NNCL839-40Bv1.0

THOMAS NASHE WILLIAM CONGREVE

HORACE WALPOLE J. SHERID V\ LE EANU

KALANDOS HISTÓRIÁK

EURÓPA KÖNYVKIADÓ

1974

Fordította

BART ISTVÁN

LÁSZLÓ BALÁZS

PAPP ZOLTÁN

A versbetéteket fordította SZÉKELY MAGDA

Válogatta BORBÁS MÁRIA

KÖTETÜNK A KÖVETKEZŐ KIADVÁNYOK ALAPJÁN KÉSZÜLT:

Thomas Nashe: The Unfortunate Traveller, Or, The Life of Jack Wilton. Shorter Novels: Elizabethan. Everyman's Library, London, 1966

William Congreve: Incognita, Or, Love and Duty Reconciled. Shorter Novels: Seventeenth Century. Everyman's Library, London, 1962

Horace Walpole: The Castle of Otranto. A Gothic Story. Shorter Novels: Eighteenth Century. Everyman's Library, London, 1963

Joseph Sheridan Le Fanu: The Haunted Baronet. Best Ghost Stories of J.S. I.c Fanu. Dover Publications, Inc., New York, 1964

THOMAS N ASH F,

1567 1601

A BALSZERENCSÉS UTAZÓ,

avagy Jack Wilton élete

BÁRT ISTYAX

.1 nag\ tiszteletű és méltóságot tichfieldi báró, Lord Henry \\'riotslevnek, South-H ám fiion earljének

Nemes és méltóságos Lord, nem tudom, hogy az antikvitásnak mely vak szokása hagyta reánk a rendet, mi szerint kinyomatott könyveinket valamely nagy uraságnak ajánljuk; minek tekintetében nehogy bárki ember fia engem azzal vádolhasson, hogy ezen rendnek fittyet hányva csempészem művem a publikum elébe, és ennek okán könyvemet vámolatlan áruként elkoboztassa, én írásomat ezennel íme Nagyságod elé bocsátom, hogy szemre véve és bölcs ítélete pecsétjét rányomva, hozzá engedélyét megadja. Becsülje munkám nagyra avagy kevésre, miként azt becses kedve tartja; ám ha bármely csekély jutalomban részeltetne, hinném, fáradságom kárba nem veszett. Régtől fogva vágyom már bemutathatni Nagyságodnak okosságom és elmém fürge járását. Engedelmes és alázatos eszméim (már gyermekségem ideje óta) hű csatlósai valának Nagyságod dicsőségének. Mostan valahára alkalmam vagyon hűségemről Nagyságodnak bizonyságot tennem. Habár tisztességgel elbeszélt történetnél és különféle, vigalmat keltő eseteknél egyebet, ezen különös természetű traktátusban én Nagyságodnak nem ígérhetek. Különféléje pajtásaim biztatának, hogy tollam ezenképpen forgassam, mivel ez a mód mindenestül eltér korábban kelt írásaimnak irányától. Mily jól, avagy silányul végzem feladatom, annak magam nem vagyok tudója; valamely szem maga körül tekintget, maga mélyébe az nem tekinthet; csakis Nagy-

7

súgod bátorító dicséretének vagyon hatalmában csekély dölyíbm felkelteni. Mert te lelkednek magasztos fensége sem hősi elszánásban, sem az értelem dolgaiban fel nem érhető. Haladéknak és kegyelemnek minden reménye nélkül nyomban merő papírronggyá enyészik mind a könyv, mely Nagyságod ítéletének gyémánt szirtjén balszerencséjére hajótörést szenved. Szerető gyámolítója és istápja Nagyságod költőknek és a költők szerelmeseinek egyaránt. Szent seregükbe magamat számítani nem merészelhetem, habár egyszer s másszor magam is angol nyelven szólok; kicsiny elmémet, mi nékem vagyon, nagyobb jóra nem fordíthatom, mint hogy barátaimnak kedvében járjak általa, ellenségeimnek peniglen romlását keressem. Hanem új agyat, új elmét, új stílt és új lelket magamnak kerítek, hogy Nagyságod személyét az utókor előtt szentté avassam általuk, ha ezen első kísérletemben az oktalan elbizakodottság bűnében vétkesnek nem találtatom. Mindazonáltal Nagyságod kegyét remélni nem szűnök, mert a Hírnévnek számkivetettje nem vagyok. E maréknyi ívlapot, mit Nagyságod tekintetébe ajánlani bátorkodom, a fának leveleihez hasonlítom, mert amiként a fának levelei sem nőhetnek, magukban, ha valamely ágakra nem tapadhatnak, melyeknek nedve őket mindegyre táplálja és gyarapítja, azonképpen az én gyarló könyvemnek lapjai, szűkölködve a nemességnek valamely ága nélkül, melyre reátapadhatnak s magukat függeszthetik, s melynek az ő létüket szentesítő ajánlásával mintegy éltet adó táplálékkal mindegyre gyarapodhatnak és megújulhatnak, soha a világ tiszteletében és tetszésében meg nem növekedhetnek, hanem az ő születésüknek legelső órájában megfonnyadnának és elhalnának. Lordságod a hírnévnek ezen terebélyes ága, melytől az én könyvemnek ezen magukban hiában való lapjai minden éltető nedveiket és lapukat nyerhetni reménylik; nagyságodon áll, hogy vajon magáról őket megvetően lerázza-é, miként a gőgös

la az ő íeregrágta, haszontalan leveleit, avagy szánalmát tőlük meg nem tagadva megóvja őket a pusztulástól, és nékik tápot nyújt remélve, hogy közöttük valamely csekélyke nyári gyümölcsre lelhet.

Méltóságodnak mindenekben alázatos

SÍ

olgája: Thomas Nashe

Elöljáró bestéd a király víg kedvű apródjaihoz.

Vitézlő urak, engem magatok közé beengedjetek; de nem ám hallgatásra, mert akkor bizony sovány bőségben lenne részem, de hogy ti hallgassátok az én számból, miféle norus. nova, novum-oi tudok, ami angolul újságot teszen. Tincktek derék és valóságos apród pajtásotok, bizonyos Jack Wilton nevezetű, ki balsorsa fordulatjait töljegyzé és a sok papírt tirátok hagyományozá, hogy éljetek véle kedvetekre, mostan íme magát általam kommendáltatja. Hanem irományai papírjával bármit tennétek, nagy becsben tartsátok, mert titkos záloga az irántatok való kegyes indulatának. Ha valamely története a másiknál jobban tetszene, kér titeket, annyi tisztességet holtukban e silány meséknek megadjatok, hogy papirosukon dohányt szárítotok, és összesodorva véle pipára gyújtotok; ha a szükség úgy hozná, megengedi azt is, hogy e lapokba bársony papucsot csomagoljatok, kecses sarkában el ne fancsalodna, ősz hajú szerecsenfejként el ne vásna, és mint a majomnak szája szélén, orrán a piszok meg ne ülne. De mivel a jó cimborák társaságát és kockavetésben a dupla egyest mindenek fölött kedvelitek, ezért ezen ívlapokkal inkább a mustárosbödönt fedjétek, semmint hogy a fűszerszám árusnak akárha szeletnyi is jusson belőle, véle szerecsendiót göngyölni, mert igen drága és csípős fűszerszám az, mit Jack Wilton mindenek fölött utál erősen. Bármi hús és italnémű körül ezen ívlapokat szabadon használjátok, és semmi mód

ne kíméljétek, mert ennél jobb szolgálatot szülőföldüknek nem tehettek. Hígvelejű kurafi a nyomdász mind, adjatok hát nékik is egynémely ívlapokat keszkenőül. Hanem kerüljünk közelebb tárgyunkhoz. Memorandum, mind, ki köxületek ezen iratot elolvasta vala, tartsa becsületbéli kötelességének, hogy ha bárki füle hallatára becsmérlő szóval illeti ezen könyvet, kiáltsa feleletül : sicrespondeo, és kardjával összekaszabolja a pernahajdert. Nem illendő lovagi becsületetekhez (nékem elhihetitek) eltűrni, hogy valamely nemesembert és apródot az ő távollétében bárki gyalázni merészeljen. Másodsorban: míg eddigelé úgy vala nálatok szokásban, hogy újdonsült hívetek a Szent Papucsra eskettétek nagy hatalmú rendetekhez hűséggel lenni, mostantól kezdve nem egyébre, hanem csakis az apródok királyának Krónikájára tegye le szent esküvését. Harmadsorban: legyen mostantól kezdve törvény, hogy a felül mondott Kalandok és Nevezetes Tettek borító táblájának sarkán bárki ólmozott kockákkal is játszhat. Szükség és éhinség idején e könyvet minden pénzváltó zálogul elfogadni köteles legyen. Mostantól kezdve valahány könyvárus mellett utatok elviszén, légyen bár napnak vagy éjnek szaka, kalaptokat megemeljétek és magatok meghajtsátok, mert azon boltokban vagyon eltemetve nyomtatásban a ti nagy és hatalmas kapitányotok. Mostantól fogva bűnös alságárulás lészen mind a föntiekben elősoroltaknak szájukra venni az ő nevét valamely sörházhoz negyven lábnál közelebb, hanem taverna körében bizony dicséretes lészen emlegetni őalságát. Számos szigorú artikulust adhatnék még a mondottakon kívül, de tibölcsességeitek a díszlépcső aljában hívásra várakozván, avagy az előcsarnokban üldögélvén (hol parlamenteteket tartjátok) bizonnyal jobbakat eszelhetnek ki azoknál, minőket én ajánlhatnék; hanem legyen ennyi elégséges ízelítőül a könyvből, olyan falat, amire nagyot kell hörpinteni a jókedvű irományból, amiként szeletnyi nyárson sült sza-

10

Ionná után a boroskupának is fenekére kelletik nézni. Tessék, tessék gyülekezni, mindenki a fedélzetre; mindenki helyére telepedjék, és hallgassátok figyelemmel Jack Wiltont, aki mostan maga élte históriáját tinéktek elmondja.

