A Forsyte Saga rabjai
– Ki ez? – kérdeztem. – Ez az, aki könyveket lopott Fleur férjétől?
– Tökéletlen – így az asszonyka –, ez Winifrednek, Monty feleségének az unokaöccse.
– Az, aki leesett a lóról?
– Frances esett le, June anyja, csendet kérek!…
Minden pénteken ugyanaz. Ott fekszünk a Forsyte Saga televíziós sorozat huszonkettedik adása előtt, Ámir is, akinek már régen ágyban kellene lennie, és én mindig belezavarodom a dinasztiába. Az utolsó előtti adásnál például abban a hitben voltam egész idő alatt, hogy a meztelen modell a gyáriparos lánya, míg Ámir meg nem magyarázta, hogy ő az öreg Jolyon második unokahúga, csendet!
Miért nem vetítik a képernyőre a neveket, mint a híreknél?
Íme, most éppen Fleur férje szónokol a Parlementben, és nem emlékszem, hogy ő annak az Irene-nek a fia-e, akit Soames megerőszakolt öt héttel ezelőtt vagy sem. Aztán kislányunk, Renáná szobájából is gyanús zaj és fokozódó bőgés hallatszik ki már néhány perce. Ez valóságos lidércnyomás, kérem, hisz lehetséges, hogy kisdedünk felmászott a ketrecének rácsára, és most túl akarja magát tenni rajta. Bármely percben lezuhanhat, rettenetes. A hideg verejték lepett el ettől a gondolattól. Láttam, hogy az asszony is rettenetesen aggódik.
– Ki ez? – kérdeztem őtet. – Ez az a fiatalember, aki beleesett Fleurbe?
A telefon cseng valahol a lakásban. Természetesen senki sem veszi fel a kagylót. Aki ilyen időszakban merészel telefonálni, az közveszélyes őrült, szégyenfoltja a modern izráeli társadalomnak.
Néhány héttel ezelőtt hoztak nekünk egy táviratot, vagy ilyesmit, és az illető vagy negyedórát csengetett odakint, de nem nyitottuk ki neki az ajtót, mert Soames éppen viszontlátta Irene-t, Jon eljegyzése ügyében, meg minden.
– Lelépni! – üvöltöttem ki. – Forsyte!… Bumm!
Esés tompa zaja hallatszik Renáná szobájából, és a bőgés felerősödik. A kicsikénk kizuhant a ketrecből, most már biztos.
– Ámir! – üvöltöm hisztérikusan. – Azonnal mész és megnézed, mi történt!
– Minek? – sziszegi fiacskám. – Már lezuhant…
Hát így megy ez! A rohadt televízió fontosabb a kölyöknek, mint saját testvérhúga! Az asszony majdnem elsírta magát rettenetes anyai fájdalmában. A képernyőn Soames vitatkozott egy fiatal jogászemberrel.
– Ki ez? – kérdeztem. – Ez a Helen fia?
– Pszt!
A zaj átvonult a szomszédos szobába, időnként elmozdított nehéz bútorok csikorgása szűrődött ki, meg üvegcsörömpölés. Nem, nem, gondoltam, a jogászember nem lehet a Helen fia, mert hiszen nemrégiben elgázolta valamilyen hintóféleség. Illetve nem őt, hanem Bosinney építészt gázolta el a hintó, vagy ilyesmi.
– Akkor ki ez? – kérdeztem. – Ez nem a Marjorie bátyja véletlenül?
– Nincs neki bátyja – sziszegi az asszony. – Nézz jobbra!
Kivártam, amíg az egyik jelenet elsötétül, és gyors, oldalazó pillantást vetettem jobbra. A fotelom mellett csendesen álldogált egy férfiember, arca elé kötött zsebkendővel és a vállán egy nagy zsákkal. Michael Mont, Fleur férje időközben összekapott egy országgyűlési képviselővel a Parlament klozettjében.
– Ki ez? – kérdezte a férfi a zsákkal. – Ez nem a Winifred férje?
– Ugyan kérem, az már régen Dél-Amerikába menekült egy kezdő színésznővel – vetettem oda neki. – Csendet!
