III
KOZMIKUS CIVILIZÁCIÓK
A KÉRDÉS MEGFOGALMAZÁSA
Milyen módszerrel kerestük azt az irányt, amelyben civilizációnk haladni fog? Múltját és jelenét vizsgáltuk. A technikai evolúciót vizsgálva, miért hivatkoztunk lépten-nyomon a biológiaira? Mert csak a bioevolúció példáján figyelhetjük meg a nagyon bonyolult rendszerek tökéletesedő szabályozását és homöosztázisát; ez a folyamat mentes minden emberi beavatkozástól, amely eltorzíthatná a megfigyelések eredményeit és a belőlük levont következtetéseket. Úgy jártunk el, mint az az ember, aki azért tanulmányozza önmagát és környezetét, mert a saját jövőjére és a lehetőségeire kíváncsi. Pedig létezik - legalábbis elméletben - még egy másik lehetőség is. Egy fiatalember kiolvashatja a saját sorsát abból, hogy mint alakult más emberek élete. Megfigyeli amazokat, és ebből megtudja, milyen utak állnak nyitva őelőtte, milyen választási lehetőségek állnak a rendelkezésére, s melyek a választási lehetőségek korlátai. Az ifjú Robinson, a lakatlan szigeten megfigyelve a természet alkotásainak - a kagylóknak, halaknak, növényeknek - halandó voltát, lehetséges, hogy rádöbbent volna saját életének időbeli korlátozottságára. De a benne rejlő lehetőségekről ennél többet árulhattak volna el neki a távoli hajók fényei és füstgomolyai, vagy a szigete fölött elszálló repülőgépek: ezek alapján rájött volna arra, hogy létezik más civilizáció is, amelyet hozzá hasonló lények hoztak létre.
Az emberiség is ilyen Robinson, akit egy magányos bolygóra vetett a sorsa. Annyi bizonyos, hogy tudásszomját a körülmények sokkal súlyosabban teszik próbára, sokkal nehezebb meggyőződnie a „hozzá hasonlók" létezéséről, de tegyük kezünket szívünkre: hát nem érdemes? Hiszen ha sikerülne észrevenni más civilizációk kozmikus tevékenységének jeleit, akkor egyúttal a saját sorsunkról is megtudnánk egyet-mást. Ha ilyesvalami sikerülne nekünk, akkor már nem volnánk kizárólag csupán szegényes földi tapasztalatainkra támaszkodó képzeletünkre utalva: a kozmikus tények hatalmas összehasonlítási teret tárnának fel előttünk. Ráadásul megállapíthatnánk, hogy a civilizációk eloszlási görbéjén milyen helyet foglalunk el. Megtudhatnánk, hogy civilizációnk mennyire sorolható az átlagos vagy a kivételes jelenségek közé-vajon valami megszokottnak, a fejlődési normának felelünk-e meg a világegyetemben, vagy éppen valami eltérést, torzulást képviselünk-e.
Attól, hogy Naprendszerünk határain belül adatokhoz jussunk az élet keletkezéséről, ma már joggal feltételezhetjük, hogy csupán évek, legfeljebb évtizedek választanak el bennünket. Ámde majdnem teljesen kizártnak tekinthető, hogy Naprendszerünkben magas fejlettségű civilizációra bukkanjunk. A századvég idején oly népszerű próbálkozásokkal, hogy létezésünkről hírt adjunk a Mars vagy a Venus lakóinak, teljesen felhagytunk - nem azért, mintha képtelenek lennénk erre, hanem azért, mert fölöslegesek lennének az ilyen kísérletek. Vagy nincs élet azokon a bolygókon, vagy az élet olyan formái léteznek ott, amelyek nem alkottak maguknak technológiát. Ellenkező esetben ugyanis már felfedezték volna létezésünket. Hiszen jelenlétünk bolygóközi méretekben már felfedezhető lett volna az intenzív rövidhullámú rádiósugárzás révén: a méteres hullámok sávjában dolgozó földi adók által kisugárzott hullámok (tehát azoké, amelyek akadálytalanul áthatolnak a légkörön) mennyisége már eléri annak a kisugárzásnak a szintjét, amelyet ugyanezen a sávon a Nap bocsát ki magából (ez a televíziós adóknak köszönhető)...
Így hát, ha Naprendszerünkön belül bárhol akadna olyan civilizáció, amelynek színvonala legalábbis eléri a földiét, akkor felfedezte volna létezésünket, és kapcsolatba lépett volna velünk -- fény-, rádiójelek vagy akár anyagok útján, közvetlen módon is. Ilyen civilizáció azonban nincs. Ez a kérdés tehát, bármilyen izgalmas is, bennünket nem érdekel, ugyanis nem általában érdeklődünk a civilizációk iránt, hanem csak az olyanok iránt, amelyek fejlődésükben már messzibbre jutottak, mint a földi civilizációk. Hiszen csak az ilyenekből, az ilyenek létezéséből következtethetnénk saját
47 jövőnkre. A kozmikus megfigyelésekre támaszkodó megállapítások ugyanis legtöbb elemzésünket melyek természetüknél fogva csak spekulatívok - teljesen fölöslegessé tennék. Robinson, ha lehetővé vált volna számára, hogy érintkezzék más értelmes lényekkel, vagy legalább távolról figyelhette volna meg a tevékenységüket, többé nem lett volna bizonytalan találgatásokra utalva. Persze az ilyen helyzet bizonyos kellemetlenséget is rejt magában. Ha kérdéseinkre túlságosan világos, túlságosan egyértelmű válaszokat kapnánk, ebből arra kellene következtetnünk, hogy a fejlődés determinizmusának rabjai vagyunk, és nem olyan lények, akiknek jövője az egyre növekvő szabadság, a választás korlátlan szabadsága: az ilyen szabadság lehetősége annál illuzórikusabbá válna, minél inkább konvergálnának az összes tejútrendszerekben létrejött társadalmak fejlődési útjai.
Tehát vizsgálódásaink új szakaszának a kezdete, annak a szakasznak elérése, amely a a kozmoszba visz el bennünket, amilyen vonzó, ugyanannyira kockázatos is. Bennünket az „alsóbbrendű lényektől", az állatoktól, nem csupán a civilizáció különböztet meg, hanem az is, hogy tudatában vagyunk saját korlátainknak, melyek közül a legfőbb - a halandóságunk. Ki tudhatja, mennyire kétes gazdagság az, amellyel a nálunk fejlettebb lények rendelkeznek... De bármi is a helyzet, hangsúlyoznunk kell, hogy bennünket nem a fantáziálás érdekel, hanem tényekre, és a tényeknek a tudományos módszerekkel nem ellenkező értelmezésére van szükségünk. Ezért teljes mértékben mellőzni fogjuk azt a töméntelen „jövőképet", amelyet a manapság oly dúsan burjánzó tudományos-fantasztikus irodalom művelői rajzolnak meg Földünkről vagy bármely más égitestről. Tudjuk, az irodalomban, még a tudományos-fantasztikusban sem szokás az egzakt tudományok módszerével dolgozni, matematikai és tudományos módszertani szabályokat vagy akár valószínűségszámítást alkalmazni. Nem azért mondom ezt, hogy a sci-fit azzal vádoljam: vét a tudományos igazságok megkövetelte pontosság ellen, csak éppen hangsúlyozni akarom, mennyire fontos óvakodnunk a további fejtegetésekben minden önkényes csapongástól. Éppen ezért asztrofizikai megfigyelések anyagára fogunk támaszkodni, és azt a tudósokra kötelező módszert alkalmazzuk, amelynek vajmi kevés köze van a művészi alkotás eszközeihez. S nem is azért, mintha ez utóbbi az előbbinél hajlamosabb volna a kockázatos lépések megtételére, hanem csupán azért, mert a tudósok eszményképe az, hogy a vizsgálat tárgyát tökéletesen elkülönítsék saját élményeik, hangulataik világától, az objektív tényeket és a következtetéseket megtisztítsák a szubjektív érzésektől. Művészembernek idegen ez az eszmény. Más szóval: az ember annál nagyobb mértékben tekinthető tudósnak, minél hatásosabban tudja elnémítani saját emberi mivoltát, hogy mintegy a természet szólaljon meg általa: a művész pedig annál inkább művész, minél nagyobb mértékben tudja magát belénk szuggerálni, megismételhetetlen egyéniségének minden nagyszerűségével és gyarlóságával egyetemben. Ilyen „tiszta esetekkel" azonban sohasem találkozhatunk, s ez csak azt tanúsítja, hogy teljes mértékben megvalósíthatatlanok, hiszen minden tudósban van valami a művészből, és minden művészben is ott rejlik valami a tudósból; mi azonban csak az általános tendenciákat tekintjük, s nem az elérhetetlen határeseteket.
A MÓDSZER MEGFOGALMAZÁSA
Az utóbbi esztendőkben egyre több tudományos dolgozat foglalkozik az említett témával, ezek azonban különböző szakfolyóiratokban elszórva jelennek meg, s ezért rendszerint nehezen hozzáférhetőek. Ezt az űrt tölti ki I. Sz. Sklovszkij orosz asztrofizikus Világmindenség, élet, értelem c. munkája.8 Tudomásom szerint ez az első monográfia, amelyet a kozmikus civilizációk kérdésének szenteltek, az első olyan könyv, amelyben az ilyen civilizációk létezéséről és fejlődéséről, egymás közti kapcso-
48 latuk lehetőségéről, a Tejútrendszerünkben és más csillagrendszerekben való felbukkanásuk gyakoriságáról van szó, éspedig ez a könyv főtémája, s - szemben az eddigi gyakorlattal -, nem csupán kozmológiai vagy kozmogóniai következtetések széljegyzeteként tárgyalja e kérdéseket. Sklovszkij professzor, ellentétben a többi szakemberrel, a lehető legszélesebben tekinti át a témát, és művében csupán egyetlenegy fejezetet szentel a Naprendszerünkben lezajlott életkeletkezés problémáinak. Annál is értékesebb ez a mű, mert számos csillagász - főként rádiócsillagász - nézeteit és számításainak eredményeit is közli, akik valószínűségszámítási módszerek alkalmazásával kutatták a világegyetem civilizációs „sűrűségét", és munkáik eredményeit megpróbálták összeegyeztetni a legújabb megfigyelésekkel és elméletekkel.
A bennünket érdeklő kérdésből kiindulva a Sklovszkij által feldolgozott gazdag anyagnak csak azt a részét vesszük figyelembe, amely a „kozmikus technoevolúcióval" áll kapcsolatban. Megvitatunk továbbá néhány alaptételt is, amelyre a szerzők - angolok, amerikaiak, németek - számításaikat felépítették, s erre annál inkább feljogosítva érezzük magunkat, mivel ezek az alaptételek meglehetősen önkényesek, hipotetikusak.
A korszerű csillagászat nem képes sem közvetlen (pl. vizuális úton szerzett), sem pedig közvetett bizonyítékát adni annak, hogy a csillagok körül keringenek-e bolygók, legfeljebb csak abban az esetben, ha a legközelebbi csillagokról van szó, a bolygók tömege pedig jóval meghaladja a Jupiterét. * Csakis ilyen esetben lehet a tőlünk több tucat fényévre levő égitestek esetében - a csillag sajátmozgásának zavarai alapján - effajta testek jelenlétére következtetni. S ha ilyen helyzetben próbálkoznánk oly igénnyel beszélni „más civilizációk" létezésére irányuló kutatások eredményeiről, hogy az eszmefuttatásunkat egzaktnak fogadják el, az legalábbis csodálkozást váltana ki. De nem egyetérteni legalább a kiinduló téziseivel azoknak a megfontolásoknak, amelyekre az effajta munkák felépülnek, már nehéz lenne.
Annak, hogy „mások" kozmikus létezését felfedezzük, kétféle lehetősége van. Az első: az általuk kibocsátott jelzések (rádiósugárzás, fényjelek vagy éppen materiális jelzések, „idegen" rakétaszondák stb.) felfogása. A másik: „csodák" megfigyelése. Ezzel a kifejezéssel illeti Sklovszkij azokat a jelenségeket, amelyek annyira lehetetlenek, vagyis annyira megmagyarázhatatlanok csillagászatilag, mint amilyen elfogadhatatlan volna a geológusnak egy bolygó felületét átszelő, természetes úton keletkezett autóút. S mint ahogyan egy autóútnak a jelenlétéből a geológus olyan értelmes lények létezésére következtetne, akik megépítették ezt az utat - ugyanúgy a csillagász is, ha a tudománya diktálta várakozásoktól eltérő jelenséget tapasztal, amelyet semmiféle „természetes" okkal sem képes megmagyarázni, akkor kénytelen lenne arra a következtetésre jutni, hogy műszerének látókörében céltudatos tevékenység eredményei láthatók.
Ilyen módon a „csodákat" nem tekinthetnénk szándékos jeladásoknak, jelzéseknek, amelyeknek célja az élet jelenlétét a kozmoszbeli esetleges megfigyelők tudtára adni, hanem egy magas fejlettségű civilizáció életének melléktermékei, amelyek úgy kísérik azt a civilizációt, mint ahogyan az égboltot több négyzetmérföldnyi körzetben megvilágító fénylés kíséri éjszakánként egy nagy világváros életét. Egyszerű számítással bebizonyítható, hogy az ilyen jelenségek csakis akkor figyelhetők meg, ha olyan energiamennyiségeket használnak fel előidézésükre, amelyek több tucat - ha ugyan nem több
* Éppen ilyen esetet figyeltek meg 1969-ben amerikai csillagászok az egyik közeli csillag esetében. A régóta ismert sajátmozgás-zavarok okozóját, a csillag bolygórendszerét sikerült vizuálisan is megfigyelni, s ebből két bolygót megkülönböztetni. - Szerk.
49 száz - fényév távolságból is a csillagok teljesítményével vetekednek. Egyszóval: az asztronómia csak „csillagmérnöki munka" jeleinek megfigyelésére képes.
