![]() ![]() |
H.P.LOVECRAFT ULTHAR MACSKÁI |
Úgy tartják, hogy Ultharban, amely a Skai folyón túl terül el,
senki nem ölhet meg macskát; s ez nagyon is könnyen hihetô, ha ránézek, arra,
aki itt fekszik dorombolva a tüz elôtt. Ugyanis a macska rémisztô, közel áll
azokhoz a névtelen rémségekhez, melyeket ember meg nem pillanthat. ô ugyanis az
ôsi egyiptom szelleme, ô a Meroe és Ophir elfeledett városairól szóló mesék
továbbvivôje. A Szfinx a rokona, és ô beszéli a nyelvét, de ôsibb a Szfinxnél,
és emlékszik dolgokra, melyet a Szfinx már elfeledett.
Ultharban, még
mielôtt a polgárok megtiltották volna a macskák megölését, élt egy öreg
zsellér és a felesége, akik örömüket lelték abban, hogy a szomszédaik macskáit
csapdába csalták, és megölték. Hogy miért tették, azt nem tudom, eltekintve
attól, hogy sokan gyülölik a macskák hangját éjszaka, és nem szeretik, ahogy a
macskák hangtalanul végigszaladnak hajnalonta az udvarokon és a kerteken.
Akármiért is tették, ez az öregember és asszony élvezetet lelt abban, hogy
a kunyhójuk közelébe tévedô macskákat lépre csalták, és megölték; és a sötétedés
után hallható hangokból sok falubeli úgy vélte, hogy valami borzalmas módon
végeznek az állatokkal. De a falusiak nem beszéltek ezekrôl a dolgokról az
öreggel és a feleségével, részben az aszott arcukon ülô érd ektelenség miatt,
részben, mivel a kalyibájuk olyan kicsi volt, és olyan eldugottan állt a
hatalmas tölgyek alatt egy elhanyagolt udvar végében. Valójában, bármennyire is
utálták ôket a macskák gazdái, jobban féltek tôlük, és ahelyett, hogy kegyetlen
gyi lkosokként elítélték volna ôket, inkább figyeltek, hogy kis kedvenc, vagy
egerész nehogy a sötét fák alatt meghúzódó kis kunyhó felé kóboroljon. S ha
néha, valamilyen elkerülhetetlen figyelmetlenség miatt egy macska mégis eltünt,
és sötétedés után hangok hallattszottak, a szerencsétlen tehetetlenül
siránkozott, vagy hálát adott a Sorsnak, amiért nem az egyik gyermeke tünt el
így. Ulthar lakóinak ez így egyszerü volt, és már nem is tudták, mikor is
kezdôdött az egész.
Egy napon furcsa vándorok karavánja érkezett
délrôl Ulthar keskeny köves utcáira. Sötét vándorok voltak, nem hasonlítottak
azokra a vándor népekre, akik évente kétszer átvonultak a falun. A piactéren
ezüstpénzért jósoltak, és tarka gyöngyöket vettek a kereskedôktôl. Senki nem
tudta, mely országból érkeztek a vándorok, de látták, amint furcsa imákat
mondanak, és a szekerük oldalára furcsa figurák voltak festve, ember testtel, de
macska, sólyom, kos és oroszlán fejjel. A karaván vezetôje szarvakkal ékesít ett
fejdíszt viselt, egy furcsa koronggal a szarvak közt.
A karavánnal
tartott egy kisfiú is, akinek nem volt sem apja, sem anyja, csak egy kis fekete
cicája, akit dédelgethetett. A pestis nem volt kegyes hozzá, és csak ez a kis
jószág maradt
számára, hogy enyhítse a gyászát, és amikor valaki
nagyon fiatal, hat almas enyhülést találhat egy fekete cica
játékában.Ezért a fiú, akit a sötét emberek Menesnek hívtak többet nevetett mint
sírt, miközben a kedves cicájával játszott a furcsán festett kocsi lépcsôin.
A harmadik reggelen, amit a vándorok Ultharban töltöttek Menes nem
találta a macskáját. Ahogy a piactéren sírdogált, a falusiak meséltek neki az
öregemberrôl, és a feleségérôl, meg a hangokról, amiket sötétedés után
hallottak. Amikor ezeket hallotta, a s zipogását meditálás váltotta fel, amit
egy ima követett. Kezeit kitárta a nap felé, és olyan nyelven kezdett imádkozni,
amelyet egyetlen falusi sem értett, mivel a figyelmüket leginkább az ég és az
ott gyülekezô furcsa formájú felhôk kötötték le. Nagyon különleges volt, de
ahogy a fiú elôadta a panaszait odafenn soha nem látott dolgok homályos, ködös
alakjai bontakoztak ki. Szarvakkal ékesített koronát viselô korcs lényeké. A
természet tele van ilyen illúziókkal, amelyek megbélyegzik a képzeletet.
