I.rész
Vén diófa
ISas keringett a hegyek felett. Messze ellátott a magasból, s ameddig ellátott, az mind az ő birodalma volt. Őz az erdőben, zergecsapat a kopasz nyereg körül, lenn a völgyben a békésen legelésző nyáj, a külső udvarokban az aprójószág, mind adót fizetett neki. Vénségesen vén madár volt, régóta lakta a vidéket.
A kisfiú vágyakozva nézte. Milyen jó is a sasnak. Ki tudja, tán egészen Moldváig ellát. Valahol a Kalabucs rengetegében fészkel, onnan röppen a magasba ilyenkor, mielőtt bealkonyodnék.
Nézte, nézte a sast, hogy szinte beleszédült, s gyermekszívét megdobogtatta az élet fenségének érzete. Kövér füvek közt tücsök hangolta hegedűjét, lila virágon fekete-sárga darázs kutatott, a távolban erdők sötétlettek. Ott hevert e tarka, sokszavú élet közepén, a nap melege lágyan cirógatta, és úgy érezte, övé a völgy és a hegy. Ahogy a fűben hanyatt feküdt, elképzelte: uccu, ugrik egyet, s már ott is van a Tőgyavas tetején. Csak akarnia kell…
– Sándri!… Sándri!… Gyere már. Megjött édesapám… – hangzik lentről a kiáltás.
Felugrik erre az eleven, fekete szemű fiúcska, s szalad lefelé a domboldalon. Megint jött hát valaki messzi idegenből.
A domb alján várja már Zsuzsika, Szabó Márton kisleánya. Szeme tágra nyílt az izgalomtól, mint két nagy lila virág.
– Gyere, Sándri… Szaladnak, s a kislány csacsog.
– Szekerét elvették Vác alatt, a katonaságnak kellett. Elment a szekér miatt Bécsig. Szitán, kérgen túladott… Eladott volna háromannyit és, azt mondja.
Hiába no, híre van a kőrösi szitának. Abból él a falu. Sándriéknál is ott a szövőszék, nyáron a tornácon, télen a szobában. Nannyó ül előtte, keze, mint a villám. Egy nap megsző egy szitát, s ez nem gyerekjáték.
Szabóéknál már tele a ház sógorokkal, szomszédokkal. A házigazda sok érdekeset mond az útról.
– Háború lesz… Mindenütt erről beszélnek.
Csoma Dénes, Sándri nagybátyja, magas, hajlott hátú ember, közbeszól:
– Toldi Nagy már azt mesélé, hogy kiterítve látott Tordán.
Márton arca elkomorul.
– Toldi Nagy uram? Szabadon tartja a rideg marhát. Kevély ember, mit akar tőlem az olyan?
– Irigy mindenkire, aki szuszog… Ő vigye, ő adja.
Csend támad. Toldi Nagy Mózes csakugyan szabadon legelteti a marhát, s Zathureczky méltóságossal meg a báróval közösen csempészi Putnába a hízott barmot. Gazdag ember, nem jó vele ujjat húzni. Déni teheti, annak semmije sincs.
– A háborúról beszélj… Mi van a franciával? – nógatja a házigazdát Csoma András, Sándri édesapja.
– Bécsben nagy a riadalom. A francia el akarja kergetni a királyát. Az ő királynéjuk édestestvére császárunknak… Hát ezért…
Csoma Dénes heves mozdulattal felhajt egy pohárral.
– Csak mondják, hogy azért. A népek lázonganak. Ha élne most a fejedelem, tán többre jutna.
A fejedelem… Déni szavai a szívükbe markolnak. Gecse Bálint szólal meg, kis köpcös ember, a szeme csupa tréfás jóság.
– A minap fenn jártam a Tőgyavason. Amint ott nézelődöm, szemerkét kerestem, megszólal egy rigó: „Júdáspénzen vettek minket, rikk, rikk, rikk…”
Bálint jól utánozza a madarat, de nem nevet senki. Tudják, miről fütyült a Gecse rigója. A fejedelmet, Rákóczit elárulták. Egyik áruló, Zathureczky Gyula apja júdáspénzen jutott a Tőgyavas erdejéhez, a Szentkereszthy bárók a Mikes család vagyonát orozták el.
Déni már az ötödik poharat üríti. Mélyen árkolt szeme lángolni kezd.
– Madéfalva óta megnőttek az urak… Aztán meg hogy Horiát kerékbe törték, azt hiszik, az igazságot is kerékbe törhetik.
Horia… Merész ez a Dénes… Jobb ilyesmit nem emlegetni. András mozgolódik. Kriska fülébe jut, lesz min rágódni az asszonynak: „testvéred… testvéröcséd…”
– Reggel a kis szénát még behordom, és megyek fel a Kalabucsba. Te jössz-e, Márton? Viszem Sándrit es, lásson erdőt.
Sándri szeme felragyog. Apja már nagyfiúnak tartja, másképp nem vinné. Márton tölt, isznak. Bálint magasba emeli Sándrit.
– No, legényke. Hogy nő ez a gyermek!
Esteledik. A harangszó hazaküldi az embereket.
Befordulnak a faragott kapun: apa és fia. Nannyó most áll fel a szövőszéktől, Juliska, a nagylány az aprójószágot eteti.
Kriska asszony, Sándri édesanyja, a kapuban várja őket.
– A legények holnap mennek Zabolára. Azt mondják, a francia ellen. Most volt itt Jóska.
– Úgy – András a lányára néz, aki indulatosan megrándítja a vállát.
– Ha nem menyen, viszik.
Dancs Jóska Julis vőlegénye. Úgy volt, hogy télen megesküsznek. Most nem lesz belőle semmi. Katonaság. Ebben telik a kőrösiek élete. András fejét is belepte a dér, amíg hazajött.
Vigasztalná a lányt, de az elbujdosott a vén diófa mögé, ott hullatja könnyét.
Már asztalon a párolgó kása, fazékban a tej. Nekiülnek az evésnek. Sándri fejében még ott motoszkál, amit hallott. Hétéves csak, de mindent megjegyez.
– Édesapám, mondja már, mi történt Madéfalván? – kérdi az apját.
– Madéfalván? Ott tiporták vérbe a székely szabadságot.
– Hát az a Horia ki volt?
András megrettenve néz a feleségére.
– Egyél, kisfiam, ne mind beszélj.
De hiába. Kriska asszony tud már mindent.
– Persze, Déni is ott volt, teletöltötte a fejeteket. Az majd mindent helyreigazít, megmagyaráz. Igaz-e? Csak a saját condrás életét nem tudja helybe tenni. Ebbe tört belé a bíróságod, András.
Ez igaz. Andrást Dénes miatt nem választották újra. Erre csak nyelhet egyet. Nem úgy Nannyó.
– A fiamat ne bántsd. Déni másmilyen ember, mint mű vagyunk. Öcsédet, Bálintot se veti fel a jómód, te Kriska.
Elhallgat az asszony. Gecse Bálint szegénysége az ő szívét marja.
Nannyó a tányérja fölé hajol. Fogatlan szája lassan őrli, forgatja az ételt. Sovány arcával, előreugró állával madárhoz hasonlít. Nannyó keveset beszél evés közben, Dénest azonban megvédi. Ő tudja csak, mit szenvedett már e nyugtalan lelkű fiáért. Annál kedvesebb neki.
Hipp-hopp… Talán a földből bújt elő ez a piros arcú, csintalan tekintetű leányka, aki leül Sándri mellé, s mintha minden rendben volna, enni kezd.
– Kriska!… Most kell hazajönni? – kiált rá az anyja.
– Gócz Feri báéknál valék. Ott játszottunk az udvaron – felel bátran a leányka. Ránevet a szülőkre, akikből elszáll minden feddő szándék.
A kislány, ki anyja nevét viseli, némán eszi a kihűlt ételt, a tej maradékát.
– Új játékot tudok, majd megmutatom – súgja Sándrinak.
Az apa igyekszik Dénesről elterelni a szót. Fiához fordul.
– Új oskolamester jön a faluba. Ősszel már ő tanít. Zágonból való.
Sándri csak ősszel megy iskolába, de ismeri a betűket. Apja tanította rá. Eddig a kőrösi iskolában Petke, az öreg kántortanító oktatott. Arról nevezetes, hogy tanév elején öregesen elmekegi:
Gyermekek, vigyázzatok,
Egy betűt se hibázzatok,
Amit mondok, felvegyétek,
Nyaklé másképp a tiétek…A gyermekek Nyaklé apónak nevezik az öreget.
Sándri megkérdi:
– Nyaklé apóval mi lészen?
– Visszamén Zabolára.
Estebéd után Nannyó lefekszik, a többiek az udvaron a diófa alá telepednek. Kriska Sándrival kergetőzik. Ipa csiga vaskarika, uccu, érj utol…
Szép csillagos az este. Hirtelen szél süvít el a házak felett.
– Német szél – aggodalmaskodik András. – Jövőre nem leszen kenyérre való.
A nyugati szelet hívják német szélnek, a keleti a Nemere. A nyugati korántsem olyan harapós, mégis hogy, hogy nem, a Nemere jó termést hoz, ez meg kiszívja a föld erejét.
Sándri ilyenkor nyáron a tornácon alszik. Fekvőhelyéről jól látja az udvart, az égboltozatot. Minden sötétbe borul, csak a körvonalaiban mutatkozik. A vén diófa ilyenkor átalakul óriássá. Nannyó szokott mesélni az óriásról, ki tenyerére veszi az embert, s csak úgy átteszi a világ másik oldalára. Ott vajon mi lehet? Sok mesét tud Nannyó, óriásokról, törpékről, Tündér Ilonáról… Ugyan mi mozgolódik az udvar sarkában? Alighanem Faggyas koma, örül a szabadságnak, most kutatóútra indul… A csillagok barátságosan hunyorgatnak. Régi barátai. Van köztük kék meg vörös, van amelyik zöldesen fénylik… A nagy vörös csillag kedvesen pillog.
A kisfiú visszanevet rá, s elalszik mosolygó arccal.
Nyaklé apó, becsületes nevén Petke Ignác, a kántortanító a szobája ajtajában pöfékelt. Aki látta, azt vélhette, gondolkodik. Pedig nem sok gondolat fordult meg az öreg koponyában. Jólesett így üldögélni pipafüstben.
Fiatalember állt meg előtte. Fekete dolmányos viseletét széles útiköpeny borította. Magas homloka alatt tiszta, gyermekien derűs szempár nézett az öreg kántorra. Kezében táskát tartott.
– Kónya Sámuel vagyok, az új tanító – mutatkozott be. Egy röpke pillanatra elkomorult a tekintete a piszkos, elhanyagolt szoba láttán.
– Igen. Khm… khm… – krákogott Nyaklé apó. – Tessen beljebb fáradni. Tegye le a holmiját. Maga hát a successor ez istenverte faluban. Én holnap távozom… Egy minutát sem maradok tovább. Ahogy így elnézem, megeszik, nyársra húzzák az imposztorok. Alig bírtam velük, pedig sok falut megjártam, sok oskolát kipróbáltam. Rosszféle nép lakik erre, nem tisztel se Istent, se embert. Világcsavargók, a szitájukkal járják az országot, a szitájukon meg kipereg belőlük félelem, tisztesség. Üljön már le. Azazhogy… nincs mire. Julcsa, hozd be a széket a konyhából.
A fiatalember méregeti a szobát, mit csinál majd belőle, hogyan hozza rendbe.
– Mester uram hová való? – kérdezi.
– Zabolára. Oda es menyek vissza.
– Ahol azokat a szép fátyolkendőket csinálják?
– Azokat bizony – büszkélkedik a kis ember.
– Dejszen a zabolaiak is róják az utakat. Őket nem rontotta meg a világjárás?
Petke apó vizsgálódva tekint a jövevényre, nem csúfolódik-e.
– Nem, kérem… Ajjó nép… Nincs még úgy kitanítva…
– Okos ember azért csak akad itt Kőrösön is?
– Okos?… Hogy okos ember, azt tetszett kérdeni?… Hogyne kérem. Okosak ezek mind. Éppen ez a hiba. A közrendű ember ne legyen okos.
– Ezt nem koncedálom – a fiatalember arca elkomolyodott. – Mi, tanítók, sokat tehetünk a népért…
Elnézte a borostás arcú, fésületlen, elhanyagolt külsejű emberkét. Ez legyen a nép tanítója? Aki példát mutat? Ez lesz ő is idővel? Nem! Soha!
Petke apó megérezte, hogy a jövevény több, mint egyszerű utód. Ez az érzés egy percre felkavarta lelke nyugalmát.
– Nem kéri azt tőlünk senki, hogy a parasztot kiokosítsuk… Az urak legkevésbé…
– A nemzet érdeke kívánja… Fel kell rázni tespedéséből az országot… Szörnyű letargiája pusztulásba vezetheti…
Az ifjú tanító arca belső hévtől piroslik. Petke Ignác zavartan hallgatja.
– Kévánom, hogy jobban megbecsüljék, mint éngemet… Csúfot űznek a nebulók mindenkiből…
– Az oskola, úgy látom, dűlőfélben…
– Ja kérem, vagy az oskola romlik meg, vagy az oskolamester.
Vagy mind a kettő – gondolja Kónya Sámuel.
– Meszeltetni is kéne… Ki a legtekintélyesebb ember a faluban?
– A presbitériumnak Toldi Nagy Mózes az elnöke. Véle nem sokra megy, csak lovak, marhák érdeklik… A legokosabb ember a bíró. Nem a mostani, hanem aki volt bíró, Csoma András… Ma is hozzá jár a nép…
– Akkor most mért nem ő a bíró?
– Így kévánta a presbitérium… Van neki egy rebellis öccse, Déni… Nem akarták hát Andrást se tovább bírónak… Zágonból való…
– Zágonból?… Lám, lám… Magam is zágoni vagyok. Vannak ott Csomák szép számmal.
Beszélgettek. Lakás, fizetés, természetbeni. Erről kiokosította a múlt a jelent. A fiatalembert azonban mindez korántsem foglalkoztatja annyira, mint Petke apót a maga idejében. Jobban érdekli a falu élete.
Harkály kopácsol, valahol vadméhek dongnak. A lombokon átszűrődő reggeli fényben rovarok táncolnak, kergetőznek. Mind mélyebb a csend, nagyobbak a fák.
Sándri vígan szaladgál. Mindent megfigyel, meglát. A fenyők tövében virág helyett gombák: egyikük sárga, akár a napraforgó, karcsú, törékeny, mint valami idegen királykisasszony. Az a pöffeteg vízkóros öregasszonyra emlékeztet. A kisfiút nyugtalanság fűti. Szeretne mindent látni, tudni, az erdő sötétlő mélye hívja, csalogatja.
