II. rész
Enyed
VA Maros megunta már szűk börtönét. Hullámtarajon kipillant a partra, és elcsodálkozik: „Hiszen ezek már nem is hegyek, csak dombocskák. Ezek akarnak fogva tartani? No, táguljunk kissé…” Hányja-veti magát a folyó, kígyó módjára kanyarodik, s a völgy kiszélesül.
Békés életre épült Enyed. A napsütötte szőlősdombok alján zeng a munka: bőrt csereznek, gyertyát öntenek, gombot kötnek, mentéket, szűröket szabnak, deszkát gyalulnak, kocsit vasalnak, csizmát szegelnek. Meg is van a látszatja. Tekintélyes kőházban lakik a mester, nyáron kint hüsül saját szőlejében. Ilyenkor az öreglegényre bízza a műhelyt s háza népét. Még az asszonyt is. Néha bizony kecskére káposztát.
Gazdagodik a város; a labancdúlásra már csak a temetőben nyugvó, hőslelkű kollégiumi diákok sírjai emlékeztetnek. Éltüket adták egy gondolatért s mások javáért.
Azok a diákok… Be sok baj van velük. Igaz, hogy néhányszor megmentették a várost, nem kevésbé igaz, hogy sokan belőlük élnek, kosztoltatják őket, eszüket, munkakedvüket használják. Mégsem illenek a józan cívisek közé. Az italostól a város rendjét féltik, de az okos, a rendes még veszedelmesebb. A lányok ilyent kívánnak férjül, otthagyják a szülők választottját. Sok baj volt már emiatt. Még a tanárok közt is akad bogaras. Öreg enyediek emlékeznek. Pápai Páriz doktor nevére, ki azt prédikálta, hogy az ital káros. No hiszen… Jó helyet választott. Enyeden még a templomban sem szólnak a boritalról. Szerencsétlen is maradt ez a doktor egész életében. Nem volt okos ember. Az okos nem akar mást, mint a többi; tollasodik, tekintélyesedik, mint Szabó professzor úr vagy Nemegyei nagytiszteletű úr.
A vártemplommal szemközt nyújtózkodik a kollégium hatalmas épülete. A régihez új épület járult, ezzel csaknem zárt négyszöget alkot az iskola külön világa. Az udvaron kút van, az épület bejárata felett lóg a kollégium harangja, alatta jobbról a karcer, ahol az elítélt diákok unatkoznak.
Az új épület emeletén van a hírneves múzeum, mellette a tanári. Szünetben, ha az udvaron túl magasra csap a lárma, megjelenik az ablakban Nemegyei nagytiszteletű úr feje:
– Silentium! Ördögadta kölykei… Minő pokolbeli zaj!?
Hatalmas hang, mint a kürtszó Jerikó alatt: a lárma rövid időre elcsitul, majd új erővel támadja a tanári füleket.
Az iskola föld alatti helyiségében lisztraktár van és pékség. Itt sütik az alapítványi cipókat Janasek, a félszemű intéző felügyeletével. Két cipó jár minden deáknak, meleg ételt nem adnak, még egy tál levest sem, pedig jól fogna a serdülő gyomornak, kivált télvíz idején. De hát hagyomány a két cipó, akár a karcer, a pálca vagy a latin beszéd – nem lehet hozzányúlni.
Ódon kövek közt ódon eszmék pókhálósodnak; néha jön egy lelkes, ifjú tanár, s leseper valamennyit a pókhálóból.
1799-ben, poros nyárutó napján, tanulási idő volt, amikor Vercsei János uram, a számtartó felkiáltott a kollégium udvaráról Janasek intézőhöz:
– Hé, Janasek, még egy cipódeák!…
– Egy koldussal több – dörmögte odafenn a másik, de úgy, hogy a lent állók is meghallhatták. Kihajolt az udvarra:
– Kinek a szolgalatjára?
– Vélem, a nagyságos Visky úrfiak mellé. Úgy mondta a pápa, hogy oda kell valaki – felelte Vercsei fontoskodó hangon s a mellette állókhoz fordult: – Úgy vegyék, hogy itt minden adomány. A nagyságos fejedelem, Bethlen Gábor úr hagyománya, áldassék emléke…
A számtartó hangjából dölyf áradt. Anélkül, hogy választ várt volna, hozzátette:
– A fiát mindjárt itt hagyhatja.
Sándrihoz lépett, vastag szemöldöke szuronyként meredt a fiúra, hangja trombitaként recsegett.
– Elöljáróba annyit mondhatok, felsőbb deákot, teológust ha látsz, le a kalappal. Ha meg netalántán a nagyságos professzor urak közül valamelyiknek az útjába vetődnél, akkor mintha az Atyaúristen elébe járulnál. Megértettük?!
Azzal faképnél hagyta őket.
Egy darabig némán álltak az udvar közepén.
– Nem tudom, fiam, jól tevénk-e, hogy idejöttünk. Kiállod-é a sok vegzatúrát, megalázást?
Sándri már legyűrte háborgó indulatait.
– Legyen nyugodt, édesapám. Engem ki nem üldöz innen senki. Szükségem van a tanulásra – felelte derűs arccal. – Jól tudom, nem könnyű a novicius élete. Már Kónya úr figyelmeztetett rá. Azért háltam otthon csupasz földön, szoktattam magam éhezéshez, fáradsághoz. Énelőttem olyan cél lebeg, hogy megér szenvedést, megalázást. Aztán meg nemcsak harapós emberből áll a kollégiom.
Elkísérte apját a kapuhoz, átölelték egymást. Csoma András hazaindult, Sándri magára maradt.
A kapunál sápadt, hórihorgas fiú ácsorgott, pálcával a kezében, a cursor (kapuőr). Megvárta a búcsúzás végét és Sándrihoz fordult.
– Háromszéki vagy? – kérdezte, bár tudta, mert jól megnézte a jövevény zekéjét, harisnyáját.
– Orbai székből – felelte amaz.
– Jer hát a vatikánba. – A cursor levezette Sándrit az épület alagsorába. Itt székelt a pápa, ahogy a szolgadeákok főnökét nevezték.
Bakos Sanyi volt a pápa, nyílt tekintetű, magas, fekete fiú. A szobában szalmazsákon, ládán üldögéltek, akiknek dolguk volt vele. Előtte éppen kis székely fiú rugdosta dacosan a földet.
– Az oktalan barom jóra valóbb, a nem ütlegel, mint Járossy úrfi teszen. Engedjen a tehenekhez. Kell ott ember, a Vercsei úr is mondá.
– Ütlegel? Hát miféle vagy te, hogy meg ne lazsnyakoljon. Hát mit gondolsz?! Az életben zsiványpecsenyével fogadnak? Pecsenye… Laci lelkem, kimész a piacra. – A pápa a zsebében kotorászott. – Itt van két krajcár, hozzál dögöt meg kenyeret. A sánta Maritul almát, ha ád még hitelbe.
Dögnek a disznópecsenyét címezték Enyeden.
A pápa pillantása Sándrira esett.
– Te vagy a novicius?… Csoma Sándor, Kőrösről… Én meg Bakos vagyok, szintén Sándor, a servus servorum. Persze nem tudod, mi fán terem.
– Tudom, hogyne tudnám. A szolgák szolgája.
– Latinul is értesz? Ejnye, ki gondolná. A többiek is figyelmesek lettek, körülállták Sándrit. Bakos kíváncsian nézett rá.
– Viskyékre éppen ráfér a segítség. Miféle oskola az ott Kőrösön, hol még deákul is tanítanak?
– Úgy volt, hogy apám nem engedett a kollégiumba a gazdaság miatt. Kónya tanítóm, aki szintén itt végzett, ő oktatott. Már tizenöt esztendős vagyok.
Kis szomorúság, de sok erély és határozottság volt Sándri hangjában. Bakos mindjárt megérezte.
– Nagy akarás vagyon benned – a pápa odafordult a többihez. – Látjátok, róla vegyetek példát. Biztosan nem jön mindennap nyakamra kázusaival, elintézi ő maga… Tudja, mért jött s biztosan azt is, hogy nem könnyű Enyeden szolgának lenni. Szolgának sehol. Igaz, Csoma?
A két fiú egymásra nevetett. Sándrinak tetszett a pápa magabiztos viselkedése, amaz látta, hogy nem nyápic újdonccal került szembe.
– Most hagyjatok – fordult Bakos a többihez. – Fel is út, le is út. Te pedig – szólt a panasztevőhöz – ott maradsz Járossy úrfinál. Látom, még egészbe megvagy, nem hibázik se füled, se orrod.
– Arra várjak, míg leszakítja?
– Arra ne várj. Arra se, míg megokosodik. Légy te az okosabb. Mamlasz vagy, kinevet. Ereggy, dolgom van.
Nyílt az ajtó, s Vercsei úr, a rettenthetetlen számtartó lépett be.
– Három fiú kell a kenderáztatóba holnapra.
– Te még maradsz – szólt Sándrinak a pápa. A gondnokhoz fordult: – Nem adok.
A számtartó dölyfös arca hagymává ráncolódott.
– Nono, fiam… A nagytiszteletű Szabó professzor úr rendelé így. Nincs disputa. Három szolgát, aki itt lopja a napot.
– Nem adok. – A fiú felállott. Szeméből bátorság sugárzott. – Tudja-e, Vercsei uram, hogy az enyediek már lázonganak? Menjen ki a piacra, nézzen körül. Van ott rongyos had elég… Abból válogasson. Tán manufaktúrát nyitunk itt, s a cipó a fizetség? E fiúk tanulni jöttek, érti kend a szép szót vagy nem érti?
Már szikrázott Bakos szeme.
– Jelentem rektor uramnak. Impertinencia! Rebellio! – A számtartó hangosan kiáltozva nyomult az ajtó felé. Csaknem fellökte Lacit, aki a döggel s kenyérrel érkezett.
– Csak menjen! Menjen! – szólt utána a pápa. Nem volt ijedős természet. – Menjen csak, szerezzen újabb meritumot. Mert nincs elég vagyona a kollégiumnak.
Egy darabig még dohogott.
– Vén tolvaja.
Aztán intett Sándrinak.
– Gyere, menjünk Visky úrfiékhoz.
Felmentek az emeletre. Mély csend volt a folyosókon, de éppen mire felértek, megszólalt felettük, a toronyszobában valami kolompféle. Erre kinyíltak az ajtók, és ontották a fiatalságot. A folyosók megteltek emberrel és zajjal. Időnként egy-egy professzor iparkodott a tanárok szobája felé. Ilyenkor lerepültek a kucsmák, süvegek, ezerfajta tökfedők, de akkor is, ha jurátus tűnt fel vagy teológus, olyan, akinek már humanissime a titulusa. Az udvaron s a környező szilváskertben nyüzsgött a sokaság.
Az emeleten egyetlen lakószoba volt. Ide nyitott be Bakos.
– E mán igen – dünnyögte, mikor benézett.
A szobában nyomorúságos asztalnál hárman ültek, s a tarokk kártyát ütötték. Körülöttük, mint a legyek, kibicek hada.
– Fel kell használni a rövid kis szünetet, igaz, Elek úrfi? Itt a szolgájuk, Csoma Sándor Kőrösről. Úgy vegyék, hogy latinul is tud.
A megszólított Visky Elek, fehér arcú, tizenöt-tizenhat év körüli úrfi, feléjük fordult egy percre. Vértelen, keskeny ajka gúnyosan legörbült.
– Nagyon jól van. Az a kutya szőlőbeli sár úgy odaragadt a csizmámhoz, csak deákul lehet levakarni.
Ezen jót röhögtek, s már ismét csapkodták a kártyát. Bakos eltűnt, Sándri szégyenkezett nagyon. Mind nevették a novíciust, csak a harmadik kártyázó nem nevetett. Egészen fiatal gyerek lehetett, legfeljebb tizenkét éves. Szép kerek arca, szomorú tekintete volt. Egy percre letette a kártyát.
– Kovászna mellett van a falutok, igaz-e? Jártam arra, nénémmel, Szentkereszthy báróéknál. Képzeljétek, ott mindenki francus nyelven diskurál, még a házi cselédséget is rászoktatták. Mert Bécsben az a comme il faut.
Mindenki a beszélőt figyelte. Látszott, hogy tekintélye van. Sándri hálát érzett iránta. Talán csak azért szólalt meg, hogy megmentse a további gúnytól. Mert attól kezdve nem csúfolódtak vele.
Utóbb megtudta, hogy a fiút Újfalvi Sándornak hívják.
Jól mondta Bakos. Nem könnyű a szolgadeák élete.
„Sándor, vizet hozzál!”
„Sándor, a csizmámat!… Ez fényes neked? A fejedhez csapom, csak feleselj!…”
„Sándor, délutánra rendbe legyen a szoba, jönnek a fiúk…”
„Sándor, e két gombot felvarrd, de gyorsan, hallod-e?”
A szolgadeák mindenütt ott van. Nyár végén, aratáskor a kaszások közt segédkezik; ősszel, a szüreten ő írja fel krétával a hordókra, mi rejlik bennök. Belőle kerül éjjeliőr, kapuőr, granarista, aki az élelemraktárt őrzi… A kollégiumnak malma, kenderáztatója, cserép- és téglaégetője van. Hatalmas vagyon, sok kéz kell gondozásához. Ezért az örökös harc szolgafőnök meg gondnokság között. Nemcsak a kollégiumi javak, a professzoroké is megkívánja a diákkéz segítségét. A szolgadeákot ki is lehet kölcsönözni. Szabó professzor úr, a rektor például gyakran igénybe vette módos növendékeinek a szolgáit. Nem is bukott nála senki… Két nappal azután, hogy Sándri megérkezett, a latinórán rászólt Visky Elekre, aki Vergiliusszal hadakozott, reménytelenül.
– Hagyja abba, fiam. Nem magának való. Édesapja hogyan méltóztatik?
Óra végén: – Mondja csak, két napra nem kölcsönözné ide a szolgáját? Van a szőlőmben egy kis kapálnivaló.
– Ezer örömmel, domine professzor.
Hogyne adta volna az ingét is Elek, csak Vergiliustól szabaduljon. Hát még a szolgáját, aki nem is inge.
– Sándor, holnap kimégy Szabó rektor urunk szőlejébe. Van ott egy kis munka.
Még alig pirkad, és Sándri megy a szőlőhegyre. Félórába sem telik, s a tőkék között jár. A nap most mutatja felső karéját. Ilyenkor ébred a hegy, a madarak már hangoskodnak; harmatgyöngyök gyűlnek a szőlőleveleken, rövid életre, gyors halálra. Szép itt minden, buja, szelíd tájék, szelídebb, mind az otthoni… Smaragdos pázsit, gyümölcsfák, teli ígérettel, szép, nagy kolnaházak.
Félúton másik koránkelő csatlakozik hozzá.
– A rektor úr szőlejébe? Én es oda.
Vidám, fekete szemű legényke, az öltözéke éppen mint Sándrié, csak a harisnyája fehér. Szerte Sámson, Udvarhelyszékből. Sándri megkérdi:
– Téged ki küldött a szőlőbe?
– Engem?… Nagyságos Haller gróf úrnak vagyok a szolgája. Már igaz, hogy többet szolgálom a kollégiomot meg a professzor urakot. Van a grófnak saját szolgája hazulról, inasa, engem külső munkára igényel.
– Nem láttam még eleven grófot.
Sándri szavára Sámson nevetésbe tör ki.
– Ezt ugyan nem is fogod. Nem jár a kollégiumba, egyszer ha egy évben, egzámenkor. Annak csak a rang végett kell az egész.
– Akkor hát hol veszi magát?
– Az Arany Huszárban. Ott lakik. Mulatozik egész éjjel, alszik délig, estve újból kezdi a napot.
– A professzor urak mit szólnak hozzá?
– Mit szóljanak? Nagy úr a grófom, apja aranygyapjas lovag.
– Hát az mi?
– Tudja a kórság, így mondták, s punktum.
Már Szabó úr szőlejében járnak. Közeledtükre figyelmeztető fütty hangzik a présház melletti körtefáról. Éles hang sivítja:
– Gyerekek, az új fiú is itt van. Ledolgozza a Visky Elek egzámenjét.
Kis pisze, szeplős fiú kúszik le a fáról.
– No, te mamlasz! – torz fintort vág Sándrira ijesztésül.
– Mamiasz az öregapád.
A kis szeplős erős kéz súlyát érzi a vállán, meginog alatta. A térde becsuklik. Ejha, Sámson lakik a jövevényben. Ki gondolta volna. Taktikát változtat.
– Ne bolondulj, pajtás. Csoma vagy, ugyé? Én meg Balázs Feri.
Sándri ránevet. Nem haragudott egy percig sem, csak éppen megmutatta, tud erős is lenni, ha akar.
Az ugrabugra Balázs Feri mellett vaddisznó külsejű fiú áll. Baga Jóska, Aranyosszékből. A harmadik magas, nyurga, pápaszemes, Balajty Jani, az egyetlen városi közöttük.
A kapák ott állnak nekitámasztva a présház oldalának. Válogatnak, csereberélnek, ezzel is eltelik félóra. Közben jön Csutora bácsi, a vincellér, boráztatta arca messziről virít.
– Dologra, fiúk… Csak nem henyélni jöttek ide? Kórusban kiáltják:
– Lebencsleves lesz-e?
Ez jár a szőlőmunkásnak.
– Lesz, ha délire a körtefáig bevégzik.
– Piroska hozza ki – rendelkezik Balázs Feri.
Az öreg ravaszul hunyorít a szemével.
– Piroska csak úgy jön, ha legalább a galagonyabokorig jutnak.
– Aunnye!… A galagonyáig? Akkor csülökre, fiúk. Meglesz, Csutora bácsi, csak sűrű legyen a lé s Piroska hozza.
Amilyen csúf az öreg, olyan szemrevaló a lánya.
Hozzálátnak, némán kapálnak egy darabig, ilyenkor reggel még serények. Sándri megtörli verejtékező homlokát.
– Szegény ember a professzor úr, hogy napszámra sem telik?
Balajty öregesen, mindentudón nevet.
– Jóska, sorold el, mit kap egy ilyen szegény professzor úr egy esztendőre.
Baga Jóska megáll a kapálásban, s fújja, mint a vízfolyás.
– Nyolcszázötven magyar forintokat, száztizenhat véka tiszta búzát, ugyanennyi másodbúzát, százhúsz véka zabot, törökbúzát… Borból százhatvan vederrel. Huszonnégy száraz öl fát… Három hízót, de nem akármilyent, másfél mázsán nem lehet alább.
Balázs mindehhez hozzásorol még nyolc kalangya kendert, három mázsa sót, teméntelen gyümölcsöt, aprójószágot.
Az új diák feje kábul. Mindez egy embernek.
– Bizony… Neked meg a két cipó, s szedhetsz hozzá szilvát a kertből, míg belevásik a fogad.
Sámson mindjárt a gyomrához kap.
– A sok fene szilva… Nyomja az ember hasát, mégis éhes. No, holnap hetipiac, Erzsók asszony majd csak megkönyörül.
– A piacra mentek? – érdeklődik Sándri.
– Oda bizony. Ahol a zsiványpecsenyét árulják.
– Csak nem koldultok?
– Segítünk ezt, azt… Mit tegyünk? – Balázs rátámaszkodik a kapa nyelére. – Pénzünk nincs, csak az úrfi kap hazulról. Ne félj, jössz te is, Csoma, csak küldjön a gyomrod. Ha már megdömöckölte a szilva.
– Engem nem küld soha! Értitek?! Soha! – kiáltja Sándri.
A többiek csodálkozva nézik; kezd nőni a szemükben.
Dolgozgatnak, de már korántsem olyan serényen. A nap fölébük kerül, s most már gyilkosan nyilazza őket. A gyümölcsöt dézsmálni kisebb fáradságba kerül, meg jó is az árnyas lombok között. A városból feléjük száll a déli harangszó, de csak a körtefáig jutottak. Mégis Piroska jön, ki más jöhetne. Nagy darab kenyeret is hoz a csinos, barna leány, aki szívesen elidőzik a fiúkkal. Evés közben tréfálkoznak vele, mikor elmegy, házasságról, szerelemről beszélnek. Balázs Feri arcán kigyúlnak a szeplők.
– Van Szilason valaki… A Karczagi kúrián, unokahúga az öregúrnak. Csodálatos leányka, fiúk.
– Szebb, mint Manci!? – rikolt le Sámson az almafáról.
Feri lángol szégyenében.
Hahotáznak. Jól megadta. A tenyeres-talpas Manci, az öreg Nyergesné lánya mézeskalácsot árul a piacon. Neki udvarol Feri, ott is ebédel minden vasárnap. Hiába… Más az álom, más a valóság.
– Hallgass, Sámson, mert Bedénével láttalak a múltkor.
Bedéné másfél mázsás asszonyság, ő árulja a dögöt a piacon.
Sámson azonban jobban érti a tréfát, még rádupláz:
– Ne légy hűtelen, Feri… Tenyeréből etet Manci, sehol olyan dolgod nem lesz. Sütheted a kalácsot, Manci eladja.
Amint így ugratják egymást, egyszerre csengő leányhang száll feléjük valahonnan a présház tájékáról.
– Jóska!… Jóóska…!
Baga Jóska eldobja a kapát, s rohan a hang irányába. Negyedóra múlva jön csak vissza, fellelkesülten, nagy darab szárazkolbászt, fehér kenyeret szorongat a hóna alatt.
– Lássátok, fiúk, én már nem megyek el Enyedről… Tetszik nékem a város… Szép, gazdag hely.
A csúnya fiú szinte megszépül e percben. Szerelmes Baga Jóska, a vak is láthatja. Enyed, a gazdag iparváros egy leányszem varázslatos hálójába befogta, s nem ereszti többé. Ott látjuk majd idővel valamelyik vaskos kőházban mint a ház urát, parancsolóját.
– Jobb nékem így – szeme egy percre elsötétül. – Apámot tönkretevé Kasza József főbíró… Mit keressek otthon?
A többiek titkos megilletődéssel nézik. Ki tudja, tán igaza van. Csak a hosszú Balajty Jani nem hisz a szerelemnek.
– Szőke vagy barna, egyre megy… Azt válasszad, aki felemel, nem, aki leránt magához
Így beszél az okos, törtető. Balajty ebből a fajtából való. Neki a szíve is a fejében zakatol.
Balázs Ferinek a noviciusra esik pillantása.
– Fiúk, Csoma cölibátust fogadott, mint a pápista papok.
Sándri eddig nem szólt, szorgalmasan kapált. Zsuzsika jár az eszében. Most, hogy Balázs a megjegyzést tette, nagyot vág a kapával.
– Nem lesz nékem időm szerelmeskedésre. Tizenöt esztendős vagyok, s még csak elsős. Meg aztán… utazni akarok.
Hamar híre ment: Csoma utazni akar… Más is közrejátszott benne, nemcsak a diákok között szárnyra kelt szóbeszéd.
Az történt, hogy Benkő Ferenc, a jóságos, türelmes Benkő tanár úr helyettesítette az első osztályban a tanítót. Kíváncsi volt, mit tudnak ezek a faluról jött nebulók a földrajz alapfogalmairól. Nem sok reménységgel tette fel a kérdést:
– Meg tudnátok-e mondani, milyen formátuma van a mi földünknek?
Csoma Sándri jelentkezett.
– Gömbölyű. Vagyis hogy nem egészen, mert két sarkán lapított.
Sokan kuncogtak a gyermekek közül, egyikük hangosan felnevetett.
– Mit nevetsz? – mordult rá a tanár.
– Azon nevetek, amit Csoma beszél – felelte a megszólított, kinek már zsenge bajuszka pelyhedzett az orra alatt.
– Tán te másképp tudod?
– Öreganyám mesélte, hogy a földet alul az ördögök fűtőzik, felül az eget meg angyalok tartják rudakon.
– Rosszul tudja öreganyád – Benkő bosszús arcot vágott. Ismét Sándrihoz fordult.
– Talán még azt is megmondanád, hogy ez a gömb micsoda voltaképpen?
– Igenis… Planéta. A Nap körül kering.
– Nagyon jól van, fiam. Ki volt otthon a tanítód?
– Kónya Sámuel.
– Kónya Sámuel. Várj csak, nem Zágonból való?
– De éppen onnan.
– Akkor már tudom. Persze, igaz ember, mindig csupa enthuziazmus… Tanítványom vala. S te? Érdekel talán a geográfia tudománya?
– Igen, domine professzor.
– Mi végre támadt benned e nagyfokú érdeklődés?
– Utazni akarok – vágta ki Sándri. Benkő tanárnak mindjobban tetszett a fiú magabiztos hangja, komoly arca.
– Miért akarnál utazni?
– Megyek eleinket megkeresni – felelte csengő hangon.
– Szép feladat… Igen lelkesítő ideál… Csak rajta, fiam, ápold e szép gondolatot szorgalommal, igyekezettel. – Benkő Ferenc most egyszerre világosan maga előtt látta a gyermek Kónya Sámuelt, aki az őshaza felkutatásáról álmodozott. Ez a fiú is. Ki tudja, mely távoli faluban éli majd le szürke, eseménytelen életét…
Mennyi kútba esett terv, sárba hullott reménység… Lám, azért a gondolat mégsem vész el, tovább él nemzedékről nemzedékre – vigasztalódott az idős professzor, miközben a tanári felé igyekezett.
Mikor belépett, már ketten voltak a szobában. Egyikük Kovács József, „második Kovács József”, ahogyan az elsőre való emlékezésül nevezték. Ifjú ember, alig túl a harmincon, ritkás, vörösesszőke hajjal, halványkék szemekkel. A másik jelenlevőről első pillantásra látni lehetett, hogy Kovácsnál jelentősebb egyéniség. Herepei Ádám magas, szikár, sastekintetű férfi volt. Fekete hajába már szürke szálak vegyültek.
– Jó, hogy jön, tiszteletes uram – köszöntötte a belépő Benkőt. – Éppen arról elmélkedünk, mi lészen Kazinczynk sorsa, most, hogy a francia Kufsteinhoz közeleg.
– Nem hagyják ott, biztos lehetsz benne, Herepei barátom. A keselyű magával hurcolja áldozatát. – Benkő a szoba sarkába telepedett.
– Ha két feje van, legalább négy karma kell légyen – vélte Kovács. Mondását már hallotta Nemegyei nagytiszteletű úr is, aki éppen most fújtatott be a szobába.
Igazi emberkolosszus volt Nemegyei János. Amint beléereszkedett a tanári szoba legszélesebb karosszékébe, egészen betöltötte, s még kívül is maradt egy kevés. A hívek úgy nyilatkoztak, hogy „szép kövér ember”. Nem volt igazuk, mert tudás halmozódott a hatalmas koponyában. De hát mit értett a közrendű nép az arameus nyelv titkaihoz, amiben ő igen nagyon otthonos vala.
– Miféle karmokról beszéltek, barátaim? – érdeklődött gyanakvó hangsúllyal, mert nem szerette, ha a hatalmasokat szidalmazzák.
– A börtönben sínylődő Kazinczy jutott eszünkbe. Vajon mi van véle most, hogy a háború börtönét megközelítette? – magyarázta Herepei.
Nemegyei nagytiszteletű úr széles arca beárnyékolódott.
– Kazinczy?… Szonettet írt s magyarul. A klasszika literatúra szent hagyományait gyalázta meg. Ha másért nem, hát ezért megérdemli, amit kapott. – Szörnyülködve ismételte: – Szonettet, barátaim.
Herepei, aki baráti viszonyban volt Nemegyeivel, nem állhatta szó nélkül.
– Ugyan már, olyan bűn lenne, János? Nem hinném. Elvégre Berzsenyi ódákat ír, s klasszikusainkat példázza.
– De igen – a nagytiszteletű úr tűzbe jött. – Rákfene ez, barátaim, szörnyű epidémia, nagy klasszikus tradícióink épületét rongálja… Csak nézzétek, hogyan beszélnek latinul deákjaink. Mert egymás között nem beszéli már egy sem. Csak magyarul, mindig csak magyarul.
Heves köhögés fogta el, rengett bele a hatalmas ember, felindultság, fojtott harag zúgott a köhögésében. Mikor abbahagyta, s lélegzethez jutott, vádló pillantást röpített a szoba túlsó sarkába, hol Benkő professzor egy német folyóiratba merült.
– Itt a kollégiumban sok rossz példát láthattak a deákok. Mi magunk statuáltuk. Százados törvényeket rúgunk fel; mi ez, ha nem jeladás a kuruckodóknak?
Benkő Ferenc volt az első enyedi tanár, ki beköszöntőjét a hagyományos latin helyett magyarul tartotta. Ennek már tíz esztendeje, de Nemegyei nem bocsátotta meg.
