Az ember tragédiája

Szeptember 7. Ma találkoztam a passzázsban Toszkanini Bélával. Igen fel volt ingerelve. Kiderült, hogy néhány napra kölcsönkért száz lírát a Bialazurkevicstől, és az a nyomorult, az az emberiség szégyene, ez a tetű, ez a veszett kutya nem átallotta azt felelni: „Van, de nem adok!”

Most aztán várhatja, amíg Béla még egyszer szóba áll vele! Idáig jutottunk hát! Nincs ebben a dög világban emberi érzés, kérem. – Dehogy nincs – mondottam, és ott helyben átadtam száz lírát Toszkanininek.

– Végre egy ember – suttogta Béla, és könnyek fojtogatták a torkát. – Két héten belül visszaadom, legyen nyugodt.

Az asszony szerint én egy idióta vagyok. Megmagyaráztam neki: – Nem akartam ellenséget csinálni Toszkaniniből.

Szeptember 18. Találkoztam Bélával az Allenbyn. Néhány lépést társalogtunk, és igyekeztem messze elkerülni a kölcsönügyet, nehogy azt a benyomást keltsem, mintha. Ám Toszkanini azonnal ideges állapotba jutott és odasziszegte nekem: – Aludjon nyugodtan, meg fogja kapni a pénzét az utolsó fillérig! Azt ígértem, hogy két héten belül fizetek. Még nem telt el a két hét, mit akar tőlem? – Mondtam neki, hogy nem is érdemes beszélni a dologról, mire Toszkanini megjegyezte, hogy én is olyan vagyok, mint a többiek, és faképnél hagyott.

Október 3. Kellemetlen affér esett meg a Rio kávéházban. Toszkanini Béla az egyik asztalnál ült Bialazurkeviccsel, és egész idő alatt le nem vette rólam a tekintetét, s világosan látszott, hogy forr a dühtől. Igyekeztem jó képet vágni, de ez csak olaj volt a tűzre. Kisvártatva Béla felkelt az asztalától, és hozzám lépett: – Grószartig! – kiabálta úgy, hogy mindenki hallotta. – Elkéstem néhány napot a fizetéssel, ez még nem a világ! Ne pislogjon úgy rám, mintha gyilkos volnék! – Mondtam neki, hogy isten ments, mire hozzátett valami gorombaságot, amely a korlátozott könyvterjedelemre való tekintettel nem tűr nyomdafestéket. Úgy látszik, komplikációk lesznek. Az asszony is figyelmeztetett: – Nem megmondtam? Figyeld, hogy még tettlegesség is lesz.

Október 11. A hozzám érkező hírek szerint Toszkanini azt terjeszti a városban, hogy kábítószerek rabja vagyok, és két apasági keresetet nyújtott be ellenem két ismert ügyvédnő. Mondanom sem kell, hogy egy szó sem igaz mindebből. Még csak nem is dohányzom. Az asszony mégis azt ajánlotta, hogy a lelki nyugalmam érdekében mondjak le a száz líráról.

Október 14. Ma ismét találkoztam Bélával a Mográbi mozi előtt. Az arca egész sárga volt, szemei vörösen égtek üregükben, és nyakizmai szokatlanul megfeszültek. – Nézze, Béla – mondtam neki derűsen –, a súlyos gazdasági helyzetre való tekintettel lemondok a száz lírámról, rendben van? – Toszkanini felfortyant: – Csak semmi lemondás! – üvöltötte. – Csak semmi nagylelkűség! Mi vagyok én a maga szemében – utcarongya? – Még sosem láttam őt ilyen magából kikelve. Bialazurkevics, akivel együtt ment a moziba, tartotta vissza, hogy nekem ne essen. Egyenesen hazaszaladtam. Az asszony: – Megmondtam?

Október 29. Ma többen megkérdezték tőlem a passzázsban, hogy igazak-e azok a hírek, melyek szerint jelentkeztem a kongói árnyékkormánynál zsoldosnak, de elutasítottak általános testi gyengeség miatt. Légből kapott koholmány. Tudom jól, hogy ki áll ezek mögött a hírek mögött. A lakásom ablaküvegeit is bezúzták ismeretlen kövek a múlt hét közepén. Már az egész város beszéli, hogy Toszkanini és köztem élethalálharc folyik. Két nappal ezelőtt, amikor betértem a Rióba, Toszkanini felpattant és bömbölni kezdett: – Már mindenki bejöhet ide? Mi ez itt, nyilvánosház? – A tulaj kituszkolt, hogy elejét vegye az atrocitásoknak. – Fukar dögje! – harsogta utánam Béla. – Pióca! – Az asszony előre megmondta.

