Morgan nem egy literátus ember; az a helyzet, hogy
alig tud összefüggően beszélni. Éppen ezért ütöttek szöget a fejembe leírt
szavai, noha mások talán csak nevetnének rajta.
Egyedül volt akkor este, amikor ez történt. Hirtelen
elöntötte az írás utáni lebírhatatlan vágy, tollat ragadott és a következőket
írta:
A nevem Howard Phillips. A Rhode
Island-i Providence-ben, a College Street 66. szám alatt lakom. 1927 november
24-én - azt sem tudom, hogy most melyik évben járunk - elaludtam, álomba
merültem, és azóta képtelen vagyok fölébredni.
Álmom egy nyirkos mocsárban kezdődött, amely a szürke őszi
ég alatt fuldoklik a szittyótól, északi részén pedig hasadékoktól barázdált,
mohos kőszirt szökken a magasba. Valamilyen sötét kíváncsiságtól hajtva
fölmásztam ennek a kiugró meredélynek az egyik hágójára vagy szorosába, és
közben megfigyeltem, hogy mindkét oldalról számos félelmetes, fekete járat
fúródik a szikla mélyébe.
A hágó több
ponton szinte alagúttá vált, mivel a keskeny hasadék felső peremei valósággal
összeértek; ezeken a helyeken rendkívüli sötétség honolt, és rémítő volt
elgondolni, hogy talán itt is vannak olyan odúk. Az egyik ilyen sötét helyen úgy
hatolt belém a hirtelen félelem, mintha a mélységnek valamely finom és testetlen
kisugárzása nyelte volna el a lelkemet; de a sötétség túlságosan áthatolhatatlan
volt ahhoz, hogy érzékeljem rémületem forrását.
Végül egy sovány talajú, mohlepte sziklafennsíkra értem,
ahol a gyönge fényű hold vette át a nappal halódó gömbjének helyét. Ahogy
körülnéztem, nem láttam élőlényt; viszont valami nagyon különös mocorgást
éreztem a mélyben, a susogó nád között, a nemrég elhagyott mocsárban.
Miután mentem egy keveset, rozsdás
villamossíneket pillantottam meg, és szúette oszlopokat, amelyek még mindig
tartották az ernyedten lógó felső vezetéket. Ezt a vonalat követve a hamarosan
rátaláltam egy sárga, kocsiátjárós villamosra, amelynek 1852-es volt a száma -
sima, kétkocsis szerelvény volt; az áramszedő a vezetékhez ért, a légfék
időnként szisszent egyet a kocsi padlója alatt. Fölszálltam, és hiába kerestem a
villanykapcsolót - közben észrevettem, hogy a vezetőülés mellől hiányzik a
vezérlő kar, ami azt jelentette, hogy a vezető kis időre távozott. Leültem a
jármű egyik ülésére. Végül meghallottam, amint baloldalt suhogni kezd a gyér fű,
és észrevettem, hogy két férfi magaslik föl a holdfényben. A villamostársaság
egyensapkáját viselték, és nem kételkedem benne, hogy a kalauz és a villamos
vezetője lesz az. Ekkor az egyik furcsa hangon szippantott egyet a levegőből, és
üvöltve a holdfénybe emelte az arcát. A másik négykézlábra ereszkedett, és futni
kezdett a villamos felé.
Azonnal
felugrottam, eszeveszetten kirontottam a kocsiból, és addig loholtam a fennsík
végtelen mérföldjein át, amíg a kimerültség megállni nem kényszerített - és ezt
nem azért tettem, mert a kalauz négy lábra állt, hanem azért, mert a kocsi
vezetőjének arca egyetlen vérvörös csáppá keskenyedő, fehér kúp volt...
Tisztában voltam vele, hogy álmodom, de ennek
tudata sem volt kellemesebb.
Ama
félelmetes éjszaka óta csak az ébredésért imádkozom - ami nem akar
megérkezni!
Ehelyett ennek a szörnyű
álomvilágnak a lakója lettem. Arra az első éjszakára eljött a hajnal, és én
céltalanul bolyongtam az elhagyatott ingoványban. Amikor leszállt az éjszaka,
még mindig mentem, remélve, hogy felébredek, de hirtelen szétvált a nád, és
megláttam magam előtt az ódon villamost - mellette pedig a kúpos arcú valamit,
amelyik fölemeli a fejét a patakzó holdfényben, és különös hangon üvölt!
Ez nap mint nap megismétlődik. Az éjszaka mindig
azon a borzalmas helyen ér. Amikor leszáll az est, igyekszem nem mozogni, de
járnom kell álmomban, mert mindig ott találom magam a sápadt holdfényben, amint
az a dolog félelmetesen üvölt, én pedig megfordulok, és eszeveszett futásnak
eredek.
Istenem! Mikor ébredek már
föl?
Ezt írta Morgan. El fogok menni
Providence-ba, hogy megkeressem a College Street 66-os számot, de félek attól,
amit ott fogok találni.