Kuranes álomban látta meg a várost a völgyben
és a tengerparton túl, meg a havas, tengerre nézõ
csúcsot és a vidáman festett gályákat,
amint épp kivitorláztak a kikötõbõl
távoli tájak felé, hol a tenger az éggel
találkozik. Egy álomban történt az is,
hogy elnevezték Kuranesnek; amikor ébren volt, más
néven szólították. Talán természetes
is volt számára, hogy új nevet álmodjon
magának; minthogy családjából õ
volt az utolsó, és egyedül élt a közömbös
londoni milliók között, nem sokan akadtak, hogy
beszélgessenek vele, és emlékeztessék
rá: ki is volt õ. Pénze és földjei
elúsztak, és nem igazán érdekelte,
hogy az emberek mit gondolnak róla, ugyanakkor elõszeretettel
álmodozott és írta le az álmait. Amit
viszont leírt, azt kinevették, akiknek megmutatta,
így aztán idõvel megõrizte írásait
önmagának, végül pedig abbahagyta az írást.
Minél jobban visszahúzódott az õt
körülvevõ világtól, annál
csodálatosabbá váltak az álmai; és
hiábavaló próbálkozás lett
volna papírra vetni õket. Kuranes nem volt modern,
és nem úgy gondolkodott, mint mások, akik
írtak. Míg amazok iparkodtak lerángatni az
életrõl annak hímzett mítoszköntösét,
és meztelen csúfságában mutatni meg
azt az idétlen dolgot, ami a valóság, Kuranes
egyedül a szépséget kereste. Amikor feltárásában
a tapasztalás és a valóság kudarcot
vallott, akkor a fantáziálásokban és
az illúziókban kezdte keresni, és épp
a küszöbön találta meg, gyerekkori mesék
és álmok ködös emlékei között.
Nem sok ember volt, aki tudta, miféle
csodák nyílnak meg elõttük fiatalkori
történeteikben és látomásaikban;
ha gyermek-füllel hallgatunk és álmodunk, csak
félig formált gondolatokat gondolunk, ám
amikor felnõtt férfiként próbálunk
emlékezni, tompák és szárazak vagyunk
az élet mérgétõl. De sokan közülünk
ébren vannak az éjszakában, furcsa, elvarázsolt
dombok és kertek, napfényben éneklõ
szökõkutak, morajló tengerek fölé
dõlõ aranyló szirtek, alvó bronz-
és kõvárosok alatt terpeszkedõ síkságok
és fehér, feldíszített lovakon, sûrû
erdõk mentén lovagoló hõsök vészjósló
kompániájának fantazmáival; s mi ilyenkor
tudjuk, hogy az elefántcsontkapukon keresztül a csodák
világába tekintünk vissza, mely a mienk volt,
mielõtt bölcsek és boldogtalanok lettünk.
Kuranes szerfölött meglepõdött
gyermekkorának régi világa fölött.
A házról álmodott, melybe született;
a nagy, repkénnyel fedett kõházról,
ahol elõdeinek tizenhárom generációja
élt, és ahol remélte, hogy meg fog halni.
Holdfény volt, és õ kilopakodott az illatokkal
terhes nyári éjszakába, a kerteken keresztül,
a teraszok alatt, túl a park nagy tölgyfáján,
végig a hosszú, fehér úton a faluba.
A falu nagyon öregnek tûnt, a szélén
elmosódva, mint a hold, mely kezdett fogyatkozni, és
Kuranes azon töprengett, vajon a kis házak csúcsos
tetõi álmot vagy halált rejtenek. Az utcákat
hosszú fû lándzsái borították,
az ablaküvegek valamelyik oldalon töröttek vagy
hártyásan csillámlóak voltak. Kuranes
nem habozott, de úgy indult meg, mintha különbözõ
célok vonzanák maguk felé. Volt olyan merész,
hogy ne mondjon ellent a félelem érzésének,
mert próbára kellett, hogy tegyen egy ábrándot,
amint az éber világ belsõ kényszereit
és ösztönzéseit is, melyek nem vezettek
célhoz. Ezért akkor lehúzódott egy
kis útra, ami levezetett a falu fõutcájáról
a csatornaszirtek felé, és a dolgok végére
ért - a szakadékhoz és a mélységhez,
ahol az egész falu és az egész világ
hullt hirtelen az örökkévalóság
visszhangtalan ürességébe, és ahol az
ég homlokegyenest elõtte üres volt, és
az omladozó hold és a pislákoló csillagok
fényétõl mentes. A hit belsõ kényszere
hajtotta a szakadékon túlra és be az öbölbe,
ahol lefelé kezdett lebegni, egyre csak lejjebb és
lejjebb; túl sötét, formátlan, megálmodatlan
álmokon, erõtlenül izzó, derengõ
szférákon, melyek talán álmok voltak,
amelyeket éppen álmodtak, és nevetõ,
szárnyas lényeken, amelyek gúnyolni tûntek
a világ összes álmodóját. Akkor
egy hasadék látszott nyílni elõtte
a sötétségben, és õ meglátta
a völgy városát sugárzón ragyogni
messze-messze alant egy tengerrel és egy éggel a
háttérben, és hósipkás hegyekkel
közel a partokhoz.
