Ismétlem, uraim, faggatózásuk hasztalan. Tartsanak fogva örökre, ha úgy tetszik; börtönözzenek be, vagy végezzenek ki, ha áldozatra van szükségük, hogy eleget tegyenek annak az illúziónak, aminek igazság a neve; akkor sem mondhatok mást, mint amit már elmondtam. Mindent, amire emlékszem, teljes őszinteséggel elmeséltem. Semmit sem hallgattam vagy torzítottam el, és ha bármi is bizonytalan maradt, ezt csupán az elmémre ereszkedett sötét felhő és az általam átélt borzalmak köde okozza.
Újra csak azt mondom, nem tudom, mi történt Harley Warrennel, noha azt hiszem majdhogynem remélem -, hogy elpihent a feledésben, ha létezik egyáltalán ily áldott dolog. Igaz, hogy őt éven át a legközelebbi barátja voltam, és részben osztoztam az ismeretlent fürkésző rettenetes kutatásaiban is. Nem akarom tagadni, noha emlékezetem bizonyfaian és határozatlan, hogy az önök tanúja, mint állítják, láthatott minket fél tizenkettőkor a Gainsville-csúcson, amint a Nagy-Ciprus-mocsár felé ballagtunk azon a félelmetes éjszakán. Azt is megerősíthetem, hogy villanyos lámpákat, ásókat és különös kábeltekercsre fűzött szerkezeteket vittünk magunkkal; mindeme dolgok szerepet játszottak abban az egyedülállóan ocsmány jelenetben, amely örökre beleégett dúlt emlékezetembe. De ami ezután következett, beleértve azt is, hogy miért leltek engem másnap reggel egyedül és bódultan a mocsár szélén, azzal kapcsolatban ki kell tartanom amellett, hogy nem tudok egyebet, mint amit újra és újra elmondtam. Mondhatják nekem, hogy semmi nincs a mocsárban vagy a környakén, ami megfelelő helyszínt szolgáltathatott volna ama félelmetes eseménynek. Ismétlem, semmit sem tudok azon kívül, amit láttam. Lehetett látomás vagy lidércnyomás - kétségbeesetten remélem, hogy azok lettek légyén -, én mégse emlékszem másra azon kívül, mi azután történt, hogy kikerültünk az emberek látóteréből. Hogy Harley Warren miért nem tért vissza, azt ő vagy árnyéka - vagy egy névtelen dolog, amelyet nem tudok leírni - mondhatná el egyedül.
Ahogy már korábban is mondtam volt, kiváló tudomásom volt Harley Warren különös tanulmányairól, és bizonyos mértékig részesük voltam magam is. Tilalmas témákról szótó ritka, különös könyveinek hatalmas gyűjteményéből elolvastam valamennyit, melyeket előttem ismert nyelveken vetettek papírra; ám ezek száma elenyészően csekély volt azokhoz képest, amelyeket általam nem bírt idiómákon írtak. Azt hiszem, a legtöbb arab nyelvű volt; azt az ördög sugallta könyvet pedig, amelyet a végén magával hozott és amelyet a zsebében vitt el magával e világból -, olyan betűkkel írták, amelyekkel sehol másutt nem találkoztam. Warren sohasem mondta meg, mi van abban a könyvben. Ami tanulmányaink természetét illeti - ismét el kell-e mondanom, hogy nem emlékszem rájuk teljes mértékben? Amit inkább tartok szerencsémnek, mert szörnyű búvárlatok voltak azok; amelyekben sokkal inkább követtem vonakodó igézettel, mintsem valódi hajlandósággal. Warren mindig uralkodott rajtam, és néha megijesztett. Emlék-, szem, hogy összeborzadtam arckifejezése láttán, a félelmetes események előtti éjszakán, amikor szüntelenül elméletéről beszélt, azt fejtegetve, miért nem indulnak oszlásnak bizonyos holttestek, miért fekszenek épen és ruganyosan a sírban évezredeken át. Most már nem félek tőle; mivel gyanítom, olyan rettegéseket élt át, amelyek túl vannak az én látókörömön. Most őt féltem.