11

Első fejezet

Akkoriban, amidőn mind az egész világnak rettenete, negyednapi lázas hideglelése a franciáknak, nyolcadik Henrik urunk (ki egyedül méltó hőse a krónikáknak) harci lobogójával Turney és Turwin kettőszáz meg ötven tornyainak ellenébe vonult, és az ő fényességes diadalában zsoldpénzes szolgálattevő csatlósaivá tette vala az császárt meg Flandria, Holland és Brabant tartományoknak minden nemességét, én, nevezett Jack Wilton (legalább tekintve is nemesember rangján lévő) valamely inas avagy apród valék, és hivatalomnál fogva az angol király udvartartásához tartozék, ahol is minémű hírem-nevem vala, hiteles megmondhatói annak amazon uraságok, kik nékem hitelt engedének, és bizony számosan valának, coelum petimus stultitia, hanem ki légyen az mindünk közül, ki bűnnek nélküle való. Tudják meg mindenek, kik kellő pénzzel megfizetik az én históriám ösmeretének árát, hogy személyem követé az udvart, avagy a hadi nép táborát, meg a hadi nép táborát avagy az udvart Turwin alá, midőn is mondott város elveszíté eladdig érintetlen szűziségét, és tágasabbra nyitá kapuit, mint amaz elhírhedett Jane Trosse tévé. Ottan peniglen (innom adassék, mielőtt tovább haladok elbeszélésemben) egyedül országié király urává levék a kupáknak és borostömlőknek, hercege minden pojáca törpefaj zatnak, palatínus grófjukká, főjegyzőjükké levék, végezetül peniglen régens országnagyává a hígvelejű dőre népek

12

mega kanoskodó virgoncok megkopasztóinak. Paulo majora canamus. Ámde eltértem tárgyamtól. Mit vélnek uraságaitok, minémű fortélyos tevéseket és műveket vihetett volt végbe valamely oly igen kevéske éveket számláló csalafinta gyermekembcr, aminő magam valék akkoron? Bizonnyal amondók lesznek uraságaitok, éppenséggel elegendő ha kockára ólmot cseppint, zálogosává lesz gazdájának, és kiforgatja utolsó dénáriusából is, valamint illő hozzáértéssel híveit a Szentséges Papucsokra felesketi. Megvallom, mindezen cselekedetek jó neveltetésre vallanak, és kezeskednek afelől, hogy az ily ifjú mennyei kegyelemben és erényekkel teljesen járja majd sorsa útjait. Hanem bizony aliquid latét, quod non patet, a sors egyéb útjairól is számot kell adnom kegyelmeteknek; másoknak példái igazolják szavaim, hallgassátok 'tehát, jó uraim, minő pogány gazemberségeket cselekedém. Az, ki ösmerős a hadi táborban, megérti, akárhány légyen is benne a kvártély, nincsen annyi sok, ahány a Temze hídján az mi Londinum városunkban. Lakoznak peniglen eme rengeteg kvártélyok sokaságában mindenféle népségek: Sok népség, sok zsiványság, mely bölcs beszéd éppen olyan igaz, mint ama régi, velős szólás, hogy Sok uraság, sok úri finomság. A tenger sok népben, valamint a nagy mérő tiszta búzában kevéske polyva is találkozik, holott a búza az, ki telhetetlen bögyű kormoránhoz hasonlatos, a polyva peniglen a jóravaló cimborák, kiket a szél mihamar szertefú úgy, hogy semmi sem maradozik belőlük, mivel hogy minden nemű tehertől könnyű az ő szívük, és azonképpen az ő erszényük is. Emezen csepű között rostált engemet is a szél, ki csupán magam eszejártatása után igyekvém oly vígsággal élni, amiként lehetett, és bizony mondom uraságotoknak, vígan voltam valóban; mert a herceg csupáncsak azt parancsolhatta embereinek, hogy a vérüket ontsák az ő szolgálatában, én peniglen reá vittem őket arra is, hogy mind az erszényükben való pénzüket ontsák

elejbém, mikoron az kedvemnek úgy tetszett. Hanem a szegénység végezetül minden koron széjjel választja egytól-mástól a jó barátokat, és habár hercege valék erszényüknek, és több folyékony hódolatot zsaroltam ki bőmarkú alattvalóimtól, mint amennyit mind ezen világnak akármely császára kaphatna az ő népétől, ámde ahol nincsen mit adni, ott a királynak minden joga is csak az ebeké leszen, mivel az ínségen senki sem lehet úr, és minden népek csak annyit adhatnak, amennyijük maguknak vagyon, ezért tehát mi egyéb maradt nekem, mint élőszedni a fortélyos róka gúnyáját, hogy az legyen segedelmemre, mikoron az oroszlán irhája széjjel feslett könyékben.

Volt abban a táborban egy lord, neveztessék a Vigalmak Lordjának, ha uraságaitoknak is úgy tetszik, mivel hogy sörházat tartott, hanem igen póriasát, mert nem vala azon még csak egy fia borostyánfonat vagy koszorú sem, mely sörházban mérte vala őkegyelme az almabort pintszám, meg az sajtot fontszám mindeneknek, kik betértenek hozzája (bizony az almabornak neve említésére is csupán sóhajtani tudok, annyi sokat vegyítenek belőle manapság a nemes rajnaiba). Bizony, tendit ad sydera .virtus, mert igen nagy erények találtatnak egy kupa almaborban (aminek is magam vagyok a legjobb megmondhatója), és fölöttébb kiváló férfiak sem vetették meg árusítását; a tengeren peniglen valóságos aqua coelestis az almabor, hanem bizonnyal nem az, sem itten, sem amottan, ha más patrónusa nem vala hiteléül, mint ez az én cserépkupai nemes lordom. Emezen nagy lord, érdemmel dús és nemes lord, egyszer sem gondolt azzal (az Úr legyen minekünk irgalmas), hogy szép, nagy bársony nadrágját beszennyezi ezen zamatos italnak szertehulló cseppjeivel, noha öreg katona volt, ősi házból alászármazott lovag, amiként az kitetszett eleinek címeréből is, mely amottan ékeskedett sátra ajtajának bévülről eső oldalára felrajzolva krétával, igen nagy üggyel.

14

Ő és nem más volt, kit én kiszemeltem magamnak, hogy nemtelen fortéllyal pénzéből kifosztanám; egy napon oda is mének hozzá, mikoron éppen a hordóit számlálgatja, és krétával a pofájukra rója mindnek a maga árát, én peniglen, mivel hogy igen nagy elszánással valék, köszöntem tisztességgel, és mondám neki, hogy néminemű titkos természetű dolgokat hoznék az ő tudomására, ha néki is úgy tetszenék, hogy kettesben engem meghallgatna. Jer hát vélem, Wilton fiam, monda erre őkelme, mert jószívvel vagyok irántad, és meg is hallgatlak: hozzál nekünk egy pint frissen csapolt almabort ebbe a három kupába, de kimossad ám a kancsót, azzal a hátulsó kamarába engemet bevezetett, ahol is, miután az ujjara pökött, és fölcsippentett kettő vagy három molypillét bársonyból való, molyrágta avitt süvegéről, meg letörülte és kifacsarta mind a kicsordult nyálat keféletlen és nyiratlan kecskeszakállából, kére, mondanám meg, mi járatban vagyok, minek után ream köszöntötte poharát, és ivott belőle. Én meg rákezdém beszédemet legelébb valamely kicirkalmazott hosszú sallangozással, tudott ravasz cselfogása ez az ifjaknak, és elbeszélem neki, mely nagy szeretettel valék irányában immáron emberemlékezet óta, részint amiért oly igen magas a származása, és oly igen előkelő családfának virága, részint peniglen amiért oly gyengéd gonddal és körültekintő szeretettel van a szegény katonák irányában, hogy a maga személyében kegyeskede fölvállalni, hogy mind az egész tábornak markotányosává lett (valóban ritka példája a nagylelkűségnek valamint dicséretes lovagi módnak), tekéntve a környező vidék (mely az ital és az étel java részét a hadinépnek szállította) igen nagyon tágas voltát, nehogy a szegény katonáknak valamely messzeségbe kellessék elalázkodniuk, ekképpen elgyengítvén és megfárasztván kardot fogó karjokat, hanem ennek helyette őnála hosszas utazás nélkül mindenek tisztességgel megrakhatják a bendőjüket sajttal és alma-

15

borral a pénzükért, sőt mindennek felette is nem csupáncsak árulta őkegyelmessége az ő sajtját kicsiben .meg az almaborát nagyban, hanem oly igen lealázta magát, hogy tulajdon kezébe fogta a csizmadia dikicset (mely silány szerszám ily magasztos személy markában), és igaz bíróhoz hasonlatosan maga metél é a sajtot egyenlő kicsinyke penny ára darabokra, tévé ezt peniglen akként, hogy nagy épülésére vált mindeneknek, kik csak szemükkel látták az ő mesterkedését. Ezenképpen almaborából is kortyolhatott kellő mértékkel (mert bizony minden dolgokban megtaláltatik a kellő mérték) a szegény is hollandi petákjáért vagy kicsiny dénáriusáért, amiként a gazdag ember a félkrajcárjáért_t meg kurusáért. Ez a korcsmárosi vászon kötény, mondom neki, mit kegyelmed gúnyája fölött visel, hogy általa megoltalmazza öltözékét a hordók csapjainak kezelésénél való meghimlőztetéstől, ékesen zengi kegyelmed nemes lelkének dicséretét, mert bizony könnyekkel szememben mondom, igen nagyon kevés nemes úr találtatik, ki korcsmárosi kötényben csapolja az italt. Mert uraságod jó pajtása mindeneknek, kik a katona névvel illettéinek avagy pajtásnak neveztetnek, mert kegyelmed mindenkor ivó cimboránk minekünk, mígnem kiürül az utolsó kancsó is, valóban, és ezért én mostan ezen kupát kegyelmedre, az én vendéglátó gazdámra köszöntöm póri szómmal, mit is, kérem uraságodat, fogadjon oly jó szívvel, valamin t-ha mind az bárósága valamennyi diccsel teljes titulusaival mondanám. Mindeme környülállások, mondom továbbá, melyeknek mellette az világ elvitorlázik az felejtésnek csatornájában, buzgó hevületre gyújtanak engemet a kegyelmed jól léte végett, hogy intéssel legyek valamely veszedelmek felől, melyek nagyságodra valamint nagyságod hordóira támadtanak.

A veszedelem nevének hallatára riadva felpattant ültéből, és oly igen keményen csapott reá öklével az asztalnak deszkájára, hogy csapos legénye meghallván ezt.

