló, tengeri kökörcsin és tengeri csillag borítja. A boltba az erdőn kell átmenned. -- Hugh látta a boltot lelki szemei előtt. -- Az erdő párás. És néha

147

recsegve kidül egy-egy fa. És néha köd van, és a köd ráfagy áfákra. És ilyenkor az egész rengeteg kristályrengeteggé válik. A gallyakon mint a levelek nőnek a jégkristályok. Aztán hamarosan megleled az első kontyvirágot, és akkor már itt a tavasz.

Vágtattak... A bozótot csupasz síkság váltotta fel, s ők fürgén, rövid vágtában haladtak, a csikók élvezettel ficánkoltak előttük, s mikor a kutya már úgy szedte a lábát, hogy rohanó gyapjúgombóccá lett, s a két kanca szinte észrevétlen áttért a gáttalan, hullámzó hosszúvágtára, Hugh egyszerre megérezte a változást, azt az éles, átható gyönyörűséget, amit a hajón is érez az ember, ha az öböl borzas vizét elhagyva átadja magát a nyílt tenger himbáló ringásának. Távolról harangok halk csengésebongása hallatszott, erősödött-halkult, majd beleveszett szinte a nap anyagába. Júdás felejtett; sőt, Júdás valahogy megváltást talált.

Az úttal párhuzamosan vágtattak, az út a talaj síkjában futott és sövénye nem volt, a tompa ritmikus patadobogás egyszerre kemény, fémes, szórt patkócsattogássá vált, már fönn voltak az úton; az elfordult jobbra, megkerült néhány erdős, síkságra kinyúló hegyfokot.

-- Ez megint a Calle Nicaragua -- kiáltotta vidáman Yvonne. -- Már majdnem az!

Megint a Malebolgéhoz, a kígyózó barrancához közeledtek teljes vágtában, bár jóval följebb, mint ahol az előbb átkeltek rajta; egymás mellett ügettek át a fehér korlátú hídon; majd egyszerre ott voltak a romok közt. Yvonne ért oda először, a lovakat látszólag nem is a kantárszár, hanem a saját, talán nosztalgikus, talán megfontolt elhatározásuk állította meg. Leszálltak. A romok az út gyepes széle mentén messzire elnyúltak jobb felé. A mellettük levő épület talán a kápolna lehetett, a kövét fölverő füvön harmat csillogott. Odébb egy széles kőárkád maradványai, alacsony mellvédje beomlott. Hugh, akinek fogalma sem volt, hol jár, hozzákötötte a két kancát egy törött rózsaszín pillérhez; az maga is értelmet-

148

len porló jelkép, távolabb állt a pusztuló romhalmaztól.

-- Mi ez a néhai pompa itt? -- kérdezte.

-- Miksa palotája. Azt hiszem, a nyári. Gondolom, valamikor ide tartozott az az egész ligetféle a sörfőzde mellett. -- Yvonne egyszerre nyugtalannak látszott.

-- Ne álljunk meg egy kicsit? -- kérdezte Hugh.

-- De igen. Jó ötlet. Szívesen elszívnék egy cigarettát

-- mondta Yvonne habozva. -- De akkor menjünk valamivel odébb, ahonnét Carlotta kedvenc kilátása nyílt.

-- Gondolom, a császár miradorja látott ennél jobb napokat is. -- Hugh, miközben Yvonne-nak megsodort egy cigarettát, szórakozottan körülnézett; e hely látszólag úgy megbékélt romvoltával, hogy a szomorúságnak még árnyéka se fért hozzá; madarak gubbasztottak az üszkös tornyokon és megrogyott falakon, amelyeket befutott a mindenütt jelenlevő kék szulák; a csikók jámborul legelésztek a kápolnában, s ott volt mellettük őrizőül a kutya ; úgy látszott, nyugodtan ott lehet hagyni őket...

-- Szóval Miksáé és Carlottáé? -- mondta Hugh. -- Vajon Juareznek valóban agyon kellett lövetnie?

-- Tragikus história ez.

-- Mindjárt agyonlövethette volna a kenyeres pajtását is, Díazt, hogy tiszta munkát végezzen.

Odaértek a hegyfokhoz, megálltak, és visszanéztek az útra, ahol jöttek, a síkra, a bozótra, a vasútvonalra, a tomalíni útra. Széljárta helyen álltak, száraz, egyenletes szél fújt. A Popocatepetl és az Ixtaccihuatl. Békésen megültek a völgyön túl; a lövöldözés abbamaradt. Hughnak megsajdult a szíve. Idefelé jövet komolyan foglalkozott a gondolattal, hogy majd időt szakít magának, és megmássza a Popocatepetlt, talán kettesben Jüan Cerillóval...

-- Nézd, még mindig ott a holdad -- mutatta újra, apró szilánk volt, kozmikus vihar fújta ki az éjszakából.

-- Hát nem gyönyörű neveket adtak a régi csillagászok

-- mondta Yvonne -- a holdbéli tájaknak ?

149

-- A Romlás Mocsara. Én másra nem emlékszem.

-- A Sötétség Tengere... A Nyugalom Tengere... Szótlanul álltak egymás mellett, a szél a válluk fölött

szaggatta a cigarettafüstöt; innét a völgy tengerre hasonlított, vágtató tengerre. A tomalíni úton túl barbár homok és sziklahullámok gördültek és törtek meg mindenfelé. A hegyek fenyőkkel megtűzdelt lába fölött -- a fenyők mint a falat őrző üvegcserép --, a felhők fehér rohama lebegő hullámverés is lehetett volna. De a tűzhányók mögött, Hugh észrevette, viharfelhők gyülekeznek. „Sokotra -- gondolta --, az én titokzatos szigetem az Arabtengeren, ahonnét annak idején a tömjént és mirrhát hozták, és ahol soha senki..."

Volt valami a táj, az egykori harctér, ádáz erejében, s az mintha rákiáltott volna, mintha az erő, amelynek kiáltását egész lényével ismerősnek találta s fölismerte, valami jelenést szült volna, s e jelenés elkapott, visszahajított volna a szélbe valami bátor és büszke, fiatal kurjantást, önnön lelke szenvedélyes, és mégis, gondolta, hajszál híján álszent igenlését, a vágyét, hogy jó legyen, jót tegyen, azt, ami helyes. Mintha túllátna a messzire nyúló síkságon: túl a tűzhányókon, ki a tágas, hullámos, kék óceánra, s mintha odabenn a szívében is erezné a tengert, a határtalan türelmetlenséget, a mérhetetlen vágyat.

150

Mögöttük az egyetlen élőlény ment, mely velük tartott zarándokútjukon, a kutya. És mind közelebb-közelebb jutottak a sós vizű tengerhez. Aztán, lélekben kellően felkészülve, megérkeztek Északra, és égbevágyó szívvel megpillantották Himavat hegyét... Akkor a tó a partot mosta, az orgona virágba borult, a csinar-fa kirügyezett, csillogott a hegység, játszadoztak a vízesések, a forrás zöld volt, a hófehér, az ég kék, a gyümölcsfák virága felhő: és ő még mindig szomjazott. Aztán a hó már nem csillogott, a gyümölcsfák virága nem volt felhő, szúnyograjjá lett, a Himaláját elfödte a por, s ő jobban szomjazott, mint valaha. Aztán a szél fújta a tavat, szél fújta a havat, szél fújta a vízeséseket, szél fújta az évszakokat - elfújta őket, elfújta őt is, virágszirmok kavargó vihara sodorta a hegyek közé, s ott szakadt az eső. De ez az eső, mely csak a hegyekre hullott, nem oltotta szomját. Hisz végül nem is a hegyen volt. Egy folyóban állt, marhák közt. Hűvös mocsárban hevert, mellette térdig a vízben néhány páni ló. Hason feküdt s egy tóból ivott, mely visszatükrözte a hósapkás hegyvonulatot, a Himavat hegyén túl ötmérföldnyire föltorlódott felhőket, a bíborvörös csinarfákat, az eperfák közt fészkelő falut. Szomja mégis oltatlan maradt. Talán mert nem vizet ivott, hanem fényt, a verőfény ígéretét -- de hát hogyan ihatta a verőfény ígéretét ? Talán mert nem vizet ivott, hanem a napvilág bizonyosságát -- de hát hogy ihatta a napvilág bizonyosságát? A napvilág bizonyosságát, a verőfény ígéretét, a fényét, a fényét, a fé-

151

nyét, és megint, a fényét, a fényét, a fényét, a fényét, a fényét!

.. .A Konzul, az agyában dörömbölő hátborzongató másnaposság mondhatatlan kínjában, amihez a fülébe zümmögő démonok védőhálója is hozzájárult, rádöbbent, hogy abban a szörnyű esetben, ha szomszédai meglátják, aligha hiszik, hogy ártatlan kertészeti céllal őgyeleg a kertben. Sőt, még csak nem is őgyeleg. A Konzul alig egy-két perce ébredt, a tornácon, nyomban mindenre visszaemlékezett, s most szinte rohant. Tántorogva. Hiába próbált uralkodni magán, és hiába próbálta a nemtörődömség látszatára irányuló nem mindennapos erőfeszítéssel estélyi ruhája verítéktől nyirkos zsebében mélyebbre süllyeszteni a kezét, abban a reményben, hogy ezzel nem kis mértékben érezteti konzuli méltóságát. És most, reumás fájdalmainak fittyet hányva, valóban rohant ... Vajon nem lehetne-e róla joggal föltenni, hogy valami drámaibb célt követ, teszem azt, a puritánokat faképnél hagyó és az indiánok közé költöző William Blackstone nyomába lép, vagy a barátjáéba, Wilsonéba, aki fennkölt kétségbeeséssel otthagyta az egyetemi expedíciót, s akárcsak ő, estélyi nadrágban vette be magát a legsötétebb Óceánia őserdeibe, hogy soha többé vissza ne térjen ? Hát nem éppen: egyrészt, mert ha továbbhalad ebben az irányban, a kert alja felé, nincs az a látomásos menekülés az ismeretlenbe, amit föl ne tartóztatna a számára megmászhatatlan drótkerítés. -- De akkor se légy olyan ostoba, hogy azt hidd, nincsen célod. Mi figyelmeztettünk, megmondtuk neked, és most, hogy minden könyörgésünk ellenére sikerült magad ebbe a nyomorúságos...

-- ismerte föl egy kísérő szellemének a többi közt alig hallható hangját, s közben továbbcsörtetett elhaló és újjászülető, alakot váltó látomásai közepette, mint aki nem tudja, hogy hátulról célba vették -- ... helyzetbe hoznod

-- folytatta a hang szigorúan --, ez ellen valamit tenned kell. így hát elvezetünk téged e valami véghezvitelére. Inni pedig nem fogok -- jelentette ki a Konzul és megtor-

152

pant. -- Vagy igen? Mescalt semmi esetre sem. -- Persze hogy nem, itt az üveg, a bokorban, csak vedd föl. -- Nem szabad -- vetette ellene. -- Nagyon helyes, csak egyetlen kortyot, amennyi kell, a gyógyító célú kortyot; esetleg kettőt. -- Istenem -- mondta a Konzul. -- Édes. Jó. Istenem. Krisztusom. -- Nyugodtan állíthatod, hogy ez nem számít. -- Nem számít. Nem mescal. -- Persze hogy nem: tequila. Ihatsz még egyet. -- Köszönöm, fogok is. -- A Konzul reszkető kézzel szájához igazította az üveget. Üdvösség. Jézus. Menedék... Iszony -- tette hozzá. Elég. Tedd le az üveget, Geoffrey Firmin, mit művelsz magaddal? -- súgta a fülébe egy másik hang olyan hangosan, hogy megfordult. A lába előtt egy kicsi kígyó, gallynak nézte, cikkant be a bokorba, egy pillanatig elbűvölten figyelte sötét szemüvegén át. Élő kígyó volt, igazi. Nem mintha olyan közönséges jószág, mint egy kígyó, különösképpen zavarná, gondolta egy csöppet gőgösen, és egyenesen egy kutya szemébe bámult. Kóbor kutya volt, zavarba ejtően ismerős. -- Perro -- mondta most is, míg a kutya még ott állt. De hát ez már azelőtt történt, nem most, hanem már vagy egy-két órája -- villant az eszébe. Különös. Elejtette a fehér, mattüveg palackot -- Tequila Anejo de Jalisco, mondta a címkéje --, az eltűnt a gyomban, ő meg körülnézett. Minden rendjén. A kígyó meg a kutya mindenesetre eltűnt. És a hangok is elhallgattak...

A Konzul úgy érezte, egy pillanatra eljátszhat az illúzióval, hogy minden „rendjén" van. Yvonne valószínűleg alszik: nincs értelme zavarnia. S még szerencse, hogy eszébe jutott a majdnem teli tequilas üveg, így legalább egy kis lelket önthet magába, mielőtt Yvonne-t üdvözli, erre pedig a tornácon nemigen lett volna módja. Az adott körülmények közt túlzottan sok akadályba ütközött volna, hogy a tornácon igyék; jó, ha az ember tudja, hol ihat meg nyugodtan egy kortyot, ha kedve szottyan, anélkül, hogy bárki megzavarná stb., stb-- Mindez végigfutott az agyán... az agya meg, mondhatni, komo-

153

lyan bólogatott, halálos komolyan vette tudomásul mindeme gondolatát, miközben ő visszanézett fölfele a kertben. Fura módon most korántsem érezte annyira „romhalmaznak", mint korábban. Ha létezhet ilyen káosz, az csak fokozza a báját. Szerette itt a közelében ezt az elburjánzott tenyészetet. Távolabb viszont a pompás kávécserjék megmásíthatatlan, szemérmetlen virágpompája, a pompás trombitavirág, a bátor és hajthatatlan körtefa, az úszómedence körül a papaják, s azon túl a bougainvilleával befuttatott fehér bungaló és hajóhídszerű tornáca kifejezetten a rend látomását keltette, s e kis látomás, most, hogy véletlenségből megfordult, hanyagul beleolvadt a síkság, a tűzhányók s fölöttük a dél-délkeleten tűző roppant indigókék nap különösmód víz alatti képébe. Vagy észak-északnyugaton? Nem volt benne semmi szomorúság, sőt, némi mámor, mikor ezt megállapította, s rágyújtott egy cigarettára, egy Káróra (gépiesen, hangosan ismételgette: Kár, ó kár), homlokán mint a víz patakzott az alkoholveríték, s elindult az ösvényen a kerítés felé, amely a kertet a telkét csonkító új kis közkerttől elválasztotta.

E kert -- azóta nem látta, hogy Hugh megérkezett, és ő az üveget eldugta, bár szemmel láthatólag gonddal és szeretettel tartották rendben --, épp a befejezetlen munka jeleit mutatta: szerszámokat, szokatlan szerszámokat támasztottak a kerítésnek, egy gyilkos machetet, egy különös alakú vasvillát, amely csupaszon nyársalta fel a gondolatot, csavart ágain megcsillant a napfény, s volt ott más is, egy újonnan odaállított vagy a helyéről kiemelt jelzőtábla, téglalap alakú sápadt képe a rácson át bámult rá. -- Le gusta estejardin ? -- kérdezte...

LE GUSTA ESTE JARDIN

QUE ÉS SUYO? EVITE QUE SUS Hl JÓS LÓ DESTRUYAN!1

1 Tetszik ez a kert, mely az öné? Vigyázzon, hogy a gyerekek ne tegyék tönkre!

154

A Konzul moccanatlanul nézett farkasszemet a fekete szavakkal a táblán. Szereted ezt a kertet? Mivégre a tiéd? Aki elpusztítja, kiűzetik. Egyszerű szavak, egyszerű és félelmes szavak, az ember lényének mélyéről szóló szavak, talán a végítélet szavai, és mégsem keltenek benne semmi felindulást, hacsak valami fakó, hűvös, fehér fájdalmat nem, jéghideget, mint a mescal'a Hotel Canadaban, aznap reggel, hogy Yvonne elment.

De már megint ivott, tequilát -- s fogalma sem volt, hogyan került vissza ilyen hamar, s találta meg az üveget. Ó, a gyanta és teredos finom bukéja! Most nem bánta, ha látják, hosszan, mélyen meghúzta s most ott állt -- és látta is a szomszédja, Mr. Quincey, aki épp a virágokat öntözte bal kéz felől, közös kerítésük árnyékában a tüskebokrokon túl --, most megint ott állt arccal a bungalónak. Ügy érezte, be van kerítve. Eltűnt a rend undok kis látomása. A háza fölött, a hanyagság kísérteiéi fölött, s ezek most nem voltak hajlandók álruhát ölteni, a tarthatatlan felelősség tragikus szárnya lebegett. Mögötte, a másik kertben, végzete halkan ismételgette: -- Mivégre a tiéd?... Szereted ezt a kertet?... Aki elpusztítja, kiűzetik!... -- Lehet, hogy a feliratnak nem egészen ez a jelentése -- hisz az alkohol néha ártalmára volt a Konzul spanyol tudásának (sőt, az is lehet, hogy a feliratot valami azték fogalmazta, s az a helytelen), de mindenesetre valami hasonló. Hirtelen elhatározásra jutva megint beejtette a gyom közé a tequilas üveget, s erőltetetten „fesztelen" léptekkel elindult vissza, a közkert felé.

Nem mintha szándékában állt volna „ellenőrizni" a tábla föliratát, mely kétségkívül több kérdőjelet tartalmazott a kelleténél; nem, most már világosan látta, hogy beszélni akar valakivel; beszélnie kell; sőt, nemcsak hogy beszélnie; szándékában valami olyasmi is rejlett, hogy megragadja a pillanatnyilag kínálkozó tündöklő alkalmat, pontosabban az alkalmat, hogy tündököljön, az alkalmat, mely Mr. Quincey jelenésében jutott kifejezésre

155

ott a tüskebokron túl, neki azonban, lévén jobb kéz felől, meg kell kerülnie, hogy Mr. Quinceyn rajtaüthessen. Az alkalom viszont, hogy tündököljön, valami másra is alkalmat adott: arra, hogy megcsodálják; sőt, hogy szeressék, s e derék szándékért, bármilyen rövid életű, a tequilának tartozott köszönettel. Szeressék, hogy pontosan miért, az más kérdés; minthogy azonban föltette magának, válaszolhatott rá: szeressenek a hanyag és felelőtlen külsőmért, azért, hogy e külső alatt oly nyilvánvalóan a zsenialitás tüze ég, amely -- s ez már kevésbé nyilvánvaló -- nem is a magamé, hanem drága öreg barátomé, Abraham Taskersoné, a nagy költőé, aki valamikor még fiatalkoromban oly izzó szavakkal ecsetelte az előttem álló jövőt.

Ami épp hiányzik neki, épp most (befordult jobbra, rá se nézett a föliratra, s továbbment a drótkerítés mentén, az ösvényen), ami épp hiányzik, gondolta, miközben egy sóvár pillantást vetett a síkságra -- s e pillanatban megesküdött volna, hogy a közkert közepe táján egy alak áll, a ruhája részleteit nem tudta kivenni, mert már el is tűnt, de szemmel láthatóan gyászt viselt, s mély fájdalmában lecsüggesztette a fejét -- ami épp hiányzik neked, Geoffrey Firmin, ha másért nem, hát ellenszerül az ilyen mindennapos hallucinációk ellen, az, nos, az semmi más, mint hogy igyál; igyál egész álló nap, csak ahogy a felhők parancsolják megint, és mégsem egészen úgy; megint csak bonyolultabb a dolog; te nem pusztán inni szeretnél, hanem egy meghatározott helyen, egy meghatározott városban szeretnél inni.

Párián!... E név régi márványt sugallt, és szélvihar szántotta Cycládokat. A pariáni Farolitó, hogy hívogatta éjszakai és kora hajnali szomorú hangjaival. De a Konzul (most megint jobbra fordult, otthagyta a drótkerítést) tudta, még nem elég részeg ahhoz, hogy odamenetelének lehetősége felől vérmes reményeket tápláljon; a nap nagyon is sok.., vermet ígért! Ez a pontos kifejezés...

156

majdnem beleesett a barrancába; innenső partjának egy őrizetlen szakasza -- a szakadék innét élesen lefelé kanyarodott, az alcapancigói országút felé, hogy lejjebb újra forduljon egyet, s az út irányát követve kettészelje a közparkot -- s kanyar ötödnyi részecskéje az ő telkére esett. Megállt, s a tequilából merített rettenthetetlenséggel lekandikált a szélén. Micsoda rémes szakadék, az ellentétek örök szörnyűsége! Te, roppant szakadék, telhetetlen viharmadár, ne nevess ki, bár láthatólag nincs ínyemre, hogy lezuhanjak mélységeidbe. Ami azt illeti, az ember folyton ebbe az átokba botlik, ebbe a roppant, tekervényes vízmosásba, mely átvág a városon, mi több, az országon, s helyenként vagy hetven méter mélyen szakad abba a valamibe, amely esős évszakban afféle közönséges folyónak adja ki magát, de ilyentájt, pedig az ember le se lát a fenekéig, valószínűleg kezdi már felölteni közTartarosz és óriás-reterát szerepét. Itt talán nem is olyan rémítő; ha kedve tartja, akár le is mászhat belé, csak kényelmesen, fokról fokra persze, közben meg-meghúzva a tequilas üveget, látogatóba a kloáka-Prometheuszhoz, aki kétségkívül odalent lakik. A Konzul visszafogta a lépteit. Megint szembekerült a házával, s most már rátért az ösvényre, mely Mr. Quincey kertjét szegélyezi. Baloldalt, a közös kerítésen túl, közvetlen közelében, az ő tüskebokraival párhuzamosan az amerikai zöld gyepe húzódott, s épp számtalan kis zizegő fecskendőből szitáit rá a víz. Nincs az az angol gyep, amely simábbnak vagy finomabbnak látszanék. A Konzulon egyszerre erőt vett a meghatottság, hevesen csuklani kezdett, s beállt egy elformátlanodott gyümölcsfa mögé, amely az ő oldalán nőtt, de maradék árnyékát a túloldalra vetette, nekidűlt és visszatartotta a lélegzetét. Furamód azt hitte, sikerült elrejtőznie Mr. Quincey elől, aki feljebb dolgozott; nemsokára teljesen meg is feledkezett róla, miközben újra meg újra görcsösen rácsodálkozott a kertjére... Vajon ez lesz a vége, az lesz az ember megváltása, ha az öreg

157

Popeyt már annyira se tekinti kívánatosnak, mint egy salakhányót a Chesterle Streeten, s vajon megint megnyílik-e előtte lelke nyugati óceánján a nagyszerű johnsoni távlat, az Angliába visszavezető út? Mily különös lenne! Milyen fura lenne partra szállni Liverpoolban, megint megpillantani szitáló ködben a Liver Házat, a máris abrakostarisznya és Caegwyrle-világos szagú homályt -- az ismerős, nagymerülésű, arányos felépítményű tehergőzösöket, amint a dagály hátán már komoran kifelé hajóznak, a vasvilágokat, melyek elrejtik legénységüket a rakparton zokogó fekete kendős asszonyok elől; mily gyakran hajóztak ki innét lepecsételt paranccsal a háború alatt azok a titokzatos tengeralattjáró-vadász segédcirkálók, álteherhajók, amelyek egy szempillantás alatt ágyútornyos hadihajóvá alakultak, a tengeralattjárók özönvíz előtti ellenségei, ormányos utazók a tenger tudattalan...

-- Dr. Livingstone, ha nem csalódom.2

-- Hukk -- mondta a Konzul, döbbenten, hogy idő előtt, s ilyen közel, újra fölfedezte őt e magas, kissé hajlott hátú, keki inget, szürke flanellnadrágot, szandált viselő, makulátlan, ősz, a maga nemében tökéletes, kisportolt alak, a Szódaforrások dísze, aki a kezében öntözőkannával undorodva méregette teknőckeretes szemüvege fölött a kerítés túlsó oldaláról. -- Jó reggelt, Quincey.

-- Mi jó van rajta ? -- kérdezte gyanakodva a nyugalomba vonult dióültetvényes, és tovább öntözgette a virágágyat, mert az kívül esett a szüntelenül lengő öntözőberendezés hatósugarán.

A Konzul egy kézmozdulattal a tüskebokraira, s talán öntudatlanul a tequilásüveg felé mutatott.

-- Láttam odaátról... épp az őserdőmet inspiciálom, tudja.

-- Hogy mit csinál ? -- nézett át Mr. Quincey az öntöző-

2 Henry M. Stanley (1841-1904) amerikai felfedező ezekkel a nevezetes szavakkal köszöntötte Dávid Livingstone (1813-1873) angol Afrika-kutatót 1871-ben a közép-afrikai Ujijiban.

158

kanna pereme fölött, mintha azt mondaná: Mindent láttam; nagyon jól tudom, hogy mit, mert én Isten vagyok, s még ha az Isten sokkal öregebb is, mint maga, ilyenkor már régen fönn van és küzd, ha kell, maga meg még azt se tudja, hogy fönn van-e vagy sem, és ha nem is volt idehaza, egész éjszaka biztos, hogy nem küzd, mint ahogy én küzdenek, mint ahogy kész lennék megküzdeni bárkivel vagy bármivel, ami azt illeti, akár a legkisebb jelre is.

-- Sajnos, igazi őserdő -- folytatta a Konzul --, tulajdonképpen mindig azt várom, mikor lovagol ki belőle Rousseau tigrisháton.

-- Hogyan? -- kérdezte Mr. Quincey, összevonta a szemöldökét, s lehet, hogy ez azt jelentette: -- És az Isten inni sem iszik soha reggeli előtt.

-- Tigrisháton -- ismételte a Konzul.

A másik az anyagi világ hideg és gúnyos pillantásával mérte végig.

-- Hát persze -- mondta savanyúan. -- Sok itt a tigris. És sok az elefánt is... Megkérhetném talán, ha legközelebb az őserdejét inspiciálja, szíveskedjék a kerítés maga felőli oldalán rókázni?

-- Hukk -- mondta egyszerűen a Konzul. -- Hukk! -- vicsorított nevetve, és megpróbált egy csapásra úrrá lenni magán, keményen a veséjére csapott, s bármilyen különös, a gyógymód, úgy látszik, hatott. -- Elnézést, ha azt a benyomást keltettem, de csak ez az átkozott csuklás!...

-- Látom -- mondta Mr. Quincey, s mintha ő is egy lopott pillantást vetett volna a tequilásüveg rejtekhelye felé.

-- Az a mulatságos -- szakította félbe a Konzul --, hogy szinte mást se ittam egész éjjel, csak tehuacani vizet... Mellesleg, hogy sikerült túlélnie a bált?

Mr. Quincey rámeredt, majd nekilátott, hogy a közeli vízcsapból újratöltse az öntözőkannáját.

-- Csak tehuacanit -- folytatta a Konzul. -- És egy kis gaseosát. Ez nyilván azokra a drága öreg Szódaforrásokra emlékezteti, mi?... Hehe!... Igen, a szesz napok óta kizárva.

159

A másik újra nekikezdett öntözni, szigorúan lépegetett a kerítés mentén, és a Konzul, aki csöppet sem bánta, hogy ott kell hagynia a gyümölcsfát, amelyen épp az imént pillantotta meg egy vándorsáska rosszat sejtető kitinvázát, lépésről lépésre követte.

-- Igen, már egyenesben vagyok -- közölte --, ha történetesen nem tudná.

-- A sírja felé, Firmin, a sírja fölé -- dünnyögte morcosán Mr. Quincey.

-- Hogy el ne felejtsem, az előbb egy olyan kis siklófélét láttam -- vágott a szavába a Konzul.

Mr. Quincey köhintett, vagy felhorkant, de szólni nem szólt semmit.

-- S erről az jutott eszembe... Tudja, Quincey, nem egyszer gondoltam rá, hogy arról az Édenkertről szóló régi legendában nincs-e több, mint amennyit látunk benne. Hátha Ádámot ki sem űzték onnét? Legalábbis abban az értelemben, ahogy mi értjük... -- A dióültetvényes fölnézett, rászegezte a szemét, de a tekintete mintha jóval a Konzul rekeszizma alá irányult volna... -- Mert hátha ez a büntetés valójában abban állt -- folytatta a Konzul lelkesen --, hogy ott kellett maradnia, egyedül persze... látatlanul szenvedhetett, az Istentől elszakadva?... Vagy az is lehet -- folytatta valamivel vidámabban --, hogy Ádám az első földbirtokos volt, és Isten az első földosztó, afféle Cárdenas... hehe!... és jól fenéken billenthette. He? Igen -- kuncogott a Konzul, és már rádöbbent, hogy az adott történelmi körülmények közt mindez nem is valami mulatságos --, hisz manapság mindenki előtt nyilvánvaló... nem gondolja, Quincey?... hogy az eredendő bűn a magántulajdon...

A dióültetvényes rábólintott, szinte észrevétlenül, de ebben az egyetértésnek a legcsekélyebb jele sem mutatkozott, s reálpolitikus szeme változatlanul ugyanarra a pontra szegeződött a rekeszizom alá, a Konzul is lenézett, s fölfedezte, hogy nyitva a slicce. Licentia vatum,

160

bizony! -- Bocsánat. J'adoube3 -- mondta, s miközben helyrehozta az öltözékét, nevetve folytatta, visszatért az előző témára, rejtélyes módon érintetlenül hagyta a másik makacs ellenkezése. -- Úgy ám. Úgy bizony... S lehet, hogy épp azért volt ez a büntetése... márminthogy kénytelen volt ottmaradni a kertben... mert az a szerencsétlen flótás, ki tudja, titokban talán utálta a kertet! Utálta, mióta az eszét tudta. És az öregúr rájött...

- Csak képzelődöm, vagy valóban a feleségét láttam az előbb? -- kérdezte türelmesen Mr. Quincey.

-- .. .és nem is csoda! A fenébe a kerttel! Gondolja csak el, az a rengeteg skorpió, meg levélrágó hangya, hogy csak néhányat említsek a rengeteg undokságból, amit kénytelen volt elviselni. Micsoda? -- kiáltott fel a Konzul, mikor a másik megismételte a kérdést. -- A kertben? Igen, azazhogy nem. Honnét veszi? Nem, alszik, már amennyire én...

-- Jó ideig távol volt, ugye? -- kérdezte szelíden a másik, és előrehajolt, hogy jobban lássa a Konzul bungalóját. -- Az öccse még itt van?

-- Az öcsém? Ó, Hughra gondol... Nem, Mexico Cityben.

-- Azt hiszem, itthon találja.

A Konzul maga is fölnézett a házra.

-- Hukk -- csuklóit kurtán, sértődötten.

-- Azt hiszem, elmentek a feleségével -- tette hozzá a dióültetvényes.

-- .. .nicsak-nicsak-ki-jön-ott-nicsak-az-én-kis-kígyóm -a-fűben-az-én-kis-szívfájdalmam-a... -- üdvözölte a Konzul Mr. Quincey macskáját, és amint az okos képű szürke macska, hosszú farkát a földön húzva, odasettenkedett a zinniák közt, tulajdonosáról egyszerre megint megfeledkezett: lehajolt, megsimogatta a véknyát... cicamica... pici-Priapuca, pici Oidipuca --, s a macska, mikor a barátját fölismerte, kéjesen nyávogva bújt át a

3 Költői szabadság, (latin) Megigazítom, (francia)

161

kerítésen és dorombolva dörgölődött a Konzul lábához.

-- Pici Xicotancacicl. -- A Konzul fölegyenesedett. Fütytyentett két rövidet, a macska a fülét hegyezte. -- Azt hiszi, fa vagyok, s madarat talál rajtam -- tette hozzá.

-- Azon se csodálkoznék -- mondta Mr. Quincey, s újratöltette a csapnál a kannát.

A nem ehető húsú állatok, amelyeket passzióból, kíváncsiságból vagy szeszélyből tartanak. ..mi?... ahogy azt William Blackstone mondta... hallott már róla, ugye? -- A Konzul leguggolt, s félig a macskának, félig a dióültetvényesnek beszélt. Quincey megállt és rágyújtott egy cigarettára. -- Vagy az egy másik William Blackstone lett volna? -- Most közvetlenül Mr. Quinceyhez szólt, de az ügyet se vetett rá. -- Azt az embert mindig kedveltem. Azt hiszem, mégis William Blackstone volt. Vagy valami Abraham.. Akárhogy is, egy>szép napon megérkezett oda, ami most, azt hiszem... mindegy... valahova Massachusettsbe. És ott élt békességben az indiánok közt. Egy idő múlva puritánok vertek tanyát a folyó túlsó partján. Hívták, jöjjön át: azt mondták, tudja, hogy odaát egészségesebb. Ő, ezek az emberek, ezek, akiknek eszményeik vannak... -- mondta a macskának

-- ... az öreg William nem állhatta őket... de nem ám... így aztán visszament az indiánok közé, bizony. De a puritánok kiszagolták, Quincey, nyugodt lehet. El is tűnt teljesen... az Isten tudja, hova... nos, kiscicám -- veregette meg a mellét sokatmondóan a Konzul, a macska meg felfújta a képét, begörbítette a hátát, fontoskodva hátralépett --, az indiánok itt vannak, itt bent.

-- Ott ám -- sóhajtott fel Mr. Quincey, kissé egy némán szenvedő törzsőrmester módján --, a többivel, a kígyókkal, rózsaszín elefántokkal meg tigrisekkel együtt, amikről beszélt.

A Konzul elnevette magát, de a nevetése csöppet sem csengett jókedvűen, mintha a lelke egy részével tudná, hogy mindez csak egy kiváló és nagylelkű ember bohóckodása, aki valamikor a barátja volt, s azt is tudná, hogy

162

az efféle színjáték milyen sekély kielégülést nyújt. -- Nem igazi indiánok... és nem a kertben, hanem idebenn ütött újra a mellére. -- Igen, a lelkiismeret legtávolabbi határvidékén, ennyi az egész. A lángész, ezt örömmel állapíthatom meg -- tette hozzá, és fölegyenesedett, megigazította a nyakkendőjét (ezután már ügyet se vetett rá), hátraszegte a vállát, mintha azzal az elszántsággal készülne nekiindulni, amelyet ugyanabból a forrásból merített, mint a zsenialitást és a macskaszeretetet, de az elszántsága azon nyomban meg is szűnt, amint magára öltötte --, a lángész az gondoskodik magáról.

Valahol a közelben ütött egy óra; a Konzul még mindig mozdulatlanul állt. -- Ó, Yvonne, hát lehet az, hogy máris megfeledkeztem rólad, épp a mai nap? -- Tizenkilenc, húsz, huszonegy óraütés. Az ő óráján háromnegyed tizenegy. De az óra még nem fejezte be; még kétszer ütött, kétszer zúgta fanyarul és tragikusan: donn-donn. A levegő üressége suhogással telt meg: szárnyak, igen.

-- Hova lett mostanában a barátja... a neve sose jut eszembe... az a francia fickó? -- kérdezte Mr. Quincey egy pillanattal előbb.

-- Laruelle? -- A Konzul hangja messziről jött. Észrevette, hogy forog vele a világ: fáradtan hunyta be a szemét, s megkapaszkodott a kerítésben, hogy megálljon a talpán. A tudatán Mr. Quincey szavai kopogtattak -- vagy az ajtón kopogott valaki? --, abbahagyták, aztán megint kopogtattak, hangosabban. Az öreg De Quincey: ajtókopogtatás a Macbeth-ben. Kopp-kopp: ki az? A cica. Miféle cica? A cicasztrófa. Miféle cicasztrófa? Cicasztrofizikus. Szóval te vagy az, kis Popocicapetl ? Csak várj, amíg Jacques meg én megöljük az álmot. Cicabasistól,a cicakáoszig. Cichartes atratus.4 Hát persze, neki csak tudnia kellett, ezek az emberi szív végleges visszavonulásának és a sátáni, a magábazárt éjszaka végleges

4 Katabasis: az ereklyetartó helye; Cathartes a/nj/«s:hollókeselyű szójátékok az angol cat (macska) szóval.

163

megérkeztének pillanatai -- mint ahogy az igazi De Quincey is (pedig az csak afféle narkó-sátán volt, gondolta, kinyitotta a szemét, és azon kapta magát, hogy a tequilas üveg irányába mered), még ő is magába zártan, önkéntes eszméletlenségbe visszahúzódva, földi szenvedélyeit fölfüggesztve képzelődött Duncan és a többiek meggyilkolásáról. .. De hova lett Quincey? És, Istenem, ki az, aki ott a gyepen, a reggeli újság mögött, a megmentésére jön, ott, ahol az öntözőfecskendők szinte varázsütésre elállnak, ki, ha nem dr. Guzman?

Ha nem dr. Guzman, ha nem ő, az nem lehet, ő az, akkor nem más, mint éjszakai társa, dr. Vigil; hát az meg mi az ördögöt keres itt? Ahogy az alak közeledett, a Konzul szorongása egyre fokozódott. Quincey nyilván a betege. De ez esetben az orvos miért nincs benn a házban? Mi ez a titokzatoskodó őgyelgés a kertben? Ez csak egyvalamit jelenthet: Vigil valahogy úgy időzítette a látogatását, hogy az időben egybeessék az ő tequilásüvegnél teendő látogatásával (bár azzal az üveggel jól bolonddá tette őket), és a célja természetesen az, hogy őrá spionkodjék, hogy megtudjon róla valamit, valami bizonyítékra tegyen szert, hogy mire vonatkozólag, az abban a revolverlapban feltehetően meglelhető:-„Perújrafelvétela régi Samaritan-ügyben, Firmin kapitány állítólag Mexikóban." „Firmint bűnösnek találták, elítélték, sírva fakadt a vádlottak padján." „Firmin ártatlan, de magára vette a világ bűnét." „A részeg Firmin testét megtalálták egy odúban" -- és más ilyen borzalmas címek öltöttek testet egy pillanat alatt a Konzul agyában, hisz a doktor nemcsak az El Universal-t olvasta, hanem az ő sorsában is olvasott, s letagadhatatlanul ott voltak lelkiismeretének újabb keletű teremtményei is, azok is némán bújták a lapot, majd mind félrehúzódtak (mikor a doktor megállt, körülnézett, őt kereste), elfordították a fejüket, füleltek, dünnyögtek: -- Nekünk hiába is akarsz hazudni. Tudjuk, mit műveltél az éjszaka. -- Tényleg, mit is ? Világosan látta megint a doktor rendelőjét az Avenida de la

164

Revoluciónon -- dr. Vigil észrevette őt, elmosolyodott, összehajtotta a lapot, és sietve elindult feléje --, valami részeg logikával mindig reggel szokta fölkeresni; a rendelőnek a régi spanyol orvosok képeitől kísérteties hangulata volt, kecskeképük gyanúsan emelkedett ki az ectoplazmaszerű nyakfodorból, s miközben inkvizitori kíváncsisággal trancsírozták az embereket, bömbölve hahotáztak, minthogy azonban mindez továbbra is csak eleven díszlet volt, az ő tetteihez semmi köze, s minthogy többé-kevésbé ennyire emlékezett, abból nem sok vigaszt meríthetett, hogy ő maga láthatólag semmi gonosz szerepet nem játszik e díszletek közt. Még annyi vigaszt sem, mint az elébb dr. Vigil mosolyából, feleannyit sem, mint abból, hogy a doktor, miután odaért arra a helyre, ami csak az imént üresedett meg a dióültetvényes távoztával, megállt, s hirtelen, mélyen, derékból meghajlott; egyszer, kétszer, háromszor, s így hallgatólag, de mérhetetlenül megnyugtatta a Konzult, hogy végül is az éjjel nem követett el semmi olyan súlyos bűnt, hogy ne lenne méltó még a tiszteletre. Aztán egyszerre, mindketten nagyot nyögtek.

-- Qué t... -- kezdte a Konzul.

-- Por favor5 -- szakította félbe a másik rekedten, s manikűrözött, de reszkető ujját az ajkára tette, s kissé aggódva nézett körül a kertben.

A Konzul bólintott.

-- Kérem. Maga olyan friss, hogy látom, nem is lehetett ott az éjjel a bálban -- tette hozzá hangosan és lojálisán, a másik tekintetét követve, bár Mr. Quincey, aki végül is nem lehetett ilyen friss, még sehol sem volt látható. Valószínűleg a főcsapnál zárta el az öntözőfecskendőket ,.. micsoda képtelenség, hogy „suskusra" gyanakodott, mikor e látogatás kétségkívül magántermészetű, és a doktor csak most, a kocsifeljárón vette észre, hogy Quincey itt dolgozik. Lehalkította a hangját: -

6 Elnézést.

165

Mindegy; ha megengedi, megragadom az alkalmat és megkérdezem: mit rendelne enyhe macskajaj ellen?

A doktor újabb aggódó pillantást vetett a kertre, majd elnevette magát, halkan, bár egész teste rázkódott a vidámságtól, fehér foga megcsillant a napon, s mintha makulátlan kék öltönye is kacagott volna.

-- Senor -- kezdte, s mint a gyerekek, alsóajkába harapva metszette el a nevetést. -- Senor Firmin, por favor, végtelenül sajnálom, de itt kénytelen vagyok úgy viselkedni -- visszafojtotta a lélegzetét, és megint körülnézett --, mint egy apostol. Ezt úgy érti Senor -- folytatta higgadtabban --, hogy pompásan érzi magát, pompásan, mint macska a vajban?

-- Hát: nem egészen -- mondta a Konzul, halkan, mint az előbb, s a maga részéről a másik irányba vetett egy aggódó pillantást, a barranca túlpartjára, az agavékra: domboldalon géppuskatűzben előnyomuló zászlóaljra emlékeztették. -- Ez talán egy kis túlzás. Hogy egyszerűbben fogalmazzam a kérdést: mit tenne ön idült, szabályos, általános és menthetetlen delirium tremens esetében?

Vigil doktor megdöbbent. Félig játékos mosoly bujkált a szája sarkában, amíg, meglehetősen bizonytalan kézzel sikerült az újságjából takaros, henger alakú csövet formálnia.

-- Ezt úgy érti, hogy nem kacsák -- és remegő ujjal gyors, köröző mozdulatot tett a homloka előtt --, hanem hogy...

A Konzul vidáman rábólintott. Megnyugodott a lelke. Megpillantotta a reggeli főcímeket: kivétel nélkül mind a pápa betegségével és az ebrói csatával foglalkoztak.

-- ... progresión -- ismételte meg a kézmozdulatot behunyt szemmel s immár lassabban a doktor, minden ujja külön körözött, s a feje hülyén remegett -- a ratos!... csapott le. -- Sí6 -- ismételte. -- Réémes... Nem ártana talán még egy kis szesz -- mosolygott.

" Fejlődés... de csak lassan... igen. 166

-- A maga orvosa azt mondja, hogy a delirium tremens az én esetemben talán nem lesz végzetes -- közölte a Konzul diadalmasan Mr. Quinceyvel, aki épp ebben a pillanatban ért oda.

És a következő pillanatban, bár nem előbb, mint hogy ő meg a doktor alig észrevehető jelet váltott volna -- a Konzul, a maga részéről, jelképesen, egy csöppet a szája felé emelte a csuklóját, Vigil meg, mintha nyújtózkodnék, megrebbentette széttárt karját, s ez (azon a homályos nyelven, amelyet csak a Nagy Szesztestvériség fő beavatottjai értenek) annyit jelentett -- „Gyere fel, s igyál egyet, ha végeztél" -- „nem szabad, mert ha megyek, berúgok, de ha jól meggondolom, talán mégis megyek" --, úgy rémlett, már ott is van újra a tequilásüvegénél, és iszik. És egy pillanattal később, hogy lassan, ellenállhatatlanul sodródik a napfényben a bungalója felé, Mr. Quincey macskájának társaságában, amely valami rovart kergetett az ösvényen. A Konzul borostyánszín fényességben úszott. A ház mögött, ahol a gond, hogy miként fogja megvárni Vigilt, az elszánással látszólag már meg is oldódott, úgy nyúlt el a nap, mint egy határtalan, dimbes-dombos csodálatos sivatag, amelyben az ember, bár nagyon jólesően, de el fog tévedni; eltévedni, de nem annyira, hogy meg ne találja a néhány nélkülözhetetlen kutat, vagy azokat a szétszórt tequilaoázisokat, ahonnét a kárhozat ravasz légionáriusai, ha teleitta magát, bár egy szavát nem értik, mind tovább-tovább csalogatják, be a nagyszerű pariáni rengetegbe, ahová szomjasán be nem megy az ember, s ahova most olyan gyönyörűen vonzották a szét-szétfoszló káprázatok, és a deres-drótvázforma csontvázak, álmodozva kóborló oroszlánok mellett, elkerülhetetlen személyi összeomlása felé, persze, mindig a kellemes úton: könnyen lehet, hogy az összeomlás végül még a diadal egynémely elemét is magába foglalja. Nem mintha a Konzul szomorú lett volna. Épp ellenkezőleg. Ritkán látott ilyen fényes kilátást maga előtt. Most döbbent rá első ízben arra a rendkívüli elevenségre, amely

167

a kertben körülvette: egy gyík futott föl a fára, egy másikfajta gyík a másik fán éppen lefelé jött, egy palackzöld kolibri egy virágot derített fel, egy másfajta, falánk kolibri másik virágot, óriás-pillangók, aprólékos mintázatuk a hímzett blúzokra emlékeztetett a piacon,csapongtak hanyagul, kecses akrobaták módján (valahogy úgy, ahogy Yvonne írta le tegnapi fogadtatását az acapulcói öbölben, a sétafedélzet bárja előtt kavargó, széttépett, tarka szerelmeslevelekkel), hangyák győzködtek az ösvényen virágszirmokkal, bíborszín virágokkal; s közben odafentről, s alulról, az égről s talán a föld alól is szakadatlanul áradt a füttyögés, rágcsálás, csörgés, sőt trombitálás. Hol lehet most barátja, a kígyó? Valószínűleg fent rejtőzik egy körtefán. Egy kígyó, mely arra vár, hogy jegygyűrűket potyogtasson az emberre: pinászajándék. E körtefa ágairól kancsók csüngtek, rovarfogónak, teli valami ragacsos anyaggal, s ezt hónapról hónapra vallásos buzgalommal cserélgette a helyi kertészeti főiskola. (Milyen vidám fickók ezek a mexikóiak! A kertészhallgatók, mint minden más alkalmat, ezt is megragadták, hogy táncmulatságot rendezzenek. Magukkal hozták vászoncselédeiket, s fától fáig röppenve gyűjtögették és cserélgették a kancsókat, mintha ez az egész egy komikus balett figurája lenne, aztán órák hosszat heverésztek az árnyékban, mintha a Konzul nem is léteznék.) Aztán Mr. Quincey macskájának viselkedése bűvölte el. Sikerült végre elkapnia a rovart, de ahelyett, hogy felfalta volna, óvatosan a szájába vette, semmi baja nem esett, s mert verdesett még, egy pillanatra abba nem hagyta a repülést, fénylő szárnya kétoldalt kinyúlt a macska bajszán túl, s legyezgette. A Konzul lehajolt, hogy kiszabadítsa. De a macska odébbszökkent, épp elérhetetlen távolságra. A Konzul megint lehajolt, ugyanazzal az eredménnyel. A Konzul le-lehajolt, a macska odébb-odébb szökkent, a rovar vadul verdesett a macska szájában: ilyen képtelen módon közeledtek a tornáchoz. Végül a macska kinyújtotta mancsát, készen, hogy öljön, kinyitotta a száját, s

168

a rovar, amelynek szárnya egy pillanatra nem szűnt meg verdesni, hirtelen és csodamódon kiröppent, szinte, mint az emberi lélek a halál fogai közül, fölszállt, föl, föl, ott lebegett a fák fölött, s ő ekkor vette észre őket. Ott álltak a tornácon; Yvonne karjában egy nyaláb bougainvillea, épp a kobaltkék cserépvázát rendezgette. -- ... de tegyük fel, hogy hajthatatlan. Tegyük'fel, hogy egyszerűen nem hajlandó menni... vigyázz, Hugh, töviskés, és mindegyiket jól nézd meg, hogy nincs-e rajta pók. -- Nicsak, Suchiquetal! -- kiáltotta vidáman a Konzul, s integetett, a macska meg hidegen pillantott hátra, s a szeme azt mondta: -- Nekem nem is kellett, én akartam elengedni --, aztán megalázottan beügetett a bokrok közé. -- Nicsak, Hugh, öreg kígyó a fűben!

----------------------------------------Miért kell neki itt ülnie

a fürdőszobában? Elaludt? Meghalt? eszméletét vesztette? Csak most jött be a fürdőszobába, vagy egy fél órája? Éjszaka van? A többiek? Megütötte a fülét némelyikük hangja a tornácról. Némelyiké? Hugh-é és Yvonne-é, hisz a doktor elment. Egy pillanatig mégis megesküdött volna, hogy a ház teli emberekkel; ej, hisz még délelőtt van, vagy alighogy elmúlt dél; az ő óráján negyed egy. Mr. Quinceyvel tizenegykor beszélt. Óó... óó... -- nyögött fel hangosan. Eszébe jutott, hogy róla most azt hiszik, a tomalíni útra készülődik. De hogy sikerült bárkit is meggyőznie, hogy elég józan hozzá? És különben is, miért mennének épp Tomalínba ?

A gondolatok, mint öregecske kis állatok vonultak át libasorban a Konzul agyán, s képzeletében ő is szilárd léptekkel ment végig a tornácon, akár egy órával ezelőtt, rögtön azután, hogy látta, a rovar kirepült a macska szájából.

Végigment a tornácon -- Concepta már kiseperte --, józanul rámosolygott Yvonne-ra, a jégszekrényhez menet kezet fogott Hughval, s miközben nyitotta, már nemcsak azt tudta, hogy róla beszélgettek, hanem homályos módon, a kihallgatott beszélgetés egy világos töredékéből ki-

169

kerekedett előtte az is, hogy mit, csakúgy, mintha abban a pillanatban az újholdat pillantja meg szarva közt a régivel, azt is teljes kerekségében látja, bár a maradék árnyékban van, s csak a földfény hullik rá.

S mi történt aztán? -- Ó -- kiáltott fel hangosan a Konzul. -- Ó! -- Az utóbbi néhány óra arcai ott úsztak előtte, Hugh, Yvonne és doktor Vigil gyorsan és szaggatottan mozgott, mint egy régi némafilm alakjai, szavaik hangtalan agyrobbanások. Látszólag senki nem művelt semmi fontosat, s mégis minden hallatlanul, felfokozottan fontosnak látszott, például hogy Yvonne azt mondta: -- Láttunk egy armadillót. -- Mi a csuda, koboldmaki-szellemet nem ? -- mondta erre ő, aztán Hugh kivette neki a jégről a palack Carta Blanca sört, a mellvéd szélén lefeszítette a kupakját, a habot beleürítette az ő poharába, s ettől, be kell vallania, nagyrészt elveszítette a jelentőségét, hogy a pohara szomszédságában ott állt a sztrichnines üveg...

A fürdőszobában a Konzul ráébredt, hogy még vagy fél pohárnyi kissé poshadt sört szorongat; keze elég szilárd volt, de elzsibbadt, ahogy a poharat fogta; óvatosan beleivott, gondosan halogatta a kérdést, amit a pohár üressége hamarosan amúgy is fölvet.

-- Ostobaság -- mondta Hughnak. S parancsoló konzuli fölénnyel tette hozzá, hogy Hugh különben sem tudna rögtön elutazni, legalábbis Mexico Citybe nem, hisz oda naponta csak egy busz megy, az, amelyikkel Hugh jött, s az már visszament a városba, s egy vonat, az még éjjel tizenegy-negyvenötkor indul...

Majd: -- Nem Bougainville volt az,doktor?-kérdezte Yvonne. ... Meglepő, hogy itt, a fürdőszobában milyen baljósnak, milyen nyomatékosnak, milyen lángolónak látta mindezeket az apróságokat. -- Nem Bougainville volt az, aki a bougainvilleát fölfedezte? -- A doktor meg, aki így, hogy a virágok fölé hajolt, csupán ébernek és zavartnak látszott, nem szólt semmit, csak a szemével, mely alig árulkodott róla, hogy itt „drámai helyzetbe" botlott. -- Ha jól meggondolom, azt hiszem, Bougainville. Róla

170

kapta a nevét -- jegyezte meg Hugh oktalanul, s fölült a mellvédre... -- Sí, éppenséggel elmehetne a boticába, s hogy félre ne értsék, mondja azt, hogy favor de servir una torna de vino quinado o én su defecto una torna de nuez vómica, pero...7 -- mondta doktor Vigil kuncogva, bizonyára Hughnak, hisz Yvonne egy percre besurrant a szobájába, miközben a Konzul épp a jégszekrényből vett elő egy újabb üveg sört, s közben hallgatódzott; majd: -- Jaj, szörnyen odavoltam ma reggel, ha kirakatok nincsenek, haza se találok... --, aztán a Konzulnak, mikor visszajött: -- Bocsásson meg, ha ostobán viselkedtem az éjjel; igen, az utóbbi néhány nap rengeteg ostobaságot műveltem mindenütt, de... -- fölemelte a pohár whiskyjét -- ... soha többé nem iszom; két teljes nap kell, hogy kialudjam magam, és helyrejöjjek... -- majd, mikor Yvonne is visszatért, nagyvonalúan kifecsegte a titkot, s megint a Konzulra emelte a poharát: -- Salud: remélem, maga nem olyan beteg, mint én. Az éjszaka olyan perfectamente borracho8 volt, hogy már azt hittem, nem éli túl. Még arra is gondoltam, felküldök egy gyereket ma reggel, kopogjon be, és nézze meg, nem ölte-e még meg az ital -- mondta doktor Vigil.

Fura fickó: a fürdőszobában a Konzul elszopogatta poshadt sörét. Furcsa, tisztességes, nagylelkű fickó; egy kicsit talán tapintatlan, ha nem a maga dolgáról van szó. Miért nem tudják a részegek befogni a szájukat? Ő persze figyelemmel volt doktor Vigil pozíciójára Quincey kertjében. Végső soron egy lélek nincs, akiben az ember megbízhatna, akivel az ember nyugodtan a pohár fenekére nézhetne. Sivár gondolat. De ami a doktor nagylelkűségét illeti, ahhoz nem fér kétség. Hiába a „két nap, hogy kialudja magát", mindjárt meg is hívta valamennyiüket, hogy menjenek el vele Guanajuatóba, s nagy merészen azt is fölajánlotta, hogy szabadnapja lévén, el-

7 Kérek egy pohár kinines bort vagy, ha nincs, valami hánytatót.

8 Egészségére... Teljesen részeg.

171

viszi őket kocsival az este, miután valami kitudjamiféle teniszpartit játszik kitudjakivel a délután...

A Konzul megivott még egy korty sört. -- Ó... -- borzongott végig -- .. .ó. -- Némi megrázkódtatás volt az éjszaka fölfedeznie, hogy Vigil és Jacques Laruelle jóbarátok, és több mint kínos, hogy ma reggel ezt eszébe juttatták ... Akárhogy is, Hugh elvetette a kétszáz mérföldes guanajuatói utazás ötletét, merthogy Hugh -- amilyen szálas termetű és fesztelen, végül is bámulatosán jól áll neki ez a cowboy öltözék! -- eltökélte, hogy az esti vonattal utazik; ő viszont Yvonne miatt mondott nemet.

A Konzul látta önmagát, amint a mellvéd fölött lebeg, s lebámul az úszómedencére, a kis türkizkék foltra a kertben. Te vagy a sír, ahol az eltemetett szerelem lakozik. Banánfák és madarak, felhőkaravánok fordított tükörképe úszott benne. Felületén marékszám a frissen kaszált fű. A medencében, mely majdnem színültig volt, a szakadt, csupa köpködő kis szökőkút gumicsőből üde forrásvíz csordogált.

Aztán Yvonne és Hugh úszkált odalenn, a medencében. ..

-- Absolutamente9 -- mondta a doktor a Konzul mellett, a mellvéden, és figyelmesen rágyújtott egy cigarettára. -- Van nekem... -- magyarázta a Konzul, arccal a tűzhányóknak, s érezte, magánya ott jár most a magaslatokon, ahol még ilyenkor déltájt is arcába vág az üvöltő hóvihar és lába alatt a föld halott láva, a kihűlt plazma lélektelen, megkövesedett maradványa, amelyen még a legvadabb és legmagányosabb fák se vernek gyökeret soha -- .. .van még egy ellenségem ott hátul, ahova most nem lát. Egy napraforgó. Tudom, hogy les, és tudom, hogy gyűlöl. -- Exactamente10 -- mondta dr. Vigil --, valószínű, hogy nem gyűlölné annyira, ha abbahagyná a tequila-ivást. -- Igen ám, de ma reggel csak sört ittam -

9 Tökéletesen.

10 Pontosan.

172

mondta a Konzul mély meggyőződéssel --, maga is látta.

-- Sí, hombre -- bólintott dr. Vigil, s néhány whisky után (egy új üvegből) már nem is próbált rejtőzködni Mr. Quincey háza elől, s merészen odaállt a Konzullal a mellvédhez. -- Ennek az ördögi szépségnek -- tette hozzá a Konzul --, amelyről beszéltem, ezernyi aspektusa van, mind a maga módján gyötör, s mintha nő lenne, mind féltékeny a mástól, s nem tőle származó ingerekre. -- Naturalmente11 -- mondta dr. Vigil. -- De azt hiszem, ha ezt a progresión a ratost nagyon komolyan veszi, esetleg hosszabb utazást kell tennie a javasoltnál. -- A Konzul letette a poharát a mellvédre, s a doktor folytatta. -- Nekem is, hacsak el nem szánjuk magunkat, hogy nem iszunk többé. Mi amigo, én azt hiszem, nemcsak a teste beteg, hanem az a szerve is, amit valaha léleknek hívtak.

-- Léleknek? -- Precisamente12 -- mondta a doktor, és gyors egymásutánban össze-összekulcsolta, széthúzta az ujjait. -- Csak háló? Háló. Az idegek hálót alkotnak, olyat, hogyismondjamcsak, mint egy eklektikus szisztéma. -- Értem -- mondta a Konzul --, elektromos hálózatra gondol. -- És sok tequila után már ez az eklektikus szisztéma un poco talán descompuesto, comprenez, mint néha a moziban: claro?13 -- Olyan eklampsziaféle, szinte azt mondhatnám -- bólintott a Konzul elkeseredetten, levette a szemüvegét, és ahogy visszagondolt rá, ekkor már majdnem tíz perce nem ivott: a tequila hatása szinte elmúlt. Kilesett a kertre, s úgy érezte, mintha a szemhéja kicsorbult volna, s a szilánkjai most ott izegnének-mozognának, röpdösnének előtte, ideges formákká, árnyakká válnának, s úgy robbannának bele az agyában zsibongó öntudatos fecsegésbe, még nem egészen hangok, de már jönnek, jönnek, vissza; megint város képében jelent meg előtte a lelke, de szertelensége fekete ösvényén most fel-

11 Természetesen.

12 Pontosan.

13 Egy kicsit talán már szakadozott, érti, mint néha a moziban, világos, (francia-spanyol)

173

dúlt, rémület sújtotta város képében, és égő szemét behunyva arra gondolt, milyen pompásan működik ez a rendszer azokban, akik igazán élnek, a kapcsolók bekötve, az idegek csak valóságos veszélyben feszülnek, s ha az álom nem lidércnyomásos, nyugodtak, s ha nem is pihennek, egyensúlyban vannak: a falu békés. Krisztusom, mennyire fokozza gyötrelmét, hogy mindezzel tisztában van (és közben minden oka megvan rá, hogy azt higgye: mások szerint ő feltehetőleg pompásan érzi magát), s tudatában az egész iszonyú, széthulló mechanizmusnak is, a hol felgyulladó, hol kialvó, hol kápráztató, hol alig pislákoló fénynek, az akkumulátor lassú kimerülésének tudatában, hogy végül az egész város elsötétül, megszakad minden kapcsolat, a közlekedés leáll, bombák fenyegetnek, az eszmék sárba taposva...

A Konzul végzett poshadt sörével. Ült, bámulta a fürdőszoba falát, s tartása, az a régi tartás, a meditáció nevetséges torzképe volt.

-- Nagyon érdekelnek az elmebetegek. -- Fura módja, hogy az ember így kezdjen beszélgetést valakivel, aki épp az elébb hívta meg egy italra. Márpedig pontosan így kezdte a doktor előző éjszaka, a Bella Vista bárjában. Lehet, hogy Vigil úgy vélte, gyakorlott szeme közeledő elmebajt lát (már az is mulatságos, hogy közeledőnek látta, ha fölidézi, mit gondolt ő ugyanerről az előbb), mint ahogy a világéletükben szelet s időjárást figyelő emberek derűs időben is megjósolják a közeledő zivatart, a borút, mely a semmiből vágtat elő az elme mezőin. Nem mintha bárki azt állíthatná, hogy különösen derűs az ég, már mint ebben a vonatkozásban. S hát még olyasvalaki, hogy érdekelte volna a doktort, aki úgy érzi, őt maguk a világmindenség erői zúzták össze? Vajon milyen borogatást tétetne a lelkére? És mit tudnak akár a tudomány mítoszmagyarázói is e számukra leszüretelhetetlen rossz félelmes potenciájáról? A Konzulnak nem volt gyakorlott szemre szüksége, hogy e falon, vagy bármelyik másikon, fölfedezze a világnak szóló Méné Tekéi Ufar-

174

szint,14 amelyhez képest az elmebetegség csöpp a tengerben. És mégis, ki hinné, hogy egy ismeretlen férfi, egy senki a világ közepén, egy fürdőszobában, elhagyatottságában keserves gondolatokkal küszködve, kinyilatkoztatja a végromlást, s még mialatt töpreng, szinte azt mondhatnánk, a színfalak mögött meghúznak bizonyos zsinórokat, és egész kontinensek borulnak lángba, a végromlás közelebb kerül -- mint ahogy épp most, talán ebben a pillanatban, csikorogva zökken közelebb, s anélkül, hogy a Konzul tudna róla, odakint elsötétül az ég. Vagy lehet, hogy nem is férfi, hanem gyermek, ártatlan gyermek, mint az a másik, régi Geoífrey, ül fenn valahol az orgonakarzaton, játszik, s húzza ki sorra, találomra az összes regisztereket, és királyságok hullanak szét, dőlnek meg, iszonyúságok potyognak az égből -- egy ártatlan gyermek, mint aki ott aludt a koporsóban, lefelé menet a Calle Tierra dél Fuegón...

A Konzul szájához emelte a poharat, megint megízlelte az ürességét, aztán letette a padlóra, amelyen még ott volt az úszók nedves lába nyoma. Megfejthetetlen misztérium a fürdőszobapadlón. Eszébe jutott, hogy mikor azt követőleg visszament a tornácra egy üveg Carta Blancával... bár ki tudja, miért, most úgy érezte, ez szörnyűségesen rég volt, a múltban -- mintha valami foghatatlan lény titokzatos módon közbelépett volna, hogy e visszatérő alakot gorombán elválassza a fürdőszobában üldögélő önmagától (a tornácon levő alak, akármilyen kárhozatra ítélt, fiatalabbnak tetszett, s mintha nagyobb lett volna a mozgástere, s szabadabb az akarata is, ha másért nem, hát mert újra teli pohár sör volt a kezében, s így a jövője is derűsebb) --, Yvonne, fiatalon, csinosan, fehér selyem fürdőruhájában, épp megkerülte lábujjhegyen a doktort, s az azt mondta:

14 Bibliai utalás: Belsazár király palotájának falán jelent meg a felírás: „Megmérettél a mérlegen, és híjával találtattál."

175

-- Seflora Firmin, igazán nagy csalódás, hogy nem jöhetnek velem.

A Konzul és Yvonne megértő, vagy majdnem megértő pillantást váltott, aztán Yvonne megint úszott, lent, és a doktor azt mondta a Konzulnak:

-- Guanajuato gyönyörűen fekszik, meredek hegyek közepében.

-- Guanajuato -- mondta a doktor --, nem fogja elhinni, senor, úgy fekszik, mint egy régi aranyékszer a nagyanyánk keblén.

-- Guanajuato -- mondta doktor Vigil --, az utcái. Hát lehet ilyen utcaneveknek ellenállni? A Csókok Utcája. A Daloló Békák Utcája. Kisfej utca. Hát nem undorító?

-- Visszataszító -- mondta a Konzul. -- Nem Guanajuatóban temetik állva az embereket? -- és ó, itt jutott eszébe a bikahecc, és érezte, már tér is vissza az ereje, de lekiáltott Hughnak, aki elgondolkozva ült a medence szélén a Konzul fürdőnadrágjában. -- Tomalín ott van egész közel Pariánhoz, ahova a cimborád készült -- mondta. Esetleg elmehetnénk mi is. -- Aztán a doktornak: -- Talán maga is el tudna jönni velünk... Otthagytam a kedvenc pipámat Pariánban. Ha szerencsém van, talán megkerül. A Farolitóban. -- És a doktor azt mondta: -- Hűű, és un infierno15 -- s közben Yvonne, hogy jobban halljon, fölemelte a fürdősapkája csücskét és jámborul megkérdezte: -- Nem bikaviadal? -- És a Konzul: -- Nem, bikahecc. Nem vagy nagyon fáradt?

De a doktor persze, nem tudott elmenni velük Tomalínba, bár arra már nem került sor, hogy megbeszéljék, mert a beszélgetésüket váratlan, szörnyű robbanás szakította félbe durván, s rázta meg a házat, rebbentette föl rémülten a madarakat az egész kertben. Éleslövészet a Sierra Madrében. A Konzul fél füllel már előzőleg, álmában is hallotta. Füstbodrok sodródtak magasan a sziklák fölött, a Popocatepetl lába, a völgy nyílása felé. Há-

15 Ez maga a pokol.

176

rom fekete keselyű röppent föl lélekszakadva a fák közül, nem sokkal magasabban a ház tetejénél, s halkan, rekedten rikoltozott, mintha szerelmében rikoltoznék. Félelmük szokatlan sebességgel hajtotta őket, s úgy rémlett, felborulnak, ahogy szorosan egymás mellett másmás szögben egyensúlyoztak, hogy az összeütközést elkerüljék. Aztán egy másik fát kerestek, hogy ott várják ki a végét, az ágyútűz visszhangja meg ott görgött el a ház fölött, mind magasabbra-magasabbra szállt, elhalkult, s valahol egy óra tizenkilencet ütött. Tizenkét óra, s a Konzul azt mondta a doktornak: -- Ó, hogy így érjen igazi véget ez a gyönyörű világ, ahogy azt egy fekete mágus látomásoktól népes barlangjában, végpusztulásában reszkető kézzel... ezt szeretem benne a legjobban... megálmodta! Jézusom! Tudja, companero, néha már az az érzésem, hogy mint Atlantisz, valóban süllyed a lábam alatt. Lefelé, lefelé, a szörnyű polipokhoz. Theopompus Meropisa... És az ignivome16 negyek. -- És a doktor komoran rábólintott és azt mondta: -- Si, a tequila teszi. Hombre, un poco cerveza, un poco di vino,17 de tequilát soha többé. És mescalt soha többé. -- Aztán a doktor azt suttogta: -- De, hombre, most, hogy az esposája18 visszajött. (Mintha a doktor ezt többször is elmondta volna, csak épp az arca volt mindig-mindig más: -- De, hombre, most, hogy az esposája visszajött!) Aztán elmenőben: -- Igazán nem kellett kíváncsiskodnom, hogy észre vegyem, esetleg rászorulhat a tanácsomra. Nem, hombre, ahogy az éjjel is megmondtam, nem érdekel a pénz. -- ... Con permiso ez a vakolat nem jó. -- Merthogy kisebb vakolatzápor zúdult a doktor fejére. Aztán: Hasta la vista. -- Adios. -- Muchas gracias. -- Nagyon köszönöm. -- Kár, hogy nem tudunk elmenni. -- Érezze jól magát -

16 Tűzhányó, (latin)

17 Nézze, egy kis sört vagy egy kis bort szabad innia.

18 Felesége.

177

az úszómedencéből. -- Hasta la vista -- megint; aztán csönd.

És a fürdőszobában a Konzul Tomalínba készülődött. -- Ó... -- mondta --, ó... De végül is nem történt semmi olyan szörnyű. Először is, meg kell mosakodnom. -- Megint elöntötte a veríték, s reszkető kézzel levetette a kabátját és az ingét. Megeresztette a mosdóba a vizet. De valami kiszámíthatatlan okból a zuhany alá állt be, gyötrődve várta a hideg víz megrázkódtatását, az azonban nem jött. És a nadrág még mindig rajta volt.

A Konzul gyámoltalanul üldögélt a fürdőszobában, figyelte a falon a rovarokat, úgy horgonyoztak más-más szögben, mint az öbölben a hajók. Egy hernyó araszolva megindult feléje, kíváncsi csápjaival tapogatta ki az utat erre-arra. A függönyön egy nagy, tükörfényes repülőgép testű tücsök csüngött, lengette kissé, s közben mint egy macska, tisztogatta a képét, s kocsányon ülő szeme mintha forgott volna a fejében. A Konzul megfordult, várta, hogy az araszoló hernyó közelebb jön, de az is elfordult, egy csöppet megváltoztatta irányát a horgonyon. Most egy skorpió közeledett hozzá lassan. A Konzul hirtelen fölállt, minden ízében reszketett. De nem a skorpiótól félt. Hanem mintha a falba vert szögek gyér árnyéka, az agyoncsapott szúnyogok foltjai, a repedések és sebhelyek a falon mind megelevenedtek volna, akárhová nézett, mindenütt újabb és újabb rovarok támadtak, s azonnyomban, araszolva megindultak a szíve felé. Olyan volt ez, s az egészben ez a legdöbbenetesebb, mintha az egész rovarvilág valahogy közelebb került volna, s most összezárulna körülötte, rárontana. Egy pillanatra rácsillant a lelkére a kert aljában hagyott tequilásüveg, s a Konzul bebotorkált a hálószobájába.

Itt nem volt többé az a szörnyű, látható nyüzsgés, de az agyában -- mikor ledűlt az ágyra --, mintha makacsul tovább élt volna valami zubogásféle, akár korábbi látomása, a halott ember, s mint egy haldokló nagy uralkodó

178

a dobok makacs pergéséből, ki-kihallotta belőle a különvált, félig felismerhető hangokat:

-- Az isten szerelmére, hagyd abba, te állat. Vigyázz, hogy hova lépsz. Többet már nem segíthetünk.

-- Végtelenül örülnék, ha segítségére lehetnék, ha barátságába fogadna. Szívesen foglalkoznék magával. A pénz egy csöppet sem érdekel.

-- Te vagy az, Geoffrey? Hát nem emlékszel rám? Abe vagyok, a te öreg barátod. Mit műveltél, fiam?

-- Haha, most nem úszód meg. Majd egyenesbe jutsz a koporsóban. Bezony.

-- Én fiam, én fiam!

-- Én szerelmesem. Jöjj hozzám, mint régen, május havában.

179

VI

... Nel mezzo del istenverte cammin di nostra vita mi ritrovai in.1 Hugh végigvetette magát a tornác heverőjén.

Erős, meleg szélrohamok sivítottak végig a kerten. Az úszástól és az ebédre megevett pulykás szendvicstől meg a Geofftől korábban kapott szivartól felfrissülve, részben a mellvéd mögé húzódva figyelte a mexikói égen végigsiető felhőket. Milyen gyorsan mennek, nagyon is gyorsan! Életünk felén, az élet istenverte útjának felén...

Huszonkilenc felhő. Aki a huszonkilencet betöltötte, az már a harmincadikban van. És ő huszonkilenc. És most végre tudta, bár ez az érzés egész délelőtt ott feszült benne, most végre tudta, milyen érzés, milyen elviselhetetlen a tudat, a tudás, amit megszerezhetett volna huszonkét évesen, de nem szerzett, amit illett volna megszereznie huszonöt éves korára, de valahogy mégsem sikerült, ez a tudás, amelyet eddig csak a sír szélén botorkáló öregekkel és E. A. Housmannel társított, a tudat, hogy az ember nem lehet örökké fiatal -- sőt, hogy egy szempillantás, és az ember már nem is fiatal többé. Mert nem egészen négy év, mely úgy semmivé lesz, mint holnapra a ma szívott cigaretta füstje, s az ember már harminchárom, még hét év, és negyven; negyvenhét és nyolcvan. Hatvanhét vigasztalóan hosszú idő, de akkor már száz lenne. Nem vagyok többé csodagyerek. Semmi mentsé-

1 Az emberélet... útjának j"elén eljutottam -- Dante: Isteni színjáték-ónak, első sora. (olasz)

180

gem rá, hogy továbbra is ilyen felelőtlenül éljek. Végülis már nem vagyok olyan rámenős fickó. Nem vagyok fiatal. Másrészt viszont igenis csodagyerek vagyok. Igenis, fiatal. És igenis rámenős fickó. Talán bizony nem? Hazug vagy, mondták a kertben bókoló fák. Áruló vagy, zörögték a kávécserjék levelei. És gyáva is, szólt közbe az a néhány szeszélyes muzsikafoszlány, amely talán azt jelentette, hogy a zócalón kezdetét vette a fiesta. És most veszítik el az ebrói csatát. Temiattad, mondta a szél. Áruló, cserbenhagytad még az újságíró barátaidat is, akiket olyan szívesen csepülsz -- mi? Hugh, mintha csak meg akarna szabadulni e gondolatoktól, ide-oda csavargatta a rádió gombját, megpróbálta behozni San Antoniót. „Nem igaz, nem vagyok se áruló, se hazug, se gyáva." „Nem tettem semmi olyasmit, hogy ekkora lelkiismeretfurdalásom legyen." „Nem vagyok rosszabb, mint bárki más...", de az sem segített. Hasztalan volt minden ma reggel tett elhatározása. Úgy rémlett, értelmetlen tovább csatáznia ezekkel a gondolatokkal, okosabb, ha szabadjára engedi őket. Egy időre legalább elterelik a figyelmét Yvonne-ról, még ha a végén vissza is vezetik hozzá. Még Jüan Cerillo is cserbenhagyta most, mint ahogy, ebben a pillanatban, San Antonio: két mexikói hang tört be másmás hullámhosszon. Mert amit eddig csináltál, az mind tisztességtelen, mintha az egyik ezt mondta volna. Hisz hogy viselkedtél azzal a szegény öreg Bolowskival, a zeneműkiadóval, emlékezz csak az ócska kis üzletére a régi Compton Streeten, ott a Tottenham Court Roadon túl? Még annak is, amit pedig a legjobbnak hiszel magadban, a zsidók iránt érzett szenvedélyes segítőkészségednek, annak a gyökere is valami tisztességtelen tetted. Minthogy ő nagy kegyesen megbocsátott neked, nem csoda, hogy te is megbocsátottad az ő suskusát, olyannyira, hogy már-már nekigyűrkőztél, hogy az egész zsidó fajtát kivezesd Babilonból... Nem: tartok tőle, hogy édeskevés akad a múltadban, ami a jövőben segítségedre lenne. -- A sirály sem ? -- kérdezte Hugh...

181

A sirály sem... az Empyreum, a Tűzég szemetese, aki ehető csillagokat guberál... gyerek voltam, mikor kiszabadítottam a szirtfalon a kerítésdrót közül, amelyen fönnakadt, s a hótól elvakultan már épp halálra verte volna magát, de én, bár nekem támadt, fél kezemmel a lábát fogva, sértetlenül húztam ki, s egy nagyszerű pillanatig föltartottam a napfénybe, mielőtt angyalszárnyakon elröpült volna a fagyos öböl fölé.

A tüzérség újra kezdte lenn, a hegy lábánál. Valahol messze, mint egy közeledő gőzhajó, vonat dudált; talán épp az, amellyel az éjjel elutazik. Lent, a medence fenekén, a nap tükörképe izzott, és bólogatott a tótágast álló papaják közt. A víz mélyén mérföldnyire keselyűk keringtek, hátukra fordulva, s tűntek el újra. Egy madár, valójában egész közel, mintha magán a Popocatepetl csillogó csúcsán vágott volna át újra meg újra nekiveselkedve -- a szél tulajdonképpen elállt, mint ahogy nem szeleit a szivarja sem, Megsüketült a rádió is, és Hugh hagyta, hátradűlt a nyugágyon.

De a sirály sem válasz, persze. A sirályt már elrontotta, azzal, hogy olyan nagy feneket kerített neki. Hát az a szegény kis virsliárus ? Egy keserves decemberi este találkozott vele, ahogy épp az Oxford Streeten vánszorgott végig új kocsijával -- ez volt az első virslis kocsi Londonban, s ekkor már egy álló hónapja tologatta ide-oda, s még nem adott el egy árva pár virslit sem. Családja volt, közeledett a karácsony, s már teljesen tönkrement. Dickens tollára való! S az egészben a legszörnyűbb, hogy annyira új volt ez a nyomorult kocsi, talán azért is tudták rásózni. De hát hogy juthatott eszébe, kérdezte Hugh, miközben fölöttük föl-fölvillantak, ki-kialudtak azok az irdatlan hazugságok, s körülöttük saját romlásuk hideg álmába burkolódzva aludtak a lélektelen fekete házak (egy templom előtt álltak meg, kormos faláról eltávolították a feszületet, s nem maradt a nyomában más, csak a sebhely és a legenda: Kik általmentek az úton, tekintsétek meg és lássátok, ha vagyon-é olyan bánat, mint az

182

én bánatom?), hogyan juthatott eszébe, hogy ilyen forradalmi újdonságot, mint a virsli, épp az Oxford Streeten sikerül eladnia? Ezzel a fáradsággal akár fagylaltot árusíthatna a déli sarkon. Nem, le kell táboroznia valami kocsmánál egy mellékutcában, sőt nem is akármilyen kocsmánál, hanem a Charlotte Streeten a Fitzroy Tavernnél, az dugig van kiéhezett művészekkel, ott eped a lelkűk minden este nyolctól tízig, s virsli híján kénytelenek leinni magukat a sárga földig. Oda kell mennie!

Nem... nem is a virslis ember a válasz; bár így karácsonytájt nyilván bombaüzletet csinált a Fitzroy előtt. Hugh hirtelen fölült, s szétszórta maga körül a szivarhamut. -- Hát igazán nincs semmi, amivel jóvátehetném a múltamat, jóvátehetném, hogy olyan üres, önző, képtelen és tisztességtelen ? Az semmi, hogy kész vagyok fölkapaszkodni egy hajórakomány dinamit tetejébe, amely a szorongatott köztársaságiaknak megy? Semmi, hogy végül is hajlandó vagyok az emberiségnek föláldozni az életemet, ha nem is apródonként? Kik általmentek az úton... tekintsétek meg és lássátok... Bár nem egészen világos, hogy a fenébe tekintenék, ha egyetlen barátja sem tud róla, hogy mire készül. Ami a Konzult illeti, ő valószínűleg még ennél is nagyobb könnyelműséget sejdít róla. És be kell vallania, ez nem is lenne ellenére, csak ne járna olyan kényelmetlenül közel az igazsághoz, és ne célozgatna rá, hogy egy efféle elhatározás ostoba szépsége, bárki is az, aki ilyenkor szánja rá magát, épp abban rejlik, hogy haszontalan, hogy elkésett, hogy a Köztársaság már elveszett, s ha a szóban forgó személy történetesen ép bőrrel ússza meg, az égvilágon senki sem mondhatja, hogy őt csak a spanyol ügy iránt érzett általános lelkesedés hulláma ragadta magával, ha egyszer az oroszok is föladták már és a Nemzetközi Brigád is visszavonult. De a „halál" és a „rátalál" végül is összerímel! És ott az a régi ellenérv, akárki a szemébe vághatja, aki lerázta a sarujáról a Rombadőlt Város porát, hogy ő csak önmaga és a kötelezettségei elől menekül. De eszébe vil-

183

lant egy hasznos gondolat: nincs semmiféle kötelezettségem! És hogyan menekülhetnék önmagam elől, ha az égvilágon sehol sem vagyok otthon? Nincs otthonom. Sodródó uszadékfa vagyok az Indiai-óceánon. India az otthonom? Álcázzam magam érinthetetlennek, ez nem is lenne olyan nehéz, és vonuljak hetvenhét évre börtönbe az Andaman-szigetekre, míg Anglia meg nem adja Indiának a szabadságot? Márpedig én azt mondom: ha megtennéd, ezzel csak Mahatma Gandhinak okoznál bosszúságot, a világon az egyetlen közéleti embernek, akit -- titokban -- becsülsz. Nem; becsülöm Sztálint is, Cárdenast és Dzsavarharlal Nehrut -- s valószínűleg mindhármukat csak bosszantaná a becsülésem. Hugh megint megpróbálkozott San Antonióval.

A rádió bosszúból életre kelt: a texasi állomás valami árvízről számolt be, de olyan lélekszakadva, hogy az embernek az volt a benyomása, maga a bemondó is mindjárt belefullad. Egy másik, magasabb hangú narrátor csődről, katasztrófáról hurukkolt, a harmadik egy fenyegetett főváros nyomorúságáról, a romokkal borított vaksötét utcákon botorkáló emberekről, a bombák szaggatta sötétben menedéket kereső emberekről beszélt. Hogy mennyire ismerte ő ezt a tolvajnyelvet! Sötétség, katasztrófa ! Hogy mit tud rajta zabálni az emberiség! A soron következő világháborúban a haditudósítók hallatlanul fontosak lesznek, tűzbe mennek, hogy a közönséget ellássák a háború szárított ganajgalacsinjaival. Rikácsoló üvöltözéssel figyelmeztették, hogy némelyik részvény árfolyama csökken, másoké módfelett emelkedik, hogy a gabona, gyapot, fém, lőszer ára miként alakul. Közben szakadatlanul recsegett a rádió -- a zörejek az éter poltergeistjei, a hülyeség bértapsoncai. Hugh ráhajtotta a fülét a rádió rácsos torkára, a világ verőerére; a hang most úgy tett, mintha megborzasztaná, hogy összecsap a víz fölötte, pedig kezdettől fogva azt kívánta, csapjon csak össze, már amennyiben meggyőződött róla, hogy eltart egy darabig, amíg összecsap. Hugh türelmetlenül csavart

184

egyet a gombon. Úgy vélte, hirtelen Joe Venuti hegedűjét hallja, ezt a játékosan csevegő kis dallampacsirtát, amint fölröppen a saját távoli nyarában, föl mindeme mélytengeri düh fölé, s közben őt magát is a düh repíti, az a vad, fegyelmezett önfeledtség, mely annyira jellemzi ezt a muzsikát, aminél derűsebbet ő egész Amerikában nem ismert. Valószínűleg valami ősrégi fölvételt ismételnek meg, azoknak a romantikus című daraboknak egyikét, amilyen a Boglárka vagy az Almafavirág volt, s különös, hogy mennyire fájdította a szívét, hogy ez a soha ki nem nőtt muzsika, mintha visszavonhatatlanul ahhoz a valamihez tartozott volna, amit ma vesztett el végérvényesen. Hugh kikapcsolta a rádiót, hanyatt feküdt, a szivar a kezében, s bámulta a tornác mennyezetét.

Mióta Ed Láng meghalt, úgy hallotta, Joe Venuti sem a régi már. Ed Lángról a gitár jutott eszébe, s ha Hugh megírta volna az önéletrajzát, mint ahogy ez a veszély már többször fenyegette, bár tulajdonképpen minek, hisz az élete szinte kínálkozott rá, hogy röviden így summázzák valami képeslapban: -- X. Y., huszonkilenc éves, volt szegecselő, dalszerző, aknaőr, fűtő, matróz, lovászmester, artista, zenész, disznópörzsölő, szent, bohóc, katona (öt percig), teremszolga egy spiritualista templomban, de abból, hogy ennyi élettapasztalat révén sem sikerült szélesebb látókörre szert tennie, még korántsem szabad arra következtetni, hogy életszemlélete szűkebb lenne, mint bárki banktisztviselőé, aki a lábát se tette ki soha Newcastle-under-Lyme-ből... -- de ha valaha mégis megírja, töprengett Hugh, kénytelen lesz bevallani, hogy a gitár ugyancsak fontos jelkép volt az életében.

