NNCL1194-4A7v1.0

F. Pohl

C. M. Kornbluth

Dr. Gladiátor

ELSŐ FEJEZET

A vádlott viaszsápadt, sunyi képű alak volt, aki teste számos pontján viselte a bélyeget: „Született pszichopata beosztott."

-- Ügyvéd úr -- szólt siránkozva Charles Mundinhoz, a John Marshall Jogakadémia tanársegédjéhez --, föl kell mentetnie! Kétszer már elkaptak, ezután kondicionálni fognak!

Mundin undorral nézett végig első ügyfelén.

-- Nem fogja beismerni a bűnösségét? -- kérdezte újra csüggedten. A bíróság rendelte ki a védelemre, és úgy érezte, ezzel belerángatták valami mocskos játékba. Ez a nyavalyás első osztályú ujjlenyomatokat hagyott azon a bádog pénzesdobozon, amit megfújt a Monmouth Stadion egyik pénztárablakából. A modus operandi ugyanaz volt, mint a nyavalyás két korábbi bűncselekményénél. Egy állítólagos bűntárs, aki arra a bizonyos öt percre szinte teljesen lefoglalta a jegypénztárost, nagyon is hajlandó volt tanúskodni -- miután megegyezett a vádlóval. És ez a nyavalyás alak még ezek után is makacsul tagadta a bűnösségét.

-- Higgye el, nem lesz olyan rossz -- próbálkozott ismét Mundin. -- Egy-két nap a kórházban, ennyi az egész. Teljesen fájdalommentes. Nem a levegőbe beszélek, a saját szememmel láttam. Harmadévben elvittek bennünket...

De a nyavalyás tovább siránkozott:

-- Maga nem érti, ügyvéd úr. Istenem, ha kondicionálnak, akkor dolgoznom kell.

Mundin vállat vont.

-- Maga az ellenkezőjét teszi annak, amit tanácsolok. Amit tudok, megteszek magáért.

De a tárgyalás csak percekig tartott. Mundin úgy okoskodott, hogy ha tiltakozik a tanúvallomás ellen, talán visszavonják a vádat. Erőtlenül bizonygatta, hogy a tanú erkölcsi híre elfogadhatatlanná teszi a tanúvallomását egy olyan bűncselekményben, amelyet kondicionálással torolhatnak meg. Az ügyész, a Harvard jogi kar egyik nagysága, gőgösen fricskázta le magáról, mondván, a kondicionálással büntethető cselekmény lényege a vádlott motivációjában Van, nem pedig az elkövetésben, márpedig a bűntárs tanúvallomása csakis erre vonatkozik. S kapástól felsorolt jó néhány hasonló esetet.

A bíró tekintete szórakozottan elkalandozott. Azok ott a korláton belül végighallgathatták a bizonyító erejű példákat, melyek a gondosan fésült paróka alatt megbújó fejhallgatón át halk zümmögéssel jutottak el a füléhez. Bólintott, s Mundinhoz fordult.

-- Elutasítva. Folytassa.

Mundin meg sem próbált kifogást emelni. Az ügyész kérte a vádindítvány elfogadását, majd Mundin állt föl, kiszáradt torokkal.

-- A Bíróság szíves engedelmével -- kezdte, amire Őméltósága olyan arcot vágott, mintha a Bíróság ezt egyszer s mindenkorra visszautasítaná. Mundin az esküdtek padja felé fordult. -- A védelem, vitatván, hogy itt bűncselekmény forog fenn, nem vonultat fel tanúkat. -- így legalább a Nagy Harvardi sem árulhatja el az esküdtszéknek a két korábbi esetet. -- Védőbeszédemet befejeztem.

A Nagy Harvardi jéghideg mosollyal adott elő egy harminc másodperces összefoglalót, mely három, borotvaélés szillogizmussal demonstrálta a tényt, hogy a vádlott bűnös, ennél bűnösebb már nem is lehet.

A bírósági írnok ujjai fürgén kopogtak a szalagvágón, majd amikor Mundin fölállt, várakozva megálltak a levegőben.

-- A Bíróság szíves engedelmével -- mondta Munditf. És újra az a tekintet. -- Ügyfelem nem volt szerencsés ember. Bár a Belly Rave egyik nyomornegyedének szülötte, épp annyi igazság illeti meg, mint bármely állampolgárt. Az ő esetében azonban azt is hangsúlyoznom kell, hogy az igazságszolgáltatás céljai csakis némi könyörületességgel érhetők el.

A bíró és az ügyész arcára széles vigyor terült. Pokolba a méltósággal! Mundin a nyakát nyújtogatta, hogy jobban lássa az írnok kódológépéből kattogva kihullámzó sárga szalagot. Ha elég egyszerűek voltak, többé-kevésbé meg tudta fejteni az esküdtgép kódjait. A rejtjelezett átírás ezúttal valóban egyszerű volt. A szalagon ez állt:

O-O... O-O... O-O...

-- A védelem visszavonul -- motyogta, visszazökkenve a székébe, s meg sem hallotta a nyavalyás kétségbeesett dünnyögését.

-- Írnok úr -- szólalt meg a bíró --, ismertesse az ügyet az esküdtgéppel.

Az írnok fürgén betáplálta a két szalagot. Az esküdtgép zümmögött és hunyorgott. Ha csak az egyiket meg lehetne vesztegetni, gondolta Mundin dühösen, a gépen lévő jókora pecsétet nézve. Vagy rá lehetne venni valamelyik átkozott írnokot, hogy vágja meg a szalagot -- de nem, ez éppúgy ki van zárva. Hiszen mind önként kondidonáltatták magukat... akár hajdanában az önként jelentkező eunuchok; a férfiasságukat adták fel a biztos megélhetésért.

A vörös ablak kivilágosodott: BŰNÖS.

-- Munka! -- motyogta zavaros tekintettel a nyavalyás.

A bíró félretolta a parókáját, amely alól kivillant a fülhallgató egy darabkája, s így szólt: -- Foglár, vegye gondjaiba a rabot, ítélethirdetés holnap tizenegykor. A tárgyalást berekeszteni.

-- Hogy gyűlölöm ezeket az átkozott gépeket -- nyöszörgött a nyavalyás. -- Hogy miért nem tudott emberi esküdtek elé vinni vagy felfüggesztést elérni...

-- Az emberi esküdtek keresztre feszítették volna -- felelte Mundin fáradtan. -- Miért kellett lopnia a Stadionból? Miért nem valami biztonságos helyről emelt el valamit, mondjuk a Templomból vagy a bíró malacperselyéből? A holnapi viszontlátásra. -- Hátat fordított védencének, és beleütközött a Nagy Harvardiba.

-- Ügyesen próbálkozott, fiatalember -- mosolygott hűvösen a nagy ember. -- De hát mindent nem nyerhetünk meg, igaz?

-- Ha olyan okos -- horkant fel Mundin --, miért nem lett részvénytársasági ügyvéd? -- És kirobogott a tárgyalóteremből.

Még az utcára sem ért, máris megbánta a megjegyzését. A Nagy Harvardi képe kellőképpen megnyúlt ugyan, de a sértés egy újabb O-O volt. Tényleg, miért? Ugyanazért, amiért ő, Mundin sem lett az. Mert nem örökölte egyetlen nagy részvénytársaság ügyvédi praxisát sem, és már nem is fogja soha. Hiába magolta a Harvardon a jogot, ha egyszer nem született bele a Root vagy a Lincoln vagy a Dulles vagy a Choate családba. Nem a Nagy Harvardi (vagy Charles Mundin) számára tartogatták a hatalmas átszervezések, felszámolások és járadékügyek pereit. Nem őket várták az egyesülések és a védelmi bizottságok. Nem az ő fejükre hullott az aranyeső; azokra záporozott, akik emberi bírák, emberi esküdtek, emberi hagyatéki bíróságok és emberi bizottságok előtt beszélhettek. Nekik marad az esküdtgép és az apró-cseprő bűnügyek.

Tizenöt percig gyalogolt rosszkedvűen Monmouth tikkasztó, dögunalmas utcáin, mire megérkezett az irodájához. Amikor tekintete a ház kapuja melletti szerényen büszke kis táblára esett, a szeme alatt megrándult egy ideg. Az ügynök közölte rajta sajnálattal, hogy a házban nincs megüresedett helyiség. Mundin remélte, hogy a helyzet nem változott, legalábbis ami az ő irodáját illeti.

Hívott egy liftet.

-- Tizenhatodik -- közölte vele. Első ügyfele, a nyavalyás járt a fejében. Legalább kapna valami tiszteletdíjat; a kondicionálható esetek után az ember kaphat tiszteletdíjat. Hogy rettegett a nyavalyás, hátha kiderül, hogy nem is tud lopni. Lehet, hogy hamarosan Mundin ügyvéd úr is rákényszerül, hogy horoggal ellátott zsineget lógasson le egy pénztárablakba a Monmouth Stadionban...

Vagy tényleg felhagy minden reménnyel, és ott találja magát a Nagy Verseny küzdői között.

A postacső üres volt, de szavatoltan teljesen automatikus Éber Titkára -- még mindig fizette a részleteit villogott, hogy felhívja magára a figyelmét. Már megint a bérbeadó ügynökei? Vagy jogi témájú könyvvel házaló bizományos? Netalán ügyfél?

-- Rajta, vágj bele -- mondta.

A gép kifogástalan hangon szólalt meg:

-- Telefonhívás 12.05-kor. Mr. Mundin házon kívül, asszonyom. Ha üzenetet óhajt hagyni, átveszem.

-- Ki a fenét szólítasz te asszonyomnak, öreganyám? -- Del Dworcas beszél, a Megyei Bizottság elnöke, a kisebb kegyek szállítója.

A titkár:

-- Hihihi... Óóóh. Uram. Újra Dworcas, a hangja bosszús:

-- Mi a fene?... Aha. Már megint egy átkozott szerkentyű. Na ide figyelj; Charlie, ha megkapod egyáltalán az üzenetet. Elküldtem valakit hozzád. A neve Bligh. Bánj vele rendesen. És hívjál föl. Meg kell beszélnünk valamit. És jó lesz, ha megjavíttatod azt az átkozott gépet, különben könnyen elesel egy-két üzlettől.

Némi hallgatás után megszólalt a titkár:

-- Vége az üzenetének, asszonyom? Dworcas:

-- Fene essen beléd! Igen! És ne hívj engem asszonyomnak!

A titkár:

-- HihihiM... óóóh! -- És egy kattanás.

Nagyszerű, gondolta Mundin. Most Dworcas dühös rá, és nem tehet ellene semmit. Úgy látszik, a javítási szerződés nem terjed ki a titkár nemek terén tanúsított zavarának és kísérteties vihogásának kiküszöbölésére.

És Dworcas annak a Megyei Bizottságnak az elnöke, amely szétküldi a megbízásokat az arra érdemes ifjú ügyvédeknek.

Mialatt ő Dworcast és az ügynököt átkozta, aki rávette, hogy megvásárolja a titkárt, a postacső jelzett. Türelmetlenül halászta ki a levelet a garatjából, de amikor meglátta a feladót, bontatlanul ejtette ki a kezéből. A Tudomány Részvényeseinek Értékesítési Vállalata semmi érdekeset nem mondhat neki; tudta, hogy tartozik nekik a pénzzel, és jogi tanulmányai következtében (melyeket ők fizettek) tudta, hogy erővel nem kényszeríthetik tartozása kiegyenlítésére.

Aztán már nem is volt semmi teendője, mint várni, hogy fölbukkan valaki.- ez a Bligh vagy a rendőrfőnök valamelyik embere. Éljenezd meg azt az ügyvédet, ,aki az általad gyanakodva becsmérelt gépeknek darálja le a mondókáját, holott te még olyan okos sem vagy, mint azok a gépek.

Megszólalt az Éber Titkár:

-- Uram vagy asszonyom, ahogy a helyzet kívánja. HihiM. Elnézést. -- Mundin vadul belerúgott, mire a titkár csüklott egyet, és azt mondta: -- Egy úr áll az előszobában, Mrs. Mundin.

-- Jöjjön be! -- üvöltötte az ajtó felé, Mundin. Ó, bocsásson meg -- mondta aztán. -- Mr. Bligh?

Az ember félig lehunyt szemmel pillantott rá, s óvatosan bemerészkedett. Körülnézett, majd kiválasztott egy széket. Hallókészüléket visel, jött rá Mundin; talán ezért billenti félre kissé a fejét.

-- Úgy van -- mondta az illető --, Norvell Bligh. Én... izé... megkértem Mr. Dworcast, ajánljon nekem egy első osztályú ügyvédet, és ő... izé... magát ajánlotta.

-- Mit tehetek önért? -- kérdezte Mundin tartózkodóan.

-- Nos... -- Bligh szeme idegesen kalandozott a szobában. -- Axfeleségem... vagyis hogy szeretnék némi információt kapni az örökbefogadásról. Van egy mostohalányom. .. tudja, a feleségem lánya az első házasságából... és hát a feleségem úgy gondolja, el kéne intéznünk az örökbefogadását.

A jó öreg Del Dworcas, gondolta Mundin dühösen. Nagyon jól tudja, hogy én a Büntetőbírósághoz tartozom, mégsem zavartatja magát. -- Sajnálom, Mr. Bligh -- mondta --, nem segíthetek magán. Keressen egy magánjogi ügyvédet, ő majd elintézi a dolgot.

Bligh megérintette a hallókészüléke kapcsolóját.

-- Tessék?

-- Azt mondtam -- tagolta Mundin hangosan --, nem... tudom... vállalni.

-- Ó, tudom, hogy nem tudja -- válaszolta Bligh. Mr. Dworcas elmagyarázta. De azt mondta, a magánjogi ügyvédek rettentő sokat kérnek, és maga... vagyis hogy miután maga az ő barátja, én pedig az öccsének vagyok a barátja, el lehetne intézni baráti alapon. Én tulajdonképpen csak annyit szeretnék megtudni, hogy mi a teendő. Tudja, nem hinném, hogy a tárgyaláson ügyvédre lenne szükségem.

Mundin reménykedve vette fontolóra.

-- Talán nem. -- Bizonytalan ügy, nem vitás, hála és köszönet Dworcasnak, amiért belerángatta. De hát végső soron nincs többről szó, mint tanácsról és információról, hál' Istennek a részvénytársasági alakoknak ebben még nincs kizárólagos joga.

Hátradőlt, s lopva végigmérte Bligh-t. Nála tekintélyesebb fickót is látott már, de látszott rajta, hogy nem holmi csavargó: elég tűrhetően volt öltözve. Nyilván amolyan szerződéses munkás, rendszeres fizetéssel, szolgálati házban lakik, s szó nélkül kell tűrnie a felesége zsémbelését.

-- Mesélje el nekem a történetet -- mondta. -- Mindenekelőtt, hogy mennyije van... Mert ugye a bíróság meg akar bizonyosodni, hogy egy gyerek eltartásához eleget keres-e.

-- Hát, ami azt illeti, már három éve én tartom el. Ne haragudjon Mr. Mundin, nem foghatnánk rövidre a dolgot? Az ebédidőmet töltöm, és Mr. Candella nagyon kicsinyes ezen a téren.

-- Hogyne. Akkor csak a tényeket sorolja... a gyerek korát, hogy hol van az apja és így tovább.

Bligh zavartan köhécselt, majd belekezdett:

-- A nevem Norvell Bligh. Az Általános Szórakoztatónál dolgozom mint segédrendező, leginkább a Nagy Verseny szervezése a dolgom. A feleségemet Virginiának hívják. Mielőtt megismertem, egy Tony Elliston nevű embernek volt a felesége. Ők... izé... nem jöttek ki valami jól egymással. Ez kemény lecke volt a feleségem számára. Egy lányuk született, Alexandra. Virginia és az első férje elváltak, de úgy tudom, a férfi már nem él. Az asszonyt mindenesetre teljes őrizet alá helyezték. Itt vannak róla a papírok. Alexandra most tízéves. Elég ennyi?

Mundin sebesen jegyzetelt -- ámbár csak a látszat kedvéért, mivel az Éber Titkár automatikusan fölvette az egész beszélgetést. Némi tűnődés után azonban úgy gondolta, hogy esetleg szó sincs holmi látszatról.

-- Egyelőre elég -- felelte. -- Utána kell néznem... meg kell vitatnom valamelyik kollégámmal. Ha tud, jöjjön vissza, mondjuk pénteken, ugyanebben az időben. Úgy van.

Amikor Bligh megszeppent képpel távozott, megszólalt az Éber Titkár:

-- Nyugta elintézés alatt. Óóóh. Mrs. Mundin elutazott a városból.

Mundin kikapcsolta.

Két ügyfél egy nap alatt, gondolta álmélkodva. Minden lehetséges. Még a végén nem is kell reklamálnia a titkárt a gyárnál... kiderülhet, hogy a Tudomány Részvényesei letiltották a fizetését, a háziúr pedig kirakja az utcára.

Még az is lehet.

MÁSODIK FEJEZET

Nem úgy fest, mint valami ügyvéd, gondolta Norvie Bligh visszafelé menet az irodába. De talán ez a Mundin nem fog sokat kérni. Arnie mindenesetre ezt ígérte.

-- Keresd föl a fivéremet, Norvie -- mondta Arnie. -- Del igen tekintélyes ember, és ha nem veszed tőlem rossznéven, mondhatom, ő ma az egyik legnagyobb koponya a kormányban. Ő majd elküld valakihez, aki tényleg érti a dolgát. És az árat sem fogja fölverni.

Voltaképpen kinek jár a törvényesen megszabott arany tízdolláros, hogy elkészítsék az örökbefogadási papírokat? Hülye ügy ez az egész. Ha Ginny nem lenne ilyen sértődékeny az utóbbi időben, megmagyarázhatná neki, hogy ez felesleges kiadás, senki sem akarja elvenni tőlük Alexandrát; ha ő meghalna, föl sem merülne az öröklés kérdése.

Eljátszott egy kicsit a gondolattal. Mintha Virginia nagyon is komolyan venné ezt a részletkérdést. Féltucatszor figyelmeztette: „Ne felejtsd el megkérdezni tőle az öröklést." Hát persze, hogy elfelejtette. Nos, lesz még egy alkalma pénteken.

És azért sem lehet hibáztatni Virginiát, amiért egy kissé, hát igen, megbízhatatlan. Igazi pokol lehetett az élete azzal a Tonyval Belly Rave-ben, ahol egyik napról a másikra éltek, jövő nélkül, biztonság nélkül. Éppen ezért lett belőle ilyen odaadó feleség.

Nem Vitás, hogy most odaadó feleség, szögezte le magában.

De pillanatnyilag csak az számít, vajon szól-e valamit Candella, amiért tizenöt percet késett. Candella meglehetősen akadékoskodó az utóbbi időben. Ezért persze nem lehet őt hibáztatni: nyilvánvalóan idegesíti az őszi Nagy Verseny közeledte meg minden.

Természetes, hogy Candellát nem hibáztathatja. És nem hibáztathatja Virginiát sem, és Arnie-t sem, ha nem teljesülnek az ígéretei, és Alexandrát sem, aki most túlontúl érzékeny, mint minden tízéveshez csak természetes.

Természetes, hogy az ember nem hibáztathat senkit semmiért. Nem bizony, feltéve, hogy az az ember Norvell Bligh.

Szerencsére Candella nem vette észre, mikor tért vissza az ebédidőből. De később, már délután a titkára gondterhelten lépett Norvie asztalához, és azt mondta:

-- Mr. Candella. szeretné megbeszélni magával a Nagy Verseny programját.

Nem csoda, ha kényelmetlen érzésekkel eltelve ment be hozzá.

Az öreg Candella lecsapta a papírokat, és ráförmedt:

-- Bligh, maga talán azt hiszi, hogy a Nagy Verseny cserkészek vetélkedője, ahol a gyerekek nyilakat lődöznek, és futóversenyt rendeznek a teniszpálya körül, mi? Vagy azt hiszi, hogy ez afféle jótékony hölgyek teadélutánja? Lehet, hogy maga egyáltalán nincs tisztában azzal, hogy mi is az a Nagy Verseny, mi?

Norvie nyelt egyet.

-- Nem, uram -- suttogta.

-- „Nem, uram" -- utánozta gúnyosan Candella. „Nem, uram." Hát ha tudja, mi az a Nagy Verseny, miért nem mutatja meg? Miért nincs legalább egyetlen jó, egyetlen izgalmas ötlet ebben a nyavalyás forgatókönyvben? Visszavonom a „nyavalyás" szót, Bligh. Meg kell magának mondanom, senki sem állítaná, hogy ez a forgatókönyv nyavalyás. Talán lesznek, akik ellentmondanak, de én bátran állíthatom, hogy ebben a forgatókönyvbén még egy nyavalya sincs! -- Szőrös mutatóujjával a programra bökött. -- Hallgassa csak. „Nyitókép: Lándzsásokon átgázoló dzsipek felvonulása. Első látványosság. Ötven női birkózó ötven férfi ökölvívó ellen. Első páros: Hatvanéves férfiak párharca forrasztópisztolyokkal." Van értelme, hogy folytassam? Bligh, nem tudta, hogy ez lesz az év nagy látványossága? Nem ám holmi szezonvégi, péntek esti műsoregyveleg! Ez az év legfontosabb eseménye, az egyetlen, ami számít! Ennek különlegesnek kell lennie.

Norvie Bligh szánalmas ravaszkodáshoz folyamodott.

-- A csudába is, Mr. Candella... én... én úgy gondoltam, hogy ez az lesz. Afféle klasszikus motívum... Olyan...

-- Nagyon jól tudom, hogy milyen! -- bömbölte Candella. -- Tizenöt éve rendezem ezeket az eseményeket. Nincs szükségem rá, hogy más mondja meg, működik-e egy forgatókönyv vagy sem. És én állítom, hogy ez nem fog működni. -- Megnyomott egy gombot a konzolján. Norvie érezte, hogy a szék figyelmeztetően megbillen alatta. Feltápászkodott, mire a szék besiklott a falba. -- Vigye innen ezt a forgatókönyvet! -- mordult rá Candella. -- Hétfőn hozzá kell fognunk, hogy kiosszuk a szerepeket. Holnap estére látni akarom, összehozott-e valamivel többet, mint amit egy titkos jótékony társaság kanbuliján is előadhat. -- Föl sem pillantott, amikor Norvie sűrű hajlongások közepette kisurrant az ajtón.

És ilyen volt az egész délután.

Norvie lediktált, majd letörölt öt szalagot. Három beosztottjának három különböző kutatási feladatot adott, hogy felkutassák a nagyobb városok legszínvonalasabb Nagy Versenyeinek leglátványosabb számait. Akármit hoztak, nem használt semmi. Amikor Miss Dali bejött a délutáni diktálásért, és neki szembe kellett néznie a ténnyel, hogy nincs délutáni diktálás, ráförmedt a nőre:

-- Mit várnak ebben a vacak tornateremben, amit itt stadionnak hívnak? Nézzék meg Pittsburghöt, mi kétszer akkorák vagyunk, mégis nekik vannak páncélos hernyótalpasaik!

-- Igen, uram -- felelte Miss Dali -- Mr. Stimmens szeretne bejönni magához.

-- Jól van -- felelte barátságtalanul, és tárcsázott egy széket ifjú forgatókönyvírójának.

-- Bocsásson meg, főnök -- mondta Stimmens tétován. -- Beszélhetnék önnel egy pillanatra?

-- Már beszél is. -- Norvie az előző héten csípte fel ezt a jópofaságot Candellától.

Stimmens habozott, aztán hadarva fogott hozzá:

-- Önnek hatalmas szervezete van itt, főnök, és én büszke vagyok, hogy a része lehetek. De van egy kis gondom... tudja, az előrejutással, ha... ha... és nem tudom, nem lenne-e jobb magának, főnök, és nekem is, ha... -- s ezzel kezdetét vette egy zavaros történet arról a beosztott tisztviselőről, aki hibát követett el, amikor befejezte az iskolát, és egy megüresedett állásról a Fogyasztói Kapcsolatoknál, meg egy lányról, aki addig nem megy hozzá feleségül, amíg el nem, éri a Tizenötödik Besorolási Kategóriát.

Stimmens még közel sem járt ahhoz, amit voltaképpen mondani akart, Norvie már tudta, honnan fúj a szél, és tudta a választ is; de a Candellától kapottsebek még frissek voltak, ezért hagyta, hadd beszéljen Stimmens a végkimerülésig. Aztán lecsapott rá:

-- Stimmens, ha nem tévedek, mielőtt belépett hozzánk, aláírta az előírásnak mégfelelő szerződést. Abban...

-- Igen, uram, de...

-- Abban, mondom, szerepel az érvénytelenítésre vonatkozó rendelkezés. Gondolom, ismeri a vállalat álláspontját a szerződésesek eladásával kapcsolatban. Egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak az eladást, hacsak nem kapunk olyan mtfgas vételárat, amely visszatérítené az alkalmazott képzési idejének költségeit; és a maga esetében, mondhatom, az egész nálunk töltött idejét be kellene számítanunk, hiszen nyilvánvaló, hogy nem tudta tökéletesen megtanulni a munkáját. Meglep, hogy ilyen kéréssel fordul hozzám.

-- Nem fog elengedni? -- nézett rá Stimmens.

-- Nem engedhetem el. Ellenben magának jogában áll felbontani a szerződését.

Stimmens kurtán fölkacagott.

-- Felbontani! Aztán menjek vissza Belly Rave-be? Mr. Bligh, járt már valaha Belly Rave-ben? -- Mintha lidérces álmot akarna elűzni, megrázta a fejét. -- Hát, sajnálom, Mr. Bligh -- mondta. -- Van még valami tennivalóm a mai napon?

Norvie bizonytalan pillantást vetett az órájára.

-- Majd holnap -- morogta. Amikor Stimmens magába roskadtan kivonult, máris elfogta a szégyenkezés, amiért így viselkedett, s ingerülten visszalökte a széket a falba.

Majdnem elmulasztotta az időpontot. Felvette a telefont.

-- Mr. Arnold Dworcas-t legyen szíves. Arnie? Szervusz! Hogy vagy? Nagyszerű. Na, ma elmentem a bátyád ügyvédjéhez. Úgy néz ki, hogy minden rendben van. Aha. Nagyon köszönöm, Arnie. Ma este? Persze, reméltem, hogy megkérdezed. Jó lesz úgy, ha előbb hazamegyek? Ginny kíváncsi lesz, hogy mit intéztem az ügyvédnél. Akkor nyolc óra körül. Viszlát...

Arnie Dworcas-nak szokása volt vég nélkül taglalni egy témát, s ízetlen szógalacsinokkal kérődzni rajta. Újabban erősen foglalkoztatta az, amit ő a tudomány haszonélvezőinek hálatlanságaként értelmezett. Gyakori találkozásaikkor így háborgott Norvie-nak:

-- Nem mintha ez nekünk, Mérnököknek számítanál Ne gondold, hogy személyes sértésnek veszem, csak mert történetesen fontos vagyok a város minden lakója boldogságához és kényelméhez. Nem, Norvie, mi, Mérnökök nem várunk egyetlen köszönő szót sem. Mi, Mérnökök azért dolgozunk, mert elvégzendő munkánk van, és mert ezért tanultunk. De ez nem változtat azon a tényen, hogy az emberek piszokul hálátlanok.

Ezen a ponton Norvie rendszerint megrándította a fejét azzal az ideges kis mozdulattal, amire a hallókészülék miatt szokott rá, majd egyetértően szögezte le:

-- Hát persze, Arnie. A fenébe is, ötven évvel ezelőtt, amikor az első buborékvárosok keletkeztek, az asszonyok még a látványától is sírva fakadtak. Az anyám is. Hogy azzal a tudattal kellett kijönnie Belly Raveből, hogy többé nem mehet oda vissza, azt mondja, úgy bömbölt, mint egy csecsemő, amikor meglátta a kupolákat.

Mire Arnie:

-- Aha. Nem mintha ez bizonyíték lenne, olyasformán, ahogyan mi, Mérnökök értelmezzük a bizonyítékot. Amit meséltél, az csupán a te iskolázatlan emlékezeted terméke arról, amit egy iskolázatlan asszony mondott neked. De ennek alapján fogalmat alkothatsz arról, hogyan telepedtek bele s váltak ilyen magabiztossá ezek a hálátlanok. Fene gyorsan hangot váltanának, ha mi, Mérnökök nem adnánk bele apait-anyait a melóba. De te művész vagy, Norvell. Tőled el se várhatom, hogy megértsd. -- És rosszkedvűen belekortyolt a sörébe.

Amikor hazafelé tartott a munkából, s már előre örült, hogy még az este találkozni fog a legjobb barátjával, Norvie nem volt olyan biztos benne, hogy nem értené meg. Kicsit el is szomorította, hogy Arnie-nak ez a meggyőződése. Akkor valahogy lehetségesnek tartotta, hogy vitába szálljon vele, miszerint ő nem úgy művész, mint holmi mocskos Belly Rave-i hotelben lakó őrült festő vagy író, hanem technikus... méghozzá a saját jogán. Na igen, valami olyasmi; az ő közege sokkal inkább a Nagy Versenyen megjelenő tömeg érzelmi hullámzása, mintsem forrasztópisztolyok, energiák, elektronok...

A munkája fontos, szögezte le magában Norvie: ő a Monmouth Stadionbeli Nagy Versenyek társrendezője. Persze, ami a címeket illeti, Arnie-val nem lehet egy napon említeni. Arnie a Monmouth Városi Forgó és Ellentett Szivattyúművek, és Karbantartó Telep főmérnöke...

Nem mintha Arnie olyasfajta fickó lenne, aki mindent a rang szerint néz. A csudába is, ha csak azt vesszük, mi mindent megtett már érted... például ügyvédet kerített, amikor arra volt szükséged... egyszóval mindig szívességeket tett neked. Nagy előny egy olyan ember ismeretsége, mint amilyen Arnie Dworcas. Ha egy Norvie-féle fickó jóban van egy Arnie-féle fickóval, egyből sokkal élvezetesebb lesz az élete.

Arnie-ra gondolva Norvie elmosolyodott, s mosolygott egészen addig a pillanatig, amíg megérkezett buborékotthona ajtajához. A letapogató nyomban fölismerte, kinyitotta előtte az ajtót, ő pedig bement a feleségéhez és a gyerekéhez.

HARMADIK FEJEZET

Charles Mundin, jogakadémiai tanársegéd a hátsó bejáraton át lépett be a republikánus párt székházába.

Del Dworcast az erkélypáholyban találta (a székház egy tönkrement, kissé átalakított moziépületben volt), amint eligazítást tartott az operatőröknek, hogy hová helyezzék a kamerákat, a hangosítóknak, hogy hogyan szereljék föl a parabolamikrofonokat, valamint az elektrotechnikusoknak, hogy hogyan állítsák be a lámpákat. Az egész jelenet valahogy nagyon jellemző volt Del Dworcasra.

Mundin megállt oldalt, s valahol a lelke mélyén remélte, hogy az egyik operatőr majd csak kiveri Dworcas elülső fogait egy háromlábú állvánnyal -- de csak ámulni tudott az emberek béketűrésén. Felsóhajtott, és megkopogtatta az elnök vállát.

Dworcas nagy hangon üdvözölte, s megkérte, hogy várjon rá az igazgatói irodában -- el kell igazítania ezeket a tévéseket, de az egész csak pár perc.

-- Találkoztál azzal a Bligh nevű pasassal? -- kérdezte. -- Igen? Helyes. Vágd meg, Charlie; neked is élned kell valamiből, nem igaz? Az öcsém valami barátja... De most menj le az irodába. Ott már várnak rád ketten, beszélni akarnak veled. -- Határozottan titokzatosnak tűnt.

Mundin újra felsóhajtott; de hát ez is jellemző volt Del Dworcasra. A lépcső aljára érve meglepetten kiáltott fel:

-- Szentséges úristen! Negyedik Vilmos herceg személyesen!

IV. William Choate zavartan fordult hátra, aztán Mundin felé nyújtotta a kezét. A vele egykorú, alacsony, kövérkés férfi osztálytársa volt a John Marshallban. A jólöltözött egykori barát, a megbízható polgár, az emeletes tökfej azóta egy hatalmas részvénytársaság örököse lett.

-- Nahát, Charles -- mondta tétován. -- Örülök, hogy látlak.

-- Hasonlóképp. Hát te mit csinálsz itt? Choate-nek végre sikerült összeszednie magát.

-- Ó -- mondta, és vállat vont.

-- Úgy érted, hogy néha még egy részvénytársasági ügyvédnek is szüksége van holmi politikai kapcsolatokra? -- segítette ki Mundin.

-- Pontosan erről van szó! -- Choate felvidult; az egész hajszálra olyan volt, mint régen. A John Marshall jogi karán is mindig Mundin segítette ki a pácból.

Hajdani védencére tekintve Mundin érzéseiben az irigységnek alig-alig jutott hely.

-- De jó, hogy összefutottunk, Willie -- mondta. Sokat dolgoztatnak?

-- Dolgoztatnak? Tyű! Neked fogalmad sincs róla, Charles! -- Ez szerencsétlen megjegyzés volt, állapította meg magában Mundin. Dolgoztatják... -- Tudsz az I. G. Farben-féle átszervezésről?

-- Hallomásból -- válaszolta Mundin keserűen. Most bűnügyi területen dolgozom. Véletlenül épp ma kaptam egy érdekes esetet.

-- Igen -- mondta Choate. -- Hát, ami igaz, az igaz, elnyertem a címet. Az öreg megtett a Kötvénytulajdonosok Védelmi Bizottsága E Csoportjának tanácsosává. Tudod, az öreg Haskell munka közben halt meg. Gondolj bele... negyven évig volt a Védelmi Bizottság tanácsosa! És egy tárgyalással, mielőtt a bíróilag kirendelt felszámolás szakértője megjelent volna! Hát, elnyertem a címet, ahogy mondani szokás. Ma reggel a döntőbíró előtt mondtam el az érveimet, és nyertem négy év halasztást!

-- Hát -- mondta Charles Mundin --, hogy egy szóképpel éljek, a lovagi címedet nyerted el, igaz?

-- Gondoltam, hogy így fogod fel -- nézett rá Choate sugárzó arccal. -- Én pusztán csak bebizonyítottam az öreg Rodeheavernek, hogy egy azonnali ingóvégrehajtás kierőszakolása csak terhet jelentene a bizottságnak, és több időt kértem, hogy előkészíthessük a trösztirodáknak benyújtandó kérelmeinket. Az öreg Rodeheaver átgondolta a dolgot, és úgy döntött, közérdekű lenne a halasztás megadása. És képzeld, Charles, gratulált nekem a felterjesztésemért! Azt mondta, még sohasem hallotta, hogy valaki ilyen jól olvasta volna fel az érvelést!

-- Szép munka volt -- mondta Charles. Egy ilyen hülyét nem lehet megbántani. Feltámadt benne a szakmai érdeklődés szikrája, s megkérdezte: -- És hogy bizonyítottad az állításodat?

-- Ó, az könnyű volt -- legyintett Choate fölényesen. -- Van egy rém eszes kis fickó az irodánkban, valamelyik unokatestvérem, azt hiszem. Ő kezeli az összes megbízást. Igazi specialista; a „nagy egészben" nemigen látszik, de a saját területén kiváló. Ha megbíznád vele, be tudná bizonyítani, hogy az, öreg Green Charlesworth éhezik és nyomorog. Persze csak tréfálok -- tette hozzá gyorsan.

Szegény Willie, gondolta Mundin. Túl bárgyú, hogysem a Harvardon vagy a Columbián végezhetett volna, ámbár elég gazdag, hogy megvehesse, aztán eladhassa mindkettőt, így fejezte be a John Marshall, a szegények iskoláját, amely nyolc éven át elviselte a javítóvizsgáival meg az ismétléseivel együtt, míg végre a puszta magolás vésett annyi barázdát az agyába, hogy le tudta tenni a vizsgáit. A legtöbb dolgozatát Mundin írta meg, a szóbeliken pedig csak a jószívűsége és a szelíd birkatekintete segítette át.

És a szegény, bárgyú Willie csak úgy ragyogott.

-- És tudod, mit fizet ez a kis munka? A cég kétszázhuszonötezer dollárt szán rá, Charles! És mint hivatalosan megbízott ügyvéd én kapom a felét!

Ez hatott. Mundin megnyalta az ajkát.

-- Willie -- mondta rekedten --, Willie...

De már el is hallgatott. Az agyában egy villanásnyi idő alatt lepergett a beszélgetés: -- „Willie, te adósom vagy, adj valami munkát, meglátod, belőlem is válhat olyan rém eszes kis fickó, mint akármelyik unokatestvérből!” -- könyörög a szánalmas sorsüldözött, mire megérkezik a gyászosan feszengő válasz: -- „A mindenségit, Charles, gondolkozz tárgyilagosan, az öreg sohase értené meg, hát mondd, te mit tennél az én helyemben?"

Mundinnak nem voltak illúziói a választ illetően. Willie helyében ő megtartaná a Choate család kezében a jövedelmező részvénytársasági ügyvédi gyakorlatot. Puskával a kezében ülne rajta. És ha valaki megpróbálna elvenni tőle, a duplacsövűvel eresztene bele egy sorozatot, aztán addig döngetné a boldogabbik végével, amíg moccanni látja...

-- Nos, Charles? -- nézett rá türelmes várakozással Willie.

-- Semmi -- nyögte ki nagy nehezen Mundin. -- Azt mondod, még több munka is van?

-- Több munka? -- ragyogott Willie. -- Hát, egy kis szerencsével örökül hagyhatom a Kötvénytulajdonosok Védelmi Bizottsága E Csoportját Ötödik William Choate-nak is! Az átszervezés csak negyvenhárom évig tartott. A peres felek közül nemsokára jó néhányan meghalnak, és akkor trösztök és ingatlanok lépnek be a képbe. Albizottságok! Al-albizottságok! Én mondom neked, Charles, nagyszerű dolog a törvény élvonalában tevékenykedni!

-- Köszönöm, Willie -- mondta Mundin kedvesen. Most menned kell?

-- Hogy mennem kell-e? -- kérdezte Willie. -- Ó, igen, azt hiszem. Jó volt veled találkozni, Charles. További jó munkát.

Mundin tehetetlenül bámulta a kövérkés hátat. Aztán fáradtan megfordult, s bár nem túl bizakodóan, de elindult Dworcas irodája felé. Hiába, más cselekvési lehetősége nem volt, legfeljebb az öngyilkosság. És arra egyelőre nem volt felkészülve.

Dworcas még nem érkezett meg. Az igazgatói iroda, amely a bezárt jegypénztár mögött bújt meg, zsúfolásig volt tömve a brosúrák kötegeivel. Az odabent rá várakozó két ember közül az egyik egy ifjú volt, a másik pedig fiatal nő; szemmel láthatóan testvérek. Huszonnyolc lehetett a nő, huszonkettő a fiú.

A lány fölkelt az egyik rozoga íróasztal mögül. Férfias jelenség: semmi rúzs, rövidre nyírt haj, zöld pantalló, bő, kockás gyapjúing. Energikusan szorította meg Mundin kezét.

-- Norma Lavin vagyok -- mondta. -- Mr. Mundin?

-- Igen. -- Milyen férfias. Vajon miért szabadította rá a jó öreg Del ezt a dilis nőszemélyt?

-- Ez itt Don fivérem.

-- Részemről a szerencse. -- Valami különös és mégis ismerős dolgot fedezett föl Don Lavinban. A szemében volt valami feltűnő. Mundin gyakran találkozott olvasmányaiban „fénylő szempárral", s mindeddig úgy gondolta, hogy ilyesmi előfordulhat ugyan a könyvekben, de amúgy nem jelent semmit. Most meghökkenve tapasztalta, hogy olyan szempárba néz bele, amely igenis fénylik.

-- Kérem, foglaljanak helyet -- mondta, s magának is szabaddá tett egy széket. Arra gondolt, Lavin nyilván megszokta, hogy csak elvétve pislog. A szeme ettől lakkosán fénylett, ami áthatóvá, szinte megszállottá tette a fiatalember tekintetét.

-- Mr. Dworcas úgy tájékoztatott bennünket -- kezdte a lány --, hogy ön, Mr. Mundin, ügyvéd, s egyben értékes politikai munkatárs is.

-- Úgy van. -- Jobb szivarzsebéből automatikusan előhúzott és átnyújtott a lánynak egy díszes, egypennys névjegykártyát. Don Lavin valahogy úgy festett, mint akit kondicionáltak. Ez az. Mint valami, bírósági írnokot vagy egy Nagy Verseny résztvevőjét... vagy... vagy mint egy bűnözőt a harmadfokú kényszervallatás után. -- Igen -- mondta --, ügyvéd vagyok. A másikra már nem mernék megesküdni.

-- Hm -- mondta a lány. -- A számunkra elérhetők közül maga a legjobb. Nem jutottunk semmire Washingtonban, nem jutottunk semmire Chicagóban, nem jutottunk semmire New Yorkban. Megpróbáljuk az itteni helyi bíróságokat. Dworcas magához küldött bennünket. Nos, valahol el kell kezdenünk.

-- Valahol -- visszhangozta álmatagon a fivére.

-- Nézze, Miss Lavin -- vett egy nagy levegőt Mundin.

-- Csak Lavin.

-- Oké. Lavin, vagy Spike, vagy Butch, vagy ahogy óhajtja. Ha befejezte a sértegetést, elmondaná, hogy mit akar?

Del Dworcas bedugta a fejét az ajtón.

-- Jól kijönnek egymással? Helyes! -- Azzal már el is tűnt.

-- Egy részvényesekből álló bizottság számára szeretnénk ügyvédként felfogadni -- mondta a lány. A GML-házakról van szó.

GML-házak, gondolta Mundin bosszúsan. Micsoda hülyeség. GML... de hiszen itt a buborékházakról van szó. És persze nemcsak a házakról... a buborgkvárosokról is; a gyakorlatilag szárazföldi telkeken lévő ingatlantulajdonról, a magánutakról, a körvasutakról, az erőművekről...

-- Képtelenség. -- Hát ez nem volt valami jó vicc. A fényes szemű fiú hirtelen megszólalt.

-- Az L betű Lavint jelent. Tudta?

Valami görcsbe rántotta Mundin gyomrát. Felnyögött.

Tegyük fel, gondolta szenvtelenül, csak tegyük fel egy rövidke pillanatra, hogy talán mégsem vicc. Nevetséges, persze, de azért csak tegyük fel...

GML-házak.

Charles Mundin jogakadémiai tanársegéddel efféle dolgok nem szoktak megesni. Hogy egyszer és mindenkorra tisztázza a helyzetet, kijelentette:

-- Nincs felhatalmazásom, hogy részvénytársasági jogügyletekkel foglalkozzam. Forduljanak IV. William Choate-hoz, ő majd.

-- Megtettük. Nemet mondott.

Hihetően adják elő, gondolta Mundin elismerően.

Természetesen akkor sem lehet igaz. Valahol a szabályokban kitörölhetetlenül le van írva: Charles Mundin sohasem kaphat zsíros ügyet. Ennélfogva a dolog badarság, ez csak természetes.

-- Nos? -- kérdezte a lány.

-- Mondtam, hogy nincs jogom részvénytársasági ügyek lefolytatására.

-- Világos -- mondta a lány megvetően. -- Gondolja, hogy nem tudtunk róla? Előkapartunk egy öreg havert, akinek még mindig megvan az engedélye. Nem dolgozhat, de mint bejegyzett ügyvédnek, felhasználhatjuk a nevét.

Nocsak.

-- Ez kétségtelenül érdekes... -- kezdett bele tétován.

-- Kétségtelenül, Mundin, kétségtelenül -- szakította félbe a lány. -- Hajlandó végre nyilatkozni? Igen vagy nem. Közölje végre.

Dworcas újra bedugta a fejét.

-- Mundin. Nagyon sajnálom, de átmenetileg szükségem van az irodára. Miért nem megy el a barátaival valahová, ahol megihatnak egy csésze kávét?

Az utca túloldalán lévő Husszein-féle kávézó meglehetősen tele volt, de az egyik oldalsó beugróban végül találtak egy alacsony asztalkát.

A törzsvendégek bamba, sértő kíváncsisággal bámultak Don Lavin különös arcába. A kölykök csak rápillantottak széles karimájú jampeckalapjuk alól, aztán gyorsan elkapták a tekintetüket. Az ember nem bámul meg valakit, akit nyilvánvalóan kondicionáltak. Legalábbis nem feltűnőbben, mint hajdan egy füllevágásra ítélt rablót, vagy ahogy az eunuchtól sem kérdezték meg, hogy milyen érzés volt.

Norma Lavinra rá se pillantottak. A vendégek fiatalja, öregje egyszerűen és hűvösen átnézett rajta. Az arabok az efféle nőket hibáztatták azért, amiért saját asszonyaik olyan elképesztő változáson mentek át a szemük láttára.

Husszein lépett hozzájuk örömtől sugárzó arccal.

-- Micsoda megtiszteltetés, Mr. Izé. Mit hozhatok?

-- Kávét legyen szíves -- felelte Mundin. Don Lavin szórakozottan rázta meg a fejét. Norma egy szót sem szólt.

-- Majunt a hölgynek? -- kérdezte Husszein mézesmázosan. -- A héten érkezett Mexikóból. Nagyon erős. Borsosmenta, málna, szőlő?

-- Nem -- közölte jeges hangon Norma Lavin. Husszein boldogan távozott. Sikerült egy ravaszul szerkesztett, háromszoros sértést hozzávágnia -- először azzal, hogy hölgynek szólította, másodszor, hogy kábítószert ajánlott neki, harmadszor, mert az iszlám hölgyek csak akkor éltek narkotikummal, ha rútságuk vagy életkoruk miatt nem találtak vigaszt a szerelemben.

Mundin az órájára nézett, így próbálta leplezni idegességét.

-- Körülbelül tíz percünk van -- mondta. -- Ha nagyjából körvonalaznák számomra, hogy hogyan képzelik...

Valaki elment az asztaluk mellett, és megbotlott Don Lavin lábában.

-- Elnézést kérek -- mondta Lavin bizonytalanul.

-- Hogy jut eszébe, hogy elgáncsoljon? -- méltatlankodott egy hang. Zsaru volt -- jól megtermett, értelmes, kedélyes arcú férfi.

-- Véletlen volt, biztos úr -- mondta Mundin.

-- Na, helyben vagyunk -- dünnyögte Norma Lavin.

-- Azt hiszem, ehhez az úrhoz szóltam -- mondta a zsaru, és újra Don Lavinhoz fordult. -- Azt kérdeztem, hogy jut eszébe, hogy elgáncsoljon? Gyűlöli a rendőröket, vagy mi?

-- Tényleg nagyon sajnálom -- szabadkozott Lavin. -- Kérem, fogadja el a bocsánatkérésemet.

-- Nem fogja -- súgta Norma Lavin Mundinnak.

-- Biztos úr -- emelte föl a hangját Mundin. -- Véletlen volt. Én Charles Mundin vagyok. A 27. republikánus körzet egykori tanácstagjelöltje. Kezeskedem ezért az úrért.

-- Hogyne, méltóságos uram -- tisztelgett tesséklássék a zsaru, majd újra Lavinhoz fordult: -- Na mutassunk csak szépen valami igazolványt, rendőrgyűlölő.

Lavin előhúzott egy tárcát, és mindenféle kártyát borított ki belőle. A zsaru megvizsgálta őket, és azt mormolta:

-- Borzasztó. Borzasztó. A társadalombiztosítási igazolólapja szerint maga Donald W. Lavin, a katonakönyve szerint viszont Don Lavin, közbülső kezdőbetű nélkül. És ahogy látom, egy omahai sorozóbizottság előtt volt katonai összeíráson, de az állandó lakása szerinti parkolási engedélye az ohiói Coshoctonba szól. Mondja, bejelentette egyáltalán Omahában, hogy maga coshoctoni lakos?

-- Persze hogy bejelentette -- szólt közbe gyorsan Mundin.

-- Rettenetesen sajnálom, biztos úr -- mondta ábrándosan Lavin. -- Nem jelentettem be. Azért voltam Omahában összeíráson, mert véletlenül átutaztam rajta a tizennyolcadik születésnapomon. Egyszerűen nem volt alkalmam, hogy módosítást kérjek.

A zsaru ellentmondást nem tűrően összesöpörte az igazolványokat. -- A legjobb lesz, ha velem jön, Lavin. Bűnözői pályafutása meglehetősen nagyívű. Még szerencse, hogy megbotlottam magában.

Mundin észrevette, hogy a zsarunak már nem kell az ürügy, hogy megbotlott.

-- Biztos úr -- mondta--, feljegyzem az igazolójelvénye számát. Beszámolok közeli jóbarátomnak, Del Dworcasnak, erről a képtelenségről. És rövidesen azon veszi észre magát, hogy gyalogos járőrként teljesít szolgálatot Belly Rave-ben, méghozzá kétórás pihenőkkel megszakított tízórás szolgálatot. Hacsak nem kér bocsánatot, és nem takarodik innen azonnal. A rendőr vigyorgott, és megvonta a vállát.

-- Mit tehetnék? -- kérdezte ügyefogyottan. -- Én egy előírásszerető muki vagyok. Ha törvényszegést látok, felforr az agyvizem. Gyerünk, Dörzsölt Don.

Lavin halványan rámosolygott az asztal mellett vésztjósló képpel gubbasztó nővérére, aztán elment.

-- Ne féljen -- mondta Mundin dühtől remegő hangon Norma Lavinnak --, a találkozó után nyomban kihozom a fogdából. És ez a zsaru azt is megbánja még, hogy megszületett.

-- Szót sem érdemel. Majd én kihozom -- felelte a lány. -- Három hét alatt akár ötször is. Már megszoktam.

-- De hát miért?! -- robbant ki Mundin. Husszein érkezett az apró csészékbe töltött kávéval.

-- Remek fickó ez a Jimmy Lyons -- mondta csevegő stílusban. -- Márminthogy zsarunak.

-- Ki ez? -- csattant fel Mundin.

-- A kerületi kapitány embere. Ezt jó tudni. Az egyenruhája alapján akár egyszerű járőr is lehetne, de ha az ember Jimmy Lyonsszal beszél, az annyi, mintha a kerületi kapitány fülébe beszélne. Ha az ember kifizeti a jattot, aztán két nap múlva újabb zsaru bukkan fel, s annak is jatt kéne, csak szólni kell Jimmy Lyonsnak. Azt a zsarut már át is helyezték Belly Rave-be. Vagy még rosszabb helyre. Tudja -- vigyorgott Husszein bizalmasan --, mielőtt átjöttem Amerikába, mindenki azt mondta, hogy itt minden egészen más, mint Irakban. De ha már itt van az ember, nem is olyan más.

Norma Lavin fölállt.

-- Megyek, megszöktetem a fivéremet, mielőtt megint végighajszolnák a kerületeken -- mondta, s a hangja fakó volt. -- Azt hiszem, nincs tovább, Mundin. De ha mégis úgy dönt, hogy vállalja az ügyünket, itt a cimünk. Sajnos telefon nincs. -- Tétován elhallgatott. -- Remélem, hogy maga... -- kezdte újra, s ez úgy hangzott, mint valami segélykiáltás. Elharapta a szót, egy pénzérmét dobott az asztalra, és kitámolygott a kávéházból. Az arabok jeges tekintettel néztek át rajta.

Mundinnak sikerült egy percre találkoznia Dworcasszal. -- Del -- mondta --, mi van ezekkel a Lavinékkal? Mit tudsz róluk?

Dworcas arca nyílt volt és barátságos... Mundin tudta, mennyire nem jelent ez semmit.

-- Nem sokat, Charlie. Ügyvédet akartak. Mi ketten együtt dolgoztunk, tehát rád gondoltam.

-- Rögtön azután, hogy Willie Choate-ra gondoltál? Dworcas türelmes voh.

-- Mi az ördög van, Charlie? Tudtam, hogy Choate a kisujját sem fogja mozdítani. De valami nagy emberrel akartak beszélni.

-- Persze. -- Mundin habozott, de Dworcas már kezdte piszkálni az asztalán fekvő iratokat. -- Csak még valamit, Del. Valami Jimmy Lyons nevű zsaru elkapta a fiút Husszeinnél, számomra érthetetlen okból. A... a fiú, azt hiszem, kondicionálva volt.

-- Hm. Jimmy Lyons? Ő a kapitány embere. Majd fölhívom. -- Míg Dworcas elment telefonálni, Mundin eltöprengett, milyen nehéz a törvény tűzvonalában tevékenykedők élete. A John Marshall iskolában nem volt olyan tantárgy, hogy „Hogyan boldoguljunk a kerület bizalmi embereivel?”. Pedig szükség lett volna rá, merengett Mundin, bizony, szükség lett volna rá. Tessék, ezt meg ezt csináld abban az évben, amikor nem mi fogunk győzni a Tanácsban, és a neved eltűnik a közvéleménykutatók választási listájáról. Segíts nekünk az évzárókon, s ha majd az ölünkbe pottyan egy ügy, gondolni fogunk rád... Dworcas jött vissza mosolyogva.

-- A nővére óvadék ellenében szabadlábra helyeztette. Csak le akarták egy kicsit hűteni... A kölyök nyilván szemtelenkedett Lyonsszal, aki ettől ingerült lett. Az ördögbe, a zsaruk is emberek.

-- Del, a kölyök egyáltalán nem szemtelenkedett Lyonsszal. Lyons kötött bele.

-- Persze, Charlie, persze. -- Del tekintete elkalandozott. Mundin nem erőltette tovább.

Kivette a zsebéből a lány névkártyáját, és megfordította.

GML-házak, gondolta zavartan. Részvénytársasági praxis. Egy ravasz, keménykezű zsaru bajt keres. Hogy az L Lavint jelent, egyáltalán nem köztudott.

És egy segélykiáltás.

A kártyán Norma Lavin neve állt, egy lakáscím az Ohio-beli Coshoctonban, valamint egy telefonszám. Ez mind át volt húzva, s utóbb írták rá, hogy 37598 Willowdale Crescent. Egy Belly Rave-i cím!

Mundin lassan, gondterhelten megcsóválta a fejét. De segélykiáltás volt!

NEGYEDIK FEJEZET

Fárasztó este volt ez Norvie Bligh-nak. Amikor bement Virginiához és a lányhoz, azok tökéletesen normálisan, azaz mogorván fogadták. Az ügyvédről, Mundinról és Alexandra örökbefogadásának kilátásairól hozott hírei a várt hatást eredményezték: -- Elfelejtetted megkérdezni az öröklést! Bízd csak Norvie-ra! Ha nem lenne rátetoválva, a társadalombiztosítási számát is elfelejtené!

Még be sem fejezte a vacsorát, már azon volt, hogy fölugrik, és elmegy.

Nem is az bántotta, amit mondtak. Csak az, hogy egyikük sem neki mondta, amit mondott. Még akkor sem, amikor végképp elvesztette az önuralmát, ráreccsentett a feleségére, és megütötte a gyereket.

De még mindig ott volt neki Arnie.

Azt a félórát még agyonütötte valahogy -- Arnie nem szerette, ha túl korán érkezett; az ördögbe is, ezért csak nem lehet őt hibáztatni --, aztán meg nagyon sietett. Szinte kifulladva ért Dworcasék ajtajához.

És Arnie olyan barátságos volt! Norvell végre kezdett megnyugodni.

Nemcsak a rengeteg sor meg a jó érzés számít, amikor az ember együtt lehet valakivel, akit szeret. Norvell már tapasztalta: Arnie mindenre hajlandó, hogy leásson az ő problémái gyökeréhez. Mihelyt lehajtottak néhány sört, máris Norvell munkájára terelte a szót.

-- Most már tényleg ideje hozzákezdeni a Nagy Versenyhez -- töprengett.

-- Bizony -- engedte el magát Norvell. -- Én is fölsorakoztattam néhány csuda látványos dolgot -- mondta szerényen. -- Persze, Candella nem adja meg rájuk a végső engedélyt -- húzta össze a szemöldökét a felidézett emlék hatására --, de azért remek program lesz. Óriási teher ám, Arnie, ha az ember ki akarja venni a részét egy nagyszabású munkából. Gondolom, ezt te is tudod. Emlékszem, néhány évvel ezelőtt...

-- Kérsz még sört? -- szakította félbe Dworcas, s már tárcsázott is, hogy töltsék újra a poharukat. -- A te munkahelyednek nagyon jó híre van -- hagyta helyben megfontoltan. -- Ma délután az irodában mi, Mérnökök, a műszaki tényezőkről tárgyaltunk.

-- Valóban? -- Norvell el volt ragadtatva. -- Ez érdekes, Arnie. Akkortájt én éppen arról beszéltem, hogy...

-- Különösen, ami a nagy látványosságokat illeti -- folytatta Dworcas. -- A Nagy Versenyeket. Tudod, mi lenne érdekes, Norvell? Néhány fickót rávenni, hogy menjenek el, hadd lássák, hogy festenek a dolgok egy mérnök szemével. Magam is szívesen elmennék persze, ha el tudnék szabadulni; mostanában nagyon sok a dolgunk. Néhány embert akár el is hívhatnék magammal.

-- Megtennéd? -- kiáltotta Norvell. -- Nahát, ez remek lenne! Rengeteg mérnöki probléma adódik egyegy Nagy Versennyel kapcsolatban. Mint néhány évvel ezelőtt, amikor...

-- Bocsáss meg -- szakította félbe Arnie. -- Itt a sör. Mindjárt jövök.

Míg Dworcas távol volt, Norvell egészen felderült. Arnie igazán annyit törődik az ő munkájával; nem sok olyan barát akad a világon, mint Arnie. A sör már jól felmelegítette, így aztán Norvell újra szemügyre vette depresszióját, amely az utóbbi időben már egészen elhomályosította a látását. A pokolba is, nem állnak olyan rosszul a dolgok! Ginny kurva, szögezte le magában. Rendben van, akkor kurva. Rengeteg férfi él kurvával, és egészen jól megvannak. Különben is, ha egy asszony kurva, az vajon nem a férfit minősíti, akihez feleségül ment? És a gyerek, persze. A gyerekek csak visszatükrözik mindazt, ami körülöttük van. Ami pedig Candellát illeti... egy pillanatig eltöprengett Candellán, aztán gyorsan biztosabb vizekre evezett. Virginia. Mi lenne, ha ma este úgy menne haza, hogy egyetlen dühös vagy szemrehányó szót sem szól... Nem, jobb lenne tisztázni a dolgokat. Nos, tegyük fel, hogy rögtön fölmegy... az asszony már aludna... nos, egyenesen fölmegy, és fölkelti. -- Ginny -- mondaná --, rengeteget hibáztunk." Nem, ezt hagyjuk. „Ginny, rengeteg hibát követtem el, de szeretlek. Boldogan szeretnék élni veled." -- Egy másodpercig gondolkodott, aztán helyesbített: -- „Veled és Alexandrával." -- Talán Alexandrát is föl kellene ébresztenie.