Azon az éjszakán a vándorok elhagyták Ulthart, és soha többet senki
nem látta ôket. A háziasszonyok kétségbeestek, amikor felfedezték, hogy egyetlen
egy macskát sem találnak. Minden házból eltünt a macska, nagy és kicsi,
fekete, szürke, cirmos, sárga, és fehér. A polgármester, az öreg Kranon azt
mondta, a sötét népek vitték el a macskákat, bosszúból, Menes macskájának
megöléséért, és megátkozta a karavánt, és a kisfiút.De Nith, a sovány iródeák,
úgy vélte, hogy a vén zsellér és a felesége lehet a tettes , hiszen a macskák
iránti gyűlöletük makacs és
folyton növekvő volt. És még így sem mert senki
sem elmenni megvádolni a furcsa párt; még akkor sem, amikor a kis Atal, a
fogadós fia, azt állította, hogy alkonyatkor látta Ulthar összes macskáját a fák
szeg élyezte átkozott udvaron; nagyon lassan és óvatosan körözve a viskó körül,
kettesével, mintha egy ismeretlen, megnevezhetetlen rituálét jártak volna. A
falusiak nem tudták mit higgyenek el abból, amit a kisfiú mondott; és bár
gyűlölték a gonosz párt amié rt halálba csábították a macskákat, mégis inkább
békén hagyták a vén zsellért, ameddig nem látták a sötét és baljós udvarán
kívül.
îgy Ulthar lakói haragosan tértek nyugovóra; és amikor az
emberek hajnalban felkeltek -láss csodát! minden macska visszatért a megszokott
helyére! Nagy és kicsi, fekete, szürke, csíkos, cirmos, egy sem hiányzott.Nagyon
vidámnak és kövérnek tűntek, és elé gedetten doromboltak. A polgárok az esetrol
beszélgettek, és roppantmód csodálkoztak. Az öreg Kranon megint azt mondta, hogy
a sötét emberek vitték el oket, hiszen a vénember és a felesége kunyhójából nem
tért még vissza macska. De abban mindannyian egye tértettek, hogy az roppant
különös volt, hogy egyetlen macska sem ette meg a húsadagját, és nem itta meg a
tejét sem. És még két napon át Ulthar kövér és lusta macskái nem nyúltak
ételhez, csak feküdtek a tűz mellett, vagy a napon. Egy hét telt el, mire a
falusiak észrevették, hogy a fákkal körülvett házikóban alkonyatkor nem gyullad
világ. Aztán a sovány Nith megjegyezte, hogy senki nem látta az öregembert,vagy
a feleségét a macskák eltünésének éjszakáját követoen. Még egy hét te lt el mire
a polgármester urrá lett a félelmén, és kötelességeként utánajárt a csendnek, ám
annyira elovigyázatos volt, hogy magával vitte Shangot a kovácsot, és Thult a
kofaragót. Be kellett törniük a korhadt ajtót, és mindössze ennyit találtak: két
lecsupaszított emberi csontvázat a földes padlón, és tucatnyi rohangáló csótányt
a sötét sarkokban. Ezt követoen sokat tanakodtak Ulthar polgárai. Zath a
halottkém hosszan beszélgetett Nith-szel a sovány iródeákkal; és Kranont és
Shanget és Thult is elárasztották kérdésekkel. Még a kis Atalt, a kocsmáros
fiát, is alaposan kikérdezték, és cukorral jut almazták. Beszéltek az öreg
zsellérrol, a feleségérol, a sötét vándorok karavánjáról, a kis Menesrol, és a
fekete cicájáról, Menes imájáról, és az égrol ahogy az ima alatt kinézett, és
arról, amit késobb a viskóban találtak, a fák között, a gazos udvaron.
Végül a polgárok egy megszívlelendô törvényt alkottak, amit Hatheg
kereskedôi is továbbadtak, és Nir utazói is emlegetnek; méghozzá azt, hogy
Ultharban senki nem ölhet meg macskát.