Maroknyi lelkes fiatal
Az ötlet maga Smuélnál merült fel. Ott ültünk Smuélnál, Chájim, Nechámá meg én, és szidtuk ezt az egész büdös mindenséget. – Az ország kulturális helyzete katasztrofális – jegyezte meg Chájim –, az ifjúság elárasztja a mozikat, és falja az olcsó amerikai folyóiratokat. A héber irodalom zsákutcába jutott…
Mindnyájan így éreztük. Tehetetlen düh és lelkes segíteni akarás küzdöttek bennünk váltakozó szerencsével. Végül is Nechámá felugrott:
– Sok beszédnek sok a tőgye! – fakadt ki. – Cselekedni kell! Fiatalok vagyunk, erősek, szépek. Mi még hiszünk egy szebb, egy jobb, egy igazabb jövőben. Mentsük meg Izráel kulturális életét, hogy célja legyen életünknek!…
Őszibarackszerű, hamvas orcánkat elfutotta a pír, csillogó szemeinkben a remény sugara cikázott által, zsenge, de sudár termetünk megnyúlt.
– Alakítunk egy kis kört! – indítványoztam. – Magunk köré gyűjtjük az összes lelkes, önzetlen erőket, akiknek még fontos az ország szellemi arculata!
– Ez az! – így Smuél. – Éljen a Héber Kultúrbarátok Köre!
A késő reggeli órákig beszélgettünk új, nagy életművünkről. Elhatároztuk, hogy kibérelünk egy helyiséget, amelyet önzetlen munkával teszünk lakályossá, hogy kicsiny, de meghitt sarkot képezzen minden igaz és szívében fiatal művészbarát részére. Úgy döntöttünk, hogy magas színvonalú irodalmi esteket is fogunk rendezni, amelyeknek bevételét az új tehetségek támogatására fordítjuk. A hangulat a tetőpontra hágott, és ott is maradt.
Hajnalban már nem is tértünk nyugovóra, hanem azonnal megfelelő helyiség után néztünk, nehogy a szent ügy halasztást szenvedjen. Találtunk is egy ilyen helyes kis pincét, de a háztulajdonos, egy görög műtrágyaügynök, nem volt hajlandó nekünk kiadni.
– Kik magok? Mik magok? – mondta. – Micsoda kör magok? Hol a szerződésök?
Harsány nevetésben törtünk ki. Szerződés? Még mit nem! Nincs közöttünk szükség semmilyen szerződésre. A közös cél és a héber kultúra lángoló szeretete minden talmi papírfecninél szorosabb kapcsot képez közöttünk.
A görög azonban állhatatosan kitartott amellett, hogy ő csak jogi személlyel hajlandó tárgyalni, mert különben sosem lehet tudni, hogy kin lehet behajtani az elmaradt bért. Kénytelen-kelletlen úgy döntöttünk, hogy csinálunk valami szerződésfélét egy jobb ügyvédnél, hogy minél hamarabb letudjuk ezeket a formális marhaságokat.
Az ügyvéd, bizonyos dr. Sáj-Sonnenschein, Lilienblum utcai irodájában fogadott bennünket. A jogász igen jó benyomást tett ránk, csak az zavart, hogy az irodája azelőtt lichthof volt, és ezért nincsenek ablakai.
– Nagyon örülök, hogy alkalmam nyílik közelebbről megismerni önöket – mondotta dr. Sáj-Sonnenschein. – Voltaképpen kik önök, és miről is van szó?
– Fiatalok vagyunk, ügyvéd úr, és még vannak ideáljaink – így Smuél –, minden erőnket az ország szellemi fellendülésének szolgálatába akarjuk állítani, hogy az elkövetkezendő nemzedékek élvezhessék önzetlen és nagyvonalú kultúrtevékenységünk gyümölcseinek nedűjét…
– Értem – bólintott az ügyvéd. – Önök egy úgynevezett Nyereség Nélküli Korlátolt Felelősségű Társaságot óhajtanak felállítani.
– A nyereség nem lényeges – jegyezte meg Chájim –, hiszen csak rá fogunk fizetni önkéntes jellegű munkánkra.