Hogy ilyen tevékenység a fejlődés meghatározott szakaszán egy vagy más formában felbukkanhat, ezt mindegyik szerző (Dyson, Sagan, von Hörner, Bracewell és maga Sklovszkij is) biztosra veszi. Ha úgy számítjuk, hogy a földi energiatermelés évente csak 1/3%-kal növekedik (ez a jelenlegi növekedést tekintve, igen szerény becslés), 2500 év elteltével az energiatermelés akkor is tízmilliárdszorosa lesz a mostaninak, vagyis i. sz. 4500-ban a Nap által kisugárzott energiának egytizedére rúg majd. Ekkora energiafogyasztást még akkor is csak néhány ezer évig lehet fedezni, ha az óceánok vizében levő egész hidrogénkészletet energiává alakítják át. Az asztrofizikusok e probléma megoldásának különféle lehetőségeit vizsgálják. Dyson pl. azt javasolja, hogy használjuk fel a teljes napenergiát - egy „Dyson-gömb" felépítésével, vagyis egy vékony falú üres gömbfelület létesítésével, amelynek sugara egyenlő volna Földünk Nap körüli pályájának sugarával. A megépítendő gömb anyagát a nagyobb bolygók anyagából, főként a Jupiter anyagából szerezhetnénk meg. E gömbnek Nap felé néző belső felülete felfogná a Nap teljes kisugárzását (4·1033 erg/s). Sklovszkij is lehetségesnek látja - bár más módon - a Nap energiájának felhasználását. Ennek lényege: a Nap belső atomreakcióira úgy hatni, hogy a Nap energiakisugárzása kielégítse a jövendő csillagmérnökeinek igényeit. Természetesen nem tudhatjuk azt, valóban növekedni fog-e az energiatermelés az elkövetkező évezredek folyamán is olyan mértékben, mint ahogy jelenleg növekszik - de már ma is rámutathatunk egy ilyen óriási energiamennyiség potenciális fogyasztóira. Így pl. a ma elméletileg elképzelhető egyetlen olyan szállítóeszköznek, amellyel egy emberélet időtartama alatt juthatnánk el a csillagokig és a galaxisokig, a fotonrakétának éppen az említett nagyságrendű energiamennyiségre volna szüksége. Ez persze csupán szemléltető példa.
Minthogy Napunk minden tekintetben, korát tekintve is, átlagos csillag, úgy számíthatjuk, hogy hozzá hasonló, de idősebb és bolygócsaláddal rendelkező égitest kb. ugyanannyi lehet, mint a Napunknál fiatalabb csillag. Amiből az következik, hogy bennünket ugyanannyi kozmikus civilizáció előz meg a fejlődésben, mint amennyit mi hagytunk magunk mögött.
Azokat a megfontolásokat, amelyeknek alaptétele civilizációnk tipikus voltának elfogadása volt, eddig megdönthetetlennek tekintették: hiszen Napunk is „közepes" helyzetű a Tejútrendszerünkben (nincs sem a legszélén, sem túlságosan közel a központhoz), és a Tejút is, a mi Galaxisunk, ugyanolyan tipikus spirális galaxis, mint az a milliárdnyi másik, amely a ködök óriási katalógusában szerepel. Ezért minden okunk megvan, hogy földi civilizációnkat kellően tipikusnak, átlagosnak, a leggyakrabban előforduló kategóriába tartozónak tekintsük.
Bracewell és von Hörner egymástól függetlenül végeztek statisztikai számításokat a világmindenség „civilizáció-sűrűségére" vonatkozóan. Abból a feltételezésből indultak ki, hogy Galaxisunkban csak minden százötvenedik csillagnak vannak bolygói; minthogy pedig Tejútrendszerünk csillagainak száma mintegy százötvenmilliárdra tehető, ezért kb. egymilliárd bolygórendszernek kell benne keringenie. Ez inkább szerénynek mondható számítás. Ha valamikor az egymilliárd bolygórendszer mindegyikén megjelent az élet, amely fejlődésének bizonyos szakaszában eléri a „pszichozóonos" fázisát, akkor - a számítások szerint -- amennyiben e fázis hossza (vagyis a technológiai éra időtartama) csupán az anyacsillag élettartamától függene, vagyis addig létezhetne az átlagos civilizáció, ameddig csillagjától megkapja az életéhez szükséges energiát - az esetben két-két civilizáció között az átlagos távolság még a tíz fényévet sem érné el.
Ámde ezt a matematikailag vitathatatlan következtetést nem támasztják alá a tények. Ha a civilizációk ilyen mértékben telítenék a világmindenséget, akkor már eddig is fel kellett volna fognunk
50 a legközelebbi csillagokról érkező jeladásokat, mégpedig nem is csak olyan különleges készülékekkel, amilyent 1960 óta az amerikai Green Bank Obszervatóriumban használt a Drake irányítása alatt működő rádiócsillagász-kutatócsoport. E készülék érzékenysége majdnem a maximális volt, és olyan jeleket tudott volna tíz fényév távolságból felfogni, amilyeneket a földi adóállomások kisugároznak. Az amerikaiak rádióteleszkópja persze százszor nagyobb távolságról is tudná venni a jeleket, ha megfelelő energiájú adás érkeznék abból az irányból, amelybe huszonhét méteres antennája „néz". A készülék teljes némasága tehát nemcsak azt a tényt teszi nyilvánvalóvá, hogy az Epszilon Eridani és a Tau Ceti csillagok körül „civilizációs vákuum" honol, hanem azt is, hogy ebből az irányból a világegyetem mélyéből, e csillagoknál távolabbról sem érkezik sokkal erősebb jelzés felénk. A Drake vezette tudóscsoport hajtotta végre a csillagászat történetének legelső „civilizáció-lehallgatási" kísérletét. A kísérlethez két amerikai csillagász, Cocconi és Morrison javaslata adta az ötletet. A tudósok olyan készüléket alkalmaztak, amely kifejezetten „mesterséges" jelek vételére készült, s ezeket az ún. „galaktikus zajtól" is meg tudja különböztetni, a Tejút, vagyis a benne levő csillagok és csillagközi (intersztelláris) anyag által gerjesztett rádióhullámoktól. Szorosan irányított kísérlet volt: valamilyen szabályosságot kerestek a hozzánk érkező rádióhullámokban, olyan szabályosságot, amely elárulta volna, hogy az emittált hullámnyaláb modulált, vagyis értelmes lények által küldött információk hordozójaként szolgált. Ez a kísérlet első volt, de bizonyára nem az utolsó, jóllehet az asztrofizikusok csalódtak reményeikben, mert vevőkészülékeik napról napra, hétről hétre csupán a holt anyag által létrehozott monoton kozmikus zajt vették.
A KOZMIKUS CIVILIZÁCIÓK STATISZTIKÁJA
Az előbbiekben a csillagok körül kialakult civilizációknak olyan élettartamot tulajdonítottunk, amely az anyacsillaguk élettartamával azonos nagyságrendű, ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a valamikor megszületett civilizáció évek milliárdjaiig állhat fenn. Ez a gondolatmenet pedig óhatatlanul az előbbi következtetéshez, vagyis ahhoz vezetett, hogy a világegyetemben a civilizációknak olyan a „sűrűsége", hogy két lakott égitest között alig néhány fényévnyi a távolság. Az ilyen következtetés azonban ellentmond az összes megfigyeléseknek; a világmindenség rádiólehallgatása negatív eredményének; a másfajta jelek hiányának (pl. az „idegen" rakétaszondákénak); végül a „csodák", vagyis a csillagtechnológia által előidézett jelenségek teljes hiányának is. Ezek a tények késztették Bracewellt és von Hörnert, valamint Sklovszkijt is arra, hogy elfogadják azt a hipotézist, amely szerint a civilizáció élettartama a csillag-élettartamhoz viszonyítottan rövid. Ha ugyanis egy-egy civilizáció átlagos élettartama „csupán" száz millió évet képvisel, akkor (a fennállásuk idején elkerülhetetlenül bekövetkező szétszóródás folytán) két-két civilizáció egymás közti távolságának statisztikailag legvalószínűbb értéke kb. ötven fényév lesz. És még ez is módfelett kétséges. Az említett szerzők ezért a felé a hipotézis felé hajlanak, amely szerint egy-egy civilizáció élettartamát néhány ezer vagy legfeljebb tízegynéhány ezer esztendőre lehet számítani. Ebben az esetben ugyanis két-két magas fejlettségű világot ezer fényév nagyságrendű távolság választ el egymástól, és így egyszeriben érthetővé válik, miért vallanak kudarcot a „lehallgatásokra" és a megfigyelésekre irányuló próbálkozások.
Továbbá: a Tejút minél több bolygójának tulajdonítjuk a „pszichozóonok" keletkezésével koronázott biogenezis lehetőségét, annál rövidebbre kell szabnunk egy-egy civilizáció átlagos élettartamát - nehogy ismét ellentmondásba kerüljünk a megfigyelésekkel. Jelenleg úgy vélik, hogy Galaxi-
51 sunk százötvenmilliárd csillaga közül egymilliárd rendelkezik olyan bolygókkal, amelyek megfelelnek az élet keletkezése követelményeinek. De még ha tízszer kevesebbnek vesszük is ezt a számot, valószínűségszámításon alapuló eredményeink akkor sem változnak meg számottevő mértékben. Rendkívül érthetetlennek tűnő helyzet alakul így ki, hiszen, ha az élet fejlődése precivilizációs alakjában évmilliárdokon át tart, akkor nehéz megérteni, hogy a „pszichozóonos formának" miért kell már néhány tucat évszázaddal a maga remek startja után elpusztulnia? Ha viszont tisztában vagyunk azzal, hogy még az egymillió esztendő is alig kis időtöredékét jelenti annak az időtartamnak, amely alatt az átlagos civilizáció kifejlődhet, mivel anyacsillaga több milliárd éven át látja el szakadatlanul kisugárzott energiával, akkor teljes egészében fel tudjuk fogni e jelenség titokzatosságát, amelynek magyarázatát egyelőre bizony hiába is keressük.
Az effajta meggondolások alapján az értelmes élet a világegyetemben meglehetősen ritka jelenségnek tűnik. Nem általában az élet, hanem a velünk egykorú élet, hiszen nem az érdekel bennünket, hogy a civilizációknak milyen töméntelen sokasága születhetett meg és pusztulhatott el Tejutunk fennállásának egész (tizenötmilliárd évre becsült) időtartama alatt, hanem az, hogy közülük mennyi létezik velünk egyidejűleg.
Von Hörner elfogadván a „pszichozóonok" tiszavirág-életűségét, s keresvén ennek magyarázatát, négy lehetséges okát sorolja fel e ténynek: 1. az élet teljes elpusztítása a bolygón; 2. csak a legfejlettebb lények kiirtása; 3. a szellemi és testi elfajulás, a degeneráció; 4. a tudomány és a technika iránti érdeklődés elvesztése.
Egy találomra megválasztott valószínűségi együtthatót sorolva mindegyik okhoz, von Hörner úgy számítja, hogy egy-egy civilizáció átlagos élettartama 6500 év, a kettőjük közti közepes távolság pedig 1000 fényév, s e számításokból végül is arra az eredményre jut, hogy az a civilizáció, amellyel először kerülünk majd érintkezésbe, 12 000 éves lesz. Annak valószínűsége, hogy a földi civilizációnkkal azonos fejlettségi fázisú civilizációval vesszük majd fel - első ízben - a kapcsolatot, nem is egészen fél százalék, tehát elenyészően csekély. Von Hörner többek közt azt a lehetőséget is számításba veszi, hogy ugyanazon a bolygón több ízben is keletkezhet és tűnhet is el civilizáció.
Az amerikai lehallgatási kísérlet, ha figyelembe vesszük ezeket a következtetéseket, egészen magától értetődővé válik. Ugyanez áll az információk kicserélésére: még ha sikerülne is felfognunk jelzéseket, megteremteni az összeköttetést, az eredmény akkor is igen kérdéses lenne: hiszen egy-egy feltett kérdés után kétezer évig kellene várnunk a válaszra...
Von Hörner lehetségesnek tartja egy „pozitív visszacsatolás" létrejöttét, abban az esetben, ha az élet szétszóródásának, megoszlásának statisztikai jellegénél fogva Galaxisunkban létrejönnének a kozmikus civilizációk lokális csoportosulásai. Ha a válasz kivárásának ideje (a „pszichozóonok ilyen helyi sűrűsödésében") a civilizációk fennállásának teljes időtartamához viszonyítva csekély időtartamúvá válik, akkor sor kerülhet a civilizációk hatásos információcseréjére, ami viszont meg is hosszabbíthatja élettartamukat (a tudományos tapasztalatok kicserélése folytán stb.).
Sklovszkij felhívja figyelmünket arra a hasonlatosságra, amely egy ilyen folyamat és a kedvező környezetbe került élőszervezetek lavinaszerű elszaporodásának jelensége közt mutatkozik. Ha valahol, Tejutunk egy pontján, megkezdődnék egy ilyen folyamat, akkor egyre nagyobb méreteket öltve, a galaktikus civilizációknak egyre növekvő számát vonhatná hatókörébe, és ez valamilyen „szuperorganizmus" kialakulására vezetne. A legkülönösebb, és - valljuk meg - teljesen érthetetlen az, hogy az ilyen lehetőség mind ez ideig nem valósult meg. Fogadjuk el, legalább egy percre, von Hörner katasztrófahipotézisét kozmikus törvénynek. E törvényszerűség statisztikai jellege a legnagyobb mértékben valószínűvé teszi néhány - legalább maroknyi - kivételesen hosszú életű civilizáció létezé-
52 sét; azzal a kikötéssel azonban, hogy egymillió évnél tovább egyetlenegy civilizáció sem maradhat fenn, a nagy számok törvényének szabályosságát valami titokzatos, fatalista determinizmussá, a gyors pusztulás könyörtelen démoni erejévé alakítanánk át. Vessük el ezt a feltételezést, akkor arra az eredményre juthatunk, hogy az említett, kivételesen hosszú, millió évekre kiterjedő élettartamú civilizációk közül legalább néhánynak már régóta hatalmába kellett volna kerítenie bizonyos, szülőbolygójától igen távolra terjedő csillagszférákat. Más szóval: e civilizációknak egy maroknyi csoportja a galaktikus fejlődés döntő tényezőjévé vált volna, ezzel pedig az a bizonyos posztulált „pozitív visszacsatolás" - realitássá válnék. Márpedig, ha így volna, akkor ennek a „visszacsatolásnak" már több ezer évszázad óta hatnia kellene. Hát akkor miért hiányoznak az ilyen civilizációk jelzései, gigászi, csillagmérnöki tevékenységük megnyilvánulásai,. az általuk útnak indított információs szondák töméntelen sokasága, amelyek keresztül-kasul átszelik a kozmikus térségeket, és csillagrendszerünk legtávolabbi zugaiba behatoló önszaporító automatáik?
Egyszóval: miért nem figyelünk meg „csodákat"?
