V. rész
A villám otthona
XIX

Esterházy herceg évek óta képviselte Metternichet Londonban. A herceg legszívesebben franciául társalgott, mióta azonban londoni követ, az angolra is rászokott. Gyakran attól tartott, hogy mindez német anyanyelve rovására lesz. Most például a fiatal Hellwitz báró erős bajor akcentussal előadott párizsi beszámolóját csak nagy figyelemmel tudta követni. A fiatal báró édesapjával jó barátságban lévén, egyengette fia diplomáciai pályáját. Hellwitz Párizsban volt az 1830-as események idején.

A követ felindultságában a szokottnál is sűrűbben tömte orrába a tubákot.

– A beteg öregembernek tehát éjnek idején kellett kis unokájával elmenekülnie… Oh, la canaille…

Fejét csóválta, kezével selyem mellénye csipkefodrán babrált.

– No és mi lesz a titulusa?

– Le roi des Francais…

– Franciák királya… Mais naturellement… Hja, hja, aki cselédlépcsőn jön be a trónterembe…

Amiből kitűnik, hogy a „canaille” jelzőt most nem a népre, hanem Lajos Fülöpre értette a herceg. A polgárkirály olcsó demagógiája felháborította, elrontotta álmát és elvette étvágyát. Száz százalékos legitimista lévén, csak a Bourbonok egyenes ági leszármazottait tartotta törvényes királynak.

– Az Orleans-oknak szép múltjuk van hitszegésben, a trón elárulásában – szólt megvetően, és ezzel lezárta a témát.

A fiatal báró édesapja üdvözletét tolmácsolta, és pártfogója hogyléte iránt érdeklődött.

– Mint öreg emberek, mon cher ami. – A herceg tubákos dobozából kínálta a bárót, aki azonban az ifjú nemzedék szokása szerint a pipát előnyben részesítette. Sok mindenről beszélgettek, a követ igyekezett elfelejteni az esztendő nyugtalanító eseményeit.

– Itt nálunk már megkezdődtek a vadászatok. Jövő héten Skóciába vagyok hivatalos, majd magammal viszlek.

Elgondolkozott.

– Múlt hét csütörtökön Summerwilléknél ebédeltem, s bemutatnak egy öreg urat, bizonyos Remusat professzort, aki a párizsi egyetemen búvárkodik. Igazán kellemes, sokoldalú kozőrnek bizonyult. Beszélgetés közben megjegyzi, hogy már régóta kívánta a velem való megismerkedést, nem is gondolta volna, hogy ilyen jeles tudósaink legyenek. Igen, mondom én, a gráci egyetem világhírű, és maga Bécs sem utolsó, habár ott egy kicsit túl sokat politizál a diákság… Nem, ő nem erre gondolt, válaszolja. Van nekünk Indiában egy híres tudós emberünk, Korosy, a tibeti lingvisztika elsőrendű szakértője. Ő, Remusat, szintén keleti nyelvekkel foglalkozik, azért igazán becsüli a szóban forgó tudóst. És hosszan méltatott egy embert, kiről soha nem hallottam, és aki állítólag hazánkfia…

– Lehet, hogy tévedett a professzor… Esetleg olasz vagy görög nemzetiségű az illető. Nehéz elképzelni, hogy excellenciád ne ismerné a Habsburg-birodalom valamelyik hírességét.

– Magam is így gondoltam, és nem viszonoztam a professzor lelkes szavait. Ma azonban újabb fordulat történt. Délelőtt a kancellárnál vagyok, és bemutatnak lord Amherstnek; most tért vissza Indiából, kormányzói tisztséget töltött be. Rokonszenves embernek találtam; a gyarmati szolgálat körülményeiről beszélgettünk. Igen, megy valahogy, amíg májjal bírja az ember, így vélekedett a lord. A malária is, a whisky is a májat támadja először… Váratlanul nekem szegzi a kérdést, hogy sok olyan híres tudósunk van-e, mint Korosy, aki a lingvisztika elsőrendű szaktekintélye. Mondhatom, nagy zavarban voltam.

A herceg elhallgatott.

– Különös eset – szólt a fiatal Hellwitz. – Korosy… Létezik-e a birodalomban ilyen nevű ember?

Ez a megjegyzés szöget ütött a herceg fejébe. Vendége távozása után bekérette titkárát.

– Mondja csak, Wilczek, hogy hívták azt az erdélyi embert, akinek valami aranyakat küldtek? Miképp történt ez az eset?

– Csoma… Alexander Csoma…

– Igen, de volt annak valami más neve is. A titkár behozatta az iratcsomót.

– Valóban… Kőrösi…

– Korosy… Kőrösi… Ez lesz az.

– Úgy történt, hogy Kenderessy kormányszéki tanácsos úr maga és mások nevében a szóban forgó Kőrösi részére pénzt küldött Teheránba. A pénz visszajött hozzánk azzal a megjegyzéssel, hogy a címzettnek a belsőázsiai pusztában nyoma veszett. Négyszázötven arany…

– Mi történt vele?

– Letétbe helyeztük.

– Kérem az összeget felszabadítani és Indiába küldeni a megadott névre.

– Mely címre?

– Van ott valami tudományos társaság, legjobb annak küldeni… Majd érdeklődje meg pontosan…

Arra már nem gondolt a herceg, hogy az országot is tudósítani kellene. Nagyon lefoglalták a párizsi események; aztán vadászni ment, és Sándor emlékét elfeledtette a skóciai hallali.


Calcuttában a Csauringi út és a Park Street találkozásánál van az Ázsiai Tudományos Társaság székháza. Egyemeletes épület, nyugati modorban, aminthogy az egész angol városrész helyet találhatna valahol Anglia közepén. Európai várost építettek a britek, hogy otthon érezzék magukat; nagyszámú szolgaszemélyzettel, bőséges jövedelemmel, gondtalan élettel igyekszik a kormányzat az éghajlatot feledtetni. Sehol annyi szolga, mint Calcuttában, még a kistisztviselő is hármat-négyet tart. Erős a font, pennykből kitelik a bér.

Az épület emeletén, a nagy tanácsterem mellett van dr. Wilson főtitkár dolgozószobája. Itt állítja össze a neves tudós szanszkrit anyagát Miss Tweetham, egy ügybuzgó vénkisasszony segítségével. Dr. Wilsont láz sorvasztja egy idő óta, nem segít már Darjeeling hegyi levegője, haza kell utaznia.

A lépcsőházból nyílik Mr. A. Csoma tibeti szakértő szobája. Szép, tágas helyiség, itt dolgozik Sándor látástól vakulásig a szótár és nyelvtan nyomdai összeállításán. Még az öntésre kerülő írásjeleket is neki kell ellenőriznie. Nem tud senki tibeti nyelven Calcuttában, az egész munka az ő vállán nyugszik. Rabszolgája lett az anyagnak.