– Igen, igen, Ferenc, hozzád szólok. A te disszertációd emlékét máig nem heverte ki a kollégium. Mi az, Janasek?
A félszemű intéző lépett be, megmentvén a helyzetet.
– Rektor uram kis disznótoros vacsorára ma estére szívesen látja a professzor urakat.
Nemegyei zord tekintete pillanat alatt megenyhült. Arcát nyájasság lepte el.
– Úgy, úgy, Janasek… S mondja csak, ki dolgozta fel az állatot? Már úgy értem, az ázalékot. Mert az éppen nem közömbös.
– Vercsei úr, szokott hozzáértésével – felelte meglévő fél szemét lesütve Janasek.
A nagytiszteletű úr arca földöntúli fényben ragyogott:
– Ami igaz, igaz… Senki úgy nem ért hozzá, mint ez a gézengúz Vercsei. A disznófősajt tölteléke valóságos poézis…
– Szonett – röpítette át az asztalon Benkő tanár nyilacskáját. Nemegyei tán meg sem hallotta, lázba hozta a vacsorai örömök közelsége.
Janasek elment, de ő még szívesen időzött volna a kulináris témánál.
– Nos, barátaim, akkor hát este összejövünk… Ádám, min gondlkozol?
– Egy kicsit sokat torozunk – szólt fanyarul Herepei.
– Nono – kedvetlenedett el a nagytiszteletű úr. – Kenyérrel is él az ember.
– Kenyérrel már inkább csak a deákjaink – vélte Kovács.
Benkő felnézett a folyóiratból.
– Ádám, ugye emlékezel Kónya Sámuelre, ki most Székelyföldön él?
– Barátságban vagyunk. A minap kaptam tőle terjedelmes episztolát.
– Nem említi egy Csoma nevű növendékét?
– Bizony említi. – Herepei kivette zsebéből a levelet. – Íme, a vonatkozó passzus: „Csoma Sándri, ki bár elkésve került Enyedre, igazi kincs. Nem hiszem, hogy sok növendék legyen a kollégium falai között, ki akaratban, szorgalomban felvehetne vele a versenyt.”
– Ejha, már meg kell hogy nézzem magamnak – szólt Kovács.
– Tedd is, Jóska öcsém. Kónya Samu igazat ír. Ez a székely fiú, meglehet, még büszkeségünk lesz. – Benkő Ferenc elmesélte a földrajzóra történetét.
– A búcsi prédikátor könyviből szedi a tudományát – jegyezte meg Nemegyei.
– Az már mindegy, hogy honnan – vélte Benkő.
– Dehogyis mindegy… Veszedelmes tanok vagynak ama könyvben. Olyasféle, hogy a világ most is teremtődik. No iszen. Dobhatjuk el a szentírást. Jakobinus könyv.
Herepei igyekezett másra terelni a szót.
– Volt már nekünk ilyen csodagyermekünk. Emlékeztek Farkasra? Hogyan is hívták, no?
– Bolyai – segítette ki Kovács. – Nagyszerű matematikus, kiment Göttingába.
Benkő, aki a jénai tudós társaság levelező tagja volt, többet tudott Bolyairól.
– Úgy hallám, az ifjú, de már hírre emelkedett Gauss professzorral tartott fenn szoros barátságot. Most itthon tengődik.
– Bármint legyen is, jól emlékszem, annak idején valósággal mutogattuk Bolyait itt az iskolában. Aztán egyszerűen elfelejtettük. Ez tehetségeink sorsa, pedig be nagy szükség lenne rájuk – sok keserűség érzett Herepei hangjában.
– Ez a Csoma nem csodagyermek – szólt Benkő. – Elmúlt már tizenöt éves. Józan, kemény akaratú falusi fiú. Nem fogjuk mutogatni, ő fogja megmutatni, mit tud.
Viskyék a szobájukban adtak szállást Sándrinak. Nem bánták meg. Ragyogott a szoba a tisztaságtól, minden a helyén volt, mintha csak egy gazdasszony keze szorgoskodott volna. Az új szolgadeák elvégzett mindent szótlanul, mégsem kereste kedvüket. Azt sem tudták, mikor kél s mikor nyugszik. Többnyire könyvvel kezében látták.
– Tudós macskája – csúfolta a kisebbik Visky fiú, Laji, de csak a háta mögött. Volt valami Sándri tekintetében, viselkedésében, valami erőt és erélyt sugárzó, ami megkímélte a megalázástól.
Új barátai, Balázs Feri, Szerte Sámson, Baga Jóska a négyszárnyú kollégiumi épület földszintjén laktak. Itt voltak az igazi deákszállások; nyolcan-tízen is zsúfolódtak egy szobában noviciusok, szolgadeákok, akik csak éjszakára jöttek ide, mert napjuk eltelt tanulással, gazdájuk s a kollégium szolgálatával, egy kis harapni való utáni hajszával.
Sándri egy este meglátogatta őket. Hosszú nyári nap volt, éppen csak szürkülni kezdett, még nem csengettek lefekvésre.
Balázs és Szerte szalmazsákjukon ültek; a kis szeplős valamit felolvasott.
– Nézd csak, Csoma, aki utazni akar – rikoltotta. Helyet csináltak a látogatónak.
– Ehhez szólj valamit, komám – mutatta a könyvet.
Svéciai grófnőnek élete és szenvedései – ez volt az olvasmány, Geller nevű szerzőtől, kiadták Kolozsváron.
– Van másik is… Sámson, vedd csak elő – intézkedett Balázs izgatottan. A székely fiú a szalmazsák alá nyúlt, kotorászott, majd kihúzott egy vaskos kötetet. Tetején széles karimájú kalapos férfi volt álarcban. Rinaldo Rinaldini, a zsiványok fejedelme.
Balázs Feri a nyelve hegyét is kidugta izgalmában.
– Ilyen férfi légy, Csoma, akkor elhiszem, hogy világgá mehetsz. Ennek aztán sikerült minden, a lányok törik magukat utána.
Sándri nem osztozott a lelkesedésben.
– Ilyen könyv is van? Mit tud ez a svéciai grófnő, minek szenved annyit?
– Na de ez itten… Ehhez mit szólsz? – Feri a Rinaldo Rinaldinit szorongatta. – Ha akarod tudni, még harminc ilyen kötet van. Nyerges néni olvassa. Manci ígérte, hogy az utolsóig ideadja.
– Mit tanulsz belőlük? Semmit – vélekedett a vendég. Ekkor hirtelen árnyék közeledett feléjük, s egy diadalittas hang megszólalt.
– Balázs, Szerte! Ide a könyvvel!
A primárius volt, vagyis a szobafőnök. Jóképű barna gyerek, keze villámgyorsasággal csapott la Balázs Feri kincseire.
– Ehhez a contrascribának is lesz egy-két szava – jelentette ki.
– Dávid, ne bolondulj, hé!… Nem az enyémek. Nyerges néni megöl értük. Add vissza, te hóbortos! Legalább a Rinaldót adjad – jajveszékelt Feri, a primárius azonban hóna alá vette a könyveket, s indult kifelé.
– Jó lesz rendbe szedni az ágyakat. Ma este a domine rektor a szeniorral körbejár. Akit nem találnak szobájában, azt várja a consilium – figyelmeztetett elmenőben.
A két barát egymást szidta, egymást okolta, Balázs Feri nem a contrascribától félt, nem is a karcertől. Nyerges néni vércsepillantását látta maga előtt.
– Olvasni jó volt, te kuka! Most – bezzeg szádat se nyitottad ki – támadt Sámsonra, aki viszont szemére vetette, hogy miatta jutott bajba.
– Bárhogy legyen is, kár ilyesmivel tölteni az időtöket – vélekedett Sándri, búcsút véve az elszontyolodott barátoktól.
A folyosón nagy volt az izgalom, tudták már, hogy jön a rektor. A szobákban lázas munka folyt, hogy a rend látszatát keltsék. Csak Viskyék nem mutattak semmi izgalmat; szobájuk rendben volt, amióta Sándri velük lakott. Nyugodtan tarokkoztak, övék fent az egyetlen lakószoba, és hallani lehetett, ha a lépcsőn jön valaki. Eltenni a kártyát, bebújni az ágyba; ez volt minden tennivalójuk.
Csakugyan, tíz óra tájban léptektől visszhangzott a folyosó. Felnyílt a szobaajtó, s a küszöbön megjelent Szabó József professzor, az intézet mindenható rektora. Lépteit Vercsei számtartó világította meg lámpással és szolgai alázattal, mellette a diákok közül Gömöri László hetedikes állott. Hátuk mögött Janasek másik lámpával zárta a menetet.
A számtartó előrelépett, a szoba megtelt fénnyel és árnyakkal.
– Álljon elő e szoba primáriusa – szólalt meg a rektor.
– Én volnék. Új falvi Sándor – jelentkezett a kártyatársaság legifjabb tagja.
– Úgy, úgy. Ez azon vidám szoba, úgy hallám, kissé nagyon is vígan vannak… Nemde, Vercsei?
A számtartó, ki a rektor teljes bizalmát élvezte, hétrét görnyedt az adandó válasz felelőssége alatt.
– Domine rektor, ilyen a fiatalság.
– Igen, igen, amice… Csak mértékkel. Ott meg alusznak?
A szoba egyik szögletéből szuszogás jelezte, hogy valaki nem győzte megvárni az éjszakai inspekciót. Sándri aludta az igazak álmát.
Újfalvi krákogott. A rektor beljebb nyomult a szobába.
– Amice primárius, sorolja fel e szoba lakóit – követelte.
– Jómagam, továbbá Visky Elek, Visky Lajos deákok és Csoma Sándor novicius.
– Novicius? Tán egy szolga? Hogy kerül ide az olyan? A számtartó szörnyülködő arcot vágott. Visky Elek jelentkezett.
– A mi szolgálatunkban áll ezen fiú… Igen tisztességtudó, semmi baj véle.
A rektor a szeniorra nézett, aki vállat vont. Ez nyilván Viskyék dolga. Ha nékik így jó, ám legyen.
Szabó professzor lelkét azonban felborzolta az alvó egyhangú szuszogása. Ily egykedvűség a tekintély iránt felülmúlta minden eddigi tapasztalatát. Odalépett az alvóhoz és rákiáltott:
– Hé, ébredj!
Sándri épp odahaza volt a Kalabucs erdejében. A kiáltásra hatalmas fatörzset látott, mely rázuhan. A veszedelemtől felriadt.
A rektor már szégyellte, hogy ok nélkül felébresztette. Igyekezett barátságosabb hangot megütni.
– Te vagy azon kőrösi fiú, kit Kónya Sámuel egykori tanítványunk ajánlott?
Sándri ősz hajjal keretezett arcot látott, vastag szemüveggel. Olyan ember arcát, aki szívből tán soha nem tud örülni semminek.
– Igenis, én volnék.
– Remélem, megbecsülöd magad itt, hol ily sok megértéssel fogadnak. Vésd eszedbe, fiam, ennyi előkelő ifjú ember közepette rajtad áll, hogy szorgalommal, törekvéssel, illedelmes viselkedéssel és alázattal új környezetedhez méltónak bizonyulj. Azt hiszem, mehetünk. Aludjatok, fiúk.
A rektor kíséretével elvonult. A szoba lakói nem tudtak elaludni. Viskyék morogtak. Hozzájuk mit sem szólt a rektor, pedig ajándékolták, kenték a szekerüket hazulról.
– No, Csoma, örülhetsz. A domine rektor nem mindenkivel áll szóba. Még fel is keltett. Nagy tudós rektor urunk. Majd meglátod. Ha ugyan addig vissza nem küldenek a Riskához – szólott az ágyból a bosszús Elek.
A Laji gyerek is rácifrázott.
– Csak bajt hoz a fejünkre. Még jó, hogy szobavizsgalatot nem tartottak.
– Azért nem tartottak, mert rendben volt a szoba. – Újfalvy egyenes lelke nem tűrte, hogy Sándrit igatalanul bántsák.
A szolgadeák mindezt már nem hallotta.
Ökörnyálon kis pókok hajókáznak a légben. Szép őszi nap délutánja van. Sándrit borért küldték Viskyék az Arany Huszárba. Útközben ezer látnivaló akad a piacon Vasár volt, a vásárosok csomagolják haza a portékájukat, Jeddy Márton, a nyerges, legényeivel szekérre dobálja a sok díszesen kivarrt nyerget, gyeplőt, ostort, hámszijat. Mosolygó uram, a gombkötő, szebbnél szebb szíves formájú, arannyal-ezüsttel szőtt dolmánygombokat boglárokat, sujtásokat rak vissza a ládába. Parázs Boldizsár, a mézeskalácsos estig künn marad, Lakatos csizmadia is; a falusi nép már hazament, de városiak még csellengenek a sátrak között. A szűcsök, szabók, sapkakészítők sátrai előtt még látni a sok remekbe készült posztógúnyát, bekecset, bécsi szabású városi bundát szűrdolmanyt, süveget, kalpagot uraknak, egész hegyet báránybőr kucsmákból. Mekkora lehetett reggel ez a hegy míg a miriszlóiak, csombordiak, vinciek meg nem apasztották? A csizmák rudakról lógnak alá, tömött rendben varrás nélküli egybeszabott magyar csizmák meg díszített kordovánok.
A kirakott árunál is érdekesebb a műhelyek élete A bejáratnál ott lóg a céh jelzése; Enyeden még hatalmasok a céhek. A vár nyolc bástyáját ők tartják fenn ők védelmezik veszedelmes időben. Ők vezetik a várost s hadakoznak erdőért, legelőért a környékbeli földesurakkal.
Lobog a tűz Vencel uram kovácsműhelyében. Ráfvasat tüzesít éppen a segéd, azon nyomban rákalapálja a vadonatúj kerékre. Itt csak lópatkolás, vasalás, gyorsjavítás folyik, az igazi alkotó, teremtő munka zenéje a bodnárműhelyből zeng: kerekek, rudak, tengelyek, egész kocsik készülnek ott. Sándri elnézné napestig, hogyan gyalulja, vési, formálja a fát a bodnár ügyes keze. Fúrófaragó faluból jött, van érzéke az ilyen munkához.
Azon veszi észre magát, hogy eltelt az idő. Szalad a kocsmához. Bentről részeges nótázás hallszik, nagydiákok mulatnak. Haller gróf és barátai noszogatják a cimbalmost, aki ereje végére jutott.
Gondolkozik, bemenjen-e?
Kis homokfutó áll a gyalogjáró mellett. Herepei Ádám, a történelem professzora lép fel a kocsira. Sándri hallott róla, köszönti illendően. Herepei visszanéz, posztógúnyás székely fiút lát, és Kónya Samu levele jut eszébe.
– Te jöttél Kőrösről?
Szépen zengő, barátságos hangja felbátorítja Sándrit.
– Onnan jövék.
– Kónya Sámuel tanítód említett. Fel a bakra, fiú.
Sándri, mielőtt feleszmélne, ott ül már a professzor oldalán.
A kocsi a szőlők között jár, s megáll egy présháznál.
– Itt vagyunk.
Kis eldugott tornácot lát. A tornácon íróasztal, fölötte ismeretlen férfi képe.
Herepei az asztalhoz lép, az iratok közt keresgél, int Sándrinak, jöjjön közelebb.
– Kónya Sámuel tanítóddal együtt deákoskodtam valamikor. Írt nekem, figyelmembe ajánl. Ez nagy szó nála, mert erősen bíráló természet.
Megtalálta, amit keresett, valami írást, zsebre vágja, s fáradt mozdulattal leül.
– A növendékeim beszélik, hogy puszta földön alszol, s csak azt eszel, amit a kollégium ad. Ez bizony elég kevés olyan növendék ifjúnak, mint te vagy. Nem is értem, a fiúk segítik egymást, ez régi hagyománya az iskolának. Viskyék, kiknél szolgálsz, jóakarattal vannak. Újfalvy nemes szívű ifjú. Abban a szobában nem hinném, hogy éhezned kelljen.
– Domine professzor, nem éhezem, így voltam otthon is. Utazni szeretnék. Nagy útra készülök, ezért szokom az éhet, a fáradságot.
– Hallottam erről is valamit. Az utazáshoz pedig pénz kell, fiam. Meg egyéb is. Rang, tekintély. Hová is utaznál?
– Ázsiába… Szkítiába… Megkeresni, hol éltek eleink, s élnek-e még.
A tanár Benkő Ferenc szavaira gondol. Ki tudja, talán igaza van Benkőnek. E határozottság, benső lobogás nem mindennapi lélekre vall. Kár lenne tűrni, hagyni, hogy ez a tűz kialudjon.
– Eleink? Igen, ez sokakat foglalkoztat. Mint diákok beszéltünk róla. Kónya barátom is innen vitte magával a faludba.
Herepei a falon függő képre pillant.
– Ez itt Cartesius, a nagy gondolkodó. Megtanított bennünket a módszeres tudományos munkára. Hiába lángolunk, a lángnak a tudomány olajára van szüksége. Meg aztán… panta rhei – mondák a régi görögök. Minden érik, változik. Ez az ország se maradhat egy helyben, megkövesülten. Másképp minket jönnek felkutatni egyszer.
Sándri nem egészen érti tanára szavait. Érzi, hogy gyermekkori álmával, ahogyan elképzelte, valami baj van. Fejlődő szelleme sejteti vele, hogy gyermekesen, fellengősen hangzott kijelentése: „Megyek eleinket megkeresni.”
Zavartan áll a professzor előtt, aki szavaival megannyi rést üt álompalotája épületén. Herepei azonban értékelni tudja egy fiatal lélek rajongását. Nem szándéka letörni a lelkesedést, mert érzi, hogy őszinte, hogy tudásvágyból, az ismeretlen megismerésének kívánságából fakad.
– Hogy majdan utazhassál, sokat kell tanulnod. Mindenekelőtt a nyelvek tudománya érdekeljen. A magam részéről úgy látom, a magyarság eredetét csak a nyelv eredetének vizsgálatával lehet tisztázni.
Feláll íróasztala mellől. Szava megélénkül, alig burkolt szenvedélyt takar.
– Előbb azonban meg kell hogy ismerjed a mai magyarokat. Ezen országban most harc folyik, hogy megmozduljanak a kövek, és megdobbanjanak a szívek.
Kis könyvet ad Sándri kezébe.
A parasztember Magyarországban. Micsoda és mi lehetne – írta Tessedik Sámuel.
– A könyv írója egyszerű református pap, leszállt a szószékről és kiment a tarlóra, hogy megnézze, hogyan is él a nép. Érdemes elolvasni.
Sándri megköszöni a könyvet.
– Csak fordulj hozzám, ha tanácsra, segítségre van szükséged – biztatja Herepei oly barátilag, jóságosán, hogy a fiú lelke megtelik a hála érzésével.
Fellelkesülten siet vissza az iskolába. Közben beesteledett; a vásárosok hazamentek. Az őr szavától visszhangzik a néptelen utca.
Este van már, nyolc az óra,
Térjetek mind nyugovóra,
Tűzre-vízre vigyázzatok,
Le ne égjen a házatok.A szoba összeül bíráskodni a bor miatt. Hogyisne. Egész este szárazon kellett tarokkozni. Visky Elek vérbíráskodást követel. Amikor Sándri megemlíti, hogy a nagydeákok tartották megszállva az Arany Huszárt, Újfalvy segítségére siet.
– Igaza van. Haller gróffal nem lehet ujjat húzni, ezt te is tudod, Elek. Eddig még mindenki megjárta. Ha nem tudnátok, ennek a Hallernek a nagybátyja döntötte romlásba Wesselényit.
– A zsibói császárt? – kérdi gúnyosan a kisebbik Visky. – Mondják, hogy saját ármádiája van.
– Igaztalanul ítélitek meg. Wesselényi különös ember, de a haza sorsát szívén viseli. Fiát is úgy neveli, hogy igazi hazafi váljék belőle.
– Hogy volt a Hallerrel? – kérdi Sándri.
– Már nagyon régen történt. Haller gróf kaplyoni és gorbói kastélyaiban tivornyázott, erőszakoskodott. Egy szegény nyomorultnak elrabolta a feleségét. Jártak panaszra guberniumhoz, császárhoz, minden hiába. Wesselényi felfegyverezte zselléreit, és megrohamozta a gorbói kastélyt. Keservesen megfizetett érte. Hat és fél esztendőt sínylődött Kufstein kazamatáiban. És még ez volt a kisebbik bűnhődése.
– A kisebbik? Hat és fél esztendő Kufsteinban éppen elég – vélekedik Laji.
– És mégis. Ellenségei kihasználták helyzetét, hogy tönkretegyék. Mialatt börtönben sínylődött, követelték, hogy a rebellis két leánykáját vigyék a szebeni zárdába apácának. Apám mesélte, hogy Zsibóra katonaság szállt ki végrehajtani a parancsot. Az anya azonban inkább mérget adott két gyermekének.
Némán hallgatják a fiúk a drámai történetet.
– Erős lelkű asszony volt – vélekedék Sándri.
– Az bizonyos. Bécsben évekig küzdött, míg férjét kiszabadította. Wesselényi ma is sokat tesz hazánkért. Ő szokta mondani, hogy csak a mesében repül a sültgalamb az ember szájába.
Még sok mindenről mesél Újfalvy. Ezen az estén elmaradt a kártya.
Sándri elalvás előtt Herepei tanár szavaira gondol, majd meg Újfalvy elbeszélése jár az eszében. A kettő között úgy érzi, összefüggés van. Az elnyomott, rabságban tartott haza sorsa foglalkoztat minden igaz lelkű embert.
1802-t írunk. A kollégium év végi vizsgákra készül. A nyár túlságosan korán szakadt a vizsgázók nyakába. Mint szárazra dobott halak vergődnek szegény bennlakó diákok szalmazsákjukon a szűk kollégiumi szobákban.
– Őrültség – Balázs Feri a hajába markol. – Pokoli meleg, s ráadásul ezt a gyapjat is hordozza az ember.
– Csak csendesen – csitítja Baga Jóska barátját. – Jól tudod, hogy szól a regulamentum. A hosszú haj kötelező…
– Regulamentum? Azt kopasz professzorok agyalták ki. Nékik nem fáj e rusnya meleg, csak leszedik a parókát, és már szellőznek is.
Harsány nevetéssel fogadják a fiúk a megállapítást, Feri azonban nem nevet. Szeme megvillan.
– Ollót ide. Regulamentum? Se evés, se nyugvás, csak gyötrődés? Meg kapálni menni? Gyomlálni?
Kerül olló. Balázs Feri belevág az üstökébe, nyírni kezdi. Többen is követik példáját. A lárma nőttön nő, a hangulat forrósodik. Egyszer csak Vercsei úr jelenik meg, a számtartó.
– Mi van itt!? Alvás helyett lárma? A primáriusok merre vannak? Holnap aztán hull a szekunda…
Mondaná tovább is, de a szeme hirtelen megakad a kopaszra nyírt fiúk látványán. Ettől szava is elakad, hebeg, dadog, izzadságban fürdő véreres arcát ellepi a rémület.
– Uram-teremtőm! Mit míveltek? Fejükkel játszanak! – Olyan a hangja, mintha a fiúk anyjukat ölték volna meg.
– Csakugyan fejünkkel játszunk. Nem látja gondnok uram, minő kopasszá tettük? – tréfálkozik valaki, de Vercsei már fordul a kijáratnak, s torkaszakadtából kiáltozik.
– Lázadás szekuláris törvényeink ellen!
Innen is, onnan is ablakok csapódnak fel, izgatott szóváltás, feldúlt arcú professzorok tanakodnak, mi a teendő. Aztán megkondulnak a kollégium harangjai, hirdetik a veszedelmet. Bezárják a kapukat. Hadd érezze a diákság, hogy fogoly, hadd érezze bűnös tettének minden súlyát. Másfél óra múlva ismét megjelenik a számtartó a diákszobában, s egy hadbíró tekintetével kihirdeti:
– A regulamentum elleni súlyos vétség elkövetői holnap reggel tartoznak a tanári testület színe előtt megjelenni. Mind a tizennégyen, akik hajukat lenyírták.
Elsiet a számtartó; ki tudja, e veszedelmes rebellis elemek még mire nem képesek.
Benn a diákszobában teljes a felfordulás. Ilyesmi még nem volt. No most légy okos, Domokos, mi itt a teendő. Még a legviharedzettebb véndiákok, kocsmatöltelékek, még azok is tanácstalanok. A legokosabb lesz bennhagyni a tizennégyet a csávában.
– Ki-ki a maga bőrét – hangoztatják az Arany Huszár-béli csaták hősei. Most aztán kiderül, hogy mekkora nagy hősök.
Újfalvy, aki benne van a láthatatlan vezérkarban, azon a nézeten van, hogy kérdezzék meg Sándrit is. Okos fiú.
Visky Elek félrehúzza a száját. Sándri, igaz, már nem szolga, de azért csak ő sepri fel a szobát s végzi a szolgai teendőket pénzbeli juttatásért.
– Csomát? Ugyan…
– Igenis őt. – Újfalvy támadó hangsúllyal hozzáteszi: – Különben, ha valami okosabbat tudtok…
Vitatkoznak, veszekednek. Végül a ragyás Szalontai Berci odamegy Sándrihoz.
– Csoma, téged a professzorok is okosnak tartanak, most mutasd meg, milyen a székely furfang. Sándri komoly, felnőttes hangon felel:
– Annyit tudok, hogy nem karakteres dolog cserbenhagyni a tizennégyet. A javunkat akarták.
– Tudom én, hogy nem karakteres – kiáltozza Berci. – Mit tegyünk, hogy megszabaduljanak s mi se jussunk kutyaszorítóba?
Kisebb csoport veszi őket körül. Sándri gondolkozik… Arcán csintalan mosoly suhan át.
Másnap reggel széles asztal körül ott ül a tantestület, és komor tekintettel készül az elrettentő példaadásra. A professzorok egyike-másika nem rejti véka alá a véleményét.
– Persze, persze. Azok a veszedelmes volteriánus eszmék. Mindig mondtam, hogy jó útra nem vezetnek – szól Szabó professzor, a rektor. A többiek lopva Herepeire pillantanak. Tudják, hogy Szabó rá célzott a volteriánus eszmékkel. Azt is tudják, hogy rég feljelentette volna a felettes egyházi hatóságnál, de hát még emlékeznek a kalapos király uralmára, meg aztán gyáva is, kétkulacsos is a jó professzor úr. Most azonban nem áll egyedül a véleményével, mert Nemegyei nagytiszteletű is sorompóba lép.
– Szentigaz. Veszedelmes nemzetrontó gondolatok hatolnak a kollégium ódon falai közé. Példát kell statuálni, máskülönben a szent örökség veszendőbe megy.
Egyesek lelkesen bólintanak. Szent örökség alatt nemcsak az ódon falakat s még ódonabb eszméket érti Nemegyei, de az évi nyolcszáztizenöt forintokat, kétszáztizenhat véka első búzát, egész hosszú lajstromot, gyarapodásuk jegyzékét.
– A minap is Bakos, a servus servorum, aki mindig kuruckodott, nem átallja a nagyságos, alapító fejedelmet emlegetni. Eddig juta elrugaszkodásában az ebadta parasztja – háborog a rektor.
– O tempora, o mores! – jajdul fel nagytiszteletű Szilágyi Erazmus, a teológia professzora, széttárva rövid karjait.
– De professzor urak. – Herepei nem állhatja meg mosolygás nélkül. – Nem gondolják, a fiúknak talán csakugyan melegük volt?
Szemrehányó tekintetek izzó nyilai érik, mire abbahagyja.
Ám jönnek már az imposztorok, az összeesküvők sunyi tekintettel. Fejük kopasz, mint a tekegolyó. Tizennégyen kell lenniük. Vercsei megszámolta; libasorban jönnek, és Szabó professzor úr fennhangon számlálja őket.
– Egy… kettő… szép kis sereg. Az ott Nagy Karcsi, persze, nélküle nem megy… öt… hat… hét… Kovásznai. Ki hitte volna, hogy ilyen angyali tekintet mögött ekkora Belzebub lakozzék… Kilenc… tíz… tizennégy…
A többi is vele számlálja, hogy megvan-e hiánytalanul mind a tizennégy. Mert oly hajnövesztő még nem született, amelyik egy éjszaka újranövesztené a hajat, még olyan sem, amelyik évek alatt, ezt tudják bánatosan a professzorok.
Tizenkettő… tizenhárom… Nono, a kopaszok száma egy kissé megszaporodott… tizenhét… tizennyolc…
A tekintetes és nagyságos tantestület szeme kimered. Szabó professzornak már csak az ajka mozog, a hangja elakadt.
