A MÁSODIK KIADÁS ELŐSZAVA
Három évvel ezelőtt írtam meg Summámat, és ez a három esztendő lehetővé tette számomra, hogy világosabban lássam hiányosságait. Az első hiányosság elkerülhetetlen, s ez az, hogy ilyenfajta könyvet csak írni lehet, de nem megírni, vagyis nem lehet végérvényesen lezárni. Minden egyéb hiányossága már csak ennek az alapvető gyarlóságának a következménye. Amikor szövegét most néhány egymástól független bekezdéssel kiegészítettem, nem törekedtem túlságosan arra, hogy e bekezdések segítségével „menet közben" utolérjem az új felfedezéseket: az ilyen verseny eleve reménytelen. Az a rövid kiegészítés, amelyet a világegyetemben élő másoknak szenteltem, merőben információs célt szolgál, minthogy (már könyvem megjelenése után) tudományos konferenciákat tartottak e kérdésről, sőt a Szovjetunióban a Tudományos Akadémia keretében a „Mesterséges Kozmikus Rádiójelzések Kutatásának Szekciója" külön is megalakult, a Rádiócsillagászati Tudományos Tanács mellett. Bizonyos, a nyelvi problémákat érintő episztemológiai kérdésekkel is foglalkozom könyvem új befejezésében, mert az előző kiadásban egy árva szó sem esett a napjainkban oly fontos nyelvi kontaktusokról. Megjegyzem egyébként, hogy sem az intellektronikának szentelt részbe beírt új anyag, sem pedig az a másik új rész a VII. fejezetben, amely a gnosztikus technológia „gépi" változatáról szól, távolról sem jelenti azt, hogy sikerült összefognom mindazt az újat, amit az utolsó három esztendő a kibernetika terén hozott. A strukturális nyelvtudomány, a szociológia s annak kibernetikai jövője, valamint az etika és a technológia közti viszony tárgyalásában mutatkozó hiányosságok részben engem, a kellő szakértelemmel nem rendelkező magyarázót terhelnek – részben azonban a tudományos fejlődés meggyorsulásának tudhatók be, hiszen olyan bő áradatban zúdulnak reánk az új munkák, hogy velem együtt, aki végeredményben csak amatőr vagyok, még a szakember is zavarba kerül, ha tájékozódni akar mindabban, ami a tudományos kutatás területén fontos eseménynek számít. Különösen a kibernetika – amelytől pedig azt remélték, hogy az egyre inkább szétágazó tudomány és az egyre szakosodó tudományágak integrációját fogja szolgálni –, odáig jutott, hogy maga is egyre gyorsabb iramban differenciálódik. Az információelméletnek a valószínűségszámításoson kívül már az algoritmusos és a kombinatorikus módszerét is kidolgozták, fejlődésnek indultak a kibernetikai szerkesztéstanhoz elengedhetetlenül szükséges matematikai ágazatok (mindenekelőtt a véges matematika), de ugyanakkor, sajnos ezzel együtt megszűnik a kibernetika egész területének eredeti áttekinthetősége. Ráadásul – s erről alig esik szó a könyvemben – a kibernetika nemcsak fényt derít az egyéb tudományágaknak eddig homályban maradt tájaira, hanem gyakran maga állít a tudósok elé korábban könnyen megoldhatónak vélt bonyolult problémákat, s ezek, mint pl. a gépi fordításé, ki tudja hány tudósnemzedéknek okoznak még majd fejtörést. Lassan-fokozatosan a zavar, sőt e tudományág nagy megteremtői (köztük az időközben elhunyt Norbert Wiener és Neumann János) ellen érzett elkeseredés, csalódás, harag légköre lett úrrá – érthető lélektani okokból – egyes szakembereken;
9 ezért határoztam el, hogy legalább „mintapéldánynak" bemutatok egy ilyen szkeptikus hangulatot. Mortimer Taube eléggé reprezentatív előadását választottam e célra, jóllehet az ő könyve óta már e szkepticizmus más, frissebb megnyilatkozásaira is sor került.
Lényeges változás azonban a Summa felépítésében nem történt. Fogadtatása általában kedvező volt, ámbár – ezt furcsállottam is – egyetlenegy recenzense sem próbált legalább önálló véleményt formálni a témasorozat vezérelvéről („utolérni és túlhaladni a természetet"). Jóformán nem is tudom, hogy túlságosan merész képzelődést láttak-e benne vagy, éppen ellenkezőleg, említésre nem is méltó banalitást. Viszont hálás szívvel nyugtázom azt az érdeklődést, amelyet a legkülönbözőbb tudományterületek szakemberei tanúsítottak a Summában szereplő s hozzájuk közel álló egyes témák iránt. Ugyanitt szeretnék köszönetet mondani a Studia Filozofaczne folyóirat szerkesztőségében lezajlott író-olvasó találkozó résztvevőinek és mindazoknak, akik felfedezve egy-egy elírásomat vagy tárgyi tévedésemet, segítségemre voltak abban, hogy ezeket a hibákat a jelén kiadásból kiküszöbölhessem.
