Teloth gránitvárosába vándorolt az
ifjú, a babérkoszorúval megkoronázott,
sárga haja mirrhától fénylett, s bíborköpenyét
ama Sidrak hegység vadrózsája szaggatta meg,
amely az antik kõhíd mentén fekszik. Teloth
férfiai sötétek és zordak, élnek
pedig négyszögletû házakban, s szemöldökráncolva
kérdezték az idegent: honnét jöve s
mi szél hozta õt. Amire az ifjú így
válaszolt:
- Iranon vagyok, és Airából
jövök, egy távoli városból, amelyre
csak halványan emlékezem, ámde újra
meg akarom találni. Dalok éneklõje vagyok,
amelyeket ama távoli városban tanultam, hivatásom
vala pedig az, hogy szépséget teremtsek a gyermekkor
emlékeivel. Minden gazdagságom apró emlékekben
és álmokban van, s a reményben, hogy kertekben
énekelhetek, amikor a hold gyöngéd, és
a nyugati szél megreszketteti a lótuszbimbókat.
Mikor Teloth férfiai meghallották
eme dolgokat, suttogni kezdtek egymás közt; mert a
gránitvárosban nincs nevetés, sem dal - a
komor emberek néha Karthia dombjai felé néznek
tavaszidõn, és a távoli Oonai lantjaira gondolnak,
amelyekrõl az utazók mesélnek. Emígyen
gondolkodván pedig meghívták vala az idegent,
hogy maradjon és énekeljen a Mlin Tornya elõtti
téren, habár nem tetszett nékik toprongyos
köpenyének színe, sem a mirrha a hajában,
sem babérkoszorúja, sem pedig mézédes
hangjának fiatalsága. Este Iranon énekelt,
s mialatt énekelt, egy öregember imádkozott,
egy vak ember pedig azt mondta, fénykoszorút lát
az énekes feje felett. De Teloth lakóinak legtöbbje
ásítozott, mások pedig nevettek, megint mások
elaludtak; mert Iranon semmi hasznosat nem mondott, csak az emlékeirõl,
az álmairól és a reményeirõl
énekelt.
- Emlékszem a szürkületre,
a holdra és lágy dalokra és az ablakra, ahol
álomba ringattak. És az ablakon túl volt
az utca, ahonnan az aranyló fények jöttek,
és ahol az árnyékok márványházakon
táncoltak. Emlékszem a négyszög alakú
holdfényre a padlón, amely semmi más fényre
nem hasonlított, és a látomásokra,
amelyek a holdsugárban táncoltak, amikor az anyám
énekelt nekem. És emlékszem a fényes,
nyár-reggeli napra is a tarka dombok felett, és
a virágok illatára, melyet a nyugati szél
hozott - amely megénekeltette a fákat.
- Ó, Aira, márványnak és
berillnek városa, mily számosak a te szépségeid!
Hogy szerettem a meleg és illatozó ligeteket a hialinos
Nithra mentén, meg vízeséseit az aprócska
Krának, amely a zöldellõ völgyben csordogált!
Azokban a ligetekben és abban a völgyben a gyermekek
koszorúkat fontak egymásnak, és alkonyatkor
különös álmokat álmodtam a yath-fák
alatt a hegyen, ahogy néztem az alanti város fényeit
és a kanyargó Nithrát, amint csillagfürtök
tükrözõdnek benne.
- És a városban voltak helyek,
amelyek erezett és színezett márványból
voltak arany kupolákkal és festett falakkal, meg
zöld kertekkel, égszínkék tavakkal meg
kristály szökõkutakkal. Gyakran játszottam
azokban a kertekben, és gázoltam ama tavakban, és
lefeküdtem, és álmodtam a sápadt virágok
között ama fák alatt. És néha,
napnyugtakor megmásztam a hosszú dombos utcát
a citadelláig meg a nyílt térig, és
lenéztem Airára, a márvány és
berill eme mágikus városára, amely nagyszerû
volt aranyló fényruhába öltözvén.