Újfent csak azt mondhatom, nincsen világos fogalmam róla, mi volt a célunk akkor éjjel. Az biztos, hogy sok köze volt ahhoz a könyvhöz, amelyet Warren magával hozottait az olvashatatlan betűkkel teleírt vén könyvet egy hónappal korábban kapta Indiából -, de esküszöm, nem tudom, hogy ő mire számított. Tanújuk azt állítja, hogy látott bennünket fél tizenkettőkor a Gainsville-csúcson, amint a Nagy-Ciprus-mocsár felé mentünk. Ez valószínűleg igaz, de nem emlékszem rá határozottan. Csupán egyetlen jelenet képe égett bele emlékezetembe, és akkor az idő már jócskán túl járhatott az éjfelem; a fogyó hold sarlója magasan járt a párás égen.
A hely egy régi temető volt; olyan régi, hogy megremegtem az időtlen idők megszámlálhatatlan jeleinek láttán. Egy mély, nedves völgyben volt, amelyben dúsan burjánzott a fű, a moha és a különös kúszónövények, bizonytalan eredetű szag lebegett fölötte, amelyet csapongó képzeletem abszurd módon a rothadó kővel társított. Mindenre az elhagyatottság és a vénség ütött pecsétet, és én megriadtam a gondolattót, hogy évszázadok óta mi vagyunk az első élő teremtmények, akik megzavarják a halálos csöndet. A völgy peremén apadó, fogyó holdsarló bámult át az undorító párán, amely mintha ismeretlen katakombákból szállt volna föl; halvány, reszketeg pászmáin átsejlett az ősi kőtömbök, urnák, cenotáfiumok és mauzóleumok ocsmány sora; mind megdőlt, mindet benőtte a moha, foltokban ütött ki rajta a nyirok, és félig eltűnt a beteges vegetáció vaskos bujaságában.
Első személyes érzésem ebben a szörnyű nekropoliszban a szorongás volt, amikor Warrennel megálltunk egy félig romba dőlt síremlék előtt, és ledobtuk addig cipelt terheinket. Most már láttam, hogy egy villanyos lámpa és két ásó volt nálam, társam pedig hasonló lámpát és egy hordozható telefonkészüléket hozott. Egyetlen szót sem szóltunk, mert mintha ismertük volna a helyet és a célt; nem késlekedve megragadtuk ásóinkat, és nekiláttunk, hogy eltüntessük a füvet, gyomot, és letakarítsuk a földet a lapos, ódon kriptafödélről. Miután előbukkant a három hatalmas gránitkőből álló felszín, egy kicsit hátraléptünk, hogy áttekintsük a síri jelenetet; Warren mintha fejben számolt volna valamit. Azután visszatért a síremlékhez, és egyik ásónkat emelőnek használva megpróbálta fölemelni az omladozó kőhalmazhoz, a hajdani sírkőhöz legközelebb eső lapot. A kísérlet sikertelen volt, intett hát nekem, hogy segítsek. Végül közös erővel meglazítottuk, fölemeltük és oldalára döntöttük a követ.
Az elmozdított tömb alatt fekete nyílás tátongott, melyből oly émelyítően törtek fel a miazmás gázok, hogy rémülten hátráltunk. Egy idő után mégis közelebb merészkedtünk a gödörhöz, és úgy találtuk, hogy már nem olyan beszívhatatlanul elviselhetetlen a levegő. Lámpáink fényében föltárult egy kőlépcső, melyről a föld méhének nyálkája csöpögött, és salétromtól rücskös falak határoltak. Emlékezetem ekkor rögzítette az első megjegyzést, amelyet Warren intézett hozzám kellemes tenorján; ezt a hangot különös módon nem zavarta félelmetes környezetünk.
