Nem figyelnek
Nemrégiben rádöbbentem arra, hogy az emberiség nem figyel. Nehéz ezt megmagyarázni. A dolog úgy kezdődött, hogy ültem népes családommal Martin és Cion új vendéglőjében, és tompa kések segítségével küzdöttünk a rágós sztékekkel. Cion a konyhát uralta, míg a másik tulaj, az elegáns Martin, lábujjhegyen suhant az asztalok között, és minden vendég számára talált néhány barátságos és udvarias szót. Hozzánk érve Martin intim suttogással megkérdezte:
– Remélem, meg vannak elégedve? Milyen a sztékünk?
– Pocsék! – feleltem.
– Igen örvendek – felelte a főnök úr könnyed meghajlással, és arcán a megelégedettség számos tanújelével átsuhant a szomszédos asztalhoz. Eleinte azt gondoltam, hogy ez kivételes esete a manapság oly divatos kommunikációs nehézségeknek, vagy heveny nagyothallásnak, ám életutam következő állomása lapom szerkesztősége volt, és az események pontosan megismétlődtek. Vagyis, alig léptem be a szerkesztőségi szobába, hozzám rohant Zigi, a segédszerkesztő, és az általános vita hevében megkérdezte tőlem:
– Mondd meg nekik az igazat: mondtam, vagy nem mondtam neked két hónappal ezelőtt, hogy Sapira vissza fog térni a feleségéhez?
– Nem mondtad.
– Tessék! – üvöltötte Zigi diadalittasan. – Nem beszéltünk össze!
Vagyis nem figyelnek. Illetve figyelnek, de csak azt hallják az emberek, amire fel voltak készülve. Az alábbi közel-keleti párbeszéd példázatul szolgál a fent említett nehézségekre:
– Hogy vagy?
– Vacakul.
– Nagyszerű! És a család?
– Az idegeimre mennek.
– Ez a lényeg. Ugorjatok el egyszer…
Nem figyelnek. Vajon tetszett hallani a pénzügyminiszterünket legutóbbi interjúja alkalmával?
– Pénzügyminiszter úr – tette fel a kérdést a riporter –, hogyan magyarázza ön azt a jelenséget, hogy az izráeli nagyközönség alapjában véve rendszeresen és zúgolódás nélkül fizeti magas adóit?
– Figyelemmel kísérem a problémát – felelte a miniszter –, de amíg a hadügyi költségvetés nem csökken, szó sem lehet változásokról.
Ő se figyel. Úgy általában véve megállapíthatjuk, hogy az emberi társalgás rozsdás síneken halad egy átlagos papagáj vagy egy álmos gramofon jellegével. Két lábon járó hanglemezek vagyunk, lejátsszuk a szövegünket, amint ránk teszik a tűt. Nem olyan nagy csoda hát, hogy nem figyelnek. Néhány héttel ezelőtt befordultam újságunk adminisztratív vezetőjéhez, és mint mindenki az országban, felszólítottam, hogy emelje fel adómentes hozzájárulását járműtartási költségeim fedezésére. Az adminisztratív férfi szórakozottan lapozgatott az előtte fekvő sportújságban, és pikírten megkérdezte:
– Mivel indokolja kérelmét?
– Megdrágult a járműbiztosítás – feleltem –, azonkívül ej mi a kő, tyúkanyó, kend a szobában lakik itt bent, ugyebár.
– Az újság igazgatósága ellenzi – felelte az adminisztrátor –, adjon néhány napot, hogy kivizsgáljam a helyzetet.
Nem figyelnek. Jóllehet ez elég szórakoztató társasjáték is lehet a köznapi életben. Az ember leállítja az utcasarkon az ország legnagyobb színikritikusát, és azt mondja neki fiatalos lelkesedéssel:
– A színpadnak nincsenek törvényei, drága uram! Nemegyszer előfordul, hogy egy látványos előadásba egész vagyont fektetnek bele, leszerződtetik a leghíresebb sztárokat, pazar díszleteket építenek, és úgy megbukik a darab, mint a fene, ám ugyanakkor előáll egypár tehetséges fiatalember, összekapar néhány fillért a rokonoktól, előadják a darabjukat kezdő színészekkel, ócska, használt díszletekkel, zenekar, minden nélkül, és kérem szépen, ez az előadás valósággal borzalom.
– Igen, igen – lelkesedik a színikritikus –, csak a tehetség dominál.
Nem figyelnek. Ha az olvasó nem hisz nekünk, akkor tegyen alkalmilag kísérletet neje őnagyságával, vagyis mondja neki hízelegve a kora esti órákban: – Teljesen étvágytalanul jöttem haza, kis szívem, de alig kóstoltam meg az újházi tyúklevest, amit főztél nekem, isten engem úgy segéljen, egy falatot sem tudtam többé lenyelni – mire őnagysága el fog pirulni a boldogságtól, és azt suttogja: – Főzhetek én neked mindennap újházi tyúklevest. – Vagyis nem a szavak számítanak, hanem a melódia.
– Milyen volt a film?
– Kezdetben kicsit unalmasnak tűnt, de aztán a közepétől kezdve teljesen leromlott.
– Jó, akkor megyek megnézni.
Nem figyelnek. Utolsó példának említtessék meg klasszikus kijelentésünk, amelyet a városi gyermekkertésznő fülébe suttogtunk az elmúlt hét folyamán, mivel bántó kifejezésekkel illette serdülő leánygyermekünket, Renánát:
– Ide figyeljen, asszonyom! – rivalltam rá –, az én kislányom egyetlen mosolya többet ér a számomra, mint a világ összes gondja-baja!
Láthatóan mély benyomást gyakoroltam a gyermekkertésznőre. Most, az ünnepek alatt ráléptünk a postahivatalban egy illető lábára. Bocsánat, mondtuk, akarattal csináltuk. Kérem szépen, felelte az illető, előfordul.
Nem figyelnek. Szomorú dolog ez, nagy hatással van rám. Kívülről nem mutatom, vidám ember benyomását keltem, de belül a szívem mélyén majd megpukkadok a röhögéstől.