tartalom

V

PROLEGOMENA
A MINDENHATÓSÁGHOZ


A KÁOSZ ELŐTT

Említettük már, miféle konstrukciós jellegű tényezők azok, amelyek képesek kiváltani a „homöosztátok metafizikájának" kialakulását. Amikor erről szóltunk, akkor a „metafizikai álláspont" forrásainak igen leegyszerűsített osztályozását állítottuk fel. Ezzel könnyen azt a benyomást kelthettük, mintha olyan súlyos és történeti méretekben oly makacs problémákat, mint a lét értelmének, az egyéni lét korlátozottságának, a transzcendencia lehetőségének kérdései, mi egyszerűen, bizonyos kibernetikai analógiákra hivatkozva, néhány lapon akarnánk megoldani, elintézni.

Szeretnék előre védekezni az effajta „felületesség" vádja ellen. Nem vonok vissza semmit - csupán annyit jegyzek meg, hogy eddigi fejtegetéseim, valamint a most következők, amelyek még merészebbek lesznek, csak mint a kérdés első megközelítései primitívek.

Ha a teremtés koronái vagyunk, ha egy természetfölötti aktus hívott életre bennünket, ha tehát mint értelmes lények, sajátos tetőződését jelentjük minden létezőnek, akkor a jövőben nyilván még csak megerősödik, megsokszorozódik az anyag fölötti hatalmunk, de a fent említett kérdésekhez való viszonyunk, amelyekre csak a metafizika képes válaszolni, nem változik.

Ha viszont önmagunkat csupán a fejlődés kezdeti stádiumának tekintjük, amely számunkra, mint önálló faj számára mindössze félmillió évvel ezelőtt, civilizációnknak pedig alig néhány tucat évszázad előtt kezdődött, és ha feltételezzük, hogy ez a fejlődés esetleg (bár nem feltétlenül) még évmilliókig eltarthat, akkor a mi jelenlegi tudatlanságunk egyáltalán nem von maga után holmi eljövendő tudatlanságot. Ami persze nem jelenti azt, hogy minden ilyenfajta kérdésre meg fogjuk találni a választ; inkább úgy mondanám, hogy túlnövünk azokon a kérdéseken, amelyekre nem találjuk a választ, éspedig nem azért nincs rájuk felelet, minthogyha rejtve volnának előlünk a feleletek, hanem azért, mert rosszul feltett kérdések. Mindaddig, amíg találgatjuk, hogy miként is keletkeztünk, és mi alakított bennünket ilyenné, amilyenek vagyunk, ameddig ámulattal tölt el bennünket a Természetnek az élettelen és az élő anyag világában kifejtett működése, s utánozhatatlan mintakép a számunkra, csupa olyan megoldásnak az összessége, amelyek tökéletességükkel és bonyolultságukkal felülmúlják mindazt, amit mi magunk képesek vagyunk megalkotni, mindaddig az ismeretlenek mennyisége nagyobb marad annál, amit tudunk. És csak ha majd versenyre kelhetünk a Természettel a teremtés területén, ha megtanuljuk úgy utánozni, hogy már képesek leszünk konstruktőri korlátozottságát felfedezni, csak akkor léphetünk majd be a szabadság birodalmába, vagyis a céljaink szolgálatába állított, alkotó stratégiai manőverek területére. A technológiára hatni - mint már előbb említettem - egyetlen eszközzel lehet, egy másik technológiával. Terjesszük ki ezt a megállapítást. A Természet lehetőségei kimeríthetetlenek (kibernetikai nyelven szólva: a benne meglevő információk mennyisége egyenlő a végtelennel). A Természet katalógusát tehát már csak azért sem készíthetjük el, mert mi még, mint civilizáció is - időben korlátozottak vagyunk. A Természet végtelenségét azonban valahogyan, mondhatjuk, ellene is lehet fordítani, ha technológusokként is bevezetjük műveleteinkbe a meg nem számlálható halmazok fogalmát - többé-kevésbé hasonló módon, mint ahogyan a matematikusok teszik a halmazelméletben. El is törölhetjük a „mesterséges" és a „természetes" közti különbséget; ez majd akkor következik be, ha a „mesterséges" eleinte nem lesz megkülönböztethető a természetestől, majd pedig sokkal tökéletesebbé válik, mint az. S hogy ez milyen módon következhet be: erről még beszélgetni fogunk. És hogy a túlhaladást miként értelmezzük? Úgy, hogy a Természet segítségével olyasmit valósítunk meg, amire a Természet maga nem képes.

Vagy úgy, mondhatja most valaki, tehát mindezek a frázisok csak arra voltak jók, hogy magasabb

143

rangot adjanak az emberi alkotásoknak, azoknak a mindenféle gépeknek, amilyeneket a Természet nem hoz létre.

Minden attól függ, mit értünk ezen a szón: „gép". Ez a fogalom természetesen jelentheti csupán azt, aminek megépítését eddig megtanultuk. Ha azonban a „gépen" mindazt fogjuk érteni, ami szabályosságot mutat viselkedésében, akkor a helyzet megváltozik. Ilyen tág felfogásban már nem lényeges az, hogy a már létező anyagokból, a fizika által felfedezett kb. száz elemből készült-e a „gép", vagy pedig sugárnyalábokból, avagy gravitációs mezőkből. És az sem számít, hogy mint energiafogyasztó „gépezet" kerül-e felhasználásra, vagy mint az energia „létrehozója". Természetes, hogy a természeti jelenségek világában a semmiből nem lehet energiát teremteni. Lehet azonban értelmes lényekből, valamint azoknak környezetéből olyan rendszert konstruálni, amely úgy viselkedik, hogy az általunk ismert termodinamikai törvények nem hatnak benne. Erre valaki azt az ellenvetést tehetné, hogy ez „mesterséges" rendszer, amelybe ravaszul, a benne élő lények számára nem észlelhető módon, kívülről kell energiát eljuttatnunk. Csakhogy mi semmit sem tudunk arról, hogy vajon nem befolyásolják-e olyan energiaforrások a Metagalaxist, amelyek reá vonatkoztatva éppen úgy külsők, mint amilyenek az említett rendszerünkbe „bekapcsolt" források volnának; lehet, hogy vannak ilyenek, talán örök energiaszaporulatát a végtelen világegyetemnek köszönheti. És ha így volna is ez, ebből talán az következik, hogy a Metagalaxis - „mesterséges"? Mint látjuk, minden a vizsgálat tárgyává tett jelenségek méreteitől függ. Következésképpen a gép tehát olyan berendezés, amely viselkedésében szabályosságot mutat - valamiféle szabályosságot: statisztikait, valószínűségit, avagy determináltat. Ilyen értelemben az atom is, az almafa is, a csillagvilág vagy a természetfölötti világ is gép - gép mindaz, amit meg tudunk majd konstruálni, és ami a következő módon fog viselkedni: lesznek belső állapotai, és lesznek meghatározott külső állapotai is, míg ezen állapotok összessége közt olyan kapcsolat lesz, amely bizonyos törvényszerűségeknek engedelmeskedik.

Az a kérdés, hogy jelenleg hol található a természetfölötti világ, egyenlő értékű azzal a kérdéssel, hogy hol volt a varrógép, mielőtt az ember megjelent volna a Földön. A válasz: sehol, de megvolt a lehetőség a megépítésére.

No persze, a varrógépet könnyebb megszerkeszteni, mint a túlvilágot. Megpróbáljuk egyébként annak bizonyítását, hogy nincs olyan tilalom, amely akár az „időnkívüliség" megteremtését lehetetlenné tenné.

Mindezekhez tegyük még hozzá - Ashby nyomán -, hogy a gépeknek két fajtája létezik. Egyszerű gép olyan rendszer, amely úgy viselkedik, hogy belső állapota, valamint a külső közeg állapota együttesen, egyértelműen meghatározza a következő állapotát. Ha a változók folyamatosak, akkor egy ilyen gép leírása egyenértékű az olyan közönséges differenciálegyenletek rendszerével, amelyekben az idő jelenti a független változót. * Ilyenfajta, a matematika szimbolikus nyelvén kifejezett leírásokat általánosan használnak a fizikában, és részben pl. a csillagászatban. Az ilyenfajta rendszer („gépek") - az órainga vagy a gravitációs mezőben zuhanó kődarab, vagy a keringő bolygó - vonatkozásában az említett egyenletek rendszere kielégítő pontossággal adja meg a jelenség tényleges pályájának megközelítését. (VIII.)

Egy-egy olyan bonyolult gép esetében, mint amilyen egy élő szervezet, az agy vagy a társadalom, az effajta elgondolás (a „szimbolikus modellalkotás") gyakorlatilag nem alkalmazható. Szemlátomást minden azon múlik, hogy milyen sokat akarunk a szóban forgó rendszerről tudni. A tudásigényt pe-


*   A szerzőnek ezzel az állításával nehéz egyetérteni. Kétségtelen, hogy a közönséges differenciálegyenletek rendszere alkalmas néhány (Ashby felfogása szerinti) egyszerű gép leírásához. De ez a matematikai apparátus aligha írhatja le valamennyi ilyen gépet. - Szerk.

144

dig a kitűzött cél, valamint a körülmények összessége határozza meg. Ha a vizsgált rendszer egy akasztott ember, s ennek eljövendő állapotait, csak mint   ingáéit akarjuk meghatározni (azaz megjósolni), akkor elegendő két változót tekintetbe vennünk: a szögkitérést és a szögsebességet. Ha az az ember él, és viselkedését akarjuk megjósolni, akkor a számításba veendő fontos változók mennyisége óriásivá válik, és jóslatunk a leendő állapotnak csupán annyival valószínűbb meghatározása lesz, amennyivel több változót veszünk tekintetbe - a valószínűség azonban sohasem éri el az egészet (gyakorlatilag persze eléri: hiszen a gyakorlatban a 0,9999999 valószínűség teljesen kielégítő számunkra). A matematika egész sereg olyan módszert dolgozott ki, amelyekkel a megközelítő megoldások elérhetőek olyankor, ha a fontos változók mennyisége lehetetlenné teszi a közönséges analitikus módszer alkalmazását. Ilyen pl. az ún. Monte Carlo-módszer. Nem hagyjuk figyelmünket elterelni ilyen kérdésekkel, mivelhogy most nem a matematika érdekel bennünket, és ezenkívül a matematika által jelenleg használt, eszközök feltételezhetően másféléknek fogják átadni helyüket a jövőben.

Jelenleg számos új tudományág kutatja azokat a problémákat, amelyek a „bonyolult gépekkel" kapcsolatban merülnek fel. Ilyen tudományágak: az információelmélet, az operációkutatás, a kísérletek tervezésének elmélete, a döntéselmélet, a játékelmélet, a lineáris programozás elmélete, a vezérlés elmélete, a csoportfolyamatok dinamikája. Az a vélemény, hogy ezek valamennyien, meg még a néhány fel nem sorolt is, majd az általános rendszerelméletben egyesülnek. Valószínű az is, hogy ennek az általános elméletnek a fejlődése két irányú lesz majd. Hiszen általa érthetjük meg egyfelől a Természet által létrehozott fizikai rendszerek elméletét - másfelől pedig a matematikai rendszerek fejlődését; az utóbbi figyelemre sem méltatja az általa vizsgált kapcsolatok reális létezését, hanem csakis azzal törődik, hogy az ilyen rendszerek mentesek legyenek a belső ellentmondásoktól. Ez a szétágazás eddig még nem is jelentkezett élesen, mi azonban mégis annak az állapotnak a megjövendölését kockáztatjuk meg, amikor e két ágazat valahogyan ismét egybekapcsolódik, ez akár olyan tetszés szerinti tulajdonságokkal rendelkező rendszerek   konstruálásának lehetőségét jelenti majd, amelyek megtalálhatók a reális világban, akár olyanokét, amelyek nem találhatók meg. Itt azonban fenntartással kell élnünk. A Természet ugyanis, jóllehet kapcsolatai végtelen számúak, bizonyos tilalmak létezése folytán korlátok közé szorul (energia nem nyerhető a „semmiből", a fénysebesség nem léphető túl, az elektron helyzete és impulzusmomentuma nem mérhető meg egyidejűleg stb.). Ameddig világunk nagyjából azonos a természet világával, s csak egy kissé általunk (a technológiai tevékenység révén) kiegészített formát öltött magára, és ameddig mi magunk kizárólag vagy majdnem kizárólag a természeti folyamatok (a bioevolúció) eredményei vagyunk - addig a Természet korlátai a mi korlátaink is. Ebben az értelemben valamikor valóban reprodukálható lesz Napóleon, de nem úgy, hogy az elsőnek hűséges kópiája legyen, hanem úgy, hogy ráadásul még karjával egyszerűen csapkodva repülni is tudjon. Ilyesmi a mi megszokott világunkban nem lehetséges. Hogy az ilyen Napóleon repülni is tudjon, ahhoz egy olyan környezetet kellene teremteni a számára, amelyben az „akarattól függő repülés" egyáltalán lehetséges volna. Más szóval: erre a célra egy olyan mesterséges világot kellene megalkotni, amely a természetestől elszigetelten létezik. S minél nagyobb mértékű lenne az általunk kreált világ elszigetelt volta a természetestől, annál jobban kifejezetté válna, hogy ebben a világban a természetes világtól eltérő törvények uralkodnak. Vitapartnerünk, akivel már fentebb is összekülönböztünk, azt állítja, hogy mindez humbug, csalás, mert a kézkinyújtással való repülést, és más efféle igényeket, ügyesen „bele kellene építenünk" abba a Természettől elszigetelt külön világunkba. Nos, igen. Hiszen mi a Természetet is konstruktőrnek tekintjük, és úgy fogjuk fel, hogy ő építette bele vitapartnerünkbe is hátgerincét, izmait, veséjét, szívét, agyát és számos egyéb „alkatrészét"; tehát kisülne, hogy vitapartnerünk bár teljesen normális ember, talán éppen ezért - „hum-

145

bug", csalás volna? Az a megszokás, hogy az emberi alkotásokat hitványabbaknak tartjuk a természetieknél, még érthető konvenció a fejlődés mai fokán, de le kell vetnünk, ha a nagyon is távoli jövőről akarunk beszélni. Mert vetélkedni fogunk a Természettel minden tekintetben: alkotásaink megbízhatóságát és tartósságát illetően, működésük univerzalitásának, szabályozó potenciáljuknak, homöosztázisuk skálájának és még sok egyéb tényezőnek a tekintetében. E kérdésnek különleges figyelmet fogunk szentelni, s ezért külön is megtárgyaljuk.

