A nevem Basil Elton; az Északi-fok fényének
õrzõje vagyok, mint az apám s elõtte
nagyapám. Messze a parttól áll a szürke
világítótorony, nyálkás kövekre
építve - ezeket apálykor ugyan látni,
de a dagály eltakarja õket. Túl e jelzõtûzön
hét tenger fenséges bárkái szelik
a vizeket immár egy évszázada. Nagyapám
idejében sokan voltak. Apám idejében már
kevesebben, és ma oly ritkán járnak erre,
hogy néha különös magány fog el,
mintha az utolsó ember lennék ezen a bolygón.
Fehér vitorlájú kereskedõhajók
jöttek messzi partok felõl, távoli, keleti
partokról, ahol melegen süt a nap és az egzotikus
kertek, gazdagon díszített templomok édesen
illatoznak. Gyakran meséltek ezekrõl a nagyapámnak
öreg kapitányok, s õ ugyanazt elmondta apámnak,
aki elbeszélte nekem hosszúra nyúló
õszi estéken, mikor félelmetesen süvített
a keleti szél. És olvastam is ezekrõl a dolgokról
és sok más dologról is a könyvekben,
melyeket akkor kaptam az emberektõl, mikor még fiatal
voltam és tele csodálattal.
De van valami, ami csodálatosabb, mint
az öregek meséi, csodálatosabb, mint a könyvek
meséi, és ez: az óceán titkos történetei.
Kék, zöld, szürke, fehér vagy fekete;
sima, borzolt vagy tornyosuló; nem, az óceán
nem néma. Egész életemben figyeltem, hallgattam
és jól ismerem. Eleinte csak egyszerû kis
meséket mondott, nyugodt partok és közeli kikötõk
történetét, de az évek során
barátságosabb lett és más dolgokról
is beszélt; különösebb, távolabbi
és régebbi dolgokról. Idõnként,
alkonyatkor a láthatár szürke ködje szétvált,
hogy látni engedje a túlsó utakat; néha,
éjszakánként a tenger mély vize tiszta
és áttetszõ lett, hogy látni engedje
a mélység útjait. És ez a látvány
ugyanúgy mutatta a múlt és a lehetséges
jövendõ útjait, mint a jelen útjait,
mivel az óceán õsibb, mint a hegyek, és
az Idõ álmait, emlékeit hordozza.
A Fehér Hajó délrõl
jött mindig, mikor a telihold magasan járt az égen.
Délrõl siklott a tengeren, simán, csöndesen.
És bármilyen viharos vagy nyugodt volt is a tenger,
bármilyen erõs, bármilyen irányú
volt a szél, mindig simán, csendesen siklott, vitorlája
messzirõl látszott, hosszú, furcsa evezõsorai
összhangban mozogtak. Egyik éjjel egy szakállas,
hosszú köpenyes embert vettem észre a fedélzeten,
és úgy tûnt, intett nekem, hogy hajózzak
el vele messzi, ismeretlen vizekre. Sokszor láttam eztán
teliholdkor, és mindig magával hívott.
Nagyon fényes volt a hold az éjszakán,
mikor végül feleltem a hívásra, és
holdsugarakból szõtt hídon mentem át
a vizeken a Fehér Hajóhoz. Az ember, aki hívogatott,
olyan nyelven üdvözölt, melyet mintha jól
ismertem volna, és az evezõsök lágy
énekével teltek az órák, ahogy a titokzatos
dél felé siklottunk; alakunkat bearanyozta a teltarcú
hold.
És amikor új, rózsás
és ragyogó nap virradt, messzi földek zöldellõ
partjait láttam, élénk, gyönyörû
és számomra ismeretlen partokat. A tengerbõl
virágzó, fákkal tûzdelt, királyi
fennsíkok emelkedtek ki, és itt-ott különös
templomok fénylõ, fehér tetõi, oszlopsorai
csillantak meg. Ahogy a zöld partokhoz közeledtünk,
a szakállas ember mesélt errõl a földrõl,
Zar földjérõl, ahol azok a gondolatok, szép
álmok lakoznak, melyek valamikor meglátogatták
az embereket, s melyeket aztán elfeledtek. És amikor
ismét felnéztem, láttam, hogy igazat szólt,
mert sok olyan dolgot pillantottam meg magam elõtt, melyeket
a ködös láthatáron túl vagy az
óceán foszforeszkáló vizében
láttam korábban. Voltak alakok, képzeletbeli
képek, gyönyörûbbek, mint bármi,
amit valaha is ismertem; ifjú költõk látomásai,
akik nélkülözve haltak meg, mielõtt a
világ tudomást szerzett volna álmaikról.
