Mehetünk?

– Efrájim – szólt ki az asszony a szomszédos szobából –, már majdnem megvagyok…

Ez este fél tízkor történt, ez év december 31-én. Az asszony naplemente óta ténfereg a gardrób előtt, és készíti magát a Gergely-naptár szerinti új esztendő alkalmával Tibiéknél rendezendő úri murira. Megemlítettem a kicsinek, hogy megígértük a vendéglátónknak, nem megyünk tíznél később, mire az asszony megjegyezte, hogy minden jobb ember késik legalább negyedórát, mivel kezdetben unalmas az est, és csak azután hág a hangulat a tetőfokára.

– Nincs egy rongyom fölvenni – fűzte hozzá hitvesem –, csupa ócska holmi…

Fenti megjegyzést van szerencsém hallani minden alkalommal, amikor valamilyen oknál fogva lakásunk elhagyására kényszerülünk, tekintet nélkül a hölgy túlzsúfolt gardróbjára. Fenti megjegyzés célja, hogy bennem mint családfenntartóban erős alacsonyabbrendűségi érzést keltsen fel az elkövetkezendő választások elébe. Vagyis én magam nem értek semmit a női ruhákhoz, de mégis, isten tudja, miért, nekem kell kiválasztanom, hogy melyiket vegye föl a kicsi.

– Van az a kis fekete szoknyám – sorolja fel az asszony a lehetőségeket –, és a sötétkék lurex a kivágással.

– Ez az – mondom –, a kivágással.

– Az túl merész. Talán a darlon?

– Ez az – mondom –, kitűnő ötlet.

– Nem túl sportos?

– Sportos? – kacagok. – Már miért volna sportos?

Voltaképpen, mi az a darlon? Csak az úristen tudja. Felhúzom hátul a cipzárat az asszonynak, és befordulok a fürdőszobába borotválkozni. Közben az asszony kicseréli a harisnyáját a megfelelő színűre. Csak nehezen találja meg a passzolót, és amikor végre előkerül egy ilyen, kiderül, hogy nincs neki párja. Ez a természet vastörvénye: a megfelelő harisnya mindig magányos az életben. Ez okból a kicsike kénytelen levetni a darlont, és előkeresni valami más rongyot, amely illik ahhoz a valódi igazgyöngy-hamisítványhoz, amelyet a születésnapjára kapott férjének feleségétől.

– Már tíz óra van – figyelmeztetem fokozott ütemű öltözködésem közepette –, el fogunk késni!

– Mondd már – így a kicsi –, legfeljebb két disznó viccel kevesebbet fogsz hallani…

A magam részéről már felöltöttem ünnepi nadrágomat, de az asszony még mindig habozik az őrjítő kérdés előtt: a gyöngy vagy az ezüst brosstű? A gyöngy dekoratívabb, de a brosstű hatásosabb. Ha tizenegyre befutunk, az csoda lesz. Elkezdem olvasni a napilapokat. Az asszony megfelelő övet keres a brosshoz, de csakhamar kiderül, hogy nincs megfelelő retikülje az új lakkövhöz. Megírok néhány levelet, cikkeket, különböző apróságokat…

– Már majdnem kész vagyok – szól ki az asszony –, gyere, húzd fel a cipzárat…

Mi történik azokkal a cipzárakkal, amelyeket a férjeik által még idejében elhagyott asszonynépek öltenek magukra? Az asszony tetszetős kis nájlonköténykét köt a nyaka köré, és elkezdi a sminkelést. Egyelőre a grundot rakja a púder alá. A szemek még nincsenek kikészítve, a tekintet a retikülhöz illő cipők után kutat a nyitott fiókokban. A világos antilop éppen javításban van, a magas sarkú fekete éppenséggel igen tetszetős, csak nem lehet járni benne, míg a lapos sarkú trottőrben igen kényelmes járni, ezzel szemben lapos sarkú…

– Tizenegy! – horkanok fel. – Ha nem fejezed be néhány percen belül, úgy éljek én, elmegyek egyedül!