16

kiáltozásba kezde, hogy tüstént jövök nagyuram, tüstént szolgalatjára kegyelmednek, és jött is hajladozva nagyokat, és kérdezte urát, hogy mit óhajtana. Az uraság meg szívest megcsapta volna legényét, amiért megszakítá őt figyel mezesében emez oly igen áhított elbeszélésre, ámde félvén, hogy tetszésemnek ellenére lenne az ily cselekedet, mérsékletet parancsola haragjára, és csupán friss pint borért küldé, és megparancsolá néki, hogy ügyelne az italmérő pultra, és csak akkor jönne, ha hívatik az ördög nevében. Nagy erős sürgetésére, miután megnedvesítém ajkamat, hogy simábban folyna róla hazug szóm célzata felé, folytatám beszédemet, amint az itten következend. Történt peniglen az előző estve, hogy más apródok közepette magam is jelen valék, holott az Király úr az ő Lordjaival és számos fő hadnagyaival. és kapitányival hadi tanácsban üléseze, mikoron is külenb s külenb nagy komolysága elegyes ügyek között, melyek mind megtárgyaltattak, valamely, az ellenről való híradások között titok pecsétje alatt felemlíttetett (mely kiválólagjó szolgálatokat tesznek némelykor emezen beste titkos hírvivők az ember gyermekének!), hogy kegyelmed, még kegyelmed is tulajdon személyében, kihez én mostan szóim intézem, vagyis hát kegyelmed (ó, habár ne lenne nyelvem elbeszélleni a többi dolgokat, mert ezen kupára mondom, bizony oly igen nagy megszomorodásomra vagyon, hogy nem is tudom elismételni kegyelmednek, mit is hallék). No hát erre aztán be is kapta a horgot az én ittas Lordom, veté magát a nyakam közé, de igen nagyon borközi módon, azaz hogy fölöttébb ügyetlenül, és esdekelni kezde hozzám akárha valóságos rangbéli ifjú volnék, hogy ha valamikoron mulatságom leltem vala az ő kezeinek általa, akkor menteném ki őt mihamarább a kétségeknek eme poklából, és mondanám el neki a többit is, mit füleimmel hallottam, de még térdre is hulla előttem, markolászva tördelte kezeit, könyörögvén hozzám, gondolnék az lelkiösmere-

17

temre, és ki is rítta szeme vizével mind a sok almabort, kit az előző héten benyakalt vala, hogy engemet ezáltal köttyörületességre indítana, aztán meg íblkéle térdepeltéből, és az ujjamra voná rozsdás gyűrűjét, nekem adá zsírral szennyesült erszényét is, mind a soványka pénzekkel, valamelyek benne leiedzettek, fogadást tett, hogy megteszen engem teljes örökösének, megígére akkoron még ezernyi más kegyet, vaskosát, csak vetnék már véget bizonytalanságának, mely elmondhatatlan kínjaira vagyon. Magam peniglen, tekéntve, hogy természettől hajlok a könyörületességre (mert valóban ismerek is kettő vagy három jóféle némbert, kiknek neve Merne vala, ^mely név tudvalevőleg könyörületességet jelent), ezért kértem az uraságot, keményítené meg füleit beszédem hallására, és hogy ne ríná ki szeme világát időnek előtte, és akkor én kitárandom előtte kebelemet, és ő oly szókat fog hallani, melyekre figyel mezni egy egész életre elegendő er5 szükségeltetik, nehogy holtan rogyjon alá még az begzédem közepén. Hiszen (mondom én) magam is, ki csupán-semmi gyermekember, jót akarója vagyok kegyelmednek, csak a gondolat]ára is annak, hogy holmi parasztok meg semmire kellő apródok lopva-rejtekezve aláttómban oly igaztalan gyalázatot szórjanak a kegyelmed¹ rangján és állapot]ában lévő férfiúra, magam is oly igen nagyon elbúsultam vala, hogy mind a húgyom a szemeimen sírtam ki könnyeimmel. A városunk hídja alatt álló kerék nem emel ki annyi sok vizet, mint amennyi az én fejemből szökött vala elő az én szomorúságom áradatjával, oly szertelen nagy bőséggel zokogtam vala, hogy immáron azf hívem, szájam azon csatornává lett, melyen által London város húgya elfolyik. El is áztanak az két szemeim, módfeletti árban úsztanak az könnyek dagályában, valamint habok övezte szigetek az ég s a föld minden vizeit elapasztó s mind a tengereket csapra verő nagy búslakodásomban. Mit mondhatnék? mikoron az, mit ama gonosz indulat monda vala, nekünk

; /;' . .

is

tündöklő napunknak megszeplősítése és meggyilkoltatása. Ne váltsad fehérre orcád színezetjét, ki sem himlőzheti rágalmival a makulátlan lelkiösmeretet, hanem fogadjad szerencsétlenséged terhét egy ízében.

Azt duruzsolták vala az király urunk fülibe, hogy kegyelmed titokban az ellenséggel cimborái, és almabornak meg eleségnek és más ezen féléknek táborba való szállítását engedélyező pátensének orvén az ellenségnek szállító t L, és üres hordókban terveinket felfedő leveleket küldözgetett nékijük, valamint annyi sok gabonát, hogy azt megszámlálni lehetetlen,.

Itten el is hagyhattam volna beszédemet, mivel orcájának fehérsége immáron szeme fehérjével vegyüle, s mindkettőt az égnek fordítá, valamint ha bizony az halálnak ajánlaná magát, hogy lőné belé nyílvesszejét. Az volt az igazság, hogy igen nagy harag gerjedt vala bennem ezen úr iránt, amiért mostan száraz ajakkal kellenek távoznom; ezért úgy gondoltam, akként tudhatnám leginkább feltölteni bódulatából, ha hangosan az fülébe kiáltok: Hé, gazda, mennyi a fizetség? Senki ember fia sem tekint a számlára? Valóban olyan is lön a hatás, aminőt vártam vala, mert a lármára felpattana, és sürgölődni kezde, valamint az olyan ember, kit álmából tűz riasztott, és futott tüstént a legényéhez, hogy dologhoz lásson amannak fülén, és jól megmarkolássza, amiért nem méné oda az urakhoz, hanem szenvedé, hogy oly igen hosszan kiáltozzanak. Ámde hamarost eszméletére téré, és emlékezvén beszédemre majd hogy ismét elkábult, de ezt én már megakadályozám, és fele úton megragadám, mivel hogy megkérdeztem őlordságát, mi végre nyújtóztatja ki ily igen nagyon az nyakát ily hirtelenjében, és mi végre csapdos ily sietősen az legényének nyaka közébe, alig hogy újra életre kelé.

Ó (mondja ő), elárultattam és megvétettem vala, amiért oly igen nagy szolgálatiára valék a hazámnak. Félnek tőiéin, amiért jó cselekedeteim oly magasra emeltek min-

19

denek tiszteletében é§ becsületében, Látom már, látom. hogy nem való a báránynak farkasokkal élnie.

Bizony ám (gondolom magamnak), mert éppen őborsága jobbíta ily nagyot az világon; ha még negyven esztendeig együtt élnek e világgal, egészen bölcs ember lészen belőle. _x

Feleljen nékem (mondja ő), nagy bölcsességű, ifjú Wilton uram, igaz beszéd tehát az, hogy ezen gonosz nyelvek immár egészen semmivé tettek és elhantoltak valaengemet?

Nem felelek én (mondom én) kegyelmednek, és kegyelmed bizonnyal meg is bocsát nekem ezért, mert máris túlságosan sokat mondtam, nem vehetnem az lelkemre, ha az én ajkim ejtenék ki az kegyelmességed feje vesztét; ajkam kevéssel ez előtt még emlőt szopott, mostan meg már nagy-hirtelenséggel étket váltson, és a vér,ivását keresse?

Ó, de hiszen (mondja ő) az ember fiának barátja, ha igaz barátja, segedelmére vagyon, töltsed teli a másik kancsót is legény; mit szólt vala hozzája a király urunk, elhitte-é,amikoron mondák vala neki? Esdekelve kérlek, mondanád meg, esküvést teszek nemesi rangomra, hogy semmikoron fel nem fedezem, hogy te általad nyilatko. zott vaía világosság nekem ezen dologban.

Ez felől szilárd bizalommal valék kegyelmedben (mondom én) elébben, is, különben soha nem merészeltem volna ily igen messzire nyújtóztatni az nyakamat, hogy kirántsam kegyelmedet az csávából. Hanem hogy ne szaporítsam a szót (ha kegyelmed mindenképpen tudni akarja), a rágalmakra király urunk csak azt mondja: kegyelmed fösvény,, zsugori és alattomban settenkedő tolvaj fráter, éppen ezért kegyelmedtől nem is remélt semmi jobbat.

!, Mostan már bizonyosan tudom (mondja ő), hogy vaolyan fráter konspirál ellenem, ki nem kedveli

í jjimabort.

20 ,

i*.

Hanem mi még ennél is gonoszabb dolog, király urunk megfogadta vala, hogy olyan forró levessel vendégeli meg Turwin városát, melyben a galuska csupa olyan dugóleend, mit majdan a kegyelmed hordóiból húzkodnak ki. Nem sorolhatom elő kegyelmednek mostani mindazon környülállásokat, melyek a tanácsban előhozattak, hanem kegyelmed iránti régtől való szíves hajlandóságomban egy tanácsot adhatok csak kegyelmednek, nevezetesen, hogy mutatna bőkezűséget öreg napjaira, ami kenyere meg egyéb nemű élelme kegyelmességednek csak vagyon, nyomban osztaná széjjel a szegény katonák között, mivel én, ha kegyelmednek volnék, azt sem bánnám, ha pukkadozna belük az almabortól, és abban feredőznének inkább, semmint hogy az én fejedelmem rosszat gondoljon felőlem, mit nem engednék tengernyi almaborért sem. A pézsmahód is, midőn a vadász miri-, gyéért űzi, inkább leharapja mirigyes zacskóját, hátrahagyva neki, hogy szedné fel a földről, maga peniglen ennek árán békében élhet. Ha mohó vadászok és harapós rágalmak űzik kegyelmedet, nem másért teszik, mint azon kevéske gazdagságért, mi kegyelmednek vagyon, vesse hát oda nékijük, ne gondoljon vele, hadd vigyék, semmint hogy még hatalmasabb gonoszságok eredezzenek magjából. Fogadja meg kegyelmed az én tanácsomat, mert prófétai szó szól belőlem, meglátja kegyelmed ; ezzel peniglen én be is végeztem, mit egy ily semmi rangú barát tehet.

Némely efféle cikornyás szózatokkal, hogy Méltóságod legalázatosabb szolgája és ekképpen tovább, meg a Mennybéli kísérjen utadon, jó fiam, köszönöm teneked, meg emlékezni fogok read, el is váltunk egymástól. Hanem másnap aztán nagy bősége lön az almabornák, ittuk mi akkor csöbörből, bőrtömlőkből meg még a sisakunkból is; csupán annyit mondok még végezetül, hogy ha valamely ember a csizmáját akarta volna telitölteni,' .i/.t is megtehette volna; a cipó meg önnön magától

21

ugrott bele a szegény katonák zsebébe, akár akarta a legény, akár sem. Öt sort lődözénk a városba semmi másból, csakis a félrehajított üres hordók mihaszna dugóiból meg csapjaiból. Minden alja talpasnak is került egy-egy megürült boroskád, amiben aludnék, miként Diogenésnek a hordója vala alvásra való. Nekem magamnak annyi sok elkonnskált csaposi kötény jutott, hogy egy sátorra elegendő volt, nem kisebbre, mint akármelyik vezénylő hadnagyé mind az egész táborban. Hanem végezetül az én szeretett barátom, a Söröskupák Bárója, térdén csúszkálva nagy alázatossággal elméne vala a király elejbe, és elpanaszlá neki, hogy mely igen koros ember, meg hogy igen nyomja vállát az öregség, meg hogy még ebe sincsen, kit örököséül megtehetne, miért is, ha őfelségének is úgy tetszenék, venné mind az ő földjeit az maga kezébe, neki magának peniglen juttatna valamely tisztes járandóságot élete fogytáig, és akkor ő nagy hálával volna irányában, mivel ami a háborúságot illeti, ő már erősen megfárada benne, habár míglen az király uraság is meghordozza benne az maga felséges személyét, ő maga nem hátráland egyetlen tapodtat sem, hanem mindenkoron kész odatartani az maga gyarló testét pajzsul akár mely csapás elébe, mely az 6 felségére sújtana.

