NNCL1198-4A9v1.0

Tanith Lee

A Kehely titka

AVILLIS

Az éjszaka, amikor bevették Avillist, a vér és a vérvörös lángok éjszakája volt.

Avillis volt az utolsó város a Nagy Folyó innenső oldalán, a király vezette hosszú őszi hadjárat végpontja. A fák feketén és csupaszon magasodtak, akár a vén csontvázak, amikor dél felől menetelve megérkeztek a csapatok; a fakó égen hófelhők leselkedtek. A király és vezérei hosszadalmas ostrommal számoltak, az emberek közt nyugtalanság uralkodott; a katonák tüzük körül kuporogtak, a tisztek túl hangosan beszélgettek a bor mellett sátrukban. Mert sötét híresztelés járt a nyomukban a saras keréknyomok és feldúlt országutak mentén, halkan, de egészen sajátos makacssággal, mialatt város város után hódolt be a király előtt, és a front vonala egyre északabbra tolódott.

Ezen az éjjelen -- az éjjelen, mikor Avillisnek el kellett esnie -- ködként örvénylett és sustorgott a tábor körül. Mert Avillis ura, úgy mondták, a sötétség erőivel áll szövetségben.

Taoni Havor egyedül ült a tűznél, mikor leszállt a kora alkonyat. Az ostrom második napja tartott, ő is hosszú várakozásra rendezkedett be, mint mindenki.

Azon az estén az értelmetlenség tompa érzése nehezedett rá, amelynek részben a közelgő tél sivársága volt az oka, mindenekelőtt azonban saját csömöre a háborútól, amelyben már második éve harcolt.

Havor idegen volt, a messzi Északról, a Nagy Folyón túlról: nagy termetű, nyúlánk, hosszú lábú, a haja szurokfekete, sárgásbarna szeme, akár a sólyomé -- erről kapta csúfnevét is katonái körében. Mert bár fiatalabb volt, mint legtöbben, az őszi hadjárat kezdetére saját kis csapatot kapott. Most, tizennyolc évesen, a király medvejelvényét viselte, és harminc embernek parancsolt. Nem rossz kezdet ez olyasvalakinek, aki a fejébe vette, hogy fokról fokra hág magasabbra a király seregében. Mindent összevetve, nem volt rossz dolga ebben a háborúban, de a bűz, az emlékképek, a fájdalomsikolyok, amik vele vonultak, akár a keselyűk, megnyomorították és elkeserítették. Igen, értett a harchoz, és az öleshez is. Félt a haláltól, mint mindenki más, de sikerült erről harc közben megfeledkeznie, és nem bánt ügyetlenül a karddal meg a tőrrel sem. Ám az utolsó füstölgő romok óta különös változás zajlott le benne. Nem látta már igazi értelmét a háborúnak; bizonyára azért, mert nem önmagáért, hanem a király céljaiért küzdött.

Családja régóta halott volt; alig ismerte őket. Később azt mondták neki, szüleit pestis ragadta el, s Havor Észak egyik nagy árvaházába került, amit papok vezettek. Kevés jóságra lelt ott azon a helyen, amelyben csak úgy nyüzsögtek a hontalan gyermekek, s szeretet pedig egyáltalán nem létezett. Tízéves korában megszökött, és attól kezdve egyedül próbált boldogulni. Volt pékinas és kereskedősegéd, hajtotta egy patkolókovács fújtatóját, átkelt a folyón és vitorlákat szőtt, lovakkal kereskedett a keleti piacokon, idősebb lett, kicsit okosabb és keményebb, s végül három éve, a nagy nyári aszály idején, felvétette magát a király hadseregébe, mert a toborzók minden újoncnak reggel-este egy-egy merőkanál vizet ígértek -- ami később persze hazugságnak bizonyult.

Még egyszer végigfuttatta gondolatait mindezen, egész múltján, a suttogásnak azon az éjjelén Avillis kapui előtt.

Kissé távolabb, egy tisztáson a fák között, emberei lármáztak és szitkozódtak sörük mellett, de hahotájuknak furamód bizonytalan csengése volt.

-- Nohát -- mondta valaki mögötte --, ugyan komor egy sólyom vagy ma este, Havor!

Hanyag, jó csengésű hang volt, Havor azonban nem szerette. Feluce, a helyettese -- akit nem ő nevezett ki -- úgy osont oda hozzá, mint valami árnyék. Hangja udvarias volt, mint mindig, egy árnyalatnyi gúnnyal. Feluce egy déli posztókereskedő fia volt, de kínosan ügyelt rá, hogy előkelőbbnek tűnjön a valóságosnál, mert rendkívüli személyiségnek tartotta magát. Megkerülte a tüzet, és mosolyogva megállt Havor előtt, hüvelykujját az övébe akasztva, elegánsan, jóképűen, tejfölszőkén és hihetetlenül dölyfösen. Keserű gyűlöletet ébresztett Havorban, amely éppoly csillapíthatatlan volt, mint amilyen alaptalan. Ám Havor sosem mutatta ki ezt a gyűlöletet, és érezte, hogy Feluce, aki mindig kész őt bőszíteni, bosszankodik ezen.

-- Na -- kezdte Feluce újra --, tudod már a legfrissebb hírt Avillis uráról? Minden jel arra mutat, hogy fekete felleggé változott és elvitorlázott az alkonyaiban. Legalább száz ember esküszik rá, hogy a saját szemével látta, és csak úgy hányják magukra a Szent Kör jelét.

-- Nem, nem hallottam semmi ilyet.

-- Á, csak rémmese az egész, meg az utolsó húsz mérföld hazajáró lelke. Véráldozat a Gonosz erőinek amelynek során Avillis ura ősmágusként, a fia varázslóként, a lánya pedig boszorkányként lép színre. Mondják, a lánynak aranyhaja van ... -- fűzte hozzá Feluce. Kicsit beképzelt volt a nők körében aratott sikerei miatt.

-- Mindenesetre egy efféle családnak, amely ilyen jó kapcsolatban áll az ördögökkel és démonokkal, biztos nem fog nehezére esni megszabadulnia a mi nyavalyás kis ostromzárunktól, vagy . . . ?

-- Azt mondják, Avillis lakói gyűlölik az uralkodót és gyermekeit -- szólt közbe egy másik hang.

Havernak nem kellett megfordulnia; jó füle volt. Lukon szólt, az egyik embere, aki félig még gyerek volt, útközben engedelmes, de a harcban még gyakorlatlan. Ez az utolsó csata, ha egyáltalán sor kerül rá, lesz neki az első.

-- Á, a kicsi -- mondta Feluce. Mindig így hívta Lukont, hangsúlyozott udvariassággal, és Lukon, akit kötött a feljebbvalóval szembeni engedelmesség, elpirult sértett büszkeségében és elfojtott haragjában.

-- Feluce -- mondta Havor nyugodtan --, kérlek, nézz utána, megkapták-e az emberek a fejadagjukat, jó? A múltkor volt miatta egy kis probléma.

Feluce felnevetett a maga halk, dallamos módján, és meghajolt, mint egy komédiás, mielőtt otthagyta a tüzet és elballagott a horpadás felé. Ez csak ürügy volt, és ezt tudta ő is. Havor zavaros rettegést érzett Lukonban, vágyat a beszédre. Másrészt mindig nehéz volt Felucenek úgy parancsot adni, hogy ne támadjon viszály belőle.

-- Ülj le, ha van kedved -- mondta Havor a fiúnak. Ettél már?

Lukon helyet foglalt a kis tűz túloldalán. Fölöttük felpislákoltak a hideg, fehér téli csillagok. A tábor és a hatalmas falak fél mérfölddel odébb egyetlen hatalmas massává olvadtak össze, itt-ott hunyorgó vörös tűzfénytől tarkázottan.

-- Most... nemigen vagyok éhes, uram. Havor egy bőrkulacsot lökött oda a fiúnak.

-- Nesze! Igyál egy kortyot!

A fiú zavartan megköszönte, és meghúzta a kulacsot.

Havor csodálkozott saját viselkedésén. Azt gondolta: Egy hét, egy hónap -- bármikor is lesz vége az ostromnak, és oszlanak szét a csapatok --, és kilovagolok ebből az életből, megszabadulok minden kötelezettségtől, ami vele jár, és akkor nem lesznek többé Lukonok, akik a lángok fölött próbálják elmagyarázni nekem homályos félelmüket.

De Lukon meglepte őt.

-- Uram, én még nem vagyok régóta a seregnél... de... kérhetnék öntől egy szívességet... egy személyes szívességet?

-- Miről lenne szó?

-- A családomról, kapitány... anyámról meg a két húgomról. Egy tanyán élnek innen délnyugatra, Vencától nem messze. A föld nem túl termékeny. Megpróbáltam a zsoldom egy részét félretenni nekik. És ha esetleg velem... ha fellángol a harc Avillisért, és én... eljuttatná akkor ezt hozzájuk?

Egy kis posztóerszényt nyújtott Havor felé, melyben halkan csilingeltek a pénzérmék, ahogy Lukon kezében reszketett. Havor teljes csendben ült, anélkül, hogy elvette volna. A fiú bizalma meghatotta, egyenesen megrendítette.

-- Tudom, hogy sokat kérek -- tette hozzá Lukon, és félig visszahúzta az erszényt.

-- Lukon -- mondta Havor lassan --, honnan tudod, hogy nem fogom megtartani magamnak ezt a pénzt, akár elesel, akár életben maradsz?

-- Ó nem, kapitány. Maga sose tenne ilyet! Havor halványan elmosolyodott.

-- A homlokomra lenne írva, hogy becsületes vagyok? -- az erszényért nyúlt és eltette. -- Jól van na. Ne aggódj! Megőrzőm neked, még királyunk be nem veszi Avillist. Aztán visszakapod, és te magad adhatod át az édesanyádnak.

Lukon felállt, és komoly hangon így szólt.

-- Nagyon köszönöm, kapitány. Egy régi országút vezet el a közelben... és a házat egy nagy nyomorék fenyőről ismeri meg a nyugati oldalán... -- aztán mélyet lélegzett, és kissé zavartan hozzáfűzte: -- Most már nyugodtan álhatók. Ha megbocsát... odaát a horpadásban halat sütnek, és én hirtelen mégis megéheztem.

Furcsa, mennyire mások lehetnek az egyes emberek félelmei!

Később Havor takarójába burkolózott a szabad ég alatt, és álmosan bámult a tűzbe. Ma éjszaka nem számolt sem veszéllyel, sem támadással. Ahogy átlebegett az álomba, valahol nagyon messze farkast hallott üvölteni a fekete csontvázerdőkben -- a tél első farkasát.

Úgy érezte, egy percet sem aludt, mikor egy férfi vállon ragadta.

-- Fölkelni, kapitány! Ébressze fel az embereit! Havor a hold világos éjszakába meredt. A szélnek füst- és sietség íze volt.

-- Mi az? Támadnak minket?

-- Fenét! -- a férfi elvigyorodott. -- Mi őket. A város gyűlöli urát, és nem akar hosszú ostromot elszenvedni miatta. Egy áruló kinyitotta a kaput, és jelt adott nekünk.

-- Csapda is lehet.

-- A király nem hiszi.

És a férfi továbbosont, hogy felrázza a következő tisztet.

Havor felébresztette az embereit; míg fegyverkeztek, utasításokat kiabáltak és földet hánytak a tűzrakásra, ő kiállt a dombhátra és a tábort figyelte. A harcba indulás ismerős látvány volt számára; ezen az éjszakán azonban titkossága és a sötét miatt, amelyben zajlania kellett, volt valami idegen, hazug jellege. Lovak dobogtak, füst gomolygott a levegőben. Itt-ott a négy-öt harctéri prédikátor monoton kántálása hallatszott, amint nagy sietve gyóntatták azokat, akik igényt tartottak rá. Havor emberei hitetlen csürhe voltak. Egyedül Lukon lopózott el, és tért vissza rövidre rá, arcán a vigasznak azzal a furcsa kifejezésével, amit Havor sosem tudott megérteni, ö gyermekkorában túl szoros érintkezésbe került a vallás csúnyábbik oldalával, semhogy most vigaszát lelhesse benne. A papok az árvaházban verték és éheztették, s ezek az emlékek alakították viszonyát az örök Élet Szent Köréhez.

Félóra múlva halkan átlovagoltak a domb fakó, őszi füvén a város Kecske-kapujához; az állatkereskedőknek fenntartott szűk bejáratot most az ő részükre nyitották ki. Felderítők osontak előre, hogy őrszemek után kutassanak, nesztelenül belopóztak, és azzal a hírrel tértek vissza, hogy az őrtorony üresnek tűnik. Az utcákon csak patkányok szaladgáltak; a nyomornegyeden keresztül tartották meg bevonulásukat a városba.

Havor számára a behatolás lidérces álom gyanánt játszódott le. Komoran és hallgatagon nyomult keresztül a keskeny kapun a hadsereg hatalmas tömege, egyszerre mindig csak három lovas, aztán elnyelte őket az éjszaka meg a közök és sikátorok némasága, hogy újból csapatokba tagolódjanak és ellovagoljanak hosszú sorokban. Senki nem vett tudomást róluk, közel s távol semmi fény nem mutatkozott. A barakkjaikban megbúvó emberek biztosan tudták, mi történik Avillisban. Vajon az uruk, a mágus iránt érzett gyűlölet bírta őket hallgatásra, vagy egyszerűen megrémültek a behatolóktól?

Éjfélre járt. A fekete csönd és a lopakodó árnyak nagy súllyal kezdtek Havorra nehezedni, de nem sokra rá kitört a harc.

Az utcák kiszélesedtek. Az avillisi urak házai közt felharsant, majd egyre terjedt a csatakiáltás, lángok lobbantak sárgán-vörhenyesen, a magasba csaptak, körülölelték a várost és az égboltot. Havor látta, ahogy az első ház lángba borul, látta a tűzszálakat a falak szövetében, a gyámfákat, melyek csontvázbordák gyanánt rajzolódtak ki a parázsló épületbelsőre, mialatt az emberek hangyákként nyüzsögve igyekeztek a szabadba. Avillis volt a hadjárat legutolsó és legdacosabb városa. Havor tudta, hogy a királynak megvan a maga igazságérzete. Kirabolja és leromboltatja Avillist, minden kímélet nélkül. Az, hogy a város árulás révén jutott a kezére, csak súlyosbítani fogja a büntetést. Mert a király, mint gyakran hangoztatta, gyűlölte az árulást, bár háborúban gyakran használta ki a maga javára.

Ahogy az éjszaka kárminvörösen vérzett, a csata forgataga összecsapott Havor fölött. A kanyargós utcák teli voltak lármával és tűzzel. Később halványan emlékezett rá -- zavarosan és tüzes keretben --, hogy az emelkedő utcákon fellovagolt a fellegvárhoz. Az erődöt rohammal vették be, kard csattant kardnak tompa, brutális csengéssel. És a szikraözön meg a skarlátvörös láng rövidesen itt is elűzte az éjszaka sötétjét.

A katonák kezdeti félelme nyers erőszakba csapott át. Mivel sehol sem ütköztek említésre méltó ellenállásba, kibelezték Avillist, mint ahogy szülőfalujukban tették a javasemberrel, mert boszorkánymesternek tartották. A fellegvárból, amely úgy kuporgott a város legmagasabb pontján, mint valami nagy, fekete állat, hirtelen lángok csaptak a magasba, és füstoszlopok szálltak a bíbor téli égre.

Havor egyedül állt az imbolygó árnyékok között, s próbálta megnyugtatni izgatott lovát. Kardja túl vörösen villogott a lángok fényében. Az utcákon kurjongató katonák rohangáltak, és valahol élesen kongott egy harang. Odafönt Avillis urának palotája égett.

A fellegvárat bámulta, míg vége nem lett az egésznek, és homályosan azon gondolkodott, megadták-e magukat az uralkodó és gyermekei. Valahogy nem hitte.

Ez lett tehát a halotti máglyájuk, ez a vörösen parázsló domb, amely lassan önmagába roskadt, és csak fekete falmaradványok rácsozatát hagyta maga után, amin átszivárogtak a pirkadat első fényei.

Visszavezette az utcákon a lovat. Az a különös kora szürkület uralkodott, amely fölmagasítja az égboltozatot és kisápasztja a tájat, jóval azelőtt, hogy a fény első ujjai tapogatózni kezdenének a horizonton. A város a pusztulás képét mutatta, most, hogy a tűzfény hamis glóriája összeomlott. Mindenütt katonák fosztogatták a házakat: úgy tűnt, ők az egyedüli élőlények Avillisban, mely meggyalázott holttetemként várta a napfelkeltét.

Itt-ott akadt némi probléma -- egy-egy harcos, akinek még nem volt elege a verekedésből, és a viszályt kereste, de a legtöbben félig kábák voltak a szesztől, és nem volt nehéz elintézni őket. Egy sikátorban egy katonára bukkant, aki egy nyomorék lánynak akarta kitépni a fülbevalóját, de Havor leütötte. A lány azonnal elszaladt, sántikálva. Havornak egy csapásra értelmetlennek tűnt az egész. Szerte a városban történnek hasonló -- és még rosszabb -- dolgok, ő pedig nem lehet egyszerre mindenütt.

Az egyik utcán nagy halom bársonyt és szőrmét hordtak össze, és kocsira rakták. Havor a kirabolt gazdaházban átadta csapatát és a medve jelvény t egy káromkodó, borostás ezredesnek, aki vérző lábát egy füsttől fekete zsámolyon pihentette. Az ezredes vicceket mesélt Havornak, és ugyanazzal a lélegzettel szidta a felcsert, aki a sebét kötözte.

Havor kilépett a szabadba, sós ízzel a szájában. Olyan kevés, és furcsamód mégis olyan sok minden maradt meg neki. A hadi felszerelés az övé volt -- a kardja és a szürke sörényű fekete ló is; a király az alacsonyabb rangú katonákat csak a legszükségesebbekkel látta el. A ló jó volt, és a penge is; Havor mindkettőhöz értett. Ám minden mást, amit a legutóbbi két évben szerzett, egy csapásra elveszített. Bár döntését már rég megtette, most mégis zavartnak, bizonytalannak, mindenekelőtt azonban holtfáratítnak érezte magát.

A szél pernyét sodort magával.

Az egyik sarkon aprócska csapszék állt. Az ajtó a sarkából kifordulva lógott, de fény áradt mogulé, és a helyiség zsúfolásig volt a király katonáival, akiket a zsákmányolt pálinka hangossá és kötekedővé tett. Egy csapat, akikben Havor homályosan fölismerte saját embereit, a bejárat körül ácsorgóit a sárga fényben, és egy fiatal, tejfölszőke fickót bámult, aki elegáns ívben ajkához emelte a borostömlőt és ivott.

Néhány férfi felnézett, fölfedezte Havort, és zavartan tisztelgett, talán azért, mert észrevették, hogy bal válláról eltűnt a medvejelvény. Feluce leeresztette a borostömlőt, félig megfordult és felnevetett.

-- Csak nem a taoni Sólyom az... a mi bátor kapitányunk? Gyere, Havor, igyál velünk a győzelemre.

-- Lukon veletek van? -- kérdezte Havor.

-- Lukon? Dehogyis -- Feluce elvigyorodott. -- Látta valaki közületek a kicsit? Azt hiszem, fél, hogy megfázik a hideg hajnali levegőben!

Néhányan felnevettek. Feluce brutális személyes vonzerővel bírt, mely ellenállhatatlanul lenyűgözött egyeseket. Csodálták külsejét, szelíd, alattomos beszédmódját és éles nyelvét, amit szellemesnek és elmésnek találtak.

De a csoport szélén felállt egy bekötözött fejű férfi. Bizonytalanul toporgott, és átsandított Havorra, de nem nézett a szemébe.

-- Lukon soha többé nem fog megfázni, kapitány. Odakint fekszik a keleti fal előtt, ahol a sírokat ássák. És neked, Feluce, nincs jogod gúnyolódni a halottakon.

Rövid csend telepedett rájuk. Még most is mindenki vészjóslónak érezte, ha valaki a halálról beszél.

-- A fenébe is! -- Feluce kiköpött. -- Máshol hányd magadra a szent köreidet! Te életben maradtál, birkafejű, vagy nem?

Havor otthagyta őket, elindult az utcán. Valahol keleten a lerombolt városban halkan és vigasztalanul kongott egy gyászharang.

Tehát Lukon mégis elesett. Megsejtette tán, hogy Avillis meg fogja tartani őt, mikor fogta megtakarított pénzecskéjét, és rábízta egy emberre, akit alig ismert? Havor megtapintotta az övén lógó erszényt. Nos, most legalább tudja, merre vezet számára tovább az út. Sötét, keserű út lesz, egy sötét, keserű hírrel, amit a végén át kell adnia, idegen fájdalommal, amit végig kell néznie. Mert szavát adta rá.

Már majdnem az utca végén járt, mikor észrevette, hogy Feluce követi. A szőke tiszt mosolyogva lépett oda mellé.

-- És most hogyan tovább, Havor? Téli szállás a fővárosban, vagy útikalandok? Látom, elvesztetted a medve j elvény edet.

Havor nem felelt. Magában elátkozta és negyven mérföldnyire kívánta Felucet, de sötét északföldi arca és aranybarna szeme nem árulkodott gondolatairól; csak a rég megszokott, áthatolhatatlan magány vette Icörül, mint valami komor lehellet.

Feluce meghúzta a borostömlőt, Havor pedig kantárszáron vezette a fekete lovat, ahogy befordultak a sarkon. Közvetlenül előttük, egy rövid utcácska végén magasodtak a fellegvár kőfalának alapjai; feketén rajzolódtak ki a hideg, kékesfehér égre. Hamu és füst borította Avillis leomlott palotáját.

-- Hallottad már? -- kérdezte Feluce. -- A mágus és pereputtya nem akarta megadni magát a mi dicső királyunknak. Az udvarukban maradtak, és elégtek.

Ugyanebben a pillanatban egy férfi szökkent elő egy ajtórésből.

Minden villámgyorsan, váratlanul történt. Az idegen nekirohant Havornak, megbotlott, mintegy véletlenül megkapaszkodott Feluce-ban... Havor a kése után kapott, mert támadásra számított. Egy pillanatra délvidéki sodronyinget látott megvillanni, meg egy keskeny szemű rókaarcot vörös hajfonattal. Aztán a férfi bocsánatkérést mormogott, hátralépett, és elszaladt az utcácskán a nagy palotakapu felé.

A fáradt Havor zavartan állt, földbe gyökerezett lábbal. Faluce azonban, aki mindig zsiványcsínyekre gyanakodott, hisz tőle magától sem álltak távol, felkiáltott:

-- Az ördög vinné el... ellopta a zsoldomat! Havor az övéhez kapott, és észrevette, hogy a kis posztóerszény is hiányzik. Lukon megtakarított pénzével. Az egyedüli vigasz, amit elvihet egy szerencsétlen asszonynak, arra a tanyára, Venca közelében. Vad düh csapott fel benne, és elhomályosított minden tiszta gondolatot.

-- Biztos részegnek hitt minket! -- fújtatta Feluce. Gyerünk, Sólyom, lóra! Lássuk, elkapjuk-e még a csirkefogót !

A bizarr közjáték szövetségesekké tette őket. Havor nyeregbe lendült, Feluce mögéje pattant, és keményen a ló véknyába vágta sarkát. Azonnal benn voltak a kapuboltozat sötét, hideg árnyékában, újra kibukkantak belőle, vágtában száguldottak fel a teraszokon, és ott álltak a magas falromok előtt, amiken keresztül csak úgy áradt a hajnali fény.

-- Ott szalad a patkány! -- Feluce megint rácsapott a lóra.

De a férfi tovább futott, fürgén, mint egy menyét; talán hozzá volt szokva, hogy üldözik.

Rés bukkant föl a falban -- a rókaképű tolvaj átsurrant rajta, és eltűnt. A ló, amelyik azon nyomban követte, valami lidércnyomásos kertbe botlott be. A tűz az összes cserjét és díszfát fekete csontvázzá változtatta.

Feluce leugrott, és belevetette magát az egyik csontvázbokorba. Fekete pernyefelleg szállt fel, ahogy kiráncigálta belőle a kis vörös tolvajt. Kést szegezett a torkának.

A vörös hajú nem mozdult. Tekintete Havorra rebbent.

-- Az a kapitányod, ugye? -- sziszegte Feluce-nak. Nem ölhetsz meg, míg ő nem ad rá parancsot!

Feluce pofon vágta.

-- Koszos kis zsebtolvaj! Hova dugtad a pénzem? -- Az övemben van, uram.

Feluce előhúzta a két erszényt, egy kicsit meg egy nagyobbat és nehezebbet. Feluce-nak mindig úgy tűnt, több pénze van, mint más hasonló rangú katonáknak. Kétségkívül megvoltak neki a maga tolvajtrükkjei, talán rafináltabbak, mint a rókaképűnek. Havornak égett a torka, és szörnyű vágyat érzett rá, hogy elragadja azt a nagyobbik erszényt, és elvigye Lukon családjának.

