Lássuk, Uramisten, mire megyünk egyedül!
Kodolányi János 1927 őszén ismét nekigyürkőzött, hogy szavát hallassa az egykekérdés körül fortyogó vitában. Sokan kongatták a vészharangot, sokan jajongtak: pusztul a magyar, sokan kiáltották: itt a huszonnegyedik óra, könyvek, újságcikkek, dokumentumok születtek, a parlamentben interpelláltak a képviselők, összeült értekezni a Magyar Társadalomtudományi Társulat, a gondot megoldó, enyhítő törvényjavaslat előterjesztésére tett ígéretet a miniszterelnök – egekig áradt a szó- és papírtenger, és közben Tolnában, Baranyában sorvadt, pusztult a nép.
Egyke – tőszámnév, kicsinyítőképzővel. Ha egyetlen gyerekemről van szó: játékosan kedveskedő becézés. 1927-ben Magyarországon: egy tragédia kulcsszava. Egyke: egy gyerek, akármi áron egy gyerek, egy és nem több!
„A protestantizmusnak nincs hazánkban létjoga, s hazafias követelmény s érdek, hogy a magyar protestánsok a katolicizmusban helyezkedjenek el” – tüzel statisztikai adatokkal zsúfolt vaskos könyvében egy katolikus hittanár. „Az egyke társadalmi s nem egyházi baj” – utasítja vissza önérzetesen az otromba vádat egy protestáns közíró. Az erkölcsi fertő mindennek az oka, az anyaság szentsége elveszítette régi ragyogását – így a parlament alelnöke. Új örökösödési törvény kell, amely megtiltja, hogy egy gyerek egész birtokot örököljön – hangoztatják azok, akik hisznek vagy hinni akarnak az államigazgatás mindenhatóságában. Mindenki megoldáson töpreng, mindenki azzal foglalkozik: valamilyen eszközzel, jogi, vallási, államigazgatási ráhatással ösztönözni, kényszeríteni kellene a parasztokat, legyen több gyerekük. Okos városiak: rendszabályokkal akarják a parasztot az egykézéstől eltántorítani.
Kodolányi János gyerekkorától otthonos a baranyai tájon, az ormánsági Vajszlón töltötte boldog-boldogtalan kamasz- és ifjúkorát, érettségi után kényszerűségből hajdani elemi iskolájában tanított: testközelből ismerte az itteniek életét. Nem riasztották meg a statisztikai évkönyvek adatai az egykéző magyar falvak fogyatkozó lakosságáról, mert a statisztikusoknál keserűbb-szomorúbb tapasztalatai voltak arról: mi az egyke. A statisztikusok számolnak: hány ezrelékkel csökkent a születési arányszám, hány százalékkal fogyatkozott egy-egy magyar falu lakossága. Riasztó adatok. De Kodolányi János az Ormánság lankáin barangolva kényszerűen tapasztalja: a pusztulás rettentőbb, a veszély nagyobb, mint amit számoszlopokkal, ezrelékszámítással, táblázatokkal ki lehet mutatni.
Mert az Ormánságban nem csupán számszerűen fogynak, apadnak a magyarok, de tartásukban, erkölcseikben sorvadnak, emberségükben rokkannak meg, s ez a nagyobb, a sokkal nagyobb baj.
A hazugság öl – jajdul Kodolányi János; mert bár angyalcsináló javasasszonyban az ormánsági falvakban nincs hiány, kötőtűvel, gyógyfüvekkel, kuruzslással, ki tudja, milyen mérgekkel pusztítják nap mint nap a magzatokat, olykor a terhes asszonyokat, elkerülendő a terhességet a házastársak gyakorta erőszakkal fojtják vissza természetes vágyaikat – de mindez csupán a pusztulás tünete, kezdete.
E nép elveszítette hitét a jövőben, a holnap nem érdekli, múltját nemtörődöm módon elkótyavetyéli, századok során teremtett kultúráját megtagadja, s amit helyette magáénak tud s kíván: városi cifra lom, urak levetett testi-szellemi gönce, értéktelen kacat.
