STEPHEN KING

AZ ÖTÖDIK NEGYED

A tragacsot a Keenan házához legközelebb eső sarkon állítottam le, néhány másodpercig még üldögéltem a sötétben, aztán kikapcsoltam a gyújtást, és kiszálltam. Amikor becsaptam az ajtót, hallottam, hogy a küszöblemezről rozsdarabkák válnak le és potyognak az úttestre. Ez már nem sokáig lesz így, gondoltam.

A pisztoly vállszíjon, készenléti tokban lógott a hónom alatt, és úgy nyomta a bordáimat, mint egy ököl. Barney 45-öse volt – számomra külön öröm. Ez némi ironikus színezetet adott ennek az egész őrült ügynek. Sőt így talán azt is képzelhettem, hogy igazságot teszek.

Keenan háza az építészet egyik szörnyszülöttje volt: csupa ferde szög és magas, meredek tető csekély ezer négyzetméteren, vaskerítés mögött. A kaput, ahogy reméltem, nem zárta be. Korábban láttam, hogy felhív valakit a nappaliból, és az volt az érzésem – nagyon erős érzés, majdnem bizonyosság –, hogy Jagger vagy az Őrmester az. Valószínűleg az Őrmester. Avárakozásnak vége, gondoltam, ez az éjszaka az enyém.

A kocsibejáróhoz mentem, szorosan a bokrok mellett maradva, és a fülemet hegyezve, hogy a metsző januári szél fütyülésén kívül nem hallok-e valami zajt. Nem hallottam. Péntek lévén, Keenan szobalányának, aki a házban lakott, kimenője volt, s alighanem egy Tupperware edénybemutató partyra ment valakihez. Egyedül ez az átok Keenan volt otthon. Várta az Őrmestert. Várt – bár még nem tudott róla – engem.

Az autóparkoló nyitva volt, beosontam. Keenan Impalája – hatalmas, fényesfekete tömb – ott állt előttem. Megpróbáltam a hátsó ajtót. A kocsi is nyitva volt. Keenan nem született gengszternek, állapítottam meg, túlontúl vigyázatlan. Beültem a kocsiba, és vártam.

Most halk muzsikát sodort felém a szél: dzsessz volt, nagyon tempós, nagyon jó. Talán Miles Davis. Keenan, amint Miles Davist hallgatja, egy pohár gin fizzel manikűrözött kezében... Remek dolga van.

Sokáig kellett várnom. Órám mutatói vánszorogtak: fél kilenc, kilenc, tíz. Volt időm gondolkodni bőven. Főleg Barneyra gondoltam, rá kellett gondolnom. Arra, hogy milyen állapotban volt, amikor ráakadtam abban a kis csónakban: csak bámult az arcomba, és értelmetlen, károgó hangokat adott. Már két napja sodródott a vízen, és olyan volt, mint a főtt homár. A hasán megkérgesedett fekete vér – hasba lőtték.

Amennyire erejéből telt, igyekezett a ház felé irányítani a csónakot, de végül is főképp a szerencsén múlt az egész. Szerencsénk volt, hogy odajutott, szerencsénk, hogy még beszélni is tudott egy kis ideig. Ha nem tud, segítettem volna rajta egy marék altatóval. Mert nem akartam, hogy szenvedjen. Hacsak nincs értelme, persze. Mint kiderült, volt értelme. El kellett mondania valamit, ami igazi nagy balhénak látszott, és ő majdnem minden részletét elmondta.

Miután meghalt, visszamentem a csónakhoz, és magamhoz vettem a 45-ösét. Hátul, egy kis rekeszben volt elrejtve, vízálló tasakban, jól bebugyolálva. Aztán kivontattam a csónakját a mély vízre, és elsüllyesztettem. Ha sírfeliratot is rakhatok a feje fölé, az arról szólt volna, hogy minden percben születik egy balek. A legtöbbjük egyébként igazán rendes srác, ebben biztos vagyok – olyan, mint Barney. Ehelyett kutatni kezdtem azok után, akik átverték. Jó fél évembe került, amíg ráakadtam Keenanre, és kiszagoltam, hogy legalább még egynek közülük, az Őrmesternek is valahol a közelben kell lennie, de szívós kis ürge vagyok, és most ott ültem az Impalában.

Tíz-húszkor fényszórók tapogatták végig a kanyargós kocsibehajtót, s én lekushadtam az Impala aljába. A jövevény behajtott a parkolóba, szorosan Keenan kocsija mellett. A járgány, a hangjából ítélve, öreg Volkswagen lehetett. A kis motor leállt, s hallottam, amint az Őrmester szuszogva, dörmögve kikászálódik a szűk kocsiból. A tornácon felgyulladt a lámpa, kicsapódott az ajtó.

Keenan: – Őrmester! De sokára értél ide! No gyere, igyál valamit!

Őrmester: – Whiskyt.

Én már előbb letekertem az ablakot. Most kidugtam rajta Barney 45-ösét, két kézzel fogva az agyát. – Megállni! mondtam.

Az Őrmester félúton volt felfelé a tornác lépcsőin. Keenan, a tökéletes házigazda, kijött és lenézett rá, várta, hogy felérjen és bekísérhesse a házba. Mindkettőjük körvonalai élesen kirajzolódtak a belülről kiszűrődő fényben. Nem tartottam valószínűnek, hogy sokat láthatnak belőlem a sötétben, de a pisztolyt mindenképpen láthatták. Nagy pisztoly volt.

