Macskazene
A minap korán tértem aludni, mert másnap fél tízkor kellett kelnem. Azonnal jótékony álom borult fáradt szemeimre, de nem telt bele másfél óra, és máris felébresztettek:
– Hagyjanak bennünket aludni! – üvöltötte egy gyűlölettől izzó hang. – Hallatlan! Tíz óra elmúlt! Elzárni a rádiót!…
Felkönyököltem vackomon, és tényleg, mintha hallani lehetett volna valami zenefélét a ház széle felől. Bizonyos nem lehettem a rettenetes hangorkán miatt.
– Aludni akarunk! – üvöltötték a lakók. – Elzárni a rádiót!…
Lassan a szomszédos házak lakói is felébredtek. Kivilágosodtak a környék ablakai. Megélénkült a város. A felettünk lakó fűszeres hangtölcsért csinált egy napilapból, és azon keresztül apellált az új tel-avivi csendrendeletre.
A srégen lakó öreg jemenita jégelosztó, a Szálách, többször egymás után bejelentette a Ben Guriont, ami nála a legnagyobb izgalom jele. Én a magam részéről felkaptam háziköntösömet, és az ablakhoz siettem, mert mindig jelen szeretek lenni, ha az emberek veszekednek. Ez egy igen emberi vonás nálam.
– Csendet! – bömböltem bele az éjszakába. – Hol a lakóbizottság ilyenkor?
Toszkanini Béla, aki tudvalevőleg a bizottság elnöke, megjelent lakása erkélyén, és erélyesen motyogott magában. Mire vár, mondták neki, mire vár, maga az elnök vagy nem, tessék intézkedni, forduljon a hatóságokhoz, az ilyen csendháborításért most könnyen lehet egy évet kapni.
– Bocsánat – így Toszkanini –, amíg ilyen zaj van, nem tudhatom, honnét gyün a zene…
Elcsitultunk, mire kiderült, hogy a zenefoszlányok az utolsó földszinti lakásból szűrődnek ki.
– Macskazene – állapította meg Szálách. – Elzárni a macskazenét! Ben Gurion!…
Toszkanini Béla zavartan topogott, mert voltaképpen ő nem egy hőstípus, és csak azért választottuk meg a bizottság elnökének, mert szép kézírása van és szófogadó.
– Azonnal elzárni… nagyon kérem… tényleg… – így az elnök. Semmi hatás. A zenefoszlányok továbbra is szemtelenül úszkáltak a légben. Toszkanini látta, hogy tekintélye, sorsa, jövője és gyermekei boldogsága forog kockán, úgyhogy erélyesen hozzátette:
– Ha nem szüntetik be rögtön ezt a macskazenét, kihívom a városházát!
Feszült pillanatok voltak ezek. A hatósági tényező összecsapása a lázadóval. A zene váratlanul megerősödött, ajtó csapódott, és a földszinten megjelent dr. Birnboimnak, az állami turistahivatal főtisztviselőjének délceg alakja:
– Ki az a faragatlan fráter – kérdezte dr. Birnboim csengő hangon –, aki számára Beethoven VII. szimfóniája macskazene?
Csend. Súlyos, velőt hasogató csend.
Beethoven neve betöltötte az űrt, behatolt a lakók csontjaiba, és mint gyorsan ható méreg, felszívódott az idegrendszerbe. Toszkanini üveges, riadt tekintettel forgolódott ide-oda. A magam részéről rezignáltan kissé visszahúzódtam, mintegy jelezve, hogy nem azonosítom magam az elnökkel. A csodálatos zene közben halkan szólt.
– Ki az, akinek a Hetedik macskazene? – ürítette ki dr. Birnboim fenékig a totális győzelem poharát. – Beethoven Hetedikje!
A lakók nyugtalanul izegtek, míg aztán a fűszeres rendkívül alattomosan, kissé elváltoztatott hangon belesuttogta az éjszakába:
– A Toszkanini volt az…
– Gratulálok! – harsogta dr. Birnboim, és rugalmas, megvető léptekkel visszatért rádiója mellé. Leírhatatlan kultúrfölény áradt magatartásából. Toszkanini Béla magárahagyottan, megsemmisülten maradt a porondon:
– Olyan dühös voltam – suttogta védekezően –, hogy nem is vettem észre, hogy Beethoven az…
– Pszt! – hallatszott innen-onnan. – Pssszt! Csendet kérünk, nem lehet hallani a zenét!
Jaj a legyőzöttnek! Toszkanini porig sújtva vonult vissza, mi pedig néma, áhítatos figyelemmel adóztunk a felülmúlhatatlan zenei Titán örök zsenijének. A legtöbben nyugszékekben terültek el, és kéjesen lehunyt szempillákkal adták át magukat a halhatatlan akkordoknak. Én magam felnéztem a csillagos égboltra, és csak annyit mondtam nagyon halkan és nagyon alázatosan:
– Beethoven.
És ez több volt mindennél.
Csak Szálách és neje, Etrogá sugdolóztak srégen felettünk:
– Ki? – kérdezte Etrogá. – Ki ez?
– Kicsoda? – így Szálách.
