Veszett ernyő nyele

Én igazán nem tehetek semmiről. Ez egy szubtropikus, napsütötte ország, amelyhez egyáltalán nem illenek az esőzések. Az ember nem is veszi számításba, hogy felhőszakadásról is szó lehet. Ez okból figyelmeztetett az asszony, amikor a hét elején elindultam hazulról a garázsba az autóért:

– Vidd az én ernyőmet – így a kicsike –, és ne veszítsd el, az isten szerelmére!

Mint egy papagáj ismétli ezeket a gépies figyelmeztetéseket. Tényleg kicsit nevetséges. Mi vagyok én, gyerek?

– Mondd csak, drágám – kérdezem gúnyosan –, mikor történt utoljára, hogy én elvesztettem egy esernyőt?

– Tegnap – így az asszony. – Az isten szerelmére könyörgök, ne veszítsd el most az enyémet is!…

Ilyen nagy ügyet csinálni abból, hogy tegnap véletlenül elhagytam valahol az esernyőmet. Kicsit felfújja a dolgokat az asszonyka. Most is alaposan kihasználja, hogy a garázsba menet az ernyőjére vagyok utalva. Valóságos sértés; ez egy teljesen nőnemű ernyő, karcsú és hupikék, a nyele pedig egy remekbe faragott kutyafejben végződik minden ok nélkül. Két ujjam közé vettem ezt a taszító, cifra alkalmatosságot, és kiléptem a zuhogó esőbe.

Felesleges hozzátennem, hogy amint leszálltam az autóbuszról, már verőfényes napsugárban fürdött az utca. Az ég úgyszólván derűs, a fák újból rügyeznek, a természet feléledt, és én ott megyek a Dizengoff sugárút közepén egy alul kutyában végződő kék női ernyővel. A kocsi, persze, még nem volt készen a garázsban; még hátra volt az ellenőrzés. Útban hazafelé beugrottam a bankba, felvettem némi készpénzt, majd egy órácskát ültem a Kaliforniában a barátaimmal, és kitaláltuk a legújabb pletykákat. Azután rohantam haza, mert már háromnegyed kettő volt.

Az asszony ott állt az ajtóban:

– Hol van az ernyő?

Tényleg, hol van? Teljesen elfeledkeztem róla. Hol is hagytam? Várjunk csak…

– A Kaliforniában maradt – rekonstruáltam –, biztos, mert még emlékszem, hogy a térdem közt tartottam, hogy ne lássák! Máris rohanok és hozom, két perc az egész…

Szaladtam az autóbusz-megállóhoz az újból szemerkélő esőben. Utazás közben az angolokon tűnődtem, akik egy lépést sem tesznek az esernyőjük nélkül, és soha el nem hagyják, de ez a nép, uram, épített is magának egy világbirodalmat, amely csak most omlik össze szörnyű robajjal. Ilyen globális gondolatok közepette érkeztem a megállóhoz. Valósággal az utolsó pillanatban vettem észre, hogy le kell szállnom. Gyorsan felugrottam a helyemről, vettem az ernyőt, és tülekedtem az ajtó felé.

– Héj, ez az enyém!…

Ezt egy nagyon kövér asszony kiabálta, aki mellettem ült az autóbuszban. Szórakozottságból elemeltem az ernyőjét. Oda volt támasztva a lábamhoz, hát azt hittem. Óriási! A kövér asszony persze kajabálni kezdett, hogy tolvaj, tolvaj, meg ilyesmik, és csak nehezen tudtam meggyőzni, hogy nem vagyok én az ő ernyőjére utalva, amikor jó néhány ernyőm van elszórva a város különböző pontjain. Mindenesetre gyorsan eliszkoltam. A Kaliforniában azonnal felfedeztem az asszony ernyőjét, illetve annak roncsait. Odadobták, mint a barbárok. Előre sejtettem, mit fog az asszony mondani, amikor meglátja meggyalázott tulajdonát…

– No látod – mondtam tehát hangsúlyozott vidámsággal az ajtóban –, megtaláltam!

– Mit találtál?

– Az ernyődet…

– Ez az én ernyőm?…

Vagyis időközben az történt, hogy a bankból hazaküldték az asszony kék esernyőjét. Hát persze, emlékeztem vissza, ott hagytam a bankban, amikor felvettem a pénzt. De akkor… kié… ez a fekete vacak…

A telefon csenget:

– Halló, itt a pincér a Kaliforniából – mondja a pincér onnan elég dühösen –, most hallom, hogy uraságod egyszerűen elemelte az esernyőmet a sarokból. Nem szép. Háromkor végzek, odakint zuhog…

– Ezer bocsánat, máris hozom vissza!…

Az asszony már kissé ideges. Nem tudom, mi van vele az utóbbi időben.

– Vidd az ernyőmet – mondja –, de ne veszítsd el, az isten szerelmére!

– Nincs rá szükségem, a pincér ernyőjével megyek.