De nem léptünk Zar zöldellõ földjére,
mert úgy tartják, aki arra jár, többé
nem térhet vissza otthonába.
Ahogy a Fehér Hajó csendesen
maga mögött hagyta Zar templomait, a távoli horizonton
óriási város tornyait pillantottuk meg; és
a szakállas ember azt mondta: - Ez Thalarion, Ezer Csoda
Városa, ahol mindazok a rejtelmek élnek, melyeket
az emberek hiába igyekeztek felfogni. És közelebbrõl
ismét megnéztem a várost és láttam,
hogy minden, általam eddig ismert vagy elképzelt
városnál hatalmasabb. Templomainak tornyai az égbe
nyúltak, hogy ember nem láthatta csúcsuk;
és messze, a láthatáron túl húzódtak
a szürke, komor falak, melyek fölött csak kevés
tetõ látszott, furcsák és ijesztõek,
mégis vonzóak és gazdagon díszítettek.
Erõsen vágyakoztam, hogy beléphessek e lenyûgözõ,
mégis taszító városba, és kérleltem
a szakállas embert, hogy kössünk ki Akariel óriás
faragott kapujánál; de õ finoman visszautasította
kérésem, mondván: - Sokan léptek már
Thalarionba, Ezer Csoda Városába, de egy se tért
vissza. Csak démonok járnak ott és õrült
lények, melyek már nem emberek, és az utcák
temetetlen emberek csontjaitól fehérlenek, akik
látták Lathi-t, a sötét angyalt, mely
a város felett uralkodik. Így a Fehér Hajó
elhagyta Thalarion falait, és sok napig egy dél
felé szálló madarat követett, melynek
fényes tollai olyanok voltak, mint az ég, ahonnan
alászállt.
S egy kellemes parthoz közeledtünk,
melynek virágai vidáman nyíltak és
a szivárvány minden színében pompáztak,
és amerre csak néztünk, gyönyörû
erdõk és világos ligetek zöldelltek
a delelõ nap alatt. A messzi fák közül
énekszó és dallam összhangja tört
elõ, és jóízû kacagást
hallottam, és türelmetlenségemben sürgettem
az evezõsöket, hogy mielõbb a partra érjünk.
És a szakállas ember nem szólt, csak figyelt,
ahogy egyre közelebb értünk a liliomokkal benõtt
parthoz. Hirtelen a szél oly illatot hozott a virágos
ligetek felõl, melybe beleborzongtam. A szél erõsödött,
és a levegõ megtelt a pestis sújtotta városok
és fedetlen temetõk halott csont-szagával.
És ahogy eszeveszetten tovasiklottunk ettõl az átkozott
parttól, a szakállas ember is megszólalt
végre, mondván: - Ez Xura, a Meg Nem Ízlelt
Örömök Földje.
Így hát a Fehér Hajó
ismét az égi madár nyomába szegõdött,
meleg, áldott tengereken hajózott, melyeket simogatott
a fûszeres szellõ. Nap nap után, éjszaka
éjszaka után telt s még mindig hajóztunk,
és teliholdkor az evezõsök lágy dalát
hallgattuk, mely ugyanolyan édes volt, mint azon a messzi
éjen, mikor távoli szülõhazámat
elhagytuk. És végül a hold fényénél
horgonyoztunk le Sona-Nyl kikötõjében, melyet
kettõs, tengerbe nyúló, ívben összehajló
kristályfok õriz. Ez a Képzelet Földje,
és arany holdsugarakon lépdeltünk zöldellõ
partjaira.
