Kazár József

AZ ÖRÖKSÉG


1.

Koromsötét volt, de a fiú csak térdelt az üres és süket szobában, és nem mert megmozdulni. A villanykapcsoló túl messze volt, még a karját sem merte kinyújtani. Itt kucorgott már vagy kilenc órája, miközben bevizelt, és tagjai teljesen elgémberedtek. Most, hogy már beesteledett, és még kívülről sem szűrődött be fény, gondolatai elkezdtek vándorolni, és őrült képzelgéseiben arról fantáziált, hogy van még valaki a szobában. Természetesen volt is, de ő nem arra a halott és ocsmány tetemre gondolt amely valaha az anyja volt. Már nem is látta, csak homályos emlékeiben élt, hogy hol is feküdhetett a test — a test, amely valaha gyönyörű volt, s mely most már csak egy förtelmes, véres tetem.

A fiú látta, amint az anyja részeg önkívületében felvagdossa az ereit és gonosz sebeket ejt magán, lelkét az örök kárhozatra juttatva.

Valójában ez csupán alig fél napja történt. Azóta semmi változás nem állt be a szobában, csak sokkal sötétebb lett. A szobában árnyak mozogtak, beszélni akartak hozzá, ő azonban nem tett erőfeszítéseket, hogy meghallja őket. Feltörtek benne életének eseményei, amelyek azonban évszázadokkal korábbinak tűntek, csakúgy mint anyja halála. Ebben a szörnyű kilenc órában teljesen elvesztette időérzékét, és lassan kezdte elengedni azokat a vékony fonalakat is, amelyek korábban a valósághoz kötötték.
    Az életük régen sem volt szép. Anyja prostituált volt a város legmocskosabb részén, s miután megházasodott és férje mindenféle piszkos munkával pénzhez jutott sem volt hajlandó elköltözni onnan. A gyermekkora örökös veszekedésben és őrületben telt el. A ház, ahol laktak bűzlött a rokkantaktól, iszákosoktól, és beteg nyugdíjasoktól. Lakbért csak elvétve fizettek, de nem lehetett kidobni őket, vagy az erőszakos apa miatt, vagy a házmesternő jószívének köszönhetően. Ezerszer elmehettek volna, de anyja nem akarta — valami furcsa erő a házhoz láncolta. Állítólag már az ő anyja és nyagyanyja és annak az anyja is itt éltek. Makacs ragaszkodásával az életveszélyes állapotban levő bérházhoz az apát az őrületbe kergette, aki végül nem bírta tovább és elszökött, de előtte még felgyújtotta az épületet. A ház valahogy megmenekült de senki sem akart visszaköltözni. Kivéve persze az anyját, aki azonban nem bírta sokáig a férfi nélkül és véget vetett nyomorult életének. Halála előtt még magához szólította fiát, és mondott neki valamit.

„...vedd! Ez az örökséged...”

Még megérintette fiát, mintha meg akarná csókolni, de már nem maradt ideje — vér ömlött ki a száján és kiszenvedett. A fiú biztosra vette volna, hogy félrebeszél, de nem tudott gondolkodni, annyira megrémült. Órákig nem mert megmozdulni, maga alá piszkított, és folyamatosan reszketett.
    Az utcán nem volt közvilágítás, így lassan teljes sötétségben találta magát. S a szobában volt még valaki rajta kívül. Valaki, aki beszélni akart hozzá, de ő nem akarta meghallani.
    A sötétséget azonban nem lehetett olyan egyszerűen lerázni. Körülvette... S amint sűrűbb lett körülötte, már-már úgy látszott: a környező világ is megszűnik létezni, és a sötétség kiszakítja őt ebből a létezésből.jAkkor éjszaka nem hallotta a falban élő patkányok neszezését, s az utcákon az ordítozást, a súlyos bakancsok ütemes aszfalthoz verődését, a halálsikolyokat s a szirénák zaját. Ezúttal egész éjjel megvédte valami, és ennek a valaminek végül sikerült beszélni vele.
    Hogy mit mondtak azok a láthatatlan ajkak, s mit tettek vele azok a láthatatlan kezek, és miért volt oly sötét az az éjszaka, amilyen sötét még sohasem, azt reggelre tökéletesen elfelejtette. Néha rémálmaiban és gonosz cselekedeteiben előtörtek ezek az emlékek, de nem sikerült egészen visszatérniük. Egészen addig, míg a fiúból felnőtt férfi nem lett.

2.