A KOZMIKUS KATASZTRÓFA ELMÉLETE
Tejutunk tipikus spirális galaxis, Napunk tipikus csillag, Földünk pedig minden bizonnyal tipikus bolygó. Milyen mértékben van tehát jogunk a Földünkön keletkező civilizációs jelenségeket a világegyetemre extrapolálni? Valóban úgy kell-e vélekednünk, hogy amikor felnézünk az égre, akkor feneketlen mélységet látunk, amelyet olyan világok töltenek meg, amelyeket az öngyilkos értelem már hamuba temetett, vagy éppen az ilyen vég felé tartanak? Von Hörner pontosan ezt állítja. Hipotézise, a pszichozoonok önelpusztítása az összes lehetőségek 65%-ának éppen ezt tartja. Ha meggondoljuk, hogy a mienkéhez hasonló tejútrendszerek száma milliárdokra rúg, továbbá, ha tekintetbe vesszük atomi építőanyaguk és az őket irányító dinamikus törvényszerűségek miénkhez való hasonlatosságát, akkor feltételezzük, hogy planetáris és pszichozoonos evolúciójuk is analóg módon zajlik le a miénkkel, így eljutunk a civilizációk trillióinak képéhez, amelyek mind csak azért lépnek a fejlődés útjára, hogy egy idő múlva, mely csillagászati időkben mérve, csak egy pillanat, megsemmisüljenek. Én e statisztikai poklot nem vagyok hajlandó elfogadni - nem is azért, mintha túlságosan borzalmas lenne, hanem azért, mert túlságosan naiv. Von Hörner hipotézisét tehát, amelyben a világmindenség sorozatos atommészárlások végrehajtó gépezeteként szerepel, nem a katasztrófaszemlélet miatt kell bírálni, és nem is erkölcsi felháborodásból kell teljesen elvetni, elvégre egy egzaktságra törekvő elemzésben nincs helyük az érzelmi reakcióknak. A lényeg az, hogy ezt a hipotézist arra a teljesen valószínűtlen premisszára alapozták, miszerint a különböző bolygókon a fejlődés útja tökéletesen egybevág. Ezzel egyáltalán nem azt akarjuk mondani, mintha Földünk a maga háborús vérfürdőinek történelmével, az ember pedig a maga természetének bűnös és sötét tulajdonságaival valamiféle dicstelen kivételt képviselne a világegyetemben, és mintha a csillagos térségeket csupa olyan lény népesítené be, aki már történelme hajnalától kezdve mind tökéletesebb nálunknál. A már tanulmányozott folyamatoknak még nem tanulmányozottakra való extrapolálása, amely igen értékes a kozmológia, a csillagászat és a fizika területén, a metagalaktikus szociológia kísérletét könnyen a saját reductio ad absurdumává * teheti.
* Reductio ad absurdum - a képtelenségre való visszavezetés. Bizonyítási, illetve cáfolati módszer: a vitatott állítás lehetetlenségének nyilvánvalóvá tétele. - Szerk.
53 Csak példaként jegyezzük meg, hogy Földünk sorsa teljesen másként alakulhatott volna, ha a Harmadik Birodalom népirtó politikája nem tűzi ki céljául a német zsidók elpusztítását, vagy legalábbis, ha a hitlerista diktatúra idejében ráeszmélt volna, bizonyos fizikai kísérletek fontosságára, és arra, hogy ezek az általuk annyira áhított „csodafegyver" megalkotására vezethetnek. Rájöhettek volna erre Németország urai akár egy olyan vizionálásban is, amely - állítólag - olykor megszállta Hitlert. Végül pedig előfordulhatott volna az is, hogy Einstein nem születik zsidónak. Bármelyik következett volna is be az említett esetek közül, el tudunk képzelni egy olyan helyzetet, amelyben a hitlerista állam a negyvenes évek elején az atomkutatás arcvonalára összpontosította volna erőforrásait. Kétségtelen: a német tudósok visszariadtak volna attól, hogy atombombát adjanak a hitlerista gyilkosok kezébe, ámde egy s más értesülésünk van már arról is, hogy az effajta belső ellenállásokat meg is lehet törni (bármily fenntartással fogadjuk is azokat a szemrehányásokat, amelyekkel Heisenberget illették a háború után, az ügy alaposabb megvizsgálása után, nem szabadulhatunk attól a benyomástól, hogy ő mégiscsak megpróbálta megszerkeszteni az első atommáglyát, és hogy ez a törekvése nemcsak tudományos ambícióival állt összefüggésben). Ámde, amint jól tudjuk, másként történt: atombombát először az amerikaiak állítottak elő - a Harmadik Birodalomból kiüldözött emigránsok kezének és elméjének munkájával. * Ha ezek az emberek Németországban maradtak volna, akkor Hitler tán kezébe kaparinthatta volna azt a szörnyű fegyvert, amelyről ábrándozott. Nem kívánunk minden alapot nélkülöző feltételezésekbe bocsátkozni - csak azt akartuk kimutatni: hogyan vezetett bizonyos esetek láncolata Németország gyors vereségéhez, és ahhoz, hogy lebombázott városainak üszkös romjai fölött szembetalálkozzék egymással a két utolsó potenciális ellenfél: a szocializmus és a kapitalizmus. Tekintet nélkül arra, sikerült volna-e a németeknek a nukleáris elsőség révén magukhoz ragadni a világuralmat vagy nem - az atomerő, mint a haditechnika óriási tényezője, mindenképpen megváltoztatta volna Földünkön az egyensúlyi helyzetet. Talán egy egész háborús korszak következett volna, amelyből az emberiség megtizedelve, de egyesülve került volna ki; az ilyen fantáziajátékok, melyek hiúak és érdektelenek, hacsak a kávéházi konrádok stratégiai elmefuttatásait nem fogadjuk el irodalmi műfajnak - egyszeriben jelentőségre tesznek szert, ha megkezdjük a világmindenségbe irányuló extrapolálásukat. Ha ugyanis a történelmi folyamat során bekövetkezik az egyelőre szétaprózott közösségek egyesülése, akkor egyetlen nagy hegemónia létrejöttének esélye egyenlő azzal a másik lehetőséggel, hogy két egyenlő hatalmú, antagonista módon ellentétes erő kerül egymással szembe. Feltételezhetjük, hogy ezt a kérdést már a közeli jövőben bizonyos fokig meg fogják világítani azok a számítógépes modellezési munkák, amelyek során a szocioevolúciós folyamatokat vizsgálják. Éppen a fentebb említett jelenségre, azoknak a közösségeknek planetáris méretű egyesülésére gondolok, amelyek kölcsönös ellentéte vagy elszigetelődése lehetetlenné válik a technológiai fejlődés folyamatosan növekvő nyomása miatt. És mivel könnyebb úrrá lenni a természeten, mint a mindenre kiterjedő társadalmi szabályozást végrehajtani, ezért bizony az effajta folyamatok dinamizmusának tipikus jellemzője igen valószínűen az lehet, hogy a technoevolúció megelőzi a társadalmit. Nehéz azonban elfogadnunk azt, hogy az a késedelem, amellyel a társadalmi erők szabályozása követi a természeti erők szabályozását, mindig egyforma, és szükségszerűen kozmikus méretekben is mindig bekövetkezik, és valamilyen állandó tényezője minden lehetséges civilizáció fejlődésének. Hiszen ennek a késedelemnek a mértéke, amikor lényeges paraméterként befolyásolta Földünk társadalmi jelen-
* Ha alapjában egyet is lehet érteni ezzel a megfogalmazással, de szélesebb értelemben kell felfogni, hiszen az atombomba megépítésének nagy munkájában, amelyet végül is Hirosima és Nagaszaki értelmetlen elpusztítására használtak fel, a magyar Szilárd Leó, az olasz Enrico Fermi és sokan mások, köztük amerikaiak is részt vettek. - Szerk.
54 ségeinek kialakulását, az emberiség bolygóméretű egyesülésének kezdődő folyamatát úgy alakította, hogy két nagy antagonisztikus szövetség jött létre egyszerre. Arról nem is szólva, hogy a fejlődésnek ez a típusa egyáltalán nem vezet szükségképpen a totális kipusztuláshoz, talán megkockáztathatjuk a következő állítást: a „világok" (vagyis, hangsúlyozzuk, a modellek) túlnyomó többségében az erők megoszlása annyira különbözhet a földitől, hogy egymás kölcsönös megsemmisítésének a lehetősége még csak fel sem merülhet, és végül is az összecsapás olyan jellegű is lehet, hogy éppen a krízist oldja meg, és az időleges hanyatlást, amely a háború következményének jelensége, a „szóban forgó bolygó" összes társadalmi erőinek egyesülése követi.
És akkor mi lesz? Von Hörner hipotézisének hívei erre azt felelik, hogy akkor majd a technológiai korszak időtartamát megrövidítő más tényezők kezdenek hatni. Felmerülnek majd pl. az „elfajulási" tendenciák - hiszen vitathatatlan, hogy világunk jelentős része ma hedonista-fogyasztói jellegű célokért él. A fejlődés „hedonisztikus gátlódásáról" majd még szólunk, és ugyancsak foglalkozni fogunk a „technológiai gyorsulásnak" igen valószínű periodikus csökkenéseivel is. Ezeknek az egyéb okoknak azonban von Hörner mindössze 35%-os esélyt ad. Vele szemben mi bemutattuk annak lehetőségét, hogy elméleti-modellalkotó módszerrel miként cáfolható meg von Hörner elmélete, amely szerint az önmegsemmisítés a kozmikus civilizációk többségének létezési törvénye. Egyébként, még ha von Hörner közelebb került volna is az igazsághoz, mint ahogyan gondoljuk, az általa megfogalmazott „törvények" statisztikai típusúak, s - mint már említettük - éppen valószínűségi jellegüknél fogva semmiképpen nem zárják ki a kivételeket. Tegyük fel, hogy Galaxisunk milliárdnyi bolygója közül 990 millióra valóban a technológiai korszak rövidsége a jellemző. A fennmaradó tízmillió közül csupán 100 000 vagy akár 1000 ne engedelmeskedjen, „a civilizációk efemeritása törvényének". Akkor ezen az 1000 bolygón százmillió évekig fejlődik majd a civilizáció. És akkor a földi bioevolúciónak már egy sajátos kozmikus analogonját látjuk magunk előtt: hiszen amannak is pontosan ilyen módon nyilvánul meg a működése. Az evolúció folyamán kihalt állatfajok száma hasonlíthatatlanul nagyobb, mint a fennmaradottaké. Viszont minden fennmaradt faj igen nagyszámú új fajnak adott életet. Joggal posztulálhatjuk a pontosan ilyen „adaptív radiációnak, azaz divergenciának" lényeges voltát, de immár nem biológiai, hanem kozmikus-társadalmi nagyságrendben érvényesülő adaptív radiációról folyik a szó. Hipotézisünk egyáltalán nem jelenti azt, hogy szükségképpen csak „idillikus elemeket" tartalmazhat a fejlődés. Előfordulhat, hogy ezek a milliárdéves civilizációk a maguk -- csillagokra kiterjedő -- expanziójának folyamatában összeütköznek, harcolnak egymással: de akkor a háborújukat -- kihunyó csillagrendszerek, pusztító sugárnyalábok által kiváltott kolosszális robbanások formájában, a csillagmérnökség ilyen vagy olyan „csodái" alakjában tudnunk kellene megfigyelni, s hogy ez békés vagy háborús „csoda" -- tulajdonképpen egyre megy.
Ismét visszatérünk tehát a bevezetőül feltett kérdéshez: miért nem figyelünk meg „csodákat"? Tessék ennél a kérdésnél figyelembe venni, hogy fejtegetéseink legutóbbi részében hajlandóak voltunk a civilizációk fejlődésének bizonyos értelemben még a von Hörner hipotézisében megrajzoltnál „katasztrofálisabb" útját is elfogadni. Ő ugyanis nem annyira azt mondja, hogy valamennyi kozmikus civilizáció elpusztítja önmagát, hanem inkább azt állítja, hogy ilyesmit a fejlődésnek abban a fázisában szoktak elkövetni, amely hasonló az emberiség által elért szakaszhoz (tehát csillagászatilag nem megfigyelhető). Úgy érzem, ez már nem a valószínűségszámítási módszerek alkalmazása a szociogenezis kutatására, hanem egyszerűen csak annyit jelent, hogy a mai ember (márpedig a tiszteletre méltó asztrofizikusok is azok) félelmeit a kozmikus általánosítás maszkjába rejtettük el.
Az asztrofizika képtelen válaszolni a feltett kérdésre. Próbáljunk tehát másutt keresni rá feleletet.
55 A CSODÁK METATEÓRIÁJA
Tulajdonképpen mik is lehetnek azok a „csodák", amelyeket eddig meglehetősen nagyvonalúan és általánosítóan, mint a csillagmérnöki tevékenység megnyilvánulásait emlegettük? Sklovszkij az ilyen fajta „lehetséges csodaként" a szupernóvák „mesterségesen" előidézett robbanásait, valamint a technéciumnak néhány ritka (pekuliáris) csillag színképében felfedezhető vonalait nevezi. Mivelhogy a technécium természetes körülmények között nem fordul (a Földön mesterségesen állítjuk elő), és nem is fordulhat elő, mert gyorsan (néhány ezer év alatt) bomlik: ha a jelenlétére utaló színképvonalakat egy csillag színképében mégis felfedezzük, az annyit is jelenthet, hogy a „csillagkohóba" feltöltés révén kerülhetett - vagyis nyilván csillagmérnökök munkája nyomán. Zárójelben megjegyezzük: ahhoz, hogy egy csillag fényének színképében egy elem színképvonala megjelenjen csillagászati méretekben elenyésző mennyiség - mindössze néhány millió tonna is elegendő.
Sklovszkij azonban ezt a hipotézist - akárcsak „a szupernóvák mesterséges felrobbantásának hipotézisét" is - csupán féltréfásan fejtette ki. Igen fontos, hogy miért teszi ezt. A tudományos módszertan egyik alapvető elve ugyanis az ún. Occam-borotva, vagyis az a tézis, amely szerint: entia non sunt multiplicanda praeter necessitatem; * vagyis hipotézisek felállításakor a létezők számát nem szabad fölöslegesen szaporítani bennük. A létezőn ezúttal az elméletben szereplő, tovább, egyszerűbb fogalmakká már nem redukálható alapfogalmakat kell értenünk. Ezt az elvet olyan szigorúan és általánosan betartják, hogy jelenlétét egy-egy önálló tudományos kutatásban szinte észre sem lehet venni. Új fogalmakat a valóság egy elméleti modelljébe valóban csak rendkívüli körülmények közt szabad bevezetni: amikor az egész tudásunk alapjául szolgáló néhány tézis megmaradása forog kockán. Amikor a nukleáris béta-bomlás bizonyos jelenségei azzal fenyegettek, hogy a tömeg megmaradásának elvét el kell vetni (úgy látszott, hogy a tömeg egy része nyomtalanul „eltűnik"), akkor Pauli, hogy ezt az alaptörvényt megmentse, bevezette a neutrínó fogalmát, s ennek a kezdetben tisztán hipotetikus jellegű részecskének tényleges létezését csak később igazolta a kísérlet. Az Occam-borotva elve, vagyis a fogalomalkotás takarékosságának vagy a gondolkodás lakonikusságának elve azt követeli meg, hogy a tudós minden jelenséget a lehető legegyszerűbb módon, újabb fogalmak „kiegészítő létezők" - bevezetése nélkül igyekezzék megmagyarázni, vagyis kerülje el a nem feltétlenül szükséges hipotézísek felállítását. Ennek az elvnek alkalmazásából következik az, hogy minden tudomány egységesítésére törekszik: ez a tendencia abban nyilvánul meg, hogy állandóan törekednek a különböző jelenségek sokkal általánosabbakra való visszavezetésére, hogy szakadatlanul alapfogalmakkal igyekeznek magyarázni, valami ahhoz hasonlót tesznek, mint amikor a fizikában az elemi részecskékre támaszkodva operálnak. Bizonyos tudományágak nemegyszer szembeszegülnek az ilyen redukálási törekvésekkel: így pi. a biológusok hosszú időn át úgy tartották, hogy az életjelenségek megmagyarázásához az entelekheia, vagyis az életerő fogalmára van szükség; ilyen kiegészítő hipotézis volt a teremtés természetfölötti aktusának fogalma is, amelyet azért vezettek be, hogy megszabaduljunk a biogenezis kezdeteivel vagy a tudat keletkezésével kapcsolatos minden gondtól. Ámde az ilyen fogalmakról egy idő után kiderül, hogy bevezetésük megsérti az Occam-törvényt, és mint szükségteleneket el is vetik őket. A csillagász, ha felnéz a csillagos égre, sok olyan jelenséget lát, amelyet bizonyos elméleti modellekből kiindulva már meg tud magyarázni (pl. a csillagok fejlődésének vagy belső felépítésüknek modelljéből); ezenkívül számos olyan jelenséget is megfigyel, amelyekre még nincs magyarázat. A Galaxis magvának területéről áradó óriási mennyiségű csillag-
* A létezőket ne szaporítsuk szükségtelenül. - Szerk.