– Csak szaladj, csikó, majd megfáradsz, s megettünk túrod a földet – szól utána jókedvűen Márton.
Keskeny, alig járt ösvényen kapaszkodnak fel. Elmaradtak a bükkök, a nyárfák; fenyők néma hadserege borul föléjük hatalmasan. Igazi óriások, szálegyenes lucfenyők sorakoznak kétoldalt, s amint beljebb kerülnek, ősöreg fák magasodnak. Ez már a Kalabucs, ősrengeteg, fejsze még nemigen érintette. Olyan erdő, mint a vetett kender, a napot nem látni a fák között. Az állatok sem szoktak az emberhez, kevésbé félősek, mint odalenn. Fentről mókus figyeli a közeledőket; őz piros foltja villan meg a fák között. Vörös rablóhangyák vonulnak át az úton, menetük közepén hernyó vonaglik, csiga szeretne menekülni, de hasztalan. Sándri tágra nyílt szemmel figyeli a néma küzdelmet. Aztán nekiiramodik, hogy utolérje apját és Márton bát.
– Édesapám, messze menyünk-e?
– Csak amíg szemerkét találunk, kéregnek valót.
– A luc nem jó néki?
– Láttál már szitakérget, te gyermek. Annak nem jó akármiféle fa. Csög ne legyen benne, fehér húsa, mint a gyolcs, úgy hasadjon. Ilyen csak a szemerke, az se mind.
Meg-megállnak, ügyelgetik a fákat. Egyre több a bozontos szemerkefenyő. Az egyik faóriást András körülkopogtatja, mint orvos a betegét.
– E jó lesz. Csög nélküli. Féreg nem rágta meg.
Nekigyürkőznek. Fejszével megcsapkodják a fát, a fűrész belemélyed a húsába. Nyöszörög, jajgat a fenyő, aztán meginog.
– Sándri!! Vigyázz, a nemjóját!
Sándri félreugrik. A fa halálra sebzetten ledől a földre. Fejszével nyesegetik az ágait, kimérik, mi jó a kéregnek. Serényen dolgoznak, a nap a sűrű fák között már fejük búbjára küldi sugarát. Leülnek hát tarisznyázni.
– Vajon télire lesz-é megint disznyó a kéményben? – kérdi András. Inkább vágyódás ez, mint kérdés.
– Lesz biza… híre van már a kőrösi kéregnek. – Márton teli szájjal beszél. – A pesti kocsmában, hogy ott ülök, hozzám telepedik egy kövér, testes úriember. Szerbiából való volt, de törte a magyar nyelvet. Bizonyos Jovin… Ez hallá, hogy kőrösi vagyok, s mind erősködött, hogy elvisz magával, csináljam véle felesbe a szitakérget. Nagyon kápráztatott. Sándri, a zöld furulyát vedd csak elő.
Zöld furulya a pálinkás üveg. Nagyot kortyint Márton, s már rózsaszínben lát mindent.
– Egy kocsi kérget leviszek Szerbiába, megcsináljuk közösbe, édesegy Andris komám. Szent Mihály napjára hon vagyok, s a kézdi vásárba olyan disznyót veszünk, hogy kireped a bőre.
Megint isznak. Sándri már unatkozik.
– Édesapám, menyünk-é tovább?
– Ugyan hová?
– Csak még feljebb… Hadd lássuk, mi van túlnan.
– Túlnan? Mi legyen? Esmég hegyek. De kéváncsi vagy.
– S azon túl?
– Ne bolygass már, gyerek – förmed Sándrira az apja. Márton védelmére kel.
– Igaza van, András. Itt a gerince a hegynek, orrunk előtt, csak nem látni az erdőtől.
Mennek egy negyedórát, tisztul az erdő, ott vannak légfelül, a Tőgyavas tetején. Sándrinak szava is eláll a csodálkozástól. Végtelen messze ellátni innét. Apja magyarázza:
– Amott a Putna forrása, az már Moldva. Emerre délre Brassó.
– És ott, édesapám, az a nagy, irtóztató hegy, amott távol?
– Ki tudja? Tán a Hargita…
Felhők úsznak a hegyek körül. Változik, alakul a kép a sűrűsödő s ritkuló felhőgomolyok között. Ünnepélyes érzés lopózik a kisfiú szívébe.
– Be szép ez, édesapám…
Nem is ügyelnek rá. Márton éppen magyarázza:
– Látod, András, amott Bodzás felé a kiszögellést? Mögötte mély völgy lapul. Ott viszik át Toldi Nagyék a jószágot.
– Kommandóból nem ügyel rájuk a katonaság?
– Harruker ezredes minden este együtt üti a kártyát a Zathureczky fivérekkel. Olyat nem teszen, hogy ártson nékik.
– Bezzeg ügyelnek ránk s fiainkra.
Cifra káromkodást bocsát el András a szélben.
Megfordulnak, visszamennek a fához, összekötözik a kérget és vállukra veszik. Az út vissza már korántsem olyan mulatságos, nehezen fújtat a kéregfa alatt a két ember. András csak észreveszi a diócsemetét, amely két öreg fa között életért viaskodik.
– Ezt hazavisszük, Sándri… A miénk már öreg… Leteszi a kérget, körülássa a fácskát, Sándri meg körülugrálja.
– Az órjás kap egy növendéket. András csodálkozva néz rá.
– Miféle órjás, te?
Sándri nem felel. Felkapja a növendékfát, és nekiiramodik az útnak. Apja úgysem hinné, amit ő tud, hogy álruhás óriás a vén diófájuk.
Esteledik, mire hazaérnek. Nagy csoport ember áll éppen a házuk közelében. Középen Torbács ül a lován, a kovásznai dulló perzekutora. Hozzálépnek és köszöntik.
– Mi járatban?
– Szentgyörgyről viszem az írást Kovásznára. Meghalt a császár.
– A kalapos király – szól valaki.
Így hívták a császárt, mert nem koronáztatta meg magát.
– Igen. A kalapos király – erősíti az öreg. – Szentgyörgyön égetik el a rendeleteket. Különös császár volt, ammán igaz.
Torbács elnyargal. Az emberek meg álldogálnak. Sándri meglátja Dénit, odamegy hozzá.
– Ehol, új diófa.
Déni szeretettel megsimogatja, s a többiekhez fordul, mert nem zárták még le a császár halálát.
– Jő egy másik… Tán rosszabb.
– Az a baj, hogy háború lészen. Elviszik a fiainkat. – Dancs Lázár aggodalmaskodva cibálja fehér bajuszát. Három fia van, az egyik Jóska, a Julis vőlegénye.
– Éppen aratás előtt – toldja meg Gócz Feri, András szomszédja.
Déni tizenhat esztendőt, élete javát töltötte idegen földön, kaszárnyákban. Tudja, mi az, ha elvisznek valakit.
– Aratás előtt? Aratás lesz, esmég aratás és tán akkor se jönnek meg. Arat majd a halál, őket aratja.
– Akinek semmije nincs, könnyen érzi magát – példálózik Dancs Lázár. – Mit károgsz, Déni, a háborúra? Jöhetsz részesbe, fiaim helyébe.
– Akinek semmije, csak rongy élete, azt siratja.
Sándri álmos már nagyon. Éppen csak eszik valamit, s már fekszik is le. Félálmában még látja a vén diófát, amint integet feléje. Bánatos énekszó foszlányai jutnak el hozzá. Nagybátyja az utcán nótára gyújtott.
Kivirágzott a kőrösi temető,
Nem tartok én immár többé szeretőt.
Szeretőm lesz a kőrösi temető,
Oda temessenek engem legelsőbb…Még soká szól a bánatos ének a gyertyavilágos ablakok alatt. Az emberek tudják: Csoma Dénes elrongált életét siratja.
A lakással rendben volt a tanító, a pappal is meg akart ismerkedni. Ott sétált a templomkertben tiszteletes Fazekas Gábor, magas, tekintélyes férfiú, szónoklatra termett.
– Új tanító?… Zágonból? Isten hozta öcsémuramat. Jó hírét vettem az enyedi kollégiumból. Aztán fogja fülön a discipulusokat. Arra meg ügyeljen, le ne húzza a sár. Igen sáros e falu.
A tiszteletes úr szeret jelképesen szólni. A prédikációkból ragadt rá.
– Örömömre szolgál, ha eredménnyel laborálhatok a haza üdvére. – Kónya Sámuel hangja tele volt fiatalos lelkesedéssel.
Fazekas Gábor uram szemöldöke ugrott egyet.
– A haza… azt hagyjuk nyugodni. Fuimus Troes.
„Fuimus Troes.” Csak voltunk trójaiak. Érti rajta a tiszteletes, hogy ne bántsuk a holtakat. Márpedig a haza halott.
– A haza a nép… Amég él a nép, a haza sincs veszve.
– Itt minálunk a hazát úgy híjják, hogy Szentkereszthy báró… Meg Zathureczky méltóságos – leckéztette a pap a jövevényt.
A fiatalember megrezzent.
– Szentkereszthy bárók? Akik beültek a Mikes vagyonba?
A tiszteletes figyelmesebben szemügyre vette.
– Fiatal még, öcsémuram. Ha az élet, a gondok megtépázzák, másképp látja majd a dolgokat.
– Én? Soha! – heveskedett a jövevény.
– Úgy, úgy. A kollégiumban mi a nóvum? A professzor urak mit csinálnak? Becsülöm őket, kivált Nemegyeit.
– Én inkább Herepeire adnám a voksomat.
Ezen megint vitatkoztak.
– Nemegyei megfontolt, hitbuzgó ember. Élete, cselekedetei példakép a lelkész számára…
– Herepei Ádámban több a tűz. Hallotta-e már tiszteletes uram mint orátort? Egyik büszkeségünk.
A tiszteletes úr be akarta fejezni a vitát.
– Annyit mondhatok öcsémuramnak, egyház és iskola együtt halad. Úgy látom, vannak dolgok, amikben judiciuma még nem eléggé kiforrott. Hiába… Az ifjú lélek, mint a vulkán… Háborog. Vésse elméjébe: a haza dolgát az ember nem köti az egyszerű nép orrára. Abból mindig baj lesz. Vannak itt a faluban is, kik Rákóczit emlegetik, s valamiféle Dózsára gondolnak. Ezért hát csak vigyázattal. Isten vele.
Kezet nyújtott, s újból elmerült gondolataiba.
„Fuimus Troes…” Csak voltunk trójaiak. A tiszteletes úr fel-alá járkált, többször ismételve a mondást. Biztos volt, hogy belészövi vasárnapi beszédébe.
Másnap délután Kónya Sámuel vidáman rendezkedett új otthonában. Amint tesz-vesz, észreveszi, hogy ajtaja körül kis barna fiúcska bátortalankodik.
– Sándri, gyere csak be…
Ismerte a gyermeket, délelőtt Csoma Andráséknál járt, ahová éppen a gólya látogatott el.
– Édesapám küldött, szívesen látjuk estebédre. Keresztelő volt, s a tiszteletes úr es nálunk eszik.
– Jól van, Sándri fiam, elmenyek… Estig még van idő, gyere, segíts.
Sok különös dolog van a szobában. Üvegbe rejtett skorpiók, érdekes sárga gyíkféle, szalamandra. Herbárium, lapjai között tarka virágokkal.
– Lásd, fiam, ilyet majd te is csinálhatsz. Most gyere, hadd szegezzük ezt fel.
Hosszú üvegcsövet tart kezében a tanító, s az ablakhoz lép.
– Tartsd, de nagyon vigyázz, el ne ejtsd. Termometrum… Időjelző. Megmondja, hány fok hideg van. odakünn. Messzi Szaxóniából való.
Kitömött madarak is vannak. Aztán mennyi könyv!
– Hallom, esméred a betűt. Olvass csak, amice.
A tanító úr könyvet tart eléje. Sándri elvörösödik. Különös, csipkés nyomdajelek, nem a Nannyó bibliájának a betűi. Ahogy nézi, rájön, ez is csak olyan betű, ha más is a formája.
– „A föld mathematika leírása, a világ alkotmányával együtt…” – tagolja folyamatosan.
– Jól van. Szépen olvasol. Ki tudja, még literátus ember lészen belőled.
Sándri érdeklődését azonban leginkább az asztalon álló nagy forgó golyóbis keltette fel. Sokáig álldogál előtte. Kékre, sárgára festett gömb, rajta idegen szavak.
– E mi légyen?
– A földgolyó… A mi planétánk.
– Földgolyó?
– Az. Amin élünk.
– Dejszen ez golyóbis alakú.
– Olyan bizony.
– A kék micsoda?
– A tengert kékre festették. Hannoverből való… A tengerről hallottál-e?
Hallott róla Sándri. Szörnyű nagy víz, hajók járnak rajta.
– Hát ez a sárga folt?
– Ami sárga, az a szárazföld. Nagy hegyek is vannak, sok ezer lábnyi magosak.
– Magosabbak a Hargitánál? – álmélkodik a gyermek.
– Bizony magosabbak.
Gyanakvás ül Sándri szemében. Magasabb a Hargitánál? Hátha csak felülteti a tanító úr. De annak olyan komoly és jóságos a tekintete, hogy minden gyanakvás elpárolog belőle. Nem akar elszakadni a földgolyótól. Forgat egyet rajta.
– Forog a tengelye körül – magyarázza Kónya Sámuel. Tovább nem mondja. Kicsiny még a gyermek az ilyen gondolatokhoz. Nem értheti, hogy lebeg a föld a világban.
Képzelőerő azonban van Sándriban, s az most lüktet, zakatol benne.
– Ha emitt elindulok, hová jutok? – kezét ráteszi a földgolyóra.
– Bárhonnan indulnál, visszaérkezel oda, ahonnan indultál… Mert hiszen golyóbis a föld.
– Volt már, aki megjárta ez utat?
– Volt bizony… Elsőnek egy Magellán nevű portugallus utazta körül. Életibe került.
– Minő nyelven vagyon írva a földgolyóra?
– Deákul. Az a tudomány nyelve.
– Tanulok-é majd deákul?
Kónya tanító nevetni kezd a különös gyermeken.
– Csak várj, barátocskám. Addig még hosszú az út. Sok mindent meg kell hogy tanuljál. Sándri azonban megtelt kérdéssel.
– Tessék már mondani, tanító úr, az a Magellán sok mindent vitt a tarisznyájában, mikor útnak indult?
Lám, a nevét hogy megjegyezte – csodálkozik Kónya Sámuel. – Jó feje van a fiúnak.
– Hajóval ment, még csak nem is eggyel… Tengeren utazott, maga a király küldte, a portugallusok királya.
– Engem nem küldhet a király?
– Hja, fiam, az olyan király volt, amilyen egyszer esik ezer évben. A királyok máskülönben nem törődnek az utasokkal. Minek is mennél?
