![]() ![]() |
H.P.LOVECRAFT A FEHÉR HAJÓ |
A nevem Basil Elton; az Északi-fok fényének őrzője vagyok, mint az apám s
előtte nagyapám. Messze a parttól áll a szürke világítótorony, nyálkás kövekre
építve — ezeket apálykor ugyan látni, de a dagály eltakarja őket. Túl e
jelzőtűzön hét tenger fenséges bárkái szelik a vizeket immár egy évszázada.
Nagyapám idejében sokan voltak. Apám idejében már kevesebben, és ma oly ritkán
járnak erre, hogy néha különös magány fog el, mintha az utolsó ember lennék ezen
a bolygón.
Fehér vitorlájú kereskedőhajók jöttek messzi
partok felől, távoli, keleti partokról, ahol melegen süt a nap és az egzotikus
kertek, gazdagon díszített templomok édesen illatoznak. Gyakran meséltek ezekről
a nagyapámnak öreg kapitányok, s ő ugyanazt elmondta apámnak, aki elbeszélte
nekem hosszúra nyúló őszi estéken, mikor félelmetesen süvített a keleti szél. És
olvastam is ezekről a dolgokról és sok más dologról is a könyvekben, melyeket
akkor kaptam az emberektől, mikor még fiatal voltam és tele csodálattal.
De van valami, ami csodálatosabb, mint az öregek meséi,
csodálatosabb, mint a könyvek meséi, és ez: az óceán titkos történetei. Kék,
zöld, szürke, fehér vagy fekete; sima, borzolt vagy tornyosuló; nem, az óceán
nem néma. Egész életemben figyeltem, hallgattam és jól ismerem. Eleinte csak
egyszerű kis meséket mondott, nyugodt partok és közeli kikötők történetét, de az
évek során barátságosabb lett és más dolgokról is beszélt; különösebb, távolabbi
és régebbi dolgokról. Időnként, alkonyatkor a láthatár szürke ködje szétvált,
hogy látni engedje a túlsó utakat; néha, éjszakánként a tenger mély vize tiszta
és áttetsző lett, hogy látni engedje a mélység útjait. És ez a látvány ugyanúgy
mutatta a múlt és a lehetséges jövendő útjait, mint a jelen útjait, mivel az
óceán ősibb, mint a hegyek, és az Idő álmait, emlékeit hordozza.
A Fehér Hajó délről jött mindig, mikor a telihold magasan
járt az égen. Délről siklott a tengeren, simán, csöndesen. És bármilyen viharos
vagy nyugodt volt is a tenger, bármilyen erős, bármilyen irányú volt a szél,
mindig simán, csendesen siklott, vitorlája messziről látszott, hosszú, furcsa
evezősorai összhangban mozogtak. Egyik éjjel egy szakállas, hosszú köpenyes
embert vettem észre a fedélzeten, és úgy tűnt, intett nekem, hogy hajózzak el
vele messzi, ismeretlen vizekre. Sokszor láttam eztán teliholdkor, és mindig
magával hívott.
Nagyon fényes volt a hold az éjszakán,
mikor végül feleltem a hívásra, és holdsugarakból szőtt hídon mentem át a
vizeken a Fehér Hajóhoz. Az ember, aki hívogatott, olyan nyelven üdvözölt,
melyet mintha jól ismertem volna, és az evezősök lágy énekével teltek az órák,
ahogy a titokzatos dél felé siklottunk; alakunkat bearanyozta a teltarcú hold.
És amikor új, rózsás és ragyogó nap virradt, messzi
földek zöldellő partjait láttam, élénk, gyönyörű és számomra ismeretlen
partokat. A tengerből virágzó, fákkal tűzdelt, királyi fennsíkok emelkedtek ki,
és itt-ott különös templomok fénylő, fehér tetői, oszlopsorai csillantak meg.
