AZ ELSŐ KIADÁS ELŐSZAVA
Háromszor kezdtem el írni ezt a könyvet, és csak harmadszorra sikerült végre felvázolnom a határait, s ezáltal be is fejezném; különben valamiféle értelem-Bábel-toronnyá változott volna, amelyből végtelen távlatokra nyílik kilátás, és osztozott volna bibliai elődjének sorsában. Sok – különben fontos – témát és problémát mellőztem, hogy megmaradhassak az alapvető vonalon. Ez a vonal pedig nem is annyira a tárgyalt kérdések kiválogatásában, mint inkább a tárgy megközelítésének módjában az alapállásom, amelyet a szövegben „konstruktőri pozícióként" határoztam meg. A témák egyensúlyát azonban mégsem sikerült biztosítanom könyvemben: van, amit túlságosan is hosszan és van, amit túlságosan röviden tárgyalok. Mentegethetném, így-úgy magyarázhatnám témáim megválogatását, de hát végső fokon, mi tűrés-tagadás, személyes ízlésem, egyéni érdeklődésem parancsait teljesítettem.
Mi is hát ez a Summa? Talán valamiféle általános mérnöki vezérfonallal át- meg átszőtt esszégyűjtemény a civilizáció eljövendő sorsáról? Vagy az emberiség múltjának és jövőjének kibernetikai elemzése? Vagy a világmindenség olyan képe, amilyennek a Konstruktőr számára feltárulkozik? Tán a Természet és az emberi kéz mérnöki tevékenységéről szóló elbeszélés? Esetleg a jövendő évezredekre vonatkozó tudományos-technikai prognózis? Vagy éppenséggel olyan hipotézisek gyűjteménye, amelyek túlságosan is merészek ahhoz, hogy egzakt tudományos voltuk elismerését követeljék? Könyvem – egy kissé mindez. Mindenből egy kevés. És milyen mértékben lehet, szabad hinni ennek a könyvnek? Erre a kérdésre nem tudok felelni. Nem tudom, melyik sejtésem, melyik feltételezésem valószínűbb a többinél. Sebezhetetlen egy sincs köztük, és biztos, hogy az idő múlása alaposan meg fogja tizedelni soraikat. Lehet, hogy valamennyit elsöpri. Mindegy. Csak az nem téved, aki bölcsen hallgat.
Ami foglalkoztat, azt igyekeztem bemutatni, mégpedig a lehető legegyszerűbben. Sajnos, az egyszerűség nem jár mindig karöltve a szabatossággal. Ráadásul nem is mindig határoltam el eléggé világosan az én saját elgondolásaimat (melyeket saját veszélyemre és kockázatomra találtam ki) azoktól, amelyeket innen-onnan merítettem. Ha az olvasó ellenőrizni óhajtja forrásaimat, könyvem végén ott találja a felhasznált művek jegyzékét.