Most azonban tovább folytatjuk bevezetésünket a „pantokreáció" elméletébe: az egyszerűség kedvéért így fogjuk nevezni egyezményesen azt a képességet, amely abból áll, hogy a fizikai és matematikai rendszerek általános elméletére támaszkodva bárminemű, a Természet által meg nem valósított célt képesek vagyunk elérni.

 

A KÁOSZ ÉS A REND

Mint olyanoknak, akik valamikor teremteni fognak, kezdetben a káosszal kell foglalkoznunk. Mi is az a káosz? Ha az A eseménykör X eseményéhez a B eseménykör minden lehetséges esete tartozhat, és ha az összefüggésnek ez a hiánya általános jelenség, akkor a káoszt látjuk magunk előtt. Ha viszont az A-nak X eseménye meghatározott módon megszabja azt, hogy a B-ben milyen esemény következhet be, akkor A és B közt kapcsolat jött létre. Ha az A-ba tartozó X esemény egyértelműen határozza meg azt, hogy B-ben milyen esemény zajlik majd le (elforgatjuk a kapcsolót: kigyúl a lámpa), akkor az A és B közötti kapcsolat determinisztikus. Ha az A-ban előforduló X esemény olyképpen korlátozza B-t, hogy az A-ba tartozó X esemény után B-ben vagy Y vagy Z esemény következhet be, mégpedig 100 közül 40 esetben Y, a Z esemény pedig 60 esetben követi az A-ba tartozó X eseményt, akkor A és B között valószínűségi kapcsolat áll fenn.

Mármost vegyük fontolóra, hogy lehetséges-e a káosznak egy másik „típusa" is, mégpedig olyan, amelyben meghatározatlan kapcsolatok uralkodnak (tehát nem determinisztikusak, de nem is valószínűségiek, mert mindkét esetben, mint már tudjuk, van valamiféle rend). Tegyük fel, hogy A-nak X eseménye után egyszer az Y esemény, másszor az U esemény zajlik le a B-ben, ismét másszor viszont a V-ben következik be J esemény stb. A mindennemű szabályosság hiánya ilyen körülmények közt egyáltalán nem engedi meg, hogy bármiféle létező kapcsolatot is felfedezzünk, következésképpen a meghatározatlan kapcsolatok ugyanazt jelentik, mint a nem létező kapcsolatok, ilyen kapcsolatok esetén csakis a káosz lehetséges. A következőkben azt vizsgáljuk, hogyan lehet utánozni a káoszt. Legyen egy olyan gépünk, amelynek igen sok billentyűje és jelzőlámpája van, s ha lenyomják valamelyik billentyűt, akkor kigyúl valamelyik lámpa. Még abban az esetben is, ha a berendezésben uralkodó rendszer szigorúan determinisztikus is, a külső szemlélő még ez esetben is arra a következtetésre juthat, hogy káosz van előtte. Ha ugyanis az első billentyű lenyomása a T lámpa kigyulladását vonja maga után, míg a második lenyomása után a W lámpa, harmadszorra a D, negyedszerre meg a Q gyúl ki, és ha ez a sorozat   nagyon hosszú , annyira, hogy az 1. számú billentyű lenyomása után csak a milliomodik esetben gyúl ki újra a T lámpa, viszont ezután a sorozat szabályosan megismétlődik. E rendezett kapcsolatokat az látja, aki a folyamatot végigfigyeli, míg az a megfigyelő, aki nem tudta kivárni egyetlen sorozat befejeződését sem, arra a véleményre jut, hogy a gép viselkedése kaotikus. A káosz tehát egy determinált rendszerrel is utánozható, ha az okok által determináltan kiváltott okozatok sorozata túllépi a megfigyelés időtartamát, akkor az okozatok megjelenése véletlen jellegűnek tűnhet. Kész szerencse, hogy a természet felépítése nem ilyen.

146

Mindezeket nem azért mondottuk el, mintha a káoszt szeretnénk utánozni, hanem azért, hogy megmutassuk: a kísérletező - azaz a tudomány - a rendnek, vagyis a fennálló kapcsolatoknak   nem minden fajtáját képes felfogni.

Ha az A-ba tartozó X esemény korlátozza a B lehetséges eseményeit, akkor azt mondjuk, hogy A és B között kapcsolat van. Minthogy tehát az A-ba tartozó X esemény bizonyos mértékben determinálja azt, ami a B-ben történik, ezért ez a kapcsolat információközlésre felhasználható. Ez pedig egyúttal   organizáció   létezését is jelzi: A és B bizonyos „rendszert", „berendezést" alkot.

A természetben végtelen számú kapcsolat van. Ámde nem minden kapcsolat határozza meg egyforma mértékben a rendszernek vagy a rendszer egy részének a viselkedését. Ha nem így volna, akkor oly mennyiségű fontos változóval volna dolgunk, hogy az egyszerűen lehetetlenné tenné a tudományt. A kapcsolatok különbözősége arra utal, hogy a rendszer többé vagy kevésbé elszigetelt a világegyetem többi részétől. A gyakorlatban annyi kapcsolatot, vagyis lényegtelen változót hagyunk figyelmen kívül, amennyit csak lehet.

A és B kapcsolata, amely csökkenti B lehetséges állapotainak számát, bizonyos fajta korlátozásnak tekinthető. De hát minek a korlátozása? Tán a „korlátlan lehetőségeké"? Nem, a lehetőségek száma nem végtelen. Ez a korlátozás csak a B lehetséges állapotainak halmazára érvényes. De honnét tudhatjuk, hogy mely állapotok a lehetségesek? Az eddigi tudásunkra alapozzuk? De hát mi az a tudás? A tudás azt jelenti, hogy meghatározott esemény bekövetkezésére számítunk abban az esetben, ha meghatározott események előzőleg bekövetkeztek. Aki semmit sem tud, az mindenre számíthat. Aki valamit tud, az úgy számíthat, hogy nem minden történhet meg, csak bizonyos események, más események bekövetkezését lehetetlennek tekintheti. A tudás tehát a különféleségek korlátozása, és annál nagyobb a tudás, minél kisebb bizonytalansággal számíthatunk az esemény bekövetkeztére.

Tegyük fel, hogy Mr. Smith, aki bankhivatalnok, puritán erkölcsű nagynénjével lakik együtt, a nagynéni albérlőnőt is tart, a házuk emeletes, a homlokzata üvegből van, s ennek folytán az utca túlsó oldalán lakó tudós megfigyelő szemmel tarthatja mindazt, ami a házban történik. Tekintsük a ház belsejét annak a „világegyetemnek", amelynek felkutatása a feladatunk. Azoknak a „rendszereknek" a száma, amelyeket ebben a világegyetemben megkülönböztethetnénk, gyakorlatilag egyenlő a végtelennel. Vizsgálhatjuk pl. e mindenséget atomonként. Ez esetben molekulahalmazokkal van dolgunk, amelyekből a székek, az asztalok készültek, de a három személy teste is ezekből jött létre. A személyek mozognak, s mi szeretnénk megjósolni jövendő állapotukat. S minthogy minden emberi test kb. 1025 molekulából áll, ezért e molekuláknak háromszor egyenként 1025 pályagörbéjét - vagyis téridő-trajektóriáját - kellene felrajzolnunk. Ez nem a legalkalmasabb módszer, hiszen mire Smith úrnak, a kisasszonynak és a nénikének csak kiinduló molekulaállapotait meghatároznánk, kb. tizenötbillió esztendő telne el - az illetők már rég elporladtak sírjukban, mielőtt mi még első reggelijüket leírhattuk volna az analitikus módszerrel. A számításba veendő változók mennyisége attól függ, hogy tulajdonképpen mit is akarunk tudományosan megállapítani. Amikor a néni lemegy a pincébe zöldségért, Smith úr megcsókolja az albérlőnőt. Elméletileg még az is a molekulák viselkedésének analíziséből volna megállapítható, hogy ki kit csókolt meg, a gyakorlatban azonban, amint már kimutattuk, előbb fog kihűlni a Napunk. Nos, túlbuzgóak voltunk: mindenségünket ugyanis elég úgy tekintenünk, mint három testből összetett rendszert. Ebből időlegesen megfigyelhető két test konjugációja, együttállása, amikor a harmadik lemegy a pincébe. Kezdetben megjelenik világegyetemünk Ptolemaiosza. Látja, hogy két test akkor, amikor a harmadik eltávolodott, együttállásba kerül. Ezért megalkotja a maga tisztán leíró jellegű elméletét: megrajzolja a szükséges ciklusokat és epiciklusokat, s ennek folytán már eleve tudhatja, milyen helyzetet foglal majd el a két felső test akkor, amikor a harmadik a leg-

147

alsóbb helyzetben lesz. Mi több, úgy adódott, hogy az általa megrajzolt körök kellős közepén a konyhai mosogató található, s ezért ő, Ptolemaiosz ezt ruházza fel e világegyetem központjának rendkívül fontos tulajdonságával. Itt minden a mosogató körül forog.

Majd e csillagászat szép lassan fejlődik. Eljön a Kopernikusza is, és megcáfolja a mosogatócentrikus elméletet, majd utána a Keplere rajzolja meg sokkal egyszerűbben, mint annak idején Ptolemaiosz tette, e három test trajektóriáit. Ezután megjelenik a színen a Newtonja is. Kijelenti, hogy a testek viselkedése kölcsönös vonzásuktól, vagyis a tömegvonzástól függ. Smith úr vonzza az albérlőnőt, emez pedig Smith urat. Amikor a nénike is jelen van, akkor mind a ketten ő körülötte keringenek, a néni nagyobb vonzóerejének megfelelően. Most már mindent kitűnően megjósolhatunk. Hirtelen azonban megjelenik világegyetemünk Einsteinje, aki bírálja Newton elméletét. Az ő véleménye szerint tökéletesen fölösleges dolog bármilyen erőhatást posztulálni. Megalkotja a relativitáselméletet, amelyben a rendszer viselkedését a négydimenziós tér geometriája határozza meg. Az „erotikus vonzás" ugyanúgy eltűnik, mint ahogyan az igazi relativitáselméletben is eltűnik a vonzóerő. Helyébe a térnek a gravitációs tömegek (a mi példánk esetében: az erotikus tömegek) körüli meggörbülése lép. Most már Smith úr és a kisasszony pályáinak közeledését bizonyos görbék határozzák meg, nevezzük őket erotodézikus görbéknek. A néni jelenléte az erotodézikus görbék torzulását idézi elő, mégpedig olyan mértékben, hogy a kisasszony és Smith úr összekapcsolódása nem történhet meg. Az új elmélet egyszerűbb, mert semmiféle „erő" jelenlétét sem követeli meg, mindent a térgeometriára vezet le, és különösen szép az általános képlete (a csókolózási energia egyenlő az erotikus tömegek és a hangsebesség négyzetének szorzatával, mert alighogy a néni mögött becsapódik az ajtó, s ennek hangja elérkezik Smith úrhoz meg a kisasszonyhoz, rögtön egymás karjaiba vetik magukat).

Ámde ezek után új fizikusok lépnek a színre, közöttük Heisenberg. Meggyőződnek arról, hogy Einstein valóban helyesen jósolta meg a rendszer dinamikus állapotait (a csókolózás állapotát, a nem-csókolózás állapotát stb.), ámde most már rendelkezésre állanak olyan óriási nagy optikai berendezések, amelyek megfigyelhetővé teszik a karok, lábak, fejek egyes árnyékait, és kimutatják, hogy olyan változók is léteznek itt, amelyeket az erotikus relativitáselmélet nem vett figyelembe. Az új tudósok nem vonják kétségbe az erotikus gravitáció létezését, de megfigyelve a kisebb elemeket, amelyekből a kozmikus test összetevődik (tehát a kezeket, lábakat, fejeket), felfedezik viselkedésük indeterminált voltát. Például Mr. Smith karja nem mindig ugyanazt a helyzetet veszi fel csókolózás közben. Így rakják le az alapjait annak az új tudományágnak, amelyet Mr. Smith, a néni és az albérlő kisasszony mikromechanikájának neveznek el. Ez statisztikai és valószínűségi jellegű elmélet. A rendszer nagy részei determinisztikusan viselkednek (alighogy a néni mögött becsapódik az ajtó, Mr. Smith és az albérlőnő azon nyomban... stb. stb.), ez azonban indeterminisztikus törvényszerűségek összegezett, együttes hatásának eredménye. Ezúttal azonban már igazi nehézségek merülnek fel: Heisenberg mikromechanikájától ugyanis nincs átmenet Einstein makromechanikájához. A testek mint egészek determináltan viselkednek, a gyengédségek módjai azonban eltérőek. Az erotikus gravitáció nem mindenre nyújt magyarázatot. Mi az oka annak, hogy Smith egyszer az albérlőnő álla alá nyúl, másszor meg nem? A megfigyelési statisztika szaporodik. S egy váratlan bomba: a karok és a lábak egyáltalán nem oszthatatlan elemek, hanem feloszthatók felsőkarra, alsókarra, combra, lábszárra, kézre, ujjakra stb. Az „elemi részecskék" mennyisége riasztóan növekszik. Már semmiféle egységes elmélete sincs működésüknek és az általános erotikus relativitáselmélet, valamint a kvantum-mikromechanika közt (felfedezték a gyengédségek kvantumát) áthidalhatatlan szakadék tátong.

Valóban: a gravitációs elmélet és a kvantumelmélet (immár az igazi világegyetemben és nem abban,

148

amelyik a mi tréfás feltételezésünkben szerepelt) összeegyeztetése még meg nem oldott feladat. Általánosságban minden rendszert meghatározhatunk oly módon, hogy tetszés szerinti részből álljon, ami után a szóban forgó részek kapcsolatainak feltárása következik. Ha kizárólag néhány általános állapotot akarunk előre meghatározni, akkor ehhez elegendő olyan elmélet, amelyben a változók száma kicsiny. Amint az előzőekhez képest egyre inkább részrendszereket kezdünk vizsgálni, úgy bonyolódik a helyzet. A természet egyik csillagot a másiktól elszigeteli, az egyes atomi részecskéket azonban nekünk magunknak kell elszigetelnünk egymástól; s ez csupán egy a gondot okozó ezernyi probléma közül. Olyan leírásokat kell választanunk, amelyekben a számításba veendő változók minimumánál elérhető a prognózis lehetséges maximális pontossága. Példánk tréfa volt csupán: hiszen annak a bizonyos három személynek a viselkedése determinisztikusan leírhatatlan. Ahhoz hiányzott viselkedésükből a kellő szabályosság. Az ilyen eljárás nemcsak lehetséges, hanem bizonyos mértékig önmagától kínálkozik, amikor olyan rendszerről van szó, amely nagyfokú szabályosságot és egyúttal jelentős mértékű elszigeteltséget mutat fel. A feltételek ilyen összetalálkozása az égbolton megvan, de nem egy lakásban. Ámde a változók számának növekedésével még a csillagászatban is megjelennek a differenciálegyenletek alkalmazásának nehézségei: ilyen nehézségek már három gravitáló test pályáinak meghatározásakor is felmerülnek, hat testre vonatkozóan pedig az ilyen egyenletek megoldása egyszerűen lehetetlen.