Kora hajnalban kezdi a munkát, amikor a meleg még nem nehezedik rá ólomsúllyal. Ilyenkor jelenik meg a baptista nyomdából Mickey, egy félvér fiúcska, hozza a levonatokat és viszi a javítást. Mickey apja angol volt, anyja hindu. Ilyen „euráziai” gyermekeket tömegesen nevelnek az angolok, belőlük lesznek az írnokok, raktárosok, bizalmi emberek. Mickey nyurga, vékony fiú, bámész tekintettel, duzzadt ajka egy kis dravida keveredésre is mutat. Agyában Visnu és Siva Jézussal viaskodik. Időnként aggódó hangon megkérdi:

– Mondd csak, sahib, ha Jézust, a fényességest szolgálom, nem büntetnek meg érte az istenek?

Mert lelkében ott élnek India ősi istenei, mélyen és kiirthatatlanul.

Sándor azt feleli, hogy az istenek jól megértik egymást odafenn. Tört bengáli nyelven mondja, s Mickey nagyot kacag a furcsán kiejtett szavakon. Kacaghat, mert Iszkander szahib más, mint az európai urak. Nagy gyermek ez a szahib. Minden érdekli, mindent megkérdez: hol lakik Mickey, honnan való az anyja, tanul-e egyebet is, mint a Bibliát.

A fiú elmegy, és Sándor nekiül a munkának. A levegő rohamosan forrósodik, mintha már nem is levegő volna, hanem láthatatlan, nehéz tömeg, és ebben kell dolgozni, lélegzetet venni. Kínzóbb meleg, mint amit Pandzsábban érzett. A hegyekben a hideg kínozta. Keze-lába, arca tele van fagy okozta sérülésekkel. A meleg nem okoz sebet; rátelepszik és fojtogatja. Napközben többször forró teával hűti magát. Jobb mint a jeges whisky, amit a gyarmatosítók fogyasztanak. Vizet nem iszik, megtanulta, hogy a trópuson veszedelmes ital a víz.

Most is abban a vadászöltönyben van, amit Szabathuban kapott. Ha a meleg tűrhetetlen kezd lenni, leveti a kabátot, és ingben dolgozik. Dr. Wilson egyszer meglepi ingujjra vetkőzve.

– De kedves barátom – a csodálkozás megütközéssel keveredik hangjában. Ő maga szűk kemény gallérban, feszes sötét ruhában fuldokol. Sándor magyarázni kezdi, hogy mégiscsak a klíma dönti el a viseletet, hogy ,,a ruha van az emberért”.

– Kérem, ne is folytassa… Nem vagyunk bennszülöttek – és imbolygó, beteges lépteivel eltávozik. Sándor tudja róla, hogy súlyos beteg, és hogy még kiterítve is ebben a szűk gérokkban látná.

Rendszerint csak ebédidőben jönnek össze. Elbeszélgetnek a tibeti és szanszkrit nyelvről. Minthogy a főtitkár betegeskedik és hazakészül, utódról is gondoskodtak. Mr. James Prinsep kiváló ember, külseje azonban szinte vásári. Kusza haj, tömpe orr, hiányos fogak, a beszédben külvárosi angol. Bizony Mr. Prinsep nem a legmagasabb körökből jött Indiába. Talán tudna egyet-mást mesélni gyermekkoráról. A szemében azonban a szebbre, nemesebbre törekvés fénylik. Dr. Wilson kiváló szakember, de bizonyos mértékben megvan benne a tudós gőgje, hidegsége; Sándort nem tudja, nem is akarja megérteni. Hasznos embernek véli, de valamiféle holdlakónak tekinti. Prinsep meleg szívű ember, egykettőre felismeri, hogy Sándor zárkózottsága szenvedéseket, csalódást, mellőzöttséget takar. Igyekszik jóvátenni a mulasztásokat; attól fogva, hogy átveszi hivatalát, Sándor pályája meredeken ível a magasba.

Dr. Wilsonnal ebédidőben beszélget, Prinsep estefelé keresi fel szobájában. A főtitkár a szótár állapotáról tudakozódik, s hogy Sándor halad-e a szanszkrit nyelvben. Az is érdekli, nincs-e valamire szüksége, nem kíván e fullasztó melegben egy-két hónapot a hegyek között tölteni. Kérdezősködik Sándor hazájáról, vannak-e hozzátartozói, hol végezte tanulmányait. Feltárul előtte a kőrösi parasztfiú csodálatos útja, és növekszik benne a tisztelet és rokonszenv Sándor iránt. Tudja, hogy abból a távoli kis faluból legalább olyan nehéz volt idejutnia, mint neki a londoni szegénynegyedből.

Esténként Sándor lemegy a kertbe levegőzni. Rendszerint ilyenkor jön elő Mr. Henessy is a vackából. Mr. Henessy írnok a Társaság alkalmazásában.

– Oh… Oh… – megáll Sándor mellett, karját széttárja, uborkaorrát a magasba tartja, úgy élvezi az esti enyhülést.

– Nézze csak, amott a Nagymedve. Milyen távoli és jelentéktelen… Middenham felett mennyivel szebb és fényesebb.

– Kőrös felett is – feleli Sándor. Mr. Henessy ránéz kis gyanakvással.

– Igazán?

– Bizony…. Itt mások a csillagok.

– Mások… Mondja csak, Mr. Csoma, magának is különös és fájdalmas, hogy a Nagymedve oly messze tolódott?

– Néha. – Sándor másra tereli a szót.

– Van családja, Mr. Henessy?

– Apám még él… Asztalos. Vár haza… Tudja, az ember nem olyan elveszett, amíg valaki hazavárja.

Sándor valamit mormog a foga között, és felmegy a szobájába. A távoli haza emléke betölti a lelkét, fel-alá járkál a négy fal között… Olvasni próbál, de nem megy. Otthoni hangok zsonganak a fülében. Aztán régi, kőrösi dalok jutnak eszébe, enyhítik a fájó sebeket, és lassan álomba ringatják.


Messze elér a baráti segítő kéz. Döbrentei Gábor a távoli Budapesten olvassa Mr. James Prinsep levelét.

„Mr. Csoma ma egyik büszkeségünk, a nemzetközi tudósvilág tekintélyes embere. Nem hihetem, hogy hazájában ne okozna mélységes megelégedést és örömet pályafutása. Elért eredményeire méltán lehet büszke a szülőhaza, amelynek emlőin nevelkedett, és amelyről oly nagy szeretettel emlékezik meg. Elhiggye, Sir, Mr. Csoma életében ma csak egy fájdalmas körülmény van, az, hogy hazája nem hallat magáról. Mialatt a világ nagy kultúrközpontjában visszhangozzák nevét, otthonából nem jön semmi értesítés. Az az érzés gyötri, hogy elfelejtették… Remélem, Sir, hogy levelem érző lelkű emberre talál, ki magáévá teszi Mr. Csoma ügyét, és igyekezni fog a szülőhaza ügyévé tenni… ”

Siet Döbrentei a Tudományos Társaságba, száll a hír Sándorról, az ébredező ország, mely mindent számon tart, lelkesen fogadja az értesülést. Az emlékezetek pókhálós kamráiból felbukkan Sándor.