És kocsma, kártya, Szép Zsuzska a férfiaknak, asszonyoknak pletyka, gonoszkodás, hóbortos, rajongó vallásosság, férfit utánzó parancsolgatás.
Kodolányi János barangol az ormánsági falvak elnéptelenedő utcáin, magányos öregekkel, törött lelkű asszonyokkal, megnyomorodott életű férfiakkal beszélget, mint tenyerét, ismeri e tájat, azon töpreng: mit jelent a szépen fogalmazott mondat: e nép elveszítette hitét a jövőben? Miért: van jövője? Erkölcseit ostorozó prédikációt a parasztember hall eleget, de ígért neki valaki biztos holnapot? Mert valaki biztonságot, megélhetést, emberi méltóságú holnapot ígérni? Láthatja valami apró, de kézzelfogható jelét annak: érdemes szorgalmasnak, becsületesnek lenni, utódokat nemzeni, gyerekekkel népesíteni be a portát, mert jut majd s mindegyiknek az eddiginél nagyobb darab kenyér? Amit tapasztal: ha több gyereke lesz, aprózódik a birtok, az utódoknak megélni nem lesz miből, az ő élete meg halálig robot, s mert a paraszt föld nélkül partra vetett hal, munka a városban sincs – minek szüljön az asszony? Egyszer élünk, élvezzük, amink van, ami jut!
Ha nem látszik a jövő körvonala, nagyon nehéz hinni benne. S mert hogy jól van ma és jól lesz holnap, ezt mindig olyanok mondják, akiknek már ma is jó, s akiknek nem kell a holnaptól rettegnie, nehéz bízni a szavukban.
Az újságban az áll: dolgozzatok, meglesz mindenkinek a pénze. Aztán ősszel, ha el akarja adni búzáját a piacon, alig hisz a szemének: amennyit ráfordított, annyi sem jön vissza. Azt mondják: a hivatal azért van, hogy elintézze az emberek ügyeit. S ha bemegy: nem tud annyit suttyomban fizetni az asztal mögött ülőnek, hogy az elrendezze tisztességgel a dolgát. Jönnek a városiak, a lányoknak jó munkát, jó keresetet ígérnek, aztán esztendőre poronttyal gazdagodva kullog haza szégyenszemre mind. Az a törvény: demokratikus választás. De olcsó áron adják-veszik a szavazatokat, s különben is, ki tudja, mi folyik a parlamentben!
Kodolányi János mintha észre sem venné: már nem az egyke gondja izgatja. Nagyobb itt a baj, mint hogy nem szülnek egynél több gyereket az ormánsági anyák.
Jószántából senki nem megy a mocsárba sétakocsikázni!
A hazugság öl – kiáltja kétségbeesetten az író, az egyke nagy baj, hogy fogyunk, nagyon nagy baj, de lelkünkben öregszünk, erkölcseinkben sorvadunk – ez tragédia! S ezért nem az ormánsági, egykéző paraszt felelős!
Megölik magzataikat az ormánságiak, egykével gyilkolják magukat a baranyai, tolnai, somogysági parasztok? Igen.
Így védekeznek a gyilkosok ellen. Gyilkosaik ellen, akik elvették tőlük a jövőt, a hitüket, hogy kell, hogy lehet, hogy érdemes becsülettel, tisztességgel élni, dolgozni. „Ahol az egyke terjed, ott valami baj van a közélet őszintesége és általában az élet tisztasága körül. Ott a hazugság átitatott mindent. Ember legyen a talpán, aki abban a hazugságbozótban, amely a mi életünket elborította, össze nem omlik.”
Egy kicsit megszaladt Kodolányi János tolla. Elragadta az indulat. Már nem az egykekérdés gondjairól, megoldási lehetőségeiről ír. Barangol az ormánsági falvak néptelenedő utcáin, mint tenyerét ismeri e tájat, azon töpreng: az anyák megölik magzataikat, pusztul a nép – ki a gyilkos?
Azon töpreng: Lehet erre a kérdésre őszintén válaszolni?