III. rész
Iszkander bég
IX

– Gazda… Oszpetár… – igyekszik magát megértetni egy posztóköpenyes, fáradt tekintetű férfi.

A fiatal suhanc, aki hatalmas zsiványpecsenyét forgat nyárson, rábámul egy percig. Mit akarhat? Mit is akarhat? Persze, szállást keres. Szállásadót.

– Hándzsiu – kiált fel diadalmasan, és kézzel-lábbal mutogatni kezd.

Lám, lám, átjutottam a Kárpátokon, s az oszpetárból hándzsiu lett – elmélkedik Sándor, mialatt a Dîmboviţa partján a megjelölt irányba igyekszik. Mikor azonban a fogadóst hándzsiunak titulálja, az kioktatja, hogy ő „domnu hotelier”. Sok érdekesség várja a nyelvészt, csak nyakába kell vennie a világot. Mosolyog Sándor, ha az enyedi nyelvészekre gondol. Gyüjthetik a szavakat, abból ugyan el nem igazodnak. Lám, itt mennyi az átvett török szó, mégsem török a nyelv, még csak nem is rokona a töröknek. Azon is veszekednek és vitatkoznak, hogy szláv-e, latin-e? Az igenlést szlávul mondják, a tagadást latinul… A bojárok franciául beszélnek, a hivatalnokok törökül, görögül.

Egyemeletes épület a szálloda, felső része előreugró faalkotmány. A „domnu hotelier” aranyat kíván, hogy valaki e különös faketrecbe feljuthasson. Sándor már azon van, hogy faképnél hagyja. Hallotta, van karavánszeráj is, majd csak eltölti az éjszakát. Éppen távozni akar, amikor alacsony, pirospozsgás arcú férfi lép a fogadóshoz és érdeklődik, hogy „Monsieur Jovanov” megérkezett-e. Pillantása Sándorra esik, szeme megakad székely öltözékén, és elmosolyodik.

– Erdélyből? Hozta Isten. Nagyapám Aranyosszékből való. Szállást keres? Már azt nem engedem, hogy elkerülje házamat. Dehogyis engedem. Lányom örülni fog.

Vedres Gábornak hívják Sándor vendéglátóját; gyertyaöntödéje van a Metropolia dombja mögött. Faggyúszag terjeng a műhely körül.

– Látja, barátom, itt a bizonyosság, hogy a pénznek igenis szagja van… A virágillat a kertemben nekem kerül pénzbe, ez a faggyúszag meg hozza a pénzt.

Jókedvű ember Vedres Gábor, elégedett, szépen megszedte magát a gyertyaöntödével.

– Van itt kolostor, templom tíz országra való; ünnep is annyi, mint égen a csillag… Aztán mindenre gyertyát gyújtanak… Nagy a keletje.

Itt született a házigazda Bukarestben, megismerte, megszerette az országot.

– Jó nép ez, csak a tudatlanság igen nagy. Az urak görögül beszélnek meg franciául… A bojárfiak külföldre járnak tanulni, pénzt herdálni; itthon meg úgy növöget az ember, mint a csalán.

Hozzáteszi Vedres, hogy akadnak azért az urak között is lelkes, jóra törekvő férfiak. Legutóbb bizonyos Lazăr Gheorghe nyitott iskolát a maga buzgalmából. A bojárok meg ahelyett, hogy segítenék, zaklatják. Nem akarják, hogy írni-olvasni tanuljon a közrendű nép.

Özvegyember a gyertyaöntő. Nagylánya, Katica vezeti a háztartást, örömmel vegyül a társalgásba. Nevet Sándor kijelentésén, hogy törökül kíván tanulni.

– Itt ugyan soha meg nem tanul. Nincs Bukarestben török, hacsak a hivatalbéli görögöt, arnótot nem számítja annak. A sok turbános ember? Megszokták viselni.

Sándor előhozakodik a maga dolgával.

– Valami írás kellene. Szebenben vásároltam passzust, azzal jöttem át a hegyen… Kevés lesz, Sztambulig szeretnék menni, s onnan tovább.

A házigazda félbeszakítja:

– Menjen Jovanovval. Többet ér minden írásnál.

Jovanov Vedres barátja és üzlettársa. Ő szállítja az árut egészen Sztambulig… Most is valahol bolgár földön jár.

Sándor úgy dönt, hogy megvárja a kereskedőt. Közben Vedresek vendégszeretetét élvezi, és figyeli a körülötte zajló életet. Sajátos módon keveredik itt kelet nyugattal. Hamisítatlan bazár szomszédságában német, olasz kereskedők kínálják portékájukat. A város feletti dombon a metropolita temploma emelkedik, nem messze tőle török mecset karcsú minaretje ágaskodik az égnek. A lakosság az utcán tanyázik; kávémérésekben, törökös ülésben issza a kávét, vagy nargilét, vízipipát szív. Szabad ég alatt lacikonyhások sütik a birkapecsenyét. A tereken nagy a mozgolódás. Már mióta átjött a hegyeken, látja Sándor, hogy forrong a nép. Fegyveres lovasok járnak-kelnek; heteristák, az Odesszában szervezett „Szent sereg” katonái. Megesküdtek, hogy kiűzik a törököt a Balkánról… Mesélik, hogy Jordáki kapitány a vezérük, a fejedelmi arnauták parancsnoka.

Vedres mindezt a bennlakó szemével látja.

– A nép nemcsak a törököt unta meg. Azt is, hogy a bojár egész nap a díványon heverjen, és ő tartsa el. Szeretne nyomorult sorsán javítani. Mostanában sokat emlegetik Tudor Vladimirescu nevét. Ez a Vladimirescu Moldvában együtt harcolt az orosszal, most meg valami felszólítást intézett a néphez… Többet én sem tudok.

Két nap múlva megérkezik Jovanov Ciril, tekintélyes kereskedő módjára szolgákkal, lovaskísérettel. Kevésszavú ember, de súlya van annak, amit mond.

– Lebecsülitek a törököt, Gábor. Tud az még harapni. Nagyon ország-világ előtt zajlik itt minden. Félek, nagyböjt lesz a vége ennek a pünkösdnek.

Sóhajt egyet Jovanov. Az ő hazájában még pünkösdök sincsenek. Sokat utazik, sokat tud. A műhelyben, idegenek előtt azt hinné róla az ember, csak a faggyú érdekli meg a birka gyapja, a belső szobában azonban már megérkezésekor figyelmezteti barátját:

– Úgy ügyelj, Gábor, hogy nagy harc van kitörőben. Nékem is sietnem kell, mert tavasszal a Hetéria akcióba kezd, veszélyes lesz a közlekedés.

– Most talán nem veszélyes? Sokszor gondolom, Ciril, amikor túlságosan elmaradsz, vajon nem kell-e már érted is gyertyát gyújtani?

Vedres közbevetett megjegyzésére barátja csak legyint a kezével.

– Nem fenyeget engem semmi… A martalócoknak nem kellenek a te gyertyáid, azokért ingyen égetnek a kolostorban. Pénzt nem hordok magammal.

A kolostornak szállítja a gyertyát Jovanov, de visz ő gyapjúkendőket is, szarufésűt s mindenfajta bazári árut. Nincs kizárva, hogy veszedelmesebb portékája is akad. Hasznos ember az ilyen kereskedő, városról városra megy, nem gyanúsítják semmivel… Indulás előtti napon két magas süveges heterista keresi fel, s bezárkózik velük. Csak este távoznak a látogatók.

Másnap Sándor elbúcsúzik Vedreséktől. Öt megrakott szekérrel indulnak, lóháton kísérik az árut. Sándor is lóra ül. Jovanov ebben nem ismeri a tréfát.

– A Balkánon nem megy másképp.

Mialatt a Dunához igyekeznek, meghallgatja Sándor útitervét,

– Szép dolog a tudomány. Egyesek szerint a bolgár és a magyar közös eredetű… Mi a Volga mellől jöttünk; mint mondják, a nevünk is annyit tesz, hogy „volgamentiek”. Mi bolgárok nem érünk most rá a tudományra. Meglátja, hogyan élünk otthon; akkor majd megérti, hogy százszor inkább a halál, mint az ilyen élet.

Keserűség, fájdalom vibrál Jovanov hangjában.

– Vagyonos ember vagyok, írásom, menlevelem, ami csak kell, bejáratos vagyok basákhoz, bégekhez; és mégis, élhetek-e boldogan és gondtalanul, amíg hazám földjét vér öntözi?


Mire a hegyek közé értek, már leesett az első hó. A farkasok be sem várták a nagy hideget, ott üvöltöttek esténként az utak mentén.

Emberrel csak ritkán találkoztak. Sándor először azt hitte, nincsenek is falvak; utóbb rájött, hogy nehezen megközelíthető völgyek mélyén, magas hegyek között élnek itt az emberek. Mind magasabbra jutottak, már mindennap havazott, s a szekerekkel csak üggyel-bajjal érték el Gabrovót, Jovanov faluját.

Gabrovóban látta először, miként él a bolgár nép.

Minden ház egy-egy erődítés volt. A kapun vaspántok, az ablakon rácsok, éppen csak lőrésnek való hely, a falon karabélyok, kardok, buzogányok.

A falu tanítója oda vitte a vasrácsos ablakhoz, és kimutatott:

– Amott, a domb aljában van az új temető, a falu végében a régi, de van egy a házunk mögött is. Három temetőnk van.

Nem volt család hősi halott, férfi sebhely nélkül. És ebben a veszéllyel terhes, fülledt levegőben csecsemő ringott a bölcsőben, egy másik apróság a földön kúszott. Az emberek születtek, éltek és meghaltak karddal a kezükben; a nép élni akart.

A tanítót igen érdekelte Sándor útja, szeme felcsillant, amikor Oroszországot említette:

– A mi népünk csak az oroszoktól várhat támogatást.

Másnap folytatták az utat. Jovanov az árut öszvérekre rakatta át, így könnyebben haladtak.

Megnyílt Sándor előtt a felbomló török birodalom. Égő kunyhók, legyilkolt családok, akasztott emberek látványa levert lázadásról és megtorlásról beszélt. Jovanov, a higgadt, nyugodt ember szemében gyűlölet parázslott.

– Látja, Csoma barátom, ilyen most Krum cár birodalma.

Két nap múlva rongyos, kiéhezett csapattal találkoztak. Török katonák voltak, különös hosszú tollal fövegükön. Vezetőjük Jovanovot félrevonta, izgatottan tárgyaltak valamit. Amikor továbbvonultak, a kereskedő megállt, és hosszan utánuk nézett.

– Íme, a világ dicsősége. Ez a katonaság volt az oszmán birodalom tartóoszlopa. Jeni cseri… Új katonák, így hívták őket – hangjában alig titkolt diadallal hozzáfűzte: – Ezt is megértük. Az ő életük már olcsóbb, mint az enyém.

A janicsárok különös hírekkel jöttek Sztambulból. Mahmud szultán hadat üzent a régi hadseregnek; új katonaságot szervez.

Jovanov elgondolkozott.

– Nem tudom, érdemes-e továbbutazni. Egy bizonyos: Törökországnak ma nincs hadserege. Soha ilyen alkalom a szabadulásra.

Ettől igen jó kedve támadt. Pedig az idő mind rosszabbra fordult.

Küzdve jutottak tovább; az öszvérek szügyig jártak a hóban, de szívósan vitték terhüket. Estére szél korbácsolta fel a havat. Sziklamélyedésben tábort ütöttek, és tüzet raktak. Éppen ideje volt, mert kitört a vihar.

Két fegyveres dragomán kísérte Jovanovot: Mirko és Nikita; macedon mindkettő, harchoz, veszélyhez szokott. Mirko a tűznél guzlicáján régi dalokat játszott. Nem szerelemről szóltak a dalok: hősi cselekedetről, bátor életről, vitézi halálról.

Sándor már régebbről tudta, hogy a szláv nyelvek korántsem határolódtak el annyira egymástól, mint Európa többi nyelvei. Ő a délvidéken szerb-horvát nyelvet tanult, Jovanov bolgárul beszélt, Mirko és Nikita más nyelvjárást használtak. Mégis mindhárman értették egymást. Úgy érezte, élő példákból meg lehetne fejteni egy nyelv születésének rejtélyét.

Vajon milyen körülmények döntik el, hogy összeolvadnak-e a nyelvek, vagy elhatárolódnak? Mi az, ami új nyelv születésére ösztönöz? Talán az elszigeteltség.

Göttingai skót barátjára gondolt. A skót nyelvet is csak magánossága tartotta fenn, ameddig ez a magánosság létezett. Két ellentétes folyamat. A skót nyelv kihal, mert a nép különélése megszűnik; itt meg nyelvek különülnek el a távolság, a hegyvidék sajátos életkörülményei között. Ez lenne hát a valóság?

Jegyezte Mirko és Nikita macedon-szláv kifejezéseit, hasonlítgatta őket. Közben kialudt a tűz, a guzlica is elhallgatott. Jól beburkolóztak köpenyeikbe, de így is érezték a barlangba nyomuló dermesztő hideget.

Reggelre elült a vihar; szürkésfehéren ragyogtak a hegyek. Enyhe déli szél fújt. Délután már lefelé ereszkedtek, és szeszélyesen kanyargó folyó völgyébe értek. Jovanov büszkén mondta:

– A Marica. A mi folyónk.


Plovdiv, a hajdani Filippopol főterén székelt Szaid bég, a város kormányzója, Jovanov régi ismerőse. Itt remélt a kereskedő Sándornak teszkerét (útlevelet) váltani, hogy Sztambulba mehessen.

– Lehet, hogy a bég most nem engem vár, hanem a seiyemzsinórt – vélte Jovanov, mialatt a palotához közeledtek. – Zavaros idők járnak, és szerte a birodalomban basák, bégek és beglerbégek reszketve várják a holnapot…

A cirádás kapu előtt katonák álltak, szuronyos európai puskával, európai egyenruhában. Csak a fez és a bocskor jelezte, hogy a padisah seregéhez tartoznak. Ez volt az új katonaság, amiért annyi vér folyt Törökországban.

Jovanov felmutatta passzusát, és szó nélkül továbbengedték, ami már magában is szokatlan a tilalmak és baksis országában. Még váratlanabb volt, hogy az udvaron, az árkádos folyosón teremtett lélekkel sem találkoztak. Egyik ajtó mögül sajátos éneklő hang szűrődött ki. Benyitottak. Díszes, szőnyegekkel, párnákkal túltömött helyiségben kéken és hidegen szállongott a nargilé füstje. A szoba közepén kiterített díszes imaszőnyegen térdelt Szaid bég és imádkozott… Hangosan, ünnepélyesen idézte a Korán szavait, homlokával időnként a földet érintette.

Sándor vissza akart vonulni, de Jovanov intett, hogy csak maradjon. A bég nem vett tudomást a külvilágról, szenvedélyes felkiáltásai az eget ostromolták, tekintete más régiókban járt. Több mint negyed óráig tartott, míg az ima véget ért, és Plovdiv kormányzója a számára kínos és közömbös földi dolgok közé térvén, meglátta őket is. Jovanovot hellyel kínálta, azután hosszan hallgatott. Szemét a földre szegezte a bég, és Sándor csodálkozva látta, milyen hosszú, sátoros szempillái vannak. Anélkül, hogy tekintetét felemelte volna, egészen halk hangon megkérdezte:

– Mivel érdemeltem ki e látogatást, tiszteletreméltó Jovin bej?

Jovanov keleties színekkel ecsetelte, hogy Sándor híres tudós Frengisztánból (Európából), az igazhivők tudásának forrásából akar meríteni, és passzusra van szüksége. Mialatt beszélt, díszes öltözékű kis kövér emberke lépett a szobába, és némán helyet foglalt a kormányzó oldalán.

Szaid bégnek eddig csak a türkizbogláros zöld selyemturbánját látta Sándor. Most felemelte fejét, finom metszésű ébenfa arcából nagy barna szempár bámult Sándorra, akinek az volt az érzése, hogy régmúlt idők néznek feléje egy fénytelen, fáradt tükörből.

– Ne menj Sztambulba, idegen. A halál lebeg a város felett – hallotta a kormányzó szavát, és a sápadt arcon mintha valóban a halál árnyéka suhant volna át.

A bég az elmúlás világában él – gondolta Jovanov, és újabb érveket sorakoztatott fel. Megtette Sándort világ reménységének, ki igazhivők és rumik kibékítéséért harcol. Színesen leírta a bábeli torony történetét, ahol összekeveredtek az emberek. Sándor szeretné mindezt jóvátenni, hogy ismét egy nyelven szóljanak. Már éppen a prófétákhoz jutott, amikor a kis kövér ember közbeszólt:

– Biszmillah. Magammal viszem az idegent, hatalmas bég. Ha tudós ember, tisztelnünk kell, a Korán is erre tanít.

A bég a beszélőhöz fordult:

– Tiszteletreméltó Abdul Mirza, tégy belátásod szerint. Vidd az idegent, ha úgy tetszik.

Ezzel Sándor ügye elintéződött. Abdul Mirza, a gazdag perzsa kereskedő védelme alatt elindulhatott Sztambulnak. Jovanov Plovdivban maradt, mint mondta, az események miatt.

Abdul Mirza Bécsbe szállított szőnyegeket, hazájába pedig európai árut vitit. Mielőtt elindultak, megkérdezte védencétől:

– Hol vannak embereid?

– Magam vagyok – felelte Sándor egyszerűen.

Csodálkozott a perzsa.

– Azt gondoltam, a tudóst fejedelemként tisztelik, szolgák serege kíséri, oltalmazza.

– Ne hidd. A tudósnak sok szenvedés jutott mindig osztályrészül. A ti nagy Avicennátok is menekülni kényszerült, igaz-e?

Avicenna… A név említésére Abdul Mirza szeme felragyogott. Sándor azonban nemcsak Avicennát ismerte, Firduszit, Omar Khajjámot is idézni tudta.

– Valóban tudós ember vagy. Tekintsd magad vendégemnek.

A kereskedő őszinte jóakarattal ajánlotta fel barátságát. Tetszett neki, hogy Sándor nem kérkedik tudásával, de nem is rejti el.

Másnap reggel Mudros közelébe értek. Az úti forgalom egyszerre megszakadt. Feltűnő volt, hogy a máskor oly népes vidék elhagyatott. Egy völgyelés bejáratánál Abdul Mirza arabs lova felhorkant, és nyugtalanul táncolni kezdett.

– Érez valamit – szólt a kereskedő. Leszállt a lóról, és zablájánál vezette.

A völgyben házak mutatkoztak, de embernek még mindig semmi nyoma. Abdul Mirza hirtelen megállott:

– Pestis – mondta alig hallhatóan, mintha maga is félne kiejteni a rettegett betegség nevét.

A falu utcáin megfeketedett holttestek hevertek. Nem mehettek tovább. A pestis elzárta Sándor útját; irányt kellett változtatnia.

Igaza volt a plovdivi bégnek. A halál lebegett Sztambul felett.


X

Hajnalodik. A fény lassan feloldja az éjszakát, azúrossá engeszteli a palaszürke nagy térséget. Mintha újjászületne a világ, égbolt és tenger elválik egymástól. A hullámok reggeli dalba fognak, vidámabban csobogják körül a hajót.

A fedélzeten is kiformálódnak a tárgyak: az árboctartó oszlop, aljában nagy kötélcsomókkal, ládák, tartózsinegek, szerszámok összevisszasága.

Sándor már ébren van, gyönyörködik a reggelben. Látott tengert német földön is, ez a tenger azonban egészen más. Ott homokos fenyér a part, a nagy víz komor, szinte fenyegető. Itt minden örömteli jókedv, itt keltek életre a görög mondavilág alakjai, itt regélt Homérosz.