56 közi hidrogént és néhány extragalaktikus köd erős rádiósugárzásait még nem sikerült elméletileg megmagyarázni. Mégis, a tudós visszariad az olyasféle magyarázatoktól, mint: „Ez számunkra érthetetlen, tehát értelmes lények tevékenységének a következménye." Ilyen magyarázatot adni túlságosan veszedelmes volna, mert elvágná az útját minden olyan kísérletnek, hogy e jelenségeket „természetes" okokkal magyarázzák meg. Ha egy elhagyott tengerparton sétálva, egymástól szabályos közökre fekvő kavicshalmokat látunk, és még az elhelyezésük szimmetrikus volta is megragadja figyelmünket, akkor hajlandóak vagyunk feltételezni, hogy olyan jelenség eredményével állunk szemben, amelynek tanulmányozása igen gyümölcsöző lehet a tudomány számára: hátha az árapály hidrodinamikus erejének egy eddig még ismeretlen megnyilvánulása hozta létre a jelenséget? Ha viszont megtudjuk, hogy egy ember járt előttünk azon az úton, és kavicsokat rakott le, a saját tetszése szerint, akkor a fizikai és geológiai ismereteink semmivel sem gyarapodnak. Éppen ezért a tudós bizonyos spirális ködöknek a „galaktikus normától" nagyon is eltérő viselkedését is inkább hajlandó természeti hatások eredményének, mintsem az Értelem beavatkozásából fakadó jelenségként felfogni.
A „csodákkal" kapcsolatos hipotéziseket tetszés szerint lehet szaporítani. Hallottunk már olyasmiről is pl., hogy a kozmikus sugárzás nem egyéb, mint a kozmikus teret minden irányban átszelő óriási kvantumhajóknak az egész Galaxisban szétáramló égésterméke. Ha úgy fogjuk fel, hogy évmilliók óta startolnak különféle távoli bolygókról fotonrakéták, akkor a Galaxisból hozzánk érkező rádióhullámok egy részét ezek kisugárzásuk nyomának fogadhatjuk el, azzal, hogy e sugárzások a Doppler-hatás eredményeként tolódtak el egészen a rádióhullámok sávjába (minthogy az említett hullámok állítólagos forrásának tekintett rakéták a fénysebességet megközelítő sebességgel haladnak). A bizonyos halmazok területéről százas nagyságrendű km/s sebességgel hirtelen „kirepülő" csillagok csillagtársaik természetes felrobbanásai nyomán fellépő „parittya"-hatás eredményeként is száguldhatnak így, de az is lehet, hogy társaikat a csillagmérnökök mesterkedései pusztították el. Végül: a szupernóvák robbanásainak egy része alapjában véve mesterséges eredetű is lehet... ámde az Occam-féle borotva könyörtelenül megtiltja, hogy ilyenfajta hipotéziseket elfogadjunk. Mellesleg megjegyezzük: a „tudományos-fantasztikus" irodalom egyik főbűne az, hogy nyakló nélkül szaporítja a „pótlólagos létezőket", vagyis az olyan hipotéziseket, amelyekre a tudománynak semmi szüksége sincs. Sok-sok sci-fi regény abból a feltételezésből indul ki, hogy Földünkön az élet kifejlődése (vagy legalábbis az alacsonyabb rendű emlősök átalakulása az ember ősévé) külső beavatkozásra ment végbe: valamikor, még az emberemlékezet előtti időkben „mások" rakétája érkezett a Földre, s azok, miután meggyőződtek róla, hogy itt jók a feltételek az „élet kitenyésztésére", lerakták a Földre az élet csíráit. ...Talán úgy gondolták, hogy jó cselekedetet hajtanak végre, talán kísérletnek fogták fel, de az is lehet, hogy csak az egyik csillagjövevény ügyetlenkedett, aki visszatérve a rakétájára, elejtett egy életcsírával teli fiolát, tehát „lapsus" volt az egész... Ilyen jellegű elképzeléseket korlátlanul lehet szülni. Csakhogy mindezek, az Occam-elv szerint tilosak, mert nincs rájuk szükség, hiszen a biogenezis a „kozmikus látogatók" elméletének bevonása nélkül is megmagyarázható, jóllehet (amire Sklovszkij hivatkozik is könyvében) elvben nem lehet kizárni az említett eshetőséget sem, és ki tudja, hátha valamikor maga az ember is más bolygókon fogja elterjeszteni az életet. Sagan amerikai csillagász, akinek nevét már említettük, kidolgozott egy tervet, amely szerint a Venust kell bizonyos földi moszatok odatelepítésével alkalmassá tenni a gyarmatosításra... A módszertani elemzés eredménye azonban mégis egyértelmű. A tudósok, akik a csillagmérnökök tevékenységének megnyilvánulásait keresik a világegyetemben, talán már régóta meg is figyelték azt, amit keresnek, ámde így minősíteni e jelenségeket, a természetes jelenségek fogalomköréből kiszakítani őket, és kijelenteni, hogy az Értelem tevékenységéből keletkeztek, tiltja saját tudományuk, amelyet
57 szolgálnak. De hát valóban nem volna kivezető út ebből a dilemmából? Vajon elképzelhetetlenek-e olyan „egyértelmű csodák", amelyeket nem lehet nem-technológiai okokkal magyarázni?
Kétségkívül vannak ilyenek. De mindegyiket jellemeznie kell (azonkívül, hogy óriási teljesítményű, tehát csillagászatilag is megfigyelhető energiaforrásokat használnak) egy olyanfajta viselkedésnek, amely bár csupán a legáltalánosabb vonásaiban és meglehetősen távolról, de hasonlít a mi folyamatainkra. De hát mit is jelent a „csodák" keresése? A saját lehetőségeinket hatványozottan tükröző jelenségeket keressük ilyen módon. Egyszóval a haladás fogalmát úgy értelmezzük, mint haladványnak megfelelő mozgást, a jövőt pedig, mint a Nagy és Hatalmasabb Dolgok korszakát. Mert vajon mit várhatott földi vagy földöntúli jövőjétől a kőkorszak embere? Hatalmas, remekül pattintgatott kovaköveket? Hát az ókori ember mire számított az idegen bolygókon? Természetesen gályaóriásokra, amelyeket kilométeres evezőkkel hajtanak. Tán éppen ez derít fényt gondolkodásunk hibájára? Talán a rendkívül fejlett civilizáció nem is a maximális energiát, hanem a legtökéletesebb szabályozást jelenti? Talán az a nemrég felfedezett hasonlatosság egyfelől az atomreaktorok és atombombák, másfelől a csillagok között, eljövendő utunk kijelölését jelenti? Vajon a legfejlettebb civilizáció azonos-e a legnépesebbel? Bizonyára nem. Ha pedig nem, akkor szociosztázisának nem kell egyértelműnek lennie a növekvő energiamohósággal. Mit csinált a primitív ember a maga gyújtotta tűzrakás mellett? Beledobott mindent, ami gyúlékony, s táncolt és üvöltött a láng körül, elkábulva saját hatalmának ilyen megjelenésétől. És mi vajon nem vagyunk-e megdöbbentően hasonlóak hozzája? Bizony, ez lehetséges. És mégis, minden ilyen „lebeszélő" magyarázat ellenére is, a fejlődés különféle útjaira kell számítanunk, köztük az expanzív jellegűekre is, amelyek közel állanak az ősidők óta bennünk élő hősi koncepcióhoz: az anyag és a tér egyre távolabbi területeinek meghódításához. Tehát valljuk meg őszintén: mi nem „akármilyen civilizáció" után kutatunk, hanem mindenekelőtt antropomorf civilizációt szeretnénk találni. A kísérletezés következetességét és rendjét vezetjük be a természetbe, mert magunkhoz hasonló lényekkel szeretnénk találkozni ilyen jellegű jelenségek révén. Ámde ilyen jellegű jelenséget nem figyelünk meg. Talán nem is léteznék ilyen?... Valóban van valami mélyen elszomorító abban, hogy kérdésünkre a csillagvilág némasággal felel -- némasággal, amely olyan teljes, mintha örökkévaló volna.
AZ EMBER KIVÉTELESSÉGE
Baumstejn szovjet tudós az említett kérdésben ellenkező álláspontot foglal el, mint Sklovszkij. Szerinte, ha egy civilizáció már létrejött, akkor élettartama időben szinte korlátlan, tehát évmilliárdokra kell rúgnia. A biogenezis gyakoriságát viszont szerfölött csekélynek tartja. Gondolatmenete a következő. Annak valószínűsége, hogy a tőkehal-ikrából kifejlődjék az ivarérett állat, igen kevés. Minthogy azonban az ikrák száma rendkívül nagy (mintegy hárommillió minden íváskor), ezért annak valószínűsége, hogy legalább egyből, kettőből kifejlődjék a hal, igen közel áll az egyhez. A jelenségek eme példáját, amelyben az egyes esetek előfordulási valószínűsége rendkívül kicsiny, de az eseteket összességükben nézve az esemény rendkívül nagy valószínűséggel következik be, mivel az esetek igen nagy számát vizsgáljuk, vetette össze Baumstein a biogenezis, illetve az antropogenezis folyamataival. Számításainak - melyeket itt nem idézünk - eredményeképpen arra a következtetésre jut, hogy Galaxisunk milliárdnyi bolygója közül alig egynéhányon, legfeljebb talán csak egyen, a Földünkön jött létre a pszichozoon. Baumstein a valószínűségelméletet alkalmazza, amely szerint, ha egy jelenség megvalósulásának esélye igen csekély, akkor a jelenséget megelőző körülményeknek igen sokszori
58 megismétlődésére van szükség ahhoz, hogy a jelenség végül is megvalósuljon. Így pl. igen-igen kevéssé valószínű, hogy egy játékos, aki tízszer dobja el a kockát, mind a tíz dobással hatost érjen el. Ha azonban egyidejűleg egymilliárd játékos vet kockát, akkor annak valószínűsége, hogy közülük legalább egynek sikerül tíz hatosból álló sorozatot dobni, egyszeriben nagyon megnő. Az ember keletkezését hihetetlenül sok ok közrejátszása idézte elő. Így pl. először létre kellett jönnie az összes gerincesek közös ősének, a halnak; a parányi agyú hüllők hegemóniáját fel kellett váltania az emlősök korának, majd pedig ezek közül ki kellett válniuk a főemlősöknek, arra azonban, hogy az utóbbiak között megjelenhessen az ember, feltételezhetően döntő hatással voltak a jégkorszakok körülményei, mert jelentős mértékben megnövelték a kiválogatódás nyomását, és a szervezetek szabályozóképességeit illetően nagy követelményeket állítottak fel, ez pedig a másodfajú homöosztatikus szabályozó, az agy energikus fejlődéséhez vezetett.9
Ez a következtetés helyes ugyan, de csupán egy igen lényeges fenntartással. Baumstein tulajdonképpen azt bizonyította be, hogy bizonyos szervezetek csakis olyan bolygón jöhetnek létre, amely egyetlen nagy holddal rendelkezik (az ilyen hold okozza ugyanis az árapály-jelenséget, amely viszont megteremti a part menti sávok sajátos vegetációjának létfeltételeit), bebizonyította továbbá, hogy a „cephalizatiót", vagyis az ősember agyának fejlődését valószínűleg erősen siettette a jégkorszakoknak a folyamatos fejlődést zavaró és egyúttal a kiválogatódást erősítő hatása - a jégkorszakokat viszont, az ő véleménye szerint, a Nap aktivitásának néhány százmillió évenként bekövetkező erőteljes csökkenése okozta. Egyszóval, Baumstein bebizonyította ugyan az antropogenezis rendkívüli ritkaságát, ámde ezt csak a szó szerinti értelmében bizonyította be: vagyis megmutatta, milyen roppantul valószínűtlen volna egy olyan hipotézis, amely szerint emberszerű élő szervezetek keletkezhetnek a legkülönfélébb napok bolygóin.
Ez a következtetés egyáltalán nem dönti el a kozmikus biogenezis és bioevolúció gyakoriságának kérdését. A kifejlődés valószínűségi modellje (millió ikrából egyetlen tőkehal) nem alkalmazható. Hogy a hárommillió ikrából egyetlen egyed fejlődik ki, az még rendben van - ámde az a tény, hogy valamely ikrából nem fejlődik ki a hal, az egyben az ikra pusztulását jelenti. Ha viszont a főemlősökből nem fejlődik ki a Homo sapiens faja, ez még egyáltalában nem jelenti azt, hogy a Földön egyáltalán nem keletkezhetnek értelmes lények. Például a rágcsálókból is kiindulhatnak. A kockajáték típusú valószínűségi modell nem alkalmazható az olyan önszervező rendszerre, mint az evolúció. Az ilyen modell ugyanis mindig vagy csak győzelmet, vagy csak vesztést tételez fel, vagyis „minden vagy semmi" típusú játék -, míg az evolúció minden lehető kompromisszumra is hajlandó: ha „veszített" a szárazföldön, akkor más szervezeteket szaporít el a vízben vagy a levegőben ; ha az állatoknak valamelyik ága kipusztul, akkor helyét hamarosan elfoglalják - az adaptív radiációnak köszönhetően - más élőlények. A fejlődés mint játékos, nem hajlandó rögtön belenyugodni a veszteségbe, nem az az ellenfél, aki vagy legyűri az akadályt, vagy elismeri kudarcát, nem olyan, mint a kemény golyó, amely vagy szétzúzódik a falon, vagy átüti azt. Inkább a folyóhoz hasonlít, amely medrét megváltoztatva körülfolyja az akadályokat, s úgy kerüli el azokat. S ahogy nincs a Földön két pontosan egyforma folyású és medrű folyó, ugyanúgy nyilván a világegyetemben sincs két tökéletesen egyforma evolúciós folyam (vagy - ha úgy tetszik - törzsfa). Az említett szerző tehát másvalamit bizonyított be, mint amit bizonyítani akart. Megmutatta, hogy milyen kevéssé valószínű a földi fejlődésnek más bolygórendszerekben való megismétlődése, legalábbis olyan pontosan, minden részletében annyira azonosan, ahogy az az általunk is ismert ember kialakulásához vezetett.
