Cuclisüveg Picinek

Minden embernek megvan a gyengéje. Van, aki iszik, mint a kefekötő, vagy hazárdjátékot űz nagy alapon, van, aki szoknyák vagy nadrágok után szaladgál, vagy hadügyminiszter. Az én nejem például a kiscicákat űzi. Természetesen nem azokat az elkényeztetett luxuspamacsokat, amelyek úgy dorombolnak a simogató kéz alatt, mint egy szerelmes borotváló készülék, hanem – éppen ellenkezőleg – azokra a szerencsétlen kis jószágokra specializálta magát, amelyek elhagyottan nyávognak az utcasarkon. Amint egy ilyen kis szerencsétlenséget megpillant a nejem, menten megszakad a szíve, és szeméből omlanak a könnyek, mint megannyi apró gyöngyszem, azon nyomban hazahozza az árvácskát, és nagy odaadással és szeretettel gondozza egészen másnapig, amikor is kezd a dolog kissé nyűgös lenni. Ez esetben azt mondja nejem a férjének:

– Talán csinálj te is valamit ebben a házban! Nem tudok mindenről egyedül gondoskodni…

Ez történt a Picivel is.

Fenti csöppséget a Káf Tet Benovember utca sarkán fedezte fel az asszony a kora déli órákban. A cica fekete volt és sovány, de vidáman játszadozott a homokban, ám amint megpillantotta közeledő nejemet, azonnal oldalára feküdt, és szívszaggató nyávogással jelezte, hogy a maga részéről hajlandó. A nejem szíve menten megszakadt, megannyi apró gyöngyszem satöbbi. Pici hazaszállíttatott, és elébe tétetett egy tányérka fincsi tejecske, amelyhez hozzá se nyúlt. Megszaglászta, de ennyiben maradt.

Az asszony majdnem összeomlott. Táplálék hiányában a cica kimúlásra van ítélve, azonnal cselekedni kell hát. Felmerült a megváltó ötlet, hogy Picit, aki végső fokon az emlősök nagy és boldog családjához tartozik, alkalmasint cuclisüvegből tápláljuk.

– Nagyszerű – mondtam –, hála istennek, új fiacskánknak, Ámirnak van idehaza vagy nyolcvan szüntelenül forralt üvege…

– Még mit nem? – csattant föl az anya. – Hogy én Ámirka palackjaiból szoptassak macskákat? Most azonnal mégy, és veszel a gyógyszertárban egy üveget Picinek…

– Nem én – feleltem –, kisülne a szemem.

Tényleg zsenáns volt. Hogy kérhet egy felnőtt, jól szituált férfiember a gyógyszertárban „cuclisüveget macska részére”? Igazán furcsán hangzik. Elhatároztam tehát, hogy eltitkolom a palack igazi rendeltetését.

– Sálom – mondtam tehát a kedves gyógyszerésznőnek –, kérnék egy cuclisüveget.

– Hogy van Ámir? – kérdezte a gyógyszerésznő.

– Köszönöm. Már hat kilón fölül van.

– Nagyszerű. Milyen üveget parancsol?

– A legolcsóbbat…

Kellemetlen csend ereszkedett alá. A vevők kissé eltávolodtak tőlem, és félig lehunyt szempillájuk alól élesen figyeltek. Nocsak – mondták a tekintetek –, jól öltözött férfi, szemüveges, nagy autóban utazgat – és a kisfiának a legolcsóbb palackot veszi. Nem szép, igazán nem szép. A gyógyszerésznő arcáról is eltűnt a mosoly:

– Kérem szépen – mondta. – Ám kötelességemnek tartom figyelmeztetni, hogy ezek az olcsó üvegek egykettőre szétpattannak…

– Annyi baj legyen – motyogtam –, majd összeragasztjuk.

A gyógyszerésznő fölvonta a vállát, és elém rakott néhány palackot a csodálatos Made in Great Britain óriásüvegektől egészen egy kis barnás flaskáig, amelyre rossz volt ránézni.

– Ez az – mondtam szemlesütve –, kérném ezt a barnásat.

Ekkor váratlanul beleavatkozott egy mellettem álló kövérkésebb hölgy:

– Nincs jogom beavatkozni uraságod magánügyeibe, de meg szeretném kérni, gondolja meg kétszer is, mit csinál. Nincs nagyobb kincse az embernek, mint a gyermeke! Ha olyan szűkiben van, és mindenáron spórolni akar, tegye ezt minden mással, de ne vonja meg kisfiától a legjobbat! Hallgasson egy tapasztalt anya szavára!…

Kövér volt a hölgy, nem is szerettem őt. Megérdeklődtem az árakat. A nagy csodapalackok öttől nyolc és fél lírába kerültek, míg a kis barnás harmincöt agurába.

– A gyerek úgyis mindent összetör – rebegtem –, nem érdemes drágát vennem…

– Már miért törne mindent össze? – kérdezte a gyógyszerésznő. – Ha a fejecskéjét szépen alátámasztjuk bal kezünk ujjaival, így, ahogy mutatom uraságodnak, akkor semmi sem törhet össze…

Lelki szemeim előtt megjelent a szépen bepelenkázott Pici, amint nekitámaszkodik balomnak – és a vérnyomásom emelkedni kezdett.

