Jóbból is megárt a sok!
Vala valahol Tel-Avivnak városában egy ember, akinek Kunstetter vala a neve, Kunstetter Jób. Ez az ember feddhetetlen és törvénytisztelő vala, és bűngyűlölő.
Hét fiai valának nekije, és egy teher-taxija.
És ezen férfiú tisztességesebb vala, mint bármelyik az ő sorstársai közül, mivelhogy különös óvatossággal vezetett ő az országnak útjain, és vándorlásai közepette egyszer sem írá fel őt a közlekedés rendjének őre, egész életében, mindazonáltal. Jób, annak felette, előre megfizeté a városi adókat, ami nem tsekély érdem, hiszen öszves felebarátai közül tsupán ő tselekedett emigyen, kétségnek kívüle.
Lőn pedig egy napon, hogy eljövének a városháza sok polgárai, hogy ajnároznák az ő Mesterüket; és eljöve a Sátán is közöttük. És mondá a Polgár-Mester a Sátánnak:
– Észrevetted-é az én szolgámat, a Kunstettert? Bizony nincs hozzája hasonló a városban: feddhetetlen ő, törvénytisztelő és bűngyűlölő.
Felele pedig a Sátán, és mondá néki:
– Te kímélted vala őt minden megpróbáltatásoktól; de bocsássad tsak reá a te kezedet, és verd meg a járművet, ami az övé, vajh’ nem átkoz-é meg szemtől szemben téged?
És a Sátán meg a Polgár-Mester ott helyben fogadást kötének. A Polgár-Mester pedig mondá a Sátánnak:
– Ímé, mind azt, a mije vagyon, kezedbe adom, tsak őt magát személesen ne bántsad.
És kiméne a Sátán az ő színe elől, és így kezdődött az egész grimbusz, egyhelytében.
És fölkele Kunstetter Jób ama reggelen, és leméne az ő házának udvarára, és a világ elsötétült szemei előtt. Ugyanis a teher-taxiját az udvarba szokta vala beállítani éjtszakánként, mivel a zsúfolt utcán képtelenség vala parkolóhelyet találnia. Ám azon a reggelen egy behemót teherautó állt az udvar kijárata előtt, elzárván előle az utat. Jób kajabált s dudált, végigjárta a szomszédokat, hogy ki tudna valamit a fonák teherautó gazdájáról, de annak személyes azonossága tsupán akkor lőn kiderítve, amikor Elifáz, a Parkoló, maga is megjelent személesen, úgy délelőtt fél tizenegy tájt, és lassú léptekkel odaballagott a dromedár gépkocsihoz, komótosan.
– Ember – kiáltá Jób –, hát nem látják a te szemeid, hogy egy udvarnak a béjárata vagyon itten?
– Semmit se látok – így az orcátlan tulaj –, ott parkolok én, ahol az nekem megtetszik, mert ez az én akaratom mostan. És ugyanúgy tőn másnap, sőt tsütörtökön is. Jób nem tudott aludni éjtszaka a szorongástól, hogy kora reggel esmeg elzárva találja a kijáratot teher-taxija előtt, minthogy a megélhetése függött ettől a dologtól. Ezért éjnek évadján minduntalan leosont az utcára, hogy megnézze, mi a helyzet, és ilyesfajta cédulákat ragasztott Elifáz behemótjára: „Utoljára figyelmeztetlek, te disznó, aki vagy, hogy ne merészeljed eltorlaszolni e kijáratot!”, ám hasztalanul tevékenykede ekképpen, mivel Elifáz, a Parkoló, hatalmasabb volt nála, és testvérei között is nyomhatott egy mázsát, vagy még azon felül is, tulajdonképpen.
Jób úgyszólván szétmene az ő idegességétől, ám mégse vétkezett az ő ajkaival, és nem kiáltozott gyalázkodó, tsúfondáros szavakat, hanem elméne a rendőrségre, és panaszt emelt Elifáz, a Parkoló ellen, azon nyomban.
