Fuhrmann fizet
Szerdán fél hatkor megint elmentem Fuhrmannhoz. Éreztem, hogy ez lesz az utolsó küzdelem. Most fizetni fog Fuhrmann, vagy én nem tudom, mit csinálok. Mintegy négy hónappal ezelőtt Fuhrmann megrendelt tőlem egy reklámmondatot a gyárüzeme részére, és még nem kaptam meg a tiszteletdíjat. Kezdetben azt reméltem, hogy fog fizetni a saját jószántából, de minthogy erre nem került sor, személyesen fordultam hozzá, hogy mi van. Fuhrmann azt kérte, hogy nyújtsak be számlát. Benyújtottam huszonöt shekelről, és vártam, de semmi sem történt.
Elmentem Fuhrmannhoz, és megállapodtunk, hogy a hét végén találkozunk az ügyben. A hét végén összejöttünk. Fuhrmann kérdezte, hogy miről is van szó. Mondtam neki, hogy a pénzemet szeretném megkapni.
– Á – mondta Fuhrmann –, persze. – Megígérte, hogy telefonon értesít, ha a dolog aktuálissá válik. Két hónap múlva újból felkerestem. Kérdezte, hogy mivel állhat rendelkezésemre. Mondtam, hogy a huszonöt shekel.
– Á – mondta Fuhrmann –, feltétlenül, de most rettenetes gyomorégésem van, lesz szíves a hét végén.
Mondtam neki: – Drága Fuhrmann úr, összesen csak huszonöt shekelről van szó.
Kérte, hogy jöjjek el pénteken a kora délelőtti órákban. Elmentem, de el volt foglalva, úgyhogy várnom kellett odakint. Amikor kijött, már nagyon ideges voltam.
– Mondja, Fuhrmann úr – tettem szóvá az ügyet –, meddig szaladgáltat még?
Fuhrmann lapos, ellenséges pillantást vetett rám:
– Jöjjön szerdán fél hatkor…
Szóval ez most az a szerda. Már öt órakor befutottam, nehogy megelőzzön valamely gyomorégés. Beléptem Fuhrmannhoz, minden további nélkül kulcsra zártam az ajtót, és zsebre dugtam a kulcsot. Fuhrmann borús tekintetet vetett rám, nyilvánvaló volt, hogy elfeledkezett rólam, és tévedésből maradt az irodájában. Nyugtalan pillantást vetett az órájára, és vérszegényen elmosolyodott. Voltaképpen nem rossz fiú ez a Fuhrmann. Csak ilyen természete van, hogy nem szeret fizetni. Senki sem szeret fizetni, de ő különösképpen nem. A vagyonát harminc-negyvenmillióra becsülik, van néhány bankja meg erdőségei.
– Foglaljon helyet – dűlt hátra Fuhrmann a karosszékben –, miben állhatok rendelkezésére?
Mondtam neki, hogy a huszonöt shekel miatt jöttem.
– Délelőtt temetésen voltam – így Fuhrmann –, szegény Smulevicset temették. Szép számban jöttek. Szerették az öreget. Ismerte?
– Nem.
– Engem mélyen érintett a dolog. Bőgtem, mint egy gyerek. A halál itt járkál közöttünk…
Felismertem a veszélyt. Most jön majd, hogy porból lettünk és porrá leszünk, vagyis a nép egyszerű nyelvén, nem érdemes huszonöt shekelért ilyen nagy kravált csinálni, amikor a nagy kaszás bármelyik pillanatban letarolhat bennünket…
– Az élet megy tovább, Fuhrmann úr – suttogtam –, vissza kell térnünk a hétköznapok apró-cseprő ügyes-bajos dolgaihoz…
– Igaza van. Folytatni kell – sóhajtott fel Fuhrmann, és felkelt, hogy elhagyja a termet. A kulcs azonban a zsebemben, az ajtó zárva. Újból felelevenítettem a fizetségem problémáját. Fuhrmann csodálkozva kérdezte, hogy milyen pénzről beszélek. Megmagyaráztam neki, hogy jár nekem huszonöt shekel.
