Az egész estét betöltő mogyoró
– Efrájim, biztos vagy benne, hogy vacsora?
– Azt hiszem, hogy biztos vagyok…
Már hetvenszer megmagyaráztam neki, hogy beszéltem telefonon Pomeránznéval, és köszönettel elfogadtam tőle egy meghívást szerda este fél kilencre. Azóta szüntelenül analizáljuk ezt a telefonbeszélgetést, mivel Pomeránzné nem említette, hogy vacsoráról van szó, de az ellenkezőjét sem mondta…
– Nem hívnak meg valakit fél kilencre vacsora nélkül – véleményezte a kicsike –, úgy látszik, vacsoráról van szó…
Én is úgy véltem. Ha nem adnak enni, akkor azt mondják, hogy: „ne jöjjetek nyolc előtt”, vagy „gyertek nyolc és kilenc között”, de semmi esetre sem mondanak pontosan fél kilencet. Azonkívül Pomeránzné mintha különösképpen hangsúlyozni akarta volna az időpontot: amikor azt mondta, hogy fél kilenckor, akkor némileg felemelte a hangját, és ezzel határozottan bizonyos vacsorás jelleget kölcsönzött szavainak…
– Persze. Most már egész biztos vagyok benne, hogy vacsora.
Ajánlottam, hogy telefonáljunk Pomeránzékhoz, és érdeklődjük meg mellékesen, hogy mi lesz bedobva, de az asszony azt állította, hogy ez modortalanság. Legyen. Mindenesetre, azon a szerdai napon sokat rohangáltunk a városban, és csak néhány elavult szendvicset kaptunk be ebédre, úgyhogy vacsorára elég éhesek voltunk, de a kicsike figyelmeztetett, hogy nem érdemes odahaza telezabálni magunkat.
– Meg vagyok róla győződve – mondotta –, hogy Pomeránzék ki fognak tenni magukért…
Lelki szemeink előtt megjelent egy hatalmas zsúrasztal, roskadásig megrakva pulykamellel, sislikkel, salátákkal, rósejbnivel és ízléses ornamentikájú savanyúságokkal. Csak ne húzzák az időt, térjünk mindjárt a vacsorára, kezicsókolom.
Az est aggasztó légkörben kezdődött. Először is senki sem volt még a helyszínen, és Pomeránzék is még öltözködtek. Nyugtalan tekintetünk idegesen szaladgált a szalonban, és semmi nyomát sem láttuk komolyabb tápláléknak. A díszletek a megszokottak voltak: székek és fotelok egy alacsony asztal körül, az alacsony asztalon pedig egy nagy tányér amerikai mogyoróval és mazsolával, valamelyes olajbogyókészlet és kis túródarabkák, melyekbe színes plasztik fogpiszkálók vannak beletűzve. Elszórt uborkák. Sós rudak. Pörölycsapásként villant át agyamon a rettenetes gondolat, hogy Pomeránzné talán mégis háromnegyed kilencet mondott fél kilenc helyett, vagy talán nem is említette az időpontot, csak néhány szót váltottunk Fellini „8 és fél” című halhatatlan filmjéről…
– Innánk valamit?
Pomeránz, a házigazda jött a nyakkendőjét igazgatva, és töltött nekünk egy pohárka vodkát. Mi nagyon szeretjük a vodkát, de jelen esetben, hogy egész őszinték legyünk, gyomorvilágunk sokkal masszívabb dolgokra volt beállítva. Olyan belső ürességet éreztünk, hogy nehéz erről beszámolni. Kedves mosollyal összekoccintottuk poharunkat a házigazdával:
– Egészségére! – mondotta Pomeránz, és hozzátette: – Mi a véleményük Sartre-ról?
Kimarkoltam az amerikai mogyoróból amennyit csak lehetett, és igyekeztem analizálni a nagy francia filozófus egzisztencialista koncepcióit, de csakhamar kiderült, hogy nem áll elegendő anyag a rendelkezésemre. Már hogy is lehet néhány nyomorult mogyoró vagy mazsolaszem elegendő egy felnőtt embernek? Az asszony is a fentiek jegyében ült, egy csapásra letarolta az olajbogyókat, és rettenetes pusztítást vitt végbe a túródarabkák között. Amikor az arabokkal való béke kérdésére tértünk, már csak néhány magányos uborkaszelet maradt az asztalon.