– Mi ez?! Minő pokoli tréfa?! örök szégyen és gyalázat! A nagyságos fejedelem, Bethlen Gábor megfordul haló porában…
Csak jönnek, jönnek rendületlenül és vég nélkül. Húszan, harmincan, negyvenen… Csupa kopasz deák… Már nyüzsög tőlük a terem… Már száznál is többen vannak, és még mindig jönnek.
– Vissza!… Ki velük!… Takarodjatok! – ordítja a rektor lilába játszó arccal.
Ki velük… Vége mindennek, tekintélynek, komolyságnak, elvégre kétszáz diákot mégsem lehet kicsapni az intézetből.
Miután a kopaszok kitakarodtak, a rektor felemelkedik helyéről, s körülnéz ködös tekintettel, mintha a falakat akarná szemügyre venni, épen maradtak-e.
– Azon a véleményen vagyok – hörgi, lihegi, fújtatja –, s azt hiszem, a tisztelt tantestület egységes véleményét tolmácsolom azon megállapítással, hogy a kollégium magas erkölcsi tekintélye szenvedne kárt, ha e csúnya ügy hullámai elborítanának bennünket. Országos skandalum kerekednék, ennélfogva…
Ennélfogva a tantestület a feledés homályát borította a lázadásra. Utóbb próbáltak még egyeseket kiemelni a főkolomposokból, de hasztalan. A diákok annyi mindent összehordtak, hogy abból lehetetlen volt kihámozni az igazságot. Többek között azt is beszélték, hogy Csoma Sándri székely kobakjában született volna az ördögi gondolat. Márpedig hogyan is tételezhető fel ilyesmi. Csoma Sándri színjeles tanuló, és ha így halad, hovatovább a kollégium büszkesége.
VI Nem tudnám megmondani, mikor lett Sándriból Sándor. Ő sem tudta volna. Úgy történt, egyik napról a másikra. Csak hordta a vizeskantát a kúthoz, seperte a folyosót, de fél kezében mindig ott volt a könyv. Sokszor mondotta Benkő úr, ha az ablakon keresztül meglátta: – Róla vegyetek példát!
Már egy év után felmentették a szolgadeákság alól. Azért a munka maradt.
Színjeles, első elemitől, s mégsem akad irigye. Kezdettől megszeretik, mert szíves és szolgálatkész mindenkihez. Elismerik szorgalmát és főleg céltudatosságát. A kollégiumi diák, ha úri származású, azért tanul, mert ha tudni nem is, de tanulni kötelező, a többi meg azért, hogy úr legyen. Vannak értékes, értelmes fiúk a kollégiumban, de ezek sem látják világosan, hogy mért tanulnak. Példa rá Újfalvy, a minden iránt érdeklődő, éles szemű ifjú. Köti őt is a föld, a nemesi életforma. A birtok nemcsak előnyt jelent: lehúzza, magához bilincseli birtokosát. Sok kiváló elme, kiemelkedő tehetség kerül ki a kollégiumból, de életén legtöbb nem tud változtatni, mert nem egyéni sorsán, hanem az ország életén van sürgős változtatni való.
Sándri azonban életre szóló hivatást hord magában. Akkor, amikor az egész ország meddő, céltalan életet él, az ilyen ifjú feltűnő jelenség, s bámulatot kelt. Diákok és tanárok, akiknek szíve a haza sorsáért vérzik, segítik, bizalmukba avatják.
A növendékek közül ebben az időben Újfalvy a legjobb barátja. Úgy kezdődött ez a barátság, hogy Újfalvy, ahol lehetett, megvédte Sándrit. Később sok mindenről beszélgettek. Sándri egy ízben említette, hogy jövőjükről a fiúk kishitűen nyilatkoznak.
– Ne csodálkozz rajta – felelte barátja. – Szaporodnak az évek, fogy a kitartás, megáll a félúton a diák… Minden szegénylegény menhelye, kikötője, ki nadrágban jár s írni-olvasni tud: tanító lesz. Mily fizetéssel, azt gondolhatod. Ne csodáld hát, ha kasznárságról, jó házasságról álmodik…
Úgy beszél Újfalvy, mint a bölcs öregember. Máskor meg a kártyát csapja, kurizál a lányoknak, kiszökdös a kollégiumból, kalandok után. Két ember lakik benne.
Herepei professzor sem feledkezett meg ígéretéről. Segíti Sándort, barátként elbeszélget vele. Herepei elsősorban történész; Attila, a hunok problémája foglalkoztatja. Azonos nép-e a hun a magyarral? Ebben a korban azt állítják, hogy a hun szó a magyar honnal azonos. Ilyen szó-összehasonlítások divatosak. Herepei még nem tudhat a kínai évkönyvekről, amelyek évezredekkel előbb már említik a „hiung-nu” népet. Csak homályos feltevéseket ismer; Sándort sem taníthatja másra. Fontosabb ennél a forró hazaszeretet, amit beléolt, s ami nagy életcéljának megadja igazi értelmét.
Tudományos szempontból jelentősebb Benkő Ferenc, a galambszívű Benkő professzor. Állandó kapcsolatot tart fenn külföldi tudományos körökkel, közleményeit idegenben is méltányolják, tagja a jénai tudós társaságnak. A legfigyelemreméltóbb eredménye, hogy tudományos népszerűsítő folyóiratot indít el egyedül, minden segítség nélkül, a Parnasszusi időtöltést.
Raritatum et rerum naturalium – Ritkaságok és természeti tárgyak múzeuma; ez Benkő tanár második otthona, az új épület emeletén.
Régi múzeum nagyon, a kollégiumbéliek gyakran dicsekednek vele, hogy a British Museumnál is régiebb. Még Apafi Mihály uram csodálkozott a tárgyakon, kitömött állatokon. Tűzvész, labanc pusztította, újból és újból életre kelt szorgos tanárok és lelkes diákok keze nyomán. Most Benkő úr a kincsek őrzője, gazdagítója. Szép ezüstös feje délutánonként az ásványok fölé hajol, vizsgálja, osztályozza őket, német mineralógia és saját könyve segítségével.
A bejáratnál hatalmas hiúz fogadja Sándort. Olyan éppen, amilyet a Tőgyavas nyergén látott egyszer egy sziklán. Csakhogy az élő mérgesen kurrogott, szeme messziről is mint két zöld máglya; ez itt néma, üvegszeme holtan mered a semmibe.
– Gyere csak, gyere – biztatja tanára. – Az a szalamandra ott a falon nem bánt senkit. Valamikor ugyan varázslatos állatnak hivék, az aranycsinálás szimbólumának. Nekünk is volt ilyen hóbortosunk, Báróczi Sándor. Testőrként szolgált a császárnő oldalán, Bécsben tanulta meg e furcsa szokást. Pedig jeles literátus ember a mi Báróczink, bizony kár érte.
Kövekkel teli ládák állanak a terem sarkában; az iskola ásványgyűjteménye. Ezeket a köveket kell kirakni, Benkő tanár úr beírja egy könyvbe mindegyiket, és rávezetnek egy számot.
Sokat tanul segítés közben Sándor, a professzor a kövek természetét magyarázza.
– Azok a sárgáspirosak ott vasat tartalmaznak. Hiszékeny ember aranynak gondolná, mert sárga. Nem egyszerű vas, kompozíció. Amaz ott lilás tónusával ólomtartalmú. Sok kincs hever a mi hegyeinkben.
Hosszadalmas munka, hetekig tart. Azt is Benkő Ferenctől tudja meg, hogy a kő az egész hegy múltját elbeszéli, hogyan jött létre, fiatal-e vagy már öreg.
Ha kifáradtak, megpihennek, ilyenkor Sándor tovább nézelődik a kiásott cserepek, régiségek világában. Viasztáblán latin nyelvű adásvételi szerződés. Egy másik felirat igazolja, hogy Romulus Argatus, a második cohors katonája leszolgálta éveit.
– Abrud és Verespatak között találták őket – magyarázza tanárja.
– Ez a vidék is rómaiak kolóniája volt?
– Sajnos, fiam, most is kolónia… Osztrákoké – feleli Sándor kérdésére Benkő bánattal hangjában. Meg is magyarázza, mi értendő gyarmati sors alatt.
– Itt Enyeden belefulladunk a borba… A szőlősgazda napszámot sem tud adni, nincs ára a bornak. Honnan is lenne, ha nem tudjuk külországba vinni. Egy icce borért két forint vámot szed a fiskus, ha ki akarod szállítani, a francia bort meg behozhatod huszonöt krajcárért. Az urak dönthetik magukba a champagne-it, az ország meg koldussorba jut. Bécsben a nagy manufaktúrák innen tőlünk visznek el mindent, semmi áron. Csak a szállítást fizetik… Bizony, hogy gyarmat vagyunk.
A múzeum sötét zugában régi rajzokat fedez fel Sándor. Két emberi arcot örökített meg a rajzoló; haragos, elszánt tekintetű mind a kettő. Kérdi Benkő professzort, hogyan került oda a két arckép.
– Igen érdekes a historikumuk. A rajzok Horiát meg Cloşcát ábrázolják. Annak idején fogolyként átkísérték őket Enyeden. Egyik deákunk, Koréh Zsigmond lerajzolta a lázadókat. Koréh festő lett, Bécsben halt meg fiatalon.
Sándorban gyermekkori kép támad életre. Szabó Mártonéknál vannak, s Déni, az ő nagybátyja egyszer csak azt mondja:
– Amiért Horiát kerékbe törték, azt hiszik, az igazságot is kerékbe törhetik…
Világosan emlékszik rá, mert utána megkérdezte apját, hogy ki az a Horia, s ő nem válaszolt. Benne maradt a kérdés megválaszolatlanul.
Hosszasan nézi a képet. Szigorú ajak, meg nem alkuvó tekintet, a szemekben halálmegvetés. Hát ez volt Horia.
Gömöri Laci, a senior tanítja a latint az alsó osztályokban. Jókedélyű fiú, szeretik a professzorok is, a deákok is, bár nem ő találta fel a puskaport. Latinban meglehetősen gyenge, de hát az alsósoknak elég, amit tud. Nem volna semmi baj, az a székely fiú azonban zavarba hozza állhatatosan figyelő tekintetével.
Először ostobának véli Sándort. Furcsa is a nagydarab, pelyhedző állú fiú a kicsinyek között. Jó ideig nem foglalkozik vele, kerüli pillantását. A kopaszok esete óta azonban különböző hírek keringenek a fiúról. Gömöri most már fél tőle, hátha kineveti. Jól tudja, hogy oktatási metódusa nagyon is gyenge alapokon nyugszik. Nincs más hátra, meg kell nézni, mit tud a fiú.
– Amice Csoma, mi ketten még nem szerencséltettük egymást… A hallani ige mely ragozáshoz tartozik?
– A negyedikhez.
– Jól van. Ragozd el praesensben.
– Audio, audis, audit.
– Nagyon jó. Imperfektumban hogy hangzik?
– Audiebam, audiebas, audiebat.
– Hát modus conjunctivusban ugyanez?
– Audirem, audires, audiret.
Semmi kétség, magológép – gondolja Gömöri. Ez még nem lenne baj. Ő kétfajta diákot kedvel, a lógósokat, csavargókat, ezeket egykettőre szekundába pónálja, meg a magolókat, akik csak jó jegyre törekszenek, s mással nem törődnek. Már-már leültetné Sándort, de még egy próbát tesz.
– Nomármost, ugyebár szenvedő alakja is van az igének?… Ha például azt akarnám mondani, hogy engemet halljanak, ezt hogyan fejezed ki?
– Audiar, audiaris…
Gömöri elvörösödik, a könyvbe pillant, így van. Ez már nem is tartozik az osztály anyagához. Lássuk, meddig terjed a tudománya. Idegesen lapozza a könyvet, aztán megkérdi:
– Meg tudnád mondani, mi a különbség a gerundium és a gerundivum között?
Az osztály tátott szájjal figyel.
– Igen kérem. A gerundium az infinitivus praesenti activi függő eseteit pótolja. A gerundivum viszont melleknév három végződéssel.
Gömöri nem meri tovább kérdezni. Alig várja hogy vége legyen az órának, rohan Nemegyeihez.
– Nagytiszteletű uram, nem vállalom a tanítást Ez a Csoma igen sokat tud.
– És az baj?
– Az a baj, hogy többet tud nálam. Egyáltalán mi dolga a harmadikban? Tegyék át a felsőbe, nagy mamlasz, mit keres a kicsinyek között.
– Nem úgy van az, humanissime. Végig kell járnia az osztályokat. Annál szilárdabb a fundamentum. De már én is meg akarom nézni magamnak ezen lingvisticai miraculumot. Hívja csak be délutánra.
Sándor elfogódottan áll a nagytiszteletű úr tekintélyt sugárzó alakja előtt. Ez hát Nemegyei János, a nyelvtudományok híres professzora, a neves hitszónok
Nemegyei jóakaratú mosollyal fogadja.
– Örülök, hogy latinban ilyen szép az előmeneteled. – Ez nekünk mindennél fontosabb, egész míveltségünk alapja. Mármost marad a kérdés, hogy a szentírás studirozasaban lépést tartasz-e a latinnal? Teológia és klasszika-filológia édestestvérek. Egyik nem léphet a másik nélkül.
Próbát tesz Sándorral a nagytiszteletű úr.
– Mondd csak, édes fiam, a pusztában való vándorlás idején kik lázadtak vala Mózes ellen?
– Mária és Áron.
– Nagyon jól van. S mivel bünteté Máriát az Úr?
– Hétnapos bélpoklossággal.
– Helyes. Most még csak arról szólj, hogy a jeruzsalemi templomot ugyebár Dávid király építé fel?
Ez jámbor cselvetés.
– Nem Dávid király, hanem Salamon.
– S miért nem ő?
– Mert vétkezett. Megölette Uriást, hívséges emberét Valóban tud ez a Csoma. Annál fontosabb, hogy ne bízza el magát.
– Hallom, szegény fiú vagy – recsegi a nagytiszteletű úr sztentori hangján. – Egy-két módos növendék jól fogna… Az alsó éveket végig kell csinálni, azután majd beszélünk a többiről.
Így ér véget első találkozásuk. A későbbiek nemkevésbé hűvösek. Nemegyei professzor úr nem szíveli a „kapaszkodó parasztot”, ahogyan mondani szokta. Hisz a rendiségben, saját püspöki elhivatottságában, a disznótoros vacsorák örömeiben. Nem kedveli a nyugtalanító embereket és nyugtalanító gondolatokat.
Azért ne higgyük, hogy Sándor otthon maradt, amikor eljött a legációk, a nyári parókialátogatások ideje. Igaz, hogy csak negyedikes, de húszesztendős, jól megtermett ifjú, s az esze is a helyén van.
– Velem jössz, fiú – szólt Szalontai Berci, öreg tógás diák. Jómódú enyedi polgár fia volt, a legáció nyári mulatságszámba ment; kellett néki a cimbora, kivel útközben eltársalogjon, falun segítségére legyen.
Toronyiránt mentek, s estére beértek Nyárádkovácsiba. Éppen hazaigyekezett a mezőről a nép; volt, ki köszöntötte őket, a másik csak megnézte a porlepte vándorokat.
– Hallgatag ez a népség – jegyezte meg Szalontai.
Sándor csodálkozva ránézett. Ez nem tudja, mi az, álló nap a föld felett görnyedni.
– Este mindig csendes a nép. Fáradt. Berci azonban tovább fecsegett.
– Ha mi jövünk, ne legyen fáradt. A lányok virággal fogadjanak, úgy szeretem. Nézd azt a kis feketét, hogy beugrott a kapu mögé. Nem eszlek meg, virágom. Valami jó traktával fogadhatnák az embert. A kastély szemre tetszetős. Tágas pincét szimatolok alatta. Uh, ide érzem a hordók szagát. Te nem érzed, Csoma?
Csoma nem érezte. A házakat nézte, a sárból tapasztott putrikat. Náluk otthon Faggyas komát nem engednék ilyenben lakni. A kastély felett festett darumadár ékeskedett, a Kovácsyak címere.
A házigazda, nyárádkovácsi Nagykovácsy Ferenc a dolgozószobában fogadta a diákokat. Középkorú ember volt, kék selyemkabátot viselt, bécsi divat szerint, íróasztala mögött hatalmas diófa könyvszekrény ékeskedett, görög oszlopokkal; a szekrényben latin és francia könyvek.
– Vasárnap hát különleges lelki mulatságunk lészen – szólt nyájasan. – Nincs papunk, csak nagy ünnepkor látogat ide a szeredai tiszteletes. Jó, hogy eljöttek, deák uraimék, szükségeltetik, hogy a népet időnként istenfélelemre, alázatra fegyelmezzük.
Elfogva Sándornak a könyvszekrény felé vetett kíváncsi pillantását:
– Jómagam Voltaire és Rousseau emlőin nevelkedtem, a derest, kalodát birtokomon megszüntetem. A nép azonban könnyen elbízza magát, intenciónkat félreérti.
Odalépett a szekrényhez, feltárta ajtaját, s kivett egy kötetet.
– Voltaire Candide-ja kedvelt olvasmányom, öcsémuram ért franciául?
Sándor igenlő válaszára elismerő pillantással bólintott. Berci már ott látta magukat a birtokos asztalánál, ebből azonban semmi nem lett. Kovácsy a diákok olvasmányai iránt érdeklődött, és Sándor megemlítette Tessedik Sámuel könyvét. No hiszen, csak látni kellett a földesúr színeváltozását.
– Nyugtalanító könyv. Igen, tudom… Holmi papocska irománya. Hallottam róla… Nem kedvelem: a parasztot sorsa ellen biztatja, hamis illúziókba kergeti.
Voltaire és Rousseau emlőiről így csúszott le a beszéd a valóság durva talajára. Már korántsem volt kedves és barátságos a házigazda. Candide-ját visszatette társai közé, a görög oszlopú szekrényajtó bezárult, s véle a kastély a deákok előtt.
– Tiszttartó uram majd megmutatja szállásukat. Kis rókafülű emberke volt a tiszttartó; intett nekik, hogy kövessék.
– Berci, Berci, érzed-e még a borospince szagát? – tréfálkozott Sándor. Berci azonban tovább bizakodott.
– Tán nem tanultad meg Benkő professzor úrtól, hogy a borospince osztódással szaporodik? Ahol egy nagy pince adatik, megfiadzik a tiszttartónak.
Igaza volt. Nem járták meg a cserével. Székács, a tiszttartó nem élt rosszul. Finom sárga húslevest tálaltak estebédre, utána csirkepaprikást tejfelesen. Bor is csillogott a pohárban. A házigazda nem követelt irodalmi tudást, de kártyázni azt tudni kellett. Berci volt most fölényben. Rajtuk kívül egy gráci adószedő is ott vacsorázott. Látszott, nagy cimboraságban van Székáccsal.
Együtt nyúzzák a falut és fosztogatják a birtokost – gondolta Sándor.
Az osztrák máskülönben kedélyes ember volt, anekdotázott, jódlidalokat énekelt. Alaposan belakott a paprikásból, s nem győzte dicsérni a magyar vendégszeretetet. Székács viszont a gazdáját méltatta.
– Művelt ember, megjárá Bécset. Finom ember, igazi úr.
Csapkodták a kártyát, iszogatták a bort. Berci elemében érezte magát. Utánozta a professzorokat; Nemegyei nagytiszteletű úr latinórája különösen jól sikerült. Utána disznótoros vacsorát idézett a rektoréknál. Mindent megjátszott, elsőbben a disznót, aki a kollégiumhoz petíciózik kegyelemért, aztán Vercsei urat, amint a konyhán parancsokat osztogat, majd a vendégeket, akik éjfél után két órakor szánalmas nyöszörgések, böfögések között nyelvészetről vitáznak, hogy fenntartsák a józanság látszatát.
Később még egy vendég jött. Drágos Aszkániusz, a helybeli pópa. Dús szakáll körítette arcát, amelyen sötét tüzű szeme uralkodott. Különös ember volt ez a pap, aki a himlőt fertőzött tehén tejével akarta gyógyítani. Székács bizonykodott, hogy eddig bevált a gyógyszer, akik követték Drágos tanácsát, nem kapták meg a bajt. Kevés szavú ember volt, fújta a füstöt, maga elé bámult. Látta, hogy Sándor nem iszik, felismerte benne a komoly embert, aki mintegy kívülről szemléli a társaságot. Egyszer odafordult hozzá, és kesernyés hangon megjegyezte:
– Hej, barátocskám, de jó volna szépen élni. Nem mint az állat. Itt úgy él az ember, kivált télen. Nincs semmi, csak az ital s a kártya.
Egy pillanatra elhallgatott, majd hevesen, mintha valakivel vitatkozna, kijelentette:
– A fiamat nem adom. Belőle embert nevelek.
Többet egy szót sem szólt. Talán ezt a mondását is megsajnálta vagy szégyellte, mert Sándorral többé nem törődött.
A társaság most volt csak elemében. Az adószedő tiroli táncot járt, Székács átölelte Bercit, könnyek között neki ígérte unokahúgát és fele vagyonát.
Sándor kiment a tornácra, hogy kiszellőztesse a fejét. Szemben a kastély feketéllett süketen, benn valami benső szobában a ház ura talán valamelyik klasszikust olvasta éppen. Messze egy kutya ugatott a maga bátorítására. Sehol egy fény, egy hang. Körül sötéten, ellenségesen aludt és álmodott a falu. Talán soha még nem érezte úgy, mint most és itt a világ nagy megosztottságát, esettségét.
Odabent még folyt a mulatság, de ő már unta, és lefeküdt aludni.
Az egészből csak az a baj származott, hogy másnap reggel szóltak a harangok, a nyárádkovácsi magyarok a kápolnába igyekeztek – a prédikátort azonban nem lehetett felébreszteni. Nem a harangok, de a wagrami csata ágyútüze se tudta volna magához téríteni Bercit, hiába tépte, cibálta Sándor. Könyörgött neki, a fülébe zokogott, hideg vízzel öntözgette, de csak annyi szakadt ki belőle, nyöszörgésszerűen, hogy: „…Sándor… a lajbimban… a prédik…”
A hívek a földesúrral az élen a templomban vártak. Mit volt mit tenni, Sándornak ki kellett venni a lajbizsebből a prédikációt, felhúzni Berci tógáját, és felmenni a szószékre.
Kovács tanár végigjárta az osztályokat.
– Fiúk, ki akar délután velem jönni az erdőbe? Felmérést végzünk.
Akadnak ketten-hárman, Sándor is jelentkezik. Cölöpöket visznek magukkal. Bizonyos pontokon beverik a cölöpöt a földbe, Kovács szögmérő segítségével kiszámítja a háromszög oldalát. Sándor hamar megérti, miről van szó. Néhány mérésre van szükség, a többit otthon, íróasztal mellett kényelmesen el lehet végezni. Ez az úgynevezett háromszögmérés.
Tanárjuk elmeséli, hogy ilyen módszerrel azt is kiszámították, hogy a hold milyen messze van. Kovács csak tizenöt évvel idősebb Sándornál. Nem elmélyült tudós, de jó gyakorlótanár és lelkes ember. Miután elvégezték a szögmérést, és leheveredtek a tisztásra, felteszi a vitaindító kérdést:
– No gyerekek, meg tudnátok-e mondani, hazánkban mi a legfőbb teendő?
– Utat építeni… utat meg hidat… az első – szól vastag hangján Baricz Gyurka nagydiák. – Enélkül mozdulni se tudunk.
Sándornak nyárádkovácsi emlékei jutnak eszébe.
– A falut kell kimenteni a szegénységből… Le kell rontani a sárputrikat.
Bakos, a pápa egy fűszálat harapdál. Most közbeszól:
– Megfigyelted-e, Csoma, hol él legnyomorultabban a nép? Ahol legközelebb van a kastély.
Ami igaz is. Sándor a maga életéből tudja. Ők otthon sokkal szegényebb vidéken élnek, mint ez a Marosvölgye, katonasággal is nyomorítják őket. Mégsincsenek oly szörnyűséges viszonyok, mint itt, a kastélyok vidékén, hol tejjel-mézzel folyik minden.
– Folyik, csak elfolyik… Szőrén-szálán… Nem híd kell ide, Baricz Gyurka, más élet kell ide.
Tudják a fiúk, Kovács előtt beszélhetnek. Új nemzedék, ő maga igyekszik az ifjúság figyelmét fontos kérdésekre terelni. Hagyja, hogy vitatkozzanak.
Amikor Sándor gyermekkoráról szól, Kovács elmosolyodik.
– Kőrösi vagy, ugye? Én meg zabolai. Ismerem a falutokat. Nemcsak a falutokat, apádat is. Csoma András, a bíró.
– Volt bíró.
– Akkor még ő volt a bíró… Eszes ember. Jártam nálatok, de már régen. Tudom, nagy diófa van az udvaron.
A diófa… Sándor meleget érez a szíve táján. Megint elmúlt a nyár, s nem volt otthon. Tanul meg tanít. Krajcárt krajcárra tesz. Kovács iránt egyszerre barátságot érez. Kék szeme, vörhenyes haja miatt hideg embernek gondolta, pedig nem az.
A tanár Zaboláról, Kommandóról kérdezősködik, innen a háborúra terelődik a beszéd.
– A francia Bécsben, tudjátok-e?
– Bécsben? S mi magyarok mit teszünk?
– Vitam et sanguinem… – gúnyolódik Bakos.
– Nem ezen múlik – szól tanárjuk. – Ferenc császár vagy Napóleon egyre megy.
– De a korzikai – heveskedik a szolgák szolgája.
– Fuit. Császárrá koronáztatta magát, kibékült a pápával. Mit várhatunk tőle?
– Utakat kell építeni… Utakat, hidakat – megint Baricz fújja a magáét. Kovács segítségére siet.
– Baricznak igaza van abban, hogy fel kell rázni az országot álmából. Ehhez meg utak és hidak kellenek.
Közben feljöttek a csillagok, indulnak hazafelé.
Barátsága második Kovács Józseffel új olvasmányokhoz segíti Sándort. Kovács a kollégium mindkét könyvtárának felügyelője. Tudja, mi érdekli tanítványát. Sándor tőle értesül, hogy Julián baráttal korántsem halt ki az őshaza kutatóinak sora. Mátyás király idejében is akadt merész vállalkozó, utoljára meg Bethlen Gábor fejedelem indította útnak ifjú étektartóját. A sztambuli héttoronyban fejezte be életét szegény.
Mind többet olvas és tanul Sándor. Készül a szubskribálásra, ahogyan a felső osztályokba való átmenetet nevezik.
Ősszel sűrűn felkeres Enyed fölött egy kis hegyi tisztást. Csend van, könnyebben megy a tanulás. Ha megunja, hátára fekszik – mint gyermekkorában –, s otthon képzeli magát. Ilyenkor mintha az idő megállana. Körülötte ugyanazok a füvek, virágok. Örök füvek, örök virágok…
Sötét van. A diákszoba lakói mély álomgödör fenekén vergődnek, sóhajtanak, forgolódnak. A levegőben hideg füst és borszag kesernyés felhője keveredik az alvók kilélegzett párájával. Az asztalon ételmaradványok, üres borosüveg, hamu.
Éjszaka van, de odakünn már mozgolódik a hajnal. Egy kis gyenge fényszilánk belopja magát az ablakon, ficánkol, kémlel, rezeg egy darabig, majd megáll a szoba sarkában. Ahol megállott, egyszerre megmozdul valaki. Mozdul egyet-kettőt, szippant a nyirkos levegőből és felugrik. Kibotorkál az udvarra.
Még ragyognak a csillagok, de a falusi fiú tudja, hogy nem igazi a fénylésük, valahonnan keletről már megkapták a reggel üzenetét. Sándri nem sokat törődik a csillagokkal. Fejét belenyomja a kút hideg vizébe. Majd ha világos lesz, megmosakszik. Addig úgyis csupa piszkos munkát végez.
Először az asztali bűnjeleket szedi le, majd az udvart sepri. Seprés közben a latin nyelvtannal foglalkozik. Újból és újból elmondja: „A genitivus qualitatis valamely személynek vagy dolognak belső, lényeges és tartós minőségét, sajátságát, értékét fejezi ki… ”
A folyosóra is sor kerül. Itt már a Bibliát mondogatja. Lassan kivilágosodik… Nekiül megtisztítani az Elek úrfi csizmáját. Van rajta munka elég. A csizmáról látni, hogy a szőlőhegyre jár udvarolni, ott van csak ilyen istentelen sár. Aztán a Laji úrfiét veszi elő, közben a földrajzból készül.
Nyafogó hang szólal meg: – Sándor, hozd a vizet!
