Dzsinzsi

Ha emlékezetem nem csal, már volt alkalmam megemlíteni önéletrajzaimban, hogy Ámir nevű fiacskám erősen hajlik a vörösség felé, vagyis, jó héberséggel mondva, „dzsinzsi” a lelkem. Nem csinálok titkot belőle, mindenki, aki látja, tudhat róla. Nincs szebb a szép vörös hajzatnál. Jóllehet a „vörös” kifejezés nem fedi teljesen a dolgok állását, ugyanis Ámir fiam vörösebb, mint a népi Kína, és úgy lobog a haja, mint egy lángtenger. A fiatal Chagall festett ilyen cinóber taréjokat kedvenc kakasainak.

Engem személy szerint egyáltalán nem zavar a dolog, sőt rengeteg előnye van a jelenségnek: ha például Ámir elvész valamely tömegben, azonnal meg lehet találni, mert rikít. Nagyon jó dolog dzsinzsinek lenni. Legfeljebb majd nem lesz torreádor, no és?

Nem is érdemes erre több szót vesztegetni.

Igaz ugyan, hogy apósomat kivéve, nem volt felmenőim között egyetlen dzsinzsi származású sem. Nincsen kizárva, hogy fiúgyermekem Dávid király egyenes leszármazottja, aki a Biblia feljegyzései szerint rőt hajú volt és szép szemű. Úgy általában véve megemlíthetjük, hogy a történelem legnagyobb alakjai dzsinzsik voltak, jóllehet e pillanatban nem jut eszembe a nevük, de Churchill, az egykori feljegyzések szerint, teljesen kopaszon született…

– Számomra – így az asszony – Ámirka a világ legszebb gyereke!

Meg kell jegyeznünk, hogy Ámirnak is ez a véleménye. Még nem tudott két lábon járni, de már ott csücsült a tükör előtt, és gyönyörködött magában:

– Dzsinzsi vagyok! – ismételgette. – Dzsinzsi vagyok!

Szóval, ilyen elégedett a gyerek.. Ám mi, tapasztalt szülők, tudtuk az első pillanattól kezdve, hogy mi vár rá. A kölykök az óvodában majd nyaggatni fogják égő haja miatt, szegény kis piroskánkra már acsarkodnak a farkasok…

Aggodalmunk csakhamar igazolódott. Alig töltött a gyerek nyolc hónapot az óvodában, máris sírva-ríva tért haza:

– Új fiú – nyögi a kicsi, és szemében az egész világ fájdalma –, új fiú… mondja… dzsinzsi…

– Azt mondja, hogy dzsinzsi vagy?!

– Nem… hogy ő dzsinzsibb…

Ha bőg, nehéz megérteni, hogy mit akar. Az óvónő tárta fel előttünk, hogy új hallgatót vettek fel az óvodába, aki legalább olyan vörös, mint Ámir, mire érzékeny lelkű gyermekem megsértődött, hogy vége a monopóliumnak. Szerencsénkre Ámir bőgése elhalt néhány perc múltán, és fiacskánk kitotyogott az udvarba félni a macskától. Mi, a gondos szülők, azonnal tudtuk, hogy vulkánon ülünk.

– A gyerek azt hiszi, hogy dzsinzsinek lenni dicsőség – védekezett az asszony. – Most még büszke rá, és elégedett. De mi lesz jövőre, a városi óvodában?

Ezekben az őszinte pillanatokban bevallotta az asszony, hogy gyakran álmodik lidércnyomásos álmokat ezzel kapcsolatosan. Ámirkánk rendszerint szalad apró lábaival valamely főutcán, és egy tucat gonosz siheder üldözi tűzoltóautón ülve:

– Dzsinzsi! Dzsinzsi!

Nemegyszer nedves az asszony párnája reggelente. Ilyen az anyaszív, érzékeny, mint a szeizmográf. Ha csak eszik valami nehezet az asszony vacsorára, máris összeszorul a szíve éjjelente. És azon a szerda délben szaladva tért haza Ámir a városiból:

– Apu, apu! – kajabálta szegényke. – Azt mondják nekem, hogy dzsinzsi kalavasza, dzsinzsi kalavasza!

– Lekentél nekik egyet?

– Minek?

Vagyis a gyerek még most sem érti, hogy meg akarták bántani a dzsinzsiséggel. Ámir azt hiszi, hogy a kalavasza szép piros virág, pedig csúnya, közel-keleti vörös tök. Ebben az időszakban a gyerek állandóan azt üvöltötte az utcán győzelemittasan:

– Dzsinzsi kalavasza vagyok, dzsinzsi kalavasza!

