A felsô-jurabeli tájat rettentô üvöltés reszkettette meg.
Wanda ijedtében csaknem elejtette a kémcsövet. Torkában dobogó szívvel ugrott fel, gyorsan zsebre vágta a talajmintákat, majd kibiztosította a plazmapisztolyt és idegesen nézett körül. Az óriás pálmafák és ôsfenyôk övezte kis tisztáson azonban szél sem rezdült; szinte állni látszott még a fojtogatóan párás, meleg levegô is.
Ám ez a nyugalom csalóka volt: máris újabb, még az elôzônél is rémesebb ordítások hasogatták a lány dobhártyáját, aki egy másodpercig a félelemtôl dermedten állt, majd hanyatt-homlok rohanni kezdett a parányi idôhajó felé.
Lihegve bukott be az ajtón.
- Martin! Azonnal indítsd be!
De a férfi nem válaszolt.
- Martin! Merre vagy?!! - kiáltotta Wanda rémülten, és kétségbeesetten keresni kezdte társát, amikor az, levél- és ágesô közepette szinte berobbant a tisztásra.
A férfi két hosszú lépéssel az ajtónál termett, betette a hóna alatt szorongatott csomagot, majd ô is utánavetôdött és azonnal rácsapott a bejárat zárógombjára.
Az ajtó engedelmesen csukódott befelé, amikor hirtelen egy pikkelyes mancs vágódott be a nyíláson, karmait az elôtér padlatába vájva. A hajóba betolakodó jókora, gyíkszerû szörnyeteg tátott pofával rontott Martinra, aki villámgyorsan hátradobta magát, s ezáltal úgy-ahogy kikerült a tûhegyes fogak hatósugarából. Az éles karmok azonban még így is elérték, és alaposan belemartak: látszott, hogy a következô támadást már nem ússza meg.
Wanda, bár jeges ujjak zongoráztak a gerincén, elôrelendült. Vad rikoltással szegezte fegyverét az ôshüllôre, és kilôtte rá az egész tárat.
A plazmapisztoly hatalmasat szólt a zárt térben, és hatása frenetikus volt; a ragadozó az egyik pillanatban még ott állt, ugrásra készen, ijesztô szemét a lányra szegezve, a következôben pedig már csak néhány bûzös húscafat és csontszilánk repkedett a levegôben szerteszét.
Wanda fintorogva rugdosta félre a maradványokat, majd lezárta a hajót, és Martin felé fordult. A férfi tépetten, eszméletlenül hevert a sarokban. Az oldalán ütött mély sebbôl csak úgy patakzott a vér, halotthalovány arcán karmolások vörös árka húzódott keresztül.
A lány rosszulléttel küszködve támolygott be a mentôfelszerelésért. Gyorsan elállította a vérzést, majd alaposan lefertôtlenítette a sebet, regeneráló port szórt rá, és bekötözte. Éppen vérplazma-koncentrátum után kutatott a gyógyszerek között, amikor kaparó neszek ütötték meg a fülét. Az ablakhoz rohant, és riadtan vette észre, hogy az imént leterített bestiához hasonló lények estek több helyen is a burkolatnak.
Bevágódott a helyére és késlekedés nélkül bekapcsolta a hajtómûveket, hogy felemelje az Idôjárót - a Föld felszínétôl csak megfelelô távolságra lehetett a hiperidôbe lépni -, majd utasította a komputert, hogy számítsa ki az idôugráshoz szükséges adatokat. Idegesen dobolt a mûszerfalon, és csak akkor nyugodott meg valamelyest, amikor a hiperidô alaktalan szürkesége vette ôket körül.
Most már visszamehetett társához, hogy befejezze az elsôsegély-nyújtást, melynek végeztével Martin arcába végre visszatért a szín és kapkodó, hörgô légzése újra egyenletessé vált.
Wanda elégedetten lépett arrébb, hogy antigrav hálóba bugyolálja a férfit és a kabinjukba vigye, amikor fájdalmasan szisszent fel; sípcsontját alaposan beütötte az elôtérben fekvô doboz éles sarkába.
Mi a csuda lehet ez?