– Semmit sem tehetünk teérted – mondá neki a rendőrség –, amíg nincsenek hivatalos és kerekded jelzőtáblák kitéve az udvarod bejárata, illetve kijárata előtt, annak jeléül, hogy ott a parkolás tilosnak mondatik.
– Ha így áll ezen dolog – felelé Jób –, megyek, és megvalósítom a Próféta látomását.
Mert imigyen rendelé egykoron Jeremiás: „Készíts magadnak különb-különb jelzéseket.” És nem takarékoskodott vala Jób az ő erejével, hogy ezen célját elérje magának. A városháza Közrendészeti Osztályához fordult az ő írásbeli kérelmével, amelyet ott helyben elutasítottak volt, mire ő nem volt rest, és fellebbezett, de esmeg elutasították az ő kérvényét, megfellebbezhetetlenül. Ám mégse adá fel Jób a reményt: „Ha a jót elvettük a Hatóságtól, a rosszat nem vennők-é el?” – kérdezte enmagától, és nem nyugodott, amíg egy napon végre kiszálltak udvarába jónéhány pedáns ellenőrök, és megállapították vala, hogy a hely tsakugyan alkalmatos parkolás céljára, és adtak neki ez okból egy nagyfontosságú igazolást, sőt továbbmenőleg, alig másfél év leforgása alatt felállítottak nekije két ösztövér jelzőtáblát a bejárat két oldala felől. Az egyik oldalon ezen szöveggel: „4 méter; tekintve, hogy bejárat légyen az udvarba”, a túloldalon pedig, mondván: „Ehun a parkolási tilalom vége.”
És nagy-nagy öröm és vigasság vala Jób házában, és az ő fiai dús lakomát rendeztek, és mulatozának egész a pirkadat fényéig. És felkelt vala reggel Kunstetter, és kiméne házának pitvarába, és a világ elsötétült az ő szemei felől, mert a kijárás esmeg el vala zárva az ő teher-taxijának előtte. Harsány kiáltás tört ki Jób szájából, és a szerencsétlen pára szalada egyenesen a sarki rendőrhöz:
– Tudok az esetről, jó uram – nyugtatta meg őtet a közeg –, sőt már fel is írtam a gaz szabálysértőt, amint az illik, előírásszerűen.
Ugyanis időközben annyira megsokasodának a fránya jármüvek a zsúfolt városban, hogy a lakosok kéntelenek valának úton-útfélen leparkolni, ahol éppen helyet találtak maguknak, és inkább leszurkolnák a tíz shekel büntetőpénzt a jelzőtábla semmibevevéséért, semminthogy.
– Nekem speciel megéri – magyarázta Jóbnak Elifáz, a Parkoló ugyantsak – ámbár jónéhány shekelem bánja havonta, de legalább nem kényszerülök parkolóhelyet keresgélnem magamnak az éj setétjében.
És ő is meg mások is folytatták az orvparkolást az udvarnak előtte a táblák között, és Jób megszaggatá köntösét, megberetválá fejét, és a földre esék, avagy más szóval leborula:
– Az igaznak rossz az osztályrésze – kiáltotta –, a gonosznak pedig jó?!
Ebben a pillanatban gomolygó felhő szállt alá az udvarra, és kilépett belőle Jób felesége:
– Mit heversz itten a porban, jajveszékelve? – kérdezte a vászontseléd. – Majd én megmondom teneked kapásból, hogy mit kell tenned: este egyszerűen állítsd oda a te taxidat a két jelzőtábla közé, s minden bizonnyal nem fogják többé elfoglalni a helyet.