Persze, tudja már, mióta görög földön jár, hogy hiába a kék tenger és a mosolygó égbolt, ha egyszer rab az ember. Az a távoli fekete sáv bizonyára Szamothraké szigete. Török őrhajók lesik ott prédájukat.

Cigányképű, sovány ember lép melléje, a Xerxes parancsnoka.

– Figyelje, tudós uram, a bohócokat… Meg fel sem kelt a nap, de ők már virgonckodnak.

A hajótól nem messze delfincsapat kergetőzik. Magasba szökkenő testük mint sötét ezüsttükör villan meg a reggeli fényben.

Nyílik a fedélzetre vezető csapóajtó, és Abdul Mirza mosolygós, kerek képe bukkan fel. Ő is a Xerxest választotta, minden veszélyével. „A pestis nem fél a Korántól” – szokta mondogatni. Odamegy Sándorhoz, szeretetteljesen üdvözli, keleti udvariassággal hogyléte iránt érdeklődik, aztán, hogy agyonüssék az időt, tudományáról faggatja.

– Fel nem foghatom, mi érdekeset találsz a nyelvek kutatásában… Vagy talán nem Allah végzése, ki milyen nyelven szóljon hozzá?

Sándor tűzbe jön a megjegyzésre.

– Nincs annál érdekesebb tudomány, tiszteletreméltó Abdul Mirza. Az emberiség múltja, népek sorsa nyílik meg előtted.

Mindjárt példát említ.

– Élt valamikor egy muzulmán szekta, talán hallottál róla: az asszaszinok. Nevük annyit jelent, hogy hasis-élvezők. Mert fiatal korukban hozzászoktatták őket a hasis, e bódító méreg élvezetéhez. Ezért könnyen uralkodtak rajtuk, és rettegett gyilkosokat neveltek belőlük. Ma pedig a legtöbb földközi-tengeri nép nyelvén nevük a gyilkos fogalmával azonosult. Utóbb még ige is alakult a főnévből.

Abdul Mirza érdeklődéssel hallgatja.

– Csodálatos mesét mondtál. Régóta tudom, hogy a szavaknak varázserejük van. Lám, az Ezeregyéjszakában is a Szezám szó gazdagságot adott ismerőjének. Sok titok rejlik a szavakban.

Két malomban őrölünk – gondolja Sándor.

– Amit említettél, az költészet, és gyönyörködtetésre szolgál. Amiről én szóltam, az tudomány, és hasznára van az emberiségnek – így próbálja megmagyarázni a kettejük gondolatmenete közti különbséget, a kereskedő azonban fejét csóválja.

– Különös emberek vagytok ti, hitetlenek. A mese csodálatos világa a legfőbb jó, amit kaphat az ember, s ami jó, az egyben hasznos is. A tudomány meg a Koránban foglaltatik, többre nincs szüksége senkinek.

Ezzel az érvvel már nem tud hadba szállni Sándor. Nem sértheti meg első keleti barátja érzékenységét.

Közben a nap korongja mind ajándékozóbb kedvvel szórja melegét. Sok apró sziget között haladnak el, egyiknél horgonyt vetnek. Sándor partra száll a kapitánnyal.

Az éles reggeli fényben csaknem átlátszó a parti sziklák között a tenger vize. A csónakból szemlélődve soha nem látott világ nyílik meg előttük. Piros és narancssárga virágállatok ékesítik a tenger alatti köveket. Halak, rákok, csigák nyüzsögnek az élő erdőben. Az élet száz formája vetélkedik odalenn. Parányi csikóra emlékeztető halacska százával kapaszkodik az algák kusza fonalába. Harang alakú, áttetsző építmény ring a vízben, mintha kristályüvegből lenne. A díszes üvegbura úszó mozdulatokat tesz. Sándor önkéntelenül feléje hajol.

– Nem ajánlom, hogy hozzáérjen, mérges csalánszövetből van az egész – inti a Xerxes kapitánya.

Apró halacskák úszkálnak a medúza harangja alatt; mint kotlós csibéit, védi őket a díszes, de harapós sátor.

A szigetet kopár sziklák fedik, mégis ember lakja. Tele az öböl csónakkal. Legények állnak a csónakokban, négyágú villával kezükben. Néha vízbe vetik magukat, s eltűnnek a mélyben. Mikor feljönnek, tele a kötényük zöldesbarna spongyaállattal. A spongyát a parton kiszárítják, aztán Sztambulban, Szíria nagyvárosaiban eladják mint fürdőszivacsot.

Ez sem könnyebb kenyér, mint törökbúzát kapálni – gondolja Sándor.

Másnap továbbmennek. Kiosz szigetén Abdul Mirza elválik tőlük, hajót cserél Szíria felé, Sándort is hívja, jöjjön vele, ő azonban arra gondol, ha már útjáról letérni kényszerül, hadd nézze meg az ősi Egyiptom csodás emlékeit. Szívélyesen búcsút vesz a perzsától, aki annyi jóindulattal volt irányában.

Lassan elmaradnak a szigetek, a végtelennek látszó tengeren vitorláznak.

– Itt már Mehemed Ali az úr, illetve az angolok. A kapitány elmeséli Sándornak, hogy Mehemed Ali egyszerű kereskedő volt, most pedig Egyiptom királya.

– Ha kereskedő volt, királynak is beválik. Királyok, sáfárok: egy mesterség – vélekedik Sándor.

Megszokta és megszerette a hajózást. Különösen az estéket kedveli. Ilyenkor millió gyémántként szikráznak fenn a csillagok. Harmadnap a látóhatáron különösen fényes csillag tűnik fel. Amint közelednek, mind nagyobb, mind szikrázóbb. Nem csillag ez, hanem a fárosz. Alexandria ókorból híres világítótornya.

Bizony, nemcsak a fárosz, de maga Alexandria is másmilyen lehetett Nagy Sándor idejében. Alig tízezer lakosa van az egykori metropolisnak. Csak itt-ott látni építkezést; az új hatalom, Mehemed Ali rendezkedik be. Az a keleties épület amott a Rasz et Tin, az alkirályi palota, utána kaszárnya kaszárnya mellett. A város déli részén épül a Mahmudije csatorna; övig merülve a dögletes iszapban, dolgozik itt néger rabszolga, kikötőmunkás és az egykori mamelukok utóda, aki életét a rabmunkával megválthatta.

Sándor a kikötőnegyed sikátorában tévelyeg. Mint vérbeli nyelvész, a fülével érzékeli a zűrzavaros, sok nyelvű, sok fajú népességet. Heves taglejtésű örmény, görög, zsidó árusok kínálják portékáikat, arrább nagy szakállú arab írástudó készít néhány rézpénzért beadványokat, leveleket. Büszke tartású fegyveres férfi áll meg az árusok előtt; sivatagi nomád harcos, itt adja el a zsákmányt, s szerzi be szükségleteit.

Időnként nagy kardcsörtetéssel Mehemed Ali katonái vonulnak végig az utcákon. Amerre mennek, fojtott szitok s átkozódás kíséri őket.

Nagy szeretetnek nem örvend a nagyúr – állapítja meg Sándor. Menne tovább a törökök, arabok, négerek, levanteiek tarka tömegében, ám egyszerre rémült nyugtalanság jeleit látja. Az emberek otthagyják portékájukat, futásnak erednek. Csikorgó kerekű kordé közeledik, és Sándoron jeges érzés szalad át. A kordén megfeketült holttestek hevernek egymás hegyen-hátán, ahogy feldobálták.

– Pestis! Pestis!… – kiáltják rémült hangok, s Allahot idézik ezer változatban. A boltosok bezárják üzleteiket, mindenki menekül a halál kocsija elől.

Sándor ráeszmél a kegyetlen valóságra. A pestis gyorsabb volt, mint a Xerxes. Míg ő a tengert járta, elébe került, és már Alexandria népét kaszálta.


El innen, el minél gyorsabban – ez vezérlő gondolata. Mindenekelőtt a kikötői sikátorokon igyekszik túljutni. A házak most tisztábbak, rendezettebbek, az utcák szélesebbek. Sándor keresztény templomra lesz figyelmes. A görög negyedben van. A jómódról, tekintélyről tanúskodó házak azonban elutasítólag húzódnak meg a nagy kertek mélyén, vasrácsos kapu őrzi őket. Megannyi sziget.

Az est első fátylai bontakoznak. Már attól tart, hogy a gyorsan beköszöntő afrikai éjszaka az utcán találja. A.nap állásán látja, hogy alig egy óra múlva beköszönt az este; nem a hosszú, barátságos erdélyi est, hanem rövid átmenet a forró nappal és fagyos éjszaka között.

Valami fogadót, karavánszerájt keresne, nem akar e pestises város utcáján tanyázni.

Európaias külsejű épületből kalapácsolás hallatszik. Jobban körülnéz. Kovácsműhely ajtajában találja magát.

Odabenn serény munka folyik. Szurtos fellah gyerek tapodja a fújtatót, zuhannak a pörölycsapások a vörös ráfvasra, s fehéren izzó forgácsok záporoznak a földre.

Sándor álldogál egy darabig. Kedvére van ez a békés otthoni kép. Megnézi a feliratot: „Josef Schäfer, kovácsmester.” Jobban fülel. Odabent hamisítatlan tiroli németséggel folyik a beszéd. Erre bemegy.

Schäfer uram jól megtermett, szakállas, bajuszos férfi, mint a tiroli vadászok általában. Első pillanatban megütődve nézi a szegényes öltözékű idegent. Sándor bemutatkozik.

– Ha Schäfer uramnak nincs terhére, az éjszakát akár itt a műhelyben is szívesebben töltenem el, mint a halálos kórt terjesztő kikötői sokaság körében – mondja. Öntudatos viselkedése, szerény, de magabiztos beszéde egykettőre megnyeri a kovácsmester rokonszenvét.

– Itt a műhelyben? Schäfer tudja, mivel tartozik egy ide vetődött hazánkfiának. Tessen csak beljebb jönni.

Beviszi a kései vendéget a műhely mögötti lakásba.

– Asszony, vendéget hoztam. Hígítani a levest – tréfálkozik, és Schäferné – szelíd arcú, kék szemű asszony – szalad a konyhába, hogy pótolja a vacsorát.

Félóra múlva a műhelyben is véget ér a munka. Schäfer uram megmosakszik, ruhát vált, és siet az érdekes vendég fogadására. Mert érdekesnek látszik ez az idegen, aki külsejében parasztemberre emlékeztet, ha meg beszél, mintha tudós szólana.

Sándor a falon függő képeket nézegeti. Egyik fiatal, mosolygós ifjút ábrázol katonaruhában.

– A fiam… Wagramnál esett el – mondja Schäfer elborult tekintettel.

Egy másik kép vonja magára Sándor figyelmét. Sastekintetű, merész arcélű férfi. A házigazda nem szól semmit, úgy tesz, mintha nem látná Sándor érdeklődését. A vendég azonban nem állja meg kérdés nélkül.

– Rokon talán?

– Igen… Minden tirolinak a rokona… Eszményképe – a házigazda szemében furcsa fény lobog –, Andreas Hoffer. A mi szabadsághősünk.

Sándor hallott már Hoffer Andrásról. Harcba vitte egész Tirolt a francia megszállók ellen, s ja császári hatóságok végül is kiadták a franciáknak. Érzi Schafer kedélyváltozásáról, hogy nem szívesen beszél erről, nem is firtatja tovább. A vacsoránál azonban, kedélyes beszélgetés közben, a vendég oly megnyerő, bizalmat keltő egyéniségnek bizonyul, hogy a házigazda is felenged. Sándor beszél szülőfalujáról, Enyedről, a göttingai életről. Schäferék érdeklődve hallgatják. Egyszerre könny szökik Schäfer néni szemébe:

– Erich éppen ilyen idős lenne.

Schafer felugrik helyéről, fel-alá járkál, lázasan pöfékel a pipájából. Megint leül. Kikívánkozik belőle a beszéd.

Két fia volt, az egyik Wagramnál esett el, a másik Hoffer szabadcsapatában harcolt, s vezére sorsában osztozott.

– Hittem a császárban. Egyik fiamat feláldoztam érte, a másikat ő áldozta fel az ellenségnek. Rájöttem, hogy császár vagy haza nem mindegy. Otthagytam szülőföldemet, amelyet a császárral szövetséges idegen katonák tapostak.

Elhallgat az öreg tiroli. A vendég szólal meg:

– Nem különös? Itt idegenben ismerjük meg egymást. Otthon mintha mindenki mindenkinek ellensége lenne. Fogadok, hogy Schäfer bácsi sem szerette a magyarokat.

– Nem bizony – ismeri be a házigazda. – Arra tanítottak minket, hogy a magyarok rebellis, lázadó nép.

– Ezért fontos a tudomány, a megismerés – véli Sándor. Hogy elterelje a szót a fájdalmas emlékekről, a maga terveiről, nagy útjáról kezd beszélni. Schäfer figyelmesen hallgatja, időnként egy-egy gyakorlati tanácsot ad, majd így szól:

– Amennyiben megértettem, nemes és szép tervet akar megvalósítani. Tiszta szívemből kívánom a sikert. Maga tudós ember, Csoma, barátom, én meg csak egyszerű iparos vagyok, ám hallgassa meg egy élet árán szerzett tapasztalatomat. Bármerre is járjon, alkalmazkodjék az egyszerű emberek életéhez. Akkor soha nem fog csalatkozni. Mert a hódító hatalom, a büszke, dölyfös európai részéről sok megaláztatás éri az afrikai és ázsiai embert. Nem csoda, ha gyanakvással és gyakran gyűlölködve nézi, hogyan hatol be országába és rabolja el kincseit.

– Efelől nyugodt lehet, Schäfer bácsi – feleli Sándor. – Már Göttingában voltak barátaim, akiktől megtanultam, hogy nem jó lóhátról beszélni a bennszülöttekkel. Mert lehet ugyan, hogy megalázkodnak, de soha meg nem nyílnak az ember előtt. Nem a bányakincsekre vagyok kíváncsi, hanem a népek szellemi kincseire. Biztos vagyok benne, hogy miként odahaza, az én hazámban, ezekben a távoli országokban is a nép őrzi meg a hagyományokat.

– Jól mondja, Csoma barátom – bólint Schäfer. – Nálunk odahaza Tirolban is a nép ápolja a dalokat, meséket, mondákat – sóhajt mélyet az öreg osztrák.

Este felvezetik a vendéget az emeleti szobába. Hófehér ágy fogadja a vándort. Sándor vágyódással néz az ágy felé. Neki eddig még soha nem adatott meg ilyen tiszta, vetett ágyban aludni. Odahaza a szegletben húzta meg magát, aztán a diáktanyák padlatján. Mindig csak a puszta földön. Készült az útra, edzette magát.

Mintha invitálta volna az ágy, hogy feküdjön bele, mert ki tudja, mi vár rá. Sivatagok, sziklás hegyek, ezer szenvedés.

Fájó érzés suhant át rajta. Megérzése annak, hogy talán soha nem pihenhet meg, és soha nem lesz része az élet kis örömeiből.

Egy percre mintha Zsuzsika kék szeme tükrözne feléje. Ki tudja, mi van vele? Biztosan már gyermekei vannak. Jól van így. Megérdemli, hogy boldog legyen.

Lefekszik az ágy mellé a földre. Nyitva az ablak, s egy darabig még hallgatja az afrikai éjszaka különös hangjait. Elkésett vízhordó üget az utcán, kiáltozik. Müezzin imára szólítja az igazhivőket. Teve kolompja hallatszik.

Ez hát az ókori világváros, ahol valamikor nagy görög tudósok, Eukleidész, Arkhimédész, Ptolemaiosz dolgoztak. Az antik görög kultúra utolsó nagy fellángolása Alexandria. Jó lenne körülnézni itt, ahol annyi régi kultúra és nyelv keveredik.

A halottas kordé jut eszébe. Nem, mégsem marad.

Halk beszélgetés szűrődik hozzá. Az öregek még fent vannak. Ki tudja, éppen azt beszélik meg, mivel kedveskedjenek a vendégnek másnap. Jó emberek Schäferék, mint a sok szenvedésen átment emberek általában. Miért, hogy a szenvedés jobbá, igazabbá teszi az embereket? Talán azért, mert tapasztalást jelent. Viszont ha a világ igazabb lenne, talán nem kellene annyit szenvedni sem.


Másnap reggel Schäfer uram gondterhelt arccal fogadja.

– Ali, a segédem nem jött be. Eddig még soha nem hiányzott. Aggódom miatta. A pestis terjedőben van. Úgy gondolom, legokosabb, ha bezárom a műhelyt. És maga, fiatal barátom?

– Egyetlen vagyonom az egészségem. – Sándor válaszából Schäfer megérti, hogy el akar menni.

– Sajnálom, szívből sajnálom. A pestis azonban tényleg nem gyerekjáték. Ajánlólevelet adok Pohle Ignác barátomhoz Aleppóba. Ő majd segíteni fogja.

Nemcsak ajánlólevelet ad az öreg kovácsmester, hajóról is gondoskodik. Igaz, hogy az Abu Kasim Ciprusra megy, de onnan már csak egy macskaugrás a szíriai partvidék.

Az Abu Kasim szíriai hajó, legénysége a barna szín minden árnyalatát képviseli. A kormányos például egészen világos bőrű, kék szemű, ki tudja, tán keresztes lovag volt valamelyik őse. A matrózok sötétbarna núbiaiak, fülükben rézkarika. A kapitány magas, érdekes arcú férfi. Sándor török nyelvtudását gyakorlandó, megszólítja:

– Effendi, nem veszed rossz néven, ha megkérdem: Ruméliából származol, igaz-e? Vagy talán Anatólia fia vagy?

A kapitány élesen ránéz. Gondolkodik egy darabig, hogy méltassa-e válaszra a kíváncsi idegent.

– Tudd meg, rumi, az én hazám magas hegyek között van, ott, ahol a sasok fiai élnek. Rabszolgának adtak el gyermekkoromban. Hosszú a története annak, amíg eljutottam idáig. Ez a hajó nem az enyém. Gazdám bejrúti kereskedő. Sok hajója jár a tengeren.

Dode Murad, a kapitány albán származású. Sándor tovább fűzi a szót:

– A szkipetárokról azt hallottam, hogy szabadságszerető nép. Így mondják a Balkán hegyei között.

A kapitányban szemmel láthatólag küzd a vele született büszkeség a török neveléssel.

– Igaz…. A hegyekben még szabadok az emberek. Körülnéz, nem hallgatózik-e valaki. Most ketten vannak csak.

– Vér és szenvedés a szabadság ára. Jártál-e a Skodra tó partján, idegen?

Sándor még soha nem járt arrafelé.

– Megláthattad volna, hová vezet a rabszolgaság. A Skodra tó vidékén nevelik a szultán és a nagyurak törpéit.

Elmeséli Dode Murad, hogy az újszülött gyermekeket fazékba dugják, amiből csak a fejük látszik ki. Ebben tartják három évig, amíg a szerencsétlen nyomorék lesz, „törpe”, alkalmas a sztambuli urak nevettetésére.

– Másokat a háremek őrizetére nevelnek. Áldom az urat, hogy belőlem csak rabszolgát csináltak.

Sándor szánalommal vegyes lázongással hallgatja szavait. Másra tereli a beszédet.

– Különös – állapítja meg –, bejártam már a fél oszmán birodalmat, de igazi oszmánlit még nem találtam.

A kapitány bólint.

– Sokfajta ember él a nagyúr védőpajzsa alatt. És te, rumi, kinek a szolgálatában járod a tengert?

