IV. rész
Csilengi dásza
XV

Ranjit Singh, Pandzsáb ura, India utolsó független uralkodója miniszteréhez fordult:

– Itt van még a cár követe? Beszélni akarok vele.

A miniszter intett egy testőrtisztnek, aki bevezette Aga Mahdi Raffaelt, az orosz megbízottat.

Az uralkodó – félszemű, alacsony férfi, a szikhek jellegzetes szakáll- és hajviseletével – a megbízotthoz fordult.

– A levelet elolvastuk. A szikh birodalom üdvözletét küldi a cár országának. Örömmel fogadjuk a kereskedelmi javaslatot. Elsősorban fegyverekre van szükségünk. Meg kell teremtenünk a kereskedelmi utat országaink között. A választ megfogalmazzuk.

Elhallgatott. Nem mondhatta meg, hogy idegen ügynökök veszik körül, és még a tulajdon miniszterében sem bízhat.

A kihallgatás véget ért, a megbízott szállására ment. Fehéren ragyogott a lahorei Hazuri Bágh tere, közepén a Baradari hószínű márványcsarnoka, amely eredetileg Dzsehangir nagymogul egykori síremlékéhez tartozott. Az emisszárius, amint elhaladt az épület mellett, úgy érezte, ez a csodálatos alkotás többet jelent az ember szépre és igazra törekvő álmai szempontjából a világpolitika minden kusza szövevényénél. Ez az érzés csak egy pillanatra lett úrrá rajta; gyakorlati ember volt, és a kíséretében lévő miniszterhez fordult, s megkérdezte:

– Egy hónapja, hogy a levelet átadtam. Ugyan meddig kell még várnom?

– Uralkodóm személyesen akarja megírni a levelet, de elfoglaltsága akadályozza ebben – válaszolt a ravasz pillantású emberke, majd így folytatta: – Uralkodód megkapja a választ. Fölösleges, hogy tovább várj.

– Ez a maharadzsa akarata? – Aga Mahdi Raffael az udvaronc szeme közé nézett. Az, pillantását kerülve csak ennyit mondott:

– Erre nem felelhetek… Vigyázz, szahib, életed forog kockán.

– Fenyegetések soha nem tántorítottak el feladatomtól – felelte a megbízott.

Aznap este afgán ruházatú magas, sovány férfi jelentkezett a miniszternél.

– A levélért jöttem – hangja elárulta, hogy megkötött alkuról van szó.

Az udvaronc átadta Nesselrode cári miniszter perzsa nyelvű levelének másolatát.

– Túl sokat kockáztatok – jegyezte meg kapzsi oldalpillantással.

Mir Izzat Ullah megvetően mosolygott, és tekintélyes pénzcsomót tett az asztalra.

– A szahib küldi. Azt üzeni, távolítsd el az oroszt.

– Megfenyegettem.

– Rosszul tetted. Tőr vagy méreg hatásosabb eszköz – mondta a másik, azzal otthagyta félelmek és kétségek között a minisztert.


Allard tábornok feltápászkodott a tábori ágyról.

– Itt az ideje, hogy folytassuk az utat. Társa, a szintén tábornoki rangban lévő Ventura éppen a szakállát hozta rendbe a tükör előtt. Kis termetű korzikai volt, szemben Allarddal, aki lotharingiai származású, magas és szőke.

– Valljuk be, nem így képzeltük a katonai karriert. Bennszülötteket idomítani – szólt a tükör előtt álló pofaszakállát fésülgetve. A másik mogorván ránézett.

– Jobb, mint nagyapó tiszteletére díszfelvonulást rendezni. Nagyapón XVIII. Lajost, a visszatért Bourbont értették.

– Ezek a szikhek komoly államot építenek – folytatta emez. – A maharadzsa kemény ember. Érdemes munka a miénk, s talán értékelik is. A maharadzsák nem szűkmarkúak.

Ventura nem szólt semmit. Levelet vett elő, este hozta a futár. Olvasás közben elsápadt.

– C’est terrible! Azt írják Párizsból, hogy nagybeteg.

– Kicsoda? – figyelt fel a másik.

– Ő… Régóta hírlik, hogy a mája felmondta a szolgálatot.

Mindketten tudták, hogy ki az az ő. Ő csak egyvalaki lehetett, és most talán halálán van egy kis távoli szigeten.

– Majd fizetünk a briteknek… Szent Ilonáért… A szikh hadsereggel füstölünk az orruk alá – dörmögte Allard.

Ventura mélyet sóhajtott. Meggyőződéses bonapartisták voltak, életük minden sikere Napóleonhoz fűződött. Ami azóta van, már csak lassú haldoklás, illetve választás nagyapó vagy ázsiai kiképző szolgálat között.

Sorakozót fúvattak. A kék zubbonyos, vörös nadrágos szikh egység példás rendben felállott.

– Olyanok, mint egy-egy tamburmajor – szólt Ventura a sátorból kilépve. A katonák hosszú szakállára célzott. Ez volt az első egység, ennek mintájára akarta átszervezni Ranjit Singh hadseregét.

Gyakorlatoztatták a csapatot. A hegyi ösvényen jöttekmentek a karavánok. Indiaiak, muzulmánok meg-megálltak, nézték a különös játékot. Éppen kereskedőkaraván tartott Lahorénak. Figyelték a szikhek gyakorlatát, majd egyik utas egyenesen a tiszthez sietett. Kék posztóruhát viselt a jövevény.

– Ki légyen ez, örmény, maronita? – találgatta Allard társához fordulva. Mily nagy volt csodálkozásuk, mikor az idegen kifogástalan francia nyelven megszólalt:

– Allard és Ventura tábornok urakat tisztelhetem, ugyebár? Le Troquet őrnagy úr üdvözletét küldi Kermansahból, a váliád udvarából. Körösi Csoma Sándor vagyok, nyelvész és Ázsia-kutató.

Európai ember, tökéletes műveltségű, csak a kék posztóruha ne lenne rajta. A tisztek közrefogták Sándort.

– Le Troquet, a vén csibész jó helyet választott – nevetett Ventura irigységgel a hangjában. – Kermansah egy lépéssel közelebb van Európához, ez is valami.

Amikor meghallották, hogy Sándor átkelt a Hindukuson, elismerőleg néztek rá.

– Így jött át, ezzel a felszereléssel?! Ember, maga hadvezérnek született! – kiáltott fel a korzikai, majd Sándor úti terve iránt érdeklődtek.

– Kasmír és Nyugat-Tibet felé igyekszem, Jarkand a közvetlen célom… Mongóliába szeretnék jutni.

– Erről egyelőre tegyen le – mondta Allard. – Télen a kásmíri hágók járhatatlanok. Ventura osztotta társa véleményét.

– Jöjjön velünk Lahoréba, Pandzsáb fővárosába. Csodálatosan szép város. Ott megvárhatja a nyarat.

Sándor maga is belátta, hogy a legokosabb, ha követi a tábornokok tanácsát. Búcsút vett a karavántól. Csandrá vele maradt. A legény nagy segítségére volt, megkedvelte bátorságáért.

Másnap útra keltek. A történelem hadi útján jártak: a Khaiber-szoros India sok vérrel öntözött kapuja.


Egy másik karaván ez idő tájt az Indus felső völgyében haladt. Süppedékes, mély hordalék fedte a völgyet: a folyó évezredes munkájának eredménye. Lovak és lovasok csak nehezen boldogultak, sokszor le kellett szállni a nyeregből, s zablájánál vezetni az állatot, mely habozva, bátortalanul indult egy-egy balsikerű lépés után.

Ketten lovagoltak az élen: Mr. William Moorcroft, „Őfelsége méneseinek felügyelője”, és unokafivére, George Trebeck őrnagy. A lovasok mögött áruval megrakott málhás lovak ügettek, a kásmíri legények hangosan biztatgatták az állatokat.

Az őrnagy kedélyes ember volt. Visszapillantva a karavánra, megjegyezte:

– Gondolom, ez a kalón feneketlen gyomrának is elég lesz.

A ladakhi király főminiszterét hívták kalónnak. Moorcroft vállat vont.

– Többet nem kap… Akkor inkább új kalónt választunk. Az olcsóbb. Nevettek.

– Nem értem, miért olyan fontos ez most, miután Pandzsábbal már tíz éve megkötöttük az egyezményt, s a Sutlej örök időkre határfolyó.

– Nem érted, kedves George-om?… Fontos, hogy Pandzsáb északról is erős szomszédot kapjon. Máskülönben elhalássza az orrunk elől Ladakhot. Aminthogy Kasmírt is bekebelezte. Ami pedig az örök időket illeti, ez inkább csak amolyan költői kép… Előre, emberek! Az amott már Leh városa.

Csakugyan, Ladakh fővárosának első házai mutatkoztak a lapály szélén. Bevonultak a város kapuján, és a nyárfás főutcán haladtak végig. Bevonulásuk ünnepélyes volt; a lovas kíséret, a tekintélyes rakomány hírül adta, hogy megérkezett a Nagyúr, ahogy Moorcroftot itt ismerték. Elébük jött a főminiszter is, mosolygós ábrázattal.

– Üdvöz légy, Nagyúr. Láttodra boldogság fénye ragyogja be lelkemet – bókolt a vendégeknek. Hónapok óta váratta és bolondította őket. Moorcoftot elhagyta hagyományos türelme.

– Itthon van a király? – kérdezte megrántva lova zabláját. A kálón a piros ruhás lámákra nézett, akik körötte álltak, és szégyenlős hangon felelte:

– Azt hiszem, itthon. Vendégeink vagytok. Érezzétek Ladakh vendégszeretetét.

A szálláson lemálházták az állatokat. Az ajándékok nagy részét a kalón kapta, kisebb felét a lehi lámakolostor vezetői. Reggel elindultak a várhegyre, amelynek tetején a királyi kastély emelkedett. Szerencséjük volt, a kalón kijárta, hogy Tszepal Namgjal meghallgassa őket.

Namgjal azt jelenti tibeti nyelven, hogy a „tökéletes győző”. A nevet még 1500 körül érdemelték ki e dinasztia tagjai. A mostani uralkodó már korántsem volt oly hatalmas, nagyon is érezte a brit előretörést, okossága azonban közismert volt. Tágas trónteremben fogadta a küldöttséget, tanácsosaitól körülvéve. A szavakat tolmács fordította.

– Azért jöttünk – szólt Moorcroft –, hogy minisztereid és néped viselkedését, valamint bölcsességedet lássuk. Mivel megtörténhet, hogy az országot el akarják foglalni, igen hasznos lenne, ha itt erődöt építenénk.

A király figyelmesen hallgatta a javaslatot. Tanácsosaihoz fordult. Moorcroft a tanácsosok arcát figyelte. Volt köztük, aki tekintélyes ajándékot zsebelt be, de olyan is, aki minden ajándékozási kísérletet elutasított.

Tszepal Namgjal gondolkodott. Érdekes arcú ember volt, a legtisztább tibeti vonásokkal, mandula formájú szeme nem mindennapi okosságról tanúskodott. Rövid hallgatás után megszólalt.

– Azt mondja a felséges úr, hogy az ilyen erődítés bajt hozna az országra – fordította a tolmács. – Ladakh békés, békeszerető állam. Pandzsábbal, Kasmírral egyetértésben él, északról nem fenyegeti veszedelem. Ha erődöt épít, ezzel kihívja a szomszédok ellenséges érzületét.

A kihallgatás véget ért.

– Nincs más hátra, mint várni – mondotta Moorcroft az őrnagynak. – Úgy teszünk, mintha elvonulnánk, valójában tábort verünk a Drász folyónál. A kalón mindent megígért, és futárt küld, ha a helyzet kedvezőbben alakul.

Úgy is cselekedtek. Kivonultak a városból, és az Indus völgyében haladtak Kasmír felé. A teherhordó lovak lényegesen megkönnyebbültek, az emberek is, csak Moorcroft lógatta a fejét.

– Folytatom Szpitiben a talajfelvételezést – jelentette be Trebeck, és másnap különvált a csoporttól. Harmadnapra futár érkezett Szabathuból, az angol helyőrség állomásáról. Moorcroftot kereste.

– A Kisúr küldött a levéllel – jelentette.

Moorcroft átvette a postát. A Pandzsábnak szóló orosz üzenet másolata volt.

Ügyes ember ez a Mir Izzat Ullah – gondolta Moorcroft elismerőleg munkatársáról, aki egy hónappal azelőtt még Bokharában keverte a kártyát.

A levél perzsa nyelven íródott. A külügyi hivatal latin fordítást is kért, mert nincs perzsa szakértőjük. Moorcroft fejét csóválta. Honnan szerezzen valakit, aki latinul, perzsául egyaránt ért?


„Iszfahán és Siráz ragyogása együttvéve csak fele Lahore pompájának… ” énekelték a muzulmán költők egykor a városról.

Székely parasztfiú, amit annak idején megálmodtál, valóság lett! Tulajdon szemeddel láthatod Kelet szépségeit.

Százszor is megáll Sándor a Hazuri Bágh terén, nem tudja, mit csodáljon inkább, a királyi mecset, a Badsahi Maszdzsid épületét, vagy a Baradari fehérmárvány díszcsarnokát. A régi vár főkapuja tündérmesék várkastélyaira emlékeztet. A Baradari kettős, egymásra épített pavilonból áll; a várkapu két szárnya félkör alakú kiképzésével a formák nemes egyszerűségét hirdeti.

Nemcsak az épületek, az emberek is felkeltik érdeklődését. Mintha megannyi játékfigura lenne, oly egyformán hat a szikhek hosszú, zsinórba fűzött szakálla és a turbán alatti jellegzetes konty. Kis idő múlva rájön, hogy mindez csak látszat, a szikhek, e jóindulatú, nyugodt természetű nép fiai sem egyformák.

Allard tábornok tanulmányozta a szikhek múltját. Eredetileg üldözött vallás volt a szikh, úgynevezett guruk, szentek álltak az élén. Az üldözések pörölycsapásai alatt nemzetté formálódtak és országot alapítottak. A szikhet, amikor férfikorba lép, harcossá avatják a kanda-i-páhul (kardavatás) szertartásával. Akkor nyeri el a szikh férfi a Singh elnevezést, ami szanszkrit nyelven oroszlánt jelent. Vallásuk tiltja hajuk, szakálluk levágását, ezért könnyű felismerni őket India ezerszínű népforgatagában is.

Lahoréban a szikhek mellett mohamedánok és hinduk is élnek. Sándor most látja csak, mi rejlik India gyűjtőfogalma mögött. Sokfajta vallás és nép él itt együtt; fel is használták sokféleségét az idegen hódítók.

Most az angolok hatolnak előre, cselvetéssel, fortéllyal, egymás ellen uszítva az indiai államokat. Katonai figyelőállomásuk ott van már Szabathuban, a Himalája lábánál. Csak a szikhek országa áll még magányos szigetként az angol hódítások közepette.

– Ezért fontos a hadsereg – mondja Allard Sándornak. A tábornok hivatali szobájában beszélgetnek, a folyosókon tisztek, küldöncök sürögnek, forognak.

– Rájöttem – folytatta Allard –, hogy becsületes, bátor emberek; ha kell, az egész nép hadba lép. Ez nagy előnyt jelent itt, ahol rendszerint zsoldos csapatok harcolnak.

Még a délelőtt kihallgatáson jelenik meg Sándor az uralkodónál Allard társaságában. A maharadzsa végigméri az idegent. Első benyomása kedvező lehet, mert céljairól érdeklődik.

Urdu nyelven beszél az uralkodó, Sándor könnyűszerrel megérti. Ő perzsa nyelven igyekszik megértetni magát. Amikor nagy utazásáról beszél, amit jobbára gyalogszerrel tett meg, az uralkodó jobban szemügyre veszi.

– Bátor emberre valló cselekedet. Allard úr bizonyára említette, hogy európai módra átszervezem hadseregemet. Ám nemcsak a hadsereget, az államéletet is szeretném hasznos újításokkal javítani. Igen sok munka vár itt mindenkire. – Ranjit Singh ezután Allardtól erődítési tervekről érdeklődik.

– Monsieur Csoma, Fortuna istenasszony felvette kocsijába. A maharadzsa nem feledékeny ember, soha nem mond semmit ok nélkül – állapítja meg lelkesülten a tábornok, amikor elhagyják a kihallgatási termet. – Bizonyos lehet benne, hogy egyik tanácsosa már fel is jegyezte nevét. Szép jövő vár magára, legokosabb, ha itt megtelepszik.

Délután Sándor elgondolkozva barangol a szikh főváros utcáin. A tábornok szavain töpreng, majd zsebébe nyúlva előhúzza Hegedűs Sámuel elrongyolódott levelét.

„Nagy idők előtt állunk; még e vénséges kollégium kövei is megmozdulnak az idők harsonaszavától…. – Írja a barát, és Sándor lágyan csengő hangját véli hallani:

„Népet és országot akarsz szolgálni? Miért nem szolgálod akkor tulajdon hazádat s népedet? Ezért mentél ki távoli idegenbe? Akkor valóban szökevény vagy… Mi lesz a nagy úttal, a nagy feladatokkal, Sándor barátom?”

Mélységesen elszégyelli magát, hogy ily könnyen befolyásolják tanácsok, rábeszélések. Igaz, okát meg tudja mondani: Willock kölcsönpénze aggasztóan kevés, tervének sikerét bizonytalannak látja. Hiszen ha maga mellett tudná az otthoni segítséget, nem hagyta volna a tábornok szavát megválaszolatlan!

