Évzáró ünnepély

– Apu, jössz?

– Igen, megyek.

Fent említett párbeszéd gyakorta hangzik el közöttem és középső fiúgyermekem, Ámir között, immár kora tavasz óta, átlag naponta háromszor, egyszer reggeli előtt és két ízben alkonyatkor. Az élénk eszű fiúcska ugyanis főszerepet kapott Nedivától, a rokonszenves tanítónőtől, és azóta ott gubbaszt a szobájában délutánonként, és szüntelenül mormolja a hivatalos szöveget, mint egy gramofonlemez, amelyen megakadt a tű:

Tapsi pislog Anyukára,
Vajon mit vesz chanukára?
Bringát, focit, zsebórát,
Madárlátta menórát.

Ez hallatszik ki az ajtó mögül. És más effélék. Még útban az iskola felé is folyton motyogja a srác vékony hangján, hogy:

Piszke, pászka, törökméz,
Sultájsz bácsi, hová mész?

Az osztály tetőtől talpig fel volt dekorálva Izráel tájegységeivel, és nekem már nem is jutott máshol hely, csak a sarokban, a Holt-tenger alatt, a sütemények mellett. A hőség rekkenő volt, és a szülők aggasztó mértékben szaporodtak. A magamfajta átlagapának két lehetősége van az ilyesfajta ünnepélyeken: türelmesen üldögélni a széken, és elmerülni az előttünk ülő szülő nyakának látványában, vagy egész idő alatt állni, hogy megpillanthassuk az előadás folyamán saját drága csemeténket. Mint a kiegyezések híve, a szék támlájára ültem. Előttem állt egy mama, hóna alatt dundi, ám kissé srég csecsemőjével, aki egész idő alatt rám meresztette nagy barna szemeit, és a zakómat szaglászta reszketős szörcsögéssel.

– Apu – kérdezte fiam, mielőtt elváltunk –, ugye maradsz?

– Igen, maradok.

Ámir helyet foglalt a közreműködő művészek számára fenntartott padon, és énekelni kezdte a többiekkel együtt, hogy aszongya:

Hegyen-völgyön, iskolában,
Énekelünk nagyvidáman:
Szép hazánkban élni jó,
Van itt bőven kakaó!

A szülők is lelkesen énekeltek, amikor a tanítónő odanézett. Ezután egy szőke kisfiú mászott fel a dobogóra, és üdvözölte a megjelenteket. Beszédében részletesen kitért hős őseinkre, akik száraz lábbal keltek át a Vörös-tengeren, mint ismeretes. „Tiszteld atyádat és anyádat!”, fejezte be frappánsan expozéját a szöszke fiúcska.

Én, mint már említettem, kicsit távol ülök a porondtól, és a hang bizonyos gyengüléssel ér el hozzám. Most például egy minimális fiatalember szaval, ha nem csalódom, a tejjel-mézzel folyó Kánaánról, de én inkább csak látom a verset, mintsem hallom. A fiam állandóan felém sandít, hogy itt vagyok-e még. És a srég csecsemő is változatlan érdeklődéssel fixíroz. Viharos taps. Kérdezem, hogy ez már az ünnepély vége-e.

– Az osztály furulyazenekara következik – közli az apró konferanszié.

Kedvelem a furulyaszót, de csak a legelőn, alkonyatkor, nem pedig fényes nappal, a nagyvárosban. A zenészek száma a negyedik osztályban négy, tehát négy részletet fognak előadni, hogy mindegyiknek jusson szóló. Brahms, Liszt, Bartók és Kodály zsidó népdalfeldolgozásai szerepelnek a miniatűr hangverseny programján. Ekkor már kifejezett áramlás volt érezhető az ablakok irányába. Néhány apa újságot húz elő, mindenki szeme láttára. Igazán nem szép. Kértem egy sportoldalt valakitől.

A furulyakoncert végén nagy óvatosan tapsoltunk, de, úgy látszik, nem eléggé óvatosan, mert ráadást fújnak. Beethoventől a Leonóra-nyitányt. Ha ez a csecsemő nem veszi le rólam a barna szemét, én nem tudom, hogy mit csinálok.