Ahogy a zöld partokhoz közeledtünk, a szakállas ember mesélt erről a földről,
Zar földjéről, ahol azok a gondolatok, szép álmok lakoznak, melyek valamikor
meglátogatták az embereket, s melyeket aztán elfeledtek. És amikor ismét
felnéztem, láttam, hogy igazat szólt, mert sok olyan dolgot pillantottam meg
magam előtt, melyeket a ködös láthatáron túl vagy az óceán foszforeszkáló
vizében láttam korábban. Voltak alakok, képzeletbeli képek, gyönyörűbbek, mint
bármi, amit valaha is ismertem; ifjú költők látomásai, akik nélkülözve haltak
meg, mielőtt a világ tudomást szerzett volna álmaikról. De nem léptünk Zar
zöldellő földjére, mert úgy tartják, aki arra jár, többé nem térhet vissza
otthonába.
Ahogy a Fehér Hajó csendesen maga mögött
hagyta Zar templomait, a távoli horizonton óriási város tornyait pillantottuk
meg; és a szakállas ember azt mondta: — Ez Thalarion, Ezer Csoda Városa, ahol
mindazok a rejtelmek élnek, melyeket az emberek hiába igyekeztek felfogni. És
közelebbről ismét megnéztem a várost és láttam, hogy minden, általam eddig
ismert vagy elképzelt városnál hatalmasabb. Templomainak tornyai az égbe
nyúltak, hogy ember nem láthatta csúcsuk; és messze, a láthatáron túl húzódtak a
szürke, komor falak, melyek fölött csak kevés tető látszott, furcsák és
ijesztőek, mégis vonzóak és gazdagon díszítettek. Erősen vágyakoztam, hogy
beléphessek e lenyűgöző, mégis taszító városba, és kérleltem a szakállas embert,
hogy kössünk ki Akariel óriás faragott kapujánál; de ő finoman visszautasította
kérésem, mondván: — Sokan léptek már Thalarionba, Ezer Csoda Városába, de egy se
tért vissza. Csak démonok járnak ott és őrült lények, melyek már nem emberek, és
az utcák temetetlen emberek csontjaitól fehérlenek, akik látták Lathi-t, a sötét
angyalt, mely a város felett uralkodik. Így a Fehér Hajó elhagyta Thalarion
falait, és sok napig egy dél felé szálló madarat követett, melynek fényes tollai
olyanok voltak, mint az ég, ahonnan alászállt.
S egy
kellemes parthoz közeledtünk, melynek virágai vidáman nyíltak és a szivárvány
minden színében pompáztak, és amerre csak néztünk, gyönyörű erdők és világos
ligetek zöldelltek a delelő nap alatt. A messzi fák közül énekszó és dallam
összhangja tört elő, és jóízű kacagást hallottam, és türelmetlenségemben
sürgettem az evezősöket, hogy mielőbb a partra érjünk. És a szakállas ember nem
szólt, csak figyelt, ahogy egyre közelebb értünk a liliomokkal benőtt parthoz.
Hirtelen a szél oly illatot hozott a virágos ligetek felől, melybe
beleborzongtam. A szél erősödött, és a levegő megtelt a pestis sújtotta városok
és fedetlen temetők halott csont-szagával. És ahogy eszeveszetten tovasiklottunk
ettől az átkozott parttól, a szakállas ember is megszólalt végre, mondván: — Ez
Xura, a Meg Nem Ízlelt Örömök Földje.
Így hát a Fehér
Hajó ismét az égi madár nyomába szegődött, meleg, áldott tengereken hajózott,
melyeket simogatott a fűszeres szellő. Nap nap után, éjszaka éjszaka után telt s
még mindig hajóztunk, és teliholdkor az evezősök lágy dalát hallgattuk, mely
ugyanolyan édes volt, mint azon a messzi éjen, mikor távoli szülőhazámat
elhagytuk. És végül a hold fényénél horgonyoztunk le Sona-Nyl kikötőjében,
melyet kettős, tengerbe nyúló, ívben összehajló kristályfok őriz. Ez a Képzelet
Földje, és arany holdsugarakon lépdeltünk zöldellő partjaira.
