Jöjjél rám!
A tényállás a következő: az országos hírű ősz festőművész betér inkognitó az úridivat-üzletbe, hogy nyakkendőt vásároljon. Eddig még nem volna a dologban semmi, de az ősz mester nagyon szeretné, ha a kereskedő rájönne arra, hogy ő az ősz mester, inkognitó, és megadná neki a kellő tiszteletet, és csökkentené némileg az árakat. Azonban – és itt a bibi – a kereskedő közönyösen bámul rá, és a napnál is világosabb, hogy nem ismerte fel. Az ősz mester rendszerint rajongói társaságában szokott ingkognitó vásárolni, és már be van vezetve nála, hogy mindig megsúgják a tulajnak, hogy ki is ő, de most – éppen most! – egyedül van. Kínos kis szituáció. Mégsem lehet egyszerűen azt mondani a kereskedőnek: – Jicchák Bár-Honig vagyok, a hírneves festőművész – mert ez mégis egy kicsit megalázó és jócskán zsenáns. Mit tehet ilyenkor egy ősz mester? Nyilván meg kell próbálnia odavezetni a beszélgetést, hogy neve és nagysága mintegy magától kiderüljön. Rajta hát:
Ősz (beköszönt): Sálom.
Tulaj: Kérem.
Ősz: Csokornyakkendőt keresek.
Tulaj: Milyet?
Ősz: Művész részére.
Tulaj: Krem. (Mutat).
Ősz: Meg tetszik engedni, hogy a táskámat ide a székre tegyem? Ugyanis olajfesték van benne tubusokban.
Tulaj: Krem. (Odateszi). Itt jó helyen lesz.
Ősz (vizsgál egy csokrot): Bámulatos ornamentika.
Tulaj: Azt elhiszem. Ezeket a mintákat, kérem, komoly festőművészek tervezik.
Ősz: No akkor ehhez én is értek valamicskét, hehe.
Tulaj: Uraságod textiles?
Ősz: Nem. Én festőmű…
Átkozott segéd: Steiner úr! Kassza kettő nyolcvan!
Tulaj: Köszönöm. (Elteszi a pénzt.)
Ősz: Szóval, mint mondottam…
Tulaj: Igen, bocsánat, akkor melyiket is tetszik választani? Én ezt a lilásat ajánlanám, ez olyan futurista…
Ősz: A futurista irányzat 1937-ben véget ért Rouenoiyes halálával.
Tulaj: Ez a lilás egész szép.
Ősz: Túl sok a színfolt benne, barátom. Velencében láttam ilyen olcsó nyakkendőt, amikor megnyertem az első díjat.
Tulaj: Miért, ez nagyon csinos kis nyakkendő.
Ősz: Mikor az első díjat nyertem Velencében, akkor láttam ilyesmit.
Tulaj: Uraságod már volt Velencében?
Ősz: Megnyertem ott az első díjat.
Tulaj: Én is voltam Olaszországban. Micsoda táj, micsoda szépségek. Mondtam is Blankának: ha én festő volnék, fiam, akkor istenuccse pingálnék itt néhány képet.
Ősz: Én a magam részéről Velencében első díjat nyertem egy vásznammal.
Tulaj: Nekem is van néhány díjam odahaza. Kettő kirakatrendezésért, egy pedig torna végett. Valamikor könnyűatléta voltam. Még ma is tornázom reggelente, ha nem esik. Az egészség a legfontosabb, nemde?
Ősz: De.
Tulaj: Tessék ezt az élénkzöldet venni. Gyönyörű színe van.
Ősz: Színekben aztán nincs különb nálam, barátom!
Tulaj: Igen, ezzel születni kell. A színérzék nagyon fontos a mi szakmánkban. Nálam, hála istennek már huszonhét éve kifogástalanul működik. Huszonhét év, uram, nem kis idő.
Ősz: Érdekes, meg voltam róla győződve, hogy uraságod nem mindig volt kereskedő.
Tulaj: Huszonhét éve, uram.