– Tessék csak – mosolygott Pomeránzné, kissé összehúzott szemöldökkel –, mindjárt hozok még…
A háziasszonyunk betért az üres tányérokkal a konyhába, és mi érthető izgalommal néztünk utána, hogy talán mégis tanúi leszünk valamelyes lázas készülődésnek az ajtó mögött. A kép, amely elibénk tárult, valósággal ijesztő volt: a konyha kihalt és bágyadt, mint egy muzulmán temető. Közben jöttek újabb vendégek is – negyed tízkor(!) –, és a gyomrom váratlanul olyan fennkölt hangú korgást hallatott, hogy azt hittem, föld alá süllyedek szégyenemben. Valaki megemlítette, hogy az öregnek milyen sikere volt tengerentúli látogatása alkalmával.
– Mondhatnak, amit akarnak – így az illető –, Ben Gurionnak nem árt semmi.
Nem árt? Szeretném én látni az öreget, ha őt is amerikai mogyoróval etették volna egész nap, mint bennünket! Én, a magam részéről, például már valami könnyebb kis émelygést éreztem a második tányér után. Nem mintha elleneznénk az amerikai mogyorót, mint olyant, éppen ellenkezőleg, igen laktató táplálék, rengeteg proteint tartalmaz, csak éppenséggel nem helyettesítheti a pulykamellet és a majonézes halsalátát. Felpillantottam; az asszony fehér volt, és fogta a torkát: világos, hogy az uborkák meg a mazsolák küzdenek benne a vodkával. Én magam hatalmas rendet vágtam a túródarabkák második sorozatában és úgy tűnik, hogy lenyeltem egy kisebb zöld fogpiszkálót is. Egyszerűen nem tudtam már abbahagyni. Pomeránzné tekintete hosszasan nyugodott rajtunk, azután néhány suttogó szót váltott élettársával, és ismét betért a konyhába a készletek felújítása céljából…
– Nu – jegyezte meg valaki –, a munkanélküliség egyre nő az országban.
– Nekem mondja – feleltem –, vannak, akik egyenesen éheznek!…
A szájam tele volt sós rudacskákkal. Tényleg, mit is kell nekem a munkanélküliségről társalogni, amikor itt a szalon közepén van egy zsidó házaspár, amely valósággal eleped egy szelet kenyérért. A kicsike éppen most fejezte be az amerikai mogyoró harmadik szakmányát, és vendéglátóink arcán első ízben rajzolódtak ki a páni félelem jelei. Pomeránz előkapart az egyik szekrényből néhány mentolos cukorkát, de ezek is csakhamar eltűntek irányunkban. Reggel óta úgyszólván nem ettünk, meg kell érteni a szituációt. Aztán a sós rudacsok is olyan zajt csináltak a fejemben, hogy azt hittem, széjjelpukkadok. A bőr úgy feszült a hasamon, mintha dob volna. Vagy két kiló mogyoró ugrott, kezicsókolom, meg egy nagy doboz rudacs és tengernyi só. Már régen elvesztettem benső önuralmamat, állandóan különböző csuklásokat és sípoló hangokat hallattam ropogtatás közben. Egy félcédulás gramofon szünet nélkül játszotta bennem: „Répa, retek, mogyoró, korán reggel ritkán rikkant a rigó.” Ez emlékeztetett a rigójancsira. Az asszony átváltozott egy nagy mentolos cukorkává, és szeméből bizonyos rémület sugárzott. Pomeránzné átment a szomszédokhoz, és kölcsönkért még néhány olajbogyót. A rudacsok egyre dohosabbak lettek. Abba az állapotba érkeztünk, hogy az amerikai mogyoró fogalmának egyszerű megemlítése már hányingert idézett elő bennünk. Csak nem gondolni többet evésre, csak nem gondolni…
– Tessék befáradni!
Pomeránz kinyitotta az ajtót, és a szomszédos szobában elénk tárult egy dúsan megrakott, fehér terítős, nagy asztal… tányérokkal… poharakkal… Szent isten…
Pomeránzné betolt egy hatalmas zsúrasztalt pulykamellel, gombalevessel, spárgával és rósejbnivel…
– Foglaljanak helyet.
A többire nem emlékszem.