Csandrával találkozik. A legény haza akar menni anyjához Jammuba.

– Megyünk, barátom. Holnap indulunk. – Sándor úgy érzi, kettévágta a gordiuszi csomót. Másnap elbúcsúzik a hirtelen elhatározásától meglepődött, értetlen tábornokoktól, és kis batyujával, kezében székely faragású botjával elhagyja Lahorét.


Folyók szeldesik keresztül-kasul a földet, mégis örök szomjasan tárul az ég felé. Ez Pandzsáb, az Öt folyó országa. A Dzselám, a Csináb, a Ravi, a Bias és a Szátledzs – öt bővizű folyó hálózza be, mégis örökké vízre áhítozik föld és ember. Sok a csatorna. A folyót csatornák vámolják meg, a csatornából ezer mellékúton kúszik a víz a földekre. Ameddig elér, virágzik az élet. Messze délen a Thar kezdődik, a nagy homoksivatag. Itt nincsenek folyók, nincsenek csatornák, nincs élet…

Két vándor haladt Amritsar városától északra. Rizsföldek között mentek. Zegzugos csatornák mentén szorgalmas szikh parasztok dolgoztak. Az égbolt mint kéken izzó acélbura borult rájuk. Ilyen meleget még nem tapasztalt Sándor, pedig megjárta a türkmén sivatagot, a perzsa Kevírt. A kétesztendős úton arcát rézszínűre cserezte a Hindukus vihara, a sóspuszta szele. Csupa izom és erő volt. Útitársa, Csandra meg is jegyezte:

– Különös ember vagy, szahib. Mintha csak nálunk születtél volna.

Szerette a különös embert, akinek durva, goromba szó soha nem hagyta el ajkát. Bátorságát, lélekjelenlétét megismerte a hegyek között, most igénytelenségét csodálta. Alig százötven rúpiája maradt Sándornak a háromszázból, amit Teheránban a követségen előlegeztek. Ezzel indult útnak. Kevés kölesderce, olaj és gyümölcs volt az étele.

A vidéket ismerte a történelemből. Kétezer év előtt egy másik Sándor járt erre. Nem messze, keletre, a Bias folyónál tört derékba a hódító terve. Vezérei fellázadtak, nem voltak hajlandók követni. Ki tudja, miért. Mit érezhetett a makedón világhódító, amikor vissza kellett fordulnia? Nincs kizárva, hogy éppen ez a kudarc kergette züllött, tivornyás életbe, korai halálba. Vajon minden ember életében van valahol egy Bias folyó?

A Csinábon túl már jelentősen emelkedik az út. Innen Jammu kezdődik, Csandra hazája. Elbúcsúzott tőle a legény, hazament szüleihez. Sándor tempós, egyforma lépteivel egyedül rótta tovább az utat.

Mikor felért az első hegygerincre, mélyet lélegzett. Úgy érezte, ismét hazakerült, fullasztó, mély börtönből szabadult. Amikor a Banihál hágón lába az első havat taposta, örömében felkiáltott. Lehajolt, és belemarkolt a hóba. Hideg tapintása a távoli otthont juttatta eszébe. Új kedvvel ment tovább. Pálmák, fügefák helyett mindenütt nyárfát látott, egész ligeteket. Mohamedánok és hinduk laktak itt vegyesen. Egy folyó felett hatalmas templomromok emelkedtek, de nem volt ideje szemlélődésre. Már április volt, hajtotta-sürgette az idő és tulajdon szegénysége.

Távolból feltűnt a Dzselám folyó és Srinagar város fából épült házaival. A lélegzete is elállott… Nincs szebb táj ennél a földkerekségen… Aranyoszöld fényben ragyogó hegyek ölelték körül a víz ezüstös tükrét. A folyót híd szelte át, egymásba épült faházakból.

Kitárult előtte Kasmír, a boldogság völgye.

Nemcsak szép, de érdekes ország. A Dzselám tóvá szélesedik, temérdek mellékága, csatornája befonja a völgyet. A kasmíriak, akik a víz mentén élnek, földet művelnek; a hegyekben pásztorkodnak. A folyóparti házak tetejére földet hordtak, kecske legel a háztetőn. A kertet is a víztől hódították el, föltöltötték a parti részt, elzárták, foglyul ejtették. Enyhe az éghajlat, úgy mondják, itt örökké ilyen. Kasmírt megszállták Ranjit Singh csapatai, de már az angolok is nagyon áhítoztak a boldogság völgyére. Mióta csak létezett, mindig idegenek voltak itt boldogok.

Sándor a karavánszálláson ismerkedett a kereskedőkkel. Egyesek közülük délről jöttek, mások a hegyeken túlról. Őt az utóbbiak érdekelték. Akadtak jarkandiak, kasgariak, mind mohamedánok. Érdekes fekete tatártípusok, mintha csak a Kiskunságból vagy éppen Háromszékből kerültek volna ide. Egyik-másiknak éppen ismerős volt az arca, hogy önkéntelenül magyarul szólt hozzá. Hátha megérti. A megszólított csak mosolygott, és valami türkmén dialektusban válaszolt.

Jugarok?… Igen, ismernek ilyen népet. Messze északon laknak, túl a Takla-Makán nagy sivatagján. Valahol Dzsungáriában van a lakóhelyük.

Buddhistákat is itt látott először. Ladakhból jöttek, egy kis hegyi országból. Kis-Tibetnek is hívják. A ladakhiak vastag darócköpenyben jártak, övvel a derekuk körül, a fejükön nagy szőrmesapka. Többé-kevésbé csupasz képűek, sárgás arcbőrűek, ferde szeműek. Ismeretlen nyelvet beszéltek, egy szót sem értett belőle. Nem is ügyelt rá, készült a jarkandi útra, Mongóliába; beszélgetett a turkesztániakkal. Török–perzsa keverék nyelven megértették egymást. E kalmárok teát és gyapjút hoztak Kasmírba; visszafelé hajlandók voltak Lehig, Ladakh fővárosáig Sándorral menni, tovább egy tapodtat sem.

– Életünkkel játszanánk, ha velünk utaznál.

Abu Feriz, Urumcsiból való kereskedő elmagyarázta, hogy hazájuk a kínai birodalom része. Halálbüntetés terhe alatt tilos idegennek átlépni az ország határát. Aki segíti, az is életével fizet.

Sándor elszoruló szívvel hallgatta. Bokharai visszafordulása több hát egyszerű irányváltoztatásnál… Ki gondolta volna, hogy a jarkandi útnak más akadályai is vannak, mint az utasra leselkedő természeti veszélyek? Igaz, a Közép Birodalma, ahogy Kínát nevezik, joggal óvja határait most, amikor ezer csáp nyúlik feléje. Ha elmagyarázhatná a jarkandi ambánnak (kormányzónak), hogy tudásvágya hozta, bizonyára továbbengednék.

Bizakodó természete felülkerekedett. Jusson csak Ladakhba, onnan majd talál útitársat.

Két hét múlva útnak indult Abu Ferizzel és három társával. A kereskedők málhás lovakkal mentek. A Szind folyó völgyében kapaszkodtak a magasba. Északnyugaton égbe nyúló hegyóriás kéklett.

– A Nanga Parbat… Szellemek tanyája – jegyezte meg Abu Feriz. Sándor hallott a hegyről. Soha még ember meg nem mászta, ezért veszi körül babonás hiedelem. Nemcsak a hegynek, minden völgynek, hágónak megvolt a védőszelleme. A Zodzsi La hágón, amelynek hóakadályain kínos-keservesen vergődtek át, bárányt áldoztak a málhás állatot kísérő kasmíriak. Ez volt az út legnehezebb része. Tízezer lábnyi magasban csigalassúsággal haladtak a hordalékos fagyott talajon. Amerre mentek, elhullott állatok maradványait látták. Keselyük lakmároztak belőlük. El sem repültek közeledtükre, csak kopasz nyakú, csúf fejüket fordították feléjük szemrehányóan, hogy még élnek.

A hágóról a Drász folyó völgyébe ereszkedtek. Terjedelmes legelőt találtak s ott megpihentek.

Merőben idegen világ tárult Sándor elé. Mintha más planétára jutott volna, vagy a hold kihalt világában járna. Köves, sivár hegyek mindenütt; sehol sem szálltak háromezer méter alá. Idegen, sajátos szokásokkal találkozott. Egy régen élt hatalmas egyéniség nyomta rá bélyegét a tájra. Buddha világa volt ez, lépten-nyomon rá emlékeztetett minden. Fölfelé keskenyedő kis toronyfélék emelkedtek az utak szélén, „csortenek”; buddhista zarándokok emelték fogadalmuk emlékére. Másutt kőfal kísérte hosszan az ösvényt. „Maniringmo” – mondották a ladakh szolgák, tisztelettel hangjukban. Amolyan imafal volt. Maulba Csampa falunál látta meg Sándor az első lámakolostort, a gompát. Lapos teteje több sor gerendából állott, a gerendák, akár az ajtók, ablakok, kék, vörös, sárga színben ékeskedtek. A gompa környéke tele volt csortenekkel.

Sándor még Göttingában olvasott Buddháról. Tudta, hogy a hindu királyfi a trópusi Indiában hirdette tanait. Mily különös, hogy ott, Ceylon szigetét kivéve, többé már nem élő vallás. Ellenben itt, a hegyek között és Ázsia más részein új életre támadt. Abu Feriz elmesélte, hogy a lámakolostorokban a régi buddhista irodalom sok művét őrzik.

– Senkit be nem engednek a könyveik közé a bálványimádók – mondta megvetően, miközben teáját kortyolgatta. A tibeti teára Sándor is kezdett rászokni. Jakvajat olvasztottak a teába, amelynek megnőtt a tápértéke, de a szaga is. Nem volt éppen illatos ital, nagy hidegben azonban igen célszerű. Erőltette magát, hogy megigya, tudta, hogy a jarkandi úton, a gyilkos hidegben életmentő lehet.

A hideg itt sem váratott magára; a hágók vidékén fagyok voltak. Nem is csoda, csupa kő és csupa kolostor ez a magas ország.

Ahogy befelé mentek, szaporodtak a fogadalmi csortenek, az imafalak, a gompák. Lámajuru egész kolostorváros. Egyik emeletes, tégla formájú épület tornácán ott ültek a sötétvörös köpenyes buddhista szerzetesek, kezükben bölcs mondásokat tartalmazó malmot forgatva, fénytelen mandulaszemükben egyazon békességgel. A lakosok fele szerzetes volt, másik fele kegyetlen munkával törte a köves, meddő földet, hogy eltartsa magát és az ország imádkozó felét.

Május vége volt, és még ritkás hó fedte a zab- és kölesföldeket.

Elérték az Indus völgyét, a Lehbe vezető utat és június elején Ladakh fővárosát. Sándor elsőbben birkabundát vásárolt és meleg csizmát. Járkált a városban, érdeklődött, tudakozódott; pénze alig volt már, a bevásárlás felemésztette a maradékot.

Mindenütt egyforma választ kapott. Biztos pusztulás egyedül nekivágni a Karakorumnak. Talált egy megkésett karavánt; csak nagy pénzért volt hajlandó a „hitetlen”-t magával vinni. Mindent megpróbált, még a kalónt is felkereste, Ladakh miniszterét. A kalón nyájasan mosolygott. Sándor még nem tudta, hogy a nyájas mosoly itt a jólneveltség attribútuma. Azt sem tudta, hogy a kalón az angolok embere, és mindenki gyanús, aki a szikh birodalom felől érkezik. Az ilyent nem engedik tovább.

Három hétig vergődött kétségek és csalódások között, aztán megindult visszafelé.

Mit tegyen, mihez kezdjen Ázsia közepén, pénztelenül, ismerősök, barátok nélkül? Otthon már biztosan el is felejtették; lám Teheránban is hiába várt a pénzére.

Nyár volt Ladakhban, de melegét csak a napsütésben érezte. Az Indus völgyén fagyos szél sepert végig, felkavarta a folyómeder törmelékét. Csak a csortenek jelezték az irányt, meg az imafalak. Keserű fásultságban rótta az utat, mint olyan ember, akire már csak megalkuvások várnak. Mihez is foghat? Legjobb, ha visszamegy Lahorébe. Allard és Ventura segítségével állást vállal. Ott majd csak összeszed annyi pénzt, hogy adósságát megfizetheti. Ez a könnyebbik rész, a pénzbeli adósság. Ő azonban – úgy érezte – egy országnak, egy népnek adósa valamivel. Egy gondolattal, egy reménysugárral. Hogyan is írta Hegedűs Sámuel? Az ifjúság bízik benne, lelkesedik érte. Így menjen vissza az ifjúság elébe?

Most szinte kívánta a halált. Úgy érezte, eddigi harcos, küzdelmes élete fordulópont előtt áll, és ami ezután jön, nem méltó a kezdethez. Kívánta a halált, de nem tudott volna meghalni, mert befejezetlennek látta életét.

Elhaladt ismét a lámajurui kolostor előtt. A lámák most is a tornácon ültek, és különös, kihunyó tekintettel néztek maguk elé. Eszébe jutott mindaz, amit Buddha vallásáról hallott. Talán igazuk van annyiban, hogy a halál nem mindig megoldás. Az elért cél, a törekvések teljesülése sokkal fontosabb, mint a halál. Az ember nem halhat meg bármikor; visszatartják az eszmék, a szenvedélyek. Egy percre nagy érdeklődés támadt benne. Jó volna megnézni, mi van a kolostor falai között, e kihunyó tekintetek mögött… Aztán gondolatai ismét saját sorsára terelődtek. Vasakaratával bizakodó természet párosult. Ez segítette ki a reménytelenség útvesztőjéből. Csakugyan oly sivár lenne helyzete? Igaz, vissza kell mennie Lahorébe, de jobban felkészülhet. A maharadzsa jelentős személyiség, sokban segítségére lesz.

Visszafelé gyorsabban kelt át a ladakhi hágókon, mint idefele. Akkor a málnás állatok hátráltatták az utasokat; most rohamosan fogyatkozó ennivalója és kergetőző gondolatai siettették.

Július második hetében már ismét a Drász völgyében járt. Itt akart megpihenni, a nagy rétségen, mielőtt az utolsó nagy erőpróbára, a Zodzsi La hágó megmászására indulna.

Amikor a folyó medréből a rétre kapaszkodott, nem várt látvány fogadta. Tekintélyes katonai tábor állott a rét közepén. A közelben lovak legelésztek, indiai szolgák sürgölődtek. A sátorból Sándor közeledtére két férfi lépett ki. Egyikük közepes termetű, szőke európai volt, a másik magas, sovány indiai. Ez utóbbira Sándor emlékezett valahonnan, de nem jutott eszébe, hogy hol látta. Megvárták, míg hozzájuk ért, színlelt csodálkozással, mint akik most szereznek róla tudomást, meghallgatták angol nyelvű bemutatkozását. Az európai megnyerő mosollyal kezet nyújtott, és megnevezte magát:

– William Moorcroft, őfelsége méneseinek felügyelője.


XVI

Amikor a poros, megviselt külsejű utas megjelent a réten, Moorcroft odaszólt társának:

– Iszkander bég…

Többet nem mondott. Kevés szóból is megértette egymást a két ember. Ebben, hogy „Iszkander bég”, sok minden benne volt; Bellino bagdadi jelentése, Zafrullah Khán személye. Willock beszámolója Teheránból; mindaz, amit a brit birodalom hírszerzése Sándorról kétéves útján összegyűjtött. Moorcroft e sokfajta, zűrzavaros jelentés alapján így jellemezte a titokzatos utast:

– Vagy nagyon veszedelmes ember, vagy nagyon hasznos.

Most ez utóbbi felé hajlott. A veszedelmes emberek nem ilyen elhagyottak, nem szaladnak az oroszlán torkába. Legkevésbé a brit oroszlánéba.

Sándor szintén hallott Moorcroftról, éspedig igen különböző véleményeket. A Willock testvérek például sokra becsülték mint tudóst. Ventura, a korzikai, amikor Moorcroftot megemlítette, elnevette magát.

– A ménesek felügyelője. Fél India már a legelőjük. A másik felét is szeretnék… Meg kell adni, jó étvágyú ménesek.

Most azonban, hogy meglátta a két embert, nem is ez járt az eszében, hanem amit a perzsa kereskedő mesélt a Kisúrról meg a Nagyúrról. A nagy termetű volt a kicsi, ezt az indiait látta ő a mashadi bazárban; Moorcroft lesz tehát a nagy. Mindez csak átvillant rajta, sokkal fáradtabb, megviseltebb, csalódottabb volt, semhogy időzött volna e gondolatoknál.

Moorcroft, a sokat látott és tapasztalt ember hamar felismerte lelkiállapotát. Leültette, megvendégelte, meghallgatta elbeszélését, társalgott vele arabul, törökül, perzsául. Tetőtől talpig angol úr volt, a feltörő, brit impérium támasza; nyájas, megértő viselkedése gőgöt és zárkózottságot takart. A brit érdekekért akár az ördöggel is cimborált volna. Még nem tudta biztosan, hogy Sándor nem maga-e az ördög, de már érlelődött benne a szándék, hogy felhasználja tudását, képességeit. Egyelőre magánál akarta tartani. Nem volt ínyére, hogy ez az ember szabadon járjon-keljen a vitás területeken, birodalmak ütközőpontján.