November 8. Ma fölkeresett szeretett unokaöcsém, Aladár, és kölcsönkért tíz lírát. – Van, de nem adok! – mondtam neki. – Ki innen! – Kedvelem a fiút, nem vagyok hajlandó veszélyeztetni a jó viszonyunkat. Elég bajom van ugyanis a belügyminisztériummal. Valaki feljelentett, hogy katonaszökevény vagyok, és bevonták az útlevelemet. Így külföldre menekülésemre, vonatkozó terveim dugába dőltek. Az asszony, akinek szavára nem hallgattam, mint emlékezetes, most nem engedi, hogy egyedül járkáljak házon kívül.

Átbeszéltük a dolgot egy pszichiáterrel: – Toszkanini Béla gyűlöli uraságodat, erős bűntudata miatt – magyarázta a lélekbúvár. – Tipikus apakomplexus, melyet csakis a szokványos apagyilkosság oldhat fel, engesztelő áldozat gyanánt. Igen világos eset. – Mondtam neki, hogy még igen fiatal vagyok, jogom van a léthez. A pszichiáter tudomásomra hozta, hogy Toszkanini sorvasztó, halálos gyűlölete mindaddig magas lánggal fog égni, amíg a tartozása fennáll, illetve amíg nem lesz módjában visszafizetni. – Talán küldjön neki ismeretlenül bizonyos összeget. – Elrohantam a bankba, kivettem ötszáz lírát, és bedobtam Toszkanini levélszekrényébe.

November 11. Ma szembejött velem Béla az Allenbyn, kiköpött a járdára és továbbment. Elmeséltem a pszichiáternek. – Kísérletet tettünk – mondta –, a kísérlet nem sikerült. – Megbízható helyről hallottam, hogy Béla egy hozzám igen hasonlatos kis babát vásárolt, amelybe minden reggel tűket szurkál. A rendőrségen nem hajlandók közbelépni. Szúrások a hátamban.

November 20. Az éjjel lövöldöztek odakint. – Édes jó Istenem – imádkoztam vackomon –, nagy hibát követtem el – kölcsönöztem! Vajon baklövésem szörnyű következményeit viselnem kell az emberi kor végső határáig? Vajon nincs kiút a slamasztikából? – Kis idő múlva mintha mély, apai hangot hallottam volna fölülről: – Nincs.

December 1. A szúrások kiterjedtek a mellkasomra is. Az asszonyra támaszkodva elvonszoltam beteg testemet, az apakomplexus áldozatát egy jobb orvoshoz. Az Achád Háám sarkán belébotlottunk Bialazurkevicsbe. – Efrájim – suttogta az asszony –, ez egy ideális apatípus. Nézd a fejét, tipikus apafej. – A remény pislákoló fénye.

December 3. Megvártam Toszkaninit a Rio előtt: – Köszönet a pénzért – mondtam neki gyorsan, mielőtt szétüthetett volna közöttem. – Bialazurkevics kifizette a maga egész tartozását. Igaz, megkért, hogy ne említsem magának, de úgy vélem, tudnia kell, hogy milyen barátja van. Így hát nem nekem tartozik többé száz lírával, hanem Bialazurkevicsnek. – Béla kemény vonásai megenyhültek: – Bialazurkevics egész ember – suttogta, és könnyek fojtogatták a torkát. – Néhány napon belül visszaadom neki. – Megmenekültem.

Január 22. Karonfogva sétáltunk Bélával a passzázsban. – Bialazurkevics, ez a veszett kutya, az utóbbi időben olyan tekintetet vet felém, hogy kedvem volna felképelni – öntötte ki szívét Bélám. – Igaz, tartozom neki, de azért még nem vagyok utcarongya! Rossz vége lesz ennek a csúnya kis játéknak!

A dolog már nem tartozik a hatáskörömbe.

előzőtartalomjegyzékkövetkező