Hogyan is magyarázza meg ennek a rabszolgaságban nevelt embernek, hogy nincs más gazdája, csak tulajdon lelkiismerete. Gondolkozik egy darabig.

– Lásd, effendi, a világot járom, a tudásomat igyekszem gyarapítani.

Mint egykor Abdul Mirza, a perzsa kereskedő, a kapitány is tisztelettudóan meghajol e közlésre.

– Nagy feladatot vállaltál. A tudás végtelen tengerhez hasonlatos.

Sándor nevét tudakolja.

Szkander… Iszkander – próbálja lefordítani keresztnevét. Szeme fölcsillan.

– Szép név… Nekünk albánoknak különösen drága. Szkander bég a mi szabadságunkért harcolt. Akkor hát Iszkander bég a neved.

Attól kezdve ezen a néven ismerték Sándort a keleti világban. Amerre csak járt, tengeren, szárazföldön, hegyek között és izzó sivatagban, az egyszerű emberek így újságolták egymásnak:

– Iszkander bég járt erre. Messze földről jött, Frengisztánból. Nagy tudós és nemes szívű ember. Úgy él, úgy étkezik, úgy gondolkozik, mint mi.


XI

Haleb, vagy ahogy a levanteiek nevezik: Aleppo, szélesen terpeszkedik pálmakertek és rózsaligetek között a Kuvek termékeny síkján. A rózsák a basák, bégek és egyéb méltóságok palotáit övező kertekben illatoznak. Mire az illathullámok a bazárnegyedig eljutnak, bizony kevés marad belőlük. Itt már egészen más, élettől és munkától terhes szagok terjengenek a levegőben. A nyüzsgő embertömeg hajnaltól napestig lót-fut, hogy megkeresse a néhány nyomorúságos rézparát. Hajlékra sokaknak nem telik. Bazárok, karavánszerájok, raktárházak árnyékában alusszák álomtalan álmukat a rongyosok, ott éri őket az éjszaka, ott virrad rájuk a nehéz munkát és szenvedéseket ígérő reggel.

A bazárnegyedben vannak a nagykereskedő cégek, melyek a négy világtáj közötti áruforgalmat bonyolítják le. A Pohle Ignác cég ezerszínű aleppói szőtteseket, moszuli kendőket, hamadani szőnyegeket, damaszkuszi ötvösmunkát küld Európába, onnan meg kézműipari holmit hozat ide. Van azonban külön gyarmat- és füszeráruraktára is a cégnek, bálákban áll a préselt datolya, füge, amíg a kikötőbe szállítják.

Éppen új árut hoznak a raktárba, s csak úgy visszhangzik a helyiség a biztató, ígérő, fenyegető szavak és káromkodások bábeli zűrzavarától.

– Szaid, te tetvek atyja, igen, igen, neked szólok. Tán alszol? Ott olaj van! Olaj, érted? Tán te fizeted meg, ha olajos datolyát szállítunk? Allah világosítsa meg az elmédet. Porco di Madonna! Ali fiam! Egy ökörrel több! Vigyétek, vigyétek, ránk sötétedik!

Olaszul, görögül, arabul, máltai nyelven, Levante minden tájszólásában folyik az épületes diskurzus. A préselt datolyatáblákat cipelő suhancok egyike-másika megáll, letörli fél kezével arcáról a patakzó verítéket; anyanyelvén visszafelesel a hajcsárnak, aki olajbarna emberke, valódi levantei.

A raktár levegős, kocka alakú épület. Mellette vannak a cég irodái. Az irodától a raktárig az utcán tevék állnak hosszú sorban, ezek szállították a préselt datolyát Mezopotámiából a sivatagon át. A levegő, mint valami ragadós, olvadó tömeg nehezedik mindenre, legyek miriádja feketéllik mindenen. Ne rójuk meg Alit és Szaidot, mert nehezen megy a munka; rongyos ágyékkötő fedi a két suhancot, semmi sem védi verítékes testüket a szárnyas vérszívóktól. A karavánnal jött három beduin az oszlopok árnyékából nézi a munkát. Más világból valók, a sivatagban a rablás és gyilkolás megengedett, a munka azonban szégyen. Lenézik a szerencsétlen városi napszámost, nem éreznek vele közösséget.

Más szemmel látja a nehéz munkát az a kék posztóruhás vándor, aki éppen most állott meg a raktár kapujában, s botjára támaszkodik. Zarándoknak gondolná az ember. A raktárfelügyelő ügyet sem vetne rá, ha a különös, cifra rovátkás vándorbot szemébe nem tűnne. Ilyen botot sehol sem látni Keleten. Közelebb lép az emberhez, tanakodik, megszólítsa-e, de nem tudja, hová tegye. Szegényes ruhája, poros gúnyája, a kezében tartott kis motyó zavarba hozza. Az idegen kisegíti zavarából.

– Pohle úrral kívánok beszélni – mondja törökül.

– Nincs munka.

A válasz gyors és elutasító.

A jövevény megismétli:

– Pohle urat keresem. – Hangjának határozott csengése ellene szól öltözékének. A levantei vállat von, majd odakiált egy ott ténfergő fiúnak:

– Faud, vezesd az effendit az irodába.

Átmennek a szomszédos épület vasrácsos ajtaján. A fiú rámutat az emeletre vezető lépcsőre, s mint aki dolgát jól végezte, odébbáll.

Az iroda első helyiségében bábeli hangzavar fogadja a látogatót. Ügyfelek és tisztviselők vitatkoznak az ár felett, de nem európai módra, hanem a keleti vérmérsékletnek megfelelő színpadiassággal. Ha jobban körülnéz az ember, rájön, hogy a könyvelőn és pénztároson kívül csak két maronita kereskedő, egy aleppói teve tulajdonos és egy Bejrút környéki földbirtokos van a szobában. Ez a hat ember azonban egyszerre beszél, kiabál, kérlel, Allahot hívja tanúnak, a Korán szúráit idézi bizonyságul, az arab nyelv éneklő, dallamos hangsúlyával.

Látogatónk áll egy darabig e hangzavar közepette, majd elszántan a belső ajtónak tart. A vitázók rá sem hederítenek. A belső szobában alacsony, szőke férfit talál az íróasztalnál.

– Pohle úr?

A német megszólításra az íróasztalnál ülő fiatalember felüti a fejét. Komoly, értelmet sugárzó tekintetű középkorú ember áll előtte.

– Én vagyok. Mit óhajt?

– Csoma Sándor vagyok, nyelvkutató. Mongóliába igyekszem. Schäfer Józseftől, Alexandriából ajánló sorokat hoztam Pohle uramhoz.

Már nyúl is a levél után.

– Schäfer bácsitól?! – Pohle felugrik helyéről, kezet nyújt az idegennek. Átveszi a levelet, arca olvasás közben mosolygósra változik.

– Schäfer bácsi régi jó barátom. Apámmal egyidőben került ki a Keletre. Igazi meleg szívű ember. Nagy elismeréssel ír magáról.

Feltekint a levélből, és kutató szemmel fürkészi a jövevényt.

Különös csodabogár – gondolja. – Ördög tudja, Scháfer bácsival könnyű bármit is elhitetni. Kelet nyüzsög most a kalandoroktól.

Még egyszer szemébe néz Sándornak, de az állja tekintetét.

– Mongóliába igyekszik?

– Igen. Az ujgurok földjére. Nyelvkutató munkát szeretnék folytatni.

– Mongóliába? Miért nem megy Oroszországon át?

– Úgy akartam. A pestis megakadályozott benne.

– Indiából nehéz lesz.

– Nem is India a célom… Úgy gondoltam, Perzsián át Bokharába megyek s onnan orosz földre.

– Bokharába? Csak nem gondolja komolyan? Gyalogszerrel! Át a sivatagon?!

– Eddig is így jöttem. Gyalogszerrel.

Pohle kétkedve nézi. Talán nincs eszénél? Józan a tekintete, a szemében semmi zavaros.

– No, majd meglátjuk, miben segíthetjük. Akit Schäfer bácsi vendégül látott, az én vendégszeretetemre is számíthat. Kérem, jöjjön beljebb, pihenje ki magát.


Schäfer bácsi csakugyan hiszékeny ember, Pohle Ignác annál kevésbé. Egy kovácsmester elhihet bármit, egy kereskedőnek másokkal kell elhitetni, ami érdekében áll. Az öreg Pohle és Schäfer együtt ették a császári ármádia fekete kenyerét, Pohle azonban hamarább búcsút mondott a Habsburg birodalomnak, akkor, amikor Schäfer még szentül hitte a kétfejű sas legendáját. Pohle korán megtanulta gyűlölni a császári elnyomást. Egy csehországi posztógyár ügynökeként ment ki Szíriába. Az iparosodó Ausztria gyárai örömmel választották képviselőjüknek, és gyarmatáru-behozatali cégekkel is felvette a kapcsolatot. Hamar megtollasodott, fia már tekintélyes céget örökölt. Schäfert Pohle segítette ki Egyiptomba.

Ifjabb Pohle művelt, olvasott ember, élénk figyelemmel kíséri a politikai eseményeket, a gyarmati hatalmak mind vadabb versenyét. Látja, hogy Európában a Szentszövetség csendőruralma már csak látszatra őre a rendnek, valójában egészen új jelszavak és eszmék hódítanak szerte a világon. Nyersanyagokért és piacokért indul a harc. Kalandorok, kémek, ügynökök nyüzsögnek a közel-keleti országokban.

Sándor útitervéről szólva megemlíti, hogy az aleppói pasa engedélye bizonnyal szükséges a továbbutazáshoz. Pohle felkacag. Ennyi naivitást nem tételezett volna fel egy világutazóról. Minden gyanúja elpárolog.

– Azzal az engedéllyel ki sem mehetne a városból. Beteg ez a török birodalom, még a sivatagban is. Higgye el, Csoma barátom, a Pohle cégnek nagyobb a tekintélye a beduin törzsek között, mint az aleppói pasának. Mi adunk is valamit, ha kapni akarunk; a pasa meg csak kapni akar. Adni nem ad semmit.

Titokban sajnálja vendégét; szerinte a biztos halálba megy. Szándékosan húzza, halasztja továbbutazását. Örül a művelt ember társaságának.

Sándor szorgalmasan tanulja a keleti nyelveket. Arabul, perzsául akar beszélni. Nap nap után ott látni a bazárnegyedben, fülel az idegen szóra, s igyekszik beszédbe keveredni mindenkivel. Nem nehéz feladat, a keleti ember szívélyes, bőbeszédű, nyílt jellemű, örömét-bánatát megosztja embertársaival.

Különös látványt nyújt az aleppói utca. A gazdagok kertes paloták mélyén élik életüket, a kevésbé tehetősek és a szegények élete mindenki szeme előtt folyik. Fehér szakállas aggok ülnek vízipipájuk mellett a kávézó szőnyegén, s ócsárolják a szultán hivatalnokait, akiknek mérhetetlenül sok kell. Az adó felét zsebre vágják, másik fele a pasa zsebébe vándorol.

– Allahra mondom, a padisah keveset lát Haleb kincseiből.

– A padisah katonái sem látnak sokat. Rongyos, koldus népség.

Szidják a törököt, várják az egyiptomit. Amíg Mehemed Ali volt az úr, az egyiptomiakat szidták. Mert két bőrt húznak le Szíriáról. Hol a szultán, hol az alkirály nevében fosztogatják az országot.

Künn az utcán, a kávézó előtt, toprongyos utcagyerekek „azárt” játszanak, kockajátékot. Az eredményt hangos diadalordítás jelzi. Utcai árus megy arra, éneklő kiáltozással kínálja áruit. Sándor, aki épp a gyermekek játékát figyeli, hozzálép, s szemügyre veszi a portékát. Van dísztárgy, csecsebecse, amulett. Európában az egészért nem adnának ötven krajcárt. Kíváncsian kézbe vesz egy csiszolt koralldarabkát.

– De bi kám? (Mi az ára?) – kérdi.

A ráncos, töpörödött emberke megáll, szemében reménykedés fénye csillog. Végre egy vásárló, egész napi járkálás után. Gyermekei életére esküszik, hogy a koralldísz egy piaszterért ajándék, mert megvéd a dzsinnektől.

– Shiketár. (Sok.)

Az árus meghökken. Észreveszi, hogy idegennel áll szemben, az egyszerű posztóruha azonban zavarba hozza.

– Mengáje? (Honnan jössz?)

– Frengisztánból.

– Bismillah – csodálkozik az árus. – Úgy hát nagy úr vagy, álruhában. Sándor elmosolyodik.

– Feringi vagyok, az igaz, de ez a ruha rajtam az én egyetlen ruhám.

Az öreg fáradtan leül az utca szegletére.

– Akkor étlen hajtom ma nyugovóra a fejem – s a keleti ember nagylelkűségével hozzáteszi: – Vedd az amulettet, adj érte, amit akarsz. Valamit kell hogy adjál, másképp nem hat a dzsinnek ellen.

Dzsinneken a szellemeket, boszorkányokat érti.

Sándor félpiaszterrel megbékíti, s letelepszik mellé a kövezetre. Beszélgetnek.

A koldusok különös módon hasonlítanak egymásra. Mintha Vida Harasztost látná maga előtt, turbánban.

Ferid Jakub fiatalkorában egy damaszkuszi földbirtokos zsellére volt. Vénségére elkergették a birtokról. Azóta rója az utcát mint koldus vagy mint árus, ami csaknem egyre megy. A portéka a bazáros tulajdona, s néki abból kenyérre sem jut.

– Így hát nincs amulett a szegénység ellen – jegyzi meg Sándor.

Az öregember arcát elönti a keserűség.

– Nincs, effendi… A szegénység ellen nincs. A koránban sem áll más, csak annyi, hogy adj alamizsnát a szegényeknek. Mást nem mond a szent könyv.

– Akkor szegénynek lenni és koldusnak lenni egyet jelent.

– Igen, sidi. Egyet jelent.

– Sohasem volt más igazság?

– Azt mondják, a kalifák idején Harun, az igazságos, törődött a néppel. Eridj a térre, ott megtalálod a mesemondót. Tőle hallhatsz történeteket a múltból. Ki tudja, igazat mond-e? Vagy csak azt mondja, amit hallani vágyunk?

Úgy beszél, mint valami bölcs – gondolja Sándor, és a fonóesték jutnak eszébe.

– Igazad van, a mese az emberek vágyakozása a szebb és a jobb után. Ahol én éltem, magas hegyek között, ott is az emberek vágyakozásából virágzott a mese.

Egyre könnyebben megy a beszélgetés, itt-ott még akadozik, de ami a fontos, jól megértik egymást. Beesteledett. Még egy félpiaszterrel ajándékozza meg az árust, aki hálálkodva búcsúzik.

– Allah jubarrik fik. Isten áldjon, nemes szívű idegen. Kísérjen szerencse utaidon. Ne feledkezz meg az amulettről, megvéd a dzsinnektől.

Pohle az üzletház mögött árnyas kertben hűsöl, amikor Sándor fáradtan, porosan hazaérkezik.

– Mit tapasztalt a városban?

Nevet a kis koralldísz láttán.

– Mi szállítjuk Asszuánból a bazárnak. Tőlem olcsóbban kapta volna.

Másnap kedvetlen arccal jön haza a vendég.

– Mi történt? – kérdi a gazda.

– A téren jártam. Rabszolgákat árusítottak. Mily feneketlen gazság!

Pohle nyugtalanul ránéz.

– Csak nem volt kellemetlensége? Ne felejtse el, a szultán birodalmában vagyunk. Itt az ilyesmi törvény.

– Tudom, elég gyalázat.

A házigazda titkolt irigységgel tapasztalja vendége félelmetes erkölcsi erejét. Három hete, hogy itt van, s ő, aki attól tartott, hogy szegényes ruhájú vendégét lenézik majd a házban, csodálkozással veszi észre a szolgaszemélyzet, az alkalmazottak rajongását az idegen iránt. Ali, a titkára naponta érdeklődik „Iszkander bég” hogyléte felől, a raktárbeli gyerkőcök ajándékokat hoznak.

Igyekszik elhessegetni különös gondolatait; Sándor azonban mintha megérezné, kijelenti:

– Ideje, hogy továbbinduljak. Még a khamszin szele előtt szeretnék átjutni a sivatagon.

– Mi a legközelebbi célja?

– Bagdad.

– Bagdad? Ott az angol követ az úr. Rich. Írok majd Szvobodának, ügynökünknek, ő bejáratos a követhez. Bagdadból az angol követ segítheti csak tovább. Mióta Indiát elfoglalták, ők az igazi urak.

Végignéz vendégén.

– Így semmi esetre sem mehet. Legokosabb, ha örmény ruhát vesz magára. Örmény kereskedő, ez megszokott látvány.

Sándor még egyszer megkérdezi:

– Teszkerére nincs szükség?

– Adok én teszkerét Mószulba is, Bagdadba is. Mindenütt vannak embereim. Mószulban Bagratiant keresse fel, ő szállítja nekünk a kendőket. Bagratian mindent tud, ami Keleten történik. Családi postája van. Fiai, testvérei, sógorai Indiáig mindenütt megtalálhatók. Aki Bagratiannal áll összeköttetésben, annak pénzt nem kell magával vinnie.

– Ilyen gondok nem nyugtalanítottak. – Sándor Kenderessy tallérjaira gondol. Ugyancsak szűken áll pénz dolgában. A kevéske pénzt őrizgeti, legyen, ha nehezebb körülmények közé jut.

Pohle szeretné segíteni.

– Mondja, Csoma barátom, igaz lelkére hiszi, hogy így, vándorbottal a kezében megteheti a rettenetes nagy utat? Hiszen ez őrülettel határos.

A józan üzletember hangjából az érthetetlen elhatározás feletti aggodalom érzik ki.

– Nagyon megszerettem magát, Sándor. Megengedi, hogy így szólítsam? Az imént a titkárommal hallottam csevegni. Két hét alatt bámulatosan gyarapította arab szókincsét. Kivételes akaraterő! Higgyen nekem, itt Keleten tudásával, energiájával vagyonra tehetne szert.

Feláll, járkálni kezd.

– Magam sem értem, honnan fakad nagyfokú bizalmam maga iránt. Kereskedő vagyok, mindent mérlegre teszek. Látom, hogy szegény ember. Tudása meglepő, de nyilván nem a tudása az, ami bizalomra késztet. Korlátlanul megbízom magában, hajlandó lennék segíteni, hogy szabad, független emberként otthont alapítson.

Sándor meghatottan lép új barátjához, s megszorítja kezét.

– Ki nem mondhatom, mennyire jólesik, Pohle barátom, hogy bizalmára méltat. Nem is tudom, hogyan köszönjem meg. Mégis – bár lehet, hogy nem fogok most szíve szerint szólni – ki kell mondanom: engem vagyon, jólét soha nem boldogítana. Mit is jelent a szabadság, függetlenség? Úgy gondolom, ezt kétféleképpen látjuk. Magának, a kereskedőnek a célja a pénz, a vagyon; nekem a pénz mindenkor csak eszköz. Eszköz a tudáshoz, a szabad, független élethez. Bármennyire jólesik is barátságának megnyilvánulása, nem fogadhatom el javaslatát. Köt engem ifjúkori vállalásom, a nagy út, ami előttem áll, a vállalt tudományos munka. Elvégzésére egy élet szinte kevés.

Pohle megindultan hallgatja. Vendége pedig belső hévvel fejtegeti életeszményét, mely oly messze van az ő üzleti könyvekbe szorított világától.

– Bokharán keresztül aligha jut el Mongóliába – aggódik Pohle. – Az emír igazi sátán. Oda európai ember nem teszi be a lábát.

