![]() ![]() |
H.P.LOVECRAFT A KUTYA |
Elkínzott fülemben szüntelenül kísérteties, surrogó és csapongó neszek
visszahangzanak,s egy óriási kutya halk, távoli ugatása. Nem álom ez -attól
félek, még csak nem is ôrület-, hisz túl sok minden történt velem ahhoz, hogy
megengedjem magamnak ezt a könyörületes kételyt. St.John már csak szétmarcangolt
holttetem.Egyedül én tudom miért, és tudásom annyira terjed, hogy agyon fogom
lôni magam, nehogy ugyanerre a sorsra jussak. A nemezis öngyilkosságra késztetô,
fekete, formátlan árnyéka a kísérteties fantázia sötét, végtelen folyosóin
viharzik keresztül.
Isten irgalmazzon nekem azért az ostobaságért és
beteges vágyakozásért, amely ezt az iszonyú balvégzetet hozta kettônkre!
Túltelítôdve a prózai világ mindennaposságaival, ahol még a szerelem és a
kalandok örömei is csakhamar ízetlenné válnak, St.Johannal lelkesen űztünk
minden olyan esztétikai vagy intellektuális tevékenységet, amely a szabadulást
ígért nekünk pusztító unalmunktól.
Csupán a dekadensek komor
filozófiája tudott segíteni nekünk, ezt is csak akkor találtuk elég hatásosnak,
ha befogadásakor fokoztuk intenzitását és sátáni jellegét.Végül már csak a
rendkívüli élmények és kalandok csábereje maradt meg nekünk. Ez a borzalmas
érzelmi szükséglet volt az, mely késôbb abba a förtelmes irányba terelt minket,
amit még jelenlegi rettegésem közepette is csak szégyenkezve és tartózkodással
említek. Az emberi szörnytettek legiszonytatóbb határesete volt ez: a sírrablás
méltán undort keltô gyakorlata.
Nem vagyok képes papírra vetni
ocsmány expedíciónk részleteit, vagy akár csak részben felsorolni legszörnyűbb
trófeáinkat, melyek azt a névtelen múzeumot díszítették, amit a nagy kôházban
rendeztünk be. Múzeumunk egy Isten ellen való, elképzelhetetlen hely volt, ahol
a neurotikus virtuózok sátáni ízlésével berendeztük a borzalom és a bomlás
világegyetemét, hogy felizgassuk eltompult érzékeinket.Egy titkos terem volt ez,
mélyen-mélyen a föld alatt, ahol óriási, szárnyas, bazaltból és onyxból
kifaragott démonok okádtak szélesre tárt, vigyorgó pofájukból
zöld vagy
narancsszínű fényt, és sűrített levegôvel telt rejtett csövek hozták
kaleidoszkópszerű mozgásba a véres temetôi leleteket, melyek sűrűn egymás után
sorjázva voltak belefonva a buja, fekete függönyökbe. Ezekbôl a csövekbôl
kívánság szerint olyan szag áradt, ami hangulatunknak a leginkább megfelelt;
olykor a sírhalmokon növô sápadt liliomok illata, olykor halott királyok képzelt
keleti szentélyeinek bódító tömjénfüstje, és olykor - mily undorral gondolok ma
erre! - a felnyitott sír iszonyú, felkavaró bűze. E visszataszító helység falai
mentén körös-körül antik múmiakoporsók álltak, váltakozva csinos, csaknem élônek
látszó holttestekkel, melyeket a preparátori művészet tökéletesen kitömött és
eltarthatóvá tett, és olyan sírkövekkel, amiket a világ legrégibb temetôibôl
tulajdonítottuk el.Elszórt falifülkék mindenféle formájú koponyákat és fejeket
tartalmaztak, a bomlás különbözô stádiumában konzerválva. Megtalálható volt itt
híres nemesember félig elrohadt, kopasz feje, de friss, sugárzó, aranyhajú
gyermekfôk is, amelyek eredeti tulajdonosait csak nemrég temették el.