– Már majdnem megvagyok – szól ki az asszony. – Úgysem tudsz táncolni…

Leveszi a tetszetős kis nájlonköténykét, miután úgy döntött, hogy mégis az egyszerű fekete rongyot veszi fel. Minek komplikálni a dolgokat, nem igaz? Ám hol van a megfelelő harisnya? Hol vannak a sötét harisnyák? Fél tizenkettő. Finesszel dolgozom: felkelek, nehéz léptekkel a kijárati ajtóig megyek, beüvöltök egy dühös sálom-ot, és jó erősen becsapom az ajtót, mintha távoztam volna…

Ott maradok az előszoba falához lapulva. Az asszonynál néma csend. Úgy látszik, megtört a kicsi. Az erős kéz politikája. Hogy is mondták bölcseink? Ha asszonyhoz mégy, ne felejtsd el a korbácsot…

Már vagy öt perc telt el teljes némaságban. Egy kicsit kényelmetlen ennyi ideig lapulni. Talán csak nem történt valami odabent?

– Efrájim – szól ki az asszony –, gyere , húzd fel a cipzárat!

Mégis a darlont vette föl. Az asszony kicseréli a harisnyákat, és erősen latolgatja a gyöngyöt.

– Az isten szerelmére, segíts már – mondja a kicsi –, mit állsz ott tátott szájjal?

Igaza van, elérkezett a cselekvés ideje. Megágyazok magamnak, és pizsamára vetkőzöm.

– Ne csinálj bohócot magadból – így a kicsi –, tíz percen belül megvagyok…

Tizenkét óra. Éjfélt üt az óra, térjünk hát nyugovóra. Jó éjszakát, szerelmem, eloltom a kislámpát, és elszenderedem. Utolsó tekintetem még fölfogja az asszony kuporgó alakját, amint a tükör előtt – nyakában a tetszetős kis nájlonköténykével – a szemöldökét korrigálja. Úgy utálom azt a kis nájlonkötényt, ahogy még nájlonköténykét nem utáltak. Ha csak rágondolok, vérpára lepi el az agyamat. Csakhamar álom szállt rám, és Charles Laughton voltam, aki, mint emlékezetes, hat feleségének a fejét vágta le a VIII. Henrik című filmben. Színes tömegjelenetek gomolyognak fáradt agyamban. Az asszonyokat lovas kocsin szállítják a vesztőhelyre, üvöltő tömeg közepette. A kocsiban harisnyát cserélnek a fehérnépek, zöldre kenik a szemhéjukat, az egyik fejet mos, és hennázza a haját…

Mély, egészséges alvás után az 1967-es esztendőben ébredtem fel. Az asszony ott ül a tükör előtt a sötétkék lurexben a kivágással, és még mindig a szemöldökét próbálja rekonstruálni egy kormos végű gyufaszállal. Leírhatatlan gyengeség vett erőt rajtam. Az életem társa egy őrült…

Megnézem az órámat: negyed kettő. Átvillan az agyamon a tébolyító gondolat, hogy tudtomon kívül a pokolba kerültem. Ahogy meg van írva Sartre híres darabjában, amelynek az a tanulsága, hogy az esendő ember legnagyobb büntetése összezárva lenni egy életen át egy kis szobácskában az asszonnyal, aki öltözködik – öltözködik – öltözködik – örökké…

Hogy egészen őszinte legyek, már félek tőle egy kicsit. Most átrakosgatja az összes apróságait a nagy fekete retikülből a kis fekete retikülbe. Már majdnem fel vagyok öltözve – pillanat! –, a frizurát kivéve. A dilemma: a homlokra vagy oldalra?

– Már megvagyok – szól ki az asszony –, kész vagy?

– Érdemes még elmenni?

– Mi az, hogy érdemes? Akkor minek sietek én? Nyugodj meg, marad még neked azokból a borzalmas virslikből…

Érzem, hogy neheztel rám a kicsi, türelmetlen, izgága magatartásom miatt. A tetszetős kis nájlonkötényke ott hever mellette a földön. Kinyújtom a lábamat, és lassú, óvatos mozdulattal magámhoz húzom. Aztán ki a konyhába. Elégettem. Fél kézzel tartottam, a másikkal meggyújtottam a mosogató fölött. Kezdem megérteni Nérót. Van ebben valami.

