Efficiunt Daemones, ut qua non sunt, sic tamen quasi
sint, conspicienda hominibus exhibeant.
Lactantius
Messze jártam otthonomtól, és a keleti tenger a bűvkörébe
vont. Hallottam a sziklákon megtörő hullámok zúgását, és tudtam, hogy ott
morajlik mindjárt a dombság túloldalán, ahol vén, göcsörtös fűzfák
bólogattak a sötétedő ég és az első esti csillagok felé. És mert atyáim
hívó szózata vonzott, tovább gyalogoltam a frissen hullott, vékony
hóréteggel borított országúton, mely elhagyottan és kopáran emelkedett a
fák koronái közül előhunyorgó Aldebaran felé, hogy eljussak az ódon
kisvárosba, amit ugyan sohasem láttam még, de gyakran álmodtam
róla.
Az ősi ünnep éjszakája volt, amit az egyszerű halandók
karácsonynak neveznek, noha szívük legmélyén tudják, hogy régibb
Betlehemnél és Babilonnál, régibb Memphisznél és az egész emberiségnél. Az
ősi ünnep éjszakáján értem végre el a vén tengerparti városkát, ahol az
őseim éltek egykor, és titkon azokban az időkben is megültek bizonyos
ünnepeket, amikor ez tiltva volt nekik. Nem akarták, hogy az ódon
misztériumok emlékezete feledésbe merüljön, ezért meghagyták
leszármazottaiknak, hogy évszázadonként egyszer tartsák meg az ünnepet. Az
én családom már akkor is nagyon régi volt, amikor ez a vidék háromszáz éve
benépesült. Nem hasonlítottak a többi telepesre: sötét bőrű, zárkózott
emberek voltak, akik a messzi Délről érkeztek, mámorító illatú
orchideakertekből, és egy másik nyelven beszéltek, mielőtt megtanulták
volna a kék szemű halászokét. Mára szétszóródtak az egész országban, s
egyre ritkábban végezték el a titokzatos szertartásokat, amiket már senki
eleven lélek nem értett, ők maguk sem. Aznap éjjel egyedül én tértem
vissza közülük az öreg kikötővárosba, ahogy a hagyomány parancsolta; mert
a haszontalanná kopott emlékeket csak a szegények és a magányosak őrzik.
Aztán a dombgerincről megpillantottam a hófödte Kingsportot az
alkonyatban: a vén szélkakasokat és templomtornyokat, függőerkélyeket és
téglakéményeket, mólókat és kis hidakat, pázsitokat és temetőkerteket, a
keskeny, meredek, zegzugos utcácskák végeérhetetlen labirintusát, és a
középen emelkedő magaslaton a legrégibb templomot, amely konokul és
szenvedélyesen dacolt az idővel. Koloniál stílusban épült házak zavaros
útvesztője volt ez, melyek mindenféle szögben és magasságban szétszórva
halmozódtak egymásra, mint egy óriásgyermek gondatlanul szétdobált
játékkockái; letűnt korok légköre lengte körül a hóborította
cserépfödeleket és nyergestetőket, melyek alatt sorra világosság gyúlt a
kicsiny ablakszemekben, amint csatlakoztak a hideg estében az Orionhoz meg
a többi ősrégi csillaghoz. A romladozó rakpart felől pedig idehallatszott
a tenger mély zúgása, a rejtélyes és halhatatlan tengeré, amely őseimet
hajdan erre a vidékre hozta.
A város legmagasabb fekvésű pontja;
közvetlenül az ódon, központi templom mögött, egy kopár, szélfútta térség
volt, amelyről mindjárt láttam, hogy csak temető lehet; a fekete sírkövek
kísértetiesen emelkedtek ki a hóból, akár egy roppant holttetem rothadó
ujjai. A hó összefüggő, szűzfehér takaróját itt egyetlen lábnyom sem
csúfította el, s a távolból néha valami borzalmas nyikorgást véltem
hallani, mintha egy magányos bitófa nyögne a fel-feltámadó szélben némán
lengő terhe alatt. Négy rokonomat 1692-ben felakasztották boszorkányság
vádjával, de hogy Kingsport melyik részén, azt nem tudtam
pontosan.