– Csak… – Sándri ránt egyet a vállán. Arca piros, a szeme lángolni kezd. Halkan, szégyenlősen mondja:
– Szép lehet utazni. Messze…
A hétéves gyermek tövist szúrt a tanító szívébe. Arca elkomorul. Sándri elevenébe tapintott.
– Szép – feleli keserű töréssel hangjában. Ő tudja csak, mily nagyon vágyott utazni valamikor… Diák korában… Nem lehetett.
Két álmodó gyermek áll egymás mellett. Egy nagyobb, kit az élet meggyőzött, hogy álma reménytelen, egy kisebb, ki még hisz az álmok erejében.
– Miért ne?… Nem kell nékem hajó, elviszen a lábam.
– A tudás vihet csak el. Tudás sem elég egymagában. Szerencséd is legyen hozzá. Aztán meg, tudod-e egyáltalán, hová igyekszel?
A gyermek csak hallgat. Csökönyösen, akaratosan. Kicsit restelkedik. Valóban, nem tudja, hogy mit akar, csak olykor megindulna és menne… menne…
Nannyó az udvaron kifőzi a szitához a lószőrt. Lúgban kell kifőzni. Nagy üstben tarajozik a lúg. Nannyó keveri-kavarja. Sándri ott lábatlankodik körülötte, mert ilyenkor Nannyó mesemondó kedvében van. Most is mesél a gazdag, elkapatott leányról, aki mikor férjhez ment, még egy valamirevaló tejes kását sem főzött munkából megtérő férjeurának. Éhes maradt az ember, de az asszonyt nem verhette meg, mert erre ígéretet tett.
– Esmég hazajő a gazda, hát minden rosszul van. Elérántsa a macskát, felköti a felesége hátára s verni kezdi: „Nesze neked, te macska…” Addig veri, amíg a macska kínjában a karmait az asszony hátába aggasztja… Na, futott is a fiatal asszony az apjához, az meg visszakergeté…
Jót kacag a mesén Sándri.
– A macskát verte, annak mit sem igére… E jó volt, Nannyó.
– Ilyen feleség kéne-e?
– Nem az olyan… – Sándri elpirul. Zsuzsika jut eszébe, ő lesz a felesége. Rég elhatározta.
Még gondolkodik a mesén.
– Biz én sajnálnám szegényt.
– Kit, te? A fiatalasszonyt?
– Nem. A macskát. Mit tehet róla az oktalan állat.
Nevet Nannyó.
– Hallod csak, mit nem karicsol e gyermek!
Kriska, aki a diófa megett hallgatta a mesét, előjön.
– Karicsol, Nannyó, persze, mert Szabó Zsuzsi jár az eszébe… Igaz-e, Sándri?
Nannyó felnéz a rotyogó lúg párájából.
– No nézd, még a szádon a csecstej, törnyös… Szabó Zsuzsi, a kell szeretőnek. Nem baj, Sándri… Jó leányka, majd megkérjük… Kriska, eredj, kérd meg.
Cinkosan kacagnak. Nannyó és a kislány. Sándri rákpirosan eloldalog. Kimegy az utcára. Ilyen szégyen. Kriska még visszamondja Zsuzsinak. Pedig ő halálos titokban tartotta. Úgy gondolta, elmegy messze idegenbe, ha szerencsével jár, visszajön, s feleségül veszi…
A földgömbön jár az esze. Csodálatos jószág. Minden megvan rajta. Csak megforgatja, és már a világ túlsó oldalára kerül. Lám, nem is kell sasnak lenni, messze ellát az ember. Arra való a tudomány.
Zsuzsika meglátja az ablakból, kiszalad hozzá.
–Hát elmene Nyaklé apó?
– El… Új oskolamester jött. Segítettem néki.
Sándri kidülleszti a mellét.
– Segítettél?… Ugyan mit?
– Te, Zsuzsi, annyi mindent láttam nála… Van egy nagy golyóbisa, rajta minden ország s nép… Még a tengert és odafestették.
– Golyóbison?
– Te buta. Olyan a világ. Golyóbis alakú…
Zsuzsika hamiskásan mosolyog.
– Ilyet már ne mondjál, Sándri, mert kinevetnek.
– De bizony, hogy gömbölyű – erősködik a fiú.
– Nyaklé apó erről mit se szólt. – A kislány két búzavirág szeme elkomolyodik.
– Nyaklé apó… mit is tudott az – tüzeskedik Sándri. – Van termo… termometruma… időt mutat.
– Mit mutat?
– Időt… Mikor van meleg és hideg.
– Azt úgy és tudom – csintalankodik a kislány.
Sándri már kiabálna, ám Zsuzsira nem tud haragudni. Butácska még, hiába, leány. Meg is mondja.
– Ti, lányok, csak kergetőznétek. Kriska es. Ez komoly dolog. Meglásd, Zsuzsi, elmék egyszer messzire… Tán vissza se jövök.
Megijed a kislány.
– Hová mennél, Sándri?
A fiú nevetni kezd.
– Tréfáltam.
Megy tovább, maga sem tudja, mi űzi-kergeti ki a domboldalra. Leveti magát a fűbe és gondolkodik… Kónya tanító szobáját látja maga előtt, az asztalt, az asztalon a földgolyót… Ahogy elbámészkodik, a gömb mind nagyobb lesz, s elkezd forogni… Forog, forog, egyre sebesebben.
II Millió gyémántcsepp ragyog, villog a fenyőágakon. Kékesfehér orgonasípok csüggenek a házak ereszén. A fagy magához ölelte a falut. Hajnalban farkas ólálkodik a kopár kertek alján, panaszos üvöltése versenyt fut a széllel. Ilyenkor a tornácajtókhoz szaladnak a kutyák, s félénken kaffognak segítségért.
Itthon van már mindenki; Márton Rácországból tért meg, Gecse Bálint Moldvából. Van miről mesélni Dancs Lázárak tágas szobájában, ahol összejöttek idősebbek s fiatalok.
A fal melletti lócán ülnek a lányok, menyecskék; csivitelnek, s előttük a guzsaly. Viaszmécsek lobognak, megvilágítják a faragott mestergerendát, a pad mögött a falon a csuprokat, tányérokat.
Gecse Bálint, az öreglegény az ajtónak támaszkodva pipázik, s közben a fiatalsággal mulat.
– Úgy volt, hogy menyek az úton, s vélem szemben egy igen takaros fehérszemély közeleg. Illetve, hogy nem közeleg, csak áll az út közepén, s egy rút banyával huzakodik. A banya vinné, a lány meg csak sivalkodik, hányja-veti magát, mint a pótrás malac a garasos madzagon. Megállítom a szekeret, mire ketten két oldalról nékem esnek, s egyszerre sivítnak. Mondom, csak lassan, lassan; erre a lány a karomba csimpaszkodik. Megtudom, hogy az anyja vinné a pópához, esküdni a sztároszta fiával. A lány meg mást szeret. Valahogy rendet teremtek, folytatom az utat. Nem kell sokat menjek, termetes legény jön szemközt lóháton, rám ripakodik, hogy nem láttam-é a mátkáját. Kitűzték a lagzit, együtt a nép, s ő meg világ csúfjára marad. Leszállók a kocsiról, nyújtom neki a zöld furulyát vigasztalásul. Egészen megbarátkoztunk, hív a mulatságba, de nékem más dolgom van. Amint a tîrgu-frumosi piactéren széthányom a deckát, uramfia, ki ugrik ki alóla? No mit gondoltok?
– A leány – véli Csoma Julis.
– Az anyja… A való magának – nyelveli az eleven, fekete szemű Dancs Katica.
– Ejnye, ejnye… Mit vétettem néked, leányom? Hát olyan nyimnyám embernek találsz?
Kidülleszti mellét a kis ember, lábujjhegyre magasodik. Lányok, menyecskék nagyot kacagnak.
– Ki volt?! Mondja már meg! – kiáltozzák, de ő húzószkodik, mint a kényes kisasszony.
– Most már azért se.
– Én tudom. Egy pocegér. Az ugrott ki a deszkából – mondja Gócz Feri, Katica jegyese.
– Minek árultad el? – kesereg Bálint.
Így telik az idő, mesemondással, tréfálkozással a fonóban. Az új tanító is itt van az öregek között.
– Özvegy Farkas Samunét ki segíti? – kérdi.
– A fia. A Mózsi. Az segíti.
– A fia tavasszal katonának megy.
– Bizony, akkor mi lészen? Szegény az eklézsia. Akinek egyetlen fia van, tán azt meghagyják neki.
– Talán meg, ha eljárunk a királybírónál.
– A királybíró – Dancs Lázár szomorúan mondja. – Már csak a rangja. Szava nincs a nixdájcs ármádiához…
– Mégis… Talán általa.
– A bárónak nagyobb a tekintélye. Jóban van az ezredessel Kommandón. Ő segítsen.
Hallgatnak egy darabig. Tudják, ez a tiszteletes dolga lenne… A tanító még belül tusakodik… Megfogadta, hogy a labanc báróval soha nem találkozik… Egy szegény özvegyasszony dolga mégiscsak előbbre való, mint az ő hiúsága.
– Bémegyek Kovásznára.
– Bizony jó lesz – az emberek szemében melegség ül… Derék ember az új tanító.
– Mingyárt az oskoláról es válthat vaj egy szót. Bényomja a hó a tetejét. Ihol jő Toldi Nagy Mózes, mit szól ő hozzá.
Toldi Nagy uram, a kőrösi kiskirály, magas, görnyedt ember, a szeme nyugtalanul jár a helyében. Ha beszélnek véle, méltóságos arcot vág, úgy dukál az egyháztanácsi elnökhöz, falu első emberéhez.
– Éppen azt beszélők, hogy mi légyen az oskolával. Maholnap a te gyereked és odajár – fordul hozzá a házigazda.
– Az oskola? Mi légyen véle?… Négy fala megvan s a teteje. A bölcsességet nem a pompa adja. Urunk Jézus jászolban született s lám mivé lett.
Toldi Nagy méltatlankodva leül. A szék feljajdul alatta.
– Nono, Mózes… A szemed már mint bakmacskáé – Gecse Bálint tréfásra fordítja a szót. – Nem kell azért haragudni. Csak kérdeztük, no, nem téged személyedbe, hanem a presbitériumot.
A kérdezett nem válaszol. Más motoszkál benne. Nagyokat szusszan, a bajusza kétfelé mozog, ami nála a gondolkodás jele.
– Ide figyelj, Lázár. Azt a hízott ökröt, amiről beszéltünk, ha most adnád, ötvenet még ráígérnék. Éjjel megyen a transzport – fordul a házigazdához.
– Nem adom, Mózes. Annyiért nem adom.
– Most télen mit eszik a jószág? Tavaszra a csontja marad.
– Nem adom.
– Nem adod, hát nem adod.
Toldi Nagy felugrik a lócáról, járkál egy darabot, hallgatja a fiatalok danáját. Megint visszajön.
– Lázár, hallod, mondok egy jót. Három fiad az ármádiában, igaz-e? A báró csak szól az ezredesnek, és egyet biztosan hazaereszt.
Bizalmasan hunyorít a szemével.
Dancs Lázár arca megremeg. Fiait elvitték, a gazdaság ebek harmincadján. Ha legalább Káruly itthon lenne.
– Adsz még hatvanat s a fiamat… Kárulyt… érted?
Toldi Nagy megnyugodva leül. Hangja most feltűnően nyájas.
– Úgy határozánk, hogy tavaszra új zsindelyt kap az oskola. Ámbár az én gyermekem Kézdibe megy tanulni.
Nannyó a szövőszéknél ül, Sándri az ablaknál leckéjét tanulja; ott van a legvilágosabb. Elbámészkodik a jégvirágokon. Vastag csillagból vékony kékesszürke folyondár kúszik alá, ezermintájú finom csipke. Kónya tanító úr szerint egy hollandus feltalált valamiféle üveget, ami sokszorosan nagyítva mutat mindent. Szépek is lehetnek ezek a jégkristályok a varázsüveg alatt. Sok érdekeset tud a tanító úr. Nincs nap, hogy ne mesélne valamit híres-neves emberekről.
Kocognak az ajtón. Déni jön be. Zúzmarás a haja, bajusza, vállán megrakott tarisznya.
– Éjjel átalcsúszom a határon a Toldi Nagy ökreivel. Ezért jöttem.
Nannyó kezében megremeg a vetélő.
– Elmész, Déni. Hát a Jóisten áldjon, édes fiam. Átöleli fiát, a szerencsétlenebbet, aki legjobban a szívéhez nőtt. Sándri is abbahagyja a tanulást.
– Elmenyen-e, Déni bá?
– El én… szerencsét próbálni.
Sándri tudja, hogy a mesében próbálnak szerencsét, elmosolyodik. Déni ránevet.
– Úgy a… Tán egy bojár nékem adja legkisebbik leányát.
Megáll a fiú előtt.
– Tanolni, Sándri. Csak tanolni, legényke. Másképp nem jutsz ki e fertelmes börtönből. Katonamundér meg koldusrongy, e kettő jut nékünk.
Elmegy. Nannyó visszaül a szövőszékhez, Sándri a leckéje mellé. Gyorsan beesteledett. Világot kellene gyújtani, de takarékoskodnak. Csak ülnek a sötétben. Sándri megkérdi:
– Ugyan miért monda Déni bá, hogy szerencsét menyen próbálni?
– Az próbál szerencsét, lelkem kis unokám, akinek nincsen.
Nem látni már semmit, de Sándri tudja, hogy Nannyó szeméből most könny szivárog.
Megy a tanító a csonttá fagyott földeken keresztül. A szél feldagasztja a köpenyét, s ha botjába nem kapaszkodna, még feldöntené. Üggyel-bajjal érkezik be az első kovásznai házakhoz. Szegényes házak kísérik, a betapasztott tenyérnyi ablakok mögött él és tűr a nép. Sehol egy lélek, csak egy-egy kóbor kutya ólálkodik a közelében. A főtér felé már tekintélyesednek a házak; egyetlen emeletes épület van. Éberfeld Jozefina asszonyság iszapfürdővel egybekötött fogadója. Itt dúlnak a kártyacsaták a széki urak meg a kommandói garnizon tisztjei között. Éjt-napot egybeolvasztó züllés után a kellemes szénsavas vízben reparálják magukat a mulatozók.
Törött üvegek, pohármaradványok, felfordított székek közé lép be Kónya tanító. A korhelykedés áporodott szagát a benyomuló hideg sem tudja elűzni. Benne él a bútorokban. A Zöld bagolyt Pepi asszonyság apósától, Jagamos Árámtól örökölte; sok vihart láttak a falak.
A fogadósné, javakorabeli asszonyság, éppen a személyzetet hajkurássza. Jól megnézi a fiatalembert.