– Azt sosem lehet tudni – így az ügyvéd. – Most még maguk naivak meg fiatalok, de tíz év múlva talán másképp fognak gondolkozni. Azt ajánlom, hogy tömörüljenek egy úgynevezett Ottomán Társaságban.
– Jó – mondtuk, és menni akartunk, de dr. Sáj-Sonnenschein marasztalt bennünket, hogy még néhány fontos részletkérdést tisztázni kell:
– Mindenekelőtt be kell vennem az alapszabályokba, hogy miképpen bomlik fel a társaság.
Elfutott bennünket a pulykadüh. Mit jön ez ilyenekkel? Már miért bomlanánk fel, mikor alig várjuk, hogy megalakuljunk? Mondtuk is a jogászembernek, hogy ne bomoljon.
– Nem úgy van az – magyarázta az ügyvéd. – Maguk most még fiatalok, de tíz év múlva lehet, hogy utálni fogják egymást. Ezért ajánlatos már most tisztázni ezeket a kényes problémákat. Azt ajánlom, hogy a közgyűlés mondja ki egyhangúlag a felszámolást.
– Kérem, ahogy akarja.
– Namostanmár, hogyan történik majdan a széthulló vállalat vagyonának szétosztása?
– Ugyan, kérem, micsoda vagyon?
– Majd figyeljék meg tíz év múlva! Azt ajánlom, hogy a közgyűlés tagjai egyenlő arányban részesedjenek az ingó- és ingatlanból. Vitás esetekben választott bíróság dönt.
– Micsoda vitás esetekben?
– Majd megtanulják. Sajnos. Mert most még fiatalok maguk, de nem mindig lesznek ilyen fiatalok. Egyébként azt is tisztázni kell, hogy milyen tagokat vesznek fel a társaságba.
– Mindenkit, akiben igaz konstruktív alkotószándék van.
– Ez nem jogi meghatározás. Ilyen esetben a szűkebb vezetőségnek kell döntenie.
– Micsoda vezetőségnek?
– Az ottomán törvénykezés értelmében a társaság élén háromtagú direktóriumnak kell állnia.
– Sajnos, mi négyen vagyunk.
– Akkor egy felesleges…
Vidáman összenevettünk. Tényleg nevetséges.
– Csacsiság – jegyezte meg Chájim –, mondjuk, hogy Feri majd nem lesz az „igazgatóság” tagja…
Elkacagtuk magunkat. Mindnyájan dühösek voltunk, hogy ilyesmire kell időt pazarolnunk, amikor a hivatás ég a talpunk alatt.
Én még azért is dühös voltam, hogy kihagytak az igazgatóságból. Miért pont engem? Ez nem volt egy szép gesztus. Mindenesetre megjegyeztem magamnak.
– Az igazgatóság tehát megalakult – jegyezte fel dr. Sáj-Sonnenschein –, most pedig szögezzük le, hogyan lehet a meg nem felelő tagokat eltávolítani a társaságból.
– Már bocsánatot kérünk…
– Nem mostanról van szó. Tíz év múlva. Kiderülhet valamelyikükről, hogy képtelenség kijönni vele, csaló gazember, vagy mittudomén, és ki akarják tenni.
Tisztán emlékszem, hogy mindnyájan rám néztek. Miért pont rám?
– Azt ajánlom – így az ügyvéd –, hogy csak az igazgatóság egyhangú határozata alapján lehessen kitenni valamelyiküket.
– Szóba se jöhet – emeltem fel hangomat –, én nem bízok az igazgatóságban. Csak a közgyűlés dönthet.
– A közgyűlés összehívása biztosan valami komplikált procedúra – így Smuél. – A végén aztán majd nem lehet megszabadulni senkitől…
– Ha, mondjuk, Smuélt kipöndörítjük, hogy a lába sem éri a földet – vetettem fel ötletszerűen a jogi problémát –, akkor kell neki fizetni valamit, ügyvéd úr?
– A szűkebb igazgatóság dönt erről is.
– Azt már nem! – csattant fel Nechámá. – Ha mondjuk engem kiutálnak, én nem akarok leállni vitatkozni a piszkokkal. Legyen a végkielégítésem leszögezve százszázalékos arányban egyszer s mindenkorra!