Mikor tovább haladtam a tenger felé lejtő országúton, a
városkához közeledve az esti pihenőre térő közösség derűs lármájára
számítottam, de a csönd nyomasztóan töretlen maradt. Ekkor eszembe jutott,
milyen nap van ma, és arra gondoltam, hogy ezek az öreg puritánok
bizonyára más szokások szerint tartják a karácsonyt, néma imádkozásba
merülve a kandalló előtt. Így hát felhagytam vele, hogy jókedvű zsibongást
és derűs járókelőket keressek, csak folytattam lefelé vezető utamat az
enyhe ívű kaptatón, halványan kivilágított tanyaházak és árnyékba húzódó
kőfalak között; míg el nem jutottam az ódon városkába, ahol régi boltok és
matrózkocsmák cégtáblái nyikorogtak a sós tengeri szellőben, a házak
oszloppárokkal strázsált ajtaján különös formájú kopogtatók csillogtak, s
a kicsiny, elfüggönyözött ablakokból sárga fénypászmák vetültek a
néptelen, kövezetlen utcákra.
Előzetesen gondosan tanulmányoztam
néhány régi térképet, így hát tudtam, hol keressem családi otthonunkat.
Noha most jártam itt először, meleg fogadtatásra és vendéglátásra
számíthattam, mert Kingsportban gondosan ápolják a helyi hagyományokat;
ezért a Back Streetről a hófedte Circle Courtra siettem, az egyetlen
köztérre, amely végig ki volt kövezve, s ahonnan a tanácsház mögött a
Green Lane leágazott. A térkép nem hagyott cserben, nem támadtak
nehézségeim; bár odaát Arkhamben bizonyára tévedtek, amikor a villamos
bevezetéséről beszéltek, mert a síneket még eltakarhatta a hó, de én
áramszedőket sem láttam sehol. Nem bántam meg, hogy gyalogszerrel vágtam
neki az útnak, hisz a hóborította városka már fentről, a dombtetőről is
megkapó látványt nyújtott; és örömteli izgalom fogott el, hogy végre
bezörgethetek távoli rokonaimhoz, baloldalt a hatodik házba a Green
Lane-en, mely csúcsba futó tetejével és előreugró felső traktusával csak
1650 előtt épülhetett.
Mikor közeledtem, láttam, hogy odabent
világosság ég; a rombusz alakú ablakszemekből arra következtettem, hogy
igyekeztek mindent megőrizni eredeti állapotában. A keskeny, füves
utcácska fölé kiugró emeleti részt csak néhány láb választotta el a
szemközt álló házétól, úgyhogy a falak tövébe alig jutott hó, s én már-már
valamiféle alagútban éreztem magam. Járda nem volt; a legtöbb ház
bejáratát magasra építették, és vaskorláttal ellátott kőlépcsőn lehetett
feljutni hozzá. Számomra, aki egyáltalán nem ismertem Új-Angliát, ez a
környezet meglehetősen furcsa volt. Nem mondhatnám, hogy nem szolgált
tetszésemre, ám kétségkívül jobban tudtam volna élvezni, ha néhány
járókelővel is találkozom az utcán, vagy legalább a hóban lábnyomokat
látok, és nincs minden függöny vastagon elfüggönyözve.
Mikor
használatba vettem az ősrégi kopogtatót, szinte megrémültem. Már korábban
is eluralkodott rajtam némi bizonytalanság, talán az idegennek tűnő
környezet, a téli este sivársága és ennek a különös szokásoknak hódoló,
vén városnak a konok csendje; mikor pedig zörgetésemre ajtót nyitottak,
valóban megijedtem, mivel a sarokvasak megnyikordulását megelőzően nem
hallottam lépteket odabentről. Félelmem azonban mindjárt szertefoszlott,
mert a küszöbön egy megnyugtatóan jóságos arcú öregember jelent meg,
régimódi szabású háziköntösben, s noha jelekkel értésemre adta, hogy néma,
a magánál hordott viasztáblára csodálatos, ófrank nyelvű vendégköszöntőt
kanyarított egy tompa hegyű irónnal. Beinvitált egy alacsony,
gyertyafényes helyiségbe, melynek masszív, faragott mennyezetgerendái és
sötétre pácolt fából készült, nem túl kényelmes bútorai a tizenhetedik
századot idézték. Mintha csak a rég letűnt múltba csöppentem volna: a
berendezés teljes egészében korhű volt, a legutolsó részletig. A
barlangként ásító kandalló mellett ódon szövőszék állt, melyen az ünnepnap
dacára egy görnyedt öregasszony dolgozott szótlanul, bő vállkendőben és
széles karimájú kalapban, nekem hátat fordítva. A házban nyirkos-hűvös
légkör uralkodott, s én csodálkoztam, miért nem gyújtanak be a kandallóba.
