Esetünk a fogadott prókátorral

Azon a hajnalon megjelent lakásunkban egy rendőrember, és idézést nyújtott át másnap reggel nyolc órára a rendőr-főkapitányságra. Az asszony legott megtántorodott. Nem mintha valami ok lett volna rá – marhaság! –, de azért mégis.

– Miért hívnak téged már holnapra? – így az asszony. – És méghozzá olyan korán! Micsoda ügyed van neked a rendőrséggel?

– Nekem? – mondtam. – Már mi lenne?

– Efrájim!

– Na, igazán! Fogalmam sincs, mit akarhatnak tőlem…

Az asszony sanda pillantást vetett felém, és megemlítette, hogy talán még abból az ügyből kifolyólag. Mondtam, hogy ki van zárva.

– Akárhogy is – így az asszony –, nem engedlek oda egyedül. Menj egy jó ügyvédhez.

– Már minek?

– Nem tudom, minek. Legyen. Különben még belekevernek valamibe…

Középkori svéd balladák sűrű légköre ereszkedett alá. Azon nyomban összeköttetésbe léptem Eldád Sáj-Scheinbergerrel, akit az ország egyik legkiválóbb jogászának tartanak. Az ügyvédember végighallgatta esetemet, majd rövid gondolkodás után elvállalta jogvédelmemet. Leírhatatlan megkönnyebbülés vett erőt rajtam. Azonnal aláírtam egy közjegyzői meghatalmazást, amely tüstént érvénybe lépett.

Másnap reggel jól palástolt izgalommal búcsúztam el családomtól, majd ügyvédem társaságában megjelentem a főkapitányságon. Mindenekelőtt érintkezésbe léptünk az ügyeletes rendőrrel. Átadtuk neki az idézést, mire benyúlt a fiókjába, és kihúzta az aktatáskámat, amelyet mintegy két hónappal ezelőtt vesztettem el.

– Megtaláltuk – mosolygott a fiatal rendőrbácsi –, máskor tessék jobban vigyázni!

Örömöm nem ismert határt. Kedvenc aktatáskám tért vissza sértetlenül a halál torkából.

– Köszönöm szépen – mondtam –, tényleg nagyon kedves…

Azzal vettem a táskát, és tartottam kifelé. Ám ekkor felcsattant Sáj-Scheinberger hangja:

– Mindez nagyon szép – így a jogász –, de szabadna mégis megkérdeznem, honnét tudják, hogy a talált tárgy ügyfelem tulajdonát képezi?

– Ez is egy kérdés? – mosolygott az ügyeletes. – Találtunk benne egy mosodaszámlát az uraság nevével és címével.

– Drága barátom – így Sáj –, arra nem gondolt, hogy a táska a mosoda tulajdona is lehet?

– Nem, ez tényleg az enyém – nyugtattam meg Eldádot –, rögtön felismertem a nagy zsírfoltot a hátsó felén.

– Nagyon kérem, ne avatkozzék bele – jegyezte meg Scheinberger udvarias ingerültséggel –, biztos úr kérem, sajnos ragaszkodnom kell jegyzőkönyv felvételéhez.

– Micsoda jegyzőkönyv? Vegyék a táskát, és menjenek isten hírével…

– Na tényleg – csatlakoztam én is –, mit kell még itt tisztázni?

Ügyvédem az ablakhoz sétált, néhány percig elgondolkozva tekintett a forgalmas útvonalra, majd váratlanul megfordult, és szinte suttogva válaszolt:

– Hogy mit kell tisztázni? Talán azt kell tisztázni, drága uram, hogy mi van az aktatáskában, ugyebár?

Erre tényleg nem gondoltam. Ezért van szükség ügyvédre.

– Uff! – csattant fel a rendőr, és elvette tőlem a táskát, hogy kinyissa. – Nagy ügy!

– Állj! – avatkozott bele prókátorom. – Tiltakozom! Kérném a talált tárgyat hivatalos tanúk jelenlétében felbontani!

A rendőr egy ideig idegesen sodorgatta bajuszát, majd mormogva átment a szomszéd szobába, és visszatért egy őrmesterrel. Mindketten elég vörösek voltak.

