Szellemes történet
Egyik nap hazafelé menet belebotlottam Kunstetterbe, és beszélgetni kezdtünk mindenféle problémákról. Ismerősöm hirtelen megállt, és kibökte:
– Tulajdonképpen ezek a dolgok már nem izgatnak engem. Spiritiszta vagyok.
– Nocsak, nocsak – olvasta ki tekintetemből véleményemet, mire felfortyant:
– Ez a bárdolatlan, gúnyos mosoly a műveletlenek sajátja. Mit tud maga erről a fontos tudományágról?
– Nem sokat – vallottam be –, mindössze annyit, hogy emberek összeülnek különböző elhunytak szellemeivel társalogni, és senki se tudja, hol a csalás.
Kunstetter elsápadt, mintha szájon kapták volna, karon ragadott, és hangtalanul a sötét mellékutcák felé vonszolt.
– Nem! – védekeztem kétségbeesetten. – Nem akarom! Nem vagyok jó médium! Túlságosan cinikus vagyok! Kunstetter, ne izéljen…
Öt szomorú pillantású férfi és három búskomor nő várt ránk a kis szobában. Csak ott eresztette el Kunstetter a galléromat, és ezekkel a szavakkal mutatott be a társaságnak:
– Nem hisz!
Szemmel látható izgalom lett úrrá a jelenlevőkön. A gyülekezet tagjai sajnálkozó pillantást vetettek rám, sőt az egyik kliens hozzám lépett, és megjegyezte, hogy tizenöt évvel ezelőtt ő is pont olyan hitetlen volt, mint én, de egy éjféli szeánszon Akiba rabbi szelleme elárulta neki a telefonszámát (mármint a kliensét), és azóta minden áldott este eljön ide, és tőle az egész külvilág felakaszthatja magát. Érdeklődtem, hogy vajon láttak-e már valódi szellemet, de erre csak mosolyogtak rám, mint apa a csacska fiára.
Kunstetter szakszerűen elsötétítette a szobát. A misztikus hangulatvilágítás kandi fényénél, mintegy az áramtakarékosság jegyében, az asztalra viaszosvászon abroszkát terített, amelyre az ábécé betűi voltak felrajzolva betűrendben, továbbá a számok 9-ig, valamiféle rituális rövidítések, egy „nem”, egy „igen”, és közöttük harsány kérdőjel. Azután Kunstetter egy szimpla üvegpoharat helyezett a linóleumra, és így szólt:
– Most pedig mindnyájan üljünk az asztal köré, és az ujjunk hegyével érintsük meg a poharat. Néhány perc múlva létrejön a kapcsolat a szellemmel, és a pohár magától elkezd mozogni…
Az utasítások szellemében jártunk el. Némán ültünk a magvas gondolatokkal teljes félhomályban, s csak cigarettánk hamuja parázslott az űrben, mint megannyi apró üszök. Néhány perc múlva a karom zsibbadni kezdett, és kénytelen voltam kezet cserélni.
– Szóval? – jegyeztem meg félhangosan. – Mi lesz?
– Pszt! – sziszegte a társaság, és tovább kerestük a kapcsolatot. Mintegy negyedóra múlva, amikor az unalom már az eget verdeste, rendkívül gyakorlati ötlet merült fel agyamban. Finom kis lökést adtam a pohárnak az ujjammal – és íme, megmozdult!
– Létrejött a kontaktus – közölte Kunstetter, és hozzáfűzte, a szellemhez fordulva: – Üdvözlégy körünkben, kedves testvér. Légy szíves, adj jelet jelenléted bizonyítékául.
A pohár szaladt, és megállt a rövidítéseken. Leírhatatlan izgalom futott át rajtunk. Én is éreztem holmi könnyű nyomást belül a gyomromban.
– Köszönjük, kedves testvér – súgta Kunstetter –, most pedig, kérlek, nevezd meg magad. Hogy hívnak?
A pohár vándorolni kezdett az asztallapon, és időnként megállt egyik vagy másik betűnél. Az ügyeletes hölgy lejegyezte a választ:
M – W – 4 – K – ? – L – L – L.
– Kissé különös név – jegyeztem meg, de Kunstetter tüstént lehurrogott:
– A dolog teljesen világos – állapította meg. – A szellemtestvér kém. A mesterspionoknak rendszerint ilyen fedőnevük van titkosírással, nehogy minden jöttment felismerhesse őket – s azzal a kém szelleméhez fordult: – Melyik országból jöttél, testvérkém?
A pohárka egy röpke pillanatig habozott, azután ide-oda kezdett csalinkázni két közeli betű között:
S – V – S – V – S – V – S – V…
– A szerencsétlen, úgy látszik, dadog – súgta Kunstetter. – Svédországból való!
– Legyen – bátorodtam neki –, de honnan tud héberül?
– Testvérkém – fordult hozzá Kunstetter elfojtott dühvel –, értesz héberül?
A pohár nyílegyenesen a „nem”-re száguldott. Elég kínos volt, mit mondjak.