– Megpróbálom.

– Legalább azt engedje meg, hogy segítségére legyek.

– Kedves barátom, mindazzal, amit tett értem, vendégszeretetével segítségemre volt. Ajánló sorait is köszönettel veszem. Pénzbeli támogatást csak hivatalos személyektől fogadhatok el, mert utammal a tudományos világot, az egész emberiséget reménylem szolgálni.

A kereskedő hiába magyarázza, hogy lóháton, teveháton kell utaznia, megmarad elhatározása mellett.

– Ha akad ilyen segítség, szívesen veszem, mert utamat meggyorsítja. Ám hogy ezért adósságaimat gyarapítsam? Nem, barátom, elveim ellen szólna.

Pohle mégis talál rá módot, hogy segítse. Két nap múlva szálas termetű beduinnal ismerteti össze.

– Juszuf ibn Tallat… Holnap indul Mószulba. A beduin Sándorra néz, s boldogan felkiált:

– Ő hát az! Iszkander bég. Pohle csodálkozva kérdi:

– Ismered? Most jött Frengisztánból.

– A bazárnegyedben beszélnek róla. – A beduin csak ennyit mond, és meghajol: – Allah kegyelmes lesz hozzád, Iszkander bég. A te szolgád vagyok…

Sándor göttingai barátaira gondol, s az öreg Scháfer szavai csengenek fülében. Igazuk volt: a nép soha nem hagyja cserben barátait.


Álmosító egyhangúsággal szólt a tevék kolompja. A köves kurdisztáni tájon ez az egyetlen hang, a meleg ránehezedik az emberek kedélyére.

– Mindjárt a romokhoz érünk, Iszkander bég. Ott forrás is van – szól hátra Ibn Tallat, a karavánvezető.

A távolból most különös kép rajzolódik ki. Fehéren izzó épületek, néhány pálma körvonala. A nap átható tüzében ott remeg, táncol előttük az ígéretes látvány, aztán ugrik egyet, s feje tetejére áll.

– Szehrab… A sejtán játéka – ijedezik a vezető.

– Délibáb – Sándor igyekszik megmagyarázni Tallatnak a tünemény okát.

– Nálunk, odahaza Frengisztánban is van ilyen, a nagy meleg mozgatja a levegőt.

– A levegőt? – A beduin rábámul. – Mi a levegő? Semmiség.

– Ha szélvihar jön, megérzed ezt a semmiséget, igaz-e?

Ez már gondolkodóba ejti Ibn Tallatot. Igaz, a szélvihar. Mindez azonban dzsinnek, szellemek játéka, így tudja gyermekkorától. Most először mond ez a rumi olyan valamit, ami meggondolkoztatja. Növekvő tisztelettel néz az idegenre, aki esténként a csillagok járását magyarázza, nappal meg minden körülöttük látott jelenségről tud mesélni valamit.

A délibáb ismét előtűnik.

– Ki tudja, tán Ninive romjai – szól Sándor inkább csak magának. Ibn Tallat ránéz.

– Azt mesélik, egy szultána uralkodott itt valamikor. Sok ilyen rom van a sivatagban… Szultánok és szultánák… A legtöbbet betemette a homok.

A karavánvezető meggyorsítja lépteit.

Csalóka a délibáb, még messze vannak a romok. Késő este érnek oda. Először a tevéket itatják meg, s mire szegényes estebédjüket elfogyasztották, már millió csillag ragyog felettük. Sándor pokrócába burkolózik, percek alatt elnyomja az egészséges álom. Megszokta a sakálok futkározását, marakodását, nem zavarja.

Éjszaka közepén kiáltozásra riad. Társai éppen a tevéket fogdossák össze, valami megriasztotta az állatokat.

Ibn Tallat lova mellett áll, mely egész testében remeg, s igyekszik megnyugtatni.

– Ez a ló Rekkaredet látja – szól aggódva. A sziklák mögül haragos kurrogás hallszik.

– Párduc. – A vezető felkapja hosszú puskáját, s a sziklák felé siet. Macskaügyességgel kúszik a kövek között. Egy negyedóra sem telik bele, s puska dörren, a sziklák, régi falak hosszan visszhangozzák. Haragos ordítás, majd elfúló, panaszos nyávogás a válasz.

– Eltalálta – véli örömteli hangon egy orfai kalmár. Nemsokára megjelenik Ibn Tallat.

– Elszökött. Reggel megtaláljuk. Nem mehetett messze.

Mielőtt elaludnának, Sándor, a nyelvész megkérdi:

– Ki az a Rekkared, akitől a lovad fél? A beduin vállat von.

– Nem tudom, így mondják. Valami emír lehetett régen. Még akkor, amikor itt nagy harcok voltak rumik és igazhivők között.

Tallat szavai gondolkodóba ejtik. A keresztes hadjárat emléke így maradt meg a sivatagban. Ez a Rekkared talán éppen Oroszlánszívű Richárd.

Másnap reggel megtalálják a vérnyomokat, s benn a sziklák között ráakadnak a párducra is. Hatalmas állat, prémjét jó áron adhatja majd el a karavánvezető. Mielőtt elindulnának, Sándor bejárja a környéket. Az ósdi falakon ismeretlen írásra lel. Ki tudja, nem a hettita birodalom idejéből maradtak e romok?

Az úton mind több a feketés, jellegzetes szagú tócsa.

– Ez már a tűzimádók földje. – Ibn Tallat szerint csodálatos föld Mószul vidéke, itt még a víz is meggyullad. Próbát tesznek a fekete tócsa vizével, mely különös kékes lángra gyúl.

Iszkander bég elmondja, hogy ilyen tavak hazájában is vannak. Kőolaj ez, a lakosság régóta használja főzésre, melegítésre, a kocsikereket ezzel kenik, a fájós hátat dögönyözik. Itt sokkal nagyobb mennyiségben találni. Esténként hatalmas tűzoszlopokat látnak utasaink. Nincs aki az oltással foglalkozzék. Nem törődnek a lángoszlopokkal, csak a tűzimádók, akik istenség gyanánt tisztelik.

Három nap múlva elérik Mószul düledező házait, felcsillan előttük az ősi folyó, a Tigris. Itt már sűrűbbek a települések. Mekkora nyomorúságot rejtenek ezek a falvak! Nem is nagyon rejtegetik, ilyen nagy szegénységet már nem lehet takarni. A háremek rózsái, akik Sztambulban és a többi nagyváros palotáiban életüket semmittevéssel töltik, itt igavonó barmokká süllyednek. A hárem robotmunkásokat rejt falai között. Szőnyegeket, varrottasokat készítenek hajnaltól késő estig asszonyok és gyermekleányok. Itt készülnek a mószuli kendők, a muszlinok, amikből Damaszkuszban és Bagdadban palotákat vásárolnak. Kocka formájú vályogházak sorakoznak lőrésszerű ablakokkal. Igazi lőrések ezek; mint a Balkánon, itt is minden ház erődítés. Kurdok, törökök, örmények, arabok, igazhivők, keresztények és ördögimádók laknak vegyesen ezen a vidéken. A török birodalom a sokfajta nép gyűlölködésére épül, akárcsak otthon a Habsburgok országa.

A karaván feloszlik Mószul külvárosában. Juszuf ibn Tallat búcsúzik.

– Iszkander bég, tudós embert ismertem meg benned. Feringi vagy, hitetlen, de igazi férfi, aki egymagadban nekiindultál a világnak. Mi, beduinok a bátorságot mindennél többre becsüljük. Az én törzsem a Dzsebel Drúz vidékén tanyázik, ott mindig otthonra találsz. Alejkum unallah.

Odalép Sándorhoz, arcon csókolja, aztán nehogy jelét adja az elérzékenyülésnek – megszégyenítő lenne a sivatag fiára –, lovára kap és elvágtat.


A kis fekete emberke hol a Pohle cég ajánlósorait nézi, hol a különös utasra bámul.

– Rossz időt választott, Iszkander effendi. Bokhara? Öngyilkosság odamenni. Az emír börtöne zsúfolva szerencsétlenekkel. Ott lakik szegény Garbis fiam, ki tudja, él-e még?

Sóhajtozik, sápítozik a bokharai Bagratian cége sorsa feletti aggodalmában.

– Nem tudom, India felé továbbjuthat-e. A mahratták felkelését vérbe fojtották az angolok, de Pandzsáb vidékén még Ranjit Singh, a szikh fejedelem az úr. Itt Keleten most minden forrong, változik.

– Indiában semmi keresnivalóm. Az én tudományos munkámat a háború csak megnehezítheti – feleli Sándor határozott hangon.

Kellemetlen sejtés suhan át rajta, mintha megérezné, hogy a brit gyarmatosító hatalom végzetes lehet munkájára.

Bagratian más véleményen van.

– Az angolok nélkül nem boldogul. Aram fiam, aki Bagdadban él, a megmondhatója, hogy ott az angol követ a legbefolyásosabb ember.

Sándor nem sokat időzik Mószulban. Az idő sürgeti, pénze fogytán, s ki tudja, mikor kap hazulról segítséget. Másnap már tutajon hajózik lefelé a Tigrisen.

Lassan úsznak a folyón. A két parton kopár vidék, itt-ott pálmafák élénkítik. A falvak négyszögű házai csaknem egybeolvadnak a szürke tájjal. Ősrégi kultúra romjai mellett haladnak el. Itt kezdődik a történelem. Babilónia… Asszíria… A hódító asszírok vajon hová tűntek? Kegyetlenségüknek, erőszakos uralmuknak nem maradt nyoma sem. Csak a kultúra első jelei, a csillagászat, számtan eredményei maradtak fenn. Hammurapi humánus törvényeiből sok mindent átvett az utókor. Ami hasznos az emberiségnek, ami értékkel bír, az megmarad. Ezért akar ő, Csoma Sándor is igaz értékkel járulni az emberi tudás közös javához.

Ismét a hódító asszírokra gondol. Akaratlanul is összefüggésbe hozza a terjeszkedő angol birodalommal. Sűrűn változnak a hódítók, de megmaradnak az emberi kultúra közös nagy kincsei. Homérosz Iliásza, amit magával hozott, a romok nagy részével egyidős, de a szavak csengése ma épp úgy hat, mint annak idején.

A folyó partján régmúlt idők képei tárulnak elé. Egyszerű család üldögél kunyhója küszöbén az esti órákban. Az otthoniak jutnak eszébe. Dénes bá, Zsuzsika… Kónya tanító úr becsületes arca villan eléje. Szíve összeszorul. Vajon látja-e őket valaha?


XII

A bak vergődött, menekülni próbált, de ereje fogytán visszazuhant a sziklára. A lövés halálos volt.

– Ferid majd megadja a kegyelemdöfést – vélte Mr. Rich. Sem mint diplomata, sem mint vadász nem vállalta a végső, piszkos munkát. A lövés mindenképpen sikerült volt, és ez büszkeséggel töltötte el. Vadkecskét nem könnyű puskavégre kapni. Ezt tapasztalta Korzika hegyeiben s most itt a kopár kurdisztáni sziklák között.

Int embereinek, hogy a vadat hozzák utána, s visszafordul. Lent a hegy lábánál kényelmes, tágas nemeztábor várja őfelsége bagdadi követét. Alig tesz azonban néhány lépést, hangos beszédet hall. Ferid jelenti, hogy futár érkezett fontos levéllel.

A követ a sziklához támasztja fegyverét, s átveszi a levelet. Titkára, Bellino, az ügyes, furfangos olasz bizonyára nem zavarja a vadászatban, ha nincs rá komoly oka. Figyelmesen olvassa a jelentést.

„Ide érkezett és egy hete már itt tartózkodik egy különös jövevény. Iszkander bégnek szólítják, igazi neve Alexander Csoma. Azt állítja, az osztrák birodalomból való, magyar nemzetiségű és tudományos kutatóúton van. Persze mindez lehet ügyes álcázás. Az idegen figyelmet érdemel: nagy kultúrájú ember, a göttingai főiskolát végezte, műveltsége ellentétben áll szegényes öltözékével. Kíséret nélkül érkezett, magányosan, az aleppói Pohle cég levelével és Szvobodánál, a cég itteni képviselőjénél lakik. Mindez arra vall, hogy kiképzett ügynökkel állunk szemben, aki – nem tudni, milyen megbízásból – a köznép ismeretségét keresi. Ez annál valószínűbb, mert igazi tudóst szolgaszemélyzet kísér, tudományos tekintélyek és intézmények támogatnak. Csoma azonban még a saját állítólagos kormányától sem kapott ilyen levelet. Bevallása szerint Oroszországon át Mongóliába tart. Az a gyanúm, hogy ez az állítólagos Csoma (mert hiszen minden állítólagos) cári szolgálatban áll. Nem szabad szem elől tévesztenünk, és különös tekintettel a bokharai, kafirisztáni és pandzsábi helyzetre, nem engedhetjük meg, hogy ellenőrzésünk nélkül folytathassa útját.”

Bellino rémeket lát – gondolja a követ. Bosszús, hogy izgalmas vadkecskevadászatában háborgatják. Újból elolvassa a levelet. Nyugtalanság fogja el. Hiába betűzi a szavakat, nem lesz okosabb. Szegényes öltözetű ember, nagyműveltségű, Mongóliába igyekszik…

Este utasítást ír.

„Ha a Pohle cég és Szvoboda szavatolnak érte, nem hiszem, hogy gyanúja alapos lenne, bár innen nem könynyű mérlegelnem az ügyet. Bizonyos, hogy őfelsége kormánya minden ide érkező jövevényt nagy figyelemmel kísér. Úgy értesültünk, hogy Nesselrode gróf, a cár külügyminisztere levelet intézett Ranjit Singhhez, Pandzsáb fejedelméhez, és kereskedelmi szerződést ajánlott fel. Sir Moorcroft embere, Mir Izzat Ullah résen áll. Ez nem jelenti azt, hogy talán nincsenek más kombinációk is, kivált mióta francia kiképzőtisztek érkeztek a Pandzsábba. Mindenesetre Alexander Csornát ne veszítse szem elől, ajánlja fel támogatásunkat, és lássa el a szükségesekkel…”


1797-ben a franciák megszállták Velencét és megszüntették a Velencei Köztársaságot. A rendőrügynökök, besúgók, kémek, akik eddig a patrícius állam korhadt testén élősködtek, szétrebbentek és elszóródtak a világ távoli tájain. Közöttük signor Bellino, aki a Tízek Tanácsa parancsait teljesítette, de nem vetette meg az angol követ pénzét sem. Húsz évvel később Mr. Bellino Bagdadban követségi titkár. Megőszült, meg is kopaszodott, a karvalyorr felett azonban ugyanazok a sokat látott szemek néznek a világba. Őfelsége kormánya örömmel használja fel újdonsült gyarmatain Velence híres diplomáciájának, szövevényes aknamunkájának tapasztalatait, így került Bagdadba Bellino, aki e pillanatban alig tudja elnyomni az arcára kívánkozó gúnyos mosolyt Szvoboda Antal lelkes előadásának hallatára.

– Az ujgurok földjére igyekszik? De kedves Szvoboda barátom! Követünk lelkemre kötötte, hogy úgy bánjak a maga földijével, mint a hímes tojással. Magam is kíváncsi vagyok rá…

– Akkor hát megengedi, hogy bemutassam? – áll fel helyéről a kereskedő.

– Kérni fogom – kiáltja élénken gesztikulálva a titkár, arca nyájas mosolyt sugároz. – Őfelsége kormánya támogatja a tudósokat, magam pedig… hiszen jól tudja, hogy Marco Polo hazájából származom. Minél előbb látni szeretném.

Ugyanebben az órában Bellino két embere figyeli Sándort a piactéren, ahol az Ahmed Khiaga nagymecset épületében gyönyörködik. Bosszankodnak a kémek: az idegen azt bámulja, amit ők az unalomig ismernek. Ezen ugyan nincs mit jelenteni.

Sándor éles szeme észreveszi, hogy figyelik.

– Valaki érdeklődik irántam – meséli másnap honfitársának, Szvobodának.

Szvoboda Antal szőnyegekkel kereskedik, s a Pohle cég áruit továbbítja. Igyekszik a követséggel fenntartani a jó viszonyt; megkívánja az üzleti érdek. Hitetlenkedve csóválja fejét.

– Ugyan ki törődne magával, Csoma barátom?

Világoskék szeme derűsen néz hóbortos honfitársára, aki járja a világot, ahelyett hogy kihasználná az üzleti lehetőségeket.

– Ideje, hogy elmenjen az angol követségre. Beszéltem Mr. Bellinóval, régi ismerősöm, igen lelkesedik a tudományos dolgok iránt. Velencei. Valami Marco Polót emlegetett.

– Marco Polót! A nagy Kína-utazót? – Sándor nekitüzesedve magyarázza Szvobodának, ki volt Marco Poló.

– No látja. Menjen csak el hozzá. Teheránig sem jutna nélküle.

Sándor hetek óta kerülgette az angol követséget, viszolygott a hivatalos kapcsolatoktól. Másnap már jelentkezik.

Tudta Bellino, miért emlegette Marco Polót.

– Signore Csoma, sok érdekeset hallottam magáról… Mongóliába igyekszik? Szép terv. A titokzatos Tibetről bizonyára hallott. Lhasszáról, ahol ég és föld találkozik. Persze a régiek szerint. Én nem osztom ezt a nézetet.

Bellino úgy véli, látogatója Tibet hallatára zavarba jön, Sándor azonban mindjárt magyarázatba fog.

– Érdekes ország, az igaz… ez mindenki véleménye. Nem tudom, nem járnék-e jobban, ha egyenest nekivágnék Tibetnek.

– Lehet, lehet, signore. Ámbár… Nem könnyű feladat. – Bellino szeme nyugtalanul rebben. Sándor nem veszi észre.

– Él egy szentpétervári tudós, bizonyos Jákob Schmidt. Úgy hallám, ezen tudós az ujgurok leszármazottait a tangutokban látja. Márpedig a tangutok rokonságban lehettek a tibetiekkel. Ott is laktak valahol Tibettől északra.

A titkár karvalytekintete élesen Sándor szemébe fúródik.

– Nagy hazámfia, Marco Polo először írta le Közép Birodalmát, Kínát. Persze, őt sem csupán a tudásvágy vezérelte. Kereskedelmi szempontok… A dózse egyenes megbízásából járt el.

Lassan, kimérten ejti a szavakat, a szeme közben ezt kérdi: „Te milyen megbízásból járod a kietlen távoli utakat?”

Sándor azonban belémelegedett a tudományos problémába.

– Marco Polo feljegyzései igen becsesek, én azonban többet köszönhetek Deguignes francia kutatónak. Ő az, ki felhívta figyelmemet a kínai könyvekben szereplő heu-cse-szu népre, e néven az ujgurokat értik. Egyébként, nézeteim szerint a valóságos ujgurok mint ,,hoei-ke” nép szerepelnek a kínai évkönyvekben. Erre a szerző nem gondolt, de ő gyújtott fáklyát a lelkemben, mondván, hogy rokonság kell légyen a hun-ugor és ujgur népek között. E rokonságot nyelvi bizonyítékokkal alátámasztandó indulok az ujgurok földjére, Khiván s Bokharán át. Khiva különösképpen csábítja a képzelőerőmet; úgy látszik, ott az ujgur nyelv régen forgalomban van, az írásjelek pedig mindmáig megmaradtak.

