Vissza a főoldalra
Vissza a novellákhoz 
H.P.LOVECRAFT 
ULTHAR
MACSKÁI

  Úgy tartják, hogy Ultharban, amely a Skai folyón túl terül el,  senki nem ölhet meg macskát; s ez nagyon is könnyen hihetô, ha ránézek, arra, aki itt fekszik dorombolva a tüz elôtt. Ugyanis a macska rémisztô, közel áll azokhoz a névtelen rémségekhez, melyeket ember meg nem pillanthat. ô ugyanis az ôsi egyiptom szelleme, ô a Meroe és Ophir elfeledett városairól szóló mesék továbbvivôje. A Szfinx a rokona, és ô beszéli a nyelvét, de ôsibb a Szfinxnél, és emlékszik dolgokra, melyet a Szfinx már elfeledett.
  Ultharban, még mielôtt a polgárok megtiltották volna a macskák  megölését, élt egy öreg zsellér és a felesége, akik örömüket lelték abban, hogy a szomszédaik macskáit csapdába csalták, és megölték. Hogy miért tették, azt nem tudom, eltekintve attól, hogy sokan gyülölik a macskák hangját éjszaka, és nem szeretik, ahogy a macskák hangtalanul végigszaladnak hajnalonta az udvarokon és a kerteken. Akármiért is tették, ez az öregember és  asszony élvezetet lelt abban, hogy a kunyhójuk közelébe tévedô macskákat lépre csalták, és megölték; és a sötétedés után hallható hangokból sok falubeli úgy vélte, hogy valami borzalmas módon végeznek az állatokkal. De a falusiak nem beszéltek ezekrôl a dolgokról az öreggel és a feleségével, részben az aszott arcukon ülô érd ektelenség miatt, részben, mivel a kalyibájuk olyan kicsi volt, és olyan eldugottan állt a hatalmas tölgyek alatt egy elhanyagolt udvar végében. Valójában, bármennyire is utálták ôket a macskák gazdái, jobban féltek tôlük, és ahelyett, hogy kegyetlen gyi lkosokként elítélték volna ôket, inkább figyeltek, hogy kis kedvenc, vagy egerész nehogy a sötét fák alatt meghúzódó kis kunyhó felé kóboroljon. S ha néha, valamilyen elkerülhetetlen figyelmetlenség miatt egy macska mégis eltünt, és sötétedés után hangok hallattszottak, a szerencsétlen tehetetlenül siránkozott, vagy hálát adott a Sorsnak, amiért nem az egyik gyermeke tünt el így. Ulthar lakóinak ez így egyszerü volt, és már nem is tudták, mikor is kezdôdött az egész.
  Egy napon furcsa vándorok karavánja érkezett délrôl Ulthar keskeny köves utcáira. Sötét vándorok voltak, nem hasonlítottak azokra a vándor népekre, akik évente kétszer átvonultak a falun. A piactéren ezüstpénzért jósoltak, és tarka gyöngyöket vettek a kereskedôktôl. Senki nem tudta, mely országból érkeztek a vándorok, de látták, amint furcsa imákat mondanak, és a szekerük oldalára furcsa figurák voltak festve, ember testtel, de macska, sólyom, kos és oroszlán fejjel. A karaván vezetôje szarvakkal ékesít ett fejdíszt viselt, egy furcsa koronggal a szarvak közt.
  A karavánnal tartott egy kisfiú is, akinek nem volt sem apja, sem anyja, csak egy kis fekete cicája, akit dédelgethetett. A pestis nem volt kegyes hozzá, és csak ez a kis jószág maradt
számára, hogy enyhítse a gyászát, és amikor valaki nagyon  fiatal, hat almas enyhülést találhat egy fekete cica játékában.Ezért a fiú, akit a sötét emberek Menesnek hívtak többet nevetett mint sírt, miközben a kedves cicájával játszott a furcsán festett kocsi lépcsôin.