Sándor elpanaszolta ladakhi csalódását, mire mosolyogva így szólt:

– Jöjjön velünk. Éppen oda igyekszünk. Lehben megnézzük, mi a helyzet, mit tehetünk az érdekében.

Egy percig sem gondolta, hogy tovább segítse Mongóliába, de kivételes nyelvtudása, amit hamar felismert, hasznukra lehet. Amikor Sándor fölemlítette pénztelenségét, megnyugtatta:

– Egyelőre a vendégem… Közben majd találunk valami modus vivendit. Így mondta: „modas vájvendi”. Az angol iskolában a latint a maguk módján ejtették. Majd kikérdezte Sándort göttingai éveiről.

– Irigylem érte. Klasszikus tudását csak a kontinensen tökéletesítheti az ember.

Beszélt és beszélt Moorcroft; irodalomról, nyelvekről, kultúráról. Mir Izzat Ullah a háttérben ült és hallgatott. Most közbeszólt valamit, idegen nyelven, bengáli lehetett.

– Igaz is – mondta erre Moorcroft, mint akit valamire emlékeztetnek. – Lenne itt egy bizonyos anyag. Mr. Csoma nagy szolgálatot tehetne nekünk, ha perzsából latinra fordítaná. Mondanom sem kell, cserébe számíthat támogatásunkra.

A Kisúr kihozott a sátor belső rekeszéből egy iratot, és szó nélkül odaadta. Már a címe is felkeltette Sándor érdeklődését.

„Randjit Singhnek, Pandzsáb maharadzsájának, a szikh birodalom urának.”

Sándor cár külügyminiszterének levele volt az indiai uralkodóhoz, az a levél, amelyet Mir Izzat Ullah a pandzsábi minisztertől megvásárolt.


Mialatt Sándor a levelet betűzte, arra gondolt, hogy vajon mi közük őfelsége méneseinek a cári külügyminiszter és Ranjit Singh kapcsolataihoz, de már Horatiusból megtanulta, hogy „nil admirari”, s amióta Keleten járt, többé semmin se csodálkozott.

– Érdekes levél – csak ennyit mondott, miután az írást letette.

– Talán fölösleges is megjegyeznem, hogy bizalmas természetű – Moorcroft Sándorra mosolygott. – Ráér a fordítást Lehben elvégezni… Most sietős az utunk, ott viszont amúgy is hosszabb ideig tartózkodunk.

Délután felkerekedtek, és Sándor vegyes érzelmekkel szívében, másodszor indult Leh városába.

A lámajurui kolostor előtt Moorcroft megjegyezte:

– Sok érdekes dolgot rejtenek a lámakolostorok könyvtárai… Mondják, hogy az ősi szanszkrit irodalom elveszettnek vélt kincsei mind megvannak itt tibeti fordításban. Nagyszerű munka lehet nyelvésznek napfényre hozni e kincseket.

Sándor ezt maga is elismerte. Göttingában megismerkedett a szanszkrittal, tudta, hogy az emberiség legősibb kultúrnyelve, az európai nyelvek is belőle fakadnak. Ha régi célja nem vezetné, feltétlenül megragadná a kínálkozó alkalmat. A tibeti nyelvről viszont – mint mondotta – semmit sem tud.

– Unokaöcsémnek, Trebeck őrnagynak megvan az Alphabetum Tibetanum, Georgi szerzetes munkája. Biztos vagyok benne, hogy szívesen kölcsönadja.

Moorcroft mindezt látszólag véletlenül, puszta csevegési célzattal említette, pedig formálódott már benne az elhatározás: megállapodik Sándorral. Előbb jöjjön csak velük Lehbe, győződjön meg újból, véglegesen, hogy célja kilátástalan.

Merőben másképpen érkezett most a fővárosba Sándor, mint először. A főtéren ütöttek tábort, és hivalkodóan lengett a brit zászló a vezérsátor csúcsán.

Nem vesztegette idejét, meg akarta hálálni a segítséget, és nekifogott a fordításnak. Két nap alatt végzett vele.

– Amennyiben megítélhetem, elsőrangú munka – ismerte el Moorcroft, miután átnézte és összehasonlította. Nem udvariasság mondatta vele, őszintén csodálta a gyors és alapos munkát. Csak elsőrangú nyelvész végezhette így el. Kertelés nélkül megkérdezte:

– Mondja csak, Mr. Csoma, nem volna kedve őfelsége szolgálatába lépni? Korlátlan jövő áll maga előtt. A brit birodalom minden tudományos intézete segítené, rendelkezésére állana.

Sándor megviselt, fáradt arcán kesernyés vonás jelent meg.

– Sir, én egy elnyomott szegény kis népet szolgálok mindhalálig. Tudományos eredményeimmel pedig az egész emberiséget akarom gazdagítani.

Moorcroft merev tekintettel hallgatta. Egyszerre felismerte Sándor emberi nagyságát. Minden, amit eddig hitt róla, valótlannak bizonyult. Ez egy tiszta lelkű és nagy képességű ember – gondolta megrendülten. Egy percig hallgatott. Ő, aki annyi sekélységgel, aljassággal, kétszínűséggel találkozott a külügyi szolgálat mocsarában, nem volt felkészülve, hogy egy ilyen valószínűtlenül egyenes jellemű emberre talál. Alig észrevehetően meghajolt.

– Akkor hát… maradjon meg független tudósnak… Ahogy kedve tartja…

Szokatlan melegséggel kezet szorított vele, és kisietett a sátorból.


Két nap múlva megérkezett George Trebeck őrnagy topográfiai munkálataiból. Nem állítható, hogy ezek az angol őrnagyok, diplomaták, megbízottak nem foglalkoztak volna tudományos munkával is. Lám, Willock Teheránban régi érmek után nyomozott, Moorcroft térképezett, a Kisúr Ladakh történelmét kutatta, az őrnagy meg földméréssel foglalkozott. Még az sem mondható, hogy valami öncélú tudományosság lett volna. Nem, éppenséggel nem volt az.

Eltérően Moorcroft törékeny alakjától, unokaöccse igazi angol bulldog volt, elpusztíthatatlan, erős. Az őrnagy úgy járt-kelt a ladakhi sziklák között, mintha otthon lett volna a Kensington Gardenben. Érkezése is nagy zajjal történt, hangos kiáltozással biztatta legényét, aki a málhás jakot vezette. Mire Sándorral találkozott, már tudott róla mindent.

– Szívből üdvözlöm, nyelvész uram. Itt aztán nyelvészkedhetik… Ember legyen a talpán, aki a tibeti nyelvet megtanulja. Gyötrődöm már hat hónapja, s még a jakok sem értenek meg. Leírnak nyolc betűt, kiejtenek egyet. Leírnak két betűt, kiejtenek nyolcat.

Sándor elmosolyodott. Valahogy így van ez az angollal is – gondolta. Station-nak írják, stésn-nek ejtik. Csakhogy a maga nyelvét mindenki egyszerűnek gondolja.

– Érdekelne nagyon a tibeti nyelv, de más célom van. Mongóliába igyekszem, a hazai nyelv ősi gyökereit felkutatni – mondotta.

– Ez valami gyermekkori terv, ugyebár, dear Alexander? – Trebeck barátilag a vállára tette kezét.

Sándor úgy érezte, hogy meg kell védenie elgondolását.

– Igaz, régi terv, de megvannak a tudományos összefüggései… A magyar nem európai nyelv.

– Eddig úgy tudtam, hogy az osztrákok németül beszélnek – csodálkozott az őrnagy.

– Az osztrák igen, a magyarok nem.

– Az két nép? Trebeck maga elé nézett.

– Valahogy úgy lesz, mint nálunk a skótokkal… Megunta a nyelvészeti vitát, Sándort a sátor bejáratához vonta.

– Oda nézzen, barátom… Látja amott a hegyeket?

Északon a Karakorum égbe vesző világa tornyosult. Alig látszottak a hegyek, fellegek sötét párnái kavarogtak a csúcsok körül.

– Ott már tél van… Élő ember át nem jut többé jövő tavaszig. Nekünk is ajánlatos lesz továbbállni, amíg nem késő. Kasmírban telelünk. Ott elolvashatja Georgi páter könyvét. Nekem nem volt hozzá türelmem.

Sándor szót sem szólt. Mély, belső megrendüléssel nézett a távolba. Nézte a felhők kavargó játékát, a hegyeket, amelyek el-eltünedeztek. Így tűnnek el tervei, reményei is.

Mindent ráhagyott Moorcroftékra. Maga Moorcroft előrement, Sándort Trebeckre bízta. Tudta, hogy megfelelő kézben van. Az őrnagy derűs kedélye, gyakorlati észjárása jó hatással lesz rá. Így is volt.

– Williamnek tervei vannak magával. Bízom benne – hangoztatta. – Ragadja meg a szerencsét. A lámakolostorokat most még senki sem ismeri. Lesz idő, amikor minden gompát tíz tudós rohamoz meg… Maga itt az első. Ilyen alkalmat nem szalaszthat el.

Mire Srinagarba értek, Sándor magához tért lelki dermedtségéből, és kíváncsian lapozgatott egy régi, idő sárgította könyvben. Az őrnagy kölcsönözte.

Alphabetum Tibetanum, studio et labore Fr. Augustini. Antonini Georgii. Nyomtatták 1762-ben Rómában.

Páter Georgi hittérítő volt a XVIII. században, nem sokat konyított a nyelvészethez. Nem volt könyvében semmi rendszer, de mégis megtudja belőle, hogy a tibeti nyelv a kínaival, illetve talán a mongollal van rokonságban. Ez a körülmény fokozta érdeklődését. Ki tudja, nem itt találja-e meg, amit keres, vagy legalábbis fontos útmutatást?

Tábort ütöttek a Dzselám mentén. Az őrnagy vadászott, halászott, Sándor a szótárt olvasgatta. Bár nem volt komoly tudományos munka, sok mindent összehordott a jó páter a tibeti népről, nyelvről és vallásról. Idézte Deguignest, akit Göttingában eredetiben olvasott Sándor. Akkor a Tibetre vonatkozó részek nemigen érdekelték. Georgi könyvéből megtudta, hogy Szongcen Gampo király időszámításunk VII. századában vezette be a buddhista vallást Tibetben. Az Indiából átmentett buddhista könyveket Myvang nevű lhaszai kormányzó összegyűjtette, nyírfatáblákra vésette és kinyomatta.

Sok mindenféle történelmi adat és mendemonda keveredett a könyvben, magáról a tibeti nyelvről a legkevesebb. Néhány szó, egy kevés nyelvtan.

Őt azonban mindjobban lebilincselte ez a nyelv, amelyet senki sem ismer, nem tanítanak európai főiskolákon; nyelvésznek tehát gyönyörűséges kutatómunkát jelent.

Úgy találta, írásmódjuk bonyolult. Az írásjeleket minden bizonnyal csak átalakították a tibeti nyelv számára. A kiejtést még nem ismerte. A sok mássalhangzó jelentős részét gyakorlott nyelvész ösztönével néma hangzónak feltételezte.

Március végén váratlanul betoppant Moorcroft.

– Nos? – Georgi páter könyvére pillantott.

– Gondolkoztam a dolgon – kezdte kissé habozva Sándor. – Szeretnék néhány hónapot, esetleg hosszabb időt valamelyik lámakolostorban tölteni… Ez egybevág nyelvészeti törekvéseimmel. Azt hiszem, sok fontos adatot szerezhetnék további utamhoz.

Moorcroft még ravaszkodott egy kicsit. Úgy tett, mintha gondolkozna, latolgatná az ügyet.

– Érdekeink azonosak – mondta kisvártatva. – A kormányzatnak tibeti nyelvtanra és szótárra van szüksége, önnek pedig tanulmányi lehetőségre… Lemennek George-dzsal Lehbe, megkezdheti előtanulmányait. Mir Izzat Ullah levelet ír a kalónhoz.

Megkötötték az egyezséget. Moorcroft háromszáz rúpiát előlegezett Sándornak, ajánlólevelet adott Kennedy századoshoz, a szabathui brit határállomás parancsnokához, mert abban maradtak, hogy Sándor tanulmányai befejeztével Szabathuban jelentkezik. Kétszáz rupiás utalványt mellékelt a levélhez, megígérte, hogy a bengáli tudományos társaságnak is ír ügyében.

Trebeck látható megelégedéssel fogadta Sándor elhatározását. A kalón kedélyesen elbeszélgetett vele. A miniszter most is nyájasan mosolygott, Sándor azonban felfedezte, hogy ez egészen másfajta nyájasság; nem merül ki sajnálkozó kézmozdulatokban. Kényelmes lakást utalt ki neki, és megígérte, hogy nyelvtanárról is gondoskodik.

A miniszter fogadóterme melletti szobában vörösszoknyás láma ült az asztalnál. Az őrnagy tiszteletteljesen meghajolt előtte. A láma barátságosan viszonozta az üdvözlést, ötven év körüli ember volt, okos tekintettel. Valamit mondott az őrnagynak, és közben Sándorra pillantott.

– Bemutatom magának Szangje Puntszog lámát, Ladakh udvari orvosát. Azt mondja, látta már önt, akkor azonban szívét elborította a bánat fekete felhője.

– Igazat mond. – Sándor a kalónnál tett első látogatására gondolt.

– A láma rokonszenvezik magával – folytatta az őrnagy. – Az a véleménye, hogy maga már lakott itt egyszer… Nagyon, nagyon régen.

– Ha én nem, talán nemzetem.

– A láma egyéni sorsról beszél. Ők hisznek az ember újjászületésében.

Sándort azonban most más foglalkoztatta.

– Kérdezze meg, hajlandó lenne tanítani? Trebeck hosszasan tárgyalt a lámával.

– Erre még nem volt példa – fordult Sándorhoz meglepetten. – Úgy látszik, szerencse fia, dear Alexander… A láma hajlandó magával vinni önt Zanszkárba. Havi 25 rúpiát kér, ezért megtanítja mindarra, amit nyelvről, vallásról, irodalomról tud. Azt hiszem, maga az első európai tudós, aki egy lámakolostor küszöbét átlépheti.


XVII

Este van, Sándor a zanglai kolostor egyik ablakánál áll, mellette a láma. Megszámlálhatatlanul sok csillag szikrázik az égen. A kristálytiszta, páramentes légben a Tejút felbomlott milliárd csillagára, és Sándor szinte beleszédül a világűr mélységébe.

– Hjig-rtam – a láma kezével átfogja a csillagvilágot. Ez hát a mindenség tibeti nyelven.

– Mig – most a szemére mutat.

Folyik a nyelvlecke napról napra. Sándor azonban nem elégszik meg ennyivel. Esténként lemegy a közös teázóba, hogy a beszélgetést hallgassa, füle hozzászokjon a különös hangzókhoz. A láma tekintélye tette lehetővé, hogy Sándor a teázóban megjelenhetett. Már első nap levitte magával.

– Csilengi dásza – mutatott Sándorra mosolygó arccal.

A teázóban ülő lámák egy percre abbahagyták a beszélgetést. Lehettek vagy tízen. Sándorra bámultak.

– Csilengi dásza – ismételte a legöregebb, egy fogatlan vénség, és a többiek bólintottak.

Csilengi dásza… Európai tanítvány… Ez Sándor neve ezentúl. Látták egyszerű daróc öltözékét, szegényes étkezését, azt, hogy hasonló hozzájuk, és hamar szívükbe fogadták.

– Csilengi dásza… – kiáltja izgatottan a legfiatalabb, ha esténként cellájából lejön, és leül szerényen egy sarokba, s figyeli a beszédet.

Fecskefészekként tapad a gompa a kopár kolostorhegy oldalához. Oly harmonikusan illeszkedik környezetébe, mintha nem is emberkéz munkálta volna. Pedig fű is alig nő az omladékos romhegyen, ami ott kiemelkedik, ember alkotása. Aljában csortenek állnak sorfalat. A gompával szemben régi vár romjai.

Kacsalábon forgó kastély – gondolta Sándor, amikor a Zanszkár folyó völgyéből a gompát először megpillantotta; oly valószínűtlenül hatott ott fenn a magasban a furcsa épület, középütt a kiugrókkal, kétoldalt négy-négy ablakszemével.

Nem volt könnyű az út Lehből idáig. Nyomát sem találta Sándor karavánösvénynek. A Zanszkár völgyében zegzugos, girbegurba vidéken, járhatatlan hágókon, szakadékok fölött függő kötélhidakon tornászta át magát. Különösen a három kötélből álló híd jelentett próbát. Sokszor nem maradt sokkal több támasza a kötéltáncosénál. A folyó völgyében félméteres hordalékon járt, egyegy mozduló kő megindította az egész ferde talajt, vele bukdácsoltak, csúsztak métereket. Most látta csak Sándor, mire jó a jak. A bozontos teherhordó állat remekül kapaszkodott a sziklákon.

A Szingi La hágón ötezer méteren felül jutott.

Megkövesült ország – ez volt a benyomása, végigtekintve a tájon. Ameddig ellátott, köves, sziklás hegyek hullámoztak, hátukat nyáron is hó fedte.

Később, amikor az ország rendjét, szabályokba foglalt kietlen életét megismeri, gyakran eszébe jut a Szingi La hágón felbukkanó gondolat: megkövesült ország…


Nehéz eljutni Zanglába, de még nehezebb ott élni. Nagy a sürgés-forgás a kolostorban. Leölt bárányok tömegét, nagy kád gyümölcsöket, zsákokban kölest hordanak a kolostor raktárába. Augusztus van, és már készülnek a télre.

