Szemesnek áll a világ

– Efrájim – kérdezte az asszony –, szép vagyok én?

– Igen – feleltem –, miért?

Csakhamar kiderült, hogy a kicsike már hosszú idő óta foglalkozik ezzel a problémával. Tudja ő jól, jelentette be, hogy nincs rajta semmi különös, de azért feltétlen van benne valami, különösen, hangoztatta, ha nem volna szemüvege…

– A szemüveges asszony – mondta – olyan, mint a préselt virág…

Ezt, persze, olvasta a kicsike valahol. Egy újsághirdetésben olvasta, a kor legdöntőbb technikai újításával kapcsolatban, amelyet úgy hívnak, hogy kontaktlencse. Csuda nagy divat ez most az egész világon, két kis üveglencse, csupán öt milliméteres átmérővel, egyszerűen be kell tenni a szembe, és íme, a társadalom nem sejt semmit, és a ragyogó szemek mindent látnak, valami nagyszerű dolog, különösképpen rövidlátó színésznők, kosárlabdázónők és férjezetlen hajadonok részére. Már az országban is elterjedt. „Egy haifai manöken – mesélik nekem a barátnői – csak néhány hónappal ezelőtt kezdte a mikrolencséket hordani, és ma már egy fess dél-amerikai milliomos elvált felesége…”

Mindenki ajánlja a csodalencséket. Le a régi, elavult, kényelmetlen szemüvegkeretekkel, amelyek válaszfalat képeznek közöttünk és a szép női szemek között.

– Megkaptam egy specialista címét – így a kicsike –, jössz velem?

– Én?

– Talán nem neked akarok szép lenni?…

A specialistánál találtunk vagy ezer kuncsaftot a váróteremben, nagy részük már igen otthonos volt a mikrolencsék használatában. Egyesek annyira hozzászoktak, hogy nem is tudják már, vajon most benn vannak-e a lencsék vagy sem. Valószínűleg azért jöttek az optikushoz, hogy ezt tisztázzák. Mi más okuk lehetne? Egy középkorú úr éppen demonstrálta, milyen könnyedén helyezi a kis üvegdarabot a szemébe: először ráteszi az ujja hegyére, aztán, íme, egyenesen a szemgolyó felé közelíti, és a szeme meg se rebben, amikor – hopp! – hol van a lencse? Leesett a padlóra! Nem mozdulni! Nem mozdulni!!!…

Felhasználtuk a zűrzavart, és beosontunk a specialistához. Fiatal, szimpatikus optikus volt, tele hittel és lelkesedéssel, igazi optimista.

– Mindez igen egyszerű – magyarázta nekünk –, a szem fokozatosan hozzászokik az idegen testhez, és csakhamar természetessé válik a dolog…

– Pillanat – szóltam közbe –, milyen hamar?

– Attól… függ…

A specialista néhány pszichoszomatikus vizsgálatot eszközölt, és megállapította, hogy nejem szemhajlata különösen alkalmas mikrolencse viselésére. Ő is bemutatta, miképpen helyezzük el az üveget mutatóujjunk segítségével a szemgolyó közepére, és miképpen vesszük ki újból hat óra múltán, egyetlen könnyű kézmozdulattal. Az asszony nehezen lélegzett, de a szépségért minden áldozatra kész volt. Pontosan egy hét múlva, intim háziünnepség keretében, megkapta a saját jól csiszolt mikrolencséit, tetszetős plasztiktokban, potom háromszáz shekel lefizetése ellenében. Még aznap megkezdte a fokozatos hozzászokást, az utasításoknak megfelelően: az első nap tizenöt percig, a második nap húsz percig, a harmadik nap…

A harmadik? Hol vagyunk mi még a harmadiktól?

Vagyis, ez idegkérdés, kezicsókolom. Az asszony leöblítette a lencséket, ahogy elő van írva, ráültette az ujja hegyére, azután közeledni kezdett vele a szemgolyó felé, mintha vádolná. J'accuse! Erre mi történik, kérem? Az ujj nő, nő, nő, mint a mozivásznon, míg aztán a végén olyan óriási nem lesz, hogy az valami szörnyűség.

– Efrájim – rebegi az asszony –, én félek az ujjamtól…

– Oda se neki! – biztattam a kicsikét. – Ha másért nem, akkor a háromszáz shekelért érdemes folytatni. – Az asszony összeszedte magát, halálraszántan bandzsított a közeledő ujjhegy felé, és – hopp! – amikor az ujj beérkezett, félreszaladt a tekintete, és a lencse cuppanva rátapadt a szeme fehérjére. Sosem volt mesterlövész a kicsike, meg kell hagyni. Jó félórába telt, amíg a lencsék lomhán ráúsztak a pupillára. De akkor aztán nagyszerű volt! Nincs szemüveg, és ugyanakkor a szem megőrzi természetes szépségét, ragyogását, valóságos csoda! Természetesen voltak még bizonyos kísérőjelenségek, vagyis hogy a fejizmok ideiglenesen megbénultak, az arc a plafon felé meredt, hogy ezáltal lehetővé váljék nejemnek pislogás nélkül kikukucskálni az úgyszólván teljesen leeresztett szemhéjak alól. A pislogás ugyanis még nem múlt el. Az igazat megvallva, a lábujjak legkisebb mozdulata is a szent inkvizíciót megszégyenítő kínokat okozott nejemnek. Az asszony ott ült a széken, mint egy mélyhűtött ponty, mozdulatlanul, és csak a könnyek záporoztak égnek meresztett szemeiből. Negyedóra leteltével pánikszerűen távolította el a lencséket…

Vagyis eltávolította volna. Azok ugyanis kitűnően érezték magukat a pupilláin. A szerencsétlen asszony félőrülten próbálta kikaparni őket, ahogy az a fiatal szélhámos tanította, de azok nem hátráltak egy tapodtat sem.