– Uram – fordult hozzám ügyvédem –, felkérem, hogy tegyen tanúvallomást a táskában leledzendő tárgyakról.

– Kérem szépen – így én. – Sajnos, nem emlékszem.

– Nu, akkor nincs miről vitatkozni – jegyezte meg az őrmester, és ki akarta nyitni a táskát, de Scheinberger még idejében keresztülhúzta számítását:

– Jóllehet ügyfelem azt állítja, hogy nem emlékszik a táskában található tárgyakra – érvelt –, de ez semmi esetre sem képez perdöntő bizonyítékot arra vonatkozólag, hogy a táska az elvesztés időpontjában nem tartalmazott semmiféle értéktárgyat.

A rendőrök összenéztek, és még vörösebbek lettek. Az őrmester nyakán kifejezetten kidagadtak az erek. Ügyvédem félrevont:

– Nagyon kérem, ne szóljon egy szót sem a velem való előzetes tanácskozás nélkül. Hagyja rám a tárgyalások vezetését…

Ezután Sáj-Scheinberger lediktálta a jegyzőkönyvet a törvény jellegzetesen száraz, de kristálytiszta stílusában: „Ügyfelem állítása szerint, jogai fönntartása mellett, mint a talált tárgy törvényes és kizárólagos tulajdonosa, nem áll módjában, emlékezési kihagyás végett tanúvallomást tenni az irányban, miszerint táskája, amely az aláírás napján jelen főkapitányságon fekszik el, melynek képviselője beismeri, hogy legjobb tudomása szerint a csatolt táska ügyfelem tulajdonát képezi, és amely tárgy találtatott néhány nappal ezelőtt”… – hol találtatott?

– Mit számít az? Találtatott! – fortyant fel az őrmester. – Mi a fenének ez az egész cirkusz?

Hogy egész őszinte legyek, magam is ezt a nézetet vallottam, de nem mertem kifejezést adni felfogásomnak, nehogy elrontsak valamit. Bizonyos felelősséget éreztem az ügyvéd iránt. Egy elhibázott szó, és a kihallgatás kellemetlen fordulatot vehet.

Scheinberger következetesen építette ki a védelem vonalát.

– Őrmester uram! – így. – Visszautasítok minden kísérletet a tényállás meghamisítására! Hitem és meggyőződésem, hogy a talált táska igenis tartalmazhatott értéktárgyakat, használati cikkeket, kisebb alkalmatosságokat…

– Egy pillanat – szakította félbe az őrmester, és áthívta az ügyeletes tisztet. Amaz homlokráncolva jött, de mielőtt egy szót is szólhatott, ügyvédem bemutatkozott, és pártatlan ügykezelést követelt a szerencsétlen kis ügy elrendezésére. A légkör nyomasztóbbá vált.

– Uram – fordult prókátorom ismét hozzám –, kötelességemnek tartom felhívni a figyelmét arra, hogy mostantól kezdve minden kijelentését felhasználhatják ön ellen a bírósági tárgyaláson elmarasztaló tanúvallomás gyanánt.

Megkérdeztem, le kell-e tennem az esküt, de Sáj-Scheinberger közölte velem, hogy még korai. Ekkor már olyan izgatott voltam, hogy alig álltam a lábamon. Aláírtuk a jegyzőkönyvet, mire ügyvédem ünnepélyesen kijelentette:

– A védelem részéről nincs ellenvetés a táska kinyitásával kapcsolatosan.

A rendőrtiszt benyúlt a táskába, és halálos csend közepette kihúzott belőle egy ceruzacsonkot.

– Uram! – fordult hozzám ügyvédem, megnyomva minden szótagot. – Vajon ez az ön ceruzája?

Megfogtam a plajbászt. Igen kicsi ceruzácska volt, úgyszólván inkább csonk, mint ceruza.

– Hát, kérem szépen – mondtam –, én nem emlékszem.