- Régtõl van az, hogy hiányzol
te, Aira, mert még fiatal voltam, amikor minket elûztek
onnan; ám az apám király volt, és
én vissza fogok térni tehozzád, mert a Végzet
így kívánja. Hetedhét országon
keresztül kerestelek vala téged, és egy napon
uralkodni fogok majd ligeteid s kertjeid felett, az utcáid
és házaid felett, és énekelni fogok
az embereknek, kik majd tudni fogják, mirõl dalolok,
és nevetni és elfordulni nem fognak õk. Mert
Iranon vagyok, ki herceg vala Airában.
Aznap éjjelre Teloth emberei egy istállóban
helyezték el az idegent, és egy arkhón jött
el hozzá reggel, mondá pedig azt, hogy menjen Athok,
a cipész boltjába, és legyen néki
inasa.
- De én Iranon vagyok, énekek
mondója - így szólt vala õ -, és
nem érzek kedvet a cipészmesterséghez.
- Telothban mindenkinek keményen kell
dolgoznia - így az arkhón -, mert ez a törvény.
S felelt vala erre Iranon emígyen:
- Vajon miért dolgoztok oly keményen;
hát nem azért, hogy éljetek, és hogy
boldogok legyetek? És ha csak azért hajtjátok
magatokat, hogy még többet gürcölhessetek,
akkor hát hogyan talál rátok a boldogság?
Azért gyûritek magatokat, hogy éljetek, de
vajon az élet nem szépség és dalok-e?
És ha dalnokok nincsenek köztetek, vajh, mi lészen
akkor a ti munkátoknak a gyümölcse? Keményen
dolgozni dalok nélkül, az olyan, akár egy fárasztó
utazás, amelynek soha sincs vége. Talán ennél
még a halál is kellemesebb.
De az arkhón továbbra is komor
volt s értetlen, s még meg is dorgálta az
idegent.
- Furcsa vagy te, ifjú, és nem
tetszik a te képed és a te hangod. A szavak, amelyeket
szólsz, az isteneket káromolják, mert Teloth
istenei azt mondják, hogy a munkával való
veszõdség jó. Isteneink egy fénybõl
való menedéket ígértek nekünk
a halál utánra, ahol vég nélküli
pihenés vár ránk és kristályos
hidegség, amelyben senkinek sem háborgatja elméjét
a gondolat, s a szemét sem zaklatja a szépség.
Menj tehát el Athokhoz, a cipészhez, vagy napnyugtával
hagyd el a várost! Itt mindenkinek szolgálnia kell,
az éneklés pedig ostobaság.
Így hát Iranon kiment az istállóból,
és bejárta a széles kõutcákat
a nyomasztó gránitkocka-házak között
keresve valami zöldellõt, merthogy minden kõbõl
volt. Az emberek szemöldöküket ráncolták,
de a kõgátnál, a lomha Zuro folyó
mentén egy fiúcska ült szomorú szemekkel,
a vízbe bámult zöldellõ, rügyezõ
ágakat figyelve, amelyeket a dombságról mostak
alá tengerig ömlõ patakok. És a fiú
emigyen szólította meg õt:
- Nem te volnál az, akirõl az
arkhónok szólanak, ki messzi városát
kereséd valamely szépséges földnek?
Én magam Romnod volnék, Teloth vérébõl
való, de nem öreg a gránitváros szokásai
szerint, és naphosszat napsütötte ligetek s távoli,
szépséges és daltól zengõ országok
után vágyakozom. Karthia dombjain túl feküvék
Oonai, a lantok és a tánc városa, amelyrõl
a felnõtt férfiak suttogának, és beszélik,
hogy egyszerre vala szépséges és borzalmas.
Oda mennék én, ha elég emberes volnék
ahhoz, hogy megtaláljam az utat, s néked szintúgy
oda kéne tartanod, és énekelnél, s
az emberek figyelnének rád. Hagyjuk el Teloth városát,
és utazzunk együtt a tavaszba borult dombok közén!