- Sajnálom, hogy azt kell kérnem, maradj a felszínen - mondta-, de bűn lenne bárkit a te törékeny idegrendszereddel leengedni oda. Még olvasmányaid és az általam mondottak után sem tudod elképzelni azokat a dolgokat, amelyeket én látni és csinálni fogok. Ez ördögi munka, Carter, és kétlem, hogy akad-e ember, hacsak nincsenek vasból az idegei, aki mindezt látja, és élve, ép elmével tér vissza. Nem akarlak megbántani, az Ég a tanúm, boldog lennék, ha velem jöhetnél; de a felelősség bizonyos értelemben az enyém, és nem akarok egy hozzád hasonlóan ideges embert levinni a valószínű halába és őrületbe. Mondom neked, nem tudod, milyen is valójában ez a dolog! De ígérem, hogy minden mozdulatomról beszámolok neked a telefonon keresztül - látod, elég kábelt hoztam, hogy elérjem a föld középpontját, és visszajöjjek onnan!
Magamban még mindig hallom azokat a nyugodt szavakat, még mindig emlékszem tiltakozásomra. Úgy látszik, roppantul szerettem volna elkísérni barátomat abba a síri mélységbe, ő azonban mereven kérlelhetetlen maradt. Egyszer csak azzal fenyegetett meg, hogy abbahagyjuk az egészet, ha tovább makacskodom; ez a fenyegetés hatásosnak bizonyult, mivel egyedül az ő kezében volt a siker kulcsa. Minderre még most is emlékszem, noha már nem tudom, mire számítottunk. Miután kelletlenül hozzájárultam tervéhez, Warren fölkapta a kábeltekercset, és rászerelte a készülékeket. Bólintott, mire én fölvettem a második készüléket, és leültem egy öreg, elfakult sírkőre a frissen föltárt nyílás mellett. Azután megrázta a kezemet, vállára emelte a kábeltekercset, és eltűnt a leírhatatlan csontkamrában.
Egy pillanatig még láttam lámpájának fényét, és hallottam a legöngyölődő kábel suhogását; de a fény hirtelen eltűnt, mintha fordult volna a kőlépcső, és csaknem azonnal elhallgatott a hang is. Egyedül voltam, noha összekötött a mélységgel a varázsfonál, amelynek szigetelőhüvelye zölden hevert előttem a fogyó Hold sarlójának reszketeg sugaraiban.
Folyamatosan ellenőriztem órámat a villanyos lámpa fényénél, és lázas aggodalommal füleltem a telefonkagylóba, de vagy egy negyedórán át semmit se hallottam: Azután halkan kattant a szerkezet, és én feszült hangon leszóltam barátomnak. Féltem ugyan, mindazonáltal nem értek váratlanul a szavak, melyek a rejtelmes mélységből érkeztek, sokkal riadtabban és reszketősebben, mint bármi, amit addig Harley Warrentől hallottam. Ő, aki oly nyugodtan vált meg tőlem, nem is oly rég, most a mélyből szólt hozzám, reszketeg suttogással, ami sokkal vészjóslóbb volt a leghangosabb kiáltásnál:
- Istenem! Ha látnád azt, amit én!
Nem tudtam válaszolni. Csak vártam szótlanul. Azután még lázasabban folytatta: - Carter, ez szörnyű… rettenetes… hihetetlen!
Ez alkalommal nem maradtam szótlan, izgatott kérdéseket zúdítottam rá a kagylón keresztül, riadtan firtatva:
- Mi az, Warren?! Mi baj?!
Ismét meghallottam barátom félelemtől rekedt hangját, amelybe most már kétségbeesés is keveredett:
- Nem tudom elmondani, Carter! Ez elgondolhatatlan… nem merem elmondani… senki se élheti túl, ha ezt tudja… Nagy Isten! Nem is álmodtam erről!
Ismét csönd lett, amelyet csak rémült kérdéseim kusza áradata tört meg. Azután felharsant Warren hangja a legnagyobb elszörnyedés paroxizmusában:
- Carter! az isten szerelmére, tedd vissza a követ, és tűnj el innen, amíg lehet! Gyorsan!… Hagyj itt mindent, és menj innen… ez az egyetlen esélyed! Tedd, amit mondok, és ne kérd, hogy megmagyarázzam!