Ladakhban a tehetősek a telet melegebb déli vidéken töltik. Lehből, a fővárosból is elmegy a lakosság fele. Nagy erőpróba a tél.

– Milyen hideg van Zanglában? – kérdezte Sándor még Lehben tanítóját.

– Négy ruhányi…

Vagyis olyan vidék, ahol általában ajánlatos négy ruhát egymáson hordani. Már akinek van. A ladakhiak úgy oldják meg a ruhakérdést, hogy az új ruhát ráhúzzák a régire. Olyan a ruházatuk, mint a kövület, alul van a legrégibb, a legtépettebb. Amikor Sándor Zanszkárban parasztokkal találkozik, és darabokban lógó ruháikat látja, arra gondol:

Milyen lehet a legalsó?

Zangla külön kis fejedelemség. Itt él a fejedelem, Tonjot Namgjal. Sándor először nála teszi tiszteletét. A fejedelem az egyetlen a faluban, aki jó ruhát hord, fején szép prémes sapkát. Fiatal ember, rokona Sándor lámájának. A láma tulajdonképpen benn él a faluban, csak tanítványa kedvéért költözik fel a kolostorba. Láma is kétféle lehetséges. Van, aki a kolostorban él, szigorú szerzetesi szabályok szerint, a másik családot alapít, földet művel, kereskedik.

A kolostort hatalmas terméskövekből építették, falai dacolnak a téli viharokkal. A közös teázón és a lámák gyülekező helyén kívül cellák sorakoznak az épületben. Ilyen parányi cellát kapott Sándor is lakóhelyül. Fekhelyén kívül kis emelvény van a sarokban, más bútor nincs; féltettebb dolgait a mennyezetre, vagy a szoba közepén álló tartócölöpre erősíti. Egyetlen apró ablak világít, hidegben fatáblával elzárható. Ebben a szűk, homályos cellában tartózkodik egész nap a láma társaságában, aki újabb és újabb szavakat mond. Egyelőre Sándor a szót fonetikusan, kiejtés szerint jegyzi fel. Az írásjelekkel is felveszi a harcot, de ez a legnehezebb. A láma tartja a kezét, irányítja és nagyokat nevet a szörnyszülöttek láttán.

Esténként ott ül Csilengi dásza némán és figyelmesen a teázóban. A sarokban ül, tán észre sem veszik, megszokták.

Egy este aztán váratlanul megszólal Csilengi dásza, kifogástalan tibeti nyelven:

– Bölcs és tudós lámák, részeltessetek engem is teátokban és tudásotokban…

A fiatal Szamgjal Raptan, aki éppen a teát hozza, megrökönyödésében csaknem kiejti kezéből a tálcát. A többiek egy pillanatig fagyott csöndben ülnek. Aztán mindegyik egyszerre beszél, kiáltozik, nevető arccal körülveszik Sándort, az agg Tszepal Lobzang felkéri, hogy üljön közéjük. Így hódít meg Sándor egy új nyelvet, így hódítja meg az embereket.


Könyv is van Zanglán; nem sok, Zangla nem nagy kolostor. Ami van, féltve őrzött kincs. Köznapi ember szeme nem érintheti. Sándor egyszer futólag látta a könyvek rekeszeit. Érdekes egy ilyen tibeti könyv. Nem fűzik kötetbe; a hosszúkás papírlapokat egymásra fektetve két fatábla közé szorítják, zsinórral átkötik és kínai selyembe burkolják. Minden könyvnek külön fülkéje van. A láma megígérte, hogy behoz a cellába egy-egy könyvet, hogy Sándor a tartalmával megismerkedjék. Elmagyarázza, hogy a tibeti irodalom két fő gyűjteménye a Kandzsur és Tandzsur.A könyvek nemcsak a buddha-tan ágazatairól közölnek adatokat és történeteket, de orvosgyógyászatról, mindenfajta tudományról hírt adnak. Szanszkrit eredetüket bizonyítja, hogy minden műnek megvan az eredeti szanszkrit neve. A láma is megerősíti, hogy az írásjeleket a régi szanszkrit írásformából alakították. Hasonlót az európai kultúra történetéből is ismer Sándor. Wulfila tudvalevőleg a gótok számára módosította a latin írást, Cirill a bizánci jelekből alakított szláv ábécét. Ebből megint csak arra következtet, hogy írásjelek és nyelvek fejlődése lényegében egyazon szabályok szerint ment végbe szerte a földön.

Egy nap arra kéri a lámát, hogy mondjon valami jellegzetes buddhista erkölcsi törvényt. Az alábbi négysoros versikét idézi:

Halljátok mindnyájan ezen törvényt,
S ha hallottátok, el ne felejtsétek:
Amit magatoknak nem kívántok,
Soha másnak ne tegyétek.

Úgy látszik, az alapvető erkölcsi törvények sem igen különböznek egymástól.

Elmeséli a láma, hogy Buddha tagadta a társadalmi különbözőséget, kasztrendszert, a nő alsóbbrendűségét; becsületes, igazságos életet hirdetett. Akadt is uralkodó, Asóka király, aki igyekezett a gyakorlatba ültetni a tanítást. Többek között eltörölte a halálbüntetést. A buddhizmus később mégis kiszorult Indiából, mert elvesztette kapcsolatát a néppel.

– Szép lehet az olyan világ, ahol nincs önzés és gonoszság – véli Sándor. A láma erre azt fejtegeti, hogy a világ természeténél fogva gonosz, nem is lehet más. Sándor ellentmond. Vitatkoznak. A vita fejleszti nyelvismeretét, új fogalmakkal bővül szókincse.


Gyorsan eljött a tél. Gyorsan és kegyetlenül. Másmilyen tél, mint amit Sándor eddig ismert. Napokig ki se lehet menni a szabadba. Harmincfokos hideg börtönébe zárva él most a kolostor népe.

Sándor bundákba bugyolálva üldögél a parányi ablaknál, s jegyzi a tibeti szavakat. Oly fájó a hideg, hogy kezét sem tudja kihúzni a bunda alól. Egyszer tüzet csináltatott, de kémény híján a kamra megtelt füsttel, égette-marta a szemét, napokig könnyezett utána. Már csak tibeti melegítőt használ, parázstartót, azt is megunta. Hárman vannak az apró cellában, rajta kívül a láma és egy szolgalegény, akit Zanglából szerződtetett. Ez a legény tartja fenn a kapcsolatot a külvilággal, beszerzi, ami kell, hogy éhen ne haljanak. Hárman élnek, dolgoznak, alszanak az áporodott levegőben.

Hiszen ha napközben nagy utakat tehetne a szabadban, mindez másképp volna, de nincs ideje, oly rövidek a napok. Feladata a kamrához láncolja, dolgozik egyfolytában látástól vakulásig. Délután már vakoskodik, hamar beáll a szürkület. A kis ablakot vastag jégvirág lepi, ettől még homályosabb.

A terméskövek fagyasztó hideget lehelnek. Esténként, ha már nem bírja tovább, kibújik bundáiból. Minden mozdulata fáj, teste teljesen megdermedt. Lemegy a teázóba melegedni. Egész valója melegért könyörög; a lelke is kifagyott az embertelen hidegben. Visszaképzeli Pandzsáb tűző napját, és csodálkozik önmagán: miért is békétlenkedett a meleg miatt. Hiszen az maga az élet, a bőség, a vidámság; legalábbis így látja most.

Otthon, Háromszékben is voltak nagy fagyok, farkasordító hidegek, de az csak „időjárás” volt. Ez itt „állapot”.

Nagy csalódást érez, hogy bár Moorcroft írt az Ázsiai Társaságnak, egész nyáron és ősszel nem jelentkezett senki. Könyveket kért, de nem küldték el, itthagyták magára, a zanszkári fagyos pokolban. Milyen emberek lehetnek ott az Ázsiai Társaságnál, akiknek közömbös egy kutató élete, küszködése?!

Testi nyomorúsága és csalódása nem lassítja munkája ütemét. Ellenkezőleg, minden gondját a munkába fojtja; olvas, jegyez, ír szakadatlanul. A tibeti írás és olvasás még nem megy a láma segítsége nélkül. Archaikus nyelv a tibeti, nyelvtana sokkal bonyolultabb, mint az új nyelveké. Egyelőre nem sokat törődik a nyelvtannal, csak amennyit a szavak pontos feljegyzése megkíván.

A láma legjobb tudása szerint a szanszkritot is gyakorolja vele. Sok, magyarhoz hasonló szót vél benne felfedezni. Hátha ez az ősnyelv a magyar egyik forrása? Aztán arra gondol, hogy az enyediek munkája is ilyen hasonlítgatásban merült ki. Nem terméketlen foglalatosság-e? Azért eljátszogat vele, amikor a szótári munkában elfárad.

A teázóban töltött esték lelket öntenek belé, itt ismeri meg a hosszú téli estéken a tibetibe ojtott buddhista felfogást életről-halálról.


Melegedik a tea; az öreg Tszepal Lobzang, a könyvtár őrzője megjelenik könyvvel a hóna alatt. Körbe ülnek, az aggastyán remegő kézzel kiemeli selyemköntöséből a köteget, megoldozza a zsinórt, lapozgat. Egy darabig keresgél, majd öreges hangján olvasni kezd. Hosszasan vázolja Buddha halálának körülményeit, hogyan gyászolta az emberiség. Amikor befejezte, a lámák a kis Buddha szentélyhez járulnak.

„Om mani padme hum” – hangzik százszor is egymás után.

„Om mani padme hum…” – ott látja Sándor a csortenek falán, az imafalakon, mindenütt.

,,Ó, drágakő a lótuszvirágban.” Jelképes mondat. A lótuszvirág a világmindenség, a drágakő a világszellem.

„Om mani padme hum…” – dünnyögik halkan a lámák. Az erőtlen fényben vörös köpenyük feketének látszik, panaszos, fájdalmas hangjuk betölti a szobát. Mintha az élet nagy gyásza volna. A mécsesek lángja a sűrű levegőben serceg, vonaglik, mintha fájdalom fojtogatná.

Az ima elhalkul, ismét körbe ülnek. Körülhordják a zsíros teát, és Szangje Puntszog, a tudós láma így szól:

– Most pedig megkérjük Csilengi dászát, aki messze idegenből jött, meséljen, hogyan élnek ott az emberek.

Sándor elgondolkozik. Nem könnyű feladat olyan dolgokról szólni, amik távol állnak az itteni gondolatvilágtól. Azzal kezdi, hogy népe a nagy hegyeken túlról származott el régen, és most a rumik földjén él. Ő azért jött ide, hogy Ladakh népét és műveltségét megismerje.

A lámák helyeslően bólintanak. Az öreg Tszepal Lobzang ráemeli fénytelen szemét és megkérdi:

– Azért jöttél-e, Csilengi dásza, hogy minket megismerjél, vagy pedig önmagadat?

Sándor zavarba jön. Valóban, ő másért jött, mint amit mond. Az agg láma folytatja:

– Hogyan ismerhetsz meg bennünket, ha még önmagadat sem ismered? Hogyan ismerheted meg az igazi bölcsességet, ha nem tudod, megértél-e rá?

Erre éppenséggel nem tud mit felelni. A nyugati tudomány különvált a vallástól. Hogyan magyarázza ezt meg? És vajon csakugyan lehet-e Buddha tanait úgy szemlélni, ahogyan egy nyelvtani kérdést szemügyre vesz az ember?

– Jól tudom – kezdi akadozva –, bölcsességem fogyatékos. Szangje Puntszog tudós tanítóm naponta részesít oktatásban…

Lámája ránéz okos, furfangos tekintetével.

– Nemes tanítványom azokról a dolgokról beszéljen, amelyekről ismereteink hiányosak… Mesélje el, milyen házakban élnek, vannak-e városaik, a jakok kövérek-e arrafelé.

Sándor hosszasan szól az európai városokról, az emberek ruházatáról, életéről, munkájáról. Az öreg Tszepal Lobzang fejét csóválja.

– Nekünk ilyen városaink csak a nagy Bod országban vannak, U és Csang tartományokban. Aki látta Lhasza palotáit, boldogan halhat meg… Ekkora gazdagság pedig, amit leírtál, csak délen van Gyagar országban… Ha e bőségből jöttél, Csilengi dásza, a mi hegyeinkbe, elhisszük, hogy tanulni jöttél. Köszönjük, hogy meséltél nekünk hazádról. Tudjuk, távolban könnyebb lesz a szíve az embernek, ha otthonáról emlékezhet…

A szokottnál is melegebben búcsúznak tőle, amikor visszamegy cellájába. Szunám, a szolgája, már az igazak álmát alussza, Szangje Puntszog is azonnal elalszik. Csak ő forgolódik a súlyos birkabunda terhe alatt. A levegőt vágni lehetne. Felkel, magára veszi a bundát, fejébe húzza a báránybőr süveget és halkan, hogy fel ne ébressze társait, elhagyja a szobát. Lemegy a földszintre. A teázóból világosság és halk ének szűrődik ki; a lámák még ébren vannak. Kilép a szabadba. A fagy millió apró tőrszúrással fogadja. Pár perc múlva megszűnik ez az érzés, teli tüdővel szívja be a kristálytiszta levegőt.

Csodálatos kép tárul eléje. A völgyből nem látszik semmi. Csak a kolostor van és ő. A csillagok a mélységben szikráznak, keringenek. Vég nélküli űr egyik pontján áll most.

Kis sziget a föld… Szigetlakó az ember… Vajon mikor ébred ennek tudatára s küzdi le gyengeségeit?…


A nap leolvasztotta az ablakról a jégvirágot. Kint hólé csorog, pedig csak április van, ilyenkor még tél borul Zanszkárra. A nap azonban olyan erővel süt délben, hogy egy-két órára elfelejteti a telet.

Sándor kimegy a kolostor elé, felkapaszkodik a gompa mögötti sziklára, és sütteti magát a nappal. Nagyon megviselte a zanszkári tél. Egészséges rézszíne, amit perzsiai és indiai vándorlásokban szerzett, kifakult a kőfalak között. Le is soványodott, lábában, karjában szaggatás kínozza. Aki most látná, bizony alig ismerné fel e szakállas, elhanyagolt külsejű, vastag darócruhába burkolt emberben Iszkander béget. A láma, aki mellette ül, sajnálkozva megjegyzi:

– Megszálltak a gonosz szellemek, Csilengi dásza. Kínoznak, gyengítenek. Nem is eszel eleget. Az étekről való lemondást csak a beavatottak gyakorolhatják. Maga Shakya (Buddha) egyszer hetekig nem evett, és csaknem belepusztult.

Gonosz szellemek… A zanszkáriaknak mindenre van szellemük. Ez nem az eredeti buddhista tanítás, hanem valami keverék. Szangje Puntszog valójában nem hisz a szellemekben, szokásból emlegeti őket. Valahogy úgy, ahogy mi az ördögöt vesszük a nyelvünkre.

– Húst egyél – folytatja aggódó hangon. – A hús erőt ad a betegnek, a gyengélkedőnek.

Sándor szomorúan mosolyog. Nem azért koplal, mert „beavatottnak” tartja magát, hanem mert végére jár a Moorcroft-féle rúpiáknak. Vajas teával és árpapuliszkával él hónapok óta.

– Semmi az. Jön a tavasz, meggyógyít – bizakodik. Odaül a láma mellé és átkarolja a vállát.

– Halljad csak, tudós láma, a mai napon negyvenéves lettem. Negyven esztendő és négyezer szó, amit összegyűjtöttem, ennyit mondhatok magaménak.

A negyvenedik év és a négyezredik tibeti szó… Sándor zsebében keresgél, néhány rézpénzt vesz elő.

– Majd szólj Szunámnak, vásároljon gyümölcsöt, hadd ünnepeljük meg e kettős eseményt. A láma szégyenlősen mondja:

– Engedd meg, Iszkander bég, hogy az ünnephez szerénységemből én is hozzájáruljak.

Sándor szeretettel néz rá. Tudja, hogy a láma segítségét nem lehet pénzzel megfizetni. Ott él, fagyoskodik vele a szűk kamrában, elmond, leír mindent, amit ő fontosnak vél. Igazi barátja, pedig mennyire másfajta lélek. Segítsége felbecsülhetetlen. A tibeti nyelv idegenszerű, tele van allegóriákkal, kétértelműségekkel. Bizonyos szavakat például számokként is használnak a tibetiek. A nap „nyi-ma”, a tizenkettős számmal egyértelmű, a tenger, „mpsho”, néggyel. Ha e szavakat le akarják írni, akkor a számok megfelelőit írják. Az időszámítás is merőben más. Közönséges időszámításként tizenkét éves ciklust használnak. Minden év bizonyos állatnak nevét viseli. Van „ökör-év”, „tigris-év”. Könyvekben, levelezésben a hatvanéves indiai ciklust alkalmazzák. Van „vízi sárkány-év”, „tűzmadár-év” stb. A hónapoknak nincs nevük, csak „első hónap”, „második hónap”.

A néma hangzók dolgában feltevése igaznak bizonyult. Igen sok régies maradvány bonyolítja a szavak leírását. A láma, Szangje Puntszog nevét például így kell leírni:

„Sangs-Rgyas Phun-tshogs”.

Hogyan is boldogulhatna Sándor a láma nélkül ilyen írásszabályok útvesztőjében.

