A templom

(A Yucatan partján talált kézirat)

1917 augusztus 20-án én, Karl Heinrich von Altberg-Ehrenstein gróf, a Német Birodalmi Haditengerészet fohadnagya, az U-29 tengeralattjáró parancsnoka, az Atlanti-óceán közelebbrol meghatározatlan pontján, valahol az északi szélesség 20, és a nyugati hosszúság 35. foka körül, azon a helyen, ahol a tengeralattjáróm magatehetetlenül fekszik a mederben, útjára bocsátom ezt a palackpostát. Teszem ezt azért, mert nyilvánosságra kívánok hozni néhány szokatlan tényt; egy olyan eseményt, amit minden valószínuség szerint nem fogok túlélni, mivel a körülmények legalább annyira életveszélyesek, mint amennyire szokatlanok, és nem csupán arról van szó, hogy az U-29 reménytelen helyzetbe került, de a népemre oly jellemzo vasakaratom is szánalmasan meggyöngült.

Június 18-ának délutánján, ahogy rádión jelentettem az U-61-nek, Kiel felé vezeto utunk során, az északi szélesség 45 fok 16 percénél, a nyugati hosszúság 28 fok 34 percénél megtorpedóztuk a Victory nevu, New Yorkból Liverpoolba igyekvo teherhajót. Hagytuk, hogy a legénység beszálljon a mentocsónakokba, mert szerettük volna elérni, hogy az akcióról az admiralitás számára készített filmfelvétel alapján minél kedvezobb kép alakuljon ki rólunk. A hajó látványosan süllyedt el, eloször az orra merült víz alá, a far magasan kiemelkedett, a hajótest fokozatosan ereszkedett a hullámok alá. A kameránk minden részletet rögzített, és oszintén sajnálom, hogy a filmtekercs már sohasem fog eljutni Berlinbe. Miután a hajó eltunt, géppuskáinkkal szétlottük a mentocsónakokat, majd lemerültünk.

Amikor napnyugta táján újra felszínre bukkantunk, a fedélzeten megtaláltuk az egyik tengerész holttestét. A keze különös módon markolta az egyik korlátot. A szerencsétlen fickó fiatal volt, a bore meglehetosen sötét, olasz vagy görög lehetett, és kétségtelenül a Victory legénységéhez tartozott. Azon a hajón próbált menedéket találni, amely elsüllyesztette az övét, de o is áldozata lett annak az agresszív háborúnak, amibe az angol kutyák, azok a disznók, kényszerítették bele a Vaterlandot. Az embereink átkutatták a holttestet, valami emléktárgyat kerestek nála. A kabátzsebében megtaláltak egy apró elefántcsontszobrot, amely egy fiatal férfi babérkoszorúval koronázott fejét ábrázolta. Tiszttársam, Krenzle hadnagy szerint a tárgy nagyon régi, és óriási muvészi értéket képvisel, ezért elvette a matrózoktól, és megtartotta magának. Arra, hogy egy afféle szobor hogyan kerülhetett egy közönséges matróz tulajdonába, nem találtunk magyarázatot.

Amikor a halott férfit lehajítottuk a fedélzetrol, két olyan dolog történt, ami meglehetosen felizgatta legénységünk tagjait. A fickó szeme csukva volt, de amikor átlökték hulláját a korlát fölött, hirtelen kinyílt. Többen úgy látták, mintha mereven és gúnyosan nézne Schmidtre és Zimmerre, a holttestet tartó két matrózunkra. Müller fedélzetmester - idosebb férfi, babonás elzászi disznó - ettol borzasztóan ideges lett, és még akkor is képtelen volt levenni szemét a hulláról, amikor az már belecsobbant a vízbe. Müller megesküdött, hogy a test, mielott elsüllyedt volna, úszó pozícióba lendítette végtagjait, és a hullámok alatt gyorsan elindult dél felé. Klenzével ki nem állhatjuk az ilyen parasztokra jellemzo ostobaságot, ezért szigorú dorgálásban részesítettük a matrózokat, és foként Müllert.

Másnap kisebb zavarunk támadt, mert a legénység néhány tagja gyengélkedett. Minden bizonnyal a hosszú utazás gyengítette meg az idegeiket. Közülük többen rosszul aludtak, rémálmoktól szenvedtek. Néhányuk zavarozottnak, bárgyúnak tunt. Miután meggyozodtem arról, hogy nem szimulálnak, ideiglenesen felmentettem oket a szolgálat alól. A tenger meglehetosen viharos volt, ezért lemerültünk abba a mélységbe, ahol a hullámok már nem jelenthetnek gondot a számunkra. Itt viszonylagos nyugalomban haladtunk, bál belekerültünk egy olyan, déli irányba tartó áramlatba, amelyet oceanografikus térképeink alapján nem tudtunk beazonosítani. A gyengélkedok nyöszörgése egy ido után határozottan bosszantóvá vált, de mivel a legénység többi tagjára nem gyakorolt demoralizáló hatást, nem, kellett különösebb intézkedéseket foganatosítanunk. Azt terveztük, hogy helyben maradunk, és elfogjuk a Dacia nevezetu óceánjárót, amelyet New York-i ügynökünk említett jelentésében.