Kuranes abban a pillanatban ébredt fel,
hogy megpillantotta a várost; még hirtelen tudta,
hogy ez nem lehet más, mint Celephais Ooth-Nargai völgyében,
túl Tanaria dombjain, ahol az õ lelke ottragadt
egy óra örökkévalóságáig
egy nyári délután réges-rég,
ahol õ meglépett a dajkája elõl, és
hagyta, hogy álomba ringassák a tengeri szellõk,
amint a felhõket nézte a faluhoz közeli szirtrõl.
Ellenállt annak idején, mikor megtalálták
õt, fellébresztették, és hazacipelték,
épp amikor felébredt; azon volt, hogy elvitorlázzon
azoktól a csábító tájaktól,
ahol a tenger találkozik az éggel egy arany gályán.
És most ugyanolyan bosszús az ébredésre,
mivel épp most találta meg a mesebeli várost
negyven fársztó év után.
De három éjszaka után
Kuranes újra eljutott Celephaisba. Miként azelõtt
is, hogy elõször álmodott a faluról,
amely vagy halott volt, vagy aludt, illetve a mélységrõl
odalent, amelynek csendben lebegnie kell; akkor a hasadék
újra megjelent neki, s õ megpillantotta a város
csillámló minaretjeit és a kecses galleonokat
a kék öbölben horgonyozva, és nézte
az Aran-hegyi gingko-fákat, amint a tengeri szélben
hajladoznak. De ezúttal nem szalasztotta el, és
mint a szárnyas lények, ereszkedett fokozatosan
egy füves domboldalra, míg végül lábai
finoman a pázsiton nem nyugodtak. Végre visszatért
az ooth-nargai-i völgybe, és Celephais ragyogó
városába. Lenn a dombon Kuranes illatos füvek
és brilliáns faágak között sétált,
túlnan a bugyogó Naraxán, a kis fahídon,
ahol õ bevéste nevét sok-sok évvel
azelõtt, és át a suttogó erdõcskén
a nagy kõhídig, a városkapuhoz. Minden épp
ugyanolyan idõs volt, a márványfalak nem
fakultak meg, sem a fényesre csiszolt bronzszobrok nem
homályosultak el. És Kuranes látta, hogy
nincs oka aggodalomra a dolgok elenyészését
illetõen, meg az õrök is a bástyán
ugyanazok voltak, és még mindig ugyanolyan fiatalok,
mint amilyennek emlékezett rájuk.
Amikor belépett a városba, a
bronzkapukon és az ónix járdákon túl
a kereskedõk és tevehajcsárok úgy
üdvözölték õt, mintha soha nem is
lett volna másutt; és ugyanez történt
Nath-Horthath türkiztemplománál, ahol az orchideakoszorús
papok elmondták, hogy nincs idõ Ooth-Nargaiban,
csak örökkétartó fiatalság. Akkor
Kuranes átsétált az Oszlopok utcáján
a tenger felõli falhoz, ahol a kereskedõk és
a matrózok gyülekeztek, meg különös
emberek azokról a tájakról, ahol a tenger
találkozik az éggel. Ott állt hosszan, kifelé
tekintve a fénylõ kikötõn túlra,
hol a hullámfodrok csillogtak valamely ismeretlen nap alatt,
s hol a gályák siklottak könnyedén a
vizeken túli messzi tájakról. És feltekintett
az Aran hegyre is, mely fejedelmien emelkedett a part fölé:
alacsonyabb lejtõi zöldek voltak a hajladozó
fáktól, fehér orma pedig az eget érintette.
Még jobban, mint valaha, áhította
most Kuranes a hajózást egy galleonon távoli
tájakra, amelyekrõl õ oly számos különös
történetet hallott, és újra felkereste
a kapitányt, akivel hosszú idõvel azelõtt
megállapodott, hogy elviszi õt. Megtalálta
azt az embert, Athibot, amint ott ült ugyanazon a fûszeresfiókon,
amelyen azelõtt is ült, és Athibon nem látszott,
hogy bármennyi idõ is eltelt volna. Akkor õk
ketten kieveztek a kikötõben lévõ galleonokhoz,
és kiadták a parancsot az evezõsöknek,
így aztán megelkezdték a kihajózást
a hullámos Ceneriai tengerre, amely az égbe vezetett.
