H. P. Lovecraft: Álmok a boszorkányházban
h.p.lovecraft
 
Hogy az álmok hozták-e a lázat, vagy a láz az álmokat, azt nem tudta Walter Gilman. Az egész mögött az a sötét rettegés gunnyasztott, amelytől fekélyes volt az ódon város meg az Istentől elrugaszkodottan áporodó, oromtetős manzárdszoba, ahol írt és tanult, számokkal meg képletekkel viaskodott, amikor éppen nem hánykolódott a hitvány vaságyon. Hallása természetellenesen, elviselhetetlenül kiélesedett, a kandallópárkányon az olcsó órát rég leállította, mert ketyegése ágyúzásként dübörgött fülében. Éjszakánként elég volt a kinti fekete város alattomos fészkelődése, a patkányok baljós motozása a féregrágta válaszfalakban, a vén ház titkos ácsolatának roppanásai, hogy úgy érezze, ördögök lakodalmainak dobhártyarepesztő ricsajjal. A sötétség bozsgott a megmagyarázhatatlan hangoktól - ő mégis attól reszketett néha, nehogy elnémuljanak, és neki meg kelljen hallania a zajok mögött sejtelmesen ólálkodó halkabb neszezést.

Arkham legendáktól kísértett városában történt, hol változatlanul bújnak össze a roskatagon düledező manzárdok, melyek fölött a padlásokon boszorkányok rejtőztek a király emberei elől a tartomány régi, sötét napjaiban. De még ebben a városban se akadt vérfagyasztóbb emlékezetű hely, mint ez a manzárdszoba, mely Gilmannek tartott födelet - mert ugyanez a ház és ugyanez a szoba tartott födelet a vén Keziah Masonnek, aki teljesen érthetetlen módon szökött meg a salemi tömlöcből. 1692-ben esett - a porkoláb megbolondult, apró, szőrös, fehér agyarú valamiről makogott, mely Keziah cellájából nyargalt volna elő; és még maga Cotton Mather se tudta mivel magyarázni a szürke kőfalra néminemű ragadós piros lével odamázolt szögeket és kanyarokat.

Lehet, hogy Gilmannek nem lett volna szabad olyan keményen tanulnia. A nem euklideszi geometria és a kvantumfizika egymagában is megvisel bármely agyvelőt, de ha valaki még össze is keveri őket néprajzzal, úgy próbál sokdimenziós fura hátteret kerekíteni a rémmesék iszonyú sejtetései és a kandalló mellett suttogott zagyva mendemondák mögé, az aligha remélheti, hogy megússza szellemi túlfeszültség nélkül. Gilman Haverhillből jött, de csak az arkhami egyetemen kezdte összefüggésbe hozni a matematikát az ó varázsolások lidérces legendáival. A vén város levegője valamely titokzatos módon hatott a képzeletére. A Miskatonic professzorai nógatták, hogy vegye lazábbra, és több téren tudatosan megrövidítették tananyagát. Sőt eltanácsolták az egyetemi könyvtár egyik zugában kulcs és lakat alatt őrzött, tilalmas titkokat taglaló gyanús régi fóliánsoktól is. Csakhogy elkéstek az elővigyázattal, mert Gilman már tudomást szerzett Abdul Alhazred félelmetes Necronomiconjának rettentő sejtelmeiről, a töredékes Eibon könyvéről, von Junzt betiltott Unaussprechlichen Kultenjéről, és összekapcsolta őket a tér tulajdonságainak, az ismert és ismeretlen dimenziók viszonyának elvont képleteivel.

Tudta, hogy az egykori Boszorkányházban van a szobája - hiszen épp ezért vette bérbe. Essex megye levéltára sok feljegyzést őriz Keziah Mason peréről, kínzásokkal kicsikart vallomásáról a töményszék előtt, mely utóbbi egészen eszeveszett elragadtatást lobbantott Gilmanben. Keziah vonalakat és görbéket emlegetett Hathorne bírónak, amelyekkel kitűzhető a falakon túli másik dimenzióba vezető út iránya, és célzott rá, hogy ily vonalakat és görbéket sűrűn használnak bizonyos éjféli összejöveteleken a Kaszálódomb mögötti fehér kő sötét völgyében és a folyó lakatlan szigetén. Beszélt a Fekete Emberről, esküjéről és arról, hogy új titkos nevén ő most már Nahabnak hívatik. Aztán fölrajzolta cellája falára ezeket a vonalakat, és eltűnt.

