Azért a privát orvos mégiscsak más
A dolog úgy kezdődött, hogy az egyik borongós csütörtök alkonyatkor különös nyomást éreztem a gyomrom tájékán. Eleinte nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget a dolognak, de aztán a nyomás egyre gyakrabban jelentkezett különös morgó hang kíséretében, míg végül is le kellett vonnom a következtetést, hogy valami nincsen rendjén. Megfigyeltem, hogy fenti jelenség főleg akkor fordul elő, ha hat-nyolc órán át egyfolytában nem eszem, és erős éhségtünetek is jelentkeznek vele, ami nagyon furcsa. Mit tehettem? Elmeséltem aggályaimat Ilka néninek, mire ő az ő nagy tapasztalatával azt tanácsolta, hogy forduljak haladéktalanul orvoshoz.
– Jó – mondottam –, elmegyek a betegsegélyzőbe.
– Meg vagy te őrülve? – így Ilka. – A betegsegélyző csak szedi a pénzt, de különben olyan az, mint egy gyárüzem. Te csak menj el szépen Grossglockner professzorhoz.
– Ki az?
– Viccelsz, fiam? Azt akarod mondani, hogy nem ismered Grossglocknert, az aranykezűt, száz- és százezrek megmentőjét?
– Százezrek, na, na, na…
– Te csak ne nananázz nekem! Ha én azt mondom, hogy százezrek, akkor tényleg százezrek. Te csak menj el szépen hozzá, beszélj németül, és akkor biztosan fog találni nálad valami komolyabb betegséget…
– Kérem – mondottam, és máris indulni akartam az aranykezűhöz, de Ilka néni figyelmeztetett, hogy előbb időpontot kell kérni nála a torlódás elkerülése végett. Felhívtam tehát telefonon a professzort, és megállapodtam egy női hanggal, hogy három hét múlva, kedden 5 óra 26 perckor fogad, kéretik addig is nem enni, nem inni, nem aludni és nem dohányozni.
Három hét múlva felöltöttem ünneplőmet, és érthető izgalommal útnak indultam. A nyomás a gyomromban már régen elmúlt, de gondoltam, sose árt, ha az ember egy igazi specialista aranykezébe kerül. Az orvos rendelőjének ajtaját nyitva találtam, mire besétáltam, és helyet foglaltam egy óriási barokk váróteremben, amelyben hozzávetőlegesen ötven-hatvan páciens üldögélt már. Udvarias köszöntésemre senki sem válaszolt, amit a jelenlevők megilletődöttségének tulajdonítottam.
Félóra múlva némi tájékozottságra tettem szert az orvos praxisának túldimenzionált felépítését illetően. Minduntalan kinyíltak a várószobára nyíló ajtók, s fehér köpenyes nővérek suhantak ide-oda, néha egy-egy félmeztelen férfi szaladt át a szobán, majd időnként három-három embert félrehívtak, és azok libasorban bemasíroztak az orvosi szentélybe. Az óraműszerű impozáns munkaütem hatása alatt állottam, amikor egyenesen hozzám lépett egy sveszter, és felszólított, hogy kövessem. Befáradtunk a szalonba, ahol a nővér elővett egy nagy könyvet, és felvette adataimat, hogy aszongya: Neve? Született? (Igen.) Származási országa? Foglalkozása?
– Újságíró – mondottam, mire a nővér azt mondta:
– Nyolcszázhuszonhat lírát kapok!
– Bocsánat?
– Nyolcszázhuszonhat líra.
– Miért olyan sok, kezicsókolom?
– Ennyit fizet mindenki az első vizitért – így a sveszter –, csakis szakmabeliek, vagy rokon foglalkozásúak kapnak engedményt.
– Akkor jó – mondottam –, én írógépjavító is vagyok.
A nővér azt mondta „pillanat”, és belépett a szentélybe, majd kisvártatva visszatért:
– Nyolcszázhuszonöt ötven.
Ezzel az első kihallgatás véget is ért. Kifizettem a csökkentett honoráriumot, és leültem őrhelyemre a várószobában. Nem telt bele másfél óra, és azonnal jött egy másik nővér, hogy méltóztassam gyorsan utánafáradni. Átvándoroltunk a hálószobába, de útközben még megkérdeztem a szimpatikus nőtől, hogy miért kér az öreg ilyen fantasztikus összegeket, az istállóját neki?
– Férjemet meg kell fizetni – felelte a nővér, Grossglockner professzorné, majd felnyitott egy nagy könyvet, és rendkívül hűvösen megkérdezte, hogy mi a panaszom.
Én nem is tudom, hogy van ez, de nem szeretek nőkkel hálószobában gyomorbántalmaimról csevegni, mert ez nem méltó egy férfihoz, akinek saját autója van. Gondoltam: majd kitálalok az orvosnak, engem vászoncseléd ne faggasson!