Vége a földrajznak. Ébredeznek az úrfiak. Hordhatja a vizet mosdáshoz, aztán ivóvizet hoz. Jár-kel a kantával; asztalra teszi Viskyék reggelijét. Megmosakszik, maga is eszik valamit. Sebtében rendbe szedi a szobát, de szól már az iskola harangja, menni kell.
Előadás előtt beszél a tanítványaival, átadja a megírt dolgozatokat, az elkészített számtani leckét. Szünetben megbeszéli velük a délutánt. Közben székelypogácsát árusít. Hazulról kapta, felvágja darabokra s krajcárért árusítja. Nagy sikere van a pogácsának, gyűlnek a krajcárok. Tudják a diákok, az útra gyűjti Csoma, segítik a nagy vállalkozást.
Délben el kell hogy hozza Nyergesnétől az úrfiak ebédjét. Eszik ő is, kenyeret, túrót, szilvát. Mindig ugyanazt. Elmossa a piszkos edényeket, kitakarít a szobában. Már három óra, Kenderesi Ferihez kell szaladni, hogy átvegye vele a leckét. Kedves gyermek Ferike, csak nem tud odafigyelni, dupla időbe kerül, míg kész van vele. Pedig Mihály Jancsit és Boros Palit is rábízták. Három tanítványa a főjövedelem, ebből forintok kerülnek. Hét óra, mire végez velük. Felmegy a múzeumba Benkő professzor úrhoz, segít neki, közben megírja saját írásbelijét és még Viskyéknek s barátainak egy-két dolgozatot.
Késő este van, a professzor úr bezárja a múzeumot. Neki is sietni kell, felkészül estebédre. Tányért rak az asztalra, bort hoz a kocsmából. Elbeszélget Újfalvyval, de az már szökik a városba, Viskyék a nyomában. Lerakja az asztalt, pedig sziszifuszi munka: később hazajönnek kártyázni, és megint telerakják. Amíg távol vannak, átolvassa a másnapi leckét. Nehezen megy, de már tudja, mert óra közben tanulja meg az anyagot. Ilyenkor nagyon fáradt, reggel öt órától egyfolytában dolgozott. Rendszerint amint lefekszik, mély álomba zuhan, még mielőtt kinyújtózna. Felőle kártyázhatnak, nevethetnek, lármázhatnak, moccanás nélküli álomtalan álmot alszik, míg csak el nem küldi új követét a hajnal.
Herepei Ádám a dolgozatok fölé hajolt. Otthon átnézte az írásokat, most csak beléjük olvasott.
– Humanissime Visky… Jöjjön ide…
Visky Laji, a kisebbik Visky fiú felállt helyéről és kiment a tanári asztalhoz.
– Dolgozata a barbárok vándorlásairól igen sikerült munka. Egyenesen meglepő.
Elmosolyodott a tanár. Lágy, megnyerő hangon kérdezte:
– Mondja csak, amice, ezt nem a Csoma fiú írta?
Laji – ugyanabból a szőke, fehér anyagból gyúrt, mint a bátyja, csak izmosabb kiadásban – két lépést hátrált. Arcán gyanakvással vegyes felháborodás volt. Mi ez? Jó vagy nem jó? Kinek mi köze hozzá, hogy miként szerzém?
Herepei ilyesmivel nem is törődött (szóbelin úgyis kiderül minden), s átérezte a Laji lelkiállapotát. Finom gúnnyal hangjában folytatta:
– Ne értsen félre, amice. Derekas munka, nem rovom én fel az idegen auctort. Azért érdekel, mert talentumos írás. Van egypár egészen sajátos megállapítás benne. Szeretnék beszélni az írójával.
Visky Laji most sem felelt, visszament a helyére.
Délben Sándorra támadt:
– Máskor ha nekem írsz, ne írj bele filozófiát, érted?! Megfizettem, vagy mi a fene. Olyat írj, elhiggye a tanár, hogy én írtam. Csak álltam ott, mint Bálám szamara, azt sem tudtam, miről van szó. Az osztály meg kiröhögött. Azt írjad, ami a könyvben van, értetted? Nem kell nékem extra, nem akarok tudós lenni.
Herepei sem hagyta annyiba. Az új épület auditóriuma melletti kis szobában szokott dolgozgatni. Ide kérette a szerzőt.
Ketten voltak, amikor Sándor belépett. Az íróasztal melletti karosszékben előkelő megjelenésű úr üldögélt. Hatalmas aranyóralánc övezte mellét, ujján finom metszésű gyűrű ékeskedett. Ruházata különös keveréke volt a német és magyar öltözéknek. A német kabát magyarosan megrövidítve, sujtásokkal díszítve szokatlanul hatott.
A belépőt megpillantva, a professzor odaszólt előkelő vendégének:
– Most kis figyelemre kérem gráciáját, méltóságos uram. E paraszti ifjú a nemzet szunnyadó tehetségének szép példája… Sándor, gyere csak közelebb. Azért hívattalak, mert érdekel, amit a Visky dolgozatában írtál. Máskor csak a magad neve alatt excelláljál ilyesmivel, hallod-e?
– Igenis, domine professzor.
– Akkor hát ki vele… A méltóságos gróf úr előtt nem kell szégyenkezned. Ő a mi intézetünk legfőbb kurátora. Mondd csak, miből gondolod, hogy a mi eleink nem egyszerre jövének be az országba?
– Úgy gondolom – kezdte akadozva Sándor, zavarában a földet nézve –, hogy a barbár népek vándorlását kell megfigyelni. A nép zöme soha nem ment legelöl.
– Igen, igen, de mit akarsz ebből kihozni?
– Mi székelyek jövénk elsőnek, aztán Vereckénél begyütt a többi.
– Jól van – a professzor elnevette magát, a gróf mozdulatlan arca is megélénkült. – Értem már… A székely büszkeség tudományos slafrokban… Mit szól hozzá, méltóságos uram?
A főkurátor, Bethlen Gergely felállott helyéről.
– Lehet, hogy igaz, amit a fiú mond. Akkor nem kell Csabáig visszamenni. Sokkal egyszerűbb. Tudja, mi a különös, professzor uram?
Megállt Herepei előtt.
– Az, hogy öreg tudósaink legendákat faragnak, hetet-havat összehordanak. Ez a fiú meg, akárhogyan is, lehet, kezdetlegesen, de tudományosan beszél. Tudományosabban, mint sok tekintélyünk. Örülök, hogy ilyen ifjaink vannak. Reményt nyújt a jövőre. Hová való vagy? Kőrösi? Szóval határőr székely. Csak tanulj szorgalmasan, fiam. Méltányos dolgaidban számíthatsz pártfogásomra.
Sándor győztes hadvezérnek érezte magát. Ezt Herepeinek köszönheti. Nem véletlen, hogy akkor hívta, amikor a főkurátor nála járt. Nagyúri pártfogója akadt.
Most ítélkezett először hamisan. Nem tudta, hogy sziklaszilárdan bízhat egykori tanítójában, számíthat enyedi tanáraira, barátaira, a gróf szava azonban korántsem készpénz.
A sedria publicát a régi épületben tartják, a nagy auditóriumban. A sedria publica nyilvános gyűlés, ott tárgyalják meg a kisebb-nagyobb vétségeket.
Az emelvényen a rektor elnököl, oldalán jobbról a senior, balról a contrascriba. A padokban elöl hosszú tógás teológusok, hátrább az apróbb nép zsibong. Szabó professzor megrázza a csengőt, következnek az ügyek. Bánótz Feri hatodikos zsinóros dolmányban jelent meg az osztályban.
– Humanissime Bánótz, hadd halljam, mint jutottál a gondolatra, hogy dolmányba öltözzél? – kérdi a rektor.
Bánótz jól megtermett, karcsú ifjú, dacosan maga elé néz.
– No csak ki vele… Könnyíts a lelked terhén… Tán, hogy a lányoknak tessél? Mert mondva vagyon, hogy „Mulier caput peccati” (az asszony a vétek kútfeje) – szól ájtatos hangon Szabó professzor.
Bánótz Feri azonban nem közlékeny fiú.
– Kaptam a dolmányt apámuramtól. Miért ne hordjam? – fakad ki hevesen.
– Contrascriba, olvassa csak fel kollégiumunk 1714. évi statútumából azt a passzust, amely a dolmányt illeti.
A kis púpos Veres Jani, a contrascriba ünnepélyesen idézi: ,,A deák hosszú üstököt ne viseljen korona módra; a hosszú kucsmát letegye; mostan uzuáltatott kurta dolmányt ne csináltassanak, hanem deákhoz illő habitusban járjanak, zsinórozás, gombozás ne uzurpáltassék; a mentét félvállra ne viseljék, s alatta baltát ne hordozzanak…”
– Elég – szakítja félbe a rektor. – Megértetted, Feri fiam? A gombok külön vétség. Olyat deák nem hordhat.
Gömöri Laci, a senior megkockáztatja:
– Bánótz első az osztályban.
– Első, első… A dolmány meg dolmány marad. Mi lesz a felsőbbségből, ha a statútum nem respektáltatik?
Három napi karcert kap Bánótz. Hullanak az ítéletek: karcer, botütés, megrovás. Bakos Feri, a pápa feláll.
– Ha már a statútumról szó esett, az Arany Huszárban minden éjjel folyik a devernye. Ehhez mit szól a statútum?
Mindenki tudja, hogy nagyúri társaság mulat az Arany Huszárban. Tudja Szabó rektor is, de nem bolond ujjat húzni a mulatozókkal.
– Micsoda fegyelmezetlenség – rikácsolja. – Úgy látom, Bakos, itt rendezel be kocsmát. Törődj a szolgákkal, ne kanászosodjanak el.
Mozgolódás támad, vékony gyermekhang süvít át a termen.
– Vércse uram, mi van a cipókkal?
Vércse úrnak Vereseit, a számtartót csúfolják a szolgák kapzsi természete miatt. Már a cipók is kisebbek egy idő óta az előírtnál.
A rektor rázza a csengőt, leinti a lármázókat.
– Silentium!… Következnek: Szalontai Bertalan és Csoma Sándor. Az elmúlt nyáron nevezettek Nyárádkovácsin kiküldetésük alatt súlyos abúzust követtek el – ismerteti a rektor az ügyet. – Szalontai tógájában Csoma tanuló lépett a szószékre és mondotta el a prédikációt. Ezzel vétett intézetünk szabályai ellen… Szalontai, Csoma, beismerik a vétséget?
Berci most korántsem az a nagy legény, mint Székács tiszttartó vacsoráján. Hideg fut rajta végig, majd meg forróságot érez. Az egész kollégium tudja, hogyan történt az eset Nyárádkovácsin, hiszen ő fecsegte el úton-útfélen. A rektor mégis menteni igyekszik Csoma rovására. Ha ezt eltűri, oda a becsülete, szóba nem állnak vele többé, kiközösítik, s ez csúnyább halál enyedi diáknak a kicsapásnál. Igaz, hogy Berci apja eljárt a rektornál simítani a dolgon, de ez nem volt az alkuban.
– Hadd halljuk, humanissime Szalontai. Így volt, vagy nem így volt? – A rektort idegesíti ez a nem éppen tiszta ügy.
– Nem így volt, professzor úr. Én vagyok egyedül vétkes. Csoma ártatlan. Én rántottam a dologba.
A rektor, a senior megrökönyödve bámulja, a contrascriba meglepődött arcot vág. No nézd, ez a Berci mégiscsak becsületes fiú.
– Hát hogyan volt?
– Úgy történt az, domine rektor, hogy leittam magamat a sárga földig, s másnap nem volt, aki a prédikációt elmondja. Szerencsére írásban magammal vittem. A nép ott várt a templomban. Csoma olvasta fel a prédikációt. Az én prédikációmat. Ennyi az egész.
A rektor pillanatok alatt felméri a változó helyzetet.
– Akkor hát nem is történt olyan nagy vétség. Tegyük fel, hogy valaki beteg. A prédikáció akkor is felolvasandó.
A diákok hangosan nevetgélni kezdtek.
– Beteg voltál, Berci? – szól az egyik.
– Új téli bunda lesz, fiú. – Így a másik.
Szalontai apja ugyanis szűcs.
Újfalvy kér szót.
– Domine rektor… így nem igazságos. A rektor feléje fordul.
– Humanissime Újfalvy. Mit óhajt közölni?
– Tudjuk mindannyian, hogy miként volt. Nyarádkovácsin a néphez évszámra nem szól senki. Begyűltek dologidőben a kápolnába, hogy árvult sorsukban szót halljanak a külső világból. Ott álltak és vártak.
Jó szónok Újfalvy. Kis szünetet tart. A teremben halálos csend. Mind érzik, érzékelik, hogy valójában mi történt.
– Ha nem jön a prédikátor, örök szégyene lett volna intézetünknek. Csoma szerintem nem büntetést, hanem ellenkezőleg, dicséretet érdemel.
A rektor felhorkan. Szeretné lezárni az ügyet. A terem azonban mozdulatlanul figyel.
– Dicséretet? Nevetséges. Aztán miért?
– Mert megmentette a kollégium becsületét – jelenti ki Újfalvy szilárd hangon. A fiúk lelkesen helyeslik.
– Igaz! Úgy van! Vivat Csoma!
Szabó professzor nyilvánosan megdicséri Sándort. Meg kell tennie, ha Bercit menteni akarja.
Újfalvy kiállt Sándorért; barátságuk ettől fogva szorosabbra fűződik. Pedig elképzelni sem lehet két különbözőbb természetet. Újfalvy vidám, könnyen barátkozó, közlékeny ember. Sándor zárkózott, kevés szavú, nehezen barátkozó. Újfalvy az élet felszínén mozog, a mulatságot, táncot, kártyát kedveli; könnyelmű a pénz dolgában. Sándornak nincs érzéke könnyű szórakozások iránt, lehetőleg kerüli a lármás mulatozásokat, bort nem iszik, kártyát nem vesz a kezébe, garast garasra rak. Újfalvy úgy él, egyik napról a másikra, pillangó módjára; Sándor egyetlen kitűzött nagy célnak rendeli alá életét.
Mi volt, ami közel hozta őket egymáshoz? Meg nem alkuvó becsületérzésük és a haza iránti szeretet.
Újfalvy kezdettől rokonszenvezik Sándorral. Tetszik neki nyugodt, magabiztos viselkedése. A korlátolt akaratú, felszínes ember csodálja az acélos akaraterőt, amely nem ismer akadályt és fáradságot. Már kezdettől szemébe ötlik a jövevény különös egyénisége. Észreveszi, hogy a szoba sarkában a kemény földre heveredik, ott alszik. A szolgadeákoknak is volt ágyuk, ágyneműjük. Újfalvy először arra gondolt, hogy falusi szokás, a szegényes környezet emléke. Ennek ellentmond Sándor tiszta, gondos öltözéke. Bár a földön hál, korántsem elhanyagolt, gondot fordít külsejére, derékig hideg vízben mosakszik, haját is rendben tartja. Aztán megtudja, hogy Sándor nagy útitervet forgat elméjében. Ezért edzi, szoktatja magát hideghez, csupasz földhöz. Ezért vett fel spártai szokásokat, míg a tanulásban kitartó szorgalommal lassan tör előre. Újfalvy tudja, hogy Sándor pénzt nem kap hazulról, ajándékot, adományt nem fogad el. Más módon igyekszik segíteni barátját; jómódú tanítványokat szerez neki, népszerűsíti.
Munkájáért Sándor csak pénzt fogad el, mert hogyan is mondta Herepei tanár úr: „Az utazáshoz sok pénz kell.” Sok pénze soha nem is lehet, valamennyit azonban össze kell és össze tud gyűjteni. A különbséget majd fáradságban és éhezésben fogja leróni. Szegény ember is utazhat, de csak gyalogszerrel, küzdés, szenvedés árán. Ezt az árat hajlandó megfizetni az enyedi deák. Ezért edzi magát. Farkasordító hidegben, amikor a kisdiákok húzódoznak a külső őrség terhes szolgálatától, Csoma biztosan vállalja. Mindent elvállal, ami a többinek terhes, túlságosan fáradságos.
Hogyan látja Sándor Újfalvyt? Hogyan tud őszinte barátságot tartani e kedves, de könnyelmű, kártyás, költekező fiúval? Az ifjú rendszerint kíméletlen a néki nem tetsző, egyéniségével ellentmondó természet iránt. Sándor ebben is kivétel. Már korán valami mélyebb bölcsesség formálódik benne, ami lehetővé teszi számára ellentétes természetek megértését. Lehet, hogy ezt is a leendő világutazó belső követelménye érleli meg. Az ilyen embernek türelmesnek, megértőnek kell lennie idegen szokások és természetek iránt. Sándor nemcsak nyelvben tudásával és testi erővel készül a nagy útra, hanem lelkének célszerű formálásával. Erre egyenesen jó iskola barátsága Újfalvyval. Barátja felszínes életmódját méla mosollyal figyeli, mint tudós az ismeretlen táj különös lakóját.
A legnagyobb gyönyörűséget a klasszika literatúra jelenti. Kezdi megkülönböztetni a verslábakat, a disztichont, jambust, trocheust; a versformákat, ódát, eposzt, epigrammát. Odahaza a latin nyelvnek csak alapját sajátította el Kónya úr szintaxisa és Julius Caesarja segítségével. Most kivirágzik előtte a klasszikus költészet minden szépségével, amitől soha többé nem tud megválni. Magával hordja Ovidiusát a Hindukus hágóin, India városaiban, a ladakhi kolostorban, ezentúl ez lesz neki a pihenés, a felüdülés.
Téli délutánokon a múzeumban tanyázik. Csendes hely. Benkő úr álomvilágban él a múzeum régiségei között; azelőtt itt írogatta évente megjelenő Parnasszusát. Olasz, német munkákat fordítgatott az első magyar tudományos folyóirat számára.
Kínáról ezt írta:
,,Mikor a hollandiai követek oda ménének, sok helyeken a nagyurak herbateát ittak az egészségekért… Oskola minden helységben vagyon. A gyermek esztendős korában kezd tanulni, naponta hat szót repetálván, melyet ha nem tud, a padra lefektetvén, jó kilencet ütnek a hátuljára… A szántás-vetés igen nagy méltóságban van, ezért a szántó emberek sok privilégiumokkal bírnak. Innepet is szentelnek nékik tavasszal… Nagy gazdák a selyemeresztő bogarak tartásában… Szaporítják a szederfát azzal is, hogy az ágakat el-elszurdalják, vagy fenn az ágakat összekötvén, a tetején lehajtják és a földbe dugják… Nagy mesterei a porcelánnak.”
A világ minden tájáról volt közlése Benkő Ferencnek. Sokszor elgondolta, jó lenne elmenni valamerre, megnézni azt, amiről elmaradt hazáját tudósítja. Hátha őt is becsapják az idegen könyvek.
Szerette volna fejleszteni a folyóiratot. Ám a kollégium légköre sem volt ment az emberi hiúságoktól, és mint keserűen tapasztalta, egyetlen hiba elég volt ahhoz, hogy titkolt irigység, féltékenykedés felszínre törjön. Ez az irigység dobta le a Parnasszusról Benkő Ferencet.
Még évekkel előbb történt, hogy érdekes közleményt talált egy olasz folyóiratban a hottentottákról. Később egy másik anyagot is fölfedezett a csendes-óceáni Tahiti sziget lakóiról. A Parnasszust Szebenben nyomták, és a szász nyomdászok összekeverték a két cikket. A legnagyobb baj pedig az volt, hogy Benkő éppen távol járt, és a kéziratok javításával Szalontai Lajit bízta meg, a Berci bátyját. Laji nem sokban különbözött Bercitől, a szerkesztést az Arany Huszárban végezte. Három icce erős csombordi borital dolgozott benne.
– Hottentották… Hm… Tahitiak… Igen, igen… Szerfelett érdekes probléma… Mit bámulsz, tinó!
Ezt már Szabolcsy Ferinek mondta, aki vigyorogni kezdett. A többi azonban halálos komolyan és követelő arccal figyelte, mire Laji arcát ellepte a veríték.
– Hottentották… A címe meg a tahitiakról szól. Az emberek majd nem értik, hogyan kerül a csizma az asztalra. Segíteni kell… Jó professzor uram azért hagyott itt.
Arca felderült, mint aki nagy titok nyitjára jutott.
– Világos. Meg kell magyarázni, miért tahitiak a hottentották, és miért… miért nem hottentották.
Ebbe egészen belezavarodott, az ittas ember nyakasságával hajtogatta:
– Meg kell magyarázni… Meg kell magyarázni…
Meg is magyarázta. A Parnasszusban így jelent meg:
,,A tahitiakról… Ez afrikai vad nemzet táncban azt szokván mondani, hogy »hottentottum brakkum«, sokan tévesen így nevezik e népet, pedig ez csak tréfa…”
Ami aztán jött, már nem volt tréfa. Benkő gyanútlanul hazaérkezett. Az első, amit meglátott, lakása falán szénnel felírva:
,,Hottentottum brakkum… ”
Nem értette, de rosszat sejtett. Valami összefüggése lehet a hottentotta-cikkel. Reszkető kézzel lapozta fel a Parnasszus legújabb számát. Olvasás közben többször levette pápaszemét, megnézte, nem homályos-e. De nem, a szemüveg kristálytiszta, nem optikai játék volt, nem az érzékek csaló visszfénye, nyomtatott betűk voltak, a szebeni Hochmeister uram jól ismert jelei.
– Laji, Laji – hörögte a professzor, de mit ér fenyítés, konzílium, ha egyszer megtörtént. Mert „scripta manent”, ezt már a latinok is tudták, ott is nyilván az fedezte fel, aki a bőrén érezte. Benkő Ferenc csaknem összeroskadt a felismerés súlya alatt. A Laji fiú nevetségessé tette egy ország előtt. Gyorsan kihozott még egy számot a Parnasszusból, leadta a valódi tahitiakról szóló közleményt, mentegetőzött a „nevezetes hiba” miatt, de hiába. Olaj volt a tűzre.
„Hottentottum brakkum…” – tudták már az enyediek is. A csizmadia- és szűcsinasok ezzel a kiáltással vonultak fel a céhünnepségen. Az öregdiákok hottentotta haditáncot jártak az Arany Huszárban.
A tanáriban Nemegyei nem állhatta szó nélkül.
– Mondd, Ferenc, mi is van azokkal a hottentott… Az ördögbe is, már elfelejtem… Szóval, mi van velük, mit táncolnak? Nem egészen percipiáltam ama publikációt.
Mielőtt Benkő bármit is szólhatott volna, Szabó rektor tette le a garast.
– Vigyázzunk a tudományosságra. Az intézet reputációja forog kockán. Jó lenne, kedves Ferencem, ha most valami teológiai tárgyat választanál. Valláserkölcsi szubjektumot. Hagyjuk egyelőre azokat az emberevőket.
– Annál örvendetesebb volna – tette hozzá Nemegyei –, mert nemeslelkű özvegy grófnőnknek, inspektor kurátor urunk édesanyjának is ez a kívánsága. A grófnő szívesen megbeszéli veled, Ferenc, e fontos nevelő anyagot.
Benkő Ferenc eddig nem tűrt beleszólást szeretett Parnasszusa szerkesztésébe. Tudta, hogy gróf Bethlen Krisztinát Nemegyei tájékoztatta a hottentottákról. Nemegyei püspök szeretne lenni, ezért forgolódik a nagy befolyású grófnő körül.
Meg is jelent nemsokára a „néhai gubernális konziliárius kedves életpárjának” ajánlott új Parnasszus. Ez volt az utolsó szám. Benkő Ferenc tudást kívánt terjeszteni a folyóirattal. Fényszórónak indult a Parnasszus és elég volt egy elírás, hogy kialudjon a fénye.
Sándor szeret a múzeumban lenni. Benkő tanár úr jóságosán magyaráz idegen földrészekről, népekről, szokásokról, ő meg cserébe javítgatja a tudományos cikkek korrektúráit.
A Parnasszusi időtöltés régi kötetei sűrűn adnak hírt utazókról. Sándor Niebuhr dániai tudós útleírásából Egyiptomról, Perzsiáról értesül. Egyszer majd ugyanezt az utat követi. Niebuhr ötödmagával indult útnak, és egyedül érkezett haza. A többiek elpusztultak. Mindent megfigyelt a dánus. Azt is, hogy Kahira mellett szokásos tojást kemencében kikölteni 22 nap alatt. Indiáról megírja, hogy az ottaniak három istent tartanak, s a lélek vándorol szerintük, míg meg nem tisztul… Egy Tavernier nevű francia a Nagy Mogul birodalmába hatolt, ahol látta a világ legnagyobb gyémántját, 280 karátost.
A legszebb útitörténetet mégis akkor fedezi fel, amikor a görög nyelv birtokába jut. Odüsszeusznak hívják a csodálatos hajóst, ki fátumtól hajtva és fátummal küzdve hajózik szigetről szigetre, országból országig és ezer kalandon megy át.
Ahítatos lélekkel olvassa az Odüsszeiát, úgy érzi, a hős vele rokon, merészsége, magatartása a kalandvágyó lélek örök példaképe. Odüsszeusz hetekig varázs alatt tartja, vele kél, vele ébred, a görög hajóst látja a végzet sziklaszirtjei között hajózni hittel, bizodalommal. Így lesz úrrá az ember a végzeten; ő is így akar úrrá lenni.
Irodalomóra előtt nagy az izgalom. Herepei professzor úr betegeskedik. Ki fogja helyettesíteni? Ez foglalkoztatja az osztályt, míg a harangszó nem jelzi az óra kezdetét. Fiatal lelkész lép a terembe. Feltűnően szép ember, de nem is a szépség: arcvonásai vonják magukra a figyelmet.
– Az új tanár… Most jött Göttingából – súgja Sándor fülébe a mellette ülő Szabó Jóska, teljes nevén Borgátai Szabó József. Ő már ismeri az új tanárt, Hegedűs Sámuelt, a kollégium nagy reménységét.
Hegedűs Sámuel egy kissé zavarban van. Ezek a deákok itt majd mind véle egykorúak. Ő igen korán kezdte a tanulást, az ittlévők legtöbbje az akkor oly gyakori mulasztások, magánoktatás évei s más okok miatt harminc esztendős korukhoz közeledve jutottak el a bölcsészet és teológia osztályaiba. Mint vérbeli pedagógus és társasági ember azonban hamar megtalálja a hangot.
– Legyen ezen első óra amolyan ösmerkedésféle – szól mosolyogva. – Szemelgessünk a literatúra szépségei között, így gyönyörködve, közös ismerőseink, a szellem óriásai hoznak egymáshoz közelebb. Ki volna, aki elsőnek vállalkozna e feladatra?
Halk zsongás fut át az osztályon.
– Csoma… Csoma Sándor – kiáltják innen is, onnan is.
Hegedűs az osztálykönyvbe néz.
– Humanissime Csoma. Ha a közóhaj is így akarja. Jöjjön csak, amice. Vegyük elé az Iliászt. Le tudná-e fordítani szép magyarsággal az emitt következő passzust?
Feltűnő már az is, hogy Hegedűs nem latinul köszönt, amikor az osztályba lépett. Ezzel megint ledöntött valamit a klasszika literatúra régi hagyományaiból. Magyarra fordítani egy klasszikust – eddig ezt sem szorgalmazták. A klasszikust eredetiben tanulja és olvassa a deák. Irodalmi fordításra nincs az osztály felkészülve. Hegedűs nem is vár nagy eredményt. Annál nagyobb meglepetése, amikor az előtte álló székely zekés fiú folyamatosan olvasni kezdi:
Érzem én szívem mélyén, hogy
Eljő a nap, mikor szent Trója
Elpusztul, s véle Priamosz népe.– Jól fordított, humanissime. Nem szavakat fűzött egymáshoz, hanem a gondolatot építette fel a szavak tégláiból.
Vergiliust fordíttat Sándorral, majd váratlanul Dávid egyik zsoltárát veszi elő, és a héber szöveget olvastatja.
– Figyelemreméltó, hogy nem véti el a hangsúlyt. Csakugyan, nem könnyű a görög verslábat egyszerre a jellegzetes keleti hangsúllyal felcserélni.
– Igazi filológus lesz, humanissime Csoma. Úgy látom, a nyelvtanulás nem okoz különösebb nehézséget.
Oly baráti kedvességgel beszél, hogy egykettőre megnyeri Csoma Sándor bizalmát.
– Mondja csak, humanissime, a klasszika literatúrában, látom, otthonosan mozog. Hát a mi magyar irodalmunkból ismer-e valamit?