-- Értse meg -- dőlt az ijedt kis emberke szájából a szó --, én egyáltalán nem is akartam ellopni azt a pénzt... ez... ez nálam afféle szokás...

-- Hagyok neked időt egy imára -- mondta Feluce. Aztán elvágom azt a mihaszna torkodat!

-- Várjon!

-- Mire? Azt mondtam, egy ima.

-- Alkut javaslok. Maguk életben hagynak, és én ... én elárulom maguknak, amit erről a helyről tudok.. .

Feluce elmosolyodott.

-- Mit tudhatsz már... erről?

-- Igaz... esküszöm, hogy igaz... itt az uralkodó palotájában el van rejtve egy kincs!

-- Úgy érted, el uolí rejtve. Csak éppen mostanra hamuvá égett.

A vörös hajú szeme felcsillant.

-- Nem. Vannak itt titkos folyosók... a palota alatt. Tudom, hogy lehet lejutni oda... hónapokkal ezelőtt tudtam meg, három várossal odébb... egy öregember egy csapszékben, félig őrült volt, de mutatott egy térképet. Eresszen el, uram, és odavezetem magukat!

Feluce egy pillantást vetett Havorra.

-- Mit szólsz hozzá, kapitányok hőse?

-- Szerintem az ég kékjét is lehazudná, hogy a bőrét mentse -- válaszolta Havor, és leszállt a lóról. -- De itt most nem te döntesz!

Lehajolt, hogy felvegye a posztóerszényt, s közben egy gyors mozdulattal félreütötte Feluce kését. Feluce fújt, mint egy vadmacska.

Egy másodperc, és a vörös hajú kitépte magát a markából, de Havor minden várakozása ellenére nem futott el.

-- ígéret szép szó -- mondta megjátszott nemeslelkűséggel -- állom a szavam. A nevem Kachil, és örülök, hogy nem egyedül kell lemennem oda.

A KEHELY

Mindent összevetve Kachil ártalmatlan csirkefogónak tűnt. Havor számára rejtély maradt, akárcsak a kiégett palota sötét útvesztője, amelyben itt-ott felbukkant az ezüstös ég egy-egy nagy darabja.

Havor feje zúgott a fáradtságtól, meg a kiállt bosszúságtól, dühe azonban elfüstölgött. Odakint, miközben kikötötte lovát a kísérteties kertben, kemény, fogcsikorgató elszántság szállta meg. ö is lopni akart és fosztogatni, többé ő sem riadt vissza attól, hogy kiforgassa a halottak zsebeit, össze akart szedni mindent, amit csak talál, és megtömni vele Lukon erszényét, hogy enyhítse kissé a rossz hírt, amit meg kell vinnie Vencába -- nemcsak a fiú anyja és húgai, hanem önmaga számára is. Hogy megtartson belőle valamit, az eszébe sem jutott. A vagyon és gazdagság az ő szemében olyan dolgok voltak, amik beszűkítik az embert. Mind megteremtették a maguk korlátait. ö pedig, mivel megismerte már a börtönéletet, jobb szeretett szabadon kószálni.

Elérték a palota mélyét. Itt is totális káosz uralkodott. Fölöttük fekete oszlopsorok labirintusa magasodott a kora reggeli napfényben.

Kachil valami kormos lyukon keresztül, amely hajdan bizonyára ajtó lehetett, egy ferde aknába vezette őket. A hajnalpír világából második éjszakába léptek.

-- Hé, fürge ujjú! -- kiáltott Feluce. -- Azt ne hidd, hogy át tudsz ejteni itt a sötétben!

-- Türelem, uram, hoztam magammal egy darab gyertyát. Egy pillanat!

Kovakőből pattanó szikrák, és fakósárga, nyugtalan fény táncolta körül arcukat. Fekete, hollótoll-finomságú bársonyfüggöny lógott előttük foszlányokban. Kachil félrehúzta, és továbbmentek.

A folyosó a mélység felé kanyargott. Havor érezni vélte a lerontott fellegvár súlyát, a nehéz, nyirkos talaj mintha a halántékát nyomta volna. Semmi hang nem hallatszott, csak azok a zajok, amiket ők csaptak lélegzetvétel, léptek, a gyertya kanócának halk percegése. Mindezek a hangok furcsamód tompának és üresnek hatottak, mintha a bársonyfüggöny foszlányai láthatatlan bőregerekhez hasonlatosan a fülük körül csaponganának.

Kachil félt ebben a nagy csendben. Pillantása ideoda járt, és a gyertya reszketett a kezében.- Feluce feszültnek tűnt, mint a hárfahúr, szinte vibrált tulajdon belső feszültségétől. Egy idő után azt sziszegte.

-- Ez a csatornapatkány azt sem tudja, hova vezet!

-- Dehogynem, uram! A térkép... a térképen az állt, hogy a folyosó hirtelen elkanyarodik... és mögötte... mögötte egy titkos helyiség van...

-- És hogy találjuk meg, ha egyszer titkos, te hígagyú? Vagy tudsz varázsolni is?

Ebben a pillanatban a folyosó éles kanyart írt le, s egy csupasz, fekete falban véget ért.

-- Na! -- horkant fel Feluce megvetően, túlságosan hangosan a síri csöndben. -- Jól van, akkor hát idelent fogok véget vetni nyavalyás kis életednek!

-- Mit jelentenek ezek az ábrák a falon? -- kérdezte Havor.

A kőbe mesebeli lényeket és különös, ismeretlen szimbólumokat véstek, amelyeket a gyertyaláng és önnön kimerültsége óriásivá torzítottak, s úgy tűnt, egymásba fonódnak, kivilágosodnak és újra elsötétülnek, változtatják az alakjukat.

-- A bejárat -- suttogta Kachil. -- Ennek kell lennie. Egy pillanat. Ha megnyomom itt... aztán itt...

Durva, reszelős zörejt hallottak, kő csikordult kövön.

-- És... íme! -- kiáltott halkan a zsivány, diadal rezgett a hangjában.

Mintha az érzékek vagy a nyugtalan fény csalóka játéka lenne, a csupasz fal szétnyílt, és egy sötét négyszöget tárt fel.

Feluce halkan elkáromkodta magát.

-- Nem is volt annyira ostova ez az avillisi mágus.

Havor észrevette, hogy ijedtség fut át a tolvaj rókaképén, majd fölemeli kezét, és a Szent Kör jelét írja a levegőbe. Feluce felkacagott, és gyertyástul keresztüllökte a tátongó lyukon.

-- Állj! -- figyelmeztette Havor. -- Az ajtó akkor is nyitva marad, ha mi odabent leszünk?

-- Igen, uram. Amíg csak újra meg nem nyomjuk azokat a faragásokat. Mindenesetre az öregember térképén ez állt... és eddig minden beigazolódott.

-- Ez az öreg... -- kezdte Feluce, és átlépte a küszöböt. -- Voltaképpen miért nem jött el ide ő maga, míg a mágus és boszorkányfattyai másutt voltak elfoglalva?

Kachil elvigyorodott, ijedt arca a gyertya fényében démoninak hatott.

-- Talán járt itt. Mondtam már, hogy meg volt háborodva. Ebben... ebben a teremben ugyanis... itt idézték meg a sötét hatalmakat, és itt mutattak be áldozatot a Gonosznak.

-- Csoda, hogy nem itt kerestek menedéket, amikor jöttek a király csapatai.

Havor, aki utolsónak lépett be, érezte, hogy szívós, bűzhödt hideg ömlik végig rajta, akár a szennyvíz, és szinte ráakaszkodik. Persze, hideg van, mondogatta magának, mint minden földalatti teremben.

Feluce kitépte Kachil kezéből a gyertyát, és a magasba tartotta.

Reszkető, sárga fényív világította be a termet. Vén kváderkövekkel volt kifalazva, és úgy tűnt, nincs benne semmi, csak árnyékok. Aztán, alig észrevehetően, az egyik árnyék megmoccant. Kachil halkan nyöszörögni kezdett; Feluce hátraugrott, és rögtön nyersen felnevetett.

-- Egy fekete függöny, mint odafenn! -- magasra tartotta a füstölgő gyertyát, és odament. -- Az egész fáradozás egy koszos bársonyrongy miatt volt, te patkány!

Megrántotta a függönyt, letépte -- és levegő után kapott, mint egy fuldokló.

A függöny mögötti falon skarlátvörös kendő lógott, ugyanolyan lények és szimbólumok voltak ráhímezve, mint a kinti kőbe faragottak, selyemszálak húszféle csillogó színárnyalatban, a zöldtől és a kéktől a sáfrányig és a bíborig. Alatta hideg, fehér márványtömb állt, amit több helyütt sötét foltok csúfítottak el.

Havor érezte, hogy szíve vadul kalapál, majd kiugrik mellkasából.

A kőtömbön csak egyvalami állt: egy színtiszta aranykehely, akkora, mint egy három-négy éves gyermek.

Kidolgozása idegennek tetszett és réginek, ősréginek, talán valami más korból vagy akár egy másik világból valónak; a tekergő spirálok, amelyek fej nélküli kígyókra emlékeztettek, idegen nap fényében forogtak és hajladoztak, a kagylók és indák ismeretlen világ szelétől remegtek.

Az aranyba köveket foglaltak, kékebbeket a zafírnál, tüzesebbeket a gyémántnál, vérrubintokat és kénlángtopázokat. A gyertyafény tengerként habzott és reszketett a kehely körül, beleömlött a sárga tűzbe, megmártózott minden csiszolt lap és minden lángoló drágakő csillogó fény-vízesésében.

Kachil hirtelen ugrálni kezdett.

-- Nem megmondtam! Nem megmondtam!

-- Valóságos vagyon -- suttogta Feluce. -- Valóságos vagyon egy embernek... még háromnak is...

Havor kardot húzott. Durva csörgés hasított a terem hideg csöndjébe.

Kachil ijedten pördült meg.

-- Most meg te akarsz megölni?

-- Nem -- mondta Havor. -- Meg akarom menteni az irhádat. A tiédet is, Feluce, meg a sajátomat. Látjátok a Szent Kört itt a markolaton? Tegyétek rá a jobbotokat, ahogy én is, és esküdjetek meg, hogy ezt a kincset vagy igazságosan osztjuk el, vagy sehogy! Esküdjetek, hogy se be nem csapjátok, se meg nem ölitek a másik kettőt! Addig a percig, amíg el nem adtuk a helyhet, és a részünk a zsebünkben nincsen, arra kényszerülünk, hogy társak maradjunk.

Feluce elmosolyodott.

-- Nézd csak, a szigorú Sólyom! Nem vagy már a kapitányom, Havor.

-- Tehát leszúrsz majd éjjel valami fogadóban -- vonta meg a vállát Havor. -- Vagy én téged. Vagy mi ketten Kachlit. Vagy ő minket...

Kachil sokat tudó tekintettel méregette Feluce-t, és gyorsan így szólt:

-- Én megesküszöm. Itt a kezem. Okos óvintézkedés. Meglehet, hogy össze kell tartanunk... ha mások is a sarkunkban vannak.

Havor rátette kezét Kachil kardmarkolaton nyugvó jobbjára.

-- Most te jössz, Feluce.

-- Igazán nem is tudom, Sólyom. Te nem hiszel a szent körökben meg más ilyen vacakokban. Megbízhatunk az esküdben?

-- A szavamat be szoktam tartam, akármire esküszöm. Többet nem mondhatok.

Feluce dühös volt, de érezte a másik kettő szilárd elszántságát, és engedett, így hát Haveréra tette a kezét, és testvériséget esküdött. Havor követte példáját. Nem valami nagy biztonság, vélte, de jobb, mint a semmi. Pillantása az arany pompára siklott. Egy gondolat villant az agyába: ez a dolog halált hoz ránk, ha nem vagyunk elég éberek! Nem volt különösebb indoka feltevésének, egész egyszerűen kézenfekvő volt. Ám a kehely közben olyan vonzerőt gyakorolt rá, amelynek már semmi köze nem volt ahhoz a vágyhoz, hogy degeszre tömött erszénnyel térjen meg Vencába. Az aranyhoz sem. Inkább a makulátlan szépség ragadta meg. Vágyott rá, hogy megérintse az összefonódó mintákat, az arany virágszirmokat, meg akarta mártani ujjait a drágakövek hideg tüzében...

Havor hüvelyébe csúsztatta kardját, a karcsú kehely elé lépett, s leemelte talapzatáról. Furcsa, de egyáltalán nem volt nehéz. Egy fiatal lány is elbírta volna. Talán, jutott eszébe, egy fiatal lány hordozta eddig.

Megfordult, végignézett Feluce-en és Kachilon, majd egy pillantást vetett a bejáratra. Aztán elindult a sötét négyszög felé, a másik kettő pedig követte, némán és alázatosan, tekintetüket mereven a kehelyre függesztették.

Odakint hideg, sápadt nap várta őket. Havor nyergére egy bőrzsák volt erősítve, amiben élelmiszert, tűzszerszámot és mindennapi apróságokat őrzött. Most beletuszkolták a kelyhet, és melléje tömtek egy csomó kacatot, hogy körvonalaiból ne lehessen következtetni a tartalmára.

Havor vezette a lovat, Kachil lépkedett a túloldalon, és Feluce zárta a sort.

Visszamentek a csapszékhez, ahol Feluce kikötötte a lovát. A fény kialudt, a lárma elnémult, katonák horkoltak az udvaron. Kachilnak nem volt hátasa, de aztán elosont rövid időre, és egy szelíd kancával tért vissza valahonnét, a ló egész biztosan nem az övé volt, úgy tűnt, két-három erszénnyel is megszaporodott a holmija, mire elhagyták a kocsmát.

Avillisből kövesút kanyargóit délnyugat felé, elszórt falvakon és mezővárosokon keresztül, amelyek mindeddig a mágusnak fizettek adót, győzelmük óta azonban a király jogara alá tartoztak. E településeken túl az út nyugatnak fordult, és Vencába vitt, az aranyművesek és drágakő-kereskedők városába.

-- Erre kell mennünk -- javasolta Kachil --, mert a sereg legnagyobb része most délre vonul, a székváros felé. Minél kevesebb emberrel találkozunk, annál jobb.

Havor helyeselt, és közben a tanyára gondolt.

Kenyerét és szárított húst ettek Avillis falai előtt. Az út a Nyugati Kapunál kezdődött, amelynek buzogány csapásoktól horpadt szárnyai még mindig zárva voltak. Néhány magas, hollófekete, kemény levelű téli lombozattal borított fa csoportosult a kiindulópont körül, aztán szabályos térközökben kísérték az utat, őrszemek gyanánt, amelyek a vén, kövezett kanyarulatok mentén menetelnek a sivár dombságon, a messziség kékesszürke ködtakarója felé.

A lovak patái tompa, fémes zörejt ütöttek a kövön. A repedésekben itt-ott moha zöldellt. Az út ősrégi volt; egy idegen nép építette, amely hajdan ezen a földön uralkodott.

Amint kilovagoltak Avillisból, a fakósárga nap felkapaszkodott az égbolt ívére.

ESTE AXÁBAN

A nap csakhamar ismét alacsonyan járt, és a délutáni fény megszürkült. Több órás, hosszú lovaglásuk során magukra maradtak; úgy látszott, errefelé nem nyüzsögnek lármás, szitkozódó katonabandák, hogy hazacipeljék fegyvereiket és hadizsákmányukat, nem leskelődnek és nem nyújtják ki mohó, tolvaj ujjaikat az erszények után. Egyébként sem találkoztak emberekkel. Az országút mintha kihalt volna.

A talaj most mindkét oldalon meredeken lej tett az alacsony téli cserjék sűrű szövevénye felé, s csak itt-ott magasodott az égre sötét gyertyalángként egy-egy magányos, fekete fa. A bozótoson túl távoli dombok ködbe vesző, kék hulláma nyúlt el. Nyomasztó csend volt, a lópatkók hangosan csattogtak a kövezeten. Egyszer egy kopott szárnyú fekete madár röppent fel egy fáról, s néma köröket írt le a levegőben. Máskülönben életnek nyomát se látták.

-- Hé, tolvaj! Azt mondtad, ismered az utat -- szólt Feluce a vöröshajúhoz. -- Nincs itt a közelben valami falu, vagy legalább egy fogadó, ahol vacsorát és éjjeli szállást találunk?

-- Én magam még sosem jártam errefelé -- védekezett Kachil sietve. -- De ha nem tévedek, úgy egy mérföldnyire innét találunk egy települést. Axának hívják, és fogadója is van. Feluce ásított.

-- Biztos, valami tetves lyuk, ahol patkányhúst etetnek az emberrel.

Mióta elindultak, Feluce gőgösebben és arrogánsabban viselkedett, mint valaha. Tekintete most a Havor nyergére erősített bőrzsákra tévedt.

-- Biztos helyen van az a kincs, nemes kapitány?

-- Tökéletesen.

Havor fáradtsága túl éber, feszült, szinte súlytalan lelkiállapotnak adta át a helyét. Az út köve és az ég ugyanabban a rikító fehérben lüktetett. Minden mozdulat ezüstpereműnek tűnt, csíkot hagyott maga után a levegőben. És már több mint egy órája látta Kachil hajfonatának vissza-visszatérő vonalát, ahogy a tolvaj állandóan forgolódott és félősen nézegetett hátrafelé. Ez bizonyára Feluce-nak is feltűnt, mert megkérdezte.

-- Félsz, hogy üldöznek, fürge ujjú?

-- Én csak résen vagyok -- magyarázkodott Kachil. Minden jel arra mutatott, hogy Felucetól való félelme távolról sem szűnt még meg.

-- Nem hagyhatjuk, hogy átrázzanak, ugye? -- a vörös tolvaj kis szünetet tartott, majd bizonytalanul hozzátette. -- Mintha messze mögöttünk pár lovas járna a nyomunkban. Már egy órája ez az érzésem, de nem tudnám biztosan megmondani.

Feluce is vetett hátra egy pillantást a válla fölött.

-- Semmit se látok, vörös róka. Gyakran vannak agyrémeid?

-- Furcsa, én esküdni mertem volna, hogy . ..

-- Hé, Havor, mit szólsz hozzá? Erőltesd meg azt a sólyomszemedet!

Havor látta, hogy Kachil nyugtalan; a vörös tolvaj idegesen babrálta a lopott ló kantárszárát. Feluce arroganciája is mintha arra lett volna kísérlet, hogy valami más érzést leplezzen vele.

Féli visszafordult a nyeregben, és végigfürkészte az utat, amin elhaladtak.

Az út jó darabig teljesen elhagyatottnak tűnt, tekervényesnek és csupasznak, mint egy fakó kígyó. De a messzi távolban, látóterének egész a szélén, valami mozgott. Kezdetben nem hitt igazán a szemének; talán valami délibáb lehet, vagy egy felhő . . . bizonytalan, homályos folt, ami szétoszlik, formáját változtatja, új és új alakot ölt...

-- Katonák? -- kérdezte Kachil.

-- Nem -- felelte Havor halkan. -- Három sötét lovas... egyikük sárga sisakban.

Elfordította tekintetét az útról, és végigmérte a két férfit. Feluce megint ásított, hangsúlyozott nemtörődömséggel. Kachil az alsó ajkát rágta.

-- Kik lehetnek?

-- Talán papok -- gúnyolódott Feluce. -- Hogy abban a tetves kis falucskában mindhárman meggyónhassuk a gaztetteinket!

Hátravetette fejét, és valami déli táncdalt kezdett énekelni. Szép hangja volt, és ezt ő is tudta, de aznap a dallam túl keményen csengett, talán a hideg miatt.

Tovább poroszkált az ősrégi köveken.

A nap olvasztókohóként izzott a fák mögött, mikor megpillantották Axa falait, ahogy keresztben végighúzódnak a következő dombháton. Hatalmas, sötétpiros kőből rakott falak voltak, két-három karcsú, vöröses toronnyal, s a háttérben sok-sok ferde háztetővel.

Nem siettek, sötétség hálózta be az eget, és a felvigyázóháznál az őrök éppen be akarták zárni a kaput.

Beengedték a három lovast, de gyanakodva nézegették a délvidéki sodronyingeket.

-- Hét, ti ott! -- kiáltott Feluce uraskodva. -- Hol itt a legközelebbi tisztességes vendégfogadó?

Az emberek összenéztek. Egyikük tétován, alázatosan válaszolt:

-- Próbálja meg a Fekete Madár-bán... előbb balra, aztán a Tyúkos utcán végig... -- megakadt, és hozzátette: -- Avillisből jönnek?

-- Avillis? -- Feluce vállat vont. -- Avillis? Néhány mérföldre innét láttunk valami füstölgő romhalmazt. Csak nem az volt Avillis?

A férfi elsápadt. Remegve vetette magára a Szent Kör jelét.

-- És Avillis ura? -- kérdezősködött tovább.

-- Hamuvá égett. A fiával meg a szépséges boszorkánylányával együtt.

Feluce gúnyos tisztelgéssel elfordította hátasát, és ellovagoltak. A kapuőr kővé dermedten állt a sötét utcán.

Miközben a szűk utcákon lovagoltak, a keskeny házak között, amiknek csúcsai úgy hajoltak egymás felé, mintha tapsolni készülnének, Kachil sopánkodni kezdett.

-- Ezzel nem kellett volna elbüszkélkedned, uram... nem volt helyes...

-- Tartsd a szád, te nyálas senki! Tudják csak meg nyugodtan, hogy bánik el a mi királyunk az olyan falvacskákkal, ahol nem fogadják kellő tisztelettel a katonáit. Ügy fognak bánni velünk, mint a hímes tojással. Azonkívül ezek a bolondok rettegnek a királytól, a képükre van írva. Nincs igazam, Havor?

-- Úgy nézett ki.

Kachil valamit morgott maga elé. Megborzongott, a foga vacogott, de sovány képe szinte izzani látszott. Egy órája kitört rajta a forróláz, s szeszélyessé és ijedőssé tette. Aztán hirtelen felnevetett.

-- Minek örülsz, paprikajancsi? -- horkant fel Feluce.

-- A többiek... a másik három lovas... mire elérik a kaput, rég zárva lesz...

A háztetők közül kikandikáló égbolt bíbor csíkjaira feljött a hold. Elérték a Tyúkos utca végét, és megtalálták a fogadót, a széles épület ablaktáblái hasasán kigömbölyödtek, felfogták a kandallótűz meleg fényét. A bejárat fölött nagy, ódon rézkalitka himbálózott, szurokfekete varjú ült benne; csak fél szeme volt, ezzel olyan mereven hunyorgott, mintha üveggyöngy lenne. Néhány nyers húscafatot cibált. de a lovasok közeledtére nyöszörgő károgásban tört ki, és odaugrált a rácshoz. A fej és az éles csőr kinyúlt a fémrudak közül, a madár sandán pislogott feléjük.

Feluce felkacagott. Felállt a kengyelben, és kése lapjával rácsapott a kalitkára, hogy az vadul himbálózni kezdett. A varjú támasz nélkül csúszkált benne, megpróbált megkapaszkodni valahol, és közben hangosan rikoltozott.

Egy férfi sietett ki a szabadba, majd láttukra hirtelen megtorpant. Széles, cserzett képe volt és kékes erezetű orra. Pillantása a sodronyingekre tévedt.

-- Kívánnak az urak...?

-- A király emberei vagyunk -- vigyorgott Feluce. Gondoskodj róla, hogy jó vacsorát kapjunk, jobbat, mint a nyavalyás vendégeid! Hozzá bizonyára pocsék boraid közül a legelviselhetőbbet, és aztán később jól kiszellőztetett ágyakat, lehetőleg bolhák és poloskák nélkül!

-- Uram, ez a fogadó tiszta!

-- Mit nem mondasz! Küldj egy istállófiút, aki ellátja a lovakat, és máris hozd a sört!

A fogadós kifejezéstelen képpel eltűnt a házban. Kachil megborzongott, és üresen kuncogott maga elé. Egy suhanc érkezett futva, és amikor leszálltak a nyeregből, megragadta a lovak kantárját.

-- Holnap korán reggel lecsutakolod és jól megeteted őket, megértetted? -- kiáltott utána Feluce.

Egy nagy kandalló tüzének borostyán-arany fénye világította meg az ivót, egy szőke lány éppen a gyertyákat gyújtogatta a viasszal lecsöpögtetett falitartókban. Az asztaloknál és a nagy tűz körül itt-ott néhány vendég ült, úgy tűnt, nem átutazók, mind idevalósiak. A három lovas beléptekor elnémult a beszélgetés. Minden szempár rájuk szegeződött; a bámészkodók mintha elfintorították volna arcukat.

Feluce nagy léptekkel a kandallóhoz ment, és megvetően méregette a vendégeket, akik ott, a melegben helyezték kényelembe magukat. Keze elegánsan pihent a kardmarkolaton. Az emberek szótlanul emelkedtek föl, egyik a másik után, s átengedték a tűz melegét neki és társainak.

