A Sarkcsillag hátborzongató fénnyel ragyogott
be szobám északi ablakán át. Ott sütött
végig a sötétség hosszú óráin
keresztül. És az idõ õszre fordultával,
amikor az északi szelek tomboltak és jajongtak,
s a mocsár vöröslevelû fái csak
õk tudják, mirõl pusmogtak egymás
között, a kora reggeli órákban a sarlóvá
fogyatkozott hold alatt én az ablaknál ültem,
és figyeltem a csillagokat. A szikrázó Cassiopeia
csavarjaitól lejjebb, amint az órák múlóban
voltak, mialatt a Göncölszekér felkapaszkodott
a páraáztatta mocsári fák mögül,
amelyek hajladoztak az éjszakai szélben. Pirkadat
elõtt az Arcturus hunyorított vörösen
a temetõ fölül az alacsony dombocskán,
és a Coma Berenices csillámlott különösképp
messzi a misztikus keleten; de amíg a Sarkcsillag le nem
bukott mindig ugyanarról a helyrõl a fekete
égbolton, visszataszítóan hunyorgott; mint
egy õrült figyelõ szeme, mely számos
furcsa üzenetet igyekszik közvetíteni, de nem
emlékeztet másra, mint hogy valaha képes
volt közvetíteni egy üzenetet. Néha,
amikor felhõs volt az ég, tudtam aludni.
Jól emlékszem a nagy Aurora éjszakájára,
amikor a mocsár fölött a démoni fény
sziporkái játszottak sokkolón. A sugár
után felhõk jöttek, és ekkor alaludtam.
És a sarlóvá fogyatkozott
hold alatt történt, hogy elõször láttam
meg a várost. Csöndesen és álmatagon
hevert egy különös fennsíkon, különös
hegyek közötti üregben. Kísérteties
márványból voltak falai és tornyai,
oszlopai, kupolái és járdái. A márványutcákon
márvány támpillérek álltak
a felsõbb részeken, s ezekbe szakállas férfiak
voltak faragva. A levegõ meleg volt, és nem kavargott.
És homlokegyenest, mindössze tíz fokra a zenittõl
a izzott a figyelõ Sarkcsillag. Hosszú ideig bámultam
a várost, de a nappal nem jött el. Amikor a vörös
Aldebaran, mely csillag alacsonyan hunyorog a égen, ámde
sosem nyugszik, egy negyedet kúszott az útján
a horizont körül, fényt és mozgást
láttam a házakban és az utcákon. Köntösük
furcsa alakú volt, de egyszerre nemes és otthonos,
sétáltak széltében-hosszában
a sarlóvá fogyott hold alatt, a férfiak bölcsen
szóltak egy nyelven, amelyet megértettem, bár
elütött minden más nyelvtõl, amelyet valaha
is hallottam. És amikor a vörös Aldebaran tovakúszott
útjának felén a horizont körül,
újra sötétség és csönd honolt.
Amikor felébredtem, már nem az
voltam, aki voltam azelõtt. Emlékezetembe beivódott
a város víziója és lelkemben más
és bizonytalan emlékek ébredtek, melyek természetében
nem voltam biztos. Attól kezdve a felhõs éjszakákon,
amikor aludni tudtam, gyakran láttam meg a várost;
néha egy olyan nap meleg, sárga sugarai alatt, amely
nem nyugodott le, de alacsonyan került egyet a horizonton.
És a tiszta, felhõtlen éjszakákon
a Sarkcsillag bámult rosszindulatúan, mint még
soha annakelõtte.
Fokozatosan azon kezdtem töprengeni, mi
lehet az én helyem abban a városban, a különös
fennsíkon a furcsa csúcsok között. Elõször
kielégített a kilátás, a mindentlátó,
testetlen jelenlét élménye - most arra vágytam,
hogy tisztázzam a kapcsolataimat, és hogy megszólaltathassam
elmémet az ünnepélyes emberek között,
akik mindennap beszélgettek a köztereken. Azt mondtam
magamban: "Ez nem álom, ami nemjelenti-e azt, hogy
próbára tehetem a magasabb realitást azzal
a másik élettel ott a kõ- és téglaházban,
délre a baljóslatú mocsártól
meg attól a temetõtõl az alacsony dombocskán,
ahol a Sarkcsillag minden éjszaka bekandikál az
északi ablakomon?"
Egy éjszaka, amint a társalgást
hallgattam a számos szobrot magába foglaló
nagy téren, változást éreztem; és
felfogtam, hogy végül valóságos formát
öltöttem. Idegen sem voltam Olathoe utcáin, mely
Sarkia fennsíkján fekszik, a Noton és a Kadiphonek
csúcs között. A barátom volt az , aki
beszélt, Alos, és az õ beszéde olyan
volt, hogy az örömet okozott a lelkemnek, mert az egy
igaz ember és hazafi beszéde volt. Azon az éjszakán
érkeztek a hírek Daikos bukásáról
és az inutosok elõretörésérõl;
zömök, pokoli, sárga ördögök,
akik öt évvel ezelõtt jelentek meg az ismeretlen
nyugatról, hogy feldúlják a mi királyságunk
határait és megsarcolják számos városunkat.
Hogy a hegyek lábánál megerõsített
helyekre visszavonultunk, útjuk most nyitva áll
a fennsíkhoz, hacsak nem áll ellent minden lakos
tíz férfi erejével. Mert a zömök
kreatúrák felettébb jártasak voltak
a háború mûvészeteiben, és nem
ismertek olyan aggályokat a becsület terén,
amelyek a mi magas, szürkeszemû lomari férfiainkat
visszatartották a könyörtelen hódításoktól.