Sándor állja a tanár fürkésző tekintetét. Gondolkozik. Mit is olvasott ő magyarul? Keveset, igaz. Kevés is forog közkézen. Hirtelen Berzsenyi egyik ódája jut eszébe. Egy hónap előtt hozta valamelyik diák, s azóta sokszorosan leírva terjed ismerete szobáról szobára. Olyan vers ez, amely az ő lelkének hangulatát tükrözi:
Szavalni kezd:
Merj! A merészség a fene fátumok
Mozdíthatatlan zárait átüti,
S a mennybe gyémánt fegyverével
Fényes utat tusakodva tör s nyit…Hegedűs Sámuel nem ismeri még e verset. Megindultan hallgatja Berzsenyi gránit-mondatait, a sokaktól lenézett hazai nyelv tömör szépségét.
Most már jobban megnézi a fiút. Nem hideg elméleti ember, forró hazafiság fűti elméjét, gondolatait. Csak látni kell tekintetét, míg Berzsenyi versét szavalja az átélés, a mély érzések tüzében.
Az osztály is, mintha varázslat fogná, lélegzetét visszatartva hallgatja Sándor szavalatát. Mikor befejezte, az ifjú tanár érzésteli hangon megszólal:
– Így van ez jól, édes fiaim… A klasszikus irodalom kincsei között ne feledkezzünk meg a mi népünk szellemi kincseiről se… Ne nézzük le, ne hanyagoljuk el édes anyanyelvünket, amit az anyatejjel szívtunk magunkba, aminek zenéje első érzéseinket mondja el, s amin életünktől végső búcsút veszünk.
Az óra igazi élmény a fiúknak. Hegedűs beszél nekik az újabb világirodalomról, amit oly kevéssé ismernek. Felolvas és lefordít néhány külföldről kapott, finom iróniával és értékelésekkel teli levelet.
Óra végén Borgátai Szabó Sándor vállára csap:
– Meghódítottad a mi új tanárunkat. Mindenkit meghódítasz, hiába, ez már így van. Sándor lelkesült hangon felel:
– Nem tudom, így van-e, de hogy ezen új tanár meghódítá az osztályt s engem, az bizonyos… Kiváló ember.
– Rokon lelkek vagytok… Tán nem tudod, hogy Hegedűs professzorunkat is az őshaza tartja bilincseiben? Úgy bizony.
Elmeséli Szabó, hogy Hegedűs, még mielőtt Göttingába ment, tanulmányt írt a hunok és magyarok eredetéről. Szerinte valahol a Kaukázusban kell keresni az őshazát. A Kaspi-tenger mellett régi romok vannak, Madzsari vár romjai.
Nagy esemény Enyeden a szüret. A kollégisták ilyenkor kettős dologban vannak, termelik a bort s mindjárt fogyasztják is. Hangos énekszótól visszhangoznak a hegyek. Csak az a baj, hogy szinte egy időben zajlik mindenütt. Milyen jó is lenne, ha úgy egy-két hónapig eltartana, a bor meg a szabadban főzött bográcsgulyás rendbe hozná egy kicsit az örökké korgó deákgyomrokat. Segítési alkalom ilyenkor mindenütt akad, vidám társaságot is szívesen látnak a lányos családok, de hát nincs ezer lába s keze az embernek. A kollégiumi szőlő nagyon is igényli a munkáskezet, de komolyan csak az alsósok dolgoznak, köztük is a szolgadeákok. Teológus, bölcsész kellemesebben üti agyon az időt.
A présház elé kirakott asztalnál vidám társaság ül. Balázs Feri éppen poharát emeli:
– Jogunk van e szőlőhöz, kapáltuk eleget. Ezt is, Szabó professzor úrét is, igaz-e, Sámson?
Mindketten, Balázs és elválaszthatatlan barátja, Szerte Sámson teológusok már, csak Baga Jóska maradt le. Csizmadia lett szerelemből.
– Emlékeztek Csutora bácsira meg a lebbencslevesre?
– No és Piroska?
– Vargáné, gyermeke is van.
Újfalvy tegnapi hangulatban meséli:
– Fiúk, megtáncoltattam Jeddi Bözsit az este.
– A nyergesmester lányát?
– Azt bizony. Az Arany Huszárban.
– Az öregek mit szóltak? – kérdi Sámson.
– Az öregek aludtak. Bözsikét az ablakon át emelem ki. Nagy mulatság volt éppen, Suta Márton muzsikált. Az öreg… Amint javában döngetjük a kocsma padlóját, egyszerre bejönnek Verdes meg Járossi.
– A rektor küldte őket biztosan.
– Nem lett semmi baj. Bözsikém talpraesett lány, megtáncoltatá őket, hogy szédültek bele. El is tisztultak onnan szó nélkül.
Nagyot nevetnek Újfalvy legújabb kalandján.
– Ügyes fiú vagy. Lásd, ezt nem tudnám megtenni – ismeri be Sándor.
– S még te akarsz világgá menni? No már azt az utazást megnézem magamnak – tréfálkozik Újfalvy.
– Ne törődjön vele, Csoma. Hagyja ezeket a részegeseket. – Hegedűs Sámuel magával viszi Sándort. A bemutatkozó lecke óta nagyon összebarátkoztak. Hegedűs odaadta tanulmányait növendékének, s most véleményére kíváncsi.
– Mindenekelőtt a szavakról szeretném megkérdezni professzor uramat. Honnan, mily munkákból vette? – szól a maga nyugodt, tempós hangján. Hegedűs ugyanis azt bizonygatja, hogy a Kaukázusban olyan helységnevek vannak, mint Kalotahely, Kurtahely stb.
– Dugonics Andrástól és másoktól. Maga a Kaukázus, mint mondják, a Kakas szóból ered, ami magost jelent a régi magyarok nyelvén.
Sándor szeretettel vegyes tisztelettel tekint tanárjára.
– Akkor hát meglenne a tudományos alap a feltevéshez. Mégis, úgy gondolom, meg kellene hogy vizsgáljuk, alkalmas-e a Kaukázus helye, hogy a magyarok őshazájául tekinthessük.
Nagy lárma hallatszik a közeli présházból. A kis Ecsedi Pali mindenestül belezuhant a mustoshordóba. Nadrágjánál fogva húzzák ki az ijedt gyermeket.
– Úgy látszik, Galambos tanár úr dicső halálát irigylé meg – szól Szalontai Berci, aki mindenütt ott van.
Galambos Mihály német tanár volt, s a kollégium pincéjében halt hősi halált az új bor szénsavától. Azóta mondják a deákok, hogy úgy jár, mint Galambos tanár úr.
Vidám élet folyik. A préselést még lábbal végzik, markos legények táncolnak a szőlősajtolók tetején, lenn meg csurog az aranyos lé. Ebből csak a kicsinyek torkoskodnak, a nagydeákok régi szüretek levét öntik magukba. Hangos énekszó terjeng a kolnaházak vidékén. A két nyelvész azonban visszatér kedvenc gondolataihoz.
– Benkő Ferenc professzorommal sokat beszélgettem geográfiai dolgokról. Emlékszem, a Kaukázusról azt mondotta, hogy ez a hegy igazi refugiuma a népeknek. Maradékaik ide húzódtak, a nagy hegyek védelme alá. A Kaukázus nem őshaza, nem itt születnek a népek.
Hegedűs figyelmesen hallgatja Sándor fejtegetését. Lám, ő erre nem gondolt. Nemcsak ő, a szerzők sem, akiktől olvasott. Csak nevek hasonlósága irányítja őket. Pedig ez az ifjú ember valami nagyon lényegesre figyelmezteti. S miközben a jól fűzött mondatokat, tudományossággal felépített gondolatokat hallgatja, mindjobban megérlelődik benne a szándék: segíteni kell ezt az embert, mert ritkán látott még igazi tudományos alkatot ily kivételes akaraterővel és szorgalommal párosulni.
– Göttingában lenne a helye – szól közbe váratlanul. – Az a nyelvkutatók igazi paradicsoma. Eichhorn professzor továbbsegítené a tudomány útján. Minket, magyarokat sokra becsülnek ott, kivált mióta Sajnovics könyve megjelent.
Várja, hogy Sándor örömmel fogadja az eszmét. Ehelyett beárnyékolódik tanítványa arca.
– Maholnap harmincéves leszek – érezni a szavai mögötti aggódást. – Nálunk, odahaza, a harmincéves nem ifjú ember. Az olyan már fészket rak. Elszántam magam, hogy a rigorosum letevése után késedelem nélkül útra kelek.
Hegedűs nem hagyja annyiban a dolgot.
– Kedves barátom, segíteni akarom. Az utazáshoz barátok kellenek meg pénz.
– Van egy kis pénzem, itt gyűjtém a kollégiumi évek alatt.
– Tudom, hogy maga az iskola pénztárosa – tréfálkozik a tanár. – Ez azonban nem elég. Befolyásos segítőkre is szükség van, fel kell rázni a nemzetet, meg kell mutatni, minő cél forog kockán.
– Elmegyek. Segítők nélkül is, a magam két lábán… Megtanultam, hogyan kell legyőzni a távolságot. A szegény vándort mindenütt befogadják. Értse meg, professzor úr, én úgy megyek neki az útnak, hogy hazaindulok.
Ez hát az elhivatás – gondolja Hegedűs megindult lélekkel.
– Soha nem beszélném le, bár itt az országban is nagy a szükség talentumokra. Göttinga azonban fontos útbaigazítással szolgálhat. Hová, merre menjen: ebben nagy segítséget nyer. Ne felejtse el, kiváló tudósok laborálnak ott, a hatalmas könyvtár tele szakmunkákkal, keleti nyelvtudását is fejlesztheti.
Tudományos szempontból talán tényleg fontos. – Sándor elgondolkozik. Annyiból is igaz, amit Hegedűs mond, hogy ki se engednék az országból, ha nem segíti a kollégium.
Az emberben csak akkor látnak tudóst itt minálunk, ha legalábbis Göttinga vagy Heidelberga van mögötte.
– A külföld bámulata kezd divatossá lenni. Nincs ez ellen apelláta – biztosítja Hegedűs, majd saját terveiről beszél. Enyeden tipográfiára volna szükség. Fontos kultúrközpont, ahol mindig akadtak értékes, tudós emberek. Lám, mostanában Váradi Sámuel doktor hadakozik éppen a himlő ellen. A cívisek ugyan még eldugják a gyermekeket, de majd csak rájönnek az oltás hasznára.
Sándor megemlíti a nyárádkovácsi pópát, aki szintén rájött a himlőoltás módjára.
– Így van ez sok gondolattal – véli tanárja –, érik, csírázik a nép lelkének televényében.
Estig folytatnák a beszélgetést, de Újfalvy, valamint Balogh Feri, egy új tanár, a hídépítő Baritz és Bakos, az egykori pápa, hangos énekszóval odajönnek:
– Itt vannak a szökevények…
Karéjban éneklik:
Nem, nem, nem, nem, nem, nem,
Nem megyünk mi innen el,
Míg a tisztelt nyelvtudományt
Borpincébe visszük el…És el is viszik…
A klasszikusok tanulása közben Sándor figyelme újból és újból az anyanyelvre terelődik. Nincs érdekesebb a nyelv vizsgálatánál. A kollégiumban ahány deák, annyi tájszólás. A bihariak mindent í-vel mondanak, az alföldiek ő-vel. A csíki székely az e helyett á-t ejt. „Nám”, „kádvás” – szokta mondani Kászoni Jani a hetedikből. Nem is á hangzó ez, valami különös átmenet, á, de benne van egy kevés e is. Nagydeák korában, amikor a keleti nyelveket tanulmányozta, törökben, tatárban talált ilyen hangzót. Török–tatár nép lenne a magyar? Ezen sokat gondolkozik. Talán az a néptöredék, amelyik ezt a hangzót használja, idegen nyelven szólt valamikor (besenyőül, avarul), ezért ejti ki így a magyar szót? Ki tudja, hogyan, milyen nyelven beszéltek a besenyők, kunok, akikkel a magyaroknak oly sok a közös történelmi vonatkozásuk?
Még érdekesebb a szavak, szólásmondások alakulása. Háromszékben ha vesszőfutást mond valaki, mindjárt Kommandóra gondol. Ott üti-veri sor katona vesszővel a szerencsétlent, ki futva menti a bőrét. Enyeden meg csak úgy általában használják már: „Vesszőfutásom volt az adóval” – mondják a cívisek. A szó idővel általánosul, hódító útra indul. A vesszőfutást mint büntetést lehet, hogy megszüntetik majd, a szó azonban megmarad általános értelemben.
Néha az a merész gondolat motoszkál benne, hogy talán az egész emberi nyelv így alakult. Valaki kieszelt valami jó vagy rossz dolgot, s a népben azonosult a szó a jó vagy rossz fogalmával. A dolgok fogalommá általánosultak.
Mennyi kín és szenvedés húzódik meg a szavak árnyékában. „Tűzre való”, mondják. „Égetni való”, „kerékbe törni a nyelvet” – mind a szörnyű vallásháború korából, inkvizíciós bíráskodásból ered. Vannak szavak pogány kori közös múltból. „Verje meg a ragya… ” Aki ma hallja, himlőre gondol, pedig ki tudja, miféle félelmetes istenség, ördögi bálvány lehetett ez a ragya valamikor.
Ebben az évben Szabó professzor tanítja a klasszika-filológiát, vagyis a nyelvek tudományát.
– A mi nyelvünk rendkívül régi, fiúk – mondja. – A legarchaikusabb nyelve glóbusunknak. Ezért nem hasonlít a többi európai nyelvhez. Azok fiatalabbak. Legyünk hát büszkék, mert anyanyelvünk a Biblia idejéből, az ótestamentum első napjaiból származik.
Balázs Feri feláll, s szemével barátai felé hunyorítva megkérdi, hogy vajon a bábeli torony építésénél ismerték-e már nyelvünket.
– Ezen kérdést most studírozom – feleli a rektor, mázsás fontosság súlyával hangjában. – A káldeus nyelvben sok identitást vélek felfedezni.
Sándor úgy érzi, józan esze szilárdabb alap, mint Szabó professzor káldeus elmélete.
* – Szeretett bátyám, Sándor,
tudatom véled a fájdalmas hírt, jóságos édesanyánk nincs többé. Apánkat annyira megtöré a bánat, ő kért, hogy írjak néked, tudassam a szomorú eseményt. Lázas betegség pusztít mifelénk, a katonák hozták magukkal, abba pusztula bele édesanyánk és. Nagyon elárvulánk, most Kriska végez minden házimunkát. Nékem a gazdaságban ezer dolgom akad. Apánk sem a régi, munkabíró ember, csak üldögél egy helyben s emlékezik. Sokat jár hozzánk Kónya tanító úr, véle beszélik a világ dolgát, meg rólad es sok szó esik. Itt, a faluban, nem történik semmi nevezetes. Szabó Zsuzsi férjhez ment a Debreczi fiúhoz, a nagyobbikhoz, Lajihoz. Márton báéknál laknak, mert nincs senki, aki Szabóéknál átvegye a gazdaságot. No de csak éppen hogy megvolt a menyegző, s már vitték és Lajit Kommandóba. Dancs Jóska sógorunkról semmi hír, azaz egy zabolai ember Csehországban látta. Julis nehezen él, nagy a sógor családja, a fiúk mind távol vannak, Dancs Lázár meg az ipaasszony öregek. Tavasszal tán valami deckával, szitával lekerülök Enyed alá, akkor majd többet beszélhetünk. Kónya tanító úr kér, ha időd engedi, tudósítsd gyakrabban előmeneteledről.
Testvéröcséd:
Gábor
VII Szabó professzor, kinek éppen szabad órája van, a tanári szobában dolgozik A dicső magyar szó s nyelv őskorú régisége című munkáján. Felfogása csak annyiban különbözik Nemegyei nagytiszteletű úrétól, hogy Nemegyei a Biblia nyelvében kereste az ősi forrásokat, míg Szabó professzor a babiloniakkal és káldeusokkal rokonítja a magyart. Szándékosan nem tituláljuk rektornak, mert bármily szomorú és méltatlan legyen, professzorunk nem tölti már be a rektori méltóságot.
A rektorváltozás elsodorta a számtartót is. A beavatottak szerint fordítva történt: Vercsei uram távozása mozdította ki rektori székéből Szabó professzort. Benke Mihály tanár ugyanis hazaérkezett külföldről azzal a megbízatással, hogy hozza rendbe a kollégium zilált ügyeit. Régi panasz volt már „Vércse úr” ellen, hogy nem az előírt háromnegyed font a cipó, hanem csak egy fél. Benkének az is feltűnt, hogy boldog-boldogtalan szerepel a cipókkal.
– Haller gróf úr tán csak nem az alumniás cipót fogyasztja? – tette fel a kérdést.
Janasek, ki rég bosszút lihegett a számtartó ellen, közbeszólt:
– A gróf úr talán nem, de Vercsei úr malacai bizonyosan. Tavasszal azok mindig részt kapnak a cipókból. Drága olyankor a kukorica.
Ebből botrány lett, még a felsőbb egyháztanács is megmozdult. Vercseit elcsapták, és javallottak, hogy „jöjjön már valaki más a rektori székbe”.
Így történt. Szabó professzor buzgalommal dolgozik munkáján, míg csak meg nem szólal a harang, s a kartársak be nem szállingóznak. Először Nemegyei uram jön, a fiatalok valamivel később. A nagytiszteletű úr nem fogyatkozott meg külső tekintélyben, nehezen bírja az emeleteket. Jobb volna már valami magasabb egyházi funkció e terhes tanárság helyébe. Valahányszor leül, megállapítja, hogy a karosszék nem lett tágasabb. Izeg-mozog, nem találja a helyét.
– Mondd, Jóska, hány hízót vágatsz a télen? – kérdezi.
– Kettőt.
– Úgy, úgy… Vercseivel?
– Nem. – Szabó elvörösödik. Nemegyei ártatlan hangon folytatja:
– Pedig nagyon érti. Khm… Kár… Hűtlen sáfár, de ügyes kezű ember. Talán nem is véletlen. Az ilyen ügyes kezűek mindég ügyeskednek.
Kovács és Hegedűs is bejönnek, a nagy tiszteletű úr jobbnak látja témát váltani.
– Ifjúságunkkal sok a baj… Vagy már nem értem őket… Koncz Jóskát ösmeritek?
– A teátristát? – kérdi Kovács.
– Azt, azt. A komédiást. Megbolondult vagy mi a fene.
– Ugyan…?
– A fiú elvállalta a maga szorgalmából, hogy Csokonai költőnknek egyik versét, a Békaegérharcot latinra lefordítja. Ámbár ezt a Csokonait nem ajánlom ifjainknak, de nem akartam kedvét sem szegni. Latin tudása gazdagodik a fordítással. Kíváncsian vártam, hogy mi lészen belőle. Még nógattam is a fiút, mi van a munkával. Végül ideadja, olvasom, olvasom, nem értek belőle semmit. Azaz valamit mégis értettem. Nálunk Felsőnemegyén, pontosan így beszélnek az alvégen. Koncz latin helyett a hegyi mócok nyelvére fordította a verset.
Nemegyei nagyobb szünetet tart a hatás kedvéért.
– Ez még nem fordult velem elő… S mikor megkérdem, hogy mi indította e cselekedetre, azt feleli: hasznosabbnak vélte, mert élő nyelv. Hallottatok már ilyet? Akkor hát egész klasszika literatúránk mit sem ér, mert nem élő nyelvek. És hogy hasznosabb. Minő vétkes szellem honosodik meg?! Kalmárok leszünk tán, hogy a hasznot tekintsük?
– Ha megengeded, nagytiszteletű uram – Hegedűs Sámuel szólal meg kellemes, nyugodt hangján –, Koncz cselekedetét ne tekintsük a kollégiumi statútum prizmáján keresztül.
– Hát hogyan?
– Az ország egész életének perspektívájából. Látjuk, érezzük, hogy megmozdulnak az alvó barázdák. Még csak egy-két göröngy mozdult ki helyéből, és már mennyi következménye van… Diákjaink magyarul beszélnek. Mindenki a maga nyelvén akar szólni. Koncz is.
– Aggasztó, barátom – Nemegyei két karját széttárja. – Mi lesz százados épületünkből?
– Ami egészséges benne, megmarad. A korhadt elpusztul. A latin nyelv lehet művelődésünk alapja, de nem mindennapi életünké… Az ipart mívelő ember, a paraszt érteni akarja, hogy miről beszélnek az országban. Mi, kálvinisták, a templomból régen száműztük már a latin prédikációt.
– Más a templom, más az adminisztráció, a vármegye – dörmögi Nemegyei. Fél Hegedűs Sámueltől. Herepeivel régebben sokat vitatkozott. Most új Herepei jött a kollégiumba; fiatalabb és harcosabb.
– Egy hét még s halottak napja. – Szabó professzor feltekint munkájából. – Hogyan ünnepelünk?
– Mint máskor. Istentisztelet, mindenki meggyászolja a maga halottját – feleli Nemegyei. Lopva Hegedűsre pillant.
– Mi lesz a mi halottainkkal? – kérdezi az új tanár.
– A mi halottainkkal?
– Igen, igen… A kollégiumnak is vannak halottai, akik a labancdúláskor életüket áldozták. Akik meghaltak a városért. A hazáért. Emlékszem, kisdiák koromban kimentünk hozzájuk.
– Az más, közbejött a háború.
– Abból már nem sok van hátra. Úgy mondják, Napóleon Moszkva alatt elvérzett. S aztán ennek semmi köze a háborúhoz.
Nemegyei még nem adja fel a harcot.
– Mit szól majd a Supremum Consistorium? A gubernium?
– Nem törődnek most ilyesmivel – siet Kovács Hegedűs segítségére.
– Ki fog beszélni?
– Az új senior, Csoma Sándor… Elég okos hozzá.
– Tudjuk már unalomig. Samu öcsém, vállalod az egészet. Rendezést s felelősséget.
– Vállalom.
Halottak napján borús, felhős az idő, a csillagok mintha leköltöztek volna a földre. Ezernyi fény ragyog az enyedi temetőben. Hosszú fáklyasor vonul a hegynek vezető úton. A városbeliek megállnak, nézik a felvonulást.
– Miféle menet?
– Deákok mennek halottaikhoz.
– Halottaikhoz?
– Úgy bizony… Tán nem tudja kend, hogy a labanc betöréskor ők védelmezték a várost?
– Nagyapám még hallott róla. Az idő tájt sokan meghaltak.
– Eredjünk utánok, biztosan szólnak majd a sírnál… Ezek a deákok igen szépen beszélnek.
Mind nagyobb tömeg halad a kollégium menete mögött. Megállnak, a fáklyások körüljárják a sírokat. Sándor középre lép. Egyszerű posztógúnyát visel most is.
– Nagytiszteletű professzor urak, szeretett deáktársaim, tisztelt jelenlévők – szava ércesen zeng. – Egy élő és élni akaró ifjúság nevében jövénk e halottakhoz, hogy emlékezzünk róluk, megköszönjük áldozatukat… Amikor ők éltek s tanultak, vészteljes idők valának, szörnyű pusztulás fenyegette a várost, a kollégiumot. Tudták, hogy mi a kötelességük. Hősi haláluk legyen nekünk örökös példa, ragyogó példája az önfeláldozásnak, hazaszeretetnek.
Száll a szó a sötét sírok felett, a fáklyák mint megannyi fénylő felkiáltójel a tömör mondatok mögött.
– Nagytiszteletű professzor urak, szeretett deáktársaim… Ezek a halottak életükkel megmentették a jövendőt… Hordozzuk zászlónkon álmukat a szabadságról.
Mély csendben oszlik szét a nép. Tanárok, diákok együtt indulnak hazafelé. Újfalvy Sándorba karol.
– Szép volt, pajtás… Azonfelül hasznos is, mert sok enyedi polgár volt jelen. Hadd emlékezzenek rá, hogy az enyedi deák nemcsak a borhoz ért, harcolni is tud.
A piactérre érve elválnak. Újfalvy vacsorára hivatalos. A senior egyedül folytatja útját. Közben megered az eső, koromsötétben halad, és körülzsongják a gondolatok. Olykor egyedüllétet érez. Most is, hogy a novemberi est börtönébe zárva nyomtatja a sarat, otthoni melegségre, barátnál is többet jelentő nyájas arcra vágyakozik. Körös-körül a városi polgárok házaiban vidáman nevetgél az ifjúság, sorsok pecsételődnek ilyenkor; néki ebből semmi része, elhivatottsága óva inti, hogy elkötelezze magát… Áldozat, mely felemel, de néha fáj. Az otthoni fonó jut eszébe, a kipirult leányarcok, amint a mesét hallgatják… A szíve hevesebben ver, meggyorsítja lépteit. Nekiindul a hegynek, tizenöt éve ismeri a járást, csak megy előre, hideg eső vaskos függönyében halad a hegyi ösvényen. A lelkét is nekiszegzi az esőnek, hadd mosson le róla minden céltalan érzést, kínzó gondolatot.
Deszkával rakott szekér áll meg a kollégium kapujában, a deszka tetején székely legény ül, Sándort keresi. A nebulók szaladnak érte. Sándor már messziről felismeri az érkezőt.
– Gábor… – átöleli öccsét. Gábor nála fejjel magasabb, de amúgy hasonlítanak egymásra.
– Déni bát meg sem esméred?
No nézd csak, ezen hajlott hátú öreg, ez lenne régi harcos nagybátyja? Bizony eltelt az idő, csak a mosolya a régi.
– Ember lettél, Sándrikám… Megmondtam, ugye, hogy tanolj?
– Otthon mi van?
– Apánk beteges nagyon – mondja Gábor.
Sándor beviszi vendégeit a kollégiumba. Nézelődnek. Megnézik a múzeumot. A kitömött erdei vadakra ügyet sem vetnek, látnak olyat elevenet, annál inkább figyelmeznek az üveg alá tett ritkaságokra, tengeri rákra, cethal agyarára. Az afrikai strucctojás különösen megnyeri tetszésüket.
– A tyúkot nem láthatnám? – kérdi Déni.
– A tyúkot?
– Azt bizony… E ménkű tojás nem hinném, hogy verébtől való.
– Tyúktól sem. Más madár az – magyarázza Sándor.
– No már akármilyen madár, örülnének néki a kőrösiek, annyi bizonyos.
A múzeum sarkában függ a falon a két Koréh-rajz. Sándor odahívja Dénit.
– Horia – mutatja a képet.
– Igen… – feleli az öreg. Megnézi az arcot, de többet nem szól. Látszik, a régi Dénit elnyűtte az élet.
– Kónya tanító úr? – Sándornak ez az első kérdése, hogy szobájába érnek.
Gábor megáll a szoba közepén, és áhítattal mondja:
– Olyan ember nincs több. Apánkkal elbeszélget, nékem gyámolítóm… Nemcsak nékem. Az egész falunak.
– Tudom – Sándor hangja ellágyul. – Ő indított el az útra, a nagy útra, amire készülök.
– Nagyon emleget.
– Otthon hogyan éltek?
– Kriskának udvarol Ördög Andris, Mari néni unokája. Fél szemit Tirolban hagyta, de Kriska nem bánja. Én és házasodom.
Elhallgat Gábor. Sándor nem kérdi, kit vesz el, majd megmondja, vagy megírja. Nem is erről van szó.
– Egyszóval házasodnám. Én vezetem ugye a gazdaságot, kellene a segítség… Igen ám, de azt kérdik, hogyan is van Csomáéknál… Apánk beteg ember. Tudni kellene, a gazdaságot ki vezeti majd tovább.
Sándor átöleli öccsét.
– Erről, lásd, kár, hogy nem írtál nékem. Lehet, kelleni fog valamennyi pénz, de csak mielőtt útnak indulok. Azt előteremted, de a gazdaság a tiéd… Nékem mások a céljaim, terveim. Ha kell, el is küldöm a kontraktust, vagy akár most megcsinálhatjuk.
Ebben megnyugszik Gábor. Sándort körüljárja az öreg.
– Csak azt nem értem, Sándri öcsém, hogy nem vagy rangosabban öltözve… Tán pénzed nincs, szólj, majd teremtünk annyit, amennyi kell.
– Maga tudja legjobban, Déni bá, hogy nem a ruha teszi az embert. – Sándor hangja szigorúan cseng. – Ha hiszi, ha nem, éveken át csak hideg étel jutott a számba. Szépen keresek, becsülnek, segítnek, de mindent félreteszek az útra.
Gábor és Déni nem egészen értik, de tudják, hogy úgy van jól, ahogyan Sándor teszi. Okos fiú az ő Sándoruk.
A nagyvilágban düledezőben a korzikai hatalma; tákolják már az új világméretű csendőruralmat, a Szent Szövetséget. A császári kormányzat a Napóleon feletti győzelmet ünnepli. Mintha lett volna valami része is benne. Ünnepelnek és ünnepeltetnek. A gubernium utasítására az enyedi kollégium is megrendezi a győzelmi ünnepséget. A nagy auditóriumot feldíszítik e célra. Jelen van a császári kormányzat, a felsőbb egyháztanács képviselője, az inspektor kurátor, a tanári kar.
