Fő a származás
Egyik este a feleségem elhatározta, hogy a gyerekek mégis szeretnének egy kutyát. A lehető legerélyesebben elleneztem:
– Megint kezded? – kérdeztem. – Nem volt elég a Boáz?
– Csak próbaképpen – így az asszony –, a gyerekek kedvéért.
– Persze! Aztán megszeretjük, és többé nem lehet kirúgni…
Az asszony néhány megbeszélést folytatott a gyerekekkel, aminek eredményeképpen Ámir és Renáná keserves sírásban törtek ki, hogy apukutyát, kuhutyát, apukuhutyáhat, apúúú!
– Jó – mondtam. – Veszek kutyát. Milyet akartok?
– Fajtisztát – vágta rá gyorsan a feleségem –, pedigréset.
Ebből megértettem, hogy már megtanácskozta a dolgot a környékbeli fenevadak gazdáival. Valóban, döbbentem rá, a szomszédok néhány nap óta kárörvendő mosollyal vigyorognak rám…
– Nagy kutya nem kell, mert az szétrágja nekem az egész lakást – folytatta utasításait az asszony –, és kicsi sem kell, mert azt ki nem állhatom.
Továbbá tudtomra adta, hogy a túl fiatal kutyák a szőnyegre pisilnek, mint megboldogult Cvindzsink annak idején, az öregek pedig asztmásak. Éppen ezért kétszeresen kell ügyelni a pedigrére, vagyis a testalkat helyes anatómiai felépítésére, a nyílegyenes lábakra, az íny rózsás színére, és ami a lényeg: a szőr ne legyen göndör! Röviden: szükség van egy szófogadó, csöndes kutyára, amely szép, csengő hangon ugat. Ne legyen harapós, ne legyen rendetlen, és főleg ne legyen nőstény, mivel az félévenként teherbe esik. És kan se legyen, mert azok meg folyton rohangásznak a nőstény kutyák után. Természetesen ne kerüljön egy vagyonba, de azért legyen fajkutya, akinek az ősei nemzedékekre visszamenőleg fel vannak jegyezve jónevű állatorvosoknál, mivel csakis az ilyen dögért érdemes pénzt kidobni.
– Jó mondtam –, ez hát a kutya, amit a gyerekek akarnak.
– Kétségkívül. Most pedig menj, és tájékozódjál. De az isten szerelmére, nehogy megvedd a legelső kutyát, amit eléd tesznek…
Felálltam, és bementem a városba, hogy akcióba lépjek. Útközben, szokásomhoz híven, beugrottam a postára, és egy erősen krákogó férfi előtt álltam a sorban. Az észrevette, hogy fölöttébb tépelődöm, és megkérdezte, hogy nem kutyát keresek-e. Azt mondta, épp van neki egy a kertjében, kétlépésnyire a postától.
Odamentem vele, és a bokrok között, egy megviselt cipődobozban apró kölyökkutyát találtunk, göndör szőrűt, görbe lábút, számos fekete foltocskával a rózsaszínű nóziján. A kutyus éppen a saját farkincáját ette, de amint észrevett minket, rám ugrott, és szenvedélyesen nyalni kezdte a bokámat. Mindjárt megéreztem benne a rokon lelket.
– Mi a neve?
– Tudomisén – felelte Krákog. – De azért elviheti, ha akarja.
– Fajtiszta?
– Nekem igen! – fortyant fel az ember. – Az eben mindenféle fajta tisztán felismerhető, ezért nekem fajtiszta! Az a lényeg, hogy ugat. Akarja, vagy nem?
– Mibe kerül?
– Semmibe! Csak vigye már!…
Becsomagolta újságpapírba a szőrgombócot, a markomba nyomta, és mindkettőnket kituszkolt. Ám két lépés után hirtelen eszembe jutott hitvesem, és leálltam az úton. Ez, ötlött agyamba, ez nem kifejezetten az a kutya, amelyről néhány perccel ezelőtt beszélgettem az asszonnyal. Sőt mi több, erős a valószínűsége, hogy ha megjelenek vele otthon, mindketten nagy ívben fogunk visszarepülni. Ránéztem az újságpapírba csomagolt szerzeményre: könnyedén reszketett, és csupán az egyik csücske állt ki a napihírek közül. Akkor láttam, hogy tulajdonképpen fekete orra van, rózsaszínű foltocskákkal. Nem, ez nem fog menni odahaza. Elő kell készíteni a talajt, időre van szükség.
Laza ügetéssel visszatértem a köhögőshöz:
– Most nem megyek haza – füllentettem –, majd elviszem délután, vagy ilyesmi…
– Ide hallgasson – köhögte a férfi –, hajlandó vagyok néhány shekelt fizetni magának.
