Itt minden olcsóbb

Az egyik lehorzsolt reggelen azt mondta az asszony: – Gyerünk a szupermarketbe! Kíváncsi vagyok, hogyan vásárolnak be azok a szerencsés asszonyok, akiknek megvan a minimális kényelmük az életben…

Lenyeltem a bántó célzást, és beleegyeztem a kirándulásba azzal a kikötéssel, hogy nem vásárolunk semmit. Hallottam ugyanis tragikus esetekről, amikor fixfizetéses éhenkórászok betévedtek az árucsarnokba, és addig lubickoltak az árucikkek óceánjában, amíg össze nem csaptak a fejük fölött az adóhatóságok.

– Kérlek – mondta a kicsi –, ha annyira félsz, itthon hagyhatjuk a pénztárcánkat…

Otthon is hagytuk. Nem vittük magunkkal, csak elsőszülöttünket, akit Rafi néven ismer az utókor, minthogy az intelligens gyerek fejlett rombolási ösztönével azonnal felismerte a kirándulásban rejlő lehetőségeket, és híres, magas frekvenciájú bőgésébe kezdett. Beálltunk tehát mindhárman a sorba, és nem telt el két és fél óra, máris benn voltunk a szupermarketben. Mit tagadjuk, valósággal megrészegültünk ettől a féktelen, szilaj árubőségtől, jóllehet előrehaladásunk meglehetősen lassú volt, lévén, hogy a közönség olyan zsúfoltan szorongott az üzletben, mint… mint…

– Szardíniák! – kiáltotta el magát az asszony, és rohant egy szélső asztalka felé, amely körül vad és égő tekintetű háziasszonyok tülekedtek. A nemzetközi szardíniakiállítás részegítő látványt nyújtott. Választhattunk spanyol, portugál, jugoszláv, albán, ciprusi és helyi szardíniák között. Olajban, paradicsomszószban, konyakban. Az asszonyka előreküzdötte magát az asztalig, és magához vett egy norvég dobozt. Meg még kettőt. És egyet. Összesen nyolcat.

– Alig van otthon szardíniánk – mentegetődzött az asszony. – Miért ne használjuk ki, hogy itt vagyunk, nem igaz? Hiszen minden sokkal olcsóbb itt…

– De nincs egy vasunk se!

Nejem lesütötte szemét:

– Maradt nálam véletlenül néhány agura…

Így lehet bízni az asszonyokban! A szóbeli megállapodás nem ér a szemükben egy fabatot sem. Az asszony gyorsan birtokába vett egy szabad kocsit, és belédobta a tizenegy szardíniás dobozt. Golden-szirupot is vásárolt, hogy megtudjuk, mi az, meg tojássampont. Ekkor azonban minden ízében megreszketett ez a fiatal teremtés:

– Te szentséges Atyaúristen! – kiáltotta az asszony. – Hol van Rafi?

Elsőszülöttünk nyomtalanul eltűnt vásárlás közben. A nyelv szegény felindultságunk leírására. Alig másfél éves kisgyerek az őrjöngő tömeg lábai között! Rettenetes félelem fogott el bennünket, hogy bele fog harapni a vásárlók lábába, és megint botrány lesz.

– Rafi! – kiabáltuk eszelősen. – Ráfáel! Vacsi! Vacsi…

– Játékosztály balra – jegyezték meg a tapasztalt elárusítók –, kérném továbbfáradni…

Ekkor szörnyű robaj reszkettette meg a levegőt. A szupermarket megingott, és az oldalára dőlt. Megkönnyebbülten sóhajtottunk fel. Világos volt, hogy Rafi felfedezte a helyiség szélén az ötszáz konzervből emelt hegyet, és bámulatos érzékkel kihúzta a legalsó konzerveket. Hogy megvigasztaljuk a kicsikénket, vettünk neki cukorkát, meg mézet, meg svájci csokoládét, meg holland kakaót, meg neszkávét és egy csomag pipadohányt. Visszatértünk a kocsinkhoz, és felrakodtunk. Ujjaim azonban egy teljesen váratlan kölnivizesüvegbe, valamint piperetáskákba és tíz kiló céklába ütköztek…

– Asszony! – kiáltottam. – Ez nem a mi kocsink!

– Tegyük fel – így a kicsi. – És akkor mi van?

Voltaképpen igaza volt. Egész jó üzletet csináltunk. Új kocsink meg volt rakva villogó sajtokkal, technicolor befőttekkel, frottírcikkekkel és vödörrel.

– Isteni – lelkesedett az asszony. – De hogy fizetjük ezt ki?

