Jegyzetek

Kodolányi János A hazugság öl című memoranduma első ízben az Élőszóban jelent meg. (1927. 2–3. szám. 49–63.) A lap felelős szerkesztője Barabás Pál volt, szerkesztői Kodolányi János és Nemes Dénes. A lap első számán a dátum 1927. október 15., az összevont 2–3. szám új formátumú címoldalán viszont csak évszám olvasható. A rövid életű folyóirat ezt követően megszűnt. Kodolányi János röpiratát még ugyanebben az évben önálló kiadványként is megjelentette (Élőszó-kiadás), a folyóiratközléssel azonos szedésben, de 1–15. terjedelmű lapszámozással.

Az író röpiratában többször hivatkozik e tárgykörű korábbi írásaira, amelyeknek szövegét és gondolatait sűrítve beépítette e munkájába. Szépirodalmi művei mellett elsősorban publicisztikai írásaiból tömörítette és állította össze A hazugság öl szövegét, elsősorban a Pesti Naplóban megjelent három írásából. (Egy magyar vidék pusztulása. Pesti Napló. 1926. május 7.; Az egyke nyomán, Baranyában. Pesti Napló. 1926. május 21.; Lehet-e az egykének gátat vetni? Az egyke nyomán, Baranyában. Pesti Napló. 1926. június 3.) Kodolányi János felhasználta néhány más korábbi cikkét is: Adminisztráció és betegek (Magyarország. 1925. október 21.), Hamis eskü (Magyarország. 1925. november 3.), A paraszt (Magyarország. 1925. november 22.) Felszólalás a Társadalomtudományi Társulat értekezletén (Társadalomtudomány. 1927. 453.). A röpirat szövegében említett Az egyke lélektani okai című Kodolányi-írásra sajnos nem sikerült rábukkannom.

Varga Rózsa és Patyi Sándor másfél évtizede megjelent műve, A népi írók bibliográfiája. Művek, irodalom, mozgalom. 1920–1960. (Bp. 1972.) sajátságos módon Kodolányi János publicisztikai írásait csak 1928-tól regisztrálja, irodalmi vonatkozású cikkeit 1921-től, de feltűnően hiányosan. A Pesti Napló és a Magyarország hasábjain megjelent, fentebb említett írások a bibliográfiában nem szerepelnek; A hazugság öl című röpirat a Kodolányi-fejezetben nem található, csupán az egykekérdésről összeállított rész nyitódarabja – de itt csak a folyóiratközlést jelzik, míg az önálló megjelenésről a népi írók mozgalmának belpolitikai vonatkozásait rendszerező bibliográfiai részben tájékozódhatunk.

Egy biztos: a húszas évek napilapjaiban és folyóirataiban még számos elfelejtett és feltáratlan Kodolányi-írás rejtőzik, amelyek megismerése, átgondolt rendszerezése és olvashatóvá tétele mindenképpen gazdagítaná és hitelesebbé tenné az olvasók és irodalomtörténészek által kialakított Kodolányi-arcképet.

Az egykekérdés Kodolányi János számára írói léte kezdetétől fogva nem pusztán demográfiai gond: az egykekór terjedését, pusztító hatását a társadalom betegségének tartja, végső soron politikai problémának: „...itt elérkeztünk a problémák problémájához: át kellene szervezni az egész szomorú magyar közigazgatást. Míg ma a közigazgatás politikai szempontokat érvényesít, s a politikaiak mellett csak pénzügyieket, az igazi helyes közigazgatásnak elsősorban orvosi szempontokat kellene figyelembe vennie.” (Magyarország. 1925. október 21.) „A nemzet szentebb, mint a magántulajdon” – summázza véleményét az egykekérdésről; társadalmi bajaink között „az egyke nem ok, hanem okozat”, tehát a társadalmi kiváltó okokat kellene megszüntetni, hogy eltűnjön az okozat. (Társadalomtudomány. 1927. 453.)

A húszas évek végén, 1929 novemberében Fülep Lajos szólal meg nagy gondolati és indulati súllyal (Fülep Lajos: A magyarság pusztulása. Bp. 1984.), de a hatalom urai hamar félbeszakítják a Pesti Naplóban megjelent cikksorozatát, s bár újra és újra elhangzik egy-egy kétségbeesett szó, majd csak 1933 őszén, Illyés Gyula Pusztulás című írásának megjelentekor lángol fel újra az egykekérdés körül a vita.

