Leciglereztek

Van telefonom odahaza. Nekem van telefonom odahaza. Odahaza van nekem telefonom. Ne is tessék haragudni, még most is kicsit részeg vagyok az örömtől, és időnként tagoltan kurta kurjantásokat hallatok féktelen jókedvemben. Ezentúl nem kell átmennem a gyógyszertárba telefonálni, és engedélyt kérni az undokoktól, hogy most utoljára, kivételesen, még egyszer engedjék meg. Ezeknek az időknek már trallalla. Van ugyanis odahaza telefonom. Most kaptam. Bámulatosan szép példány. Fekete. Három és fél kiló.

Még az első téves kapcsolások sem izgattak, mert szívem dalolt, és a legudvariasabban válaszoltam:

– Tévedés, aranyoskám, ez nem Klára-szalon. Próbáld meg még egyszer, és meglásd, siker koronázza fáradozásodat. Csók!…

Erre mit tesz a fátum? Tegnap délután erőteljes, egészséges csengetés riaszt fel mély, egészségtelen álmomból. Kitapogattam az utat a készülékig, és felemeltem a kagylót:

– Halló.

Erre ezt hallom:

– Itt Weinréb. Mikor jöttök?

– Nem tudom még – feleltem. – Ki beszél ott?

– Itt Weinréb – így a hívószám, akit, úgy látszik, Weinrébnek hívnak. – Mikor jöttök?

– Még nem tudom – feleltem. – Kit tetszik keresni?

– Nu kicsodát? Ámosz Ciglert.

– Tévedés – szögeztem le –, itt Kishont lakás beszél.

– Nem létezik – jegyezte meg Weinréb. – Mi a számod?

Megmondtam neki.

– Akkor rendben van! – örvendezett Weinréb. – Pontosan ezt a számot tárcsáztam. Ez Ámosz Cigler száma. Mikor jöttök?

– Sajnálom – mondottam –, tévedés!

– Ugyan kérem, mi a számod?

Megmondtam neki.

– Akkor nincs semmi tévedés – így Weinréb –, ez Ámosz Cigler száma.

– Ez biztos?

– Tuti. Úgyszólván mindennap telefonálok neki.

– Akkor – vélekedtem hangosan –, akkor, úgy látszik, ez mégiscsak Cigler lakás…

– Persze. Mikor jöttök?

– Egy pillanat – feleltem –, megkérdem a feleségem.

Bementem az asszonyhoz.

– Te – mondtam neki –, a Weinrébék kérdeztetik, hogy mikor jövünk?

– Csütörtök este – felelte az asszonyka –, vacsora után.

Visszamentem a pompás kis készülékhez, és megkérdeztem:

– Mit szóltok csütörtök estéhez?

– Rendben van. Ne késsetek! – felelte Weinréb, s letette a kagylót. Gondolatokkal eltelve tértem vissza a bázisra. Elmeséltem, hogy mi történt, de az asszony a legerélyesebben állította, hogy én nem vagyok Ámosz Cigler. – Akkor hogy lehet ez? – kérdeztem, és felhívtam a tudakozót, de foglalt volt.

előzőtartalomjegyzékkövetkező