Sáj-Scheinberger alakja kiegyenesedett, és szemében kigyúlt a harci tűz:

– Uraim! – jelentette ki. – A dolog kezd bonyolódni! Kérem, őrizzük meg nyugalmunkat! Uraságod tehát nem emlékszik arra, hogy a bemutatott írószerszám a tulajdonát képezte volna?

– Már mondtam, hogy nem…

– Ez esetben nem tudok eltekinteni a főkapitányság rendőrparancsnokának személyes jelenlététől!

– A parancsnok? – hüledezett a tiszt. – A jóisten szerelmére…

– Officir! – förmedt rá a fiskális. – Az ön kötelessége megkönnyíteni a védelem munkáját, és nem procedurális nehézségeket gördíteni elébe! Nincs szándékomban eltitkolni, hogy a helyzet igen komoly…

– Mi?

– Ha az egyelőre a névtelenség kétes előnyeit élvező „becsületes megtaláló” ceruzát tudott becsempészni a táskába, feltételezhető, hogy képes volt onnan más tárgyakat kiemelni.

A rendőrfőparancsnok türelmetlen hunyorgással futott be:

– Mi történik itt? – kérdezte. – Már megint maga az, Scheinberger?

Jogászom hosszú léptekkel járkált fel és alá az őrszoba padlóján, majd megállt a parancsnok előtt, és fojtott hangon jelentette be:

– Ügyfelem ezennel bűnvádi feljelentést tesz táskájának megtalálója ellen, egy: tulajdonának törvénytelen használata és kettő: értéktárgyainak esetleges eltulajdonítása miatt.

– Ohó – sziszegte a parancsnok –, maga lopásról beszél?

– Szíves engedelmével, igen! Ügyfelem fenntartja állítását, hogy előre megfontolt szándékú, méreteiben meg nem határozható, de kétségtelenül releváns lopási kísérlet esete forog fenn.

– Ám legyen – így a parancsnok –, ki találta meg ezt a büdös táskát?

Az őrmester átnézte a jegyzőkönyvet:

– A körzeti rendőr.

A parancsnok hozzám fordult:

– Uraságod tehát a rendőrt vádolja lopással?

– Nem válaszolni! – utasított Sáj-Scheinberger, az ügyvédem. – Egy szót sem nekik! Bele akarják keverni előzetes vallomásba! Ismerem már ezeket a trükköket! Főparancsnok úr – harsogta a jogászember ereje teljében –, nem vagyunk hajlandók semmit hozzátenni a tényálladékhoz, hanem csakis és kizárólag a törvényes bíróság képviselője előtt!

– Ahogy parancsolja! – emelte föl hangját a főkapitány. – Remélem, tudják, mit jelent az állam szolgálatában álló személy megsértése!

– Tiltakozom! – üvöltötte Sáj-Scheinberger. – Ez zsarolás!

– Ohó! – harsogta a kapitány. – Hatósági közeg megrágalmazása szolgálati teendőinek elvégzése közben! Tizennyolcadik cikkely!

– Ellenzem! A hivatalos közlöny 371-es számában megjelent polgárvédelmi kiegészítő rendeletre hivatkozom!

– Majd a bíróság eldönti – zárta le a kapitány az ügyet hozzám fordulva. – Uraságod mindenesetre őrizetben marad…

Ügyvédem egészen a magánzárka vasajtajáig kísért:

– Oda se neki! – biztatott útközben, ahogy mentünk-mendegéltünk. – Nem csinálhatnak magának semmit, nincs evidencia a kezükben! Be fogjuk bizonyítani a rendőr bűnösségét, és order nisit kérünk a rendőrminiszter ellen, hogy jöjjön és magyarázza meg, miért nem tartóztatják le a becsületes megtalálót is. Legyen nyugodt, harcolni fogunk az utolsó leheletig! Állandó érintkezésben leszek a nagyságos asszonnyal…

Melegen megszorítottam a kezét. Magamfajta magányos fogháztölteléknek nincs más reménye, csupán a fiskálisa. Csak most örültem igazán, hogy ilyen jó ügyvédet fogadtam fel. Meglátják, még szabadlábra helyeztet óvadék ellenében.

előzőtartalomjegyzékkövetkező