Nem gitározott már vagy négy-öt éve, pedig játszott mindenféle gitáron, s számos zeneszerszáma, a könyveivel együtt, London vagy Párizs pincéiben, padlásain penészedett, Wardour Street-i éjjeli mulatókban, a Marquis of Granby bárja mögött a régi Astoriában a Greek Streeten, mely azóta már régen zárda lett, de a számlája azóta is fizetetlen, a Tithebarn Street vagy a Tottenham Court

185

Road zálogházaiban; úgy képzelte, hogy egy darabig minden hangjukkal és visszhangjukkal az ő nehéz lépteire vártak, majd lassan-lassan belepte őket a por, sorra elpattantak húrjaik, föladták a reményt, hisz minden hír egy-egy horgonykötél volt, mely barátjuk halványuló emlékéhez kötötte őket, elpattantak, elsőként mindig a légfeszesebb, elpattantak, kurtán, mint a puskalövés, furcsa, elkínzott jajdulással, éjszaka, izgató miákolással, mint a lidércnyomásos álom George Frederic Watts lelkében, míg már nem voltak más, csak hangját vesztett lant üres, indulattalan arca, pókok és muslicák néma barlangjai, finom, szeplős nyak, mint ahogy Hugh-t is minden megpattant húrral kevesebb és kevesebb szál fűzte az ifjúságához, de a múltja, alaktalan-torzul, sötéten és tapinthatóan, vádlón megmaradt. A gitárokat azóta persze százszor is ellophatták, újra eladhatták, újra elzálogosíthatták -- megörökölhette valami más mester, mintha mind egy-egy nagy eszme vagy elgondolás lenne. Ezek az érzések -- Hught szinte elszórakoztatta a gondolat jobban illettek volna a száműzött, haldokló Segoviához, mint egy közönséges volt jazzgitároshoz. De Hugh, ha nem is játszott úgy, mint Dzsingo Reinhardt vagy Eddie Lang, vagy -- Isten bocsássa meg! -- úgy sem, mint Frank Crumit, akaratlanul is visszaemlékezett rá, hogy valamikor félelmes tehetség jóleső hírében állt. Bizonyos szempontból ez is gyanús hír volt, mint körülötte annyi más, hisz a legnagyobb sikereit egy ukeleleként hangolt tenorgitárral érte el, amelyen tulajdonképpen úgy játszott, mintha ütőhangszer lenne. És mégis, hogy e bizarr előadásmóddal olyan mágikus forgatagot tudott támasztani, amit a Skót Expressztől a holdfényben táncoló elefántokig bárminek hihetett a hallgatóság, azt mind a mai napig tanúsítja egy klasszikussá lett Parlophone jazzfelvétel -- a címe, velősen, „Életszedő". Akárhogy is, gondolta, valószínűleg a gitár volt a legkevésbé hamis az életében. És, hamis vagy sem, kétségkívül egy-egy gitár állt élete nagy elhatározásainak hátterében. Mert egy gitár-

186

nak köszönhette, hogy újságíró lett, egy gitárnak, hogy dalszerző, sőt, azt is nagyrészt gitárnak -- és Hugh úgy érezte, megfojtja az egész valóját lassan elöntő izzó szégyen --, hogy tengerésznek ment.

Hugh az iskolában kezdett dalokat írni, s tizenhét volt -- körülbelül akkor vesztette el az ártatlanságát is, szintén többszöri próbálkozás árán --, hogy két számát elfogadta egy zsidó cég, a Lazarus Bolowski és fia, a londoni New Compton Streeten. Az volt a módszere, hogy a vakáció idején a zeneműkiadókat járta a gitárjával -- fiatalkora ebből a szempontból némileg egy másik sikertelen művész, Adolf Hitler életére emlékeztetett --, gitárdarabjainak zongoraátiratai egy gitártokban, vagy Geoff egy öreg útitáskájában. A siker, amit Anglia slágervilágában aratott, egykettőre elsodorta; nagynénje úgyszólván még nem is tudta, mi készül, mikor az engedélyével, ezen az alapon, máris otthagyta az iskolát. Az iskolában, ahol az iskolai lap segédszerkesztője volt, elég vegyes eredménnyel boldogult; meggyőzte magát, hogy utálja az ott uralkodó sznob nézetek miatt. Az iskola légköre egy kissé antiszemita volt, és ő, mert rögtön szívére vette a dolgot, bár a gitárja népszerűvé tette, zsidókat választott a legjobb barátaiul, és támogatta őket a lapban. Úgy volt, hogy egy-két év múlva Cambridge-be megy, már föl is vették. De ezt se teste, se lelke nem kívánta. E kilátástól, ki tudja, miért, alig rettegett valamivel kevésbé, minthogy addig is kitartóan kell dolgoznia egy házitanító keze alatt. S hogy ezt megelőzze, gyorsan kellett cselekednie. Gyermekdeden úgy látta, hogy a dalai nagyszerű lehetőséget nyújtanak teljes függetlenségének kivívására, s ez annyit jelent, hogy függetleníteni tudja magát a járadéktól, amit négy év múlva kezd folyósítani a Gyámhatóság, függetleníteni mindenkitől, függetleníteni a diploma kétes értékű előnyeitől. De sikerei máris kezdtek elenyészni, így például óvadékot kívántak tőle. Az óvadékot kifizette a nagynénje, de a dalokat így is csak hónapok múltán készültek kiadni. És több mint prófétai erővel hatott

187

rá, hogy a két dal egymagában, bár mindkettőben megvolt a szükséges harminckét taktus, mindkettő egyaránt már-már a hülyeségig banális volt -- Hugh utóbb annyira szégyellte a címüket, hogy egész a mai napig agya egy titkos rekeszében őrizte zár alatt --, talán nem lesz elég, hogy mindezt egy csapásra megvalósítsa. Nos, volt neki több más dala is, a címük -- „A Néger Anyóka", „Szunnyadó Wabash", „Mississippi Naplemente", „A Zord Mocsár" stb. -- talán sok mindent elárul, s közülük az egyik -- „Honvágyam van a Honvágy után" című foxtrott vokál (merthogy otthonra vágyott) -- legalább őszinte, ha nem is kifejezetten wordsworthi alkotás...

De úgy látszott, mindez a jövő zenéje. Bolowski célzott rá, hogy esetleg megveszi őket, ha... És Hugh nem akarta megsérteni vele, hogy másnak próbálja eladni. Nem mintha olyan nagyon sok zeneműkiadóval próbálkozhatott volna! De talán-talán, ha ez a két dal már nagy sikert aratott, veszik, mint a cukrot, és megalapozta Bolowski szerencséjét, talán ha közfeltűnést...

Közfeltűnést! Ez az, mindig ez az, valami szenzáció kell, ez a kor jelszava, és mikor aznap beállított a Tengerészeti Főfelügyelő garstoni hivatalába -- Garstonba, mert Hugh nagynénje tavasszal fölköltözött Londonból északra, Oswaldtwistle-be -- és elszegődött a Philoctetes gőzhajóra, legalább biztos volt benne, hogy most megtalálta a szenzációt. Ó, Hugh most már látta, milyen groteszk és szánalmas kép volt, amint a legényke, aki önmagát az ifjú Mozart, a gyermek Raleigh és Bix Beiderbecke keresztezésének tartja (ez utóbbi lemezei nemrégiben jelentek meg Angliában), a hivatalban a pontozott vonal fölébe írja a nevét; igaz, már ekkortájt is talán túl sok Jack Londont olvasott (előbb a Tengeri farkas-i, majd 1938-ban továbblépett a férfiasabb Hold völgyé-ig, de a kedvence azóta is a Zubbony), az sem lehetetlen, hogy ösztönös vonzalmat érzett a tenger iránt, és ez az émelyítő, túlértékelt tágasság volt az egyetlen szívszerelme, az egyetlen nő, akire jövendőbeli feleségének érdemes

188

lesz féltékenykednie, meglehet, mindez állt a legénykére, aki azon a kikötésen túl, hogy a „tengerészek és kazánfűtők kölcsönösen kötelesek egymást kisegíteni", így, távolból, a keleti nyilvánosházak mérhetetlen gyönyörűségeit is figyelembe vette -- e káprázatot, hogy mást ne mondjunk; de szerencsétlen módon ezt az egészet még a hősiesség maradékától is megfosztotta azzal, hogy -- célját, szinte azt mondhatnánk, „lelkiismeretes és alapos megfontolás" nélkül megvalósítandó -- előzőleg harminc mérföldes körzetben végiglátogatott minden szerkesztőséget (nemigen volt nagy londoni napilap, amelynek itt, északon, ne lett volna fiók-szerkesztősége), és pontosan tájékoztatta őket szándékáról, hogy elszegődik a Philoctetesre, elősorolta családjának kiválóságait is (ennek, figyelembe véve apja titokzatos eltűnését, s a dalai fogadtatásáról szóló meséjét -- volt mersze kijelenteni, hogy Bolowski mindet kiadja --, még Angliában is lehetett némi hír-értéke), hogy sztorit kerekítsenek belőle, s így megteremtsék az annyira áhított közfeltűnést, mert erre épített Hugh, e közfeltűnésből s a várható még nagyobb közfeltűnésből eredő félelemre, hogy a család elkerülhetetlenül nevetségessé váljék, ha esetleg megpróbálja megakadályozni hajóraszállását, mely immár közüggyé lett, s ő ily módon kényszerítse rájuk akaratát. De volt több más tényező is: ezekről azonban Hugh megfeledkezett. Például, hogy az újságok a históriát aligha tartották volna érdekesnek, ha azt az átkozott kis gitárját hűségesen magával nem hurcolja valamennyi szerkesztőségbe. Hughnak a gondolattól is végigfutott a hátán a hideg. A gitár láttán a riporterek, jóllehet javarészt apai hajlandóságú és derék emberek voltak, s talán észrevették, hogy itt egy titkos álom valóraváltásáról van szó, óhatatlanul megmosolyogták a gyereket, aki mindenáron bolondot akart csinálni magából. Nem mintha neki ez akkor eszébe jutott volna. Sőt. Szentül meg volt győződve, hogy bámulatosán okos, s azok a nem mindennapos „gratuláló levelek", amelyeket innen is, onnan is, partravetett kaló-

189

zoktól kapott, csupa olyan embertől, aki életét hiábavalónak érezte, mert az elmúlt háborúban nem járta a tengereket a bátyja oldalán, s most vidáman csámcsogott az elkövetkező háború gondolatán, s talán Hughban ismert rá vágyai megtestesítőjére, csak megerősítették a véleményét. Megint végigfutott a hátán a hideg, hisz így is megeshetett volna, hogy végül mégsem megy, hogy erőszakkal visszatartja valami elfelejtett termetes rokon, akire előzőleg nem is gondolt, aki, mintha a földből bújt volna elő, egyszerre a nagynénje segítségére siet, ha váratlanul közbe nem lép Geoff -- épp ő! --, aki Rabatból fölényesen azt táviratozta édesapjuk húgának: -- Szamárság. Szerintem Hugh tervezett utazása legjobb, amit tehet. Kérem megadni neki minden szabadságot. Nagy szó, ha az ember meggondolja; hisz így az utazása nemcsak minden hősies vonását, de esetleges lázadás-zamatát is szépen elvesztette. Mert bár épp azoktól kapott meg minden segítséget, akiktől, valami titokzatos oknál fogva szökni akart, még azután is, hogy terveit kikiabálta a világba, egy pillanatig sem volt képes elviselni a gondolatot, hogy ő nem „szökik" a tengerre. És ezt a Konzulnak sose tudta teljesen megbocsátani.

Ha így volt is, május tizenharmadikán, pénteken, aznap, hogy háromezer mérföldnyire tőle Frankié Trumbauer lemezre játszotta híres számát, a Semmi okom rá-i, -- Hugh ezt most különös történelmi egybeesésnek érezte --, az angol sajtó amerikamajmoló fecsegésétől kísérve (kezdve az olyan címeken, hogy „Diák-zeneszerzőből tengerész", „Egy nevezetes ember öccse engedett a tenger hívásának", „Oswaldtwistle lesz mindig az otthonom, mondta búcsúzóul a csodagyerek", „A diák-jazzénekes sagája fölidézi a régi kásmíri rejtélyt", folytatva az olyan homályos célzásokkal, hogy „Ó, Conradnak lenni!", vagy pontatlan közlésekkel, mint például: „A teherhajóra elszegődött egyetemista jazzénekes magával viszi hawaii gitárját" -- hisz nem volt egyetemista, és ezt egy öreg matróz hamarosan az orra alá is dörgölte --, s végre

190

a legutolsó, legrémítőbb címmel, amely az adott körülmények közt merész ihletre vallott: -- „Hught nem várja selyempárna, mondja a nagynéni"). Hugh elindult, s maga sem Uidla, keletre-e vagy nyugatra, sőt azt sem, amiről a legműveletlenebb rakodómunkás is hallott már homályosan harangozni valamit, hogy Philoktétész görög mitológiai alak -- Poiásznak, Heraklész barátjának a fia, s a számszeríja majdnem olyan büszke és szerencsétlen holminak bizonyult, mint neki a gitárja -; elindult Kína és a palembangi nyilvánosházak felé. Hugh megvonaglott a nyugágyon, eszébe jutott mindaz a megaláztatás, amit ezzel a kis reklámhadjárattal zúdított a fejére, a megaláztatás, amely elegendő lett volna, hogy az ember a tengernél is messzebbre szökjön előle... Mert aligha túlzás azt állítani (Jézusom, Cock, láttad ezt a kurva újságot? Valami zabiherceget, vagy mi a fenét vettünk a fedélzetre), hogy mindvégig felemás viszonyban volt a hajóstársaival. Egy csöppet se viselkedtek úgy, ahogy az ember elvárta volna! Kezdetben jó néhányan barátságosan közeledtek hozzá, de hamarosan kiderült, hogy az indítékaik nem éppen önzetlenek. Gyanították, és joggal, hogy befolyása van az irodán. Némelyiküknek valami homályos oknál fogva szexuális indítékai voltak. Sokan viszont hihetetlenül gyűlölködve és rosszindulattal fogadták, olyan kicsinyesen, hogy azt tengerészekről, és kiváltképpen proletárokról, sem addig, sem azóta, el nem hitte volna senki. A háta mögött beleolvastak a naplójába. Ellopták a pénzét. Ellopták még a munkaruháját is, és visszavásároltatták vele, hitelbe, hisz máris kifosztották minden pénzéből. Ácsszekercét dugtak az ágyába és a tengerészzsákjába. Aztán, mikor mondjuk épp a fedélzetmester fürdőszobáját takarította, valamelyik nagyon fiatal tengerész egyszerre valami titokzatos okból lakájmodort öltött és kijelentette: -- Tudod-e, pajtás, hogy te most miértünk dolgozol, mikor nekünk kéne dolgoznunk teérted? -- Hugh, aki ekkor még nem látta, hogy a hajóstársait milyen felemás helyzetbe hozta, utálattal hallgatta

191

az ilyen beszédet. Bosszúságaihoz, akármilyenek, jó képet vágott. Részben, mert kárpótlást nyújtottak azért, amit ő új élete legnagyobb hiányosságának érzett.

Ez, bonyolult értelemben, életmódjának „puhasága" volt. Nem mintha nem lett volna ez az élet állandó lidércnyomás. Az volt, de egészen sajátos módon, s ő nem volt elég idős hozzá, hogy ezt értékelni tudja. Nem mintha a keze nem tört volna föl a munkától, s nem keményedéit volna meg, mint a deszka. Vagy nem mintha kis híján meg nem bolondult volna a melegtől és az unalomtól, miközben a csörlőkart hajtotta a trópusokon vagy a palánkot míniumozta. Nem mintha ez az egész nem lett volna sokkal rosszabb, mint az iskolában a nagydiákokat kiszolgálni, vagy legalábbis ő rosszabbnak nem érezte volna, ha nem küldték volna előrelátón egy modern iskolába, ahol nem kellett a nagyokat kiszolgálnia. Rosszabb volt, az biztos; nem volt ellene semmi lelki kifogása. Amit kifogásolt, az csupa megfoghatatlan apróság volt.

Például az, hogy az előfedélzetet nem matrózszállásnak hívták, hanem „személyzeti kabinoknak", és ezek sem elöl voltak, ahol lenniük kellett volna, hanem a hajó tatján, a tatfedélzet alatt. Holott mindenki tudja, hogy az előfedélzetnek elöl kell lennie, hogy annak matrózszállás a tisztességes neve. De ezt az előfedélzetet nem hívták matrózszállásnak, egyszerűen mert nem matrózszállás volt. A tatfedélzet a szó szoros értelmében „személyzeti kabinokat" fedett be, hiszen a hosszú középfolyosóra, amelyet csak a személyzeti étkező tört meg, takaros, kétágyas, különálló fülkék nyíltak, akár egy Man-szigeti kirándulóhajón. De Hugh nem volt hálás e kemény harcok árán kivívott „kedvezőbb" körülményekért. Számára a matrózszállás -- és ugyan hol éljen egy hajó legénysége? menthetetlenül egyetlen büdös helyiséget jelentett, az élőfedélzeten, függőágyakkal a középső asztal körül, amely fölött ingó petróleumlámpa világít, s ahol a matrózok verekszenek, kurváznak, isznak és gyilkolnak. A Philoc-

192

tetes fedélzetén a matrózok sem nem verekedtek, sem nem kurváztak, sem nem gyilkoltak. Ami az ivást illeti, Hugh-nak a nagynénje, romantikus jóváhagyással, azt mondta búcsúzóul: -- Tudod, Hugh, arra nem is számítok, hogy végig az egész Fekete-tengeren csak kávét igyál. -- Igaza volt. Hugh a Fekete-tengernek színét se látta. A hajón azonban, ennek ellenére, javarészt kávét ivott; néha teát; nagy néha vizet; a trópusokon citromlét. A többiek ugyanígy. A tea a másik; az is bosszantotta. Délutánonként, mikor a hajóharang hatot, illetőleg nyolcat kondult, Hughnak kellett, minthogy társa beteg volt, a hajókonyháról elhoznia először a fedélzetmester, majd a legénység uzsonnáját, amit a fedélzetmester kenetteljesen „délutáni teának" hívott. Aprósüteménnyel. Az aprósütemény finom volt, a másodszakács ízletes süteményeket sütött. Hugh mély megvetéssel ette. Még elképzelni is: a Tengeri Farkas délután négykor leül a teához és süteményt eszik! S még csak nem is ez a legrosszabb! A koszt maga még ennél is többet nyomott a latban. A Philoctetesen, ezen a közönséges angol teherhajón a hagyománnyal ellentétben, s ez olyan erős volt, hogy Hugh mindeddig kétségbe vonni se merte, kitűnő volt a koszt: a magániskola kosztjához viszonyítva, ahol Hugh eddig élt, s amelynek a főztjét egy kereskedelmi tengerész öt percig el nem viselte volna, ez egy ínyenc vágyálma volt. Az altiszti étkezdében, ahová kezdetben őt is beosztották, soha nem adtak öt fogásnál kevesebbet reggelire, de majdnem ugyanilyen jó volt a legénységi szálláson is. Amerikai vagdalthús-konzerv, füstölt hering, buggyantott tojás és szalonna, zabkása, pecsenye, zsömle, mindez egyetlen étkezésre, méretlenül: Hugh nem emlékezett, hogy életében valaha is így kosztolt volna. Annál meglepőbb volt számára, hogy mindennap óriási mennyiségben kell e csodakosztot a tengerbe borítania. Ami kaját a legénység nem evett meg, az ment az Indiai- vagy bármelyik más óceánba, „inkább, mint hogy ezek visszakapják", amint azt mondani szokták. Hugh egyáltalán nem volt hálás

193

ezekért a kemény harcok árán kivívott kedvezőbb körülményekért. Titokzatos módon, úgy látszik, senki sem. Hisz az volt az egyik fő téma, hogy a koszt milyen pocsék. -- Sose bánd, pajtás, hamarosan otthon leszünk, ott lesz végre valami tisztességes kaja e helyett a szemét, vagy hajófösték, vagy minek híjam, helyett. -- És Hugh, amilyen lojális volt a szíve mélyén, együtt rnorgott a többiekkel. De azért mégis a hajópincérek közt találta meg a lelki egyensúlyát...

Mégis úgy érezte, csapdába esett. Annál inkább, mert rádöbbent, hogy lényegi értelemben nem szabadult a korábbi életétől. Itt volt az mindenestől, bár megváltozott formában: ugyanazok az ellentétek, ugyanazok az arcok, emberek, akiket akár az iskolába is oda tudott volna képzelni, ugyanaz a gitárjának köszönhető kétes értékű népszerűség, s ugyanaz a népszerűtlenség is, mert barátait a hajópincérek, vagy, ami még rosszabb, a kínai kazánfűtők közül válogatta. Az egész hajó olyan volt, mint valami mesébe illő, vízen járó futballpálya. Az antiszemitizmust, az igaz, maga mögött hagyta, mert a zsidóknak általában több eszük van, mint hogy tengerésznek álljanak. De ha azt hitte, hogy a brit sznobizmustól megszabadul, ha a magániskolát otthagyja, hát nagyon tévedett. Sőt, hihetetlen, hogy a Philoctetesen micsoda sznobéria uralkodott, olyasfajta, aminek Hugh még a létezésében se hitt volna soha. A főszakács a fáradhatatlan másodszakácsot alacsonyabb rendű lénynek tekintette. A fedélzetmester lenézte a hajóácsot, s bár ugyanabban a kis helyiségben étkeztek, jó, ha háromhavonta szóba állt vele, mert ő kereskedő; az ács viszont lenézte a fedélzetmestert, mert ő, a Forgács, a rangidős tengerészaltiszt. A főpincér, aki szabad idejében csíkos ingben pompázott, láthatólag megvetette a jókedvű helyettes főpincért, az viszont nem volt hajlandó komolyan venni a hivatását, s atlétatrikóban, rongyos szvetterben járt. Mikor a legifjabbik hajósinas nyaka köré kerített törülközővel ment ki a partra úszni, az egyik kormányos, aki keménygallért

194

nem, csak nyakkendőt viselt, komoly szemrehányást tett neki, hogy szégyent hoz a hajóra. A kapitány meg majd elkékült, valahányszor Hught megpillantotta, mert Hugh egy interjúban, bár dicsérő szándékkal, tramphajónak nevezte a Philoctetest. Tramphajó vagy sem, a Philoctetes olyan burzsoá előítéletek és tabuk hullámain hánykolódott, amelyeknek Hugh addig a létezéséről sem tudott. Vagy ő legalábbis úgy érezte. Bár még azt sem állíthatja, hogy hánykolódott. Hugh, jóllehet az újság azt írta róla, nem kívánt Conrad lenni, s Conradnak mind az ideig egy sorát sem olvasta. De homályosan úgy rémlett, mintha Conrad valahol utalt volna rá, hogy a kínai partok mentén ebben az évszakban tájfunra lehet számítani. Az évszak egyezett, és végül is a kínai parton járnak. De tájfunnak láthatólag nyoma se volt. Vagy ha igen, a Philoctetes gondosan elkerülte. Attól kezdve, hogy a Földköziés a Vörös-tengert elhagyták, egészen addig, hogy horgonyt vetettek a yokohamai kikötőben, mindvégig egyhangú, halott szélcsend uralkodott. A keserves őrség idején Hugh rozsdát pucolt. Csak még ez az őrség sem volt igazán keserves: nem történt semmi. Sőt, még csak őrség se volt: Hugh a nappali műszakban dolgozott. De szegény kölyök valahogy mégis igyekezett meggyőzni magát, hogy amit csinál, abban van némi romantika. Mert hogy nem volt! Talán ha a térképet nézi, megvigasztalhatta volna magát. Sajnos, a térkép meg nagyon az iskolára emlékeztette, így hát úgy kelt át a Szuezi-csatornán, hogy nem vett tudomást a Szfinxről, Izmailában a Sínaihegyről, s végig a Vörös-tengeren Hedzsaszról, Asszíriáról, Jemenről. Perim szigetéről, mert az már Indiához tartozik, bármilyen messzire van is tőle, régóta álmodozott. De egy egész délelőtt horgonyoztak e szörnyű hely előtt, mire ráébredt, hogy hol van. Valamikor régen egy vad pásztorokat ábrázoló olasz-szomáliai bélyeg volt a legdrágább kincse. Most, hogy elhajóztak Guardafui előtt, éppúgy nem tudta, hol jár, mint hároméves korában, mikor ellenkező irányban haladt el ugyanitt. Később

195

a Comorin-fokról, majd Nicobarról nem szerzett tudomást. Pnom-Penhről sem, a Sziámi-öbölben. Lehet, maga sem tudta, mi minden jár az eszében; kongott a hajóharang, a hajógép lüktetett: Lás-sátok, lás-sá-tok, s magasan fönn talán egy másik tenger terült el, s a lélek ott húzta láthatatlan nyomdokvizét...

Szokotra kétségkívül csak jóval később vált számára jelképpé, s mikor hazafelé menet Karacsiban, szinte azt mondhatnók, egy kurjantásnyira volt születési helyétől, az eszébe sem jutott... Hongkong, Sanghaj; de partra szállni csak ritkán és nagy időközönként nyílt alkalma, pénzecskéjéhez hozzá sem nyúlhatott, s mikor később egy teljes hónapig horgonyoztak Yokohamában, s ő egyszer sem kapott partraszállási engedélyt, betelt számára a keserű pohár. Márpedig akinek megadták, ahelyett hogy kocsmákban rajcsúrozott volna, elüldögélt a fedélzeten, varrogatott, és ugyanazokat a piszkos vicceket mondogatta, amelyeket Hugh már tizenegy éves kora óta ismert. Vagy mindenféle érdektelen ostobasággal kárpótolta magát. Hugh nem menekült idősebb angol felebarátainak farizeizmusa elől sem. De a hajónak jó könyvtára volt, és a lámpatisztogató gyámsága alatt Hugh nekilátott azoknak a tanulmányoknak, amelyeket a drága magániskola nem biztosított számára. Elolvasta a Forsyte Sagá-t és a Peer Gynt-öt. Javarészt a lámpatisztogatónak, ennek a nyájas úgyahogy-kommunistának köszönhette, aki őrségét többnyire odalent, egy brosúra, a Vörös Matróz tanulmányozásával töltötte, hogy fölhagyott Cambridge-ellenes elképzeléseivel. -- Én a te helyedben elmennék arra a tetű helyre. Csak préseld ki a fejesekből, amit tudsz.

Közben a híre könyörtelenül vele tartott a kínai part mentén. Mert bár lehet, hogy a singapore-i Free Press főcíme így hangzott: „Megölte a Sógora Ágyasát", meglepő lett volna, ha az ember szeme hamarosan bele nem botlik valami ilyesféle passzusba is: -- Mikor a Philoctetes Penangban lehorgonyzott, előfedélzetén egy hullámos

196

hajú fiú pengette gitárján legújabb szerzeményét. -- S e hír bármelyik nap felbukkanhatott Japánban is. Ennek ellenére a gitár lett a megmentője. S Hugh most legalább tudta, hogy mi jár az eszében. Anglia és a hazaút! Anglia, ahonnét annyira szeretett volna szabadulni, most a vágyai netovábbja, az ígéret földje lett; a horgonyon töltött egyhangú örökkévalóság közben, a yokohamai naplementék után, amelyek mint két bluest a szünet, választották el a napokat, úgy gondolt rá, mint férfi a szeretőjére. Mert más szeretőjére nem gondolt, ha volt is neki odahaza. Azt az egy-két futó viszonyt, bár a maga idején komolyan vette, már rég elfelejtette. Mrs. Bolowskinak a sötét New Compton Streeten rávillantott gyöngéd mosolya sokkal tovább kísértette. Nem: a londoni emeletes buszokra gondolt, a zenés kabarék hirdetéseire ott északon, a Birkenhead Varietére: esténként két műsor, 6,30kor és 8,30-kor. S a zöld teniszpályákra, a teniszlabdák pattogására az üde gyepen, gyors röptükre a háló fölött, a kerti karosszékekben teát iszogató emberekre (bár most ugyancsak követhette a példájukat a Philoctetesen), a jó angol gyömbérsör és az érett sajt újonnan fölfedezett zamatára ...

De mindenekelőtt ott voltak a dalai, mostanára már biztos kiadták őket. Mit számít akármi, ha hazamegy, és talán épp azokat éneklik, játsszák a Birkenhead Varietében esténként kétszer, telt ház előtt. S vajon mit dúdolnak a teniszpályák mentén, ha nem az ő dallamait? Vagy ha nem dúdolják, hát emlegetik. Mert Angliában hírnév várja, nem afféle hamis hírnév, amit máris megszerzett magának, nem hitvány hírhedtség, hanem igazi hírnév, ami most, a poklon átkelve, annyi „viszontagság" után már úgy érezte -- és erről sikerült is meggyőznie magát --, jogos ellenszolgáltatásként illeti meg.

De az igazán viszontagságos idők még előtte álltak. Egy szép napon horgonyt vetett Yokohamában a Philoctetes egy múlt századbeli, ócska testvérhajója, az Oedipus Tyrannus, amelynek névadója -- a Philoctetes lámpatisz-

197

togatója talán tájékoztathatta volna róla -- egy másik bajba keveredett görög volt; tőlük távol horgonyzott le, de mégis túl közel, mert aznap éjszaka a két nagy hajó szakadatlanul változtatgatta a helyét a dagállyal, s lassanlassan olyan közel került egymáshoz, hogy szinte összeütközött, egy percig már úgy látszott, ez elkerülhetetlen, a Philoctetes tatfedélzetén nagy volt az izgalom, majd mikor a két hajó éppen csak hogy elsiklott egymás mellett, az első matróz átkiáltott megafonon:

-- Sanderson kapitány üdvözletét küldi Telson kapitánynak, és azt üzeni, hogy rossz hajóállást kapott!

Az Oedipus Tyrannus, amely a Philoctetestől eltérően fehér fűtőket alkalmazott, már hihetetlen régen, tizennégy hónapja volt távol hazulról. Kapitánya tehát, akivel ilyen rútul kibántak, korántsem tagadta olyan hevesen, mint Hugh kapitánya, hogy a hajója tramp-hajó. Gibraltár szirtje már kétszer magaslott fel a hajó orrának jobb felén, de egyszer sem a Temzét, a Merseyt ígérte, hanem a Nyugati-óceánt, a hosszú utat New York felé. Aztán Veracruzt és Colont, Vancouvert és a végtelen csendes-óceáni utat vissza Távol-Keletre. És most, mikor már mindenki biztosra vette, hogy végre hazamennek, a hajót megint New Yorkba rendelték. Legénysége, különösen a fűtők, halálosan unták a dolgok ilyetén állását. Másnap reggel, mikor a két hajó már újra tisztes távolban horgonyzott, fölhívás jelent meg a Philoctetes hátsó étkezdéjében, önkéntes jelentkezőket kerestek az Oedipus Tyrannus három tengerészének és négy fűtőjének leváltására, így azok a Philoctetesen, amely még csak három hónapja volt úton, s egy héten belül Yokohamából hazafelé készült, hazatérhettek volna Angliába.

Nos, több tengeren töltött nap több dollár, ha sok nem is. Igaz, a tengeren három hónap is szörnyű hosszú idő. De tizennégy hónap (Hugh Melville-t sem olvasott még) maga az örökkévalóság. Nem valószínű, hogy az Oedipus Tyrannus még több mint fél évet bolyongana, de az ember sose tudhatja; lehet, hogy az volt az elképze-

198

lés, hogy ha hazafelé tartó hajóval találkozik, áttelepítik rá a legénység régebben sínylődő tagjait, és a hajó újabb két esztendeig csavarog. De másnap estére is csak két önkéntes akadt; egy rádiós és egy matróz.

Hugh szeme megakadt az új helyén horgonyzó Oedipus Tyrannuson; a vén hajó, szinte az ő lelkének pórázán, makrancosán táncolt a közelükben, hol ezt az oldalát mutatta, hol azt, hol a móló szomszédságába sodródott, hol a tengerre fordult ki. Megvolt rajta minden, ami Hugh szemében egy hajót hajóvá tett, nem úgy, mint a Philoctetesen. Először is nem fölárbocozott futballpálya volt, alacsony kapufák és más mütyürök tömege. Amolyan magas, kávéskanna-forma árbocai, darui voltak. Az előbbiek fekete vasból. A kéménye is magas volt, s jócskán festésre szorult. Az egész hajó csúf és rozsdás, az oldalán végig kilátszott a minium. Kifejezett balra dőlhetnékje volt, s ki tudja, talán jobbra is. Hajóhídjának állapota arra vallott, hogy nemrégiben -- hát lehet ez? -- tájfunba keveredett. Vagy ha eddig nem, hát látszott rajta, hogy fog nemsokára. Viharvert volt, vén, s talán-talán -- vidám gondolat -- még el is süllyed. S valahogy mégis fiatalos volt és szép, mint egy ábrándkép, mely sose hal meg, örökké ott rejtőzik a láthatáron. Azt mondták, hét csomóval fut. És New Yorkba tart! Másrészt viszont, ha elszegődik rá, mi lesz Angliával ? Annyira azért nem volt nagyra a dalaival, hogy azt higgye, a hírneve még két év múlva is ugyanúgy ragyog... Meg aztán szörnyű nehéz újra alkalmazkodni, mindent újra kezdeni. Másrészt viszont az Oedipus Tyrannuson nem kellene szégyenbélyeget viselnie, mint itt. A neve aligha jutott el Colonig. Vajon Geoff, a bátyja, aki jól ismeri a tengereket, az élettapasztalat e legelőit, vajon ő mit tenne a helyében?

De nem tudta rászánni magát. Ez még így is sok volt, egy hónapja horgonyoztak már Yokohamában, nem járt kinn a parton és pattanásig feszültek az idegei. Mintha az iskolában, a fél év vége felé, mikor már ott a láthatáron a gyönyörű vakáció, azt mondanák, nincs nyári szün-

199

idő, augusztusban, szeptemberben ugyanúgy kell dolgoznia, mint rendesen. Csakhogy itt senki nem mondott semmit. Csak a titkos énje noszogatta, hogy jelentkezzék önként, hogy így egy másik, tengerre ráunt, s a honvágyat nála régebben sínylő ember léphessen a helyébe. Hugh tehát mégis elszegődött az Oedipus Tyrannusra. Mikor Singapore-ban egy hónapra rá visszatért a Philoctetesre, más ember volt. Vérhast kapott. Az Oedipus Tyrannusban nem kellett csalódnia. A koszt pocsék volt. Frizsider semmi, csak egy jégszekrény. És a főpincér (a rohadt csibész) egész nap a kabinjában bagózott. A matrózszállás is elöl volt. Akarata ellenére hagyta ott a hajót, hála egy szállításirányítási zűrzavarnak, bizonyos, Mekkába készülő zarándokok fölvétele körül, eszébe se jutott Lord Jim. New Yorkot ejtették, s ha a zarándokok nem is mind, hajóstársai végül valószínűleg mégiscsak hazajutnak. Fájdalmával magára maradva, szolgálaton kívül, Hugh szerencsétlen flótásnak érezte magát. De olykor-olykor fölkönyökölt: -- Uramisten, micsoda élet! Nincs az a jó, amit meg ne érdemelne, aki elég szívós, s ezt kibírja. Még a régi egyiptomiak se tudták, mi a rabszolgaság. Ámbár ő mit tud róla? Nem sokat. A széntartályok Nikiben, ebben a fekete szenelő-kikötőben -- a várost arra szánták, hogy minden tengerészálmot, már ahogy azt a szárazföldiek elképzelik, kielégítsen, minden ház kupleráj, minden nő kurva volt, beleszámítva azt az öreg satrafát is, aki tetovált -- hamarosan megteltek: a szén majdnem a kazánház padlójáig ért. Ő eddig a szénegyengető munkájának csak a derűs oldalát látta, ha ugyan ilyen egyáltalán van. S odafönn, a fedélzeten, vajon jobb? Tulajdonképpen nem. Ott sincs könyörület. A tengerész élet a tengeren nem értelmetlen újságszenzáció. Halálosan komoly. Hugh iszonyúan szégyellte, hogy valaha úgy kihasználta. Hosszú évek gyilkos egyhangúsága, mindenféle ismeretlen veszély és betegség, az ember sorsa kiszolgáltatva a hajóstársaság kénye-kedvére, az egészsége a társaságot csak annyiban érdekli, hogy fizetni

200

kell érte a biztosítást, otthoni élete annyi, hogy minden másfél évben ülőfürdőt vehet a feleségével a konyhagyékényen. Ez a tenger. Ez, és a titkolt sóvárgás, hogy ott temessék el. És a roppant, csillapíthatatlan büszkeség. Hugh azt hitte, lassan kezdi már érteni, amit a lámpatisztogató magyaráz, hogy miért sértegették és miért hízelegtek neki felváltva a Philoctetesen. Javarészt mert ostoba módon egy lelketlen rendszer képviselőjeként reklámozta magát, amelyben nem bíztak, de amelytől féltek is. Mégis, e rendszer a tengerészek szemében sokkal kecsegtetőbb volt, mint a fűtőkében, azok ritkán bukkantak ki a horgonylánc-nyíláson a burzsoá-szabadlevegőre. De az ő szemükben is gyanús. Útjai görbék. Kémei ott vannak mindenütt. Ki tudná megmondani, nem épp egy gitárral próbálja-e őket bolonddá tenni. Ezért kell Hugh naplójába beleolvasni. Az embernek vigyáznia kell, nehogy bedőljön a rendszer ördögi praktikáinak. Ha muszáj, ha hasznos, hízelegni kell neki, majmolni kell, úgy kell tenni, mintha az ember hajlandó lenne együttműködni vele. Akkor az is hízeleg neked, itt-ott enged olyan kérdésekben, mint az élelem, a jobb életkörülmények, sőt, a hajókönyvtár, bár az először csak földúlja az ember lelkinyugalmát, úgy pedig semmi haszna. Mert ily módon hatalmába kerítheti az ember lelkét. És így esik meg néha, hogy az ember alázatos és rajtakapja magát, hogy azt mondja: -- Pajtás, tudod-e, hogy te most miértünk dolgozol, mikor nekünk kéne dolgoznunk teérted ? -- Ez is igaz. A rendszer érted dolgozik, ezt hamarosan megtudod, ha kitör az újabb háború, és mindenki munkához jut. -- De ne hidd, hogy ezt a trükköt mindig megúszod szárazon -- mondogatod a lelked mélyén. -- Tulajdonképpen a kezükben vagy. Nélkülünk a keresztény világ, békében vagy háborúban, de hamuvá omlana! Hugh észrevette a hézagokat e gondolatmenetben. De ennek ellenére az Oedipus Tyrannus fedélzetén, ahol szinte terjesen hiányzott róla e bélyeg szennye, Hught se nem szidták, sem nem hízelegtek neki. Bajtársként bántak ve-

201

le. És szívből segítették, ha nem tudott a munkájával megbirkózni. Mindössze négy hétig. De e négy hét az Oedipus Tyrannuson megbékítette a Philoctetesszel. Szörnyen bántotta hát, hogy amíg beteg, másnak kell ellátnia az ő munkáját. Mikor még azelőtt, hogy teljesen meggyógyult volna, munkába állt, még mindig Angliáról és a hírnévről álmodott. De főleg azzal volt elfoglalva, hogy tisztességgel végezze ármunkáját. Az utolsó, nehéz hetekben ritkán gitározott. Úgy rémlett, minden a legnagyobb rendben van. Annyira rendben, hogy mielőtt partra szállt volna, hajóstársai ragaszkodtak hozzá, hogy ők csomagoljanak be a tengerészzsákjába. Mint kiderült, száraz kenyeret.

Gravesendben horgonyoztak, várták a dagályt. Köröskörül a hajnali ködben juhok bégettek halkan. A Temze, e félhomályban, a Jangcekiangra hasonlított. Majd valaki váratlanul kiverte a pipáját a kertfalon...

Hugh nem várta meg, hogy megtudja, vajon az újságíró, aki Silvertownban fölszállt a hajóra, szívesen játssza-e szabad idejében a dalait. A szó szoros értelmében kidobta.

De akármi váltotta is ki e hálátlan tettet, nem gátolta, hogy még aznap este megtalálja az utat a New Compton Streetre és Bolowski ócska kis boltjába. Be volt csukva és sötét volt; de Hugh szinte biztosra vette, hogy a kották a kirakatban az ő dalai. Mily különös ez az egész! Szinte hallotta odafentről a dallamokat. -- Mrs. Bolowski gyakorolt a felső szobában. És később, miközben szállodát keresett, körülötte mindenki ezeket dúdolta. Ezt hallotta éjjel is, az Astoriában, álmában; hajnalban fölkelt, hogy mielőbb megnézze a csodálatos kirakatot. De nem volt kinn egyik dala sem. Hugh csak egy pillanatra érzett csalódást. Valószínű, hogy a dalai népszerűek, mind elfogytak: nem maradt belőlük példány, amit ki lehetne rakni a kirakatba. Kilencre megint elment Bolowskiékhoz. A kis ember örömmel üdvözölte. Igen, persze, már régen kiadta mindkettőt. Mindjárt megy és hozza. Hugh

202

léíegzet-visszafojtva várt. Miért marad ilyen sokáig? Hisz végül is Bolowski a kiadójuk. Az nem lehet, hogy nehezen találja meg. Végül Bolowski és egy segéd két éktelen nagy csomaggal tért vissza. -- Tessék -- mondta Bolowski --, itt vannak a dalai. Most mit kezdjünk velük ? Elviszi, vagy őrizzük még egy darabig?

Hát igen, ezek voltak Hugh dalai. Riadták őket; egyetegyet ezer példányban, ahogy Bolowski mondta. De a terjesztésük érdekében semmi se történt. Senki se dúdolta őket. Senki színész nem énekelte a Birkenhead Varietében. Senki egy szót nem hallott a dalokról, „az egyetemista diákgyerek" szerzeményeiről. És ami Bolowskit illeti, ő azt se bánta volna, ha a jövőben sem hall róluk senki egy szót sem. Ő kinyomatta a két dalt, szerződéses kötelezettségének eleget tett. Ez talán az óvadék egyharmadába került. A többi tiszta haszon. Ha Bolowski évente a fizetni hajlandó, gyanútlan félnótások ezer ilyen dalát adja ki, miért verje költségbe magát a terjesztésükkel is ? Őt egyedül csak az óvadék érdekli. És végül is Hugh megkapta a dalait. Hát nem tudta, kérdezte Bolowski szelíden, hogy az angol szerzők dalainak nincsen piacuk? A kiadott dalok többsége amerikai. Hughnak akarata ellenére is hízelgett, hogy beavatják a zeneműkiadás rejtelmeibe. -- És az az egész közfeltűnés -- dadogta --, az nem volt jó reklám magának? -- És Bolowski szelíden a fejét rázta. -- A sztorit már rég elfelejtették, mire a dalok kiadásra kerültek. -- Azért talán még föl lehetne éleszteni ? -- motyogta Hugh, de lenyelte minden bonyolult jó szándékát, mert eszébe jutott a riporter, akit előző nap kirúgott a hajóról; majd elszégyellte magát, és mással próbálkozott... Lehet, hogy egy dalszerzőnek Amerikában nagyobb a sansza? S valahol távol fölrémlett benne az Oedipus Tyrannus. De Bolowski szelíden megmosolyogta az amerikai lehetőségeket; ahol minden pincér dalokat szerez...

De Hugh mind eközben félig reménykedve pilla ntgatott a dalaira. Végül is a neve rajta van a borítólapjukon.

203

És az egyiken egy tánczenekar fényképe is. Hatalmas sikerrel mutatta be Izzy Smigalkin és zenekara! Izzy Smigalkin az Elephant and Castle-ban játszott, arrafelé vette hát az útját, bár hogy miért, azt maga sem tudta, hiszen Bolowski beavatta már az igazságba: Izzy Smigalkin játszhatna akár a Kilburn Empire-ban is, akkor sem érdekli semmi olyan dal, amelynek zenekari átirata nincsen, még ha ezeket, valami homályos megállapodás alapján, nem különösebb sikerrel, bemutatta is. Hugh rádöbbent a világra.

Letette a felvételi vizsgát Cambridge-ben, de nemigen tudott elszakadni a régi tanyáitól. Másfél év telt el, amíg beiratkozott. A riporter, akit a Philoctetesről kihajított, bármi volt is a célja, azt mondta neki: -- Hogy maga milyen szamár. Elérhette volna, hogy a város minden kiadója fusson maga után. -- A kiábrándult Hugh az ő révén kapott munkát az egyik lapnál; újságkivágásokat ragasztott egy erre a célra szolgáló albumba. Szóval ez lett belőle! De hamarosan rájött a függetlenség ízére bár szállását a nagynénje fizette. És gyorsan fölvitte isten a dolgát. A híre is segítségére volt, jóllehet mind ez ideig semmit sem írt a tengerről. A szíve mélyén becsületességre, művészetre vágyott, s mint mondták, a leégett Wapping Old Stairs-i nyilvánosházról írott novellája becsületes is volt meg művészi is. De a lelke mélyén más tüzek izzottak. Nem járta már a gyanús kiadókat gitárral, s Geoff kézitáskájában a kézirataival. De az élete mégis megint Adolf Hitlerére kezdett hasonlítani. Bolowskival nem ejtette el a kapcsolatot, de a szíve mélyén, a képzeletében bosszút forralt. A titkolt antiszemitizmus életelemévé vált. Éjszaka fajgyűlöletet verejtékezett. Ha néha-néha még belényilallt, hogy lenn, a kazántérben, a kapitalizmus csatornájába zuhant, ez az érzés most elválaszthatatlanul a zsidógyűlöletéhez kapcsolódott. Valahogy most a nyomorult, régi zsidók hibája lett, nemcsak Bolowskié, hanem minden zsidóé, hogy miközben az ábrándjait kergette, mindjárt kezdetben egy kazántérben

204

találta magát. Az is a zsidók műve, hogy ilyen kóros gazdasági kinövés, mint a Brit Kereskedelmi Tengerészet, egyáltalán létezik. Arról álmodozott, hogy roppant pogromokat robbant ki -- senkit ki nem hagy, következésképpen verteiének lesznek. És napról napra alaposabban kidolgozta tervét. Igaz, közte meg a terv között időnként fölbukkant a Philoctetes lámpatisztogatójának árnya. Vagy föl-fölvillant az Oedipus Tyrannus szénegyengetőinek árnyéka. Vajon nem Bolowski és a vele hasonszőrűek-e a maguk fajtájának ellenségei, vajon a zsidók maguk is nem kitagadottak, kizsákmányoltak-e, földönfutók, mint amazok, s mint volt valaha ő is? De hát mi az embertestvériség, ha épp a testvéreid rakják meg a tengerészzsákodat száraz kenyérrel ? Mégis, hol keressen az ember valamire való és egyértelmű értékeket? Még ha az édesapja, édesanyja nem halt volna meg? A nagynénjénél? Geoffnél? De Geoff, a második szellem-énje, mindig Kabátban vagy Timbuktuban tartózkodik. És különben is, egyszer már megfosztotta őt a zendülő méltóságától. Hugh elmosolyodott, ott a nyugágyon... Mert most már látta, mégiscsak volt valaki, akinek legalább az emlékéhez joggal fordulhatott. És az is eszébe jutott, hogy tizenhárom éves korában egy darabig lángoló forradalmár volt. És még elgondolni is fura, vajon nem épp korábbi elemi iskolájának igazgatója, a cserkészparancsnok dr. Gotelby, a Társadalmi Előjogok, az Egyház, az Angol Úriember -- Isten óvd a királyt! -- mesés hírű totemoszlopa, a Szülők Utolsó Szalmaszála volt-e eretnekségéért felelős ? Az öreg Kecske ? A lelkes vénember, aki vasárnaponként a templomban az Erényről prédikált, a történelemórán viszont csodálatra méltó függetlenséggel tájékoztatta ámuló osztályát, hogy a bolsevikok korántsem a Daily Mail-ben leírt gyermekgyilkosok, s életük majd olyan nagyszerű, mint amilyet az ő gyülekezete él Pangbourne Garden Cityben. De Hugh már elfelejtette agg mentorát. Mint ahogy már réges-régen megfeledkezett a napi jócselekedetről is. Hogy egy keresztény ember

205

minden nehézség közepette mosolyog és fütyürészik, s hogy ő az egykori cserkész, mindig is kommunista volt. Hugh csak a „légy résen" jelszavára emlékezett. Elcsábította hát Bolowski feleségét.

Erről persze lehet vitatkozni... De ez sajnos mit sem változtatott Bolowski elhatározásán, hogy benyújtsa a válókeresetet, s Hught nevezze meg vétkesként. S ami ezután következett, az szinte még ennél is rosszabb. Bolowski váratlanul azzal vádolta meg Hught, hogy más szempontból is megkísérelte megtéveszteni, s hogy az általa kiadott két dalt Hugh két obskúrus amerikai számról plagizálta. Hugh megrendült. Hát lehet ez? Hát ennyire az illúziók világában élt, hát a más dalainak a kiadását várta olyan szenvedélyesen, hogy még maga -- azazhogy a nagynénje -- volt hajlandó fizetni érte, hogy ily módon még a csalódása is hamis? De bebizonyosodott, hogy ennyire azért nem súlyos a dolog. Az egyik dal esetében azonban volt mire alapozni a vádat...

Hugh a szivarjával küszködött a nyugágyon. A szentséges úristenit. Hogy azt a keserves úristenit. Mindvégig tudnia kellett volna. Mint ahogy tudta is. De mert más nem érdekelte, csak a gitárátirat, úgy látszik, a gitárja képes volt meggyőzni, hogy majdnem minden dal az ő szerzeménye. Az, hogy az amerikai szám maga is vitathatatlanul koppintás volt, az égvilágon semmit sem segített. Hugh kínban volt. Ekkoriban épp Blackheathben lakott, s egy napon, sarkában a lelepleztetés veszélyével, tizenöt mérföldet gyalogolt be a városba, Lewisham Catford, New Cross nyomortanyáin át, végig az Old Kent Roadon, el, igen, az Elephant and Castle előtt, be London szívébe. Szerencsétlen dalai táncoló csontvázként, mollban, követték a lépteit. Bár veszett volna el ezekben a reménytelenül nyomorúságos, csak Longfellow szemében romantikus városnegyedekben. Bár nyelte volna el a föld őt és vele együtt a szégyenét. Mert nagy szégyen lesz. Erre biztosítékul szolgált a korábban önmagának csapott reklám. Vajon mit érez majd a nagynénje most ? És Geoff?

206

Az a néhány ember, aki megbízott benne ? Hugh kiagyalt még egy utolsó óriási pogromot, hiába. Végül már szinte vigasztalónak érezte, hogy az édesapja és édesanyja nem él. Ami meg a kollégiumának szenior-tutorát illeti, aligha valószínű, hogy szívesen látna egy elsőévest, akit épp akkor hurcoltak meg a válóperes bíróság előtt; iszonyú szavak. A kilátás szörnyű. Az életének vége, egyetlen reménye, ha nyomban elszegődik egy újabb hajóra, amint az egész véget ér, vagy ha lehet, mielőtt még elkezdődnék.

Aztán egyszerre megtörtént a csoda, a mesébe illő, elképzelhetetlen csoda, amire Hugh mind a mai napig nem talált magyarázatot. Bolowski váratlanul elejtett minden vádat. Megbocsátott a feleségének. Magához hívatta Hught, és hallatlan méltóságteljesen megbocsátott neki is. A válókeresetet visszavonta. Ugyanígy a plágiumvádat is. Az egész tévedés volt, mondta. És ha nem, a dalok úgysem kerültek eladásra, kinek volt hát kára belőle? Minél hamarabb elfelejtik, annál jobb. Hugh nem hitt a fülének; még most, az emlékezetének sem hitt, azt se hitte el, hogy miután már úgy látszott, minden odavan, az élete menthetetlenül tönkrement, mintha mi sem történt volna, nyugodtan beiratkozhatott a...

-- Segíts.

Geoffrey állt a szobája ajtajában, arca felét szappanhab borította, s reszkető kezében a borotvapamaccsal intett neki, Hugh pedig kihajította a kertbe kialudt szivarját, fölállt, és bement utána. Ezen az érdekes szobán kellett átmennie a maga szobájába (nyitva állt az ajtaja szemközt, rálátott a fűnyírógépre), s most, hogy Yvonne-é is foglalt volt, a fürdőszobába is. Kellemes szoba volt, a ház nagyságához viszonyítva roppant nagy; ablakai, amelyeken áradt a napfény, a Calle Nicaragua felé, a kocsifelhajtóra néztek. A szobát áthatotta Yvonne édes, nehéz illatszere, a kert illata meg Geoff hálószobájának nyitott ablakán szűrődött be.

-- Szörnyű ez a reszketés; ugye te sose reszkettél? -

207

kérdezte a Konzul egész testében remegve; Hugh elvette tőle a borotvapamacsot, s nekifogott, hogy új habot verjen a mosdóban levő illatos borotvaszappanon. -- De igen, te is. Emlékszem. De az nem volt rádzsa-reszketés.

-- Nem... újságírók sose reszketnek -- Hugh törülközőt kerített Geoff nyaka köré. -- A kerekekre gondolsz ?

-- Azaz a kerekekre a kerekekben.

-- Őszinte részvétem. Akkor hát megvagyunk. Állj mozdulatlanul.

-- Hogy az ördögbe tudnék megállni mozdulatlanul?

-- Talán jobb lenne, ha leülnél. De a Konzul leülni se tudott.

-- Jézusom, Hugh, ne haragudj. Táncol minden tagom. Olyan ez, mint egy harckocsiban... harckocsit mondtam? Krisztusom, ital kéne nekem. Mink van idehaza?

-- A Konzul lekapott az ablakdeszkáról egy kidugaszolt rumosüveget. -- Milyen ez, mit gondolsz? A nyúzás okából. -- Még mielőtt Hugh megakadályozhatta volna, nagyot húzott az üvegből. -- Nem rossz. Igazán nem rossz

-- tette hozzá diadalmasan és csettintett. -- Egy csöppet talán gyöngébb a kelleténél... egy kicsit mint a pernod. Varázslat a vágtató svábbogarak ellen. És az imaginárius skorpiók rám meredő összetett Proust-szeme ellen. Várj egy pillanatig, mindjárt...

Hugh hangosan megeresztette a vízcsapokat. Hallotta, hogy a szomszéd szobában Yvonne tesz-vesz, Tomalínba készül. De a tornácon Hugh nyitva hagyta a rádiót; Yvonne valószínűleg nem hall többet, csak a szokott fürdőszobai hangzavart.

-- Valamiért valamit -- jegyezte meg még mindig reszketve a Konzul, miközben Hugh visszatámogatta a székhez. -- Ezt valamikor én is megtettem neked.

-- Sí, hombre -- Hugh, miközben a pamaccsal a habot verte, felvonta a szemöldökét. -- Úgy van. Most jobb, öreg?

-- Még gyerekkorodban -- vacogott a Konzul. -- Az öreg P & O hajón Indiából visszajövet. A vén Cocanadán.

208

Hugh visszatette a törülközőt Geoffrey nyakába, majd mintha szórakozottan engedelmeskednék a bátyja ki nem mondott utasításának, dúdolgatva kiment a tornácra, ahol a rádió Beethovent harsogott ostobán a szélbe, amely a háznak ezen az oldalán megint erősen nekilódult. Mikor a whiskysüveggel, amelyet, mint joggal következtetett rá, a Konzul a faliszekrényben dugott el, visszatért, szeme végigfutott a Konzul takarosán sorakozó könyvein -- a szépen rendben tartott szobában, ahol egyébként a legcsekélyebb jele sem volt, hogy lakója akár dolgozott, akár valami jövendőbeli munkán töprengett volna, hacsak az a kissé gyűrött ágy nem, amelyre a Konzul nyilván ledűlt -- körös-körül a magas könyvespolcon Dogme ét Ritual de la Haute Magié,2 A közép-amerikai Kígyó- és Siva-imádat -- ilyenekből két hosszú-polcra való volt, beleszámítva a kabbalával és alkímiával foglalkozó, bőrkötésű és rojtos szélű, fakó fóliánsokat (bár volt köztük, amelyik elég újnak látszott, például a Lemegaton, azaz Salamon Király varázslatai), ezek valószínűleg kincset értek, a többi meglehetősen összevissza gyűjtemény volt: Gogol, a Mahábhárata, Blake, Tolsztoj, Pontoppidan, az Upanishadok, egy Mermaid kiadású Marsion, Berkeley püspök, Duns Scotus, Spinoza, a Vice Versa, Shakespeare, egy teljes Taskerson-sorozat, a Nyugaton a helyzet változatlan, Szent Cuthbert, a Rig Veda és Uramisten, a Peti Nyuszi... A Peti Nyuszi-b&n minden benne van, szokta volt a Konzul mondogatni... Hugh visszaért, s mosolyogva, egy széles mozdulattal, mint a spanyol pincérek, kitöltött egy rövidet az egyik fogmosópohárba.

-- Hát ezt hol lelted ? Ej... megmentetted az életemet!

-- Szóra sem érdemes. Carruthersszel is megtettem ugyanezt.

Hugh nekilátott, hogy megborotválja a Konzult; az szinte azonnal visszanyerte a tartását.

2 A Nagy Mágia Dogmája és Rítusa, (francia)

209

-- Carruthersszel?... A Vén Varjúval?... Mit csináltál Carruthersszel?

-- Tartottam a fejét.

-- Az persze nem volt részeg, ugye ?

-- Részeg nem... Lebukott. Egy ellenőrzés alkalmával. -- Hugh megvillogtatta a beretvát.-Próbálj már nyugton ülni, így; egész jól megy. Téged nagyon tisztelt... rengeteg históriát tudott rólad... majdnem mind ugyanannak az egynek a változata volt... persze... Annak, mikor lóháton mentél be a kollégiumba...

-- Ugyan... Be nem mentem volna lóháton. Ami egy báránynál nagyobb, attól az állattól én már félek.

-- A ló mindenesetre ott volt, be volt kötve az éléstár ba. Mégpedig ugyancsak vad ló. Végül is harminchét kolesz-szolga és egy kollégiumi portás kellett, hogy kivonszolja.

-- Jóisten... El nem tudom képzelni, hogy Carruthers úgy beszívott volna, hogy lebukjon az ellenőrzésen. Lássuk csak: az én időmben még csak praelector volt. Azt hiszem, az őskiadások sokkal jobban érdekelték, mint mi. Persze mindez a háború elején volt, meglehetősen keserves időben... De pompás öreg fickó volt.

-- Az én időmben is csak praelector.

(Az én időmben?... Pontosan mit is jelent ez? Ha egyáltalán tehet valamit, mit tehet az ember Cambridgeben, hogy bebizonyítsa, lelke kelet-angliai Siegeberthez... Vagy John Cornfordhoz méltó. Meglép az előadásról, lóg a közös ebédről, nem evez a kollégium színeiben, átveri a felügyelőt, s végül önmagát is ? Közgazdaságtant hallgat, történelmet, olaszt, csak hogy átcsússzon a vizsgán? Megmássza a kaputornyot, bár ez ellen tengerészhez nem méltó ellenszenvvel viseltetik, hogy meglátogassa Bill Plantagenet-et a Sherlock-udvaron, és Szent Katalin kerekébe belekapaszkodva egy pillanatra, mint Melville, úgy érzi, alszik, s az ég mindenestül lezúdul a háta mögött? Ah, Cambridge kocsmaharangjai. Cambridge szökőkútjai a holdfényben, Cambridge zárt

210

udvarai és kolostorai, Cambridge erényes, magabiztos tartózkodása, el nem hervadó szépsége mintha nem annyira az ember ott töltött ostoba életének csiricsáré mozaikjából állna össze, hanem egy réges-régen, vagy nyolcszáz éve porladó szerzetes álma lenne, egy szerzetesé, akinek komor háza a mocsaras földbe mélyesztett oszlopokra, cölöpökre épült, s mint egy világítótorony csillogott a lápvidék titokzatos csöndjében és magányában. Féltékenyen őrzött álom: A Fűre Lépni Tilos. És túlvilági szépsége rákényszeríti az embert, hogy azt mondja: Isten bocsássa meg. Miközben az ember maga undorító lábbeli- és lekvárszagban él, egy odúban, amelyet a vasútállomás szomszédságában egy nyomorék ad ki. Cambridge a tenger fordítottja volt; egyszersmind szörnyű visszaesés; a szó legszorosabb értelmében döbbenetes lidércnyomás -- hiába az ember köztudott népszerűsége, hiába az istenadta lehetőség -- olyan volt, mintha egy felnőtt hirtelen fölriadna, akárcsak a Vice Versá-ba.n a szerencsétlen Mr. Bultitude, de nem az üzleti élet kockázataival, hanem a harminc éve el nem készített mértanleckével, a kamaszkor kínjaival találná szemben magát. A diákszobák és matrózszállások helyét a szív őrzi. De a szíve mégis elszorult, ahogy teljes sebességgel rontott be megint a múltba, ütközött a nagyon is iskolaközeli, de mostanáig már, mint a vízbefúlté, elmosódott ábrázatokba, a nyakigláb, hirtelen nőtt termetekbe, mindabba, amitől annak idején erőnek erejével szabadulni akart, csak ez alkalommal mindannak jóval hitványabb formájában. S még ha nem így lett volna is, az embernek akkor is föl kellett volna figyelnie a klikkekre, a sznobériára, az elherdált tehetségre, a kinevezési tanács ajánlásává korcsosult igazságra, a pőrére vetkeztetett komolyságra -- a vénasszonyokként kényeskedő sportruhás óriásmamlaszokra, akiknek más céljuk sincs, csak egy újabb háború. Mintha a tengeren szerzett élettapasztalat, amit az idő csak elmélyített, az embert alapjában alkalmatlanná tette volna, hogy a környezetéhez belsőleg alkalmazkodjék,

211

tengerésszé, aki a szárazon sose lehet boldog. De a gitárt komolyabban vette. És a legjobb barátai többnyire megint zsidók voltak, olykor ugyanazok a zsidók, akikkel együtt járt iskolába. Be kell vallani, ők voltak itt előbb, kisebb-nagyobb megszakításokkal 1106 óta. De most úgy rémlett, hozzá hasonlóan öreg más nincs, csak ők: csak épp hogy ők ráéreztek a szépségre, tárt lélekkel, függetlenül. Csak a zsidók nem mocskolták be a szerzetes álmát. S csak a zsidók, akiknek bőven kijutott a korai szenvedés képességéből, ők tudták megérteni az ember szenvedését, magányát, sőt lényegileg az ember gyatra muzsikáját is. így hát, mikor ott voltam, a nagynéném pénzén megvásároltam egy egyetemi hetilapot, és a kollégiumra ügyet se vetve a cionizmus lelkes támogatója lettem. S mint egy javarészt zsidókból álló tánczenekar vezetője, amely a helyi táncmulatságokon és a törzshelyemen, a Három Matrózban játszott, jó sok pénzt összemuzsikáltam. Egy amerikai vendégprofesszor gyönyörű zsidó felesége lett a szeretőm. A gitárommal csábítottam el. Mint Philoktétésznek az íja, s Oidipusznak a lánya, az volt az én kísérőm és támaszom. Ahova csak mentem, mindenütt szégyentelenül muzsikáltam, így aztán váratlan, de hasznos bóknak vettem, hogy Phillipson, a festő, nem átallott az egyik rivális lapban roppant gitárként ábrázolni, amelynek a belsejében, mint az anyaméhben, furamód ismerős gyermek kucorgóit...)

-- Persze mindig is nagyon értett a borokhoz.

-- Az én időmben kezdte már egy kicsit összekeverni a borokat és az őskiadásokat. -- Hugh ügyesen húzta végig a beretvát bátyja szakálla szélén, túl a torok alatti vénán és a nyaki verőéren. -- Légy szíves, Smithers, hozz egy üveggel a legjobb John Donne-ból... Tudod, 1611-és évjáratút.

-- Istenem, milyen mulatságos... Vagy nem? Szegény Vén Varjú!

-- Csudálatos egy pali volt.

-- Remek ember.

212

(.. .Gitároztam a walesi herceg előtt, a fegyverszünet emlékünnepén az utcán kéregettem a leszerelt katonák javára, játszottam az Amundsen Társaság fogadásán, a Francia Képviselőház egy pártcsoport-összecsődülésén, ahol az elkövetkező évekre szőttek terveket. A Három Matróz híre mint a meteor ívelt föl. A Metronome Venuti Blue Four-jához hasonlította a zenekarunkat. Akkoriban úgy éreztem, nagyobb baj nem érhetne, mint hogy a kezem megsérül. Mégis gyakran álmodtam, hogy a sivatagban haldoklóm, oroszlánok marcangolnak halálra, utolsó menedékem a gitár, azt pengetem, míg be nem következik a vég... Aztán magamtól abbahagytam. Egyszerre, nem egész egy évvel azután, hogy Cambridgeből eljöttem, abbahagytam, először a zenekarban, aztán már magántársaságban se játszottam, annyira nem, hogy Yvonne, bár Hawaiiban született, s így láthatatlan kötelék fűzte a gitáromhoz, kétségkívül nem is tudta, hogy valaha játszottam, olyan hangsúlyozottan nem mondta már senki, hogy: -- Hugh, hol a gitárod? Gyere, játssz nekünk valamit...)

-- Hugh -- mondta a Konzul --, van egy kis gyónnivalóm... Míg nem voltál idehaza, csaltam egy kicsit azzal a sztrichninnel...

-- Thalavethiparothiam, mi? -- jegyezte meg tréfás fenyegetően Hugh. -- Vagyis a lenyakazás révén nyert erő. Most pedig semmi óvatosság, ahogy a mexikói mondja. Megberetválom hátul a nyakadat.

De Hugh előbb beletörülte a beretvát egy papírkendőbe, s az ajtón át szórakozottan benézett a Konzul szobájába. A hálószobaablakok tárva-nyitva; a függöny szelíden lengedezett befelé. A szél majdnem elállt. Megsűrűsödtek körülöttük a kert illatai. Hugh hallotta, hogy a ház túloldalán megint feltámad az Atlanti-óceán harsány Beethoven-zenével ízesített ádáz fuvalma. De itt, a szélvédett oldalon, a fürdőszoba ablakán látható fák mintha tudomást se vettek volna róla. És a függönyökkel a saját szelíd kis szellőjük enyelgett. Mint mikor egy tramp-

213

hajó fedélzetén a legénység mosott ruhája szelíden lengedezik a délutáni napsütésben a hatos hombárszád fölé a hornyába illesztett két karcsú daru közt, s miközben rézsűt a hátuk mögött nem egész egy mérföld nyire egy bennszülött bárka hánykolódik vadul csapkodó vitorlákkal a szélviharban, az ő hajójuk alig észrevehetőleg ring, mintha más...

(Tulajdonképpen miért is hagytam abba a gitározást? Az biztos, hogy nem azért, mert, ha elkésve is, de megértettem Phillipson karikatúrájának lényegét, az abban rejlő kegyetlen igazságot... Most veszítik el az ebrói csatát... Az ember éppenséggel úgy veheti, hogy ezután is játszott, csak a hírverésnek más formáját választotta, más módon próbált megmaradni a rivaldafényben; mert talán bizony azok a hetenként megjelenő cikkek a News of the World-ben nem voltak épp eléggé rivaldafény! ? Vagy jómagam, azzal a menthetetlenül „szerelem tárgyának" szánt holmival, én, az örök trubadúr, a joculator, akit csak a férjes asszonyok érdekelnek -- miért? -- s aki végső soron minden szerelemre képtelen... Rohadt kis ember. Aki, akárhogy is, nem ír többé dalokat. Jóllehet a gitár, mint öncél, végül értelmetlennek bizonyult; többé már mulatság se volt... kétségkívül ostoba gyerekjáték, amit az embernek egyszer félre kell tennie.)

-- Igaz?

-- Mi igaz?

-- Látod azt a szerencsétlen, száműzött juharfát odakint -- kérdezte a Konzul --, azokkal a cédrus lécekkel föltámasztva ?

-- Nem. . . az a te szerencséd. . .

-- Ha fújni kezd a szél az ellenkező irányból, csak napok kérdése és kidül. -- A Konzul akadozva beszélt, közben Hugh a nyakát borotválta. -- És látod ott azt a napraforgót? A hálószoba ablakán les be. Folyton a szobámba bámul.

-- Talán bizony járt is benn nálad?

-- Csak bámul. Ádázul. Egész nap. Mint az Isten!

214

(Mikor utoljára játszottam. A londoni King of Bohemiában. Benskin-féle finom gyömbérsörök és barnák. S ájultából ébredve rájövök, hogy John meg a többiek kíséret nélkül éneklik azt a dalt a belgabunyóról? Különben is mi ez a belgabunyó ? Forradalmi dalok; álbolsi dalok -- de miért nem hallott az ember azelőtt ilyen dalokat soha ? Vagy ha már arról van szó, miéft nem hallotta soha, hogy Angliában ilyen szívből jövő gyönyörűséggel énekelnek? Talán mert az ember minden társaságban egymaga énekel. Mocsok dalokat: -- Többé már nekem senki se jut... -- szívtelen dalokat: -- Szivét adta, akit szívembe zártam... Bár John meg a „többiek", legalábbis ahogy ő ismerte őket, nem voltak „álbolsik"; nem jobban, mint aki napnyugtakor, a tömegben, vagy rossz hírek hallatán, igazságtalanságok láttán, megfordul és elgondolkozik, nem hisz, visszafordul és érdeklődik, és elhatározza, hogy cselekedni fog... Megnyerik az ebrói csatát. Talán nem az én dolgom. Igazán nem csoda, ha a barátaim, néhányan közülük már holtan feküsznek spanyol földön, ugyancsak ráuntak az én pszeudo-amerikai gitárpengetésemre, hisz végül még csak nem is pengettem jól, és már csak udvariasságból hallgatták... plim-plim...)

-- Igyál még egyet -- Hugh újratöltette a fogmosópoharat, odaadta a Konzulnak, s fölvette neki az El Universal földre hullott példányát. -- Azt hiszem, oldalt egy kicsit lejjebb kell vennem a szakállat, és alul is a nyakon. -- Elgondolkodva fente a beretvát.

-- Egy áldozati pohárral. -- A Konzul hátranyújtotta a fogmosópoharat a válla fölött. -- Bosszantó pénzcsörgés Forth Worthben. -- A Konzul, úgy-ahogy, szilárdan tartotta az újságot, s hangosan olvasta az angol nyelvű lapból. -- „A hóbornok boldogtalan a száműzetésben." A magam részéről nem hiszem. „Ebszám. ,iás falun." Ezt sem. És te, Hugh?...

-- És... ó... igen! -- folytatta. -- „Százéves tojások egy faodúban: állapították meg az évgyűrűk alapján a

215

Klamanth Falla-i favágók." Manapság csupa ilyen marhaságokat írnak ?

-- Pontosan. Vagy: „Japánok kezén valamennyi Sanghajba vezető út. Az amerikaiakat evakuálják..." Efféléket. Maradj nyugton.

(S azóta nem is játszottam, mind a mai napig... Nem, nem is voltam boldog azóta, mind a mai napig... Az önismeret kicsiben veszélyes. És különben is, ha gitárja nincs, az ember vajon kevésbé kerül rivaldafénybe, vagy kevésbé érdeklik a férjes asszonyok, és így tovább... és így tovább ? Fölhagytam vele, s ennek az egyik közvetlen eredménye a második tengeri utam, és az a cikksorozat volt, az első, amit a Globe-nak írtam, a Brit Parti Hajózásról. Aztán még egy út... lelkileg nulla. Utasként végeztem. De a cikkek sikert arattak. Szárított sós hajókürtő. A szigonyos Britannia a tengerek úrnője. A jövőben érdeklődéssel várják a munkáimat... Másrészt viszont; miért nem volt bennem semmi igazi újságírói ambíció? Szemmel láthatólag sohasem sikerült teljesen legyőznöm az újságírók iránt érzett ellenszenvemet, amely még abból az időből eredt, hogy olyan lelkesen udvaroltam nekik. És még csak azt sem állíthattam, hogy ezzel kell a kenyeremet megkeresnem, mint a kollégáimnak. Mindig ott volt a magánjövedelmem. Mint afféle kóbor tengerész, egész jól megvoltam azért, s mind a mai napig meglennék... de egyre inkább tudatára ébredtem a magányomnak, a remetehajlamomnak -- tudatára annak a fura rossz szokásomnak, hogy az előtérbe tolom magam, aztán ijedten befogom a... mintha eszembe jutna, hogy végül is már nincs gitárom... Lehet, hogy untattam az embereket a gitárommal. De bizonyos értelemben... kit érdekel?... az kötött az élethez...)

-- Valaki nemrégiben -- nevetett a Konzul -- téged idézett az Universal-ban. Sajnos elfelejtettem, hogy mivel kapcsolatban... Hugh, mit szólnál „igenmérsékelt áron" egy „nagyméretű, majdnem új, külföldi eredetű, hímzett utcai bundához" ?

216

-- Maradj nyugton.

-- Vagy egy Cadillachez 500 pesóért. Eredeti ára 200... És mit gondolsz, ez vajon mit jelent: „A kocsihoz egy fehér lovat adok." Válasz a hetes fiókba... Különös... Halétel, antialkoholistáknak... Ez nem hangzik jól. De van itt neked is valami. „Központi fekvésű, találkahely céljára alkalmas lakásom..." Vagy, ha ez jobban tetszik : „komoly, diszkrét..."

-- ...te...

-- .. .lakás"... Hugh, ezt hallgasd meg: „művelt, középkorú, jól pozicionált úriember keresi csinos és fiatal európai úrihölgy ismeretségét..."

Úgy rémlett, a Konzul most csak a nevetéstől rázkódik, s Hugh maga is nevetett, megállt, föltartotta a beretvát.

-- De Juan Ramirez, a híres énekes porhüvelye, Hugh, még mindig szomorúan kóborol egyik helyről a másikra... Nicsak, itt meg azt írja, hogy „súlyos kifogások" merültek fel egyes quauhnahuaci rendőrtisztek szeméremsértő viselkedése ellen. „Súlyosan elítélendő... micsoda?. .. hogy nyilvánosan intézik a magánügyeiket..."

(„Húsz perc alatt jutottam föl a Parson's Nose-ra" írta a kis walesi sziklamászó-hotel vendégkönyvébe. „A sziklát nagyon könnyűnek találtam." „Húsz másodperc alatt jutottam le a Parson's Nose-ról" -- fűzte hozzá valami halhatatlan tréfacsináló másnap. „A sziklát nagyon keménynek találtam..." Szóval most, hogy az életem második fele áll előttem, beharangozatlanul, megénekeletlenül, s gitárom sincs, megint visszatérek a tengerre; s lehet, hogy e pár napos várakozás inkább arra a tréfás leszállásra hasonlít, s túl kell élnem, hogy a mászást megismételhessem. A Parson's Nose csúcsáról az ember, ha kedve tartja, a hegyen át is haza sétálhat teára, mint ahogy a Passióban a színész is leszállhat a keresztről és hazamehet a szállodájába egy pohár pilzenire. De az életben az örökös hegymászással-leereszkedéssel együtt jár a köd, a hideg, a kiálló sziklapárkány, a síkos kötél és az

217

alattomos csomó; csak épp ha megcsúszik a kötél, az embernek néha még van ideje nevetni. És mégis, félek... Minthogy én igazában csak amolyan jámbor gyalogos vagyok, széljárta árbocokat megmászni kikötőkben... Vajon ez is éppoly keserves lesz, mint az első út volt, amelynek goromba valósága valami okból Yvonne farmjátjuttatja eszembe? Az ember elgondolkodik, vajon mit érez majd Yvonne, ha először szúrnak le a szeme láttára egy disznót... Félek: és mégsem félek; tudom, milyen a tenger; vajon lehet, hogy az álmaim érintetlenek, úgy térek vissza hozzá, sőt, hogy az álmaim, nem lévén bennük semmi gonoszság, még gyermekesebbek, mint voltak? Szeretem a tengert, a tiszta norvég tengert. A kiábrándultságom megint csak póz. De hát mit akarok mindezzel bizonyítani? Vedd tudomásul: érzelgős vagy, kelekótya, realista álmodó, gyáva, álszent, hős, egyszóval angol, aki képtelen a saját szóvirágait valóra váltani. Talpnyaló és pionír egy személyben. Tekintélyromboló és fölfedező. Unalmas fráter, aki minden közhelyen kiborul! Ahelyett, kérdem én, hogy abban a kocsmában úgy megdöbbentem, miért nem szántam rá magam, hogy inkább megtamújak néhány dalt, amolyan kincset érő forradalmi dalt. És mi tart vissza, hogy most tanuljak még efféle dalokat, újakat, másmilyeneket, ha másért nem, hát hogy visszaszerezzem az ének, a gitár fiatalkori örömét ? Mire mentem az életemmel ? Találkoztam híres emberekkel... Egy alkalommal például Einstein megkérdezte tőlem, hány óra. Egy nyári este, mikor épp a St. John zsúfolt menzája felé tartottam, vajon ki bukkant föl mögöttem a D. 4-es épület professzorlakásából ? És ki ballagott a portásfülke felé -- ahol az utunk keresztezte egymást --, és kérdezte meg, hány óra? Einstein volt az; vajon vizsgáztatni ment ? S ki mosolyodott el, mikor azt mondtam, nem tudom?... De mégiscsak megkérdezett. Igen, a nagy zsidó, aki fölborította az időről és térről alkotott minden elképzelésünket, egyszer csak kihajolt az Aries és a Nyugat Halának Kis Köre közé kifeszített függő-

218

ágyából, s tőlem, a megzavarodott kis ex-antiszemitától, az esthajnal-csillag felbukkanásakor köpönyegébe gubózó rongyos gólyától megkérdezte, hogy hány óra. S mikor rámutattam az utcai órára, amit eddig egyikünk sem vett észre, megint csak elmosolyodott.)

-- Azt kell hinnem, hogy ez még mindig jobb, mintha titokban intéznék a közügyeiket -- moridta Hugh.

-- Azt hiszem, fején találtad a szöget. Merthogy ezek a jómadarak, akikre utal, a szó szoros értelmében nem is rendőrök. Ami azt illeti, a hivatásos rendőrség...

-- Tudom, sztrájkba léptek.

-- Persze, és attól neked máris nagy demokraták... Akár a katonák. Jól van, ez demokratikus hadsereg. Persze azok a csibészek, ott a túloldalon, szintén elvetették egy kicsit a sulykot. Kár, hogy elmégy. Pedig ez olyan história, mintha egyenesen neked találták volna ki. Hallottál már valaha az Unión Militar-ról!

-- Az a katonai izé Spanyolországban, a háború előtt?

-- Én az ittenire gondolok. Ez a Katonai Rendőrség leányvállalata, hogy úgy mondjam, a fedőszerve, mert a Főfelügyelő is tagja, az pedig maga a Katonai Rendőrség. Ez tehát a Jefe de Jardineros? azt hiszem.

-- Hallom, Oaxacában új Díaz-szobrot állítanak.

-- Nem számít -- folytatta a Konzul, kissé halkabban, mintha a beszélgetésüket a szomszéd szobából hallgatnák -- itt ez az Unión Militar, a sinarquisták, mindegy, hogy hívod őket, ha... történetesen érdekel, mert engem személy szerint nem nagyon... valamikor itt volt a központjuk a Policía de Seguridad épületében, bár már nincs itt, hanem úgy hallom, valahol Pariánban.

A Konzul végre elkészült. Más segítségre már nem szorult, csak a zokniját kellett fölhúzni a lábára. Frissen vasalt inget vett, tvid nadrágot, s hozzá a zakót, amit korábban Hugh vett kölcsön, s hozott be most a tornácról; aztán odaállt a tükör elé, és megnézte magát.

3 A Kertészek Parancsnoka, (szleng)

219

Roppant meglepő, a Konzul nemcsak hogy frissnek és elevennek látszott, de még a nyoma is eltűnt róla a kicsapongásnak. Igaz, korábban sem volt olyan nyúzott formája, mint a züllött, kiégett vén embereknek; de hát miért is lett volna, hisz csak tizenkét évvel volt idősebb Hughnál. Mégis, mintha a múlt egy meghatározhatatlan pillanatában a sors rögzítette volna az életkorát, s makacsul tárgyilagos énje, ráunván, hogy háttérből figyelje a pusztulását, végleg visszavonult volna belőle, mint egy hajó, amely éjszaka, lopva távozik a kikötőből. Bátyjáról éppúgy járták sötét, mint mulatságos és hősies történetek, s e legendákhoz nyilván hozzájárult fiatalkori költő-ösztöne. Hugh arra gondolt, hogy szegény öregfiú végső soron nagyon gyámoltalan lehet, annak a valaminek a szorításában, amely ellen édeskeveset ér minden figyelemre méltó védekezési mechanizmusa. Mert mi haszna a döglődő tigrisnek a karmaiból és tépőfogaiból ? Egy boa constrictor szorításában, mondjuk, hogy még gyászosabb legyen. De e valószínűtlen tigrisnek láthatólag esze ágában sem volt még fölfordulni. Sőt, kedve szotytyant sétálni egyet, és egy darabon magával hurcolni az óriáskígyót, esetleg úgy tenni, mintha ott se lenne. Igen, ez a kivételesen erős és jó felépítésű, ismeretlen törekvésű férfi, akit Hugh tulajdonképpen sosem ismert, s akit képtelen volt megváltani vagy Isten kegyelmébe ajánlani, de mégis szeretett a maga módján, és szívesen segített volna, megint csak diadalmasan összeszedte magát. Nem kétséges, hogy mindezt a gondolatot csupán az a kis képecske támasztotta ott a falon; most mindketten elmélyülten tanulmányozták, s ottléte végül is félig hihetővé tette a régi históriák java részét. Egy álcázott kis teherhajó képe volt. A Konzul széles kézmozdulattal, kezében az újratöltött fogmosópohárral, hirtelen rámutatott:

-- A Samaritan csupa csel. Nézd ezeket a csörlőket és rekeszfalakat. Az a fekete ajtó ott, látszólag az előfedélzet bejárata, pedig csak fal, benn a kuckóban egy légelhárító ágyú lapul. Odafenn, ott a lejárat. Az ott az én szál-

220

lásom volt... Ott meg a te kormányos-folyosód. Az a hajókonyha, még ki se mondtad: Coclogenus paca Mexico,4 máris ütegállássá változott...

-- Tudod, elég fura -- nézte meg a képet a Konzul közelebbről --, de ezt a képecskét egy német képeslapból vágtam ki -- s már Hugh is a gót betűs szöveget betűzte a kép alatt: Dér englische Dampfer ftágt Schutzfarben gégén deutsche U-Boote.5- Csakhogy a másik oldalt, emlékszem, az Ernáén képe volt -- folytatta a Konzul --, és alatta valami ilyesmi: Só verliess ich den Weltteil unserer Antipoden.6 -- „Az ellenlábasaink." Éles pillantást vetett Hughra, s ez jelenthetett akármit. -- Fura népek. De látom, föltámadt az érdeklődésed az én öreg könyveim iránt... Elég baj az... A Boehmémet Párizsban hagytam.

-- Csak nézegetek.

