![]() ![]() |
H.P.LOVECRAFT CELEPHAIS |
Kuranes álomban látta meg a várost a völgyben és a tengerparton túl, meg a
havas, tengerre néző csúcsot és a vidáman festett gályákat, amint épp
kivitorláztak a kikötőből távoli tájak felé, hol a tenger az éggel találkozik.
Egy álomban történt az is, hogy elnevezték Kuranesnek; amikor ébren volt, más
néven szólították. Talán természetes is volt számára, hogy új nevet álmodjon
magának; minthogy családjából ő volt az utolsó, és egyedül élt a közömbös
londoni milliók között, nem sokan akadtak, hogy beszélgessenek vele, és
emlékeztessék rá: ki is volt ő. Pénze és földjei elúsztak, és nem igazán
érdekelte, hogy az emberek mit gondolnak róla, ugyanakkor előszeretettel
álmodozott és írta le az álmait. Amit viszont leírt, azt kinevették, akiknek
megmutatta, így aztán idővel megőrizte írásait önmagának, végül pedig abbahagyta
az írást. Minél jobban visszahúzódott az őt körülvevő világtól, annál
csodálatosabbá váltak az álmai; és hiábavaló próbálkozás lett volna papírra
vetni őket. Kuranes nem volt modern, és nem úgy gondolkodott, mint mások, akik
írtak. Míg amazok iparkodtak lerángatni az életről annak hímzett mítoszköntösét,
és meztelen csúfságában mutatni meg azt az idétlen dolgot, ami a valóság,
Kuranes egyedül a szépséget kereste. Amikor feltárásában a tapasztalás és a
valóság kudarcot vallott, akkor a fantáziálásokban és az illúziókban kezdte
keresni, és épp a küszöbön találta meg, gyerekkori mesék és álmok ködös emlékei
között.
Nem sok ember volt, aki tudta, miféle csodák
nyílnak meg előttük fiatalkori történeteikben és látomásaikban; ha
gyermek-füllel hallgatunk és álmodunk, csak félig formált gondolatokat
gondolunk, ám amikor felnőtt férfiként próbálunk emlékezni, tompák és szárazak
vagyunk az élet mérgétől. De sokan közülünk ébren vannak az éjszakában, furcsa,
elvarázsolt dombok és kertek, napfényben éneklő szökőkutak, morajló tengerek
fölé dőlő aranyló szirtek, alvó bronz- és kővárosok alatt terpeszkedő síkságok
és fehér, feldíszített lovakon, sűrű erdők mentén lovagoló hősök vészjósló
kompániájának fantazmáival; s mi ilyenkor tudjuk, hogy az elefántcsontkapukon
keresztül a csodák világába tekintünk vissza, mely a mienk volt, mielőtt bölcsek
és boldogtalanok lettünk.
Kuranes szerfölött meglepődött
gyermekkorának régi világa fölött. A házról álmodott, melybe született; a nagy,
repkénnyel fedett kőházról, ahol elődeinek tizenhárom generációja élt, és ahol
remélte, hogy meg fog halni. Holdfény volt, és ő kilopakodott az illatokkal
terhes nyári éjszakába, a kerteken keresztül, a teraszok alatt, túl a park nagy
tölgyfáján, végig a hosszú, fehér úton a faluba. A falu nagyon öregnek tűnt, a
szélén elmosódva, mint a hold, mely kezdett fogyatkozni, és Kuranes azon
töprengett, vajon a kis házak csúcsos tetői álmot vagy halált rejtenek. Az
utcákat hosszú fű lándzsái borították, az ablaküvegek valamelyik oldalon
töröttek vagy hártyásan csillámlóak voltak. Kuranes nem habozott, de úgy indult
meg, mintha különböző célok vonzanák maguk felé. Volt olyan merész, hogy ne
mondjon ellent a félelem érzésének, mert próbára kellett, hogy tegyen egy
ábrándot, amint az éber világ belső kényszereit és ösztönzéseit is, melyek nem
vezettek célhoz. Ezért akkor lehúzódott egy kis útra, ami levezetett a falu
főutcájáról a csatornaszirtek felé, és a dolgok végére ért — a szakadékhoz és a
mélységhez, ahol az egész falu és az egész világ hullt hirtelen az örökkévalóság
visszhangtalan ürességébe, és ahol az ég homlokegyenest előtte üres volt, és az
omladozó hold és a pislákoló csillagok fényétől mentes. A hit belső kényszere
hajtotta a szakadékon túlra és be az öbölbe, ahol lefelé kezdett lebegni, egyre
csak lejjebb és lejjebb; túl sötét, formátlan, megálmodatlan álmokon, erőtlenül
izzó, derengő szférákon, melyek talán álmok voltak, amelyeket éppen álmodtak, és
nevető, szárnyas lényeken, amelyek gúnyolni tűntek a világ összes álmodóját.