– Már emlékszem – így Fuhrmann –, ki fogok állítani egy csekket magának.
Kérdeztem, hogy nem lehetne-e talán készpénzben. Megdöbbenve nézett rám: huszonöt shekelt – készpénzben? Legott vizsgálni kezdte a naptárát, hogy melyik nap jöhetek majd a csekkért.
– Nem, Fuhrmann – suttogtam rekedten –, most!
– Kérem szépen, ha ragaszkodik hozzá. Parancsol egy pohár teát?
– Köszönöm – mondtam –, amúgy is melegem van.
Fuhrmann elnézésemet kérte: a maga részéről inna valamit. Kinyitottam az ajtót, és szorosan felcsatlakozva elkísértem a folyosó végéig. Fuhrmann megrendelt egy fél pohár teát. Az irodájába visszatérve, panaszkodott a teás elviselhetetlen áraira. Vagy nyolc gyárüzeme van, és bányái is. Két szupermarket. Újból bezártam mögötte az ajtót, és zsebre dugtam a kulcsot…
A helyzet világos. Fuhrmann húzza az ügyet, abban a reményben, hogy az idő neki dolgozik. Bármelyik pillanatban történhet valami előre nem látott esemény, háború, atomtámadás, földcsuszamlás vagy ilyesmi.
– Voltak idők, amikor négy piasztert kerestünk a narancsosban – szövi Fuhrmann ifjúkori emlékeinek fonalát –, és úgy éltünk, mint Marci Hevesen.
– Lesz szíves kiállítani a csekket?
– Kérem szépen – bólint Fuhrmann, és kutat a zsebeiben. Nincs nála a csekkfüzet. Talán holnap? Felhívom a figyelmét, hogy a csekkfüzet nyilván a fiókjában van. Nem, semmi esetre sem. Kinyitja a fiókot. Ki hitte volna? Vagy tíz füzet. A teás kopog az ajtón. Amíg beengedem, Fuhrmann gyorsan bezárja a fiókot. A tea kavargatása közben ötlik az agyába az ijesztő gondolat, hogy otthon felejtette a gyomorégés elleni piruláit.
– Annyi baj legyen – mondtam –, hoztam magammal néhány magnéziumtablettát…
Fuhrmann elsápad. Ebben a pillanatban értette meg, hogy ez már nem babra megy, hogy fel vagyok készülve. Összeráncolt homlokkal szörpölgeti a teát. Szegény megboldogult Smulevics, a múlt héten még ott ült a helyemen. A csekket lesz szíves. Á, igen. Nincs nála íróeszköz. Átnyújtottam a golyóstollamat. Az özvegy teljesen össze volt törve. Úgy általában véve szerették az öreget.
Kreccs! A vonalzó összetört a kezemben. Fuhrmann enyhén megrázkódik, és kinyitja a csekkfüzetet.
– Szóval húsz shekel?
– Huszonöt.
Fuhrmann hosszasan elgondolkodik, aztán kelletlenül bólint. A tollam nem ír. Próbálja, de nem ír. Így hát nem marad más hátra, haza kell menni, és majd legközelebb. Hoztam magammal még egy tollat. Ez sajnos ír. Szóval húsz? Huszonöt. Jó, legyen huszonöt, fünfundzwanzig. Látom a rebegő fülcimpáiról, hogy még mindig a megboldogult Smulevics foglalkoztatja. Mondom is neki:
– Lesz szíves kissé gyorsabban, Fuhrmann úr, egyszer mégis haza kell mennem.