A tudomány annak köszönheti a létezését, hogy a jelenségek leegyszerűsített modelljeit alkotja meg, a kevésbé lényeges változókat elhanyagolja (pl. úgy veszi, mintha a rendszer viszonylag kisebb testeinek tömege a zérussal volna egyenlő), és invariánsokat keres. Ilyen invariáns pl. a fénysebesség. A valódi világmindenségben könnyebb ilyen invariánsokat találni, mint a nagynéni lakásában. Ha a csókolózást - nagyon is megalapozottan - nem vagyunk hajlandók ugyanolyan általános jelenségnek felfogni, mint a gravitációt, hanem azt firtatjuk, hogy miért csókolja meg Mr. Smith az albérlőnőt, akkor máris zsákutcába kerültünk. A mechanikai matematika minden korlátozottsága mellett is annyira egyetemes, hogy a kozmikus testek helyzetének kiszámítását ezer meg millió évekkel előre is lehetővé teszi. De hogyan számítsuk ki Mr. Smith agyimpulzusainak pályáit, hogy előre megállapíthassuk az albérlő kisasszonnyal való „orális koincidenciáit", avagy nem ilyen tudományosan szólva: - a csókjaikat? Még ha ez lehetséges volna is, az agy egymás után következő állapotainak szimbólumos leírása bonyolultabb lenne magánál a jelenségnél (vagyis az impulzusoknak a neuronhálózaton való áthaladásánál). Ilyen körülmények között egy tüsszentési aktus neuron-egyenértékének leírása egy akkora kötet lapjait töltené meg, amelynek a fedőlapját csak emelődaruval lehetne felnyitni. A gyakorlatban a matematikai apparátus sokkal korábban gabalyodna bele a keletkező bonyolultságba, mint amikorra sikerülne az ilyen kötetet megtölteni tartalommal. Mi marad hát hátra? Az, hogy   magát a jelenséget ismerjük el önmaga legtökéletesebb leírásának, s az analitikus tevékenységet alkotóival váltsuk fel. Egyszóval - az   imitológiai gyakorlat.

149

SZKÜLLA ÉS KHARÜBDISZ, AVAGY NÉHÁNY SZÓ A MÉRSÉKLETRŐL

Most érkeztünk el fejtegetéseink legveszélyesebb pontjához. Bőven vetettünk fel kérdéseket, amelyekre eddig csak húztuk-halasztottuk a választ, ígéreteket tettünk olyan hivalkodó elnevezésekkel, mint „pantokreáció", elmondtunk már egyet-mást a káoszról is, eljutottunk az „imitológia" kezdetének kezdetéhez, s mindez könyörtelenül egyre újabb problémák felé taszít bennünket. Ilyen kérdésekről van szó : a matematikáról, és arról, hogy milyen viszonyban áll a reális világgal, ezúttal a mi világunkkal, a nyelv és szemantika problémájáról, a „létezés" különféle fajairól... egyszóval: közeledünk a filozófia legmélységesebb kérdéseinek birodalmához, ahhoz a területhez közeledünk, amelyben egész konstruktőri optimizmusunk nyomtalanul elmerülhet. Nem arról van szó, mintha mindezek a problémák mérhetetlenül bonyolultak volnának, és hogy mindegyikhez legalább egy vaskos kötetre, ha ugyan nem egy egész könyvtárra volna szükség - de még csak azt sem állítjuk, hogy mindezekhez hiányzik az általános illetékességünk. A dolog lényege az, hogy itt ez az illetékesség mit sem jelent, mivelhogy mindezek a problémák vitathatóak.

Ezt pontosabban meg kell magyaráznom. A tudomány - mondjuk a fizika - jelenlegi állapotát népszerűsítő, mégpedig jól népszerűsítő könyvek úgy állítják be a kérdést, mintha két, egymástól élesen elválasztható terület léteznék: az, amelyet a tudomány már egyszer s mindenkorra megállapított, és az a másik, amelyet teljesen még nem sikerült megvilágítania. Tökéletesen olyan ez a helyzet, mint egy pincéjétől padlásáig pompásan berendezett, gyönyörű épületben, annak egyes lakosztályaiban tett látogatás, ahol azonban itt is, amott is megoldatlan fejtörők hevernek az asztalokon. A palotából azzal a meggyőződéssel távozunk, hogy a szóban forgó rejtvényeket valaki előbb vagy utóbb megoldja, hiszen erről meggyőzött minket - az épület remek volta. És még csak eszünkbe se jut, hogy azoknak a fejtörőknek a megoldása a fél épület összeomlását okozhatja. Hasonlóan láthatjuk a dolgokat, hogyha matematikai, fizikai avagy információelméleti tankönyveket olvasunk. Az impozáns konstrukció lép az előtérbe. A homályos problémákat azonban még inkább eltüntetik a szemünk elől, mint a népszerűsítő előadások esetén. A népszerűsítők ugyanis - s most a tudományos felkészültségű ismeretterjesztőkre gondolunk -, tisztában vannak vele, milyen megrázó hatást kelt az, hogy előadásuk közben egyszerre megjelenik a Titok. Ámde a tankönyvek (pl. egyetemi tankönyvek) szerzői mindenekelőtt a bemutatásra kerülő konstrukciók tömörségére, monolitikus voltára törekszenek, tehát semmibe veszik a hatáskeltést, s ráadásul nem érzik magukra nézve kötelezőnek, hogy a többemeletes képleteket köznapi nyelvre tegyék át, s ez megkönnyíti számukra a vitás magyarázatok, értelmezések elkerülését. Persze, aki kiismeri magát a kérdésben, az tájékozott arról is, hogy milyen sok különféle módon lehet értelmezni a kvantumegyenletek egész szimbolikájának anyagi-fizikai jelentését, és hogy az egymással harcoló nézeteknek miféle szakadéka rejlik az egyik vagy másik képlet mögött. Tisztában van ezenkívül azzal is, hogy egy másik elméleti ember olyan könyvet írt volna, amely sok helyen eltérne az előtte fekvő szövegtől.

Mindez ugyanannyira érthető, mint amennyire szükséges is, minthogy sem népszerűsíteni, sem tanítani nem lehet úgy, hogy nyomban az időszerű viták kellős közepébe vetjük bele magunkat. Az ismeretterjesztő művek olvasója maga amúgy sem vesz részt e kérdések megoldásában, annak pedig, aki az elméleti tudományoknak kívánja szentelni életét, előbb meg kell ismernie a fegyvereket és a hadszíntér konfigurációját, meg kell tanulnia a fegyelmet, és el kell sajátítania taktikájának alapjait, mielőtt részt vehetne a tudomány haditanácsában. Ámde a mi célunk nem a már elért eredmények népszerűsítése, sem pedig a szakmai ismeret bármely fokának megszerzése; a célunk: bepillantani a jövendőbe.

150

Ha követeléseinket még tovább is hihetetlen nagyságúra felduzzasztanánk, és egyetlen lendülettel akarnánk a tudomány legmagasabb csúcsaira eljutni, oda, ahol már nem ismeretterjesztő művek vagy tankönyvek szerzői vitáznak egymással, hanem azok, akik maguk alkották meg az utóbb tanításra, népszerűsítésre kerülő dolgokat - ha eléggé merészek volnánk ahhoz, hogy részt vegyünk vitáikban, hát bizony ez a nevetségesnél is rosszabb lenne. Ez hiba volna. Hagyjunk fel a komikus szituációk keresésével. Ám akkor tulajdonképpen mit tehetünk? Tegyük fel, hogy megértjük mindazt, amit az információkutatók, a matematikusok, a fizikusok mondanak, amikor egyik vagy másik nézet mellett törnek lándzsát. Egymásnak ellentmondó nézetek ezek. A tér kvantálásának koncepciója (kvantum-térelmélet) nem egyeztethető össze a klasszikus kvantummechanikával. Az elemi részecskék „rejtett paraméterei" vagy léteznek, vagy nem léteznek. A folyamatok végtelen sebességgel való terjedése a mikrovilágban ellentétben áll a fénysebesség véges voltának elvével. Az „intellektronisták" azt állítják, hogy az agy modellje kettős (diszkrét) elemekből felépíthető. A „fungoidisták" viszont tagadják ennek lehetőségét. Mindkét oldalon vannak kiváló szakemberek, akik képesek lennének egy-egy új tudományos fordulatot végrehajtani. Netán próbáljuk meg eklektikusan összeegyeztetni véleményeiket? Hiábavaló kísérlet volna: a tudomány előrehaladása nem születik kompromisszumokból. Vagy fogadjuk el helyesnek az egyik fél érvelését, szemben a másikéval? Dehát hogyan állapítsuk meg a helyes kiválasztás kritériumait ott, ahol egy Bohr vitatkozik egy Einsteinnel, vagy egy Brouwer egy Hilberttel? Avagy tán a filozófusokhoz forduljunk-e kritériumokért? De hiszen nemcsak hogy több különböző iskolájuk, irányzatuk létezik, hanem még egyugyanazon iskolán belül is viták dúlnak a fizika, illetve a matematika alapjainak egységes értelmezése körül !

Pedig hát mindezek nem holmi akadémikus problémák, a viták nem egy-egy részlet jelentése körül folynak: a tudományok legalapvetőbb alapköveiről van szó. A végtelenségnek, a dimenzióknak, az atomi részecskék és a kozmosz-struktúra kapcsolatának, a jelenségek megfordíthatóságának vagy megfordíthatatlanságának, az idő irányának kérdései ezek - hogy ne is említsük a kozmológia, illetve a kozmogónia problémáit.

Szküllánk tehát így fest: szakadék, amelynek partjához nagy könnyelműen odarohantunk, csak azért, mert közben tekintetünket az évezredes távlatból felsejlő jövő felé szegeztük. Megkülönböztethetőek-e az elemi részecskék, vagy sem? Posztulálhatjuk-e az „antivilág" reális létezését? Létezik-e a rendszerek bonyolultsági plafonja? Van-e határa a lefelé, a végtelen kicsiny felé való haladásnak, illetve a felfelé, a végtelen nagy felé való törésnek, vagy pedig ezek is, valami általunk nem értett módon - a körhöz hasonlóan - összezárulnak? Vajon tetszés szerinti nagy energiára gyorsíthatók-e fel a részecskék? És mennyiben érint mindez bennünket? Mit jelent számunkra? Mégpedig valamennyiünknek, hacsak az, amit „pantokreációnak" nevezünk, nem bizonyul üres fecsegésnek, oktalan szószátyárkodásnak, bolondok vagy gyermekek játékszerének? Hogyha valami csoda folytán magunkban egyesíthetnénk a földkerekség legzseniálisabb szakembereinek minden tudását, ezzel sem jutnánk semmire: mert nem arról van szó, hogy ma lehetetlenség univerzális bölccsé válni, hanem arról, hogy egy ilyen bölcs - még ha létezne is - kénytelen volna afelől dönteni, hogy melyik táborhoz csatlakozzék. Hogy az anyag hullám- vagy korpuszkuláris természete mutatkozik-e meg, az attól függ, hogy mit vizsgálunk. És ez a helyzet a hosszúsággal is? Vajon a hosszúság nem olyasvalami-e, mint a szín - vagyis a jelenségnek nem olyan tulajdonsága; amely a valóság minden szintjén adottan van jelen, hanem keletkezik? Ha a fentebb felsorolt kérdéseket felteszik neki, a legkitűnőbb szakember is azt fogja válaszolni, hogy nem ismer más választ, mint a saját személyes nézeteit, amelyek - magától értetődően - egy gigászi elméleti konstrukción nyugszanak, ezt azonban a többi, ugyancsak nem kevésbé kitűnő szakember képtelen elfogadni.

151

Mindezekkel azonban a világért sem akarnám azt a látszatot kelteni, mintha a mai fizika vagy kibernetika nem volna egyéb, mint ellentmondások és kérdőjelek tengere. Ez nem igaz. Az eredmények óriási nagyok; dicsőségük azonban nem képes eloszlatni azt a homályt, ami beburkolta őket. Voltak a tudomány történetében olyan időszakok, amikor úgy tűnt, hogy a felépített palota már közel áll a befejezéséhez, és az eljövendő nemzedékeknek már nem lesz egyéb feladatuk, mint az apró részletek tökéletesítése. Ilyen optimizmus uralkodott pl. a XIX. század végén, az „oszthatatlan atom" korszakában. Akadnak azonban olyan korszakok is - és a miénk is ezek közé tartozik -, amikor őszintén szólva nem léteznek megdönthetetlen tudományos tételek, vagyis olyanok, amelyeknek megcáfolását az összes szakemberek egyhangúlag lehetetlennek mondanák. Olyan időszak ez, amikor egy kiváló fizikus arra utaló tréfás megjegyzése - az egyik új elméletről: nem eléggé őrült ahhoz, hogy igaz lehessen -, tulajdonképpen komolynak tekinthető. Olyan időszak, amelyben egy-egy várva várt új elmélet oltárán a tudósok hajlandóak feláldozni akár a legalapvetőbbnek, legszentebbnek tekintett igazságokat is: amikor kifejtik kétkedésüket abban, hogy a mikrorészecske a téridő egy meghatározott pontjában található, és megengedik, hogy az anyag a semmiből keletkezik (Hoyle állított fel egy ilyen hipotézist) vagy megkérdőjeleznek ilyesmit: az atomon belüli jelenségekre egyáltalában alkalmazható-e olyan fogalom, mint a hosszúság. 17

Ennél azonban nem kisebb veszedelmet jelent a Kharübdisz: a könnyelmű „felületesség", a tudomány végtelen lehetőségeivel való zsonglőrködés, a kozmikus fecsegés örvénye, amely már-már a sci-fi-vel rokon, azzal a területtel, ahol mindent lehet mondani, mert semmiért sem vállalnak felelősséget. Ahol mindent könnyed fölényességgel és felületességgel kezelnek, ahol a logikus okfejtés réseit és rongyait álkibernetikus halandzsával rejtik homályba, ahol dúsan tenyésznek a közhelyek „gépekről, melyek olyan verseket írnak, mint Shakespeare", és a zagyvaságok olyan kozmikus civilizációkról, melyekkel nem nehezebb eldiskurálni, mint szomszédunkkal a sövény túlsó oldaláról.