– A báró úrral? Ilyen korán? Itt nem a tyúkkal kelnek, nem is véle mennek nyugovóra. A báró úr fürdőzik ilyenkor. Tessék addig beljebb fáradni. Péter, felkelt már a gazdád? – kiált az emeletre.
– Aligha – dörmögi vissza egy álmos férfihang.
A tanító leül és vár. Ha felengednék az emeletre, épületes látványnak lenne tanúja. A fürdőteremben három kád áll egymás mellett színültig szénsavas vízzel, a kádak lakói félig franciául, félig magyar nyelven társalognak.
– Ha jól megy, átjutottak az ökreid, Grigor – szól a bal oldali kád gazdája; fiatal ember, aranylánccal a nyaka körül.
– Drága ökrök… Jól megkopasztott az ezredesed. – A középső kádban ülő nagy szakállú férfiú felnyög. – A fejem. C’est terrible. Szétpattan ilyenkor.
– Megkopasztott? Tűrjél csak, cher ami… Az ökrök átjutottak az éjjel. Úriember az ezredes. Egy gróf Harruker nem fogad el pénzt. Nem úgy, mint nálatok, ahol a bégtől a pasáig mind a markát tartja.
– Diable… a fejem… Csakugyan, a ti uraitok kártyaasztalnál fosztják ki az embert. Egyre megy, báró.
Megszólal a harmadik kádban ülő sovány, ráncos arcú ember, akinek a szeme csupa falánkság.
– Van az ökröknél is nagyobb üzlet, bojár. A fa… Bécsben vagyont keresnénk vele. Itt a nyakunkon rothad.
– Fa? Az erdőben? Ilyen fa nálunk is van. Az még nem pénz, Gyula.
– Éppen ez az. Itt nincs hozzá ember. Zsellért nem adnak, a paraszt meg életére katona. Néked rabszolgáid is vannak.
– Csak a cigány. Nem ért az se fejszéhez, se fűrészhez. Ezzel a Harrukerrel beszélj, adjon katonát.
– Arról most szó sem lehet. Kell a francia ellen. András, láttad a leiratot? Azt mondják, messze elnyúlnak ezek a jakobinus szálak. Nem jó a rabszolga?
– Nem bizony. Alig várom, hogy szabaduljak tőlük. Nem jó az semmire, nem akar dolgozni.
– Már a zsellér sem akar, ez a legnagyobb baj. Mon Jules, ettől a fürdőtől megújul az ember. Péter, mondtam már, ne zavarjatok.
– Egy fiatalember van itt, méltóságos báró úr. A kőrösi tanító, a főkurátorral kíván beszélni.
– Várjon…
Egy órába még beletelik, míg a báró a tanítót maga elé engedi. Igyekszik szívélyes lenni.
– Hová való, tanító úr? Zágoni? Érdekes, az én rezidenciámból, mégsem ismerem.
– Az úgy volt, méltóságos báró úr, hogy ifjan elkerültem. Nagyapám a Mikes családnak vala jogtanácsosa… s benső barátja.
Benső barátja… Ösztönösen, merő dacból röppent el Kónya Samu ajkáról. A báró kifinomult arcvonásai idegesen gyűrődnek. Az ablaknál álló magas, sovány férfi, Zathureczky Gyula csodálkozó arccal visszafordul. Ez miféle csodabogár? Aki azt is elmondja, amit nem kell. Lám, András báró menten hangot változtat. Elég neki a Mikes nevet csak hallani is. Most mint a jégcsap.
– Miről van szó, tanító úr?
– Hát… pro primo, az oskoláról. Meg kéne javítani.
– Ott az egyháztanács. Miért nem teszi?
– A presbitérium azt mondja, Krisztus urunk is jászolban született.
Kisimul a ránc a báró arcán. A furfangos góbék. Mindenre megfelelnek.
– Toldi Nagy az elnök ugye? Ravasz fickó… Aztán milyen oskolát akar a tanító úr?
– Emberhez méltót.
– Ez nem az?
– Nem bizony.
– Azelőtt ilyen sem volt.
– Azelőtt sok minden nem volt, báró úr. Örökös katonáskodás sem volt. Az sem, hogy özvegyasszony egyetlen fiát elvigyék. Itt van például a Farkas Samuné Kárulya.
A báró közbevág:
– Kérem, ez a hadsereg dolga.
Kónya Sámuel még feszegeti egy darabig, de látja, hogy hiába. Nem végzett semmit. Mikor elmegy, a két úr hosszan megtárgyalja.
– Ehhez mit szólsz, András? Emberhez méltó oskolát, így mondta. Veszedelmes fészek az enyedi kollégium. Onnan kerülnek ki ezek a „libre penseur” harcosok.
– Mind olvastuk Rousseau-t és Voltaire-t. Te is olvastad, Gyula.
– Olvastuk. Ez más. A császár talán nem azon nőtt fel? Kultúránk része. A báró maga elé néz. Inkább csak magának mondja:
– A Mikesek barátjának az unokája.
Zathureczky fel akarja vidítani barátját.
– A napokban franciaországi episztolából értesültem valamiről, ami érdekelni fog, András. Néhány éve történt, de elkerülte a közfigyelmet. Hja, háború, forradalom. Egy párizsi zárdában meghalt Jozefa nővér. Családi néven Rákóczi… Az utolsó.
A két férfi cinkosként összenéz.
– Máskülönben ismeretlen kezek gondoskodnak róla, hogy Rákóczi neve ne menjen feledésbe – folytatja Zathureczky. – Valami felvidéki tipográfiában kiadták a Kelemen diák leveleit.
Ettől megint elkomorult Szentkereszthy báró. Még szerencse, hogy jön Christofoleanu, a bojár, és elviszi őket Kézdibe.
Este van, amikor Kónya Sámuel fáradtan, csüggedten hazafelé igyekszik. Innen-onnan szegényes mécsvilág pislákol. A csillagok ezer fénnyel ragyognak, de valahol nagyon messze és nagyon idegenül. Amint a hegyek feléje sötétlő gyűrűjében áthalad az ugaron, különös erővel rohanja meg a magánosság, elárvultság érzése. Kihez menjen, kihez forduljon a nép? Ki segíti Farkas Káruly édesanyját? Elhagyott ez a nép, kétfejű sas terpeszkedik rajta.
– Egyszer egy az egy. Kétszer egy az kettő… – zúgják a kicsinyek. A táblán ormótlan betűk éktelenkednek. Könyv, csak ami a tanítóé. Azt veszik kézből kézbe. A nagy földgolyó is bekerült a tanterembe, ismerje meg a gyermek a földet, amin jár.
Egyetlen düledező szoba az iskola, fentről orgonál a Nemere. Kónya tanító itt az igazgató és a szolga egyben. Mindent ő tanít, csak a vallásórákra jön el a tiszteletes úr. Sok poronty sivalkodik a kőrösi házakban, de tavasztól őszig jószág mellett a helyük, télen meg mezítláb beszorulnak a kemence mellé. Nyaklé apó idején a nagy fagyban tízen ha jöttek iskolába. Az új tanító házról házra jár, kihúzza a vacokból az apróságot, perel a szülőkkel, küldjék a gyermeket iskolába. Senki nem segíti. Fazekas tiszteletes vasárnap a szószékről Moáb pusztulását mennydörgi, a haza sorsát Szodomáéval hasonlítgatja. Sokallja a lelkész a „világi tudományt”, szóvá is teszi a főkurátornál, de a báró csak legyint.
– Hagyja, tiszteletes úr, hadd játszódjék az oskolamester. Úgyse farag tudóst a kőrösiekből. Átpereg rajtuk a gondolat, mint a szitájukon a korpa.
A szita… mindenre jó hasonlat.
Pedig már lánykák is jönnek. Tavaly csak az okoskodó Csoma András küldte el Kriskát, ma Debrecziék, Dancsék, Szabóék kislányát is ott látni, külön padsorban ülnek, igen vígan vannak. Jól érzik itt magukat a gyermekek. Otthon mind sűrűbben hallani:
– Édesapám, be szépen es szólt a tanító úr.
– Miről te?
– Arról, hogyan éltek a régiek.
– Ugyan honnan veszi tudományát?
– Mondja, hogy deákul megírá ezt valaki, kinek még nevét sem tudjuk.
– Szép dolog… igen szép. Aztán ki a legokosabb az oskolában?
– Csoma Sándri… Sokat tud.
– Az András fia? Mit tud? Egy fészekben nyolc csókafiat.
– Nem úgy van, apám, nagyon okos fiú. S mindent olvas, azt mondja, deákul is szeretne megtanulni.
– Mi végre? Deákul viszi a deszkát a vásárba? Vagy tán Kommandón nem futja a vesszőt, ha deákul szól?
– Már én nem tudom, hogy mi végre.
Senki nem tudja, de bizonyos, hogy Sándri legelső az osztályban. Vág az agya. Számvetés, írás-olvasás, mindezt néhány hónap alatt birtokba veszi.
A fiú klasszikus műveltségre érdemes – gondolja a tanító, smind nagyobb figyelemmel kíséri fejlődését.
Sándri előtt lassan kiformálódik a világ, az emberiség küzdelmes múltja. Még a falut, annak környékét is más szemmel látja.
A szeplős Dancs Ferke ül mellette, fejjel nagyobb, mint ő, de két fejjel nehezebben megy a tanulás.
– Segíts, Sándri, segíts – súgja verejtékezve, s könyökével bökdösi a szomszédot. Tőle írja le a leckét, nem is volna semmi baj, de kinn a táblánál nincs mellette Sándri. Ott csak áll, mint a kisborjú az átfestett kapunál, a szeplői kiveresednek. Ilyen szégyen éri a lányok előtt. Haragszik is Ferke nagyon.
– Bolond vagy, hogy annyit tanulsz – mondja Sándrinak. Foghegyről odaveti: – Tudom én, miért tanulsz te. Zsuzsi miatt.
Zsuzsika is ott ül a szomszéd padsorban, s mindenki tudja, hogy a leckéjét Sándri írja meg. Ezért most Sándri haragszik meg.
– Tanulok, tudni akarok, hallod-e? Mi van a fejedben, káposztáié?
Káposztáié… Ferke nekiugrik. Körülállják őket. Zsuzsi rémülten nézi, mi lesz ebből. A behemót Ferke lenyeli Sándrit! Átfogják, hosszan dobják-vetik egymást. Fújnak, megint egymásnak rohannak, padok borulnak fel. Sándri hatalmas lendülettel földre dönti Ferkét. Van csodálkozás. A fiú nemcsak a legokosabb, erő is van benne.
Kónya Sámuel tekintélyt szerzett a faluban, pedig ifjú ember, szakálla sincs. Mégis tisztelik, becsülik. Hogyne tisztelnék, amikor olyan érdekes dolgokat tud mondani az országról, a magyarok eleiről, honnan jöttek, honnan származtak. Eddig ez a kérdés senkit sem foglalkoztatott. A pap a Biblia világában él, a nagyurak németül, franciául csevegnek, a közigazgatás deákul megyen. Ez a tanító meg azt állítja, az ember elsősorban a maga nyelvén mívelődjön, ismerje meg népe történetét.
Tél utóján négylovas szánon suhan be a faluba báró Szentkereszthy András. Szót vált az egyháztanáccsal, lekezel a pappal, majd Toldi Nagy uram portáján megebédel. Utána kíváncsi lenne az iskolára, bogaras tanítójára, mert fülébe jutott egy s más, hallani szeretné, mit tanít „Mikesek jogtanácsosának unokája” a császári ház iránti hűségről.
Nagy prémes bundában lép az osztályba a báró Fazekas tiszteletes és Toldi Nagy Mózes kíséretében. A gyermekek, kik ilyen nagy urat még soha nem láttak, ijedten emelkednek fel helyükről. Az előkelő vendég méltósággal köszönti a tanítót, aki rosszat sejt, mert bizony kevés jutott a tananyagból az államhatalom dolgaira.
Az első kérdésre azon nyomban megfelel Szabó Zsuzsika. A jelenlegi uralkodó Ferenc német-római császár, Magyarország, Csehország királya, Lodoméria, Halics stb. hercege és így tovább. Kilométeres a titulus, de jól bemagolták. A báró azonban újabb fogas kérdéssel hozakodik elő.
– Meg tudnátok-e mondani, ki volt a dicsőséges császári ház legnagyobb vezére?
Kónya tanító lábát váltogatja. Ugyan ki lehet a nagy hadvezér? Csak nem Mack altábornagy, akit mindenestől bezártak a mantovai várba? Vagy talán Starhemberg, kit a kurucok hintójából emeltek ki?
Felugrik egy pöttöm fekete fiúcska az elsősök sorából.
– Én tudom.
– No, ki vele.
– Jenő szavoyai herceg őfelsége.
– Nagyon jó – a báró elismerőleg bólint a tanító felé. – Hát azt meg tudnátok-e mondani, mi nagy szerencsétlenségek sújtották a magyar népet?
Gócz Ferke jelentkezik. Most ő is megmutathatja a lányoknak.
– A tatárjárás.
– Jól van. Hát egy másik? Debreczi Laji megmondja:
– A mohácsi veszedelem.
– Trés bien… Excellent. – A báró más fogas kérdésen gondolkozik, de megint feláll a kis fekete fiú és kivágja:
– A szatmári béke… Az es.
A főkurátor felkapja a fejét, a tiszteletes sápadozik, Toldi Nagy uram ijedten szusszan. Szép kis ügy. Mindenki tudja, hogy a Szentkereszthyek a szatmári békén nyerték a vagyont. Dermedt csend. A báró menti meg a helyzetet.
– Igen, igen… Bizonyos szempontból. Mais naturellement. Hogy hívnak, fiam?
– Csoma Sándor.
– Jól van, gyermekek. Tanító úr, igen szép előmenetelt tapasztaltam.
Az iskolalátogatás véget ért. A tanító magára marad az osztállyal. Elgondolkozik, majd odalép Sándrihoz.
– Mondd csak, Savoyai Jenőről kitől hallottál?
– A fonóban hallám. Bálint bá meséli.
– Jól van. Most még azt mondd meg, a szatmári békéről honnan szedted ezt a… no, amit mondtál?
– Déni bátyámtól – feleli a gyermek. Szép barna szemével bizalommal és szeretettel néz tanítójára.
Délben a gyermekek hazaindulnak, a tanító sincs ott, kiürül az iskola. Ilyenkor Sándri még marad. Meg-megáll a földgömb előtt, forgatja, méregeti. Megigézték a festett tengerek, hegyek. Érzi, átfogja általuk a messzeséget. Csak nézi, nézi, nem tud tőlük megválni.
Délután is ott ólálkodik az iskola körül; különböző ürügyekkel bemegy a terembe, ahol a tanító asztala fölé görnyed. Kónya Samu tudja, hogy a fiúban dolgozik egy érzés, ami az ő fiatalságát is hatalmában tartotta. Nem riasztja el Sándrit, igyekszik értelmet adni e nagy életérzésnek.