Voltak itt szobrok és festmények is, mindenféle förtelmes tárgy, néhány közülük
a mi alkotásunk St.Johnnal. Egy elzárt mappa, cserzett emberbôrbe kötve,
bizonyos ismeretlen és leírhatatlan rajzokat tartalmazott, melyekrôl az a hír
járta, hogy Goya művei, de késôbb nem merte elismerni ôket. Voltak még undorító
zeneszerszámok, fúvós- és ütôhangszerek egyaránt, amikbôl St.John és én olykor
tobzódóan morbid és kakodémonikus iszonyúságú hangzavart csaltunk elô; míg egy
sor berakásos ébenfaszekrényben a sírrablói zsákmány leghihetetlenebb és
legelképzelhetetlenebb kollekciója volt fölhalmozva, amit az emberi ôrület és
perverzitás valaha összegyűjtött.Különösen errôl a zsákmányról nem merek
beszélni - Istennek hála, volt hozzá bátorságom, hogy megsemmisítsem, jóval
azelôtt, hogy eljutottam volna az önmegsemmisítés gondolatáig.
A
rablóhadjáratok, melyeken kimondhatatlan kincseinket összegyűjtöttük, mindig
művészileg figyelemreméltó események voltak.Mi nem voltunk közönséges sírrablók;
csak akkor dolgoztunk, ha a vidék, a környezet, az idôjárás, az évszak, a
holdfény és saját szeszélyünk megfelelt bizonyos
feltételeknek. Az ilyen
szórakozás volt számunkra az esztétikai önkifejezés legkitűnôbb formája, és nagy
gondot fordítottunk a technikai részletekre.Egy nem megfelelô óra, egy zavaró
fényeffektus vagy a nyirkos talajjal való ügyetlen bánásmód szinte teljesen
megfosztott minket attól az eksztatikus bizsergéstôl, ami a föld egy-egy
borzalmas titkának exhumálását követte. Az újszerű helyszínek és csábító
események utáni kutatásunk lázas volt és csillapíthatatlan - mindig St.John volt
a vezér, és végül ô lett az is, aki elôttem ment az úton arra a gúnyosan kihívó,
elátkozott helyre, amely a szörnyűséges és elkerülhetetlen romlást hozta ránk.
Micsoda rosszakaró sors csalt minket oda abba a rettenetes temetôbe
Hollandiába? Azt hiszem, a sötét híresztelések és legendák voltak azok;
történetek egy emberrôl, aki ugyancsak sírrabló volt a maga idejében, s aki
ellopta egy szörnyű varázslat titkát egy hatalmas nagyúr sírjából. Emlékszem
ezeknek az utolsó perceknek a színhelyére - a közönyös, sápadt ôszi holdra a
sírok fölött, mely hosszú, ijesztô árnyékokat vetett; a groteszk fákra, melyek
sötéten hajladoztak, míg ágaik lelógtak a gondozatlan gyepre s a düledezô
sírkövekre; a furcsamód hatalmas denevérek roppant seregére, amik a hold körül
csapongtak; a borostyánnal benôtt vén templomra, amely óriási szellemujjként
szegezôdött a fakó égre; a szentjánosbogarakra, amik halotti tüzekhez
hasonlatosan táncoltak a tiszafák alatt egy távoli zugban; rothadás, a növényzet
és olyan nehezen megmagyarázható dolgok szagára, melyek messzi mocsarakból és
tengerekbôl felszállván keveredtek össze leheletfinoman az éji széllel; és ami a
legroszabb volt, egy óriási kutya halk, mélyzengésű ugatására, amit nem is
láttunk, s a hangját sem tudtuk pontosan kivenni.
Megborzongtunk,
amikor meghallottuk ezt a fakó ugatást, emlékezvén a parasztok meséire, kik
évszázadokkal ezelôtt pontosan ezek a helyen találták meg azt, akit mi
kerestünk, egy leírhatatlan fenevad karmai és fogai által széttépve és
szétmarcangolva.