Már éppen azon volt, hogy iszik egy csésze keserű feketekávét és hazamegy, amikor Arnie visszajött. Sugárzó arccal lépett be.

-- Na, mit szólsz, Érzelmek Mérnöke? Akarod, hogy néhány valódi, hús-vér logarléc átnézze a műsorodat?

-- Mi? Ó, hát persze, Arnie! Csak előbb hadd essek túl ezen a Nagy Versenyen. Akkor majd rendezünk egy óriási bulit -- egy olyan vérbeli Péntek esti műsort. Van egy csomó bonyolult dolog a stadion alatt; érdekelni fog...

Dworcas elbiggyesztette a száját.

-- Nem tudom -- mondta elgondolkodva --, hogy azokat a fickókat érdekelné-e egy másodosztályú show-műsor. Talán hagyjuk.

-- Nem, dehogy -- bizonygatta Norvell lelkesen. A közönséges műsorok műszaki szempontból éppoly érdekesek. Lám, mi történt a múlt héten is. Érdekelni fog, Arnie. Mint az őrültek, dolgoztunk egy teljesen egyenetlen terepen -- szögesdrótok, kasztráló aknák --, és a műsor megkezdése előtt jön az igazgató jajveszékelve, hogy nincs elég embere a látványossághoz. Akkor Candella -- azazhogy mi -- gyorsan szóltunk a zsaruknak, mire ők rögtön elküldték egy osztagot Belly Rave-be. Tizenöt perc alatt szereztek huszonöt önkéntest. Az egészségügyiek felsorakoztatták őket, és beadtak nekik egymillió egységes Bj-injekciót. Kuncogott. -- Arnie, látnod kellett volna, amikor némelyikük kijózanodott. Mi...

Arnie a fejét rázta.

-- Nem hinném, hogy megértettél -- mondta komolyan. -- Az efféle dolgok minket, Mérnököket nem érdekelnek. Inkább a nagy effektusok.

-- Ó. Olyasmire gondolsz, mint például a jövő heti Nagy Versenyen. -- Norvell határozatlanul gondolt a Nagy Versenyre, -- Igen -- mondta tétován --, egy Nagy Verseny megrendezése rengeteg fejfájással jár. Kaphatok még egy sört?

Miközben újabb pohárért tárcsázott, Dworcas derűsen mondta:

-- Mi lenne, ha bevinnél minket? Végül is nyolcvanezer ülőhelyetek van. Kell lennie köztük ötnek, ahová az, aki az egész nyavalyás műsort rendezi, beviheti a barátait.

-- Hogyne -- motyogta Norvell. -- Izé... most nekem kell kimenni. Bocsáss meg, Arnie, jó?

Amikor visszajött, a szoba nem pörgött már olyan szédítően, de a testében érzett melegség sem esett már olyan jól.

Olyan sokáig bámulta a széke mellé tett poharat, hogy Arnie azt hitte, talán megáporodott a benne lévő ital, és újabb töltést rendelt.

-- Ó, köszönöm -- mondta Norvell meglepetten.

Felemelte a poharat, belekortyolt, aztán nehézkesen letette. A fele kilöttyent. A sörtócsát eltakarító szívóberendezés fütyülő hangja fölött szólalt meg:

-- Arnie, bajban vagyok -- gyötrelem érződött a hangjában.

Dworcas megmerevedett. Némi hallgatás után óvatosan megszólalt:

-- Bajban?

-- Igen, bajban. A legmocskosabb, legrohadtabb, legkomiszabb bajban, amiben valaha is voltam. Megrémít, Arnie. Az Égre esküszöm, ha nem lennének olyan emberek, mint te -- a pokolba is, ha nem lennél te, személyesen --, nem is tudom, mitévő lennék. Arnie, úgy érzem, meg fogok őrülni! Nem csak egyvalamiről, itt mindenről van szó. A munkáról, a feleségről, arról a nyamvadt kis kölyökről, mindenről! -- Elmesélte Dworcasnak azt a szörnyű vacsorát a feleségével és a mostohalányával, számtalan összetűzését Candellával, és mindazt a küzdelmet és kudarcot, amit át kellett élnie. -- A legrosszabb ma reggel volt, mielőtt elmenteni volna ahhoz az ügyvédhez. Candella... úristen, meg tudtam volna ölni! Vagy magamat. Éppen fejtágítást végeztem annál a zöldfülű kis Stimmensnél, amikor Candella besétált a szobába. Nyilván hallotta minden szavamat, mert amikor megfordultam és megláttam, azt mondta: -- „Kiváló tanács, Mr. Bligh, remélem, maga is követni fogja." -- És Stimmens csak állt ott, és röhögött rajtam. Tehetetlen voltam. Két centért bementem volna, hogy adja vissza a szerződésemet. Dworcas kimérten bólintott.

-- Talán azt kellett volna tenned -- mondta komoran.

-- Mit? Ó, nem, Arnie, te nem érted ezt. Az Általános Szórakoztató nagyon aljasul viselkedik ilyenkor. Nem engednek el, hacsak nem kapják vissza az adóstól a teljes összeget, és még annál is sokkal többet. Volt néhány évvel ezelőtt egy igazgatóhelyettesünk, aki összeveszett az igazgatósággal, és ki akart lépni. Nos, a szerződésére rávezettek négyszázezer dollár adósságot. Voltak gazdag rokonai, azt hiszem, vagy valahonnan szerzett pénzt, és megpróbált megvesztegetni egy másik céget, hogy alkalmazzák, de persze ilyesmiért ők nem fizettek. Családja volt, hát csak úgy egyszerűen nem adhatta fel a munkáját, a házát, érthető. Végül megölte magát. Nem maradt más. mint ez vagy az érvénytelenítés.

-- Éppen erről nem szabad megfeledkezni, Norvell. Mindenféle műszaki problémában (mindig legalább két összetevő tartozik bármelyik vektorhoz.

Norvell egy pillanatra beharapta az ajkát.

-- Ó, értem már, mire gondolsz -- mondta meggyőződés nélkül. -- Hogy nincs kiút.

Dworcas megrázta a fejét.

-- Nem, Norvell, épp most mondom. Mindig két lehetőség van.

-- Hát... -- mondta Norvell.

-- Az irodában -- mondta Arnie hátradőlve -- természetesen ezek a gondok nem jelentkeznek. Nem úgy, mint köztetek,forrófejű művészek között. Én, persze, tudom, mit tennék.

-- Mit?

-- Nem akarok beleavatkozni...

-- Azt hiszem, igazad van -- sóhajtotta Norvell.

-- ...nem akarok beleavatkozni az életedbe, de ha rajtam állna, én lemondanék.

Norvell szeme kimeredt. Hirtelen kijózanodott.

-- Úgy van, Norvell. Lemondanék.

Norvell hitetlenkedve nézett rá, de Dworcas tekintete komoly volt és megfontolt -- kivéve talán egy alig észrevehető csillogást, amely nagy élvezettel figyelte Norvell megdöbbenését. Norvell szeme lesiklott a barátjáról. Miközben Dworcas tovább beszélt, ő nagyot húzott a söréből.

-- Tudom, hogy ez nehéz elhatározás, Norvell. Az Ég rá a tanúm, éh is nehezen szánnám rá magam, ha nem gondolkodhatnék el rajta komolyan félórát vagy még többet. De te milyen lehetőséget látsz?

Norvell kényelmetlenül fészkelődött a székében. Letette a sörét.- Hosszú ideig egyikőjük sem szólt, s Norvell gondolatai ezalatt Candelláról Dworcasra, róla az ügyvédre, Mundinra, aztán Virginiára majd Stimmensre, róla meg egy tűzvörös „Belly Rave" jelzésű rejtélyre s végül egy öregemberre szálltak; az öreg -- miközben ő a szerencsétlenül induló műsor megkezdésére várt -- átcsúszott minden drótakadályon, elkerülte az összes aknát. A mellette lévő ember viszont nem volt ilyen szerencsés, és az öregember eszméletét vesztve esett össze, amikor meghallotta a robbanást.

Norvell végül sóhajtott egyet, és elhessegette a rémitő jelenetet.

-- Nem hiszem, hogy ezt kellene tennem -- mondta erőtlenül.

Dworcas bólintott.

-- Neked kell döntened, Norvell -- mondta udvariasan.

-- Csak azt nem tudom, hogyan, Arnie. Elveszíteném a házat, Virginia világraszóló botrányt rendezne...

-- Igazad lehet -- szakította félbe Arnie egy vállrándítással. -- Ki tudja? Nyilván az olyan ember számára, akinek nincs szerződéses munkája, nem létezik biztonság a világon. Igaz, el kéne hagynod az otthonodat, hogy kiköltözz valamelyik külvárosba -- Norvell pislogott --, legalábbis egy időre. Arrafelé szigorú az élet. Kemény munka, kevés szórakozás, állandó kihívás, hogy bizonyíts, hogy utat törj magadnak a poklon vagy a hullámokon át, vagy vereséget szenvedj. Tűnődve nézett Norvellre, aztán ejtette a témát. -- Nos -- mondta nagylelkűen --, csak gondoltam, hasznodra válik, ha megismered az én álláspontomat ebben az ügyben. Csináld azt, amit megfelelőnek tartasz. Azt hiszem, most szeretnél hazajutni.

-- Persze -- mondta Norvell, aztán eszébe jutott: Ó, Arnie, meg akartam -köszönni, hogy elirányítottál ahhoz az ügyvédhez. Nem is tudom, mihez kezdtem volna...

-- Ne is gondolj rá. Mindig örömmel teszek meg neked bármit, amit tudok, ezzel tisztában vagy. Ne feledkezz meg a jegyekről.

-- Jegyekről? -- kérdezte Norvell ziláltán.

-- A jegyekről a Nagy Versenyre. Nem általános belépési engedélyre gondolok, érted, ugye? Amilyen közel csak lehet a Szertartásmester páholyához.

Norvell szeme kerekre tágult, s a hangja el vékonyodott:

-- Arnie, te elhencegtél a főnöködnek, hogy akkor is tudsz jegyeket szerezni, ha azokat már hat héttel ezelőtt eladták, így van? -- Leplezetlenül néztek egymás szemébe, aztán Norvell elfordította a tekintetét. -- Csak tréfáltam -- mormolta. -- Megpróbálom megszerezni őket.

Valahogy hazajutott. Virginia még ébren volt, de csak kisebb civakodást rendezett, amiért kihallatszott a zene Alexandra bezárt ajtaja mögül. Norvie követte el azt a hibát, hogy szóvá tette,, miszerint elmúlt éjfél, ilyenkor egy tízéves gyereknek már...

-- Így kellene meg úgy kellene, de mindenképpen úgy kellene, ahogy Mr. Bligh kívánja -- válaszolta a felesége érdes hangon. -- Hát persze! Norvie, gondoltál te már valaha arra, hogy ő is valaki? Nem körülötted forog minden ebben a házban, értsd meg; ez a mi házunk is, nemcsak...

Norvell ezt már nem bírta tovább.

-- Most még a mi házunk -- üvöltötte --, de a vállalaté is, és ha még egyet szólsz, hát én visszaadom nekik. És akkor ti, két értékes csomag Belly Rave-ből, mehettek vissza oda, ahová tartoztok!

A Belly Rave említése megtette a magáét; sokkal inkább, mint bármi fenyegetés. Virginia arcára ráfagyott a döbbenet. Norvell döngő léptekkel vonult ki a szobából, le a lépcsőn, és töltött magának egy italt.

A dühtől némán, kezében a pohárral ült egy hosszú percig, és végül úgy tette le, hogy bele se kóstolt. Belly Rave... az ördögbe is, annyira azért nem lehet rossz. Hirtelen támadt érdeklődéssel nézett körül a szobában.

Ilyen különbség lenne egy buborékváros-beli GML-ház és Belly Rave között? Miért fogják fel ilyen tragikusan? Úgy döntött, valamelyik nap, akárhogyan is, de elmegy Belly Rave-be. Nem valami aljas szándékkal. Hál' Istennek neki nem kell effélékkel foglalkoznia. Csak hogy egy pillantást vessen rá. De hát mi lehet a különbség? Egy ház végtére is csak egy ház: van meleg, rugalmas padlója, falai, típusfelszerelése. Ha valaki nem szereti a meleg padlót, tárcsáz, hogy hűtsék le. Ha valakinek nem tetszik a fal színe vagy mintája, csak megforgatja a. kereket, és választ valami mást. Ha nem felel meg valamelyik szoba alaprajza, máshova tolja az egyik falát. Az ördögbe is, hát mi más lehet egy ház, ha nem ez?

Norvell tárcsázott ágyért, és teljes automatikára állította a házat. Ahogy lefeküdt, a párnája halkan harangozott... de aznap éjjel nem volt szüksége altatózenére; káromkodva nyúlt ki a feje fölé, hogy elfordítsa a kapcsolót. A ház gyomrában lüktettek a tranzisztorok, napelemek zárták az ajtókat, mikrokapcsolók állítottak csapdákat a betolakodóknak, hőelemek ízlelgették a beáramló levegőt, s lehűtötték négy fokkal. Pontérintkezők futottak körbe egy rejtett tárcsán, hogy időben felforralhassák a vizet a kávénak, felforrósítsák a serpenyőt a tojásoknak, megtérítsék a reggelizőasztalt. De addigra Norvell már aludt.

ÖTÖDIK FEJEZET

Fordítsd meg a teleszkópodat. Vékonyabbik végét irányítsd arrafelé, ahol eltűnik az itt és a most, nézz messzire a térben, s oly távol az időben, mint ahány év eltelt a második világháború befejezése óta.

Látni fogsz egy sok színben tündöklő, szőlővel befuttatott házikót, kéményéből füst kanyarog az égre, ajtajából karcsú lábú lány integet feléd. És látod a hatalmas betűket:

BELLY RAVE-I HÁZAK

„Az amerikai hősök előkelő negyede"

VETERÁNOK! VEGYETEK HÁZAT MAGATOKNAK!

Készpénz 350 dollár, havi részlet 40,25 dollár!

Mindenféle megszorítás nélkül! Háromsebességű mosógép, házi fagyasztó,

TIZENÖT LÁB MAGAS PANORÁMAABLAK!

Még meg sem száradt a festék a táblán, három autó állt meg előtte a sáros keréknyomokban, s Belly Rave ügynökei három fiatal párt vezettek végig a típusházon. Az ügynökök szívesebben vették, ha birtokkezelőknek nevezték őket...

Azonos módszerekkel dolgoztak; ha valamelyikük elvesztette volna a hangját, vagy halálra sújtja egy haragvó isten villáma, a többiek közül bármelyik akár mondat közben is átvette volna a helyét. Még a mozgásuk is oly kiszámított volt, akár egy balett-társulaté: amikor A ügynök bevezette ügyfeleit egy szobába, B ügynök éppen kifelé terelte a sajátjait onnan. A szobákat csinosan építették meg és pazarul rendezték be, de az igazgató nem szerette, ha egyszerre sokan tartózkodtak bennük -- ettől valahogy kicsiknek látszottak volna.

Amikor az ügynök végzett, a vevőjelölt visszament a csillogó-villogó konyhába, ahol a hivatalos ügyek lebonyolítására egy külön asztalt állítottak fel; szinte beleszédült a lehetőségbe, hogy csak az aláírásán és egy húszdolláros előszerződésen múlik, s akár már holnap beköltözhet a házba, úgy, ahogy most látja, ezzel a berendezéssel... És úszómedence lesz a saját pázsitjukon, amelyen megosztoznak majd egy hozzájuk hasonló kedves párral, és a gyerekek nyugodtan viháncolhatnak a gyepen, nem fenyegeti őket a városi forgalom, ők meg szembeköphetik a városi bérház portását, miután közölték vele, hogy mindörökre otthagyják a zsúfolt, büdös, pénzt emésztő, papírfalú, maszatos ablakú, levegőtlen, sötét, magánéletet tönkre tévő, falba vájt lyukat. Hazamennek Belly Rave-be.

Aláírták és kifizették.

Telt az idő.

Mint valami csoda, Belly Rave mindig hátrébb lebbent előlük. Folyamatosan érkeztek a színes prospektusok és a fizetési egyenlegükről szóló kimutatások. Aztán a tulajdonjogi jogosítvány megkérése. Aztán a kezelési díj. Aztán a kamatok. Aztán az előírt illeték. Aztán a csatornaadó. Aztán a telekadó. Aztán az útadó. Fizettek.

Telt az idő.

Megépült a házuk; eljött az ő idejük! A gyerekek feljajdultak: „Hát ez az?" -- és sírva fakadtak. A feleség vagy a férj, amelyik gyengébb volt, megroskadt vállal, elszörnyedve meredt a sártengerre, melyen az egyforma bárkák rajának egyik darabjaként hányódott a parányi ház, s a sorok fölött egy kuncogó istenség tartott szemlét. A férj vagy a feleség, amelyik erősebb volt, kiegyenesítette a vállát, és fennhangon így szólt: „Lehet, hogy még nem mutat valami sokat, de teljen csak el néhány hétvége, olyanná teremtjük, mint az a ház a kiállításon. És magunknak fogunk dolgozni, nem holmi háziúrnak. Ez a ház nem kiadást jelent; ez egy vagyontárgy."

Telt az idő.

Gyeptéglákat fektettek le a sárba. Amikor eleredt az eső, fura halmocskákat alkotva lesüllyedtek, s gödrök képződtek közöttük. Időbe telik, drágám, míg megállapodik. Töltőanyagot hordtak a gyeptéglákra, majd termőtalajt a töltőanyagra. Füvet ültettek a termőtalajba, ami kiégett és elpusztult a nyáron. Drágám, idén nem öntözhettünk a vízdíj miatt. Egy normális évben persze, de most van valamennyi vissza nem téríthető kiadásunk... ha majd ettől megszabadulunk... Csatornaadó. Útadó. Iskolaadó. És azt hiszem, csinálnunk kéne valamit az alapozással is. Ha idejekorán eltüntetjük ezeket az apró repedéseket, soha többé nem lesz gondunk velük. Minden ház süllyed egy kicsit, drágám.

Telt az idő.

Ez nem kiadás, drágám, hanem vagyontárgy. Gondoltál-e rá, hogy nyolcezer dollárnak megfelelő vagyonunk fekszik ebben a házban, amit azon nyomban visszakaphatunk, mihelyt találunk valakit, aki megveszi a házat -- és ha lenne hová elmennünk innen? Felséges érzés egy férfinak, hogy nyolcezer dollár van a nevén. Tudom, hogy ez egy kicsit több, mint gondoltuk volna, de hát mindennek megy föl az ára. Biztosítás, csatornaadó, útadó, tüzelőolaj, kamat, felszámított díj abban a részvényespörben, már nem is tudom, miről folyt -- ez az egész nem több, mint legfeljebb havi százhuszonöt. Ha megkapom az emelést, és kiragasztom azt a cédulát a kocsira, rendbehozhatjuk a tetőt még a novemberi esők előtt, s aztán hozzáláthatunk az olajkazán megépítéséhez -- kérlek, ne sírj, drágám. Különben is. Nincs. Más. Hely. Ahová. Mehetnénk.

Telt az idő.

Beszélned kell véle drágám. Még éjfél után is kint volt azzal az Isten tudja kicsodával nekem meg azt mondja semmi értelme arra kérni hogy fogadjon vendéget itthon úgyis ott lennénk a nyakán olyan kicsi ez a ház hogy tüsszenteni sem lehet hogy a másik fejéről le ne repülne a kalap beszélned kellene vele majd az eszemet vesztem az aggodalomtól hogy bajba kerülhet ugyanígy vannak vele a többi anyák is tudom hogy nem valami elegáns ez a ház de nem tudnád valahogy kifesteni még ha nem vagy is olyan fiatal mint egykor a lányunk szégyellj az otthonát és igaza van mert olyan kicsi és a mosógép megint elromlott pedig már én sem vagyok olyan fiatal mint egykor és nem tudom életem végéig húzni a vizet és mikor tesszük már fel végre a panorámaablakot rettenetesen néz ki azzal a hatalmas repedéssel a közepén nem mintha hibáztatnám az Elliston fiút az a szegény kölyök sehol sem tud játszani akár egy csapdába esett patkány itt Belly Rave-ben mint mindannyian mint valami tyúkketrecben minden széthull körülöttünk és mi csak nézzük de nem fog összeomlani soha mert folyton csak foltozzuk és foltozzuk és foltozzuk és fizetjük és fizetjük és fizetjük...

Telt az idő.

A hátsó udvar palánkja fölött (ócska, toldozottfoldozott, kidőlt-bedőlt, még arra se jó, hogy a gyerekeket az udvarban tartsa, vagy kívül rekessze a kóborló, hatalmas patkányokat) láttám a plakátokat, de hallottam is róluk. Mostanában nem olvasok valami sokat a szemem miatt, de hazahozta az újságot, mert most az egyszer nem volt rosszkedvű és fáradt. GMLházak, mondta. Gyönyörű GML-buborékházak -- egy komplett módszer. Azt mondta, tudta, hogy egy napon be kell következnie, hogy ez a hagyományokkal való teljes szakítás, ahogy a hirdetésben áll. Valami szerződésekről beszélnek vele kapcsolatban. Bérbeadják a gépeket a társaságoknak, azt hiszem, vagy ilyesmi, s azok aztán megépítik a házakat a saját dolgozóiknak. Megkerülik az adózást, vagy efféle. Biztos volt benne, hogy a társaság bérbe adja a gépeket, és akkor nekünk is lehetne GML-ünk, de nem lett belőle semmi, hiszen neki nem volt szerződése, és ők csak a saját szerződéseseiknek építenek. De Isten a tudója, még így is a szerencsések közé tartozik, hogy egyáltalán van munkája, ahogy manapság mennek a dolgok. A fiú folyton csak keres, keres, mégsem adódik semmi, nem is tudom, hová jutnánk, ha nem lenne az a segély...

Telt az idő.

Nyugi, tata, elég a vakerból. Ha nem állítja le ezt a dumát, én állítom le magát, az hétszentség! Még hogy szerezzek munkát? Azt lesheti, vén trottyos. Tudhatok én akármit, úgyis kenterbe ver az a kis fekete doboz. Mit löki itt a rizsát az „ötven évről a társaságnál"? Maga szerezte nekem a segélyt, nem igaz? Ha nem melengetne annyi zöldséget a tökfödője alatt, már rég szerződéses állásban lenne, s mi lakhatnánk egy iker-buborékban, s nem kéne mocskos rabszolgaként élnem Belly Rave-ben. Még hogy menjek be stoppal a városba, és nézzek munka után? Sérvet kapok a röhögéstől! Tudja, mit csinálok? Jól bekajálok, aztán nyomás a Stadionba! Micsoda műsor lesz -- Rocky Granatino, Rocky Bolderoni, Rocky Schistman és Kid Louis fog bekötött szemmel, szeges kesztyűben bunyózni a rendes fordulók után. Aztán felszedek egy jó kis lukat, kinézünk valami üres odút idekint Belly Rave-ben, és adunk egyet a szerelemnek. Odalent, az utca végében, a Wexley-ház jó is lesz... Kár izgulni, hogy elvesztem. Az öreg Wexley szerződésessé lépett elő a múlt héten, na ja, tizenöt évet lenyomott az esti iskolában. El is húzta a szennyest Monmouth GML Citybe, mint akit seggbe lőttek. Fogadok, az ágyakat be se vetették, ami most nem hátrány... Van kérdés?

Nem, nem volt kérdés. És a fiú peckes léptekkel, hogy beleremegett az egész ház, kisétált a nyikorgó padlódeszkákon.

-- Ötven év a társaságnál -- mondta az öregember, és sírva fakadt. A múlt pénteken egy kis fekete dobozt állítottak be a helyére, amely sohasem hibázott, sohasem fáradt el, sohasem tartott kávészünetet. Mostantól a segélycsekk összege megháromszorozódik; mint családfenntartónak, ez jár neki. És már majdnem megvásárolhatta volna a házat. Még néhány év, és az övé lehetne, csak előbb a hátralékban lévő csatornaadót kellene rendeznie. Eladom, gondolta csalárdul, s még sírni is elfelejtett. A legmagasabb eladási áron. Nem éppen most; most minden forgalom pang. Néhány ház üresen állt az utcában, elhagyták a tulajdonosai, akik magasabb kategóriájú szerződést kötvén jogot szereztek egy GML-házhoz. Különös alakok szivárogtak be, nem olyanok, akikkel eddig szívesen elegyedett szóba. Rossz hatással voltak a gyerekekre. Meg mert volna esküdni rá, hogy a Samuels-féle ház mellett elhaladva a tömény alkohol bűzére emlékeztető szagot érez, s a hevenyészetten bespalettázott panorámaablak mögött rézedényeken és rézcsöveken villan meg a fény. Olykor rendőrautók és helikopterek szálltak le Belly Rave-ben, és megpakolva mentek el -- de csak a kültelkeken, hajtogatta az öreg makacsul, a környék rendbe fog jönni. És mihelyt mozgásba jön a piac, eladja a házat.

Telt az idő...

Több mint egy évszázad.

HATODIK FEJEZET

Négy taxisofőr kereken megtagadta, hogy Mundint Belly Rave-be vigye. Az ötödik egy vagány siheder volt.

-- Csak addig csinálom ezt a melót, míg meg nem jön a sorozási papír -- közölte bizalmasan. -- Mit veszíthetek? Ha valami rosszul sül el odakint Belly Rave-ben, tegyük fel, laposra kalapálnak, akkor is mi van? Legföljebb nélkülözni fog a jó öreg sereg. -- Nevetett. -- De viccen kívül, nem lehet az olyan meredek, amilyennek mondják.

Mundin nem ellenkezett, így aztán elindultak.

Nem volt egyetlen nagyobb város sem, amelyiknek ne lett volna meg a maga Belly Rave-je. Long Island fekélyes nyomortelepei sok gondot okoztak New Yorknak; Bostonnak ott volt Springfield, Chicagónak Evanston, Los Angelesnek Greenville. Egyik sem volt rosszabb, mint a Belly Rave negyed. Mundin megfigyelte, hogy Belly Rave törött utcai lámpái nem égnek; az első gazos udvarok és bedeszkázott ablakú házak mellett elgördülve, csupa düledező építményt látott a háttérben. Hébe-hóba egy-egy kiégett telek mellett vezetett el az útjuk. A telkek ahhoz eléggé nagyok voltak, hogy a tűz ne tudjon házról házra elharapózni. Sajnos. Belly Rave-ben élet volt: titkos, alkonyi élet zajlott ott, ahová a rendőr nem láthatott be, a magasra nőtt dudvák vadonában, az.utcatábláktól, házszámoktól meg nem jelölt, végeláthatatlan mérföldeken át húzódó omladozó, viharvert utcákon. A taxi nem volt egyedül. Vagány kiskocsik portyáztak a málló betonon, néha a járda mellé hajtottak, ha észrevették a homályos alak kezében lengő foszforeszkáló kézitáskát. Egy ház előtt haladtak el éppen, ahonnan vastagon ömlött ki a fény és a lárma. A portás a guruló taxi mellett loholt, miközben egyre unszolta Mundint:

-- Itt mindent megtalál, uram. Öt dollárért magáé az egész éjszaka, annyit ihat és szívhat érte, amennyi jólesik. Miért fizessen adót, uram, nemígaz?

Néha az Alkohol és Hasis Adóelszámoltató Egység emberei razziát tartottak az ilyen lebujokban. De nem túl gyakran.

-- Itt van valahol a közelben a 37598 Willowdale Crescent? -- kérdezte a sofőr a portástól, és leállította a kocsit.

-- Maguknak épp egy vezetőre van szükségük -- vágta rá azonnal a portás. -- Jimmy! -- kiáltotta. -- Egy alak bontakozott ki a sötétségből, s Mundin hallotta, hogy valaki kaparász a kocsi ajtaján.

-- Taposs bele! -- üvöltötte a sofőrnek, lenyomva az ajtó zárját és fölhúzva az ablakot. A sofőr beletaposott.

A lesben álló elmaradt mögöttük, s ettől kezdve óvatosan közelítették meg a táskalengetőket, ha meg akarták tudni az irányt. Félórán belül a Willowdale Crescent harminchétezres tömbjénél voltak, s szárnolták a házakat.

-- Ez lesz az -- mondta a sofőr, aki már nem volt vagány.

-- Azt hiszem. Várj meg itt, jó? -- kérte Mundin.

-- Azt már nem! Aztán lelép valamelyik hátsó kapun át, én meg dekkolhatok itt a világ végéig. Fizesse ki, amit az óra mutat, aztán majd várok.

Az óra kerek nyolc dollárt mutatott. Mundin átnyújtott egy tízest, aztán kilépett a töredezett járdára.

Vruuumm! Alig tett néhány lépést, a taxi már el is hajtott. Mundin bágyadtán szitkozódott, majd kopogott az ajtón. Mialatt várt, a bedeszkázott panorámaablakot bámulta. Valamennyi be volt törve, be volt deszkázva. Nyilvánvaló, hogy amióta sok évvel ezelőtt gondosan a helyére rakták, hol egy követ vágtak az ablakhoz, hol az ajtót csapták be, vagy valaki részegen támolygott be a nappaliba.

Az ember, aki ajtót nyitott, öreg volt és beteg.

-- Ez Lavinék lakása? -- kérdezte Mundin hunyorogva, mert csípte a szemét az égő fa könnyű füstje. -- Én Charles Mundin vagyok. A lány megkért, hogy jöjjek el egy peres üggyel kapcsolatban. Ügyvéd vagyok.

Az öregember megrezzent a szóra.

-- Jöjjön be, ügyvéd úr -- mondta kimérten. -- Magam is tagja vagyok a kamarának...

Szavait köhögőroham szakította félbe, kénytelen volt az ajtófélfának dőlni.

Mundin félig betámogatta, félig becipelte a nappaliba, és lerakta egy besüppedt, kárpitozott székbe. Egy légypiszokkal borított Coleman-lámpa zöldeskék fénybe vonta a szoba minden zugát. A kandallóban fojtva égett a tűz, füstje gomolyogva szállt föl az elzárt szelelőlyuk felé. Egy apró rádió szólt recsegve: „...szetesen megakadályozták a szétterjedését, bár a gyújtogatási kísérletben érintett négy ház teljesen romba dőlt. Belly Rave egy másik pontján harcok robbantak ki a fiatalok két bandája, a Nuszik és a Nyamvadtak között. Egy nyolcéves fiút már meg is öltek a..."

Mundin elzárta a rádiót, és kinyitotta a szelelőlyukat. Lassan eloszlott a füst a szobában, s a tűz is pattogni kezdett. Az öregember továbbra is összegörnyedve ült a székben, pergamenszínű arcát kíméletlenül mutatta meg a fellobbanó fény. Mundin szórakozottan babrált a rádión, és véletlenül sikerült megszüntetnie a recsegést. Talált egy zöld, üveg lámpaburát; föltette, és a szoba ettől kezdve nem hasonlított többé holmi szürrealista pokol zugához, hanem azzá lett, ami valójában volt: egy kopottas szoba.

-- Köszönöm -- motyogta az öregember. -- Ügyvéd úr, megnézné, nincs-e egy kis kerek bádogdoboz a fürdőszobaszekrényben?

A fürdőkád tele volt összehasogatott gyújtóssal, a szekrény polcai pedig a háztartás legfontosabb apróságaival -- sóval, fűszerekkel és effélével. Volt köztük egy felirat nélküli bádogdoboz. Mundin felnyitotta. Apró, ragacsosnak látszó pirulák és a semmivel össze nem téveszthető szag: vágytabletta. Sóhajtott, és odavitte az öregnek a kinyitott dobozt.

Az öregember szó nélkül átvette, és lassan lenyelt öt ópiumpirulát. Amikor megszólalt, a hangja már majdnem normális volt:

-- Köszönöm, ügyvéd úr. És legyen ez lecke magának: sohase váljék a szenvedély rabjává. Elgyöngíti, megalázza az embert. Azt mondja, találkozója van Normával? Már órák óta itt kéne lennie. Természetesen -- mint szomszéd -- aggódom érte. Én Harry Ryan vagyok. A SEC Kamara tagja és egyebeké. Persze... -- bámult rá a kis dobozra -- már visszavonultam a praktizálástól.

Mundin megköszörülte a torkát.

-- Azt hiszem, Miss Lavin említette önt. Tudomásom szerint ön lenne a nyilvántartásban szereplő ügyvéd, és én végezném az anyaggyűjtést valamiféle részvényesperben, amire készülünk. -- Habozott, aztán elmesélte az öregembernek, hogyan tartóztatták le a fiút.

-- Igen -- mondta Ryan magától értetődően. -- Én megmondtam a lánynak, rosszul teszi, ha elmegy Mr. Dworcashoz. Elképzelhetetlen, hogy Green, Charlesworth meg ne neszelje a dolgot.

-- Green, Charlesworth? -- Willie Choate említette valamilyen vonatkozásban a nevet. -- Ők a beruházó cég?

-- Igen. Ők a beruházó cég, úgy, ahogy mondja.

-- De a lány azt mondta, az ügye a GML-házakkal kapcsolatos. Hogy kerül ide Green, Charlesworth?

Ryan elrágott, majd lenyelt egy újabb ópiumpirulát.

-- Mr. Mundin -- mondta --, rá fog jönni, hogy Green, Charlesworth nem kerülnek bele a dolgokba. Ők eleve benne vannak mindenben. Nyersanyagok, szállítási szabadalmak, ingatlanügyek, biztosítás, gyárak finanszírozása, maga is sorolhatná, Mundin.

-- Még a 27. kerület politikájában is?

-- Még abban is. De ne hagyja magát végképp összezavarni, Mundin. Lehetséges, hogy Green, Charlesworth pillanatnyilag csak alkalomszerűen érdeklődik Lavinék iránt. Kétségtelen, hogy folyamatosan informálódni kívánnak arról, amit Norma és Don tervez, de nem tartom valószínűnek, hogy bele akarnak avatkozni.

-- Gondolja?

-- Kénytelen vagyok így gondolni -- válaszolta Ryan nehézkesen. Megzörrent az ajtókopogtató, mire az öregember, -- Mundint elhárítva -- felhúzta magát a kárpitozott székből. -- Boldogulok -- mondta --, ez csak amolyan futó gyengélkedés. Ne is említse... -- állával az ajtó felé bökött.

Norma és Don Lavin társaságában tért vissza a nappaliba.

-- Üdv, Mundin -- mondta a lány közönyösen; hangja elárulta mélységes lehangoltságát. -- Látom, megtalált bennünket. Vesztettem.

Öccsével együtt mogorván felnyitottak egy-egy önmelegítő gulyáskonzervet, és néma csendben kikanalazták.

-- És most -- fordult a lány újra Mundinhoz -- lássuk az előzményeket. Rövid leszek. -- A hangja gúnyos, gyűlölettől izzó volt. -- Don és én gazdag, de becsületes családban születtünk az Ohio állambeli Coshoctonban. Apa -- az idősebb Don -- elég meglett korú volt, mikor megszülettünk. Az első ötven évét kizárólag a munkájának szentelte. Műanyaggyártóként kezdte egy kis üzemmel -- autóbusz, tűzoltóautó karosszériák, ilyesmi. Történetesen egy iskolába járt egy Bernie Gorman nevű emberrel, aki később az elektronikára és mindenféle elektronikus alkatrészre specializálta magát. Hacsak engedte az idejük, együtt dolgoztak, teli voltak álmokkal és fantasztikus elképzelésekkel. Istenáldotta tehetségek voltak. Ők találták ki, tervezték meg és építették fel a GML-ház, más néven a buborékház első kísérleti modelljét.

-- Történetesen tudok egyet-mást a GML-ről, Miss Lavin -- jegyezte meg Mundin hűvösen. -- Egy bizonyos Moffat nevű ember nem volt érdekelve benne?

-- Érdekelve volt benne, de csak később. Sokkal később. Mert csaknem harminc éven át papa és Mr. Gorman úgy dolgoztak, mint az állatok, valósággal éheztek, s mindent feláldoztak az álmukért. Mama hónapokon át jóformán alig látta a papát. Mr. Gorman agglegényként halt meg. Megtervezték, meg is építették a buborékházat, de nem volt tőkéjük, hogy piacra dobhassák.

-- Ugyan már -- vetette közbe Mundin --, ki kellett volna adniuk haszonbérbe a jogot...

-- És így emelni torlaszt maguk elé. Nem mondtam már, hogy istenáldotta tehetségek voltak? Terveztek egy házat, amely olcsóbb volt a legolcsóbbnál és jobb a legjobbnál. Forradalmasították a házépítést, amihez hasonlót talán csak a műszál betörése jelentett a textiliparba, vagy az az első, az eredeti Ford autó megjelenése. Hát nem érti, hogy még egy milliomosnak sem lehetett volna jobb háza, mint a GML? Papa és Mr. Gorman nem is gondoltak másra, mint hogy valami tisztességes haszonnal átadják ezeket a házakat az embereknek, hogy egyetlen gyártó se álmodozhasson róla, míg nem telítődik vele a legdrágább piac. Nem voltak jó üzletemberek, Mundin. Álmodozók voltak. Számukra idegen volt ez a világ. És akkor lépett elő Moffat a tervével.

Ryan megmozdult.

-- Végtelenül szellemes volt, nem vitás -- mondta. A meglévő adózási helyzethez alkalmazkodó. A GML, azáltal, hogy a gyártási jogokat haszonbérbe adta a nagyvállalatoknak, elkerülte, hogy tőkét kelljen beruháznia; a nagyvállalatok azt adták alkalmazottaiknak, amit azok nem kaphattak volna meg másként, és isten veletek, munkászavargások. A GML eleinte pénzért adta bérbe a jogokat. Később, amikor a cégek már nagyobbak lettek, előtérbe lépett a készletek befagyasztása, a köztük lévő jogegyenlőség. A lány komoran bólintott.

-- Tíz év múlva a GML-nek negyven vállalatnál volt érdekeltsége, és papa Mr. Gormannal együtt a GML felének volt a tulajdonosa. Akkor papa rájött, hogy mi történik. Elmondta Mr. Gormannak, akit, szerintem, ez ölt meg... tudja, ő akkor már öregember volt. Szerződéses állapot. Ha egy szót mersz szólni, kipenderítenek a GML-házadból. És ha egyszer kipenderítettek. .. -- tétován elhallgatott, tekintete végigfutott a mocskos szobán -- máris itt találod magad.

Mundin csodálkozva szólalt meg:

-- De hiszen az apjuk volt az egyik tulajdonos...

-- Csak huszonöt százalék erejéig, Mundin. És Mr. Gorman huszonöt százaléka valami távoli unokatestvérekre szállt, miután vele végzett az embólia. Ugyanígy járt papa is 65 éves korában. A látomása valósággá vált: buborékházaiban százmillió ember talált otthonra. Aztán fegyvert kovácsoltak belőlük, őt meg kiüldözték a cégből.

Don Lavin szólalt meg, mint aki álomban beszél:

-- Odaadták a fényképét az üzemőröknek. Mint részeget és rendbontót letartóztatták, amikor megpróbált elmenni a részvényesek gyűlésére. A cellájában akasztotta fel magát. -- Elgondolkodva nézte Mundin cipőjét.

Mundin megköszörülte a torkát.

-- Saj-sajnálom. És nem lehetett semmit sem csinálni?

-- Nagyon keveset, Mr. Mundin -- felelte Ryan, s a hangjában érezni lehetett az efféle ügyekben jártas ember bámulatát. -- Ó, még akkor is voltak részvényei. Elkobozták. Amikor meghalt, egy hamis hitelezői bizottságot utasítottak rá, hogy vegye zár alá a letétbe helyezett vagyontárgyait. Tizenkét évig tartották lefoglalva. Aztán valaki megfeledkezett az óvatosságról, de az is lehet, hogy valaki felmondott vagy kirúgták, és az új ember nem tudta, mi célt szolgál a lefoglalás... egy szó mint száz, a GML egy pillanatra nem nézett oda. Az utasítás hatályát vesztette. Norma és Don Lavin a GML huszonöt százalékos tulajdonosai lettek.

Mundin körülnézett a kopott szobában, és nem szólt semmit.

-- Csak még egy apróság van hátra -- szólalt meg Norma keserűen. -- Don kivette a részvényt a páncélfiókból, és elrakta. Mondd meg nekünk, Don, hová tetted.

A fivér álmatag szeme összeszűkült majd kitágult, arcizmai vadul rángatóztak.

-- K-k-k-k-k-k -- dadogta görcsösen. Hosszú percekig tartott ez az idióta hebegés, majd csikorgó sírásba fordult. Norma megveregette fivére vállát, arca mozdulatlan volt, mint a kő.

Aztán a megdöbbent ügyvédhez fordult.

-- Amikor elkezdtük a bajkeverést, ahogy ők mondták, elkapták Dont. Három napra tűnt el, aztán nem emlékezett vissza rájuk. Elvittük egy orvoshoz, aki azt mondta, az állapota legalább ötvenórás kondicionálásra vall.

Mundin dühös szörnyülködéssel kiáltotta:

-- De hiszen ez törvénytelen! Magánszemélyek nem alkalmazhatnak kondicionáló módszereket!

-- Hát persze hogy nem!.- fortyant fel Norma. Maga most már a mi ügyvédünk, Mundin! Hozza rendbe ezt az ügyet, jó? Szerezzen tiltó végzést a GML ellen!

Mundin visszaült. A hétköznapi bűnözőket -- mint azt a nyavalyást -- heti vagy még annál is hosszabb idő alatti huszonöt órás kondicionálásra ítélik. Ötven óra három nap alatt!

-- Miért nem a részvényt rabolták el?

-- Az törvénytelen lenne -- magyarázta Ryan, s egyúttal sietősen fölemelte a kezét. -- Komolyan beszélek. Egy kényszereladást meg lehet támadni, sőt talán érvényteleníteni is lehet, akár Don által, akár az örökösei vagy a gyámjai által. S ha ezek után a részvényt megsemmisítik, és nem marad lekötve a GML-nél. Nekik nincs szükségük a részvényre; teli vannak velük. Ők csak azt nem akarják, hogy Doné és Normáé legyen.

Mundin gyomra felkavarodott.

-- Értem -- mondta. -- Sajnálom, hogy olyan ostoba voltam. Ezek szerint Don nem tudja, hogy hová tette a részvényt, és maguk meg akarják találni.

-- Nem, ügyvéd úr -- nézett rá méltatlankodva Ryan --, a dolog nem ilyen egyszerű. Meglehet, egy ideje nem tevékenykedek az Ügyvédi Kamarában, de úgy képzelem, még én is tudnék másolatokat szerezni. Sajnos a helyzetünk ennél kilátástalanabb. Donald mint férfi örökös volt az a nyilvánvaló személy -- Norma felhorkant --, mondom, az a nyilvánvaló személy, aki perre viheti a dolgot, ennélfogva Norma aláírt neki egy visszavonhatatlan érdekeltségi meghatalmazást.. Ez hiba volt, mint kiderült. Donald nem tud eleget tenni a feladatnak. Nem tud pert indítani, nem tudja megmondani nekünk, hol van a részvény, még beszélni sem tud róla.

Mundin sápadtan bólintott.

-- Értem. Cselekvőképességükben vannak meggátolva.

Norma megvető hangot hallatott.

-- Óriási, Mundin. Dióhéjban összefoglalta a dolgot. Most, hogy megállapítást nyert, miszerint tönkretettek bennünket, akár le is fekhetünk, s várhatjuk a halált.

-- Nem mondanám ezt, Miss Lavin -- felelte Mundin kimérten. -- Megtesszük, ami tőlünk telik. Például ha csak kondicionálásról van szó -- folytatta némi tétovázás után --, kétségtelenül alávethetjük a fivérét egy dekondicionáló kúrának valahol másutt. Végül is...

Norma felvonta az egyik szemöldökét.

-- „Magánszemélyek nem alkalmazhatnak kondicionáló módszereket" -- idézte. -- Nem maga mondta alig egy perccel ezelőtt?

-- Nos, igen, de valaki nyilván meg fogja. Váratlanul úgy látszott, mintha Normát cserben akarná hagyni az önuralma. Ryanhez fordult.

-- Mondja meg neki. Mondja meg neki, mivel áll szemben az öcsém.

-- A GML vállalati vagyona nem kevesebb, mint tizennégymilliárd dollár -- mondta Ryan --, beleértve a bankban elhelyezett készpénzt, a forgatható értékpapírokat, a gyárakat, ingóságokat és törzsrészvényeket, melyek a legutóbbi kimutatásuk szerint pontosan nyolcszáznégy vállalatnál jelentkeznek. Nem állítom, ügyvéd úr, hogy büntetlenül megszeghetik a törvényeket. De arra mérget vehet, hogy nekünk sem engedik, hogy megszegjük azokat.

HETEDIK FEJEZET

Tizennégymilliárd dollár. Mundin, aki rossz előérzettel kutyagolt Belly Rave sötét utcáin, nagyon kicsinek érezte magát, ha erre a tizennégymilliárd dollárra gondolt.

A sötét zugok között felhangzó gyászos huhogás hallatán meggyorsította a lépteit, de nem találkozott egyetlen leselkedő banditával sem. Fázósan megborzongott, és felhajtotta a kabátja gallérját. Eleredt az eső.

A szerencse társául szegődött: nem támadtak rá, nem is csábították be valamelyik palifogó lebujba. Az útonállók más utcákban lopakodtak, a fegyverrel fölszerelkezett kamaszok a pincékben szőtték összeesküvéseiket, nem volt kedvük esőben csatangolni. A kocsi, amit Mundin kiszúrt, és amely után kiáltozva rohanni kezdett, igazi taxi volt, és nem valami csapda. Minden baj nélkül kijutott Belly Rave-böl, és sohasem tudta meg, miről maradt le.

A kocsiban volt ideje gondolkodni. De a gondolkodással nem jutott messzire. Meg volt győződve róla, hogy a Lavinok követelése törvényes. Megígérte nekik, hogy a kezébe veszi az ügyüket, s megpróbálta elhitetni velük, hogy az egész nem olyan reménytelen, mint amilyennek látszik. Feszélyező volt a tudat, hogy a lány átlátott üres szavain.

A kocsi már ismerős területen járt, s egy egész éjszaka nyitva tartó étterem elé érkezve meg is állította. A kávé talán segít. Kicsit várni kellett rá, s addig feláldozott egy tízcentest, hogy telefonáljon az irodájába; tó tudja, talán kereste valaki.

Kereste. Az Éber Titkár füttyögött, nyögdécselt, de végre kirukkolt egy ismerős, rémült hang felvételével:

-- Mr. Mundin... izé... Norvell Bligh vagyok. Nem tudna idejönni, és kivinni engem a fogdából?

NYOLCADIK FEJEZET

Norvie felriadt álmából. Ketten rázogatták, ajkukon egyforma, megvető mosollyal. Még az álom ködén át is belenyilallt a büszkeség Virginia szépsége miatt, ugyanakkor a boldogtalanság apró tűszúrásaival jutott el hozzá a felismerés, hogy ugyanaz a sovány szépség rejtőzik a lánya zsírpárnái alatt is.

-- Mi van? -- krákogta.

Furcsán csengett a fülében a saját hangja, s rájött, hogy nincs rajta a hallókészüléke. Ujjai végigtapogatták az ágy melletti padlót. Nem volt ott. Felült.

Amikor Alexandrára üvöltött, vékonynak, furcsának találta a hangját, mely mintha a teste üregein s a csontjain át érkezne most, hogy nem segíthet a hallókészülék ügyes lánca.

-- Hol van? Ha megint eldugtad, kitekerem a nyakad!

Alexandra arcára kiült az önelégült megbotránkozás. Fintorogva formálta feléje a szavakat.

-- Úristen, Norvell, tudod, hogy nem teszek ilyesmit. -- Az eltúlzott szájmozgás gúnyos figyelmesség volt; hányszor, de hányszor elmondta már neki, hogy a túljátszás csak eltorzítja a szájat.

Virginia megpaskolta a vállát, s alig mozgó ajakkal mondott valamit. Csak annyit sikerült elkapnia belőle, hogy „udni" meg hogy „tél".

Ökölbe szorított kézzel kérdezte:

-- Mi?

Az asszony tagoltán mondta az arcába:

-- Azt mondtam, biztosan túl részegen jöttél haza, és nem állítottad be az ébresztőórát, mielőtt aludni mentél. Máris egy órát késtél a munkából.

Kiugrott az ágyból, a szorongás a szívébe markolt. Ó, Istenem! Egy óra késés ma, és éppen ma!

Megtalálta a hallókészülékét -- az előszoba padlóján, ahol egyszerűen nem hagyhatta el... ez még annyira sem volt valószínű, mint hogy elfelejtette beállítani az ébresztőórát. De ilyen apróságokra most nem volt ideje. Tíz másodperc alatt megborotválkozott, öt kellett a fürdéshez, tizenöt másodperc, hogy felöltözzön, s már száguldott is ki a házból.

Szerencsére Candella nem volt bent.

Norvell elküldte Miss Dalit, hogy szedje össze az embereit, s míg a munkások az áramköreikkel meg a mátrixaikkal voltak elfoglalva, ő hozzáfogott, hogy felszerszámozza az integrátorbillentyűzetet. A munka tehát elkezdődött. Norvie titkon bevallotta önmagának, hogy az efféle feladatoktól érzi a leginkább Istennek magát. Utasításait közölte Stimmensszel, Stimmens a maga kétbalkezes módján összeállította a lyukkártyákat, melyeket aztán a mérnökök bejuttattak a fázismezőkbe és a közvetítő áramkörökbe... És miniatűrben testet öltött a Norvie alkotta „Világ".

Egyszer megpróbálta elmagyarázni az érzéseit Arnie-nak. Arnie dühösen morgott valamit a puszta gombnyomogatás elbizakodott gőgjéről. Mindaz, amit Norvie csinál, fejtette ki Arnie a sokadik pohár sör után, csak annak eldöntése, hogy milyen formák és képek jelenjenek meg a szeme előtt. Csak a bölcsességgel megáldott Mérnökök alakítják át az üres látványt olyan fény- és színmintákká, amelyek, mintegy varázslatszerűen, apró ökölvívók, birkózók és lándzsavetők alakját és mozgását utánozzák. Az eredeti gondolat, magyarázta Arnie komolyan, még semmi sem volt. A határtalan műszaki szakértelem alakította át a gondolatot látható valósággá a kísérleti modellt bemutató ember asztalán -- és csak ez a fontos.

Norvie pedig alázatosan egyetértett. Még most is tisztelettel viseltetett a gyártásban részt vevő emberek iránt, akik zseniálisan értik annak művészetét, hogy hogyan kell az A áramkört a IV-es terminálhoz kötni, mert hiszen ők a Mérnökök. Ám hódolata csak a műszaki személyzetre terjedt ki.

-- Stimmens, maga balfácán! -- dörrent rá. -- Siessen már! Mr. Candella minden percben itt lehet!

-- 'genis, uram! -- mondta Stimmens, s kétségbeesett igyekezetében kisodorta Norvell kezéből a jegyzetlapokat.

Stimmens jól halad, gondolta Norvie. Jót tett neki, hogy kicsit megbökte az ostor hegye.

Alig több mint húsz perc telt el, s már lyukkártyán volt Norvell teljes terve a Nagy Versenyre. Mialatt Stimmens az utolsó adag kártyát javította, a munkások már hozzá is láttak a nagy sebességű átfuttatáshoz. A kis kártyák, áthaladtak a letapogatón; a nyomtatott áramkörök mérték a feszültséget és a spat-elektronokat; a Stadion miniatűr makettjén pedig felbukkantak, nyüzsögtek és öldösték egymást, majd eltűntek az apró fényalakok.

Norvelléi voltak, arctalanok és fényesek, kicsik és anyagtalanok. Ahová Norvell forgatókönyve negyven gerelyhajítót igényelt teljes életnagyságban, a megjelenítő eszköz negyven fénymanót vonultatott fel, amelyek fénylándzsákkal döfködték egymást. Vér nem fröccsent, test nem mocskolta be a Stadion földjét, csak eltűntek a kis testetlen fényalakok, mint a felkorbácsolt ionok bármiféle más mintája, ha kikapcsolták az áramot.

Norvell agyában voltaképpen itt és nem a hatalmas arénában játszódott le a Nagy Verseny. Hallotta a sebesültek kiáltását, látta a földszinti zsöllyékben kétségbeesetten várakozó legközelebbi rokonok könnyeit, ám mindez nem volt valóságos; az ő szemében csak afféle próbababák voltak.

Az egyik munkás felpillantott, és elismerően mondta :

-- Jó műsor, Mr. Bligh.

-- Köszönöm -- felelte Norvie hálásan. Ez mindig jó jel volt; a műszaki személyzet mindent látott. Most már csak az a kérdés, mit szól majd hozzá Candella?

Megtudta.

Candella először annyit mondott szelíden:

-- Bligh, a közelgő Nagy Verseny fontos esemény. Legalábbis számomra úgy tűnik, hogy az. Számomra úgy tűnik, hogy mindaz, amit csinálunk, fontos. Maga nem így gondolja?

-- Hát... -- kezdte Norvell.

-- Örülök, hogy egyetért. A mi munkánk valóban fontos, Bligh. Ez egy nagy és funkcionális művészeti forma. Jótékony hatású szórakozást nyújt, kielégíti az emberek igényét valamiféle művészi kifejeződés testet öltésére. Menekülést jelent, menekülést a keményen dolgozó buborékház-tulajdonosok és menekülést Belly Rave tömegei számára. Nekik valójában nélkülözhetetlen a mi munkánk. Eltereli az agresszióikat, hogy idejüket a... hmm... viszonylag ártalmatlan tevékeny kedéseknek szentelhessék. Juttatások és Nagy Versenyek! Ezeken alapszik a mi társadalmunk. Ha így nézi, akár a társadalom valóságos alapzatának is nevezheti a mi munkánkat. Egyetért velem?

Norvellt cserbenhagyta a hangja. Majdnem suttogva felelte:

-- Igen, uram.

Candella udvariasan, bocsánatkérő arccal nézett rá:

-- Tessék?

-- Igen, uram! - Norvell túl későn eszmélt rá, hogy majdnem üvölt.

Candella bánatosnak látszott.

-- Nem kell kiabálnia -- korholta, s mosolygott, szelíden. -- Az én hallásommal nincs semmi baj. -- Norvell összerándult. Te aljas csirkefogó, gondolta. De Candella folytatta: ...Társadalmunk valóságos alapzata, mind mondtam, ugyanakkor művészi forma is. A müveit osztályok művészetként értékelik az erőfeszítéseinket, ellenben Belly Rave csöcseléke -- minden tiszteletem, kedves Bligh, a maga elbűvölő felesége származásának -- a zsigereik szintjén igénylik a műsort. Minden általunk létrehozott műsorszám fontos. De a Nagy Verseny...

Habozott, arcvonásai megváltoztak. Két sűrű szemöldöke lejjebb ereszkedett, mint a viharfelhők rongyos foszlányai, halántéka lüktetett, hangja mély dörgéssé változott.

-- A Nagy Verseny, maga tehetetlen, bádogfülű szamár -- mennydörögte --, az év legfontosabb napja! Nem csak azért, mert ez vonzza a legnagyobb közönséget, ámbár engem csakis ennek alapján ítélnek meg! Ott van a Bizottság. Ott van a polgármester. Ott vannak a GML emberei. Ha tetszik nekik, jó. Ha nem, akkor az én fejem kerül veszélybe, Bligh! És én nem akarom, hogy elveszítsem egy olyan féleszű seggfej melléfogásai miatt, mint amilyen maga!

Norvell kinyitotta a száját, aztán úgy maradt látott szájjal, némán. Candella ráüvöltött:

-- Egy szót se! Nem kérek a mentegetőzéseiből. Megkapta a feladatát, és elügyetlenkedte. Rettentően lapos elképzelései vannak arról, hogy miből is áll egy Nagy Verseny. De én azt gondoltam, hogy egy-két betoldással és rögtönzéssel talán megússzuk a dolgot. Ami azt illeti, már nem gondolom ezt, azóta nem, hogy ma reggel behoztak nekem egy pompás anyagot, kilenc, órakor, hogy el ne felejtsem! -- Egy halom lyukkártyát vágott le az asztalra. -- A saját emberei, közül hozta az egyik, Bligh! Egy nagyszerű fiú, akit maga nyilván elnyomott. Istennek hála, hogy volt benne mersz! Istennek háte, hogy volt benne kitartás! Istennek hála, hogy volt annyi bátorsága és józan esze, hogy hozzám forduljon ezzel a mesterművel, s nem engedte, hogy maga megsemmisítse!

Hosszú csend következett. Végre Norvell ki tudott nyögni annyit: -- Ki?

-- Stimmens -- vágta ki Candella diadalmasan. Norvell megnémult. Ez lehetetlen. Stimmens? Ez a zöldfülű, tapasztalatlan, még egyszerű kutatásra is alkalmatlan fiú? Stimmens, aki még csak meg sem akart maradni a cégnél, aki volt olyan pofátlan, hogy a szerződése felbontását kérje? Stimmens?

A keze elindult a kártyák felé, aztán zavartan megtorpant, feleszmélve, hogy elfelejtett engedélyt kérni rá.

-- Csak tessék -- jegyezte meg Candella fagyosan. Norvell döbbenten tapogatta a kártyákat. Nahát, gondolta, ez lehetetlen...

-- Megengedi, hogy lejátsszam őket, Mr. Candella? -- kérdezte, s miután megkapta a gúnyos fejbólintást, betáplálta a kártyákat Candella bemutatógépébe. Miután az áramkörök letapogatták a lyukakat, felépítettek belőlük egy elektronikus öldöklési jelenetet. Norvell egyre növekvő elismeréssel nézte a kis fényfigurákat.

-- De hiszen ez jó -- nézett fel kábultan, még a félelméről is megfeledkezve.

-- Persze hogy jó!

-- Nem, tényleg jó, Mr. Candella. -- Álmélkodva rázta meg a fejét. -- Stimmens? Sohasem hittem volna. Persze egyenetlen... az emocionális vonásokat jobban ki kell hangsúlyozni. A vitriolpisztolyokat felvonultató komikus anyagot egy izgalmasabb feszültségnek kellene követnie, mint pl. „ember a skorpiók ellen", és nem egy másik komikus számnak, mint ez a „lángdobáló nyolcvanévesek". De ezt elég könnyű megcsinálni. Az „emtiercsinálta villám elleni versenyfutást" is ki kell venni; Stimmens maga mondta nekem, hogy nem kaptuk meg a felszerelést Schenectadytől. Gondolom, elfelejtette.