– Mondd csak, aztán hová is mennél? – kérdezi. A fiú néma, dacos hallgatására így folytatja:
– Az én oskolaéveimben az őshaza gondolata foglalkoztatott bennünket. Valahol messze Ázsiában gyanítjuk. Ki tudja, nem élnek-e ott még ma is emberek, kik velünk egyazon nyelven beszélnek?
Ilyenkor, mikor erről szól, a tanító szeme ég lázban. Lehet, azért veszi fel újból és újból a beszéd fonalát, mert régi emléke és reménysége kél lángra a szavak kanócán.
– Mindig magam előtt látom, elképzelem a pillanatot, amikor Julianus barát összetalálkozott egy asszonnyal, és az magyarul szólítá. Mit érezhetett akkor, amikor a teljesedett vágy boldogsága szívébe hatolt?
Odaállnak a földgömb elé és tanakodnak: merre lehet az őshaza. Ezek Sándri legboldogabb percei. A tanító úr úgy beszél vele mint egyenrangúval.
– Tanulni kell, mennél többet tanulni – hangoztatja.
A fiú fellelkesülve megy haza. Hozzálát leckéjéhez. Könnyen megy minden. Már a harmadik osztály anyagát veszi át. Ha nehéz valami, összeszorítja fogát, minden gondolatát a feladatra összpontosítja, s már nincs akadály. Még mikor nyugovóra tér, akkor is a tanultak járnak az eszében. A vén diófa az udvaron bánatosan hajlik feléje: „Már nem törődsz velem…”
Különös. Mióta olvasni szokott, s a földgömbre gondol, a régi meseképek szakadoznak. Félálmában olykor még látja a diófát.
III A házak ereszéről sűrű függönyben csorog a hólé. A patak sebesen hordja a jégpáncél fakult törmelékét. Füstölögnek már a mezőn a kihordott trágyakupacok. Éjjel darvak krúgnak a magasból, a gólya nemsoká megint ott áll Debreczi Jánosék kéményén.
Nannyó a szövőszéknél ül, dolgozik. Szitát sző; gyér szitát, gyakorszitát. A gyakorszitán finom lisztet szitálnak, a gyér szitán a korpa is átmegy. Jó az Kőrösön, kivált ilyenkor, tavasszal. Szűk a határ, kevés a föld, s a keveset sincs ki megdolgozza. Zabola zabálja a fiatalságot. Ott van a katonai központ, onnan küldik távoli harcterekre, halálba, nyomorúságba a székely ifjakat. Előbb Kommandóra mennek, az a kiképző hely.
Nannyó kisszéken ül, kifeszíti a lószőrt, a lábítókat felaggatja nyüstre. Naponta végez egy szitával, ha jól dolgozik. Még szürkület volt, mikor felkelt s munkához látott. Mégsem megyen úgy a dolog, mint kéne. Az élet tele gonddal s bajjal, a vejére menendőt katonának vitték. Messze hurcolják most a legényeket. Nannyó sok bajt-veszedelmet látott, ösztönösen gyűlöli a háborút. Az a szegény ember végveszedelme.
Tűnődik a szövőszéknél, előrehajol, kiles az utcára. Hangoskodó énekszó veri fel a csendet. Bevonulók mennek át Kőrösön, idegen falubeli legények, fel Kommandóra; kegyetlen szigorral császári katonát gyúrnak belőlük. Zeng a kőrösi utca a szomorú nótától.
Holnap indul a legénység
Kommandóba, semmi mentség.
Zöld erdő zúgását,
Vadgalamb szólását
Majd meghallom esmég…Vannak Pákéról, Zaboláról, Cófalváról, csupa ismerős arc, rokonok, atyafiak. Nannyó nézi a sok fiatal embervirágot. Egyiket megszólítja.
– Ejsze a Mircse Sándoré vagy Pákéból?
– Az volnék, öreganyám.
– Nagyapád sokat tette nékem a szépet valamikor.
– Régen lehetett.
– Hát régen vala. No csak menj, fiam, aztán hozzál nékem lószőrt a kaszárnyából.
Ez a kőrösiek örök szükséglete. A lószőr nem terem erdőben, mint a szemerkefenyő. A gyerekhad a szomszéd falvak lovait sarcolja meg. Vásárról, piacról sok ló kerül haza farok nélkül, világ csúfjára. Van is elég perpatvar miatta.
A megszólított – kis kurta bajuszos szőke fiú – érti a tréfát.
– Egyet se féljen, öreganyám. Elhozom az ezred minden lovának a farkaszőrit. Megmondom: kell a kőrösieknek. Jó ember az istrázsamester uram, még meg és dicsér miatta… Tán medáliából es kijut.
Egész délelőtt szól a nóta. A lövészek kék egyenruhájában egyszer csak ott terem a vőlegény.
– Ősszel hazaengednek egy hónapra, akkor megesküszünk – szól biztatólag a menyasszonynak.
Nagy szó a munkáskéz Kőrösön. Az öreg Dancs Lázár kikötötte, esküdjenek össze mielőbb a fiatalok, s Julis jöjjön át hozzájuk. Nincs mit tenni. Pedig Nannyó tudja, hogy András arca ezért árkolódik. Három kisgyermekkel marad. Julis már mindenben segített beteges anyjának, most elmegy, és megnőnek a gondok.
Nannyó nézi a fiatal párt, és megvigasztalódik.
Majd csak lesz valahogy. Nem szabad a lány boldogságát megrontani. Csak hát – ami egyiknek boldogság, a másiknak baj. Itt van a Sándri gyerek, őt meg oskolázni kéne, azt mondja a tanító, aranyat ér az esze. Különös gyermek, kire is hasonlít? Tán Dénire? Most András munkába fogja. Nagy kár. Lennék vaj tíz esztendővel fiatalabb. Csak tízzel, uram teremtőm… így viaskodik a gondolatokkal Nannyó, közben nagyokat üt a bordával a lószőrre. Bénivel mi van? Semmi hír felőle.
Sok féltést, gondot, aggodalmat szőnek bele a kőrösi szitákba.
Fehéren gomolyog a tavaszi pára. Mintha belőle áradna a dal, mintha a föld jajszava lenne:
Holnap indul a legénység
Kommandóba, semmi mentség…Napokig hallatszik az ének.
Aztán felszárad a föld, a levegő megtelik illatokkal. Az iskolások vidáman kapaszkodnak a hegyoldalon. Mennek, mennek, virágot szednek, kergetőznek.
Kónya tanító ott áll egy kiugró sziklán, lelkével-szívével issza a tavaszt.
– Hahó! hahó! – a magasból vidám kiáltás hangzik. A tanító felnéz, fejét forgatja. Fenn, a csúcshoz közel, meglát egy apró alakot.
– Csoma Sándri… No nézd csak… Mire nem képes a fickó. Hogy jutottál fel ilyen gyorsan? Jössz le onnan, ebadta kölyke!
Sándri már felért a hegy gerincére. Onnan a szomszédos völgybe láthat, de nem lát egyebet, csak tejfehér, kavargó semmiséget. Mindent betakar a felhő. Visszafordul.
– Hogy is jutott eszedbe csak úgy nekiiramodni? – fogadja tanítója.
– Mindig így teszen – árulkodik Gócz Ferke, – Neki nem elég, ameddig mi megyünk, feljebb akar.
– Még híres explorátor lészen belőled – tréfálkozik Kónya Sámuel. Gócz Ferke kérdésére mindjárt megmagyarázza, hogy mi az az explorátor.
– Tudós ember, messzi országot keres fel, ismeretlen tájat kutat.
A gyermekek köréje gyűlnek, s ő magyaráz.
– A mi glóbusunkon még sok az ismeretlen táj, soha nem járt vidék. Kivált a távoli Afrikában, Ázsiában vannak ilyenek. Legutóbb bátor tengerjárók nagy szigetvilágot fedeztek fel: Új-Hollandiát. Holnap majd megmutatom a glóbuson, merre van. Délen fekszik, ezért latinul Ausztráliának is nevezik.
– Volt-e magyar ember az efféle kutatók között? – kérdi Debreczi Jani.
– Volt bizony… Mindjárt Juliánusszal kezdhetjük, ki az őshazát ment volt megkeresni. Ma is szép feladat. Csak hát tudás kell hozzá, meg szabadság és jómód.
Keserű vonás jelenik meg a tanító arcán.
– Menjetek csak, menjetek.
Kiszabadult csikók módjára szaladgálnak a gyermekek. Az erdő alját ellepte a hóvirág, bokrok tövében ibolyák dugták ki a fejüket. Mind erősebben süt a nap. Egy kis völgytorokban Vida Harasztost látják, a falu féllábú koldusát. Mankójával felkapaszkodott ide, kiteregette rongyait, vörös, gyulladt szemével belehunyorog a napba. Meglátja őket, és odébbállna, de nehezen megy a mankóval. Sándri rákiált.
– Maradjon, Harasztos bá! Inkább meséljen, hogyan is volt Madéfalván.
Télen csak részegen látják az öreget. A tavasz őt is másképp mutatja. Emberibbnek.
– Úgy vala az, hogy verembe esett a székelység Mert oda hívták a népet Madéfalva határába, s mikoron odagyulenk, nosza, belénk az ágyúval. Ki meghala, ki lábát-karját veszté.
Köhögni kezd az öreg, hevesen rázza a köhögés. Aztán tovább mondja nyikorgó hangján.
– Gróf Lázár János a főbűnös. Gyalakután még most és feljár a sírjából, panaszkodik, nyöszörög, kegyelmet kér. De nincs… nincs kegyelem a gyilkosnak. Ezért hát feljár kísérteni, csak kér, könyörög.
Hátborzongva hallgatják. Látják maguk előtt a sírból kiszálló kísértetet. Némán továbbmennek, de titokban meg vissza-visszanéznek oda, ahol a kiteregetett rongyok hevernek. Ott ül az öreg koldus, szemben a nappal mintha egy évre való meleget akarna gyűjteni.
Szép itt fenn. Messze belátni a háromszéki lapályt a jegenyés utat Szentgyörgytől Kovásznáig. Éppen nagy lovas kíséret vonul. Alighanem a Zathureczky fivérek, azoknak van ilyen búzakék mentéjű lovas népük. Lám-lám, mivé nőttek. Sem nem grófok, sem nem bárók. A pénz maholnap a rangnál is többet nyom – a tanító a távoli lovasokat szemléli. Fagyos haragot érez Az országban tíz faluból nem hozhatni össze száz rénus forintot, ezek meg ökröket csempésznek, s vagyont szereznek rajta.
Hazamenet Sándri hozzácsatlakozik.
– Igaz-e, tanító úr, hogy a Lázár gróf lelke feljár kísérteni?
– Ki mondá?
– Vida Harasztos bá.
– Az úgy van, hogy a nép lelke mélyén igazságot követel… Ha nem kapja meg idelenn, átmegy érte a túlvilágra.
Látja, hogy a fiú nem érti, s megmagyarázza.
– Mesékben, legendákban vágyakozik a nép. Ilyen legenda a Lázár grófé… Kísértetek pedig nincsenek.
A Zathureczkyekre gondol a tanító. Haragosan hozzáfűzi:
– A nép kísért, Sándri fiam. A szabadságot akaró nép…
Otthon vendég várja Kónya Sámuelt. Ferenczi Jancsi, volt iskolatársa Enyedről.
Átölelik egymást. Egyforma magasak, Ferenczi azonban prémes süvegében magasabbat mutat. Világos szemű ifjú ember, kis szőke oldalszakállal.
– Tiszttartó vagyok Telekiéknél, Újváron. Ők küldtek Kézdibe, fontos üzenettel.
– Tiszttartó? Ezért tanultál? Ezért voltál eminens a históriában?
– Édes barátom, qui tempus habet, habet vitam. Szüleimet tartom, s még testvéremet is nekem kell férjhez adnom. Inkább rólad essék szó. Enyeden mondták, hogy itt tanítóskodol.
A vendég közelebb lép a tanítóhoz, ösztönösen körülnéz, bár egyedül vannak a kis szobában.
– Ha már útba ejtem a falut, el nem mulaszthatám, hogy ne szóljak. Tiltott könyved, írásod ha vagyon, égesd el. Nagy konspirációnak jött nyomára a kormány. Legjobbjainkat üldözik, arrestálják. Kazinczy…
– Kazinczy?! – A másik sápadt arccal ismétli a nevet.
– Tömlöcben. Mások is. Martinovics apát… Őt emlegetik elsősorban s még sokakat. Vigyázz, Samu, kivel mit beszélsz.
Kónya Sámuel megragadja barátja kezét.
– Hálás vagyok, amiért szóltál. Ámbár tiltott könyv? Az nékem itt és itt van.
Homlokára és szívére mutat.
– S te, Samu barátom? – igyekszik a másik elterelni a szót. – Te, ki nagy utakról álmodoztál? E kis faluban elégedett vagy-e?
Kónya tanító már visszanyerte nyugalmát. Barátjára mosolyog.
– Magad mondád, az idő életet jelent. Ne feledd, nékem is szüleim, testvéreim élnek Zágonban. A Mikeseket szolgálták az öregek, a báró Szentkereszthyektől mit sem remélhetek. Elégedett vagyok-e? Megszerettem a falut, hivatásomat. Szép dolog mívelni a népet. Ha legjobbjaink börtönben s kínzópadon, lehet-e reményem, hogy messzi terveim támogatást élvezzenek? Így hát maradok álmaimmal, tán valami tanítványom érleli majd gyümölcsbe a szép gondolatot. El nem képzeled, mennyi tehetség lakik a népben. Van egy növendékem, Csoma Sándri; ki tudja hová emelkedne, ha nem lenne szegény fiú? Nagyszerű a memóriája, mindent percipiál, megjegyez.
– Enyeden a helye – veti közbe barátja.
– Nem tudom. Apja tán még oda sem ereszti. Nagy a család, kevés a kenyérkereső. Ezek itt mind katonák. Asszonynépre, serdülő gyermekre marad a munka neheze.
Késő éjszakáig beszélgetnek. Másnap kora reggel továbbmegy a vendég.
Gecse Bálint a kiskapuban álldogál, Sándri jön arra, könyvvel a kezében. A szeme lángol, nem lát az senkit maga körül.
– Hé, gyerek, mi lészen véled?… Meghíztál, mint a gereblye.
Csakugyan lesoványodott a fiú. Nőtt is hozzáegy darabot, paszulykaróra üt.
– Bálint bá, ide nézzen! Minő könyvet kaptam a tanító úrtól olvasásra.
Az a könyv, amit már legelején megbámult; Katona Mihály, a bucsi prédikátor földrajzkönyve.
