Show-down
Ez a Toláát Sáni-ügy már régen nyugtalanított. Valósággal kellemetlen volt: körülbelül fél évvel ezelőtt elküldte nekem új könyvét, félretettem valahova, és azóta is ott nyugszik. Kezdetben még sikerült kibújnom az elkerülhetetlen elől: – Megkaptam – kiabáltam az íróember felé az utcán –, amint egy kis szabad időm lesz, feltétlen elolvasom. – Toláát Sáni hálásan pislogott felém. Néhány hét múlva megint belébotlottam: – Már olvasom – közöltem vele a jó hírt –, aztán majd beszélünk róla. – Nem sokkal ezután esett meg az a kínos kis incidens, amikor bejött a kávéházba, és én kislisszoltam a konyhaajtón keresztül, és biztos vagyok benne, hogy meglátott. Tisztán emlékszem, hogy aznap szilárdan elhatároztam, hogy belelapozok a könyvbe, sőt, ha nem tévedek, ki is nyújtottam a kezemet feléje, de aztán a telefon csengett, vagy elszunyókáltam, a lényeg, hogy kezem sohasem érte el Toláát Sáni életművét. Néhány nappal ezelőtt egymás mellé kerültünk a mozipénztár előtt. – Nu, olvasta? – kérdezte az író remegő hangon, mire sokatmondóan bólintottam: – Van mit mondanom – jegyeztem meg –, de nem itt…
És most – tegnap – a drámai találkozás a Dizengoff utcán, a város közepén.
Nem lehetett tovább húzni a dolgot, a bújócska véget ért. Toláát Sáni egyenesen belém szaladt:
– Akart velem beszélni – lihegte – a könyvvel kapcsolatban.
– Igen – így én –, jó, hogy találkoztunk.
A vadnyugati filmekben úgy hívják ezt, hogy „show-down”.
Ez az elkerülhetetlen, nagy összecsapás a seriff és a nyomorult között a falu üres főutcáján, miközben a háttérben lágyan peng a gitár: Do not forsake me, oh my darling! A Dizengoff is egészen elnéptelenedett, őszintén szólva, alig láttam még ilyen üresen. Néhány lépést bandukoltunk, gondolatainkba mélyedve. Igyekeztem rekonstruálni a könyvet, legalábbis külsőleg, de nem emlékeztem, csak arra, hogy barna csomagolópapírba van csomagolva. Egyszerű barna csomagolópapírba. Ha legalább tudtam volna, hogy mi van a könyvben, regény, elbeszélések, karcolatok, versek, belletrisztika…
A Gordon utca sarkán már kellett valamit mondanom:
– Mindenesetre – mondtam –, látszik, hogy dolgozott a könyvön.
– Három év – rebegte Toláát Sáni. –, de a téma bennem élt még a háború óta.
– Ezt érezni – jegyeztem meg –, érett mű.
Ismét haladunk néhány lépést. Körülöttünk néma csend. Senki sem zavarja irodalmi sétánkat. Így bízhat az ember barátaiban!
– Szóval, hogy tetszett? – kérdezte végül is Toláát Sáni elhaló hangon.
– Tetszett.
– Minden?
Az utolsó pillanatban fedeztem fel a csapdát. Az író elfojtott, sunyi tekintetet vetett felém. Ha most azt felelem „igen, minden”, akkor tudni fogja, hogy nem olvastam a könyvét, és eszelősen gyűlölni fog az emberi kor végső határáig.
– Őszinte leszek – feleltem tehát –, az elejétől nem voltam úgy elragadtatva.
– Maga is? – hördült fel Toláát Sáni. – Maga is ezzel jön? Hát nem világos, hogy az egész csak expozíció?
– Expozíció az ángya térgye – csattantam fel –, az a kérdés, hogy megyek-e a könyvvel, vagy nem megyek!
Toláát Sáni annyira elkámpicsorodott, hogy valósággal megsajnáltam. De hát – az iskoláját neki – minek ír ilyen expozíciókat?