Kora este felmerültünk a felszínre. A tenger már nem volt olyan viharos, mint korábban. Az északi horizonton füstöt láttunk, minden bizonnyal egy csatahajó járt arra. Nem kellett tartanunk tole, elég távol voltunk, és szükség esetén lemerülhettünk. A csatahajónál sokkalta több aggodalmat okozott Müller fedélzetmester, aki az éjszaka közeledtével egyre eszelosebben beszélt. Úgy viselkedett, akár egy gyermek, halott testekrol fecsegett, amelyek mereven bámulják ot, amelyek a tengeralattjárónk ablakai elott sodródnak; testekrol, amelyek mereven ot bámulják, amelyeket o (annak ellenére, hogy a tetemek felpuffadtak és bomlásnak indultak) felismerni vélt: állítólag azoknak a hulláját látta, akik a hazánkért végrehajtott, gyozedelmes akcióink során haltak meg. Müller fedélzetmester határozottan állította, hogy a hullatömeget az a fiatal fickó vezette, majd megtaláltunk a fedélzeten, akit behajítottunk az óceánba. Szokatlan és visszataszító volt a dolog, ezért úgy döntöttünk, vasra verjük Müllert, és hogy észhez térjen, rámérünk néhány korbácsütést. A legénység tagjainak nem igazán tetszett, hogy megbüntetjük a fedélzetmestert, de mindenképpen fenn kellett tartanunk a fegyelmet. Nem teljesítettünk a legénység tagjaiból verbuválódott, Zimmer matróz által vezetett küldöttségnek azt a kérését sem, hogy a különös csontszobrocskát hajítsuk a tengerbe.

Június 20-ás Böhm és Schmidt matrózok, akik az elozo nap gyengélkedtek, váratlanul közveszélyes orültekké váltak. Sajnáltam, hogy tisztjeink között nincs orvos, mert a német élet mindig drága. A két matróz a rendet megbontva, valami iszonyatos átkot emlegetve orjöngött, ezért igazán drasztikus lépésre kellett elszánnunk magunkat. Az emberek komoran vették tudomásul a dolgot, a közhangulat leromlott, de úgy tunt, Müller okult a történtekbol. Nem okozott több zavart, és este, miután szabadon eresztettük, rendben felvette a szolgálatot.

A következo héten, miközben a Daciát vártuk, valamennyiünkön eluralkodott az izgatottság. A feszültséget tovább fokozta Müller és Zimmer megmagyarázhatatlan eltunése. Valószínuleg öngyilkosságot követtek el; talán éppen a félelem kergette oket a halálba, amit képtelenek voltak elfojtani magukban. Eltuntek, bár senki sem látta, hogy a vízbe vetették volna magukat. Az igazat megvallva örültem, hogy megszabadultam Müllertol, mert még némán is rossz hatást gyakorolt a legénységre. Egyébként ekkor már majdnem valamennyi ember hallgatásba burkolózott, mintha mindannyiuknak valami titkos félelem rágta volna a lelkét. Többen megbetegedtek, de szerencsére senki sem okozott zavart. Az állandósuló feszültség Klenze hadnagyra is komoly hatást gyakorolt, már a legapróbb kellemetlenségeken, a legnevetségesebb dolgokon is bosszankodni kezdett. Példának okáért meghökkento haragra gerjedt, amikor az U-29 körül növekvo számban delfinek kezdtek gyülekezni, és az is dühítette, hogy fokozódott annak a rejtélyes, déli irányú áramlásnak az ereje, amely a térképeink szerint nem is létezett.

Végül bizonyossá vált, hogy elszalasztottuk a Daciát. Az ehhez hasonló kudarcok nem voltak ismeretlenek elottünk, és az igazat megvallva inkább örömet éreztünk, mint csalódottságot, mert végre visszafordulhattunk, hogy hazatérjünk Wilhelmshavenbe. Június 28-án, délben északkeleti irányba fordultunk, és elindultunk hazafelé, bár a szokatlanul nagy számú delfinsereg komikus módon ezt megpróbálta megakadályozni.

A gépteremben délután kettokor, váratlanul következett be a robbanás. Korábban senkinek sem tunt fel a gépek meghibásodása, és az emberek is eloírásszeruen végezték a munkájukat. Az esemény pillanatában iszonyatos ero rázta meg a hajót. Klenze hadnagy hátrasietett a gépterembe, és felmérte a károkat. Az üzemanyag-tartály és a hajtómu legnagyobb része megsemmisült, Raabe és Schneider gépészek szörnyethaltak. A helyzetünk hirtelen aggasztóvá változott, mert annak ellenére, hogy a vegyi levegogenerátorok érintetlenek maradtak - hogy továbbra is használhattuk a fel- és lemerüléshez szükséges berendezéseket, és amíg a surített levego és az akkumulátorok kitartottak, nyithattuk és zárhattuk a zsilipajtókat - képtelenek voltunk a haladásra, ráadásul kormányozni sem tudtuk a tengeralattjárót. Tudtuk, ha mentocsónakon próbálnánk elmenekülni, akkor hamarosan az ellenség, a nagy és dicso német nép ellen acsarkodók kezére kerülnénk. A rádiónk tönkrement, legalábbis a Victory megtámadása után képtelenek voltunk kapcsolatba lépni a Birodalmi Haditengerészet többi tengeralattjárójával.

