Az utolsó kézmíves

Egyik nap, mielőtt eltávoztam hazulról, az asszony végigmért, és megjegyezte:

– Miért nincs neked valami táskaféléd, mint minden jobb embernek?

– Az ördögbe is, igazad van, asszony – feleltem neki –, társadalmi helyzetem, úgy is, mint írástudóé, megköveteli az ilyesmit.

– Hát akkor menj, és vegyél magadnak egy nívós aktatáskát!

Elballagtam a közeli kis bőrdíszműboltba, és kifejtettem a tulajdonosnak, hogy én tulajdonképpen egy aktatáska-különlegességet keresek, valami egészen hatásosat, valódi bőrből, matt-fekete színben, csillogó zárakkal, sok-sok rekesszel, szóval ami csak belefér.

Azonban a főnök, egy kizárólag jiddis nyelven értekező, töpörödött zsidócska, nem volt megáldva a kívánt szépérzékkel.

– Az aktatáska az aktatáska, és nem ékszer – jelentette ki. – Én csak azt tudom nyújtani önnek, ami momentán raktáron van, mint például ez a táska potom kilencvenöt shekelért. Ha flancolni akar, akkor fáradjon el egy kisiparoshoz, annak talán még van türelme a magafajta vevőkhöz…

Komolyan megsértődtem. Hát a színvonal manapság már fényűzésnek számít? Jaj a héber kisiparnak, ha ilyen slendrián kezekbe kerül! Magára hagytam hát az elkérgesedett ízlésű levantei kufárt, és mentem keresni egy valódi bőrdíszművest, akinek szakképzettsége az európai kultúrkör elidegeníthetetlen részét képezi. Egyheti megfeszített kutatás után rám mosolygott a szerencse. Felfedeztem Sigmund Wasserperlt, a tímárok és cserzővargák nesztorát.

Már amikor beléptem a műhelybe, megcsapta orromat a tisztaság és a rend csípős illata. A hatalmas munkaasztal előtt egy szimpatikus, fehér hajú és kék szemű aggastyán állt. Ő volt az, Wasserperl személyesen. Előadtam neki szorult helyzetemet – persze Goethe és Schiller nyelvén –, s ő figyelmesen végighallgatott. Azután közölte velem, hogy hajlandó elvállalni a szóban forgó munkát, beleértve az individuális követelményeket is, és mindent el fog követni, hogy a termék megfeleljen annak a társadalmi rangnak, amelyet derűfakasztó írói tevékenységemmel immár kivívtam magamnak. Sőt mintegy ráadásként, hogy minden aggodalmamat eloszlassa szakmai kvalitásai iránt, Wasserperl úr részletesen felfedte előttem élettörténetét, a stuttgarti reáltanoda elvégzésétől egészen addig a sorsdöntő pillanatig, amikor rádöbbent, hogy az élet igazi értelmét a bőrszakma jelenti számára. Ezután részletesen ecsetelte szédületes karrierje állomásait: először a hamburgi Singer és Fiai Rt. kebelében képezte magát az ifjú Wasserperl, azután átment a híres bécsi Kirschberg Lederwaren céghez, és ott dolgozott, mint mondotta, nem kevesebb, mint harmincnégy álló esztendeig…

Így társalogtam Wasserperl úrral a késő esti órákig. Végül eszünkbe jutott, hogy tulajdonképpen a táska miatt jöttem, mire a mester, egy logarléc és egy minikomputer segítségével, kiszámította leendő aktatáskám méreteit. Ezután áttértünk a külső követelmények lefixálására, és sorra vettük a különféle bőrfajták fajlagos ellenállását mediterrán éghajlat alatt.

– Mi a véleménye – kérdezte Wasserperl – a cserzett szarvasbőrről?

– A lehető legjobb véleménnyel vagyok róla – feleltem –, mivelhogy cserzett.

– Na, ennek örülök – lélegzett fel megkönnyebbülten Wasserperl úr –, tudniillik ez a fajta bőr elég erős megfelelő ornamentális díszelemek beégetésére is!

Ekkor bizonyos fáradtság fogott el. Nem ettem már vagy hat órája.

