Madeleine
Szürkületkor, amikor a környező narancsosokban kacagni kezdenek a sakálok, és a sivatag felől gomolygó, vemhes homokfelhőket hoz a szél, megjelent nálam Sultájsz. Megörültem neki, mert már régen nem láttam, de ugyanakkor meg kellett állapítanom, hogy semmit sem változott: ugyanaz a jó megjelenésű, elegáns Sultájsz, azzal a finom, intellektuális beütéssel, legfeljebb mintha a szemében volna valami bú. Leültünk a kerthelyiségben, és csendesen iddogáltunk egy kis Jordánvizet.
– Madeleine! – sóhajtott fel végül is Sultájsz. – Beszélnem kell magával…
– Kérem szépen, azért vagyunk itt.
– Sokáig haboztam, hogy egyáltalában szabad-e megosztanom titkomat valakivel. Mégiscsak vezető állami tisztviselő vagyok, akinek vigyáznia kell a jó hírére. Azonban nem bírom tovább magamba fojtani a dolgot…
Töltöttem neki még egy stampedli Jordánt. Egyetlen hörpintéssel felhajtotta.
– Nem is tudom, hol kezdjem. Nem ma ismert meg engem, tudja, hogy kiegyensúlyozott, egészséges ember vagyok, aki munkahelyén kivívta feljebbvalói elismerését…
– Evidens.
– Igen, így nézek ki messziről. De valójában, higgye el, olyan egyedül állok az életben, mint egy fűzfa. Agglegény vagyok, valahogy nem jött ki a lépés, egyedül lakom, nagyon egyedül. Ha őszinte akarok lenni magamhoz, egész életemen át vágyódtam egy kis melegségre. De mindebben nem volt részem, amíg Madeleine meg nem jelent…
Sultájsz kis ideig révetegen bámult a levegőbe, aztán folytatta:
– Tudja, doktor úr, az ember néha nem is tud róla, hogy a Sors ott kopog az ajtaján. Azon a napon sem sejtettem semmit…
Kis noteszt húzott elő.
– 1966. november harmadika volt.
– Tehát már majdnem fél éve tart az ügy?
– Igen. Reggel hidegrázással ébredtem, kihívtam az orvost, aki megállapította, hogy influenzám van, és felírt nekem valamit. Szomszédom ment el a betegsegélyzőbe a recepttel, és egy dobozzal tért haza. Kinyitottam, és ott feküdt egy gumipalack…
– Melegítő?
– Igen, egyszerű, rózsaszín gumiból, hazai gyártmány, csavaros dugóval. Semmi különösebb. Bizisten szégyellem magam…
– De miért? Nagyon érdekes az eset.
– Ezek mégis az ember legintimebb dolgai. Nem kellemes erről beszélnem. Amikor először töltöttem meg forró vízzel, tisztán emlékszem, hogy odakünn zuhogott az eső, és a szobában kutya hideg volt. Betettem a palackot magam mellé, és akár hiszi, akár nem, először éreztem valami kis melegséget magam körül. Először történt, hogy nem voltam egyedül. Megért engem?
– Evidens.
– Nehéz ezt szavakba önteni. Ott fekszik az ember mellett ez a kis meleg és puha valami, akinek egyetlen hivatása, hogy kellemessé tegye az életet. Nem tudja elképzelni, milyen mértékben voltam hálás Madeleine-nek.
– Tessék?
– Így hívtam az első pillanattól kezdve: Madeleine. Hogy miért pont Madeleine? Bizisten nem tudom. Valahogy kikívánkozott belőlem. És ettől kezdve őrjönghetett künn a vihar, ott volt a takaróm alatt Madeleine. Furcsának találja?
– Nem. Sokan használnak palackot.
– Meg kell hogy értsen. Ha a lábam fázik, odateszem. Sajog a derekam, Madeleine enyhíti a fájdalmat. De ha akarom, tehetem a hasamra is. Higgye el, a variációk végtelen skálája nyílik meg az ember előtt. És Madeleine mindig ugyanolyan szerény, hűséges, odaadó, nem kér mást, csak egy kis meleg vizet. Hosszú ideig még magamnak sem mertem bevallani, de már nincs sok értelme tagadni…
– Szerelmes belé?
Sultájsz behunyta szemét, és hátradőlt székében.