Gyorsan lefektette Martint a helyére és visszasietett.
Kíváncsian bontotta fel a csomagot, belelesett és
a meglepetéstôl tátva maradt a szája.
Tizenöt óriási, barnapettyes tojás lapult
benne!
Wanda fejében sebesen kergették egymást a gondolatok.
Szóval Martin azért szökött ki az Idôjáróból, hogy elemeljen egy rakás dino-tojást!
Ezzel a tettével az Idôfelügyeleti Szolgálat két szabálya ellen is vétett: elhagyta a fedélzetet, miközben társa kint tartózkodott a terepen, s így komoly veszélybe sodorhatta volna mindkettôjüket (ezt a saját esetében meg is tette), és a múltból származó tárgyat akart az ô idôotthonukba, a XXVI. századba csempészni.
Ha bármelyiket jelentené a biztonságiaknak, Martin öt évig robotolhat a Vénusz-bányákban, és örökre bevonják az idôutazási engedélyét.
Töprengve nézett maga elé: nem tudta, hogy kezdhetett bele társa ilyen kétes vállalkozásba. A gazdag mûgyûjtôk természetesen búsásan fizettek a Föld ôsidejébôl származó relikviákért, és a lánynak hirtelen eszébe jutott, hogy az indulás elôtt Theissen egyik emberével látta sugdolódzni Martint. A sajtócézár több idôkalózt is szolgálatában tartott, örökös bosszúságot okozva ezzel a Felügyelet embereinek. És most mindez nem elég neki, még Martint is be kellett hálóznia!
A lány dühösen lökte arrébb a dobozt, s tudta, hogy mindenképpen meg kell tôle szabadulnia. A kérdés csak az volt: hogyan? Ha összetöri a tojásokat, órákig takaríthatja a mocskot utánuk, a kis hajón megsemmisítô-berendezés nincs, tehát egy megoldás marad: gyorsan el kell ásni ôket valahol, még mielôtt Martin magához tér!
A kijelzôre nézett, hogy megtudja merre járnak. A kiírás szerint most léptek be a XIII. századba, és Wanda nem volt túlságosan elragadtatva tôle, hogy ebben a korban rejtse el a tojásokat. Mi lesz, ha mégis kikelnek? Ha az emberek észreveszik ôket? Ha ezzel valami változást okoz a múltban? Ettôl aztán inába szállt a bátorsága, s már csaknem meggondolta magát, amikor lelki szemei elôtt megjelent Martin képe. Semmiképp sem hagyhatja, hogy a szeretett férfi bajba kerüljön!
További késlekedés nélkül lecsapott az idôkarra, és a kis hajó elhagyta a hiperidôt.
Akármilyen elszántan látott is munkához, Wandának rövidesen be kellett látnia, hogy a kemény, szikes talajon képtelen igazán mélyre ásni. Lemondó sóhajjal állította a legkisebb fokozatra a plazmapisztolyt, hogy egy nagyobb lyukat robbantson a földbe.
Megkönnyebbülten csúsztatta a gödör aljára a tojásokat, amikor újabb problémával találta szembe magát. Mivel a plazmafegyverek a céltárgyat csaknem teljesen atomjaira bontják, így jóformán alig maradt annyi földje, amivel betemethette a csomagot.
Kínos-keservesen azért sikerült valamennyit rálapátolnia, leegyengette, még némi kavicstörmeléket is a tetejére dobott, aztán rohant vissza a hajóba. Nagyon szorította az idô: a biztonságiak öt perc alatt bemérik, és akkor lesz csak nemulass!
Az Idôjáróba lépve, kellemes meglepetésként érte, hogy teljes 25 másodperce maradt a távozásra, s hogy Martin még mindig mélyen alszik. Gyorsan elhagyta a kies, középkori tájat, bár nem volt igazán elégedett magával.
Akkor viszont kifejezetten ideges lett volna, ha tudja, hogy a legtöbb tojás már igencsak kifejlett embriókat rejt magában, és pár darab a rájuk rontó ragadozók egyik fészkébôl származik.
De nem tudta.