Feluce gúnyos pillantást vetett Havorra.

-- Zavar a modorom? Lelkem mélyéből fájlalom! Hova tetted a mi kis emléktárgyunkat?

Havor lerakta a bőrzsákot a Feluce melletti padra. Kachil a csomagot nézte, és megint kuncogott. -- Aranykehelyből akarom inni a sörömet! -- kiáltott hirtelen

Feluce lenyomta az egyik lócára.

-- Tartsd a szád, te ütődött! Mikor kímélsz már meg végre minket pokoli ostobaságaidtól?

-- Hagyd békén! -- vetette közbe Havor nyugodtan. Beteg.

-- És engem is beteggé tesz, ha ilyen lüké. -- Feluce megfordult, és hangosan sörért bömbölt. A lány riadtan menekült ki az ivóból.

A kocsmában egy rezzenés sem hallatszott a nagy tűz ropogásán és pattogásán, Feluce ordításának visszhangján és a lány hussanó léptein kívül.

A fogadós maga jött elő a konyhából a sörrel. A képe még mindig kifejezéstelen volt, amint letette a korsókat egy asztalra a kandalló mellett.

-- Most pedig -- követelte Feluce -- hozz sült halat, húst és zöldséget, a legjobb sajtodat, friss gyümölcsöt, fehér kenyeret és vörösbort!

-- Sajnos csalódást kell okoznom, uram -- felelte a fogadós hangsúlyozott udvariassággal. -- Nem tartunk sem halat, sem gyümölcsöt. Hagymás ürühúst tudok hozni, hozzá juhsajtot és almabort. Be kell érniük azzal, amink van.

Feluce a tűzbe köpött. Hideg tekintete vészesen csillogott.

-- Talán mégis máshol kéne megszállnunk.

-- Talán igen, uram.

A fogadós magas, tagbaszakadt férfi volt. Most egyszerre még hatalmasabbnak tűnt. Feluce a kardjához kapott. Havor eléje lépett, és félreütötte a kezét.

-- Bocsáss meg, fogadós. Útitársam tréfára ragadtatta magát. Megelégszünk azzal, ami az asztalra kerül.

A fogadós hosszan meredt Havorra. Az ifjú északinak arcizma sem rezdült. Végül a férfi bólintott.

-- Rendben, uram -- ezzel megfordult és kiment.

-- A fenébe is, Havor! -- sziszegte Feluce. -- Miért rontottad el a játékomat? Elintéztem volna én a fickót a magam módján.

-- Lehet, csakhogy az szükségtelen problémákkal járt volna, és semmi esetre sem töltené meg a hasunkat.

Feluce egy káromkodással kiitta sörét; rövidesen megjelent a lány, aki a gyertyákat gyújtogatta, és megterítette az asztalt. A többi vendég akadozva látott neki újból a beszélgetésnek. Mikor megérkezett az étel, az előzetes viszálykodás dacára meleg volt és ízletes.

Havor érezte, hogy a tűz, a vacsora meg a fűszeres bor elernyeszti és elálmosítja. De ébren kellett maradnia. Kachil csak piszkálta az ételt, ám annál jobban nekilátott a bornak. Most lázban égett és részegen röhögött maga elé: ideális céltábla lett Feluce rosszindulatú tréfáinak.

Havor a pokolba kívánta mind a kettőt, és dühös is volt, amiért mohóságában, hogy Lukon vagyonát megtetézze, összeszűrte velük a levet. Ha most felmegy és lefekszik aludni, isten tudja, mit művelnek ezek az ivóban. De még ha itt is marad, és erőszakkal nyitva tartja fáradtságtól könnyező szemét, még ha acélosan meg is feszíti elcsigázott izmait, útját állhatja-e az elkerülhetetlennek tűnő viszálynak?

Feluce az asztallapra csapott az üres korsóval, és hangosan a fogadós után kiáltott.

A férfi jött. Az volt a dolga, hogy kiszolgálja a vendégeket. Ám szeme valami egész különös fénnyel csillogott, ami, valahányszor Feluce hívta, egyre jobban elmélyült.

-- Ma este ünnepelni van kedvem -- magyarázta zengő hangon Feluce. -- Vigyél minden vendégnek egy korsót a legjobb sörödből!

Az ivóban abbamaradt a halk társalgás. Az elmúlt órában néhány vendég távozott; most még kilenc ember ült a helyiségben rajtuk kívül.

Nemsokára megérkezett a sör, és körbejárt. Az emberek a padlót bámulták. Feluce fölemelte korsóját, és várakozásteljesen körülnézett. A többi vendég idegesen utánozta.

-- Aki fizet, az mondja az áldomást -- jelentette ki Feluce. -- A királyra!

Ivott, és úgy tett, mintha meglepődne, mikor a többiek közül senki sem követte példáját.

-- Na de, uraim, ez felségsértéssel határos!

Egyik ember a másik után kortyolt habozva egyetegyet.

Feluce jót hahotázott a sikeres tréfán, míg Kachil a lángokba meredt, és értelmetlenül kuncogott maga elé. Feluce megint az asztalra csapott korsójával.

-- Hol marad az a szőke lány? A fogadós teste megfeszült.

-- Mosogat -- mondta. Feluce csettintett.

-- Micsoda kár érte! Vörös és repedezett lesz tőle a keze. Nem hasonlít véletlenül Avillis urának leányára? Azt beszélik, annak a boszorkánynak is szőke haja volt.

Kachil kéjes vigyorral károgott, ám máskülönben kényelmetlen hallgatás telepedett az ivóra.

-- Nem -- mondta a fogadós elfúló hangon --, ő csak az én lányom. Avillis úrnője minden tekintetben fölötte áll.

Havor furcsa csengést hallott ki a szavakból. Szinte engesztelő varázsigének tűntek, amit azért mondanak ki, hogy elhárítsanak vele valami rontást -- mint egy ima vagy a babonaszülte lekopogás.

-- Vagy úgy! Tud a lányod énekelni vagy táncolni? Mi déliek szeretjük, ha evés közben szórakoztatnak minket.

-- Az én lányom nem táncos ringyó, uram. Ami pedig az éneklést illeti: születésétől fogva néma.

Hideg borzongás futott végig Havor hátán.

-- Most már elég legyen, Feluce!

-- Mi legyen elég, Havor? Hiszen még nem is történt semmi. De ne félj, mindjárt viszek én egy kis életet ebbe a szomorú kócerájba. Gyerünk, fogadós, hozd ide a lányodat! Talán tud késekkel zsonglőrködni, ha már se nem táncol, se nem énekel!

-- A lányomnak megvan a maga munkája. A konyhában.

-- Vagy úgy? Makacskodsz? -- Feluce kiitta sörét, felállt, és a fogadós mellé lépett. Mosolyogva félretolja a férfit.

Havor figyelte, ahogy Feluce átimbolyog az alacsony konyhai bejárón. Az ivó csendjét egy tál érdes csattanása törte meg a kövön, szúrósan, akár a kandallótűz szikrája. Kachil ismét ostoba kuncogásba kezdett.

A fogadós arca sötétpiros volt a dühtől, de nagy erőfeszítéssel uralkodott magán. Nyilván őhozzá is eljutott a hír, hogy Medvekirály iszonyú bosszút áll, ha rosszul bánnak a katonáival.

Feluce megint felbukkant. Csuklójánál fogva ráncigálta maga után a szőke lányt, egész a kandalló előtti szabad térségig, s egyetlen rántással felállította az asztalra, ahol az üres korsók sorakoztak. Aztán tapsolni kezdett, lábával ütötte a ritmust, és egy vidám dalt fütyült.

-- Gyerünk, kislány, táncolj . . . mindig csak körben! A kicsi, félelmében szinte megdermedve, tett néhány gyámoltalan tánclépést.

Havor felpattant, de ugyanebben a pillanatban vége szakadt a fogadós önuralmának is. Gyorsabban mozgott, mint nehézkes alakja láttán az ember gondolta volna. Mielőtt Feluce félreugorhatott vagy kardot ránthatott volna, pörölyszerű ökölcsapást mért a mellkasára. Feluce fájdalmas kiáltással hátratántorodott, az asztal pereme után kapott, elvétette, és nekiesett a kandalló előtt álló hosszú padnak. Havor látta, hogy a bőrzsák csúszni kezd, és egy nagy harang tompa kondulásával lezuhan a padló kemény kőlapjaira. Kiborult belőle minden ártalmatlan limlom, amit álcázásul tömtek bele. A bőrzsák mintha titokzatos módon magától okádta volna ki a holmit. A lángok fénye szinte minden átmenet nélkül a kehely arany peremén lobbant.

Az ivóban már korábban is csend volt, nyomasztó, perzselő csend. Most azonban újfajta némaság ereszkedett le rá, amihez képest az előző lármás piaci zsivajnak tetszett. A falakból sugárzott, a kőpadló repedéseiből tódult elő; ősrégi rettegés szülötte volt ez a csend, amely nemzedékekről nemzedékekre szállt. Semmi nem mozdult. Az emberek szinte kővé dermedtek. Minden tekintet egyetlen pontra szegeződött a padlón, ahol a tűz világos fénykört rajzolt a fekete mélység köré. Havor mintegy transzban arra gondolt, hogy még sosem látta a nagy kelyhet ebből a különleges szögből -- hogy minden szépségét elveszíti, ha az ember a belsejébe néz, abba a nyílásba, amely kerek, tágra nyílt pofára hasonlít. Aztán megszólalt a fogadós, halkan és színtelenül, ám hangja fülsértőn hasított a csöndbe.

-- Átkomat küldtem volna utánatok, Dél fiai, de most már szánalmam fog kísérni titeket.

Feluce feltápászkodott, világos szeme résnyire szűkült. Kardot húzott, s hegyét a fogadós mellének szegezte.

-- Meg mertél ütni! Ezért le kéne hogy vágjalak!

A fogadós nem törődött vele. Tekintetét még mindig a sárga fénykör tartotta fogva a padlón. Feluce keményebben bökött feléje a karddal.

-- Figyelmeztetlek! Hozzá ne nyúlj az aranyhoz! Hármunké. Értünk a harchoz, és éberen alszunk -- megpördült. -- Ez mindenkinek szól. Érthető?

Sápadt, üres arcok meredtek rá. A fogadós ugyanolyan halkan felelt, mint előtte.

-- Nincs ember egész Axában, aki akár csak megérinteni merné ezt a tárgyat. Azért sem, hogy megmentse asszonyát és gyermekeit az éhhaláltól. De még azért sem, hogy a saját életét vásárolja meg a hóhér kezéből!

Feluce homlokát ráncolva tette el a kardot.

-- A magad koszos bőre érdekében remélem, hogy igazat beszélsz.

A lány lemászott az asztalról. Szőke haja ziláltán lógott sápadt arcocskájába. Apja karjába simult, s a fogadós elfordult, hogy kivezesse.

-- Egy pillanatra még! -- kiáltott utána Havor. A férfi megtorpant, de nem nézett vissza rá.

-- Tehát te tudod, mi van nálunk?

-- Hogyne! Az Avillisi Kehely.

-- És mire gondoltál, mikor azt mondtad, hogy még sajnálni fogsz minket?

A fogadós, még mindig elfordulva, így szólt:

-- Erre maguk is rájönnek majd nemsokára. Visszavitte a lányt a konyhába, s ott rövidre rá kialudt a fény.

A házat téli szél viharzotta körül, a falakat rázta. A bejárati ajtó nagy zajjal becsapódott. Havor felnézett és észrevette, hogy magukra maradtak az ivóban. Az egyik nagy ablakhoz lépett, és kinézett. A homályos, ívelt üvegtáblák mögött szűk sikátorok és kiugró ereszű házak zsúfolódtak össze a fürge, de nehéz fellegekkel terhes égbolt háttere előtt. Egész Axában nem égett semmi fény.

Az ivóban egy férfi kiáltott. Havor a csatákból ismerte ezt a kiáltást -- fájdalom, félelem és kétségbeesés keveréke: halálsikoly. Megpördült, jobbja kése markolatára tapadt.

Kachil nyöszörögve térdelt a kandalló mellett. Tekintete mereven függött az aranykelyhen.

Havor odalépett hozzá. A verejték nagy cseppekben gyöngyözött a vörös tolvaj homlokán.

-- Fel kell vinnünk -- mondta Havor. -- A láz teljesen eszét vette.

Feluce vállat vont.

A gyertyák kilobbantak és füstölögni kezdtek.

A fiú, aki a lovakat az istállóba vitte, beosont, hogy megmutassa a szobáikat. Nem mert a szemükbe nézni, és elhúzódott tőlük, mintha valami fertőző kórban szenvednének. Feluce-nak és Havornak nem maradt más választása, nekik kellett felcipelniük Kachilt a keskeny falépcsőn; a szőke délvidéki minden foknál káromkodott. Havor ágyba fektette és betakarta betegüket, miközben Feluce hanyagul az ajtófélfának támaszkodott.

-- Helyre kis szárazdada lenne belőled, Havor! Havor nem felelt. Hozzászokott már Felucehoz meg a modorához. Kachil most nyugodtabbnak látszott, és mintha elszenderedett volna.

-- Ennyi gondoskodás mellett -- folytatta Feluce biztos hamar felépül.

-- Igen. Ha ma éjjel jót izzad, holnap reggel talán jobban fogja érezni magát.

Mikor Havor elhagyta a szobát, és behúzta maga mögött az ajtót, Feluce megszólalt.

-- Persze, tovább is mehetnénk, akár magához tér, akár nem. Ez megtetézné egy kicsit a részünk...

-- Meglehet -- válaszolta Havor. -- Csakhogy nekem nem áll szándékomban változtatni a tervünkön. A zsák éjjelre a szobámban marad, Feluce, és figyelmeztetlek, én is éberen alszom!

Feluce érezte a szilárd elhatározást Havor hangjában és tekintetében.

-- Nézz oda -- mormolta könnyedén --, a Sólyom megmutatja karmait! Jó, jó, dicséretesnek találom elvhűségedet.

Saját szobájába érve Havor levette a hideg, szűk sodronyinget, lehúzta csizmáját, és bemászott a nehéz takarók alá. Az inget és a nadrágot mindenesetre magán hagyta, s kése is kéznél volt a vánkos alatt. Nem csak Feluce tette gyanakvóvá, hanem ez a komor fogadó is babonás lakóival.

Egész este harcolt a kimerültség ellen, de az álom most nem akart a szemére jönni, úgy viselkedett, mint valami csökönyös, félvad ló, amely utánafut az embernek, mikor nincs rá szükség, és messze vágtat, mikor az nyereggel és lószerszámmal jelenik meg. Mégis, Havor viszonylag jól érezte magát. Hallgatta a szelet, ahogy süvöltve kerülgeti a házsarkokat, de idebenn meleg világ vette őt körül, és jól esett kinyújtózkodnia a puha derékaljon. Mert jóllehet, az ágy kemény volt -- de a föld Avillis kapui előtt sokkal-sokkal keményebb. És milyen gyakran aludt már azelőtt is a puszta földön vagy csupán a köpenyébe burkolózva egy kocsma kőpadlóján a kihunyó kandallótűz előtt, vagy valami csűrben vagy huzatos pajtában bekvártélyozva, persze a házigazda akarata ellenére? Ma viszont, akárcsak társai, bőségesen szórta a pénzét ennivalóra és külön szobára. Feluce és Kachil bíztak benne, hogy a kehely eladása mind fedezni fogja ezeket a kiadásokat, ő pedig? Nos, az út végeztével biztos talál magának új munkát, új hivatást, ha majd átadta a maga részét az aranyból a három nőnek a szegény, magányos vencai tanyán.

Szerencsétlen Lukon, gondolta hirtelen Havor. Bármennyire sokat vesztettem -- az életem még megvan. És az drága nekem.

Kachil bosszúsan pislogott.

Nem emlékezett rá, hol van, és rögtön balsejtelem fogta el. Ismerte ezt a fajta ébredést -- valami kis helyi hatalmasság pincéjében vagy tömlöcében. Azt is tudta, mi vár rá. Addig fogják verni, éheztetni és korbácsolni, míg el nem árulja, hova dugta a zsákmányt az utolsó garasig, aztán meg kidobják az utcára. Kachil élete mindig ezek közt az állomások közt mozgott: lopás, erőszak, kétségbeesés. Nem látta lehetőségét, hogy kitörjön az ördögi körből. Ravasz volt ugyan bizonyos fokig, de nem igazán okos, és mindenkelőtt nem szerencsés.

Ez itt mindenesetre nem tűnt tömlőének. Valami fogadó volt. Kachil teljesen kinyitotta a szemét és kinyújtózkodott, különös, görnyedt mozdulattal, mint az olyan ember, aki semmilyen körülmények között nem kíván feltűnést kelteni.

Az ivó ismerősnek tetszett, de nem emlékezett rá, járt-e már itt. Maszatos ablakokat látott, meg egy nagy tüzet, amely felizzította testét. Aztán észrevette, hogy elővigyázatossága szükségtelen volt; a hatalmas, fullasztóan forró terem teljesen üres. Vagy mégsem?

Egy távoli sarokban egy fiatal lány karcsú, köpenybe burkolt alakját és kámea-arcélét fedezte fel. Az idegen egész lassan megfordult, és Kachilra nézett, majd kurta biccentéssel értésére adta, hogy jöjjön közelebb.

Kaohll meghökkent. Egyszerre volt bosszús, önelégült és ijedt. Felállt; örült, hogy eltávolodhat a tűztél, amely kínozta perzselő melegével, ám a forróság mintha követte volna őt a helyiségen keresztül.

Az idegen újra szótlanul bólintott. Kachil leereszkedett mellé, és meglátta, ini van előtte.

Egy ládikó volt az, benne festett kövek, amelyek a jövendőmondók munkaeszközei közé tartoztak. Az ember megrázta a ladikot, és az a három-négy kő, ami legfelülre került, mutatta aztán további sorsát. Kaohilt nyugtalanították az efféle dolgok. Mint oly sok balszerencsés ember, ő is megtanulta tiszteim őket. Azonkívül egyetlen pillantással átlátta, hogy a lánynak rossz kövek jöttek ki. Légiéiül egy koponya, mellette egy törött gyűrű meg egy lángoló torony. Mégis csak mosolygott maga elé, elrendezte a köveket, és átnyújtotta neki a ladikot.

-- Ó nem, hölgyem -- rázta a fejét Kachil -- Inkább ne. Hisz megvárhatom, amíg...

Ám a lány megint elmosolyodott, maga rázta meg a ladikot, és kipottyantotta a legfelső köveket.

Kachil összerezzent. Izzadság futotta el homlokát, lecsordult és elködösítette látását. Neki is egy halálfő jött ki, melléje a nyíl, ami betegséget jelentett, meg egy hóhérkötél.

Nyelt egyet, és kényszerítette magát, hogy tréfás hangot üssön meg.

-- Ugyan komor a tartalma ennek a ladikénak, hölgyem!

Az idegen, mintha ugyanezen a véleményen lenne, otthagyta a köveket és felállt. Kachil kényszert érzett magában, hogy kövesse.

A lány kinyitotta az utcai ajtót. Besüvített a szél. A rókaképű tolvaj reménykedett, hogy a hideg téli éjszaka le fogja hűteni, de semmi ilyesmi nem történt. Gyomrában s a halántéka mögött lángok tomboltak. Nem lelt enyhülést.

A szél hátrafújta a lány csuklyáját, és sáíránylegyezőként terítette szét aranyhaját. Volt valami ebben a hajban, ami nyugtalanította Kacihilt.

Aztán meglátta a sötét hintót az úton, meg a világos sörényű fekete lovakat. Két elmosódott alak várakozott odabent, s a hintő ajtaja nyitva állt. A jármű bizonyára az idegen hölgyé volt, ám a két alak nem őt segítette be: Kachilnak intettek hosszú, vékony kezükkel.

Aztán hirtelen megragadták. Erősen tartották, és berántottálk a hintóba; hangtalanul birkózott velük, de hasztalan. Utolsó pillantásával még elkapta a szőke hajfátylas, mosolygó lányt, aztán a hintóba zuhant.

Miért olyan fullasztó és sötét itt minden -- olyan tompított? És miért tűnik úgy, mintha az ajtó felfelé nyílna, nem pedig oldalt, mint a rendes hintóban? És olyan kevés a hely is idebent.. .

Hirtelen rádöbbent a válaszra, ám ugyanebben a pillanatban az ajtó nagy robajjal becsapódott fölötte, és mindent elnyelt a sötétség.

Kachil vonaglott és vergődött. Be volt zárva egy koporsóba, a hőséggel meg a fojtó párával együtt. Nem kapott levegőt... és ebben a pillanatban érezte, hogy valami lágyan végigsimít az állán és a torkán, egy takaró, amely lassan ráterül. Kachil nyüszített rémületében. Olyannak érezte... mintha haj volna... Egy szál szelíden csiklandozva az ajkára simult, utána egy másik is. Hajszálak hullottak a sötétben, összezárultak körülötte, fojtogatták. Be akarták tölteni szétrepedő tüdejét, végül fekete csönd robbant mellkasában és agyában.

Havornak az volt a benyomása, nincs éles határvonal ébrenlét és álom között. Meleg ágya hirtelen eltűnt; el is felejtette. Kihalt, éjféli országúton lovagolt.

Osak a szél követte őt álmában, a hideg, sóvárgó, farkashangon vonító szél.

Semmi más nem hallatszott.

Fehér fény vitorlázott az égen; Havor fölnézett, várva, hogy a holdat pillantja meg; ám helyette igazgyöngyként csillogó halálfő vigyorgott le rá; az üres szemgödrökből felhőférgek tekergőztek.

Egy pillantást vetett hátra, mögötte, a fakó úton temetési menet haladt: fekete lobogók, aranyozott halottas kocsi tintafekete bársonyfedéllel, fagyfehér sörényű sötét paripák szikrát szóró patákkal.

Félelem kélt Havorban, félelem, amelyet nem tudott nevén nevezni. Vágtára sarkallta lovát, ám az nem bírt vagy nem akart nekieredni, hanem ünnepélyesen léptetett, akár a többi, s sörénye egyre világosabbá vált, míg egészen sószínű nem lett.

A szél sikoltott.

A sikoltás ébresztette fel. És rögtön rájött, hogy nem az álomhoz tartozik. Egy férfi hangja volt, aki iszonyodva ordított valahol a háziban.

-- Kachil -- szólt fennhangon.

Az álom emléke úgy borította el a szobát, mint valami tapadós, szakadozott pókháló.

Havor kiugrott ágyából, és köpenye után kapott. A fogadó most dohosnak és hidegnek tűnt. Kachil láza bizonyára súlyosbodott, ha így kiabál. Havor ismerte az ilyen rohamokat, és tudta, hogy halálhoz vezethetnek, ha nem tartják szemmel a beteget. Nem lelkesedett az éjszakai virrasztás gondolatáért, de sokszor élte már meg a fájdalmat és a magányt, s jelleméből fakadt, hogy bizonyos fokú kötelességérzetet táplált mások iránt.

Tüzet csiholt, és meggyújtott egy gyertyacsonkot. Köpenyegébe burkolózva kilökte az ajtót, és kilépett. Kaohil most már elcsendesedett, és az egész fogadóban nyomasztó némaság uralkodott, mint nem sokkal azelőtt.

Sötét volt a küszöbön túl; sötét, amin a pislákoló kis gyertya fénye nem tudott áthatolni. Kachil szobája egy folyosókanyar mögött volt, mindjárt egy keskeny ablakrés mellett. A szürke üveg ragyogott a hold fényében, de -- akárcsak a gyertyáé -- a holdsugár sem tudott áthatolni a feketeségen.

Havor körülbelül egy méterre lehetett tőle, mikor egy alak lépett ki az árnyékból és rajzolódott ki az ablak négyszögén -- kétségkívül egy karcsú lány alakja, ámbár most csupán éles, fekete körvonal volt a holdfényben. Csak a fogadóslány lehet, az a szőke, ijedős, néma gyermek; Kaohil kiáltásai ébreszthették föl, akárcsak őt. Halkan odaszólt neki:

-- Ne félj! Gondom lesz rá!

A körvonal pereme mintha elmosódott volna; gyakran megesik az ilyesmi, ha vakítóan fényes a háttér. Aztán félresiklott, és ismét beleveszett a sötétibe. Mikor Havor elhaladt az ablak mellett, a falifülke üres volt. Furcsa, találkoznia kellett volna a lánnyal, mikor az befordult a sarkon. Kényelmetlen érzés lopózott a tudatába. Elhessegette, mint az álomf oszlányokat, és kinyitotta Kachil ajtaját.

A halvány fény egy kétrét görnyedt alakra esett az ágyban. Karja hosszan elnyúlva feküdt a vánkoson, s amint Havor letette a zsámolyra a gyertyacsonkot, hosszú, csillogó valami tűnt fel neki a ruhaujján. Lecsippentette róla. A fény mintha lángolva nyaldosta volna végig. Egy hosszú aranyhajszál.