– Mit ülsz itt, és bámulsz?! – süvítette a kicsike, mint egy csapdába esett menyét. – Csinálj valamit! Csinálj valamit!…

Én is fel voltam indulva. Végső fokon miattam szenved szegényke. Kapkodva kutattam a fiókokban valami segédeszköz után, de csak egy használt harapófogót találtam. És ő sír, sír, az istenadta. Fáj, kajabálja, fáj! Felhívtam a mentőket.

– Segítség! – üvöltöttem. – Két mikrolencse beleesett a feleségem szemébe, azonnal kiszállni!

– Drága uram – így a mentők –, menjen az optikusához.

Levittem az asszonyt a vállamon az autóhoz, és elrobogtunk a specialistához. Fél pillanat alatt elegánsan kiszedte az üvegeket.

– Kezdetnek nem rossz – mondta –, folytatni fokozatosan. – Ezenkívül adott nekünk ajándékba egy kis gumipumpát is, amely hasonlít arra, amivel a bedugult lefolyókat szokták tisztítani, csak természetesen sokkal kisebb. Ezt az apró pumpát hozzá kell tapasztani a pupillán lovagló lencséhez, vákuum jön létre, és minden különösebb nehézség nélkül levehető…

Nejem felbátorodva folytatta a kísérletezést a mikróval. Sosem hittem volna, hogy az emberi szem mikre képes. Az asszony minden reggel, pontosan tíz órakor, természetes rettegését leküzdve behelyezte a lencséket, majd óvatosan felkelt székéből, és lassan, óvatos tipegéssel betért a szobámba, miközben könnyben úszó szemei a plafonra meredtek, és ez a szerencsétlen potyka megállt előttem, és azt kérdezte évődve:

– Na, most találd ki, hogy bent vannak-e a lencsék vagy sem.

A hirdetésekben ugyanis azt mondják, hogy szabad szemmel nem is lehet megállapítani a mikrolencsék jelenlétét. Innét van a nagy népszerűség. Azon barátaim és ismerőseim, akik ezekben a történelmi napokban tettek látogatást otthonomban, valószínűleg nem egyhamar felejtik el nejem megrázó alakját, amint zokogva átbotorkál dolgozószobámon, miközben száraz ajkai eszelősen motyogják:

– Nem bírom tovább… Nem bírom tovább…

Szegényke nagyon megcsúnyult. Szemei állandóan vörösek a példátlan megpróbáltatástól, orra fel van püffedve az állandó bőgéstől, és úgy általában mintha összement volna. Amit ez az asszony végigszenved, le a kalappal! És a megpróbáltatások időtartama állandóan hosszabb lesz! És mindennap rohanni az optikushoz, hogy szedje ki az üvegeit! A pumpácska ugyanis csődöt mondott. Csak egy alkalommal volt az asszonynak módjában alkalmazni, gondosan hozzátapasztotta a lencséhez, vákuum keletkezett, aztán – cupp! – majdnem kihúzta az egész szemét (mellétalált, előfordul). Aztán azt a borongós keddi napot sem fogom elfelejteni, amikor az asszony fehéren és minden ízében remegve megjelent a küszöbön:

– A bal lencse befordult a szem mögé, és most ott van a fejemben….

Ebben az időszakban komolyan mérlegeltem diplomás ápolónő állandó jellegű alkalmazását a kiszedés végett. Felmerült a kivándorlás gondolata is, valamint az esetleges válóperé, a fess dél-amerikai milliomos példájára. Nem csoda, hogy optikusellenes világnézetem egyre szélsőségesebb lett, bár semmi nem segít, amikor a női szépségről van szó. A tanácstalanság tetőfokán a vakszerencse jött segítségemre, valósággal az utolsó pillanatban. Vagyis hogy a lencsék elkallódtak! Hogyan kallódtak, hol kallódtak, ezt még ma sem tudjuk. Annyira aprók ezek a lencsék, hogy elég, ha valaki kicsit megpöccinti a tok oldalát a nyitott ablakon keresztül, és a csodaüvegek eltűnnek alant az utca forgatagában. Lehetséges, hogy én magam pöccintettem meg. Az asszony majd elájult:

– Mi lesz most velem? – jajgatott az eszemadta. – Pont most, amikor már hozzászoktam…

Két kezem közé vettem megkínzott arcocskáját:

– Leányom – mondtam neki –, térj vissza a szemüveghez!…

Mert ez, kezicsókolom, a fokozatos mikrorendszer végállomása. Az első nap tizenöt perc, a második nap húsz perc, két hét múlva – szemüveg. Természetesen nem kell a dologról teljesen lemondani. Időnként meg lehet jelenni jobb társaságban szemüveg nélkül, mondván barátnőinknek, hogy kontaktlencse van a szemünkben. Ha el tudjuk kerülni, hogy összeütközzünk a szekrénnyel, akkor a hatás óriási. Mindenki meg merne rá esküdni, hogy nincs a szemünkben semmi, valóságos csoda. Nejem barátnői már mind elmentek a specialistához a rendkívüli benyomás hatása alatt. Csak menjenek ők is, ez most divat. Az én nejem már teljesen kigyógyult a szemverésből, és tökéletes szépsége a régi fényben ragyog. Mintha meg is nőtt volna néhány centimétert, fantasztikus!

előzőtartalomjegyzékkövetkező