– Talán – suttogta. – Még nincs a dolog kikristályosodva. Azt hiszem, én egy tipikus Pygmalion-eset vagyok. Bizonyára ismeri a gyönyörű legendát az angol nyelvészről, aki beleszeretett Aphrodité szobrába. Nehogy azt higgye, hogy én nem látom tisztán a helyzetemet. Sokszor mondom magamban: „Hogy lehetséges az, hogy én, egy intelligens, komoly, felnőtt férfi, ennyire bele legyek bolondulva egy egyszerű kis gumiflaskába, amikor van a világon annyi nagyobb és drágább melegítőpalack?” Nekem azonban csak ő kell, a kis Madeleine. Őszintén szólva, egy kicsit féltékeny is vagyok. Ezt nem tudom legyűrni magamban…
– Megcsalta magát?
– Igen. Egyszer.
Sultájsz idegesen rágyújtott.
– Nem ő volt a hibás. A körülmények a felelősek. Az év elején Madeleine csöpögni kezdett. Azt akartam, hogy még melegebb legyen, és túl forró vizet adtam neki, amitől kilyukadt az oldala. Képzelheti, hogy kétségbe voltam esve. Azonnal elrohantam a legjobb vulkanizálóhoz – de rettenetes dolog történt! Este elmegyek Madeleine-ért, mire a gazember kezembe nyom egy vadidegen palackot. Elcserélte a nyomorult! Nem hiszem, hogy szándékosan tette volna, de ez nem mentség. Éjfélig szaladgáltam, amíg megtaláltam Madeleine-t… egy kövér tollkereskedő… ágyában.
– In flagranti?
Sultájsz csak bólintani tudott.
– Azóta nem adom ki a kezemből. Viszont állandóan attól tartok, hogy kiújulhat a fekélye. Sokszor felébredek éjjel, mert azt álmodom, hogy csöpög. Ez a rettegés olyan méreteket öltött, hogy házassági tanácsadóhoz fordultam. Az megvizsgált, és megállapította, hogy csak egy megoldás van: vennem kell egy másik palackot, mert csak egy új palack tudja csökkenteni Madeleine-nek rám gyakorolt beteges hatását.
– Megvette?
– Meg. De azóta is ott fekszik használatlanul a fiókban. Isten tudja, szép, hibátlan példány, de nem tudok hozzányúlni. Ezt Madeleine nem érdemli meg tőlem. Tudom, a törvény módot ad rá, hogy két palackot tartsak, de semmi esetre sem kötelez rá, nemde?
– Evidens.
– Mit mondjak önnek, Madeleine meg én összetartozunk egy életre. Itt már nem segít semmi.
– Hát igazán gratulálok. Ritkán találkozik az ember ilyen bensőséges, meleg kapcsolattal…
– Várjon még a gratulációval. Sajnos még nem mondtam meg, miért jöttem. Be kell önnek férfias őszinteséggel vallanom, hogy egy bizonyos körülmény sötét árnyékként nehezedik kettőnkre. Nehezemre esik erről szólnom, de most már mindegy. A palackoknak ugyanis az a természetük, hogy csak négy-öt óráig tartják a meleget, és aztán… hogy is mondjam csak…
– Kihűlnek?
– Köszönöm, hogy nem nekem kellett kimondanom. Ugyanis Madeleine iránti összes érzelmeim ellenére meg kell jegyeznem, hogy alig van kellemetlenebb érzés egy hűvös gumipalacknál. Mit mondjak magának, amikor hajnal felé, úgy félálomban, érzem azt a hideg vackot a lábaimnál, akkor úgy kirúgom a paplan alól, mint lampel a rocskát…
– Nem!
– De sajnos igen. Ám reggel, ha felébredek, és látom szegénykémet… a padlón elterülve… mint egy kinyúlt, egy számkivetett…
Sultájsz hangja elcsuklott.
– Úgy szégyellem magam emiatt – suttogta. – Van ebben valami rettenetes emberi tragédia. Amíg meleg, addig csüngök rajta, de abban a pillanatban, amint kihűlt, elhajítom, mit az utcarongyát. Sosem hittem volna, hogy ilyen kegyetlen tudok lenni.
– Akkor ne rúgja!
– De amikor olyan hideg! Tudja, milyen helyzetbe hoz ez engem? Reggelente, amikor a földön találom őt, térden állva kérek tőle bocsánatot, és fogadkozom Madeleine-nek, hogy soha, soha, soha többé… és másnap reggel… újból… kirúgom…
Sultájsz egészen összeomlott:
– Nagyon kérem, segítsen! – nyüszítette. – Mitévő legyek?
– Töltse meg hajnalban újra forró vízzel.
– Gondolja? – emelte fel Sultájsz nehéz tekintetét. – Talán igaza van… Fél háromkor újratöltöm Madeleine-t… Ez vissza fogja állítani a jó viszonyt kettőnk között…
Imbolygó léptekkel távozott. Elgondolkozva néztem utána. A végső megoldást az idő fogja meghozni. A jó meleg nyári idő.