A baleset után július 2-ig folyamatosan déli irányba sodródtunk. Egyetlen hajóval sem találkoztunk. A delfinek ismét összegyultek az U-29 körül, és nem tágítottak mellolünk. Ez már önmagában is különös volt, ha figyelembe vesszük a nagy távolságot, amit ezen ido alatt megtettünk. Július 2-án reggel megláttunk egy amerikai zászló alatt hajózó naszádot. Az emberek izgatottá váltak, arról beszéltek, meg kellene adnunk magunkat. A dolog odáig fajult, hogy Krenzle hadnagy kénytelen volt leloni az egyik matrózt, Traube-t, aki a többieknél is nagyobb szenvedéllyel sürgette ennek a németekhez nem illo tettnek a végrehajtását. A legénység ezt követoen lecsillapodott. Lemerültünk, a hullámok alatt kerestünk menedéket.

Másnap délután déli irányból hatalmas madárcsapat közeledett felénk. Az óceán hullámai fenyegetové változtak. Lezártuk a zsilipajtókat és vártunk. Nem sokkal késobb rájöttünk, hogy muszáj lesz lemerülnünk, ha nem akarunk a hullámok játékszereként hánykolódni. A berendezésekben csökkent a légnyomást, az akkumulátoraink gyengültek, és lehetoség szerint szerettük volna elkerülni tartalékaink felélését, de az adott helyzetben nem maradt más választásunk. Lemerültünk, de nem túl mélyre. Néhány órával késobb, amikor az óceán csillapodott, elhatároztuk, hogy visszatérünk a felszínre. Ekkor újabb problémával találtuk szembe magunkat. A gépészek erofeszítései ellenére nem sikerült felmerülnünk, a berendezések egyszeruen nem teljesítették parancsainkat. Az emberek egyre idegesebbek lettek, eluralkodott rajtuk a félelem. Szabadulni akartak a "vízalatti" börtönbol, és újra arról a bizonyos elefántcsont szobrocskáról kezdtek beszélni, amit Krenzle hadnagy még mindig magánál tartott. Szerencsére a hadnagy automata pisztolyának látványa elég volt hozzá, hogy lehiggadjanak. Annyi munkát adtunk a szerencsétlen flótásoknak, hogy ne legyen idejük ostobaságokkal foglalkozni; a gépek mellé rendeltük oket, bár sejtettük, teljesen hiábavaló abban reménykedni, hogy megtalálják a hibát.

Krenzlével felváltva aludtunk. Az általános lázadás az én pihenoidom alatt, július 4-én, körülbelül hajnali ötkor tört ki. A hat megmaradt, matróznak álcázott disznó reménytelennek ítélte a helyzetet, és váratlan dühkitörést produkálva nekiestek a hadnagynak, amiért két nappal korábban nem engedte meg, hogy megadják magukat a jenki naszádnak. Teljes önkívületben átkozódtak és romboltak. Állatként üvöltöttek, és válogatás nélkül összetörték a bútorokat, a berendezéseket; ostobaságokat ordítottak az elefántcsont szobrocskáról meg a sötét boru fiatal tengerészrol, aki oket bámulta, miközben elúszott. Klenze hadnagy mintha megbénult volna, képtelen volt a cselekvésre - úgy viselkedett, mint valami puhány, noies Rajna-vidéki paraszt. Mind a hat matrózt lelotte. Elkerülhetetlen volt. Ezt követoen megvizsgáltam, hogy mindegyikük meghalt-e.

A kettos zsilipajtón keresztül eresztettük ki az óceánba a testeket. Egyedül maradtunk az U-29-ben. Klenze idegesnek tunt, és keményen ivott. Elhatároztuk, amíg lehet, életben maradunk. Az élelmiszerkészletünk óriási volt, és a palackokban elég sok oxigénünk maradt - a tomboló disznók, az eszement matrózok ezekben szerencsére nem tettek kárt. Az iránytuink, a mélységméronk és a többi muszerünk tönkrement, így helyzetünk megállapításakor kizárólag találgatásokra, személyes megfigyeléseinkre, a hajónaplóra, valószínusítheto sodródásunkra, valamint arra hagyatkozhattunk, amit a tengeralattjáró tornyának megfigyeloablakán keresztül láttunk. Szerencsére az akkumulátoraink még mindig nem merültek le, így muködtethettük a belso világítást, és a külso keresofényeket is. A reflektorral gyakran végigpásztáztuk a tengeralattjáró környékét, de csak delfineket láttunk, amelyek velünk párhuzamosan haladtak. Tudományos szempontból mindig is érdeklodtem a delfinek iránt, így elég sokat tudok róluk. A közönséges Delphinus delphis cetféle emlos, amely levego nélkül képtelen létezni. Két órán keresztül figyeltem egyik kíséronket; ezen ido alatt egyszer sem emelkedett a felszínre levegot venni.

