A kaland
A miniszter kocsija fékezett az úttest közepén. Joszi leállította a motort, és hátrafordult:
– Sajnálom, miniszter uram. Hallotta a rádiót?…
Utazás közben a kilencórás hírekben bemondták, hogy a Gépkocsivezetők Országos Szövetsége azonnali munkabeszüntetést határozott el a vegyészmérnökökkel azonos bérskáláért folytatott küzdelem keretében. Joszi kiszállt az autóból, és elsietett a Szövetség székházába, hogy további utasításokat kapjon, a miniszter pedig ott rekedt az utca zajos forgatagában. Az államférfi nem ismerte ki magát az autóvezetés rejtelmeiben, jóllehet kifejezetten vezető egyéniség. A gombnyomásra működő és berregő szerkezetek mindenkor idegenek voltak a számára. Csupán egyetlenegyszer, úgy negyven esztendővel ezelőtt, nyílt alkalma saját kezűleg kormányozni egy kétüléses kis járművet a Luna-parkban, ám a miniszter ekkor még ambiciózus fiatalember volt, képesítésére nézve vizsgázott drogista. Nem sokkal később átnyergelt a politikára, és azóta valahogy mindig akadt a számára egy nagy szolgálati kocsi a hozzá tartozó Joszival.
„Nu, rendelni kell egy helikoptert!”
Igen, ez volt az egyetlen ésszerű megoldás a jelenlegi körülmények között, tekintettel arra, hogy tizenegy órára van kitűzve a rendkívüli minisztertanács a cementválság ügyében.
A miniszter nézte a járókelőket, és a kaland mámora bizsergett át bensőjén. Itt van hát az utcán! Kicsit meglepte, hogy mennyi ismeretlen ember szaladgál az országban. A minisztériuma irodáiban nap mint nap csupa ismerős arcot látott, az ismeretlenek kizárólag küldöttség formájában jutnak el hozzá, a dolgozó néphez pedig csupán a függetlenségi napon, vagy a kupadöntőn van szerencséje a rúgós labdajátékok alkalmával, vagy hogy is mondják a polgárok…
A miniszter elindult a járdán teljesen egyedül, minden segítség nélkül. Önbizalma nemsokára visszatért, mivel világosan érezte, hogy már járt valaha utcán! Igen, futott át agyán a hirtelen felismerés, 1951-ben történt, amikor egy teherautó belefarolt a kocsijába, és ő gyalog ment haza a fél városon keresztül! A miniszter lefelé pislant: masszív pocakja alatt látja a két lábát, amint szép, egyenletes tempóban halad előre az aszfalton. Kipp-kopp, kipp-kopp, egy-kettő, bal-jobb. Ezek, kérem, az ő lábai. Tud velük menni az utcán. Jó érzés, csak a cipő idegen a számára. Honnan a csodából került elő, az ördögbe is? Hiszen soha nem vett magának cipőt, erre világosan emlékszik. Tulajdonképpen mást se vett. Honnan származik hát ez a magától mozgó lábbeli?
A miniszter megállt egy cipőüzlet kirakata előtt, és tátott szájjal bámészkodott. Különös jelenség, állapította meg, kiraknak ide férfi- és női cipőket, méghozzá párosával! A közéleti személyiség a felfedezés izgalmával lépett be az üzletbe. Tágas helyiség plafonig érő polcokkal, középen székek. Mindenfelé sok-sok cipő, mint az Ipari Vásáron a hazai cipőipar fejlődését reprezentáló pavilonban. A miniszter kezet fog az ajtóhoz legközelebb álló zsidóemberrel, és megkérdezi tőle igen szívélyesen:
– Nos, hogy áll az export?
– Nem tartozom az üzlethez – így a kérdezett –, záms félcipőt keresek nyersgumi talppal.
A miniszter szemügyre veszi a terepet. Vajon itt mindenki saját kezűleg választ cipőt, vagy pedig vannak pincérek? Egy fehér köpenyes főorvos lép hozzá, és megtudakolja, miben lehet a szolgálatára.
– Küldjenek néhány mintadarabot – mondja a miniszter közvetlen, választás előtti hangon.
Csak az utcán jutott eszébe: elfelejtette megmondani, hogy tulajdonképpen kicsoda is ő. Többet kellene szerepelnem a televízió képernyőjén, tűnődik az ismert politikus, és felírja a noteszébe: „Tévé igazg. Letolni!”
Késő van, érintkezésbe kellene lépni a minisztériummal, hogy küldjenek valami járművet. A miniszter tanácstalanul topog. Nem tudja, hogyan kell érintkezésbe lépni. Mindig a titkárja szokta az ilyesmit lebonyolítani, de ma Haifára utazott valaminek az elintézése céljából. A miniszter tétován körülnéz, hátha a járókelők között felbukkan valami facér titkár.
Ekkor váratlanul csoda történt, akár a mesékben. A miniszter megpillantott, szinte az orra előtt, egy szögletes üvegkalickát, benne telefonkészülékkel. A kulcsember belépett, és leemelte a kagylót:
– Kérem a központot!
A hallgatóban nincs válasz, sőt még vonalat sem ad a készülék. Kintről egy srác mutogatja neki, hogy előbb tantuszt kell bedobni. Persze! A miniszter rádöbben, hogy voltaképpen ő az Állami Pénzverde alelnöke. Befordul hát a szomszédos trafikba, és telefonérmét kér.
– Ez mosoda – mondja neki a hajlott hátú öregúr –, tessék a postára menni.
Micsoda fura világ! A miniszter kénytelen postahivatalt keresgélni. Az utca túloldalán megpillant egy piros ládikót, és azonnal felismeri az alakja után, hogy ebbe dobják az emberek a levelet, miután odahaza megírták.
