1.


Az éjszakai ügyeletes fáradtan járta megszokott körútját az elmegyógyintézet folyosóin. Minden hófehér, patyolattiszta és ultramodern volt. Azok, akik itt feküdtek, általában gazdag rokonokkal rendelkeztek. Itt még az ápolóknak és a személyzetnek is megkönnyítették az őrültek elviselését. A hagszigetelés jó volt, úgyhogy általában nem hallatszott ki a dühöngők üvöltése. ő nem érzett szánalmat a betegek iránt, mint azt általában az itt dolgozók tették, de korántsem volt érzéketlennek nevezhető. Neki is voltak érzelmei az itt lakók irányában. ő félt. Nem, nem attól félt, hogy esetleg ezek a dühöngők kiszabadulhatnak, és kárt tehetnek valakiben vagy valamiben. ő azt az érzést élte át, amelyet egy horrorrajongó él át újra és újra, amikor egy filmet megnéz, vagy elolvas egy könyvet. „Mindez velem is megtörténhet egyszer”, mondogatta magának gyakran, és mindig ez járt a fejében, amikor be-benézett egy-egy rácsos ablakon, és egy szerencsétlen őrülettől eltorzult arcát meglátta, és tekintete találkozott annak embertelen, rettegő vagy éppen földöntúli módon gonosz tekintetével. Ilyenkor megremegett és visszahőkölt az ablaktól. Mégis újra és újra megismételte ezt, valami perverz módon élvezve a saját rettegését. Tulajdonképpen ezért választotta ezt a szakmát.
   Az őrültekre, a lelkibetegekre és a bomlott agyúakra eszmélése óta áhítattal gondolt. Azért lett ápoló, hogy a közelükbe kerülhessen. Orvos nem lehetett. Bár jó képességű gyerek volt, a szorgalom hiányzott belőle, meg egyébként is, sokkal jobban szerette gondolatainak szabad szárnyalását, mint a biokémia magolását. Amikor egy őrültre nézett, nem tudományosan gondolt rá, hanem fantáziálni kezdett. Kedvenc olvasmánya volt az Ördögűző, és a betegekre is úgy tekintett, mint valami démon által megszállottakra, és ez még jobban elmélyítette a rettegését. Miközben a folyosón egymás elé rakosgatta a lábait, folyton ezen gondolkozott.
   Vajon honnan jönnek a démonok, és mit akarnak a földön? Miért pont ezeket az embereket szemelték ki, hogy testükkel élő oltárul szolgáljanak mindennek, ami szentségtelen? Milyenek a teljes valójukban, és hogyan jelennek meg ezeknek a szerencsétleneknek? Munkaidejének azokban a szakaszaiban, amikor nem azzal foglalkozott, hogy testi erejét kihasználva betegeket fogott le, hogy a többi ápoló beléjük döfhesse a nyugtatóval töltött injekcióstűt, vagy csak szimplán magára volt hagyva, ezek és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejében. És amikor csak lehetett, túlórázott, csak hogy itt lehessen, amikor pedig otthon volt, horrorkönyveket olvasott és rémfilmeket nézett. Lassan közeledett kedvencéhez. Már hallotta is a folyosó végéből azt a hátborzongató farkasvonítást, amely áthallatszott minden hangszigetelésen, és amelynek hallatán még a legjózanabb orvosok is födöntúli rettegéssel rezzentek össze, és meggyorsították a lépteiket. A hangok egy tizenéves, törékeny ifjútól származtak. Minden éjjel ugyanazt álmodta, és mindig vonított. Elkeseredetten és haragosan, fájdalmasan és gyűlölködve, hangosan és gonoszul. Volt amikor morgott, vagy ugatott, mindig verejtékezve és minden porcikájával görcsösen próbálva szabadulni a béklyóktól, amelyek az ágyhoz láncolták. Az ápoló most is, mint mindig, benézett az ablakon.
   A fiú, olyan tizenhat-tizenhét éves, a szoba közepén feküdt a félhomályban, s minden tagja erős bőrszíjakkal volt az ágyhoz rögzítve. Ahogy az ápoló bevilágított az ablakon, látta, hogy arca hófehér, verejtékes, és ha hosszan nézte, akkor a rettegés és a harag vonásait látta groteszk módon keveredni az agóniában vergődő arcon. Most is, mint mindig időről időre minden porcikája megfeszült, ahogy láncait próbálta eltépni, és közben természetellenes hangerővel üvöltött. A szeme csukva volt, és az ápoló tudta, hogy álmodik.
   Amikor a fiú fölébredt, és nagyritkán beszélt, és nem csak folyamatosan ordított, akkor az orvosoknak azt mondta, hogy farkast lát álmában, máskor pedig ő a farkas. Ébredés után már nem tudott különbséget tenni. És a farkas el akart szabadulni... Most is, amikor az ápoló rámeresztette szemeit, úgy érezte, hogy ma éjszaka sikerülni fog. Mindig rátört ez az érzés, amikor ránézett, de persze sohasem sikerült. Az állapota azonban csak rosszabbodott. Az őrület az évek alatt megtett hosszú fejlődés után lassan a végkifejlethez közeledett.


