A rádzsa és a zöldségleves

Kiléptünk a haifai Cion szállóból, de néhány lépés után megtorpantunk, mert felizgatott tömeg állta el utunkat. A felizgatott tömeg egy kisvendéglő körül csoportosult, és a befelé irányuló vad tekintetek arra vallottak, hogy valami rettenetes dolog megy végbe odabent. Minthogy az íróember kötelessége nyomon követni az eseményeket, habozás nélkül betértünk a vendéglőbe.

Kiábrándító csend fogadott. A vendégek dicséretre méltó polgári fegyelmezettséggel ültek asztaluknál, és az áhított balhénak nyoma sem volt. Megkérdeztem egy idősebb hölgyet, aki a pult mögött állt sóbálványként, hogy miért nyüzsög odakint a felizgatott tömeg.

– Bejrút – felelte a hölgy anélkül, hogy felém fordult volna. – Most kezdődött…

Hozzácsatoltam tekintetemet a hölgyéhez, és felfedeztem a terem végében álló magas asztalkán egy valódi, békebeli televíziókészüléket, amelyben éppen élet-halálküzdelem folyt két illető között. Csak most láttam, hogy az összes vendégek a készülék felé fordulva ülnek, mintha az Mekka volna, a muzulmánok szent városa. Ezt megerősítendő, néhány muzulmán is ült a helyiségben, és kábultan élvezte a Bejrútból sugárzott indiai filmet. A kép egész világos volt, az ind beszéd teljesen érthető, sőt, akik nem tökéletesek benne, azok is elolvashatták a rezgő arab fordítást. Egy kövérkés kislányról volt szó, akibe szerelmes egy jóravaló, de szegény ifjú, míg ő, a dundi, csak egy nagyon gazdag rádzsát szeret, mert hát ilyen az élet. A dundi mindig énekelt, míg a két kérő párbajozott. Váratlan éhség fogott el.

– Hová lehet leülni? – kérdeztem az egyik pincérnőt, aki a sarokból, a falnak dűlve követte a döntő párbaj idegfeszítő fordulatait.

– Csak van valahol hely – sziszegte felém a pincérnő, le nem véve tekintetét a készülékről. – Csendet!

Óvatosan körülnéztem, és valóban felfedeztem néhány szabad helyet, de ezek mind a Mekkával ellenkező irányban terültek el.

– Talán csinálhatunk valamit – közölte a pincérnő félszájról –, várja meg a reklámot!…

A jótékony libanoni cég rövid reklámadása nemsokára befutott, és néhány pillanatra visszatért az élet a kisvendéglőbe. A pincérnő gyorsan organizált egy sámlit, és lenyomott az egyik asztal mellé. Szomszédom nem vett észre, mert közben folytatódott a film. Ez alkalommal a szegény jóravaló ifjút szerette a dundi, mire a gazdag rádzsa kihívta párbajra. A kardok villogtak a tűző reflektorfényben.

– Bocsánat a zavarásért – fordultam szomszédom felé, helyesebben abba az irányba, ahol számításom szerint ülnie kellett –, mit lehet itt enni?

– Kicsoda maga? – kérdezte szomszédom. (A szegény ifjú az utolsó pillanatban menekült meg a rádzsa kardjától.)

– Vendég vagyok, és itt ülök maga mellett az asztalnál – közöltem –, mit esznek itt?

– Fiatal vagy öreg maga?

– Fiatalos.

– Hogy néz ki?

– Nyúlánk. Finom vonások. Szemüveg. Szőkés.

A rádzsa kiugrott az ablakon, a jóravaló utána. A dundi énekelt.

– Rendeljen zöldséglevest – ajánlotta szomszédom a személyleírásom alapján. Mintegy negyedóra múlva felsóhajtott szegény. – Sajnos mennem kell – nyögte –, pont most, amikor párbajoznak! Főúr, fizetek!…

Néhány további kiáltozás után az egyik pincér lassú, tapogatódzó mozdulatokkal megindult az irányunkba. Kinyújtott keze bele-beleütközött egy-egy vendégbe vagy asztalba, de végül is szomszédom hangjának irányába haladva elérkezett hozzánk. Útközben ugyan hangos csattanással összeütközött a pincérnővel, aki holdkórosként néhány tányérnyi saslikkal egy kisebbségi vendég felé tartott, de úgyszólván senki sem vette észre, hogy a tányérok a földre hullanak, mert időközben a rádzsa testőrei üldözőbe vették a szegény jóravaló ifjút…

– Négy shekel harminc – összegezte a számlát a pincér szomszédom részére, és laposan oldalra pillantva láttam, miképpen kutat amaz ujja hegyével a megfelelő bankjegyek után a tárcájában.

– Kösz – mondta a pincér a szomszédomnak, és az aprópénzt a kezembe nyomta. A jóravaló ifjú felmászott a dundihoz, akit a rádzsa bezárt palotája egyik kuckójába, és énekeltek. Tudtuk, éreztük, hogy a párbaj immár elkerülhetetlen.

– Zöldséglevest kérnék – mondottam többször is a mellettem álló főúrnak, mire ő végighúzta könnyű, finom tapintású kezét arcvonásaimon, hogy visszafelé jövet megismerjen. Kisvártatva a szomszédos asztalnál rikoltozni kezdett egy fiatalasszony, mert a zöldségleves a nyakába ömlött.

– Ez már a második eset ma este! – így a fiatalasszony. Ügyet se vetettek rá, mivel a lázadók már körülkerítették a palotát, és a jóravaló a tetőfokra hágott, és kitűzte a lobogót. Az ostrom kellős közepén hirtelen érzem a főúr könnyű kezét a profilomon:

– Kérem szépen – mondta, és a vállamra tette a tányért. Az orromba gőzölgő illatokból minden kétséget kizáróan megállapítottam, hogy nem zöldségleves van a tányéromban. Ujjaim csakhamar pirított májat és cukrozott tejfölt tapintottak. Úgy látszik, a konyhából is lehet látni az előadást. Eszegettem valamicskét, jóllehet furcsa íze volt az adagomnak. A döntő párbaj egyik lélegzetelállító fordulata alkalmával fedeztem csak fel, hogy a nyakkendőm alsó részét késsel levágták. Első ízben esett meg velem, hogy használt nyakkendőt fogyasztottam. De mit számít mindez, mikor ott villog a gyilok a rádzsa kezében, és lassan közeledik a szegény jóravaló nyaka felé…

Ezekben a rendkívüli pillanatokban bámulatos tisztánlátással éreztem meg, hogyha most azonnal nem kelek fel, még mielőtt a dundi befejezi az éneklést a függőágyban, akkor istenuccse itt maradok örökre a kisvendéglőben, lassan megkövesedek, és a madarak fészket raknak a fejemen. Emberfeletti erővel kászálódtam fel, és lassan hátrálni kezdtem a kijárat felé. Tudtam, hogy el kell érnem a kijáratot, mielőtt egy újabb párbaj bontakozna ki, mert akkor már nem lesz erőm hozzá. Meggyorsítottam lépteimet hátrafelé menet, feldöntöttem két asztalt, elgázoltam egy legyengült aggastyánt, de már ott álltam az ajtóban, és a dundi még énekelt…

– Mennyivel tartozom? – kérdeztem a sóbálványt a pult mögött. – Volt egy pirított májam, egy tejfölöm és egy zöld nyakkendőm.

A hölgy felháborodott morgással kergetett el a szeme elől. Odakint zajongani kezdett a felizgatott tömeg, hogy takarom a képet. Hanyatt vágtam magam, és kiestem a Körből.

előzőtartalomjegyzékkövetkező