Mutasd meg nékem, miként s hogyan kell utazni, és
esténként én majd meghallgatom a te dalaidat,
amikor a csillagok egyenként csepegtetik az álmokat
az álmodók elméjébe. És lehet,
hogy Oonai, a lantok és a tánc városa véletlenül
éppen a szépséges Aira, amelyet keresve keresel,
hisz régóta nem láttad Airát, a neve
pedig gyakran változott. Menjünk el Oonaiba, ó
aranyfürtû Iranon, ahol az emberek ráismernek
majd a vágyainkra, és testvérként
fognak üdvözölni minket, és nem fognak nevetni,
sem rossz néven venni mindazt, amit mondunk.
És Iranon így válaszolt:
- Legyen így, gyermek; ha bárki
ezen a kõhelyen szépségre vágyik,
annak a hegyeken túl kell keresnie, és én
nem hagylak itt emésztõdni a lassú Zurónál.
De ne hidd, hogy mindjárt gyönyör és megértés
található a Karthia hegyein túl, vagy bármely
más helyen, amelyet egy napi, egy évi, vagy akár
lustrumi utazáson találhatsz. Lásd: amikor
olyan fiatal voltam, mint te, Narthos völgyében éltem,
a fagyos Xari mellett, ahol senki sem figyelt az álmaimra;
és azt mondtam magamnak, hogy amikor idõsebb leszek,
akkor Sinarába megyek a déli lejtõn, és
mosolygó tevehajcsároknak fogok énekelni
a piactéren. De aztán elmentem Sinarába.
A tevehajcsárok részegek és trágárak
voltak, és láttam, hogy a dalaik nem olyanok, mint
az enyéim, így hát egy bárkán
lehajóztam a Xarin az ónixfalú Jarenba. Jaren
katonái pedig kinevettek és kiüldöztek,
így hát megannyi más városba utaztam.
Láttam Stethelost a nagy vízesés alatt, és
belebámultam a mocsárba, ahol valaha Sarnath állt.
Voltam Thraaban, Ilarnekben és Kadatheronban, a kanyargó
Ai folyónál, és sokáig éltem
Olathoeban, Lomar földjén. Ám noha néha
voltak hallgatóim, mindig is kevesen valának, és
tudván tudom, hogy igaz üdvözlégyre csak
Airában, a márvány és berill városában
számíthatok, hol atyám egyszer király
volt vala. Airát fogjuk hát keresni, bár
nemes a gondolat, hogy meglátogassuk a távoli és
lantáldotta Oonait a karthiai dombokon túl, amely
valóban lehet, hogy Aira, habár én úgy
hiszem, hogy mégsem az. Aira szépsége felülmúlja
a képzeletet, és senki sem beszélhet róla
elragadtatás nélkül, habár a tevehajcsárok
rosszindulatúan suttognak.
Napnyugtakor Iranon és a kis Romnod elhagyta
Telothot, és hosszú ideig utaztak a zöld dombok
és hideg erdõk között. Az út durva
volt és homályos, és sohasem tûnt olybá,
mintha közelebb lennének Oonaihoz, a lantok és
tánc városához; ám alkonyatkor - amikor
a csillagok elõjöttek - Iranon énekelt Airáról
és annak szépségeirõl, és Romnod
hallgatta õt, így hát mindketten boldogok
voltak eképp. Sok gyümölcsöt és vörös
bogyót ettek, és nem figyelték az idõ
múlását, de sok év elszállt.
A kis Romnod most már nem volt annyira kicsi, s mély
hangon beszélt, nem pedig vékonyan, bár Iranon
nem változott, és arany haját levelekkel
és illatos gyantával díszítette fel,
amelyeket az erdõben talált. Így hát
eljött az a nap, amikor Romnod idõsebbnek látszott
Iranonnál, bár amidõn Iranon rátalált,
nagyon kicsi volt még, amikor is zöld rügyezõ
ágakat nézett Telothban, a lassú, kõtorkolatú
Zuro mellett.