Minden simán gördül; a teológia tételei, a görög klasszikusok, Vergilius ódái. A műsor végén előlép Nyéki Albert öregdeák és meghajtja magát.
– Engedtessék meg nekem, hogy szép magyar nyelvünk példázására elszavaljak egy régi névtelen éneket.
Fenn az emelvényen súgás-bugás támad, de Nyéki már mondja is.
Ágyadban nem fekhetsz, mert elordinálta,
Asztalod nem tiéd, mert rajta az kártya,
Több német urakot kártyázásra várja.
Ez a te országod igen nagy igája.Dübörög a szó, vádolón.
Abrakot és szénát kér a lovainak,
Szép fehér lágy cipót hordat el gyomrának,
Gyenge levest, tyúkhúst parancsol szájának,
Édes lángízű bort hordat ő torkának…A végét már nem mondhatja el Nyéki, mert kivezetik a teremből. A kormánybiztos felkel a helyéről, a riadalom általános.
Este a barátok megrohanják a lázadót.
– Mit tettél, bolond?! Nincs oskola, hová befogadjanak.
Nyéki már alaposan felöntött a garatra. Felveti fejét.
– Nem is kell! Kolduscipó, koldustallér, koldusélet. Nem kell… Mit is törődtök véle? Inkább táncoljunk egyet.
Ő az iskola legjobb táncosa. Feláll, előbb lassú, lomha mozdulatokkal, aztán mind szilajabbul, mind gyorsabban legényesbe kezd. A nagydeákok körbe állják, s éneklik:
Nosza hajdú – firge varjú,
Járjunk egy szép táncot:
Nem vagy fattyú – sem rossz hattyú –
Kiálts hát egy hoppot.
Szájad mondjon, lábad ropjon
Egy katonatáncot.Lavinaként nő a táncolók csoportja. Döng a folyosó padlatja. Egymással szemben állnak, csípőre tett kézzel, hetykén, szilajon vetik magukat előre, hátra, majd dobbantanak.
Nosza Rádulj, hol vagy Viduj,
Fújd a Bagi táncát,
Az emlőjét, a tömlőjét,Ne kíméld a sípját…Tüzel a szemük, hangjuk zihál. Táncuk most merő lázadás.
Nosza hajdú – firge varjú,
Zárjuk hát a táncot…Másnap hajnali szürkületben Sándor meglátja Nyékit, amint motyójával a kezében a kapuhoz igyekszik.
– Hová, Albert, hová? – kérdi tőle.
– Nagy a világ, Sándor – feleli. – Helyet kapok benne én is.
A kapuból visszakiált:
– Ha a régi magyarokkal találkozol, Csoma, mondd meg nékik, hogy maradjanak egy helyben… Jobb nékik ott.
Sándorban sokáig él még az eset. Földönfutó, garabonciás lett Nyéki. Ebben az országban mind így jár a bátor, igazmondó természet. A bátrak csak kevesen vannak, az emberek általában józanok, mértéktartók, mindegyik a maga kicsi életét akarja berendezni. Lám, Nyéki mellett is kiálltak, együtt táncoltak véle, biztosították ragaszkodásukról, de meddig tartott a fellángolás. Reggelre a lázadó magára maradt.
Egyelőre egy-egy ember hord magánosan egy gondolatot. Lehet, egyszer ez is másképp lesz… Ha felébred az ország s a bátrak megsokasodnak.
Így van ő is a nagy úttal. Az egész kollégium lángol, lelkesedik a tervért. Borgátai Szabó meg Baritz két nap előtt esküvéssel fogadták, hogy vele mennek. Sándor tudja, hogy ez is csak olyan szalmaláng, pillanatnyi hevülés. Ő fog utazni egyedül.
Sokasodnak a bánatok. Haldoklik Herepei professzor úr, első enyedi barátja és segítője, ki a nyelvtudományokra felhívta figyelmét. Ő volt, aki baráti szeretettel, megértéssel erősítette önbizalmát; alapot adott gyermekkori álma épületéhez. S most Herepei Ádám, a kiváló történész, szónok, a halállal vív reménytelen küzdelmet.
A beteg bölcs türelemmel viseli sorsát, nem panaszkodik, úgy tesz, mintha nem ismerné valóságos helyzetét. Ha jobban érzi magát, elbeszélget Hegedűssel a kollégiumbeli dolgokról, az ország ügyeiről.
– Napóleon zsarnokká nőtte ki magát, igaz, de akaratlanul is megtette a magáét; felkavarta az európai mocsarat. Meglássátok, az már nem lesz, ami volt. Még itt nálunk sem. Hiába a millió pandúr, az emberek kezdenek gondolkozni – mondogatja a beteg. Tanítványairól is érdeklődik.
– Csoma Sándort ne hagyjátok. Nem tudom, megvalósulhat-e a maga elé tűzött út, de fontosabb ennél, hogy tudós koponya, és hasznára lehet nemzetünknek. Ha egy-két évet külföldön studíroz, lepipálja polihisztorainkat.
Sándor többször meglátogatja. Látja végletekig lesoványodott arcát, a baráti mosolyt, meghallgatja tanácsát: utazzon külföldre, csak úgy szerezhet tekintélyt és tudást. Beléhasít a felismerés: így múlik el egy ember a kiválók közül.
– Egykori tanítványunk, gróf Haller lord Cuttesbury vendége Londonban – újságolja Szabó professzor. – Utolsó episztolájában megemlíti, hogy jelen lesz az epsomi derbyn.
– Szép – mondja rá Nemegyei nagytiszteletű úr. Nem közli, hogy mi a szép, de hát az nyilvánvaló. Szép dolog grófnak lenni, gazdagnak lenni.
Hegedűs Sámuel felnéz könyvéből.
– Nohát, ha így áll a dolog, akkor Csoma Sándort meg küldjük Göttingába.
Ezen csak a fiatalok lelkesednek.
– Carthaginem esse delendam – dörmögi Szabó. – Mint Cato… ez a Hegedűs is. Egyebet sem tud az utóbbi időben. Mindenre csak: „Csomát küldjék Göttingába.”
Nemegyei felhorkan.
– Csomát? Van annak már elég hóbortja. Igenis, hóbortos – tüzel tovább. – Itt szép jövő várna rá. A Homoródi család könyvtárost keres. Tanár is lehetne. Persze, nem Enyeden, de úgy hallám, Mármarosszigetre nagyon keresnek valakit. Ő meg csak útra készülődik. Azt mondom: szerénytelenség. Embert faragtunk belőle; ez sem elég? Állítom, paraszti közembertől merő szerénytelenség.
Kovácsban több a ravaszság, mint Hegedűsben. Tudja, mit kell válaszolni.
– Ha hóbortja van, ott majd megszabadul tőle. Első növendékünk, máris többet tud, mint egy kezdő tanár. Meglátjátok, Göttingában ember lesz. Fiatal még, világot szeretne látni. Adjuk meg néki ezt a lehetőséget.
Balogh Ferenc fiatal tanár – csak egy éve van a kollégiumban – megjegyzi:
– Rövid ideje ismerem Csoma Sándort, de örülök, hogy megismerhettem, és hogy baráti érzéssel van irántam. Értékes embernek tartom. Ő, ki most intézetünk büszkesége, idővel könnyen hazánk büszkesége lehet.
– A hóbort az hóbort marad – ereszti ki fullánkját Nemegyei.
– Nagytiszteletű uram, mindég hóbortosok vitték a világot előbbre – heveskedik Hegedűs Sámuel, megnyomva a hóbortosok szót.
A Hegedűs–Kovács–Balogh harci egysége szívós kitartással küzd Sándorért, tanári szobában, egyháztanácsban, felső fórumoknál, hogy nyáron elindulhasson és hogy stipendiumot kapjon. Sándor ezalatt olvas és tanul. A vizsgákra készülni már nem jelent néki különös megterhelést. Ismeri az előírt klasszikusokat, latinul, görögül, héberül tökéletesen beszél, olvas, ír; németül, angolul, franciául, olaszul inkább csak az elméleti részt ismeri, gyakorlata még hiányzik. Mellesleg tanul törökül, arabul, perzsául a könyvtárbeli munkákból. Teológiai, földrajzi, történelmi ismeretei meghaladják a kollégiumi átlagot. Nyugodtan odaállhat a vizsgabizottság elé.
Hajnalban az erdőt járja. Hallgatja a tavaszi hangokat, közben perzsa és arab szavak keringnek a fejében. Nagy gyalogutakat tesz, képezi, edzi magát testileg-szellemileg. Utána bemegy osztályába. Két éve tanít már, öröme telik a fiúkkal való foglalkozásban. Magántanítványai délutánját foglalják le. A régi barátok közül Újfalvy és Borgátai Szabó Bécsben élnek. Aki teheti, külföldön tölt egy-két évet, hogy megismerje a nagyúri szokásokat. Sándor már tudja, hogy Hegedűsnek igaza van, Göttinga nélkül nem segíti senki, nincs tudományos tekintélye. Lehet nevelő nagyúri családnál, könyvtáros grófi kastélyban, de tervének örökre búcsút mondhat.
Bethlen Gergely elgondolkozott.
– Emlékszem már… Szegény megboldogult Herepei hívta fel rá a figyelmet. Valóban, már akkor értelmes fiúnak látszott. De hát mondjátok, uraim, mit tehetünk? Székely katonacsalád tagja, örökös szolgálatra köteles.
– Sokan tanulnak közülük Göttingában – jegyezte meg Hegedűs Sámuel.
– De iure nincsenek odakünn – mondta a gróf.
– De iure – a szobában levő harmadik férfi elnevette magát. – Amikor mi itt a törvényt emlegetjük, aesopusi mesék jutnak eszembe. Tudod, gróf úr, a bárány joga meg a farkas joga.
A főkurátor nem találta ilyen kedélyesnek a dolgot.
– Azt mondtam, hogy a törvény tiltja. Biztosan van megoldás. Te, Mihály, meg tudod mondani, hogy a kormányszéknél szigorúan veszik-e az ilyesmit.
– A kormányszék a betűt nézi – felelte Kenderessy Mihály kormányszéki tanácsos. – Megnézik, hogy aki kérvényez, szerepel-é a katonaszolgálatos családok között. Csoma néven biztosan ki nem engedik, ismert székely név.
Hegedűs Kenderessyre nézett segélykérő gyermek tekintetével.
– Miért ne lehetne, mondjuk, Kőrösi Sándor? Úgy tudom, Kőrösre való – mondta a tanácsos. Bethlen fel-alá járkált a szobában.
– Nem hiszem, hogy az egyháztanács ilyesmit jó szemmel nézne.
– Az egyháztanácsban vannak lelkes, hazafias érzelmű emberek – jelentette ki Hegedűs határozott hangon. – Gróf úr is tagja… Hivatalosan az egyháztanács épp úgy nem tud a névcseréről, mint a kormányszék. Erre a névcserére akkor is szükség lesz, ha tanárnak akarjuk itt tartani.
A főkurátor megunta a vitát.
– Tegyetek belátásotok szerint. Hegedűs valósággal repül lefelé a lépcsőn.
– Sándor, Sándor… hol vagy?
A poétika osztály ablaka kinyílt. Szőke fürtös fiúcska dugta ki a fejét.
– Csoma tanító urat tetszik keresni? Nálunk van órája. Sándor kijött. Nem szerette, ha a tanításban zavarják.
– Mi történt?
– Sándorkám! Nincs már akadálya, hogy kiutazz. Kenderessy megmondta: Körösi Sándor leszel, ennyi az egész.
– Igazán… a ti jóságotok – Sándor a meghatottságtól alig tudott beszélni.
– Szót se erről – intette le barátja. – Az ösztöndíjat is megkapod.
Ez nagy szó volt. Tizenöt angol font évente, amíg kint tanul. Sándor azért idegenkedett Göttingától, mert félt, hogy a nagy útra gyűjtött vagyonkája szenvedi meg. Átkarolta Hegedűst.
– Nem tudom, mire jutottam volna a te segítséged nélkül.
S mert nem szerette, ha elérzékenyülni látják, otthagyta barátját és felszaladt az osztályba. Hegedűs elégedett szívvel ment a tanáriba, hogy közölje a hírt a nyílt barátokkal és titkos ellenségekkel.
A banda tust húzott. Csend lett.
– Emelem poharam szeretett professzorainkra, kik odaadó munkával mívelték karakterünket, s belénk ójták a becsvágyat, hogy majdan a haza üdvére terjesszük a hit és tudás kincseit.
Sándor hangja megremeg a belső érzéstől. Egész valóján elömlik az eredményes munkájú és élete értelmét maga előtt látó, céltudatos ember boldogsága.
A nagydeákok ballagására a kicsik szépen feldíszítették fenyővel az Arany Huszár vendégszobáját. Ott ülnek tanárok, deákok vegyesen, öregdeákok, fiatal tanárok, ki tudná megmondani, Balogh Feri-e a tanár és Szilasi Pista a deák vagy fordítva?… Az utóbbinak szakálla van, Balogh sima, gyerekes arcú. Az asztalfőn azonban öreg, tekintélyes professzorok ülnek. Ülnek és hallgatják Csoma Sándort, a kollégium díszét, kit maguk között hóbortosnak neveznek. Bizony, gyarló az ember, s irigyli, aki fiatal és most megy ki az életbe – azt kesernyés érzéssel és mosolygó arccal el kell fogadni.
Sándor erről mit sem tud. Tele van jókedvvel, kedvességgel, minden tanárjáról külön-külön szól. Amikor Herepei Ádámot említi, mélyebb lesz a csend; mindenki maga előtt látja. Egyszerre eltűnik a szívekből irigység, rosszakarat. Nemegyei nagytiszteletű úr könnyezik. A távoli, nyugdíjban élő Benkő Ferencet is sokat idézik a jelenlevők.
– Nagy tanárok voltak, az ő nyomdokaikon haladtunk tovább – fejezi be a diákok szónoka. Vivátoznak, isznak, s most Hegedűs Sámuel emelkedik beszédre.
– Nagy tanárnemzedéket egy deáknemzedék szokott megelőzni. E kollégiumnak ősi hagyománya, hogy maga neveli ki tanárjait. Én is szegény deák valék, rágtam a cipót s ettem a szilvát, míg fogam belévásott (nevetés), de e hosszú évek alatt szerető tanárok belém plántálták a maguk hivatásának szeretetét…
– Éljen, éljen!
– Így kell nekünk is gyakorolni e nemes cselekedetet – folytatja Hegedűs. – Szegény népünk igazi hivatott vezetőket vár, kik elvezessék a tudomány forrásaihoz. Talentumos deáknemzedék búcsúzik most is. Ifjú lelkészeink tovább viszik hitünk zászlaját, amely annyi vértanút adott az önkény elleni harcban. Tudásban, szorgalomban, szerénységben mutatott erényeiért hadd szóljak most az én Csoma Sándor barátomról…
– Éljen Csoma Sándor – bömböli közbe Balázs Feri, s Sándor kezét szorongatja.
– Az én Csoma Sándor barátomról, ki gyermekkorától nagy és szent hivatást tűzött maga elé: megkeresni őseink lakóhelyét. Most, amikor Göttingába megyen, tudása szaporítására, kívánom néki tiszta szívemből, hogy régi álma valóra váljék.
A két ember kezet fog, átöleli egymást.
A ballagás eltart hajnalig. Sándor nem ivott, és mintha ittas volna; arca kipirult, szeme csillog. Hosszú, fárasztó évek vannak mögötte. Tanulás, tanítványok, munka, pénzkeresés… Robotra robot… Más öröme soha nem volt, mint a tanulás. Szokatlan néki a kivilágított terem, a cigánymuzsika, a mosolygó, gondtalan társaság. Másnak tán mindennapi, néki egyetlen élmény. S mindennek tetejébe a sok jókívánság, kézfogás, koccintás, a szeretet megannyi jele, amivel az eminens növendéket körülveszik.
Eddig sikerült, amit Kónya tanítója elébe tűzött. A kollégiumban kivívta társai és tanárai elismerését. Göttinga? Nem tartja lényegesnek, de muszáj oda menni. Utána pedig…
Egy pillanatra poros, fáradt vándort lát, bottal a kezében menni, menni nehéz, veszélyes, hosszú utakon. Erre kötelezte el magát.
Megrezzen, a kép eltűnik; Hegedűs Sámuel szerető baráti szavát hallja.
– Sándorkám, ugyan mire gondolsz?
Már maga sem tudja, örül a fehér terített asztalnak, a fénynek, a barátoknak.
Szélesen hömpölyög a Maros.
– Amott Lippa. Addig terjedt a török – mutat át a túlsó partra Korcsmáros János szabólegény, mozgékony kis szőke ember, feje búbján már kopaszodó.
A másik vándor is átnéz a folyón. Nem látni semmit, csak a pusztaságot.
– Meg is látszik.
– Ez még semmi – folytatja a másik. – Van odaát élet. Kissé beljebb. Jöttek már új telepesek. Arad városán túl bizony nem talál deák uram napi járóföldre falut. Nehéz ott a valcolónak.
Valcolásnak a vándorlást nevezik a céhbeli iparoslegények. Korcsmáros sokat valcolt életében, sokat tud, főleg olyan dolgokat, amik a vándort érdeklik. Tudja, hol fogadnak szívesen, hol eresztik a kutyát a vándorra, kit mivel lehet lekenyerezni. Dévánál csatlakozott Sándorhoz. Szászvárosi, Aradra igyekszik; mióta a Bánság benépesedett, megnőtt a város becsülete. Már nemcsak ökörhajcsárok s sertéskupecek szállása Arad.
– Faragott kőházban lakik ott céhbeli mesterem, Zombori Ferenc uram. Tíz éve csak, hogy átköltözött. „János – üzente –, itt keletje van az ügyes szabónak. Sok a tiszt úr meg a jómódú kalmárnépség…” Ismerem Zombori uramat, keze alatt nőttem fel, nem beszél a vakvilágba.
Nagyon bizakodik Korcsmáros, hogy feljött a napja.
– Ideje. Kopik az ember, telik az idő, s nem marad csak az öreg láda – szokta mondani.
Világos vár romja magasodik fölöttük. Sándor elmeséli Mátyás király és Szilágyi Mihály történetét. A Hunyadiakról beszél. Korcsmáros érdeklődve hallgatja. Nem buta fiú, csak túlságosan gyakorlati gondolkodású. Most is mi ragadt belé a történetből.
– Tenger pénzük lehetett ezeknek a régi nagyuraknak. Úgy hallottam, még arra is volt cseléd, hogy megkóstolja az ételt, nem kozmásodott-e el. Rossz is a kozmás étel. Uram-teremtőm, de sok kozmát nyeltem én életemben. És tudja meg, hogy még a kozma is változik. Szásznak, románnak, magyarnak saját nemzeti kozmája van.
Befordulnak a faluba.
– Itt ebéd vár reánk; nem is kozmás – szól a szabó. Benyitnak egy kertes házba; a kertben idős ember, arcán kendővel, éppen a méhekkel bajlódik.
– János, te vagy az?
– Én vagyok, Kórodi bácsi, de még hoztam egy vendéget, remélem, nem kapok ki érte. Híres tudós ember, annyi benne a történet, mint a maga kaptárjában a bogár.
– Csak menjetek beljebb, igen örvendek. Jövök én is; szegénykék nagyon kavarognak, nem tudom, mi lehet az oka.
A házban öreg asszonyság fogadja őket.
– Korcsmáros János! Azt hittük, meghótt. Még valaki. Csak tessék beljebb, örülünk, ha jönnek hozzánk. Sürög-forog a néni, szalad a konyhába.
– Mit mondtam? – diadalmaskodik a szabó. Látszik, otthon érzi magát ezen a helyen. Jön a házigazda is, dohogva.
– Mi ütött beléjük? Valami megzavarta őket. Hogy vagy, János fiam? Csak útba ejted az öregeket. Hogyan mondta? Csoma Sándor? Enyedi deák, külföldre megyen. Erzsike, vendégünk van… Tudod már, tudod. Mi csak megvolnánk. Az ujjasom a végét járja, az a régi ismerősöd. Majd megnézed, ugye, Jánoskám?
Mindjárt kezébe veszi János, műértő tekintettel vizslatja, s hozzáfog a javításhoz.
– Újra bizony nem jut. Ebben fognak eltemetni. Aztán mondja csak, tisztelt deák úr, mit beszélnek az okos emberek? Mi csak itt éldegélünk az anyókámmal, nem tudunk mást, mint hogy jön a fiskus és hajtaná be az adót, de adó helyett a tehenet hajtja… Nincs itt pénze senkinek, csereberélünk, úgy élünk.
– Nem tudom, hogy mit mondanak az okosak. Nem vagyok ország nagyja, nem ismerem a politika labirintusát – feleli Sándor. – Tudom, hogy vannak jószándékú emberek, ezek mind azt hirdetik, hogy tudást, miveltséget kell terjeszteni a népben.
Kórodi figyelmesen hallgatja, néha bólint s azt mondja: „Úgy, úgy…” Korcsmáros serényen szaporítja az öltést, egyszer-egyszer felnéz a házigazdára, azzal a pillantással: „Ugye mondtam, hogy tudós ember.”
Mire János az ujjast bevégezte, az ebédet is hozzák. A házigazda megkérdezi:
– Ha meg nem sértem öcsémuramat, mi célból gyűjti magába a sok tudást?
Sándor szeme fényleni kezd, mint mindig, ha régi tervéről beszélhet. Szól a nagy útról, Juliánus barátról, a régi vállalkozásokról. Korcsmáros lelkesülten közbekiált.
– Vivát a mi utazó barátunk! Szerezzen hírt s nevet magának s az országnak. Lesz mit mesélnem Zombori úrnak és tisztes háznépének.
Öreg Kórodi azonban rá sem hederít e vásári közbekiáltásra. Komolyabb, magasztosabb cél szikráját látja, nem olyat, amit csak érdekességéért verjenek dobra.
– Kedves fiatal barátom. Megértettem, hogy igaz nagy tervet tűzött maga elé. Csak azt mondhatom, számíthat Kórodi Mátyásra. Ha erre jár, szívesen látott vendégünk.
Másnap reggel, mikor eltávoznak, Sándor tudja, hogy új, lelkes hívet szerzett eszméjének.
Korcsmáros Aradon Zomboriékhoz is elviszi. A szabómesternek öt leánya van; Sándor mindjárt sejti, hogy nemcsak a sok munka végett toborozza a legényeket.
– No, Korcsmáros Jankó, vége a valcolásnak…
Zombori csakugyan talpraesett, ügyes ember. Amikor meghallja, hogy Sándor Göttingába igyekszik, ellátja kéretlen tanácsokkal:
– Jártam Németországban eleget. Szorgalmas, dolgos nép lakja, de nem túlságosan vendégszerető. Azért olyan komoly embert, mint Csoma úr, biztosan befogadnak. Sok burgonyát fogyasztanak, soha annyit nem ettem, mint ott. Sokszor azt hittem, magam is burgonyából vagyok. Gondolom, a burgonya teszi, hogy egy kicsit tompafejű a közember. A fehérnéphez ne nyúljon, mert nem szabadul tőle, és a templomban ébred.
E tanácsokat csak négyszemközt szolgáltatja Zombori. Kövér felesége és öt leánya asszonyuralmat teremtett a házban. Korcsmáros Jani is felismerte a helyzetet, már másnap félrehúzza Sándort.
– Deák uram, jobb lesz, ha odébbáll. Az én sorsom beteljesedett, amit nem bánok túlságosan. Meguntam a kóbor életet. Azt mégsem akarnám, hogy a maga utazása a Zombori családnál érjen véget. Rózsikának megtetszett, az a negyedik, lentről felfelé, és ha ezek valamit a fejükbe vesznek…
Megy már Sándor. Amúgy sem maradna. Búcsút vesz Korcsmárostól, Zomboriéktól, és indul tovább a Maros mentén.
Úgy van, ahogy a szabólegény mondta. Innen megszűntek a falvak; csak nagy vásárhelyek vannak, napi járóföldre egymástól.
A hegyekhez szokott székely ifjúnak szokatlan az új táj. Nincs mibe kapaszkodjék a pillantása. Puszta terjeng előtte, ameddig szeme ellát, meg azon is túl. Csak megy, megy, a látvány nem változik. Sovány fű, bogáncskóró, szarkaláb, puszpáng… Szabadon legelő mének, gulyák… Aztán nedvesebb lesz a talaj, kövérebb a fű. Füzesek, nádasok birodalma következik, a Tisza és a Körösök szabályozatlan, vad rengetege. Pákász-halász emberek húzódnak itt meg, ki tudja, tán a török időből. A szót is szinte elfelejtették a magánosságban… Sándor Erdélyben nem látott ily nagy némaságot. Minő ország az, ahol mindenki egyedül, magának él?
És minő főváros? Az első ember, akit megszólít, németül válaszol. A teátrumban németül játszanak. Beszélik, hogy ez lesz, az lesz, egyelőre nem sok tudományt lát.
Járja Sándor a Duna-partot, hogy valahogy eltöltse az estét, nézi a nagy, többemeletes házakat. Ösdi épületen felírás ékeskedik:
„Joculatorium civicum.”
Ez valami látnivaló. Megkérd egy befelé igyekvő fővárosi ifjút, mi légyen ez a Joculatorium. A kérdezett megvetően végignézi a vidékit.
– Még nem járt heccházban soha?
„Heccház” – különös nyelvet használnak ezek a pestiek. Most még kevesebbet tud Sándor. Nem is kérdez többet, megváltja a jegyet és bemegy. Irgalmatlan nagy terembe jut, középen porond, negyven-ötven lépés széles, körös-körül páholyok három sorban. A páholyok alatt vasrácsos ajtók.
Recsegő zenekar hangjainál állatokat engednek be a csapóajtókon; vaddisznót, farkast, tigrist, ezeket egy bátor ember botjával ingerli, idomítja. Betanított kutyák, medvék díszes öltözékben mulatságos mozdulataikkal nevettetik a közönséget. Kecskét dobnak elevenen párduc elébe. Hátborzongató élmény, amint az eleven vacsora menekülni próbál. No de ezután jön csak a java. Véres szemű bikát bocsátanak be, nagyokat fúj, jaj annak, aki útjába kerül. Most tarka selyemöltözetű magas szál férfi áll elébe. Ez a heccmester, aki tarka kendővel ingerii a bikát, nagy ügyességgel félreugrik támadásai elől, s egy toros bottal szúrkálja. Igaz, hogy fagolyók vannak a bestia szarván, de még ilyen fagolyóval sem lehet kellemes felrepülni a magasba. Folyik a küzdelem, végül is a bika unja meg a dolgot, sebekből vérezve elkotródik. A közönség tombolva ünnepli a győztes heccmestert, aki büszke mosollyal hajlong. Sándor, amint jobban megnézi, felkiált:
– Albert!… Albert!
Semmi kétség: ez Nyéki Albert, a kollégiumból kitett öregdeák. A közönség bosszankodva inti le a közbekiáltót. Albert pedig eltűnik. Sándor már azt gondolja, nem látja többé, előadás végén azonban ott terem mellette, és fülébe súgja:
– El ne feledd, én itt Don Fernando vagyok, Granadából.
Nem is szólnak egymáshoz, csak Nyéki szállásán.
– Heccmester lettem. Többet keresek vele, mintha tanárkodnék valami léhűtő grófi csemete mellett. Az országos haszna meg egyre megy. Te, Sándor, hogy kerülsz ide?
– Különös város – Sándor a német beszédet említi. Don Fernando-Nyéki felkacag.
– Jókor mondod. Most, mikor az egész főváros magyar lázban ég. Szállásadónőm, Grünhuberné éppen tegnap jelentette ki, hogy magyarul akar tanulni. A dolmány is divatba jött.
– Mégis, hol itt a nagyvároshoz illő kultúra, tudományosság?
– Vedd kézbe az Offner und Pester Zeitungot, s majd megtudod. Nemrég mutattak be először élő elefántot a jó pestieknek. A Lesner házban vala a spektákulum, a mennyezetet le kellett rontani az állat miatt. Múlt évben kötéltáncost láthattunk Budán, úgy járt-kelt a kötélen, mint a macska a gerendán.
Komolyra fogja a szót Nyéki.
– Van azért itt más is. Tudományos társulatot akarnak létesíteni. Arról is sokat beszélnek, hogy ideje volna hidat építeni a Dunán. Tudod, mit jelent? Két városból egy születik. Meglásd, mindez valóra válik. Örülök, hogy idevetett sorsom.