Elfutotta a könny az asszony szemét. A gyerek most még boldog és felszabadult, vidám és játékos. De felvetődik a kérdés, mi lesz, ha bekövetkezik az elkerülhetetlen kijózanodás, és egy szép napon, melyre nem is akarunk gondolni, rá fog döbbenni a fiacskám, hogy vörös hajúnak lenni valóságos sorstragédia. A gyerek nincs felkészülve ilyen döntő fordulatra az életében, és összeroppanhat a szörnyű felismerés súlya alatt…

– Te vagy az apja – világosított fel az asszony –, beszélj vele!

Felültettem Ámirt a térdemre:

– Dzsinzsinek lenni nem szégyen, fiacskám – mondtam neki. – Senki sem felelős azért, hogy milyen a hajszíne. Dávid király dzsinzsi volt, és mégis legyőzte Góliátot. Ne hagyjad hát, hogy nyaggassanak csak azért, mert dzsinzsi vagy, szegénykém. Mondd meg mindenkinek bátran az arcába: igen, én dzsinzsi vagyok, de az apukám nem dzsinzsi!…

Ámirka nem nagyon figyel oda, hogy mit beszélek, mivelhogy már kezdettől fogva ki akart menni az udvarba köveket dobálni a kiskutyákra. Mindenesetre motyogott valamit a gyerek, hogy oda se neki, apuci, nem kell annyira szívedre venned, hogy te nem vagy dzsinzsi, a fontos az, hogy ő, Ámir, dzsinzsi, a legszebb az óvodában. Kalavasza. Vagyis Ámir kitart eredeti felfogása mellett. A dzsinzsik úgy általában véve makacsok, mint az öszvér, van bennük valami bosszantó, nem véletlen, hogy pikkelnek rájuk. Én privátim meg tudom érteni…

Nem foglalkoztunk többet a problémával, de az asszony meg én éreztük, hogy a feszültség egyre sűrűbbé válik. És amikor felzendült a ház előtt szürkületkor a hangos szóváltás, rögtön tudtuk, hogy miről van szó. Mindketten kiszaladtunk, és zokogó fiacskánkat egy biciklin ülve találtuk, körülötte pedig megannyi nagyobb gyerek…

Áttörtem a gyűrűt, magamhoz öleltem kisdedemet:

– Ki nevezett dzsinzsinek? – harsogtam. – Ki hívja az én fiamat dzsinzsinek?

A nagyobbacska gyerekek élénken pislogtak, de nem válaszoltak. Tudták, érezték, hogy egy lépés választja el őket a szörnyhaláltól…

Végül is Ámir fiam törte meg a csendet: – Micsoda dzsinzsi? – kérdezte. – Elvettem Gilitől a biciklijét, és most akarja vissza, de én jobban tudok nála, nem adom…

– Ez az én biciklim – dünnyögte egy sovány, a Gili –, nem adtam neki…

– Nem, mi? – fakadtam ki. – Mert dzsinzsi, mi?

Erős karjaimban vittem haza a szepegő Ámirt. Megmostam kis arcát a csap alatt, apai odaadással:

– Te nem vagy dzsinzsi! – mondtam neki, amint kissé magához tért a mosdástól. – Te nem vagy egyáltalában dzsinzsi! A dzsinzsiknek szeplők vannak az orrukon, és neked csak négy vagy öt van, és az is csak nyáron! Igazi dzsinzsi az mindenben dzsinzsi, nemcsak a hajban dzsinzsi! Dávid király dzsinzsi volt, a legszebb állatok a természetben dzsinzsik, mint, mondjuk, a róka és a vörösbegy. De te egyáltalában nem vagy dzsinzsi, Ámirka, ne is gondolj arra, hogy dzsinzsi vagy, hallod, dzsinzsi, nem vagy te dzsinzsi…

Azt hiszik, hogy használt? Ha a gyerek a fejébe vesz valamit, harapófogóval sem lehet kihúzni onnan! Néhány hete azt képzeli be magának a kicsike, hogy dzsinzsinek lenni, az valami kellemetlen. Az óvodában tömik őket ilyen hülyeségekkel. Az egyik este azon kaptam, hogy ott áll a tükör előtt, és számolja a szeplőit az orrán. Az asszony azt állítja, hogy a gyerek titokban vagdossa a haját, hogy rövidebb legyen. Ettől tartottunk kezdettől fogva, és íme, most bekövetkezett…

Az asszony szinte búskomor:

– Miért? – kérdi könnyes szemmel –, miért bántják őket?

Nincs erre válaszunk. Minden részvétünk azoké a szegény dzsinzsi gyerekeké, akiknek szülei nem tudják, miképpen lehet őket a lelki gátlásoktól megszabadítani. Nincs minden gyereknek olyan szerencséje, mint a mi Ámirkánknak.

előzőtartalomjegyzékkövetkező