Idegenszerű, azt mondottuk? Mégis: rokon lelkek. Szerény, hivalkodástól mentes természet mindkettő; egyformán leköti, lebilincseli őket a munka.

A láma hozzájárulása a születésnapi ebédhez barátságuknak szól. Becsüli és szereti Sándort, akit az egész kolostor kedvel. Büszkélkednek vele. Terjed a híre szerte Zanszkárban Csilengi dászának, a különös európainak, aki mégsem hasonlít az európaiakra – nem dölyfös, nem hivalkodó.

Az ebédnél hármasban elbeszélgetnek. Szunám, a zanszkári legény örül a tavasznak. Ebédre birkapecsenyét ehet, ez is jó kedvre deríti. A vallás nem tiltja a húsfogyasztást, a tibetiek szívesen megeszik a marhahúst is. Innen ellenségeskedésük a hindukkal. Szunám elmeséli, hogyan élnek lenn a faluban. Van, aki jól él, van, aki rosszul; itt sincs másképpen. A vagyonosabb család, ha két fiú van, az egyiket rendszerint kolostorba küldi, hogy a vagyont ne osszák fel. Másik megoldás, hogy két testvér egy feleséget vesz csak. Így kevesebb lesz a gyerek. A nagyon szegényt, mint amilyen Szunám, a kolostorba nem veszik fel, s még fél ujjara való feleséget sem kap. Dolgozhat, ha van mit, őrizheti a nyájat.

Mint nálunk – gondolja Sándor. Hallaná csak Toldi Nagy uram a közös feleséget, biztosan javallaná a presbitériumban.

Jó kedve támad, elég egy kis napfény, hogy régi kedélye visszatérjen. A láma is örömmel figyeli, hogyan éled fel tanítványa.

– Legyőzöd a gonosz szellemeket, Csilengi dásza, mert nagy erő van benned. Nem lesz szükséged orvosságra.

– Orvostudománnyal is foglalkoztok? – kérdi Sándor. A láma sértődött arcot vág. Hogy is kérdezhet ilyet. Vaskos kötetek szólnak a gyógymódokról, a sebek, fekélyek kezeléséről, mérgezésekről és más betegségekről. Este megmutatja az egyik kötetet, íme, mit mond Buddha az orvostudományról: „Minden emberi teremtés, aki egészséges kíván maradni, vagy aki betegségét gyógyítani és életét meghosszabbítani óhajtja, szükséges, hogy orvosi oktatásban részesüljön…” A könyv szerint nyolc ága van a gyógyításnak. A betegség tizenötféle módon terjed, három eredeti oka van: a bujaság, a szenvedélyek és a tudatlanság. Minden szigorúan körülhatárolt, osztályokra, alosztályokra oszlik. Még a székrekedésnek is öt alosztálya van.

Sándor elgondolkozik a hallottakon. Aztán megjegyzi:

– Lásd, főpap, Európában is szigorú szabályok közé zárták az orvostudományt. Mégis időnként akadnak merész, okos emberek, akik felrúgják a sok szabályt, és előbbre viszik a tudományt.

– Nálunk ilyesmi nem lehetséges – árnyék suhan át a láma arcán. – A könyvek a kolostorokban vannak, nem olvashatja csak láma vagy főnemes… A Tashi Lumpo kolostorában őrzik a könyvek fatábláit, csak ott sokszorosíthatják.

A tibetiek a fatábláról való nyomtatást ismerik. Lám, mit jelent a találmányok különbözősége. Az ólombetűk forradalmat robbantottak ki, a vésett fatáblák évszázadok fölött őrködnek… Sándor elmagyarázza a lámának, miképpen nyomtatják otthon a könyvet.

– Hogyan engedték meg? – csodálkozik. – A különálló betű veszedelmes. Úgy illesztheted egymáshoz, ahogy akarod.

Igaza van a lámának. A fatábla vésete régi, megadott szöveg; a betű önmagában még semmi. Ezért lehet belőle új gondolat.


A tél haldoklásával lassan erőre kap. Jó lenne most levél, üzenet a külső világból, hogy tudják: dolgozik, és számítanak a munkájára. Nem jön senki, semmi. Még Srinagárban említett néhány könyvet Moorcroftnak, könyveket, amelyek nyelvkutató munkáját megkönnyítenék, és Calcuttában biztosan megvannak. Kérte, hogy küldjék utána őket. A kérést válaszra sem méltatják. Nem bíznak benne. Hiába, nem tett tisztelgő látogatást a főkormányzónál. Talán kalandornak gondolják. Pedig akkor ott lebzselne Calcuttában, nem éhezne, nyomorogna a hegyek között.

A rideg elzárkózás dacos gondolatokat ébreszt benne. Megmutatja, hogy eredményre jut nélkülük is. A hideg enyhültével a napok is hosszabbak, több idő áll rendelkezésére. A szótár jól halad, de már többre vágyik. A láma elárulta, hogy délen, Kanámban őrzik a Kandzsur és Tandzsur teljes szövegét. Azt tervezi, hogy ha a szótáranyagot elrendezi, jelentkezik az eredménnyel. Akkor majd jobban megbíznak benne; szeretné a teljes tibeti nyelvtant megszerkeszteni, és az irodalommal is megismertetné az európai tudós világot. Látja, hogy hatalmas, ismeretlen anyag vár feltárásra. Évekre szóló munka.

Rövid a nyár Zanszkárban, de annál vonzóbb. A természet, a csodálatos alkalmazkodó, órák alatt pattintja fel a fák rügyét, bokrok virágát lenn a völgyben. Még itt, a kolostori sziklák között is füvek, színes virágcsillagok bújnak elő a fagyok mély börtönéből. Aranysárga és lila zuzmók lágy szőnyege takarja be a kövek meztelenségét. A lámák is kint ülnek a gompa tornácán, élvezik a rövid nyarat.

Azért jönnek üzenetek Sándorhoz, ha nem is az Ázsiai Társaságtól. A hegyek üzennek, a nép üzen, amely hírét vette a különös idegennek. Egy nap nyolcvan év körüli aggastyán jelenik meg a kolostorban. A lámák mély tisztelettel fogadják; a jövevény Kunga Csoszlegsz, Zanszkár legbölcsebb lámája, aki Dzongkul kolostorában él.

Kunga Csoszlegsz „lotszava”, azaz egyike a régi szanszkrit szövegek fordítóinak. Hírét vette Csilengi dászának, és szeretne vele megismerkedni. Kis ráncos arcú emberke, a lámák szokásos vöröses köpenyében; ha beszélni kezdenek vele, mintha megnőne. Éles szelleme, okossága és tudása csodálatba ejt. Akárcsak Sándor tudós lámája, ez az öregember is végtelen egyszerű és szerény.

Sándor megkérdi tőle, miként is jutott eszébe hozzá, az idegenhez ellátogatni. Szanszkrit mondással válaszol:

Szvájete pudzsate Radzsa
Vidan szarvatna pudzsate…

Vagyis:

Saját országában tisztelik az államfőt,
A tudóst mindenütt tisztelik…

Teljes hétig ottmarad a kolostorban, és Sándor igen sokat tanul tőle. Az ő lámája, Szangje Puntszog jól ismeri az írást, olvasást, egyes buddhista könyvek tartalmát. Kunga Csoszlegsz azonban rengeteg történetet, közmondást, szólásmondást tud. Ezeket feljegyezni, megmenteni a világirodalomnak nemes feladat. Sándor a mondások között sok olyat talál, amelyet Európában is megszívlelhetnének.

„Az olyan ember jelleme, aki mások jóvoltára nem gondol, a baroméhoz hasonlít: ámbár részt vesz evésbenivásban, a táplálékot elkészíteni képtelen.”

„Az, aki nem gondol rá, hogy mi hasznos, mi nem, aki nem fejleszti értelmét, nem gyűjt tapasztalatokat, olyan, mint a disznó, mely csak a moslékkal törődik.”

A buddhista erkölcstanban és metafizikában Buddhának 5453 fajta elnevezése szerepel. Ember legyen a talpán, aki ebben eligazodik. Az aggastyán bámulatos emlékezőtehetséggel sorolja fel az irodalmi műveket. Beszéd közben fiatalosan, elevenen ragyog ki szeme a ráncok gyűrűjéből. Sándor előtt feltárul a buddhista mitológia. Az öregember megígéri, hogy mindezt rövidesen összefoglalja és elküldi Zanglába.

Búcsúzáskor mélyen tanítványa szemébe néz.

– Szerencse kísérjen, Csilengi dásza.

Sándor szeretettel búcsúzik vendégétől, akinek tudása a maga nemében bármelyik európai professzor ismereteivel felér. Amikor Kunga Csoszlegsz ismereteinek gazdagságát szerénységével párhuzamba vonja, az agg láma újabb mondással válaszol.

„Csak a sekélyes tudás dölyfös; az elmélyült ismeri fogyatékosságát, ezért szerény.”

Nem ártana ezt a mondást tanulságul egynémely katedrák fölé függeszteni.


Benn járnak már a nyárban, a munka azonban egyre nehezebben megy. A lámát egyszerre ezer érdekszál fűzi a külvilághoz: gazdasága foglalkoztatja, Lehből is különböző üzeneteket kap. Lehet, hogy ezeknek egy része Sándorra vonatkozik. Június végén eltűnik, és három hétig nem jelentkezik. Amikor visszajön, hosszú történetet ad elő családi bajairól. Alig egy hétig dolgozhatnak, s egy éjjel küldönc veri fel őket álmukból, s a faluba hívja a lámát. Valami rablók egy fiatal jakbikát elkötöttek, és dél felé, Kulu tartományba szöktek vele. Két hétig megint nem látja Sándor tanítóját. Már beköszönt a zanszkári ősz, a korai tél hírnöke. Ötezer tibeti szót gyűjtött össze, az anyagot rendezni kellene. Pénze elfogyott, s irtózik a gondolattól, hogy még egy telet itt töltsön. Amikor a láma ismét előkerül, közli vele, hogy gyorsítaniuk kell a munkát.

– Jól tudod, Csilengi dásza, hogy szerető barátsággal gondolok rád – feleli a láma. – Becsülöm munkádat, amely minden igényt, élvezetet félretaszított életedből. Szívesen segítelek továbbra is, de nem itt. Itt nem lehet.

Az utolsó mondat határozott, szinte éles hangú. Nem közli, hogy miért nem lehet, de kitart álláspontja mellett.

– Nem Bod országban.

Vagyis nem zanszkári földön.

A tél rohamosan közeledik, és Sándor kéri, hogy legalább a szótáranyagot rendezzék, mielőtt Szabathuba menne. Erre hajlandónak mutatkozik. Megfeszített erővel dolgoznak. Október elején torlódó felhők és kezdődő hóviharok gyors távozásra késztetik Sándort. Megállapodnak, hogy a délies fekvésű Sultanpurban töltik a telet, ott fejezik be a munkát. Október huszadikán Szunám felrakja a könyveket és iratokkal tele ládákat egy jakra. A kolostorban szeretettel búcsúznak Sándortól. A fiatal Raptan Szamgjal neki ajándékozza a kis teásibrikét, amiből esténként teáját itta.

Öröm és bánat nem sok él már ezekben a szívekben, most mégis valami különös nyugtalanság viszi őket a gompa kapuja elé. Onnan néznek a távozó után, míg el nem nyeli a reggeli köd.


A Zanszkár folyó szakadékos völgye jelzi az úttalan utat Csár faluig, a kolostortól nem messze. Itt lekanyarodnak délnek a Szimkul La hágó felé.

Érintik Tetha falut. A láma innen származik, széles rokonsága barátsággal fogadja Csilengi dászát. Egy napig marad csak Sándor, aztán Szunámmal és a teherhordó jakkal nekivág a jeges hágónak. Hosszú, fárasztó kapaszkodás árán feljutnak végre tízezer lábnyi magasba, és letekintenek a Csandra zöldellő völgyébe.

– Gyagar… – mondja Szunám rejtett izgalommal hangjában. Gyagar India tibeti neve. Valóban, az ott lenn már India.

A völgyben, ahová leereszkednek, Kasmírra emlékeztet az éghajlat. Innen könnyű elérni Sultanpur városkát. Két hétig várakozik Sándor. Várja a lámát, de hasztalan. Végül belátja, hogy hiábavalóan tölti az idejét, és továbbindul.

Szabathu a brit impérium előretolt állomása. Fehér épületek egy völgyben. Reggeltől estig trombitaszó. Angol tisztek mohamedán katonákat gyakorlatoztatnak. A hegyekben felderítők végzik szolgálatukat. A parancsnok, Kennedy százados, már előző nap értesült, hogy egy megviselt külsejű európai közeledik a táborhoz, ladakhi szolga kíséretében.

Amikor az őrnagy elé kerül Sándor, az az érzése, hogy elővezetett fogoly.

– Körösi Csoma Sándor – mutatkozik be.

– Igen, már hallottunk önről. – A magas, szikár angol katonatiszt fölkel asztala mellől, és közelebb lép Sándorhoz. – Hallottuk, hogy a hegyeket járja és… lázítja az embereket.

Sándor kimerültségtől fakó arca lángolni kezd.

– Lázítom? Nem mondaná meg, őrnagy úr, hogy miben áll lazító tevékenységem?

Az őrnagy hideg kék szeme szikrázik.

– Leereszkedik a néphez… Velük étkezik, velük alszik, velük él. Lejáratja az európai ember tekintélyét… Árt a birodalom érdekeinek.

– Őrnagy úr, ezt nem értem… Tudományos kutató vagyok, közel kell hogy jussak az emberek leikéhez, másképpen elzárkóznak – feleli most már nyugodt hangon Sándor.

– Lárifári – az őrnagy visszalép asztalához. – Mi, európaiak itt csak lóhátról és fegyverrel a kézben érintkezhetünk a néppel. Ez hatalmunk biztosítéka.

Minden mondata egy-egy kalapácsütés.

– Tudományos munkájához nem értek. Életmódját helytelenítem. Szereplése itt több mint kétes. További intézkedésig Szabathuban marad.


Sándor e hangtól úgy megrökönyödik, hogy még a Moorcroft-féle ajánlólevélről is megfeledkezik. Szó nélkül sarkon fordul, és elhagyja az irodahelyiséget.

Bódultságában észre sem veszi, hogy valaki kijött utána az irodából. Csak a megszólításra tér magához.

– Csoma úr? Sajnálom, hogy így történt. Ne vegye szívére. Dr. Gerard vagyok, az orvos. Jöjjön velem, majd elrendezzük a dolgot. Ötven év körüli, szemüveges férfi, fiatalos derű, szelídség sugárzik arcáról. Karon fogja Sándort és barátilag vezeti a széles térségen át. Az őr, aki eddig kísérte, elmarad. Nagy fehér épületbe mennek, szemben a parancsnoksággal. Az orvos benyit az egyik szobába.

– Ez a helyiség rendelkezésemre áll, de nem használom… Itt berendezkedhetik.

– Nem értem – hebegi Sándor. Még mindig a fogadtatás hatása alatt áll. Gerard doktor igyekszik megnyugtatni.

– Nem rossz ember a mi őrnagyunk, csak van egy betegsége. Gyűlöli a hanyagul öltözött európait. Azt mondja, itt reprezentálnunk kell. Kár volt ebben az öltözékben bemenni hozzá.

– Ha egyszer nincs más ruhám.

– Vannak itt hasznos ruhadarabok. – Gerard kinyitja az egyik szekrényt. – Öltözzön át, pihenje ki magát. Már hallottam magáról. Igaz, hogy Zanszkárban töltötte a telet? Emberfeletti akaraterő kell hozzá… Majd elbeszélgetünk. Mondja csak, Mr. Csoma, nem hozott magával semmit? Már úgy gondolom, valami igazoló írást?

– Dehogyisnem… Az őrnagy azonban szóhoz sem engedett. Moorcroft úrral állapodtam meg. Itt a levél, Kennedy százados címére.

– Adja csak ide, beviszem az őrnagyhoz. Ha így áll a dolog, nyugodtan csomagoljon ki. Moorcroftnak itt tekintélye van. A viszontlátásra.

Sándor beszólítja Szunámot, behordatja vele a ládáit, és kifizeti a legényt utolsó garasaiból.

Először iratait kezdi kicsomagolni.

Dr. Gerard visszamegy a levéllel Kennedy őrnagyhoz, A parancsnok érzi, hogy hibát követett el, meg akarja előzni az orvos jogos megjegyzéseit. A himlőoltások iránt érdeklődik.

– Rosszul mennek – feleli Gerard. – Lehet-e bizalommal ez a nép az európai orvos iránt? Meg kell azonban mondanom, hogy az előbb nem járt el helyesen.

– Ej, már megint a humanista szól magából – az őrnagy hangjában enyhe gúny lappang. Az orvos azonban zavartalanul folytatja:

– Nekem rokonszenves ez a Csoma Sándor. Igen, igen, kérem, ne szakítson félbe. Magatartása férfias, bátor; őszinte, de zárkózott embernek gondolom. Télvíz idején átmegy a Hindukus hegységen, most meg Zanszkárban szenvedi át a telet. Bámulatosan győzi a nélkülözést, éhséget, fáradságot… És mind a tudományért.

– Ezt nem hiszem – dörmögi az őrnagy. Az iratok között keresgél. – Íme, Sir Willock, teheráni követünk értesítése: „Csoma minden ellenkező értelmű rábeszélés ellenére északi irányba indult, az oroszokhoz…” És miután Teheránban ezt így tudják, váratlanul felbukkan a mi érdekterületünkön, és legfontosabb útvonalainkat járja. Tudtommal Lahorében is volt, most meg Ladakhból érkezik.