Gilman sajátos dolgokat feltételezett Keziahról, és különös borzongás fogta el, hallván, hogy a boszorkány háza több mint kétszázharmincöt év után még mindig áll. Amikor hírét vette, mit sugdosnak az arkhamiak a hajdani otthonában és a szűk utcákon osonó Keziahról, az itt és más házakban alvó személyeken talált, csorba emberi fogak hagyta harapásokról, a május első napja és mindenszentek táján felhangzó gyereksírásról, a bűzről, mely e rettegett időszakok után árad az ócska padlásról, a korhatag épületben meg a városban settenkedő, éles fogú, szőrös kis lényről, amely a hajnal előtti legsötétebb órákban szokta kíváncsian szaglászni az embereket, elhatározta, hogy kerül, amibe kerül, de ő ott fog lakni. Nem volt nehéz, mert a réges-rég bérleménnyé alakított ház rossz hírben állt, alig lehetett lakót találni olcsó, bútorozott szobáiba. Gilman maga se tudta, mit vár, ő csak azt tudta, hogy ott akar lenni, ahol a XVII. században egy közönséges vénasszony valamilyen körülmény folytán a matematika oly mélységeibe pillanthatott le, többé-kevésbé váratlanul, ameddig talán még Planck, Heisenberg, Einstein és De Sitter sem jutottak el legmodernebb kutatásaik során.

Minden hozzáférhető helyen, ahol csak levált a tapéta, végigbogarászta a deszkát és a gipszet a titokzatos rajzok után, és egy héten belül sikerült megkapnia a keleti manzárdszobát, ahol állítólag Keziah űzte vajákolásait. Üresen állt ősidők óta- soha, senki nem akart itt lakni -, a lengyel háziúr mégis kelletlenül adta bérbe. Amíg lázba nem esett, mégse történt semmi Gilmannel. Semmiféle kísérteties Keziah nem röpködött a komor folyosókon és a szobákban, semmilyen szaglászó szőrös lényecske nem lopódzott föl a vészjósló kakasülőre, és hiába kereste lankadatlanul, csak nem találta a boszorkány varázsigéit. Néha csatangolt áporodottan bűzlő, kövezetlen mellékutcák árnyas labirintusában, ahol ismeretlen korú, baljós, barna házak dőltek egymásnak, és bámultak gúnyosan keskeny kis ablakszemeikkel. Tudta, hogy itt különös dolgok estek valaha, és a felszín mögött még mindig lappang a halk sejtelem, hogy talán nem pusztult el mindenestül a szörnyű múlt - legalábbis nem itt, a legsötétebb, legszűkebb és legszövevényesebb sikátorokban. Kétszer is átevezett a folyó rossz hírű szigetére, és lerajzolta, milyen szögekben állnak a homályos eredetű, időtlen idők óta itt sorjázó, mohos szürke kövek. .

Gilman szobája tágas volt, ámde furcsán szabálytalan alakú: túlsótól innenső végéig az északi fal észrevehetően befelé dőlt, az alacsony mennyezet pedig enyhén lejtett ugyanebbe az irányba. Egy tátongó és néhány betömött patkánylyukon kívül nem volt felfedezhető semmiféle átjáró - vagy arra utaló nyom - a ferde szobafal és a ház merőleges északi frontja által határolt térbe, noha kívülről nézve látni lehetett egy ablakot, melyet réges-rég deszkázhattak be. Ugyancsak hozzáférhetetlen volt a mennyezet fölötti, minden bizonnyal lejtő padlástér. Amikor Gilman létrán fölkapaszkodott a ház többi részét lezáró, pók beszőtte vízszintes padlásra, megtalálta egy hajdani ajtó nyomait, melyet szorosan eltorlaszoltak vastag deszkákkal, és még meg is erősítettek a gyarmati asztalosok használta zömök ékekkel. De bármennyit győzködte is a flegmatikus háziurat, nem tudta rávenni, hogy beengedje vizsgálódni valamelyik lezárt térbe.

Idő múltával egyre jobban megszállottja lett szobája szabálytalan falának és mennyezetének; kezdett matematikai jelentést tulajdonítani a furcsa szögeknek, melyek mintha sugallatos támpontokat adtak volna rendeltetésüket illetően. A vén Keziahnak, tépelődött Gilman, kiváló oka lehetett e sajátos dőlésszögű szobában lakni; vagy nem azt vallotta-e, hogy bizonyos szögek segítségével lehet átlépni az általunk ismert tér határát? Érdeklődése fokozatosan elfordult a ferde felületek mögött rejtező űrtől, mert most már úgy tűnt neki, hogy e síkok rendeltetését az ő oldalán kell keresnie.

Az enyhe idegláz és az álmok február elején kezdődtek. Egy idő óta Gilmanre sajátos, mondhatni, delejes hatást gyakoroltak szobája különös szögletei; ahogy haladt előre a zord tél, úgy bámult ő mindinkább lenyűgözve a sarokba, hol a bedőlő fal és a lehajló plafon találkozott. Ekkoriban már komolyan aggasztotta, hogy képtelen tanulmányaira összpontosítani, és betegesen rettegett a félévi vizsgáktól. Nem kevésbé idegesítette agyonfinomult hallása. Az élet folyamatos és úgyszólván elviselhetetlen hangzavarrá fajult, és ehhez járult még azoknak a talán életen túli tartományból érkező, a meghallhatóság peremén repeső más hangoknak az örökös, iszonytató sejtelme. Ami a valódi lármát illeti, az ócska válaszfalakban nyüzsgő patkányok voltak a legrosszabbak. Időnként mintha szántszándékkal kapirgáltak volna. Amikor az északi fal mögött hemzsegtek, úgy rémlett, valami száraz csörgés keveredik zajongásukhoz; ha pedig a ferde. plafon fölött zsinatoltak, a fiatalember mindig megdermedt, mintha valami szörnyűséget sejtene, mely csak az idejét várja, hogy alászálljon, és mindenestül elnyelje őt.

