Szilárdulnak a kapcsolatok
Az egyik este üldögéltünk otthonunkban, és képes mellékleteket olvastunk, amikor egyszer csak csöngettek odakint. A kicsi fürgén felpattant, hozzám lépett, és azt mondta:
– Mire vársz, nyisd ki az ajtót!
Grószék topogtak a küszöbön. Grósz Lucy és Dov, kifejezetten rokonszenves, középkorú házaspár, jóllehet papucsban. Bemutatkoztak, és elnézésünket kérték, amiért e késő esti órában zavarnak.
– Szemben lakunk – közölték –, szabadna bejönnünk egy pillanatra?
– Tessék…
Egyenesen a szalonba tértek, megkerülték a zongorát, és megálltak a zsúrasztalka előtt.
– Mit mondtam? – fordult Grósz Lucy diadalittasan a férjéhez. – Nem varrógép!
– Oké – felelte Dov fojtott dühvel –, nyertél! De abban nekem volt igazam, hogy nincs Encyclopaedia Britannicájuk…
– Én nem említettem semmiféle enciklopédiát! – tört ki a keserűség Lucyból. – Csak lexikonokról volt szó, meg hogy sznobok…
– Kár, hogy nem vettük fel hangszalagra, amit mondtál!
– Valóban kár!…
Láttam, hogy a jó hangulat a végéhez közeledik, s a viszony feltartóztathatatlanul romlik közöttük. Azt javasoltam, hogy üljenek le, és simítsuk el az ellentéteket, miként kultúremberekhez illik.
Dov levetette az esőkabátját, és úgy maradt tetszetős, világoskék csíkos pizsamájában.
– Pont szemben lakunk – magyarázta, és rámutatott az utca túloldalán magasló jókora épületre –, ott a második emeleten. Van egy príma tábori látcsövünk, tavaly vettük Hongkongban…
– Igen – mondtam –, a japánok fantasztikus dolgokat produkálnak manapság.
– Térhatású nagyítás, egy a húszhoz – igazgatta Lucy a tartóshullám-micsodákat a hajában. – Látni lehet vele minden kis részletet önöknél. Tegnap Dubi kötötte az ebet a karóhoz, hogy az a sötét dolog a zongora mögött varrógép kell hogy legyen. Fogadtam vele, hogy nem az, mivel világosan láttam rajta egy vázát teli virágokkal. Végül is azt mondtam Dubinak: – Tudod, mit, menjünk át, és vizsgáljuk meg a helyszínen, hogy kinek van igaza!
– Okosan cselekedtek – jegyeztem meg –, másképpen nincs vége a vitának. Vannak még egyéb problémák?
– Csupán a függöny – így Dov. – Ha behúzzák a virágos függönyt a hálószobájuk ablakán, akkor csak részlegesen látjuk a lábukat.
– Huzat van, higgye el, hogy csakis azért…
– Nem teszek szemrehányást – igy Dubi –, maguk nem kötelesek figyelembe venni a mi szempontjainkat. Végül is ez az önök lakása.
A hangulat javult. A kicsi ízletes sós rudacskákat szervírozott és teát.
– Igazán kíváncsi vagyok, hogy a rágógumi itt van-e még? – jegyezte meg Dov, és bebújt az asztal alá. Kisvártatva tapogatni kezdte az asztallapot alulról. – Piros volt, ha nem tévedek…
– Ugyan, menj már – így Lucy –, sárga.
– Piros!…
Ismét elkezdtek veszekedni. Igazán zsenáns volt. Hát valóban nem képesek művelt emberek öt percig társalogni perlekedés nélkül? A rágógumi valójában zöld volt, szóval bennük sem lehet megbízni száz százalékig.
– Tegnap ragasztotta a vendégük az asztallap alá – árulta el Dov –, az a magas, jóvágású férfi. Amikor a nagyságos asszony kiment a konyhába, kivette a rágógumit a szájából, körülnézett, hogy nem látják-e, és odatapasztotta alulra…
– Nagyszerű – kacagott az asszonyka –, önök valóban mindent látnak.
– Nincs televíziónk – magyarázta Dov –, így aztán a környéken keresünk szórakozást. Remélem, nem zavarja önöket…
– Már hogy is?!
A kicsi gyümölcsöt hozott és nápolyit különféle színű töltelékkel.
– Ügyeljenek jobban arra az atlétatrikós férfira, aki az ablakokat pucolja – emelte fel Dov intő szavát –, használja a dezodorjukat a fürdőszobában.
– Önök belátnak a fürdőszobánkba?
– Nem nagyon. Csak a zuhany alatt állókat látjuk tisztán.
– Na és?
– Muris.
Óva intettek bennünket a molett pesztonkától is, aki szombatonként jön.
– Amikor a gyerekek elszenderednek – közölte Lucy –, bemegy az önök hálószobájába egy szemüveges egyetemi hallgatóval…
– Hogy prosperál a tábori látcső hálószobavonalon?
– Kielégítő. Csak a virágos függöny zavar, mint már említettem…
– A faliégők fénye elegendő?
– Az igazat megvallva, nem – ismerte be Dov. – Néha nem látunk mást, csak az önök sötét kontúrjait az ágyban. Ezek után fényképezésről már nincs is mit beszélni…
– A lámpák csak olvasásra valók – mentegetőztem. – Szeretünk esténként olvasni.
– Tudom, tudom – így Dov –, néha elég egyhangú is a dolog, hogy őszinte legyek…
– Dov! – csattant fel Grószné pikírten. – Mit akarsz tőlük?
Lucy elmesélte, hogy neki az a legkedvesebb jelenete, amikor a feleségem esténként bemegy a pici Renánához, és cuppanós búcsúpuszit ragaszt a popsijára.
– Valóságos élmény – lelkesedett. – Vasárnap volt nálunk egy igen szeretetreméltó házaspár Kanadából, mindketten belsőépítészek, és ők is mondták, hogy ritkán látni ilyen megkapó jelenetet. Megígérték, hogy küldenek nekünk egy teleszkópot rögzített talpazattal, egy a negyvenhez…
– A férjem akar venni japán mikrofont is, amivel be lehet célozni a nyitott ablakon keresztül – mesélte Lucy –, de én megmondtam Dubinak: várjunk, fiacskám, amíg elég pénzünk nem lesz beszerezni valami igazán elsőrangút…
– Ez az – mondtam –, műszaki dolgokon nem szabad spórolni.
Dubi felkelt, és leseperte pizsamájáról a nápolyi morzsáit.
– Nagyon örülünk, hogy végre megismerhettük önöket személyesen is – mondta udvariasan, és bizalmasan a fülembe súgta: – Le kell kicsit fogynod, öregem, valósággal pocakot eresztettél…
– Igazán köszönöm.
– Szóra sem érdemes – így Dubi –, ha tudok segíteni, már miért ne?
– És ha lehet – búcsúzott Lucy –, akkor a virágos függönyt…
– Magától értetődik.
Azzal az ígérettel távoztak, hogy fenntartják a kapcsolatot. Csakhamar láttuk, amint felgyullad a fény szemben a lakásukban. Azután feltűnt a figyelőállásban Dubi sudár alakja a hongkongi gukkerrel. Integettünk neki, és ő mintha visszaintett volna, hogy folytassuk a munkát.
– Kedves emberek – jegyezte meg az asszony. – Közvetlenek, megértőek.
– Igen – bólintottam –, sok belátással vannak.