– Igen ám, de Sir Moorcroft tudtával és beleegyezésével, íme, az ő ajánlólevele.

Az őrnagy átveszi a borítékot és felbontja.

– Kétszáz rupiás utalvány, Sir William aláírásával. Ez komoly dolog.

– Jól tudja, őrnagy úr, Sir Moorcroft nem a hadsereget jelenti, hanem… többet.

A parancsnok nem válaszol. Figyelmesen elolvassa Moorcroft ajánló sorait. Újból elolvassa, majd leteszi az asztalra.

– Nincs más hátra, jelentenem kell Ambalába az ügyet. Túllépi hatáskörömet. Addig… addig Mr. Csoma vendégünk – az őrnagy elmosolyodik. – Csak kérje meg nevemben, hogy azt a maskarát vesse le.

Kennedy még aznap elküldi jelentését.

„Egy európai utazó, ki magát Alexander Csoma de Kőrösinek nevezi és magyar alattvaló, megérkezett az állomásra. Levelet hozott Moorcroft úrtól, amelyet ide mellékelek. Csoma úr egy láma érkezését várja, és állítólag Tibetbe óhajt indulni. Utasítást kérek…”

Ambalában sem vállalják az ügyet. Az őrnagynak ezt az utasítást továbbítják:

„Kérjük önt, hogy a nevezett európai utazót Szabáthuban tartsa őrizetben, míg a főkormányzó delhi ügyvivője nem intézkedik.”

Moorcroft ajánlólevele pedig megkezdi hosszú útját Ambalából Delhibe, Delhiből Calcuttába.


Mrs. Honeysweet kapitányné az ablakból véletlenül meglátta (mit nem látott ő meg az ablakból és véletlenül?), amikor Sándor örmény ruhájában a táborba érkezett. Másnapra telekürtöli a kolóniát, hogy „bolond misszionárius” érkezett, és az őrnagy rövid úton bánt el vele.

Igaz, hogy Sándor másnap már európai vadászkabátban és hozzá illő nadrágban jelent meg az étkezőben, de a „bolond misszionárius” rajta ragadt.

Miről is fecseghetnek őrnagynék és kapitánynék a gyarmati szolgálat unalmában, ha nem a „bogaras civilről”, aki ráadásul (a kapitányné így hallotta) nem is angol nemzetiségű. Nevét sem tudják kiejteni, van aki „Koroszinak”, van aki „Kszomának” titulálja. Az ember még különösebb, mint a neve; nem krikettezik, nem iszik. Jerry Fitzroy hadnagy a tizennyolcasoktól fogadott barátjával, Jack Camroonnal, hogy leitatja. Ez még a kezdetén történt, éppen a hatodik ezred tisztjeit búcsúztatták. Jerry már előbb felöntött a garatra, fogta a színültig töltött whiskys poharat, odaszédelgett Sándorhoz, aki az orvossal beszélgetett.

– Tisztelendő atyám, aztán fenékig… A birodalomra. – Orra alá tolta a poharat.

Sándor nem nyúlt a pohár után, a kinyújtott kéz ott maradt a levegőben.

– Sem atyja nem vagyok, sem tisztelendő… Ezenkívül nem iszom – szólt kifogástalan angolsággal, és csuklójánál lefogta Jerry kezét. A részeg tiszt úgy érezte, hogy vasbilincsbe került. Bárgyún vigyorogni kezdett.

– Ej, micsoda erő, tisztelendő atyám. Micsoda erő… Arkangyalok ereje.

Kennedy őrnagy intésére ketten kicipelték a teremből. Sándort többé nyíltan nem sértegette senki.

Annál sértőbb és bántóbb volt az alattomos gúny, amelynek láthatatlan nyilait feléje lődözték.

Az egész telet Szabathuban kellett töltenie. Utóbb, ha visszagondolt rá, úgy érezte, ez volt a legrettenetesebb tél életében. Zanszkárban csak fizikailag szenvedett, itt a bizonytalanság, a megalázottság, a garnizon életével szembeni különállás szinte elviselhetetlenné tette életét. Csak munkájában talált vigaszt.

Milyen Angol-India Sándor idejében? Elmúlt a rablókalandok kora, a Clive-féle aranjuezi idő, amikor szabadon hordták ki az indiai templomok kincseit, és az égő városok fejedelmi kamráiból mindenki szabadon markolhatott; a kincsek azonban – most már páncélszekrények fedezékében és értékpapírokra átváltva – tovább hatnak, példájukkal mérgezik tisztek és tiszti feleségek álmait. Nem marsallbotot szeretne a hadnagyocska, hanem vastag részvényköteget a Kelet-Indiai Társaságtól. Isten választott fiai: pénzre és uralomra választottak. Kik jöttek Indiába szerencsét próbálni? Szerencselovagok, kalandorok, körözött sikkasztók.

Sivár és egyhangú a társasági élet. Sándor vagy háromszor meghallgatja Honeysweet kapitány nottinghami adomáit, Miss Townhill émelygős énekét. Mindez csak whiskymámorban élvezhető, Sándor pedig nem iszik. Többé el sem megy.

Két emberrel barátkozik össze: az orvossal és Kennedy őrnaggyal. A parancsnok megkedvelte férfias jellemét. Mint a pandzsábi tábornokok, ő is szentül hiszi, hogy Sándorban kiváló katona veszett el.

– Lehettem volna, amíg élek. Előle oldottam kereket – feleli ilyenkor nevetve. Békeszerető vonását leginkább orvos barátja értékeli. Gerard doktor eszményi orvos, tudásban talán nem, de magatartásban feltétlenül. A himlő elleni védőoltást terjeszti olyan vidékeken, ahová még a katonaorvos sem merészkedik.

Ha Sándor panaszkodik helyzete bizonytalansága miatt, így vigasztalja:

– Dolgozzék, barátom. Egyébbel ne törődjék. Ismeri feladatát? Nos, ha ismeri, munkálkodjék rajta.

Szüksége van a biztatásra, az a körülmény, hogy gyanúsítják, kínzólag nehezedik rá. Anyagi gondjai nincsenek. Kennedy őrnagy szó nélkül kiegyenlítette a kétszáz rupiás utalványt. A pénzt félreteheti, lakása, ellátása nem kerül semmibe.

Az őrnagy, miután megbarátkoztak, kertelés nélkül tudtára adja, még ha Moorcroft segítette is, akkor sem értik a kormányhatóságok, miképpen élhetett félesztendeig egy zanszkári kolostorban, ami a buddhisták szemében szentélyek szentélye. A bokharai tartózkodást is homályosnak találják.

Január vége felé a parancsnok magához kéreti. Közli, hogy a kormányhatóságok részletes életrajzot sürgetnek. Kennedy biztató jelnek tartja. A kormányzóságon, úgy látszik, végére akarnak járni a dolognak. Sándor nagy buzgalommal lát munkához. Őszintén feltárja élete minden fontosabb mozzanatát.

Egy héttel később az őrszemek Szabathu környékén egy ladakhi embert fognak el. Kennedy őrnagyhoz vezetik. Az őrnagy nem tud tibeti nyelven, hívják a tolmácsot.

Az elfogott tipikus zanszkári; öve felett ingében egész kis raktárt találnak. A szokásos mindennapi dolgok között feltűnik egy tibeti írással teleírt papírlap.

– Miért jött, mit keres a tábor környékén? – kérdi az őrnagy. A tolmács már fordítja a választ:

– Azt mondja, Csilengi dászát keresi.

– Hát az mi fán terem? – az őrnagy bosszúsan ráncolja a homlokát.

– Csilengi dásza annyit jelent, hogy Európából való tanítvány.

– Úgy? Bővebb felvilágosítást nem adhat róla?

– Azt állítja, Zanglában élt az elmúlt télen, jóságos és bölcs ember.

– Kéretem Csoma urat – fordul a szolgálatos altiszthez Kennedy.

Amikor Sándor belép az irodába, a zanszkári elmosolyodik.

– Csilengi dásza, nem emlékszel rám? Raptan vagyok, a láma fivére. Lenn élek a faluban. Egy írást hoztam, de elvették tőlem.

A beszélő lopva az őrnagy asztala felé tekint.

– A bölcs Kunga Csoszlegsz, a dzongkuli gompa lámája üdvözletét küldi és ezt az írást, Csilengi dásza.

Sándor megilletődve veszi át a feljegyzést. Egy nyolcvanéves ember küldi messziről rövid kivonatát a buddhista életfelfogásnak.

Az őrnagy csodálkozva figyeli a jelenetet… Csilengi dásza… Jóságos és bölcs ember. Kezdi már érteni, miképpen tölthetett Sándor közel egy esztendőt a zanszkári kolostorban.


Kunga Csoszlegsz írása kiegészíti Sándor adatait. Most már leülhet és nekifoghat második levelének, amelyben tudományos munkájáról értesíti a hatóságokat. Jelentésnek indul és huszonöt oldalas tudományos értekezés lesz belőle. Az első kísérlet a tibeti buddhizmus ismertetésére. Első ízben ad hírt a Kandzsur és Tandzsur vallásos és irodalmi gyűjteményeiről. Sándor azonban nem elégszik meg enciklopédikus- felsorolással, kifejti tudományos feltevéseit a buddhizmus világtörténeti szerepéről, kultúrhatásairól.

A tanulmány rövidített formában már 1825-ben napvilágot lát a Calcuttai Oriental Magazine-ben. Ez az a kulcs, amely megnyitja előtte a tudományos világ kapuját.


XVIII

„A liberális tudományok közül legkedveltebbjeim voltak a nyelvészet, a földleírás és a történelem. Igaz, hogy hittani tanulmányaim hazánkban megfelelő életpályára készítettek elő, de hajlamom a fent említett tudományok felé ösztönzött és arra késztetett, hogy tágabb tért keressek behatóbb művelésük végett. Mivel pedig szüleim már elhaltak, és egyetlen fitestvérem nem szorult segedelmemre, elhatároztam, hogy elhagyom hazámat, Keletre jövök, s ahogy lehet, biztosítván mindennapi kenyeremet, egész életemet oly tudományoknak szentelem, amelyek a jövőben hasznára lehetnek az európai tudományos világnak általában; különlegesen pedig világot vethetnek bizonyos, még homályban lévő adatokra nemzetem történetében. Ily célra útlevelet nyerni a császári kormánytól reményem nem volt, nem is folyamodtam tehát érette. Nagyenyeden egy nyomtatott magyar passzussal láttam el magam, hogy avval bizonyos üzleti ürügy alatt Bukarestbe mehessek és biztosítván a szebeni katonai parancsnok aláírását is, 1819 év november utolsó napjaiban átléptem a hegyeket… ”

A kormányzó egy percre abbahagyja a beadvány olvasását.

– 1819-ben indult el hazulról, és most 1825 májusa van. Közel hat éve folyton úton. Mekkora kitartás van ebben az emberben…

Az íróasztal túlsó részén ülő sáfrányszínü férfihoz fordul.

– Mit szól a beadványhoz, Mr. Harrison?

– Sir, ez maga felér egy megrendítő regénnyel. Öt hónapja ezt az embert Szabathuban tartják ártatlanul. Lord Amherst összecsücsöríti keskeny ajkait.

– Bizonyos körök azt írják, hogy Mr. Csoma elzárkózott ajánlataink elől. Nyelvészet, semmi több… Különös ember lehet. A Birodalmi Tanácsban az volt a vélemény, hogy Szabathu nem árt meg neki. Tán megpuhítja. Kiváló nyelvtudós és eszes ember. Szükségünk lenne rá.

– Úgy látom, ez esetben az észbeli képesség erős jellemmel párosul – jegyzi meg Mr. Harrison, majd kissé félénk hangon hozzáteszi: – Nem akarom lordságodat fölös dolgokkal terhelni, most azonban meg kell mondanom, hogy a hivatalos iraton kívül egy személyes jellegű levelet is kaptunk dr. Gerardtól.

– Az orvostól? – A kormánvzó idegesen dobol az asztalon. – Mit akar? Már elég bajt okozott az átkozott oltásaival.

Harrison hallgat néhány pillanatig, majd így folytatja:

– Úgy gondolom, hasonló természetű ember az orvos meg Mr. Csoma. Az ilyenek hamar egymásra találnak és megértik egymást világjavító terveikben.

– Nem érdekel, hogy dr. Gerard miket ír – szól közbe a kormányzó. – A maga véleménye érdekel, Mr. Harrison. Miben látja a megoldást?

A másik gondolkozik. Láz borzongatja, de erőt vesz magán.

– Tudományos térre kell áttenni Mr. Csoma ügyét. Az Ázsiai Társaság segíthet…

– Ők nem vállalják – a kormányzó unott arcot vág. – Dr. Wilson kijelentette, hogy a serampuri nyomdában készül már egy tibeti szótár a Társaság kiadásában.

– Akkor nekünk kell segítenünk.

– Igen, igen… Azt hiszem, havi ötven rúpia elég lesz.

– Lordságod ne felejtse el, hogy egy kiképző őrmester hatvan rúpiát kap.

Harrison maga is csodálkozik bátorságán. A kormányzó elmosolyodik.

– Beszélik, hogy igénytelenségben verhetetlen… Szabathuból érdekes történeteket tudnak róla. Meglátja, vásárolni is fog a pénzből. Voltaképpen a Társaság dolga lenne… Majd még beszélek Wilsonnal… Addig írja meg delhi ügyvivőnk útján, hogy a kormány és a Birodalmi Tanács felmenti Mr. Alexander Csomát a ránehezedő gyanú alól, és jóváhagyja tanulmányait.


Így hát elindulhatott második útjára 1825 júniusában. Kissé megviselte a több hónapos bizonytalanság, a gyanúsítás terhe, a hegyek közé érve azonban mintha mindezt letörölték volna.

Örök barátai a hegyek… Boldogan szívta be a hűs levegőt. Lelkéből tünedezett a keserűség. Igaz, hogy sok megalázásban volt része, de most két barátot hagy hátra Indiában. Nincs többé elszigetelve, lesz aki tájékoztassa és helytálljon érdekében.

Ez a második zanszkári út látszatra nem sokat hozott, mégis a legfontosabbat sikerült nyélbe ütni. A szótár és nyelvtan megszerkesztésének munkatervét.

Tetha faluban megszállt a láma rokonainál. Másnap tovább akart menni, de nem lehetett. Fegyveres lovasok érkeztek a faluba és kihirdették a lehi Namgjal parancsát: dél felől senkit sem szabad az országba engedni. Amint a lovasok eltávoztak, üzent Zanglába. A küldönc egy hét múlva azzal jött vissza, hogy Szangje Puntszogot nem találta a kolostorban. A gompa lakói szeretettel emlékeznek Csilengi dászára, üdvözletüket küldik és ígérik, hogy a lámát, amint lehetséges, értesítik Sándor megérkezéséről.

Két hónapig várakozott a faluban és már visszaindult volna, mikor végre megjött tanítója és barátja. Szangje Puntszog időközben bejárta Nagy-Tibet országot, Lhaszában is volt. Ragyogó szemmel mondta:

– Ott mindent megtalálnál, Csilengi dásza. Még őseid nyomát is. – Szólt a hatalmas könyvtárakról, ahol Kína és India irodalma találkozik.

Sándor vágyakozva gondolt a távoli lehetőségre, most azonban közvetlen tervét akarta előbbre vinni.

A láma hajlandó volt akár több esztendeig is együtt dolgozni vele, de kijelentette, hogy Zanszkárban nem lehetséges.

– A feringik és Ranjit Singh között őrlődik az ország. Nem szívesen látják a jövevényt. Kánám faluban mindkét gyűjtemény megvan. Kánám Busahr területéhez tartozik, az ottani rádzsa hallgat az angolok szavára.

Visszamentek Szabathuba. Megint hónapok teltek el; az Ázsiai Társaság válaszát várta Sándor.


Az őrnagy fürkésző pillantást vetett az orvosra.

– Most mit feleljek ennek az embernek? Magamfajta katonatisztnek is könnyebb ellenséggel csatázni, mint gyanútlan baráton sebet ejteni – szólt alig leplezve belső felindultságát.

Gerard doktor maga elé nézett, s mintha önmagának mondta volna:

– Felháborítónak találom az eljárást. Az urak úgy vélik, hogy már nincs szükségük Mr. Csomára, s mint kiszolgált cselédet elbocsátják. Nem is találok szavakat eljárásuk minősítésére.

– Sajnos, igazat kell adnom önnek. Most nyilvánvalóan meghallották, hogy barátunk értékes anyagnak jutott birtokába, s valaki hiú érdemhajhászásból meg akarja előzni.

Tovább nem folytathatta, Sándor jött be. Arcáról lerítt lelkiállapota.

– Nos, őrnagy úr, erről mi a véleménye? Ez hát őfelsége kormányának a tudomány iránti érdeklődése, melyről Bagdadtól Teheránig oly sokat regéltek a követségeken?

– Kedves Csoma barátom, jól tudja, más a kormány, és más az Ázsiai Társaság. Az urak a társaságnál, mint bizonnyal értesült róla, valamiféle tibeti szótáron dolgoznak, s úgy vélik, hogy ez kielégíti a tudományos igényeket. Ezért tagadták meg, remélem csak átmenetileg, a támogatást. A kormány azonban állja szavát.