Az Isten szerelmére: Traktátus a Kénről, írta vala Mihail Sandivogius, azaz e névbe rejtve Divi Leschi Genus Amo; Hermész Diadala, avagy a Győzedelmes Bölcsek Köve, Traktátus Amelyben Több Foglaltatik és Minden korábbiaknál Érthetőbben a Hermészi Magisztériumról; A Föltárt Titkok avagy Nyitott Ajtó a KiráV Alsó-Palotájába. Az Alkémia eddig elzároltatott legnagyobb Kincsestára. Összveszerkesztette egy nagy hírű Angol, az ki magát Anonymusnak vagy Eyraeneus Philaletha Cosmopolitának nevezi, és Lelke sugallatából és Olvasmányai nyomán huszonhárom esztendős korában azaz az Űr 1645-ik évében reátalált a Bölcsek Kövére; Musaeum Hermeticum, Reformatum ét Amplificatum, Omnes Sopho-Spagyricae artis Discipulos fidelissime erudiens, quo pacto Summa illa ver a que Lapidis Philosophic i Medicina, qua res omnes qualemcunque defectum patientes, instaurantur, inveniri ét haberi queat, Continens Tractatus Chi-

4 Coclogenus, igázd le Mexikót, (latin)

5 Angol gőzhajó a német tengeralattjárók ellen álcázó színekre festve, (német)

6 így hagytam el a világrészt, ahol ellenlábasaink élnek, (német)

221

micos XXI Francofurti, Apud Hermannum a Sande CII IfC LXXXV111; Sub Mundanes, avagy a Cabbala Elemei, Abbé de Villars, Physio-Astro-Mysticus könyvének Hív Ki-Adása, Képes Függelékkel ezen Szerző Ördöngösség című Traktátusából, amelyben bebizonyíttatik, hogy eme Földön az Embereken kívül más értelmes Lények is lakoznak.'7

- Lakoznak? -- kérdezte Hugh, kezében az utóbbi, nagyon öreg fóliánssal (tiszteletre méltó, halvány dohszagot árasztott) és arra gondolt: -- Zsidó tudomány! -- s közben képtelen látomás merült fel lelki szemei előtt: egy másvilági Mr. Bolowski, kaftánban, hosszú fehér szakálla van, fején kis kerek sipka, tekintete égő és szúrós, valami középkori New Compton Streeten, egy árusítóbódéban áll, kottát olvas, s a kottán a hangjegyek héber betűk.

-- Erekia: ő tép darabokra; lllirikim: hosszan, elnyújtva sikoltanak; Apelki: becsapnak vagy tévútra vezetnek; Drepos: reszketeg léptekkel törnek a prédájukra; Arekesoli: ó, ők keserves fájdalmat hoznak rád; Burasin: ők füstöt lehelve fojtanak meg; de ne feledjük Glesit sem, aki félelmesen csillog, mint egy bogár, vagy Effrigist, az iszonyatos vacogót... ez az Effrigis épp neked való... és Mamest sem, aki háttal közelít, sem a különös, kúszó mozgású Ramisent -- sorolta a Konzul. -- A testbe burkoltakat és gonosz kérdezőket. Talán nem egészen pontos, ha az ember értelmes lényeknek hívja őket. De egyszer-másszor mind meglátogatták az ágyam.

Mind szörnyen siettek, és a legnagyobb barátságban indultak el Tomalínba. Hughnak, érezte, kissé fejébe szállt az ital, s révetegen hallgatta a Konzul csobogó hangját -

7 A titkos Tanulóház jobbított s bővített Kiadása, amely a SophoSpagyrica minden búvárlóját hív Ismeretekkel gazdagítja, s amelyben foglaltatik a legfőbb Igazság, vagyis a Bölcsek Kövének Orvossága, miáltal minden dolgok, bármi hiányban szenvednének, hamar helyrehozatnak, s megfoghatók és bírhatok lesznek; XXI. Chemiai Értekezések, Nyomattak Frankfurtban, Hermannusnál.. . (latin)

222

Hitler -- folytatta, mikor kiléptek a Calle Nicaraguára, s lehet, ez éppen neki való történet lett volna, ha csak egy kicsi kis érdeklődést is mutat az elébb -- csak azért akarja kiirtani a zsidókat, hogy hozzájusson az afféle arkánumokhoz, amilyenek benn a könyvespolcon lelhetők -; s ekkor a házban váratlanul megszólalt a telefon.

-- Hagyd, hadd szóljon -- mondta á Konzul, mikor Hugh vissza akart fordulni. A telefon makacsul csöngött (Concepta nem volt otthon), a csengés úgy vergődött az üres szobákban, mint a tőrbeesett madár; aztán elhallgatott.

Ahogy tovább mentek, Yvonne azt mondta:

-- Velem ne törődj, Geoff, én kipihentem magam. De ha nektek Tomalín messze van, miért nem megyünk az állatkertbe ? -- Sötét, szép szemével széles szemöldöke alól nyíltan és egyenesen nézett a szemükbe, s a tekintete nem viszonozta Hugh mosolyát, bár a szája mintha mosolyt sugallt volna. Lehet, hogy Geoff folyékony csevegését valóban jó jelnek ítélte? S lehet, hogy az is volt! Ahogy ránézett, jóindulattal vagy inkább azzal a gyors, szórakozott pillantással, amivel az ember a személytelen változásokat, hanyatlást, a csíkos indián kendőket, a szenet, jeget vagy az időjárást szokta -- hova is lett mostanra a szél? a végén, még derűs szép napjuk lesz, s nem is túlságosan poros --, az úszástól szemmel láthatólag újjáéledt és mindent újra tárgyilagosan szemlélő Yvonne járása, úgy tetszett, fürge, kecses és felszabadult, mintha valóban nem lenne fáradt; Hughnak mégis az volt a benyomása, hogy egymagában sétál. Szegény drága Yvonne! Mikor elkészült és üdvözölte, mintha hosszú távollét után látták volna viszont egymást, s ugyanakkor mintha búcsúztak volna is. Mert Hugh nem volt többé „hasznára" Yvonne-nak, és a kettőjük „összeesküvését" észrevétlenül megbénították az apró körülmények, nem utolsó sorban az ő elhúzódó jelenléte. Mert még ha Geoff érdekében teszik, akkor is képtelenség, hogy ugyanolyan szenvedélyesen keressék az együttlétet, mint régen, és mégse

223

folyamodjanak hazugsághoz. Hugh egy vágyakozó pillantást vetett a hegy aljára, ahol ma reggel jártak. Most épp az ellenkezőirányba tartottak. Ez a mai délelőtt máris régmúlt lett, mint a gyermekkor, vagy a békeidő a legutóbbi háború előtt; kezdett kibontakozni a jövő, ez az istenverte ostoba, hazard és félelmesen gitárjátékos jövő. S mert Hugh úgy érezte, ez ellen nincs kellően fölvértezve, riporterszemmel figyelte Yvonne-t; harisnya nem volt a lábán, a sárga pantalló helyett testhez álló fehér műselyem kosztümöt viselt a derekán egyetlen gombbal, s alatta élénk színű magas nyakú blúzt -- mintha egy Rousseau képből vágták volna ki; piros cipője sarka se magas nem volt, se lapos, és kurtákat koppant a megviselt kövezeten, kezében élénkpiros táskát hordott. Aki elment mellette, eszébe se jutott volna, hogy szenved. Nem vette volna észre, hogy elvesztette a hitét, nem vonta volna kétségbe, hogy tudja, hova megy, s nem tette volna föl a kérdést, vajon nem alvajáró-e. Milyen vidám, és milyen csinos, állapította volna meg. Valószínűleg a szerelmesével van találkája a Bella Vistában! -- Középmagas, karcsú, többnyire elvált asszonyok, bolondulnak a férfiakért, de irigylik is őket -- ha vág az.eszük, ha tompa, angyalok a férfihoz, de mint a démon emésztik el öntudatlanul a nagyratörését -- amerikai asszonyok, léptük kecses és fürge, arcuk tisztára mosott, napbarnította gyerekarc, selymesen finom bőr, tiszta és csillogó haj, mintha épp akkor mosták volna, pedig nem is törődnek vele, karcsú barna kéz, amely sose ringatott bölcsőt -- hány évszázad elnyomás hozta létre őket? Bánják is ők, ki veszti el az ebrói csatát, hisz korai még számukra, hogy túlprüszköljék Jób csatalovát. Nekik nem számít, hisz csak a bolond megy el, hogy életét adja egy...

-- Azt mondják, gyógyhatásúk van. Mexikóban, úgy látszik, mindig is voltak állatkertek... Moctezuma, amilyen udvarias fickó volt, még megmutogatott a keménykötésű Corteznek az állatkertet. A szerencsétlen pali azt

224

hitte, a pokol táján jár. -- A Konzul skorpiót fedezett fel a falon.

-- Alacrán ? -- vágta ki Yvonne.

-- Mint egy hegedű.

-- Fura madár a skorpió. Pap vagy paraszt, mindegy neki... Tulajdonképpen gyönyörű jószág. Hagyjuk békén. Hisz úgyis halálra csípi önmagát. -- A Konzul meglendítette a sétabotját...

Fölfelé tartottak a Calle Nicaraguán, mindvégig a két párhuzamos, sebes folyású patak közt, el az iskola előtt, ahol a szürke sírkövek álltak és a bitófa forma hinta, el a titokzatos magas falak és a bíborszínű virágokkal átmeg átszőtt sövény előtt, amelyen lekvár-sárga madarak hintáltak, s kiáltoztak rekedten. Hugh most örült, hogy ivott, mert még gyerekkorából tudta, hogy mennyivel rosszabb a vakáció utolsó napja, ha az ember elmegy valahova, s hogy ilyenkor az idő, amelyről az ember azt reméli, hogy majd kellemesebben telik, úgy ered utána egyik pillanatról a másikra, mint cápa az úszó nyomába. -- Box! -- hirdette a plakát. Aréna Tornáim. El Balon vs. El Redondillo. Léggömb vs. Pattogó Labda... vagy mi a csoda? Domingo... De hát ez vasárnap van; ők meg csak egy bikaheccre mennek, ez olyan elhatározás az életükben, hogy tárgya még reklámra sem érdemes. 666: hirdette egy rovarirtószer nevét a másik tábla, egy fakósárga bádoglap a fal alján, a Konzul halk derültségére. Hugh magában kuncogott. A Konzul mindeddig pompásan állja a sarat. Az a néhány „nélkülözhetetlen" -- jogos vagy botrányos -. ital mindenesetre csodát művelt. Gyönyörűen kihúzta magát, úgy járt, vállát hátrafeszítve, kidüllesztett mellel: s a legjobb az egészben a tévedhetetlenség megtévesztő látszata, a támadhatatlanságé, különösen, ha ahhoz méri, hogyan festhet ő cowboy jelmezében. Pompásan szabott tvid öltönyében (zakója, amit Hugh kölcsönzött tőle, alig gyűrött, Hugh most másikat vett kölcsön), kék-fehér csíkos régi chagfordi nyakkendőjével. Hugh keze által megberetválva, csinosan hát-

225

ranyalt sűrű szőke hajával, frissen nyírt őszülő barna szakállával, kezében sétabottal, szemén sötét szemüveggel maga a megtestesült tisztesség, kétségbevonhatatlant, vajon ki merné azt állítani, hogy nem? S ha e tiszteletre méltó alak, mondhatta volna akár a Konzul is, olykorolykor megtántorodik, annyi baj legyen, ki veszi észre? Lehet -- mert egy angol külföldön mindig fölkészül rá, hogy másik angolba botlik --, hogy ez csak a tengerész élet maradványa. Ha nem, mentségül szolgál rá a sántasága, amely kétségkívül egy elefántvadászat, vagy valami kisebb pathan-csetepaté következménye. Tájfun pörgött láthatatlanul a szétszórt kőzúzalék közt; vajon ki tud a létezéséről, hát még arról, hogy az agyában mit pusztított? Hugh nevetett.

Plingen plangen, aufgefangen, tengen lengén mellettem. Hiábáról Végzetvárba lingen lógen élveztem...

- mondta a Konzul titokzatoskodva, majd hősiesen hozzátette és körülnézett:

-- Igazán rendkívül kellemes ez a nap, egyenesen kirándulásra való.

No se permite fijar anuncios.8

Yvonne most valóban egyedül ment; amolyan libasor-félében kapaszkodtak fölfelé, Yvonne ment elöl, hátrább, más-más távolságban, a Konzul és Hugh, s bármi lakott is zaklatott kollektív lelkűkben, Hugh most nem erre gondolt, görcsösen kacagott, a Konzul meg erőlködött, hogy e kacagás ne ragadjon át rá is. Azért mentek így, mert egy gyerek a heg>ről lefelé jövet elhajtott mellettük néhány tehenet, s akár álmában egy haldokló hindu, a farkuknál kormányozta őket. Most meg kecskéket láttak. Yvonne megfordult és rámosolygott. De e

8 Plakátot ragasztani tilos.

226

kecskék szelídek voltak és kedvesek, csengetvyíí himbált a nyakukban. Az Atya vár rád. Az Atya nem feledkezett meg rólad. A kecskék mögött fekete aszott képű asszony tántorgott faszénnel rakott puttony súlya alatt. Mögötte meg egy peon jött lefelé hosszú léptekkel, fején nagy hordó fagylalt, kiáltozva hívogatta a vevőket. Bár az ember el nem tudta képzelni, mit várt ettől, hisz a hordó láthatólag olyan nehéz volt, hogy még a fejét se volt képes elfordítani, nem hogy megállhatott volna.

-- Az igaz, hogy Cambridge-ben talán tanultál valamit a Guelfelkről, meg minden... -- veregette meg a vállát a Konzul. -- De azt tudod-e, hogy hatszárnyú angyal még soha nem lényegült át?

-- Mintha azt már tanultam volna, hogy fél szárnyú madár még sose röpült. .

-- Vagy hogy Thomas Burnet, a Telluris Theoria Sacra szerzője a Christ kollégiumba járt, méghozzá ezer... Cascaras! Caracoles! Virgen Santísima! Ave Mária! Fuego, fuego! Ay, qué me matan!9

Velőtrázó, félelmes zajjal repülőgép csapott le rájuk, szinte súrolta az ijedt fákat, fölszökkent, kis híján elvitt egy miradort, egy pillanat, s már nem volt, elfordult a tűzhányók felé, ahonnét megint ágyúk monoton moraja görgött.

-- Acabose10 -- sóhajtott a Konzul.

Hugh egyszerre egy magas férfit pillantott meg (abból a mellékutcából lépett ki, ahova Yvonne szemmel láthatólag szerette volna, ha ők befordulnak), csapott vállú, jóképű, meglehetősen sötét bőrű, láthatólag európai férfit, kétségkívül valami menekültfélét; a férfi szembekerült velük, s Hughnak az a benyomása támadt, hogy az egész ember furán és valószerűtlenül megnyúlik függőlegesen megemelt panamakalapjának teteje felé, mintha a

9 Jaj nekem, jaj nekem! Szűzanyám! Ave Mária! Tűz, tűz! Jaj, öljetek meg!

10 Bevégeztetett.

227

kalap és az ember közt a rést még mindig betöltené valami, szellemtest vagy dicsfényféle, vágy egy bűnös titok esszenciája, amit talán ott őriz a kalap alatt, de az most vergődve és zavartan, napvilágra kerül. Szembefordult velük, elmosolyodott, bár úgy tetszett, mosolya csak Yvonne-nak szól, merészen kidülledt kék szeme hitetlenkedő döbbenetet fejezett ki, fekete szemöldöke komédiás ívbe görbülve mozdulatlanná dermedt; habozott; kabátja ki volt gombolva, nadrágját magasan a hasa fölé húzva hordta, nyilván ez is, az is azt a célt szolgálta, hogy a pocakját elrejtse, de mást nem sikerült elérnie, csak annyit, hogy a pocak önálló duzzanatnak látszott a teste alsó felén; aztán előrelépett, szeme fölcsillant, s szája a kis fekete bajusz alatt hamis, mégis megnyerő, ugyanakkor atyáskodó -- s valahogy egyre komolyabb -- mosolyra görbült, s mintha felhúzott rugó hajtaná, jött közelebb, önkéntelenül, nyájasan, előrenyújtott kézzel:

-- Nicsak, Yvonne, micsoda kellemes meglepetés. Istenem, és én még azt hittem; ó, halló, Babszemjankó...

-- Hugh, engedd meg: Jacques Laruelle -- mondta a Konzul. -- Névről ismered, többször is emlegettem neked. Jacques: az öcsém, Hugh. Te is hallottad a hírét... II vientd'arriver.. .u vagy vice versa. Hogy s mint, Jacques? Úgy festesz, mint aki nagyon rászorul egy pohár italra.

Egy pillanat, és M. Laruelle, akinek a neve csak nagyon távoli húrokat érintett Hugh emlékezetében, már karon is fogta Yvonne-t, és kettesben fölfelé indultak az út közepén. Valószínűleg semmi jelentősége. De a Konzul, enyhén szólva, ridegen mutatta be Laruelle-t. Hugh félig sértve érezte magát, s mikor a Konzullal lassan megint lemaradtak, valami visszataszító kis feszültség maradt benne. Közben M. Laruelle azt mondta:

-- De hát miért ne térnénk be valamennyien az én „té-

11 Nemrég érkezett, (francia)

228

bolydámba"; az jó mulatság lenne, nem Geoffrey... öö... Hughes ?

-- Nem -jegyezte meg halkan, hátul Hugh-nak a Konzul; Hugh viszont úgy érezte, mindjárt elneveti magát. Mert a Konzul, alig hallhatóan, magában, egy nagyon is csatornaszagú szót ismételgetett újra meg újra. Csak mentek Yvonne meg a barátja után a porban, amelyet most fölkapott egy magányos szélroham, s fölfelé sodort mellettük az úton, bosszús kis örvényeket kavart és röpítette, mint az esőt. Mikor a szél elült, a két csatornán hanyatthomlok lefelé rohanó víz úgy hatott, mint egy hirtelen támadt ellenirányú erő.

M. Laruelle, elöl, figyelmesen beszélt valamit Yvonnenak:

-- Igen... igen... De a buszuk csak fél háromkor indul. Még van egy órájuk.

-- ... De hát ez egész szokatlan, valósággal csoda mondta Hugh. -- Azt mondod, annyi év után...

-- Bezony. Nagy véletlen, hogy itt találkoztunk -- mondta a Konzul megváltozott, kiegyensúlyozott hangon. -- De komolyan, azt hiszem, meg kell ismernetek egymást. Van bennetek valami közös. Komolyan, nagyon élveznéd, a háza -- enyhén szólva -- mulatságos.

-- Jó -- mondta Hugh.

-- Nicsak, itt jön a cartero -- kiáltott elöl Yvonne, s karját M. Laruelle karjából kiszabadítva félig hátrafordult. A bal oldali sarokra mutatott fenn a tetőn, ahol a Calle Nicaragua a Calle Tierra dél Fuegóba torkollt. Bámulatos figura -- mondta szaporán. -- És a legmulatságosabb, hogy Quauhnahuacban valamennyi postás egyforma. Úgy látszik, mind egy családból származik, s már nemzedékek óta a család minden tagja postás. Azt hiszem, ennek a nagyapja már Miksa idejében cartero volt. Hát nem kedves gondolat, hogy a postahivatal összegyűjti ezeket a mulatságos kis alakokat, és mint a postagalambok, kedvükre hozzák-viszik a leveleket?

„Miért vagy ilyen bőbeszédű?" -- töprengett Hugh. -

229

Igazán kedves -- mondta udvariasan. Mind a közeledő carterót nézték. Hugh még sose vette szemügyre közelebbről egyik ilyen páratlan postást sem. Alig volt másfél méter magas, és kissé távolabbról olyannak látszott, mint egy meghatározhatatlan, de valahogy megnyerő, négykézláb közeledő állat. Kifakult kezeslábast viselt, viharvert postássapkát, és Hugh most vette észre, hogy kis kecskeszakálla van. Az aszott kis arcon, ahogy a postás ilyen nem emberi, de megnyerő módon feléjük szökdelt, a képzelhető legbarátságosabb kifejezés ült. Meglátta őket, megállt, leakasztotta a válláról a táskát, és nekifogott kicsatolni.

-- Van itt egy levél, egy levél, egy levél -- mondta, mikor odaértek hozzá, s odabiccentett Yvonne-nak, mintha csak tegnap üdvözölte volna --, üzenet por el senor... Firmin villo... -- tájékoztatta a Konzult, huncut mosolylyal elővett két levélköteget és bontogatni kezdte.

-- .. .ló?... Senor Caligula nem kapott?

-- Ah. -- A cartero végigpörgetett egy másik nyaláb levelet is, a szeme sarkából nézte őket, s a táskát a hóna alá szorította, hogy el ne ejtse. -- Nincs. -- Végre letette a táskát, és lázasan nekilátott a keresésnek; hamarosan levelek borították körös-körül az utat. -- Kell lenni. Itt. Nincs. Ez az. Vagy ez. Ej, ej, ej, ej.

-- Hagyja csak, öregem -- mondta a Konzul. -- Legyen szíves.

De a cartero újra kezdte: -- Badrona, Diosdado...

Hugh maga is tele volt várakozással, nem is annyira a Globe-tó\ várt üzenetet, hiszen az, ha jön, kábeltávirat lesz, hanem félig egy újabb kis, oaxaquenai borítékban reménykedett, s e reményét a postás külleme jólesően hihetővé tette, egy borítékban, amelyet tarka bélyegeken napra nyilazó íjászok borítanak, s Jüan Cerillótól jön. Fülelt, valahol, egy fal mögött, gitáron játszott valaki rosszul, csalódott benne; s egy kutya ugatott élesen.

-- .. .Feeshbank, Figueros, Gómez... itt sincs, Quincey, Sandoval, nincs.

230

Végül a derék kis ember összeszedte a leveleit, bocsánatkérően, csalódottan meghajolt, s tovább szökdelt lefelé az utcán. Mind utána néztek, és épp mikor Hughnak már az jutott eszébe, hátha a postás viselkedése csak egy megmagyarázhatatlan, egetverően rossz vicc része volt, s az, bár igen nyájasan, de mindvégig nevetett rajtuk, a cartero megtorpant, megint végigpörgette az egyik levélnyalábot, megfordult, diadalmas kis kurjantásokkal visszaügetett hozzájuk, és odanyújtott a Konzulnak valami levelezőlapfélét.

Yvonne, aki megint valamivel előttük járt, mosolyogva odabiccentett neki, hátrafelé, mintha azt mondaná: -- No lám, mégis kaptál levelet! -- s vidám, táncos léptekkel lassan továbbsétált M. Laruelle oldalán, föl a poros hegyoldalon.

A Konzul kétszer is megforgatta a lapot, aztán odanyújtotta Hughnak.

-- Különös... -- mondta.

A lap Yvonne-tól jött, legalább egy éve írhatta. Röviddel azuián adhatta postára, döbbent rá Hugh, hogy a Konzult elhagyta, s nyilván nem tudta, hogy a Konzul ott szándékszik maradni Quauhnahuacban. Mégis fura volt, hogy a lap milyen messzire elbitangolt: eredetileg Wells Fargóhoz volt címezve, Mexico Citybe, onnét valami tévedés folytán külföldre irányították, s ami azt illeti, nagyon eltévedt, a keletbélyegző tanúsága szerint megjárta Párizst, Gibraltárt, sőt, Algecirast is, a fasiszta Spanyolországban.

-- Nem; olvasd csak -- mosolygott a Konzul.

Yvonne elkapkodott betűi: Drágám, miért jöttem el tőled? Miért hagytál? Ha igaz, ma már az Államokban leszek, holnapután Kaliforniában. Remélem, ott vár a leveled. Szeretlek. Y.

Hugh megfordította a lapot. A képen az El Pasó-i oroszlánforma Signal Peak-et látta, és a Carlsbad Cavern Highwayt, amint egy fehér korlátú hídon átível sivatag és sivatag közt. A hídon túl az út kanyarodott egyet, és eltűnt a távolban.

231

VII

Az ittas-bolondul keringő föld szegélyén, amely 13 óra 20-kor épp a Herkules Lepkéje felé lódul, még ötletnek is rossz ez a ház, gondolta a Konzul...

Két tornya volt, Jacques két zacualija, a ház két végén egy-egy, s a kettőt palló kötötte össze a tető gerincén, mely a lenti üvegezett műtermet födte. A tornyok mintha álcázva lettek volna (majdnem mint a Samaritan): kék, szürke, bíbor, cinóbervörös zebracsíkokkal becsapkodva. De az idő és az időjárás összefogott, hogy a tornyok már közelről is tompa és egységes mályvaszínt mutassanak. Tetejük, amelyet a pallóról egy-egy falétrán lehetett elérni, belülről meg egy-egy csigalépcsőn, lenge, csipkés miradort alkotott, alig nagyobbat, mint egy-egy őrtorony, azoknak a figyelőállásoknak fedetlen kis változatát, amelyek Quauhnahuacban a völgyön uralkodtak.

A bal oldali mirador pártázatán, ahogy a Konzul és Hugh szembefordult vele, s így a Calle Nicaragua most jobb kezük felől ereszkedett le a hegyről, két epés külsejű angyal tűnt fel. A vörös kőből kifaragott két angyal egymással szemben térdelt, s arcélük kirajzolódott két párta közt az égen, mögöttük meg, a két szélső pártán, egy-egy marcipán ágyúgolyóhoz hasonló, láthatólag ugyanabból az anyagból faragott nem tudni, micsoda ült ünnepélyesen.

A másik mirador, a pártázatától eltekintve, dísztelen volt, s a Konzulnak olykor az a benyomása támadt, hogy ez az ellentét, akár az angyalok és az ágyúgolyók ellen-

232

tété, valami ismeretlen oknál fogva Jacques-ra vall. Talán az is elárul valamit, hogy Jacques a hálószobájában dolgozott, míg magát a földszinti műtermet ebédlővé alakíttatta át, de ott általában a szakácsnője és annak a rokonsága szokott táborozni.

Közelebb érve látni lehetett, hogy a bal oldali, valamivel nagyobb tornyon, a hálószoba két ablaka alatt -- a két elfajzott lores, mint egy mértani szög két különválasztott szára egymásra rézsűt épült -- terméskőlap áll kissé a falba mélyesztve, hogy dombormű benyomását keltse, s arannyal futtatott betűk borították. Ezek az aranybetűk, bár nagyon testesek voltak, kusza összevisszaságban olvadtak össze. A Konzul megfigyelte, hogy a város látogatói olykor félóra hosszat is elnézegetik őket. Megesett, hogy M. Laruelle kijött, és megmagyarázta, hogy tulajdonképpen mit is jelent a fölirat, hogy Frey Luis de León egy mondása, amire a Konzulnak pillanatnyilag nem akaródzott visszaemlékeznie. Azt sem kérdezte meg magától, hogy miért érzi még a sajátjánál is ismerősebbnek ezt a fura házat, ahová most a háta mögött M. Laruelle-lel, aki tréfásan böködte hátulról, s kettejük előtt Hughval és Yvonne-nal betért. Be az ez egyszer üres műterembe, s onnét a csigalépcsőn föl a bal oldali toronyba.

-- Nem lőttünk túl a szeszen? -- kérdezte, de eszébe jutott alig pár hetes fogadalma, hogy e házba többé be nem teszi a lábát, s közönye nyomban elpárolgott.

-- Hát véletlenül se gondolsz soha másra ? -- mintha Jacques azt kérdezte volna.

A Konzul nem válaszolt, a lépcsőfeljáróról belépett az ismerős, széttartó ablakú rendetlen szobába, az elfajzott lőrések most belülről látszottak, majd engedelmesen követte Laruelle-t a hátsó erkélyre, a napfénnyel teli völ gyek, tűzhányók, a síkságon átkarikázó felhőárnyékok tájképébe.

M. Laruelle azonban már indult is idegesen lefelé.

-- Én nem kérek! -- tiltakozott a másik kettő. Ostobák! Utánaeredt két-három lépést, szemmel láthatólag célta-

233

lanul, de mégis szinte fenyegetően, tekintete bizonytalanul követte a csigalépcsőt, amely a szobából föl, a miradorra vezetett, aztán csatlakozott az erkélyen Hughhoz és Yvonne-hoz.

-- Menjetek föl a tetőre, vagy maradjatok az erkélyen, érezzétek magatokat idehaza -- hallatszott lentről .. .öö... Hughes... az asztalon találsz egy távcsövet... egy perc, és jövök.

-- Nincs kifogásotok ellene, ha fölmegyek a tetőre ? kérdezte Hugh.

-- Nehogy ittfelejtsd a távcsövet!

Yvonne és a Konzul magára maradt az erkélyen. Onnét, ahol ők álltak, úgy tetszett, a ház valami sziklaszirt fele táján épült, amely meredeken szökik föl lentről, az alattuk elnyúló síkságról. Ha kihajoltak, magát a várost is látták, az mintha e fölébük kinyúló szirt tetejére épült volna. A hajóhinták bunkói némán kilendültek a tetők fölé, mozgásuk mint egy-egy fájdalmas kézmozdulat. De e pillanatban megcsapta őket a fiesta lármája, muzsikája. A távolban a Konzul zöld csücsköt látott, a golfpályát, apró alakok forgolódtak a szirt lába körül, s másztak odébb... Golfozó skorpiók. A Konzulnak eszébe jutott a képes levelezőlap a zsebében, közelebb húzódott Yvonne-hoz, szerette volna megemlíteni, valami gyöngédet mondani róla, szerette volna Yvonne-t maga felé fordítani, megcsókolni. De rádöbbent, annyira szégyelli a mai délelőttöt, hogy ha nem iszik még, nem tud a szemébe nézni.

-- Mit gondolsz, Yvonne... -- kezdte --, mit mond a csillagász eszed ? -- Hát lehet, hogy így szóljon hozzá, ilyen alkalommal, mint ez? Nem, ez rossz álom. Fölmutatott a városra. -- .. .mit mond a csillagász eszed: -- ismételte meg, de nem, nem mondta ki. -- Az a forgás-zuhanás odafönn nem láthatatlan planéták futása, sem viharosan, visszafelé elzúgó ismeretlen holdakat juttat eszedbe ? Nem mondott semmit.

-- Kérlek, Geoffrey... -- tette Yvonne a karjára a ke-

234

zét. -- Nagyon kérlek, hidd el, nem én akartam ebbe belemászni. Találj valami ürügyet, és gyerünk innét, amilyen hamar csak lehet. Aztán már nem érdekel, hogy mennyit iszol -- tette hozzá.

- Tudtommal egy szóval se mondtam, hogy most vagy ezután inni akarnék. Te ültetsz bogarat a fejembe. Vagy Jacques... hallom, töri -- vagy mondjuk úgy, hogy zúzza ? -- odalenn a jeget.

-- Hát nem maradt benned semmi gyöngédség vagy szeretet irántam? -- kérdezte váratlanul, szinte szánalmasan Yvonne, és odafordult hozzá. „De igen, szeretlek gondolta --, minden szeretettel, ami számodra a világon megmaradt, csak ez a szeretet oly távol van tőlem, és oly különös is, mert szinte hallom, hogy zsong, sír valahol messze, nagyon messze, szomorú, elveszett hang. Lehet, hogy közeledik, lehet, hogy távolodik, nem tudom -- Hát más nem jár az eszedben, csak hogy mennyit innál még?"

-- De -- mondta a Konzul (vajon nem Jacques kérdezte ezt az imént?) --, de igen... ó, Istenem, Yvonne!

-- Kérlek, Geoffrey...

Mégse tudott a szemébe nézni. A hajóhinták bunkói -- a szeme sarkából látta --, most mintha mind őt náspángolnák.

-- Ide hallgass -- mondta --, most azt akarod, hogy kiszabadítsam mindnyájunkat ebből az egészből, vagy megint az iszákosságról akarsz prédikálni?

-- Ó, nem prédikálok, igazán nem. Soha többé nem prédikálok, mindent megteszek, amit csak kérsz.

-- Akkor... -- kezdte mérgesen.

De Yvonne area megenyhült, és a Konzulnak megint es/ébe jutott a levelezőlap a zsebében. Ez bizonyára jó ómen. Lehet, hogy talizmán, és meghozza az azonnali megváltásukat. Az is lehet, hogy csak akkor lett volna az, ha tegnap érkezik, vagy ma délelőtt, a házba. Sajnos az ember most már el sem tudja képzelni, hogy más pillanatban is érkezhetett volna. S hogy tudná eldönteni, hogy jó

235

ómen-e, vagy sem, ha előbb nem iszik meg még egy pohárral?

-- De hát visszajöttem -- mondta nyilván Yvonne. Nem látod ? Megint együtt vagyunk, mi vagyunk. Nem látod? -- Reszketett az ajka, majdnem sírt.

Aztán ott volt nála, a karjában, de ő elnézett a feje fölött.

-- De, látom -- mondta, pedig nem látta, csak a zsongást, a sírást hallotta, s érezte, érezte, milyen valószínűtlen. -- Szeretlek. Csak... -- A szívem mélyén nem tudok megbocsátani neked: vajon erre gondolt, ezt szerette volna hozzáfűzni?

... És mégis, újra meg újra, újra meg újra végiggondolta, mint kezdetben, hogy mennyire szenvedett, de mennyire, őnélküle; ilyen magányosnak, ilyen kétségbeesetten elhagyatottnak, ilyen gyámoltalannak életében nem érezte magát, mint Yvonne nélkül tavaly, talán csak mikor az édesanyja meghalt. De ezt az indulatot sosem érezte az anyja iránt; ezt a kényszerítő vágyat, hogy megbántsa, hogy ingerelje, mikor pedig csak a megbocsátás menthetné meg a mai napot; ezt a mostohaanyja iránt érezte először, szegény nemegyszer el is sírta magát: Enni sem tudok, Geoffrey, torkomon akad a falat! -- Nehéz megbocsátani, nehéz, nagyon nehéz. Még nehezebb nem kimondani, de milyen nehéz, hogy: -- Gyűlöllek! Most éppen. Bár most van az az istenadta pillanat, mikor egyetérthetnének, most kéne elővennie a levlapot, megváltoztatnia mindent; vagy már el is múlt... Késő. A Konzul megfékezte a nyelvét. De érezte, hogy a lelke kettéválik, és kattogva fölemelkedik, mint egy felvonóhíd két fele, hogy utat engedjen ezeknek a visszataszító gondolatoknak.

-- Csak a szívem... -- mondia.

-- A szíved, édes? -- kérdezte Yvonne aggódva.

-- Semmi...

-- Ó, szegénykém, olyan fáradt lehetsz!

-- Momentito! -- mondta, és kiszabadította magát.

236

Visszaballagott Jacques szobájába, magára hagyta Yvonne-t az erkélyen. Laruelle hangja fölfelé úszott a lépcső aljából. Vajon itt csaltál meg? Talán épp ezek a falak visszhangozták a szerelem kiáltásait. Az egész padló könyvekkel volt teliszórva (nem látta köztük az Erzsébet-kori drámáit), s a falat, a műterem heverője mellett, mintha egy vezeklő poltergeist rakta volna meg majd a mennyezetig könyvekkel. S mi lett volna, ha Jacques, heves tarquiniusi léptekkel törve merényét véghezvinni, megindítja e potenciális lavinát? A falakról példátlanul szörnyűséges, rémítő Orozco-szénrajzok acsarogtak. Az egyik, kétségtelenül zseniális kézzel odavetett rajzon hárpiák dulakodtak egy összetört ágyon, törött tequilas üvegek közt fogukat csikorgatva. Nem csoda; a Konzul, ahogy közelebbről szemügyre vette, hiába keresett ép üveget köztük. Hiába keresett Jacques szobájában is. Két vacak Rivera is lógott a falon. Ürücomblábú, kifejezéstelen amazonok tanúsították a világ dolgozóinak egységét. A lőrésforma ablakok fölött, amelyek a Calle Tierra dél Fuegóra néztek, egy iszonyatos kép függött, eddig még nem látta, s kezdetben faliszőnyegnek nézte. A címe: „Los Borrachones" -- miért nem „Los Borrachos"?1 -- átmenet egy primitivista festmény és egy antialkoholista plakát közt, s némi távoli Michelangelo hatást mutat. Ami azt illeti, most már látta, valóban antialkoholista plakát, s bár megvan vagy százéves, legalábbis félszáz, a Jóisten tudja, pontosan mikori. Le, le, egyenest a Hádészba, önző és borvirágos képpel, a tűzpikkelyes ördögök, medúzák, böfögő szörnyszülöttek zűrzavaros összevisszaságába, ügyesen, mint a fecskék, vagy idétlenül, rémülten vissza-visszatántorodva, hulló palackok és a tört remények jelképei közt sikongva, lefelé buktak az iszákosok; föl, föl, sápadtan, önzetlenül, a fénybe, az ég felé, átszellemülten, kettesével, a nők férfiak védelmében, angyalok tiltó szárnya mögé húzódva szálltak a józanok.

1 A nagyivók. -- A részegek.

237

De mégsem mind párosával, figyelte meg a Konzul. Néhány magányos nő is szállt fölfelé, őket csak angyalok védték. Úgy rémlett, ezek a nők szinte féltékeny szemmel néznek lefelé, mélybe bukó férjük után, s egyik-másik férj arca félreérthetetlen megkönnyebbülést mutat. A Konzul elnevette magát, egy csöppet reszketegen. Nevetséges, de mégis... volt-e valaha, valakinek is egyetlen elfogadható érve, hogy miért ne határolhatnánk el ilyen egyszerűen a jót a rossztól? Jacques szobájában másutt kúpforma kőbálványok kuporogtak, mint duzzadt csecsemők ; a szoba egyik oldalán egy egész láncra fűzött sor volt belőlük. A Konzul lelkének egy része nevetett, szándéka, és az elfecsérelt, féktelen tehetség mindeme bizonyítéka ellenére, mert Yvonne-t szerelme tarlóján gondolatban e hosszú sor megbilincselt csecsemővel szembesítette.

-- Hogy érzed magad odafönn, Hugh? -- kiáltott fel a lépcsőn.

-- Távcsövön egész jól látni innét Pariánt.

Yvonne az erkélyen olvasott, a Konzul meg visszanézett a képre. Los Borrachones. Egyszerre valami olyasmit érzett, amit eddig, ilyen döbbenetes élességgel, még sohasem. Maga is lenn volt a pokolban. Ugyanakkor valami furcsa nyugalom töltötte el. Megint úrrá lett belső felajzottságán, idegességének rohamain és árapályán. Hallotta, hogy Jacques lenn tesz-vesz valamit, s tudta, hogy hamarosan inni fog. Ez majd segít, de nem ez nyugtatta meg. Párián -- a Farolito! A világítótorony, a világítótorony, amely kihívja és fénybe borítja a vihart! Végül is valamikor napközben, talán a bikaheccen, megszökhet a többiektől, és elmehet oda, ha csak öt percre, ha csak egyetlen pohárra is. E kilátás szinte gyógyító szeretettel töltötte el, s pillanatnyilag, hisz ez is hozzátartozott a nyugalmához, olyan sóvárgással, mint még soha. A Farolito! Különös hely, a késő éjszakáé, kora hajnalé, s mint az a másik félelmes cantina Oaxacában, ez is hajnali négykor nyit. Sőt ma, lévén ünnep, halottak napja,

238

be se zár. Először kicsinek látta. Csak később, mikor már jól megismerte, fedezte föl, hogy milyen messzire hátranyúlik, s tulajdonképpen számos kis helyiségből áll, mind kisebb és sötétebb, mint az előző, az utolsó és legsötétebb nem nagyobb, mint egy börtöncella. Az volt a benyomása, hogy e helyiségekben ördögi összeesküvéseket kell szőni, kegyetlen gyilkosságokat kitervelni, arra valók; az élet itt éri el a mélypontját, mint amikor a Saturnus a Bak jegyébe lép. De itt nagy, forgó gondolatok is lebegtek az agyában, miközben a hajnalban kelő fazekas és a mezei munkás megállt a fakuló ajtókeretben, elálmodozva... Most az egészet maga előtt látta, a roppant szakadékot a cantina mellett, a barranca oldalát, mely Kubla Khant juttatta eszébe; a tulajdonost, Ramón Diosdadót, akit csak Elefánt néven emlegettek, s arról volt híres, hogy megölte a feleségét, így gyógyította ki az idegbajából, látta a háború nyomait viselő, csupa sebhely koldusokat, egyikük egy éjjel, négy pohár után, amit a Konzul fizetett neki, Jézus Krisztusnak nézte, térdre esett előtte, s gyors kézzel odatűzött a hajtókájára egy kopott kis Vérző Szívet s mellé, mint egy tűpárnára, két érmet, mindkettő a guadalupei Szent Szüzet ábrázolta. -- Legyen a Szent a magáé! -- Mindezt látta, érezte a cantina levegőjét, máris magába zárta szomorúsága és gonoszsága, s még valami, hogy mi, az kiment a fejéből. De eszébe jutott: a békéje. Megint látta a hajnalt, kínzó magányában a nyitott ajtóból figyelte a lilás fényt, a Sierra Madre fölött lassan robbanó bombát -- Sonnenaufgang!2 -- s tömör fakerekű kordék elé fogott, s kint a tiszta és csípős mennyei levegőn a kocsisukra türelmesen várakozó igásökröket. Miközben állt ott, a Konzult úgy elfogta a vágyakozás, hogy lelkét teljesen betöltötte a hely hangulata, s olyasféle gondolatok kerítették hatalmukba, mint a tengerészt, aki hosszú útról visszatérve megpillantja a

2 Napkelte, (német)

239

Start Point világítótornyát, s tudja, rövidesen a feleségét ölelheti.

Aztán a gondolatai hirtelen visszatértek Yvonne-hoz. Róla egészen meg is feledkezett, gondolta. Még egyszer körülnézett a szobában. Ó, hány szobában, hány műterem-heverőn, mennyi könyv közt leltek rá végül a kettőjük szerelmére, a házasságukra, közös életükre, mely minden szerencsétlenség, sőt katasztrófa -- s igen, az Yvonne részéről mindjárt kezdetben meglevő sok kis öncsalás ellenére, hisz ő részben a múlthoz ment hozzá, angol-skót őseihez, a képzeletében élő kongó és kísértetjárta sutherlandi kastélyokhoz, a reggeli hatkor süteményt majszoló ösztövér mocsárvidéki nagybácsik emanációjához -- mindezek ellenére nem volt híján minden diadalnak. De milyen rövid ideig. Túlságos hamar és túlságosan nagy diadalnak tűnt, túlságos jónak, és szörnyűségesen, végül már kibírhatatlanul elképzelhetetlennek, hogy elveszítsék; mintha ez önmaga rossz előérzetévé tette volna, s ez az előérzet, hogy nem lesz tartós, mint egy láthatatlan lény, irányította a lépteit megint a tavernák felé. És hogy tudná az ember az egészet újrakezdeni, mintha a Café Chagrin vagy a Farolito nem is létezett volna? Vagy nélkülük? Hát lehet az ember hűséges Yvonne-hoz és ugyanakkor a Farolitóhoz is ? Krisztus, világ pharosza, hogyan, s miféle vak hittel találhatja meg az ember a visszavezető utat, törhet utat visszafelé, most, ötezer reszkető ébredés zűrzavaros szörnyűsége közt, amelyek közül mindegyik félelmesebb volt, mint az előző, onnét, ahova már a szerelem se tud behatolni, s ahol már bátorság sem létezik, csak a szenvedély sűrűjében. Az iszákosok csak hullottak, hullottak a falon. De a kis maya bálványok egyike mintha elsírta volna magát...

-- Ej-ej-ej -- mondta M. Laruelle, akár a kis postás, amint dobogva fölfelé jött a lépcsőn; koktél, hitvány lakoma. A Konzul, észrevétlenül, fura dolgot művelt: fogta a levlapot, amit az imént kapott Yvonne-tól, és becsúsztatta Jacques párnája alá. Yvonne bejött az erkély-

240

ről. -- Halló, Yvonne, hol van Hugh... elnézést, hogy ilyen soká elmaradtam. Menjünk fel a tetőre, jó ? -- folytatta Jacques.

Valójában hét percig se tartott a Konzul egész töprengése. S mégis, Laruelle mintha tovább lett volna távol. Ment a nyomukba, ment az ital nyomába föl a csigalépcsőn, s látta, hogy a tálcára koktélsékeren és a poharakon kívül szendvics és olajbogyó is került. Lehet, hogy Jacques, minden csábító magabiztossága ellenére csak azért ment le a földszintre, mert megrémült ettől az egész ügytől, s teljesen elvesztette a lélekjelenlétét? És ez a sok gondos előkészület mind csak ürügy a menekülésre? Sőt, az is lehet, hogy szerencsétlen flótás valóban szerelmes volt Yvonne-ba.

-- Istenem -- mondta a Konzul, mikor a miradorra, ahova szinte ugyanakkoi ereszkedett le Hugh is, fölért: Hughnak már csak a pallóhoz támasztott falétra utolsó egy-két fokán kellett leszállnia. Istenem, hát lehet az, hogy ez a tetves világ úgy érjen véget, ahogy azt a fekete mágus látomások kísértette barlangjában megálmodta, miközben a keze -- valahogy úgy, mint az enyém -- rángatódzott végromlásában?... -- Kár volt ennyit fáradnod, Jacques.

Elvette a távcsövet Hughtól, s italát egy üres pártaközbe, két marcipán-valami közé betéve, hosszan nézte a tájat. De az italához fura módon hozzá se nyúlt. És a nyugalma is rejtélyesen kitartott. Olyan volt, mintha egy magas elütő-dombon állnának valahol egy golfpályán. Milyen szép lenne beütni innét a fák közé a barranca túlpartjára, a gyepes rész közepébe, milyen szép a magától értetődő kockázat, amit egy jó százötven yardos ütés jelent, a telibe talált, szálló labda... Pakk. A Golgota Lyuk. Magasan fenn egy sas bukott le szélirányban az egyik Lyukba. A képzelőerő teljes hiányára vall, hogy az itteni pályát odafönn, hátul építették, távol a barrancá-

241

tói. Golf'= gouffre -- gulj.3 Prometheus hozná vissza az elveszett labdákat. A túlpartra pedig milyen szokatlan gyepes szakaszokat lehetett volna kiagyalni; elhagyatott vágányok kereszteznék, zümmögő távíróvezetékek, bolond labdaállások csillannának a töltésoldalakban, a dombok tetején, s a pálya messzire nyúlna, messze, mint az ifjúság, messze, mint maga az élet, a síkon, messze túl Tomalínon, át az őserdőn, a Farolitóig, a tizenkilencedik lyukig. .. Az más.

-- Nem, Hugh -- mondta, miközben a távcsövet állította be, de nem fordult hátra --, Jacques arra a filmre gondol, amit az Alastor-ró\ készített, mielőtt Hollywoodba ment; egy fürdőkádban fényképezte, már amennyit ki tudott hozni belőle, a többit pedig nyilván régi útirajzokból kivágott romfelvételekből, egy dzsungelnek az lm dunkelsten Afriká-bó]* kiollózott képeiből, meg egy hatytyús jelenetből ragasztotta össze... ez utóbbi egy régi Corinne Griffith -- Sarah Bernhardt-film végén szerepelt, hajói emlékszem... s a költő közben mindvégig ott állt a tengerparton, a zenekar meg, ha igaz, minden tőle telhetőt elkövetett a Sacre du Printemps* érdekében. A ködöt, azt hiszem, még nem is említettem.

A nevetésüktől valahogy tisztább lett a levegő.

-- De az embernek előtte feltétlenül kell valami látomása legyen, ahogy ezt egy német rendező barátom szokta volt mondani, hogy a filmje milyen lesz -- mondta neki Jacques, a háta mögött, az angyalokkal a feje fölött. Hogy azután milyenre sikeredik, az más tészta... Ami meg a ködöt illeti, az végül is a legolcsóbb kellék bármelyik stúdióban.

-- Hollywoodban is forgattál? -- kérdezte Hugh, aki egy perccel azelőtt még majdnem politikai vitába kezdett M. Laruelle-lel.

3 Groteszk etimológia: Golf- játék (spanyol); gouffre örvény (francia); gulf- öböl. (angol)

4 A legsötétebb Afrikában, (német)

5 A tavasz megszentelése--Sztravinszkij balettje, (francia)

242

-- Igen. .. de megnézni már nem voltam hajlandó a műveimet.

De mi az ördögöt keres ő, töprengett a Konzul, ilyen kitartóan a síkságon, ezen a zűrzavaros tájon, Jacques távcsövével ? A képzelt önmagát-e, aki valamikor olyan ostoba, egészséges és egyszerű valamiben lelte örömét, mint a golf, vagy teszem azt, a sötét odúk, vagy abban, hogy bevegye magát a magas homokdűnék rengetegébe, igen, valamikor, s épp Jacques-kal kettesben. Hogy fölkapaszkodjanak, és egy magaslatról nézzék az óceánt, a füstöket a láthatáron, majd jóval lejjebbről, a gyep közepén, a kitűzőkaró tövében heverészve, az ő új, csillámló Ezüstkirályát. Ózon!... A Konzul már nem golfozott: egy-két kísérlete az utóbbi évek során katasztrofálisnak bizonyult... Lehettem volna legalább a gyepes szakaszok Donne-ja. A felújítatlan gyep költője... Ki tartja a zászlót, amíg én három ütéssel benn vagyok? Ki vadászik az én Állatövemen a part mentén? És ki az, aki a legeslegbelső gyepes szakaszon tíz a három ellenében állja a fogadást, hogy négy ütéssel benn vagyok?... Bár ennél jobbat is tudok. A Konzul végre leengedte a távcsövet és megfordult. Még mindig nem nyúlt az italához.

-- Alastor, Alastor -- mondta Hugh, és átballagott hozzá. -- Ki is volt, illetve ki is írta, és miért, márminthogy az Alastor-tl

- Percy Bysshe Shelley. -- A Konzul Hugh mellett nekitámaszkodott a miradornak. -- Annak a fickónak is eszményei voltak... A kedvenc történetem Shelleyről, hogy inkább elsüllyedt a tenger fenekére... persze egy csomó könyvet oda is magával vitt... és inkább ottmaradt, semhogy bevallja, hogy nem tud úszni.

-- Geoffrey, mit gondolsz, nem kéne Hughnak megmutatni a fiestát? -- kérdezte váratlanul a másik oldalról Yvonne. -- Ma van az utolsó napja. És főleg mert ma van az indiántánc?

Szóval Yvonne „menti ki őket ebből az egészből", épp mikor ő, a Konzul maradni akar.

243

-- Nem is tudom -- mondta. -- Odaát, Tomalínban, nem látunk indiántáncot, vagy más ilyesmit? Te mit szólsz hozzá, Hugh?

-- Szívesen benne vagyok. Persze. Mindenben, amit mondtok. -- Hugh ügyetlenül lekászálódott a mellvédről. -- De akkor is van még egy óránk a buszig, nem?

-- Jacques bizonyára megbocsát, hogy így sietünk mondta Yvonne, szinte kétségbeesetten.

-- Hát akkor hadd kísérjelek el titeket. -- Jacques uralkodott a hangján. -- A fete-hez még nagyon korán van, de ha a Rivera freskókat nem láttad még, Hugues, azokat meg kell nézned.

-- Nem jössz, Geoffrey? -- fordult vissza Yvonne a lépcsőről. -- Kérlek, gyere -- mondta a szeme.

-- Nos, a fiestát nem nekem találták ki. De ti menjetek csak, aztán a végállomáson, a busznál találkozunk. Különben is, beszélnem kell Jacques-kal.

De már mind lementek a lépcsőn, és a Konzul egyedül maradt a miradoron. És mégsem egyedül. Mert Yvonne otthagyta a tele poharát a pártaközön, az angyalok lábánál, szegény Jacques-é is ott volt az egyik lőrésben, Hughé meg az oldalsó mellvéden. És a koktélséker sem volt üres. És a Konzul eddig hozzá sem nyúlt az italához. S még most sem ivott. Megtapogatta a jobb kezével a bal karja bicepszét a zakója alatt. Éppenséggel erős... úgy amennyire... de hogyan öntsön bátorságot magába? Shelleynek azt a pompás bohócbátorságát; nem, az gőg volt. És a gőg örökké csak ösztökéli az embert, vagy hogy menjen és ölje meg magát, vagy hogy „jöjjön egyenesbe", mint ahogy azelőtt ő is olyan gyakran ösztökélte önmagát, harminc üveg sör segítségével, a mennyezetet bámulva. De most ez itt egészen más. Mi van, ha a bátorság itt eleve annyit jelent, hogy beismerje teljes vereségét, beismerje, hogy nem tud úszni, beleegyezzék (bár a gondolat egy pillanatig nem is látszott olyan rossznak), hogy kórházba megy. Nem, bármi is a célja, ez nem csupán „el innét" kérdése. Nincs angyal, sem Yvonne, se

244

Hugh, aki ebben segíteni tudna. Ami meg a démonokat illeti, ott laknak benne, mint ahogy kívüle is; épp nyugton vannak -- talán sziesztáznak ? --, de akkor is körülveszik, megszállták; birtokon belül vannak. A Konzul fölnézett a napra. De elvesztette a napot: ez nem az ő napja volt. Ennek majdnem hogy ugyanúgy lehetetlen volt a szemébe nézni, mint az igazságnak; még a közelébe se akart menni, nem hogy a fényében üldögéljen, és a szemébe nézzen. -- Márpedig muszáj szembenéznem vele. De hogy? Mikor nemcsak hogy hazudik magának, de még el is hiszi, amit hazudik, aztán meghazudtolja korábbi összevissza hazugságait, amelyek még igazságnak is becstelenek lennének. Még az önáltatásnak sincs szilárd alapja. Hát hogy lenne akkor a becsületességre irányuló kísérleteinek ? -- Szörnyű -- mondta. -- De én akkor sem engedek. -- Csakhogy, ki ez az én, hogy lehetne megtalálni ezt az ént. hova lett az „én"? -- Akármit teszek, azt szántszándékkal kell tennem. -- És a Konzul, igaz, szántszándékkal tartózkodott tőle, hogy az italához hozzányúljon. „A férfi akarata legyőzhetetlen." -- Egyem? Ennem kell. -- A Konzul tehát megevett egy fél szendvicset. S mikor M. Laruelle visszaért, a Konzul még mindig amúgy szárazon bámult maga elé... vajon hová bámult ? Maga sem tudta. -- Emlékszel -- kérdezte --, hogy mikor Cholulában jártunk, mekkora por volt? A két férfi némán nézte egymást.

-- Tulajdonképpen szóba se akartam állni veled -- tette hozzá a Konzul egy perc múlva. -- Ami azt illeti, nem bánnám, ha akkor látnálak, mikor a hátam közepét... hallod?

-- Megőrültél? -- kiáltott fel nagy sokára M. Laruelle.

Hajói látom, a feleséged visszajött hozzád, azért imádkoztál és jajongtál az asztal alatt... igen, az asztal alatt, emlékszem rá. . . És erre így bánsz vele, ilyen közönyösen, most se törődsz mással, csak hogy egy pohár italhoz hol jutsz.

Erre a megválaszolhatatlan és döbbenetes igazságta-

245

lanságra a Konzulnak nem volt szava; fogta a poharát, fölemelte, megszagolta; de valahol, ahol általában nem veszik sok hasznát, egy horgony kötél nem engedett; nem ivott; szinte nyájasan mosolygott rá M. Laruelle-re. Most ugyanúgy abbahagyhatod az ivást, mint később. Most ugyanúgy abbahagyhatod, mint később. Később.

Megszólalt a telefon, és M. Laruelle leszaladt a lépcsőn. A Konzul egy darabig tenyerébe temetett arccal ült, aztán még mindig érintetlenül hagyva az italát, igen, valamennyi italt érintetlenül hagyva, elindult lefelé Jacques szobájába.

M. Laruelle letette a telefont:

-- No -- mondta --, nem is tudtam, hogy ti ismeritek egymást. -- Levette a zakóját, és kioldozta a nyakkendőjét. -- Az orvosom volt, rólad érdeklődött. Azt kérdezte, élsz-e még?

-- Ó... szóval Vigil, igen?

-- Arturo Diaz Vigil. Medico. Cirujano. . . etcetera!6

-- Aha -- mondta tartózkodóan a Konzul, bedugta az ujját a gallérja alá és megmozgatta a nyakát. -- Igen. Az éjjel ismerkedtem meg vele. Ami azt illeti, ott járt nálam a délelőtt.

M. Laruelle elgondolkodva vetette le az ingét.

-- Megállapodtunk, hogy játszunk egy szetet, mielőtt elmegy szabadságra.

A Konzul leült, és maga elé képzelte azt a hátborzongató, szeles teniszpartit a tűző mexikói nap alatt, a tengernyi elhibázott labdát -- keserves lesz Vigilnek, de bánja is ő, ki ez a Vigil? -- (a jó fiú most éppoly valószínűtlen volt számára, mint akárki, akit az ember óvakodik üdvözölni, mert hátha mégsem a reggeli ismerőse, vagy mint az aznap délután a filmvásznon látott színész eleven mása), közben Laruelle elkészült, hogy bemenjen a zuhanyozóba, amelyet az illem fura építészeti semmibevételével ezek az illemet minden más fölé helyező mexi-

" Orvos. Sebész... stb.

246

kóiak az erkélyről is, a lépcsőház tetejéről is pompásan látható helyre tettek.

-- Tudni szeretné, hogy nem változtattátok-e meg az elhatározástokat, s te meg Yvonne nem mentek-e el mégis vele Guanajuatóba. .. Tulajdonképpen miért nem mentek?

-- Honnét tudta, hogy itt vagyok ? -- A Konzul kihúzta magát ültében, egy kicsit megint reszketett, bár egy pillanatra maga is meglepődött, hogy mennyire ura a helyzetnek, s hogy kiderült, valóban létezik egy Vigil, s az valóban meghívta Guanajuatóba.

-- Hogy honnét? Hát tőlem... ki mástól? Kár, hogy nem ismerted régebben. Ez az ember aztán igazán segíthetett volna rajtad.

-- Talán megérdeklődhetnéd... Ma te segíthetnél neki egy kicsit. -- A Konzul behunyta a szemét, s megint tisztán hallotta a doktor hangját: - De most, hogy az esposája visszajött. De most, hogy az esposája visszajött... Szívesen foglalkoznék magával. -- Mi ? -- Kinyitotta a szemét. .. De a tény, hogy az öntudatlanul gőzölgő has alatt csúful eldugott uborkaforma kék ideg- és bőrlebenyköteg a felesége testében kereste a gyönyörűségét, olyan förtelmes hatással volt egész lényére, hogy reszketve fölállt. Milyen undorító, milyen hihetetlenül undorító a valóság. Elindult körbe a szobájában, s a térde lépésről lépésre megroggyant. Könyvek, túl sok könyv. A Konzul most se látta az Erzsébet-kori drámáit. Pedig volt ott minden más, a Les-Joyeuses Bourgeoises de Windsortól7 Agrippa d'Aubignéig és Collín d'Harleville-ig, Shelleytől Touchard-ig... Lafosse és Tristan I'Hermite. Beaucoup de bruit pour rien!8 Megmerülhetett itt a lélek, vagy olthatta a szomját? De mennyire. De e könyvek egyikében se akadt volna rá a tulajdon szenvedésére. És arra se tanította volna meg egyik sem, hogyan nézzen egy réti

7 Windsor! víg nők. (francia)

8 Sok hűlió semmiért, (francia) Mindkettő Shakespeare vígjátéka.

247

margitvirágra. -- De hát miért mondtad meg Vigilnek, hogy itt vagyok, ha azt sem tudtad, hogy ismerjük egymást? -- kérdezte, szinte zokogva.

M. Laruelle-t körülvette a gőz, a mutatóujját a fülébe dugta, nem hallott semmit.

-- És mi beszélnivalótok volt, nektek kettőtöknek? Vigilnek meg neked?

-- A szesz. Az elmebaj. A gibbus következtében föllépettgerincvelő-nyomás. Többé-kevésbé mindenben egyetértettünk. -- A Konzul, most már szabadjára engedve a reszketését, az erkély nyitott ajtaján át kisandított a tűzhányókra; megint ágyúlövéssel kísért füstbodrokat eregettek; majd egy szenvedélyes pillantást vetett föl, a miradorra is, ahol érintetlen pohara állt. -- Tömegreflex -- mondta --, csak ágyú-erekció, halálkilövellés -- s észrevette, hogy a fiesta lármája is erősödik.

-- Micsoda?

-- És mit gondoltál, mivel szórakoztatod majd a többieket, ha történetesen ittmaradnak? -- A Konzul szinte elfulladtan rikácsolt; szörnyű zuhany-emlékei voltak, úgy csúszott végig egész testén a víz, mint a reszkető ujjak közül kisikló szappan. -- Azzal, hogy zuhanyozol?

És a felderítő repülőgép visszajött, Krisztusom, igen, itt van, itt, a semmiből került elő, zúgva csapott le egyenest az erkélyre, a Konzulra, lehet, hogy őt kereste, zzumm... Jaaj! Brum.

M. Laruelle a fejét rázta; egy hangot, egy szót sem hallott. Kijött a zuhanyozóból, be egy másik, elfüggönyözött fülkébe, amit öltözőnek használt.

-- Szép napunk van, mi?... De azt hiszem, még vihar lesz.

-- Nem.

A Konzul váratlanul odament a telefonhoz, egy másik fülkébe (a ház most mintha még jobban tele lett volna fülkékkel, mint egyébként), megkereste a telefonkönyvet, és egész testében reszketve kinyitotta; nem, ne Vigilt, ne Vigilt, makogták az idegei, hanem Guzmánt. A.

248

B. C. G. Iszonyatosan izzadt; váratlanul olyan meleg lett ebben a kis zugban, mint nyári hőség idején egy New York-i telefonfülkében; a keze vadul rángatódzott; 666, Cafeaspirina; Guzman, Erikson 34. Megvolt a szám, elfelejtette; más név, Zuzugoitea, Zuzugoitea, Sanabria, meredt rá a könyvből: Erikson 35. Zuzugoitea. Máris elfelejtette a számot, elfelejtette a számot, 34, 35, 666: visszalapozott, óriási csöpp veríték pottyant a könyvre most mintha Vigil nevét látta volna. Már fel is emelte a kagylót, a kagylót, a kagylót, de rosszul fogta, a fülhallgatóba beszélt, belecsurgott a verítéke, aztán a mikrofonba, nem hall -- hát őt hallják? látják? --, majd mint az előbb, a fülhallgatóba: -- Qué quieres ? Kivel akar beszélni... az Istennel! -- kiáltotta és letette a kagylót. Erre inni kell. Futva elindult fölfelé a lépcsőn, de félúton megtorpant, s eszét vesztve elindult visszafelé; lehoztam a tálcát. Nem, az ital még odafönn van. Fölment a miradorra, és kiitta valamennyi poharat, amit csak látott. Zenét hallott. Egyszerre eltűnt az a jó háromszáz, eleven testtartásban hullává meredt szarvasmarha, amely a ház előtt támadt. Miután a Konzul a koktélséker tartalmával is végzett, nyugodtan lejött a lépcsőn, fölvett az asztalról egy papírkötésű könyvet, leült, nagyot sóhajtott, és kinyitotta. Jean Cocteau La Machine Infernalé-y&. volt. „Oui, mon enfant, mon petit enfant" -- olvasta --, „les choses qui paraissent abominables aux humains, si tű savais, de l'endroit ou j'habite, elles ont peu d'importance."9 -- Ihatnánk egyet a főtéren -- mondta, becsukta a könyvet, majd megint kinyitotta: sortes Shakespereanae. „Istenek vannak, ők az ördög" -- tájékoztatta Baudelaire.

Guzmánról megfeledkezett. Los Borrachones egyszer s mindenkorra a lángokba vesztek. Fölbukkant M. La-

9 A Pokoli Gépezet -- Cocteau drámája. „Igen, gyermekem, kedves gyermekem, azoknak a dolgoknak, melyek oly szörnyűeknek tűnnek az emberek előtt, onnan nézve, ahol én élek, vajmi kevés a jelentősége." (francia)

249

ruelle, nem vett észre semmit, ragyogóan állt neki a fehér flanell, levette a teniszütőjét a könyvespolc tetejéről; a Konzul is megkereste a botját és sötét szemüvegét, s kettesben lementek a vas csigalépcsőn.

-- Absolutamente necessario. -- Kinn a Konzul megállt, megfordult...

No se puede vivir sin atnar10 -- ez volt a házra írva. Kinn az utcán szellő se lendült, egy darabig szótlanul gyalogoltak, a fiesta bábeli hangzavarát hallgatták, s az, ahogy a városhoz közeledtek, egyre hangosabb lett. Tűzföld utca. 666.

... M. Laruelle, talán mert ő ment az oldalra lejtő utca felső felén, még magasabbnak látszott, mint amilyen volt, s mellette, lejjebb, a Konzul egy pillanatra vigasztalanul törpének, gyerekesnek érezte magát. Sok éve, gyerekkorukban, ez fordítva volt; akkor a Konzul volt a magasabb. De amíg a Konzul tizenhét évesen abbahagyta a növést százhetven-egynéhány centi magasan, M. Laruelle a más-más egek alatt töltött évei során csak nőtt-nőtt, míg alaposan túl nem nőtte a Konzult. Túlnőtte ? A Konzul még mindig szeretettel emlékezett vissza egyre-másra a kölyök Jacques-kal kapcsolatban: például arra, hogy a „szótárt" „sódarnak" ejtette, a „salátásvillát" meg „szaladásvillának". Szaladásvilla. És olyan emberré nőtt, aki maga meg tud borotválkozni és föl tudja húzni a zokniját. De azért túl nemigen nőtte őt. Semmi fura nem volt az állításban, hogy annyi év után, odafönn, százkilencven-egynéhány centi magasan még mindig hatni tudott rá. Mert ha nem, akkor mi ez az angolos, a Konzuléhoz annyira hasonló tvid zakó, a drágaságot sugárzó angol teniszcipő, amilyet akár ő is fölvehetne, a negyvennégyes fehér angol flanellnadrág, és az angol divat szerint nyitott nyakú ing, a szokatlan sál, mely arra vall, hogy M. Laruelle valamikor a Sorbonne diákja volt, vagy mi ? Sőt, kissé mackó termete ellenére mintha lenne valami ango-

10 Nem lehet szerelem nélkül élni. 250

los, szinte ex-konzuli rugalmasság a mozgásában is ? Egyáltalán: Jacques miért teniszezik? Hát elfelejtetted, Jacques, hogy én tanítottalak, azon a régi nyáron, Taskersonék háza mögött, meg a leasow-i új nyilvános pályákon? Olyan délutánokon, mint ez a mai. Milyen rövid volt a barátságuk, gondolta a Konzul, s mégis mennyire, minden ízében áthatotta Jacques életét a befolyása, e befolyás, amely még a könyveik megválasztásában, a munkájában is megmutatkozott -- mert hisz miért jött Jacques egyenest Quauhnahuacba ? Vajon nem arra vall ez, mintha ő, a Konzul, távolról s valami ismeretlen célból így akarta volna ? A férfi, akivel másfél éve itt találkozott, bár művészetében és magánéletében egyaránt súlyos sérelmek érték, a legegyenesebb és legőszintébb franciának látszott, akit csak ismert. De M. Laruelle arcának a házak közt, az ég háttere előtt jól látható komolysága is összeegyeztethetetlennek tűnt a cinikus gyöngeseggel. Vajon nem maga a Konzul ugratta bele a tisztességtelenségbe és aljasságba, nem ő maga akarta, hogy Laruelle elárulja ?

-- Geoffrey -- mondta M. Laruelle halkan és váratlanul --, hát Yvonne igazán visszajött?

-- Valahogy úgy fest, nem? -- Mindketten megálltak, pipára gyújtottak, s a Konzul észrevette, hogy Jacques egy eddig még sose látott gyűrűt visel az ujján, egy kalcedonból kimetszett, egyszerű rajzú szkarabeuszt: hogy lehúzza-e, ha teniszezik, nem tudta, de hogy a keze reszket, azt látta, pedig az övé most szilárd.

-- Ügy értem, hogy igazán visszajött-e? -- folytatta M. Laruelle franciául, miközben továbbmentek, fölfelé a Calle Tierra dél Fuegón. -- És ha nem veszed rossz néven, nem csak látogatóba, vagy mert kíváncsi rád, és látni akart, vagy mert úgyis csak jó barátok vagytok, satöbbi?

-- Hogy őszinte legyek, nagyon rossz néven veszem.

-- Öntsünk tiszta vizet a pohárba, Geoffrey, engem Yvonne érdekel, nem te.

251

-- Akkor öntsünk még tisztábbat. Más se érdekel, csak magad.

-- De épp ma... látom, mi a helyzet... gondolom, a bálban alaposan fölöntöttéi a garatra. Én nem voltam ott. De ha igen, miért nem vagy most odahaza, adsz hálát az Istennek, miért nem igyekszel kipihenni magad és kijózanodni, ahelyett, hogy mindenkit megkeserítenél és elcipelnél Tomalínba ? Yvonne fáradtnak látszik.

Szavai sekély és hosszú barázdákat szántottak a Konzul még mindig ártalmatlan fantáziaképekkel teli agyába. De a franciasága így is folyékony volt és szapora:

-- Mi az, hogy gondolod? Vigiltől hallottad, telefonon, hogy fölöntöttem a garatra. És talán nem te ajánlottad, hogy Yvonne meg én menjünk el vele Guanajuatóba? Azt hitted, ha sikerül befurakodnod a társaságunkba, s eljössz velünk kirándulni, akkor valami csoda folytán majd megszűnik Yvonne fáradtsága, bár Guanajuato vagy ötvenszer olyan messze van, mint Tomalín.

-- Mikor javasoltam, még nem fogtam fel teljesen, hogy Yvonne csak ma reggel érkezett.

-- Nos... már nem emlékszem, Tomalín kinek jutott az eszébe -- mondta a Konzul. Hát lehet az, hogy épp Jacques-kal beszéljek Yvonne-ról, hogy vele beszéljek a kettőnk dolgáról ? Bár egyébként megtették ezt már máskor is. -- De azt még nem magyaráztam meg, hogyan kerül a képbe Hugh...

-- Tojást! -- vajon az abarrotes11 joviális tulajdonosa kiáltott le nekik jobb kéz felől, a fenti járdáról ?

-- Mesca/rto! -- ez valaki más volt, valami kocsmatöltelék ismerőse, aki épp egy hosszú deszkát cipelve zúgott el mellettük; vagy ez még reggel történt ?

-- S ha jobban meggondolom, nem hiszem, hogy zavarnálak titeket.

Rövidesen ott magasodott előttük a város. Odaértek a Cortez-palota lábához. A közelükben gyerekek kering-

11 Szatócsbolt. 252

tek körbe-körbe egy távíróoszlop körül, afféle elképzelt ringlispilen... a főtéri nagy Körhinta kis paródiája volt... egy sötét szemüveges, ismerősnek látszó férfi biztatta őket; a Konzul egy lépést tett feléje. Feljebb, a palota egyik teraszán (mert az volt az ayuntamiento12 is) egy katona állt pihenjben, puskával a vállán; egy másik, még magasabb terasz meg turistáktól, falfestményeket bámuló szandálos vandáloktól nyüzsgött.

A Konzul és M. Laruelle onnét, ahol állt, jól rálátott a falképekre.

-- Innét jobban látjuk, mint a turisták odafentről mondta M. Laruelle. -- Túlságosan közel vannak hozzá. -- A teniszütőjével mutatott rá. -- Nézd, ahogy jobbról balra haladsz, egyre sötétebb. Mintha jelképesen azt ábrázolná, hogyan nehezedik rá az indiánokra egyre jobban a spanyolok hódító szándéka. Érted, mit mondok?

-- S ha egy kicsit messzebbről nézed, mintha balról jobbra haladva jelképesen még azt is megmutatná, hogyan nehezedik rá mindjobban a mexikóiakra az amerikaiak hódító barátsága -- mondta a Konzul, és mosolyogva levette a sötét szemüvegét --, azokra, akiknek a freskókat nézniük kell, és akik még nem felejtették el, hogy ki fizetett értük.

A falképeknek az a része, amit éppen nézett, tudta, a tlahuicaiakat ábrázolta, akik az életük árán védték a völgyet, a lakóhelyüket. A művész harci öltözékben ábrázolta őket, álarcosán, farkas- és tigrisbőrben. Miközben nézte, az volt a benyomása, mintha a festett alakok némán összetömörülnének. Már egy alakká váltak, egyetlen hatalmas, rosszindulatú teremtéssé, aki merőn a szemébe bámul. Aztán ez a teremtés egyszerre mintha elindult, s egy heves mozdulatot tett volna. Könnyen lehet, sőt, biztos, hogy azt mondja, takarodjék innét.

-- Nézd, ott integet Yvonne és Hughes. -- M. Laruelle visszaintett a teniszütőjével. -- Tudod, szerintem félelme-

12 Községháza, városháza.

253

sen szép pár -- tette hozzá félig fájdalmas, félig gunyoros mosollyal.

Ott voltak ők is, látta, a félelmes szép pár, fenn, a freskók előtt: Hugh föltette a lábát a palota erkélyének rácsára, s a fejük fölött talán a tűzhányókat nézte; Yvonne pedig épp hátat fordított nekik. Az erkélyrácsnak dűlt, a freskókat nézte, aztán oldalt fordult, s Hughnak mondott valamit. Többet nem integettek.

M. Laruelle és a Konzul az ösvény ellen döntött. Végigsodródtak lent a palota előtt, aztán, a Banco de Crédito y Ejidal-lal13 szemközt befordultak balra egy keskeny sikátorba, amely a főtérre vezetett föl. Üggyel-bajjal belesimultak a palota falába, hogy helyet adjanak egy lovasembernek, egy finom vonású, szegény indiánnak, aki mocskos, bő fehér ruhát viselt. Az indián vidáman, magában dudorászott. De udvariasan feléjük bólintott, mintha köszönetet mondana. Ők fölfelé tartottak, s az indián mintha szólt volna valamit, miközben apró lovát -- amelynek mindkét oldalán egy-egy nyeregzsák csörgött, a farába meg hetes szám volt belebillogozva -- lassan, lépésben, elkormányozta mellettük. Gingalló, gingalló, csengettyűt ráz a ló. De az indián, aki valamivel előttük lovagolt, nem szólt semmit, s mikor felért a csúcsra, váratlanul visszaintett, s dalolva elvágtatott.

A Konzulnak megsajdult a szíve. Ó, ha lova lenne, s dalolva vágtathatna, talán valakihez, akit szeret, egyenest a világ minden békéjének és jámborságának a szívébe; vajon nem ez a nagy lehetőség, amit az élet az embernek kínál? Persze hogy nem. De, ha csak egy pillanatra is, úgy rémlett, mégis az.

-- Mit is mondott Goethe a lóról ? -- kérdezte. -- A szabadságra ráunva belenyugodott, hogy megnyergeljék és felkantározzák, s most hálából halálra hajszolják.

A plazán elviselhetetlen volt a sokadalom. Megint alig hallották egymás szavát. Egy gyerek rohanvásí újságot

13 Föld- és Hitelbank. 254

akart eladni nekik. Sangriento Combate en Mora de Ebro. Los Aviones de los Rebeldes Bombardean Barcelona. És inevitable la muerte del Papa.14 A Konzul megtorpant: egy pillanatra azt hitte, a cím rá vonatkozik. De persze csak szegény pápa volt az, akinek a halála elkerülhetetlen. Mintha bizony akárki más halála nem lenne elkerülhetetlen! A tér közepén egy férfi próbált fölkapaszkodni egy síkos zászlórúdon valami kötelet és mászóvasat igénylő bonyolult módon. Az óriás körhinta, a zenekari emelvény szomszédságában, zsúfolásig volt különös, hosszú orrú lovakkal, csigavonalban szerelték rá őket a körhinta csőkarjaira, s miközben lassan, dugattyúszerű mozgással forogtak körbe-körbe, méltóságteljesen bókoltak is. Az esernyőforma szerkezet merevítőállványaiba csimpaszkodva fiúk forogtak körülötte, lábukon görkorcsolya, kurjongattak örömükben, a fedetlen meghajtómotor meg mint a gőzszivattyú, zihált; akkor már suhogtak a lovak. A „Barcelona" és „Valencia" kattogással, kiáltásokkal keveredett, s ez fölborzolta a Konzul idegeit. Jacques rámutatott a forgó középső oszlop tetején, a vízszintes belső kerék köré fölerősített, falemezre festett képekre. Hableány bukkant elő a tengerből, fésülte a haját, és énekelt egy ötkéményes csatahajó tengerészeinek. Egy mázolmány látszólag Médeát mutatta, amint a gyermekeit föláldozza, de kiderült, hogy csak cirkuszi majmokat ábrázolt. Egy skót hegyszorosban öt joviális, és királyian valószerűtlen szarvasbika bámult a járókelőkre, majd tűnt el vágtatva a szemük elől. A nyomukban egy vikszos bajszú Pancho Villa vágtatott életrehalálra. De mindezeknél furcsább volt az a szerelmeseket ábrázoló kép, amelyen egy férfi meg egy nő hevert a folyóparton. Bár a kép gyerekes volt és ügyetlen, volt benne valami alvajáró álmatagság, valami az igazságból és a szerelem pátoszából is. A szerelmeseket kicsavart su-

14 Véres csata az Ebro partján. A lázadók repülőgépei Barcelonát bombázzák. A pápa halála elkerülhetetlen.

255

tán ábrázolta. De az ember mégis úgy érezte, hogy a folyópart homályában, arany csillagok közt valóban ölelik egymást. Yvonne, gondolta hirtelen támadt gyöngédséggel, hol vagy, édes ? Édes... Egy pillanatig azt hitte, ott van mellette. Aztán eszébe jutott, hogy Yvonne-t elvesztette; aztán, hogy mégse, hisz ez az érzés a tegnapi, a magányos, gyötrelmes elmúlt hónapoké. Egyáltalán nem vesztette el, itt volt mindvégig, itt van most is, azazhogy jóformán itt. A Konzulnak kedve támadt fölszegni a fejét, és örömében fölkiáltania, mint a lovasember tette: itt van! Ébredj, Yvonne visszajött! Drágám, édesem, szeretlek! Erőt vett rajta a vágy, hogy nyomban megkeresse, hazavigye (a kertben még mindig ott hevert a félig teli fehér Tequila Anejo de Jaliscó-s üveg), hogy véget vessen ennek az értelmetlen kirándulásnak, s mindenekelőtt hogy kettesben legyenek, s az a vágy is, hogy azon nyomban boldog, rendes életet kezdjen vele, olyan életet, amelyben megadatik a lehetőség az ártatlan boldogságra, mint amilyet, teszem azt, ezek a derék emberek élveznek itt körülötte. De hát valaha is éltek ők rendes és boldog életet ? Vagy valaha is megadatott számukra olyasmi, mint a rendes és boldog élet lehetősége?... Mégis, mit jelent ez a késve érkezett levelezőlap, amely most ott van Laruelle vánkosa alatt? Azt bizonyítja, hogy ez a magányos gyötrődés szükségtelen volt, hogy ő maga kereste. Vajon valóban más lett volna a helyzet, ha a levlap időben érkezik? Kérdéses. Végül is Yvonne többi levelei -- Krisztusom, már megint, hol is lehetnek ? -- sem változtattak semmin. Talán ha tisztességesen elolvasta volna őket! De nem olvasta. És rövidesen az is kimegy a fejéből, hogy a levlappal mit csinált. De továbbra is benne élt a vágy -- mint Yvonne vágyának visszhangja --, hogy megkeresse őt, hogy a sorsukat megfordítsa, annyira, hogy az már szinte elhatározásszámba ment... Föl a fejjel, Geoffrey Firmin, adj hálát az égnek, és cselekedj, amíg nem késő. De mintha egy nagy, súlyos kéz nyomta volna le a fejét. A vágy elmúlt. Ugyanakkor,

256

mintha felhő takarta volna el a napot, a fiesta is egész más képet öltött. A görkorcsolyák vidám surrogása a kedélyes, bár ironikus muzsika, a kisgyerekek kiáltozása hattyúnyakú paripáikon, a fura képek processziója -- ez egyszerre mind földöntúlian szörnyűvé és tragikussá lett, távolivá, mássá, mintha annak végérvényes érzéki benyomását keltette volna, hogy milyen is a föld, félig már odaátról, a halál sötét régiójából, a gyógyíthatatlan bánat gyülekező viharából; a Konzulnak innia kellett...

-- .. .Tequilát -- mondta.

-- Egyet ?-kérdezte fürgén a gyerek. M. Laruelle gaseosát kért.

-- Si, senores. -- A gyerek lesöpörte az asztalt. -- Una tequila y una gaseosa. -- Már hozta is az üveg El Nilót M. Laruelle-nek a sóval, csilipaprikával és a tányér citromszelettel.

A kávéháznak, amely a főtér szélén, a bekerített kis park közepén állt a fák közt, Párizs volt a neve. És valóban Párizsra emlékeztetett. A közelükben közönséges kis szökőkút fröcsögött. A gyerek camaronest hozott nekik, apró, vörös tengeri rákokat tálkában, s másodszor is szólni kellett neki, hogy hozza már a tequilát.

De végül meghozta.

-- Az ám... -- mondta a Konzul, bár nem az ő keze, hanem a kalcedongyűrű reszketett.

-- Igazán szereted? -- kérdezte M. Laruelle, s a Konzul, citromot szopogatva, érezte, hogy a tequila tüze úgy fut végig a gerincén, mint a villám a fán, mely azután, csudamód, kivirágzik.

-- Te mitől reszketsz? -- kérdezte a Konzul.

M. Laruelle rámeredt, majd idegesen hátrapillantott, s úgy tett, mintha képtelen módon a lábujja hegyére állított teniszütőt akarná pengetni, de eszébe jutott a prés, és az ütőt félszegen nekitámasztotta a szék hátának.

-- De hát mitől félsz? -- gúnyolódott vele a Konzul.

-- Be kell vallanom, zavarban vagyok... -- M. Laruelle most hosszabb pillantást vetett hátrafelé. -- Ugyan, adj

257

már egy kortyot a mérgedből. -- Előrehajolt, beleivott a Konzul tequilájába, s azután, hogy beleivott, egy pillanatig úgy maradt még, ráhajolva a rettegés gyűszű alakú poharára, -ízlik?

-- .. .mint az oxygénée meg a motalkó... Ha én egyszer elkezdem ezt az izét inni, Geoffrey, tudhatod, hogy kész vagyok.

-- Én a mescallal vagyok így... a tequilával nem, az egészséges... és jólesik. Mint a sör. Jót tesz az embernek. De ha megint elkezdek mescalt inni, igen, sajnos, az lesz a vég -- mondta elálmodozva a Konzul.

-- Az isten szent nevére -- remegett meg M. Laruelle.

-- Csak nem Hughtól félsz? -- gúnyolódott tovább a Konzul... s egyszerre beléhasított, hogy most Jacques szemében tükröződik az Yvonne távozását követő hónapok minden sivár vigasztalansága. -- Csak nem vagy féltékeny rá, mi?

-Miért lennék...

-- De az jár az eszedben, mi, hogy én soha nem mondtam el az igazat az életemről -- mondta a Konzul. -- így van?

-- Nem... mert egyszer-kétszer, magad se tudtad, de elmondtad. Nem, igazán segíteni szeretnék. De mint általában, most se adsz rá módot.

-- Sose mondtam el neked az igazat. Tudod, ez több, mint szörnyű. De mint Shelley mondja, a hideg világnak nem kell tudnia. És a tequila nem gyógyított ki a remegésből.

-- Nem, sajnos -- mondta M. Laruelle.

-- De hisz én azt hittem, te sose félsz... Un otro tequila -- mondta a Konzul a gyereknek, s az jött is futva, és fürgén rákérdezett:

-- .. .unó?

M. Laruelle megfordult, és utánanézett a gyereknek, mintha azt akarná mondani: „Dos" -- Tőled félek mondta -- ... Babszemjankó.

258

A Konzul fülét, miután a második tequila felével végzett, hébe-hóba jól ismert és jó szándékú frázisok ütötték meg.

-- Nehezemre esik, hogy ezt kell mondanom. Mint férfi a férfinak. Tőlem lehet akárki. Még ha meg is történt a csoda. Ha teljesen abba nem hagyod.