– Ki a fene maga? – kérdezte Keenan.

– Jerry Tarkanian– feleltem. – Ha megmozdulnak, akkora lyuk lesz magukon, hogy a televíziót is lehet nézni rajta.

– Úgy beszél, mint egy punk – mondta az Őrmester. De azért nyugton maradt.

– Csak ne mozogjanak! Mással most nem kell törődniük. – Kinyitottam az Impala hátsó ajtaját, és óvatosan kiszálltam. Az Őrmester hátranézett, engem keresett, láttam kis disznószeme csillogását. Jobb keze lassan kúszott felfelé kétsoros zakója (1943-as modell) hajtókáján.

– Ó, legyen szíves – szóltam rá. – Emelje csak fel azt a szaros kezét, maga seggfej!

Az Őrmester felemelte a kezét. Keenan már előbb megtette.

– Jöjjenek le a lépcső aljába. Mind a ketten.

Lejöttek, és ahogy kikerültek a közvetlen, éles fényből, jobban láttam az arcukat. Keenan ijedtnek tűnt, de az Őrmester alighanem meghallgatott egy előadást a Zenről és a motorkerékpár karbantartásáról. Valószínűleg ő volt az, aki hidegre tette Barneyt.

– Forduljanak a fal felé, és támaszkodjanak neki.

Keenan: – Ha pénzt akar...

Elnevettem magam. – Hát ami azt illeti, először egy nagyon előnyös ajánlatot akartam tenni maguknak, jó1 előkészíteni a terepet, és csak aztán jönni a nagy fúróval, de maga átlátott rajtam. Igen, pénzt akarok. Pontosan négyszáznyolcvanezer dollárt. Ami egy kis szigeten van elásva Bar Harbortól nem messze, a sziget neve Carmen's Folly.

Keenan úgy rándult össze, mintha belelőttek volna, de az Őrmester betonarcán egy izom se rándult. Megfordult, két kezét a falra tette, és rájuk dőlt. Keenan, nagyon kelletlenül, követte példáját. Őt motoztam meg elsőnek, és egy ostoba kis 32-est szedtem el tőle, aminek hétcentis a csöve. Az ilyen stukkerrel akkor is felsülhet az ember, ha közvetlenül egy pofa fejéhez nyomja, meghúzza a ravaszt és el is sül. A hátam mögé hajítottam, és hallottam, ahogy nekivágódik az egyik kocsinak. Az Őrmesternél nem volt fegyver – és fellélegeztem, amikor már nem voltam a közelében.

– Most bemegyünk a házba. Maga megy elől, Keenan, aztán az Őrmester, aztán én. És semmi trükk, oké? Fellépdeltünk, és bevonultunk a konyhába. Az a fajta csíramentes króm- és -csempe "étellaboratórium" volt, amiről azt képzeli az ember, hogy egyben lökődik ki valami tömegtermelő méhből valahol a Közép-Nyugaton, hogy jól táplált, jókedélyű metodista seggfejek gyártják, akik mind olyanok, mint Mr. Goodwrench, és a szaguk akár a Cherry Blend dohányé. Nem hinném, hogy ezt a konyhát valaha is fel kellett mosni, nem volt szüksége ilyen közönséges dolgokra: sokkal valószínűbb, hogy Keenan hetente egyszer szépen becsukta az ajtókat, és kinyitotta a rejtett csapokat.

Aztán bemasíroztunk a nappaliba, ahol szintén akadt néznivaló. Nyilván egy buzi lakberendező tervezte, aki egy életre belehabarodott Ernest Hemingwaybe. Volt benne egy kővel kirakott kandalló, de akkora, mint egy lift fülkéje, egy tikfa tálalóasztal, fölötte jávorszarvasfej, és egy fegyverállvány is – alatta italoskocsi –, tele jobbnál jobb puskákkal és pisztolyokkal. A lemezjátszó közben magától kikapcsolt.

A pamlag felé böktem a pisztollyal. – A két végére. Leültek, Keenan jobb felől, az Őrmester bal felől. Most, hogy ült, még jobban látszott, milyen nagydarab, behemót fickó az Őrmester. Kissé elbozontosodott kefehaja közt csúnya horpadás, régi sebhely húzódott. Legalább száztíz kilóra becsültem a súlyát, és azon morfondíroztam, hogy egy ilyen Mike Tyson-termetű és kiállású hapsinak miért van Volkswagenje.

Fogtam egy karosszéket, és Keenan homokszínű szőnyegét nem kímélve a pamlag elé vonszoltam, pontosan középre. Leültem velük szemben, és a combomra fektettem a 45-öst. Keenan úgy meredt rá, ahogy madár a kígyóra. Az Őrmester viszont úgy szegezte rám a szemét, mintha ő volna a kígyó és én volnék a madár. – És most? – kérdezte.

– Térképekről és pénzről fogunk beszélgetni – mondtam.

– Nem tudom, mire céloz -mondta az Őrmester. – Csak azt tudom, hogy jobb, ha kisfiúk nem játszadoznak pisztolyokkal.