Az álmok túl voltak az ép ész határain. Gilman úgy sejtette, hogy matematikai és néprajzi búvárlatai közösen eredményezik őket. Mértéktelenül sokat törte fejét a ködös tartományokon, amelyek a képletek szerint ott terülnek el a három ismert dimenzió mögött, és azon az eshetőségen, hogy a vén Keziah Mason, valami elképzelhetetlen delejtől vezérelve, tényleg megtalálta a kaput ezekbe a tartományokba. A boszorkány és a vádlók vallomásainak megsárgult megyei jegyzőkönyveiből olyan sátáni erővel áradt az emberi tapasztalatokon kívüli dolgok sejtelme, és minden hihetetlen részlet ellenére is oly kínos életszerűséggel írták le a futkosó kis szőrmókot, a banya kísérő szellemét!

Ez a megtermett patkánynál nem nagyobb valami, amelyre a fura "Barna Jenkin" nevet akasztották a városiak, nem mindennapi tömeges hallucináció terméke lehetett, mert 1692-ben nem kevesebb mint tizenegy személy vélte megpillantani. A későbbi mendemondákban is meghökkentően sok volt a közös elem. A szemtanúk szerint a valami hosszú szőrű és patkányforma; hegyes fogú, szakállas pofája azonban ördögien emberi, mancsai pedig olyanok, mint parányi emberkezek. Ő volt a postás a vén Keziah és a sátán között, a boszorkány vérén élt, akit vámpírként szopott. Valami undok vihogás volt a hangja, és minden nyelven tudott szólani. Álmainak minden szörny torzalakja közül Gilman ez istenkáromló csepp korcstól rettegett és undorodott leginkább, ki ezerszer visszataszítóbb alakban csapongott látomásaiban, mint bármi más, amit ébren kihüvelyezett ódon feljegyzésekből és kortársak sutyorgásaiból.

Álmaiban leginkább zuhanni szokott kifejezhetetlen színű félhomállyal és érthetetlenül zűrzavaros hangokkal teli szurdokokba, melyeknek anyagi vagy gravitációs jellemzőiről ugyanúgy nem volt sejtelme, mint ahogy azt se tudta, mit keres bennük. Nem járt, nem mászott, nem repült, nem mozgott, nem kúszott, nem fickándozott, és mégis mindig érezte, hogy mozog, félig szándékkal, félig szándéka ellenére. Magamagáról nem alkothatott tiszta képet, mert végtagjait és törzsét mintha lecsapta volna a perspektíva különös összekuszálódása, azt azonban érezte, hogy teste és képességei valahogy ferdén kivetültek, és csodálatos módon átváltoztak, ugyanakkor megőrizve néminemű groteszk kapcsolatot az ő eredeti arányaival és tulajdonságaival.

A szakadékok egyáltalán nem voltak üresek, zsúfolásig töltötte őket az idegen lényegű - szervesnek és szervetlennek tűnő - anyag leírhatatlan szögekbe idomult masszája. Néhány szerves tárgy mintha elmosódott emlékeket ébresztett volna Gilman tudata alatt, bár azt nem volt képes szavaltba önteni, mit idéznek vagy sugalmaznak gúnyolódva. Későbbi álmaiban kezdte megkülönböztetni egymástól a gyökeresen eltérő viselkedésű és irányultságú szerves lények osztályait. Volt egy, melynek dolgai mintha észszerűbben és kevésbé természetellenesen mozogtak volna, mint a többi osztályba tartozók.

A dolgokat - a szerveseket csakúgy, mint a szervetleneket - nemhogy leírni, de fölfogni sem lehetett. Gilman hébe-hóba prizmákhoz, útvesztőkhöz, kockák és síkok halmazához meg ciklopszfalakhoz hasonlította a szervetleneket, míg a szervesek buborékcsomókra, lábasfejűekre, százlábúakra, élő hindu bálványokra és orfikus tűztől ágaskodó körmönfont arabeszkekre emlékeztették. Elmondhatatlanul fenyegető és borzalmas volt minden, amit látott; és valahányszor egy szerves egység a mozdulataiból következtethetően észrevette Gilmant, őt valami iszonyatosan nyers félelem öntötte el, ami általában föl is riasztotta álmából. Hogy a szerves egységek mitől mozognak, arról ugyanúgy nem volt sejtelme, mint ahogy azt sem tudta, ő maga miként teszi. Egy idő után fölfigyelt egy másik talányra, mégpedig arra, hogy bizonyos egységek hajlamosak hirtelen előtűnni a semmiből vagy ugyanolyan hirtelenséggel eltűnni benne. Ami a szakadékokat betöltő, rikoltó-bömbölő hangzavart illeti, az mind magasságát, mind színezetét vagy ütemét illetően dacolt mindennemű elemzéssel, noha úgy rémlett, mintha a meghatározatlan szerves és szemetlen dolgok elmosódó vizuális változásaival lenne összhangban. Gilman állandóan attól rettegett, nehogy egyszer elviselhetetlenné dagadjon a konok egyhangúsággal hullámzó, megfejthetetlen motívum.