Istenigazában nem könnyű elhajózni e két, magához húzó örvény között. Sőt kétlem, hogy ez egyáltalán lehetséges. Ámde, ha a hajónknak pusztulnia kell is, mégis - navigare necesse est, * hiszen ha nem mozdulunk el a helyünkből, biztosan nem jutunk el sehová sem. Tehát mérsékletre van szükségünk - de vajon milyenre? Konstruktőri mérsékletre; mivel csak annyira akarjuk megismerni a világot, amennyire az elengedhetetlenül szükséges számunkra ahhoz, hogy megjavíthassuk. Ha pedig ezt nem sikerül megtennünk, akkor jobb is, ha akár a Szkülla, akár a Kharübdisz örvénye nyel el bennünket.

 

A KONSTRUKTŐR HALLGATÁSA

Azt mondtam, hogy a tudás és a butaság örvényei között hajónk iránytűje a konstruktőr mérséklete lesz. Ez a mérséklet pedig azt jelenti, hogy hiszünk az eredményes tevékenység lehetőségében, és abban is, hogy bizonyos lemondás szükséges. Le kell mondani mindenekelőtt arról, hogy „végső" kérdéseket tegyünk fel. Hallgatás ez, de nem a süketséget tettető emberé, hanem a cselekvés hallgatása. Arról, hogy cselekedni lehetséges, sokkal biztosabb és jobb tudomásunk van, mint arról, hogy milyen módon történik ez. A konstruktőr – nem szűk látókörű pragmatista, nem olyan építő ő, aki csak felrakja a házát téglából, és nem törődik, honnét van az a tégla, miből van – csak már felépült volna az a ház... A konstruktőr mindent tud a maga tégláiról, kivéve azt, hogy milyenek


*   Hajózni szükséges. - Szerk.

152

akkor, amikor senki sem látja őket. Tudja, hogy a tulajdonságok a helyzetnek a megkülönböztető vonásai, és nem a dolog jellemzői. Van olyan vegyianyag, amely egyes emberek számára ízetlen, mások keserűnek érzik. Azoknak keserű, akik szüleiktől egy meghatározott gént örököltek. Nem mindenki rendelkezik ezzel a génnel. Mármost az a kérdés, hogy a szóban forgó anyag „valóban" keserű-e, a konstruktőr szerint értelmetlen. Ha valaki érzi ennek az anyagnak keserűségét, annak az embernek ez az anyag keserű. Kutatni legfeljebb azt lehet, hogy e kétféle ember miben különbözik egymástól - ennyi az egész. Némelyek úgy vélik, hogy azokon a tulajdonságokon kívül, amelyek a helyzet függvényei (pl. a hosszúság, keserűség), tehát éppen ezért változóak, léteznek nem változó tulajdonságok is, s a tudomány éppen az ilyen invariánsoknak a kutatásával foglalkozik; ilyen pl. a fénysebesség. A konstruktőrnek is ez a véleménye. Biztos abban, hogy a világ akkor is létezni fog, ha ő már nem létezik - ellenkező esetben nem dolgoznék annak a jövőnek az érdekében, amelyet nem fog megélni. Azt mondják neki, hogy a világ létezni fog az utolsó élőlény elpusztulása után is, az azonban inkább csak egy fizikai világ lesz, mintsem az érzékelhető érzékelés világa. Abban a világban továbbra is léteznek majd atomok és elektronok, de nem lesznek benne hangok, szagok vagy színek. S a konstruktőr mégis megkérdezi, vajon mely fizikához fog tartozni ez a világ, a XIX. századihoz az atom-golyócskáival, vagy a jelenlegihez a hullám-részecske atomjaival, avagy jövőbelihez, amely tán egységes szintézisbe fogja össze az atomok és a galaxisok tulajdonságait? Ezt a kérdést pedig nem azért teszi fel, mert nem hisz a világ reális voltában. Azt előfeltételként fogadja el, ugyanakkor azt is látja, hogy a testeknek a fizika által feltárt tulajdonságai a helyzetnek a függvényei, mégpedig a természettudomány adott időbeli állapotának a függvényei. Beszélhetünk arról, hogy az óceán létezik, noha senki sincs a világon, de azt már nem kérdezhetjük, hogy akkor milyennek látszik majd. Ha valamilyennek látszanék, az azt jelentené, hogy valaki nézi. Ha a konstruktőr egy olyan szeszélyes nőt szeret, aki hol viszonozza az érzelmeit, hol pedig nem, akkor kialakulhatnak benne ugyan egymásnak ellentmondó vélemények erről a nőről, ezek azonban semmiképpen sem változtatnak a hölgy objektív létezésén. Kutathatja a viselkedését, feljegyezheti a szavait, regisztrálhatja agyának elektromos potenciáljait, vizsgálhatja élő szervezetként vagy molekulák, sőt atomok összességeként vagy akár a téridő helyi görbületeként - mindebből azonban nem következik az, hogy annyi különböző nőről van szó, ahány módon vizsgálható. A konstruktőr nem veszi bizonyosra, hogy valaha is lehetségessé válik ezt a sok különféle vizsgálati módszert olyan egyetlenre redukálni, amellyel az atomok ütközései alapján leolvashatóvá válna a szerelem. Mégis úgy cselekszik, mintha ez lehetséges volna. Ezzel pedig a konstruktőr magáénak vall egy meghatározott filozófiát, noha védekezik az ellen, hogy bevonják a vitájába. Szerinte egyetlen valóság létezik, amelyet azonban végtelen sokféle módon lehet értelmezni. Az értelmezések némelyike lehetővé teszi a kitűzött célok elérését. Ezeket a maga eszközeivé teszi. Tehát mégiscsak pragmatista volna, akinek az igazság egyet jelent a hasznossággal?

Válaszként a konstruktőr azt javasolja, hogy a kérdező vele együtt vegye szemügyre az emberi tevékenységet. Bármit tesznek az emberek, azt mindig valamilyen céllal teszik. Az viszont kétségtelen: ezeknek a céloknak megvan a maguk hierarchiája és bonyolult struktúrája. Vannak, akik úgy cselekszenek, hogy tetteiknek látszólag ne legyen semmi célja. Mégis, már pusztán az előbbi mondat szerkezetéből - „úgy cselekszenek, hogy..." - kiderül, hogy egy meghatározott célt követnek: cselekvésüket céltalannak akarják beállítani. Mások abban a meggyőződésben cselekszenek, hogy céljukat csupán a haláluk után fogják elérni. Sokan a valóságban (objektíven) más cél felé haladnak, mint amit maguk elé tűztek. De ez nem változtat azon, hogy céltalan cselekvés nem létezik.

És mi a tudomány célja? Tán a jelenségek „lényegének" megismerése? De miként lehetne meg-

153

tudni azt, hogy ez a megismerés már megtörtént? És mi ez, a teljes „lényeg", vagy pedig − egy része? Vagy a jelenségek megmagyarázása a cél? De miből áll ez a megmagyarázás? Összehasonlításból? Nos hát, összehasonlíthatjuk a földgolyót egy almával, vagy a bioevolúciót a technoevolúcióval − de mivel hasonlíthatjuk össze az elektronegyenlet Schrödinger-féle Ψ-függvényét? És a részecskék „ritkaságát"?

A konstruktőr szerint a tudomány: előrelátás. Sok filozófusnak is ugyanez a véleménye, legtöbbet a neopozitivisták beszélnek róla. Ráadásul úgy vélik, hogy a tudomány filozófiája lényegileg a tudomány elmélete, és hogy ők azok, akik tudják: miként alkot a tudomány, s miként igazolja vagy cáfolja az újabb és újabb elméleteket. Az elmélet a megfigyelt tények általánosítása. Reájuk támaszkodva jósolja meg a tudomány a jövőbeli állapotokat. Amikor ez a jóslás teljesült, és ráadásul még addig ismeretlen jelenségek létezésére utalt, akkor az elméletet igazoltnak, igaznak ismerik el. Így van ez elvben - a gyakorlatban azonban a dolgok ennél sokkalta bonyolultabbak. A fent említett filozófusok úgy viselkednek, mint az az idős hölgy, aki az újságban a szerelmesek lelki klinikájának rovatát vezeti. Nem arról van szó, hogy tanácsai értelmetlenek volnának: szó sincs róla, nagyon is okosak lehetnek, csak éppen hasznavehetetlenek. Az idős hölgynek megvan az élettapasztalata, s az „erotikai statisztika" alapján tanácsolja pl. az ifjú leányzónak azt, hogy hagyja faképnél csapodár udvarlóját. A filozófus ismeri a tudomány történetét, és ennek alapján tanácsolja a fizikusoknak, hogy hagyják faképnél az elméletüket, mivelhogy ez az elmélet „megcsalja" őket, mert több olyan jelenség is van, amelyet nem lát előre. Ilyen értelmes tanácsot nem nehéz adni. Ám az ifjú leányzó azt hiszi, hogy az udvarlójára sikerül a legjobb irányban hatnia; a fizikusok pedig ugyanezt gondolják elméletükről. Egyébként - a leánynak tetszhet egyidejűleg több fiú is, s ugyanez a helyzet a fizikusokkal. Erről vagy arról a nézetükről azonban le kell mondaniuk egy másiknak a javára. Ha lemondanak a részecskék helyének megállapításáról, akkor az előrelátás egyik lehetőségét biztosították, de elveszítik a másikat. Ha pedig kvantálni kezdik a teret, és bevezetik a végtelen sebességgel terjedő változás fogalmát, akkor egy csapásra előre láthatják az olyan, szubatomos részecskék létezését, amelyek ténylegesen léteznek; de ezzel egyidejűleg ezek a döntések a fizika épületének alapjait támadják meg, és szörnyű megrázkódtatást okoznak az épület összes emeletein. Egyetlenegy tudományban sem létezik olyan elmélet, amely „mindent" tekintetbe venne, és mindent előre látna. Az esetek többségében azonban belenyugodhatunk a dolgok ilyen állapotába, mert amit mellőznek, az egyelőre kevésbé lényeges a szóban forgó tudomány előrelátásainak szempontjából. Ámde a fizikában drámai a helyzet: nem tudjuk, hogy valójában mi a kevésbé lényeges, mit lehet fölös ballasztként kihajítani. Könnyű a döntés akkor, amikor egy hirtelen sebességgel zuhanó léggömb kosarában ülünk, és az a kérdés, hogy a homokzsákot dobjuk-e ki vagy a társunkat. Tessék azonban elképzelni egy olyan helyzetet, amikor nem tudjuk, hogy mi a ballaszt és mi a pótolhatatlan érték! A kvantummechanika egyenleteit tekinthetjük „ballasztnak", más szóval „semmiségnek", merő formai fogásnak, de tulajdoníthatunk ugyanezeknek az egyenleteknek objektív, fizikai jelentést is.

Az ilyen kérdések ex post megvizsgálva, vagyis akkor, amikor már két ember személyes históriájának részévé vagy a tudomány történetének elemévé váltak, módot adnak mind az idős hölgynek, mind a filozófusoknak arra, hogy megerősítsék azt a hitüket, hogy mégiscsak nekik volt igazuk: Nyilvánvaló, hogy jobb egy fülig szerelmes, pompás fiatalember a csapodár himpellérnél; jobb az olyan elmélet, amely matematikai támasztékok nélkül is mindent előre lát, mint a gyors javításokkal kifoltozott másik, de hát hol az ördögben található egy ilyen mesebeli királyfi és egy ilyen elmélet?

Az idős hölgy és a filozófus jóindulatú megfigyelők. A konstruktőr, akárcsak a fizikusok, elkö-

154

telezte magát a cselekvésre. Éppen ezért tisztázza önmagával, hogy a hasznosság fogalma különféleképpen értelmezhető: mást ért rajta egy morfinista, és mást Newton. Ezért nem hagyja, hogy bevonják az olyan vitákba, amelyeket meddőknek tart. Ha az agy atomokból áll, vajon ez azt jelenti-e, hogy az atomokban „pszichikai potenciál" rejlik? Ha a hullám kivet a partra három rudat, amelyekből háromszöget rakhatunk ki, de marokra is foghatjuk őket, és fejbe kólinthatunk velük valakit - akkor vajon „tulajdonsága-e" ezeknek a rudaknak az ütés és a geometria potenciális lehetősége? A konstruktőr azt javasolja, hogy mindent tapasztalati úton döntsenek el, ha pedig nem lehetséges a kísérletezés, sőt, soha nem is lesz lehetőség rá, a kérdés akkor számára megszűnt létezni. Az olyan kérdéseket, hogy „mi módon létezik a matematika" vagy „miért létezik a világ" - válasz nélkül hagyja, mégpedig nem a tudatlanság iránti vonzódása folytán, hanem azért, mert ismeri azokat a következményeket, amelyeket az effajta kérdések feszegetése von maga után. Őt csupán az érdekli, hogy mit kezdhet a matematikával meg a világgal. Semmi több.

 

ŐRÜLTSÉG, AMELYNEK MÓDSZERE VAN

Képzeljünk el egy őrült szabót, aki megvarr minden elképzelhető ruhát. Az emberekről, a madarakról, a növényekről nem tud semmit. A világ nem érdekli, nem tanulmányozza. Csak ruhákat varr. Hogy kinek, nem tudja. Nem is gondol erre. Vannak gömb alakú, nyílás nélküli ruhái is; másokra csöveket varr, ezeket kabátujjaknak, nadrágszáraknak nevezi. Számuk önkényesen alakul. A ruhák különböző mennyiségű darabokból állanak. A szabó csupán egyvalamivel törődik: következetes igyekszik lenni. Vannak szimmetrikus és aszimmetrikus ruhái, vannak kicsinyek és vannak nagyok, némelyik tágítható, vannak egyszer s mindenkorra rögzített alakúak. Valahányszor egy új ruha varrásába kezd, meghatározott feltételezésekből indul ki. Nem mindig ugyanabból. De pontosan a meghatározott alapelvhez tartja magát, és arra törekszik, hogy ezekből ne jöjjön létre ellentmondás. Ha nadrágszárat varr a ruhához, azt többé nem vágja le; nem fejti szét, amit egyszer összevarrt; hiszen mindezek, akárhogyan is, de ruhák, nem pedig vaktában összevarrt szövetdarabok. A kész ruhákat elviszi egy óriási raktárba. Ha beléphetnénk oda, meggyőződhetnénk arról, hogy némelyik ruha egy polipra illik, némelyiket fákra vagy lepkékre lehetne ráhúzni, egyesek - emberekre valók. Találnánk kentaurokra és egyszarvúra méretezett ruhát, vagy olyan lényekre, amilyeneket még csak el sem képzeltek soha. A ruhák túlnyomó többsége pedig senkire-semmire sem illenék. Mindenki egyetért abban, hogy az említett szabó sziszifuszi munkája tiszta őrület.

