![]() ![]() |
H.P.LOVECRAFT A MÁS ISTENEK |
A legmagasabb földi csúcsok tetején lakoznak a más istenek, és nincsen élő
ember, aki azt mondhatná, hogy akár csak egy pillantást is vetett rájuk.
Valamikor alacsonyabb csúcsokat is laktak; ám eljött az idő, amikor az emberek a
síkságokról megmászták a köves és magas lejtőket, és az istenek feljebb és
feljebb kényszerültek, míg most már csak a végsőkön tartózkodnak. Amikor
elhagyták az öregebb csúcsokat, magukkal vittek mindent, ami árulkodott az
ottlétükről, egyvalamit kivéve, amint mondják, mert egy faragott képmást hagytak
a hegyoldalban, amelyet Ngraneknek hívtak.
De most, hogy
elindultak a Ismeretlen Kadathba, a hideg pusztaságban, ahol nem jár ember, s
ahol zordonná váltak, már nem voltak magasabb csúcsok, ahova menekülhettek volna
az emberek jövetele elől. Zordonná váltak, és ahol valaha inkább megtűrték az
embereket, semmint hogy kiszorítsak őket, most eltiltották az embert a
letelepedéstől; máskülönben az érkezők eltávoztak. Jobb az embereknek, hogy nem
ismerik Kadathot a hideg pusztaságban; másképp meggondolatlanul keresnék, hogy
megtisztítsák.
Néha, amikor a föld isteneinek honvágyuk volt,
ellátogattak a nyugodt éjszakában a csúcsokra, ahol egykor éltek, és halkan
sírtak, mintha a hajdani utakon próbáltak volna játszani, és emlékeztek a
lejtőkre. Az emberek, akik érezték az istenek könnyeit a fehérsapkás Thurain,
így azt gondolták, esik; és hallották az istenek hangjait a panaszos lerioni
hajnalszelekben. Az istenek nem akartak többé felhőhajókon utazni, és bölcs
földművelők ismernek legendákat arról, hogy biztos, magas csúcsokon őrzik őket
éjszaka, amikor felhős az ég, mert az istenek már nem olyan szigorúak, mint
régen.
Ultharban, mely a Skai folyón túl fekszik, élt valaha
egy öregember, aki mohón vágyott megpillantani a föld isteneit; egy ember,
mélyen járatos a föld hét kriptikus könyvében, és otthonos a távoli és fagyos
Lomar Pnakotikus Kezirataiban. Az ő neve Barzai, a Bölcs volt, és a
városiak elbeszélték, hogyan ment fel a hegyre egy különös holdfogyatkozáskor.
Barzai igen sokat tudott az istenekről, beszélhetett az
érkezésükről és a távozasukról, és igen sok titkukat találgatta, hogy őt magát
is félig istennek tartották. Ő volt az, aki bölcs tanácsot adott a az ulthari
polgármesternek, amikor törvényt hoztak a macskák legyilkolása ellen, és aki
először mondta a fiatal Atal papnak, hogy hová mentek azok a bizonyos fekete
macskák Szt. János éjszakájának éjfelén. Barzai tanult volt a földi istenek
tanában, és hajtotta a vágy, hogy megpillanthassa az arcukat. Hitte, hogy nagy
tudása isteni titkaikat illetőleg pajzsul szolgálhat haragjuk előtt, így
elhatározta, felmegy a magas és sziklás Hatheg-Kla csúcsára egy éjszaka, amikor
tudja, az istenek ott lehetnek.
Hatheg-Kla messze a kavicsos
Hatheg sivatagban van, melyről nevét is kapta, és úgy emelkedik ott, mint egy
kőszobor egy csöndes templomban. Csúcsa körül a ködök játszanak örökké
szomorúan, mert a ködök az istenek emlékezetei, és az istenek szerették
Hatheg-Klát, amikor az öreg napokban rajta lakoztak. Az istenek gyakran
látogattak Hatheg-Klára felhőhajóikon halovány párát hintve a lejtők fölé, amint
táncoltak, emlékezve a csúcson a tiszta hold alatt. A hathegi lakosok azt
mondogatták, baljós, meggondolatlan dolog felmászni a Hatheg-Klára, akármely
időben, és halálos felmászni éjszaka, amikor sápadt pára borítja a csúcsot és a
holdat; de Barzai nem figyelt rajuk, amikor Ulthar szomszédságába érkezett a
fiatal Atal pappal, aki tanítványa volt. Atal csak egy fogadós fia volt, és
gyakran félt, de Barzai apja földbirtokos volt, aki egy ősi kastélyban lakott,
így neki nem voltak közönséges babonák a vérében, és csak nevetett a félénk
földműveseken.