Enyedről kérdezgeti.
– Mit csinálnak az öreg salabakterek? Szabó professzor hány disznót vágatott? Írja-e Nemegyei nagytiszteletű a könyvét? Jó kis csendes hely az az Enyed. Ott nem tudják, hogy mi készül. Mert készül valami, Sándor. Ember akar lenni a nép.
VIII A bécsi Burg régi épületében, az udvari kancellárián működik az Erdélyi Kancellária. Régen, Mária Terézia és József korában sokat szerepeltek Erdély dolgai; most egyszerű kérvényezőirodává zsugorodott a hivatal. Befolyásos, összeköttetésekkel rendelkező ember nem hozza ide a kérvényét sem. Talál más utat-módot, hogy eligazodjék a Burg folyosóin, eljusson a „nagy császár” melletti kis császárokhoz.
Erdélyből ide továbbítják ezer és ezer kiszolgált katona, éhező, falás kenyérért könyörgő szerencsétlen invalidus és más koldus nép kérését. Tízezer kérvény fekszik az irodában, s érdemben egyet sem intéznek el. Más foglalkoztatja most a Burg urait. Győztes fejedelmeket kell vendégül látni, kik a Kongresszuson úgy osztogatják a népeket, országokat, mint a viseltes kabátot szokás. Soha nem szűnő káprázatos ünnepségek, estélyek, operabálok fényét kell emelni a hosszú háborúban kifosztott nép verejtékéből. Metternich a korlátlan úr Bécsben, áporodott szelleme ül diadalt. Dehogy törődnek most a néppel, hát még egy távoli, esett tartománnyal, honnan a jajszó sem ér idáig.
Az ifjú Újfalvy lelkesedéssel, buzgósággal fogott munkához egy év előtt. Hamar lehervadt a lelkesedés, és csalódással, mély lelki csömörrel távozik naponta íróasztala mellől.
– Sziszifuszi munka, barátaim – mondogatja a többieknek. Mondhatja. Felettesét, Bánffy bárót, az erdélyi kormányzó unokaöccsét csak a ranglétra érdekli, Járossy Pityu pedig, kivel együtt osztályozza a kérvényeket, operabál-jegyek után szaladgál és jó ismeretségekre vadászik. Aki ide kerül, igyekszik minél alaposabban megfeledkezni a népről, ha otthon nem tanították meg rá.
Háborgó lélekkel baktat szállására Újfalvy. Nem köti Bécshez semmi. A hegyeket, erdőket, a szabad életet kedveli, betege a nagyvárosnak, mely azonfelül még idegen is.
Gazdasszonya, a pufók Krecsmarekné az előszobában fogadja.
– Valaki várja, báró úr.
Krecsmarekné eredetileg azt hitte, hogy a magyar nép távoli hercegek és grófok gyülekezete. Néhai férje, Krecsmarek Hugó referens a Burgban ilyeneket látott. Újfalvy csalódás volt számára, bárósággal toldotta meg a titulusát. Most rökönyödik azonban csak meg, amikor a „Herr Baron” nyakába borul a vándorlegény külsejű alaknak, akit be sem mert engedni.
– Sándorkám, Sándorkám, ilyen öröm – hajtogatja Újfalvy. – Göttingába mégy? Jól teszed, szívből örülök.
– Nem meggyőződés visz. Az emberek előítéletét akarom kielégíteni. Nem mulatok soká, nálam drágább az idő, mint másoknál – feleli Sándor. Szeretettel szemléli barátját.
– S te?
Újfalvy arca elkomorul.
– Utált állás ez, barátom. Nem hinnéd, mennyi nyomorúság, szenvedés van az országban. A tenger kérvény, ha látnád. Kimustrált katonák falás kenyérért könyörögnek.
Sándor nem győz csodálkozni. Ez nem a régi jókedvű fiú.
– De hiszen alkalmad nyílik sokak szenvedését enyhíteni – csitítja, barátja azonban szenvedélyesen belevág szavába:
– Ne gondold… Magam is azt hivém, de csalatkoztam. E kérésekből egyet sem teljesítenek, oly nagy a gyűlölködés, a meg nem értés szegény népünk iránt. Szolgalelkű nyegleség van a hivatalban. Akinek nem fáj a nép sorsa, jól megél. Ötszáz forintom van egy évre, s előmenetellel biztatnak. Mit ér ez? Szemem szüntelen hazámon függ. Ott remélek vágyaimhoz mért munkakört.
– Hiszem, hogy javadra szolgál ez a bécsi tartózkodás. A jobbik, nemesebbik természeted győzedelmeskedik – mondja Sándor. Újfalvy meghívja, legyen vendége. Elfogadja. Drága a szálloda, Bécsben pedig nem alhat a szabad ég alatt.
Késő estig beszélgetnek régi enyedi dolgokról. Újfalvy meggyőződését hangoztatja, hogy rossz a tanítás rendje.
– Nem az életre neveljük ifjainkat. Túl sok a klasszikus tudomány, és kevés, mit életében felhasználhat. Pedig halad a világ, odahaza nagy szükség lesz praktikus értelmű emberekre.
Sándor megemlíti találkozását Nyékivel.
– Heccmester lett? – barátja nyomott kedve kezd felengedni. – Ügyes fiú, megél a jég hátán. Ilyenek kellenek, nem házitanítók.
Este a vendég a vetett ágy mellett a padlózatra teríti úti köpenyét, nadrágját feje alá teszi, úgy fekszik le. Újfalvy ágyából figyeli.
– Még mindig a régi módi? Ideje leszokni, nem tudós emberhez illő – fejezi ki rosszallását, de már meg is bánta, annyi fájdalmat lát barátja tekintetében.
– Az én tudományos munkámat nagy út előzi meg. Szoktatnom kell a rossz testet a nélkülözéshez, mert hálátlan, s minden kényeztetést megbosszul.
Újfalvy értetlenül néz Sándorra.
– Még mindig nem mondtál le a nagy útról? De hiszen Baritz és Borgátai Szabó, úgy tudom, rég belátták, hogy gyermekes ábránd a terv, és feladták.
– Ők lehet, hogy feladták, s akkor valóban csak gyermekes ábrándjuk volt. Én éltemet teszem erre a nagy útra.
Sándor hangja annyi eltökéltséget árul el, hogy Újfalvy nem szól többet az útról. Göttinga majd csak kiveri a fejéből – gondolja.
Öt napig tartózkodik Sándor Bécsben, mert várnia kell, amíg passzusát lepecsételik, „Kőrösi Sándor papnövendék…” Így utazik. Lassan-lassan rajta ragad a Kőrösi név, Göttingában már így ismerik meg. Olyan világ a szentszövetségi, hogy nemesi előnév megnyit ajtót, kaput, országhatárt; aki utazni akar, nem nélkülözheti.
– Franciák voltunk, angolok lettünk, pedig németek vagyunk – szokta jellemezni Göttingát Pflückner nyugalmazott tanár, aki az internátust vezette, így is volt. A város éveken át a Napóleon által összetákolt Vesztfáliai Királysághoz tartozott. A Bécsi Kongresszus visszaadta Hannovernek, Hannover ura pedig az angol király.
– Még mindig jobb, mint Metternich alatt – feleli ilyenkor a tanár fia, Pflückner Erich diák.
Messziről Sándor oly békésnek látja a tájat. Göttinga kissé Enyedre emlékezteti, kivált ha felmegy a Leine menti dombra, s onnan nézi a várost. Itt is van régi templom, a Johannes Kirche, és polgárcsaládok szilárd kőházai veszik körül. Enyeden a kollégium, itt a Georgia Augusta egyetem jelenti az életet, a mozgást, a lendületet.
Mégis nagy a különbség a két város között. Göttingában és szerte Németországban kirobbannak a szenvedélyek. A diákság halálmegvetéssel harcol Metternich csendőruralma ellen. Nincs hónap, hogy valakit el ne hurcolnának hannoveri területről a császári fogdmegek.
– Jöjjön a Hainbund gyűlésére – hívja egy nap Erich. A Hainbund göttingai költők egyesülete. Sándor örömmel veszi a hívást; minden alkalmat megragad, hogy tökéletesítse német tudását.
A gyűlést az aulában rendezték. Útközben a diák elmagyarázta, hogy a Hainbund költői Klopstockot, a neves göttingai költőt tartják szellemi vezérüknek.
Mire odaérnek, népes közönség zajong a teremben. Nemcsak ifjak: idősebbek is eljöttek.
Vajon mind Klopstock költészetéért? – csodálkozik Sándor. Több ideje nem marad csodálkozásra, mert egy ősz hajú, csokornyakkendős férfi szavalni kezd. Ez Christian Stolberg, a Hainbund tagja. Szavalatára alig ügyelnek. Utána magas, szőke egyetemi ifjú jelenik meg az emelvényen, s ünnepélyes hangon közli:
– Az ifjúság Wartburgban nyilvános gyűlésen elégette Metternich rendeleteit. Moraj fut át a tömegen.
– Abzug Metternich, abzug Metternich! – kiáltozzák.
– A hannoveri rendőrség pedig kiadja a hazafiakat… Hol vagyunk, kinek a földjén? A német nép a maga ura akar lenni…
A szónok szava belevész a felzúgó lármába, füttyök, abzugok hangversenyébe. Erich eltűnt, Sándor a kijárathoz igyekszik. Még jókor; kétoldalt feltűnnek a hannoveri királyi rendőrség rézsisakjai. Üggyel-bajjal jut az utcára.
Rosszul tudta Zombori uram. Nemcsak burgonyaevés van Németországban.
Az internátusi szobában Sándor nem lakik egyedül. Csupa külföldi diák él az intézetben, angolok, skótok, skandinávok. A skót fiúk sajátos szoknyás viseletben járnak. Sándor különösen egy Mackintosh nevűvel barátkozott össze. A skótok angolul beszélnek, csak régi dalaikat éneklik valami idegen nyelven. Azt állítják, hogy ez az anyanyelvük.
Egy nép, mely már csak balladáit énekli saját nyelvén, nyelvésznek való probléma. Sándor eddig is tudta, hogy vannak élő és holt nyelvek, de csak kevéssé foglalkoztatta az a kérdés, hogy miképpen hal meg egy nyelv. Azt hitte, a nyelv a néppel él és pusztul. Márpedig a skót diákok angolul beszélnek. Mackintosh szerint odahaza a hegyek között még él ugyan a skót nyelv, de amióta száz és százezrek Amerikába vándorolnak, mások meg angol városokba mennek kenyeret keresni, a régi nyelvet kezdik elfeledni.
A szeplős, vörös hajú skót fiú hatalmas csimpolyát hozott magával. Nemzeti hangszer, régi, érzelmes balladákat kísér vele. Sándor megkéri, mondja el az egyik tartalmát. Mackintosh angol fordítása szerint egy gonosz lord ellenzi fia házasságát, mert szegény leányt akar elvenni. Mindkét fiatal elpusztul, egyiket az oltár elibe temetik, a másikat a végébe. Rózsa nő a két sírból, és lassan összeborul a két rózsatő.
Ez megint új élmény a nyelvésznek. Sándor jól emlékszik egy hasonló székely balladára. Ott is oltár elé és végébe temetik a boldogtalan szerelmeseket, ott is kivirágzik sírjuk, és egymásba hajol a két virág. Lehetséges-e ilyen véletlen hasonlatosság? A román pásztorfiú jut eszébe Manole mester történetével. Igen ám, de ott szomszédos, együtt lakó két népről van szó. Bizonyos, hogy Kőmíves Kelemenné és Manole mester gyökere közös. Most azonban tanácstalan. Skócia, a távoli, ködös sziklaország mikor is érintkezhetett Erdéllyel? Talán soha. Elbeszéli Mackintoshnak a székely balladát. A skót fiú így válaszol:
– Távoli népek is sírhatnak, nevethetnek egyformán. Lehet, hogy igaza van.
A tanárok között akadnak igazi fejedelmek: a tudomány fejedelmei. Ilyen Gauss professzor, de ő már csak ritkán ad elő az egyetemen; inkább a csillagvizsgálóban dolgozik vagy vidéki birtokán. Aztán ott van Heeren, a kiváló történész, vagy Blumenbach, ki a természettudományokat míveli. Sándor Hegedűstől Eichhorn professzorhoz, a nyelvtudóshoz hozott ajánló sorokat. Johann Gottfried Eichhorn, a keleti nyelvek szakértője, nagy szakállú, mosolygós arcú teológus-tanár.
– Merész gondolat, fiatal barátom, amit Hegedűs fölemlít, egy nép, illetve nyelv őslakhelyét felkutatni, ebbe már sokan beletörték a bicskájukat – mondja Sándornak. – A magyar nép egyedül él Európában, nincsenek rokonai. Biztos, hogy valahonnan Ázsiából érkezett, de tudja-e, Csoma barátom, hány nép jött Ázsiából? Se szeri, se száma. Ázsia a népek bölcsője.
Eichhorn tulajdonképpen nem nyelvész, hanem bibliamagyarázó.
– Segíthetem az exegézisben, ezen kívül arab és török nyelvtudását gazdagíthatja nálam. A levélben megjelölt problémára, úgy érzem, vannak hivatottabbak.
A professzor melegen érző ember, Sándor igazi barátot nyer benne. Eichhorn járja ki, hogy ingyen étkezhet a hannoveri királyi alapítvány asztalánál, ő utalja ki a havi ösztöndíjat. Elintézi, hogy kevéssel megérkezése után meglátogathassa a híres csillagvizsgálót.
A félgömb alakú tető alatt több helyiségben folyik a munka. A fiatal laboráns álmosító egyhangúsággal magyarázza a csillagvizsgáló berendezését, a mindennapi munkát. Bizony ez sem könnyű mesterség. Különös… Gyermekkorában rámosolyogtak a csillagok, beszéltek hozzá. Itt meg temérdek számítás, számsorok halmaza és oly bonyolult levezetések, hogy számtani ismerete nem elégséges hozzá.
Mialatt beszélgetnek, a szomszéd szobából kiszól egy hang:
– Karl, micsoda lárma? Van ott valaki?
– Igen, professzor úr – hebegi a laboráns. – Egy erdélyi ifjú Eichhorn tanár úr ajánlásával.
– Erdélyi? Jöjjön csak beljebb.
Sándor átmegy a másik helyiségbe. Sötét diófa bútorral berendezett dolgozószoba, a falakon számítások, statisztikai görbék, az asztalom könyvek. Középkorú férfi áll fel az asztal mellől, hatalmas homlokú, határozott tekintetű. Sándor tudja, hogy ez Gauss, a világhírű csillagász és fizikus. Egészen fiatalon tette ismertté nevét a világegyetemről és számrendszerről írt munkáival.
Bemutatkozik.
– Üljön le, barátom. Örülök, hogy ellátogatott ide. Több magyar tudóst ismerek, köztük nagy tehetségeket. Bolyai lángész.
Árnyék suhan át arcán.
– Sajnálom Bolyait… Nem értem. Úgy hallom, hazájában küzdelmes élete van.
Elhallgat, majd éles hangon megjegyzi:
– Maguknál, úgy látszik, nem törődnek a tehetséggel.
– Nem, professzor úr, mi egy nagyon elmaradott, szegény ország vagyunk – feleli Sándor szinte gépiesen, mert hányszor kell még ezt elmondania.
– Elmaradott ország.
– Igen, professzor úr. Rab ország.
– Hát ami azt illeti – Gauss idegesen felnevet –, mi sem vagyunk egységes birodalom. A tudomány, az más. A tudomány fölötte áll a politikának.
Nálunk ugyan nem – gondolja Sándor. Tudja jól, hogy igenis a politikán múlik, hogy Baricz Gyurka hidat építhessen, hogy Bolyai Farkas dolgozhasson. Gauss kérdésére aztán elmondja tervét.
– Szép terv. Nem az én köröm. Blumenbach kollégámra tartozik.
Ez megint különös. Nem az ő köre. Vannak tehát tudósok, akik érdeklődésüket elhatárolják, maguk elé helyezik mint szemellenzőt. Azon belül, igaz, kiválót alkotnak, de hogy lehet így körülkeríteni az érdeklődést?… Az ember tudni vágyik.
Van mégis haszna a látogatásnak. Ismét Blumenbachot hallotta emlegetni. Ő lesz, ki útbaigazítja.
Később még gyakran eszébe jut Gaussz-szal folytatott beszélgetése. Fülébe cseng a tekintélyes, tudományos ember öntudatos hangja. Milyen különböző is a sors. Gauss csak hét évvel idősebb nála, s már beteljesedett élet van mögötte. Őt tizenöt évesen vitték Enyedre, s még mindig iskolát jár.
– Mit végzett, barátom? – kérdi Eichhorn professzor növendékét. Sándor elmeséli a csillagvizsgálóban tett látogatást. A tanár mosolyogva megjegyzi:
– Örülök, hogy megismerkedett Gauss professzorral. Persze, kissé különös ember, mint a tudósok általában. Blumenbach egészen más. Majd meglátja. A diákok bálványozzák. Holnap éppen előad, menjen csak el.
Tekintélyes épület a Georgia Augusta. Száz éve sincs, hogy alapították, barátságosabb, mint az évszázados egyetemek.
Reggel Erich is Sándorhoz csatlakozik.
– Blumenbach kedvenc tanárom. Előadásából az eleven természetet látom, nem festett képet – magyarázza.
Zsúfolt előadóterem. Mindenki eljött, akit érdekel természet és ember kapcsolata. Mióta a francia Cuvier felfedezte, hogy nem is olyan nagy a különbség az állati és emberi csontváz között, a természettudomány eldobja középkori béklyóit. Göttingában a diákok nemzeti mozgalma kultúrharccal párosul. Lelkesen fogadnak minden tanárt, ha az emelvényről merész gondolatokat hirdet.
Blumenbach kellemes, fiatalos külsejű ember. Arcát aranyosbarna körszakáll övezi, szeméből az igazi tudós áhítata és lelkesedése sugárzik. Altalános bevezető előadást tart az élet alakulásáról. Sűrűn idézi Cuvier-t, aki rég elpusztult élőlények nyomait találta meg kövületek formájában. Ez azt bizonyítja, hogy régen másfajta állatok népesítették be a földet. Cuvier szerint időnként nagy kataklizmák érték a glóbust, ilyenkor minden élet elpusztult, a teremtés újból indult, az élet új formáit alkotta. Egyik diák megkérdezi:
– Akkor hát hogyan is állunk, professzor úr, a bibliai egyszeri világteremtéssel?
Blumenbach arcán finom mosoly fut végig.
– Úgy van az, barátaim, hogy az Úristen teremtett bennünket. A kataklizmákra ő sem számított. Ezért megismételte a teremtést.
– Erről nem olvastunk a genezisben – viszonozza a diák. A tanár most sem jön zavarba.
– Ha a genezis könyvében nem talál valamit, lapozza fel a természet könyvét, abban majd megtalálja.
Nevetnek a diákok. Tudják, hogy sok baja volt már Blumenbachnak a természet könyvével.
Sándor csodálkozik, milyen szabadon beszélnek ifjak és tanárjuk. Alig várja, hogy vége legyen az előadásnak, odamegy Blumenbachhoz. A természettudós barátságosan fogadja.
– Fontos ügy, nagyon fontos? Ma egész délután a könyvtárban vagyok, oda jöjjön, ott szoktunk beszélgetni. A könyvtárban figyelmesen meghallgatja.
– Várjunk csak egy kicsit. Igaz, régi legenda a hunok és magyarok rokonsága, de mégiscsak két külön nép az. Lehet, hogy rokonok, de én inkább atya és fiú, jobban mondva nagybácsi és unokaöcs viszonylatát gyanítom.
Blumenbachban nincs semmi nagyképűség, fontoskodás. Őszintén beismeri:
– Sajnos, nagyon fiatal a mi tudományunk. Keveset tudunk a múltról. Példa rá az avarok. Hatalmas nép volt, az is valami török fajta. Senki nem tud róluk semmit. A hunokkal mégiscsak jobban állunk, amióta kínai történelemkönyveket kezdenek fordítgatni.
Jegyzékben keresgél.
– Valamire fel szeretném hívni a figyelmét. A távoli Ázsiában, annak is a túlsó felén él egy nép, ujguroknak vagy jugaroknak hívják. Akárcsak a magyarokat eredetileg. Nem véletlen, hogy itt Európában „ungar” névvel jelölik a magyar népet. Ez az ungar vagy ugor nagyobb gyűjtő elnevezés.
– Hogy értendő a gyűjtő elnevezés? – Sándor izgatott lesz, megérzi, hogy most fontos adatokhoz közelít.
– Értem alatta több vagy esetleg sok rokon néptörzs közös nevét. Talán a magyar az ugor nép egyik törzsének a neve.
A tanár feltekint a könyvjegyzékből. Vérbeli tudós, már csak ez az egy kérdés foglalkoztatja, ez kerítette hatalmába.
– Az ázsiai nomád népek sűrűn változtatták elnevezésüket. Eltűnik egy nép, s felbukkan idegen néven. Ezért olyan nehéz a nomád korszak történelmi adatait, teszem azt, a népvándorlás korát ellenőrizni. Rendszerint valami vezér vagy fejedelem nevét kölcsönzik. Legutóbb például megjelent Ázsiában az üzbég nép, ez is egy régebbi nép új neve. Gondolom, a magyar valami ugor fejedelmi család nevét örökölte.
Ismét a jegyzék fölé hajol.
– Mondja csak, olvasta Deguignes francia kutató könyvét a hunok és más ázsiai népek történetéről? Nem? Csodálom. A könyv már 1756-ban megjelent, s új korszakot nyitott ismereteink történetében. Tud franciául?
– Írok és olvasok.
– Akkor most odaadom. Egészen másképp látja majd a kérdést. Nagyobb távlatokban.
Sándor a könyvvel felmegy a Leine-parti dombra, leül a fűbe, és olvasni kezd. Szép őszi nap van, a csend és a múlt veszi körül. Mintha most nyílna ki a szeme. A hun valamikor hatalmas nép volt. Évszázadokig tartja ostroma alatt a kínai birodalmat. Ezért is építették a nagy falat. „Hiung-nu” – Így ismerik a kínai évkönyvek, „hiung-nu”, ettől reszketnek a kínai anyák emberöltőkig. Ezek lennének Attila hunjai? Hiszen akkor évszázadokban kell gondolkoznia az embernek… Úgy érzi, beleszédül az idő mélységébe.
Más népekről is ír a szerző. Azt mondja egy helyen, hogy a kínai évkönyvek sokat említik a ,,heucse-szu” népet, ez nem lehet más, mint az ugor-török, mert a hunnal rokonnak írják. A hun-ugorok és ugorok két nagy rokon népcsalád. Aztán valami „hoei-ke” népet is említ, akik talán a tibetiek.
Messzi évezredek viharait olvassa ki Sándor a sorokból. Népek születnek, népek múlnak el az ázsiai pusztákon, így már másképpen lát az ember. Nem azonos a hun a magyarral, a hun világot átfogó nép volt, a magyar csak egy néptörzs, ki tudja, tán utolsó életben maradt töredéke egy széthulló világbirodalomnak. Vannak ilyen mondák, nálunk Csaba királyfié, a menekülő hun maradékról… Talán a székely csakugyan hun származék? A hun birodalom ezerfajta népnek gyűjtőfogalma…
Keringenek benne a gondolatok. Sötét este tér vissza szállására. A skótok hangversennyel fogadják, egy norvég fiú bűvészmutatványokkal arat sikert; ő még mindig a könyv világában, gondolatok örvényében jár.
Lázban élt hónapokig. Elolvasott mindent, amit a titokzatos jugarokról a könyvtárban megtalált. Elolvasta Pallas, Gmelin keleti utazók írásait, megismerte benyomásaikat, nyelvi megállapításaikat, jugar szöveg azonban nem állt rendelkezésére; a nép lakóterületére nem jutottak el.
Blumenbach vele dolgozott, vele lelkesedett.
– A jugarok országába kell mennie, ott van a rejtvény megfejtése – mondogatta.
– El lehet-e oda jutni?
– Azt hiszem, ma már el. Valahol Mongólia szomszédságában élnek, kínai területen… Oroszországon át kell mennie.
– Oroszországon? – Sándor gépiesen ismételte a szót. Jégmezőt látott maga előtt, meg kozákot.
Megvallotta Blumenbachnak, hogy biz ő keveset tud Oroszországról.
– Van itt egy orosz ifjú, Belov… Nem az egyetem deákja, anyja lutheránus lévén, ide küldte nyelvet tanulni. Vele ismerkedjék össze. Majd elmondja, milyen Oroszország.
Térképeket vettek elő. Irgalmatlan nagy Ázsia, belsejét alig ismerik. Mennyi fehér folt van ezen a régi német térképen! Egyszerűen odaírták, hogy Mongólia, Kína, Tibet, de hogy mi van ott, élnek-e emberek, vannak-e utak és városok, ez mind titok… Marco Polo eljutott Kína kikötővárosaiba, tudta, hol van Peking, a császárváros, de a hatalmas kínai birodalomról találomra összehordott néhány adat ismeretes csak. Még a hatalmas folyót, a Jangcét is csak alsó szakaszán ismerik, arról is csak feltevések vannak, honnan ered. Fehér folt a hegyek hatalmas világa, amit arab könyvekben Tibbatnak hívnak.
– Nyelveket tanuljon… törökül, arabul – biztatja Blumenbach. – Az arab utazók sokat tudnak a régi népekről, a legtöbb könyvet még nem fordították le, eredetiben kell elolvasni.
A keleti nyelveket egy Fiorillo nevű olasz tanította. Fiorillo domborodó mellkasával, fejalkatával birkózóra emlékeztetett. Sokat utazott, így tanulta meg a nyelveket. Eichhorn professzor teológiai leckéit egészítették ki Fiorillo nyelvórái. Ezeken az órákon ismerkedett össze Sándor Belovval. Az orosz diák mesélt a végtelen erdőkről, magános falvakról, gőgös és kegyetlen földesurakról s a parasztokról, akik egyszerűek és jók. Amikor Sándor megemlítette úti tervét, átölelte:
– Ha Oroszországon át kell menned, tudjad, hogy a hatóságok nem törődnek majd veled, és ez a jobbik eset, a nép azonban segíteni fog. Tudom, hogy szegény vagy. Meglásd, ha úgy jössz, mint szegény ember, szállást és egy falás kenyeret minden kunyhóban találsz.
Most már kirajzolódott Sándor előtt úti iránya és célja. Blumenbach is hangoztatta, nagyon fontos, hogy törökül megtanuljon. Amit itt Göttingában Fiorillótól felszed, az kevés. Lemegy tehát a Balkánra, egészen Sztambulig, hogy tökéletesítse török tudását. Hajón folytatja az utat a Fekete-tengeri Odesszába, orosz földön, aztán mehet, ameddig a lába bírja…
Tél közepén levelet kapott Kőrösről, Enyedre küldték a levelet, onnan hozta el valaki. Öreg tanítója és barátja értesítette apja haláláról. Gábor átvette a gazdaságot, megházasodott, Kriska férjhez ment. Az élet haladt a maga útján.
„Fiúi bánatodban szolgáljon vigaszul, hogy apád mindvégig rólad emlékezett, te voltál büszkesége…”
Most már egyedül volt. Ha elpusztul a távoli úton, barátok, testvérek sajnálni fogják, de szülői könny nem hull érte.
Ebben az utazási lázzal, gyász fájdalmával telített lelkiállapotban írta meg Hegedűs Sámuel barátjának felfedezéseit a jugarokról és útitervét. A jó barát válaszolt.
„Nagy örömet okoz nékem, hogy baráti segítőkre találtál tudományos munkádban. Tudtam, hogy Eichhorn professzorban nem fogsz csalatkozni, Blumenbachot kevésbé ismertem, mivel csak teológiai tanulmányokat folytattam. A jugarok népéről nem hallottunk, Sajnovics művében északi finn népeket említ, de elképzelni nem tudom, hogyan jutott e feltevéshez. Mi vonatkozása is lehet nemzetünknek ama ködös vidék lakóival? Ami utazási tervedet illeti, előre figyelmeztetlek, hogy sok pártolóra idehaza aligha számíthatsz. Magad is tudod, kétféle emberfajta népesíti be honi tájainkat. Az egyik szívén hordja a haza sorsát, az ilyen azt mondja, talentumos ember ne menjen külföldre. A másik, ki önmagán kívül mással nem törődik, meg sem érti, önszántadból hogyan cserélheted fel nyugalmas életedet a távoli veszélyes úttal. Lelkes embert találtam Kenderessy tanácsos úrban, ki jóakarattal viseltetik irányodban. Tanulj szorgalmasan, mert akár utazol, akár nem, e hazának tanult emberre nagy szüksége vagyon.”