És úgy tett vala Jób, és az elfetsérelt hónapok és a sok-sok átkínlódott éjtszaka után esmeg álom jött az ő szemeire. És korán reggel emelkedett hangulatban felkelt vala, és leméne az ő pitvarába, és legott elsötétült a világ az ő szemeinek előtte, mivelhogy teher-taxijának ablaküvegére egy jókora rendőri idézés vala ráragasztva, közlekedési kihágás ügyében. Tajtékozva száguldott Jób a sarkon posztoló őrszemhez:
– Miért ragasztottál cédulát az én autómra, biztos úr?
A rendőr a jelzőtáblákra mutatott az ő ujjával:
– Mi van odaírva, jóember? Parkolni tilos, nemdebár?
– Hahaha! – kacagott fel Jób keservében. – Ezeket a táblákat pontosan az én számomra állították vala fel annak idejében! Hogy reggel ki tudnék farolni a teher-taximmal a házamnak udvarából…
– Ha így van a dolgok állása, akkor faroljál hát ki ízibe – pödörte meg az ő bajszát a rendnek őre –, de ne állítsad a te géperejű járművedet olyan helyre, ahol a parkolás hatóságilag megtiltatott!
– Még hogy nekem is megtiltatott volna?
– De meg ám, jó uram. Tilos az mindenkinek, úgy általában véve.
– De amikor ezek az én saját jelzőtábláim!
– Éppenséggel evégett! Neked kell jó példával elöl járnod, ha nem tévedek, ugyebár.
És másnap ismét ráragasztott neki egy idézést az üvegre, és Jób hamut hinte az ő fejére, és imigyen kiáltott fel:
– Miért állnak itten ezen jelzőtáblák, ha nincs belőlük semmi haszonszerűség az én számomra? Az udvarban parkolok, és eltorlaszolnak engem, odakint parkolok, és megbírságolnak engem, ó, miért is születtem meg én az én anyámnak méhéből?
Azokban a napokban Kunstetter Jób már nem foglalkozott semmi mással, tsakis a jelzőtábláinak dolgával, és orcája beesett, és léptei rogyadoztak nekije. Napját a különféle ügyosztályok folyosóin töltötte, hasztalanul igyekezve igazságát bebizonyítani, mindazonáltal.
– A rendőrségnek egy mostanság érvényben lévő miniszteri rendelkezés következtében muszáj büntetést kirónia – magyarázták neki –, mivel a fennforgó táblákon nincsen feltüntetve, hogy ez a hely kizárólag a te saját parkolási céljaidra volna fenntartva…
– Ha így áll ezen dolog – tört ki Jóbból –, akkor a Krausz anyjára mondom, hogy menten fel fogjátok ti azt tüntetni!
– Ohó – mondák az illetékesek –, privát utcai parkolóhely tsupántsak külföldi diplomatáknak és jeles közéleti személyiségeknek jár kifelé. A magadfajta közönséges halandó legfeljebb szabad eltávozást nyerhet a saját udvarából. Mellesleg, miért akarsz te mindenáron az utcán parkolni, amikor éppenséggel elég helyed volna az udvaron?
És akkor megnyitá Jób az ő száját, és megátkozá az öszves jelenlévőket hetedíziglen. Ezek után kirúgták vala őt, de előbb elvevék tőle az ő ujjlenyomatait, mondván, hogy az ilyen garázda elem adatainak alkalmasint a Bűnügyi Nyilvántartóban a helyük, számadásszerűen.
És ő szépen összegyűjtötte vala a reggeli kihágási cédulákat, és nem fizetett őnekik egy büdös vasat sem, és megidézték a törvénynek elébe, és bűnösnek nyilvánították, és a helyzete egyre potsékabbnak tünedezett. Ráadásul egyik reggel, midőn kilépett az utcára, taxijának tsupán hűlt helyét találta azon jelzőtáblák között, mivelhogy a rendőrség türelme elfogyott, és serény karhatalommal elvontatták áz ő teher-taxiját egy igen messzi, városszéli telekre, hogy ne akadályozza a behajtást az udvarra.