– Hogy van Cappy MacFarland mostanában? – kérdeztem, én is "csak úgy" mellékesen.

Az Őrmester meg se mukkant, de Keenan nem bírta cérnával. – Tudja! Tudja! – A szavak úgy repültek ki a szájából, mint egy-egy golyó.

– Kuss! – dörrent rá az Őrmester. – Fogd be azt az istenverte pofádat.

Keenan még nyöszörgött egy kicsit. Álmában sem képzelte volna, hogy egy ilyen fordulat bekövetkezhet. Elmosolyodtam. – Igaza van, Őrmester. Tudom. Majdnem mindent tudok.

– Ki maga?

– Nem olyan valaki, akiről tudhat. Barney egyik barátja.

– Miféle Barneyé? – kérdezte az Őrmester közömbös hangon. – A Dülledt Barneyé, a dü-dü-dülledt szeműé?

– Nem volt halott, Őrmester. Még nem volt egészen halott.

Az Őrmester lassan Keenan felé fordította a fejét, gyilkos pillantást vetett rá. Keenan összerázkódott, és kinyitotta a száját. – Ne szólj semmit – pökte oda az Őrmester. – Egy büdös szót se. Különben kitekerem a nyakad, akár egy csirkének.

Keenan gyorsan becsukta a száját.

Az Őrmester megint rám nézett. – Mit jelent az, hogy majdnem mindent tud?

– Azt, hogy csak az apró részleteket nem ismerem. Tudok a páncélozott kocsiról. A szigetről. Cappy MacFarlandről. Arról, hogy maga és Keenan meg egy Jagger nevű rohadék kinyírta Barneyt. És a térképről. Arról is tudok.

– Nem úgy volt az, ahogy bemesélte magának – mondta az Őrmester. – Keresztbe akart tenni nekünk.

– Barney két szalmaszálat se tudott kerésztbe tenni mondtam. – Csak vezetni tudott, és könnyű volt bepalizni.

Megrántotta a vállát: mintha kisebbfajta földrengést láttam volna. – Oké, mondja csak. Maga tényleg olyan ostoba, amilyennek látszik.

– Már tavaly márciusban tudtam, hogy Barney készül valamire. Csak azt nem tudtam, mire. Aztán egyik este pisztolyt láttam nála. Ezt a pisztolyt. Hogy került kapcsolatba vele, Őrmester?

– Egy közös barátunk révén... aki együtt ült vele. Kellett nekünk egy fazon, aki jól vezet, és ismeri Maine keleti részét meg a Bar Harbor-térséget. Elmentem hozzá Keenannel, és elmondtuk, miről van szó. Tetszett neki.

– Én a Shankben ültem együtt vele – mondtam. – Szerettem a srácot. Az ember kénytelen volt őt szeretni. Buta volt, de igazi haver. Nem annyira partner kellett neki, mint inkább olyan valaki, aki vigyáz rá.

– George és Lennie – gúnyolódott az Őrmester.

– Jó tudni, hogy maga viszont tovább csiszolta azt a nagy eszét a sitten, aranyom – mondtam. – Mi egy lewistoni bankot vettünk célba. Nem tudta megvárni, amíg begyűjtök minden információt. És a vége az lett, hogy a föld alá került.

– Jesszusom, milyen szomorú – mondta az Őrmester. – Mindjárt meghasad a szívem, és megnyílnak a könnyzacskóim.

Megmarkoltam a pisztolyt és ráfogtam, és egy-két másodpercig ő volt a madár és a 45-ös kígyó. – Még egy ilyen benyögés, és a hasába eresztek egyet. Elhiszi?

Nyelve megdöbbentő sebességgel járt ki és be, megnyalta az alsó ajkát, és megint eltűnt. Bólintott. Keenan dermedten gubbasztott a helyén. Úgy néztem, hányni szeretne, de nem mer.

– Nekem azt mondta, egy nagy buliba száll be, nagy dohányt fog leszakítani – folytattam. – Ennyit tudtam csak kiszedni belőle. Április harmadikán indult el. Két nap múlva négy ürge Carmeltől nem messze lestoppolja a Portland Bangor Federated pénzszállitóját. Mind a három biztonságit kinyírták. A lapok szerint a rablók egy felpiszkált '78-as Plymouthszal száguldottak el, áttörve két úttorlaszt. Barneynak volt egy '78-asa, amit át akart alakítani teherkocsivá. Fogadni mernék, Keenan adta rá a pénzt, hogy egy kicsit jobb és sokkal gyorsabb járgánnyá pofozza át.

Keenanra néztem. Olyan színű volt az arca, mint a sajté.

– Május hatodikán kapok egy lapot, amit Bar Harborban adtak fel, de ez nem jelent semmit – több tucat apró sziget postáját onnan továbbítják. Egy postahajó jár körül, az szedi fel a küldeményeket. A lapon ez áll: "Anyu és a család remekül van, az üzletjól megy. Júliusban találkozunk." Az aláírás Barney középső neve volt. Kivettem egy házat a parton, mert így állapodtunk meg Barneyval. Jön a július, elmúlik a július, Barney sehol.

– Nyilván meghalni se volt ideje akkoriban, nem igaz, fiacskám? – mondta az Őrmester. Gondolom, azt akarta tudatni, hogy nem sikerült megfélemlitenem.