Candella megfejthetetlen arccal nézett rá, de Norvell csak mondta tovább, idegesen hadarva:

-- Igazi eredetiség, Mr. Candella. Me-meg kell mondanom, csodálom őt. Piranhák a vízi sportversenyen! Csodálatos. És micsoda fordulatot jelent a nyolcvanévesek beállítása! Csupa olyan szám, amiről még csak nem is hallottam! El kell ismernem, Mr. Candella, hogy a fiú tehetséges.

-- Mi az ördögöt fecseg maga? -- kérdezte Candella vésztjóslóan.

-- Hát... -- hebegte Norvell -- .. .hát, hogy milyen eredeti. Hogy mennyi újdonság, Mr. Candella.

Candella nem is igen hallotta; magában motyogott, miközben egy köteg papírt lapozgatott. Hirtelen rájuk csapott az öklével, és Norvellre bámult.

-- Eredeti! Bligh, maga teljesen bolondnak néz engem? Azt hiszi, olyan hülye vagyok, hogy egy ilyen műsorban ki nem próbált újdonságokat mutatok be? Az elmúlt kilencven nap alatt minden egyes itt látott szám bombasikert aratott valahol az országban.

-- Ó, nem! Nem, Mr. Candella, őszintén... én tudom. Megkaptam minden jelentést, és ezek közül egy sem... de igazán, Mr. Candella. Épp a minap mondtam Stimmens-nek: „Fura, milyen kevés új anyag fut be." A mindenségit, Stimmens maga kutatta fel őket, neki tudnia kell!

Candella kirobbant.

-- Ide nézzen, maga ostoba! -- Egy köteg jelentést lökött Norvell elé.

Mind ott volt. A nevek, a dátumok, a helyszínek. Norvell elszörnyedve nézte.

-- Misz-ter Can-del-la - suttogta. -- Ez egy átejtés! -- A hangja felerősödött. -- Ő Tizenötös minősítést akar. Épp tegnap próbált rávenni, hogy javasoljam a szerződése elengedését. Nem tehettem, és most így akar bosszút állni.

-- Bligh! Ez súlyos vád!

-- Ó, be fogom bizonyítani, Mr. Candella. Az íróasztalfiókomban vannak bezárva a jelentései másolatai. Kérem, Mr. Candella, jöjjön be velem az irodámba. Hadd mutassam meg.

Candella fölállt.

-- Mutassa meg -- parancsolta.

-- Azt hitte, felülök a blöffjének, mi? -- kérdezte tíz perccel később komoran.

Norvell elképedten bámult a jelentésekre, az arca sápadt volt, akár a fal. Itt voltak a fiókjában, a saját kulcsával zárta be...

De ezek nem azok a jelentések voltak. Csupa-csupa újdonság: szerepelt bennük mindaz a csodálatos új elképzelés, amiket Stimmens felvázolt, és még sokkal, sokkal több.

A lapok reszkettek Norvell kezében. Hogy lehetséges? Nem hagyhatta nyitva az íróasztalát. Senki másnak nincs hozzá kulcsa, csak neki és Miss Dalinak márpedig neki nincs oka, hogy ilyesmit műveljen. Bűvészmutatványról szó sem lehet, mint ahogy arról sem, hogy a szeme csalja meg. Megbolondult volna? Valami vegyi huncutság lenne? Azokat a jelentéseket, amiket ő látott, valami láthatatlanná váló tintával írták, a hamisakat pedig olyannal, ami kivilágosodik? De hogyan?

Norvell asztali adókészülékén Candella berendelte Stimmenst. A fiú megilletődötten és tisztelettudóan lépett be.

-- Gratulálok, Stimmens -- mondta Candella kurtán. -- Ettől a perctől fogva maga a részleg vezetője. Amikor kívánja, beköltözhet az irodájába, ebbe az irodába. Ezt a nyomorultat meg dobja ki innen. A maga szerződése -- fordult Norvellhez -- kellő jogalappal érvénytelen. Meg se próbáljon a jövőben hasonló területen elhelyezkedni; csak az idejét vesztegeti. -- Többet nem mondott, csak kiment a szobából.

Norvell dermedten állt.

Stimmens szólalt meg feszengve.

-- Ezt elkerülhette volna. Ne higgye, hogy én élvezem. Hat hónapja dolgozom rajta, mégsem volt szívem végigcsinálni. Akartam adni egy lehetőséget magának, nem vette igénybe.

Norvell csak bámult és bámult. Stimmens átment védekezésbe:

-- Nem arról van szó, hogy csak úgy az ölembe pottyant. Higgye el, megdolgoztam érte. Mit tudok én a Nagy Versenyekről? Meló, meló, meló, nem volt egy nyugodt percem.

Miss Dali sétált be, megcsókolta Stimmenst, s azt csacsogta:

-- Most hallom, drágám! Te csodálatos Tizenötös Kategória!

-- Ó -- nyögte Norvell elfulladva.

Azok ketten még tovább beszéltek, de ő már nem hallotta; mintha lekapcsolták volna a hallókészülékét, csakhogy a kapcsológomb nem a zsebében, hanem az agyában volt. Már az utcán lépkedett, de még mindig öntudatlanul cselekedett... s annak sem volt tudatában, hogy mi történt Norvell Bligh szerződéses pályafutásával.

Megtörtént, Virginia.

Norvell idáig jutott gondolatban, ahogy ezerszer eljutott már korábban is, és itt éppúgy meghátrált,ahogy korábban ezerszer. Rendelt egy újabb italt.

Nincs szerződéses státusz, nincs buborékház. Jön Belly Rave, nyilvánvaló. Norvell nagyot húzott az italból. Végül is mi olyan rossz Belly Rave-ben? Az ember legalább sokat lehet kint a jó levegőn. Éhezni nem kell -- soha senki nem éhezett, ezt mindenki tudta --, s talán még valami tennivalója is akad idővel. A juttatásokból telik majd ennivalóra, a különmunkája révén pedig -- bármi lesz is az -- megtakaríthat egy kis pénzt, amivel majd újrakezdheti... talán még helyet is talál a város régi negyedében. Persze nem lesz olyan, mint a buborékházak, de abból ítélve, amit hallott, jobb lesz, mint Belly Rave.

Megint elfogta a vágy, hogy bárha csak egy kicsivel is többet tudna Belly Rave-ről. Fura, ha meggondolja, hogy Virginia ott született...'de ő sohasem akart beszélni róla.

No lám, megint Virginia jut az eszébe.

El sem tudta képzelni, vajon ő hogyan fogadja majd. Mindig is elszánt némaságba burkolózott, ha Belly Rave-ről vagy bármiről esett szó, aminek köze volt hozzá. Ilyen volt például a gyerekkora, a szülei, de még a férje is, a motorbicikli-mutatványos, akinek egy réges-régi Nagy Versenyen bekövetkezett katasztrófája hozta össze a fiatal Norvell Bligh-t a könnytelen özveggyel. Egy igénybejelentés kitöltésével akarta felvidítani... aztán inkább elvette feleségül. Candella pedig egy megbocsáthatatlan tréfát engedett meg magának... Nem. Kozmetikázta a dolgot. Nem ő vette el... Virginia vette férjül őt. És még csak nem is őt, hanem egy szerződéses státuszt és egy GML-házat.

Újabb italért tárcsázott.

Körülnézett a bárban -- még sohasem járt itt. Azt sem tudta, hogy hol van; egyszer csak azon vette észre magát, hogy az arab negyedben csatangol fájós lábbal. Akkor visszafordult, és rábukkant erre a helyre, amely új volt, fényes és csalogató. Külsőre olyan volt, mint egy rendes hely. Egyszer elhozhatná ide Arnie-t, ha Arnie még mindig...

Elhessegette ezt a gondolatot, még mielőtt világos formát öltött volna. Hát persze hogy elhozza ide Arnie-t! Arnie nem az a fajta barát, aki elfordítja a fejét, ha az embert elhagyta kis időre a szerencséje -- hisz tulajdonképpen csak átmenetileg jár rá a rúd egy szakmai félreértés és egy átejtés következtében. Jó öreg Arnie, gondolta Norvell, s a szíve megtelt érzelemmel.

Futólag ránézett az órájára.

Jobb, ha bátran szembenéz a következményekkel, és túlesik a dolgon. Ha sikerülne kimagyarázkodnia Virginia előtt, még átmehetne, s valamennyit elidőzhetne Arnie-nál. A gondolat felvidította.,

Megitta az italát, és kártyáját a pult nyílásába csúsztatta. Ha már egyszer tisztázta Virginiával, talán nem lesz olyan nehéz. Bizonyos értelemben, töprengett, az a tény, hogy ő Belly Rave-ben született, még előny is, csak sikerüljön rábírnia, hogy így fogja fel a dolgot. Végtére is ismeri az ottani viszonyokat. Talán barátai is élnek ott, s még az sem lehetetlen, hogy ki tud találni neki valami kellemes, hasznos munkát, amivel kiegészíthetné a juttatást, míg újra talpra nem áll. Rengeteg időt megtakaríthat neki a kapcsolatteremtésben, az összeköttetések...

Valaki megmarkolta a vállát, és megpördítette a tengelye körül.

-- Mit képzelsz magadról, te csibész? -- mennydörögte mély hangján a rendőr. Megrázogatta Norvell orra előtt a kártyáját. -- Tudod, milyen büntetés jár, ha valaki- értéktelen hitelkártyát dob be? Ti, Belly Rave-iek mind egyformák vagytok: szereztek egy lejárt kártyát, aztán van pofátok megpróbálni, hátha megtömhetitek magatokat -- ingyen. Na gyerünk, te csibész, hadd beszélgessen el veled a kapitány.

Ez az egész olyan rettenetes volt.

Hát persze hogy Candella nyomban érvénytelenítette a kártyáját, ő pedig egész egyszerűen megfeledkezett róla. Hosszú ideig próbálta győzködni őket odalent a kerületben, hogy igazat mond, mire rájött, hogy hisznek neki -- hisznek neki, csak nem törődnek vele."

A vacsoraidő közeledtével betették oda, amit ők „tanknak" hívtak, hadd gondolkozzon a dolgokon, míg a szolgálatos őrmester vacsorázik. Norvellnek nem tetszett a „tank", a féltucatnyi másik ember tekintete sem, akikkel együvé volt zárva. De még ennél is sokkal rosszabb lehetne, emlékeztette magát. Most csak a lejárt hitelkártyájáról van szó, de könnyen megvádolhatják részegséggel és felforgatással is. És egy szép napon ráébredhet, hogy miszlikbe apríthatják, mert nem rendelkezik a védelem otyan látható jeleivel, amit a munkahely biztosít. Márpedig ha nincs munkája, da. rögtön, jó időre bekasztlizhatják. És ott rendszerint csak egyfajta munka adódik, ha telefonon átszólnak a rendőrségre. Olyankor a rendőrök maguk viszik le az illetőt a Station szolgálati bejáratához; Norvell ismerte az eljárást, miután már épp elég „önkéntes" szállítását látta.

-- Hé, Bligh!

-- Igen, uram -- felelte Norvell. A zsaru kinyitotta az ajtót.

-- Erre. -- Egy sivár szobába jutottak, ahol zavarba ejtő procedúrának vetették alá: a feje fölé kellett emelnie á karját, miközben valaki tetőtől talpig végigtapogatta. Az ember nem hibáztathatja őket, aniiert átkutatják, mondta magának Norvell, rengetegszer előfordulhat, hogy mindenre elszánt bűnözőket hoznak be ide. Különös és érdekes eljárás volt, amikor befestették az ujjai hegyét, amiket aztán egy papírlapra kellett nyomnia. Ezután enyhén fájdalmas müvelet következett: bele kellett néznie valamibe, ami egy kétcsöves mikroszkópnak látszott; egy felvillanó fény kíséretében lefényképezték a retináját, és utána Norvell egy ideig jóformán semmit sem látott.

Miközben az elvakított Norvell kábán pislogott, a zsaru mondott valamit.

-- Mi? -- kérdezte Norvell.

-- Azt kérdeztem, föl akarod-e hívni az ügyvédedet? Norvell automatikusan megrázta a fejét. Aztán eszébe jutott: hiszen neki van ügyvédje!

-- Persze, igen -- mondta. Nem egykettőre ugyan, de megtalálta Mundin telefonszámát a könyvben. A munkaidőnek már vége volt, de szerencséjére kapott választ -- ámbár Mundin nem volt ott, s a válaszoló személy részeg lehetett, vagy ilyesmi, gondolta Norvell. De hagyott üzenetet, és aztán már nem volt más dolga, mint várni.

Érdekes módon a várakozás nem volt kellemetlen. Még a gondolat sem volt különösen ijesztő, hogy vajon mit fog Virginia mondani vagy csinálni, ha megtudja. Mi rosszabb történhetne még, mint ami eddig történt?

így aztán várt. Elmúlt hat óra, elmúlt hét is; és még jó néhány óra, mire aggódni kezdett.

Közeledett a tíz óra; ha nem szabadul ki hamarosan, már túl késő lesz, hogy mégpróbáljon találkozni a jó öreg Arnie-val.

KILENCEDIK FEJEZET

-- Nagyon köszönöm, Mr. Mundin -- mondta Norvell. Visszanézett a kerületi kapitányságra, és összeborzongott.

-- Ne nekem köszönj -- válaszolta Mundin. -- Én csak egy szót szóltam Del Dworcasnak, ő meg szólt a kerületnek. Neki köszönje.

Norvell felragyogott.

-- Ó, ez minden vágyam! Már régóta szerettem volna találkozni Mr. Dworcasszal! Arnie... tudja, a fivére, Arnie nagyon közeli jóbarátom, és már annyit mesélt róla.

Mundin vállat vont.

-- Akkor csak rajta -- mondta --, én most amúgy is a Székházba megyek.

Csak egy rövid sétát kellett megtenniük a Székházig, és az eső elvágta a további beszélgetés fonalát. Mundin kedveszegetten lépkedett ügyfele előtt, az esze a GML-házakon járt. Józan ésszel csak reménykedni tudott: talán sikerrel jár... talán...

Norvell viszonylag elégedetten ballagott mögötte. Számára minden eleve elrendeltetett: elveszítette a munkáját, fogdában ült, egy szó magyarázat nélkül sok-sok órai késéssel érkezik haza Virginiához -- de ezek egyikéről sem ő tehetett.

A döntésekre később fog sor kerülni. Az lesz majd a nehéz ügy. .

Norvell kíváncsian bámulta meg a Székházat. Nem volt olyan tekintélyes, mint elvárható lett volna, de talán, gondolta, a hivatásos republikánusokat épp a közvetlenségükért kellett csodálni. Annyi biztos, hogy a Republikánus Pártházon nem volt semmi hivalkodó, Norvell hallótávolságon kívül udvariasan megállt, míg Mundin egy sötét hajú, markáns arcú, ingujjas férfival beszélt. Valami ajtónálló lehet, gondolta, s meglepődött, amikor Mundin odahívta, hogy bemutassa Del Dworcasnak.

-- Rendkívül nagy öröm számomra, hogy megismerhetem, Mr. Dworcas -- mondta Norvell egyfajta büszkeséggel. -- A fivére, Arnie, nagyra tartja önt, s mi nagyon jó barátok vagyunk.

Dworcas elgondolkodva méregette. A tárgyhoz nem illően azt kérdezte:

-- Errefelé lakik?

-- Ó, nem. Meglehetősen messze, de...

Úgy látszott, Dworcas elvesztette az érdeklődését iránta.

-- Örülök, hogy megismerhettem -- mondta, s már el is fordult. -- Ha találkozni akar Arnie-val, odaát van Husszeinnél. Nos, Charles, milyen ügyben akartál találkozni velem?

Norvell, akit magára hagyott a kézfogásra nyújtott kezével, pillogott ugyan egyet-kettőt, de aztán emlékeztette magát, hogy Mr. Dworcas igencsak elfoglalt ember... És Arnie -- micsoda szerencsés nap! -- az utca túloldalán üldögél valami Husszeinnek a kávézójában.

Lefelé menet az órára pillantott. Tizenegy múlt!

Ha lúd, legyen kövér, gondolta vakmerően. Előgyűrte a kabátja gallérját, s kilépett az esőbe -- kis híján egy rendőr karjaiba, aki egy vékony, fiatal lányt kísért be a Székházba. A szíve megdobbant, de a rendőr ügyet sem vetett rá, így aztán átment a szemben lévő kávéházba.

Arnie egyedül ült az asztalnál, olvasott. Felpillantott, amikor Norvell belépett, és sietősen félretolta a magazint. Egy szót sem szólt, csak elkerekedő szeme beszélt.

Norvell besiklott egy üres ülésre, miközben mosolyogva nyugtázta, hogy ügyesen megtréfálta Arnie-t.

-- Meglep, hogy itt látsz? Arnie összehúzta a szemöldökét.

-- Mit csinálsz te itt?

Norvell arcáról eltűnt a mosoly.

-- Ka-kaphatok egy kávét, Arnie? -- kérdezte. -- Egy fillér nélkül jöttem ki. -- Úgy látszott, mintha Arnie egy kicsit felhúzta volna az orrát, de azért intett a vigyorgó pincérnek.

Akkor Norvell elmesélte neki a fogdát, Mundint és Del Dworcast. Arnie egykedvűen hallgatta. Amikor Norvell kifogyott a szuszból, Arnie végre megkockáztatott egy mosolyt.

-- Zsúfolt napod volt -- jegyezte meg ékelődve. Egyébként örülök, hogy megismerted Delt; ő fejedelem. Egyébként bátorkodtam néhány munkatársát is meghívni a Nagy Versenyre. Tehát amikor a jegyeket szerzed...

Norvell megnyalta az ajkát.

-- Arnie...

-- Amikor a jegyeket szerzed, szereznél hárommal többet?

Norvell megrázta a fejét.

-- Figyelj rám, Arnie. Nem tudom megszerezni a jegyeket.

-- Arnie fölszegte az állat.

-- Mit beszélsz?

-- Ma kirúgtak. Ezért nincs pénzem.

Csend volt. Dworcas cigaretta után kutatott a zsebében. Megtalálta a dobozt, szórakozottan maga elé tette az asztalra, de nem gyújtott rá. Nem szólt semmit.

-- Nem... nem az én hibám volt, Arnie -- mondta Norvell bocsánatkérően. -- Az a piszok Stimmens... Elejétől a végéig elmesélte a történteket. -- Minden rendbe jön, Arnie -- mondta végül. -- Ne aggódj miattam. Az történt, amit mondtál. Lehet, hogy már régen érvényteleníteniük kellett volna. Újrakezdek mindent Belly Rave-ben. Virginia segíthet nekem; ő ismerős azon a környéken. Majd keresünk egy helyet, ami nem annyira rossz, tudod, és elrendezkedünk. Vannak nagyon érdekes öreg házak arrafelé. És csak idő kérdése, míg.

Dworcas bólintott.

-- Értem. Fontos lépést tettél meg, Norvell. Természetesen nagyon sok szerencsét kívánok neked.

-- Köszönöm, Arnie -- mondta Norvell lelkesen. Nem hinném, hogy olyan rossz lesz. Én... .

-- Persze -- folytatta Arnie elgondolkodva -- ez engem egy kicsikét szorult helyzetbe hoz.

-- Téged, Arnie? -- kiáltotta Norvell megdöbbenve. Dworcas vállat vont.

-- Nem számít, gondolom. Csak arról van szó, hogy odabent az irodában már figyelmeztettek, hogy te esetleg becsapsz azokkal a jegyekkel. Nem tudom, mit fogok mondani nekik, ami nem vet rád nagyon rossz fényt, Norvell.

Norvell fájdalmas bűnbánattal hunyta le a szemét. A hűséges Arnie! Az ő helyzete aggasztja a többi mérnök szemében, amikor az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy olyan rosszat gondolhassanak róla, amilyet csak akarnak.

-- Lám, a szerencse forgandó, Norvell -- folytatta Arnie. -- Én nem hibáztatlak érte. Felejtsd el. Azért sem hibáztatlak, mert elsősorban a saját problémáid izgatnak. -- Feltűnően az órájára pillantott. -- Nem akarlak feltartóztatni -- mondta. -- Nekem mindenesetre vissza kell mennem a Székházba, a bátyám valamit meg akar tanácskozni velem. Ó, semmi különös, de hát minden polgárnak magától értetődő kötelessége, hogy megtegye, ami módjában áll. -- Egy bankjegyet dobott az asztalra, és az ajtóhoz kísérte Norvellt.

A bejárat kopott védőtetője alatt megveregette Norvell vállát.

-- Adj néha hírt magadról, jó? -- buzdította. -- Én vagyok a világ legrosszabb levélírója, de mindig örülni fogok, ha hallom, hogyan boldogulsz.

Norvell megtorpant, a lába a földbe gyökerezett; a kinti vihar a nyakukba sodorta az esőt.

-- Írjak neked levelet, Arnie? -- kérdezte, s a hangjából unszolás érződött. -- Ugye, találkozhatom is veled?

-- Hát persze. -- Dworcas összeráncolt szemöldökkel nézte az esőt. -- Természetesen csak arról van szó folytatta türelmesen --, hogy nem lesz kedved túl gyakran megtenni a hosszú utat Belly Rave-ből. Az ördögbe is, ezért nem foglak hibáztatni! És ugyanebből az okból magam is kénytelen leszek korlátokat szabni az estéimnek, míg a bátyám számára el nem, intézem ezt a dolgot... Nézd, Norvell, nincs értelme, hogy itt álldogáljunk. Adj hírt magadról, mihelyt alkalmad lesz rá. És a legjobbakat, cimbora! -- Azzal elment.

Norvell búsan rótta a vízben fuldokló utcákat. Érvénytelenített hitelkártyájával, üres zsebeivel hosszú volt az út hazáig. A második tömböt maga mögött hagyva arra gondolt, hogy visszamegy, és kölcsönkér Amie-tól taxira; de végtére is, gondolta, nem tehet ilyesmit, amikor Arnie már úgyis olyan rendes volt a jegyekkel és az egésszel...

Rengeteg ideje volt elpróbálni, mit fog mondani Virginiának.

Elmondta.

Amikor túl volt rajta, nem annyira megkönnyebbülten, mint inkább kíváncsian nézett a feleségére. A viharos esőben hazafelé pokoli balsejtelmekkel gyötrődött. Hogy majd sikoltozva fog rátámadni. Hogy dobálni fogja a keze ügyébe eső tárgyakat. Hogy elhordja mindennek -- rettenetes, gúnyos, övön alulinak szánt nevekkel fogja illetni őt.

De az asszony nem tette.

Szerencsére a lányuk már aludt; nehezebb lett volna, ha ő is ott van. Norvell egyetlen szó nélkül átöltözött, aztán lejött, a felesége szemébe nézett, és elmondott neki mindent -- kertelés nélkül, nyersen.

Aztán várt. A robbanás nem következett be. Majdnem olyan volt, mintha Virginia meg se hallotta volna. Csak ült ott, kifejezéstelen arccal, ujjai megállás nélkül simogatták a szék puha karfáját. Aztán felállt, és szó nélkül a falmintázóhoz sétált. Felületes házimunkájára jellemző módón még mindig a reggeli, élénk minta volt fenn. Gyengéd ujjakkal állította át a falat egy tündöklőén ódon rózsaszínre, s csavarta le a fényeket egy romantikusan meghitt borostyánsárgára. Aztán az egyik falhoz suhant, tükröt csinált belőle, s hosszan nézte magát benne. Norvell is őt nézte. A hízelgő fényben bőre aranyos árnyalatú patyolattá vált, a komiszul fenyegető ráncok mintegy varázsütésre eltűntek.

Az asszony leült a meleg, szövetbevonatú padlóra, és zokogni kezdett.

Norvell azon vette észre magát, hogy ott guggol félszegen mellette.

-- Kérlek, drágám -- mondta. -- Kérlek, ne sírj.

Az asszony csak zokogott. De nem tolta el magától. Norvell ügyetlenül átnyalábolta a vállát, s fejét a mellére húzta. Most úgy beszélt hozzá, ahogy azelőtt sohasem volt képes. Nehéz lesz, persze. De igazi lesz. Olyan élet lesz, amit az ember kibír -- hát nem kibírja most is ezer meg ezer ember? Fizikai értelemben talán túl könnyen is mentek a dolgaik, talán éppen ez nehezítette meg, hogy ők ketten összeforrjanak, de a házasságuk mostantól megosztott küszködés lesz, s talán egyúttal megosztott boldogság is...

Alexandra kuncogott a lépcső tetején.

Norvell fölegyenesedett ültében. A lány álmosan vihogott.

-- Nahát! Bocsánatot kérek. Álmomban se gondoltam volna, hogy itt valami bizalmas dolog folyik.

Virginia gyorsan felpattant az elképedt Norvell mellől. Miközben feltápászkodott, Norvell érezte, hogy a nyaka lángvörös.

Nyelt egyet, és erőt vett magán.

-- Sandy -- mondta szelíden, segítségül híva azt a már csaknem feledésbe merült becenevet, ami annyival helyénvalóbbnak látszott, amikor a lány még kicsi volt és aranyos, és nem ilyen... csak nyugalom! Sandy, gyere le, kérlek. Valami fontosat kell mondanom neked.

Virginia üres arccal állt. Norvell tudta, hogy most megméretik, és szerette érte.

A gyerek elindult lefelé a lépcsőn; rendetlen volt, túlságosan felnőttes köntöse hanyagul, egy .gombostűvel volt összetűzve.

-- Sandy -- mondta Norvell határozottan. A gyerek arca vén volt és dölyfös.

-- Kérlek -- csattant föl --, nagyon jól tudod, mi a véleményem erről a megalázó becenévről!

Norvell uralkodott magán.

-- Nem gondoltam... -- kezdte összeszorított foggal.

-- Természetes, hogy nem gondoltál semmit. Arra se gondoltál, ugye, hogy engem felébresztesz a részeg handabandázásoddal a lépcsőn? Arra se gondoltál, hogy rettegésben tartod Virginiát és engem, amikor még csak nem is értesítesz bennünket, hogy későig kimaradsz. -- Sunyi pillanatást vetett az anyjára, helyeslésre vadászva. Virginia kezei szorosan összekulcsolod tak.

-- Csak mondani akartam neked valamit! -- kiáltotta Norvell kétségbeesetten.

-- Semmi olyat nem tudsz mondani, ami most hasznos lenne.

-- Nem? -- üvöltötte Norvell, akit most már cserbenhagyott az önuralma. -- Azért te csak figyelj, a mindenségit! Belly Rave-be fogunk költözni! Mindnyájan holnap! Neked ez nem mond semmit?

Erre már megszólalt Virginia is, a hangja fémesen csikorgott: -- Nem kell, hogy kiabálj a gyerekre.

Ez talált. Tökéletesen tudta, hogy az asszony nem gondolta úgy, de az esze helyett a mirigyei válaszoltak.

-- Szóval nem kell, hogy kiabáljak vele, mert ő nem süket, mint én, igaz? Az én hűséges feleségem! Az én szerető családom!

-- Nem úgy értettem! -- kiabálta Virginia.

-- Te sohasem úgy érted! -- ordította Norvell, hogy elnyomja Alexandra fülhasogató rikácsolását.

-- Tudod, hogy nem úgy értettem -- sikoltozta Virginia --, de bár úgy értettem volna! Szép kis férj! Még a családodra se tudsz vigyázni!

És ez így ment majdnem hajnalig.

TIZEDIK FEJEZET

-- Köszönöm, hogy kiszabadítottad Bligh-t, -- mondta Mundin.

-- Ugyan már, semmiség -- felelte Dworcas nyájasan. -- Különben is, az öcskös barátja. És most mi jár a fejedben?

-- A GML-házak -- mondta Mundin. -- Az a gyanúm, Del, hogy rászabadítottál valamire. Ha sikerül... nos, nem felejtem el.

-- Persze, Charles. Nézd, későre jár, és nekem még van néhány elintéznivalóm.

-- Gyorsan végzek. Ez a választás, Del... hagyj ki engem belőle, jó? Nem úgy néz ki, mintha szükséged lenne szavazatfigyelőkre. És a röplap hasznomra válna... de nincs felesleges időm.

Dworcas kutató tekintettel nézett rá, aztán döntött. Szélesen elvigyorodott.

-- Az ördögbe is, Charles, miért álljak én az utadba? Vágj neki a bulinak, ha már egyszer olyan jónak látszik. Nem mondom, hogy nekem olyan könnyű lesz, még az öcsémet is segítenem kell. Isten a tanúm, nem sok hasznát lehet venni, de egy röplapot csak képes lesz átadni. Szóval te úgy gondolod, hogy ez a GML-üzlet sima ügy?

Charles már éppen válaszolni akart, de akkor Dworcas egyik mindenese dugta be a fejét az ajtón. Valamit súgott Délnek.

-- Bocsáss meg, Charles -- mentegetőzött Dworcas --, de Jimmy Lyons van itt, bocsáss meg egy percre.

Valóban nem volt sokkal hosszabb, mint egy perc, még azzal együtt sem, hogy Dworcas lassan, sétálva jött vissza. Nem nézett Mundinra.

-- Igen, azt hiszem, sima ügy -- mondta Mundin. Mindenesetre én majd felpörgetem kissé.

-- Azon tűnődöm, vajon helyesen fogod-e fel a dolgot -- mondta Dworcas a falnak.

-- Hogy érted ezt? -- lepődött meg Mundin. Dworcas vállat vont.

-- Elég kellemetlen, hogy olyan joggyakorlatot folytatsz, amihez nincs meg a képesítésed. A te dolgod, Mundin. Csak sajnálnálak, ha bajba keverednél.

-- Egy pillanat, Del -- mondta Mundin. -- Miről van szó? A te ötleted volt, nem?

-- Ideges lettél, Mundin? -- kérdezte Dworcas fagyosan. -- Megpróbálod az én nyakamba varrni? -- Elutasító mozdulattal vette föl a telefonkagylót. -- Tűnj el, légy szíves. Még dolgom van.

Az eset egész úton hazáig bosszantotta Mundint, és bosszantotta még másnap reggel is, amikor fölébredt.

De még jobban bosszantotta a Megyei Bíróságon. Az épületbe lépve biccentett a szolgálatos zsarunak, és a zsaru keresztülnézett rajta. Odaszólt a pult mögött álló hivatalnoknak:

-- Mi újság, Abe? Hogy vannak a gyerekek? -- Mire a hivatalnok motyogott valamit, és becsapta az ablakát.

Most már Mundin is kezdett kapcsolni. Komor elszántság lett úrrá rajta. A következő ablaknál megvárta, míg rákerül a sor, majd kérte az iratokat, melyekre kíváncsi volt. Visszaküldte a rossz dossziét, amit először adtak. Amikor megkapta, amit kért, közölte, hogy az iratok fele hiányzik a dossziéból. Két óra hosszat ült a megyei titkár előszobájában, míg végre betévedt a titkárnő, és bántóan ellenséges hangon tudatta vele, hogy Mr. Cochrane elment ebédelni, s aznap már nem jön vissza. Hivatalosan panaszt tett azon a papírlapon, amit a nő kelletlenül átnyújtott neki; felpanaszolta, hogy törvény- és szabályellenesen meggátolták abbeli próbálkozásában, hogy átvizsgálja a vállalat közérdekű feljegyzéseit a GML-házak Rt.-ről. Ragaszkodott hozzá, hogy a nő átvegye a panaszt, jól tudva, mi történik a papírlappal, mihelyt ő kilép az ajtón. Mielőtt kilépett volna, már repült is a szemétkosárba, ő pedig dühösen, tiltakozásra készen megfordult.

Közvetlenül mellette állt a szolgálatos rendőr, arcáról lerítt a buzgóság. Mundin visszament az irodájába, hogy átgondolja a dolgokat.

Tizennégymilliárd dollár...

De hogy az ördögbe tudták meg ilyen gyorsan? Dworcastól nem, töprengett Mundin; megesküdött volna rá, hogy Dworcas nem tudott a rendőrséggel való összetűzésről, míg Jimmy Lyons ki nem hívta a szobájából. Holott elsősorban Dworcas küldte őt oda. Talán azért -- Mundin dühében elvörösödött a gondolatra, mert szinte biztos volt benne, hogy erről van szó --, mert Dworcas szinte készpénznek vette, hogy egy ilyen vacak kis zugügyvéd, mint amilyen ő, úgysem tehet értük semmit? És ha így van, mi változtatta meg a véleményét?

Mundin belerúgott az Éber Titkárba, és folytatta a fel-alá járkálást. A Titkár csilingelő hangon közölte vele, hogy Mrs. Mundin péntekre át fogja utalni a teljes követel egyenleget.

Leült az íróasztalához. Rendben van, az ügy nehéznek ígérkezik. Ezzel számolnia kell. Mi mást remélhetett volna? És minél inkább megnehezítette a GML, annál inkább be voltak ijedve -- és nem erre számított? Márpedig minél jobban beijedtek, annál több az esély; hogy ez az egész lehetetlen ügy tisztességes útra terelődik, hogy Charles Mundin, a jogtudományi akadémia tanársegéde számára kézzelfogható közelségbe kerül a részvénytársasági joggyakorlat.

Elővett egy darab papírt, és megpróbálta felvázolni az elképzeléseit. Megnehezíthetik a dolgát, de meg nem állíthatják. Ha kell, szerez bírósági meghatalmazást, hogy beletekinthessen a feljegyzésekbe, mert azokból kell elindulnia, ha meg akar győződni róla, hogy Lavinék becsületesen játszanak. Mindaddig, míg Norma Lavin hajlandó őt a jogi meghatalmazottjának tekinteni, nem állíthatják félre. A bíróságon természetesen lassítani fogják, az ügyet. De ez sem tarthat tovább néhány napnál, és azalatt ő elindulhat egy másik szálon. Don kondicionálása -- ebből is kerekíthet egy bűnvádat, csak találna neveket, dátumokat és helyszíneket.

Kinyúlt a példatára felé, és hozzáfogott egy ügyvédi meghatalmazás-tervezet megfogalmazásához, amit Norma Lavin aláírhat. Alá fogja írni, nem vitás; független és kétségtelenül nehéz személyiség, de nincs sok választása. Különben is, gondolta szórakozottan, ennek a sok férfias vonásnak a nagyrésze nyilvánvalóan védekezés. A körülményei ismeretében mit is várhatna tőle az ember?

Csengett a telefon; sürgősen kikapcsolta az Éber Titkárt, és felkapta a kagylót.

-- Mundin -- mondta.

Egy végsőkig elkeseredett, öreges hang szólt bele:

-- Itt Harry Ryan... Norma nincs itt. Szeretném, ha idejönne, Mundin. Azt hiszem, elvitték.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Norvell egy jégtáblán feküdt. Vég nélkül magyarázta egy hatalmas valakinek, hogy mindent nagyon sajnál, és kötelességtudó, jó fiú vagy férj vagy barát vagy akármi lenne, csak az a valaki hagyná végre békén. Ám a hatalmas valaki -- aki nem lehetett Norvell apja, hiszen Norvell még csak nem is emlékezett az apjára csak kuncogott a szájához emelt keze mögött, és egy hosszú lépcsősor tetejéről nézett le rá, és amikor Norvell a legkevésbé várta, kinyúlt, és egy óriásit ütött a fülére, amitől Norvell végigcsúszott a hatalmas jégtáblán, egyenesen bele Alexandria vihogó arcába és Virginia kicsorbult, irdatlan nagy fogai közé...

Norvell felébredt.

Rettenetesen fázott, és minden tagja elgémberedett. Kábán nézett körül. A nappali. De...

Igen. A nappali volt. De a falminták eltűntek, és fény sem volt, csak az odakint derengő betegesen sápadt hajnal. Teljesen átlátszó volt minden fal, és ő a padlón feküdt. Az ágy, amiben az éjjel feküdt, visszahajlott az alapkockába, s őt kilökte a padlóra. És a padló hideg volt.

Nincs fűtés. Nincs energia. A ház ki volt kapcsolva.

Reszketve állt föl, s csüggedten oldalgott az ablakkapcsolóhoz. Nem működött; az ablakok továbbra is teljesen átlátszóak voltak.

Tudta, mi történt, és összeszorított foggal szitkozódott. A piszkos csirkefogók. Egyetlen figyelmeztető szó nélkül, hajnalban kapcsolják ki a házat, s még csak esélyt sem adnak neki, hogy...

Fáradtan szedegette össze a ruháit a padlóról, ahová lepotyogtak a fogasról, amikor az újra fölvette összecsukott, raktári alakját. A szemérmetlenül átlátszó ablakokon át láthatta a többi buborékházat, melyek illően áttetszőek voltak az éjszakai megvilágítástól és a bejárati fényektől. Csak itt-ott, egy-egy emeleti ablakban látott világosságot. Mire felöltözött, a fönti lárma is eljutott a füléhez. A felesége és a lánya rohantak le hálóruhában, követelve, hogy csináljon végre valamit.

-- Öltözzetek fel -- mondta, és félreérthetetlenül kikapcsolta a hallókészülékét.

Míg azok öltöztek, bebarangolta a házat. Szórakozottan kávéért tárcsázott, és félig öntudatlan nevetéssel belenyugodott, hogy a víz nem akar kifolyni. Fönt és lent minden faliszekrény, fiók és tálaló kiokádta mindazt, ami benne volt. Egykedvű tolószerszámok söpörték ki a holmikat, csukódtak és bezárultak az ajtók -- számára örökre. Szemlét tartottba ruhaneműk és konyhai eszközök rendetlen halmai fölött, és hozzálátott, hogy megtöltsön egy utazótáskát.

Mialatt ezzel foglalatoskodott, két unott rendőr őgyelgett be; az ajtó -- természetesen -- nem volt zárva többé. Bekapcsolta a hallókészülékét; jó sokáig elpiszmogott vele.

-- Nos? -- fordult a rendőrökhöz.

Azok megnyugtatták, hogy rengeteg ideje van; ők csöppet sem sietnek. Akár egy óráig is elvacakolhatsz, öcsi. Ők viszik el családostul, cuccostul Belly Rave-be, és majd segítenek egy jó helyet kiválasztani. És... hmm... ne vedd úgy a szívedre, öcsi. Hallani néha olyat, hogy valakit kidobnak a szerződéses állásából, mire az illető... izé... pánikba esik, és megpróbálja... naszóval kinyiffantam magát.

A költözködésnek volt egy nagyszerű pillanata. Az egyik zsaru segítőkészen fölemelt egy táskát, mire Alexandra rászólt, hogy vigye onnan a mocskos kezét...

A zsaru kupán vágta, és megmagyarázta, hogy mi az, amit nem hajlandók lenyelni egy Belly Rave-i kölyöktől.

Norvell számára megrázkódtatást jelentett a rendőrautó. Páncélozott volt.

-- Maguk... maguk gyakran kerülnek bajba Belly Rave-ben? -- puhatolózott.

-- Á, csak olykor-olykor -- válaszolta a barátságosabbik zsaru. -- Hat hónapja ki se vezényeltek URH-kocsit, különben sincs más fegyverre szükség, mint pisztolyra. Nem lesz semmi bajotok. -- Azzal elhúztak a Monmouth GML W-97-AR Egység elől. Nem volt semmiféle érzelmes búcsú. Norvell ki se látszott az aggodalmakból, Alexandra ugyan fortyogott, de nyugton volt, Virginia pedig aznap reggél még két szót sem szólt senkihez.

Az autó megállt a buborékvárost szegélyező széles úton, a motort üresjáratra állították, s a vezető türelmetlenül beszélt valamit a rádiójába. Nemsokára felbukkant még két rendőrautó, s a háromtagú konvoj maga mögött hagyta a város utcáit, hogy ráfordüljon a Belly Rave-be vezető töredezett aszfaltúira. Ez az út egy darabon hatsávos szuper főútvonallá vált, melyen éjjel-nappal százezer ingázó kocsija repesztett, majd áthaladt egy csenevész erdőn, s a csomópontokban lévő vámbódék elrejtőztek a kőkupacok és a rozsda mögött.

Zötyögtek még néhány mérföldet, aztán lefordultak egy mellékútra, ami még rosszabb volt.

Először a szag ütötte mellbe Norvellt.

A másik dolog még komiszabb volt. Amint végignézett Belly Rave-en, elfogta a szörnyű érzés, hogy itt árulás történt. Az ember mindenbe bele tud nyugodni. Ha valakit arra kárhoztat a sors, hogy élete a nyombélráktól való örökös szenvedés legyen, vagy nyomorékan, magányosan tengődjön minden remény nélkül, még mindig tovább élhet s kiaknázhatja a lehetőségeit. De ha már felvértezte magát a csapás ellen, és a dolog ezerszer rosszabb annál, mint amit a legelviselhetetlenebb rémálmaiban elképzelt... ilyenkor az erőtartalékok egy csapásra kimerülnek, s az ember nem érez mást, mint összeomlást.

És Belly Rave, ez a nyüzsgő romhalmaz, rosszabb volt, mint ami Norvell rémálmaiban megjelent.

A rendőrautók szirénázva fordultak be egy sarkon, majd megálltak egy hosszú, ívben görbülő háztömb előtt. A kísérő autók elől-hátul közrefogták őket; mindegyikből kiszállt egy zsaru, s megálltak ott, bokáig merülve a gazba és a hulladékba, kezüket hanyagul a fegyverükön pihentetve.

Norvell sofőrje megszólalt:

-- Ez jó lesz. Menjünk.

A jelenet, amikor szakadó esőben, a kifejezéstelen arccal bámészkodó Belly Rave-iek gyűrűjében bevitték holmijaikat a házba, irgalmasan elhomályosult Norvell agyában. Az egyik pillanatban még ott ült a rendőrautóban, elképedten bámulva a szánalmas kutyaólat, amit felkínáltak neki, a másik pillanatban meg már nem voltak sehol a rendőrök, s ő ott ült egy felfordított bőröndön, s Alexandra nyafogását hallgatta:

-- Norvell, muszáj ennem valamit, mielőtt menthetetlenül éhen halok, hiszen már.

Virginia sóhajtott, és felállt.

-- Fogd be a szád -- mondta higgadtan a lányának. -- Norvell, segíts fölvinni az emeletre a nagy bőröndöt.

Elrúgott az útjából néhány zörgő konzervdobozt, és -- a lányára egy pillantást se vetve -- elindult egy lépcsősor felé.

Norvell mögötte lépkedett a keskeny lépcsőn, melynek fokait réges-régen eszkábálták össze holmi deszkákból és fémlemezekből, s az egész építmény nyöszörgött alattuk. A felső szint („beépített padlástér a gyarapodó családnak!") nyirkos volt a esőtől, de Virginia talált egy helyet, ahová éppen akkor nem csöpögött -- oda borította ki a bőrönd tartalmát.

-- Menj le, és tartsd szemmel a többi holmit -- rendelkezett. -- Én addig átöltözöm.

Az asszony még le sem ért, már társaságuk akadt. Először három, nyűtt viharkabátos féVfi érkezett.

-- Rendőrség -- mondta az egyik, valami fémes tárgyat villantva Norvell arcába. -- Csak rutinellenőrzés. Van-e valami értékes holmijuk, szeszesital, kábítószer vagy bejelentésköteles fegyver?

-- Épp most ment el a rendőrség -- tiltakozott Norvell.

-- Azok buborékvárosi rendőrök voltak, pajtikám torkolta le a férfi. -- Nekik itt nincs joguk intézkedni. Ha adhatok egy tanácsot, ne vitatkozzon velünk. Na mesélje már, milyen bejelenteni való holmija van?

Norvell erőtlenül felvonta a vállát.

-- Azt hiszem, semmilyen. Ha csak nem számítják oda a ruhákat.

A férfiak céltudatosan indultak el a csomagok felé.

-- Csak ruhanemű? -- vetette hátra az egyik a válla fölött. -- Se fegyver, se ital?

Virginia éles, magas hangja vágott közibük a lépcső felől.

-- Mérget vehettek rá, hogy van fegyverünk! -- kiáltotta vésztjósló hangon. -- Fordítsatok hátat, csavargók, és tűnjetek el innen, amíg szépszerével megtehetitek!

Norvell azt hitte, káprázik a szeme, látva az asszony kezében a régimódi revolvert.

-- Egy pillanat, asszonyság! -- tiltakozott az egyik „rendőr".

-- Tünés! -- Virginia kezében kattant a fegyver. Ötig számolok. Egy, kettő, három...

A férfiak szitkozódva eltűntek. Virginia lejött a lépcsőn, és Norvell kezébe nyomta a fegyvert.

-- Tartsd meg -- mondta hűvösen. -- Úgy illik, hogy te használd; Ha esetleg meglepődtél volna, Belly Rave-ben nincsenek rendőrök.

Norvell nyelt egyet. Óvatosan megemelte a puskát. Meglepően nehéz volt, sokkal nehezebb, mint az ilyen téren járatlan képzeletével valaha is hitte volna -- nem beszélve arról, hogy még a robbanó puskapornak is nagyobb súlya volt, mint gondolta.

-- Honnan szerezted ezt a holmit?

-- Mindig is megvolt nekem -- felelte Virginia szárazon. -- Tonyé volt, míg meg nem halt. Ez az első lecke számodra: itt nem élhetsz puska nélkül.

Alexandra lépett elő csillogó szemmel.

-- Csodálatos voltál -- lehelte. -- Azok az undok vadállatok! A jó ég tudja, mi történhetett volna velünk, ha csak Norvell van itt egyedül.

Nyálas csókot készült nyomni anyja arcára. Virginia eltolta magától a lányát, és hidegen végignézett rajta. Aztán különös, száraz hangon azt mondta:

-- Ebből a nyavalygásból nem kérünk többet, kisasszony. Mostantól kezdve egy szinten vagy velem és Norvellel. Értesz engem? Nem engedhetjük meg magunknak a hazudozást, a csalást, az átejtést, a szeszélyeskedést. Jobb lesz, ha megtanulod, méghozzá gyorsan. Az első csúnya baklövésnél úgy eladlak, mint a huzat!

Alexandra arca maga volt az eleven rémület.

Az anyja szenvtelenül folytatta:

-- Úszni vagy elsüllyedni... most már Belly Raveben élsz. Nem emlékszel rá, de majd megtanulod. És most tűnj innen. Ha nem tudsz ennivalót lopni, éhen maradsz. De estig ne gyere vissza.

A gyerek döbbenten állt. Virginia megragadta, s a vállánál fogva kituszkolta, majd becsapta utána az ajtót.

Norvell a bedeszkázott ablak egyik hasadékán át nézett utána, s látta, hogy Alexandra csüggedten, sírva baktat lefelé az ütött-kopott járdán.

Tétován kérdezte Virginiától -- az új Virginiától:

-- Mit jelent az, hogy eladod őt?

-- Amit mondtam -- válaszolta az asszony. -- Eladom őt. Az ilyesmi könnyű, akad egy-egy tekintélyesebb ember vagy egy madám, aki gyereket akar venni. Nem tudom, mik az árak mostanában; amikor én voltam tizenhárom éves, ötven dollárt hoztam a konyhára.

-- Te? -- kérdezte Norvell, s a haja égnek állt.

-- Én. Nem Wilhelmina Snodgrass vagy Zenobia Beaverbottom. Én. A feleséged. Azt hiszem, szerencsém volt -- orgazdának adtak el, nem pedig házhoz. Teázója volt; segítettem neki kifosztani a vendégeket. Ott találkoztam Tonyval. És most, ha nincs több haszontalan kérdésed, segíts kicsomagolni.

Norvell engedelmeskedett, de a feje zúgott. A felesége minden szégyenkezés és bocsánatkérés nélkül lerombolta az élettörténetét -- azt a történetet, amit lelkiismeretes alapossággal Norvell épített föl az évek során neje „véletlen" célzásaiból és kijelentéseiből. Virginia „nem akart beszélni róla", ám Norvell valahogy megtudta. A becsületes, iparkodó szülők. Az egyszerű, de keserves küzdelmekkel teli élet. A nyomorban eltelt évek, amikor... amikor valami olyasmivel foglalkozott, amit soha nem mesélt el igazán, de tudni lehetett, hogy az tiszteletre méltó, egyszerű foglalkozás volt. Találkozása Tony Ellistonnal -- az elragadó fajankóval a Nagy Verseny forgatagában. Nem volt rossz ember, Norvell. De nem volt szerelem... nem az, ami köztünk van...

Nagyokosnak hitte magát. Összefüggő mesét épített föl a részletekből, s titkon kuncogott, hogy az asszony nem is sejti, mennyi mindenről tud ő.

Holott a felesége zsebmetsző volt egy kábítószerlebujban, ahová a szülei adták el.

Kopogtak az ajtón.

-- Ha ez a kölyök előbb jött vissza, mint ahogy megengedtem... -- sziszegte Virginia összeszorított foggal, s felrántotta az ajtót. Felsikoltott.

Norvell maga lepődött meg a legjobban, amikor észrevette, hogy a revolver a kezében van. Megcélozta vele az ajtóban álló hatalmas, foghíjas alak testének a közepét.

Az alak sietősen emelte lapátkezeit apró, torzonborz feje fölé, s vigyorogva megszólalt:

-- Ne lőjön, miszter. Ártalmatlan vagyok. Tudom, nem vagyok jóképű, de nem ártok senkinek. Azért jöttem, hogy segítsek. Megmutatom, hol kell bejelent-, kezni, és minden egyebet is. A nevem Shep. Becsületesen fogok viselkedni magával. Megmutatom a legjobb tűzifahelyeket, kiokosítom a bandákkal kapcsolatban. Hallom, van egy kislányuk. Ha el akarják adni, mondok árat. Be akar szállni az üzletbe? Összehozom egy fickóval, akitől megkaphatja az induláshoz szükséges kendermagot. Ha van igazi pénze, ismerek egy cukornagykereskedőt meg egy fickót, aki bérbe ad szeszfőzdét. Én csak Shep vagyok, miszter. Csak boldogulni akarok, semmi mást.

-- Tartsd rajta a puskát -- mondta Virginia. -- Gyere be, Shep, és ülj le. Mit akarsz?

-- Több élelmiszert, mint a fejadagom -- felelte az óriás gyerekes mosollyal. -- Készpénzt, ha van olyan maguknak. Én mindig kétségbe vagyok esve, de most végképp odavagyok. -- Karja a nyitott ajtó felé lendült. -- Látják az esőt? El kell kapnom. Ebből lesz a szivárvány, miszter. Látja? El kell kapnom; még sohase láttam. De ehhez legelőször bíborszínű lakkfestéket kell szereznem. Néhány más dolgot is, de legfontosabb a bíborszínű lakkfesték. Ugye nem láttak benne bíborvöröset? Hát, bíborszínt a vásznon se fognak látni, de azért ott lesz -- az alapozásban, és mert ott lesz, kell nekem a könnyek edénye, ez a nyavalyás, istenverte zuhogás, mert nem elég kétszázezer lelki bánat, ha nem tetézzük meg egy gyászos hangulattal is.

-- Maga fest -- mondta Norvell bambán, s leengedte a pisztolyt tartó kezét.

-- Én festek. És ötven dollárért megkapom, amire szükségem van, azaz nincs más gondom, mint megszerezni ezt az ötven dollárt.

-- A maga termetével meg is tudná szerezni -- mondta Virginia.

Shep bocsánatkérően vonta meg a vállát.

-- Nem úgy, ahogy gondolja. Csak semmi durvaság. Azóta nem, hogy elkezdtem festeni. Az ember nem lehet félig szűz. így aztán megbízásokat bonyolítok le.

Leengedte a kezét, fürkészve nézett rájuk Neandervölgyi homloka alól.

-- Semmi megbízás? Fel kell hajtanom egy ötvenest, mielőtt eláll az eső.

Úgy látszott, Virginia döntött.

-- Norvell, adj Shepnek ötven dollárt. -- Norvell elszörnyedt tekintetet lövellt a feleségére: hogyne, hisz akkor itt maradnak tizennyolc dollárral és hatvanöt centtel. -- Ne aggódj -- mondta az asszony megvetően. -- Nem fog meglógni; Belly Rave-ben nincs olyan hely, ahol sokáig lehetne bujkálni. -- Shephez fordult. -

Majd megdolgozik érte. Egyheti kemény munkával. A budi valószínűleg csordultig tele van. A kémény meg mintha teljesen el lenne záródva. Tűzifára is szükségünk van. A házra mindenhol ráfér a tapasztás. A férjemmel is úgy áll a helyzet, hogy nem ismeri a dörgést, tehát könnyen bajba kerülhet. Vigyázni fog rá?

-- Ötvenért, de még mennyire! -- ragyogott fel Shep. -- Akarja, hogy vigyázzak a gyerekre?

-- Nem -- felelte az asszony kurtán.

Az óriás bólintott, szeme árnyékossá vált.

-- Maga tudja, hogy mit csinál, asszonyom. Nehéz dolga lesz a gyereknek. Megkaphatom most az ötvenest? Két-három napba is beletelik, míg megszerzem az anyagot. Tíz dollár a gyereknek, aki szaladgál értük. Ezt az esőt nem szalaszthatom el...

Norvell leszámolta és átnyújtotta neki az ötven dollárt.

-- Oké! -- bömbölte Shep boldogan. -- Eltérítjük az útjából az én bíborszínű lakkfestékemet, aztán jöhet a bejelentés!

A szakadó esőben átmentek egy roskatag épülethez, amely előtt egy patkányképű, tizenkét éves fiú állt őrt.

-- Üzenetem van Monmouth-nak -- mondta neki Shep, mint valami titkos jelszót.

A fiú fölemelte a fejét, és gyászosan huhogta:

-- Nu-nu-nu-nu-nuszi nomoz!

Norvell összehúzta a szemét. Gyerekek! Mindenütt. A semmiből. Patkányképű, szúrós tekintetű gyerekek bukkantak fel az eső leple alól, némán és váratlanul, mintha a vizes levegőből csapódtak volna ki.

-- Mint a múltkor, de most legyen bíborszínű lakkfesték is. Megértettétek?

Egy ösztövér, legföljebb tizenhárom éves lány szólalt meg szenvtelenül:

-- A rossebet, mint a múltkor. A Nyamvadtak összeálltak a Gőring Gránátosokkal. Csak durranópalackokkal juthatunk át a West Side-ra.

-- Sietős a dolgom, Lana -- mondta Shep. -- Meg tudod csinálni vagy nem?

-- Ki mondta, hogy nem tudom, te vagy én? -- kérdezte a lány szelíden. -- Én azt mondtam, hogy durranópalackok kellenek.

-- Én nem megyek -- szólt közbe mogorván a patkányképű tizenkét éves. -- Tudják, hogy én kaptam el Büdösláb öccsét. Különben is...

-- Egy szót se Büdösláb öccséről! -- rikoltotta Lana. -- Te itt maradsz; ha visszajöttem, majd beszélünk. A fiú behúzott nyakkal eloldalgott. Lana hívta a kölyköket: -- Nuszitestvérek! 'Gyverszemle!

Palackok csipkésre csorbított szája villogott. -- Norvell nyelt egyet arra, amit sejtetni engedtek.

-- Jó gyerekek legyetek! -- kiáltotta Shep, s átadta Lanának az ötven dollárt.

-- Nu-nu-nu-nu-nuszi nomoz! -- huhogta a lány vésztjóslóan, s a gyerekek visszabújtak az eső függönye mögé.

Norvell lenyelte a kérdéseit, s némán vonszolta magát egyik pocsolyától a másikig Shep nyomában. Ennyit mindenesetre már megtanult.

Meglepetésére a helytartó egy közönséges házban lakott, s nem GML-ben, holott ő ezt várta volna egy olyan embertől, aki több ezer fő különböző juttatásaiért felelős -- a rangja után minden bizonnyal járt volna neki. Egész Belly Rave-ben mindössze egy megbízott hivatalnok volt.

Norvell aztán szemtől szembe is megláthatta a helytartót. Szomorú, öreg smasszer volt.

-- Mindig hordja magánál a kártyáit -- mondta halkan Norvellnek. -- Mindig ellenőrizze, és szoktassa rá a feleségét meg a kislányát is. Többféleképpen lehet ugyan. másolatokat szerezni, de az elkészítésük egy hétbe telik, és addig éhen kell mászkálnia. Mint családfő háromszoros fejadagot kap, s külön adag jár a feleségének is. Nagyevő a kislány?

Norvell gyanította, így aztán bizonytalanul bólintott.

-- Nos, akkor felnőtt adagot fog kapni ő is. Isten a tanúm, nem szűkölködünk élelemben. Lássuk csak, magát szerdára osztjuk be, három és öt között kell jelentkeznie. Fontos, hogy betartsa a saját időpontját, különben torlódások keletkezhetnek, más időpontokban meg esetleg nem jelenik meg senki. Eddig minden világos? Majd tapasztalni fogja, hogy a legjobb csatlakozni, a többiekhez, amikor bejön a segélyéért. Erről Shep tudna mesélni magának. Ez... ezzel elejét veheti a bajoknak. Mi itt nem akarunk semmiféle bajt. Megpróbált szigorúnak látszani. -- Kérem -- tette hozzá szenvedélyes hévvel --, ne csináljon felfordulást a körzetemben. Az enyémen kívül még van tizenkilenc, nemde?

Magában suttogva tanulmányozott egy névsort.

-- Ó! Az élelmiszerjegyei felhatalmazzák az egész családjával együtt, hogy nyílt tribüni ülőhelyeket kapjon minden fordulón és Nagy Versenyen. -- Norvell szíve majd megszakadt e szavak hallatán. A többi zavaros volt, nem nagyon értette. -- Ingyenes szállítás, ez természetes... remélem, élni fog vele... Mi haszna otthon ülni és búslakodni, egy kis vér pezsdítően hat... az ajtó mindig nyitva áll...

Odakint az esőben megkérdezte Sheptől:

-- Csak ennyi a dolga?

-- Mit kellene még csinálnia? -- nézett rá Shep. Aztán sarkon fordult. -- Nézzünk valami tűzifa után.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Ha már el kellett tűnnie, szépen csinálta.

Mundin mindent megpróbált, de hiába. Norma Lavin eltűnt. Ryan telefonhívása után nyomát vesztette.

Először természetesen a rendőrségre ment, s amikor azok megtudták, hogy Norma Lavin Belly Rave-i lakos, megpróbáltak nem egyenesen az arcába nevetni.

-- Nézze, miszter -- magyarázta barátságosan az eltűnt személyekkel foglalkozó őrmester. -- Vannak emberek, és vannak Belly Rave-i emberek. Ez utóbbiak szerepelnek az adójegyzékeken? Van lyukkártyakódjuk? Van munkavállalási szerződést igazoló tetoválásuk? Nincs. Nekik ilyen nincs. Akkor hát mit tehetünk? Természetesen meg tudjuk találni az eltűnt személyeket, csakhogy az a lány nem személy. Ő Belly Rave-i. -- Az őrmester flegmán vállat vont. -- Lehet, hogy kedve szottyant valamerre elkószálni. Lehet, hogy valami elhagyatott helyen feldobta a talpát. Lehet, hogy nem. Mi ezt nem tudhatjuk, igaz?