Gecse Bálint kezébe veszi, forgatja, nézegeti, Sándri meg kínok kínját állja; még baja esik a drága könyvnek. No hiszen, mehet máris világgá.
– Igaz-é, hogy gömbölyű a föld? – tudakolja nagybátyja. – Hol az eleje s vége? No, tudós, ki véle.
– Gömbölyű, gömbölyű – bizonykodik Sándri. Mindjárt fel is olvassa a könyvből a bizonyítékot.
„Akármerre utazzon az ember, szárazon vagy vízen, a messze látszó dolgoknak, tornyoknak, hegyeknek s több efféléknek először a hegyit látja meg, s lassan-lassan a többi részit.”
– Szent igaz, Sándri fiam – rikoltja Bálint –, hanem azért csak nem tudod, hogy a papolci papnak melyik részit látod meg legelőbb!
– A fejit – véli a fiú.
– Bizony nem. A pocakját. Az a legtekintélyesebb. Azért is suvadt le a szószékről.
Az esetet a szószékkel mindenki ismeri.
– Aztán mi dolog, hogy nem eszel, kopac földön hálsz, sanyargatod magad? Kriska beszélte.
Sándri összeszorítja fogát. Kriska hát ezt a titkát is kileste. No, annyi baj legyen.
– Kollégiumba megyek, Enyedre, a tanító úr megígérte. Szoktatom magam a kemény élethez.
– A tanító úr ígérte? Nem tudom, apád mit szól hozzá.
Sándri sem tudja, jobban mondva nem akarja tudni. Apja váltig mondogatja, hogy Julis férjhez megy, ő lesz a nagyobbik gyermek. Ilyennek sanyarú a sorsa határőr székelyeknél.
Gecse Bálint így folytatja:
– Engem is behívtak fegyveres szolgálatra, még az olyan vénlegényre is sor kerülhet, mint apád. Elviszik a fiatalokat idegenbe, helyükbe kellünk mi. Ki marad otthon, ha te is elmégy?
A fiú nem felel, elvörösödik, továbbmegy. A szavak füstje ottmaradt a szívében.
Nyáron a hegyeket járja, mind messzebb vonzza az idegen, ismeretlen vidék. Ide menekül, a vándorlásba, a fenyegető valóság elől.
Ősszel sor kerül Julis lakodalmára. Nannyó egy hétig dolgozott a menyasszonyi pártán; de szép is a lány, ilyen szépnek Sándri még soha nem látta nénjét. Lázas sürgés-forgás uralkodik a házban.
A vőlegény a kék egyenruhában feszít, s sok mindent mesél Kommandó életéről. Érces hangján rázendít a szomorú nótára:
Háromszázon kirukkolnak,
Két sor glédát formíroznak,
Nyírfavesszőt osztogatnak,
Német nótát fújdogálnak.
Az auditor fel-felkiált:
Vágjad-vágjad az ebadtát,
Ha nem tudja, hadd tanulja,
Mi a katonaregula…Sűrűn járja a kegyetlen fenyítés, börtön, ütleg. Így tartják vasfegyelemben tisztek, altisztek a legénységet.
– Mondják, tavasszal hadba vonulunk a francia ellen – sodorgatja Jóska a bajuszát. – Beszélik, hogy szorul a császár őfelsége kapcája, legutóbb Prágáig futott. Valami Bonaparte nevű tábornok porolja a kabátját…
Jóska igazat beszél. A francia revolúció seregét nem bárók dirigálják, nem is kötéllel fogják ott a katonát. Emberséggel bánnak velük.
Ez az… Emberség… Fenn Kommandón sokan belehaltak már az ütlegbe. Van, ki nyomorék lett, még mielőtt ellenséget látott volna.
– Mondd csak, Jóska, minő mesterség a tiéd?
Dancs Jóska hosszasan magyarázza. Három személy szolgál a lövész mellett. Egyik önti a puskaport, másik az óndarabokat rakja, a harmadik leveri a fojtást, a gyújtócsapra teszi, s odaadja a puskát a lövésznek.
– Ha addig agyon nem csapnak – veti oda lekicsinylőleg Bálint. – Látom, jobb ennél a vasvilla meg a cséphadaró.
Megy körbe a boroskancsó, vidáman telik az idő. Jönnek a vőfélyek felpántlikázva. A ragyaverte Ördög Máté rákezdi:
Ádámot mikor az Isten teremtette,
A szent házasságot akkoron szerzetté.
Egy oldala csontját Ádámnak kivette,
Melyből Éva asszonyt mellé kerítette.
Boldog, kinek vagyon jó s hív felesége,
Mer a jó feleség a ház ékessége…Debreczi Zsiga, a hárompróbás vénlegény közbevág:
Állj félre, barátom, én is hadd beszélek,
Még olyan legénytől, hidd el, hogy nem félek.
Magányos éltemmel véled nem cserélek,
Élj tehát párosan, én egyedül élek.A vőlegény azonban becsülettel megfelel:
Látom, a garatra most jól felöntöttéi,
S a pezsgő jó borból jól felhörpintettél
A házasság ellen hiába beszéltél,
Tudd meg, hogy engem el nem térítettél.Látnivaló, hogy a vőfélyek csakugyan nem most kezdték a napot. Nem is most fejezik be. Innen mennek a lányos házhoz, ott megint csak rigmusolnak. A templomban Fazekas tiszteletes csal könnyet a szülői szemekből. Sándri és Kriska ünneplőben hallgatják a prédikációt. A lakodalmi ebéden szép felköszöntőt mond a család barátja, Kónya Samu tanító.
– Kívánom, hogy sok öröme teljék az én András barátomnak gyermekeiben és majdan az unokákban.
Az örömapa lehajtott fejjel hallgatja. Tudja, hogy minden lagzira böjtnap következik. Csoma András kitett magáért. Ne mondják Dancsék, hogy ilyen-olyan ember. Erején felül költekezett. Sokba került Julis házassága. Felesége sokat betegeskedik. A kis Gábor még pendelyben, a másik kettő is gyermek. András lopva Sándrira néz, s elszorul a szíve. Ki tudja, meddig iskolázhatja. Aztán nem gondol semmire, a fiatalokat nézi. Bálint hangjára figyelmez, aki a vendégeket kínálja.
Jó a sült pecsenye a vajas kásával,
A sárgarépa es a disznó farkával.
Itt van a sok ital meg a java étel,
Egyenek-igyanak mind jó egészséggel.– Vaj olyan ember lennék, te Zsuzsi, mint a tanító úr – Sándri ragyogó szemmel néz Kónya Sámuelre.
– Olyan-e? Aztán miért?
– Mindenre megfelel, amit csak kérdezel tőle. Tudományos ember. A kislány elhúzza a száját.
– Ha olyan sokat tud, minek jött hozzánk?
– Tanítson, azért…
– Az oskolában mind a sárga földgolyót nézed, te Sándri… Ugyan mit nézel rajta? Sándri méregbe jön.
– Nagyapád halála, térdig érő szakálla! Azon a golyón rajta terül az egész földkerekség… Mennyi idegen vidék…
A lakomának már vége, a legények félretolnak padot, asztalt, s kezdődik a tánc.
– Juli, gyere a döcögtetőbe – szól Bálint a menyasszonynak. Ők kezdik a táncot. Szépen csinálják, bizonyos. Ki hinné, hogy Bálint túl van a negyvenen. Keze-lába mint a motolla, nagyokat dong a padló csizmája alatt. Most Jóska kéri el újdonsült feleségét, jönnek már a párok, egyre gyorsabb, szilajabb a tánc. A vőlegény verbunkost jár, ezt már katonáéknál tanulta. Igen délcegen táncolja, benne van mozgásában a katonavirtus. Utána csűrdöngölőt ropnak. Szerelmesek táncban, mosolyban üzennek. Látni már, jövőre Debreczi Janit hirdetik ki Ördög Zsuzsával. A Szebeni lány nagyon simul Ferkéhez.
Nannyó a sarokban ül s figyel. Szemében vígság fészkel. Tudja mindenki életét, olyan neki a falu, mint egy nyitott könyv. Örül, hogy unokája Dancsékhoz kerül. Rendes népek, nem isznak mértéken túl, szeretik az otthonukat. Ez a Jóska is olyan. Szegény, ki tudja mi lesz véle. Sok kőrösi fiút sirat az anyja. Nannyó büszke fiára, hogy ilyen szép lakodalmat rendezett. Hadd tudják meg, ki Csoma András. Úgyis tudják. A Sándri gyerek lám, hogy befészkelte magát Zsuzsika mellé. Igaz tán, amit Kriska kotyog? Gyermekek még. Kriska hová lett? Nézd csak! Nem a Góczék kisebbik fiával ropja a táncot a kis vakarék? S milyen ügyesen. Nem kell azt félteni.
Nannyó inkább Sándrit félti. Magába zárkózó, komoly gyermek. Egy lélek az egész. Az ilyeneket kell félteni. Déni is ilyen volt. Igazság, mindig az igazság… Lám, mivé lett.
Még csak most jön a java. Zenész három van, két furulyás, meg Bandura Pisti, a hegedűjével. Tudnak minden régi éneket. Abbahagyták a táncot, Ördög Máté hatalmas, búgó hangjára figyelmeznek.
Anyám, édesanyám, menjen az urakhoz,
Kérdje az urakot, lesz-e maradásom?
Menyek, fiam, menyek, menyek az urakhoz,
Megkérdeni urakot, lesz-e maradásod.
Jártam, fiam, jártam, jártam az urakhoz,
Azt felelték nékem: nem lesz maradásod.
Csütörtökön délkor lesz felakasztásod,
Csütörtökön délkor lesz felakasztásod.Szomorú nóta. Ördög Máté csúf, mint az ördög, de nagy érzéssel dalol, a fehérnép megkönnyezi a nótát.
Zsuzsika rég hazament, Sándri ott ül a nagyok oldalán. Feje elnehezül, nézi a kavargó sokadalmat, az áthevült arcokat. Hallja, amint a tiszteletes úr mondja:
– Gyermek a nép…
– Egyszer az is felnő, tiszteletes uram – feleli a tanító. A pap hümmög rá valamit, majd a bort dicséri. Később felállnak, elbúcsúznak. Már csak a fiatalok maradtak; ők győzik a táncot. Sándri aludni vágyik. Kóvályog már körötte minden. Még hallja egy darabig a mulatság zaját, de már csak elmosódottan.
Ismét eljött a tél. A diófa lombját hullatja. Az olajos levelek sárga, fonnyadt szőnyege belepi az udvart. A vén fa mellett a fiatal nagyot nőtt, erősödött ebben az évben. Együtt nőtt Sándrival.
Hó és jég végképp elzárta a falut. Már csak a hegyek felől érkeznek éhség elől menekülők. A kőrösiek aggódva nézik a hiúban, kitart-e az éléstár a télen. Rossz volt a termés. Még szerencse, hogy pár évtizede ők is megismerkedtek a különös növénnyel, aminek a gumóját eszik. Távoli Burgundiából hozták be, nagyon megkedvelték. Az angyalosiak úgy mondják rá, hogy pityóka. Ez a pityóka menti most meg a népet.
– Régen ilyenkor éhhalál volt – meséli a nyolcvanéves Gócz Ferenc.
Középső Erdélyben a burgonyát is guta ütötte. Onnan elrémítő hírek érkeznek. Aszalódott tetemek hevernek az úton. A földesurak lázadástól félnek, behúzódnak a városokba. Akadnak hazafiak, Wesselényiek s mások, akik megnyitják a hombárokat, hogy legalább saját zselléreiket mentsék a pusztulástól. Másutt, ahol nem tették. zúgolódik a nép, itt is, ott is felszalad a vörös kakas a kastély tetejére.
A fonóban folyik a mese Tündér Ilonáról, Szép Palkóról, Rózsa vitézről. Egy nap megjött a harctérről Ördög Ferenc, a ragyás Máté bátyja. Sápadt, fehér az arca, fél karja hiányzik, de így is nagy az öröm. Mátkája, a szép Debreczi Viola sírva hajtogatja:
– Jó vagy te nékem… Legalább nem visznek el többet.
Ördög hét évig volt katona, sok földet bejárt. Volt olasz földön, Csehországban, Tirolban. Sok mindent látott.
– Csehországban mintha csak hon lennél Erdélyben, hegyes-dombos vidék. Látjátok, mégis jobban élnek a népek. Nálunk, ha elpusztul a termés, éhhalál van… ők, ha nem terem, vásárolnak.
– Miből? – hitetlenkedik Dancs Jóska.
– Mi, kőrösiek tán nem abból élünk, amit deckán, szitán szerzünk? Csakhogy náluk nagy műhelyek vannak, úgy mondják, manufaktúra… Csinálnak ott mindenfélét, üveget, posztót, sok egyebet. A szegény nép oda megy dolgozni… Nálunk csak koldulhat, annyi már a zsellér, hogy az uradalom nem tud velük mit kezdeni. Itt meg ez a ménykű nagy erdő.
– Sose bántsd – szól bele Gecse Bálint. – Addig jó, amég nem tapintják… Hallám, hogy Zathureczky uram letarolná a Kalabucsot.
Csend támad.
– Csak nincs kivel – folytatja Bálint.
– Ez a baj. Elviszik a fát Bécsbe, Csehországba. Nálunk kellene felfűrészelni. Láttam, hogyan csinálják Morvában, lovak járnak körbe, nagy kereket hajtanak kenderszíjjal. Tirolban meg patak sodrával mozgatják, mint nálunk a malmot.
– Itt csak az dolgozhat, aki fél karját már elveszte – mondja Dancs Jóska keserűen. Másnap vissza kell mennie Kommandóra. Kárulyt hazaküldtek, ketten nem maradhatnak.
Ördög Ferke lopva a hiányzó karja helyére néz. Sándri jól látja, hogyan torzul el arca, amint Jóska szava ráeszmélteti a valóságra, hogyan fehérül még jobban el a viaszos tekintet. Dacos fájdalom robban ki belőle.
– Amég császár rabja vagyunk, nem is lesz jobb az élet.
A lányok egy percre leteszik a guzsalyt, s tágra nyílt szemmel nézik Ferencet. Kár az ilyen legényért. Sándri szíve is elszorul. Ez lesz hát a sorsa? Katonáskodni, amíg csak két karja megvan. Vagy szökni, ahogy Déni bátyja tette, akit a minap is kerestek a zsandárok. Elmegy innen, azért is elmegy, nem lesz császár katonája.
Zsuzsika mintha csak megérezné a gondolatát.
– Mondd csak, Sándri, igazából elmégy messze idegenbe? A fiú ránéz a lányra. Legénykedni akar.
– El bizony… Csak még messzibb, mint mások.