Emlékszem, hogyan dolgoztuk le magunkat ásóinkkal a
sírrabló sírjáig, és hogyan képzeltük el önmagunkat, a sírt, a sápadtan
alátekintô holdat, a rémísztô árnyékokat, a groteszk fákat, a hatalmas
denevéreket, a sok kis táncoló lidércfényt, a rosszullétre ingerlô szagokat, az
éji szél halk jajszavát, és a különös, alig hallható, irány nélküli ugatást,
melynek tényleges létezésérôl még csak meg sem tudtunk bizonyosodni.
Aztán olyan anyagba ütköztünk, ami keményebb volt a nyálkás sárnál, és
megpillantottunk egy hosszúkás, korhadt ládát, melyre rászáradtak a régóta
háborítatlan talaj ásványkiválásai. Fája hihetetlenül vastag és ellenálló volt,
de olyan vén, hogy végül felfeszítettük, hogy végre végiglegtethessük szemünket
a tartalmán.
Sok minden - megdöbbentôen sok minden maradt meg abból a
dologból az eltelt ötszáz év dacára. A csontváz - noha helyenként összetörve a
teremtmény állkapcsa, amely végzett vele - meglepô szilárdsággal egyben maradt,
s mi végiglegeltettük tekintetünket a tiszta, fehér koponyán, a hosszú, erôs
fogakon, az üres szemgödrökön, melyek hajdan ugyanolyan temetôi lázban égtek,
mint most a miénk. A koporsóban egy különös és egzotikus mintázatú amulett
hevert, amit a csöndes alvó nyilván a nyakában hordott egykoron. Egy
összekuporodott szárnyas kutya vagy egy félig kutyaarcú szfinx furcsán
megmintázott figurája volt az, ôsi keleti technikával csodálatosan kifaragva egy
kis darab zöld jádéból. Arckifejezése rendkívűl visszataszító volt, egyszerre
idézte fel az emberben a halál, a bestialitás és a rosszakarat mellékízét. A kis
lap peremén -amin kuporgott-, felirat futott körbe, olyan írásjelekkel, amiket
sem St.John, sem én nem tudtunk azonosítani, az aljába pedig mintegy
mesterpecsétként egy groteszk és ijesztô halálfej volt bevésve.
Mihelyt megpillantottuk az amulettet, azonnal tudtuk, hogy a miénk kell, hogy
legyen, hogy kizárólag ez a kincs az a zsákmány az évszázados sírból, aminek
egyszerűen bennünket kell illetnie. Igaz, ismeretlen volt mindenféle olyan
irodalom számára, amit a szellemileg egézséges és lélekben kiegyensúlyozott
olvasók forgatnak, de mi felismertük benne azt, amire az ôrült arab, Abdul
Ahazred utal tiltott NECRONOMICON-jában; a hozzáférhetetlen közép-ázsiai Lengben
honos hullaevô szekta iszonyatos lélek-szimbólumát.
Mi túlságosan is
jól tudtuk követni az öreg arab démonológus titokzatos sorait, a sorokat,
amelyek - mint írja - azon lények lelkének valamely ismeretlen, természetfölötti
megnyilvánulásának kivonatai, akik a holtakat kínozzák és rágcsálják szüntelen.
Megragadván a kis zöld jádedarabot, egy utolsó pillantást vetettünk
gazdája kifakult, barlang-szemű arcára, és újra lezártuk a sírt úgy, ahogyan
találtuk. Amint elmenekültünk arról a förtelmes helyrôl, a lopott amulettel
St.John zsebében, látni véltük a denevéreket zárt alakban leereszkedni a sírra
-amit az elôbb raboltunk ki-, mintha valami kárhozatos és szentségtelen
táplálékot keresnének. Ĺm az ôszi hold oly haloványan és sápadtan sütött, hogy
ebben nem lehettünk bizonyosak.