Sona-Nyl Földjén nincs idő, sem tér, sem szenvedés vagy
halál; és végtelen éveket töltöttem ott. Zöldek Sona-Nyl ligetei és rétjei,
fénylők és illatosak a virágai, kékek és zenélnek a patakjai, tiszták és hűvösek
a szökőkútjai, hatalmasak és tiszteletet parancsolnak templomai, kastélyai és
városai. Eme földnek nincsenek határai, mivel minden gyönyörűséges látványon túl
egy még szebb nyílik. A gazdag városok között és minden vidéken szabadon járhat
a boldog nép, amely mind hibátlan szépségű és zavartalan boldogsággal megáldott.
A megszámlálhatatlan évek során, melyeket ott töltöttem, üdvözülten sétálgattam
a kertekben, ahol különös pagodák bújtak meg kellemes bokrok közt és a fehér
sétányokat törékeny szirmú virágok szegélyezték. Lágy dombokat másztam meg,
melyek csúcsairól lenézve varázslatosan nagyszerű látvány tárult elém: zöldellő
völgyekben fekvő falvak tornyai és óriási városok csillogó arany kupolái a
végtelenül távoli láthatáron. És a hold fényénél szemléltem a villódzó tengert,
a kristályfokokat és a nyugodt kikötőt, ahol a Fehér Hajó horgonyzott.
Telihold idején, Tharp rég elfeledett évében történt,
hogy megpillantottam a mennyei madár hívogató körvonalait és megéreztem a
nyugtalanság első hullámait. Majd beszéltem a szakállas emberrel és elmondtam
neki új vágyaimat: hogy elmenjünk a távoli Cathuriába, melyet ember még nem
látott, de melyet mindenki a nyugati bazaltoszlopokon túlra helyez képzeletében.
A Remény Földje az, és mindennek, amit ismerünk, ott lakozik a tökéletes
eszményképe; legalábbis ezt mondják. De a szakállas ember azt mondta: — Óvakodj
ama veszedelmes tengerektől, ahol állítólag Cathuria fekszik. Sona-Nyl Földjén
nincs fájdalom, sem halál, de ki tudhatja, mi van Nyugat bazaltoszlopain túl? —
Ennek ellenére a következő teliholdkor felszálltam a Fehér Hajóra, és a vonakodó
szakállas emberrel elhagytam a boldog kikötőt, hogy ismeretlen tengerre
hajózzak.
És repült előttünk az égi madár, és Nyugat
bazaltoszlopai felé vezetett, de ezúttal az evezősök nem énekeltek lágy dalokat
a telihold alatt. Magamban gyakran képzelegtem Cathuriáról, remek ligeteiről és
palotáiról, és kíváncsi voltam, vajon miféle új örömök várnak ott rám. —
Cathuria — mondtam magamban — az istenek lakhelye, és számtalan arany város
földje. Áloé— és szantálfa-erdők vannak, mint Camorin illatozó ligetei, és a fák
között vidám, édesen daloló madarak repkednek. Cathuria zöld és virágzó hegyein
rózsás márványtemplomok állnak, melyeket dicső tetteket ábrázoló festmények,
szobrok díszítenek gazdagon, s melyek udvarán hűs vizű szökőkutak vannak,
amelyekben a barlangból eredő Narg illatos vize csobog elragadó zenéjével. És
Cathuria városait aranyos fal övezi, és utcái szintén aranyból vannak. E városok
kertjeiben különös orchideák nőnek, és illatosak a korall— és borostyánfenekű
tavak. Éjjelente az utcákat és a kerteket vidám lámpásokkal világítják meg,
melyeket háromszínű teknőspáncélból formáztak; ének és lant lágy hangjait is
hallani. És Cathuria városainak házai egytől-egyig paloták, mindet jóillatú
csatornára építették, melyben a szent Narg vizei folynak. Márványból és
porfírból készültek a házak, és tetejük csillogó arany, mely visszaveri a
napsugarakat és felnagyítja a város szépségét és az boldog istenek távoli
hegycsúcsokról szemlélik őket. A legszebb pedig a hatalmas uralkodóé, Dorieb-é,
akit néhányan félistennek, mások istennek vélnek. Magas Dorieb palotája, és sok
márványtorony van falain. Széles termeiben sokan gyűlnek össze, és régi idők
trófeái lógnak ott. És a tető, melyet magas rubin és azúroszlopok tartanak,
színtiszta arany, és isteneket, hősöket ábrázoló faragásokkal díszített, hogy
aki felnéz, úgy érzi, valósággal az Olümposzt látja. És a padló üvegből készült,
alatta a Narg ügyesen kivilágított vize folyik, cifra halakkal, melyeket nem
imernek szép Cathuria határain túl.
