H.P.Lovecraft
A sátáni kacaj
"Lám, az emberek nem hisznek a
misztikumokban. Vesztükre."
/Abdul Alhazred/
1996. 06. 05.
- A pasas pszichopata, egyértelmű! Szeintem ô az, aki megölte Sanderst.
- Pszichopata, pszichopata! Hiába minden feltételezés, bizonyíték nél-
kül nem fog menni! - adta válaszul, kezembe nyomott egy diktafont, és a
vallatószobához tessékelt. Annak üvegén át láttam a gyanúsítottat, de ô
engem nem. Ez mindaddig megnyugvást keltett bennem, míg be nem nyitottam.
A férfi középtermetű, kezei, mint a dögkeselyű karma, tekintete, akár egy
farkasé. Jól tudta, hogy félek tôle, s ez önbizalommal töltötte el. Még
jobban szemügyre vettem: régimódi öltözködése csuklyában és köpenyben
nyilvánult meg. Orra kifejezetten hosszú volt, hangja kehes. Haját nem
láthattam, mert a csuklyája elfedte. Beléptem a félhomályba burkolózott
szobába, magam alá húztam az irodámból áthozott széket. Az asztalon lévô
lámpát az öregre irányítottam. Pupillája összeszűkült és hunyorogva rám
pillantott. Ronda sárga fogait beborította a szoba félhomálya. Elôvettem
farzsebembôl egy doboz cigarettát, leültem és rágyújtottam.
- Látom a félelmet az arcán, biztos úr, ez sokat elárul magáról -
mondta az öreg, vészjós vigyorral kísérve minden szavát.
- Igen?! - kérdeztem, s elindítottam a diktafont.
- A félelmet nem lehet színészkedéssel leplezni, tudom, hogy fél és
ez az, amely minket táplál.
- Minket?! Tán' valami szekta tagja ön? - intéztem felé kérdésemet.
- Ha-ha-ha! A kíváncsiság felemészti önt, rendôr úr. Ez az, mely Sanders
urat már felemésztette.
Az öreg hangvétele nagyon nyomasztó volt, ott belül éreztem, hogy ezzel
a paranormális célozgatásaival valamit közölni akar velem.
- Miket beszél? - céloztam újabb kérdésemmel az öregurat.
- Igen, jól hallotta. Sanders úr is kíváncsi volt, ezért fizetnie kel-
lett... az életével!
- Tehát bevallja, hogy ön ölte meg? - kérdeztem elhamarkodottan, majd
beleszívtam cigarettámba.
- Ön legalább olyan kíváncsi most, mint egy Beavatott - válaszolta kehes
hangján, majd hosszúkás, göcsörtös ujjait végighúzta a faasztalon. Né-
hány pillanatig tétovázni látszottam, majd egy utolsót szívtam cigarettám-
ból, és elnyomtam egy üveg hamutálban.
- Mi volt az ön foglalkozása? - próbáltam köntörfalazni, holott már
tájékoztattak róla, hogy az öreg egy ismeretlen sátánista szekta tagja
volt.
- Jómagam szerzetes voltam, egész életemet önmegtartóztatásban töltöt
tem - válaszolta.
- Mit tud maga arról a könyvrôl, melyet az áldozatnál találtak?
- Csak annyit, amennyit maga.
- Ne szórakozzon velem, jóember! Tudom, hogy az egyházukból való a
könyv! - förmedtem rá elborult aggyal.
Az öregnek szeme sem rebbent, és idegesítô kijelentésével még jobban
bosszantott: - A világ keletkezése feltételezésekre épül, az ön által
tett kijelentés is ebbe a kategóriába tartozik.
- Bosszankodva kémleltem gyanúsítottamat, nem folytattam az ordítozást.
Inkább mégegyszer rágyújtottam egy szál cigarettára, és vártam. A
diktafon csak vett és vett.
- Látom, hogy hódol szenvedélyének, rendôr úr. Sanders úr is hódolt,
csak ô úgy építette kártyavárát, hogy annak alapja rossz volt. Építette,
építette, míg egy szép napon a vár össze nem omlott. - folytatta a
célozgatást, ujjaival felettébb idegesítô módon kaparászott. Láttam,
hogy reménytelen, értelmét vesztette próbálgatásom. Mégis úgy éreztem,
hogy egy utolsó kérdést felteszek, mielôtt kimegyek ebbôl a szobából.
- Miért? Mi volt Sanders szenvedélye? - Idôtöltésnek tartani a
mágiát - válaszolta félvállról véve a dolgot.
Most az egyszer kellemesen csalódtam, és folytattam a kérdezôsködést.
- Tehát Sanders mágiával foglalkozott, és ezért kellett meghalnia?
- Fogalmazhatnám így is - válaszolta, majd elkezdte mondandóját, mely
meglepetésemre hosszabbra nyúlt, mint holmi semmitmondó válasz.
- Sanders bátor volt, egy olyan dologba kezdett bele, amelybe nem
kellett volna. Ha másképp tett volna, még ma is a családjával élne. Azt
gondolta, a magasba emelkedhet azzal, ha a mágiát gyakorlatban alkalmazza.
Tévedett, s ezért megfizetett. Lelke már megjárta a Tartaroszt, és Dante
poklában ítéltetett örök szenvedésre. Látom! Próbál menekülni, de lelkét
kínok gyötrik, kígyók emésztik mindaddig, amíg ki nem taszíttatik a
reinkarnációból. De ez csak az emberiségnek kedvez, aki nem bír a mágia
hatalmával, az csak ilyen sorsra jut, és ezzel is elôsegíti az
Apokalipszis eljövetelét. Ödusszeusz bölcs volt, mert nem engedett utat a
mágiának, miután egyszer alkalmazta azt. Lám Abdul Alhazred király volt, ô
tudta uralni félelmét. Mert a félelem az, mely erôsíti a szellemeket, a
beteljesülendô sorsot. Ön fél tôlem, és engem ez erôsít. Látom a
fonalát, mely egyre vékonyabbá válik, és eljön az ideje annak, hogy végül
elszakad.
- Mit ért fonál szón? Mit akar ezzel jelképezni? - kérdeztem izga-
tottan.
- A fonala már vékonyodik, és minél kíváncsibb lesz, annál inkább nô az
esélye annak, hogy elszakad. A külsô erôk formálják a fonalát, és Önön
múlik, rendôr úr, hogy ezek az erôk hogyan döntenek.
Nem hittem a vén sátánistának, tovább kérdezôsködtem. Az öreg minden
kérdésemre csak nevetéssel válaszolt. Lejárt a műszakom, váltás követke-
zett. Hazamentem aludni. Ugyan fáradt voltam, lefekvés elôtt mégis elszív-
tam egy cigarettát, nézegettem a parazsát mindaddig, míg el nem nyomott az
álom...
1996. 06. 06. hajnali egy óra. Hűvös nyári este szele telíti meg a
levegôt. Két göcsörtös, dögkeselyű karom markolja egy cella ablakának a
rácsait. Az illetô arcát beárnyékolja a csuklyájáról vetett árnyék. A két
farkasszempár a várost kémleli, miközben a távolban szirénák égtelenkedô
hangja zengi be a várost. Tűzoltó autók jelennek meg az utakon, és
sietve száguldanak egy távoli, égô házhoz. A két göcsörtös, dögkeselyű
karom már nem markolja a cella ablakának rácsait, a két farkasszempár
sem kémleli a várost többé. A fonál elszakadt, s a cella csendjét sátáni
kacaj zengi be. Az Antikrisztus kacaja...