Új bejárónő, halló!

Ezekben a locska napokban felhívom telefonon Weinrébet egy bizonyos ügyben, nem fontos, miben. A lényeg az, hogy telefonálok neki, mert sürgősen beszélnem kell vele. Erre felveszik ott a kagylót:

– Halló – nyögi egy halálra rémült női hang –, halló!

– Halló – így én kifogástalan héberségemmel –, ki beszél?

– Nem tudok. Nem ismerek még senkit itten.

– Azt kérdeztem, ki beszél ott?

– Itt?

– Igen, ott.

– Én beszélek, halló!

– Kicsoda maga?

– Én?

– Igen.

– Új bejárónő, halló!

– Küldje, kérem Weinréb urat.

– Weinréb urat? Hová?

– A telefonhoz.

– Igen. Pillanat, úr.

– Várok, kérem.

– Halló!

– Weinréb?

– Nem. Új bejárónő.

– Weinrébet kérem, igen?

– Beszél román?

– Nem! Nagyon kérem, küldje már Weinrébet!

– Igen. Pillanat. Halló… Nem lehet mostan…

– Mi van, nincs odahaza?

– Nem tudok, halló!

– Mikor jön vissza?

– Kicsoda?

– Weinréb! Mikor jön haza Weinréb? Hol van Weinréb?

– Nem tudok – szepeg az új bejárónő. – Én csak most érkez Romániából.

– Leányom – mondom én sok-sok érzéssel –, beszélni szeretnék Weinréb úrral. Nincs otthon? Rendben van. Nem tudja, hogy mikor jön haza? Rendben van. De azt csak meg tudja neki mondani, hogy kerestem, nem igaz?

– Pillanat – sírdogál a bejárónő, az új –, halló!

– Mi van?

– Én nem tudok neki megmondani, úr.

– Miért nem?

– Mi az, hogy weinréb?

– Mi az, hogy mi az? Nem ismeri őt?

– Nem tudok héber. Úr beszél román? Csak kicsit.

– Milyen lakással beszélek?

– Kasztelanszki lakás. Immánuel, halló!

– Milyen szám?

– Hetvenöt. Második emelet.

– A telefonszámot kérdeztem.

– Nem tudok, halló!

– Nincs odaírva?

– Nem. Nincs nálunk telefon idehaza…

előzőtartalomjegyzékkövetkező