– Nincs égető szükség díszelemekre – próbáltam leegyszerűsíteni a helyzetet, de Wasserperl úr egy erélyes mozdulattal félbeszakított:

– Én nem adok ki a kezemből kontár munkát – tört ki belőle az önérzet –, a Kirschberg Lederwarennál eltöltött harmincnégy év súlyos felelősséget ró rám. Türelmet kérek. Az aktatáska két nap alatt elkészül, és az ára körülbelül kétszáz shekel lesz…

Két nap múlva elporoszkáltam az aktatáskámért, de még nem volt készen, sőt mi több, Wasserperl úr még hozzá sem fogott a munkához, mivel egy átvirrasztott, holdtalan éjszakán rádöbbent arra a nagy-nagy igazságra, hogy a szarvasbőr túlságosan likacsos, és ez okból célszerűbb az aktatáskát zergebőrből vagy zebubőrből csinálni, amelyek ugyan kicsit drágábbak, ezzel szemben száz-százötven évig is eltartanak. Habozás nélkül belementem a tilolt zebubőrbe, és baráti kézszorítással elváltunk. Három nap múlva visszatértem, hogy hazavigyem a táskát, de az agg bőrdíszművest nem találtam a műhelyben. Wasserperlné asszony szavaiból kiderült, hogy a mester a hét elején Chederára utazott, hogy az ottani finommechanikai gyárban speciális kerek fejű sárgaréz szögecseket rendeljen, amelyekkel a táska széleit óhajtja kiverni. Mondtam, hogy majd megleszek valahogy a szögecsek nélkül, az élet borzasztó rövid, minden pillanatot ki kell használni, mire Wasserperlné elmagyarázta nekem, hogy az ő férje még a régi gárdából való, és inkább visszaadja az iparengedélyét, mintsem hogy silány terméket adjon ki a kezéből, mint ezek a mai fránya iparosok. Az asszony megragadta az alkalmat, hogy felfrissítse emlékezetemet, miszerint férje nem kevesebb, mint harmincnégy évig dolgozott a Kirschberg Lederwaren cégnél, amely többek között I. Ferenc József császár és király udvari szállítója is volt.

Lassanként megbarátkoztam a gondolattal, hogy a tárca nélküli miniszterek mintájára, táska nélküli íróként fogom leélni hátralévő éveimet, ám az egyik reggel mégis tiszteletét tette házamban Wasserperl úr. Az aggastyán rendkívül kimerültnek látszott, amint kiöntötte előttem a szívét, hogy az ő korában kénytelen Ponciustól Pilátusig szaladgálni ebben az országban néhány nyavalyás szegecs miatt, amiket Bécsben a szomszéd sarkon árultak. A mester egész lénye valami halk sértődöttséget és viszolyt sugárzott, mint akit a balsors üldöz, méghozzá teljesen alaptalanul. Tulajdonképpen a bélésügyben jött hozzám. Ugyanis Wasserperl úr arra a meggyőződésre jutott, hogy kizárólag a pöndörített rénszarvasbőr alkalmas erre a célra, tekintettel ennek a bőrnek határtalan, szinte félelmetes ellenálló képességére.

– Drága Wasserperl úr – mondtam neki –, én igazán értékelem az ön szakmai színvonalát, hiszen harmincnégy év a Kirschberg Lederwaren cégnél mégiscsak jelent valamit, de az isten szerelmére! nincs nekem szükségem olyan aktatáskára, amely az örökkévalóságot szimbolizálja. Ahogy én ismerem kis feleségemet, ebben az aktatáskában mindenféle koszos zöldséget fogok hazatrógerolni a fűszerestől…

– Jó, hogy mondja – derült fel az apó arca –, ha így áll a dolog, gondoskodnunk kell róla, hogy az aktatáska kívül-belül vízhatlan, sőt tűzálló legyen. Ebben az esetben pedig csakis a rénszarvasbőr jöhet számításba bélésként. Az eszkimók is kizárólag ezt használják. Van uraságodnak rokona Kanadában?

– Ide hallgasson, Wasserperl – mondtam –, az aktatáska az aktatáska, és nem ékszer!

– Nagyon sajnálom – fortyant fel az ősz mester –, én nem tudok másképp dolgozni! Azt hiszi, hogy nekem ez olyan könnyű? Eleget tenni az ön összes megkergült szeszélyének potom kétszáz shekelért? Ki fizeti meg az én drága időmet?