A férfi eszeveszetten száguldott az országúton, és csontfehéren izzó marokkal szorította kormányt. Fogai fájdalmasan csikorogtak, homloka a pokoli forrósággal lángolt, és ha belenézett volna a visszapillantótükörbe, valószínűleg halálra rémült volna saját torz és őrült képmásától. Az úton nem voltak autók, hogy miért nem, azt a zuhogó eső és a tomboló szélvihar csak részben magyarázta. Az út mentén autók sorakoztak, szabálytalanul, viszont annál szabályosabban elhelyezett akasztófákon égő holttestek lógtak. A szél lengette őket, mintha csak hatalmas lángoló zászlók lettek volna.
    A férfi megszállott volt. Lehet, hogy az út egyenesen volt, de az is lehet, hogy rutinból rántotta mindig megfelelő irányba a kormányt, úti célját azonban elérte. Az egész utazás olyan volt, mintha az autópálya átvette volna az irányítást a kocsija felett. Bár ez nem egy ultramodern országút volt, inkább valami ősi gonoszság megtestesítője. Mintha a germán mitológia Midgard kígyója emelkedett volna ki a tengerből, s alakult volna át mindenüvé elérő autópályává. A város, ahova elérkezett, akár a feje is lehetett volna, ahogy kitátja pofáját, és mindent elnyel, hogy beleiben a pokol bugyraiban, örökké kínozza a szerencsétlen betévedőket. A férfi már hónapok óta utazott, de akármerre ment, minden városkapunál csak az óriáskígyó tátotta felé iszonyatos pofáját.
    Időnként hátra-hátrapillantott, hogy megbizonyosodjon róla: utasa rendben van, de az már jó ideje édesdeden aludt. Nem, édesdeden sohasem szokott aludni. Éjszakánként fel-felébredt egy-egy rémült sikoly kíséretében, izzadtan és zihálva. Ilyenkor megnyugtatta, de nem sok sikerrel. Már jó ideje neki is rémálmai voltak. Néha nappal is.
    Látomások tartották hatalmukban. Pedig minden józanságára szüksége van, ha lányát — merthogy ő volt az alvó teremtés — meg akarja menteni — gondolta. Egy őrült — ő maga — a tomboló viharban életveszélyes sebességgel viszi halálosan beteg lányát a kórházba. A helyzet annyira képtelen volt, hogy megrémült tőle. De mostmár nem állhatott meg. A lába megfájdult, úgy taposta a gázpedált talán tudat alatt arra számítva, hogy elkövet egy végzetes hibát és mindketten itt vesznek.
    Ifjúkorában ő is hallotta a papjukat a kárhozatról prédikálni — a kárhozatról, amely az öngyilkosok büntetése. De hiszen lelkét már most, életében is az alvilág lángnyelvei nyaldossák, s a lánya — az az ártatlan kis lény — már megtapasztalta a test gyötrelmeit.
    Fejében bibliai történetek, festmények, tévéműsorok, irodalmi művek, és barátainak véleményei kavarogtak, mindenféle információtöredék, amit a pokolról hallott. Olyanok voltak, mint egy vasszűz szögei, lelkébe hatoltak s ő nem tudott tőlük szabadulni tőlük, a kínzóeszköz fogva tartotta.
    Az egész azért foglalkoztatta ennyire, mert amíg a felesége terhes volt, rendszeresen megcsalta, s amikor irtózatos kínok között a szeme láttára otthonukban életet adott egyetlen gyermeküknek és utána meghalt, még kínlódva ezt lihegte a fülébe: „Én nem tudom, hogy ki vagy te, de mostmár tudom, hogy nem vagy emberi lény. Kilenc szörnyű hónapig voltam együtt sátáni gyermekeddel, de abban biztos vagyok hogy egy szörnyeteg rágta ki magát belőlem. Én többet szenvedtem ezalatt a kilenc hónap alat, mint bármely nő a világon egész életében. Most rádhagyom szerelmünk mérgezett gyümölcsét, de remélem, hogy nem éri be az anyjával.” — ezzel kiszenvedett.
    A lánya teljesen egészséges volt. Egészen addig, míg életének egy bizonyos fejlődési szakaszához nem érkezett. Mióta testi fejlődése elkezdődött, nemcsak a szokásos változások mentek végbe rajta. A testén, a könyökén, a vállán, a homlokán, a térdén és még egy pár helyen dudorok nőttek. Dudorok, amelyek elviselhetetlen gyötrelmeket okoztak neki. Rémálmok kísértették minden éjszaka, nappal pedig ő vált mások rémálmává. Elsősorban persze az apjáévá.
    A férfi pedig csak száguldott a következő kígyótorok felé, a Midgard kígyó pikkelyei között, maga sem tudva miért. Pénze már amúgy sincs, és egyébként is akárhol jártak eddig, az orvosok csak a fejüket csóválták. A sebesség egyre nőtt, az út egyre életveszélyesebb lett, s a vihar egyre jobban tombolt. Ablaktörlői szisszenve repültek le a szélvédőről, ő pedig nem látott ki. A gázt azért csak taposta és kétségbeesett eszelősséggel szorította magához a kormányt. Már-már lassan átcsúszott a vékony határvonalon, ahonnan nincs visszaút a totális őrültség birodalmába ám ekkor meghallotta lánya szörnyű sikoltását: „A Nagyihoz, papa, vigyél haza Nagyihoz! Haza kell mennem!”
   A férfi tudta, hogy ez is csak valamelyik rémálmának utóhatása, hiszen a lány egyik nagyanyját sem látta soha életében, de most nem tudta megnyugtatni. Így mentek a következő városig, a következő kórházig, s ő görcsösen próbált az útra koncentrálni, míg a lánya folyamatosan, hisztérikusan sikított, mintha minden egyes kilométerrel megnövekedett volna benne az erő.