Más kérdés az, hogy szinte fogalmunk sincs arról, mi az, ami a bioevolúcióban a véletlen útján
59 alakul ki (ebben az értelemben a véletlen pl. Földünk nagy kísérőjének, a Holdnak a létezése), és mi benne a homöosztatikus rendszer törvényei hatásának végső következménye. Tán a legtöbb meggondolnivalót azok a „megismétlődések", azok az „akaratlan önplágiumok" jelentik, amelyeket akkor követett el az evolúció, amikor több millió év elteltével megismételte egyes szervezetek alkalmazkodási folyamatait, éspedig olyan közeghez való alkalmazkodásuk folyamatait, amelyeket azok már régen elhagytak. A bálnák, legalábbis külső alakjukban, ismét a halakhoz váltak hasonlóvá, valami ilyesmi történt bizonyos teknősbékákkal, amelyeknek előbb volt teknőjük, majd teljesen elvesztették, végül pedig, több tízezer nemzedék után újból kialakították. Az „elsődleges" és a „másodlagos" teknősbékák teknője nagyon is hasonló, az egyik azonban a belső váz csontjaiból keletkezett, a másik viszont elszarusodott bőrszövetből fejlődik ki. Ámde maga a puszta tény is arra utal, hogy a környezet „modellező" nyomása döntően abban az irányban hat, hogy -- konstruktőri szempontból -- egymáshoz közelálló formákat alakítson ki. Bizonyára minden evolúció mozgatóerői: először is a nemzedéktől nemzedéknek átadandó örökletes információk változásai, másodszor pedig magának, a környezetnek a változásai. Sklovszkij figyelmeztet arra, hogy a kozmikus tényezők hatnak az örökletes információk átadására, és ugyanő dolgozta ki azt az igen eredeti hipotézist, amely szerint a kozmikus sugárzásnak (mely a bekövetkező mutációk számának tényleges szabályozójává válik) intenzitása változó volna és attól függene, mennyire közelít meg a bolygó, amelyen az élet kifejlődött, egy szupernóvát; a kozmikus sugárzás intenzitása olykor meghaladhatja -- a „normális", vagyis a Tejút egészére átlagosan érvényes mértéket -- tízszeresen vagy akár százszorosan is. Meglepő, hogy egyes szervezetek mennyire ellenállnak a genetikai információkat megsemmisítő sugárzás hatásának, így pl. a rovarok a többszázszorosát bírják ki annak a sugárzásmennyiségnek, amely az emlősök esetében már halálos adag lehet. Ráadásul a huzamosabb ideig élő szervezetek esetében az ilyen sugárzás nagyobb arányban növeli a mutációk gyakoriságát, mint a rövidebb életűekében (ami még a szerves világ potenciális matuzsálemeinek „kontraszelekciójára" is hathat bizonyos módon). Sklovszkij hipotézise szerint az óriáshüllők tömeges pusztulását a mezozoikumban az okozhatta, hogy Földünk véletlenül éppen egy kitörő szupernóvát közelített meg. Tehát, amint látjuk, a környezet hatása egyetemesebben érvényesül, mintsem gondoltuk volna, hiszen nemcsak a természetes kiválogatódás kiválogató nyomását, hanem az öröklődő jegyeket megváltoztató mutáció gyakoriságát is meghatározza. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy a fejlődés üteme minimális, sőt éppenséggel a nullához közeledik olyankor, amikor a környezeti viszonyok gyakorlatilag évmilliókon át változatlanok maradnak. Ilyen környezetet jelentenek mindenekelőtt az óceánok mélységei, ezekben mindmáig fennmaradtak egyes állati formák (halak), amelyek lényegileg nem változtak a kréta- és a jura-korszak óta. Ugyanígy a Földénél nagyobb éghajlati és geológiai stabilitású bolygók -- egyszóval azok, amelyeket hajlamosak vagyunk „paradicsomnak" nevezni -- tekintetbe véve az élethez való „alkalmazkodottságukat" lényegileg a homöosztatikai megtorpanás, pangás hatalmas területeit képviselhetik; az élet ugyanis nem a beléje épült „haladási" tendencia folytán, hanem csakis a fenyegető veszedelem hatására fejlődik. Másfelől a túlságosan viharos változások, amilyen típusú változások pl. a változó- vagy a kettőscsillagok környezetében lépnek fel, vagy egyáltalában kizárják az élet keletkezésének lehetőségét, vagy pedig állandóan azzal fenyegetnek, hogy félbeszakítják a kezdődő szerves fejlődést.
Evolúció, úgy gondoljuk, számos égitesten léphet fel. Felmerül a kérdés, vajon minden esetben feltétlenül az értelem kialakulásával kulminál-e -- vagy pedig az értelem megjelenése véletlen, a dinamikus törvényszerűségekhez viszonyítva mintegy külső folyamat, valami ahhoz hasonló, mintha
60 a fejlődés ösvénye a körülmények összejátszása folytán nyílna meg előttünk. A világmindenség ma sajnos nem adhat választ e kérdésünkre, s ezt nem is egyhamar fogja megtenni: így hát ezzel az egész problematikánkkal megint csak a Földünkhöz vagyunk kénytelenek fordulni, s annyi ismerettel kell beérnünk, amennyit a Földünkön lezajló jelenségek megfigyeléséből meríthetünk.
ÉRTELEM: VÉLETLEN VAGY TÖRVÉNYSZERŰSÉG?
Az „értelem nélküli" állat és a növény is képes alkalmazkodni a környezeti tényezőkhöz, pl. az évszakos változásokhoz. E feladat homöosztatikus megoldásainak fejlődési katalógusa igen nagy. Az időszakos lombhullás, a gombaspórák képzése, a téli álom, a rovarok átalakulásai: mindez csupán néhány a felsorolható példák közül. A lényeg azonban az, hogy a genetikai információk által meghatározott szabályozó mechanizmusok csupán az olyan változásoknak tudnak ellenállni, amelyeknek következtében a megelőző nemzedékek ezreinek váltakozása során kiválogatódtak ezek a mechanizmusok. Az ösztönös viselkedés pontossága nyomban semmit érővé válik, mihelyt egy fajnak olyan új feladatot kellene megoldania, amelyhez az még nem alkalmazkodott, és genetikailag sem készült fel rá. A növénynek, a baktériumnak vagy a rovarnak, mint „elsőfajú" homöosztatikus lényeknek velük születtek azok a reakcióik, amelyekkel a környezet változásaira válaszolniuk kell; a kibernetika nyelvén szólva: ezek a rendszerek (egyedek) előre programozottak a környezetnek mindazokra a lehetséges változásaira, amelyekhez alkalmazkodottaknak kell lenniük azért, hogy megőrizzék saját életüket és biztosítsák fajuk fennmaradását. Az ilyen változások legtöbbször ritmikus jellegűek (a nappalok és éjszakák, az évszakok, a dagály és az apály váltakozása), a nemperiodikusak sokkal ritkábbak (ilyen pl. egy ragadozó közeledése, ez kiváltja a készenlétben álló védekező mechanizmus működését, a futást vagy a „tetszhalál" mozdulatlanságát stb.). Amikor olyan változásokra kerül a sor, amelyek a szervezetet „kibillentik" a környezettel kiépült egyensúlyából, amikor olyan változásokra kerül sor, amelyeket az ösztönök „programja" eleve nem vehetett figyelembe, akkor az „elsőfajú szabályozó" nem kielégítő, és válság kezdődik. Egyrészről nagy mértékben megnövekszik a nem-alkalmazkodott szervezetek halandósága, és ezzel együtt megerősödik a kiválogatódás, ami bizonyos új formákat (mutációkat) előnyökhöz juttat, ez végül is odavezethet, hogy a genetikus programozás rendszerébe bekapcsolódnak olyan reakciók, amelyek a túléléshez elengedhetetlenek. Másik oldalról, rendkívül kedvező körülmények alakulhatnak ki azoknak a szervezeteknek a számára, amelyek másodfajú szabályozóval, vagyis aggyal rendelkeznek, s ez a környezet igényeitől függően képes „cselekvési programját" változtatni (önprogramozás, tanulás útján). Feltehetően létezik a változásoknak olyan típusa, olyan üteme és olyan sorozata (nevezhetjük „labirintus típusúnak", azoknak a labirintusoknak alapján, amelyeknek révén a tudósok egyes állatok, pl. a patkányok intelligenciáját vizsgálják), amelyben a genetikai úton létrehozott és meghatározott szabályozóknak, az ösztönöknek már nem elegendő a fejlődésben kialakult hajlékonysága, plaszticitása. Ez kiváltságos helyzetbe hozza a központi idegrendszer kiépülésének folyamatait, mert a központihozza a központi idegrendszer kiépülésének folyamatait, mert a központi idegrendszer a másodfajú homöosztázisnak, mint olyan rendszernek az eszköze, amelynek működésére alapozódik a helyzet kísérleti modelljeinek a megalkotása. A szervezet immár a saját kockázatára, nem a kész cselekvés-programokra támaszkodva cselekszik, s vagy alkalmazkodik a megváltozott környezethez (a patkány megtanulja, hogyan találjon rá a labirintusból kivezető útra), vagy pedig a környezetét alkalmazza önmagához (az ember civilizációt alkot). Létezik persze egy harmadik
61 lehetőség is: a vesztés, amikor a szervezet hibás szituáció-modellt alkotott meg, s ezért a szervezet nem éri el a szükséges eredményt, s elpusztul.
Az első típushoz tartozó szervezetek „eleve mindent tudnak", a másodikhoz tartozóaknak előbb meg kell tanulniuk a helyes viselkedést. Azokat az előnyöket, amelyeket az első típusú konstrukció ad a szervezeteknek, a túlspecializált voltukkal fizetik meg, a második típusnak az ára - a kockázat. Az a „csatorna", amelyen át az öröklődő információ átadása megtörténik, korlátozott átbocsátó képességű, s ezért az eleve beprogramozott cselekvések száma nem lehet nagy: erre gondoltunk, amikor a szabályozók túlspecializált, „irányított" jellegéről szóltunk. A tanulás viszont előkészületi szakaszt jelent, amelynek ideje alatt a szervezet különösen ki van téve a tévedéseknek, s ezeket igen drágán, esetleg az életével kell megfizetnie. Bizonyára ezért létezik mind a mai napig az állatvilágban a szabályozóknak eme két főtípusa: vannak környezetek, amelyekben a noha sztereotip, de „vele született", tehát a bölcsőtől meglevő viselkedés kifizetődőbb, mint a saját tévedések árán szerzett költséges tudás. Mellesleg megjegyezve, ebből fakad az ösztönök „csodálatos tökéletessége". Mindez egészen jól hangzik, de vajon mi következik ebből az agyfejlődés általános törvényszerűségeire vonatkozóan? Vajon a fejlődés mindig kénytelen végül is olyan hatalmas „másodfajú szabályozókat" létrehozni, amilyenek az emberszerű lények nagy agya? Vagy pedig, ha egy bolygón nem kerül sor „kritikus változásokra", akkor ott az agy, mint felesleges valami, egyáltalán nem is jön létre?
Az így feltett kérdésre nem könnyű válaszolni. A fejlődés felületes ismerete az, ami rendszerint a haladás fogalmának naiv elképzeléséhez vezet: hogy az emlősöknek „nagyobb agyuk", tehát „magasabb intelligenciájuk" volt, mint az ősgyíkoknak, ezért szorították ki azokat. Ámde az emlősök többszázmillió éven át éltek egyidejűleg őshüllőkkel, csak másodrangú, az uralkodó hüllőkhöz képest kis formákat alkotva. Az utóbbi időkben a delfinekkel kapcsolatban hallunk hasonlókat: azt mondják, hogy a tengerben élő többi lényhez viszonyítva értelmi fejlettségük milyen magas szinten áll. És lám, a delfinek mégsem váltak a tengerek egyeduralkodóivá. Az intelligencia jelentőségét mint „önmagában vett értéket" könnyen túlbecsüljük. Ashby ezt több érdekes példával bizonyítja. A „buta" patkány, amely lassan tanul, óvatosan kóstolgatja a megtalált élelmet. A „gyors", a „jó felfogóképességű" patkánynak, amely megtanulta, hogy az élelmet mindig ugyanazon a helyen és időben találja meg, látszólag nagyobb a túlélési esélye. Ha azonban az élelemben méreg van, akkor az „ostoba" patkány, amely „nem tanult meg semmit", a maga ösztönös bizalmatlanságánál fogva túléli a jó felfogóképességű, „gyors" kollégáját, amely telezabálja magát, és felfordul. Tehát nem minden környezetben jelent előnyt az „intelligencia". Általánosságban véve: a tapasztalat extrapolálása („átvitele") a földi környezetben igen hasznos. Elképzelhetőek azonban olyan környezetek is, amelyekben ez a vonás negatívummá válik. Köztudomású, hogy az ügyesebb stratéga le szokta győzni ugyan az ügyetlenebbet, de könnyen veszíthet egy kétbalkezes, a stratégiához nem is konyító ellenében, mert ez utóbbinak a cselekvései annyira „értelmetlenek", hogy egyenesen kiszámíthatatlanok. Érdekes módon a fejlődés, amely oly „fukar" az információk átadásának minden területén, annyira „túlméretezte" az ember agyvelejét, hogy ez az agyvelő, amely még ma is, a XX. században is, kitűnően meg tud birkózni egy hatalmasan fejlett civilizáció minden problémájával, anatómiailag, biológiailag teljesen azonos a mi százezer év előtt élt, primitív, „barbár" ősünk agyvelejével. Ez az óriási „perspektivikus értelmi potenciál", ez az „értelembőség", amely mintegy a történelem hajnalán már készen állt, hogy majdan felépítse civilizációnkat, vajon e két vektor összetevődésének - a mutációk megszaporodásának és a természetes kiválogatódás erősödésének - tisztán valószínűségi evolúciós játékában jött-e létre?
A fejlődés elmélete nem tud határozott választ adni erre a kérdésre. A kutatások azt mutatják,
62 hogy tulajdonképpen minden állat agyvelejére jellemző a jelentős „túlméretezettség", ez abban nyilvánul meg, hogy az állat képes olyan feladatokat megoldani, amelyekkel az életben mindaddig sosem találkozott, amíg a kísérletező tudós nem adja fel neki. Tény továbbá az is, hogy minden állat agyának tömege növekszik: a mostani kétéltűeknek, hüllőknek, halaknak és általában az állatvilág összes képviselőinek nagyobb az agyuk, mint paleozoikumi, illetve mezozoikumi elődeiknek volt. Ebben az értelemben tehát az evolúció ideje alatt valamennyi állat „megokosodott" - ez az általánosan megnyilvánuló tendencia azt látszik bizonyítani, hogy amennyiben a fejlődési folyamat elég sokáig fog tartani, akkor végül is az agy tömegének túl kell haladnia a „kritikus nagyságon", és akkor megkezdődik a szociogenezis láncreakciója.