– Később magára talált – vigasztaltam –, irodalmilag igen erős a könyv. Van atmoszférája. Üteme. Érzelemgazdag.
– Gondolja, hogy rövidebbre kellett volna fognom a megtérést?
– Kihúzhatja nyugodtan a felét.
– Lehetséges – jegyezte meg Toláát Sáni rezignáltan –, de a józan ész mégis azt diktálja, hogy valahogy csak meg kell indokolnom, miért csatlakozik Boris a felkelőkhöz, nem gondolja?
Boris!
– Boris kétségkívül erőteljesen megrajzolt figura – ismertem el –, látszik, hogy közel áll magához.
Toláát Sáni megtántorodott.
– Hogy Boris közel áll hozzám? Ez a disznó? Azt hiszem, még sohasem rajzoltam meg műveimben ilyen utolsó csirkefogót…
– Lehet, hogy maga őszintén így gondolja – válaszoltam megértő mosollyal –, de én mondom magának, hogy lelke mélyén egyetért vele.
Toláát Sáni elsápadt:
– Ezzel a megjegyzésével elintézett – tört meg. – Tényleg az a helyzet, hogy az elején még gyűlöltem Borist, de amikor belekeveredik a dologba Péterrel, és mégsem árulja el a légiattasé anyjának, hogy Avigáilt megerőszakolták – emlékszik?
– Persze, amikor nem meséli el neki…
– Ez az! Ekkor tettem föl magamnak először a kérdést: vajon Boris, összes szeszélyeivel és gyöngéivel, nem igazibb, rokonszenvesebb, mint a zoológus?
– Mindnyájan emberek vagyunk – jegyeztem meg megértéssel. – Van, aki ilyen, van, aki olyan, de végül mégiscsak mindenki oda jut, ahova jut.
– Pontosan!
Talán mégis olvastam én ezt a könyvet? Önfeledten, tudat alatt, észrevétlenül?
– Mondják – folytatta Toláát Sáni szerényen –, mondják, hogy a cselekmény bonyolítása szempontjából a legjobb alkotásom.
Felszegeztem tekintetem a passzázs második emeletére, mintha gondolatban átfutnám műveinek gazdag tárházát. Még soha nem olvastam tőle semmit. Úgy általában ki ez a Toláát Sáni? Mit akar tőlem? Minek küldi nekem a könyveit?
– Nem mondanám, hogy a legjobb írása – helyeztem a dolgokat a helyes megvilágításba –, de mindenesetre a legmeglepőbb.
Toláát Sáni leállt egy pillanatra, és láttam, hogy ez az utolsó megjegyzésem nagyon rosszul esett neki. Na és? El kell ájulnom mindentől, amit összefirkál? Egyébként a menekülési lehetőségek egyre csökkentek. Egyetlen ismerős sem tűnt fel a látóhatáron. Már kétszer körülsétáltuk a köröndöt.
– Tudtam, úgy éljek, hogy tudtam! – tört ki az elkeseredés az íróemberből. – A rohamcsapat lakomája, igaz? Ne is tagadja! Meg mertem volna esküdni, hogy ez az, amitől fanyalogni fog magában a soviniszta kispolgár! De mit várt tőlem, az isten szerelmére, hogy cukros szirupot csinálok majd mindabból, ami a szakadékban történt, amikor ottan, az… az…
– Ne dadogjon – jegyeztem meg –, ez nem segít magán.
– Már megbocsásson, amikor a legélesebben kikeltem az éjjeli tevevadászat ellen, az tetszett magának?
– Az igen, mert abban van erő.
– És amikor Katerina szétzúzza a gyertyatartót a bírói pulpituson, az rendben volt?
– Elfogadható.
– Akkor már megbocsásson, azt is el kell viselnie, ha lerántom a lepelt Méir Kronstadtról és a hozzá hasonló útonállókról!
