A három borbély balladája

A borbélyüzlet, ahová én általában nyiratkozni járok, talán nem tartozik a földközi-tengeri körzet legfényűzőbb intézményei közé, viszont megtalálható benne mindaz, ami egy hatásos történethez kell, vagyis három szék, három mosdókagyló és egy csöngettyű, amelyik megszólal, valahányszor kinyitják az ajtót. Midőn első ízben csilingeltem a helyszínen, egy javakorabeli, kopasz fodrász fogadott, s az üres székre mutatva így szólt:

– Kremássan.

Rendelkezésére bocsátottam magam, ám előzetesen figyelmeztettem, hogy kizárólag fazonigazítást kérek, mivel kedvelem, ha hajzatom hosszú és omlós. A javakorabeli megértően bólintott, és röpke negyedóra leforgása alatt sorköteles amerikai matrózzá nyírt át, miközben lábai elmerültek levágott fürtjeimben, és szemeiben kacagott a tavasz. A mészárlás után a kopasz hangsúlyozta, hogy nem ő a tulaj, és ennek megfelelően magáévá tett valamelyes borravalót, majd elváltunk. Nem nehezteltem rá, mivel tudtam, hogy lélektanilag motivált okokból nyiszálta tövig a hajamat. Természetesen azt is rögtön megneszeltem, hogy Grünspann-nak hívják.

Egy-két hónap múlva, miután emberi jellegem némileg visszatért, ismét bekolompoltam a fodrászhoz. Ez alkalommal Grünspann egy városatya tartós hullámaival volt elfoglalva, viszont a másik borbély, egy cingár és tetőtől talpig szemüveges férfi, felmagasodott üres fodrászszéke mellett, és azt mondta:

– Kremássan.

Egy pillanat alatt megérlelődött bennem az elhatározás, hogy nem kísérletezem vele, hanem ismét a kopasz Grünspann-nál nyiratkozom. Kétségtelen ugyan, hogy Grünspann-nak nyiszálós hajlamai vannak, tűnődtem magamban, de legalább ismerem a gyengéit, és így semlegesíteni tudom őket. Azt feleltem hát a cingárnak:

– Köszönöm, már csak megvárom a kollégáját…

A cingár barátságosan biccentett, és a nyakamba gyömöszölt egy nagy fehér kendőt, le egészen a derekamig.

– Mint mondottam volt – jegyeztem meg nyomatékkal –, megvárnám a kollégáját.

– Igenis – helyeselt a cingár, és leültetett. – Tessék!

Grünspann megvilágította a helyzetet:

– Új bevándorló – sziszegte felém –, nem tud héberül…

Azon nyomban beszüntettem az ellenállást. Az ügy áttevődött a bevándorlás szent területére, s én vagyok az utolsó polgár ebben az országban, aki egy kisiparost meghurcol hézagos hébersége miatt. A cingár rendelkezésére bocsátottam tehát magamat, és mindössze azt hoztam a tudomására tört románságommal, hogy én szeretem a lobogó sörényt, mivel kifejezetten szép hajam van, ez okból kérem nem levágni a hosszából, csupán a kicsintalankodó tincseket körben.

A cingár fodrász feszülten figyelt szavaimra, de sajnos Lengyelországból gyütt, aminek eredményeképpen minden előzetes bejelentés nélkül meg lett mosva a fejem, és csakhamar úgy néztem ki, mint egy bekölnizett birka, közvetlenül nyírás után. Egy gyakorlott fodrásztól ennek a felét se tűrtem volna el, ám Tadeusz, miként már említettük, új bevándorló volt, és úgy értelmezhette volna bírálatomat, mint nehéz társadalmi helyzetének lebecsülését.

A harmadik menet kedvező előjellel kezdődött. Amikor beharangoztam magam az üzletbe, láttam, hogy cingár bevándorlóm elmerülten keresgéli a választékot egy aggastyán fején, viszont a szolid Grünspann szabad, mint a madár. Letelepedtem hát villámgyorsan a székre, ám ebben a pillanatban Grünspann levetette a kötényét, és azt mondta: „Fájront!” Ekkor jelent meg a tükörben a harmadik erő, egy erősen orientális beütésű fiatal fodrász, akit Massiáchnak hívtak, miként azt később elhatároztam.

