AZ ÖRÖKSÉG |
1.
Koromsötét volt, de a fiú csak térdelt az üres
és süket szobában, és nem mert megmozdulni. A
villanykapcsoló túl messze volt, még a karját
sem merte kinyújtani. Itt kucorgott már vagy kilenc órája,
miközben bevizelt, és tagjai teljesen elgémberedtek.
Most, hogy már beesteledett, és még kívülről
sem szűrődött be fény, gondolatai elkezdtek vándorolni,
és őrült képzelgéseiben arról fantáziált,
hogy van még valaki a szobában. Természetesen volt
is, de ő nem arra a halott és ocsmány tetemre gondolt
amely valaha az anyja volt. Már nem is látta, csak homályos
emlékeiben élt, hogy hol is feküdhetett a test — a test,
amely valaha gyönyörű volt, s mely most már csak
egy förtelmes, véres tetem.
A fiú látta, amint az anyja részeg önkívületében
felvagdossa az ereit és gonosz sebeket ejt magán, lelkét
az örök kárhozatra juttatva.
Valójában ez csupán alig fél napja történt.
Azóta semmi változás nem állt be a szobában,
csak sokkal sötétebb lett. A szobában árnyak
mozogtak, beszélni akartak hozzá, ő azonban nem tett
erőfeszítéseket, hogy meghallja őket. Feltörtek
benne életének eseményei, amelyek azonban évszázadokkal
korábbinak tűntek, csakúgy mint anyja halála.
Ebben a szörnyű kilenc órában teljesen elvesztette
időérzékét, és lassan kezdte elengedni
azokat a vékony fonalakat is, amelyek korábban a valósághoz
kötötték.
Az életük régen sem volt szép. Anyja prostituált
volt a város legmocskosabb részén, s miután
megházasodott és férje mindenféle piszkos munkával
pénzhez jutott sem volt hajlandó elköltözni onnan.
A gyermekkora örökös veszekedésben és őrületben
telt el. A ház, ahol laktak bűzlött a rokkantaktól,
iszákosoktól, és beteg nyugdíjasoktól.
Lakbért csak elvétve fizettek, de nem lehetett kidobni őket,
vagy az erőszakos apa miatt, vagy a házmesternő jószívének
köszönhetően. Ezerszer elmehettek volna, de anyja nem
akarta — valami furcsa erő a házhoz láncolta. Állítólag
már az ő anyja és nyagyanyja és annak az anyja
is itt éltek. Makacs ragaszkodásával az életveszélyes
állapotban levő bérházhoz az apát az
őrületbe kergette, aki végül nem bírta tovább
és elszökött, de előtte még felgyújtotta
az épületet. A ház valahogy megmenekült de senki
sem akart visszaköltözni. Kivéve persze az anyját,
aki azonban nem bírta sokáig a férfi nélkül
és véget vetett nyomorult életének. Halála
előtt még magához szólította fiát,
és mondott neki valamit.
„...vedd! Ez az örökséged...”
Még megérintette fiát, mintha meg akarná csókolni,
de már nem maradt ideje — vér ömlött ki a száján
és kiszenvedett. A fiú biztosra vette volna, hogy félrebeszél,
de nem tudott gondolkodni, annyira megrémült. Órákig
nem mert megmozdulni, maga alá piszkított, és folyamatosan
reszketett.
Az utcán nem volt közvilágítás, így
lassan teljes sötétségben találta magát.
S a szobában volt még valaki rajta kívül. Valaki,
aki beszélni akart hozzá, de ő nem akarta meghallani.
A sötétséget azonban nem lehetett olyan egyszerűen
lerázni. Körülvette... S amint sűrűbb lett
körülötte, már-már úgy látszott:
a környező világ is megszűnik létezni,
és a sötétség kiszakítja őt ebből
a létezésből.jAkkor éjszaka nem hallotta a
falban élő patkányok neszezését, s az
utcákon az ordítozást, a súlyos bakancsok ütemes
aszfalthoz verődését, a halálsikolyokat s a
szirénák zaját. Ezúttal egész éjjel
megvédte valami, és ennek a valaminek végül sikerült
beszélni vele.
Hogy mit mondtak azok a láthatatlan ajkak, s mit tettek vele azok
a láthatatlan kezek, és miért volt oly sötét
az az éjszaka, amilyen sötét még sohasem, azt
reggelre tökéletesen elfelejtette. Néha rémálmaiban
és gonosz cselekedeteiben előtörtek ezek az emlékek,
de nem sikerült egészen visszatérniük. Egészen
addig, míg a fiúból felnőtt férfi nem
lett.
2.
A férfi eszeveszetten száguldott az országúton,
és csontfehéren izzó marokkal szorította kormányt.
Fogai fájdalmasan csikorogtak, homloka a pokoli forrósággal
lángolt, és ha belenézett volna a visszapillantótükörbe,
valószínűleg halálra rémült volna
saját torz és őrült képmásától.