A matematika pontosan így cselekszik, mint ez a szabó. Struktúrákat teremt, csak azt nem tudni, kinek a részére. A matematikus önmagukban tökéletes modelleket épít (mármint tökéletesen egzaktakat), ámde nem tudja, hogy minek a modelljeit alkotta meg. Ez nem is érdekli. Amit tesz, azért teszi, mert ez a fajta tevékenység lehetségesnek bizonyul. A matematikus persze - különösen a kiindulási elvek és a feltételek megállapításakor - olyan szavakat használ, amelyeket jól ismerünk a köznyelvből. Beszél pl. gömbökről, illetve egyenesekről, meg pontokról; ámde ezekkel a szakkifejezésekkel nem az általunk jól ismert dolgokat jelöli meg. Az ő gömbje burkolatának nincsen vastagsága, pontjának nincsenek méretei. Az általa megalkotott tér nem a mi terünk: ugyanis tetszés szerinti számú dimenziója lehet. A matematikus nemcsak a végtelent (infinitum) és a transfinitumot ismeri, hanem a negatív valószínűséget is. Márpedig, ha valaminek teljes bizonyossággal be kell következnie, akkor ez azt jelenti, hogy valószínűsége: egységnyi. Ha a megvalósulása telje-

155

sen lehetetlen, akkor a valószínűsége zérussal egyenlő. Kiderült, hogy történhet valami, ami kevesebb, mint az esemény egyszerű be nem következése.

A matematikusok nagyon is jól tudják azt, hogy nem tudják, mit cselekszenek. Bertrand Russell, aki igen illetékes ebben, ezt mondta egyszer: „A matematikát olyan doktrínaként határozhatjuk meg, amelyben sohasem tudjuk, miről beszélünk, és azt sem tudjuk, hogy amit mondunk, igaz-e."

A matematika a mi felfogásunkban pantokreáció, amelyet papíron, ceruzával valósítanak meg. Éppen ezért is szólunk róla: mert úgy sejtjük, hogy - valamikor a jövőben - a matematika fogja megindítani a más világok „mindenhatósági generátorait". No persze, ettől még távol vagyunk. A matematika egy része minden bizonnyal egyszer s mindenkorra „tiszta" matematika marad, vagy ha valakinek így jobban tetszik: üres marad, mint amilyen üresek az őrült szabó raktárában a ruhák.

A nyelv olyan jelképrendszer, amely lehetővé teszi, hogy megértsük egymást, mivelhogy jelképei vagy a külső világ jelenségei (egy vihar, egy kutya), vagy belső világunk jelenségei (szomorú, édes, kellemes) mellé vannak rendelve. Ha nem léteznék valóságos vihar vagy szomorúság, akkor ezek a szavak sem léteznének. A köznyelv nem szabatos, a jelentések határai használatuk során elmosódnak, és ráadásul a nyelv, mint egész a társadalmi-civilizációs változásokkal együtt fejlődik. Arról van szó, hogy a nyelv nem autonóm struktúra, mivel a nyelvi alkotások nyelven kívüli helyzetekkel vannak kölcsönös kapcsolatban. Bizonyos körülmények közt a nyelv autonomitása igen magas fokot érhet el („kiszera méra bávatag...") * - akár az idézett példa szerinti költői szóalkotás révén, akár azáltal, hogy a logika nyelvvé lesz, és szigorúan megrendszabályozzák. Mindig lehetséges azonban kinyomozni a valósághoz fűződő genetikai kapcsolatait. Ezzel szemben, ami a matematika nyelvének jelképeit illeti, ezek önmagukon kívül semmihez sem kapcsolódnak. Némileg hasonlít a matematikai rendszerhez a sakk. Ez is, az is zárt rendszert képez, megvannak a saját kiindulási alapelvei és eljárási szabályai. A sakkszabályok helyességének kérdését ugyanúgy nem lehet felvetni, mint ahogy nem lehet kérdés tárgyává tenni a tiszta matematikáét sem. Csak azt lehet megkérdezni, vajon egy megadott matematikai rendszer vagy egy bizonyos sakkparti helyesen, vagyis a szabályainak megfelelően került-e lejátszásra. A sakknak azonban nincs semmiféle alkalmazott jelentősége, míg a matematikának van. Van olyan felfogás, amely ezt a gyakorlati alkalmazhatóságát roppant egyszerűen magyarázza. Éspedig úgy, hogy maga a Természet, lényegénél fogva „matematikai". Így vélte Jeans és Eddington, és azt hiszem, ez a nézet Einsteintől sem volt egészen idegen. Ezt tanúsítja az a mondása, hogy „Raffiniert ist der Herrgott aber boshaft ist er nicht". ** A természet bonyolultsága - így értem én ezt a mondatot - megfejthető, mert befoghatjuk a (matematikai) törvényszerűségek hálójába. Ha ugyanis rosszindulatú - „matematikátlan" - volna, akkor ezáltal holmi rosszindulatú hazugként mutatkozna: logikátlan, önmagának ellentmondó, vagy meghatározhatatlan, legalábbis eseményeiben szétfolyó, kiszámíthatatlan volna. Mint ismeretes, Einstein életének végéig élesen szemben állt a kvantumelmélet indeterminista felfogásával, s a kvantumjelenségeket - gondolatkísérletei által - fáradhatatlanul igyekezett a determinisztikus törvényekre visszavezetni.

A fizikusok kezdve a XVI. századtól át- meg átfésülik azoknak az „üres ruháknak" a raktárát, amelyeket a matematika hoz létre. A mátrixszámítás „üres struktúra" volt mindaddig, amíg Heisenberg fel nem fedezte „a világnak azt a szegletét", amelyre ez az üres konstrukció pontosan ráillett. A fizika története hemzseg a hasonló példáktól.

Az elméleti fizika és egyúttal az alkalmazott matematika eljárási folyamata a következő: az em-


*   Ilyen jellegű próbálkozás volt a Dada is, a húszas évek talán legfurcsább irodalmi vállalkozása, amelynek akkor egyik „apostola" a nemrég elhunyt kiváló román származású francia költő-író, Tristan Tzara volt. - Szerk.
**  A könyvben így szerepel: „Herr Gott ist raffiniert, aber boshaft ist er nicht" - K.

156

pirikus tételeket matematikaiak váltják fel (vagyis meghatározott matematikai jelképekhez fizikai jelentések kapcsolódnak, olyanok, mint a „tömeg" vagy az „energia" stb.), az így nyert matematikai kifejezés immár a matematika szabályainak megfelelően alakul át (ez a folyamatnak tisztán deduktív, formális része), a végeredmény pedig azáltal, hogy ismét anyagi jelentés kapcsolódik hozzá, átalakul empirikus tétellé. Ez az új tétel a jelenség leendő állapotának megjövendölése lehet, avagy bizonyos univerzális egyenlőségeket (hogy az energia egyenlő a tömegnek és a fénysebesség négyzetének szorzatával), vagyis fizikai törvényeket fejezhet ki.

A fizikát tehát lefordítjuk a matematika nyelvére, a matematikával matematikai módon bánunk, az eredményt most már ellenkező irányban a fizika nyelvére fordítjuk le, s íme: a valóságnak megfelelő eredményt nyerünk (természetesen csak akkor, ha „helyes" fizikára és matematikára támaszkodva jártunk el). Mindez persze szimplifikáció, hiszen a mai fizikát már annyira „átitatta" a matematika, hogy még kiinduló fogalmai is telisteli vannak vele.

Úgy tűnik nekünk, hogy az empirikus tudomány - a természet kapcsolatainak egyetemessége folytán - mindig csak „nem teljes, nem egzakt és nem megbízható" lehet, legalábbis a tiszta matematikával szembeállítva, amely „teljes, egzakt és megbízható". Következésképpen nem igaz az, hogy az a matematika, amelyet a világnak a megmagyarázására a fizika, illetve a kémia használ, túlságosan keveset mond el erről a világról, s hogy ez a világ mintegy „kisiklik" a tekintete elől, ezért képtelen azt a kellő általánosságban áttekinteni - ennek inkább az ellenkezője igaz. A matematika többet mond el (vagyis inkább igyekszik elmondani) világunkról, mint amennyit szabad volna neki elmondania. És ez napjainkban sok gondot okoz a tudománynak. E gondokat minden bizonnyal sikerül majd végül is leküzdeni. Valamikor talán majd a mátrixszámítást is felváltja a kvantummechanikában egy másik, pontosabb áttekintést, jobb prognóziskészítést lehetővé tevő számítási mód. De akkor is csak a mai kvantummechanikát tekintik majd elavultnak: a mátrixszámítás nem avul el. Mert csak az empirikus rendszerek veszítik el korszerűségüket - a matematikaiak soha. Ürességük a halhatatlanságukat jelenti.

 

Tulajdonképpen mit is jelent a természet „matematikátlansága"? A világ kétféleképpen tárgyalható. Vagy úgy, hogy a fizikai elméletben a valóság minden elemének megvan a maga pontos megfelelője (matematikai „alteregója") - vagy úgy, hogy nincs ilyen hasonmás (illetve nem is lehet). Ha az adott jelenség számára lehetséges olyan elméletet megalkotni, amely nemcsak a jelenség meghatározott végállapotát mondja meg előre, hanem az összes közbenső állapotait is, és ráadásul, ha a matematikai átalakítások minden szakaszában hozzá lehet rendelni a matematikai jelképhez annak anyagi megfelelőjét, akkor teljes joggal beszélhetünk az elmélet és a valóság azonos alakúságáról. Maga a matematikai modell lesz a valóság alteregója. Az ilyen posztulátum a klasszikus fizikára jellemző, és ebből fakadt a meggyőződés: „a természet matematikai jellegű". 18

Van azonban egy másik lehetőség is. Ha jól célozva lövünk egy repülő madárra, s az holtan hullik alá, elértük azt a végeredményt, amit elérni kívántunk. Pedig a golyó röppályája és a madáré egyáltalán nem azonos alakúak. Csak egyetlen bizonyos ponton találkoznak, amit végpontnak nevezünk. Az elmélet ugyanígy képes előre megjósolni egy jelenség végállapotát még akkor is, ha a reális elemek és az elmélet matematikai jelképei között hiányzik a kölcsönös egyértelmű megfelelés. Példánk talán primitív, de tán a semminél mégis jobb. Manapság kevés az olyan fizikus, aki meggyőződéssel vallaná a matematika és a világ „alteregó" viszonyát. Ez persze - amint a madárlövészet példájával is megpróbáltam megmagyarázni - a legkevésbé sem jelenti azt, mintha az előrelátás esélyei csökkentek volna. Csak éppen hangsúlyozni kívántam a matematika eszköz szerepét. Megszűnt hű leírás lenni,

157

többé nem tekinthető a jelenség mozgó „fotográfiájának". Inkább olyasvalami, mint egy lépcső, amelyen feljuthatunk egy hegyre, jóllehet maga a lépcső semmiben sem hasonlít a hegyhez. Álljunk meg egy pillanatra ennél a hegynél. Ha fényképet készítünk róla, arról megfelelő mércét alkalmazva, leolvashatjuk a magasságát, lejtőjének hajlásszögét stb. A lépcső is elmondhat egyet-mást arról a dombról, amelyhez alkalmazták. Az a kérdés azonban, hogy a hegyen mi felel meg a lépcső fokainak - értelmetlen. A fokok csak arra szolgálnak, hogy rajtuk feljussunk a tetőre. Ugyanígy, azt sem lehet kérdezni, hogy „igazi"-e a lépcső. Csupán mint a cél elérésének eszköze jobb vagy rosszabb lehet.

Ámde alapjában véve ugyanezt lehet mondani a hegy fényképről is. Úgy látszik, mintha az hűséges ábrázolata volna a hegynek - ha azonban egyre erősebb lencsékkel kezdjük vizsgálni, akkor a hegyoldal részletei végül is a fotoemulzió szemcséinek kis fekete pontjaira hullanak szét. Ezek a szemcsék viszont ezüst-bromid-molekulákból állanak. S vajon az egyes molekuláknak megfelel-e valami egyértelműleg a hegylejtőből? Szó sincs róla. Az a kérdés, hogy „hová lett" az atommag belsejében a hosszúság, ugyanolyan, mintha azt kérdeznénk, hogy „hová lett" a hegy akkor, amikor mikroszkópon át nézzük a fényképet. A fénykép csak mint egész hűséges, igazi, és ugyanígy, csak mint egész, hűséges, igazi az elmélet is (pl. a kvantumelmélet), amely lehetővé teszi, hogy jobban jósolhassuk meg a barionok és a leptonok keletkezését, és azt is megmondja, hogy még milyen részecskék létezhetnek, de azt is, hogy milyenek nem létezhetnek.

Az ilyenfajta tételekre könnyen lehetséges, hogy olyan búbánatos kijelentéssel reagálnak: a természet megismerhetetlen. S ez a szörnyű félreértés. E sorok szerzője egykor titkon azt remélte, hogy a mezonok és a neutronok végül is „mindennek ellenére" nagyon, de nagyon pici kis csöppecskékre hasonlítanak vagy ici-pici pingpong-labdácskákra. Ebben az esetben úgy viselkedhetnének, mint a biliárdgolyók, vagyis a klasszikus mechanika törvényei szerint. Bevallom, a mezonok „pingpongszerűsége" engem ma nagyobb ámulatba ejtene, mint az, hogy hétköznapi tapasztalatunk egyetlenegy tárgyához sem hasonlítanak. Ha majd a nukleonoknak ma még nem létező elmélete lehetővé fogja tenni pl. a csillagok változásainak irányítását, akkor ez, úgy vélem, bőséges kárpótlást fog nyújtani ugyanezeknek a nukleonoknak ezért a „titokzatosságáért", amely egyszerűen csak abból áll, hogy képtelenek vagyunk szemléletesen magunk eléképzelni őket.

