Az eszed tokja!
Pedig úr, a kiadó, kihúzta a kéziratot a fiókból, és azt mondta a költőnek:
– Elolvastam, kérem.
Jecheszkiél Bár Ahogy, a költőfejedelem, összezsugorodott az íróasztal előtt:
– Igenis, Pedig úr.
– Nagyszerű versek. Nem is akarom eltitkolni azon meggyőződésemet, hogy az elmúlt huszonöt évben nem került a kezembe olyan színvonalú remekmű, mint az ön Szeretlek, Ágnes című kötete.
– Köszönöm, Pedig úr – lehelte Bár Ahogy –, igazán kedves.
– Hitem és meggyőződésem, hogy ez a kis versgyűjtemény vetélkedhet a nemzetközi poétika legjelesebb alkotásaival. Bravó!
– Végtelenül boldog vagyok, kérem. Ígérem önnek, hogy a kiadás előtt még átcsinálom a verseket…
– Miféle kiadás előtt?
– Hát a kiadás… Szeretlek… Ágika…
– Sohasem állítottam, hogy ki akarom adni a verseit.
– Hiszen… azt tetszett… remekmű…
– No igen. A versek nem rosszak. De ki vesz ma verseket?
– Nem vesznek?
– Negyven-ötven példányt maximum.
– Hajlandó vagyok lemondani a szerzői honoráriumról…
– Efelől nem volt kétségem. Ez azonban nem megoldás.
– Van negyven shekel spórolt pénzem…
– Nem elég. De talán van valami súlyosabb betegsége, Bár
Ahogy?
– Miért?
– Ha gyászkeretben tudnám kihozni a kötetet: „A tragikus sorsú költő posztumusz műve” – ez határozottan svungot adna a dolognak.
– Nagyon sajnálom, de egészséges vagyok. Talán most, az esős időszakban, Pedig úr…
– Csodákra nem bazírozhatok.
– Márpedig én egészséges vagyok, mit csináljak?
– Ügyeskedjen! Itt van például ez a festő, ez a Ben-Cur. Amint megvakult, duplájára emelkedett a képei ára.
– Én is hordok szemüveget.
– Úgy látszik, nem tudjuk megérteni egymást! Semmilyen művészeti produktum nem megy nálunk reklám nélkül, Bár Ahogy! Már bocsásson meg, olyan nehéz egy kis botrányt csinálni?
– Kérem szépen, nem akarom kivonni magam. Talán végigsétálok pucéran az Allenby sugárúton, kezemben a Szeretlek, Ágnes-sel…
– Ócska trükk. Züszdvás Trágár, a neves szobrásznő már háromszor levetkőzött a Dizengoffon a tárlatának megnyitása előtt. El is adta az összes szobrait. Ügyeskedni kell, barátocskám, bárhogy, de ügyeskedni. Tud trombitálni?
– Még nem.
– Kár. Gondoltam, az írószövetség díszülésének közepén felharsantja az Aida bevonulását. Erről írnának. Néhány lecke talán elég is volna…
– Gyenge a tüdőm, kérem.
– Akkor ne írjon verseket! Érdekes. Úgy látom, nem marad más hátra, le kell keverni egyet a kritikusának. Amint megjelenik az első kritika, megállítja a kritikust az utcán, és püff! – csak a fejit!…
– Erre már én is régen gondoltam. Csak az a bibi, hogy mindig jó kritikát írnak a verseimről.
– A piszkok! Meg vagyok győződve róla, hogy ebben célzatosság van. Talán mégis van valami kis testi fogyatékossága?
– Sajnos, mint említettem…
– Esetleg őrült a családban? Ez igen hatásos. Amikor Ámosz Csakis megbolondult, és elmegyógyintézetbe zárták, egy hónapon belül három kiadást ért meg a bibliai tárgyú regénye.
– Ezt a mázlistát!
– Csakis megértette, hogy reklám nélkül nincsen semmi. Szerelmi izék vannak a versei között?
– Hát nem tetszik emlékezni rá a Pedig úrnak?
– Sohasem olvasok verseket, fiacskám. De ha volna a marhaságai között valami kis realisztikus erotikum, akkor látnék benne fantáziát.
– Márpedig erre nem vagyok hajlandó. Inkább leugrom az emeletről.
– Ez az! „A szerelmében csalódott költőfejedelem véget vetett az életének.” Nem rossz, nem rossz. Az egyik versét Brigitte Bardot-nak ajánlhatja.
– Ezen ne múljék.
– Aztán beteszünk hirdetéseket az újságokba, hogy aszongya: „A Szeretlek, Ágnes-em becsmérlői dögöljenek meg! Táncolni fogok a sírotokon, félcédulás vadállatok! Fűzve 2,30…”
– Kötve hiszem…
– Kötve 4,10. Kezd a könyve érdekelni, Bár Ahogy! Beszivárogtatjuk a sajtóba azt is, hogy most szabadult a börtönből, ahol két évet ült bigámiáért.
– Ez nem jó. Ez igaz.
– Az anyját! Minek ez a sok hókuszpókusz? Kiadom az AIDS gátlás nélkül-t, és elkapkodják, mint a friss bucit.
– Kegyelem!
– Itt már csak valami vallásellenes szenzáció segíthet. Nincs véletlenül egy költeménye arról, hogy Mózes keresztény volt?
– Megírhatom, kérem. Ágostai hitvallású evangélikus. Ez a legkevesebb.
– Nagyon jó. A rabbinátus kiátkozza, két kiadást blindre megveszek.
– Isten tudja…
– Csak bízza rám, Bár Ahogy. Van egy kis összeköttetésem a rabbiknál. Meg tudom sürgetni az átkot.
– Hálás köszönetem, Ágnesem nevében is.
– Még semmi kézcsók, még nem végeztünk! Ez a blőd szeretlek, meg az a kis ringyó hogyhíjják, az az Ágnes, kell a fenének! Micsoda könyvcím az, ahol rögtön tudni lehet, hogy versekről van szó? Találjon ki valami penetránsabbat!
– Igen, de mit?
– Mit tudom én? Maga a költő! A fontos, hogy ingereljen.
– Talán… Szeretve mind a vérpadig?
– Szeretve? Már megint kezdi, Bár Ahogy?
– Pardon… Az anyám tyúkja?
– Apámmal még menne. De nem elég izgalmas. Tovább!
– Tuskólábú újra kopog?
– Zagyva!
– Piszkos Fred…
– Az eszed tokja!
– Istenem…
– Várjon, fiacskám! Azt hiszem, rátaláltunk: Az eszed tokja! Óriási cím! Mit szól hozzá?
– Hát…
– Örülök, hogy tetszik. Akkor le is zárhatjuk az ügyet. Állítsa ki a csekket a nyavalyás negyven shekeljéről, és uzsgyi, elő a reklámmal!
– Igenis!
– És az a kívánságom, hogy az éjjel még törjön be valahová, zúzzon be néhány kirakatot, aztán jöhet a vetkőzés és lehetőleg a tüdőbaj.
– Bennem nem lesz hiba, Pedig úr.
– Talán ki is keresztelkedhetne.
– Meglesz.
– Nem akarom újból látni, Bár Ahogy, csak az őrültekházában.
– Kérem, efelől biztosíthatom.