A Konzul azonban M. Laruelle mellett a hajóhintát figyelte, kissé távolabb; a masina maga nőies volt, kecses, mint egy balett-táncos; a gondolák vasszoknyája mind feljebb és feljebb lendült. Végül egy feszült szisszenéssel, süvöltve átlendült, s szoknyái szűziesen leereszkedtek megint, egy időre mozdulatlanná vált, és csak a szél motozott rajta. Milyen gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű...

-- Az isten szerelmére. Menj haza és feküdj le... Vagy maradj itt... én majd megkeresem a többieket. És megmondom nekik, hogy nem mégy...

-- Márpedig megyek -- mondta a Konzul, és nekifogott, hogy kettészakítsa az egyik kis rákot. -- Hagyjuk a camaronest -- mondta. -- Cabrones. Mexikóban ez a neve. Hüvelykujját a füle tövére tette, és szarvat mutatott. Cabrón. Talán te is... A Venus az szarvas csillag.

-- És ahhoz a kárhoz mit szólsz, amit az ő életében tettél ?... Azután, hogy annyit jajongtál... Ha most visszakaptad!... Ha ilyen alkalmad nyílt...

-- Te beavatkozol az én nagy csatámba -- mondta a Konzul, és M. Laruelle mellett arra az irdatlan plakátra nézett ott a kút alján: Peter Lorre en Las Manos de Orlac: á las 6:30 P. M. -- Ami engem illet, nekem most meg kell innom egy-két pohárral... persze, amíg az nem mescal... különben én is megzavarodom, mint te.

-- ... az igazság, gondolom az, hogy olykor, ha a mennyiséget pontosan kiszámítottad, élesebben látsz, mint egyébként -- ismerte be M. Laruelle egy percre rá.

-- A halál ellen. -- A Konzul fesztelenül dűlt hátra a székében. -- A csatámba, amelyet az emberi öntudat fennmaradásáért vívok.

-- De semmiképpen sem azért, ami a magunkfajta meg-

259

vetett józanok szemében olyan fontosnak tűnik, és amin az emberi együttélés egyensúlya múlik. Pontosan ez az, amit képtelen vagy megérteni, Geoffrey, ez tesz téged a magad teremtette katasztrófa eszközévé. A te Ben Jonsonod, például, vagy lehet, hogy Christopher Marlowe volt az, a te Faustod, látta, hogy karthágóiak harcolnak a lábujja körmén. Ez a te éleslátásod, ezt ápolgatod magadban. Minden tökéletesen élesnek látszik, mert hogy tökéletesen éles is, lábujjköröm-viszonylatban.

-- Egyél meg egy paprikás, roston sült skorpiót -- kínálta a Konzul, s karját kinyújtva odatolta elébe a camaronest. -- Egy paprikás, roston sült cabrónt.

-- Elismerem, a tequilád nagyon hatásos... de tisztában vagy vele, hogy amíg te a halállal, vagy mit tudom én, mit képzelsz, mivel csatázol, hogy amíg a misztikus éned, vagy mit tudom én, mit képzelsz, micsodád, fölszabadul, hogy amíg te mindezt élvezed, a világ, amely kénytelen megtűrni téged, milyen rengeteget nyel, vagy igen, hogy mit nyelek énl

A Konzul álmodozva nézett föl az óriáskerékre; hatalmas volt, de hihetetlenül fölnagyított gyerekjátékra, egyenes meg szögletes Meccano-elemekből, anyáscsavarokból és csapszegekből épített szerkezetre emlékeztetett; ma este ki fogják világítani; acél ágait el-eltakarja a fák smaragdzöld pátosza; a törvény kereke gördül, s meggondolandó, hogy a karnevál jóformán még el se kezdődött. Hogy micsoda hajcihő lesz itt később! Tekintete egy másik kis körhintára esett, egy tereptarkára festett, imbolygójátékszerre, s egyszerre gyermeknek látta magát, elhatározta, hogy fölül rá, habozott, elmulasztotta az alkalmat, aztán a következőt is, meg a következőt, végül minden alkalmat elmulasztott, s már késő volt. De pontosan milyen alkalomra gondolt? Valahol rázendített egy rádió : Samaritana mía, alma pia, bébe én tű póza, linda,15

15 Kis szamaritánám, kicsi lelkem, iszom a kutadból, kedvesem.

260

aztán elhallgatott. Valóban úgy hangzott, mintha azt mondta volna: Samaritana.

-- És ne feledkezz meg arról sem, amit eleve kizártál ebből a... mondjuk úgy, hogy a mindentudás érzéséből. Éjszakánként, gondolom, vagy két ital közt, ami szintén amolyan éjszakaféle, visszatér, amit te kizártál, mintha csak rossz néven venné, hogy kizártad...

-- Azt elhiszem, hogy vissza -- mondta a Konzul. Most épp odafigyelt. -- Vannak más kis delíriumok is, meteorok, úgy táncolnak a szemed előtt, mint a szúnyogok. És az emberek, úgy látszik, azt hiszik, ez a vég... Pedig a delirium tremens csak a kezdet, zeneszó a Qliphoth előcsarnoka körül, nyitány, a Legyek Ura vezényli... Miért lát az ember épp patkányt? Látod, ilyen kérdésekkel kéne a világnak foglalkoznia. Jacques. Vegyük csak a „lelkifurdalás" szót. Angolul: remorse. Remord, Mordeo. Mordere. La Mordida. Vagy akár az „ayenbyte"... És miért rongeur ?16 Mi ez a sok rágás, rágcsáló az etimológiában?

-- Facilis est descensus Averno...17 Nagyon is könnyű.

-- Te tagadod a csatám nagyságát? Még ha győznék, akkor is. Márpedig győzni fogok, ha akarok -- tette hozzá a Konzul, s észrevette az embert, aki a közelükben egy létrán állva deszkát szögezett egy fatörzsre.

-- Jé crois que le vautour est doux a Prometheus ét que les Ixion se plaisent én Enfers.18

-- Boksz!

-- Arról nem is szólva, hogy mit veszítesz, veszítesz folyton, ember. Te ostoba, te ostoba szerencsétlen... Elszigeteled magad az igazi, felelős szenvedéstől... Még amit elszenvedsz, az is javarészt hiábavaló. Sőt, gyanús.

16 „Rágás", „harapás", „marás" francia, latin, spanyol, középangol megfelelői.

17 Könnyű alászállni az Avernusról. (latin versidézet)

18 Azt hiszem, a keselyű kedves Prométheusznak, és az Ixiónok jól érzik magukat a Pokolban.

261

Alapjában véve épp az hiányzik belőle, amire hivatkozol, a tragikum. Hazudsz magadnak. Például azt, hogy a bánatodat fojtod italba. A bánatodat, Yvonne meg miattam. De Yvonne tudja. És tudom én is. És tudod te is. Hogy Yvonne-ban jóformán nyomot se hagyott volna. Ha te nem lettél volna örökké részeg. Amit tett. Vagy nem törődött volna vele. Sőt. Amilyen ostoba vagy, ugyanez meg is ismétlődik veled, ha nem szeded össze magad. Látom az írást a falon. Nicsak.

M. Laruelle ott se volt; ő magában beszélt. Fölállt és kiitta a tequiláját. De az írás ott volt, annak a rendje és módja szerint, ha nem is a falon. Az ember kiszegezte a táblát a fára:

LA GUSTA ESTE JARD1N?19

Miközben a Párizsból kiment, a Konzul rádöbbent, hogy olyan részeg, amilyen, mondhatni nagyon ritkán szokott lenni. A léptei el-eltántorodtak balra, képtelen volt őket jobb felé kormányozni. Tudta, hogy merre tart, hogy az autóbusz-végállomás felé, vagyis inkább az özvegy Gregorioné sötét kis cantinájába az állomás szomszédságában; az özvegy félig angol volt, valamikor Manchesterben élt, ötven centavosszal tartozott neki, és most egyszerre elhatározta, hogy meg fogja adni. De egyszerűen képtelen egyenesen odamenni... Kinn az utcán bumsztiré-bumsztirá.. .

Dies Faustus...20 A Konzul ránézett az órájára. Egy pillanatra, egy szörnyű pillanatra odabent a Párizsban azt hitte, éjszaka van, azoknak a napoknak egyike, mikor az órák úgy maradoznak el, mint csónak oldala mellől a bukdácsoló parafadugó, a reggelt magával ragadja az éjszaka angyalának szárnya, s mindez egy szempillantás alatt játszódik le, de ma mintha épp fordítva

19 Tetszik önnek ez a kert?

20 Szójáték Faustus nevével; a. m. szerencsés nap. (latin)

262

lenne: még csak öt perc múlva kettő. Máris elmondhatja, hogy életében nem élt meg ilyen hosszú napot; nemcsak hogy a buszról nem késett le, de még inni is bőven maradt ideje. Hiszen csak ne lenne részeg! A Konzul mélységesen helytelenítette a részegségét.

Gyerekek csatlakoztak hozzá, s mulattak siralmas állapotán. Pénz, pénz, pénz, makogták. Oké, miszter.. Hová menni? A nadrágja szárába kapaszkodtak, kiabálásuk elhalkult, megzavarodott és végleg csalódottá vált. Szívesen adott volna nekik valamit, de nem akarta még jobban fölhívni magára a figyelmet. Megpillantotta Hught és Yvonne-t, egy céllövöldében tették próbára a kezüket. Épp Hugh lőtt. Yvonne figyelte: ft, psz, pff; Hugh leszedett egy sor fakacsát.

A Konzul észrevétlen tovább botorkált, elment egy bódé mellett, ahol lefényképeztethette volna magát a szíve hölgyével a rémítően viharos, rikító zöld, támadó bikát és tüzet hányó Popocatepetlt ábrázoló háttér előtt, félrefordította az arcát, és úgy hagyta maga mögött a Brit Konzulátus ütött-kopott és bezárt kis épületét, amelynek fakókék címerpajzsáról az unikornis és az oroszlán gyászosan bámult utána. Szégyen, gyalázat. Még mindig téged szolgálunk, mindenek ellenére, mintha ezt mondták volna. Dieu ét mon droit.21 A gyerekek letettek róla. De egyszerre nem tudta, hol jár. A fiesta széléhez közeledett. Titokzatos sátrak zárultak be előtte, vagy hevertek összeomolva, összehajtogatva. Szinte embernek látszottak, az előzők ébernek, várakozóknak, az utóbbiak gyűröttnek, ráncosnak, mint az alvó, aki öntudatlanul arra vágyik, hogy tagjait kinyújtóztassa. Távolabb, a fiesta legkülső határán, halottak napja volt, annak rendje és módja szerint. Úgy rémlett, a bódék, sátrak, céllövöldék itt nem hogy alusznak, de élettelenek is, s még reményük sincs a föltámadásra. De végül mégiscsak észrevette az élet halvány jeleit.

21 „Isten és a jogom" -- az angol királyok jelmondata, (francia)

263

A plaza perifériáján túl, félig a kövezeten, újabb, teljesen elhagyatott, „biztonságos" körhinta állt. Székecskék keringtek a rojtos vászonpiramis alatt, amely fél percig lassan forgott, aztán megállt, s ilyenkor pontosan olyan volt, mint az unott mexikói kalapja, aki kezelte. Itt volt, itt fészkelt ez a kis Popocatepetl, messzire a hajóhintáktól, messze az óriáskeréktől, létezett, de vajon kinek köszönhette létét, töprengett a Konzul. Sem a gyerekeké nem volt, sem a felnőtteké, állt néptelenül, mint ahogy az ember el is hiszi, hogy az ifjúság körhintája magára hagyottan áll, ha a fiatalok neszét veszik, hogy csak ilyen ártalmatlan szórakozást kínál, s inkább azt választják, amelyik az ő Terükön gyötrelmes ellipszisekbe áléi valami roppant baldachin alatt.

A Konzul valamivel tovább ment, még mindig bizonytalanul ; azt hitte, most már tudja, hol jár, és megállt:

BRAVA ATTRACCION! 10 c MÁQUINA INFERNAL22

-- olvasta, s majd hogy földbe nem gyökerezett a lába a véletlen egybeeséstől. Félelmes attrakció. Az óriási bukfencmasina üresen, de teljes gőzzel működött a feje fölött, a fiesta e kihalt zugában, mint valami irdatlan gonosz szellem sivított magányos poklában, rángatództak a karjai, s mint egy lapátkerék csépelték a levegőt. Eddig nem látta, egy fa eltakarta. A masina megállt...

-- Miszter. Pénz pénz pénz... Miszter, hova menni...

A nyomorult kölykök megint kiszúrták; s büntetésből, hogy lerázza őket, a szörny könyörtelenül magához vonzotta, s ő, bár a tőle telhető méltósággal, beszállt. És most, miután kifizetett tíz centavost az ellenzős hajhálót viselő púpos kínainak, egyedül maradt, visszavonhatatlanul és nevetségesen egyedül, egy kis gyóntatószékben. Kis idő múlva, zavarba ejtő és heves rándulással, a ma-

22 Nagyszerű előadás! Tíz órakor. A Pokoli Gépezet.

264

sina megindult. Az acélkarok végén megülő gyóntatószékek föllendültek, és súlyosan lezuhantak. A Konzul kalitkája roppant lendülettel fölröpült, egy pillanatra megállt fönn, fejjel lefelé, s közben a másik kalitka, amely sokatmondóan üres volt, leért a mélypontra, majd mielőtt a Konzul a helyzetet fölfogta volna, maga is lezúdult, egy pillanatra megállt lent, csak hogy újra, könyörtelenül föllendüljön a csúcsra, s ott egy végtelen, elviselhetetlenül feszült pillanatig mozdulatlanná váljon... A Konzul, mint a szerencsétlen bolond, aki fényt hozott a földre, fejjel lefelé lógott a világ fölött, s csak egy semmi kis drótszövet volt közte meg a halál közt. Ott, a feje fölött, lebegett a világ, feléje lógtak az emberek, leesni készültek a fejére, vagy bele az égbe. 999. Korábban nem voltak ott. Őt nézték, nem kétséges, a gyerekek nyomában verődtek össze. Homályosan tudatában volt, hogy nem fél a testi haláltól, mint ahogy ebben a pillanatban semmitől sem félt volna, ami kijózanítja; talán ez volt a fő célja is. De ez nem volt ínyére. Ez nem mulatság. Kétségtelen, hogy ez is a Jacques -- Jacques ? -- féle hiábavaló gyötrelmek egyike volt. És aligha illő, hogy Őfelsége Kormányának volt képviselője ilyen helyzetben találja magát, bár jelképes jelentősége van -- hogy mit jelképez, azt el nem tudta képzelni --, de kétségkívül jelképez valamit. Jézusom. A gyóntatószékek -- rettenetes -- egyszerre megindultak az ellenkező irányba: -- Jaj -- mondta a Konzul. -- Jaj --, s az az iszonyú, semmihez sem hasonló, sosem tapasztalt érzése támadt, mintha maga mögött hagyná a zuhanást; ez a hátratekeredés csöppet sem hasonlított a repülőgép bukfencéhez; az egy pillanat, és véget ér, az ember nem érez más különöset, csak hogy a súlya megnőtt ; tengerész lévén, az sem volt ínyére, de ez -- Uramisten ! Hullott a zsebéből a holmija, mintha kicsavarták, kitépték volna, minden egyes szédítő, émelyítő, zuhanó, hátráló körbeforduláskor újabb, a tárcája, a pipája, a kulcsai, a sötét szemüvege, amit levett a szeméről, kipotyogott az aprópénze, s még ahhoz se jutott hozzá, hogy

265

elképzelje, amint a gyerekek végre rávetik magukat, a botja, az útlevele... vajon ez az útlevele volt? Nem tudta, magával hozta-e. Aztán eszébe jutott, hogy igen. Mexikóban még egy konzulnak is nehéz meglennie útlevél nélkül. Egy exkonzulnak. Bánja fene! Hadd essék! Valami ádáz örömöt lelt benne, hogy ezt elfogadja. Hulljon csak ki minden! Minden, főleg a behatolás és kilépés valamennyi eszköze, s minden, ami a szüntelen magával hurcolt lidércnyomást meghatározza, annak jelleget és célt ad, ami őt hozzáköti, e lidércnyomáshoz, mely a Geoffrey Firmin nevet viseli, őfelsége néhai haditengerészéét, később Őfelsége konzuli képviselőjéét, még később... Egyszerre az a benyomása támadt, hogy a kínai elaludt, a gyerekek, a bámészkodók szétszéledtek, s most már örökké így fog tartani; nincs, aki a masinát megállítaná... Aztán ennek is vége szakadt.

De mégse szakadt vége, A világ a szárazföldön is bolondul továbbforgott; a házak, a körhinták, a szállodák, katedrálisok, cantinák és tűzhányók: még a lábán megállnia is nehéz volt. Tudta, hogy nevetnek rajta, s ami meglepőbb, sorra visszaadogatják a holmiját. A gyerek, aki a tárcáját hozta, játékosan visszarántotta előle, mielőtt visszaadta volna. Nem; a kislánynak még valami volt a kezében, egy gyűrött papírdarab. A fConzul határozott hangon megköszönte. Hugh valamiféle távirata volt. A botja, szemüvege, pipája épségben; de nem a kedvenc pipája; és nem lett meg az útlevele sem. Nos, biztos, hogy nem hozta magával. Miután a holmiját a zsebébe visszarakta, elment egy saroknyit, nagyon bizonytalanul, és lehanyatlott a padra. Föltette a sötét szemüvegét, szájába vette a pipáját, keresztbe vetette a lábát, a világ fokozatosan lelassult, s ő felöltötte a Luxembourg-kertben üldögélő angol turisták unott arckifejezését.

A gyerekek, gondolta, tulajdonképpen milyen kedvesek voltak. Ugyanazok a kölykök, akik korábban pénzért nyaggatták, most az aprópénze legapróbbját is visszahozták, aztán az ő szégyenkezésétől meghatódva, el-

266

rohantak, jutalmat se vártak. Bár adott volna nekik valamit. Elment a kislány is. Lehet, hogy ez a nyitott füzet itt a padon épp az övé. Bár ne lett volna olyan nyers hozzá, akkor most visszajönne, s ő odaadhatná neki a füzetét. Gyerek. Nekik is kellett volna Yvonne-nal, lett volna, lennie kellett volna, lehetett volna.. .

Üggyel-bajjal betűzgette, ami a füzetben állt:

„Escruch öregember. Londonban lakik. Egyedül lakik egy nagy házban. Scrooge gazdag, de sosem ad a szegényeknek. Fukar. Scrooge-ot senki se szereti, és Scrooge se szeret senkit. Nincsenek barátai. A világon senkije sincs. Az ember = elhombre. A ház= la casa. A szegények = los pobres. Él = el vive. Ad = el da. Nincsenek barátai = el no tiene amigos. Szeret = el ama. Öreg = viejo. Nagy=grande. Senki = nádié. Gazdag = rico. Kicsoda Scrooge? Hol lakik? Scrooge gazdag vagy szegény? Vannak barátai? Hogy él? Senkije. Világ. Világon."

A föld végre nem pörgött már úgy, mint a máquina infernal. Mozdulatlanná vált az utolsó ház, földbe gyökerezett az utolsó fa is. Az ő óráján hét perccel múlt kettő. S színjózan volt megint. Micsoda szörnyű érzés. A Konzul becsukta a füzetet: rohadt vén Scrooge; milyen fura itt találkoznia vele.

.. .A fasorokban vidám kép-katonák, koszosak, mint a kéményseprő, mászkáltak fel-alá, fesztelenül, csöppet sem katonásan. Csinos egyenruhájú tisztjeik a padokon üldögéltek, mozdulatlanul hajoltak lovaglópálcájuk fölé, mintha kővé meredtek volna, vagy magvas stratégiai kérdéseken töprengenének. Székekkel toronymagasan megrakott indián szállítómunkás ügetett végig az Avenida Guerrerón. Egy bolond ment el a pad előtt; nyakában mint egy mentőövet, régi bicikligumit viselt. Az elrongyolt bicikligumit ideges mozdulatokkal, szakadatlanul igazgatta a nyakán. Valamit odamotyogott a Konzulnak, se választ, se ajándékot nem várt, lekapta a nyakáról a gumit, messze elhajította, egy bódé felé, aztán bizonytalan léptekkel utána ment, s közben egy bádog csalikan-

267

nából tömte a száját. A gumit fölvette, megint messze hajította, s az egészet valami érthetetlen, és őt látszólag az örökkévalóságig kötelező logika szabályai szerint, újra meg újra megismételte, míg csak el nem tűnt szem elől.

A Konzulnak elszorult a szíve, és félig fölemelkedett. Megint megpillantotta Hught és Yvonne-t egy bódénál; Yvonne épp tortillát vett egy öregasszonytól. Míg az asszony sajttal és paradicsomszósszal kente a tortillát, egy megindítóan toprongyos, koszos nadrágot, lábszárvédőt, félrecsapott sapkát, és a termetéhez képest éktelen nagy zubbonyt viselő kis rendőr, kétségkívül a sztrájkolok egyike, letépett egy levél salátát, és lefegyverzően udvarias mosollyal átnyújtotta neki. Pompásan érzik magukat, ez nyilvánvaló. Ették a tortillát, s összemosolyogtak, ahogy a paradicsomszósz lecsurgott az ujjaik közt; Hugh elővette a zsebkendőjét, letörült valami foltot Yvonne arcáról, harsogva kacagtak, s velük a rendőr is. Vajon mi van az összeesküvésükkel, az összeesküvésükkel, hogy őt kiragadják innét? Mindegy. A szívén érzett nyomás hideg csípővas gyilkos szorításává lett, s már csak egy vigasza volt; ha Jacques közölte volna velük a maga kis aggodalmait, aligha lennének itt és nevetgélnének. Bár az ember sose tudhatja; és egy rendőr akkor is rendőr, ha sztrájkol és barátságos, s a Konzul jobban félt a rendőröktől, mint a haláltól. Rátett egy kis kődarabot a kislány füzetére, otthagyta a padon, s elbújt egy bódé mögé, hogy Yvonne-ékat elkerülje. A deszkák közt megpillantotta a síkos póznán azt az embert, még mindig csak félútig jutott, sem a csúcsához nem volt elég közel, sem a tövéhez, nem tudhatta biztosan, hogy akár az egyiket, akár a másikat baj nélkül eléri, aztán kikerült egy jókora teknősbékát, két párhuzamos vérpatak közt döglődött a járdán, egy halvendéglő előtt, s szilárd léptekkel bement az El Bosque cantinába, ahova annak idején, hasonlóképp elgyötörve, futtában érkezett; az autóbusznak még nyoma sem volt; van még vagy húsz perce, talán több is.

A Végállomás-cantina, az El Bosque azonban még így,

268

a nyitott ablakon át is olyan sötétnek tetszett, hogy megtorpant ... Mi ritrovai per una bosca oscura... vagy selva?23 Mindegy. Az elnevezés találó: The Boskage, A bozót. Ez a sötétség azonban az agyában bársonyfüggönyökkel társult, ott is voltak, a homályos bár mögött, bársony vagy félbársony függönyök, koszosabbak és porosabbak, semhogy feketének látszódnának, részben elfüggönyözték a hátsó szoba bejáratát, s így az ember nem tudhatta, különszoba-e. Valami oknál fogva a fiesta ide nem csapott át; a hely -- az angol Korsó és Palack mexikói rokona --, mindenekelőtt azok tanyája, akik „kint" isznak, nem a helyiségben, hisz ott egyetlen roskatag vasasztal volt és két szék a pultnál, s minthogy az ivó keletre nézett, egyre jobban besötétedett, amint a nap, legalábbis azok számára, akik az ilyesmit észreveszik, egyre följebb hágott -- a hely kihalt volt, mint ilyentájt általában. A Konzul kitapogatta az utat. -- Senora Gregorio szólította halkan, de elkínzott, türelmetlenül reszketeg hangon. Hallani is alig lehetett; keservesen rászorult már egy újabb italra. Szava végig visszhangzóit a ház hátsó fertályán: .. .Gregorio; válasz semmi. Leült, fokozatosan alakot öltöttek körülötte a tárgyak, a hordók a pult mögött, a palackok. Ó, az a szerencsétlen teknőc! -- Fájdalmasan beléhasított a gondolat. Nagy zöld hordókban állt a Jerez, habanero, Catalan, parras, zarzamora, malaga, durazno, membrillo, a literje egy peso tiszta szesz, a tequila, mescal, rumpope. Leolvasta a nevüket, s mintha kint szürkülni kezdene, egyre világosabbnak látta a helyiséget, megint hangokat hallott, a fiesta fojtott lármáján túl egy világosan megkülönböztethető hangot: Geoffrey Firmin, ez itt olyan, mint a halál, ennyi az egész, álomból-ébredés a sötétben, olyan helyen, ahol, mint látod, elmenekülhetsz az újabb rémálom elől, megvannak hozzá az eszközeid. De a választás rajtad áll. Senki se kí-

23 Egy sötét bozótba jutottam.. . vagy erdőbe ? -- Dante Isteni színjüték-ának második sora alapján, (olasz)

269

vánja, hogy bármelyiket is igénybe vedd; az teljesen tőled függ; hogy hozzá juss, mást se kell tenned, csak... -- Senora Gregorio -- mondta újra, s a visszhang megismételte: .. .orio.

Az ivó sarkában valaki szemmel láthatólag egy kis falképbe kezdett, a palota Nagy Falképét majmolta, kéthárom alak volt csak, málló, elmosódó tlahuicai indián... Lassú, csoszogós léptek hallatszottak hátulról; föltűnt az özvegy, apró öregasszony, szokatlanul hosszú, suhogós, viseltes fekete ruhában. Haját, amely -- a Konzul emlékezett rá -- ősz volt, az utóbbi időben, úgy látszik, hennáztatta, vagy vörösre festette, s bár elöl rendetlenül lógott, hátul a tarkóján Psyché-kontyba tekerte. Arca hihetetlenül, viaszosán sápadt volt, s verejték gyöngyözött rajta; mintha megette volna a gond, elemésztette volna a szenvedés, de a Konzul láttán fölcsillant fáradt szeme, arca fanyar jókedvre derült, bár kifejezésében volt valami elszántság, és némi fáradt várakozás is.

-- Mescal, mi? -- kérdezte fura, éneklős, kissé incselkedő hangon. -- Mescal semmi. -- S egy lépést nem tett, hogy a Konzulnak bármi italt vigyen, talán mert adósa volt, de ezt az akadályt a Konzul nyomban elhárította, letett egy tostónt a pultra. Senora Gregorio szinte szégyenlősen elmosolyodott, és odaoldalgott a mescalos hordóhoz.

-- No, tequila, por favor -- mondta a Konzul.

-- Un obsequio24 -- nyújtotta neki a tequilát. -- Most maga hol fél ?

-- Még mindig a Calle Nicaraguán félek, cincuenta dós alatt -- felelt mosolyogva a Konzul. -- Már minthogy élek, Senora Gregorio, nem „félek", con permiso.

-- Tudja -- pirongatta szelíden Senora Gregorio --, tudja enyém angol, így van ez -- sóhajtotta, s magának is hozott egy kis pohár malagát a hordóból, amelyre ez volt ráírva. Mi az én nevek ? -- Odatolt a Konzul elé egy sóval teli, narancssárga paprikával pöttyögetett csészealjat.

34 Nem, tequilát kérek. .. Egy kis adomány.

270

-- Ló mismo.25 -- A Konzul lehajtotta a tequilát. Geoffrey Firmin.

Senora Gregorio hozott neki egy másodikat; egy ideig szótlanul nézegették egymást.

-- így van ez -- mondta nagy sokára Senora Gregorio, és újra fölsóhajtott. Hangjában sajnálkozás volt. -- így van ez. Muszáj venni, ahogy van. Nem lehet segíteni.

-- Nem, nincs segítség.

-- Ha van felesége, mindent elveszít abban szerelemben -- mondta Senora Gregorio, s a Konzul, megértve, hogy beszélgetésük valahol ott folytatódik, ahol hetekkel ezelőtt abbahagyták, valószínűleg azon a ponton, hogy Yvonne aznap este hetedszer hagyta őt ott, úgy találta, semmi kedve megváltoztatni nyomorúságuk közös alapját, amelyen barátságuk nyugodott (hisz Gregorio tulajdonképpen elhagyta az asszonyt, mielőtt meghalt), és tájékoztatni, hogy felesége visszajött, sőt, itt van, tán alig ötven lépésnyire. -- Mindkettő esze foglalva csak egy valamivel, azt nem veszíthet el -- folytatta az asszony szomorúan.

-- Sí -- mondta a Konzul.

-- így van ez. Ha esze van foglalva mindennel, soha nem veszít el eszét. Az eszét, az életét... a mindenét vele. Mikor én voltam kislány, nem hittem, hogy fogok élni, ahogy félek most. Mindig álmodtam finom álmokat. Szép ruhák, szép háj... Minden olyan jó nekem most, így volt ez valamikor, színházak meg minden. . . de most nem gondolok semmi más, csak gond, gond, gond... és gond jön. . . így van ez.

-- Sí, Senora Gregorio.

-- Én voltam egy finom lány hazulról -- folytatta. -- Ez itt -- nézett körül megvetően a sötét kis ivóban soha nem volt fejemben. Élet változik, tudja, az ember azt soha nem iszi.

-- Nem „iszi", Senora Gregorio, hanem „hiszi".

25 Ugyanazt.

271

-- Soha nem iszi. No, jól van -- mondta, és kitöltött egy liter tiszta szeszt egy orratlan peonnak, aki némán lépett be az ivóba, és lépett oda a pulthoz. -- Finom élet finom emberek közt, és most?

Senora Gregorio visszacsoszogott a hátsó helyiségbe, a Konzult magára hagyta. Az percekig ült második nagyadag tequilája előtt, s hozzá se nyúlt. Már elképzelte, ahogy issza, de még ahhoz se volt akaratereje, hogy a kezét kinyújtsa érte, mint amikor régóta vágyakozik, unalomig kíván valamit az ember, aztán végre ott van előtte, elérhető távolságban -- a túlcsorduló pohár --, s egyszerre mintha elvesztette volna minden jelentőségét. A cantina üressége, s az ürességen belül ez a bogáréra emlékeztető fura percegés kezdett az idegeire menni; az órájára nézett; csak tizenhét perccel múlt kettő. A percegés onnét jött. Megint elképzelte, amint megfogja a poharat; akaratereje megint cserbenhagyta. Egyszer kinyílt a lengőajtó, valaki gyorsan körülnézett, keresett valakit, kiment: Hugh volt, Jacques volt? Akárki, mindkettőjük vonásait felváltva magán viselte. Aztán belépett valaki más, s bár a következő pillanatban, a Konzul már érezte, hogy tévedett, egyenesen bement a hátsó helyiségbe, és lopva körülnézett. Nyomában egy kiéhezett, nyúzott külsejű kóbor kutya ódalgott be; szelíd gyöngyszemével fölnézett rá. Konya, aszott csöcsű girhes hasát levágta a földre, rázta a fejét és kaparászott. Ó, az állatok királyságának bejárata! Korábban a rovarok; most ezek vették újra körül, ezek az állatok, az emberek, akiknek nincsenek eszményeik: -- Dispense usted, por Diós28 -- súgta a kutyának, aztán, mert valami kedveset is szeretett volna mondani, lehajolt, s egy gyermekkorában olvasott vagy hallott mondatot fűzött hozzá: -- Mert az Isten látja, milyen félénkek és szépek is vagytok ti igazában, s a reményteli gondolatokat is, amelyek úgy kísérnek, mint a kis fehér madarak. . .

211 Ne törődjön vele, az istenért.

272

A Konzul fölállt, s úgy szavalt a kutyának:

-- Bizony mondom néked, Pichicho, ma velem leszel a... -- De a kutya a három lábán rémülten odébb szökkent, és kioldalgott az ajtón.

A Konzul egy slukkra kiitta a tequiláját; odament a pulthoz. -- Senora Gregorio! -- kiáltotta; várt, s a szeme körbejárt a cantinán, mely most mintha sokkal világosabb lenne. S a viss/hang felelt rá: .. .orio! -- Ej, ezek az őrült farkas-képek! Már el is felejtette, hogy itt vannak. A testet öltött képek, hat vagy hét, hosszan egymás után, megpingálva, ahogy csak a festőjük szerény képességéből tellett, ezek voltak az El Bosque díszei. Mind pontosan egyforma, a legkisebb részletéig. Ugyanaz a szán, s ugyanaz az üldöző farkashorda. A farkasok a pult teljes hosszában üldözték a szán utasait, majd egyenletes távközökben körös-körül a szobában, bár se szán, se farkas nem jutott egy vonást sem előre a hajsza során. Mi a tatár, ó, titokzatos bestia? A Konzulnak képtelen módon Rosztov farkasvadászata jutott eszébe a Háború és bekébő] - ó, az a hasonlíthatatlan mulatság az öreg nagybácsinál, az ifjúság levegője, az a vidámság, szeretet! Ugyanakkor eszébe jutott, valaki azt mondta, a farkasok sose támadnak hordában. Igen, az élet hányféle patronja alapul hasonló félreértéseken, hány farkast érzünk a sarkunkban, mikor az igazi ellenségeink báránybőrben osonnak mellénk? -- Senora Gregorio -- mondta újra, s látta, hogy az özvegy csoszogva visszatér, bár talán már késő, nem telik az idejéből egy újabb tequilára.

Kinyújtotta a kezét, aztán leejtette. Uramisten, mi jött rám? Egy pillanatig azt hitte, az édesanyját látja. Észrevette, a könnyeivel küszködik, szeretné megölelni Senora Gregoriót, sírni szeretne, mint egy gyermek, s a keblébe rejteni az arcát.

-- Adiós -- mondta, s mivel a pulton épp látott egy pohár tequilát. iziben lehajtotta.

Senora Gregorio megragadta és megszorította a kezét. Élet változik, tudja -- mondta, és mélyen a szemébe

273

nézett. -- Az ember azt soha nem iszi. Azt gondolom, látom magát hamarosan az esposájával együtt. És látom magukat félni egy finom helyen, ahol maga most fél. Elmosolyodott. -- Messze. Valami finom helyen, ahol minden gondjai, amik magának most... -- A Konzul megdöbbent: mit beszél Sefíora Gregorio? - Adiós -- tette hozzá az öregasszony. -- Nekem nincsen házam, csak egy árnyékom. De ha magának szüksége van egy árnyékra, az én árnyékom a magáé.

-- Köszönöm. Ezt ne feladja.

Nem „feladja", Sefiora Gregorio, hanem „feledje".

-- Ne feladja.

Tisztának látszott a levegő; mégis, mikor a Konzul kióvakodott a zsalus ajtón, majdnem hogy Vigil doktorba botlott. Teniszöltönyében friss volt és makulátlan. Mr. Quincey és a helyi mozi üzemvezetője, Senor Bustamente társaságában. A Konzul visszahúzódott, félt Vigiltől, Quinceytől, félt, hogy meglátják, amint kilép a cantinából, de úgy látszik, nem vették észre, elsiklottak a tomalíni busz mellett, amely épp akkor állt be, könyökük járt, mint a zsokék könyöke, s egy pillanatra abba nem hagyták volna a fecsegést. Gyanította, hogy beszélgetésük teljes egészében körülötte forog: mit lehetne kezdeni vele, kérdik, s hogy hány pohárral ivott meg az éjjel a Gran Baile-ben. Igen, ott vannak, a Bella Vista felé tartanak, hogy még néhány „véleményt" beszerezzenek róla. Megrebbentek itt-ott, aztán eltűntek. . .

És inevitable la muerte del Papa.

274

VIII

Lefelé. . .

-- Rá a kuplungot, bele a gázba. -- A sofőr hátramosolyintott. -- Gyerünk, Miké -- folytatta ír-amerikai kiejtéssel, nekik címezve a szót.

A busz, 1918-as Chevrolet, mint egy ijedt tyúk, rikácsolva megugrott. Nem volt tele, bőven jutott hely a Kod zulnak, aki jókedvűen, részeg-józan-gátlástalanul terpeszkedett el; Yvonne egykedvűen, de mosolyogva ült; valahogy mégiscsak elindultak. Szél semmi; egy fuvalom mégis fölkapta az út mentén a ponyvákat. Hamarosan az összevissza utcakövek viharos hullámain hánykolódtak. Hatszögű hirdetőoszlopokat hagytak maguk mögött, teliragasztva Yvonne mozijának hirdetéseivel: Las Manos de Orlac. Másutt, ugyanennek a filmnek a plakátjain, a gyilkos csupa vér keze látszott.

Lassan haladtak, el a Bános de la Libertad, a Casa Brandes (La Primera én el Ramo Electricidad)' mellett, kóberes, tülkölő csendháborítók a keskeny, meredek utcákon. A piacnál megálltak, fölvettek néhány indián asszonyt, s élő baromfival teli kosaraikat. Az asszonyok kemény arca mint a sötét égetett cserép. Ahogy leültek, a mozgásukban is volt valami szoborszerű. Némelyikük félig szívott cigarettát dugott a füle mellé, az egyik vén pipát szortyogtatott. Jókedvű, öreg-bálvány arcuk csupa ránc a naptól, de mosolyogni nem mosolyogtak.

1 A Libertad fürdők, a Brandes-ház. (Az elektromos hálózat része.)

275

-- Ide süssenek! He? -- hívta a busz sofőrje Hught és Yvonne-t, mikor átültek egy másik helyre, s az inge alól, ahol fészkeltek, elővette a béke, szeretet titkos kis nagyköveteit, két gyönyörű fehér, szelíd galambot. -- Az én... öö.. . égi galambjaim.

Meg kellett vakargatniuk a két galamb fejét, azok büszkén homorítottak, és ragyogtak, mintha frissen lennének festve. (Vajon a sofőr tudhatta-e, mint ahogy Hugh tudta, szaglásból, a legfrissebb újságcímek alapján, hogy a köztársaság e percben mennyivel közelebb jár már ahhoz, hogy az Ebrót elveszítse, s csak napok kérdése Modesto2 teljes visszavonulása?) A sofőr visszarakta a galambokat nyitott fehér inge alá: -- Hogy melegen legyenek. Gyerünk, Miké. Nyomás -- mondta. -- Vamonos!:!

A busz továbbzötyögött, s valaki elnevette magát; a többi utas arcán is lassan megrepedezett a komolyság, a camión közösséggé olvasztotta az öregasszonyokat. A piackapun az óra -- ugyanolyan, mint Rupert Brooke-nál tíz perc múlva hármat mutatott; pedig csak húsz perc múlva lett volna három. Rázötyögtek, támolyogtak a főútra, az Avenida de la Revoluciónra, el a rendelő előtt, amelynek az ablaka, miközben a Konzul rosszallóan rázta meg a fejét, tudtukra adta: dr. Arturo Diaz Vigil, Medico Cirujano y Partero... el a mozi előtt.. . Az öregasszonyok nem úgy festettek, mintha egyáltalán tudnának az ebrói csatáról. Ketten, a hosszútürő padlódeszkák zörgése-csikorgása ellenére, épp a halárakat tárgyalták aggodalmasan. Hozzászoktak a turistákhoz, róluk tudomást se vettek. Hugh átszólt a Konzulnak:

-- Mi van a rádzsa-reszketéssel ?

Inhumaciones:4 a Konzul nevetve csippentette meg az egyik fülét, s válaszként kimutatott a temetkezési vállalkozó helyiségére, amely előtt eldöcögtek; az ajtajába ki-

8 A spanyol polgárháború tábornoka, a köztársaságiak oldalán harcolt.

3 Menjünk.

4 Elföldelések.

276

akasztott hintán félrehajtott fejű papagáj ült, s kandikált lefelé, fölötte a kíváncsi fölirat:

Quo vadis?'"

Épp lefelé mentek, csigalassúsággal, át egy elhagyott téren, nagy öreg fák alatt, finom leveleik mint a zsenge zöld tavasziak. A kertben, a fák alatt, galambok, s egy kis fekete kecske. Le gusta este jardin, que és suyo? Evite que sus hijos ló destruyan! Szereted ezt a kertet, amely a tied ? -- kérdezte a felirat. -- Akkor vigyázz, hogy a gyerekeid ne tegyék tönkre!

.. .De a kertben nem volt gyerek; csak egy férfi üldögélt egyedül, az egyik kőpadon. Szemmel láthatólag maga az ördög; nagy, sötétvörös képe volt, szarva, agyara; nyelve az állára csüngött, s a tekintetében gonoszság, bujaság és rettegés keveredett. Az ördög fölemelte a maszkját, köpött egyet, fölállt, és táncos, szökdelő léptekkel elindult át a kerten, a templom felé, amely alig láthatóan bújt meg a fák mögött. Macheték csengése ütötte meg a fülét. A templom mellett, egy ponyva mögött, indiántánc folyt, s két amerikai, akit ő meg Yvonne már korábban is látott, a lépcsőről nézte nyakát nyújtogatva, lábujjhegy én.

- De komolyan -- kérdezte Hugh a Konzult, aki. úgy látszott, nyugodtan tudomásul veszi az ördögöt, majd sajnálkozó pillantást váltott Yvonne-nal, mert a zócalón nem láttak táncot, s már késő volt kiszállniuk.

Quod semper, quod ubique, quod ab omnibus.'1

A szakadék fölött hídon keltek át a hegy lábánál. Itt leplezetlenül elárulta, milyen félelmes. Az ember a buszról, akár egy hajó főárbocának csúcsáról, egyenesen belelátott a sűrű lombokon, jókora leveleken át; azok sem leplezték, milyen álnokul meredek; partját vastagon borította a szemét, az csüngött még a bokrokon is. Hugh megfordult, és egy döglött kutyát pillantott meg a fene-

1 Merre tartasz? (latin)

1 Ami mindig, ami mindenütt, ami mindenki által, (latin)

277

kén, orra a szemétbe túrt, kilátszottak fehér csontjai. De fent ott volt a kék ég, s Yvonne-on látszott, milyen boldog, mikor szemük elé szökkent a Popocatepetl, s egy darabig, amíg a túlparton a dombra föl nem kapaszkodtak, uralkodott a tájon. Aztán egy kanyarban megint eltűnt a szemük elől. Hosszú, tekervényes út vitt föl a dombra. Fölfelé menet feleúton, egy tarkán fölcicomázott taverna előtt, kék ruhás, fura fejfedős férfi evett enyhén tántorogva egy fél dinnyét; a buszra várt. A tavernából, amely az Ámor de los Amores nevet viselte, énekszó szűrődött ki. Hugh látta, isznak a söntésnél, talán fegyveres rendőrök. Az autóbusz megcsúszott, féloldalt billent, befékezett kerékkel állt a járda mellé.

A vezető berontott a tavernába, otthagyta a megbillent camiónt, a dinnyés férfi beszállt, a motor magában dohogott. Fölbukkant a vezető, beszökkent a vezetőülésre, s már vágta is be a sebességet. Aztán derűs pillantást vetett a válla fölött a férfira, lenézett reménykedő galambjaira, és megnoszogatta a buszt:

-- Gyerünk, Miké. Gyerünk. Jól van, fiú.

A Konzul hátramutatott az Ámor de los Amoresre:

-- Viva Franco. . . Ez is olyan neked való fasiszta lebuj, Hugh.

-- Az?

-- Ez a félnótás a tulaj testvére, ha jól tudom. Csak ennyit mondhatok. . . Nem égi galamb.

-- Micsoda?. . . Vagy úgy.

-- Nem hinnéd, de spanyol.

Az ülések a busz hosszában húzódtak, s Hugh megnézte a szemben ülő kék ruhás alakot; nyálasán motyogott magában, részeg volt, kába, vagy mind a kettő, s úgy látszott, stuporba süllyedt. A buszon nem volt kalauz. Lehet, hogy később lesz, vagy végül majd a vezetőnek kell kifizetni a jegy árát leszálláskor, így az új utast senki se zavarta. Arcvonása, éles sasorra, kemény álla kétségkívül spanyolos. Keze -- egyikkel az elrágott fél dinnyét szorongatta -- nagy, ügyes, ragadozó kéz. Conquistador

278

kéz, gondolta hirtelen Hugh. De a külleme egészében kevésbé emlékeztet conquistadorra -- Hughnak talán túlságosan is tetszetős gondolata támadt --, mint inkább a széthullásra, amely végső soron oly könnyen erőt vesz a conquistadorokon. Kék ruhája ugyancsak drága, s nyitott zakója erősen derékba szabott. Hugh látta, hogy nadrágjának széles hajtókája drága cipőre hullik. Cipője azonban -- amelyet reggel láthatólag kipucoltak, de eddigre bekoszolódott a kocsma fűrészporától -- csupa lyuk. Nyakkendő nem volt rajta. Csinos, kigombolt nyakú veres inge alatt arany feszület látszott. Inge szakadt, s itt-ott rálóg a nadrágjára. S ki tudja, miért, két kalapot viselt, ócska, széles karimájú puhakalapot nyomott takarosán sombrerója tetejébe.

-- Hogy érted azt, hogy spanyol? -- kérdezte Hugh.

-- A marokkói háború után költöztek át -- mondta a Konzul. -- Pelado -- mondta mosolyogva.

A mosoly egy vitájukra utalt: Hugh valahol úgy olvasta, hogy ez a szó írástudatlan mezítlábast jelent. A Konzul szerint ez a szónak csak az egyik jelentése: a pelado, szó szerint, „megkopasztottat" jelent, de olyan embert is, akinek nem kell feltétlenül gazdagnak lennie, hogy az igazán szegényeken élősködjék. Pelado, az a piti félvér politikus, aki remélve, hogy -- ha akár csak egy évre is hivatalhoz juthat -- egy életre megszedi magát, és többé nem kell egy szalmaszálat sem keresztbe tennie, ennek érdekében a szó szoros értelmében bármire kapható, cipőt pucol vagy nem éppen „égi galamb" módjára viselkedik. Hugh megértette, hogy e szó, végső soron, elég kétes értelmű. Egy spanyol például az indiánra értené, az indiánra, akit megvetett, kihasznált, részegessé tett. Az indián meg, lehet, spanyolt értene rajta. -- S mindkettő akárkit, aki túlságosan nagyra van magával. Talán ez is azon szavaknak egyike, amelyek a conquistából párolódtak le. s mint ilyen, egyfelől tolvajt jelent, másfelől kizsákmányolót. A gyalázkodó szavak, amelyekkel az ag-

279

resszor azok becsületében gázol, akiket tönkretenni készül, mindig is fölcserélhetők!

Elhagyták a dombot, s a busz egy fasor végében állt meg: a szökőkutakkal ékesített fasor egy szállodához, a Casino de la Selvához vezetett. Hugh teniszpályákat látott, s két futkosó fehér alakot, a Konzul szeme rájuk irányult -- dr. Vigil volt az és M. Laruelle, ha valóban ő volt, magasan földobott a kékbe egy labdát, s lecsapta, de Vigil csak elsétált mellette, át a másik oldalra.

Tulajdonképpen itt kezdődött az amerikai autóút. Egy darabig élvezték a jó utat. A camión megérkezett az. álmos vasútállomásra, a szemaforok álltak, a váltók mély álomba merültek. Az állomás, mint egy becsukott könyv. Egy mellékvágányon szokatlan pulmannkocsik szunnyadtak. A töltésen Pearce-olajtankok. Csak a rájuk festett ezüstvillám virrasztóit az oldalukon, s játszott bújócskát a fák közt. És ma este ő lesz az, aki kiáll e magányos peronra, kezében zarándok-motyóval.

QUAUHNAHUAC

-- Hogy érzed magad? -- hajolt Yvonne-hoz, s kérdezte mosolyogva (s ezzel mennyivel többet még!) Hugh.

- Ez olyan vicces. . .

Hugh,mint a gyerek, azt szerette volna,haakiránduláson mindenki jól érzi magát. Még ha a temetőbe mennek, akkor is. Vagy még inkább: olyan érzése támadt, mintha az előbb egy pint keserűvel bátorságot öntött volna magába, s most fontos mérkőzés várna rá „idegenben", az iskolai tizenöttel, akik közé az utolsó pillanatban válogatták be; s mintha az ellenfél huszonötös vonalának, mind fehérebb, mind magasabb kapufáinak vaskemény félelme furcsa mámorrá válnék, most sürgető fecseghetnékje támadt. Déli bágyadtsága elmúlt, de a helyzet nyers valósága, mint egy valószerűtlen nagy történések felé gördülő kerék küllője, elmosódott. Most úgy érezte, elképzelni se lehet jobb ötletet, mint ez a kirándulás. Ügy lát-

280

szőtt, még a Konzul is jókedvében van. De rövidesen megint szinte lehetetlenné vált szót váltaniuk; az amerikai országút a távolba veszett.

Váratlanul tértek le róla, terméskőfalak zárták el a kilátást. Most vadvirággal, királykék virágharangokkal befutott lombos sövények közt döcögtek. Valami szulákféle. Az alacsony zsúpfedeles házak előtt kukoricaszáron zöld-fehér ruhadarabok csüngtek. A világoskék folyondár itt a máris virággal behavazott fákra futott fel.

Jobb kéz felől egy hirtelen fölmagasodó kőfal mögött ott volt reggeli ligetük. És a sör szagról ítélve itt volt a Cervecería Quauhnahuac is. Yvonne és Hugh, a Konzul két oldalán, bátorító és baráti pillantást váltott. A nehéz kapu változatlanul nyitva állt. Milyen fürgén csörömpöltek el előtte! De Hugh előbb még benézett a megfeketedett és levelek borította asztalokra, s távol az avarba fulladt kútra. Az armadillos kislány eltűnt, de a vadőr formájú ellenzős férfi ott állt egymagában az udvaron, hátrakulcsolt kézzel, s őket nézte. A fal mentén a ciprusok szelíden összerezzentek, nyelték a busz porát.

A vasúti keresztezésen túl a tomalíni út egy darabig valamivel simább volt. Hűvös, üdítő szellő fújt be a forró camión ablakán. A síkságon, jobb kéz felől, végeláthatatlanul kanyargóit a keskenyvágányú vasút, amely mellett- bár legalább húszon egymás útvonalat is választhattak volna! -- hazafelé lovagoltak. És ott voltak a távíróoszlopok, egyszer s mindenkorra megtagadták, hogy még egyszer, utoljára bekanyarodjanak balra, makacsul törtek előre... A főtéren se beszéltek másról, csak a Konzulról. Micsoda megkönnyebbülés, micsoda örömteli megkönnyebbülés volt Yvonne-nak, hogy végül mégiscsak beállított a buszvégállomásra!... De az út rohamosan romlott megint, jószerint még gondolkodni is lehetetlenné vált, nem hogy beszélgetni...

Egyre hepehupásabb tájon döcögtek tova. Megjelent a szemük előtt a Popocatepetl, s e jelenés már el is fordult, intett, hogy előre. Megint fölbukkant a szakadék, türel-

281

mesén kúszott utánuk a távolban. A camión belezökkent egy gödörbe, nagyot huppant, Hughnak torkába ugrott a szíve. Aztán átdöccent egy sor mélyebb gödrön is...

-- Olyan ez, mintha a Holdon autóznánk -- próbált odaszólni Yvonne-nak.

Nem hallotta... Hugh most vette észre szája körül a finom ráncokat, a fáradtság jelét, ami Párizsban még nem volt ott. Szegény Yvonne! Bár lenne boldog. Bár valahogy, akárhogy, rendbe jönne minden. Isten irgalmazzon nekünk. Hugh eltöprengett, mi lenne, ha elővenné a belső zsebéből azt a lapos flaska habanerót, amit a főtéren szerzett be végszükség esetére, és nyíltan megkínálná a Konzult. De szemmel láthatólag nem szorul még rá. Halvány, derűs mosoly játszott a Konzul szája sarkában, mely időről időre egy csöppet megrándult, mintha a sok zötykölődés, himbálódzás, döccenés ellenére, miközben folyton egymásnak esnek, valami sakkfeladványt oldana meg, vagy magában verset szavalna.

Aztán egy jó, olajozott útszakaszon surrogtak végig, sík, erdős vidéken, ahol se tűzhányó, se szakadék nem látszott. Yvonne oldalt fordult, s az ablakon tükröző tiszta arcéle együtt utazott a tájjal. A busz egyenletesebb zúgása hülye szillogizmust ültetett Hugh agyába: -- Elveszítem az ebrói csatát, elveszítem Yvonne-t, következésképpen Yvonne...

A camión valamivel jobban megtelt. A peladón és az öregasszonyokon kívül most ünneplőbe öltözött, fehér nadrágos, vörös inges férfiak, s egy-két gyászruhás, temetőbe készülő fiatalasszony is utazott velük. A baromfiak szomorú látványt nyújtottak. Mind megadta magát a sorsának: tyúk, kakas, pulyka egyaránt, akár a kosárban, akár még szabadon. Olykor-olykor rebbent a szárnyuk, mutatták, hogy élnek, különben fásultan kuporogtak a hosszú ülések alatt. A kézifék és a sebváltókar között két rémült, reszkető jérce hevert, szárnyuk a fogantyút érte. Szegény két jószág, ők is aláírták a maguk müncheni

282

egyezményét. Az egyik pulyka meg éppen megszólalásig hasonlított Neville Chamberlainhez. Su salud estará a salvo no escupiendo en el interior de este vehiculo7 ~ olvasta a busz szélvédő üvegének széltében végighúzódó fölírást. Hugh a busz belsejében levő különböző tárgyakra összpontosította a figyelmét; a vezető kis tükrére, és a föliratra körülötte -- Cooperation de la Crliz Rója6 -, a melléje tűzött három, Szűzmáriát ábrázoló képes levelezőlapra, a műszerfal fölött a két karcsú vázára és benne a pár szál margitvirágra, a gangrénás tűzoltókészülékre, a peladó ülése alatt a kék vászon szerelőzubbonyra és a tollsöprűre -- épp a peladót nézte, mikor megint egy rossz útszakaszra értek.

A férfi behunyt szemmel, jobbra-balra dülöngélve próbálta begyűrni az ingét. Most épp a zakóját gombolgatta, következetesen félre. De Hughnak az volt a benyomása, hogy ez az egész csak előkészület, valamiféle groteszk átöltözés. Mert anélkül, hogy a szemét kinyitotta volna, megtalálta a módját, hogy teljes hosszában végignyúljon az ülésen. Hihetetlen, kinyúlik, mint egy hulla, és mégis megőrzi a látszatát, mintha mindenről tudna, ami körülötte folyik. Hiába a stupor, résen van. A fél dinnye kiugrott a kezéből, a fekete magokkal telimazsolázott, kirágott maradék ott hányódik az ülésen; behunyt szeme látja. Kicsúszott a keresztje; tud róla. A puhakalap leesett a sombreróról, lecsúszott a padlóra, erről is tud, bár semmi erőfeszítést nem tesz, hogy fölvegye. Vigyáz magára, nehogy meglopják, ugyanakkor erőt gyűjt, hogy folytassa a korhelykedést. Ahhoz, hogy betérhessen egy másik cantinába, nem a bátyjáéba, talán egyenesen kell járnia. Bámulatra méltó előrelátás.

Semmi, csak fenyves, fenyőtoboz, kő, fekete föld. A föld mégis mintha kiszikkadt volna, a kő meg összeté-

7 Az ön egészségét is szolgálja, ha nem köpköd a kocsiban.

8 A Vörös Kereszt Összefogása.

283

veszthetetlenül vulkanikus. Mint ahogy Prescottól9 megtudhatja az ember, mindenütt ott a Popocatepetl jelenlétének és régiségének tanúbizonysága. És mégis itt ez az átok! Mi ez a sok vulkánkitörés, miért volt? Az emberek úgy tesznek, mintha nem tudnák. Mert, mondják habozva, a föld kérgét alkotó sziklák alatt gőz képződik, a gőz nyomása egyre nagyobb; mert a szétbomló kőzet és a víz gázzá alakul, s ez az alulról származó olvadt anyaggal egyesül; mert a vizet tartalmazó kőzet a földkéreg szomszédságában képtelen ellenállni az összetett nyomásnak, és az egész tömeg robban; íme, itt a vulkáni kitörés. -- De ez nem magyarázat. Nem, az egész még most is sötét titok. A tűzhányókitörésekről készült filmeken mindig akad egy-két ember, aki ott áll a köréje kúszó lávafolyam közepén és gyönyörködik benne. Falak dőlnek, templomok omlanak, egész családok menekülnek fejvesztve, minden motyójukkal, de ezeket mindig ott látni, kőről kőre ugrálnak az olvadt lávapatakok közt, szívják a cigarettát...

Krisztusom! Eddig észre se vette, milyen gyorsan mennek, akármilyen rossz az út, s akármennyire tizennyolcas Chevrolet a busz, s most úgy rémlett, ettől egészen megváltozott a kis busz légköre; a mosolygó férfiak, a beavatottan és kuncogva pletykáló öregasszonyok, a két újonnan jött s szemük láttára a busz hátsó peronján csimpaszkodó, vidáman fütyörésző fiú... a színes ingek, a tetőről hurkokban lógó színes, vörös-sárga-zöld-kék jegy-szerpentinek.. .mind hozzájárulnak a vidámsághoz, ehhez a korábban még nem volt fiestahangulathoz.

De a fiúk, egyik a másik után, leugranak, s a vidámság -- rövid életű, mint a fölvillanó napfény -- kihuny. Fenyegető kaktuszgyertyák húznak hátrafelé, egy tökkel teli romtemplom, ablakaiban fűszakáll. Talán a forradalom idején égett le, belseje koromfekete, hangulata átkot lehel.

9 William Hickling Prescott (1796-1859) amerikai történész, a spanyol és mexikói történelem ismert szakértője.

284

... Itt az ideje, hogy csatlakozz az elvtársaidhoz, segítsd a dolgozókat, mondta Krisztusnak, s ő egyetértett. Ez az egész az ő eszméje volt, csak míg Hugh meg nem szabadította őt, ezek az álszentek égő templomokba zárták, ahol nem jutott lélegzethez. Hugh beszédet tartott. Sztálin kitüntette és megértéssel hallgatta a magyarázatát, hogy mi jár az eszében. -- Igaz..: nem voltam ott idejében, hogy az Ebrót megmentsem, de azért én is odacsaptam ... -- Továbbment, Lenin csillaga a hajtókáján, zsebében az igazolvány: A Szovjetunió és az Igaz Egyház hőse, szívében meg büszkeség és szeretet...

Hugh kinézett az ablakon. Hát, ami azt illeti, kelekótya zabigyerek. De az a fura, hogy a szeretet igaz volt. Krisztus, miért nem lehetünk mi mind együgyűek, Jézus Krisztus, miért nem szabad együgyűknek lennünk, miért nem lehetünk testvérek mind?

Ellenkező irányban egy mellékútról, egy egész sor autóbusz döcögött el mellettük, csupa fura név a homlokokon: a tetecalai, jujutai, xuitepeci járat; xochitepeci, xoxitepeci járat...

Jobboldalt mint egy piramis magasodott fölébük a Popocatepetl; egyik oldala, mint egy női kebel ívelt gyönyörűen, a másik szakadékos, szaggatott, vad. Újra felhőfoszlányok gyülekeztek, tornyosultak a háta mögött. Fölbukkant az Ixtaccihuatl...

.. .Xiutepecanochtitlantehuantepec, Quintanarooroo, Tlacolula, Moctezuma, Juárez, Puebla, Tlampam... reccs! csikordult hirtelen a busz. Aztán továbbdübörögtek, kismalacok ügettek az út mellett, egy indián homokot szitáit, egy kopasz, fülbevalós fiú a hasát vakarta álmosan s hintázott bolondul egy függőágyban. Hirdetések siklottak el mellettük a romfalakon. Atchis! Instanté! Resfriados, Dolores, Cafeaspirina. Rechace Imitaciones. Las Manos de Orlac. Con Peter Lorre.lu

10 Gyorsfénykép! Üdítőitalok, fájdalomcsillapítók, koffeines aszpirin. Vigyázzon, utánozzák! Orlac keze. Főszereplő: Péter Lorre.

285

Ha rossz útszakaszra értek, a busz baljósán csörömpölt és félrebillent, egyszer majdnem leszaladt az útról, de elszántsága úrrá lett megtántorodásán; az ember végül örült, hogy átruházta rá a felelősséget, és olyan lelkiállapotba ringatta magát, amelyből fájt volna fölébrednie.

Kétoldalt sövény, alacsony, meredek rézsű, s a rézsűn poros fák szegték az útjukat. Nem csökkenő sebességgel rohantak bele az országút keskeny, kanyargós, bevágásos szakaszába, amely annyira emlékeztetett Angliára, hogy az ember már-már a föliratot várta: közhasználatú gyalogösvény Lostwithiel felé.

Desviación! Hombres Trabajando !íl

A busz nagy kerék- és fékcsikorgással hirtelen letért bal felé, egy terelő útra. De Hugh még látta, hogy jobboldalt a sövény tövében egy férfi fekszik, épp csak hogy el nem gázolták, s láthatólag mélyen alszik.

Se Geoffrey, sem Yvonne nem vette észre, mindketten álmosan bámultak ki a túlsó ablakon. De más se talált benne semmi különöset, még ha látta is, hogy valaki a veszélyre fittyet hányva, épp a napsütötte országutat választja alvóhelyéül.

Hugh előrehajolt, hogy kikiáltson, habozott, aztán megérintette a sofőr vállát; a busz, szinte abban a pillanatban zökkenve megállt.

A vezető kihajolt s miközben elől-hátul figyelte az utat, s a csikorgó járművet fél kézzel, ügyesen, cikcakkban visszahátráltatta a keskeny országútra.

A kipufogógáz barátságos bűzébe most az útjavítás meleg kátrányszaga keveredett; az út, ahol javították, előttük szélesebb volt, az úttest és a sövény közt gyepes útpadka húzódott, senki se dolgozott, valószínűleg mindenki órákkal ezelőtt befejezte már az aznapi munkát, egy lelket se lehetett látni, csak a lágy, indigókék szőnyeg húzódott csillogva, izzadtán a távolba.

"Terelő út! Útépítés!

286

A füves útpadka végén, a terelő út torkolatával szemben, valami szemétdombfélén útszéli kőkereszt bukkant fel. Tövében tejesüveg, tölcsér, fél pár harisnya s egy öreg bőrönd egy darabja.

És az úton még hátrább, Hugh megpillantotta a férfit. Arcát széles karimájú kalap födte, békésen feküdt a hátán, karja az útszéli kereszt felé nyúlt'; az árnyékában, nem egész tíz lépésnyire, füves fekvőhelyet lelhetett volna. A közelében ló állt, s jámborul legelészett a sövényen.

Mikor a busz egy újabb zökkenéssel megállt, a pelado, aki még mindig feküdt, kis híján lecsúszott az ülésről. De sikerült összeszednie magát, sőt, nemcsak hogy talpra állt és az egyensúlyát is dicséretes módon megőrizte, hanem egy határozott, ellenirányú lépéssel az ajtó fele útjáig eljutott, a kereszt biztonságban csüngött megint a nyaka körül, két kalapja az egyik kezében, a dinnye maradéka a másikban. Majd olyan pillantással, amely eleve lehervaszthatott minden tolvaj szándékot, gondosan rátette két kalapját az üres ülésre az ajtó mellett, s szerfölött óvatosan leereszkedett az útra. Szeme még mindig csak félig volt nyitva, s halott fénye is a régi. De mégse volt felőle semmi kétség, hogy felfogta a helyzetet. A dinnyét elhajította, s tétova léptekkel, mintha valami képzelt akadályt kerülgetne, elindult a férfi felé. De egyenesen járt, kihúzta magát.

Hugh, Yvonne, a Konzul és két férfiutas kiszállt és követte. Az öregasszonyok egyike se moccant.

A kihalt mélyúton fojtogató forróság volt. Yvonne idegesen fölsikoltott, és sarkon fordult, Hugh elkapta a karját.

-- Ne törődj velem, csak nem bírok vért látni, a fene egye meg.

Visszamászott a camiónba, Hugh a Konzullal és a két utassal továbbment.

A pelado szelíden tántorgott az indiánok megszokott bő fehér ruháját viselő elnyúlt férfi fölött.

Vér nem sok látszott, csak a kalap egyik oldalán.

287

Nyilvánvaló, hogy a férfi nem az igazak álmát aludta. Mellkasa zihált, mint a kimerült úszóé, rekeszizma gyors egymásutánban megfeszült, kilazult, fél kezével az út porát kaparászta...

Hugh és a Konzul tehetetlenül állt mellette, mindketten arra vártak, gondolta Hugh, hogy a másik vegye le az indián kalapját, s tárja föl a sebet, amely, érezték, ott van, de mindkettőjüket visszatartotta valami közös vonakodás, talán homályos udvariasság. Mert mindketten tudták, a másiknak is az jár az eszében, hogy jobb lenne, ha más utas, akár a pelado, vizsgálná meg a férfit.

Minthogy senki se mozdult, Hugh türelme elfogyott. Toporgott. Várakozva nézett a Konzulra: ő már elég régen él itt, hogy tudja, ilyenkor mi a teendő, s különben is, ő az, aki még leginkább hatóság közülük. De mintha a Konzul mély töprengésbe merült volna. Hugh váratlanul, hirtelen elhatározással odahajolt az indián fölé -- s akkor az egyik utas megfogta az inge ujját.

-- Eldobta a cigarettáját ?

-- Dobd el -- riadt fel a Konzul. -- Még fölgyújtod az erdőt.

-- Sí, az tilos.

Hugh eltaposta a cigarettát, s már épp a férfi fölé akart hajolni, mikor az utas megint megfogta az inge ujját.

-- Ne -- mondta. -- Azt ne -- és megnyomta az orrát --, az tilos, también.

-- Nem nyúlhatsz hozzá... a törvény tiltja -- mondta a Konzul élesen, és olyan képet vágott, mint aki szeretne olyan messze kerülni, amilyen messze csak lehet, akár az indián lova hátán is. -- Az ő védelmében. Tulajdonképpen értelmes törvény. Különben te is bűnsegédnek minősülsz.

Az indián lélegzetvétele, mint a sziklás partról lehúzódó tenger sziszegése. Egy szál madár, magasan, fönn.

-- De hisz ez az ember hal... -- súgta oda Hugh Geoffrey nek.

288

-- Istenem, szörnyűség -- felelt a Konzul, s tény, hogy már épp tenni akart valamit, de a pelado megelőzte; fél térdre ereszkedett, és villámgyorsan lecsapta az indián fejéről a kalapot.

Mind fölébe hajoltak, látták a kegyetlen sebet a halántékán, már szinte ráalvadt a vér, a kivörösödött bajszos arc féloldalt fordult, s Hugh, mielőtt hátrább állt volna, még észrevett a férfi kigombolt inggallérja alatt félig elrejtve négy-öt ezüst pesót s maréknyi centavost. A pelado visszatette a kalapot, kiegyenesedett, s vérmaszatos kezével reménytelen mozdulatot tett.

Vajon mióta lehet itt, mióta fekhet az úton?

Hugh utánabámult az autóbuszhoz visszafelé tartó peladónak, aztán megint ránézett az indiánra; úgy látszott, miközben beszélgetnek, végleg kileheli a lelkét.

-- Diantre! Dónde buscamos un medico ?12 -- kérdezte ostobán.

A pelado most az autóbuszról ismételte meg ugyanazt az együttérzésre is valló reménytelen kézmozdulatot; mintha azt próbálta volna az ablakból közölni velük, hogy mit is tehetnének, s honnan tudták volna, mikor az autóbuszból kiszálltak, hogy az égvilágon semmit.

-- Egy kicsit told hátrább a kalapját, hogy legalább levegőt kapjon -- mondta a Konzul, s a hangja elárulta, hogy remeg a nyelve. Hugh megtette, olyan sietve, hogy. még a pénzt megnézni sem volt ideje, a sebre meg ráterítette a Konzul zsebkendőjét; a sombrero szolgált nehezékül, az tartotta a helyén.

Odajött megnézni a nyurga sofőr is, fehér ingujjban, piszkos, kovácsfújtatóforma szövet bricseszben, oldalt fűzött, magas szárú bakancsában. Hajadonfőtt, kócosán, nevetősen züllött, értelmes képével, lusta, mégis ruganyos járásával magányosnak is látszott, rokonszenvet is keltett; Hugh már vagy kétszerlátta, amint magában sétálgat a városban.

12 Hol fogunk orvost keresni ?

289

Az ember ösztönösen megbízott benne. Most mégis szemet szúrt közönye; persze, végül is ő felelt a buszért, s ugyan mit tehetett volna a galambjaival.

Valahonnét a felhők közül magányos repülőgép szórt le rájuk egy nyaláb zajt.

-- Pobrecito.

-- Chingar.13

Hugh rádöbbent, hogy a két megjegyzés lassan-lassan afféle refrénné válik körülötte -- mert az ő ottlétük, azzal együtt, hogy a busz egyáltalán megállt, oly mértékben szentesítette a közeledésüket, hogy a lebunkózott indiánt körülálló csoporthoz (a világért meg nem érintette volna senki) még egy férfi utas, és két, eddig észre nem vett, és a történtekről mit sem tudó paraszt csatlakozott --, tehetetlen halk susogássá, suttogó hangokká, mintha maga az autóbusz konspirálna mozdulatlan öregasszonyaival és a halálraítélt baromfiakkal... csak ez a két szó, az indián zihálása fölött, az egyik a sajnálaté, a másik az ocsmány megvetésé, más nem volt hallható.

A vezető, miután meggyőződött róla, hogy minden úgy van, ahogy lennie kell, talán csak az nem, hogy az út rossz oldalán állt meg, visszament a camiónhoz, és bőgetni kezdte a dudát, de ez korántsem járt a kívánt eredménnyel: az idegtépő, lélektelen bődülésektől meg-megszakított sustorgás általános vitába torkollt.

Mi volt ez, rablás, gyilkossági kísérlet, vagy mind a kettő? Az indián föltehetőleg a piacról lovagolt haza, nyilván eladta a portékáját, sokkal több volt nála, mint a kalapba rejtett négy-öt peso, mucho dinero,14 s így alkalmasint -- mint ahogy meg is tették -- érdemes volt otthagyni azt a kis pénzt, hogy a lopás gyanúját eltereljék. Vagy nem is volt rablás, csak levetette a ló. Mi? Semmi.

Sí, hombre, de hát vajon nem hívták-e ki már a rendőrséget? Valaki már biztos elment segítségért. Chingar.

13 Szegény feje.. . A fenébe!

14 Sok pénz.

290

Egyiküknek el kéne mennie segítségért, kihívni a rendőröket. A mentőket... a Cruz Roját... hol a legközelebbi telefon ?

Képtelenség volt föltenni, hogy a rendőrök ne lennének már útban errefelé. Chingados,15 már hogy lennének úton, mikor a rendőrök fele sztrájkol? Nem igaz, csak a negyede. Bár attól még lehet, hogy úton vannak. Hívjanak taxit? No, hombre, azok is sztrájkolnak. -- S abban vajon van-e valami igazság, kottyantott közbe valaki, hogy a Servicio de Ambulancia16 megszűnt? Az különben is nem vörös, csak zöld kereszt, s az ő dolguk akkor kezdődik, ha értesítik őket. Hívják dr. Figueroát. Un hombre noble.17 De nincs telefon. Ó, valamikor volt telefon Tomalínban, de leszerelték. Nem, dr. Figueroának szép új telefonja van. Pedro, Pépe fia, akinek Jozefina volt az anyósa, és aki, azt mondják, Vicente Gonzálezt is ismerte, maga vitte át az utcán.

Hughnak (aki vadul igyekezett a teniszező Vigilre gondolni, Guzmánra, a habaneróra a zsebében) és a Konzulnak is megvoltak a maguk érvei. Bár a tény tény maradt, bárki fektette is az indiánt az út szélére -- s ha fektette, miért nem a fűbe, a kereszt tövébe? -- s vajon ki csúsztatta a pénzt, biztonság kedvéért az inge gallérjába? lehet, hogy magától csúszott be -- és ki kötötte előrelátóan a lovát a fához, ahol a sövényt legeli? -- s vajon valóban az ő lova az? -- valószínűleg, akárki kötötte oda, és akárhol jár is -- ez a bölcs és könyörületes ember vagy emberek -- bizonyára segítségért mentek.

Találékonyságuknak nem volt határa. Bár annak, hogy az indiánért valamit tegyenek is, a leghathatósabb és végső akadálya épp az a megállapításuk volt, hogy ez nem az ő dolguk, hanem valaki másé. És ahogy Hugh körülnézett, látta, hogy pontosan ezt erősítgetik valamennyien.

15 Megette őket a fene.

16 A mentőszolgálat.

17 Egy igazi úr.

291

Nem az én dolgom, hanem, mondhatnám, a tietek, hajtogatták valamennyien, fejüket csóválva, sőt, nem, nem is a tietek, valaki másé, s az ellenvetéseik mind bonyolultabbak és bonyolultabbak, mind elméletibbek és elméletibbek lettek, míg végül a vita politikai fordulatot nem vett.

E fordulatnak Hugh, ami azt illeti, semmi értelmét nem látta, arra gondolt, ha e pillanatban maga Józsué bukkant volna föl, hogy a napot megállítsa, az idő akkor se billent volna ki jobban a sarkából.

Nem mintha megállt volna. Inkább más-más sebességgel haladt, a gyorsaság, ahogy a férfi haldoklóit, furamód ellene mondott képtelen lassúságuknak, hogy elhatározásra jussanak.

A vezető abbahagyta a dudálást, a motorral babrált valamit, Hugh és a Konzul meg otthagyta az eszméletlen indiánt, és odament a lovához, amely nyakában kötélkantárjával, hátán az üres, karélyos nyereggel, a kengyelül szolgáló és össze-összecsöndülő két nehéz vaskerettel, nyugodtan tépdeste a szulákot a sövényről, s olyan ártatlannak látszott, amilyennek halálos gyanú terhe alatt csak a magafajta tud látszani. Szemét, közeledtükre, szelíden behunyta, majd gonosz-csalfán kinyitotta. A csípőcsontján seb volt, s a farába belesütve egy hetes számjegy.

-- A mindenit... Uramisten... ez az, ezt láttuk ma reggel Yvonne-nal!

-- Láttátok, igen? Nos... -- A Konzul, bár hozzá sem ért, úgy tett, mintha meg akarná tapintani a ló hevederét. -- Ez mulatságos... Én is. Azazhogy azt hiszem. Egy pillantást vetett az úton heverő indiánra, mintha megpróbálna kitépni valamit az emlékezetéből. -- Nem emlékszel, amikor láttad, volt rajta nyeregzsák? Mikor én láttam, azt hiszem, volt.

-- A fickó is ugyanaz.

-- Ha a ló rúgta agyon, annyi esze, azt hiszem, nem lett volna, hogy lerúgja és eldugja a nyeregzsákot is, mi...

A busz rémisztőén dudálva elindult nélkülük.

292

Valamivel közelebb jött, s ahol az út kiszélesedett, megállt, hogy átengedje a mögötte megrekedt két dohogó és drága személykocsit. Hugh kiáltott, hogy álljanak meg, a Konzul meg félig odaintett valakinek, aki félig fölismerte őt, miközben a két kocsi, hátsó rendszámtábláján a „Diplomatico" jelzéssel, s a rugóin lengedezve, a sövényt súrolva, elhimbált előttük, hogy eltűnjön a porfelhőben. A második kocsi hátsó üléséről egy skót terrier csaholt rájuk vidáman.

-- Diplomatára vall, mondhatom.

A Konzul elment, hogy megnézze Yvonne-t; a többi utas, kezével védve arcát a portól, fölkapaszkodott a buszra, az továbbment a terelő útra, ott elakadt, s várt holt-mozdulatlanul, mint egy halottaskocsi. Hugh odaszaladt az indiánhoz. Mintha halkult volna a lélegzete, mégis szaporábban zihált. Hugh ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy lássa az arcát, és fölébe hajolt. Ugyanakkor az indián jobb keze vakon tapogatódzva fölemelkedett, s megbökte a kalapját. Egy szót suttogott vagy inkább hörgött rekedten: -- Companero.18

-- Az istenit, csak nem fogják... -- mondta Hugh, maga is alig tudta, miért, egy pillanatra rá a Konzulnak. Az autóbuszt, amelynek a motorja újra megindult, mindenesetre sikerült még egy kicsit visszatartania, látta, hogy három vigilantes10 közeledik mosolyogva, tapossa a port, s mindháromnak combját veri a pisztolytokja.

-- Gyere, Hugh, úgysem engednének fölszállni vele a buszra, csak bekísérnének, s a Jóisten tudja, meddig packáznának veled -- mondta a Konzul. -- Ez nem is a tisztességes rendőrség, hanem azok a madarak, akikről meséltem neked... Hugh...

-- Momentito.. .20 -- Hugh szinte nyomban összevitatkozott az egyik vigilantesszel (a másik kettő odament az

18 Bajtárs, elvtárs.

19 Rendőr.

20 Egy perc.

293

indiánhoz), a sofőr meg fáradtan, türelmesen bőgette a dudát. A rendőr a busz felé lökdöste Hught; Hugh visszalökte. A rendőr leengedte a kezét, és a pisztolytáskáján matatott; ez csak fal volt, nem kellett komolyan venni. A másik kezével megint lökött eg'yet Hughn; az, hogy az egyensúlyát megőrizze, kénytelen volt föllépni a busz hátsó lépcsőjére, s a busz nyomban, váratlanul és egy heves rándulással elindult. Hugh le akart ugrani, de a Konzul teljes erejével nekinyomta egy függőleges kapaszkodórúdnak.

-- Annyi baj legyen, öregem, ez rosszabb is lehetett volna, mint a szélmalom...

-- Miféle szélmalom ?

Por homályosította el a színteret...

A busz tántorogva, durrogva, részegen mennydörgött tova. Hugh állt, és a vonagló, rázkódó padlóra meredt.

.. .Valami tuskóféle s rajta ércsipesz, katonabakancsos leamputált láb, fölvette valaki, megpróbálta a bakancsot kifűzni, nem ment, aztán, félig tisztelettel, az émelyítő benzin- és vérszagban letette az útra; egy arc, cigarettáért lihegett, elszürkült, aztán a képet Hugh kiikszelte; fejetlen valamik ülnek szálegyenesen egy autóban, kiáll a légcsövük, leesett fejek; gyerekek egymásra halmozva, több száz; üvöltő, égő élőlények; talán mint amazok Geoff álmaiban; a háború értelmetlen Titus Andronicus-ának ostoba kellékei, az iszonyúságok közt, amelyekből még egy tisztességes sztori se telik, és amelyeket Yvonne, mikor kiszálltak, egy villanással életre hívott; a jócskán megkérgesedett Hugh meg tudta volna adni magának a fölmentést, csak tett volna valamit, csak ne lett volna tétlen...

Tartsd a beteget teljes nyugalomban, sötét szobában. A brandy néha jót tesz a haldoklónak.

Hugh rossz lelkiismerettel kapta el az egyik öregasszony pillantását. Az arca teljesen kifejezéstelen... Ó, milyen józanok ezek az öregasszonyok, ők legalább tudják, hogy mit akarnak, némán, közönyösen eldöntötték,

294

hogy semmi közük az egész ügyhöz. Semmi tétovázás, semmi kapkodás, semmi fontoskodás. Mennyire egy akarattal szorították magukhoz a baromfis kosaraikat, veszélyt szimatolva, mikor megálltak, s körülnéztek, hogy lássák, mi van a holmijukkal, aztán csak ültek, mint most is, mozdulatlanul. Talán emlékeztek még, hogy milyen volt itt a forradalom idején a völgyben, emlékeztek a leégett házakra, az elvágott vezetékekre, az arénában bikák elé vetett vagy keresztre feszített emberekre, a piacon nyárson sütött kóbor kutyákra... Az arcuk nem volt durva, nem volt kegyetlen. Ismerték a halált, jobban, mint a törvényt, s az emlékezetük messzire nyúlt. Ültek egy sorban, mozdulatlanul, mereven, szótlanul, nem vitattak meg semmit, kővé váltak. Az csak természetes, hogy a dolgot a férfiakra hagyták. És mégis, olyan volt, mintha ezekben az öregasszonyokban Mexico történelmének sokféle tragédiája a szánalmat, a közeledés ösztönét és rémületet, a menekülés ösztönét (ahogy azt az ember az egyetemen tanulta) végül bölcsességgel pótolta vagy békítette volna össze, azzal a meggyőződéssel, hogy a legokosabb mindig ottmaradni, ahol az ember éppen van.

És ami a többi utast illeti, a gyászruhás fiatalasszonyokat. .. de nem voltak már gyászruhás fiatalasszonyok; nyilván kiszálltak és gyalog mentek tovább; merthogy nem szabad megengedni, hogy az útszéli halál megzavarja az ember föltámadási terveit, a temetőben. És a vörös inges férfiak? Bár jól látták, mi van, meg se moccantak. Rejtély. Nincs, aki bátrabb lenne, mint a mexikói. De ez nem volt egyértelműen bátorságot igénylő helyzet. Frijoles mindezeknek: Tierra, Libertad, Justicia y Ley. Talán jelent egyik is valamit? Quién sabe?21 Nem voltak biztosak semmiben, de azt tudták, hogy ostobaság beleütni az orrukat a rendőrök dolgába, különösen, ha nem is igazi rendőrök; és ez ugyanúgy vonatkozott a férfira, aki

21 Egy fityiszt: föld, szabadság, jog és törvény... Ki tudja?

295

Hugh inge ujját ráncigálta, mint a két másik utasra, aki bekapcsolódott az indiánon folytatott vitába; most sorra mind leszökkentek a rohanó buszról a maguk kecses bánja fene módján.

Ami meg őt illeti, öreg camaradót, a Szovjetunió és az Igaz Egyház Hősét, vele mi történt, csak nem találtatott könnyűnek? Ugyan már. Minden, elsősegélyben egy kicsit is járatos haditudósító csalhatatlan ösztönével nagyon is kész lett volna elővenni a sebkötöző csomagot, a pokolkövet.

Nyomban az jutott az eszébe, hogy a menedék szó értelme olyasmire is kiterjed, mint egy pokróc, esernyő vagy bármi, ami a nap sugaraitól időlegesen megvéd. S mindjárt körül is nézett a diagnózis esetleges kulcsa, valami törött létra, vérfolt, mozgó gép vagy csökönyös ló után. Körülnézett, de sajnos, hiába.

És való igaz, hogy ez talán azon alkalmak egyike, amikor minden hiábavaló. S ettől talán minden csak annál rosszabb. Hugh fölszegte a fejét, s a szeme sarkából Yvonne-ra sandított. A Konzul a keze után nyúlt, és Yvonne görcsösen szorongatta a Konzul kezét.

A camión, útban Tomalín felé, éppúgy hánykolódott, tántorgott, mint az elébb. Most újabb fiúk ugrottak fel a hátsó peronra és fütyörésztek. A tarka jegyek tarka színekben hunyorogtak. Több volt az utas, futva jöttek a mezőkön át, a férfiak egyetértőn tekingettek egymásra, a busz fölülmúlta önmagát, így még sose sietett, bizonyára mert tudta, hogy ünnepnap van.

Fölszállt a sofőr egy ismerőse, talán a másik sofőr, aki majd visszafelé vezeti a buszt. Ösztönös ügyességgel kapaszkodott körül kívül a buszon, s szedte a menetdíjakat a nyitott ablakon át. Egyszer, mikor épp egy bevágásba robogtak be, még az útra is leszökkent bal kéz felől, futva, hátulról megkerülte a buszt, s jobboldalt bukkant föl bohócmód vigyorogva.

Egy barátja is fölugrott a buszra. Ott kucorogtak ketten a motorház két oldalán, egyik az egyik, másik a má-

296

sik elülső sárhányón, olykor még kezet is fogtak a hűtősapka fölött, s közben az első veszedelmesen kihajolt, a hátsó gumit nézte, hogy van-e még benne levegő, mert kilyukadt és lassan eresztett. Aztán ment, és szedte a pénzt.