A homlokán megjelennek az első izzadságcseppek. Fuhrmann tekintete idegesen szaladgál a szobában. A kulcs a zsebemben. Fuhrmann leírja a nevemet, és gondosan kipontozza. Cseng a telefon. Micsoda megkönnyebbülés! Lehetséges, hogy az egyik beosztottja szokott ilyen helyzetekben telefonálni. Fuhrmann félórát cseveg.
– Késő van – mondja a végén –, mennem kell.
A bátyja beteg. Fölveszem a papírvágó kést az asztalról. Fuhrmann éberen figyeli. Heinrich öt napja esett ágynak, az orvosok vírustól tartanak. Festőművész a bátyja, most tért vissza Mexikóból.
– A csekk, Fuhrmann!
Érzem, hogy a szemeim égnek, mint a parázs. Fuhrmann is tudja, hogy most a legkisebb taktikai hiba az életébe kerülhet. Lassan felkel, és hátrál. Nővére is van, belső dekoráció. Művészcsalád. Követem. Ő maga is jár koncertekre. Különösen Csajkovszkij, Bartók. Fuhrmann az ablak felé orientálódik. Gyorsan elvágom. De azért Beethoven marad Beethoven. A kilencedik. Ki akart ugrani az ablakon, aztán törött lábbal haza taxin, gyors csomagolás, és ki a repülőtérre. Most visszakényszerül a székhez. Írd alá, Fuhrmann, írd alá a csekket, vagy itt leled a halálodat.
Aláírja.
Tekintetében sok-sok emberi szenvedés. Nem gyűlöl, nem utál, csak megvet a fösvénységemért. Én is ki vagyok merülve. A második világháborút megelőző szomorú korszakban sok mindenen mentem keresztül, de ilyen rendkívüli feszültségben még alig volt részem. Lelki szemeim előtt megjelenik a táblázat az emberi test által felhasznált kalóriamennyiségekkel: favágás – 2500 kalória, vadlovak betörése – 4600 kalória, csekk Fuhrmanntól – 9700 kalória óránként.
Fuhrmann a naptárban lapozgat. Június, július, augusztus, szeptember, október, november, december, január, február. Itt leáll, mérlegel. Aztán felírja: február 28. Felkérem, hogy állítsa ki egy kicsit előbbre, mondjuk januárra. Sajnos, nem lehetséges, neki sem fizetnek, gondoskodnia kell fedezetről. A vita reménytelen. Fuhrmann néhány óra alatt éveket öregedett. Arcvonásai elernyedtek, a szeme körül karikák. Már teljesen ősz. Az újságok azt írták tegnap, hogy átveszi az Állami Acélműveket.
Most már nem marad más hátra, mint ráírni a csekkre az évet. Ezzel a csekk kész. Uramisten! Fuhrmann a plafont nézi, és vértelen ajkai imádságot motyognak. A földcsuszamlás késik. 196… Fuhrmann megtörli a homlokát. Kortyint az üres teáscsészéből. Aztán mélyen a szemembe tekint. A hideg fut végig a hátamon. Most már gyűlöl, eszelősen, örökre és visszavonhatatlanul.
Fuhrmann felemeli a kettes számú tollát, és ott lebeg a csekk fölött.
– Nem akar színházba menni? – kérdezi elhaló hangon. – Volna egy jegyem, ha siet, még odaér…
A papírvágó kés feléje fordul. Csend van. Szegény Smulevics. Csajkovszkij. Nincs tovább. A játék véget ért. A hiányzó hetest leírta. Elvégeztetett. A toll koppanva esik ki megbénult ujjai közül. Az élet kiszállt az arcából. Bőre sárgás, tekintete réveteg. Elveszem a csekket. A keze erőtlenül nyúl utána, aztán lehull, mint egy halálosan megsebesült galamb. – Sálom, Fuhrmann úr – búcsúzkodom –, nagyon szépen köszönöm, és elnézést a zavarásért…
Fuhrmann nem felel, csak néz rám üveges szemekkel.
A Föld megszűnt forogni. Az Idő leállt.
Fuhrmann fizetett.