A modern művészet csodái
Szombat délben, amint átporoszkáltam a Rothschild sugárúton, szemembe tűnt Járdén Podmanicki, a kiváló drámai színművész. A Mester a kávéház kis márványasztala előtt trónolt egyes-egyedül, ám szokásától eltérően nem kért fel, hogy telepedjem mellé valami hideget inni. Mindjárt sejtettem tartózkodó viselkedésének okát: a veterán színművész a szokványtól eltérő kritikát kapott a héten a hazai sajtó hasábjain, az Irrigálók-ban nyújtott alakításáért. A modern hangvételű és egyetemes mondanivalójú drámában – így a kritikusok – egy öregedő, homokos stricipecért játszik Podmanicki, és mint ilyen valósággal lenyűgözi a közönséget természetes és eszköztelen játékával. Olyannyira, hogy maga J. L. Kunstetter írta róla: „… a csordulásig telt est meglepetése kétségtelenül Podmanicki, aki diabolikus intuíciót áraszt magából. Az ő Alfonza korunk színházának megrázó kvintesszenciája. Görcsös, rángatózó végtagjainak minden rebbenése és elsősorban szuggesztív, erőszakos hallgatása vérbeli jellemszínésszé avatják.”
– Ez így igaz, Mester – mondtam kellő tisztelettel, amikor asztalához ültem. – Az ön hallgatása a késői barokk tölgyfa asztal alatt a harmadik felvonásban valósággal hátborzongató volt…
– Ezt már mások is mondták – jegyezte meg Podmanicki. – Groszstein azt írta a premier után, hogy csodálatos volt a fekvésem az asztallap alatt. A konspiratív elmúlás asszociációját ébresztette benne, meg ilyesmiket.
– Pontosan ez az igazság – lelkesedtem –, rengeteg rejtett szimbólum van a darabban. Az ember kijön a színházból, és napokon keresztül újra meg újra kérdezi önmagát: tulajdonképpen miért hevert Alfonz egy egész órán át a padlón?
– Egy óra nyolc percet!
– Bocsánat. Mi volt tulajdonképpen a rendező elképzelése, ha szabadna érdeklődnöm?
– Parancsoljon, ez nem titok, én is megkérdeztem tőle.
– És mit felelt önnek?
– Hogy így van megírva a darabban. Erre közöltem vele egy illető útján, aki ért franciául: „Már megbocsásson, Boulanger, itt csak az áll, hogy bemászok az asztal alá, de az nem szerepel a szövegben, hogy ott is maradok az előadás végéig.” Erre elkezdett őrjöngeni franciául, hogy ha ő azt akarja, hogy két hónapig ott kuksoljak, akkor ott fogok kuksolni két hónapig. Az igazgatósághoz fordultam, és bejelentettem, hogy harmincnyolc évi, sikerekben gazdag színészi múlttal a hátam mögött, nem fogok e miatt a cezaromániás kretén miatt a koszos deszkákon henteregni, hogy szálka menjen a tenyerembe. Az igazgatóság könyörgésre fogta a dolgot, hogy kivételesen tegyem meg, amit Boulanger akar, hiszen amúgy sem hívják meg még egyszer vendégrendezőnek. Akkor persze még nem tudták, hogy ilyen fantasztikusan jó kritikákat fog ez a dilettáns kapni…
– Azt írták, Podmanicki úr, hogy a rendezés ellentmondásoktól terhes korunk marionetti kifejezése.
– Az ám!
– Különösen azt a jelenetet magasztalja mindenki, amikor ön és az öt örömfiú varrógépen lovagol, és mindegyikük más-más színű zsebkendővel köti be a szemét. Tulajdonképpen mit jelent ez?
– A zsebkendő, kérem, az egy olyan kis izé a zsebben, ha az ember, isten őrizz, meghűl…
– Én tudom, hogy mit jelent a „zsebkendő” szó, Podmanicki úr. Azt kérdeztem, hogy mit akartak kifejezni ezzel a színpadon.
– Nem hallotta Ávigdor Ben-Tukit a művészklubban? Várjon csak, hova is írtam fel. Igen, megvan. „A zsebkendők parvenü orgiája a paradox életérzés abszolút kiteljesedése.”
– Világos. De én azt szeretném tudni, hogy miért kötik be a szemüket?
– Na miért? Kinek van ereje folyton vitatkozni ezzel a megkergült Boulanger-val? Zsebkendőt akar? Legyen zsebkendő! Csak azt kötöttem ki, hogy Mundek, a kellékes esténként mossa ki őket. Hát azt hiszi, hogy kimossa? A zsebkendők minden este dohosak. A premieren, a nagy jelenet kellős közepén, Sámson Hőnigmann odasúgta nekem: „Gyerekek, tüsszentenem kell!” Persze mindenki meghallotta, és láttam, hogy dűlnek a röhögéstől…
– Hőnigmann, akiről azt írták, hogy az önelemző játékfelfogás briliáns virtuóza?
– Na igen. Le a kalappal előtte, nem tüsszentett a szünetig! Félt Boulanger-tól.
– És ő semmiféle magyarázattal nem szolgált önnek?
– Hőnigmann? Már miért szolgált volna magyarázattal?
– Nem ő, Boulanger.