Barna Jenkint azonban nem a tökéletes elidegenedés örvényeiben szokta látni. Az undorító kis fertelem a felületesebb, fölismerhetőbb álmokra tartogatta magát, melyek azelőtt rohamozták meg Gilmant, mielőtt alázuhant volna a legmélységesebb mélységekbe. Feküdt a sötétben, küszködve próbált ébren maradni, amikor egyszer csak pislákoló, gyönge fény lobbant az ócska szobában, lilán derengett a két összefutó ferde sík, melyek oly álnokul beleették magukat az agyába. A fertelem a patkánylyukból pattant elő, és a korhatag, széles padlódeszkákon kocogott feléje, szerencsére azonban ez az álom mindig szertefoszlott, még mielőtt a valami elég közel ért volna hozzá, hogy megszimatolhassa. Sátánian hosszú, éles szemfogai voltak. Gilman naponta próbálta betömni a patkánylyukat, a válaszfalak lakói azonban éjjelente szétmartak mindenféle torlaszt. Egyszer bádogot szögeltetett rá a háziúrral, de a patkányok éjszaka friss lyukat rágtak, és egy furcsa kis csontot hurcoltak vagy löktek ki belőle.

Gilman nem jelentette be lázait az orvosnak, mert tudta, hogy nem menne át a vizsgákon, ha beutalnák az egyetemi kórházba, most, amikor minden perc kell a magolásra. Így is megbukott differenciálszámításból és általános pszichológiából, de remélhette, hogy év végére behozza a lemaradást.

Március volt, amikor az új elem föltűnt a bevezető könnyű álomban; Barna Jenkin lidérces alakjához odaszegődött egy elmosódott ködfolt, amely fokról fokra kezdett mindjobban hasonlítani egy görnyedt vénasszonyhoz. Ez a szaporulat érthetetlen módon felzaklatta Gilmant, míg végül rájött, hogy a jelenés arra a szipirtyóra emlékezteti, akivel két ízben is összefutott a sötét sikátorok gubancában, az elhagyott rakpartok közelében. Mindkét esetben majdnem kilelte a hideg attól a gonosz, gunyoros pillantástól, amellyel a banya minden látható ok nélkül végigmérte, főleg az első alkalommal, amikor a közeli mellékutca homályos torkolatában keresztülcikázó, túlfejlett patkánytói oktalan mód Barna Jenkinre kellett gondolnia. Úgy vélte, hogy ezek az ideges félelmek tükröződnek vissza dúlt álmaiban.

Azt nem tagadhatta, hogy a régi ház ártalmas hatással van egészségére, beteges kíváncsiságából azonban még mindig megmaradt annyi, ami továbbra is ott tartotta. Úgy okoskodott, hogy egyedül a Iáz okozza éjszakai lidércnyomásait, és amint az elmúlik, ő is megszabadul a rettenetes látomásoktól. E jelenések kimerítően életszerűek és meggyőző erejűek voltak, és neki minden ébredés után volt egy olyan halvány sejtelme, hogy még sokkal több minden történt, mint amire emlékszik. Iszonytatóan biztos volt benne, hogy ez elfelejtett álmokban Barna Jenkinnel és a vénasszonnyal szólott, kik azon erősködtek, menne vélük valahová, egy harmadik, nagyobb hatalmú valami színe elébe.

Március vége felé kezdte utolérni magát matematikából, többi tantárgyát azonban mindjobban unta. Ösztönös ügyességre tett szert a Riemann-egyenletek megoldásában, és elképesztette Upham professzort jártasságával a negyedik dimenzióhoz fogható kérdésekben, melyek rendre letaglózták osztálytársait. Egyik délután a tér torz görbületeiről folyt a vita meg arról, közelíthet-e vagy léphet-e kapcsolatba a kozmosz reánk eső cikkelye a legtávolabbi csillagokkal vagy a galaktikán túli szakadékokkal, sőt azokkal az alig sejthető kozmikus egységekkel, melyek az einsteini téridő kontinuum határai mögött lappanganak? Gilman oly magabiztosan kezelte e témát, hogy mindenki csodálta érte, noha némely föltevéseken alapuló magyarázata még inkább gyarapította a sutyorgást addig is körülpletykált ideges és magános hóbortjairól. Leginkább attól a komolyan előadott elméletétől csóválták a fejüket az egyetemisták, hogy valaki - az emberileg megszerezhetőnek tartott ismereteken túlmutató matematikai tudással fölvértezve - tetszése szerint léphet át a Földről a világmindenség specifikus pontjainak bármelyikén található égitestekre.