Hogy a kozmikus civilizációk fejezetében megmaradt űrt sikerült bibliográfiailag is kitöltenem, azt Joszif Sklovszkij professzornak és a monográfiájának köszönhetem. Sokat (helyenként mindent) köszönhetek más szerzőknek is, Sklovszkijt azért említem meg mégis itt, ezen a helyen, mert az ő műve egyike volt a Summám megírásához kulcsfontosságú munkáknak, nélküle nem írhattam volna meg ilyen alakban. Minthogy a jövőbeni fejlődést illetően csak igen-igen bizonytalan jóslatokba lehet bocsátkozni (amint azt első fejezetünkben látni fogjuk), még akkor is, ha szerényen csak egyetlen évtizedre tekintünk előre, mivel a két hatalmas földi evolúció, a biológiai és a technológiai (amint azt
5 a második fejezetben felvázoljuk) nem nyújt kellő alapot teljes értékű, messzire kitekintő jóslatokhoz – ezért helyzetünkben egyetlenegy olyan megoldás kínálkozik, amely nem szakad el teljesen a tapasztalati tényektől, ez pedig az, hogy földi civilizációnkhoz találnunk kell egy olyan tágabb kategóriát (halmazt), amelybe civilizációnkat mint annak részét, elemét bekapcsolhatjuk. Márpedig csak a kozmikus civilizációk hipotetikus halmazába kapcsolhatjuk be saját civilizációnkat, ez lehet csak a tágabb halmaz, és a harmadik fejezetünkben ezért tehetünk egy ilyen összehasonlításra kísérletet. Az „összehasonlító kozmikus szociológiá"-val foglalkozni, amely valóban távoli jövőbe mutató prognózisok elkészítését tenné lehetővé, ugyancsak szerfelett kockázatos vállalkozás. Ez a ma még nem létező tudományág legfeljebb egyetlenegy tapasztalati tényre támaszkodhat, s ráadásul ez is csak negatívum: arra, hogy – az összes asztrofizikai megfigyeléseket tekintetbe véve – a világmindenség megfigyelhető részében semminemű jele sincs bármilyen értelmes (technológiai) tevékenységnek. Egy ilyen ténynek a kritérium rangjára emelése, éspedig úgy, hogy (a később következő fejezetekben) az emberi fejlődés lehetősége, útjai közti választást tőle tesszük függővé, a paradoxon, illetve az abszurdum területére taszít bennünket. De hiszen a csillagászat kozmogóniai elméletei is egy bizonyos negatív tényre alapozódnak. Az Olbers-paradoxonra gondolok, mely szerint: ha a világmindenség végtelen volna, és a csillagok egyenletesen töltenék be, akkor az égbolt mindenünnen egyenletes fényt sugározna. Mivel pedig ez nem történik meg, éppen ez az a „negatív tény", amelyet a világmindenség felépítéséről alkotott valamennyi hipotézisben figyelembe kell venni. Hasonlóképpen az a tény, hogy a csillagvilágban nem látunk asztrotechnológiára utaló jelenségeket, arra késztet bennünket, hogy elvessünk minden ortoevolúciós hipotézist, amely szerint a jövő nem más, mint a jelen sokadik hatványa, vagyis minden civilizációnak, amely a földinél fejlettebb, olyan asztrotechnológusi tevékenységet kellene kifejtenie, amely csillagászati eszközökkel megfigyelhető, ráadásul nagyszabású módon.
Íme tehát amiképpen az Olbers-paradoxon sem alkalmas arra, hogy zsinórmértékként szolgáljon a világmindenség helyes modelljének egyértelmű kiválasztásához, ugyanúgy a csillagtechnológusi tevékenység hiánya sem biztosítja eleve, hogy a civilizáció fejlődését bemutató hipotézisek egyike vagy másika bizonyul-e helyesnek. Hiszen ilyen tevékenység látható nyomai hiányozhatnak azért is, mert az élet roppant ritka jelenség a világmindenségben, vagy azért is, mert a planetáris „pszichozóikumok" rendkívül rövid ideig élnek, vagy fakadhat egyszerre mindkét okból. Summámban én mégis abból a ma uralkodó hipotézisből indulok ki: miszerint az élet kozmikusan általános jelenség, s egyben elvetem (szövegemben meg is indokolom, hogy miért) a „kozmikus pánkatasztrofizmus" elméletét, amely szerint minden lehetséges civilizációban megvan a hajlam az öngyilkosságra.