Akkor egy hasadék látszott nyílni előtte a sötétségben, és ő meglátta a völgy
városát sugárzón ragyogni messze-messze alant egy tengerrel és egy éggel a
háttérben, és hósipkás hegyekkel közel a partokhoz.
Kuranes abban a pillanatban ébredt fel, hogy megpillantotta a várost; még
hirtelen tudta, hogy ez nem lehet más, mint Celephais Ooth-Nargai völgyében, túl
Tanaria dombjain, ahol az ő lelke ottragadt egy óra örökkévalóságáig egy nyári
délután réges-rég, ahol ő meglépett a dajkája elől, és hagyta, hogy álomba
ringassák a tengeri szellők, amint a felhőket nézte a faluhoz közeli szirtről.
Ellenállt annak idején, mikor megtalálták őt, fellébresztették, és hazacipelték,
épp amikor felébredt; azon volt, hogy elvitorlázzon azoktól a csábító tájaktól,
ahol a tenger találkozik az éggel egy arany gályán. És most ugyanolyan bosszús
az ébredésre, mivel épp most találta meg a mesebeli várost negyven fársztó év
után.
De három éjszaka után Kuranes újra eljutott
Celephaisba. Miként azelőtt is, hogy először álmodott a faluról, amely vagy
halott volt, vagy aludt, illetve a mélységről odalent, amelynek csendben
lebegnie kell; akkor a hasadék újra megjelent neki, s ő megpillantotta a város
csillámló minaretjeit és a kecses galleonokat a kék öbölben horgonyozva, és
nézte az Aran-hegyi gingko-fákat, amint a tengeri szélben hajladoznak. De
ezúttal nem szalasztotta el, és mint a szárnyas lények, ereszkedett fokozatosan
egy füves domboldalra, míg végül lábai finoman a pázsiton nem nyugodtak. Végre
visszatért az ooth-nargai-i völgybe, és Celephais ragyogó városába. Lenn a
dombon Kuranes illatos füvek és brilliáns faágak között sétált, túlnan a bugyogó
Naraxán, a kis fahídon, ahol ő bevéste nevét sok-sok évvel azelőtt, és át a
suttogó erdőcskén a nagy kőhídig, a városkapuhoz. Minden épp ugyanolyan idős
volt, a márványfalak nem fakultak meg, sem a fényesre csiszolt bronzszobrok nem
homályosultak el. És Kuranes látta, hogy nincs oka aggodalomra a dolgok
elenyészését illetően, meg az őrök is a bástyán ugyanazok voltak, és még mindig
ugyanolyan fiatalok, mint amilyennek emlékezett rájuk.
Amikor belépett a városba, a bronzkapukon és az ónix járdákon túl a kereskedők
és tevehajcsárok úgy üdvözölték őt, mintha soha nem is lett volna másutt; és
ugyanez történt Nath-Horthath türkiztemplománál, ahol az orchideakoszorús papok
elmondták, hogy nincs idő Ooth-Nargaiban, csak örökkétartó fiatalság. Akkor
Kuranes átsétált az Oszlopok utcáján a tenger felőli falhoz, ahol a kereskedők
és a matrózok gyülekeztek, meg különös emberek azokról a tájakról, ahol a tenger
találkozik az éggel. Ott állt hosszan, kifelé tekintve a fénylő kikötőn túlra,
hol a hullámfodrok csillogtak valamely ismeretlen nap alatt, s hol a gályák
siklottak könnyedén a vizeken túli messzi tájakról. És feltekintett az Aran
hegyre is, mely fejedelmien emelkedett a part fölé: alacsonyabb lejtői zöldek
voltak a hajladozó fáktól, fehér orma pedig az eget érintette.