Számos napon át himbálóztak a víz
fölött, mígnem elértek végül
a horizonthoz, ahol a tenger találkozik az éggel.
Itt a gályának eszébe sem jutott, hogy megálljon,
csak lebegett könnyedén az ég kékjében,
rózsapírral színezett bárányfelhõk
között. És messze a hajógerinc alatt Kuranes
földeket láthatott és folyókat, meg
páratlan szépségû városokat
lustán terpeszkedve a napfényben, amelyeknek fogyatkozni
vagy eltûnni látszólag soha nem volt érkezésük.
Végül Athib elmondta neki, hogy utazásuk végéhez
közeledik, s õk nemsokára beléphetnek
Serannian kikötõjébe, a felhõk rózsaszín
márványvárosába, amely az éteri
partokon épült, ahol a nyugati szél az égbe
áramlik; de amint a város faragott tornyainak legnagyobbika
látókörébe került, felébredt
londoni padlásszobájában.
Sok hónapja már, hogy Kuranes
és az õ égjáró gályája
kereste Celephais csodálatos városát; s habár
álmai számos nagyszerû és sosemlátott
tájékra elvitték õt, senki, akivel
találkozott nem tudta neki megmondani, hogyan tudná
megtalálni Ooth-Nargait túl a tanariai dombokon.
Egy éjszaka repülni ment sötét hegyek
fölé, ahol gyenge, magányos tábortüzek
égtek nagy távolságokra egymástól,
és különös, bozontos hátasok leledzettek
csilingelõ csengettyûkkel a vezetõkön,
és a legvadabb részén ennek a dombos országnak,
olyan távol, hogy kevés ember láthatta azt
eddig, talált egy taszító õsi falat
- vagy töltést -, amely cikkcakkosan kanyargott a
hegyhátgerincen és a völgyekben; túl
gigantikus ahhoz, hogy emberi kezek által lett volna emelve,
és olyan irdatlan hosszú, hogy a végét
sem lehetett látni. Túl azon a falon a szürke
hajnalban régi kertek és cseresznyefák földjéhez
érkezett, és amikor a nap kisütött, megpillantotta
a vörös és fehér virágok, a zöld
lombok és pázsitok, a fehér ösvények,
gyémánt patakok, kék tavacskák, faragott
hidak és vöröstetejû pagodák rendkívüli
szépségét, amitõl egy pillanatra feledte
Celephaist a tiszta gyönyörûségben.
De emlékezett rá megint, amikor
lesétált a fehér ösvényen a vöröstetejû
pagoda felé, s megkérdezte volna eme föld felõl
az embereket, akiket nem talált, mivelhogy nem voltak ott
emberek, csak madarak és méhek, meg lepkék.
Egy másik éjszaka Kuranes felsétált
egy nyirkos, szûnni nem akaró kõlépcsõsoron,
s egy hatalmas síkságra, illetve folyóra
nézõ toronyablakhoz érkezett el, amelyet
megvilágított a telihold; és a csöndes
városban, amely a folyóparttól terült
el, számos sajátságos vonást vagy
elrendezést vélt felfedezni, amelyeket már
ismert azelõtt korábbról. Leereszkedett volna,
és megkérdezhette volna az utat Ooth-Nargaiba, ha
nem lett volna ijesztõ a hajnal glóriája,
amely távoli helyeken sietett megvirradni a horizonton
túl, hogy megmutassa a romokat és a város
ódonságát, meg a náddal benõtt
folyónak a tespedését, és a halálét,
mely földön feküdt, akárha azóta
heverne így, hogy Kynarathalis király visszatért
hódításából, hogy az isteneknek
bosszújára leljen.
Így Kuranes hasztalan kereste Celephais
csodálatos városát, és gályája,
amely az égben Seranniáig vitorlázott, számos
csodát látott ezalatt, s egyszer éppen hogy
csak megszabadult a leírhatatlan fõpaptól,
aki sárga selyemmaszkot viselt az arcán, és
teljesen egyedül lakott a történelem elõtti
kõkolostorban Leng fennsíkjának hideg sivatagában.
Idõvel igencsak türelmetlenné vált a
sivár nappali idõközökkel szemben, így
aztán kezdett rendszeresen kábítószereket
szedni, hogy emelje alvási periódusait. A hasis
segített, egy nagy adag anyag egyszer elsegítette
õt a tér egy olyan részébe, ahol forma
nem létezett, ám ahol gázok tanulmányozták
a létezés titkait. És egy violaszínû,
ragyogó gáz elmondta neki, hogy a térnek
ez a része kívül esett azon, amelyet õ
végtelenségnek hívott. A gáz még
nem hallott azelõtt planétákról és
organizmusokról, viszont Kuranest egyszerûen azonosította,
mint aki abból végtelenbõl való, ahol
anyag, energia és gravitáció létezik.
