A boldog házasélet titka

Mint általában minden intellektuális jellegű társadalmi összejövetelen, asszonyaink ez alkalommal is félrevonultak a szalon másik zugába, míg mi, férfiak, magunkra maradtunk gondolatainkkal. A férjek társalgása felölelte az inflációt, a világkrízist és Az utolsó tangó-t. A tangónál kikötöttünk, egyrészt a film mély emberi pornográfiája miatt, másrészt pedig mert mindnyájan abba a korosztályba tartozunk, mint Marlon Brando.

– A középkorú férfi nem tud táncolni – jegyezte meg valaki, ha jól emlékszem, Glück mérnök –, mert házas.

Futó közvélemény-kutatásunk a hímnemű vendégek között a következő eredményt hozta: a házasságok nyolcvanöt százaléka pocsék, tizenegy százaléka elviselhetetlen, de kibírható, három százaléka megjárja, egy százalék tartózkodott a szavazástól.

Feltettük magunknak a kérdést, hogy vajon mi, férfiak vagyunk-e felelősek ezért a szerencsétlen statisztikáért. A nézetek eltértek. Valaki elmesélte, hogy egyik szomszédja a második emeletről, jónevű gépészmérnök, már harminckét éve él boldog házaséletet. Öt feleséggel, egymást váltva.

– Ez a könnyű ellenállás vonala, sebtiben elválni és újra nősülni – jegyezte meg K. József –, én magam és Klára már vagy húsz éve élünk harmonikus családi életet.

Figyelmünk a jól öltözött, ősz halántékú K.-ra terelődött.

– Nem mintha Klára tökéletes volna – folytatta K. József –, vagy a gyerekeink üvöltenének kevesebbet. Mi egész egyszerűen megtaláltuk a házasság felborulásának igazi okát.

– Mi az? – érdeklődtünk mohón. – Mi az ok, K. József?

– Az apró összetűzések. A mindennapi kis súrlódások, amelyek pokollá változtathatják két összezárt lény életét, még ha emocionálisan össze vannak is hangolva. Vegyünk néhány szemléltető példát: amikor én esténként aludni akarok, akkor a feleségem olvasni óhajt, ha reggel felkelek, akkor viszont halálosan álmos. Evés közben szeretek újságot olvasni, de ő társalogni akar. Szenvedélyesen szeretem a retket, de a nejemet idegesíti a ropogás. Szeretek a természetben sétálgatni, és a csigákat figyelni, de nejem a klasszikus zenéhez vonzódik. Amikor egy létfontosságú telefont várok New Yorkból, akkor órákat társalog telefonon Zivával a fodrásznőjük udvarlójáról. Én ki nem állhatom a tükröket a lakásban, de ő…

– Ezt már értjük – szakítottuk félbe K. Józsefet –, gyakorlott férjekkel beszél, kérem. Mi a megoldás?

– Intellektuális megértés. Az apró súrlódások kiküszöbölése a közös családi életből, jóhiszemű megállapodások alapján. Azon az estén például Klára Tarzant akarta nézni a televízióban, míg én érdekelve voltam a jordán állomás új, nagy hajú bemondónőjében. Majd késhegyre mentünk, amikor váratlanul elröhögtük magunkat: voltaképpen – mondtuk –, voltaképpen miért csak a törülközőket lehet szeparálni? Másnap vettem egy második televíziókészüléket, és azóta nincs vita nálunk a programmal kapcsolatosan. Ki-ki maga szerint, ez a jelszavunk.

– Ez az egész?

– Csak a kezdet – így K. József. – Lassanként átvittük a koncepciót a házasélet további területeire. Minden újságból kettőt rendelek, két rádiónk van odahaza, két fényképezőgépünk és két gyerekünk. Vettem Klárának egy használt kiskocsit is, hogy teljesen független legyen tőlem. Azután bezártuk az erkélyt, és átalakítottuk külön hálószobává a részemre…

– Ohó – mondtuk kórusban –, ohó!

– Semmi ohó – mosolygott K. József –, viszonyunk valóságos reneszánszhoz érkezett, amikor felszereltük a külön telefonvonalat Klára részére…

– Jó, jó – jegyeztük meg pikírten –, de ezek a dolgok elég sok pénzbe kerülnek, nem?

– Vajon van-e túl nagy áldozat a boldog házaséletért? – kérdezte K. József. – Egy kis jóakarattal le lehet tudni az anyagi nehézségeket. Amikor kibéreltük a stúdiót a harmadik emeleten, akkor egyszerűen bankkölcsönt vettem fel…

– Milyen stúdiót?

– Az enyémet. A bezárt erkély ugyan megkönnyíti az életünket, de még mindig maradt néhány kisebb súrlódási felület, mint mondjuk a mellékhelyiségek használata, a közös szekrények, a beszélgetéseink stb. Klára hallotta, hogy megürül fenn a stúdió, s mit mondjak, egy héten belül már beköltöztem összes személyi holmimmal együtt. Sohasem volt a viszony jobb közöttünk. Reggelente nem láttuk a másik unott képét, a retek szabad, a posta szeparált…

– Hogyan?

– Klára visszatért leánykori nevéhez. Ez volt házaséletünk legboldogabb időszaka. De mindig van lehetőség további koncessziókra! Még mindig fennállt a veszély, hogy a stúdióból lejövet szemtől szembe találjuk magunkat a lépcsőházban, amikor semmi kedvünk sincs rá, vagy beszűrődnek hozzám Klára üvöltései a gyerekekkel, tehát úgy döntöttünk, hogy elköltözöm a város másik végébe…

– Ez sem ártott meg a viszonyuknak?

– Abban az értelemben?

– Evidens.

– Szállodákban nem probléma. De amúgy is gyakran viszontlátjuk egymást az utcán, a moziban, a kávéházban, és ilyenkor magyaros vendégszeretettel integetünk egymásnak. A lényeg, hogy nincs már semmilyen feszültség vagy meddő vita közöttünk. Ezen mi már túl vagyunk. Csak egy érzékeny pont maradt: a gyerekek. Attól tartottunk, hogy megbolygathatják új harmóniánkat. Ezért magammal vittem a fiamat Jeruzsálembe, míg a lányunk Klárával maradt Tel-Avivban, s azóta minden a legnagyobb rendben van.

– A kedves neje is ilyen megelégedett?

– Százszázalékosan. Az utolsó levelezőlap, amelyet a múlt év nyarán küldött nekem, igen szívélyes hangú volt. Mindketten büszkék vagyunk, hogy saját erőnkből, intellektuális színvonalon megoldást találtunk a mindennapi házasélet apróbb problémáira. Ezért mondom önöknek, kedves barátaim, hogy mielőtt válóperre vagy a manapság oly divatos különélésre gondolnának, fontolják meg százszor is, hogy vajon nem érdemesebb-e közös erőfeszítést tenni a családi élet kiegyensúlyozására.

K. József látható megelégedéssel vonult félre, s mi ott maradtunk üveges tekintetünkkel.

– Ez egy egyedülálló eset – szögezte le Glück mérnök, láthatóan indignálódva –, én továbbra is fenntartom, hogy a házasság bukott intézmény.

Felfogás dolga.

előzőtartalomjegyzékkövetkező