Az így meghatározott premisszákra támaszkodva tárgyalom meg a negyedik és az utána következő fejezetekben a fejlődés különféle és egymást kizáró lehetőségeit. És itt a legfőbb olyan tényezőnek, amely gátolja a technológiai ortoevolúciót, és megváltoztatja a civilizációk jövőbeni sorsát, annak a felismerése bizonyul, hogy a tudományos információk exponenciálisan gyarapodnak. Ha áttekintjük mindazokat a kísérleteket, amelyek ennek az „információs korlátnak" az áttörésére irányulnak, akkor az „információtenyésztés" koncepciójához – az óriás léptékű biotechnológiai intézkedésekhez –, végül pedig a „kozmogóniai konstruktőrség" fogalmához jutunk el, köztük annak – a fent említett okoknál fogva leginkább érdeklődésre számot tartó –, „csillagászatilag megfigyelhetetlen" változataihoz is. Befejezésül felvázolom egyfelől a korlátlan technológiai teremtés perspektíváját, vagyis a civilizáció sikeres versengését a természettel a „konstrukciós eredmények" terén, másfelől pedig, mintegy a környező anyagi közegbe való behatolásunk hátterében egy kirajzolódó ellentétes tendenciájú folyamatra mutatok rá, arra a tendenciára, hogy a technológia az emberi testbe hatol be; más szavakkal, itt az ember biológiai önfejlesztésének lehetséges változatairól beszélek.
6 Ez a bemutatott vázlat, könyvem logikai csontváza, könnyen bírálható. Felhozható pl. olyan ellenvetés, miszerint minden civilizáció fejlődése két szakaszra osztható: az „embrionális fejlődés" szakaszára, amely „kozmikus megszületésével" végződik, és az „érettség" időszakára. Az első szakaszban az értelmes tevékenység határát az anyabolygó szabja meg. Egy bizonyos „technológiai küszöb" átlépése után az adott civilizáció számára megnyílik a lehetőség, hogy belépjen a más civilizációkkal való kozmikus kapcsolatok szférájába. (E feltevés szerint „érett" civilizációk már régóta léteznek és tevékenykednek a kozmoszban, csupán mi – lévén civilizációnk az „embrionális szakaszában" képtelenek vagyunk akár megfigyelni, akár felismerni őket.) Ezt az álláspontot, amely ismét további feltételezések elfogadását kívánná, éppúgy figyelmen kívül hagytam, mint azt a sok-sok egyéb nézetet, amely eleve elutasítja, mert túlságosan korainak minősíti, a „kozmikus szociológia" megalkotásának bárminő megkísérlését. Csak addig mentem el, ameddig a tudományos módszertan szerint elmehettem, illetve pontosabban: ameddig e módszertan szerint el kellett mennem, ezért merem azt képzelni, hogy inkább hipotézisek, mintsem képzelődések gyűjteményét állítottam össze.
Hogy mi különbözteti meg a hipotézist a kiagyalástól? Gondolhatja pl. az ember, hogy az egész megfigyelhető világegyetem csupán lokális perturbáció, vihar, s olyan kozmikus lények harca idézte elő, amelyeknek másodpercei és milliméterei a mi évmilliárdjainkkal és fényéveinkkel egyenlőek. Ilyen körülmények közt az általunk megfigyelhető Metagalaxis helyi robbanás színhelye. Ezt a robbanást ködök, csillagszilánkok és csillagtöredékek minden irányba való szétröppenése kíséri; mi pedig, mikroszkopikus lények, merő véletlen folytán kerültünk pontosan e katasztrófa középpontjába. Az effajta feltételezés igazi kiagyalás – nem azért, mert „különös", „furcsa", „hihetetlen", hanem azért, mert ellentmond a tudomány alapjainak, amelyek tagadják Földünknek és kozmikus környezetének bármiféle kivételezettségét. Azért képzelődés, és nem hipotézis a „világűr mint csatatér" elgondolás, mert bizonyos értelemben kiemeli a mi helyzetünket. Holott mi – a tudomány útmutatása szerint – mindent, ami a Földünkön és az égen létezik, statisztikai átlagnak, természetesnek, normálisnak, egyszóval közönségesnek tekintünk, és éppen ez, hogy nem vagyunk hajlandóak elismerni létezésünk és helyzetünk kivételes voltát, ez jelenti az elvi alapot és kiindulópontot azokhoz a fejtegetésekhez, amelyeket most az olvasó elé bocsátunk.
Krakkó, 1963 decemberében
[7]