Az úton nem voltak autók, hogy miért nem, azt a zuhogó
eső és a tomboló szélvihar csak részben
magyarázta. Az út mentén autók sorakoztak,
szabálytalanul, viszont annál szabályosabban elhelyezett
akasztófákon égő holttestek lógtak.
A szél lengette őket, mintha csak hatalmas lángoló
zászlók lettek volna.
A férfi megszállott volt. Lehet, hogy az út egyenesen
volt, de az is lehet, hogy rutinból rántotta mindig megfelelő
irányba a kormányt, úti célját azonban
elérte. Az egész utazás olyan volt, mintha az autópálya
átvette volna az irányítást a kocsija felett.
Bár ez nem egy ultramodern országút volt, inkább
valami ősi gonoszság megtestesítője. Mintha
a germán mitológia Midgard kígyója emelkedett
volna ki a tengerből, s alakult volna át mindenüvé
elérő autópályává. A város,
ahova elérkezett, akár a feje is lehetett volna, ahogy kitátja
pofáját, és mindent elnyel, hogy beleiben a pokol
bugyraiban, örökké kínozza a szerencsétlen
betévedőket. A férfi már hónapok óta
utazott, de akármerre ment, minden városkapunál csak
az óriáskígyó tátotta felé iszonyatos
pofáját.
Időnként hátra-hátrapillantott, hogy megbizonyosodjon
róla: utasa rendben van, de az már jó ideje édesdeden
aludt. Nem, édesdeden sohasem szokott aludni. Éjszakánként
fel-felébredt egy-egy rémült sikoly kíséretében,
izzadtan és zihálva. Ilyenkor megnyugtatta, de nem sok sikerrel.
Már jó ideje neki is rémálmai voltak. Néha
nappal is.
Látomások tartották hatalmukban. Pedig minden józanságára
szüksége van, ha lányát — merthogy ő volt
az alvó teremtés — meg akarja menteni — gondolta. Egy őrült
— ő maga — a tomboló viharban életveszélyes
sebességgel viszi halálosan beteg lányát a
kórházba. A helyzet annyira képtelen volt, hogy megrémült
tőle. De mostmár nem állhatott meg. A lába
megfájdult, úgy taposta a gázpedált talán
tudat alatt arra számítva, hogy elkövet egy végzetes
hibát és mindketten itt vesznek.
Ifjúkorában ő is hallotta a papjukat a kárhozatról
prédikálni — a kárhozatról, amely az öngyilkosok
büntetése. De hiszen lelkét már most, életében
is az alvilág lángnyelvei nyaldossák, s a lánya
— az az ártatlan kis lény — már megtapasztalta a test
gyötrelmeit.
Fejében bibliai történetek, festmények, tévéműsorok,
irodalmi művek, és barátainak véleményei
kavarogtak, mindenféle információtöredék,
amit a pokolról hallott. Olyanok voltak, mint egy vasszűz
szögei, lelkébe hatoltak s ő nem tudott tőlük
szabadulni tőlük, a kínzóeszköz fogva tartotta.
Az egész azért foglalkoztatta ennyire, mert amíg a
felesége terhes volt, rendszeresen megcsalta, s amikor irtózatos
kínok között a szeme láttára otthonukban
életet adott egyetlen gyermeküknek és utána meghalt,
még kínlódva ezt lihegte a fülébe: „Én
nem tudom, hogy ki vagy te, de mostmár tudom, hogy nem vagy emberi
lény. Kilenc szörnyű hónapig voltam együtt
sátáni gyermekeddel, de abban biztos vagyok hogy egy szörnyeteg
rágta ki magát belőlem. Én többet szenvedtem
ezalatt a kilenc hónap alat, mint bármely nő a világon
egész életében. Most rádhagyom szerelmünk
mérgezett gyümölcsét, de remélem, hogy nem
éri be az anyjával.” — ezzel kiszenvedett.
A lánya teljesen egészséges volt. Egészen addig,
míg életének egy bizonyos fejlődési
szakaszához nem érkezett. Mióta testi fejlődése
elkezdődött, nemcsak a szokásos változások
mentek végbe rajta. A testén, a könyökén,
a vállán, a homlokán, a térdén és
még egy pár helyen dudorok nőttek. Dudorok, amelyek
elviselhetetlen gyötrelmeket okoztak neki. Rémálmok
kísértették minden éjszaka, nappal pedig ő
vált mások rémálmává. Elsősorban
persze az apjáévá.
A férfi pedig csak száguldott a következő kígyótorok
felé, a Midgard kígyó pikkelyei között,
maga sem tudva miért. Pénze már amúgy sincs,
és egyébként is akárhol jártak eddig,
az orvosok csak a fejüket csóválták. A sebesség
egyre nőtt, az út egyre életveszélyesebb lett,
s a vihar egyre jobban tombolt. Ablaktörlői szisszenve repültek
le a szélvédőről, ő pedig nem látott
ki. A gázt azért csak taposta és kétségbeesett
eszelősséggel szorította magához a kormányt.