Sona-Nyl Földjén nincs idõ,
sem tér, sem szenvedés vagy halál; és
végtelen éveket töltöttem ott. Zöldek
Sona-Nyl ligetei és rétjei, fénylõk
és illatosak a virágai, kékek és zenélnek
a patakjai, tiszták és hûvösek a szökõkútjai,
hatalmasak és tiszteletet parancsolnak templomai, kastélyai
és városai. Eme földnek nincsenek határai,
mivel minden gyönyörûséges látványon
túl egy még szebb nyílik. A gazdag városok
között és minden vidéken szabadon járhat
a boldog nép, amely mind hibátlan szépségû
és zavartalan boldogsággal megáldott. A megszámlálhatatlan
évek során, melyeket ott töltöttem, üdvözülten
sétálgattam a kertekben, ahol különös
pagodák bújtak meg kellemes bokrok közt és
a fehér sétányokat törékeny szirmú
virágok szegélyezték. Lágy dombokat
másztam meg, melyek csúcsairól lenézve
varázslatosan nagyszerû látvány tárult
elém: zöldellõ völgyekben fekvõ
falvak tornyai és óriási városok csillogó
arany kupolái a végtelenül távoli láthatáron.
És a hold fényénél szemléltem
a villódzó tengert, a kristályfokokat és
a nyugodt kikötõt, ahol a Fehér Hajó
horgonyzott.
Telihold idején, Tharp rég elfeledett
évében történt, hogy megpillantottam
a mennyei madár hívogató körvonalait
és megéreztem a nyugtalanság elsõ
hullámait. Majd beszéltem a szakállas emberrel
és elmondtam neki új vágyaimat: hogy elmenjünk
a távoli Cathuriába, melyet ember még nem
látott, de melyet mindenki a nyugati bazaltoszlopokon túlra
helyez képzeletében. A Remény Földje
az, és mindennek, amit ismerünk, ott lakozik a tökéletes
eszményképe; legalábbis ezt mondják.
De a szakállas ember azt mondta: - Óvakodj ama veszedelmes
tengerektõl, ahol állítólag Cathuria
fekszik. Sona-Nyl Földjén nincs fájdalom, sem
halál, de ki tudhatja, mi van Nyugat bazaltoszlopain túl?
- Ennek ellenére a következõ teliholdkor felszálltam
a Fehér Hajóra, és a vonakodó szakállas
emberrel elhagytam a boldog kikötõt, hogy ismeretlen
tengerre hajózzak.
És repült elõttünk
az égi madár, és Nyugat bazaltoszlopai felé
vezetett, de ezúttal az evezõsök nem énekeltek
lágy dalokat a telihold alatt. Magamban gyakran képzelegtem
Cathuriáról, remek ligeteirõl és palotáiról,
és kíváncsi voltam, vajon miféle új
örömök várnak ott rám. - Cathuria
- mondtam magamban - az istenek lakhelye, és számtalan
arany város földje. Áloé- és
szantálfa-erdõk vannak, mint Camorin illatozó
ligetei, és a fák között vidám,
édesen daloló madarak repkednek. Cathuria zöld
és virágzó hegyein rózsás márványtemplomok
állnak, melyeket dicsõ tetteket ábrázoló
festmények, szobrok díszítenek gazdagon,
s melyek udvarán hûs vizû szökõkutak
vannak, amelyekben a barlangból eredõ Narg illatos
vize csobog elragadó zenéjével. És
Cathuria városait aranyos fal övezi, és utcái
szintén aranyból vannak. E városok kertjeiben
különös orchideák nõnek, és
illatosak a korall- és borostyánfenekû tavak.