Csak egy futó pillantásra méltattam. – Augusztus elején bukkant fel. A maga haverjának, Keenannek a jóvoltából, Őrmester. Aki elfeledkezett róla, hogy a csónakban automata fenékpumpa van. Azt hitte, hogy a hullámverés egykettőre elsüllyeszti, igaz, Keenan? Meg hogy halott, persze. Én mindennap kiterítettem egy sárga takarót a Frenchman's Pointon. Kilométerekre ellátszott. Könnyen be lehetett tájolni. Mégis inkább csak szerencséje volt.

– Sok is – sisteregte az Őrmester.

– Egyvalamire azért kíváncsi lennék: mielőtt elvállalta ezt a melót, tudta Barney, hogy a pénz vadonatúj, s minden sorozatszám fel van jegyezve? Hogy három-négy évig még egy bahamai pénzmosó se veszi át maguktól?

– Tudta – dünnyögte az Őrmester, és meglepődtem, mert ezt el is hittem neki. -És senki sem akart pénzmosókkal trafikálni, senki sem akarta elkótyavetyélni a dohányt. Ezt is tudta, fiacskám. Azt hiszem, arra számított, hogy abból a lewistoni melóból, amit az előbb említett, lesz valamennyi kápé, de akármire számított vagy nem számított, tudta, mire megy a játék, és azt mondta, benne van. Az istenfáját, mért ne lett volna benne? Tegyük fel, hogy tíz évig kell várnunk, amíg visszamehetünk a lóvéért, és megosztozhatunk rajta. Mi az a tíz év egy ilyen kölyöknek, mint Barney? A fenébe is, harmincöt éves lett volna, nem több. Én meg hatvanegy.

– És Cappy MacFarland? Róla is tudott Barney?

– Igen. A tippet Cappy adta. Belevaló fickó. Profi. Tavaly kiderült, hogy rákos. Műteni nem lehet. És tartozott nekem egy szívességgel.

– Maguk négyen tehát kimentek Cappy szigetére – mondtam. – Egy kis földdarabra, aminek lakója nincs, csak neve: Carmen's Folly. Cappy elásta a pénzt, és csinált egy térképet.

– Ez már Jagger ötlete volt – mondta az Őrmester. – Nem akartuk szétosztani az elcsaklizott pénzt... túl nagy lett volna a kísértés. De egy kézben sem akartuk hagyni a szajrét. A tökéletes megoldás Cappy MacFarland volt.

– Most azt mondja el nekem, mi a helyzet a térképpel.

– Gondoltam, hogy ide fogunk kilyukadni – jegyezte meg az Őrmester jeges mosollyal.

– Ne mondd el neki! – kiáltotta Keenan rekedten.

Az Őrmester odafordult, és olyan tekintetet vetett rá, amitől acélrudak is megolvadtak volna. – Pofa be! Nem tagadhatok, és nem hazudhatok miattad. Tudod, miben reménykedem, Keenan? Abban, hogy a következő századot te már nem éred meg.

– A neved benne van egy levélben – vágott vissza dühösen Keenan. – Ha bármi történik velem, a neved benne van egy levélben!

– Cappy csinált egy egész jó térképet – mondta az Őrmester, mintha Keenan ott se volna. – Annak idején tanult egy kis műszaki rajzot Jolietben. A térképet négyfelé vágta. Mindegyikünk kapott egy-negyedet. Úgy volt, hogy öt év múlva, július negyedikén összejövünk. Megbeszéljük, hogy mi legyen. Talán úgy döntünk, hogy várunk még öt évet, talán úgy döntünk, hogy máris összerakjuk a négy részt. De aztán zűr lett.

– Igen – mondtam. – Így is ki lehet fejezni a dolgot.

– Ha ettől könnyebb lesz a lelkének, elárulom, hogy Keenan keverte meg az egészet. Nem tudom, Barney sejtett-e valamit, de az igazság ez, és nem más. Amikor mi ketten Jaggerrel elindultunk Cappy csónakjában, Barneynak még semmi baja se volt.

– Hazug disznó! – sivította Keenan.

– Ki az, akinek a térkép két darabja ott van a faliszéfjében? – szegezte neki a kérdést az Őrmester. – Te vagy az, drágám?

Aztán megint rám nézett.

– Azért még így is rendben volt a dolog. A fél térképpel nem lehetett boldogulni. De most mondjam azt, hogy véletlenül ülök itt, és hogy jobban szerettem volna negyedmagammal osztozni, mint harmadmagammal? Tudja, mi történt? Keenan felhívott. Azt mondta, meg kéne beszélnünk valamit. Számítottam erre. És úgy látszik, maga is.

Bólintottam. Keenant könnyebb volt megtalálni, mint az Őrmestert, aki sokkal szerényebben élt. De gondolom, azért előbb-utóbb neki is a nyomára akadtam volna, de szinte biztos voltam benne, hogy nem érdemes törni magam. Madarat tolláról, jómadarat barátjáról... és a jómadarak akkoris összetartanak, ha nem igazi barátok és a tollak is szanaszét szállnak, ha az egyik madár olyan keselyű, mint Keenan.

