Karambolozunk

Az elmúlt napokban, úgy éjfél felé, leálltam a kocsival a városi parkolóhelyen, mire hozzám lépett egy jól öltözött úriember, és így szólt:

– Bocsánatot kérek, de kifelé jövet rükvercben könnyen beleütközhet az autóm sárhányójába.

Futó pillantást vetettem a lingár amerikai járműre, amely srégen mögöttem parkolt.

– Legyen nyugodt uraságod – feleltem –, vigyázni fogok.

– Pont ellenkezőleg – így az úriember –, érdekelve volnék, hogy leszedje a sárhányómat. Karambolozok.

Kiszálltam a helyszínre, és a hold halavány fényénél megkaptam az elsődleges információkat az úriembertől. Mutatta, hogy a kocsijának a teteje alaposan be van horpadva.

– Belém szaladt egy villanyoszlop – magyarázta. – Múlt szerdán bemutattam Cionnak, aki a karosszériámat szokta javítgatni a karambolok után, de Cion leintett: „Nem érdemes megjavítani, dr. Wexler, mert a biztosító egy vasat sem fog fizetni. Gyűjtsön össze még néhány horpadást, aztán jöjjön vissza hozzám…”

Felültünk a kiszemelt sárhányóra.

– Minden autóbiztosítási kötvényben van egy úgynevezett „önrészesedési” pont, amely szerint a biztosított köteles a kár első kétszázharminc shekeljét a saját zsebéből fedezni – világosított fel új ismerősöm. – Nos, a tetőm horpadása csak kétszáz shekelbe kerül, úgyhogy nem érdemes vele babrálni. Ezzel szemben, ha lesz még néhány komoly sérülésem…

– Egy pillanat, dr. Wexler – szakítottam félbe –, még ha az összes sárhányóit kicsinálja is, akkor is magának kell fizetni az első kétszázharminc shekelt.

– Édes fiam – így Wexler –, bízza ezt Cionra.

Ilyenképpen ismertem meg a cionizmus egy újabb ragyogó fejezetét, vagyis hogy fennáll egy titkos megállapodás a karosszérialakatosok nemzetközi főszervezete és a kocsitulajdonosok országos szövetsége között, melynek értelmében a karosszérialakatosok kétszázharminc shekellel felpumpált számlát nyújtanak be a biztosítótársaságoknak. Ugyanakkor azonban – így magyarázta dr. Wexler – legalább ezerötszáz shekelre rúgó karambolokat kell összehozni, hogy az önrészesedés elcsússzon Cion felpumpált számlájában. Dr. Wexler már vén róka a brancsban, egy alkalommal nem kevesebb, mint kétezer-nyolcszáz shekeles karambolsorozatot hozott össze mindössze két nap alatt…

– Most itt állok megfürödve ezzel az egy szál tetőhorpadással – öntötte ki Wexler a szívét. – Már hetek óta szaladgálok valami kis karambolért, és sehol semmi. Higgye el, mindent megpróbáltam: leállok váratlanul teherautók előtt, autóbuszok elé vágok, katonai járművek elé parkolok, s pont most, amikor annyira rá volnék szorulva, még csak a glazúrt se veszi le nekem senki. Pech. Ezért gondoltam, hogy ha uraságod most talán belefarolna a sárhányómba…

– Készségesen – feleltem –, ez a legkevesebb.

Betettem a sebességet a rükvercbe, és hajtottam hátrafelé.

– Leállni! – kiabálta Wexler. – Hogy vezet maga? Adjon gázt, az isten szerelmére! Különben még hatvan shekelt se csinálunk…

Visszatértem bázisomra, svungot vettem, és belehajtottam oldalvást a sárhányóba. Szépen behorpadt.

– Így gondolta?

– Körülbelül – felelte Wexler. – De ez legfeljebb csak hathétszáz shekelre megy fel, a biztosító nem fizet többet. Nem is olyan régen az önrészesedés még csupán száztíz shekel volt, s akkor egy sárhányóval el lehetett intézni a dolgot, de ma már szét kell trancsírozni az egész autót. Volna olyan kedves a hátsó ajtóba is beleszállni?

– Már miért ne?

Ez az, amit úgy hívnak, hogy „az autóvezetők nemzetközi szolidaritása”. Van abban valami felemelő, ahogy az egyik segít a másikon. Nemegyszer megesik, kérem szépen, hogy teljesen idegen járművek állnak le az út szélén, hogy aszongya: miben lehetünk segítségére, kedves kisasszony?

– Rajta!

Hosszú kifutópályát vettem, tövig nyomtam a gázpedált, és mint az ágyúgolyó süvítettem a cél felé. Bumm! A környék tele lett üvegszilánkokkal, és dr. Wexler ajtaja kiszakadt a keretéből, pontosan ahogy a nagykönyvben meg van írva…

Úgy éljek, van ebben valami.

– Miben lehetek még szolgálatára?

Hajlandó lettem volna a korlátlan együttműködésre. Felmerült agyamban az a kereskedelmi jellegű gondolat, hogy talán érdemes volna a Luna-parkban egy kis intézményt felállítani, Karambolozz magadnak! címmel, melynek keretében a kispolgár szerény díjazás ellenében nekihajthat az erre a célra felállított autókarosszériának, s a színes, kivilágított díjtáblán máris ugrik a találat: 1000 – 1500 – 3000 shekel!!!

– Köszönöm, nincs szükségem további szolgálatára – térített vissza ismerősöm a valóság birodalmába. – Már összehoztuk a szükséges kárt…

Kissé csalódott voltam, de hát végső fokon ez az ő kocsija. Még egyszer áttekintettem a munkámat: kezdőtől nem rossz. Az ajtó teljesen készre ment, és a sárhányó is átminősült ócskavasnak. Ám mit tesz a sors vak szeszélye? Alig térek vissza a kocsimhoz, máris a szemembe tűnik, hogy az autóm orra be van nyomva, mint a bokszolóké.

– Igazán sajnálom – mentegetőzött dr. Wexler –, úgy látszik, hogy uraságod még nem gyakorlott karambolozó. Azonkívül, ha megengedi, a javítás aligha fog többe kerülni ötven shekelnél. Tudja mit? Hozzácsapok négyszázat…

Ez eléggé kézenfekvő volt. Wexler svungot vett az amerikai kocsijával, és szépen nekiszaladt a bal hátsó sárhányómnak.

– Na, még egy lámpát…

Egyetlen virtuóz nekihajtással kikészítette a hátsó lámpát is.

– Így már egészen másképp néz ki – mondotta Wexler elégedetten. – Keresse fel holnap reggel Ciont, és egy vasat sem fog fizetni…

Éreztem, hogy a szemem ég, és a tenyerem furcsán viszket. Felajánlottam Wexlernek, hogy távolodjunk el ötven-hatvan lépésnyire, azután hajtsunk egymásnak, frontálisan, mint a máltai lovagok. Igen érdekes lehet, amikor az egész kocsi összemegy, mint a harmonika…

– Nocsak, nocsak – hűtötte le a lelkesedésemet dr. Wexler –, nem szabad, hogy a dolog szenvedéllyé fajuljon! Amint a biztosítás fedezve van, le kell állni…

Ami igaz, az igaz. Baráti kézszorítással váltunk el egymástól. Wexler egyenesen Cionhoz hajtott, én meg vettem egy új kocsit.

előzőtartalomjegyzékkövetkező