– Véletlenül – leheltem –, véletlenül maradt nálam néhány líra…

A vágy tovább hajtott bennünket, de csakhamar forgalmi torlódásba kerültünk, amely három kocsi összeütközése folytán keletkezett a tejosztályon. Mindhárom háziasszony azt állította, hogy a másik nem jelezte a kezével, hogy fordulni akar, és úgy látszott, a helyzet tetőpontra fog hágni, és verekedés lesz, de sajnos, nem vehettünk részt az előadáson, mert időközben újból eltűnt Rafi, és csak hosszas keresés után került elő a volt tojásosztályon.

– Kié ez a kölyök? – üvöltötte a helybeli tojásfelügyelő sárgán az irigységtől. – Ki ez a fattyú?

– Vacsi – adta meg Rafi a kért felvilágosítást kivonszolás közben. Vásároltunk mosóport és vegyi anyagokat ruhatisztítás céljára, majd visszatértünk kocsinkhoz. Kiderült, hogy időközben valaki megrakta nehéz téli borokkal, partvissal és két csomag sóval. Felültettük Rafit az árucikkek tetejére, és megnyugtatására vásároltunk neki egy japán hintalovat és egy pár nagyon édes papucsot nekem.

– Még! – szuszogta az asszony valami furcsa, ismeretlen kifejezéssel szemében. Elvonszoltuk két kocsinkat a húsos felé. Őszintén szólva, én magam is éreztem bizonyos állati jellegű kielégületlenséget, amelyet csak egy módon lehet csillapítani. Vásároltunk hát néhány csirkét meg kacsát, juhot, májat, sonkát, debrecenit, virslit, füstölt nyelvet, libamellet, kenőmájast, párizsit, töpörtyűt, töltött nyakat, egy pulykát, valamelyes bölényt, rákot, homárt, pontyot, keszeget, lazacot, fogast, sámfát, bálnát, csukamájat, olajat. Azután vettünk valamelyes kolompért meg paprikát, zöldhagymát, kaprot, babérlevelet, fahéjat, vaníliát, babot, citromot, mákot, kubanabulsziát, művészlemezeket, bort, búzát, békességet, szépasszony feleséget, hehe, árpát, rozst, spenótot, spárgát, kötelet, fregolit, dinnyét, tököt, répa, retek, mogyoró, rigó, rigójancsi, keljfeljancsi, eper, uborka, púder, marharépa, marha, gomba, petrezselyem, torma, pipa, füge, csoki, mandarin, copf, etrog, sapka, mandula, olajbogyó, kókusz, mandolin, kufra, stuksz, avokádó, őszibarack, cseresznye, körte, hatvanwattos, gránátalma, vatta, akváriummoha, gladiólusz, két szál orchidea, kenyér, rúzs, autóabroncs, szénhidrátok, szputnyik, ecet etcetera.

– Érdemes – suttogta az asszony szünet nélkül. – Itt minden olcsóbb…

Emberfeletti erőfeszítéssel vonszoltam egymáshoz kötött hat kocsinkat a pénztár felé, ugyanis a borjú, amely az utolsó vagonhoz volt kötve, mindenáron vissza akart szaladni a raktárba az anyjához. Útközben még felraktunk néhány gumiharisnyát és padlóviaszkot. Miközben a pénztáros a számlát készítette arca verejtékével, az asszonyka még bevásárolt néhány mikroszkópot, termoszt és harci kanárikat. Én magam felraktam egy köbméter nejlont. Eleinte azt hittem, hogy mindez a sok csekélység fantasztikus összegbe fog kerülni, de azután kiderült, hogy az egész számla nem tesz ki többet negyvennégyezernél. Különösen el voltunk ragadtatva a csomagolók ügyességétől, akik bámulatos gyorsasággal rendezték el a vásárolt árucikkeket a nagy barna zacskóba. Azonban ismét nem találtuk Rafit.

– Nem láttak egy kisfiút errefelé? – kérdeztük a csomagolókat, mire az egyik vakarni kezdte a fejét:

– Várjunk – mondta –, szőke a gyerek?

– Igen. Harap.

– Van – így a csomagoló, és kinyitotta az egyik nagy zacskót. Ott ült benne Rafi, és harapdálta a fogpasztás tubusokat.

– Bocsánat – mentegetődzött a csomagoló –, nem tudtam, hogy a gyereket magukkal hozták…

Mindjárt visszaadták a pénzt, amelyet Rafiért felszámoltak (nyolc líra harminc), és távoztunk. Odakint már várakozott két nagy teherautó, hogy hazaszállítsák a készleteket. Most nyitunk egy kis nagykereskedést.

előzőtartalomjegyzékkövetkező