– Messzebb? – A kislány gyanakodva néz rá. Kereken kimondja:
– Nem is megyek akkor hozzád feleségnek. Mindig lesselek, várjalak… Mint édesanyám apámat.
Kérlelőre fogja.
– Ne menj, Sándri, minek és mennél… Lásd, Kónya tanító úr se megy sehová.
– Nem megy, mert nem mehet. Zágonban édesanyja és három testvére él, őket segíti. De mindég mondja, meg kéne keresni, hol éltek a magyarok régen.
Zsuzsika nem szól semmit. Már nagyocska lány. Szivében bánat ver fészket.
A fiú barna szeme csillog az izgalomtól. A vér gyorsabban lüktet benne. Igen, meg kell mutatni Zsuzsikának, Kónya tanító úrnak, az egész világnak, hogy mit tud ő… Mire képes. Nekivágni hegynek, völgynek, csak menni, menni… Mert nagy ez a világ. Márton bá is mondá, Béni bá is. Lám, ez a Ferke hol nem vala. Messze földet bejára… S mi van még azon túl, ki tudja?
Nagyot nőtt ezen a télen Sándri.
Kinő az oskolámból – gondolja Kónya tanító úr örömmel vegyes bánattal. Úgy érzi, barátját veszíti el, ha ez a gyermek nem jön többé.
Elő kellene készíteni a kollégiumra.
Különös fiú. Csupa akaraterő, szívósság. Nagy barna szemében örök tudásvágy, nyugtalanság ül. Szabad idejében a hegyeket járja. Ez sem szokványos kirándulás. Nyitott szemmel, nyitott füllel vándorol, megtelik élménnyel.
– Mondja csak, tanító úr, igaz-é, hogy élt valami állat fenn a havason, olyasféle, mint a marha, fűvel élt, kis szarva volt, meg púpja a hátán? – kérdi egy nap Kónya Sámuelt, aki csodálkozva néz rá.
– Élt bizony, nem is olyan régen. A bölénybivaly. Hol hallottál róla?
– Fenn mesélik a pakulárok.
– Addig vadásztak rá, míg hírmondója sem maradt. Nagyapám gyakorta emlegette. Ő még látta a Kelemenhavas aljában. Mondják, Amerikában is él. Ott se soká, ebben biztos lehetsz. Majd rátalál az emberi kapzsiság. Nincs annál nagyobb átok.
Máskor arra kéri Sándri a tanítót, meséljen néki Julián barátról, hogyan is ért el a Volgához, s talált rá az otthon maradt magyarokra. Ez nagyon foglalkoztatja.
– Megtalálom-é őket, ha Julián útját megteszem?
– Azokat már nem. Elsöpörte őket a história szélvihara. Nem is a Volgánál voltak, hanem van annak egy mellékfolyója, úgy hívják, Káma… Állítják, hogy a Káma partján ma is élnek rokon népek. Ki tudja?
Szomorúság fogja el a tanítót e gondolatra. Sándri azonban új és új kérdésekkel ostromolja. Ilyenkor mintha valami azt súgná néki, hogy ez a barna parasztfiú vasakaratával az ő törekvéseit folytatja majd. Egy nap kis latin nyelvtant ad át tanítványának.
– Ha studírozni akarod a kérdést, latinul kell tanulnod. Azok a művek, melyek tovább segítenének, mind deákul íródtak. Ha nem éppen görögül, arabusul, vagy más nyelven. Próbáld átvenni a szintaxist, aztán kikérdelek.
A fiú ettől fogva még többet tanul. Befogja fülét, hogy ne hallja Gáborka gőgicsélését, Kriska hangos nótázását.
– Hogy megy a latin? – érdeklődik egy hónap múlva tanítója.
– Nem könnyű a grammatika – feleli őszintén, s hozzáteszi: – A szavak könnyen mennek. Ez a kijelentés meglepi a tanítót.
– Ugyan? Ezt még senkitől sem hallám.
– Igenis, hasonlatos a pakulárok nyelvéhez.
– Azt meg honnan tudod?
– Fenn a havason találkozgattam velük. Egyet-mást megjegyeztem.
Lingvisztikai talentum – a tanító még inkább szorítja a tanulásra.
Tavasszal azonban András veszi elő fiát.
– Megbeszéltem a bíróval… Ördög Józsi elmén katonának. Beszegődsz a jószághoz. Legalább a mienket es ügyeled.
– De édesapám, mi lészen az oskolával? – kiáltja kétségbeesetten Sándri.
Az apa komolyan ránéz.
– Szegény ember vagyok, Sándri fiam. Katona egy életre. Most, hogy Juli férjhez mene, te maradtál.
– De a latin, mit Kónya úr rám bízott!?
– Az oskola várhat. Latinozhatsz a domboldalon es. Amit mondtam, megmondtam.
András kemény ember, a szükség is hajtja. Nincs mit tenni. Sándri tavaszra kimarad az iskolából.
– Itt már úgy sincs sok tanulnivalód – vigasztalja barátja és tanítója. Hozzáteszi: – A latint ne feledd.
Nem is feledi. Összeszorítja a fogát és tanul. Reggel még fel se jön a nap, mikor a csordával kimegy a hegy alá. Sok mindenért kárpótolják a szép tavaszi reggelek. Pedig akad csúfolódó, aki eddig is irigy szemmel nézte.
– No lám csak. Csoma Sándri, a falu okosa, tehenet őriz.
Toldi Nagy uram egyszer, amint kint ül a kapujában, odaszól:
– Aztán vigyázz, öcsém, a Sári tehenem még nem ért deákul… Nehogy baj legyen belőle.
Öblösen kacag. Sándri megszégyenülten fut a csorda után.
Akad a fiúk közt is dölyfos, kivált a módosabbja. Gócz Ferke diadalt ül.
– Lássátok, mit ér ész meg tudás. Tehenet őriz Sándri, s ott és marad a tehén mellett, amég Kommandóba nem viszik.
Érzi ezt a fiú, ha a hegyről lenéz a falura, a szűk, zárt életközösségre. Belehasít fiatal szívébe, hogy ez itt a sors.
Börtön… életre szóló. Megmondá Déni bá. Tanulnia kell, hogy szabadulhasson.
Szabó Zsuzsika kitart mellette. Ha telik idejéből, kijön hozzá,elmeséli, mi újság az iskolában, mi a lecke.
– Ne búsulj, Sándri – sugároz rá nagy kék szemével. – Meglásd, elkerülsz innen. Kónya úr mondja, nem hagy itt senyvedni. Kolégyomba küld, hogy ember váljék belőled.
Ettől megvigasztalódik Sándri. Meg attól is, hogy új latin könyvet kapott. Az első latin olvasmány. Áhítattal veszi kézbe.
Caius Július Caesar: De bello Gallico.
Kónya tanító beszélt neki a könyvről és szerzőjéről. Sándri elmereng. Eltűnnek a hegyek, széles mezőt lát az esti szürkületben, tábortüzek, sátrak. Fegyveresek járkálnak a tüzek körül. Sátorban, fáklyafény mellett merész arcélű férfi hajol pergamenje fölé, írja, írja tapasztalatait.
Gallia est omnis divisa in partes tres, quarum unam incolunt Belgae…
Különös. Másfél ezer évvel később kis székely gyerek olvassa a könyvet. Ha csak hadvezér marad, esetleg rég elfelejtik; könyvei, törvényei megőrizték emlékét. Sándri megpróbálja elképzelni a könyv íróját abból, hogy mit látott, mit tartott érdemesnek feljegyezni. Ez a Julius Caesar is amolyan minden iránt érdeklődő, új és ismeretlen vidékek után vágyó ember lehetett, mint ő… Csak hadvezér is volt, katona. Sándri pedig tudja, mi az katonának lenni. Ördög Ferkére gondol, az üresen lógó kabátujjat látja, meg Vida Harasztost, a féllábú koldust. Hadvezér nem lenne soha.
Őrzi a teheneket, közben tanul, edzi magát. Hideg földön alszik, pedig kemények még az éjszakák. Kétszer napjában étkezik, azontúl nem eszik semmit. Ital sem vonzza. Ahányszor iszik, zavaros a feje, utána szégyenkezik. Nem tudja, miért szégyelli magát, az italosság megszokott dolog: barátai, a cseperedő legénykék kérkednek is vele, ki iszik többet. Ő nem teszi. A könyv meg a szabad természet: ez a kettő öröme és menedéke.
– András, meg kell hogy mondjam: bűnt követ el a fia ellen… Sándrinak Enyeden a helye, a kollégiumban.
Kónya Sámuel hangja szilárd, határozott. Késő este volt már, Sándri a szoba sarkában aludt. Illetve csak tettette az alvást. Lázasan fülelt a beszélgetésre, mely további sorsát döntötte el.
Csoma András felkapta fejét.
– Erről most szó sem lehet. Amióta Gábri megvan, s Juli elment, megnőttek a terhek a vállamon, a gondok. Minden rám nehezedik. Maga is látja, Samu öcsém. Sandri hál’ istennek erős, egészséges fiú, már most jó hasznát látom a gazdaságban.
– Értse meg, András, a fiú többre termett. Nemzetünk érdeke, hogy az ilyen talentum oskolapadba jusson. Másképp sosem kerülünk ki a császár börtönéből.
Tudta Kónya Sámuel, hogy Csoma András elevenére tapint, amikor a császári elnyomást említi.
Sándri jól hallotta (vagy talán csak hallani vélte) apja mély sóhajtását.
– Nem lehet és nem lehet. Nincs pénzem oskolára.
– Enyeden megél a deák, ha koldus is. Legfennebb szolgadeák leszen.
– Az én fiam ne legyen szolga.
– Pedig amondó vagyok: inkább legyen az pár esztendőre, mint egész életére.
– Akkor sem lehet. Koldus vagyok, ő a vagyonom. Mindenem, amit elértem. A fiú érezte, hogy apja éppúgy szenved, mint ő.
– Ha elmegy, összeomlik a kis gazdaság.
Most már szégyellte Csoma András, hogy elérzékenyült ő, ki katona volt egész életében. Hangja szigorúan, szinte fenyegetően csengett.
– Arra kérem, ne emlegesse többé ezen dolgot. A fiú előtt meg éppen ne… Nem akarom, hogy hóbortja legyen.
Kimentek a szobából.
Sándri szívébe égető, görcsös fájdalom hasított. A pokrócát gyúrta, harapta, aztán kirobbant belőle a zokogás. Egyszerre beléhasított az élet könyörtelensége, szegénységük fojtogató ítélete… Hát soha, soha nem lehet semmi abból, amiről álmodott? A messzi nagy utat rácsok zárják el előtte. Az első rácsot úgy hívják: szegénység.
Sokáig kínozta a gondolat. Végül győzött a fáradtság, lassan álomba sírta magát.
Másnap úgy érezte, méltatlan, gyermekes volt a viselkedése. Csak annak örült, hogy nem látta senki.
Engedelmesen, látszólag egyforma jókedvvel végezte a munkát. S attól kezdve nem sírt soha többé.
Az évek pedig múltak, egyik a másik után.
IV – Hóóó!… hóó!
Hosszan elnyújtott kiáltás hangzik fentről, a sziklák felől. Báránykolompok és kutyaugatás kíséri a kiáltást. A bokrok közül előbukkanó legényke látja, hogy valami baj van. A birkák szanaszét kószálnak, apró fekete kutya igyekszik a rendet fenntartani.
A hegypárkány átelleni részén keskeny szakadék húzódik. Fiatal pásztorgyerek szaladgál a szélén ijedt arccal, biztató szavakat dobál a szakadékba; panaszos bégetés felel rá. Nagyocska bárány szorult a kövek közé, s nem tud feljönni.
– A bárány… a bárány… megöl az apám… – siránkozik a fiú. Csinos arca van, dereka körül rézzel kivert széles bőrtüsző.
Sándri felméri a szakadék mélyét, és már ereszkedik is az oldalán. Mint az evet, oly fürgén, veleszületett érzékkel kúszik lefelé, lába mint önálló élőlény megérzi, hol kap bármily kis támasztékot. Amint lejutott, fél kézzel magához öleli a remegő állatot, másik kezével a sziklába kapaszkodik, majd vállára emeli a bárányt. Ütja visszafelé sokkal nehezebb. A pásztorfiú ragyogó arccal fogadja.
– Mulţumesc – nyújtja a kezét. Közben az öreg pásztor is odaérkezett, fia sebes szóval meséli, mi történt. Közrefogják Sándrit, s viszik a tanyájukra. Nagy karám ez, sarkában tető véd esőtől-széltől. Itt éjszakáznak a pásztor és fia késő őszig, amikor lehajtják a nyájat a Moldva és Havasalföld közötti pusztaságra.
– Ügyes ember vagy. Az az átok szakadék három bárányomat rabolta már el. Láttalak fentről, mint a zerge, úgy mentél utána.
– Gyermekkoromtól a hegyet járom – feleli Sándri. Körülnéz a tanyán. Hosszú emelvényen sajtpréselő, bőrtömlők túrónak; gomolyák füstölődnek, a füstöt időnként feléjük hajtja a szél.
– Kié a sok állat? – kérdi elismerő pillantással a vendéglátó gazdát. Van ott vagy kétszáz juh, az apraját nem is számítva.
– A nagyságos Cristofoleanu úrnak születik itt minden bárány. A zsupán, ki a falut bérli, az is neki tartozik vele, én meg a zsupánnak. Mondd csak, honnan tanultad meg a nyelvünket?
– Említettem már, hogy sokat járom a hegyet. Hát ti? Nem féltek a császár katonáitól? Ez már az ő birodalma.
Hamiskás mosoly bujkál az öreg pásztor cserzett arcán.
– Az én gazdámnak mindenhova szabad a bejárása. A pokolba is hintóval viszi a dráku. Van itt egy ezredes, az néki pajtása. Ismeri az itteni urakat mind, A báró szent… valami szentnek hívják, no hogy az ördögbe is…
– Szentkereszthy?
– Az lesz az… A múltkor jönnek a határőrök, s levisznek a várba. Fenyegettek, szidtak, még meg is ütöttek. Éppen ott volt ez a szent báró, és mondom neki, hogv a Cristofoleanu nagyságos bojáré vagyok. Erre szólt az ezredesnek, és mindjárt kiengedtek. Innen tudom, hogy a bojár urak egymásnak cimborái. Úgy kellene, hogy a szegény ember is jóbarátja legyen egyik a másiknak, igaz-e?
Sándri nem felel. Mintha Déni bát hallaná. A fiúhoz fordul.
– Jársz-e oskolába?
Megint az apa válaszol:
– Costica? Dehogyis jár. A faluban nem tud olvasni csak a zsupán, a felesége már annak sem. Nincs nálunk iskola sehol, legfeljebb a kolostorban. Ott meg görögül tanítanak.
Costica is beleszól.