Barzai és Atal kimentek Hathegből a kavicsos
sivatagba a parasztok könyörgései ellenére, s a föld isteneiről beszélgettek
éjszaka a tábortűznél. Számos napon át utaztak, és a messzeségben látták a
fenséges Hatheg-Klát szomorú aureólájával*. A tizenharmadik napon elérték a hegy
elhagyatott lábát, és Atal megemlítette félelmét. De Barzai öreg volt és tanult,
és nem voltak félelmei, így merészen nekivágtak az emelkedőnek, melyet ember meg
nem mászott Sansu ideje óta, aki rettegéssel írt róla az elsárgult Pnakotikus
Keziratokban.
Az út sziklás volt, és veszélyessé vált a
szakadékok, szirtek és aláhulló kövek miatt. Később a hideg és a havazás
erősödött; és Barzai és Atal gyakran csúsztak meg és estek el, amint felfelé
csákányoztak és kapaszkodtak botjaikkal és fejszéikkel. Végül a levegő ritkává
vált, és az ég színesre váltott, és a mászóknak nehezére esett lélegezni; de még
feljebb küszködték magukat, és csodálták a kilátás furcsaságait, és izgatottak
voltak a gondolattól, mi történik majd a hegytetőn, ha a hold már elment, és
halvány pára terül köréjük.
Négy napi mászás után elfogytak a
felhők, és a hold hidegen ragyogott az ormot körülvevő, vékony, szomorúságos,
ködön keresztül. Akkor, az ötödik éjszakán, mely a telihold éjszakája volt,
Barzai észrevett néhány sűrű felhőt északon, és fenn maradtak Atallal, hogy
figyelhessék, amint közelebb húzódnak. Sűrűn s méltóságteljésen sodródtak,
lassan és megfontoltan haladtak előre, gyűrűbe rendezve magukat a csúcs körül
magasan a figyelők fölött, elrejtve a holdat és a hegytetőt a kilátás elől. Egy
hosszú órán át bámultak a figyelők, mialatt a pára kavargott, és a felhőtakaró
vastagabbra hízott, és még inkább nyugtalanná vált. Barzai bölcs volt a földi
istenek tanában, és erősen fülelt bizonyos hangokra, de Atal érezte a pára
fagyát, és az éjszakát félve tisztelte, és nagyon félt. És amikor Barzai mászni
kezdett magasabbra, és buzgón hívta, hosszú idő telt el, míg Atal követni tudta.
Olyan vastag lett a pára, hogy az út keményebbé vált, és habár
Atal követte, csak kevéssé látta Barzai szürke alakját a ködös lejtőn, maga
fölött, a felhő borította holdfényben.
Barzai nagyon messze
tört előre, és úgy tűnt, életkorának dacára a mászás jóval könnyebb neki, mint
Atalnak; nem félve a meredektől, mely kezdett túlságosan éles lenni bármiféle
biztonsághoz, az erős és rettenthetetlen férfi meg sem állt a széles, fekete
szakadékoknál, melyeket Atal nehezen tudott átugrani. És ahogy csak mentek fel
szakadatlan, sziklákon túl, hasadékok fölé, megcsúszva és botladozva és néha
eltelve félelemmel vegyes tisztelettel a kopár jégcsúcs és a néma
gránit-meredélyek mérhetetlensége és rémületes csöndje iránt.
Hirtelen Barzai kitört Atal látköréből, felmászván egy visszataszító szirtre,
mely kiugorott, és úgy tűnt, elzárja az ösvényt bármilyen mászni vágyó számára,
akit nem a földi istenek ösztönöztek. Atal messze odalent volt, és azt
tervezgette, mit tehetne, amikor kíváncsian vette észre, hogy a fény erősebbé
válik, mintha a felhőtlen hegycsúcs és az istenek holdvilágos találkahelye
nagyon közel lennének egymáshoz. És amint négykézláb előremászott a kidudorodó
sziklaszirt és a holdsütötte ég felé, félelmet érzett, sokkolóbbat, mint amit
eddig valaha is ismert azelőtt. Akkor a magas ködön át hallotta Barzai hangját,
amint vadul kiáltott gyönyörűségében:
- Hallom az isteneket!
Hallom a föld isteneit énekelni méltóságukban a Hatheg-Klán! A föld isteneinek
hangjai ismertek Barzai, a Próféta számára! A ködök vékonyak, és a hold ragyog,
és én látni fogom az isteneket vadul táncolni a Hatheg-Klán, ahogy élvezik
fiatalságukat. Barzait bölcsessége nagyobbá teszi, mint a föld istenei, és
akarata ellen varázslataik és védelmeik olyanok, mint a semmi; Barzai meg fogja
pillantani az isteneket, a gőgös isteneket, a titkos isteneket, akik megvetéssel
zárkóztak el az emberek szemei elől!