Telt az ido. Úgy véltük, még mindig déli irányba sodródunk, és közben egyre mélyebbre merülünk. Megfigyeltük a faunát és a flórát, s a könyvekbol, amelyeket magammal hoztam az útra, kikerestük azokat a lényeket, amelyekkel találkoztunk. Folyamatos megfigyeléseket végeztem, Klenze hadnagy azonban másképpen reagált a helyzetre, mint én. Az o agya nem úgy muködött, mint a poroszoké; átadta magát az értelmetlen és felesleges tunodésnek és töprengésnek. Furcsa hatást gyakorolt rá az a tény, hogy egyre közelebb kerültünk a halálhoz. Idonként azon kaptam, hogy buntudatosan imádkozik azokért a férfiakért, nokért és gyermekekért, akiket mi küldtünk le a tenger fenekére. Valószínuleg elfelejtette, hogy minden tett nemes, ha a német állam érdekeit szolgálja. Bizonyos ido után szemmel láthatóan összezavarodott, órákon keresztül dermedten bámulta az elefántcsont szobrocskát, és meseszeru történeteket mondott a tengermélyi elveszett és elfeledett dolgokról. Idonként, pszichológiai kísérletképpen, bele-beleszóltam a monológjába, kérdéseket tettem fel neki, és nagy figyelemmel végighallgattam az elsüllyedt hajókról szóló eloadását, amelyeket különbözo költeményekbol és történetekbol származó idézetekkel tarkított. Rettenetesen sajnáltam, mert nem bírom nézni, ha egy igaz német szenved, de az igazat megvallva nem örültem neki, hogy éppen az o társaságában kell meghalnom. Engem büszkeséggel tölt el a tudat: a Vaterland megorzi emlékemet, és a fiaimat úgy fogják nevelni, hogy éppen olyan férfiak legyenek, mint én voltam.

Augusztus 9-én megvizsgáltuk az óceán fenekét, végigvilágítottunk rajta reflektorunkkal. A meder sík volt, a legnagyobb részét tengeri növények borították; rengeteg kagylót és puhatestut láttunk. Néhol nyálkás, meghökkento alakú, parazitakagylókkal benott testeket fedeztünk fel a növények szárai között. Klenze véleménye szerint ezek osrégi, elsüllyedt hajók roncsai voltak. Asz egyik objektum izgalomba hozta a hadnagyot. Az óceán medrébol elotüremkedo tárgy a tövénél nagyjából két láb vastag lehetett, lapos oldalai és sima felso felületei tompaszöget bezárva csatlakoztak egymáshoz. Én kijelentettem, hogy ez nem lehet más, csak egy szikladarab felso része, Klenze azonban azt mondta, úgy látja, mintha valamilyen jelek lennének rajta. Kis ido múlva a hadnagy reszketni kezdett, és úgy fordult el az ablaktól, mintha félne valamitol. Megkérdeztem tole, mi baja van, de nem tudott magyarázattal szolgálni; azt mondta, valószínuleg a sötétség, az óceán méretei, a világtól való elszakítottság, a tengermély misztikuma fejtette ki a hatását. Az elméje kifáradt, de én olyan maradtam, amilyennek egy németnek lennie kell, és felfedeztem két dolgot. Eloször: az U-29 kitunoen bírta a mélytengeri nyomást; másodszor: a delfinek még mindig körülöttünk voltak, még ebbe a mélységbe is követtek minket, ahol a legtöbb természettudós szerint már nem létezhetnek felsobbrendu életformák. Ekkor már biztosra vettem, hogy korábban rosszul becsültem meg mélységünket, de ennek ellenére elég mélyen voltunk ahhoz, hogy mindkét jelenség figyelemreméltó legyen. A sebességünk (korábban a mellettünk elhaladó élolények mozgásához képest, késobb pedig az óceánmederhez viszonyítva próbáltam meghatározni) egyenletes maradt.

Augusztus 12-én, délután negyed négykor szerencsétlen Krenzle teljesen elvesztette az eszét. A toronyban volt, a reflektort kezelte, de egyszer csak berontott a könyvtárkabinba, ahol olvasgatással töltöttem az idot. Az arca azonnal elárulta, hogy milyen elmeállapotban van. Most leírom, amit mondott. Az általa hangsúlyosan kiejtett szavakat aláhúzással jelölöm.

"O hív! O hív! Hallom a hangját! Mennünk kell!" Beszéd közben elvette az asztalról az elefántcsont szobrocskát, zsebre vágta, és megmarkolta a karomat, hogy magával húzzon a fedélzetre. Azonnal megértettem, hogy a zsilipajtó nyitására készül, és arra, hogy magával vonszoljon az óceánba. Egyszerre erot vett rajta a gyilkolási és az öngyilkos vágy. Váratlanul ért a dolog. Ahogy megpróbáltam ellenállni és lecsillapítani, egyre vadabb lett. "Gyere már", mondta. "Nem várok tovább. Jobb megbánni a bunt, és bocsánatot nyerni, mint makacskodni és elkárhozni!" Ezután más csillapító taktikához folyamodtam. Közöltem vele, hogy orült, szánalmas eszement. Nem értem el a kívánt hatást. Klenze hadnagy ordítozni kezdett. "Ha orült vagyok, akkor ez kegy! Lehet, hogy az istenek megvetik azt, aki józan bír maradni mígnem bekövetkezik a rettenetes vég! Gyere, és légy orült... addig tedd, amíg o megbocsátón hív!