Azt a szerencsétlen Soamest megint összevissza zsarolta a jogászember.
– Hogy mit összeszenved ez a Soames – suttogta bele az asszony a félhomályba –, mindenki belerúg, hacsak teheti.
– Mit sajnálja? – mondotta valaki. – Csak emlékezzen vissza, hogyan viselkedett Irene-nel a nászéjszakán. Ki ez?
– Pszt!
Csak ekkor láttam, hogy már két férfi áll előttem zsákokkal.
– Leülni! – kiáltottam. – Nem látok!
Mindketten leültek a szőnyegre.
– Ki megy ott? – kérdezte az asszony. – Ki ez?
– Ez Anne öccse – válaszolta az egyik férfi –, Jon második feleségének a sógora, csendet!…
Folyton beszélgettek egymás között és zavartak. Az asszony idegesen integetett felém, hogy lépjek közbe, de nem tudtam elmozdulni a helyemről, amíg meg nem jelent a képernyőn Soames nővére unokahúgának az öreg takarítónője, aki kevésbé lebilincselő. Felhasználtam az alkalmat, kirohantam a konyhába, és felhívtam a rendőrséget. Legalább három percig csengett a telefon az őrszobán, amíg valaki felemelte a kagylót, és ingerült hangon ezt mondta:
– Az ügyeletes el van foglalva. Telefonáljon újra 10 óra 50 perckor!
– Egy pillanat! – kiáltottam. – Két rablógyilkos ül nálunk!
– Beleestek a Forsyte-ba?
– Igen, tessék azonnal gyünni.
– Mindjárt – felelte a rendőr, és hozzátette: – Ki ez?
Bemondtam a nevemet.
– Nem magáról beszélek – így a tőzeg –, viszlát!
Visszatértem a balladához.
– Mit mulasztottam? – kérdeztem. – Ez itt Jol, a Holly bátyja?
– Marha – vetette oda az egyik rabló, a magasabb –, az már rég elhunyt tífuszban az első adás alatt.
– Akkor ez a meztelen modell lemenője?
– Vik!
Ezt a kislányom, Renáná vetette be, miután sikerült a szobájából a fotelig kúsznia. Odakünt felharsant a rendőrautó szirénája. Az egyik rabló mintha fel akart volna emelkedni, de éppen akkor fordult be Marjorie a járványkórházba, és szemtől szembe találta magát Fleurrel, az illetőnek az ágya mellett. A feszültség szinte elviselhetetlen volt. Odakint dörömböltek a bejárati ajtón.
– Ki ez? – kérdeztem. – Irene mostohaapja?
– Csendet!
A bejárati ajtó szörnyű robajjal kiszakadt keretéből. Világosan éreztük, hogy hátunk mögött rendőrök özönlenek a szobába. A jelek szerint felsorakoztak a fal mellett.
– Ki ez? – kérdezte az egyik. – Ez most a Holly férje, aki Valnak a felesége?
– Uraim!…
A végén Fleur nem akart kibékülni Marjorie-val, és odaadó kezelésben részesítette Anne bátyját. Folytatás a következő héten. Kitűnő kis fejezet volt.
– Fleurnek nincs igaza – állapította meg a rendőr őrmester a sarokban. – Marjorie mégiscsak őszinte kísérletet tett a kibékülésre a bátyjának az ágya mellett.
– Először is Marjorie egy piszok disznó – felelte az egyik rablógyilkos az ajtóban –, másodszor, ez nem a bátyja, mert az már régen a Távol-Keleten van.
– Még mit nem? – kiabáltam utánuk. – Wilfrid, a költő utazott oda, az anyja Krausz!
– Az anyja Helen, Jolyon második felesége – förmedt vissza az asszony. – Az isten szerelmére, tanuld már meg a neveket!
Mintha ez volna a legfontosabb az életben. Ő maga, az asszony, teljesen nevetségessé tette magát két héttel ezelőtt, amikor azt állította, hogy ifjabb Jolyon árusítja a luftballonokat, mielőtt elment volna a búrok ellen harcolni Kanadába. Majd tőle fogok Forsyte-ot tanulni, érdekes.