Jótett helyébe…

Úgy általában véve mindig van néhány tízagurás érme a zsebemben. Azon a délelőttön nem volt. Ott álltam az autómmal a kegyetlen parkolóóra tövében, és vakartam a fejemet. Ha városi ellenőr cselleng a környéken, és meglátja, hogy nem dobtam be az érméket negyedóránként, akkor öt lírára bírságolhat. Igyekeztem a parkolóóra nyílásába egy huszonöt agurást benyomkodni, de nagy volt.

– Tízagurás? – hallottam ekkor váratlanul a hátam mögül. – Na nézzük csak…

Glück mérnök keresgélt a zsebében.

– Tessék!

És ezzel bedobta a megváltó érmét. Alig tudtam megköszönni neki a kedvességét. Felajánlottam a huszonötös érmét, de udvariasan visszautasította:

– Ugyan, ugyan – mondta –, igazán szóra sem érdemes…

– Váltok itt a kioszkban…

– Szükségtelen, majd csak megtalálja a módját, hogy viszonozza…

És ezzel jótevőm távozott. Zsenáns helyzet alakult ki, minthogy természetemnél fogva nem szeretek adós maradni senkinek. „Majd csak megtalálja a módját.” Micsoda módot? Mit akart ezzel mondani? Mindenesetre hazafelé menet betértem a szomszédos virágüzletbe, és küldtem Glücknének tíz szál vörös szegfűt. Így viselkedik egy dzsentlmen, ha nem tévedek.

Odahaza, mit tagadjam, feszülten vártam, hogy Glückék felhívjanak telefonon, vagy ilyesmi. Nem mintha köszönet járna a csokorért, de azért mégis. Szürkületig nem csöngettek. Felhívtam a virágüzletet. A csokor fél ötkor rendben elment. Akkor mi van? Az esti órákban már nem tudtam visszatartani magamat, és felhívtam őket.

Glück emelte fel a kagylót, és hosszasan csevegtünk a nehéz gazdasági helyzetről. Negyedóra múlva összeomlottam:

– Egyébként – kérdeztem mellékesen – a nagyságos asszony megkapta a virágot?

– Igen. Nézetem szerint a kincstár bankpolitikája végül is inflációhoz fog vezetni, hacsak a külkereskedelmi mérleg meg nem változik…

És így tovább. Éreztem, miként kezd fülcimpám izzadni. Valami nincs rendben ezzel a csokorüggyel, világos, mint a nap. Hebegve befejeztem az értekezést Glück mérnökkel, és elmeséltem az asszonynak, hogy mi történt.

– Noná – jegyezte meg a kicsike –, persze hogy megsértődtek. Ki küld manapság szegfűt? A legolcsóbb virág, mindenki tudja…

– Tíz szálat küldtem.

– Akkor is. Az ilyesmi kínos benyomást kelt. Meg vagyok róla győződve, hogy fukar disznónak tartanak bennünket…

Összezsugorodtam. Mindent lehet rám mondani, de hogy fukar volnék? Másnap befordultam a közeli könyvkereskedésbe, megvettem Churchill második világháborújának négy vaskos kötetét, és elküldtem Glück mérnöknek.

Estig nem telefonált. A feszültség leírhatatlan volt. Kétszer már feltárcsáztam őket, de az utolsó pillanatban visszatettem a kagylót. Talán nem tudják, hogy én küldtem a szép ajándékot? – Tudják, tudják – közölte velem a könyvkereskedő. – Fel volt tüntetve, hogy az ajándék öntől van.

Két rettenetes nap telt el halálos csendben.

Azután azon a keddi délelőttön visszaérkeztek a könyvek kis levél kíséretében:

„Kedves barátom – írta Glück mérnök –, mikor fogja végre megérteni, hogy nem tartok igényt semmilyen viszonzásra azért az anyagi segítségért, amelyet 1967. február 27-én nyújtottam önnek. Cselekedetemet őszinte segítenivágyás vezérelte, igyekeztem a rendelkezésemre álló szerény eszközökkel segédkezet nyújtani egy bajba jutott embertársamnak. Hitem és meggyőződésem, hogy ön is hasonlóképpen cselekedett volna a helyemben. Humánus magatartásom ellenértékét abban a felemelő érzésben találom meg, hogy ember tudtam maradni az önzésnek és közömbösségnek ebben a dzsungeljében. Szívélyes sálom-mal, Glück. Ui. Egyébként a könyv már rég megvolt nekem.”

Felolvastam a levelet a nejemnek.

– Noná – mondta a kicsike –, végre meg fogod tanulni, hogy vannak dolgok, melyeket nem lehet pénzzel megvásárolni. Hidd el, hogy néha egy szívből jövő kis gesztus jobb benyomást kelt, mint bármely drága ajándéktárgy. De ehhez neked nincs érzéked…

Hogy nekem nincs érzékem?

