Az emberi szolidaritás eposza

Az ez évi télvíz idején, mint emlékezetes, megnyíltak az ég csatornái, és három nap és három éjjel esett egyfolytában minden előzetes bejelentés nélkül. Ennek következtében a kora déli órákban Ámir nevű fiacskám örömtől sugárzó arccal odaállt elém, és így szólt:

– Kedves papa, a fal pipil.

Lefáradtam kis áfékai házacskánk pincécskéjébe, és tengert láttam, amerre tekinték. Az történt ugyanis, hogy a ház körül a mélyekben összegyűlt a rengeteg esővíz, és a pince falának repedésén keresztül egyenletes, hatalmas sugárban tört be magánterületünkre. Van abban valami fura, amikor a falból bugyog a víz. Mózes érezhette így magát fakasztás alkalmával, de nála a dolognak sokkal több értelme lehetett, mert neki szüksége volt a csodára, míg mi szívesen mellőztük volna.

– Árvíz! – kiabálta hát az asszony, és kirohant a viharba, és gyorsan visszajött, mert vizes lett. – Áradat! Segítség! Rendőrség! Víz! Jóemberek! Pince! Tűzoltók! Árvíz! Segítség! Víz!…

Jómagam rögvest a telefonhoz szökelltem, és artikulálatlan hangokkal felköltöttem Stukszot. Udvari vízvezeték-szerelőnk semmi okot nem talált a felesleges izgalomra:

– Ez nem a főcső lesz – nyugtatott meg –, ez csak egy nagy föld alatti tó a házuk körül, egyszerű áradat, semmi több.

– Mit csináljunk, Stuksz, mit csináljunk?

– Nemsokára itt a nyár.

– De addig?

– Addig ki kell meregetni a vizet a pincéből, különben összeomolhat, kezicsókolom…

Az asszonyka igyekezett betömni a repedést a pince falán, eleinte gipsszel, aztán plasztilinnal és végül leukoplaszttal. Azt hiszem, ideiglenesen elborult az elméje. Az egyetlen kézenfekvő megoldásnak az látszott, hogy az ember bedugja az ujját jó erősen a repedésbe, és ezáltal legalább részlegesen eltömködi a bugyogást, míg ugyanakkor valaki más vesz két csörömpölő vödröt, megtölti esővízzel, amely már húsz centiméter magasságban lepi el pincénket, majd felszalad a lépcsőn, kiönti a vizet a ház elé, le a pincébe, merít, föl, csörömp, önt, le…

– Most képzeld el – vetette föl a kicsike tömködés közben –, hogyan érezhették magukat Firenzében, amikor az árvíz betört a városba…

Kifejezést adtam azon nézetemnek, hogy Firenzében remekül érezték magukat, mivel ott csak néhány ócska szobor ment tönkre, míg ez esetben az én pincémről van szó. A jelek szerint nem véletlen az sem, hogy nem születtem a Vízöntő jegyében, mert félórás meregetés után a végkimerültség állapotába jutottam, és a víz olyan nehéz lett a vödrökben, hogy atomsugárzástól lehetett tartani. Azonkívül Ámir is erősen idegesített, minthogy apró papírcsónakokat eregetett házi tengerszemünk víztükrén, és boldog, önfeledt kacagása betöltötte a teret. Ám ekkor, hála istennek, befutott a városháza szivattyúautója, és két perc alatt kiszippantotta a vizet a pincéből, és továbbutazott, mire a pince rögvest újból megtelt esővízzel, és én ismét felújitottam a csörömpölő ingajáratot, és szidtam az egész nyomorult kormányt…

Ekkor csengeni kezdett a telefon. Toszkanini Béla nem talált megfelelőbb időt arra, hogy küszöbönálló látogatásukról értesítsen bennünket, mint most, az özönvíz tetőfokán.