Aztán egy éjszaka, mikor épp
telihold volt, az utazók felértek egy hegytetõre,
és lenéztek Oonai fénymiriádjaira.
Parasztok mondták meg nekik, hogy közel vannak, és
Iranon tudta, hogy ez nem Aira, a szülõvárosa.
Oonai fényei nem voltak olyanok, mint Airáéi;
mert ezek harsányak voltak és ragyogóak,
míg Aira fényei lágyan és mágikusan
fénylettek, ahogy a holdfény világította
meg a földet az ablakon keresztül, ahol Iranon anyja
álomba ringatta õt egyszer énekével.
De Oonai a lantok és tánc városa volt, így
hát Iranon és Romnod lesétáltak egy
meredek lejtõn, hátha találnak embereket,
akiknek a dalok és az álmok örömet okoznak.
És amikor bementek a városba, ablakokból
és erkélyekrõl kihajoló, rózsakoszorús
tivornyázókat találtak végig a házak
mentén, akik meghallgatták Iranon dalait, és
virágokat dobtak neki, és megtapsolták, amikor
végzett. Akkor egy pillanatig Iranon azt hitte, megtalálta
azokat, akik úgy gondolkoztak és éreztek,
mint õ, habár a város századannyira
sem volt olyan szépséges, mint Aira.
Amikor a hajnal jött, Iranon rémülettel
nézett szét, mert Oonai kupolái a nappali
fényben nem aranyszínûek voltak, hanem szürkék
és komorak. És Oonai emberei sápadtak voltak
a dõzsöléstõl, és tompák
a bortól, és nem hasonlítottak Aira sugárzó
embereihez. De mert az emberek virágokat dobáltak
neki, és dicsõítették a dalait, Iranon
ott maradt, és vele Romnod is, akinek tetszett a város
dõzsölése, és sötét hajába
rózsákat és mirtuszt tûzött. Éjszaka
Iranon gyakran énekelt a mulatozóknak, de mindég
- miként korábban is - kizárólag a
hegyek leveleivel volt megkoronázva, Aira márvány
utcáira és a hyalinos Nithrára emlékezve
ezzel. A Monarkha freskókkal borított termeiben
énekelt, kristály emelvényen, amely a tükörpadló
fölé volt emelve, és ahogy énekelt,
képeket idézett a reá figyelõk elé,
mígnem úgy nem tûnt, hogy a padló mintha
régi, félig-elfelejtett dolgokat tükrözne
vissza - és nem a bortól piros arcú lakomázókat,
akik rózsaesõt zúdítottak rá.
A király pedig elrakta bíbor rongyait, és
szaténba öltöztette és aranyruhába,
zöld jádegyûrûket húzatott rá
és festett elefántcsont-karkötõt, és
aranyozott és hímzett faliszõnyegekkel borított
szobába szállásolta el, szép faragott
faágyra virágokkal díszített selyem
tetõvel és takaróval. Így élt
Iranon Oonaiban, a lantok és tánc városában.
Nem tudni, hogy meddig maradt Iranon Oonaiban,
de egy nap a király néhány vad forgótáncost
hozatott a palotájába a liriai sivatagból,
meg sötétbõrû fuvolásokat a keleti
Drinenbõl, és onnantól kezdve a mulatozók
már nem annyira Iranonra dobálták a rózsáikat,
hanem inkább a táncosokra és a fuvolásokra.