Még jobban, mint valaha, áhította most Kuranes a hajózást
egy galleonon távoli tájakra, amelyekről ő oly számos különös történetet
hallott, és újra felkereste a kapitányt, akivel hosszú idővel azelőtt
megállapodott, hogy elviszi őt. Megtalálta azt az embert, Athibot, amint ott ült
ugyanazon a fűszeresfiókon, amelyen azelőtt is ült, és Athibon nem látszott,
hogy bármennyi idő is eltelt volna. Akkor ők ketten kieveztek a kikötőben lévő
galleonokhoz, és kiadták a parancsot az evezősöknek, így aztán megelkezdték a
kihajózást a hullámos Ceneriai tengerre, amely az égbe vezetett. Számos napon át
himbálóztak a víz fölött, mígnem elértek végül a horizonthoz, ahol a tenger
találkozik az éggel. Itt a gályának eszébe sem jutott, hogy megálljon, csak
lebegett könnyedén az ég kékjében, rózsapírral színezett bárányfelhők között. És
messze a hajógerinc alatt Kuranes földeket láthatott és folyókat, meg páratlan
szépségű városokat lustán terpeszkedve a napfényben, amelyeknek fogyatkozni vagy
eltűnni látszólag soha nem volt érkezésük. Végül Athib elmondta neki, hogy
utazásuk végéhez közeledik, s ők nemsokára beléphetnek Serannian kikötőjébe, a
felhők rózsaszín márványvárosába, amely az éteri partokon épült, ahol a nyugati
szél az égbe áramlik; de amint a város faragott tornyainak legnagyobbika
látókörébe került, felébredt londoni padlásszobájában.
Sok hónapja már, hogy Kuranes és az ő égjáró gályája kereste Celephais
csodálatos városát; s habár álmai számos nagyszerű és sosemlátott tájékra
elvitték őt, senki, akivel találkozott nem tudta neki megmondani, hogyan tudná
megtalálni Ooth-Nargait túl a tanariai dombokon. Egy éjszaka repülni ment sötét
hegyek fölé, ahol gyenge, magányos tábortüzek égtek nagy távolságokra egymástól,
és különös, bozontos hátasok leledzettek csilingelő csengettyűkkel a vezetőkön,
és a legvadabb részén ennek a dombos országnak, olyan távol, hogy kevés ember
láthatta azt eddig, talált egy taszító ősi falat — vagy töltést —, amely
cikkcakkosan kanyargott a hegyhátgerincen és a völgyekben; túl gigantikus ahhoz,
hogy emberi kezek által lett volna emelve, és olyan irdatlan hosszú, hogy a
végét sem lehetett látni. Túl azon a falon a szürke hajnalban régi kertek és
cseresznyefák földjéhez érkezett, és amikor a nap kisütött, megpillantotta a
vörös és fehér virágok, a zöld lombok és pázsitok, a fehér ösvények, gyémánt
patakok, kék tavacskák, faragott hidak és vöröstetejű pagodák rendkívüli
szépségét, amitől egy pillanatra feledte Celephaist a tiszta gyönyörűségben.
De emlékezett rá megint, amikor lesétált a fehér ösvényen
a vöröstetejű pagoda felé, s megkérdezte volna eme föld felől az embereket,
akiket nem talált, mivelhogy nem voltak ott emberek, csak madarak és méhek, meg
lepkék. Egy másik éjszaka Kuranes felsétált egy nyirkos, szűnni nem akaró
kőlépcsősoron, s egy hatalmas síkságra, illetve folyóra néző toronyablakhoz
érkezett el, amelyet megvilágított a telihold; és a csöndes városban, amely a
folyóparttól terült el, számos sajátságos vonást vagy elrendezést vélt
felfedezni, amelyeket már ismert azelőtt korábbról. Leereszkedett volna, és
megkérdezhette volna az utat Ooth-Nargaiba, ha nem lett volna ijesztő a hajnal
glóriája, amely távoli helyeken sietett megvirradni a horizonton túl, hogy
megmutassa a romokat és a város ódonságát, meg a náddal benőtt folyónak a
tespedését, és a halálét, mely földön feküdt, akárha azóta heverne így, hogy
Kynarathalis király visszatért hódításából, hogy az isteneknek bosszújára
leljen.