– Tudom. Ötven rúpia. Hogy is mondják csak? Meghalni sok, élni kevés. Könyveket szándékoztam vásárolni, most még kenyérre is alig telik majd.

Nagy fásultságot érzett Sándor. Úgy látta, a sors kemény ökle sújtja lépten-nyomon. Annyi szenvedés és megpróbáltatás után sehol reményszikra, a siker, az elismerés jele, vagy akár tudományos bátorítás egyetlen gesztusa, most, amikor további esztendőkre eltemetkezik a hegyekben.

Dr. Gerard megérezte gondolatait.

– Mindennek ellenére nem lesz egyedül, kedves Alexander barátom. Az őrnagy is, én is résen állunk, szorgalmazzuk ügyét a Társaságnál, és hiszem, hogy rövidesen jobb belátásra jutnak.

– Ha nem lennének itt barátaim, el sem indulhatnék. Hálás pillantást vetett az orvosra. Aztán ismét szűkös viszonyai foglalkoztatták.

– Itt most krajcáros gondok nehezednek rám, és ki tudja, Teheránba talán megérkezett hazulról a pénz.

Maga előtt látta Kenderessy tanácsost, enyedi barátait, kik annyi szeretettel búcsúztatták, és most teljes bizonyossággal érezte, hogy csakugyan így van, hogy utánaküldték a pénzt, s az valahol elakadt.

– Teheránnal, sajnos, nincs állandó összeköttetésünk – sajnálkozott az őrnagy. Hitte is, nem is, hogy Sándornak pénze jöhet valahonnan. Oly szegénynek látta, oly magányosnak, mintha idegen csillagvilágból csöppent volna ide.


A nagy brit hadi út zordon hegyek lábánál halad, ott, ahol a Himalája alacsony dombokból nekirugaszkodik az égnek. Csak néhány nyomorúságos falu jelzi, hogy az ember ide is elhatolt.

A vidék központja Kanám.

Tökéletesen más vidék, mint Zanszkár. Más a növényzet, az ember, a vallás.

A falu egyik szobájában, ládaszerű szekrényekben hevernek a tibeti irodalom alkotásai. Minden kötet vászonba göngyölgetve, zsinórral bekötözve, ciprus- vagy deodórafa lemezek között pihen. A Kandzsur erkölcstani műve száznégy folió kötetből áll, minden kötet öt-hatszáz lapra terjed, gyönyörű fabetűs nyomtatásban. A Tandzsur ennél is terjedelmesebb; művészetről és tudományról értekezik, öt kötet orvostan, a többi csillagászat, szónoklattan, költészet, bölcsészet stb.

Mily különös – gondolja Sándor –, különös és szomorú… Régi kultúráról szóló művek pihennek egy eldugott kis faluban, tudatlan papok birtokában, ahelyett hogy a világ szellemi vagyonát gazdagítanák.

Most érzi át igazán, hogy nagyszerű feladatra vállalkozott. E művek ismertetése azonban éveket igénylő munka. Egy-egy pillanatra a jugarok földje villan feléje nyugtalanítóan, tudományszomja azonban félretaszítja a távoli ködképet. Reális, valóságos feladat ez, amilyen nyelvtudósnak egyszer ha akad száz esztendőben. A munka kárpótolja a küzdésben, tanulásban elveszett ifjúságért; ki tudja, nem lesz-e majd élete igazi nagy alkotása?

Nehéz az itteni lakosokkal. Ha a rádzsa nem állna mögöttük, visszafordulnának. Keverék nép lakja a falut, félig indiai, félig tibeti, tele babonával, gyanakvással. Cerberusként őrzik az általuk soha nem olvasott könyveket. Párdá Kangrán, egy hetvenéves, kecskeszakállas öregecske elállja a könyvekhez vezető ajtót és így sipít:

– Hallottam rólad, Iszkander bég! Ellopod a könyvek erejét. Varázsló vagy, kiszeded belőlük a gondolatokat. Téged is ismernek, tehénhúsevő bod (tibeti) paraszt – fordul a láma felé megvető tekintettel.

Amaz mond valamit, amitől az aggastyán egyszerre megszelídül, s int, hogy beléphet.

Sándort azonban nem tűrik meg a könyvek házában. A láma hordja ki naponta a könyveket; a falu szélén telepedtek meg, szegényes kunyhóban. Két durván ácsolt pad meg egy asztal a berendezés; Zanglához képest fejedelmi kényelem. Az időjárás is szelídebb. Sándor beleveti magát a munkába, szeretné befejezni a szótárt, és most csaknem elölről kezdheti. Zanszkárban összegyűjtött vagy ötezer szót a szegényes könyvtárból; most új szavak és kifejezések ezrei zuhognak feléje a Kandzsur és Tandzsur műveiből. Végigolvas minden kötetet, oldalról oldalra jegyzi az ismeretlen anyagot. A lámával megbeszéli, majd rendszerezi. Ez a munkamódszere. Sokat bajlódik. A láma tudása korlátozott. Mind gyakrabban gondol rá, hogy Lhaszából vagy Tasi Lumpéból kellene tudós segítsége a művek megtárgyalásához.

Szanszkrit tudása sűrűn kisegíti zavarából. Itt van például a „Dé-not-sum” kifejezés. A Kandzsur időnként ezen a néven szerepel, a láma nem tudja megmagyarázni igazi értelmét. Szerencsére ott van a szanszkrit megfelelője, „Tri-pitaka”, vagyis három kosár. Joggal következteti, hogy a szó „három tárházat”, vagyis „hármas gyűjteményt” jelent. A „do-dé” kifejezésre sem kap tanítójától magyarázatot. A „sutantra” szanszkrit szót azonban megtalálja az aforizmák élén; itt sem lehet más jelentése. Általában a szanszkrit sokkal tömörebb és egyszerűbb, mint a tibeti. Egy vallásos üdvözletet tibeti nyelven így írnak le:

„Dkon-Mch, hog – Qsum-la-l, hyag-Hts, hal-la.”

Mindez szanszkritul: „Namo Ratna Trayaga.”

Sok nehézséget okoz a hasonértelmű szavak helyes értelmezése. A láma megkísérli körülírni a szó helyes, árnyalatos értelmét, Sándor pedig a mondatból és összehasonlításokból állapítja meg, hogy a kifejezés a rokonszó enyhébb vagy erősebb hasonlója-e. Mindez rengeteg munkát, de nagy gyönyörűséget is jelent a vérbeli nyelvésznek. Mily nagy az öröme, amikor ötnapos keresgélés és összehasonlítás után rájön, hogy „stong-fa-nyid” valójában a lelki üresség elvont fogalmával azonos.

A buddhista gondolatvilág érdekes, európainak szokatlan megállapításokat tartalmaz, így például nem öt, hanem hat érzéket sorolnak fel, az általunk ismert öt érzéken kívül hatodiknak az erkölcsi érzéket. Az erkölcsi fogyatékosságot éppúgy fizikai hibának tekintik, akár a süketséget vagy vakságot.

Hat alapvető elemük: a föld, víz, tűz, levegő, aether (vagyis légüres tér) és az értelem.

Kezdetben zavarja Sándort a Szabathuban ért csalódás. Tudja, hogy tibeti szótár készül a serampuri nyomdában. Az ördögbe is! Nem kellemes érzés, hogy míg az ember távoli hegyek között öli magát a tudományért, hasonló munkával megelőzzék. Ki tudja, tán hiába is dolgozik? Ugyan miféle munka lehet az?

Rövidesen megkapja rá a feleletet. Futár jön Szabathuból, Kennedy őrnagy megküldi a serampuri szótár néhány levonatát. Az urak Calcuttában nem ismerik a tibeti nyelvet, a megjelenés órájában rossz érzésük támadt. Dr. Wilsonnak eszébe jut a „kanámi remete”, megkérik, nézze meg, mondjon róla véleményt. Ez persze semmire sem kötelez.

Amint az anyagot nézegeti, hangosan felnevet. Miért nem adták ki újból Georgi Alphabetum Tibetanumát, az legalább becsületes munka. Ezt is valami régen kimúlt misszionárius, bizonyos Schröber atya követte el, de közelébe sem ér Georgi munkájának. Aztán hol itt a nyomdai felelősség? Úgy látszik, senki sem nézte át. Meg is írja őrnagy barátjának, hogy átlagos számítás szerint kilenc szóból öt hibás.

Attól fogva jobb kedvvel dolgozik. No, ha Calcuttában csak ennyit értenek a tibeti nyelvhez, akkor valóban úttörő munkát végez.


A kinin leküzdi a lázat, de roppantul gyengít. Dr. Horace Hayman Wilson, a neves orientalista, az Ázsiai Társaság főtitkára, amint a kormányzósági palota széles lépcsőjén kapaszkodott, önkéntelenül tíz év előtti látogatására gondolt. Mily fiatalos lendülettel sietett akkor a palotába… Most pedig…

Tíz év a trópusokon… Már maga a gondolat elég, hogy megvénítse az embert. Most végtelenül öregnek és gyengének érezte magát. Minden lépcsőfok után megállott erőt gyűjteni, zsebkendőjével verejtékező arcát szárítgatta. Kora reggel volt, nem a melegtől verejtékezett, a gyengeségtől. Itt az ideje, hogy búcsút mondjon Calcuttának. Nem könnyű itthagyni a pompás szanszkrit gyűjteményt, a perzsa kéziratokat, tudományos búvárkodásának egész anyagát. Élete tartalmát hagyja itt… És éppen most utazzék el? A serampuri szótár botránya bélyegezze meg működését? Biztosan azért hívatja a kormányzó.

Úgy is volt. Lord Amherst feltűnően hosszúkás arca (amiért diákkorában paripa úrfinak csúfolták) egészen elfehéredett az alig titkolt indulattól.

– Olvasta főtitkár úr Klaproth cikkét?

Hangja csaknem nyers volt. Dr. Wilson most még gyengébbnek, törődöttebbnek tudta magát. Úgy érezte, nincs fizikai ereje igent mondani. Hallott róla – felelte egész halkan.

– Én már szinte kívülről tudom.

A kormányzó fel-alá járkált. Most tényleg nyargaló paripára emlékeztetett. És csakugyan kívülről tudta a cikket.

„Az angolok tudományos munkája Indiában értéktelen és jelentéktelen. Beszédes példa rá a Serampurban nyomott tibeti szótár, ez a teljességgel komolytalan, hibás és felületes munka…”

Súlyosan, kérlelhetetlenül, fojtott szemrehányással zuhogtak lord Amherst szavai. A súlyosabb részeket megismételte:

– Hibás és felületes munka.

Beszélt az intézet tekintélyéről, londoni körök elkerülhetetlen érdeklődésének veszélyéről.

– Aztán meg itt van Macaulay – mondta végül, de ezt már megbánta. Miért avatkozzon személyes ellentétekbe? Macaulay, a brit impérium indiai tollnoka, esküdt ellensége volt Dr. Wilsonnak. A főtitkár görnyedten ült széke mélyén, gyorsan, röviden lélegzett, mint aki végítéletét hallja. A kormányzó látta, milyen roskatag állapotban van a tudós, és gyorsan másra terelte a szót. Megkérdezte: tudja-e dr. Wilson, hogy Mr. Csornának, a különc nyelvésznek a tanulmányát európai folyóiratok is átvették? Az Orientál Quarterly nagy elismeréssel ír róla. A főtitkár erre megint csak lógatta a fejét. Mr. Csoma, mint mondotta, figyelmeztette őket. Igen, igen, óvta őket a serampuri anyagtól. Igaztalanok voltak ezzel az emberrel, lebecsülték képességeit. Talán ő az egyetlen, aki a tibeti nyelvet ismeri.

– Akkor van megoldás – lord Amherst várakozóan nézett a főtitkárra. A tudós örült, hogy elterelődött a szó Klaproth cikkéről és Macaulayról. Írni fognak Mr. Csomának, biztosította a lordot, mindent megtesznek, hogy jóvátegyék a mulasztást. Ámbár nem tudni, hogy mit szól majd hozzá… Karakán ember.

– Bárhogy is legyen, égető szükségünk van rá. A serampuri eset és Klaproth cikke nyomán támadt hangulatot csak tudományos értékű munkával tudjuk eloszlatni. Ezt tőle várjuk – szögezte le a lord, és másról kezdett beszélni.

– Hallotta a hírt? Moorcroft meghalt. Egy pillanatra kényelmetlen csend támadt.

– Mikor, milyen körülmények között?

– Semmit sem tudok. Csupán szolgája volt mellette.

– Trebeck őrnagy?

– Ő is halott.

– Túl sokan halnak meg. – A főtitkár úgy gondolta, nem volt politikus, amit mondott, és hozzáfűzte: – Ámbár Moorcroft nem az a fajta ember, aki ágyban végzi. És hindu barátja?

– Eltűnt. Tudja, hogy milyen veszedelmes ember – a kormányzó az ablakhoz lépett és kibámult. – Lehet, hogy éppen az a béna koldus ott a kapu alatt… Senki sem ismeri Mir Izzat Ullah igazi arcát.

– Egy bizonyos hivatal biztosan ismeri. – Dr. Wilson megjegyzésére a kormányzó nem válaszolt. Búcsúzóul még egyszer az Ázsiai Társaság figyelmébe ajánlotta Mr. Csomát.

– A magam részéről a szótárat különösen fontosnak tartom. Mondja csak, főtitkár úr, Mr. Csoma levelezik Európával?

– Nem tudom…

– No, csak vigyázzanak. Nehogy másutt könyveljék el az eredményt… Nem szeretném tanulmányait német és francia lapokban viszontlátni. Ne felejtse, hogy az ő munkássága csak akkor gazdagítja a brit tudományt, ha közzétételéről is mi gondoskodunk.

Ezzel a lord újabb tüskét vert dr. Wilson szívébe. Jeles tudós volt, de befolyásolható ember. Most égett a türelmetlenségtől, hogy a hibákat jóvátegye.

Az Ázsiai Társaság gépezete azonban kissé lassan mozdult. Csupa koros úr ült ott, rozsdásak voltak a kerekek. Sándor három éve élt napi két teából a kanámi hegyekben, mire az első levél útnak indult.


Azóta már sokszor feldolgozták európai írók, hogy az indiai királyfi miképpen hagyta ott léha, gondtalan környezetét, hogy elmélyüljön és megvilágosodjék. Sándor azonban elsőnek ismerte meg a meséket, amelyekkel a nép fantáziája körülvette és gazdagította Buddha születésének körülményeit.

„Shakya az anya jobb oldaláról született, álló helyzetben volt s fagallyat tartott kezében. Nem sokkal születése után hét lépést tett a világ négy főirányában, megnevezvén mindegyiket és elmondván minden irányban szándékát…”

Születésekor csodás dolgok történtek. Ötszáz fiú és ötszáz leánygyermek jött a világra. Ötszáz fiatal elefánt és ötszáz csikó született, ötszáz közkincstár felnyílt. Shudhodana király minden kívánsága teljesülvén, fiát Sziddhartha néven nevezte el, vagyis olyannak, „aki elérte célját”.

Sándornak szeget ütött a fejébe a csodatétel a közkincstárakkal. Mit akart mondani a nép? Világos, hogy mit. Náluk, otthon, talán nem csodaszámba menne, ha egy közkincstár megnyílna? Bizonyára itt, Indiában is a Buddha születésekor nyílt meg utoljára: akkor is a regében. Még Kónya tanító úr hangoztatta, hogy a mesében a nép vágyakozása él. Mennyire igaza volt…

Mialatt a tibeti irodalom szépségeiben gyönyörködött, váratlanul megjött a tél. A Nagy Himalájából fergeteges szelek sötét felhőt kergettek Kanám fölé. A felhő leereszkedett a völgyre, nyirkos érintésére egyszerre lehervadtak a füvek, virágok, levelek. A szél táncot járt a házak körül, mintha gonosz manók sziszegtek volna a légben. Az emberek behúzódtak kunyhóikba. A forgatag felkavarta a sárgult virágokat, leveleket, a nyár minden emlékét, és napokig rázta, tépte, őrölte e fonnyadt sokadalmat; mire visszaejtette, már nem maradt a nyárból semmi. Hideg, fehér vattacsomók szállingóztak az égből, letelepedtek a földre, a házak tetejére és ott maradtak.

Sándor beszorult a kunyhóba. Szelídebb tél volt, mint a zanszkári és kunyhójába még egy kis kályhát is beállíthatott. Igyekezett munkájában a télhez alkalmazkodni. Egérfarknyira zsugorodtak a napok, ezért a déli órákat is munkában töltötték.

A hosszú estéken elbeszélgettek a lámával. Barátságuk mélyebb lett, őszintébb, a láma sok mindenről szólt, amiről a zanglai gompában nem beszélhetett.

– Ne hidd, Csilengi dásza, hogy az én szívem nem vágyik a külső világ megismerésére – mondotta egy nap. – Az én hazámban azonban kettő között választhat az ember; vagy pap lesz, vagy pásztor marad. Ha pásztor, a hegyek zárják be egész életére, ha láma, a gompa falai.

Így szólt a láma, és ez volt a legtöbb, amit mondhatott.