De annyit megtett -- mindenesetre --, hogy felírta Charles Mundin nevét.

Mundin ezek után vett egy puskát, s maga kezdett kutatni Belly Rave-ben. Sokan látták Normát és régi Cadillacjét az eltűnése napján. De utána senki.

Hát ez volt a helyzet.

Egy hét múlva Mundin észrevette, hogy rendszeresen eljár a Lavin-Ryan-házba, élelmiszerekkel megrakodva. Azt is észrevette, hogy Ryan pénzt csal ki tőle szenvedélye kielégítésére.

Amióta a nővére nem volt vele, Don Lavin teljes letargiába süllyedt. Ryan, ha éppen tele volt vágytablettával, hűvösen, magabiztosan, máskor zokogva kérlelte Mundint, hogy próbáljon meg valamit, akármit. Mundin orvost hívott.

Az orvos egyszer jött el -- látogatása alatt Don Lavin, akiben feltámadhatott a pislákoló büszkeség, csodálatosan magához tért, szellemesen, jókedvűen beszélgetett el vele. Amikor a doktor elment, felháborodott pillantással mérte végig Mundint, Don pedig visszasüllyedt kába búskomorságába.

-- Rendben van, Ryan -- mondta Mundin keserűen --, és most mit tegyünk?

Ryan kirázta a dobozból az utolsó tablettát, lenyelte, és közölte Mundinnal, hogy most mit tegyenek.

És Mundin kapta magát, és felhívta telefonon William Choate IV-et.

Szegény Willie irodája valamivel kisebb volt, mint egy leszállópálya. Hosszában végigrobógott rajta hogy megölelje a jó öreg Charles-t.

-- A kutyafáját! -- csacsogta. -- Olyan boldog vagyok, hogy el tudtál jönni hozzám. Csak most tettek be ide, hogy az öreg Sterling meghalt. Tudod, ez az ő irodája volt. Szóval amikor meghalt, engem...

-- Értem -- vágott közbe Mundin szelíden. -- Téged betettek ide.

-- Igen. Mondd, Charles, mi lenne, ha ennénk valamit?

-- Elképzelhető. Willie, egy kis segítségre van szükségem.

-- De ugye, Charles, nem valami munkáról van szó? -- kérdezte Willie szemrehányóan. -- Jaj, de rémes helyzetbe hoznál akkor!

Hát, gondolta Mundin, ha kettőt nem is, egyvalamit azért sikerült a fejébe verniük.

-- Nem -- felelte --, mindössze egy apró felvilágosítás. Szeretném tudni, mikor és hol lesz a GML-házak részvényeseinek éves találkozója.

-- Én aztán nem tudom -- felelte Willie boldogan. Nem kell ezt publikálniuk valahol? Egy újságban?

-- De, publikálniuk kell egy újságban, Willie. Csak az a kérdés, hogy melyikben. Lehet vagy ötvenezer újság az országban, és a törvény csak azt írja elő, hogy az egyikben közzé kell tenniük, nem szükségképpen angol nyelven.

Willie bánatosnak látszott.

-- Én csak angolul beszélek, Charles -- mondta.

-- Tudom, Willie. Miért nem kérdezed meg a Sajtókutató osztályotokat?

-- Ó, hát persze, Charles! -- bólogatott buzgón Willie. -- Ha ezzel szívességet tehetek neked. Bármit! Bátortalanul tudakolta meg vijjogó dobozától, hogy van-e náluk valami Sajtókutató osztályféleség, mire a doboz azt felelte, hogy van, uram, és már kapcsolta is. Félóra múlva, amikor már majdnem elvesztek a -- Kötvénytulajdonosok Védelmi Bizottsága E Csoportjának előzetes megtárgyalásában, a vijjogó doboz köhintett, és közölte, hogy a GML-házak részvényeseinek találkozója a kaliforniai Lompocban van meghirdetve. Forrás: Bagatell Híradó. Időpont: holnapután, helyszín: Long Island, Morristown, Kormányhivatal, 2003-as szoba.

-- Nahát! -- kiáltotta Willie kétkedve. -- Oda aztán nem sok embert várhatnak, igaz-e?

Másnap reggel Mundin a New York-i Értéktőzsde egyik kétdolláros jegyablakánál várta, hogy megszólaljon a nyitást jelző csengő.

Idegesen tanulmányozta a Ryantól kapott utasításokkal teli gyűrött cédulát, és éppoly izzadt és feszült volt -- csak más okokból --, mint a körülötte tülekedő többi fanatikus.

Ryan utasításai tökéletesek voltak és pontosak, kivéve egyvalamit: nem mondták meg, hogy hogyan szerezze meg azt a kétezer dollárt, amit majd értékpapírokba kell fektetnie. Mundin csendben káromkodott, aztán vállat vont, és gyorsan megnyomta a 145ös számot. Anakonda Copper. Behelyezte a zsetonját, meghúzta a fogantyút, és letépte a jegyét. A gigantikus csarnok többi 19 999 ablakánál 19 999 más részvénytulajdonos csinálta ugyanezt. És odakint a tarka utcán tízezer későn jövő nyüzsgött-morgott, várva a sorukra.

A tőzsde megmozdult.

A csarnok közepén felállított Nagy Tábla villogott és hunyorgott -- előbb gyorsan, aztán lassan, majd halotti lassúsággal, s végül rögzült. A fények megálltak. A totalizator számítógépek zümmögni kezdtek.

Mundin a 145-re irányozta a látcsövét, de nehezen tudta megtartani rajta. Remegett a keze. -- Megkondult a gong, és a sor, amit figyelt, kivilágosodott: 145, 3 pontos emelkedés.

Az óriási csarnok beleremegett a lármába, amelyből Mundin a maga egyszótagos káromkodásával csak húszezredrészért volt felelős.

Tetves hatcentes nyereség, dörmögte. Nem éri meg, hogy odamenjen érte a pénztárablakhoz.

Egy mellette elhaladó, kabáthajtókáján kopott Tőzsdetag-jelvényt viselő alkusz bizalmasan odaszólt:

-- Hé pajtás, figyeld a fémeket.

-- Kopj le, vagy kivezettetlek! -- csattant fel Mundin. Holmi hamis tippekre nem vesztegethette az idejét. Látcsövét a Nagy Táblára irányította át, hátha kihámozhatna valamit a nap első megmozdulásából.

Az ipari részvények átlagosan négyet estek, árulta el a hasznos összefoglalás. A „vasúti részvények" -- ami leginkább üzemtelepítésre szánt telkeket jelentett -- hárommal emelkedtek, a kemikáliáké nyolccal.

Mundin számolt. Ebből az következik, hogy a részvényesek meg akarnak majd szabadulni a vegyi részvényeiktől, mert úgy kalkulálnak, hogy az emelkedést látva mindenki vásárolni fog -- mindenki, kivéve a részvényeseket, akik azért vásárolnak majd vegyi részvényeket, mert úgy kalkulálnak, hogy mindenki meg akar szabadulni a vegyi részvényeitől, mert úgy kalkulálnak, hogy mindenki vegyi részvényeket fog vásárolni. Merthogy emelkednek.

Harminc másodperces figyelmeztető csengő!

-- Pajtikám -- makacskodott az alkusz --, figyeld a fémeket!

-- Menj a pokolba -- válaszolta Charles gorombán, reszkető ujjait a gombok fölött tartva. Újra megnyomta Anakondát, vett öt jegyet, aztán csak várt, és átkozta magát.

Amikor meghallotta a nagy nyögést, végre kinyitotta a szemét, és látcsövét a táblára fordította.

145, 15 PONTOS EMELKEDÉS

-- Emlékezz csak, ki tanácsolta -- mondta az alkusz. Mundin adott neki egy dollárt. Végtére is szüksége lesz két kézre...

-- Kösz, pajtás -- mondta az alkusz. -- Okosan csináltad. És most vigyázz, ne válts. Még ne. Majd szólok, hogy mikor. Ez itt egy reggeli banda... méghozzá kedd reggeli, és nem afféle bolond, hisztérikus hétfő reggeli, akik ripsz-ropsz beugranak valamibe, és ripsz-ropsz már le is égnek. Nézz körül, magad is láthatod. Kisemberek, a szabadnapjukat töltik itt. Családapák, akik okosan játszanak, legalábbis azt hiszik. Okosan és kicsiben. Húsz éve figyelem őket. Ne válts.

Charles nem váltott.

Továbbra is csurrantotta-cseppentette a dollárokat az alkusznak, aki aznap vagy szerencsés volt, vagy zseniális. Mire eljött a dél, Charles-nak már volt egy nagy halom mindenféle fém-értékpapírja, továbbá négyszáznyolcvan dollár értékű beváltható zsetonja.

-- Most -- szólalt meg akkor az alkusz rekedten. Kivette Charles kezéből a látcsövet, hogy végigpásztázza a tömeget.

-- Látod? Néhányan már indulnak kifelé, mások szendvicset majszolnak. Az iram lassul. Most már nem is olyan okosak, nem is olyan kicsik. Húsz éve figyelem őket. Most vágnak bele a lehető legostobább dolgokba, mert megéheztek, és aki éhes, az nem lehet okos. Érzem, pajtás, ahogy még sohasem éreztem eddig. Adj el húsz pontot fedezet nélkül. Jézusom, bárcsak lenne bátorságom harmincat mondani!

Két perccel később nagyot csapott Charles vállára, és felüvöltött:

-- Megcsináltuk, pajti! Megcsináltuk! Megcsináltuk!

A fémek lezuhantak -- harmincnyolc ponttal. Charles, akin immár úrrá lett valami jeges nyugalom, öt dollárt adott neki. Ryan-féle utasítások, első lépés: vállalj kockázatot. Megtette.

A tárcsát az ötszáz dolláros tartományra állította.

-- Adj egy nyerőt -- mondta a felhajtónak.

Az alkusz levegő után kapkodott, hebegett-habogott.

-- Muszáj -- mondta Charles. -- Ez túl sokáig tart, én viszont sietek.

-- Most a szilárd üzemanyagok fognak emelkedni dadogta az alkusz --, de... de, kérlek, pajtás, vedd kettő ötvennek. Egyet a szilárd üzemanyagokra, egyet meg a... a... -- távcsövével végignézett a táblán. -- A konzervdobozgyártás egész nap alszik -- motyogta. A keddiek nem harapnak rá a konzervdobozra, de miután a fémek zuhantak... Végy szilárd üzemanyagot és konzervdobozt -- mondta végül lassan.

Délután kettőre Charles-nak kétezer-háromszáz dollár értékű zsetonja volt, az alkusz zsebe pedig kidagadt a rengeteg aprótól. Magában beszélt, nemigen lehetett hallani, mit.

-- Oké -- szólalt meg hirtelen Charles. -- És most egy GML-részvényt akarok.

Az alkusz rápislantott.

-- A régi 333-ast? Nem, azt nem teheted.

-- Dehogynem. Kell nekem. Az alkusz megrázta a fejét.

-- Pajtás, te ezt nem érted -- kezdte magyarázni. -- Te új vagy itt, én meg már húsz éve figyelem. Nekik van részvényesük, érted? Aki egész nap csak a 333-ast lyukasztgatja. Jól ismerem őt. Ott láthatod, harmadik sor, második oldalátjáró. Akárcsak az Acél és A and P -- még lehetőséget sem adnak, hogy bárki is igényt jelenthessen be egy részvényre.

-- Kell nekem -- mondta Mundin. Az alkusz elszörnyedt.

-- Pajtás, neked nem volt még elég erre a napra? Gyere, igyunk egyet inkább; én fizetem. Ne húzz.ujjat ezekkel a nehéz fiúkkal, mert megbüntetnek. Hagyd a GML-t. Ha megpróbálsz részesedéshez jutni, keservesen megbánod. Korlátlan erőforrások, érted?... Korlátlan. Van nekik, hidd el. Annak az embernek a nap minden pillanatában van vételi ajánlata. A valódi érték fölött ráígér tízezer dollárt. Erre te gondolsz egy merészet, felüllicitálod a tízezret, és persze megkapod. És mi történik legközelebb? Talán eladja fedezet nélkül. Talán vár. De előbb vagy utóbb megcsinálja, és akkor te nagyot huppansz. Tudod-e, pajtás, milyen mondás járja köztük? „Aki eladja, ami nem az övé, vegye is vissza, vagy vonuljon börtönbe."

-- Mi a GML pariárfolyama? -- kérdezte Mundin hűvösen.

-- Kétezer. De te nem formálhatsz jogot rá, hát nem most mondtam? Bármikor övé a licit. Érted már?

Charles-nak meg kellett győznie az alkuszt, hogy tegyen úgy, ahogy azt Ryan eltervezte. Mialatt könyörgött, fenyegetőzött és vesztegetett, kétszer változtak az árfolyamok.

Végre az alkusz -- egész testében remegve, támolyogva -- elindult a harmadik sor, második oldalátjáró felé. Mundin a távcsővel követte nyomon minden lépését.

Sikerült. Mundin verejtékezve nézte a lencse által kicsivé varázsolt jelenetet: az üdvözlést, a néma oldalbalökést, a rá következő hangtalan visszavágást, s a kibontakozófélben lévő veszekedést. A GML-részvényes kicsi, kövér öregember volt. Az alkusz is kicsi volt, de sovány, szikár.

A harc akkor tört ki, amikor megszólalt a harminc másodperces figyelmeztető csengő. Charles elfordította a tekintetét a küzdőkről, és az ez egyszer őrizetlenül hagyott részvényes-ablaktól, és annak kétszázötven dolláros jegyeit egy határozott mozdulattal belyukasztotta a régi 333-asra.

A New York-i Értéktőzsde totalizator gépének elektronikus definíciói szerint egyetlen ajánlatból kínálat híján nem jöhetett létre tranzakció. A Nagy Táblán változatlanul ez állt:

333, NINCS VÁLTOZÁS 1

Egyetlen ajáníat és semmi kínálat. Követelés esetén ez azonnali profitot jelentett -- az ajánlat és a névérték közötti különbséget. A Charles mellett álló egyik részvényes tisztelettudóan meresztette rá a szemét, és azt kérdezte:

-- Ugyan, pajtás, mit szeret maga a vegyi papírokban-?

Mundin ügyet sem vetett rá. Szinte fájó szívvel hagyta el a helyét, s ment föl a mozgólépcsőn a pénztárablakhoz, amelyre ezt írták ki: „Ipari részvények 1000 dollártól fölfelé."

-- Kétezer dollár -- közölte az unott pénztáros, miközben megnézte a jegyeket, a Nagy Tábla nála lévő kicsinyített másolatát, s tudomásul vette, hogy „nincs változás". Már tette is elébe a százdolláros bankjegyeket.

-- Igényt jelentek be -- mondta Mundin.

-- Oké, miszter, hűha. -- A tisztviselő hirtelen feleszmélt. -- Jézusom... a régi 333-as! Hogy képzeli?

-- Igényt jelentek be -- ismételte Charles makacsul. -- Kétezer dollár névértékben. Mire vár?

A tisztviselő vállat vont, s az utasítást lekopogta a klaviatúráján. Néhány perc múlva a GML-házak egy szavazati joggal rendelkező törzsrészvénye libegett ki az asztalba vágott nyíláson. A tisztviselő ráírta Charles nevét és lakáscímét, majd feljegyezte az adatokat.

-- Ezt nyomban el fogja juttatni a társaság igazgatótanácsának? -- kérdezte az ügyvéd.

-- Automatikusan -- felelte a tisztviselő. -- A részvény máris szerepel a nyilvántartásukban. Mondja, miszter, ha nem haragszik, árulja már el nekem, hogyan sikerült?...

Hovatovább kezdett gyanúsan nyájas lenni -- és Charles meglátta a fülében a személyi vevőkészülék apró dugóját. Nagyon valószínű, hogy a csevegéssel húzni akarja az időt, s őt fel akarja tartóztatni.

Bevetette magát a tömegbe, és másodperceken belül eltűnt a szemek elől.

Kétszer kockáztatott, s mindkétszer nyert, gondolta Mundin az utcára érve, útban Belly Rave felé. A kocka elgurult, s ő megnyerte a tétet... aztán megint dobott, s elnyerte a GML-házak egyik részvényét, ami feljogosítja, hogy helye legyen a részvényesek évi találkozóján.

És most kezdődik csak az igazi hazárdjáték, Mundin füttyentelt taxiért. Valami zűrzavar támadt a háta mögött, de a kocsi már megérkezett, s Mundinnak arra már nem jutott ideje, hogy hátrapillantson arra a férfira, akivel három tagbaszakadt fickó próbált elbánni fényes nappal. A férfi egy kicsi, sovány, szikár ember volt, kabáthajtókáján egy kopott Tőzsdetagjelvénnyel.

Ha ujjat húzol a nehéz fiúkkal, megbüntetnek.

TIZENHARMADIK FEJEZET

-- Délre jár az idő -- mondta Shep. -- Keressünk egy éttermet.

-- Éttermet? -- kuncogott Norvie Bligh. Baktatott Shep nyomában a rendetlen, mocskos utcákon, s közben elmélázott: úgy érezte, hála Shep gyámkodásának, sikerült egy hét alatt egyet-mást megismernie Belly Rave-ből -- ám azokból a neonfényes, üvegfalú menedékekből még egyet sem látott. Shep ezúttal is egy közönséges Belly Rave-i házba vezette el.

A nappaliban egy ziháló vén banya jött-ment. A kandallóban égett a tűz, és víz zubogott egy megfeketedett kannában. Étterem?!

Shep két élelmiszerjegyet húzott elő a zsebéből. Úgy látszott, mintha utcára se tenné a lábát, ha nincs nála legalább egy tucat jegy. Elég könnyen lehetett szerezni a Vöröskereszttől: ha az ember azt állította, hogy tucatnyi eltartottja van, az illetékes fásultan vette föl a listára heti 273 jeggyel. Aki el tudta vinni ezt a mennyiséget, az elvihette. Ennivaló volt bőségesen.

És cirkusz is.

Shep a hüvelykujja körmével felhasította a hasáb alakú műanyag dobozt, Norvell pedig ügyetlenül követte példáját. A doboz tartalma kiborult, s az egyik „tárgyat" -- egy gusztustalan kis tömböt, mely műanyagba csomagolt fadarabnak látszott -- Shep odahajította a banyának.

A banya elkapta, s rettenetes éhségében, a morzsáktól fulladozva, azonmód fölfalta.

-- Nem megy az üzlet? -- érdeklődött Shep félvállról. A hangjában megvetés érződött.

A banya ránézett, nem szólt. Egy rozsdás bádoggal vizet mert ki a kannából, és belelöttyintette Shep műanyag poharába. Shep föltépett egy kis zacskót, és valami sötét port szórt belőle a vízbe.

Kávé! A bűvös illattól Norvell ráébredt szörnyű éhségére. Ő is adott egy ugyanolyan tömböt a saját csomagjából a banyának, megkapta a vizét, s miután elkészítette a kávéját, mohón vette szemügyre a dobozból előkerült többi holmit.

Sütemény. Egy doboz húspástétom. Préselt, szárított zöldség. Cukorka. Cigaretta. Ilyen összetétellel, eddig még sohasem találkozott. A húspástétomot túlsózták, túlfűszerezték, de azért ízletes volt.

Shep nézte, hogyan fal. Végül felsóhajtott:

-- Ha már tízezerszer végigette az összes létező menüt... na jó, nem akarom elvenni a kedvét.

Odakint Norvell bátortalanul megkérdezte, tulajdonképpen mit képzel az öregasszony, mivel keresi a kenyerét.

-- Egyszerű -- felelte Shep. -- Megkapja az élelmiszeradagját, és eladja tűzifáért. A fával vizet forral -- kávéhoz, erőleveshez, teához vagy bármihez. A vizet aztán eladja ennivalóért. Folyton reménykedik, hogy egy napon sikerül valami bombaüzletet nyélbe ütnie. Nem fog sikerülni.

-- De hát miért?

Shep egy hosszú percig nem felelt, s csak ballagtak a délutáni napsütésben.

-- Ne vegye zokon -- szólalt meg nagy sokára --, de rögtön látni, hogy maga új ember itt. Hogy miért csinálja? Mert ettől úgy érzi magát, mintha emberi lény lenne.

-- De hát....

-- A fenét de hát. Ettől úgy érzi, mintha ura lenne a saját sorsának, mintha felelős lenne a saját leikéért. Belly Rave-ben nehéz dolog éhen halni, de egy-egy rossz héten neki majdnem sikerül. Amolyan miniatűr Rockefellernek vagy Weeksnek képzeli magát, aki a tőkéjét teszi kockára a nyereség reményében. És az is! Hogy újra meg újra veszít? De legalább csinál valamit, nem csak ül, és várja a következő élelmiszerosztás napját. Hallott már a pokolról?

Norvell bólintott. Mint gyakorlatilag mindenki, ő is a Kezdeti Elv Protestáns Racionalista Egyházának volt a tagja, de a prédikációkban időnként szóba került a pokol.

-- Nos, ha valaki igazat mondott, amikor azt állította, hogy a pokol egy örökké tartó üdülés, akkor most ott vagyunk. A Belly Rave az, uram. A Belly Rave.

Norvell újra bólintott. Ennek volt értelme -- ha az ember tízezredszer kóstolt bele minden egyes menübe, be kellett látnia, hogy ennek mindent elsöprő és ellenállhatatlan értelme kerekedett. A banya kipróbálna bármit. A banyaságát, hogy milyen érzés tehetségtelen, reménytelen öregasszonynak lenni. Azok, akik bármit megtehetnek, bármit a világon, azt a bármit ki is fogják próbálni. Bármit, amit csak lehet...

Ez kulcsot adott neki a Shep nevű rejtélyhez is. Szelíden, megértően mondta:

-- Egyszóval ő éttermet nyitott, maga művész lett, és...

Az óriás feléje fordult, megragadta a hajtókájánál fogva, és megrázta, mint valami macskajcölyköt.

-- Te kis tetű! -- törtek elő a szavak Shep összeszorított,, csorba fogai közül. -- Te bolond! Mit tudsz te? Hát ide figyelj, te kis tetű! Ha egyszer is kiejted a szádon, vagy célzást teszel rá, vagy csak gondolod, hogy én csak azért pepecselek itt, mert valamivel agyon akarom ütni az időt, hát széjjelhasítalak! -- Úgy vágta le Norvellt a járdára, hogy annak belesajdult a talpa, aztán fenyegetően, csípőre tett kézzel megállt fölötte.

Furcsa módon Norvell nem ijedt meg. Világosan és ösztönösen megértette: mert kimondta a kimondhatatlant, iszonyú sértést követett el. Összeszedte minden bátorságát.

-- Sajnálom, Shep -- mondta halálos komolyan.

A térde remegett, a szíve vadul vert, de nem más, csak az adrenalin miatt. Józan ésszel tudta, mi volt az a gyötrelem, ami dühöngésre ragadtatta ezt a jámbor melákot: az örökös, kérlelhetetlen, idegekre menő önbizalomhiány. Ahol kötelező a szabad idő, hogyan biztassák a lázas ösztönt, hogy meddő ikertestvéréből, a „pepecselésből" teremtsen valamit? Ezt nem mondhatja senki, legfeljebb az utókor, és csakis az utókor. De az ember erről már nem szerezhet tudomást, s tovább küszködik az önbizalomhiánnyal: valahányszor magába fojtja, újra meg újra kitör belőle..

És midőn váratlanul előreszökken, úgy éget, mint a sav.

-- Nem mondom még egyszer -- mondta Norvell komolyan a hatalmas embernek. -- Még csak rá se gohdolok soha. Nem mintha megijesztett volna, de mert tudom, hogy nem igaz. -- Kicsit tétovázott. Én... én magamat is mindig afféle művésznek tartottam. Tudom, mit érez most.

-- Bligh -- mordult fel Shep --, maga csak most kezdi kapisgálni, hogy mi az, amit érez... de azért sajnálom, hogy elvesztettem a fejem.

-- Felejtsük el.

És ballagtak tovább.

Shep szólalt meg nagy sokára:

-- Itt most kiegészíthetjük a készleteinket. -- A romos ház -- panorámaablakával, talált kövekből emelt kéményével -- pontosan olyan volt, mint a többi, de egy bekerített udvar tartozott hozzá. A kapu le volt lakatolva. Shep egy rúgással bedöntötte; a lakat pántjai és reteszei kiszakadtak a helyükből.

-- Hé! -- kiáltotta Norvell.

-- Megvannak a magam módszerei! Hé, Stearns! Stearns mogorva, ősz hajú férfi volt. Nagy halom műanyag szerelvény, csövek és egyéb holmik között vágott utat feléjük.

-- Adj' isten, Shep! -- mondta vontatottan. -- Mit akarsz?

-- Nincs nálam a jegyzetfüzetem -- válaszolta Shep --, de azt hiszem, emlékszem mindenre. Néhány barátom a törvényes feketepiaci csatornákon keresztül szerzett mindenféle szerelési anyagot, amit aztán te elloptál. Vissza akarom kapni őket. Kamatostul.

-- Még mindig szeretsz másokat pátyolgatni, Shep? -- kérdezte a férfi. A hangja kellemetlen volt. -- Ha volna egy csöpp eszed, velem szövetkeznél.

-- Én nem dolgozom senkinek, Stearns. Szívességet teszek néhány barátomnak, akik szintén tesznek szívességeket nekem. Hívd az embereidet, Ipar Titánja!

Shep, aki egy pillanat alatt meg tudott sértődni, ha őt gyalázták, meglehetősen érzéketlennek bizonyult, ha ő sértett meg másokat. S az eredmény itt sem maradt el.

Stearns arca tésztássá vált a dühtől, és Norvell tudta, mi. következik -- ha nem cselekszik gyorsan. Stearns! -- rikoltotta, s a pillanatnyi késlekedést kihasználva előrántotta a fegyvert, amit Virginia rátukmált. Stearns keze megállt a hajtókájánál, majd lassan, kényszeredetten a combja mellé hullt.

Shep villámgyors, elismerő pillantást vetett Norvellre.

-- Hivd az embereidet, Stearns! -- parancsolta. Stearns nem vette le a szemét a Norvell kezében lévő pisztolyról.

-- Chris! Willie! -- kiáltotta. -- Hozzátok a targoncát!

Egy kétkerekű, álló oszlopos targonca volt, egy éhes tekintetű tizenéves húzta, egy másik meg a vászonnal borított melledzőt tolta. Shep, maga előtt terelve Stearnst, utasította őket, hogy rakják fel ezt vagy azt az építőanyagot a targoncára. A rakomány tetejére aztán még fölpakolt egy rozsdás csákányt meg lapátot, majd így szólt Chrishez és Willie-hez:

-- Hadd guruljon, gyerekek. Nincs messze. Norvell addig nem rakta zsebre a pisztolyát, míg háromtömbnyire nem távolodtak el Stearns utánuk küldött, fenyegető pillantásától.

Kétszer álltak meg, mielőtt ráfordultak volna a Norvell házához vezető útra. Mindkétszer megszabadultak a rakomány egy részétől, amit sírva köszöngettek a szomorú tekintetű polgárok, akik már örökre eltűntnek hitték őket, s úgy érezték, velük együtt vége azoknak a hónapoknak is. amikor még lehetett gyarapodni, kockáztatni és panamázni.

Norvell kényelmetlenül érezte magát, látva az erőlködéstől ziháló tizenéveseket.

-- Segítsünk nekik ezzel a targoncával -- javasolta. De Shep a fejét rázta.

-- Még a végén becsapnának. Nekünk az a dolgunk, hogy védőkíséretet adjunk.

Nem történt semmi baj. A gyerekek Norvell háza ajtajához tolták a targoncát, lerakodták a tűzifát és az építőanyagot, gondosan halomba rakták a besüllyedt nappali padlóját borító, cafatokra tépett szőnyegpadlón.

Virginia tüzetesen szemügyre vette a takaros kupacokat; látszott rajta, hogy mérlegel, tervezget.

-- Se kátránypapír, se linóleum, semmi? Shepből kitört a röhögés.

-- De még gyémánt se -- felelte. -- Azt hiszi, csak a maguk háztetője szivárog? Maguk szerencsések... van két ép szintjük. A legfelső nyugodtan beázhat, attól idelent nem lesz semmi bajuk.

-- Francokat -- mondta az asszony. Norvell megrándult. -- Ha nem tudtok kátránypapírt szerezni, hozzatok valami mást, amiből zsindelyt lehet csinálni. Bádoglemez is megteszi.

-- Szóval szedjük le egy GML tetejét -- jegyezte meg Shep keserűen, de azért felírta. Odalökött két élelmiszerjegyet a várakozó gyerekeknek, akik elvették, majd odébbálltak a kiürült targoncával. -- Még valami? -- kérdezte Shep.

-- Ó, azt hiszem, nem -- felelte Virginia, váratlanul háziasszonnyá változva. -- Megkínálhatlak egy itallal?

Norvell az udvariasság kedvéért belekortyolt a Virginia elővarázsolta üvegbe... ő „jegyes piának" hívta; tűzifáért cserélte a szomszéd házban lakó, gonosz tekintetű, nyolcvanesztendős öreggel. Ő nem szerette, a jegyes pia íze a gyümölcsízű rágógumiéra emlékeztette, amit csak addig szeretett, amíg föl nem fedezte a napi élelmiszeradagjában. Az ital ízét mindazonáltal feledtette a negyvenfokos alkohol csípőssége. Valójában a sört szerette. Nem úgy festett a dolog, mintha Belly Rave-ben tartottak volna sört.

Shep és Virginia egymással beszélgettek; Norvell hagyta, hogy szavaik elússzanak a füle mellett. Hullafáradtan ült vissza. Norvell Bligh számára újdonság volt a fizikai gyengeség érzése: gyerekkorában sohasem tapasztalta, és az Általános Szórakoztatónál sem volt része benne.

Miért volt az, hogy a semmittevés fizikai erőfeszítéssel járt, és a valóban kreatív, eredményes munka -- például egy Nagy Verseny megrendezése -- csak szejlemi tevékenységet kívánt meg? Norvell beismerte magának: már kezdte magára ölteni Belly Rave színeit. A többi, elgyávult, reményét vesztett lakójához hasonlóan ő is már csak a mának élt, és nem vett tudomást a holnapról. Legyen ennivaló, és egy hely, ahová lefekhet. Lehet, hogy nem telik bele sok idő, állapította meg magában csodálkozva, és ő is ott áll majd azok között a majomszerű alakok között a Monmouth Stadion előtti hosszú sorban.

Hacsak nem talál magának valami elfoglaltságot. De hát mit lehet itt csinálni? Dolgozzon a házon? A lényeges dolgok már elkészültek; a gerendák fölkerültek, a törmeléket kihordták az utcára, hogy lassanként jellegtelen kupaccá kopjon, mint az összes többi szemétdomb az utca végéig. A kevésbé sürgős dolgokat pedig nem lehetett megcsinálni. Nem lehetett megjavítani a kisebb lyukakat a tetőn -- nem volt zsindely. Nem lehetett megjavítani a lépcsőt -- nem volt anyag, nem volt szerszám. És szakértelem sem.

Megfeledkezve arról, hogy félbeszakítja őket, izgatottan felkiáltott:

-- Virginia! Mi lenne, ha csinálnánk egy kertet? Néhány gyümölcsfát... narancsfát esetleg. Pár sor...

Virginia nevetett, csak nevetett, már-már hisztérikusan. Még Shep is kuncogott.

-- Narancsfák nem nőnek errefelé, drága férjuram mondta Virginia. -- És semmi egyéb sem. Csak kezdj el ásni odakint: kétlábnyi mélységig nem találsz mást, csak szemetet és törmeléket, aztán körülbelül hathüvelyknyi salakot és töltőanyagot. Majd csak ezután érsz el a valódi aranytartalmú fövenyhez. A homokhoz.

-- Valamit mégiscsak csinálni kell -- sóhajtott Norvell.

-- Kifestheti a vackát, ha olyan nagyon szeretne csinálni valamit -- jegyezte meg Shep. -- Tudom, hol találni falfestéket.

Norvell érdeklődve húzta ki magát ültében. Elfogadta a feléje nyújtott jegyes piát, és ivott belőle egy kis kortyot.

-- Festeni? Miért ne? Miért ne szépítenénk ki a házunkat, nem igaz?

Shep vállat vont.

-- Attól függ. Ha valamilyen üzletet akar nyitni, a frissen festett ház jó reklám lehet. De ha csak mozogni akar, akkor minek a reklám? Túl feltűnővé teszi magát, s az emberek mindenfélét fognak gondolni magáról.

Norvell kedve lelohadt.

-- Tolvajokra gondol? Virginia a jegyes pia után nyúlt.

-- Francokat -- mondta szenvtelenül, s jó nagyot kortyolt. -- Nem festünk.

Hosszú csend következett. A GML-buborékházban, emlékeztette magát Nórvell, Virginia sohasem hagyott kétséget afelől, hogy ki a főnök, kívülállók előtt azonban ritkán demonstrálta a hatalmát.

De már nem a büborékházban laktak.

Arnie-t akarom, kiáltotta Norvell némán, tudatára ébredve nyomorúságának. A dolog egyáltalán nem működik, nem úgy, ahogy Árnie szerint működnie kell. Ő azt mondta, itt majd megkapom a lehetőséget, hogy kifejezzem magam, hogy kezdhessek valamit a házasságommal, hogy végre a magam lábára álljak. És itt szó sincs semmi ilyesmiről!

Elkérte a jegyes piát. Most már tényleg undorodott tőle; egy pillanatra átfutott az agyán, hogy ezek után már a gyümölcsízű rudacskákban sem fogja többé kedvét lelni -- de azért alaposan meghúzta.

-- ...nem is csinálta ma olyan rosszul -- hallotta közben Shep hangját. -- Stearns okozott nekem egy kis gondot, és ha Norvie nem tartotta volna rá a puskát, bizony nem szerzem meg ilyen könnyen az anyagot.

Virginia kutató pillantást vetett a férjére, de aztán csak annyit mondott Norvie-nak:

-- Jó lesz, ha szemmel tartod azt a puskát. Alexandra ma megpróbált kiosonni a konyhakésemmel.

-- Mi? -- nyögte Norvell meglepetten.

-- Ahogy mondom. Egy egész kis jelenetet rendezett -- mesélte csaknem büszkén az anya. -- Jóba lett a Göring Gránátosokkal, akik úgy látszik, késeket és puskákat gyűjtenek. Lenézik a Nuszikat a palackjaikkal. Norvie újra meghúzta a jegyes piát.

-- Muszáj ezt csinálnia? -- kérdezte bátortalanul.

-- Ha életben akar maradni, akkor muszáj -- válaszolta Shep mogorván. -- Értse meg végre, Norvie, ez itt Belly Rave és nem valami felsőbb leányiskola. Itt egy állandósult Nagy Verseny folyik, csak épp a szabályok hiányoznak.

Na, végre valami, amiről ő is tud egyet-mást, gondolta Norvell felélénkülve.

-- Benevezett valaha is Nagy Versenyre? -- kérdezte lelkesen.

-- Dehogy. Csak a heti versenyekre.

-- Ó, egyszer meg kellene próbálnia, Shep. Ott van az igazi pénz. És nem is olyan veszélyes, ha az ember becsületesen játszik. Vegyük például a lándzsarablást Spillane Poklában. Tökéletesen biztos dolog. És tapasztalatból mondhatom, hogy művészileg...

-- Szarok a lándzsarablására, Bligh -- mondta Shep fémesen csikorgó hangon. -- Én már nem csinálok olyat. Ott voltam, döfködtem azokat a nyomorult, kétbalkezes alakokat, akik lezuhantak a magasban kifeszített drótról, még mielőtt elérték volna a szőke nőt. És magam is voltam fent a dróton. Egyszer. Sápadt arccal nyúlt a jegyes pia után. -- A nő nyolcszor lőtt rám, egyszer sem talált el. Én az elsővel eltörtem a combcsontját. Aztán elejtettem a fegyvert. -- Óriásit kortyolt. -- Kifütyültek. Nem kaptam meg a gyilkos osztalékát. Nem kaptam meg a rekeszizom-osztalékot, sem a rendkívüli köldök-osztalékot. Nem is kellettek. Mindössze néhány ecsetet, vásznat, egy-két grafitrudat és festéket akartam. Ezeket megkaptam, Bligh, és rájöttem, hogy nem tudom használni őket. Hat átkozott hónapon keresztül. Aztán még újabb hat hónapig semmi mást nem tudtam festeni, csak a nő arcát, amint a golyó a combjába fúródik, s ő lezuhan a kakasülőről.

-- Ó, -- mondta Norvell. Undorral nézte a jegyes piát, imbolyogva lábra állt. -- Én... én azt... Szükségem -- mondta. -- Elnézést, Virgínia, rá se pillantva. Miközben kiment az ajtón, még hallotta, hogy az virgínia azt kérdezte Sheptől: -- És az a szőke, akit lelőtt... csinos volt?

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Mundint nem követték, amikor kilépett az Értéktőzsdéről.

Késő délután ért Belly Rave-be; a GML törzsrészvényeinek egyike biztonságosan lapult a zsebében. Ryan teljesen magánál volt, és ujjongott.

-- Ah! -- kiáltotta izgatottan. -- Egy szavazati jogot biztosító részvény. Holnap lesz a találkozó. Van már kellék a feltűnésmentes támadáshoz. Jó napja volt, ügyvéd úr.

-- Remélem -- felelte Mundin. Kimerült és nyűgös volt a délelőtti munkától. -- Remélem, ezzel a részvénnyel simán be tudok jutni. De mi van akkor, ha nem jegyzik be, vagy óvást emelnek ellene?

-- Nem tehetik -- mondta Ryan megnyugtatóan. -- Id cerium est quid reddi potest -- ügyvéd úr.

--Ó, hát persze, ügyvéd úr -- ragyogott fel Mundin. -- De affirmantis est probatio -- tudja.

Ryan vigyorogva kacsintott rá.

-- Egy null a javára -- mondta nyájasan. -- A pokolba is, Mundin, nem tehet mást, mint boldogan felcaplat oda a lúdtalpain. A részvény lesz a belépőjegye. Ha nem akarják beengedni, ki kell találnunk valami mást, és kész.

-- Azt hiszem, eddig igaza volt -- mondta Mundin habozva. Felállt, került egyet a nyomorúságos szobában, de közben megbotlott Don Lavin lábában. Bocsánat -- vetette oda a terpeszkedő ifjúnak, de úgy, hogy ne kelljen a tágra nyílt, fénylő szempárba néznie. Don Lavin okozta ezt az ideges szorongást benne. Csak most ébredt rá, hogy ami megtörtént Don Lavinnal, az előbb vagy utóbb könnyen megtörténhet vele is, ha továbbra is beledugja az orrát a Társaság húsdarálójába.

-- Gondolom, Normáról semmi hír? -- kérdezte. Ryan a fejét rázta.

-- Nem fognak bakot lőni, Mundin. Holnap meg kell szabadítania tőlük. Bárcsak magával mehetnék én

-- Ó, hát hogyne jönne -- mondta Mundin. -- Szeretem, ha velem van. -- Tetszeni fog magának Morristown, annyira hasonlít Belly Rave-re.

-- Sohasem állhattam az utazást. Magának kell végigcsinálnia, ügyvéd úr. Bízom magában, fiam. Csak előre, bátran, és emlékezzék egy nagy magánszolgáltatási társaság lényegi természetére.

-- Jogi személy -- találgatott Mundin. -- Egy fiktív személy.

-- Nem, fiam. -- Az öreg szemek vidáman csillogtak a dúlt vonású arcbán. -- Ezt felejtse el. Gondoljon egy keleti uralkodó udvarára, vagy egy csatára, egy kormányra, egy véget nem érő pókerjátszmára. Egy részvénytársaság lényege a hatalom finom áramlása; hogy egyik pillanatban valakit feldob a magasba, a másikban pedig lesújt valamelyik csoportra. A hatalomnak nem tud ellenszegülni, fiam, de tudja azt irányítani. Reszkető kézzel nyúlt az ütött-kopott bádogdoboz után. -- Ó, magának sikerülni fog -- folytatta. -- Most az a dolga, hogy eltűnjék. Hogy elvesszen. Amíg föl nem bukkan a gyűlésen, ne lássák sehol. A maga helyében én most nem mennék sem az irodámba, sem a lakásomra. -- Don Lavinra pillantott, és Mundin megrezzent.

-- Tehát azt akarja, hogy maradjak itt? -- kérdezte Mundin.

-- Akárhol. Akárhol, ahol nem látják.

Mundin az órájára nézett. Ha tudna aludni, ha ágyba bújhatna, s csak amikor már indulnia kell a gyűléfere, ébredne föl. De ehhez még túl korán volt, és különben is, aligha tudna most aludni. Még majdnem huszonnégy órát kell valahogy agyonütnie. Huszonnégy órát, ami alatt gondolkodhat, idegeskedhet, s elveszítheti minden elszántságát.

-- Elmegyek -- mondta. -- Nem tudom, találkozunk-e még a gyűlés előtt vagy sem.

Mundin elbúcsúzott Don Lavintól, aki tudomást sem vett róla, majd barangolni kezdett Belly Rave növekvő homályában. Sötétedésig viszonylag biztonságban volt; olykor, ha valami olyasmit pillantott meg, ami határozott céllal összeverődött férfiak vagy gyerekek csoportjának látszott, irányt változtatott -- noha napnyugta előtt általában nem kellett tartani semmiféle támadástól.

Azon vette észre magát, hogy az Általános Szórakoztató toborzóirodája közelében jár, s hogy valamiképpen nagyobb biztonságban érzi magát a hívogató, rózsaszín vattacukorhoz hasonlatos épület védelmében. Az Általános Szórakoztató a saját őreivel biztosította a rendet a maga területén, ami arra is jó volt, hogy taxit fogjon, s bemenjen vele Monmouth Citybe.

Sietnie viszont nem kellett. Szemügyre vette a rikító plakátokat s a körülötte őgyelgő, fecsegő férfiakat és nőket. Életében először került testközelbe ahhoz a nyersanyaghoz, amiből a Stadion látványosságai készültek -- s kicsit úgy érezte magát, mint valami betolakodó. Természetesen magukat a műsorokat is látta. Annak idején rengeteget látott belőlük. Régen, még Texasban, lelkiismeretesen elment a Gyereknapokra. Serdülőként szenvedélyes, már-már fanatikus szurkoló volt, s éppúgy, ahogy a többiek, kívülről fel tudta sorolni a harci játékok időeredményeit, a gyilkosságarányokat, a túlélési hányadosokat és így tovább. Rajongása természetesen lecsillapodott, amikor a Tudomány művelői jóváhagyták a pályázatát, tehát bejutott a jogi iskolába, és utána nem is támadt fel benne többé. Egyszerűen nem fért volna össze a kamarai tagságával -- bár természetesen semmi nem szólt a játékok ellen, egy ügyvédtől mégis elvárták, hogy a szórakozás szellemi formáiban lelje a kedvét.

Például a hitelezők átejtésében, gondolta keserűen.

Az őgyelgő tömegből valaki kiáltozni kezdett:

-- Mr. Mundin! Hé, Mr. Mundin!

Félig-meddig futásra készen meglódult.

De csak az a hogyishívják... Norvell Bligh volt, igén, ő. Az ügyfele, akit Dworcas küldött. De milyen lerobbant állapotban!

Aztán eszébe jutott: hát persze, Bligh felbontotta a szerződését. A szerződését az Általános Szórakoztatóval, hogy a helyzet még pikánsabb legyen... és akkor itt kell összefutnia vele!

A kis ember odalihegett hozzá, és megragadta mindkét kezét. Nedvesség csillogott a szemében.

-- Istenem, Mr. Mundin, milyen nagyszerű érzés egy baráti arcot látni! Talán... talán éppen engem keresett?

-- Nem, Mr. Bligh. Bligb arca megnyúlt. Alig hallhatóan suttogta:

-- Ó... Én... izé... azt hittem, talán üzenetet hozott nekem, hiszen maga az ügyvédem, ugyebár... hogy talán a Társaság... De hát ők nem fognak üzenni, ez nyilvánvaló.

-- Nem, nem fognak -- mondta Mundin óvatosan. Körülnézett; feszélyezte a kis ember nyomorúsága, de nem sérthette meg azzal, hogy ridegen továbbmegy. Van itt valami hely, ahol megihatnánk valamit? -- kérdezte.

-- Hogy van-e! -- Mundin azt hitte, a másik mindjárt sírva fakad. -- Istenem, Mr. Mundin, hogy miket láttam én itt az egy hét alatt, amióta itt vagyok... Körülnézett, hogy tájékozódjék, majd elindult, s Mundin követte.

A legközelebbi zugkocsma mindössze félsaroknyira volt. Bligh bekopogott a sötét ajtón.

-- Shep küldött -- mondta a kémlelőlyukon át egy szigorú arcú asszonynak.

A benti helyiség bűzlött az alkoholtól. Deszkából ácsolt asztalok álltak a nyomorúságos nappaliban, és a gondatlanul elhúzott függönyön át Mundin látta a fénylő rézcsöveket és a csillogó edényeket. Ebben az órában ők voltak az egyedüli vendégek. Az asszony egykedvűen socolta:

-- Mazsolaszőlő-pálinka? Jegyes pálinka? Májún? Marihuánás cigaretta? Gin?

-- Gint legyen szíves -- mondta Mundin sietősen. Az ital egy negyedgallonos üvegben érkezett. Mundin levegő után kapkodott, amikor az asszony azt mondta: -- Ötven cent.

-- Konkurencia -- magyarázta Bligh, amikor a nő elment. -- Ha csak rólam van szó, huszonötért adta volna, de ő, persze, pontosan tudja, hogy maga most látogató körutat tesz a szegénynegyedben.

-- Nem egészen -- mondta Mundin. -- Egészségére! -- Ittak. Mundin először azt hitte, egy kipárnázott bunkóval vágta valaki tarkón, aztán rájött, hogy csak a gin volt. Rekedten kérdezte Bligh-től:

-- Hogy megy a sora?

Bligh megrázta a fejét, a szeme megtelt könnyel.

-- Ne kérdezze -- mondta keserűen. -- Ez maga a pokol, egyik pokoli nap a másik után, és nincs vége soha. Hogy bírtam eddig? Rosszabb nem is lehetett volna, Mr. Mundin. Imádkoztam az éghez, hogy... hirtelen félbeszakította magát, nehogy végképp összeomoljon. Kiegyenesedett ültében. -- Bocsásson meg -- mondta --, egész délután ittam. Nem szoktam hozzá.

-- Minden rendben van -- mondta Mundjn.

-- Persze -- felelte Bligh. Furamód ismerős tekintettel nézte Mundint, aki, miközben megpróbálta helyretenni a tekintetet, hallotta a másik botladozva.kiejtett szavait, s érezte, hogy Bligh hirtelen megragadja az ingujját, s azt mondja: -- Nézze, Mr. Mundin, maga segíthetne rajtam. Kérem! Maga biztosan tud valamit. Egy ilyen neves ügyvéd, mint maga... hisz még a Megyei Bizottságnak is dolgozik... biztosan van valami a tarsolyában. Nem várok holmi szerződést, GML-t. Volt nekem mindkettő; bolond voltam, eldobtam őket. De kell lennie valamiféle munkának, bármilyennek, csak ahhoz elégnek, hogy kijussak Belly Raveből, mielőtt végképp belesüllyedek, és...

Mundin, akit így visszarángattak merengéséből, s elkergették lelki szemei elől a hülye Willie Choate képét, élesen csattant fel:

-- Nem! Nem tudok, Bligh! Nem tudok munkát adni magának.

-- Semmit? -- kiáltotta Norvell. -.Semmit sem tehetek itt magáért, Mr. Mundin? Csak kérdezzen: én ismerem a dörgést! Kérdezzen hát!

A gondolat egészen új volt. Tényleg...

-- Tényleg -- mondta Mundin tétován --, ami azt illeti, éppen most van is valami. Egy... izé... barátomat szeretném megtalálni itt, Belly Rave-ben. Egy Norma Lavin nevű lányt. Ha gondolja, hogy segíthet abban, hogy megtaláljam...

Bligh kifejezéstélen arccal nézett rá:

-- Azt akarja, hogy keressek magának egy lányt?

-- Egy ügyfelemet, Bligh. Bligh vállat vont.

-- Persze, Mr. Mundin. -- Hirtelen föllelkesült: Meg tudom csinálni, mérget vehet rá. Vannak barátaim... kapcsolataim... bízza csak rám. Velem tart maga is? Akár hozzá is kezdhetünk a munkához. Sok mindent megtanultam egy hét alatt. Ha akarja, kitanítom magát is.

Mundin habozott. Miért ne? Neki most épp az a dolga, hogy eltűnjön a tekintetek elől. Legalábbis a részvényesek gyűléséig...

-- Rendben van -- mondta Bligh-nak. -- Mutassa az utat.

Mundin eleinte azt hitte, hogy a kis ember elvesztette a józan eszét.

Bligh a növekvő, homályon át egy elhagyatott helyre vezette: Belly Rave egyik legszebb, negyvenszer hatvanlábnyi telkének kiégett házhelyére. És akkor a kis ember a kezével tölcsért formált a szája előtt, és gyászosan belehuhogta a szürkületbe:

-- Nu-nu-nu-nu-nuszi nomoz!

-- Micsoda?.. -- képedt el Mundin. Bligh a szája elé tette az ujját.

-- Várjon.

Vártak. Két percig, aztán ötig. Ekkor egy apró alak bontakozott ki a homályból. Gyanakodva kérdezte:

-- Kinek kell egy Nuszi?

Bligh büszkén mutatta be Mundint:

-- Ez az úr egy fiatal hölgyet keres...

-- Még mit nem, haver! Mi, Nuszik nem...

-- Nem! Nem! Egy bizonyos fiatal hölgyet. Aki eltűnt.

-- Norma Lavin a neve -- tette hozzá Mundin. -- Egy hete tűnt el. A Willowdale Crescent 37598-as szám alatt lakott. Egy öreg Caddyt vezetett.

-- Hm. Az már Gé-Gé körzet -- világosította fel őket a csengő gyerekhang. -- Ámbár van egy Gránátos hadifoglyunk. Mit kapnak ezért a Nuszik?

-- Tíz dollár -- súgta Bligh Mundinnak.

-- Tíz dollárt -- sietett a válasszal Mundin.

-- Az induláshoz? .

-- Persze.

-- Gyerünk. -- A Nuszi elszánt léptekkel vezette őket egy mérföldön át Belly Rave utcáin. Egy ízben zömök, vad külsejű ember rontott rájuk motyogva az egyik kapualjból. -- Tágulj! -- förmedt rá a gyerek. -- Nuszik! -- A férfi visszalódult; a Nuszi ökölbe zárt kezéből egy szabálytalan üvegpalackcserép villant elő.

Továbbmentek. Egyszer csak az utca végéből ritmikus és fenyegető kórus hangja jutott el hozzájuk mind hangosabban:

-- Nyam-vatt! Nyam-vatt! Nyam-vatt...

-- Ide! -- rikoltotta a Nuszi fülhasogató hangon, s már el is tűnt egy sötét házban. Odabent, a hideg tűzhely előtt kuporgó öregember és öregasszony meglepetten pillantott rájuk, de mert látták náluk a törött cserépjelvényt, többet nem is néztek a betolakodókra.

-- Őrjárat -- fordult a Nuszi szűkszavúan Mundinhoz.

-- Ez itt a Nyamvadtak körzete. Kikukucskáltak a szilánkokra törött panorámaablakot borító megvetemedett deszka hasadékain. A még mindig éneklő Nyamvadtak lendületes léptekkel távolodtak -- lehettek vagy ötvenen --, miközben ügyesen pörgették ceremóniapálcává kinevezett botjaikat. Néhányan fáklyát vittek; elöl egy nyurga fiú magas oszlopot cipelt, rajta díszként egy... egy...

Mundin felkiáltott, és eltakarta a szemét. Nem törődött vele senki. A Nuszi összevont szemöldökkel morogta:

-- Ez nem őrjárat. Harci különítmény, és nyugatnak tart.

Mundin összeszorított szájjal mondta:

-- Úristen, kölyök, láttad, hogy mit...

A gyerek csak egyet mozdult, de az éles üvegcserép már ott volt Mundin torkán, amely összeszorult, mini valami tenger alatti zsilipkapu.

-- Csak semmi lárma, haver -- morogta a Nuszi. Még hátravan az utóvéd.

Jött is.

Alig-alig lehetett látni őket. Feketére voltak festve az arcuk és a kezük is fekete volt.

-- Minden rendben -- szólalt meg végül a Nuszi, s azzal kiosontak a házból. Az öregember és az öregasszony most sem vettek róluk tudomást, csak ették csámcsogva a fejadagjukat, miközben halkan azon civódtak, ki fogja fölhasogatni a széket, hogy tüzet rakhassanak belőle.

Besurrantak egy házba, amely külsőre olyan volt, mint a többi, kivéve, hogy ez tele volt sápadt, sunyi tekintetű gyerekekkel, a nyolcévestől a legfeljebb tizenhárom évesig.

-- Kik ezek? -- kérdezte egy lány a Nuszit, aki velük volt.

-- Szervusz, Lana -- próbálkozott óvatosan Norvie Bligh. Szinte összezsugorodott a lány pillantása alatt, aki máris visszafordult a vezetőjükhöz.

-- Ügyfelek -- mondta a fiú éles hangon. -- Eltűnt személyekről van szó. Meg tíz dollárról. És ami fontos: a Nyamvadtak harci különítménye haladt el hét óra ötvenkor a Livonia körúton, a 453-százas tömb előtt nyugat felé. Ötvenen lehettek, a szokásos kisbaltáikkal. Elő- és utóvéddel.

-- Jó -- mondta a lány higgadtan. -- Nem a mi dolgunk, úgy fest, hogy üzlethelyiséget rohamoznak meg. Ki az eltűnt személy?

Mundin megmondta neki.

Mint korábban, a vezetőjükké szegődött Nuszi, a lány is azt mondta:

-- Hm. Göring Gránátosok körzete. Hát, van itt belőlük egy a padláson. Akarja, hogy megkérdezzük tőle, miszter... ötven dollárért?

Mundin fizetett.

A padláson egy nyolcéves Göring Gránátos raboskodott, akit a Gránátosok főhadiszállásán végzett rajtaütéskor kaptak el. A Gránátos eleinte csak átkozódott, és leköpdöste őket. Aztán Lana vette át a kihallgatást, Charles pedig fogta magát, és kiment.

A Gránátos még akkor is sírt, amikor Lana lehozta őt, és közölte:

-- Beszélt.

-- Hol van?

-- Még ötven dollárt.

Mundin szitkozódott, de azért átkutatta a zsebeit. Harminchét dollár nyolcvanöt centje volt. Lana vállat vont, és nagy kegyesen elfogadott huszonötöt.

-- Van egy bizonyos Mr. Martinson -- mondta. Időnként munkát ad a Gé-Géknek. Meghagyta a Kövér Hermann-nak, ez a főnökük, hogy kapják el és kábítsák el ezt a Lavin nőt. Úgy volt, hogy elszállítják valahová Long Islandon. A gyerek nem járt ott, és nem emlékszik a pontos helyszínre. Azt mondja, ha hallaná, akkor...

Mundin felrohant a lépcsőn. Ráordított a síró gyerekre:

-- Kormányhivatal, 2003-as, szoba, Morristown, Long Island!

-- Az, az, miszter -- mondta a gyerek szipogva. -- Én mondtam neki, hogy emlékeznék rá, ha...

Mundin visszament a nappaliba, és töprengve vetette a hátát a falnak. Tehát Normát készenlétben tartják a részvényesek gyűlésére. Miért? Újabb kondicionálás? A részvényének kényszerű átruházása? Nem... nem az ő részvényének, neki nincs is részvénye. Don Lavin részvényének. A lány volt az örökös; az öccse birtokában volt a részvény...

Tehát kinyiffantják a fivérét, és megszerzik a részvénytulajdonost.

Ilyen egyszerű.

-- Hallgass ide -- szólt Mundin Lanához. -- Láttad, hogy nincs több dohányom, legalábbis most nincs. De szükségem van segítségre. Nagy dologról van szó... nagyobbról, mintsem képzelnéd. Mit mondjak... több ezer dollárról. -- Micsoda őrültség lett volna megmondani az igazat, vagyis elárulni a dollármilliárdokat! Nagy és bonyolult ügyről van szó. Először is, tudnál-e őrt küldeni a Willowdale 37598-hoz? Úgy gondolom, a barátaitok, a Gránátosok már régóta meg akarnak gyilkolni egy Don Lavin nevű fiatalembert. -- Választ nem várva azonnal folytatta: -- Másodszor, el tudnál-e engem vinni a morristowni Kormányhivatalhoz? Esküszöm, gondom lesz rád, ha ez az ügy jól végződik.

Lana tüzetesen szemügyre vette Mundint. Aztán azt mondta:

-- Menni fog. Most ne menjünk bele kicsinyes alkudozásokba.

Nyers hangon utasításokat osztogatott, mire egy csapat hallgatag gyerek gyűjtötte össze a fatüzelésű kandalló párkányán sorakozó törött üvegpalackokat, majd osont ki az ajtón.

-- A Gé-Gék nem jutnak el a maga barátjához mondta végül Lana. -- Ami pedig Morristownt illeti... hát, ha a Gé-Géknek sikerül valamit odavinniük, akkor gondolom, nekem is sikerülni fog. Őszintén szólva nincs ínyemre a dolog. Morristown kemény dió lesz. De van egy megállapodásunk az ottani Icipicikkel; ők patkányok... puskáik vannak, de...

Tehetetlenül megvonta a vállát. Az úton végig kell menni, ezt mondta a vállvonása.

Mundin azon vette észre magát, hogy az ajtóhoz kísérik.

-- Várj egy percet -- mondta. -- Az éjjel meg kell húzódriom valahol. Reggel itt találkozom veled, de mi legyen addig?

Bligh ajánlkozott:

-- Mit szólna az én házamhoz, Mr. Mundin? Nem nagy, de az ajtókon van retesz.

-- Megteszi -- bólintott Lana. -- És reggel... Most meg mi van?

Az egyik Nuszi ugrott be az ajtón, és jelentette:

-- Gé-Gé-felderítők. Az egyiket elkaptuk, de van még odakint egy-kettő. Valószínűleg portyáznak.