Alig egy héttel Angliába való
visszatérésünk után furcsa dolgok kezdtek történni. ůgy éltünk, akár a remeték,
barátok híján, egyedül és minden cselédséget nélkülözve, egy vén udvarház néhány
szobájában egy sivár, félreesô ingovány közepén, úgyhogy csak ritkán kopogtatott
látogató az
ajtónkon.
Most azonban mégis sűrűn megzavart minket
valami, ami számunkra gyakori, halk éjszakai kopácsolásnak tűnt, nemcsak az
ajtónkon, hanem az ablakokon is, úgy a fenti-,mint a lentieken. Egyszer úgy
képzeltük, egy nagy, áttetszô test sötétíti el a könyvtárablakot, amikor a hold
fénye
rávetül, s egy másik alkalommal surrogó, csapongó neszt véltünk
hallani, nem túl messzirôl. Az alapos vizsgálat egyszer se hozta a legcsekélyebb
eredményt sem, s mi kezdtük ezeket az eseményeket a fantáziánk számlájára írni,
mely még mindig ott visszhangoztatta fülünkben azt a halk, távoli ugatást, amit
vagy hallotunk abban a hollandi temetôben, vagy sem. A jáde-amulett most
múzeumunk egyik falifülkéjében állt, s mi idônként egy furcsa gyertyát égettünk
elôtte. Alhazred NECRONOMICON-jában sokat olvastunk tulajdonságairól, s a
szellemlelkek kapcsolatáról azokhoz a dolgokhoz, amiket jelképezett, és amit
megtudtunk, az ugyancsak nyugtalanított minket.
Aztán eljött az
iszonyat.
Szeptember 24-ének éjjelén kopogtak a szobám ajtaján. Abban
a hiszemben, hogy St.John az, felszólítottam, hogy kerüljön beljebb, de csupán
metszô kacaj válaszolt. A folyosón nem volt senki. Mikor felébresztettem St.
Johnt, azt állította, hogy semmit sem tud az egészrôl, és ugyanolyan nyugtalan
volt, mint én. Ezen az éjszakán a halk, távoli ugatás a mocsár felett
cáfolhatatlan és rettegett bizonyossággá vált számunkra.
Négy nappal
késôbb, amikor mindketten épp a titkos múzeumban idôztünk, halk, óvatos
kaparászást hallottunk az egyetlen ajtó mögül, amely a könyvtárból
kivezetô rejteklépcsôre nyílt. Rémületünk ezúttal kétszeres volt, mert az
ismeretlentôl való rettegésen kívül állandóan féltünk attól is, hogy
hátborzongató gyűjteményünket felfedezhetik. Leoltottunk minden lámpát, az
ajtóhoz siettünk és egy hirtelen mozdulattal feltártuk, mire egyszerre csak
megmagyarázhatatlan léghuzatot éreztünk, és mintha lassan hátrálna, nagyon
messzirôl zizegés, kuncogás és tisztán kivehetô emberi fecsegés furcsa keverékét
hallottuk. Hogy megôrültünk, álmodtunk vagy teljesen józanok voltunk-e, nem
mertük eldönteni. Csak egyvalaminek ébredtünk baljós elôérzettel teljes tudatára
- hogy a nyilvánvalóan testetlen fecsegés HOLLAND nyelvű volt.
Ezt
követôen egyre fokozódó rettegésben és bűvöletben éltünk. Többnyire abban az
elméletbe kapaszkodtunk, hogy életünk természetellenes eltorzulása mindkettônket
az ôrület küszöbére sodort, de nemegyszer hajlottunk arra a feltételezésre, hogy
egy iszonyú és alattomos átok áldozatai vagyunk. A különös jelenségek immár
gyakoribbak voltak annál, mintsem hogy számon tarthattuk volna ôket. Magányos
házunkat betöltötte egy gonosz lény jelenléte, amelynek természetét nem tudtuk
meghatározni, és a démoni ugatás minden éjjel ott szárnyalt a széltépázta
ingovány felett, napról napra hangosabban. Október 29-én néhány olyan lábnyomot
találtunk a nedves földön a könyvtár ablaka alatt, amiket képtelen vagyok
leírni. Éppoly rejtélyesek voltak, mint a hatalmas denevérek, amelyek soha nem
látott és egyre növekvô számban lepték el a vén udvarházat.
