![]() ![]() |
H.P.LOVECRAFT POLARIS |
A Sarkcsillag hátborzongató fénnyel ragyogott be szobám északi ablakán át.
Ott sütött végig a sötétség hosszú óráin keresztül. És az idő őszre fordultával,
amikor az északi szelek tomboltak és jajongtak, s a mocsár vöröslevelű fái csak
ők tudják, miről pusmogtak egymás között, a kora reggeli órákban a sarlóvá
fogyatkozott hold alatt én az ablaknál ültem, és figyeltem a csillagokat. A
szikrázó Cassiopeia csavarjaitól lejjebb, amint az órák múlóban voltak, mialatt
a Göncölszekér felkapaszkodott a páraáztatta mocsári fák mögül, amelyek
hajladoztak az éjszakai szélben. Pirkadat előtt az Arcturus hunyorított vörösen
a temető fölül az alacsony dombocskán, és a Coma Berenices csillámlott
különösképp messzi a misztikus keleten; de amíg a Sarkcsillag le nem bukott
mindig ugyanarról a helyről a fekete égbolton, visszataszítóan
hunyorgott; mint egy őrült figyelő szeme, mely számos furcsa üzenetet igyekszik
közvetíteni, de nem emlékeztet másra, mint hogy valaha képes volt
közvetíteni egy üzenetet. Néha, amikor felhős volt az ég, tudtam aludni.
Jól emlékszem a nagy Aurora éjszakájára, amikor a mocsár
fölött a démoni fény sziporkái játszottak sokkolón. A sugár után felhők jöttek,
és ekkor alaludtam.
És a sarlóvá fogyatkozott hold alatt
történt, hogy először láttam meg a várost. Csöndesen és álmatagon hevert egy
különös fennsíkon, különös hegyek közötti üregben. Kísérteties márványból voltak
falai és tornyai, oszlopai, kupolái és járdái. A márványutcákon márvány
támpillérek álltak a felsőbb részeken, s ezekbe szakállas férfiak voltak
faragva. A levegő meleg volt, és nem kavargott. És homlokegyenest, mindössze tíz
fokra a zenittől a izzott a figyelő Sarkcsillag. Hosszú ideig bámultam a várost,
de a nappal nem jött el. Amikor a vörös Aldebaran, mely csillag alacsonyan
hunyorog a égen, ámde sosem nyugszik, egy negyedet kúszott az útján a horizont
körül, fényt és mozgást láttam a házakban és az utcákon. Köntösük furcsa alakú
volt, de egyszerre nemes és otthonos, sétáltak széltében-hosszában a sarlóvá
fogyott hold alatt, a férfiak bölcsen szóltak egy nyelven, amelyet megértettem,
bár elütött minden más nyelvtől, amelyet valaha is hallottam. És amikor a vörös
Aldebaran tovakúszott útjának felén a horizont körül, újra sötétség és csönd
honolt.
Amikor felébredtem, már nem az voltam, aki voltam
azelőtt. Emlékezetembe beivódott a város víziója és lelkemben más és bizonytalan
emlékek ébredtek, melyek természetében nem voltam biztos. Attól kezdve a felhős
éjszakákon, amikor aludni tudtam, gyakran láttam meg a várost; néha egy olyan
nap meleg, sárga sugarai alatt, amely nem nyugodott le, de alacsonyan került
egyet a horizonton. És a tiszta, felhőtlen éjszakákon a Sarkcsillag bámult
rosszindulatúan, mint még soha annakelőtte.
Fokozatosan
azon kezdtem töprengeni, mi lehet az én helyem abban a városban, a különös
fennsíkon a furcsa csúcsok között. Először kielégített a kilátás, a mindentlátó,
testetlen jelenlét élménye — most arra vágytam, hogy tisztázzam a
kapcsolataimat, és hogy megszólaltathassam elmémet az ünnepélyes emberek között,
akik mindennap beszélgettek a köztereken. Azt mondtam magamban: „Ez nem álom,
ami nemjelenti-e azt, hogy próbára tehetem a magasabb realitást azzal a másik
élettel ott a kő- és téglaházban, délre a baljóslatú mocsártól meg attól a
temetőtől az alacsony dombocskán, ahol a Sarkcsillag minden éjszaka bekandikál
az északi ablakomon?”
Egy éjszaka, amint a társalgást
hallgattam a számos szobrot magába foglaló nagy téren, változást éreztem; és
felfogtam, hogy végül valóságos formát öltöttem. Idegen sem voltam Olathoe
utcáin, mely Sarkia fennsíkján fekszik, a Noton és a Kadiphonek csúcs között. A
barátom volt az , aki beszélt, Alos, és az ő beszéde olyan volt, hogy az örömet
okozott a lelkemnek, mert az egy igaz ember és hazafi beszéde volt. Azon az
éjszakán érkeztek a hírek Daikos bukásáról és az inutosok előretöréséről; zömök,
pokoli, sárga ördögök, akik öt évvel ezelőtt jelentek meg az ismeretlen
nyugatról, hogy feldúlják a mi királyságunk határait és megsarcolják számos
városunkat. Hogy a hegyek lábánál megerősített helyekre visszavonultunk, útjuk
most nyitva áll a fennsíkhoz, hacsak nem áll ellent minden lakos tíz férfi
erejével. Mert a zömök kreatúrák felettébb jártasak voltak a háború
művészeteiben, és nem ismertek olyan aggályokat a becsület terén, amelyek a mi
magas, szürkeszemű lomari férfiainkat visszatartották a könyörtelen
hódításoktól.