Tartózkodnunk kell azonban attól, hogy ezt az „értelem felé való vonzódást", mint az evolúciós folyamatok alkotó tendenciáját elhamarkodva „a világmindenségbe extrapoláljuk". Az „anyag" meghatározott tulajdonságai, illetve az „építészeti alapok" már rögtön a fejlődés hajnalán annyira korlátozhatják a fejlődés leendő lehetőségeit, és olyan könyörtelenül kijelölhetik a fejlődés plafonját, hogy „a másodfajú szabályozók" megjelenésére egyáltalán nem is kerülhet sor. Példának tekinthetjük a rovarokat, az állatvilág egyik legrégibb, legéletképesebb és legszaporább csoportját. Földünkön mintegy 700 000 különböző fajuk él, míg az összes gerinces fajok száma mintegy 80 000. Az egész állatvilágnak több mint háromnegyed részét a rovarok képezik, és mégsem váltak értelmessé. Ráadásul a rovarok többé-kevésbé ugyanannyi idő óta léteznek, mint a gerincesek, tehát tízszeres fajszámukat tekintve, a nagy számok törvényének alapján (amennyiben a statisztika volna a döntő) tízszer akkora esélyük lehetett „a másodfajú szabályozók" megalkotására. Ámde mégsem így lett, s ez a tény ékesen bizonyítja azt, hogy a valószínűségszámítás nem alkalmazható döntő kritériumként a pszichogenezis jelenségeire. Hiszen a pszichogenezis csupán evolúciós megoldás, de a legkevésbé sem törvényszerű, hogy ezt a megoldást válassza. Egyike a legjobb megoldásoknak, de nem mindig és nem minden világ számára az optimális. Az értelem megszerkesztéséhez az evolúciónak annyira különféle eszközökkel kell rendelkeznie, mint a nem túlságosan nagy gravitáció, a viszonylag egyenletes, közepes intenzitású kozmikus sugárzás, a közeg változékonysága (mi több, nemcsak ciklikus változások kellenek), és bizonyára még sok egyéb, előttünk még ismeretlen tényező. Hogy mindezek jelen legyenek egy bolygó felszínén, ez talán nem is olyan kivételes lehetőség. Ezek szerint tehát mégiscsak szabad számítanunk arra, hogy a világmindenségben értelemmel találkozunk, bár megjelenési formái könnyen rácáfolhatnak minden mai elképzelésünkre.
HIPOTÉZISEK
A helyzet paradox jellegű. Támasztékokat kerestünk, hogy megpróbálhassunk földi civilizációnk jövőjébe tekinteni, és váratlanul segítséget kaptunk az asztrofizikától, amely statisztikai elemzéssel kutatja, milyen sűrűn fordulhat elő értelmes élet a világegyetemben -- de az ilyenfajta kutatások eredményeit nyomban meg is kérdőjeleztük. Dehát milyen alapokon tettük ezt, kérdezhetné az asztrofizikus, akinek illetékessége a kulcskérdésben -- a „természetes" és a „mesterséges" csillagászati jelenségek megkülönböztetésében -- sokkal nagyobb a mienkénél. Egy ilyen teljesen indokolt szemrehányásra nyomban válaszolni kell. A válasz elszórtan részint már benne foglaltatott jelen fejezetünk korábbi részeiben, és most már csak az van hátra, hogy rendszerbe foglaljuk.
Meg kell jegyeznünk, hogy a rádiócsillagászat csupán mostanában indul fejlődésnek. A világmindenség lehallgatásának kísérletei folyamatban vannak, többek közt a Szovjetunióban, ahol
63 Sklovszkij professzor egyik munkatársa végzi majd a kísérleteket. Ha a közeli években csillagmérnöki tevékenységre valló jelenségeket, illetve mesterséges eredetű jeleket fedeznek fel, ez nyilván óriási jelentőségű esemény lesz. Ámde a pozitív tények teljes hiánya talán még nagyobb jelentőségű lesz, minél tovább tartanak majd a kísérletek, és minél érzékenyebb műszereket használnak majd e célra, annál inkább nő az ilyen események jelentősége. Ha egy bizonyos, eléggé hosszú idő elmúltával sem bukkannak majd ilyen jelenségekre, akkor felül kell vizsgálnunk a világmindenségbeli bio- és pszichogenezisre vonatkozó mai nézeteinket. Ez ma még túlságosan korai volna. Úgy véljük, a hipotézisek felállításakor a tudomány mai állása megköti a kezünket. A „csodák" és kozmikus „jelzések" hiányát ugyanúgy kell tudomásul vennünk, mint ahogyan azt az asztrofizikus teszi. Nem vonjuk tehát kétségbe a megfigyelési anyagot, csupán annak interpretációját. A pszichozoonos vákuumot az alant felsorolt három hipotézis mindegyike megmagyarázza.
I. Civilizáció ritkán jön létre a világmindenségben, de ha egyszer létrejött, akkor hosszú életű. Egy-egy tejútrendszerben legfeljebb tízegynéhány civilizáció keletkezhet. Tehát egy pszichozoonok által lakott bolygóra több milliárd csillag jut. Ezt a hipotézist az asztrofizikusokkal együtt mi is elvetjük, mert ellentmond annak az általános nézetnek, miszerint a bolygórendszerek kialakulása és rajtuk az élet keletkezése tipikus jelenségnek tekinthető. Azt a fenntartást tesszük, hogy ez a hipotézis, ha valószínűsége csekély is, nem feltétlenül hamis. Mivelhogy a tejútrendszerek, akárcsak az egyes csillagok, különféle korúak, ezért a mienknél lényegesen idősebb tejútrendszerekben már olyan csillagmérnöki tevékenységnek kell folynia; amelynek jelenségeit műszereink megfelelő tökéletesítése után mi is észlelhetjük. Feltételezzük ugyanis, akárcsak az asztrofizikusok, hogy minden vagy legalább majdnem minden - akármilyen ritkán is keletkező - civilizáció azon a technológiai úton fejlődik, amely, ha eléggé hosszú idő áll a civilizáció rendelkezésére, elvezet a csillagmérnöki tevékenységhez.
II. Civilizáció létrejötte a világegyetemben gyakori, de rövid életű jelenség. Következik ez: a) az „önelpusztításra" való hajlamából, b) „elfajulási" tendenciáiból, c) számunkra teljesen érthetetlen okokból, amelyek a civilizáció fejlődésének egy bizonyos szakaszában kezdenek hatni. Éppen a hipotézisek ez utóbbi kategóriáinak szenteli monográfiájában a legtöbb figyelmet Sklovszkij. Számunkra legfontosabb az, hogy számba vegyük azokat az alapfeltevésekét, amelyeken ezek a hipotézisek felépülnek. Tulajdonképpen két alapposztulátumra vezethetők vissza: 1. alapfeltevésként fogadjuk el, hogy a civilizációk túlnyomó többségének fejlődési útja ugyanolyan, mint a földi civilizációké, tehát a technológiai fejlődés útján haladnak; 2. hasonló bennük az is, hogy fejlődésük üteme - már mint csillagászati méretekben, ahol milliós nagyságrendű évkülönbségek nem jönnek számításba - nem változik. Így tehát e hipotéziscsoport kiinduló alapfeltevése az, hogy majdnem mindegyik civilizáció ortoevolúciós jellegű fejlődésen megy át. Hallgatólag még azt is feltételezzük, hogy a technológiai haladásnak az a gyorsulása, amelyet Földünkön többé-kevésbé kétszáz év óta látunk, dinamikusan stabilis folyamat, amelyet csak bizonyos destruktív okok fékezhetnek (vagyis a „degeneráció", a civilizáció „öngyilkossága"). Éppen ezért minden civilizáció dinamizmusának jellegzetességeként azt az exponenciális növekedését kell tekintenünk, amely egyenesen vezet a csillagmérnöki tevékenység kialakulásához. - Mindkét alapposztulátum megtámadható. Nincs olyan adatunk, amelyből kideríthetnénk, hogy a technológiai irány valóban a pszichozoonok fejlődési törvényének megnyilvánulása-e. Lehet, hogy nem. Tehát legyünk hívek Occam elvéhez, és ne vezessünk be „nélkülözhető létezőket", vagyis tényekkel alá nem támasztott hipotéziseket. Fogadjuk el, hogy a technológiai fejlődési irány a tipikus, mivel saját magunkat és egész történelmünket átlagos, közönséges, tehát tipikus kozmikus jelenségnek tekintjük.
64 Más a helyzet a második alapposztulátummal. Jóllehet eddigi történelmünk az ipari forradalom óta tartós exponenciális fejlődését mutatja civilizációnknak, mégis akadnak bizonyos, nem is csekély jelentőségű tények, amelyek e növekedés dinamikája megváltozásának valószínűsége mellett tanúskodnak. Ha pedig kétségbe vonjuk a technoevolúció ütemének állítólagos - csillagászati méretek szerinti - állandóságát, akkor a kérdés más megoldására nyílik lehetőség. Éppen ezért, beszélhetünk a megfigyelt (vagy inkább a meg nem figyelt) jelenségekkel összhangban álló hipotézisek egy harmadik csoportjáról is.
III. A civilizáció keletkezése gyakori, és hosszú életű, de a civilizáció fejlődése nem ortoevolúciós. Ami rövid, az nem a fennállása időtartama, hanem annak csak egy bizonyos szakasza: az exponenciális törvények szerinti fejlődés ideje. Ez a kiterjeszkedő fejlődési fázis csillagászati méretekben igen rövid ideig tart: legföljebb tízegynéhány évezred (illetve, amint majd látni fogjuk, valószínűleg még ennél is rövidebb). E szakasz után a fejlődés dinamizmusának jellege megváltozik. Ámde ennek a változásnak semmi köze sincs az „önelpusztításhoz" vagy az „elfajuláshoz" ; a különféle civilizációk fejlődésének további útjai lényegesen különbözhetnek egymástól. A további fejlődésnek ezt a sokféleségét olyan okok idézhetik elő, amelyeket külön tárgyalunk meg. Tárgyalásukkal a későbbiekben sem szegjük meg a meddő spekulációkra vonatkozó tilalmat, minthogy a fejlődés dinamizmusát megváltoztató tényezőket csírájukban akár ma, a jelenlegi világunkban is megfigyelhetjük. Nem társadalmi, nem szociális természetűek, és egyszerűen világunk struktúrájából fakadnak, és abból, hogy ez a világ olyan, amilyen. Képzeljük el azokat a lehetséges viselkedésmegváltozásokat, amelyeket a civilizáció a meghatározott fejlődési szakaszának elérése után felmutathat. Minthogy az ismeretes határok közt a civilizáció szabadon választhatja meg további magatartásának stratégiáját, ezért természetesen nem jósolhatjuk meg, hogy mivé is fejlődik. A különféle változatok közül azonban kiválaszthatjuk azokat, amelyek megfelelnek a tényeknek, vagyis összhangban állnak azzal a hipotézissel, amely szerint lakott világok sokasága létezik, ezek élettartama igen hosszú, de csillagászatilag megfigyelhetetlenek.
A kapott kép - ilyen módon - egyfelől meg fog felelni az asztrofizika követelményeinek (vagyis nem fog ellentmondani a „csodák" és a kozmikus jeladások hiányának), másfelől el fogjuk kerülni von Hörner hipotézisének katasztrófa-fatalizmusát. Úgy vélem, érdemes lesz megismételni azokat a motívumokat, amelyek arra késztetnek bennünket, hogy elvessük a „kipusztítás statisztikai elkerülhetetlenségét", amely ebből a hipotézisből fakad. Ha Galaxisunk minden civilizációjának fejlődési útja és üteme hasonló is egymáséhoz, és ha egy-egy civilizáció élettartamának átlagos ideje csupán néhány ezer év, ebből még egyáltalán nem következik az, hogy ne létezhetnének évmilliós civilizációk is, mint az átlagostól, a normától szélsőségesen eltérő esetek. Von Hörner statisztikája a gázok statisztikai törvényszerűségeihez hasonlít. A gáz legtöbb részecskéjének sebessége szobahőmérsékleten másodpercenként néhány száz méter, akadnak azonban benne - csekély számmal - olyan részecskék is, amelyek ennél sokkal nagyobb sebességgel mozognak. Amíg azonban a maroknyi mennyiségű gyors részecske jelenlétének a langyos gáz viselkedésére egyáltalán nincs hatása, addig, ha egy tejútrendszerben legalább néhány „abnormisan" hosszú életű civilizáció fordulna elő, ezek már az egész galaxisra hatással lennének, minthogy hatalmas, expanzív civilizációs kisugárzást indítanának el, amely a csillagvilágnak egyre nagyobb területeire terjedne szét. Tehát a csillagmérnöki tevékenység láthatóvá válnék, ami mint tudjuk nem tapasztalható. Von Hörner - ezek szerint - nyíltan ki nem mondottan, de azt feltételezi, hogy azok a jelenségek, amelyeket statisztikája vizsgál, időben ugyanolyan korlátozottak és viszonylag rövid élettartamúak, mint amilyen az emberi élet. Mert léteznek ugyan a hatvan év körüli átlagos élettartamtól statisztikailag eltérő esetek, ámde
65 egyetlen ember sem élhet kétszáz vagy háromszáz évig. Csakhogy az embernek a néhány évtized elteltével elkerülhetetlenül bekövetkező halála szervezetének sajátosságaiból következik, amit egyáltalán nem mondhatunk el a társadalmi organizmusokról (társadalmi rendszerekről). Kétségtelenül minden kifejlődő civilizáció átmehet „válságos" szakaszokon (mondjuk, pl. az atomenergia felfedezésének következményeképpen, majd más változások folytán, amelyekről még nincs tudomásunk), ámde itt fordított arányokra számíthatunk, mint amilyeneket biológiai populációban figyelhetünk meg: az utóbbiban ugyanis az egyén hirtelen halála annál valószínűbb, minél hosszabb ideig élt már, ezzel szemben a hosszabb időt megélt civilizációnak éppen „kevésbé halandónak", veszedelmektől kevésbé fenyegetettnek kell lennie, mint a rövidebb ideje létezőnek, hiszen élettartamának növekedésével egyre bővülő ismeretekre, s ezeknek révén saját homöosztázisának egyre nagyobb ellenőrzésére tehetett szert. Ezért kimondhatjuk azt, hogy a civilizációk „általános halandósága" teljesen légből kapott, mesterkélt feltételezés. Von Hörner eleve beépítette ezt a maga matematikai szerkezetébe, és így „előkészítve" fogott a számolgatáshoz. Szerintünk ez a feltételezés megalapozatlan, önkényes. Tehát a tudományos módszertan és nem az optimizmus (melynek nincs is helye a világegyetem viszonylatában) parancsolja nekünk, hogy a világegyetemben megfigyelhető pszichozoon-vákuumnak másféle magyarázatát keressük (III.).