Kunstetter idegei végképp felmondták az ő szolgálatukat.
– Vajon kövek ereje-é az én erőm – tört ki keserves zokogásban –, avagy az én testem acélból van-é? Meddig fog még büntetni úton-útfélen a mihaszna rendőrök packázása?
Fiai megunták a dolgot, és elszéledének a világ négy tája felé, és a felesége is csomagoláshoz fogott, lassacskán.
– Erősen állasz-é még mindig a te feddhetetlenségedben? – kérdezte férjét. – Hát nem látod, Jób, hogy éppenséggel ezek a dög táblák döntöttek téged keserves romlásba? Kérd meg hát szépen a Hatóságot, hogy távolítsa el azokat, és akkor nyugodtan parkolhatsz majdan a te házadnak előtte, anélkül, hogy megbírságolhatnának.
Jób pedig futott a városházára, és leborult az útjelzésügyi Bizottság lábai elé, és könyörögve rimánkodott, valamint rimánkodva könyörgött nékik, hogy hárítsák el szegény feje felől a vészterhes táblák ódiumát.
– Vajon a zsibvásáron vagyunk-é, vagy pedig a Hatóságok szentélyében? – mennydörögték fülébe a hatalom urai. – Hisz alig egy-két hete még az ügyben rumliztál minékünk, hogy állítsunk jelzőtáblát az udvarod elébe!
– Az régen vala! – jajveszékelt Jób. – Kifürkészhetetlenek a közlekedésrendészet útjai ebben a városban, könyörgök alázattal.
A vajszívű Hatóság szemébe igazi könnyek szöktek a megindultságtól:
– Ezen dolog, sajna, már nem a mi hatáskörünkbe tartozand – mondák –, minthogy nem te kaptad a jelzőtáblákat személ szerint, hanem maga a parkolóhely az udvarodban, és mindaddig, amíg ezen hely fennforog, megilleti őt, mármint ama helyet, a szabad ki- és bejáráshoz való lehetőség korlátolatlan joga.
– Megyek – hörögte Jób –, megyek, és eltörlöm a föld színéről azt az udvart, felrobbantom őtet… felszántom, és számos tanktsapdát vetek beléje…
A szerencsétlen férfiút karhatalom távolította el valamennyi bizottság közeléből, és élete végéig nem találta meg az ő lelki nyugalmát. A Sátán, aki, mint emlékezetes, ezt az egész hercehurcát kezdeményezte vala, tulajdonképpen már rég megnyerte a fogadást, ám a dolgok most már saját súlyuktól mentek tovább. Egy holdtalan éjtszakán a sarki rendőr észrevett valamely setét alakot, aki egy hatalmas fűrésszel fűrészeli a jelzőtáblákat, és Jóbot, még mielőtt befejezhette volna szabálytalan tettét, az őrszem már le is tartóztatta, és törvény elé állítani el nem mulasztotta. Öt teljes hónapig senyvedett Kunstetter a tömlöc homályában, és ajkai szinte egyetlenegy pillanatra sem szűntek meg káromolni vesztének okozóit, sőt odáig fejlődött a jelenség, hogy a börtönőrök kizárólag vattával a fülükben mertek elhaladni cellája előtt. Mesélik, hogy szabadulásakor Jób felfedezte, hogy teher-taxiját időközben ellopták vala, ám még ez a megváltó hír se gyógyította ki őt marcangoló rögeszméjéből, és szörnyű átkokat mormolva, elbujdosott a végtelen sivatag irányába, önmagábanvéve.
A legenda szerint még ma is ott bolyongna valahol a Dél ködében, és a vándorok mesélik, hogy néhanapján nagyon-nagyon messziről hallani bugyborékoló kacagását, amint végigszáguld a látóhatár peremén, száznegyvenegyszer tülkölve egy túlméretezett autódudával, és átkozva az egész nagy Mindenséget, akártsak lampel az ő rotskáját, néhanapján.