Ezzel pedig le is zárjuk a természet matematikai vagy matematikátlan jellegét firtató fejtegetéseinket, hogy visszatérjünk a jövőt érintő kérdésekhez. A tiszta matematika eddig olyan „üres struktúrák" raktára volt, amelyből egy-egy fizikus kiguberálja azt, ami „ráillik" a „természetre". Minden egyéb parlagon hever. A helyzet azonban megváltozhat. Ma még a matematika engedelmes rabnője a fizikának, s úrnőjének elismerését annyira érdemli ki, amennyire utánozni képes a világot. Lehet azonban a matematikából a fizika uralkodónője is - nem a mai fizikáé, hanem a nagyon távoli jövő szintetikus fizikájáé. Ameddig csak papíron és a matematikusok gondolataiban létezik a matematika, addig üresnek mondjuk. No, és ha képesek leszünk egy ilyen matematika konstrukcióit materializálni? Ha képesek leszünk „eleve megadott" világokat létrehozni, építési tervekül használva fel a matematikai rendszereket? Vajon gépek lesznek-e az ilyen konstrukciók? Ha az atomot nem tekintjük gépnek, akkor nem. De igen akkor, ha az atomról az a véleményünk, hogy gép. A matematika fantomológiai generátor (fantomtermelő) lesz, világokat fog alkotni: „egy másféle valóságot, mint a létezés valósága". Hogy tudjuk ezt elképzelni? És lehetséges-e egyáltalán?

Még nem készültünk fel kellőképpen ahhoz, hogy megtárgyaljuk ezt, a ma csupán elképzelhető, legújabb technológiai forradalmat. Megint egyszer nekilódultunk, és túlságosan messze rohantunk előre. Visszakoznunk kell tehát a pantokreációtól az imitológiához. Előbb azonban szükséges lesz néhány szót ejtenünk a nem létező tárgyak rendszertanáról.

158

AZ ÚJ LINNÉ, AVAGY NÉHÁNY SZÓ A „RENDSZERTANRÓL"

Bevezetőben hadd tisztázzunk még valamit. A jövőbe kívánunk tekinteni. Éppen ezért figyelembe kell vennünk, hogy a jelenkori tudomány semmiség ahhoz viszonyítva, amivé az eljövendő évezredek folyamán fog fejlődni. Az ilyen álláspont azt a látszatot keltheti, mintha majdnem megvető fölényességgel semmibe vennők a XX. század tudományát. Ez nem áll. Minthogy azonban civilizációnk tízegynéhány ezer esztendő óta létezik, és mi - vállalva a teljes kudarc kockázatát - azt akarjuk elképzelni, hogy milyen lesz a mai naptól kb. ugyanilyen időtávolságra fekvő korban: a mai eredmények közül egyetlenegyet sem tekinthetünk tetőpontnak. Abból a magasságból, amelyre még fel kell kapaszkodnunk, jól látható, hogy a kibernetikai forradalom csupán egyetlen lépés előrehaladás volt a neolit forradalomhoz képest, s onnét tekintve, a zérus ismeretlen felfedezőjét is csak egy lépés választja el Einsteintől. Megismétlem: fel „kell" kapaszkodnunk, azt „akarjuk" elképzelni - ezeket hangsúlyozni kívánom ugyanis, mivel másképpen, vagyis más perspektívából e képzeletbeli kirándulásunk során semmit sem sikerülne elérnünk. Úgy is vélhetné valaki, hogy a múlt és a jelen fölé ilyen magasra emelkedő nézőpontra csak jogtalan bitorlókként kapaszkodhatunk fel, s e vádat teljesen megértem. Ha osztanám is, akkor hallgatnom kellene.

Hátra van még a kifejtés gyakorlati nehézsége. Egymás után kell majd szólnom olyan dolgokról, amelyeket egyidejűleg kellene bemutatnom. Szándékom ugyanis nem a „leendő találmányok" katalógusszerű felsorolása, hanem az általános lehetőségekre akarok rámutatni, minden technikai leírogatás nélkül (ami egyébként is voltaképpen „üres" követelőzés volna). Nem általánosságokról, hanem valóban „általános" lehetőségekről lesz szó, olyanokról, amelyek bizonyos vonatkozásban meghatározzák a jövő arculatát. Egyszer sem fogjuk azt állítani, hogy így meg így lesz, csupán azt vesszük számításba, hogy így meg így lehet, hiszen ez a munka nem fantasztikus irodalmi alkotás, hanem különböző mértékben megalapozott hipotézisek gyűjteménye. Egységes egésszé olvadnak ugyan össze, de valamennyit nem lehet egyszerre leírni. Ugyanilyen nehézséggel küzd az a fiziológus is, aki egy tankönyvbe próbálja összefoglalni a szervezet működésére vonatkozó ismereteket. Egymás után tárgyalja meg a légzőszervek, a vérkeringés, az anyagcsere stb. működését. Helyzete annyiban előnyösebb, mert tankönyveket régóta írnak, és a tárgy ilyen felosztását, még ha problematikus is, a hagyomány szentesítette. Én azonban semmi olyant, vagy majdnem semmi olyant nem írok le, ami már létezik, és nem hivatkozhatom sem szemléltető modellekre (ismét csak ritka kivételtől eltekintve), sem pedig a jövőt tárgyaló tankönyvekre. Ilyenekről ugyanis nincs tudomásom. Kénytelen vagyok tehát önkényes osztályozást alkalmazni; az említett nehézségekkel kapcsolatos, hogy bizonyos kérdésekkel és problémákkal kétszer, sőt háromszor is foglalkozni fogok, néha pedig külön fogok szólni olyasvalamiről, amit más kérdésekkel együtt kellett volna tárgyalnom, ez azonban meghaladta képességeimet.

E mentegetőzés után most hadd mutassam be „a tárgy rendszertanát". Ez lesz ugyanis mostantól kezdve a vezérfonalunk. Az elnevezések, amelyeket használni fogok, munkajellegűek lesznek: csupán rövidítések lesznek, amelyeknek semmi egyéb céljuk nincs, mint az, hogy megkönnyítsék a felmérendő terület áttekintését. Egyébként ez az oka annak is, hogy a „rendszertan" szót idézőjelbe tettem. Mindazt, amit az ember vagy más értelmes lény egyáltalán megtehet, a „pantokreáció" kifejezésben foglaljuk össze. Ez: az információ szerzése és az információnak meghatározott célok érdekében való felhasználása. (Hasonló felosztás egyébként bizonyos mértékig ma is létezik: ennek felel meg a tudomány elhatárolása a technológiától.) A jövőben ez a helyzet olyan módon fog megváltozni, hogy az információ megszerzése automatizálódik. Az információgyűjtő rendszerek nem fogják meghatározni

159

a cselekvés irányát: olyanok lesznek, mint a malom, amely lisztet készít, de hogy a lisztből mi lesz, az már a pékre (vagyis a technológusra) tartozik. Arról azonban, hogy milyen gabonát öntsenek a malom garatjába, nem annyira a pék dönt, hanem a molnár, a malom vezetője, s e vezető szerepét a tudomány fogja betölteni. A magvak megőrlésének folyamata: az információ megszerzése. Hogy ez miképpen képzelhető el, arról külön fogunk szólni.

A pantokreációnak az a része, amely az információk felhasználásával foglalkozik, a fizikai és a matematikai rendszerek általános elméleteinek keresztezéséből származik, és két területre oszlik. Rövidség valamint bizonyos mértékű szemléletesség céljából az elsőt imitológiának, a másodikat pedig fantomológiának fogjuk nevezni. Ezek részben fedik egymást. Természetesen próbálkozhatnánk némileg szabatosabb meghatározással is, így pl, azt mondhatnánk, hogy imitológia az olyan konstruktőri tevékenység, amely a természetben kitüntethető, abból kiemelhető matematikára, algoritmusokra támaszkodik - ezzel szemben a fantomológia olyan matematikai struktúrák objektív megtestesítése, amelyeknek a természetben semmi sem felel meg, ekvivalensük nincs. Ez azonban már magában foglalná azt a felfogást, hogy a természet alapjait tekintve matematikai jellegű, márpedig nem akarunk ilyen posztulátumot elfogadni. Ezenkívül ez még az algoritmizálás egyetemességét is magában foglalná, ami szerfölött kétséges. Ezért okosabb nem hajszolni az eleve való megformulázást, az előzetes definiálást.

Az imitológia a pantokreáció legkorábbi stádiuma, s a reális jelenségeknek - a tudományos elméletekben már ma is gyakorlatban alkalmazott - számítógépes stb. modellezéséből következik. Egyaránt magában foglalja a valószínű (természeti, pl. csillagok, a vulkánkitörések), valamint a nem valószínű (a természetiekhez nem tartozó, pl. atomreaktor, civilizáció) anyagi folyamatok megindítását, megvalósítását. Tökéletes imitológus az, aki a természet tetszés szerinti jelenségét le tudja másolni, vagy az olyan jelenségeket, amilyeneket a természet spontánul ugyan nem hoz létre, de amelyek megalkotásának megvannak a reális lehetőségei. Hogy miért sorolom még a gépek megépítését is az utánzó tevékenységek közé, azt ugyancsak külön fogom megmagyarázni.

Az imitológia és a fantomológia közt nincs éles határ. A fantomológia, mint az imitológia magasabb fázisa, az egyre valószínűtlenebb (a természetesektől egyre eltérőbb) folyamatok megvalósítását foglalja magában, egészen a teljesen lehetetlenekig, vagyis az olyanokig, amelyek semmiféle körülmények közt sem következhetnek be, minthogy ellentmondanak a természeti törvényeknek. Az a látszat, hogy az ilyen folyamatok üres osztályt alkotnak, mivelhogy a megvalósíthatatlant semmiképpen sem lehet megvalósítani. Noha csak megközelítően és igen primitív módon, de mégis azt igyekszünk bebizonyítani, hogy ennek a „lehetetlenségnek" nem kell abszolútnak lennie. Most egyelőre csak azt mutatjuk meg, hogy miként képzelhető el a fantomológia felé megteendő első lépés. Az atommodellnek az a hivatása, hogy az eredetinek vagyis a természetnek a megismerését szolgálja. Ezért építettük fel. Ha nem felel meg a természetnek, akkor értéktelennek tartjuk. Ez a helyzet ma. A stratégia azonban meg is változhat. Az említett modellt más célokra is felhasználhatjuk: arra, hogy a modell alapján a természetes atomtól teljességgel különböző atomot vagy a valóditól (természetestől) eltérő „más anyag" építőelemét alkossuk meg.

 

 

160

A MODELLEK ÉS A VALÓSÁG

A modellalkotás a természet - néhány sajátosságának figyelembevételével végrehajtott - utánzása. De miért csak kevésével, néhányéval? Azért, mert ügyetlenek vagyunk? Nem: mindenekelőtt azért, mert védekeznünk kell az információk túltengése ellen. Az ilyen felesleg egyébként az elérhetetlenséggel, a hozzáférhetetlenséggel volna egyenlő. A festő képeket fest, ám jóllehet a festőnek szája is van, és beszélgetni is tudunk vele, nem sikerül megtudnunk tőle, hogy hogyan teszi azt, amit tesz, hogyan alkotja meg a művét. Arról, ami festés közben az agyában lejátszódik, maga sem tud semmit. Az erre vonatkozó információ benne van ugyan a fejében, de számunkra hozzáférhetetlen. Modellalkotáskor egyszerűsíteni kell: az igen gyengécske kép festésére képes gép is többet tudna elmondani nekünk a festészet anyagi, vagyis agybeli alapjairól, mint a művész olyan „tökéletes modellje", amilyen az egypetés ikertestvére lenne. A modellezési gyakorlat meghatározott változó mennyiségek kiválasztását, mások figyelmen kívül hagyását jelenti. A modell és az eredeti azonossága akkor következnék be, ha a bennük lezajló folyamatok fednék egymást. Ez nem történik meg. A modell kifejlődésének eredményei különböznek a valóságos fejlődéstől. Erre az eltérésre három tényező hathat: a modellnek az eredetihez viszonyítottan leegyszerűsített volta; a modell olyan sajátossága, amely az eredetitől idegen; magának az eredetinek a határozatlansága. Amikor az eleven agyat az elektronikus aggyal imitáljuk, akkor a neuronhálózatot imitáló elektromos hálózaton kívül még olyan jelenséget is számításba kell vennünk, mint az emlékezet. Az élő agynak nincs külön emlékezetraktára. A valódi neuronok univerzálisak, s az emlékezés az egész agyban „szétszórt". Áramköreinknek, villamos kapcsolásunknak nincs meg ez a képessége. Ezért speciális memóriaegységet kell bekapcsolnunk az elektronikus agyba (pl. ferromágneseket). Ezenkívül a valódi agy viselkedésének „véletlenszerűségével", cselekvéseinek kiszámíthatatlanságával is kitűnik, az elektronikus hálózatra ez nem jellemző. Mit tegyen hát a kibernetikus? Beépít a modelljébe egy „akcidencia-generátort" (véletlenség-generátort), amely a bekapcsolása után véletlenszerűen kiválasztott jelzéseket küld a hálózat belsejébe. Ezt a véletlenszerűséget eleve előkészítették, s ennek megfelelően ez a kiegészítő berendezés véletlen számok táblázatára vagy egyéb hasonló megoldásra támaszkodva dolgozik.

Van tehát már olyasvalamink, ami a „kiszámíthatatlanság", a „szabad akarat" analógiája. Mindezek után a két rendszer - az idegrendszer és az elektronikus rendszer - kimeneti paramétereinek hasonlósága megnövekedett. Ámde ez a hasonlóság csupán az egymáshoz rendelt „bemeneti" és „kimeneti" állapotok vonatkozásában növekedett meg. A hasonlóság egyáltalán nem növekszik, hanem ellenkezőleg csökken akkor, ha a dinamikus bemenet-kimenet kapcsolatokon kívül mindkét rendszernek az egész felépítését is figyelembe vesszük. (Avagy másként, ha a változók nagyobb mennyiségét vesszük számításba.) Az elektronikus agynak ugyan most már van „akarata" és „emlékezete", csakhogy a valódi agynak nincs sem akcidencia-generátora, sem memóriaegysége. Minél közelebb kerül tehát a modell az eredetihez bizonyos imitált változók körében, annál jobban távolodik el tőle más területeken. És ha még a neuronok változó ingerelhetőségét is tekintetbe akarjuk venni, amelynek feltételeit a küszöbérték (az ingerküszöb) létezése szabja meg (az élő szervezet ezt ráadásul biokémiai reakciókkal oldja meg), akkor minden átkapcsoló elemet („neurisztort"), illetve a neuronok minden egyes megfelelőjét specifikus elektromos berendezéssel kellene ellátnunk stb. 19 Ezért a modellnek olyan változóit, amelyek a modellált jelenségben nem nyilatkoznak meg, nem létezőnek tekintjük. Ez az információszerzés általános módszerének ama speciális esete, amely feltételezi az előválasztást. Például a közönséges telefonáló számára a kagylóban hallható recsegés csupán „zaj", míg a vonalat vizsgáló távközlési mérnök éppen ezt a zajt tekintheti információnak (ezt a példát Ashbytől vettem át).