Ősz: A foglalkozás rendszerint nincs az ember arcára írva. Rólam például sokan azt hiszik, hogy orvos vagyok, pedig…
Tulaj: A belgyógyászatban tetszik dolgozni a doktor úrnak?
Ősz: Mondom, csak azt hiszik, hogy orvos vagyok, valójában a foglalkozásom: festőmű…
Az a Büdös Telefon (cseng).
Tulaj: Bocsánat, telefon. (Beszélget és visszatér). Hol is hagytuk abba? Ja igen. Hallottam egy remek orvosviccet, remélem, nem sértem meg vele. Aszongya egy illető az orvosnak: „Professzor úr, biztos, hogy nekem tüdőgyulladásom van? Egy ismerősömet nemrégiben tüdőgyulladással kezelte az orvosa, és tífuszban halt meg.” – „Uram – feleli erre a professzor –, ha én magát tüdőgyulladással kezelem, akkor maga tüdőgyulladásban fog meghalni.” Hahahaha…
Ősz: Ha.
Tulaj: Szolgálhatok még valamivel, professzor úr?
Ősz: Festővászna van?
Tulaj: Már miért lenne nekem festővásznam?
Ősz: Gondoltam, hogy van a részemre festővászna.
Tulaj: Nem tartok.
Ősz: Ne mozduljon! Maradjon így! Ne mozduljon! Óriási! Micsoda profil! Festő ecsetjére kívánkozó vonások!
Tulaj (nem mozdul): Igen, ezt már többen mondták. Van bennem valami.
Ősz: Hajlandó lennék magát lefesteni!
Tulaj: Momentán nincs nekem erre időm, kérem.
Ősz: Egykettőre megleszünk az én óriási festőgyakorlatommal. Kap tőlem egy gyönyörű képet.
Tulaj: Köszönöm, már van képünk odahaza, kettő a nagyszobában, egy a gyerekeknél. Rajongok a festészetért, tetszik tudni.
Ősz: Köszönöm.
Tulaj: A fiam gyönyörűen rajzol. Nyolcéves a gyerek, az osztályfőnöke azt mondja, hogy hihetetlen festőkészsége van.
Ősz: Egy alkalommal majd megnézem a gyerek rajzait.
Tulaj: Azt aztán tényleg érdemes megnézni, kérem. Az osztályfőnök azt mondja, hogy ilyen még nem volt…
Ősz: Én festőművész vagyok!
Tulaj: A gyerek számtanban is a legjobb…
Ősz: Bár-Honig vagyok, a festő!
Tulaj: Grammatikában kicsit gyenge most, de hát kérdem én, olyan fontos a grammatika?
Ősz: Jicchák Bár-Honig vagyok, a világhírű festőművész!
Tulaj: Még felnőtt tanárok is csinálnak grammatikai hibákat a beszédben, nem igaz… mi történt… tessék elengedni a nyakamat… megőrült… segítség!,…
Ősz: Bár-Honig! Festő! Bár-Honig! Világhír!…
Tulaj: Bocsánat! Ön Bár-Honig?
Ősz: Én vagyok!
Tulaj: Nem igaz!
Ősz: Szavamra.
Tulaj: Micsoda öröm… Nem! Még most sem hiszem!…
Ősz: Csillapodjék, barátom. Jicchák Bár-Honig, a festő áll ön előtt.
Tulaj: Hiszen, ha ezt tudtam volna… micsoda öröm… engedje meg, hogy megöleljem.
Ősz: Tessék.
Tulaj: Szinte hihetetlen… Ön rokona Gecl Bár-Honignak, a łódzi sörtenagykereskedőnek?
Ősz: Unokaöccse vagyok. Miért?
Tulaj: Osztálytársam volt… micsoda öröm… bocsásson meg, hogy úgy fogadtam, mint egy idegent… válasszon ki bármit az üzletből… Tényleg, egész meg vagyok zavarodva… Blanka! Blanka! Tudod, ki van itt? A Gecl unokaöccse…
Blanka (jön szaladva).