– No persze – folytatta az Őrmester –, figyelmeztetett, hogy ne akarjam eltenni láb alól. Elmondta, hogy biztosítást kötött, és egy "halálom-esetén-felbontandó" levélben, amit az ügyvédjének küldött, benne van a nevem. Aztán azzal állt elő, hogy ha a térkép négy darabjából mi ketten összerakunk hármat, valószínűleg ki tudjuk okoskodni, hol ásta el Cappy a pénzt.

– És akkor megfelezhetik a szajrét – mondtam.

Az Őrmester bólintott, Keenan ábrázata olyan volt, mint egy különös kis hold, amely valahol a rémület sztratoszférájában lebeg.

– Hol az a széf? – kérdeztem tőle. Hallgatott.

Az elmúlt hónapokban lődöztem egy kicsit a 45-őssel. Igazán meg voltam elégedve vele. Sőt meg is szerettem. Most két kézre fogtam, és belelőttem Keenan alkarjába, közvetlenül a könyök alatt. Az Őrmester meg se rezzent. Keenan viszont lefordult a pamlagról, és összegömbölyödött, fogta a karját és üvöltött.

– A széf – mondtam. Keenan tovább üvöltött.

– Most a térdébe fogok lőni – mondtam. – Nem saját tapasztalatból tudom, csak hallottam, ez veszettül fáj.

– Az a színnyomat – lihegte. – A Van Gogh. De többet nem lő meg, ugye? – szepegve vigyorgott rám.

A pisztollyal intettem az Őrmesternek. – Álljon a falhoz, arccal a fal felé.

Az Őrmester felkelt, odaállt a falhoz, ahogy mondtam, két karja lelógott.

– Maga következik – fordultam Keenanhez. – Menjen, és nyissa ki a széfet.

– Elvérzek – nyögte.

Odamentem hozzá, és a 45-ös agyával pofán csaptam, hogy felrepedt a bőre. – Most már vérzik – mondtam. – Gyerünk, nyissa ki a széfet, vagy ömleni fog a vére.

Keenan feltápászkodott, a karját szorongatva és nyüszítve. Leemelte a képet a falról, s előtűnt az irodaszürke széf. Rémült pillantást vetett rám, és forgatni kezdte a számtárcsát. Kétszer is elhibázta, és újra kellett kezdenie. Harmadszorra végre sikerült kinyitnia a széfet. Néhány irat és két köteg bankjegy volt benne. Keenan benyúlt, kotorászott, és két négyzet formájú, körülbelül nyolcszor nyolccentis papírdarabot szedett ki.

Esküszöm, eredetileg nem akartam megölni. Úgy terveztem, hogy megkötözöm, és otthagyom. Elég ártalmatlan, gondoltam, a szobalány majd megtalálja, amikor megjön arról a bugyipartyról vagy akármiről, ahová elhúzott a kis Dodge Coltjában, és Keenan egy hétig ki se meri majd dugni az orrát a házból. De úgy volt, ahogy az Őrmester mondta. Kettő volt neki. És az egyiken vérfoltot láttam.

Megint meghúztam a ravaszt, de ezúttal nem a karjába lőttem. Úgy rogyott össze, mint egy üres szennyeszsák. Az Őrmesternek a szeme se rebbent. – Látja, nem volt hamuka, amit mondtam. A barátját Keenan nyírta ki. Mind a ketten amatőrök voltak. Az amatőrök ostobák.

Nem feleltem. A két papírdarabot néztem, aztán zsebrevágtam őket. Egyiken se volt rajta a rejtekhelyet jelző X. – És most? – kérdezte az Őrmester.

– Most elmegyünk magához.

– Mibő1 gondolja, hogy az én térképdarabom ott van?

– Nem tudom. Talán csak érzem: telepátia. Egyébként ha nem ott tartja, akkor elmegyünk oda, ahol tartja. Ráérek.

– Maga mindenre meg tud felelni, mi?

– Nyomás.

Kimentünk a házból, le a parkolóba. Beültünk a VW be, én hátulra és a jobb oldalra. Az Őrmester terjedelme és a kocsi méretei megóvtak a meglepetésektől: pusztán ahhoz is öt perc kellett volna, hogy megforduljon. Két perc múlva az országúton voltunk.

Havazni kezdett, nagy, nedves hópelyhek tapadtak a szélvédőre, de az úttesten rögtön latyakká változtak. Az út csúszós lett, de nem volt nagy forgalom.

Félórát haladtunk a 10-esen aztán az Őrmester letért egy mellékútra. Tizenöt perc múlva a földúton zötyögtünk tovább, kétfelől behavazott fenyők bámultak ránk. Vagy három kilométer után rövid kocsibejáróra fordultunk rá, amin mindenféle szemét és hulladék hevert.

Azon a meglehetősen kis területen, amit a WV fényszórói bevilágítottak, rozoga vityillót pillantottam meg, toldott-foldott tetővel és girbegurba tévéantennával. Balra egy szennyvízcsatornában hóborította öreg Ford állt. Hátul egy pajtaféle volt meg egy rakás kimustrált autógumi. Hermando Búvóhelye.

– Isten hozta Bally's Eastben– mondta az Őrmester, és leállitotta a motort.

– Ha ez a valami átvágás, megölöm magát.

Az Őrmester mintha a háromnegyedét töltötte volna be a kis kocsi első ülésének. – Tudom – felelte.

– Szálljon ki.

