Póker

Ültünk Ervinkével a Gangesz partjainál, és álmodoztunk déli verőn. Barátom ernyedten figyelte a kávéházban ülőket, és láthatóan igen unatkozott. Én magam is a gomolygó, kékes kánikula hatása alatt állottam. Sokáig pihegtünk így az élniakarás legkisebb jele nélkül, míg aztán Ervinke megunta az unalmat.

– No jó – mondta –, játsszunk pókert.

– Nem én – feleltem –, gyűlölöm a kártyát, mert mindig vesztek.

– Ki beszél itt kártyáról? – így Ervinke. – Zsidó pókerre gondoltam…

Rövidesen kiderült, miről van szó. A zsidó pókert kártya nélkül játsszák, fejben, ahogy méltó a könyv népéhez.

– Te gondolsz egy számra, és én is gondolok egy számra – magyarázta Ervinke –, aki nagyobb számra gondol, az nyeri a bankot. Ez látszólag nagyon egyszerű, de rengeteg variációra ad alkalmat. Nu?

– Kérlek – feleltem –, játsszunk egy próbapartit.

Letettünk az asztalra öt-öt agurát, és székünkön hátradőlve kezdtünk számot keresni. Kisvártatva Ervinke jelezte, hogy neki már megvan. Mondtam, hogy én is már megvagyok.

– Akkor – így Ervinke – mondd be a számodat.

– Tizenegy – mondtam.

– Tizenkettő – mondotta Ervinke, és elvette a pénzt. Csuda dühös voltam magamra, mert eredetileg tizennégyre gondoltam, és csak az utolsó pillanatban mentem le tizenegyre, magam sem tudom, miért.

– Te – fordultam Ervinkéhez –, mi történt volna, ha tízennégyet mondok?

– Micsoda kérdés? Elvesztettem volna a partit. Hiszen éppen ez az izgalmas a pókerben. Az ember sosem tudja, hogy fog elsülni a dolog. De ha nem bírod idegileg a hazárdjátékot, akkor talán hagyjuk abba…

Szó nélkül letettem tíz agurát az asztalra. Ervinke is. Most már alaposan megfontoltam számomat, és tizennyolccal nyitottam.

– Az istállóját – káromkodott csúnyán Ervinke –, csak tizenhetem van!

Zsebembe gyömöszöltem a bankot, és csendesen röhögtem magamban. Ervinke biztos nem sejtette, hogy ilyen gyorsan elsajátítom a zsidó póker fortélyait. Ervinke biztosan arra számított, hogy tizenöttel vagy tizenhattal jövök ki, és esze ágába sem jutott, hogy bedobom a tizennyolcat. Barátom dühösen ráncolta a homlokát, és ajánlotta, hogy duplázzuk meg a bankot. – Készséggel! – mondottam gúnyosan, és alig tudtam felbugyborékoló kacajomat elrejteni, ugyanis időközben fantasztikus szám jutott az eszembe: harmincöt.

– Nyiss – így Ervinke, és arcizmai megfeszültek.

– Harmincöt!

– Negyvenhárom!

És bezsebelte a negyven agurát. Éreztem, miként zubog a forró vér az agyamban:

– Akkor – sziszegtem –, akkor miért nem mondtál az előbb is negyvenhármat?

– Mert tizenhétre gondoltam! – fortyant fel Ervinke. – Hiszen éppen ez a szép a pókerben, hogy az ember sose tudja, mi jön…

– Egy líra! – jegyeztem meg, és megvetéssel odahajítottam a bankjegyet az asztalra. Ervinke is hasonló összeget húzott ki a zsebéből, és ingerlő lassúsággal letette az enyém mellé. A feszültséget szinte vágni lehetett. Ötvennéggyel nyitottam.

– Az istállóját – dühöngött Ervinke –, én is ötvennégyre gondoltam! Döntetlen! Reváns?

Agyam villámgyorsan működött. „Most biztos arra gondolsz, fiacskám, hogy megint tizeneggyel fogok ugrani – vélekedtem –, most azonban nagyot fogsz nézni! ” Kiválasztottam a hatásos hatvankilencet.

– Tudod, mit, Ervinke – fordultam Ervinkéhez –, kezdj most te.

– Kérlek – így Ervinke –, mit változtat ez a dolgon? Az én számom: hetven!

Minden elsötétült körülöttem. Éreztem, hogy a gyomrom remegni kezd az idegességtől. Utoljára a háborúban éreztem ezt a különös nyugtalanságot.