Az király uraság erősen elcsudálkozott vala ily színe változásán az ő borcsiszárának (mert gyakorta szívélyesen így nevezé); és kevéske további beszéddel mihamar világosság derült mind az egész konspirációra. Meg is korbácsoltak engemet ünnep szerző hazugságomért, habár attól fogva sok téli estéken mulatoztak ezen történeten. Esett, amint esett, vendéglátó gazdám, ő főszamárfejűsége megmarada az elébbi kérelme mellett, hogy a király fogadná el az ő földjeit, és engedne néki valamely bérimádkozói staüumot, vagy fogadná az mi kopószukánk valamely szerzetébe; valamely kérését erős instantiájára a király teljesíté, és tréfálkozva akképpen

szóla, hogy mivel az úr olyan igen követeli, lefoglalja egy részét az birtokoknak az almabor hátralékban maradt adójának fejében.

Ez vala tehát egyike híres csalafintaságaimnak, már azért is, ha nem egyébért, mert ilyen címeres nagy balgára az időtől fogva többet sehol sem lelek, hanem azért tevék én ezer más imposztorságokat bizony ennél még különbeket is, bárha mindük feljegyzetett volna azon rendben, amiként megestenek vala. Bizony nagy kár, hogy az utókor megfosztatik ily becses krónikától; ámde erre már nincsen ír, noha mégis vagyon, mivel ha minden vész, megsegít a jó emlékezet. Nyájas olvasók (kéretnek nyájasnak lenni, ha már ekként nevezem kegyelmeteket), mostan immár által adom tinéktek mind az én kópéságaimat, igazán, amiként megestenek vala, hogy mindenek becsülettel maguk javára és hasznára váltsák.

Még ugyanezen Turwin elleni hadjáratban történe (pedig király urunk nem sokáig számlálgatta a kabátja gombjait azon falak alatt), hogy öszvetalálkozék valamely undok árkász tiszttel (bizony jobb lett volna neki, ha sohasem találkozunk). Elhihetik kegyelmétek, hogy a seregben, holott a furkósbotok erős nagy tisztességben tartatnak, biztos emberhalál valamely tiszttel csak egyszer is nem kalaplevéve szólni. Gondolják el, hogy ez az én kapitányom ráadásul még olyan tiszt volt, akinek egyetlen tisztességes kalpagja sem volt, hanem én örömest kölcsönzém neki markotányos lordom valamely elhajított bársony kalpagját meg egy viharverte tollat, minek láttán minden katonái messze szaladának rémületükben, valamint Jupiterről mondatik, hogy ha megcsóválta hajfürtjeit, beléremegett abba mind a föld és a mennyország. Egypár ólmozott vetőkocka révén nem egyszer, hanem gyakorta elláttam öltözékkel társamat meg magamat is, és bizony mondom kegyelmeteknek, hogy ne sérteném véle az ördögöt, ha vagyon ember fia, ki megszolgálta azon arany vető kockát, mit a pártu-

23

sok királya küldött Demétriusnak, én valék az valóban. ösmerém 9. módját, miként kell felcsippenteni a kockát tenyerem horpaszaiban, és akármikor elrejtezett benne egy hármas, hogy egy tű se jobban; beh sok kocka bújt valaott éltem során, de családot bizony egyet sem tartott még el kocka. Ez a Monsieur Capitano pedig mind felzabálta keresményem javát és eredé mihi, rés est ingeniosa dare, jó cimbora, mindenki, míglén pénz vagyon az erszényében. Mert a pfcnz olyan, valamint a mocsári gólyahír, mely a Napnak felkeltével és nyugovásával nyitja meg zárja .szirmait; ha mosolyog a szerencse, és reá vetül a kegy az ember gyermekére, virul amaz is; hanem "mikoron az agg kor estvéje eljövend, avagy valamely személy kiesik a kegyekből, csak hervadozik valóban, és sehol sem lelhetni. Én magam valék magistere magamnak, habár még igen fiatal, és hamarost megtanulám deklinálni, hogy nominativo hic asinus, akár csak valamely .valóságos deák, miért is úgy véltem, nem való, hogy ez a katona eztán is kedvére dudáljon az erszényembe, hanem mostan majd inkább én dudálok őneki, és eltáncoltatom a pokolnak mélységes fenekére.

Tervem peniglen ez vala: tudomással valék arról, hogy valamely titkos szolgálatra vállalkozó kerestetik, olyan ember, kinek helyén van az esze, mert különben nem viheti végbe a dolgot, melybe is bárki balga ember ha bejéfog, bizonnyal rajtaveszít; erre a vállalatra tüzeltem és serkentgettem fent mondott becses barátomat és társamat, alias méltóságos Bársonykalap kapitány urat, kinek esze tokját nem nyomta túlsággal teher; én oda is mének hozzája a sátorába éppen déli időben, hol is lelem, amint körmeit metélé nagy áhítatossággal, nem lévén egyéb dolga, mivel az idejét múlathatná, én peniglen ezen fenséges orációval szólítám meg:

-- Nagyságos kapitány uram is érezheti, mennyire megszorulánk a mostani időben, még a kockák is csupán olyan melankolikusan perdülnek, mint valamely rossz

24

„

eb; ebben á mostani időben még a nagyurak is csak úgy élhetnek, valamint az köznép; ólmos kockák, cinkelt kártyák minden pereputtyukkal egyetemben sem szereznek az ember fiának még egy silány ebédet sem, miért is egyéb módokat kell kifundálnunk, ha az mód felett való ínséget elkerülni akarnánk. Az én sorom, miként kegyelmed is jól tudja, az ostromárkokban valókon áll, kegyelmed peniglen csupán a karja vitézsége után léphet előre rang tekintetében. Az ily elhúzódó ostromban vitéz érdemre alig jut figyelem, bugris pattantyúsok dirigálnak, és álgyúk viszik az egész háborúságot a falak ellen. Nem nyílik út kegyelmednek, hogy hirtelenséggel kiváljék a többiek közül, csakis ha valamely ritka nagy téteményt viszen véghez, valamilyenről még senki sem hallott vala, mostan peniglen éppen erre való alkalom kínálkozik.

Az királynak az az óhajtása, hogy az ellenség valamely fő embere ellen bizonyos vitézi cselekedet vitessék végbe; melynek kiviteléhez nem is sok rezolúció kívántatik, hanem inkább körültekintés és fortélyos fő; de azért a rezolúció sem hiányozhatik, mivel temérdek kockázatos veszéllyel is jár ezen vállalat; figyelmezzen nagyságod füleivel, ekképpen áll a dolog: ha nagyságod rtem sokat töprenkedik meg habozik, hanem felvállalja a dolgot, és szempillantásnyi idő alatt végbe viszi (amint módja is vagyon nagyságodnak, míglen király urunk elhatározza magát, hogy miként lássanak hozzá a kivitelhez], én kezeskedem érte, hogy nagyságodnak arany élete leend napjai fogytáig, és attól fogva többé nem kell aggódnia a szerencse forgandósága mián, és ha nem így leend, akkor nagyságod énnekem fejem vétetheti.

Nagy tekintetű hallgatóim, ha láthatták volna, miként húzta ki magát ennek hallatára, és kezdé vakargatni szennyes könyökét, miként voná kalpagját szemébe, valamint ki fortélyos férfiú, s foná karba kezeit, bólogatva lejével, mint ki azt mondja: „Vigyázzanak magukra

25

a franciák, mert bennem emberükre találnak", mondom, ha nagyságaitok csak felét látták volna annak, amit én, hogyan vonogatá vállait, mosolyga megvető-

• képp, és futosa ujjaival gombjai hátán, ajkait harapdálva, nagyságaitok bizonnyal térdüket nyalták volna nevetkezésükben. Mivel tüzes volt a vasam, tovább ütöttem, mért azt semmiképp sem akartam, hogy emberem kedélyé lehűljön. Amiként az előbb a vállalkozás rövid idejéről beszélek neki, mostan a véle járó nagy dicsőséggel sarkantyúztam, meg azzal, hogy minő ritka adomátiy., ha az ember fia igazán ravasz, meg hogy mily igen becsben tartják az ilyen embert a királyok meg hercegek, és hogy minő alacsony sorból született férfiak lettek uralkodók fortélyuk után. Ezután arról tarték szónoklatot, milyen nagyszerű ember őnagysága, mely kiváló tulajdonokkal, meg hogy miként a farkasnak, neki

. is vissza kell fojtania magában az lélegzetét, nehogy időnek előtte felfedeztessék, hogy miként a nyúlnak, fél szemével éberen kell aludnia, és miként az sasmadárnak, mely röptében port szór a varjak meg más égi madarak szemébe, neki is port kell hintenie ellenségeinek szeme közé, megzavarva látásukat ilyen vagy amolyan módon, hogy ne látnának bele körmönfontságaiba; miként kell barátságban lennie mindenekkel, ám nem bízva meg senkiben sem, miként kell együtt innia, tivornyáznia és bujálködnia azzal, kitől azt reméli, kicsikarhat néki valamit, miként kell esküdöznie és esküvel tagadnia ugyanazt, inkább, mintsem gyanúba keveredjék, vagyis egyszóval mondva: miként kell oly tökéletes magisterré lennie a képmutatás művészetében, mint valamely valóságos udvari ember.