– És mivel jössz vissza, mafla…

Voltaképpen nem maflát mondott, de térjünk a tárgyra. Vajon megesett-e már az olvasóval, hogy ott csatangol az utcákon a földközi-tengeri nap tündöklő sugarai alatt – két ernyővel a kezében? És azok közül is az egyiket megtépázta az idő vasfoga, a másik pedig kutyában végződik. Esküszöm, mintha az összes utasok engem bámultak volna az autóbuszban, mintha azt mondanák a tekintetükkel: szép kis férfi, fél attól a néhány csepptől! Szerencsére tüsszögni kezdtem, és ez ürügyül szolgált, hogy gyorsan leugorjak egy gyógyszertárba aszpirint venni. Megfogadtam magamban, hogy nem megyek ki újra az utcára, amíg esni nem kezd, de váratlanul rendkívüli éhség vett erőt rajtam, mivel még nem ebédeltem, mint emlékezetes. Gyorsan átszaladtam a szemközti kioszkba, rendeltem egy nagy adag rósejbnit, és valósággal felhabzsoltam az autóbuszon ülve. A Kalifornia pincére a bejárat előtt várt rám.

– Hallja – mondta –, hol van az ernyőm?

Vagyis azt kérdezi ő tőlem, hogy hol van az ő ernyője. Tudom én, hogy hol van, mit nyaggat engem? És hogy hol van a feleségem ernyője, azt nem kérded, te pimasz? Majdhogy rá nem vetettem magamat. Mi megy itt végbe az utóbbi időben ezekkel a hülye ernyőkkel…

– Mit izgul? – intettem le a pincért. – Itt vagyok, nem? Mindjárt hozom a nyamvadt ernyőjét!…

A szakadó záporban visszaszaladtam az autóbusz-megállóhoz. Tényleg bosszantott. Hogy az asszonyé ugrott, még megjárja, de hogy a pincéré is, az anyját. Lihegve törtem be a gyógyszertárba:

– Itt hagytam… néhány perccel ezelőtt…

– Á – így a gyógyszerész –, ez volt?

– Köszönöm!…

Kikaptam a kezéből az ernyőt, és szaladtam vele. A mai napig sem vagyok százszázalékosan biztos benne, hogy egyike volt-e az elveszett ernyőimnek. Nem hasonlított ugyan az asszonyéhoz, de mégis bizonyos kétségek merültek fel, mivelhogy zöld volt a lelkem és igen zömök, a nyele meg egy gömbölyű márványdarabkában végződött, és bele volt vésve, hogy „W. R.”. Attól tartok, hogy talán mégsem volt az asszonyé, de valamit vissza kellett adnom a pincérnek, nem? Ez a küzdelem a létért, drága uram, ma én, holnap maga, nincs mese. Ha az ember nem ügyeskedik, akkor egykettőre ernyő nélkül marad az életben. Azt mesélik, hogy az autóbuszközpontban nap mint nap osztogatnak friss veszett ernyőket. Az ember bemegy és bejelenti: elvesztettem a 94-es vonalon egy ernyőt. Tegyük hozzá, hogy a 94-es vonal nagyon zsúfolt. – Ez volt? – kérdi a raktáros. – Ez vacak – feleljük neki –, mutasson valami mást…

– Halló, halló!…

A rósejbniárus integet a kioszkjából. Hogy az ördögbe is, ott bámészkodik a standján a két ernyőm… az egyik a Kaliforniásé… a másik özvegyemé…

Három. Összesen három.

Lesütött szemekkel állok sorba az autóbusz-megállónál. Erős jobbomon himbálózik három ernyő, az egyik hupikék, a másik zöld, a harmadik meg csudaszép. Legalább esne az eső! De nem, az istennek sem, az idő éppenséggel ragyogó, könnyű délnyugati szelecske, ez az egész. Igyekszem csomagot csinálni a három ernyőből kereskedelmi jelleggel, mintha utazóügynök volnék, vagy szenvedélyes gyűjtő, esetleg ejtőernyős. De a zsidókat nem lehet becsapni. Néhány taknyos kölyök mutogat felém, és kuncog. Szép kis ifjúság!

Az autóbuszon egészen a szögletben foglalok helyet, hogy fel ne fedezzenek a hármas ikrekkel. Szerencsére nincs reakció, úgy látszik, simán megúszom a dolgot. Lassan felemelem a tekintetemet, és íme… íme… íme…

Imele!

A kövér asszony. Ugyanaz a kövér asszony ül velem szemben. Üveges szemekkel nézi a gyűjteményemet, aztán élesen megjegyzi:

– Erős napja volt, mi?

És máris magyarázza a szomszédjainak, hogyan kapott el délben. Egyszerűen elemeli az ernyőket, és meglóg velük. A régi jó időkben nem voltak ilyen típusok az országban. Erős, egészséges fiatalember, és abból él, hogy esernyőket ugrat, szégyen és gyalázat. Zord tekintetek merednek felém. Rendőrt, ajánlja valaki, gyorsan rendőrt. Nem szeretem az ilyen nyilvános fellépéseket. Az első állomásnál felugrottam a helyemről, utat könyököltem magamnak a tömegben, és leugrottam a szakadó záporban. Amint felkeltem a síkos úttestről, átkozódva emeltem vádló karjaimat a kegyetlen ég felé…

Karjaimat?

Atyaúristen… Mind a három… A pincér… Az ernyők…

Már útban vannak az örökkévalóság felé.

Mint egy modern Jób, behunyt szemekkel állok a záporesőben. Nem megyek. Az esővíz átlúgozza az ingemet, befolyik a cipőmbe, és megtisztítja nyomorult lelkemet. Itt állok, innen nincs visszaút. Jöjjön az özönvíz. Tavaszig nem mozdulok.

előzőtartalomjegyzékkövetkező