-- Elintézzük őket -- mondta Lana vészjóslóan. -

Biztosan vissza akarják szerezni tőlünk a fiút. Maguk ketten most jöjjenek. Ki kell vinnem magukat innen. Mutatta az utat. A sötét utcán némaság honolt; még hármat sem léphettek, Lana már eltűnt. Mundin rossz érzésekkel eltelve követte Bligh magabiztos lépteit. -- Lana újra felbukkant a sötétségből, s azt mondta:

-- Várjanak! Egy Gé-Gé lapul a sövény alatt. Elkapom. ..

Kezében megvillant az üveg. Bligh levegő után kapott, és hátulról megragadta, épp amikor bele akart hasítani egy tízéves kislány pufók arcába. Lana szitkozódva vergődött a földön, miközben Bligh a mostohalányát szidta:

-- Sandy, tűnj innen a pokolba! Ezek az én barátaim. Otthon találkozunk!

Alexandra mint valami kígyó vonaglott Bligh szorításában, mindamellett filozofikus nyugalommal válaszolta:

-- Sajnálom, Norvell. A labda már csak így szokott pattogni. -- Hátravetette a fejét, s valami nyers, fojtott üvöltés tört fel a torkából:

-- Sieg-heil. Sieg-...

Norvell egyik kezével távol tartotta Lanát, a másikkal pedig pontosan kimérte a távolságot Alexandra állkapcsáig. Miután leütötte a lányt, fölhajította a vállára, és azt lihegte:

-- Menjünk, Mundin. Te, Lana, gyere szorosan a nyomunkban.

Tíz perc múlva Mundinnak meg kellett szabadítania Bligh-t Alexandra súlyától. Amikor már Mundin térde is lemerevedett, a lány visszanyerte az eszméletét.

Bligh halkan és komolyan beszélt hozzá, s közben fájó térdét nyomogatta. Ezt követően a lány sértődötten, de a saját lábán vonszolta magát mellettük.

Amikor négyesben hazaértek, Mrs. Bligh megpróbált nagy hűhót rendezni.

-- Hol voltál? -- rikoltozott Norvie-val. -- Elmész egy szó nélkül, méghozzá órákra, mi meg.

Norvell azt felelte, hogy semmi köze hozzá. De mindezt olyan hangon, hogy Alexandra felháborodásában, Lana pedig elragadtatásában kapkodott levegő után. Mundin belevörösödött a szavakba, s megállapította, hogy Belly Rave megváltoztatta a kis Mr. Bligh-t. És a változás nem volt szükségképpen hátrányos.

-- És -- szögezte le Norvell -- ha még egyszer valami gyanús ügyleten kaplak azzal a Shep nevű szőrös majommal, baj lesz. Figyelmeztetlek!

-- Hah! -- kiáltotta csúfondárosari Virginia Bligh. Gondolom, alaposan elpáholod.

-- Ne légy ostoba -- felelte Bligh. -- Ha akarja, darabokra törheti a csontomat. Majd megvárom, amíg elmegy, aztán alaposan elpáhollak téged!

-- Én most elmegyek -- szólalt meg Lana kedvesen. -- Mi lesz ezzel a kis szarházival? -- Hüvelykujjával a morcos Alexandra felé bökött.

-- Majd vigyázok rá -- ígérte Bligh. -- Még nem nőtt be a feje lágya, ennyi az egész.

Lana elgondolkodott a szavain.

-- Helyes -- mondta. -- Reggel visszajövök. Mihelyt elment, Virgina Bligh, aki időközben visszanyerte az önuralmát, nekikezdett a második menetnek.

-- Kérem -- szólalt meg Mundin. -- Holnap nehéz napom lesz... alhatnék egy keveset?

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Mundin, Lana és Norvie Bligh -- akiben voltak bizonyos titkári képességek -- Régi Monmouth-ban töltötték a reggelt. Először megálltak Mundin bankjánál: ott ő benyomta a kulcsát, beütötte a „számlaelszámolást", aztán felmarkolta a kicsúszó bankjegyeket. Mogorván megszámolta. Kétszázharmincnégy dollár és még nyolcvanöt cent apróban. Lana éhesnek látszott, és Mundinnak eszébe jutott, hogy az előző estéről még mindig tartozik neki huszonöt dollárral. Kelletlenül nyújtotta át a pénzt a lánynak.

Husszeinnál ettek. A kávé fölött Lana elmerengett.

-- Gyanítom, hogy a fejesek páncélozott autókon hajtanak majd át Morristownba. Nagy kár, hogy nem vagyunk gazdagok. Na, induljunk az előretolt támaszpontunkra.

Taxival mentek át az Öböl-alagúton Régi Brooklyn Long Island vonatvégállomásához. A biztonság kedvéért a pénztárablaknál is próbálkoztak.

-- Nem, uram -- közölte a férfi határozottan. -- Naponta egy vonat, páncélozott. Csak hivatalos személyek részére. Egyébként is mi az ördögöt keresnének Morristownban?

Telefonon végighívogatták a busztársaságokat, de nem járták szerencsével. A vasútállomás előtt, ahol a taxisor kezdődött, Lana sírva fakadt.

-- Nocsak, kislány -- csillapította az egyik sofőr, miközben fenyegető pillantásokat vetett Mundinra és Bligh-ra. Amolyan apáskodó fickó volt. -- Mi a baj?

-- A papám -- bömbölte Lana szívbe markolóan. -- Ott van azon a szörnyű helyen, és eltévedt, és a mamám azt mondta, utána kellene mennünk, hogy segítsünk rajta. De igazán, miszter, nem vinne el minket csak a széléig, kérem? Kérem! Mert Norvie bácsikám meg Charlie bácsikám nem fogják engedni, hogy bármi rossz történjen, ha azok a gaz... ha azok a rossz emberek megpróbálkoznak valamivel Morristownban. De igazán!

A férfi megrendült, és belement, hogy a határig elvigye őket. Két óra zötyögés a rossz utakon.

Lanának megengedte, hogy elöl üljön, mellette. A lány jókedvűen, egy gyermek vidámságával himbálta kis táskáját, fecsegett, nevetgélt egész úton. Norvie bácsi és Charlie bácsi időnként egymásra néztek. Ők tudták, mi van a kis táskában.

Miután Morristown öregebb volt, mint Belly Rave, jobban meg is volt szervezve annál. A vámsorompótól néhány gazzal benőtt saroknyira a sofőr megállt.

-- Itt vagyunk, kislány -- mondta gyengéden.

A kislány benyúlt a táskájába. Előhúzta törött üvegpalackját, és komoly társalgásba kezdett a sofőrrel. Az átkozódott, siránkozott, aztán mentek tovább.

A kapunál két ember kukkantott be derűs, képpel. Lana suttogva mondott nekik valamit -- Mundin csak a „Nuszik" és az „Icipicik" szavakat értette belőle --, mire a férfiak intettek, hogy mehetnek tovább. A kaputól egysaroknyira, Lana utasítására, a sofőr egy másik ellenőrzőpontnál is megállt; az állomást két maszatos képű, karabéllyal felszerelt kilencéves gyerek vezette.

Itt kaptak vezetőt: egy karabélyos Icipicit. Útban a Kormányhivatalhoz vezető forgalmas, lármás utcákon nem is kevés felnőtt kotródott el előlük sápadtra vált arccal, amikor meglátta a kocsijukba kapaszkodó vezetőt.

A Kormányhivatalhoz érve Lana kurtán odavetette a sofőrnek f

-- Várjon.

Mundin megrázta a fejét.

-- Nem -- mondta, s megmutatta a lánynak az épület parkolójában sorakozó, péncéllemezzel borított kerekű és lánctalpas járműveket. -- Vagy az egyik ilyenen jutunk ki innen, vagy sehogy.

Lana vállat vont.

-- Nem értem, de rendben van. -- Vidd ki a taxit, légy szíves -- szólt oda az Icipicinek. -- És ha bármikor szükségetek lenne valamire Belly Rave-ben, tudjátok, kihez kell mennetek.

Egy óra volt, a gyűlés kezdetét fél kettőre hirdették meg.

Az előcsarnokban lévő ellenőrzőpont átengedte Mundint és Bligh-t Mundin részvénye alapján. Lanának a látogatók számára fenntartott szobában kellett várakoznia.

A 2003-as szoba egy lakosztály volt valójában. Lehet, hogy elfoglalja az egész emeletet, gondolta Mundin.

-- Részvényesek gyűlése -- mondta a fogadóportásnak. -- GML-házak. -- A fogadóportás figyelmes tekintettel engedte őket tovább.

A gyűlésteremben lehettek vagy húszan. Lerítt róluk, hogy Titánok. E gazdagon, diszkréten öltözött emberek mellett Mundin és Bligh kopott betolakodónak látszott. Ráadásul nevetségesen fiatalok és félszegek voltak.

Mostantól kezdve komollyá vált az ügy, gondolta Mundin. Életbe léptek a részvénytársasági alapszabályok.

A látomás oly fényes volt, hogy belekáprázott a szeme.

A Titánok újabb érkezőt üdvözöltek lelkesen.

-- Öregem, Bliss! Nem hittem volna, hogy felbukkansz ezen a marhaságon. Már készül a jó öreg Árnold, hogy mint rendesen, most is rád tiporjon.

Bliss vékony volt s a többségnél fiatalabb.

-- Ha akad itt néhány pipogya csodalény, aki hajlandó támogatni engem, akkor megállíthatjuk őt felelte vidáman. -- Különben is, ha ez nincs, ugyan mivel ütném agyon az időmet? -- Arcán ravaszkás kifejezés jelent meg: -- Hallottam ám egyet-mást bizonyos Miss Laverne-ről... -- A mondat nevetésbe torkollott.

Mundin ragadta magához a szót.

-- Üdvözlöm, Mr. Bliss -- hadarta egy szuszra, s megragadta a férfi kezét. -- Én Charles Mundin vagyok, a 27. körzet egykori hivatalos republikánus jelöltje... itt és most az egyik kis részvényes.

A vékony férfi szelíden kiszabadította a kezét.

-- Hubble vagyok, Mr. Izé, Bliss Hubble. Üdvözlöm. -- Az egyik Titánhoz fordult, és gúnyos harciassággal megkérdezte: -- Nem kaptad meg a táviratomat, Job? Akkor miért nem érkezett meg a meghatalmazásod a szerződéses ügyre?

Job óvatos pasasnak látszott.

-- Mert -- mondta megfontoltan -- mindeddig meg vagyok elégedve az öreg Arnold politikájával. Te, Bliss, a közeljövőben meg fogod hintáztatni a csónakot. Hacsak ki nem rúgunk belőle már az elején.

-- Mr. Hubble -- mondta Mundin makacsul.

-- Mr. Izé -- felelte Hubble szórakozottan --, biztosíthatom, hogy önre szavaznék, ha a 27. körzetben laknék, melyben, hála Istennek, nem lakom. -- A tekintete elkóborolt; átvágott a szobán, hogy a kabátgombjánál fogva elkapjon egy másik Titánt. Mundin még időben érte utol, hogy hallja: -- ... túlságosan idealista, meggyőződésem, kedves Bliss. De sok idealista fiatalemberről derült ki a végén, hogy valójában szigorú gazda. Már zokon ne vegye.

Bliss Hubble megint odébbállt. Mundin úgy vélte, ez utóbbi Titán elég dühös ahhoz, hogy szóba álljon vele -- kivörösödött halántékán észrevehetően lüktetett egy ér.

-- Már megint a régi nóta, igaz? -- fordult hozzá Mundin a mély csalódottság hangján.

-- Hát persze -- felelte a Titán dühösen. -- A bolond!

Az ifjú Hubble kétszer is meggondolja, megpróbáljon-e engem félrevezetni, ha majd annyi váratlan vezetésellenes rajtaütést kell végignéznie, mint nekem. A szerződés ügy! Tényleg! Meg akarja ingatni a bizalmunkat a jelenlegi vezetésben, hogy keresztülhajszolhasson egy igazgatósági választást! Veszteget, no persze, jóinevelten veszteget, hogy ő kerüljön be az igazgatótanácsba, s ott aztán annyi kárt tehessen, amennyit csak tud! De Godfreyre, ez nem fog menni! Szilárdan felsorakozunk ellene... -- A szeme összeszűkült. -- Voltaképpen nem ismerem önt, uram. Wilcox vagyok.

-- Örvendek. Mundin. Ügyvéd.

-- Ó... meghatalmazások, igaz? Kit képvisel? Úgy tűnik, a fickók többsége itt van.

-- Elnézést, Mr. Wilcox -- Mundin otthagyta, s Bliss Hubble után ment, aki épp akkor zökkent bele egy székbe -- miután valakitől újabb goromba elutasítást kapott. Mundin átadta neki a Don Lavintól származó ügyvédi meghatalmazását, amit Ryan készített el.

-- Hé! Mi ez?

-- Javaslom, olvassa el -- felelte Mundin kurtán. Ekkor halk taps hangzott fel, köszöntve a mintegy fél tucat belépőt. Egyikük -- Arnold? -- megszólalt:

-- Jó napot, uraim! Indítványozom, hogy foglaljunk helyet mindnyájan, s kezdjünk hozzá.

Mundin Hubble mellé ült le, aki már gépiesen olvasta a meghatalmazást. Az egyik újonnan érkezett monoton hangon beszámolt a legutolsó gyűlés legapróbb részleteiről. Senki sem figyelt rá különösebben.

Hubble elolvasta, majd visszaadta a dokumentumot Mundinnak, és derűs mosollyal megkérdezte:

-- És most mit kellene tennem ez ügyben?

-- Őrültségnek látszik, igaz? -- kérdezte Mundin élesen.

A taktika bevált.

-- Én ezt nem mondtam -- szólt Hubble elképedten.

-- És... na igen, voltak híresztelések. Híresztelések, amelyekről ön éppúgy értesülhetett, mint én.

-- Nem leszünk mohók, Mr. Hubble -- mondta Mundin mindentudó arccal, s közben eltűnődött a saját szavain. -- Feltéve, hogy nem vagyok csaló, és hogy ez a papír nem valami hamisítvány, mit szólna hozzá, ha bekerülne az igazgatótanácsba?

-- Nagyon is kedvemrevaló lenne -- felelte Hubble kertelés nélkül.

-- Mi be tudjuk juttatni -- nézett végig rajta Mundin.

-- Ebben biztos lehet, Mr. Hubble. A mi huszonöt százalékos szavazati jogot biztosító részvényünk, plusz az ön... ?

-- Ez az elért eredménytől függ. Öt és fél százalék.

-- Ilyen sok?

-- Ilyen sok. Én a családi érdekeltségekre szavazok. Mundin gyors fejszámolást végzett. Harminc és fél százalék. Ha be tudják juttatni Hubble-t, s még sikerül hozzátenni húsz százalékot...

Arccal előrefordult. Hadd gondolkozzon egy kicsit Hubble a dolgon.

A hallgatóság jóváhagyta az unottan elmormolt, aprólékos beszámolót. Az egyik újonnan érkezett elvigyorodott:

-- És most, uraim, térjünk az üzletre. Mindenekelőtt válasszunk új tagot a bizottságba Mr. Fenelly helyett.

Valaki Mr. Harry S. Wilcoxot javasolta, azt az urat, akinek a halántékán lüktetett az ér. Valaki más egy bizonyos Mr. Benyont javasolt, és a jelöléseket ezzel be is rekesztették. Titkárok jöttek-mentek a részvényesek sorai között szavazócédulákkal, melyeket -- miután megvizsgálták a részvényesek meghatalmazását és részvényesi elismervényüket -- gyors és tisztelettudó mosollyal rendben kitöltöttek. Mundin nyájasan mutatta fel egyetlen részvényét az elszörnyedt titkárnak; a férfi úgy nyújtotta át neki a szavazócédulát, mintha alamizsnát adna egy leprásnak.

Wilcox győzött, mire kitört a barátságos tapsvihar, és kezdetét vette a hátbaveregetés. Bizonyos széles mosolyokból Mundin gyanította, hogy a szavazás végeredménye olyan biztos volt, mint a másnap reggeli napfölkelte. Hubble-re vigyorgott; akin látszott, hogy ezt az egészet nem találja olyan nagyon mulatságosnak.

-- Velünk tart? -- kérdezte Mundin. Hubble összeráncolta a homlokát.

Az elnök rátért a köztisztviselők bérének a kérdésére. Mundin azt vette ki a hosszadalmas, tőkenyereségektől és adócsökkentésektől hemzsegő beszámolóból, hogy a Társaság tisztviselői nem hiszik, hogy elég pénzt keresnek. Többet akarnak.

A felolvasás alatt a részvényesek meghitten társalogtak. Mundin már azon töprengett, egyáltalán miért jöttek el, minthogy a fizetésemelést egyhangú, panaszos mélázással megszavazták.

A következő ügyrendi pontnál aztán kitalálta, hogy miért.

Ennek az volt a neve, hogy: „A nyersanyagforrások változatossá tétele, különös tekintettel az alumíniumra és a szilikátra." Mundin sehogy sem tudott eligazodni, az unalmas szakkifejezéseken, de észrevette, hogy a barátságos társalgásnak egyszeriben vége szakadt. Egy alig négy-öt emberből álló csoport összedugta a fejét, hogy újabb számításokat végezzen a borítékok hátoldalán, s ellenőrizze a feljegyzéseket. Titkárok rohangáltak föl-alá különféle aktacsomókkal, miközben tovább zümmögött a felolvasás.

-- Hát akkor, uraim -- szólalt meg az elnök szívélyesen --, felteszem a kérdést: néni gondolják-e, hogy időt takarítanánk meg, ha egyhangúan igennel szavaznánk?

-- Név szerinti szavazást követelek -- állt fel egy sovány, őszes hajú öregember. Vasvillaszemeket meresztett egy állhatatosán közönyösnek mutatkozó úrra az első sorban, és fenyegetően mekegte: -- És hadd mondjam meg önöknek, uraim, meg fogom őrizni a jegyzőkönyv egy másolatát. Az majd segítségemre lesz a jövőbeli döntéshozataloknál, különös tekintettel az elkövetkező negyedév utolsó hetére; Remélem, teljesen világosan fejeztem ki magam.

Az elnök beadta a derekát, és megtörtént a név szerinti szavazás.

Az elfojtott szenvedélyek légkörében a javaslatot csekély többséggel elvetették. Mundin nem tudta, csak sejtette, hogy itt szabályos csata dúl -- a részvényesek Gettysburgh-ja, két hatalmas csoport erőpróbája, ahol a legcsekélyebb részérdekeltség is évi több millióra rúg. De ennél tovább nem láthatott.

Mellette Hubble mind nyugtalanabbá vált. Mundin odahajolt, s a fülébe súgta:

-- Ha velünk tartana, egy ilyen helyzetben a kezében tarthatná a hatalmi egyensúlyt.

-- Tudom -- felelte Hubble. -- Tudom. -- S aztán, hosszú hallgatás után, hozzátette: -- Hadd lássam még egyszer azt a papírt.

Mundin így tudta meg, hogy sikerült megfognia.

A gyűlés folyt tovább.

Még három összecsapás volt -- az Unió képviselete, a csökkentett szállítási díjtételek kérvényezése és a tervezési beruházások tanulmányozására felállított bizottság kérdésében. A szavazások között Hubble tüzetesen áttanulmányozta az ügyvédi meghatalmazást, és néhány dologra még rá is kérdezett. Mundin diplomatikus válaszokat adott.

-- Igen, az én ügyfeleim. Nem, sajnálom, nem tudom megmondani, jelenleg hol tartózkodik Mr. Lavin.

Igen, van egy lánytestvére. Mr. Arnold odafönt talán több felvilágosítással szolgálhat, mint én. -- Arnold benne van?

-- Nyakig. Elképzelhető, hogy hamarosan meg fogja kísérelni, hogy... nocsak, épp most következik!

Az egyik titkár sótlan felolvasása hallatszott az egyhangú mormoláson át:

-- Javaslat a szavazó részvénytőke szabálytalan megoszlásának kiigazítására. Javaslat arra, hogy a társaságnak legyen felhatalmazása paritásos alvó részvények megszerzésére, ahol az „alvó" azt jelenti, hogy a részvény a kibocsátása óta nem vett részt szavazáson, amennyiben a szóban forgó időtartam nem kevesebb, mint tíz év, s a részvény a társaság saját állományában szerepel. -- A szavak úgy szálltak át a szobán, hogy még csak hullámokat sem vertek.

-- Kérdezze meg, hány részvényről van szó -- súgta Mundin. -- Abban rejlik majd a válasz a kérdésére.

Hubble habozott, aztán határozottan ráharapott. Fölállt, s zord pillantással föltette a kérdést. Arnold elmosolyodott.

-- Attól tartok, nincsenek pontos számadataink. Itt inkább csak amolyan véletlen eshetőségre való felkészülésről van szó, Mr. Hubble.

-- Becsléssel is beérném, Mr. Arnold -- mondta Hubble.

-- Nem kétséges. De ahogy mondtam, nem ismerjük a számadatokat. És most, hogy folytassuk a...

Úgy látszott, Hubble megmakacsolta magát.

-- Egészen véletlenül nem huszonöt százalékos mennyiségről van szó? -- Az emberek felegyenesedtek székeiken, a beszélgetések abbamaradtak.

Arnold nevetni próbált. Hubble felcsattant:

-- Megismétlem a kérdésemet. A részvény összege, amivel kapcsolatban arra kér bennünket, hogy hatalmazzuk fel annak megvásárlására és a Társaság részvényállományába való letétbe helyezésére az ön személyes ellenőrzése alatt, huszonöt százalék, igen vagy nem?

Némi izgalom támadt az emberek között, amikor felfogták a kérdést. Hubble nem zavartatta magát tőle.

-- Igen vagy nem, Mr. Arnold? -- ismételte meg követelően. -- Úgy vélem, a kérdés roppant egyszerű. Nemleges válasz esetén pedig kénytelen vagyok megkérni, hadd tekinthessek bele a feljegyzésekbe!

Arnold elfintorodotí.

-- Kérem, uraim! Kérem, Mr. Hubble! Ilyen zajban gondolkodni sem tudok. Mr. Hubble, miután önnek ellenvetései vannak a javaslatot illetően, vissza fogjuk azt vonni. Feltételezem, hogy minden jelenlévő beleegyezését bírom e napirendi pont megváltoztatásához. Ezek után rátérek a...

-- Ön nem bírja az én beleegyezésemet e napirendi pont megváltoztatásához, Mr. Arnold! -- kiáltotta közbe Hubble. -- Továbbra is felvilágosítást követelek a javaslattal kapcsolatban!

Valaki becsúszott a Mundin melletti székbe. Termetes, jóképű, jó karban lévő öregember volt az illető.

-- Harry Coett vagyok -- dörmögte. -- Miről van itt szó? Láttam, hogy maga beszélt Bliss-szel, aztán elszabadult a pokol. Mondja, maga nem volt Greennel, Charlesworth-szel ? Nem? Azt hittem, ismerem magát. Nos, miroLyan szó? Arnold beijedt. Maga megtudott valamit. Mi az?

-- Mi ebben az én hasznom? -- kérdezte vissza Mundin önelégülten.

-- Hé, fiatalember! -- bámult rá a férfi. -- Én Harry Coett vagyok! És maga egyébként honnan csöppent ide?

Miközben a Hubble és az elnök között dúló vita elmérgesedett és elhúzódott, kettejükhöz egy harmadik férfi csatlakozott.

-- Úgy látszik, fiatalember -- suttogta az újonnan jött --, mintha ön valamire felbiztatta volna Hubble-t. Ez tetszik nekem. Szellemes. Valaki azt mondta nekem, hogy maga ügyvéd... történetesen akad egy üresedés a jogászi állományunkban. Egy kellemesen tátongó űr. Egyébként a nevem Nelson...

-- Én voltam itt először, George! -- csattant fel Coett.

Addigra a vita már kicsúszott Hubble keze közül. A jelenlévő részvényesek fele -- a vért vagy aranyat szimatolók -- vérszemet kapott, hogy most végre kifaggathatják Arnoldot, aki sokáig állta a sarat izzadva, komoran, hogy nehogy mondjon valamit. A társaság másik fele foggal-körömmel próbált a különös fiatalember, Mundin közelébe férkőzni, aki, úgy látszott, tud bizonyos dolgokról. Mundin csak mosolygott, hallván a sugdosásokat és találgatásokat:

-- ...ügyvéd, azt hiszem, a SEC-töl, most fogja hozzávágni a könyvet az öreg Arnoldhoz, amiért... ...táborba, de honnan tudhatnánk, hogy nem Green, Charlesworth vagy... ...Nem, te tökfilkó! Meghatalmazások! Ők szép nyugodtan...

Úgy ítélte meg, hogy elérkezett az idő.

-- Bocsássanak meg, uraim -- szólalt meg udvariasan, és fölállt. -- Elnök úr! -- emelte kissé följebb a hangját. Arnold készakarva elkerülte a tekintetét, és megadta a szót valaki másnak. Az illetőt Harry Coett azon nyomban egy tízméteres versenypálya célpontjának nevezte ki, s amikor odaért, sürgetően súgott valamit az ember fülébe.

-- Átadom a terepet Mr. Mundinnak -- válaszolta fennhangon az illető.

-- Köszönöm -- mondta Mundin. -- Én talán rendet rakhatok ebben a zavaros helyzetben. Ámbár, Mr. Arnold, legelőször az egyik megbízómmal, az ifjú hölggyel szeretnék beszélni.

-- Az egyik megbízójával? -- kérdezte Arnold zaklatottan. Egy titkár odamormolt neki valamit. -- Ó! Miss Lav... hát persze! Mindjárt a gyűlés befejezése után... hm... szabad lesz beszélnie önnel. Megelégszik ennyivel, Mr. Hogyishívják?

-- De még mennyire.

Hiszen ez több volt, sokkal több, mint amit remélni mert. Nemcsak arról volt szó, hogy úgy felbolygatta a társaságot, hogy immár a GML-részvényesek fele nyüzsgött körülötte, de jutalmul, hogy „nem tisztázta a helyzetet", Arnold is visszaszolgáltatja neki Normát. Minél kevésbé hagyja, hogy a Lavin-részvény részt vegyen a szavazásban, annál szerencsésebben tarthatja meg befolyását a testületben.

Mundin kényelembe helyezte magát a székében -- és udvarias közömbösséggel, csendben hallgatta végig a Titánok célzatos kérdéseit és ajánlatait.

A részvényesek lázadása szemmel láthatóan kifulladóban volt. Hogy Mundin elcsendesedett, a dühös és elbizonytalanodott emberek ráeszméltek, hogy valamifajta megegyezés született az orruk előtt. Nem tetszett nekik; túl sokszor műveltek maguk is ilyesmit, semhogy jó néven vették volna, hogy most az ő oldalukba vágják a sarkantyút. Egyikük javasolta, hogy fosszák meg Arnoldot a tisztségétől, ám a józanabb gondolkodásúak leszavazták. Várják meg, mondták, míg tisztázódik valamelyest a helyzet; várják meg, míg ez a Mundin elmondja, amit tud.

A gyűlés hátralévő része szédítő iramban folyt le.

Hubble többnyire csak szitkozódott.

-- A fenébe is, Mundin, maga tette nekem az első ajánlatot! A pokolba ezekkel a keselyűkkel! Majd jól kihasználják, aztán eldobják magát. Én vagyok a társasig egyetlen jelentékeny részvényese, akinek nincsenek előítéletei, és...

-- Képtelenség! -- szögezte le Harry Coett. -- Én nem tudom, magának mik a szándékai, Mundin, de bármik legyének is, nyilván szüksége lesz pénzügyi támogatásra. És én Harry Coett vagyok. Hadd nyújtsak át...

-- Miért nem mpndod el neki, mit tettél az öreg Crowtherrel? -- szólalt meg George Nelson. -- Neki is pénzügyi támogatásra volt szüksége.

Mundin sohasem tudta meg, mit tett Harry Coett az öreg Crowtherrel. Amikor a gyűlést berekesztették, a kabátgombjánál fogva elcsípte Arnoldot, aki halványan rámosolygott.

-- Látogasson meg, Mr. Mundin -- unszolta. -- Meggyőződésem, hogy szót értenénk egymással. Nem találkoztunk még? Nem iárt még Greennél, Charlesworth-nél?

-- A lány, Arnold. -- Mundin csak ennyit szólt.

-- Miss Lavin a szalonban várja önt -- felelte Arnold. Mundin -- nyomában az iparmágnásokkal -- elvágtatott a szalon felé. Norma Lavin valóban ott volt -- sápadtan, dühösen.

-- Üdvözlöm, Mundin! -- mondta, de korántsem oly határozott, férfias hangon, mint máskor. -- El kell ismernem, nem vesztegette az idejét. -- De már akkor ott zokogott Mundin mellére borulva. -- Nem írtam alá. Tudtam, hogy Don nem halt meg, nem írtam alá...

-- Hallgasson, maga szupernő! -- förmedt rá Mundin. -- Ne áruljon el több titkot a hallgatódzóknak. Aranyat ér minden szava! -- De észre kellett vennie, hogy maga is reszket -- az órákig tartó feszültség, no meg Norma miatt.

De erőt vett magán, amikor a háta mögött felhangzott Coett csodálkozó kérdése:

-- Ez hát az az ifjú hölgy, akin Arnolddal egyezkedtek? A megbízója, ügyvéd úr?

-- Talán -- felelte Mundin.

-- Ugyan, hagyja már, Mundin -- szólt éles hangon Coett, majd Norma ellen indított átfogó támadást: Kedvesem, elvihetem valahová? Természetesen önt is, ügyvéd úr.

-- Hallgasson rám, Mundin -- biztatta Nelson --, vegye rá, hogy az öreg Crowtherről meséljen magának...

-- Az istenit -- dühöngött Hubble --, ha ti, keselyűk egyszer félreállnátok!...

-- Majd én megmondom, mi legyen, uraim -- vette át a szót Mundin. -- Miss Lavinnak és nekem be kell ugranunk a várószobába, hogy ott találkozzunk egy... ööö... ifjú hölggyel. Öt percen belül a főbejáratnál leszünk. Aztán elmegyünk mindhármukkal vagy hármuk közül bármelyik kettejükkel. Döntsék el a dolgot egymás között.

Azzal kivonszolta magával Normát. Lana a fogadóportás pultján gubbasztott, de az ő arca nem volt annyira ellenséges, mint a portásé.

-- Mi történt Bligh-jal? -- kérdezte Mundin.

-- Odakint van -- felelte Lana. -- Azt mondta, ő már alaposan bezabált a Nagy Versenyekből, akármit értett is rajta. Ez a maga nője?

-- Igen, az én nőm -- felelte Mundin. Hármasban aztán elkapták Norvie Bligh-t, aki kint üldögélt a napon, majd elindultak a parkoló kocsik és félhernyótalpasok felé. Ott találta őket az összebékült háromtagú bizottság.

-- Minden rendben van, Mundin -- közölte Hubble boldogan. -- Coett és Nelson velünk jönnek.

-- Helyes -- mondta Mundin. -- Hol fogunk beszélgetni?

-- Ó, hát nálam -- vágta rá Hubble vidáman. -- Már minden el van rendezve. Tetszeni fog... egyszerű, csendes hely, de kényelmes.

Egész kis karavánnal -- két autóval és egy félhernyótalpassal -- indultak. Nem álltak meg sehol, sem az Icipici ellenőrzőponton, sem a vámbódénál.

-- Átmegyünk az Ötödik sugárúton -- jelentette be Hubble.

-- Ó, ne! -- nyögött fel Coett és Nelson.

-- Nekem tetszik -- mondta a fiatalabbik férfi. Lassan gördültek át a pusztuló, üres Óvároson.

Mundinnak tátva maradt a szája, amikor megpillantott egy idegen autót; a Harmincnegyedik és az Ötödik kereszteződésében, az ő útirányukra merőlegesen berregett át az Empire State Building felmagasodó tornya árnyékában. Mundin a nyakát nyújtogatva nézett utána, majd hirtelen felkiáltott:

-- Valaki kiszállt belőle! Bemegy az Empire State-be!

-- Miért ne? -- hallatszott Hubble dörmögése az intercomon át. Ő Nelsonnal és Coett-tel utazott együtt, mert természetesen egyikőjük sem bízott annyira k másikban, hogy Mundin és Norma autójában mert volna utazni.

-- Én mindig úgy tudtam, hogy ez az épület is üres, mint az Óváros többi része -- mondta az ügyvéd méltósággal.

-- Egész éjjel ki van világítva, nem? Nos, az ilyesmi karbantartást igényel. Az a férfi pedig villanyszerelő volt.

Mundin nem volt különösebben kiváló ügyvéd, de annyira jó volt, hogy biztos legyen benne: Hubble hazudott neki.

TIZENHATODIK FEJEZET

Lana megrángatta Mundin vállát.

-- Haza akarok menni -- mondta.

-- Persze, persze -- felelte Mundin ingerülten. A teljesen kimerült Norma elaludt a karjában, és már tíz mérföld óta zsibbasztotta a karját. Mégis, furamód kedvét lelte benne, hogy a lány ilyen tömör, sűrű súllyal nehezedik rá.

-- De most rögtön -- makacsolta meg magát Lana. -- Tiszteletemet kell tennem a Nusziknál.

-- Én is haza szeretnék menni -- szólt közbe Norvie Bligh.

Mundin elgondolkodva mozgatta meg a karját. Lana és Bligh megtették, amire megalkudtak.

-- Jól van -- mondta. -- Ha rá tudom venni a sofőrt, hogy álljon meg Old Yonkersben, az autóbusz-pályaudvaron, onnan már eltalálnak? -- Bólintottak, mire ő előrehajolt, s megkopogtatta az ablakot.

Old Yonkersben egy városközi megállóban álltak meg. A mögöttük lévő kocsi melléjük gurult, és szintén megállt. Hubble, Nelson és Coett aggodalmasan kukucskáltak ki belőle.

-- Valami baj van? -- ordította Hubble az ablaküvegen át.

Mundin megrázta a fejét, kiengedte Lanát és Norvie-t, s engedélyt adott a sofőrnek, hogy továbbmehessen.

Húsz perc múlva megérkeztek Hubble házához.

Valóban csendes, kényelmes hely volt. De nem egyszerű. A westchesteri mesés magánparkban egy Charles Addams-féle monstrum állt. A kocsifelhajtó tetejére érve egy olyasvalami mellett álltak meg, ami egy 1928-as Rolls-Royce limuzinnak látszott.

Bliss Hubble már ugrott is, hogy kinyissa a kocsijuk ajtaját.

-- A feleségem -- magyarázta a limuzinra célozva bálványozza az antik holmikat. Ma, úgy látom, a Hoover van soron; a múlt héten a neoromán járta. Nem mintha bánnám, de az embernek kötelezettségei is vannak.

-- És felesége is van -- mondta Norma Lavin, aki szemmel láthatóan teljesen magához tért.

-- Ó, igazán nagyon szép -- hízelgett Mundin --, és roppant előkelő.

Mrs. Hubble elképedt arccal üdvözölte őket. Amikor a férjéhez fordult, szinte rá volt írva, hogy „eztmagyarázd-meg-ha-tudod".

-- Drágám -- szólalt meg Hubble sietősen --, hadd mutassam be neked Miss Lavint...

-- Csak Lavin -- jegyezte meg Norma hűvösen.

-- Természetesen. Lavin. És ez itt Mr. Mundin, gondolom, Harryt és George-ot ismered. Mr. Mundin volt olyan kedves, és megdicsérte, ahogy elrendezted a házat.

-- Valóban -- mondta Mrs. Hubble eljegesedő tekintettel. -- Kérlek, mondj köszönetet Mr. Mundinnak, s tájékoztasd arról, hogy az ízlése tökéletes összhangban áll a házvezetőnőnkével, aki nincs már velünk, amióta ma reggel fölébredve azt kellett látnom, hogy ebben a csúf, vacak építményben rendezkedett be. Kérlek, említsd meg továbbá Mr. Mundinnak, hogy amikor elment, rekordsebességgel, magával vitt minden kulcsot; következésképpen arra ítéltettem, hogy ezekben a visszataszító szobákban ődöngjek mindaddig, amíg a férjem kegyeskedik hazaérkezni a kulcsaival, s én végre berendezkedhetem úgy, hogy az legalább valamelyest hasonlítson egy emberi lakhelyhez. -- Hubble megmerevedett, a zsebébe nyúlt, s előhúzott egy kulcscsomót. A felesége aztán a kulcsokkal együtt kiviharzott, maga mögött hagyva a tágas, kopár szobákat.

-- Érzékeny -- motyogta Hubble a vendégeinek.

-- Útközben is elrendezhetünk egy-két dolgot, Mundin -- buzgólkodott Coett. -- Máris...

-- Ragaszkodom, Harry! -- szólt közbe Hubble komolyan. -- Én vagyok a házigazda. Szót se többet, amíg meg nem vacsoráztunk.

Egy elegáns folyosón át mutatta az utat, ügyelve, hogy mindig a folyosó közepén haladjon. Valami láthatatlan jelre éles hangon felkiáltott:

-- Vigyázz!

A többiek engedelmesen távolabb húzódtak a faltól, amely különös, vibráló mozgásba kezdett. -- A feleségem -- magyarázta Hubble élettelen mosollyal. Az ember azt hinné, egy közönséges buborékházi fal megteszi, de nem! Semmi sem jó, csak a teljes és tökéletes háromdimenziós látvány! A drágaság! Hogy sötétbe kelljen hazabotorkálni! Hogy az éjszaka közepén arra kelljen ébredni, hogy a baldachinos ágyból hollywoodi ágy lett! Tudják, ő rossz alvó...

A falak addigra megszilárdultak, a régi bútorzat helyén új darabok formálódtak. Mrs. Hubble pillanatnyilag mintha a korai tiszti étkezőstílust részesítette volna előnyben -- ami helyénvaló lett volna egy cirkáló pontonhídján, Mundinnak azonban más elképzelései voltak az otthon kialakításáról. De nem tett megjegyzést.

A vacsora alatti társalgás nem volt túlságosan élénk; éhesek voltak mindnyájan.

-- Úgy kell-e értenem -- tapogatózott Hubble óvatosan --, hogy Miss... hogy Lavint, hogy is mondjam, Mr. Arnold végül is elrabolta?

-- Nem hinném -- válaszolta Norma tele szájjal. Lehet, hogy ő nagy szorultságában mondott valami olyasmit, hogy „Úristen, csak történne valami azzal a részvénnyel". Mire valamelyik kéznél lévő talpnyaló mozgásba hozta a kerekeket. Arnold keze bizonyára tiszta. Nem ő tehet róla, hogy az emberek örökösen túllépik a saját hatáskörüket. Újabb kupac tuszkakora-rizst vett a villájára.

-- Körülbelül egy hétig tartottak fogva. Istenem, micsoda zűrzavar volt! Mehettem is, nem is. Bármikor elrhehettem, amikor csak szerét ejthettem, de időnként okosabbnak tartották bezárni az ajtót, írd alá nekünk az általános örökrészedet a részvényből, s kapsz tőlünk egy kerek milliót. Mi, persze, nem akarjuk a részvényt; ez a csekély érték legfeljebb csak kényelmetlenségeket okoz. Nos, hölgyem, hajlandó belátással lenni, vagy beszéljünk szigorúbban? Kedves leányom, álmunkban sem kívánunk ártani magának!

Összevonta a szemöldökét.

-- Arnold egyszer látogatott meg. Mindvégig úgy tett, mintha én akarnék eladni neki valamit. Nem tudom, talán így tájékoztatta valaki. Én csak annyit tudok, hogy úgy érzem magam, mintha valaki egy világítótoronnyal vágott volna fejbe.

Egy komornyik csoszogott be.

-- Mr. Arnold számára itthon van, uram? -- kérdezte suttogva.

-- Nem! -- rikkantotta Hubble vidáman. -- Hallottad ezt, Coett?

-- Várj csak, Bliss -- szólt közbe Nelson. -- Biztos vagy benne, hogy helyesen cselekszel? Talán ha mindhárman összeülnénk... -- gyors pillantást vetett Mundinra. -- Talán együttesen kiüthetnénk a nyeregből a Toledo-csoportot.

-- Mondd meg neki, hogy menjen, a pokolba mondta Coett. -- Mondd meg a komornyiknak, úgy közölje vele, hogy mindnyájan halljuk. Előbb elrendezzük a dolgot magunk között, aztán majd meglátjuk, kit kell meg bevenni, ha kell egyáltalán bárkit is. De nem hinném, hogy szükségünk lenne még valakire.

-- Mondja meg neki -- fordult Hubble örvendezve a komornyikhoz. -- Barátaim, ha tudnátok, milyen, régóta vártam... Nos, rendben van. Harrynek igaza van, George. Számítsd csak ki. Te rendelkezel tizenegy százalékkal, nekem van szilárdan öt és fél, Harrynek három a saját birtokában, a befolyása alatt pedig... mennyi is, Harry?

-- Kilenc -- felelte Coett röviden.

-- Érted? -- folytatta Hubble. -- Tehát van bőven. És az ő huszonöt százalékukkal aztán.

Mundin erőteljesen rálépett Norma lábára, épp amikor a lány kinyitotta a száját, hogy megkérdezze, az ő részvényüket hogyan derítették föl.

-- Nem gondolják -- kérdezte Mundin gyorsan --, hogy ezt a témát el kellene tennünk vacsora utánra?

Hubble tekintete körbevándorolt az asztalon.

-- Miért, hiszen a vacsorának vége -- mondta jámborul. -- Igyuk meg a kávét a könyvtárban.

Hubble a könyvtár előtt megállt, s mielőtt beengedte volna a többieket, babrált valamit egy kapcsolódobozzal.

-- Itt saját vezérlőberendezésem van -- jelentette büszkén. -- Az asszonyé a ház majd minden része, haha, ezt a kis zugot igazán nem sajnálhatja tőlem! Lássuk, nem tehetnénk-e valamivel barátságosabbá. -- A „könyvtár" -- amelyben egyetlen könyv vagy mikrofilm sem volt látható -- vibrált és hullámzott, míg végül egy tizenkilencedik századi londoni klub képét öltötte magára.

Mundin gyanakodva tapintott meg egy támlás karszéket, de nem lehetett kifogása. Norma még mindig elgondolkodva bámult rá, de hogy nem szólt egy szót se, Mundin derűsen mondta:

-- Nos, uraim, munkára!

-- Helyes -- felelte Harry Coett. -- Mielőtt azonban túlságosan belemélyednénk, tisztázni szeretném, hogyan állunk egy bizonyos dologban. Meggyőződésem, hogy csak a kezdődő őrültségek egyikéről van szó, de hallottam, hogy a gyűlésen valaki mondott valamit. Greent, Charlesworth-öt említették. Csak a rend kedvéért kérdem, van valami közük hozzájuk?

Green, Charlesworth. Ryan említette őket, emlékezett vissza Mundin; úgy látszott, valamiért félni kell tőlük.

-- Mi nem Greent, Charlesworth-öt képviseljük -- felelte Mundin határozottan. -- Miss Lavin és a fivére a GML egyik alapítójának egyeneságú örökösei. És... hm... történetesen nekem is van valami jelentéktelen részvényem... nem beszélve arról, hogy az ügyvédjük vagyok.

Coett élénken bólintott.

-- Oké. Akkor itt egy egyszerű, nyilvánvaló támadás történt, amihez viszont nekünk is megvannak az izmaink. Gondolom, abban mindnyájan egyetértünk, hogy az első lépés a társaság csődbe juttatása?

-- Mi? -- kiáltotta Mundin fojtott hangon. Coett elvigyorodott.

-- Gondoltam, hogy magának nincsenek tapasztalatai -- mondta nyájasan. -- Mit remélt, Mundin?

-- Miért -- dadogta Mundin --, magának is van... izé... részvénye, meg nekünk is, és... egyszóval a helyzet számomra teljesen világos. A többség dönt, nem?

A többiek szívből jövő, ámbár udvarias nevetésére belérekedt a szó.

-- Mr. Mundin -- mondta Coett --, magának még sokat kell tanulnia. Komolyan gondolja, hogy a létező szabályok értelmében a mi részvénytőkénk feljogosít bennünket nyílt szavazásra?

-- Nem tudom -- vallotta be Mundin őszintén.

-- Nem tudja -- hagyta jóvá Coett. -- Nem hintáztathatja meg a csónakot. A meghatalmazottak ezt nem fogják támogatni; a rajtaütést igen, de csak ha ügyesen irányítják.

-- Azt hiszem igaza van, Mundin -- jegyezte meg Norma Lavin. -- Eddig, így vagy úgy, de akadályoztak bennünket. Most az egyetlen reális esélyünk az, ha ezek az emberek tudomást szereznek róla, hogy élünk, és úgy gondolják, hogy tisztázhatnak bennünket.

-- Kérem -- mondta Hubble és Nelson boldogtalanul.

-- Magának tökéletesen igaza van -- biztosította Coett vigyorogva a lányt. -- Először kezdek kételkedni benne, hogy meg tudjuk csinálni.

-- A csőd mire jó? -- vágott közbe Mundin. Mindenki rábámult. Végül Hubble bátortalanul megkérdezte :

-- Ugyan, Mr. Mundin, maga hogy csinálná?

-- Nos, uraim, én nem vagyok társasági ügyvéd felelte Mundin --, az effajta nézőpontot meghagyom kollégámnak, Mr. Ryannek, aki tagja az Ügyvédi Kamarának. De én úgy ítélem meg, hogy első lépésként nyilvánvalóan egy részvényesbizottságot kell megalapítanunk, és elszámolási követeléssel kell fellépnünk a jelenlegi igazgatótanácsnál. Ha önök szükségét látják, ezt megtámogathatjuk egy a SEC-nek küldendő bejelentéssel. Természetesen tudom, hogy Arnold csoportja valamiféle megegyezéssel próbál majd kisiklani... elképzelhető, hogy igazgatótanácsi képviseletet is felajánl rlekünk, persze sokkal kisebbet, mint amekkorára a vagyonrészünk feljogosítana bennünket. Ám ezzel könnyen megbirkózhatunk: egyszerűen tiltakozást jelentünk be, és pert indítunk a...

-- Kockázatos -- vágott közbe Hubble és Nelson.

-- Így sohasem érünk célt -- jelentette ki Coett. Nézze, fiatalember, így nem fogunk boldogulni. Emlékszem, amikor a Memphis-csoport akart...

-- A micsoda? -- szakította félbe Mundin.

-- A Memphis-csoport. Arnold bandája. Tizennyolc évvel ezelőtt elvették a GML-et a Toledo-csoporttól egy szabályos eljárásban, épp ahogy most maga mondja. Mégis hat évig tartott az eljárás, és ha a Toledo-csoportot nem kapják el hamarosan a vasúti részvények miatt, soha nem tudták volna megcsinálni. És még mindig erősek; láthatta, hogyan kellett Arnoldnak Wilcoxot beraknia az igazgatótanácsba, hogy kiengesztelje őket.

Mundin, aki nem tudta, mi az ördögről beszél ez az ember, elkeseredetten kérdezte:

-- Nem próbálhatnánk meg legalább?

-- Időpocséklás! Amikor Arnold vette kezelésbe az ügyeket, a GML aktívái nem érték el a tízmilliárdot. A mi kezünkben egy sokkal, de sokkal hatalmasabb törzsvagyon van. Annak tehetetlensége van, Mundin. Tehetetlensége. Azt egy pöccintessél nem lehet kimozdítani; ahhoz dinamit kell. Időbe telik, pénzbe kerül, és kemény munka, méghozzá agymunka kell hozzá, hogy kimozduljon a helyéből. Elmondom magának a módját.

És elmondta. Mundin egyre növekvő zavarral hallgatta, miközben valami olyasmit érzett, ami leginkább az elszörnyedéshez hasonlított. Csőd! Hogyan kell csődbe juttatni egy olyan társaságot, amelynek tizennégymilliárd dollárja, maximális hitelképessége és hihetetlen konjunktúrája van?

A válaszok cseppet sem tetszettek neki; de, ismerte el magában, az ember nem süthet omlettet anélkül, hogy fel ne törne néhány aranytojást is.

Coett, aki élvezte a dolgot, erőteljes, merész tempókkal haladt előre.

-- Rendben van, Bliss, maga az embereivel megszerkeszti és elindítja a csődindítványt; nekünk kell lépnünk, mielőtt feleszmélnének, és a végéré is akarunk járni. Aztán... -- A rendíthetetlenül jegyzetelő Mundin a végsőkig kitartott, de most már végre tudta, amit eddig csak sejtett: a részvénytársasági jogi ügyletek nem neki valók. Sürgetően érezte az öreg Ryan -- és vágytablettával teli doboza -- jelenlétének hiányát.

Éjfélre járt. Mundin még sohasem érzett ilyen rettenetes fáradtságot; Norma Lavin is elcsigázottan ült a székében, ellenben Coett, Hubble és Nelson frissek voltak és ügybuzgók, mint minden valamirevaló szakember, ha azt csinálhatja, amihez a legjobban ért.

A munkát elvégezték. Mundin ásítozva tápászkodottföl:

-- Tehát az lesz az első dolgom, hogy irodákat állítsak föl, igaz?

Csend lett.

Harry Coett felsóhajtott:

-- Nem éppen az első dolga, Mundin. -- Hát akkor mi? -- sandított rá Mundin.

-- Nevezhetjük nagyjából személyes elégtételnek mondta Coett határozottan. -- Mindannyian ismerjük az ifjú Lavinról kerengő pletykákat. Nem mondom, hogy igazak: nem tudom, igazak-e vagy sem. De amennyiben igazak, nem fogunk messzire jutni.

Mundinban, ha kissé lassan is, de fellángolt a düh:

-- Ide figyeljen, Coett...

-- Várjon -- szólt rá csendesen Coett. -- Mi mindnyájan belenéztünk a maguk papírjába. Ügyvédi meghatalmazás, semmi kétség, és nem kétlem, hogy olyan érvényes, amilyen érvényes csak lehet. De nem részvény-meghatalmazás, Mundin. Sehol sem említik benne a GML-részvényt, kivéve a végén az esküvel megerősített nyilatkozatot, márpedig azt Don Lavin nem írta alá saját kezűleg.

-- Mit akar? -- kérdezte Mundin komoran.

-- Hadd meséljek el egy fantasztikus történetet válaszolta Coett. -- Jelzem, nem állítom, hogy igaz. De érdekes. Adva van két fiatal ember, például fivér és nővér. Egyiküknek van valami részvénye, de nem tudja használni. A másik... nos, őt egy időre kivonják a forgalomból. Tegyük fel, hogy egy okos, ifjú ügyvéd a befolyása alatt tartja őket. Azzal kezdi, hogy besétál egy gyűlésre, és közhírré teszi, hogy a részvény létezik. Ezzel, mint valami ékkel, kifeszíti az ajtót, amely mögött a lányt tartják fogva. A lánnyal aztán csőbe húz három derék, ostoba fickót -- olyat, mint amilyen Hubble, Nelson és én vagyok. Amikor ezek az ostoba fajankók már a tenyeréből esznek, kicsikarja a részvény elismerését, mondjuk, Arnoldtól. Remek munkát végez: immár övé a lány, és övé a részvény is. A kérdés most már az, hogy ezek után mi marad a három ostoba fajankónak?

Úristen, gondolta Mundin, és még én kételkedtem a gondolatolvasásban.

-- Komolyan kellene vennem ezt az agy szüleményt?

-- Természetesen nem, Mundin -- rázta meg Coett a fejét. -- Csak a rend kedvéért, mielőtt túlságosan belebonyolódnánk a dologba, hadd lássuk azt a részvényt. A holnap reggel megfelel?

-- A holnap reggel tökéletesen megfelel -- válaszolta Mundin tompán.

TIZENHETEDIK FEJEZET

Menjünk ki New York kikötőjébe.

Ne a Belly Rave határát mosó elsalakosodott, eliszaposodott vízhez, hanem Régi New Yorkba; akkor Belly Rave még új volt, és még nem repedezett meg a gipsz. A kikötő tele óceánjáró hajókkal. (Emlékeznek a hajókra?) Manhattan és a Jersey között kompok közlekednek rendszeresen. Közülük sok látható még a huszadik század derekának nyüzsgésében, féltucatnyi és még annál is több járat; egyik régi, másik új, egyik gyors, a másik lassú...

Két kompjárat vasúti tulajdonban van. (Emlékeznek a vasutakra?)

Az egyik büszke, jó erőben lévő flotta: fél tucat ezertonnás, acéltestű, newporti építésű hajó. Radar rajzolja be a térképbe az útvonalukat, és a csúsztatósólya cölöptámasza úgy áll, mint a parancsolat.

A miásik flotta: három rozsdabarna törpe cammog vakon le-föl a foghíjas kikötőhelyek között.

Gondoljuk át az alábbi ellentétet: az elcsigázott rozsdaszín kompok egy gazdag és hitelképes vasút tulajdona. A radarszemű óriások gazdája egy olyan vállalat, amelyet már negyvenkét esztendeje szorongatnak az adószedők.

Tények bizonyítják, hogy a huszadik század közepi New York kikötőjének azok az átkelőhajói, melyek megengedhették maguknak a tudomány drága áldásainak a beszerelését, fizetésképtelenné váltak.

Írjuk át a szótárt:

csőd (fn) Az az állapot, amikor az ügyeket nem a tulajdonosok, hanem pártatlan felek intézik; ennélfogva a Nagy Üzlet természetes és kedvelt állapota.

-- Jól van, jól van, jól van! -- hajtogatta makacsul Mundin. -- Fölösleges még egyszer elismételnie, Ryan! A pénzügy Coett szakterülete, nem az enyém; és ha maga azt állítja, hogy a GML-nek csődbe kell mennie, én nem állok a maga útjába. De nem szeretem a módszereiket.

Ryan fájdalmas arccal váltott testhelyzetet a göröngyös heverőn. Mundin már aggódott érte: a bőre fakósárga volt, a szeme körül karikák sötétlettek. A vén bolond bizonyára alig evett az elmúlt hetekben. De ha megszólalt, a szavainak még mindig volt értelme. Azt mondta:

-- Ha meg akarod menteni az életedet, s ezért felkeresed az orvost, háborogsz-e az orvosság íze miatt?

Mundin nem felelt. Aggodalmas fejcsóválással járkált fel-alá a szobában.

Norma jött be, miután ágyba fektette Don Lavint. Fáradtan ült le, s töltött magának egy italt.

-- Egészségükre -- morogta, de amint belekortyolt, elfintorodott. -- Még a laboratóriumi állatokról is jobb ízű folyadékot öntöttem le. Mundin, mi van a részvénnyel?

-- Lavin... Norma, ha ezt még egyszer megkérdezi tőlem, esküszöm, fogom magam, és elmegyek. Nem tudom, mi van a részvénnyel. Lehet, hogy nem tudjuk szállítani. Ha nem tudjuk, hát nem tudjuk; nehéz napom volt, és pillanatnyilag nem vagyok képes több csodában reménykedni. Holnap reggel talán lebeszélhetjük róla Coettet és a többieket.

-- Lehet, hogy nem -- mondta Norma, de akkor ránézett Mundin ellenséges arcára, és nem szólt többet.

Elmúlt éjfél, Ryannak mégis meg kellett hallgatnia mindent, ami történt, és még terveket is kellett készíteniük a másnapra. Mundin minden apró részletre kiterjedő beszámolót tartott az öregnek a részvényesek gyűléséről és az azt követő vitáról Hubble házában; hárman ízekre, szedték az egész kimerítő nap minden szavát és célzását, ellenőrizték és újra ellenőrizték, hogy mennyivel jutottak előbbre.

Egy óra körül csatlakozott hozzájuk, Norvell Bligh. Mundin engedte be; csodálkozott, hogy itt látja a kis embert.

-- Csak azt akartam tudni, hogy szüksége van-e még ránk ma éjjel -- mondta Norvell, s a hangján lelkesedés érződött. Élvezi, gondolta Mundin, s enyhe kis bosszúság nyilallt át rajta -- hiszen nem értette, mit jelent a munka, az akármilyen, de mégiscsak fizető munka egy Belly Rave-inek.

-- Hogyhogy „ránk", Bligh? -- tudakolta Norma.

-- Rám és a Nuszikra -- vigyorgott a másik. -- Lana megállított befelé jövet. Azt mondta, mondjam meg magának, hogy tíz óra körül a Gé-Géknek volt a közelben egy őrjáratuk, de a Nuszik figyelték őket. Nem lehetett tudni, ki akarják-e nyiffantani a fivérét vagy sem.

Ryan pergamenszínű arca vészesen elsápadt, de nem szólt semmit. Norma gyanakodva mondta:

-- Nem láttam egyetlen Nuszit sem, amikor bejöttünk.

-- Nem is láthatott -- nézett rá Bligh. Mundin szólalt meg kétkedő hangon:

-- Azt hiszem, akár haza is mehet, Bligh. Ma éjjel már úgysem tehet értünk többet.

-- Úgy érti, törődjek inkább a magam dolgával,? kérdezte Bligh. -- Oké. Hát csak szóljanak, ha szükségük van valamire. -- Barátságos vigyorral indult az ajtó felé.

Meglepő módon Harry Ryan megállította.

-- Várjon egy percet, Bligh. Mundin... Norma... idejönnének egy pillanatra?

Intésére Mundin és a lány közelebb hajoltak hozzá. Ryan alig hallhatóan suttogta:

-- Mi lenne, ha megtudakolnánk, nem tud-e valami... hm... orvosi ellátást szerezni Donnak?

-- Ryan -- csattant fel Mundin --, maga mondta nekem, hogy ezt nem tehetjük! Nem engedi a GML, emlékszik? A kondicionáló technikák engedély nélküli alkalmazása; tizennégymilliárd dollár; ha megszegjük a törvényt, a GML...

-- Fogja be a száját, Mundin -- szólt közbe Norma. -- Ryannek igaza van. A helyzet mostanra megváltozott. Támogat bennünket Coett, Hubble és Nelson.

Így civakodtak percekig suttogva, mialatt Bligh, hallótávolságon kívül, vígan támasztotta a hátát az ajtófélfának, s úgy figyelte őket. Mundin volt az, aki vörösen, dühösen ellenkezett a másik kettővel; Mundin volt az, aki ellentmondott, visszautasított és a fejét rázta. Szavai keményen hangzottak:

-- Ha megpróbálnánk is dekondicionáltatni Dont, annak nem ez a módja! Ha ki akarjuk játszani a törvényt, csináljuk legalább titokban, és ne avassunk a bizalmunkba mindenféle Belly Rave-i jöttmentet. Mondtam már, Ryan, hogy nem szeretem a piszkos módszereket. Bizonyára van rá törvényes mód is, hogy rendbe hozathassuk Dont, most már van valamelyes erőnk, folyamodhatunk bírósági végzésért vagy legalább egy vizsgálatért, és...