161

Ha tehát úgy akarnánk modellezni egy jelenséget, hogy minden változóját tekintetbe vesszük (tegyük fel egy pillanatra, hogy ez lehetséges), akkor az eredetinél gazdagabb berendezést kellene építenünk, azokkal a pótlólagos változókkal kellene gazdagítanunk, amelyek a modellező berendezésre jellemzőek, de amelyekkel az eredeti nem rendelkezik. Éppen ezért alkalmazható gyümölcsözően a számokkal dolgozó modellezés addig, amíg a változók száma csekély. Ha a változók mennyisége növekszik, akkor ez a módszer hamar eléri alkalmazhatósága határát. Ezért aztán a modellezésnek ez a típusa kénytelen lesz átadni helyét egy másiknak.

Elméletileg a legkifizetődőbb egy jelenséget egy másik ugyanilyen jelenséggel modellezni. De vajon lehetséges-e ez ? Az ember modellezéséhez - úgy tűnik - újra kell alkotni magát az embert, a bioevolúció modellezéséhez meg kell azt ismételni egy olyan bolygón, mint amilyen a Földünk. Egy alma legtökéletesebb modellje egy másik alma - a világegyetemé egy másik világmindenség.

Ez bizony úgy fest, mint az imitológiai gyakorlat reductio ad absurdumja - de azért ne siessük el ezt az ítéletet.

A kulcskérdés így hangzik: létezik-e olyasvalami, ami, bár nem hű (modellezett) másolata egy jelenségnek, mégis több információt foglal magában, mint maga a jelenség? Nos igen, létezik. Mégpedig - a tudományos elmélet. A jelenségek egész osztályát öleli fel, mindegyikről beszél, és egyidejűleg valamennyiről együttesen is szól. Természetesen az elmélet az adott jelenségnek jó néhány változóját nem veszi tekintetbe, de ezek a kitűzött cél elérése szempontjából lényegtelenek.

Ugyanakkor itt újabb nehézség kapcsolódik be. Kérdezzük csak meg, hogy az elmélet csupán annyi információt foglal-e magában, amennyit mi magunk helyeztünk beléje (mialatt a megfigyelt tényekre és más elméletekre, pl. a dimenzióelméletre támaszkodva megalkottuk), vagy hogy ennél több információt is rejthet magában? Ez lehetetlen? De hiszen a kvantumtér-elmélet - a fizikai vákuum elméletére támaszkodva - számos jelenséget jósolt meg. A béta-bomlás elmélete mellett ebből születtek meg a szuperfolyékonyság (a folyékony hélium) elméletének eredményei, de így jött létre a szilárdtest-elméletben is számos eredmény. Ha általánosságban nézve a dolgokat egy elméletnek egy X jelenséget kellene megjósolnia, majd pedig kiderül, hogy belőle levezetve olyan egyéb jelenségek is fellépnek, amelyeknek létezéséről mind ez ideig nem volt tudomásunk, akkor feltehetjük a kérdést, ugyan honnét került bele ez a „pótlólagos" információ?

Onnét került bele, hogy világunkban - általánosságban szólva -, a változások kölcsönös összefüggése, koherenciája uralkodik. A változások egymáshoz kapcsolódásából került oda. Egy valamit végiggondolunk, és ez az egy valami „maga után von" mást.

Ez meggyőzően hangzik, dehát akkor hogy' is állunk az információmérleggel? Az elméletbe belehelyeztünk x bit mennyiségű információt, és eredményként x+n-et kapunk? Vajon ez nem azt jelenti-e, hogy ha a rendszer eléggé bonyolult (amilyen az agy), akkor képes pótlólagos információkat létrehozni, többet annál, mint amennyivel az előző időpontban rendelkezett, és mindezt külső információ beáradása nélkül? De hiszen ez igazi információs perpetuum mobile volna!

A mai információelméletre támaszkodva ezt sajnos nem lehet eldönteni. Az információmennyiség annál nagyobb, minél kisebb volt egy meghatározott jel megérkezésének valószínűsége. Amiből viszont az következik, ha egyszer olyan közlést kapunk, mi szerint a csillagok ementáli sajtból vannak, akkor az információmennyiség egyszerűen kolosszális lenne, mert annak a valószínűsége, hogy ilyen jelet kapjunk elképzelhetetlenül kicsiny. Ez esetben a szakember mégis joggal veti szemünkre, hogy összekevertük az információ két különböző fajtáját: a szelektívet, tehát azt, amely a lehetséges jelzések (hogy a csillagok hidrogénből, entelekheiából, kiskutyák húsából, sajtból stb. állanak) halmazából való kiválasztás útján határozódik meg, de semmi köze sincs a valósághoz, vagyis ahhoz, hogy az

162

információ megfelel egy meghatározott jelenségnek, valamint a strukturális információt, amely egy helyzet tükröződését jelenti. Eszerint a csillagok megsajtosodásának szenzációs híre sok-sok szelektív információt és nulla mennyiségű strukturális információt tartalmaz, mert nem igaz az, hogy a csillagok sajtból vannak. Nagyon jó. Most azonban vegyük elő a fizikai vákuum elméletét. Ebből az elméletből következik, hogy a béta-bomlás így meg így zajlik le (ami igaz), de az is, hogy az elektron töltése végtelenül nagy (ami nem igaz). Az első eredmény mégis annyira értékes a fizikusnak, hogy bőségesen kárpótolja a másik valótlanságáért. Az információelmélet azonban közönyös a fizikus választása ügyében, hiszen nem veszi számításba az információ értékét , még akkor sem, ha strukturális információról van szó. Ráadásul egyetlenegy elmélet sem létezik „önmagában", egyik sem „szuverén", hanem részint másokból ered, részint másokkal egyesül. A benne rejlő információ mennyiségét tehát igen nehéz megmérni, mert pl. a híres E=m·c 2 képletben rejlő információ egész sereg más képletből és elméletből „került" e formulába.

Lehetséges tán, hogy csak ma van szükség a jelenségek elméleteire és modelljeire? Talán egy másik bolygó tudósa kérdésünkre egyszerűen csak szó nélkül kezünkbe nyomna egy darab valamit, ami a földön hever, egy ócska cipőtalpat, és ezzel adná értésünkre, hogy a világegyetem összes igazságát ki lehet olvasni ebből az egy darabka anyagból?

Álljunk meg egy pillanatra az ócska cipőtalpnál. Tréfánkhoz mulatságos következmények kapcsolódhatnak. Vegyük csak a következő egyenletet: 4 + x = 7. Egy gyenge értelmi képességű tanuló nem tudja, hogyan jusson el az x értékéhez, holott ez az eredmény már „benne ül" az egyenletben, csak éppen elrejtőzik a tétova tekintet elől, de „magától" jelentkezik az elemi átalakítás elvégzése után. Kérdezzük meg tehát, ahogy ez az igazi eretnekekhez illik, hogy vajon mért ne történnék ez így a természetben is? Vajon az Anyagba nincs-e „beleírva" összes lehetséges átalakulása (mint pl. a csillagok, a kvantumrepülők, a varrógépek, a rózsa, a selyemlepkék és az üstökösök megalkotása)? Ha igen, akkor a természet alaptéglácskáiból, a hidrogénatomból „deduktív módon" kifejleszthető mindezen lehetőségek összessége (kezdve a száz kémiai elem szintetikus előállításának szerény lehetőségétől, és végezve az emberinél trilliószorta nagyobb szellemi képességű berendezések megépítésével). És kialakítható az is, ami megvalósíthatatlan (az édes konyhasó [NaCl], a kvadrillió mérföldnyi átmérőjű csillagok stb.). E felfogás szerint az anyag magában foglalja a maga összes lehetőségeit, valamint összes lehetetlenségeit (tilalmait), csak éppen mi nem tudjuk megfejteni a „titkos írását". Az anyag ebben az esetben tehát olyasvalami volna, mint egy matematikai feladat, csak éppen mi, mint az a gyenge értelmi képességű tanuló, nem tudjuk kihámozni belőle a „teljes információt", ami pedig ott van benne. De mindaz, amit most elmondtunk, nem egyéb, mint tautológiai ontológia, vagyis szószaporítás.

 

PLÁGIUM ÉS TEREMTÉS

Mit jelentettek azok a szörnyűséges gondolatok, amelyeknek kimondását megkockáztattuk? Sem többet, sem kevesebbet annál, minthogy az atomból „kiolvasható" a maga „kozmikus lehetősége", „evolúciós", „civilizációs" és egyáltalában minden egyéb elképzelhető lehetősége. Világos, hogy ezt tréfának szántuk. Egyelőre még a konyhasó tulajdonságait sem tudjuk a külön-külön vett nátrium- és klóratomból levezetni. Néhány tulajdonságát igen. De az, amit „tudományosan" „tautológiai ontológiának" neveztünk, legfeljebb csak egy másik világ építési terve, mely különbözik a miénktől, amelyben az anyag elemi tégláiból nem lehet „mindent" kitenyészteni, levezetni. Már sokkal reáli-

163

sabbnak tetszik a következő megközelítés. Lehetséges-e vajon hozzájutnunk a természeti folyamatok végeredményéhez akkor is, ha nem plagizáljuk közvetlenül teljesen azt, amit a természet alkotott, hanem „oldalbejáraton át" jutunk be a szóban forgó folyamatok sodrába? Ha igen, akkor egészen más pozíciókból kiindulva, mint azok, amelyek a természet startjának voltak kísérőjelenségei, bizonyos számú lépés megtétele után olyan eredményhez juthatnánk, amely azonos a természet által elért eredménnyel.

Vegyünk egy primitív példát. Szükségünk van a földkéreg szeizmikus rezgéseire. Ahelyett, hogy tűzhányókat „hoznánk létre" stb., ahogy a természet teszi, a földrengést egy trotil-töltet felrobbantásával váltjuk ki. Előidéztük a szeizmikus rengést, amelyet célunkul tűztünk ki, ebből következik, hogy a jelenség (illetve jelenségsorozat) végeredményeit nem egyértelműen határozza meg a hatásoknak és okoknak az a láncolata, amely ehhez a végeredményhez elvezet.

Vagy egy kevésbé primitív példa. A penicillint a Penicilium notatum elnevezésű gomba választja ki. Ahelyett, hogy gombát termesztenénk, és kivonnánk a szükséges anyagokat stb., veszünk néhány egyszerű vegyületet, és ezekből szintetizáljuk a penicillint.

Most pedig egy olyan példa, amely eléggé közel áll a megvalósításhoz. A legnagyobb mennyiségű energiát az annihilációs folyamat során nyerhetjük, vagyis az anyag és az antianyag egymással való reagáltatása során. Antianyag - mai tudásunk szerint - a mi Metagalaxisunkban nem fordul elő. Egyes részecskéit azonban már elő tudjuk állítani. Ha ezt ipari termelés szintjén tudnánk elvégezni, akkor az antianyag megfelelően, pl. „mágneses palackokban tárolva" (tehát úgy, hogy ne léphessen azonnal annihilációs reakcióba) az űrrepülések legalkalmasabb üzemanyaga lehetne. Érdekes, hogy ebben az esetben egy olyan anyagfajtát állítunk elő, amely a természetben lényegileg nem található.

Végül egy jelenleg teljesen irreális példa. A spermium (ondósejt) fejének egy meghatározott háromezred köbmilliméter nagyságrendű térfogatában a kémiai molekulák nyelvén „kódolva", megtalálható azon ember agyának felépítési terve, aki majd azt követően kifejlődik ebből a spermiumból, miután ez a spermium egyesült a petesejttel. Ez a terv a „termelési recept", és e recept „végrehajtási utasítását" foglalja magában. Ebben a mikroszkopikus terjedelmű térben ott van az információ arról, hogy mit kell tenni és hogyan kell tenni, továbbá ott van az a mechanizmus is, amely mindezt végrehajtja. Képzeljük el, hogy sikerült a spermiumot aktivizálásra bírni, illetve pontosabban szólva a petesejtet (ami az információmennyiség szempontjából egyre megy : a megtermékenyítés lehetővé teszi a heterozigóta populáció kialakulását, az evolúció ezért formálta ki a nemeket, de a megfelelő eszközökkel szűznemzésre is lehet késztetni a petét), s így az embrió fejlődése megindul. Kezdetben az egész embrió fejlődik, e fejlődés egy bizonyos fázisában azonban eltávolítjuk a céljaink szempontjából „fölösleges" részeket, és csak azzal törődünk, hogy az agy kifejlődjék. Az így nyert neuronpreparátumot folyékony táptalajra helyezzük, ahol más „preparátumokkal", vagyis agyrészekkel összeforr, mindennek eredményeként pedig végül valamiféle „mesterséges agy" jön létre, de olyan, amelyet csupa természetes szövetből alkottunk meg.

Ez esetben etikai természetű vádaskodásokkal találkozhatunk. Ezeknek elkerülése végett lemondunk az emberi petesejt használatáról, hanem csak lemásoljuk a benne rejlő egész örökletes információt. Ma már tudjuk, legalábbis elvileg, hogy miként lehet ezt megoldani. Hasonlít ez a matricával való „könyvnyomtatáshoz", illetve egy kliséről való levonat elkészítéséhez. A papír szerepét az általunk szintetizált (vagyis nem a szervezetből származó) nukleinsavak rendszere tölti be; a petesejt pedig csak azt az „utasítást" adja, hogy miként kell e savmolekulákat egyesíteni. Tehát „öntvényt" készítettünk a petesejt kromoszómáiról, ahhoz hasonlóan, ahogyan egy szoborról készítenek gipszmásolatot. S csak most, ezeket a „mesterséges" kromoszómáinkat tesszük a fejlődés kiindulópontjává.

164

S ha még ez sem tetszenék valakinek, akkor még kerülőbb úton járva is végrehajthatjuk a tervet. A petesejt kromoszóma-információját a kémiai jelképek és képletek nyelvén papírra írjuk, ezeknek megfelelően szintetizáljuk a kromoszómákat, és az így nyert „laboratóriumi petesejt" kerül majd az embriogenetikus „termelésbe". Amint látható, ez az eljárásunk elmossa a különbséget a „természetes" és a „mesterséges" között. A modellezés tehát megengedi, hogy átlépjük a plagizálás és az alkotó cselekvés közti határvonalat, mert hiszen az öröklési kód pontos ismerete folytán természetesen az is lehetséges, hogy e kódon a tetszés szerinti változásokat hajtsuk végre. Így nemcsak a gyermek szemének kívánt színét lehetne beprogramozni, hanem az agyban az egyes meghatározott „tehetségeket" megvalósító „gén-kódok" pontos ismeretére támaszkodva, tömegesen termelhetnénk „képességmatricákat", s ilyen módon a szülők által megrendelt hajlamokat (zeneértést, matematikai tehetséget stb.) „komponálhatnánk" bele bármely petesejt öröklődő anyagába.