Még aznap elküldtem Glücknek a bérletemet a Filharmonikus Zenekar koncertjeire.

A koncert estéjén már ott lapultam a Hubermann utca sarkán. Vajon eljönnek-e? Feszülten figyeltem a terem bejáratát, miközben ujjaim idegesen turkáltak a zsebemben csörömpölő megannyi tízagurás érmében. Jönnek! Glück és felesége, hála istennek! Leírhatatlan megkönnyebbüléssel tértem haza. Nem szeretek adósa maradni senkinek. Hosszú idő óta első ízben tudtam nyugodt szívvel képeslapot olvasni…

Tízkor felcsengett a telefon:

– Otthagytuk – mondotta Glück mérnök fojtott hangon –, igen gyönge kis koncert volt…

– Igazán sajnálom – dadogtam –, viszonozni akartam szép gesztusát…

– Hohó, drága barátom – szakított félbe Glück ingerülten –, adni tudni kell! Nem latolgatni, nem számolgatni, mint a piaci kofa, hanem adni szívből, hátsó gondolatok nélkül, adni! Vegyen engemet! Amikor megláttam magát azon a délelőttön a parkolóóra mellett csüggedten és összetörten, bizton mondhattam volna magamnak: nem tartozik rád, neked nincs autód, neked nem kell szolidaritást vállalnod vele, oldja meg egyedül a problémáit! De én nem ilyen fából vagyok faragva, drága uram, én még a régi generációt képviselem! Ez az ember bajban van, mondtam magamnak, és az erszényem már nyitva volt a számára…

Éreztem, miként tódul a vér a fejembe, és miként süllyedek néhány arasznyit a föld alá. Miért is vagyok én képtelen valamely szép gesztust gyakorolni hátsó gondolatok, számítások nélkül, csak adni, adni, adni…

– Noná – mondta az asszony is –, Glücknek tökéletesen igaza van. Annyira összegabalyítottad a dolgokat kicsinyes magatartásoddal, hogy most már semmi más nem segít, csak egy igazán demonstratív lépés…

Egész nap törtük a fejünket, hogy mit lehetne még csinálni az ügyben? Venni neki egy bútorozott lakást a belvárosban? Értékpapírok? Kinevezni őket törvényes örököseinknek? Végül is Glück mérnök egy futó megjegyzése jelezte a kivezető utat. Hogy is mondta? „Nekem nincs autóm”, igen, tisztán emlékszem, hogy ezt mondta…

– Nem akarok… jármű… nélkül maradni…

– Ez jellemző rád – így az asszony –, levantiner!

Az autónkat kétsoros levél kísérte el Glück mérnökhöz:

„Kellemes utazást – írtam –, és még egyszer hálás köszönetem.”

Ez alkalommal befutott valamelyes reakció. Glück felhívott:

– Sálom – mondta –, nem találom a kocsiemelőt a szerszámok között…

Azt hittem, hogy ott helyben összerogyok. Igaz, néhány évvel ezelőtt ellopták az emelőt, és nem vásároltam újat. Most, ha valami baja lesz Glücknek az autóval, sohasem fogja nekem megbocsátani.. .

– Máris hozom! – hebegtem a kagylóba, és taxiba vágtam magam, hogy vegyek egy kocsiemelőt. Nem szeretek adósa maradni senkinek, ez a természetem. Egyenesen jaffára utaztam, ám a Rothschild sugárúton váratlanul felbukkant volt autóm kedves alakja…

Egy parkolóóra mellett állt.

És az óra mellett Glück mérnök. És kutat a zsebeiben. Rekedt üvöltéssel ugrottam ki a taxiból, és szökelltem Glückhöz.

– Tízagurás érmécske? – érdeklődtem. – Na, nézzük csak…

– Köszönöm – mondotta gyorsan –, nincs szükség rá! Van nekem is! Nekem is van! Muszáj hogy legyen!…

Kapkodva átfésülte az összes zsebeit. Mindketten nehezen lélegeztünk, hiszen világos volt, hogy nem babra megy a játék. Hogy egész rövid legyek, nem volt neki tízagurása.

Minden más pénzneme volt, de ez nem. Sohasem fogom elfelejteni megkínzott tekintetét. Könnyed mozdulattal dobtam be az érmét a kegyetlen parkolóóra nyílásába:

– Tessék!…

Glück mérnök éveket öregedett. Hajlott háttal, rogyadozó térdekkel kihúzta a zsebéből az autókulcsot, és átadta nekem. Azután könnyes szemekkel csatolta a koncertbérletet is. A kora esti órákban megérkezett a virágcsokor az asszonynak. Sok mindent lehet mondani Glückről, de tud veszíteni.

előzőtartalomjegyzékkövetkező