Az édes anyaföld

A boldog, átmeneti békeidőknek legbiztosabb jele – a telek. A legközelebbi gazdasági válságig ajánlatos hát telekben utazni. Van nekünk például egy ismerősünk, tornatanárnő, aki mintegy húsz évvel ezelőtt megvett egy kis házhelyet a tengerparton hat palesztinai fontért, és most eladta négyszázötvenezer líráért. Ez elég nagy nyereség, még ha tekintetbe vesszük is a pénz leértékelését. Persze, nem mindenkinek van ilyen szerencsés keze. Hallottunk egy belgyógyászról, aki hét évvel ezelőtt alantas, spekulatív célokból felvásárolt egy kis telket a tiszti sikunokban, amely akkoriban még mocsár volt, tele bivalyokkal, itt Tel-Aviv mellett. Lefizetett a belgyógyász vagy ötszáznyolcvan lírát a telekért, és azt hitte, hogy egykettőre meggazdagodik. Hát kérem szépen, ma nem kap többet érte kilencvenezer líránál, és abból is le kell vonnia az ügynöknek! Szóval, nem minden papsajt, nem vagyunk Amerikában. Jóllehet vannak meglepetések. Itt van például a feleségem nagybátyja anyai ágon, aki mindig a család szégyene volt, amolyan kétbalkezes szerencsétlen. Az egyik borongós keddi napon megjelent külvárosi viskójában három nehézsúlyú férfiú, és bejelentette, hogy szándékukban áll bizonyos tröszt részére felvásárolni a telkét:

– Ha beleegyezik – így a nehézsúlyúak –, kifizetünk önnek a telekért kilencszázezer lírát.

– Ez volt az ára valamikor – így balkezes nagybácsink –, ma kilencszázötvenezerbe kerül, kérem. Egyébként szabadna megtudnom, milyen telekről van szó?…

Vagyis, nem is tudta a szerencsétlen, hogy két dunámja van a Sááré Niknor utcában. Csak lassacskán derült ki, hogy néhány évvel ezelőtt a Keren Kajemetnek egy nudnyikja néhány lírát sajtolt ki a bácsiból, jobban mondva, aláíratott vele valami kötelezvényt, és aztán mindnyájan elfelejtették a dolgot, de a központban ráírtak szeretett rokonunk nevére két dunámot a sivatag közepén. Most kompromisszumra került a sor, a bácsi megegyezésre jutott egy neves jogász közvetítésével a tröszttel, mely szerint másfél millió lefizettetett neki, mint azon vöcsök állat. Ez kérem szépen a teleküzlet. Nincs az a kormányhivatal, ahol az ember ilyen szép keresethez juthat, még ha történetesen az élvonalhoz tartozik is.

Egy nagy gyakorlattal rendelkező hivatalnok, például, rendszeres túlórával és dolgozó feleség nélkül, meg tud takarítani magának az évek folyamán, mondjuk – ezer-ezerkétszáz lírát, de másfél milliót, szinte alig. Önkéntelenül is felvetődik tehát a kérdés: akkor miért dolgoznak az emberek, és nem vesznek és eladnak csak telkeket?

A válasz igen egyszerű:

Nem dolgoznak ez emberek, hanem csak vesznek és eladnak telkeket.

Azok a fürge járókelők, akiket nap mint nap látunk az utcákon rohangálni komor, gondterhelt arccal, mindazok a tömegek az új hullámon utaznak telekben. Látszólag vannak közöttük munkások, parasztok és haladó értelmiségiek, valamint középiskolai tanulók és diplomás óvónők, de a valóságban mindnyájan rohannak telket venni, vagy eladni, vagy közvetíteni. A nincstelen réteg, a lakosságnak mintegy harmadrésze, ugyanis a közvetítésből tartja fenn magát, professzionális vagy amatőr alapon. Kockázat nincs. Ez a rulett, amelynek minden rekesze vörös. A telekárak a nagyvárosok közelében átlagosan harmincöt lírával emelkednek naponta, vagyis, másfél lírát óránként, két és fél agurát percenként. Ma megveszünk egy szűz földecskét nyolcezerért Észak-Tel-Avivban, és aztán órával a kézben leülünk egy hónapot, mint valamely modern pók, amíg föl nem megy az ára kilencezerre. Fél év múlva a duplája lesz. Két év múlva kétszázezer, miután akkor már a földecske pontosan az ész nélkül terjedő város középpontjában lesz. Akkor aztán gyorsan túl kell adni rajta, mert újabb két év múlva megint a város szélén lesz a telek – a déli szélén.

Eddig a száraz történelmi áttekintés, épülő, egészséges nemzetgazdaságunk keresztmetszete. Most avatkozik be az asszony:

– Mindenki meggazdagszik – így a kicsike –, csak te írsz-írsz, mint egy elemista. Vegyél telket.

– Jó – mondtam –, hol?

– Nem fontos. Vegyél.

– Miből?

– A fizetésedből.

– Abból csak egy négyzetmétert vehetek.

– Akkor eladjuk a lakást. Az árából veszünk egy telket. Néhány hónap múlva eladjuk a telket, visszavesszük a lakást, és még egy telket. Akkor eladjuk a lakást…

– És hol lakunk közben?

– Külföldre utazunk.