Mikor elengedte, lassan lelibegett a takaróra. Havor lehajolt. Űjra kezébe vette a gyertyát, és alaposabban átvizsgálta az ágyat. Eszébe jutott annak a keleti lókupecnek a kutyája, aki minden éjjel gazdája lábánál aludt, s reggelre nagy csomó kutyaszőrt hagyott a vén zsivány nadrágszárán. Most úgy tűnt, mintha egy óriási kutya aludt volna Kadhil ágyában. Egy kutya, amelynek szőre olyan hosszú, finom és aranyszínű, akár egy szép szőke lány haja.

A gyertyaláng remegve táncolt Kachil arcán. Szemeszája tágra nyílt ugyan, ám teste éppoly hideg és élettelen volt, akár az éjszaka.

AZ ÜT

A hajnal tompa csontfdhérre sápasztotta a sötétséget, s a nap minden tűz nélkül kelt fel, mint valami olcsó üveggyöngy.

A fogadóban semmi sem mozdult. Ügy látszott, Feluce is mélyen alszik még, tegnap esti hencegése ellenére.

A nagy tűz az ivóban egy halom hamuvá roskadt össze. Hideg hajnali fény áradt be a széles ablakokon, nagynak és üresnek tüntette föl a helyiséget, természetellenesen csupasznak és színtelennek.

-- Fogadás! -- kiáltott Havor.

Saját hangja is vékonynak és halknak tetszett. De egy idő múlva belépett az ivóba a férfi, ugyanolyan merev képpel, mint tegnap.

-- Óhajt valamit, uram?

-- Az éjjel egyik útitársam meghalt -- mondta Hayor.

Furcsa módon nem várt sem döbbenetet, sem bármiféle felindulást a fogadóstól, együttérzést éppúgy nem, mint jól-rosszul leplezett kárörömöt. És valóban, a férfi olyan közönyösen fonta össze karját, mintha Havor az időjárásról, vagy eddigi útjukról beszélt volna.

-- Van pap Axában?

-- Van.

Havor várt egy darabig, a férfi azonban hallgatott, így hát tovább kérdezte.

-- Hol találom?

-- Itt nálunk sehol. Ahhoz húsz mérfölddel tovább kell lovagolnia Osil felé. Pillanatnyilag ott intézi az egyházi ügyeket. Csak a következő ünnepre várjuk. Itt Axában nem kapnak papi temetést.

-- Akkor nekünk magúinknak kell megásnunk a sírt. A fogadós nyugodtan válaszolt.

-- Sem ásót, sem egy talpalatnyi földet nem fognak kapni tőlünk.

-- Hogy félre ne értsük egymást... -- mondta Havor -- A férfi, akire gondolok, nem az, aki tegnap este feldühített. A vörös hajúról beszélek, aki a kandallónál ült. Lázbeteg volt, abba halt bele.

-- Olyan biztos ebben?

A ház körül fütyölő szél mintha hideg fuvallattal simította volna végig Havort a lapockái között.

-- Igen, fogadós, biztos vagyok benne. Csak nem valami másra gondolsz?

-- Arra gondolok, hogy egész Axa megkönnyebbülten fog fellélegezni, ha maga ellovagol innen a barátaival... akár élve, akár holtan!

-- A lányod -- kezdte Havor megint -- mit keresett az éjjel a folyosón? Kotorászni akart a holmink között?

-- A lányom? Ki se tette a lábát a szobájából.

-- Akkor valami cseléd. Mindenesetre egy szőke lányt láttam a beteg hálószobája mellett.

Most először rezdültek meg a fogadós arcvonásai. Elmosolyodott, torz, hideg mosollyal.

-- Nem csoda.

Havor ránézett, és nem szólt többet. Felment felébreszteni Feluce-t, aztán kilépett az utcára, hogy keressen valamit, amivel sírt áshat Kachilnak.

Az égbolt most fehér, felkorbácsolt felhőmassza volt, amelybe beleakaszkodot a vihar. A varjú zilált tollcsomóként kuporgott rézkalitkájában a fogadó ajtaja fölött. Az utcákon egy lélek sem mozdult.

Havor egy darabig összevissza kószált. Olykor egyegy arcot látott az emeleti ablakokból kikukkantani, amely gyorsan eltűnt, ha felemelte a fejét. Egyszer találkozott egy gyerekkel, aki lapos kavicsokkal játszadozott az utcán, de felugrott és elszaladt, amikor észrevette. Ügy tűnt, Axálban gyorsan terjednek a hírek. A lakosok elkerülték őt. így bánnak a kitaszítottakkal, vagy a betegekkel pestis idején. Megborzongott. A szél az arcába fújt.

Végül egy kovácspöröly tompa és mégis messzehangzó csapásai ütötték meg a fülét. Követte a zajt, és egy keskeny mellékutcán a kovácsműhelyhez ért. Az ajtó nyitva állt, skarlátvörös izzás keveredett lüktető árnyékokkal. Egy idő után Havor ki tudta venni egy férfi hatalmas, sötét alakját, aki ütemesen kalapált valamit az üllőn: fülsiketítő visszhangok a csöndes, dermedt levegőben.

Havor megállt a baj árat tátott szájában, s a férfi csakhamar abbahagyta a kalapálást, mert megérezte az idegen jelenlétét, és rájött, hogy nem fog elmenni. Felegyenesedett, de nem nézett hátra. A tűzhely lángjai világosvörös csíkokban futottak végig csupasz karján, amely olyan kemény és edzett volt, alkar a fém maga. A csöndben ott rezgett a kalapácsütésék emléke.

-- Mit akarsz tőlem?

-- Szokatlanul kihalt itt minden -- mondta válaszként Havor.

A kovács még mindig háttal állt neki, és hallgatott.

-- Miért nem bújsz el te is a házadban, mint a többiek?

-- Ha elbújok a házban, itt marad a munka, és nem lesz pénz belőle.

-- Szükségem van vailami szerszámra, hogy sírt ássak vele.

-- Egy barátod sírját?

-- Valakiét, akivel találkoztam az úton.

-- Szóval nem gyászolod igazán? Nem kéne eltemetned. A farkasok hálásak lennének.

-- Adsz ásót vagy nem? -- kérdezte nagyon halkan Havor.

-- Ott a sarokban van egy -- válaszolta a kovács. Nem nézett körül, mikor Havor átsietett a műhelyen,

és elvette az ásót.

-- Az ára?

-- Semmit sem fogadok el érte.

-- Áttol tartóik, Axán kívül kell eltemetnem. Nem fogod visszakapni.

-- Nem is venném el, miután már hozzáértél -- felelte a férfi.

Havor megkerülte az üllőt, és a kovács szemébe nézett; a széles, verejtékes arc nagy önuralomról tanúskodott.

-- Egy kehely -- mondta Havor tisztán és érthetően. Színaranyból.

A kovács megragadta a pörölyt, és gyilkos lendülettel vágott az üllőre. Lila szikrák szisszentek és sziporkáztak. De a tekintete olyan volt, akár egy vaké. Mintha csak szálegyedül lenne.

Havor fogta az ásót, és visszasietett az elhagyott utcákon a fogadóba.

-- Ezek a bolondok -- kacagott Feluce --, ezek a bolondok!

Megint a régi országúton lovagoltak; Axa elmosódott, vöröses falai elmaradtak mögöttük.

Kachilt pokrócba takarva keresztbe fektették a lován.

Havor egy szíjjal a saját nyergéhez kötötte a kancát. A nevető Feluce valamivel előbbre járt; a szél úgy nyaldosta vakítóan csillogó haját, mint megannyi láthatatlan macskanyelv.

A fogadós nem kért pénzt tőlük. A vacsora, a szép különszöbák, a meleg ágyak -- mindent ingyen kaptak. Elragadták Avillisból a Fekete Uralkodók Kelyhét; nem volt ember egész Axában, aki megérintett volna akár egy garast is, amely tőlüik származott. De a lakosok azt is megtagadták, hogy még egy éjszakát a városban tölthessenek, és nem engedték meg, hogy helyben földeljék el halottjukat.

Axától körülbelül három-négy mérföldre tűntek fel az első szabad foltok a fáik között. Egy idő után Havor leszállt, kikötötte a lovát, és ásni kezdett.

Feluce a lován ült, ránézett.

-- Mégiscsak értjük egymást, Havor! Nekem semmi kedvem sírásót játszani. Ha már nem hagy nyugton az ügy, hát intézd el magad!

Havor nem válaszolt. Az ásó falta a nyirkos, fekete termőtalajt.

-- Minél mélyebbre ásod a lyukat, annál jobb. Biztos nem szeretnéd, hogy farkasok kotorásszanak benne.

Aztán Feluce elhallgatott, és a körmét kezdte rágni. Nem hallatszott más, csak az ásás zaja.

Miközben a vermet mélyítette, Havor nem gondolt semmire. Az ásó éle néha kemény kőbe ütközött, olyankor kihúzta, és újra próbálkozott. Mikor kész volt, fogta Kachilt, és a sötét gödörbe fektette. Amint kimászott, hirtelen egy képet látott maga előtt: fákat és buja virágokat, amelyeik ebből a földből fognak kinőni. És ugyanakkor hullámban csapott át rajta a szánalom és a szomorúság. Mert Havor, bár alig ismerte Kachilt, a rókaképű tolvajt, teljes élességében maga előtt látta kopott, nyomorúságos életét, minden elszalasztott lehetőséget, és most az utolsó nagy vereséget is. És, mintegy kényszer alatt, valami félig elfelejtett ima szavait dadogta.

Feluce gúnyolódni kezdett.

-- A pogány imádkozik az elkárhozottért! Elovagoltak, otthagyták Kachilt a friss földhányás

alatt. Havor még mindig kantárszáron vezette a harmadik lovat, amit Axátoan senki nem akart megvenni. Az ásó a sír mellett maradt, egy fának támasztva.

A napfény hunyorogva erőre kapott. A fellegek most lassabban vonultak, füstössárga csillogás keretezte őket. Az országút -- ez már jóval korábban feltűnt Havornak -- mintha pontosan visszaverné az ég színeit, mintha zavaros jégből vagy sima, nem tükröző üvegből lenne.

Délben fekete kenyeret ettek és állott sört ittak -- katonakoszt, amit lovaglás közben fogyasztottak el. Elhaladtak egy falu mellett, de az puszta volt és elhagyott. Venca még többnapi járóföldre esett: Venca, széles utcáival, a gazdag kereskedők házaival és az aranyművesboltokkal.

-- Nálad van még? -- kérdezte Feluce hirtelen.

-- Persze. Te is jól tudod!

-- Látni akarom. Gyerünk, hadd vessek egy pillantást az aranyra!

Havor fogta a zsákot, kioldozta, és hagyta, hogy Feluce belebámuljon az aranyperem meg a drágakövek mellett abba a sötétlő mélységbe.

Feluce lágyan végigsimított a kelyhen.

-- Már csak ketten vagyunk -- mondta -- Fele-fele. Felnézett, és mosolyogva kérdezte:

-- Ugye te ölted meg Kachilt, Havor? Annyira ellene voltál, hogy otthagyjuk. De mégis meghalt, és te találtál rá. Vagy nem így történt?

A felhőkben fölöttük valami megváltozott. Egyszerre csak súlyosnak és komornak hatottak.

-- Nemsokára havazni kezd -- állapította meg Havor -- Igyekezzünk!

Feluce töprengőn elmosolyodott.

-- Szeretném tudni, Havor, hogy nézet ki Avillis úrnője... az az aranyhajú mágusleány...

-- Sosem fogod megtudni.

-- Ahogy vesszük. Voltaképpen már tudom is. Róla álmodtam tegnap éjjel. Hosszú, lobogó szőke haj, és fekete ruha, amely kék árnyékokat vet. Fehér kezében tartotta a helyhet -- elvigyorodott. -- Ha hinnék az ilyen marhaságokban, most egyenesen egy szellemidézőhöz mennék, és idevarázsoltatnáim vele, hogy egyszer tüzetesebben is szemügyre vehessem.

Valami megcsillant a levegőben. Nedves hópelyhek súrolták a bőrüket, olvadoztak a lovak sörényében.

Havor egy pillantást vetett vissza a válla fölött. Mióta Kachil sírját elhagyták, nem fordult hátra. A fehér hópihék raján keresztül most észrevett... valamit, ami mozgott, valamit, ami mintha állandóan változott volna, új és új formákat öltve.

-- Ó, persze. Ütitársaink még mindig a nyomunkban vannak -- állapította meg Feluce könnyedén. -- Fura, hogy nem jöttek be Axába, míg mi ott voltunk. Talán csatlakoznának hozzánk, ha megállunk és bevárjuk őket.

-- Hiszen megegyeztünk, hogy az úton kerüljük a társaságot -- vetette ellen Havor.

Feluce csak vigyorgott a hófúvásban. Havor egy finom hajszálat vett észre, amely kígyóként tekergeti Feluce ruhaujján, aztán egy másikat is a gallérján... két arany selyemszál, amely nem illik társa tejfölszőke sör ény éhez.

Fél mérfölddel odébb egy romos toronyhoz értek: nyomorék árnyék, amely úgy sejlett keresztül a havon, mint valami rongyfoszlányokba burkolt kísértet, mert a folyondár tetőtől talpig befutotta, őrtorony volt a régi időkből -- talán egy régi király építette, aki meghódította ezt a földet, és helyőrségeket állított.

A rom nem nyújtott védelmet; ellovagoltak volna mellette, de valami kimászott a kövek közül, és az útjukat állta.

A hófúvásban nehéz volt bármit is kivenni. Feluce lova fújtatott, és mellső lábával rúgkapálni kezdett a hóban. Feluce szitkozódva rántotta vissza a kantárszárát. Havor előtt egy asszonyalak derengett föl. Egy asszony, ugyanúgy sötét rongyokba burkolózva, mint a torony. Szíve a pánik tompa gongszavát űzte végig a testén. De csak egy parasztasszony volt az, öreg és görnyedt, amennyire látta; szeme zavaros; őrülettel fénylett a ráncoktól barázdált arcban.

-- El az útból, vén szipirtyó! -- förmedt rá Feluce. A nő azonban nem mozdult.

-- Mit akarsz? -- kérdezte Havor, és lehajolt hozzá egy kicsit. Talán valami koldusasszony, aki éhezik a nagy hidegben... Keze az erszény után tapogatózott az inge alatt, ám ekkor az asszony felrikoltott, a sötét madarak hangján, amik az erdőkiben élnek.

-- Semmit se fogadok el tőled, amit a kezed érintett!

-- Akkor mire vársz? -- kérdezte Havor.

-- Sólyom -- dadogta a nő -- Sólyom és macska. A róka elment. A róka meghalt. Előbb a róka, aztán a macska, végül a sólyom!

Feluce elmosolyodott.

-- Micsoda elbűvölő hölgy! Vigyáznod kéne a nyelvedre, öreg!

Havor ara gondolt: mit tudhat ez Kachilról, a Rókáról? Mérföldekkel odébb temettem el. Nem létezik, hogy végignézte, és aztán az egész utat gyalog tette meg idáig ebben a hidegben!

-- Sok mindenhez értek -- mondta a nő, mintha olvasna a gondolataiban. -- A madarak röpte, a falevelek hullása, a felhők alakja. Mindennek megvan a maga értelme.

-- A halottakat is meg tudod idézni? -- kérdezte Feluce. Szeme csillogott, s orcáiba pír szállt, mintha titkos öröm vagy izgatottság fogta volna el.

A vénség kissé félrehajtott fejjel vette szemügyre. Most egy ragadozó madárra emlékeztetett.

-- Nem szükséges -- károgta. -- Egyáltalán nem szükséges. Csak türelem!

-- Messze még a legközelebbi település? -- kérdezte Havor élesen.

Ahogy az asszony elfordult Feluce-tól és ránézett, mintha elváltozott vonásokat öltött volna, úgyhogy a végén megint nem tűnt egyébnek egy vénségesen vén parasztasszonynál.

-- Arnos? Nem éritek el a sötétség leszálltáig... ha eléritek egyáltalán!

Feluce lehajolt hozzá, és a vállára tette a kezét.

-- Mi lenne, ha nálad kvártélyoznánk be magunkat, szépasszony?

-- A kunyhóm túl messze van, és különben sincs benne elég hely. De te ma éjjel még találsz magadnak szórakozást az úton. És talán társaságot is.

Űjra felnevettek, mind a ketten, kísérteties, spontán összeesküvésben -- a nyalka, mézesmázos és elegáns fiatalember, akinek rosszindulatáról csak szája sarkának rándulása és csípős nyelve árulkodik, meg a foghíjas, csontos öregasszony, a ráncok közé mélyen besüppedt gombszemével, akinek hangja mintha valami ígéretet rejtegetne. Havor bizsergést érzett a nyakszirtjén, hátgerincén ezüsthangyák futkároztak. Lerázta magáról a kényelmetlen előérzetet, elöhalászott egy pénzdarabot erszényéből, amit a nyakában hordott, és odahajította a szipirtyónak.

Az asszony rekedt sikollyal ugrott hátra, mintha izzó parazsat vágott volna hozzá.

A rézgaras az országút kövén gurult. Az öregasszony feje előrelendült, mint egy viperáé, és maga meg a pénz közé köpött. Aztán elsántikált a torony mellett az erdő felé, és eltűnt a hórüggöny mögött.

A szél havat csapott Havor szemébe; állandóan pislognia kellett. Látott egyszer egy vőlegényt, aki a menyegzőre lovagolt úgy, mint most Feluce... egy jó kedélyű fiatal fiókot, aki fél évig dolgozott és kuporgatott, hogy karjaiba zárhassa álmainak asszonyát.

És talán társaságot is.

A kehely harangként kondulva ütődött Havor kengyelvasához. A hang emlékeket ébresztett.

Az éjszaka kezdte megváltoztatni a világ színeit. Levendula-alkony és fakókék madártollakra emlékeztető hófoltok. Feluce még mindig elöl ügetett. Havor szúró élességgel látta társát: apró játékfigura, láncinges katonabábu, haját lilára színezi az esti fény; sima, kemény testű, mozdulatlan falovon vágtat, a szemek szikravörös csillagok, amelyek átizzanak a szürkület kavargó foltjain.

Aztán, az elmosódott kékség kellős közepén, egy kemény, sötét körvonal. Minden kísértetiesnek tűnt, ez az új kép különösen. Végül mégis elérték volna Arnost? Vagy ez csak valami szellemváros, amit a vén boszorkány idézett föl; fellegfalakkal ékes füstgomoly?

Ahogy közelebb értek, Havor már ki tudta venni a formákat és méreteket. Nem város, hanem egy régi udvarház : tornyok, egy összeomlott kapu... elhagyott útmenti rom.

A hófúvás alábbhagyott, amint közeledtek.

Valamikor régen tűz dühöngött az épületben. A lángok üresre nyaldosták, mint valami osztrigahéjat, kiszopogatták, akár mohó kutya a velőscsontot. Irgalmatlanul csupasz volt. Már csak egy álarc maradt belőle.

ÉJSZAKA

Az éj sötétje vonta be az eget és a földet, ám a fekete talajon sziporkázó hóminták rajzolódtak ki sápadtan.

Tüzük fénykörén túl emelkedett a megtépázott rom, amely látott már más, falánkabb lángokat is. Mögötte terült el a csöndes, idegen táj, az út szürkésfehér szalagja, amin semmi sem mozgott, csaik az űrt simogató gyönge, havas szél.

Megetették a lovaikat, és maguk is haraptak valamit. A mély csöndben Feluce izgatottnak és türelmetlennek tetszett, szinte izzott, pattogott és szikrázott, mint a tűz vagy egy lázbeteg; akárcsak Kachil. Szórta a vicceket, a családjáról mesélt -- a kövér posztókereskedőről és a gondosnál is gondosabb anyáról --, meg a mókáiról a seregnél. Gyorsan és egyfolytában beszélt.

Havor hallgatta, ő maga azonban alig szólt egy szót. Figyelte Feluce-t. Még sosem látta ilyen hangulatban útitársát, s gondolatainak hátterében szüntelen ott motoszkált valami nyomasztó, síri rettegés. Félt, jobban mondva tudta, hogy nemsokára félni fog. A félelem bejelentett látogatóként leselkedett tudatának küszöbén.

Egy ízben hosszan elnyújtott farkasüvöltést vélt hallani. Erőltette a fülét, de a hang nem ismétlődött meg. Furcsa volt; több farkast kellett volna hallania. Most, hogy leesett az első hó, a falkák biztosan előjönnek az erdők mélyéről.

Feluce félkönyékre támaszkodva felült, és mosolyogva nézte a bőrzsákot, amiben a kehely volt, mintha valami féltett titkot osztana meg a drágasággal. Kis idő múlva takarójába burkolózott, és nagyot ásított.

-- Holdtalan éjszakánk lesz -- mondta Havor -- Talán felváltva őrködnünk kéne. Vállalom az első órát, aztán majd fel foglak . . .

-- Állítsd le magad! Elalszom én a te őrizeted nélkül is ... remélem, szépeket fogok álmodni -- Feluce halkan felnevetett.

Még mialatt Havor figyelte, mosolyogva lehunyta szemét, és úgy látszott, azon nyomban álomba merül. A tűz bronzvörös fényt vetet vonásaira. Rövidesen átfordult a másik oldalára, háttal Havor tekintetének.

A szél a vén udvarház kilyuggatott falai között fütyült, hol nagyon messze, hol meg megint egész közel.

Havor időről időre rozsét vetett a tűzre, de ólmos fáradtság fogta el. Körülnézett. Az éjszaka kongott az ürességtől, így hát ő is lefeküdt, mint Feluce.

Azt gondolta: nincs mitől félnem.

Még nincs mitől félnem, egészítette ki.

Hirtelen hatalmas hold gyulladt ki fölötte. Puffadt, kukoricasárga hold volt borostyánból metszve vagy arannyal ötvözve; hatalmas vízikerék az égen. S a sárga gömb hátterén három füstfoszlány rajzolódott ki, amelyek összetömörültek, és három árnyalak formálódott belőlük. Két nagy termetű férfi tiszta, kemény körvonalakkal; egyikük csuklyát viselt, a másik sisakot, amelynek-feet hajlott szarva a végükön találkozott. A két férfi között egy lány lebegett hosszú hajjal, amely tintafeketén terült szét a világos topázszín háttéíben. Óriások a levegőben.

Itt várt hát rá a félelem, álmában, mint sejtette.

Havor küzdött, hogy ébren maradjon, de az alakok máris elmosódtak, a hold maga pedig szétfolyt, mint az olvadt gyertyacsonk. Ez az éjszaka nem az ő éjszakája volt. Az álomnak mélyebb, sötétebb szférája húzta le. Ólomként süppedt a sötét redők közé, s vele fulladt a homályba a félelem és minden egyéb.

Feluce az udvarház kapujánál ébredt. Ébredése várakozásteljes volt, és nem csalódott, minden gyökeresen megváltozott körülötte.

Az udvarház sértetlennek tűnt, és úgy ki volt világítva, mintha belülről ismét tűz emésztené. A nagy, rácsos kapu két oszlopán fáklyák égtek tarka üvegcsövekben; zöld és rubinvörös fényfoltokat vetettek a szélesre tárt, vasalt szárnyakra meg a kavicsos bintóf el járóra. Feluce végigsietett a feljárón, és a lépcsőre lépett.

Itt is egy faragott fakapu állt -- tárva-nyitva, hogy a fény csak úgy ömlött belülről --, s csiszolt kvarcszemű kőkeselyűk nyújtották ki csikorogva nyakukat, hogy rámeredjenek, amint elhaladt közöttük. Feluce-t teljesen elragadtatta ez a móka, s felkacagott, bár nem tudta, mechanikus játékszerek-e, vagy netán varázslattal bűvölték el őket.

A ház padlója fekete, fehér és skarlátvörös színű, négyzet alakú kőlapokkal volt kirakva; Feluce ismét egy nyitott szárnyasajtóhoz -- ezúttal aranyvereteshez -- ért, és egy nagy lakomaasztalt fedezett föl.

A lámpások itt lila, kék és vérvörös üvegből voltak, szokatlan színek zavaros egyvelege lüktetett a teremben. A falakat kárpitok és gobelinek díszítették; mindegyik egy-egy vagyont ér, állapította meg lopva vetett oldalpillantásokból Feluce, a posztókereskedő fia. A hosszú asztalon magas gyertyák égtek arany tartókban.

Az asztal lapja meghajlott a gőzölgő sültek, fehér cipók és zamatos gyümölcsök súlya alatt, a tálak közt borral teli kristálykancsók álltak, mintha csak az imént hoztak volna ki mindent a konyháról. Valahonnan halk zene szólt, de a muzsikások nem mutatkoztak.