-- És holnap reggelre megkapjuk a részvényt -- fejezte be a mondatot Ryan. -- Derék munka, ügyvéd úr. Rajta, csinálja meg.

-- Honnan tudja, hogy Bligh tud nekünk segíteni? -- fortyant fel Mundin. -- És ha megkérjük, s aztán mégis felsül? Akkor csak dobra vertük a gondjainkat, és semmivel sem jutottunk előbbre.

-- Hadd próbáljam meg, Mr. Mundin -- szólalt meg az ajtóban Norvie Bligh. -- Csak ennyit kérek.

Mundin hitetlenkedve nézett rá.

-- Szájolvasás, Mr. Mundin, nem emlékszik? mondta Bligh bocsánatkérően. -- Nem azért voltam süket harminc évig, hogy ne tanultam volna egyet-mást. Mindenesetre Lana tud szerezni maguknak egy doktort, ebben biztos vagyok. Csak meg kell rá kérnünk.

Mundin egy székbe rogyott, és felnyögött.

-- Ez a vég -- mondta keserűen. -- Egyik cinkos a másik után... eggyel több fecsegő.

Norvellen látszott, hogy megrémült.

-- Én nem mondanék semmit Lana ellen, Mr. Mundin.

-- Ki beszél itt bármit ellene? De hát ő csak egy tizenhárom éves gyerek. Elkerülhetetlen, hogy beszéljen. Nem tagadom, nagyon segítőkész volt, amikor Miss Lavint kellett elhelyezni, de ettől még nem lehet szupernőnek nevezni. Nem, határozottan visszautasítom, hogy bármit tegyünk, amiből arra következtethetne, hogy akár csak gondoltunk volna valamiféle törvénytelen orvosi segítségre. -- Hirtelen elhallgatott; Bligh adott ki valami hangot, ami gyanúsan emlékeztetett holmi elfojtott nevetésre. -- Most meg mi van? -- kérdezte.

Norvie Bligh összeszedte magát.

-- Hát, semmi, Mr. Mundin -- mentegetőzött. -- Csak az, hogy maga... izé... mintha lebecsülné Lanát.

-- Mindössze tizenhárom éves, Bligh!

-- Ó, persze! -- Norvell köhécselt egy kicsit, majd tökéletes társalgó stílusban azt mondta: -- Lana, gyere be.

A lépcső tetején lévő csapóajtó nyikorogva felnyílt; Lana lépdelt le nyugodtan, a kíséretében lévő nyolcévessel együtt.

-- Tudja, Mr. Mundin -- magyarázta Bligh --, a Nuszik nagyon lelkiismeretesek. Mi a helyzet, Lana... tudsz szerezni egy doktort, aki rendbe.hozná a fiút?

Ráment egy kis idejük -- ezalatt a nyolcéves szárnysegéd elrohant Crib Row-ba futárszolgálatot teljesíteni. Mialatt odavolt, Lana elmagyarázta a helyzetet:

-- Van egy csaj, akit Kéttonnás Tessie-nek hívnak. Volt egy különlegesen úrformájú barátja, egy doktor. És amikor a csajt elkapták és kondicionálták, attól kezdve a pasas egyetlen lánnyal sem boldogult, így aztán...

Így aztán a doktor kerített egy másik doktort, egy diagnosztát; a diagnoszta pedig -- pusztán szakmai előzékenységből -- kerített egy sebészt...

Mundin undorodott, s ezt nem is tudta leplezni. De legalább már volt egy nyom.

Don Lavinnak agydaganata volt -- pontosan úgy, ahogy egyszer egy ifjú hölgynek sikerült valamely ballépését egy költséges vakbélroham révén helyrehoznia: a MacBurney-féle, bőrfelületi bemetszés volt rá a bizonyíték... legföljebb egy elkövetkező sebész jönne tőle zavarba egy esetleges valódi vakbélroham esetén.

A nagy tekintélyű diagnoszta, akinek a nevét közölték velük, Don „tumorját" a koponyán belüli gliómák leggyakoribb és legrosszindulatúbb fajtájának, spongioblast-daganatnak írta le. Azonnali sebészi beavatkozást javasolt... és aztán vett magának egy új Cadillac helikoptert; automata ajtókkal, ablakokkal, feljáróval és vezérléssel.

A sebész még nagyobb tekintély volt -- és még drágább. A saját magánkórházában távolította el a spongioblast-daganatot -- legalábbis azt, amit a kórház szövettani bizottsága megvizsgált... hiszen a sebész saját állítása szerint ezt távolította el Don Lavin koponyájából. A vitathatatlanul polimorf spongioblastoma, a maga kerek, megnyúlt és körte alakú sejtjeivel sajátosan emlékeztetett az osteogen-csontszarkóma különféle citológiai képeire. A sebész aztán új szárnnyal bővítette a kórházát.

De addig még eltelt egy kis idő...

Az immár örökösen gyanakvó Norma komor arccal nézett le a fivérére, aki végigmotyogta az altatás utolsó szakaszát.

-- Akár hülyét is csinálhat Donból -- szólt oda Mundinnak. -- Van-e ennél jobb módszer, hogy eltörölje az áruló nyomokat?

Mundin sóhajtott. Már ismerték a műtőt: a lámpákat, a sterilizátort, a lyukfűrészt; a megperzselt csont szagai, az idegtépő pillanatot, amikor leemelik a kóponyatetőt. Tanúi voltak az anód- és katódtűk beillesztésének, a parányi elektrosokkoknak, amelyek megsemmisítenek bizonyos mintákat, elhomályosítanak bizonyos emlékeket, darabokra zúznak és zörgő idegsejti kavicsokká aprítanak bizonyos reflexeket. Ez ment három napig, aztán következett az ő végtelen tesztekkel és kérdésekkel teli ötven órájuk, a felvillanó szikrák Don szemében, a Don agyát és annak működését feltérképező EEG-szalagok mérföldjei.

Az ügyes kis ember, Norvell Bligh nézett be.

-- Jön a doktor -- mondta, s azzal újra elfoglalta őrhelyét az ajtóban. A hűséges kis ember...

-- Még semmi ? -- kérdezte dr. Niessen, az Amerikai Sebészkollégium beltagja.

Ebben a pillanatban, mintegy végszóra, Don kinyitotta a szemét, és rámosolygott Normára.

-- Hello, hugi! Így már jobb.

Norma könnyekben tört ki, és még dr. Niessenen is látszott, hogy pokolian megkönnyebbült.

-- Ellenőrizzük a blokkot? -- kérdezte, vagy inkább javasolta Mundinnak, de Don közbevágott:

-- Úgy érti, a részvényt? Azzal minden rendben van. 27 993-as páncélszekrény, Coshocton Nemzeti Bank. Kulcs nincs. Azonosítás a fényképem, az ujjlenyomatom alapján. És egy jelmondat: „Szürke, barátom, minden elmélet, és aranyfa az üde élet." Goethe -- tette hozzá csacsogva. -- A fater mondogatta mindig, miután útilaput kötöttek a talpára. Ez felvidította kicsit.

Dr. Niessen bólintott, és a többiekre nézett. Norma levegő után kapkodott:

-- Mindenre emlékszel, Don? Mindenre?

-- Ojjé, de még mennyire! -- kacsintott az öccse. -- Ötven órát dolgoztak rajtam. Csak erre nem akarok emlékezni.

-- Barbár -- dünnyögte a doktor. -- Mi itt mindnyájan törvényszegők vagyunk, de örülök, hogy hozzám jöttek. Mr. Kozloff... -- Ez Don volt. -- Mr. Kozloff, igazolni tudja a feltevésemet, miszerint a felhasznált eszközök közül a filmvisszacsatolás volt a legfontosabb?

-- Na igen, azt hiszem. Ha a film visszacsatolás az, ami az ember szemét elvakítja, és görcsös rohamokat idéz elő benne. Nem beszélve azokról a fickókról a palackokban.

-- Palackokban? -- kérdezte a doktor élesen.

-- Igen. Palackokban. Vagy azt álmodtam volna? A doktoron látszott a szakmai aggodalom.

-- Emlékeznie kéne, ha ez történt volna -- mondta komoran. -- Talán egy újabb sorozat...

-- A pokolba vele! -- üvöltötte Don Lavin, és hárman kellettek hozzá, hogy visszanyomják az ágyba.

-- Hallgass! -- rivallt rá Norma. -- Doktor, maga mit gondol?

Dr. Niessen vállat vont.

-- Maga mondta, hogy a főblokk tönkrement. Vannak még más blokkok is? Nem tudom. Ötven óra nagy idő, és mivel még nem kaptam meg a működési diagramokat, nem tudhatom, a legmélyebb rétegekbe mit ültettek be.

-- Ez nem túl biztató, doktor -- jegyezte meg Norma.

-- Csináltassak vele egy újabb tesztsorozatot? Amikor újra lenyomták Dont, a doktor higgadtan folytatta: -- Nem hinném. Ha baj van, hozzák vissza; ez minden, amit mondhatok.

-- És maga újabb szárnyat építhet a kórházához csattant fel Norma.

A doktor komor tekintettel nézett vissza rá:

-- Lehetséges -- válaszolta. -- Valószínűleg nem említettem magának, hogy a kedves adományából felépítendő új szárnyat ingyenes osztálynak szánom. A lány erre nem tudott mit felelni.

-- Minden a legnagyobb rendben. Mr. Kozloff, azt hiszem, ön kigyógyult a... hm... tumorjából. Egy belgyógyászunk majd megvizsgálja, s közli, hogy utazhat-e. Ha valami új tünetet tapasztal, jöjjön vissza; az ilyen spongioblast-daganatoknál mindig megvan a lehetőségé, hogy valami rosszindulatú csomó elkerülte a figyelmünket. És ha egy mód van rá, Mr. Kozloff, ne hozza magával a nővérét.

Bligh becsukta az ajtót az orvos után. Don gyengéd pillantást vetett Normára.

-- Se te, se a nagy szád nem változott, igaz?

Mundin kiment a folyosóra, hogy elszívjon egy cigarettát, és ne kelljen végignéznie kettejük kibékülésének érzelmes jelenetét. De még odakintről is hallotta...

A Brinks-Fargo igazgatója kételkedni látszott.

-- Természetesen azért vagyunk, hogy bérbe adjunk. -- mondta. -- Nos, jól értettem? Páncélozott helikopterrel mennének a Coshocton Nemzeti Bankba, onnan fegyveres őrökkel nyomban át Monmouth-ba, miközben önök négyen mindvégig a gépen tartózkodnának, igaz?

-- Igaz -- felelte Mundin.

-- Tizenkétezer-ötszáz dollár -- közölte az igazgató némi jegyzetelés után. -- A legnagyobb és legjobb helikopterünket adjuk hat őrrel.

Kifizették.

A gép lágyan, simán emelkedett föl. Egy kondicionált tisztviselő átnyújtotta a kis dobozt, amelyben Don Lavinnak a GML huszonöt százalékára vonatkozó fantasztikus követelésének bizonylatai voltak.

Miközben a páncélozott helikopter bőgve gyűrte maga alá Coshocton utcáit, Mundin kíváncsian átnézte a papírokat.

Három és fél milliárd dollár névértékben, hajtogatta magában.

A Monmouth-ba visszavezető úton alig szóltak egymáshoz.

-- Sikerült, Don? -- kérdezte Hubble.

-- Ha ez a sebész nem ad ki bennünket azok után, hogy így bepaliztuk... -- tűnődött Coett.

-- Mennyibe került? -- kérdezte Nelson.

-- Köszönöm, jól vagyok -- felelte Don Lavin udvariasan.

-- És -- tette hozzá Mundin mellékesen -- Coshoctonon keresztül jöttünk vissza. Nincs értelme okiratmásolatokkal vacakolni, uraim.

Áhítatosan, mohón vették szemügyre az eredetiket.

-- Nyeregben vagyunk -- ujjongott Coett. -- Már ami a következő részvényesgyűlést illeti. Három hónap rengeteg idő, ezalatt átszervezhetjük a céget, és megszerezhetjük, ami a többséghez kell. Istenem, a többség! Pokolba a meghatalmazásokkal és a szavazatképes trösztökkel!

Hosszú vita kezdődött holmi közös részvényről és visszavonhatatlan közös megállapodásokról; és Mundin, ahogy hirtelen ránézett a három pénzügyi titánra, mintha ragadozó őserdei vadakat látott volna. Pislantott, és a káprázat eltűnt -- de óhatatlanul a GML jutott eszébe a maga kapzsiságában, s szinte látta maga előtt, mint valami óriási és tehetetlen növényevőt, amelyet megrohannak az apró, éles fogú húsevők. Még Norma is érezhetett valamit, mert váratlanul kitört:

-- A papa sohasem gondolta... -- Elharapta a szót, s egy pillanatig vadul meredt az összeesküvőkre. Aztán fásultan folytatta: -- Ó, vigye el az ördög. Elnézést. Egyébként én nem szavazok. -- Azzal kiment a szobából.

-- Namármost -- szólalt meg Coett, jóformán észre sem véve a lány távozását -- lehetséges, hogy mialatt mi csődbe visszük a GML-et, Green, Charlesworth érdeklődni kezd iránta. Nem számítok rá, hogy ez bekövetkezik, de ha mégis felbukkannának, Charles, ne próbálja meg maga elintézni. Hagyja ránk, érti?

-- Értem -- felelte Mundin. Green, Charlesworth. Biztosítás és bankok bankárai; fura, hogy unos-untalan szóba kerül a nevük. -- Ez minden, ami jelenleg aggaszthat bennünket, Green, Charlesworth?

-- Nem -- vallotta be Coett. -- Hosszú, fáradságos munka vár ránk, Mundin. A csőd bonyolult, kényes ügy, még akkor is, ha viszonylag kis cégtömegről van is szó.

-- És maga el van szánva rá, hogy végigviszi a csődeljárást? Nem próbálhatnánk meg csak szavazni a részvényünkkel, vagy megmozgatni vele a piacot a tőzsdén? .

-- Ha valami ránk szabadíthatja Greent, Charlesworth-öt, hát ez az -- jelentette ki Coett reszkető hangon. -- Nem, nem, Mundin. Maradjunk csak az egyszerű zsarolásnál és megvesztegetésnél, a csődnél és tönkremenésnél, ne borítsuk fel a tervéket. -- Ezt már valóban sápadtan mondta, de Mundin elsiklott felette, és aggodalmasan fordult Donhoz. -- Mi baja volt Normának?

-- Felejtse el -- mondta Don. -- A papa ezt akarta, miközben azért áldozta fel az életét. Felejtse el. Normának az az elképzelése, hogy a papa egy szent trösztöt talált fel, és rajtunk áll, hogy ezt a közjó szolgálatába állítsuk.

Könnyedén elmosolyodott, de a tekintete olyan tompa volt, mint annak előtte, hogy dr. Niessen belevágott az ágyába. -- Kit szeret maga a Nagy Versenyen? -- kérdezte váratlanul és érthetetlenül.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

-- Legyen óvatos -- mondta Mundin --, ki ne ejtse a száján, hogy a GML-et képviseli. Maga csak egy üzlettársa megbízásából cselekszik.

-- Értem, Mr. Mundin -- felelte Norvie Bligh.

-- Bárcsak ki tudnánk lépni a nyílt színre, ahelyett, hogy ilyen, kalandokba bocsátkoznánk -- töprengett Mundin. -- A dolgok mindenesetre biztatóan alakulnak: Biztos benne, hogy jól megértette?

-- Tökéletesen, Mr. Mundin -- mondta Norvie. Amikor tekintete találkozott az ügyvéd kétkedő pillantásával, meglepő módon rákacsintott. -- Jól kibabrálunk velük, pajtás -- mondta, és elment..

Később, az Általános Szórakoztatónál, Candella magánirodája előtt Norvie már korántsem volt ilyen magabiztos. Sok nehéz napot töltött el ebben az irodában; ezek a szobák a tanúi, ahogy az ifjú Stimmens elvágta a torkát; ezen az ajtón át rúgta ki Candella.

De mire az elektronikus titkár odahívta Candellát, Norvie már megint rendben volt.

Amikor Candella berontott az ajtón, széles, barátságos mosoly terült szét az arcán.

-- Norvie fiam! -- harsogta. -- De jó, hogy látom, az áldóját! Hát hogy volt, mint volt?

-- Jó reggelt, Candella! -- mondta Norvell kimérten. Megengedte Candellának, hogy futólag megérintse a kezét, aztán nyomban visszahúzta.

-- Nahát -- áradozott Candella. -- Nahát!

-- Rövid leszek -- mondta Norvie. -- Nemde megkapta az üzenetemet.

-- Ó, hogyne, Norvie. Igen, valóban. Azért jött... gyorsan körülnézett, majd lehalkította a hangját: A GML miatt.

-- Beszéljen bátran, Candella -- mondta Norvell élesen. -- Igen, a GML miatt vagyok itt. Nem hivatalosan, mondanom sem kell. Egyáltalán nem hivatalosan.

-- Persze hogy nem, Norvie! Nor,vell bólintott.

-- Megígérte-e nekem, hogy amit mondok, szigorúan bizalmasan fogja kezelni?

-- Ó, hogyne, Norv.

-- Egy szót se senkinek?!

-- Természetesen ne...

-- Jó. Hogy a lényegre térjek, Candella, kifogásaink voltak.

Candella arcán ott maradt a mosoly, de olyanná vált, mint valami visszataszító betegségből származó vicsorítás. -- Kifogásaik?

-- Ó, nem maga ellen. Arról nincs fogalmam, hogy maga milyen jól vagy milyen rosszul végzi a munkáját, és ennek különben sincs köze a GML-hez. A társaim álmukban sem gondolnak arra, hogy beleavatkozzanak egy másik vállalat ügyeibe.

-- Persze hogy nem -- helyeselt Candella.

-- A kifogások a buborékházakkal kapcsolatban merültek fel, Candella. Az egyik társam meglehetősen tekintélyes tulajdonnal rendelkezik a GML-ben. Hallottunk... nos, bizonyos jelentésekről van szó. Őszinte leszek magához; nem voltunk képesek lenyomozni, de ijesztőek, nagyon ijesztőek. Olyannyira, hogy el sem ismételhetem őket, de még célozni sem célozhatok arra, hogy mire vonatkoznak. Megérti, ugye?

-- Hogyne, Mr. ...hogyne, Norvie! Norvell bólintott.

-- Csak néhány kérdést tehetek föl magának, anélkül, hogy bármiféle kulcsot adnék arra nézvést, hogy miért kérdezem. Azt hiszem, az Általános Szórakoztató által bérbe adott huszonnyolcezer buborékház szinte teljes egészében házaspároknak volt szánva. E házasságokból hány bizonyult meddőnek? Azok között, akiknél a buborékházban lakás ideje alatt gyermekek születtek, a gyermekek hány százaléka torzszülött? Candella szemén látszott, hogy majd meghal a kíváncsiságtól.

-- Én... én nem tudom hamarjában -- mondta --, de..:

-- Persze hogy nem -- vágott közbe türelmetlenül Norvell. -- Én nem is akarok holmi egyenes kérdést a mellének szegezni. Nincs értelme alkalmat adni mindenféle szóbeszédnek. De ha ki tudná deríteni... csendben... méltányolnám, ha felhívna. -- Elővarázsolta a legdrágábban vésett névjegyet, amit Mundin printere képes volt egy éjszaka alatt produkálni. -- Itt a számom. Ne felejtse el, nem kecsegtettem semmiféle ajánlattal, nem lenne etikus. De felettébb méltányolnám én is, a társaim is, s ennek jelét is fogjuk adni.

Biccentett, mire Candella felkiáltott:

-- Hé, Norvie! Ne... ne fusson el így! Nem maradhatna még egy kicsit? Harapnánk egyet, vagy innánk, vagy valami...

-- Sajnálom. Attól tartok, nem lehet. Candella tovább erősködött:

-- De igazán, Norvie, már mindenki előre örült, hogy újra láthatják magát. Különösen Stimmens... nem is tudom, mit mondjak nekik, ha nem ebédel velünk.

Norvell összehúzta a szemöldökét.

-- Stimmens... -- mondta elgondolkodva. -- Ó, Stimmens! Sajnálom, Candella. De adja át az üdvözletemet Stimmensnek, és mondja meg neki, hogy sokszor gondolok rá.

Azzal elment.

Norvellnek zsúfolt napja volt. Programjai között szerepelt az Általános Szórakoztató, Husszein vendéglője és még vagy tucatnyi bár Monmouth Cityben. Estére alaposan kifáradt, de boldog volt és körülbelül hetvenöt százalékban részeg. Utolsó fellépéséhez közeledve szomorúsággal vegyes haragot és nosztalgiát érzett.

Arnie Dworcas beengedte.

Norvell a Candellánál alkalmazott trükkök egyikét sem próbálta ki rajta. A régi Norvell volt, az igaz barát, a félénk, hű tanítvány.

Most, hogy ott ült, és hallgatta Arnie fejtegetéseit a világ ügyeiről, már-már úgy érezte, hogy Belly Rave lidérces álom volt, s Mundin afféle álombéli alak; hogy nem változott semmi, nem is fog soha, amíg itt ülhet, és ihatja Arnie sörét.

Pedig sok minden változott...

Arnie meghúzta a sörét, megtörölte a száját, s rögtön tárcsázott egy másikért.

-- Nem, Norvell -- mondta elgondolkodva --, én nem mondanám, hogy sikerrel jártál. Legalábbis mi, Mérnökök nem így értelmezzük a sikert. Nekünk, Mérnököknek egy mechanizmus -- és mindannyian mechanizmusok vagyunk, Norvell, én, te, mindenki --, egy mechanizmus akkor sikeres, ha maximális hatékonysággal működik. Őszintén szólva szerény kis kísérletemmel, amikor azt javasoltam, hogy próbáld ki Belly Rave-et, azt kívántam bemutatni, amit mi „töréspróbának" nevezünk, ez az egyetlen módja, hogy meghatározzuk a maximális hatékonyságot. De mi történt? Te nem emelkedtél felül a saját erőfeszítéseiden, Norvell. Puszta véletlenségből megismerkedtél valakivel, és most egy valóban ügyes ember titkára vagy. -- Szomorúan kortyolt bele a sörébe. -- Hogy hasonlattal éljek -- folytatta --, olyan ez, mintha a logarlécem a saját érdemének tulajdonítaná a számításokat, amiket végzek vele.

-- Sajnálom, Arnie -- mondta Norvell. Nehezen tudta eldönteni, mi esne inkább kedvére: ha belenevetne Arnie arcába, vagy a söröspohárral kiverné néhány első fogát. -- Mr. Mundin nagyon nagyra tart téged is meg a bátyádat is.

-- Kétségtelenül -- felelte Arnie ridegen. -- Ez is azok közé a dolgok közé tartozik, amiket meg kell tanulnod. Hasonló hasonlót keres, az emberi kapcsolatokban éppúgy, mint az elektrostatikában.

-- Azt hittem, az elektrostatikában a hasonlók taszítják...

-- Látod, ilyen vagy te! -- ordította Arnie dühösen. Laikus! Köntörfalazó! A hozzád hasonló emberek...

-- Sajnálom, Arnie!

-- Jó, rendben van. Ne izgasd úgy fel magad. Az igazán rátermett emberek sohasem veszítik el az önuralmukat, Norvell! Hülyeség volt, hogy úgy felizgattad magad miatta.

-- Sajnálom, Arnie. Épp ezt mondtam Mr. Mundinnak.

Arnie, aki bosszúsan emelte föl a poharát, hirtelen félbeszakította a mozdulatát.

-- Mit mondtál te Mr. Mundinnak? -- kérdezte gyanakodva.

-- Hát, hogy vészhelyzetben te sohasem veszted el az önuralmadat. Hogy te fantasztikusan megfelelnél, ha téged bíznának meg a... Ó, Istenem, Arnie, nem lett volna szabad egy szót is szólnom! -- Norvell a szája elé kapta mindkét kezét.

-- Norvell -- mondta Arnie Dworcas szigorúan --, hagyd abba a hebegést, és nyögd ki végre! Megbíznának mivel?

Norvie, aki erősen küzdött a hányingerével, elvette mindkét kezét a szájától. -- Hát -- mondta --, hát, nem mintha benned nem bíznék meg, Arnie. A... a GMLről van szó...

-- Mi van a GML-lel?

-- Túl korai lenne még bármi véglegeset mondani felelte gyorsan Norvie --, és nagyon kérlek, Arnie, ne engedd, hogy egy szó is kiszivárogjon belőle. De nyilvánvalóan te is hallottad a GML-lel kapcsolatos szóbeszédeket.

-- Nyilvánvalóan! -- felelte Arnie, ámbár a tekintete közömbös maradt.

-- Mr. Mundin társult a... izé... a Coshocton-csoporttal, Arnie. És most csendben keresi, tudod, a kulcsembereket, akikkel felválthatná a régi fajankókat. És én vettem magamnak a bátorságot, és megemlítettelek neki, Arnie. Az egyetlen bökkenő, hogy Mr. Mundin nem sokat ért a dolog műszaki oldalához, tudod, és arról sem lehetett sok fogalma, hogy neked mennyi, de mennyi tapasztalatod gyűlt össze.

-- Az én minősítésemet a szakfolyóiratok tartalmazzák, Norvell. Nem mintha felhatalmazva erezném magam, hogy ilyen közvetlen formában vitassam meg a dolgot, ez csak természetes.

-- Ó, de még mennyire! Mr. Mundin azonban mindössze azt kérdezte tőlem, hogy mely GML-házak modelljein dolgoztál... Érdeklődött a sorozatszámok, a helyszínek és effélék felől. Én kénytelen voltam azt válaszolni neki, hogy mindezek az információk el vannak zárva, és te gyakorlatilag nem juthatsz hozzájuk.

Arnie csodálkozva csóválta meg a fejét.

-- Laikusok -- mondta. -- Norvell, a világon semmi ok sincs rá, miért ne juthatnék hozzá mindeme információk mikrofilmjeihez. Az egész titkolózás csak abból származik, hogy a vállalat minden apró-cseprő dolgot felfúj. Mi, Mérnökök megszoktuk már, hogy egy mozdulattal átvágjuk a vörös szalagot.

Norvell hódolatteljesen nézett rá.

-- Úgy érted, meg tudod tenni? -- kiáltotta.

-- Már mondtam, nem? Pusztán arról van szó, hogy át kell nézni a feljegyzéseket, és ki kell emelni azokat az egységeket, amelyeken én dolgoztam, aztán mikrofilmeket készíteni a...

-- Jobb mindent mikrofilmre venni, Arnie -- javasolta Norvell. -- Segítene Mr. Mundinnak, hogy megértse a Nagy Egészet.

-- Miért ne? -- vonta meg a vállát Arnie vidáman.

-- Ne felejtsd el a sorozatszámokat -- mondta Norvell.

A megegyezés szerint Norvell még aznap késő este találkozott Mundinnal Husszeinnél, és beszámolt neki.

Mundin arcvonásai lassanként kisimultak.

-- Eddig minden rendben -- mondta. -- Én is megtettem a dolgomat, és úgy képzelem, hogy Hubble, Coett és Nelson is a terv szerint végzik a magukét. Igyunk valamit.

-- Köszönöm, nem -- felelte Norvell Bligh. -- Még hosszú az út Belly Rave-ig, és, leszámítva a gyereket, a feleségem teljesen egyedül van.

-- Mondja, Bligh, miért ragaszkodik maga Belly Rave-hez? -- kérdezte Mundin. -- Ha pénzről van szó...

Norvie megrázta a fejét.

-- Maga most tisztességesen megfizet engem. Elmondom az igazságot. Mintha kezdeném megszeretni Belly Rave-et. Tudja, amíg nem muszáj ott maradnom, sok mindent fel tudok hozni mellette.

-- Valóban? -- kérdezte Mundin.

-- Hát, talán nem sokat -- nevetett Norvie. -- Mindenesetre maradok egy ideig, és akkor már jobb, ha boldogulok. A Nuszik állítólag éberen őrzik a házat, de nem sok ügyet vetnek Sandyre -- ő az én kislányom --, nekem pedig rossz érzés, ha éjszakára nincs férfi a házban.

Mundin agyában egy kósza emlék bukkant fel.

-- Azt hittem, magának van valamiféle testőre...

-- Kicsoda? Shepre gondol? Már nem dolgozik nekem. -- Norvie arckifejezése megfejthetetlen volt. Balesete volt egy ólomcsővel..

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Az ajtón ez a felirat állt:

RYAN ÉS MUNDIN ÜGYVÉDEK

A gyönyörű házban egy egész emeletet foglalt el az iroda.

Del Dworcasnak jó néhányszor kellett mély lélegzetet vennie, mielőtt benyitott az ajtón, és bejelentette magát egy éretten csinos, szőke titkárnőnek. Mundin apró örömei közé tartozott mostanában -- már amikor ideje engedte --, hogy közölte az automata irodai eszközöket árusító ügynököknek, hogy mit csináljanak a portékájukkal.

-- Kérem, Mr. Dworcas, foglaljon helyet -- turbékolta a lány. -- Mr. Mundin megkért, adjam át azt az üzenetét, hogy ön lesz a legközelebbi ügyfél, akit fogad.

A várószobában lévő mintegy tucatnyi ember megbámulta Del Dworcast. Ennek ellenére, lévén hivatásos politikus, nem okozott nehézséget neki, hogy beszélgetésbe elegyedjen a közelében ülőkkel. Egyikük egy petrolkémiával foglalkozó vegyész volt, aki úgy értesült, hogy a Ryan és Mundin cégnél tanácsadói állás betöltésére keresnek valakit. A másik egy kiadó ifjú és tehetséges munkatársa volt, aki úgy gondolta, hogy az öreg Ryan szenzációs visszatérésében óriási sztori rejtőzik, és ugrásra készen várta, hogy feljegyezhesse.

A többieket elég könnyű volt felcímkézni -- néhány rögeszmés, két ügyvéd, akik minden bizonnyal csatlakozni szerettek volna az új céghez, egy maroknyi, szemmel láthatóan az ügyvédpiacon működő ember, akiknek hirtelen eszébe jutott, milyen remek ötlet lenne Ryant és Mundint a szolgálatukba fogadni. Úgy tűnt, mintha a várószobában senkinek sem lenne fogalma arról, hogy mi is zajlik az óriási lakosztály többi részében.

Dworcas -- lévén hivatásos politikus -- képes volt rá, hogy minden információt felszippantson, hogy kisajtolja a hiányzókat, s miután a hallottakat kiértékelte, következtessen azok jelentőségére. Ám a válaszok semmitmondóak és homályosak voltak. Mindössze annyit tudott biztosan, hogy Ryan és Mundin pályája úgy emelkedik a magasba, mint valami rakéta, melyre számos jó szimatú pilóta próbál felkéredzkedni.

Végre megkapta a titkárnőtől a bólintást. Egy Kísérő feliratú jelvényt viselő, szigorú arcú fiatalember vette vontatókötélre.

Dworcas még életében nem látott olyan fura ügyvédi irodát, mint Ryané és Mundiné. Az irodák mellett voltak még vegyi laboratórimok, konyhák, lakások, tévéstúdió, továbbá zárt ajtajú és nyitott szobák is, melyekről nem tudta, mi a rendeltetésük.

-- Büszke lehet, hogy Mr. Mundinnál dolgozik szólította meg próbaképpen a kísérőt. -- Nyilván tud róla az életrajzából, hogy a mi pártunknak dolgozott a 27. körzetben, épp az arab jogok irányvonalában tevékenykedett.

-- Rendes dolog -- mondta a kísérő. -- Megérkeztünk, Miszter. -- Egy vibráló, lila fénnyel elárasztott ajtófülkébe vezette Dworcast, ahol végigtapogatta egy röntgenoszkóppal. -- Ön tiszta. Ezen az ajtón menjen be -- mondta.

-- Maga átkutatott engem! -- kapkodott levegő után Dworcas. -- Engem! Mr. Mundin legrégibb barátját!

-- Rendben -- felelte az arab. -- Itt az ajtó. Dworcas belépett.

-- Hello, Del! -- szólalt meg Mundin szórakozóttan. -- Mit akarsz? -- Egy lista tételeit ellenőrizte éppen. Bocsáss meg -- mondta, miközben fölemelte a házi telefont. Öt perc múlva letette, Dworcasra pillantott, és elővett egy másik listát.

-- Charlie -- mondta Dworcas gordonkahangon. És várt.

Mundin ránézett, arcán bosszúság látszott.

-- Nos?

Dworcas mosolyogva fenyegette meg az ujjával.

-- Charlie, te nem bánsz velem jól. Igazán mondom, hogy nem.

-- Ó, a fészkes fenét -- mondta Mundin fáradtan. Nézd, Del. Az üzlet fellendült. Elfoglalt vagyok. Mit akarsz?

-- Szép irodád van -- mondta Dworcas. -- A GML rendezte be neked?

-- Mit gondolsz?

-- Emlékezz csak, ki szerzett be a GML-hez -- mondta Dworcas, és még mindig mosolygott.

-- Ó, a pokolba is, mondasz valamit -- ismerte el Mundin kelletlenül. -- Csakhogy ez nem jelent számodra túlsok jót. Szívességekre nincs időm. Majd máskor részletesebben meghallgatlak.

-- Azt akarom, Charlie, hogy most hallgass meg. A Megyei Bizottság számára akarlak felfogadni.

-- Hogy dolgozzak a Megyei Bizottságnak? -- bámult rá Mundin.

-- Tudom, hogy jelentéktelen dolognak hangzik. De nagy dolgokhoz vezethet, Charlie! Kihozhatsz belőle valamit! És velünk mi lesz? Adósom vagy, a párt adósa, tartozol mindannyiunknak, amiért kiosztottuk neked Lavinékat. Ez az a pillanat, amikor ejtened kell bennünket? Félreteszem a büszkeségemet, Charlie, ha arról van szó, hogy könyörögnöm kell neked. Tarts ki a párt mellett, fiú! A dolognak nem volt nagy sikere.

-- Sajnálom, Del -- felelte Mundin. -- Charlie!

Mundin ingerültnek látszott.

-- Del, te öreg szélhámos, most meg miben sántikálsz? Nincs semmim, amit eladhatnék neked... még akkor sem, ha felüllicitálnád a többi ügyfelemet. Amire nem lennél képes.

Dworcas előrehajolt, az arca teljesen megváltozott.

-- Lebecsültelek, Charlie -- ismerte be. -- Megmondom neked a színtiszta igazat. Nem, most éppen nincs semmi eladnivalód, de... de már készül valami. Érzem a szagát, Charlie. Ilyesmiben sohasem tévedek. A cipőm talpán át is megérzem.

Végre sikerült Mundin figyelmét felkeltenie.

-- Mit érzel? Dworcas vállat vont.

-- Apróságokat. Jimmy Lyonst, például. Emlékszel, ugye, a kapitány emberére a kerületi választáson?

-- Persze.

-- Már nem az. Kowalik kapitány átirányította őt Belly Rave-be. Már kétszer megkéselték. Miért? Nem tudom, miért, Charlie. Jimmy gazember volt, ez tény; maga hívta ki maga ellen a sorsot. De hogy miért történt így?... És mi történt Kowalikkal? Lefogyott. Éjszakánként nem alszik. Megkérdeztem tőle, miért, de ő nem mondta meg. így aztán mégkérdeztem valaki mást, és megtudtam. Kowaliknak az a baja, hogy Sabbatino rendőrfőnök nem áll többé szóba vele.

-- És mi baja van Sabbatinónak ? -- kérdezte Mundin egy ceruzával játszadozva.

-- Ne ugrass, Charlie. Sabbatino baja egy Wheeler nevű férfi, aki hosszú, hosszú beszélgetést folytatott vele a minap. Nem tudom, miről volt szó, de valamit tudok, Charlie. Tudom, hogy Wheeler Hubble-nak dolgozik, és Hubble a te egyik ügyfeled.

Mundin letette a ceruzát. -- És még mi újság? -- kérdezte.

-- Ne tréfálj, Charlie. Én nem szoktalak téged ugratni. .. szóval, úgy értem, nem nagyon... Hát te se ugrass engem. A 27. körzetben nagy az idegesség. Egy hülye pletyka kering arról, hogy valamennyiüket GML házakba fogják átköltöztetni. Nem tetszik nekik a gondolat, mármint az öregeknek. Néhány fiatalnak igen, így aztán családi háborúskodások dúlnak. Nap mint nap, fényes nappal és egész éjszaka üvöltöznek, sikoltoznak, néha még meg is késelik egymást. Garázdálkodás miatt naponta tucatnyi hívást jegyeznek föl a 27. körzetben, így aztán megkérdeztem az öcsémet, Arnie-t, aki szerelő a GML-nél. Találkoztál vele, tudod, milyen ostoba tökfilkó. De még ő is érzi, hogy történik valami a szervezetben. Mi?

Egy titkárféle alak -- Dworcas meghökkenve ismerte fel benne öccse barátját, Bligh-t -- dugta be a fejét az ajtón.

-- Bocsássanak meg, de telefonáltak a kikötőből, hogy a D. C. helikoptert készenlétbe helyezték önnek.

-- A fenébe -- mondta Mundin. -- Figyeljen csak, Norvie, köszönje meg nekik, és szóljon, hogy várjanak még öt percet. Hamarosan szabadulok. -- Del Dworcasra pillantott.

Dworcas felállt.

-- Nagyon be vagy fogva. Csak még valamit. Mi a szándékod az öcsémmel, Arnie-val?

Ekkor már Mundin is állt, ernyedten, a gondolataiba merülve, mint az az ember, aki már csak az udvariasság kedvéért is a megfelelő választ keresi az egyébként jelentéktelen kérdésre.

-- Nem érdekes -- mondta Dworcas. -- Majd máskor megint megkérdezlek. Csak szeretném, ha emlékeznél rá, hogy egy szinten vagyok veled.

-- Viszontlátásra, Del! -- mondta Mundin szívélyesen.

-- Köszönöm, Norvie -- mondta egy perccel később. -- Nagyon elegánsan csinálta. Kíváncsi vagyok, mi az ördögöt értett azon az Arnie-val kapcsolatos ügyön.

-- Azt hiszem, Arnie említhette neki, hogy én meglátogattam.

Mundin elgondolkodva bólintott.

-- Na mindegy, vigye el az ördög. Menjünk át Ryan irodájába. Jó lesz, ha sietünk; húsz percen belül tényleg felszáll a helikopter.

Ryan, szokása szerint, méltóságteljesen szunyókált az íróasztala mögött. Jól festett így, ebben az elgondolkodó pózban. Ezekben a napokban gyengébb hatású ópiumot adagoltak ki neki, amit ő kegyesen vett tudomásul.

-- Mindaddig, amíg tudod, hogy megkapod, az esetek többségében „nemet" mondhatsz rá -- mondta, így aztán szerfölött fogékony agya kitisztult, és időnként egy teljes óra hosszat is képes volt dolgozni. A GML megingatásához vezető hetvennyolc lépés legtöbbjét személyesen irányította.

Mundin aprólékosan beszámolt a Dellel folytatott beszélgetésről. Ryan a kezét dörzsölte.

-- Tulajdonképpen a huszonnégy lépcsőből az első elég jól passzol, mi? -- kérdezte sugárzó arccal. -- A tökéletesen megbízható GML eleinte a varrások mentén kezd egy kicsit felfesteni; mi már érezzük a feszültséget, amely majd lerombolja az egész építményt. Mundin megpöccintett egy telexüzenetet.

-- Azt hiszem, összefügg a Princetown csomópont sztorijával. Darab a doktori tézisekről A házépítés homeostasisa tárgyában: a szabályozott hőmérsékletű lakások potenciális hátrányaira irányuló kutatás.

Ryan bólintott.

-- Az első hatások -- mondta. -- Az emberek megkérdőjelezik, amit azelőtt sohasem kérdőjeleztek meg. De Dworcas fontosabb. Nincs olyan érzékeny közvéleménykutatás, mint egy gyakorlati politikus ítélete. Kuncogott. -- Kétségből és zavarból keletkezik a legkellemesebb miazma. A szárnyra kapó hírek a GMLházakban fenyegető meddőségről... bámulatos kapcsolódási pont. A maga érzékére vall, fiam, el vagyok bűvölve.

-- Bámulatos -- ismételte Mundin savanyúan. -- Kétség és zavar. Esténkénti késelések a 27. körzetben. Elfogta a sajnálat, látva, hogy az öregember arca megnyúlik. -- Bocsásson meg, Mr. Ryan...

-- Nem, nem. -- Ryan elbizonytalanodott. -- Emlékszik, milyen állapotban voltam, amikor először találkoztunk? -- Mundin emlékezett rá. -- Részben Green, Charlesworth sodort bele... részben ők, részben a lelkiismeret. Ne feszítse túl a magáét, Charles...

A berregő helikopteren ők ketten, Mundin és Bligh, elrepültek Washingtonba.

-- Be kellene szereznünk egy-két saját, elnöki hajót -- mondta Mundin bosszúsan. -- Egyre több és több bejárni való területünk lesz. Bízzon meg valakit, jó, Norvie?

Bligh feljegyezte a füzetébe.

-- Mi van Del öccsével? -- kérdezte Mundin. -- Nem halogathatjuk a dolgot. Meg kell kapnunk azokat a sorozatszámokat, vagy a mai napi munkánk és ez az egész konstrukció veszendőbe megy.

-- Holnap jó lesz?

-- Persze, persze -- felelte Mundin csüggedten. Elővett egy aktatáskát, átlapozta a jelentéseket, melyeket el kell olvasnia, a memorandumokat, melyeket alá kell írnia, a jegyzeteket, melyeket ki kell dolgoznia. Bosszúsan gyömöszölte vissza mindet a táskába.

Meglepetésére Bligh azt mondta:

-- Lelkiismeret, Charles -- és kacsintott.

-- Ne is próbálja tréfával elütni, Norvie -- válaszolta Mundin rosszkedvűen. -- Maga nem tudja, milyen érzés ez. Magára nem nehezedik felelősség. -- Lelökte az aktatáskát. -- Beszélgessünk; amíg a múzeumba nem érünk, nem kell, hogy tetűnek erezzem magam. Magának hogy megy a sora?

Bligh elgondolkodott.

-- Jól -- felelte. -- Virginia terhes. Mundin őszintén megdöbbent.

-- Norvie, annyira sajnálom! -- kiáltotta. -- Remélem, nem akar semmi butaságot csinálni...

Bligh elvigyorodott.

-- Ó, dehogy, szó sincs ilyesmiről -- mondta vidáman. -- A gyerek az enyém. Az első dolgom volt, hogy elcipeltem az asszonyt egy immunvegyészhez, s erről meggyőződtem. Szép is lett volna; kitekertem volna a nyakát. Hát a maga nője hogy van?

-- Mi?

-- Norma. Illetve Lavin.

-- Ó, nem, Norvie. Tökéletesen félreérti a dolgot. Mi ki nem állhatjuk egymást, és...

-- Persze, főnök -- mondta Bligh csillapítóan. Mondja, Charles, felemelhetnénk a Nuszik járandóságát? Lana már célzott rá. És a kölyök is azt mondja otthon, hogy tényleg megdolgoznak érte.

-- Miért ne? Egyébként hogy van a fogadott lánya?

-- Majdnem büszke vagyok rá -- vigyorgott Bligh. -- Öt egymás utáni napon dagadtra verve jött haza. A hatodik napon egy karcolás sem volt rajta. Most ő a Nuszik föld alatti kalauza. Csukott szájjal eszik, és engem úgy hív, hogy „uram".

Mundinnak hirtelen valami sugallata támadt.

-- Ezért él még mindig Belly Rave-ben, igaz?

-- Hát, talán ennek is van benne része -- vonult Bligh védekező állásba. -- De az igazság az, hogy meg kell védenem Belly Rave-et. Vidám dolog ám, ha az ember be tud szerelni egy víztartályt meg egy áramfejlesztő rendszert, és rendbe tudja hozni a házát. -- A hangjában a polgár öntudata csengett. -- Úgy néznek rám, mintha valami közösség vezére lennék. A háztömbünkben megszerveztünk egy igazi önkéntes rendőrséget, de nem ám amolyan hevenyészett osztagokat, Charles. És...

-- Ki tudja? -- vágott közbe széles vigyorral Mundin. -- Egy napon talán Norvie Bligh lesz Új Belly Rave első polgármestere!

A kis ember hirtelen elkedvetlenedett. Zavartan babrált hallókészüléke fülhallgatójával.

-- Jól van, figurázzon ki, ha ehhez van kedve dünnyögte. -- Tény, hogy szeretnek engem, mert én teszek értük valamit, ha csekélységeket is, de mégis valamit. Mert tenni kell valamit a számkivetettek millióiért. Belülről, Charles! Én egy fura külsejű kis pasas vagyok, ráadásul süket is, és maga automatikusan azt hitte, hogy, felszarvaztak, amikor elmondtam, hogy Virginia terhes. Hát maga mit tesz Belly Rave-ért, nagy ember?

Mundin hápogott, s éppen valami bocsánatkérésfélét próbált kinyögni, de Bligh leintette.

-- Nem számít -- mondta csendesen. -- Megérkeztünk Washingtonba.

Az Amerikai Álom Építőinek Országos Szövetsége egy régen feledésbe merült reklámhadjárat fattyúhajtásakéht egy múzeumot is fenntartott, mint amolyan nem haszonra dolgozó alapítványt. A ravasz csalók, akik a mozgalmat eladták az üzletembereknek, megléptek, a lelkesítő hirdetéseket elfeledték... de mit lehet kezdeni egy gránitból épített házzal, amely tele van ócska limlomokkal, professzorokkal és ajtónállókkal? Lehet semmibe venni, és járni tovább az üzlet józan útját. Mundinnak ilyesmi járt a fejében, amikor belépett az igazgatói iroda kopottas előszobájába.

-- Dr. Proctor nagyon elfoglalt ember -- közölte a fonnyadt titkárnő a Monmouth-ból érkezett urakkal. -- Menjenek el, és kérjenek telefonon időpontot.

-- Kérem, mondja meg az igazgatónak. -- válaszolta Mundin szelíden --, hogy az ügy egy meglehetősen fontos adománnyal van kapcsolatban. Nem szándékozunk hosszasan időzni a városban...

Az igazgató sugárzó arccal viharzott ki a szobájából.

-- A Ryan és Mundin jogi társaságtól jöttünk magyarázta Mundin, miután bemutatkozott.

-- Na igen, hogyne, Mr. Munsen! Még itt is, még a világ e távoli, felszentelt sarkában is, amit a magunkénak tudhatunk, még itt is hallottunk az önök cégéről! Megtudakolhatnám, hogy ki volt a...?

-- Sajnálom.

-- Ó, nagyon is megértem, Mr. Munchkin! És az... izé... az összeg?

-- A helyzethez alkalmazkodó -- közölte Mundin határozottan. -- Az ügyfelem felhatalmazott, hogy nézzek körül a múzeumban, és jelentsem neki, mely részlegek látszanak a leginkább rászorulva egy utólagos támogatásra.

-- Ah! Kérem, uram, engedje meg, hogy körülvezessem. Épp itt található mellettünk a Tömlőbelűek Gyűjteménye...

-- Azt hiszem, először inkább az Alapok Termét tekintenénk meg.

Dr. Proctor nagyon közel állt ahhoz, hogy összevonja a szemöldökét. Az utolsó pillanatban aztán meggondolta magát, és inkább a közlékenység mellett döntött.

-- Ez kell a nagyközönségnek -- bökte oldalba Mundint. -- Csupa mesterkedés, trükk meg szerkentyű, eh? Semmi lényeges, legföljebb ha egy-egy mérnöknek, szociológusnak vagy más efféle kvázi tudósnak, s neki is csak bizonyos határok között érdekes. És most kukkantsunk be a Tömlőbelűek Gyűjteményébe. ..

-- Lesz szíves az Alapok Termét?

-- Mr. Monkton! Biztosíthatom, az a turisták csapdája! Másrészt viszont a Tömlőbelűek... mely történetesen, hadd tegyem hozzá, az én szakterületem...

-- Norvell -- mondta szomorúan Mundin --, attól tartok, dr. Proctor nincs igazán érdekelve az ügyfelünk hagyatékában.

-- Nagy kár -- felelte Bligh. -- Hát, szerencsére a helikopter vár bennünket...

Dr. Proctor dünnyögött valamit az orra alatt, aztán elvezette őket az Alapok Termébe. Alaposan megnézték a mozgókocsis fonógépet, a „Jennyt", az első varrógépet, az első távírót, az első telefont, az első repülőgépet, az első Ford autót, az első atommáglyát, az első GML-et, a Belt Transport első kocsiját.

Elismeréstől sugárzó arccal álltak meg a GML buborékház előtt -- kivéve dr. Proctort. Turisták járkáltak keresztül-kasul benne. Egy perc is eltelt, mire. olyan közel jutottak, hogy el tudták olvasni a táblát.

342371

A világon elsőként emelt GML-ház

Adományozta Mr. Hamilton Moffat,

a „Buborékház Atyja".

Ezt a GML-házat, melyet eredeti helyéről, az Ohio állambeli Coshoctonból szállítottak az Intézetbe, Donald Lavin műanyag-feldolgozó gyárában készítették. Az elektromos áramkörök kapcsolási sémáit, valamint a villamos berendezéseket Bemard Gorman tervezte és szerelte be. A ház több mint ötven éve áll egyetlen karcolás vagy működési hiba nélkül. Vegyészek és mérnökök becslése szerint legalább ezer évig, gyakorlatilag az örökkévalóságig fog állni mindenféle karbantartás nélkül, hódolva a halhatatlan zseninek,

MR. HAMILTON MOFFAT-nak.

-- Na ne mondd -- mormogta az ügyvéd. A turisták tömege már ritkult, és az igazgató mogorva képpel készülődött, hogy körülvezesse őket a buborékházban.

-- A pokolba vele -- mondta Mundin --, inkább menjünk vissza magához.

Dr. Proctor irodájában Mundin megborzongott, amikor ránézett arra a porlepett, gyanús kis palackra, amit az igazgató egy esernyőtartóból halászott ki.

-- Nem, nem iszom semmit -- jelentette ki ellentmondást nem tűröen. -- Dr. Proctor, azt hiszem, határozottan állíthatom, hogy ügyfelem érdekelt egy százezer dolláros alapítvány adományozásában, melyet az ön belátása szerint oszthatnak meg az Alapok Terme és a Tömlőbelűek között.

-- Istenem! -- Dr. Proctor, arcán széles mosollyal, hátradőlt székében, s magához ölelte a palackot. Istenem! Biztos, hogy nem kér legalább egy kortyocskát... nem? Én talán, nos, én talán iszom, csak hogy megünnepeljem. Nagyon bölcs döntés, uram! Higgye el, merőben szokatlan dolog, hogy van szerencsém találkozni egy önhöz hasonló ügyvéddel, aki egyszerre képes érzékelni a szerény tömlőbelűek ökológiai jelentőségét és izgalmas morfológiáját. -- Egy poros vizespohár fölé döntötte a palackot, majd a poharat a magasba emelte: -- A tömlőbelűekre!

Mundín az aktatáskájában kotorászott. Előhúzott egy már kitöltött csekket, egy két példányban legépelt dokumentumot, és egy lapos bádogdobozt, melyben kotyogott valami.

-- És most jól figyeljen ide, igazgató úr -- mondta tárgyilagos hangon. -- Ön saját kezűleg felhígítja e kanna tartalmát negyedrésznyi közönséges csapvízzel. Az oldatot beleönti egy egyszerű kerti permetezőbe, s lelocsolja vele az Alapok Termében lévő GML-házat, a külső műanyag borítás minden apró részét. Ha jól bánik a permetezővel, a művelet tíz percig sem tart. Természetesen meg kell győződnie róla, hogy nem látja senki. Ezt könnyen megteheti az ön helyzetében, de azért nem árt, ha meggyőződik róla. És ezzel a dolog le van zárva.

Dr. Proctor szeme kimeredt, s a rátörő köhögőrohamban négyunciányit köpött ki az asztalára a bizonytalan eredetű szesz színezett cseppjeiból. Sok fulladozás és lihegés után végre sikerült kinyögnie:

-- Drága uram! De hát mi a csudáról beszél? Mi van abban a tartályban? Miért kellene nekem ilyen esztelenséget elkövetnem?

-- Sorra veszem a kérdéseit -- válaszolta Mundin nyugodtan. -- Százezer dollárról beszélek. A tartályban valami olyasmi van, ami megér százezer dollárt. Százezer dollárért kell megtennie.

Dr. Proctor a keze fejével megtörölte a száját, a szava szinte elakadt:

-- De hát... de hát... ha legalább megnyugtatna, hogy a folyadék teljességgel ártalmatlan...

-- Ilyesmit nem teszek! Ahonnan én jövök, ott az ember százezer dollárért sok mindent elvihet szárazon. Ugyan már, doktor -- mosolygott Mundin hűvösen. Gondoljon a százezer dollárra! Gondoljon az ökológiai jelentőségte és az izgalmas morfológiára. Aztán írja alá ezt az elismervényt, s utána vegye át a csekket.

Dr. Proctor a csekkre nézett.

-- Egy hónappal későbbre van keltezve -- mondta reszkető hangon.

Mundin vállat vont, és kezdett mindent visszarakni a táskájában.

-- Nos, ha ön kibúvókat keres...

Dr. Proctor megragadta a csekket. Aláfirkantotta a nevét az elismervényre, és egy gyors, alattomos mozdulattal az asztalába rejtette a lapos kannát.

A helikopterben Mundin és Bligh egymásra néztek.

-- Minden a terv szerint halad, Charles -- mondta Norvie Bligh komoran.

Az ügyvéd álmélkodva csóválta a fejét.

-- Igen, Norvie. Minden a terv szerint.

Még le sem telt a munkaidő, már újra ott voltak a Mundin és Ryan ügyvédi irodában. És Norvie Bligh még le sem ülhetett, Mishal máris azzal a hírrel rontott rá, hogy látogatója van.

-- Kísérd be, Mike -- utasította Norvie az arabot. Nem, várj csak egy pillanatra. Majd én kimegyek hozzá.

Norvie izgatottan sietett ki a váróba.

-- Arnie! -- kiáltotta lelkesen. -- Gyere, gyere, gyere! -- A könyökénél fogva vezette át Arnie-t szobákon, folyosókon, laboratóriumokon és társalgókon át, miközben ügyet sem vetett Arnie kidülledt szemére, csak fecsegett, fecsegett. Volt rövidebb út is, de az nem vezetett át a laboratóriumokon és a társalgókon.

-- Sört, Arnie? -- kérdezte Norvell, amikor végre megérkeztek az irodájába. Megnyomott egy gombot, mire belépett Miss Prawn, és tárcsázta nekik a sört.

-- Ne azokra a székekre üljenek, kérem; van ezeknél kényelmesebb is. -- Miss Prawn két hatalmas karosszéket tárcsázott.

Arnie nagy nehezen lenyelte a sört.

-- Gondolom, tudod, milyen rettenetesen hátrányos helyzetbe kerültem miattad.

-- Ó, nem, Arnie! Kérlek! Hogy érted ezt?

Arnie vállat vont, miközben lopva körülnézett a tágas szobában.

-- Ó, nem irigylek tőled semmit -- mondta. -- Végül is egyedül a barátság számít. Ahogy mi, Mérnökök mondjuk: „Te aládúcolod az én támfalamat, én meg a tiédet." -- Letette a poharát. -- És amikor mint jóbarát arra kértél, hogy szerezzem meg neked a GML-egységek helymeghatározásait és sorozatszámait, én természetesen megtettem. Noha beismerem, sohase képzeltem volna -- folytatta rosszkedvűen --, hogy ilyen nevetséges kavarodás támad holmi csip-csup feljegyzések miatt. A vállalati titoktartás, amely .gátolja a tehetséges műszakit, nem más, mint szakszerűtlenség, márpedig a szakszerűtlenség bűn. De nem számít, ha szívességet tehetek neked és Charles Mundinnak.

-- Álmomban sem gondoltam volna, hogy bármiféle nehézséged lesz! -- hazudta Norvie. -- De megszerezted őket?

Arnie felvonta a szemöldökét.

-- Természetesen, Norvell. És mikrofilmre vettem. Itt vannak nálam. De...

-- Hadd lássam -- mondta Norvell kertelés nélkül. Végre rátehette a kezét a mikrofilmre, és átpörgethette a tárgymutató táblázatokat. Mind itt van, filmen... az a rengeteg. Sorozatszámok. Dátumok. Elhelyezések. A fenntartási leírások.

-- Arnie -- mondta gyengéden --, lennél szíves fölállni?

-- Mi a baj? -- Fölállt.

Norvell Bligh betette a mikrofilmet az íróasztalába.

-- Arnie, te nem azért szerezted meg ezeket, hogy nekem szívességet tegyél. Azért szerezted meg, mert úgy gondoltad, így majd jobb munkához juthatsz.

Arnie elvörösödött, és szigorúan mondta:

-- Norvell, egy barát nem...

-- Fogd be a szád, Arnie. Emlékszel, a minap valami „töréspróbát" emlegettél. Nos, rendezzünk egyet.

Meglódult. A következő három percben csak a fejére és a füle tájékára célzott, s miután letelt a három perc, Arnie a padlón fekve törölgette vérző orrát, ugyanakkor Norvell még mindig talpon volt.

-- Isten veled, Arnie -- mondta boldogan, s csengetett a kísérőért. -- Mishal majd kikísér.

Egyenesen a kémiai laboratóriumba ment -- amely zárt ajtók mögött működött --, ledobta a filmet az asztalra, amely mellett Mundin ült, és figyelte a zománcos edényekbe beáramló arany folyadékot. Mundin mogorván felkapta.

-- Az Isten szerelmére, tartsa távol ettől az anyagtól!

-- Az tényleg jó lesz -- helyeselt Norvell vigyorogva. -- Ha tönkremegy, bajosan vasaljuk ki még egyszer Arnie-ból. Laposra vertem.

Ez azért enyhe túlzás volt, ámbár megbocsátható a körülményekre való tekintettel.

-- Biztos benne, Norvell, hogy el tudja ezt vezetni? -- kérdezte Mundin, és erősen megkapaszkodott az ülés karfájába. -- Végtére is ez sokkal nagyobb, mint amiket az Általános Szórakoztatónál...

-- Cseppet se fájjon a feje -- felelte Norvie Bligh kurtán. A helikopter meredeken szállt föl az éjszakába. Norvie -- láthatóan puszta életörömből -- gyorsan és alacsonyan húzott el a közeli magas épület fölött, s csak aztán állította be az útirányt az Ohio-beli Coshocton felé.

-- Hát így áll a bál -- fordult meg hanyagul a pilótaülésben. -- Kártyázzunk egy kicsit? Hosszú az út.

Mundin megrázta a fejét.

-- Kicsit ideges vagyok -- vallotta be.