Por, por, por -- a bomlás lágy inváziója, por szűrődött be az ablakon, porral telt meg a kocsi.

A Konzul váratlanul megbökte Hught, s fejével a pelado felé intett, de Hugh maga sem feledkezett meg róla, az mindvégig szálegyenesen ült, s valamit babrált az ölében, kabátja be volt gombolva, a két kalap a fején, a kereszt az inge alatt, arcán majdnem ugyanaz a kifejezés, mint korábban, bár az országúton tanúsított mintaszerű viselkedése mintha fölfrissítette, kijózanította volna.

Hugh bólintott, mosolygott, a pelado nem érdekelte már; de a Konzul újra megbökte:

-- Látod ?

-Mit?

Hugh nemet intett, és szófogadón ránézett a peladóra, de nem látott semmit, aztán látott, de kezdetben nem értette.

A pelado mocskos conquistador-keze, mely korábban a dinnyét markolta, most egy marék szomorú, véres ezüstpesót és centavost szorongatott.

A pelado elemelte a haldokló indián pénzét.

Sőt, mikor a kalauz bevigyorgott rá az ablakon, meglepetésében kiválasztott a kupacból néhány rézpénzt, rámosolygott a körülötte ülő szórakozott utasokra, mintha azt várta volna, hogy megjegyzést tesznek az okosságára, és kifizette a menetdíját.

De senki se tett megjegyzést, merthogy a Konzult és Hught kivéve, úgy látszik, senki se volt tisztában vele, hogy a pelado milyen okos.

Hugh most elővette a kisüveg habanerót, odanyújtotta Geoffnek, ő meg továbbadta Yvonne-nak. Yvonne-nak torkán akadt az ital, s még mindig nem vett észre semmit; ilyen egyszerű volt a dolog; mind ittak egy slukkot.

297

... Ha az ember jobban meggondolta, nem is az volt a meglepő, hogy a pelado hirtelen nekibuzdulásában ellopta a pénzt, hanem hogy csak ilyen tessék-lássék módon titkolja, hogy nyitja-csukja a tenyerét, benne a véres ezüst- és rézpénzekkel, hadd lássa mindenki, akinek tetszik.

Hughnak eszébe ötlött, hogy talán nem is rejtegeti, talán arról igyekszik meggyőzni az utasokat, bár mit sem tudnak róla, hogy igaznak vélhető indítékból cselekedett, csak azért vette el a pénzt, hogy biztonságba helyezze, hisz nincs az a pénz -- ezt ő tettével bizonyítja --, ami a Sierra Madre árnyékában, a tomalíni úton egy haldokló férfi gallérja alatt biztonságban lenne.

Továbbá, ha történetesen tolvajt gyanítana benne valaki, a szeme, most már tágra nyílt, majdnem éber-eleven és csupa gonoszság szeme azt mondaná neki: ha őt netán letartóztatják, és az indián életben marad,vajon mennyi eshetősége lenne rá, hogy a pénzét viszontlássa? Semmi, ezt mindenki tudja. Az igazi rendőrség talán becsületes, az a népből való. De ha őt ezek, ezek a másfajta fickók tartóztatnák le, tőle is egyszerűen ellopnák, az biztos, mint ahogy, ha az ő jócselekedete nincsen, eddigre már rég ellopták volna az indiántól is.

így hát senkinek, aki őszintén aggódik az indián pénzéért, nem szabad effélét gyanítania, vagy legalábbis egyértelműen végiggondolnia; még ha történetesen, most, az autóbuszban, kedve kerekednék a pénzt az egyik markából a másikba átbűvészkednie, így, vagy egy részét belecsúsztatnia ebbe a zsebébe, így, a másikat meg csak úgy véletlenül abba a másikba, így -- s ezt kétségkívül inkább a maga örömére tette, mint a tanúk és az idegenek kedvéért -- akkor se szabad ennek semmi jelentőséget tulajdonítani, e gesztusok egyike se jelenti, hogy ő tolvaj lenne, vagy hogy nem sugárzó jó szándéka vitte rá végül, hogy a pénzt elemelje, és tolvajjá legyen.

S ez így igaz, akárhogy is került hozzá a pént, hisz ő

298

nyíltan, tisztességgel magáénak vallja, lássa ország-világ. Ez elismert dolog, akárcsak Abesszínia.

A kalauz beszedte a hátralevő menetdíjakat, végzett, odaadta a sofőrnek. A busz most gyorsabban dübörgött tova; az út újra elkeskenyedett, veszélyessé vált.

Lefelé... A buszsofőr, miközben lefelé kanyarogtak Tomalínba, rajta tartotta a kezét a csikorgó kéziféken. Jobb kéz felől se korlát, se semmi, meredek falú szakadék, lent a mélyéről roppant, bozóttal benőtt poros hegyoldal ível föl, fák állnak ki belőle merőlegesen...

Az Ixtaccihuatl kisiklott a látókörükből, de lefelé menet, ahogy körbe-körbe kanyarogtak, a Popocatepetl hol becsúszott a szemük elé, hol eltűnt; mindannyiszor más képet mutatott, most távol volt, aztán döbbenetesen közel, karnyújtásnyira, az egyik pillanatban kiszámíthatatlanul messze, a másik kanyarban megint fölébük magasodott, meredek réitekkel, völgyekkel, erdőkkel gyönyörű zsúfoltan, csúcsát felhők söpörték,'jég és hó verte...

Aztán egy fehér templom, és megint városban jártak, egy hosszú utcányi városban, az is zsákutca volt, előttük kis tó vagy víztároló, ott futott össze minden ösvény, vizében emberek úsztak, s túl az őserdő. A tónál volt a busz végállomása.

Ott álltak hárman megint a porban, elkápráztatta őket a fehérség, a délután izzása. Az öregasszonyok és a többi utasok eln.entek.

Egy kapunyílásból panaszos gitárszót hallottak, szomszédjukból friss vízcsobogást, a vízesés hangját. Geoff mutatta, merre menjenek, és elindultak az Aréna Tomalín felé.

De a sofőr meg az ismerőse betért egy pulqueriába. Utánuk a pelado. Peckesen járt, emelgette a lábát, kalapjait fogta a fején, mintha fújna a szél, arcán bamba mosoly, nem diadalmas, inkább esdeklő.

A másik kettőhöz készült csatlakozni: talán megállapodnak majd valamiben. Quién sabe?

Utánuk néztek, a taverna ikerajtaja kilendült -- szép

299

neve volt: Todos Contentos y Yo También.22 A Konzul nagylelkűen kijelentette:

Mindenki boldog, én is.

És ők is, gondolta Hugh, akik fesztelenül, szépen a kék égen úsztak fölöttük, a dögkeselyűk -- xopilotes, csak a halál jóváhagyására várnak.

Mindenki boldog, én is. 300

IX

Arena Tomalín...

... Milyen ragyogóan érezte magát mindenki, milyen boldogok voltak, milyen boldogok mind! Milyen vidáman nevette ki magából tragikus történelmét, múltját, s a mélyén megbúvó halált, Mexikó!

Mintha ő sose hagyta volna ott Geoffreyt, sose ment volna el Amerikába, sose szenvedte volna el az elmúlt év kínját, sőt, Yvonne egy pillanatra úgy érezte, mintha újból először járna Mexikóban; ugyanaz a meleg és átható boldogság, a meghatározhatatlan, ésszerűtlen szomorúság, amit legyőz majd a remény -- hisz talán nem jött el Geoffrey a buszvégállomásra? --, mindenekfölött a remény, ajövőé...

Mosolygó, szakállas óriás a hírmondó, vállán kobaldkék sárkányokkal díszített fehér kendő. Peckesen vonul körbe-körbe az arénában, ahol a bokszmérkőzést tartják majd vasárnap, fontoskodik, átfúrja magát a porfelhőn -- akár a „Rocket" is lehetne, az első gőzmozdony.

Csodás az a mogyorós kocsi. Látta, hogy gürcöl benne az a kis gőzgép, őrli ádázul az amerikai mogyorót. Milyen finom, milyen jó érzés, hogy hiába a nap, az utazás, a busz és most a zsúfolt, rozoga tribün minden fáradalma, feszültsége, úgy érzi, maga is része a lét e tulitarka kendőjének, része a napsütésnek, a szagoknak, kacagásnak !

Időről időre megremeg a mogyorós kocsi szirénája, bordás kéménye böffent egyet, fényes fütyülője fölsivít.

301

Az óriásnak szemmel láthatólag esze ágában sincs amerikai mogyorót árusítani. Egyszerűen csak nem tud ellenállni a vágynak, hogy eldicsekedjék a gépezetével, mindenki előtt; lám, ez az enyém, ez az én örömöm, hitem, sőt, ki tudja (mindenesetre szeretné, ha azt hinnék!), az én találmányom. És mindenki szereti.

Csak akkor tolta ki a kocsit az arénából, s az még egy utolsót, diadalmasat böffentett és füttyentett, mikor a bika berontott a kapun, a túlsó oldalon.

A szíve mélyén vidám bika volt -- az nyilvánvaló. Por qué no?1 Tudta, hogy nem ölik meg, csak játék az egész, s ő részese a vidámságnak. De most még fékezte a jókedvét: miután berobbant, gondterhelten körbe-körbejárt a pomnd szegélyén, lassan, bár sok port verve. Éppúgy kész volt élvezni a játékot, mint bárki, ha kell, akár a maga rovására is, csak épp előbb ki kellett vívnia méltósága illő elismerését.

De az a néhány ember, aki a porondot kertelő durva kerítésen ült, még annyira se zavartatta magát, hogy a lábát fölhúzza a közeledtére, a többiek meg, akik közvetlenül a kerítésen kívül hasaltak, s a nyakukat mintha pompás kalodába dugták volna, egy hüvelyknyii nem tágítottak.

Másrészt viszont néhány fogékonyabb borracho idő előtt beballagott a porondra, hogy megkísérelje meglovagolni a bikát. De ez nem gilt: a bikát meghatározott módon kell elkapni, a fair play kötelező, ki is vezették őket, botladoztak, a térdük meg-megrogyott, tiltakoztak, de mentek vidáman...

A tömeg, amely a bikának általában még jobban örült, mint a mogyoróárusnak, ujjongott. Új jövevények szökkentek fel kecsesen a kerítésre, s mindenki láthatta, milyen csodálatos egyensúlyban álltak meg a felső keresztlécen. Izmos árusok tartottak magasra inas, kinyújtott fél kezükön színes gyümölcsökkel megrakott nehéz tála-

1 Miért ne?

302

kát. Magasan fenn egy fa ágvillájában fiúgyerek állt, s a szemét beernyőzve bámult a tűzhányók őserdeje felé. Egy repülőgépet keresett, de rossz irányban; maga is megkereste, zümmögő kötőjel volt feneketlen kékben. Bár a mennydörgés ott lógott a levegőben, egy rezdület elektromosság, valahol a háta megett.

A bika, valamivel fürgébben, ám még mindig kimérten, megismételte körútját a porondon, s az útjáról csak egyszer tért le, mikor egy agyafúrt kiskutya belekapott a sarkába, s elfeledtette vele, hová megy.

Yvonne kiegyenesedett, fejébe húzta a kalapját, s a fényes zománckompakt álnok tükrébe belepillantva nekifogott bepúderezni az orrát. A tükör eszébe juttatta, hogy alig öt perce még sírt, és hátratekintve úgy képzelte, közelebb van a Popocatepetl.

A tűzhányók! Hogy az embert milyen érzelgőssé teszik! Most csak „tűzhányó" volt; akárhogy mozgatta a tükrét, szegény Ixtát nem tudta becsalogatni, hegyfogyatkozás volt, az Ixta hirtelen láthatatlanságba veszett, s a Popocatepetl, így tükörkép formájában, még szebb, mint valaha, csúcsa kivillan a szurokfekete felhőpadok közül. Yvonne az ujját végigfuttatta az arcán, lesimította a szemhéját. Ostobaság volt sírnia a Las Novedades kapujában, ráadásul a kis ember szeme előtt, aki közölte velük, hogy „fél hármat kunkorit a kakas" és „sémi mód" telefonálniuk, mert dr. Figueroa elutazott Xiutepecbe. . .

-- Hát akkor előre, abba az istenverte arénába -- mondta vadul a Konzul, és ő elsírta magát. Ez majd akkora ostobaság volt, mint visszafordulnia délután, nem is a vér láttán, csak gyanújára. Ez volt a gyöngéje, még nem felejtette el a döglődő kutyát, Honoluluban, az utcán, a sivár utcakövön, a patakokban csordogáló vért, és hogy segíteni szeretett volna, de elájult, csak egy percre, aztán kétségbeesetten észlelte, hogy magában fekszik a járdán - ha most meglátta volna valaki! --, aztán szó nélkül elrohant, csak hogy azóta is kísértse a nyomorult, magára hagyott jószág emléke, annyira, hogy egyszer. .. de

303

mi értelme ezt fölidézni? És különben is, nem tettek meg minden tőlük telhetőt ? Addig el se jöttek ide a bikaheccre, míg meg nem győződtek róla, hogy nincsen telefon. És még ha lett volna is! Amennyire ő tudja, annak a szerencsétlen indiánnak, mikor eljöttek, volt ki gondját viselje, ha jobban meggondolja, nem is érti, miért... Még befejezésül megigazgatta kalapját a tükörben, aztán hunyorított. Fáradt volt a szeme, megtréfálta. Egy pillanatra az a szörnyű érzése támadt, hogy nem is a Popocatepetl, hanem a reggeli, dominós öregasszony néz rá a háta mögül. Bekattintotta a kompaktját, s mosolyogva fordult a többiekhez.

A Konzul is, Hugh is mogorván bámult az arénába.

Körül a tribünön néhányan nyögtek, néhányan böfögtek, elhangzott egy-egy tétova ölé is, ahogy a bika, két földet seprő fejmozdulattal elzavarta a kutyát, s folytatta körútját a porondon. De semmi vidámság, semmi taps. A kerítésen ülők közül néhányan álmosan bólogattak. Valaki egy sombrerót tépett apró darabokra, egy másik néző meg sikertelenül próbálkozott, hogy szalmakalapját, mint egy bumerángot, odasuttyantsa a barátjának. Mexikó most nem nevette ki magából tragikus történelmét: Mexikó unatkozott. A bika is unatkozott. Mindenki unatkozott; lehet, hogy kezdettől fogva. Mindössze annyi történt, hogy az ital, amit Yvonne a buszban elfogyasztott, megtette hatását, de e hatás már múlófélben volt. S közben a bika unottan rótta köreit a porondon, aztán unottan letelepedett az egyik sarokba.

-Pontosan, mint Ferdinánd...2 -- kezdte Yvonne, még mindig reménykedve.

-- Nándi -- motyogta a Konzul (ó, de hát nem megfogta a kezem a buszon ?), s a szeme sarkából, a cigarettafüstön át lepillantott a porondra. -- A bika. Elkeresztelem Nandinak, Siva edényének, az ő hajából ered a Gangesz, és akit a Védák viharistenével, Vindrával is

2 A Walt Disney-filmek ismert állatfigurája.

304

azonosítanak.. .az ősi mexikóiak Huracán néven ismerik.

-- Az isten szerelmére, papa -- mondta Hugh. -- Köszönöm.

Yvonne fölsóhajtott; fárasztó és undok látvány, valóban. Csak a részegek jókedvűek. Tequilas vagy mescalos üvegeket szorongatva botorkálnak be'a porondra, közelítik meg a fekvő Nándit, megcsúsznak és egymást tapossák, mikor az a néhány charro,3 aki épp a nyomorult bikát próbálja talpra állítani, újra kizavarja őket.

De a bika az istennek se akart fölállni. Nagy sokára odaszaladt hozzá egy kisgyerek, akit addig senki se látott, és beleharapott a farkába. Miközben a gyerek eliszkolt, az állat habozva föltápászkodott. Mindjárt lasszót is vetett a nyakába egy cowboy, egy gonosz forma ló hátáról. A bika hamarosan kiszabadította magát, hisz csak az egyik lába körül volt kötél, fejét rázva odébb ment, aztán újra megpillantotta a kutyát, megpöndörült, s egy darabig kergette. . .

Egyszerre mozgás támadt az arénában. Aki csak ott volt, gyalog vagy lóháton parádézva, futva vagy mozdulatlanul, öreg sálat, takarót vagy akár csak egy rongyot lengetve -- mind megpróbálta fölhívni magára a bika figyelmét.

Szegény öreg jószág, most igazán olyan volt, mint akit erőszakkal kényszerítenek, csalogatnak bele valamibe, maga sem érti, pontosan mibe, olyan emberek, akikkel szeretne barátságban lenni, sőt, játszani, olyan emberek, akik eddig csak bátorították e kívánságát, bár valójában megvetették, és meg akarták alázni -- s így sikerült végül is behálózniuk.

. . .Az édesapja tört utat Yvonne felé, székek közén, lebegve, lelkesen repesve, mint a gyermek bárkihez, aki baráti kezet nyújt feléje, s a nevetése az emlékezetében még mindig olyan meleg és színes és nagylelkű volt, s ő

3 Paraszt.

305

maga most is olyan, mint azon a kis szépiaszínű fényképen, amit Yvonne mind a mai napig magánál hord, fiatal kapitány a spanyol-amerikai háború egyenruhájában, magas széprajzú szemöldöke alatt a szeme őszinte és komoly, sötét, selymes bajsza alatt az ajka telt, álla gödrös -- az ő minden újításért bolondul lelkesedő édesapja, aki oly magabiztosan indult el Hawaiiba, hogy ananásztermesztéssel alapozza meg a szerencséjét. Nem sikerült. Hiányzott neki a katonaélet, s a barátai biztatására azzal vesztegette az idejét, hogy elbabrált különféle körülményes terveken. Yvonne úgy hallotta, megpróbált műkendert előállítani az ananász zöldjéből, sőt még a birtok mögött fekvő tűzhányót is megpróbálta befogni a kendergyártó-masina hajtására. Ült a lanai-n, okoolihaót kortyolgatott, panaszos hawaii nótákat dúdolt, közben az ananász ott rohadt a földön, bennszülött munkásai körülállták és vele énekeltek, vagy átaludtak a betakarítás idejét, közben az ültetvényt ellepte a gyom, tönkrement, az egészet reménytelenül megemésztette az adósság. Ez volt a kép; Yvonne-nak az édesanyja halálán kívül édeskevés emléke maradt erről az időről. Akkor hatéves volt, közel már a világháború, s vele az ingatlanárverés ideje, s azzal együtt fölbukkant az édesanyja gazdag skót bátyja, Macintyre bácsi alakja is, a bácsinak pénzügyi érdekeltségei voltak Dél-Amerikában, s régóta megjósolta sógora csődbejutását, de kétségkívül az ő befolyásának volt köszönhető, hogy mindenki meglepetésére Constable kapitányt azon nyomban kinevezték konzulnak Iquique-be.

...iquique-i konzul... vagy quauhnahuaci! Hányszor nem próbált Yvonne az elmúlt keserves esztendőben úgy szabadulni Geoffrey iránt érzett szerelmétől, hogy józan ésszel végiggondolta, kielemezte, azt mondta magának... Krisztusom, azután, hogy várt-várt, aztán írt, kezdetben reménykedve, tiszta szívéből, aztán sürgetőleg, őrjöngve, végül kétségbeesetten, s csak várt, leste mindennap a postát... ó, naponta keresztre feszítette a posta!

306

Nézte a Konzult, arcán egy pillanatra föltűnt apja töprengő kifejezése, amire olyan jól emlékezett még a Chilében töltött hosszú háborús évekből. Chile! Mintha ez az elképesztően hosszú partú pántlikaköztársaság, ahol minden gondolat a Cape Hornnál vet horgonyt, vagy a salétromvidéken, ellenállhatatlanul gyöngítő hatással lett volna az elméjére. Mert vajon min töprengett az édesapja, Bernardo O'Higgins földjén, lelkileg még elszigeteltebben, mint Robinson Crusoe e partoktól alig néhány száz mérföldnyire ? A háború kimenetelén ? Obskúrus kereskedelmi egyezményeken, amelyeket tán ő kezdeményezett? Vagy azon, hogy mi lesz az amerikai tengerészekkel, akik itt rekedtek a Baktérítő alatt? Nem, egyetlen elképzelésen, ami azonban csak a fegyverletétel idejére érett be. Apja egy új, bolondul bonyolult pipafajtát eszelt ki, amit az ember darabokra szedhetett, hogy jól ki tudja pucolni. A pipát vagy tizenhét darabra lehetett szétszedni; szétszedni, igen, de aztán úgy is maradt, mert az apján kívül láthatólag egy lélek sem akadt, aki össze is tudta volna rakni. Tény, hogy a kapitány maga nem pipázott. Persze, mint általában, ebbe is úgy ugratták bele, és bátorították. .. Mikor hilói gyára, elkészülte után hat héttel, leégett, visszatért Ohióba, a szülőföldjére, és egy ideig egy dróthálógyárban dolgozott.

És íme, megtörtént. A bika reménytelenül belebonyolódott a hálóba. Egy, két, három, négy, sőt több lasszó tekeredett rá, s mindet ezek az újonnan fölfedezett barátságtalan kezek dobták. A nézők dobogtak a fatribünön, ütemesen tapsoltak, de hiányzott belőlük minden lelkesedés. .. Igen, hasított bele Yvonne-ba, ez az egész bikaügy olyan, mint az élet; jó származás, becsületes esélyek, aztán a habozó, majd magabiztos, utóbb már félig nekikeseredett keringés a porondon, egy legyőzött akadály -- kellően el nem ismert hőstett --, majd az unalom, belenyugvás, összeomlás; utóbb az újjászületés, még nagyobb görcsök közt, az új kezdet, a körültekintő igyekezet, hogy az ember kellően tájékozódjék a most már nyíltan ellen-

307

séges világban, a bíráitól származó látszólagos és megtévesztő biztatás, a bíráknak legalább a fele alszik, aztán az ember beletántorodik a kezdődő katasztrófába, elbotlik ugyanazon az elhanyagolható akadályon, amelyet korábban egy nekifutásra átugrott, belebonyolódik az inkább idétlen, mint rosszindulatú ellenség hálójába, s még azt se tudja biztosan, hogy az ellensége nem a barátja-e, aztán a katasztrófa, a megadás, a széthullás...

Egy dróthálógyár csődje, egy apa elméjének valamivel kevésbé hangsúlyos, de végleges csődje, mit jelent mindez az Isten vagy a Sors szemében? Constable kapitány gyötrő téveszméje, hogy őt kitaszították a hadseregből, s minden erre a vélt igazságtalanságra vezethető vissza. Mégis megint elindult Hawaiiba, a dementia azonban ott tartotta Los Angelesben, ott döbbent rá, lévén jellegzetes alkoholista alkat, hogy egy vasa sincs.

Yvonne megint a Konzulra pillantott, elgondolkozva ült, s ajkát csücsörítette, szemmel láthatólag elmerült az aréna látványába. Milyen keveset is tud a Konzul az ő életének erről a szakaszáról, arról a rettegésről, a rettegésről, a rettegésről, mely olykor még most is ébren tartotta éjszakahosszat, nehogy megint visszatérjen az összeomlás lidércnyomásos képe; a rettegésről, mely olyan volt, mint amilyet egyszer egy fehérrabszolga-filmben kellett alakítania; a sötét kapualjban a vállába markoló kézről ; vagy arról az igazi rettegésről, mikor valóban bennrekedt egy szakadékban kétszáz megvadult lóval; nem, akárcsak Constable kapitány, Geoffrey is majdnem hogy unta vagy talán szégyellte az ilyet; hogy öt hosszú évig ő tartotta el az apját, színésznőként, alig volt tizenhárom éves, mikor elkezdte, csupa „folytatásos" és „vadnyugati" filmben játszott; lehet, hogy Geoffreyt lidércnyomások gyötrik, mint ahogy az apját is gyötörték, mikor így volt, ha valakit, hát az apját igen, de hogy épp őt, Yvonne-t gyötörjék... És Geoffrey az oly igazi álizgalomról se sokat tudott, a stúdiók őszinte és csillogó álvarázsáról, vagy a gyerekes, éppoly nyers, mint amilyen szomorú, de

308

jogosult felnőtt gőgről, amit akkoriban érzett, mert hogy gyerekfejjel megkereste a kenyerét.

Hugh, a Konzul mellett, elővett egy cigarettát, megveregette a hüvelykujja körmén, megjegyezte, hogy ez volt a pakliban az utolsó, és az ajka közé fogta. Rátette a lábát az alsó ülés támlájára, előrehajolt, rákönyökölt a térdére, összevont szemöldökkel nézett lé az arénába. Aztán megint beletúrt a zsebébe, gyufát vett elő, meggyújtotta a hüvelykujja körmén, reccsent, mint egy csöpp kapszulás-pisztoly, igazán szép kezével beárnyékolta, és odatartotta a cigarettájához, feje lehajlott... Hugh jött feléje ma reggel a kertben, rásütött a nap. Himbáló tengerész léptek, a széles karimájú puhakalap hátratolva a fején, pisztolytáska, pisztoly, vállszíj, a hímzett, díszes csizmába begyűrt szűk nadrág, ha csak egy pillanatig is, de azt hitte -- igazán! --, hogy ez Bill Hodson, a cowboysztár, akinek három filmjében is főszerepet játszott tizenöt éves korában. Istenem, milyen képtelenség! Micsoda gyönyörű képtelenség! A Hawaii-szigetek ajándéka az a vérbeli puszták-lánya, aki úszni is szeret, golfozni is, táncolni is, és ráadásul pompásan lovagol. Ő... Hugh ma reggel egy szóval sem mondta, hogy ő milyen jól lovagol, bár titkolt, de nem csekély mulatságára szolgált, mikor megmagyarázta, hogy a lova -- csudálatos módon nem akar inni. Mindkettőnkben akadnak ilyen -jtaJán örökre felderítetlenül maradó -- fehér foltok... Ő soha nem mesélt Hughnak a filmsikereiről, nem, még aznap, Robinsonban, sem... De kár, hogy Hugh akkoriban még nem volt elég idős, s nem készíthetett vele interjút, nemcsak az első alkalommal, hanem abban az iszonyú időszakban sem, második alkalommal, azután, hogy Macintyre bácsi elküldte őt az egyetemre, az első házassága, a gyereke halála után, mikor még egyszer visszament Hollywoodba. Yvonne, a Rettegett! Ügyeljetek, szárongos szirének és ti szexgörlök, Yvonne Constable, a ,,Klassz kislány", visszajött Hollywoodba! Igen, Yvonne itt van, s elhatározta, hogy másodszor is meghódítja Holly-

309

woodot. De most huszonnégy éves, és a klassz kislány érett, izgalmas nő, hermelinben jár, gyémántot visel és orchideát -- tudja, mit jelent a szerelem és mi a balsors, s egy életre elegendő élménye volt, mióta néhány kurta esztendeje itthagyta Hollywoodot. A napokban tengerparti otthonában kerestem föl, s a mézszínűre bámult Vénusz épp a habokbólszállt ki. Miközben beszélgettünk, álmodozó barna szeme elkalandozott a víz fölött, és sűrű fekete hajával eljátszott a tengeri szellő. Egy pillanatra megakadt rajta a szemem, nehéz volt elhinnem, hogy a mai Yvonne Constable az elmúlt évek merészen vágtató cowboy-királynője, de az alakja most is f élelmes, s az övéhez fogható energia nincs is! A Hawaii Ördögfióka, aki tizenkét évesen csatakiáltást harsogó rosszcsont volt, a baseball bolondja, és senki másnak nem fogadott szót, csak az imádott Papának, akit Nagy/önöknek hívott, tizennégy éves korára gyermekszínésznővé érett, tizenöt évesen meg már főszerepet játszott Bili Hodson mellett. S már akkor valóságos erőmű volt. A korához képest magas, s a gyerekkori úszástól, a hawaii partok óriáshullámainak meglovaglásától karcsú és izmos. Igen, bár ma már senki se hinné, Yvonne alábukott krátertavakba, meredélyek fölött egyensúlyozott, szakadékokba vágtatott le, és mesterien lőtt. Yvonne ma csak nevet, ha arra az ijedt és elszánt kislányra gondol, aki azt állította, hogy ő igazán tud lovagolni, aztán fölvétel közben, mikor már mindenki együtt volt, a rossz oldalon próbált fölszállni a lovára! Egy évre rá már vágtában pattant föl a ló hátára, s még a haja szála se rezdült. -- De körülbelül ekkortájt mentett ki Hollywoodból- mondja mosolyogva -, igaz, nagyon az akaratom ellenére, Macintyre bácsikám, aki apám halála után a szó szoros értelmében lecsapott rám, és visszazsuppolt Honoluluba! -- És ha az ember klassz kislány volt, és a legjobb úton van, hogy tizennyolc évesen Jó Bőr váljék belőle, és épp elveszítette szeretett Nagyfőnökét, nehéz megszoknia a szigorú, szeretetlen légkört. Macintyre bácsi -- vallja be Yvonne -- soha egy jottányi, egy szikrányi engedményt nem tett a trópusoknak. Ó, az

310

az ürüleves, zabkása és forró tea! -- De Macintyre bácsi tudta a kötelességét, s miután Yvonne, egy házitanító felügyelete alatt, fölkészült rá, elküldte a Hawaii Egyetemre. Ott -- mint mondja, talán mert a filmcsillag szó valahogy titokzatosan átalakult a lelkében ~ csillagászatot tanult! Megpróbálta elfelejteni a szíve fájdalmát és ürességét, csak ezért is érdekelték a tanulmányai, sőt, egy ideig még olyan álmai is voltak, hogy ő lesz a csillagászat Madame Curieje! És itt, nemsokára, összetalálkozott a milliomos aranyifjúval, Cliff Wrighttal. Olyan pillanatban robbant Yvonne életébe, mikor épp alábbhagyott a munkakedve az egyetemen, nehezen állta Macintyre bácsi szigorú uralmát, magányos volt, szerelemre és társra vágyott. És Cliff fiatal volt, vidám, az övé volt a kékszalag a partiképes agglegények közt. Érthető, hogy egy hawaii holdvilágos éjszakán sikerült Yvonne-t meggyőznie, hogy szereti, hagyja ott a kollégiumot, és menjen hozzá feleségül. („Az isten szerelmére, ne emlegesd nekem ezt a Clifft -- írta a Konzul egyik ritka korai levelében --, szinte magam előtt látom és máris utálom a csibészt: rövidlátó nőcsábász, százkilencven centi csont, szőr és szenvelgés, csupa mélyhangú báj és okoskodás." Igaz, ami igaz, a Konzul elég ügyesen jellemezte -- szegény Cliff! -; ma már alig jut az ember eszébe, s arra az önhitt lányra se szívesen gondol, akinek a büszkeségét annyira sértette Cliff hűtlensége -- „üzleties, idétlen és fafej ű, erős és gyerekes, mint a legtöbb amerikai férfi, kész, hogy széket ragadjon verekedéskor, hiú, a harminc éve még tízet sem ér, s a szerelmi aktus őnála afféle dysentéria..." Ami Yvonne házasságát illeti, az máris a „rossz sajtó" áldozatául esett, s mikor bekövetkezett az elkerülhetetlen válás, akármit mondott is Yvonne, az mind rossz volt, s ha nem mondott semmit, a hallgatását magyarázták félre. De nemcsak a sajtó értette félre öt: -- Macintyre bácsi -- mondja szomorúan ~ egyszerűen mosta a kezét miattam.'''' (Szegény Macintyre bácsi. Az valami elképesztő volt, már-már mulatságos -- szinte üvöltenivalóan mulatságos, ahogy az ember a barátainak

311

előadta. Mert ő, Yvonne, ízig-vérig Constable volt, nern az anyja fajtája! Hadd járja csak a Constable-ek útját. Csak a Jóisten tudja, hányuk életét törte ketté ugyanaz a tragédia -- vagy fél-tragédia --, hányan hívták ki maguk ellen ugyanazt, amit ő meg az édesapja. Ott rohadtak ohiói elmegyógyintézetekben, vagy szunyókáltak ütöttkopott Long Island-i szalonokban, ahol csirkék csipegettek a családi ezüst és a törött teáskannák közt, amelyekben utóbb gyémánt nyakláncot leltek. A Constable-ek, a természet e vadhajtásai, kihalóban voltak. Sőt, a természet szándékosan törülte ki őket, mert ami magától nem fejlődik, arra nincs többé szükség. Létük titkos értelme, ha egyáltalán volt valaha, már elveszett.) Yvonne tehát fölszegett fejjel, s az ajkán mosollyal hagyta ott Hawaiit, még ha a szíve jobban sajgóit is az ürességtől, mint valaha. Most megint itt van Hollywoodban, s akik legjobban ismerik, azt mondják, nincs ideje a szerelemre, hisz másra se gondol, csak a munkájára. És a stúdióban azt mondják,szenzációsan kiállta a legutóbbi próbát. A ,, Klassz kislány" Hollywood legnagyobb drámai színésznője lett! Yvonne Constable tehát, huszonnégy évesen, a legjobb úton van, hogy másodszor is sztár váljék belőle.

...De Yvonne Constable-ből másodízben már nem vált sztár. Yvonne Constable még csak nem is volt a legjobb úton, hogy sztár váljék belőle. Kerített magának egy ügynököt, annak sikerült is ragyogó reklámot csapnia körülötte -- ragyogót, annak ellenére, hogy mint önmagának bevallotta, nem volt, amitől titokban jobban félt volna, mint bármifajta reklámtól --, a korábbi lovagló fenegyerek sikereiből kiindulva; kapott is ígéreteket, de ez volt minden. Mikor végül egyedül kellett végigmennie a Virgil Avenue vagy a Mariposa sekélyen gyökerező, halott-poros pálmafái alatt a sötétben, az elátkozott Angyalok Városán, még az a vigasza sem volt meg, hogy tragédiája, attól, hogy ilyen poshadt, nem kevésbé tragédia. Mert színésznői ambíciói egy kicsit mindig is gyanúsak voltak; valami módon megsínylették a feladat-

312

köröknek, sőt -- belátta -- az ass/onylétnek ezt a félresiklatását. Belátta, s ugyanakkor, most, hogy minden teljesen reménytelenné vált (most, hogy azonfelül ki is nőtte Hollywoodot), azt is látta, hogy más körülmények közt egészen elsőrangú, sőt nagy művész válhatnék belőle. Mert ami azt illeti, mi volt, ha nem az (ha épp nagy rendező keze alatt játszott), még most is, 'miközben ádázul gázolt vagy hajtott keresztül a tulajdon gyötrelmein és a piros lámpákon, és mint talán a Konzul is, a poroltókészüléket pokoltó-készülésnek, a vegyszeres gyomirtást kegyszeres vonításnak olvasta a városháza oldalán kifüggesztett hirdetésen? S a hirdetőtáblán -- Hivatalos fogadóórák -- hatalmas kék falióra ingája lengett kitartóan. Késő! És ez volt az, mindez együtt, ami quauhnahuaci találkozását Jacques Laruelle-lel élete oly megrendítő és baljós eseményévé tette. Mert a Konzul nemcsak hogy mindkettőjükhöz hozzátartozott, de Jacques révén tudta megközelíteni, kihasználni, amit eddig sosem értett, a Konzul ártatlanságát; s csak Jacques-nak volt képes Hollywoodról beszélni (ha nem is mindig becsületesen, de mindig azzal a hévvel, ahogy a gyermekek a gyűlölt szülőkről, s hogy ez micsoda megkönnyebbülés!), a közösen érzett megvetés és félig beismert kudarc alapján. Azt is fölfedezték, hogy ugyanabban az évben éltek ott, 1932ben, sőt, egyszer ugyanabban a társaságban, egy pecsenyesütő-úszómedencés-báros garden partyn töltöttek egy estét; Jacques-nak még azt is megmutatta, amit a Konzul elől mindig dugdosott, a rojtos bőringet, lovaglóbricseszt, magas sarkú lovaglócsizmát, fején tízgallonoshordó-kalapot viselő Rettegett Yvonne régi fényképeit, s ily módon, mikor a mai szörnyű reggel Jacques döbbenten és zavartan fölismerte őt, az jutott eszébe, vajon tudta-e rögtön, kivel van dolga, hisz ő groteszk módon szerepet cserélt Hughval!... És a dolgozószobában, ahova a Konzul oly nyilvánvalóan vonakodott bemenni. M. Laruelle egyszer mutatott neki néhány képet régi francia filmjeiből, s kiderült, hogy e filmek egyikét -- Uramisten!

313

-- látta is New Yorkban, röviddel azután, hogy újra elment Keletre. S máris ott állt megint a Times Square-en (bár még Jacques dolgozószobájában), azon a fagyos téli éjszakán -- az Astorban szállt meg --, s figyelte a Times Building körül közömbösen keringő fényújságot, a katasztrófák, öngyilkosságok,bankbukások, a közeledő háború és a semmi híreit, amelyek, miközben ő a sokaságban fölfelé bámult, egyszerre kihunytak, egy csapásra elnyelte őket a sötét, s mikor több újság nem volt, úgy érezte, itt a világ vége... Vagy volt... a Golgota ? Egy szüleit és vagyonát elveszített, kudarcot vallott, mégis gazdag és mégis szép árva sétált tartásdíjon vett dús szőrmedíszében, de nem vissza, a szállodába, s mert félt egymagában betérni egyetlen bárba is, amelynek melegére annyira vágyott, magányosabbnak érezte magát, mint egy utcanő; sétált az érzéketlen, csillogó, ideges nagyvárosban. .. és követték, mindig követték... a legjobbat a legolcsóbban ... olvasta újra meg újra... Zsákutca meg Romeo és Júlia... aztán újra... a legjobbat a legolcsóbban ... s a szörnyű sötétség csak nem akart oszlani a lelkében, még sötétebbé vált tőle hazugul gazdag magánya, a bűnös válás halálos gyámoltalansága. A villanynyilak szívébe döftek... de tudta, hogy csalnak; tudta, egyre rémültebben, hogy bennük, általuk csak sűrűbbé lesz szívében a sötét. Nyomorékok botorkáltak el mellette lassan. Férfiak motyogtak, akiknek az arcáról mintha lehervadt volna minden remény. Bő vörös nadrágos vagányok álldogáltak a nyitott kocsmák ajtajában, ahol dőlt be a jeges szél. És mindenütt ez a sötétség, a világ, a céltalan világ értelmetlen sötétje... a legjobbat a legolcsóbban... ahol úgy érezte, őt kivéve mindenki másnak, bármilyen álszent, bármilyen összeférhetetlen, magányos, nyomorék, reményevesztett, ha csak gépiesen fölfelé bámulva is, ha csak egy utcáról fölszedett csikk képében is, ha csak egy kocsmában is, ha csak őt leszólítva is, de jut egy sze-

314

mernyi talált hit... Le Destin de Yvonne Griffaton.. .* És ő ott volt... persze most is követték... ott állt a kis mozi előtt, amely felújított és külföldi filmeket mutat be, a Tizennegyedik utcában. És ott, a képek előtt, vajon ki az a magányos alak, ki ha nem ő, ki sétál örökké ugyanazokon az utcákon, még mindig ugyanabban a szőrmebundában, s körülötte, feje fölött a reklámok csak hajtogatják: Dubonnet, Amer Picon, Les 10 Fratellinis, Moulin Rougel És... Yvonne! Yvonne!... szól rá egy hang, s amint belép, homályos óriás-ló tölti be az egész vásznat, s mintha rá akarna ugrani; egy lovasszobor, emellett ment el a hősnő, s a hang a képzelt hang volt, mely Yvonne Griffatont a sötét utcák során nyomon követte, s most őt, Yvonne-t is, mintha csak ment-ment volna, ki a világból, bele, még lélegzetet se véve, e sötét világba a vásznon. S a film olyan, hogy érkezzék bár a közepén az ember, nyomban megragadja, s az a benyomása támad, hogy jobbat sose látott; annyira, oly hallatlanul, hiánytalanul valóságos, hogy a cselekmény, s hogy ki a főszereplő, édeskeveset számít a kirobbanó pillanathoz, a közvetlen fenyegetéshez, az űzöttel, üldözöttel... ez esetben Yvonne Griffatonnal... vagy Yvonne Constable-lel... való azonosuláshoz képest. De ha Yvonne Griffatont nyomon követték, üldözték is -- a film láthatólag egy gazdag francia arisztokrata család nősarjának romlásáról szólt --, maga is üldöző volt, kutatott, tétován tapogatódzott valami után. Yvonne ebben az árnyékvilágban kezdetben nem ismerte föl, mi az. Közeledtére különös alakok tapadtak a falhoz vagy tűntek el folyosók homályában; nyilván a múlt alakjai voltak, Yvonne Griffaton szeretői, egyetlen szívszerelme, aki öngyilkos lett, az édesapja ... s mintha csak előlük keresne menedéket, Yvonne Griffaton egy templomba tért be. Imádkozott, de a szentély lépcsőjére egy követőjének árnyéka hullott; első szerelméé, s Yvonne egy pillanatra rá már hisztérikusan ka-

4 Yvonne Griffaton Végzete, (francia)

315

cagott; a Folies Bergére-ben, az Operában látta, a zenekar Leoncavallo Zazáját játszotta; majd megkísértette a szerencséjét, bolondul pörgött a rulett; aztán otthon volt a szobájában; a film itt szatírává lett, szinte önmaga torzképévé ; gyors egymásutánban bukkantak fel Yvonne szeme előtt az ősei, mind az önzés és balsors holt-mozdulatlan szimbóluma, de ő regényes fényben látta mindet, hátukkal fáradtan támasztották a börtönfalat, szálegyenesen álltak a kordéban, a vesztőhelyre menet, vagy a Komműn, a poroszok puskás kivégzőosztagai előtt, szálegyenesen a csatában, szálegyenesen a halálban. És egyszerre megjelent Yvonne GrifFaton édesapja, a Dreyfus-ügy szereplője, s csúfondárosan fintorgott Yvonne-ra. A művelt nézőközönség kacagott, köhécselt, zúgott, de java részük feltehetőleg tudta, amit ő, Yvonne, nem tudott, és nyilván nem is fog soha, hogy ezek az alakok, ezek az események, amelyeknek részesei, mennyiben járultak hozzá Yvonne Griffaton jelenlegi helyzetéhez. Ez mind el volt temetve a film korábbi epizódjaiban. Yvonne-nak először el kellett volna viselnie egy híradót, egy trükkfilmet, Az afrikai tüdőshal életé-t és a Forradásosképű felújított változatát, hogy legalább annyit lásson, amennyi (bár még ebben is kételkedett) némi értelmet ad a saját, távoli múltba eltemetett, s attól, amit ő tudott, akár a jövőben is megismétlődő sorsának. De hogy Yvonne Griffaton milyen kérdéseket tesz föl önmagának, az világos volt. Sőt, az angol föliratok jóvoltából nagyon is az. Mit tehet ő ilyen örökség súlya alatt? Hogy szabadulhatna e tengeri öregtől? Vajon Yvonne GrúTaton a tragédiák olyan sorára ítéltetett, amelyekről sem azt el nem hiszi, hogy titokzatos vezeklésül szolgálnak más, időtlen idők óta halott és elkárhozott személyek sötét bűneiért, sem azt, hogy egyszerűen értelmetlenek ? Igen, hogy szabadulhatna? -- töprengett Yvonne. A tragédiák értelmetlenek, de akkor is, nem kárhozott-e az ember? Persze, az ember nézheti regényes színben a szerencsétlen Constable családot; önmagát is tekintheti magányos kis senkinek (ezt

316

meg is játszhatja), aki a vérében viseli az ősök terhes örökét, gyöngéiket és féktelenségüket (ezt, ha nem volna, akár hozzá is lehetne költeni), sötét erők áldozatának (hisz mindenki az, menthetetlenül!), meg nem értett, tragikus személynek, akinek az akarata legalább részben szabad. De mi értelme az akaratnak, ha az embernek hite nincs ? Igen, most már látta, ez volt Yvonne Griffaton gondja is. Erre kereste ő is a választ, s bármivel került szembe, mindig valami hitfélére törekedett -- mintha bizony az ember úgy kereshetné a hitet, mint egy új kalapot, vagy egy kiadó lakást! -- igen, s még az is jobb volt a semminél, ha odáig jutott, hogy megtalálja s nyomban elveszítse hitét egy ügyben. Yvonne megkívánt egy cigarettát, s miután elszívta és visszatért, nagyon is úgy látszott, hogy Yvonne Griffaton keresése végre sikerrel járt. Yvonne Griffaton magában az életben, az utazásban, egy újabb szerelemben, Ravel zenéjében lelte meg hitét. Egyre-másra páváskodtak elő a Bolero motívumai, csettintettek, bokáztak, és Yvonne Griffaton már Olaszhonban járt, Spanyolhonban; föltűnt a tenger, Algéria, Ciprus, a sivatag és minden csodái, a Szfinx. Mindez mit jelképezett? Európát, gondolta Yvonne. Igen, számára óhatatlanul Európát, a Grand Tourt, a Tour Eiffelt, tudta is elejétől fogva. De miért van az, hogy ő, aki pedig nagyon tudott élni, sose találta elegendőnek, hogy pusztán az „életben" higgyen? Mintha az lenne minden?... Az önzetlen szerelemben, a csillagokban! Az talán elég lenne. És mégis, mégis igaz, hogy sose tett le róla, sose szűnt meg remélni vagy hagyott fel a tétova próbálkozással, hogy valamiféle értelmet, rendet, választ találjon...

A bika most valamivel hosszabb időre feszült neki a kötelek ellenirányú erőinek, aztán komoran megadta magát, ide-oda lengette a szarvát, s földig lógó fejének széles, port túró mozdulataival, egyelőre legyőzötten, de éber figyelmesen valami mesébeillő bogárhoz hasonlított egy roppant, rezgő pókháló közepében... Halál, vagy valami halálféle, ahogy az az életben oly gyakori; majd

317

megint a feltámadás. A charrók különös, bonyolult műveleteket végeztek a bikán pányváikkal, fölszerszámozták leendő lovasa számára, bárhol és bárki legyen az.

-- Köszönöm. -- Hugh szinte szórakozottan nyújtotta oda neki a habanerós üveget. Yvonne ivott egy kortyot, aztán továbbadta a Konzulnak, de az csak ült, mogorván szorongatta, nem ivott. Miért, talán bizony nem találkozott Yvonne-nal a buszvégállomáson?

Yvonne körülnézett a tribünön; ha jól látta, az egész sokadalomban nem akadt más nő rajta kívül, csak egy pulquét árusító bütyök kis mexikói öregasszony. Nem, évedéit. Lejjebb most kapaszkodott fel a tribünre egy ;imerikai pár, a nő galambszürke kosztümöt viselt, a kis;• hajlott hátú, hosszú hajú, karmesterforma férfi meg -/arukeretes pápaszemet; őket látták Hugh-val a zócaion, amint a sarki novedades-boltban huareches-t,5 különös csörgőket és álarcokat vásároltak, majd később, a buszról, a templom lépcsőjén is, ahonnét az indiánok táncát nézték. Milyen boldognak látszottak így együtt; szeretők lehetnek, vagy nászutasok. Mint egy kék vizű,békés tó, gáttalanul nyúlik el előttük a jövő, s mikor Yvonne erre gondolt, szíve megkönnyebbült, mint a vakációzó gyereké, ha kora reggel fölkel, s már tűnik is el a napon.

Egyszerre formát öltött képzeletében Hugh kalyibája. Nem is kalyiba -- otthon. Ott áll öles erős fenyőlábakon a fenyőrengeteg, a magas, bókoló égerfák, a karcsú, szálas nyírek és a tenger közt. Keskeny ösvény kígyózik át az erdőn a bolt felől, málna, szeder és vadrózsabokrok közt, s ezeken derűs-fagyos téli éjszakákon milliónyi kis hold sziporkázik. A ház mögött som, évente készer virágzik fehér csillagokat. A kicsi kertben nárcisz nő és hóvirág. A ház előtt tágas veranda, ott üldögélnek tavasszál, délelőtt, s a vízbe móló nyúlik. A mólót maguk építik, apálykor verik le sorra a cölöpöket a meredeken lejtő tengerfenékbe. Egyiket a másik után, míg egy szép napon

5 Táncmaszkokat. 318

fejest ugorhatnak a móló végéből a tenger vizébe. A tenger kék és hideg, mindennap úsznak, s mindennap létrán kapaszkodnak fel a saját mólójukra s futnak be egyenest a saját házukba. Világosan látta a házat; kicsi, viharvert, ezüstös zsindely fedi, ajtaja piros, szárnyas ablakain besüt a nap. Látta a maga készítette függönyöket, a Konzul íróasztalát, kedvenc öreg karosszékét, a tarka indián pokrócokkal letakart ágyat, a lámpa sárga fényét a hosszú júniusi esték különös kékjében, a vadalmafát, s a részben arra támaszkodó fedetlen, napsütötte deszkapadozatot, ahol a Konzul nyáron dolgozni szokott, a szelet a fák sötétjében odafenn, s a hullámverést a part hosszában viharos őszi éjszakákon; aztán, ahogy Hugh a Cervecería Quauhnahuacban mondta, a vízről visszatükröződő napfény malomkerekét, csak most az ő házuk elején remeg-remeg a napfény, az ablakok fölött, a falon, a napfény, mely a ház mögött, s a ház fölött zöld bársonypántlikává teszi a fenyőágakat; látta, hogy este kiállnak a mólójukra, s nézik a csillagképeket, a Skorpiót, a Háromszöget, a Fiastyúkot és a Nagymedvét; a vízen tükröző holdfény malomkereke most a fal ezüstös, pikkelyes zsindelyborításán őröl-őröl szüntelen, a holdfény, amely a vízre is ráhímzi ablakuk hullámzó négyszögét...

És ez lehetséges! Lehetséges! Mindez ott van, rájuk vár. Csak maradhatna magára GeofFreyvel, elmondhatná neki! Hught, hátratolt cowboykalapjában, az ülés támlájára fölrakott magas sarkú csizmájával most.betolakodottnak, idegennek látta, az alattuk zajló jelenet részének. Hugh feszült érdeklődéssel figyelte a bika felszerszámozását, de megérezte az ő pillantását, idegesen hunyorított, kereste, megtalálta a cigarettapaklit, de inkább az ujja, mint a szeme tapintotta ki ürességét.

Lenn a porondon kézről kézre járt a palack a lovasok közt, majd továbbadták azoknak is, akik a bikával veszkődtek. Két lovas céltalanul vágtatott körbe-körbe. A nézők limonádét, gyümölcsöt, zsírban sült krumplit, pulquét vásároltak. A Konzul is mozdult, hogy pulquét ve-

319

gyen, de más elhatározásra jutott, a habanerós flaskát tapogatta.

Újabb részegek okoztak lenn zavart, megint meg akarták lovagolni a bikát; aztán megunták a dolgot, egyszerre átalakultak lószakértővé, arra is ráuntak, elzavarták őket, kitántorogtak.

Visszatért az óriás a böfögő, sípoló Rockettal, majd eltűnt, elszívta a masinája. A tömeg elnémult, annyira el, hogy Yvonne már-már meghallott egy hangot, mely akár a fiesta is lehetett volna megint, Quauhnahuacban.

A hallgatás éppoly ragadós, mint a vidámság, gondolta, az egyik csoport félszeg hallgatása esetlen hallgatást szül a másikban, az még mélyebb, értelmetlen némaságot a harmadikban, míg végül el nem harapódzik mindenütt. A világon nincs hatalmasabb, mint az ilyen hirtelen támadt, különös némaság...

... a ház, rajta a csöpp új levelek közt átszűrődő párás fény foltjai, aztán a pára visszahúzódik a vízen át, s a még havasfehér hegyek élesen, tisztán rajzolódnak ki az ég kékjén, a kéményből uszadékfa kék füstje bodorodik; a zsindellyel fedett, meredek tetejű szín, ahol a tűzifát tartják, a tetőre hullott som-virág, benne a fölrakott ölfa szépsége; a fejsze, a kertilapát, a gereblye, az ásó, a hűvös vizű kút, s őrizője, a fölébe szegezett tengeri uszadékfa szobor; a régi üst, az új üst, a teáskanna, a kávéskanna, a kettős melegvíztartály, a serpenyők, a pohárszék. Geoffrey kinn dolgozik, kézírással, ahogy szeret, ő meg leül az ablak mellett, az íróasztalon álló írógéphez... mert megtanul gépelni, s ő teszi át gépbe Geoffrey valamennyi kéziratát, ő varázsolja takaros oldalakká a lejtős sorokat, a furcsa, jól ismert görögös „e"-ket és különös „t"-ket... s miközben dolgozik, látja, hogy fóka bukik ki a vízből, néz körül, s merül alá hangtalanul. Vagy egy gém, mintha keménypapírból, drótból eszkábálták volna össze, húz arra ügyetlenül, rálibben egy sziklára, méltóságteljesen, s áll szálasán, mozdulatlanul. Jégmadarak, fecskék cikkannak el az eresz alatt, vagy sorjáznak

320

a mólón. Uszadékfát sodor arra a víz, sirály gubbaszt rajta, feje a szárnya alatt, s ring, ring a tenger hullámával... Minden élelmüket, ahogy Hugh mondta, az erdőn túl, a boltban vásárolják, s egy lélekkel nem találkoznak, csak azzal a néhány halásszal, akinek a bárkáit ott látják télen horgonyon hánykolódni az öböl vizén. Ő főz és takarít, Geoffrey vágja a fát, és hordja a vizet a kútról. S mindketten dolgoznak, dolgoznak Geoffrey könyvén, ami majd megtermi neki a világhírt. De ezzel furamód nem törődnek; csak élnek, egyszerűen, szeretetben, erdő és tenger közt, az otthonukban. És fél-dagály idején lenéznek a mólójukról, a sekély, kristálytiszta vízben türkizkék, karmazsinvörös és bíborszín tengeri csillagokat látnak, apró bársonyosbarna rákokat, amint a szívforma, kagylókkal telitapadt, s brokát tűpárna-forma kövek közt ódalognak. Hét végén, kinn az öbölben, időközönként kompok húznak át, a révészdal fölhúzódik a folyón. ..

A nézők megkönnyebbülten sóhajtottak, s mint a szélfújta lomb, zúgtak föl. Yvonne nem látta, de valami történt odalent. Hangok zümmögtek, ötletek, ékesszavú becsületsértések, szellemes visszavágások szállongtak a levegőben.

A bika föltápászkodott, hátán a lovasával, egy bozontos üstökű, kövér mexikóival, akiről lerítt a türelmetlen bosszúság. Bosszúsnak látszott a bika is.

Szemben, a tribünön, a húros zenekar hamisan rázendített a Guadalajarára. Guadalajara, Guadalajara, énekelte a zenekar fele...

-- Guadalajara... -- mondta lassan Hugh, s megnyomott minden szótagot.

Fenn-lenn, fenn-lenn-lenn, fenn-lenn-lenn -- pengték a gitárok, a bikalovas mogorván rájuk villantotta a szemét, aztán ádázul, keményen megragadta a bika nyaka köré hurkolt kötelet, nagyot rántott rajta, s az állat egy pillanatig úgy viselkedett, ahogy azt elvárták tőle, dühösen megrázta magát, fölvágta a hátsó lábát, mint a libikóka,

321

majd négy lábbal föl-fölszökkent a levegőbe. De egyszerre visszaesett régi, poroszkáló járásába. Nem volt hajlandó részt venni a játékban, nem volt nehéz többé meglovagolni, s miután leírt egy nehézkes kört a porondon, visszafordult, s kocogva, ártatlanul csillámló patákkal elindult egyenesen a karámba, amelynek az ajtaja, a kerítésre nehezedő tömeg nyomása alatt, kinyílt, s ahova, nem kétséges, titokban mindvégig visszavágyott.

Mint egy rossz viccen, mindenki kacagott; aztán a kacagás állandósult, sőt, erősödött is a további balszerencse, egy másik bika korai megjelenése láttán, a karám nyitott ajtajában bökdöséssel, ütlegekkel, taszigálva próbálták visszatartani, ettől majdnem hogy vágtában tört be a porondra, ott megbotlott és elnyúlt a porban.

Az első lovas morcosán, megszégyenülten kászálódott le a bika hátáról benn a karámban; nehéz volt nem sajnálni, ahogy megállt a kerítésnél, fejét vakarta, s a kudarcát magyarázta a kerítés tetején csudamód egyensúlyozó fiúk egyikének...

.. .s talán, ha odafönn hosszú a vénasszonyok nyara, már ebben a hónapban ott áll a verandájukon, s Geoffrey válla fölött belepillant a munkájába, majd ki a tengerre, látja a félszigetet, az opálos habba burkolt szigeteket, a halott -- s mégis szép, milyen szép -- páfrányágakat, a már kis híján kopasz égerfák tükörképét, gyér árnyékukat a brokát tűpárna-forma köveken, s a néhány vízbe fűlt levél közt nyüzsgő bársonybarna rákokon...

E második bika két tétova kísérletet tett, hogy talpra álljon, aztán mégis fekve maradt; magányos lovas vágtatott át a porondon pányvát lengetve, s rekedten üvöltött rá a bikára: -- Buuua, suuua, bbuuua! --, aztán újabb charrók tűntek föl, szintén pányvával; valahonnét a kiskutya is előiramodott s szaladt körbe-körbe; de mind hiába. Nem történt semmi említésre méltó; úgy látszott, a bikát semmi meg nem moccantja, így hát fektében kötözték meg, közömbösen.

Mindenki belenyugodott az újabb, hosszú várakozás-

322

ba, az újabb hosszú hallgatásba, miközben odalent rossz lelkiismerettel, tessék-lássék nekifogtak a második bika felszerszámozásához.

-- Nézd, a boldogtalan bika -- mondta a Konzul --, minden bikák legszebb-bika... Nem bánod, drága, ha egy poquitino.. .6 egy icipicit... iszom?... Nem? Köszönöm ... Gyanakodva várja-várja, a kötelet a lábára...

.. .és a víz színén arany meg bíbor levelek, meg egy zöld is; kerengve sodródnak cigarettájával együtt, a kemény őszi napfény meg visszavillan lentről, a kövekről...

-- ... Sőt, hétszeresen... miért ne ?... hétszeresen gyanakodva, kínkötelet a lábára. A keménykötésű Corteznek kéne idejönnie, kevésbé békés embert még nem termett a föld, nézze ő ezt a szörnyűséget... Némán egy quauhnahuaci hegycsúcson. Krisztusom, milyen undorító...

-- Ugye? -- mondta Yvonne. Elfordult, s szemben, a túloldali tribünön azt a sötét szemüveges férfit vélte látni, aki reggel ott állt a Bella Vista előtt, később meg -- vagy ezt csak képzelte ? -- a Cortez-palotánál. -- Geoffrey, ki az az ember ?

-- Fura ez a bika -- mondta a Konzul. -- Kitér előlük... Hiába vannak ott az ellenségei, őt nem lehet táncba vinni. Inkább leheveredik... Sőt; éppenséggel összerogy; lám, még azt is elfelejtette, hogy az ellensége vagy, gondolod, s még meg is simogatod... Igazán... Ha legközelebb találkozol vele, majd föl sem ismered benne az ellenségedet.

-- És ist vielleicht egy értelmetlen ökör -- morgott Hugh.

-- Eleven értelmi ellentmondás... bölcs bolond.

Az állat, mint az előbb is, egykedvűen feküdt, de most békén hagyták. Lent vitatkozó csoportokba verődtek az emberek. A porondon veszekedő lovasok kurjongattak. Semmi egyértelmű intézkedésre nem került sor, és semmi látható jele nem volt, hogy ilyesmi egyáltalán várható.

6 Egy kevéskét.

323

Vajon ki fogja meglovagolni a második bikát? -- mintha ez lett volna a levegőben lógó fő kérdés. És mi legyen az első bikával, amely szörnyű kavarodást keltett a karámban, alig tudták visszatartani, hogy ki ne rontson a harcmezőre. Mindenkinek volt rá valami megjegyzése, s ezek mind a porondon folyó vitát visszhangozták. Az első bikalovasnak nem adták meg a tisztességes lehetőséget, verdad ? No, hombre, még annyit se érdemelt, amennyit kapott. No, hombre, igenis meg kell adni neki másodszorra. Semmi mód, most új lovason a sor. Verő,7 de ha egyszer nincs itt, vagy nem tudott eljönni, vagy jelen van, csak lovagolni nem akar, vagy nincs itt, de nagyon igyekszik ide jutni, verdad? Akárhogy is, ez nem változtatott a terven, s az első lovasnak nem adott lehetőséget, hogy újra próbálkozzék.

A részegek fogadatlan prókátorként buzgólkodtak; egyikük fölült a bika hátára, úgy tett, mintha máris lovagolná, bár a bika meg se moccant. De az első lovas, lerítt róla gyilkos rosszkedve, lezavarta róla; épp idejében; a bika fölriadt, és az oldalára hemperedett.

Már-már úgy látszott, hiába minden ellenvetés, az első lovas mégiscsak megpróbálja... de nem: mélységesen meg volt sértve, a világ minden kincséért föl nem ült volna a bika hátára. Komótosan elindult a kerítés felé, hogy további magyarázattal szolgáljon a kerítés tetején egyensúlyozó fiúnak.

Lenn egy irdatlan sombreros férfi üvöltve csendet kért, s szélesen hadonászva fordult a porondról a nézőkhöz. Vagy arra kérte őket, hogy legyenek továbbra is türelemmel, vagy arra, hogy jelentkezzék valaki önként, meglovagolni a bikát.

Yvonne sose tudta meg, a kettő közül melyiket. Mert valami rendkívüli történt, valami nevetséges, mégis földrengetően váratlan esemény...

Hugh. Levetette s otthagyta a zakóját, leszökkent a tri-

7 Nem igaz? Nem... az igaz, de... 324

bűnről a porondra, s már szaladt is a bika felé, amelyről, talán tréfából, vagy mert Hught tévedésből az előre kijelölt lovasának hitték, szinte varázsütésre, hirtelen lekapták a köteleket. Yvonne fölpattant; a Konzul is odaállt mellé.

-- Szerelmes egek, a bolond!

A második bika korántsem fogadta olyan közömbösen a kötelek eltávolítását, mint ahogy hihető lett volna, s döbbenten a zavart üvöltéstől, mely lovasa érkeztét üdvözölte, elbődült és föltápászkodott; Hugh a hátára pattant, s a bika már táncolt is veszettül a porond közepén.

-- A fene a hülye fejét! -- mondta a Konzul.

Hugh fél kezével keményen markolta a kantárt, a másikkal meg a bika véknyát verte, olyan szakértelemmel, amelyet Yvonne (meglepve észlelte) maga is hitelesen meg tudott még ítélni. Yvonne visszaült, s a Konzul is.

A bika két mellső lábát, mintha csak össze lenne kötve, szorosan egymás mellett tartva először balra, majd jobbra szökkent. Letérdelt. Majd dühösen fölugrott; Yvonne tudatában volt, hogy a Konzul ott mellette habanerót iszik, majd annak is, hogy bedugaszolja az üveget.

-- Jézusom!

-- Semmi baj, Geoff. Hugh tudja, mit csinál.

-- Hogy ilyen hülye legyen valaki...

-- Semmi baja nem esik... Ugyan hol tanulta ?

-- A strici... a francos csibész...

Igen, a bika most valóban életre kapott, s minden tőle telhetőt elkövetett, hogy Hught levesse a hátáról. Toporzékolt, ugrándozott, mint a béka, még kúszott is, hasmánt. De Hugh kitartott. A nézők kacagtak, éljeneztek, bár Hugh, akit lehetetlen volt egy valódi mexikóitól megkülönböztetni, komolynak, sőt komornak látszott. Hátradűlt, elszántan tartotta magát, lábát kifelé fordította, sarkával az állat izzadt horpaszát rugdosta. A porondon charrók vágtattak föl-alá.

-- Nem hiszem, hogy pusztán csak legénykednék -- mosolygott Yvonne. Nem, egyszerűen engedett képtelen cse-

325

lekvésvágyának, amit a mai embertelen ődöngés csak még inkább felkorbácsolt. Most minden gondolatával ezt a nyomorult bikát igyekszik térdre kényszeríteni. „Te így szeretsz játszani ? Én is. Te valamiért nem kedveled ezt a bikát? Helyes, én sem." Yvonne érezte, ahogy ezek az indulatok acélossá kovácsolják, a bika legyőzésére összpontosítják Hugh harci szellemét. Ahogy elnézte az ember, egy kicsit valahogy mégis aggódott érte. Bár ebben a helyzetben kimondhatatlanul megbízott benne, mintahogy az ember egy toronyugróban, kötéltáncosban, toronyállványozóban bízik. Fél-gúnyosán még azt is megérezte, hogy Hugh talán épp ilyesmire termett, s meglepve idézte föl reggeli ijedelmét, mikor Hugh fölszökkent a barranca hídjának mellvédjére.

-- Micsoda kockázat... micsoda hülye -- mondta a Konzul két korty habanero közt.

Ami azt illeti, Hugh gondjai csak most kezdődtek. A sok charro, a sombreros ember, a gyerek, aki beleharapott az első bika farkába, a sok rongyos-kendős hombre, de még a kiskutya is, ahogy bebújt a kerítésen, mind összefogott, hogy megsokasítsa a baját; mindnek megvolt benne a szerepe.

Yvonne egyszerre ráébredt, hogy fekete felhők gyülekeznek az égen északkelet felől; egy időre, mintha este lenne, baljósán besötétedett, mennydörgés görgött a hegyekből, egyetlen félelmes robaj, szélroham söpört végig a fákon, meghajoltak; maga a szín valahogy távoli volt, szép; a bikát körülvevő férfiak fehér nadrágja, tarka kendője villogott a fák sötétje és a mélyen szálló felhők háttere előtt; a lovak, s velük együtt karélyos nyergükből messze kihajló, s erre is, arra is ádázul pányvát hajigáló lovasaik, mindezek közepén Hugh képtelen s valahogy mégis pompás mutatványa, a fiú fönn a fán, akinek arcába fújta haját a szél, egyszerre mind porfelhővé lettek.

A zenekar a szélben megint rázendített a Guadalajarára, a bika elbődült, szarva beleakadt a korlátba, amelynek résein, most, hogy tehetetlenné vált, karókkal bököd-

326

ték összezúzott heréit, vesszőkkel csiklandozták, machetével, s miután a szarvát kiszabadította, kerti gereblyével; port s ganéjt szórtak vörös szemébe; úgy látszott, se vége, se hossza a gyerekes kegyetlenkedésnek.

-- Drágám -- súgta váratlanul Yvonne. -- Geoffrey... nézz rám. Figyelj ide. Én már... nincs, ami itt tartana minket... Geoffrey...

A Konzulon nem volt sötét szemüveg, sápadt volt és szánalmas; ránézett, izzadt, egész testében reszketett.

-- Nem -- mondta. -- Nem.. . Nem! -- tette hozzá szinte hisztérikusan.

-- Geoffrey édes... ne reszkess... mitől félsz? Miért ne mennénk el most rögtön, holnap, vagy akár még ma?... Mi tart itt?

-- Nem...

-- Ó, milyen jó is vagy te...

A Konzul átölelte a vállát, lucskos fejét ráhajtotta a hajára, mint egy gyermek, s egy pillanatig mintha a megváltás és a gyöngédség szelleme lebegett volna fölöttük, figyelte, őrizte volna őket. Geoffrey fáradtan megszólalt:

-- Miért ne? Az isten szent szerelmére, gyerünk innét. Ezer mérföld nyire, millió mérföldnyire, Yvonne, akárhova, csak messze innét. Csak el innét. El mindettől. Uramisten, ettől itt.

.. .valami rengetegbe, ahol napnyugta után csupa csillag az ég, fölkel az arany hold és az esthajnalcsillag, délben kékek a hófödte hegyek és kék a jéghideg víz...

-- Ezt komolyan mondod?

-- Komolyan!

-- Drága... -- Mindent azonnal meg kell beszélniük, villant Yvonne agyába... sietve meg kell állapodniuk... mint a raboknak, akiknek nincs sok idejük beszélgetni; a Konzul megfogta a kezét. Szorosan egymás mellett ültek, összekulcsolt kézzel, a válluk összeért. A porondon Hugh küszködött, és küszködött a bika is, most szabad volt, de haragos, neki-nekirontott a palánknak, ahol az oly korán odahagyott karám kapuját sejdítette, majd fá-

327

radtan, módfelett elgyötörtén, de rátalált, újra meg újra nekiveselkedett, amíg csak a kiskutya el nem vakkantotta magát a sarkában, s el nem vesztette szem elől megint ... Hugh körbe-körbe hajszolta a bikát.

-- Ez nem csak menekülés, azt szeretném, ha valóban újra kezdenénk, Geoffrey, igazán és tisztán, valahol másutt. Ez olyan lenne, mint az újjászületés.

-- Igen, olyan.

-- Én azt hiszem, már ki is gondoltam, tisztáztam magamban mindent. Ó, Geoffrey, azt hiszem, végre révbe jutunk.

-- Igen. Én is azt hiszem.

Lenn a bika szarva megint beleakadt a kerítésbe.

-- Drágám... -- ... Majd vonaton mennek odáig, vonaton, víz mellett, esti mezőkön át, a Pacific egy mellékvonalán. ..

-- Yvonne? Tessék, drágám?

-- Tudod, elesett vagyok... egy kicsit.

-- Sebaj, édes.

-- .. .Yvonne?

-- Tessék ?

-- Szeretlek... Yvonne ?

-- Jaj, én is téged!

-- Drága egyetlenem... édes.

-- Geoffrey. Boldogok lehetünk, olyan boldogok...

-- [gén... boldogok.

... és messze túl a vízen egy kis ház vár...

Hirtelen fölcsattant a taps, meggyorsult a gitárpengés, feléjük sodorta a szél; a bika elszakadt a kerítéstől, s az aréna megint megélénkült; Hugh meg a bika egy darabig annak a változatlan kis körnek a közepén küszködött, amelyet a többiek alkottak a porondon, azzal, hogy elhúzódtak a közelükből; aztán az egészet elfátyolozta a por; baloldalt kidőlt a karám kapuja, kiszabadult valamennyi bika, köztük az is, amely e kitörésért feltehető-

328

leg felelős volt, az első; eget verő éljenzés közepette rontottak ki, s fújtatva szóródtak szét mindenfelé.

Hught egy időre eltakarta a por; a porond túlsó végében birkózott a bikájával; egyszerre fölsikoltott valaki a túloldalon. Yvonne elhúzódott a Konzultól, fölugrott.

-- Hugh... valami baja esett.

A Konzul bizonytalanul fölállt. Csák itta a habanerót, itta, míg kis híján az egész el nem fogyott. Aztán megszólalt:

-- Nem látom. De azt hiszem, a bika volt.

Még képtelenség volt kivenni, mi folyik a túloldalon, a lovak, a bikák, a pányvák, a por féktelen kavargásában. Igen, a bika volt jegyezte meg Yvonne. Ereje fogytán hevert a porban. Hugh nyugodtan leszállt róla, meghajolt az éljenző nézők előtt, kitért a többi bika elől, átszökkent a túlsó kerítésen. Valaki visszaadta a kalapját.

-- Geoffrey... -- kezdte sietve Yvonne. -- Nem hiszem, hogy te... azaz... tudom, hogy most majd. ..

A Konzul épp a maradék habaneróval végzett. Bár az alján hagyott egy kicsit Hughnak is.

... Az ég megint kék volt a fejük fölött, ahogy Tomalínba leereszkedtek; de a Popocatepetl háta mögött újból sűrű felhők gyülekeztek, lila tömegükön átsütött a kései, ragyogó napfény, rá egy újabb kis ezüsttóra, mely hűsen, frissen, hívogatóan csillogott a szemük előtt. Idefelé jövet Yvonne nem látta, nem emlékezett rá.

-- Tasmania püspöke -- mondta a Konzul --, vagy valaki más, aki már majdnem szomján halt a tasmániai sivatagban, egyszer ugyanígy járt. Kezdetben a távoli Bölcsőhegység képével vigasztalódott, majd megpillantotta a vizet... Sajnos kiderült, hogy a napfény törött üvegek miriádjain sziporkázik.

A tó egy üvegház betört teteje volt az El Jardin Xicotancatlban; az üvegházban csak gyom nőtt.

De Yvonne-nak séta közben a házuk járt az eszében; az otthonuk valóság volt; Yvonne látta napfölkeltekor, délnyugati szélben, hosszú délutánokon; látta éjjel, csil-

329

lagfényben, holdvilágnál; hóborítottan; látta fentről, a rengetegben, alatta volt a teteje, kéménye, s a móló is, rövidülésben; látta a partról, ahogy fölébe magasodik, s látta egészen kicsinek, messziről; a tengerről nézve menedék volt, irányfény az erdőszélen. Csak a beszélgetésükben szereplő csónak nem volt biztonságosan lehorgonyozva; hallotta, hogy sziklának verődik; később majd kijjebb kell húzniuk, hogy biztonságban legyen... Miért van az, gondolta, hogy az agya mélyén egy hisztériás nő lakik, kalimpál, mint egy dróton rángatott báb, s az öklével veri a földet ?

-- Előre a Sálon Oféliába! -- kiáltotta a Konzul.

Forró, viharos szélroham vetette rájuk magát, kimerült, s valahol egy harang vert ki vad hármashangzatokat.

Árnyékuk előttük kúszott a porban, le-lecsúszott fehér és szomjas házfalakon, egy pillanatra vadul elkapta egy arra menő gyerek biciklikerekének torz, tojásdad árnya.

A roppant, arcátlan, küllős kerék-árny továbbsuhant.

Az ő árnyékuk most átnyúlt a téren, a kocsma, a Todos Contentos y Yo También ikerajtajára; a kitámasztott ajtó résében megpillantottak valamit, ami egy mankó végének látszott. A mankó nem mozdult, gazdájának valami vitája támadhatott az ajtóban, de az is lehet, hogy épp a búcsúpoharát ürítette. Aztán eltűnt; a cantina egyik ajtószárnya kilendült, s fölbukkant valaki.

Kétrét görnyedt sánta öreg indián, hátán, homlokára hurkolt hevederrel, még öregebb, még rokkantabb szerencsétlen indiánt cipelt, s nyöszörgőit a súlya alatt. Cipelte az öreget, cipelte a mankót, minden tagja reszketett a múlt súlyától, hurcolta a kettejük terhét.

Megálltak, s nézték, míg el nem tűnt, hátán az öreggel, az útkanyarban, s a szürkésfehér por, amit nyűtt saruja vert, bele nem veszett az esti fénybe. ..

330

X

-- Mescalt -- mondta a Konzul szinte szórakozóttan. Mit mondott? Mindegy. Mescalnál kevesebb most nem segít. De nem szabad nagy mescalnak lennie, győzte meg önmagát. -- No, senor Cervantes -- suttogta. -- Mescal, poquito.1

Márpedig, gondolta a Konzul, nemcsak hogy nem szabad, nem csak az, nem, több annál; mintha elveszítene, vagy elmulasztana valamit, vagyis hogy nem éppen elveszítene, vagy okvetlenül elmulasztana... Több annál; olyan, mintha várt volna valamire, aztán meg nem várna. Valahogy olyan, mintha ott állna megint (s nem itt a Sálon Ofélia küszöbén, s nézné a csendes vizű fürdőmedencét, amelyben Yvonne és Hugh fürödni készül) a nyitott, kormos peronon, amelynek túloldalán búzavirág és bakszakáll nő, s ahova, miután végigitta az éjszakát, kiment, hogy a reggeli 7,40-essel Virginiából visszaérkező Lee Maitlanddel találkozzék, tiszta fejjel, könnyű léptekkel ment ki, olyan állapotban, ahogy Baudelaire angyalai ébredni szoktak, talán mert vonatokkal vágyott találkozni, de nem olyan vonatokkal, amelyek megállnak, hisz az angyalész nem ismer vonatot, amely megáll, amelyről leszáll valaki, akár egy másik angyal, akár olyan szőke is, mondjuk, mint Lee Maitland... Késett a vonat? Miért rótta-rótta a peront? Ez a második vagy harmadik vonat volt Függőhíd felől... Függő!... az állomásfőnök

1 Nem, Cervantes úr, egy kis adag mescalt.

331

szerint ez az ő vonata? A hordár mit mondott? Lehet, hogy Lee ezzel a vonattal jön? De kicsoda Lee? Lehetetlen, hogy Lee ilyen vonattal érkezzék. És amellett ezek mind expresszvonatok. A vágányok messze távolba nyúltak, hegyek közé. Valahol messze egy magányos madár szállt el keresztben a vágány fölött. A vasúti keresztezéstől jobbra, nem messze, egy fa állt; fölrobbant tengeri akna fagyott zöld szökőkútja. Ébredezett a hagymaszárító üzem az iparvágány mentén, s utána a széntelep is. Fekete, de fehér a melege: DAEMON SZÉN! Vavin mellékutcái felől étvágygerjesztő hagymalevesszag itatta át a kora reggelt. Szénportól maszatos alakok toltak talyigákat, rostáltak szenet. A peron mentén döglött lámpaoszlopok görbedtek magasba, mint marni készülő kígyók. Túloldalt búzavirág, kutyatej, s a bakszakáll közt vaskályhaként dühösen izzott egy szeméttartály. Egyre forrósodott a reggel. S most, egyik a másik után, fölbukkantak a magas horizonton a félelmes vonatok, megcsillantak a délibábban; először távoli füttyentés, majd fekete füst rettentő pöffenései, bodorodása, alapja nincs toronymagas oszlop, mozdulatlan, aztán elkerekedett hajótest, mintha nem is a vágányt követné, mintha elfelé tartana, mintha megállna, mintha meg sem állna, mintha elsiklanék a mezők fölött, mintha megállna, Istenem, nem áll meg, jön lefelé: sihaha-egy sihaha-egy: sihaha-kettő sihaha-kettő: sihaha-három sihaha-három: sihaha-négy sihaha-négy; sajnos, hál' Isten, nem áll meg, reszket a vágány, elszáll az állomás, szénpor, fekete, bitumenes: ratata-tam ratata-tam ratata-tam: aztán újabb vonat: sihaha-egy sihaha-egy, jön ellenkező irányból, imbolyog, elzúg fél méterrel a vagány fölött, röpül: sihaha-kettő, fél lámpája beleizzik a reggelbe sihaha-három sihaha-három egyetlen haszontalan fura szem, vörös-arany: vonatok vonatok vonatok, mindet egy-egy dudasípon d-mollban halált visító szellem vezeti ratata-tam ratata-tam ratata-tam. De egy sem az ő vonata; egy se Lee vonata. Pedig az a vonat akkor is kétségtelenül közeledik... nem megmondta az

332

állomásfőnök, hogy a harmadik vagy a negyedik lesz, de merrefelől? Merre van Észak, merre Nyugat? És különben is, kinek az északa, kinek a nyugata?... És virágot kell szednie, hogy azzal köszöntse a vonatról leszálló szőke virginiai angyalt. De a peronszéli virágok ellene szegülnek, nedvet köpnek, ragadósak, a virágok a szár rossz végén nőnek (s ő a vágány rossz oldalán áll), majdnem beleesik a szeméttartályba, a búzavirágok a száruk közepén, a bakszakáll... vagy tündérfüst?... szára hosszú, a csokréta siralom. És hogy jusson át a vágányon... vonat jön, megint a rossz irányból, sihaha-egy sihahaegy, a vágányok nem igaziak, ott fönn vezetnek a levegőben, a sínek nem visznek sehová, vagy máshová, a nem igazi életbe, vagy netán Ontarióba, Hamilton városába. Amilyen bolond, megpróbált végigmenni egy szál sínen, mint gyerek a járdaszegélyen; sihaha-kettő sihaha-kettő: sihaha-három sihaha-három: sihaha-négy sihaha-négy; sihaha-öt sihaha-öt; sihaha-hat sihaha-hat; sihaha-hét sihaha-hét... vonatok vonatok vonatok vonatok, feléje tartanak mindenfelől, mind démoni kedvesét siratja. Az életnek nincs veszteni való ideje. Akkor meg minek veszteget el annyi minden mást? Délután... egy pillanatra rá... a halott búzavirággal maga előtt a Konzul a restiben ül egy férfival, aki épp három lógós fogát próbálja eladni neki. Vagy tán holnapra kellett volna kijönnie a vonathoz? Mit is mondott az állomásfőnök? Nem maga Lee Maitland integetett-e ki olyan lelkesen az expresszvonatból? És ki hajította ki az ablakon azt a köteg piszkos papírvattát? Ő mit veszített el? S mit ül itt ez a hülye a mocskos szürke ruhájában, bicikliszorítóval összecsípett, kitérdelt nadrágjában, hosszú-hosszú szürke zakójában, szürke micisapkában, barna magascipőben, durva, húsos szürke képével, s három hiányzó felső fogával, talán épp az a három foga hiányzik, vastag nyakával, s mondogatja percenként, aki csak bejön, mindenkinek: -- Figyellek!... Látlak!... Előlem nem menekülhetsz!... Ha nyugton maradsz, Claus, észre se veszi senki, hogy

333

bolond vagy... -- S ez akkoriban történt, a zivatarok földjén, mikor „a villám, Mr. Firmin, meghántja a távírópóznákat, és elharapja a vezetéket, uram... ízlelje csak meg zivatar után a vizet, tiszta kén", mikor minden délután négykor, a szomszéd temető sírásója nyomában (izzadt, nehézléptű, hajlott hátú, nagy állú és reszketeg ember volt, s mindig nála a halál sajátos szerszáma) belépett ugyanabba a kocsmába, hogy ott Mr. Quattrasszal, a Barbados-szigeti Codringtonból jött néger bukival találkozzék. -- Én lóversenypályán, fehérek közt nőttem fel, nem is szívelnek a feketék -- mondta Mr. Quattras vigyorogva és szomorúan, mert mindig a kiutasítástól rettegett. .. De azt a csatát a halál ellen megnyerte. És megmentette Mr. Quattrast. Ugyanaznap éjszaka volt, igen?... szíve mint a kihűlt vaskályha, mely ott áll a peronon a harmatos bakszakáll közt; szép volt és félelmes a kocsik kerítésén végigsöprő árnyéka, a holdfényben a sötét tölgyeknek a gyepes fasoron végigsöprő zebracsíkárnyéka; a magányos árnyék, mely mint az esernyő vonult végig a vaskerítésen; a kárhozatnak, a szív kudarcának megannyi baljós előjele... Eltűnt. Fölfalta hátulról az éjszaka. És eltűnt a Hold. C'était pendant Vhorreur d'une profonde nuit.2 És az elhagyatott temető a csillagfényben, a sírásó is cserbenhagyta, épp részegen tart hazafelé a mezőn át -- Három óra alatt megások egy sírt, ha hagyják --, a temető az egyetlen utcalámpa foltos holdfényében, a sűrű, mély fű, a tejútba belevesző magas obeliszk. Juli, állt az obeíiszken. Mit is mondott az állomásfőnök? A halottak. Alusznak? Miért aludnának, ha mi nem ? Mais tout dórt, ét t'armée, ét les vents, et Neptune.3 És a szerencsétlen, zilált búzavirágcsokrot tisztelettel letette egy elhanyagolt sírra... Ez Oakville-ben volt... Oaxaca vagy Oakville... hát nem mindegy? Vagy nem

2 Egy sötét éjszaka borzalmai idején történt, (francia versidézet)

3 De minden nyugszik, a hadsereg, a szelek és Neptun. (francia versidézet)

334

mindegy, hogy egy kocsma délután négykor nyit (kivéve vasár- és ünnepnapon)? vagy hajnali négykor?... „Ügy éljek, egyszer egy egész sírboltot kihantoltam száz dollárért, és elküldtem Clevelandbe."

Hogy egy hullát expressz szállítsanak...

