Minden hatalom a dolgozó gépé!

A minap felszólítást kaptam az Állami Díjbeszedő Hivataltól. Szabályszerű nyomtatvány volt, kissé elmosódott betűkkel, amelyben ez állt:

Foglalás előtti figyelmeztetés

„Miután nem válaszolt a Kishon-kikötőben, ez év május 18-án összesen 20012 líra és 11 agura értékben eszközölt tatarozási munkálatokból kifolyólag felmerült tartozása tárgyában küldött értesítésünkre, ezúton figyelmeztetjük, hogy amennyiben 7 (azaz hét) napon belül nem egyenlíti ki tartozását a fent említett összeg erejéig, az eljárást ön ellen haladéktalanul megindítani el nem mulasztjuk, a hatályos törvényerejű rendelkezések idevonatkozó paragrafusai alapján ingóságainak lefoglalása, bekebelezése és az illetékes hatóság által történő elárverezése révén.”

Ezt közölte velem a Díjbeszedő Hivatal, és valamivel békésebb hangon még ezt is hozzátette: „Ha időközben rendezte tartozását, ezen írásunk tárgytalannak tekintendő.” Aláírás: Sz. Zéligsohn osztályvezető.

A közlemény némileg zavarba ejtett. Üzleti könyveim alapos átvizsgálása meggyőzött róla, hogy az utóbbi időben sehol sem eszközöltek rajtam tatarozási munkálatokat. Úgy gondoltam, leghelyesebb, ha személyesen tisztázom az ügyet az illetékes hatóságokkal. Elporoszkáltam hát a Díjbeszedő Hivatal helyi kirendeltségébe, és megkerestem Zéligsohnt.

– Tessék ide nézni – toltam az orra alá személyazonossági igazolványomat –, író vagyok és nem kikötő.

Az osztályvezető átható pillantást vetett rám:

– Ha így áll a dolog, akkor miért hívják önt Kishonnak?

– Megszokásból – világítottam meg a helyzetet. – De Efrájim is vagyok, a kikötő pedig nem. Továbbá a szóban forgó létesítmény Haifa mellett terül el, míg én Tel-Aviv mellett lakom, amit szükség esetén igazolni tudok.

Ez hatott. Az osztályvezető elnézést kért, és átment a szomszéd szobába, hogy a kínos kis ügyet megtárgyalja a szakreferensekkel. Lehalkított hangon pusmogtak egymás között, időnként bekukucskáltak, és egyszer azt kérték tőlem, hogy felemelt karokkal tegyek néhány lassú fordulatot. Végül is meggyőződtek igazamról, vagy legalábbis hajlamosnak tűntek némi hitelt adni védekezésemnek. Zéligsohn, a főnök visszajött, és érvénytelenítette a figyelmeztetést, ráírván a dossziéra vastag piros ceruzával: „Nincs neki kikötője! Zéligsohn.” Egy nagy nullát is rajzolt az aktára, és áthúzta. Megnyugodva tértem haza szeretteim körébe.

– Tévedés történt – közöltem az asszonnyal a jó hírt –, de végül is győzött a józan ész.

– Látod – felelte az asszony –, nem kell mindjárt begyulladni.

A hivatalos értesítést ingóságaink lefoglalásáról szerda délben kézbesítette a postás: „Minthogy nem válaszolt a foglalás előtti figyelmeztetésünkre, és nem rendezte 20012 lírát, valamint 11 agurát kitevő adósságát – írta nekem Zéligsohn osztályvezető ugyanolyan, kissé elmosódott betűkkel –, kénytelenek vagyunk foganatosítani a lakásában fellelhető valamennyi ingóság lefoglalására vonatkozó végrehajtási utasítást. Ha időközben rendezte tartozását, ezen írásunk tárgytalannak tekintendő.”

Laza ügetéssel ismét felkerestem a Díjbeszedő Hivatal helyi kirendeltségét.

– Igen, igen – nyugtatott meg Zéligsohn osztályvezető –, ezeket az értesítéseket az elektronikus adatfeldolgozó gép küldözgeti Jeruzsálemből, nekünk semmi közünk az egészhez. Mindig így csinálják, ne is törődjön vele…

Szóval, mint kiderült, a Jeruzsálemben székelő Díjbeszedő Központot a huszadik század haladó szellemének megfelelően mintegy fél évvel ezelőtt automatizálták, és most nagy teljesítményű elektromos agy végzi el mindazokat a műveleteket, amelyekkel eddig elkínzott tekintetű tisztviselők tízezrei foglalatoskodtak Ez az átszervezés egyrészt mindörökre véget vetett a bürokratikus huzavonának, másrészt pedig a tisztviselői kar túlterheltségét oly eredményesen csökkentette, hogy a derék hivatalnokok azóta a nyugodt szemlélődés idillikus állapotában leledzenek. Csupán egyetlen hiányossága van az elektronikus számítógépnek, hogy a helyi szakemberek még nem nagyon ismerik a kezelését, és néha olyan adatokat is betáplálnak, amelyek foglalási bonyodalmakhoz vezethetnek. Mint például a kikötőben végzett javítások esetében. Zéligsohn osztályvezető megnyugtatott, hogy a kínos kis ügy ezúttal valóban végleges befejezést nyert, és a biztonság kedvéért géptáviratot küldött Jeruzsálembe, amelynek értelmében újabb utasításig le kell állítani a tatarozásommal kapcsolatos minden további lépést az ő felelősségére. Köszönetet rebegtem neki a szép gesztusért, és visszatértem családomhoz, bizakodással eltelve.