A felföldi tájon végigsöprô hatalmas felhôszakadás nyomán a mély gödörben megült a víz, mely hamar lemosta a csomagra lapátolt vékony földtakarót és szétáztatta a kartonpapír burkolatot, majd a szakadatlanul zuhogó esô kimosta biztosnak hitt rejtekükbôl a tojásokat.
Vadul rohanó erecske sodorta ôket magával, kettôt összetört útközben, négyet a közeli tóba sodort, a többit pedig szeszélyesen szétszórta a környezô sziklás talajon.
Másnap reggel kilenc tojás hevert festôi összevisszaságban a tûzô júniusi napon, szinte kéjesen adva át magát az éltetô, meleg sugaraknak.
Elôször csak az egyik tojás felületén futott végig valami gyenge remegés, majd egymás után sorba a többin is repedezni kezdett a masszív héj...
A tarka lombkoronás, ôszi fák között kanyargó keskeny ösvényen két meglett férfi sietett a közeli kis tisztás felé.
James McNabb szeme harciasan csillant fel: most végre leszámol a csapdáit fosztogató, alattomos lénnyel! Elôször farkasra, vagy rókára gyanakodott, de aztán észrevette a furcsa, háromujjú nyomokat. Mintha csak valami túlméretezett szárnyas falta volna föl a rabul esett jószágot, és a férfi elképzelni sem tudta, mi járhatott arra. Forrt benne a düh, de az éles karmokban végzôdô nyomok óvatosságra intették, s így inkább kivárta, míg hatalmas termetû sógora vele tud jönni. Alistair nemcsak bivalyerôs, hanem az íjjal is mesterien bánik, jaj annak, amit egyszer célba vesz!
A kis társaság megkerült egy hatalmas tölgyfát, és a tisztásra lépett. Az egyik csapdától friss nyomok vezettek a sûrûbe, s James épp intett a sógorának, hogy ô majd balról keríti be az állatot, amikor az oldalsó bokor megrezzent, és egy nagyra nôtt, gyíkszerû fenevad ugrott ki belôle.
A két izmos hátsó lábán járó teremtmény vadul sziszegve támadt a férfira, aki ugyan ösztönösen maga elé kapta kését, ám az lecsúszott az állatot borító kemény pikkelyekrôl. McNabb másodszor is döfött, s az éles penge ezúttal simán beleszaladt a lény torkába, undorító cuppanással vágva el a bestia nyakát, majd nagyot reccsenve megakadt a nyaki csigolyákban. A gyík szájából vér buggyant elô, szemében kihúnyt a vad fény és rángatódzva terült el a földön.
Közben Alistairre is hasonló lények rontottak, de a tagbaszakadt férfi hamar végzett velük. Az egyiket baltájával hasította ketté, míg a másikat úgy odateremtette egy közeli fához, hogy az állat koponyája túlérett gyümölcsként loccsant szét az éles gyökereken.
A tisztáson már csak a két férfi zihálása törte meg a csendet. McNabbék, miután meggyôzôdtek róla, hogy nem lapul több fenevad a bokrok alján, hozzáláttak, hogy megvizsgálják a tetemeket.
A különös, gyíkszerû lények mindegyike nagyjából öt láb hosszú lehetett, testüket végig pikkely borította, mely a hasukon világosbarna, a többi részen zöldesbarna volt. Felemelkedve, két erôs, hátsó lábukon jártak, vékonyabb, mellsô végtagjuk szinte elkorcsosultnak hatott mellette, ám ujjaik hosszú, éles karmokban végzôdtek. Fejük aránytalanul kicsi volt, de eltátott pofájukban veszedelmes fegyverek tömege: rengeteg tûhegyes fog csillogott.
Alistair döbbenten nézett rájuk.
- Mik ezek az izék?
McNabb tanácstalanul vonogatta a vállát.
- Éltembe' nem láttam még ilyet!
- Legjobb lesz, ha bevisszük a faluba, oszt megmutassuk a többieknek ûket! - tette hozzá valamivel késôbb, és a két férfi lassan megindult a falu felé, maguk után húzva a furcsa lények tetemét.
A férfi rátûzte a kis halat a horogra, jó messzire kidobta, majd hátradôlt az apró lélekvesztôben.