3.

Az azonban nem csupán egy rémálom volt a sok közül. Ettől kezdve a lány állandóan kérlelte, hogy vigye haza a nagyanyjához. Hiába magyarázta neki, hogy nagyanyja már nem él, régen meghalt, hiába kérlelte, hiába könyörgött neki, a kis teremtés minden éjjel sikítva ébredt, és mindig kérlelte, hogy vigye haza. A legrosszabb a dologban az volt, hogy az ő látomásai is egyre sűrűbbek és rémisztőbbek lettek. Mindenfelé halottakat látott maga körül, és lassan képtelen volt gondoskodni arról, hogy kettejüknek megteremtse a tisztességes élet feltételeit. Ezt persze nem mehetett sokáig így — elszakították tőle a gyermeket és állami gondozásba vették.
    Vele nem törődtek, őket csak a gyerek sorsa érdekelte. Nem tudott mit kezdeni magával, csak csavargott, guberált, és kallódott az utcákon — de lányának emlékét nem tudta kiverni fejéből. Ha nappal nem gondolt is rá, álmában megjelent, könyörögve kérve őt, hogy vigye haza a nagymamájához. Ilyenkor a férfinak mindig elszorult a szíve, s az őrület peremén ingadozva ébredt. Ezek után az éjszakák után sokáig semmire sem tudott koncentrálni, csak a lánya járt a fejében. Ösztönösen érezte, hogy nincsen jó kezekben és, hogy nem tudják kezelni őrültségét. De nem tehetett semmit. A sors arra rendelte, hogy sötét terveinek eszköze legyen.
    Egy nap meglátogatta a kislányt. Pont az árvaház udvara mellett ment el, s bár maga sem tudta, miféle helyen jár, elkezdte nézegetni a játszadozó gyerekeket. Szomorúan állt meg a drótkerítés előtt, mikor hirtelen megpillantotta a lányát. Pont a kerítés túloldalán állt messze a többiektől és természetesen sírt. Nem szóltak egymáshoz, de együtt folyatták útjukat a kerítés mentén, mintha csak egy játszótéren sétálnának. A férfi könnyeivel küszködött, a lány pedig ki tudja, min gondolkozott.
    Egyszerre hatalmas lyukra lett figyelmes a kerítésen. Csak akkor eszmélt fel, mikor lánya már rég átbújt alatta és elkezdett távolodni az árvaház udvarától. Semmi értelmes nem jutott eszébe és nem gondolt arra sem, hogy ebből még baja lehet, úgyhogy csak követte lányát. Csodálatos módon senkinek nem tűnt fel lányának távozása, és hamarosan egy lopott autóban utaztak hazafelé...

4.

Az utca sötét volt, mint mindig. Sötét... És csöndes. Az ittlakóknak nem volt miért kijönniük az utcára, de errefelé nem is volt tanácsos ilyentájt az utcán tartózkodni. Az éjszaka a városnak ezen részén a bandák birtoka volt. Csak egy épület nem volt senkinek sem a birtokában. Pontosabban nem is épület volt az, hanem csak egy rom, amely már évtizedek óta úgy állt és amelyet senki sem épített újjá. Valaha egy bérház volt, de mostanra már az enyészeté lett.
    Ez elé az épület elé most egy autó gördült; egy férfi és egy kislány szállt ki belőle. A férfi — kimerült, hisztérikus hangon — csak annyit mondott a kislánynak: „Nos, itt lakott a nagymamád, drágám.”
   A kislány szó nélkül futott be a kapun. A férfi lassan, mintha maga sem hinné utánament. Hazaértek...



Epilógus


A környék legrosszabb állapotban levő házában csak egy család élt már. Három nő. Férfi nélkül. A nagymama is kurva volt és az anya is. A legkisebb nő javarészt még kislány — még csak nyolc éves volt. Belőle is kurva lesz majd.

— Belőled is az lesz, ami belőlem — mondta a kislány felé hajolva a nagymama. — Más vagy mint a többiek, de egyben hatalmasabb is vagy mindenkinél. Ez a ház lesz a hatalmad forrása. Gyere...vedd...ez az örökséged... — Kinyújtotta kezét és megérintette lányát, majd örök álomra hajtotta fejét.

1996, Kazár József


Az örökség

Aurin fantázia-irodalmi és -mûvészeti honlap
Utolsó változtatás: 2003. május 11.
e-mail, 1996-2003.