Ennek hallatán csupán megismételhettem őrjöngő kérdéseimet. Körülöttem sírkövek, sötétség, árnyak; alattam valamilyen veszély, amely túl van az emberi képzelet határán. De a barátom nagyobb bajban volt, és félelmem ellenére is bizonytalan neheztelést éreztem iránta, amiért képesnek hitt rá, hogy itt hagyhatnám, ilyen körülmények között. Újabb kattanás, és némi szünet után Warren szánalmas jajszava:
- Tűnj el! Az isten szerelmére, tedd vissza a követ, és lépj le, Carter!
Volt valami nyilvánvalóan pánikba esett társam kisfiús zsargonjában, ami felszabadított a félelem alól. Összeszedtem magam, és határozottan leordítottam:
- Warren, tarts ki! Megyek lefelé! - Ám erre az ajánlatra a legmélyebb kétségbeesés hangja harsant föl a fülhallgatóban:
- Ne tedd! Nem érted! Túl késő… az én hibám. Tedd a helyére a követ, és fuss… most már semmi mást nem tehetsz!
Ismét megváltozott a hangja, ez alkalommal szelídebb lett, mintegy a reménytelen belenyugvástól, de azért megmaradt benne a szorongás, mert féltett engem.
- Gyorsan… mielőtt késő lenne!
Igyekeztem nem törődni vele: igyekeztem lerázni bénultságom bilincseit és fogadalmamnak megfelelően utána rohanni és a segítségére sietni. De amit ezután suttogott, azzal a rettegés béklyóit verte rám:
- Carter… siess! Semmi értelme… menned kell… jobb egy, mint kettő… a kő… Szünet, kattogás, azután Warren halk hangja:
- Már majdnem vége… ne nehezítsd meg… fedd el azt az átkozott lépcsőt, és fuss, amerre látsz… csak az idődet vesztegeted, az idődet… Isten veled, Carter… többé nem látjuk egymást!
Suttogása itt kiáltásba csapott át. az pedig fokozatosan torzult halálra rémült sikollyá:
- Átkozott pokolfajzatok… légiók… Istenem! Lépj le! Lépj le! LÉPJ LE!
Ezután csönd lett. Nem tudom, mennyi ideig ültem ott döbbenten, suttogva, motyogva, kiabálva, ordítva abba a telefonkagylóba. Egy örökkévalóságon át suttogtam, motyogtam, kiáltottam, ordítottam és sikoltoztam mindig ugyanazt:
- Warren! Warren! Válaszolj… ott vagy?!
És ekkor jött a borzalmak csúcsa… a hihetetlen, elképzelhetetlen, csaknem kimondhatatlan dolog. Azt mondtam, örökkévalóságnak tűnő idő telt el azóta, hogy Warren elsikoltotta utolsó kétségbeesett figyelmeztetését, és csupán a tulajdon kiáltásaim törték meg a borzalmas csöndet. De egy idő után újabb kattanások hallatszottak a telefonkagylóban, én pedig feszülten hallgatódzni kezdtem. Ismét leszóltam: "Warren, te vagy ott?" - és a válasz volt az oka, ha felhő borult az elmémre. Uraim, meg se próbálom, hogy beszámoljak arról a dologról - a hangról; meg sem kockáztatom, hogy részletesen leírjam, mivel az első szavak kioltották öntudatomat, amelyből csupán a kórházban tértem magamhoz. Mondhatok-e annyit, hogy a hang mély volt; üres; nyálkás; távoli; nem e világi; testetlen? Mit mondjak még? Ezzel értek véget élményeim és történetem is. Hallottam, és nem tudok többet - hallottam, ahogy ott ültem kővé váltan, abban az ismeretlen temetőben a szurdokban, a megdőlt sírkövek, a megroggyant sírok, a buja növényzet és a miazmás párák közepette - nagyon jól hallottam mindent, annak az átkozott, nyitott sírnak a legmélységesebb mélyéből, miközben a torz, nekrofág árnyékok táncát néztem az átkozott fogyó hold fényében.
Ezt mondta a hang:
- Te bolond, Warren MEGHALT!
Bihari György fordítása