Hunyorgás a végtelenbe

A tragédia a fiatal Pomeránz esküvőjén kezdődött. Előzőleg a vőlegény kedves apja, dr. Pomeránz egy héten keresztül telefonálgatott, hogy tiszteljem meg jelenlétemmel a családi eseményt, mivel a fiú valósággal attól teszi függővé a menyegzőt, hogy én ott legyek, ha nem tovább, legalább néhány percre, de feltétlenül. Kínos kis ügy volt ez. Ezt a dr. Pomeránzot én alig ismertem. Egyszer találkoztunk, ha jól emlékszem, a jugoszláv követség hálaadó istentiszteletén, s néhány szót váltottunk a nemzetközi helyzetről. De miért kell nekem ezért részt vennem a fiatal Pomeránz lagziján?

– Mindig halálra unom magamat ezeken az esküvőkön – öntöttem ki szívemet az asszony előtt –, nem ismerek ott senkit, csellengek, mint a drótostót kecskéje, és bámulok a levegőbe. Mit csináljak?

Az asszony gondolataiba merült, aztán fürge kis esze csakhamar megtalálta a megoldást.

– Ha meghívtak – mondta –, akkor el kell menned.

Felesleges mondanom, hogy minden úgy folyt le a lakodalmi teremben, ahogy elő van írva. Világosan érezhető volt, hogy dr. Pomeránznak fogalma sincs, ki vagyok, a fia ásító közömbösséggel nyújtott kezet, és a menyasszony tekintetre sem méltatott. Azután mindnyájan leültünk a dúsan terített asztalok mellé – és ekkor lépett be életembe a hunyorgós.

Vagyis a mellettem ülő úriember szüntelenül hunyorgott, amúgy ütemesen. Ha nem tévedek, egy szót sem szóltunk egymáshoz, csak egyszer kérte tőlem a sótartót, és több mint valószínű, odaadtam neki. Csuda sivár volt az egész ünnepség. Az egyetlen pozitív esemény az volt, amikor a fiatal férj felkelt helyéről, hogy néhány keresetlen szóval megköszönje a sok figyelmességet, de meglökte a borospalackot, és a jófajta vörösbor ráömlött az újdonsült menyecske hófehér ruhájára. Felhasználtam a pillanatnyi zűrzavart, és eliszkoltam az éjszakába. Azon nyomban elfelejtettem a Pomeránzokat az esküvőjükkel együtt; minek mentem oda?

Mintegy fél év múlva veszek magamnak egy utcai leányvállalatnál állami sorsjegyet, hogy munka nélkül meggazdagodjak, és íme, velem együtt vásárol bilétát egy ismerős zsidóember. Ahogy ott körülvagdossa a leányvállalat vezetője a sorsjegyünket, rám néz az illető, és így szól:

– Na, mi újság a fiataloknál?

Tényleg nem tudtam.

– Micsoda fiataloknál, kérem szépen?

Az úriember mindjárt hunyorgatni kezdett, és ez felfrissítette emlékeimet. Igen, a fiatal Pomeránz esküvőjén találkoztunk.

– Nem hallottam róluk semmit – feleltem udvariasan –, én úgy általában véve nem nagyon ismerem őket…

– Én sem – jegyezte meg a hunyorgós –, de ha jól emlékszem, a vörös bor ráömlött a menyasszony ruhájára..

– Igen, igen, igen – helyeseltem –, a fiatal Pomeránz öntötte ki. Na, reméljük, hogy minden rendben van náluk!…

És ezzel szélsebesen odébbálltam. Én nem szeretek, kérem, olyan emberekkel beszélgetni, akikkel nincs semmi okom a beszélgetésre. Együtt voltunk egy esküvőn, szép volt, jó volt, elég volt. Mennyi ideig hordozhatja magával az ember a múlt emlékeit?

Napirendre tértem tehát Hunyori fölött, és tökéletesen elfeledkeztem róla – egészen addig a borongós szombat délelőttig, amikor is beültem egy iránytaxiba egy homályos pár mellé. Néhány állomást szótlanul utaztunk, de én mindjárt láttam – nem, éreztem! –, hogy újból Pomeránz szelleme kísért. Féktelen mohósággal számláltam az utcákat azzal a titkos reménnyel, hogy elérkezünk a végállomáshoz anélkül, hogy szükséges volna újból a részletekbe bocsátkozni…

De a sors másképp akarta…

A Rámbám utca sarkán szomszédom felém fordította tekintetét, és ekkor követtem el életem nagy baklövését: a pasi nem fordította vissza a fejét, és szaporán hunyorgott, úgyhogy a feszültség rendkívül erőssé vált, és én megtörtem:

– Sálom – mondtam –, hát mit hallani róluk?

Ebben a pillanatban, úgy éljek én, abban a pillanatban, hogy azt mondtam, „hát mit hallani róluk?”, egészen világosan megéreztem, hogy ő már nem is emlékezett rám és az egész esküvőre, és én, a könnyelmű fejemmel, visszaidéztem a régmúlt időket.

