E heti bankrablásunk

Ez az ügy is úgy kezdődött, mint a többi. Kaptam Weinrébtől egy tizenhat lírára szóló csekket a Nemzeti Bank abu-kabiri fiókjához. Elmentem hát a fiókba, átadtam a csekket beváltás céljából az egyik szabad tisztviselőnek, aki belepislantott Weinréb folyószámlájába, és azt mondta:

– Rendben van, tessék a pénztárhoz fáradni, és felvenni a pénzt.

Odaléptem a pénztár üvegablakához, és kedélyesen beszóltam:

– Ide a pénzzel, apuskám!

– Igenis! – válaszolta a pénztáros, és a sarokban álló páncélszekrényből vaskos bankókötegeket kezdett elém rakni. Kérdeztem tőle, hogy mit csinál?

– Amit parancsolni tetszett – így a pénztáros. – Rablás, nemde?

Hangosan nevetni kezdtem.

– Hahaha, roppant mulatságos! – jött méregbe a pénztáros. – Már ötödször rabolnak ki fél éven belül…

Elmagyaráztam a szerencsétlennek, hogy nincs a birtokomban lőfegyver, és csupán a saját pénzemet szeretném felvenni.

– Singer úr! – kiáltott a pénztáros a szemben lévő íróasztal irányába. – Lesz szíves egy pillanatra! Van egy ütődött bankrablóm.

– Azonnal – válaszolta Singer úr, és befejezett valami levelet. Azután odajött hozzánk egy nagy halom bankjeggyel.

– Ez minden, ami nálam van – mentegetőzött. – Csak pénteken érkeznek meg a nagyobb kifizetések, micsináljak…

Kérdezte, hogy miért nem viselek harisnyát a fejemen. Mondtam, hogy szúr.

Az egész ügy elég zsenáns volt. Az emberek kezdtek körénk tülekedni, meg pofákat vágni. Egy férfi a bejárathoz ugrott, és kikiabált a feleségének:

– Az isten szerelmére, hozd gyorsan a gyerekeket, rablás van!

Előttem a pulton már egész halom dohány magasodott. Mondtam Singernek, hogy tényleg nem vagyok érdekelve a tranzakcióban.

– Csak vigye nyugodtan – tukmálta rám Singer –, a biztosító fedezi az egész kárt.

Elmesélte nekem, hogy épp a minap rabolta ki két bakfislány a takarékpénztárt Jaffán. „A jövő héten rajtatok a sor!” – figyelmeztette Singert a takarékpénztár igazgatója a rablás után, és a bankfiók azóta gyűjti a pénzt, hogy ne maradjon szégyenben, ha majd jönnek a fiúk.

– Ez az élénk izráeli bankélet megszokott jelenségei közé tartozik – mesélte Singer. – Vannak már íratlan bankrablási előírások, amelyek mélyen bevésődtek a nagyközönség tudatába.

Az ügyfelek irányába mutatott, akik időközben saját jószántukból hasra feküdtek a padlón, és a kezüket összekulcsolták a tarkójukon, miként az adott helyzetben szokásos. A tisztviselők is ebben a vízszintes pozícióban folytatták a napi munkát. A felek, miután elintézték apró-cseprő ügyeiket, könnyű laposkúszással hagyták el a helyiséget. Az új kuncsaftok ugyancsak hasmánt tértek be a bankba. A portás maga átalakult ügyeletes kúszómesterré, és a magukról megfeledkezett vendégeket figyelmeztette az előírásos magatartásra.

– Valamikor, az állam első éveiben, még a hagyományos módon hajtották végre a bankrablásokat – mesélte Singer. – A plafonba lőttek, kiabáltak, randalíroztak. Nos, az izráeli bankok nemrég elhatározták a procedúra egyszerűsítését, hogy időt és fáradságot spóroljanak meg, továbbá, hogy kiküszöböljék a felesleges rendzavarást. A Barclay's Bank rámát-ájimi fiókjából a múlt héten nem kevesebb, mint százezer lírát rámoltak ki egy csavarhúzó segítségével, a Nemzeti Bank petách-tikvai kirendeltségét pedig egy tölcsér vanília-karamell fagylalttal tartották sakkban a támadók, amíg a helyszínen található összes készpénzt bezsebelték. A Discount Bank hirdetést tett közzé a reggeli lapokban, amelyben kéri, hogy tekintettel a nyári időszámításra, a bankokat kizárólag hétfőn, szerdán és csütörtökön rabolják ki, 9-től 12-ig.

– Micsoda bürokrácia – jegyeztem meg pikírten.

– Még koszorús költőnk, Cháim Náchmán Bialik sem álmodott ilyen ideális állapotokról – vélte Singer. – Annak idején, mint ismeretes, azon reménynek adott kifejezést, hogy egy szép napon lesznek majd nekünk is originál zsidó bűnözőink, minthogy nézete szerint saját alvilág nélkül aligha lehet egységes nemzetről beszélni. Nos, a nagy poéta látomása a megvalósulás felemelő stádiumába lépett.

– Kuki – fordult Singer a titkárnőjéhez –, telefonáltál a rendőrségre?

– Igen – rágta Kuki a gumit –, foglalt.

– Akkor hagyd a fenébe.

Átszámoltam a pénzt, és közben megtudakoltam, hogy tulajdonképpen miért nincs a bankfiók riasztóberendezéssel felszerelve.

– A zaj miatt – magyarázta Singer. – A rámlei takarékpénztárban két és fél óra hosszat berregett a vészcsengő az utolsó rablás alatt úgy, hogy majdnem bediliztek tőle, a személyzet kis híján megsüketült.

A pénztáros közben becsomagolta a bankjegyeket a két hatalmas kofferbe, amelyeket a bank bocsátott előzékenyen rendelkezésemre. Kérdezte, hogy hol áll a lopott autóm? Mondtam, kinn.

Távozásom alkalmával néhány járókelő rám vetette magát. Mindenáron le akartak fényképezni, és kérve kértek, hogy kössek zsebkendőt a szám elé, s ráncoljam össze a szemöldökömet, hogy hitelesebb legyek. A látóhatár szélén néhány rendőr volt látható, amint lázas sietséggel torlaszokat állítanak fel. Szétosztottam még néhány autogramot, és utolsó kísérletet tettem, hogy a jelentős összeget visszaszármaztassam a banknak.

– Ugyan hagyja – dohogott Singer. – Már közöltük a rablást a központtal meg a biztosítóval, sőt az évi mérleget is kiigazítottuk. Nincs értelme komplikálni a dolgot. De talán maradjon itt, amíg megjönnek a televíziótól.

– Sajnos, mennem kell.

Kezet szorítottunk, és a közeli benzinkúthoz hajtottam.

– Mennyi? – kérdezte a benzinkútkezelő.

– Tele – feleltem, mire ő kinyitotta a csomagtartómat, és beleöntötte az összes pénzt, ami momentán a pénztárban volt.

– Kér nyugtát? – érdeklődtem.

– Felesleges. Minden biztosítva van.

Balra fordultam, és egyenesen behajtottam a Cháim Náchmán Bialik utcába. Leszámítva az inflációt, makkegészséges nemzet vagyunk, ahogy a költő mondja.

előzőtartalomjegyzékkövetkező