A Konzul ott állt a Sálon Ofélia nyitott ajtajában, s bőrének minden pórusából alkoholt verejtékezett. Mennyi esze volt, hogy mescalt ivott. Mennyi esze! Mert az adott körülmények közt ez a helyénvaló, ez az egyetlen ital. Ráadásul nemcsak azt sikerült bebizonyítania önmagának, hogy nem fél tőle, hanem éber is volt megint, teljesen kijózanodott, készen, hogy bármivel megbirkózzék, amivel szembekerül. Ha az a szakadatlan kis rángásreszketés nincs a látómezejében, a számtalan ugrándozó földibolha, akár azt is elmondhatta volna önmagáról, hogy hónapok óta egy kortyot nem ivott. Csak épp hogy túlságosan melege van, ez az egész.

Természetes vízesés szakadt belé valami kétszintű víztartályba. .. úgy találta, a látvány nem hűsíti, inkább, groteszk módon, kínkeserves halálverítékre emlékezteti -- a medence, amelybe Hugh és Yvonne még mindig nem ereszkedett bele úszni, a tartály alsó szintje. A felső szint örvénylő vize mesterséges zuhatagon zúdul le, gyors patakként kanyarog, át egy sűrű rengetegen, hogy azon túl, ahol eltűnik szem elől, sokkal nagyobb, természetesebb cascadaként zúduljon még lejjebb. Ezután, idézte az emlékezetébe, szétszóródik, megszűnik önmaga lenni, s erekre szakadozva csorog le több helyt a barrancába. A patakot ösvény kíséri a rengetegben, s ebből másik ösvény ágazik el, jobb kéz felé, Pariánba. És a Farolitóhoz. Bár az első ösvény is afféle csupakocsma vidékre vezet. Az Isten tudja, miért. Talán mert a haciendák idején Tomalínnak öntözési szempontból még volt némi jelentősége. Majd, miután a cukorültetvényeket felégették, holmi fürdőhely kialakítására készítettek fényűző és ingatag terveket, hogy aztán türelmetlenül elvessék a gondolatot. Később valami vízierőmű tétova terve lebegett a levegő-

335

ben, bár valóra váltása érdekében nem történt semmi. Párián még ennél is nagyobb rejtély. Az állam névleges fővárosa, ahol eredetileg Cervantes odaszármazott ősei, a Mexikót még elárultatásában is naggyá tevő, hitszegő tlaxcaltékok laktak, a forradalom után teljesen elhalványult Quauhnahuac mellett, s bár megmaradt obskúrus közigazgatási központnak, senki kielégítően meg nem magyarázta, mitől létezik még ilyen makacsul. Az ember találkozott odautazókkal; de ha jobban meggondolja, vissza kevesen jöttek. Bár csak-csak vissza kellett jönniük; ő maga is visszajött; itt a magyarázat. De miért nem jár oda busz, vagy ha igen, miért ilyen kelletlenül, ilyen faramuci útvonalon? -- torpant meg a Konzul.

A közelében néhány letakart fejű fotográfus állt lesben. Viharvert masináik mögött várták a kabinból kilépő fürdőzőket. Most épp két lány visítozott, s jött le ősöreg, bérelt fürdőruhájában a vízhez. Lovagjaik végigparádéztak a szürke mellvéden, amely a medencét a fenti zugoktól elválasztotta, szemmel láthatólag úgy határoztak, hogy nem ugranak fejest, s ehhez nyilván a létrátlan trambulin szolgált ürügyül, egy végzetes árvíz magára hagyott áldozata, ott fenn, a könnyező borsfán. Egy idő múlva üvöltve berontottak a betonmólon a medencébe. A lányok először kérették magukat, aztán kuncogva ők is utánuk pipiskedtek. Ideges szélrohamok borzolták a medence színét. Bíborvörös felhők tornyosultak a láthatáron, bár fölöttük változatlanul derűs az ég.

Egyszerre fölbukkant Yvonne és Hugh is, mulatságos öltözékben. Nevetve álltak meg a medence szélén. . . dideregtek, bár teljes hevével csapott le rájuk a nap vízszintes sugara.

A fotográfusok fotografáltak.

-- Geoff -- kiáltott ki Yvonne --, ez olyan, mint a walesi Patkó!

-- Vagy a Niagara -jegyezte meg a Konzul --, valamikora századfordulón. Mit szólnátok hozzá, ha kiruccan-

336

nánk a Pára-szűzhöz hetvenöt centért, beleszámítva a kölcsönzött esőköpenyt is ?

Hugh óvatos-finnyásán, kezével a térdén, megfordult.

-- Mhm. Oda, ahol a szivárvány földet ér.

-- A Szelek Barlangjához. A Cascada Sagradához.

Itt valóban volt szivárvány. Bár a mescal (amit Yvonne, persze, nem vett észre), amúgy is megteremtette volna a hely varázsát. E varázs Niagara Falls varázsa volt, nem az elemek fenségéé, hanem a nászutas-városé; azé a kedves, könnyű, sőt, csintalan szerelemérzésé, mely belengte e csupa vágy, nyirkos szélű fészket. De a mescal most disszonáns hangot ütött meg, ezt több panaszos, disszonáns akkord követte, s erre mintha a sodródó könnyű köd is táncra perdült volna, a csalóka, légies fényszalagok, a szétszakadozott szivárványfoszlányok közt. Lelkek szellemtánca volt ez, akiket megzavart ugyan e csalóka fényegyveleg, de mégis változatlanságra törekedtek a nyughatatlan elemben, melynek léte örök illékonyság, különben egyszer s mindenkorra vége. Vagy a kereső és a cél párostánca, emitt vidám színek nyomába törtet, melyekről nem is sejti, hogy már maga is bennük tündököl, amott meg egy merő igyekezet, hogy fölismerje a színhelyet, melynek tudtán kívül maga is része már...

Fekete, összetekeredett árnyak hevertek az elhagyatott ivóban. Rávetették magukat. -- Otro mescalito. Un poquito.4 -- A hang mintha a söntés fölül jött volna, ahonnét két ádáz sárga szem döfött a homályba. Aztán testet öltött a pulton valami baromfi veres taréja, lebernyege, bronzfényű zöld tolla, Cervantes vidáman fölállt mögötte, és tlaxcalték udvariassággal üdvözölte: -- Muy fuerte.5 Muy szörnyűségesen -- kotkodácsolta.

Ez volt az arc, amelyért vízre szállt8 ötszáz hajó, s amely árulásával életre adta Krisztust a Nyugati Félte-

4 Még egy mescalt. Egy kis pohárral. 6 Nagyon erős.

6 Marlowe: Doktor Fausrus, V. 1. Kálnoky László fordítása.

337

kén? De a madár elég szelídnek látszott. „Fél hármat kunkorit a kakas", mondta az a másik pali. S most itt a kakas. Harci kakas volt. Cervantes arra készítette föl, hogy verekedjék Tlaxcalában, de a Konzult ez nem érdekelte. Cervantes tüzes kis kakasai mindig ottmaradtak... egyszer vett részt, részegen, egy kakasviadalon Cuautlában; e gonosz, kegyetlen és pusztító, s valahogy mocskos és gyanús kis ember rendezte csaták undorították és untatták, akár egy elsietve és ocsmány rosszul végrehajtott nemi közösülés. Cervantes elvette előle a kakast. -- Un bruto7 -- tette hozzá.

A vízesés tompa moraja mint egy hajógép hangja töltötte be a helyiséget... Örökkévalóság... A Konzul kissé lehűlve támaszkodott a söntéspultnak, s bámult a második pohár színtelen, éterszagú folyadékba. Inni vagy nem inni... De mescal nélkül, gondolta, megfeledkezik az örökkévalóságról, a világ útjáról, arról, hogy a föld hajó, a Horn-fok nyúlványa körül kergeti a szél, s arra van kárhoztatva, hogy soha el ne érje Valparaisóját. Vagy talán golflabda, amelyet Herkules pillangójáról ütöttek el, de elkapta egy óriás, a pokolbeli bolondokháza ablakából. Vagy busz, a Tomalínba, s onnét sehova vezető szeszélyes útján. Vagy olyan, mint... egy kicsi még, s lehet akármi, a következő mescal után.

De eddig még nem volt „következő" mescal. A Konzul csak állt, keze szinte hozzánőtt a mescalos pohárhoz, figyelt, emlékezett... Egyszerre a víz moraján át meghallotta a fiatal mexikóiak tiszta, kedves, s Yvonne drága, elviselhetetlen... és az első mescal után már annyira más... az ő számára hamarosan elvesző hangját.

De miért vesztené el?... A vakító napfényzuhatag, mely a nyitott ajtón beözönlőit, s lángkarddá változtatta az útmenti skarlát virágokat, mintha egyszerre megzavarta volna a hangokat. S most, hogy félig kiitta a po-

7 Ez harci kakas. 338

harát, a zűrzavaros hangok mintha azt mondták volna, még a rossz költészet is szinte többet ér, mint az élet.

A Konzul más robajt is észlelt, bár az a feje belsejéből származott: sihaha-egy; az amerikai expressz, imbolyog, viszi a hullát zöld réteken, mezőkön át. Mi az ember, ha nem egy aprócska lélek, mely lakhelyéül kibérel egy nullát? Lélek! Neki talán nincsenek hitszegő tlaxcaltékjai, nincsen Corteze, nincsenek noche tristéi,8 s fellegvára mélyén nem ül-e ott láncokban a Moctezumája, és issza a csokoládét?

A robaj erősödött, elhalt, föltámadt; gitárpengés vegyült a sok harsányan kántáló, kiabáló, a kásmíri asszonyokéhoz hasonló emberi hangba a forgatag zaján túl: -- Borrraaacho! -- jajongták. És a villogó ajtajú sötét helyiség megrendült a lába alatt.

-- .. .És ahhoz mit szólnál, Yvonne, ha egyszer megmásznánk ezt a picike Popeyt?

-- Egek, még mit nem! Nem volt elég testgyakorlat

egy...

-- .. .persze, nem lenne rossz előbb néhány kisebb csúccsal próbálkozni, csak hogy az izmaink hozzáedződjenek.

Tréfálkoztak. De a Konzul nem tréfált. A második mescal már nem tréfadolog. Befejezetlenül hagyta ott a pulton. Senor Cervantes a túlsó sarokból intette maga után.

Kopottas kis ember, fekete zakóban, fél szeme körül kék monokli, fején gyönyörű sombrero, amelyről vidám pántlikák lógnak a hátára, s bármilyen ádáz is a szíve mélyén, most majdnem ugyanolyan zaklatottnak látszik, mint ő. Miféle mágnesség vonzza e reszketeg roncsembereket az ő körébe ? Cervantes bement előtte az ivóba, két lépcsőn föl, s félrehúzta a függönyt. Szegény, magá-

8 Szomorú éjszakái. A „la noche triste" történelmi utalást tartalmaz: ezzel a névvel illették 1520. június 30-ának éjszakáját, amikor Hernando Cortez csak nagy áldozat árán tudta kimenekíteni csapatát az aztékok gyűrűjéből.

339

nyos fickó, megint meg akarja mutatni a házat. A Konzul nehezen tette meg a két lépcsőt fölfelé. Pici szoba, majdnem teli a hatalmas rézággyal. Rozsdás puskák a falnál, állványon. Az egyik sarokban, csöpp Szentszűz előtt, kicsike lámpás. Tulajdonképpen szentelt gyertya, üvegburáján át rubinpiros villódzással tölti meg a szobát, s a mennyezetre jókora sárga fénykúpot vet; mindjárt leég. -- Mistair -- mutat rá reszketeg kézzel Cervantes. Senor. A nagyapám azt mondta, sose engedjem kialudni. -- Mescalkönnyek gyűltek a Konzul szemébe, eszébe jutott valami, eszébe jutott, hogy éjszakai lumpolásuk során Vigil doktorral betértek egy ismeretlen quauhnahuaci templomba, eszébe jutottak a komor faliszőnyegek, a különös fogadalmi képek, a szánakozó Szentszűz homályban lebegő arca, s az ő sárban dobogó szívvel hozzá intézett imája, hogy bár lenne az övé Yvonne megint. Fekete, tragikus és magányos alakok álldogáltak vagy térdeltek a templomban szerteszét... ide csak a gyászolók és a magukra maradottak jártak. -- Ez azoknak a Nagyasszonya, akiknek senkijük sincsen -- mondta a doktor, s fejével a kép felé bökött. -- És a tengert járó hajósoké. -- Letérdelt a szemétbe, pisztolyát (mert doktor Vigil mindig fölfegyverkezve ment el a Vöröskereszt báljára) letette maga mellé a padlóra, majd így szólt: -- Ide senki se jár, csak akinek senkije sincsen. -- A Konzul, miközben némán állt a kép előtt, most megalkotta belőle a másik Szüzet, aki meghallgatta a könyörgését, s imádkozott: Semmi sem változott, s hiába az Isten kegyelme, ma is magányos vagyok. Kínlódom, bár szenvedéseim látszólag értelmetlenek. Az életemre nincs magyarázat. -- Valóban nem volt, mint ahogy nem is ez volt, amit a Szűzzel közölni szeretett volna. -- Add meg, hogy teljesüljön Yvonne álma... álma ?... add, hogy új életet kezdjen velem, s add hinnem, hogy ez nem csak aljas öncsalás próbálta mondani. -- Add, hogy boldoggá tehessem, szabadíts meg az én szörnyű zsarnoksága alól. Mélyre sülylyedtem. Hadd süllyedjek még mélyebbre, hogy megis-

340

merjem az igazságot. Taníts meg újra szeretni, szeretni az életet... -- így se volt jó. -- .. .Hol a szerelem? Add, hogy igazán tudjak szenvedni. Add vissza a tisztaságomat, a Titkok ismeretét, a titkokét, amelyeket elárultam és elveszítettem... Add, hogy igazán magányos legyek, s tiszta szívvel imádkozhassam hozzád. Add, hogy újra boldogok legyünk, akárhol, csak együtt, Csak távol ettől az iszonyú világtól. Pusztítsd el ezt a világot! -- kiáltotta némán a szíve mélyén. A Szűzanya szeme áldón csüngött rajta, de a szavait lehet, hogy nem hallotta... A Konzul alig vette észre, hogy Cervantes levett az állványról egy puskát. -- Szeretek vadászni. -- Aztán visszarakta, s kihúzta a sarokba beállított ruhásszekrény alsó fiókját. Színültig volt könyvvel, köztük a tízkötetes Tlaxcala története. Nyomban be is tolta. -- Kisember vagyok én, senor, nem is olvasom ezeket, nehogy megmutassák, mennyi kicsi -jelentette ki gőgösen. -- Sí, hombre -- folytatta, s elindult vissza, az ivóba --, mint mondtam, engedelmeskedem a nagyapámnak. Mondta, vegyem feleségül az asszonyt. így hát a feleségemet anyámnak hívom. -- Elővett egy fényképet, koporsóban fekvő gyermekről készült, s letette a pultra. -- Egész nap csak ittam.

-- ... hószemüveg és jégcsákány. Szörnyű csinos lehet...

-- .. .és az arcom vastagon bezsírozva. És gyapjúsapka, behúzva egész a szememig...

Hugh hangja megint, aztán Yvonne-é, ahogy öltözködtek, s alig kétméternyire, a falon túl, átbeszélgettek a kabinjuk teteje fölött.

-- .. .és éhezel, ugye?

-- ... két szem mazsola és egy fél szilva!

-- ... a citromról se feledkezz meg...

A Konzul végzett a mescaljával; ez az egész a Popocatepetl megmászásával persze csak szánalmasan rossz vicc, bár arra vall, hogy Hugh gondosan tanulmányozta a dolgot, még az ideérkezése előtt, miközben annyi minden mást figyelmen kívül hagyott; mégis, lehet-e vajon, hogy

341

a tűzhányó megmászásának ötletét éppoly fontosnak érzik, mint egy kettesben leélt életet? Igen, a hegy ott emelkedik előttük minden rejtett veszedelmével, szakadékával, álnokságával, hazugságával, oly lenyűgözően, hogy egy cigarettányi időre önmagukat megcsalva akár a végzetüknek is képzelhetik. .. vagy, Uramisten, Yvonne egyszerűen csak boldog ?

-- .. .indulni meg Amecamecából indulunk...

-- Hogy a hegyibetegséget megelőzzük.

-- ...bár komoly egy zarándokút, azt mondhatom! Geoff meg én már évekkel ezelőtt tervezgettük, hogy megmásszuk. Az ember először lóháton megy Tlamancasig...

-- .. .éjfélkor, a Hotel Faustóban!

-- Mit ennétek inkább? Kelvirágot vagy nemkellvirágot ? -- üdvözölte őket a Konzul ártatlanul, száját elhúzva, egy boxban, ahol még pohár sem állt előtte; emmausi vacsora, érezte, s megpróbálta álcázni távoli mescalhangját, miközben a Cervantestől kapott étlapot tanulmányozta. -- Onánleves hidegen...

-- Rántott bombafej ? Sült szűz majommézzel ? Cervantes odanyújtott egy-egy étlapot Yvonne-nak és

Hughnak is, ők azonban mindketten Yvonne-é fölött dugták össze a fejüket.

-- Pirított háj német módra -- nyomta meg a szavakat Yvonne nagy gusztussal.

-- Én, azt hiszem, megmaradok a rántott bélsárnál mondta a Konzul -- .. .persze az onánleves után.

-- Csak ne legyen túl vastag -- folytatta, s mert Hugh nagyon is hangosan hahotázott, félt, hogy Cervantes megsértődik. -- Ne feledjétek a borsos mokányt sem. Vagy az űzött mar ha nyel vet.

-- Tlaxcalarábé nincs? -- kérdezte Hugh.

-- Tlaxcalarábé? -- mosolygott Cervantes hol az egyikükre, hol a másikukra kezében a remegő ceruzával. Sí, én magam... töltött tlaxcalarábé. Ajánlhatnék talán ? Kaszáslevest, házikoponyát. Vagy előételnek finom pös-

342

sentett tojást. Tejfölös tarkarabot főttkorbáccsal. Friss meleg tiportaspogácsát. Muy sabroso.9Vanitt vol-au-vent a la reine is. Királynő fölfújva. Vagy szalonnával spékelt pulyka, kocsmáros módra.

-- Az kell, házi koponya! -- kiáltott fel Hugh.

-- Akkor azt hiszem, a szalonnás spektrálpulyka kocsmáros módra mégiscsak kevésbé borz'asztó, nem ? -- nevetett Yvonne, s a Konzul már-már ott látta a feje fölött az említett ocsmányságot, de Yvonne még nem vett észre semmit.

-- Hihetőleg a saját ektoplazmájában.

-- Sí, parancsol talán tintahalat a saját tintájában ? Vagy tonhalat? S kezdetnek ama nászdinnyét? Füge-dzsemet. És hozzá ? Birsalmabőrt ? Valami könnyű kis vörös bőrt ?

-- Madre? -- kérdezte a Konzul. -- Mi ez a „madre" itt?... Nincs gusztusod megenni az anyádat, Yvonne?

-- Badre, senor. Hal, también. Yautepeci hal. Muy sabroso. Hozzak?

-- Mit szólsz hozzá, Hugh?... Nincs kedved megvárni, míg a hal meghal?

-- Egy sört innék.

-- Cerveza, sí. Moctezuma ? Dos Equis ? Carta Blanca ? Végül paprikás kagylóleves, habart tojás, szalonnával

spékelt pulyka, zöldbab és sör mellett döntöttek. A Konzul először csak olajban sült rákot és vagdalt húsos szendvicset rendelt, de végül engedett Yvonne unszolásának:

-- Drágám, mért nem eszel többet, látod, én egy egész csikót fölfalnék --, s a kezük összetalálkozott az asztalon.

Majd, aznap másodszor, a szemük is egy hosszú-hosszú, vágyakozó pillantásban. S Yvonne szemén, Yvonne alakján túl a Konzul egy pillanatra Granadát látta, és a vonatot, mely Algecirasból közeledik bokázva az andalúziai síkságon ratata ritatatam ritata ratatam, a poros mélyutat, amely az állomástól a régi aréna és a Hollywood bár mellett a városba, majd a Brit konzulátuson és

9 Nagyon ízletes.

343

a Los Angeles zárdán túl a Washington Irving szállóba vezetett (Előlem nem menekülhetsz, látlak, Angliának már csak az értéke miatt is vissza kell térnie Új-Angliába !), az ott robogó régi hetes villamost, délután, a méltóságteljes lovaskocsikat, amint átkocogtak a kerteken, átbaktattak a diadalívek alatt, fölfelé, el az elmaradhatatlan koldus előtt a háromhúrú gitárjával, át a kerteken, a kerteken, a kerteken mindenütt, föl, föl, az Alhambra csodálatos kőcsipkéihez (amelyek annyira untatták), el a kút előtt, ahol megismerkedtek, az America Pansióig, s onnét föl, föl, most már maguk másztak, föl a Generalife kertekig, s a Generalife kertektől a mór síremlékig, egészen fönn a hegy tetején; itt jegyezték el egymást...

A Konzul nagy sokára lesütötte a szemét. Azóta hány palack volt? Csak azóta is hány pohárba, hány palackba rejtette el önmagát? Egyszerre mindet látta, az aguardientes, anisos, jerezes, Highland Queenes palackokat, a poharakat, a poharak bábelét -- úgy tornyosultak, mint akkornap a vonat füstje --, aztán a torony leomlott, a poharak szétgurultak, eltörtek, záporoztak le a hegyről, a Generalife kertek felől, törtek az üvegek, az oportós, tintós, blancós, Pernod-s, oxygénée-s, abszintes palackok, szétzúzódtak, szétszóródtak, puffanva értek földet a parkokban, a padok alatt, moziszékek alatt, konzulátusok fiókjaiban, Calvadosos üvegek hullottak és törtek, vagy estek szét szilánkjaikra, röpültek szemétbe, tengerbe, a Földközi-, a Káspi-, a Karib-tengerbe, palackok úsztak az óceánon, halott skotchok az Atlanti-felföldön... s most látta őket, érezte a szagukat, kezdettől fogva mindét. .. palackok, palackok, palackok, poharak, poharak, poharak, gyomorkeserű, Dubbonet, Falstaff, rozspálinka, Johnny Walker, Vieux Whiskey blanc Canadien, aperitif, digestif, demi, double, noch ein Herr Ober, et glas Arak, tusén taks, palackok, palackok, szép tequilas üvegek, flaskák, flaskák, flaskák, milliónyi szép mescalos flaska... a Konzul nyársatnyelten ült. Lelkiismerete hangját eltompította a víz bömbölése. Ott vergődött, nyö-

344

szörgött a gerendaházban a neki-nekilóduló széllel, ott tornyosult a fák fölött a viharfelhőkben, szilánkjai belátszottak az ablakon. Hogy is remélhette, hogy magára talál, hogy újrakezdheti, mikor talán épp e törött üvegek, elveszett poharak valamelyikében rejlik örökre kilétének egyetlen bizonyítéka ? Hogy mehetne vissza, és kereshetne, turkálhatna a törött üvegcserép közt, az örök söntéspultok alatt, az óceánok fenekén ?

Hopp! Nézd csak! Ide figyelj! Ki tudod-e számítani, akárhogy is, hogy mennyire vagy részeg most, vagy mennyire nem ittad le magad részegjózanra? Volt az a néhány pohár Senora Gregoriónál, nem több, mint kettő, az biztos. És előtte? Ó, előtte! De később, a buszban, csak egyetlen korty Hugh habanerójából, aztán, a bikaheccen, majdnem az egész. Az állította be megint, amolyan nemszeretem módon, csúfabbul, mint a téren, majdnem az eszméletlenségig, a rókázhatnékig... és épp ebből a részegségből... igen?... épp ebből akart kijózanodni ezzel az egy-két suttyomban megivott mescalitóval. De a mescal, döbbent rá a Konzul, valami olyasmit eredményezett, amit ő kihagyott a számításból. Az a fura igazság, hogy megint másnapos lett. Bár ami azt illeti, volt valami szép ebben a félelmesen szélsőséges állapotban, amelyben a Konzul egyszerre benne találta magát. Olyan volt ez a másnaposság, mint a süllyedő gőzhajóra utolsóként rázúduló roppant tengeri hullám, amelyet számtalan, réges-rég kifulladt jeges szélvihar korbácsolt fel. S mindebből nem is annyira kijózanodni kellett, mint inkább fölébredni, igen, fölébredni, annyira, hogy...

-- Emlékszel, Yvonne, mikor ma reggel átmentünk a vízen, a másik parton ott volt az a pulqueria, La Sepultura vagy mi volt a neve, egy indián ült előtte, háttal a falnak, kalapja az arcán, lova kikötve egy fához, s egy hetes szám volt rásütve a csípőcsontjára...

-- ... nyeregzsákja...

.. .A Szelek barlangja, minden nagy elhatározás székhelye, a gyermekkor kis Kythérája, örök könyvtár, kraj-

345

cáron vett vagy ingyen menedék, hol lehetett volna az ember annyira önmaga, s vetkőzhette le annyira önmagát, ugyanakkor? A Konzul, miután leült a többiekkel vacsorázni, legalábbis pillanatnyilag úgy érezte, nagyon éber, s mégsem az. Bár a hangjukat most is világosan hallotta. Az árnyékszék szürke kő volt, akár egy sírbolt... még az ülőke is hideg kő. „Ezt érdemlem... ez vagyok én" -- gondolta a Konzul.

-- Cervantes! -- kiáltotta, és Cervantes, kuncogva, meglepő módon, nyomban föl is bukkant, a házat félig megkerülve (a kő sírboltnak nem volt ajtaja) hóna alatt a harci kakassal, mely megjátszottá, mintha viaskodnék.

-- ...Tlaxcala!

-- .. .vagy lehet, hogy a farára...

Cervantes egy pillanat alatt felfogta a Konzul szorult helyzetét.

-- Egy kővel, hombre, mindjárt hozok egy követ.

-- Cervantes!

-- ... belesütve...

-- .. .a kővel megtisztálkodhat, senor.

A vacsora (alig egy-két perce, gondolta) mindenek ellenére igazán jól kezdődött. -- Kagylóból támadt veszedelmes Istennő! -jegyezte meg, mikor Cervantes letette élébük a kagylólevest. -- És az a mi nyomorult tojásos velőnk odahaza! -- talán bizony nem nézett részvéttel a házi spektrálpulyka bő szaftjában úszó jelenésre ? Épp az útszéli peonról beszélgettek, és a buszbeli tolvajról, aztán: -- Excusado !10 -- És ez a végső, szürke Konzulátus, a léleknek ez a Franklin-szigete volt az excusado. Távol a fürdés helyétől, kényelmes, de nincs szem előtt, kétségkívül a tlaxcalték képzelet szülötte, Cervantes személyes műve, azért épült, hogy őt valami hideg, ködös hegyi falura emlékeztesse. A Konzul teljesen fölöltözve ült, meg se moccant. Miért van ő itt? Miért volt többé-kevésbé mindig itt ? Örült volna egy tükörnek, hogy szemtől szem-

10 Spanyol szójáték: „bocsánat"-ot és „vécé"-t egyaránt jelent. 346

be föltehesse magának e kérdést. De tükör nem volt. Semmi, csak kő. S tán idő sem volt, e kőreterátban. Ez talán maga az örökkévalóság, aminek ő olyan nagy feneket kerített, már amolyan Szvidrigajlov-féle örökkévalóság, csak épp egy vidéki, csupa pók fürdőszoba helyett ez itt egy kő kolostorcella, amelyben -- milyen különös! ki más ül, mint ő?

-- .. .pulqueria...

-- .. .és ez az indián volt az...

A CONQUISTA TÖRTÉNELMI SZÉKHELYE LÁTOGASSA MEG TLAXCALÁT!

-- olvasta a Konzul. (És hogy lehet az, hogy egy limonádésüveg áll itt mellette, feléig mescallal teli, hogy tett szert rá ilyen gyorsan, vagy Cervantes hozta volna, mert, Istennek hála, furdalta a lelkiismeret a kő miatt, s vele együtt azt az idegenforgalmi prospektust is, amelynek vasúti és buszmenetrend volt a függeléke... vagy ő maga vette volna, még korábban, s ha igen, mikor?)

VISITE VD. TLAXCALA!

Sus Monumentos, Sitios Históricos y De Bellezas Naturales. Lugar De Descanso, El Mejor Clima. El Aire Más Puro. El Cielo Más Azul.

TLAXCALA! SÉDÉ DE LA HISTÓRIA DE LA CONQUISTA11

-- .. .ma reggel, Yvonne, mikor átmentünk a vízen, ott volt túloldalt ez a pulqueria...

11 Látogasson el TLAXCALÁBA. Emlékművek, történelmi helyek és természeti szépségek. Üdülőhely, a legjobb éghajlat. A legtisztább levegő. A legkékebb ég. TLAXCALA! A CONQUISTA történelmi székhelye.

347

-- ... La Sepultura ?

-- .. .egy indián támasztotta hátával a falat...

FÖLDRAJZI HELYZET

Az Állam az északi szélesség 19° 06' 10" és 19° 44' 00"-e, valamint a mexikói délkörtől számítva a keleti hosszúság 0° 23' 38" és 1° 30' 34"-e közt fekszik. Délnyugatról és délről Puebla állam, nyugatról Mexico állam, északnyugatról Hidalgo állam határolja. Területe 4132 négyzetkilométer. Lakóinak száma megközelítőleg 220 000, népsűrűsége négyzetkilométerenként 53 lélek. Völgyben terül el, amelyet magas hegyek, köztük a Matlalcueyatl és az Ixtaccihuatl, vesznek körül.

-- ... Emlékezned kell rá, Yvonne, ott annál a pulqueriánál...

-- .. .Milyen gyönyörű reggel volt!...

ÉGHAJLATA

Tropikus, magashegyi, szabályos és egészséges. A malária ismeretlen.

-- .. .először is Geoff azt mondja, hogy spanyol volt...

-- ... micsoda különbség...

-- Persze lehet, hogy az az ember az út szélén mégis indián volt -- kiáltott ki váratlanul a Konzul a kőreterátról, bár különös módon mintha senki se hallotta volna. -- De miért lett volna az ? Csak hogy az incidensnek ránézve társadalmi jelentősége is legyen, hogy az a conquista valamiféle kései utóhatásának tűnjék fel, és a conquista ezen utóhatása, ha úgy tetszik, a maga részéről szintén utóhatása legyen a...

-- .. .miután a vízen átmentünk, egy szélmalom...

348

-- Cervantes!

-- Egy követ... parancsol egy követ, senor?

VÍZRAJZA

A Zahuapan folyó, az Atoyac folyó mellékága, Tlaxcala városát határolja, s több gyárnak jelentős mennyiségű energiával szolgál; a tavak közül a legfigyelemreméltóbb az Acuitlapilco, Tlaxcala városától két kilométernyire dél felé. Az említett tó vízi madárvilága igen gazdag.

-- .. .Geoff szerint a kocsma, ahonnét kijött, fasiszta lebuj. Az El Ámor de los Amores. Ahogy a szavából kivettem, valamikor ezé az emberé volt a kocsma, bár úgy nézem, azóta alaposan leégett, s most valószínűleg csak alkalmazott ugyanott... Megiszol még egy üveg sört?

-- Miért ne? Jöhet.

-- És ahhoz mit szólnál, ha az az útszéli ember lett volna a fasiszta, és a te spanyolod a kommunista? -- A kőreteráton a Konzul megivott egy korty mescalt. -- Mindegy, azt hiszem, mégiscsak a tolvaj volt fasiszta, bár valami alávaló fajta, aki más spionokra spionkodik, vagy...

-- Én úgy érzem, Hugh, hogy ez valami szegény ember lehetett, aki a piacról hazatérőben alaposan a pulques pohár fenekére nézett, leesett a lováról, aztán ellátták a baját, ki is rabolták, aztán jöttünk mi. Bár tudod, én észre se vettem... szégyellem is magam.

-- Egy kicsit told hátrább a kalapját, hogy legalább levegőt kapjon.

-- ... a La Sepultura előtt...

349

TLAXCALA VÁROSA

Az Állam fővárosa, mely sokak szerint Granadára hasonlít az Államfővárosa mely sokak szerint Granadára hasonlít mely sokak szerint Granadára Granadára az Államfővárosa mely sokak szerint Granadára hasonlít szép egyenes utcákkal rendelkezik, épületei ősrégiek, éghajlata kellemes, közvilágítása eredményes, modern szállodája kényelmes tartózkodási helyet biztosít a turistáknak. Gyönyörű központi parkjában, amely Francisco I Madero nevét viseli, évszázados fákat találunk, nagyrészt kőrisfákat, sétányai mentén szebbnél szebb virágokat, a négy párhuzamos, tiszta és jól karbantartott fasorban meg mindenütt a négy párhuzamos padokat. Napközben a dalosmadarak vidáman énekelnek a fák lombjai közt. Az egész park érzelmileg fölemelő látványt nyújt érzelmileg fölemelő anélkül, hogy veszítene csöndes derűjéből. A Zahuapan folyó töltésén 200 méter hosszúságban mindkét oldalt vastag kőrisfák állnak és itt-ott kőbástyák, amelyek egy várfal benyomását keltik, a töltés középső részén egy erdőt találunk, benne pedig a „Senadorest" (piknikező helyeket), hogy kellemesebb legyen a pihenőnap a sétálóknak. A töltésről az ember megcsodálhatja a csodálatos kilátást, amely a Popocatepetlre és az Ixtaccihuatlra nyílik.

-- ... az is lehet, hogy nem fizette ki a pulquéjét az El Ámor de los Amoresben, s a kocsmáros öccse azért eredt utána, hogy behajtsa rajta a pénzt. Ezt roppant valószínűnek tartom.

-- .. .Mi az az Ejidal, Hugh?

-- ... Hitelintézet, mely hitellel támogatja a parasztközösségek gazdálkodását... ezeknek a bankküldöncöknek veszedelmes a dolguk. Ott az én oaxacai barátom... néha álruhában utaznak, igen, peonnak öltözve... mintha Geoff említette volna... világos, mint a kétszerket-

350

tő... szerintem lehetséges, hogy ez a szerencsétlen a Hitelintézet küldönce volt... De mindenesetre ugyanaz a fickó, akit reggel láttunk, a lova legalábbis ugyanaz... emlékszel, mikor reggel láttuk, volt rajta nyeregzsák?

-- ... mintha láttam volna... Azt hiszem, volt, mikor láttam...

-- ... Hugh, azt hiszem, egy ilyen Hitelintézetet láttunk Quauhnahuacban is, a Cortez-palota mellett.

-- .. .tudod, rengeteg az olyan ember, aki nem állja a Hitelintézetet, nem állja Cárdenast sem, és semmi haszna a földreformból...

A FERENCES KOLOSTOR

Tlaxcala városában találjuk az Újvilág egyik legrégibb templomát. A város lett a székhelye az első püspökségnek is, amely a Carolence nevet viselte. V. Károly spanyol király tiszteletére, és első püspöke Don Fray Julián Garcés volt, 1526-ban. A hagyomány szerint nevezett kolostorban keresztelték meg a Tlaxcalték Köztársaság négy szenátorát annál a keresztkútnál, amely még ma is ott látható a templom jobb oldalán, és a keresztapák Hernan Cortéz és a kapitányai voltak. A kolostor bejáratában egy sor gyönyörű szép boltívet láthatunk, és bent egy titkos átjárót. A homlokzat jobb oldalán méltóságteljes torony emelkedik, amelynek párját nem lehet találni Amerikában. A kolostor oltárai churrigueresque (túlterhelt barokk) stílusban épültek, és oltárképeiket a legünnepeltebb művészek festették, úgy mint Cabrera, Echave, Juarez stb. A jobb oldali oldalkápolnában még ott találjuk a híres szószéket, amelyről az Újvilágban legelőször lett az Ige hirdetve. A kolostor templomának mennyezetén nagyszerű faragott cédrustáblák és arany csillagdíszek láthatók. A mennyezet az egyetlen egész Spanyol-Amerikában.

351

-- .. .akármennyit hallottam róluk, s akármit beszél is az én Weber barátom meg Geoff, változatlanul nem hiszem, hogy a fasisztáknak itt valamirevaló tömegbefolyásuk lenne...

-- .. .Jaj, Hugh, az isten szerelmére...

A VÁROSI PLÉBÁNIATEMPLOM

A templom ugyanarra a helyre épült, ahol a spanyolok az első, Szűz Máriának szentelt remetelakot építették. Némelyik oltára túlterhelt barokk stílusú műalkotásokkal van díszítve. A templom porticusa gyönyörű és komoly benyomást kelt.

-- Hahahal

- Hahahal

- Igazán sajnálom, hogy nem jöhetnek velem.

-- Mert ő azok Nagyasszonya, akiknek senkijük sincsen.

-- Ide senki se jár, csak akinek senkije sincsen.

-- ... akinek senkije...

-- ... akinek senkije sincsen...

A TLAXCALA1 KIRÁLYI KÁPOLNA

A Francisco I Madero parkkal szemben láthatók a Királyi kápolna romjai, amelyben a tlaxcalték szenátorok először imádkoztak a hódítók Istenéhez. A kápolnából csak a porticusa maradt meg, azon a Pápa, Mexikó érseke és V. Károly király címere. A történelmi hagyományok tudni vélik, hogy a kápolna építésének költsége kétszázezer dollárt...

-- Egy náci talán nem fasiszta, de azokból is kétségkívül bőven akad, Yvonne. Méhészek, bányászok, gyógy-

352

szerészek. És kocsmárosok. A kocsmák maguk, persze, eszményi főhadiszállásul szolgálnak. Mexico City ben például a Pilsener Kindl...

-- Pariánról nem is szólva, Hugh -- mondta a Konzul mescalt kortyolgatva, bár úgy látszik, senki se hallotta, csak egy kolibri, mely épp e pillanatban röppent be a kőreterátra, nyugtalanul rebegtette a szárnyát, majd kis híján belevágódott a Hódító keresztfiának, Cervantesnek az arcába, amint az, hóna alatt harci kakasával, megint beódalgott. -- A Farolitóban.. .

A TLAXCALAI SANTUARIO OCOTLÁN

A túlterhelt barokk stílusban épült szentély, amelynek fehér és díszes tornyai 38,7 méter magasra emelkednek, lenyűgöző és méltóságteljes képet nyújt. Homlokzatát az arkangyalok, Szent Ferenc és a Szent Szűz szobrai ékesítik. A tökéletes arányú épület fala faragott kő, amelyet allegorikus jelképek és virágok díszítenek. A gyarmatosítás idején építették. Főoltára túlterhelt barokk. Legcsodálatosabb a kecses fafaragványokkal ékesített boltíves sekrestye, amelyben a zöld, vörös és arany színek uralkodnak. A kupola tetején a tizenkét apostol faragott képét találjuk. Az egész szépsége páratlan, hozzá hasonló a Köztársaság egyetlen templomában nem található.

-- .. .Ebben nem értek egyet veled, Hugh. Mert menjünk csak vissza pár évvel...

-- .. .számításon kívül hagyva persze a miztékeket, a toltékeket, Quetzalcoatlt...

-- ... nem feltétlenül...

-- .. .de igenis azt teszed! Épp te mondtad, hogy a spanyol kizsákmányolja az indiánokat, aztán, ha gyerekei vannak, kizsákmányolja a félvéreket, aztán a tisztavérű mexikói spanyolokat, a criollókat, aztán a mestizo min-

353

denkit, idegent, indiánt, akárkit. Aztán a németek és amerikaiak őt; most érkeztünk az utolsó fejezethez, a mindenkinek mindenki által való kizsákmányolásához.. .

Történelmi helyek: SAN BUENAVENTURA ATEMPAM

Ebben a helységben építették és próbálták ki egy csatorna vizén a hajókat, amelyekkel a hódítók megtámadták Tenochtitlánt, Moctezuma birodalmának hatalmas fővárosát.

-- Mar Cantábrico.12

-- Jó, szóval azt mondod, a conquista egy szervezett társadalomban játszódott le, amelyben természetesen már létezett kizsákmányolás.

-- Igen, de.. .

-- ... nem, a lényeg az, Yvonne, hogy a conquista olyan társadalomban játszódott le, amely értékét tekintve fölért a hódítókéval, ha ugyan nem volt magasabb rendű, egy mélyen meggyökerezett szervezetben. Ez a nép egyáltalán nem volt vad. nem nomád törzsekből állt, helyhez nem kötött vándorokból. . .

-- .. .tegyük fel, hogy azok lettek volna: helyhez nem kötött vándorok. Akkor nem lett volna náluk kizsákmányolás?

-- Igyál meg még egy üveg sört.. . Carta Blancát?

-- Moctezumát... Dos Equist.

-- Nem Montezuma ?

-- Az üvegen Moctezuma.

-- Ennyi maradt belőle...

12 A cantabriai tenger 354

TIZATLÁN

Ebben a helységben, Tlaxcala városának szomszédságában még állnak annak a palotának a romjai, amely Xicohtencatl szenátoré, a hasonnevű harcos édesatyjáé volt. Nevezett romok között megcsodálhatjuk ama kőtömböket, amelyeken áldozatoka't mutattak be az isteneiknek... Régen ugyané helységben volt a tlaxcalték harcosok főhadiszállása...

-- Figyellek... Előlem nem menekülhetsz.

-- .. .ez nem csak menekülés, azt szeretném, ha valóban újrakezdenénk, igazán és tisztán.

-- Azt hiszem, tudom is, hogy hol.

-- Látlak.

-- .. .hol vannak a levelei, Geoffrey Firmin, a levelei, csak írta-írta őket, míg a szíve meg nem szakadt...

-- Bezzeg Newcastle-ban, Delaware-ban, az egészen más!

-- ...a levelekre nemcsak hogy nem válaszoltál, de nem ám dehogynem, de nem ám, dehogynem akkor hol a válaszod...

-- .. .de ez a város. Uramisten... a zaj, a káosz! Csak tudnék elmenni innét! Csak tudnám, hogyan szabadulhatnék innét!

OCUTELULCO

Ebben a helységben, Tlaxcala szomszédságában állt régen a Maxixcatzin-palota. A hagyomány szerint itt keresztelték keresztény hitre az első indiánt.

-- Ez olyan lenne, mint az újjászületés.

-- Azon gondolkodom, hogy fölveszem a mexikói állampolgárságot, és elmegyek az indiánok közé, mint William Blackstone.

355

-- Napóleon végtagjai is rángatództak.

-- .. .majd hogy el nem gázoltam, valami baja csak volt hát. Nem, hanem...

-- Guanajuato... az utcái... hát lehet ilyen utcaneveknek ellenállni?... A Csókok utcája...

MATLALCUEYATL

Ezen helyt még vannak romjai annak az oltárnak, amelyet a Vizek Urának, Tlalocnak szenteltek, de mert már a nyomai is majdnem elpusztultak, a turisták által ritkán van látogatva. Azt mondják, ezen a helyen szónokolt az ifjabb Xicohtencatl a katonáinak, és mondta nekik, hogy harcoljanak a hódítókkal a végsőkig, ha kell, a halálig.

-- .. .no pasarán.13

-- Madrid.

-- Azokba is golyót eresztettek. Lőttek, csak aztán kérdeztek.

-- Látlak.

-- Figyellek.

-- Előlem nem menekülhetsz.

-- Guzmán... Erikson 43.

-- Hogy egy hullát...

13 Nem törnek át

356

VASÚTI- ÉS AUTÓBUSZ-ÖSSZEKÖTTETÉS

(Mexico-Tlaxcala)

Járat:

Mexico Tlaxcala Menetdíj

Mexikó-Veracruz vasút Ind. 7,30 Érk. 18,50 Érk. 12.00 $ 7,50 Mexikó-Pueblo vasút Ind. 16,05 Érk. 11,05 Érk. 20,00 $ 7,75

Átszállás mindkét irányba Santa Ana Chiautempanban Autobus Flecha Rója óránként 5h-tól 19 -ig Pullman Estrella de Oro óránként 7h -tói 22h -ig Átszállás mindkét irányba San Martin Texmelucanban

... És most, megint, találkozott a szemük az asztal fölött. De most, mondhatnók, köd szállt közébük, és a ködön át a Konzul mintha nem Granadát, hanem Tlaxcalát látta volna. Gyönyörű, fehér székesegyház-város volt, amelyre a Konzul lelke vágyott, és sok szempontból valóban Granadára hasonlított. Csak épp az volt a benyomása, akár a prospektus fényképein, hogy a város kihalt. Ez volt a legfurcsább benne, s ugyanakkor a legszebb is; nem akadt senki, egy lélek sem, s ez némileg Tortura emlékeztette, aki beleártotta volna magát az ivásba, még Yvonne sem; ő, már amennyire bizonyítható volt a jelenléte, vele ivott. Ott emelkedett előttük a fehér, túlterhelt stílusú Ocotlán-szentély; fehér tornyok, fehér harang, és sehol egy eleven lélek. A toronyóra, maga, időtlen. Sétáltak, fehér palackkal a kezükben, sétapálcát és kőriscsemetéket pörgetve, a kellemes, finom legeslegjobb időben, a legeslegtisztább levegőben, a vastag kőrisek, az évszázados fák közt, át a kihalt parkon. Sétáltak, boldogan, mint varangyosbéka a zivatarban, kart karba öltve a négy párhuzamos, tiszta és jól karbantartott fasoron. Megálltak spicces vidáman a kihalt ferences kolostorban, a kápolna szószéke előtt, amelyről az Újvilágban először lett az ige hirdetve. Éjszaka hűvös fehér lepedőn háltak fehér palackok közt a Hotel Tlaxcalában. És a városban számtalan fehér cantina volt, az ember a

357

végtelenségig ihatott bennük hitelre, ajtajuk nyitva állt, s dőlt be rajta a szél. -- Elmehetnénk egyenest oda -- mondta --, egyenest Tlaxcalába. Vagy tölthetnénk az éjszakát, mondjuk, Santa Ana Chiautempanban, átszállva, persze, mindkét irányba, s reggel elmehetnénk Veracruzba. Persze ez annyit jelent... -- nézett az órájára -- ... hogy most egyenesen visszamegyünk... Még elkaphatjuk a következő buszt... De annyi időnk még van, hogy megigyunk egy-két pohárral -- tette hozzá konzuli méltósággal.

A köd eltakarodott, de Yvonne sápadt volt, s a szeme könnyben úszott.

Valami baj volt, nagy baj. Először is látszott, hogy Hugh is, Yvonne is, meglepően részeg.

-- Mi az, nem akartok most visszamenni Tlaxcalába?

-- kérdezte a Konzul, s talán túlságosan is nehezen forgott a nyelve.

-- Nem is az, Geoffrey.

Szerencsére épp odajött Cervantes egy tál eleven kagylóval, s fogpiszkálót is hozott. A Konzul megitta a sört, ami az asztalon várt rá. A helyzet az ivással most ez volt, ez: ott várt rá egy üveg sör, és ezt az üveg sört még nem itta meg mind. Másrészt viszont kint egy limonádés üvegben több pohárnyi mescal vár rá még most is (miért ne?

-- csak nem ijed meg a szótól, he ?), mindkettő őrá vár, s még egyiket sem itta meg; s ha megitta is, a többiek szemében nem itta meg. És előzőleg ott volt az a két mescal, amelyet meg is kellett innia, meg nem is lett volna szabad. Vajon gyanítják-e? Cervantest hallgatásra intette; vajon ez a tlaxcalték, képtelen lévén tartani a száját, elárulta volna? S tulajdonképpen miről beszélgettek, amíg ő kint volt? A Konzul fölnézett a kagylójáról Hughra; Hugh, mint Yvonne is, ugyancsak be volt csípve, s lerítt róla a harag és sértődöttség. Hát ezek itt miben sántikálnak? A Konzul nem volt soká távol (gondolta ő), legfeljebb, ha hét percig, megmosdva, megfésülködve került elő -- ki tudja, hogy? --, a pulykája még alig hűlt ki, s a másik kettő is csak most fejezte be a magáét... Ét tű,

358

Brute! A Konzul érezte, hogy a Hughra vetett tekintete egyre hidegebb és gyűlölködőbb. Szemét, mint a fúrót, rajta tartva, olyannak látta, mint reggel, mikor megjelent mosolyogva, napfényben villogó éles beretvával. De most úgy közeledett, mint aki mindjárt a fejét veszi. Aztán e látomás elhalványult, de Hugh most is csak jöttjött közelebb, most nem hozzá, nem, most a porondon az ökörre rontott rá; és a beretvát kardra cserélte. A karddal előredöfött, hogy az ökröt térdre kényszerítse... A Konzulnak épp csak hogy sikerült legyőznie Jds híján ellenállhatatlan, esztelenül vad dührohamát. Érezte, hogy reszket, ha mástól nem, hát az erőfeszítéstől... a jó szándékú erőfeszítéstől, amiért senkitől nem kap elismerést, azért, hogy a témán változtatott -- feldöfte hát az egyik kagylót egy fogpiszkálóra, fölemelte, s szinte a foga közt sziszegve jelentette ki:

-- Most legalább látod, hogy milyenek vagyunk, Hugh. Eleven élőlényeket eszünk. Bizony ám. Hát hogyan tisztelheted az emberiséget, hogyan hihetsz a társadalmi harcban?

És mégis, kis idő múltán, mintha Hugh szórakozottan, derűsen azt mondta volna:

-- Láttam egyszer egy orosz filmet valami halászfelkelésről. .. Sok más hallal egyetemben egy cápa került a hálójukba és megölték... Úgy éreztem, a nácizmus találójelképe: nem él már, de továbbra is csak nyeli-nyeli az eleven, küszködő férfiakat és nőket!

-- Ez ugyanúgy áll minden rendszerre.. .

-- Ide hallgass, Geoffrey...

-- ide hallgass, Babszemjankó -- hallotta tulajdon hangját a Konzul --, más az, hogy ha Franco vagy Hitler van ellened, és más, ha az Aktinium, Argon, Berillium, Diszprózium, Cirkónium, Itterbium, Ittrium, Niobium, Palládium, Prazeódim...

-- Nézd, Geoff...

-- .. .Ruténium, Szamárium, Szilikon, Tantál, Tellur, Terbium, Tórium...

359

-- Nézd. ..

-- .. .Tulium, Titán, Urán, Vanadium, Virginium, Xenon, nem is szólva az Európáimról és a Germániumról... hukk!... a Kolumbiumról... meg a többiekről, mind. -- A Konzul lehajtotta a sörét.

Kint megdörrent az ég, reccsent egyet, tovamorajlott. Hügh mégis mintha szórakozottan, derűsen azt mondta volna:

-- Nézd, Geoffrey. Szögezzük le egyszer s mindenkorra. A kommunizmus az én szememben a lényegét tekintve nem politikai rendszer, akárhol is tart ma. Egyszerűen új szellem, amely egy szép napon talán éppoly természetes lesz számunkra, mint a levegő, amit beszívunk. De az is lehet, hogy nem. Mintha már hallottam volna ezt a frázist. Amit mondani szeretnék, az se valami eredeti. Ha öt év múlva mondom, valószínűleg lapos közhely lesz már. De legjobb tudomásom szerint senki nem hivatkozott még Matthew Arnoldra, hogy az igazát alátámassza. így hát én most Matthew Arnoldot fogom idézni, részben épp azért, mert nem hiszed, hogy képes lennék Arnoldot idézni. De ebben nagyon tévedsz. Szerintem az, amit mi úgy hívunk, hogy. . .

-- Cervantes!

-- .. .egyfajta szellemiség, mely a modern világban többé-kevésbé azt a szerepet játssza, mint a kereszténység a régiben. Marcus Aureliusról írott esszéjében Matthew Arnold azt mondja. ..

-- Cervantes, az isten szerelmére...

-- „Épp ellenkezőleg, a kereszténység, amit a császárok annyira igyekeztek elnyomni, az ő szemükben filozófiailag gyatra, politikailag veszélyes, erkölcsileg förtelmes valami volt. Mint emberek, valahogy úgy vélekedtek róla, ahogy a mi műveltjeink a mormonokról; mint uralkodók, ahogy a mi liberális államférfiaink a jezsuitákról. Afféle mormonizmus volt..."

-- „. . .mely kiterjedt titkos társadalmat képezett, obs360

kurus céljai voltak, politikai és társadalmi felforgatás, nem csoda hát, ha Antonius Pius..."

-- Cervantes!

- „E beállítás lényegi indítéka, nem kétséges, hogy a római világban a kereszténység új szellemiséget jelentett, s eleve bomlasztó szerepet játszott, így elkerülhetetlenül..."

-- Cervantes -- szakította félbe a Konzul --, maga oaxaquenai?

-- No, senor. Tlaxcalai vagyok. Tlaxcalték.

-- Szóval az -- mondta a Konzul. -- Jól van, hombre, akkor árulja el, vannak-e Tlaxcalában évszázados fák?

-- Sí, sí, hombre. Évszázados fák. Sok-sok fa.

-- És Ocotlán. Ocotlán szentély. Ugye az is van Tlaxcalában?

-- Sí, sí, senor, sí, Santuario de Ocotlán -- mondta Cervantes, visszafelé mentében a söntés felé.

-- És Matlalcueyatl ?

-- Sí, hombre, Matlalcueyatl... Tlaxcala.

-- És tavak ?

-- Sí... sok-sok tó.

-- És e tavaknak gazdag a vízimadár-világa?

-- Sí, senor. Muy rico... Tlaxcalában.

-- Akkor hát -- fordult a Konzul a többiekhez --, mi baj a tervemmel? S nektek mi bajotok? Talán nem Veracruzba készülsz, Hugh?

Az ajtóban egyszerre dühösen belecsapott valaki a gitárjába, s Cervantes újra előkerült a söntésből.

-- Ez a „Fekete virágok", ez a dal. -- Már-már beszólította a gitárost. -- Azt mondja, hogy: „Szenvedek, mert hazug a szádon a szó, szenvedek, mert halál a csókod."

-- Zavarja el -- mondta a Konzul. -- Hugh... cuántos trenes hay el dia pára Vera Cruz?14

A gitáros más dalba kezdett.

14 Hány vonat megy napközben Veracruzba?

361

-- Ez egy parasztdal -- magyarázta Cervantes. -- Ökröknek éneklik.

-- Ökröknek. Ökörből mára elegünk. Zavarja el, de jó messzire, por favor -- mondta a Konzul. -- Uramisten, mi bajotok? Yvonne, Hugh... Ez nagyon jó ötlet, tökéletesen kivihető ötlet. Hát nem látjátok, hogy két legyet ütnénk egy csapásra?... A gondolatmenet a következő... a követ... Cervantes, egy követ!... Tlaxcala útba esik Veracruz... az Igaz Kereszt... felé, Hugh. És téged most látunk utoljára, Babszemjankó. Már amennyire én tudom... Ünnepélyesen kell búcsúztatnunk. Ugyan már, nekem ne hazudj, figyellek... Átszállás mindkét irányba San Martin Tlexmelucánban...

Egyetlenegyet dörrent az ég, az ajtón kívül, s Cervantes rohanvást hozta a kávét; gyufát gyújtott, tüzet adott nekik.

-- La superstición dice mosolygott, s új gyufát gyújtott a Konzul cigarettájához -- que cuando trés amigos prenden su cigarro con la misma cerilla, el ultimo műére antes que los otros dós.

-- Ez mexikói babona? -- kérdezte Hugh.

-- Sí, senor -- bólintott Cervantes --, azt hiszik, ha három barát gyújt rá ugyanarról a szál gyufáról, a harmadik hamarabb hal meg, mint a másik kettő. De háborúban ez nem áll, ott sok katonára jut egy szál gyufa.

-- Feuerstick -- mondta Hugh, és még egy lángot tartott a Konzul elé. -- A norvégoknak jobb szavuk van a gyufára.

... Egyre jobban besötétedett, a gitáros mintha ott ült volna a sarokban, sötét szemüveggel a szemén, lekéstek a buszról, ha ugyan egyáltalán el akarták érni, a buszról, amely hazavitte volna őket Tlaxcalába, de a Konzulnak az a benyomása támadt, hogy a kávé mellett egyszerre józanul, sziporkázva és folyékonyán társalog, csúcsformában, s biztosra vette, hogy Yvonne-t, ott szemben, sikerült felvidítania. Még mindig Hugh norvég szava... Feuerstick... járt az eszében. És a Konzul az indo-ár-

362

jakról beszélt, a perzsákról, és Agniról, a szent tűzről, amit a mennyekből szólítottak le tűzrúdjaikkal a papok. A szómáról beszélt, Amritáról, a halhatatlanság italáról, amit a Rig Véda egy egész könyve dicsőít, a bhang-ról, amely talán ugyanaz volt, mint a mescal, s itt tapintatosan áttért egy más témára, a norvég építészetre, vagyis arra, hogy Kasmír építészete, szinte -azt lehet mondani, norvég jellegű, ott van például a fából épült Hamadanmecset, meredek csúcsú tornyaival, s díszes ereszpárkányával. A quauhnahuaci Borda-kertekről beszélt, Bustamente mozijával szemközt, s hogy ezek valami oknál fogva mindig is mennyire emlékeztették Nishat Bagh teraszára. A Konzul a védikus istenekről beszélt, amelyek nincsenek kellően antropömorfizálva, bezzeg a Popocatepetl és az Ixtaccihuatl... Vagy azok sem? A Konzul mindenesetre megint rátért a szent tűz, az áldozati tűz témájára, a kő szómaprésre, a kenyér-, ökör- és lóáldozatra, a Véda-részleteket éneklő papra, az ivás rítusára, mely kezdetben egyszerű volt, majd idővel mind bonyolultabbbonyolultabb, míg végül már aggályos gonddal kellett végrehajtani, mert egyetlen nyelvbotlás... hikk!... az egész áldozatot érvénytelenné tette. Szórna, bhang, mescal, igen, a mescal, megint ugyanoda lyukadt ki, s megint majdnem olyan ravaszul tért ki előle, mint az előbb. Beszélt az asszonyáldozatról, és arról, hogy Taxilában, a Khyber-hágó bejáratánál, az idő tájt, amelyre utal, a gyermektelen özvegyasszonyok sógorházasságot köthettek, hozzámehettek elhunyt férjük fivéréhez. A Konzul valami homályos összefüggést vélt fölfedezni, nem is csupán hangzásbeli összefüggést, Taxila és Tlaxcala között; mert mikor Arisztotelész nagy tanítványa... Yvonne... Nagy Sándor, Taxilába érkezett, vajon nem Cortez módjára lépett-e szövetségre Ambhival, Taxila királyával, aki a maga részéről a hódítóval kötött szövetséget szintén ragyogó eszköznek vélte, hogy vetélytársától megszabaduljon, csak a vetélytárs ez esetben nem Moctezuma volt, hanem Paurave uralkodója, aki a Jhelma és a Chenab közt or-

363

szagolt ?Tlaxcala... A Konzul, akár Sir Thomas Browne, Arkhimédészről, Mózesről, Akhillészről, Matuzsálemről, V. Károlyról és Poncius Pilátusról értekezett. A Konzul értekezett továbbá Jézus Krisztusról, azaz inkább Yus Asafról is, aki, a kásmíri legenda szerint, maga Krisztus... Krisztus, aki a keresztfáról levétetvén Kasmírba vándorolt Izrael elveszett törzseinek fölkutatására, és ott is halt meg, Srinagarban...

De volt ebben egy csöpp tévedés. A Konzul ugyanis nem beszélt. Láthatólag nem. A Konzul egy árva szót ki nem ejtett. Az egész csak téveseszme volt, kavargó cerebrális káosz, amelyből végre, nagy sokára, épen és egészségesen épp e szent pillanatban lábolt ki.

-- Egy őrült vagy egy részeg tettét, Babszemjankó mondta --, vagy a heves izgalom hatása alatt cselekvő emberét szükségszerűbbnek és kevésbé szabadnak látja, aki ismeri a tett elkövetőjének szellemi adottságait, s kevésbé szükségszerűnek, szabadabbnak, aki nem.

Olyan volt ez, mint egy zongoradarab, olyan, mint az a kis szám hét félhangra, a fekete billentyűkön -- leginkább talán ez volt az, úgy emlékezett, amiért az előbb az excusadóhoz folyamodott, hogy ezt az emlékezetéből kiugrassa -- vagy talán olyan volt, mint Hugh Matthew Arnold idézete Marcus Aureliusról, igen, olyan, mint az a kis zongoradarab, amit annak idején, sok-sok éve oly nagy kínnal tanult meg, csak hogy sose jusson eszébe, ha el akarja játszani, de részegen magától találjon rá az ujja a hangok egymásutánjára, és csudamód hibátlanul bontsa ki a gazdag melódiát; csak ehhez Tolsztoj nem szolgált dallammal.

-- Micsoda? -- kérdezte Hugh.

-- Semmi. Mindig ugyanoda lyukadok ki, s ha egyszer a végére értem, újra kezdem. Hát lehettem volna másként ennyi ideig konzul? Ha egyáltalán nem értjük valamely tett indítóokait... s minthogy az eszed most a ti beszélgetésetek tárgyán jár, a ma délutáni eseményekre utalok. .. legyenek ezek az indítóokok akár gonoszok, akár

364

erényesek, Tolsztoj szerint hajlandók vagyunk túlzott szerepet tulajdonítani a szabad akaratnak. Ugyancsak Tolsztoj szerint kevésbé kéne vonakodnunk, hogy a más dolgába beavatkozzunk...

-- „... A szabad akarat és a szükségszerűség mértékével kapcsolatos valamennyi meggondolásunk kivétel nélkül három tényező függvénye" -- folytatta a Konzul. Ezeket az ember mindenképpen számításba kell vegye.

-- .. .Továbbá, ugyancsak Tolsztoj szerint -- folytatta --, mielőtt az ember ítéletet mondana egy tolvajra, ha az valóban tolvaj, föl kell tennie magának a kérdést: milyen viszonyban van a többi tolvajjal, milyen családi körülmények közt, milyen időkben él, s ha módunkban áll megállapítani, milyen a külvilággal való kapcsolata, mi vitte rá a tettére... Cervantes!

-- Persze pont erre érünk rá, mikor a szerencsétlen fickó épp haldoklik az országúton -- mondta Hugh. -- S ugyan hogy derítsük ki mindezt ? Senkinek se volt módja beavatkozni, csak miután a tettet elkövették. És legjobb tudomásuk szerint egyikünk se látta, hogy a pénzt ellopta. Különben is, miféle bűntettről beszélsz, Geoff? Ha lett volna más bűncselekmény... És az, hogy semmit nem tettünk a tolvaj megfékezésére, igazán eltörpül a mellett, hogy a paraszt életének megmentésére se tettünk tulajdonképpen semmit.

-- így van -- mondta a Konzul. -- Tegyük fel, hogy csak úgy általánosságban beszéltem a beavatkozásról. De miért tettünk volna bármit is, hogy az életét megmentsük? Hát nincs joga meghalnia, ha akar?... Cervantes, mescalt... no, párra,15 por favor... Miért avatkoznék bele bárki is a bárki más dolgába? Miért kéne beavatkozni, teszem azt, a tlaxcalaiak dolgába, ha egyszer boldogok az évszázados fáikkal, a legfigyelemreméltóbb tavuk gazdag vízimadár-világával?...

-- Miféle tó miféle vízimadár-világával ?

15 Párra: italfajta.

365

-- Vagy, hogy pontosabb legyek, Hugh, tulajdonképpen nem is beszéltem semmiről... Mert föltéve, hogy sikerült bármit is megoldanunk... ah, ignoratio elenchi, Hugh, bizony. Vagyis a tévhit, hogy sikerült egy kérdést olyan érvekkel bizonyítanunk vagy cáfolnunk, amelyek lényegileg valami egészen mást cáfolnak vagy bizonyítanak, és semmi közük a szóban forgó kérdéshez. Mint például e háborúk. Mert én úgy látom, hogy ebben a mai világban már majdnem mindenütt réges-rég megszűnt minden, ami az ember szempontjából alapvető és lényeges. .. Jaj, a magadfajták, akiknek eszméi vannak!

-- ... Igen, ignoratio elenchi!. . . Mint ez az egész harcoljunk Spanyolországért... és a szegény kis védtelen Kínáért! Hát nem látod, hogy a népek sorsa determinált? Hogy hosszú távon mintha mind azt kapná, amire rászolgált?

-Hát...

Szélroham nyögött fel a ház körül, kísértetiesen, ahogy az északi szél szokott szűkölni Angliában a teniszhálók szemei közt, s csörgetni a karikákat.

-- Nem éppen eredeti gondolat.

-- Nemrég itt volt a szegény védtelen kis Etiópia. Azelőtt meg a szegény védtelen Flandria. Hogy ne is szóljak a szegény védtelen kis Belga Kongóról. Holnap a szegény védtelen Lettország következik. Vagy Frászkarika. Vagy akár Oroszország. Olvass csak történelmet. Menj vissza ezer esztendőt. Mi haszna beavatkozni a sors ostoba, értelmetlen menetébe? Mint egy szeméttel teli barranca, szakadék, kanyarog történelmi korokon át, míg bele nem torkollik a... Mi az ördögnek a szegény védtelen kis népek minden ellenállása, mikor eleve mindet gondosan megfontolt és bűnös célból tették védtelenné...

-- A fenébe is, megmondtam neked, hogy...

-- ... köze az emberi szellem fönnmaradásához ? Az égvilágon semmi. Még annál is kevesebb. Országok, műveltségek, birodalmak, óriási tömegek pusztultak el minden ok nélkül, velük együtt a szellemük, és céljuk, csak

366

hogy egyetlen öregember, akinek soha hírét se hallottad, s aki ezeknek úgyszintén nem, és csak ül és sütteti a hasát Timbuktuban, és elavult eszközökkel kidolgozza az ignoratio elenchi matematikai korrelációját, talán megmaradjon.

-- Az isten szerelmére -- mondta Hugh.

-- Csak menj vissza Tolsztoj idejébe. . . Yvonne, hova mégy ?

-- Ki.

-- Akkor ott volt a szegény védtelen kis Montenegró. Szegény védtelen kis Szerbia. Vagy gondolj vissza valamivel távolabb, Hugh, a te Shelley-féléid idejére, akkor ott volt a szegény védtelen kis Görögország... Cervantes!... Mint ahogy persze az lesz megint. Vagy Boswell idejére... a szegény védtelen kis Korzikára. Paoli és Monboddo árnyára. Stricik és buzik rendíthetetlenül a szabadságért. Mint mindig. És Rousseau. .. nem a Douanier. . .10 tudta, hogy amit mond, képtelenség. . .

-- Csak azt szeretném tudni, van-e valami halvány fogalmad, hogy mit zagyválsz itt össze?

-- Miért nem tudnak az emberek a maguk istenverte dolgával törődni?

-- Vagy kereken kimondani, hogy mit akarnak?

-- Valami más van itt emögött, nekem elhiheted. A motívum tömegméretű, becstelen racionalizálása csupán az általános és beteges izgékonyság igazolását szolgálja. Ami meg a beavatkozás motívumát illeti, az felerészt csak szerelem az elkerülhetetlenbe. Kíváncsiság. Élmény... nagyon is érthető... De a mélyén semmi konstruktív, tulajdonképpen az egész semmi más, mint a fennálló helyzet megvetésre méltó, ímmel-ámmal való tudomásulvétele, úgy, hogy az ember ettől még nemes lelkűnek és hasznosnak is érezze magát.

-- Szerelmes egek, hisz az olyan embereket, mint a spa-

16 A Vámos -- Henri Rousseau francia neoprimitív festő elnevezése, (francia)

367

nyol köztársaságiak, épp az ilyen fennálló helyzet megváltoztatásának szándéka vitte rá...

-- Abban a tudatban, hogy úgyse sikerül! Nem szabad, hogy sikerüljön, hisz akkor, akik beavatkoztak, kénytelenek lennének visszajönni, s vállalni, hogy megbirkóznak a feladatokkal, vállalni, ez egyszer, a felelősséget...

-- Törjön csak ki az igazi háború, majd meglátjuk, mennyire lesznek akkor vérszomjasak a magadfajta palik!

-- Amiről, persze, szó sincs. Nektek, akik annyit járatjátok a szátokat, hogy elmentek Spanyolországba, és harcolni fogtok a szabadságért... Cervantes!... betéve kéne megtanulnotok, hogy mit mondott Tolsztoj az effélékről a Háború és beké-ben, abban az önkéntesekkel folytatott beszélgetésben, ott a vonaton...

-- De hisz az nem is a...

-- Ahol az első önkéntesről, hajói emlékszem, kiderül, hogy hencegő hülye, aki az első pohár után szemmel láthatólag meg van győződve róla, hogy valami hősieset művel. . . mit nevetsz, Hugh?

-- Ez nem rossz.

-- A második meg mindenbe belevágott és mindenben kudarcot vallott. A harmadik... -- Yvonne váratlanul visszajött, s a Konzul, aki eddig kiabált, kissé lehalkította a hangját -- .. .a tüzér, az egyetlen, aki első látásra kedvező benyomást keltett. S lám, mi derült ki róla? Hogy kadét volt, és megbukott a vizsgán. Mint látod, mind félresikerült ember, semmirekellő, gyáva, majom, fogatlan farkas, élősködő, egyik sem ért semmihez, mind fél szembenézni a saját felelősségével, megharcolni a maga harcát, mind kész inkább elmenni akárhova, amint azt Tolsztoj nagyon jól...

-- Talán beszari emberek ? -- kérdezte Hugh. -- Hát Karamazov, vagy ki, nem meg volt győződve, hogy amit tesznek, az így is, akkor is az orosz nép lelkének kifejezője?. .. Ide hallgass, én elfogadom, hogy a diplomaták, akik csak azért nem mennek vissza Madridba, ahonnét

368

híven tudósíthatnák a brit kormányt, hogy valójában mi folyik Spanyolországban, és maradnak San Sebastianban, mert azt remélik, hogy Franco hamarosan felülkerekedik, nem mind beszari emberek!

.- Ez a te nagy vágyad, hogy harcolj Spanyolországért, Kutyafaszáért, Timbuktuért, Kínáért, a szent álszentségért, a sok szarháziért, minden hóktfsz-pókuszért, amit néhány kótyagos idióta történetesen elkeresztelt szabadságnak ... mert olyasmi, persze, igazában nem létezik...

-- Ha...

-- Ha igazán olvastad a Háború és béké-t, mint ahogy mondod, olvastad, hogyhogy nem volt annyi eszed, hogy profitálj is belőle valamit, azt mondd meg nekem?

-- Hát annyit -- mondta Hugh -- mindenesetre profitáltam belőle, hogy meg tudjam különböztetni az Anna Kareniná-tó\.

- Jó, legyen az Anna Karenina. . . -- A Konzul elhallgatott. -- Cervantes!... -- és fölbukkant Cervantes, hóna alatt a láthatólag mélyen alvó harci kakassal. -- Muy fuerte -- mondta --, muy szörnyűségesen -- miközben átvágott a szobán -- un bruto. De mint utaltam rá, s jól jegyezd meg, mit mondok, amilyen rohadt csibészek vagytok, nem hogy külföldön, de odahaza sem a magatok dolgával törődtök. „Geoffrey drága, miért nem hagyod abba az ivást, még nem késő", meg más efféle. Miért ne volna késő? Mikor mondtam én? -- Mit mondott? A Konzul szinte döbbenten figyelte saját hirtelen támadt kegyetlenségét, alpáriságát. Egy pillanat, s még rosszabb lett. -- Azt hittem, már minden el van intézve, pompásan, törvényes úton. Te meg kötöd az ebet a karóhoz, hogy nem.

-- Jaj, Geoffrey...

... Ezt a Konzul mondta ? Valóban ő ?... Úgy látszik, igen. -- Mert mint tudjátok, csak egyvalami tartja bennem a lelket, a tudat, hogy már úgyis késő... De ti mind egy húron pendültök, Yvonne, Jacques, te, Hugh, mind csak beleártani próbáljátok magatokat a más életébe, be-

369

leártani, beleártani... mert miért kellett, teszem azt, beleszólni ennek az ifjú Cervantesnek az életébe itt, s beleoltani az érdeklődést a kakasviadal iránt?... pontosan ez az, hogy továbbmenjek, igen, tovább is kell mennem, pontosan ez az, ami végromlásba dönti a világot, és mind,ez azért, mert nincs bennetek annyi bölcsesség, egyszerűség, bátorság, igen, bátorság, hogy fogjátok magatokat és... fogjátok magatokat...

-- Ide hallgass, Geoffrey...

-- Mit tettél te az emberiségért valaha is, Hugh, a sok oratio obliquáddal17 a kapitalizmusról, azon kívül, hogy a szád járt, s hogy addig híztál rajta, míg már a lelked is bűzlött.

-- Geoff, az isten szerelmére, fogd be a szád!

-- Ami azt illeti, bűzlik mind a kettőtöké! Cervantes!

-- Geoffrey, nagyon kérlek, ülj le -- ezt mintha Yvonne mondta volna bágyadtán --, ne csinálj jelenetet.

-- Nem. Én aztán nem, Yvonne. Én nagyon nyugodtan beszélek. Még azt is nyugodtan kérdem tőled, hogy tettél-e te valamit valaha is másért, mint önmagádért? -- Ezt igazán a Konzul mondta? ő mondja, ő mondta: -- Hol vannak a gyerekek, pedig talán vágytam volna rájuk? Mert talán vágytam volna, nem gondolod ? Megfojtottad őket. S ezt ezernyi irrigátorlabda hörgése kísérte. Mert jól jegyezd meg, te még csak nem is tettetted az emberszeretetet, te aztán nem! Neked még illúzióra se volt szükséged, bár sajnos volt néhány illúziód, és ezek segítettek megtagadnod az egyetlen természetes és valamirevaló funkciódat. Bár, ha utánagondolok, jobb is, ha a nőknek nincsenek funkcióik!

-- Rohadt disznó vagy, Geoffrey! -- pattant fel Hugh.

-- Maradj a seggeden -- parancsolt rá a Konzul. -- Persze nagyon jól megértem a kettőtök romantikusán nehéz helyzetét. De még ha Hugh bele is törődik megint, nem tart soká, nem tart soká, míg rádöbben, hogy ő is csak

" Függő beszéd, (latin) 370

egy a többi százvalahány jámbor közül, akinek tűje van, mint a tőkehalnak, jó vére, mint a versenylónak, hogy életerős, mint a kecske, parázna, mint a majom, s be van sózva, mint dölyfében a farkas! Nem, egy is megteszi.. . Pohár esett a földre, szerencsére üres, és eltört.

-- Mintha tövestül tépte volna ki a csókokat, aztán comb a combján sóhajtozott. Fene jóf erezhettétek magatokat, azon a címen, hogy engem óvtok, egész nap cicamacáztatok és tapenoltátok egymás kezét. Jejzusom! Szegény védtelen kis én... erre nem is gondoltam. Pedig, látjátok, ha jobban meggondolja az ember, teljesen logikus: nekem is megvan az a kis szirszar szabadságharcom. Mama, hadd menjek vissza abba a gyönyörűséges kuplerájba! Vissza, ahol a háromlábak kalimpálnak, s ahol örök a fogaknak csikorgatása...

-- ...Igaz, rávettetek a béketárgyalásra. Beleédesgettetek a józan, alkoholmentes Paradicsom ígéretével. Legalábbis én azt hittem, ezen töritek a fejeteket egész álló nap. De mostanra már összeszedtem azt az érzelgős kis eszemet, vagy legalábbis, ami még nem ment el, épp csak annyi, hogy össze tudjam szedni. Cervantes! Köszönöm, ebből nem kérek, sőt, az én választásom... Tlax... Hol is van?-Tlax... Tlax...

Szinte olyan volt, mintha ott állna azon a nyitott, kormos peronon, ahova, miután végigitta az éjszakát, kiment -- valóban kiment? --, hogy a reggeli 7,40-essel Virginiából visszaérkező Lee Maitlanddel találkozzék, tiszta fejjel, könnyű léptekkel ment ki, olyan állapotban, ahogy Baudelaire angyalai ébredni szoktak, talán mert vonatokkal vágyott találkozni, de nem olyan vonatokkal, amelyek megállnak, hisz az angyalész nem ismer vonatot, amely megáll, amelyről leszáll valaki, akár egy másik angyal, akár olyan szőke is, mondjuk, mint Lee Maitland... Késett a vonat? Miért rótta-rótta a peront? Ez a második vagy harmadik vonat volt Függőhíd felől. . . Függőhíd. .. -- Tlax -- ismételte meg a Konzul -- .. .ez az én választásom...

371

Szobában volt, s a szobában egyszerre szétbomlott az anyag; az ajtógomb nem érte az ajtót. A függöny magától lebegett a levegőben, nem lógott semmin, nem ért hozzá semmihez. Beléhasított a gondolat, hogy őt akarja megfojtani. Egy rendszerető kis óra térítette észhez, mely a pult mögül ketyegte harsányan: T/ax: tlax: tlax: ílax... Fél hat. Mi volt ez? -- .. .a Pokol -- fejezte be a józan észnek ellentmondva. -- Mert... -- Elővett egy húszpezós bankjegyet, és letette az asztalra.

-- .. .ott jól érzem magam! -- kiáltotta be nekik kintről, a nyitott ablakon át. Cervantes a pult mögött állt, a kakast szorongatta, szemében ijedelem. -- Szeretem a Poklot. Nem győzöm kivárni, míg visszakerülök. Megyek rohanvást, már majdnem ott vagyok.

És ment rohanvást, még ha húzta is a lábát, s futtában kiabált is vissza bolondul, a furcsa csak az, hogy nem volt egészen komoly, futott a rengeteg felé, mely mind jobban és jobban elsötétült, zúgott odafönt, légroham csapott ki belőle, s a könnyező borsfa fölüvöltött.

Kis idő múltán megállt; teljes nyugalom volt. Senki se követte. Ez jó? Igen, ez jó, gondolta, s kalapált a szíve. S minthogy ez jó volt, most Párián, a Farolito felé vette az útját.

A meredek falú tűzhányók ott elöl, mintha közeledtek volna. Föltornyosultak az őserdő fölé, bele a leszálló égbe -- a háttérben roppant érdekek törekedtek fölfelé.

372

XI

Napnyugta. Zöld és narancssárga madárfelhők alkotnak mind tágabb és tágabb köröket, mint gyűrűk a vízen. Két rohanó kismalac vész el a ködben. Egy asszony megy el mellette sietős léptekkel, fején Rebeka kecsességével könnyű kis üveget egyensúlyoz...

Aztán, a Sálon Ofélia végre a hátuk mögött, elül a por. Az ösvényük kiegyenesedik, s a fürdőhelyen túl, ahol ott lebzsel még néhány elszánt fürdőző, átvezet a bömbölő vízen, a rengeteg felé.

Közvetlenül előttük, északkeleten, a tűzhányók tornyosulnak, s mögöttük sötét felhők ülik meg keményen az eget.

... A zivatar, mely már kiküldte előőrseit, bizonyára megkerülő mozdulatot tett: a haddelhadd még hátra volt. Közben föltámadt a szél, s egy csöppet kivilágosodott, bár a nap, a hátuk mögött, kissé bal felé, délnyugaton, ahonnét most vörösen izzó fénylegyező terült a fejük fölé, már lenyugodott.

A Konzul nem volt a Todos Contentos y Yo Tambiénben. S a meleg félhomályban Yvonne most Hugh előtt járt, sietett, hogy ne tudjanak beszélgetni. De Hugh hangja (mint aznap korábban a Konzulé) nyomon követte.

-- Tudod jól, hogy eszem ágában sincs megszökni, és itthagyni őt -- mondta Yvonne.

-- Uramisten, ha én történetesen nem vagyok itt, nem kerül sor minderre.

-- Akkor sor került volua másra.

373

Az őserdő összezárult a fejük fölött, s a tűzhányók képe kialudt. De még nem volt sötét. Fényt sugárzott a mellettük futó patak vize is. A víz két partjáról, a homályon át, krizantémszerű nagy sárga virágok ragyogtak, mint a csillagok. A félhomályban téglavörös vad bougainvilleák, s itt-ott bokorszám lecsüngő fehér virágharangok csodálkoztak rájuk, s egymástól nem messze a fákra kiszögezett föliratok, egy-egy kifakult, viharvert nyíl, s alatta alig olvashatóan: A la Cascada.. .1

Távolabb elvásott ekevasak és sorsukra hagyott, rozsdás, kificamodott amerikai autóalvázak hidalták át a patakot, mely hűségesen követte őket bal felől.

A maguk mögött hagyott vízesés robaját elnyelte az előttük levő cascada zúgása. A levegő párás volt, teli vízpermettel. De bármekkora lett légyen is a hangzavar, az ember szinte hallotta, hogy nő minden, amint a zuhatag átzúdul a hordalék talaj gazdagon burjánzó ázott-nehéz növényzetén.

Aztán egyszerre megint megpillantották fejük fölött az eget. A felhők nem voltak már vörösek, örvényeik, szakadékaik sajátos, derengő kékfehérré váltak, mintha nem is a nap, hanem a hold világában fürdenének, s elő-előharsogott közülük az este feneketlen mély kobaltkékje.

Fenn madarak vitorláztak, s emelkedtek mind feljebbfeljebb. Prométheusz ördögi madarai!

Keselyűk: idelenn féltékenyen perlekednek, mocsokban, vérben fürdenek, s mégis képesek ily magasra szállni, a zivatar fölébe, olyan magasságba, amelyen már csak a kondor osztozik velük, odafönt az Andok csúcsai fölött ...

Délnyugaton ott állt maga a hold is, a napot készült követni a horizont alá. Baloldalt, a patakon túl, a fák közt szelíd hegyek látszottak; akár azok ott, a Calle Nicaragua lábánál; bíborvörösek és szomorúak. Alattuk, oly közel, hogy Yvonne hallotta a halk hersegést, marhák

1 A vízeséshez.

374

ballagtak a meredek mezőkön arany kukoricaszárak és titokzatos, csíkos sátrak között.

Előttük továbbra is a Popocatepetl és az Ixtaccihuatl uralkodott északkeleten, kettőjük közül talán az Alvó Asszony volt a szebbik, a szaggatott, vérvörös hópárkánnyal a gerincén, mely, miközben nézték, lassan kifakult, fekete sziklaárnyak korbácsolták, s a csúcs maga mintha lebegett volna a levegőben, úszott az örökké fölfelé-fölfelé szálló fagyos fekete felhők között.

A Chimborazo, a Popocatepetl -- így szólt a Konzul kedvelt verse --, elorozta a szívét! De a tragikus indián mondában különös módon maga a Popocatepetl volt az álomkergető; harcos szerelmének tüze, mely a költő szívében soha ki nem alszik, az örökkévalóságig ég Ixtaccihuatl iránt, akit alighogy meglel, már el is veszít, s akit örökké tartó álmában híven őriz.

A tisztás szélére értek, az ösvény itt kétfelé ágazott. Yvonne tétován megállt. Egy fán, hegyével bal felé, ősöreg nyíl ismételte, mintha ott lenne előttük: A la Cascada. De egy másik fán hasonló nyíl mutatott jobbra is, a pataktól elfelé: A Párián.

Yvonne tudta, hol járnak, de a válaszút, a két ösvény, úgy nyújtózott előtte -- hasított belé a torz gondolat --, mint egy keresztre feszített ember két karja.

Ha a jobb oldali ösvényt választja, jóval hamarabb érnek Pariánba. Másrészt viszont a főösvény végül szintén odavezet, s ami, úgy érezte, lényeges, közben legalább két kocsma előtt elhalad.

A főösvényt választották: a csíkos sátrak, a megszedett kukoricatáblák eltűntek a szemük elől, visszatért az őserdő, s az estével fölszállt körülöttük a nyirkos föld- és növényszag.