– Kremássan – mondta Massiách –, nyiratkozás lesz?

Ismét felmerült a társadalmi egyensúly kérdése. Tulajdonképpen kedvem lett volna az orientális harmadikkal szemben előnyben részesíteni Tadeuszt, a bevándorlót, aki már bebizonyította, hogy tud hallgatni, ám vonakodásomat a fennálló körülmények között faji előítéletnek tulajdonították volna. Grünspann felé pislogtam, hátha van neki egy áthidaló megoldása, de a piszok elrejtőzött egy napilap mögé, mint aki azt mondja: „Kegyetlen világ ez, drága uram, mindenki úgy boldogul, ahogy tud!” Ezekben a percekben világosodott meg előttem, hogy ámbátor Grünspann kezeli a kasszát, tényleges üzletvezetői hatáskörrel nem rendelkezik.

– A hosszú haj barátja vagyok – mondtam Massiáchnak –, kérném érzéssel nyírni.

– Kremássan – felelte Massiách, és széles ecsetvonásokkal felvázolta küzdelmes ifjúságát, amely elválaszthatatlanul össze volt fonódva Marokkó újkori történelmével. Ám ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy többet hagyott a hajamból, mint bármelyik fodrászsegéd, akivel összehozott a sors az elmúlt évtized folyamán. Kellemes meglepetés volt.

Május hó utóján ismét becsendültem, de mindjárt felismertem, hogy a lehető legveszélyesebb helyzetbe pottyantam. Noha a szolid Grünspann el volt foglalva egy törpe huligán hajzatának felemelésével, Tadeusz, az új bevándorló, csak ült tétlenül, zsákmányra éhesen, az orientális Massiáchhal egyetemben. Meg akartam fordulni a tengelyem körül száznyolcvan fokos szögben, hogy megakadályozzam közöttük a konfrontációt, de lekéstem a lélektani pillanatot, mivelhogy mindketten felálltak, és a székükre mutattak:

– Kremássan.

A helyzet annyira feszült volt, hogy szinte már nem is lehetett fokozni, és humanisztikus szempontból úgyszólván megoldhatatlannak tűnt. A költő „melyiket szeressem?” című kérdése merült fel gondolatvilágomban, jóllehet özvegy Pókainé a hajvágás problémáitól távol kelt fel párnáiról, ha emlékezetem nem csal.

Massiáchot választottam.

Alig telepedtem le magas székébe, máris megbántam elhamarkodott döntésemet. Látva, hogy sorsdöntő elhatározásom a Keletet részesítette előnyben, Tadeusz elsápadt, mintha bikacsökkel suhintottak volna az arcába, habár kétséges, hogy ismerte-e ezt a kifejezést. Némán megfordult, és eltűnt a női részleg irányában. Kisvártatva elfojtott zokogás foszlányai szűrődtek át hozzánk. Úgy tettem, mintha nem hallanám, de rendkívül kellemetlenül éreztem magam. Most majd hazamegy Tadeusz, és a sok kis éhes száj körülveszi:

– Papa, dlacsego placzeszcz?

És Tadeusz hüppögve feleli:

– Őt… őt… választotta…

Massiách is ideges volt, s lenyírta a hajamat a kopaszság alsó határáig.

Az összecsapás után epedve vártam, hogy sörényem ismét megnőjön, mert tiszta szívemből kárpótolni akartam Tadeuszt az arcpirító sértésért. Mielőtt becsilingeltem volna, többször is elhúztam hát az üvegajtó előtt, és csak akkor nyitottam be, amikor világosan láttam, hogy valamennyien el vannak foglalva a fejük búbjáig hajnyírással, kivéve Tadeuszt, aki szemmel láthatóan ásítozik a tétlenségtől. Micsoda szerencse! Egy szempillantás alatt berohantam, és az új bevándorló szabad széke felé törtem, ám elcsúsztam egy banánhéjon: az üzlet sarkában rejtőzött egy úgyszólván minimális fiúcska, akit nem vettem előzőleg észre. Nos, a szemfüles gyermek felpattant, mint a gumilabda, és egy orrhosszal megelőzve, magáévá tette Tadeusz székét…