Ez a kitörés enyhített az agyában felgyülemlett nyomáson, mert amikor befejezte a mondatot, sokkal szelídebb lett. Kérlelni kezdett, ha már nem tartok vele, akkor legalább hagyjam, hogy o elmehessen. Tudtam, mit kell tennem. Klenze német volt, de csak Rajna-vidéki, ráadásul közember, most pedig potenciális orült. Ha teljesítem öngyilkos kérését, könnyedén megszabadulok attól, akit társnak nem lehet tekinteni, ugyanakkor veszélyforrásnak kellett tartani. Megkértem, mielott elmegy, adja át nekem az elefántcsont szobrocskát, de olyan gúnyos röhögéssel válaszolt, hogy nem ismételtem meg a kívánságomat. Ezután megkérdeztem tole, szeretne-e valamit hátrahagyni, esetleg egy hajfürtöt, amit hazaviszek magammal Németországba, és eljuttatok a családjához - feltéve, ha megmentenek. Erre a kérdésre megint csak nevetéssel felelt. Ezt követoen felkapaszkodott a létrán, én pedig a nyitószerkezethez léptem, és megtettem a szükséges intézkedéseket ahhoz, hogy kijuttassam a halálba. Amikor biztosra vettem, hogy már nem tartózkodik a tengeralattjáróban, gyorsan bekapcsoltam a reflektort, hogy még egyszer, utoljára ránézzek. Meg akartam gyozodni arról, hogy a víznyomás valóban összeroppantja-e a testét (elméletileg ennek kellett történnie), vagy esetleg o is ép marad, mint azoka különös delfinek. Sajnos hiába világítottam körbe, nem sikerült megtalálnom a hadnagyot, mert a delfinek úgy összetömörültek a torony körül, hogy mindent eltakartak a szemem elol.

Azon az estén sajnálattal töltött el a gondolat, hogy nem vettem ki a szobrocskát Krenzle zsebébol. Visszagondolva rá megállapítottam, hogy tetszett. Bár alapjában véve nem rajongok a muvészetekért, nem tudtam elfelejteni azt a fiatal, levélkoszorúval koronázott, gyönyöru fejet. Azt is sajnáltam, hogy nincs senki, akivel elbeszélgethetnék. Klenze természetesen nem volt méltó szellemi társam, de egy buta ember társasága is jobb a semminél. Azon az éjszakán nem aludtam túl jól. Azon töprengtem, vajon mikor ér véget az életem. Nagyon kis esélyem volt arra, hogy megmentsenek.

Másnap felkapaszkodtam a toronyba, és végrehajtottam a szokásossá vált reflektoron körülkémlelést. Északi irányban a látvány nagyjából olyan volt, mint az elozo négy nap során, amióta megpillantottuk az óceán mederét. Az U-29 sebessége érezhetoen csökkent. Ahogy dél felé fordítottam a reflektor fénysugarát, észrevettem, hogy a meder nem sokkal elottem lejtossé válik. A lejto bizonyos pontjain meghökkentoen szabályos kotömbök álltak, olyan elrendezésben, mintha szándékosan helyezték volna oket oda. A tengeralattjáró eddig a meder fölött, a mélységet tartva sodródott elore, a lejto elején az orra természetesen nem fordult azonnal lefelé. Ahhoz, hogy lássam, mi van alattam, lejjebb kellett fordítanom a reflektort. A mozdulatot túlságosan hirtelen hajtottam végre - a reflektorból kicsúszott a tápkábel. Beletellett néhány percbe, mire elvégeztem a javítást, de végül sikerült megvilágítanom az alattam elterülo völgyet.

Általában minden érzelem távol áll tolem, de bevallom, abban a pillanatban, amikor az elektromos fényben megpillantottam, mi van alattam, szinte alig kaptam levegot a döbbenettol. Poroszország legjobb Kulturjában tanultam, így nem volt magától értetodo, hogy az ámulat ennyire eluralkodik rajtam, hiszen a geológiával vagy a történelemmel foglalkozók már régóta ténynek tekintik, hogy az óceáni és a kontinentális területek idonként helyet cserélnek egymással - bizonyos földdarabok lesüllyednek, mások felemelkednek. Abban a völgyben ennek bizonyítékát fedeztem fel: romos épületeket láttam, amelyeket valamilyen bámulatos, de meghatározhatatlan építészeti stílust követve hoztak létre. Az építmények némelyike egészen jó állapotban volt. A legtöbbet márványból építhették, a falak fehéren csillámlottak a reflektor fénykévéjében.

A keskeny, tengermélyi völgyben egy hatalmas város állt, a meredek lejtokön több izolált templomot és kúriát fedeztem fel. A tetok beszakadtak, az oszlopok összeroppantak, de ami ép maradt, abból valami olyan hallatlanul osi pompa sugárzott, amit semmi sem képes elpusztítani.

Amikor megláttam Atlantiszt, amit korábban pusztán mítosznak tartottam, eros vágyat éreztem arra, hogy felderítsem. A völgy mélyén valamikor folyó hömpölygött - ahogy jobban szemügyre vettem a romokat, felfedeztem a ko- és márványhidak maradványait, a rakodópartokat, az egykor gyönyöru, növényekkel beültetett teraszokat. Annyira fellelkesültem a látványtól, hogy majdnem eluralkodott rajtam az eszelosség, az a nevetséges szentimentalizmus, ami miatt Klenzét megvetettem. Izgalmamban szinte nem is vettem észre, hogy a déli áramlat lassan megszunik, és az U-29 lassan, ahogy a leszálló repülogép a kifutópályára, leereszkedik az elsüllyedt városra. Azt is csak késobb fogtam fel, hogy a különös delfinfalka eltunt a tengeralattjáróm mellol.