– Bocsánat – szólított meg egy hölgyet a sarkon –, milyen színnél is megyünk át?
Igen, jól emlékezett, az autója többnyire a zöld fényben szokott átrobogni az útkereszteződéseknél, de vajon ugyanez a helyzet gyalogjárók esetében is? Átsodródott a tömeggel a túloldalra pirosban. A levélláda mellett felfedezett egy meglehetősen kicsi postahivatalt. A miniszter a szolgálatos tisztviselőhöz fordul, aki épp valami pohárfélét mosogat elmélyülten.
– Kedves barátom, sürgönyözzön, hogy haladéktalanul küldjenek értem valakit…
– Mi? – röhög a kövér kioszkos. – Micsoda sürgönyről teccik gagyogni?
A miniszter nézegeti a kioszk elé kiakasztott újságokat. Nehéz neki így, minden bekarikázás nélkül olvasni őket. Hozzászokott ugyanis, hogy a sajtóreferense reggelenként filctollal vastagon bekeretezi az őt érintő cikkeket.
– Parancsol egy pohár málnaszörpöt?
A nép atyja helyeslően bólint. Megszomjazott a szokatlan gyaloglásban. Kihörpinti a piros nedűt az utolsó cseppig, és a hangulata egy csapásra megjavul. Micsoda fantasztikus kaland: teljesen egyedül az utcán hűsítő italt inni! A kioszkos szalad utána:
– Hé, elfelejtett fizetni!…
A miniszter üveges szemekkel meredt rá, de aztán magához tért. Igen, igen, csakugyan létezik ez a népi szokás, fizetni. Az államférfi félszeg mozdulattal süllyeszti kezét a zsebébe. Persze egy árva fityinget sem talál ott, hiszen mindig, mindenhol a titkárja fizet helyette, mi a csudának kellett pont ma Haifára utaznia?
– Küldje el a… számlát…
Miközben tovaiszkol, a tulaj idegen nyelvű átkai kísérik. Amikor kiért a szitkok hatósugarából, leállt, és kifújta magát. Pont egy utcai árus pultja előtt horgonyzott le. Az áruválaszték egy része a járdán szétszórva hevert. Nyilván leesett, véli a miniszter, és előzékenyen lehajol, hogy felemeljen néhány csomag szappant meg sampont, ezzel a gesztussal is támogatva a kisembert.
– Ha nem vesz, akkor ne fogdossa, apuskám! – mordul rá az árus.
A miniszter szeme megakad egy épülőfélben lévő ház magas állványzatán. Eddig csak alapköveket látott, amikor ünnepélyesen lerakták valahol. Nagyon érdekes az ilyen építkezés, csak kicsit zajos, állapítja meg. Vajon mi lehet az a szürke massza, amit ott fent a lapos tetőn kavarnak, majd kiöntenek?
– Á git jantev!
Toprongyos aggastyán áll előtte, a keze kinyújtva. Kétségtelenül valami pénzgyűjtési akcióról van szó.
– Forduljon, kérem, a titkársághoz…
Kellemes meglepetés: az utca egyik oldalán kivilágított ablakok egész sora látható tele félmeztelen nők színes képeivel. Valami oda van írva angolul vagy franciául. A miniszter betekint. Igen, helyesen sejtette, ez mozgóképszínház! Szóval így fest közelről az intézmény. Erős vágy hatalmasodik el szívében bemenni és megnézni végre egy valódi filmet. A miniszter kopog a zárt vasajtón. Előkerül valahonnan egy kancsal perszóna:
– Na?
– Szeretnék megtekinteni egy játékfilmet.
– Aztat lehet, de nem reggel – világosította fel a nőszemély. – Gyüjjön délután fél ötkor.
– Délután nem érek rá.
– Akkor beszéljen a Weisz úrral…
A nő faképnél hagyja… A miniszter észrevesz egy különösen hosszú és magas autót a járda mellett, amibe emberek szállnak be. Autóbusz! Igen, emlékezik vissza a miniszter, épp tegnapelőtt emeltük fel az autóbusz-társaságok állami szubvencióját 11,1 százalékkal az előző pénzügyi évhez képest.
Utolsónak száll fel az autóbuszra:
– Vigyen a Hájárkon utcába – veti oda a vezetőnek. – 71-es szám!
– Szórakozz a nénikéddel! – így a sofőr. – Leszállni, hapsikám, amíg finom vagyok!
Bizarr világ, a maga sajátos törvényeivel. A miniszter próbálja meghatározni, hogy hol is van tulajdonképpen. A dolog nem könnyű a számára, a város főbb tájékozódási pontjai nélkül, mint például a Hilton Szálló, vagy a hírneves görög étterem. Az emberek változatlanul áramlanak körülötte, mintha mi sem történt volna aznap. Ez hát a nép, a jelek szerint, mármint a tömeg, vagyis a választók. Különös! Ezek közül a vadidegenek közül minden huszadik ember rá fog szavazni a Közvéleménykutató Intézet legutóbbi becslése szerint. A miniszter kedvtelve nézi a lakosságot, és tiszta szívből kívánja, hogy valamennyien boldoguljanak az életben. Kora ifjúsága óta haladó szelleműnek vallotta magát.
– Sikerült kivívnunk öt százalék közlekedési pótlékot!
A sofőr futott be, a sztrájk véget ért. Mindketten beszállnak a kocsiba.
– Hajts a minisztériumba, Joszi!
A hatalmas fekete autó elindul. A miniszter fáradtan hátradől: visszatért a planétáról a valóság hétköznapi világába.
előző tartalomjegyzék következő