– Nem szükséges. Már megkedveltük egymást. Hamarosan viszem, számíthat rá.
– Nu – kérdezte az asszony –, találtál valamit?
Kénytelen vagyok megállapítani, hogy ez nagyon primitív csapda volt.
– Nem vásárolunk kutyát hűbelebalázs módjára – jegyeztem meg hűvösen. – Találkoztam néhány specialistával a nap folyamán, és ajánlottak is nekem pár törperattlert meg skót terriert, de egyikük se volt elég fajtiszta a számomra…
Nem voltam benne biztos, hogy a „rattler” név létezik-e egyáltalán, mindenesetre roppant bizalomgerjesztően hangzott. Az igazság kedvéért el kell árulnom, hogy még magát a „pedigré” szót is sűrű köd vette körül tudatom mélyén, holott ez szinte alapfogalomnak számít kutyakörökben. Mi a fene lehet az, hogy pedigré? Diploma? Metszőfog? Rendőrfelügyelő?
Az asszony látta, hogy keményen dolgozom a kutyán, és ez megnyugtatta. A lényeg: nem bedőlni az első ajánlatnak. A kicsi még meg is dicsért éberségemért.
– Nem muszáj sietni – jegyezte meg –, hányszor vesz az ember kutyát?
– Evidens – licitáltam rá. – Reggel láttam néhány hirdetést az újságban, holnap majd lejárom őket, és óvatosan tapogatózni fogok…
Másnap egyenesen a tengerpartra mentem, és lubickoltam a hullámokban, sőt mi több, halacskát játszottunk az úszómesterrel egész délig. Hazafelé menet beugrottam a Krákogéknál lévő kutyámhoz, és néhány percig szórakoztam vele a kertben. A kutyus szörnyen megörült nekem, és minden oldalról végignyalt. Akkor láttam, hogy nyelvének alakja sem felel meg a tudományos követelményeknek. Nincs ebben az ebben egyetlen csepp nemes vér sem, állapítottam meg sajnálkozva. Hogy fogom őt hazavinni?
– Holnap – mondtam Krákognak –, holnap, ez fix! Ma oltást kapunk, veszettség ellen, az egész család, és holnapután már befogadóképesek vagyunk…
– Az újsághirdetések nem érnek egy fabatkát sem – öntöttem ki szívemet az asszonynak –, mindenféle szánalmas korcsot ajánlanak, persze egyik sem nekünk való.
– De mégis – kérdezte az asszony, miközben éles, oldalazó tekintete rajtam pihent –, mit láttál?
Elfelejtette, hogy én költő vagyok.
– Láttam egy yorkshire-i pudlit Rámát-Gánban, igazán nem is volt rossz – meséltem neki álmodozva –, de csak négy nemzedékre visszamenőleg voltak meg a papírjai. Azonkívül nem tudtam szabadulni attól a kellemetlen érzéstől, hogy néhány fivér és nővér össze lett párosítva a dinasztiájában.
– Na és? – így az asszony. – Ez természetes dolog a kutyáknál.
– De nem nálam! – emeltem fel a hangom. – Nálam még van tartalma a pedigré szónak! Vagy találok a számodra egy vérbeli arisztokratát, vagy menjenek mind a fenébe…
Az ember felnő a hivatalához, ez köztudott. Az asszony elismeréssel teli pillantást vetett rám, amelyhez hasonlót időtlen idők óta nem tapasztaltam részéről.
– Talán igazad van – suttogta a kicsi –, őszintén szólva kellemesen csalódtam benned. Azt hittem, hogy haza fogod hozni a legelső kutyát az utcáról…
– Látod – förmedtem rá, elfúlva a méregtől –, tizenkét éve vagyunk házasok, és így ismersz engem! Ha mindent tudni akarsz, holnap reggel Haifára utazom, hogy tanácskozzam doktor Antschllal, aki a Német Szövetségi Köztársaság első számú szaktekintélye vadászkutyában.
Másnap reggel elbúcsúztám szeretteimtől, és egyenesen Maxhoz mentem. Szavamra mondom, igazán kedves kutya, valósággal a nyakamba ugrott túláradó örömében, amikor lábujjhegyen beszivárogtam a krákogós kertjébe. Megpróbáltam elsajátíttatni újdonsült ebünkkel az élet legelemibb fogalmait, úgymint: akadályugrás, tolvajok elcsípése és más hasonlók, de Max született antitalentum volt, olyannyira, hogy ez alatt a néhány perc alatt szinte megbántam irányában táplált vonzalmamat.