– Nu? – sürgette Ervinke. – Milyen számra gondoltál?

– A fene egye meg – suttogtam lesütött szemekkel –, hát nem elfelejtettem!

– Hazug fráter! – kelt ki magából Ervinke. – Meg vagyok róla győződve, hogy nem felejtetted el, hanem egész egyszerűen kisebb számra gondoltál, és most így akarsz kibújni. Ócska trükk! Szégyelld magad!…

Szájon akartam vágni piszkos benyáladzása miatt, de végül is sikerült önuralmat erőszakolnom magamra. Mérhetetlen undorral még egy lírát tettem hozzá a bankhoz, és gyilkos számot eszeltem ki: kilencvenhat!

– Nyiss, nyomorult – vetettem oda Ervinkének, mire ő áthajolt az asztalon, és úgy sziszegte az arcomba:

– Ezerhatszázötvenhárom!

Különös gyöngeség fogott el.

– Ezernyolcszáz – motyogtam ernyedten.

– Akkor kontra! – jelentette be Ervinke, és zsebre vágta a négy lírát.

– Micsoda kontra? – hördültem fel. – Mi ez?

– Sose izgasd fel magad pókerben, mert elvesztél! – oktatott Ervinke. – Minden gyerek tudja, hogy kontra annyit jelent: duplája. Mivel pedig az én számom megduplázva több, mint a tiéd, nyilvánvaló…

– Új parti! – hörögtem, és odavetettem egy ötöst: – Kétezer – nyitottam.

– Kétezer-négyszáztizenhét – így Ervinke.

– Kontra – jelentettem be gúnyosan, és nyúltam a bank után, de Ervinke megfogta a kezemet:

– Rekontra – suttogta, és zsebre vágta a tízest. Éreztem, hogy majd szétrobbanok.

– Rekontra a kontra duplája – így Ervinke. – Fejben is megállapíthatod, hogy az én kétezer-négyszáztizenhetem duplájának duplája több, mint a te kétezred szimpla kontrája. Nem értem, miért olyan nehéz ezt megérteni?

– De ha így áll a helyzet – vicsorogtam –, akkor én is mondhattam volna az előző partiban rekontrát, nem igaz?

– Természetesen – felelte Ervinke –, őszintén szólva, nagyon csodálkoztam, hogy nem alkalmaztad ezt az egyszerű fogást. De hát ez a póker, apafej! Pókert tudni kell játszani! Pókerben nincs mese!…

A bank tíz líra volt. – Nyiss! – rikoltottam.

Ervinke hátradőlt székében, és különös, nyugtalanító hangon bejelentette a számát: – Négy.

– Tízmillió! – harsogtam győzelemittasan. Ám Ervinke az izgalom legkisebb jele nélkül hozzátette:

– Ultimó!

És elvitte a húszast. Ekkor sírva fakadtam. Ervinke nagy megértéssel simogatta hajamat, és felvilágosított, hogy a szabályok szerint akinek előbb sikerül bemondania az ultimót, az nyeri a bankot, tekintet nélkül a számokra. Hiszen éppen ez a rendkívüli a pókerben, hogy pillanatokon belül kell a helyes lépést megtalálni…

– Húsz líra a bank – nyüszítettem, és utolsó bankjegyeimet letettem a sors kezébe. Ervinke is betette a magáét. A hideg veríték ütött ki arcomon. Ervinke csendben cigarettázott, csupán szeme szűkült valamelyest:

– Ki nyit? – kérdezte.

– Te – feleltem, és ő úgy zuhant bele csapdámba, mint egy csecsszopó.

– Tehát én kezdek – mondá Ervinke. – Ultimó! – és azzal már nyújtotta is kezét a horribilis összeg után.

– Egy pillanat – állítottam meg –, Ben Gurion!

És ezzel zsebre tettem a nemzeti bankot. – Ben Gurion nagyobb még az ultimónál is – magyaráztam Ervinkének –, de úgy látom, erősen sötétedik odakünn, talán ideje volna már hazatérni.

Fizettünk és távoztunk. Ervinke visszakövetelte pénzét azzal az indokolással, hogy a Ben Guriont én találtam ki ott ültömben. Mondtam neki, hogy ez igaz, de éppen az a fantasztikus a pókerben, hogy pénzt sosem adnak vissza.

előzőtartalomjegyzékkövetkező