– Béla – nyüszítettem –, Béla, az isten szerelméért…

Az asszony hatalmas ugrásokkal közeledett, és kikapta kezemből a kagylót:

– Gyertek, Bélám, gyertek – mondta –, elbeszélgetünk majd egy csésze tea mellett. Gyertek, gyorsan…

Nem mintha a kicsike okosabb volna nálam. Ő csak jobb szellemi kondícióban volt az adott esetben, minthogy ő csak tömi el a repedést az ujjával, én pedig állandó szaladásban vagyok territoriális vizeinkkel. Toszkaniniék félórán belül befutottak a zuhogó esőben.

– Képzeljétek, mi történt néhány perccel ezelőtt – közölte velük fehéren az asszony. – Áradat a pincében… Életveszély… Efrájim egyedül küzd a hullámokkal, senki sem segít neki… Bele fogunk fulladni… Menjetek hát nyugodtan haza, majd csak megleszünk valahogy….

– Micsoda beszéd ez! – csattant fel Béla. – Maradunk!…

És ezzel ledobta magáról esőköpenyét, felgyűrte a nadrágszárát, és szaladni kezdett a vödrökkel, míg Toszkanininé azonnal felváltotta nejemet a tömésben. Ezt úgy hívják, drága uraim, hogy nemzetközi szolidaritás, hogy a jó Isten áldja meg mind a két kezével! Béla kitűnő merítőnek bizonyult, szorgos munkássága nyomán megszűnt a csapadék emelkedni a pincében, és egy órácska múltán már alig bokáig ért. Nem is tudtuk, hogyan köszönjük meg ezeknek a kollektív érzéstől áthatott embereknek mindazt, amit értünk tettek:

– Igazán kedves tőletek – mondotta az asszony a fotelból –, mit csinálnánk nélkületek! Csak annyit mondhatok, hogy nem érdemes félig megtöltött vödrökkel fel- és leszaladgálni, töltsétek meg teljesen…

Béla üveges tekintete arról tett tanúbizonyságot, hogy ő a maga részéről a segélyakció ezen szakaszában már szívesen mellőzné magát. Nehezen lélegzett szegény, és botladozó lábai időnként felmondták a szolgálatot. A víz már régen behatolt a boka és a térd közötti területre, és odakint eszelős makacssággal zuhogott az eső.

Szerencsére éppen akkor fordult be hozzánk Cvika, a sógorom, hogy megkérdezze, nincs-e kedvünk este moziba menni. Találtunk a számára egy nagy mosófazekat, és beállítottuk harmadiknak. Én magam a technikai felügyeletre, valamint az ütemtartásra korlátoztam tevékenységemet.

Estére újból egyedül maradtunk az özönvízzel. Először Toszkaniniék omlottak össze, aztán Cvika terült el a lépcső aljában. Nem maradt más hátra, fogcsikorgatva kénytelenek voltunk szabadon engedni őket, és gyorsan átfutottuk jó fizikai kondícióban levő ismerőseink jegyzékét, minthogy tovább nem építhettünk a vak véletlenre:

– Ha jól emlékszem, Weinréb kitűnő sportember, teniszezik – jegyezte meg a kicsike álmodozó tekintettel –, és a felesége is nagydarab nő…

Világosan érezhető volt, hogy Weinrébéket késői meghívásunk meglepetés gyanánt érte. Különösképpen, miután már meg voltak beszélve egy dél-amerikai turistaházaspárral.