– A török a mi átkunk… Jönnek a basibozukok meg a janicsárok, megnézhetni, mi marad utánuk. Akár a sáskák.
– Miért tűritek?
Az öreg juhász válaszában évszázados reménytelenség.
– A nép neve tűrés… Úgy bizony, deákocska.
Costica furulyát vesz elő, bemutatja tudományát. Bánatos dallam száll, fájdalmas melódia, mintha zokogna valaki. Szilaj táncnótába csap, vidáman cifrázza. Amikor megunta, régi balladát mond, hadd lássa Sándri, mégsem olyan tudatlan. Kőművesről, bizonyos Manole mesterről szól a rege, aki befalazta feleségét, másképp nem állt meg a várépület.
Meştere Manole, meştere Manole
Zidul că mă strînge…Sándri új, különös felfedezést tesz. Mintha csak Kőműves Kelemenné történetét hallgatná. A nép mégsem él elszigetelten. Szomszéd szomszédtól átveszi a balladát, dalt, dallamot. Ki tudja, honnan ered a régi történet, a rabmunkára szorított nép keserű panasza. Kárpátokon innen és túlnan egyformán rab a nép. Itt a bécsi császár az úr, odaát a szultán.
Maradna még, de a nap állása az út folytatására biztatja. Az öreg juhász jókora darab juhsajtot ad, másképp nem eresztené a vándort.
Amint a bozontos hegyoldalon kapaszkodik, örömteli érzés ver benne fészket. Mehet vándorútra. Nem kell ahhoz vagyon. Mindenütt talál olyan embert, aki szállását, kenyerét megosztja. Beszéljen bármilyen nyelvet, megértik egymást.
Énekre gyújt jókedvében, meg azért is, hogy a nyaktörő úton könnyebb legyen. Most jön a neheze. Feljutott a tetőre, de bozót van vele szemben. Botjával kell utat verni. Szűk, sötét járatban véresre sebzett kézzel hárítja el csalánok, vadszederindák marasztalását. Keserves türelmi próba minden lépés. Aztán a bozót feladja a harcot, megnyílik, és hatalmas, ódon várfal magasodik fölötte.
Bálványosvár. Amiről annyit meséltek odahaza. Vida Harasztos bá szerint lidércek tanyája.
Öles falak maradványai mutatják, hogy valamikor komoly védelemre építették. Egy résen hatalmas terembe jut, innen a bástya alá. Léptei az évszázados csendet szakítják darabokra. A fal mentén élénkzöld gyík cikázik. A sötét bástyaszoba felső pereméről apró baglyok bámulnak le a jövevényre. Úgy ülnek körbe, mint fontos gyülekezetben.
Sándri fáradt nagyon. Azon nyomban leveti magát a fal tövébe, és elnyomja az álom.
Különös álma van. Soha nem látott magas hegyek között jár; hó és jég minden. Éjszaka van, de fehéren szikrázik a vidék. Ő csak megy, megy előre, szédítő meredélyen, mind magasabbra. Feje fölött a csillagok hatalmas fénylő lámpásokként forognak, keringnek és már-már e lámpások közé ér. Egyszerre kis barna emberkét pillant meg. Botjára támaszkodik és őt várja… Ki legyen ez? Tán Vida Harasztos, a koldus? Egyazon ráncos arc, ferde szemek… Mégsem ő. Valamit mond, de nem érti. Ekkor a háta mögött fölsikolt valaki: „Sándri, Sándri! Ne menj, Sándri!” Zsuzsika hangja. Tele fájdalommal, kétségbeeséssel.
Hányja-veti magát a kínzó álom terhe alatt. Most újból felhangzik a sikoltás. Nem is sikoltás, füttyszó. Ezt már félálomban véli hallani. Hirtelen megszólal egy hang, közvetlenül mellette:
– Gyühetsz, Gerguc… Csak valami parasztfiú, elnyomta a buzgóság.
Egyszeribe elszállott az álom. Felugrott a földről.
– Nono, nem köll mindjárt megijedni.
Ketten voltak, mindkettő furcsa szerzet. Aki az imént megszólalt, alacsony, köpcös ember, csuparongy bársony zekében. Ez a ruha nagyurat takarhatott régen, de nagyon régen. Lábán bőrből magakészítette bocskor, posztónadrágján folton folt. Gondozatlan szakálla egészen benőtte arcát, csak hatalmas orra emelkedett ki. Vállán különös régi puskát hordott, a csöve tölcsérszerűen kiszélesedett. Akit Gergucnak szólított, sokkal idősebb volt, s fehér haja a vállát verdeste. Gerguc magas, sovány termetét zsinóros dolmány maradványai borították. A vállán nyírfa puzdrából íj nézett ki, övéből nyílvesszők ágaskodtak. Éppen egy vaddisznó tetemét hurcolta a romok közé.
– Szép állat – szólt a nagyorrú, megtekintve a zsákmányt. – Itt a Bodoki hegyekben zsírosabbak a disznók, mint Csíkban, ugye, Gerguc?
A másik csak hümmögött valamit. Az alacsonyabb Sándrihoz fordult.
– Honnan, öcsém?
– Kőrösről…
– Kőrösről? Akkor hol a szita?
Nevetett.
– Kézdi felől jöttél, igaz?
– Nem, hanem a hegyeken át.
– A hegyeken át? Csak nem a Feketeügy völgyében?! Mi fene?! Ekkora fáradsággal?
– Szoktatom magam a gyalogláshoz. Tanulni szeretnék meg vándorolni. Tanítóm biztatott rá. Gerguc is odajött.
– Deák vagy, ugyi? Garabonciás.
Leültették Sándrit. körükbe. Rőzsét hordtak kintről, s tüzet raktak. A disznót feldarabolták, két darabot nyársra szúrtak.
– Innen nem látszik a tűz – magyarázta a kisebbik, és megnevezte magát. – Imre Gábor a becsületes nevem. Ez meg Gerguc, a cimborám. Mink csak olyan szegíny nípek vagyunk.
Bihariasan beszélt.
Pirult a vaddisznó.
– Hús kerül az erdőből, csak a kinyer, az nagy kincs. Most odalenn sincs belőle – panaszolta Imre Gábor.
Sándri puliszkáját vette elő, örültek nagyon, kínálták hússal a deákot. Belakomáztak a vadorzók s vendégük.
A tűz megvilágította a régi falakat, hatalmassá nőtt árnyak táncoltak. Denevér rontott be, éji szállását keresve, sivított egyet, körberepült, megint eltűnt.
Beszélgettek. Imre telkes gazda volt, házát a császáriak felgyújtották, mert elkergette az adószedőt. Azóta hontalan. Mindennapi történet.
– Sokan lapítunk a hegyek közt – szomorkodott. – Kánya élet, ídes öcsém, de hát jobb, mint császár örökös katonájának. Annak is vígé, minket odalent már csak a varjak várnak.
Gerguc is megszólalt.
– Még gyermekkoromban mesélte apám, milyen nagy csata esett Romhánynál. Ő is ott vala akkor. A fejedelem a pénzére azt a szót verette, hogy szabadság. Most meg bitófa áll minden határban, hogy a tűz égesse meg a labanc urakat.
Vadul káromkodott az öreg. Imre félig szánakozón, félig megértéssel nézett rá.
– Nekünk mán csak az erdő marad, Gerguc komám.
Elhallgattak. A tűz lassan kialudt.
Sándri ott töltötte az éjszakát a romok között. Megszokták már otthon, hogy a hegyet járja.
Reggel korán távozott; a másik kettő még aludt. A szakállas Imre Gábor hangosan szuszogott. Gerguc, a hosszú öregember hátán feküdt, mint a halottak. Mély álmában ki tudja, hol járt, tán a romhányi síkon.
Csodálatos a reggel az erdőn. A fény arany szőttese bevonja a fákat s leveleket; rezeg, táncol minden kis porszem az életadó sugárban. Kormos szárnyú fenyőpille röpköd a fák alatt. Hatalmas keresztespók dolgozik hálóján, javítja a szél okozta kárt. A reggeli fény átvilágít a hálón.
A hegyi tisztás szélén pihenő fiú a hangyalesőt figyeli. Csak tölcsérét látni a bogárnak, jaj annak, aki belekerül… Katicabogár halad a szélén gyanútlanul. Egyszerre megmozdulnak a homokszemcsék, s lejjebb zuhan… Megint nekiindul, de láthatatlan ellenség bombázza, sodorja a tölcsér mélye felé. Már lenn vergődik a bogár, aztán egyszerre szárnyat bont és huss… oda a zsákmány.
Sándrit jóleső érzés fogja el. Akinek szárnya van, fölébe kerül ármánynak, gonoszságnak. Be kár, hogy az ember nem születik szárnnyal. Már gyermekkorában irigyelte a sast. Könnyű neki legyőzni távolságokat s fölébe kerülni minden indulatnak.
Ijedt őz szökik a tisztásra. Szemében halálos félelem ül, szája-orra remeg. A diáktól megtorpan… Újabb gát a menekülés útjában.
Engedj… engedj… az élet minden – könyörög némán.
Eredj… csak eredj… – biztatja Sándri.
Az állat tétovázik, majd megindul. Kétség s veleszületett rettegés gátolják, aztán mint egy villanás, elsuhan a fiú előtt.
A nap mozdul egyet. A harmatcseppek felszáradnak, a reggeli pára eloszlik. Az erdő felveszi mindennapi köntösét. Sándri hazaindul.
Tanítójának mindenről beszámol. Kónya Sámuel érdeklődve hallgatja Kőműves Kelemenné és Manóié mester balladájának hasonlatosságát. Sándrinak a nyelvekkel kapcsolatos ösztönös megfigyelései meggondolkoztatják. Még Enyedről tudja, hogy a nyelvtudomány körül harc van kibontakozóban. Enyeden és mindenütt másutt egyszerűen bemagoltatják a nyelveket, a filológus meg vaktában hasonlítgatja a szavakat. Munkájában nem a tudományosság vezeti, hanem az önkényesen felállított tétel mindenáron való bizonyításának igyekezete. Nemegyei nagytiszteletű például fejébe vette, hogy a magyar nyelv a bibliai héberrel rokon, ír is róla értekezéseket, teletömködve hasonlónak vélt vagy hasonlóvá gyúrt szavakkal. Nem is veszik a nyelvészetet komolyan, nevetnek rajta, hóbortnak tartják.
A tanító mind jobban csodálja Sándri nyelvérzékét. Latinul tanította, s ha elé tesz francia, olasz szöveget, azt is megérti. Felismeri, hogy ezek mind rokon nyelvek. Egy a szerkezetük, gyökerük. Született filológus a fiú, látszik, ez érdekli a legjobban. A szavak megnyílnak előtte.
Idestova tizenöt éves. Erős, egészséges. Mindig nyugodt, tempós, jókedélyű. Szelíd, kedélyes viselkedése mögött azonban mély bánat árkolódik. Látja ezt a tanító, látja András is. Érzi az apa, igazságtalan volt fiához, s valamiképpen jóvá kell tennie ezt az igazságtalanságot.
Gáborka már iskolába jár. Kriskából nagylány lett. Nannyó még töpörödöttebb; apró kis egérhez hasonlatos. Ott ül a szövőszék mellett hajnaltól napestig. Olykor, ha András közelében van, odaszól:
– A Sándri gyereket ne feledd, András… ő es tiéd, nem vagy mostohája…
Kicsit könnyebben mennek a dolgok. Déni hazajött Moldvából. Sokat látott odaát. Együtt dolgoznak. Déni fuvarozik, deszkát, szitát visz a kézdi vásárba, öreglegény, megfeledkeztek róla Kommandón. Egy munkáskézzel több a gazdaságban.
Egy nyári este kocogtatnak Szabó Mártonék ablakán. Zsuzsika tudja, ki kocog. Sándri áll künn, arca örömöt sugároz.
– Zsuzsika – kiáltja féktelen jókedvvel. – Mégis menyek… Hallod-e? A kolégyiomba… Apám mondta. Zsuzsika elpirosodik, aztán elsápad.
– Hát mész, Sándri? Tudtam én azt… Aki úgy akar valamit, mint te, annak sikerül. Meglásd, nagy utadra es sor kerül egyszer.
– Hiszed?
– Igen, hiszem – mondja Zsuzsika. – Most pedig Isten áldjon, Sándri… Dolgom van.
Elfordul, kisiet a tornácra. Többé nem is jön az ablakhoz, hiába hívja, szólítja a fiú.
Este az apja csípősen odaveti:
– Sándrit viszi az apja Enyedre. Arra ugyan várhatsz. A leány szeme gyanúsan fénylik.
– Nem várok rá, édesapám. Nincs mért várjak Sándrira… Néki nagy tervei vannak, én meg csak az útjában lennék. Kívánom tiszta szívemből, hogy sikerüljön, amit a fejébe vett.
Márton megbánta már a nyelve élességét.
– Úgy, akkor hát nincs semmi baj! Igaz-e, kisleányom?
Elórzékenyülten simogatja meg Zsuzsika arcát.
Felkészültek. Gyalogszerrel mennek, András és a fia. Hosszú az út Kőröstől Enyedig, de mi az a székely embernek.
– Átlépjük a hegyet – tréfálkozik András, hogy enyhítsen a búcsú szomorúságán.
Nannyó hamuban sült pogácsát készített az útra, könnyét is belesütötte.
– Sohasem látlak többé, kicsi unokám.
Sándri mindenkitől illőn elbúcsúzik. Édesanyja és testvérei a kapuig kísérik.
– Aztán írjál, kicsi fiam – szól az anyja könnyeivel küzdve. Gábri áhítattal nézi bátyját.
Tanítójától, mesterétől előző nap vett búcsút, de lám csak, ott jön a jóságos barát. Még egyszer látni akarja.
– Kívánom, édes fiam, hogy mindaz, amire vágytam, nálad beteljesedjék. Ez a legtöbb, mit ember kívánhat.
Magához öleli a fiút. Sándri érzi, hogy soha ilyen barátot és jóakarót nem talál többé. Rámosolyog Kónya Sámuelre, s valami hirtelen a szívébe szúr. Az idő felismerése. Közel tíz esztendeje már, hogy tanítója Kőrösre jött, s bizony nem az a délceg ifjú, aki volt. A kietlen falusi élet arcára véste az első ráncokat.
– Csak bátran, mindig csak bátran – biztatja tanítványát. Egy darabig még kíséri a vándorokat.
A házak lassan elmaradoznak. Sándri megáll, visszatekint. Át szeretné fogni pillantásával a tájat, gyermekkora minden emlékét.
– Mit nézel, fiam? – kérdi az apa.
– A diófánkat… Nézze csak… Még ide látszik. Csakugyan látni az öreg fa koronáját. A vénségesen vén barát mintha búcsút intene.
TARTALOM