2.

A fiúnak volt egy visszatérő álma. Szinte minden álmában halk, távoli ugatást hallott. Ahogy növekedett, úgy vált az ugatás egyre hangosabbá. Az álomban sohasem látta meg a hang okozóját, de állandóan a kiváncsiság gyötörte, hogy honnan jöhet. Ahogy teltek az évek, és minden éjszaka megismétlődött ugyanaz az álom, a fiút kezdte nyomasztani. Nem unta azt a borzalmas ugatást, amelyet egy bizonyára veszett vagy nagyon vérszomjas kutya adott ki, nem lehetett megunni. Nem unta, de egyre terhesebb lett számára. És persze egyre hangosabb is.
   Már elviselhetetlenül hangos volt, de mégsem ébredt fel. A kutyát, vagy akármiféle lény volt is az, amely ezeket a borzalmas hangokat kiadta, nem látta, de érezte, hogy az az ő elveszejtésén munkálkodik. Az ugatások mintha az agyát akarták volna darabokra szaggatni pusztán a hang erejével. Minden egyes vakkantás mintha egy fejszecsapás lett volna a koponyájára, amelyet erősen szorítottak valami üllőre vagy valami hasonlóra. Álmában nem érzett mást, csak fájdalmat, De ordítani nem tudott, vagy nem mert... Aztán meg már nem is ért volna el vele semmit. Az az eszeveszett ugatás később már nappal is folytatódott.
   Ahogy idősebb lett, eljöttek ezek az idők is, de ekkorra már túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy segítséget kérjen. Rettegett, hogy kinevetik, és nem hisznek neki, úgyhogy nem is szólt senkinek. A hangok pedig gyötörték, nappal is, az iskolában is, vagy máshol, fel-felhangzottak, és ilyenkor hiába tapasztotta a fülére a kezét, semmit sem ért el vele. Ordító zenékkel próbálkozott, amelyeket a fülére szorított fejhallgatón hallgatott, hogy a maximális hatást érje el.
   Ilyenkor csak feküdt az ágyán, teste görcsben, kifehéredett kézfejjel szorította a fülére a két apró hangszórót, amelyek a párnázottság ellenére is véresre dörzsölték a fülét. Csak imádkozni tudott, hogy az ugatás megszűnjék, mielőtt a kazetta lejár. Ha mégsem, akkor a fájdalomtól, a felelemtől és a pusztító erejű vakkantásoktól remegve, reszkető kézzel megfordította a kazettát, és sírva nyomta tovább az ágyat. Megmozdulni nem mert, úgyhogy gyakran maga alá piszkított, és ilyenkor rettenetesen szégyellte magát, de senkivel sem beszélhetett őszintén, úgyhogy a kellemetlen kérdésektől menekülve egyre jobban elzárkózott az emberektől.
   Az életét az a távoli ugatás száblyozta, minden gondolatát az töltötte ki. Mint egy nem múló fogfájás, amikor tudjuk, hogy a fogorvos még borzalmasabb lesz. Ott lüktetett minden órában, életének minden percében. Totálisan elhagyta magát, és azokban az időkben, amikor már csak rémült arcokat látott maga körül, egyszer, amikor már ötödször fordította meg a kazettát a magnóban, eljöttek érte. Felrakták egy hordágyra, és berakták egy mentőautóba. Nem ellenkezett. Túlságosan kimerült volt, és tagjai teljesen elgémberedtek. Nem várt segítséget, de már mindegy volt, hogy hol folytatódnak kínjai.


3.