Baloldalt, az elfüggönyözött ablakokkal szemben magas támlájú karosszék
állt, amelyben mintha ült is volna valaki, bár ebben nem voltam teljesen
biztos. Nem egészen tetszett nekem, amit láttam, és újra homályos félelem
ébredt bennem. Balsejtelmeim ezúttal éppen abból táplálkoztak, ami az
imént még eloszlatta őket; mert minél tovább néztem az öregember jóságos
mosolyát, annál hátborzongatóbbnak találtam ezt a rezzenetlen derűt. A
szeme egyáltalán nem mozgott, a bőre pedig mereven, viaszosan csillogott.
A végén már biztosra vettem, hogy ez egyáltalán nem emberi arc, hanem
valami gonosz, alattomos maszk csupán. Nem értettem, miért visel kesztyűt
a házigazdám, s furcsamód erőtlennek találtam az ujjmozdulatait, amikor
néhány barátságos mondatot rótt a viasztáblájára. Korán érkeztem, írta, és
egy kicsit még türelemmel kell lennem, de nemsokára elvezetnek majd az
ünnepség színhelyére. Ezzel egy székre mutatott egy kis halom könyv
mellett, majd elhagyta a helyiséget. Mikor letelepedtem olvasgatni,
láttam, hogy a könyvek dohosak, penészesek és meglehetősen rendhagyóan
vannak összeválogatva. Ott volt az öreg Morryster zavaros írása, a
Marvells of Science; Joseph Glanvil iszonytató Saducismus Triumphatusának
1681-es kiadása; a hajmeresztő Daemonolatreia Remigiustól, amit 1595-ben
nyomtak Lyonban; és mind közül a legszörnyűbb, az őrült arab, Abdul
Al-hazred rettenetes Necronomiconja, Olaus Wormius (Ole Worm 1588-1654)
romlott konyhalatinsággal készült fordításában - egy olyan könyv, amit
sohasem láttam, de mindenféle borzalmakat hallottam róla rebesgetni. Senki
sem szólt hozzám, csak a szélben lengő cégtáblák nyikorgása hallatszott
odakintről, meg a szövőszék egyenletes surrása, amin az öregasszony egy
pillanatra sem szűnt meg tevékenykedni. Rendkívül betegesnek és
nyugtalanítónak találtam mind a szobát, mind a könyveket, mind a ház
lakóit; mivel azonban őseim régi hagyományát követve érkeztem erre a
furcsa ünnepségre, számítottam rá, hogy különös dolgokkal szembesülök
majd. Ezért megpróbáltam olvasni, s nemsokára egészen elfogott az izgalom;
az elátkozott Necronomiconban ugyanis rábukkantam egy gondolatra, illetve
legendára, amely emberi értelemmel nézve túlságosan iszonyatosnak tűnt.
Eközben egy ízben az a kényelmetlen kényszerképzetem támadt, hogy a
karosszékkel szemben becsukták az egyik ablakot, mintha legalábbis
előzőleg titokban kinyitották volna; és nagyjából ugyanekkor valami
csapongó surrogást is véltem hallani, határozottan nem az ódon szövőszék
felől. Bizonyára tévedtem persze, hiszen az öregasszony igen nagy
lendülettel szőtt, és a vén állóóra is ekkortájt ütött el egy kerek
időpontot. Utána egyre jobban megszabadultam a csalóka benyomástól, hogy a
karosszékben ülne valaki, s ez hamarosan minden kétséget kizáróan be is
igazolódott: mert miközben borzongva és feszült idegekkel olvasgattam,
újra megjelent a szobában az öregember, ezúttal csatos bőrcsizmában és bő,
ódivatú öltözékben, és helyet foglalt ebben a karosszékben, a magas
háttámla teljesen el is takarta. Tagadhatatlanul idegtépő várakozás volt,
és az istenkáromló könyv a kezemben cseppet sem könnyítette meg. Mikor
aztán az óra elütötte a tizenegyet, az öregember felállt, és a sarokban
álló ormótlan, faragott ládához ment. Két csuklyás felleghajtó köpönyeget
vett elő, az egyiket ő maga öltötte fel, a másikat pedig az öregasszony
vállára terítette, aki időközben felhagyott egyhangú munkálkodásával a
szövőszéken. Az asszony csoszogva és sántikálva a bejárati ajtóhoz ment,
az öregember pedig becsukta a könyvet az előttem álló asztalon, és a
csuklyát mozdulatlan, maszkszerű arcába húzva jelt adott az
indulásra.