Meglehet (mondom én), találkozik néhány zsíros lovaggal, kik majd el akarják tántorítani határozatától, és nem haboznak a maguk félgaras ára böcsületét felemlegetni meg esküdözni és szemeiket forgatni, hogy inkább lenne hóhérrá az ember, sem mint spionná, és

/ 26

elmondják majd nagyságodat alattomos huncfutnak, csalárd hallgatózónak meg sunyi rókának, de nagyságod ne engedje beszédjüktől ellankasztani rezolúcióját, mert a fürge észjárásnak ezen koldus becsmérlői jobbára nem egyebek, mint behemót mészárosok, valamint amaz Ajax vala, kik nem valók egyébre, mint hogy pöröllyel nagyokat csapdossanak valamely ék fejére, avagy naphosszat vasat kalapáljanak. A medvebocs is csak akkor növekszik, ha alszik, azonképpen ezen medvetáncoltatók is becsben vágynak, amiért tagjaik oly nagyra nőtlenek, noha nem tesznek semmit valóban. Nagyságod ellenben elolvasá az régiekről szóló történeteket (akár esküt is tennék, hogy soha éltében egyetlen könyvbe sem dugta volt bele az orrát), és tudja jól, mely sok római hős vala, ki az ellenség táborába spionként által méné? Odüsszeusz, Nestór és Diomédés együtt mentenek által spionként Rhoesus sátraiba, holott is fogságba ejtek Dolónt, a Trója-béliek kémjét; soha még senki nem hozott szégyent a spionok mesterségére, kivévén Júdást, de amaz is felakasztotta vala magát. A veszedelem eszessé tesz mindeneket. Architas megcselekedte, hogy a fából való galamb is elszálla; miért is azt hiszem, hogy mindez világ legegyügyűbb ostobájának sem kell elvesztenie reménységét, akármi történjék is véle. Habár valamely személy másfelé hajlik természeténél fogva, meg lehet azt változtatni, és a természet maga is, kiktől megtagadja közönséges adományait egy dologban, megkettőzve adja oda azokat valamely másban. Mi az szamárnak hibázik eszesség dolgában, fölösen megvagyon neki böcsületében, mert ki hallott már olyant, hogy egy szamár elbitangolt volna legelőjéről? Azonképpen az emberek között is kinek polyva az esze, könnyen meglehet, vas az emlékezete, kinek peniglen mindkettő igen gyönge, olyan csontja vagyon, hogy erősen hordozza az terheket. Vakoknak élesebb szaglás adatik,,mint más személyeknek; a bikának szarva vagyon, mely kézként szolgálja a harc-

27

Í>án, az oroszlánnak a mancsa is vagyon oly hasznos gazdájának, valamint a fokos leütni véle azt, ki ellemHzegül, a vadkannak is jobb szolgalatjára vagyon agyara, mint lehetne valamely kard és pajzs; mi végre szem a csigának, mikoron a szarvacskáival tapintja útját oly sebesen, akárha szeme járna, miként az rejtírások megfejtőinek. Vagyon olyan hal, kinek nem lévén szárnya, uszonyaival tartja magát az levegő égben. Föltéve, hogy kegyelmednek nincsen sem esze, sem veleje, amint hogy szerintem valóan nagyságodnak nincsen párja dőreségében, mégis ha vagyon nagyságodban simplicitás, és nem szájai fölösen, a csúszó-mászó kígyók maguk is kígyónak vélik majd nagyságodat, mert milyen kígyó az, mely nem rejti méregfogát; és végezetül hibázhatik bármi is valamely személyből, ámde jól és hihetőleg szóló nyelv nélkül aligha lehet el; mely valamint a felül mondott kígyó tekergő farkával fogságba ejti azt, ki közelébe ér, azonképpen a nyelv is bűvös meséjével mindenek szívét magához ragadozza, és ha az ilyen személy nem engedi, hogy szája végezze el a nemzés művét is, miként az varjaknál és galamboknál vagyon, úgy magasra hághat, és naggyá lehet egyedül nyelve által, mely aknát váj mindenek alá. Nagyságos úr, bizonyos vagyok, hogy miftdeme tökéletlenségeknek, melyekről szólék, kegyelmedben megvagyon kiegészítő párjuk. Látom kegyel'tflká tekintetén, hogy arra szülétek, röptében egyék, valamint a fecskemadár, azaz utazásai révén gyűjtsön magának hírt, nevet, becsületet és gazdagságot. Nincsen más, ki oly igen alkalmatos lenne ily fontosságú tettre, mint kegyelmed'; bugris udvari cselszövőink csupán legyek, melyek a ravasz körmönfontság folyamának felső színén úsznak, nagyságod ritka kiválóságához képest; szűken látó vaksi szemük világa nem képes behatolni a hipokrízis mélységeibe, csakis nagyságod egyedül és Palamedés kémlelhet Odüsszeusz furfangjaiba; nagyságod az, ki bizton különbséget teszerL Achilles és holmi

' 28

s/ólgaleám kö/ött, viseljen bár orsót és guzsalyt a hős: amiként a Licaonnal lakomázó Jupitert sem csalhatták meg vadpecsenyének álcázott emberi hússal, azonképpen nincsen emberi elme, mely felülmúlhatná nagyságodét, nincsen olyan személy, ki megcsalhatná, hanem nagyságod csal meg mindeneket, nagyságod, kit rettegnek s szeretnek mindenek, s kinek mindenek meghajtják magukat. Ezért, jó uram, engedd, hogy vezesselek, ereszkedj alá, hogy teljesen ezen ügynek adhasd magad.

Ezüst hangú szózatom oly nagyon édes harmóniát zendíte fülében, hogy összegyűjtve szívének minden mézes gondolatait, hogy minő nagy és csodálatra méltó fortélyú udvari ember leend őbelőle, és mely királyi kegyek ömlenek majd reá vödörszám, megtörné pipáját, és képzelnie nyomban az hetedik mennyországba, szállt vala; bizony jobban lángra gyula és inkább engedé magát elragadni, mint valamely ifjú ember, nevezett Taurimontanus a frígiai melódiától, ki is oly igen megtüzesedett vala ezen muzsika hallatán, hogy kapta magát és a' percben elfuta, és csóvát vetett valamely kurtizánnak házára, ki megharagítá vala.

Nem vala számomra orvosság, hanem pénzhez kellett segítenem az én katonámat. Meg is tevém, mert ki_taz, ki nem építene örömest aranyhidat ellenségének, ha az menekülni akarna általa. Nagy ünnepélyességgel és komolysággal megesketett engemet, hogy senki eleven léleknek el nem beszélem távoztál a táborból, tekintettel tisztére és állapot] ára, ós ő is megfogadá. becsületére, hogy hamarost megtér éspeniglen sikeresen. Csakhogy egy fejjel rövidebben (gondolám én), addig is ez legyen a jelmondatod: míg csak élek, remélem, hogy az. kötelet, túlélem.

Azzal elméne, hogy a Mindenható oltalmazná és tette légyen nyomorúságos koldussá mostanra, ha a Mennybélinek is úgy tetszik, és pusztítaná el mindörökre; ami peniglen engemet illet, akkor sem tehettem volna többet érette, ha mindjárt édesbátyám lett volna, mivel hogy

29

amint hátat fprdíta nékem, merő szeretetben elmének az Marsall úrhoz, és tudtára adám, hogy ezen ember általszökött vala az ellenséghez, és azon nyomban egy másik kérelmezi az ő megürült helyét; hogy mi lön véle később, azt is mindjárt meghallják uraságaim. Által ment vala tehát az ellenséghez, és felajánlá a kardját, és nagy harsányan gújiyolni kezdé Anglia királyát, és esküdöze, hogy 6 nemesember és katona, és bosszút vesz rajta; meg hogy ha a franciák királya megfogadná az 6 tanácsát, három nap se telne belé, és' ő elkergetné Túryvin falai alól. Ez még mind komédia vala, hanem raja tragédia következett. Meghallván a francia király, hogy minémű locsogó személy érkezett, látni óhajtá, de mivel erősen tartott az árulástól, úgy rendelkezett vala, hogy egyik tányérnyalója venné magára az ő királyi képét, 6 a maga személyében peniglen oldalt állna, egyszerű öltözékben, ekképp hallgatván, mint egzaminál tátik a jövevény. No de miért is várakoztatnám uraságaimékat? Be is hozták az kapitányt rögvest, de csakis miután tüzetesen átkutatták személyét, de olyan nagyon, hogy még egy bolhát sem hagytak vala zekéjében, hanem megkérdezték tőle a Quevelát, és rákiáltottak, hogy állna meg a király nevében, levagdosták még a gombjai fonatját is, hogy látnák, nem golyóbis vagyon-é körülfonva a szállal, benyúlkáltanak még a plundra nadrágját feszesen tartó halcsontok mögé is (akkoriban az volt a viselet), mondván, hogy a vak is láthatja, oda pisztolyt rejthettek; ha csupáncsak egyetlen jancsiszöget találtak volna az csizmájában, bizton felakasztják, és szegény még azt sem tudhatta volna, minek köszönheti jósorsát, de nagy szerencséjére egy szem, nem sok, annyi fémet sem találtak nála; nem részelt az négy nagy korszaknak, egyikéből sem, sem az Arany Korból, sem az Ezüst Korból, sem a Bronz sem nem a Vas Korból, csak az erszénye volt már igen koros, azaz petyhüdt lett a bőre nagy ürességében, meg még valóságos puri-

30

tanná is lön, mivel nem szenvedte, hogy valamely k^resztes pápista aranyak fertőzzék. Ott állván a vélt király előtt, megkérdeztetett, hogy ki lenne, és mivégre jött volna? Mire is fennen való hetvenkedéssel azt feleié,, hogy ő nemesember, vezérlő kapitány, rangbéli fő hadnagy, ki az angol király táborából jő békétlensége mián. Mikoron békétlensége okát tudakolák, egy szót sem tudott szólani, ám aztán kénytelen volt vele, és előadott valamely sánta történetet, de nemigen állott meg az a maga lábán.

Akkoron már megorrontotta az gyalázat szagát, hogy mindenek, kik környülállják, készek őt darabokra szaggatni, de az álkirály megőrizé nyugalmát, és tovább kutakodott, hogy mely titkaival az angol királynak lenne ő ismerős (melyeket a javukra fordíthatna), hogy három nap alatt eltéríthetné Turwin ostromától. Mondott ő különb s különb féle dolgokat, melyeket később még mind alapost fontolóra kellene vennie a királyi tanácsnak, de bizony csupa hazugság vala az, melynek nem vala semmi hitele. Ekkor előrelép a valóságos király, és parancsot ad, hogy fognák meg a cudart, ki megtortúráztassék, hogy megvallja az igazat, mert bizony tudja, hogy kém és semmi egyéb.

* -

Alig pillantá még a zúzó kereket meg a kínzó szerszámokat, melyeket kiraktanak elejbe, ordibálni kezde, mint valamely haramia, hogy szegény kapitány 6 az angol táborból, kit bizonyos Jack Wilton (egy nemesember apródja) bujtott fel a bűnre, és azért jön, hogy nagy merészen meggyilkolja az francia királyt, és aztán visszaszökjön, és hogy egyéb szándoka nem is vaia semmi.

Ezen vallomás hallatára csak nevetni lehetett a franciáknak, mivel úgy mondta a francia király megöletését, mintha az olyan könnyű dolog volna, mint éppen kimenni Islingtonba, és lehajtani egy icce tejfelt, aztán visszajönni, és ezen felül még azzal mentegeié magát, hogy egyéb szándéka nem vala, mintha bizony amaz magá-

31

ban sem lenne elegendő ahhoz, hogy .felmagasztalják érte.

Ádám apánk sem bukott el, míglen az Úr nem teremte yala balgát is melléje, mindaz, mit mondott a kapitány, nem menté csontjait a keréken való megtöretéstől meg a csigázástól, mert a fi?ánciák megfogadták, hogy vagy vallomását veszik_vvagy mártírt csinálnak belőle; de mikoron mindig csak ugyanazt a nótát fúj iá, mondták a királynak, hogy valaki lágyeszűt fogtak, kit valamely furfangos koponya küldött raja, miért is csak dicsére válna a királynak, ha kikorbácsoltatná a táborból, aztán hazaküldené. Ezen beszédnek lön is foganatja, a kapitányt alaposan elkorbácsolták, és hazaküldtek egy herolddal 'azzal az üzenettel, hogy az ő ura, a francia király. reményű, hogy hamarosan hazakorbácsolandja mind a hígvelejű angolokat; amire az a válasz adatott, hogy az a hamarosan nem egyéb otromba hazugságnál, és hogy az angolok ravasz népek, akik a francia királyt fogják kikergetni a tulajdon királyságából, hogy majd boldog lehet, ha iskolamesterséggel tengetheti életét, mint a syracusai tirahnus, Dionysius Korinthusban.