– Kérem szépen – így dr. Sáj-Sonnenschein –, minden belefér az alapszabályokba. Talán úgy fogjuk megszövegezni, az adócsalások megkönnyítése céljából, hogy a kiváló tag megkapja végkielégítésképpen hat hónapi fizetését.
– Micsoda fizetését?
– Amit szétosztanak. Hiszen megállapodtunk, hogy a társaság nyereség nélküli, vagyis minden nyereséget havonta szét kell osztani maguk között.
– Ugyan, kérem, azt a néhány shekelt?
– Most néhány shekel. Tíz év múlva talán százezrek. Hiszen lesz majd egy büfé abban a helyiségben. Aztán ki is lehet adni bármicvákra. Rendezhetnek zenés délutánokat is. A táncesték sábátkor nagyon látogatottak. Kaphatnak adómentességet, ha kicsit utánajárnak. A tiszta nyereséget aztán egyenlő arányban szétosztják a tagok között, fizetés örve alatt.
– Talán nem az összes tagok – vetette fel Chájim –, csak a jelenlévő négy alapító tag között?
A javaslatot egyhangúlag elfogadtuk.
– Általában véve ellenzem, hogy minden jöttmentet felvegyünk a klubba – vélekedett Nechámá. – Magas tagdíjakat kell szedni, hogy csak jobb emberekkel kerüljünk össze…
Az ügyvéd eszpresszót szervírozott. A fülke tele volt dohányfüsttel. Smuél kissé elhúzódott Nechámától és Chájimtól, s észrevétlenül hozzám közeledett a székével. Éles, oldalozó tekintetet vetettem erre az ellenszenves szélkakasra. Nechámá és Chájim titokzatosan összesúgtak, és néha rám meg Smuélra mutattak. Elhatároztam, hogy minél gyorsabban meg fogok szabadulni ettől a két fondorkodó áspiskígyótól.
– Mi a helyzet akkor, ügyvéd úr – érdeklődtem –, ha kiderül valamelyikünkről, hogy bűnöző? Esetleg elsikkasztja a kasszát!
– Ez esetben azonnal össze kell hívni az alapító közgyűlést.
– És ha kém az illető, aki közénk furakodott – jegyezte meg Nechámá, és végigmért égő tekintetével. – Az ilyen bitanggal mi a teendő?
– Át kell adni a rendőrségnek, és új direktóriumot választani.
– És ha valaki közülünk hasist szív? Vagy ámokot fut? Vagy közveszélyes őrült?
– Nagyon helyes, hogy felvetette. Kell hozni egy olyan alapszabályt, hogy a kibővített vezetőség minden további nélkül kitehesse a betegeket és az öregeket, akik már gyengék a munkához.
– Úgy van – hörögte Smuél –, nincs szükségünk kriplikre!
Chájim, akinek gyomorfekélye van, elsápadt, és megmarkolta a bronz levélnehezéket:
– Mit mond a törvény akkor – érdeklődött –, ha valamelyikünk meggyilkolja a másikat?
– Gyilkosság esetén választott bíróság határozza meg az özvegynek fizetendő részesedést. De azt hiszem, mára elég is volt – zárta le dr. Sáj-Sonnenschein a Héber Kultúrbarátok Köré-nek aktáját. – Azt ajánlom, hogy péntek délután üljünk újból össze, hogy megbeszéljük a befektetések, az osztalék és az importengedélyek kérdéseit…
Smuél amellett volt, hogy főleg svéd filmeket és amerikai folyóiratokat importáljunk a társaság nevében, míg én eredeti angol Fireside kályhák behozatala mellett törtem lándzsát. Kifelé menet igyekeztem nem elöl menni. Nem jó érzés a néptelen utcán lépdelni ezekkel a gengszterekkel a hátam mögött. – Akkor pénteken összvezetőségi! – jegyezte meg Nechámá, és anélkül, hogy elköszöntünk volna egymástól, nehéz léptekkel, mintha tíz évet öregedtünk volna, széjjelszóródtunk az aszfalton. Péntekre veszek egy kis automata lőfegyvert. Nem árt, ha van.