– Igen, igen, igen – merengett el Hunyori. – Pomeránz, vagy hogy hívták őket. Nem láttam őket azóta. Engedje meg, hogy bemutassam a feleségemet…

Mondtam, hogy részemről. Hunyori gyorsan elmesélte élettársának, miképpen találkoztunk a fiatal Pomeránz esküvőjén.

– Emlékszik – álmodozott szomszédom –, miképpen ömlött ki…

– Igen – lelkesedtem –, a borospalack.

– Vörös bor volt, ha nem tévedek.

– Ráömlött a menyecske ruhájára.

– Szóval, most minden rendben van náluk?

– Valószínűleg.

– Örömmel hallom…

A lendületes társalgásnak ebben a fázisában. mindketten elhallgattunk, mint a csuka, mivel semmiről a világon nem tudtunk beszélgetni, csak a fiatal párról, amely már jócskán megöregedhetett időközben. Szerencsénkre hamarosan befutott a végállomás, és a lidércnyomás résztvevői szétszéledtek a szélrózsa minden irányába. Hogy őszinte legyek, a fenti incidens után jó néhány év telt el a viszonylagos nyugalom jegyében, és az ügy teljesen elhomályosult – egészen a jeruzsálemi útig.

Ez valami fatális volt.

A hideg még most is végigfut a hátamon, valahányszor visszaemlékszem. Gyanútlanul felszálltam a vonatra, helyet foglaltam az egyik majdnem üres kupéban, s átadtam magamat a vonat rázásának, amikor egyszerre csak látom, hogy… ott ül velem szemben… a majdnem üres kupéban… útban Jeruzsálem felé…

– Hehe – hunyorgatott –, hogy vannak a fiatalok?

Megértettem, hogy már ő sem emlékszik a nevükre.

– Fogalmam sincs – feleltem –, sosem látom őket.

– Én sem…

Nyomasztó csend ereszkedett alá. A kerekek zakatolása a végzet szárnycsapásaira emlékeztetett. Jeruzsálemig két órát tart az út. Ekkor éreztem először, hogy én is hunyorgatni kezdek a jelenlétében…

– A bor – suttogta szomszédom szemlesütve –, a bor, ha nem tévedek…

– Igen, a menyecske…

– Vörös…

– Kiömlött…

– Bocsánat – mondtam, és gyorsan felálltam –, a kutya!…

Ezzel kirohantam a kupéból, és meg sem álltam az utolsó vagonig. Ott átadtam forró fejemet a hűs légáramlatnak, mélyeket lélegezve. „Miért kell nekem mindig beszélgetni vele?” – kérdeztem a tájképtől, amely a fiatal országra oly jellemző közömbösséggel suhant tova. „Miért nem vagyunk képesek elszakadni egymástól? Miért kell egy életet végigszenvedni egy rosszul sikerült házasság miatt?”…

Amikor visszatértem a kupémba, Hunyori már nem volt ott. A jelek szerint ő is jobbnak látta visszavonulni. Azóta nagy óvatossággal járok el. Nem utazom többet iránytaxiban, a kávéházakban az oszlopok mögött ülök, és Jeruzsálembe nem megyek. Egyszer láttam őt az utcán, mindjárt befordultam az egyik közeli bérházba, felszaladtam a legfelső emeletre, és bezárkóztam a mosókonyhába. Éreztem ugyanis, hogy ha még egyszer megkérdi tőlem, hogy hogy vannak a fiatalok, akkor, én úgy éljek, én, én, én nem tudom, mit csinálok…

Az elmúlt héten elvégeztetett.

A szovjet tánccsoport előadását látogattam meg Rafi fiammal, és az élmény hatása alatt a minimális óvatossági intézkedéseket sem tettem meg. Mi történt? Minden nagyon szép, Rafi ott ül a térdemen, és csudára élvezi a műsort, olyannyira, hogy átcsap a környezetre is, és különösen összebarátkozik a szomszédom ölében tapsikoló fiúcskával. Mindig örömömre szolgál, ha fiam barátkozós. Büszke tekintetet vetek hát oldalra és… látom… hogy ez a fiúcska… hunyorgat…

Végtelennek tűnő időszakon keresztül nem mertem elvenni tekintetemet a tánccsoportról, de a szünetben rossz előérzetem igazolódott. Ő volt a papa. Úgy tettem, mintha nem ismerném föl, de most ő tört meg:

– Jó estét – rebegte zölden –, hallott… valamit…

– Oj, a kulcsok! – üvöltöttem, kirohantam az épületből, és elbújtam egy széles jegyszedő mögött. Rafi csak nehezen talált rám:

– Apu – mondotta Rafi –, az új barátom azt mondja, hogy az apja ismer téged… együtt voltatok… egy esküvőn… és a vörös bor…

Csendesen imádkoztam magamban. Soha többé nem múlik el hát a Pomeránzok átka a fejünk felől. Apáról fiúra és fiúkról unokákra száll a szörnyű örökség az idők végéig. Isten legyen irgalmas nyomorult lelkünkhöz.

előzőtartalomjegyzékkövetkező