– Hohó! Csoma Sándor?… Az enyedi diák lesz az, aki az őshazát megyen felkutatni… Hogyne emlékeznénk rá…

Távoli udvarházakban tudnak róla. Kőrösön egy agg tanító lelke tüzesedik a hírre.

– A Sándri gyerek… Megmondtam én… Ugye megmondtam?

Enyeden igazi forrongás támad. Hárman is írnak Pestre Döbrenteihez: „Dehogyis felejtették el Sándort. Még a noviciusok is róla beszélnek… Nem tanulnak az ebadta kölykei: Csoma Sándor jár az eszükben…”

Egy hónapba sem telik, összeül a Tudományos Társaság, és Sándort tiszteletbeli tagjává választja. Az ülés végén megkérik Döbrenteit, hogy tájékoztatná őket Csoma Sándor munkásságáról.

– Csak annyit tudok, hogy valami nagyszabású szótárat írt. Az előszó itt van nálam, forításban. Döbrentei olvasni kezdi Sándor távoli üzenetét:

– Khm… különös előszó… Az áll benne, hogy a szerző nem tartozik azon gazdag urak sorába, akik saját költségükön utaznak, élvezetkeresés végett vagy kíváncsiságból. Szegény tanuló csupán, aki Ázsia országait, az ókor annyi eseményének színpadát óhajtja látni, megfigyelni különféle szokásokat, megtanulni különböző nyelveket, azon reményben, hogy eredményének az egész világ hasznát fogja látni…

Egyesek úgy vélik, hogy rebellis hang. Mit akar azzal, hogy mindjárt bevezetőbe megfricskázza a gazdagok orrát? Mások szerint az előszó szerénységet sugároz. Vannak, akik azt állítják: nem szerénység ez, hanem önérzet. Mindenesetre különös előszó.

„Essay towards
a Dictionary
Tibetan and English… ”

Szeretettel simogatja Sándor a kötetet, sokéves verejtékes munkája gyümölcsét. Tűrt, szenvedett, de mégse hiába. Nemsokára a nyelvtan is napvilágot lát.

Betartotta ígéretét, hűséges munkatársát, a lámát is részeltette a dicsőségben. Ott szerepel ő is a címlapon.

„Kísérlet egy tibeti és angol
szótárhoz
Bandé Sangs-Rgyas Phun-tshogs
zanszkári zárdához tartozó
tudós láma segítségével
elkészítette Kőrösi Csoma Sándor,
székely-magyar Erdélyországból
Kanámban, a Himalája hegyei között,
India és Tibet határán
1827–1830 években”

Napok óta alig aludt néhány órát, az utolsó oldalrevíziókat végezte. Arca borostás, szeme vörös az álmatlanságtól. Izgatottan lapozgatja a könyvet, vizsgálja, nem hagytak-e benne hibát.

Ezalatt fenn a tanácsteremben összegyűlt az Ázsiai Társaság vezetősége. Az elnök megnyitó szavai után Mr. Trevelyan indítványozza, hogy Mr. Csornát vegyék fel a Társaság tiszteletbeli tagjainak sorába. Az indítványt Mr. J. Prinsep, a társaság titkára pártfogolja.

– Csoma úr a választmány előtt eléggé ismeretes mint tibeti, szanszkrit és általános nyelvtudós, nem szükséges tehát, hogy bármit is hozzátegyek a beválasztására vonatkozó megtisztelő javaslathoz – szól a titkár ünnepélyes hangon. – Csak annyit említek még meg, hogy az elmúlt két év alatt névjegyzékek és fordítások elkészítésével és a szótár kinyomtatásának ellenőrzésével foglalkozott, anélkül, hogy akár a Társaságtól, akár a kormánytól bármi jutalmat elfogadott volna.

Az indítványhoz Dr. W. H. Mill és Dr. Wallich szólnak hozzá, méltatva Sándor rendkívüli érdemeit. A választási jegyzőkönyvet elsőnek a főkormányzó írja alá.

Mr. Prinsep örömteli arccal siet Sándor szobájába.

– Szívből üdvözlöm mint Társaságunk tiszteletbeli tagját. – Zsebébe nyúl. – Van itt még más is, dear Csoma.

Leveleket húz elő. Sándor megnézi az aláírást. Nagyot dobban a szíve: Döbrentei Gábor, budai kerületi királyi biztos. Döbrentei válaszol Prinsep közlésére, és neki is írt. A titkárhoz intézett levele így szól.

„Sir, a Magyar Társaság hatodik naggyűlésén a legnagyobb érdeklődés tárgya volt bejelentésem, hogy Öntől, mint biztos kútforrástól megérkezett a hír Kőrösi Csoma Sándor felől… Annyira óhajtottuk már hírét hallani Kőrösinek, de mivel az elmaradt, azt gondoltuk, hogy nincs az élők sorában. Az Ön levelét a Társaság naplójában és a Tudománytárban is közzé tesszük. Nem kételkedem, hogy az egész nemzet hálás lesz Önnek ez ügyben való közbenjárásáért. Én magam arra kérem Kőrösit, hogy tegye félre tartózkodását, írjon a Magyar Társaságnak utazása eredményéről és kialakult véleményéről a régi magyarok hazájáról, amelynek felfedezésére Ázsiába utazott.

Ön lesz olyan jó, ide mellékelt levelemet neki átadni, az oklevéllel együtt, amelynek értelmében a Magyar Társaság őt tagjául vallja, meg lévén választva 1833-ban. Ugyanezen kitüntetést óhajtom önnek is elnyerni, mégpedig a legelső alkalommal, midőn választás lesz. Ön igazán megérdemelte, hogy ily módon megtiszteljük. A Társaság örömmel várja Kőrösi tibeti szótárának és nyelvtanának példányait, melyeknek elküldéséért fogadja hálánk kifejezését… ”

A titkár csúnya arca örömtől sugárzik, amikor átnyújtja Sándornak Döbrentei közvetlenül hozzá címzett levelét és oklevelét.

A Magyar Tudós Társaság titkára levelében érdeklődik, nincs-e szüksége Sándornak országos segítségre.

„Egész őszinteséggel nyilatkozzék az úr. kívánja-e vagy nem, hogy a segítségére aláírás nyittassák? Így út nyílik legalább, hogy a magyar nemzet is illően gondoskodjék fiáról, ki ős históriájáért magát ily tövises útra áldozá.”

Sándor örömébe keserű mellékíz vegyül. Miért csak most jut eszükbe az országos gyűjtés? Most, amikor már nincs rá szüksége? Mit feleljen Döbrentei levelére?