Négy aranyozott szék állt az asztalnál. A felső meg az alsó végén két fekete köpenyes férfi ült: a házigazdák. Faluce-val szemközt a csodaszép hölgy foglalt helyet, akivel már napok óta vágyott találkozni. Mikor ránézett, a lány felállt, megkerülte az asztalt, és odajött mellé, ő volt minden, amit Feluce megálmodott magának, és még annál is több. Bőre világosnak és simának tetszett, mint a puha pergamen, haja pedig ezúttal nem szabadon hullott alá, hanem művészi frizurába volt fésülve, gyöngyös zsinórokkal átfont fürtökkel és csigákkal. Szemöldökének s hosszú, sűrű szempilláinak éppoly aranybarna tónusa volt, mint a főpapi palástok szegélyének, szeme azonban kvarcfekete volt, akár a kőkeselyűké a kapuban. Sötétkék szaténruhát viselt, amely a nyári éjfélre emlékeztetett; egymásba fonódó viperákat formázó aranyöv simult a derekára. A kígyók nyelve zafírszínben csillogott.

A lány rámosolygott Feluce-ra, könnyedén belekarolt, és a helyére vezette, ő vele szemben foglalt helyet, a két sötét férfi között. Azok mindketten fekete szaténba öltöztek, s aranysújtásos fekete vívókesztyű volt rajtuk; Feluce alig látta őket, annyira lenyűgözte a nő. Hát nem megmondta annak idején az anyja, hogy jóképű fia egy nap ragyogó partit fog csinálni, és magasan a rangja fölött házasodik?

A bal oldali férfi bort töltött Feluce-nak, a másik felvágta neki a húst. Feluce farkasétvággyal evett-ivott. Még soha nem kóstolt ilyen finom ételeket és italokat. Vendéglátói egy falatot sem ettek, de ezen nem csodálkozott. Az sem nyugtalanította, hogy nem beszéltek sem vele, sem egymással.

Arra mindenesetre ügyelt, hogy ne egyen túl sokat. Érezte az előkelőén tartózkodó atmoszférát. S érzése nem csalt, mert egy idő múlva a szőke hölgy felállt, majd karját nyújtotta neki, s ő valahogy megértette, hogy most táncba kell vezetnie.

Emelkedett hangulatú tánc volt, amilyet az északi városokban járnak. Feluce nem ismerte, de sikerült neki olyan elegánsan lépkedni, hogy ez nem volt feltűnő, és hálát adott ezért az égnek. A tánc után a lány egy lefüggönyzött átjárón keresztül elvezette őt a lakomaasztaltól egy kisebb helyiségbe, ahol a lámpások zölden és indigókéken csillogtak, s a közepén egy kis medence vize ringott. Csodaszép szoba volt, olyan csodaszép, amilyenné csak a gazdagok fényűző szeszélye varázsolhatta.

Egy bizarr kőszörny orrlyukából gyémántként sziporkázó ívben vízsugár lövellt a medencébe; csak úgy habzott a sima víztükör. A kis tó zölden csillámlott, s pompás, tarka aranyhalak cikáztak benne.

A medence szélén Avillis úrnője megállt, és csókra nyújtotta kezét. Egészen eddig a pillanatig Feluce izgatott volt és diadalittas. Mikor azonban ajka megérintette a lány ujjainak halvány, hűs bőrét, mintha valami fagy kélt volna benne, amely áthatotta egész testét. És aztán a karcsú, fehér kezek arcát súrolva előrenyúltak, s a nyaka köré fonódtak.

Széllökés süvített keresztül a szobán, s a ripityára törő jég csörömpölésével benyomta az ablakokat. Hollófekete szél volt, amely kioltotta a lámpások tarka fényét, s a kusza sötétségben Feluce rádöbbent, hogy nem egy lány tartja átkarolva, hanem egy szálas, fekete árnyék, iszonyú, irgalmatlan karmokkal. Feluce megpróbálta lefejteni őket magáról, de reszkető ujjai nem tapintottak sem emberi húst, sem bőrkesztyűt, csak kemény, csupasz csontot. Egy csontváz marka fojtogatta.

Feluce fuldokolva felsikoltott. ököllel az árnyalak felé csapott, és csupasz bordákat talált; a fekete álarc szemgödréből mérhetetlen űr ásított.

Kétségbeesett kapálózása közben Feluce megcsúszott és elesett, s érezte bőrén a tó vizének lángolón-hideg sokkját; iszamos lett a talaj a lába alatt. Ám az árnyék nem engedte el, követte őt, és most, Feluce által soha nem tapasztalt erővel, a jéghideg, folyékony tűzbe nyomta. Smaragdzöld sötétség fojtotta el sikolyait, és minden elhomályosult előtte.

Havor kinyitotta a szemét. A hajnali égbolton vékony pókhálófelhők úsztak, a nap erőtlen rózsaszín fényt árasztott mögülük.

A teste jéghideg volt és merev. Mélyen aludt, s még mindig ólmos fáradtság béklyózta le tagjait. A tűz már rég nem égett. Mereven felállt, és kinyújtózkodott; még nem számolt semmi szokatlannal. Aztán, mikor lehajolt, hogy újra felszítsa a tüzet, észrevette, hogy egyedül van.

Villámgyorsan megpördült, és egy pillantást vetett a bőrzsákra, de a kehely körvonala tisztán látszott. Feluce pokrócát is látta a földön, pontosan ugyanott, ahol társa tegnap este lefeküdt aludni. A három ló kicövekelve állt az egyik sarokban, és reszkettek a hidegtől.

Havor nehéz léptei végigdöngtek a repedezett kövezeten, ahogy odasietett a sok hasadék egyikéhez a vén udvarház falában, és átkukkantott rajta. Havas pusztaság, fák fekete csontvázai. Semmi füst, semmi hang, semmi jel, ami életre utalna.

Havor megfordult, és megállt a tűzhely szürke hamuja mellett. Egy idő után felkiáltott:

-- Feluce!

Valahol öreg ágak recsegtek a fagyban. Máskülönben senki nem válaszolt.

Havor az üresen ásító romokat járta, utat keresett a beomlott tető törmelékhalmai között. Eljutott egy helyre, ahol hajdan magas kapu állhatott; a földet mögötte tarka üvegszilánkok borították vastag rétegben.

Ez valamikor ebédlő lehetett, jött rá. A hosszú kőasztalt megrepedeztette a dühöngő tűzvész. Egy nehéz mestergerenda feküdt a lapján keresztben.

A falban egy boltív látszott, s mögötte egy kisebb szoba romjai, ahová felülről és két oldalról beszivárgott a hideg téli reggel. A szoba közepén a padlózatba sekély medencét mélyítettek; a vizet vékony, zöldeskék jégréteg borította, a széle ráncos és töredezett.

Havor közelebb lépett, és letekintett.

A nyomasztó, árnyékos, zöld vízen, a jégen és az égbolt tükörképén keresztül egy tágra nyílt szempárba nézett.

Havor agyában ködként kezdett derengeni a halálos felismerés.

Feluce a dísztóban feküdt, amely épp elég mély volt hozzá, hogy belefulladjon. És amint Havor újból az üveges szemekbe nézett, valami megmozdult odalent, és a felszínre lebegett. Egy maroknyi hajszál: hosszú, aranyszínben csillogó, örvény, amely lassan forog és emelkedik.

Én vagyok tehát a következő, gondolta Havor. És a félelem, a bejelentett vendég, tárt kapukon érkezett a tudatába.

A lovakhoz ment, felszállt a sajátjára, és kantárszáron vezette a két másikat, mint tegnap -- de akkor még csak Kachilét. A szél jeges tűszúrásokkal ostromolta arcát, de alig érezte. A nyereghez erősített zsák a térdének ütődött.

Fél mérföldnyire a romoktól visszanézett. Valami volt ott; árnyalak, tükörkép vagy téli felleg.

Hiába lovagol most már egyedül, mégis vannak útitársai. És nem fogja tudni lerázni őket, míg utol nem érik őt is.

DÉLUTÁN ÁRKOSBAN

Arnosba az alacsony égbolt alatt fáradtan és sárgán vonult be a délután.

Az utcák üresek voltak, a sarokköveken hó gyülemlett föl, egész a keskeny ajtókig ért. A lódobogást csak egy púpos törpe hallotta meg, aki a kapu árnyékában kuporgott, és koldult azoktól, akik erre jártak. Felnézett; egy fekete ménen ülő harcost látott közeledni, aki két gazdátlan lovat vezetett kantárszáron.

A törpe kiszaladt az útra, és magasba emelte koldulócsészéjét.

A harcos megfordult a nyeregben, és előkotort egy garast; aztán habozott, mintha eszébe jutott volna valami. A nyomorék sóvárgó, kétségbeesett képe azonban jobb belátásra bírta. A csészébe hajította a csillogó pénzdarabot.

-- Mondd csak, hol lakik itt a pap?

A törpe fejét rázva az ajkára mutatott. Néma volt.

-- Oda tudnál vezetni?

A törpe ragyogott, és végigrohant egy utcán; időről időre megtorpant, mint egy kutya, hogy lássa, követi-e még a harcos.

Így haladtak Arnos sikátorain és boltívein keresztül: elöl ugrándozott és sántikált a törpe, a katona pedig lassan lovagolt a nyomában. Egy térre értek, ahol félig romba dőlt templom támaszkodott a szomszédos kis házak falának. Ezek egyikére mutatott rá a törpe. A pap háza.

Havor előbb a házra nézett, aztán a koszos templomra. Szeme könnyezett a hidegtől. Az épületek szegényessége nyomasztotta. Nem sok remény honolhat falaik között. De hát... azért jött ő ide, hogy reményt, vigaszt vagy valamiféle oltalmat találjon? Alapjában véve egyáltalán semmit nem várt ettől. Rádöbbent, hogy egyfajta szertartást végez, mint egy színész, aki tökéletesen megtestesíti szerepét, egyetlen szót vagy kézmozdulatot sem szalaszt el -- csakhogy ez a szerep neki, mint embernek semmit nem jelent, sem helye, sem értelme nincs a maga egyre sötétülő világában.

Közben azon kapta magát, hogy behatóan vizsgáigátja a templomot, ősrégi volt. A barna kőtorony háromemeletnyi magasásgba emelkedett, ablakrései keskenyek voltak és feketék. A nap felé néző oldalát fény ölelte körül, árnyékok fojtogatták a másikat. Csúcsán az örök Élet Szent Köre ezüstösen magasodott a komor, sárga fellegek felé.

Látott már meghalni embereket. Voltak, akik büszkén és vakon búcsúztak az élettől, mások sikoltoztak félelmükben. Megint mások, akárcsak ő most, úgy tűnt, meg akarnak kapaszkodni valami tárgyban -- egy kavicsban, egy fűszálban --, mintha pontosan az emlékezetükbe akarnák vésni formáját, színét és felépítését, minden egyes apró részletét, hogy magukkal vigyék abba a világba, amely a hóhérbárdon és a kötélhurkon túl terül el.

Havor levette szemét a toronyról, és a törpét kereste. A kis nyomorék azonban már elszaladt, tálkájában a csillogó pénzdarabbal, amihez sokkal rosszabb valami tapadt egy kitaszított keze nyománál.

A templom előtt egy korlát állt. Havor kikötötte hozzá a három lovat. A bőrzsákot leszíjazta hátasáról, *s lerakta a kapu árnyékába.

Aztán belépett a templom mély barlangjába; minden átmenet nélkül megrohanták gyermekkori emlékei.

Komor, poros, csupasz, hosszú főhajó; visszhangzó kőlapok a karcsú oszlopok között, amelyek szellemujjakként nyúlnak a magasba; zavaros-vörös és foltosarany színű lobogók, amint az oltár fölé terjesztik szárnyukat; a Szent Fény zöld függőmécsesében, fakó, csöpögő gyertyasorok.

A kőbe faragott kör előtt állt, és arra gondolt, mennyire elverték őt a papok alig ötévesen, mert azt találta mondani, hogy az a valami úgy néz ki, mint egy kocsikerék.

Hirtelen egy kéz nehezedett a vállára. Egy kéz, amely gyermekkorából nyúlt át a jelenbe. Hátában érezte a nyersbőr szíjak maró fájdalmát és megpördült, keze már a késen.

A pap harminc körül járt; megtermett férfi volt, kemény és erős, s úgy nézett ki, mint aki szükség esetén karddal is meg tudja védeni magát. Pillantása Havor övére siklott, de mikor megszólalt, nyugodt maradt a hangja,

-- Nem akartam rád ijeszteni, katona, de déli sodronyinget viselsz, és isten a tudója, hogy mi jól vigyázunk arra a kevés drágaságra, ami még megmaradt nekünk.

Bátor ember, gondolta Havor. Ismeri a délvidékiek durva erkölcseit, és nyíltan szóvá is meri tenni.

-- Nem azért jöttem, hogy meglopjam, atyám mondta Havor. -- Kérdezni szeretnék valamit.

A pap elmosolyodott.

-- Hivatásomhoz tartozik, hogy választ keressek a kérdésekre, katona. Miről van szó?

-- Avillisról. És Avillis halott uráról.

A pap egy csapásra elkomolyodott, s szeme résnyire szűkült.

-- Azt hiszem, jó okod van éppen ez után kérdezősködni. Bizonyára sok forog kockán.

-- Az életem -- felelte Havor.

Egészen idáig élt még benne némi kétely. Ezután a válasz után nem volt értelme tagadni többé. Érezte, amint a pokoli sötétség kilép az aranykarikából, és utánakap; a pap pedig, aki a szemébe nézett, látta ezt.

-- Gyere velem! -- mondta, meghajolt az oltár előtt, és kivezette Havort a templomból a házába. A kapuban Havor felvette a bőrzsákot; a pap nem szólt egy szól sem.

A ház elég piszkos volt, ugyanolyan sivár, mint a templom, ám annak megkopott pompája nélkül. Sötét volt; a pap levett egy lámpást az egyik polcról, és meggyújtotta. A kandallóban a dermesztő hideg ellenére sem égett tűz. A pap leült, és intett Havornak, hogy foglaljon helyet ő is. Aztán csönd telepedett rájuk, amely önmagát táplálta, és addig sűrűsödött, hogy a végén úgy látszott, mintha egyikük sem tudná megtörni már soha. Végül Havor összeszedte magát.

-- Talán tudja már, mi történt Avillisszal. Errefelé gyorsan terjednek a hírek.

-- Igen. Három napja jeleket láttunk az északi égen... vörös fényt és vörös füstöt.

-- Avillis lángokban állt -- erősítette meg Havor. A király, Dél Fekete Medvéje, meghódította a várost. Utána fosztogatásokra került sor.

-- Ezt gondolom -- bólintott a pap.

-- Akkor talán, azt is meg tudja mondani, mi ez? A pap összerezzent; minden szín kifutott az arcából, míg bőre a napszítta fára nem emlékeztetett.

-- Hallottam mindenféle híreszteléseket... valami nagy aranykehelyről...

Havor hagyta földre csúszni a bőrzsákot, s térdével megtartotta a kelyhet. Az egész szoba fellángolni látszott ragyogásától; fénye áthatolt a kezén, mintha áttetsző volna, gyertyaláng gyanánt rajzolta ki az ujjak sötét vérpályáit.

-- Ezt Avillis palotájának romjai közt találtam, két másik katonával. Egyikük forrólázban halt meg, a másik megfulladt. Valami egész úton a nyomunkban járt. Azt hiszem, most én vagyok soron.

-- Babonás vagy? -- kérdezte a pap rekedten. -- Félsz az élőhalottaktól?

-- Nem, atyám. Én csak abban hiszek, amit látok. Három lovas követett minket messziről, egyikük arany sisakban. Ma láttam, hogy ez a sisak valójában szőke haj . . . ugyanis napfelkelte óta mind közelebb nyomultak.

A pap tekintette Havor kezén pihent. Havor lenézett, és észrevette, hogy úgy cirógatja a fémet, mintha kedvenc lovának sörénye vagy szerelmesének haja volna.

-- Maga is látja -- mondta, és kényszerítette kezét, hogy hagyja abba a simogatást. -- Most mi fog történni? Mindenképpen meghalok?

-- Nem tudom -- felelte a pap halk, elkínzott hangon. -- Nem tudom. De egyet mondok neked: többé le ne hunyd a szemed egyetlen pillanatra se, míg ettől a valamitől meg nem szabadultál!

-- Akkor mondja meg nekem, hogyan szabadulhatok meg tőle, atyám. Talán itt, a templomban?

-- Ne! Az ég szerelmére, ne itt... és sehol másutt se a régi út mentén! Azt egy sötétebb korszak idegen népe építette. Vonzani fogja a gonoszt és a gonosz erőket, mint a magas fák a villámot. Próbáld meg kibírni Vencáig! Ott, a várostól fél mérföldre, ez az út véget ér a szántóföldeken. És Vencában van egy székesegyház is, szentek ereklyéivel.. . Ott talán segíthetnek rajtad.

-- Talán, mindig csak talán -- mondta Havor. -- És Venca még háromnapi lovaglás innen, ugye? Mi történne, ha egyszerűen Arnosban hagynám a kelyhet, egy vízköpőben vagy egy csukott ajtó előtt?

A pap verteién vonásai egy csapásra szigorúnak hatottak.

-- Akkor ártatlanokra hárítod az átkot, amit a magad kapzsisága idézett a fejedre! Teljesen mindegy, hol rejted el az aranyat, az a hely be lesz mocskolva az idők végeztéig. Azonkívül az üldöző falka már ismeri a szagodat. Téged már csak erős igék és egy erős akarat menthetnek meg. Vencában talán...

-- És talán mégse -- egészítette ki Havor. Ügy érezte, egy nagy harang kondul meg benne, s aztán elhallgat.

-- Ügy bizony -- felelte a pap, és lesütötte tekintetét.

Havor fölemelte a földről a bőrzsákot. Az arany pompa elsüllyedt benne, és megfosztotta ragyogó fényétől a szobát.

-- Kötöznivaló bolond! -- pattant fel hirtelen dühösen a pap. -- Hát sosem hallottad, miket beszélnek a mágusról és fajzatairól? Ez a kehely volt az áldozat a fekete miséiken, csordultig töltve vérrel, a legelvetemültebb, legundorítóbb...

Nem folytatta. Mikor Havor az ajtóhoz ért, halkan megszólalt:

-- Rajta van a kardodon a Szent Kör jele, idegen?

-- Igen -- válaszolta Havor. -- De sokat úgyse használ, mert nem hiszek benne. Ég áldja, atyám, és köszönöm a tanácsait!

A pap meghajolt, és rövidesen lódobogást hallott kintről az utcáról; de még sok időbe telt, mire a halál lehellete elhagyta a kicsiny szobát.

A kerek, vörös napkorong már egészen alacsonyan állt. Havor meg-megpillantotta a tetők között, mialatt Arnos kanyargós, hepehupás utcáin lovagolt.

A bőrzsák nehezebbnek tűnt, mióta visszaszíjazta a nyeregkápára, mintha a kehely súlyosabb lett volna... mintha lehúzná a két emberélet, amit elnyelt az az ásító fekete lyuk. És talán a maga végzete is, ami elől már aligha menekülhet.

Ő vajon hogy fog meghalni?

Kachil leikéhez a babona és a félelem volt a kulcs. Feluce-éhoz a nagyravágyás és az érzékiség. őt mivel fogják majd csapdába ejteni?

Kilovagolhatnék a városból, gondolta, letelepedhetnék az út szélére, és várhatnám az éjjelt. Az üldözőimet. Egyszerű. Nem nehéz. És mégis mindenben úgy viselkedem, mint valami nyomorúságos kis lény, amely csak egyetlenegy egérút után nyöszörög.

A következő utcasarkon egy öregember állt; valami ehető után turkált a csatornanyílásban.

Havor odakiáltott neki. Mikor az öreg megfordult, Havor látta, hogy vak. Valami megborzongott benne, védekezett a látvány ellen; olyan sok nyomorékot látott már Avillisban és környékén; mintha ők is a sötétésghez tartoznának, amely egyre szorosabbra zárul össze körülötte.

-- Ismersz Arnosban vajákost vagy füvesembert? Az öreg félrehajtotta a fejét.

-- Füvesembert -- mondta kis gondolkodás után. A déli kapuhoz vezető utcán, az utolsó házban.

Ahogy Havor elfordította lovát, az öreg átható hangon utánarikoltott:

-- Alamizsnát! Nincs egy rézgarasa, uram, amit nélkülöni tudna?

-- Éppenséggel van -- felelte Havor. -- De én az Avillisi Kelyhet hordom magánál, amivel a sötét hatalmaknak mutattak be áldozatot. Még mindig akarod a pénzem?

Ezúttal nem kapott választ. Ahogy megfordult, látta, hogy az öreg sietve tovabotorkál, mint valami vak ászka, amit a kő alól zavartak fel.

Keserű mosoly játszott Havor ajkai körül. Hatalmas kincset hord magánál, és mégis nagyobb biztonságban van a rablók elől, mint akármelyik kereskedő a maga pár nyomorúságos rézgarasával.

A déli kapuhoz vezető utca házai sűrűn egymás mellett szorongtak a városfalnál; koszos, tűfokablakú viskók és a nyomornegyedek tompa bűze. A füvesember hajlékát morzsolódó, barna, selejtes kőből emelték, mint az összes többit a környéken; a szemöldökfa fölött azonban mesterségének címere gyanánt zsinórra fűzött, sárgálló patkánykoponyák lógtak.

Havor kikötötte a lovakat egy cölöphöz a ház előtt, és csak remélni merte, hogy nem mocorognak túlságosan, mert az volt a benyomása, hogy egyetlen erőteljes rúgásra az egész viskó összeomlik. A bejárati ajtó fülkeszerűén mélyedt a falba. Havor tétovázott. Az ajtón fakeretbe foglalt, piszkoszöld üveglemez díszelgett, olyan vastag, hogy semmit nem lehetett kivenni mögötte; a fal réseiből és repedéseiből viszont fura illat szivárgott -- füvek, penész, komposzt és széna szagának keveréke, egyszerre szúrós és dohos.

Havor bekopogott a sodronying ujjával. A zajba mintha az egész ház beleremegett volna. Először semmi nem mozdult, de aztán egy árnyat vett észre az egyenetlen zöld üveg mögött.

-- Ki az? -- kérdezte egy rekedtes hang.

-- Egy utazó, aki igénybe szeretné venni a szolgálataidat -- válaszolta Havor.

A hang valami érthetetlent mormolt, aztán újra felcsattant.

-- Mire van szüksége?

-- Eressz be, és mindent elmagyarázok!

Most hosszabb szünet támadt, mialatt a benti illető --, hogy férfi-e vagy nő, azt a hang alapján nem lehetett eldönteni -- önmagával tanácskozott. Aztán rozsdás retesz csikordult, és az ajtó résnyire nyílt.

Havor homályos szobácskába lépett; a növények és gyógyfüvek illata bódító ködként ölelte körül. A füvesember görnyedt kis fickó volt barna kötényben, amiről egy szárított teknősbékafej és apró teknősbékamancsok lógtak. Kezében égő gyertyacsonkot tartott.

-- Nos, mit akar tőlem? -- kérdezte, és rövid kört írt le a gyertyával, amely egy másodpercre bizonytalan, imbolygó fénybe vonta a helyiséget. Havor futó pillantást vetett a különféle magok kis halmaira, a virágokkal és szürkészöld növényekkel tömött kőfazekakra, a kicsiny, ledugaszolt fiolák sorára. Magasan a falon egy szarvasagancs lógott a fényesre csiszolt koponyacsonttal együtt -- ördögi látvány. A háttérben egy alacsonyabb ajtóból sötétség és síri gombaillat áradt.

-- Tudsz olyan italt keverni, ami megvédi az embert attól, hogy elaludjon?

A füvesember még mélyebbre görnyedt, és úgy tartotta a gyertyát, hogy ritkás, kemény fénye Havor arcára essen.

-- Megvédi attól, hogy elaludjon? Az emberek többnyire épp az ellenkezőjét szeretnék.

-- Akadnak kivételek.

-- Valóban elképzelhető.

Ismét hosszabb szünet állt be, s a füvesember halkan mormogott maga elé. Aztán megkérdezte:

-- Azért van szüksége erre a főzetre, hogy befolyásoljon vele valakit? Vagy hogy valami bűnt kövessen el?

-- Sem egyik, sem másik. Három-négy éjszakára ébren kell maradnom.

-- És mi történik, ha véletlenül elalszik?

-- Akkor meghalok -- mondta Havor éppoly nyugodtan, mint nemrég a papnak, és ismét elfogta őt az elkerülhetetlenségnek, a véglegességnek az az érzése.

-- Tud fizetni? -- kérdezte mohón a füvesember.

-- Igen... ha ugyan elfogadsz tőlem valamit.

-- És miért ne fogadnék el? Itt a városban ritkán kapok elegendő készpénzt. Az emberek a girhes tyúkjaikat meg a viseltes ruháikat hozzák nekem... vagy fűt-fát ígérnek, amit aztán sose tartanak be.

