Vissza a főoldalra
Vissza a novellákhoz 
H.P.LOVECRAFT 
A FELEDÉS
FÁTYLA

  Az utolsó napok rám törtek, és a létezés ostoba semmiségei - az áldozat testének egyetlen pontjára könyrötelenül hulló apró vizcseppek kinszenvedéséhez hasonlóan - már kezdtek megőrjiteni, az álom csodálatos rejtekébe menekültem előlük. Álmaimban megtaláltam azt a kevés szépséget, amit életemben hiába kerestem, és régi kertek, elvarázsolt erdők mélyén barangolhattam.
  Egy alkalommal, amikor a szél puha szárnyain finom illatot hozott magával, meghallottam a Dél hivását, s a különös csillagok alatt sóváran és szünni nem akaróan megindultam feléje. Lágy eső permetezett az égből, föld alatti sötét áramlatok ragadták magukkal a bárkámat, mig a bibor alkonyok, a szivárványszinű lugasok és a soha el nem hervadó rózsák világába nem értem. Amint egy árnyékos ligethez és árnyas romokhoz vezető, arany szinben úszó völgyön haladtam keresztül, meglepődve láttam, hogy az egy kúszónövényektől zöldellő, aprócska bronzkapu által megtört hatalmas falban ér véget.
  Több alkalommal is végigsétáltam a völgyön, s egyre több és több időt töltöttem a kisérteties félhomályban, ahol a hatalmas fák furcsa módon vergődtek és vonaglottak, és a szürke talaj nedvesen nyújtózott egyik fától a másikig, néha kiégett templomok penészmarta köveit zárva karmai közé. És képzelgéseim végső célja minden esetben az apró bronzkapuval ékesitett, szőlő által befutott hatalmas fal volt.
  Ahogy egy idő után az ébrenlét napjai egyhangúságuk és szürkeségük miatt egyre elviselhetetlenebbé váltak, mind gyakrabban merültem a völgy és a ligetek felett elterülő ópiumos nyugalomba, és azon csodálkoztam, hogy mennyire nem vágyom abba az érdekességétől és vonzó szineitől megfosztott ostoba világba vissza. S ahogy arra a hatalmas falba vágott apró kapura néztem, éreztem, hogy mögötte olyan álomország terül el, ahová ha egyszer belépek, többé nincs visszatérés.
  Igy minden egyes éjjel álmomban megpróbáltam rábukkanni a repkénnyel boritott falban megbúvó kapu titkos kincsére, habár az szerfelett jól el volt rejtve. És kénytelen voltam magamnak beismerni, hogy a fal mögötti birodalom többé már nemcsak örökkévaló, hanem nagyszerű és tündöklő is lenne számomra.
  Azután egyik éjjel Zakarion álom-városban olyan álom-bölcsek gondolatokkal teleirt, ősrégi papirusztekercseire bukkantam, akik életük javát ebben a városban élték le, mert túlságosan éleslátásúak voltak ahhoz, hogy ne az ébrenlét világában lássák meg a napvilágot. Általuk sok minden le volt irva az álomvilágra vonatkozóan, köztük az aranyvölgyről, a templomokkal övezett szent ligetekről és a kicsi bronzkapuval megtört, magas falról szóló ismeretek is. Amikor ezt megpillantottam, mindjárt tudtam, hogy kapcsolatban áll az általam oly gyakran felkeresett helyekkel, ezért alaposan áttanulmányoztam a megsárgult tekercseket.
  Az álom-bölcsek némelyike elragadtatással, mások viszont csalódottan vagy félelemmel telve irtak a csak egyszer átléphető ajtó mögötti csodákról. Nem tudtam eldönteni, melyiküknek higgyek, mégis egyre jobban vágytam rá, hogy örökre belépjek abba az ismeretlen világba. A bizonytalanság és a titokzatosság minden csábitásnál erősebben vonzott, a mindennapok szürke egyhangúságánál rémesebb úgysem várhatott már rám. Igy amikor rájöttem, hogy melyik az a drog, amelyik megnyitja előttem a kaput, és segit átlépnem rajta, úgy döntöttem, hogy a legközelebbi ébredés után azonnal beveszem.
  Az elmúlt éjjel lenyeltem a drogot, majd álmomban belebegtem az aranyvölgybe és az árnyas ligetbe. Ahogy az ősi falhoz értem, láttam, hogy a kis bronzkapu félig nyitva áll. Mögüle izzó ragyogás szűrődött ki, és megvilágitotta a kisérteties fényével az irdatlan, kicsavarodott fákat és a kiégett templomok tornyát, én pedig dalokat zengve a szivemben, és e világ - ahonnan többé nincs visszatérés - ragyogása után vágyódva sodródtam a bejárata felé.
  Ám ahogy a kapu szélesre tárult, s a kábitószer és az álom varázsereje átlökött rajta, a kellemes látvány és csillogás egyszeriben véget ért, hiszen ez az új birodalom nem volt sem szárazföld, sem tenger, hanem fehér ködben lebegő kihalt és végtelen térség. Igy boldogabban, mint valaha is reméltem volna, újból beleolvadtam a kristálytiszta feledés megszokott végtelenjébe, ahonnan annak idején maga a démoni Élet hivott elő, egyetlen rövid és magányosan eltöltött órára...