A bejárati ajtóhoz mentünk, elől az Őrmester. – Nyissa ki – mondtam. – Aztán ne mozduljon.

Kinyitotta az ajtót, és nem mozdult. Én se mozdultam. Körülbelül három percig álltunk ott mozdulatlanul, de semmi se történt. Egyetlen élőlény mutatkozott, egy kövér szürke mókus, "aki" az udvar közepére merészkedve a maga rágcsálónyelvén jól beolvasott nekünk.

– Oké – mondtam. – Menjünk be.

Meglepődtem: a szoba valóságos nyomortanya volt. Az egy szál hatvanwattos égő gyér fényt árasztott, a sarkokban úgy ültek az árnyékok, mint kiéhezett denevérek.

A padlón elpottyantott, széthányt újságok. Egy lankadt kötélen száradó fehérnemű. Az egyik sarokban vénséges vén Zenith tévé. A szemközti sarokban rozoga mosogató és ócska, rozsdafoltos fürdőkád karmos lábakon. Mellette vadászpuska állt. A levegőben leginkább lábszag, fingások és chili "illata" érződött.

– Azért itt mégis jobb, mint a szabad ég alatt – mondta az Őrmester.

Ez ellen felhozhattam volna egy-két érvet, de nem hoztam fel.

– Hol a térképdarabja?

– A hálóban.

– Menjünk érte.

– Még ne. – Lassan szembefordult velem, betonarca kemény volt. – Adja a szavát, hogy nem nyír ki, miután megkapta.

– És hogy fog rákényszeríteni, hogy be is tartsam?

– A kurva életbe, nem tudom. Talán abban reménykedem, hogy nemcsak az hozta a nyakunkra magát, hogy pénzt akart. Talán maga is fizetni akart, Barneyért. S ha igen, megtette. Keenan átverte a haverját, de Keenan már halott. Ha a stex is kell magának, egye fene. Lehet, hogy háromnegyedrész tényleg elég hozzá, és magának igaza volt: az enyémen egy buzi nagy X van. De nem kapja meg, ha meg nem ígéri, hogy én is kapok valamit: az életemet.

– És mi a biztosíték, hogy nem jön utánam?

– Semmi fiacskám, mert megyek – felelte halkan az Őrmester.

Elnevettem magam. – Rendben van. Jagger címéért cserébe megkapja az ígéretemet. Sőt meg is tartom.

Az Őrmester lassan megcsóválta a fejét. – Jaggerrel maga ne akarjon szórakozni, kisapám. Jagger felfalja magát.

Már leeresztettem egy kicsit a 45-öst. Most megint rászegeztem.

– Jó, jó. Colemanben van, Massachusettsben. Egy síszálláson. Elég ennyi?

– Elég. Menjünk a maga darabjáért, Őrmester.

Még egyszer alaposan végigmért. Aztán bólintott. Átmentünk a hálószobába.

Még több gyarmati báj. A földre fektetett piszkos matracon pornómagazinok hevertek, a falakon a tapéta helyett aktfotók, nők, akiken láthatólag semmi más nem volt, mint egy vékony réteg Wesson olaj.

Az Őrmester nem tétovázott. Fogta az éjjeliszekrényen álló lámpát, és leszedte az alját. Az ő térképnegyede, gondosan összecsavarva, a lámpában volt elrejtve; szó nélkül nyújtotta felém.

– Dobja ide – mondtam.

Halvány mosoly – Óvatos kis duhaj maga, hallja!

– De ez eddig bevált. Lássa be, Őrmester, a játszmának vége.

Odahajította nekem a térképdarabját. – Könnyen jött, könnyen megy – mondta.

– Amit megígértem,megtartom – mondtam. – Áldhatja a szerencséjét. Odaát, a másik szobában.

Szemében hideg fény lobbant. – Mit akar csinálni?

– Gondoskodom róla, hogy egy ideig nyugton maradjon. Indíts!

Átvonultunk hát – két díszes figura mini díszmenete – a nagyobbik helyiségbe. Az Őrmester megállt a csupasz villanyégő alatt, háttal nekem, vállát a nyakába húzva: várta, hogy lesújtson a fegyver, új sebet ejtve a koponyáján. Épp felemeltem a 45-öst, hogy leüssem, amikor kialudt a villany.

A vityillóban egyszerre töksötét lett.

Jobbra ugrottam; az Őrmester már elillant, mint valami hűvös szellő. Hallottam a dobbanást és az újságok zizegését, ahogy a padlóra vetette magát. Aztán néma csend. Teljes, süket csend.

Vártam, hogy a szemem megszokja a sötétséget, ami meg is történt, de semmit sem segített. Ez a szoba valóságos mauzóleum volt, ezer sötét, titokzatos sírkővel. És az Őrmester jól ismerte valamennyit.

Én pedig az Őrmestert ismertem; nem volt nehéz összeszedni az adatait. Annak idején a "zöld sapkások"-nál szolgált Vietnamban, és már senki sem törődött vele, hogy is hívják valójában: ő volt az Őrmester, egy nagydarab, keménykötésű gyilkos – és kész.

Valahol a sötétben már el is indult felém. Nyilván úgy ismerte ezt az odút, mint a tenyerét, mert semmi se hallatszott, se egy deszka reccsenése, se egy lépés nesze. Mégis éreztem, hogy egyre közelebb férkőzik hozzám, talán jobb felöl, talán bal felöl, talán – ez lenne a legnagyobb csel – egyenest szemből.