-- Elloptam Avillis uralkodóinak aranykelyhét, és itt van nálam -- mondta Havor. -- A Vér Kelyhe.

Most meg fogja tagadni tőlem a segítséget, gondolta. Vagy csak később kellett volna megmondani neki az igazat, vagy egyáltalán nem.

Az emberke azonban csak metszőn felkacagott.

-- Odakint három ló áll -- mondta. -- Megcsinálom az italát, ha kettőt nekem ad belőlük. Egy nap biztos jól elkelnek majd. Na, mit habozik? Tudom, hogy képtelenül magas az ár, maga viszont kétségbeejtő helyzetben van... én pedig kapzsi vagyok ugyan, de nem ijedős.

-- Igazad van -- vélte Havor. -- Szükségem van a szolgálataidra. A két ló a tiéd.

-- Akkor üljön le és várjon!

így hát Havor egy óráig ült az átható illatokkal terhes helyiségben, mialatt az emberke a füvei közt turkált, kevergette őket, és mindenféle érthetetlen dolgot dörmögött maga elé. Talán sarlatán a fickó, gondolta Havor, és ugyanannyit ért a füvekhez, mint a hold természetrajzához. Fizetek neki, megiszom a varázsitalát, és a végén egyáltalán nem is segít!

Igaz, aligha maradt más választása. A két ló pedig úgyis csak kolonc a nyakán, örült, hogy nem kell tovább etetnie őket, bár némi szánalmat érzett irántuk, mikor elképzelte őket a füvesember koszos tanyáján.

Odakint lassan végére járt a délután. Havor nem látta az este közeledtét, mert a kunyhónak nem volt igazi ablaka, de az árnyékok valahogy sűrűsödni kezdtek. A nagy szarvasagancs szétfolyni látszott a szélén, és mintha krétafehéren felragyogott volna, mikor körülötte minden elsötétült. Egy fél örökkévalóság után a füvesember előbukkant a sötét kis szobából. Füstös üvegfiolát tartott a kezében; a benne lötyögő folyadék mocsárlére emlékeztette Havort.

-- Ez itt?

-- Ez itt -- bólintott a füvesember. -- Minden pár órában hajtson föl belőle egy kis korttyal. De a problémáit nem oldja meg végleg. Minél tovább marad ébren, annál kevésbé fog hatni a főzet, úgyhogy a virrasztása vége felé nagyobb adagot kell bevennie. Talán nem lesz elég, hozzá, hogy megmentse magát. Én megtettem minden tőlem telhetőt.

Havor megköszönte neki. Az őszinte szavak fokozták ugyan saját kételyét, de bizonyos fokig hitelt kölcsönöztek a főzetnek. Megborzongott. Mintha valami undorítóan makacs fagy rágta volna a csontjait.

A füvesember követte őt az utcára.

Az égbolt komor volt és ködös, de gránátvörös színű nyugaton a tetők felett, ahol a felhőtakaró különös, szinte mértani vonalakban szakadt meg.

A lovak fújtattak és kapáltak. Kachil kancája és Feluce aranyderese úgy tűnt, elismerik új gazdájukat. Nyihogtak, és barna kötényét bökdösték az orrukkal. Havor meglepetésére az emberke némi cukrot húzott elő a zsebéből. Ezek szerint nem is lesz olyan rossz soruk. Havor örült ennek. Nyeregbe szállt, és ellovagolt, Arnos déli kapuján át az ősrégi útra.

Meglátjuk, gondolta. Jóllehet nem félt igazán, nem táplált túlzott reményeket sem.

Talán ez a kulcs a taoni Haverhoz --, hogy sztoikus beletörődéssel, önként engedi át magát a sorsnak.

Egy mérfölddel odébb ivott fél kortyot a főzetből. Égette a nyelvét, és nemsokára a szeme is égni kezdett; feszült, bizsergető energia járta át a testét, mint valami láz.

A HÓSIVATAG

Arnos eltűnt a dombtetők mögött, s az esti égbolton szürke felhőfödél feszült. Aztán megint havazni kezdett.

A hópelyhek eleinte puhán és könnyedén hullottak, Havor arcát simító rovarszárnyak gyanánt. Aztán a hegyekben, talán egy zord sziklacsúcson, ahogy a régi legendák beszélik, feltámadt a szél, s süvöltve zúdult nyugat felé a lejtőkön. Vihar korbácsolta fel a havat, összevissza csapkodta és sodorta, milliónyi tűheggyé változtatta telt fehérségét, s a táj eltűnt a szerteszét szóródó hópelyhek függönye mögött.

Havor egy darabig leszegett fővel lovagolt tovább. Nehéz saras hócsomók hullottak lova patájáról. Semmit sem látott a vihartépte fehérségben, semmit sem hallott a szél süvítésén kívül. Hó tompította a patkók csattogását az út kövén.

Hirtelen valami fekete magasodott ki a hóból előtte. A ló visszahőkölt, de csak egy régi falrom volt az.

Havor leszállt, és a töredezett kövű, mély kapuboltozat alá vezette hátasát. Talán ez is egy régi őrtorony, mint az a folyondárok közt fuldokló rom volt, amire még Feluce-val akadtak. A vénosszonyra gondolt, aki a falak oltalmából osont elő, az iszonyú titokra, ami mosolygó összeesküvővé változtatta Feluce-t. De nem sokáig; túl hideg és sivár volt körülötte minden, hogy halottakra gondoljon.

Kavargóit a hó. Ügy látszott, így fog tovább kavarogni az örökkévalóság végezetéig.

A fáradtság szörnyű hulláma csapott át Havor fölött, ahogy lekuporodott a romok szélárnyékába. Elővette a gyógyfőzetet, és belekortyolt. A vihar egy idő után lecsillapodott; hosszú, fehér csíkokban hullott a hó, aztán az is abbamaradt.

Havor lapos, fehér síkságot látott, amelynek egyhangúságát csak itt-ott enyhítette egy-egy magányos fa vagy kisebb facsoport. A gubancos, alacsony erdők semmivé foszlottak. Az útnak nyoma sem volt.

Visszanézett arra, amerről jött.

Az egész táj üresnek és színtelennek tűnt, de némi nehézséggel ki tudta venni a részleteket. Szíve mégis vadul kalapálni kezdett bordái között, mintha választ kívánna valamire. A hóviharban letért az útról. Lehet, hogy ezzel valamiképpen lerázta sötét útitársait is?

Megszűnt a hóesés. Havor elhagyta a kapuboltozat menedékét, és fölnézett. Hideg, fehér csillagok sziporkáztak az égen. Mostantól a csillagok után kell tájékozódnia, mint egy tengerésznek, ha el akar jutni Vencába.

Tiszta, reményteli érzés fogta el, vidám, könnyed jókedv. Ugyanakkor azonban bizonyos távolságból szemlélte önmagát, és nem bízott ebben a kedélyállapotban, mint ahogy gyanakodott volna akkor is, ha egy idegent lát hasonló hangulatban.

Kivezette lovát a szabadba, és nyeregbe szállt. Minden összemosódott a fejében. Megragadta a nyeregkápát, nehogy egyensúlyát veszítse, a csillagok üstökösként kavarogtak a szeme előtt. Ám a szédülés gyorsan alábbhagyott. Nyugodtan nekiindult a szűzi fehér vidéknek. A csillagképek mutatták az utat nyugat felé.

Tovább lovagolt az éjiszakában. Csak egyszer ivott egy kortyot a főzetből. Teljesen ébernek érezte magát, mintha soha az életben nem kellene aludnia többé; annyira biztos volt és elszánt, mintha természetfölötti erők oltalmaznák.

Agyának valamely zugában azonban egész idő alatt égett egy aprócska szikra, amely figyelmeztette őt: Ne higgy ennek az érzésnek! Megcsal! Nem vagy biztonságban! Semmi nem véd! Csak u főzet az, ami lelkesít! Ám Havornak elég nehezére esett elnyomni magában a reményt.

A virradat minden átmenet nélkül köszöntött be, aranyszálakkal fűzte össze a dombszegélyeket és a felhők peremét. A táj változatlan vdlt, mintha Havor egész éjjel nem mozdult volna álltó helyéből. A csillagok kifakultak és eltűntek, a nap állásából ítélve azonban továbbra is nyugatnak tartott.

Az éjszaka nem haladt el egyetlen tanya mellett sem, s most se látta nyomát emberi településnek. Lakatlan vidéken járt.

Havornak egyszerre csak félelmetes víziója támadt önmagáról és lováról. Mindkettőjüket egy kóbor ragadozómadár szemszögéből látta: két apró élőlény, sötét karcolás a hósivatag felszínén, amely minden irányban a végtelenbe nyúlik.

Érezte, hogy a ló már botladozik alatta a kimerültségtől, és egy távoli facsoport félé terelte, amely sötéten rajzolódott ki a havon.

A fák alá érve kikötötte lovát, megetette, és ráterítette saját takaróját. Aztán megtisztított a hótól egy kis földdarabot, tüzet rakott, és lekuporodott mellé egy falat fekete kenyérrel. Kényelmetlenül érezte magát a pusztaságlban; a fák védelmébe menekült. Az égbolt is kopárnak és üresnek hatott fölötte; nagyszerű célpontot nyújtott ebben a hósivatagban.

A kenyér nem ízlett, de kényszerítette magát, hogy legyűrje. A nedves ágakból sűrű, kékes füst szállt fel. Havor behunyta szemét, mert könnyezni kezdett.

Mindeddig nem érezte fáradtnak magát. De most, mintiha a csukott szem egyfajta jeladás lett volna teste számára, átcsapott fölötte az álom hatalmas hulláma.

Jó. Akkor hát aludni fog. Az országút eltűnt, ami pedig az üldözőket illeti -- a hóesés óta nem látta őket. Tegnap éjjel megszökött előlük ... azonkívül most magasan áll a nap az égen... Hagyta, hogy elragadja a nehéz hullámverés, és kisodorja őt a morajló tengerre.

Egy lány közeledett a havon.

Aranyhímzéses kék papucsot viselt, s ahol az megérintette a havat, valami színt vagy csillogást hagyott maga után. Havor felnézett a lány arcába, önkéntelenül a gyertyalángra gondolt: középen a forró hő fehér oválisára, s a körülötte lobogó szőke fényre. A lány bal kezében két bozontos prémet himbált, az egyik vörös volt, a másik fehér. Havor felismerte őket: egy rókabőr és egy fehér macska farka. A lány jobbjával, mintiha ajándékba szánná, hosszú, sötéten csíkozott sólyom tollat nyújtott feléje, és mosolygott.

Kés döfött Havor csuklójába, összerezzent és felkiáltott. Egy parázsló fadarab kipattant a tűzből, és megperzselte a bőrét. Szórakozottan simított végig a seben, félig kábultan, zihálvar, s a verejték lángolón-jegesen futotta el a testét.

Nem. Tehát mégsem alhat el. Még itt sem, még nappal sem. Olyan közel járt már hozzá. De mégsem látta elég tisztán az arcát... Csak a fehér bőrt, a haj varázsos fényét, akár a gyertyaláng vagy egy aranysisak. És a mosolyát.

Alaposan meghúzta az üvegfiolát. Arra gondolt: eltévedtem. Hagyatkozhatom arra, hogy a nap el fog vezetni Vencába? Két napja úton vagyok, kellene még tán három, nincs vezetőm, és a gyógyitalos üveg már félig üres. Azonkívül a lovam is alig bírja magát.

Bizseregni kezdett a lapockái között a bőr. Megfordult és hátranézett. S ekkor meglátta őket. Az eufóriának, amely elhomályosította tekintetét, vége volt. Nagyon-nagyon messze, mint az első alkalommal, de egészen tisztán. Három fakó sörényű fekete mén, három fekete alak, egyikük feje körül nyugtalan arany lángok táncolnak. Mozdulatlanok voltak, vártak. Három fekete holló a bitón.

Régi ima tolult Havor ajkára egy pillanatra, de nem bírta kinyögni a szavakat, önmagáért nem tudott imádkozni. Az ő számára a kegyes fohászok örök időkre belevesztek a bőrszíjak csattogásába, az éhes, fagyoskodó gyerekek nyöszörgésébe és annak a szürke árvaháznak a csupasz nyomorába a messzi északon, ahonnan nyolc éve megszökött.

Egy idő múlva széttaposta a tüzet, kantárszáron fogta lovát, és tovább vezette. Nem alhat el többé. Zúgott a feje. A ló fújtatott. Egyszer megnézte a kelyhet, fénye, mintha kilopta volna magát a zsákból, halványan áttetszett a bőrön, akár egy lámpásé. Egy lámpásé, amely elvezeti őt az örök sötétbe.

Egész nap lovagolt. Kétszer megállt egy-egy félórára, hogy a lovat pihentesse; időközönként le is szállt róla, és kantárszáron vezette egy darabig. Délután ismét erdők tűntek fel, amelyek sötét árnyak gyanánt húzódtak a látóhatáron. Havor a göcsörtös fák mentén talált egy széles pocsolyát; feltörte a jeget, és vizet merített magának meg a lónak. Mikor felállt, üvegesen ránieredő szempárt vélt megpillantani a mélyben, de csak két világos kavics volt, szorosan egymás mellett.

Az országúinak nyomát se látta. Egész teste sajgott a fáradtságtól, de egy idő után már szinte észre se vette; az érzés megszokottá vált, mintha így lett volna világéletében. Röviddel naplemente előtt egy hosszú, csillogó, szőke hajszálat pillantott meg a karján, és eltávolította. Nem nézett hátra.

Lebukott a nap, mint egy nagy, kerek korong, északföldi rézből. Mikor beköszöntött az alkonyat, és sűrű bíborfátylakkal akaszkodott a fakorának közé, Havor látta, hogy Kachíl és Feluce áll az útjában. Ám ahogy közelebb ért, sötét árnyékokká olvadtak két nyomorék sarjhajtás között.

Havor már szinte nem is gondolkozott. Teste lebegni tűnt, s ugyanakkor úgy érezte, mintha holt fából lenne. Kezdett nehezére esni, hogy felbecsülje a távolságokat, úgyhogy néha olyasmiben botlott el, amiről azt hitte, már kikerülte. És mikor feljöttek a csillagok, helyzetük az égbolton semmit nem mondott neki. Olyan alakzatokba csoportosultak, amiket Havor egyáltalán nem ismert.

Feltűnt a hold, sarlója még keskenyebb volt, mint tegnap éjjel; rövid idő múlva egy óriási gyökér mintha kígyóként ágaskodott volna föl előtte, hogy a lába köré tekered jen; elesett.

A zuhanás elkábította. Forogni kezdett vele a világ, és nyomorultul érezte magát. Harcolt a sötétséggel, de az elnyelte őt.

Volt egy ablak a sötétségben, egy magas, keskeny ablak, egy sárga ablak finom rácsozattal. Nem tudta, az üvege sárga-e, vagy sárga fény, netán sárga égbolt ragyog mögötte. Az ablakból nagy, fekete holdra lehetett látni.

Havor kinyitotta a szemét, és zihálva feltápászkodott. Mögötte felnyihogott a ló. Hab verte ki a száját, forgott a szeme, és izgatottan táncolt körbe. Havor a kantár után kapott, s egy aranyszín hajszálat vett észre csuklóján, amint lesiklik róla, akár egy vipera. -- Gyere! -- kiáltott oda rekedten a lónak. -- Gyere! Tett egy lépést; a ló hátravetette fejét és felágaskodott, patái ezüstmeteorként villantak meg a sötétben. Valami tompa, fémes kondulással a földre hullott. A ló élesen fölnyerített, és elvágtatott; fölporzott a hó.

Havor két-három lépést szaladt utána, aztán megtorpant az útját elálló vastag fatörzs előtt. A bőrzsák a lábánál hevert a felkavart hóban.

Felvette. Nem volt benne, csak egy valami. A megriadt ló, amely elrohant az éjszakába, magával vitte az utolsó élelmiszer-tartalékát, a meleg takarót, a tűzkövet az acéllal és a taplóval együtt. Nem sok állt már közte és a hósivatag, közte és a sötétség között -- közte és aközött, amit a sötétség tartogat neki.

Egy pillanatra az jutott eszébe, hogy egyszerűen itthagyja a kelyhet, de fölmerült benne egy iszonytató kép: nyomorék, csupasz fák, a névtelen pestis bűze, az aranykehely pereme mögül előszivárgó borzalmak és szörnyűségek, amint egyre terjeszkednek, míg végül az egész vidéket meg nem mérgezik. Hogy valóban valami ilyesmi történne-e, azt nem tudta, de a pap szava még mindig ott csengett a fülében, így hát vállára vetette a zsákot, mint a szent könyvek vezeklői, akik egy életen keresztül hordozzák bűneik terhét. És a zsák nehéz volt, legalábbis így érezte.

Aztán tovább támolygott, út és cél nélkül; nem tudta, merre van Venca, vagy hogy létezik-e még egyáltalán; csak az derengett benne tompán, hogy a vadász a sarkában van, és nem szabad megállnia.

Eltelt egy idő, amit nem tudott mérni, s ami nem bírt jelentőséggel számára. Aztán a szurokfekete-csontfehér hangtalan világból felszakadt valami átható vonítás, ami darabokra tört és visszahanyatlott az űrbe.

Farkasüvöltés. Havor megállt. Fölemelte fejét, és feszülten fülelt, megismétlődik-e a hátborzongató, elnyújtott ordítás. Nem kellett sokáig várnia. A távolból visszhang zendült, aztán még egy. Tehát farkasok, sok farkas. Farkasfalka.

Borzongás futott végig Havoron, ez azonban primitív, pusztán fizikai értelemben vett félelem volt. Bármennyire perverznek és őrültnek tűnik, részben még örült is neki, hogy egy élőlény hangját kölcsönzi ennek a halott világnak, még ha ezzel egyértelművé is vált, hogy soha nem fogja Vencát elérni. Tovább kóválygott a fák között, s az üvöltések úgy kísérték, mint hasadt fuvolák rekedtes hangjai. Még elég messze voltak.

Egy magaslathoz ért, megmászta. A fák szétnyíltak, s lába előtt egy erődített udvarház hosszan elnyúló sötét tömegét pillantotta meg, amelyből borostyánszín fénylándzsák röppentek ki az éjszakába.

Egy fogadó -- a délvidéken szokásos várszerű fogadók egyike. Ezek szerint közelebb jár Vencához, mint gondolta. Talán a hósivatagban megzavarodott az időérzéke...

Mély, ziháló lélegzetvételékkel botorkált előre. Most már érezte a hideget, a fájdalmat, a rettegést; minden érzés megrohanta, most, hogy hirtelen úgy tűnt, mégis győzhet.

Az udvarban nagy, fekete lángfa nőtt. Ágairól jégcsapok lógtak, amelyek üvegesen csilingeltek Havor közeledtére. A magas ablakokból fénykötegek sütöttek, s bonyolult mintákat rajzoltak a hóra.

Az ajtó fölött aranyveretes láncon egy ezüst kalitka lógott. Havor fölnézett. Valahol már látott ehhez hasonlót. A ketrec padlóján valami nagy madár koponyája hevert; az egyik szamüregében egy rubin csillogott. Havor baljával belökte az ajtót. A huzat egy fekete bársonyfüggöny foszlányait fújta a képébe. Hosszú, alacsony mennyezetű terembe jutott, amelyet rézszínbe vontak a kandallóban lobogó lángok. A tűznél szikár, vörös hajú férfi állt.

-- Isten hozott, Havor -- üdvözölte a férfi. Kachil volt az.

Havor közelebb lépett, a pattogó tűz elé, de az nem sugárzott meleget. A lángokba nézett, s a rostélyon tornyok és paloták kontúrjait látta -- Avillis égett.

-- Két éjszaka -- mondta Kachil. -- Két éjszakát már eloroztál tőlük. De nem menekülhetsz.

-- Nem, nemes kapitányom, nem menekülhetsz, sem a hósivatagban, sem Vencában.

Havor megfordult, és meglátta Faluce-t, aki nyeglén támaszkodott a kandalló túloldalának. A délvidéki elmosolyodott, és meghajolt, mint egy komédiás. De nyakát iszapzöld hínár fonta körül, s ingujja ráncaiban jégszilánkok csillámlottak.

-- Ez az egész csak képzelődés -- mondta Havor. Ti meg a fogadó.

-- Mondd már... -- Feluce vállat vont.

-- A főzet teszi, meg a hosszú álmatlanság -- folytatta Havor. -- Hallucinálok...

Kachil kuncogott, és vérvörös rókává változott, amely rekedten felcsaholt, és a tűzbe vetette magát. Havor Feluce-ra nézett, de Feluce eltűnt, a helyén egy fehér macska fújt rá, felpúposította a hátát, majd szétolvadt, mint a jég.

Havor átsietett az ivón, és megmászta a lépcsőt. Minden átmenet nélkül egy nagy templomban találta magát, fekete oszlopokkal és keskeny, magas ablakokkal, amelyekben sárga üveg fénylett. Ezeifcből az ablakokból valahogy hó szállingózott, s magas halmokba gyűlt a padlón. Fekete hó. Havor lehajolt, hogy belemarkoljon; egyáltalán nem is volt hó, hanem holló- vagy varjútoll.

Az oltáron a Szent Kör állt, de középen el volt repedve, s előtte máglyáiként lángolt az aranykehely, minden drágaköve egy-egy kis kék, fehér vagy Skarlátvörös nap. Havor egy pillantást vetett az ásító fekete nyílásba, de az most csordultig teli volt valami vörös, sötétvörös folyadékkal.

-- Nem! -- kiáltotta hangosan. -- Itt viszlek a haltamon!

A kehely füstté olvadt.

Havor forogni kezdett, és az oszlopok után tapogatózott.

-- Fák, fák...

A fejében magas, gúnyos hangon duruzsolt valami. Megrázkódott, kinyitotta a szemét, s újra az üres, fehér világ vette körül. Fogadó sehol. Csak a pusztaság. Meg a farkasüvöltés.

Hátranézett. Nem sokkal a talaj fölött, félig elrejtve az aljnövényzet szövevényében, valami zölden megvillant. Szikraszemek. Farkasszemek. Tehát ez a vég. Az egyiket a láz viszi el, a másikat a víz, az utolsót egy vadállat tépőfogai. Vagy a farkasokat is csak képzeli?

Tett egy pár lépést, mire halk zörgés ütötte meg a fülét az aljnövényzetből, nem túl közelről, talán egy lándzsahajításnyira.

Vánszorgott tovább, kedv és cél nélkül vonszolta magát előre. Egy idő után észrevette, hogy egyetlen állat követi, a többiek jóval messzebb vonítanak. Orrában érezte a ragadozószagot; nagyon gyenge volt a hidegben, de nagyon valóságos. Miért nem támadja meg a farkas? Talán ő is bizonytalan, közel jár az éhhalálhoz, legyengült ezen a pusztaságon, beteg és falkája kitaszítottja. Igen ez lehet a megoldás. Ezért vadászik egyedül, ezért vánszorog a kétlábú nyomában, aki az életet jelenti számára. Szóval nem fog most rögtön támadni. De követni fogja áldozatát, szemmel tartja, a sarkában marad, és ha megbotlik vagy elesik ...

Havor hirtelen a farkas szemével látta magát: zsákmány, hús. És ezzel a képpel némi önsajnálat és némi dac járt. Ezt itt fel bírta fogni, ezzel az ellenféllel szembe tudott szállni; ki tudta rekeszteni tudatából azokat a másféle ragadozókat, hisz most közvetlen veszély fenyegette.

-- Szóval engem néztél ki, testvér -- mondta fennhangon. -- A húsomat akarod.

Menet közben előhalászta a gyógyitalos fiolát, és leeresztett két-három kortyot a torkán. Az üvegcse még negyedéig volt.

-- Na gyerünk, kapj el! -- biztatta a farkast. -- Én megpróbálom elérni a várost, te meg megpróbálsz kibelezni. Lássuk, ki lesz a gyorsabb!

A többi farkas üvöltése elhalt a dombok mögött. Csak ez az egy maradt a nyomában, az aljnövényzetben zörögve, bűzlő lehelettel.

A főzet ezúttal mintha kitisztította volna Havor fejét. Erősebbnek, éberebbnek érezte magát. A hold néha halálfőnek tűnt neki, ily énkor azt mondta: hold. -- és újra olyannak látta, amilyen a valóságban. Az erdő olykor mintha megtelt volna magas, faragott oszlopokkal, ilyenkor két kézzel megragadta őket, és azt mondta: fák! Kachil egyszer rákacsintott az ágak közül, és volt, hogy hallotta Feluce-t énekelni, de a gyertyaláng-arcú lány fénylő aranyhaja nem mutatkozott. Az újabb vadász közbelépett.

Tovább vonszolták magukat, ő meg a farkas. Sorstársak voltak.

A szürkület széles réseket feszített föl az égbolton, és átszivárgóit rajtuk. Az erdők elmaradtak.