A herold elbőcsáttatván, sorsüldözte spionunkat egzaminációra szólíták coram nobis, miként boldogult ottan, ítéljék meg kegyelmetek, de azt elárulom, hogy nem dicséret volt az, mit kapott. Az veréb bujasága mián él egy esztendeig csupán, az én kapitányomnak meg árulása mián nyújtóztatták meg a nyakát egy arasszal, plura dóior prohibet.

Második fejezet

Engedtessék most meg rjekem, hogy diadalomnak örvendjek, és eltűnődjem elmém kiválósága fölött egy vagy két soron által, de azután többé már lélegzetet sem ve-

32

szék, míglen le nem rakom minden latorságom összes terhét.

Egy másik svájci kapitányt, ki az néniberekért bolondult, szinte cudarul félrevezeték, de mivel iszonyatos bőkezűséggel vagdoSódott az fokosával (olyan ember lévén, ki haragjában nem számolgatja, hány tucat csapást mér ki), és ezenfelül a negyedgallonos billikomnak is jeles ürítgetóje vala, félkoronás ribanc képében mének oda hozzája, gúnyám, öltözékem éppen olyan, mint mi akkor frekventáltatott. Negyedgallonos kupákban kértem a bort, amire meginvitált, mert annak az ára megszorozva éppen egy kerek aranyat tesz, és úgy fintorga- ~ tám az ábrázatom, valamint egy lábas zabkása a tűzön, mikoron forrani kezd. Az volt a mulatság a dologban, hogy miután tévé nekem a szépet, és megkaptam kegyetlen fosztogatásai zsákmányából a részem, legkevesebb hat koronát, a remélt bűn előlege képpen, könnyű szív-, vei, olyan ürüggyel, mire semmiképp nem mondhatott volna nemet, távozék, és többé vissza se tértem hozzája.

Ezzel még nem hagytam fel a gazemberségekkel, hanem kicsinyt még kópéskodám. Valának pedig akkoron a táborban némely deák uraságok (kik a Sátánnal valának szövetségben, és nem tartozának a hadi rlép egyik csapatához sem), kiknek szokásuk vala, hogy az Isten felé szálló lelkek kenyerét maguknak csenték el. A megboldogult társak zsoldjának egyetlen petákját sem engedték kicsusszanni a markukból, és semmiképp nem adtak volna akár egy garas előleget is a következő hétre, ki peniglen mind elkölté a zsoldját, annak kopp volt az új hétig. Gőgösen viselték vala magukat még a legnagyobb és legvitézebb katonákkal is, olyan igen nagyra tartották a tiszta ingüket meg a kényes kézelőjöket. Egy tetű miatt is haragos nagy lármát ütöttek (holott társa az minden úri embernek), rövidre lerágicsált szakállukat minden ördög szentelte nap rózsavízben áztatták, egyetlen árva szál sorté sem maradozott a disznóknak hátán,

33

mindből kefét Csináltattak lapostetveiknek hajkurászásáFa*. Nem szenvedhették volna, hogy a sáncárok reá vesse tekintetét az 6 tisztaságos gúnyájukra, a csizmájuk úgy fényiéit, valamint a selyem, a kezük több vizet szennyezett össze meg zavart föl, mint a teve, penig ez a jószág sosem iszik, míglen mind az egész vizet össze nem zavarosítjá. Summa summarum, nem láttám még soha senkit, aki csak fele ilyen kóbor eszű csudabogár lett volna, mint emezek.

Ezek voltak az én gazdáim, miként már bizonyosan kitalálták vala, míg beszédemet hallgaták, de én erősen hittem, hogy Isten ostora vagyok, kit a Mennyek küldöttének alá kényeskedő cicomáskodásuk megbüntetésére. Bűnhődésük órája immáron nem szenvedhetett további halasztást, hanem a bosszúnak be kellett telnie rajtuk. Akként volt, hogy ezek a felül mondott libatollrágók undok tirannus szájhősök, gyáva férgek és nyúl lelkületű fráterek voltak, és ha próbára került volna a sor, még ^rtofluk hegyében való csöppnyi tintát sem merték volna 'az ellenség ábrázatába fröccsinteni, miért is kislelkűségükről való tapasztalataimra gondoltam huncutságom tervét-felépíteni.

A tervem csupán annyi volt, hogy egy napon majd színleg riadót csapok a tábornak abban a fertályában, ahol emezek sátra áll, és siránkozó kiáltozásokkal intem őket, hogy menekülnének, mert lábra kapott az árulás, körülzártának bennünket, és rajtunk az ellen. Hát amint az első riadó szót az árulásról elkiáltám, igen nagyon nyakukba szedték a lábukat, odahagyták a tollat, a kalamárist meg a papirost, ott hagyták prédára az asztalukat meg a ládákat mind a pénzekkel, melyek bennük leiedzettek, a hódítónak kényére, kedvére, átengedték a csa'tateret a magam meg a pajtásaim (kik bolonddá tettük okét) uraságára; miként bántunk a holmikkal, annak legjobb megmondhatói a megkönnyebbített ládák lehet-

34

nének, de annyi bizonyos, hogy kárpótlásul a kétheti böjtölésért ennek utána annál jobban ment a sorunk. Nem való, hogy vastag könyvet akarjak egy vékony füzetbe szedni, aludjanak hát nyájas olvasóim egy avagy két órácskát, és álmodják, hogy megvéve Turney és Turwin, a király is már hazavitorlázott Anglia földjére, én peniglen Windsor avagy Hampton Court kastélyában ülepszem faromon. Vajon kegyes olvasóim, kik pártatlan állásúak vagytok, mely sorsot szántok énnekem éltem további folyására, talán bizony nem oly nagy uraságot, minőből eleddig részem kivettem? Akár szíves indulattal vannak irántam, akár sem, én úri módot veszek magamnak bárha kegyelmetek kedve ellenére is. Kegyelmetek vigaszára tudtul adom, hogy akkoron nem holmi közember valék, avagy silány fáklyavivő, hanem akkora toll volt a kalpagomban, mint valamely előárboc zászlaja, francia forma zekém dereka üresen csüngött (mint valamely malacé, ki már csak a nyársra vár), akárha mind az összes zsigeremet kilopkodták volna belőle, oldalán fölhasított nadrágot viseltem, mely olyan duzzadozva lógott raj tam kétfelől, mint holland sajttal rakott mérlegnek két serpenyője, hosszú harisnyám alatt, mely szorosan simult a lábamra, nem szőrös és faj talán izomkötél meg rühek szorongtak lábamnak ikráján, az oldalamon kard lógott kötőjén, segítő létrájául a pattanó bogaraknak, fekete kelméből való köpenyegem úgy borult a vállamra, mint jókora lepényhal, vagy mint elefántnak a füle, amely úgy lóg vállain amannak, mint parasztasszo*nyoknak a körgallér, amibe a guzsalyt szokták akasztani, uracs küllemem leírásának végezetéül még elmondom, hogy kesztyűt peniglen nem viseltem, hogy attól is franciábbnak tetszenék, az orrom alatt viszont moccanatnyi keskeny bajusz sarjúzott, és állam hegyén is hasonló fekete színű szőrzet ütközött elő. Én valék az, aki bevezettem az udvarban, hogy semmi nemtelen ember be nem tehette a lábát, mert úgy véltem, nem való a palota

35

méltóságához, hogy efféléket is hordozzon kebelében. miért is ha ilyen nemű városi kézműves vagy egyéb jött, hamarjában megtettük^nemesembernek -- hogy miként, sorát kerítem annak is. Spanyolországban is így vagyon a szokásban, hogy senki sem mehet által az előcsarnokokon, hanem megegzamináltatik, ki légyen, és három garast vesznek rajta a bemenetelért.

E tekintetben az étekfogók nagytanácsa is veszedelmesnek ítélte bárki idegent vagy künn lakót egészen a nagy teremig ereszteni, oly igen közelébe a fejedelem lakótermeinek, annak nélküle, hogy elébb megvizsgáltassék, ki légyen az, amiért is felül mondott törvényt tettünk, de mi nem vettünk rajtuk pénzt, miként a spanyolok, csupánjeléül annak, hogy nem kerülte el kezeinket vizsgálatlan, ármális gyanánt vörös tintával megjegyeztük a fülöket, s csak ekként hitelesítve engedénk -őket beljebb menni.

Azt már nem fedem fel, mely istentelenségeket vittünk végbe a borostömlőkkel, avagy hányszor koronáztak meg engemet az udvari edények közül való kupával a borisszák királyának, hanem engedtessék meg békességgel ifjú napjaim alkonyatára térnem, és mesélnem valamely izzadós kórságról, melynek miatta hideg verejtékben ázva kellett a lábamat nyakamba szednem, és úgy kiszaladnom Angliából.

Ez az izzadós kór olyan betegség volt, amit akkor is megkaphatott bárki ember fia, ha sohasem ment a forró légű fürdőházakba. Azelőtt sok mester volt, ki csak olyan legényt akart, aki úgy dolgozik, hogy kiüt rajta a verejték, hanem azon napokban is csak egyszer is megizzadott, nem nyúlt többé kalapácshoz. Nem is hitték .akkoron olyan igen szükségesnek betartani az írást, mely azt mondja: Élj az magad verejtéke után, meri verejtékük után bizony halálra jutottak akkor az emberek. Kövér embernek elég volt akkoriban, ha csak a kardját is felkötötte, máris holtan fordult le a székről:

''' 36

Cornelius anyó fürdőző kádja peniglen maga volt a pokol, aki csak belebocsátkoza, többé ki nem jőve abból.

Szakácsok, kik folytonosan a tűz előtt sütögetik ábrazatjukat, főtt gombóccá váltak maguk is önnön verejtékükben, és mind elhull tanak; még céhük háza is a király birtokába jutott, mert egy sem maradt a mesterek közül élő, ki megtartsa.

Posztógyártók meg szűcsök, az egyik a főzőkádból kivont gyapjúnak forró paraj ától, a másik a bárányirhák és nyúlbőrök fertős melegségétől, sűrűbben haltak, mint a pestistől; ösmertem egy asszonyt, akinek hármas toka lógott az álla alatt, de a kórság mindhármat leapasztá, vízzé olvadt egyik a másik után, és az álla is csak alig maradt meg neki. Amiként május havában meg nyáridé-* ben vízbe rakjuk a vajat, hogy meg ne olvadna, akként az időben az emberek a kékfestők módjára vízbe mártogatták ruhájukat, és a kutakban rejtekeztek a napnak heve elől.