Bellino türelmesen hallgatja. Most, most szólja el magát… Issza a szavakat, ám mindez csak tudomány, írók, könyvek, forrásmunkák. Bámulatos olvasottság, nyelvi készség… És mégis van ebben az emberben valami nyers, paraszti egyszerűség, ami nem fér meg a tudós fogalmával. A tudóst eddig úgy ismerte, mint akinek agya meghatározások fiókosszekrénye. Ez itt különös, újfajta tudós… Minden, amit mond, saját elbírálásának szűrőjén megy keresztül. Mégsincs benne fölény vagy gőg. Paraszti őserő sugárzik szavaiból, viselkedéséből.

– Említette, hogy Oroszországon át akart céljához jutni. Szeretném, ha erről valami bővebbet mondana – szól most közbe látszólag közömbösen.

– Az úgy volt, hogy még Göttingában megismerkedtem egy Belov nevű orosz diákkal. Összebarátkoztunk. Rábeszélt, menjek orosz földön át, könnyebb lesz utam. Tanáraim is úgy vélekedtek, hogy Mongóliába így könnyebb eljutnom.

– A Németországban tanuló diákok a forradalom csíráit hordozzák. – Bellino mintha most ismét a Tízek Tanácsának vizsgálószobájában lenne; hangja tompán kong.

Sándor vállat von.

– A cár a legfőbb támasztéka a Szentszövetségnek…

– Más, ha a cárról, más, ha a diákokról beszélünk…

– Igaz… S megint más, ha rólam van szó, ugyebár? Ott Göttingában mindenfajta diák tanul, van olyan, ki nem közömbös hazája sorsa iránt, van, ki csak stúdiumainak szenteli magát.

A titkár érzi, hogy hibás hangot ütött meg. Így nem megy semmire. Gránitból van a különös idegen. Persze, aki vándorbottal megy neki a sivatagnak. Ez megint nem fér az eszébe.

– Az osztrák birodalomból jött? Nem tudom megérteni, miért ez az igénytelenség… Khm. Valójában önnön munkája lebecsülése.

– Lebecsülés? Igénytelenség? Nem értem, mire gondol.

– Arra, hogy így, minden hivatalos támogatás nélkül indult útnak.

– Titkár úr, az én hazám elnyomott, rabságban tartott ország. Osztrák birodalom? – ez csak gyűjtőfogalom. Egy börtönben, egy kalitkában élünk ott mindenféle náció. Dehogyis segít a kormány! Valósággal szöknöm kellett, hogy be ne fogjanak örökös katonának. Ami azonban az igénytelenséget illeti – hangja megkeményül –, csak az életem igényeit csökkentettem. Munkám iránt nem vagyok igénytelen. Éppen tudományos célom igényessége kívánja meg, hogy életem örömeit reá áldozzam. Lehettem volna odahaza professzor, bőséges stallummal. Nem lettem, mert hívott e feladat, bármily kemény, küzdelmes életet követeljen meg.

Bellino talán először életében zavarban van. Legyőzi ez az ember, egyenes jellemén megtörik minden gyanúsítás. Nem marad más hátra, elő az ajánlattal. Arca mosolygósra enyhül, amikor kimondja:

– Őfelsége kormánya megbecsüli a tudós szakembereket. Hajlandó támogatni tudományos munkájában, signore Csoma. Cserébe igénybe veszi szakismeretét.

Hányszor hallja majd az évek során Sándor e szavakat angol hivatali szobákban. Később már felvértezetten fogadja, ismeri értéküket, tudja, mit tartson felőlük. Most azonban csábítja csengésük, pénze már alig-alig van, és ki tudja, küldenek-e hazulról.

Látszólag egészen ártalmatlan indítvány, őfelsége kormányának tudományszeretetét bizonyítja. Úgy szólván csak az ösztöne védelmezi s talán Bellino külseje, aki most meglepően emlékeztet az ördögre.

– Nagyon megtisztelő az ajánlat, signore Bellino, de nem fogadhatom el. Nem állok kormányszolgálatba. A tudós soha ne adja oda függetlenségét, ez a véleményem.

– Akkor fogadja el személyes segítségem. Jövő héten kereskedő karaván indul Teheránba. Azzal biztonságosan folytathatja útját.

– Ennek igazán örvendek.

– Útiruháról, lóról is gondoskodom. Zafrullah Khán afgán kereskedő régi ismerősöm. Rábízhatja magát, Szvobodánál felkeresi.

A hangulat megenyhül, még beszélgetnek egy darabig.

Alighogy kitette Sándor a lábát a követség épületéből, magas, széles vállú férfi megy be a titkárhoz, a pathán hegyilakók öltözékében. Keleti módra üdvözli Boliinót, aki megkérdi tőle:

– Zafrullah Khán, láttad a rumit?

– Láttam, uram.

– Vele mégy Teheránba. Aztán tovább is, ha lehet… Bokharába akar eljutni.

– A szent városba? – Zafrullah Khán szemében gyűlölködés lángja gyűl. A titkár úgy tesz, mintha nem venné észre. Közömbös hangon megismétli:

– Igen, Bokharába.

– Egy rumi!? Az igazhivők szent városába? Ezt nem kívánhatod tőlem, uram.

– Elmész vele. Megfigyeled. Talán a moszkokhoz igyekszik, a nagy északi szultán embereihez. Majd megkapod a további utasításokat.


Örömmel újságolja Sándor Szvobodának:

– A követségi titkár segítségemre van.

– Ugye mondtam, hogy hozzá forduljon?

– Egy hét múlva utazom tovább Zafrullah Khán kereskedővel. Bellino úr ajánlotta.

– Zafrullah Khán? Nem ismerem. – Szvoboda a számlák alól tépett levelet húz elő.

– Levele van, Csoma barátom. Képzelje csak, hazulról. Pohle küldte el Aleppóból, oda érkezett.

Sándor szíve megdobban. Hát nem felejtették el. Ugyan ki írt? Először az aláírást nézi meg: Hegedűs Sámuel… A hűséges segítő.

„Szeretett tanítványom és barátom, Sándor. Kívánom, hogy soraim jó egészségben leljenek… Szívem összeszorul, ha a szenvedésekre, ezer veszedelmekre gondolok, mik hosszú, vállalt utadon rád leselkednek. De hát hogyan is mondja csak a nagy Cartesius: »Az akarat természetétől fogva oly szabad, hogy semmi kényszernek alá nem vethető.« Így a te akaratod függetlennek és szabadnak bizonyult minden intelmünktől, intő tanácsunktól. Kívánom, soha ne bánd meg nemes elhatározásod, azonban most sem titkolhatom el aggályom: ily nagy léleknek, vasakaratnak, következetes jellemnek idehaza volna a helye… Mert nagy idők előtt állunk; még e vénséges kollégium kövei is megmozdulnak az idők harsonaszavától. A régiek közül Nemegyei professzor úron, Kovács Jóskán s magamon kívül senki nincs már itt. Herepei mellett jóságos Benkő tanárunk is künn pihen a temetőben. Olykor ellátogatok hozzájuk. Az árnyas fák alatt sokat gondolok rád; vajon mit szólnának nagy utadhoz, helyeselnék-e? Nemegyei nagytiszteletű úr most is rosszallólag csóválja a fejét, ha szóba kerülsz. Rebellis léleknek mond, ki a rá mért sors elől hasztalan menekül, ki a tudás lámpáját nem a lélek bensejében keresed, hanem hívságos vándorutadon. Peregrinálásod tudományos célját sem foghatja fel. A lingvisztika matériája, mint mondja, a gyűjtött szavak sokasága, s nagy klasszikus elődeink már megadták e tudomány fundamentumát. Irodai asztalnál, otthoni békés tűzhely mellett, bőséges munkát nyújt e tudomány minden művelőjének. Ő maga, Nemegyei, az arameus nyelvet vizsgálja közelebbről, mert sok hasonlatosságot lát eleink nyelve s e bibliai nyelv között. Szabó József professzorral tart fenn correspondentiát.”

No, akkor messze jut Nemegyei uram – gondolja Sándor, visszaemlékezve volt rektorára.

„Ami magamat illeti, azon buzgólkodom, hogy tán sikerül itt Enyeden tipográfiát létrehozni a kollégium segélyével. Akkor sok mindent nyomathatnánk s tán még Nemegyei professzor Opuscula bonum partem poeticájára is sor kerülhet.

No de, hogy el ne felejtsem legjavát, bizony nem mindenki vélekedik úgy, mint Nemegyei uram. Kivált a deákok lelkesednek rólad emlékezve. Még a noviciusok is puszta földön hálnak, s éjjel őrségben messzi Ázsiában képzelik magukat. Itt Enyeden már híres ember lettél, kedves Sándorom, s kívánom, hogy e hírnévnek méltó tettekkel is megfelelj. Legutóbb, hogy teátrumot játszottunk, nyílt színen is említettek, s zúgó viváttal felelt az ifjúság…”

Szíve körül melegséget érez. Az ifjúság tehát mellette van, megérti célját, törekvéseit. Ugyanazok az érzések hevítik, amik őt hevítették.

Ugyan miféle nagy időre célzott Hegedűs levelében?

Ismét a fiatalság jár az eszében, s elszégyelli magát. Milyen tettekkel lett rá méltó, hogy szívükbe zárják? Még csak a kezdet kezdetén áll, s már mennyi nehézség. Hányan akarják útjáról eltéríteni. Pohle javaslata jut eszébe, majd Bellinóra gondol. Kormányügynök legyen? Valami fokozott óvatosságra inti. Úgy érzi, miazmás, fertőzött területre érkezett.

– Szomorút írnak hazulról? – kérdi Szvoboda vendége arcára pillantva.

– Éppenséggel nem… Gondolnak rám.

– Ha gondolnak, talán kis pénzt is küldenek majd? Sándor zavarba jön. Hegedűs pénzről mit sem ír.

– Akik törődnek velem, maguk is szegény diákok meg néhány tanárember. Azért bizonnyal elküldik Teheránba, amit otthon megígértek. Kenderessy tanácsos úr megmozgatja a környezetét – mondja inkább a maga biztatására. Az idegen világban ködös és bizonytalan lett minden, amit otthon megbeszéltek.

Megvillan előtte Bellino karvalyarca.

„Őfelsége kormánya megbecsüli a tudós szakembereket.”

Este, amikor egyedül marad, igyekszik számot vetni helyzetével.

Csoma Sándor, miben is hibáztál eddig? Azt gondoltad, elhagyván szülőhazádat, a kor minden nyomorúságát, bűnét is elhagyod. Ládd, nem lehet. Otthon a kormányzótanács, itt Bellino. Birodalmak nyújtják ki csápjaikat szabad népek, békés emberek után. Csoma Sándor, te nem lehetsz szökevény. Ahol vagy, ott kell helyt álmod. Ha azt akarod, hogy a te néped egyszer még szabad legyen, nem segíthetsz láncba verni más népeket. Végezd feladatod, s ne vállalj olyat, amit arcpirulás nélkül nem vállalhatsz.

Ismét előveszi a hazai levelet, olvasgatja Hegedűs sorait. Mosolyog… Mit tudják azok Enyeden, mekkora akadályokkal kell megküzdenie. Fáradtság, szenvedés – ezek a kisebbek, könnyebben legyőzhetők. A politika útvesztőjében tornyosulnak a veszedelmesebbek. Ezek nemcsak munkát igényelnek, fáradságot, hanem egész embert.


1820 szeptemberében kis lovas csapat hagyja el Bagdadot. Zafrullah Khán „khorasszáni kereskedő” halad az élen, mellette „Molla Szkander ez Mull-i-Rum”, vagyis Sándor úr Európából.

Zafrullah Khán hideg, szótlan ember, Sándor néha elkapja egy-egy ellenséges pillantását. Egyszer, minden átmenet nélkül, megkérdi:

– Bokharába igyekszel, uram?

– Bokharába? Egyelőre csak Teheránba megyek, aztán meglátom, mit tanácsolnak, melyik a rövidebb út Mongólia felé.

– Az emír kegyetlen úr. Nem tűr meg rumit az országában – folytatja útitársa, anélkül, hogy ügyet vetne a válaszra. – Szent ez a város minden igazhivőnek. Allah örömében teremtette.

– Zafrullah Khánnak tudnia kell, hogy barátja vagyok az igazhivőknek. Kérdezze csak meg Ibn Tallatot, az Abu Omár törzs sejkjét, a Dzsebel Drúz vidékén.

A pathán soha nem jut el Szíriába, a szavaknak mégsem marad el a hatásuk. Zafrullah Khán hangja, mely az előbb még metsző élességű volt, udvariasra enyhül.

– Sokféle ember él a földön, ki tudná őket elsorolni. Ki tudná megmondani, miért teremtette Allah e sokféle népet.

– Sokféle ember él, azt mondod. Csak kétféle van. Olyan, aki szerencsésen átjut az Alsirát hídján, s aki leesik róla. Csak igaz ember van és gonosz – feleli Sándor egyszerűen.

Zafrullah Khán megrántja lova zabláját, s egy pillanatra megáll. A rumira bámul.

– Kétféle, azt mondtad… Lehet, hogy igazad van. Bölcs ember vagy.

Két nap múlva elérik az észak-déli nagy karavánutat.

Feléjük int a Zagrosz hegye, aljában Kermansah város. Ide fehérlenek a házak, vélnéd, kőhajításnyira vannak. Pedig este lesz, mire odaérnek. Már szürkületben lovagolnak a kültelki vályogviskók között, a girbegurba, szemetes utcán. Kóbor kutyák, meztelen, kolduló gyermekhad kíséri őket állhatatosan. Aztán magas falak mögé zárt pálmakerthez érnek; ez már a gazdagok világa. Rózsaillatot kerget feléjük az esti szellő.

Két hatalmas kőoroszlán vigyázza Nureddin bej kormányzó palotáját. Nem bíznak mindent e kopott állatokra, szuronyos katona is akad szép számmal. A kapuban díszőrség jelzi, hogy nagy méltóság tanyázik a falak mögött. A széles udvaron alázatot lihegő írnokok, titkárok, gárdatisztek sürögnek-forognak. Most lázas tevékenység látszata takarja az egész esztendős édes semmittevést. Sándor átadja a bagdadi követség ajánlólevelét egy zöld turbános, tekintélyes sasorrú embernek. Zafrullah Khán búcsút vesz tőle, a kereskedőnegyedbe megy. Pár perc múlva a sasorrú lelkendezve tudatja a „frengisztáni dzsenábbal”, hogy őexcellenciája, Mohamed Ali Mirza herceg, a valiád, a trónörökös, kihallgatáson fogadja.

A fogadóteremben bútor alig van, csak a háttérben áll egy kis lakkozott asztal. Az oldalsó falat beborító szőnyegen kicsiny madarak röpködnek egy fa körül. Nem tudja Sándor, miféle madár ez, de érzi, hogy valahol valóban élnek ilyenek; égő piros tollazatúk a szőnyeg elefántcsontszínű alaptónusából kiemelkedve, mintha az élet kiáltása volna. Igazi régi Kermán szőnyeg. A város vidéke ősi hazája a perzsa szőnyegszövésnek, innen terjedt át más tartományokba. Szemközt egy másik mintázat oroszlánvadászatot mesél el színek és formák nyelvén. Ez is nagyon régi szőnyeg lehet, a művész még csak a figurákat sorakoztatja fel. Legfelül a vadászó hercegek, alul a két oroszlán.

A trónörökös, Mohamed Ali Mirza herceg hellyel kínálja az asztalkánál.

– Terveiről szeretnék hallani – szól a köpcös, széles vállú ember. Jobbján a belga Le Troquet őrnagy áll, monoklis, kiszáradt alak, bal oldalán a kövér, puffadt arcú von Hampeln ezredes, egy megszüntetett német hercegség hadügyminisztere. E két talaját vesztett ember két szembenálló hatalmat képvisel, a belga Franciaországot, a német Angliát.

– Terveim, excellenciád? Tudományos kutatóút. Ennyi az egész.

A herceg bizalmatlanul hallgatja.

– Kutatóút? Ha jól tudom, nyelvészkedéssel foglalkozik. Perzsául mikor tanult meg?

– Együtt utaztam Abdul Mirza abadáni kereskedővel, már véle gyakoroltam, de Bagdadban is folytattam a főiskolán megkezdett tanulmányomat.

– Igen helyes. Érezze jól magát.

A kihallgatásnak vége, Sándor szállására megy. A kormányzósági palota körül rongyos suhancok őgyelegnek. Egyikük felajánlja, hogy elkíséri a kereskedőnegyedbe, Ibrahimnak hívják a legényt, faluról a városba kergette a nyomorúság. Panaszkodására megkérdi tőle:

– Miért nem fordulsz a kormányzóhoz? Ibrahim sovány, csontos arca mosolyra torzul.

– Nem tudod, uram, hogy övé a falu és övé a föld? Mindent felfalt már, mind többet akar. Ha szólni merek, vasbilincset vernek kezemre, lábamra, lassú éhhalál vár a tömlőcben.

Útközben Zafrullah Khánt pillantja meg. Egy kapuban áll háttal az utcának, s beszél valakivel. A szürkületben társát nem látni jól, de egy pillanatra von Hampeln ezredest véli felismerni.

Lehetséges volna? Mit keres kísérője az ezredesnél? Honnan ismeri? Honnan tudja a herceg, hogy nyelvészettel foglalkozik?

Mindez meggondolkoztatja, de egyelőre nem talál választ kérdéseire.

Másnap kora reggel trombitaharsogásra ébred. A trónörökös európai egyenruhába bújtatott katonái vonulnak ki gyakorlatozni. Velük megy. A város melletti téren folynak a harci gyakorlatok. Lovak viháncolnak, kurta vezényszavak röpködnek a levegőben, sortüzek dördülnek el. Figyeli a sürgést-forgást, s közben arra gondol, hogy hasznos volna egy darabig ott maradni. Tökéletesíthetné perzsa nyelvtudását. Igen fontos nyelv a perzsa. A török és indiai sokat kölcsönzött belőle. Az indiai urdu nyelv szókincsének majdnem a fele perzsa szavakból áll. Milyen különös a sok magyarra emlékeztető szó. „Intezán” intézkedni, „rakná” rakni, „torna” törni. Lehetetlen, hogy a magyarság ne állott volna kapcsolatban a perzsákkal. Talán közös eredetről lenne szó? Ennek ellentmondanak a másfajta szóképzés, idegen ragok, határozók.

Elmerült gondolataiba, észre sem veszi, hogy a belga őrnagy odalovagol. Szavai is csak fokozatosan érnek el hozzá.

– Mit szól a pandzsábi eseményekhez? Igen, igen… Ranjit Singh elfoglalta Kasmírt, azt remélem, tudja. A mi tisztjeink képezik ki hadseregét.

A belga arca a reggeli fényben még kiéltebb, ráncosabb, mint az este.

– Milyen tisztekről beszél, őrnagy úr?

– Franciaország tisztjeiről természetesen. Kiről másról is lenne szó?

Elmosolyodik.

– No és mondja, őrnagy úr, ha teszem fel, a brit oroszlán fogát veszti, ki lészen az utód? Csak nem a liliomos Bourbon lobogót tűzzük helyébe?

Az őrnagy a megjegyzést elereszti a füle mellett.

– Tanácsadója lehetne a hercegnek – folytatja zavartalanul –, őexcellenciája rokonszenvezik önnel. Ellensúlyoznunk kell von Hampelnt, az ezredes túlságosan nyeregben érzi magát.

Sándor egyszerre undort érez. Undort e visszataszító embertípustól, melynek mestersége a cselszövény és árulás.

– Ide figyeljen, őrnagy úr! Csűrés-csavarás nem kenyerem. Nyíltan megmondom, nem kedvem szerinti e játék.