VOTUM SEPARATUM *
Bár már illenék visszatérnünk Földünkre, mégis maradjunk még egy percig az égben - szeretném ugyanis elmondani a fent tárgyalt kérdésre vonatkozó különvéleményem. Ez a bejelentés csodálkozást kelthet: hát mostanáig folyvást nem csupán a magam nevében beszéltem, vitáztam a különféle hipotézisekkel? Sietek tehát megmagyarázni, hogy eddig bíróként, bár önbíráskodva viselkedtem és beszéltem - de tiszteletben tartottam a mások által összeállított törvény cikkelyeit. Ezzel azt akarom mondani, hogy alávetettem magam a tudományos szabatosság szigorú parancsainak, s az occami borotvával mindennemű spekuláció fonalát elvágtam. Óvatosságból jártam el így. Az embernek azonban olykor kedve kerekedik, hogy a nyilvánvalóval is szembeszállva, lemondjon az óvatos megfontoltságról. Ezért mutatom most be a magam álláspontját, de megígérem; hogy utána ismét alázatos szolgája leszek a módszertannak.
Hát igen, a kozmikus civilizációk... Ameddig a Tudománynak a Természethez intézett kérdései olyan jelenségekre vonatkoztak, amelyek saját nagyságrendünk skálájához álltak közel (és itt a mindennapos tapasztalat alapján önmagunkban kifejlődött képességre gondolok: hogy a tanulmányozásunk tárgyául szolgáló jelenséget azzal tudjuk mérni, amit közvetlenül, érzékszerveink útján fogunk fel), addig a természet válaszai is felfoghatóan csengtek fülünkben, érzékelni tudtuk őket. Amikor azonban már azt kérdeztük a kísérletek útján: „Mi az anyag, hullám vagy részecske?", és úgy véltük közben, hogy kimondottan alternatív kérdést tettünk fel, akkor a kapott válasz olyan váratlannak bizonyult, hogy csak nehezen tudtuk felfogni. Pontosan ugyanígy, ha ilyeneket kérdezünk: „Gyakoriak-e a kozmikus civilizációk vagy ritkák?" vagy ilyesmit: „Hosszú vagy rövid élettartamúak-e?" - akkor érthetetlen válaszok érkeznek, telve csupa látszólagos ellentmondással: ezek az ellentmondások nem is annyira a való helyzetet mutatják, mint inkább azt, hogy mi nem tudunk helyes kérdéseket feltenni a természetnek. Mert az ember sok olyan kérdéssel fordul a
* Különvélemény. - Szerk.
66 természethez, amelyeknek a természet „nézőpontjából" nincs is értelmük, és szeretne azokra egyértelmű, s a neki oly kedves sablonokba beilleszkedő válaszokat kapni. Egyszóval, mi nem általánosságban igyekszünk megismerni a Rendet, hanem csupán egy bizonyos rendet firtatunk, amely kiválóan tömör (lásd az Occam-borotvát!), egyértelmű (hogy ne lehessen többféleképpen értelmezni), egyetemes (hogy az egész világegyetemben uralkodjon), független tőlünk (vagyis a tanulmányozójától) és változatlan (vagyis olyan legyen, amelyre vonatkozóan a természeti törvények nem változnak az idő múlásával sem). Mindezek azonban a kutatók által felállított követelmények, és nem számunkra feltárulkozó igazságok. A világegyetem nem értünk teremtetett, és mi sem őérte. Mi a csillagfejlődés melléktermékei vagyunk, s efféle termékeket a világmindenség mérhetetlen mennyiségben hozott és hoz létre. A lehallgatásokat, a megfigyeléseket persze feltétlenül folytatni kell abban a reményben, hogy olyan Értelemre bukkanunk, amely annyira hasonló a mienkhez, hogy jelei alapján ráismerhetünk. Ez azonban őszintén szólva csak reménykedés: hiszen az az Értelem, amelyet valamikor majd felfedezünk, könnyen lehet annyira eltérő az elképzeléseinktől, hogy nem is akaródzik majd Értelemnek neveznünk.
Ezen a ponton lehetséges, hogy a nyájas Olvasó türelmét veszti. Lehet, hogy azt mondja nekem: igaz, a Természet homályos választ ad kérdéseinkre, maga azonban nem a Természet! Márpedig maga ahelyett, hogy érthetően kifejtette volna a kozmikus civilizációkról alkotott véleményét, összebonyolította az egészet, elkezdett fecsegni a Természet törvényeiről, és emlegetett valami Rendet stb., s végül is a szemantika mögé bújt - mintha azoknak a bizonyos kozmoszbeli értelmes lényeknek a létezése attól függene, hogy mi mit is értünk az „értelem" szón! Hiszen ez telivér szubjektivizmus, sőt még annál is rosszabb! Nem volna-e illendőbb bevallani, hogy maga egyszerűen - semmit sem tud?
Természetesen - felelem erre - nincsenek bizonyított adataim, de honnan is lennének? Az is lehet, hogy tévedek, és a következő években létrejövő „szociokozmikus" kapcsolatok nevetségessé tesznek engem is, meg a következtetéseimet is. Mégis azt kérem, engedje meg, hogy magyarázkodjam. Azt gondolom, hogy az Értelem kozmikus jelenlétéről talán nem azért nem szerzünk tudomást, mert ilyen Értelem sehol sincs, hanem azért, mert másképpen viselkedik, mint ahogyan mi elvárjuk. Az ilyen meglepő viselkedést pedig kétféle helyzetből kiindulva magyarázhatjuk. Először is az is lehetséges, hogy nem csupán egyetlen Értelem létezik, hanem „különféle Értelmek" létezhetnek. Másodszor: ha úgy fogjuk fel, hogy csupán egyetlenegy Értelem létezik, mégpedig ugyanolyan, mint mi magunk, akkor fontolóra vehetjük, vajon ez az egyetlen Értelem a civilizációs evolúció folyamán nem változott-e meg annyira, hogy megnyilvánulásaiban végül már nem is hasonlít saját kezdeti állapotához.
Az első típusú szituáció mintája egy olyan emberi közösség, amelynek tagjai vérmérséklet, jellem stb. tekintetében különböznek egymástól.
A második típusú szituáció mintája egyugyanazon ember időben egymás után következő különféle állapotainak - csecsemő, gyermek, felnőtt, aggastyán - összessége.
A második típusba tartozó szituációt külön fogjuk tárgyalni azért, mert vannak bizonyos tények, amelyek azt sejtetik, hogy a világegyetemben valóban „így állhatnak a dolgok". Ha pedig megkaptuk a tényekben a fedezetet, akkor remélhetjük, hogy a Módszertan is engedélyt ad az ilyen megfontolások kidolgozására.
Az első típusú szituációnak sajnos semmiféle ténybeli igazolása sincs: merő spekulatív, „mi volna, ha" okoskodás. Ezért bástyázom körül oly sok fenntartással a további tárgyalását.
Tehát - „különféle Értelmek". Még azt sem merném megkockáztatni, hogy eltérő fejlődési irá-
67 nyokról, tehát nemtechnológiai jellegűekről volna szó - elvégre a „Technológia" fogalmáról ugyanolyan jól elvitázhatunk, mint az Értelem fogalmáról. Mindenesetre az értelmek különfélesége nem azt jelenti, hogy „ostobábbak" vagy „bölcsebbek", mint az emberi értelem. Értelmen olyan másodfajú homöosztatikus regulátort értünk, amely történelmileg összegyűjtött tapasztalataira támaszkodó cselekedeteivel képes ellenállni, ama közeg zavaró hatásainak, amelyben él. Az embert értelme azért vezethette el a technológia korához, mert a földi környezetnek számos jellegzetes sajátossága van. Vajon megvalósulhatott volna-e az ipari forradalom, ha nincs a karbon, vagyis az a földtörténeti időszak, amelyben a napenergiából szerzett készletek utóbb elmerült, elszenesedett erdőkben konzerválódtak? Vagy, ha másfajta folyamatok során nem jönnek létre a hatalmas kőolajkészletek? - No és? - hallom az ellenérvet. - Olyan bolygókon, amelyeknek nem volt kőszén korszakuk, másféle erőforrások felhasználása lehetséges, pl. a napenergiáé, az atomenergiáé... és különben is, eltértünk a tárgytól. Az Értelemről kell beszélnünk.
De hiszen arról beszélünk. Az Atomkorszakot sosem értük volna el, ha nincs közben egy Szén- és Villanykorszak. És egyébként is a más környezet megköveteli, hogy a felfedezések sorrendje is más legyen, ez némiképpen többet jelent, mint azt, hogy más bolygókon az Einsteinek és Newtonok időrendje más. Olyan környezetben, ahol nagyon hevesek a közeg zavarai, ahol azok átlépik a társadalmi szabályozás korlátait, ott az Értelem esetleg nem expanzív formában, vagyis nem a környezet meghódítására irányuló törekvésként jelentkezik, hanem önmagát igyekszik a környezet alá rendelni. Arra gondolok, hogy az élettani technológia kialakulása megelőzheti a fizikaiét: az élőlények egy ilyen világban önmagukat alakítanák át abból a célból, hogy létezhessenek az adott környezetben - ellentétben az emberekkel, akik a környezetüket igyekeznek a saját hasznukra átalakítani. - De hiszen ez nem értelmes tevékenység, itt nincs jelen az Értelem - harsog az ellenvetés. - Hiszen pontosan ezt teszi minden biológiai faj a maga fejlődésében...
A biológiai faj nem tudja, hogy mit tesz - vitázok ellenfeleimmel. - Nem ő rendelkezik önmagával, hanem az evolúció irányítja, tömeges áldozatokat vetve a természetes kiválogatódás rostájára. Én viszont tudatos tevékenységre gondoltam: tervszerű és irányított önevolúcióra, holmi „alkalmazkodási visszavonulásra". A mi felfogásunk szerint ez nem emlékeztet értelmes ténykedésre, mert az ember jelszava: hősies támadás a környező anyag ellen. De hiszen éppen ebben nyilvánul meg antropocentrizmusunk. Minél inkább különböznek egymástól a lakott világok körülményei, annál nagyobbaknak kell lenniük a rajtuk kifejlett értelem különféleségének is. Ha valaki úgy véli, hogy kizárólag tűlevelű fák léteznek, akkor még a legsűrűbb tölgyesben is hasztalan fog keresni „fákat". Civilizációnkról sok jót és szépet mondhatunk el, egy azonban bizonyos: fejlődésének semmi köze a harmóniához. Hiszen civilizációnk, amely elég erős ahhoz, hogy néhány óra leforgása alatt elpusztíthassa bolygónk egész bioszféráját, egyetlenegy, a szokottnál valamivel szigorúbb tél folytán recsegni, ropogni kezd eresztékeiben. Nem azért mondom ezt, hogy a „saját fészkünkbe piszkítsak", hanem éppen ellenkező céllal: az egyenetlen fejlődés bizonyára az egész világegyetem normális állapota. Ha nem „egyetlen Értelem" létezik, hanem az Értelemnek megszámlálhatatlanul sok változata, ha a „világegyetem intellektuális állandója" csupán fikció, akkor könnyű megértenünk miért hiányzanak civilizációkról árulkodó jelzések, még akkor is, ha ez utóbbiak meglehetősen sűrűn helyezkednek el. Sokféle az Értelem? Igen. Csak éppen mindegyik a „saját planetáris ügyeibe" bonyolódik bele, mind más-más úton halad, s a gondolkodás, a cselekvés, a célok különbözősége által egymástól elválasztva. Tudjuk, az ember egy mérhetetlen nagy tömegben is lehet magányos. Nos, a tömeg emiatt talán nem létezővé válik? És vajon az ilyen magányosság csak „szóhasználati értetlenségből" ered? (IV.)
68 A PERSPEKTÍVÁK
1966-ban * még semmi konkrét tudomásunk sem volt a kozmikus civilizációk létezéséről, de kutatásokat mégis végeztek, kísérleteket terveztek a probléma felderítésére. Az Egyesült Államokban és a Szovjetunióban még konferenciákat is tartottak, amelyeken a tudósok kizárólag a „Mások" létezéséről és a velük létesíthető kapcsolatokról tárgyaltak. Nyilvánvaló, hogy ez volt és ez maradt az alapkérdés: léteznek-e egyáltalán ezek a „Mások". Minthogy pedig az erre vonatkozó tapasztalati adatok még mindig hiányzanak, az igen vagy nem közötti választás látszólag még mindig csak az egyéni véleményektől, egy-egy tudós „ízlésétől" függ. Mégis fokozatosan egyre több tudós jut arra a meggyőződésre, hogy a világegyetem totális „pszichozóonos vákuuma" kibékíthetetlen ellentmondásban lenne természettudományi ismereteink egészével, amely explicite ** ugyan nem követeli meg a „Mások" létezését, implicite *** azonban igen, mivelhogy a tudományos tapasztalatok megkövetelik az asztrogenezis és a planetogenezis, végül pedig ugyanígy a biogenezis jelenségeinek normális, vagyis a világegyetem közönséges „tipikus" jelenségeiként való elismerését, éppen ezért annak kísérleti, empirikus bizonyítása (eltekintve attól, hogy lehetséges-e ez jelenleg és miként), hogy az általunk megfigyelhető Metagalaxisban „Mások" nem léteznek, nem csupán egy elszigetelt hipotézis csődjét jelentené (mármint azért, hogy az élet és az értelem bizonyos sűrűséggel fordul elő a világmindenségben), hanem ezen túlmenőleg módszertani szempontból súlyosan veszélyeztetné természettudományos tudásunk egész alapját. Az ilyen vákuum létének felfedezése egyértelmű volna azzal a megállapítással, hogy az anyagi jelenségek ama szakadatlan egymásból való átalakulásának, amely a csillagok kialakulásától a bolygók keletkezéséig, majd ettől a jelenségtől az élet felléptéig, evolúciójáig stb. vezet töretlenül - nincs helye a világban, márpedig éppen ennek a jelenségnek, ennek a folyamatosságnak az extrapolációjára támaszkodik egész tudományunk, mivel ez a folyamatosság a tudomány megdönthetetlen alapjának tűnik előttünk. Más szóval az ilyen „vákuum" felfedezése azt jelentené, hogy az általunk kutatott és posztulált legáltalánosabb természeti törvényekben valami számunkra érthetetlen szakadás van. Egy ilyenfajta megállapításból az is következne, hogy sok olyan elméletet kellene felülvizsgálni, amelyeket ma általánosan igaznak fogadunk el. Idézhetjük Sklovszkij szavait, amelyeket 1964-ben a bjurakani konferencián mondott: „Számomra a legnagyobb, az igazi »csoda« annak bebizonyítása volna, hogy semmiféle »kozmikus csoda« sem létezik. Csupán egy csillagász-szakember képes teljes mélységében felfogni annak az (esetleges) ténynek a jelentőségét, hogy a világegyetem megfigyelt részét alkotó 1021 csillag (kb. 1010 tejútrendszer és mindegyikben levő kb. 1010–1011 csillag) közül egyetlenegynek a környezetében sincs eléggé fejlett civilizáció, noha a bolygórendszerrel rendelkező csillagok százalékos aránya meglehetősen magas."