Hármasban vonultunk ki a különös, öreg városka
zegzugos utcáira a holdtalan éjszakában; az elfüggönyözött ablakok mögött
sorra aludtak ki a fények, a házak bejárataiban csuklyás, köpönyeges
alakok bukkantak fel, és szótlanul elözönlötték egész Kingsportot a
sarkcsillag hideg ragyogásában. Hosszú, hallgatag közmenetbe rendeződtek a
nyikorgó cégtáblák és az özönvíz előtti nyergestetők, a viharvert
téglakémények és a rombusz alakú ablakszemek között; meredek utcákon
kaptattak föl, ahol az egymásnak dőlő házak közös beletörődéssel
roskadoztak a kor súlya alatt; nyitott udvarokon és temetőkerteken vágtak
át, ahol a részegen imbolygó lámpások kísérteties fény rajokba verődtek.
Ebben a néma tömegben sodródtam én is vezetőim nyomán, s ha olykor oldalba
bökött egy könyék, ha súrolt egy-egy váll vagy mellkas, furcsamód puhának,
szinte szivacsosnak találtam az érintésüket. Egész idő alatt nem láttam
egyetlen arcot, nem hallottam egyetlen hangot sem. Ahogy egyre magasabbra
kapaszkodtunk, mindenfelől újabb és újabb éji utazók csapódtak hozzánk, s
láttam már, hogy a sötét utcákon fölfelé kígyózó menetoszlopok mind a
városközpontba igyekeznek, ahol egy hatalmas, fehér falú templom
magasodott. A dombtetőről, ahonnan először tárult elém az alkonyi
Kingsport teljes pompájában, egyszer már alkalmam nyílt szemügyre venni;
és megborzongtam, mert egy pillanatra úgy tűnt, mintha az Aldebaran a
ködhomályos torony csúcsán egyensúlyozna.
A templomot nyílt terep
vette körül, részben a temetőkert kísérteties síremlékeivel, részben pedig
egy félig kikövezett köztér, melyet természetellenesen vén, nyeregtetős,
fazsindelyes házak szegélyeztek. Lidérclángok táncoltak a sírokon, melyek
futólag megvilágították ugyan a néma gyülekezetet, árnyékokat azonban
furcsa módon nem vetettek. A temetőkert mögött nem álltak épületek, s ha
errefelé néztem, a meredek lejtőn túlláttam a csillagok visszfényét a
kikötő vizén, bár magára a városra a sötétség leple borult. Csak itt-ott
imbolygott egy-egy magányos lámpás fénye a szűk utcák labirintusában, hogy
utolérje a szótlan embertömeget, amely most befelé áramlott a
templomépületbe. Megvártam, míg a sötéten ásító kapuzat a lassan
szálingózó sereghajtókat is elnyeli; az öregember türelmetlenül ráncigálta
a kabátujjamat, én azonban el voltam szánva rá, hogy utolsónak maradok.
Mikor átléptem az emberekkel megtelt félhomályba nyíló bejáraton, még egy
pillantást vetettem hátra a külvilágba, ahol a temetőkert halványan
foszforeszkáló fénye beteges derengésbe vonta a köztér kövezetét. És ekkor
végigfutott a hátamon a hideg; mert bár a szél javarészt elhordta a havat
a térről, a falak közelében itt-ott hagyott néhány összefüggő foltot, és
amikor visszanéztem, az a döbbenetes érzékcsalódásom támadt, hogy egyetlen
lábnyomot sem látok rajtuk, még a sajátomat sem.
A templombelsőt
alig viIágították meg a menetben pislákoló lámpások, mert a menet zöme már
tovább vonult. A maradék hallgatagon áramlott a magas padok között az
alagsor csapóajtaja felé, mely tágra tárott torokként tátongott
közvetlenül a szószék előtt, és mohón nyeldekelte a különös zarándokokat.