Valami dac ébredt benne, hogy szemébe mondja e nemzetközi arisztokrata ivadéknak:

– Én is a népből származom. Jól tudom, mi az ínség, nyomorúság. Ami tanácsot én adnék őexcellenciájának, az nem lenne ínyére sem a brit oroszlánnak, sem a Bourbon liliomnak.

– Ugyan mit tanácsolna? – az őrnagy kihívóan ránéz.

– Azt mondanám: ne fegyvergyakorlattal kezdje az ország reformálását. Népét nevelje meg, emelje ki a baromi sorból. Akkor lesz katonája, ki megvédje az országot.

Le Troquet erőltetetten nevet.

– Különös ember maga, monsieur de Csoma. Nem csodálom, hogy Metternich herceg nem adott ajánlólevelet. Ne is beszéljünk többet a dologról. Ha netán eljutna Pandzsábba, üdvözölje nevemben Allard és Ventura tábornokokat.

Továbbrugtat.

Szamár voltam – gondolja. – Beugratott az őrnagy. No de legalább leráztam őket. Mirza herceg most már biztosan nem invitál tanácsosának.

Vendégének se invitálja. Eltűri a jelenlétét, de kiderül, hogy a nyelvészet nem érdekli a herceget. Érdeklődését idegen hatalmi szempontok szabályozzák.

Egy hét múlva útra kelnek Perzsia fővárosa felé. Városok, falvak között haladnak, ez Perzsia szíve. Egy beteg ország beteg szíve. Nem egy Ibrahim van – milliónyi. A rózsaligeteket háromszoros falak őrzik, s még jó, hogy a rózsa elszálló illatát nem lehet perbe fogni mint szökevényt.

A karavánban ott van Zafrullah Khán is. Sándor szívében sejtelem ver gyökeret. Ez az ember őt kíséri.

Pedig a pathán idegenkedése lassan felenged. Gyűlölködése rokonszenvbe csap át, amikor rájön, hogy a rumi korántsem az a gazdag idegen, akinek gyanította. Sándor rosszul áll pénz dolgában, és Zafrullah Khán segítségére van. Néhány nyomorúságos réz rialból egész napra bevásárol a környező falvakban. Nem kell sok, a különös rumi úgy étkezik, mint a köznép. Néhány szem gyümölcs, juhsajt, kis olaj. Ez minden, amit megengedhet magának.

– Nem értelek, uram. Úgy hallottam, a valiád megkedvelt – jegyzi meg, őszinte sajnálattal hangjában.

Sándor ránéz, nyíltan, becsületesen, és így felel:

– Aki a legnagyobb a szolgák között, az is csak szolga, így van ez, Zafrullah Khán.


XIII

Kinézett az ablakon: a teheráni angol követség pálmakert mélyén feküdt. A pálmák most, az esti szürkületben, különös torz formában érvényesültek. Sándor a honi fákra emlékezett, a vén diófára udvarukon, melyet mint gyermek magányos óriásnak látott alkonyatkor. E pálmák idegen család gyermekei, s mégis oly kedvesek sokféleségükkel. Mint az idegen általában, először minden pálmát egyformának vélt. Most, amikor a gyorsan leszálló szürkület csak lényeges vonásaikat hagyta meg, a fák külön élet jeleit hordozták: volt közöttük egyedülálló, volt olyan, mely karcsú, sokfelé ágazó törzsével társaságra vágyott. Volt ifjú, sudár fa, mely még a leszálló sötétben is a fiatalság örömét hirdette, a másik öreg pálmafa lehiggadt bölcsre emlékeztetett, amely maga elé mereng, míg leveleit a simogató alkonyati fuvallat álomba ringatja.

Egy szolga lámpást hozott a szobába. Erre asztalhoz ült, hogy megírja búcsúlevelét Enyedre, mielőtt a veszélyes bokharai útnak nekivágna.


Teherán, 1821, január 20.

Nagytiszteletű Kovács József tanár úrnak

Nagyenyed, Erdély.

Kedves Barátom! Hosszú, fáradságos út után sok nélkülözés és fáradság árán, ám változatlan jó egészségben megérkezem a perzsa fővárosba. Utamnak első szakaszát tehát megtettem, igaz, a könnyebb felét; most jő a nehezebbje. Eddig csak a természet akadályaival kellett megvívnom. Fekete halál, hóvihar, sivatagi hőség, e sokfajta próba csak megacélozott, testben, lélekben egyaránt. Most ellenben olyan akadályokkal kerültem szembe, ahol már az ember játssza a főszerepet. Oroszország és Mongólia felé oly területeken kell majd hogy áthatoljak, ahol manapság a rablás, gyilkolás szinte törvény. A bokharai emír, Khiva kánja középkori kis tirannusok; kivált az emír vérszomja közismert. Európai, mármint keresztény ember csak rongyokban, gyalogszerrel vagy szamárháton lépheti át a város küszöbét.

A bagdadi angol követ ajánlólevelével jöttem: itt Teheránban különösképpen Richard doktorral, a követség orvosával barátkoztam össze. Ő teljes mértékben megérti égő tudásvágyamat. Göttingai tanulmányaimról beszélgettem vele; úgy látja, hogy változások előtt áll a világ. Bár szegény hazánkra is jobb idő virradna.

Azért említem a rám váró nehézségeket, hogy amennyiben hosszabb ideig nem kapnátok hírt felőlem, tudjátok okát. Az én drága tanáromnak, Hegedűs Sámuelnek pedig üzenem, hogy nem bántam meg eljövetelemet. Az embernek vállalnia kell a harcot, a küzdelmet is, ha hivatása teljesítésében el nem kerülheti. Most pedig búcsúzom, azzal a kéréssel: ne feledkezzetek meg rólam, hiszen amit tenni szándékozom, népem dicsőségére teendem…

Sebesen szántotta a sorokat, könnyebbséget érzett. Most már nekivághat az előtte álló nehéz útnak, otthon megértik majd erőfeszítéseit.

Éppen mire befejezte, estebédhez hívták.

Az asztalnál sir Henry Willock követ ült, fivére, George és doktor Richard, az orvos. A két Willock fivér feltűnően hasonlít egymásra. Sovány, magas termet, pofaszakáll, szőke haj, kék szem. Oxford vagy Cambridge főiskoláján nevelt angol diplomatatípus mindkettő.

– Jó estét, Csoma úr. Hogy halad a perzsa nyelvvel? – fogadja a követ.

– Ma Háfiz költeményeit olvasgattam. Sok szépség rejlik ezekben a versekben.

– Csak vigyázzon, nehogy életszemléletét is magáévá tegye – szól közbe mosolyogva George, az idősebb fivér, és néhány érmet vesz elő.

– Ezekről mi a véleménye? A bazárban találtam.

George Willock nagy éremkutató. Sándor érdeklődéssel nézi a régi pénzeket, a nap és oroszlán jeleivel. Olvasni próbálja.

– Arsaka dinasztia. Még a parthus birodalom idejéből való pénzek. Sok borsot törtek a rómaiak orra alá.

– Az egyetlen birodalom, amelyet nem tudott megtörni a római hatalom – mondja az orvos.

– Múlt dicsősége – a követ maga elé néz. Vendégéhez fordul.

– Elsőrangú orientalista lenne magából, kedves barátom. Kár abbahagynia. Itt és Indiában töméntelen régiség vár felkutatásra.

– Arra kérném, követ úr, hogy néhány irományomat őrizze meg. Levelet írtam barátomnak, Kovács professzornak, ezt is gondjaira bízom. Olyan útra indulok, hogy gondolni kell rá, hátha nem térek vissza.

A követ arcán neheztelés mutatkozik.

– Tapasztalhatta, Csoma barátom, hogy mi mindenben támogatjuk. Nem tagadom, kedvelem társaságát, és biztos vagyok benne, hogy fivérem osztja véleményemet. További útiterveit azonban túlságosan homályosnak, kalandosnak és… kimondom kereken… tudománytalannak tartom.

– Egy nyelvészeti feladat megoldását keresem – Sándor harcra kerekedik álláspontja védelmében. – Úgy gondolom, csak annyiban tekinthető tudománytalannak, amennyiben a tudományosság egyenértékű, egyértelmű a bebizonyítottál, így, e koncepció világában, csakugyan a bizonyítás adja meg a tudományos alapot. Valójában azonban a tudományosság nem a bizonyítottal és bizonyíthatóval kezdődik, hanem még jóval előbb, a kitűzött cél komolyságával. Ha úgy gondolja, sir, hogy homályos a cél, amit magam elé tűztem, ez vitatható, de szándékom komolysága semmi esetre sem.

– Félreértett, barátom – visszakozik a követ. – Egy percig sem vonatkoztattam megállapításomat feladata lényegére, amely kétségkívül nemes és felemelő. Úgy gondoltam csupán, mit is keres fenn északon? Rossz híreket kaptam Bokharából. Az a vidék teljesen bizonytalan.

Fivérére néz a követ, és hirtelen elhallgat. Egy percre csend támad. Richard doktor Sándor segítségére siet.

– Tudományos kutatóút célja és útiránya nem választhatók el egymástól… Mongóliába el lehet jutni a jarkandi úton is, de csak emberfeletti küzdés árán.

Az orvos szinte bocsánatkérően néz rá.

– Persze, a konfúzus politikai helyzet sok mindent megmagyaráz. Én azonban kezeskedem érte, hogy Mister Csomában belül ugyanazt találjuk, amit a külseje mutat; egyenes, nyílt szívű tudóst.

Richard doktor szelíd, álmodozó arca kipirul, és dacos, harcias lesz. Sir George Willock egy pillanatra abbahagyja az érmek vizsgálatát, és a nagyítóüveg felett a vendégre tekint. Villanásszerűen átfut rajta éles, átható pillantása, aztán ismét az orientalista, a régiségek vizsgálója mosolyog Sándorra:

– A mi orvosunknak igaza van. Egy kutatóút irányát mereven megszabja a kitűzött cél. Ha Mister Csoma vállalja e hőshöz illő, kockázatokkal teli utat, nekünk csak bátorítani illik. És mindenekelőtt segíteni.

Felemeli poharát.

– Akkor hát igyunk barátunk, Alexander Csoma útjának sikerére.

Sir George Willock valóban régészettel foglalkozott. Gyakran ott lehetett látni a bazárban szolgája kíséretében, amint az Abbaszidák idejéből való vázákra vagy parthus pénzekre alkudozik. Ez a foglalkozása lehetővé tette, hogy feltűnés nélkül mindenütt megjelenhessen, utazásokat tegyen az ország belsejében, s olyan emberekkel jöjjön össze, akikkel egy Oxfordban nevelkedett gentleman máskülönben legfeljebb szolgálati viszonyban érintkezhet.

Amikor a két fivér magára maradt, a követ ingerült hangon megjegyezte:

– Nem értelek, George. Vendégünk makacsul ragaszkodik a bokharai úthoz, s te lovat adsz alája.

– Hadd, Henry. Jó ez így. Ne távozzon Csoma rossz benyomásokkal. Csak menjen Bokharába, ha neki úgy tetszik.

– És ha a bagdadi titkárnak igaza van?… George Willock nem válaszolt. Pár perc múlva azonban, miután postáját átnézte, odafordult fivéréhez.

– Hidd el, Henry, Richard doktornak igaza van. Zalrullah Khán jobb emberismerő, mint Bellino, és fél Perzsián át kísérte vendégünket. A prófétára esküszik, hogy Iszkander bég, ahogy Csomát nevezik, nem törődik pénzzel és gazdagsággal. Én inkább neki hiszek, mint Bellinónak.

– Akkor hát kicsoda ő voltaképpen?

– Hogy kicsoda? Nyugodjunk bele, ő – a változatosság kedvéért – az, akinek látszik.


A hóborította Elburz hegység, a Demávend égbe vesző csúcsa mögöttük maradt, a karaván leereszkedett Firuzábád felé. A fővárossal a hegyek is elmaradoztak. Girbegörbe, völgyes-dombos vidék következett, a jellegzetes perzsa félpuszta.

Firuzábád környékén még egymást követik a falvak, városok, mindenütt akad egy-egy kavahaneh vagy csaparhaneh, ahol az utas megpihenhet. Nagy Abbász sah uralkodásának idejéből valók ezek az intézmények, ő építette ki a postaállomások, kávézók, karavánszállások hálózatát.

Ilyen kavahaneh épületében talál menedéket a napok óta szemerkélő eső elől Sándor útitársaival, akik kivétel nélkül mashadi kalmárok.

– Az ember háládatlan – mondja Tobrul Rasid, egy betegesen sovány, sápadt arcú ember –, odahaza Khorasszánban aranyat adnának az eső minden csépjéért, itt meg menekülünk előle… Hasszán, Hasszán, adtál a tevéknek enni!? – Hasszán morog valamit, legszívesebben ő is leülne már az illatos kávéhoz, de bizony nyolc tevét ellátni nem kis feladat, bármilyen türelmesek, igénytelenek is ezek az állatok. Ha egyikük megbetegszik, ott hagyhatják az árut az út közepén. Mert mind a nyolc eljutott teherbírása határáig a vég kelmék, posztók, megannyi más áru súlya alatt. A mashadi kormányzó leánya faragott lakkszekrényre vágyott, ezt is odakötözték az egyik teve oldalához.

Nem bízik Hasszánban a kereskedő, kimegy, megnézi, ellátták-e a tevéket, kaptak-e vizet, mert napjában csak egyszer itatnak, este. Így szoktatják őket a Kevíren, a sópusztán való átkeléshez.

– Allah, segíts. Nem bízhatom a csirkefogóra, képes szomjaztatni az állatot – liheg Tobrul. Leül, köhögni kezd, arca elszíntelenedik.

– Nem kellene ily hosszú útra indulj – szól résztvevőén Sándor.

– Mi lesz akkor az üzlettel?

– Bízd másra.

– Kire? Unokaöcsémre tán, benne bízzak meg?

– Megöl a bizalmatlanság.

Útitársuk, az örökké vidám, élénk Gulám Husszain felkacag.

– Igazad van, uram. Rasidot megöli a pénze. Vagyona növekszik, ő pedig elfogy. Feleségedet rá tudtad bízni az unokaöcsédre, a pénzedet nem bízod rá. Pedig ha meghalsz, mindened az övé lesz. Neki dolgozol, Rasid, neki gyűjtőd a pénzt.

Rasid hangosan nyögdécsel. Háta fáj, mindene fáj. Gúlám szavai lappangó féltékenységét is növelik.

Közben bejön a kavahaneh tulajdonosa, arcát himlőhelyek rútítják el. Sándornak a hazai himlőjárvány jut eszébe. Megkérdezi a vendéglőst, mikor pusztított erre a betegség.

– Tíz év előtt végigdúlta a falut. Két gyermekem halt bele.

– Nem gyógyítjátok semmivel?

A fejét rázza.

– Hasztalan volt minden ráolvasás és varázsige. Két év előtt járt itt egy indiai csodadoktor. Azt tanácsolta, beteg tehén tejében mosakodjam meg, akkor többé nem leszek beteg… Megkérdeztem a mi hakimunkat, azt mondta, ne hallgassak rá.

Érdekes, hogy otthon ugyanazon felfedezést tették, mint a távoli Indiában. Az ember egyformán leleményes, találékony a világ minden sarkában.

– Igaza volt az indiai orvosnak – fordul a kávézó gazdájához. – Az én hazámban is felfedezték, hogyan védekezhetnek a gyilkos betegség ellen. A beteg tehén teje megmentette volna a gyermekedet.

Amaz hitetlenkedve hallgatja. Gulám Husszain megerősíti Sándor szavait. Náluk Mashadban is ismerik ezt az indiai gyógymódot.

Nyugovóra térnek, mert másnap fárasztó út vár rájuk. Elcsendesedik a szállás, már csak az alvók nesze hallszik. Tobrul Rasid nehezen lélegzik, nyögdécsel, néha felkiált álmában. Talán attól fél, megrabolják. Gulám jóízűen horkol.

Alig pirkad, Hasszán kivezeti a tevéket az istállóból. A karaván útra kel. Mind mélyebbre ereszkednek, elhagyják Firuzábád vidékét. Kelet-Perzsia jellegzetes képe tárul az utazó elé; szórványos falvak, szegényes legelők. Sokszor fél napig mehetnek anélkül, hogy élő emberrel találkozzanak. Ez itt a Kevír, a nagy sóspuszta északi szegélye. Elárvult fűzfák, nyárfák kísérik a kiszáradt vízfolyások medrét. Néha váratlanul, oázisszerűen városka tűnik elő pálmafákkal.


A csupasz sziklák fehéren verik vissza a napot. Mintha mesebeli tájon járna az ember, oly valószínűtlenül fehér minden. A karaván lassan halad előre. Hasszán nógatja a tevéket. Tobrul Rasid már csontvázra emlékeztet, jajgat, panaszkodik. Gulám Husszain Sándorral beszélget.

– Az oroszokhoz igyekszel? Járt Khorasszánban a közelmúltban egy orosz. Tudós ember volt.

Sándor megkérdi:

– Mondd csak, barátom, hogyan él a nép itt Khorasszánban?

Gúlám kedélyes arca keserű lesz.

– Látni fogod magad is, uram. A kormányzó és néhány nagy úr, azoké minden. A nép koldusokból áll.

Lassanként megismeri Perzsiát, Gúlámnak igaza van: néhány nagy úr és tömérdek koldus.

Mashadban búcsút vesz útitársaitól, és Bagratian örmény kereskedőt keresi fel, aki unokaöccse a mószuli Bagratiannak. Ajánlólevelet vitt hozzá. Szóban is elmondja, hogy a levél küldője aggódik Garbis fiáért.

Aram Bagratian idős ember, jólétben és nyugalomban él.

– A perzsák szelíd lelkű emberek, áldom sorsomat, hogy ide vetett.

Sándor tudja, hogy az örmény népet üldöztetés és szenvedések sodorták a világ különböző tájaira. Lám, ez a Bagratian család is hány országban él, s ahány ország, annyi sors.

Amikor közli, hogy Bokhara felé akar tovább utazni, a kereskedő összecsapja a kezét.

– A halál torkába igyekszel. Zavargásokról érkezik hír. Garbis unokaöcsémtől fél éve nem jött értesítés, s már akkor sem a legjobb.

– Sir Willock, a teheráni angol követ ugyanezt mondotta. Honnan szerezte híreit? – csodálkozik Sándor. Bagratian nevetni kezd.

– Lehet, hogy nagy tudós vagy, uram, de a lelked, mint a gyermeké… Nem tudod, hogy egy angol követ mindig arról értesül, amire vágyik? És ha valamire vágyik, az rendszerint be is következik.


A hírek csak úgy röpködtek a levegőben. Azt beszélték, hogy Bokharát ellenséges törzsek gyűrűje veszi körül, benn a városban pedig több európait meggyilkoltak.

Ez idő tájt a cár emisszáriusa, Aga Mahdi Raffael Máshadba érkezett. Nesselrode cári külügyminiszter baráti levelét vitte Ranjit Singhnek, Pandzsáb fejedelmének. Az orosz megbízott lovas kísérettel jött, és a khorasszáni kormányzónál, Hilmi Szaid Ibrahimnál tett látogatást. A látogatás négyszemközt zajlott le, a kormányzósági palotában.

Aga Mahdi Raffael, erősen keleties külsejű férfi, a kormányzót a szokásos módon üdvözölte, majd kertelés nélkül kijelentette:

– Khorasszán területén háromszor akartak kirabolni. Egy ízben a kavahanehben feszítették fel táskámat. Ám nem találták, amit kerestek.

Szúrósan a kormányzó szemébe nézett, aki elsápadt.

– Uram, mit tehetek, ha az országutak bizonytalanná váltak?