Vegyes érzelmekkel olvasgatta a levelet. Sajnovics… Már régebben gondolt arra, hogy ezt komolyabban kellene venni. A kollégiumban azonban oly egyértelmű volt a „jezsuita” lebecsülése, hogy eszébe sem jutott elolvasni. Most Hegedűs botránkozott meg újólag a Sajnovics által felvetett rokonságon. Herepei, Hegedűs, az enyediek az őshaza gondolatát szembeállították a mostoha valósággal; napfényes, tarka álmuk volt az őshaza felkutatása. Ez alól Sándor sem szabadulhatott. A térképen látta, tudományosan búvárolta tervét, de az megmaradt fennköltnek, csillogónak és nagyon távolinak.
Elhessegette magától a gondolatot Sajnovicsról. Annál jobban bántotta és foglalkoztatta, amit tanára az otthoni hangulatról írt. Félreértik. Azt gondolják, a maga szórakozására akar utazni. Lám, még Hegedűs sem bízik az útban, másképp nem írná, hogy „akár utazik, akár nem’’. Kenderessyvel egyszer találkozott, de rokonszenvesnek találta. Jó tudni, kire számíthat az ember.
Nyáron ott maradt Göttingában. Tanítványokat vállalt, igyekezett hasznossá tenni magát. Eichhorn professzor kijárta, hogy továbbra is ott lakhatott, étkezhetett az egyetemen. Németül, angolul tanult, a szláv nyelvekkel szeretett volna megismerkedni, de nem nyílt rá alkalom. Úgy döntött, hogy mielőtt útnak indul, lemegy a Bánságba, és megtanul szerbül. A szláv nyelvek igen hasonlítanak egymásra.
Ősszel az érkező diákok között volt Borgátai Szabó is, régi barátja és iskolatársa.
– Ej, Sándor, fedetlen fővel?! – kiáltott fel, mikor meglátta.
Csakugyan, már hideg eső hullott, és Sándor restellte elnyűtt kalapját hordani.
– Itt a kalapom, fogadd el ajándékba. Nékem kettő van. – Szabó átnyújtotta kalapját Sándornak, ki némi vonakodás után átvette.
– Elfogadom, de nem ingyen – mondotta, és a zsebébe nyúlt.
– Megsértesz, Sándor – ellenkezett barátja.
– Ingyen semmit nem fogadhatok el, mert lekötelezem véle magam – mondotta ő, és nem nyugodott, amíg húsz krajcárt Szabó át nem vett tőle.
– No, Jóska, mi van a fogadalommal? – kérdezte ezután tréfás hangon. Jól emlékezett rá, Borgátai Szabó verte legtüzesebben az asztalt, hogy elmegy Ázsiába. Most fölényesen nevetett:
– Ifjúság – bolondság… Te, Sándor, csak nem gondoltad komolyan? Sándor arca kigyúlt.
– Bizony, hogy gondoltam. Mert komoly gondolat. Meg aztán nem a gondolaton múlik: emberen – vágta oda élesen.
Szabó próbálta békíteni, de Sándor ezután legszívesebben a kalapot is visszaadta volna. Ő mindent nagyon komolyan vett gyermekkorától, az utazás dolgában meg éppenséggel nem ismerte a tréfát.
A magyar fiúk közül Kanyaró Dani teológussal is megismerkedett. Vesztére.
Kis, fekete fiú volt Kanyaró, feltűnően sokat beszélt. Sándor nem szerette. Hízelgett neki, s mikor tervezett útjáról hallott, fogadkozott, hogy megmozgatja az unitárius vidéket, széles gyűjtést indít a nemes célra.
– Rám bízd a dolgot. Nemzet ügye lesz utazásod – hangoztatta. Ravaszkodásával, azzal, hogy nagy érdeklődést mutatott a régiek élete iránt, sikerült megnyernie Sándor bizalmát. Borgátai Szabó egyszer figyelmeztette:
– Ügyelj Kanyaróra. Sok rosszat hallottam felőle.
– Irigye mindenkinek van. Nem lehet egyforma az ember – felelte ő, és továbbra is barátkozott Kanyaróval.
Tavasszal egy nap nagy lelkendezve jött a fiú, hogy örökség várja otthon, Bécsből kapott értesítést. Mennie kell, de nincs pénze a költségekre.
Sándornak háromszáz félretett forintja volt. Keservesen megszolgált pénz. Félt odaadni, de Kanyaróban költő kelt életre, amikor a kölcsönkérésről volt szó.
– Meglásd, barátom, tízszeresen megtérül pénzed. Első leszek, aki tudományos utad mellé állok s állítok másokat is. Most majd tehetem. No de Bécsből már küldöm is vissza, csak arra kell, hogy elintézzem a formaságokat.
Sándor végül odaadta a pénzt; a teológus eltávozott nagy ígérgetések, fogadkozások között. Teltek a hetek, hónapok: se pénz, se Kanyaró.
Már közeledett a hazaindulás napja. Még várt, remélt, nem hitt az emberi rosszaságban. Soha ilyenszerű komisz emberrel még nem akadt dolga. Ha nem tudná, miféle pénz ez, ha nem tudná, mire kell – egye fene, de így… Példátlan aljasságnak tartotta.
Eichhorn tanárnak feltűnt sápadtsága, zavart tekintete: kérdőre vonta. Sándor szégyellte, hogy ilyen is akad a honfitársak között; ötölt-hatolt. Végül csak meg kellett mondani, mert krajcárja sem maradt. A göttingai tanár két esztendő alatt alaposan megismerte növendékét.
– A Georgia Augusta egyetem nem marad közömbös ilyen esetben – mondotta. Harminc aranyat kapott Sándor azzal, hogy hazulról haladéktalanul megküldi. Tudta, hogy nem a Georgia Augusta egyetem segített, hanem maga zsebéből kölcsönözte az útiköltséget Eichhorn, a nemeslelkű tanár, akire mindig hálával, szeretettel gondolt vissza.
Feldúlt hangulatban érkezett Bécsbe. Újfalvynak mindjárt feltűnt rossz kedve. Megkérdezte:
– Mi történt, Sándor?
– Csalódtam az emberekben. Képzeld, Kanyaró Dani teológus minden pénzemet kicsalta. A forintokat, amiket éhség, hideg, tűrés, szenvedés árán gyűjtöttem össze, hogy legyen majd, ha elindulok.
– Hát még mindig indulni akarsz? – kiáltott fel megdöbbent hangon Újfalvy.
Sándor a közbekiáltásra nem is válaszolt.
– Ha Eichhorn professzor nem kölcsönöz harminc aranyat, tán haza sem juthatok. Keserűen kirobbant.
– A pénz hagyján, de őszinteséget színlelt, és most nagyon kiábrándultam.
Ez fájt legjobban Sándornak: a képmutatás. S fájni fog mindig, bárhol találkozzék vele.
Újfalvy megpróbálta vigasztalni.
– Ne búsulj, pajtás, ehhez még az egyházi főtanácsosnak is lesz szava… Aztán meg az élet tele csalódással, a remény kell hogy éltessen bennünket.
– Mindez csak költészet, barátom – válaszolta Sándor –, magadszerű könnyű természet jót-rosszat könnyen vesz; az erős akaratú kevésbé örül, de annál mélyebben érez.
A barát nem bántódott meg az éles, de találó jellemzésre. Sokkal egyenesebb lelkű volt, sokkal jobban szerette Sándort, semhogy ne érezte volna át keserűségét. Tanulmányairól érdeklődött.
– Reményemen felül végeztem… Exegézist, görögöt, latint, keleti nyelveket tanultam jó eredménnyel.
Tizenhárom élő és holt nyelvet beszélt ez idő tájt. És mégis, ez eredmények ellenére úgy érezte, Kanyaró úti tervében gáncsolta el. Azonnal indult volna, most járhat majd Ponciustól Pilátusig; emberek kénye-kedve dönti el, hogy mikor mehet.
Újfalvy viszont új reménységgel nézett a jövőbe, bécsi száműzetése véget ért, apja hazahívta romladéki birtokukra.
– Hiszem, hogy otthon meglátogatsz… Meglásd, professzora léssz az ősi kollégiumnak. Sándor bánatában is elnevette magát.
– Didaktikus eszméidet megvalósítani küldenél Enyedre, igaz-e? Lesz majd erre más is, én nem áldozom rá szabadságomat.
A hajó körül fehéren tarajozott a víz. Hullámok kergetőztek, rejtett sziklák fölött gonoszul forrt, zubogott az ár. Visegrádhoz közeledtek.
– Mindez semmiség a Kazán-szorosi Duna indulatához képest – szólt Sándor mellett egy szénfekete hajú ifjú. – A múlt évben arra jártam. Tele a folyó hajóroncsokkal.
Kezét nyújtotta.
– Még nem ismerjük egymást. Drágos vagyok, Drágos Lucián, Nyárádkovácsiból.
Sándor vizsgálódva nézett új ismerősére.
– Nyárádkovácsiból?… Ejnye, hiszen ott én prédikáltam egyszer.
Elnevette magát. Elvonult előtte a falu, a kastély, a zajos este Székács tiszttartónál.
– Volt ott egy különös pap… Himlőt gyógyított…
– Az édesapám – derült mosolyra Lucián.
– Persze… Gondolhattam volna. Szakasztott az apád vagy. Csak a szakáll hiányzik.
Letegezte útitársát. Volt vagy tíz év közöttük, de Sándor még idősebbnek látszott. Lucián elmesélte, hogy apja orvos akart lenni, de szegény volt, s nem maradt csak a preparandia. Elhatározta, ha már ő nem tanulhatott, fiából orvost farag, így került Lucián Bécsbe.
Mások is jöttek a hajóval. Itt volt Gömöri Laci, az egykori senior, meg Balázs Feri. Mindkettő ment haza elfoglalni a parókiát. Gömöri sokáig volt Bécsben, majd minden iskolatársukról tudta, hogy mi lett belőle.
– Baricz Gyurkára biztosan emlékszel. A katonai főiskolába járt, inzsellér lett. Találkoztam vele, nagy plánumjai vannak. Minden folyót szeretne ráncba szedni.
– Mindég ilyen volt.
– Vidám napok voltak ama kollégiumiak. Hej, Csoma, azzal a gerundiummal de rám ijesztettél… Nem sokat konyítottam hozzá. Rólad már akkor tudtam, hogy tanárnak születtél.
Mint aki biztosra veszi, hogy Sándor enyedi professzorkodásra megy haza, így folytatta:
– Ott csupa jóakaród vagyon. Hegedűs Sámuelnek nagy a populáritása. Kovács, Benke tanár urakkal régi barátságban vagy, igaz-e?
Biztatóan hunyorgott a szemüvege mögött. Sándor jobban megnézte. Hát így leszürkül az ember, mindent a megélhetés meg az előmenetel szögéből néz, s róla sem feltételez mást. Gömöri még jóindulatú, de van, aki harapós. Balázs Feri, egykori nagyhangú, izgága barátja nem átallotta megjegyezni:
– Mekkora teátrumot csináltál te, Csoma, azzal az Ázsia-úttal… Kisebb zajjal is megkapod az enyedi stallumot.
Szeplői most is ott rezegtek az arcán, de már nem igaz indulat gyújtotta őket, hanem kicsinyes irigykedés.
Sándor nem akart hinni a fülének.
– Én, teátrumot? S a professzorság miatt? Ilyennek ismertél meg?
Elfordult Balázstól, tele kiábrándulással. Érezte, eljött a nagy erőpróba ideje. Eddig deák volt, szabadon álmodozhatott. Most számon kérik tőle álmait.
Bethlen Gergely barokk stílű fogadótermében látta vendégül az Angliából megtérő Haller György grófot.
– Jó színben vagy, drága Györgyöm. Jó színben és jó kedélyben.
Valóban jó színben volt a fiatal gróf, napsütötte arca az angliai vadászkastélyokban eltöltött idények emlékét tükrözte; derűs hangulatára pedig abból a kedélyes hangból következtetett Bethlen, amelyen albioni emlékeit idézgette.
– Náluk a vadászat igazi gentlemanlike szórakozás. Az erdő amolyan parkféle, ott van a kastély közelében. Mondhatom, Gergely bátyám, az angol életmód végtelenül vonzó. Az angol lakáj fenomenális… Évszázadok produktuma. Akárcsak vadászkutyáik. Azok királyi jószágok. Hoztam is magammal.
Bethlen az iránt érdeklődött, hogy a hazaiak közül találkozott-e valakivel a gróf.
– Legutóbb Széchenyi Stefi bukkant fel. Tudós módjára figyeli az ottani életet. Célját nem értem… Az ember töltse idejét kellemesen.
A házigazda az epsomi derbyre terelte a szót, amikor az ajtónálló közölte, hogy bizonyos Csoma Sándor beszélni óhajt a gróf úrral. A főkurátor átment dolgozószobájába. A névre nem emlékezett, mikor azonban az útiköpenyes férfi jellegzetes székely arcába nézett, már derengeni kezdett benne valami. Régen látta ezt az arcot, az okos, mélyre látó szemeket, a nemes arcélt; ez az arc férfiasabb, érettebb, talán fáradtabb is. Most már tudta, a kollégium egyik jelese áll előtte, aki valami kalandos tervet forgatott a fejében.
Sándor jól emlékezett Bethlen szavaira: „Méltányos ügyeiben számíthat segítségemre… ” Most úgy érezte, távolról sem olyan barátságos, mint remélte. Igaz, akkor gyermek volt, kit a nagytudományú Herepei Ádám mutatott be a grófnak, most meg érett férfiként áll előtte. Bethlen a kicsalt aranyak történetét mozdulatlan arccal hallgatta. Csak akkor engedett merevségéből, amikor Sándor göttingai tanulmányairól tett említést.
– Tudtommal kollégiumunk hazavárja. Reménylem, tanulmányai segíteni fogják professzori ténykedésében.
Sándor úgy érezte, hogy nélküle és róla határoztak. Nem hagyhatta annyiban.
– Gróf úr, az én tervem más természetű… Tudományos útra készülök.
Részletesen vázolta elgondolását, a göttingai tanulmányok alapján rátért a jugarok kérdésére. Közben megfigyelhette, hogyan szigorodik meg újfent a főkurátor tekintete.
– Sajnálnám, ha a kollégium ennek a különös tervnek kárát vallaná. Mi magunknak neveljük ifjainkat, s éppen a jeles növendékekre tartunk számot. Ezért az alapítvány, ezért a stipendium.
Sándor erre mit sem felelt. A gróf ezután hidegen kijelentette:
– Pénzét vissza fogja kapni, az egyháztanács nem tűr ilyen méltánytalanságot. Tervezett útjáról azonban kénytelen vagyok határozottan lebeszélni.
Ezzel otthagyta Sándort és visszament vendégéhez.
Mennyire más volt a légkör Kenderessynél. Nagyobb színésztársaságot talált Sándor az öreg családi házban.
– Megérkeztünk, deák úr? – fogadta a házigazda, s mindjárt átszólt a szomszéd szobába:
– Enyedi öregdeák Thália templomából, Josefus Koncz jöjjön csak elő…
Csakugyan Koncz Jóska volt ott, régi iskolatársa, ki műkedvelő előadásokon a legtöbb tapsot kapta, ki románra fordította a Csokonai-verset… Színész lett, lenézett teátrista, de nem látszott rajta, hogy bánná.
– Sándorkám, öreg vándor… Látja, főtanácsos úr, ez azon ember, kiből nem lesz teátrista. Soha nem játszott, bárhogy is kapacitáltuk. Komolyan veszi a teátrumot. A nagy teátrumot… Ma este nézzél meg, Schillert játszunk, haramiák vagyunk egytől egyig. Soha annyi tolldíszt és lebernyeget nem látott még öreg Kolozsvár.
A többiek is kedélyes, kedves emberek. Kenderessy átviszi dolgozószobájába, és terveiről kikérdezi. Látszik, hogy többször beszélt erről Hegedűs Sámuellel.
Sándor arra törekszik, hogy útjának komoly tudományos hátterét bizonyítsa. Beszél Blumenbachról, aki tudományos szaktekintély és a tervet kivihetőnek tartja. A jugarok távoli országáról, ahová Oroszországon át juthatni el legkönnyebben.
– Ez okból a szláv nyelvet szándékozom elsajátítani. Leutazom Horvátországba néhány hónapra.
Kenderessy nem könnyen lelkesedő természet. Meglepi Sándor alapossága, mellyel az utat kidolgozza, előkészíti. Eddig a tervet ködösnek, távolinak látta.
– Segítségére leszek, ezt már Hegedűs tanár úrnak is megmondtam. Művészet, tudomány nagyon elmaradt nálunk, támogatni kell.
Száz forintot ad a nagy útra azzal, hogy erre a segélyösszegre Sándor évente számíthat. Azt is megígéri, hogy megmozgatja ismerőseit, baráti körét, közüggyé teszi a vállalkozást.
A kapun ki volt téve a Kompolthyak címere, mellette táblán: „Salva guardia.” Nemesi telek. Ide katona nem szállásolható, adótiszt nem teheti be a lábát, sziget a tengerben. Valamikor nem volt szükség a feliratra, anyagi és erkölcsi erő védelmezte a telket; ma csak felirat és avult törvény. A tenger csapkodta, ostromolta a szigetet.
Az udvaron zsellér fiú tyúkot kergetett, egy másik kézi malmot hajtott a fészer alatt. Az úriszobában minden úgy volt, mint száz év előtt. Mennyezetig polcozott ágy alatt szakajtókosárban tyúk pityegett. A fal egyik sarkában csupor nagyságú tajtékpipa, középen rozsdás szablyák, fringiák.
Az öregúr, Kompolthy Kázmér feltápászkodott ülőhelyéről.
– Értem én, ecsémuram, hogyne érteném. Bergengóciába igyekszik, megkeresni Csaba népét. Mondták nékem sógoromék. Szép a fiatal virtus. Csak hát arra nem gondolt, hogy mihez kezd télen? Mert télen jó ugye a búbos kemence, ott elüldögélni, kártyázni… Csiba te! Beste lelke, már megint a virágok között.
Ezt a kutyájának mondta. Aztán megint visszatért eredeti témájára.
– Nem biza, nem a magyarnak találták ki a téli foglalatosságot. A vadászat, azt nem mondom. Meg a társaság… Maradjon, ecsémuram, szívesen látom vendégül, majd meglátja, akad itt csinos lányka bőviben. Egyikkel-másikkal rosszul sem járna… Tudja mit? Megházasítom. Tudós ember, kapós lesz, meglátja… Hogy nem marad? Ejnye, ejnye, már megint az utazás. De sietős… Előbb meg kell rakni a családi fészket, így kívánja a józan elme, így bizony.
Sándor elbúcsúzott. Alig várta, hogy kint legyen. Odakünn mélyet lélegzett. Most aztán hová, merre? Mindenütt ugyanaz. Vendégszeretőek ezek az erdélyi házak, de nem értik tervezett utazását. Nem értik, nem támogatják. Csak lassan, nagyon lassan gyűlnek a garasok, forintok.
Híre van már az útnak, fél Erdély tudja, hogy „Csoma Sándor Ázsiába megy”, de nagyobb a füst, mint a láng. Irt Gábornak, vegyen fel a gazdaságra kölcsönt.
Enyeden minden a régi. A vatikán most is a pincében van, ide jönnek a szolgák a pápához panaszaikkal. Az üléseken a régi regulamentumot idézik. Szabó professzor elköltözött ugyan, de Nemegyei nagytiszteletű úr tovább vitte a disznótoros vacsorák hagyományát. Ezek a fiatalok kákabélűek mind, nem tudják, mi az igazi epikuroszi öröm. A folyosókon, a tanórákon egyre kevesebb latin szót hallani.
Azért mégsem minden a régi Enyeden. Valami van a levegőben, ami nem tetszik a nagytiszteletű úrnak. Meg is mondja Hegedűsnek:
– Sokszor úgy érzem, Samu öcsém, hogy ez a mi öreg szekerünk valamiféle lejtőre kerülvén megindula, s most megyén mind gyorsabban előre, de maga se tudja, merre, hová…
– Talán az élet felé megyen – feleli Hegedűs, ki figyelemmel kíséri az ország életét, szorgalmasan olvassa Döbrentei Gábor Erdélyi Múzeumját, s mindent, ami a szellemi élet megújulását jövendöli.
Nemegyei erre fejét csóválja. Nem tudja, milyen életről szól Hegedűs. Neki jó volna már leélni az életét úgy, ahogyan beleszokott… Hiszen igaz, hogy az osztrák az úr, de a megye s a kollégium dolgaiba nem szól bele. Az egy József volt kivétel, nyugtalan, bolond ember, no de holtakról vagy jót, vagy semmit. A nagytiszteletű úr írogatja latin nyelvű munkáit, nyelvészkedik a maga módján, igyekszik tudomásul nem venni az idő múlását. Abba lassanként beletörődött, hogy Csoma Sándort professzornak vegyék – ha marad. Mert az is valami különös, nyugtalan lélek, nem találja helyét ezen a sáros földön… Meg is mondja neki, amikor porosan, fáradtan újból megjelenik a kollégiumban.
– Szép a fiatalos enthuziazmus, de már benőhetett a fejed lágya, édes Sándor öcsém. Más ember a te korodban dolgát végzi, gyermekét dajkálja. Országos ember lehetnél ilyen koponyával. Itt ez a kollégium. Maholnap sírba megyünk mi öregek. Éppen Hegedűs Samu mondta a minap, kevés az igazi professzori elme. Őt viszik lelkésznek, rád vár a klasszika literatúra nemes hagyománya.
Sándor felzaklatottan megy ki a tanári szobából. Előző nap Baloghgal és Kovács Jóskával volt vitája, igyekeztek rábeszélni, hogy maradjon. Kovács józan eszére apellált, kijelentette, hogy Sándor a kollégium nagy reménysége, ilyen klasszikus műveltségű ember nincs még egy az ódon falak között, esztelenség a nyakas ellenállás… Még azok sem értik meg, akikben legjobban reménykedett… Megy Hegedűshöz, ő egyetlen igaz barátja, s lám a barát, jóllehet látja állapotát, még egyszer előveszi:
– Nem tudom, Sándorkám, helyes-e, hogy elmégy… Itt szeretnek, becsülnek, ha pedig elmentél… Alea iacta est. Jól tudod, milyen az emberi természet. Aki most becsülni kénytelen, holnap gúnyolni fog, rossz híredet költi.
Sándor félbeszakítja:
– Jól tudom, mit akarsz mondani. Azt, hogy nincs út visszafelé. Ez igaz, erre azonban nem is gondoltam, nem ilyen fából faragtak. Küzdelmes élet vár rám, de én nagyon régen úton vagyok már… Lám, Kőrösről indultam a nagy útra, gyermekfővél, gyermekésszel… Enyed, Göttinga – állomásaim. Ez a valóság…
Hegedűs nem kísérletezik tovább. Finom lelke rádöbben, hogy különös, nagy életdráma tanúja. Az ősi lakóhely keresését Sándor saját sorsával azonosítja. Ezért nincs út visszafelé, ezért él benne égő türelmetlenség. Otthont keres, hazaindul…
Újfalvyt átformálta a szeretett otthon. Bécsben tátogott, mint a szárazra dobott hal, most jókedvű, elégedett. Szakaturai birtokán reformterveket dolgoz ki, új templomot, iskolát épít román jobbágyainak, új lakóházakról álmodozik… Sándort szerető szívvel fogadja, de szinte rá sem ismer barátjára. Bécsben ő volt békétlen, lázongó, most barátja csupa háborgás, elégedetlenség. Mint akinek türelmét felőrölték a csalódások.
Még át sem lépte a küszöböt, s kitör belőle a felgyülemlett keserűség.
– Sietnem kell e földről, hol még az érettebb emberek is tele vannak előítéletekkel. Megtámadtak mindenfelől, hogy útitervemmel hagyjak fel, mert kivihetetlen, s hogy eszelősség szüleménye. És én fiatal éveim óta táplált vágyaimat értek feláldozzam, mire tizenhárom elő és holt nyelvet szereztem meg, mire annyi nélkülözéssel és sanyargatással készítem elé testemet, soká viaskodám balítéletjeik ellen, s utóbb béketűrésem rovásán végződött.
Újfalvy átkarolja barátját, beviszi a házba, szerető gondoskodással veszi körül, igyekszik megnyugtatni.
– Nem jó lesz ez így, Sándor pajtás. Göttingából elcsüggedve, most meg hazádból békétlen hangulatban indulsz ki; e két szó, békétlenség és csüggedés, nem létezett szótáradban. Javasolom, hogy rögtön töröld is ki, mert nagyobb szükséged lesz béketűrésre, mint nekem vagy másnak.
Sándor érzi, hogy barátja szívéből fakadnak e szavak. Nemhiába kedvelte kicsi fiú korától, derűs kedélye jó hatással van rá most is, csillapítja háborgó indulatát. Anélkül, hogy válaszolna barátja szavaira, áttér útiterveinek részletezésére.
– Nagy kérdés megoldása vár rám. Nem tudom, hogy visszakerülök-e valaha – mondja búcsúzáskor. – Élj boldogul, barátom, és így is leszen, mert könnyű véredet kevés boldogítja.
E szavaknál oly őszinte hévvel borul barátja nyakába, ahogyan megnyilatkozni nemigen látták őt, a józan, mértéktartó embert. Mintha csak érezné, hogy nem látja többé barátját, aki olyan nagyon más volt, mint ő, s akit mégis legjobban kedvelt egykori iskolatársai között.
Újfalvy birtokáról visszament Enyedre. Kenderessy gyűjtőakciója lassan haladt, ellenben Gábor felvette a pénzt földjükre, és visszakapta a Kanyaró-féle forintokat.
Mindent megbeszélt; barátai ígérték, hogy nem hagyják magára, a gyűjtés eredményét utána küldik, utólag megjelölt címekre. Minthogy úgy volt, hogy Hegedűs Kolozsvárra kerül, Kovács Jóska vállalta a levélkapcsolat fenntartását. Arról is gondoskodni kellett, hogy simán átjusson a határon. Szökött katona volt; ha felfedezik és elfogják, áristom várja s örökös kaszárnyaélet. Most is a barátok segítették. Balogh Feri hamis igazolványt kerített egy Enyed környéki marhakereskedőtől, miszerint „Kőrösi Sándor megbízottja Havasalföldre utazik vásárolni”. Erre az írásra állították ki Szebenben a határátlépési passzust.
Harmincöt éves volt Sándor, a harminchatodikban, élete zenitjén. Tudta, hogy még öt-tíz év, s már nem az, aki volt.
Az indulás napjaiban eltűnt belőle minden békétlenség. Megint a régi, céltudatos, vasakaratú ember volt. Nagy-nagy nyugalom szállta meg, minden gond, bosszúság törpévé zsugorodott. Mintha távolról látná a dolgokat, lefoszlott kérges felületük; már csak a szépre, gyermekkora kedves mozzanataira emlékezett. Megértő nagy szeretetet érzett az ősi iskola és tanárai iránt. Itt vált emberré, a kollégium levegőjében érlelődött meg benne hazafiassága, ért tudományossá terve.
Ólmos felhők tornyosultak az égen; november volt.
Még egyszer végigjárta a kollégium épületét. Az ajtók mögött folyt a tanítás. Egyiknél megállott, fülelt egy kicsit.
– Praesensben hogyan mondod? – kérdezte egy dörmögő hang, a nagytiszteletű úré.
– Audio… – szólt egy bátortalan hangocska egészen az ajtó közelében. Aztán megállt, majd megint:
– Audio…
– Audis – mondta Sándor félhangosan, inkább csak magának.
– Audis – felelte a gyerek. Jó füle lehetett a gézengúznak.
– Audit – fejezte be Sándor. Nevető szívvel továbbment, nehogy rájöjjenek a turpisságra.
A múzeumban egy kicsit még elidőzött. A szekrényekben ott pihentek Benkő tanár úr Parnasszusának kötetei, az útleírások, régi történetek, mik annyi örömet szereztek neki.
Másnap reggel nekivágott a szebeni útnak. Kis csomaggal és sétabottal kezében indult világgá 1819 novemberében.
– Ne feledkezz meg hazádról… Mi sem felejtünk el – búcsúzott tőle könnyes szemmel Hegedűs Sámuel.
Mondják, hogy még sokfelé megszólították ismerősei: „Hová, hová, Csoma Sándor?”, s ő csak annyit mondott volna mindenkinek: „Megyek eleinket megkeresni.” Ez azonban már a legendához tartozik, amivel a nép körülszövi azt, akit befogad szeretetébe.
TARTALOM