– Nem, nem, a gyerek sajnos nagyon ideges – magyaráztam –, rugdal és kapálódzik etetés közben. Kérném tehát becsomagolni azt a barnást…

Ekkor már a város összes anyái és apái ott nyüzsögtek körülöttem.

– Meg vagyok róla győződve, hogy nem úgy etetik a gyereket, ahogy kellene – fejezte ki véleményét a kövérkés mama. – Nem szabad, hogy rugdosson a gyerek. Van gondozónőjük a kisdedhez?

– Nincs… illetve…

– Én majd küldök egyet! – döntött a kövérkés mama. – Nincs nagyobb szerencsétlenség az ideges gyereknél. Egy pillanat, véletlenül éppen nálam van a telefonszám…

És ezzel már tárcsázik is jótevőm Mirjam Kusewitzky diplomás gyermekgondozónőnek. A távolság köztem és az ajtó között mintegy két és fél méter volt. Ha az a két jól megtermett férfi nem állja el az utat, akkor egyetlen ugrással kívül termettem volna, és elnyomott üvöltéssel eltűntem volna a déli ködben. De hát.

– Nagyon megköszönheti a nagyságos asszonynak – biztatott a gyógyszerésznő. – Négy porontya van, és mindegyik csendes, egészséges gyerek. Legyen egészen nyugodt, olyan szakértő gondozónőt küld Ámirkához is, hogy egykettőre kigyógyul ezekből a dolgokból…

Ámir egyébként a Közel-Kelet legcsendesebb gyereke, szinte zavarólag hat, hogy egész nap csak fekszik a hátán, és nem ért semmit. Utolsó reménységem volt, hogy Kusewitzky asszony házon kívül lesz, de a sors másképpen akarta.

– A gondozónő hajlandó holnap tanácsadásra kiszállni – súgta a kövérkés mama diadalittasan. – Délelőtt tizenegykor megfelel?

– Nem – feleltem –, el vagyunk foglalva.

– És egykor?

– Vívóleckém van.

– És a felesége?

– Neki is.

– Talán kettőkor?

– Már alszunk.

– Négykor?

– Még alszunk.

– Hatkor?

– Vendégek jönnek.

– Nyolckor?

– Múzeum.

– Drága uram – csattant fel a kövérkés mama pulykavörösen –, a tanácsadás nem kerül egy fillérjébe se, ha ez zavarja annyira!…

A gyógyszertárban már erős lincshangulat uralkodott. A vevőtömeg acélgyűrűként vett körül, és egész lényük azt mondta: „Miért hagyják az ilyen szörnyetegeket gyermeket csinálni?” A kövérkés lecsapta a kagylót, és többet szóba sem állt velem. A gyógyszerésznő hűvös hangon kérdezte:

– Akkor becsomagolhatom a legolcsóbbat?

Némán bólintottam. „Csak innét kerüljek ki élve – mondám magamban –, és árvaházat nyitok elhagyott kiscicák részére.” A gyógyszerésznő gyűlöletittas tekintetet vetett rám, és utolsó kísérletet tett, hogy felébressze bennem az emberiesség pislákoló szikráját:

– Nézze ezt a gumicuclit – mondta –, olyan rossz minőségű, hogy a lyuk azonnal kitágul, és a gyerek, isten ments, megfulladhat…

Ekkor már vérfátyol ereszkedett agyamra.

– Annyi baj legyen – sziszegtem –, csinálunk másik gyereket!

Ez már mégiscsak sok volt! A tömegből kivált egy középkorú, rokonszenves arcélű férfi, és alaposan lehordott:

– Nem tudom, ki maga és mi maga, drága uram! – kiabálta az illető. – Csak egy kérdésem van magához: vajon tudja-e, kérem, hogy az ilyen silány üvegből nem gyereket szoktak szoptatni, hanem – macskát?

Nekidűltem a pultnak, hogy össze ne dőljek. Szokatlan gyengeség vett erőt rajtam. Az emberi ellenálló képességnek is van határa.

– Ám legyen – nyögtem tikkadtan –, adják ide a legjobb palackot…

– Kassza nyolc ötven! – kiáltotta boldogan a gyógyszerésznő, és a hangulat fölengedett. Egy Super-Pyrex cuclisüvegnek jutottam birtokába részletes táblázatokkal az oldalán, és kétévi garanciával. Vízálló, tűzálló, istálló. Az asszony legott sokkot kapott tőle:

– Minek? – tombolt az asszony. – Minek kellett neked pont a legdrágább cuclisüveget megvenni?

– Asszony – feleltem –, mindenen hajlandó vagyok spórolni, de macskákon nem!…

Egyébként is ki találta ki azt a baromságot, hogy macskák tudnak palackból szopni? Macska, az macska, és nem gyerek.

előzőtartalomjegyzékkövetkező