Az ápoló, ahogy ezt a szerencsétlen őrültet figyelte, és annak ÁLLATI tekintetét bámulta az üvegablakon keresztül, rájött, hogy a századelő nagy horrorírója tévedett. Rengeteg kört megtett már az elmúlt hónapokban a dühöngők ordításaitól viszhangzó folyosókon, és akkor is ezen elmélkedett. Igen, ahogy az ifjú fájdalomtól és gyűlölettől felismerhetetlenségig eltorzult „pofáját” szemlélte, egyre jobban meggyőződött róla, hogy Lovecraft tévedett. Lehet, hogy az ismeretlentől való félelem az emberiség legősibb érzelme, de ez csak a lélek állati részének sajátja. A legerősebb érzelem az éppen ettől az állattól való rettegés. A félelem önmagunktól.
   A fiú tovább folyatatta elkeseredett küzdelmét béklyói ellen, mint egy leláncolt, vad farkas, akinek már semmi nem maradt ezen a világon, csak az emberfeletti kitartása. Az ápoló tudta, hogy ki fog szabadulni. Az orvosok nem tudnak elég nyugtatót adni neki. Maximum, ha megölik, de bizonyos értelemben akkor is szabad lesz. Az ápoló sokkal jobban megérttette a szerencsétlent, mint barki más. Mégis jeges félelem markolt belé, amikor egy pillanatra a saját lelke mélyéről vélte hallani a vonítást. Ez csak egy elenyészően apró pillanat volt, és meg is nyugodott, hogy csak az idegei játszanak vele. Mindenesetre nem nézett vissza a szobába, hanem elindult tovább, hogy megtegyen egy újabb kört a minden bizonnyal békétlenül alvó ápoltak között.


4.

A farkassal először a kórházban találkozott, álmában. Az állat rettenetes volt. Nem is tudta egyszerre belátni az egészet, néha csak a gonosz szemeit látta, amint a lelkét fürkészik, máskor meg csak a hatalmas agyarakat, amelyek tépni, szaggatni, marcangolni akarnak. De őt nem bántották, csak morogtak rá. Néha meg ő volt a farkas.
   Ilyenkor ő is hatalmas volt. Szabadnak érezte magát, mint még soha életében. A méretéhez arányos erdőkben száguldott és vadászott. Az izmai csodákra voltak képesek, és ő imadta a sebességet. Úgy érezte, hogy mindenre képes. Csodálatos érzés volt. Ezekre az álmokra sohasem emlékezett pontosan, és többnyire nem tudta megállapítani, hogy ő volt-e a farkas. Aztán egyszer mindennek vége szakadt.
   Egyszer arra ébredt, hogy emberek ordítoznak körülötte, ő a szobatársán térdel, akinek széttépett torkából ömlik a vér. De mindez nem undorította, és nem is rázta meg. Viszont az az őrült ugatás most ezerszer hangosabban, vadabbul és fenyegetőbben hangzott fel. ő csak ordított, ordított, egészen addig, míg valaki belé nem nyomott egy hatalmas adag nyugtatót. Még arra emlékezett, hogy az injekciós tűt tartó kézbe belekapaszkodott fogaival, és harapta, harapta, harapta, mígnem elsötétült minden.
   Álmában folytatódott a küzdelem, és többször meg is ismétlődött, de ott mindig sikerült leharapni valakinek a kezét. Többen vették körül, és egy kötelet erőszakoltak rá. Mindannyian hatalmas, izmos férfiak voltak. Büszkék és kegyetlenek. Amikor felébredt, az álma valóra vált. Egy ágyhoz volt kötözve.
   Az ugatás azonnal felhangzott, hangosabban mint valaha. A rémülettől csak ordítani tudott.


5.

Az ápoló lassan körbejárta szokásos útját, és megint a vonító fiúhoz közeledett. Ahogy az őrültek szobáival szegélyezett folyosókon lépdelt az éjszakában, tökéletesen egyedül, a szokásos gondolatok forogtak az agyában, és képzeletében mindent miszticizmussal színezett ki. És ahogy gondolatai ide-oda cikáztak olvasmányélményei körül, a következő, Eddából vett sorokat kezdte mondogatni magában:

Vonít Garm veszettül
a Gnipa-barlangnál
törik a bilincs,
s fut Fréki tüstént.
Látom messzibb jövőben
- ős tudások tudó ő -
hatalmasok hulltát,
hadistenek gyászát *