Tudja már, mit válaszoljon. Prinsep anyagi dolgait is rendbe hozta. A londoni osztrák követség bizonyos pénzeket utalt át Sándor nevére a calcuttai Alexander bankházhoz. Közben a bank csődbe jutott. A titkár nem hagyta annyiban a dolgot. Beadványt beadványra intéz a kormányzósághoz, erélyesen követeli, hogy azt az embert, aki évek óta minden külön díjazás nélkül dolgozott, kártalanítsák. Fáradozása folytán Sándor máról holnapra tekintélyes pénzösszeg birtokába jut. Soha még ennyi pénzt nem tudott magáénak, és mégsem gondol a maga gazdagodására, a pénz nyújtotta előnyökre. A távoli szülőhaza lebeg szeme előtt. Lássák, hogy nem felejtkezett meg róluk.

Kétszáz aranyat küld a Magyar Tudós Társaságnak, száznegyvenet az enyedi kollégiumnak, száz-száz aranyat a kézdivásárhelyi Katonai Akadémiának, Kőrös községnek és testvérének. Egy évvel később megkapja a Kenderessy által gyűjtött négyszázötven aranyakat, és az egész summát az enyedi kollégiumnak adományozza „Kenderessy–Csoma alapítvány” néven.

Özönlenek már a dísztagságok, kitüntetések, de ő mind elhárítja. Meg is írja az Asiatic Society Journal:

„Csoma szerénységében visszautasított minden kitüntetést, mit Európa és Kelet-India tudományos intézetei néki felajánlani igyekeztek, de azért mégsem tagadhatja meg magától azt a címet, amit neki jelen munkája biztosított: a fáradhatatlan kutató és kiváló nyelvtudós címét…”

Két társaságnak marad tagja. Az Ázsiai Társasághoz a hála és a munkakör köti, a hazai társasághoz forró patriotizmusa. Meg is írja Döbrenteinek: amióta csak tud a Magyar Társaság létezéséről, tagjául számítja magát. Oda húzza a szíve.


XX

A titkár közli az új főkormányzóval:

– Herceg Esterházy, a londoni osztrák követ újra írt Mr. Prinsepnek, sürgeti az ígért szótárakat.

J. T. Metcalf csúfondárosan mosolyog.

– Ez a herceg sem törődött eddig Mr. Csomával. Most egyszerre fontos lett.

– Azt mondják, hazájában, Magyarországon forrongás van. Az egyszerű nép jogokat követel, valami Kossuth ellenzéket szervez.

– Így már értem. Ez az, amit úgy neveznek, hogy a közvélemény nyomása… Egyébként még mi újság?

– A lapok írják, hogy Bolivár meghalt.

– Nekünk csak hasznos. Amíg élt, egységes Dél-Amerikát akart. Jobb tizenhat piac, mint egy…

Miután e rövid emlékbeszédet Bolivár felett megtartotta, a főkormányzó jelzi, hogy dolga van, és elbocsátja a titkárt. Nem sokáig dolgozhat, mert Mr. Csomát jelentik be. Felkel íróasztala mellől, és elébe megy. Hiába, megnőtt a tekintélye Sándornak, mióta a tudós világ befogadta, és hercegi követek pártfogolják.

A tekintélye megnőtt, de mintha testben megfogyatkozott volna. Arca sápadt, a ráncok megsokasodtak rajta, az irodalevegő, a Calcuttai íróasztal mellett töltött idő, úgy látszik, nem vált javára egészségének. Most múlt ötvenesztendős.

– Mr. Csoma, fogadja szerencsekívánataimat. Az az elismerés, amellyel munkáiról megemlékeznek, csak kivételes tehetségű tudósnak jár. Büszkék vagyunk, hogy körünkben tartózkodik. Kár, hogy oly elvonultan él. Úgy látom, országában is kellően értékelik.

Sándor arca beárnyékolódik.

– Nagy bánatom van. Hazám egyik távoli szögletében meghalt egy öreg tanító, az én tanítóm. Persze, főkormányzó úr nem ismeri hazai viszonyainkat, nem tudja, hogy egy ilyen kis falusi tanító gyakran igazi hőse nemzetének. Bulgáriában ismertem egyet, aki egyik kezében karddal, a másikban könyvvel élte le életét. Az én tanítóm azért harcolt, hogy engem, az egyszerű parasztfiút taníttassanak, hogy tehetségem érvényesüljön. Nélküle nem lehettem volna az, ami ma.

Sándor ezután rátér tervezett észak-bengáli útjára.

– A kétnyelvű útlevelet már kiállították; Fort Willliamban átveheti – feleli a kormányzó és megkérdi: – Igaz-e, Mr. Csoma, hogy Tibetbe készül? Vigyázzon, veszélyes terület.

Sándornak nyelvén van, hogy ugyan kinek veszélyes a tibeti út és miért, mégsem teszi szóvá.

– A tibeti utat népem őshazájának felkutatása szempontjából valóban igen fontosnak látom. Azt mondják, Lhasza csodálatos város, a keleti kultúra sajátos centruma.

– Nem tudom… Tibetben még nem állunk biztos lábon – feleli óvatosan a főkormányzó. Megérzi, hogy aki itt vele szemben áll, annak közömbösek a brit politika hódító szempontjai. Talán nem is közömbösek, hanem ellenszenvesek!… A szótárra és a nyelvtanra tereli a beszélgetést. Sándor már alig várja, hogy távozhasson. Siet Fort Williamsba az útlevélért. Ez Calcutta legrégibb épülete, a gyarmatosítás első korszakából. Még láthatók a régi rézágyúk a várfokon; az épületet kormányhivatalok foglalják el. Itt dolgozik W. H. MacNaughton kormánytitkár is, vörösesszőke magas fiatalember. Sándort a göttingai skót fiúkra emlékezteti.

– Végtelenül sajnálom, hogy így elhúzódott a dolog – mentegetőzik, miközben átadja a két útlevelet. Egyiket angol nyelven állították ki, Mr. A. Csoma, erdélyi születésű filológus számára, a másikat perzsa nyelven Móllá Szkander Csoma ez Mulk-i-Rum (Csoma Sándor, európai tudós) néven.

Boldogan elteszi az iratokat és elköszön a kormánytitkártól. Mikor a folyosóra lép, az oldalsó ajtóból utána szól valaki.

– Mr. Csoma, egy pillanatra…

Kis, jelentéktelen emberke áll a küszöbön, Sándort betessékeli szobájába.

– Egyetlen percét rabolom csak el, és ezért is elnézéséért esedezem. Carabet kapitány vagyok. Székkel kínálja Sándort.

– Mr. Moorcroft halála mélyen megrendített bennünket. Jól ismerte, ugyebár?

Sándor megismétli, amit már annyiszor elmondott:

– Kasmír és Ladakh határán találkoztunk… Aránylag keveset voltam vele, többet unokaöccse, Trebeck őrnagy úr társaságában.