A mester a növekvő ingerültségtől egyre szaporábban pislogott. Nem vitás, rámegy szegényke erre a táskára. Az utóbbi időben valósággal megöregedett, és a háta is szemmel láthatólag meggörnyedt. Táviratoztam hát Egon bácsinak Amerikába, hogy légiposta-fordultával küldjön nekem valami jófajta rénszarvasbőrt. Alig két hét múlva már ki is válthattam a csomagot a vámnál. Nosza, siettem a bőrrel Wasserperlhez. Az aggastyán emelkedett hangulatban volt, mivel sikerült neki a Negev-sivatagban a kóbor beduinoktól aranyszállal sodrott lenfonalat szerezni a táskaszíjak hímzéséhez. Azonban, amikor jobban szemügyre vette Egon bácsi küldeményét, elsápadt, és toporzékolni kezdett kiaszott lábaival.

– Plasztik! – hörögte a mester. – Szégyen és gyalázat, műanyagot merészelnek ajánlani egy Wasserperlnek!…

A tímárok és cserzővargák doyenje kidobta az egészet a szemétbe, majd szótlanul a szekrényhez lépett, és kivett belőle egy kétcsövű vadászpuskát. Azután megvető pillantást vetett rám, s kitántorgott a műhelyből. Hitvese kétségbeesett szavakat kiáltozott utána, de ő ment, csak ment emelt fővel, szálfaegyenesen, míg tragikus alakját el nem nyelte a Dél homálya…

– Most megy szarvaslesre a hegyekbe – fakadt keserves sírásra az asszony –, ismerem őt, nem bír másként dolgozni. Épp ezért becsülték őt annyira a Kirschberg Lederwaren cégnél…

– Harmincnégy év! – suttogtam kissé megilletődve, de őszinte részvétem csak olaj volt Wasserperlné asszonyra.

– Miért kínozza a férjemet? – támadt rám. – Meg akarja ölni azért a nyomorult aktatáskáért?

– Igen – feleltem –, egyszer még kikészítem az öreget.

Azokban a vészterhes napokban komoly formában foglalkoztam ezzel a gondolattal, mivel az én erkölcsi ellenállásom is felőrlődött a táskáért folyó ádáz küzdelemben. Ám azon a kedd reggelen olyan hír érkezett, amely úgyszólván alapjaimban rendített meg: Wasserperl urat súlyos állapotban beszállították a városi kórházba. Hihetetlenül erős lelkiismeret-furdalások közepette vettem egy nagy csokor virágot, beletettem vadonatúj aktatáskámba, amelyet a környékbeli levantei bőrdíszművesnél vásároltam volt kilencvenöt shekelért, s elmentem meglátogatni szerencsétlen áldozatomat.

A kórházban kiderült, hogy Wasserperl bácsi elejtett egy meglehetősen északi szarvast valahol Haifa közelében, de az esős időjárás, valamint az út fáradalmai teljesen kimerítették, és amikor hazaért, már magas láza volt. Hitvese ott ült a betegágya mellett, és mindketten vádló tekintettel néztek rám. Wasserperl apó sárgás volt, mint a viaszgyertya, csak vérbe borult szemei parázslottak üregükben. Intett, hogy lépjek közelebb. Fülemet a szájához tapasztottam:

– Feltétlenül szerezni kell… ezüstcsatokat – suttogta a mester –, semmiképp sem egyezem bele rézcsatokba… nem praktikusak…

– Igenis, atyám – motyogtam elérzékenyülve –, hallom.

– Ezenkívül – folytatta az öregúr, maradék erejét összeszedve –, szükség van friss kacsahájra, az szép fényt ad a bőrnek…

– Mindent – nyeltem egyet --, mindent megteszünk, bácsikám, a hátralevő éveimet kizárólag az aktatáskának szentelem, csak tessék mán meggyógyulni…

– Több fényt – suttogta az aggastyán –, több fényt a bőrnek!

Azzal hátrahanyatlott, és elcsendesedett.

A bűntudattól, valamint Wasserperlné átkaitól hajtva felkerestem a főorvost. A doktor közölte, hogy pillanatnyilag nincs mit tenni, csupán egyetlen dolog segíthet valamelyest, ha teljesítjük a beteg minden kívánságát a bőrdíszművességgel kapcsolatosan. Tudniillik a főorvos úgy értesült megbízható forrásból, hogy Wasserperl úr harmincnégy esztendeig dolgozott egy, a bőrszakmában igen jónevű bécsi cégnél, és inkább meghal, mintsem hogy tökéletlen munkát végezzen. Kértem, hogy a számlákat küldjék egyenest hozzám, továbbá közöltem, hogy ha a bácsi, isten őrizz! elhunyna, a saját halottamnak fogom tekinteni.

előzőtartalomjegyzékkövetkező