A pusztában

Az este ismét nyugtalanság vett erőt a táboron. Már hetek múltak el, hogy Mózes felment a Hegyre, és azóta nyoma veszett. A zsidók kisebb csoportokba verődve, suttogva, fojtott torokhangon tárgyalták nyomorúságukat, amely az egyiptomi kivonulás óta kíséri őket. A száraz sivatagi szél, mintha rossz szellem volna, őrjítő táncban korbácsolta a Szináj-puszta homokját a sátorok között. A hátul összeterelt barmokra is átragadt a szokásos esti izgalom, és kötőfékeiket szaggatva, időnként elnyújtott, rémült bőgéseket hallattak a puszta végtelenje felé. Az ég sötét volt és kegyetlen. A tábor körül settenkedő sakálok szinte emberi módon röhögtek, mintha tudnának valamit. A Hegy félelmetesen hallgatott.

Az egyik viszonylag erős sátorban hallgatag társaság üldögélt, színes kendőkbe burkolózva. A férfiak szeme villódzott a félhomályban, lélegzetük ütemesen sípolt a torkukból. Az asszonyok arrább olajos rongyokkal dörzsölték le magukról a sivatag átizzadt homokját.

– Jenő oszt – szólalt meg az egyik magas, szakállas férfi, és néhány kortyot hajtott fel az ivószaruból. – Doktor úr, emeljen, legyen szíves…

Dr. Salgó emelt, és az alacsony, zsíros hajú Jenő szétosztotta a lapokat. Kora délután óta pókereztek, és Jenő bőrtüszője már tele volt sápadt aranyrögökkel.

– Barátunk ma ajser lesz – fészkelődött a helyén izgatottan Goldstein Pityu, egy torzonborz, vad nevetésű barbár –, kifosztja a társaságot…

– Ugyan, kérem – szólt közbe Vilma, Jenő felesége. – Mit tudok venni érte? Fürjhúst és mannát, azután megint fürjhúst és megint mannát… Maholnap már nekem is szárnyaim nőnek, és repdesni fogok… Egy szem uborkát, paradicsomot, póréhagymát vagy vereshagymát sem lehet kapni…

– „És kiviszlek titeket az egyiptombéli nyomorúságból a jó széles, tejjel-mézzel folyó földre” – idézte Goldstein Pityu már ezredszer Mózest, utánozva annak nehézkes, akadozó beszédmodorát. – A mindenüket ezeknek a propagandistáknak!…

– Ha elgondolom, hogy micsoda oldalasokat küldött fel nekem a sógorom az egyiptomi Alsó-Gosenből – sóhajtott Salgó doktor, nagy sárga fogait piszkálva. – Minden évben hizlaltattunk náluk egy szép süldőt, amíg az a megtébolyodott egyiptomi százados föl nem égette a falut, és kínpadra nem vonatta őket… Micsoda darab ürücombok voltak… Régi szép idők…

Csend. Kinn kurrognak a tábor kutyái. A viasz sercegve folyik ki a kőmécsesekből.

– Úgy általában egy röhej, hogy mi itten vagyunk. Folyton kérdem magamat: mit keresek én, Goldstein Pityu, izraelita vallású egyiptomi asszimiláns ebben a pusztaságban? Mi hiányzott nekem Gosenben? Minek kellett ez nekem?

– Mert te egy hülye vagy, Pityu! – csattant fel Aranka, aki a sarokban a szemöldökét rajzolta zsíros, vörös krétával. – Hányszor mondtam neked: „Pityu, te egy intellektuel vagy, benned bíznak a munkafelügyelők, mert látják benned a jobb embert, te nyugodtan élhetsz a beosztásodban akár kétszáz évig is, mint nélkülözhetetlen…” De nem, neki Kánaán kellett!