Az volt a boldog ember, aki szamárnak mondatott, mert a szamár nem hal el mástól, csak a hidegtől, vagy az igen erős, szerfeletti hőségtől. A tengeri csillagnak mondott halak, melyek testi tüzükkel égetik meg egymást, nem valának oly dögletesek egymásra, mint egyik ember, kibe beleesett, az izzadós kórság, a másikára. Kőművesek mit se fizettek a habarcsba való hajért, meg a kesztyűkészítők se a labdába tömendő szőrért, hajért, mivel megkaphatták azt ingyen is, mert sebesebben hullott ki az emberek fejéből meg szakállából, sem mint a borbély nyeshette volna. Ó, ha akkoron is hordottak volna szőrrel párnázott szárú nadrágot, micsoda finom világ lett volna az a szabókra; hanem jó világ az rájuk így is, mert amelyik legvékonyabbra és legkönnyebbre tudta csinálni az öltözéket, az gazdag emberré lett; a szabászok peniglen mondom kegyelmeteknek, már csaknem keresztül vitték, hogy az ő mesterségük fraternitása is felvétessék a tizenkét céh közé, mert vajon ki volt

37

"az akkor, ki nem akarta volna egészen a bőrére szabatni , a zekéjét, a zekéjébe meg az ingét, hogy annál hűsebb legyen viseleté? Ha valakire az mondatott: csontmellényű, hosszú élet ígértetett annak; felségárulás volt, ha valaki kövér ember az udvarhoz öt mérföldnél közelebb bátorkodott. Hallottam olyant, hogy valamely családban mindenek meghallanak, senki anyaszülte nem menekülhetett, mivel csak egyetlen cserge pokrócuk volt nekik, amit a ládában tartottak bezárva, és soha nem terítették egyik ágyra sem, ha peniglen valamelyik lebetegedett ejtzel a felül mondott kórsággal, és abba takarózott alván, többet nem ébredt fel. Az orvosok a füveikkel mostan csak megszomorítptták a szegény embereket, de Jbizony nem tudták, mint mozdítsanak a bajukon.

Galenus, amennyi javát mi láttuk az idő szerint, elmehetett volna gúnárt patkolni; szekretáriusai oly hosszú ideig mondták isteninek, hogy mostan mind a becsülete, mi volt neki, egészen odalett. Hippocrates, meglehet, nagy segedelmére volt a naptárcsinálóknak, de itten mit se mondhatott; hamarább megkaphatta valaki az izzadós kórságot, ha mindig csak őt bújta, mint ahogy haszontalan arcanumaival kikúrálhatta volna magát belőle. Paracelsus a könyveivel, a zsírok szelleméről, meg az ásványok szelleméről, annyit se tudott mondani: Istenem, gyógyítsad meg ezt az embert. Plus érát in artifice quam arte, az orvoson is nagyobb volt a kórság, semhogy maga magát meggyógyíthatta volna. Ez a nagy halandóság legelébb az öreg emberek között vette kezdetét, mivel emezek igen büszkék voltak a nagy szakállukra, mely melegen tartotta a mellüket, és szerzetükkel úgy befűtötték a házukat, hogy a falak sót izzadtának a megfertősödött, befulladt ájertől; sokak közülük csudálatosán forró párát leheltek ki magukból, ami is fennakadván bogos szakálluk repkényében, ki nem szabadulhatván, mi mást tehetett volna, mint (régtől fogva elrekesztett dohos lég

38

módjára) hogy romlást hozott a nevezett szakállas öregekre.

Bölcsebb vala náluknál a mi fráter Bankesünk, aki lenyeste virgonc lova farkát attól való félelmében, hogy ha valamikor szellentene egyet, a bűzösség megrekedne a sűrű lompos farkában, hallgatóinak bosszúságára. Ha elmondanám még azt is, hány borvirágos or,rú poroszló meg piros orcájú strázsa enyészett el ebben az izzadásbán, kegyelmetek el sem hinnék nekem. Amiként a szalamander a puszta tekintetével meghimlősíti a fán való almát, akként az idő szerint valamely poroszló avagy strázsa is csupán a tüzes orcája mutogatásával messzire kergetett bárkit. Valamely helyein a világnak nincsen árnyéka a Napnak, bizony ha diebus illis angol földön is úgy lett volna, kihalt volna Brutusnak minden nemzetsége. Hanem hogy elkössem elbeszélésem fonalát, olyan heves és perzselő volt a lángoló levegő ég, mely környülvette vala az embereket akkoron, hogy a legszentebb életűek, kik az idő szerint éltének, Isten áldásának hitték volna, ha kecskévé változtatja őket, mert a.kecske nemcsak a száján meg az orrán ves/i a levegőt, hanem fülein által is.

Én meg azt gondoltam, vegyék a levegőt ott, ahol nekik tetszik, én bizony nem maradok tovább közöttük. Amint Turwin alatt csak amúgy felébői-harmadából, mulatságból valék katona, mostan Mars isten papjává lettem egészen. Leleményeimmel által mentem a tengeren, ahol is meghallván, hogy a francia király meg a svájciak egymásnak hajzatába kapaszkodtak vala, amilyen gyorsan csak tehettem, feléjük vettem utamat, gondolván, hogy majd beállók ahho/, amelyik erősebbnek mutatkozik. Jószerencsémre, .avagy balsorsomra (nem tudom bizonnyal, melyikre), éppen egy csata megvívásához érkeztein, holott gyönyörűséges vérontás látványában részeltetett mind a két hadakozó fél, emitten a behemót svájciak gázoltak kiontott vérükben, vala-

39

mint az ökör önnön, trágyájában, amottan meg a fürge franciák futöstak meg fetrengtek a vértől foltos mezőn, mint a patakból kikapott vízicsótány; mind az egész csatatér olyan sűrűn tele volt szórva csatabárdokkal, mint az ácsműhely faszilánkkal; a sok letaposott tetemtől ingoványnak tűnt a mező. Egy helyütt legyilkolt embereket láttam halomban, sírkő gyanánt fölöttük peniglen egy- elhullott csatamént; máshelyütt önnön zsigereikkel í összekötözött tetemeket; amiként a tirannus római csá'\ szarok Szokták volt a halálra szánt eleven foglyokat szem] tíit Bernbe-valamely holt tetemhez kötöztetni, akként voltak itt is elvegyülve a félig még elevenek a már régtől fogva rothadózó, megnyomorított hullákkal. Több levágott kar meg láb hevert széjjel a csatatéren azon a napon, mint amennyit össze lehetne szedni, szedjék bár ítéletnapig ; maga a francia király is igen megszomorodott ebben az ütközetben, mivel orcájába freccsent tulajdon embe- reinek veleje, háromszor is levágták alóla a csatamént, ' és háromszor döftek lándzsát a mellének: hanem aztán végezetül a velencések segedelmével lebírták a helvéciá<. nusokat vagy másképpen mondva svájciakat, őt magát > peniglen győztessé koronázták, és Millaine városa a békesség zálogául neki magát megadta.

Harmadik fejezet

Mikoron ez a háborúság imigyen elmúla, és a seregeket szelnék eresztették, én, miként a varjú, mely mindig arra száll, hol dögre találhat, Németországba, Münster városába röppentem, melyet az idő szerint bizonyos John Leiden nevezetű anabaptista barát tartott a császárnak meg Saxpnia hercegének ellenében. Ottan jó reménységben valék, hogy tisztes időre felüthetem sátorfámát, mivel úgy gondoltam, hogy semmi város,nem áll ostromnak elébe, hanem tarthat ki, és ezek a münste-

40 ^

<c

a

riek ki is tartottak derekasan, mert akkoron már egy esztendeje vesztegeltették a Császárt meg Saxonia hercegét, és még tovább is bírták volna, hanem közéjük teleperlett Éhínség Nagyasszony, miért is arra kényszerültek, hogy hírvivők által megegyezzenek az ostromlókkal a mezei ütközet napjában, mikoron anabaptista tévelygő hitük szerint valóan újra keresztelik majd mindnyájukat a tulajdon vérükkel.

Eljött az a nap, nagy hadonászással lépett ki John Leiden, a szabó, nyakában posztóból összeöltött stóla, mellén kereszt csüngött, mint varrószál végén a csomó, vállára páncél gyanánt, mint tálcavivőknek a zsákocska, valamelyikre a terhet támasztják, kerekre tömött tűpárna vala csatolva, melyből öklelő csúcsként zsákvarró tű meredt, lándzsául meg mesterlegények furkósbotját markolta, páncélingül serfőzők bivalybőr kötényét borította a hátára, fejébe sisak gyanánt óriás csizmát húzott égnek álló talppal, melybe annyi szöget vertek, valamennyi elfért rajta; emberei csupa alávaló kézművesek voltak, úgy mint csizmadiák, tímárok meg üstfoltozók, kik közül némelyek vasrudakkal, szekercékkel, mások dongavonó késsel, vasvillával, ásókkal, csákányokkal meg kéreghántókkal voltak felfegyverkezve; az, melyikük legjobban felfegyverkezett, rozsdás, ócska, pókhálóktól derekasan körülfont alabárdot hozott a csatába a maga személyének védelmére. Emitt-amott szemem elé került némelyikük, aki valamely üszögös csontkoponyát hordott a fején, mely már kétszáz esztendeje szolgált neki és eleinek éjjeli edényül, meg egy másik, aki serpenyőkből rótt össze páncélinget hasa és háta oltalmára, a harmadik peniglen iszonyú vénséges csizma talpát rakta zekéjének hasa részére páncélzatul, nehogy valamely veszedelmes seb essék rajta; megint másikuk telitömte rézpénzzel az ingét, gondolván, hogy ha az ellenség elfogná őt, majd aranynak hiszi, és megkíméli életét a pénzéért. Igen istenfélő, ájtatos nagy szamarak