– Azonfelül angol ügynökök izgatják a lakosságot – folytatta a megbízott –, különböző hazugságokat terjesztenek. Közeledő hadseregről beszélnek. Mir Izzat Ullah, akit ezerarcú embernek neveznek, Bokharában járt, és fellázította a csőcseléket. Az ő keze nyoma látható itt is. A kormányzóság erről mit sem tud? A sahinsah haragudni fog az ő szolgájára, ha mindez fenséges fülébe jut.

Másnap a megbízott a kormányzó lovas katonáinak kíséretében folytatta útját.


Telnek a hetek, hónapok, Sándor még mindig Mashad városában van. A helyzet bizonytalansága tartja egy helyben. Nem megy karaván észak felé. Bagratian vendége, kényszerű ottlétét perzsa tanulásra használja fel.

Gulám Husszaint is meg-meglátogatja. Gulám Husszainnak két felesége és hat gyermeke van. A lefátyolozott feleségek egy percre mutatkoznak, nem úgy a barna képű vidám gyermeksereg, amely lármásan körülveszi a vendéget.

– Ezek az én kincseim – büszkélkedik Gulám.

– Olvasni, írni tudnak-e?

Bizony, ha odahaza Erdélyben sok az írástudatlan, Perzsiában az olvasnitudás kivételes érdemnek számít. Az apa elmondja, hogy legidősebb fia, Juszuf járt a tanítóhoz. Juszuf mindjárt be is mutatja tudását, eldarálja a Korán egyik fejezetét. Keserves kínnal, veréssel magoltatták be vele. Ebből áll a tananyag, itt azonban még a bölcsészet doktora sem rendelkezik több tudással, mint amit a Korán tartalmaz. Jogos hát az apa és Juszuf büszkesége.

A két nagyobbik fiú már a boltban segédkezik. Különös látvány egy ilyen üzlet. Van itt olajmécsestől és vízipipától áldáshozó mondásokig és megifjító szarvasagancsporig minden, amit egy jámbor igazhivő megkívánhat. Érdekes módon keveredik európai használati tárgy Indiából való kis szobrokkal, lakkozott dísztárgyakkal, a gabonászsák cukrozott déligyümölccsel.

Míg beszélgetnek, jönnek-mennek a vásárlók. Pusztai nomádok cserélnek be gyapjút, sajtot búza ellenében, mashadi polgárok vásárolnak a hárem szükségleteire. Előkelő külsejű indiai férfi lép be szolgáktól kísérve, és egy egész karaván ellátásáról, felszereléséről tárgyal.

– Láttad ezt az embert, uram? – kérdezi Gulám, mikor az indiai eltávozott. – A neve Mir Izzat Ullah, de lehet, hogy nem igazi név. Csak úgy hívják, a Kisúr. Mert van egy Nagyúr is, akit kísérni szokott. Most Pandzsábba igyekszik. Másképp „ezerarcú embernek” nevezik; soha nem tudhatod, hol bukkan fel. A keze tele pénzzel. Mindent megvásárol. Azt mondják, az angolok embere. A mi kormányzónk is rá hallgat.

– A bokharai zavargások?

– Ha erre jár, bizonyára köze van hozzá.

Jól látja Sándor, hogy forrongó vulkán a Közel-Kelet. Igaza volt a mószuli Bagratiannak. Rossz időt választott az utazásra.

Telik a nyár, már-már elfogja a kétségbeesés.

A véletlen szerencse mégis kedvezni látszik. Bagratiant meglátogatja üzletbarátja, Nadir Khán afganisztáni kereskedő. Halaszthatatlan ügyek kényszeréből Merven, a türkmének nagy városán át Bokharába kell utaznia. Nadir Khán örömmel fogadja Sándor társaságát. Minden bátor szívű kísérő csak nyereség ezen az úton.

Örmény kereskedőnek öltözik. Nadir Khán árut kölcsönöz neki a látszatért. Szeptember végén átkelnek a határhegységen, s elnyeli őket a végtelen belső-ázsiai puszta.


Úgy hívták ezt a vidéket: „Éhségsztyepp”. Valamikor nagy kultúra virágzott e tájon, most kiszáradtan, kihaltan meredt feléjük a föld. Ijesztő csönd párosult a meleggel. A távolban, egészen messze, apró élőlények csoportja látszott, majd eltűnt, porfelhőt hagyva maga mögött.

– Vadszamár – szólt Zeid, a karavánvezető. Hozzátette, hogy szinte soha nem sikerül puskavégre kapni ezeket az értelmes állatokat, melyek szépségben, bátorságban messze felülmúlják rabszolgamunkára fogott szelíd rokonaikat.

Méteres gyíkokat is láttak s félelmes mérgeskígyót, mely szinte úszott a homokban, csak fejét tartotta magasba. Embernek sehol semmi nyoma.

– Csak örvendhetünk – vélte Nadir Khán. – Itt az emberek ritkán váltanak barátságos szót egymással.

Szájuk kicserepesedett, agyukra ránehezedett a meleg. A tevék oldalához erősített tömlők fenekén aggasztóan kotyogott a víz.

– Egy napi járóföldre innen kút van. A maradékot most kioszthatjuk – lihegte Zeid. – A tevék három napja nem kaptak inni, az emberek is csak reggel.

A kereskedő helyeslőleg bólintott, és Zeid megállította a menetet. Sándor közbeszólt:

– Ne engedd, uram… Majd ha a kutat megtaláltuk, ihatunk eleget.

A karavánvezető bosszús arcot vágott. Esküdözött, hogy a kutat jól ismeri, kár embert, állatot szomjaztatni. Szemmel láthatólag a tevéket jobban sajnálta az utasoknál. Nadir Khán azonban elgondolkozott.

– Iszkander bég bölcsen szólott. Ha a kút egy napi járóföldre van, azt már kibírjuk valahogyan.

Másnap délben a pálmafákhoz értek, a kutat azonban ismeretlen kezek szétdúlták, betemették homokkal.

– Mi lesz most? – a kereskedő ólmos tekintettel nézett maga elé. Mint aki a reménységgel utolsó erejét is elvesztette, megingott nyergében, és ha európai útitársa át nem karolja, lezuhan.

– Itt megpihenünk. A vizet pedig felosztjuk – vélte Sándor.

Úgy is tettek. Estig pihentek, addigra Nadir Khán is erőre kapott. Felbecsülték a víztartalékot. Négy napra volt még vizük. Poshadt üledék a tömlők fenekéről, de mégiscsak víz.

– Szűkösen kitart – méregette Zeid.

– Nekem a fele is elég lesz – szólt közbe Sándor.

– Allah nagy, csodálatos ember vagy, Iszkander bég. Honnan meríted ezt a kivételes akaraterőt?

– Önmagamból – felelte. Ő tudta csak, mit szenved hegyvidéki ember létére a sivatagban, de példát kell mutatnia. Most, e megpróbáltatások idején fedezte fel, mily nagyszerű energiatartalékok lakoznak benne. Azok a tartalékok, amelyekre gyermekkorától edzéssel, szoktatással tett szert. Már a kollégiumban volt nap, hogy egy korty víz le nem ment a torkán. Mintha csak tudta volna, hogy lesz idő, amikor élete függ ezen a korai gyakorlaton.

Nadir Khán. Zeid és a többiek babonás tisztelettel nézték. A kereskedő meg is mondta este, amikor továbbindultak:

– A dzsinnek őriznek, Iszkander bég…

– Nem várhatunk mindent a dzsinnektől. Hidd el, hogy csodálatos képesség rejlik az emberben. Csak tudni kell élni vele.

Nadir Khán hümmögött valamit, hitte is, nem is. Fatalista volt, a sors ránehezedett minden cselekedetére, saját akarata csak elenyészően kis szerepet játszott életében. Kizmet, végzet volt minden. Az is, hogy kifogyóban a vizük, de az is, hogy ez a nagyakaratú rumi velük jött. Nélküle rég felhörpölték volna a maradék vizet Zeid tanácsára. A legjobb beletörődni mindenbe.

Pedig a most következő három nap vasakaratot követelt embertől, állattól. A karaván alig vonszolta magát; a lángoló nap és áttüzesedett homok egyformán vakító és perzselő világában kínszenvedés volt minden lépés. Mégis, nappal is utazniok kellett; az alkonyat és hajnal órái túl rövidnek bizonyultak.

Negyednapra gyér növényzet jelentkezett, a talaj nedvesebb lett.

– Közeledünk a Nagy Folyóhoz – örvendezett Zeid.

Csakugyan nemsokára elérték az Amu-Darját övező bozótot.

Örömük korai volt, a folyóparton marcona lovascsapat fogadta a karavánt; az emír emberei. Nadir Khán előlépett, felmutatta a khorasszáni kormányzó és az afgán emirátus pecsétjeit.

– Káfir vagy siita kutya van-e köztetek? – kérdezte a lovasok vezetője, valóságos óriás.

Perzsa nem akadt, de ott volt örmény ruhájában Sándor. A fenyegető kérdésre elő kellett lépnie.

– Kereskedő vagyok – szólt perzsául. – A hatalmas emír országába hozok árukat.

– A gyehenna égessen meg! Azt hiszed, a te áruidra várnak az igazhivők szent városában?!

Öklével az arcába sújtott. Sándor megtántorodott, s kis híja, hogy le nem zuhant. Az óriás a halálsápadt Nadir Khánhoz lépett.

– Arra kényszerítetted embereidet, hogy egy levegőt szívjanak egy hitetlennel. Mi vagy te, ha nem bűzhödt eretnek, aki a tolvaj Alit imádja kalifának?

Arcul köpte a kereskedőt. A haramiák nekiestek az áruknak, szanaszét dobálták, marakodtak a portékán. Sándort kikötötték a napra, mely izzó zsarátnokként égette arcát.

Halálomat akarják – gondolta.

Nyelve szájpadlásához tapadt, tűzben úszott előtte minden. Borzasztó helyzetében is kitartott.

Pusztulásomat akarják… Én nem akarom… Élni akarok, mert célom van, amit teljesítenem kell – ez a gondolat éltette; majd az enyedi iskolában látta magát, Hegedűs Sámuel szelíd arca mosolygott felé: „Mondja csak el, fiam…”

És ő szavalni kezdi a Berzsenyi-ódát:

Merj! A merészség a fene fátumok
Mozdíthatatlan zárait átüti…

Szeme könnyben úszott, és szavalta ércesen, átérezve a szavak súlyát, a gondolat nagyszerűségét. Újból és újból elszavalta, tudta, érezte, hogy ez a menekülés. A gondolat erő, mely megvédi a tűző naptól, kíntól, szomjúságtól.

Délután volt már, a nap hanyatlott, enyhültek szenvedései. Mielőtt bealkonyult volna, lovasok jelentek meg a távolban.

Az emír haramiái között riadalom támadt. Lóra kaptak, és fenyegetőzések között elvágtattak.

Szabadítóik karakalpakok voltak, szabad pusztai nép, az emír ellenségei.


XIV

A mohamedánok földig hajoltak a város láttán, könnyeztek és hangosan imádkoztak. Sándort, bármily bizonytalannak és nyomorúságosnak látszott helyzete, ujjongó érzés töltötte el. Úgy érezte, élete első nagy győzelmét aratta. Ide már kevés európai jutott el. Ez hát Bokhara, a középkori nagy kultúrközpont, a mohamedán főiskola székhelye, Avicenna szülővárosa.

Szép volt Bokhara, szépek a karcsú épületek, mindaz, amit művészek és tudósok egykor az ember javára megalkottak. És csúf volt, gyötrelmes volt minden, ami a jelenről beszélt. A város környékén a véres önkény jelei fogadták őket. Kínhalált halt emberek maradványai éktelenítették a városfalakat.

– Az emír áldozatai – szólt Nadir Khán, arcán a borzalom kifejezésével. A karaván többi tagja mély hallgatásba burkolózott.

A város közepén áll a hatalmas vár. Föld alatti üregeiben falhoz láncolt szerencsétlenek várták a halált. A belső városrészben szebbnél szebb keleti pompájú épületek emlékeztettek a fényes múltra. Sándornak nem volt ideje szemlélődésre. Elvált társaitól, és elindult megkeresni Garbis Bagratiant, akiről rokonai azt sem tudták, él-e, vagy meghalt. Fedél alá igyekezett, nem tudhatta, nem kutatnak-e utána az emír pribékjei.

A megtűrtek, az idegenek külön negyedben laktak. Szűk sikátorok nyüzsgő embertömegében keresgélt, míg végre, kis sötét műhely mélyén rátalált a keresettre. Ez a Bagratian gyökeresen különbözött a többitől. A hajszolt külsejű, rongyokba öltözött emberben alig ismert rá a mószuli kereskedő fiára. Szemében rettegés ült, s amikor Sándor felfedte kilétét, elszörnyülködött.

– Uram, minek jöttél ide? Ez itt most maga a pokol. A várost törzsek vették körül, az angolok lázítják őket. Távolból orosz sereg közeledik. Véres harc várható. Örülhetsz, ha ép bőrrel szabadulsz innen. Mennék én is, ám ha csak kiteszem a lábam a házból, szomszédaim már jelentik.

Észreveszi Sándor arcán a halálos fáradtságot, az ütlegek nyomát, a megpróbáltatások ezer jelét, és hozzáteszi:

– Nálam ellakhatsz, amíg itt vagy, de figyelmeztetlek, hogy én sem vagyok biztonságban. A városban most senkinek sem biztos az élete. Még a moszlimoké sem. Ebben az öltözékben nem mehetsz ki az utcára – jegyezte meg, szemügyre véve Sándor ruháját. Piszkos, viseltes báránybőr sapkát nyomott a fejébe, széles övét keskeny zsinórral cserélte fel. Így kellett járniok a megtűrteknek, hogy puszta életüket mentsék.

Sándor este ott ült a család asztalánál, azután holtfáradtan zuhant hálóhelyére.

Másnap a bazárnegyedben meglátogatta a karavánszerájokat, északra induló utast keresett. Érdeklődése csodálkozó és gyanakvó pillantásokba ütközött.

– Észak felé? Nem megy arra karaván, minek is menne. Nem jutna messzire.

Hitetlen kutyának szólítják, de eltűr minden megalázást, mert tovább akar jutni. A bazárnegyed azonban most nem kereskedelmi forgalom központja, hanem a rémhíreké. Az utcán láncra vert embereket kísérnek a piactérre, ahol állandóak a kivégzések. Bizony, katlan tetején jár, de még nem adta fel a harcot.

Harmadnapra Nadir Khánnal találkozott. Az afgán indulásra készült:

– Amit megtehettem, megtettem; megyek, mert ha még késlekedek, ki tudja, kijuthatok-e a városból. Te, uram, mit keresel itt? Nem tudod tán, hogy a halál torkában vagy?

– Észak felé szeretnék továbbjutni.

– Észak felé? Arra most nem megy senki. Jöjj velem hazámba, onnan könnyen továbbjuthatsz India felé.

– Indiába? Mit keressek én ott, hiszen Mongóliába igyekszem?! – mosolygott kesernyésen Sándor.

– Indiából is mennek kereskedők Kasmíron s a jarkandi úton át Mongóliába.

– A jarkandi út a legnehezebb, az év kis részében járható csak. Itt könnyen célomhoz érhetek.

– Gondolkozz azon, amit mondtam – búcsúzott tőle a kereskedő. – Két nap múlva indul a karavánunk. Közel a tél, sietnünk kell, nehogy a Hindukus járhatatlan legyen.

Sokat gyötrődött a hallottakon. Eljutott a szibériai orosz telepek közelébe, kevés pénzből alkalma nyílna továbbutazni; az otthoniakkal is fölvehetné a kapcsolatot. Ha Indiába megy, ki tudja, milyen nehézségekkel találkozik? Ott most országok marakodnak a koncért.

A balszerencse másodszor lép közbe és zárja el útját. A Balkán félszigeten pestis akadályozta, most háborúskodás.

Csak ment, maga elé meredő tekintettel a bokharai utcán, néha beleütköztek, rárivalltak, ügyet sem vetett rá, haladt tovább kóválygó gondolatai sodrában… Hát nincs út és mód megküzdeni a sors csapásaival? Hiába mondott le a kényelmes élet minden feltételéről, hiába akarta függetlenségét és cselekvési szabadságát e drága áron megváltani? Lépten-nyomon a történelem sodrába ütközik. Egyedül, önmagában e hajtóerőkkel szemben mit ér a legszebb szándék?

Schäfer bácsi jutott eszébe: „A népben soha nem fog csalatkozni.” Így is van. Az egyszerű emberek a Balkán félszigettől Perzsiáig mindenütt segítették, ám most olyan erők akadályozzák, amelyeknek dagasztóteknőjében éppen az egyszerű emberek élete, sorsa erjed. Itt Ázsiában embermilliók jövője forog kockán, mi ehhez képest az ő vállalkozása? Egészen másképp látja a világot, az embereket, a történelmet, mint odahaza. A bokharai utca forgatagában váratlanul belédöbben a távoli haza sorsa. Soha oly világosan nem látta, nem érezte, mint most, hogy ezek a hatalmi erők egy országot sem hagynak érintetlenül. Lám, India ezer részre forgácsolt népei európai gyarmattá válnak, pedig mily hatalmas, gazdag föld India.

Visszazökkent sorsának fontolgatásához. A helyzet napról napra romlik, remélheti-e, hogy északnak utazhasson? Annyira elmerült gondolataiban, hogy észre sem vette az ellenséges pillantásokat, amelyek Bagratian kapujáig kísérték. Házigazdája hangja riasztotta fel:

– Uram, meddig maradsz még!? Szomszédaim azt híresztelik, hogy kémet rejtegetek. Veszedelmet zúdítasz családomra. Kérve kérlek, távozz mielőbb.

Sándorban ez megérlelte az elhatározást.

– Légy nyugodt, holnap elmegyek. Afganisztánba utazom.

Bagratian arcán az alig leplezett öröm szégyenkezéssel párosult.

– Ugye megbocsátasz, uram, előbbi szemrehányásomért? Lásd, mi örmények üldözött nép vagyunk, s reszketünk a holnapért.

– Csak hálás lehetek, hogy ilyen körülmények között sem hagytál fedél nélkül. Nagyon jól tudom, mit jelent üldözöttnek lenni.


Egy héttel később, Szamarkand városa közelében, Nadir Khán karavánja lovas küldöncökkel találkozott, akik gyors menetben Kabulba igyekeztek. A lovasok valószínűleg fontos üzenetet vittek az afgán emírnek, egy órát pihentek mindössze, közben lovukat megitatták. Vezetőjük naptól feketére égett férfi volt. Nadir Khán megkérdezte tőle:

– Mi újság a szent városban?

– Bokharában csend van. A törzsek hazamentek szállásaikra.

Sándor éppen ott állott a kereskedő mellett.

– Járnak már karavánok minden irányba? – szakadt ki belőle a kérdés.

A harcos ránézett, feltűnt neki az izgatott, belső feszültséget rejtő hang.

– Igen, uram. Északról, a kazakok földjéről jöttünk a szent városba, s nem akadályozott senki.

Sándor nem szólt semmit. Lelkében felgyülemlett a keserűség. Az utóbbi hetek feszült várakozása s csalódásai után e hír csaknem bénítólag hatott rá. Ereiben hevesen nyargalt a vér, pattanásig feszült idegrendszere.

Mégis igaza volt… Várnia kellett volna… Visszaforduljon? De hogyan? Nadir Khán vendégeként utazik, pénze már alig futja a legszükségesebbre, csak azt remélheti, hogy Teheránból utánaküldik a hazai küldeményt, ha egyáltalán jön ilyen. Nincs választása, Indiába kell mennie, onnan eljuthat Mongóliába. Mennyivel hosszabb, nehezebb út!