Az ösvény, miután egy Rum-Popo vagy El-Popo nevű cantina-fogadó szomszédságában kibukkan valami országútfélére, idézte föl Yvonne az emlékezetében, az út túloldalán megint folytatódik (ha ugyan mondhatja az ember, hogy az még ugyanaz az ösvény), s jobb kéz felé,

375

derékszögben, át lehet vágni róla Pariánba, s Pariánon át magába a Farolitóba; mintha ez lenne a komor keresztgerenda, amelyre a férfi kezét fölszegezték.

A közeledő vízesés zajgott mint ötezer ébredő seregély szél felől a szavannán, valahol Ohióban. A zúgó vadul rohant feléje, s felülről, ahol a balpartja hirtelen roppant növényfallá magasodott, a legszálasabb őserdei fák csúcsánál is magasabbról, szulákkal koronázott bokrokon át zúdult belé a víz. S mintha a sebes ár a tövestől kitépett fákkal, szétzúzott bokrokkal együtt az ember lelkét is magával ragadta volna a bukásba, a végső zuhanásba.

Kis cantinához értek, El Petate volt a neve. A lármás vízeséstől nem messze állt, ablakai hívogatóan fénylettek a homályban, de más nem volt benn, látta Yvonne torkába ugró és megbénult, majd újra meglóduló és újra megbénult szívvel, csak a csapos és két mexikói, afféle pásztor vagy birsalma-farmer. Nekidűltek a pultnak, elmerülten beszélgettek... Szájuk kinyílt, becsukódott, hangtalanul, barna kezük, udvariasan, mintákat írt a levegőbe.

Az El Petate, mely onnét, ahol álltak, bonyolult rajzú postabélyeghez hasonlított, lévén a fala, kinn, agyonzsúfolva az elmaradhatatlan Moctezuma, Criollo, Cafeaspirina, mentholoskenőcs -- no se rasque las picaduras de los insectos!2 -- hirdetésekkel, a régen oly virágzó, s valamikor, ők a Konzullal legalábbis úgy hallották, annak idején, nyugat felé a patakon is átnyúló, de utóbb leégett Anochtitlán falu körülbelül egyetlen maradványa volt.

Yvonne kint várt a siketítő zajban. Mióta a Sálon Oféliát otthagyták, egészen mostanáig, Yvonne úgy érezte, teljes idegenség kerítette hatalmába. De most, hogy Hugh is színre lépett, benn a cantinában... faggatta a két mexikóit, mutatta a csaposnak, hogy Geoffreynek milyen a szakálla, aztán a két mexikóinak mutatta, Geoffreynek milyen a szakálla, aztán a csapost faggatta, az meg a két

2 Ne kaparja el a rovarcsípést. 376

ujjával, játékosan, szakállat illesztett az állára... egyszerre tudatára ébredt, hogy néma nevetése természetellenes; ugyanakkor bolondmód úgy érezte, mintha parázslanék, majd lángra kapna benne valami, mintha egész lénye bármelyik pillanatban szétrobbanna.

Hátrahőkölt. Valami fa-szerkezetbe botlott, s érezte, nekivágódik valami. Fakalitka volt, látta az ablak fényében, s egy nagy madár gubbasztott benne.

Sasfióka: azt riasztotta fel, az didergett börtöne nyirkos sötétjében. A kalitka a cantina és egy zömök, vastag fa, pontosabban két egymásba fonódó fa, egy amate és egy sabino közt állt. A szél vízpermetet csapott Yvonne arcába. A vízesés dörgött. A két fa-szerető összeszőtt gyökerei a föld fölött a patak felé nyúltak, révülten keresték a vizet, bár igazában nem szorultak rá; maradhattak volna, ahol voltak, hisz a természet körös-körül önmagát múlta felül hóbortos termékenységében. Odatúl recsegtek, békétlenül nyíttak a nagyobb fák, csattogtak, mint a hajókötelek; vitorlarúd-forma ágak lengtek sötéten, mereven a feje fölött, s csapkodtak kibomlott, hatalmas leveleik. A fák mint hajók az öbölben, vihar előtt, mintha sötét összeesküvést szőttek volna, s köztük váratlanul, messze fönn a hegyekben, villám villant, a cantinában kialudt, fölgyulladt, kialudt a lámpa. A villámot nem követte mennydörgés. A vihar megint messze járt. Yvonne nyugtalanul, idegesen várt; a lámpa fölgyulladt, Hugh épp a mexikóiakkal ürített poharat... Uramisten, ez aztán férfira vall! Bár lehet, hogy az ő hibája; miért nem volt hajlandó bemenni vele ? A madár -- hosszú szárnyú, sötét és ádáz figura, féktelen álmok és keserűség kicsiny világa, benne még a lebegés emléke a Popocatepetl fölött, mind följebb-följebb, mérföldekkel, aztán a zuhanásé a sivár semmin át, s az óvatos lelibbenésé a hóhatár elgyötört kísértet-erdejében. Yvonne sietve, reszkető kézzel fogott neki, hogy a kalitkát kinyissa. A sas kiröppent, egy pillanatra megült a földön, habozott, majd fölszállt az El Petate tetejére, s onnét hirtelen elröpült, bele a sö-

377

tétbe, de nem a szomszéd fára, mint várható lett volna, hanem föl -- igaza volt, a madár tudta, hogy szabad -- föl, nyílegyenesen, evezőtollával a levegőt hasítva, föl a mély, tiszta, sötétkék égre, amelyen épp akkor bukkant föl egy csillag. Yvonne nem érzett lelkiismeret-furdalást. Csak titkos, fölfoghatatlan diadalt és megkönnyebbülést; soha, senki nem fogja tudni, hogy ő tette; majd lopva megint rátört a szívszakasztó elveszettség.

A lámpafény átcsillant a gyökerek közt; a mexikóiak ott álltak a nyitott ajtóban Hughval, fejüket csóválták az idő láttán, lefelé mutogattak az ösvényen, bent meg épp a csapos töltött ki magának egy pohárral a pult alól.

-- Nem!... -- kiáltott bele Hugh a hangzavarba. -- Itt nem járt! De megnézhetjük még a másikban is!

-- Az országúton!

Az El Petatén túl az ösvény jobbra kanyarodott egy kutyaház előtt, ahol láncra kötött hangyász túrta az orrával a fekete földet. Hugh belekarolt Yvonne-ba.

-- Látod a hangyászt? Az armadillóra emlékszel még?

-- Én nem felejtek el semmit!

Ezt Yvonne mondta, miközben a léptük egymáshoz igazodott, s maga se tudta, mit akart mondani vele. Amerre mentek, erdei vadak bújtak meg a bokrok alatt. Yvonne hiába kereste itt is, ott is a sasmadarát, pedig félig-meddig azt remélte, viszontlátja. Az erdő lassan-lassan gyérült. Bomló növényzet vette körül őket, rothadásszag; nem járhattak messze a barrancától. Aztán a szél egyszerre melegebb, illatosabb lett, és az ösvény meredekebb. Mikor Yvonne legutóbb erre járt, egy lappantyú panaszkodott itt. -- Csihi-puhi-csipp, csihi-puhi-csipp -- mondta a hazai tavasz magányos hangja, s hívta haza az embert ... de hova ? Apja ohiói otthonába ? S mit keres itt, ilyen messze hazulról, a sötét mexikói őserdőben ? De a lappantyúnak, akár a szerelemnek és a bölcsességnek, nincs otthona; s lehet, tette hozzá annak idején a Kon-

378

zul, hogy jobb itt neki, mintha Cayenne3 táján röpködne, ahová állítólag télre költözik.

Fölfelé kapaszkodtak, egy kis tisztás felé, a hegytetőn. Innét már látta Yvonne az eget. De tájékozódni nem tudott. Idegenné vált a mexikói ég, s ma éjjel a csillagok még mélyebb magányról üzentek neki, mint akkor az a szegény fészkenincs lappantyú. Miért' vagyunk mi itt, mintha azt kérdezték volna, másutt, máshogy, mint kéne, s ennyire távol, ennyire, ennyire messze hazulról? Honnét hazulról? S ő, Yvonne, ő ugyan mikor nem jött haza ? De a csillagok a puszta létükkel vigaszt nyújtottak neki. Aztán, ahogy mentek, érezte, hogy megint kezd visszatérni idegensége. Már elég magasan jártak Hughval, hogy mélyen lenn, a fák közt lássák a csillagokat, a nyugati horizonton.

A Skorpió, letűnőben... a Nyilas, a Bak; jaj, ott, ott vannak mind, a rendelt helyükön, együttállásuk egyszeriben a rendjén való, az ismert, geometriájuk tisztán, makulátlanul sziporkázik. És ma éjjel, mint ötezer éve mindig, fölkel és lenyugszik a Bak, a Vízöntő, alattuk a magányos Fomalhaut; a Halak és a Kos; a Bika az Aldebarannal és a Fiastyúkkal. „Amint a Skorpió lenyugszik délnyugaton, a Fiastyúk fölkel északkeleten." „Amint a Bak lenyugszik nyugaton, az Orion fölkel keleten. És Cetus is, a bálna, Mirával egyetemben." Ma éjjel is, mint időtlen idők óta mindig, lesznek, akik ezt mondják, s lesznek, akik magukra zárják az ajtót, a gyászba borultak szenvedésével fordulnak el tőlük, vagy fordulnak feléjük szerelemmel, s mondják: -- Ott fenn, az a mi csillagunk, a tied meg az enyém! --, igazodnak a csillagokhoz a felhők fölött, vesztik el őket szem elől a tengeren, vagy állnak hajók orrában a felcsapó hullámok közt, s nézik, amint váratlanul előbuknak; beléjük vetik hitüket, vagy épp hitetlenségüket; ezernyi obszervatóriumban szegeznek rájuk vaksi teleszkópokat, s a lencséken áthatol a ti-

3 Büntetőtelep Francia Guyanában.

379

tokzatos csillagnyüzsgés, halottfekete csillagfelhő, csillagkatasztrófa, napok robbanása, a tombolva végét járó Antares... izzó zsarátnok csak, de ötszázszor akkora, mint a földünk napja. S a föld, mely maga is forog a tengelyén, s kering a nap körül, s a nap, mely kering a galaktika derengő kerekén, s a számtalan fölmérhetetlen galaktika számtalan, gyémántokkal kivert, fölmérhetetlen kereke, mely mind csak kering, kering, fenségesen, a végtelenben, s általuk, az összességük által, folyik az élet... s ha ő nem lesz már, akkor is akad majd ember, aki olvas az éjjeli égen, leolvassa róla mindezt, s miközben a Föld az évadok e messzi évadján rója az útját, figyeli a fölkelő, delelőpontjukra hágó, lenyugvó, majd újra fölkelő csillagképeket. .. a Kost, a Bikát, az Ikreket, a Rákot, az Oroszlánt, a Szüzet, a Mérleget és a Skorpiót, a Bakot és a Vízöntőt, a Halakat, s újra, diadalmasan, a Kost... s vajon nem fogja-e ő is föltenni az örök reménytelen kérdést: mi végre? Miféle erő tartja mozgásban e hallatlanul finom égi gépezetet? A Skorpió, letűnőben... S fölkelnek, láthatatlanul, a tűzhányók mögött azok, amelyek ma éjfélkor érik el delelőpontjukat, mikor a Vízöntő lenyugszik; lesz, aki csak egy röpke pillantást vet rájuk, mégis ott fogja érezni a lelkén egy pillanatig gyémántos csillogásukat, s az megérint benne mindent, ami szép, nemes, bátor, büszke emléke csak van, egy futó pillantást, mikor messze fönn fölbukkan, s mint egy madárraj tart némán az Orion felé a jótékony Fiastyúk...

A hegyek, amelyeket az előbb elvesztettek szem elől, most, hogy a gyérülő erdőben folytatták útjukat, megint ott álltak előttük... De Yvonne most is le-Jemaradozott.

Messze délkeleten a hold mélyen járó, fogyó karéja, Yvonne reggeli sápadt útitársa, végleg lenyugodott -- a föld halott gyermeke! --, s ő furcsán kiéhezett, esdeklő szemmel nézte... A gyémántforma Termékenység Tengere, az ötszögű Nektár Tengere, a beomlott falú Frascatorius, az égitest nyugati pereme közelében az elliptikus Endymion óriás nyugati fala, a Leibniz hegység a Déli

380

Karéjon, a Proclustól, az Álom I ngoványától keletre. Ott állt Herkules és Atlasz, az eszünket meghaladó kataklizma közepette...

A hold lenyugodott. Forró szélroham csapott az arcukba, északkeleten fehér és szaggatott villám villant; módjával, de fölmordult az ég, lebegő kőgörgeteg...

A mind meredekebb ösvény még élesebben elkanyarodott jobbra, kerülgette az erdő szétszórt előőrseit, a szálas, magányos fákat, a roppant kaktuszokat; ezek, ahogy az ösvény fordult, számtalan, vonagló, tüskés karjukkal mindenfelé elzárták előlük a kilátást. Meglepő, hogy mennyire besötétedett, az éjszaka talán még a túlvilágon sincs ilyen fekete.

Mikor az országútra kikeveredtek, mégis rémítő volt a kép, amibe a szemük belebotlott. A tömör fekete felhők még mindig csak gyűltek, gyűltek a derengő égen. Messze fölöttük, roppant magasan, az iszonytató üres magasban, testetlen fekete madarak, csontvázszerű madarak úsztak. Hóviharok húztak el az Ixtaccihuatl csúcsa mellett, újra meg újra homályba borították, testét gomolyfelhők födték. A Popocatepetl meredek fala meg a felhőkkel mintha egyre közelebb-közelebb jött volna, mintha fölébe hajolt volna a völgynek, amelynek az oldalában, egy lázadó kis dombtetőn, mint egy furcsa, szomorú, fénybe vésett dombormű, kicsiny temető csillogott.

A temető nyüzsgött az emberektől, de nem látszott belőlük más, csak a gyertyáik fénye.

De a villám-heliográf egyszerre mintha üzeneteket dadogott volna át a tájon; s megpillantották magukat az icipici, fekete-fehér, kővé dermedt alakokat is. És most, hogy a dörgésre füleltek, hallották is őket: halk kiáltozást, sirámokat sodort idáig a szél. Gyászolók kántáltak szeretteik sírja fölött, gitároztak halkan, imádkoztak. Titokzatos csengés-bongás, szélcsöngettyű hangjához hasonló, ütötte meg a fülüket.

Egyszerre elnyomta a völgyön végiggörgő mennydörgés titáni robaja. Megindult a kőgörgeteg. De a gyertya-

381

fényeket nem nyomta el. Azok csak csillogtak, tántoríthatatlanul, s néhány közülük körmenetbe rendeződött. A gyászolók egy része libasorban elindult lefelé a domboldalon.

Yvonne hálásan észlelte lába alatt az út ridegségét. Fölszöktek előttük a Hotel y Restaurant El Popo fényei. A szomszéd garázs felől neonfölirat döfött a szemükbe: Euzkadi... Egy rádió valahol vad jazzt játszott, hihetetlenül gyorsat.

A vendéglő előtt, a dzsungelszéli zsákutcában amerikai kocsik sorakoztak, s ettől a helynek olyan isten háta mögötti, várakozó hangulata támadt, mint amilyen a határvidéket jellemzi, éjszaka, s volt is a közelben határ, ott, ahol a szakadék (jobb kéz felől, a régi főváros szegélyén, híd ívelt át rajta) az állam határát jelezte.

A teraszon, egy pillanatra, a Konzul ült és vacsorázott csöndben. De csak Yvonne látta. Végigmentek a kerek asztalok közt, be a jellegtelen, sivár ivóba, s a Konzul ott ült, mogorván, három mexikóival. De senki se vette észre, csak Yvonne. A csapos nem látta. Sem az üzletvezető-helyettes, ez a szokatlanul magas japán, aki egyben a szakács is volt, és Yvonne-ról tudta, kicsoda. S bár mind tagadták, hogy bármit is tudnának felőle (s bár eddigre Yvonne már eldöntötte magában, hogy a Farolitóban lesz), a Konzul fordult be minden sarkon, a Konzul ment ki minden ajtón. Az ivó előtt, a mozaikpadlón, a néhány asztalnál nem volt senki, a Konzul mégis ott ült borúsan, s közeledtükre fölállt. S hátul, kinn a pátion, a Konzul volt, aki hátratolta székét,s hajlóngvaelébük jött.

Amint az, ki tudja, miért, ilyesfajta helyeken gyakorta előfordul, tény, hogy az El Popóban sem voltak annyian, mint a kint álló kocsik számából következtetni lehetett.

Hugh körülnézett, a Konzult kereste, s félig a zenét, mely mintha az egyik kocsi rádiójából harsogott volna, s az égvilágon semmihez sem volt köze ezen az isten háta mögötti helyen, fékevesztett, mélységesen lélektelen, önmagát halálba hajszoló lélektelen erő volt, maga a bom-

382

lás, csak rohant-rohant valami szörnyű bajba, majd hirtelen elnémult.

A fogadó patiója hosszú, téglalap alakú kert volt, csupa gyom és virág. Körös-körül könyöklő és boltozatos, kolostori hangulatú félsötét tornác. Tornácra nyíló hálószobák. Az étteremből, hátulról behulló fény itt-ott kiszúrt egy-egy valószínűtlenül eleven, zöld bokrot, bíborvörös virágot. Két felborzolt tollú, tarka és mérges arapapagáj ült egy-egy vasgyűrűben az ívek közt.

Elvillanó villám borította tűzbe egy pillanatra az ablakokat ; szél zörrentette meg a leveleket és ült el; forró űrt hagyott maga után, összevissza csapkodtak benne a fák. Yvonne nekidűlt egy tornácívnek, levette a kalapját; rikácsolni kezdett az egyik kakadu, Yvonne mindkét fülét befogta a tenyerével; mikor az ég megdörrent, még szorosabban, s míg a dörgés meg nem szűnt, s meg nem jött a két hideg sör, amit Hugh rendelt, rajta is hagyta kezét a fülén, s behunyt szemmel töprengett.

-- Hát -- mondta Hugh --, ez egy kicsit más, mint a Cervecería Quauhnahuac... de mennyire más!... Igen, azt hiszem, a mai délelőttöt sose fogom elfelejteni. Hogy milyen kék volt az ég, nem ?

-- .. .És azt a borzas kiskutyát, meg a két kancacsikót, ahogy jöttek velünk, és a folyót meg azokat a gyors röptű madarakat a fejünk fölött...

-- ... Milyen messze van innét a Farolito ?

-- Úgy másfél mérföldnyire. De jó egy mérföldet levághatunk, ha az erdei ösvényen megyünk.

-Ebben a sötétben?

-- Ha az utolsó quauhnahuaci buszt még el akarjuk érni, nemigen húzhatjuk az időt. Már elmúlt hat. És én nem tudom meginni a sörömet. Te ?

-- Én sem. Mint a puskacsőé, olyan az íze... a fenébe is... -- mondta Hugh -- ... akkor...

-- Igyunk valami mást -- javasolta, félig gúnyosan Yvonne.

-- Telefonálni nem tudunk innét?

383

-- Mondjuk, mescalt -- mondta élénken Yvonne. A levegő reszketett, telítve volt villamossággal. -Hogy?

-- Mescal, por favor -- ismételte Yvonne, s gúnyos-ünnepélyesen rábólintott. -- Mindig izgatott, hogy Geoffrey mit élvez rajta.

-- Comó no,4 rendeljünk két mescalt.

Hugh még vissza se tért, a két italt már meghozta egy másik pincér, gyanakodva nézett körül a sötétben, s fölgyújtott még egy lámpát, a tálcát közben a tenyerén billegtette.

Yvonne-nak, bár nem volt sok, mint a kő feküdt a lelkén, amit napközben s vacsorakor megivott: másodpercekbe telt, míg kinyújtotta a kezét, és inni tudott.

A gonosz-fakó, éterízű mescaltól először semmi meleget nem érzett a gyomrában, sőt, az akár a sör, inkább hűtötte, borzongatta. De hatott. Valahol, a tornácon kívül, egy gitár kissé hamisan rázendített a La Palomára, mexikói hang énekelte, s a mescal még mindig hatott. Akár egy jó, méregerős rövidital. Hova lett Hugh? Vajon mégis itt találta volna a Konzult? Nem; tudta, hogy nem. Körülnézett az El Popóban; lélektelen, széljárta hulla, ketyeg és nyög -- mint maga Geoff mondta annak idején --, akár egy amerikai országúti fogadó ócska kísértete; de most már nem érezte olyan szörnyűnek. Elvett egy citromot az asztalról, belenyomott néhány csöppet a poharába, de mindez valahogy mértéktelenül hosszú ideig tartott. Hirtelen rádöbbent, hogy természetellenesen nevetgél magában, valami parázslik benne, lángra lobban; s megint fölbukkant agyában azasszony képe,aki öklével veri a földet...

De nem, nem ő maga égett. A lelke háza volt az. Az álma. A farm; az Orion, a Fiastyúk; az ő tengerparti házuk. De hol volt a tűz? A Konzul figyelt föl rá elsőnek. És mik ezek a bolond gondolatok, ezek a formátlan, kö-

4 Hát persze. 384

vetkezetlen gondolatok? Kinyújtotta a kezét a másik mescalért, Hugh mescaljáért, s a tűz kialudt, elöntötte a Konzul iránt érzett, egész lényét átható, kétségbeesett és gyöngéd szerelmének hulláma.

.. .sötét és tiszta ég, a tenger felől fúj a szél, s hallani a láthatatlan hullámverést, magasan fönn a nyári csillagok a tavaszi éjszakában, a nyár sejtelmes előérzete, sziporkáznak a csillagok; az ég tiszta és sötét, s még nem kelt föl a Hold; gyönyörű, erős, tiszta, tenger felől fúvó szél, aztán a fogyó Holdfölszáll a víz fölé, és később, benn a házban, a láthatatlan hullámok meg-megismétlődő robaja az éjszakából. ..

- ízlik a mescal?

Yvonne fölpattant. Az előbb szinte fölébe görnyedt Hugh poharának; Hugh tántorogva hajolt föléje, hóna alatt hosszú, viharvert, kulcsforma kanavásztok.

-- Hát ez meg mi az ördög? -- Yvonne hangja bizonytalan volt, távoli.

Hugh letette a tokot a mellvédre. Aztán letett az asztalra egy zseb-villanylámpát. Afféle cserkészeknek való kis holmi volt, olyan, mint egy fedélzeti szellőzőkürtő, rajta fémgyűrű, hogy az ember az övére tudja akasztani.

-- A tornácon összeakadtam a palival, akivel Geoff a Sálon Oféliában olyan fenemód goromba volt, attól vettem. De a gitárját is el akarta adni, hogy újat vegyen, így hát megvettem azt is. Csak ocho pesos cincuenta.. .5

-- És mire jó neked az a gitár ? Majd az Internationale! játszod rajta, meg más effélét, a fedélzeten? -- kérdezte Yvonne.

-- Na, milyen a mescal? -- kérdezte ismét Hugh.

-- Mint tíz yard szögesdrót. Majd szétszakad a fejem. Tessék, itt a tied, Hugh, már amennyi megmaradt belőle.

Hugh leült.

-- Kint megittam már egy tequilát, a gitárossal...

-- Nos -- tette hozzá --, meg se próbálok ma este eljutni

5 Csak nyolc peso ötven.

385

Mexico Citybe; s ha ezt egyszer eldöntöttük, akkor gondolkodhatunk, hogy mit kezdjünk Geoff-fel.

-- Én inkább berúgnék -- mondta Yvonne.

-- Como tű quieras.6 Lehet, hogy ez egész jó ötlet.

-- Miért mondtad, hogy berúgni jó ötlet? -- kérdezte Yvonne, mikor ott állt előtte az újabb mescal; majd újra: -- Mire jó neked az a gitár ?

-- Hogy énekeljek és kísérjem magam. Talán, hogy hazugsággal fizessem ki az embereket.

-- Miért vagy ma este olyan furcsa, Hugh ? Miféle hazugsággal fizess ki miféle embereket ?

Hugh hátradöntötte a székét, míg a támlája már a könyöklőt nem érte, úgy ült ott, szívta a cigarettáját, és dédelgette ölében a mescalos poharat.

-- Azt a fajta hazugságot, amire Sir Walter Raleigh gondolt, mikor a saját leikével társalgóit: „Igazság teveled. Rám halál vár, siess. Hazugsággal fizess, ha faggat a bíró. Szava fény, mondd neki. S ha pap mondja, mi jó, kérdezd, mért nem teszi. Bíró vagy pap keres, hazugsággal fizess." Valami ilyesmivel, vagy ehhez nagyon hasonlóval.

-- Megjátszod magad, Hugh. Salud y pesetas.7

-- Salud y pesetas.

-- Salud y pesetas.

Állt, szájában a cigaretta, kezében a pohár, nekidűlt a sötét kolostor-árkád falának, s lenézett rá:

-- Pedig épp fordítva -- mondta --, mi igazában jót akarunk, segíteni akarunk, testvérek szeretnénk lenni a bajban. Még azt se bánjuk, ha keresztre feszítenek, bizonyos feltételek mellett. Meg is teszik, ami azt illeti, átlag húsz évenként. De egy angol szemében szörnyű modortalanság bona-fide mártírnak lenni. Lehet, hogy a lelkünk egy részével becsüljük az olyasféle emberek tisztaságát, mondjuk, mint Gandhi vagy Nehru. Talán még azt is elismerjük, hogy a tisztaságuk, mondjuk, megvált minket. De a

6 Ahogy akarod.

7 Egészséget és gazdagságot.

386

szívünk mélyén azt kiáltjuk: „Vízbe, a rohadt kis csibésszel!", vagy: „Bocsásd el nekünk Barabbást!", vagy: „O'Dwyer a mi emberünk!" Uramisten!... Még Spanyolországtól is meglehetős modortalanság, hogy mártír, persze, egészen másként... És ha Oroszországról kiderül ...

Hugh mindezt aközben mondta ér, hogy Yvonne egy papírlapot tanulmányozott, amelyet ő csúsztatott elébe, az asztalra. Elpiszkolódott, zsírfoltos étlap volt, láthatólag a földről szedték fel, s jókora időt töltött valaki zsebében, ezt olvasta végig, részeg elszántsággal, újra meg újra Yvonne:

ELPOPO SERVIC1OÁLACARTA

Sopa de ajo

$ 0,30

Enchiladas de salsa verde

0,40

Chiles rellenos

0,75

Rajas a la „Popo"

0,75

Machitos én salsa verde

0,75

Menudo estilo sonora

0,75

Pierna de ternera ál homo

1,25

Cabrito ál homo

1,25

Asado del poll

1,25

Chuletas de cerdo

1,25

Filete con papas o al gusto

1,25

Sandwiches

0,40

Frijoles refritos

0,30

Chocolate a la espanola

0,60

Chocolate a la francesa

0,40

Café sol o con leche8

0,20

" POPO CSÁRDA, á la carte ételek.

Hagymaleves. Kukoricalepény mártásban. Töltött paprika. Hússzeletek Popo módra. Marhahús mártásban. Borjúláb roston. Kecskehús roston. Rántott csirke. Sertésszelet. Sült hús krumplival vagy tetszés szerinti körettel. Pirított bab. Szendvicsek. Csokoládé francia módra. Csokoládé spanyol módra. Kávé vagy tejeskávé.

387

Eddig a kék betűs gépelt szöveg, s alatta -- ezt Yvonne ugyanolyan elszántan tanulmányozta -- valami rajz: kis kerék, beleírva, körben: Lotería Nációnál Pára La Beneficencia Pública,8 ezen belül valami védjegyféle, egy gyermekét becéző boldog anya.

Az étlap bal oldalát teljes egészében egy mosolygós fiatal nő litografált képe díszítette; fölébe pedig azt a nyilatkozatot nyomták, amely szerint a Hotel Restaurant El Popo se observa la más estricta moralidad, siendo est a disposición de su proprietario una garantia pára el pasajero, que llegue en compania;10 Yvonne a nőt tanulmányozta; bögyös volt és slampos, frizurája félig amerikai; hosszú, konfettiszínű, mintás kartonruhát viselt, egyik kezével huncutul hívogatta az embert, a másikban egy blokkot, azaz tíz darab lottószelvényt tartott, mindegyiken egy-egy fél kézzel integető cowboylány ült meg egy-egy bokkoló lovat -- mintha csak mind a tíz apró figura Yvonne félig elfelejtett s önmagának búcsút intő lénye lenne sokszorosított másolatban.

-- Igen -- mondta.

-- Nem ezt. A másik oldalát gondolom -- mondta Hugh. Yvonne megfordította az étlapot, s csak ült leesett állal.

Az étlap hátlapját szinte teljesen elborította a Konzul teljesen kusza kézírása. Baloldalt, fenn, ez állt:

Rechnung

l ron y anís

1,20

l ron Sálon Brasse

-,60

l tequila dobié

-,30

9 Nemzeti Lottó Jótékonysági célra.

10 Az El Popo szálloda tulajdonosa a legszigorúbb erkölcsöt követi, és ebbéli eltökéltsége szükségképp a társaságban érkező utas számára is biztosítékot jelent.

388

Aláírva: G. Firmin. Valami kis számla, amit a Konzul csinált itt pár hónapja már, afféle maga írta kötelezvény ... -- Nem, már kifizettem -- mondta Hugh, aki ott ült most mellette.

Az „elszámolás" alatt titokzatos szavak: „nyomor... gyönyör... gyomor", alatta meg elnyújtott, elkapkodott írás, kiolvashatatlan. A papír közepén:'„szemétre lök... hajótörött", majd: „... cella hidege", jobboldalt meg, e hóbortos szavak okául, s részleges magyarázatául, egy születőfélben levő vers, valami szonettféle, de olyan tántorgó és határozatlan írással, a szavak át- meg áthuzgálva, fölébe írva, elmaszatolva, olvashatatlanná téve, körös-körül meg macskakaparásszerű rajzok -- egy bunkó, egy kerék, egy hosszú fekete láda, talán koporsó --, hogy szinte kibetűzhetetlen; valami ilyesmi:

Sok éve már, hogy szökni támadt kedve, ... szökik... azóta is, Nem sejtve, hogy rég elmaradt mögötte, Ki lesné, mint (táncol) majd gúzsbakötve; Szemek vadásszák, űzi rettegés, Bámész világ néz el fölötte és Olvassa sorsát -- máris múlt időben. Mint... szemétre löknek, (Őt sem)... cella hidege. Halálakor lesz mendemonda bőven. Más nemigen. Pokolszagú mese Lélekvesztéről egy hajótöröttnek, Ki útra kelt észak felé...

„Ki útra kelt észak felé" -- gondolta Yvonne. Hugh megszólalt:

-- Vámonos.

Yvonne rabolintott.

Kinn fura élesen fújt a szél. Valahol egy nyitott zsalugáter csapódott be újra meg újra, s a garázs felől neonfény bökött az éjszakába: -- Euzkadi...

389

Fölötte az óra -- közszemlére tett idő! -- tizenkét perc múlva hetet mutatott. „Ki útra kelt észak felé." A vacsorázok elbúcsúztak az El Popo tornácától...

Ahogy elindultak lefelé a lépcsőn, a villámlást nyomban a mennydörgés sortüze követte, a moraj szétszóródott és elhúzódott. Északon és keleten egymásra tornyosult fekete felhők nyelték el a csillagokat; a Pegazus láthatatlanul szökött fel az égre, de a fejük fölött még tiszta volt az égbolt: Vega, Deneb, Altair, s a fákon át, nyugaton, a Herkules. „Ki útra kelt észak felé", ismételte Yvonne... Velük szemben, az országút szélén, görög templomrom: két karcsú, magas oszlop, előtte két széles lépcsőfok; vagyis hogy csak egy pillanatig volt templom kimondhatatlanul szép két oszlopával, tökéletes egyensúlyában és arányában, mert a két széles lépcsőfok a garázsból az útra hulló két sivár fénycsíknak, a két oszlop két távírópóznának bizonyult.

Rátértek az ösvényre. Hugh, a zseblámpával, kísértetcéltáblát vetített, mely hol kitágult, irdatlan nagyra nőtt, hol megbillent, s fénye a kaktuszokba bonyolódott. Az ösvény elkeskenyedett, Yvonne ment elöl, Hugh a nyomában, a világító céltábla ott siklott előttük, csillogó ellipszisként kúszott, s olykor átszökkent rajta Yvonne, vagy egy óriásasszony eltorzult árnyéka. Ügy rémlett, a candelabrák, ahol reflektorfény éri őket, sószürkék, s ridegebbek, testesebbek, sem hogy a szélben meg tudnának hajolni, s lassan, nehézkesen együtt tudnának hullámzani vele, kísértetiesen zörgetve pikkelyeiket, tüskéiket.

„Ki útra kelt észak felé..."

Yvonne most színjózannak érezte magát, kifogyott mellőlük a kaktusz, s a magas fák, a sűrű aljnövényzet közt a még mindig keskeny ösvény elég járhatónak látszott.

„Ki útra kelt észak felé." De ők nem észak felé tartottak, ők a Farolitóba készültek. Mint ahogy a Konzul sem észak felé vette útját, akkor, hanem valószínűleg ugyanazt az útvonalat követte, mint ma délután, a Faro-

390

litofelé.„Halálakorleszmendemonda... "Afáklombja zúgott, mintha víz rohant volna a fejük fölött. „Halálakor."

Yvonne józan volt. A bokrok nem voltak józanok, bebeszökkentek az ösvényre, elálltak az utat; az izgága fák sem voltak józanok; nem volt józan Hugh sem, s csak azért hozta el őt ilyen messzire, döbbent rá Yvonne, hogy bebizonyítsa, az országút mennyivel járhatóbb, s hogy ez az erdő, most, amikor kis híján a fejük fölött csattogtak az elektromos kisülések, milyen veszedelmes; s Yvonne azon vette észre magát, hogy megtorpan, keze úgy ökölbe szorul, hogy belefájdul az ujja, s azt mondja:

-- Jó lenne kilépnünk, lehet már vagy hét óra -- aztán hogy nekiered, szinte futva, az ösvényen, s közben hangosan, izgatottan hadarja: -- Még nem meséltem neked, hogy mikor egy éve otthagytam Geoffreyt, előtte való este találkánk volt Mexico Cityben, együtt akartunk vacsorázni, de ő, azt mondja, elfelejtette, hogy hol, vendéglőről vendéglőre járt, keresett, épp ahogy mi keressük ma őt.

Én los talleres y arsenales a guerra! todos, tocan ya"

- énekelte Hugh teli torokból, elszántan.

-- .. .és ugyanígy jártunk, mikor Granadában megismerkedtünk. Megbeszéltük, hogy majd együtt vacsorázunk egy vendéglőben, az Alhambra szomszédságában, én meg úgy értettem, hogy az Alhambrában találkozunk, és nem találtam, és most megint én vagyok az, aki őt keresem ... az első este, hogy visszajöttem.

.. .todos, tocan ya;

morlr 'műién quiere por la glória

o por vendedores de canones?12

11 A mühelyekben és az üzemekben mindenki a háborúba indul.

12 Mindenki a háborúba indul; a dicsőségért akartok meghalni, vagy az ágyúkereskedőkért?

391

Mennydörgés roppant végig az erdőn, s Yvonne szinte sóbálvánnyá vált megint, már-már azt hitte, a merev mosolyú lányt látja, kezében a lottószelvényekkel, amint az ösvény végén őt hívogatja.

-- Milyen messze van még? -- kérdezte Hugh.

-- Azt hiszem, már majdnem ott vagyunk. Még két kanyar, aztán egy fatörzs keresztben, amin át kell másznunk.

Adelante, lajuventud,

ál asalto, vámos ya,

y contra los imperialismos,

pára un nuevo mundo hacer.13

- Nyertél, azt hiszem, igazad van -- mondta Hugh. Egy pillanatra megenyhült a vihar, és Yvonne, ahogy

föltekintett a fáknak a szélben, a viharos ég háttere előtt lassan lengő csúcsára, úgy érezte, olyan ez, mint amikor fordul az ár, de a pillanatban valahogy mégis benne volt reggeli közös lovaglásuk hangulata, reggeli közös gondolataik esti lényege, s az ifjúság szerelmes-szomorú, eszeveszett sóvárgása a tenger után.

Mint a visszalövő kipufogó, két éles, pisztolylövésszerű dörrenés törte meg valahol előttük a lengő némaságot, s a kettőt újabb meg újabb dörrenés követte:

-- Megint célba lőnek -- nevetett Hugh, ezek a más, ezek a világi hangok mégis megkönnyebbülést jelentettek, mikor, rögtön utánuk, émelyítőén fölmorajlott az ég, hisz arra vallottak, hogy Párián itt van a közelükben, s homályos fényei is hamarosan fölcsillannak a fák közt; egy villám nappali fényében haszontalan, szomorú nyilat láttak, mely hátra mutatott, ahonnét jöttek, a fölperzselt Anochtitlán felé; majd, a még mélyebb sötétben, Hugh lámpájának fényeesett baloldalt egy fatörzsre, amelyen fatábla,sa kinyújtott mutatóujj igazolta, hogyjófelé mennek:

13 Előre, ifjúság, induljunk a csatába az imperialisták ellen, egy új világért.

392

A PARIAN

Hugh énekelt mögötte... Puhán megeredt az eső, s kellemes tiszta illat támadt az erdőben. Ez volt az a hely, itt, ahol az ösvény visszakanyarodott önmagába, s csak egy roppant, mohos törzs választotta el attól az úttól, amelyet Tomalínon túl a Konzul valószínűleg követett, s amelynek ő ellene döntött. A törzs innenső oldalán ott volt még a ritka fogú, korhadó létra, s Yvonne már föl is mászott rá, szinte azelőtt még, hogy észrevette volna, Hugh lámpáját elveszítette szem elől. Sikerült valahogy megőriznie az egyensúlyát a síkos, fekete fatörzs tetején, s már meg is pillantotta a fényt, kissé oldalt tőle haladt előre a fák közt. Leszólt, s a hangjában némi diadal csengett:

-- Vigyázz, le ne térj az ösvényről, Hugh, itt elég faramuci az út. És ügyelj a kidőlt fatörzsre. Itt a létra, ezen az oldalán, túloldalt ugrani kell.

-- Ugorj csak -- mondta Hugh. -- Úgy látszik, letévedtem a nyomodról.

Yvonne hallotta, hogy a gitár panaszosán megkondul, ahogy Hugh rácsap a tokra, és lekiáltott neki:

-- Itt vagyok, errefelé!

Hijos del pueblo que oprimen cadenas

esa injusticia no debe existir

si tű existencia és un mundo de penas

antes que esclavo, prefiere morir prefiere morir...14

-- énekelte Hugh.

Egyszerre sűrűbben megeredt. Mint az expresszvonat, rontott át a szél az erdőn; közvetlen közelben vad recscsenéssel, földrengető dördüléssel villám csapott a fák közé...

14 Nép fia, kit láncra vertek, szűnjön végre a jogtalanság, ha kín az élet, inkább halál, inkább halál, mint szolgaság.

393

Ha dörög az ég, néha akad valaki, aki gondol az emberrel, behordja a lelki kertibútorát, behajtja és bereteszeli a lelki ablakát, nem is annyira a félelmes fenyegetés elől, inkább hogy sérelmet ne szenvedjen az ég megbomlott magánélete, hogy a mennyekben tomboló tébolynak, a szégyennek, amit emberi halandó nem szabad közelről szemügyre vegyen, ne legyen tanúja: de a lélekben mindig nyitva marad egy ajtó (mint ahogy van, aki viharban nyitva hagyja a háza igazi ajtaját, hogy Jézus betérhessen), azon kopogtathat, térhet be a soha nem volt, ott enged utat, rettegve bár, az ember a mennykőnek, mely sohase őrá sújt, a villámnak, mely mindig a szomszédban csap le, a végveszélynek, mely sohasem a hihető végveszély idején köszönt be, s a lelkének ebben a nyitott ajtajában észlelte Yvonne, miközben a fatörzsön egyensúlyozott, hogy valami baj van, fenyegető baj. A gyérülő mennydörgésben csörtetve közeledett valami, s ez a csörtetés nem a zivatar zaja volt. Valami állat, valami holtra rémült állat, de akármi is -- szarvas vagy ló, hisz ez félreismerhetetlenül patadobogás -- vad vágtában közeledik, tör a bokrokon át; és most, hogy elreccsent egy újabb villám, és elült a dörgés robaja, meghallotta az elnyújtott, s a rettegéstől már-már emberi sikolyba csapó nyerítést. Yvonne érezte, hogy reszket a térde. Kiáltott Hughnak, megpróbált megfordulni, hogy lemásszon a létrán, de rosszul lépett; megcsúszott, igyekezett visszanyerni az egyensúlyát, megint megcsúszott, előrebukott. Földet ért, megbicsaklott a lába, éles fájdalom hasított belé. Megpróbált fölállni, s a következő pillanatban, a villámfényben, megpillantotta a gazdátlan lovat. Tőle oldalt csörtetett, nem feléje, minden részletét látta, a hátáról lecsúszott, fityegő nyerget, még a farába sütött hetes számot is. Megint megpróbált talpra állni, s hallotta saját sikolyát, ahogy a ló megfordult és nekirontott. Az ég fehér lánglepedő volt, s rátűzve egy pillanatra a fák meg az ágaskodva lebegő ló...

A kocsik a fiestán, azok keringtek körülötte; nem, a

394

bolygók, a nap meg csak állt, izzott, pörgött, sziporkázott középen; jönnek megint, sorban, a Merkúr, a Venus, a Föld, a Mars, a Jupiter, Saturnus, Uranus, Neptunus, a Plútó; de nem is bolygók, hisz ez nem a körhinta, ez az óriáskerék, ezek a csillagképek, s az óriáskerék agyában, mint roppant hideg szem izzik a Sarkcsillag, s a Cassiopeia, Cepheus, a Lynx, a Nagymedve, a Kismedve, a Sárkány csak jár körbe-körbe; s valahogy mégsem a csillagképek, inkább miriád gyönyörű pillangó, pillangóorkánban hajózik be Acapulco öblébe, cikáznak fölötte, s húznak ki végeláthatatlanul a tengerre, a tengerre a hajó fara fölött, a nyugtalan tiszta tengerre, hosszan elnyúló hajnali hullámok közelednek, föltornyosulnak, összeomlanak, s ellapulva, színtelen ellipszisekben nyalják végig a fövényt, süllyed, süllyed, valaki a nevét kiáltja, messze, s eszébe jut, erdőben jártak, sötét erdőben, s hallotta az erdőn a szél és a zivatar suhogását, villámot látott átdideregni az égen, és látta a lovat... Uramisten, a lovat... most már mindig, örökké ez a kép ismétlődik?. .. a lovat, ágaskodva lebeg fölötte, belekövül a levegőbe, szobor, valaki ül a hátán, Yvonne Griffaton, nem, Huerta szobra, az iszákosé, a gyilkosé, a Konzul az, vagy gép-ló a körhintáról, körhinta, de a körhinta megáll, s ő lenn van a szakadékban, milliónyi ló dübörög feléje, menekülnie kell, a nyájas erdőn át a házukba menekül, a tengerparti kicsi otthonukba. De a ház ég, látta az előbb az erdőből is, a létra tetejéről, hallotta a recsegését, ég, minden ég, az álma ég, ég a ház, s még ott állnak, ő meg Geoffrey, benn, egy pillanatra benn a házban, kezüket tördelik, látszólag minden ép, a ház is megvan még, minden a helyén, minden szép, természetes és ismerős, csak a tető ég, ez csak száraz levelek zörgése a tetőn, ez a lélektelen ropogás, s miközben nézik, elharapódzik a tűz, ég a pohárszék, a serpenyő, a régi vízforraló, az új vízforraló, a hűvös vizű mély kutat őrző faszobor, a kerti lapát, gereblye, a zsindellyel fedett, meredek tetejű szín, amelyre fehér somvirág hullott, de nem

395

hullik többé, mert ég a fa, mind sebesebben-sebesebben harapódzik el a tűz, égnek a falak, s rajtuk a vízről tükröző napfény rezgő malomkereke, égnek, feketédnek a virágok a kertben, vonaglanak, tekerednek, hullanak, ég a kert, ég a tornác, ahova tavasszal ültek ki délelőttönként, ég a piros ajtó, a földszinti ablak, a maga varrta függöny, ég Geoffrey öreg karosszéke, íróasztala, már a könyve is, a könyve is ég, égnek, égnek, égnek a lapok, kavarognak a tűzben, szétszóródnak égve, a parton, és egyre sötétebb lesz, és beáll a dagály, víz mossa a romház lábát, a sétahajók nem húznak már énekszót maguk után, némán hajóznak fölfelé az Eridanus fekete vizén. Haldoklik a házuk, csak nem ért még véget a haláltusája. És egyszerre kihunyt Yvonne égés-álma, érezte, hogy fölfelé száll, a csillagok felé, át csillagörvényeken, tágulnak-tágulnak, mint gyűrűk a vízen, s hirtelen fölbukkan köztük, mint gyémántmadár-raj, a jótékony Fiastyúk, s tart némán, kitartón az Orion felé...

396

XII

-- Mescalt -- mondta a Konzul.

A Farolito nagy szobája üres volt. A pult mögül, a tükörből, amely a térre nyíló ajtót is visszatükrözte, saját jól ismert, szigorú és rosszat sejtő arca bámult vissza rá.

De a hely mégsem volt néma. A ketyegés töltötte be, az órája, a szíve, a lelkiismerete, s valahonnét egy falióra ketyegése. S valami távoli hangot is hallott, messze lentről, a futó vízét, a föld alatti omlásét; s azokat is hallotta még, a keserű és bántó vádakat, amelyekkel tulajdon nyomorult voltát illette, a hangok mintha pöröltek volna, az övé hangosabb volt, mint a többi, s mintha azokkal olvadna össze, amelyek a távolban jajongják kétségbeesetten: -- Borracho, Borrachón, Borraaaacho!

De e hangok egyike Yvonne könyörgő hangjához hasonlított. Még érezte. Még mindig ott érezte a tekintetét, a tekintetüket, a háta mögött. Szándékosan elhessentett magától minden Yvonne-nal kapcsolatos gondolatot. Gyorsan lehajtott két mescalt: a hangok elhallgattak.

Elszopogatott egy citromot, s közben szemügyre vette a környezetét. A mescal, bár megkönnyítette, de le is lassította az esze járását; másodpercekbe telt, míg egy-egy tárgy a figyelmébe hatolt. A szoba egyik sarkában fehér nyúl majszolt egy cső kukoricát. Eltöprengve rágicsált a fekete és vörös szemeken, mintha csak hangszeren játszanék. A pult fölött, kampón, gyönyörű caxaquenai kobak lógott, mescal de ollával teli; ebből mérték az italt. A pult két végén palackok sorakoztak: Tenampa, Berre-

397

teaga, Tequila Anejo, Anís dobié de Mallorca, egy ibolyakék üveg Henry Hallét-féle „delicioso licor", egy flaska peppermint cordial, egy hosszú, megcsavart nyakú Anís del Mono, címkéjén vasvillával hadonászó ördög. A széles pulton előtte fogpiszkálós, csilis, citromos tányérok, egy pohárban szalmaszálak, s egy üvegtartályban hosszú kanalak, összevissza. Az egyik végén hagymaforma nagy kancsókban sokszínű aguardiente, másmás ízesítésű tiszta szesz, s bennük citromkarikák. Szeme a tükör mellett megakadt egy hirdetésen, amely az előző esti bálba invitált, Quauhnahuacba: Hotel Bella Vista G ran Baile a Beneficio de la Cruz Rója. Los Mejores Artlstas del radio en acción. No falté Vd.1 A hirdetésbe skorpió csimpaszkodott. A Konzul mindezt gondosan szemügyre vette. Hűvös megkönnyebbülésében nagyokat sóhajtva még a fogpiszkálókat is megszámolta. Itt biztonságban volt; ez az a hely, amit szeret... menedék, kétségbeesésének Paradicsoma.

A „csapos" -- az Elefánt fia -- a Marékbolha néven ismert, undok képű kis fekete kölök, teknőckeretes szemüvegén át rövidlátó tekintettel merült el a gyereklap, a Ti-to folytatásos, El Hijo del Diablo2 című képregényébe. Motyorászott olvasás közben, s falta a csokoládét. Újratöltötte a Konzul mescalos poharát, a mescal a pultra is kilöttyent. Olvasott tovább, föl se törülte, tömte-tömte magába a halottak napjára vásárolt csokoládékoponyákat, csokoládécsontvázakat, és -- igen -- csokoládé-halottaskocsikat. A Konzul rámutatott a skorpióra a falon, a gyerek bosszús mozdulattal lesöpörte: már döglött volt. Marékbolha újra belemerült a történetbe, vastag hangon dünnyögte: -- De pronto, Dalia vuelve én Sigrita llamando laatencióndeunguardiaquepasea. Suélteme! SuéltemeF

1 Szép Kilátás Hotel. Nagy Bál a Vörös Kereszt javára. Fellépnek a rádió legjobb színészei. Jöjjön el Ön is.

2 A Kis Ördög.

3 Delia gyorsan visszafordul Sigritába, és egy arra sétáló rendőr felé kiált: Mentsen meg, mentsen meg!

398

Mentsenek meg, gondolta tétován a Konzul, miközben a kölök váratlanul kiment apróért, suélteme, segítség; lehet, hogy a skorpió, nem akarván, hogy megmentsék, önmagát döfte halálra. Átballagott a szobán. Miután hiába próbált barátságot kötni a fehér nyuszival, odament a jobb oldali nyitott ablakhoz. Szinte merőlegesen látott le a szakadék fenekére. Micsoda sötét, búbánatos hely! Kubla Khan... Pariánban... És ott a sziklaszirt is... mint Shelleynél vagy Calderónnál, vagy mindkettőjüknél. .. a sziklaszirt, mely képtelen rászánni magát, hogy elporladjon, körömmel-foggal ragaszkodik az életéhez. Rémítő ez a meredély, gondolta kihajolva, s oldalról szemügyre véve a meghasadt sziklát, miközben megpróbálta fölidézni magában azt a szakaszt a Centiekből, amely a földbe kapaszkodó, s mintegy az életre ránehezülő magányos sziklát írja le; a szikla ugyan nem fél a zuhanástól, de mégis elsötétíti a helyet, ahova akkor kerülne, ha lezuhanna. Iszonyú, félelmes út, le a fenékig. De rádöbbent, hogy ő maga se fél a zuhanástól. Gondolatban végigkísérte a barranca kanyargós, szakadékos ösvényét, végig az országon, beomlott bányákon át, a kertje aljáig, aztán önmagát látta, amint a nyomda előtt áll Yvonne-nal, és annak a másik sziklának a képét nézik, a La Despedidáét, a jéghordta vándorkőét, amely az esküvői meghívók közt porlik a kirakatban, miközben mögötte ott forog a lendkerék. Milyen rég volt, milyen különös, milyen szomorú, távoli, mint az első szerelem emléke, vagy akár az édesanyja halála, gondolta; s mint a megenyhült bánatot, Yvonne-t ez alkalommal könnyedén ki tudta törülni az emlékezetéből.

Az ablakban a Popocatepetl tornyosult elébe, roppant véknyát részben elrejtették a gomolygó viharfelhők; csúcsa eltakarta az eget, úgy rémlett, itt emelkedik a feje fölött, s a barranca, a Farolito ott van épp alatta. Vulkán alatt! Nem véletlen, hogy a régiek a Tartarust az Etna alá képzelték, s az sem, hogy annak a mélyébe Tüphoe-

399

uszt a száz fejével, s ahhoz mérten félelmetes szemeivel és hangjaival.

A Konzul megfordult, s kezében a pohárral kiállt a nyitott ajtóba. Higanysárga kín nyugaton. Kinézett Pariánra. A füvön túl az elmaradhatatlan főtér a kis közkerttel. Bal kéz felől, a barranca partján, egy katona alszik a fa alatt. Félig szemben, kissé jobbra, a lejtőn valami kolostorrom vagy víztoronyféle. Ez volt a Katonai Rendőrség szürke tornyú laktanyája, a hírhedt Unión Müitar főhadiszállása, amit Hughnak említett. A börtönt is magába foglaló épület kapuboltja fölül, alacsony homloka közepéből rávillantotta izzó egyszemét: óra volt, hatot mutatott. A kapubolt két oldalán a Comisario de Policía és a Policía de Seguridad rácsos ablakai néztek le a tereferélő katonákra; trombitájuk élénkzöld zsinóron, átvetve a vállukon. Más katonák kibomlott lábtekerccsel baktattak föl-alá, őrségben. A kapubolt alatt, az udvar bejáratában, egy káplár dolgozott az asztalnál, amelyen meggyújtatlan olajlámpa állt. Valami föliratot készített gömbölyded vésnökbetűkkel, ezt tudta a Konzul, hisz ugyancsak bizonytalan útján idefelé jövet -- ha annyira bizonytalan nem is volt, mint korábban, Quauhnahuacban, bár így is szégyenletesen az -- majdnem hogy nekiment. A kapun belül, az udvaron körös-körül, a Konzul jól látta a farácsos börtönhelyiségeket, mind akár egyegy disznóól. Az egyikben egy férfi hadonászott. Bal kéz felől, szétszórtan, zsúpfedelű fekete viskók, beleolvadnak az egész várost körülvevő őserdőbe, mely épp a közeledő vihar természetellenesen eleven fényében izzik.

Marékbolha visszatért, s a Konzul odament a pulthoz a visszajáró apróért. A fiú szemmel láthatólag se nem látott, se nem hallott, s egy kis mescalt löttyintett a Konzul poharába a gyönyörű kobakból. Mikor a poharat odanyújtotta neki, kiborította a fogpiszkálót. A Konzul egyelőre nem említette a visszajáró pénzt. De gondolatban hozzácsapta a számlához a következő mescalt is: így együtt valamivel többre rúgott, mint az az ötven centa-

400

vos, amit már odaadott. Látta, hogy így lassan-lassan majd visszanyeri a pénzét. Azt a képtelenséget bizonygatta önmagának, hogy már csak ezért is itt kell maradnia. De tudta, hogy más oka is van rá, bár hogy micsoda, arra képtelen volt rátapintani. Csak ha Yvonne körüljártak a gondolatai, olyankor tudta. Igen, olyankor úgy rémlett, hogy az ő kedvéért kell ittmaradnta, nem mintha ide utána jönne, nem, hisz elment, hagyta elmenni, egyszer s mindenkorra, de idejöhet Hugh, még ha Yvonne nem is jön soha, legalábbis most biztos nem, Yvonne most hazamegy, és a gondolata ezen a ponton sose jutott túl... ha nem ezért, hát másért. Látta, az apró ott van a pulton, a mescal árát a gyerek nem vonta le belőle. Az egészet zsebre vágta, s újra kiállt a nyitott ajtóba. A helyzet megfordult, most a gyereknek kell szemmel tartania őt. S ettől, mintegy Marékbolha szemével nézve, jóllehet félig maga is tudta, hogy a gyerek elmerültségében rá se hederít, a Konzul savanyúan maga elé képzelte saját csüggedt, s az olyanfajta részeg emberre jellemző képét, aki ímmel-ámmal mogorván megiszik hitelbe két pohárral, aztán úgy les ki az üres kocsmából, mintha segítséget várna, segítséget, mely már útban is van, barátot, akárkit, aki a megmentésére jön. Mert az ő számára az élet mindig itt van a szomszédban, egy újabb ital képében, egy új kocsmában. Pedig valójában semmi ilyet nem vár. Barátai elhagyták, mint ahogy ő is elhagyta őket, s tudja, hogy a szomszédban is csak egy hitelező lesújtó pillantása él. Ahhoz sem vértezte föl magát kellőképpen, hogy kölcsönkérjen, vagy még több adósságot csináljon; különben sincs ínyére a szomszéd kocsma pálinkája. Miért vagyok itt, kérdezi a csönd, mit tettem, visszhangozza az üresség, miért tettem tönkre magam készakarva, kuncogja a pénz a kasszafiókban, miért süllyedtem ilyen mélyre, duruzsolja a főutca, s erre csak egy a válasz... A tér nem adott rá választ. A kisváros, mely az előbb még kihaltnak tetszett, ahogy esteledett, mindjobban benépesült. Olykor egy-egy bajszos katonatiszt ment el előtte fontos-

401

kodva, nehéz léptekkel, pálcával csapkodva a csizmaszárát. A temetőből is szállingóztak már, bár a körmenet egy darabig még nyilván eltart. Egy szakasznyi toprongyos katona masírozott át a téren. Kürtök harsogtak. A rendőrök is -- már aki épp nem sztrájkolt közülük, vagy nem tett úgy, mintha a síroknál őrködnék; vagy tán a behívottak, hisz amúgy is nehéz a katonákat a rendőröktől megkülönböztetni -- mind megérkeztek. A német barátaikkal, persze. A káplár még az asztalnál ült és írt; ez a Konzult furamód megnyugtatta. Két-három innivágyó tört utat magának mellette, be a Farolitóba, rojtos sombrerójuk a hátukon, combjukat pisztolytáska verte. Két koldus érkezett és foglalta el a helyét a kocsma előtt, a viharos ég alatt. Egyikük, a lábatlan, a porban vonszolta magát, akár egy szerencsétlen fóka. A másik, aki fél lábbal dicsekedett, megállt mereven, büszkén, a kocsma falánál, mintha arra várna, hogy agyonlőjék. Aztán ez a féllábú koldus lehajolt, s egy pénzdarabot ejtett a lábatlan koldus kinyújtott tenyerébe. Az első koldus szemében könny csillogott. A Konzul most észrevette, hogy tőle jobbra, az ösvényről, amelyen jött, több szokatlan, libaforma, de tevenagyságú állat, s fejetlen, nyúzott ember sereglik elő, az emberek gólyalábon, s életre kelt zsigereik tovavonaglanak a földön. Behunyta a szemét, hogy ne lássa őket, s mikor kinyitotta, épp valami rendőrféle vezetett egy lovat az ösvényen, ez volt az egész. Hiába volt a rendőr rendőr, elnevette magát, de elhallgatott. Mert észrevette, hogy a lehajló koldus arca Senora Gregorio arcává lesz, majd édesanyja arcává, s kiül rá a végtelen szánalom és könyörgés.

Megint behunyta a szemét, s csak állt, kezében a pohár, s egy pillanatig dermedten közömbös, szinte már mulatságos nyugalommal gondolt a rá váró éjszakára, amely, akár iszik még, akár nem, szörnyű lesz, szobája remeg majd a démonricsajtól, a félelmes, zűrzavaros álomfoszlányokra gondolt, az álmát meg-megszakító, kutyaugatásszerű hangokra, a nevére, amit a végtelenségig is-

402

mételgetnek sorra beállító képzelt cimborái, a gonosz üvöltözésre, a klimpírozásra, csapkodásra, dobogásra, az ördögök pofátlan csatározására, az ajtón bezúduló kőgörgetegre, a böködésre az ágy alól, a kintről behangzó szüntelen kiáltozásra, jajongásra, a szörnyű muzsikára, a fekete virginálra... Visszament az ivóba.

Diosdado, az Elefánt, ebben a pillanatban lépett be hátul. A Konzul nézte, hogy leveti fekete kabátját, beakasztja a ruhásszekrénybe, majd benyúl makulátlan fehér inge zsebébe a pipáért, amelynek a szára kiáll belőle. Kiveszi és megtömi egy pakli Country Club el Bueno Tono dohányból. A Konzul fölismerte a pipát: ez az, nem kétséges.

-- Sí, sí, misztééér -- ismételte meg, s félrehajtott fejjel hallgatta a Konzul kérdését. -- Claro. Nem... az én píípa nem inglése. Monterrey píípa. Maga... akkor... őő... volt borracho. No, seflor?

-- Cómo no? -- mondta a Konzul. -- Kétszer egy nap.

-- Maga volt háromszor egy nap részeg -- mondta Diosdado, s a tekintete, a sértés, mely kimondatlanul is hanyatlásának mértékére utalt, beléhasított a Konzulba. Szóval maga most fog visszamenni Amerikába -- tette hozzá Diosdado, miközben a pult mögött matatott.

-- Én... nem... por... qué ?

Diosdado váratlanul lecsapott a pultra egy gumiszalaggal összefogott vastag borítékköteget.

-- .. .és suyo?4 -- kérdezte nyersen.

Hol vannak a levelei Geoffrey Firmin a levelei a levelei csak írta írta őket míg a szíve meg nem szakadt. Itt voltak a levelei, itt és nem másutt; ezek a levelei, a Konzul tudta, meg se kellett néznie a borítékot. Mikor megszólalt, nem ismert rá a maga hangjára.

-- Sí, senor, muchas gracias -- mondta.

-- De nada, senor.5 -- Istenadta elfordult.

4 Mi...ért?... Az öné?

5 Igen, uram, köszönöm szépen... Szívesen, uram.

403

La rame inutile fatigua vainement une mer immobile.. .6 A Konzul egy teljes percig mozdulni se tudott. Még a kezét se tudta a pohár után kinyújtani. Aztán a kiloccsant szesszel valami kis térképfélét rajzolt oldalt a pultra. Diosdado visszajött, s érdeklődve nézte.

-- Espana -- mondta a Konzul, aztán cserbenhagyta a spanyol tudása. -- Maga spanyol, senor?

-- Sí, sí, senor, sí -- mondta Diosdado megváltozott hangon, miközben a térképet nézte. -- Espanol. Espana.

-- Ezeket a leveleket... látja ?... a feleségem írta, az esposám. Claro. Itt ismerkedtünk meg. Spanyolországban. Megismeri, ugye, a régi hazáját?... Ismeri Andalúziát? Itt meg, fenn, ez itt a Guadalquivir. És ott túl a Sierra Madre hegyei. És itt van Granada. Ez az. Itt ismerkedtünk meg. -- A Konzul mosolygott.

-- Granada -- mondta Diosdado élesen, keményebb kiejtéssel, minta Konzulé. Vesébehatoló, sokatmondó, gyanakvó pillantást vetett rá, aztán megint faképnél hagyta. Most a bár túlsó végén elegyedett beszélgetésbe néhány emberrel. Arcok fordultak a Konzul felé.

A Konzul Yvonne leveleivel együtt egy pohár mescalt is bevitt magával a belső szobába, a kínai rejtvény, a t'angram egyik rekeszébe. Nem emlékezett rá, hogy e rekeszeknek korábban is matt üvegfaluk lett volna, mint a bankpénztáraknak. De azon igazában meg sem lepődött, hogy ott találta a szobában a tarascai öregasszonyt, akit reggel a Bella Vistában látott. A kerek asztalon ott állt előtte a tequilája, dominóval körülrakva. A csibéje a dominók közt csipegetett. A Konzul kíváncsi volt, övé-e a dominó, vagy akárhol is van, muszáj mindenütt dominót kerítenie? Karomfogantyús sétabotja, mintha élne, csüngött az asztal peremén. A Konzul odament hozzá, megitta a mescalja felét, letette a szemüvegét, s lehúzta a gumit a borítékkötegről.

' Az evező hiába fárasztotta a mozdulatlan tengert, (francia versidézet)

404

„Nem felejtetted el, hogy holnap?" -- olvasta. De igen, gondolta; a szavak, mint a kő hullottak az emlékezetébe... Tény, hogy elvesztette kapcsolatát a helyzetével... megszűnt önmaga lenni, s ezt látta is, világosan, a megrázkódtatás, hogy visszakapta a leveleket, bizonyos értelemben fölébresztette, még ha, mondjuk, egyik alvajárásból a másikba esett is; részeg volt, józan volt, másnapos volt, egyszerre; most este hat; de vajon attól érzi-e, hogy reggel van megint, hogy itt ül a Farolitóban, vagy az öregasszony-jelenéstől az üvegfalú helyiségben, ahol egyetlen szál villanykörte ég; szinte mintha másfajta részeg lenne, más körülmények közt, más országban, akivel valami egészen más történik; mintha szesztől félhülyén kelt volna hajnalban, s motyogná: -- Uramjézus, micsoda egy pali vagyok! Pfuj! Pfuj! --, hogy kikísérje a feleségét a korai buszhoz, bár már így is későn, s most ott lelné a cédulát a reggelizőasztalon: „Bocsáss meg, hogy hisztiztem tegnap, erre semmiképpen nem mentség, hogy megsértettél, és ne felejtsd el behozni a tejet", majd alatta, mint egy utólag támadt gondolat: „Drágám, ezt így nem folytathatjuk, ez szörnyű, elmegyek...", és ő, ahelyett, hogy az üzenet jelentőségét igyekeznék fölfogni, képtelen módon arra gondol, hogy az este milyen hosszú lére eresztve mesélte a csaposnak, hogy leégett valaki háza... miért kellett megmondania neki, hogy hol lakik, most aztán megtalálja a rendőrség... és miért hívják azt a csapost Sherlocknak? felejthetetlen név!... s miután megivott egy pohár portóit, szódavízzel, s bevett három aszpirint, amitől fölkeveredett a gyomra, azon gondolkodik, hogy öt óra még, amíg a kocsmák kinyitnak, s hogy vissza kell mennie ugyanabba a bárba, elnézést kell kérnie ... De hova tettem a cigarettám ? és miért van a portóis pohár a fürdőkád alatt? és mi ez, amit hallok, valami robbant volna a házban ?

S miután a kis helyiség egy másik tükrében a Konzul szeme ismét saját vádló tekintetével találkozott, az a futó érzése támadt, hogy ágyban riadt föl, onnét látja önma-

405

gát, hogy föl kell pattannia, s azt kell makognia: -- Coriolán halott! -- vagy: -- Sár, sár, sár -- vagy: -- Az volt, tudom, ó, ó! -- vagy valami igazi sületlenséget, például: -- Csöbör, csöbör, millió csöbör a levesbe! --, s hogy most (bár teljes nyugalomban üldögél a Farolitóban) mindjárt visszahanyatlik a párnájára, és tehetetlen rémületében reszketve figyeli önmagát, a függönyön képződő szakáilakat, szemeket, amint betöltik az űrt a szekrény és a mennyezet között, és hallja az utcáról, odakintről, az örök kísértet-rendőr lépteinek halk dobbanását...

„Nem felejtetted el, hogy holnap? A házassági évfordulónk. .. Mióta elmentem, semmi hírt nem kaptam rólad. Istenem, ez a hallgatás rémit engem."

A Konzul megivott még egy korty mescalt.

„Ez a hallgatás rémit engem... ez a hallgatás..."

A Konzul újra meg újra elolvasta e mondatot, ugyanezt a mondatot, ugyanezt a levelet, valamennyi levelet, s mind haszontalan volt, mintha olyasvalakinek hozta volna a hajó, aki tengerbe veszett; alig tudta összeszedni a figyelmét, a szavak elmosódtak, szétmállottak, csak a saját neve ötlött a szemébe; de a mescal helyreállította kapcsolatát a helyzetével, annyira, hogy most már nem is kellett többet értenie a szavakból, mint hogy szánalmasan bizonyítják elveszettségét, agyának hiábavaló és önző romlását, amelyet ő maga okozott, talán végérvényesen, mielőtt még, gyötrelmes holtpontra jutva, oly kegyetlenül figyelmen kívül hagyta annak bizonyítékát, hogy neki, Yvonne-nak mekkora szívfájdalmat okozott.

„Ez a hallgatás rémit engem. Elképzeltem, mi minden végzetes baj érhetett, olyan ez, mintha háborúban lennél, és csak várnám, várnám a rólad szóló híreket, a levelet, a táviratot... de nincs háború, mely képes lenne így megdermeszteni, megrettenteni a szívemet. Szeretlek, tiszta szívemből, minden gondolatommal és imádságommal." A Konzul, miközben ivott, tudta, hogy az öregasszony igyekszik magára vonni a figyelmét, kinyitja a száját, és belemutat; most óvatosan megmoccan, hogy megkerülje

406

az asztalt, és hozzá közelebb jusson. „Biztos, hogy te is rengeteget gondolsz kettőnkre, arra, amit együtt építettünk, arra, hogy milyen könnyelműen döntöttük romba az épületet, a szépséget, de akkor se tudtuk romba dönteni e szépség emlékét. Ez kísért nappal és éjszaka. Ha megfordulok, magunkat látom százféle helyen és százféleképpen mosolyogva. Kimegyek az utcára, és ott vagy. Este bebújok az ágyba, és te vársz rám. Mi van az életben más, mint akit imádunk, és az élet, amit vele építhetünk ? Most először érteni meg, hogy mi is az öngyilkosság. .. Istenem, milyen céltalan és üres a világ! A nap ócska és mocskos pillanatok egymásutánja, nyugtalan és kísértetjárta éjszakák követik egymást keserű egyformaságban; süt a nap, és nincsen melege, fölkel a hold és nincsen világa. A szívem, mint a hamu, torkom összeszorul és elerőtlenedik a sírástól. Mi az elveszett lélek? Amely letért az igaz ösvényről, és az emlékében élő utak sötétjében tapogatódzik..."

Az öregasszony meghúzta az inge ujját, és a Konzul... vajon Yvonne olvasta-e Héloise és Abélard leveleit?... kinyújtotta a kezét, hogy megnyomja a villanycsengőt; az ilyenek civilizált, de erőszakos jelenléte a fura kis falmélyedésekben mindig megrázkódtatást jelentett számára. Egy pillanatra rá belépett Marékbolha egyik kezében egy tequilas, másik kezébenegy Xicotancatl-mescalos flaskával, de azután, hogy a poharukat megtöltötte, magával vitte az üvegeket. A Konzul odabiccentett az öregasszonynak, odatolta elébe a tequilát, kiitta a mescalja javát, és folytatta az olvasást. Arra nem emlékezett, hogy fizetett-e, vagysem.,,Geoffrey, úgy sajnálom. Miért halogattuk? Vajon késő már? Gyerekeket szeretnék tőled, hamarosan, azonnal, vágyom rájuk. Szeretném, ha a te életed töltene meg és moccanna bennem. A te boldogságodat szeretném érezni a szívem alatt, a te bánatodat a szememben, a te békédet az ujjaim közt..." A Konzul megállt: mit is mond? Megdörzsölte a szemét, aztán cigaretta után matatott. -- Kár-ó; a tragikus két szó úgy

407

zümmögött körbe a szobában, mint a puskagolyó, ami átütött rajta. Szíttá a cigarettát, folytatta az olvasást: „Te olyan szakadék szélén jársz, ahova én nem követhetlek. Én viszont olyan sötétségre ébredek, amelyben örökké csak magamat kell követnem, és gyűlölöm az ént, amely örökké a nyomomban van, és viaskodik velem. Ha kiemelkedhetnénk a nyomorúságunkból, megint kereshetnénk egymást, megint megtalálhatnánk egymás ajkának és szemének vigaszát. Ki állhatna közénk? Ki akadályozhatná meg?"

A Konzul fölállt... biztos, hogy Yvonne olvasott valamit -- meghajolt az öregasszony előtt, és átment az ivóba, amelyről azt hitte, megtelt már, pedig ugyancsak üres volt még. Igen, ki állhatna közéjük? Megállt az ajtóban, mint annyiszor már, megtévesztőén ibolyaszínű hajnalokon: igen, ki akadályozhatná meg? Megint kibámult a térre. Mintha még mindig ott menetelne a szakasznyi toprongyos katona, akár a moziban, ha elszakadt a film, és újrajátsszak. A káplár is ott veszkődött a gömbölyded vésnök betűkkel, csak épp hogy égett már az asztalán a lámpa. Sötétedett. Sehol egy rendőr. Bár a barranca partján ott aludt még ugyanaz a katona ugyanazon fa alatt; vagy nem is katona, hanem valami más? Oldalt nézett. Fekete felhők bodrosodtak megint, távoli mennydörgést hallott. Mélyen belélegezte a nyomott levegőt, melyben már ott érződött egy cseppnyi hűvösség. Igen, ki állhatna közébük, akár még most is? -- gondolta kétségbeesetten. S akár még most is ugyan ki akadályozhatná meg? Most épp vágyott Yvonne után, szerette volna átölelni, jobban szerette volna, mint valaha, ha megbocsát neki, ha ő is megbocsáthat; de hova menjen? Hol találja őt? Valami bizonytalan egzisztenciája valószínűtlen család ballagott el az orra előtt: elöl a nagyapa, épp az óráját állította be, fölsandítva a laktanya homályos órájára, mely változatlanul hatot mutatott, mögötte az anya, aki mélyen fejébe húzta a rebozóját és kacagva gúnyolta ki a várható vihart (fenn a hegyekben két részeg isten állt egymással szem-

408

ben, s vadul, de tétován hadonászva kocázott egy burmai gonggal), az apa büszkén, elgondolkodva mosolygott magában, s szépen csillogó barna csizmájáról ujját csattintgatva fricskázta le a port. Két tiszta tekintetű, fekete szemű, csinos kis gyerek ment kettőjük közt, kéz a kézben. A nagyobbik hirtelen elengedte a húga kezét, s egy sor cigánykereket hányt a buja fűben. Mind hahotáztak. A Konzul utált rájuk nézni... Aztán elmentek, Istennek hála. Keservesen hiányzott Yvonne, meg nem is hiányzott. -- Quiere Mária?7 -- kérdezte mögötte halkan egy hang.

A lánynak, aki a sajgó test görcsös ereje és a szánalmasan reszkető, de goromba kéjvágy pórázán vezette üvegfalú, mind kisebb és kisebb, sötétebb és sötétebb helyiségek egész során át, kifelé a mingitorio, a „Sefiores" mellett, amelynek büdös homályából baljós kuncogás hallatszott ki, egészen addig, ahol már csak egy kivilágítatlan kis toldalék épület állt, nem nagyobb, mint egy ruhásszekrény, s két férfi ült benne, az arcukat nem látta, ittak vagy konspiráltak, a lánynak csak a formás két lábát látta.

Majd rádöbbent, hogy valami könyörtelen, gyilkos erő vonzza tovább és kényszeríti, miközben továbbra is dühösen tudatában van az összes nagyon is valószínű következményeknek, és valahogy mégis ártatlanul öntudatlan, hogy megtegye, amit soha többé nem tehet meg nem történtté, nem tagadhat le, ellenállhatatlanul vezeti ki a kertbe... a kert most épp villámfénnyel telt meg, s ez furcsa módon a saját házát juttatta eszébe, és az El Popot, ahova épp az előbb gondolta, hogy elmegy, csak ez a kert, így ránézvést, sokkal komorabb... s a nyitott ajtón át be a sötétedő szobába, mely, mint annyi más, szintén patióra néz.

Ez tehát a bukás, a csöppet sem profilaktikus végső tagadás. Még elejét vehetné. De nem akarta. A kísérőszel-

7 Akarja Máriát?

409

leméi, a hangok egyike, tán ad majd valami jó tanácsot; körülnézett, kereste, fülelt: erectis kurvibus. Hang semmi. Egyszerre elnevette magát: ez ravasz dolog volt, ahogy a hangokat rászedte. Fogalmuk sincs, hogy itt van. A szoba maga, amelyben egyetlen kék villanykörte csillogott, nem volt mocskos: első pillantásra diákszobának látszott. Sőt, nagyon hasonlított kollégiumi szobájára, csak ez tágasabb. Ugyanazok a nagy ajtók, a könyvespolc is a szokott helyén, tetején nyitott könyv. A sarokban oda nem illő roppant görbe kard. Kasmír! Azt hitte, látja a szót, de eltűnt. Pedig valószínűleg látta, mert a könyv éppenséggel Brit India története volt, spanyolul. Az ágy földúlt, sáros lábnyomok rajta, sőt, úgy tetszett, vérnyomok is, bár ez is nagyon hasonlított egy diákszállás heverőjéhez. Megpillantott mellette egy kis híján üres mescalos üveget. De a padló vörös kockakő, s hideg, kemény logikája valahogy föloldotta az irtózatát. Megitta a mescal maradékát. A lány becsukta a dupla ajtót, s közben valami idegen nyelven, talán zapotékul beszélt hozzá, majd odajött, s ő látta, hogy fiatal és csinos. A villám kirajzolt az ablaküvegre egy arcélet, egy pillanatra különös módon Yvonne-énak látta. -- Quiere Mária ajánlkozott a lány ismét, nyaka köré kulcsolta a karját, s magával vonta az ágyra. A teste is Yvonne-é volt, az övé a lába, a melle, szenvedélyesen dobogó szíve, villamosság szikrázott a testén végigfutó ujjai alatt, bár érzelgős tévképzete már elmúlt, elnyelte a tenger, mintha nem is lett volna, maga is tengerré lett, kihalt látóhatárrá, amelyen egyetlen nagy fekete hajó vitorlázik, bele a lebukó napkorongba, teste nem is látható; vagy a lány teste nem létezett, volt merő absztrakció, elemi csapás, bajt hozó, émelyítő érzéklet ördögi eszköze; katasztrófa volt, az oaxacai ébredés iszonyúsága, fölöltözötten, mindennap hajnali fél négykor, azután, hogy Yvonne elment; Oaxaca, és az éjjeli szökés az alvó Hotel Franciából, ahol Yvonne-nal valamikor olyan boldogok voltak, az ócska szobából, mely magasan fönn az erkélyre, s arra a másik

410

Farolitóra, az El Infiernóra nyílt, a hiábavaló keresgélés az üveg után a sötétben, a keselyű a mosdón, nesztelen léptei, a halálos csend a hotelszobán kívül, mert korán van még ahhoz a szörnyű sikolyhoz, a mészárlás hangjaihoz lenn a konyhán... a leszállás a szőnyeges lépcsőn a kihalt ebédlő óriás fekete kútjába, a valamikori patióba, lába belesüpped a szőnyeg puha katasztrófájába, belesüpped a szívszakadásba, s mikor a lépcsőházba ér, azt se tudja biztosan, hogy ez nem a lépcsőpihenő-e... a vakrémület és önutálat tőrdöfése, ha a hideg zuhanyra gondol ott balkézt, amit még csak egyszer használt, de az is elég volt... a végső, néma, reszketeg közeledés, tiszteletre méltón, léptei belesüppednek az elemi csapásba (és ez az elemi csapás, az, amibe most, hogy Máriával volt, belehatolt, az egyetlen eleven valami benne, ez az égő, fövő, keresztre feszített gonosz szerv... Úristen, hát létezhet ennél nagyobb szenvedés, ebből a szenvedésből valaminek születnie kell, és ami születik belőle, az a halála lesz), mert jaj, mennyire egy a szeretők nyögése és a haldoklóké, mennyire egy a halálé és a szerelemé... és a léptei süppednek, bele a reszketésbe, az émelyítő, hideg reszketésbe, bele az étterem sötét kútjába, a sarkon homályos lámpa lebeg a portáspult fölött, és a falióra... korán van még... és a megíratlan levelek, nincs ereje írni, és a naptár, mely örökké, tehetetlenül, a házasságuk évfordulóját mutatja, és az üzletvezető alvó unokaöccse a heverőn, a várakozás, ébren, a hajnali gyorsra, Mexico Cityből; a zsongó és tapintható sötétség, a hideg és sajgó magány a magas, visszhangos étteremben, a terem rideg a halott, szürkésfehér, formára hajtott asztalkendőktől, a szenvedés és lelkiismeret súlya, mely (úgy érezte) nagyobb, mint amit bárki emberfia valaha is túlélhet... a szomjúsága nem szomjúság, de maga a megszakadt szív, és a vágy a halál, halál, halál, és megint a halál, a várakozás a hideg étteremben, a félhangú suttogás, magában, a várakozás, míg az Infierno, az a másik Farolito ki nem nyit hajnali négykor, hisz az ember odakint aligha vár-

411

hat... (és ez a természeti csapás, amibe most behatol, mert az, természeti csapás, a tulajdon élete csapása, annak a legbelső lényegébe hatol, hatolt, hatolt volt bele) .. .a várakozás, hogy kinyisson az Infierno, amelynek a lámpája, az egyetlen reménysugár, hamarosan fölizzik a nyitott szennycsatorna fölött, és az asztalon, a szálloda éttermében, alig kivehetően, a kancsó víz... reszketve, reszketve emeli szájához a kancsót, de nem ér odáig, nehéz, mint a bánata súlya... ebből nem ihatsz... épp csak megnedvesíti az ajkát, majd... ezt bizonyára Jézus küldte, Ő az egyetlen, aki követi a lépteimet... a palack francia vörösbor, Salina Grúzból, ott áll a reggelire terített, s a más szobaszámát viselő asztalon, nehéz volt kidugaszolni (miközben leste, vajon az unokaöcs nem lesi-e ?), két kézzel fogja, úgy csurgatja az áldott ichort lefelé a torkán, csak egy keveset, mert az ember végül is angol, s még maradt benne egy cseppnyi tisztesség, aztán maga is leül a díványra... a szíve hideg sajgás, csak féloldalt él... bele a tapintható magányosság didergős hideg kagylójába. .. mégis, kicsit jobban érzi a bort, mintha a mellkasát forró jéggel töltenék meg, vagy vörösen izzó vasrudat döfnének át rajta, mely mégis hidegen hat, mert a lelkiismerete tombol alatta megint, s robbantja szét vadul izzó szívét, amelynek melegéhez a vörösen izzó vasrúd pokoltüze is hűvösnek tetszik... és az óra csak ketyeg, szívverésével egy ütemre, szívverése mint a hóborította dob szava, ketyeg, rángatódzik, az idő az Infierno felé ketyeg és rángatódzik, aztán... aztán a szökés!... fejére húzza a takarót, amit titokban csempészett le a hotelszobából, s eloson az üzletvezető unokaöccse mellett ... a szökés!... el a portáspult előtt, nem meri megnézni, van-e levele... „ez a hallgatás rémit engem"... (vajon van? Ez én lennék? Te bizony, te önsajnálatban tetszelgő nyomorult emberroncs, te vén gazember)... a szökés!... el az ajtóban a padlón alvó indián éjjeliőr mellett, s mintha maga is indián lenne, markában szorongatva a megmaradt néhány pesóját, ki a hideg falú, koc-

412

kaköves városba... a szökés a titkos átjárón át!... el a főutak nyitott szennycsatornái, a néhány homályos utcalámpa előtt, bele az éjszakába, bele a csodába, ahogy a házkoporsók, az útjelzők mind ott vannak még a helyükön, a szökés a hitvány, gidres-gödrös járdákon, szapora nyögések közt... mennyire egy a szeretők nyögése és a haldoklóké, mennyire egy a halálé és a' szerelemé!... és a házak milyen némák, milyen hidegek hajnal előtt, majd a sarkon a biztonság, az Infierno egyetlen lámpása izzik, mint a Farolito, aztán, meglepve, hogy egyáltalán ideért, benn a kocsmában, áll, háttal a falnak, a takaró még most is a fején, beszélget a koldusokkal, korán kelő munkásokkal, loncsos utcalányokkal, stricikkel, az utcának, a föld legaljának hulladékával és málladékával, s ezek még mindig sokkal nagyobbak, mint ő, és iszik, mint ahogy itt ivott, a Farolitóban, és hazudik, hazudik... a szökés, még mindig a szökés!... míg csak föl nem virrad az ibolyaszín hajnal, amelynek meg kellett volna hoznia a halált, mint ahogy meg kellene halnia most is: mit tettem ?

A Konzul szeme a naptárra szegeződött az ágy fölött. Most legalább eljutott a krízisig, anélkül, hogy az övé lett volna, végül szinte anélkül, hogy gyönyörűsége telt volna benne, s amit most lát, az lehet, sőt, biztos, hogy kanadai kép. A ragyogó telihold fényében szarvasbika áll a folyó partján, amelynek a vizén egy férfi és egy nő evez nyírfakéreg-kenuban. A naptár a jövőt mutatta, a következő hónapot, decembert: hol lesz ő már akkor? A homályos kék fényben még a szentek nevét is kiolvasta, december minden egyes napján, a dátum mellé voltak odanyomtatva: Santa Natália, Santa Bibiana, San Francisco Xavier, Santa Sabas, S. Nicolas de Béri, S. Ambrosio; a mennydörgés kicsapta az ajtót, az ajtóban földerengett M. Laruelle arca.