– De drága fiacskám – védekezett Goldstein –, úgy állítod be a dolgot, mintha én akartam volna útra kelni. Hányszor mondtam Mózesnek a legnagyobb nyilvánosság előtt: „Hagyjál, kérlek, békében bennünket, hadd szolgáljuk az egyiptombelieket…” De végül már elviselhetetlenné vált a helyzet, tudod jól. Utóvégre a Fáraó követelte az elsőszülötteket áldozatra…

– Menj már! Mindenki tudta, hogy az a rendelet nem lesz végrehajtva.

– Kérlek szépen, a Nílusban még úszkálnak a héber gyerekek hullái…

– De nem a mi környékünkről. És ezek a kilengések is csak azóta voltak, hogy Mózes zaklatni kezdte a Fáraót. Addig kutya bajunk sem volt!

A jelenlevők letették a kártyát, és a gondozatlan, kusza szemöldökök felszaladtak a magasba.

– Gosenben dolgozni kellett, az igaz – jegyezte meg Jenő. – De ott megbecsülték a munkát. Nem úgy, mint itt, ahol az ennivaló „az égből hullik”. Ha én előállítottam azt az előírt napi téglamennyiséget, akkor soha komolyabb verést nem kaptam…

– No, azért egyszer félholtra korbácsolt az a vadállat…

– Nem volt az olyan vészes. És az is azért volt, mert kimondtam a Fáraó nevét. És igaza volt! Muszáj kimondani a Fáraó nevét? Nem muszáj! Ott volt fegyelem…

– A Fáraó kemény fiú volt – állapította meg Pityu –, de alapjában véve nem volt rossz ember… Ha az ember rendesen dolgozott, és befogta a száját, akkor a hajcsárok békén hagyták…

– Köztünk maradjon – horkant fel a zsíros hajú Jenő –, milyen igaza volt a Fáraónak, amikor nem akart kiengedni bennünket. Ő tudta, hogy mi van a cionista propaganda mögött… Most itt döglünk rakásra…

A szél fellebbentette a sátorlapot, és forró homokfelhőt csapott befelé. Salgó doktor a sarokba vágta az ivószarut, és kiköpött.

– A frász ebbe a langyos löttybe – morogta –, a goseni víz fakasztásához nem kellettek kunsztok, viszont meg lehetett inni… Ha elgondolom, hogy gyönyörűen berendezett, kétszobás, földbe vájt barlangot hagytam ott…

– És egyébként is – vágott közbe Aranka fésülködés közben –, már hetek óta egy csoda sem történt velünk…

A tábor széle felől dögkeselyűk kárálását hozta a szél. Vilma feltette a feketét.

– A baj ott van – szögezte le dr. Salgó –, hogy Mózes inkább hallgat Jitróra, a gój apósára, mint a zsidó szakemberekre, és klikkrendszert épít ki az ezredeseivel és a századosaival. Kíváncsi vagyok, hogyan akarja a pénzügyi helyzetet egyensúlyba hozni, amikor tiltja a kamatszedést… És ki lesz bolond befektetni, amikor hétévenként fel kell szabadítani a rabszolgákat…

– Azt hallottam, hogy Áron a közeljövőben aranybeszolgáltatási rendeletet bocsát ki – jegyezte meg Pityu. – Még csak ez hiányzik! Egyébként is kíváncsi vagyok, mit ér el Mózes a Hegyen?

A többiek csak legyintettek. Jenő vadul dörzsölte homoktól viszkető szemét.

– Úgy hallottam – mondta –, hogy van lehetőség a visszatérésre. A dolog még nincs konkrét formában letárgyalva. A Fáraó állítólag ragaszkodik az elsőszülöttek feláldozásához, de különben emberi bánásmódot ígér… Mózest persze ki kell adni… Munka biztosítva… Ennivaló annyi van…

A társaság összebújik. Csak a sátorlapok lebegnek.

Ezekben a pillanatokban adta át Mózesnek a kőtáblákat az Úr.

előzőtartalomjegyzékkövetkező