Huszár Károly (1882–1941) – keresztényszocialista politikus, miniszterelnök (1919. nov. 24. –1920. márc. 15.); 1926-ban a Nemzetgyűlés alelnöke, 1927-ben az Országos Társadalombiztosító Intézet elnöke, felsőházi tag. Huszár Károly 1927. november 11-én szólalt fel a parlamentben; szükségesnek ítélte az egész magyar közigazgatás (önvédelmi) átalakítását az egyke-veszedelemmel szemben, legfontosabbnak tartva az anyai hivatás „magasztosítását”. Bethlen István miniszterelnök válaszában egyetértett Huszár Károllyal abban, hogy az egyke alapvető oka erkölcsi, és ígéretet tett egy törvényjavaslat kidolgozására. Erre a miniszterelnöki ígéretre hivatkozik később Kodolányi János, de egyketörvény végül nem született. (A kérdésről részletesen: B. Bernát István: „Fajmentéstől” a „Pusztulás”-ig. Az „egyke” kérdése a húszas években. Világosság. 1983. május. 270–277.) Ezt megelőzően Huszár Károly már egy évvel korábban is követelte, hogy az egyke kérdése a Ház napirendjére kerüljön. Bethlen István már akkor jelezte: törvényjavaslatot fog előterjeszteni. (Társadalomtudomány. 1927. 439.) Ezt követően ült össze a Magyar Társadalomtudományi Társulat ülése (1926. december 2–3.), s ott is felszólalt Huszár Károly:
„Az egyke a gazdag, de haldokló társadalmak hullafoltja. Minden bomladozó társadalomban megvolt és megvan. Oroszországban a családot igyekeznek ma bolsevizálni, mert tudják, hogy a keresztény társadalomnak az az alapja. De éppúgy rombolják a családot a neomalthusianista női és férfi írók, kik a családi élet »bilincseit« akarják széttördelni, s míg az anyasághoz való jogot hirdetik, hadat üzennek a házasság szentségének s a népes családnak. A nemi ösztön szent ajándék, mert az ember azáltal válik a teremtés részesévé; ők ezt a szent ösztönt az erotika csömörletébe fullasztják; az egyéniség szabad kiélését a nemi élvezetben keresik, s a születések korlátozását jogosnak mondják. Ezt a pogány gondolatot oltják bele a modern lélekbe, s ezzel a család s a nemzet erkölcsi alapjait rombolják szét. Feledik, hogy a szabad szerelem s az egyke kiöli a tehetségeket, a nemzet általa meddővé válik s visszafejlődik. Holott az áldozatos családi élet utáni vágy a fejlődés legerősebb rugója; ahol ez megvan, ott nincs válás és öngyilkosság, hanem megvan az élet bátorsága és az egészséges erőkifejtés.
A genfi úgynevezett Népesedésügyi Nemzetközi Kongresszus az egész világra szóló Birth-Controlt akarta provokálni; ez a szándék meghiúsult; ahelyett ott mindjárt megalakult a Nemzetközi Családvédő Liga.
Nálunk az egyke elleni küzdelmet a nemzet létérdeke parancsolja. 340 magyar község egykés; de elterjedt már az a társadalom minden rétegében, s jobban pusztítja fajunkat, mint a világháború, vagy egykor Mohács. S az egyke által meglazult az erkölcsi alap – azzal függ össze a válások szaporodása is; 1894. még 9‰, 1926. már 7 ezrelék volt. Ma a bűn üldözi az erényt – a bűnösök hivalkodnak, s az erényeseket gyalázzák; a többgyermekes anyát az egykések üldözik, verik, elűzik.
Pedig minden nemzet erkölcsi színvonalát a család adja meg; a haladás is csak a családon keresztül érvényesül. Azért kell a népes családoknak segítő szociálpolitika. A világháború alatt minden foglalkozási ág születési aránya csökkent, csak a bányászoké nem – akik a családi létszám szerint részesültek minden kedvezményben. Ez ujjmutatás a helyes szociálpolitikára. Ezt az elvet kell végig érvényesíteni az egész vonalon. Át kell térni a családi bérrendszerre. Az az utóbbi időben lábrakapott rideg szokás, mely szerint urasági cselédnek, gyárimunkásnak, lakónak a sokgyermekes családot nem fogadják be, közvetve szintén terjeszti a nemzetirtó bűnt. A születések száma 1901–1925-ig 36 ezrelékről 27 ezrelékre csökkent. Ez nemzeti öngyilkosságot jelent, mert a halálozási szám nem esett ilyen arányban.
Hol, ki kezdje meg a harcot? A ref. községekben nem könnyű; mert a lelkész a presbitériumtól függ, azzal nem mer szembeszállni. Megtörtént, hogy a derék, de sokgyermekű papot kimarták maguk közül. Statisztikai adatokra támaszkodva mutatja ki, hogy a magyar társadalom fele – 900 000 család – már nem szaporodik. Ez a nemzeti sorvadás kezdete.” (Társadalomtudomány. 1927. 454–455.)