Érdemes felidézni Kodolányi János egy nyilatkozatát, amely pontosan tükrözi az író keserűségét, amikor szembe kellett néznie a ténnyel, hogy A hazugság öl című memorandumának megjelente után érdemi intézkedés és változás nem történt, az egykekór a magyar falvakban tovább pusztított. „Vannak az országnak vidékei, ahol valóságos népszokás a magzatelhajtás. A Dráva menti Ormánságban ma már olyan faluk is vannak, amelyből az ősi lakosság szinte teljesen kiveszett, csak néhány öregember maradt meg írmagnak. Számtalan iskolától megvonták az állami segítséget, mert csak tíz-tizenöt gyermek jár iskolába. Minden falunak megvan a maga egy vagy több javasasszonya, kenőasszonya, akik angyalcsinálással foglalkoznak. Ahhoz képest, hogy milyen primitív eszközökkel dolgoznak, a terhes asszonyok halálozási arányszáma eléggé alacsony...

...a református lakosság úgy kiveszett, mint egy-egy polinéziai sziget bennszülött lakossága. Maholnap külön kíméleti területet kell majd kijelölni számukra, mint az indiánoknak, hogy teljesen ki ne vesszenek. A titkos magzatelhajtás és a gyermek elleni védekezés természetesen a legvisszásabb életformákra kényszeríti a lakosságot. Vannak házastársak, akik az egyetlen gyermek megszületése után többé nem érintkeznek egymással. Vannak házastársak, akik a védekezésnek legegészségtelenebb módjait alkalmazzák. A nők bizonyos koron túl férfiasak, a férfiak – homoszexuálisak. Beszédmódjuk is ennek a lelki beállítottságnak felel meg. Az ország ritka vidékén hallottam még oly durva, indulatokkal teli kifejezéseket, mint az Ormánságban. Kivesző; öngyilkos nép. Kár érte. Szép faj, magas, erős és értelmes. Viselete csodálatosan tiszta és szép. Hogy ez lett a sorsa, arról nem tehet. Puszta védekezésből: megöli önmagát.” (A Hét. 1931. november 28.)

1934-ben, a széles körben felújuló vita során Kodolányi János két cikksorozatot is ír az egykekérdésről. A Magyarország és részben a Szabadság hasábjain jelenik meg baranyai utazásáról írt élménybeszámolója és ezzel párhuzamosan a Szabadságban (1934. július 29., augusztus 5., augusztus 12., augusztus 20.) olvasható Hulló Európa – hulló magyarság című elméleti írása, amely az egykekérdésben kialakított és képviselt hivatalos állásponttal vitatkozik. Érdemes felidézni – az eredeti kézirat alapján – e cikksorozat bevezető gondolatait: „A Duna–Tisza táján két Magyarország van. Egyik a látható, másik a láthatatlan. A látható a láthatatlan ország nevében és helyett beszél. A látható ül a fórumon, köti és oldja a bel- és külpolitika szálait, adja és veszi az értékeket, irányítja a gyártelepeket és bankokat, szántatja, bevetteti a földeket, íratja és kiadja a lapokat, könyveket, megnyitja a kiállításokat, összeállítja a költségvetéseket, mérlegeket, behajtja és elkölti az adókat. A láthatatlan pedig hallgat, szánt-vet, menetel a gyakorlótéren, izzad a gyárakban, műhelyekben, írja az újságot és könyvet, festi a kiállítások képeit, faragja szobrait.

Ez a láthatatlan Magyarország az, amelyik pusztul.

Ennek a Magyarországnak a nevében kívánok foglalkozni most ama másik ország egyik előkelő alakjának, Kenéz Bélának tanulmányával. Kenéz Béla népesedési politikai előadásáról van szó, amelyet a Magyar Statisztikai Társaság győri ünnepi ülésén tartott 1934. május 31-én, s amely a Magyar Statisztikai Szemle ez évi júniusi számában teljes terjedelmében megjelent, s így úgyszólván hivatalos súlyt és jelentőséget nyert.

Miről szól Kenéz Béla előadása?

Azokról a kérdésekről, amelyeket újabban a láthatatlan Magyarország képviselői ismét felvetettek, s mint népünk sorsdöntő kérdéseit a közvélemény elé tárták. Ezeket a kérdéseket rendkívüli gyorsasággal, politikai érzékkel és gondossággal a maguk kezébe ragadták a látható Magyarország előkelői. Az egykéről s annak különböző kapcsolatairól, következményeiről beszélünk.„

Néhány évvel később e két cikksorozatból egységes könyvet szerkesztett Kodolányi János. (Baranyai utazás, Bp. 1941.) S további húsz év elteltével újra kiadta e könyvet, a korábbi szöveget némiképp átigazítva s kiegészítve egy 1938-ban írott cikkével. E könyvbe minden kommentár nélkül beillesztette A hazugság öl szövegét is. (Kodolányi János–ifj. Kodolányi János: Baranyai utazás. Bp. 1963. 16–47.)

Kodolányi János életéről és műveiről tájékozódásunkat segítő, összefoglaló mű: Tüskés Tibor: Kodolányi János. (Bp. 1974.)




Hátra Kezdőlap