– Barátaik a mi barátaink is – felelte a kicsike ünnepélyesen –, házunk mindig nyitva áll előttük…

Így hát együtt jöttek, az egész műszak. Weinréb magával hozta a pingpongütőjét is, hogy néhány labdát váltsunk a pincében. Erre mit tesz a Sors? Hát nem betört az esővíz, kérem alássan…

Én magam már halálosan fáradt voltam, mivel minden alkalommal, amikor munkacsoportot váltottunk, kénytelen voltam ruhát is váltani, nehogy vizenyős állapotom gyanút keltsen. Ez a magyaros vendéglátás íratlan törvényei közé tartozik. Mert voltaképpen miről is van szó? Amikor ez évben Olaszországban árvíz volt, a világ minden részéről özönlött az ifjúság a segítségükre. Nincs abban tehát semmi különös, ha az izráeli társadalom összefog az áfékai lejtők áldozatainak megmentésére…

– Héj hopp – adtam az ütemet az új szakmánynak –, héj hopp!…

A dél-amerikai turistarészleg különösképpen kitűnt. Hozzávetőleges becslés szerint legalább száz litert adtak óránként. De Weinréb is szépen megállta a helyét. Közös erőfeszítésünk nyomán a természet romboló erői visszavonultak, és a víz a pincében legalább egy-két centiméterel apadt. Ám ekkor az asszony kínos taktikai hibát követett el:

– Maguk biztosan átkoznak bennünket – mondotta szívélyesen vendégeinknek –, tényleg, minek is strapálják magukat a mi szerencsétlenségünk miatt. Én hazamennék a maguk helyében, úgy éljek…

Minek annyit beszélni? Hazamentek. Elképzelhető, hogy mit éreztünk! Jó barátok! Még mit nem! Csak nem rájuk szorulni! Különösen nehezítette helyzetünket, hogy időközben hozzászoktunk a külső munkaerőkhöz, és valósággal pánik fogott el bennünket az árván maradt emelkedő víztükör láttán. Gyorsan áttelefonáltam hát Geigerékhez, mivel ők ott laknak Áféká másik felében, és néhány pillanaton belül átugorhatnak hozzánk. Geigerné vette fel a kagylót:

– Készségesen jönnénk, de a kocsink a ház előtt beragadt a sárba…

– Akkor jöjjenek gyalog, hiszen csak néhány lépésről van szó. És hozzanak römikártyát!…

– Tudja, mit – így Geigerné –, jöjjön értünk az autójával!

– Kitűnő ötlet! Repülök!…

Elkényeztetett népség, kétségkívül. Ott hagytam nejemet a repedés mellett a pincében, és robogtam a záporesőben Geigerékhez. Szaladva törtem be hozzájuk, és azonnal vissza akartam fordulni, de a másodperc törtrészével elkéstem. Geigerné szemmel látható készenlétben várt az ajtó mögött:

– Képzelje, mi történt – suttogták száraz ajkai –, néhány perccel ezelőtt a pincénkben…

Szóval így estem csapdába, mint egy szopós malac. Ezért volt hát arra szükség, hogy „értük menjek” az autóval! Undorító! Annyira felingerelt ennek az álszent népségnek a magatartása, hogy készakarva kiloccsantottam a vizet a szőnyegeikre, valahányszor felszaladtam a három vödörrel. Fejem majd szétrobbant a belső ellentmondástól: itt merítem a Geigerék vizét maradék erőmmel, míg kis termetű élettársam ott áll a térdig érő vízben a mi saját pincénkben, és tartja az ujját a repedésben…

– Telefonáltam a kedves feleségének – közölte velem a gondos Geigerné –, elmeséltem neki, hogy maga milyen kedves és udvarias, hogy segít nekünk…

– Mit… – kérdeztem –, mit felelt ő?

– Nem tudom. Mintha arabul beszélt volna…

Még éjfél előtt megszűnt az özönvíz, és az élet visszatért rendes kerékvágásába. Az emberi szolidaritás megmentett mindnyájunkat a legrosszabbtól. Sajnos, az elkövetkező napok folyamán véletlenül összetalálkoztak Geigerék, Weinrébék és Cvika, és azóta töröltek bennünket a baráti listáról. Ezen azonban már nem lehet segíteni, a nagy történelmi események mindig áldozatokkal járnak, és az vesse ránk az első követ, aki megveti a mások fizikai munkáját.

előzőtartalomjegyzékkövetkező