„Hohó, barátocskám – viharzottam belül –, énfelőlem azt írhatsz össze, amit akarsz, de Méir Kronstadtot hagyd ki a játékból!” A dolog kezdett nem tetszeni nekem. A hangulat erősen romlott. Kínos elszigeteltségünk okát is felfedeztem: az összes közös ismerősök, akik messziről felénk tartottak, váratlanul eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket. Csak én sétálok itt ezzel a kossal! A soviniszta kispolgár felébredt bennem:
– Ide figyeljen, Toláát – emeltem fel a hangom –, a maga helyében nem lennék olyan büszke erre a Kronstadtra!
– Én igenis büszke vagyok rá!…
Vérfátyol lepte el az agyamat. Még ő vitatkozik!
– Kronstadt teljesen félrerajzolt jellem – közöltem –, nyugodtan ki lehet hagyni a könyvből!
– Jó vicc – sziszegte Toláát Sáni –, és ebben az esetben mi lesz a felkeléssel, ha szabadna kérdeznem?
– Na mi?
– Maga biztosan a zoológusra gondol!
– Ezt nem volt nehéz kitalálni.
– Nagyszerű! És Katerina?
– Hozzámegy a bíróhoz!
– Csak úgy? A kilencedik hónapban?
– Mondja, bolondnak néz maga engem? Persze hogy a szülés után.
– Okos, mondhatom…
Kezdtem kijönni a béketűrésből. Közel harminc éve olvasok szünet nélkül könyveket, nem vagyok hajlandó hát ilyen alantas megjegyzéseket eltűrni, igen?
– Okost mondott? – süvöltöttem. – És az az állati tevevadászat, az micsoda? Ha mindent akar tudni, valóságos hányinger…
– Ez volt a célom! A hányinger! Hogy végre lássák magukat olyannak, amilyenek!
Az irodalmi vita alpári személyeskedésbe ment át. Toláát Sáni már egészen sárga volt, és nehezen lélegzett:
– Tudom, mi fáj magának – hörögte –, hogy merészeltem elhagyni a banális megoldásokat, mi? Hogy Boris nem fullad bele a mesterséges tóba, ahogy várta…
Boris! Csak ő hiányzott nekem!
– Hagyjon békét a Borisával! – förmedtem Toláátra. – Maga valósággal szerelmes ebbe az utolsó csalóba! Vegye tudomásul, hogy az egész szerelmi nyavalygása Avigáillal nem releváns!
– Nem releváns? – horkant fel a halálra sebzett író. – Valakit csak kell Avigáilnak találnia magának, nem?
– Valakit! De nem Borist!
– Akkor kit? – üvöltötte Toláát Sáni, és megragadta a kabátomat, és rázott. – Kit?!
– A zoológust, hogy is hívják, na, Kronstadt!
– Kronstadt nem zoológus!
– De zoológus! És ha nem Kronstadt, akkor a rohamcsapat parancsnoka!
– Kronstadt a rohamcsapat parancsnoka!
– Akkor is! Felőlem lehet akár meteorológus is, mindenki inkább, mint Boris! Még a légiattasé is jobb nála! Vagy Péter! Vagy Birnbaum!
– Ki az a Birnbaum?
– Az is egy illető, nem rosszabb Kronstadtnál, garantálom! Nem elég az, barátocskám, hogy a nyomda kinyom valamit, nem elég firkálgatni a türelmes papírra! Konfliktus is kell, apuskám, élő hősök, karakterek! Mélység!…
Ekkor már én ráztam őt:
– Mélység – üvöltöttem –, nem blabla, locsogás, üres halandzsa! Boris! Még mit nem. Ez egy könyv? Ez nokedli! Olyan bukás lesz, hogy attól koldul, biztosítom magát! Senki sem fogja ezt elolvasni! Én se olvastam!
– Nem olvasta?
– Majd megőrültem!…
Otthagytam faképnél. Toláát Sáni talán még most is ott áll a város közepén, és néz utánam. Hülye.