Így átmenetileg döntetlen helyzet jött létre. Massiách lassú mozdulatokkal fente a borotváját, és nem vette le rólam szúrós tekintetét. Tadeusz mintha kissé összement volna, és lerítt róla, hogy még mindig egykori megaláztatásának árnyékában él. Grünspann, az a kígyó, tett-vett, mint aki semmit sem vesz észre…

Leírhatatlan feszültségben várakoztam a padon: ki fejezi be előbb, Massiách vagy Tadeusz? Ha Massiách újra elnyer engem, a másik összeomlik belülről, ez biztos. Mesélik, hogy a szináji Szent Katalin-kolostorban él egy barát, aki valamikor ismert borbélysegéd volt a Levontin utcában…

A végén Marokkó győzött. A Tadeusz által kezelésbe vett minimális fiúcskának ugyanis még maradt néhány pihe a nyakszirtjén, amikor Massiách már szabadlábra helyezte vendégét.

– Igenis – fordult hozzám gyorsan –, kremássan!

Összeszedtem maradék erőmet, és így szóltam:

– Köszönöm, megvárnám, amíg a kollégája befejezi…

Tadeusz arca felragyogott, ám Massiách megrázkódott, és belekapaszkodott székének támlájába, nehogy a földre rogyjon. Szemöldökei vonaglottak, mint a giliszták, ha nyíl hatol szívükbe.

– De – dadogta a szerencsétlen –, de én már befejeztem, uram…

Ebben a pillanatban Tadeusz is szélnek eresztette a fiúcskáját. Egyedül maradtunk a borbélyüzletben. Nehéz ezt leírni.

Még soha nem éreztem ilyen világosan, hogy az ember tehetetlen báb a Sors kezében. Lehet, hogy az egész gyilkossággal fog itt végződni, és íme, senki sem felelős ezért, akárcsak a görög tragédiákban. A feszültség csúcspontjához érkezett. A lengyel ajkú fodrász szája szélei legörbültek, és orra kivörösödött. Biztos voltam benne: ha csak egy elhamarkodott mozdulatot teszek Massiách széke felé, Tadeusz fülsiketítő robajjal összeomlik.

Massiách égetett a pillantásával, és kezében ott táncolt az élesre fent borotva. Kimondhatatlanul szenvedett. Erre az ügyre tette fel az életét.

Grünspann pénzt számolt a kassza hátterében, háttal felénk, és csak most vettem észre, hogy a válla remeg. Közönye álarc volt tehát. Kezdettől fogva szeretett, csak nem mutatta.

Különös gyengeség vett erőt rajtam.

– Én mindegyikőtökhöz vonzódom – motyogtam –, döntsetek ti… magatok közt…

De ők nem mozdultak. Csak Grünspann balja nyúlt hátra, és lassú, jelentős mozdulattal kinyitotta a melegvíz-csapot. Három tágra nyílt szempár kérlelt:

– Válasszon engem, kremássan…

A fejemben páni gondolatok kergették egymást, megannyi nehézveretű dialógus. Talán ajánljak fel kompromisszumos kiegyezést, hogy frizírozzanak szocialista brigádban, vagy rendezzünk amerikai párbajt: a nyertes nyír, és a többiek önkezükkel vetnek véget életüknek. Csak nem ez a hátborzongató, néma feszültség…

Így álltunk mozdulatlanul körülbelül húsz percig. Lehet, hogy fél óráig. Tadeusz már szipogott.

– Nos – suttogtam –, talán határoznátok?

– Nekünk mindegy – válaszolta Massiách rekedten –, ön választ… a vendég…

És tovább néztek, némán, maguk elé. A tükörhöz léptem, és ujjammal beletúrtam megfehéredett hajamba. Egy óra alatt napokat öregedtem. És nincs megoldás. Behúzott nyakkal iszkoltam el a borbélyüzletből, hang nélkül, bús csörömpöléssel, és nem tértem vissza többé. Azóta felhagytam a nyiratkozással, hosszú hajat növesztek, mint a hippik…

Lehetséges, hogy így kezdődött az egész világmozgalom, egy borbélyüzletben, három borbéllyal…

előzőtartalomjegyzékkövetkező