A pisztoly agya már csurom víz volt, annyira izzadt a kezem, és nagyon kellett fékeznem magamat, hogy ne kezdjek el vadul lődözni, csak amúgy vaktában. Teljesen tisztában voltam vele, hogy a zsákmány háromnegyed része a zsebemben van. Azon egyáltalán nem törtem a fejem, miért aludt el a villany Legalábbis addig nem, amíg az ablakban fel nem villant egy kézilámpa erős fénye, és szertelen, szeszélyes alakzatokban végigpásztázva a szobát meg nem állt az Őrmesteren, aki tőlem balra, alig kétméternyire kuksolt, valamilyen félig guggoló testhelyzetben mozdulatlanná dermedve. Szeme zölden izzott a vakító fénykévében, akár a macskáé.

Jobb kezében borotva csillogott, és hirtelen rádöbbentem, miért araszolt felfelé ez a kéz a kabátja hajtókáján Keenan házának a lépcsőjén.

Az Őrmester egyetlen szót indított el a fény sugárútján: – Jagger?

Nem tudom, melyikünk végzett vele. A fény forrása mögött egyet dörrent egy nagy kaliberű pisztoly, én pedig egész ösztönszerűen – kétszer húztam meg Barney 45-ösének a ravaszát. Az Őrmester olyan erővel vágódott neki a falnak, hogy egyik lábáról leesett a cipő.

Kint eloltották a lámpát.

Az ablakra leadtam egy lövést, de csak üvegcsörömpölést hallottam. Tovább feküdtem hát a sötétben, és azon morfondíroztam, hogy lám, nem én vagyok az egyetlen, aki arra várt, hogy Keenanben felülkerekedik a kapzsiság. Jagger is erre várt. És bár a kocsimban tizenkét tartalék töltény volt, itt a pisztolyomban már csak egyetlenegy maradt.

Jaggerrel maga ne akarjon szórakozni, kisapám. Jagger felfalja magát – mondta az Őrmester.

A szoba képe most már elég világosan kirajzolódott a fejemben. Felguggoltam, és az Őrmester kinyújtott lábán átlépve a sarokba surrantam. Bekuporodtam a kádba, és a széle fölött kinéztem. Semmi zaj, az égvilágon semmi. A kád fenekén egy csomó lepattogzott, szétmorzsolódott törmelék gyűlt össze. Vártam.

Körülbelül öt perc telt el. Én öt órának éreztem. Aztán megint felvillant a fény, ezúttal a hálószoba ablakában. Lesunytam a fejem, és kilestem az ajtónyaláson. A fény párszor végigsöpört a szobán, aztán elaludt.

Megint csend. Hosszú, zsúfolt csend. Az Őrmester porcelán fürdőkádjának koszos oldalán újra láttam mindent és mindenkit. Keenant, ahogy kétségbeesetten vigyorog. Barneyt, hasán a lukkal, a köldökétől keletre, s körülötte az alvadt vért. Az Őrmestert, amint dermedten vár a lámpa fénykévéjében, profi módra, a hüvelyk- és mutatóujja közt tartva a borotvapengét. Jaggert, az arc nélküli árnyékot. És magamat. Az ötödik negyedet.

Egyszer csak megszólalt valaki odakint, közvetlenül az ajtó előtt. A hangja lágy volt és kulturált, majdnem nőies, de nem gyönge. Olyan emberé, aki pokolian érti a dolgát, és szemrebbenés nélkül öl.

– Hé, szépfiú.

Hallgattam. Jó ideig kell tárcsáznia, gondoltam, amíg felemelem a kagylót.

Legközelebb az ablaknál szólalt meg. – Ki foglak nyírni, szépfiú. Azért jöttem, hogy őket nyírjam ki, de te is remekül megfelelsz.

Szünet: újabb helyváltoztatás. Aztán a fejem feletti ablaknál szólalt meg – a fürdőkád feletti ablaknál. A gyomrom a torkomba nyomult. Ha most bevilágít a lámpájával...

– Nincs szükség ötödik kerékre – mondta Jagger. – Sajnálom.

Alig hallottam valami neszt, amikor ismét helyet változtatott. Mint kiderült, visszajött az ajtó elé. – az én negyedem itt van nálam. Ha kell neked, gyere ki érte!

Köhögési ingert éreztem, de elnyomtam.

– Gyere ki, és tiéd lesz, szépfiú. – A hangja gúnyos volt. – Az egész szajré. Gyere és vedd el!

Csakhogy erre nem volt semmi okom, és gondolom, ezt ő is tudta. A térkép háromnegyedét megszereztem. A pénzt most már meg tudom találni. Jaggernek, a maga egyetlen negyedével, a leghalványabb esélye sincs.

A csend ezúttal tényleg szörnyű hosszúra nyúlt. Fél óra, egy óra, számtalan óra. Örökkévalóság a négyzeten. A testem kezdett megmerevedni. Kint erősödött és hangosabb lett a szél, mást nem lehetett hallani, mint a falakhoz csapódó hó neszét. Nagyon hideg volt. Az ujjaim hegyét már alig éreztem.