Körülbelül két órával késobb a tengeralattjáró már a völgy sziklás falának közelében lévo, kikövezett téren hasalt. A hajó egyik oldalából pompás kilátás nyílt a lejton álló épületekre és a hajdani folyó partjára. A másik oldalon, meghökkento közelségben, egy tökéletes állapotban maradt, hatalmas, díszes homlokzatú, a sziklafalból kivájt épület magaslott. Valószínuleg templom volt. Képtelen vagyok megfelelo szavakat találni ennek a titáni építménynek a leírására. A homlokzata (iszonyatosan magas!) mögött valószínuleg csarnokok helyezkednek el - a széles, egymástól távol lévo ablakok legalábbis erre engednek következtetni. A közepén hatalmas ajtó tátong, amelyhez lenyugözo lépcsosoron lehetett feljutni. Az ajtót aprólékosan kidolgozott dombormuvek veszik körbe. Az oszlopokat és a frízeket szintén döbbenetesen szép faragványok és vésetek díszítik. A dombormuveken valószínuleg idealizált jeleneteket, a furcsa szertartási eszközöket hordozó, valami sugárzó istent imádó papok és papnok felvonulását örökítették meg. A muvek kidolgozottsága tökéletes, szellemisége hellenikus, de mégis teljesen egyéni, a stílus véleményem szerint olyan, mintha nem az antik görög muvészet közvetlen, hanem legtávolabbi ose lenne. Abban is biztos vagyok, hogy ezt a gigantikus építményt még Földünk szuzi leánykorában faragták ki a hegyoldal sziklájából. A völgyoldal szerves részét képezi; elképzelni sem tudom, a belso csarnokokat és termeket hogyan, milyen eszközzel vésték ki a kemény kobol. Talán valami már létezo barlangot vagy barlangrendszert alakítottak át? Sem az ido, sem az óceán vize nem tett kárt ebben a káprázatos templomban - mert ahhoz semmi kétség sem férhet, hogy templom volt -, amely most, évezredekkel elkészülte után zavartalanul, békében áll az óceán mélyének néma sötétjében.

Nem tudom, hány órát töltöttem el az elsüllyedt város épületeinek, szobrainak, hídjainak, és a kolosszális, gyönyöru és misztikus templomnak a szemlélésével. Azzal tisztában voltam, hogy a halál egészen közel került hozzám, de a kíváncsiságom egy idore még ezt is elfeledtette velem. Látványra szomjazva forgattam új és újabb pozícióba a reflektort. A fénysugár lehetové tette a számomra, hogy sok részletet megvizsgáljak, de a sziklatemplom sötéten tátogó szájra emlékezteto kapuján nem tudtam belesni. Egy ido múltán kikapcsoltam a reflektort - takarékoskodnom kellett az energiával. A fénysugár már ekkor jóval gyengébb volt, mint a sodródás hetei alatt bármikor.

A sötétség mintha felszította volna bennem a vágyat, hogy megismerjem a vízmélyi titkokat. Eloször nekem, egy németnek kell végigmennem azokon az eonok óta elfeledett utcákon!

Elovettem és megvizsgáltam az egyik mélytengeri búváröltözéket, rászereltem egy hordozható fényszórót és egy levegogenerátort. Tudtam, a kettos zsilipkaput egyedül nem lesz könnyu kinyitni, de bíztam benne, hogy sikerül legyoznöm az akadályokat, és a szó legszorosabb értelmében, személyesen végigsétálhatok a halott városon.

Augusztus 16-án sikerült kijutnom az U-29-bol. Óvatosan elindultam a romok között. Az iszappal belepett utcákon az osi folyó irányába tartottam. Egyetlen csontvázat vagy emberi maradványt sem találtam, viszont óriási archeológiai jelentoségu szobrok és érmék tömkelegére bukkantam. Ezekrol a tárgyakról most nem tudok írni - legyen elég annyi, hogy bámulattal és áhítattal töltött el minden, amit az a kultúra állított elo, amely már akkor létezett, amikor Európában barlanglakó osemberek vadásztak, amikor még senki sem figyelte, a Nílus hogyan ömlik bele a tengerbe. A rejtélyekre azoknak kell fényt deríteniük, , akik ennek az írásnak az alapján (ha egyáltalán megtalálják valaha) elindulnak, hogy megkeressék a várost. Amikor az akkumulátoraim kezdtek kimerülni, visszatértem a tengeralattjáróhoz. Úgy döntöttem, a sziklatemplomot másnap fogom megvizsgálni.