Ilyenképpen újból helyet foglaltam a padomon, és figyeltem a növekvő forgalmat. A nővérek változatlanul ide-oda robogtak hónuk alatt a betegekkel.
– Az anyja Krausz – fordultam a szomszédomhoz –, honnét van itt annyi nővér?
– Ilyen nagy a családja – felelte a szomszédom –, hat nővére van Grossglocknernek, két bátyja és egy húga. Ezek mind itt dolgoznak az üzemben…
Az egyik báty rögtön jött fehér köpenyben, és átkísért a fürdőszobába, majd kezembe nyomott egy apró kémcsövet, és felszólított, hogy pipiljek bele (micsinyájjak: így mondta). Kérdeztem tőle, hogy minek ez? Erre azt mondta, hogy sose lehet tudni, ez mire jó, mindenképpen ajánlatos, hogy ezek a vizsgálatok már meglegyenek, amikor majd bejutok a professzorhoz. Alig végeztem a fürdőszobában, máris jött a húg, és befordultunk a konyhába. Vérvétel volt, meg gyomorsav. Visszatértem bázisomra, és ott üldögéltem estig, amikor is jött egy újabb nővér, és felszólított engem meg még két beteget, hogy vegyük le az ingünket, ne hagyjuk el a padot, és üljünk készenlétben. Levetkőztünk, de meglehetősen hideg volt a teremben, úgyhogy dideregni kezdtünk, mire a nővér megmagyarázta, hogy ez nem a kínzás végett van, hanem ilyenképpen drága időt nyerünk a professzor úr számára.
– Néhány apróságra hívnám fel becses figyelmüket – mondotta a nővér. – Időtakarékosság céljából lesznek szívesek köszönés nélkül helyet foglalni a rendelő közepén álló három székben, mélyet lélegzeni, a nyelvet azonnal kidugni, és így maradni egészen újabb utasításig. A professzor urat ne zavarjuk kérdéseinkkel és magyarázatainkkal, ő úgyis mindent tud már a kartotékokból. Ha a professzor úr valakit kérdésével tisztelne meg, akkor szíveskedjenek nem válaszolni, vagy legfeljebb egy, de maximálisan két szóból álló tőmondatban felelni. Távozás ismét köszönés nélkül. Méltóztassanak elismételni a fentieket…
Elismételtük a szabályokat, majd kinyílt a szentély ajtaja, és az egyik belső nővér halk füttyjelet hallatott:
– Most! – kiáltotta. – Futólépés!
Beszaladtunk a rendelőbe (miért nincs futószalag?), és rendkívüli izgalommal eltelve helyet foglaltunk a szoba közepén álló három székben, mélyet lélegeztünk, és kidugtuk azonnal a nyelvünket. A professzor végigvonult sorfalunk előtt, és átlapozta a nyelvünket. Ám ebben a pillanatban belépett az első nővér, és azt kérdezte:
– Búvár?
– Hétszázhuszonhárom líra – mondotta a professzor, majd tüstént hozzám lépett (miért hozzám?), és megkérdezte, hogy milyen betegségek voltak a családomban.
– Különbözők – feleltem (egy szó!).
– Hány éves?
– Negyven (valójában negyvenkettő vagyok, de nem akartam időt pocsékolni).
A professzor erre aranykezével megdöfködte a hátamat, és kérdezte, hogy mit érzek.
– Hátdöfködést – feleltem, mire prof. Grossglockner leszűrte diagnózisát:
– Zimmermann úr! – mondotta. – Az ön hátgerince tényleg kezelésre szorul!
– Hohó – szólalt meg szomszédom, bár kinyújtott nyelvével nehezére esett a beszéd –, én vagyok Zimmermann.
– Azt én jobban tudom! – torkolta le a professzor meglehetősen dühösen a fenti négyszavas locsogásért, majd újból hozzám fordult, és leszögezte, hogy a jelek szerint kissé meg vagyok fázva, valószínűleg elégtelen ruházatban tartózkodtam fűtetlen helyiségben.
A professzor felírt nekem két aszpirint, majd jelezte, hogy távozhatunk. A másik kettő akart még valamit mondani, de a nővérek máris eltávolították őket. Az egyik közülünk, egy kis sovány páciens, öltözködés közben elpanaszolta, hogy ő voltaképpen csak postás, aki az ajánlott leveleket hordja szét, de már harmadszor történt vele, hogy bevezetik a rendelőbe, és nem engedik szóhoz jutni, sőt egy alkalommal, múlt hétfőn már útban is volt a kórház felé mandulaműtétre, amikor utolsó pillanatban sikerült kiugrania a mentőkocsiból.