Az egyik fiatal szovjet asztrofizikus, Kardasev, az említett konferencián elmondott felszólalásában a feltételezett civilizációkat három típusba osztotta be: az elsőbe a földihez hasonló (kb. évi 4·1019 erg nagyságrendű energiát felhasználó) civilizációkat, a másodikba a 4.1033 erg nagyságrendű energiamennyiséget fogyasztó civilizációkat, a harmadikba pedig azokat a „szupercivilizációkat" sorolta, amelyek energetikailag már uralják saját galaxisukat (4·1044 erg nagyságrendű energiával gazdálkodnak). Az első típusba tartozó civilizáció létrejöttéhez szükséges időt (a Földet véve példaként) néhány milliárd évre becsülte, az elsőből a második típusba való átmenet szerinte mindössze
* A könyv megírásának éve, de a megállapítás a jelenlegi időkre is érvényes. - Szerk.
** Kifejezetten, világosan - Szerk.
*** Értelemszerűen - Szerk.
69 néhány ezer évet vesz igénybe (e becslés alapja a földi energiatermelés növekedésének az utolsó néhány évszázad folyamán tapasztalt üteme), a másodikból a harmadikba való átmenet viszont néhány tucat millió évig tarthat. Ez utóbbi állítást más szakemberek bírálták, azt fejtegetve, hogy ha a pszichogenezis üteme ilyen, akkor gyakorlatilag már minden tejútrendszerben ki kellett volna fejlődnie a saját „szupercivilizációjának", s ennek eredményeként az ég igen intenzív „csillagmérnöki" tevékenység színhelye volna, csak úgy nyüzsögnének benne a „kozmikus csodák". Ilyesmi - s efelett aligha lehet vita - nem folyik. Eszerint vagy az a helyzet, hogy (bárminemű) civilizáció létrejötte szerfelett kis valószínűségű jelenség, tehát igen ritka, aminek folytán csupán néhány galaxisban fejlődött ki civilizáció (és ugyanezért a mi Galaxisunkban talán a miénk az egyetlen), vagy pedig az energetikai (technológiai) fejlődés ütemét valamiféle jelenség (gát?) - esetleg számunkra teljesen rejtélyes jelenségek egész láncolata - akadályozza.
Természetesen ez a talány viszonylag igen közönséges okban is lelheti magyarázatát. Így pl., amint már felvetettük, előfordulhatnak a fejlődésnek olyan útjai, amelyek egy bizonyos (mondjuk, a földi civilizáció jelenlegi fejlődési szintjének megfelelő) szakaszig közösek, majd ettől kezdve a fejlődési irányok egész nyalábját felmutatva divergálnak, és eközben a fejlődés mai exponenciális ütemét az összes „startolóknak" csupán igen kis töredéke bírja folytatni. Egy ilyen valószínűségi jellegű fejlődési sorompó határozottan különbözik bármilyen titokzatos „tilalomtól", amely magán hordja a fatalista determinizmus bélyegét. A kérdés ilyen statisztikai jellegű felfogása a világegyetemnek visszaadja azt a jellegét, hogy ő a további fejlődésért folyó játék és harc színtere; nehéz és veszélyes ez a harc, de megéri a fáradságot - ezzel szemben a determinista képlet mint valami titokzatos, eleve kimondott ítélet lebegne felettünk, amelyet semmiféle ismeretszerzési vagy emocionális erőfeszítés nem bír legyőzni.
A kérdésnek ilyetén, a valószínűség szellemében fogant (és nem csupán „megnyugtató") megoldása ma módszertani szempontból is a legreálisabbnak látszik.
Egy általános következtetést mindenesetre majdnem száz százalékos bizonyossággal megfogalmazhatunk: hogy a planetogenezistől kezdve, amely, mint tudjuk, valóban tipikusnak mondható kozmikus jelenség, a további folyamatoknak (a bio-, majd a pszichogenezisnek, végül pedig a civilizáció létrejöttének és fejlődési irányainak) hasonlatossága egy bizonyos ponton megszűnik, azt azonban nem tudjuk, hogy egyetlen „küszöb" létezik-e, amely határozottan kijelöli a további fejlődés útjának elágazását, vagy pedig a szakaszok egész tömegéről van-e szó, amelyekben a földi „normától" való eltérések fokozatosan felhalmozódnak. A statisztikai megközelítésre támaszkodva jogunk van azt állítani, hogy a bolygórendszerek száma együttesen lényegesen nagyobb, mint azoké a bolygóké, amelyeken élet keletkezik - ez utóbbiakból pedig ugyancsak több létezik, mint amennyin civilizáció is megjelenik, és így mehetünk tovább egészen addig a szakaszig, amelyben immár kozmikus méretekben megfigyelhető technológiai eredmények „koronázzák" a civilizációt.
Az említett hipotéziseknek a tudósok érthető okokból viszonylag kevés figyelmet szentelnek, s inkább a civilizációk közti érintkezés fizikai-technikai problémáira összpontosítják figyelmüket. Fontosnak vélem ezzel kapcsolatban, hogy legalább néhány megjegyzést tegyek. Először is, az ember csillagutazásainak - mondjuk fotonrakéták segítségével - jövendölgetése jelenleg sem nem „divatos", sem elméletileg nem kidolgozott, minthogy az energiamérleg elemzése (pl. a von Hörner által felállított mérlegé) azt mutatja, hogy még az annihilálódó anyag „üzemanyagként" való felhasználása sem oldja meg az ilyenfajta utazások iszonyú energiaproblémáit. Annak az anyagnak a mennyisége ugyanis, amelynek annihilálódása lehetővé tenné, hogy az egyik tejútrendszerből a másikba átrepülhessünk, mégpedig „ésszerű" idő alatt (egy emberélet időtartamának nagyság-
70 rendjét meg nem haladva), vagyis a fény sebességét megközelítő sebességgel utazva - kis híján egyenlő Holdunk tömegével. Ezért jelenleg a hasonló utazásokat még az eljövendő évszázadokra is irreálisnak tekintik. Igaz, felhívják a figyelmünket arra, hogy egy „fénysebességet megközelítő" űrhajó a kezdeti tömegveszteségének legalább egy részét pótolni tudná kozmikus anyagból, amely, ha még oly ritka is, egy ilyen gyors szállítóeszköz számára nem megvetendő potenciális hajtóanyag lenne. S ki tudja azt, nem fedeznek-e fel még más energetikai lehetőségeket is? Annyi mindenesetre bizonyos, hogy az asztronautika területén mutatkozó nehézségek különböznek azoktól, amelyek eleve reménytelenné teszik pl. az örökmozgó megszerkesztésére irányuló törekvéseket: a maga nehézségei nem állítják szembe a természet törvényeivel a csillagutazást. Sőt még azok a bizonyítékok, amelyek arra utalnak, hogy a tejútrendszert elhagyó hajónak a Holdét megközelítő kezdeti tömeggel kellene rendelkeznie, csupán az elriasztó technikai nehézségre utalnak, de nem zárják ki a megvalósítás elvi lehetőségét, már csak azért sem, mert hiszen Holdunk valóban létezik; és ha valamelyik eljövendő földi nemzedékünk eléggé nekiveselkedik, akkor talán el is indíthatja majd erre az utazásra a mi nagyrabecsült útitársunkat, melyet Galaxisunkban a planetogenezis oly előzékenyen elkészített számunkra.
Másodszor, az a feladat, amely a leginkább foglalkoztatja a tudósokat - a rádiókontaktusok (esetleg lézerkontaktusok) létesítése a „másokkal" - mint kiderült, jelentős anyagi befektetéseket igényel megvalósításához: nagyszámú „kozmikus lehallgató" berendezést, esetleg adóállomásokat is kell építeni, mert - amint ez magától értetődik -, ha takarékoskodás végett minden civilizáció csak lehallgatással, vagyis jelek vételével próbálkoznék, akkor senki senkit sem hallhatna. S ezek az alapberuházások még azokat az összegeket is meghaladnák, amelyeket ma az atomenergia kutatására fordítanak.
Az is kétségtelen, hogy a tudósoknak előbb „ki kell nevelniük" egy olyan kormányzó nemzedéket, amely hajlandó lesz elég mélyen belenyúlni az államkasszába olyan célok érdekében, amelyek kellemetlenül emlékeztetnek a hagyományos sci-fi témákra. Az anyagi gondokon kívül a rádió útján történő kapcsolatfelvételnek érdekes információelméleti aspektusa is van. Arról van ugyanis szó, hogy minél teljesebben kihasználja az adás az információs csatorna kapacitását, vagyis minél inkább sikerül a közlendőkből a felesleget, a redundanciát kiszűrni, annál inkább hasonlóvá válik az a zajhoz, s a felvevő, aki nem ismeri az adás kódrendszerét, hallatlanul nagy gyakorlati nehézségek elé kerül, nem csupán az érkező információk dekódolása miatt, hanem már mindjárt annak a felismerése is igen nehéz lesz a számára, hogy egyáltalában információt kapott-e, s nem csupán a kozmikus háttérzajt hallja. Így az sincs kizárva, hogy rádióteleszkópjainkkal már ma is egyes szupercivilizációk csillagközi beszélgetéseinek töredékeit fogjuk, de zajként értelmezzük e jelzéseket. Az ilyen civilizációknak, hogy egyáltalán felfedezhessük jelenlétüket, egészen más természetű jeleket is kellene kibocsátaniuk, olyanokat, amelyek nem használják ki teljes mértékben az adócsatornák kapacitását, hanem lehetőség szerint egyszerűbb, határozottan rendezett és állandóan megismétlődő szerkezetű „hívójeleket". Minthogy pedig az ilyenfajta „hívójelek" nyilván csak egy töredékét jelenthetnék az információs adásokban leadott jeleknek, ezért, a szakosított földi vevőállomások tömegének felépítése külön is igen nagy jelentőségű (és - amint már említettük - igen jelentős befektetést kívánó) feladattá válna.
Az egyetlen rejtély tehát, amelyet mind ez ideig még megközelítően sem vagyunk képesek megoldani: a „kozmikus csodák" hiánya; jegyezzük azonban meg, hogy e kérdésben valami paradoxon rejlik. Mégpedig az, hogy egyfelől mind ez ideig az ilyen „csodáknak" csupa olyan „modelljét" ajánlgatták, mint pl. a Dyson-gömb, amely minden valószínűség szerint - amint ezt másutt még
71 megtárgyaljuk -, egyáltalán sehol sem valósul meg, másfelől tudjuk, hogy a tejútrendszerekben és a csillagokban lejátszódó jó néhány jelenség még magyarázatára vár, ámde a szakemberek közt mégsincs olyan, aki rászánná magát, hogy az ismeretlent a „kozmikus csoda" elnevezéssel illesse. Más dolog az, kifundálni olyan jelenségeket (pl. a Dyson-gömböt), amelyek minekünk, a megfigyelőknek kedvező feltételeket adhatnak a kérdés dichotomikus (csak két lehetőséget megengedő) megoldásához (a „természetes-mesterséges" alternatívához) - és más dolog valóban olyan jelenségeket előidézni, amelyek kisebb vagy nagyobb mértékben működő csillag-, asztrális-, neutrinó vagy éppenséggel holmi kvarkenergetika melléktermékei (V.).
A feltételezett szupercivilizáció részére az energetika nem valamiféle különleges eszköz, amelyet arra szántak, hogy a világmindenség hírt adjon e civilizáció létezéséről; ezért aztán, mintegy véletlenül egy bizonyos fajta „önálcázásra" is sor kerülhet, aminek következtében azokat a jelenségeket, amelyeket „azok a mások" mesterségesekként könyvelnek el, mi a természet erőinek hatásaként értelmezzük - már amennyiben az általunk ismert természeti törvényszerűségek megengednek ilyen interpretációt. Annak, aki nem szakember, nehéz megértenie, hogy egyáltalán miféle nehézségek tornyosulhatnak elénk ebben a folyamatban. Aki valami írásból találna egy oldalt, írták bár ismeretlen nyelven, ismeretlen betűkkel, egy pillanatig sem töprenkednék azon, hogy ez az írás értelmes lény műve-e, vagy pedig természetes úton, „az ember közreműködése" nélkül jött-e létre. Ezzel szemben viszont kiderülhet, hogy a csillag- „zajoknak" ugyanazt a sorozatát lehet „mások jelzéseinek", de lehet a holt anyag kisugárzásának tekinteni, ilyesmi már elő is fordult egyes távoli égitestek színképének elemzése során: ezeket Kardasev - ellentétben az asztrofizikusok többségével szupercivilizációkkal próbálta azonosítani. Valószínűleg a többségnek, bírálóinak volt igazuk.
És végül egy záró megjegyzés. Az emberek túlnyomó többségének - köztük a tudósoknak is, egy ma még alig maroknyi érdeklődő szakember kivételével - a „más civilizációk" létezésének kérdése határozottan fantasztikus mellékízű, sőt ráadásul (ami még jelentősebb) semmiféle érzelmi momentum sem fűzi a problémához őket. Az emberek túlnyomó többsége hozzászokott a benépesült Föld és a néptelen (legfeljebb a mesékben lakott) világűr képéhez, mint az olyan normához, amelyet az egyedüli lehetségesnek ismer el. Ezért az a gondolat, hogy magányosak vagyunk a világegyetemben, a legkevésbé sem hat az emberekre a kolosszális szenzáció erejével; éppen erre utalnak Sklovszkij idézett szavai, amelyekkel tökéletesen egyetértek. A lojalitás, no meg a teljesebb kép felvázolása kedvéért mindenesetre tegyük hozzá, hogy a magányosságunkat hirdető tézis irtózatosabb és megrázóbb, titokzatosabb lehet a materialistának és az empiristának, míg az idealistáknak ez a csodálatosabb, sőt a „megnyugtatóbb" kép. Vonatkozik ez még a tudósokra is. Mindennapi életünkben megszoktuk, hogy kizárólag emberek tartozhatnak az „értelmes lények" kiválasztott osztályába, míg a Mások létezését, aminek a természet nem mond ellent, sőt, ami mellett számtalan magától értetődő következményével a természettudomány, mint mondottuk, kiáll, szerfelett absztrakt gondolatnak tartjuk. Ez az antropocentrizmus, nem adhatja át helyét egykönnyen holmi galaktocentrizmusnak, ami annál is érthetőbb, mert hiszen az emberek még az emberekkel is nehezen férnek meg a Földünkön: ilyen helyzetben tehát egyenesen kozmikus egyetemességet követelni - az ironikus tanmesék enyhe mellékízét érezteti, avagy olyan felelőtlen fantáziálás, amelyre a csodabogarak egy kis csoportja nagyon igyekszik rábeszélni az egymással szörnyen civakodó Föld-lakókat.
Ebbe én már régen beletörődtem, és nem is kívánom, hogy ebben a szellemben javítsák ki a tankönyveket. Mégis úgy vélem, a XX. század második felében aligha lehet teljes értékű ember az, aki legalább néha nem gondolkozik azokról az eddig még ismeretlen értelmes valakikről, akik közé magunk is tartozunk.
72