Havor egy fatörzsnek támaszkodott, hogy megpihenjen. Falut vagy tanyát sehol nem látott, de még egy koszos viskót sem. A nap vörhenyes vérfoltokat festett a hóra.

-- Na, testvér -- mondta Havor a farkasnak -- úgy tűnik, mégis te győzöl.

A farkas mintha megértette volna szavait, mert hirtelen előmászott az aljnövényzet fedezékéből, húszlépésnyire tőle letelepedett, és figyelte.

Havor jól sejtette; az állat beteg volt. Szőre elveszítette fényét, a szemek opálosan zavarosak voltak. Talán már félig megvakult. Vörös nyelve mélyen lelógott.

Szánalom fogta el Havort. Legszívesebben odalökött volna a farkasnak pár falatot. Ám aztán az állat fölállt, közelebb osont, s Havornak meg kellett dobnia egy keményre gyúrt hógolyóval. A farkas visszaugrott, és újra leült a földre.

-- Szegény testvér -- mondta Havor.

A farkas hunyorgott. Havor a szépségét csodálta; az állat még most is gyönyörű volt.

Egy idő után fölállt, és tovább támolygott. Az járt a fejében, hogy a farikas nagyon gyönge és beteg lehet, hogy nem próbál hátulról ráugrani. És mi van, ha megteszi? Nem tudta.

Dél felé rogyadozni kezdett a térde. Feltámadt a szél, és ahol emelkedett a terep, széllökések süvítettek és fütyültek a füle körül.

-- Nem tart már sokáig -- mondta a farkasnak.

Semmit nem érzett. Nem félt. Előbb-utóbb el fog esni, de nála van a kése, és a kés meg a farkas elég gyorsan végeznek majd vele, hogy a többiek ne tudjanak beavatkozni. Nem hagyja magát álmában hozzájuk béklyózni; inkább kívánta a hosszú sötétséget, amely hite szerint az élet után bekövetkezik; és remélte, hogy ott egyedül lesz majd.

A szél a papok szíjkorbácsává változott. Szitkozódott és nyögött a csattogó csapások alatt, aztán a talaj megindult feléje, ő pedig hemperedett egyet, és fölbámult a viharos égre, ahol szellemseregek lovasaiként kergették egymást a fellegek.

Aztán meglátta a lábainál a farkast. Az övébe tűzött kés után tapogatózott. Gyorsabb ügy, és jobb mindkettejüknek. Szinte örült neki, hogy halála, ha már elkerülhetetlen, az éhes farkast legalább meg fogja menteni.

-- Várj még testvér -- mondta -- Egy perc az egész. És a farkas, hangjától megriadva, egy lépést hátraszökkent.

Havor ujjai annyira elgémberedtek, hogy nehezére esett a kést kézbe venni. S aztán, éppen mikor nekikészülődött a döfésnek, villanó sugár szelte át a levegőt, s a szeme között találta el a farkast.

Az állat meg se mukkant. Egyszer megpördült a tengelye körül, elzuhant, és mozdulatlanul fekve maradt.

Havor nagy nehezen félkönyékre támaszkodott. Előrehajolt, hogy megérintse a farkast. A dög meleg volt. Hó tapadt a bundájára, s homlokából egy kés nyele állt ki.

-- Szegény testvér -- mondta Havor, és szemét egyszerre könny futotta el.

-- Nem szívesen terítettem le -- szólalt meg valaki fölötte a levegőből. -- De a farkasfallka a magafajták védelmében öl, úgyhogy nekünk embereknek is össze kell tartanunk. Azonkívül úgy látom, amúgy is közel járt már a halálhoz.

Havor visszahanyatlott, csak a fejét emelte föl; túl gyenge volt hozzá, hogy felálljon.

Nyúlánk, még nagyon fiatal fiút vélt látni, a hideg ellen csuklyás köpenybe burkolózva. Az idegen ismerősnek tűnt neki. Havornak egy tábortűz jutott az eszébe, egy pénzzel teli posztóerszény, egy félős hang -- Lukon. Lukon, aki megkérte, hogy vigye el megtakarított zsoldját anyja tanyájára; Lukon, aki miatt igényt tartott a kehely egy részére; Lukon, aki halott volt, és eltemették Avillis falai alatt.

-- Szellem vagy... kísértet -- mormolta Havor. A fiú letérdelt mellé.

-- Ember vagyok. Te pedig beteg vagy. Nagy utat tettél meg?

És Havor hirtelen rájött, hogy megmentő jé nem fiatal fiú, hanem egy tizenhat-tizenhét éves lány, szelíd metszésű arccal és sajátosan zöld szemekkel, amelyeknek színe a friss, éretlen matekra emlékeztetett. A csuklya alól hosszú, barna haj bukott az arcába. Annyira más volt, mint Havor látomásai, s vonásainak oly kevés közük volt a gyertyaláng-archoz, hogy a férfi hajlott rá, hogy elhiggye, amit mond.

A lány kihúzta kését a dögből, és gyorsan megtisztította a hóban. Arca sápadt volt, de nyugodt és elszánt.

-- Gyere, katona -- mondta. -- Próbálj meg felállni. Segítek.

És valahogy több ereje volt, mint az ember törékeny alakja láttán hitte volna. Havor rátámaszkodott és felegyenesedett.

Egy facsoport védelmében kis póni várt rájuk egy köteg rőzsével a hátán, amit minden valószínűség szerint az idegen szedett. A lány a földre lökte a fát, és lóra segítette Havort. Aztán fogta a kantárszárat, és elindult.

-- A tanya itt van, mindjárt a következő domb mögött -- mondta. -- Télen sosem merészkedem túl messze. Szerencse, hogy hangosan beszéltél, különben sose akadtam volna rád. Hova tartasz? Vencába?

-- Igen -- felelte Havor.

-- Először gyere velem a tanyára -- javasolta a lány. -- Ott fölmelegedhetsz, lábra kaphatsz, aztán odébb állhatsz, ha kialudtad magad. Már csak egy mérföld az út odáig, nem több.

-- Mindent, csak aludni ne... -- mormogta Havor, de olyan halkan, hogy a másik nem hallotta meg.

Elértek a dombhátra, és meglátta a tanyát: pajták, fészerek, s középen egy vén lakóház, amelynek kéményéből vékony csíkban füst száll a magasba. Nyugati oldalán magányos fa nőtt, egy nyomorék fenyő, olyan ferde, hogy gyökereinek egy része kiállt a levegőbe.

Havor agyában megszólalt egy hang: ...és a házat egy nagy nyomorék fenyőről ismeri meg a nyugati oldalán...

-- Lukon -- mondta fennhangon.

A lány habozott. Nern fordult meg, mikor föltette a kérdést:

-- Szóval a király háborújában összeismerkedtél a bátyámmal, katona?

-- Igen -- felelte fátyolos hangon Havor.

Hát mégis sor kerül rá, hogy átadjon mindent, amit át kell adnia ... a halálhírt és a pénzes erszényt, ha nem is tetézheti a kehely nyújtotta vagyon vigaszával. Lukon anyja és két húga. Észrevette a hasonlóságot, de nem jött rá, hogy a véletlen szeszélye a Venca melletti tanyára vezette.

Elővette a főzetes üvegcsét, az utolsó cseppig kiürítette, majd a hóba hajította a fiolát.

Jól tudta, hogy Vencában nem vár rá segítség. Azt hitte, a farkas majd meghozza neki a halált; s ámbár ez tévedésnek bizonyult, a halál még mindig ott leselkedett körülötte. Ha csak azért is ébren marad, abba pusztul bele. De volt még valami, amit el kellett intéznie. Lukon zsoldján kívül. Vajon ez a pénz is bemocskolódott a keze érintésétől? Persze figyelmeztetheti rá a nőket. A füvesember minden további nélkül elfogadta tőle a lovakat. Lehetséges, hogy kívülállókon nem fog az arany átka, amit magával hurcol?

A lány egy szót sem szólt hozzá a tanyáig. Talán kitalálta, hogy a bátyja nincsen már életben. Elmondja majd neki az igazat, neki meg a két másiknak, és átadja a kis posztóerszényt is.

Utána fog egy ásót, mint nem is olyan rég egyszer már tette, és távozik. Mély vermet akart ásni, elsülylyeszteni benne a kelyhet, aztán ott várni a közelben. A halálra.

SILSI

Havor teste mintha megértette volna, hogy most utolsó alkalommal kell ellenállást tanúsítania. Vére bizseregni kezdett, feje egy csapásra kitisztult. Érezte a hideget; az átható napfény a szemét szúrta. Mikor az udvaron leszállt a pónirál, lába még csak meg se roggyant, s megint az az érzése támadt, hogy mérföldeket gyalogolhatna különösebb fáradtság nélkül, minden veszély ellen felvértezve. Ám mostanra nagyon jól tudta, hogy ez az eufória csal, s csak remélni merte, hogy ki fog tartani, míg eléri célját, és teljesíti utolsó feladatát.

Feltűnt neki, hogy a tanyán mintha nem lennének állatok. Hiába fülelt tehénbőgés, disznók röfögése vagy kutyaugatás után. Még tyúkokat és kacsákat sem látott az udvaron.

A lány egy alacsony pajtába vezette a pónit, és rögtön visszatért. Kinyitotta a lakóház deszkaajtaját, és maga elé engedte Havort; a délvidékiek régi illemszabálya volt ez.

A ház belseje szegényes volt: csak egy asztal, egy lóca, három nagy, kortól füstös láda meg egy magas szék a tűz mellett. A lány is belépett utána, és meggyújtotta az agyagmécses kanócát, mert egy apró kukucskálólyuktól eltekintve az ajtó fölött a szoba ablaktalan volt, és a pislákoló tűz ellenére is sötét. A lány hangjában némi dac csengett, ahogy megszólalt:

-- Nem vagyok gazdag, de amim van, azt szívesen megosztom veled. A nevem Silsi.

-- Anyád és a testvéreid nincsenek itt?

-- Nincsenek.

Furcsa keserűséggel mondlta ezt, ami mögött valami kimondatlan bujkált. Havor most roppant érzékeny volt az ilyen finomságokra.

-- Messze vannak? Hazajönnek még naplemente előtt?

-- Nincsenek messze, katona, de már soha nem fognak hazajönni. Odafönt, a tanya mögött a dombon van a sírjuk. Magam ástam. A pestis; sokan haltak bele Venca körül a falvakban. Soha nem fognak hazajönni. Havorra nézett, és hozzátette -- Kérlek ... csak semmi részvét. És ne vigasztalj olyan szavakkal, amik nem lehetnek őszinték, hiszen nem is ismerted őket.

-- A testvéred, Lukon -- mondta Havor halkan -- elesett északon, Avillis alatt.

A lány arca mozdulatlan maradt.

-- Gondoltam -- felölte kurtán. Elfordult, és a tűzbe bámult.

-- A fejébe vette, hogy harcolni fog a király seregében. És mivel tarthattuk volna vissza? Ezzel a nyomorúságos földdel, amin semmi nem terem meg, és ahol egyforma szürkén röppen él mindegyik nap? Azt hitte, a háborúban meggazdagodhat, és minket is gazdaggá tehet. Álmodozott. De hát még olyan fiatal volt!

-- Ezt itt nektek tette félre -- mondta Havor. Levette övéről a kis posztóerszényt, és az asztalra tette.

A lány egy pillantást vetett rá, aztán fürkészőn Havor arcába nézett.

-- Csak azért tetted meg az egész utat, hogy átadd nekünk a pénzt?

-- Igen is, meg nem is -- felelte a férfi. -- Előbb el akartam intézni valamit Vencában, hogy aztán idejöhessek. De a dolog máshogy alakult.

Levette válláról a bőrzsákot, és azt is az asztalra tette. Silsi nem kérdezte meg, mi az, hanem a tűz felé hajolt, hogy sört melegítsen.

-- A nevem Havor -- mondta a férfi lassan. -- Taoni Havor Északról származom, a Nagy Folyón túlról. Egy ideig a bátyád kapitánya voltam. Nem tudom, hagy érte el a vég, csak azt, hogy meghalt, és mindent megtett volna érte, hogy eljuttassa nektek ezt az erszényt.

A lány nem válaszolt. Havor folytatta, tétován tapogatózott a megfelelő szavaik után, mialatt a vén szoba fénye és melege mélyen átjárta, s vágyat ébresztett benne, hogy hallgasson el, és ne féljen többet a világtól.

-- Mielőtt elhagytam Aviilist, két másik katonával elloptunk valami nagy kincset. Egy aranykelyhet. Most is itt van nálam.

-- Szóval tolvaj lennél? -- kérdezte halkan a lány. Ez meglep. Szükséget szenvedtél?

-- Bizonyos szempontból igen.

Silsi odajött, és letette eléje a sört, meg egy tálcát sajttal és kenyérrel. Havor ivott pár kortyot, de éhséget nem érzett, noha csaknem két napja volt már, hogy utoljára evett.

-- Láss neki! -- mondta a lány ugyanolyan dacosan, mint mikor betessékelte a házba. -- Nem vagyok olyan szegény, hogy ne tudnám megvendégelni a látogatóimat!

Ekkor hirtelen minden forogni kezdett Haverral. A rövid, ám heves szédülésroham végleg összezavarta. Semmit néni akart elmondani a lánynak, de most hallotta magát, amint azt mormolja:

-- Ne vesztegesd az étlked egy kárhozottra!

-- Egy kárhozottra? Hogy értsem ezt? Talán gyilkos vagy?

-- Gyilkos? Hát voltaképp mi más a háború, mint tömeges gyilkolás? De nem, Silsi, nem erre gondolok.

-- Akkor mire?

Havor észrevette, hogy a lány melléje ült le. Fiatal, finom metszésű arcán látta a vágyat, az akaratot, hogy segítsen neki, saját gondjai és fájdalma ellenére is. Különleges meggyőző erő sugárzott belőle, amit törékeny alakja csak még jobban hangsúlyozott. Mikor a szemébe nézett, mintha nagyon mély és nagyon tiszta tengerárba tekintett volna -- s ez a mélység és tisztaság a fájdalmak szülötte volt. Annyira jóságos volt ez a szempár, hogy Havor elhatározta, semmit sem mond el neki, ám aztán pont az ellenkezőjét tette, akadozó, befejezetlen mondatokban mesélte el neki, mi történt. Nem hitte, hogy a lány meg tudná érteni őt. És nem hitte, hogy ha mégis megértené, megvetné vagy félne tőle. De Silsi meg se mozdult. Csak az arca tetszett ugyanolyan fehérnek, mint abban a pillanatban, amikor beletörölte kését a hóba.

-- Igen -- mondta, mikor a férfi befejezte --, ismerem az ilyen átkokat. Olvastam róluk.

-- Vidd el Lukon pénzét a vencai papokhoz -- folytatta Havor, bár ajka mintha kiszáradt volna. -- Talán elmondják fölötte az imáikat.

A lány elmosolyodott, keskeny, megvető mosollyal.

-- A papok még sosem segítettek a mi családunknak. Azonkívül ez most semmiség a másik ügyhöz képest. Csak azt nem értem még mindig, miért vitted el a kelyhet.

-- Ennek már semmi jelentősége.

Egy széndarab szétpukkant a tűzben, szikrák szóródtak a magasba. Fényük a lány szemére esett, aztán elhamvadt, mintha belefulladt volna a zöld tengerárba.

-- Esteledik -- mondta Silsi.

Az apró négyszög az ajtó fölött sötétebbnek tűnt; nemsokára lemegy a nap, s az éjszaka kiterjeszti szárnyát kelet fölé. Havor minden időérzékét elvesztette. Mindegy. Hamarosan úgyis megáll az idő. Legalábbis neki.

-- Nekünk! -- kiáltotta hirtelen Silsi. A férfi újra ránézett. -- Nekünk loptad el a kelyhet, ugye? Lukon elmondta, milyen szegények vagyunk, és ahogy megláttad a kelyhet... arra gondoltál, hogy az arannyal enyhíteni tudnál a fájdalmunkon.

-- Nem -- mondott ellent Havor. -- Vagy legfeljebb egész az elején. De már akkor is bűbájosság volt a dologban. El akartam ragadni a kelyhet, megfogni, a kezemben tartani. Ne hidd, hogy nektek loptam öl. Valami mohóság szállt meg, és éppoly kevéssé eresztett ki a karmából, mint Kaehilt vagy Feluce-t.

Silsi a fejét rázta.

-- Ne feledd, hogy hallottalak beszélni a farkassal. Nekünk loptad el, nem magadnak. Én megérzem az ilyesmit... a családunkban él ez a képesség. Lukon is megsejtette a halálát, nem?

-- Ó, mindegy ez már -- legyintett Havor, és felállt.

Egész teste sajgott és ellenkezett. Már nem tart sokáig, vigasztalta az izmait, mint nem sokkal előtte a farkast. Nemsokára vége mindennek.

-- Várj!

-- Miért?

-- Hová mész? Mit akarsz csinálni?

-- Fogok egy ásót, ha akad fölösleges -- mondta Havor --, aztán elviszem innen ezt a valamit olyan messzire, amennyire csak bírom, ások egy mély vermet, és beletemetem.

A lány egy pillantást vetett a bőrzsákra, ő nem akarta látni a kelyhet. Mindenki más mohón vágyott rá, hogy lássa, még ha féltek is tőle.

-- És aztán? -- kérdezte.

-- Vége. -- Havor az ajtóhoz ment, és résnyire nyitotta.

Jéghideg széllökés suhant el a lába mellett, mint valami téli fenevad, s a lángok haragosan ropogtak. A férfi egy pillanatra nagy, vörös kutyának látta a tüzet, ami Silsit őrzi. De elhessegette a gondolatot, s végignézett a hólepte földeken.

A nap már lement, felhőktől takarva, sápadtan. Kéken köszöntött be az éjszaka, és odafönt az erdőnél, a dombháton, amin át a tanyára jöttek, meglátta őket: három lovas rajzolódott ki feketén a kék háttérre, sötét ménjükön ülve; egyikük feje fölött szőke haj lángnyelvei táncoltak, az alkotnyatban egy leheletnyi zölddel színezve.

Csak most vette észre, hogy Silsi ott áll mellette.

-- Látod őket? -- kérdezte. Valahogy nem hitte, hogy a három alak árthatna a lánynak. Csak őt nézték ki prédájukul.

-- Látok... valamit. Talán árnyékok lehetnek.

-- Jó, akkor maradjanak csak árnyékok neked. Számomra anyaguk is van. Tudsz adni egy ásót?

Silsi habozott.

-- Igen.

-- Hozd azonnal, Silsi! -- unszolta a lányt. -- A lehető legmesszebb akarok lenni a tanyádtól, ha majd meg kell állnom.

Silsi sarkon fordult, és elindult kifelé az alkonyaiba. Míg odavolt, Havor a három lovast nézte fönn a dombtetőn, vagy az árnyékokat, amikben három lovast vélt látni, de nem mozdultak el onnan, és a lány csakhamar visszajött.

-- Tessék.

Havor fogást próbált az öreg szerszámon. Az éle csorba volt és rovátkáit, a nyele foltos és a hosszú használattól tükörsima. Ezt forgatta Silsi akkor is, mikor megásta anyja és testvére sírját a dombtetőn, a tanya mögött?

-- Köszönöm -- mondta.

A lány hátralépett, és hűvösen azt kérdezte:

-- Meddig fogod bírni? Már most is félhalott vagy. Ajka összeszorult. Ügy tűnt, gyors döntésre határozta el magát.

-- Van egy szűk ösvény, amin gyorsabban jutsz előre. Megmutatom neked.

-- Nem -- hárította el Havor. Nem akarta, hogy Silsi kijöjjön vele az éjszakába, mikor azok hárman a nyomában vannak. -

-- Gyerünk! -- nógatta a lány. -- Nincs messze, de meg kell másznunk a lejtől.

Havor követte.

Mindent elmosódott körvonalakkal látott; feje zúgott és lüktetett minden egyes szívverésre. Elhaladtak a nyomorék fenyő mellett. Olyannak látta a fát, mintha víz alatt lenne, s szemét és fülét újból víziók szállták meg. Az ágak közt egy nimfa ült, ugyanolyan nyomorék, mint a fa, és keservesen sírt kéreg-otthonában.

A lejtő tükörsima volt. Havor a lány mögött csúszkált és szánkázott, s egyszer-kétszer visszanézett, de a sustorgó éjszakában semmit nem tudott rendesen kivenni, csak a borostyánszínű fény egy keskeny oválisát -- a tanya konyhájának ablakát. Minden fáradságosán megtett lépéssel halványabb és távolibb lett. A világ utolsó őrtüze lassan veszett a semmibe.

Korábban azt hitte, ismeri a kétségbeesést, de most rájött, hogy soha nem járt elég közel hozzá. Az igazi kétségbeesés ez a kínkeserves kapaszkodó volt, ahogy mereven küzdötte magát előre az éjszakában. Fekete súly volt ez a kétségbeesés a nyakában, fekete teher a hátán, fekete barlangszáj, amely lassan felfalta őt.

Innen már nincs visszatérés. Most a végső összecsapás következik. Nincs menekvés. De még remény sincs a menekvésre.

Igen. Ugyanazt a kulcsot használták énjéhez, mint Kachilnál és Feluce-nál. A beletörődést. Kachil rémülten, megfélemlítve törődött bele; Feluce örömmel és várakozásteljesen. Havor egyszerűen csak beletörődött, különösebb félelem és persze túláradó öröm nélkül. De ez is elég volt.

Elérték a dombtetőt. Havor zihálva megállt, s a lány az arcába nézett. Az ő vonásai sápadtak, kifejezéstelenek voltak; fehér papírkivágás csupán, amelyben a férfi csak a szemeket tudta tisztán kivenni; világosan ragyogtak, világoszölden, de annyira, hogy Kelet drágaköveit idézték emlékezetébe.

Aztán az ásó nyele felparázslott a kezében, vagy legalábbis ő így érezte; oldalra nézett, és meglátta kimagasodni a hóból a sírköveket.

-- Igen -- mondta Silsi, de nem fordult meg. -- Itt van eltemetve anyám meg a kishúgom. Bekarcoltam a nevüket, de biztos lekopik nemsokára. És odafönt van az út.

Havor arrafelé fordult, és meglátta a kanyargós ösvényt, amely kicsit alacsonyabb volt, mint a terep körülötte; vonala furcsamód élesen rajzolódott ki előtte, mintha tussal húzták volna a hóba.

Akart még mondani valamit Silsinék, ám egyszerűen nem jöttek a szájára a megfelelő szavak.

-- Menj már! -- kiáltott rá hirtelen a lány. -- Indulj végre!

Havor azt hitte, hogy fél, ezért sietve az ösvénynek fordult, s az első pár lépést szinte futva tette meg. Silsi magára maradt a síroknál.

SÖTÉTSÉG

Hamarosan feljött a Hold. Havor most nem annyira halálfőnek látta, mint inkább az égbolton lógó fehér papírmaszknak. A szél alábbhagyott. Teljes volt a csend. Csak a hó ropogott a csizmája alatt.

Lapos dombhátakon át követte az ösvényt a hepehupás terepen. Kezdetben a táj kontúrtalannak látszott, ám aztán újra föltűntek az erdők, kinyújtották fehérre púderezett, mohaköszvényes ujjaikat. Egyszer, valahol nagyon messze, csillogást látott a horizonton, mintha egy város ezernyi lámpása és fáklyája fénylene az éjszakában. Talán Venca volt az. Nem tudta pontosan. Valóság és káprázat nem vált már szét a szemében.

Követte az ösvényt. Óvatosan haladt, mert félt, hogy körbejár, és megint a vén tanya közelébe jut. De attól is tartott, hogy az ösvény egy faluba vezet; elképzelte, ahogy elejti a kelyhet, s annak szájából pestises lehelet kél, amely körös-körül bemocskol mindent. Ezért körülbelül egy óra múlva elhagyta az utat, és bevette magát az erdőbe.

Jégcsapok csillogtak és csilingeltek a feje fölött; úgy tűnt neki, egész lendületesen és könnyedén halad. Semmit nem érzett, sem a hideget az arcában, sem a tüskés aljnövényzetet meg az éles köveket a talpa alatt. Nemsokára már a lába mozgását sem érzékelte, úgyhogy oda kellett figyelnie minden lépésre, minden térdhajlításra, a talaj minden egyes érintésére, nehogy elbotoljék.

Aztán egyszerre csak megnyílt előtte a föld, és komor mélység ásított rá.

Megtorpant, és tompán meredt a szurdok havára és fekete szikláira; egy vén, rég elfelejtett kőfejtő. Ide már senki sem járt, csak madaraik, kígyók meg eltévedt vadak, amelyek óvatlanul belezuhantak ebbe a farkasverembe, mert a kőfejtő alján, jó húsz láb mélységben, félig hóval lepett állatcsontok hevertek.

