A fordulat
Mielőtt a fordulat bekövetkezett volna, aránylag szürkén folyt le életem java része.
Csak néhanapján sikerült valamelyes figyelmet kelteni magam iránt, mondjuk például a nagy héber lexikon megszerkesztésével, amelyről több újság is beszámolt az irodalmi rovatban, hogy aszongya: „Efr. Kish. lex. 24. köt.”
Azután, ha jól emlékszem, a nyári szünetben meghódítottam a Kilimandzsárót, és ha a rádió hírszolgálatának vezetője éppen nem náthás aznap, akkor biztosan megemlítettek volna az adásokban.
Néhány évvel ezelőtt megkomponáltam Beethoven 10-ik szimfóniáját, és akkor végre megjelentem a Letztes Neues című napilap „Innen-onnan” rovatában.
További fénypont az életemben: miután felfedeztem a rák ellenszerét, az egészségügyi miniszter személyes kihallgatáson fogadott, amely negyedóráig tartott, az uruguayi urológusküldöttség megérkezéséig.
Mi volt még? Az utóbbi években történelmi kutatásokkal foglalkoztam, és megírtam a zsidóság nagy eposzát, Ábrahám apánktól napjainkig, négyezer oldalon, és ez ügyben meg is interjúvoltak a rádió könnyűzenei műsorában. A nagyközönség azonban még mindig nem tudott rólam semmit.
Ekkor következett be a fordulat.
A dolog meglepetésszerűen történt. A Dizengoff sugárúton hozzám lépett egy kisfiú mikrofonnal a kezében, s megkérdezte, mi a véleményem a dolgok állásáról.
– Oda se neki – feleltem –, majd csak megleszünk valahogy.
Azután hazatértem, és elfelejtettem az egész incidenst. Azonban az esti órákban rekedt üvöltés hallatszott a szalonból, ahol gyermekeim szoktak a televíziókészülék előtt a szőnyegen vacsorázni, és a küszöbön megjelent Ámir fiam reszketeg alakja.
– Apu – hörögte a gyermek –, Apu… a televízióban… Apu… televízió… Apu…
A gyerek ideiglenesen megbénult. Kihívtuk az orvost, és rövid időn belül hallottuk kiáltozásait a lépcsőházban:
– Láttam! – kiabálta a doktor. – Láttam… oda se… televízió…
Csak akkor emlékeztem vissza, hogy tényleg állt ott az utcán egy másik kisfiú is valami filmfelvevő géppel, amikor megkérdezték tőlem, hogy mi a véleményem a dolgok állásáról. A telefon is csengeni kezdett.
– Köszönöm – suttogta a kagylóba egy jeruzsálemi matróna –, köszönöm önnek az emberiség nevében!
Az első csokrot a nemzetgyűlés elnöke küldte. „Optimista nyilatkozatod a televízióban rendkívüli benyomást tett rám – így az elnök. – Bravó!” Két autogramot is kért. Azután betódultak a szomszédok, és felsorakoztak a fal mellett, hogy lássanak. A bátrabbak megérintették ruházatomat, és gyorsan visszaugrottak. A kora esti órákban befutott egy haifai építész, aki látni akarta a profilomat.
– Pontosan mint a vásznon – jegyezte meg, és pajkosan hozzátette: – Oda se neki, mi?
Részegítő napok voltak ezek, gyermekkori álmaim megvalósulásának önfeledt periódusa. Valahányszor a nép közé vegyültem, összesúgtak mögöttem az emberek:
– Itt megy a televízióból… a televízióból…
Az üzletekben nemegyszer előfordult, hogy a kiszolgálók tányérszerű, kimeredt szemekkel néztek rám, elsápadtak, és hangtalanul összecsuklottak, mert rájöttek, hogy én vagyok az, a televízióból.
Serdülő lánykák szemlátomást elolvadtak jelenlétemben. És virágok, virágok, virágok. Hogy egész őszinte legyek, a feleségem hozzámállása is teljesen megváltozott. Az egyik holdtalan éjjelen kinyitottam a fél szemem a vackomon, és láttam, miképpen nézeget az asszony hosszasan, mintha először látna életében.
– Efrájim – suttogta a kicsike –, oldalról Goldára hasonlítsz…
Én magam is megváltoztam. Járásom döngőbb lett, és megjelenésem súlyosabb. A mamám szerint két-három centimétert nőttem is. Szavaimat rendszerint így kezdem:
– … Mint a televízió egyik kulcsszereplője, csak azt mondhatom…
Az elmúlt évek sok kudarca és csalódása után a nyavalyás lexikonokkal, szimfóniákkal és eposzokkal, érthető, hogy valósággal megrészegültem váratlan és példátlan népszerűségemtől. Hozzávetőleges becslés szerint az egész lakosság látott a televízióban, Joszéf Milsteint kivéve. A fenti polgár lakásában ugyanis éppen akkor égtek ki a biztosítékok, amikor a televíziós jelenésem volt. Hosszú levélben rekonstruáltam neki felléptemet. Feltételezhető volt, hogy rövid időn belül átkeresztelik az utcát, amelyben lakom, valamely időszerűbb névre, mint mondjuk, „Interjú fasor”, vagy „A képernyőn megjelentek sugárútja”, vagy ilyesmi…
Mindenesetre új névjegyet nyomattam:
EFRÁJIM KISHON |
Látták a Televízióban |
„Oda se neki” 1971. január 14. |
Hogy őszinte legyek, elég nagy szükségem van manapság erre a névjegyre, mert a hálátlan tömegek kezdenek elfelejteni. Ijeszt a dolog. Nemegyszer megesik, hogy az emberek hűvös közönnyel viseltetnek irányomban, mintha csak egy szimpla író volnék, és nem televíziós jelenő. Megérdeklődtem Jeruzsálemben, hogy talán még egyszer lehetne sugározni szenzációs szereplésemet, de negatív választ kaptam, és a fizetett hirdetéseket letiltották. Igyekeztem az utóbbi időben olyan helyeken forgolódni, ahol kisfiúk fényképeznek a televízió részére, de eddig sikertelenül. Csak egyszer történt meg, hogy az Operában már jöttek felém, amikor valaki mögöttem turkálni kezdett az orrában, és előnyben részesítették. Én is gyorsan turkálni kezdtem, de már késő volt…
Most pánikhangulatban vagyok. Tegnapelőtt közölték velem, hogy megkaptam a Bialik irodalmi nagydíjat. Kérdeztem, hogy felveszik-e a televízióban, de azt mondták, hogy nem. El se mentem. Az egyik takarítónő a televízióban megígérte, hogy behoz az ősszel a Hogy ityeg a fityeg? című szórakoztató műsorba. Ez most az egyetlen reményem. Addig kénytelen vagyok újból visszasüllyedni a reménytelen, sivár névtelenségbe.