Kuranes nem nyugtalankodott amiatt, hogy képes lesz-e visszatérni
a minaretekkel tarkított Celephaisba, és emelte
a kábítószeradagját; ám alkalmasint
nem maradt elkölteni való pénze, és
nem tudott kábítószert venni. Akkor egy nyári
napon elhagyta padlásszobáját, és
céltalanul barangolt az utcákon át, átsodródva
egy olyan helyhez vezetõ hídon, ahol a házak
egyre gyérebben és gyérebben emelkedtek.
És ott akkor eljövendett a beteljesülés,
és találkozott a lovagi díszkísérettel,
mely Celephaisból jött, hogy elvigye õt oda
örök idõkre. Tekintélyt parancsoló
lovagok voltak, lovaglóülésben ültek aranyderes
lovakon, és ragyogó páncélban, lovagi
damasztköntösben, amely különös módon
volt felcímerezve. Oly számosan voltak, hogy Kuranes
majdnem összetévesztette õket egy hadsereggel,
ámde õk õméltóságáért
küldettek el; amióta az volt õ, aki megteremtette
Ooth-Nargait álmaiban, amelynek elszámolásaképpen
most kineveztetett annak kormányzójává,
legfõbb urává örök idõkre.
Akkor õk adtak Kuranesnek egy lovat, és a menet
élére vezették õt, és mindannyian
fenségesen lovagoltak, át a Surrey lejtõin,
és elõre a régiók felé, ahol
Kuranes és az õ õsei születtek. Nagyon
különös volt, de amint a lovasok haladtak, visszafele
látszottak vágtázni az idõn keresztül;
valahányszor áthaladtak egy falun a szürkületben,
csak olyan házakat és falusiakat láttak,
amilyeneket Chaucernek vagy az õelõtte élt
embereknek kellett látniuk, és néha lovagokat
láttak lóháton kis csatlóskompániákkal.
Amikor a sötétség nõtt, gyorsabban utaztak,
mindaddig, hogy hamarosan már repültek, hátborzongatóan,
mintha levegõben tennék. A borús hajnalban
egy faluba érkeztek õk, amelyet Kuranes még
gyermekkorában látott pezsegni, és vagy aludt,
vagy halott volt álmában. Most élt, és
a falusiak idejekorán köszöntötték
fõhajtással, amint a lovasok végigcsattogtak
az úton, és lefordultak a sikátorba, amely
álmai mélységében ért véget.
Kuranes azelõtt csak éjszaka lépett abba
a mélységbe, és csodálkozott, mi mindent
láthat majd nappal; így aztán izgatottan
bámult, amikor a menetoszlop a széléhez közeledett.
Épp amint felgalloppoltak az emelkedõ dombhátára
a szakadékhoz, aranyszín vakító fény
jött valahonnan nyugatról, és eltakarta a tájkép
egészét. A mélység rózsaszínû
és égszínkék pompa forrongó,
kavargó káosza volt, és láthatatlan
hangok énekeltek ujjongva, amint a lovagi kíséret
felbukkant a peremén, és áthágott
rajta, és elegánsan alálebegett elhagyva
a csillanó felhõket és az ezüstös
tündöklést. Szûnni nem akarón lebegtek
alá a lovasok, rohamuk az étert kapálta,
mintha aranyló homokon vágtattak volna; és
akkor a ragyogó pára részekre szétterült,
hogy teret engedjen egy nagyobb fényességnek, Celephais
város fényességének, és a tengerpartra
túlnan, és a tengerre nézõ havas csúcsokra,
és a vidámra festett gályákra, amelyek
kivitorlázóban voltak az öbölbõl
távoli régiók felé, ahol az ég
találkozik a tengerrel.
És Kuranes uralkodott azután
Ooth-Nargai felett, és az álom valamennyi szomszédos
régiója felett, és udvarát felváltva
tartotta Celephaisban és a felhõk közé
szabott Serannianban. Még mindig õ uralkodik, és
örökké boldogan fog uralkodni, habár a
sziklák alatt Innsmouthnál a csatorna hullámtörõi
csúfolódva játszadoztak egy csavargó
testével, aki hajnalban botladozott keresztül a félsivatagos
városon; játszott csúfolódva, és
feldobta azt a sziklákra a repkényborította
Trevor Toronyhoz, ahol egy igen kövér és különösen
visszataszító milliomos sörfõzõ
élvezi a letûnt nemesség megvásárolt
atmoszféráját.