Az
iszonyat november 18-án tetôzött, amikor St.Johnt a sötétség beállta után, a
sivár vasútállomásról hazafelé jövet egy irtózatos ragadozó megtámadta és
darabokra tépte. Kiáltásai a házig hallatszottak, s én a borzalmas esemény
helyszínére siettem, még épp idejében ahhoz, hogy meghalljam a szárnyak
surrogását, és meglássak egy bizonytalan fekete valamit a felkelô holdkorongra
kirajzolódni.
Barátom haldoklott, amikor beszélni kezdtem hozzá, és
csak összefüggéstelenül tudott válaszolni. Csupán arra volt képes, hogy ennyit
suttogjon:
- Az amulett... az az átkozott...
Aztán magába roskadt
a szétmarcangolt, mozdulatlan hústömeg. Éjféltájt temettem el egyik elhanyagolt
kertünkben, s holtteste fölött elmormoltam néhány ördögi szertartásszöveget, ami
életében olyannyira kedvére volt. És amint kimondottam a démoni szavakat, a
távoli láp felôl egy óriási kutya halk ugatása ütötte meg a fülem. A hold fenn
volt az égen, de én nem mertem felnézni rá. És amikor a haloványan bevilágított
ingoványon egy nagy, ködös árnyat láttam buckáról buckára suhanni, becsuktam a
szemem és hasravetettem magam a földön. Mikor végül - hogy mennyi idô múlva, nem
tudom - remegve föltápászkodtam, visszatámolyogtam a házba, s egy iszonyatos,
sokkoló szertartást végeztem el a falifülke zárt jáde-amulett elôtt.
Mivel egyedül nem mertem tovább maradni a magányos házban a mocsár
közepén, másnap Londonba utaztam. Az amulettet -miután a múzeum istenkáromló
gyűjteményének többi darabját részben elégettem, részben eltemettem - magammal
vittem. Ĺm három éjszakára rá ismét meghallottam az ugatást; egy hét sem telt
bele, és minduntalan különös szemeket éreztem magamon, valahányszor sötétben
maradtam. Mikor egy este a Viktória rakparton bandukoltam, hogy szippantsak egy
kis friss levegôt - amire sürgôs szükségem volt -, fekete árnyékot pillantottam
meg, amint elsötétíti egy lámpa visszfényét a vízben. Hideg légzuhat söpört el
mellettem, erôsebb az esti szélnél, s én tudtam, hogy St.John sorsa hamarosan
engem is utól fog érni.
Másnap gondosan becsomagoltam a zöld
jáde-amulettet, és felszálltam egy Hollandiába tartó hajóra. Hogy nyerek-e
valamiféle bocsánatot azzal, hogy visszaviszem néma, alvó tulajdonosának, nem
tudtam; ám azt éreztem, hogy most már minden elképzelhetô tudatos lépést meg
kell tennem, legyen az bármilyen abszurd is. Hogy a kutya valójában micsoda és
miért üldöz engem, ezek a kérdések még megválaszolatlanul maradtak; de az ódon
temetôben hallottam elôször az ugatást, és minden rákövetkezô esemény, beleértve
a haldokló St.John elsuttogott szavait, hozzájárult ahhoz, hogy az átkot az
amulett eltulajdonításával hozzam kapcsolatba. Ezért zuhantam a legmélyebb
kétségbeesésbe, mikor egy rotterdami vendéglôben felfedeztem, hogy a tolvajok
megfosztottak megváltásom egyetlen eszközétôl.