Így beszéltem
magamban Cathuriáról, de a szakállas ember egyre csak intett engem, hogy
forduljunk vissza Sona-Nyl boldog partjaira, mert Sona-Nylt ismerik az emberek,
míg Cathuriát még nem látta senki.
És már harmincegyedik
napja követtük a madarat, mikor megpillantottuk Nyugat bazaltoszlopait. Ködbe
burkolóztak, ember nem láthatta, mi van mögöttük, vagy hol a csúcsuk — néhányan
azt állították, az oszlopok az égig is elérnek. És a szakállas ember ismét
kérlelt, hogy forduljunk vissza, de nem hallgattam rá, mert úgy éreztem, az
oszlopok körüli ködből lant és ének hangjait hallom; édesebbek voltak ezek, mint
Sona-Nyl legszebb dalai és engem dicsőítettek, engem, aki a teliholdtól jött,
messzi távolból, és a Képzelet Földjén élt. Így a dallam hangjára a Fehér Hajó
besiklott a ködbe, Nyugat bazaltoszlopai közé. És mikor a zene abbamaradt és a
köd eloszlott, nem Cathuria Földjét láttuk, hanem gyorsan hullámzó,
ellenállhatatlan tengert, mely ismeretlen cél felé sodorta tehetetlen bárkánkat.
Hamarosan zuhanó víz mennydörgése ütötte meg fülünket, és a messzi láthatáron
titáni zuhatag szörnyű vizét pillantottuk meg, mellyel a világ óceánjai a
mélységes nemlétbe hullanak. Ekkor a szakállas ember így szólt hozzám könnyes
arccal: — Elutasítottuk Sona-Nyl gyönyörű Földjét s nem láthatjuk többé. Az
istenek az emberek fölött állnak, és győztek. És én behunytam a szemem a közelgő
ütközés előtt, már nem láttam a mennyei madarat, mely gúnyosan csapkodott kék
szárnyaival a zuhatag széle felett.
A robaj után sötétség
következett és emberi meg nem-emberi sikolyokat hallottam. Szélvihar kerekedett
keletről és fagyosan fújt, ahogy az alólam kiemelkedett nyirkos kőtömbbe
kapaszkodtam. Majd újabb csattanást hallottam és ahogy kinyílt a szemem, annak a
világítótoronynak a talapzatán találtam magam, ahonnan évezredekkel ezelőtt
elhajóztam. A lenti sötétben egy hatalmas bárka elmosódott körvonalait láttam,
mely a kegyetlen sziklákra futott és ahogy a pusztaságon körbenéztem, láttam,
hogy a nagyapám ideje óta először hunyt ki a láng.
És a
későbbiekben, mikor felmentem a toronyba, a falon lévő naptáron láttam, hogy
ugyanolyan maradt, mint mikor elhajóztam. A hajnal jöttével lementem a partra és
a hajótörés nyomait kerestem, de csak ezt találtam: egy furcsa, halott madarat,
kinek tollai, mint az azúr égbolt, és egyetlen szétforgácsolódott árbocot,
fehérebbet, mint a hullámok taréja vagy a hó a hegyeken.
És ettől fogva az óceán nem mesélt a titkairól; és bár azóta sokszor világított
a telihold magasan az egekben, nem jött, többé soha nem jött délről a Fehér
Hajó.