Atal nem hallotta a
hangokat, melyeket Barzai hallott, de most el volt zárva a kiugró sziklától, és
talpalatnyi helyért tapogatott. Akkor meghallotta, hogy Barzai hangja metszővé
és fennhangúvá vált:
- A köd nagyon vékony, és a hold árnyékot
vet a lejtőre; a földi istenek hangjai magasak és vadak, és félnek Barzai, a
Bölcs érkezésétől, aki hatalmasabb mint ők...
- A hold fénye
reszket, mintha a föld istenei ellenére táncolnának; látni fogom az istenek
táncoló alakjait, hogy ugrálnak és hahotáznak a holdfényben... A fény
homályosabb és az istenek felnek...
Mialatt Barzai ezeket a
dolgokat üvöltözte, Atal szellemi változást érzett a levegő egészében mindenütt,
mintha a föld törvényei meghajoltak volna náluknál hatalmasabb törvények előtt;
merthogy az út meredekebb volt, mint valaha, a felfele vezető ösvény
félelmetesen megnövekedett, és a kiugró sziklaszirt nehezen tapinthatónak
bizonyult, egy akadály - amikor elérte azt, és megcsúszott - veszélyesen
feldomboruló arca. A hold fénye furcsán elmaradt, és amint Atal előre
ereszkedett, át a ködön, hallotta Barzait, a Bölcset sikoltani az árnyékokban:
- A hold sötét, és az istenek táncolnak az éjszakában; rémület
van az égben, a holdra fogyatkozás süllyedt, amelyet sem az emberek, sem a földi
istenek könyvében nem volt előre megjósolva. Ismeretlen mágia van a Hatheg-Klán,
a megrettent istenek üvöltése nevetésbe fordult, és a jéglejtők csúsznak... Hé!
Hé! Végre! A homályos fényben megpillantottam a földi isteneket!
És most Atal szédülten felfelé csúszva az elképzelhetetlen
lejtőkön át, hallott a sötétben még egy utolsó nevetést, amely egy mégoly
iszonytató kiáltással keveredett, amelyet ember még nem hallott, kivéve a
Phlegethon kimondhatatlan rémálmaiban; egy üvöltést, amelyben visszhangzott a
rémület és egy kísértet-kor gyötrelme egyetlen iszonyatos pillanatban
összesűrűsödve:
- A más istenek! A más istenek! A külső poklok
istenei, akik az erőtlen földi isteneket őrzik! Fordulj el... Menj vissza... Ne
nézd! Ne nézz! Az örökkévaló mélységek bosszúja... Az átkozott, az istenverte
árok... Könyörületes földistenek, belehullok az égbe!
És Atal
lehunyta szemeit, és befogta a fülét, és próbált lefele ugrálni ellenállva az
ismeretlen magasságokból jövő rémisztő húzásnak, amely ott visszhangzott a
Hatheg-Klán, egy félelmetes mennydörej, mely felébresztette a síkságok jóravaló
földműveseit, és Hatheg meg Nir és Ulthar becsületes polgárait, és arra
késztette őket, hogy kitekintsenek a felhőkön át a különös holdfogyatkozásra,
amelyet könyv nem jelzett előre. És amikor a hold végre előbukkant, Atal
biztonságban volt a hegy alsóbb, hóborította lejtőin anélkül, hogy földi vagy
más isteneket látott volna.
A pernyeszáraz Pnakotikus
Keziratokban az áll, hogy Snasu semmit sem talált, csak szótlan jeget és
sziklát, amikor megmászta a Hatheg-Klát a földi világ fiatal korában. Meg az,
hogy amikor Ulthar és Nireei meg Hathegei emberei eloszlatták félelmeiket, és
fényes nappal megmászták ama kísértetjárta meredélyt Barzai, a Bölcs keresésének
okán, a hegytető csupasz kövébe faragva egy különös, hieroglif, 50 négyzetláb
széles szimbólumot találtak, mintha a szikla megrepedt volna néhány titáni
csapás alatt. És a szimbólum hasonlított valamire, amit tanult emberek a
Pnakotikus Kéziratok rémületes részeként azonosítottak, melyek azonban
túl ősiek voltak, hogysem olvasni lehessen őket. Ezt találták.
Barzait, a Bölcset soha nem találták meg; a szent Atal pap sem találta, akit
valaha rábeszélt, a aki imádkozott a lelki üdvéért. Azonkívül e naptól Ulthar,
Nir és Hatheg lakosai félték a holdfogyatkozást, és imádkoztak éjszaka, amikor
halovány pára fedte a hegytetőt és a holdat. És a Hatheg-Klán ködjeik fölött a
föld istenei néha táncoltak emlékezve; mert tudták, hogy biztonságban vannak, és
szerettek is visszatérni az Ismeretlen Kadathból felhőhajóikon, és játszani a
régi módokon, amint ők tettek azt, amikor a föld még új volt, és az embereknek
nem volt szokásuk megmászni hozzáférhetetlen helyeket.