A kis ember alaposan megváltozott néhány hét alatt. De Mundin most csak azt kívánta, hogy ez az új Norvell Bligh tényleg úgy tudja elvezetni a helikoptert, ahogy állította, de legalább annyira, hogy megússzák ezt a piszkos éjszakai munkát.

Bligh derűsen kapcsolta fel az egyik mennyezetlámpát, és egy képes folyóiratot kezdett olvasni. Mundin hátradőlt, pihenni próbált; elgondolkozott mindazon, ami egyetlen zsúfolt, feszült hét alatt történt.

Láthatóan minden simán ment. Ryan, aki a feje búbjáig tele volt új és drága kábítószerekkel, úgy járkált, beszélt, mint egy igazi férfi -- noha az összeomlás előbb-utóbb be fog következni. De Ryan ezzel együtt boldog volt, és -- ami még fontosabb -- ellenőrzése alatt tartotta a Lavinokat. Norma Lavin bizonyos mértékig még segített is, Don pedig meg-megújuló hisztériarohamokkal pótolta be a több hónapos nyugalom okozta kiesést. Ám amikor szükség volt rá, mindig kéznél volt; Norma gondoskodott róla.

És a három csendestárs -- Hubble, Coett és Nelson gratulált Mundinnak a módhoz, ahogyan költi a pénzüket. Az utolsó találkozáskor Hubble -- a saját bevallása szerint -- csak egy dolog miatt nyugtalankodott.

-- Beszéljen, Bliss -- mosolygott Mundin. -- Természetesen megpróbáljuk elrendezni.

-- Ó, nem magán múlik, Charles -- mondta Hubble lassan. -- Tulajdonképpen rajtunk. Mi nem juthatunk el Greenhez, Charlesworth-höz.

Coett haragos képet vágott, mire Hubble figyelmeztetően fordult feléje:

-- Ugyan, Harry, ne kezdd újra. Hogy intézhetné el Charles okosan az ügyeket, ha mi nem vagyunk hozzá őszinték?

Green, Charlesworth, gondolta Mundin. Már megint.

-- Őszinték, mivel kapcsolatban, Bliss? -- kérdezte. Hubble vállat vont.

-- A helyzet kifejezetten abnormálisnak mondható, Charles, ennyi az egész. Egyszerűen nem valószínű, hogy mi hárman eljuthatunk Greenhez, Charlesworth-höz. Ó, az üzleti kapcsolataink megvannak velük, de tudja, ez nem jelent semmiféle valódi kommunikációt.

Mundinnak Kowalik kapitány jutott az eszébe, aki attól vált bátortalanná és begyulladttá, hogy Sábbatino rendőrfőnök nem állt többé szóba vele.

-- Előfordulhat, hogy az ügy kapcsán egyszer csak összefutok Greennel, Charlesworth-szel?

A másik három udvarias mosollyal közölte, hogy nem, az nem valószínű. Greennek, Charlesworth-nek nincs köze az irányításhoz vagy a gyártáshoz; ők pénzemberek.

-- De -- jegyezte meg tettetett közömbösséggel Bliss Hubble -- ha mégis felbukkannának, Charles, ne akarja egyedül elintézni a dolgot. Lépjen érintkezésbe velünk.

Nelson aggodalmasan bólintott.

-- Őszintén szólva -- mondta --, mi nem tudjuk, Charles, hogy ők hol állnak ebben az ügyben. Bliss és én hajiunk rá, hogy őket voltaképpen nem is érdekli az egész. Harry szerint viszont teljes mértékben mellettünk lennének... nem mintha akár egyetlen GML-részvényt is megszavaznának, de van, nos, van erkölcsi befolyásuk. -- Nyelt egyet. -- De mi nem juthatunk el hozzájuk.

-- Menjek el én, azt akarják? -- kérdezte Mundin. Holtsápadtan mosolyogtak, és a fejüket rázták.

Hubble kifakadt:

-- Nekem az a gyanúm, hogy ők már figyelnek bennünket. Hogy tudnak minden lépésünkről, csak nem vallanak színt. Még nem.

Mundin csodálkozva nézett végig a három Titánon.

-- Amikor azt mondják, „ők", pontosan kikre gondolnak? -- kérdezte.

Kialakult egy hárompólusú vita. Coett úgy gondolta, hogy Green, Charlesworth elsősorban a Memphiscsoport főnökei, továbbá a szerves oldószerek társasága és a New England-i létesítmények főnökei is. Maga Coett jelenleg a délnyugat legnagyobb részét és gya.korlatilag az összes szervetlen vegyi anyagot képviselte.

Nelson, aki egy személyben volt New England és az összes színesfém, úgy vélte, hogy Green, Charlesworth mindenekfölött Kalifornia, szén-olaj-acél és tömegkommunikációs eszközök.

Hubble -- aki tömegkommunikációs eszközök volt, valamint New York -- tagadta ennek lehetőségét. Az ő véleménye szerint Green, Charlesworth elsősorban pénz volt.

Ezzel mindenki egyetértett. Gondterhelten.

-- Nézzék -- modta Mundin. -- Én szeretnék tisztán látni ebben a dologban. Amennyiben kiderül, hogy Green, Charlesworth ellenzik, lemondunk-e az egész tervről?

Úgy néztek rá, mint valami kétéves gyerekre.

-- Ha le tudnánk, fiú -- felelte Harry-Coett komoran. -- Ne is beszéljünk róla. Kétlem, hogy megtehetnénk. Könnyebb a rántottából újra tojást csinálni, mint ezt az ügyet leállítani. És a legkevesebb, hogy őrületes összegeket veszítenénk rajta... De én biztos vagyok benne, hogy egyszerűen csak kapcsolatot kell teremtenünk velük. Hiszen mi tulajdonképpen előrelépünk. És Green, Charlesworth mindig is a haladás oldalán álltak.

-- Reakciósok-- jelentette ki Nelson.

-- Középutasok -- kötötte meg magát Hubble.

-- Mégis kicsodák ők? -- kérdezte Mundin. -- Hol vannak? Tényleg létezik egy ember, akit Greennek hívnak, s egy másik ember, akit Charlesworth-nek hívnak?

-- Az irodáik az Empire State Buildingben vannak... az egész épületben -- felelte Hubble, s egy torokköszörülés után folytatta: -- Füllentettem magának, amikor elmentünk az Empire State Building mellett. Bocsánatot kérek. Akkor még nem ismertem közelebbről magát. -

Mundin szemöldöke felkúszott a homlokára.

-- Még hogy New Yorkban? Én azt hittem, a bombázás után az egész város pusztulásra ítéltetett.

Hubble a fejét ingatta.

-- Nyilván az volt a céljuk, Charles, hogy ezt higgyék. Pedig ott vannak. Éjszakánként láthatja az épület fényeit, a város egyetlen épületének fényeit. És nem valami világítótorony, aminek az emberek gondolják. Ami pedig a valóságos Mr. Greent és a valóságos Mr. Charlesworth-öt illeti, no nem. Vagy úgy is mondhatnám, valószínűleg nem. A cég neve kétszáz éves, így aztán... De bevallom, nem tudom biztosan. Ha odamegy az ember, sohasem találkozik fontos személyiségekkel. Tisztviselők, alacsonyabb rangú hivatalnokok, részlegvezetők.,. Az üzletet velük köti az ember; és utána várakozik, olykor hetekig is, míg „elvi álláspontot hoznak". Gondolom, ezalatt megkapják az utasításokat. Nos... gratulálok, Charles. Most épp annyit tud Greenről, Charlesworth-ről, mint bárki más. Csak vésse az emlékezetébe: ha valahol felbukkannak, vagy... hogy is mondjam... valami rendellenességet tapasztal, amiből gyanítja, hogy ők állnak mögötte, csak füttyentsen. Majd mi elintézzük. -- De ez csak óvintézkedés -- szólalt meg Harry Coett. -- nem lesz semmi baj, meg vagyok győződve róla. Amikor döntésre kerül a sor, mellettünk fognak állni. Hiszen alapjában véve haladók.

-- Reakciósok! -- mondta Nelson.

-- Középutasok! -- makacskodott Hubble.

Norvie Bligh elkiáltotta magát:

-- Coshocton! Végállomás!

Mundin ugrott egyet ültében, s elképedten nézett körül. A helikopter megfordult, majd meredeken zúgott lefelé.

Mundin kikukucskált. Alattuk terült el Coshocton, az Államok legátlagosabb államának legátlagosabb városa. Ötven esztendővel ezelőtt Hamilton Moffat, „a buborékház atyja", Coshocton város Szövetségi Koporsógyárával írta alá az első ipari haszonbérleti GML-szerződést.

-- Meg fogja találni a buborékvárost? -- kérdezte.

-- Már itt vagyunk fölötte. Vegye elő a szórópisztolyát.

Nem szórópisztoly volt, hanem egy freonnal nyomás alá helyezett hastartály. Mundin egy Bowdenhuzal megrántásával kinyitotta a szórófejet; a szeleptű remegéséből látta, hogy a „szórópisztoly" működik.

-- Repüljön át fölötte -- utasította Norvellt.

A helikopter ezer láb magasságban átrepült a buborékváros fölött, maga mögött húzva az arányló folyadék lefelé tartó csóváját. A cseppek részben elpárologtak, de mert a folyadék nehéz volt, éppen elég érte belőle a buborékházakat, hogy vékony bevonat keletkezzék rajtuk.

A folyadék négy menetre volt elegendő; akkor Norvie Bligh ráfordult a haza vezető hosszú útra. Maga mögött hagyta a csillogó kupolákat, melyek haszonbérbe voltak adva a Szövetségi Koporsónak -- a szerződéses alkalmazottai javára; amelyet viszont felszippantott az Általános Öntödék, amikor a hamvasztásra való nagy áttéréskor a Szövetségi Koporsó tönkrement. Az Általános Öntödéket később szőröstül-bőröstül lenyelte az Országos Színesfém, amely nem volt más, mint Mundin barátja, Mr. Nelson, aki otthon csikorgatta a fogát, miközben azt számolgatta, hogy mennyibe fog kerülni az a munka, amit Mundin és Bligh azon az éjszakán végzett.

HUSZADIK FEJEZET

Bligh szivarokat osztogatott, s mindenkinek az irodában, aki csak hajlandó volt meghallgatni, büszkén újságolta, hogy fiú.

-- Magam is belenéztem a foetoszkópba! A doktor azt mondta, látszik, hogy nem valami fuser munka, nála szebb negyvennapos magzatot nem is látott soha. Istenem, ha ez a gyerek megszületik, minden előnye meglesz, amit én...

Charles Mundin lépett ki az irodájából.

-- Reggelt! -- bömbölte Norvie Bligh. -- Fiú, főnök! A doktor rajongással beszél róla. Vegyen egy szivart!

-- Gratulálok -- mondta Mundin savanyúan. -- Norvie, hozzálátna végre a munkához? Végül is ma van a nagy nap!

-- Igenis, uram! -- mondta Norvie kijózanodva. Beléptek Ryan irodájába.

Egy tisztviselőnő hallgatózott. Norma Lavin, aki fél perccel Mundin és Bligh után lépett be, látta, hogy a lány fölemel egy virággal teli vázát, és a szájához emeli.

Szomjas? -- tűnődött Norma. De nem látta, hogy a lány ivott volna a vízből; mozgott a szája. Talán a rágógumiját köpi ki, gondolta Norma. Vagy... beszél? -- De akkor Bliss Hubble ráköszönt, és ő megfeledkezett a dologról.

Ami bizonyos értelemben kár volt, mert a lány nem a rágógumijától akart megszabadulni. Norma Lavin ugyan hallani vélte a tisztviselőnő halk mormolását, de addigra már azzal volt elfoglalva, hogy lesöpörje a karjáról Bliss Hubble kezét, s aztán már egyikük sem nézett vissza a lányra.

Ő pedig visszatette a vázát, és sürgősen visszatért a munkájához.

A Hét Legnagyobb -- a két Lavin, Mundin, Ryan, Hubble, Nelson és Coett -- valamint Norvell Bligh Ryan irodájában gyűlt össze. Norma szavaiban tűz égett:

-- Remélem, nem élek vissza azzal a biológiai adottsággal, hogy nő vagyok, és remélem, engem sem akar becsapni senki. Ha Mr. Hubble nem tud parancsolni az átkozott kezének, annyit legalább elvárok, hogy munkaidőben békén hagy. A munkaidő lételte után már Van lehetőségem, hogy elkerüljem őt.

Bliss Hubble vigyorgott.

-- Sajnálom, Norma, de...

-- Lavin!

-- Sajnálom, Lavin, de azt hiszem, eltájoltam magam. Még azt is bevallom, hogy ma kissé ideges vagyok; tudja, ez most amolyan soha vissza nem térő alkalom...

-- Mindnyájan feszültek vagyunk egy kicsit, hölgyem -- szólt közbe csillapítóan Harry Coett. -- Nem titkolom, hogy én a magam részéről kicsit unom, hogy itt kell üldögélnem. Maga biztos abban, Mundin, hogy a barátja... izé... megtette, amivel megbízták? Mundin vállat vont. Kis idő múlva megkérdezte:

-- Kér valaki kávét vagy egyebet?

Senki sem kért. Senki nem akart semmi mást, csak hogy vessenek már véget a virrasztásnak.. Normán kívül, akt még mindig emésztette magát, és Don Lavinon kívül, aki hosszú kábultsága után most a krónikus vidámság állapotában volt, a jelenlévők mindegyike tele volt aggodalommal.

És akkor...

Norvie Bligh, aki egy lehalkított rádió fölött kuporgott a sarokban, elüvöltötte magát:

-- Itt van! -- Lenyúlt, hogy beállítsa a képet és a hangot.

-- „...ELŐSZÖR A RÁZKÓDÁST OKOLTÁK harsogta a hírolvasó, de aztán Norvie megtalálta a kellő hangerőt. -- A GML szakemberei szerint azonban ez első látásra nem tűnik valószínűnek. Egy csapat GML-mérnököt útnak indítottak Washingtonba, hogy tanulmányozzák a roncsot. Most mutatunk Önöknek egy képet az Első Buborékházról. Ilyen volt..."

Váltotta kép,.s ott állt az első GML-egység; szinte elveszett a hatalmas Alapok Termében.

-- „...és ilyen lett..."

A kép ezúttal élő volt: ugyanaz a helyszín, ugyanaz a terem -- de a csillogó buborékház helyén kusza romhalmaz, amely körül mint hangyák mászkáltak az egyenruhás emberek.

-- P-p-papa első háza! -- zokogta Norma Lavin. A többiek rávillantották hitetlenkedő tekintetüket, majd rémülettel vegyes bűvöletben tapadtak ismét a képernyőre.

-- „És most washingtoni szerkesztőnk bemutatja Önöknek dr. Henry Proctort, a Múzeum igazgatóját. Dr. Proctor?" -- Felvillant a rémülten feszengő nyúlarc.

-- „Dr. Proctor -- kérdezte a bársonyos hang --, ön szerint mi okozhatta az összeomlást?"

-- „Én... igazán... én... nekem nincs véleményem. Én... izé... teljes... teljes sötétségben tapogatózok. Rejtély előttem. Attól tartok, hogy én... ööö... hogy a legcsekélyebb... egyszóval nincs véleményem. Igazán."

-- „Köszönjük, dr. Proctor!" -- Mundinnak úgy tűnt, hogy minden el van veszve; egy agyalágyult is le tudja olvasni az iszonyú bűntudatot az igazgató remegő arcáról, s rögtön kitalálja, hogy Proctor öntötte le valamivel a buborékházat, amit valaki más adott neki. Pillanatok kérdése, hogy kiderüljön: ez a „valaki más" Charles Mundin, a jogtudományi akadémia tanársegéde.

Ám a hírolvasó tovább fecsegett, a nyúlarc pedig eltűnt a képernyőről.

-- „Ah! Épp most kaptam egy jelentést a GML-házaktól -- újságolta a hírolvasó. -- Mr. Haskell Arnold, a GML-házak igazgatótanácsának elnöke közli, hogy a társaság műszaki személyzete olyan következtetéseket fontolgat, miszerint részleges meghibásodás... -- Ezen még a hírközlő is fennakadt. Az emberek lelki szemei előtt megjelent a romhalmaz, s térdüket csapkodva, üvöltve szabadultak ki a feszültség szorításából. -- ...ööö... részleges meghibásodás történf a GML első egységében. Azt állítják, hogy nyilvánvalóan a normálistól erősen eltérő rezgési állapotok és a Múzeum jelenlegi kémiai környezete felelős a történtekért. Idézem Mr. Arnoldot: „A legcsekélyebb lehetőség sincs rá, hogy ez a dolog még egyszer elő fog fordulni.” Vége az idézetnek. -- A bemondó mosolygott, és félretette a kezében lévő papírlapok közül az egyiket. Aztán bizalmas hangon folytatta: -- Nos, hölgyeim és uram, a magam részéről örülök, hogy ezt hallom, és bizonyára önök is így éreznek, önök mindannyian, akik szintén buborékházban laknak.

És most önöknek, sportrajongóknak szól a Grosse Pointe-i Nagy Verseny délelőtti közvetítése. Pompás mutatványban lesz részük a veterán impresszárió, Jim jóvoltából, a „Vér és zsigerek” Hanrahan-produkcióban. Első mutatvány...

-- Kapcsolja már le! -- szólt valaki Norvellnek. Ő lassan, szomorkásan engedelmeskedett, hogy még elkaphassa az utolsó szavakat. S emlékezhessen.

Harry Coett törte meg a csendet.

-- Hát, ez van -- mondta nyersen. -- Állást foglaltunk. Itt mindenki úgy meg van ijedve, mint én?

-- Azt hiszem -- válaszolta lassan Hubble. -- Tudja, Mundin, még most sem sikerült tájékozódnunk Green, Charlesworth felől.

Az Élő-Űr-Esély Kiadó Élő nevű zászlóshajója hánykolódott a viharban. A coshoctoni tudósító révén (Ohio állam), közvetlenül a washingtoni katasztrófa után, egy új kataklizma híre robbant be.

-- Részletezd! -- üvöltötte a rovatvezető a tudósítónak, miközben kapcsolta őt a hírfogalmazóhoz. Tartalék embereket az ohiói Coshoctonba! -- harsogta a képszerkesztőnek. -- Az egész átkozott buborékváros szétesett! -- A képszerkesztő tudomásul vette, és néhány szót mondott halkan a telefonba. Fönt a leszállóhelyen újra beindítottak egy szállítógépet, melyet épp az imént állítottak üresjáratra, s az -- a hasában hat fényképésszel és azok összes felszerelésével -- föl is szállt haladéktalanul. A kikötőhely melletti eligazítószobában feljajdult egy elektromos kürt, mire az egyik készenléti osztag letette a pókerkártyát, s bemászott az immár a felszállási vonalnál várakozó második gépbe.

-- Dokumentáció! -- csattant fel a rovatvezető. Küldd az anyagot a GML-ház hibáiról, összeomlásáról, karbantartási szavatosságáról és így tovább. Tudományos rovat! Két írnok álljon azonnal készenlétbe! Fotószobá! Vegyetek fel mindent! Lehet, hogy újra meg kell csinálni mindent. Adó! Vegyél fel mindent! Készülj fel az ismétlésre. Háromoldalnyi négyszínű adás várható. Délnyugat! Délnyugat! Hol az ördögbe késlekedtek? Küldjétek egy csapatot az Ohio-beli Coshoctonba! Most omlik össze a GMLbuborékváros. Műhely! Álljatok vizuálisra -- lássam az összeomló buborékházakat...

És így tovább. Mígnem...

A rovatvezető hirtelen abbahagyta minden ténykedését, és halkan odaszólt az asszisztensének:

-- Ó, Jézusom. Vedd át, Manning. Most jön a politika.

Felállt, megigazította a nyakkendőjét, és fölsétált egy szőnyeggel borított lépcsősoron. Amikor elhaladt a kiadó titkára mellett, tapintatosan azt mondta:

-- Természetesen, uram, szenzációként ér bennünket. De hasznunkra lenne, ha ismernénk az ön véleményét egy ilyen, nos, érzékeny témában. Úgy értesültem, uram, hogy önnek vannak GML-részvényei, ennélfogva ön nyilván az érintettek álláspontját tette magáévá. Én arra vagyok kíváncsi, vajon ön... hm... felettébb közérdekűnek tartja-e a sztori feltűnő helyen való közlését?

-- Közöljék -- válaszolta nagylelkűen a kiadó a részrehajlást mellőző újságírás legjobb hagyományaihoz híven.

-- Köszönöm, Mr. Hubble -- mondta a rovatvezető hálásan, ámde csodálkozva.

S jóformán kihátrált az Uralkodó színe elől.

-- Néha arra gondolok, hogy az öreg talán nem is olyan önző fráter -- mondta ámulva az asszisztensének, majd vállat vont, megcsóválta a fejét, s végül beleüvöltötte az asztali paneljébe:

-- Végre-valahára eljutott valaki a GML-hez?

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Norma Lavin irodája több volt, mint kényelmes; fényűző volt. Norma mégsem volt különösebben boldog benne. Ryan szerint okosabb volt, ha a lány nem mászkált ki a lakosztályból. Az öocse, Donald, ha éppen nem lumpolt, nyakig belemerült a Ryan és Mundjn ügyvédi iroda száz alkalmazottjának irányításába. Mundin megállás nélkül dolgozott. Norma legföljebb annyit tehetett, hogy ült, és gondolkodott.

Ült. És gondolkodott.

Effélékről: GML. Csőd. Beolvasztják a buborékházakat. Lerombolják a papa emlékét, szétzúznak mindent. Biztos, hogy ez a megoldás? Darabokra kell" törni, be kell mocskolni mindent, s mindazt, ami jó volt benne, ki kell irtani?

Úgy bánnak velem, mint valami degenerálttal, csak mert nő vagyok, gondolta lázadozva. Hubble síkos, lányfogdosó keze, Coett atyáskodó, fensőbbsége és, „fogd-be-a-csőröd-kislányom" tekintete, Mundin...

Mundin, gondolta csodálkozva, a maga őrjítőén bosszantó módján úgy bánik velem, mintha nem lennék nő...

Ezen hosszasan elgondolkodott; végtére is azon kívül, hogy ül és gondolkozik, nem sok dolga volt.

S akkor megpillantotta a hallban a szolgálatos zsarut, amint a gumibotjához szónokol.

Norma első reakciója az volt, ami mindenkié lett volna, aki egy gumibotba beszélő embert lát. Azt gondolta, hogy a zsaru meghibbant.

Csakhogy a férfi kerülte a feltűnést; egy sarokba húzódott, ahol nem láthatták -- kivéve azt, aki épp a fölötte lévő ablakból bámészkodott ki ráérősen, mint Norma.

Norma arra gondolt, hogy a zsaru nyilván hóbortos alak. Vagy szórakozottan elpróbálja, amit majd a szolgálatos őrmesternek fog mondani.

Vagy tényleg bolond. Kell lennie egy tökéletesen ésszerű magyarázatnak; így aztán meg is feledkezett róla, és elment az ablaktól, hogy újra leüljön, és gondolkozzon. Eszébe jutottak az elmúlt napok, s valami meghatározatlan vágyódás kerítette hatalmába -- nem a régmúlt napok, inkább a Belly Rave-ben eltöltött időszak iránt, amikor ő és Mundin kénytelenek voltak együtt dolgozni. Amikor ő fülig el volt adósodva-, s a férfi is szegény volt -- nem úgy, mint most, amikor ő milliárdok kézzelfogható közelségébe jutott, a férfi pedig örökkön-örökké elfoglalt volt.

Átkozott Mundin, gondolta. Érdekes... még sohasem átkozott el egy férfit, amiért az nem figyelt rá.

Eltelt három nap. míg végre annyira hatalmába kerítette az unalom, hogy már nem tudta józan ésszel felfogni, ha egy ember belebeszél a gumibotjába; és még ez sem lett volna elég, ha Miss Elbers nem vesz ki egy szabadnapot átmeneti funkcionális zavarai miatt.

Miss Elbers volt az a tisztviselőnő, akit Norma egy vázába beszélni látott.

A váza most is ott állt Miss Elbers asztalán; Norma többször is átment a szobán, s olyankor feltűnés nélkül mindig rásandított. Egészen olyan volt, mint egy virágokkal teli, közönséges váza.

De Norma unatkozott. A kávészünet alatt lefényképezte, különféle látószögekből. Kínai váza volt, körülbelül húsz centiméter magas. Még ezek után is három napba telt, mire a fényképeket elvitte egy régiségkereskedőhöz, akinek a kirakatában kínai porceláncsecsebecséket látott.

-- Nekem nem kell, hölgyem -- vágta rá azonnal a kereskedő. -- Ez egy másolat, méghozzá rossz másolat.

A lány pénzt adott neki. A kereskedő meglepődött, de elmagyarázta:

-- Egy közismert kínai hamvveder másolata. Ha az emlékezetem nem csal, és biztos, hogy nem csal, ezt, büszkén mondhatom, a Szu Csu közelében lévő Vu Csang Mesés Kemencéjéből származik. E másolat arányai jók, nemkülönben a színei; de a négy ínedalion írásjelei és a perem mentén körbefutó dísz elhibázott. A hamvvedreken mindig szerepelnek a „soha", a „hegy", a „vénülő" és a „zöld" szavak írásjelei. Nem tudom, ezen a másolaton miféle írásjelek láthatók, de biztos, hogy nem a megfelelőek. Azt hiszem, magát becsapták.

-- Köszönöm -- mondta a lány elgondolkodva. További kérdezősködésére szóba került egy férfi

neve, aki lefordíthatná neki az írásjeleket. Az illető professzor volt Columbiában.

A professzort az irodájában találta, amint éppen a televíziós festéket törölte le az arcáról. Boldogan áll a rendelkezésére, közölte gálánsán. Összeráncolt szemöldökkel hajolt a fénykép fölé, s végül azt mondta:

-- Értelmétlen zagyvaság. Kína egyik korszakából sem származik, erre megesküszöm. Némelyik írásjel mutat ugyan vafamiféle hasonlóságot, de ez is csak a véletlen műve lehet. Persze, könnyen elképzelhető, hogy a hozzá nem értőt be tudják csapni. De számít ez valamit? Végül is nem történt más, mint hogy valaki készített egy hamis vázát, és ügyetlenül kidíszítette. Ámbár nem értem, miért nem másolta le az eredeti írásjeleket.

-- Én igen -- suttogta Norma, s az arcából kifutott a vér.

Míg megpróbálta elmagyarázni, Ryan, Mundín és az öccse türelmetlenül fészkelődtek.

-- Csakis nyomtatott áramkörök lehetnek. A fényes máz apró repedései talán fémből vannak, az lehet az antenna. Belül tranzisztoroknak, apró ezüstsavtelepeknek és még az Isten tudja, mi mindennek kell lennie. Át kellene világítanunk röntgensugárral; ámbár aki egy ilyen kommunikációs eszközt készített, csapdát is szerelhetett rá.

-- Hozzányúlt ehhez a holmihoz? -- kérdezte Mundin megfontoltan.

-- Nem!

-- Normának igaza van -- mondta Ryan. -- Közelítsük meg a tisztviselőn keresztül. Ez a mütyürke egy dinamit. Don, derítse ki, hogy ki ez a nő.

Don Lavin a nyilvántartó kartonjaihoz lépett. Mundin kirobbant:

-- A fenébe is, nem vagyok meggyőzve! Ez a dolog épp a kampányunk kellős közepébe talált bele. Ilyen okos lenne Haskell Arnold és csapata?

-- Nem -- félelte Ryan komoran. -- Nem Haskell Arnold és csapata.

-- Itt van. -- Don Lavin elővarázsolt egy kártyát. A tisztviselőnő neve Harriet Elbers. Egyedülálló, huszonhat éves, a Columbián végzett üzleti ügyvitel szakon, három évig részvénytársasági perekkel kapcsolatos kutatásokat végzett a Choate Testvérek számára. Egy per lezárásakor, amikor csökkentették az alkalmazotti létszámot, elbocsátották. Hmm... teljesítménybecslése magas, igen, szerződéses státus állandó... ööö... ez minden. Özvegy anyjával él.

-- Derék lány -- mondta Ryan csüggedten.

-- Ryan, ha ez nem Arnold...

Ryan Mundinra nézett, s megvonta a vállát.

-- Ki? Ki más, ha nem Green, Charlesworth? Arnold nem így csinálná. Ő bokszoló, semmi több. Green, Charlesworth, ők a dzsúdóban jártasak. Megvárják, amíg teljes sebességre kapcsolunk, akkor kiteszik, a lábukat, mire mi elvágódunk, és nyakunkat törjük. Vagy nem ezt csinálják. Ahogy helyesnek látják. Nekem már volt velük dolgom. Emlékezhetnek pályafutáso^i legutóbbi szakaszára.

-- Egy biztos -- mondta Mundin. -- Figyelmeztetnünk kell.Hubble-t, Nelsont és Coettet. Ez utasítás; náluk pénzre megy á dolog.

-- Persze -- hagyta rá Ryan szórakozottan. A saját íróasztalán lévő vázára meredt.

A három pénzember nem ijedt meg -- halálra vált. -- Istenem, azok a gazemberek! -- dühöngött Coett. -- Futtatnak bennünket, mint valami idiótákat, s hagyják, hogy szórjuk a pénzt!

-- A coshoctoni alkalmazottain!! -- jajvaszékelt Nelson. -- És az az átkozott per a GML ellen, már ki is tűzték az idejét! Istenem, Mundin, nem lehet itt valami tévedés?

Ahogy várni lehetett, Hubble megadó nyugalommal vette tudomásul a dolgot. Ő költötte a legkevesebbet; ha lehet, ő még nyert is valami aprópénzt publikációi megnövekedett terjesztése révén.

-- Jobb valamit veszteni, mint mindent -- mondta vigasztalóan. -- Egyébként én feltétlenül szerzek még valami bizonyítékot arra, hogy egy értéktelennek látszó váza és a mi... hm... sikertelen kapcsolatteremtésünk Greennel, Charlesworth-szel valóban azt jelenti, hogy ellenünk vannak. Ha meggyőződtem róla, természetesen tudomásul veszem.

Norma Lavinba mintha a villám csapott volna bele.

-- Kiszáll? -- kapkodott levegő után. Mindnyájan ránéztek.

-- Kedvesem -- szólt Harry Coett --, emlékszünk rá, hogy mi történt az apjával. Maga nem?

-- A fene egye meg, Coett, ez őrültség! -- kiáltotta dühösen Mundin. -- Ők is csak emberek. Nincs semmijük, csak pénzük. Mi is emberek vagyunk, és nekünk is van pénzünk, méghozzá rengeteg. Rendben van, lehet, hogy az övék több, de ők sem a Mindenható Úristen! Legyőzhetjük őket, ha muszáj! -- Elhallgatott; Hubble, Nelson és Coett minden szónál összerezzentek.

Hubble tágra nyitotta a szemét.

-- Mundin! -- tiltakozott bátortalanul. Ennél többet nem is tudott kinyögni.

-- Talán ha valamelyikünk elmenne hozzájuk, Coett -- szólalt meg Ryan remegő hangon. Mundinnak feltűnt, hogy hetek óta először ismét görcsösen rángatózik a keze. -- Talán... -- folytatta egész testében remegve -- ... majd én magam. Legrosszabb esetben nem bocsátanak a színük elé. Volt már ilyen, Isten a tanúm rá, de nem hinném, hogy kerülhetnénk ennél rosszabb...

-- Fogja be a száját, vén bolond! -- reccsent rá Coett.

-- Tudja, hogy van, Ryan -- szólt Hubble kedvesebben. -- Ha olyasvalakit küldünk, aki nem a legmagasabb rangú... úristen!

-- Én nem megyek -- jelentette ki Nelson határozottan.

-- Én sem -- csatlakozott Harry Coett.

-- Látja? -- folytatta Nelson. -- Túl sok vesztenivalónk van. Sajnálom.

Norma Lavin remegva, sápadtan állt föl.

-- Apám a buborékházat azért találta föl, hogy... kezdte reszkető hangon, aztán elhallgatott. -- Nem! A pokolba ezzel! Hagyjuk ki ebből a papát. A GML-házak egynegyede Don és az én tulajdonom. A miénk, értik? A miénk! Nem a maguké, sem Greené, Charlesworth-é. Ha maguk, gyáva gazemberek, ki akarnak szállni, kiszállhatnak. Mi kitartunk, és előre, megmondhatom, az utolsó leheletünkig ki fogunk tartani, ha törik, ha szakad, és vagy meghalunk, vagy győzünk... Itt nemcsak pénzről van szó, tudják jól. Mi remekül megvoltunk pénz nélkül. Ezután is meglennénk. Az emberekről van szó, Coett! Hogy a szegény nyomorultaknak, akik a saját vérükön vásárolják meg a buborékházaikat, érdemes legyen élni! A rabszolgaság törvénytelen dolog. A GML állandóan megszegi a törvényt, de mi majd a magunk irányítása alá vesszük, és majd mi változtatunk rajta egyet-mást. Értik, amit mondok?

Értették; s ettől aztán elszabadultak az indulatok. Heten kiáltoztak egyszerre, még az öreg Ryan is.

-- ...nem jobb, mint egy republikánus, ifjú hölgy! bömbölte Nelson.

-- Az Ég szerelmére, hagyják szóhoz jutni! -- rikoltotta Mundin; Coett meg csak úgy fröcskölte magából a trágárságokat.

És akkor nyílt az ajtó. Mishal, az altiszt bámult be zavartan.

-- Látogató -- mondta, s eltűnt.

-- Vinné el az ördög! -- kiáltotta Mundin a hirtelen beállt csendben, s az ajtó felé indult. -- Megmondtam azoknak az idiótáknak... ó, hát te vagy az! -- Bosszúsan nézett a belépő William Choate IV-re. -- Üdv, Willie. Nézd, most szörnyen el vagyok foglalva...

Willie Choate alsó ajka remegett. -- Szervusz, öregem -- mondta gyászosan. -- Én... izé... üzenetet hoztam neked.

-- Később, Willie. Kérlek. -- Mundin megpróbálta kilökdösni.

Willie megvetette a lábát.

-- Tessék.

Átadott Mundinnak egy szögletes, fehér borítékot. Mundin nem tudta, bosszankodjék-e vagy dührohamot kapjon, de azért feltépte, és szórakozottan rápillantott a benne lévő kis fehér névjegyre. Aztán újra megnézte.

Aztán addig bámulta, mígnem Coett magához tért, s előbbre lépett, hogy kivegye a kezéből. Ez állt rajta ákombákom kézírással:

Mrs. Green, Mr. Charlesworth kérik
Mr. Charles Mundin
és Miss Norma Lavin megjelenését
a nekik alkalmas időpontban

Hosszú autóút volt.

Amikor elhelyezkedtek az autóban, Willie bocsánatkérő arccal elővett egy képes folyóiratot.

-- Tudod, mit mondott annak idején Rufus ükapám, Charles? „Boldog, aki ifjúkorában kincseket gyűjtött, s gazdagságában is megőrizte magában az olvasás őszinte és szenvedélyes szeretetét." Én is szeretnék mindig...

-- Persze, Willie -- mondta Mundin. -- Figyelj, mi ez az egész?

Willie sajnálkozva elmosolyodott.

-- Ő természetesen nem az igazi ükapám volt -- magyarázta. -- Nagypapa, amikor megvásárolta a céget, csak fölvette ezt a nevet. Ez csak amolyan...

-- Willie, kérlek -- vágott közbe Mundin sürgetőleg. -- Emlékezz, hogy volt a jogi fakultáson!

Willie kis híján sírva fakadt.

-- Nahát, Charles! Mit mondhatnék?

-- Elmondhatod, mi ez az egész.

Willie Mundinra nézett, aztán elfordította a fejét, s előbb Normát, majd a kocsi műszerfalát vette szemügyre. Aztán újra Mundinra nézett. Viselkedése félreérthetetlen volt.

-- Legalább azt mondd meg, mi a te kapcsolatod könyörgött Mundin.

-- Nahát, Charles! -- De legalább ez utóbbi kérdésre választ kapott, csak rá kellett néznie azokra a szelíd borjúszemekre, a reszkető szájra. Willie az volt, akinek az Isten megteremtette: kifutófiú, aki nyilván nem sokkal többet tudott Mundinnál a tényekről, azok miértjeiről s okairól. Mundin föladta: visszaengedte Willie-t az újságjához, s aztán csak bámulta mogorván az összeomlott várost, melyen áthaladtak.

Az épület bűzlött az öregségtől. Mundin, Norma és Willie beléptek egy nyikorgó liftbe, s lassan fölkúsztak ötven emeletet. Ezután hosszú séta, majd egy újabb lift következett, még kisebb, még nyikorgóbb.

Végül egy kis szoba, benne kemény paddal. Willie ott magukra hagyta őket.

-- Viszlát! -- Mindössze ennyit mondott.

Aztán -- vártak. Egy órát s még többet. Nem beszélgettek.

Mundin úgy érezte, mindjárt felrobban.

Ekkor arra gondolt, hogy Green, Charlesworth célja éppen az, hogy neki ilyesmi járjon a fejében, s ettől erőt vett magán.

Nemsokára bejött egy kicsi, szótlan ember, s egy másik szobába vezette őket.

Itt nem volt ülőhely, és semmi, amire Mundin fölakaszthatta volna a kabátját; a karjára vette hát, s csak állt, belebámulva az íróasztal mögött ülő férfi rezzenéstelen szemébe. Tekintélyes ember volt, az arca szikár, a haja sötét, a halántékán őszülő. Előrehajolt, ráérősen szemügyre vette Mundint; állat az egyik tenyerébe fektette, ujjai takarták a száját. Tekintete követte Mundint, mellkasa szabályosan emelkedettsüllyedt; egyébként mozdulatlan volt. Mundin megköszörülte a torkát.

-- Mr... ööö... Green? -- tudakolta.

-- Mi megvetjük magát, Mr. Mundin. Tönkre fogjuk tenni -- mondta a férfi közönyösen.

-- Miért? -- kiáltotta Mundin.

-- Maga veszélyes helyzetet teremt, Mundin -- szűrte a szavakat a férfi az ujjain keresztül, s tekintete áthatóan fúródott Mundin szemébe.

Mundin krákogott.

-- Nézze, Mr. Green... ön Mr. Green?

-- Maga a mi ellenségünk, Mundin.

-- Álljunk meg egy pillanatra! -- Mundin mély lélegzetet vett. Kérlek, könyörgött némán adrenalint termelő mellékveséjének. Finoman, parancsolta lüktető koponyájának. -- Biztos vagyok benne -- szólalt meg higgadtan --, hogy meg tudunk egyezni, Mr... uram. Végtére is nem vagyunk pénzsóvárak!

Az alak állhatatosán mondta tovább:

-- Az olyan emberek, mint maga, lerombolnák a világot, ha hagynánk. De nem hagyjuk.

Mundin reményét vesztve nézett körül a szobában. Ez az ember nyilvánvalóan őrült; más kellene, akárki más... De nem volt senki. Az íróasztalon és a férfin kívül mindössze két, tejüveg ablakos szekrény volt a szobában, no meg Mundin és a lány.

-- Nézze -- mondta Mundin --, csak azért hívott ide, hogy sértegessen?

-- Maga bedugta az ujjait a körfűrészbe, Mundin. El fogja veszteni őket.

-- Őrült -- mormolta Norma alig hallhatóan.

-- Az istenfáját! -- üvöltötte Mundin, s teljes erejéből a földhöz csapta a kabátját. De ettől sem csillapodott le. -- Ha őrült, mondja meg, s már itt se vagyok! Soha életemben nem találkoztam még ilyen eszelős ostobasággal!

Mire igazán megtalálta volna a hangját, már el is hallgatott; egyszerűen elnémult.

A férfi már nem nézett rá. Ugyanazzal á rezzenéstelen és rendíthetetlen tekintettel, amivel eddig Mundint nézte, most a padlón heverő kabátot döfte át. Továbbra is mozdulatlanul ült, de szavait immár a kabáthoz intézte:

-- Azért hoztukiide, Mundin, hogy a saját szemünkkel lássuk a Gonoszt. Most, hogy láttuk, ki fogjuk irtani! Hihi! -- fejezte be egy váratlan, fura rikkantással.

Mundin nyelt egyet, és óvatosan előrelépett. Egy pillanat alatt az asztalnál termett, áthajolt rajta, és lenézett a férfi lábára, amelyen az egyszerű öltönyhöz tartozó jól szabott nadrágnak kellett lennie.

Green, Charlesworth alkalmazottja mostanság nem viselt nadrágot. Green, Charlesworth alkalmazottja bronzból készült aljzatot viselt, amelyből vastag fekete kábelek kígyóztak elő, a rézből való adattáblán pedig ez volt olvasható:

WESTERN ELECTRIC-FÉLE ÖRÖKKÉ ÉBER FOGADÓPORTÁS

115 volt -- kizárólag váltakozó áramra

-- Hihi! -- rikoltotta a mozdulatlan száj közvetlenül Mundin füle mellett. -- Most már elég, Mundin! Azt hiszem, igaza volt, Mrs. Green!

Mundin hátrahőkölt, mintha a 115 voltos váltakozó áramot e pillanatban az ő torkán át vezették volna. Valami vibráló fény vonta magára a figyelmét... a két tejüveges szekrény kivilágosodott. A látómezője peremén érzékelte, hogy Norma összecsuklott mellette.

Fohászkodott, hogy ne járjon ő is úgy.

Green és Charlesworth volt a szekrényekben. A hihetetlenül, lehetetlenül ősöreg, testes, kopasz nő Green volt. A hihetetlenül, lehetetlenül ősöreg, szálkás zöldbabhoz hasonló, kopasz férfi Charlesworth volt.

A fények könyörületesen kialudtak.

Most egy másik hang szólalt meg ugyanabból a mozdulatlan szájból:

-- Megölhetjük, Mr. Charlesworth?

-- Azt hiszem, nem, Mrs. Green -- felelte önmagának az Örökké Éber Fogadóportás a korábbi hangján.

-- Na, várjunk csak egy kicsit -- szólalt meg erélyesen Mundin. De csak egyszerű reflex volt; kimondta a mondatot, s már el is neműit.

-- Talán öngyilkos lesz, Mr. Charlesworth -- mondta a női hang szomorúan. -- Mondja meg neki, mitől van ekkora pechje!

-- Tudja ő, mitől van ekkora pechje, Mrs. Green. Nem tudja, Mundin?

Mundin bólintott. Kínosan érintette, hogy az Örökké Éber Fogadóportás szeme újra áthatóan rászegeződött -- talán a mozgás vonzotta oda.

-- Mondja meg neki! -- rikoltotta Mrs. Green. Beszéljen neki a lányról! Mondja meg, mit fogunk csinálni vele!

-- A Gonosz lánya -- válaszolta a hang gépiesen. El akarja venni tőlünk a GML-et!

-- Ó, nem! -- kiáltotta felvillanyozódva Mundin. Nem maguktól! Csak Arnoldtól és a bandájától!

-- Vajon mi vagyunk-e az ujjaink? -- kérdezte a hang követelőén. -- A karunk és a lábunk vajon mi vagyunk-e? Arnold is mi vagyunk!

-- A lány, Mr. Charlesworth! -- sipította a női hang. -- A lány!

-- Festett ribanc -- jelentette ki a férfihang. -- Azt mondja, fel akarja szabadítani a rabszolgákat. Mr. Lincolnról beszél.

-- Elintéztük Mr. Lincoln vagonját, Mr. Charlesworth -- kuncogott a női hang.

-- El ám, Mrs. Green. És elintézzük a lányét is. Mundin, akinek kábult agyában éppen az járt, hogy jobban kellett volna vigyáznia Ryan kábítószeres dobozára, most tessék, összekeverte a saját vitamintablettáival, bátortalanul megszólalt:

-- Maguk ilyen öregek?

-- Ilyen öregek vagyunk, Mrs. Green? -- kérdezte a férfihang.

-- Ilyen! -- sikította a női hang. -- Mondja meg neki! Beszéljen neki a lányról!

-- Most még ne, Mrs. Green. Talán később. Ha már megpuhítottuk őket. Most mennie kell, Mundin.

Mundin gépiesen fölvette a földről a kabátját, és fölsegítette Normát. Szédelegve fordult az ajtó felé. Félúton megtorpant, a tejüvegre meredt. Üveg, gondolta. Üveg, s mögötte remegő, mozgó testek, amelyeket talán egy lélegzetnyi levegő is...

-- Próbálja meg, Mundin -- mondta a hang kihívóan. -- Kíváncsiak voltunk rá, megpróbálja-e.

Mundin töprengett, aztán lemondott róla.

-- Nagy kár -- mondta Charlesworth hangja. -- Gyűlöljük magát, Mundin. Azt mondta, nem vagyunk a Mindenható Isten.

-- Ateista! -- sziszegte Mrs. Green hangja.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

-- Nem is volt olyan rossz -- hazudta Mundin, visszatérve Ryan irodájába.

Ryan, kihasználva a távollétüket, alaposan feltöltötte magát kokainnal. Bágyadtán mondta:

-- Gondolják el: több száz évesek. Tudják, mit mondott H. G. Wells 1940 körül? „Valami félelmetes furcsaság van születőben." Az ember akármit csinált, semmi sem ment jól. Green, Charlesworth akkortájt jöhettek lendületbe. Tudják, minek nevezte Jonathan Swift Greent, Charlesworth-öt? Struldbrugöknek, vagyis halhatatlansággal sújtott embereknek. Csakhogy a többiek akkoriban tudtak róluk. Gulliver szerint volt egy törvényük, mely szerint százéves kora után egyetlen Struldbrug sem tarthatta meg a pénzét. És ők? Száz- meg százévesek, száz- meg száz- meg szá....

Don Lavin megérintette a vállát, mire elhallgatott. Harry Coett nyájas mosollyal nézte a hüvelykujja körmét. Lépett egyet, és szelíden megkérdezte:

-- Mit szólna egy italhoz?

Mundin töltött neki, miközben úgy tett, mintha nem venné észre, hogy a hatalmas ember sír.

-- Fontolóra kell vennünk egy szabályos likvidálást -- jelentette ki Nelson, s a tekintete egyik saroktól a másikig vándorolt. -- Természetesen a korábbi módszereink a jövőben szóba se jöhetnek.

Norma jelent még az ajtóban, akit Mundin a társaság ápolónőjére bízott, de azóta, úgy látszott, teljesen összeszedte magát.

-- Már mindent elrendeztek? -- kérdezte mogorván.

-- Láthatóan mindenki egyetért -- felelte Mundin, s közben érezte, hogy valami rettenetes fásultság keríti hatalmába. Green, Charlesworth. Ők elmondták a magukét, a Titánok pedig lefeküdtek, hogy meghaljanak. Négy ember, összesen nyolcszor annyi idősek, s harmincszor tapasztaltabbak, mint ő... itt nincs mit csinálni.

-- Szabályos likvidálás -- bólogatott Nelson. -- Tudomásul vesszük a vereséget. Magától értetődik. A körülmények hatására...

-- Fel akarják számolni a vállalkozást? -- vágott közbe Norma.

Coett megdörzsölte az arcát.

-- Van valami kérdés? -- kérdezte. -- Magának tehát van. Rendben. Másvalakinek?

-- Elment az esze, Norma? -- kérdezte Nelson kimérten.

-- Lehet -- felelte Norma. -- Lehet, hogy elment. Állapítsa meg maga. Én elmondom, amit gondolok, s majd maga megmondja, őrültség-e. Én azt gondolom, hogy Green, Charlesworth két vén bolond. Nem tudom, száz vagy ezer éve élnek-e. Nem is érdekel. Felteszem, nincs ok rá, hogy az ember ne élhessen sokáig, ha van annyi pénze, hogy megfizethesse a gyógykezelést. És felteszem, hogy annak, aki megfizeti az orvosokat, hogy mindegy hogyan, de feltétlenül tartsák életben, nos, annak rengeteg lehetősége van a pénz felhasználására is... Nem érdekel. Nem számít. Emberi lények. Én láttam őket, nekem elhihetik: emberi lények, öregek, gyengék, félig elmebajosok. Legalább félig. Mi maradt nekik?

Ryan, aki valami belső zene ütemére ingatta a fejét, azt trillázta:

-- Pénz! -- És mosolygott.

-- Pénz. Pénzük van tehát. Ami nekünk is van, ahogy Mundin rámutatott. Lehet, hogy legyőznek minket, de Istenemre, becsapni nem tudnak bennünket. Csak a magam nevében beszélek, nem tagadom, mindent megtehetnek velem, amit csak akarnak, de azt meg kell tenniük, mielőtt feladnám. Értik?

-- Csatlakozom! -- sietett leszögezni Mundin.

-- Isten vele! -- mondta Coett józanul

Felállt, meghajolt és az ajtó felé indult. Norma, akit hirtelen elfogott a remegés, felkiáltott:

-- Az istenit magának! -- S azzal vakon elrohant mellette.

Coett megállt, és a fejét csóválta.

-- Bolond -- mondta.

De a lány már vissza is tért, a kezében egy kisméretű, halványzöld vázával, melyet kék sávok és kerek kis domborművek díszítettek. A vázában néhány hervadt rózsa és páfránylevél kókadozott.

Norma kiborította a virágokat, és beleüvöltött a vázába:

-- Fütyülök rá, hogy maguk mit csinálnak, Green, Charlesworth! A buborékházat úgy fogják használni, ahogy az apám eltervezte! Ha maguk közbeavatkoznak, az ablakon át fognak kirepülni; és így jár minden hitvány, gyáva munkatársam, aki nem áll mellém!

A váza zümmögni kezdett, majd szétrobbant a kezében. Az egyik elröppenő üvegcserép vérző csíkot rajzolt az arcára. A szőnyeget borító szilánkok között fehéren izzva ragyogtak fel az apró fém- és kristályszemcsék, majd megolvadva elenyésztek. Mundin sikoltozást hallott a kinti irodákból, miközben a szőnyegen keletkezett tucatnyi kis tüzet tiporta széjjel.

Tíz percig tartott az általános felfordulás. A leghitványabb tárgyak robbantak fel -- egy toll Coett zakózsebében, a raktárban lévő légkondicionáló kapcsolója, egy polariméter a laboratóriumban, a beérkező anyagok kosara Ryan íróasztalán. Kár azonban nem esett -- leszámítva a nők közt támadó hisztériát. A kis tüzeket könnyen eloltották.

Coett, a zakójába égett lyukat ütögetve azt üvöltötte Normának:

-- Maga és a rögeszmés elképzelései! Felborítaná a szerződés bérleti tervet, mi? Rabszolgahajcsárok vagyunk, igaz? Maga közönséges...

Aligha volt józan eszénél. Mundin és Don egyszerre indultak feléje. Mundin állt közelebb; övé volt az érdem, hogy leütötte.

Nelson fölemelte Coettet, aztán leporolta a kormot a megperzselődött szőnyegről.

-- A vérnyomása, Harry -- tájékoztatta az öregebb embert. -- Ne aggódjon. Elkapjuk a piszkos csirkefogókat.

Hubble a körmét rágta.

-- Tudják -- szólalt meg lassan --, engem józan eszű, dollárfélő fiatalembernek neveltek, és Greennek, Charlesworth-nek több dollárja van, mint akárkinek körülöttünk... Tudják, az Isten szerelmére, ne mosolyogjanak rajtam, én maradok, amíg az idegeim bírják.

Norma mindkét karjával átölelte, és megcsókolta.

-- Hé, hagyja abba... -- szólalt meg Charles, aztán elhallgatott, mert rájött, hogy nincs joga ahhoz a dühhöz, ami most a natalmába kerítette. A másik két pénzemberről lerítt a megbotránkozás.

-- Áruló -- mondta Nelson elképedve. -- Nos, így is jó. Tűnjenek a pokolba ebből az irodából, mind az összes holdkóros! Álmomban sem gondoltam volna, hogy...

-- Tegyük fel -- fordult hozzájuk szelíden Ryan --, hogy maguk kiszállnak. Gondoljuk csak át. Ha elmennek, azzal szabaddá teszik magukat, legalábbis papíron. De nálunk van a bérleti szerződés; és maguk nyugodtan köphetnek, még mielőtt értesíthetnénk a zsarukat.

-- Vérnyomás, Harry! -- szólt Nelson élesen Coettnek.

Elmentek, az Öt Legnagyobbra esökkentve ezzel a Hét Legnagyobbat -- s hátrahagyva Norvie Bligh-t, aki nagy hangon követelte, hogy helyettük beszállhasson.

Amikor ez is megtörtént, végignézett a gyászos arcokon, s elnevette magát.

-- Fel a fejjel -- mondta. -- Ennél rosszabb dolgok is megesnek Belly Rave-ben!

-- Bizonyára tapasztaljuk majd -- mondta Mundin tompán.

Norvell megveregette a vállát.

-- Pontosan -- bólintott. -- Pontosan, Charles; ez a legrosszabb, ami megtörténhet magával. Én már ismerem, emberek. Ó, az maga a pokol, nem vitás. De hát mi nem az?

-- Charles, hallgasson rá -- kérlelte Norma esdeklőn. -- Igaza van. A világ börtönbe került, Charles, és az apám juttatta oda, amikor megpróbálta széppé tenni a dolgokat. Majdnem boldog vagyok, amiért meghalt, és nem láthatja, mit művelt a világgal az ő buborékháza. Nérónak sohasem volt a buborékházhoz hasonló fegyvere! És gondoljon arra, hogy most olyan emberek kezében van, mint Mrs. Green és Mr. Charlesworth!

Mundin levegő után kapkodott: -- Úgy értsem, maga mindössze azt kéri az ügyvédjétől, hogy fenekestül fordítsa fel a világot magának?

-- Hagyja abba, Charlie! -- csattant fel Norvie Bligh, miközben már-már fenyegetően közelített az ügyvédhez, egyenesen belenézve a nála nagyobb ember szemébe. -- Nemsokára gyermekem születik -- mondta. Azt akarom, hogy valódi életre, s ne szerződéses rabszolgaságra legyen kilátása. Ó, ha magának pénz kell, majd szerzünk pénzt. A GML sok pénzt megér, és ahogy én látom, azzal kell kezdenünk, hogy átvesszük a GML-t. De ez csak a kezdet!

Szemtelen magabiztosságától Mundinnak bizseregni kezdett az orra nyerge; ő ezt a kezdődő nevetés jeleként értelmezte, és elfojtotta. Csakhogy Norvie Bligh, ez az öt láb négy hüvelyk emberke, akinek két fillér sem volt a zsebében, folytatta:

-- Vegyük át a GML-t... tizennégymilliárd dollár és sok-sok anyagi erőforrás...

Mundin nyelt egyet és elvigyorodott.

-- Hát, ahogy mondja, mi vesztenivalónk van? -- kivéve magát, Hubble.

-- Szólítson Blissnek -- jegyezte meg a pénzember szárazon. -- Ez annyira jellemző az egész életemre. Tétován elhallgatott, majd folytatta: -- Ó, az ördögbe! Ezzel az erővel a klubban is megmutathatnám, hogy mit tudok! Mit is mondott, Bligh? Mi nem a pokol? Jó kérdés. Ha azt hiszi, hogy Belly Rave kellemetlen hely, olykor be kéne ülnie egy-egy igazgatói tanácskozásra. Maga találkozott a feleségemmel... nagyszerű asszony -- tette hozzá sietve. -- Illetve volt. De... terjed a korrupció. Terjed a betegség. Ha a dolgok rosszul mennek lent, biztos, hogy fönt is rosszul mennek.

Megrázta a fejét, s úgy bámult a megperzselődött szőnyegre, mint valami csapdába esett állat.

-- Egész életemben kerestem valamit, próbáltam átvállalni és megváltoztatni a dolgokat, csak azt nem tudtam, hogyan. És ezt a hogyant most sem tudom, de talán maguk tudják. Mindenesetre segítek, hogy megpróbálják.

-- És még ez a sok pénz sem segít? -- szólalt meg Norma, ezúttal szánakozva.

-- Maga kérdezi tőlem -- nevetett Hubble. -- Ez jó. Magának több van, mint amennyit én valaha is láttam, méghozzá ingyen és tisztán. Ha tapasztalni akarja, adja el a részvényeit az Értéktőzsdén. -- Megrázta a fejét. -- A pokolba vele -- mondta nyersen. -- És most mihez kezdünk?

Mundin körülnézett, s meglepetten látta, hogy mindenki őt nézi. Aztán rájött, hogy miért -- Norma volt az, aki ránézett; és Don is odanézett, ahová Norma; a többiek pedig követték a Lavinok tekintetét.

Megköszörülte a torkát -- és akkor visszhangot vetett az agyában az, amit az imént a fülével hallott.

-- Az Értéktőzsde! -- kiáltotta. Ránéztek.

-- Nem értik? -- kérdezte. -- Az Értéktőzsde, ahogy Hubble mondta. Ha képesek lennénk rá... Mi az?

„Az" egy tiszta, csengő hang volt, mely meglepő módon a semmiből jött. Mindnyájan fölkapták a fejüket. Don Lavin megrázkódott, talpra ugrott, merev tekintettel nézett körül. Aztán elindult az ajtó felé. Mundin utánaszólt:

-- Hé, várjon csak! Hová megy?

Don hátraszólt valamit a válla fölött, ami úgy hangzott, hogy: „kötéltáncmutatvány", de Mundin nem értette. Mert éppen akkor robbant szét az egyik lámpa talapzata, közel ahhoz a helyhez, ahol az imént még Don ült; és támadt egy-két kisebb tűz is, amit el kellett oltani.

De ahogy korábban, úgy most sem volt komoly kár.

-- Reméljük, végre kifogytak ezekből az időzített tüzekből -jegyezte meg Mundin. -- Hol is tartottunk?

-- Azt kezdte el mondani, hogy mit tegyünk -- felelte Norvie Bligh készségesen.

-- Hát, nem egészen. Csak azt akartam mondani, hogy talán még nem vagyunk végérvényesen legyőzve. Vannak még erőforrásaink. Mindenekelőtt van pénzünk, becslésem szerint egymillió dollárunk; s ezzel tálán már be is kerültünk a fontosabb cégek közé. Másrészt a GML elleni hadjáratunk nem fog kifulladni, csak mert néhány ember kiszállt belőle. Ők ketten, ha esik, ha fúj, bajba fognak kerülni egy időre, de nekünk éppen kapóra jön egy kis zivataros idő. Harmadszor, még mindig rendelkezésünkre áll a legnagyobb erőforrás, Don és a részvénye. Hová ment Don?

-- Épp az előtt ment ki, hogy ez a micsoda felrobbant -- felelte Norvie feszengve. -- Azt hiszem, valami „kötéltáncmutatványt" emlegetett, de nyilván rosszul értettem.