– Igen, igen – Carabet kapitány csupa figyelem, tisztelet, ünnepélyesség. – Magamfajta ember feszélyezve érzi magát, ha olyan jelentős tudósról kell beszélnie, mint amilyen a mi tragikus sorsú Moorcroft urunk is volt… Mégis, éppen személyének súlya kötelez bennünket, hogy megőrizzük emlékét. Boldogak lennénk, ha Mr. Csoma bármilyen kis adattal is kiegészítené az emlékek tárházát. Gyakran egészen jelentéktelennek látszó cserépdarabka szerencsésen egészíti ki a törött mozaikot, ha szabad ily költői kifejezéssel élnem – nevet a kis ember.

Vajon mit akarnak?… – töpreng Sándor. – No, csak beszélj, elő a farbával…

– Minden, minden feljegyzésre méltó, ami az elhunyttal kapcsolatos… Minden, amit Mr. Moorcroft annak idején politikánk sarkalatos kérdésének jelölt meg. Nem tudom beszélt-e önnek Tibetről?

A kapitány elhallgat egy pillanatra, most nem kedélyes, nem ünnepélyes. A szája szorosra zárul, kemény vonások ráncolódnak körülötte.

– Nem tudom, megmondta-e önnek, hogy Tibet ellenséges terület, oda csak a mi megbízottunk léphet… Amíg a Potala urai meg nem hajolnak őfelsége, a király akarata előtt, oda más be nem teheti a lábát.

Hogy ezt kimondta, arca megint nyájas és tiszteletteljes.

– Nem politizáltunk – Sándor igyekszik megőrizni önuralmát. Tudja már, nem Moorcroftról van szó, hanem róla. Megismétli:

– Nem politizáltunk… Tudományos munkát vállaltam, ennyi az egész.

Mikor kívül van az ajtón, rázuhan a bizonyosság. Ez a beszélgetés nem a véletlen műve. Nem Moorcroft szavaira kíváncsiak, hanem az övére. Hogy is mondta az alattomos kis ember:

„Tibet ellenséges terület, oda csak megbízottunk léphet…”

Rossz sejtelmek között indul újabb útjára. Az az érzése, hogy félrevezető taktikája nem sikerült. Calcuttában mindenkinek azt mondta, hogy célja az észak-bengáliai nyelvek tanulmányozása. Beadványában is erről szólt. Valójában tanulmányozni akarja az északi határvidéken, Sikkimben a terepet, előkészülni tibeti útjára, s ha lehet, mindjárt útnak indulni. Mióta a szótárral elkészült, új erőre ébredt benne az eredeti szándék.

Sikkim kis hegyvidéki ország, angol „védnökség” alatt. Jelentősége, hogy innen a legrövidebb az út Lhasza felé. A „védnökség” nyomatéka a határon felállított katonai állomás, ahol Lloyd őrnagy parancsol. Az őrnagy úgynevezett szeretetreméltó úriember, golfozik, krikettezik, vadászik, egyszóval tölti az idejét, ahogyan csak gyarmati szolgálatos angol gentleman töltheti.

Már előre örül az európai vendég érkezésének. A főkormányzó megírta, hogy nemzetközi hírű tudósról van szó. Szakács és szolgaszemélyzet egy héttel előbb megkapja a különleges utasításokat. Mily kellemetlen csalódás… A tudós elutasít szállást, kosztot, külön ver tanyát, és – borzalmak borzalma – a bennszülöttekkel barátkozik.

Nemcsak az őrnagy csalódik, Sándor is. Az emberek szívesen elbeszélgetnek vele, de Tibet hallatára elnémulnak. Titokzatos kéz beléjük fojtja a szót, megfélemlíti őket. Hallani sem akarnak tibeti utazásról. Ezerféle ürügyet hoznak fel. Sándor ingerülten vonja felelősségre a parancsnokot.

– Őrnagy, az embereket előre kioktatták? Ha Tibetről kérdezősködöm, elnémulnak. Lenne szíves megmagyarázni, hogy ez mit jelent?

Lloyd őrnagy hellyel kínálja, és felelet helyett megrohamozza.

– Az isten szerelméért, Mr. Csoma, hiszen ön is európai… Méghozzá tudós. Boldog lennék, ha vendégül láthatnám.

Sándor erre nem is reflektál.

– Csodálkozom. Azt hittem, a kormányzó úr mindenről tájékoztatta.

– Tibetről nem kaptam semmi értesítést. Mégis, Mr. Csoma… Nagyszerű kirándulásokat tehetnénk…

Sándor most már érti: láthatatlan kezek zárják el Tibet felé az utat. Szomorúan mosolyog.

– Nem fogadhatom el szíves meghívását, őrnagy úr, bár rendkívül lekötelez vele. Ha elfogadnám, utolsó vagyonomat is eltékozolnám: az egyszerű nép bizalmát…

Egy hónappal később az őrnagy hívatja: bungalója tornácán fogadja lelkendezve.

– Mr. Csoma, nagy, nagy szerencse érte… Tudós embernek kivételes élmény… Engedje meg, hogy bemutassam Hutchinson kapitányt…

Fiatal, jól megtermett katonatiszt mutatkozik be. Arcán merev mosollyal karon fogja Sándort és a bungaló egyik belső szobájába mennek. Csak ketten vannak.

– Arról van szó, Mr. Csoma, hogy katonai expedíciót tervezünk Tibetbe… Természetesen nem nélkülözhetjük az ön szakértelmét, nyelvtudását. Tudomásunk szerint régi terve Tibet meglátogatása…

A merev mosoly most lágyabb lesz; nagy színész a kapitány. Cinikus bizalmassággal folytatja:

– Higgyen nekem, Mr. Csoma: kilátástalan a vállalkozása ha egyedül megy. Így viszont őfelsége hadseregének védelmét élvezné.

Sándor, mint már sokszor életében, úgy érzi, hogy meredély szélén áll. Titokzatos kezek be akarják rántani valamibe, ami ellen minden idegszála tiltakozik. Mialatt a kapitány beszél, Fort William rideg szobáját látja maga előtt. Nem a kapitány szól, onnan hangzanak e szavak, egy furcsa kis ember szájából.

– Sajnálom, kapitány – saját hangját is mintha valahonnan a távolból hallaná –, igazán sajnálom, de katonák oldalán, katonák védelmével soha nem szánnám magam kutatóútra.

A hangja visszakapja régi csengését.

– Lehet, hogy igaza van, és nem érek el Tibetbe soha. Egy azonban bizonyos: csak barátként juthatok oda. Akkor pedig megvéd tulajdon lelkiismeretem és szándékom tisztasága.

A kapitány valamit válaszol, Sándor hallja, hogy beszél, de a szavak nem jutnak el hozzá. Arra sem emlékszik, hogyan került ki a bungalóból.

Eredmény nélkül tér vissza Calcuttába. Ettől kezdve benn él évekig magányosan az Ázsiai Társaság könyvtárában. Dolgozik, rendezi a könyvtárat, cikkeket, tanulmányokat ír, búvárkodik, levelezést tart fenn az egész tudós világgal.