Egy ilye            n lépés, mondta Gilman, mindössze két szakaszból áltana: az erőben elhagynánk az általunk ismert háromdimenziós teret, a másikban visszatérnénk belé valahol másutt, talán kimondhatatlanul messze. Több szempontból elképzelhető, hogy ezt élve is végre lehetne hajtani. Bármely lény a háromdimenziós tér bármely részéből valószínűleg életben maradna a negyedik dimenzióban; és hogy túlélné-e a második szakaszt, az attól függ, hogy a háromdimenziós tér mely pontját választja a visszatérésre. Egy bolygó lakosai megélhetnek más helyeken - más galaktikákban vagy más téridő kontinuumok hasonló térbeli állapotain belül található bolygókon is -, bár természetesen a matematikailag mellérendelt égitestek vagy térszeletek között is rengeteg olyan van, melyek kölcsönösen lakhatatlanok.

Az is előfordulhat, hogy egy adott dimenziótartomány lakói élve léphetnek át az adott téridő kontinuumon kívül vagy belül található, pótlólagos vagy megsokszorozott dimenziókkal bíró, számtalan ismeretlen és felfoghatatlan tartományba, és ennek a fordítottja is igaz lehet. Ez egyelőre elmélet, ám abban meglehetősen bizonyosak lehetünk, hogy az egy adott dimenziósíkról a következő, magasabb síkra való átlépéssel együtt járó változás nem semmisítené meg a biológiai épséget úgy, ahogyan azt mi értelmezzük. Gilman nem valami áttekinthető érveléssel támasztotta alá utolsó állítását, ám e bizonytalankodásáért bőségesen kárpótolt más összetett kérdésekben tanúsított logikájával. Upham professzor tetszését főleg azzal a fejtegetéssel nyerte el, hogy a magasabb matematika rokonságban áll a mágia egyes ágazataival, melyek abból az elképzelhetetlenül ősi - emberi vagy ember előtti - korból maradtak reánk, amikor nálunk többet tudtak a világmindenségről és törvényeiről.

Április elseje táján Gilman kezdett komolyan aggódni, mert a láza csak nem csökkent.

Az is fölzaklatta, amit egyik lakótársa mesélt alvajárásairól. Eszerint gyakorta ki szokott kelni ágyából az éjszaka bizonyos óráiban, és a padlót recsegtette, amire fölfigyelt az alatta levő szoba lakója. Ugyanez az illető mesélte, hogy cipős lábak topogását hallja éjnek évadján. Gilman szerint ez csakis tévedés lehetett, mert az ő cipője és egyéb ruhadarabjai mindig pontosan ott vannak reggelente, ahová tette őket. Az ember hallucinálni kezd ebben a morbid öreg házban - Gilmannek magának úgy rémlett, most már fényes nappal. is, hogy nemcsak a patkányok csikorgása szüremlik át a ferde fal mögötti és a ferde plafon fölötti fekete űrből. Betegesen érzékeny füle halk lépteket vélt hallani az időtlen idők óta lezárt padlásról, és néha gyötrelmesen valószerűnek tűnt az illúzió.

Azt tudomásul vette, hogy alvajáró lett belőle, mert szobáját két éjszakán is üresen találták, noha minden ruhája a helyén volt. Ezt az a Frank Elwood nevű diáktársa közölte, aki szegénysége miatt kényszerült itt lakni, ebben a ronda és rossz hírű házban. Elwood pitymallatig tanult, és feljött segítséget kérni egy differenciálegyenlethez, ámde nem lelte Gilmant. Miután nem jött válasz a kopogtatására, megnyitotta a bezáratlan ajtót, ami elég nagy szemtelenség, de hát borzasztóan szüksége volt a segítségre, és úgy vélte, társa nem fog megorrolni egy tapintatos oldalba bökés miatt. Azonban Gilman egyik esetben sem tartózkodott a szobában, és mikor ezt szóvá tették neki, föl nem bírta fogni, merre csatangolhatott meztélláb és hálóruhában. Elhatározta, hogy utána fog nézni a dolognak, ha folytatódik az alvajárás. Azt találta ki, hogy felszórja a folyosót liszttel, az majd megmutatja, hová vezetnek lépései. Az ajtó volt az egyetlen elképzelhető kijárat, mivel a keskeny ablak előtt nem volt hol megvesse a lábát.

Ahogy telt-múlt az április, úgy bántották Gilman láztól kiélesedett hallását mindjobban a földszinten lakó Joe Mazurewicz nevű babonás szövőgépszerelő nyüszítő imái. Mazurewicz hosszú és zűrzavaros történeteket mesélt a vén Keziah szelleméről meg a hegyes agyarú, szőrös szimatolóról, kiknek gyötréseitől, mint mondotta volt, nem is szabadíthatja meg más, mint az ezüstkereszt, melyet épp e célra kapott Iwanicki atyától, a Szent Szaniszló-templom plébánosától: Most azért imádkozott, mert közeledett a boszorkányszombat. Május első napja előtt van a Walpurgis-éj, amikor a pokol legfeketébb ördögei kóborolnak a föld hátán, és a Sátán minden hívei összegyülekeznek ocsmány szertartásokra és gonosz mívelkedetekre. Ez mindig rossz idő volt Arkhamben, hiába tesznek úgy az előkelő népek odafent a Miskatonic sugárúton, a Magas utcában meg a Saltonstall utcában, mintha nem vennének róla tudomást. Gonoszságok fognak történni, és egy-két gyereknek biztosan nyoma vész majd. Joe nagyon értette az ilyen dolgokat, mert a nagyanyja még az ő nagyanyjától hallott róluk otthon az óhazában. Okos ember ilyentájt imádkozik, és morzsolja a rózsafüzért. Már három hónapja, hogy Keziah és Barna Jenkin közelébe se járt Joe szobájának, se Paul Choynski szobájának, se senkiének - és az nem jót jelent, ha így elmaradnak. Biztos forralnak valamit.

