Steinerék adoptálnak

Ezekben a koravén napokban beállítottak hozzánk Steinerék. Két rokonszenves lény, erősen középkorú, a szó nemesebb értelmében, egy szerény polgárember és hűséges élettársa. Azt hihetné az ember, hogy legalább nekik nincs semmi problémájuk ebben a faramuci életben.

– Ami igaz, igaz – erősítette meg Steiner bácsi –, nagyjában egészségesek volnánk, szépen elviseljük egymást, lakás van, kereset sem hiányzik, és a sógorom intézi az adóügyeket. De van egy bökkenőnk, kezicsókolom. Nincs gyerekünk. Kicsi korunk óta vágyakoztunk lemenő után, de ezen a téren a sors legmakacsabb ellenállásába ütköztünk eddigelé.

– Túl nagy a csend odahaza – tette hozzá Steiner néni –, hiányzik egy kis istenadta gőgicsélése…

– Értem – mondottam, és egy gyors, heveny mozdulattal letakartam számos gyermekem képét az asztalomon.

– Most aztán, hosszas dilemmázgatás után, döntöttünk – közölte Steiner néni –, hogy örökbe fogadunk egy gyereket.

– Őszinte gratulációm.

– Fiút.

– Kétségtelen. Bravó!

– A dolog mégsem olyan egyszerű. Nem vagyunk már mai gyerekek. Kétséges, hogy el tudnám-e vállalni egy csecsemő gondozását. Ezért úgy gondoltuk, hogy talán célirányosabb egy két-három éves gyerek…

– Ez az – lelkesedtem –, ez az ideális kor! A gyerek még piciny és muris, de már tör-zúz, mint a nagyok.

– Éppen ettől tartunk – vallotta be Steiner néni –, egy ilyen kis emberke egész nap rohangál, az én lábaim pedig olyanok már, mint az ólmos bot. Ezzel szemben egy hatéves kölyök már éli a maga világát, és megvannak a barátai.

– Ez a beszéd. Csak hatévest szabad örökbe fogadni.

– De pont akkor kezdi az iskolát. Ez mindig nagy megrázkódtatás, teccik tunni. Talán ajánlatosabb olyan gyereket venni, aki már nagyban folytatja a tanulmányait? Mondjuk, olyan tíz-tizenkét éves…

– Hogy mennyire igaza van, Steiner néni!

– Mi is így gondoltuk. Jóllehet ebben a korban a gyerek már elvárja, hogy az ember segítsen neki a házi feladatok elkészítésében. Nem emlékszem én már, kérem, semmire, amit az iskolában tanultunk…

– Ez oknál fogva – avatkozott bele Steiner bácsi – logikusnak tűnik, hogy a gyerek legyen az érettségi után.

– Ugyan – hördült fel a néni –, hogy elvigyék a katonasághoz?

– Jól van. Legyen utána. Huszonegy év szép kor.

– De nehéz korszak. Akkor kezd foglalkozás után nézni szegényke. Felnőtt ember, kereset nélkül. Ki fogja eltartani? Talán te?

– Sajnos ez ki van zárva – sóhajtott a bácsi. – Kár, hogy nem lesz ember az emberből harmincéves koráig.

– Na végre – jegyeztem meg –, harmincéves minden szempontból megfelel.

– Már hogy mondhat ilyet? – csattant fel Steiner néni. – Akkor házasodik a férfiember, és családot alapít. Ki törődik akkor a szülőkkel, akik egész életüket a gyereknek áldozták?

– Rendben – nyögtem –, akkor most mi van?

– Véleményünk szerint olyan fiúcskát kellene örökbe fogadni, aki már kivívta helyét a társadalomban. Mert csak a jóisten tudja, mi lesz a csecsszopóból, de ha már időközben szépen befutott, akkor úgyszólván nincs rizikó. Egy ilyen sikerült, kész gyerekkel el lehet dicsekedni. Még támogatja is a szüleit. Nem igaz?

– De igaz. Kire gondolnak?

– Magácskára…

előzőtartalomjegyzékkövetkező