– Hát ez a Bétovi úr?
– Nem ismerem.
– Biztos valaki a kormányban – vélekedett Etrogá –, látod, hogy fél mindenki tőle.
– Ben Gurion – jegyezte meg Szálách –, Ben Gurion!
– Úristen! – hördült Etrogá. – Akkor mit kiabálsz te?
– Mindnyájan kiabáltak.
– Nekik szabad. De neked, Szálách, nincs rendben az engedélyed. Már elfelejtetted, mi történt Szálemmel, aki szemtelen volt a munkahivatalban?
Szálách megriadt:
– Szép! – kiáltotta jó hangosan, hogy hallják. – Szép zene…
A patikusék Urija, aki felébredt a nagy csendre, kijött a balkonra, és elrikoltotta magát:
– Macskazene!
Azonnal kapott két pofont a papától. Mindnyájan helyeseltünk. Akit nem nevelnek már fiatal korában a klasszikus zene tiszteletére, az nem válhatik a társadalom hasznos tagjává, és könnyen akasztófán végezheti. A jobb oldalon lakó tanár úr, aki negyven éve nem beszél a feleségével, mert összeveszett vele, most békés egyetértésben könyökölt ki az ablakon házastársával. Beethoven zenéje újból összehozta hát ezt a két ellenszenves embert. Toszkanini Béla láthatóan erőlködött, hogy múltbeli botlásait jóvátegye, és a gyönyörűségtől szuszogva, önfeledten dúdolta a melódiát.
– Doktor Birnboim úr, kérem – szólalt meg váratlanul –, nem lehetne egy kicsit felerősíteni azt a zenét? Idefenn alig hallani…
A zene hangosabb lett.
– Köszönjük…
Egy nagy család tagjaként üldögélt az ablaknál ezen az éjszakán a ház népe. Szerettük egymást.
– Milyen gigantikus ez a rondo – suttogta elragadtatottan a zeneileg művelt patikus, akinek a fia tangóharmonikát tanul –, bár lehet, hogy csak scherzo, alapjában véve…
A fűszeres azonnal helyeselt, hogy szerinte is meglehetősen rondo a dolog. A tanárné többször azt mondta: Lá mádzsor. Lá mádzsor. Szálách a sercli mellett döngött. Én a magam részéről csendben kikerestem a Hangversenykalauzt, és felütöttem a Hetediknél. Ez egy nagyon kis könyv, amit észrevétlenül lehet az ölben tartani.
– No igen – jegyeztem meg. – Az A-dúr szimfónia Beethovenhez méltó mestermű. Az expozíciók ismétlése szabályszerű, a kódát viszont a modern zeneesztéták némelyike nem tartja kifogástalannak…
Éreztem, hogy tekintélyem ugrásszerűen emelkedik. Tudom, hogy sosem tartottak sokra, mindig alábecsülték képességeimet szerény modoromtól megtévesztve. Most annál frappánsabban hatott zenei műveltségem káprázatos tűzijátéka. A szemben lakó kertész lánya hátraküldte az öccsét látcsőért. Csak a patikus próbált bágyadtan ellenállni.
– Kifogástalan az a kóda, kérem – motyogta az öreg. – Mozart se írhatna jobbat…
Villámgyorsan továbblapoztam.
– Ne felejtse el, kérem – csaptam le rá –, hogy a negyedik tétel Allegro con brio kettőnegyedes A-dúrban…
A lakók leigázva hevertek előttem. Beethoven és az én tündöklésem csodálatos pillanatai voltak ezek. Ilyen lehet a nirvána, vagy mi.
– Bach se rossz – védekezett megsemmisülten a patikus, de már csak a látszat kedvéért. A zene újból átvette a főtémát, a fúvósok hosszasan kitartott akkordja párdalt énekelt a vonósok crescendójával, majd a páratlan zenei idill véget ért. Mély, elragadtatott sóhaj tölti be az űrt, aztán egy pillanatnyi alélt csend, és megszólal a rádió:
– Elhangzott Jochánán Ben Ziegler „Naharia kútjai” című szvitje. Előadta a postászenekar. Műsorunk második részében művészlemezeket közvetítünk. Első lemezünk Beethoven VII. szimfóniája…
Csend. Különleges csend.
Toszkanini görnyedt alakja kiegyenesedett:
– Macskazene! – üvöltötte őrjöngő örömmel. – Hallja, Birnboim? Ez magának Beethoven? M‑a‑c‑s‑k‑a‑z‑e‑n‑e!… A felháborodás részeg lángcsóvaként terjedt a ház lakói között.
– Beethoven? – rikácsolta a tanárné. – Még mit nem, Birnboim?
Szálách és Etrogá ijedten fogództak össze.
– Csalás volt – jegyezte meg Szálách. – Megint valami faramuci dolog.
– Mindjárt jön a rendőrség – vélekedett Etrogá. – Szálách, mi nem hallottunk semmit.
– Ben Gurion…
A környék azonban csak felszabadultan, gúnyosan nevetett. Ez a szerencsétlen Birnboim dr. egy életre nevetségessé tette magát a ház előtt.