Némán követtem őket a homorúra kopott lépcsőfokokon a sötét, nyomasztó
hangulatú kriptába. Borzalmas volt belegondolni, merre járhat a kígyózó
menetoszlop eleje, és még sokkal borzalmasabb volt látni, hogy egy nyitott
sírboltban tűnik el. Az emberek szótlanul özönlöttek a félretolt sírfödél
alatt feketéllő nyílás felé, s rövidesen valamennyien egy szűk, nyaktörő,
durván megmunkált csigalépcsőn botorkáltunk lefelé, amely dermesztően
nyirkos volt és furcsa szagokat árasztott. Szédítő, végtelenbe nyúló
ereszkedés volt: a fal jéghideg cseppekben izzadta ki magából a
nedvességet, a kövek közében habarcsmorzsák málladoztak. Egy idő után
figyelmes lettem rá, hogy a falak és a lépcsőfokok külseje megváltozik,
mintha a tömör anyakőzetből faragták volna ki őket. A legjobban az
aggasztott, hogy ez a temérdek láb a legcsekélyebb neszt sem csapta
lépteivel, még visszhangokat sem riasztottak föl a föld gyomrába szakadó
kürtőben. Kisebb örökkévalóságnak tűnő idő után oldaljáratok és elágazások
kezdtek feltünedezni, melyek ismeretlen, fekete mélységekből torkolltak az
éji titkok e hátborzongató lépcsőaknájába; némelyikből a rothadás ocsmány,
orrfacsaró bűze áradt. Hamarosan úgy elsokasodtak, hogy az istentelen
katakombák névtelen fenyegetése szinte kibírhatatlan teherként nehezedett
rám. Tudtam, hogy már rég Kingsport talajszintje alatt járunk, és
beleborzadtam a gondolatba, hogy egy ilyen vén várost ennyi szennyes
féregjárat furdalhat keresztül-kasul.
Aztán valami titokzatos,
sápadt derengést pillantottam meg, és sötét vizek csobogása ütötte meg a
fülemet. Megint megborzongtam, mert nem tetszettek nekem ezek a dolgok, és
keserű szívvel kívántam, bár ne parancsolt volna ide atyáim hagyománya
erre az ősi ünnepre. Mikor a lépcsőakna kiszélesedett, valami sajátos
hangot hallottam - vékony, nyöszörgő, panaszos fuvolaszót -, és egyszerre
csak megnyílt előttem a lenti világ határtalan, döbbenetes panorámája.
Gigászi lángoszlop fénye vonta beteges ragyogásba egy olajos vizű folyam
végtelenbe vesző, iszapos partjait, mely borzalmas, kifürkészhetetlen
bugyrokban fakadt, s valahol a legsötétebb mélységben az örök óceánba
torkollott.
Lélegzet után kapkodva, az ájulással küszködve néztem
körül ebben a pokoli grottóban, ahol a fekete hullámok mérgező iszapot
ringattak a táplálék nélkül lobogó tűz fényében. A köpönyeges-csuklyás
tömeg félkörbe gyűlt a lángoszlop körül. A napforduló ősi ünnepe volt ez,
mely régibb az emberiségnél és túl fogja élni őt: könyörgés a hóhoz és a
halálhoz, tűzzel és örökzölddel, fénnyel és zenével, hogy engedje új
életre támadni a tavaszt. Ezt megülni gyűlték össze a borzalmas
barlangban, hódolattal adózva a beteges lángoszlopnak; maroknyi darabokat
szaggattak ki a folyóparton tenyésző, szivacsos húsú gombatelepekből, és
az iszapos vízbe hajigálták őket, mely méregzölden csillámlott a sápadt
derengésben. Aztán valami alaktalan dolgot pillantottam meg, amely púposan
és idomtalanul kuporgott az árnyékban, a fénykör legszélén, s nyüszítő
dallamokat csalt elő egy torz fuvolából; és ahogy játszott, a bűzlő
sötétségből fojtott csapongó surrogást véltem hallani, bár látni nem
láttam semmit. Ami azonban leginkább holtra rémített, az a tűzoszlop volt,
amely vulkáni erővel tört fel valamely mondhatatlan mélységekre nyíló
hasadékból, nem vetett ámyékot, és undok, méregzöld ragyogásban
fürösztötte maga körül a salétromvirágos kőzetet. Mert a tombolva felcsapó
lángok nem árasztottak semmi hőt, csupán a halál és a rothadás nyirkos
hidegét.