Az ugatás másnap éjjel
nagyon hangos volt, s reggel iszonyú bűntényrôl olvastam a város leghírhedtebb
negyedében. A csôcselék elborzadt, mert a vörös halál kereste föl az egyik
rosszhírű hajlékot, félelmetesebb, mint a szomszédságban ezeddig elkövetett
bármely rémtett. Egy ismeretlen lény, nyomok hátrahagyása nélkül, egy egész
családot darabokra tépett egy mocskos tolvajtanyán, és a környéken lakók egész
éjszaka valami halk, mély és kitartó zajt hallottak, ami leginkább egy óriási
kutya távoli ugatására emlékeztetett. ěgy hát végre ott álltam ismét az elvadult
temetôben, hol a sápadt holdijesztô árnyékokat vetett, a kopasz fák komoran
hajladoztak a viharvert, elfagyott fű és a repedezett sírlapok fölött, a
borostyánnal befutott templom kihívó ujjként meredt a barátságtalan égre,
s az éji szél vadul süvöltött a befagyott mocsarak és a jeges tenger felôl. Az
ugatás még épp elég hangos volt ahhoz, hogy hallani lehessen, amikor odaértem az
ódon sírhoz, amit nemrég megbecstelenítettem, és elhesegettem róla egy csapatra
váró óriási denevért, melyek kiváncsian csapongtak körülötte.
Nem
tudom, miért nem mentem oda; hogy imádkozzak, vagy hogy ostoba könyörgéseket és
bocsánatkéréseket locsogjak össze annak a csöndes fehér valaminek, ami odabent
pihen - de bármi is volt rá az okom, olyan elkeseredéssel estem neki a félig
fagyott talajnak, amely csak részben volt enyém, részben pedig egy önmagamon
túli, irányító akaraté. Az ásás sokkal könnyebbnek bizonyult, mint vártam,
csupán egyszer kellett félbeszakítanom egy különös esemény miatt, amikor egy
sovány keselyű csapott le a hideg égbôl és addig csipkedte vadul a sír
földjét, míg egy ásócsapással agyon nem ütöttem. Végül elértem a hosszúkás,
korhadt ládát és eltávolítottam róla a nyirkos földet, melyre rászáradt a
salétrom. Ez volt az utolsó ésszerű cselekedet, amit életemben tettem. Mert az
évszázados koporsóban összekuporodva óriási, inas, alvó denevérek egymás mellett
szorongó, lidércnyomásos seregével körülvéve, ott feküdt az a csontvázlény, akit
a barátommal kiraboltunk, nem tisztán és békésen, ahogyan mi láttuk, hanem
alvadt vérrel, meg idegen hús- és hajfoszlányokkal borítva; foszforeszkáló szeme
rám tekintett, és metszô, vérfoltos agyaraival gúnyosan mosolygott
elkerülhetetlen kárhozatomon. És amint vigyorgó pofájából mély, keserű ugatás
zendült fel, akár egy roppant kutyáé, s mint megláttam, hogy vértôl ragacsos
karmában ott szorongatja az elveszettnek hitt, végzetes jáde-amulettet,
felüvöltöttem és elrohantam, mint egy elmeháborodott, sikoltozásom hisztérikus
kacajba csapott át.
A viharos szélben ôrület lobog...karmok és fogak,
évszázadokon át hullákon át köszörülve... vértôl csepegô halál lovagol elô a
denevérek bacchanáliáján, éjsötét romokból és Beliál elsüllyedt templomaiból...
Most, hogy e halott csontváz-szörnyeteg ugatása egyre hangosabb és hangosabb
lesz, s ezeknek az átkozott bôregereknek a csapongása egyre szorosabb és
szorosabb kört von körém, revolverem segítségével fogom a feledést keresni, mely
egyedüli menedékem a megnevezetlentôl és a megnevezhetetlentôl...