Ruchámá
Az egyik minap történt, hogy gyermekeim anyja letette az újságot, és hozzám fordult:
– Már megint emelik a betegsegélyző díjakat – mondta az asszonyka –, már egy egész vagyonba kerül, és mi az istennek se vagyunk betegek…
Ez tényleg bosszantó. Az ember akar látni valamit a pénzéért, nem igaz, kiskomám? Morózusan tértünk vackunkra, és a kora hajnali órákban szinte megrendelésszerűen szaggatni kezdett a bokám. Soha jobbkor. Kora reggel kiugrottam az ágyból, és fürgén elsántikáltam a betegsegélyző körzeti rendelőjébe.
Ruchámá nővér fogadott az őrhelyén:
– Rendben van – mondta –, beutalom a belgyógyászatra.
– Nővérkém – jegyeztem meg –, vajon ez nem az ortopédiára tartozik?
Sveszter Ruchámá felvonta egyik szemöldökét, és átható pillantást vetett rám:
– Belgyógyászat! – mondta tagolva. – Kérem a következőt!
Elgyalogoltam a belgyógyász fogadószobája elé, és leültem a padra. Kisvártatva behívott az orvos, és megkérdezte, hogy miről van szó. Mondtuk, hogy szaggat a boka, doktor úr.
– Az anyja Krausz – csattant fel a belgyógyász –, ez az ortopédiára tartozik!
– Evidens. Én is mondtam Ruchámá nővérnek, de…
– Egy pillanat – szakított félbe az orvos –, Ruchámát mondott?
– Igen…
– Kérném levetkőzni – suttogta a belgyógyász, és gondosan átvizsgálta a bokámat sztetoszkóppal. Világos volt, hogy nem hall semmit. A hideg veríték ütött ki homlokán, és nekem megesett rajta a szívem.
– Talán – mondtam –, talán mégis jobb volna az ortopédia…
Itt megtört az orvosember:
– Már négy éve dolgozom Ruchámánál – öntötte ki a szívét. – Senki sem tehet egy lépést sem nélküle. Ha felingerlik, akkor rettenetes. Már nem vagyok fiatal ember, elég bajom volt az életben…
Megérdeklődtem, hogy a sveszter veri-e, de az orvos nem emlékezett vissza esetekre, amikor testi fenyítésre lett volna szükség. Ruchámá nővér puszta tekintélyével kormányoz. A belgyógyász bizalmasan rábeszélt, hogy próbáljak a rendelőintézet másik szárnyában uralkodó Trágár nővérhez fordulni, az liberálisabb, és ha az ember jó napot fog ki nála, akkor néhány ellenutasítással semlegesítheti Ruchámát, de az isten szent szerelmére – így a doktor –, el ne áruljam senkinek, hogy ez az ő ötlete volt, mert ez zendülésnek számít Ruchámánál, és megüthetjük a bokánkat…
Felcsoszogtam a főorvoshoz, és feltártam előtte a szituációt.
– Ki vezeti ezt az intézményt? – tettem fel a végső kérdést. – Ruchámá vagy az orvosok?
– Ruchámá – felelte a főorvos. – Miért?
Szó nélkül a telefonhoz léptem, és felhívtam az egészségügyi minisztert:
– Excellenciás uram – mondtam neki –, minden elismerésem a betegsegélyzőé, de amíg Ruchámá nővér tartja a kezében…
– Ruchámá? – kérdezte a miniszter, és elváltozott hangon gyorsan hozzátette: – Interurbán, kérném letenni!
S megszakította velem a kapcsolatot. Csendesen visszatértem a belgyógyász előtti padra, és alázatosan átutaltam a szaggatást a hasamba.