Tizenhatodikán Gilman benézett a rendelőbe, és meglepődve hallotta, hogy láza nem olyan magas, mint várta. A doktor alaposan kifaggatta, és azt tanácsolta; menjen ideggyógyászhoz. Gilman csak örülhetett, hogy nem vizsgáltatta meg magát az orvos kollégájával, aki még kínosabb kérdéseket szokott föltenni. Az öreg Waldron, aki már korábban is eltiltotta bizonyos tevékenységektől, azt akarná, hogy pihenjen, ami teljességgel lehetetlen, most, amikor mindjárt sikerül ragyogó eredménnyel megoldania az egyenleteket! Egészen biztos, hogy közeledik az ismert világegyetem és a negyedik dimenzió határához, és ki tudja, meddig juthat még el?

De még e gondolatok közepette is azon töprengett, honnan veszi különös magabiztosságát? A képletek, amelyekkel nap mint nap teleírja a papírt, azok hozták volna a küszöbig a fenyegetést? A halk, osonó, képzelt lépések megőrölték a bátorságát. És ráadásul egyre erősebben érezte, hogy valaki győzködi, tegyen meg valami szörnyűséget, amire ő képtelen. Mi van az alvajárással? Merre jár ő némely éjszakán? És mi az a sejtelemszerű, gyönge hang, amely kiébe-korba még ébren és fényes nappal is átszüremleni rémlik a fölismerhető zajok zűrzavarán? Ütemének nem volt földi mása, kivéve talán egy-két boszorkányszombati ocsmány kántus ritmusát, és Gilman rémületére mintha az idegen álomszakadékokban összefolyó rikoltást-bőgést idézte volna töredékesen.

Mind kegyetlenebbek lettek az álmok. Pokolian fölismerhetővé változott a bevezető éberebb szakasz gonosz vénasszonya, és Gilman már tudta, hogy tőle ijedt meg a nyomornegyedben. Görbe hátát, hosszú orrát, összeaszott állát nem lehetett eltéveszteni, ugyanúgy lógott rajta a barna hacuka is. Undok rosszakarat és diadal ült az arcán, Gilman még ébredés után is emlékezett győzködő és fenyegető károgására. Találkoznia kell a Fekete Emberrel, és oda kell állnia velük együtt Azathoth trónja elé, az őskáosz közepén. Ezt mondta a banya. Meg hogy most, amikor a maga erejéből ilyen messze eljutott búvárlataiban, tulajdon vérével kell aláírnia Azathoth könyvét, és új, titkos nevet kell fölvennie. Ha Gilman mégse járult a banyával és Barna Jenkinnel és azzal a harmadikkal a káosz trónja elé, hol lélektelenül szólnak vékony fuvolák, csak azért volt, mert az "Azathoth" nevet a Necronomiconban olvasta, és tudta, hogy az ősgonoszt illetik vele, mely iszonyatosabb, mintsem leírható.

Az öregasszony mindig abban a sarokban tűnt elő a híg levegőből, hol a lefelé dőlő sík találkozott a befelé dőlő síkkal. Inkább a plafon, mint a padló közelében öltött testet, minden éjjel fölismerhetőbb lett, és minden éjjel közelebbről látszott, még mielőtt az álom szertefoszlott volna. Barna Jenkin úgyszintén egyre közeledett, sárgásfehér agyarai rémítően csillogtak a földöntúli foszforeszkáló lila derengésben. Csikorgó, undok vihogása mindjobban belerágta magát Gilman agyába, aki reggel még emlékezett, miként mondta a rém: "Azathoth" és "Nyarlathotep".

A mélyebb álmokban ugyancsak élesebben kirajzolódott minden. Gilman megérezte, hogy a szürkületi szakadékok a negyedik dimenzióhoz tartoznak. Azok a szerves egységek, amelyek nem oly hajmeresztő értelmetlenséggel mozogtak, valószínűleg a földi életformák - köztük az emberek - vetületei voltak. Hogy a többiek mik lehettek saját dimenziójuk körében vagy köreiben, arra gondolni se mert. Volt a valamivel természetesebben mozgó valamik között kettő: egy szivárványló ellipszoid hólyagokból összetapadt jókora csomó és egy sokkal apróbb, felszíni szögeit gyorsan változtató, ismeretlen színű poliéder, amelyek mintha fölfigyeltek volna Gilmanre, és a nyomába szegődtek vagy előtte úszkáltak, amikor helyet változtatott a titáni prizmák, labirintusok, síkokból, kockákból álló halmazok és épületparódiák között; és az összefolyó rikoltás és bőgés eközben csak dagadt és dagadt, mintha valamely kibírhatatlanul harsogó, szörnyű csúcsponthoz közeledne.