De nézzük csak!

A fiam feláll, és a dobogóra lép. Egy sámlival a kezében. Egyelőre csupán mint kellékes szerepel, de az is valami. „Itt vagy?”, kérdezi a pillantása. „Itt vagyok!”, válaszolom könnyed biccentéssel. Elvégre mégiscsak a fiam. Miért nem rendezik az ilyen népünnepélyeket a természet lágy ölén? Vagy az uszodában? Egy jóvágású gyerkőc trónol a fiam sámliján, és azt állítja, hogy ő a Hamiska Miska. Elhatározom, hogy figyelni fogok, ha törik, ha szakad. Minden érzékszervemmel a fiú szájára összpontosítok:

– Aztat kérdezitek, hogy miért hívnak így? Nu, elmesélem nektek – kezdi Hamiska Miska tanulságos történetét. – Hát aszonta a zanyukám, hogy aggyak tejet a macskának, erre én szóltam a barátajimnak, hogy itt van, mire zsupsz, elszaladt, erre mi utána spuriztunk, mire az izé micsinált, nem fogjátok elhinni, srácok, nagyot ugrott, és hopp, hirtelen megfogta a lasztit, és közben csupa fal lett a marha!

A gyerekek fergeteges kacagásban törnek ki. Én magam sajnálkozva állapítom meg, hogy, úgy látszik, a szenilitás előrehaladott stádiumában leledzem. Újfent koncentrálok, és tölcsért formálók a fülkagylómból, egész lényem érzékeny mikrofonná alakul át, ám mégse vagyok képes felfogni egyetlen értelmes mondatot se az egészből. Látom, hogy a többi apuka is zihál. Az ajtó mellett diplomáciai tárgyalás folyik a tanítónő és Hamiska Miska mamája között. Nedivá húzni akar a szerepből, míg az anya arra a gigászi erőfeszítésre hivatkozik, amely a produkcióba bele lett fektetve. Még három tréfás történet, és kész. Nedivá: „Másfél.” A mama: „Három.” A végén kompromisszum: három plusz egy ráadás. Vagyis hogy Miska ment, és juszt se találta meg, erre azt kérdezte, hát nem bánom, uzsgyi, vesd el magad, zutty!

Elmúlt az első óra. Az előttem lévő anya a srég csecsemővel elalélt, és rémisztő robajjal az omlettekre omlott. Odapattantam, hogy segítsek neki kitámolyogni a friss levegőre, ám néhány élelmes apa megelőzött, és megszöktették az orrom előtt. Ez már az ünnepély vége, kezicsókolom?

– Most következik a Kukurikú Együttes – jelenti be az elnyűhetetlen műsorközlő –, zenés életképek szeretett szülőföldünk madárvilágából.

Tulajdonképpen én nem is szeretem olyan nagyon a gyerekeket. Azazhogy roppant szeretem őket, de csak adagolva, nem így, az összeset egyszerre. Először is, mert csapnivaló színészek. Még életemben nem láttam dilettánsabb műkedvelőket. Ahogy ott ugrabugrálnak az esernyőkkel a furulyakvartett cincogására, leginkább Pinocchióra emlékeztetnek, aki fából volt, mint emlékezetes. Ráadásul még énekelnek is:

Kukurikú, kóser kakas,
Mitől vagy te olyan nyakas?
Sakter, bakter, cikádli,
Muskétából muskátli.

Ilyen fáradtságot még nem éreztem az érettségim óta.

Az ablakokat már nem lehet látni a szülők légszomjas légióitól, akik fürtökben lógnak az ablakpárkányon. A levegő páratartalma szemlátomást nő. Az anyák szemei mélyen süppednek üregeikbe. A kishúgok kisdolgozni akarnak, és atyáik az udvaron cigarettáznak, a nyílt lázadás jegyében. A fiam integet: „Ne mozdulj, nemsokára jövök!” Ó, a kis hüje. Mindig így firkálja fel a falra, jével és nem elipszilonnal. Szereplések helyett inkább tanulna meg helyesen írni. Beszélnem kell a tanítónővel. Odavonszolom magam Nedivához, és megtudakolom, hogy lesz-e szünet.