A mingitorióban valami merkaptánféle szag csapta az arcára sárga kezét, s most a vizeldéből hívatlanul is hallotta a hangokat, rásziszegtek, visítoztak, óbégattak: -

413

Most megtetted, Geoffrey Firmin, most igazán megtetted ! Már mi se tudunk többé segíteni rajtad... Most már mindegy, most már csak csináld tovább, még fiatal az éjszaka ...

-- Tetszik, Mária, tetszik ? -- Egy férfihang szólt rá a homályból, a kuncogó, ismerte föl a Konzul, s reszkető térddel nézett körül; kezdetben nem látott mást, csak összehasogatott hirdetéseket a rosszul világított iszamos falakon: Clínica dr. Vigil, Enfermedades Secretas de Ambos Sexos, Vias Urinarias, Trastornos Sexuales, Debilidad Sexual, Derrames Nocturnos, Emisiones Prematuras, Espermatorrea, Impotencia* 666. Mintha csak múlt éjszakai és ma reggeli sokoldalú társa arról tájékoztatta volna gunyorosan, hogy nincs még veszve minden remény. .. sajnos, már jó messze járhat Guanajuato felé. Hihetetlenül mocskos férfit pillantott meg a sarokban, görnyedten kuporgott a latrinán, olyan kicsi volt, hogy nadrágba bújtatott lába nem ért le a csupa szemét, összerondított padlóig. -- Tetszik, Mária? -- kérdezte megint károgó hangon. -- Én küldtem. Mi amigo. -- Fingott. -- Angol mind, barátom, mind. -- Qué hóra? -- kérdezte a Konzul dideregve, s a lefolyóban megpillantott egy döglött skorpiót; szikrányit foszforeszkált, majd eltűnt, vagy lehet, hogy ott se volt soha. -- Mennyi az idő ? -- Hat -- mondta a férfi. -- És fél. -- Azt mondja, fél hat? -- Sí, senor. Hatot kunkorított a kakas. És fél -- kuncogott a férfi eszelősen.

606... Öttörökötgörög hány ember? -- nevetett mogorván a strici válaszán a Konzul, miközben a ruháját hozta rendbe... vagy nem is strici, hanem besúgó a szó legszorosabb értelmében? És ki is emlegette annak idején, hogy a kakas hármat... kukorít? És honnét tudta ez az ember, hogy ő angol, töprengett, miközben a nevetését visszavitte az üvegfalú helyiségeken, a mind zsúfol-

8 Doktor Vigil Klinikája. Mindkét Nem Titkolt Betegségei, Urológiai Panaszok, Szexuális Zavarok, Szexuális Gyengeség, Éjszakai Magömlés, Korai Magömlés, Ondófolyás, Impotencia.

414

tabb ivón át az ajtóba... talán az Unión Militarnak dolgozik, ott kuporog naphosszat a Seguridad budijában, kihallgatja a rabok beszélgetését, s a nők futtatása csak a mellékfoglalkozása. Megtudhatta volna tőle, hogy Mária, hogy vajon... de nem is akarta tudni. Az idő dolgában igaza volt, gondolta. A Comisaría de Policía falán a kerek, rosszul világított óra mutatója' mintha épp ebben a pillanatban ugrott volna előre, valamivel többet mutatott hat harmincnál, és a Konzul hozzáigazította a magáét, mert késett. Már egészen besötétedett. És mégis mintha most is ugyanaz a toprongyos szakasz menetelt volna át a téren. A káplár azonban már nem írt. A börtön kapujában egyetlen mozdulatlan őr állt. A kapuboltot, a háta mögött, egyszerre ádáz fény öntötte el. Benn, a celláknál, egy rendőr lámpája lengett a fal háttere előtt. Az este megtelt különös, álomszerű neszekkel. A távoli dobpergés forradalom volt, a kiáltás az utca végén gyilkosság, a fékcsikorgás elkárhozott lélek. Egy gitár pengő húrja lógott a feje fölött. Harang kongott eszét vesztve valahol a távolban. Villám vonaglott. Hatot kunkorit a kakas és fél... A kanadai Brit Kolumbiában, a hideg Pinaeus-tavon, ahol az ő szigete már réges-rég a babér, az ott indiánpipa néven ismert fenyőspárga, a vadszamóca, oregoni magyal rengetege, az indiánok közt, úgy emlékszik, az a különös hit él, hogy a kakas a vízbe fúlt ember holtteste fölött kukorít. Micsoda félelmes bizonyítéka ennek az a régi, ezüstös februári délután, mikor mint megbízott vernoni litván konzul, maga is csatlakozott a kutatócsoporthoz a csónakban, s mikor az unott kakas úgy nekidurálta magát, hogy egyvégtében hét fülsiketítőt kukorított! A dinamittöltetek láthatólag nem hoztak felszínre semmit, ők mogorván eveztek ki a partra a ködös félhomályban, s akkor egyszerre megpillantottak valamit, kiállt a vízből, kezdetben kesztyűnek látszott... a vízbe fúlt litván keze volt. Brit Kolumbia, a főúri Szibéria, mely se nem főúri, se nem Szibéria, hanem egy fölfedezetlen, s talán föltárhatatlan Paradicsom, talán az

415

lett volna a megoldás, ha oda mennek vissza, s ott kezdenek új életet Yvonne-nal, ha nem is éppen az ő szigetén. Mért nem jutott ez korábban eszébe? Vagy Yvonnenak miért nem? Vagy erre célzott ma délután, s ez jutott el kis híján az agyamig? Az én szürke kis nyugati otthonom. Most úgy érezte, gyakran gondolt rá korábban is, pontosan itt, ahol most áll. Csakhogy most sokkal, de sokkal világosabban. Ha akarna, se tudna visszamenni Yvonne-hoz. Az új, közös élet reménye, még ha valami csoda folytán meg is nyílnék előttük, aligha élne sokáig az elhidegülés és halogatás aszályában, amelyhez most, mindenek tetejében, még goromba egészségügyi érvek is csatlakoznak. Igaz, ezeknek az érveknek még nincs biztos alapjuk, de valami más okból, ami nem jutott eszébe, mégiscsak támadhatatlanok. Minden megoldás az ő nagy kínai falukba ütköznék, köztük a megbocsátás is. Megint el nevette magát, valami furcsa megkönnyebbülést érzett, már-már beteljesülést. Agya tiszta volt. Úgy rémlett, testileg is összeszedte magát. Mintha a végleges beszennyeződésből merített volna erőt. Úgy érezte, szabad, s most már békességben elemésztheti, ami az életéből még hátra van. Ugyanakkor valami hátborzongató vidámság lopódzott a szívébe, s szokatlan módon valami szeleburdi vásottság is. Tisztában volt vele, hogy teljes feledésre vágyik, mindenestől, s ugyanakkor, hogy ártatlanul, fiatalosan kimulassa magát. -- Sajnos -- vélte hallani a hangot --, ezek egyikét sem érzed igazán, szegény kicsi fiam, csak hogy elvesztél, s hogy otthontalan vagy.

Hátrahőkölt. Előtte, egy kicsi fához hozzákötve, amelyet eddig észre se vett, pedig ott volt, közvetlenül a cantinával átellenben, egy ló állt, s legelte a buja füvet. Volt valami ismerős a lovon, s ez arra késztette, hogy odamenjen. Igen... ahogy gondolta, pontosan. Sem a hetes számot a farán nem téveszthette össze semmivel, sem a jellegzetes bőrnyerget. Az indián lova volt, azé, akit először lóháton látott, ma délután, amint vidáman dalolva vágtatott bele a napsütötte világba, majd utóbb elhagyat-

416

va, haldokolva, az útszélen. Megsimogatta a lovat, az hátracsapta a fülét, majd egykedvűen tovább legelészett... vagy lehet, hogy nem is olyan egykedvűen: a mennydörgés morajára a ló, amelynek a hátára, látta, titokzatos úton-módon visszakerült a nyeregzsák, idegesen fölnyerített és megremegett. S a nyeregzsákja, szintén titokzatos módon, nem zörgött már. A Konzul önkéntelenül rátalált a délután történtek magyarázatára. Vajon abból a sok ocsmányságból, amit az előbb maga körül látott, végül nem egy rendőr bújt elő ? Rendőr, aki lovat vezetett errefelé. S miért ne lenne az a ló ez a ló ? Ezek a vigilanték bukkantak fel az országúton ma délután, s a főhadiszállásuk, mint Hughnak említette, itt van Pariánban. Bár lenne itt Hugh, hogy tetszenék neki a dolog! A rendőrség ... ó, az a félelmes rendőrség... azazhogy nem is az igazi rendőrség, helyesbített, hanem ezek a csirkefogók az Unión Militartól, ezek lehetnek az ügy hátterében, bármilyen kacifántosán, de ezek. Egyszerre holtbiztos volt benne. S mintha csak léteznék valami kapcsolat az alvilág, és az őbenne élő, természetellenesen gyanús, eszelős evilág között, előugrott az igazság... de mint az árnyék ugrott elő, amely...

-- Qué hacéis aquí?

-- Nada -- mondta, s rámosolygott a rendőrőrmestert formázó mexikóira, aki a kötőféket kikapta a kezéből. Semmit. Veo que la tierra anda; estoy esperando que pásé mi casa por aqui pára meterme én ella9 -- vágta ki magát ragyogóan. A Farolito ajtajából a fény a meglepett rendőr derékszíjának rézcsatjára esett, majd, mikor megfordult, az antantszíjára, a szíj megcsillant, mint a banánlevél, s végül a csizmájára, mely sápadtan fénylett, mint az ezüst. A Konzul nevetett; elég volt egy pillantást vetnie rá, hogy úgy érezze, az emberiség nyomban megváltatik. Elmondta hát a jó öreg mexikói viccet, angolul,

9 Mit csinál itt?... Semmit. Látom, hogy a föld forog. Arra várok, hogy a házam ideérjen, és akkor majd bemegyek.

417

ha nem is egész pontosan, s megveregette a rendőr karját; annak leesett az álla megdöbbenésében, s csak bámult ostobán, mereven a Konzulra: -- Úgy hallottam, a föld forog, akkor hát megvárom itt, amíg a házam ideér. -- Kezet nyújtott a rendőrnek. -- Amigo -- mondta.

A rendőr felhörkent, és félrelökte a Konzul kezét. Majd laposan hátra-hátrapislantva, alaposabban hozzákötötte a lovat a fához. Ezekben a lopott pillantásokban volt valami fenyegető, döbbent rá a Konzul, valami, ami menekülésre noszogatta veszedelmes helyzetéből. Kissé sértetten jutott eszébe az a tekintet is, amit Diosdado vetett rá. De a Konzul sem a fenyegetést nem vette komolyan, sem menekülni nem volt kedve. Még akkor sem változott a hangulata, mikor észrevette, hogy a rendőr a cantina felé tereli, amely mögött keleten, a villámfényben, vágtató viharfelhőt látott. Mikor a rendőr az ajtóban maga elé engedte, a Konzulnak az a benyomása támadt, hogy az udvariaskodni próbál. Aránylag fürgén félreállt, s egy lekötelező mozdulattal tessékelte a rendőrt maga elé.

-- Mi amigo -- mondta. De a rendőr lökött rajta egyet, s elindultak az ivó üresebbik vége felé.

-- Americano, he? -- mondta a rendőr határozottan. Várjon, aquí. Comprende, senor?10 -- Bement a pult mögé, hogy Diosdadóval szót váltson.

A Konzul sikertelenül próbálkozott, hogy a beszélgetésükbe bekapcsolódjék, s viselkedéséről kedélyes magyarázattal szolgáljon az Elefántnak, aki olyan mogorva képet vágott, mintha most ölte volna meg egy újabb feleségét, hogy idegbajából kigyógyítsa. De Marékbolha, pillanatnyi dologtalanságában, meglepően irgalmasnak bizonyult, s a pulton át odasinkófált neki egy pohár mescalt. Megint őt nézték az emberek. A rendőr a pult túloldalán feléje fordult.

-- Aszongyák, baj van magával, nem fizet -- mondta -,

10 Amerikai, mi?... Várjon itt. Érti, uram?

418

nem fizet a... ő... mehicói whiskyért. És nem fizet mehicói lányért. Magának nincs pénze, he?

-- Zicker -- mondta a Konzul; spanyol tudása, hirtelen felbuzdulása ellenére, érezte, most csődöt mondott. -- Sí. Igen. Mucho dinero11 -- tette hozzá, s letett a pultra, Marékbolha elé, egy egypesóst. Látta, a rendőr vastag nyakú, jóképű férfi, a bajsza szigorú, fehér foga villog, s a modora tudatosan hepciáskodó. E pillanatban magas, szikár, jól szabott amerikai tvid-ruhát viselő férfi csatlakozott hozzá, az arca rideg és kemény vonású, keze hosszú és formás. Oda-odanézett a Konzulra, Diosdadónak és a rendőrnek magyarázott valamit fojtott hangon. Ez a férfi, külsejét tekintve tisztavérű kasztíliai, valahogy ismerősnek tetszett, s a Konzul töprengett, hol is látta azelőtt? A rendőr elfordult tőle, rákönyökölt a pultra, s odaszólt a Konzulnak:

-- Magának nincs pénze, he, és most még lovat is akarta ellopni. -- Rákacsintott Istenadtára. -- Minek magának szökni mehicói caballón? Hogy nem kell fizet mehicói pénz, he?

A Konzul elbámult.

-- No. Szó sincs róla. Eszem ágában sem volt ellopni a lovat. Csak megnéztem, szemügyre vettem.

-- Minek magának szemre vesz egy mehicói caballo? Miért? -- A rendőr fölkacagott, s vidáman csapkodta a combját... nyilván derék fickó, s a Konzul, mert úgy érezte, megtört végre a jég, vele kacagott. De az is nyilvánvaló, hogy a rendőr már alaposan fölöntött a garatra, így hát nehéz volt fölmérni a nevetése milyenségét. Diosdado és a tvidruhás ember sötét, komor képe semmit nem enyhült. -- Maga Spanyolország képe rajzolt -- folytatta a rendőr, s végre sikerült megfékeznie a kacagását. maga ismeri... őő... Spanyolország?

-- Comment non12 -- mondta a Konzul. Szóval Dios-

11 Sok pénz.

12 Hát persze, (francia)

419

dado szólt nekik a térképről, bár ez még nem bűn, legfeljebb szomorú, de ártatlan semmiség. -- Oui. És muy asombrosa. -- Nem; ez itt nem Pernambuco; kifejezetten nem kéne portugálul beszélnie. -- Jawohl. Correcto, senor13 -- fejezte be. -- Igen. Ismerem Spanyolországot.

-- Maga egy térkép rajzolt Spanyolország ? Maga egy bolsevik uszító ? Maga tagja a Nemzetközi Brigád, és bajkever ?

-- No -- felelt a Konzul határozottan, illemtudóan, de kissé ingerült hangon. -- Absolutamente no.

-- Ab-so-lut-a-mente, he ? -- A rendőr rákacsintott Diosdadóra, ahogy a Konzul modorát utánozta. Kívül került a pulton, a kellő oldalra, s vele a komor férfi is, aki egy szót nem szólt, nem is ivott, csak állt, s nézett szigorúan, akár az Elefánt; az, szemben, dühödten törülgette a poharakat. -- Hááát -- húzta a szót a rendőr -- ...jó! tette hozzá ijesztő nyomatékkal, s a Konzul hátára csapott. -- Hát jó. Gyerünk, barátom... -- biztatta. -- Igyék. Igyék, amennyi belefér. Majd mink utánanézünk magának -- folytatta harsány, félig csipkelődő, félig részeg hangon. -- Maga megölt egy ember, és szökött hét országon át. Majd mi megtudunk magáról mindent. Azt már tudjuk. .. igaz?... hogy megszökött hajójáról Veracruzban. Aszongya, van magának pénze? Mennyi pénze van magának?

A Konzul elővett egy gyűrött bankót, majd visszadugta a zsebébe.

-- ötven peso, he? Ez talán nem elég sok pénz magának. Mit keres maga itt? Maga inglés? Espanol ? Americano? Aleman? Russisch? Maga jött az eszeszeszerből ? Mit keres maga itt?

-- Én nem beszállok angolt... hé, mi a maga nevei? kérdezte valaki harsányan az oldalán, és a Konzul odanézett, csak hogy egy újabb rendőrt pillantson meg,

13 Igen, ez bámulatos... Igenis. Rendben, uram. (francia, spanyol, német keverék)

420

ugyanolyan ruhában, mint az első, csak ez kurtább volt, makacsabb állú, s tésztás, hamuszürke, beretvált képéből két kegyetlen kis szem meredt rá. Bár a rendőrnek revolver lógott az oldalán, mindkét kezéről hiányzott a mutatóujja, s jobb kezéről a hüvelykujja is. Miközben beszélt, szemérmetlenül riszálta a fenekét, rá-rákacsintott az első rendőrre, Diosdadóra, bár a tvid-ruhás tekintetét kerülte. -- Progresión ál culo14 -- tette hozzá, s a Konzul el nem tudta képzelni, miért, de makacsul riszálta a fenekét.

-- Ő a Bökőbíró -- magyarázta a Konzulnak az első rendőr szívélyesen. -- A maga nevét akar tudni. Cómo se llama ?

-- Igen. Mi a nevei -- kiabált a másik rendőr, s elvett egy pohár italt a pultról, de a Konzulra nem nézett rá, csak riszálta a fenekét.

-- Trockij -- vakkántott közbe valaki a pult túlsó végéből, s a Konzul, szakálla kínos tudatában, elvörösödött.

-- Blackstone -- felelte komolyan, s talán, tette föl magának a kérdést, miközben átvett egy újabb mescalt, talán bizony nem azért jött, csak azért is, hogy indiánok közt éljen ? Csak egy a baj: az ember joggal reszket, hogy egy szép napon majd kiderül, hogy ezeknek az ő indiánjainak is eszményeik vannak. -- William Blackstone.

-- Mért van maga ? -- kiabált a hájas rendőr, akit Zuzugoiteának vagy minek hívtak. -- Mit keres... őő... maga itt? -- És fölmondta az első rendőr egész katekizmusát: úgy látszik, mindenben őt utánozta. -- Inglés? Aleman?

A Konzul a fejét rázta.

-- Nem. Csak William Blackstone.

-- Maga juden? -- kérdezte az első rendőr.

-- No. Csak Blackstone -- ismételte a Konzul, s a fejét rázta. -- William Blackstone. A zsidók ritkán borrachok.

-- És maga... őő... borracho, he? -- kérdezte az első

14 Visszafejlődés -- szójáték: a culo (segg) szóval.

421

rendőr, s most mindenki nevetett... mert jöttek többen is, nyilván a rendőr csatlósai, bár ezeket a Konzul nehezen tudta egymástól megkülönböztetni... csak a rendíthetetlenül komor tvidruhás nem vett részt a vidámságban. -- Ő a Kertőrparancsnok -- magyarázta az első rendőr --, a Jefe de Jardineros. -- Félős tisztelet volt a hangjában. -- Én is parancsnok vagyok, Csőrnagy -- tette hozzá, de elgondolkodva, mintha azt mondta volna: „Én csak csőrnagy..."

-- Én meg... -- kezdte a Konzul.

-- ... perfectawente borracho -- fejezte be a mondatát az első rendőr, s megint mindenki hahotázott, csak a Jefe de Jardineros nem.

-- Y yo... -- ismételte a Konzul; de mit akart mondani? És tulajdonképpen kik ezek az emberek ? Miféle Csőrnagy ? Miféle Bökőbíró ? S főleg: miféle Kertőrparancsnok? Csak nem ez a hallgatag tvidruhás, a társaságból az egyetlen, akinek láthatólag nincsen fegyvere, az összes kis közkert parancsnoka ? Bár a Konzulban most is föltámadt ugyanaz a homályos kis balsejtelem, amit az ilyen zengzetes címek viselőivel kapcsolatban már máskor is érzett. Az agyában ezek az érzések összefonódtak a Főfelügyelő személyével, és az Unión Militarral. Kétségkívül máskor is látta már őket valamelyik szobában, vagy az ivóban, bár ilyen közelről még sohasem. De annyi megválaszolhatatlan kérdés záporozott rá oly sok ember szájából, hogy e tény jelentőségéről szinte megfeledkezett. Valahogy mégis arra a következtetésre jutott, hogy a rettegve tisztelt Kertőrparancsnok, akire épp egy némán esdeklő pillantást vetett, „nagyobb" még magánál a Főfelügyelőnél is. Esengésére a korábbinál is sötétebb tekintet volt a válasz, és a Konzul már tudta is, honnan ismeri; a Kertőrparancsnok szikár, bronzbarna, komoly és sima képű, akár az ő hasonmása is lehetne az élete fordulóján, mikor alkonzul lett Granadában. Csak hordták számolatlanul a tequilát és mescalt, és a Konzul mindent megivott, ami a keze ügyébe került, tekintet nélkül, hogy

422

kié. -- Nem elég annyit mondani, hogy együtt voltak az El Ámor de los Amoresben -- hallotta újra meg újra a saját válaszát. .. bizonyára arra a makacsul meg-megismétlődő kérdésre felelt, hogy mi történt délután, bár hogy ez miért érdekli őket, arról fogalma se volt. -- Az számít, hogy hogyan történt. Vajon a peon... ha ugyan peon volt egyáltalán... berúgott volna ? Vagy csak leesett a lováról? Vagy lehet, hogy a tolvaj egyszerűen az ivócimboráját ismerte föl benne, aki tartozik neki egy-két pohárral...

Mennydörgés morgott a Farolitón kívül. Leült. Ez volt a parancs. Minden egyre zűrzavarosabb lett. Az ivó már majdnem megtelt. A vendégek egy része, csupa bő ruhás indián, a temetőből jött. Akadtak toprongyos katonák is, s köztük egy-egy elegánsabban öltözött tiszt. Az üvegfalú helyiségekben kürtöket, zöld zsinórokat látott ide-oda járni. Jött néhány táncos is, hosszú fekete köpenyben, amire csontvázat jelképező foszforeszkáló csíkokat festettek. A Bökőbíró most ott állt a háta mögött. Állt a Csőrnagy is, ő a Jefe de Jardinerosszal beszélgetett, akit, fedezte föl a Konzul, Fructuoso Sanabriának hívtak. Halló, qué tál? -- kérdezte a Konzul. Valaki, ismerősnek látszó személy, leült mellé félig háttal. Amolyan poétaforma ember volt, barátja lehetett volna kollégista korában. Szőke haja szép homlokába hullott. A Konzul megkínálta egy pohárral, de a fiatalember nemcsak hogy visszautasította, spanyolul, de föl is állt, úgy utasította vissza, majd egy kézmozdulattal ellökte magától a Konzult, és mérges, félrefordított arccal átment az ivó túlsó végébe. A Konzul megsértődött. Néma tekintete megint a Kertőrparancsnoktól kért segítséget; a válasz kérlelhetetlen, szinte gyilkos pillantás volt. A Konzul most észlelte először szinte tapinthatóan veszedelmes helyzetét. Tudta, hogy Sanabria és az első rendőr hallatlanul ellenséges indulattal tárgyal róla; most döntik el, hogy mit kezdjenek vele. Majd látta, hogy megpróbálják magukra vonni a Bökőbíró figyelmét. Utat törtek, ketten, a pult

423

mögé, a telefonhoz, amit ő eddig észre sem vett, s a telefon, bármilyen különös, úgy látszott, működik. A Csőrnagy beszélt, Sanabria ott állt mellette, s láthatólag ő adta az utasításokat. Húzták az időt, s a Konzul, miután ráébredt, hogy róla beszélnek, bármi legyen is a beszélgetésük jellege, lassan beléizzó félelmében megint észlelte, hogy mennyire magára maradt, hogy hiába a tömeg, a zaj, amit alig csitított Sanabria kézmozdulata, úgy nyúlik el körülötte a magány, mint a szürkén hullámzó Atlanti-óceán sivataga, amely az előbb képzett meg előtte, mikor Máriával volt, csak most nem látott vitorlást a láthatáron. Vásott kedve, megkönnyebbülése teljesen elpárolgott. Félig-meddig mindvégig azt remélte, s ezt tudta is, hogy Yvonne majd jön és megszabadítja, de most már azt is tudta, hogy késő, nem jön. Jaj, ha Yvonne, akár csak a lányaként, aki megérti és meg tudja vigasztalni, itt volna mellette. Még ha kézen fogva vezetné is, részegségében, át a kőmezőkön, az erdőn... de abba persze nem szólna bele, hogy ő néha-néha meghúzza a palackot. .. és, jaj, a magányosság e tüzes kortyai, akárhova megy is, mennyire fognak hiányozni, hisz lehet, hogy világéletében nem ismert náluk vigasztalóbbat! .. .ahogy az indiángyerekek szokták hazavezetni az apjukat vasárnaponként. S nyomban, szántszándékkal, meg is feledkezett megint Yvonne-ról. Az járt a fejében, hogy most talán magában is itthagyhatná a Farolitót, észrevétlen és könnyűszerrel, hisz a Bökőbíró beszélgetésbe merül, a másik kettő meg háttal feléje telefonál. De mégsem mozdult. Inkább rákönyökölt a pultra, és tenyerébe temette az arcát.

Lelki szemei előtt megint fölbukkant az a szokatlan kép -- „Los Borrachones" -- Laruelle falán, csak most valahogy más vonatkozásban. Lehet, hogy valami más, a kézenfekvő szimbólumon túlmenő jelentése is van, mely éppoly szándéktalan, mint a kép humora ? Látta, a lélekhez hasonló lények mind szabadabbak lesznek, mind függetlenebbek, jellegzetes szép arcvonásaik mind jellegzete-

424

sebbek, mind szebbek, amint följebb-följebb szállnak a fénybe; a borvirágos népség meg, az ördögsokadalom, mind egyívásúbb, mind jobban összezsúfolódik, mindinkább egyetlen ördögöt formáz, amint lejjebb-lejjebb zúdul a sötétségbe. Lehet, hogy az egész nem is olyan nevetséges. Vajon mikor ő, kezdetben, Yvonne-nal fölfelé törekedett, nem váltak-e tisztábbá, elevenebbé az élet „vonásai", meghatározhatóbbá, hogy ki az ellensége, ki a barátja, melyek a nehézségei, hol zajlik az élete, s velük együtt önnönvalóságának érzete, nem függetlenedett-e önmagától? S nem derült-e ki, hogy minél mélyebbre sülylyed, annál inkább fakulnak e vonások, széthullanak, jellegtelenné válnak, végül már alig mások, mint hazug belső és külső énjének, küzdelmének, ha ugyan küzd még, kísérteties torzképe ? De ha vágyott volna rá, akarta volna, szövetkezhetett volna magával az anyagi világgal is, mely, bármi illuzórikus, a helyes irányba mutat. Akkor nem következett volna be az elkorcsosulás, csak mert a formák széthullottak, és a nem létező hangok cserbenhagyták, a hangok, amelyek mind jobban és jobban hasonlítanak a halálnál is holtabb halál egyetlen hangjára, akkor a végtelenbe tágult, fejlődött volna, kiterjesztette volna a határait, ameddig a szellem már önmagában való, teljes és egész; jaj, ki tudja, miért van az, hogy az ember előtt, bármennyire szorongassák is véletlen hazugságai, nyitva áll a szeretet? De most már szembe kell néznie vele: csak zuhant, zuhant lefelé, míg... nem, döbbent rá, még most sincs a mélyén. Mintha zuhanás közben fönnakadt volna egy keskeny párkányon, egy párkányon, ahonnét se le, se föl nincs út, ott hever véresen és félig kábán, s mélyen alatta ásít a szakadék, várakozik. S ahogy fekszik ott, önkívületében körülveszik önmaga fantomjai, a rendőrök, Fructuoso Sanabria, az a másik ember, a poétaféle, a foszforeszkáló csontvázak, még a nyúl is a sarokban, és a hamu, a turha a koszos padlón... vajon ez mind, bár nem érti, hogyan, de fölismeri, vajon nem lényének egy-egy töredéke? És homályosan látja,

425

hogy Yvonne érkezte is, a kígyó a kertben, perpatvara Laruelle-lel, s később Yvonne-nal és Hughval, az ördögi masina, találkozása Senora Gregorióval, a megkerült levelek, s még sok más, voltaképpen a délután valamennyi eseménye csak egy-egy közömbös fűcsomó, amelybe bátortalanul belekapaszkodott, vagy egy-egy kődarab, mely meglazult, miközben ő lefelé zuhant, s még mindig potyog rá felülről. A Konzul elővette a kék cigarettapaklit, rajta a szárnyakkal: Karó! Megint fölszegte a fejét; van, ahol van, nincs hova menekülnie. És mintha egy fekete kutya ülne a hátán, szorult bele a székébe.

A Kertőrparancsnok és a Csőrnagy még mindig csak várt a telefonnál, talán a helyes számra. Valószínűleg a Főfelügyelőt fogják fölhívni: de mi van, ha megfeledkeztek róla, a Konzulról?... mi van, ha nem is őróla akarnak beszélni telefonon? Eszébe jutott sötét szemüvege, amit levett, hogy Yvonne leveleit elolvassa, hirtelen átcikkant az agyán a képtelen álruhába-öltözhetnék, s megint föltette. A Bökőbíró a háta mögött még elmerülten beszélgetett; most megint elmehetne, így, hogy rajta a sötét szemüveg: mi sem egyszerűbb. Elmehetne... csak előbb meg kéne innia még egy pohárral. Útravalóul. S arra is rádöbbent, hogy sűrű tömeg veszi körül, s hogy a dolog nehezebb legyen, egy férfi ül mellette a pultnál, koszos sombrerója hátratolva a tarkójára, töltényöve mélyen lelóg a nadrágjára, s a férfi érzelgősen szorongatja a karját; a strici az, a besúgó, a mingitorióból. Szinte pontosan ugyanúgy gubbaszt itt is, mint ott, s láthatólag már vagy öt perce csak hozzá beszél.

-- Maga barát nekem -- fecsegi. -- Ezek sokan itt mind senki magának és senki nekem. Ezek sokan itt... mind senki magának és senki nekem! Ezek sokan itt, ezek kurvák!. .. Persze, maga angol ember! -- még keményebben markolta a Konzul karját. -- Mind enyimek! Mexikói emberek: minden angol ember, barát! Nem törődök sok kurva amerikai: nem magának, nem nekem; én mexikói, nekem mindig, nekem mindig... tudom?. ..

426

A Konzul elhúzta a karját, mire nyomban balról ragadta meg egy bizonytalan nemzetiségű férfi; szeme keresztben állt a szesztől, külsőre matróznak látszott.

-- Maga angol -- jelentette ki kereken, s megfordult a bárszékével. -- Én a Pápa országából jöttem! -- bömbölte az ismeretlen, lassan, tagoltán, s a kezét rátette a Konzul karjára. -- Mit gondol? Mozart volt az, aki a bibliát írta. Maga itt lenn Áll jobb kézről. Az emberek itt lenn a földön lesznek egyenlő. S hadd legyen itt nyugság. A nyugság békességet jelent. Békességet a földön a jóakaratú...

A Konzul kiszabadította magát; a strici újra megragadta. Körülnézett, szinte segítségért. A Bökőbíró még mindig el volt foglalva. A pult mögött a Csőrnagy megint telefonált; Sanabria ott állt mellette, és diktált neki. A strici széke mellett egy másik ember szorongott, a Konzul amerikainak nézte, a válla fölött hátra-hátra pislogott, mintha várna valakit, aztán megszólalt, csak úgy magában: -- Winchester! Fenébe is, az más! Nekem ne mondd. Az ám! A Fekete Hattyú Winchesterben van. Engem a tábor német oldalán kaptak el, s azon az oldalon, ahol elkaptak, volt egy leányiskola. Egy tanító-lány. Tőle kaptam. Ha kell neked, csak tessék.

-- Ó -- mondta a strici, még mindig a Konzul karját szorongatva. Átszólt előtte, félig a matróznak. -- Barátom ... baja van magának ? Gondoskodunk magért, mindig. Angol ember enyém, mindig mindig, igen. Bocs. Ez az ember mondja enyém barát magának, mindig. Kedveli?. .. Ennek ember nagyon sok pénz. Ez az ember... jó vagy rossz; igen. Enyém barát mexikói vagy inglés. Amerikai büdös kurva magának és nekem, mindig.

A Konzul, valami megfejthetetlen okból, együtt ivott ezekkel a kísérteties alakokkal. Mikor ez alkalommal körülnézett, tekintete a Bökőbíró rászegezett kegyetlen kis szemébe ütközött. Lemondott róla, hogy megértse, mit beszél az írástudatlan matróz, aki még a besúgónál is gyanúsabb fickónak látszott. Megnézte az óráját: még mindig csak háromnegyed hét. Mescal mámorában körülfoly-

427

ta az idő. Érezte, hogy Seftor Zuzugoitea szeme a nyakába fúródik, fontoskodva, védekezésül elővette hát megint Yvonne leveleit. Most, hogy sötét szemüveg volt a szemén, valahogy érthetőbbek voltak.

-- S velünk, jobb kézről való emberekkel mindig itt lesz az Úr! -- üvöltötte a matróz. -- Ez az én hitem ebben néhány szóban. Mozart volt, aki a bibliát írta. Mozart írta az ótestámentumot. Tarts ki emellett, és semmi baj nem ér. Mozart ügyvéd volt.

„Nélküled kitaszított vagyok, csonka. Magamban kitaszított vagyok, árnyék..."

-- Weber a nevem. Flandriában ejtettek fogságba. Akár hiszed, akár nem. De ha ma fognának el!... Ha mi alabamaiak beszállunk, megyünk mint a veszedelem. Nem kérdezünk senkitől semmit, mert odalent nekünk nem kenyerünk a futás. Az istenit, ha kell neked, csak tessék, vágj bele. De ha egyszer az alabamaiak beszállnak, az ám a belevaló banda. -- A Konzul fölnézett; ez a Weber épp énekelt: "Parasztgyerek vagyok én, nem tanultam semmit. -- Tisztelgett a tükörképének: -- Sóidat de la Légion Etrangére."15

„Találkoztam néhány emberrel, muszáj beszámolnom róluk, mert létük tudata úgy loboghat előttünk, akár az imádság a bűnbocsánatért, erőt önt belénk, hogy tápláljuk a lángot, mely soha ki nem alszik, de most ijesztően pislákolva ég."

-- Igenis, uram, Mozart ügyvéd volt. Velem pedig ne vitatkozza. Itt, az Isten jobb keze felől. Még majd vitatkozom, arról, ami fölfoghatatlan!

-- .. .de la Légion Etrangére. Vous n'avez pás de nation. La Francé est votre mére.16 Harminc mérfölddel Tangier előtt, az volt ám a klassz bunyó. Captain Dupont segédtisztje... egy megveszekedett texasi. A nevét azt nem mondom meg. Fort Adamantben...

16 Az Idegenlégió Katonája, (francia)

16 Az Idegenlégió... Nincs hazátok. Most már Franciaország az anyátok, (francia)

428

-- ... Mar Cantábrico!.. .17

„Az ember arra született, hogy fényben járja az útját. Ha fejest ugrik a fehér égből, mintha idegen elemben botladoznék. Azt hiszi, elveszti, pedig nincs igaza, hisz segítik a fény szellemei; önmaga és a maga támasztotta minden akadály ellenére fölemelkedik. Bolondul hangzik? Néha magam is azt hiszem. Támaszkodj arra a hihetetlen potenciális erőre, amely ellen ma küzdesz ugyan, de ott él a testedben, s még sokkal inkább a lelkedben, add vissza nekem a józan eszedet, amelyet elvesztettél, mikor rólam megfeledkeztél, mikor elkergettél, mikor a lépteid más ösvényre tértek, ismeretlen útra, amelyet egymagád jársz..."

-- Ágyútornyokkal rakatta meg ezt a föld alatti fedezéket. A Francia Idegenlégió Ötödik Százada. Jól megrakták őket. Sóidat de la Légion Etrangére. -- Weber megint tisztelgett a tükörképének, s összecsapta a bokáját. -- A nap kiszárítja az ajkat, és kicserepesedik. Szégyen, gyalázat! A lovak a porban rugdalózva adják ki a párájukat. Köszönöm, inkább nem. Azokba is golyót eresztettek.

„.. .azt hiszem, én vagyok az Isten legmagányosabb teremtménye. Nekem nincs társam, még olyan gyatra sem, mint amilyet te találtál az ivásban. Az én nyomorúságom önmagámban gyökerezik. Valamikor sírtál nekem, hogy segítsek. De az én hozzád intézett könyörgésem sokkalta kétségbeesettebb. Segíts, igen, szabadíts meg mindattól, ami ingadozva, fenyegetően körülvesz, készen, hogy bármikor a fejemre omoljon..."

-- .. .az, aki a bibliát írta. Mélyedni kell benne, hogy ember megértse: Mozart írta a bibliát. Én azt mondom magának, maga úgyse tudja ésszel fölérni a gondolataimat. Mert nekem szörnyű nagy eszem van -- magyarázta a matróz a Konzulnak. -- Remélem, a magáé is megjön.

17 A cantábriaí tenger.

429

Csak hogy engem a fene megegyen -- tette hozzá hirtelen nekikeseredve, aztán fölállt és kikacsázott.

-- Amerikaiak nekem nem jók. Amerikaiak mexikóinak nem jók. Ezek szamár, ezek nem ember -- mondta a strici elgondolkodva, s utánabámult a matróznak, majd ránézett a légion naire-re, aki egy pisztolyt vizsgálgatott. Úgy tartotta a tenyerén, mint egy csillogó ékkövet. -- Nekünk nem, mexikói embereknek. Angol ember mindig, az barát, mexikóinak. -- Odahívta Marékbolhát, rendelt, s mutatta, hogy majd a Konzul fizet. -- Kurva amerikai nem jó magának, nem nekem nem. Én mexikói, mindig, mindig, mindig, he? -- szögezte le.

-- Quiere usted la salvación de Méjico? -- kérdezte a rádió váratlanul valahonnét a pult mögül. -- Quiere usted que Christo sea nuestro Rey ?18 -- És a Konzul észrevette, hogy a Csőrnagy befejezte a telefonbeszélgetést, de most is ugyanott áll a Kertőrparancsnokkal.

-- Nem.

„...Geoffrey, miért nem válaszolsz? Nem hihetek mást, mint hogy nem kaptad meg a leveleimet. Megtagadtam minden büszkeségemet, hogy bocsánatot kérjek tőled, s hogy fölajánljam az én bocsánatomat. Nem tudom, nem akarom elhinni, hogy már nem szeretsz, hogy elfelejtettél. Vagy abban a téves elképzelésben élnél, hogy nekem könnyebb nélküled, s föl akarod áldozni magad, abban a hitben, hogy én majd mással találom meg a boldogságomat? Édesem, drágám, hát nem érted, hogy ez lehetetlen? Mi sokkal-sokkal többet adhatunk egymásnak, mint akárki más, élhetünk együtt megint, építhetjük előrenézve a..."

-- ... Maga nekem barát, mindig, mindig. Fizetek magának, nekem és ennek az embernek. Ez az ember barát, nekem és annak az embernek -- és a strici vészjóslóan rá-

'" Akarja, hogy Mexico megmeneküljön?.. . Akarja, hogy Krisztus legyen a mi királyunk?

430

vert a Konzul vállára, aki épp egy hosszú slukkot ivott. -Akar?

„... És ha már nem szeretsz, és nem akarod, hogy visszajöjjek, miért nem írsz, és mondod meg? Ez a hallgatás a halálom, a hallgatásból fakadó bizonytalanság, ez emészti az erőmet és a lelkemet. írj, írd meg, hogy olyan életet élsz-e, amilyet kívántál, hogy vidám vagy-e vagy nyomorult, elégedett vagy nyugtalan. S ha már nem érzel irántam semmit, írj az időjárásról, a közös ismerőseinkről, az utcákról, ahol járni szoktál, a magasságról.. . Hol élsz, Geoffrey ? Még azt se tudom, hol élsz. Ó, ez valami rettenetes. Hova jutottunk? -- töprengek. Hova mehetnénk még, messzire, együtt, kéz a kézben?..."

A strici hangja most tisztán szárnyalt a lárma... a Bábel, gondolta, a nyelvek zűrzavara... fölé, s ahogy kivette a matróz távoli, visszatérő hangját, megint eszébe jutott a cholulai kirándulás:

-- Maga beszél nekem, vagy én beszél magának ? Japán nem jó Egyesült Államoknak, Amerikának... No bueno. Mehicói, diez y ocho.19 Mehicói megy háborúba USÁ-ért, mindig. Bizony, bizony, igen. . . Adjon egy cigarettát nekem. Adjon egy gyufát nekem. Mi, mehican mentünk háborúba Angliáért, mindig. ..

„Hol élsz, Geoffrey ? Csak tudnám, hol vagy, csak tudnám, hogy hiányzóm neked, már rég ott lennék nálad. Mert az én életem elszakíthatatlanul és örökre hozzá, van kötve a tiedhez. Ne hidd, hogy ha engem elbocsátasz, szabad leszel. Csak pokolra ítélsz mindkettőnket még itt a földön. Csak fölszabadítasz valami mást, ami mindkettőnket tönkretesz. Félek, Geoffrey. Miért nem mondod meg, hogy mi történt? Mire van szükséged? És az Isten áldjon meg, mire vársz? Miféle felszabadulás lenne a szerelem felszabadulásához fogható? A combom sajog, úgy szeretne ölelni téged. A testem üres, kiéhezett rád. A nyelvem kiszáradt a számban, mert a kenőnk beszélgetése

19 Nem jó. . . ti?ennyolcban.

431

hiányzik neki. Ha hagyod, hogy valami bajod essék, az én testemet, az én lelkemet bántod. A kezedben vagyok. Ments meg..."

-- Mexikói savak. Angol savak, mexikói savak, bizony, francia savak. Mér beszéljek angolt? Enyim mexikói. Mexikói Egyesült Államok, ő gondoskodik negros... de comprende... Detroit, Houston, Dallas...

-- Quiere usted la salvación de Mejico ? Quiere usted que Christo sea nuestro Rey ?

-- Nem.

A Konzul fölnézett, és zsebre vágta a leveleit. Valaki a közelében hangosan hegedült. Ősöreg, fogatlan, gyér drótszakállú mexikói húzta szinte a fülébe a Csillagos lobogó-t, a Bökőbíró gúnyos biztatására. De az öreg bizalmasan oda is súgott neki valamit.

-- Americano? Ez nem magának való hely. Ezek a hombres, malos. Cacos.20 Rossz emberek itt. Brutos. No bueno senkinek. Comprendo. Én fazekas vagyok -- hadarta sietve, s egész a Konzul arcába hajolt. -- Hazaviszem magát. Várom... őő... odakint. -- Az öreg lelkesen, bár elég hamisan húzta, s ahogy odébbállt, a tömeg utat nyitott neki, de a helyébe, a Konzul és a strici közé, betolakodott egy öregasszony; bár az öltözéke elég illendő volt, szép rebozo terült a vállára, kétségbeejtően viselkedett, kezével türelmetlenül beletúrt a Konzul zsebébe, s a Konzul ugyanolyan türelmetlenül rántotta ki a kezét, azt hivén, hogy az öregasszony ki akarja fosztani. Majd rádöbbent, hogy az is segíteni akar rajta.

-- Nem magának való -- suttogta az öregasszony. Rossz hely. Muy malo. Ezek az emberek mexikói népnek nem barátai. -- Fejével a pult felé bökött, ahol változatlanul ott állt még a Csőrnagy és Sanabria. -- Ők nem rendőrség. Ők diablos. Gyilkosok. Ő megölt tíz öregember. Ő megölt húsz viejos.21 -- Idegesen tekingetett hátra, hogy

20 Ezek rossz emberek és gyávák.

21 Öreget.

432

a Bökőbíró figyeli-e, majd kihúzott a kendője alól egy felhúzható csontvázat. Letette a pultra Marékbolha elé, s az elmerülten figyelte, miközben egy marcipánkoporsót majszolt. -- Vámonos -- súgta a Konzulnak az öregasszony; a csontváz megindult, végigbokázott a pulton, majd petyhüdten összecsuklott. De a Konzul csak a poharát köszöntötte rá. -- Gracias, buena'amiga22 -- mondta szenvtelen képpel. Az öregasszony elment. Közben a beszélgetés körülötte mind ostobább és gátlástalanabb lett. A strici most a másik oldalról tehénkedett a Konzulra, ahonnét az előbb még a matróz. Diosdado ochát szolgált föl, tiszta szeszt gőzölgő forró herbateában; az üvegfalú helyiségekből csípős marijuana-szag áradt. -- Ez a sok férfi és nő mondja az emberek barátom neked. Ajaj, gusta gusta gusta... Kedvel maga engem ? Én fizetek ennek embernek mindig -- korholta a strici a légiónnaire-t, aki már-már megkínálta a Konzult egy itallal. -- Barátom angol ember! Nekünk minden mexikóinak! Amerikai nem jó nekem. Amerikai nem jó mexikóinak. Ezek szamár, ezek emberek. Ezek szamár. No savee nada. Én fizetek minden amit iszik maga. Maga nem amerikai. Maga Anglia. O. K. Ég pipájáért?

-- Nem, köszönöm -- mondta a Konzul, rágyújtott maga, és sokatmondó pillantást vetett Diosdadóra, akinek az inge zsebéből kikandikált az ő másik pipája. -- Merő véletlenségből amerikai vagyok, és nagyon unom már a sértegetéseit.

-- Quiere usted la salvación de Méjico ? Quiere usted que Christo sea nuesto Rey?

-- Nem.

-- Ezek szamár. Istenverte kurvák nekem.

-- Egy, két, három, nagy, öt, tíz, hat, hét... jaj, de messze... még Tipperaire.

-- Noch ein Habanero...

-- ... Bolschevisten...

22 Köszönöm, kedves barátnőm.

433

-- Buenos tardes, senores23 -- üdvözölte a Konzul a telefontól visszatérő Kertőrparancsnokot és Csőrnagyot.

Azok megálltak mellette. Hamarosan megint mindenféle ostobaság hangzott el köztük, minden elfogadható ok nélkül; válaszok, amelyeket, úgy rémlett, ő adott, talán föl sem tett, de a levegőben lógó kérdésekre. Ami a más válaszait illeti, hátranézett, de nem látott senkit. Az ivó lassan-lassan kiürült a comidára24; de máris jött egy kis csapat titokzatos idegen, hogy elfoglalja a korábbiak helyét. A Konzulnak már eszébe se jutott, hogy szökjön. Megbénult az akarata is, az idő is, amely öt perce már, hogy nem múlt, azóta, hogy ő legutóbb észlelte. A Konzul észrevett valakit, akit ismert: a délutáni busz vezetőjét. A részegségnek abban a szakaszában érkezett, mikor az embernek muszáj mindenkivel kezet szorítania. A Konzul egyszer csak azon kapta magát, hogy ő is kezet ráz a sofőrrel. -- Donde están vuestras palomas ?25 -- kérdezte. Egyszerre, Sanabria fejbólintására, a Csőrnagy belenyúlt a Konzul zsebébe. -- Ideje fizetni a... őő... mehicói whisky -- jelentette ki harsányan, s Diosdadóra rákacsintva kihúzta a Konzul bankótárcáját. A Bökőbíró ocsmányul riszálta a fenekét. -- Progresión ál culo... k jzdte. A Csőrnagy eltulajdonította Yvonne levélcsomagját; a szeme sarkából nézte, anélkül, hogy a gumiszalagot, amit a Konzul visszatett rá, levette volna. -- Chingao, cabrón.28 -- összenézett Sanabriával, az megint némán, komoran bólintott. A Csőrnagy kihúzott a Konzul zsebéből egy papirost, meg egy kartondarabot, amiről ő sem tudta, hogy ott van. A három rendőr összedugta a fejét a pult fölött, olvasták, ami a papíron állt. A Konzul, elképedve, maga is beleolvasott:

Daily... londres sajtóért szerint antiszem kampány mex-

18 Még egy havannai... Bolsevikek... Jó estét, uraim! (spanyolnémet keverék) " Ebédidőre.

** Hol vannak a galambjai? " A fenébe, öregem.

434

munkásszöv ememesz antikampány... textilipkisüzemeket idzár... németköv... mexbelmin... Hát ez meg mi? .. .újságírók... zsidók... hatalomvágy lelkiismeretlen... idzár stop Firmin

- Nem. Blackstone -- mondta a Konzul.

-- Cómo se llama? Magát Firminnek hívják. Itt az áll: Firmin. És az, hogy maga juden.

-- Köpök rá, hogy ott mi áll. A nevem Blackstone, és nem vagyok újságíró. Igaz, verő, hogy író vagyok, escritor, gazdasági szakíró -- szögezte le a Konzul.

-- Hol az iratai? Minek nincsenek iratai? -- kérdezte a Csőrnagy, és zsebre vágta Hugh táviratát. -- Hol a passaporte? Minek magának álruhában?

A Konzul levette sötét szemüvegét. A Kertőrparancsnok gúnyosan a mutató- és hüvelykujja közé csippentve, némán odamutatta neki a kartonlapot: Federación Anarquista Ibérica -- olvasta. -- Sr. Hugó Firmin.

- No comprendo. -- A Konzul elvette a kartonlapot, és megfordította -- Blackstone-nak hívnak, és író vagyok, nem anarchista.

-- író? Maga anticrista. Sí, maga anticrista csibész. A Csőrnagy kikapta a kezéből a kartonlapot és zsebre vágta. -- És juden -- tette hozzá. Lehúzta a gumiszalagot Yvonne leveleiről, megnyálazta az ujját, végigpörgette a leveleket, s oldalról megint rájuk sandított. -- Chingar. Minek mond hazugságok? -- kérdezte szinte szomorúan. -- Cabrón. Minek hazudsz. Itt is áll rajta: a maga neve Firmin. -- A Konzul rádöbbent, hogy Weber, a legionnaire, aki még mindig ott volt az ivóban, bár elég messze tőle, elgondolkozva, szórakozottan bámul rá, aztán félrenéz. A Bökőbíró a Konzul óráját méregette csonka tenyerében, másik kezével meg vadul vakaródzott a két lába közt. -- Tessék, oiga.27 -- A Csőrnagy kihúzott egy tízpesóst a Konzul tárcájából, megropogtatta, és ledobta a pultra. -- Chingao. -- Rákacsintott Diosdadóra, aztán a

27 Figyeljen ide.

435

Konzul többi holmijával együtt zsebre vágta a tárcát is. Majd, most első ízben, megszólalt Sanabria.

-- Sajnos, kénytelen lesz velünk jönni a börtönbe mondta egyszerűen, angolul.

A Bökőbíró a fenekét riszálta, és megragadta a Konzul karját. A Konzul spanyolul rákiáltott Diosdadóra, lerázta a rendőr kezét. Sikerült átnyúlnia a pulton, de a kezét Diosdado félrelökte. Marékbolha egyszerre rikácsolni kezdett. A sarokból váratlan zaj hökkentett meg mindenkit: talán, végre-végre, Yvonne és Hugh. Gyorsan megfordult, a Csőrnagy kezétől még mindig szabadon: csak a fegyelmezetlen arc volt az ivó padlóján, a nyúlé, idegesen rángatódzott, egész testében reszketett, összehúzta az orrát, és rosszallólag mocorgóit. A Konzul megpillantotta a rebozós öregasszonyt; híven kitartott mellette, nem ment el. Odabiccentett neki, szomorúan összevonta a szemöldökét, s a Konzul csak most vette észre, hogy a dominós öregasszonnyal azonos.

-- Minek hazud? -- kérdezte a Csőrnagy felhevültén. Azt mondja, a neve Black. No és Black. -- Hátrafelé taszigálta, az ajtónak. -- Azt mondja, escritor. -- Lökött rajta egyet. -- Maga nem escritor. -- Még nagyobbat lökött, de a Konzul állta a sarat. -- Maga nem escritor, hanem espider, nem író, hanem pók, s mi a pókokat agyonlőjük Mejicóban. -- Néhány katonai rendőr érdeklődve nézte őket. Az újonnan jöttek elszállingóztak. Két kóbor kutya futkosott összevissza. Egy asszony szorította magához rémülten a kicsinyét. -- Maga nem escritor. -- A Csőrnagy elkapta a torkát. -- Maga Ál Capón. Maga egy zsidó chingao. -- A Konzul lerázta magáról. -- Maga spion, maga pók.

A rádió, amelyet Diosdado most, hogy Sanabria letette a telefont, teljes hangerőre állított, egyszerre ordítozni kezdett spanyolul, mintha csak parancsokat harsogna a szélviharban, parancsokat, amelyek megmentik, s csak azok mentik meg a hajót; a Konzul, magában, mindjárt angolra fordította az ordítozást; -- Kiszámítha-

436

tatlanok a civilizáció áldásai, felmérhetetlen gazdagság származott a találmányokból és a tudomány vívmányaiból. Elképzelhetetlen csodákat teremtett az emberfaj, hogy az embert boldogabbá, szabadabbá, tökéletesebbé tegye. Semmihez nem foghatók az új élet kristálytiszta és éltető forrásai, de továbbra is hozzáférhetetlenek mindazon szomjas ajkak számára, akik gyötrelmes és állati munkában fáradoznak.

A Konzul egyszerre mintha roppant kakast pillantott volna meg, ott csapkodott előtte, belevágta a sarkantyúját, kukorékolt. Fölemelte a kezét, s a kakas odapiszkított a képébe. Ütött, egyenest a visszatérő Kertőrparancsnok szeme közé. -- Adjátok vissza a leveleimet! -- üvöltött rá, hallotta, a Csőrnagyra, de a rádió elfojtotta a hangját, aztán a rádióét is a dörgés moraja. -- Flancos francok! Alja haramiák! Megöltétek az indiánt! Megpróbáltátok megölni, aztán úgy csináltatok, mintha baleset lett volna! -- bömbölte. -- Mind benne vagytok! Még a lovát is elkötöttétek! Adjátok vissza a papírjaimat!

-- Papírjait. Cabrón. Nincsenek is papírjai. -- A Konzul kihúzta magát, a Csőrnagy képe eszébe juttatta Laruelle-ét, és ütött. Aztán megpillantotta magát a Kertőrparancsnokot, és ütött; aztán fölismerte a Csőrnagyban a rendőrt, akit Hugh délután nem ütött meg, és ütött. Az óra kinn hetet ütött. A kakas ott csapkodott a szeme előtt, elvakította. A Csőrnagy elkapta a kabátját. Valaki hátulról ragadta meg. Hiába dulakodott, az ajtó felé hurcolták. A szőke férfi, aki megint fölbukkant, szintén taszigálta, s Diosdado is segített, súlyosan áthajolva a pulton, Marékbolha is, ő alattomosan sípcsonton rúgta. A Konzul fölkapott egy machetét az ajtó melletti asztalról, és vadul hadonászott vele. -- Adjátok vissza a leveleket! -- kiabálta. Hol az a rohadt kakas? Hadd csapja le a fejét! Háttal kibotorkált az utcára. Az emberek, akik az esőről gaseosás üvegekkel megrakott asztalt hurcoltak befelé, megálltak, és nézték. Koldusok forgatták a fejüket ostobán. Az ő. megdermedt a laktanya előtt. A Kon-

437

zul nem tudta, mit beszél. -- Csak a szegények, csak az Isten kezével, csak akibe a lábatokat beletörlitek, a lelki szegények, az apjukat cipelő öregek, a porban síró filozófusok, talán Amerika, Don Quijote... -- még mindig a karddal hadonászott, ez az a szablya, gondolta, Mária szobájából... -- bárcsak ne ártanátok bele magatokat a más dolgába, ne lennétek holdkórosak, ne hálnátok a feleségemmel, csak a koldusok és átkozottak... -- A machete koppant a földön. A Konzul érezte, hogy hátrafelé botorkál, aztán hanyatt esett egy fűcsomón. -- Ti loptátok el a lovat -- hajtogatta.

A Csőrnagy lenézett rá. Sanabria megállt mellette, komoran dörzsölgette az arcát.

-- Norteamericano, he? -- mondta a Csőrnagy. -- Inglés. Zsidó. -- Összeszűkült a szeme. -- A fenébe is, mit gondol? Magának mindent lehet? Maga pelado, he? Ez nem tesz jót az egészségének. Én húsz embert lőttem agyon.

-- Ez félig fenyegetés volt, félig bizalmas közlés. -- Megtudtuk ... telefonon... igaz ?... hogy maga bűnöző. Maga akar itt rendőr lenni? Majd én megtanítom, milyen az Mexikóban rendőr lenni!

A Konzul lassan, tántorogva föltápászkodott. Észrevette a lovat, ott volt megkötve mellette. Csak most élesen, felfokozott izzásban látta, mindenestül; a zablás száját, a faragott fa nyeregkápát, a mögötte csüngő hevedert, a nyeregzsákot, a gyékényt a nyereg alatt, a ló túrós és fényesen csillogó csípőcsontját, a farába sütött hetes számot, a hasló csatjának nyelvét, csillogott, mint a topáz, a cantina kihulló fényében. Botorkálva elindult arra felé.

-- Szétlövöm a fejedet, te zsidó chingao -- figyelmeztette a Csőrnagy, és elkapta a gallérjánál, a Kertőrparancsnok meg, mellettük, komoran bólintott. A Konzul lerázta magáról, s vadul kapott a ló kötőfékje felé. A Csőrnagy oldalt lépett, keze a pisztolytáskán. Előhúzta a pisztolyt. Szabad kezével odébbhessentett néhány tétova szájtátit.

-- Szétlövöm a fejed, te cabrón -- mondta --, te pelado.

438

-- Én nem tenném -- mondta nyugodtan a Konzul, és megfordult. -- Ez tizenhetes Colt, mi? Jó sok acélforgácsot szór.

A Csőrnagy kilökte a Konzult a fényből, két lépést hátralépett és lőtt. Villám villant, mint egy hernyó araszolt lefelé az égen, és a Konzul, pördültében, egy pillanatra meglátta mag? fölött a fényittas, smaragdzöld hóbóbitás Popocatepetlt. A Csőrnagy még kétszer lőtt, gondosan kiszámított időközökben. Mennydörgés recscsent a hegyen, aztán a közvetlen közelükben. Az elszabadult ló hátrahőkölt, majd fölvágta a fejét, megfordult, s vadul nyerítve eltűnt az erdőben.

A Konzul kezdetben furcsa megkönnyebbülést érzett. Majd rádöbbent, hogy lelőtték. Fél térdre ereszkedett, majd nyögve, arccal elnyúlt a gyepen.

-- Krisztusom -- mondta eltűnődve --, de mocskos módja ez a halálnak.

Megkondult egy harang:

Dolente... dolore!

Csöndesen esett. Alakok lebegtek fölötte, fogták a kezét, talán most is, hogy a zsebébe túrjanak, vagy hogy segítsenek, vagy puszta kíváncsiságból. Érezte, az élet kiszakad belőle, mint a máj, elül a zsenge fűben. Egyedül volt. S azok mind hol vannak? Vagy nem is volt ott senki? Aztán egy arc csillant elő a homályból, a részvét maszkja. Az öreg hegedűsé, az hajolt fölébe.

-- Companero... -- kezdte. Aztán eltűnt.

Lassan-lassan a „pelado" szó töltötte be az egész tudatát. Ez volt Hugh szava a tolvajra, most őhozzá vágta valaki sértésként. S egy pillanatra mintha valóban peladóvá, tolvajjá lett volna... igen, értelmetlen, ködös eszmék tolvaja, ebből következett, hogy elvetette magától az életet, e lopott holmik miatt hordott el két-három keménykalapot, álöltözékül. De valaki azt is mondta neki, hogy „companero", s ez sokkal, sokkal jobb. Ez boldoggá tette. Ezek a gondolatok úsztak az agyában, zenekísérettel, amit csak akkor hallott, ha nagyon odafigyelt. Mo-

439

zárt? A Siciliana. Moses d-moll quartettjének fináléja. Nem; valami gyászzene, talán Glucké, az Alcestis-böl. De ugyanakkor valami Bach jellege is van. Bach? Klavikord, hallotta messziről, a tizenhetedik századi Angliából. Angliából. És félig elfelejtett gitárfutamok is, összevegyülve a vízesés távoli zúgásával, és valami mással, ami a szerelem sikolyának hangzott.

Kasmírban van, tudta, fekszik a réten, a futó patak partján, ibolya és lóhere közt, odatúl a Himalája, s ettől csak annál figyelemreméltóbb, hogy mindjárt nekivág Yvonne-nal és Hughval megmászni a Popocatepetlt. Ők már el is indultak előre. -- Szedhetnél bougainvilleát ? hallotta Hugh hangját, majd Yvonne-ét: -- Vigyázz, Hugh, töviskes, mindegyiket nézd meg jól, hogy nincs-e rajta pók ? -- Mi a pókokat agyonlőjük Mexikóban -- suttogta egy másik hang. S azzal Hugh meg Yvonne eltűnt. Gyanította, nemcsak hogy megmásztak a Popocatepetlt, de azon messze túl is jutottak. Fájdalmasan vánszorgott egyedül a nagy hegyek lábánál a lejtőn Amecameca felé. Szellőző hószemüvegben, jégcsákánnyal, ujjatlan kesztyűben, s fülére húzott gyapjúsapkában, teli zseb aszalt szilvával, mazsolával, dióval, s egy üveg rizzsel (kabátja egyik zsebéből a rizsesüveg, a másikból a Hotel Fausto prospektusa állt ki), úgy érezte, agyonnyomja a teher. Képtelen volt továbbmenni. Kimerültén, tehetetlenül hanyatlott a földre. Senki nem fog segíteni rajta, még ha tudna is. Most ő a haldokló az út szélén, ahol nem fog megállni egyetlen irgalmas szamaritánus sem. Bár meghökkentő, hogy ennek a kacagásnak kellett megütnie a fülét, a hangok kacagásának; ó, végül mégis megmentették. Az őserdőn át szirénázó mentőautóban feküdt, a mentőautó fölfelé haladt, áthágta a hóhatárt, a csúcsnak tartott... kétségkívül ez volt az egyetlen módja, hogy oda eljusson!... s közben ott voltak körülötte a baráti hangok, Jacques-é, Vigilé, ők majd fölmérik a helyzetet, s megnyugtatják felőle Hught meg Yvonne-t. -- No se

440

puede vivir sin amar28 -- mondják, s ez majd mindent megmagyaráz. Hangosan is kimondta. Hogy is vélekedhetett olyan gonoszul a földről, mikor lám, mindig kéznél a segítség? Most pedig el kell érnie a csúcsot. Yvonne édes, bocsáss meg! Erős kezek emelték. Kinyitotta a szemét, lenézett, arra számított, hogy ott látja majd maga alatt a fenséges őserdőt, a többi csúcsot, a Pico di Orizabét, a Malinchét, a Cofre di Perotét, mind annyira hasonlít az élete csúcsaihoz, sorra hódította meg ezeket is, mielőtt sor került volna élete e legnagyobb, kissé talán szokatlan, de sikeres hegymászására. De nem volt ott semmi, se csúcs, se élet, se kapaszkodó. Sőt, szorosabban véve, még e csúcs se volt csúcs; nem volt anyaga, nem volt szilárd alapja. Akármi volt is, porlott, omladozott, s közben ő zuhan-zuhan lefelé a vulkánba, pedig megmásznia kellett volna, ez itt a kúszó láva hangja, vulkánkitörés, mégsem, ez nem vulkán, maga a világ robban, falvak röppennek fekete tölcsérekként a világűrbe, ő meg csak zuhan mindezen át, milliónyi tank képzelhetetlen pokoli robajában, tízmillió égő test lángján keresztül, zuhan az őserdőbe, zuhan...

Váratlanul fölsikoltott, és sikolya visszhangja mintha fáról fára verődött volna, visszatért, majd mintha a fák összesereglettek, összebújtak volna, összezárultak volna őfölötte, szánakozva...

Valaki egy döglött kutyát hajított utána a szakadékba.

28 Nem lehet szerelem nélkül élni.

441

LE GUSTA ESTE JARDIN

QUE ÉS SUYO? EVITE QUE SLJS HIJOS LÓ DESTRUYAN!

UTÓSZÓ

Minden műnek megvan a kulcsa.

S utószót írni felhívás. Felhívás az olvasóhoz: keressük együtt a kulcsot. De megtalálnia az olvasónak kell; az utószó írója legfeljebb segíthet neki, felhívhatja a figyelmét, hol keresse. S talán nem is csak egy kulcsot; ritka az olyan mű, amelyet egy kulcs nyit, jó könyv, remekmű nem is akad olyan.

Közelíthetünk hozzá az író személye felől, hisz nincs olyan alkotás, amely -- közvetlenül vagy áttételesen -- ne lenne önéletrajz, ne az író élményeiből merítene; közelíthetünk a kor, a kor társadalma felől, elemezhetjük erkölcsi szempontból, nyelvileg, lemezteleníthetjük szerkezeti, gondolati vázát, nyomozhatunk szépségének illékony titka után. S mindez jogos, külön-külön és együttvéve is; ki-ki más kapun, más kulccsal jut el ugyanoda, a mű oszthatatlan és kifejezhetetlen lényegéig.

Mindez különösképpen áll a Vulkán alatt-ra: a mű összeszövődött alkotója életével és alkotója életét jelenti; rejtőzködő és gyötrelmesen őszinte; személytelen ismeretanyagba ágyazott s szinte tapintatlanul személyes; az emberiség fél-tudatos emlékeit idézi, és mégis pillanatképszerűen helyhez és időhöz kötött.

Malcolm Lowryt, ha igaztalanul is, sokan egykönyvű íróként tartják számon. S minthogy ez az „egy könyv", a Vulkán alatt (Under the Volcano, 1947) magyarul most lát napvilágot, nem közismert tények unalmas ismétlése, ha életével -- műve egyik kulcsával -- megismerkedünk.

1909. július 28-án született az angliai Merseyside-ben, „a tengertől halló- és látótávolságnyira", négy gyermek közt utolsóként. Apja gazdag gyapotkereskedő volt, egyiptomi, perui és te-

445

xasi gyapotültetvények tulajdonosa. Lowry hétéves korától intézetben nevelkedett, szüleitől távol. Sportolt -- Anglia ifjúsági golfbajnoka volt --, írt; korán eltökélte, hogy nem lép be a családi üzletbe, nem lesz gyapotkereskedő. Talán nagyapja, a norvég tengerészkapitány példája nyomán tengerre kívánkozott. Apja bele is egyezett, hogy mielőtt Cambridge-be menne, egy évet tengeren töltsön. Lowry elszegődött egy tengerjáró hajóra -- s az apja kocsiján érkezett a rakpartra. Ez meghatározta matróztársaihoz fűződő viszonyát -- meghatározta az azonosulás-kirekesztettség végletei közt végiggyötrődött egész esztendejét.

Ezt az évet a formálódás cambridge-i évei követték. Az elmúlt dzsesszkorszak utóhatásának évei: Lowry maga is gitározott. A Cambridge-et követő londoni évben született meg életművének első darabja, az Ultramarine (1933) című kisregény, a tengeren töltött nehéz esztendő gyümölcse. Londont Spanyolország követte, itt ismerkedett meg első, amerikai származású feleségével, aki hamarosan vissza is tért az Egyesült Államokba -- férje nélkül --, Lowry meg Párizsba költözött. Párizs után New York következett -- s az önkéntes elvonókúra (lásd: Pokolkö -- Lunar Caustic, 1963), majd a dzsessz mellett a kor másik nagy izgalmának, a filmnek hatására Hollywood. A Lowry házaspár, immár megint együtt, Hollywoodból a mexikói Cuernavacaba költözött. (Cuernavaca indián neve: Quauhnahuac.) Lowry, testi-lelki roncsként, 1938-ban visszatért Hollywoodba. Itt ismerkedett meg második feleségével, az író-filmszínésznő Margerie Bonnerrel. Már vele költözött át a kanadai Vancouverbe, majd -- 1940-ben -- Toronto szomszédságába, Dollartonba, s együtt töltötték tóparti, maguk építetté faházukban Lowry életének legboldogabb, alkotó esztendeit. A faház leégett, vele az Ultramarine kézirata, sőt, a többször átírt Vulkán alatt kéziratát is csak üggyel-bajjal sikerült Lowrynak a tűzből kimentenie. De a paradicsomi éveknek mégsem az elemek vetettek véget, hanem a hatóságok: a telket kisajátították, a faházat elpusztították, s Lowryék 1954-ben kétségbeesetten menekültek Európába, először Olaszországba, majd Angliába, ahol Lowryt utolérték a „démonai"; egy átivott éjszaka, 1957-ben, meghozta halálát.

Az életrajzot szándékosan állítottam össze úgy, hogy szemet

446

szúrjanak a tulkán alatt önéletrajzi elemei: az intézetben töltött gyerekkor, a golfpálya, az osztályidegenként végigszolgált tengerész esztendő (áttételesen: a harmincas évek baloldali értelmiségére oly jellemző sikertelen menekülési kísérlet), Cambridge, a dzsessz, a gitár, a spanyolországi ismerkedés, a két feleség alakjából gyúrt egy feleség, Quauhnahuac pokla és Dollarton paradicsoma, Hollywood, a film (mely szemlélet- és szerkezet-meghatározó elemként az egész könyvre rányomta bélyegét), a kunyhó égése, az ital és a menekülés az ital elől, a Konzul és Hugh: a megosztott-egy Lowry, az italba fulladt életen érzett lelkifurdalás, a reménytelennek látszó, de jó ügyért életet áldozni kész politikai idealizmus, a szkepszisből, csömörből fakadó menekülés a világ elől. S ez utóbbi kimondatlan magyarázataként ismét csak a kor baloldali értelmiségét ért két nagy csapás, mely Lowry életérzését meghatározza, s a könyvet a korban lecövekeli: a Spanyol Köztársaság veresége és München. A két nagy árulás. A történelmi Halottaknapja, a kor fasizmust párázó, feneketlen szakadéka.

Vajon ezek után joggal állíthatjuk, hogy a tulkán alatt önéletrajzi írás? Az is. Hisz kétségtelen, hogy az életpálya történései szervesen beleépülnek a műbe, magyarázzák, meghatározzák a hős -- vagy anti-hős? -- és a belőle kiszakadt, őt kiegészítő alakok magatartását. De mégis inkább én-regény, a szó legteljesebb értelmében.

Én-regény, mondom, mert az író önmagát szembesíti benne megtöbbszörözött önmagával és a világgal. Középpontjába olyan alakot állít, aki önmaga veszte; aki makacsul, pusztulása árán is őrzi magányát; aki magánya védelmében még a megváltó szerelmet is elutasítja. És ez az alak Lowry képzeit-valóságos énjének kivetülése. Az ábrázolt külvilágban -- emberekben, tárgyakban, természetben, ifjúkori énjében: Laruelle-ben, jobbik énjében: Hugh-ban -- az ő belső világa tükröződik. A tükör és a visszavert kép viszonya kozmikus jelentőségű; a tükröződés ténye általános érvényű; a Konzul sorsában, mint a végtelen kicsiben a végtelen nagy, az absztrahált jó és rossz küzdelme is nyomon követhető, s bár a Konzul elbukik, bukásából kiolvasható a jó és rossz közt feszülő ellentét feloldásának lehetősége.

447

Az én ilyen feneketlen mélységeit csak a vallomás igényével lehet föltárni, de jó, ha tudjuk: e vallomás nem nekünk, olvasóknak szól, mi csak a tanúi vagyunk, hisz a vallomás attól vallomás, hogy tanúja is van, hogy meghallgatják; a cél azonban maga a vallomástétel, a kimondás, a lélek terhének ledobása. A tisztulás. És nem az olvasó tisztulásigénye -- az csak másodlagos, közvetett hatás --, hanem az íróé, ő akar élete szennyétőlterhétől szabadulni. Tisztulásvágya szüli a vallomást; a vallomás a tisztulását; az övé az olvasóét. S ez -- a katarzis -- a nagy művek, az igaz művek jellemzője, újabb kulcs a kezünkben; a mű egy mélyebb rétegét nyitja. A morálisát.

De lépjünk tovább egyet: tekintsük át a belső történések külső keretét, keressük meg a regény általánosítható értelmezésének kulcsát.

Az iszákos, zseniális, volt cuernavacai brit konzul, Geoffrey Firmin életregényét egyetlen nap tizenkét órájára, mint egy filmvászonra vetíti ki Lowry. Ez a nap -- amelyet tizenkét hónappá! később, 1939 Halottaknapján idéz meg az emlékezet -- „véletlenül" 1938. november 2-a, Halottaknapja. S ugyancsak „véletlenül" épp ezen a napon határozza el Yvonne, a Konzul már egy éve különélő felesége, hogy visszatér hozzá, épp amikor ott tartózkodik Hugh is, a Konzul világcsavargó féltestvére. Nyomasztó nap ez, a Konzul utolsó napja -- a természet harsogó díszletei közt az ittas Firmin körül gyanakvó fasiszta rendőrök, kommunista mártírok, torz félemberek, baljós állatok ködlenek fel, s mindent átleng a politikai és érzelmi erőszak levegője.

A történeteket az író a film eszközeivel idézi fel: visszavillantott emlékképekből, a történtek szemtanúinak elbeszéléseiből, Eizenstein montázstechnikájával közbeiktatott valóságtörmelékekből, plakát-, útikönyv-töredékekből, föliratokból, belső monológokból értesülünk a Konzul napjáról, mely erőszakos halálával ér véget: a rendőrök lelövik, és bedobják a szakadékba. Este hétkor: pontosan tizenkét órával azután, hogy a regény tényleges cselekménye Halottaknapján, reggel hétkor, elkezdődött. Közben megtudjuk, hogy a Konzul egy titkolt bűn emlékét őrzi: hadifogoly német tiszteket ölt meg. (Vajon valóban megölte őket? Vagy csak a gyilkosság felelősségét viseli ? Vagy pusztán a képze-

448

létében él a tett?) Megtudjuk, hogy házassága felbomlott, s ehhez hozzájárult felesége, Yvonne is, aki ismételten megcsalta, legjobb barátjával is, féltestvérével is. Megismerjük a gyermekkor tanúját, a jó barátot, a filmrendező Laruelle-t, s a romantikus álmodozó, kommunista szimpatizáns féltestvért, Hugh-t, aki lángoló vágyat érez, hogy szeresse embertársait, de féltékenység és gyűlölet gyötri. A szereplők viharos belső' élete hasonlóképpen viharos külső történések közt zajlik; a bikaheccre menet a kínkeserves autóbuszkiránduláson haldokló indiánt lelnek a tűző napon -- szintén a rendőrök áldozata? --, de kénytelenek otthagyni, mert a hatalom meggátolja, hogy segítsenek rajta. Hugh, az ifjú „hős", bikával viaskodik -- miért? --, Yvonne-t meg halálra gázolja a halott indián sokatmondón hetes bélyeget viselő, megvadult lova, amelyet épp a Konzul szabadít el a viharban. A Konzul s Yvonne halála után, tudjuk, halál vár Hugh-ra is; öngyilkos küldetésbe indul Spanyolországba, egy teherhajón, amely a már végleg csatát veszített köztársaságiaknak szállít, hiába, lőszert.

A modern irodalomból oly jól ismert, Joyce-ra és Virginia Woolfra emlékeztető képzettársításos, hallatlan műveltséganyagot görgető elbeszélő modor, mely épp Joyce-nál és Woolfnál a távolságtartás, elszemélytelenítés eszköze, itt egyénit, személyesít: a Konzul szeszmámoros hallucinációi, révülete, a valóság belülről szemlélt torz képére montázs-szerűén rávetített személytelenül reális külső képek egyetlen bonyolult, de egységes, egyedi és mégis általános érvényű összképpé olvadnak össze: a KonzulLowry világképévé.

Nézzük, s időtlen lebegési érzünk, mely a filmszem élességével látott részletrajzból és a részeg révület életlenségéből adódik.

Vajon e hatást nem épp e kettő ellentéte kelti?

Mint Bosch pokolvízióin?

Sűrítés, életlenség, torzítás, révület, jelképiség: nem épp a hagyományos elbeszélő próza eszköztára. Mint ahogy nem a hagyományos -- vagy akár a felbolygatott időrendű elbeszélés eszköze az a nyelv sem, amellyel Lowry a hőseit, a történés fizikaiérzelmi környezetét megjeleníti. A nyelv Lowrynál valami nyelvfeletti feladatot tölt be: ha szemlélete Bosch vízióit juttatta eszem-

449

be, nyelve a kifejezhetetlent dadogva kifejezni próbáló középkori misztikusokét. Igénye meg Dantét idézi: a tulajdon életét, a középkor teljes világképét, életérzését, politikai közhangulatát egyetlen, mérnöki pontosságú látomássá szerkesztő Dantét.

E rokonságot szándékában és szóban Lowry egyaránt vállalja. Egész életét egyetlen roppant terv megvalósítására szánta: The Voyage that^Never Ends (A soha véget nem érő utazás) címen meg akarta írni a huszadik század Divina Commediá-ját. E befejezetlen trilógia első darabja a Vulkán alatt, Dante Poklának párja. Elkészült (bár alkotója soha nem tekintette befejezett műnek), a Purgatórium párja is: a Pokolkö. A Paradicsom párjaként, harmadiknak, idesorolhatjuk a kanadai éveket idéző The Forrest Path to the Spring (A forráshoz vezető erdei ösvény) című kisregényét, amely 1961-ben, Lowry egyetlen novellas kötetében látott napvilágot, (Hear Us O Lord From Heaven Thy Dwelling Place Hallgass meg minket ó Uram mennyei lakóhelyeden). Ez utóbbi kettő azonban, bármilyen ragyogó írás, súlyát tekintve nem áll egy szinten az életmű csúcspontját jelentő Vulkán alatt-tal, amely jelenlegi formájában nyolc évi megfeszített munka, rengeteg gyötrelem, többszöri átírás eredménye. Sorsa, fogantatásától megjelenéséig, külön regény: erről szól a Margerie Bonner gondozásában megjelent posztumusz írás, a Dark as the Grave Wherein My Friend is Laid (Sötét mint a sír ahol barátom nyugszik, 1968).

Az önéletrajzi regény, az én-regény, a vallomásos-regény mellé tehát, eszközei és igénye alapján még egy kulcs-szót fölírhatunk: jobb híján azt, hogy költői regény.

S ezzel elérkeztünk a könyv egyik legtöbbet vitatott, legfurcsább vonatkozásához, jelképrendszeréhez. Az irodalomban nem ritka (az angol nyelvű irodalomban kiváltképp nem), hogy az író égetően időszerű mondanivalóját az emberi szellem közkincséből merített, s többé-kevésbé közismert jelképrendszerbe ágyazza. E módszer előnye, hogy a kifejezés hatékonyságát megsokszorozza: a közvetlen mondanivalót elmélyíti a közvetítő jelképekhez fűződő képzettársítás. És általánosítja is, hisz a leggyakrabban alkalmazott jelképrendszer a mediterrán műveltségből átemelt görög-római mitológia vagy a Biblia. Ugyanebből a kultúrkörből meríti jelképrendszerét Lowry is, csak ő szokatlanabbat választ,

450

a zsidó kabbalát, mely talán nem olyan közismert, s nem is olyan egyértelmű közvetítőeszköz, mint az előbbi kettő, de épp ezért színesebb, talányosabb, s így költőibb, látomásosabb is.

Erre vonatkozólag hallgassuk meg őt magát. Regényének francia nyelvű kiadásához maga írta az előszót, s ebben választásának miértjéről, a mű szerkezetének értelméről is vall:

„A zsidó kabbala a mágikus hatalommal való visszaélést a részegséghez, azaz a borral való visszaéléshez hasonlítja, s ezt, ha jól emlékszem, a héber sód szóval fejezi ki. A sód szó másik jelentése kert, vagy elhanyagolt kert, s olykor magát a kabbalát is kertnek tekintik (természetesen ahhoz hasonlónak, amelynek közepében ott nő a tiltott gyümölcsöt termő fa, amelynek a Jó és Rossz megismerését köszönhetjük), kertnek, közepén az Élet Fájával. Egy vagy más módon, de ez képezi az ember eredetével kapcsolatos sok-sok mondánk alapját, és ha Freud nem is, William James bizonyára egyetért velem, ha azt állítom, hogy az iszákos ember szenvedése nagyon közel áll a misztikuséhoz, aki a hatalmával élt vissza."

A mű szerkezetéről:

„Regényem tizenkét fejezetből áll, s a cselekmény fő része egyetlen nap tizenkét órájában játszódik le. Amint egy év a tizenkét hónapot, egy év a könyv egészét is magába foglalja, s a regény -- vagy költemény -- mítoszi eredetű mélyebb rétege épp itt kapcsolódik a zsidó kabbalához, amelyben a tizenkettes számnak hallatlanul nagy a jelentősége."

Ehhez még csak annyit tennék hozzá: a kabbala az egyensúly törvényére épül. A Rossz tehát a Jó által ismerszik meg, a Jó a Rossz által. A szellemi és fizikai világmindenségben egyaránt az ellentétek soha meg nem szűnő rendszere hat, s minden új az ellentétek eggyé olvadásának köszönheti létét. A létrejövő harmónia és egyensúly eszköze a férfi és nő egyesülése: az egyensúly tehát egyértelmű a szeretettel; a szeretet a híd a fent és lent közt; csak a szeretet ereje ér fel a haláléval.

Ennyit kell tudnunk a kabbaláról, hogy jelképszerepét Lowry művében megértsük. Fgaz, a madár, a kóbor kutya, a kecske, a hegy, a mágikus szám, a szín, a villám, a fény és árnyék ellentéte, a torony, mind valami meghatározott jelentés hordozója;

451

igaz, a bikaviadal a dionüszoszi misztériumban az újjászületés, a kerék rítusa a bűnhődés és beavatás jelképe, de a könyv mondanivalója e részletek ismerete nélkül is megérthető -- gondoljunk csak a keréken tótágast forduló Konzul jelenetére.

E jelképrendszer nem azért kulcs, mert elemei meghatározott jelentéstartalom hordozói, mert mind egy-egy jelkép; Lowry nagyobb művész annál, hogy ne olvashatnánk kabbalisztikus értelmező szótár nélkül. Hanem mert összességükben rendszert alkotnak, rendet, s ez a műben a rács szerepét játssza: rács, amelyre a művész szeszélyesen indázó mondanivalóját fölfuttatja; rács, amely a térképek vonalrácsához hasonlóan az absztrahált valóság helyes arányát megadja; rács, amely a széthullás ellen kétségbeesetten küzdő író szellemét az önként vállalt feladat börtönében tartja, fegyelemre kényszeríti.

A szabadság és kötöttség eszköze; önmaga és önmaga ellentéte, mint Lowry művében minden; valami és más: mint minden név, szín, kocsma, természeti jelenség.

S ha netán először olvasta volna valaki az utószót, s csak azután készülne hozzáfogni a regényhez is, neki hadd adjam azt a tanácsot, amit Lowry ad az olvasóinak: -- A regényt szabad közönséges elbeszélésként is olvasni, amelyben -- ha kívánja -- egész fejezeteket ugorhat át az ember; de messzebbre jut, ha semmit át nem ugrik.

Göncz Árpád

452

A KIADÁSÉRT FELEL AZ EURÓPA KÖNYVKIADÓ IGAZGATÓJA

FELELŐS SZERKESZTŐ: GEHER ISTVÁN

A VFDÖBORfTÓ ÉS A KÖTÉSTERV KARÁTSON GÁBOR MUNKÁJA MŰSZAKI SZERKESZTŐ: GERGELY TIBOR

MŰSZAKI VEZETŐ: SIKLÓS BÉLA

KÉSZÜLT: 1601)0 PÉLDÁNYBAN, 26,2 (A/5) IV TERJEDELEMBEN, TIMES BETŰVEL. TEKERC'SNYOMÓ OFSZET GÉPEN (EU-C-7.174)