És Romnod, aki még kisfiú volt a gránit
Telothban, napról napra lett egyre közönségesebb,
és vörösebb is a bortól, mígnem
egyre kevesebbet és kevesebbet álmodott, és
egyre kevesebb élvezettel figyelt Iranon dalaira. Ám
habár Iranon szomorú volt, nem hagyta abba az éneklést,
és esténként elmesélte az álmait
Airáról, a márvány és berill
városáról. Akkor egy éjszakán
a kivörösödött és meghízott
Romnod erõsen horkolt vacsoradíványának
pipacsos selymei között, és kínok között
halt meg, amíg Iranon - sápadt és karcsú
-, egy távoli sarokban énekelt magának. És
amikor Iranon befejezte a sírást Romnod sírja
felett, és behintette azt zölden rügyezõ
ágakkal, ahogy azt Romnod szerette, félredobta selymeit
és cicomáit, és elhagyta elfeledve Oonait,
a lantok és tánc városát, csak a bíbor
rongyaiba öltözve, amelyekben jött, és friss,
hegyekbõl való levelekkel megkoszorúzottan.
Iranon napnyugta felé utazott, még
mindig a szülõföldjét és olyan
embereket keresve, akik megértik és kedvelik a dalait
meg az álmait. Cydathria minden városában
és a Bnazie sivatagon túli földeken vidám
arcú gyermekek nevettek régi dalain és szakadt,
bíbor ruháján; de Iranon mindvégig
fiatal maradt, s koszorút viselt arany hajában,
míg Airáról énekelt, örömét
lelve a múltban és reménykedve a jövõben.
Így érkezett el egyik este egy
öreg pásztor hitvány kunyhójához,
ki meggörnyedt volt és piszkos, s aki a nyáját
egy köves lejtõn tartotta futóhomoknak mocsara
felett. Iranon ugyanúgy szólt ezen emberhez, mint
sok másikhoz:
- Meg tudná-e mondani nékem, hogy
merre találnám Airát, a márvány
és berill városát, ahol a hyalinos Nithra
folyik, és ahol az apró Kra vízesései
adnak hangversenyt a zöldellõ völgyeknek, és
a hágók yath-fákkal vannak borítva?
És a pásztor, hallván e
szókat, hosszasan és kutatóan nézett
Iranonra, mintha valami réges-régi dologra emlékezne
vissza, és megjegyezte az idegen arcának minden
egyes vonását, meg arany haját és
levélkoszorúját. Ám öreg volt,
és megrázta a fejét, ahogy válaszolt:
- Ó idegen, már hallottam Aira
nevét, és más neveket is, amelyeket mondtál,
de azok messzirõl szólnak hozzám, hosszú,
elpocsékolt évek távolából.
Ifjúkoromban hallottam õket egy játszótársamtól,
egy koldus fiától, aki megadta magát különös
álmainak, aki hosszú meséket szõtt
a holdról és a virágokról, meg a nyugati
szélrõl. Mi kinevettük õt, hiszen születése
óta ismertük, habár õ maga azt hitte
magáról, hogy király fia. Jó megjelenésû
volt, olyan mint te, de kelekótya és furcsamód
idegen; és el is ment még fiatalon, hogy megtalálja
mindazokat, akik örömmel hallgatják meg dalait
és az álmait. Mily gyakran énekelt nekem
földekrõl, amelyek sosem léteztek, és
olyan dolgokról, amelyek soha nem is lehetnek! Airáról
beszélt sokat; Airáról és a Nithra
folyóról, és az apró Kra vízeséseirõl.
Ott, mondogatta mindig, hercegként élt, bár
mi itt jól ismertük õt születése
óta. Sosem létezett Aira márvány városa,
vagy olyanok, akik furcsa dalokban tudnának gyönyörködni,
csak régi játszótársam, Iranon álmaiban,
aki már elment.
És a szürkületben, ahogy a
csillagok egyesével elõjöttek, és a
hold olyan világot vetett a mocsárra, amilyet a
gyermek lát a padlón, amint estve álomba
ringatják, besétált a halálos futóhomokba
egy nagyon öreg ember szakadt bíborruhában,
elszáradt levelekkel megkoszorúzva, elõre
nézve, mintha a szép város arany kupoláit
látná, ahol megértik álmait. Azon
az éjjelen a fiatalság és a szépség
egy darabja halt meg a vén világban.
Kazár József és Varga Illés Nándor fordítása