– Hová tetszik gondolni – feleli a tanítónő –, az ünnepség túl soká elhúzódna.

– Így sem olyan rövid – jegyzem meg.

– Muszáj minden gyereknek főszerepet adni – mentegetőzik Nedivá –, különben féltékenyek lesznek egymásra.

Néhány boldog apa, akinek az ivadéka már leszerepelt, olajra lép. A színpadon egy ötfelvonásos színmű körvonalai kezdenek kibontakozni. A történet részletesen felöleli Mózes öt könyvét. Látjuk a Nílust és a piramisokat, a szerény lehetőségekhez mérten. Fiam újra kellékeket cipel. A hüje. A színművészek bajuszt öltenek. Ezúttal sikerül belekukkantanom a szövegbe, amelyet Gili bátyja tart előttem reszkető kezekkel, súgás céljából:

Rabszolgahajcsár (felemeli a korbácsot): Dolgozzatok szaporábban, lusta zsidó férgek!

Héber aggastyán: Napkeltétől napnyugtáig görnyedezünk, erőnk fogytán, irgalmazz nyomorult lelkünknek…

Én sok olyan embert ismerek, akik sose házasodtak meg, mindig család nélkül éltek, és nem hiányzik nekik semmi. Ha még egy nyüszítést hallok abból az átkozott fafurulyából, nem állok jót magamért. Mi folyik itt?

Segélyt kérő tekintetet vetek a zongoristanőre, aki angolosan távozik.

De nini!

Egyszeriben alapvető változás áll be. Az ünnepély méltó formát ölt, és tartalommal telik meg. Többé nem lehet semmibe venni a dolgot. Szemrevaló fiúcska lép a színpadra, az én fiam. Ő játssza Herzl Tivadart, de az is lehet, hogy a sarkadi csodarabbit. Csodálatosan szépen, tisztán mondja el a főszerepét:

Édesanyám mosóteknő,
Apám földet művel,
Barcheszt eszünk péntek este,
Libatöpörtyűvel.
Nemrég kaptam új nadrágot,
De van rajta pár lyuk,
Az én drága szüleimnek
Sehol sincsen párjuk!

A közönségre nézek, alig leplezett atyai büszkeséggel, és megdöbbenés vesz erőt rajtam. Körös-körül közömbös arcok, üveges tekintetek. Az emberi érzésnek ez a katasztrofális hiánya fogja pusztulásba dönteni ezt az országot. Süketek, akár a fajdkakas. Jóllehet Ámirnak minden szavát hallani. Játéka kifejező, kiejtése hibátlan. A hangja tiszta, mint a frissen hullott hó. Még nem volt példa a Közel-Keleten ilyen tiszta gyerekhangra. Micsoda ordító igazságtalanság. Ámir ordít, ők meg alszanak!

Mindig éber
A kis héber,
Móricka, az
Éceszgéber!

Ezt szavalja az én kis Sarkadi Tivadarom, bámulatosan.

Nyárfa, nyírfa, kapufa,
Sámfa, kofa, fapofa.

Minden szó rímel. Ez benne a pláne. Tapsolok, ahogy a torkomon kifér. Az én páratlan, zseniális fiacskámnak. Ámir integet nekem: „Apu, ez te vagy?” „Igen, ez én vagyok gyermekem, bravó, bravisszimó!”

Az élénk eszű fiúcska befejezte frenetikus sikerű szereplését, és fegyelmezetten leül. Odakint sötétedik. A zongoristanő visszaszivárog.

– Mi az – bámulok rá elképedve –, hát van még?

– Mi az, hogy van? Csak most kezdjük!

József és testvérei következnek. Mind a tizenkettő, és valamennyi főszerep, természetesen: Ruben, Simon, Lévi, Júda, Ond, Kond, Tas, Huba, Töhötöm. A gyerekek lepedőket öltenek, és bilit tesznek a fejükre. Furulyaszó, kórus, sámfa, nyírfa, fapofa. Dobpergés. Gili kezdi felolvasni a Bibliát. Amikor odaért, hogy „Legyen világosság!”, minden elsötétült előttem. A többire nem emlékszem.

előzőtartalomjegyzékkövetkező