Az a vélemény róla, hogy „nyájas és szeretetreméltó”, hogy „rendkívüli tudós, de különc”. Nem barátkozik a hatalom birtokosaival, nem élvezi a gyarmatosítók örömeit; ellenkezőleg, szerzetesként él szobájában, egész életmódja merő viszolygás e hivalkodó gyarmati uralomtól. Így él öt éven át mint az Ázsiai Társaság könyvtárosa. Nevét világszerte ismerik, a nyelvészet nagy tekintélyének tartják; és közben a gyermekkori álom tovább él benne: megkeresni az őshazát.


XXI

Schöfft Ágoston, a festő vidám szemmel figyeli a calcuttai főtér egyik nyitott teraszáról a Majdán sokadalmát. Fiatal, tehetséges, és pénz van a zsebében. Pandzsából jött, s most itt dolgozik. Az indiai angolok, akiknek mesés gazdagság hullott az ölükbe, nem szűkmarkúak. Nincs olyan nagykereskedő, pénzember, hajóvállalkozó, aki le ne festetné magát és háza népét. India főkormányzója és Calcutta püspöke is a megrendelők sorába tartozik. Ellátják munkával, kellemesen csörrennek zsebében az arany rúpiák. Gyönyörködik a tarka látványban. Előkelően öltözött uracsok, selyemben pompázó úrihölgyek, kalandorok és félvilági nők, európaiak és bengáliak, mohamedánok, ceyloni szingalézok; ezerfajta nép és fajta fiai járnak-kelnek hullámzó tömegben.

– Mennyivel érdemesebbek az ecsetre, mint azok a felfújt méltóságok, akiknek üres arcával megterhelem az utókort – panaszkodik barátjának, Jeannotte francia rajzolónak, akivel egy hete ismerkedett össze. A francia nevet Schöfft szókimondásán.

– Katonák nyomában üzletemberek jönnek, azok nem olyan mulatságosak.

Jeannotte régóta él Calcuttában.

– Unalom, szürke unalom – fűzi tovább a festő a gondolatot. – Hátam borsózik, ha rágondolok, hogy holnap püspök úr őeminenciájához vagyok hivatalos.

– Így van ez, ha Mammon oltárán áldozunk… Calcuttában egyetlen érdekes emberről tudok, de azt beszélik, emberkerülő. Különben önnek honfitársa… Csoma, a nyelvész.

A festő figyelni kezd Jeannotte szavaira.

– Csoma? Akkor magyar, mint jómagam.

– Kalandos történetek keringenek róla. Azt mondják, egy lámakolostorban töltötte java életét. Nem hiszem, hogy szóba álljon önnel. Legutóbb egy bárót csaknem kitett az ajtón. Bizonyos Hügel nevű osztrák arisztokratát.

– Egy bárót? Csakugyan érdekes ember. Hol tartózkodik?

– Az Ázsiai Társaság könyvtárában él évek óta.

Schöfft már másnap elmegy az Ázsiai Társaságba.

– Mr. Csomát keresi? A földszinten lakik, de nem fogad senkit – közli az irodában tevékenykedő hölgy. A festő azonban nem sokat tétovázik, benyit a jelzett ajtón.

Könyvek, kéziratok, szótárak, térképek tarka zűrzavarában őszes hajú, magas homlokú, napbarnított ember ül. Arca a természet nyers erőitől kicserzett arc. Csak két mélytüzű szeme fiatalos, érintetlen.

Nem a legbarátságosabb.

– Mi az?… Mit akar? – kérdi mogorván.

– Csoma úr? Földije vagyok – szólal meg magyarul a festő.

Sándor arca mosolyra derül.

– Istenem – hull ki belőle a szó –, húsz esztendeje nem hallottam magyar-beszédet… Jöjjön, jöjjön csak beljebb, tisztelt úr.

Gyermekes izgalom fogja el.

– Elképzelni sem tudja, mit jelent ez… Volt idő, mikor attól féltem, hogy elfelejtem édes anyanyelvemet. Zanszkárban fennhangon beszéltem magyarul, hogy fülem el ne szokjon a csengésitől. Itt most e magányos könyvtárszobában ugyanezt teszem. Sokszor azt gondolják, végképp elhagyott a józan eszem. Miss Tweetham legutóbb beszaladt megkérdezni, nem vagyok-e beteg. Úgy érzem ilyenkor, börtönben élek, idegen nyelvek börtönében, s valami kényszerít, hogy magyarul szóljak.

Köhögésbe fúl a szava.

– Ezt a kánya köhögést még Kanámban szerzem. Várjon csak, mindjárt csinálok egy jó teát. Hadd legyen vendégem, úgysem igen akad. Hazai vendég soha.

Meggyújtja a teafőzőt.

– Magának nem teszek vajat a teájába, tudom, nem szeretné. Én már megszoktam.

Schöfft nem győz csodálkozni. Erről az emberről mondják, hogy kerüli a társaságot.

– Meséljen, mi újság otthon – nógatja a festőt. Schöfft elsorolja, amit tud. Beszél Széchenyiről, Kossuthról, a politikai irányzatokról.

– Sok szép eredmény van… A Tudományos Gyűjtemény biztosan érdekelné Csoma bátyámat. Eredetileg nagy poétánk, Vörösmarty szerkeszté.

Sándor ismeri a folyóiratot. Számos példányát elküldték már neki.

– Képzelje, azt is megértem, hogy honi lingvisztikai csodadoktorainkat egy kissé megleckéztessék.

Keresgél a könyvek közt, diadalmas hangon felolvassa:

– Ide figyeljen, mit ír Toldy Ferenc egykori rektorom, Szabó József A dicső magyar szó s nyelv őskorú régisége című könyvéről. Szó szerint idézem: „Én azt hiszem, csak az mehet előre, ki a más érdemei s a maga fogyatkozásai iránt meg nem vakult. Mert csak az fogja tudni, mit kell tenni s mit kell kiirtani.” Toldy végre megírta, ami régen megírandó volt, hogy túlfokozott ambíció nem pótolja a tudást. A mi honi nyelvkutatóink mindent a maguk fejéből akartak megoldani, el nem olvastak volna vagy egy könyvet semmi pénzért…

Elhallgat Sándor; hangjában kis rezignációval megjegyzi:

– Úgy látszik, felébredt az ország… Alig húsz év alatt. Nem csodálatos? Mikor elindultam, aludt még minden. Könnyű volt elhagyni egy alvó világot. Most nehezebb lenne az indulás.

Oly tragikus ez a vallomás, hogy a festő mély meghatottságot érez.

– Menjen haza, Csoma bátyám! – kiáltja. – Becsülés, szeretet várja otthon.

Ő fejét rázza.

– Adósságom van… Le kell törleszteni. A világnak mindent megfizettem, a hazának tartozom ma is a gyermekkori fogadalommal. Meg kell találnom eleink lakóhelyét.

Ez utóbbi mondatot annyi határozottsággal mondja, hogy a festő nem kételkedik benne; így öregesen, félig rokkantan, hajlandó lenne útra kelni egy álomért, egy ígéretért.