Most már csak egyedül ô maradt a tavon; a MacLean apót ért baleset után a többiek inkább a tengerre mentek horgászni, ám Angus világéletében makacs ember volt.
De mivel folyton elôtte lebegett tó közepén úszó, felborult csónak látványa, ezért nem merészkedett messzire; a part közelében maradt, inkább jó hosszú zsinegeket hozott magával.
Ugyan mi történhetett McLean apóval - morfondírozott magában a férfi immár sokadszor -, hiszen az öreg, ha sokat ivott, soha nem merészkedett a vízre és úgy úszott, mint a hal. A tóban pedig nem élnek nagyobb ragadozók; akkorák semmiképp, hogy egy emberre veszélyt jelentsenek.
Hirtelen felkapta a fejét: az egyik csalit mintha pedzegette volna valami. Angus óvatosan a bot után nyúlt, hogy meggyôzôdjön róla, van-e kapása. Legnagyobb meglepetésére azonban a szívós, állati belekbôl sodort zsinór végérôl még a horog is eltûnt; valami simán leharapta róla.
Angus érzékei riadót fújtak, és gyorsan a lapátért nyúlva, erôteljesen evezni kezdett a part felé, amikor nem messze tôle egy rücskös, nyálkás pikkelyekkel borított fej bukkant ki a vízbôl. Izzó, sárga szempár meredt a férfira, majd az állat ismét alámerült. Angus rekedten üvöltött fel, és alaposan belehúzott, ám egyszer csak alulról egy hatalmas lökés érte a ladikot. A férfi kézzel-lábbal kapálódzva repült ki belôle, hogy aztán elterüljön a partmenti sekély vízben lévô, éles köveken.
Alaposan megütötte magát, de lenyúzott bôrére ügyet sem vetve, villámgyorsan feltápászkodott, és rohanni kezdett. Minden lépésnél a tarkóján érezte üldözôje forró lehelletét, de a hegyoldalba felérve mégsem bírta megállni, hogy vissza ne lessen.
A szörnyeteg éppen kivonszolta magát a partra, és Angus hátán végigfutott a hideg: ez volt a leghatalmasabb állat, amit valaha is látott. Mintegy húsz láb hosszú lehetett, idomtalan testét zöldesfekete pikkelyek borították, apró feje karcsú nyakon ült. Úszóhártyás végtagjai nehézkesen hajtották elôre, s a férfi megkönnyebbülten gondolt arra, hogy ilyen tempóban ugyan soha nem éri ôt utol.
Ez valószínûleg a teremtmény agyáig is eljutott, mert csalódott üvöltésre nyitotta száját - ezáltal közszemlére téve hosszú, borotvaéles fogait -, majd egy utolsó, dühös pillantást vetve a férfi felé, megfordult és a víz felé indult.
Angus csak nagy sokára szánta rá magát, hogy értékes csónakját a partra vonszolja.
Felesége csípôre tett kézzel fogadta:
- Na, te mákvirág! Már megint nem fogtál semmit! És elszakadt a ruhád! Meg csupa mocsok mindened! Ó, hogy...
- Elhallgass, asszony! - torkolta le hitvesét Angus, majd suttogóra fogva hangját, közelebb hajolt hozzá.
- Most már tudom, mi történt MacLean apóval! Egy szörny van a tóban, az falta fel!
- Ugyan már! - kacagott fel epésen Marta asszony.
- De biza még engem is csaknem elkapott! A csónak alá úszott, fellökte, de én szerencsésen...
Ám Marta már nem figyelt rá.
- Na, eriggy, oszt mosd le magad, mindjárt kész a vacsora!
Angus leforrázva kullogott a kúthoz, míg az asszony, még mindig magában dohogva készítette el a szegényes ételt. Még hogy mindenféle szörnyek vannak a tóban! Tavaly ôsszel ugyan, a szomszéd falubeliek valami fura gyíkokat ejtettek el az erdôben, na de a tóban még senki sem látott semmit, már a halakon kívül, persze. Még hogy szörnyek a Loch Nessben! Ki hallott már ilyet!