Hegedűs Sámuel már egy éve Kolozsváron lelkészkedett, s hogy Kovács József szavaival éljünk, a „kollégiomban elkanászosodás jelei mutatkoztak”, így történhetett meg, hogy bár az auditóriumot évvégre szokásosan feldíszítették, az ünnepség mégsem zajlott le a kívánatos disciplína jegyében. A fiúk fújták ugyan Cicerót, Ovidiust, s görögben, héberben sem voltak kiáltó hiányosságok, a fegyelemben mégis bajok mutatkoztak. Az ünnepség keretébe belefoglalták tudós Nemegyei nagytiszteletű urunk disszertációját Egy némely hasonlatosságok a biblia nyelve s édes anyanyelvünk között címmel, különös tekintettel Nemegyei küszöbön álló püspökké avatására.

Nemegyei uram hatalmas matériával hozakodott elő. Arameus s magyar szavakat hasonlítgat, modulál, forgat a régi módszerrel, hogy meggyőzze hallgatóit: ez az igazi rokonság, még a Biblia idejéből való. Amint azonban befejezte, feláll Morócz János, akkori contrascriba, s megkérdi:

– Nagytiszteletű uram, olvasta-e Sajnovics munkáját?

Nemegyei pápaszeme felett ellenséges pillantást lövell a kérdezőre.

– Nem olvasok zavaros, kartéziánus szellemben megírt könyveket. Ezek a lélek békéjének háborítását szolgálják – berzenkedik.

– Pedig rosszul tévé – feleli egyszerűen Morócz, – Ott írva vagyon, hogyan is fogjunk a lingvisztika tudományához. Vannak hazánkfiai is, kik megérték, hogy nem olyan egyszerű dolog az, nyelvet stúdirozni.

Egyszerre többen is kiáltozták a hátsó sorokból:

– Vivát Kőrösi! Vivát Csoma Sándor, hazánkfia!…

Az arcok lelkesedéstől piroslanak.

Kovács József, a vörhenyes szőke hajú, világos szemű Kovács tanár úr jön az emelvény előterébe, s átszellemült hangon jelenti:

– Kedves atyámfiai! Adjunk e szép ünnepségnek méltó befejezést. Hiszem, hogy mindannyian, kik szeretettel gondolunk nagy útján lévő hazánkfiára, e kollégium büszkeségére, Kőrösi Csoma Sándorra, örömmel üdvözöljük a távoli perzsa birodalomból írott levelét.

Halálos csend támad, s Kovács professzor ünnepélyes hangon olvasni kezdi Sándornak a teheráni brit követség útján küldött üzenetét. Az ifjúság alig tudja palástolni lelkesedését, amikor távoli, alig hallott tartományokba, Kínába, Bokharába tervezett útjáról esik szó.

Kovács József emelt hangon olvassa tovább:

„Az én drága tanáromnak, Hegedűs Sámuelnek pedig üzenem, hogy nem bántam meg eljövetelemet. Az embernek vállalnia kell a harcot, a küzdelmet is, ha hivatása teljesítésében el nem kerülheti…”

A szemek égnek, a mellek tágulnak, harsogó vivát tölti meg a termet, kifejezésre juttatva az új nemzedék új szellemét, harcos törekvéseit. Egyaránt éltetik Hegedűs Sámuelt, a mindenki által szeretett tanárt, és Csoma Sándort, az egykori székely szolgadiákot, aki áttörte a kor szabta börtönfalakat, s kiment a nagyvilágba.

Nemegyei jónak látja zárószavakkal véget vetni az ünnepségnek. Utána nem állhatja meg, hogy szemrehányást ne tegyen Kovácsnak a levél felolvasása miatt.

– Mondd csak, Jóska barátom, mi dolog ez, hogy tudományos disszertációmat e komolytalan episztolával igyekszel elhomályosítani?

– De nagytiszteletű barátom, hiszen éppen a Morócz által teremtett atmoszférát próbáltam véle ellensúlyozni – védekezik Kovács, majd hozzáteszi: – Különben az én véleményem is az, hogy hibás úton jársz.

– De mikor Szabó barátom ez ügyben…

– Szabó barátod is hibázott – szakítja félbe Kovács idegesen. – A lingvisztika nem szakmám, így in meritum nem szólhatok hozzá, ám hozzászólhatok a tudományos kutatás generális principiumai szempontjából. S bár koncedálom, hogy elítélendő Cartesius szabadgondolkozása, de másrészt ő az, ki megmutatta, hogyan közelítsük meg módszeresen a stúdirozás objektumát.

Most csak ők ketten vannak a tanári szobában. Nemegyei vörösbe játszó arca elhalványul, gyorsabban veszi a lélegzetet, vastag erekkel befont kezei az íróasztalon álló földgömböt forgatják.

– Jóska barátom, ezek veszedelmes gondolatok – szól kissé akadozó hangon. – Szerte az ország mintha lázban égne. Nem tudom, mit tartsak felőle… Félek, barátom. Féltem százados rendünket, mit török nem bírt le, s a német is csak kívülről próbálgatta. Még a kalapos király is revokált mindent halálos ágyán. Ám ezek a gondolatok, mik benn erjednek a szívekben s elhomályosítják a látást, ezek milliószor végzetesebbek lehetnek hazámra minden külső erőnél.

Kovács fel-alá járkál a szobában. Látszik, valamivel küzd, valami kikívánkozik belőle. Megáll Nemegyei asztalánál, s izgatottságtól remegő hangon megszólal:

– Tudod-e, nagytiszteletű barátom, mit mondott néhai Herepei Ádám, amikor Martinovicsot és társait kivégezték?

Hangja suttogásba fullad, amikor folytatja:

– Azt mondta: „Haláluk nem volt hiábavaló. Majd egyszer learatjuk a gyümölcsöket.”

– Herepei!? – kiált fel Nemegyei az elszörnyedés hangján. – Herepei!? Lehetetlen… Nékem soha ilyesmit nem mondott.

– Persze hogy nem mondott. Konzervatív embernek ismert, nem mondta. Még így is nemegyszer állásával, mit mondok, fejével játszott.

– Herepei!? – A nagy tiszteletű úr feláll íróasztala mellől, lomhán, élettelenül, s Kovácsra bámul. – Hogy mondta? A gyümölcsökről…

– „Majd egyszer learatjuk a gyümölcsöket” – ismétli Kovács, s kirohan a szobából.

Nemegyei egy darabig még ott üldögél íróasztalánál, maga elé bámul s magában motyog.


Balkh kis városka, mégis fontos hely. Belső-Ázsiából Afganisztánba ez az utolsó megálló a Hindukus többezer méteres hágói előtt.

Itt táborozott most Nadir Khán karavánja. Élelemmel, emberekkel kellett kiegészíteni. Hegylakókra volt szükség, olyanokra, akik már többször megjárták az utat. Ilyen volt Szaid Ibrahim is, a vezető, aki indulásuk előtt kilovagolt a városból terepszemlére, Sándor elkísérte.

Kiértek a házak közül, erdőfoltok között haladtak mind feljebb, végül széles mezőség nyílt meg előttük. Váratlan közelről, szinte felettük tornyosult a hatalmas hegyóriás, mely kékesfeketének látszott s mint valami hatalmas emberi kéz gyúrta domborművű térkép, kristálytisztán mutatta bérceit, bevágódásait, a hóborította gerinceket.

A vezető figyelmesen szemlélte a hegységet. Egy sötét bőrű legénnyel váltott néhány szót valami idegen nyelven.

– Sietnünk kell – mondotta, miután visszafordultak. – Kettős akadály áll előttünk: a hó és a köd. Az első három hágót elég könnyen leküzdjük, de Bamiánnál már felhők között emelkedik az út. Ott a legnehezebb, s késő van nagyon.

Sándor megkérdezte Szaid Ibrahimot, milyen nyelven beszélt az indiai legénnyel.

– Urdu nyelven. Ezt kell megtanulnia elsősorban, ha Indiába megy.

Urdu nyelv. Sándor már hallott róla.

A legényhez csatlakozott. Csandra Jammuból származott, tudott egy keveset perzsául is. Így aztán hamar megértették egymást Sándorral, akit érdekelt Jammu, hiszen Jarkand felé át kell majd haladnia e kis hegyi országon.

Csandra élénk fekete szemében sok értelem csillogott. Huszonöt éves volt, hat éve járta már a hegyeket, sokfajta népet megismert. Ő volt az egyetlen indiai Nadir Khán karavánjában. Sándor megkérdezte tőle, hogyan fér meg a moszlimokkal.

– Egyesekkel barátságban vagyok, mások gyűlölnek. Én ezeket se gyűlölöm.

– Hogyan?

– Azt tanuljuk, hogy sokféle út vezet a bölcsességhez.

Különös bölcselkedés, szépen hangzott, de Sándor megalkuvást érzett ki belőle. Talán éppen ez a nagy birodalom szerencsétlensége. Később sokszor fogja még hallani.

A fiatal hindu beszédéből azonban kiderült, hogy az elv bizony a gyakorlatban másképp mutat. Hinduk és mohamedánok gyakran összeverekednek, ölik egymást, aminek fő oka a papok féltékenykedése. Általában a vallás végigkíséri a családot egész életén, a pap mindenbe beleszól. Az emberek kasztokba szorítva élnek, öröklik helyzetüket, s ez egész életükre szóló ítélet. Csandra kézműves, apja takács volt. Azért szegődött karavánokhoz, hogy ne kelljen apja adósságát fizetni a falu uzsorásának. Megszökött falujából.

A sorsa elől. Akárcsak én – gondolta Sándor.


A bokharai út szörnyű csalódása lesújtotta, de korántsem bénítja meg tetterejét. Attól fogva, hogy az indiai útirány elkerülhetetlenné vált, minden gondolatát az út feladatai kötik le. Sűrűn elbeszélget Csandrával, szorgalmasan tanulja az urdu nyelvet. Pandzsábról kérdezősködik.

Kiveszi részét az úti előkészületekből. Magas hegységbe indulnak, a tevét kis, erős hegyilovak váltják fel. Valahonnan Jarkand vidékéről valók, úgy is nevezik őket, hogy jarkandi lovak. Vastag lábuk, izmos, tömzsi alkatuk a hegyi utakhoz alkalmazkodott. Nadir Khán áruit ezekre a lovacskákra rakják át hangos parancsszavak, kiáltások, hamisítatlan keleti szitkok kíséretében.

Már Perzsiában tapasztalta, hogy az igazhitű mohamedán hagyományos nyugalma a kereskedőre nem vonatkozik. Az itteni kalmár éppoly hévvel tárgyal, perel, alkuszik, mint az európai. A kereskedőnek különben itt nagyobb a becsülete, tekintélye, mint odahaza, mert nemcsak adja, veszi az árut, de viseli a szállítás minden veszedelmét, kockázatát. Lám, Nadir Khán is; Kabulban tekintélyes vagyona van, de ki hinné róla, amikor viseltes úti köpenyében a teherhordókkal látja veszekedni.

Aztán elmarad mögöttük a karavánszállás zsivaja. E vásári zaj után rájuk zuhan a hegyvidékek csöndje. Sándor otthonosabban érzi magát; a dombok, előhegyek friss levegőjükkel elűzik aggodalmait. Keresi a hasonlatosságot az otthoni táj és a belső-ázsiai hegyek között. Pásztor és pásztor között alig van különbség, a madarak is ismerősen köszöntik. Egyik sziklarepedésben vadgalambpár rakott fészket, turbékolása szakasztott az otthoni. Miért, hogy a madarak egy nyelvet beszélnek, csak az emberi szó töredezett szét ezer darabba? Talán mert a madár csak érzéseket közöl, mi pedig gondolatot is. Az eszmék bonyolultsága szülte a nyelveket.

Elmosolyodott. Ha így igaz, akkor volt idő, amikor még turbékolt az ember. Mikor?… Tán a görög-római aranykorban? Biztosan így volt. Öröm és bánat kifejezésére elég a madárdal is.

– Gondolatok között bolyongsz, uram – szólalt meg mellette Szaid Ibrahim.

Megmagyarázza ötletét.

– Volt a mi falunkban egy mesemondó – kezdi komoly arccal a karavánvezető –, tőle tudom, hogy a madarak beszédét egykoron értettük mi is. Az ember azonban bűnt követett el, és büntetésképpen értetlenné vált számára a madárszó.

Költői magyarázat, nem tudományos. Bár Sándor mindenben az észokot kutatja, mégsem száll vitába: szereti a költészetet.

Mind nagyobb gyönyörűséget talál a tájban, az őszi természet szépségeiben. Figyeli, hogyan bomlik fel szeme láttára a távolból látott nagy domborművű térkép élő vidékre, a kékesfekete színezetet hogyan váltja fel az élet színeinek tobzódása. Érdekes figyelni az állatvilágot, miképpen változik az is. Az alsó régióban még látni a sztyepp állatait, füles sündisznót, sivatagi gyíkot, de már elküldte követeit a hegyvidék is, néhány különös madarat. Aztán végképp uralomra jut a hegy, gyermekkorának szeretett világa. Egy-egy szikla formája, a mohaszőnyeg smaragdzöldje hazai emlékeket idéz.

Magasabbra érnek. Talán óriások labdáztak itt: ormótlan sziklák hevernek szanaszét, rendszertelen összevisszaságban. Kerülgetésük sok idejüket rabolja el.

Aztán széles sziklafal tövében haladnak, majd vízmosások, szurdokok között vezet az útjuk. A turkesztáni–afgán határvidék hegyeiben járnak. Az első hágón megállapodnak, és Szaid Ibrahim gyakorlott szeme, mint maga elé terített térképről, úgy olvassa le a vidéket.

– Északkeleten, amott az az égbe nyúló tömeg a Pamir, a világ teteje. Jól láthatod, uram. Azt mondják, aki onnan letekint, megpillantja a kínai császár birodalmát, a cseresznyefák és örök tavasz országát. Keletre, a végtelenbe vesző hegység a Karakorum; ott laknak a világ őrző szellemei. A mi utunk Taskurgán és Kanabad között vezet a Szurháb völgyébe. Ez a kapu dél felé.


Kétoldalt szürkésfehér vattacsomók végtelenje: felhők. Mint tengerből emelkedő gótikus tornyok nyúlnak ki a hegyek csúcsai; szikráznak, ragyognak a fényárban.

És ekkor, a mindent elöntő hajnali sugárban a sziklafalak ezer színt kapnak, s egyszerre mintha megelevenednének. Különös szoboralakzatok mutatkoznak; a magasból gigászi emberi arc tekint le rájuk mély komolysággal.

Antik Görögország nagy mesterei jártak itt – ez Sándor első gondolata, amint fellelkesülve megközelíti a szobrokat. Valóban, lehetetlen föl nem ismerni hatását a hellén műveltségnek, melyet Nagy Sándor seregei hoztak ide sok száz évvel ezelőtt. Vagy talán nem is Nagy Sándor volt az úttörő, lehet, hogy még régebbiek a kulturális szálak Kelet és Nyugat művelt világa között.

– Buddha, a megvilágosult – mutat Csandra a sziklába vésett hatalmas emberi arcra.

Ünnepélyes érzés fogja el Sándort. Ezeket a szobrokat nem látta európai tudós, ő fogja megismertetni a világgal. Ez hát Buddha, aki indiai herceg volt, és szakított régebbi életével a tenger nyomorúság láttán. Mily hatalmas emlékei maradhatnak egy gondolatnak, ha meghirdetőjét a végtelen magánosságban is megtalálja az ember, sziklafalba vésve.

Nadir Khánt nem érdeklik a szobrok. Többször látta már őket, igyekszik észre sem venni, mert a mohamedán szemében a szobor istenkáromlás. Annál inkább foglalkoztatják az árui. Üjból és újból megnézi, jól vannak-e felerősítve a csomagok a lovakra, újból és újból felsorolja, felhánytorgatja veszteségeit.

– Sietnünk kell – ismételgeti félig panaszosan, félig követelőn. Sándor nehéz szívvel hagyja ott a kövekben élő ősi művészetet.


Körös-körül sziklakatlan. Vad örvényléssel gomolyognak a felhők, egy pillanatra felvillan az előttük kígyózó ösvény, majd ismét sűrű, szürke köd börtönében vannak. A hidegnél kínzóbb a tépő, szaggató szél, mely zúgva nyargal a szorosban.

Várnak, míg rés támad a ködben, aztán ismét nekiindulnak. Bamiánból egy hete jöttek le, a köd napok óta hátráltatja őket.

Nadir Khán már nem panaszkodik. Babonás tisztelettel tekint Sándorra.

– Nagy erő lakozik benned. Azt gondoltam, te, aki idegen országból jöttél, nem bírod majd a fáradságot, s íme elöl jársz mindig a barátság és szorgalom példáival.

Sándor tudja és rövidesen tapasztalja is, hogy ez az elismerés csak addig tart, amíg az áruk épségben vannak. Csandra jelenti, hogy egyik ló hátáról a málha lezuhant a szakadékba, mire Nadir Khán vad haraggal fordul feléjük:

– Megállni! Mi lesz az áruimmal?! A pusztulásba visztek bennünket!

A karavánban mozgolódás támad a kiáltozásra. Szaid Ibrahim szolgai engedelmességgel tartozik a kereskedőnek, s már-már intézkedik. A szél egy percre fellebbenti a köd függönyét, és Sándor világosan látja a keskeny párkányt, amelyen emberek, állatok összetorlódtak.

Rákiált a kereskedőre:

– Mennünk kell, mert itt fog minket az este. Az emberi élet a legértékesebb. Emberek, tovább megyünk.

A karaván megindul, Nadir Khánnak akarva, akaratlan követnie kell őket. Egy óra múlva az ösvény kezd kiszélesedni. A csapat védett sziklapárkányon tölti az éjszakát.

Reggelre a köd lehúzódik a völgybe; sűrű hóhullásban folytatják az utat. Az ösvény lefelé vezet, a magas hegyek elmaradnak mögöttük, hóval fedett havasi rétek tűnnek fel. A túlsó hegylánc gerincvonulata alatt apró pontokat látni. Sándor először zergékre gondol. De nem, nem zergék, igazi kőszáli kecskék, amilyenek valamikor a mi bérceink között is éltek. Egy percre elgyönyörködik fejedelmi tartásukban, mozdulataik szépségében. Ám menniök kell, a havazás nem szűnik, a vastagodó hótakaró sietésre ösztönzi őket.

Néhány óra múlva tompa monajlás üti meg a fülüket. Az út egy másik hegyvonulata szurdokba torkollik; zúgó, tajtékzó hegyi folyó kanyarog lenn a mélyben.

– A Kabul – szól ünnepélyes hangon Nadir Khán. Elfelejtett már sérelmet, haragot.

– S amott? – kérdezi Sándor. Keleten hatalmas hegységet von ezüst lepelbe a nap.

– Az ott a Safed Kuh (Fehér kő) hegylánc. Alatta a sziklaszoros, a Khaiber.

A karaván tagjai, a virrasztástól, nélkülözésektől megviselt emberek köréjük gyűlnek. A máskor kevés szavú, komor afgánok ujjonganak. A Kabul nemzeti folyójuk. Róla kapta fővárosuk is nevét.

A kereskedő is osztozik örömükben. Csak a bátorszívű rumi figyeli higgadtan, a maga mindig egyformán nyugodt tekintetével a reggeli verőfényben fürdő hegyek világát. Az ő hazája valahol nagyon messze van. Nem jut oda tán még a gondolat sem, fáradt madárként az is visszafordul.


TARTALOM