– Schöfft késő estig ott maradt, s azontúl gyakran eljött. Összebarátkoztak. A festőt érdekelte ez a rendkívüli ember, titokban tanulmányozta vonásait.

Nem mindennapi arc. A szép székely ember típusa, boltozatos homlok, erős orr, erélyes áll, és hozzá, amit tudás és szenvedélyek csiszoltak, faragtak, rovátkoltak ezen az arcon. A szeme: külön tanulmány. Okosság és szelídség párosulnak a fiatalos szempár tükrében elmélyült okosság és bölcs szelídség. A festő, ki ezer szemet tanulmányozott, jól tudja, hogy ezer árnyalata, változata, mélységi foka van a szemből sugárzó értelmi és érzelmi tűznek. Ez itt a szív belső szikrájából és az értelem magasabbrendű lángjából táplálkozik. Sok mindenből tevődik össze. A falu évszázadok óta használatlanul felgyülemlett ősanyaga az alap, enyedi iskolapadban, ázsiai homokpusztában, zanszkári gompa magányában rakódtak rá elmélet és tapasztalás szellemi értékei. A kivételes nyelvtudás csak egyik sajátsága e lehiggadt szellemnek. Schöfft úgy látja, hogy erkölcsi tisztasága sodorta Sándort konfliktusba a társadalommal. Nem lázadó szellem tehát elfordult tőle. Ezért zárkózottsága, amiért sokan különcnek tartják. A festő érti ezt a magatartást; az ő szemét éppúgy nem kerüli el a gyarmati élet szennye, mint Sándor vele született ösztönét. Csak csodálni és tisztelni tudja magatartását, amely felér egy ítélettel. Amikor szóba hozza a calcuttai társadalom felszínes életét, Sándor szenvtelen hangon megjegyzi:

– Kedves barátom, nekem a szabathui garnizon élete kicsiben már mindent megmutatott. Legfennebb az arányok és méretek különbözők. A léha valóság egyazon gyökeréből táplálkozik.

A festő egy napon végül megkockáztatja:

– Mi lenne, Csoma bátyám, ha lerajzolnám?

Sándornak nincs ellenére a gondolat.

– Így aztán csak hazajutok… Ha másképp nem, hát megrajzoltan.

Íróasztalához ül és várja, hogy Schöfft nekifogjon a munkának.

Mialatt dolgozik, a festő szeme előtt harmonikus egységbe olvad a ráncok, rovátkák, sebhelyek sokasága.

Élet van mögötte, és az élet mindig szép – gondolja. – Az erdőnek talán nem a vihar csapásai adják meg belső jellegét, teszik széppé, festőivé? Ez az arc is legyőzött viharok, szenvedések és érzelmek küzdőtere, acélos akarat és tiszta jellem szépíti meg.

Mialatt a portrét rajzolja, sok mindenről szó esik. A festő előtt kiformálódik Sándor mindennapi szűkös élete. Egyetlen öröme, ha levelet kap. Hetekig, hónapokig foglalkoztatja egy levél, utoljára Hegedűs Sámueltől kapott hírt, ki Tordason lelkészkedik.

– Beteg az én drága barátom… Nem írja meg, de látom írásán, hogy valami bántja. Megtörték őt is az élet bajai.

Hegedűs apróságokról ír. Új tanárok vannak Enyeden. Nemegyei nagytiszteletű úrból püspök lett, most vonult nyugdíjba.

– Annak idején mi, diákok kifiguráztuk. Mindenki tudta már akkor, hogy püspök akar lenni… Hiú ember, nagy hiúság lakozik szegényben.

Három nap alatt elkészült a kép. A festőt más tájakra szólítja hivatása. Nehéz szívvel búcsúzik Sándortól.

– Nem jó ez a nagy magánosság, Csoma bátyám.

E megjegyzésre mit sem felel. Szelíd mosolyával kéri, tájékoztassa az otthoniakat, hogy egészséges.

– Mondja meg nekik, hogy amit ígértem, beváltom, aztán hazamegyek.

Schöfftöt szorongó érzés fogja el. Művészlelke megérzi: ősz barátja nem megy haza soha többé.


Schöfft távozásával Sándor még jobban elzárkózik a külvilágtól. A könyvtárt rendezgeti. Rengeteg könyvet és kéziratot hordtak össze a Társaság székházába. Több éves munkájába került, míg rendet teremtett. Szanszkrit, perzsa és tibeti kéziratok és könyvek világában él, és munka közben két távoli világ között vándorolnak gondolatai. Hazája tölti meg öregedő szívét vágyódással, és Lhasza palotái világítanak feléje a messzeségből, ígérve biztos kulcsát az őshaza rejtélyének.

Egyetlen igaz barátját, Mr. Prinsepet is elhelyezték, már harmadik titkárral kell megbarátkoznia.

Szürkén, egyformán telnek a napok.

1841 egyik őszi délutánján kis, sárga köpenyes, mongolos arcú emberke siet át a calcuttai főtéren. A rendőrnél perzsa nyelven az Ázsiai Társaság után érdeklődik, majd folytatja útját a Csauringi felé.

Korán beköszöntött az este, Sándor kis lámpásnál régi perzsa kéziratokat tanulmányoz. Fel sem figyel a halk ajtónyitásra.

– Eljöttem, Csilengi dásza – szólal meg egy hang tibeti nyelven. – Ugye mondtam, hogy még viszontlátjuk egymást?

Mosolyog az öreges arc jósággal, szeretettel.

Sándor felugrik asztalától, elébe siet és átöleli.

– Tudós láma, mérhetetlen öröm ragyogja be a lelkemet. Hát nem felejtettél el?

Szangje Puntszog fáradt mozdulattal leül.

– Nem felejtettelek el. Ígéretemről sem feledkeztem meg.

Sándorra néz, a hangja ünnepélyes:

– A Potala, a vallási és világi ügyek háza engedélyezte beutazásodat a vallás udvarába. Tudják, hogy barát vagy, Csilengi dásza… Nálam az engedély, de nem adhatom át, csak a határon… Sikkimben várlak jövő tavasszal.


Attól fogva valami kettősségben él. Pontosan végzi a könyvtárosi teendőt, megbeszéli az új titkárral, Mr. Torrenssel az eredeti kéziratok és a könyvek különválasztását, a nagy könyvjegyzék kinyomtatását, részt vesz a Társaság ülésein; látszatnyugalma azonban égő nyugtalanságot takar.

Szobájából éjszakánként kalapácsolás zaja szűrődik ki. Ládákat szegez, úti könyvtárat állít össze. Kiválogatja régi kedvenc olvasmányait, Homérosz Iliászát, Caesar Kommentárjait, Ovidiust, Vergiliust, más klasszikus írókat. Másik ládába a tibeti és szanszkrit írások kerülnek, a nemrégiben megszerzett Mahábhárata, India hőskölteménye, a Rádzsa Tarangini és egyéb művek. Külön ládákban vannak a modern nyelvek, ide kis orvosi szekrényt is helyez. Megszerezte a kínai birodalom és Nyugat-Ázsia térképeit, egykötetes belső-ázsiai térképgyűjteményt.