Éjjelente az utcákat és a kerteket vidám
lámpásokkal világítják meg,
melyeket háromszínû teknõspáncélból
formáztak; ének és lant lágy hangjait
is hallani. És Cathuria városainak házai
egytõl-egyig paloták, mindet jóillatú
csatornára építették, melyben a szent
Narg vizei folynak. Márványból és
porfírból készültek a házak,
és tetejük csillogó arany, mely visszaveri
a napsugarakat és felnagyítja a város szépségét
és az boldog istenek távoli hegycsúcsokról
szemlélik õket. A legszebb pedig a hatalmas uralkodóé,
Dorieb-é, akit néhányan félistennek,
mások istennek vélnek. Magas Dorieb palotája,
és sok márványtorony van falain. Széles
termeiben sokan gyûlnek össze, és régi
idõk trófeái lógnak ott. És
a tetõ, melyet magas rubin és azúroszlopok
tartanak, színtiszta arany, és isteneket, hõsöket
ábrázoló faragásokkal díszített,
hogy aki felnéz, úgy érzi, valósággal
az Olümposzt látja. És a padló üvegbõl
készült, alatta a Narg ügyesen kivilágított
vize folyik, cifra halakkal, melyeket nem imernek szép
Cathuria határain túl.
Így beszéltem magamban Cathuriáról,
de a szakállas ember egyre csak intett engem, hogy forduljunk
vissza Sona-Nyl boldog partjaira, mert Sona-Nylt ismerik az emberek,
míg Cathuriát még nem látta senki.
És már harmincegyedik napja követtük
a madarat, mikor megpillantottuk Nyugat bazaltoszlopait. Ködbe
burkolóztak, ember nem láthatta, mi van mögöttük,
vagy hol a csúcsuk - néhányan azt állították,
az oszlopok az égig is elérnek. És a szakállas
ember ismét kérlelt, hogy forduljunk vissza, de
nem hallgattam rá, mert úgy éreztem, az oszlopok
körüli ködbõl lant és ének
hangjait hallom; édesebbek voltak ezek, mint Sona-Nyl legszebb
dalai és engem dicsõítettek, engem, aki a
teliholdtól jött, messzi távolból, és
a Képzelet Földjén élt. Így a
dallam hangjára a Fehér Hajó besiklott a
ködbe, Nyugat bazaltoszlopai közé. És
mikor a zene abbamaradt és a köd eloszlott, nem Cathuria
Földjét láttuk, hanem gyorsan hullámzó,
ellenállhatatlan tengert, mely ismeretlen cél felé
sodorta tehetetlen bárkánkat. Hamarosan zuhanó
víz mennydörgése ütötte meg fülünket,
és a messzi láthatáron titáni zuhatag
szörnyû vizét pillantottuk meg, mellyel a világ
óceánjai a mélységes nemlétbe
hullanak. Ekkor a szakállas ember így szólt
hozzám könnyes arccal: - Elutasítottuk Sona-Nyl
gyönyörû Földjét s nem láthatjuk
többé. Az istenek az emberek fölött állnak,
és gyõztek. És én behunytam a szemem
a közelgõ ütközés elõtt, már
nem láttam a mennyei madarat, mely gúnyosan csapkodott
kék szárnyaival a zuhatag széle felett.
A robaj után sötétség
következett és emberi meg nem-emberi sikolyokat hallottam.
Szélvihar kerekedett keletrõl és fagyosan
fújt, ahogy az alólam kiemelkedett nyirkos kõtömbbe
kapaszkodtam. Majd újabb csattanást hallottam és
ahogy kinyílt a szemem, annak a világítótoronynak
a talapzatán találtam magam, ahonnan évezredekkel
ezelõtt elhajóztam. A lenti sötétben
egy hatalmas bárka elmosódott körvonalait láttam,
mely a kegyetlen sziklákra futott és ahogy a pusztaságon
körbenéztem, láttam, hogy a nagyapám
ideje óta elõször hunyt ki a láng.
És a késõbbiekben, mikor
felmentem a toronyba, a falon lévõ naptáron
láttam, hogy ugyanolyan maradt, mint mikor elhajóztam.
A hajnal jöttével lementem a partra és a hajótörés
nyomait kerestem, de csak ezt találtam: egy furcsa, halott
madarat, kinek tollai, mint az azúr égbolt, és
egyetlen szétforgácsolódott árbocot,
fehérebbet, mint a hullámok taréja vagy a
hó a hegyeken.
És ettõl fogva az óceán
nem mesélt a titkairól; és bár azóta
sokszor világított a telihold magasan az egekben,
nem jött, többé soha nem jött délrõl
a Fehér Hajó.