– Ja, a rendező! Az igazat megvallva, állandóan magyaráz, de én a magam részéről nem figyelek oda, mert rengeteg zagyvaságot összebeszél, és csak zavar. Van nálunk egy Bár-Tuki nevű fiatal kezdő, tudja, az, aki a szadistát játssza, az, kérem, állandóan kérdéseket tesz fel neki. A zsebkendőt is megérdeklődte, mire Boulanger azt válaszolta, hogy az ember sokkal jobban látja az életet, ha nem lát semmit. „Már megbocsásson, Boulanger úr – fordultam hozzá annak az illetőnek az útján, aki tud franciául –, minden tiszteletem az öné, uram, de ön érti azt, amit az imént mondott?” Erre azt felelte: „Miért kell mindent érteni, möszjő Podmániszki, ön talán érti a madarakat?”
– Van benne valami…
– Kétségtelenül. A feleségem barátnőjének van egy nagy papagája, aki komplett mondatokat rikácsol, de tényleg nehéz megérteni. Igaz, hogy a papagáj már meglehetősen öreg, és a télen beteg is volt, és folyton vakarózik…
E pillanatban egy tiszteletet parancsoló megjelenésű matróna lépett az asztalunkhoz, és nagy vehemenciával kétfelől arcon csókolta Podmanickit.
– Köszönöm – rebegte a matróna –, köszönöm, köszönöm…
Elfúló hangon újságolta, hogy másodszor is elment megnézni az Irrigálók-at, kizárólag a Podmanicki és haldokló hitvese közötti párbeszéd miatt, amikor az asszony bevallja neki a ravatalon, hogy a gyermeküknek nem ő az anyja, hanem egy másik kerítőnő. A matróna szipogva távozott a megrázó emlékek hatása alatt.
– Kedves, intelligens nő – nézett utána Podmanicki –, de miféle asszonyról dumált?
– A feleségéről. Arról, akit a kecskék megerőszakoltak.
– Ő az én feleségem volna?
– Hogyhogy, hát ön nem tudja?
– Sejtettem, hogy az a nő a színdarabban valamiféle rokonom, de nem voltam biztos, hogy melyik oldalról. Hagyjon egy picit gondolkozni… Megvan, már tudom, mi tévesztett meg. Ő azt mondja nekem a második felvonás elején: „Te olyan vagy a számomra, mint a nővérem!”
– Erre ön mit felel?
– „Ringyó!” És megharapom a térdét. De ebből még nem tudhatom, hogy ő a feleségem, nem igaz? Várjon csak, mi is az ő válasza? Úgy rémlik, hogy a halálos ágyán közösülő vakondokat szeretne még látni. Mi az, hogy vakond?
– Olyasmi, mint az egér, csak nagyobb.
– Magam is így gondoltam. Egyébként ez az én nagyjelenetem. Dov Schloffer azt írta, hogy mesterien ábrázolom a nihilistát, aki önmagában találta meg az Istent. Emlékszik, amikor a jelenet végén, mámorosan a kábítószerektől, kikúszom a színről…
– Igen, ez valami óriási, Podmanicki úr! Amikor csak néz sokatmondó tekintettel a szörnyű vég felé, és hallgat…
– Nem, ez csak a premieren volt, ugyanis elfelejtettem a szöveget, és Mundeket kerestem a kulisszák mögött. De azóta mindig pontosan mondom, amit kell: „Csak a holtak élnek, Zelma!”, és kikúszom. Vasárnap, az első előadáson, itt mindig van taps…
– Tulajdonképpen mit akar ön ezzel mondani, Podmanicki úr?
– Hogy tapsolnak nekem.
– Nem arra értettem, hanem hogy csak a holtak…
– Ja, ez az író szövege, én nem vagyok felelős érte. Először azt hittük, hogy sajtóhiba, de a rendező összehasonlította az eredeti példánnyal, és ott is úgy van írva, hát maradt. Boulanger megkért, hogy fogjam kicsit filozofikusra ezt a mondatot, miközben a közönségre nézek a padlószintről. Azt is megengedte, hogy asztmásan felköhögjek, mielőtt kimegyek, és ez nagyon erős. Támár Blumenthal azt írta, hogy ez tulajdonképpen elmerülés az emberi lélek poklába, s egyben az introvertált pszeuditív kommunikáció hiányának megrázó erejű tanúságtétele. Ez véletlenül igaz, de én egyszerűen nem vagyok képes együtt dolgozni többé ezzel a Boulanger-val, megbocsásson, fél egy van!…
Járdén Podmanicki gyorsan előhúzott egy kis zsebrádiót, az asztalra tette, és mohón hallgatni kezdte a szokásos heti színházi értékelést. A pozitív kritikától fenséges elégedettség ült ki arcára, és szemei megnedvesedtek az örömkönnyektől. Közel fél évszázadon keresztül megszámlálhatatlan mennyiségű sértést vágott zsebre szombatonként a szőrösszívű színházi kritikusoktól. Most először ismerték el, hogy alakítását egy ízigvérig elmélyült színész bonckésével analizálja. Vagy ahogy J. L. Kunstetter definiálta tegnapelőtt: „Maximális azonosulás egészen a lényeg kontúrjainak elmosódásáig.”
Járdén Podmanicki végre felért a csúcsra.