Április tizenkilencedikéről huszadikára virradó éjszaka új dolog történt. Gilman akarattalanul sodródott a libegő buborékcsomó és az apró poliéder nyomán, amikor egyszer csak észrevette, hogy a szomszédos óriás prizmahalmaz élei milyen feltűnően szabályos szögeket alkotnak. A következő pillanatban kint volt a szakadékból, és reszketve ácsorgott egy sötétzöld, szórt fényben fürdő sziklás hegyoldaton. Mezítláb volt, hálóruhában, és mikor lépni próbált, rájött, hogy alig bírja emelni a lábát. A közvetlen közelében levő meredély kivételével mindent eltakart a gomolygó pára, és Gilman nem mert rágondolni, miféle hang szólhat ki ebből a párából.

Aztán észrevett két alakot, akik fáradságosan kúsztak feléje - az öregasszony volt, és a szőrös kis lény. A szipirtyó térdelésbe húzódzkodott, és valahogy furcsán keresztbe tette a karjait, Barna Jenkin pedig mutatott valamerre hátborzongatóan emberszabású, szemmel látható kínlódással fölemelt mellső lábával. Valamely ismeretlen ösztöntől hajtva Gilman vonszolni kezdte magát a vénasszony karjai és a kis rémség mancsa által bezárt szög csúcsa felé, és mielőtt a harmadik csosszanó lépést megtehette volna, már vissza is került a szürkületi szakadékba. Mértani formák hemzsegték körül, és ő zuhant, szédülő fejjel és végeláthatatlanul, hogy az ágyában ébredjen, a kísérteties öreg ház manzárdjának bolond zegzugai között.

Csapnivalóan érezte magát aznap reggel, és nem is ment be az egyetemre. Ismeretlen erő parancsolta a szemét érthetetlen irányba, és ő tehetetlenül bámulta egyfolytában a padló egy üres foltját. Ahogy haladt előre a nap, vak tekintetének fókusza is arrébb csúszott, és déltájt sikerült legyőznie a semmibe való bámulás kényszerét. Délután kettő körül elment ebédelni, és ahogy baktatott a város keskeny mellékutcáiban, azon kapta magát, hogy mindegyre délkeletnek fordul. Erőszakkal tudta csak megállítani magát a Templom utca egyik kávézójánál, evés után azonban még kíméletlenebbül húzta az ismeretlen erő.

Mégis el kellene mennie egy idegorvoshoz - ennek talán az alvajáráshoz lehet köze -, de addig is legalább megpróbálhatná magától megtörni a beteges varázst. Biztosan képes lesz letépni magát a húzástól! Így hát kemény elhatározással sarkon fordult, és északnak vánszorgott a Helyőrség utcán. Mire odaért a Miskatonic hídjához, dőlt róla a hideg verejték. Megmarkolta a vaskorlátot, úgy bámulta folyásnak fölfelé a rossz hírű szigetet, amelynek szabályos sorokban álló kövei mogorván gunnyasztottak a délutáni napsütésben.

Összerezzent. Világosan látott egy élő alakot a kihalt szigeten, és a második pillantás elárulta, hogy nem más az, mint a különös vénasszony, kinek baljós alakja oly végzetes hatással volt az ő álmaira. Mozgott mellette a magas fű, mintha a közelében egy másik élőlény kúszna a földön. Mikor az öregasszony elkezdett feléje fordulni, Gilman inaszakadtából lerohant a hídról, és bevette magát a vízparti kusza sikátorok menedékébe. Bármilyen messzire volt is a sziget, ő úgy érezte, szörnyűséges és legyőzhetetlen gonoszságot áraszt annak a barna ruhás, görnyedt, ősöreg alaknak a gúnyos tekintete.

A délkeleti vonzás még mindig hatott; csupán akaratának görcsös megfeszítésével bírta fölvonszolni magát az öreg ház rozoga lépcsőin. Órákig ült némán és báván, szeme lassan vándorolt nyugat felé. Hat óra körül kifinomult fülét megcsapta a két szinttel lentebb fohászkodó Joe Mazurewicz nyüszítése, mire kétségbeesetten kapta a kalapját, kiment az alkony aranyozta utcára, és átengedte magát a most már egyértelműen déli vonzásnak: vigye, ahová tudja. Egy órával később a Bakó-patak mögötti mezőn találta a sötétség; fölötte pislákolva égtek a tavaszi csillagok. A járkálásra a hívást fokozatosan fölváltotta a térugrás misztikus hívása, és hirtelen rádöbbent, honnan jön a húzóerő.

Az égből. Egy pont a csillagok között magának követelte és szólongatta őt. Valahol a Hidra és az Argó között volt, és mindegyre húzta Gilmant, hajnali ébredése óta. Délelőtt a talpa alatt volt a pont, most nagyjából délre esik, ámde lopakodik tovább nyugat felé. Mit jelentsen ez az új dolog? Meg fog bolondulni? Milyen sokáig fog tartani? Ismét összeszedte magát, és hazavánszorgott a gonosz vén házba.