Már-már lassan átcsúszott a vékony határvonalon,
ahonnan nincs visszaút a totális őrültség
birodalmába ám ekkor meghallotta lánya szörnyű
sikoltását: „A Nagyihoz, papa, vigyél haza Nagyihoz!
Haza kell mennem!”
A férfi tudta, hogy ez is csak valamelyik rémálmának
utóhatása, hiszen a lány egyik nagyanyját sem
látta soha életében, de most nem tudta megnyugtatni.
Így mentek a következő városig, a következő
kórházig, s ő görcsösen próbált
az útra koncentrálni, míg a lánya folyamatosan,
hisztérikusan sikított, mintha minden egyes kilométerrel
megnövekedett volna benne az erő.
3.
Az azonban nem csupán egy rémálom volt a sok közül.
Ettől kezdve a lány állandóan kérlelte,
hogy vigye haza a nagyanyjához. Hiába magyarázta neki,
hogy nagyanyja már nem él, régen meghalt, hiába
kérlelte, hiába könyörgött neki, a kis teremtés
minden éjjel sikítva ébredt, és mindig kérlelte,
hogy vigye haza. A legrosszabb a dologban az volt, hogy az ő látomásai
is egyre sűrűbbek és rémisztőbbek lettek.
Mindenfelé halottakat látott maga körül, és
lassan képtelen volt gondoskodni arról, hogy kettejüknek
megteremtse a tisztességes élet feltételeit. Ezt persze
nem mehetett sokáig így — elszakították tőle
a gyermeket és állami gondozásba vették.
Vele nem törődtek, őket csak a gyerek sorsa érdekelte.
Nem tudott mit kezdeni magával, csak csavargott, guberált,
és kallódott az utcákon — de lányának
emlékét nem tudta kiverni fejéből. Ha nappal
nem gondolt is rá, álmában megjelent, könyörögve
kérve őt, hogy vigye haza a nagymamájához.
Ilyenkor a férfinak mindig elszorult a szíve, s az őrület
peremén ingadozva ébredt. Ezek után az éjszakák
után sokáig semmire sem tudott koncentrálni, csak
a lánya járt a fejében. Ösztönösen
érezte, hogy nincsen jó kezekben és, hogy nem tudják
kezelni őrültségét. De nem tehetett semmit. A
sors arra rendelte, hogy sötét terveinek eszköze legyen.
Egy nap meglátogatta a kislányt. Pont az árvaház
udvara mellett ment el, s bár maga sem tudta, miféle helyen
jár, elkezdte nézegetni a játszadozó gyerekeket.
Szomorúan állt meg a drótkerítés előtt,
mikor hirtelen megpillantotta a lányát. Pont a kerítés
túloldalán állt messze a többiektől és
természetesen sírt. Nem szóltak egymáshoz,
de együtt folyatták útjukat a kerítés
mentén, mintha csak egy játszótéren sétálnának.
A férfi könnyeivel küszködött, a lány
pedig ki tudja, min gondolkozott.
Egyszerre hatalmas lyukra lett figyelmes a kerítésen. Csak
akkor eszmélt fel, mikor lánya már rég átbújt
alatta és elkezdett távolodni az árvaház udvarától.
Semmi értelmes nem jutott eszébe és nem gondolt arra
sem, hogy ebből még baja lehet, úgyhogy csak követte
lányát. Csodálatos módon senkinek nem tűnt
fel lányának távozása, és hamarosan
egy lopott autóban utaztak hazafelé...
4.
Az utca sötét volt, mint mindig. Sötét... És
csöndes. Az ittlakóknak nem volt miért kijönniük
az utcára, de errefelé nem is volt tanácsos ilyentájt
az utcán tartózkodni. Az éjszaka a városnak
ezen részén a bandák birtoka volt. Csak egy épület
nem volt senkinek sem a birtokában. Pontosabban nem is épület
volt az, hanem csak egy rom, amely már évtizedek óta
úgy állt és amelyet senki sem épített
újjá. Valaha egy bérház volt, de mostanra már
az enyészeté lett.
Ez elé az épület elé most egy autó gördült;
egy férfi és egy kislány szállt ki belőle.
A férfi — kimerült, hisztérikus hangon — csak annyit
mondott a kislánynak: „Nos, itt lakott a nagymamád,
drágám.”
A kislány szó nélkül futott be a kapun. A férfi
lassan, mintha maga sem hinné utánament. Hazaértek...
Epilógus
A környék legrosszabb állapotban levő házában
csak egy család élt már. Három nő. Férfi
nélkül. A nagymama is kurva volt és az anya is. A legkisebb
nő javarészt még kislány — még csak
nyolc éves volt. Belőle is kurva lesz majd.
— Belőled is az lesz, ami belőlem — mondta a kislány
felé hajolva a nagymama. — Más vagy mint a többiek,
de egyben hatalmasabb is vagy mindenkinél. Ez a ház lesz
a hatalmad forrása. Gyere...vedd...ez az örökséged...
— Kinyújtotta kezét és megérintette lányát,
majd örök álomra hajtotta fejét.
1996, Kazár József