Amikor visszatérek a szobába, az asszony úgyszólván készen van. Felhúzom az egyszerű fekete rongy cipzárát, és én is öltözködni kezdek, álmosságtól leragadó szemekkel, amikor – puff!…

A szem.

Tudtam, éreztem, hogy fél kettőre lefut a szem. Ahogy úgy nézem az asszonyt hátulról, a bal lábán lefutott. Szörnyű. Mert ahogy a zsidó közmondás mondja: „Aki harisnyát vált – mindent vált!” Édes jó Istenkém, az utóbbi időkben alig kértem tőled valamit, tegyed meg azt nekem, hogy a kicsi ne vegye észre a lefutott szemet, csak a murin, amikor már késő… hiszen hátul van a lefutás, kezicsókolom… Tessék valami kis csodát tenni az új év alkalmával…

Betértem a dolgozószobámba, és leültem az íróasztalomhoz.

– Mit fecséreled az időt – szól ki az asszony –, mit csinálsz?

– Forgatókönyvet írok.

– Már majdnem kész vagyok.

– Nyilván!…

A munka szépen halad. Néhány markáns vonallal felrajzoltam egy nagy művész portréját – festő, zenész, humorista, nem fontos, aki sok mindent vár az élettől, de valahogy nem tud előbbre jutni, nem tud haladni, csak egy helyben topog egész életén keresztül, mert a felesége nem képes befejezni a szemöldökét…

Atyaúristen!

Az asszony a fürdőszobában van, és mossa az arcát. Kettő. Két óra. Úgy találta a kicsi, hogy a szemhéján a zöld túl vulgáris, és ezért egészen új sminkre van szükség. Mossa az arcát. Megvizsgálja a fogakat. A kerekeket, a kormányt, a fékeket. Generáljavítás. Bágyasztó levertség vesz erőt rajtam…

– Efrájim – szól ki az asszony –, húzd fel, légy szíves, a cipzáramat. Most mit bőgsz?

Mit bőgök? Mit bőgök én éjfél után háromkor, kikeményített, vakító ingemben, fekete zakómban és csíkos pizsamanadrágomban, miközben életem társa fél kézzel szprét szór a hajára, a másik keze pedig kesztyű után matat a fiókokban. Mi? Már a kesztyűnél tartunk? Mégis kijutunk egyszer? Tényleg: a kicsi valósággal készen van. Átviszi az apróságait a kis fekete retikülből a nagy feketébe, és leveszi az ezüst brosstűt utolsó simítás gyanánt. Én magam felhúzom a fekete nadrágot a pizsamára. Kissé ködösek már a dolgok. Odakint hasad a hajnal. Názáretben szólnak a harangok. Az asszony megjegyzi, hogy vörös az orrom, és hogy szakállas vagyok, miért nem borotválkoztam?

– Borotválkoztam – motyogtam –, egyszer, valamikor, amikor elkezdtél öltözködni…

Betérek a fürdőbe, és újból átmegyek a szakállamon. Egész ifjúságom elvonul előttem, ahogy nézem ennek az öregedő hülyének a képét a tükörben. Egy ember, akit az élet megtaposott. Férj.

– Mindig várnom kell rád – szól ki az asszony –, hol császkálsz?

A megfelelő kalapot keresi, miután egy fürt nem akar a helyén maradni. Utolsó pillantás a tükörbe. Még egy kontúr a szájvonalnak, utolsó kefelevonatok a púderrel… Reméljük, még maradt valami innivaló Tibiéknél… Nu, mehetünk…

Az ajtó kinyílik. Hihetetlen! Megyünk. Valóságosan megyünk.

– Hohó! – torpan meg a kicsi. – Leszaladt egy szem a harisnyámon…

A többi már elmosódik az ősködben. A nagy cipzár ránk zárult, és milliónyi fényév távlatából, a végtelen messzeségben pislákol valahol a távoli csillag, melyen Tibiék tartják boldog orgiájukat.

előzőtartalomjegyzékkövetkező