Tizenhetedikén még erosebben vágytam rá, hogy felkutassam a sziklatemplom titkait, de óriási csalódásban volt részem. Kiderült, hogy amikor azok a disznók júliusban fellázadtak, megsemmisítették azokat az anyagokat, amelyek a hordozható reflektor feltöltéséhez szükségesek. Határtalan düh uralkodott el rajtam, de német vagyok, így nem veszítettem el a fejem, és nem vágtam neki a sötét templomnak, amelynek kapuja mögött talán borzalmas tengeri szörnyek élnek; amelynek esetleg olyan bonyolult, labirintusszeru a folyosórendszere, hogy sosem kerülnék ki belole. Csak annyit tehettem, hogy felkapcsoltam a tengeralattjáró reflektorát, és ebben a fénykévében felmentem a templom lépcsoin, hogy megvizsgáljam az ajtó körüli dombormuveket. A fénysugár felülrol világított le az ajtóra, és bekúszott a sötétbe. Belestem; abban reménykedtem, hogy meglátok valami érdekeset, de csalódnom kellett. Miután egy bottal óvatosan megböködtem a padlót, beléptem, de csak néhány méternyire merészkedtem be. Életemben eloször megéreztem a félelem ízét. Kezdtem megérteni, hogy annak a szerencsétlen Klenzének mibol táplálkoztak az érzelmei, honnan fakadtak hangulatai. A templom szinte vonzott magához, arra csábított. lépjek beljebb, de ugyanakkor egyre növekvo rettegéssel bámultam a mélyén uralkodó sötétségbe. Visszatértem a tengeralattjáróba, kikapcsoltam a világítást és a sötétben leültem gondolkozni. Takarékoskodnom kellett az árammal - még nem tudhattam, mikor lesz szükség rá.

Tizennyolcadikát (szombat volt) teljes sötétségben töltöttem. Gondolatok és emlékek kínoztak, és azzal fenyegettek, hogy megroppantják német akaraterom gerincét. Klenze megorült és meghalt, mielott eljutott volna az iszonyatosan távoli múltnak ebbe a vészjósló maradványába. Megölte magát, és azt javasolta, tartsak vele. Lehetséges volna, hogy a Sors csak azért tartott vissza annak a lépésnek a megtételétol, mert valami olyasmit tartogat a számomra, ami sokkalta borzalmasabb annál, amirol ember valaha álmodott? Azt hiszem, az idegeim kezdték felmondani a szolgálatot. De szerencsére sikerült megszabadítanom magamat annak a hitvány fickónak a gondolatától.

Szombat éjjel képtelen voltam elaludni. Nem törodve a jövovel, felkapcsoltam a világítást. Bosszantott, hogy az elektromos energia közel sem fog addig kitartani, mint a levego vagy az élelem. Újra foglalkoztatni kezdett az eutanázia gondolata; alaposan megvizsgáltam automata revolveremet. Reggeltájt valószínuleg elaludtam. A lámpákat égve hagytam. Amikor tegnap délután felébredtem, sötét volt. Az akkumulátorok mind kimerültek. Meggyújtottam néhány gyufaszálat. Bántam, hogy korábban elégettük azt a néhány gyertyát, amit magunkkal hoztunk.

Csak néhány gyufaszálat mertem elpazarolni. Miután az utolsó is ellobbant, mozdulatlanul ültem a sötétben. Ahogy a halálra gondoltam, felidéztem az eseményeket, amelyek miatt ide kerültem, és olyan következtetésre jutottam, ami egy nálamnál gyengébb idegzetu és babonásabb embert orületbe kergetne. A sziklatemplom dombormuvein az a sugárzó isten... Az elefántcsont szobrocska is ot ábrázolta; az a szobor; amit a halott tengerésztol vettünk el, amit az a szerencsétlen Klenze visszavitt magával a tengerbe.

A véletlen egybeesés kissé összezavarta a gondolataimat, de azt nem mondhatnám, hogy megijedtem. Csak az ostoba ember hajlamos arra, hogy természetfölötti dolgokkal teremtse meg az egyes események közötti összefüggéseket. Az egybeesés valóban különös volt, de én mindig is túlságosan racionálisan gondolkoztam ahhoz, hogy egymáshoz kapcsoljam a logikusan nem összeillo részleteket, vagy hogy ok-okozati láncba állítsam azokat az eseményeket, amelyekben a Victory elsüllyesztése óta részem volt. Mivel éreztem, hogy pihenésre van szükségem, bevettem egy nyugtatót, és elaludtam. Zaklatott idegállapotom visszatükrözodött az álmaimban. Hallottam a fuldokló emberek sikolyait, láttam a holtak arcát a tengeralattjáró megfigyeloablakainak másik oldalán. És a halottak arca között ott volt az elefántcsont szobrocska modellje, egy élo, gúnyos arc is...