Ezen a télen több mint tízezer új szót gyűjtött Sándor, és negyven kötet könyvet olvasott át. Eredeti útiterve, tudományos célja, amelyet elűzött magétól, olykor visszalopakodott hozzá, emlékeztette létezéséről és megdobogtatta a szívét. A Tandzsur gyűjteményében olvasta egy helyen, hogy Szongcen Gambo király felesége egy Buddha-szobrot hozott Kínából, és útján Jugera országot, a jugarok földjét is keresztezte. A szobor vándorlását jugar nyelvű kézirat örökítette meg. A kéziratot Lhaszában őrzik. A lámának igaza van; ki tudja, Lhasza könyvtáraiban hány adatot találna a jugar népről? Talán a nyelvet is megismerné, és akkor végképp eldőlne, érdemes-e továbbutaznia.

A felfedezés napokig foglalkoztatta, nyugtalanította. A mindennapi munka azonban teljesen igénybe vette szellemét, és a zavaró gondolatok lassan megint a mélybe süllyedtek.

Tibeti darócruhájába burkolózva olvasott és jegyzett reggeltől napestig. Még mécsese sem volt, amivel alkonyatkor világítson. Az ötven rupiás kormánysegély felét a lámának adta, négyet kapott egy szolgalegény, a kunyhó bére egy rúpia volt, megélhetésre alig húsz rúpiája maradt. Úgy élt, mint Zanglában, a zsíros tibeti teával táplálkozott naponta kétszer.

Egy február végi nap kora reggelén nagy öröm érte. Barátja, dr. Gerard látogatta meg.

Az orvos egy pillantást vetve Sándor kunyhójának belsejébe, mélyen elszomorodott. Ekkora szegénységhez nem volt hozzászokva. Felindulást érzett, hogy ilyen élet- és munkakörülmények között kell látnia ezt a kiváló embert.

– Kedves barátom, miért nem veszi igénybe jóakarói segítségét? – kérdezte baráti hangon. – A munka, amin dolgozik, általános érdekű, egyetemes fontosságú. Nem engedhető meg, hogy egészségét tönkretegye.

– Túlságosan elkötelezem magam – felelte Sándor. – A tudós függetlensége mindennél többet ér. Nem vágyom gyarmati szolgálatra, veszedelmes háló.

Dr. Gerard erre nem tudott válaszolni. Az őrnagy megbízta, hogy tapogatózzon, nem menne-e el Sándor Moorcroft irataiért; most eszébe sem jutott előhozakodni az ajánlattal. Úgy érezte, aki ilyen szegénységben ily magasrendű tudományos munkára képes, azt nem szabad megsértem alantas feladattal.

Sándor diadalmas hangon szólt elért eredményeiről. A kunyhó valójában csatatérre emlékeztetett: a tudományos munka csataterére. Sándor körül volt bástyázva könyvekkel, kéziratokkal, jegyzetekkel.

– Eddig több mint húszezer szót gyűjtöttem össze és rendeztem el – magyarázta. – A műszavak, szólások gyűjtésében is előbbre jutottam. Hozzákezdtem a tibeti gyűjtemények rövid tartalmi ismertetéséhez. Remélem, megiszik velem egy teát…

Már hozzá is látott a vajjal kevert tea elkészítéséhez, amit az orvos szívesen elengedett volna.

Teázás közben Sándor megkérdezte:

– Mi hír Európából?

– Törökország után még egy „beteg” van: az osztrák birodalom… Recseg-ropog ott minden.

– Mi magyarok ezt rég tudjuk, csak a külföld nem ismerte fel.

– Innen jut eszembe – szólt most az orvos –, ha írni akar hazájába vagy bárhova Európába, adja ide a levelet. Lehetőleg latinul írjon.

– Hogyan? – Sándor megütődve nézett barátjára, aki zavartan magyarázta:

– Calcuttában bizonyos gyanakvás uralkodik. Ezt meg kell értenie. Magyar tolmácsuk nincs.

– Értem – Sándor szemében harag tüzelt. – Nem bocsátják meg nekem, hogy Oroszországnak indultam. Bár sikerült volna – tette hozzá szenvedélyesen. – A darab kenyér, amit egy szegény muzsik ad, biztosan nem jár megalázással, mint a calcuttai urak pénze.

– Kedves barátom, nem szabad így megítélnie a kérdést – csitította az orvos. Ő azonban körülmutatott a nyomorúságos viskóban, és felkiáltott:

– Látja, barátom, nélkülözés, hideg volt osztályrészem gyermekkoromtól, és ha mint iskolás gyermeket akaraterőm megóvott attól, hogy léha úrfiak kegyelméből éljek, a gyarmati hatalom dölyfe sem fog megtörni.

Az orvos távolabbi terveire terelte a szót. Egyszeriben elfeledte sérelmét, s a tudós hevével magyarázta:

– A láma szerint ezek a könyvek csak kivonatai az igazi tibeti irodalomnak. A teljes műveket Tibet fővárosában, Lhaszában találom meg. Lhasza mellett van a híres Tasi Lumpo kolostor; könyvtára sok kérdésben útba igazítana. Remélem, hogy utam végcéljáról, a jugarok földjéről adatokat nyerhetek… A láma megígérte, hogy lehetővé teszi a beutazást.

– Akkor talán a himlőoltást is megismertethetjük az ottani lakosokkal – vélte dr. Gerard, aki mindent orvosi feladata szemszögéből nézett. Sándor a lámához fordult, és tibeti nyelven mondott valamit. A láma helyeslő fejbólintással válaszolt.

– Azt mondja – fordult Sándor az orvoshoz –, szükség esetén aláveti magát az oltásnak.

Dr. Gerard távozása után két hónappal dr. Wilson levélben értesítette Sándort, hogy az Ázsiai Társaság havi ötven rúpiát szavazott meg számára. Rövidesen megérkezett Calcuttába a válasza, amelyben a felajánlott összeget visszautasítja.

„Hat éven át senki sem törődött velem. Könyveket kértem, nem küldték el. Most újabb segélyre nincs szükségem, amint munkámmal elkészülök, megállapodás szerint a kormány rendelkezésére bocsátom. – Írta válaszában.

Kennedy őrnagy továbbította Calcuttába a levelet. Az őrnagy azzal mentegette Sándort, hogy „különc jellem”. A „különc” jelzőt bátran elhagyhatta volna.


Az Ázsiai Társaságnál lenyelték a gombócot. „Karakán ember” – így jellemezte Sándort Wilson, és igaza volt. Csak ki ne csússzon a kezükből! Ha pénzt nem fogad el, a hiúságánál kell megfogni. A kormánylap részleteket közölt dr. Gerard leveléből. A levél egy igaz szívű ember humánus hangú megnyilatkozása. Hogyan látja a „kanámi remetét” az, akit nem vezet mellékgondolat, önös érdek, társadalmi gőg?

„Merem állítani, hogy munkálatai, ha kellően értékelik, valódi becsükben messze túl fogják haladni azt a támogatást, amiben elvégzésükért részesül… Ahogyan láttam, birkabörökbe burkolózva és szűkös lehetőségeihez mérve igényeit, alig hinné az ember, hogy olyan férfiú áll előttünk, aki nagy művet hivatott véghezvinni. Lénye csupa elevenség, de ezt gyakran az ő esetében annyira természetes aggodalom töri meg, és minden észrevehető ok nélkül elkomorul. Mr. Csornában nem él semmiféle önző vágy; egyedüli törekvése a becsületes elismertetés. Reménylem, hogy egy ilyen nagytehetségű és szerény egyéniség érdemei nem maradnak soká észrevétlenül.”

Sándor ezután gyorsan emelkedik hivatalos értékelésben. A kormányközlöny második cikkében Gerard beszámolt további terveiről:

„Tasi Lumpo és Lhasza ősrégi városok könyvtáraiban állítólag sok értékes könyv van, ezeket a világ bizonyára csak egy olyan lángelme közvetítésével ismerhetné meg, mint Mr. Csoma. Erős törekvése eljutni a mongolok földjére, hogy minden módon kikutassa ennek a régi népnek a történetét és intézményeit.”

A cikk hangja tükrözte az akkori hangulatot. Mondottuk már, hogy dr. Wilson jeles tudós, de befolyásolható ember. Tegnap még válaszra sem méltatta Sándor levelét, most az ellenkező végletbe esett.

Lord Amherst óvatosabb volt. Magához kérette a főtitkárt, hogy megbeszélje vele a „Csoma-kérdés” további kezelési módját. Mindjárt elöljáróban újólag megkérdezte dr. Wilsont, hogyan vélekedik Sándorról.

– Csak egyképpen jellemezhetem: lángész – feleli a tudós habozás nélkül. – Szinte hihetetlen akaraterő, szívósság, tudás és erkölcsi erő egyesül benne. Azt mondják, egyszerű parasztfiú volt.

– Nem értem – a kormányzó maga elé nézett. – Hazájából nem érdeklődik iránta senki…

– Ne felejtse el lordságod, hogy népe elnyomott, rabigában sínylődő nép. Nincsenek tudományos intézményeik; az osztrák uralom érdektelen a magyar nép fejlődése iránt. – A főtitkár levelet húzott ki zsebéből. – Éppen most kaptam tőle. Méltóztassék meghallgatni, többek között mit ír: „Lekötelezett leveleim ismertetésével és a róluk kifejtett megjegyzéseivel. Mindaz, amit a tibeti nyelv felől a Quarterly folyóiratban találtam, teljesen hibás volt. Nem fogom a hiányosságokat elsorolni, de remélem, hogy idővel képes leszek megadni biztos alapját ennek az érdekes nyelvnek.”

– Ejha! – kiáltott fel a lord. – Így hát már tudósaink eredményeit is kétségbe vonja.

– Hiszem, hogy joggal. A serampuri szótár nem elszigetelt jelenség. Tibeti tudásunk nagy része ma is azon a szövegtöredéken alapszik, amit még Nagy Péter cár fordíttatott le a francia Tudományos Akadémiával. Erről Csoma már bebizonyította, hogy hibás, és a szöveghű fordítást is megadta.

Kis pihenőt tartott a tudós.

– Úgy tudom – folytatta erőtlen hangon –, Mr. Csoma nem adta fel a reményt, hogy a tulajdonképpeni Tibetbe eljusson, és ott az igazi nagy könyvtárakat tanulmányozza. Népe őshazáját is szeretné felkutatni. Sokat vár tibeti útjától.

– Ez nehezen fog menni – vélte a lord.

– A kormány nem engedélyezi a tibeti utat?

– Ehhez nincs jogunk, Tibet nem tartozik hozzánk. A kormánylapban majd megjelentetem az engedélyt Mr. Csoma tibeti útjáról. Csak aztán… jusson el oda.

Nevetett a kormányzó. Dr. Wilson sejtette, hogy nem a közigazgatás és nem a hadsereg: a titokzatos harmadik hatalom akadályozza Sándor tibeti útját. Nem kérdezősködött tovább.


Telnek az évek, őszre tél jön, télre tavasz. Kanámban talán még a felhő is ugyanaz, amely a Himalájából a tél jöttét meghirdeti. Sokasodnak a szavak a szótárban, sokasodnak az ezüstszálak Sándor hajában. A láma is vele öregszik, a mosolygó sárgásbarna arcon mind több a ránc.

Azért most más szellők fújdogálnak a külvilág felől; a láma tapasztalja, hogy Csilengi dásza tekintélyre tett szert. Lovas küldöncök hozzák a postát, vaskos kéziratokat, pecsétes leveleket. Messzi országból kérdik meg Iszkander béget, mi a véleménye erről-amarról. Akik írnak, tisztelettel írnak; lassan hegedni kezdenek az élet véste mély sebek.

Az első években, ha jön valaki, nincs sok köszönet benne; nyomában megbántottság marad, keserűség; különösen az európai látogatóktól csömörlött meg Sándor. Az angolok uralma megszilárdult Indiában, és divatba jött az indiai utazás. Unatkozó európai arisztokraták tehetség és tudás nélkül utazgatnak a memoár-irodalom nagyobb dicsőségére. Egy Jacquemont nevű incifinci uracska szenzációra vadászik, hogy neve megörökíttessék. Szeretné látni Sándort mint vásári érdekességet, és „üzen érte”. Ő udvarias levélben elfoglaltságra hivatkozik. Jacquemont elolvassa a levelet, és gúnyosan felkiált: „Micsoda iskolás angolság!” Már tudja, ez nem a kasztjába való. Könyvében kifigurázza Sándort, aki „ázsiai hordák között keresi népe őseit”. Tudatlanságára jellemző, hogy még azzal sincs tisztában, hogy a bég törökül urat jelent.

Ez hát Jacquemont úr. Később majd Hügel báróval, az osztrák utazó-műkedvelővel lesznek keserű tapasztalatai. Mert Sándort csak a műkedvelők, az áltudományos kéjutazók magyarázzák félre, a tudományos szakemberek kiválóan megértik, így van ez B. H. Hodgson esetében is. Hodgson neves orientalista, nepáli követ, egy sereg értékes könyvet vásárolt össze az Ázsiai Társaság számára. Mivel a tibeti nyelvet nem ismeri, a könyvek lajstromozása meghaladja képességeit. A Társaság értesíti, hogy forduljon a Kanámban élő Mr. Csoma nyelvészhez, a buddhista irodalom kiváló szakértőjéhez, így kezdődött Sándor és Hodgson között a levélváltás és a barátság.

Miben látja Sándor ez idő tájt a tibeti irodalom tudományos jelentőségét?

„Miután a buddhista könyvek nemcsak vad metafizikai spekulációk, de egész köteteket tartalmaznak praktikus tárgyakról, szükséges tanulmányozásuk és elbírálásuk – írja egyik levelében. – Ha egyszer az európai tudósok megismerkedtek a buddhista tanok gyakorlati részével, a tibeti nyelvvel s több hasznos, népszerű könyvvel, akkor talán meg fogják bocsátani azon túlcsapongást, ami vallásuk dogmatikai részében tapasztalható…”

Levelében rámutat Sándor, hogy ,,a buddhák, szentek és más képzelt isteni lények, jó és gonosz lelkek, általában a metafizikai lények száma a buddhizmus pantheonjában hihetetlenül megsokszorosodott. Nem lehetséges, de nem is fontos valamennyiöket leírni. Nevük, jelzőjük, tulajdonságuk… gyakran jelkép, például az erény, a nyomor, a bölcsesség, a hatalom stb. kifejezése…”

Ez idő tájt az a kérdés foglalkoztatja, hogyan tudták a fejlett szókincset igénylő szanszkrit műveket a fejletlenebb tibeti nyelvre fordítani. Megállapítja, hogy a fordítói munka egységes terv szerint történt. Tibeti tudósok éveket töltöttek Indiában, hogy a szanszkrit nyelvet tökéletesen elsajátítsák. A fordítás igényének megfelelően a tibeti nyelvet új kifejezésekkel, új szavakkal gazdagították. A szanszkrit irodalom lefordítása tehát döntő jelentőségű korszak a tibeti nyelv fejlődése szempontjából.

Hodgsont bámulatba ejti Sándor tudása, amely nem merül el a részletekben, hanem széles összefüggéseiben látja és tárgyalja a tibeti nyelvvel kapcsolatos kérdéseket. Meg is írja az Ázsiai Társaságnak, hogy a könyvek leltározását bízzák Sándorra, mert jelenleg ő a tibeti irodalom legalaposabb ismerője.

Telnek az évek, őszre tél jön, télre tavasz, 1830-ban megírja Calcuttába, hogy elkészült a szótárral. Nagy az izgalom az Ázsiai Társaság nyugodt berkeiben. Jó lenne átvenni a kéziratot, betenni egy fiókba, a szerzőt pedig otthagyni valahol Kanámban, havi ötven rúpiával. Nem lehet. A főkormányzóság eredményt követel, le kell mosni a serampuri szégyenfoltot. Azonfelül Sándor híre akarva, nem akarva, túljutott az Óceánon, már az anyaországban is emlegetik, és dr. Wilson nagyon pártfogolja. Megélhetéséről gondoskodni kell. Ötven rúpia elég a hegyek közt, ott senki nem látja, miből él az ember. Calcutta kellős közepén mégsem táplálhatják tibeti teával. Megszavaznak két évi időtartamra havi száz rúpiát. Ezért a pénzért a szótár és a nyelvtan összeállított anyagán kívül a nyomdai korrektúrát is köteles elvégezni.

Most aztán megüzenik, hogy jöhet.

Nagy poggyásszal készül az útra Sándor. Az évek alatt gyűjtött hatalmas anyag ládákat tölt meg; fontossága terjedelménél is nagyobb. Egy alig ismert ország nyelvét és irodalmát hozza magával.

A láma, hűséges munkatársa és barátja, az utolsó napig segíti előkészületeiben. Elkíséri Sándort Szimtáig; ott elválnak.

– Az életemet beragyogja az az idő, amit veled együtt dolgozhattam – mondja búcsúzáskor a láma, és Sándor mély meghatottságot érez. Idestova hét éve ismeri, tisztában van vele, hogy még egy ilyen önzetlen, hűséges munkatársat aligha talált volna.

– Megosztottad fáradalmaimat, megosztom majd véled az eredmény dicsőségét – búcsúzik tőle, majd hozzáteszi: – Ki tudja, talán még találkozunk.

A barna arc ráncai mosolyba simulnak:

– Biztos, hogy találkozunk.

Ott áll sokáig az útkereszteződésnél, mint aki élete egy fontos részétől búcsúzik; áll mozdulatlan, figyelő arccal.

– Csilengi dásza… – szól gyöngédséggel a hangjában, aztán megfordul, és nekivág a hegyeknek.


TARTALOM