Titánok harca
– Hát ide figyeljen, Weiszberger, mindenekelőtt jegyezze meg, hogy maga nem a rendes bejáraton keresztül vonul be az arénába, hanem átugrik a köteleken, mint egy fiatal leopárd.
– Minek, kérem?
– Mert maga, fiam, Marokkó Ördöge, hányszor kell mondanom? A sportcsarnok közönsége füttykoncerttel fogja magát fogadni, mire maga minősíthetetlenül viselkedik, és kirúg az egyik néző felé az első sorokban. A néző megsebesül a könyökén.
– Ez biztos?
– Mi az, hogy biztos? Ezért fizetjük. Aztán maga félrelöki a bírót is, és a szerencsétlen ember elterül a porondon.
– Szent isten!
– Ne sajnálja, Weiszberger. Három százaléka van a bruttóból. A bíró ezután figyelmeztetni fogja magát, hogy ne durvuljon, de maga csak röhög rajta, és handabandázik. Erre az egyik elkeseredett néző magához vág egy flaskót.
– Ojvé!
– Ne féljen, fiam, nem találja el magát. Így szól a megállapodás. Aztán a rendőrök amúgy is eltávolítják a rendbontó elemet a lelátóról.
– Erre számíthatok?
– Ne legyen gyerek, Weiszberger, tegnap tartottam két főpróbát a rendőrökkel. Minden kézben van. Most pedig térjünk át a közöttünk dúló gyilkos küzdelemre. Maga, fiam, lábbal fogja taposni a korrektség legelemibb törvényeit.
– Már miért, kérem szépen?
– Mondja, Weiszberger, maga profi pankrátor szeretne lenni, vagy hentes akar maradni élete végéig? Maga, fiam, úgy fogja húzni a fülemet, hogy én csak úgy fetrengek a gyötrelemtől. Közben persze arabul káromkodik…
– Nem lehet jiddisül?
– Az isten szerelmére, jegyezze már meg, hogy maga Marokkó Ördöge. Rettenetes dolgokat kell velem művelnie. Egy asszony a második sorban el is kezd majd kiáltozni: – Nem bírom nézni tovább, ez iszonyatos! A marokkói megvesztegette a bírót!
– Ez nem igaz.
– Jó reggelt, Weiszberger! Tudja, ki kiabál? A bíró felesége. Meg kell a dolgokat organizálni. A bíró kétségbeesett kísérleteket tesz, hogy szétválasszon bennünket, mire maga, fiam, beszorítja a bíró fejét a kötelek közé, és ide-oda pofozza, amíg el nem ájul. Az orvos agyrázkódást állapít meg a helyszínen.
– Ez már nem vicc, kérem.
– Persze hogy nem vicc. Az orvos is be van szervezve. Mit gondol, a véletlenre bízom magamat? Az új, friss bíró beléptekor a közönség számos tanújelét fogja adni a maga iránt érzett elviselhetetlen undorának. Maga, fiam, csak röhög, nyelvet nyújt a közönségre, és féreérthetetlen nemzetközi jeleket demonstrál.
– Muszáj?
– Ez a szokás, barátom. Persze azonnal befut a rendőri erősítés.
– Ők is benne vannak?
– Világos! A küzdelem közöttünk teljesen elfajul. Maga, fiam, bedugja az ujjait a szemüregembe, és vájkál.
– Nem jól érzem magam… Talán valaki más…
– Weiszberger, szedje össze magát!
– Nem szeretek durvulni, kérem. Én csak kövér vagyok.
– Na, ne mondja! Hogy akar maga győzni durvaság nélkül?
– Én győzök? Nem is tudtam.
– Győzni? Mondja, fiam, maga normális? Hogy Marokkó Ördöge legyőzze az izráeli Sámsont? Ami igaz, igaz, ott fog ülni a hátamon vagy egy félórát, és tekergeti a lábamat, miáltal emberfeletti kínokat okoz nekem, de amikor az új bíró kilencig ér a számolásban, egyetlen hatalmas rúgással leröpítem magát magamról…
– Nem… Nem…
– Így kell ennek lennie, Weiszberger. Vagy hat métert fog repülni, fiacskám, és belegabalyodik a kötelekbe. Erre én odalépek magához, és úgy szájon kapom, hogy bőgőnek nézi az eget. A bíró erre kihirdeti, hogy én győztem, mire maga féktelen dühében hozzávág egy széket…
– Széket?
– Persze. Külön oda van készítve magának egy hajításra való ülőalkalmatosság. A szék eltéveszti a bírót, és egy szerencsétlen öregembert talál el a tribünön. Erre aztán beözönlik az elkeseredett tömeg az arénába, és meglincseli magát, hogy aszongya: – Megint durvulsz, te dög?
– Jujj!
– Már megint kezdi, Weiszberger? Mondtam magának, hogy semmi baja nem esik. A közönség is meg van rendezve. Tudják jól, hogy amikor a szék eltalálja az aggastyánt, akkor be kell özönleni.
– Igenis, kérem. Csak azt nem értem, hogy ha mindenki be van szervezve, akkor minek jönnek ez emberek?
– Mi az, hogy minek jönnek? Sportrajongók.