Így Kuranes hasztalan kereste Celephais
csodálatos városát, és gályája, amely az égben Seranniáig vitorlázott, számos
csodát látott ezalatt, s egyszer éppen hogy csak megszabadult a leírhatatlan
főpaptól, aki sárga selyemmaszkot viselt az arcán, és teljesen egyedül lakott a
történelem előtti kőkolostorban Leng fennsíkjának hideg sivatagában. Idővel
igencsak türelmetlenné vált a sivár nappali időközökkel szemben, így aztán
kezdett rendszeresen kábítószereket szedni, hogy emelje alvási periódusait. A
hasis segített, egy nagy adag anyag egyszer elsegítette őt a tér egy olyan
részébe, ahol forma nem létezett, ám ahol gázok tanulmányozták a létezés
titkait. És egy violaszínű, ragyogó gáz elmondta neki, hogy a térnek ez a része
kívül esett azon, amelyet ő végtelenségnek hívott. A gáz még nem hallott azelőtt
planétákról és organizmusokról, viszont Kuranest egyszerűen azonosította, mint
aki abból végtelenből való, ahol anyag, energia és gravitáció létezik. Kuranes
nem nyugtalankodott amiatt, hogy képes lesz-e visszatérni a minaretekkel
tarkított Celephaisba, és emelte a kábítószeradagját; ám alkalmasint nem maradt
elkölteni való pénze, és nem tudott kábítószert venni. Akkor egy nyári napon
elhagyta padlásszobáját, és céltalanul barangolt az utcákon át, átsodródva egy
olyan helyhez vezető hídon, ahol a házak egyre gyérebben és gyérebben
emelkedtek. És ott akkor eljövendett a beteljesülés, és találkozott a lovagi
díszkísérettel, mely Celephaisból jött, hogy elvigye őt oda örök időkre.
Tekintélyt parancsoló lovagok voltak, lovaglóülésben ültek aranyderes lovakon,
és ragyogó páncélban, lovagi damasztköntösben, amely különös módon volt
felcímerezve. Oly számosan voltak, hogy Kuranes majdnem összetévesztette őket
egy hadsereggel, ámde ők őméltóságáért küldettek el; amióta az volt ő, aki
megteremtette Ooth-Nargait álmaiban, amelynek elszámolásaképpen most
kineveztetett annak kormányzójává, legfőbb urává örök időkre. Akkor ők adtak
Kuranesnek egy lovat, és a menet élére vezették őt, és mindannyian fenségesen
lovagoltak, át a Surrey lejtőin, és előre a régiók felé, ahol Kuranes és az ő
ősei születtek. Nagyon különös volt, de amint a lovasok haladtak, visszafele
látszottak vágtázni az időn keresztül; valahányszor áthaladtak egy falun a
szürkületben, csak olyan házakat és falusiakat láttak, amilyeneket Chaucernek
vagy az őelőtte élt embereknek kellett látniuk, és néha lovagokat láttak lóháton
kis csatlóskompániákkal. Amikor a sötétség nőtt, gyorsabban utaztak, mindaddig,
hogy hamarosan már repültek, hátborzongatóan, mintha levegőben tennék. A borús
hajnalban egy faluba érkeztek ők, amelyet Kuranes még gyermekkorában látott
pezsegni, és vagy aludt, vagy halott volt álmában. Most élt, és a falusiak
idejekorán köszöntötték főhajtással, amint a lovasok végigcsattogtak az úton, és
lefordultak a sikátorba, amely álmai mélységében ért véget. Kuranes azelőtt csak
éjszaka lépett abba a mélységbe, és csodálkozott, mi mindent láthat majd nappal;
így aztán izgatottan bámult, amikor a menetoszlop a széléhez közeledett. Épp
amint felgalloppoltak az emelkedő dombhátára a szakadékhoz, aranyszín vakító
fény jött valahonnan nyugatról, és eltakarta a tájkép egészét. A mélység
rózsaszínű és égszínkék pompa forrongó, kavargó káosza volt, és láthatatlan
hangok énekeltek ujjongva, amint a lovagi kíséret felbukkant a peremén, és
áthágott rajta, és elegánsan alálebegett elhagyva a csillanó felhőket és az
ezüstös tündöklést. Szűnni nem akarón lebegtek alá a lovasok, rohamuk az étert
kapálta, mintha aranyló homokon vágtattak volna; és akkor a ragyogó pára
részekre szétterült, hogy teret engedjen egy nagyobb fényességnek, Celephais
város fényességének, és a tengerpartra túlnan, és a tengerre néző havas
csúcsokra, és a vidámra festett gályákra, amelyek kivitorlázóban voltak az
öbölből távoli régiók felé, ahol az ég találkozik a tengerrel.
És Kuranes uralkodott azután Ooth-Nargai felett, és az
álom valamennyi szomszédos régiója felett, és udvarát felváltva tartotta
Celephaisban és a felhők közé szabott Serannianban. Még mindig ő uralkodik, és
örökké boldogan fog uralkodni, habár a sziklák alatt Innsmouthnál a csatorna
hullámtörői csúfolódva játszadoztak egy csavargó testével, aki hajnalban
botladozott keresztül a félsivatagos városon; játszott csúfolódva, és feldobta
azt a sziklákra a repkényborította Trevor Toronyhoz, ahol egy igen kövér és
különösen visszataszító milliomos sörfőző élvezi a letűnt nemesség megvásárolt
atmoszféráját.