A frizsidert hétfő reggel vitték el. Három tagbaszakadt állami anyagmozgató felmutatott nekem egy bizonyos Zéligsohn által aláírt végzést, azután felkapták a hűtőszekrényt, és kivitték az utcára. Úgy ugrabugráltam körülöttük, mint zsizsik a pajtában:

– Hát kikötő vagyok én? – ordítottam torkom szakadtából. – Így néz ki egy kikötő? Egy kikötő tud beszélni? Egy kikötő tud rumlizni?

– Attól függ – jegyezte meg hármuk közül a legalacsonyabb. – A sztrájkoló haifai kikötővel például már épp elég rumli volt…

A dolgozókat nem hibáztatom. Ők csak a kötelességüket teljesítik. Ráadásul Zéligsohn osztályvezetőt meglehetősen borús hangulatban találtam az irodájában. A kora reggeli órákban „Első figyelmeztetés” érkezett a nevére és címére Jeruzsálemből összesen 20012 lírát és 11 agurát kitevő tartozása ügyében…

– Úgy látszik – közölte velem megrovó tekintettel –, hogy géptáviratomnak „az én felelősségemre” kifejezését az elektromos agy tévesen értelmezte. Tessék, most engem is belekevert a slamasztikába, drága uram!

Proponáltam neki, hogy a felszólítást tekintse tárgytalannak, de az osztályvezető egészen ki volt borulva:

– Ha egyszer a számítógép kiszúr valakit, nincs menekvés – tördelte a kezét. – Két hónappal ezelőtt a végrehajtási osztály vezetője utasítást kapott Jeruzsálemből a komputertől, hogy végezze ki a helyettesét, és csak a miniszter beavatkozása mentette meg szegényt az utolsó pillanatban. Valósággal a vérpadról cibálták le…

Azt javasoltam, hogy béreljünk taxit, utazzunk fel a fővárosba, és beszéljünk személyesen a géppel.

– Asszonyom – mondhatnánk neki –, legyen olyan szíves, és vizsgálja felül az adatait!

– Lehetetlenség beszélni vele – siránkozott Sz. Zéligsohn –, ez az ország legelfoglaltabb komputere. Még az időjárás előjelzésére, sőt néha álomfejtésre is használják…

Mindenesetre telefonált az osztály jaffai raktárába, hogy további utasításig ne adják el a frizsiderünket. A használt, ám jó állapotban lévő elektromos hűtőszekrényt még aznap este nyilvános árverésre bocsátották, ahol 19 lírás kikiáltási áron rögtön el is kelt. A dolog világosan kiderült az „Értesítés számlaegyenlegének helyzetéről” című nyomtatványból, amelyet már másnap kézbesítettek nekem a számítógép gyors és precíz munkájának jóvoltából. Adósságom 19993 líra és 11 agurára csökkent, amelyet 7 (azaz hét) napon belül rendeznem kell. Ha időközben…

Több mint egy órát vártam Zéligsohnra a hivatalban. A városban szaladgált az ügyvédjével, hogy a frizsiderüket a felesége nevére írassa. Ünnepélyesen megesküdött nekem, hogy ha egyszer kiszabadul a kompjúter karmaiból, soha többé nem fog közbenjárni mások érdekében. Kérdeztem, hogy mi lesz velem.

– Fogalmam sincs – felelte az osztályvezető. – Néha előfordul, hogy a számítógép hónapokra is megfeledkezik valakiről, hát reménykedjünk…

Közöltem vele, hogy nem várok csodákra, mivel a valóság szilárd talaján állok, és szeretném véglegesen rendezni ezt a kínos kis ügyet.

Rövid, de viharos alkudozás után megállapodtunk, hogy a tatarozásomból származó tartozásomat tizenkét havi részletben fogom törleszteni. Aláírtam a kötelezvényt, és az erről szóló értesítést azonnal elküldtük Jeruzsálembe, hogy a házamban lévő ingóságokból mentsük, ami még menthető.

Az első csekk 1666,05 líráról tegnap érkezett meg címemre. A tekintélyes összegre kiállított pénzesutalványhoz csatolták Zéligsohn hivatalos értesítését is a számítógép kissé elmosódott betűivel, hogy ez az első részlet a 19993,11 lírából, amelyet javamra írtak Jeruzsálemben, a javítási munkálatokkal kapcsolatosan (10007321-KT-3). Dátum, pecsét, aláírás.

Mondtam az asszonynak, hogy nekünk már nem lesz többé gondunk az életben, mire ő felvetette, hogy miért nem fizetik a kamatokat is, hiszen általában minimum évi 6 százalékot számítanak fel mindenhol…

– Kedvesem – mondtam neki –, elment a kedvem az egész hercehurcától. Én már nem teszek egyetlen lépést sem ebben az ügyben.

A jövő az automatizálásé. Ezen írásom tárgytalannak tekintendő.

előzőtartalomjegyzékkövetkező