Ráadásul hirtelen előbukkant Krákog, és szekírozni kezdett, hogy ő kivágja innen ezt a szukát, ha azonnal nem viszem el, és még hozzáfűzött néhány idegen nyelvű kifejezést, gondolom, perzsául. Nem szerettem ezt az embert, s ha nincs a kutya, már rég megszakítottam volna vele minden kapcsolatot.
– Bocsánat – kérdeztem –, szukát tetszett mondani? Vagyis nőstény kutyához van szerencsém?
– Nem mindegy az? – így az az idióta. – Vigye!
Max a farkát csóválta. „Miért – kérdezte pillantása –, miért nem megyünk?” „Hiszen épp ezen dolgozom – válaszoltam neki biztató tekintetemmel –, nyugi!”
Otthon az út viszontagságaitól kimerülten rogytam le vackomra.
– Beszéltem dr. Antschllal – vázoltam a helyzetet –, mutatott nekem néhány meglehetősen fajtiszta ebet, de az ösztöneim óvatosságra intettek…
– Talán túlzol – így a kicsi –, egy kutya sem tökéletes.
– Nem szabad az opportunizmus posványába süllyednünk – feleltem. – Úgy határoztam, asszony, hogy a legismertebb svájci tenyészetből rendelek egy egészen nagystílű kutyát!
– Mennyibe fog ez kerülni nekünk?
– Ne is kérdezd! De ha lúd, legyen kövér, képtelen vagyok másképp cselekedni. Egy sötétfehér színű törpe schnauzert választottam. Apai részről Nagy Frigyesig vezetik vissza a pedigréjét, anyai részről pedig az Excellence of Stocklerig. A lehető legfajtisztább, teljesen színvak…
– Ez jó – hunyorgott az asszony a fáradtság első jeleivel –, de nem fognak téged átejteni?
– Engem? Hiszen látod, hogy milyen precízen vizsgálok át mindent! A kutya a repülőtérről egyenesen a fajkutató intézetbe megy, aztán az összes iratait szorgos laboratóriumi vizsgálatnak vetik alá. Nálam nincs okoskodás! Ha a farka csak egy centiméterrel feljebb áll a kelleténél, én már visszazavarom…
– Úgy tűnik, hogy épp a farok lekonyulása számít hiányosságnak.
– Nem mindig! Vannak fordított esetek, példának okáért a dán dögöknél…
– Azt hiszem, te mániákus vagy – jelentette ki ernyedten az asszony –, egyszer mégiscsak határozni kell. Végül is csak egy kutyáról van szó…
– Ne próbálj, kérlek, terrorizálni! És főleg nem pedigréügyben!
A következő három nap különösen nehéz volt. Krákog összevont szemöldökkel fogadta kijelentésemet, miszerint ismét elhalasztom a hazafuvarozást, hogy összeegyeztessem leányom rohamléptekkel közelgő születésnapjával. Kisvártatva megragadta Maxot, és hangosan szidalmazva egyes széltoló balkáni svindlereket, átdobta a kerítésen. Megnyugtattam a rémült ebecskét néhány szeretetteljes simogatással, azután óvatosan visszadobtam a kertbe, és nyakamba szedve lábamat, elmenekültem.
– Max késik a vámőrök sztrájkja miatt – újságoltam az asszonynak –, az életrajzát ezekben a percekben vizsgálják az Állattani Kutatóintézetben…
– Te – motyogta az asszony – és a te hülye szőrszálhasogatásod!
Az ellenállóereje felőrlődött hát. Ebkaparás török átok, ez a versenyfutás vége, lehet hozni a kutyát. Max árván és magányosan várt rám az utcasarkon. Sírt. A gazfickó két köhögési roham között esmeg kitette a szűrét. Vettem szegénykémnek új pórázt meg sárgarézzel kivert nyakörvet, és hazavittem.
– Egyenesen Svájcból – mutattam be. – Max.
A család fokozódó izgalommal bámulta. Először láttak külföldi gyártmányú törpe schnauzert, aki származását tekintve valósággal főnemes, egy őrgróf – a vézna testébe nemzedékek során átöröklődött hihetetlen mennyiségű pedigré révén.
– Nagyszerű – ismerte be az asszony –, igazán érdemes volt várni…
Máris megkedvelte a kutyust. Nem vitás, nagyszerű eb ez a Max, farkincája állandóan mozgásban van, mint a metronóm a zongorán, és apró szemei olyan értelmesen pislognak felfelé, hogy az az érzés támad az emberben: mindjárt meg fog szólalni. Ámbár, ami engem illet, elvárnám tőle, hogy befogja a száját.