Az öregember, aki idevezetett, most átnyomakodott a
tömegen, közvetlenül az iszonyú tűzoszlop mellé, aztán megfordult, és
merev, szertartásos mozdulatokat tett a félkörívben álló emberek felé. A
rituálé egyes pontjain azok hódoló gesztussal arcra borultak előtte,
különösen, amikor a feje fölé emelte az ocsmány Necronomicont, amit
magával hozott; és nekem részt kellett vennem ezen az iszonyú ceremónián,
hiszen írásos meghívás invitált atyáim ünnepére. Aztán az öregember jelt
adott a sötétség leple alatt megbúvó fuvolásnak, mire az a nyöszörgő
sirámot abbahagyva valamivel hangosabb és határozottabb hangvételben
kezdett eljátszani, s ezzel váratlanul minden eddigit felülmúló iszonyatot
szabadított ránk. A borzalomtól szinte bénán hanyatlottam a penészfoltos
kőre, mikor szembesülnöm kellett ezzel az újfajta szörnyűséggel, mely nem
volt sem erről, sem bármely más világról való, hanem csakis a csillagok
között ásító, tébolyult űrből érkezhetett.
A fekete földmélyi
éjszakából, ebből a mérföldnyi hosszan tátongó Tartaroszból, amit nem
fertőzött meg a hideg lángoszlop fényragálya, csak a lomha folyó olajos
hullámai hömpölyögtek tova benne, egyszerre csak rémálomba illő
korcslények szárnyaltak elő váratlanul és szinte zajtalanul, melyek emberi
szemmel felfoghatatlanok és értelmezhetetlenek voltak, mert az egészséges
agyvelő kivetette magából a látványukat. Nem voltak sem hollók, sem
vakondok, sem keselyűk, sem hangyák, sem rothadó tetemek, hanem olyasfajta
képződmények, amelyekre nem tudok és nem is, akarok visszaemlékezni.
Lomhán ereszkedtek le a folyópartra, félig úszóhártyás lábukkal, félig
bőrlebernyeges szárnyaikkal, s mikor elérték az ünneplő gyülekezetet, a
köpenyes-csuklyás alakok megragadták őket, és fölkapaszkodtak a hátukra;
aztán sorra a levegőbe emelkedtek, és lovasaikkal együtt eltűntek a
fénytelen sötétségben, az iszonyat tátongó barlangjai között, ahol szörnyű
és ismeretlen vizek buzogtak mérgezett forrásokból.
A szövőszékes
szipirtyó elrepült a többiekkel együtt, és az öregember is csak azért
maradt; mert amikor mutatta nekem, hogy én is üljek föl az egyik
szörnyetegre, kereken megtagadtam parancsa teljesítését. Szédülten
felegyenesedve láttam, hogy az alaktalan fuvolást időközben elnyelte a
homály, két szárnyas rémalak azonban türelmesen várakozik ránk a parton.
Mikor továbbra is vonakodtam, az öregember előkapta az irónt meg a
viasztáblát, és rendkívül régies betűkkel azt írta rá, hogy ő valóban
atyáim hagyatékának őrzője, akik ezen a helyen először ülték meg az ősi
ünnepet; és nekem vissza kell térnem a hívek gyülekezetébe; és a legbelső
misztériumokba még nem nyertem beavatást. Mivel én erre csak a fejemet
ráztam, minden ízemben reszketve, az öregember öltözékének bő redőiből egy
zsebórát meg egy pecsétgyűrűt vett elő, mindkettőt a családom címerével,
hogy ezekkel is bizonyítsa: tényleg az, akinek mondja magát. Ám a
bizonyítékai engem csak mégjobban elrettentettek, mert a zsebóráról régi
hagyatéki iratokból tudtam, hogy 1698-ban együtt temették el a
szépapámmal. Az öregember hátravetette a csuklyáját, és élénk
ujjmozdulatokkal mutatta, mennyire hasonlít egymásra az arcunk, a közös
családi vonások miatt; én azonban iszonyodva elhátráltam tőle, mert ekkora
már biztos voltam benne, hogy valamiféle ördögi viaszmaszkot visel. A
szárnyas korcslények türelmetlenül kaparták lábukkal a folyóparti penészt,
és láttam az öregemberen, hogy ő is egyre nyugtalanabb. Amikor az egyik
szörny groteszk imbolygással távolodni kezdett, gyorsan odafordult, hogy
feltartóztassa; és ettől a hirtelen mozdulattól félrecsúszott a viaszmaszk
az arcáról - illetve onnan, ahol az arcának kellett volna lennie. Csak egy
pillantást vetettem rá azután - mivel a két szárnyas korcs elállta utamat
a sziklalépcsőhöz, ahonnan érkeztünk - sikoltva vetettem magamat a bűzlő
alvilági folyam iszapos hullámai közé. Nem tudom, miféle temetői légiókat
riaszthattam volna föl eszelős üvöltözésemmel abban a pestises grottóban;
a sötét, gonosz vizek szerencsémre túl gyorsan sodortak magukkal, névtelen
barlangokon keresztül az óceán felé.