Úgy látjuk, felesleges ismernünk azt a teljes evolúciós utat, amelyet a Természet megjárt, mielőtt kiformálta az embert. Nincs szükségünk a fejlődés egyes szakaszaira vonatkozó sok millió információra, a Sinanthropusra, a moustier-i meg az aurignaci civilizációkra vonatkozó információkra; ha előállítottuk az ondósejtnek vagy a petesejtnek az eredetivel „egyenértékű" „modelljét", akkor (az értékes genetikai vonások koncentrálása révén) minden eredetinél tökéletesebb genotípust nyerünk, s így „kiskaput" nyitunk magunknak az emberi szervezet kialakulásának folyamatába. Ezután, felbátorodva, egymás után egyre tökéletesebb modelleket készítünk, míg csak el nem érkezünk egy olyan kromoszóma-rendszerhez, amelyből már hiányoznak a működéssel kapcsolatos vagy szervi megbetegedésekre való hajlamok, ezzel szemben minden (testi és szellemi) tekintetben tökéletes kiegyensúlyozottságot mutatnak. Végül, ellenőrzött mutációkat váltva ki (vagyis megváltoztatva a Természet által megadott öröklődési kódot, megváltoztatva az egyes gének kémiai struktúráját), olyan vonások kifejlődését érnénk el, amelyekkel eddig a Homo-nem nem rendelkezett (kopoltyúképződés, amely a vízi életet tenné lehetővé, az agy megnövekedését stb.).

Nem az ember ilyen „autoevolúciójának" akartunk figyelmet szentelni most. Ennek távlatait, valamint az evolúciós megoldások kritikáját könyvünk utolsó részében fogjuk tárgyalni. Itt csupán arra akartunk rámutatni: hogyan működhet, hathat az imitológia, vetélkedve a természettel.

 

AZ IMITOLÓGIA TERÜLETE

Az ember rendszerint egymást kizáró, alternatív elméleteket alkot. A biológia területén a preformizmus harcolt az epigenézissel, a természetes kiválogatódás elmélete a szerzett tulajdonságok öröklődésének elméletével. A fizikában a determinizmus az indeterminizmussal harcolt. Az ilyen elméletek „alacsony szinten" kizárják egymást, vagyis hallgatólagosan feltételezik, hogy egyikük a „végleges". Aztán rendszerint kiderül, hogy az egyik elmélet közelebb állt a valósághoz, de mégsem jelentett többet, mint egyetlen lépést a helyes úton.

A messze előretört imitológia korában mindez a tudomány őstörténetéhez fog tartozni. A „jobbik" elmélet az lesz, amelynek segítségével képesek leszünk irányítani az evolúciót, megváltoztatni a szervezet regenerálódó képességeinek határait és ütemét, hangszerelni a csíra öröklődési sajátságait, s ez sokkal korábban válik lehetővé, mintsem hogy megtanulnánk pl. a sejtmag kromoszóma-apparátusának szintetizálását. Minden tudomány elméleteket konstruál, de az egyes tudományágakban különféleképpen viszonyulnak az elméletekhez. A csillagászati elméletek látszólagos tökéletessége abból fakad, hogy a kutatás tárgyául olyan rendszerek szolgálnak, amelyeknek kivételesen nagyfokú az elszi-

165

geteltségük a környezetüktől. Ha viszont csökkent mértékű elszigeteltséggel van dolgunk, mint a többtest-problémában, ahol több test hat kölcsönösen egymásra, ott már nehézzé válik eljutni a megoldáshoz. Az elmélet „hozzávetőleges" jellege különösen jól látható ott, ahol a megfigyelt jelenségek köre a jelenséghez magához viszonyítva, csekély (ilyenek a kozmogónia, a biogenezis, a planetogenezis). Ezzel szemben pl. a termodinamika vagy a kromoszóma-elmélet esetében az a vélemény, hogy olyasvalamivel van dolgunk, ami több, mint a saját elgondolásainknak a természettel való egybevetése, és hogy ezek az elméletek már majdnem a „legtisztább" igazságot tartalmazzák.

Nem tudnám megmondani, hogy vajon az imitológia eltünteti-e majd ezt a különbséget. Végül is a világegyetem mai állapota valóban „különböző irányokból" alakulhatott ki, vagyis az, amit ma megfigyelünk, sokfajta módon keletkezhetett. Még sok mindent kell felfedezni, s ezért nem érdemes olyan pótlólagos kockázatot vállalnunk, hogy megjósoljuk az egyes tudományágak leendő fejlődését.

Az imitológiának, mint tudjuk, nem kell „teljes utánzásnak" lennie, még akkor se, ha van, aki ezt megkívánná tőle. Tudjuk, hogy az imitológia által alkalmazott változók száma modelljeinek „transzformálásakor" attól a céltól függően változik, amely célt ez a modellező termelés szolgálni akar. Ennek eredményeként az adott, meghatározott cél szempontjából létezik egy bizonyos információ-optimum, amely nélkülözhetetlen a cél eléréséhez, és amely egyáltalán nem azonos az információ maximumával.

Az imitológia szerint bármit tesz is az ember, az mind modellezés. Ez értelmetlenségre hasonlít. A csillagvilágban vagy élő szervezetekben lezajló jelenségekre vonatkozóan ez elfogadható, de modellezésnek tekinteni egy atomreaktort? Egy villamos főzőlapot? Egy rakétát?

Megkíséreljük megadni a modellalkotás nagyon leegyszerűsített osztályozását.

1.  Létező jelenségek modelljei. Azt akarjuk, hogy eső essék. Megalkotjuk az éghajlati, a légköri stb. jelenségek modelljeit. Megtudjuk, hogy milyen az eső „kezdeti állapota". Ha ezt a feltételt megvalósítottuk (a természetben), akkor zuhogni kezd az eső. Olykor, de nagyon ritka esetben, az is előfordul, hogy színes eső esik. Például, amikor egy tűzhányó kitör, és színes kőzetport vet ki a légkörbe, amely megfesti a vízcseppeket. Ilyen esőt is teremthetünk: ha az egymással összefonódó, eső-előidéző okok-okozatok „fonatába" mintegy „belefonunk" egy olyan rendszert is, amely aztán a szükséges színezéket eljuttatja a felhőkbe vagy a kondenzálódó vízcsöppekbe. Ilyen eljárással megnöveljük egy létező, de ritka természeti tünemény valószínűségét. Eső elég gyakran esik, tehát az a plusz, amivel mi a csapadék valószínűségének növeléséhez hozzájárulunk, nem túlságosan nagy. A színes eső - már szokatlan dolog. Ennek esetében a mi cselekvésünk, mint a „kis valószínűséggel bekövetkező állapotok valószínűségének növelése", eléggé magas színvonalat ér el.

2.  „Nem létező" jelenségek modelljei. A természet nem valósítja meg az összes lehetséges folyamatokat, bár igaz, hogy nagyobb mértékben realizálja őket, mint amennyire általában gondolni szokás. Nem minden mérnök tudja azt, hogy bizonyos tengeri állatfajoknak vitorlájuk van, hogy az evolúció felhasználja a sugárhajtás és a radarvisszhang elvét (az echolokációt), hogy a halak olyan „manométerrel" rendelkeznek, amely közli velük, milyen mélységben vannak stb. Vagy lényegesen általánosabban szólva: arra az „ötletre", hogy a valószínűbb folyamatokat (az entrópia, a dezorganizáció növekedése) össze kell kapcsolni a kevésbé valószínűekkel (élő organizmusok létrejötte), ami viszont a szervezettség növekedését és az entrópia csökkenését vonja maga után - a Természet már évmilliárdokkal ezelőtt „rájött". Hasonlóképpen alkotott emelőket, kemodinamikus és kemoelektrikus gépeket, a napenergiát vegyi energiává átalakító transzformátorokat (a gerincesek csontvázát, sejtjeit, növények fotoszintézist megvalósító sejtjeit), alkotott továbbá közönséges szivattyút (a szívet) és ozmotikus elv szerint működőt (az utóbbi: a vese), „fényképezőgépeket" (a látószervek) stb. A bioevo-

166

lúció keretében nem nyúlt az atomenergetikához, mert a sugárzás megsemmisíti a genetikus információt és az életfolyamatokat. Viszont „alkalmazta" ezt a csillagokban.

Tehát, a legáltalánosabban tárgyalva a kérdést, a Természet különféle folyamatokat kapcsol össze egymással. Ebben mi   utánozhatjuk , és ezt meg is tesszük. Mindenütt és mindig különböző folyamatokat kapcsolunk. össze egymással: amikor vízzel hajtatjuk a malmot, ércet olvasztunk; fémet öntünk, fémmegmunkáló gépeket, berendezéseket szerkesztünk, gyapotot vetünk el, s a leszüretelt gyapotból ruhaanyagot szövünk stb. Eredményként valahol mindig az entrópia növekedése lép fel, még akkor is, ha helyileg csökken (motor, villanyfőző, atomreaktor, civilizáció).

Elektromos mezőben az elektronok így meg így viselkednek; ezt a folyamatot összekombináljuk másokkal, és íme, létrejött a televízió. Vagy a ferromágneses memória, vagy a kvantum-erősítés folyamatai (mézerek, lézerek).

Ámde mindig a természetet utánozzuk. Ezt persze helyesen kell értelmezni. Rohanó elefántok vagy zsiráfok csordája összetaposhatná az agyagot úgy, hogy „egy gépkocsi negatívja" maradjon a nyomukban, a közeli tűzhányó pedig olvadt magnetitot vethetne ki magából, amely azután beleömölne a „formába", s így egy „automobil" vagy valami reá emlékeztető keletkeznék.

Ez persze hihetetlenül kis valószínűségű. De a termodinamika szemszögéből nem mondható lehetetlennek. Az imitológia következményei arra redukálódhatnak, hogy a rendkívül kis valószínűséggel bekövetkező „természetes" események bekövetkeztének valószínűségét megnöveljék. Elméletileg a fakerék, fatányér, kilincs, autó „spontán" keletkezése is lehetséges. S tegyük hozzá: egy effajta „szintézisnek" a vas-, réz-, alumínium- stb. atomok hirtelen reagálása útján való létrejövetele hasonlíthatatlanul valószínűbb, mint egy élő szervezet spontán keletkezése azáltal, hogy az atomok egyidejűleg közelednek is egymáshoz, és rögtön a megfelelő helyre is „ugranak" ahhoz, hogy létrejöjjön egy eleven amőba vagy régi ismerősünk, Mr. Smith. Egy gépkocsi legfeljebb tízegynéhány ezernyi alkatrészből készül. Egy amőba több millióból áll. Ráadásul az autó esetében, akár a karosszériájáról, akár a motorjáról van szó, az egyes atomok és testek helyzetének, fázisainak, kristályosodása pillanatának nincs jelentősége. Ezzel szemben azoknak a molekuláknak a helyzete és tulajdonságai, amelyekből az amőba „készült", létezésének kérdésében döntő jelentőségűek. Tehát akkor, miért mégis amőba jött létre, és nem gépkocsi? Azért, mert spontánul, számottevő valószínűséggel csakis olyan rendszer jöhet létre, amely kezdettől fogva rendelkezik az önszervezés sajátosságaival. Továbbá azért, mert ilyenek voltak Földünkön a „kiindulási feltételek".

Most pedig egy bizonyos általános szabályt fogunk kimondani. A Természet konstruktőri valószínűségi eloszlása teljességgel különbözik az ember konstruktőri valószínűségi eloszlástól - jóllehet ez utóbbinak nyilvánvalóan teljesen benne kell foglaltatnia az előbbiben. A Természet számára fontos valószínűségi eloszlás (normál görbe) a fazekak vagy számítógépek spontán úton való létrejöttét az egész világmindenség viszonylatában még szupercsillagászati arányokat meghaladó mértékben is valószínűtlenné teszi. Az összes halott bolygók és kiégett csillagtörpék átfésülése után talán lelnénk néhány „véletlen kanalat", avagy talán még egy spontán úton kikristályosodott horganyzott konzervdobozt is, arra azonban, hogy ez merő véletlen folytán még sertéshúst vagy valami más ehetőt is tartalmazzon, egy teljes örökkévalóságig kellene várakozni. Az ilyen jelenségek mégsem „lehetetlenek" olyan értelemben, mintha a természet tilalmai állnák útjukat (vagyis a természet törvényei, hiszen az ilyen törvény, ha elrendeli, hogy így és így kell lenni, akkor egyidejűleg tiltja is, hogy másképpen legyen). Tehát a mi konstruktőri tevékenységünk a Természet potenciális konstruktőrségének keretén belül, mint annak egy bizonyos különleges esete helyezkedik el, azzal a lényeges kiegészítéssel, hogy ott fordul elő, ahol a valószínűségi értékek jelentősen csökkennek, annyira, hogy semmihez sem foghatóan

167

mikroszkopikus méretűekké válnak. Ily módon olyan, termodinamikailag igen valószínűtlen állapotokhoz jutunk el, mint amilyen a rakéta vagy a tv-készülék. Ott azonban, ahol a Természet a „saját elemében" épít, mi a leggyengébbek vagyunk: nem tudunk ugyanis ( egyelőre még nem tudunk) önszervezési folyamatokat kiváltani olyan méretekben és olyan ügyesen, mint ő, a Természet. Persze, ha ő sem volna erre képes, akkor most nem volna könyvemnek nyájas Olvasója, és nem léteznék a szerző sem. Mindabból, ami konstruktőrileg lehetséges, eddig az ember „a Természet termelési skálájának" csupán egy bizonyos, igen-igen szűk szakasza iránt tanúsított érdeklődést. Nem próbáltunk meg meteorokat vagy üstökösöket konstruálni, sem pedig szupernóvákat (bár ma már, hála a hidrogénbombának, a legjobb úton vagyunk ez irányban). Dehát vajon semmiképp sem volna lehetséges átlépnünk a Természet által megszabott határt? No persze, elgondolni mindenképpen lehet olyan világmindenségeket és természeteket, amelyek különböznek a miénktől. De hogyan lehetne meg is valósítani őket?

Tegyük félre ezt a témát − nem is túlságosan hosszú időre.

 

 

 

 

[168]

következő