Azonnal tudta, hogy ez a megfelelő hely. Itt kell megszabadulnia a kehelytől. És utána várnia a végre.

Fák kapaszkodtak a kőfejtő széleibe. Havor az ágaikat meg az ásónyelet használta fogódzóként és támaszul, így az elején egész jól haladt. Utána azonban kopár volt a lejtő. Elcsúszott, az ásó kisiklott a kezéből, és lecsörömpölt a szurdok aljára. Havor még vagy egy métert mászott utána, majd újból elcsúszott, keményen a hátára esett, és lebukfencezett a mélybe.

Feküdt a hóban és nevetett, bár fogalma sem volt róla, miért. Olyan kába volt, annyira érzéketlen, hogy nem tudta volna megmondani, megsérült-e vagy sem. De ahogy végignézett a testén, sértetlennek látszott, és rájött, hogy fel bír állni.

Az ásó a hóba fúródva állt. Kihúzta. Van valahol idelent föld is, amibe gödröt áshat? A szerszám éle többször is kövön csikordult; Havornak minden próbálkozással kevesebb ereje maradt. A ruha ujján két-három fakó hajszál tekergőzött aranyspirál gyanánt. Nem vette magának a fáradságot, hogy lerázza őket.

Aztán az ásó puha földbe mélyedt. Havor ásni kezdett, eltávolította a fehér hóréteget meg a fekete termőtalajt. A kehely minden mozdulatnál ide-oda lódult a zsákban.

Nem sokba telt, és újra kemény kőbe ütközött, de a gödör, amit ásott, pont elég mély és széles volt. Megoldotta a zsinórt, és kinyitotta a zsákot. Kivette a kelyhet, és a magasba emelte. Akár a tűz, a sárga tűz; ragyogása fényében megmelengethetné gémberedett tagjait.

Valahol fenn, a kőfejtő szélén, lópaták zörejét vélte hallani a hóban. Semmit nem látott. Havor fölemelte fejét.

-- Jól van már, ti hárman -- mondta, s hangja üresen és fémesen csengett a jeges levegőben. -- Itt vagyok. Gyertek le szépen, és kapjatok el! Nem jöttök? Csak álmomban tudtok legyőzni, ugye? Ahogy a gyávák harcolnak!

Eleresztette a kelyhet. Az a nem túl mély gödörbe esett, harangkondulással csapódott a kőnek. Havor fogta az ásót, és nagy erőfeszítéssel havat és keményre fagyott földet lapátolt rá. Mikor a gödör megtelt, lebámult, és úgy tetszett neki, a föld alól sárga fény szivárog. Hirtelen egy gondolat ötlött az eszébe: a kehelyből egy fa fog nőni, egy arany fa, drágakövekkel az ágain. Eszébe jutott, hogy valami hasonlót gondolt akkor is, mikor Kaehilt temette. Csakhogy ennek a fának a levelei -- zafír- és topázlevelek -- sohasem fognak lehullani, s a gyümölcs, amit hoz, úgy ragyog majd, mint az eleven tűz. A gyémántok a szemébe fúródó kardoknak tűntek, a rubintok vérgyöngyöknek...

Valahol fenn, a kőfejtő szélén, különös hang kélt, akár a szél sóhajtása. Semmit nem látott.

-- Jól van na, jól van -- suttogta Havor --, türelmetlen falka! Egy kicsit még várnotok kell.

Keresett egy kődarabot, és odavonszolta arra a helyre, ahol a kelyhet elásta, aztán még egyet és még egyet. Minél kisebbek voltak a kövek, amiket odacipelt, annál nehezebbé váltak. Nemsokára egyfajta áldozati dombot hordott a gödör fölé. JCözlben elképzelte, ahogy a fa arany kígyókarjaival áttör a földrétegen, és félrelöki a köveket.

Eszébe jutott egy régi mese... egy királyfiról, aki megküzdött az óriással, leütötte és megkötözte. Aztán egy hegyet varázsolt barlangjának bejárata elé, hogy ne tudjon elmenekülni.

-- Egy hegyre van szükíségem -- mormogta Havor.

Hol hallotta ezt a mesét? Talán az árvaházban. Igen, ott volt egy fiú, aki éjszakánként mindenféle történetet mesélt...

Valahol fenn, a kőtörő szélén halk nesz kélt, árnyak lélegzetvétele.

Havor elterült a fagytól dermedt földön, de nem érezte hidegét, csak azt a másfajta hideget, mélyen lelke belsejében.

Most mi legyen? -- gondolta. Aludj! -- felelte rá. Akkor jönni fognak. Nincs többé harc, nincs többé fájdalom. Találkozás az éjszakában.

Lehunyta szemét. Azonnal átrobajlott fölötte az álom hatalmas tengere. Lelki szemével látta a magasba tornyosuló, csillogó, fekete hullámokat; tetejükön zavaros, szilaj álmok habzottak.

Nem volt hívő. A hitet elfojtották benne a papok. Ám különös módon most, ebben az utolsó pillanatban minden remény és minden vágy, tulajdonképpen minden tudatos ok nélkül, ajka egy imát dadogott... azt az imát, amit nyolc éve, gyermekkorában suttogott esténként észak magányában és nyomorúságában:

-- Ó, én Istenem, bocsásd meg bűneimet és hogy vetkeztem ellened; szabadíts meg az éjszakától és az éjszaka sötétjétől; adj erőt a félelem ellen, és óvj meg minden rossztól, ami holnapra virradóra érhet. Ámen.

Aztán a magas hullámok összecsaptak a feje fölött, és magukkal sodorták; koponyájában hullámtörők robaja tombolt fullasztó erővel, és elveszett az óceán habjaiban.

Az út. A régi országúton volt.

Kétoldalt hó tornyosult, halottfehér hó, ám az út fehérebb volt nála. Sötétség uralkodott, de nem lehetett már messze a hajnal, mert az égbolt pereme világospirosra színeződött.

Havor az úton lovagolt, nem a saját szelíd barnáján, hanem egy éjből és hóból összegyúrt szörnyetegen, amely szurokfekete volt, holdfehér sörénnyel és farokkal, bőre pedig simának és hűvösnek tetszett, akár a fényezett kő.

Felhők kavarogtak az út fölött, noha az égbolt tiszta volt. A ló lába köré tekeredtek, eleresztették, tovább gomolyogtak, fekete felhők, amelyek szél nélkül száguldanak tova.

A ló egy magaslathoz ért, s fönn a dombháton gyászmenet várta.

Fekete lobogók. Három fakó sörényű fekete mén állt ott szobormereven, és meredt Havorra. Fekete ravatal elé voMak befogva, amelynek körvonalai kirajzolódtak az ég vörösére. Aranyozott fekete selyemfödél feszült fölötte, négy sarkán pedig egy-egy érc fáklyatartó emelkedett, amelyeknek végén zöld lángok lobogtak. A baldachin szélén egy holló gubbasztott némán.

Két férfi és egy nő állt a lovak előtt. A férfiakat fekete köpeny burkolta be, sötét csuklyát és kesztyűt viseltek; a kesztyűk vékony ujjain topázok és gyémántok csillogtak, ám a csuklyák mélyén semmi fény nem világolt, a szemüregekben csak sötétség leselkedett. A nő is fekete ruhát viselt, s haját fekete fátyollal takarta le, de arca, válla és keze födetlen volt és viaszfehér. ö nem hordott sem gyűrűket, sem drágaköveiket, viszont volt szeme: szénfekete szempár arany pillákkal. Miért őrizhette meg ő a testét, gondolta Havor, mikor apjából és bátyjából csak csupasz csontok maradtak? Vagy úgy, szóval a mágus és fia elevenen elégtek; ő ellenben megfulladt a füstben, és meghalt, mielőtt a lángok felfalták volna. Ahogy emlékeznek magukra, olyanok maradnak a síron túl.

Mindezt teljesen tiszta fővel gondolta végig, ám szíve a lassú, hideg borzalom ólomdobogásával vert. Mintha egyszerre két ember lett volna, az áldozat és egy külső szemlélő.

A ló, amin ült, közben felkaptatott az emelkedőn, és Havor most már elég közel volt, hogy a nő arcába nézzen. Nagyon fiatal volt, még gyereklány. Különös, de hirtelen részvét fogta el iránta, hogy ilyen korán meg kellett halnia. Aztán észrevette, hogy egymás mellett lovagolnak a lánnyal a hósörényű méneken, és a ravatal ott gurul a nyomukban. Havor az arcélét nézte, és azt gondolta: nem is létezik. Csak kísértet. Fennhangon szólt hozzá:

-- Te csak az én rémálmom vagy. Nem is létezel. Hogyan árthatnál nékem?

Ám a lány nern felelt; Havor szavainak mintha nem lett volna sem anyaga, sem realitása, és világossá vált előtte, hogy akárcsak a többiek, ő is alá van vetve eme álomvilág törvényeinek.

Aztán egy pillantást vetett a lány törékeny kezére, és észrevette, hogy a körme hosszú és ívesen meghajlik, mint a ragadozók karma. Ezek szerint igaz, hogy a halottak körme egy darabig még tovább nő a sírban. Mindent elnyelő iszonyat reszkettette meg, mert a lány az élőhalottak közé tartozott, s nem voltak rá érvényesek a természet törvényei.

A lovak patája szikrákat szórt a kövezeten. Havor látta, hogy a hajnalpír még mindig ott fénylik a horizonton, de mintha a rossz oldalon lett volna. Aztán rájött, hogy a távolban tűzvész dühöng: Avillis.

Egy magas toronyhoz érték, ami nagyon régi volt, de nem dőlt romiba még teljesen, noha a fal egy része hiányzott. Rojtos szélű fekete hasadék gyanánt magasodott a lángokkal erezett égre. A lovak megálltak. Az egyik csuklyás férfi -- az apja vagy a bátyja? -- közelebb jött, és lesegítette a nyeregből a nőt.

Micsoda udvariasság, itt a holtaik között, gondolta Havor. Magukkal vitték az etikettjüket az éjszakába. De aztán eszébe jutott, hogy talán nagyon szerették egymást ők hárman, bármit is műveltek máskülönben a világon, és újra elfogta az együttérzés. Bolond, gondolta. Bolond, hiszen ezek meg akarnak ölni! Ne pocsékold rájuk az érzelmeidet!

Tudatára ébredt, hogy ő is leszállt a nyeregből, bár nem emlékezett rá, mikor. Úgy tűnt, kis rések tátonganak az egyes jelenetek között, mint a közönséges álmokban. A torony belsejében egy lépcsőt pillantott meg. A nő előrement, s ő követte; hallotta a mágusleány ruhájának surrogását, s hátára szörnyű súly nehezedett, mintha a halál terhét vonszolná magával. Néha keskeny ablaikrések mellett haladtak el, amiken bevilágított az égő város távoli fénye.

A torony tetején nagy terasz volt. A szél füstöt fújt Havor arcába. Nem sokkal a feje fölött most felhőket pillantott meg; sötét, iszapos zöldben örvénylettek és kavarogtak. Nem látott másít, csak a messzi égboltot meg a mélységet; szédülés fogta el. A szédülésből és a fellegekből formálódni kezdett valami, és egyszerre csak a ravatial ott állt a torony teraszán. A holló károgott, és a szárnyát emelgette. A csőrében egy csontot tartott.

Havor lenyűgözve figyelte a csontot. Emberi lenne? Váratlanul magától megfordult a fekete madár csőrében, és lefelé mutatót, az ébenfa koporsóra. Egy ujjcsont volt. Havor odalépett a koporsó mellé, és belenézett. Először Kaohílt látta, de a tolvaj haja égett, és lázlángok táncoltak a bőre alatt. Aztán Feluce-t pillantotta meg, tágra nyílt szemébe nézett, és halak úsztak el előtte, mint valami csöndes, üvegtiszta tóban. Végül önmagát látta békésen elnyúlva, sírlapra faragott márványalak .gyanánt.

Havor fölnézett; ott álltak mind a hárman, és várták őt, egy kicsit arrébb, ahol a torony fala a szédítő mélységbe bukott. Az omlatag falból egy kőtömb magasodott elő, s egy nagy kehely állt rajta, nem aranyszínű, hanem szurokfekete; mélyéből ritkás, skarlátvörös gőz gomolygott.

A nő intett, a két férfi azonban nem mozdult. Havor megindult feléjük.

Nincs más választásom, gondolta. A kelyhet elástam, de megint itt van. A vörös gőz elvakít majd, és ha a nő megérint, perzselő máglyatűznek fogom érezni ujjait. Lezuhanok a toronyból, és összezúzva fekve maradok odalent. Szóval ilyen halálom lesz.

Valahol mélyen a belsejében tudta, hogy kikaparta a kelyhet, és a kőfejtő rézsűjén kapaszkodott föl vele, nem a torony lépcsőfokain, és hogy a sziklákra fog zuhanni, nem a vén, pogány országút kemény kövezetére. De az aligha volt fontos, így is, úgy is halál vár rá.

A fekete kehely hatalmas kontúrjai kirajzolódtak az égre. A gőz szaga szentelt füvek és tömjén illatára emlékeztette Havort. A nő kézen fogta. Nagyon apró és nagyon hideg ujjai voltak. Fátylában egy vipera tekergőzött.

A terasz szélén álltak. A föld forogni látszott a mélyben.

A nő eleresztette a kezét. Most. -- villant át Havor agyán.

Azt hitte, a két másik alak csontmarka most utánakap, és átlöki a terasz peremén. Nem történt meg.

Havor megfordult. A gőz... biztos a gőz homályositja el a szemét, azért lát három alak helyett hatot.

Az égbolt felkavart, zöld örvénye alatt a fátylas nő meg a két csuklyás férfi, feketében, fehérben és aranyban. De mögöttük... az a három másik, haloványan, ködösen, ám másodpercről másodpercre tisztábban... Havor rájuk meredt. Egy ifjú meg egy középkorú asszony, aki egy gyermeket vezet kézen fogva, egy kilenc-tízéves kislányt. Színtelennek tűntek és elmosódottaknak, ám mögöttük különös fény világolt, mint valamiféle nyílás a felhőtakaróban.

Avillis úrnője félig hátrafordította fejét. A csillogó kígyó felsziszegett a nyakában. A lány fújtatott, mint egy dühöngő párduc, így fújtatnák a keleti piactereken a ketrecekbe zárt ragadozók, ha meglátják a korbácsot, amely engedelmességne bírja őket. A két sötét alak, a mágus 'és fia, egy lépést hátrált. A gőz egyre csak áradt a kehelyből, skarlátvörös oszlopban szállt magasra, amely szinte a fellegeket látszott alátámasztani.

Havor reszketni kezdett. Térdre hullott; nem bírt megállni a lábán. Látta, hogy az Avillisi Hármak elbizonytalanodtak, mintha várnának valamire. Mitől félnek vajon? -- gondolta. Attól a három másiktól, akik opálos árnyként rajzolódnak ki az égre?

Havor szeme égett, mikor megpróbálta alaposabban szemügyre venni azokat az alakokat... egy befont hajú asszony, egy kisgyerek egy... igen, egy rongybabával a karján, ezt egész pontosan látta... egy ifjú délvidéki sodronyinigben, karddal az oldalán... -- Lukon! -- kiáltotta Havor.

Villám cikázott át az égen. Havor arcán könnyek csorogtak, forró könnyek; hogy az öröm, a rémület vagy

a kétségbeesés könnyei-e, nem tudta volna megmondani.

-- Lukon -- dadogta --, aki elesett Avillis alatt, és eltemették. És Lukon anyja és kishúga, akiket pestis ragadott el, az öreg tanyán, ahol a nyomorék fenyő... A fényvülanás ezúttal szétszaggatta az árnyékokat. Havor valami barlangot, valami vermet pillantott meg a felhők mögött.

Valahol megremegett és fölpúposodott a föld. A torony egy része szétmállott Havor bal keze alatt, ő azonban csak állt ott előregörnyedve, és némán bámulta a három alakot.

A tömjénillat égett hús bűzének és dögszagnak adta át a helyét. A holló a baldachin szélén hirtelen elrugaszkodott, és fekete füstté olvadt .széjjel. Maga a koporsó feloldódott a semmiben; a baldachin félrebillent, és egy kupac fekete hamuvá omlott szét.

Avillis urának aranyhajú leánya fölüvöltött. Hangjában nem volt semmi emberi. Nincs az az asszonyi lélek, amely így kiáltaná fájdalmát a világiba. Egy fenevad szörnyű bömbölése volt ez, aki látja, hogy elorozzák előle zsákmányát -- vad, gyűlölködő, vigasztalan. A fénylő alakok a torony felé lebegtek. Mikor elérték a kelyhet, a gőz magába roskadt, ők viszont mintha kiterjedtek, felduzzadtak volna, mint a fátylak a szélben, s ,a fehér lobogás elérte a mágust és gyermekeit, finom ködcsíkokkal hálózta körül és burkolta be őket. A ködben Havor aranyhajat látott fellobbanni és kihunyni, akár a gyertyaláng.

Most már csak egyetlen hatalmas, magasra tornyosuló, szürkésfehér felleg volt a terasz fölött; kavarogva feszült szembe a láthatatlan erővel, amely visszafelé szorította az égen tátongó hasadék irányába, és belekényszerítette, hogy utolsó foltjának is nyoma veszett. Havor, aki a torony szélén térdelt, látta, hogy az ég üres. Lassan fordította el a fejét; a kelyhet kereste.

Ott, ahol volt, most egy csontketrec állt, s a ketrecben egy formátlan valami kuporgott, amely fölvillant még egyszer, majd kialudt.

Aztán megrendült és összeomlott a világ. A falrom széthullott Havor alatt. Ügy érezte, mintha a levegőben csúszna, és a levegő tükörsima volt, úgyhogy nem tudott megkapaszkodni benne. A mélybe egy utolsó fekete felleg leselkedett, amely kitátóttá puha száját, és elnyelte őt.

A felleg belsejében nem volt idő, csak egy ezüstszál, amely fölmelegedett és szétnyílt, mikor Havor kinyitotta a szemét. Hatalmas, szélkorbácsolta, opálos égre tekintett. Olyan égre, amely nem valami álomvilághoz tartozott, hanem valóság volt, és az igazi pirikadat szelíd aranyrózsaszínje csipkézte keleten.

Élek, gondolta hirtelen. Élek, és semmi bajom. EhHez kétség sem férhet.

Elméje pihent volt és kristálytiszta. Minden egyes részletre emlékezett, tudatos élete első másodpercétől kezdve zuhanása utolsó pillanatáig. Semmit sem veszített, nem fizetett semmivel meg érte, hogy láthatta felkelni az új napot.

Csodálkozva nézett körül. A kőfejtő lejtőjén feküdt, félúton a szurdokfenék felé, egy tüskebokor ágaiba akadva, amelyek makacsul fonódtak köréje, s megóvták attól, hogy lecsússzon. A kőfejtő alját kavicsos törmelék borította, ami nyilván az ő lába alatt omlott le, saját maga azonban teljesen sértetlenül feküdt a bőkor szívós ágai közt. Visszaejtette fejét, és mélyeket lélegzett, míg lelki szeme előtt képek, agyában gondolatok kergették egymást.

Sosem hittem volna, hogy meg fogom látni ezt a reggelt.

Nagy békesség töltötte el; úgy érezte magát, mint aki hosszas betegségből épül föl végre.

Az arany ragyogás fokozatosan betöltötte felette a tágas égboltot, s keleti szélén rézszínűre váltott. A nap lassan kapaszkodott a kőfejtő fölé, fényküllőivel fölfeszítette a félhőfödelet. Madárraj bukkant fel a sugarak szövetében sötét hímzés gyanánt, aztán eltűnt, mintha valaki fölfej tette volna a fekete cérnát.

Havor forgolódni kezdett, és óvatosan kiszabadította magát a tüskés ágak öleléséből.

Nem érzett fáradtságot, míg ujjai hideg követ nem tapintottak, s neki nem veselkedett, hogy megmássza a kőfejtő lejtőjét. A gyöngeség váratlanul érte, de ezúttal nem kísérte félelem.

Nemsokára kipihenheted magad, ,gondolta. Ettől a meggyőződéstől mintha új erőre kapott volna, és egyre magasabbra mászott, átöküzdötte magát azon a ponton, ahol megosuszamlott a talaj, és fölegyenesedett.

A hajnali nap sugarai záporoztok körülötte. Fényűikben valami feketét, elszenesedettet pillantott meg; az embernek szinte az a benyomása támadt, ők maguk perzselték össze.

Havor lehajolt, hogy megérintse. Egy fakehely volt az, olcsó, repedt üveggyöngyökkel díszítve. Valamikor régen tűzbe eshetett; a lángok nyaldosták feketére.

Saját kezűleg ásta el az Avillisi Kelyhet, és halmozott fölébe nagy kőtömböket, ez pedig itt csupán egy olcsó ivókupa volt, és mégis.. . Havor letérdelt a hideg földre. A napfény az ujjaira esett, amint fölemelte a megperzselt kacatot. Nem tudita, hogy a kehely azután változott-e át ezzé, hogy a sötétség varázsa megtört, vagy valójában mindig is ilyen rút szemét volt, és csak bűvereje babonázott meg mindenkit, hogy drága kincset lásson benne. Eszébe jutott, mennyire könnyűnek találták, nagysága és anyaga dacára; olyan könnyűnek, hogy egy fiatal lány elbírta volna, és talán egy fiatal lány hordozta sokáig...

A kehely kihullott a kezéből. Szilánkokra tört a hóban, s az üveggyöngyök könnycseppekként gurultak szerteszét.

Havor megfordult. A fák alól egy lány figyelte őt, de ennek a lánynak sötét haja és üdezöld szeme volt.

-- Szóval megmenekültél -- mondta.

-- Amint látod -- Havor nem mozdult -- Te pedig... te is boszorkány vagy, Silsi.

-- Ismerem az ősök szertartásait. Ebben nincs semmi rossz. Lehet, hogy kicsit különösnek tűnnek, de ha az ember jobban megismeri őket, hozzászokik.

-- Mit csináltál? -- akarta tudni a férfi.

-- Bizonyos szavakat suttogtam el a sírok felett felelte. -- Elmondtam nekik, mit cselekedtél és miért.

-- És ők eljöttek -- egészítette ki Havor. -- Az öcséd, az anyád, a húgod... a kicsinek egy baba volt a karján...

-- Azt ölelte magához, mikor meghalt -- mondta Silsi -- Melléje temettem, örülök néki, hogy vigaszát leli benne.

-- Szóval eljöttek -- folytatta a férfi. -- De hogyan tudtak megmenteni?

-- Mert éppúgy hárman voltak, mint azok, akik a nyomodban jártak, és mert ők is kínok közt távoztak a világból... csakhogy rosszindulat nélkül. Mert nem kapzsiságból loptad el a kelyhet, és ők ezt tanúsítani tudták. És azért is, mert a sötétség erői nem viselik el az együttérzést. Te szántad őket, s ezáltal bizonyos tekintetben újra emberibbek lettek, elvesztették hatalmuk egy részét. De mindenekelőtt azért, Havor, mert az vagy, aki. Léteznek bizonyos törvények, még a sötétségben is.

Aztán csak állt szótlanul, a férfit nézte, és Havor úgy érezte, ugyanúgy érti a lányt, mintha egész életükben ismerték volna egymást, mindketten a maguk magányában.

-- Gyere -- mondta Silsi. -- Otthon már ég a tűz.

És Havor maga előtt látta az öreg tanyát, a nyomorék fát, a kis ablak borostyánfényét, amely a legvégsőkig elkísérte, és mindez mintha úgy várta volna őt, mint az otthon, amit soha életében nem ismert, és ami után mindig vágyakozott.

-- Később majd továbbmehetsz Vencába -- mondta a lány.

Havor rámosolygott, ő pedig viszonozta mosolyát; a férfi odalépett hozzá, és együtt indultak haza, mintha mindketten tudnák, hogy nem akar már eljutni Vencába.

Az ösvényen ottmaradt a törött kehely.

Később a nap elhomályosult, s a feltámadó szél kékesfehér porhót kapott a szárnyára. Mikor a hó vastag, fehér foltokban telepedett a tájra és a fák köré, a fekete kehelynek nyoma sem maradt.

Éjszaka a hold a felhők fölé úszott, s kemény, hideg, árnyéktalan fényét az ösvényre vetette.

VÉGE


UNIKORNIS KIADÓ
Tanith Lee: Companions of the Road
© 1975 by Tanith Lee 
Hungarian translation © Kornya Zsolt, 1991
ISBN 963-7519-20-3 
ISSN 0865-4751
Kiadja a Zrínyi Nyomda Unikornis Kiadója
Kiadóvezető: dr. Juhász Géza 
Sorozatszerkesztő: Szötlősi Vilma
Szaklektor: Húszta Tibor 
Művészeti vezető: Kocsis József 
Műszaki szerkesztő: Ábel Csilla
Zrínyi Nyomda 91.1044/66-14 
Felelős vezető: Grasselly István vezérigazgató