Völva jövendölése. Az óészaki mitologikus énekek legjelentősebbike. A világ teremtéséről és végéről, a Ragna Roc-ról szól. Ez a versszak legalább háromszor megismétlődik benne.
   Fréki, vagy ismertebb nevén Fenrir, a farkas, a vikingek egyik legfélelmetesebb démona volt. Loki és Angrboda óriásnő gyermeke, kiknek nászából még két démon született, a Midgard kígyó, aki a földet öleli körül, és Hel, a holtak úrnője. Az istenek félve Fenrir gonoszságát és hatalmát megkötözték egy törpe kovácsok által készített mágikus láncal. Azóta is béklyóiban szenved, de a világ végén elszakadnak a bilincsek, és végső csatára indul Odinnal, a félszemű, bölcs főistennel, és elpusztítják egymást.
   Ahogy a gyermekre gondolt, amint ott vergődik láncaiban, és embertelenül vonít, már-már kezdte bizonyítottnak látni, hogy valóban Fenrirről van szó. Visszagondolt arra a napra, amikor először tettek rá bilincseket, amikor megharapta az egyik ápoló kezét, és olyan erősen szorította, hogy amikor a belényomott nyugtatótól már elájult, akkor sem akarta kiengedni a szájából.
   Így gondolkodott, amikor furcsa dologra lett figyelmes. A vonítás hirtelen valamiféle diadalittas morgássá változott. Az ápoló kiváncsiságtól fűtve megindult az ablak felé.


6.

A fiú végülis megint elaludt, és megint látta a farkast, és megint rettegett tőle. Aztán felébredt és még az sem adatott meg neki, hogy a kezét rátapassza a fülére, az a gonosz ugatás akadály nélkül talált utat a lelkébe. Aztán megint elaludt, és látta a farkast, amint megkötözve szánalmasan vonít. Vagy most is inkább ő volt megkötözve? Mindenesetre rettegett a farkastól, a kötelek meg fájdalmasan szorították. Úgy voltak megkötve, hogy a legapróbb mozdulatára is szorosabbra és szorosabbra húzódtak össze. ő meg csak vonított és vonított.
   Egyre rosszabbul érezte magát. Azok az átkozott láncok fogva tartották, és embertelen fájdalmat okoztak neki. Tudta, hogy a farkas segítségével kiszabadulhatna. És tudta, hogy a fiú segítségével széttéphetné a béklyókat. De a fiú félt a farkastól, és a farkas egyre frusztráltabb és egyre mérgesebb lett. A fiú pedig egyre jobban félt. A láncok pedig egyre mélyebben és mélyebben vájtak a húsába.
   Mígnem egyszer a félelem olyan hatalmas lett, hogy gyűlöletté változott, a két gyűlölet pedig egyesült. A farkas és a fiú. A fiú most már TUDTA, hogy ő a farkas, és a farkas erősebb lett. A bilincsek leszakadtak.


7.

Az ápoló benézett az ablakon, és megdöbbenve látta, hogy az egyik bőrszíj, amely a fiút tartotta, elszakadt, az pedig még mindig csukott szemmel, morogva szaggatja le magáról a többi bilincset. Jézusom, gondolta, azokat a bilincseket nem nyeszlett tizenévesekre méretezték! Elhátrált az ablaktól.
   Miközben rohant, gondolatok kavarogtak az agyában a világ végéről, a szörnyetegek elszabadulásáról, és az istenek haláláról. Fenrir gyermekei felfalják a holdat és a csillagokat. Jörmungand, a világot körülölelő szörnyűséges kígyó kijön az óceán mélyéből, és megvív Thorral, a mennydörgés istenével. Elpusztítják egymást. Fenrir elszabadul, és megvív Odinnal, a főistennel. Elpusztítják egymást. A jég- és tűzóriások megkezdik ősidők óta tervezett bosszújukat az istenek ellen. Heimdall isten megfújja a kürtjét, majd szembeszáll Lokival, a tűz szellemével, és elveszejtik egymást.
   Az ápoló megfeledkezett valódi feladatáról, csak rohant kifelé az épületből. Ha bárki meglátja, őt is őrültnek nézi. ő azonban már csak a menekülésre gondolt. Lelkét rémület ülte meg, és már ő is hallotta a farkasisten csatakiáltását. Amint kiért az épületből, bevágódott a kocsijába, és ráhajtott az országútra, de még kilométerek múlva is hallotta azt a borzalmas vonítást. Majd a vonításra újabbak és újabbak feleltek, egyre hangosabbá és hangosabbá válva, mígnem minden más hangot kiszűrtek a térből, s végül ő is ordítani kezdett...

1997, Kazár József

* Tandori Dezső fordítása