S tán helyénvaló lesz még elmondanom a következőket. Könyvem az embernek és a kultúrának meghatározott típusát veszi alapul, mégpedig a lehető legracionálisabbat. Alapul vesz továbbá egy olyan történelmi fejlődést, amelyben az embernek és a kultúrának ez a típusa egyre inkább uralkodóvá válik. Erre alapozódik az optimizmusom, amelyet Summám dokumentál. A fejlődés ilyen iránya nélkül sem az erőfeszítések optimálissá válása, sem a fejlődés maximális üteme, de még a lehetőségek közti leghelyesebb, a társadalom érdekét legjobban szolgáló választás sem volna lehetséges.
Ezeket a premisszákat nem mondtam ki határozottan, explicite, inkább csak sejttetem, érzékeltetem. A történelemből ismert társadalmak és személyiségek csak kivételként viselkedtek ennyire tökéletesen. Könyvem ezt a kivételt a szabály (a norma) rangjára emeli, ami vakmerő kezdeményezés, de úgy vélem, nem teljesen utópisztikus.
Az emberiség nem úgy jelenik meg előttünk, mint sokat ígérő, őszinte és okos, tetteiben nagyon becsületes fiatalember, hanem inkább mint egy vén bűnös, aki nagy titokban mindenféle szennyes dolgok élvezetének adja át magát, a pofája közben pedig tele van hangzatos szólamokkal. Ámde ez a vén bűnös, akit egyszer-másszor már megcsapott a bénulás szele is, gyógyulni, megváltozni szeretne, józan gondolatai támadnak, legalábbis néhanapján, főként nagyobb vérlecsapolások után, tehát megérdemli – ha olykor visszaesik is betegségeibe –, hogy lehetőséget adjunk neki, annál is inkább, mert hiszen sorsában mindnyájan érdekeltek vagyunk, és a baljós prognózis azt jelentené, hogy semminemű kezdeményezés, amely nem a közvetlen életfunkciók fenntartására irányul, nem érdemes a fáradságra.
A „nem-emberközpontú" felfogás terminusait használva, az emberiség nem egyéb, mint történelmileg kialakult alcsoportok halmaza, konglomerátuma, amelyek két antagonisztikus táborba csoportosultak. E két tábor cselekvései pozitív, illetve negatív visszacsatolásban * kapcsolódnak össze; a pozitív visszacsatolások láncreakciót („eszkalációt") váltanak ki, amit a negatív visszacsatolások korrekciós hatása „kiolt". Ez az egész rendszer pedig a véletlen útján halad, és ma nem tudható, hogy milyen módon fog gyökeres, békés változáson átmenni, hogyan jön létre az egyetemes és egységes állapota, az, amelyet e könyv alapul vesz. Ezt, a jelenlegi helyzettől nagyon távol eső állapotot nem azért feltételezem, mert behunyom a szememet a jelen valósága előtt, hanem azért, mert erre a kérdésre keresek választ: „Mi lesz, ha egyszer elértük az optimális kiindulási helyzetet?" Hiszen egész bolygónk egyesülése magától értetődően egy új korszak kezdete lesz.
* A pozitív visszacsatolás esetén az egyensúlyi helyzettől való kis eltérések erősödnek, „lökődés" következik a negatív esetében ugyanezek – lecsengenek, elnyugszanak. - Szerk.
10 Ámbár ma el sem tudjuk képzelni, miféle konkrét események vezethetnek egy ilyen stabilizációhoz, mégpedig az emberiség számára a lehető legfájdalommentesebb módon, és ámbár jómagam sem vagyok mentes az atomkorszak félelmeitől, mégis úgy véltem, hogy Summámnak legalább annyi joga lehet megjelenni a könyvpiacon, mint azoknak a műveknek, amelyek az idevonatkozó gazdag szakirodalomra támaszkodva, a világ vége gazdag lehetőségeivel traktálják olvasóikat; ennek a tömény apokalipszisnek sui generis summáját, azaz inkább anti-summáját jelentik H. Kahn könyvei, mindenekelőtt a Thermonuclear War címet viselő mű.
Ha ennyi sok alkotómunkát áldoznak kollektív halálunk megjövendölésére, akkor vajon miért ne lehetne a hasonló erőfeszítéseknek legalább egy töredékét életünk ugyancsak nem teljesen kizárt jövőjének megoldására fordítani?
Zakopane, 1966 júniusában
[11]