A kórházban később azt
mesélték, pirkadatkor félig megfagyva bukkantak rám a kingsporti
kikötőben, amint görcsösen kapaszkodtam egy darab uszadékfába, melyet a
vakvéletlen küldött a megmentésemre. Előző éjjel, gyalog közelítve a
városkához, nyilván rossz irányba fordultam a dombháti elágazáson, és
Orange Pointnál lezuhantam a tengerparti sziklákról; ezt a hóban hagyott
lábnyomaim is kétségtelenné tették. Erre semmit nem tudtam mondani, mert
az egész világ tótágast állt körülöttem: az ablak háztetők tengerére
nézett, amelyek közül csak minden ötödik tűnt réginek, az utcáról
behallatszott a villamosok és automobilok nyüzsgő lármája. Az orvosok
ragaszkodtak hozzá, hogy ez Kingsport, és én semmivel sem tudtam
bizonyítani az ellenkezőjét. Mikor értesültem róla, hogy a kórház a
Central Hillen emelkedik, közvetlenül az ótemető mellett, rövid időre
beszámíthatatlanná váltam; ekkor áthelyeztek az arkhami St. Mary's
gyógyintézetbe, ahol szakszerűbb kezelésre számíthattam. Ott jól éreztem
magam, mert az orvosok igen nagyvonalúan bántak velem, a kedvemért még
arra is felhasználták a befolyásukat, hogy kikölcsönözzék számomra a
Miskatonic Egyetem könyvtárából Alhazred hírhedt Necronomiconjának
gondosan őrzött példányát. Valami "pszichózist" emlegettek, és úgy vélték,
nyomasztó kényszerképzeteim szertefoszlatásának az lesz a legjobb módja,
ha szembesítenek velük.
Kikerestem hát a Necronomiconból a
szörnyűséges részletet, és miközben áttanulmányoztam, kétszeresen is
elfogott a borzadály; mert tagadhatatlanul ismertem valahonnan. Nem ez
volt az első alkalom, hogy olvastam, bármit is mondjanak a lábnyomok; s
hogy hol és milyen körülmények között láttam korábban, azt borítsa a
feledés jótékony homálya. Ébren senki és semmi nem emlékezetet rá,
álmaimat azonban rémekkel és kísértő lidércekkel töltik meg azok a sorok,
amiket itt nincs bátorságom idézni. Csak egyetlen részletet merek
idemásolni, a mi nyelvünkre átültetve, ahogy a gyarló latin tudásomtól
telik.
"A legmélyebb barlangokat" - írja az őrült arab - "nem
tanácsos látó szemmel fürkészni, mert sokrétű csodáik furcsák és
borzalmasak. Átkozott a talaj, amelyben a holt szellem újra kicsírázik, és
átkozott az elme, amelynek nem agyvelő ad otthont. Bizony bölcsen mondta
az öreg Ibn Shakabao, hogy boldog az a sír, amelybe nem varázslót
temettek, és boldog az a város, amelynek a varázslói mind porrá és hamuvá
lettek. Mert régi gyanú, hogy aki túl mélyen merít a tiltott tudásból,
annak a lelke nem szakad ki az anyagi burokból, hanem alá lesz vetve a
féregnek, aki rág; és így az idők múltával a bomlásból új élet sarjadhat,
vagy legalábbis az élethez hasonlatos tünemény; és gonosz dögevők
küldetnek az ő gyötrettetésére, és ezek mintegy gyökeret vernek és
felpuffadnak benne. És ezért fölöttébb káros, ha némelyütt nem elégszenek
meg a föld saját nyílásaival, hanem botor módon nagy lyukakat fúrnak bele:
mert az efféle helyeken olyan dolgok tanulják meg a járást, amiknek minden
törvény szerint csak csúszniuk volna szabad."
|