Gondosan kell fogalmaznom, amikor leírom, mi történt velem ma, ébredés után. Fáradt vagyok, és a sok hallucináció szükségképpen elhomályosítja, összezavarja a tényeket. Pszichológiai szempontból érdekes az esetem, sajnálom, hogy valamelyik kompetens német intézet nem vethet alá tudományos vizsgálatoknak. Amikor kinyitottam a szememet, rögtön feltámadt bennem a vágy, hogy ismét ellátogassak a sziklatemplomhoz. A késztetés minden elmúló pillanattal egyre erosebb lett, de a dolog ellenkezojére ösztönzo félelem segítségével automatikusan elnyomtam. Aztán hirtelen, mintha nem merültek volna ki az akkumulátorok, fényt láttam. Ahogy az ablakhoz léptem, és kinéztem a sziklatemplomra, valami foszforeszkáló ragyogás jutott el hozzám a vízen keresztül. Ez ébresztette fel a kíváncsiságomat, mert tudomásom szerint egyetlen mélytengeri organizmus sem képes ilyen eros fény kibocsátására. Mielott azonban utánanézhettem volna a dolognak, újabb dolgot érzékeltem - valami olyasmit, ami annyira irracionális volt, hogy kételkedni kezdtem érzékszerveim objektivitásában. Akusztikai élmény volt; valami ritmikus, melodikus hang, valami vad, de mégis gyönyöru dallamot hallottam, amely akadálytalanul eljutott hozzám az U-29 teljesen hangszigetelt burkán keresztül. Azzal a meggyozodéssel gyújtottam gyufát, hogy pszichológiai állapotom abnormálissá változott. Készítettem magamnak egy jókora adag szódiumbromid oldatot, ami eléggé lenyugtatta az idegeimet, és szétoszlatta a hangillúziót. Ám a foszforeszkáló fény még ekkor is megmaradt. Komoly erofeszítésembe került, hogy legyozzem a gyermeteg késztetést, és ne menjek oda az ablakhoz, ne próbáljam megtalálni a világosság forrását. Iszonyatosan valóságosnak tunt. A fényben fokozatosan sikerült kivennem magam körül az ismeros tárgyak körvonalait, sot az üres szódiumbromidos poharat is láttam, amelybol pedig nem oriztem az agyamban vizuális emléket. Ez a jelentéktelennek tuno részlet arra ösztönzött, hogy végiggondoljam a helyzetet. Átmentem a kabin túlsó végébe, és megérintettem a poharat. Valóban azon a helyen volt. Ekkor felfogtam, hogy a fény valóságos, vagy egy olyan eroteljes, részletes hallucináció része, amelyet képtelen lennék szétoszlatni. Így felhagytam a további ellenállással, felkapaszkodtam a toronyba, hogy kimenjek, és kiderítsem, honnan ered a világosság. Még az is eszembe jutott, hogy valahogyan rám bukkant egy másik tengeralattjáró, amely most kimenthet.

Ezen írás olvasója akkor cselekszik helyesen, ha a következokben leírtakat nem objektív igazságként fogadja el. Ezek az események bekövetkezésükkel megszegték a természet törvényeit, egy túlterhelt elme kreálmányai. Amikor feljutottam a toronyba, a vízben közel sem volt olyan világos, mint vártam. Egyetlen, foszforeszkáló fény kibocsátására képes állatot vagy növényt sem láttam a közelben, a lejton elhelyezkedo városra suru sötétség borult. Amit megpillantottam, az nem volt sem látványos, sem groteszk, vagy rémiszto, mégis megfosztott a saját józan elmémbe vetett bizalmamtól. A tengermélyi sziklatemplom ablakai és ajtaja mögül remego fény áramlott elo, mintha odabent meggyújtottak volna valami óriási oltártüzet.

A késobbi események kaotikusak. Ahogy tétován elindultam a megvilágított ajtó, ablakok irányába, olyan különleges és megdöbbento látomásaim támadtak, amelyeket még most sem tudok valóságként értékelni. Azt képzeltem, hogy alakokat látok a templomban; álló és mozgó formákat. Újra hallani véltem azt a dallamot, amit ébredésem után már észleltem. Gondolatok és érzések kavarogtak a fejemben, valamennyi a halott fiatalember és a csontszobor körül örvénylett; az isten körül, akinek vonásait az elottem magasló sziklatemplom frízein és oszlopain is felfedeztem. Szerencsétlen Klenzére gondoltam, és eltunodtem, vajon hol lehet a teste, hol lehet az a szobrocska, amit vissza akart vinni a tengerbe. Klenze figyelmeztetett, de én nem adtam a szavára, hiszen csak egy puhány Rajna-vidéki volt, aki összeroppant, megorült az események súlya alatt. Egy porosz könnyedén elviseli az ilyen terheket.

Hogy mi következett ezután? Egyszeru. A vágy, hogy belépjek a templomba, úgy felfokozódott bennem, olyan erossé vált, hogy képtelen voltam leküzdeni. Már nem az én kemény, német akaratom irányítja tetteimet; az akaratnak már csak jelentéktelen dolgokban van szerepe. Klenze megorült, fejest ugrott a halálba, védtelen testtel kiúszott az óceán mélyén... Én azonban porosz vagyok, értelmes és józan, és amíg lehet, használni fogom azt, amim megmaradt. Amikor rájöttem, hogy muszáj mennem, elokészítettem a búvárfelszerelésemet, a sisakomat és a levegogenerátort. Aztán elhatároztam, hogy sietve papírra vetem ezt a krónikát, hátha egy nap kijut a világba. A lapokat palackba dugom, és amikor elhagyom az U-29-et, az áramlatokra bízom.

Nem félek, még annak az orült Klenzének a próféciái sem keltenek bennem rémületet. Amit láttam, az nem lehet valódi, én tudom, ha engedelmeskedem megbomlott elmém parancsainak, legfeljebb annyi történhet velem, hogy megfulladok, amikor elfogy a levegom. A templomból kiszurodo fény illúzió csupán. Nyugodtan fogok meghalni a fekete, elfeledett mélységben. Úgy, ahogy egy némethez illek. Ez a démoni röhögés, amit most, írás közben hallok, csupán saját megkínzott agyam produktuma. Most gondosan felveszem a merüloruhát, és bátran besétálok abba az osi templomba, bemegyek a megszámlálhatatlanul sok év, a mérhetetlen mélység néma titkai közé.