Mazurewicz az ajtóban várta, hogy lelkesen, ugyanakkor valahogy mégis vonakodva elsutyorogjon neki egy újabb babonaságot. A boszorkányfényről volt szó. Joe ünnepelni volt előző éjszaka - a Honfiak napját ülték Massachusettsben -, és éjfél után vetődött haza. Ahogy kintről ránézett a házra, először úgy gondolta, sötét van Gilmannél, de aztán látta az ablak mögött a halványlila izzást. Figyelmeztetni akarja az ifiurat, mert Arkhamben mindenki tudja, hogy az a lila Keziah boszorkányfénye, ami körüllobogja Barna Jenkint meg a vén banya szellemét. Eddig nem említette, de immár szólnia kell róla, mert ez azt jelenti, hogy Keziah és hosszú fogú kísérője most az ifiurat kísértik.

Ő, Paul Choynski és Dombrowski háziúr hébe-hóba mintha ugyanezt a fényt látták volna átszüremleni az ifiúr szobája fölötti lezárt padlás résein, de úgy egyeztek meg, hogy inkább nem beszélnek róla. Mindazonáltal nem ártana, ha az ifiúr másik szobába költözne, és beszerezne egy keresztet valami jó paptól, például Iwanicki atyától.

Joe locsogott tovább, Gilmannek pedig a torkát markolászta a névtelen vakrémület. Tudta, hogy Joe félrészeg lehetett, mikor hazaállított tegnap éjszaka, ám ez egy szemernyit sem csökkentette a manzárd lila derengésének ijesztő jelentését. Ugyanez a pisla parázsfény villódzott az öregasszony és a kis szőrmók körül azokban az éberebb, határozottabb körvonalú álmokban, melyek megelőzték fejesugrását az ismeretlen szakadékokba. A gondolat, hogy egy kívülálló éber állapotban láthassa az álomtüzet, túl volt az ép ésszel fölfogható dolgok határán. Honnan veszi a fickó ezt a képtelenséget? Netán ő, Gilman szólta volna el magát, miközben alva támolygott a ház körül? Joe szerint nem, de ennek azért utána kell néznie. Esetleg Frank Elwoodtól megtudhat valamit, pedig de utál rákérdezni!

Láz - lidérces álmok - alvajárás - hallucinációk - sodródás egy égi pont felé - most pedig a gyanú, hogy tébolyodottan fecseg álmában! Abba kell hagynia a tanulást, idegorvoshoz kell mennie, ráncba kell szednie magát. Az első emeleten megállt Elwood ajtaja előtt, ám látta, hogy a másik fiatalember nincs otthon. Kelletlenül folytatta útját, föl a manzárdszobába, és leült a sötétségben. Tekintetét még mindig vonzotta délnyugat felé valami, ugyanakkor azon kapta magát, hogy feszülten fülel valamilyen hangra a feje fölötti lezárt padláson, félig-meddig azt képzelve, mintha gonosz lila fény derengene át az alacsony, ereszkedő mennyezet parányi repedésén.

Akkor éjszaka álmában tüzesebben lobogott a lila láng, a vén boszorka és a kis szőrmók közelebb jöttek, mint valaha, és embertelen visongással, ördögi mutogatásokkal csúfolkodtak fölötte. Boldog volt, mikor alámerülhetett a zavarosan morajló szurdokokba, holott idegtépő és fenyegető dolog volt a szivárványos buborékcsomó és a kaleidoszkópszerűen változó kis poliéder üldözése is. Aztán, miközben alulról-fölülről valami iszamosnak tűnő anyag összetartó hatalmas síkjai közeledtek feléje, bekövetkezett az elmozdulás - az elragadtatás villámcsapásában véget érő elmozdulás, és kigyúlt az ismeretlen, idegen fény, amelyben eszelősen és szétválaszthatatlanul keveredett a sárga, a kármin és az indigó.

Félig feküdt egy fantasztikus mellvéddel szegélyezett, magas teraszon, alatta hajmeresztően fura ormok, egyensúlyozó síkok, kupolák, minaretek, csúcsokra fűzött vízszintes tárcsák és még ezeknél is képtelenebb alakzatok határtalan kő és fém őserdeje csillogott pazarul a sokszínű égből alázuhogó, perzselő-vakító kevert fényben. Föltekintvén, három irdatlan tűzkorongot pillantott meg, melyek különböző színűek voltak, és eltérő magasságokban álltak a kimondhatatlanul messzi horizonton ívelő alacsony hegyek fölött. Háta mögött, ameddig ellátott, magasabb teraszok lépcsői szöktek az égnek. Alatta a szemhatárig terpeszkedett a város, ő pedig csak abban reménykedett, hogy nem fog onnan hangokat hallani.

A padló, melyről könnyedén fölemelkedett, fényesre csiszolt, ismeretlen, erezett kőből készült, bizarr idomokká darabolt csempe.

1