Esténként lejárogat a folyópartra, barátkozik a bárkásokkal. Egyikük, Szavandra nevű, hajlandónak mutatkozik Sándort poggyászával felvinni a Hugli folyón a Gangeszig. Ott kereshet majd csomagszállító embereket.

Márciusra befejezte előkészületeit. Mr. Torrenshez levelet ír:

„Sir, minthogy bizonyos időre Calcuttát elhagyni szándékozom, arra kérem önt, hogy elfogadni és megőrizni méltóztassék e jegyzéket, miután Ön a Társasággal is közölte. Szándékom visszatérni Calcuttába és utazásom eredményeiről az Ázsiai Társaságot tájékoztatni. Ha tervezett utam közben meghalnék, mert őszintén kívánom e nemes intézmény virágzását, értékpapírjaimat, könyveimet s egyéb tárgyaimat a Társaságnak hagyományozom. Minthogy nem óhajtok európai levelezést folytatni, arra kérem önt, hogy amennyiben címemre levél vagy csomag érkezne, azzal belátása szerint cselekedjék…”

A Társasággal hivatalosan csak annyit közöl, hogy folytatni kívánja öt év előtt megkezdett nyelvtanulmányait. Mr. Torrenssel bizalmasan tudatja, hogy megkísérel eljutni Lhasza városáig.

Március első napjaiban Szavandra és testvére leviszik a ládákat a bárkához. Kevés embertől vesz búcsút. A választmányi tagok úgy tudják, hogy félévi nyelvészeti kutatóút vár rá. Levélbeli rendelkezéséről a titkár megállapodásuk szerint csak később értesíti a vezetőséget.

Elindul a bárka, Mr. Torrens búcsút int. Ő van ott egyedül az indulásnál. Idősebb úriember a titkár, nem olyan barát, mint Prinsep volt, de most ő is megindultan néz a bárka után. Ötvennyolc éves Mr. Csoma, külseje után még öregebbnek látszik, köszvény kínozza, jobb lett volna itt maradnia a könvvek között.

Sándor azonban minderre nem gondol. A bárka fedélzetén megint fiatalnak érzi magát. Kedélye is a régi; vígan beszélget Szavandrával, a szél járását vitatják meg. Lassan megy a bárka; ő gondolatban szelek szárnyán repül Lhasza felé. Tudja jól, ez itt a Nagy Út, a végső út… Hahó, szelek, duzzasszátok a vitorlát, nagy lélek nagy célját közelíti… És ti, madarak, a folyótorkolatban, vigyétek hírül a hegyeknek Sándor elindulását! Enyedi véndiák utazik fiatal szívvel mangrove erdők között északnak!

Egy hétig tart az út. Éjszakára kikötnek. Sándor sokáig ébren van még. Élvezi a hűs folyami szellőt, hallgatja az indiai erdők hangjait, nézi a gyémántragyogású trópusi csillagtábort. Szavandra öccse régi dalt énekel. Zsongó, édes dallam; a hullámok csobogva felelnek rá.

Lassan haladnak felfelé, elvonul előttük a folyó élete. Gyermekek kergetőznek a parton, asszonyok csapkodják a mosott ruhát part menti kövekhez indiai módra.

Karragologat kis falu, ott találkozik össze a Hugli a nyugatról érkező Gangesszel.

– Vigyázz, szahib, a Terraiban ne töltsd az éjszakát – inti Sándort Szavandra búcsúzáskor.

A Terrai mocsaras őserdő, a sárgaláz melegágya.

Március 18-án elindulnak. Már első nap lépcsőzetesen emelkedni kezd a talaj. Egyre ritkább a lakott telep, sűrűbb az erdő. Sándornak Szavandra utolsó szavai járnak az eszében.

– Atkelünk-e nappal a mocsarakon? – kérdi a vezetőt.

– Jól ismerem a rövid utat, szahib – fogadkozik az.

Igazi dzsungel mélyén járnak. Harmadnapra mocsárban gázolnak, este millió szúnyog táncol körülöttük. A vezető az ösvényt kutatja. Rosszkedvűen visszajön.

– Megnőtt a mocsár. Kerülőt kell tennünk.

Járják az ingoványt. Lábuk besüpped, ellenséges, rosszindulatú föld lélegzik alattuk, párája arcukba csap. Édeskés, fullasztó a lég.

Csak két nap múlva jutnak ki az erdőből. A távolban fehér-kék üveghegyek súrolják az eget. Mintha a levegőből formálódnának, úgy anyagiasulnak körvonalaik közeledtükre. Sándor már látta a vidéket, tudja, hogy a távolban a két egymással versenyző hegyóriás, a Kacsendzönge és a Gaurisankar van.

Elhaladnak a katonai állomás mellett, de nem óhajt Lloyd őrnaggyal találkozni. Fort Wiliam jut eszébe, az öt év előtti kellemetlen élmény; gyors menetben folytatja útját. Március 24-én város bontakozik ki a hegyek ölelésében. Muong, egy kíséretében levő legény megnevezi:

– Dorse-ling-gang, a villám otthona…

A villám otthona… Különös, sejtelmes név… Campbell, a darjeelingi angol ügyvivő tudott jöttéről, barátsággal fogadja Sándort.

– Kissé fáradtnak látszik, Mr. Csoma…

Sándor végigsimítja homlokát.

– Nem tudom… Talán lázam van – hangja bizonytalan. Már napok óta fáradtságot érez.


Sas keringett a hegyek felett. Magasan, egészen magasan szállott.

Milyen messze elláthat onnan a magasból! Ki tudja, talán Lhaszát is látja, álmai városát? Lhaszát, amit soha nem ér el… Soha…

Így nézte Sándor gyermekkorában is a sast, így vágyódott a messzeség után.

Visszatántorgott a szobába, és lefeküdt. A láz vadul nyargalt belsejében. Képek torlódnak eléje, egybefolytak, majd különváltak… Hatalmas hegységet látott.

Mi ez? A Himalája? Vagy talán a Hargita bérce? Otthon most ébred az ország… Mások egyszer majd könnyebben utaznak… Mégsem bánja, hogy elment… Igaza volt… Merni kell… Hogy is van az óda?… Berzsenyi ódája?

Könnyek szivárognak égő szeméből. A kísérők aggódva nézték.

Egyszerre valami kékséget látott.

Zsuzsika szeme.

,,Te is elmész világgá, Sándri?

El én, csak még messzebb…”

Aztán elcsendesedett.

Az emberek sírtak. Szerették a nemes szívű idegent, aki annyira más volt, mint a többi európai.

Mr. Campbell, az ügyvivő besietett a szobába, és hozzáfogott jelentéséhez.

– Mondott még valamit lázálmában? – kérdezte a szolgákat, de azok csak vállukat vonták.

– Nem tudjuk, szahib… Idegen, egészen-egészen idegen nyelven beszélt…


TARTALOM