-- Én is annak hallottam -- mondta Mundin tanácstalanul. -- Fura. Bocsássanak meg. -- Felhívta a portát, majd lassan visszatette a kagylót. -- Azt mondják, elment.- Kérdezték, mikor jön vissza, mire azt felelte, hogy nem jön vissza.. A Stadionba megy, azt mondta. Feszült csend támadt. Hubble szólalt meg:

-- Van valakinek elképzelése arról, hogy mit jelent a „kötéltáncmutatvány"? Kell lennie valami nagyon egyszerű magyarázatnak.

Norvie Bligh kockáztatta meg bátortalanul:

-- Én meglehetősen jól vagyok tájékozódva a kötéltáncmutatványról. A legveszélyesebb szám a Nagy Versenyen. -- Krákogott. -- Azt hiszem, elkéstem vele, mégis megkérdem, Charles, nem volt-e olyan benyomása, mintha Don szeme fénylene?

Normának és Mundinnak egyszerre állt el a lélegzete.

-- Az orvos! -- kiáltotta Norma.

-- Az orvos! -- visszhangozta Mundin. -- Megmondta, hogy ezzel még nem biztos, hogy megúsztuk. Hogy beültethettek valamit olyan mélyen, ami benne marad...

Hhhíííí!

Rekedt vihogás hangja töltötte be a szobát, majd felvijjogotfkét hang:

-- Igazán, Mr. Charlesworth?

-- Hát hogyne, Mrs. Green!

HUSZONHARMADIK FEJEZET

Egész éjjel keményen dolgoztak, és hajnalra megtalálták a keresett taxisofőrt.

-- Hogyne, uram. Egy kondis kölyök volt. Én fuvaroztam, persze. Egyenesen a Monmouth Stadion művészbejárójához. A barátja? Valami fenegyerek?

Megpróbáltak vesztegetéssel bejutni az arénába, és majdnem sikerült is. Az alattomos kapus már-már hajlamosnak mutatkozott bevenni a dajkameséjüket, és zsebre vágni a pénzüket, amikor előbukkant az éjszakai őr. A szeme csillogott.

-- Sajnálom, emberek -- mondta udvariasan. -- Engedély nélkül tilos belépni. De néhány óra múlva sorba állhatnak a fedetlen lelátóra szóló jegyekért, és akkor... Üdvözlöm, Mr. Bligh. Mostanában nem láttam errefelé.

-- Üdv, Barnes -- mondta Norvie. -- Nézze, tényleg nem tud minket bevinni? Ismerünk egy bolond kölyköt, aki jelentkezett egy vakmerő mutatványra. Hülye tévedés az egész, csak fölheccelték.

Az óriás sajnálkozva sóhajtott:

-- Engedély nélkül tilos bemenni. Ha lenne engedélyük...

A sofőr közbeszólt:

-- Én várhatok, emberek, de nem tudnak okosabbat, mint egy kondissal vitatkozni?

-- Igaza van -- mondta Norvie. -- Próbálkozzunk Candellával. A főnököm volt valaha, a tetű.

A taxi már száguldott is velük az Általános Szórakoztató buborékvárosába, Candella saját kupolás kéjlakához. Ryan közben elszundított. Norma és Mundin fogták egymás kezét -- rémülten, mindenféle erotikus felhang nélkül. Bligh olyan éber volt, mint valami foxterrier. A pótülésen kuporgó Hubble egyfolytában motyogott magában.

Miután öt kerek percig nyomták a csengőjét, Candella felébredt, és a kaputelefonhoz jött. Láthatóan nem hitt a szemének.

-- Bligh? -- vetette oda foghegyről. -- Bligh? -- Ezúttal szó sem volt holmi megalázkodásról a GML-es Bligh előtt. A hír gyorsan terjedt.

-- Igen, Mr. Candella. Sajnálom, hogy felébresztettük, de a dolog sürgős. Beengedne bennünket?

-- Szó se lehet róla! -- A kukucskáló elsötétült. Bligh újra nekifeküdt a csengőnek, mire ismét megjelent Candella. -- A fene egye meg, Bligh, maga biztosan részeg. Menjen el innen, vagy hívom a rendőrséget!

Mundin a könyökével eltolta Norvellt a letapogató szemétől.

-- Mr. Candella -- mondta a legellenségesebben elfogult tanú hangján --, én Charles Mundin ügyvéd vagyok. Mr. Donald Lavint képviselem. Okom van feltételezni, hogy Mr. Lavin kiszabadult, és jelenleg a Monmouth Stadion művészszállásán tartózkodik, készen arra, hogy fellépjen a holnapi, azaz a mai Nagy Versenyen. Felvilágosítom, hogy ügyfelem szellemileg nem alkalmas semmiféle elismervény aláírására, ennélfogva ha bármi baja esnék, az ön vállalata súlyos elmarasztalásban fog részesülni. Javasolom, hogy a szükséges papírok kitöltésével érvénytelenítse a vele kötött szerződést, jóváteendő e szerencsétlen esetet. Természetesen hajlandók vagyunk bármiféle kártérítést, vagy szolgáltatási díjat, vagy nevezze, aminek akarja, fizetni. Kis címletekben -- tette hozzá lehalkított hangon. -- Méghozzá sokat.

-- Jöjjenek be -- mondta Candella nyájasan. Kinyílt az ajtó.

-- Te jó Isten, egy egész hadsereg -- motyogta Candella, amikor beléptek.

-- Mi történik, Mucikám? -- szólalt meg női hangon a házi telefon.

-- Üzleti ügy -- felelte Candella fülig vörösen. -- Kapcsolj ki, kérlek, Párduclány. Akarom mondani, Prudence. -- Kis kuncogás, majd kattanás hallatszott. Nos, uraim és hölgyem... nem, nem érdekel a nevük... hadd mutassak önöknek.egy felmentési űrlapot. Ön, aki azt állítja magáról, hogy ügyvéd, vessen rá egy pillantást.

Mundin tíz percig tanulmányozta. Páncélozott? Vízálló? Nem. Nevezzük wolfram-karbid bevonatúnak. Merevített, aládúcolt, szegecselt, hegesztett és tűzben polírozott. Hermetikusan zárt, vákuumbiztos, garantáltan nem fonnyadó, nem zsugorodó, nem süppedő, nem gyűrődő, nem szakadó, a záradékoknál nem kinyúló, érje bármilyen elképzelhető törvényes támadás.

Mialatt olvasott, Candella élvezettel figyelte az arcát.

-- Azt hiszi, maga az első? -- vihogott. -- Nem egy, de tízezer volt már. És valahánynak sikerült megúsznia, előbb alaposan át kellett dolgoztatnia ezt a felmentési űrlapot. Csakhogy sikeres per harminc éve nem fordult elő, Mr. Jogtanácsos.

-- Ne törődjünk most a törvénnyel, Mr. Candella mondta Mundin rábeszélően. -- Hagyjuk a megvesztegetést is, ha maga nem akarja. Gondoljon a kölyökre.

Ez egy emberbaráti ügy. A fiúnak semmi keresnivalója ott. Candella nem köntörfalazott.

-- Én a társaságomat és annak részvényeseit védem, Mr. Akárki. Társasági ügyekben nem engedhetünk meg kivételeket. A Nagy Versenyeinken eluralkodna a káosz, ha minden részeg csavargó...

Mundin már azon volt, hogy nekiugrik, amikor Norvell váratlanul megragadta a karját.

-- Nincs értelme -- mondta a kis ember. -- Én eddig nem tudtam, Charles. Ez egy szadista. Hát persze. Ki más vállalná ezt a munkát, méghozzá élvezettel? Azzal, hogy el akarja vinni az egyik áldozatát, a szerelmi életébe avatkozik be. Följebb kell mennünk.

Candella felhorkant, és ellentmondást nem tűrően vezette őket az ajtóhoz.

Már a taxiban ültek, amikor Mundin elgondolkodva megszólalt:

-- Persze beperelhetnénk őket kártérítésért. De fütyülnének rá. Bliss, azt hiszem, most magán a sor.

A bankár fellapozta a jegyzetfüzetét, s útban vissza a Stadion felé kézbe vette a telefonkagylót.

-- Sam? -- szólt bele energikusan. -- Itt Mr. Hubble. Magának jó reggelt. Mondja, Sam, ki ellenőrzi az Általános Szórakoztatót, azt a társaságot, amely a Monmouth-i Nagy Versenyeket rendezi? Várok. -- Kis idő múltán azt mondta: -- Ó. Köszönöm, Sam. Visszatette-a telefont, kinézett az ablakon, s úgy mondta: -- Óvadékképes értékpapír. A Choate cég birtokában. És azt tudjuk, ugye, kiknek a megbízásából bonyolítanak le különféle ügyeket?

Ujjaival dobolt, majd felcsattant:

-- Bligh, magának tudnia kell valami trükköt, hogy bejuthassunk. Hiszen maga ott dolgozott.

-- Csak engedéllyel lehet bemenni -- felelte Norvell.

-- Akkor majd hamisítunk egyet -- kiáltotta Norma már-már hisztérikusan. Mindnyájan rábámultak. Nem, nem vagyok bolond! Meg akarjuk találni Dont, vagy nem? S ha egyszer megtaláltuk, fogva tartjuk, bunkósbottal, ha másképp nem megy. Ha adunk egy csomó pénzt vagy ilyesmit, akkor aláírhatunk egyet, nem, Norvie? Kell lennie valami nem túl veszélyes megoldásnak. Hiszen itt minden önkéntes, nem?

Norvie nyelt egyet.

-- Ne felejtse el, én nem voltam nézőtéri főnök. A tervezésben dolgoztam. Onnan nézve persze hogy minden önkéntesnek látszott. -- Majdnem erőt vett rajta a rosszullét, de a hangja derűsen csengett: Talán nem is olyan rossz ötlet! Amondó vagyok, jobb, ha egyedül megyek be. Ismerem a dörgést, és...

-- Szó se lehet róla! -- vágta el Mundin kurtán. -- Az a gyanúm, Don nem akarja, hogy megtaláljuk. Ott lesz a küzdőtéren. Majd én megyek.

Mindnyájan menni akartak, még Hubble és az öreg Ryan is. És akkor Norvellnek támadt egy ragyogó ötlete. Rengeteg kis címletű pénzükbe került, hogy a sofőr kivigye őket Belly Rave-be, s ott aztán majd egy órájukba, hogy előkerítsék a Nuszik bandájából valc Lanát.

-- Ott leszünk -- mondta a lány eltökélten.

A lelátók alatti eligazítóterem óriási volt, mégis zsúfolásig megtelt. Az emberek negyede bárgyú volt a sok rumtól, a másik negyedéről lerítt, hogy hivatásos, a harmadik negyed hetvenkedő ifjoncokból állt, akik legfeljebb egyszer merészkedtek ide, hogy aztán életük tégéig ezzel henceghessenek. A maradék -- nos, ők teljesen hétköznapi embereknek látszottak. Fél egy volt, s a. Stadion kávézójából már mindenki megkapta a forró, ízletes ebédet. Az egyik hivatásos, aki észrevette, milyen mohón tömi magába Mundin az ételt, félvállról odaszólt neki:

-- Inkább ne, idegen. Hasgörcsöd lesz tőle. -- Műndint elfogta az aggodalom, és abbahagyta az evést.

Don Lavinnak eddig színét sem látták, ami nem volt meglepő. Még ha nem erre törekedett is, az embei könnyen elkeveredhetett ebben a tömegben. Márpedig Don -- a beléültetett kényszer hatására -- épp ezt akarta. Nézték itt is, ott is, hasztalan. Amikor mái sürgetett az idő, összegyűltek, de hiába küldtek kutató pillantásokat egymás felé, egyikük sem látta Dont.

-- Majd a Nuszik -- mondta Norvie reménykedve. Ők majd kiszúrják a lelátókról, és jelt adnak nekünk... Majd ők...

De lehet, hogy akkor már késő lesz. Minden azon múlott, hogy késedelem, nélkül eljussanak hozzá, vagyis még ugyanazon versenyszám alatt; márpedig ebben korántsem lehettek biztosak. Ezt a munkát nem lehetett elkapkodni, hiába tudták, hogy a Nuszik is ott vannak a lelátókon. Lana mindenáron részt akart venni az egyik kölyökszámban, de Norvell megfenyegette, hogy elzavarja, mert az egy olyan szám lesz, amelyben Don egész biztosan nem lép színre.

Mundin meglepődve kapta fel a fejét Norvell rideg hangja hallatán:

-- Tűnj el innen, a fenébe is! Azt hittem, végre tanultál a múltkori leckéből.

Egy hatalmas, torzonborz ember hátrált meg a kis harci kakas elől.

-- Ne, ne -- könyörgött -- Shep megérdemelte, minek sületlenkedett a... Most már mindegy. Shep megbánta. Csak az az átkozott adósság ne volna! Vissza kell fizetnem magának. Segíteni akarok.

Mundin elkapta Norvell pillantását.

-- Honnan került ide? -- kérdezte.

-- Lana -- felelte Norvell sötéten. -- Ő hozta magával. Afféle testőr volt mellettem, amíg... amíg ki nem rúgtam. A feleségem ötlete volt.

-- Hasznát vehetjük még egy embernek -- mondta Mundin.

Norvell vállat vont, aztán csak annyit mondott:

-- Vigyázz magadra.

Mundin csodálkozva nézte végig, amint a hatalmas ember hálásan alázkodik meg Norvell előtt. Egy hang hallatszott a szónoki emelvényről:

-- Egy kis figyelmet kérek! A rohadt életbe, befognák végre a pofájukat, kérem? Hé, ott a sarokban, ti szerencsétlen flótások, nektek is szól! Pofa be, disznók! Köszönön, köszönöm mindenkinek. -- Amikor a zaklatott fiatalember elhallgatott, és ujjaival végigszántott a haján, Norvell odasúgta Mundinnak:

-- Willkie. Estére idegösszeroppanást fog kapni. Mint minden évben. De azért -- súgta szomorúan, sóvárari -- remek ceremóniamester.

-Ugyebár, hölgyeim és uraim -- harsant fel újra Willkie hangja --, most következik az igazi műsor, az év nagy műsora. Dupla díjazással, és ezúttal az életben maradottnak járó biztosítással. Cserében, hölgyeim és uraim, elvárjuk, hogy mindent, amit csak tudnak, megtegyenek a Stadionért!

Tekintetét végigjáratta a sokaságon.

-- És most nézzük a szereposztást. Elsőként egy vidám szám következik. Néhány idős úrra és hölgyre van szükségünk... Semmi erőszak! Párnázott furkósbotokkal folyik a harc életre-halálra. Az utolsó életben maradt hölgy ötszáz dollárt kap; a túlélő urak ezret. Lássam a kezeket! Nem, nem maga, fiacskám, maga egy nappal sem lehet több hatvannál.

-- Jelentkezzen -- unszolta Bligh Ryant. -- Menjen velük, és tartsa nyitva a szemét, hátha meglátja Dont.

A jóváhagyó bólintás után Ryan elbotorkált az öreg hölgyekkel és urakkal.

-- És most lássunk két jóembert, akik állítólag jól bánnak a késsel! Méghozzá skandináv stílusban! A játék meztelenül folyik, pocakosok tehát ne vesztegessék az időmet. -- A skandináv stílus annyiból állt, hogy a küzdőket egy övvel kapcsolták egymáshoz, mintegy félméteres mozgási szabadságot engedélyezve nekik. -- Ezer! Senki ezerért? Jól van, a fene egye meg, fölemelem ezerkettőötvenre, és ha akkor se támad egetverő ujjongás, kihagyjuk a számot, nyavalyás, gyáva férgek! -- Legalább egy tucat profi ugrott fel vigyorogva. -- Na, ez a beszéd! Csináljunk hat szimultán menetet. Vigyétek őket, fiúk!

A szereposztás folyt tovább: Spillane Pokla, Oroszlánok, Tigrisek és Medvék, Nagynyomású Chug a Lug. Lana kétségbeesett pillantást vetett Mundinra. A tömeg egyre fogyatkozott -- és Don Lavin sehol.

-- Biztosan elvesztettük -- krákogta Hubble.

-- Görkorcsolyaderbi! -- kiáltotta Willkie. -- Szeges könyök, semmi páncél! Pontonként ötszáz a versenyzőknek! Egységesen húsz a közönségnek, száz annak, akire egy versenyző ráesik, és összevérezi.

Norvell megkereste Mundin, Norma és Hubble tekintetét. Shep vonszolta el magát, amint fölemelkedtek, mivel „közönséggé" léptek elő. Amikor kihajtották őket az eligazítóból, tekintetükkel még akkor is Dont kutatták -- hiába.

Egy pillanat múlva aztán, persze, meglátták -- mihelyt az üvegajtó visszavonhatatlanul bezárult mögöttük. Akkor lépett elő -- fénylő szemmel -- a Kötéltáncmutatvány -a piranhák fölött című számra. A díj tízezer dollár.

És még ennyi pénzért is ő volt az egyetlen jelentkező.

Norma fölvette a harcot a mozdíthatatlan ajtóval, mígnem két felügyelőnő le nem választotta róla, s az eligazító felé nem vonszolta.

-- Majd kigondolok valamit -- hajtogatta Norvell. Majd kigondolok valamit.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Norvell megpróbált haveri alapon közeledni a eligazítóterem vezetőjéhez. Elhessegették. Ezután könyörgéssel, majd fenyegatőzéssel próbálkozott. Elhessegették. A teremigazgató egykedvűen dünnyögte:

-- Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát. Ha mán eccer így betojt a barátaival együtt, én ugyan nem égetem a pofám. Jelentkeztek derbiközönségnek, akkó derbiközönség lesznek, punktum!

-- Mi a baj, Kemp? -- szólalt meg hirtelen egy ismerős, fontoskodó hang.

Stimmens volt: úgy sétált le-föl a földszinti zsöllyék között, mint valami Erzsébet-kori piperkőc a tébolydában. íme, Norvie exbeosztottja, Júdása, aki úgy tudta csendben és tökéletesen elárulni a főnökét, hogy az egy pillanat alatt a Belly Rave-ben találta magát.

Élvezett lett volna ráugrani, de túl nagy volt a tét.

-- Mr. Stimmens -- mondta Norvell alázatosan.

-- Nocsak, Bligh, nocsak, Norvie! Mit csinál maga itt?

Norvie egy gusztustalan mozdulattal az ingujjába törölte az orrát.

-- Nekem is kéne valami dohány, Mr. Stimmens. Tudja, hogy van az Belly Rave-ben -- siránkozott. Odaálltam a Görkorcsolyaderbi közönségéhez, de... de Mr. Kemp itt azt mondja, hogy betojtam. Lehet, hogy igaza van, de most váltani szeretnék. Be szeretnék állni a Kötéltáncmutatvány heccelői közé. Tudom, hogy az csak tíz dollár, de legalább nem vágják oldalba az embert azok a szöges könyökű lányok. Megteszi nekem, Mr. Stimmens? És néhány barátomnak?

Stimmens sütkérezett.

-- Szokatlan dolog, Norvie. Zavart keltő. Felfordulást okozó.

Norvell tudta, mi kell ennek az embernek.

-- Kérem! -- Kis híja volt, hogy sírva nem fakadt.

-- Ugye, Kemp, eltérhetünk egy-két szabálytól egy régi alkalmazottunk kedvéért? -- fordult Stimmens békítően a másikhoz. -- Intézze el, hogy válthasson.

-- És a barátaim is, kérem, Mr. Stimmens. Stimmens vállat vont.

-- És a barátai, Kemp. -- A jó cselekedet jóleső tudatában ballagott tovább, amivel megalázhatta volt főnökét, ugyanakkor nem okozott neki semmi bajt.

-- Hallotta, mit mondott -- fortyant fel Norvell. Kapcsolja már!

Kemp mordult egyet, és a kártyái után nyúlt. Visszatérve a padhoz, Norvell odaszólt a többieknek:

-- Bejutottunk. Ez jócskán növeli az esélyeit. Esetleg még ki is halászhatjuk, ha...

-- Nem -- szólalt meg Shep. -- Bocsánat. De nem. Én viszont megmondom, mit lehet. Van pénz valamelyiküknél, úgy értem, igazi bankó? Osszanak ki valamennyit a többi kötéltáncheccelőnek, majd amikor ránk kerül a sor. Mondják meg nekik, hogy álljanak le.

Norvell, egy másodpercnyi bosszankodás után, elfogadta a javaslatot.

-- Rendben van, Shep. Ha leállnak jutalmazza meg őket, ha nem, vízbe velük. Hubble, magának van pénze?

Hubble-nak volt. És aztán már nem volt más teendő, mint bámulni be az üvegfal mögé. Norvell feltűnés nélkül megmutatta a Nuszikat, akik szétszórtan helyezkedtek el a körbefutó üléseken. Bízott benne, hogy Lana bandája idővel előre fog furakodni.

-- Puskájuk is van -- suttogta. -- Lana megígérte. Az az elképzelés, hogy ha kell, kinyírják a heccelőket.

Már zajlott az Öregek Nagyszabású Összecsapása. Látták, amint egy nyolcvanéves vagy annál is öregebb hölgy gonosz ütést mér Ryan ágyékára, s ezzel ki is üti őt. Bár a bunkósbotok ki voltak párnázva, sok múlott azon, hogy az ember hogyan használta őket. Ryan nyöszörgött, amikor a fal mellett kihúzták a gyengélkedőbe. Mundin és Norma csak lopva pillantottak egymásra; egyszerűen nem volt idő együttérzésre.

Fogékony közönség verődött össze, állapította meg Norvell lehangoltan, ugyanakkor gyakorlatias érdeklődéssel: mindig a kellő időben nevettek, ordítoztak s dobálták a különféle tárgyakat. Hallgatta az ismerős, ütemes éneket: „Ringasd el, üsd fejbe, fél téglát a művésznek:.."

Jó műsor volt, az első perctől fogva, még akkor is, ha ők kénytelenek lesznek egy kicsit elrontani a fő attrakciót. Norvell megborzongott, és megpróbált másra gondolni. A többiekre nézett. Szokatlanul ébernek érezte magát, mintha felkészült volna valami nagyszabású és új...

De nem volt kifejezetten boldog. Mert tudta, hogy nagy valószínűséggel mi lesz az, amit majd tennie kell.

Csitt-csatt, indultak meg a skandináv késharcosok, nyissz-nyassz, villogtak a kések, s már dőlt is a vér; a hat párból már két kettős gyilkosság történt, de a banda csak harsogta a zeneszámokat Griegtől Gershwinig a görkorcsolyaverseny aláfestésére, amely még jó tíz percig el fog tartani...

Vér mindenütt. A korcsolyázók időről időre a vén korhelyekből álló „közönség" közé hajították a védőkorlátokat, nehogy eltalálja őket egy borotvaéles könyök. A maguk szöges könyökeivel pedig taroltak. Kis híján köztünk, gondolta Norvell zsibbadtan. Száz dollárért kis híján minket.

Életében először azon kapta magát, hogy eltűnődik, vajon mikor és hol kezdődött ez az egész. A csonttörő futballnál? Az agyrázkódásokkal tarkított hokimecscseken? A vérre szomjas utcai csőcseléknél, amely „menj"-t üvölt a párkányon ülő szerencsétlen tébolyödottnak? Vagy azoknál a fanatikus Chicago-szurkolóknál, akik, mintha legyekre vadásznának, petárdákat hajigáltak a vendég csapat mezőnyjátékosaira.? „Öcsi, foglyokat nem veszünk be.ebbe a csapatba"? Vagy a foszforos kézigránátoknál? Buchenwaldnál? A napalmnál?

Hirtelen arra eszmélt, hogy Kemp rázza a vállát, s rámordul:

-- Jól van, te betoji balfácán! Indulhatsz, te meg a haverjaid. Fogjátok a kosarakat. -- Kábultan vette át a kosarat, s hol a zajongókra, hol meg a „kavicsokra" nézett -- akadtak köztük háromhüvelyknyi kődarabok is. Ment a többiek után, ki, a pálya felé. Csak akkor ébredt tudatára, hogy félig-meddig Hubble és Mundin cipelik. Shep csak bámult tátott szájjal.

-- Ne hagyja úgy el magát -- könyörgött Mundin. Minden emberre szükségünk van, Norvie.

Miközben egy sápadt vigyort küldött Mundin felé, arra gondolt:

Talán nem is kell megtennem. Talán nem is kell. Csak erre szabad gondolnom. Talán nem is kell... De ha mégis.

-- Hölgyeim és uraim! -- üvöltötte a ceremóniamester, mialatt ők a helyükre találtak a medence szélén. Mindeközben az állványozók sietősen felállították a két tornyot, és kifeszítették a huzalt. -- Hölgyeim és uraim, a Monmouth Stadion büszkén jelenti be önöknek, hogy az aréna nem mindennapi történetében ma először láthatnak itt egy vadonatúj és lélegzetelállító mutatványt. Ez a fiatalember...

Dont taszigálták föl az egyik torony tetejére. Norma vigasztalanul zokogott. Hubble és Mundin bankjegyeket osztogatott szét a heccelők között, mögöttük ott állt vésztjósló arccal Shep.

-- Semmi heccelés, megértették? Pofa be. Azt mondtam, semmi heccelés. Csak maradjanak csöndben. Az egészet megkapják utána, ha már megcsinálta a kölyök. Aki beleköp a levesünkbe, azt bedobjuk a halaknak. Megértették? Az életük múlik rajta, ha győz. Nincs heccelés, megértették?

-- ...ez a fiatalember, akinek semmiféle tapasztalata nincs a testedzés művészetében, meg fogja kísérelni, hogy az egyik toronytól a másikig megtegye ezt a tizenöt lábnyi távolságot, miközben e tizenhat energikus heccelő mindent megtesz, hogy ne sikerüljön neki. Szabad gúnyolódni, fenyegetőzni, tülkölni, kavicsokat hajigálni, csak a tornyot nem szabad megrázni...

Közönség-beazonosítás, gondolta Norvell. A tizenhat heccelő azért van itt, hogy megtegye, amit a közönség szeretne megtenni, ha nem lenné olyan messze. De azért mindig akadhat egy izmos kar, amely kedvező szélben egy jókora téglával... vagy egy puska, ha más is becsempészte a Nuszikon kívül...

-- E mutatvány különleges attrakciója, hölgyeim és uraim, pillanatnyilag a medencében található, mely fölött ez a vakmerő ifjú megpróbál átjutni. A Monmouth Stadion költséget nem kímélve importálta a távoli Amazonas folyója mellől e vérszomjas gyilkosok raját, a legártalmasabb halakat, amiket csak ismer az ember, a piranhákat! Elő a látcsövekkel, hölgyeim. és uraim! Egyetlen másodpercet se szalasszanak el! Egy ötven font súlyú élő bárányt dobok a vízbe, s hogy mi következik, meg fogják látni!

Bedobta a rémülten bégető állatot, melyet lenyírtak, s itt-ott sebet ejtettek az oldalán, hogy vérezzen. Aztán a kötéllel húzni kezdték, s végül kihúzták a partra a véres csontokat. Hellyel-közzel még volt rajtuk egyegy remegő húscafat, s most ott lifegtek iszonytatóan a csupasz csontvázon. A kisegítő munkások ezeket is leszaggatták, s a tömeg ujjongó rikoltozása közepette behajigálták a vízbe.

Épp olyanok, mint ti vagytok, ti gazemberek, gondolta Norvell. De talán mégse kell megtennem...

Shep megint azzal a kíváncsi tekintettel nézett rá, és Norvell ösztönösen arrébblépett. Fölpillantott Don Lavinra, aki mozdulatlanul várt a jelre, s érzéketlennek -- legalábbis látszólag érzéketlennek -- mutatkozott az alatta lejátszódó jelenetre.

Huszonkét éves, gondolta Norvell. Elég volt egy percnyi önfeledt szenvedély, s a fiú, lám, megfogant. Aztán következett a kilenc hónapon át tartó hányinger és feszítő fájdalom, majd az elnehezült test utolsó gyötrelmei, amivel a világra jött. Délig két etetés. Pelenkacsere. Dédelgetés, ölelgetés, sok-sok álmodozás azokról a nagy tettekről, amiket majd véghez fog vinni. És a magzatból csecsemő, a csecsemőből gyerek, a gyerekből pedig férfi lesz.

És a férfiból -- itt és most -- egy kupac véres csont... hacsak valaki nem lesz hajlandó érte mózesi árat fizetni. De talán nem nekem kell megtennem, gondolta Norvell kétségbeesetten.

Hallókészülékének fülhallgatója kissé félrecsúszott. Mint mindig, most is szégyenlősen nézett körül, és meg akarta igazítani. Aztán mégsem igazította meg.

Nem volt rá szüksége.

Az ujjongó tömeg lármája, a ceremóniamester kárörvendő, energikus hangja, a torony .merevítőköteleinek halk nyikorgása a szélben -- mind, mind eljutott hozzá.

Hallott.

Az első pillanatban szinte megrémült. Ez maga a döntés, mondta magában, s maga sem tudta egészen, hogy ez mit jelent. Az egészből nem akart hallani semmit. Nem mert hallani semmit. Büntette magát azzal, hogy nem engedett hallani semmit -- mindaddig, míg része volt a szörnyűségben.

És akkor végérvényesen leköszönt.

Valóban süket volt eddig? -- gondolta zavartan. Ugyanazt érezte, amit eddig. De most hallott, holott azelőtt nem. Odament Norma Lavinhoz, és sovány karjával átfogta a lány rázkódó vállát.

-- Minden rendben lesz -- mondta. A lány szótlanul hozzásimult. -- Tudja, fiam fog születni -- mondta Norvell. A lány szórakozottan bólintott, szemét nem vette le a toronyról. -- És ha bármi történik -- folytatta Norvell --, méltányos lenne, ha vigyáznának rájuk. Nem gondolja? Sandyre, Virginiára és a fiúra. Nem fogja elfelejteni? -- A lány nem is hallotta, csak bólintott. -- Hallottam egy Nagy Versenyről, amit Bay Cityben rendeztek -- fecsegett tovább Norvell. -- Ott is megrendezték ezt a piranha-számot, éppúgy, mint itt. Az egyik kakasülőhöz vezető létrán ment föl a célbíró, azt hiszem, részeg lehetett egy kicsit, és elvétette a lépést... vagy ilyesmi... -- A lány nem figyelt.

Norvell felállt, és átment Mundinhoz.

-- Ha bármi történik -- mondta --, méltányos lenne, ha gondot viselnének Sandyre, Virginiára és a fiúra.

-- Mi?

-- Csak emlékezzen rá.

Shep újabb gyanakvó pillantást vetett rá. Norvell elsétált.

Megperdült a dob, és a ceremóniamester meggyújtotta az emelvényt, amelyen mint valami kőszobor Don Lavin állt. A tömeg,felüvöltött, amikor a lángok felcsaptak, és a fiú görcsbe rándult testtel előreugrott. Kezében billegett az egyensúlyozórúd.

A ceremóniamester dühösen ordított a heccelőkre:

-- Mi az ördög ütött belétek? Dudáljatok! Dobáljátok a kavicsokat! Miért fizetnek benneteket?

A medence túlsó végében egy fiatal vagány.meglóbálta a kereplőjét, miközben idegesen pillantott Shepre. A mellette álló Hubble felcsattant:

-- Százzal több, öcsi! Most higgadj le szépen. A vagány lehiggadt, és tátott szájjal bámult a dróton lépkedőre.

Bal, jobb... a pózna billegett.

Különleges cipő van rajta, gondolta Norvell. Talán minden rendben lesz, talán nem kell tennem semmit. Utána visszamehetek, vissza a kényelmes süketségbe, vezeklésképpen vásárolhatom az elemeket, elűzhetem ezt az émelygést, e véres iszapemberek képét.

Már három láb, már négy láb volt a megtett út, és a ceremóniamester őrjöngött.

-- Gyertek már, harcoljatok, csibészek! Fújjátok meg á kürtöket! Dobáljátok meg sárral!

Öt láb, hat láb, és a tömeg egyre komiszabbul, egyre fenyegetőbben lármázott. Valahol ének harsant, az a lábdobogásra, tapsra késztető fajta.

Hat láb, hét, és a ceremóniamester már zokogott.

-- Fizettünk azért, hogy hecceljétek, és ti így bántojc velünk! Milyen rendesek ott a lelátókon! És a Stadion hírneve? Nem szégyellitek magatokat?

Nyolc láb, kilenc láb, tíz láb. A másik toronyhoz vezető út kétharmada.

Norvellben felcsillant a remény. De valaki a lelátókról, egy rettentő erős karú valaki, persze hátszéllel, jól mérte fel a lőtávolságot. A fél tégla, amely útja végéhez ért, szelíden hullott alá a medencébe, ahol fehér hasú kis lények vetették rá magukat, s mert közben megsebesültek, nyomban egymásnak estek. Forrt a víz.

Norvie ekkor jegesen hivatalos hangon Mundinhoz fordult.

-- Egy percen belül ő is ott lesz. Készüljön fel rá, hogy kihúzza, de gyorsan! Emlékezzen arra, amit mondtam.

Átballagott Willkie-hez, aki dermedt kétségbeeséssel figyelte a makacsul hallgató heccelőket.

Újabb fél tégla. Ezúttal a tornyot találta el. Az egyensúlyozó pózna még jobban kibillent, és Norma felsikoltott.

-- Idén nincs idegösszeroppanás, Willkie -- jegyezte meg Norvell, mint aki csak csevegni jött.

-- Tessék? Bligh? Bligh, egyszerűen nem akarnak hallgatni rám -- zokogta Willkie.

Tizenkét láb, már majdnem ott volt, és akkor jött a tégla, a láthatatlan, a kemény, egyenesen Don Lavin lapockái közé, amitől csapkodnia kellett a rúddal; és a heccelők elvesztették az önuralmukat. Hubble és Mundin hiába kiabáltak, sikoltoztak, könyörögtek, a „kavics" már ott volt a kezükben, és oda se hallgattak; nemcsak a piranhák tébolyultak meg a vér első ízére.

Norvell egy utolsó, gyötrelmes tekintettel végignézett az arénán. De nem volt semmi. Se szék, se asztal, se ülőpárna, amit oda lehetett volna dobni a halaknak, csak...

-- NE! -- bömbölte Shep a háta mögül, és Norvell döbbenten fordult félig hátra. Egy pillanat volt az egész. De az a pillanat azt jelentette, hogy nem Norvell, hanem Shep ölelte át a zokogó Willkie-t, és nem Norvell, hanem Shep vetette bele magát egy örökkévaló másodpercig a medence vizébe... Shep, akit „gyötört a tudat, hogy adóssága van". És aki megfizetett az adósságáért.

A víz eleinte sima volt. Aztán felforrt.

A medence túlsó végében -- a csendes végében -- Mundin és Hubble egyetlen rántással kihúzták Dont a vízből.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

-- Én akartam megtenni -- mondta Norvell Bligh rekedten. -- Kész voltam megtenni.

Norma átölelte a taxiban, amely úton volt velük vissza, Belly Rave-be. -- Persze hogy kész volt rá mondta csillapítóan.

Mundin csak ült magába roskadva, feldúltan. Milyen derék, jóságos kis ember, gondolta. Milyen jó, hogy Shep elvette tőle a játékát. Szükségünk lesz rá. Persze, ő nem így érzi, most még nem.

Hubble eleven volt, szünet nélkül fecsegett:

-- Ez aztán a kaland! De az igazi kaland csak most jön, igaz-e, Mundin? A piranhák után Green, Charlesworth. Ők majd tesznek róla, hogy visszasírjuk a piranhákat, nem gondolják?

-- Fogja be a száját -- javasolta Don Lavin. Valami történt Don Lavinnal. Lehet, hogy tanult valamit odafönt a dróton, gondolta Mundin. Fura, hogy az emberből idővel hogyan válik felnőtt -- egyesek számára ez az idő nagyon is hosszú lehet.

Valami eszébe jutott, fölemelte a telefont, és egy szám után érdeklődött.

Hubble, aki hallgatózott, és nem tudta magában tartani, felkiáltott:

-- Ó, hát persze! A Stadion betegszobája! Teljesen megfeledkeztünk az öreg Ryanről, nem igaz? Pedig szükségünk lesz rá a nagy események idején; egyébként mikor akar bennünket beavatni a tervbe? Most, hogy visszakaptuk Dont, visszakaptuk a részvényt. De sohasem fogjuk megszavazni. Tudja: mostantól fogva érvényesítik rajtunk a tiltó rendelkezést. Feltételezem. .. -- Elhallgatott; megijesztette Mundin arckifejezése, amivel visszatette a telefonkagylót. -- Ryan? kérdezte aztán merőben más hangon.

Mundin bólintott.

-- Vérzés. A műtőasztalon halt meg -- mondta, és sóhajtott. A háború sohasem volt olcsó, gondolta. Shep, kis híján Bligh és most Ryan. Még egy ilyen győzelem, és végem van, idézte gondolatban, miközben megpróbálta maga elé képzelni a végső ütközetet, ahogy Ryan segítségével kidolgozta, de most valahogy nem látott semmit.

-- Az ember azt hinné -- mordult fel Don Lavin --, hogy tízórai alvás elegendő a jó közérzethez.

-- Mindjárt csengetnek -- felelte Mundih aggodalmasan. -- Maga látja Norvie-t?

Az Értéktőzsdén voltak, várták a nyitást. Az óriási csarnokot zsúfolásig megtöltötte a szokásos forrongó, ingerlékeny tömeg.

De ez most nem a megszokott feszültség, gondolta Mundin, lélektani érzékelőit kibocsátva a tömeg felé. Ez a sokaság komorabb, mint legutóbb, amikor itt járt, tele vannak aggodalommal, bosszúsággal és zavarral. A saját reklámhadjáratuk, állapította meg csöppnyi elégedettséggel. A GM L-ben korábban tapasztalt élénk kereskedelem az utóbbi hetekben visszaesett néhány ponttal. Nem sokkal, de ahhoz: eléggel, hogy ha mégoly gyengén is, de megingassa a stabilitásába vetett páncélkemény meggyőződését. És ha már a GML sem abszolút szilárd, töprengtek szinte fennhangon a részvényesek, akkor mi az?

Végül meglátták Nörvie-t, aki feltűnés nélkül támasztotta a terem túlsó végében lévő falat. Rájuk nézett, mint aki nem ismeri fel őket, aztán szándékosan félrefordította a tekintetét. Ők is odanéztek, s meglátták Hubble-t az egyik százdolláros ablaknál, amint vidám csevegésbe merül a következő ablaknál álló részvényessel. És akkor megszólalt a csengő, jelt adva a tőzsde aznapi életének megindítására:

-- Ön következik, uram -- fordult Mundin szertartásosan Don Lavinhoz. Don ironikus meghajlással nyugtázta, és jókedvűen kopogta ki első „eladási" rendelkezését:

333, 100 részvény, piac

A nagy tábla villogott, zümmögött, beindultak a számítógépek, összeadtak, kivontak, osztottak, majd kiköpték a végeredményt. A 333-as sor, amelyre Mundin és Don a távcsöveiket szegezték, felvillant:

333 le 1/2

-- Gratulálok -- mondta Mundin. -- Épp most dobott ki ezer dollárt az ablakon.

-- Az én kiváltságom -- vigyorgott Don. -- Most magán a sor, azt hiszem.

Felhangzott a harminc másodperces figyelmeztető csengetés, és Mundin lekopogta az utasítását -- száz régi 333-as GML-részvény a tőzsdén. És jött az újabb fél pontos veszteség.

Don papírt, ceruzát vett elő, töprengve számolt.

-- Ha minden három percben van egy ármozgás mondta --, és napi háromszáz kereskedői perccel számolunk, a jelenlegi haladási sebességgel negyven munkanap alatt letöröljük a tábláról a GML-et. -- Ünnepélyesen kezet ráztak.

Egy sötét ruhába öltözött tanítónő, aki -- hogy első osztályú példát mutasson állampolgári ismereteket tanuló diákjainak az Amerikai Módszer működéséről egyenesen ide vezényelte ki a gyerekeket; épp most terelte el őket a fogadóablakok sora mellett, ahol Don és Mundin is ült. A két összeesküvőtől jobbra és balra lévő részvényesekben feltámadt a kíváncsiság; a Donhoz legközelebb álló odahajolt, és azt súgta:

-- Mondd csak, öcsi... miért fizetsz te tőzsdei jutalékot? Ha ki akarod árusítani a GML-et, elvihetlek egy fickóhoz, aki majd köt veled egy magánegyezséget.

-- Kopj le -- mondta Don, és betáplálta az utasítását.

333, le 1/2

-- Lassan és biztosan -- mondta Mundin bölcs nyugalommal.

Egy marcona testőr által kísért ingerült kis ember közeledett döngő léptekkel a székek között.

-- K-81, K-82, K-83... ó, maguk lesznek azok kiáltotta. -- Maguk ott, a K-85-ös ablaknál. Tisztában vannak azzal, hogy milyen szankciókat von maga után, ha elmulasztják a totalizator számítógépen keresztül eladott részvények kézbesítését..,?

-- Ide nézzen -- mondta Mundin, s a kezébe nyomta a részvényigazolványt.

Az ingerült ember megnézte, s halkan kuncogott.

-- Ó -- mondta szertartásosan --, na persze... Mehetünk, Haynes. Annak a panasznak nyilván semmi alapja, nem ez a véleménye? Rettenetes, ahogy ezek a pletykák lábra kapnak.

Haynes megállt, és Mundinhoz hajolt.

-- Figyelem magát -- mondta. -- A kijárat arra van... közvetlenül a pénztárrészleg mellett. Ott leszek, amikor letétbe helyezi azt a részvényt. -- Mint aki maga is félvállról veszi a fenyegetését, nehézkesen elbaktatott.

-- Green, Charlesworth -- súgta Mundin, Don pedig bólintott. Ki más lehetne? Akár maga Green, Charlesworth, akár valamelyik csatlósuk; most még csak ellenőriznek.

És mire vége az ellenőrzésnek, tudni fogják.

Megszólalt a harminc másodperces csengő. Mundin már azon volt, hogy betáplálja az utasítását, aztán meggondolta magát.

-- Jobb, ha emeljük -- vetette oda a válla fölött Donnak.

333, 500 részvény, piac

Ezúttal egy teljes pontot vesztettek...

Immár félórája élt a tőzsde, s addigra már a suttogás is harsányabb volt, mint a tőzsdejátékosok kiáltásai. Valaki piacra dobta a GML-et.

Az első visszaesés után megszilárdultak az árfolyamok. A billentyűk fölött erősen izzadó Mundin gyanította, hogy Green, Charlesworth utasítást adtak, egyszerre csak fél vagy egy ponttal engedjék esni az árat ne többel. Megtehették. Figyelnek és várnak. Bővében voltak az időnek. És a pénznek. És az erőforrásoknak.

És ha idő-pénz-erőforrás mégsem bizonyulna elegendőnek -- bővében voltak minden más módszernek, hogy elhárítsák a fejük fölül a bajt.

Don Lavin súgott valamit. Mundin bosszúsan nézett föl.

-- Mi van?

-- Azt mondtam, nézzen oda a Belt Transportra. Mundin a nagy táblára irányította a látcsövét.

A Belt Transport tíz ponttal esett, és észre sem vette. Most aztán végképp elmúlt az az idő, amikor elmélázhat, átkozódott magában. De túl korán volt még, hogysem ilyesmire számíthatott volna; a jó előérzetű profik, a 25 centes részvényesek nyilván nyugtalanok lettek, és kiszálltak. Ha ez így megy tovább, az ablakoknál hamarosan megjelennek a nagyok is.

-- Igaza van -- szólt vissza Donnak. -- Adja meg a jelt Norvie-nak.

A terem túlsó végében Norvie nyugtázta a bólintást, és hozzákezdett, hogy a legkevésbé sem feltűnő módon „vásárlási" utasításokat helyezzen el az ingadozó részvényeken -- mindegyiken, a GML-et kivéve. Úgy verte a billentyűket, elfojtott, örömteli dühvei, mintha legalábbis Greent, Charlesworth-öt püfölné. Sokáig tartott, mire ráeszmélt, hogy mégis életben maradt; és még tovább, mire túljutott a kezdeti, szánalmas haragon, amiért Shep elorozta tőle a nagy jelenetet, s meghalt azzal a halállal, amit Norvell magamagának tartogatott. De most már túljutott az egészen, és ujjongva fogadta a lehetőséget, hogy harcolhat, ha mégoly erőtlenül, mégoly eredménytelenül is...

A második óra felében járhattak, amikor Hubble-t is bevonták; ő bólintott, s a továbbiakban felhagyott a két- és ötdolláros fogadásokkal, és csatlakozott Norvie-hoz. Mundin és Don addigra már rámentek az ezerrészvényes tételekre: itt minden megmozdulásnál több mint egymillió dollárt érő értékpapírok forogtak kockán -- s ők állhatatosán szorították le a régi 333 árát egy ponttal, aztán megint egy ponttal, aztán másfél ponttal...

A pénztár kondícionált küldönce már háromszor sétált végig a folyosón a tőzsde hitelesített csekkjeivel, hogy elvegye a részvénybizonylatokat, s hátrahagyja a pénzt; már ilyen nagyban mentek az ügyletek. Már megint itt volt, és Mundin, aki rápillantott a csekk végösszegére, úgy érezte, mindjárt kiugrik a szeme. A dolgok egycsapásra éles megvilágításba kerültek: Charles Mundin, aki dollármilliókat érő értékpapírokat söpör be minden második percben, ugyanaz a Charles Mundin, aki kilencven nappal ezelőtt nem tudta összekaparni az Örökké Éber Titkár havi részletét. Kis híján pánikba esett: fölkapta a fejét, bámészan nézett a körötte figyelő sleppre, a felhajtókra, az elbűvölt részvényesekre, akik odatódultak a saját ablakaiktól, az őrökre, az állampolgári ismereteket tanuló diákokra és higgadt tanítónőjükre...

Valami megvillant, és magára vonta a figyelmét.

-- Itt ne üvegezzetek! -- sziszegte oda a legközelebb álló gyereknek. -- A nyolcéves, szokatlan öltözékében feszengő gyerek elvörösödött, és sietősen próbálta elrejteni az üvegcserepet, de ahhoz nem elég gyorsan, hogy az „osztály" legöregebbje, egy csupa csont, de kedves arcú tizenhárom éves lány ne kapta volna el, és ne hajolt volna fenyegetően a gyerekhez. -- Hagyd, Lana -- súgta Mundin. -- Csak vidd el őket a szem elől. -- Aztán a „tanárnőre" pillantott, s végül a „tanárnő" fivéréhez fordult, aki ott állt mellette.

-- Mennyit dobtunk piacra? -- kérdezte,

Don Lavin felnézett a ceruzával rótt számításaiból.

-- Úgy számoltam, valamivel többet, mint tizennyolcezer részvényt. -- Csepp a tengerben, gondolta Mundin. A GML összes kibocsátott részvényét tekintve huszonöt százalékkal kezdték -- megközelítőleg összesen hétmillió részvény, és az ő részvénypakettük közel jár a kétmillióhoz. Ezzel a sebességgel, gondolta, egész évben jelen lesznek.

-- Don -- szólalt meg. -- Don... mostantól kezdve ketten együtt csináljuk. És egyszerre kétezerötszáz részvénnyel kezdjük.

Tizennégymilliárd dollár.

Tizennégymilliárd dollárnak súlya van, tizennégymilliárd dollárnak tehetetlensége van; nem lehet csak úgy megmozgatni. Szabadítsd rá Visnut akár, s meglátod, szétesik, az apróbb hindu istenek szanaszét gurulnak, de a tizennégymilliárd dollár mozdulatlan marad.

De tizennégymilliárd dollárnak is, mint mindennek, amit Isten valaha is teremtett, van egy természetes kilengése. Legyintsd meg egy tollpihével, s várj; legyintsd meg még egyszer; legyintsd meg harmadszor is. A rezgés fokozódik. A hatalmas építmény vibrálm kezd, meginog, kileng.

És Don Lavin huszonöt százalékos részesedése nem holmi tollpihe.

A nagy táblán hirtelen megbokrosodtak a számok; „333, le 10", „333, le 6"; és egyszer még a hihetetlen is megjelent: „333, le 42". Mundinnak, Bligh-riak, Hubble-nak és a Lavin testvéreknek őrült erőfeszítéssel sikerült mintegy a felére csökkenteni közös vagyonukat. És ez volt az a pillanat, amikor történnie kellett valaminek.

Történt is. „Klap-klap, klap-klap, klap-klap." A Város Kiválóságainak nyolcfős csapata közeledett, az élükön...

Del Dworcas.

Ridegen lépett Mundinhoz a keskeny ösvényen, melyet a szájtáti csőcselék nyitott.

-- Te szélhámos -- mondta keserűen --, te hálátlan koldus, te! -- Ó, nem, gondolta Mundin hitetlenkedve, Dworcas nem lehet... -- Ezennel átnyújtom önnek ezt az idézést és keresetet -- mondta Dworcas szertartásosan. -- Add oda neki, Herb... és lefoglalom minden olyan tulajdonát, ami bírói elbírálásra vár. Nyolcszáz dollár, Mundin! Kölcsönadtam neked, hogy kisegítselek, s erre te megpróbálsz kicsinálni! Holott rengeteg pénzt szedtél össze! Nézd meg a részvénybizonylatokat! Nézd meg a csekkeket! Fiúk, szedjétek össze a bóvlijait, és tűnjünk el innen! -- Színpadias mozdulattal megtörölte a szemét, s távozásra készen fordított hátat, miközben a zsaruk kinyújtották a kezüket Mundin és Lavin részvényeiért.

-- Várj! -- tiltakozott Mundin. -- Hallgass ide, Del... olyasmivel játszol, ami messze túlnő rajtad! -- Dworcas ösztönösen hátrébblépett egyet, a háta mögé pillantott, majd idegesen visszanézett Mundinra. Megnyalta a száját.

-- Igen, miszter -- szólt közbe Dworcas könyöke mellől a bájos arcú, tizenhárom éves kislány. -- Adjon a fickónak egy lehetőséget. Rajta hát.

Úgy látszott, mintha Dworcas nem kapna elég levegőt.

-- Ööö... rendben van -- nyögte. -- Menjünk, Herb.

-- Ne, miszter -- könyörgött a bájos arcú lány. Maga. nem akar elmenni, csak a zsarukat akarja elküldeni. Maga itt akar maradni, hogy figyelje ennek a vagyonnak az alakulását, igaz?

-- Rendben -- felelte Dworcas keserűen. -- Tűnj el, Herb.

-- Átadom neki az idézést, Del -- tiltakozott az óriási zsaru haragosan. -- Abban az áll, hogy letétbe kell helyeztetnünk a holmiját.

-- Tűnj el, Herb!

A zsaru sértődötten vállat vont, és emberéivel együtt kivonult.

-- Jó munka volt, Lana -- lehelte Mundin. A lány megvonta a vállát.

-- Jól van, gyerekek -- mondta. -- Eltehetitek az üvegeket. Most már nyugton marad, nem igaz, haver?

Dworcas levegő után kapkodott.

-- Hogyne -- mondta, s a szeme olyan üveges volt, mint a palackok, melyek egy pillanat alatt tűntek el ismét a Nuszik ruháiban.

Mundin fáradtan fordult vissza a nagy táblához. Elmulasztott ugyan néhány mozgást, de... de...

Hosszú másodpercekig mozdulatlanul tartotta látcsövét a 333-as soron. Az állt rajta, hogy 333, le 13.

-- Don,- szólalt meg elképedten. -- Don... elkezdődött! Valaki más is elad!

Coett? Nelson? Maga Green, Charlesworth? Nem jöttek rá. De egy percen belül már mindenki követte a példát. A régi 333-as zuhant, zuhant és zuhant. Mundin és Lavin valami tébolyult üvöltéssel zúdított be egyszerre tízezer részvényt, és holmi eldugott aktatáskákból, ősrégi, szavazati joggal rendelkező trösztöktől vagy látszólag a puszta levegőből jelentek meg az újabb és újabb ezrek. Le 15. Le 28. Le 47. Le 61. Már forrongott az egész tőzsde, s a nagy tábla számai nem bírták a versenyt az eseményekkel: percekkel maradtak le az ott és akkor történtek mögött. Kétszer támadt zavargás, és újból előkerültek a törött palackok; néhány vérző test a börze padlójára hanyatlott, hogy aztán kásává tiporják. De csak kétszer. A sűrű tömeg megvédte őket -- még Hitler páncélosai se törhettek volna utat Mundinig.

Most dől el minden, gondolta Mundin, miközben kétségbeesetten nyomkodta a billentyűket, s várta a lassú, a gyötrelmesen lassú nagy tábla egy pillanatra felvillanó válaszát. Most kell egy szemvillanás alatt kitapintaniuk a piac érverését, s dönteniük, higgadtan, hogy mikor hagyják abba az eladást, s kezdjenek észrevétlenül vásárolni. Egy kéz siklott át a válla fölött, s már föl is kapott valamit.

-- Vigyázz, pajtás! -- kiáltotta Mundin rekedten, és fölnézett. De csak Del Dworcas volt az: az idézést és keresetet vette vissza, amit az embere adott át Mundinnak.

Dworcas sápadtan, de nyugodtan tépte össze a papírt, s hagyta, hogy a darabkák lehulljanak a földre.

-- Én tudom, Charles, mikor kell leugrani egy vesztésre álló lóról. És ne felejtsd el, ki ismertetett össze a Lavinokkal.

Csak egy gyakorló politikusnak lehet ilyen ítélőképessége, gondolta Mundin ámulva. Mintha egy hangot, Ryan hangját hallotta volna a sírból.

És akkor már tudta, hogy győztek.

HUSZONHATODIK FEJEZET

Belly Rave-ben ünnepelték meg ezt az éjszakát -- úgy gondolták, ez a legalkalmasabb hely. Csendes, de büszke ünnep volt. Közösen vívták ki a győzelmet, és közösen ragadták meg azt a hatalmat, aminél nagyobbat nem látott még a világ.

De hogy pontosan mekkora vagyonuk van, még most sem tudták. Mundin és. Norvie aprólékosan kiszámították GML-aktíváik értékét -- csaknem hetven százalék volt. Saját részvényeiket szinte hiánytalanul visszaszerezték, talán Coettét, Nelsonét is, és még annyit, ami valószínűsítette, hogy Green, Charlesworth készleteit is megdézsmálták. De bárhonnan jött is össze, elég volt.

Elég volt ahhoz, hogy létrehozzák a Lavin-házat -- a régi GML-ház helyébe --, úgy, amilyennek azt Lavin képzelte.

-- Belt Transport Common B -- kiáltotta Hubble --, kétszázötven részvény!

Don Lavin szemlét tartott a jegyzékei fölött, megjelölt valamit, s visszakiáltotta:

-- Kipipálva!

Hubble gondosan félretette a bizonylatot, s kézbe vett egy másikat.

-- Nemzeti Színesfém! Hé, ez Nelson! Nemzeti Színesfém, ezerötszáz részvény! -- Megvakarta a fejét. Megvettem őket? Na, mindegy. Tioga Point Babatársaság... várjunk egy pillanatra! -- Rámeredt a tőzsdei bizonylatra. -- Hallott már valaki egyáltalán a Tioga Point Babatársaságról? Úgy látszik, vezető érdekeltségre tettünk szert benne. Ott van valahol a Poore's, Mundin? -- Nem hallott róla senki. Hubble vállat vont, a bizonylatból papírrepülőt hajtogatott, s odaröptette Lanának. -- Itt van, kicsim. Valami babágyár lehet. A tiéd.

Lana arcán előbb meglepetés, aztán harciasság, végül gyámoltalanság tükröződött. Fölemelte, aztán csak nézte a bizonylatot.

-- Babák -- mondta csodálkozva.

Hubble a maradék-bizonylatot bedobta az aktatáskájába, aztán Don Lavin vállára csapott.

-- Az ördögbe is! Holnapra végzünk. Az állományban ugyan még nincs tökéletes egyensúly de... -- elmosolyodott, s az arca ettől furamód fiatalosnak és lelkesnek látszott -- ...egy kicsit sietősen állítottuk össze. Mindenesetre úgy fest, hogy valamennyit mindenből szereztünk magunknak.

-- Szükségünk lesz rá -- mondta Norma, Mundin ölelésébe bújva. -- Azok az üvegpalackba zárt vén szörnyetegek...

Mundin megpaskolta a kezét.

-- Nem is tudom -- mondta némi habozás után --, ők már jóformán halottak. Nem volt érdemes élniük másért, mint a hatalomért, s mi épp ezt vettük el tőlük, amikor felrobbantottuk a tőzsdét. Mi...

Elhallgatott. A ház megremegett és megzendült. Odakint fehéren villant valami, majd narancssárgába fordult, végül elhalványult.

-- Mi ez? -- kérdezte Norvie Bligh, s óvó mozdulattal karolta át a feleségét.

Egyikük sem tudta, ezért fölrohantak a viharvert emeletre, az üvegablakhoz -- mármint a volt üvegablakhoz. Az üvegcserepek ugyanis szanaszét hevertek a padlón.

A még este is fénylő, eliszaposodott öblön túl, ahol a Régi New York állt és pusztult -- egy gomba alakú felhőt láttak.

-- Green, Charlesworth -- tűnődött fennhangon Norvell. -- Ezek szerint nem maga jött rá egyedül, Charles, hogy ők szinte már halottak.

Egy hosszú percig álltak ott, bámulva a tenger fölé sodródó felhőt, amely -- bár anyagtalan, de az idők végezetéig egyetlen -- síremléket emelt a Struldbrugok öngyilkossága fölé.

-- Legokosabb lesz, ha lemegyünk -- mondta Mundin. -- Van mit takarítanunk.

MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ

GALAKTIKA FANTASZTIKUS KÖNYVEK

SZERKESZTI KUCZKA PÉTER

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Gladiator-at-law by Frederik Pohl and C. M. Kornbluth

Ballantine Books, New York, 1955

© 1955 by Frederik Pohl and C. M. Kornbluth

All rights reserved

FORDÍTOTTA F. NAGY PIROSKA

A BORÍTÓ BOROS ZOLTÁN ÉS SZIKSZAI GÁBOR MUNKÁJA

Hungarian translation © F. Nagy Piroska, 1989

HU ISSN 0238-3063 ISBN 963 11 6340 7

Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó: Sziládi János igazgató Szedte a Nyomdaipari Fényszedő Üzem (888000/10) Athenaeum Nyomda (881468), Budapest, 1989 Felelős vezető: Szlávik András vezérigazgató Felelős szerkesztő: Szántó György Tibor Műszaki vezető: Szafcálos Mihály Képszerkesztő: Szecskó Tamás Műszaki szerkesztő: Rucsek Andrea Terjedelem: 14,11 (A/5) ív. IF 6218