Fél kettő tájban mocorgásra figyeltem fel: mintha patkányok kúsztak-másztak volna a sötétben. Elállt a lélegzetem. Jagger valahogy bejutott. Itt lehet a szoba közepén...

Aztán kapcsoltam. A hullamerevség, amely a hideg miatt előbb állt be, még utoljára átrendezte kicsit az Őrmester tetemét, ennyi az egész. Valamennyire lecsillapodtam.

Ekkor azonban kicsapódott az ajtó, és berontott Jagger: magas, nyurga alak, hótól fehér, bő köpenyében akár kísértetnek is beillő. No, tőlem megkapta, ami megillette: a golyó oldalt lyukasztotta ki a fejét. De a torkolattűz néhány pillanatig tartó fényénél felfedeztem; hogy egy arc nélküli madárijesztő koponyáját lékeltem meg, egy tákolmányét, amely valamilyen farmer kiszuperált nadrágját és ingét "viselte". A zsákvászon fej rögtön levált a seprűnyél nyakról, amikor a földre pottyant. És Jagger máris golyózáport zúdított rám.

Félautomata pisztoly volt a kezében, és a fürdőkád belseje mintha valami nagy, üreges, folyton rezgő cintányérrá alakult volna át. Porcelándarabok repültek szerteszét, lepattantak a falról, neki az arcomnak. Egy csomó faszilánk – és egyetlen forró, de fáradt lövedék – hullott rám.

Aztán töltött, és folytatta, most már szünet nélkül. Olyan vagyok ebben a kádban, mint hal a hordóban, gondoltam, de ezt a halat nem agyoncsapni, hanem agyonlőni fogják. Még a fejemet sem emelhettem fel.

Az Őrmester mentett meg. Jagger megbotlott a halott egyik lábában, megtántorodott, és a sorozatot a padlóba eresztette, nem az én fejem fölé. Gyorsan feltérdeltem. Roger Clemensnek képzeltem magam. Barney hatalmas 45-ősének az agyával megcéloztam a fejét.

Alaposan főbe kólintottam, de ez sem állította meg. Én viszont megbotlottam a kád peremében, amikor kiugrottam, hogy rávessem magam, és Jagger, támolyogva, két lövést adott le, amelyek tőlem balra süvítettek el.

A halvány árnyék hátralépett, és a fülét fogva, ahol a pisztolycsapás érte, megpróbált célozni. Átlőtte a csuklómat, a második lövése pedig a nyakamat súrolta. Aztán hihetetlen dolog történt: ismét megbotlott az Őrmester lábában, és hanyatt esett. De azért felemelte a pisztolyt, és lőtt – bele a tetőbe. Ez volt az utolsó dobása. Kirúgtam a pisztolyt a kezéből – összeroppanó csontjai olyan hangot adtak, mint a nedves fa. Ágyékon rúgtam, amitől összegörnyedt. Újabb rúgás, ezúttal a feje hátuljába, mire a lába gyors, öntudatlan ritmust, valóságos takarodót vert a padlón. Ekkor már nagyjából halott lehetett, mégis újra meg újra belerúgtam, addig rugdostam, amíg nem maradt belőle más, mint húspép és eperdzsem, de ezenkívül semmi, amit azonosítani lehetett volna, se fogak, se semmi. Addig rugdostam, hogy a végén már fel se bírtam emelni a lábam, és nem mozogtak a lábujjaim.

Ekkor döbbentem rá, hogy szakadatlanul üvöltök, pedig senki se hallja, csak két halott.

Megtöröltem a számat, és Jagger holtteste mellé térdeltem.

Kisült, hogy hazudott a térképnegyedrészét illetően. Ami persze nem lepett meg túlságosan. Nem, ezt visszaszívom. Egyáltalán nem lepett meg.

Öreg traktorom ott volt, ahol hagytam, a Kennan házához legközelebb eső sarkon, de közben átalakult kísértetiesen fehérlő hóbuckává. Az Őrmester VW-ját másfél kilométerrel előbb leállitottam. Reméltem, hogy a fűtésem még működik. Egészen meg voltam gémberedve. Kinyitottam az ajtót, beültem, de egyszer-kétszer bizony megrándult az arcom. A nyaksebemet tudniillik már befedte az alvadt vér, a csuklóm viszont kutyául fájt.

Az indítónak sokáig kellett kínlódnia, míg a motor végre beugrott. A fűtés működött, és az egyetlen ablaktörlő a hó nagy részét elkotorta a vezető oldalán. Jagger hazudott a saját negyedét illetően, és még abban a szerény (és valószínűleg kopott) Honda Civicben sem találtam meg, amivel jött. De a címe benne volt a tárcájában, és ha tényleg szükségem lenne rá, gondoltam, elég könnyen meg tudnám találni. Erre azonban aligha kerül sor; három darabnak elégnek kell lennie, nyugtatgattam magam, főképp, mert az Őrmester negyedén rajta van az X.

Óvatosan húztam el a csíkot. Jó ideig nagyon óvatosnak kell lennem. Egyvalamiben igazat adtam az Őrmesternek: Barney balek volt. A tény, hogy a barátom is volt, már nem számított. Megfizettem a haláláért.

De közben igencsak vigyáznom kellett magamra.

Somogyi Pál László fordítása