  A harmadik reggelen, amit a vándorok Ultharban töltöttek Menes nem találta a macskáját. Ahogy a piactéren sírdogált, a falusiak meséltek neki az öregemberrôl, és a feleségérôl, meg a hangokról, amiket sötétedés után hallottak. Amikor ezeket hallotta, a s zipogását meditálás váltotta fel, amit egy ima követett. Kezeit kitárta a nap felé, és olyan nyelven kezdett imádkozni, amelyet egyetlen falusi sem értett, mivel a figyelmüket leginkább az ég és az ott gyülekezô furcsa formájú felhôk kötötték le. Nagyon különleges volt, de ahogy a fiú elôadta a panaszait odafenn soha nem látott dolgok homályos, ködös alakjai bontakoztak ki. Szarvakkal ékesített koronát viselô korcs lényeké. A természet tele van ilyen illúziókkal, amelyek megbélyegzik a képzeletet.
  Azon az éjszakán a vándorok elhagyták Ulthart, és soha többet senki nem látta ôket. A háziasszonyok kétségbeestek, amikor felfedezték, hogy egyetlen egy macskát sem találnak. Minden  házból eltünt a macska, nagy és kicsi, fekete, szürke, cirmos, sárga, és fehér. A polgármester, az öreg Kranon azt mondta, a sötét népek vitték el a macskákat, bosszúból, Menes macskájának megöléséért, és megátkozta a karavánt, és a kisfiút.De Nith, a sovány iródeák, úgy vélte, hogy a vén zsellér és a felesége lehet a tettes , hiszen a macskák iránti gyűlöletük makacs és
folyton növekvő volt. És még így sem mert senki sem elmenni megvádolni a furcsa párt; még akkor sem, amikor a kis Atal, a fogadós fia, azt állította, hogy alkonyatkor látta Ulthar összes macskáját a fák szeg élyezte átkozott udvaron; nagyon lassan és óvatosan körözve a viskó körül, kettesével, mintha egy ismeretlen, megnevezhetetlen rituálét jártak volna. A falusiak nem tudták mit higgyenek el abból, amit a kisfiú mondott; és bár gyűlölték a gonosz párt amié rt halálba csábították a macskákat, mégis inkább békén hagyták a vén zsellért, ameddig nem látták a  sötét és baljós udvarán kívül.
  îgy Ulthar lakói haragosan tértek nyugovóra; és amikor az emberek hajnalban felkeltek -láss csodát! minden macska visszatért a megszokott helyére! Nagy és kicsi, fekete, szürke, csíkos, cirmos, egy sem hiányzott.Nagyon vidámnak és kövérnek tűntek, és elé gedetten doromboltak. A polgárok az esetrol beszélgettek, és roppantmód csodálkoztak. Az öreg Kranon megint azt mondta, hogy a sötét emberek vitték el oket, hiszen a vénember és a felesége kunyhójából nem tért még vissza macska. De abban mindannyian egye tértettek, hogy az roppant különös volt, hogy egyetlen macska sem ette meg a húsadagját, és nem itta meg a tejét sem. És még két napon át Ulthar kövér és lusta macskái nem nyúltak ételhez, csak feküdtek a tűz mellett, vagy a napon. Egy hét telt el, mire a falusiak észrevették, hogy a fákkal körülvett házikóban alkonyatkor nem gyullad világ. Aztán a sovány Nith megjegyezte, hogy senki nem látta az öregembert,vagy a feleségét a macskák eltünésének éjszakáját követoen. Még egy hét te lt el mire a polgármester urrá lett a félelmén, és kötelességeként utánajárt a csendnek, ám annyira elovigyázatos volt, hogy magával vitte Shangot a kovácsot, és Thult a kofaragót. Be kellett törniük a korhadt ajtót, és mindössze ennyit találtak: két lecsupaszított emberi csontvázat a földes padlón, és tucatnyi rohangáló csótányt a sötét sarkokban. Ezt követoen sokat tanakodtak Ulthar polgárai. Zath a halottkém hosszan beszélgetett Nith-szel a sovány iródeákkal; és Kranont és Shanget és Thult is elárasztották kérdésekkel. Még a kis Atalt, a kocsmáros fiát, is alaposan kikérdezték, és cukorral jut almazták. Beszéltek az öreg zsellérrol, a feleségérol, a sötét vándorok karavánjáról, a kis Menesrol, és a fekete cicájáról, Menes imájáról, és az égrol ahogy az ima alatt kinézett, és arról, amit késobb a viskóban találtak, a fák között, a gazos udvaron.
  Végül a polgárok egy megszívlelendô törvényt alkottak, amit Hatheg kereskedôi is továbbadtak, és Nir utazói is emlegetnek; méghozzá azt, hogy Ultharban senki nem ölhet meg macskát.