![]() ![]() |
H.P.LOVECRAFT A FELEDÉS FÁTYLA |
Az utolsó napok rám törtek, és a létezés ostoba semmiségei - az
áldozat testének egyetlen pontjára könyrötelenül hulló apró vizcseppek
kinszenvedéséhez hasonlóan - már kezdtek megőrjiteni, az álom csodálatos
rejtekébe menekültem előlük. Álmaimban megtaláltam azt a kevés szépséget, amit
életemben hiába kerestem, és régi kertek, elvarázsolt erdők mélyén
barangolhattam.
Egy alkalommal, amikor a szél puha szárnyain finom
illatot hozott magával, meghallottam a Dél hivását, s a különös csillagok alatt
sóváran és szünni nem akaróan megindultam feléje. Lágy eső permetezett az égből,
föld alatti sötét áramlatok ragadták magukkal a bárkámat, mig a bibor alkonyok,
a szivárványszinű lugasok és a soha el nem hervadó rózsák világába nem értem.
Amint egy árnyékos ligethez és árnyas romokhoz vezető, arany szinben úszó
völgyön haladtam keresztül, meglepődve láttam, hogy az egy kúszónövényektől
zöldellő, aprócska bronzkapu által megtört hatalmas falban ér véget.
Több alkalommal is végigsétáltam a völgyön, s egyre több és több időt töltöttem
a kisérteties félhomályban, ahol a hatalmas fák furcsa módon vergődtek és
vonaglottak, és a szürke talaj nedvesen nyújtózott egyik fától a másikig, néha
kiégett templomok penészmarta köveit zárva karmai közé. És képzelgéseim végső
célja minden esetben az apró bronzkapuval ékesitett, szőlő által befutott
hatalmas fal volt.
Ahogy egy idő után az ébrenlét napjai
egyhangúságuk és szürkeségük miatt egyre elviselhetetlenebbé váltak, mind
gyakrabban merültem a völgy és a ligetek felett elterülő ópiumos nyugalomba, és
azon csodálkoztam, hogy mennyire nem vágyom abba az érdekességétől és vonzó
szineitől megfosztott ostoba világba vissza. S ahogy arra a hatalmas falba
vágott apró kapura néztem, éreztem, hogy mögötte olyan álomország terül el,
ahová ha egyszer belépek, többé nincs visszatérés.
Igy minden egyes
éjjel álmomban megpróbáltam rábukkanni a repkénnyel boritott falban megbúvó kapu
titkos kincsére, habár az szerfelett jól el volt rejtve. És kénytelen voltam
magamnak beismerni, hogy a fal mögötti birodalom többé már nemcsak örökkévaló,
hanem nagyszerű és tündöklő is lenne számomra.
Azután egyik éjjel
Zakarion álom-városban olyan álom-bölcsek gondolatokkal teleirt, ősrégi
papirusztekercseire bukkantam, akik életük javát ebben a városban élték le, mert
túlságosan éleslátásúak voltak ahhoz, hogy ne az ébrenlét világában lássák meg a
napvilágot. Általuk sok minden le volt irva az álomvilágra vonatkozóan, köztük
az aranyvölgyről, a templomokkal övezett szent ligetekről és a kicsi
bronzkapuval megtört, magas falról szóló ismeretek is. Amikor ezt
megpillantottam, mindjárt tudtam, hogy kapcsolatban áll az általam oly gyakran
felkeresett helyekkel, ezért alaposan áttanulmányoztam a megsárgult tekercseket.
Az álom-bölcsek némelyike elragadtatással, mások viszont csalódottan
vagy félelemmel telve irtak a csak egyszer átléphető ajtó mögötti csodákról. Nem
tudtam eldönteni, melyiküknek higgyek, mégis egyre jobban vágytam rá, hogy
örökre belépjek abba az ismeretlen világba. A bizonytalanság és a titokzatosság
minden csábitásnál erősebben vonzott, a mindennapok szürke egyhangúságánál
rémesebb úgysem várhatott már rám. Igy amikor rájöttem, hogy melyik az a drog,
amelyik megnyitja előttem a kaput, és segit átlépnem rajta, úgy döntöttem, hogy
a legközelebbi ébredés után azonnal beveszem.
Az elmúlt éjjel
lenyeltem a drogot, majd álmomban belebegtem az aranyvölgybe és az árnyas
ligetbe. Ahogy az ősi falhoz értem, láttam, hogy a kis bronzkapu félig nyitva
áll. Mögüle izzó ragyogás szűrődött ki, és megvilágitotta a kisérteties fényével
az irdatlan, kicsavarodott fákat és a kiégett templomok tornyát, én pedig
dalokat zengve a szivemben, és e világ - ahonnan többé nincs visszatérés -
ragyogása után vágyódva sodródtam a bejárata felé.
Ám ahogy a kapu
szélesre tárult, s a kábitószer és az álom varázsereje átlökött rajta, a
kellemes látvány és csillogás egyszeriben véget ért, hiszen ez az új birodalom
nem volt sem szárazföld, sem tenger, hanem fehér ködben lebegő kihalt és
végtelen térség. Igy boldogabban, mint valaha is reméltem volna, újból
beleolvadtam a kristálytiszta feledés megszokott végtelenjébe, ahonnan annak
idején maga a démoni Élet hivott elő, egyetlen rövid és magányosan eltöltött
órára...