Ez elég logikusan hangzott. Az ember mégsem maradhat teljesen közömbös az új társadalmi áramlatok iránt. Elhatároztuk, megspóroljuk a fölösleges közvetítőket, s egyenesen a forráshoz fordulunk. Elnéztem hát a Cámeret negyedbe, itt a közelünkben, mert tetszett nekem a hely topográfiai szempontból. Kiválasztottam egy csinos kis házhelyet a központban, sok árnyékkal, és összeköttetésbe léptem a telektulajdonossal. Ez egy kis városi tisztviselő volt, akit négy évvel ezelőtt arra kényszerítettek, hogy havi négy és fél lírát fizessen le valami földvásárlásért.

– Ezért a telekért – mondotta most a tisztviselő énnekem – körülbelül negyvenötezer lírát fizetnek.

– Negyvenötezret?

– Ez volt valamikor – így a pákid –, ma ötvenezerbe kerül. Megveszi, vagy nem, döntse már el, kérem!

– Szeretnék még hazatelefonálni a feleségemnek.

– Egy negyedórát várok…

Nem lett az üzletből semmi, mert a telefon foglalt volt, és negyedóra múlva már emelkedtek az árak. Mi azon az éjjelen nem hunytuk le a szemünket. Számoltuk az órákat és sípoló lélegzettel beszoroztuk másfél lírával. Amikor elérkeztünk a tizenkét lírához, kiugrottam az ágyamból, és rekedt üvöltéssel rohantam a városi tisztviselőhöz, hogy mégis. Kiderült, hogy a kora hajnali órákban már eladta a telket a tejesembernek. Folytattuk a nyomozást délnyugati irányban. A Járkon környékén belebotlottunk egy elég szimpatikus kis telekbe huszonötezerért, de sajnos, ebbe az árba bele volt kalkulálva egy villa is, és ez már nem volt ínyünkre, mert a villát le kell bontani, és az rengeteg időt meg fáradságot vesz igénybe. Ez a teleküzlet, kérem, nincs idő vacakolásra. Végül is beláttuk, hogy kénytelenek vagyunk közvetítő szolgálatait igénybe venni. A fűszeresünk kifutója beajánlotta nekünk Viktor Stocklert, a jó nevű telekügynököt. Összeköttetésbe léptem vele. Néhány nap múlva már csengett a telefon:

– Van – így Stockler – háromnegyed dunám Áfékában, huszonnyolcezerért.

– Huszonnyolcezer?

– Higgye el, nem sok. Remek hely, iskolával a közelben! Nem kell ebben a pillanatban döntenie, holnapig fenntartom maguknak…

Odahaza gyors kalkulációt csináltunk: délután eladjuk a lakást és az autót, valamint ennek a dolgozatnak a megfilmesítési jogát, pirkadatkor felveszünk egy nagyobb kölcsönt, igen, fog ez menni. Két hónap múlva túladunk Áfékán tizennégyezer líra nyereséggel, micsoda üzlet, az anyja Krausz! Másnap reggel közöltem Stocklerrel, izgatottságtól remegő hangon:

– Áféka meg van véve!

– Leider – így Stockler – már eladtam.

– Azt mondta, hogy fenntartja!

– Nem volt lehetséges. Huszonkilencezret ajánlottak fel időközben. Gyorsabban kell dönteni, drága uram…

Így van ez a telekkel. A tempó egyre gyorsul. Mesélik, hogy egy városközi sofőr felvásárolt valami telket Cholonban százezerért egy építkezőtől. Lekötötték az üzletet, és átmentek a szomszédos kioszkba, hogy áldomást igyanak. Hát, ahogy ott isszák a löttyöt, azt mondja az építkező: „Tudja mit, visszaveszem a telket!” A sofőr húszezer lelépést kért, de a végén megelégedett tizenötezerrel, készpénzben. Az építkező fizetett, aztán elbúcsúztak, az egész nem tartott tovább egy negyedóránál. Ez a telek, kezicsókolom. Csiki-csuki.

Csütörtökön, például, felzaklatott mély, kora délutáni álmomból egy másik ügynök:

– Volna itt, Tel-Báruchban egy féldunámos mecije. Remek hely, nincs egy iskola sem a közelben! Megveszi?

– Várjon, már jövök!…

Lerohantam a lépcsőn, és váltott taxival robogtam Tel-Báruchba. Kirobbantam a taxiból, mintha puskából lőttek volna ki, egy igen jó vágású kis telek előtt, és íme, mit látnak szemeim, ott ül az ügynök egy rögön, és számolja a pénzt egy papírzacskóba:

– Zekszundreiszig tojzend firhundert funfzig – számolta –, eladtam, kérem, öt perccel ezelőtt a nyaralóknak, zekszundreiszig tojzend firhundert zechcig…

Láttam, hogy ez nem tréfa. Az árak emelkednek percről percre. Ott helyben kell dönteni, különben lekésünk mindent.

Az este Stockler telefonált:

– Volna valami – közölte izgatott hangon –, Pituách Herzlia, egy teljes dunám a kultúrház mellett, amelyet sosem fognak felépíteni. Fantasztikus kilátás…

– Ne is folytassa – nyüszítettem –, a telek meg van véve!

– Leider – így Stockler – már eladtam…

Megígérte, hogy újból felhív, ha van valami. Azóta ott kuksolok odahaza a telefonkészülék mellett, kinyújtott jobb kézzel, és leírhatatlan feszültséggel várom a megváltó csengetést. Tegnap naplementekor befutott egy erőteljes biztató trrr. Felkaptam a kagylót és beleüvöltöttem: „Megvettem!”, mire valaki a vonal túlsó végén csendesen visszatette a kagylót és eloldalgott. Nagyon kell igyekezni, kérem. Ez a teleküzlet.

előzőtartalomjegyzékkövetkező