– Köszönjük neked, kedves testvér, hogy megjelentél körünkben – bocsátotta el gyorsan Kunstetter még mindig héberül –, és kérünk, térj vissza hozzánk, ha majd megtanultad nyelvünket. Addig küldj valaki mást magad helyett…
A szellem szó nélkül távozott, és mi ott maradtunk kissé nyomott hangulatban. Kunstetter feltette a kérdést: kit idézzünk meg? Én magát Mózest ajánlottam, azzal az indokolással, hogy ő legalább biztosan tud héberül, de a hagyományhű többség ellenezte, szentségtöréstől tartva. Végül megállapodtunk Áronban, aki Mózes édes testvérbátyja. Újra rátettük hát ujjunkat a pohár szélére, és türelmetlenül vártunk…
A szeánsznak ebben a stádiumában már sikerült néhány alapelvet elsajátítanom a spiritizmus tudományából. A legmegrázóbb felfedezés úgy jött, mint derült égből a villámcsapás: szinte ösztönszerűleg rádöbbentem hirtelen, hogy a pohár nem mozog, ha nem mozgatják! Ez a fizikai vastörvény egyébként is ésszerűnek tűnt a számomra, mivelhogy tulajdonképpen minek is kéne neki, mármint a pohárnak magától mozognia? Pohár az pohár, és nem ringlispíl, kezicsókolom. Az igazat megvallva, a testvérkém nemleges válaszát is, hogy tud-e héberül – én adtam saját kezűleg, vagyis az ujjaimmal. Miért ne? Tilos tudatosan jó médiumnak lenni?
Áron némi késéssel jelent meg, ám jelentőségteljesen. Szárazon üdvözölt bennünket a rövidítéseken, és jelezte, hogy hajlandó a szoros együttműködésre.
– Honnan jöttél, kedves testvér? – kérdezte Kunstetter remegő hangon Mózes testvérét, és erre a pohár szép sorjában a S – Z – I – N – Á – J betűkre táncolt. Az intellektuális kíváncsiság és a fennkölt szellemiség találkozásának ritka pillanatai voltak ezek. Mámoros elragadtatás lett úrrá a társaságon, majd a jelenlevő hölgyek egyike velőtrázó sikoltást hallatott, ugyanis hirtelen valami zöldes, levélszerű szövődményt vett észre a sötét sarokban egy virágcserép fölött. Csupán Kunstetter őrizte meg a hidegvérét.
– Nincs ebben semmi meglepő, legalábbis a számomra – jelentette ki –, egyszerűen sikerült jó kontaktust kialakítanunk. Kedves testvér – fordult a szellemhez –, kit kedvelsz legjobban Izráel népéből?
Remegő csendben cikázott közöttünk a pohár.
D – Á – V – I – D K – I – R – Á – L – Y – betűzte Áron. – J – U – D – A M – A – K – K – A – B – I… B – E – N G – U – R – I – O – N… E – F – R – Á – J – I – M K – I – S – H – O – N…
Különös feszültség támadt. Mindenki rám nézett, mintha én lennék felelős azért, hogy Áron engem is felvett a listára. Az ujjaim is fájtak, mivel Kunstetter, aki velem szemben ült, erős nyomást gyakorolt, hogy meghiúsítsa Áron szép gesztusát irányomban.
– Áron, kedves testvérem – kérdeztem hirtelen –, kegyed hisz a spiritizmusban?
Ilyen elszánt küzdelemnek még aligha volt tanúja túlvilági vendég. Ifjabb éveimben nemzetközi színvonalon játszottam gombfocit, így nem lehet azt állítani, hogy nincs erő az ujjaimban, de Kunstetter is felülmúlta önmagát. Láttam, hogy arca céklavörös az erőlködéstől, és eltökélt szándéka, hogy nem hagyja áttolni a poharat a „nem”-leges válaszra, mivelhogy az a szellem, aki nem hisz a spiritizmusban, diszkvalifikálható. Közben a mutatóujjam majd görcsöt kapott a nagy erőfeszítéstől, de nem engedtem, nyomtam a poharat cefetül a „nem” irányába, míg Kunstetter sunyi kis manővereket hajtott végre, hogy a pohárral az „igen” közelébe férkőzzön. A feszültség elviselhetetlen volt, a nők szaggatottan lélegeztek, keblük zihált. Rövid ideig viaskodtunk a kérdőjel senki földjén, s ekkor – Krausz! – eltört a pohár!
– A szellem haragszik – állapították meg a jelenlevők egyöntetűleg. – Tilos provokatív kérdésekkel zaklatni…
Kunstetter sajgó ujja hegyét tapogatta, és gyűlölettel teli pillantásokat vetett rám. „Arcátlan fickó!” – állapítottam meg róla magamban, és megtudakoltam, hogy kérdezhetek-e valami olyasmit, amire csak én tudom a helyes választ?
– Tessék! – felelte Kunstetter rezignáltan, és friss poharat dobott a porondra. – Már miért ne?
– Azt szeretném tudni – így én –, hogy mit kaptam tizenhárom éves koromban bár-micvá ajándékul Rudi bácsitól?
– Kedves testvérünk, Rudi, add jelét jelenlétednek! Rudi bácsi, jöjj! – suttogta Kunstetter a félhomályban.
Elvettem a kezem az asztalról, nehogy azt gondolják, hogy befolyásolni akarom a dolgok menetét. Néhány perc múlva megjelent Rudi bácsi szelleme, a pohár mozogni kezdett, és simán feltáncolta:
P – I – N – G – P – O – N – G…
Az erkélyen tértem magamhoz, miután a diadalittas Kunstetter szétfeszített ajkaim közé erőltetett némi konyakot. Valóban igaz, pingpongütőket kaptam annak idején Rudi bácsitól! Szent révületben hagytam el a szeánszot, és azóta nem vagyok többé teljes ember. Mi történt itt? Mi történt, az isten szent szerelmére? Már több ízben felkerestem Rudi bácsit, az öregúr ugyanis Jaffán él, és jó egészségnek örvend, de bácsikám azt állítja, hogy ő nem tud semmiről.
Hogy kell vigyázni!