Alos, a barátom a fennsík minden
erõinek parancsnoka volt, benne feküdt országunk
utolsó reménye. Ez alkalommal õ beszélt
a veszélyekrõl, amelyekkel szembe kell majd nézni,
és buzdította az olathoei embereket, a lomariak
legbátrabbjait, hogy tartsanak ki õseik hagyományai
mellett, akik amikor délre kényszerültek költözni
Zobnából, mielõtt a nagy jégtakaró
fejlõdött (amint valamikor leszármazottainknak
kellett menekülni számos napn át Lomar földjérõl)
vitézül és gyõzedelmesen söpörtük
félre a szõrös, hosszúkarú, kannibál
gnophkeheket, akik utunkban álltak. Alos kiállt
mellettem a harcosok egy pártjának ellnében,
merthogy gyönge voltam, s különös eszméletvesztésekre
hajlamos, mikor nélkülöznöm kellett, és
megterheltem magam. De az én szemeim tükrözték
a legnagyobb lelkesedést a városban, ellenére
annak, hogy minden nap hosszú órákat szenteltem
a Pnakotikus Kéziratok tanulmányozásának
és a Zobnai Atyák bölcsességének;
így a barátom nem csalódván bennem
nem ítélt el tétlenségemért,
s megjutalmazott engem azzal a kötelességgel, amely
a második legkevésbé fontos dolog volt. Taphnen
õrtornyába küldött engem ott szolgálni
mint õrszem hadseregünket. Az inutosiak megpróbálhatták
volna elérni a citadellát egy keskeny szoroson a
Noton hegyok mögött és ezáltal meglepni
a helyõrséget, és én voltam hivatott
leadni a tûzjelet, amely riasztaná a várakozó
zsoldosokat, és megmentené a várost az azonnali
pusztulástól.
Egyedül álltam õrt a toronyban
minden izmos testû férfiért, akikre a lenti
szorosban volt szükség. Agyam fájón
kábult az izgatottságtól és fáradtságtól,
mert napok óta nem aludtam; még határozott
célom volt, mert szerettem az én lomari szülõföldemet
és a márványvárost, Olathoét,
mely a Noton és a Kadiphonek csúcsok közében
feküdt.
De amint a torony legfelsõ kamrácskájában
álltam, a párán át, amely a messzi
Balof-völgy fölött lebegett, megpillantottam a
vörös és baljóslatú, sarlóvá
fogyatkozott holdat remegõn. És a tetõ egy
nyílásán át szikrázón
fénylett a Sarkcsillag, remegve, mintha élne. És
figyelve, mint valami ördög vagy egy csábító.
Úgy rémlett, lelke gonosz tanácsokat suttogott,
áruló álmosságba ringatva kárhozatos,
ritmikus ígérettel, mely újra meg újra
ismétlõdött:
Aluszva lesõk álmát
Hat- s húszezer éven át
Keringve tértem én
Oda, hol enyém a fény.
Más csillagok kelnek
Tüstént a tengelynek,
Csitító csillagok,
Édes feledést adók:
Mikor útam véget ér,
A múltnak árnya kél.
Hiábavalóan küzdöttem a rám törõ
álmossággal keresvén a kapcsolatot ezekkel
a furcsa szavakkal, megannyi tanával az egeknek, amelyekkel
a Pnakotikus Kéziratokban ismerkedtem meg. Fejem
súlyos volt és szédült, lehanyatlott
a mellkasomra, és amikor legközelebb felpillantottam,
egy álmomban jártam, a Sarkcsillag vigyorgott le
rám az ablakomon át, egy álommocsár
hajladozó fái fölül. És én
még mindig álmodtam.
Megszégyenülten és kétségbeesetten
üvöltöttem, néha õrjöngve, könyörögve
a körülöttem lévõ álomteremtményeknek,
hogy ébresszenk fel, mielõtt az inutosiak fellopódznak
az ösvényen a Noton csúcsa mögött,
és a meglepetés erejét kihasználva
elfoglalják a citadellát; de ezek a teremtmények
démonok voltak, mert nevettek rajtam,és elmondták
nekem, hogy nem álmodom. Lóvá tettek engem,
mialatt aludtam, és ami alatt a zömök, sárga
ellenség felkúszhatott hozzánk csöndesen.
Kudarcot vallottam megbízatásomban, és cserben
hagytam Olathoe márvány városát, Alosnak,
barátomnak, parancsnokomnak próbája rosszul
végzõdött. De még álmomnak azok
az árnyai is kigúnyoltak engem. Õk elmondták,
hogy ez nem lomari föld, csak éjjeli képzelõdésem;
hogy ezekben a birodalmakban, ahol a Sarkcsillag magasan ragyog,
és a vörös Aldebaran alacsonyan kúszik
körbe a horizonton, smmi sem volt, csak jég és
hó évezredek óta, és soha egy ember,
csupán zömök, sárga teremtmények,
elfagyasztva a hidegtõl, akiket õk "Esquimaux"-nak
hívnak.
És amint gyötrödtem bûnös
agóniámban, õrjöngve, hogy megmentsem
a várost, amelynek veszélye minden pillanatban nõtt,
és hiábavalóan törekedtem lerázni
a kõ- és téglaháznak eme természetellenes
álmát, délre a baljós mocsártól
és a temetõtõl az alacsony dombocskán
a Sarkcsillag, gonosz és szörnyûséges,
lepillantott a fekete égboltról, visszataszítóan
hunyorogva, mint egy elmebeteg szeme, amely üzeneteket próbál
közvetíteni, semmire sem emlékeztetve, csak
hogy valaha tudott üzeneteket közvetíteni.