Alos, a barátom a fennsík minden erőinek
parancsnoka volt, benne feküdt országunk utolsó reménye. Ez alkalommal ő beszélt
a veszélyekről, amelyekkel szembe kell majd nézni, és buzdította az olathoei
embereket, a lomariak legbátrabbjait, hogy tartsanak ki őseik hagyományai
mellett, akik amikor délre kényszerültek költözni Zobnából, mielőtt a nagy
jégtakaró fejlődött (amint valamikor leszármazottainknak kellett menekülni
számos napn át Lomar földjéről) vitézül és győzedelmesen söpörtük félre a
szőrös, hosszúkarú, kannibál gnophkeheket, akik utunkban álltak. Alos kiállt
mellettem a harcosok egy pártjának ellnében, merthogy gyönge voltam, s különös
eszméletvesztésekre hajlamos, mikor nélkülöznöm kellett, és megterheltem magam.
De az én szemeim tükrözték a legnagyobb lelkesedést a városban, ellenére annak,
hogy minden nap hosszú órákat szenteltem a Pnakotikus Kéziratok
tanulmányozásának és a Zobnai Atyák bölcsességének; így a barátom nem
csalódván bennem nem ítélt el tétlenségemért, s megjutalmazott engem azzal a
kötelességgel, amely a második legkevésbé fontos dolog volt. Taphnen őrtornyába
küldött engem ott szolgálni mint őrszem hadseregünket. Az inutosiak
megpróbálhatták volna elérni a citadellát egy keskeny szoroson a Noton hegyok
mögött és ezáltal meglepni a helyőrséget, és én voltam hivatott leadni a
tűzjelet, amely riasztaná a várakozó zsoldosokat, és megmentené a várost az
azonnali pusztulástól.
Egyedül álltam őrt a toronyban
minden izmos testű férfiért, akikre a lenti szorosban volt szükség. Agyam fájón
kábult az izgatottságtól és fáradtságtól, mert napok óta nem aludtam; még
határozott célom volt, mert szerettem az én lomari szülőföldemet és a
márványvárost, Olathoét, mely a Noton és a Kadiphonek csúcsok közében feküdt.
De amint a torony legfelső kamrácskájában álltam, a párán
át, amely a messzi Balof-völgy fölött lebegett, megpillantottam a vörös és
baljóslatú, sarlóvá fogyatkozott holdat remegőn. És a tető egy nyílásán át
szikrázón fénylett a Sarkcsillag, remegve, mintha élne. És figyelve, mint valami
ördög vagy egy csábító. Úgy rémlett, lelke gonosz tanácsokat suttogott, áruló
álmosságba ringatva kárhozatos, ritmikus ígérettel, mely újra meg újra
ismétlődött:
Aluszva lesők álmát
Hat- s húszezer éven át
Keringve tértem én
Oda, hol enyém a fény.
Más csillagok kelnek
Tüstént a tengelynek,
Csitító csillagok,
Édes feledést adók:
Mikor útam véget ér,
A múltnak árnya kél.
Hiábavalóan küzdöttem a rám törő álmossággal keresvén a kapcsolatot
ezekkel a furcsa szavakkal, megannyi tanával az egeknek, amelyekkel a
Pnakotikus Kéziratokban ismerkedtem meg. Fejem súlyos volt és szédült,
lehanyatlott a mellkasomra, és amikor legközelebb felpillantottam, egy álmomban
jártam, a Sarkcsillag vigyorgott le rám az ablakomon át, egy álommocsár
hajladozó fái fölül. És én még mindig álmodtam.
Megszégyenülten és kétségbeesetten üvöltöttem, néha őrjöngve, könyörögve a
körülöttem lévő álomteremtményeknek, hogy ébresszenk fel, mielőtt az inutosiak
fellopódznak az ösvényen a Noton csúcsa mögött, és a meglepetés erejét
kihasználva elfoglalják a citadellát; de ezek a teremtmények démonok voltak,
mert nevettek rajtam,és elmondták nekem, hogy nem álmodom. Lóvá tettek engem,
mialatt aludtam, és ami alatt a zömök, sárga ellenség felkúszhatott hozzánk
csöndesen. Kudarcot vallottam megbízatásomban, és cserben hagytam Olathoe
márvány városát, Alosnak, barátomnak, parancsnokomnak próbája rosszul végződött.
De még álmomnak azok az árnyai is kigúnyoltak engem. Ők elmondták, hogy ez nem
lomari föld, csak éjjeli képzelődésem; hogy ezekben a birodalmakban, ahol a
Sarkcsillag magasan ragyog, és a vörös Aldebaran alacsonyan kúszik körbe a
horizonton, smmi sem volt, csak jég és hó évezredek óta, és soha egy ember,
csupán zömök, sárga teremtmények, elfagyasztva a hidegtől, akiket ők
„Esquimaux”-nak hívnak.
És amint gyötrödtem bűnös
agóniámban, őrjöngve, hogy megmentsem a várost, amelynek veszélye minden
pillanatban nőtt, és hiábavalóan törekedtem lerázni a kő- és téglaháznak eme
természetellenes álmát, délre a baljós mocsártól és a temetőtől az alacsony
dombocskán a Sarkcsillag, gonosz és szörnyűséges, lepillantott a fekete
égboltról, visszataszítóan hunyorogva, mint egy elmebeteg szeme, amely
üzeneteket próbál közvetíteni, semmire sem emlékeztetve, csak hogy valaha tudott
üzeneteket közvetíteni.