43

valának, és oly igen elteltek a maguk csodálatával, hog\ azt képzelték, ők is éppen annyit tudnak Isten akaratáról e világban, miként a gazdagok, mivel megs/állta őket a sugallat, és. folyvást a fülükbe zümmögte, valamely dobozba zárt darázs módjára, hogy mi az újság a mennyben,, a pokolban, meg a gyehennában, és ki ellenükre merészelne tenni az ex tempore megkapja a talpa alá az útilaput a kárhozatra, azzal kérkedének, hogy haj s/ál nem sok, de annyira se különböznek az apostoloktól, mivel maguk is éppen oly szegények, mint amazok valának, mesterségük is éppen oly alantas, mint amazoké, és éppen olyan mennyei sugallatot kaptak ők is, meg hogy az Isten egyik embert sem tartja különb becsben a másikánál, és ebben nincsen is más hiba, csupán az a kicsike megbúva, hogy Péter kardot viselt, emezek meg azt prédikálták, hogy a pokol, tüzére jutnak mindenek, kik maguk személyét karddal övezik; de e/ek oly igen szilárdak és vakok valának ebbéli hitükben, hogy mostan, mikoron csatába kellett vonulniuk, egy sem akadt közöttük, ki karddal jött volna a csatába (bizony még a kardvirágot is mind kiirtották), nehogy általa veszne. Ellene vagyon a törvénynek, mondották, hogy bárki anya szülte kardot vonjon, kivéve ebből egyedül a magisztrátust; és úgy is vala (miről is az elébb megfeledkezem), mert becsületemre mondom, Jack Leidennek, a magisztrátusuknak valamely mihaszna legényke módjára ott himbálózott az oldalán egy rozsdás fringiához mindenképp hasonlatos szerszám; most már jól emlékezem reá, nagy kárt azzal ugyan senkiben sem tehetett, de viselte, hogy mindenek láthassák, megcseleks/i ellenségei romlását; akár jósjele is lehetett volna kétmarkolatú bibliamagyará/atának. Quid /'dura? Öss/t^/edte hát embereit Jack Leiden, és kenetet osztogatott nekik, de nem úgy értendő ám, hogy a^-mennybemenetelre készítette volna őket, hanem csak úgy, > miként a tengerészek, szurokba mártóztatják meg a//al kenegetik gúnyá-

44

iukat, hogy által ne hatolna rajta a vihar, akként ezek közül is némelyek szurokkal kenték, tapasztották szurtös ős foltos gúnyájukat, által ne járhatná a vas, mi többet ért valóban, mintha ennek nélküle álltak volna a fegyvereknek elébe. Ennek végeztével csatarendbe állította embereit a mezőn, hogy lenne honnan megfussanak, ha vereséget szenvednek.

Csendet, csendet, csend legyen ott fönn a harangtoronyban, kezdődik a/ istentisztelet, térdre hull John Leiden mind az egész fraternitásával, nagy^ jámborsággal, mielőtt a harcba bocsátkoznak, és imádkoznak, gajdolnak, kunyorálnak az Úristenhez, nyaggatják, engedné őket győzedelmeskedni, s teszik ezt peniglen olyan és elmondhatatlan indulattal, hogy azt hihetne bárki ember fia, nincsen ezen az egész földkerekén jóra való ember rajtuk kívül. Engedtessék meg nekem, hogy e helyűit kissé komolyabbra fordítsam a szót, mint sem ezen történet természetétől megkívántatik, avagy amiként bárki is várhatná tőlem, ki oly igen ifjú vagyok a teológia tudományának gyakorlásában; én amondó vagyok, hogy néni azok engedtetnek be elsőül a mennybéli ki- , rályságba, akik szüntelen csak azt kiáltozzák, Uram, nyissad meg előttünk a te országodat, Uram, nyissad meg előttünk a te országodat, meg nem a legnagyobb professzoroknak jut a legnagyobb porció a/ isteni malasztból, és nem mind arany az, ami fénylik. Mikoron Krisztus urunk azt mondta vala, hogy a mennybéli királyságot bő szenvedések övezik, nem arra a megpróbáltatásra gondolt vala, melyet a hosszas, fecsegő imák, meg a fáradságos, nyaggatós és hígvelejű misék mérnek az ember gyerekére, hanem melyeket hitéért a jó cselekedetek véghezvitelében kell elviselnie, valamint ezen megpróbáltatások türelmes elszenvedésére. A tudatlanok kapzsiságukban lerángatják magukhoz a Mennyek Országát, miglen mi a sok tanultságunkkal egyetemben a poklokra jutunk.

Valamint Az apostolok cselekedeteinek harmadik fe-

45

jezetében Péter és János a nyomorék bénára, ama kapujában a templomnak talált rá, mely ékesnek mondatik. azonképpen a mi templomunk leggyönyörűségesebb kapujában is, mind a nagy professzoroknak előtte sok nyomorék béna találtatik, kik bénák az életükben, bénák a jócselekedetekben, bénák minden dolgokban, ámde mégis mindig ott ülnek a templom kapujában, és senki sincsen nálunk nagyobb igyekvéssel, hogy a reformáció dolgairól disputába bocsátkozzék, ámde senki sem késlekedhet hosszabban emezeknél, mikor a jámbor élet kapuján által kell bebocsátkozni az Úr igaz templomába.

Nagyságaitok cáfolhatnák szavaim mondván, hogy azok, kiknek ellene én mostan beszélek, buzgóbbak az írás olvasásában, és az istentiszteletek gyakorlásában, józanabbak tekintetükben, és mértékletesebbek öltözékükben, mint bárki más. De engedjétek meg, urak, hogy megválaszoljak tinéktek erre; nem azt mondja-é Krisztus, hogy a végítélet napjának eljövetele előtt sötétséggé változik a Nap, vérré a Hold, aminek mi egyéb lehetne a jelentése, mint hogy az Evangélium dicsőséges Napja megfogyatkozik majdan a színlelés sötét fellegében, hogy az, mely a megváltásnak legfényesebb planétája, akkoron a tévelygés és sötétség eszközévé válik: és vérré válik a Hold, vagyis kik legtündöklőbben fénylenek, lesznek azok a leghaloványabb méccsé, kik leghívebbnek tűnnek areligióhoz, árendába veszik majd a templom csarnokait, vérré válnak, és mindez bekövetkezend, még mielőtt eljő az Úrnak nevezetes napja, melynek elmúltának ez a mi korunk előestéje.

Engedjék meg méltóságaitok, hogy közönségesen ismerősebb példázatot használjak, mivel oly szerfelett elfajzott a sokaság buzgalma. Nem vezette-é az ördög Krisztust a templom legmagasabb csúcsára, hogy ezáltal megkísértse őt? Ha magát Krisztust is felvezeté oda, vajon nem vezetheti-é fel az alakoskodó álszentek egész ármádiáját is a templomnak legmagasabb csúcsára, a

46

religió és szentség legfensőbb lépcsőfokára, hogy elcsábítsa és lebírja őket ennek általa? Azon szavakat mondom mostan nektek, melyekkel a mi megkísértett Megváltónk fordult más beszédeknek közötte az ő tanítványaihoz: Óvakodjatok a hamis prófétáktól és még azt is monda: Bizony, bizony mondom nektek, nem nagyobb a szolga az ő uránál. Bizony, bizony én is mondom nektek, a bűnös emberek nem szentebbek, mint a szent Jézus, az ő teremtőjük. És akkor a szent Jézus újra elismétlé szent mondását: Emlékezzetek a szavakra, melyeket mondtam volt tinéktek, hogy nem nagyobb és nem is szentebb a szolga az ő uránál; mintha azt mondta volna: Emlékezzetek erre, véssétek emlékezetetekbe, mert kqvélységetekben el fogjátok feledni, és sok esztendő beletelik, míg elmúlik átkos hatálya ennek. Az, ki menteni akarja az ő lelkét, el fogja veszíteni azt; az, ki ajtóstul akar a mennyekbe rontani, és semmibe veszi Isten rendelését, egy sorsra jut a gigászokkal, kik lekicsinylék Jupi-' tért, és a mennybe akartak felhágni, és lesújtattanak Ossa és Peleon hegyével, és az ördög kebelén sínylődnek az örökkön való Jcárhozatban.

Elévült habár valamely főpapnak már az ő tisztsége, mikoron Pál így szólott hozzája: Megver még téged az Isten, te sírnak fehérre meszelt fala; de akkor egy a körülállók közül megfeddé, mondván neki: A főpapot becsmérled?, és akkor Pál apostol bűnbánatot mutatott, és bocsánatért esedezett.

Mit csak sejtek, azt nem mondom, ámde, hogy isteni törvény szerint való az a hatalom, melynek ezen emberek ellene helyezik magukat, immáron igazolódott; távol legyen tőlem, hogy gyermeki érveimmel mint zsenge, zöld fűszállal akarjak tartó támasza lenni ily hatalmas épületnek; legyen elégséges ennyi: Az, ki ismeri Krisztust, ismeri az az Atyát is; az, ki ismeri a keresztényi hitet, ismeri az egyházatyákat is. De sokan vágynak közöttetek, akik Fülöp módjára immáron régóta Krisz-

47

tussal vagytok, és mégsem ismeritek őt, régtől fogva kereszténynek valijátok magatokat, és mégsem ismeritek az Úr igaz és valóságos szolgáit; á francia meg skót szakadárságot követitek, és mindenekben a svájciakhoz vagytok hasonlatosak, qui quaerunt, cum qua gente cadant, kik csak azt nézik, mely nemzettel tévelyeghetnének el legelébb a nyájtól.

Vala peniglen Néró császár idején valamely öregember, aki kiváló módját találta, miként tehetné az üveget is oly keménnyé, kalapács által formálódóvá, akár az arany; kell-é mondanom, hogy ugyanazon experimentumot, mit ő az üvegen gyakorlott, gyakorlottuk mi az evangéliumon? Hittel mondom nektek, így vagyon; megtaláltuk a fortélyát, miként kalapálhatjuk olyan eretnekséggé, aminő kedvünkre való. De ezen öntőtégelyeit a hamisságnak, és ezen üllőit az eretnekségnek folyó fémmé kell olvasztanunk a hit kemencéjében, és össze kell zúznunk, amiként ezen öregemberét is összetörték, különben félek, az újítás hamis és csillogó üvegét nagyobb becsben tartják majd, mint az evangélium óaranyat.

Hanem a legnagyobb hiba minden hibák közül, hogy holtan született hiteteket igen-igen gyermek atyák nemzették. Cato, ki a legbölcsebbek közül való a római históriában, akkor született, mikor atyja már négyszer húsz esztendőt számlált; nem lehet igaz és teljes atyja a hitnek, és nem nemzhet Istenhez hű férfiakat, csakis az, ki már magas kort ért meg tapasztalatokban, kinek jámbor beszédében sok esztendő szava szól, ki Zacheusszal túladott immáron minden hívságos földi jószágán, hogy ekképpen élvezhetné nem az ember, de a szellemtestű Messiás társaságát.

Papok és pásztorok, hagyjátok a pártütést és eretnekséget a tenger túlpartján pörlekedő roskatag egyházaknak, oly régtől fogva hadakoznak egymással a religió és az országlás dolgaiban egyként, hogy mostan már

48

csak akkor van lelkűknek nyugodalma, ha másoknak békességét dúlhatják. Amiért tartományaiknak szegénysége okán nem tudhatják illendőképp táplálni az egyházi magisztrátusok magasabb tisztségeit, minket is lealáznának a maguk üldözött, rebellis koldusságára; hasonlatosan a filozófusok cinikusoknak nevezett szektájához, kik látván, hogy nem marad rájuk atyjuktól sem föld, sem egyéb jószág, és semmijük sincsen a maguk fenntartására, hanem megvetetten és nyomorúságban kelletik tengődniük, téve azt, mit tehetnek, összeszövetkeztek, és megtanácskozták, miként szerezhetnének nagyobb becsületet a szegénységnek, mint amennyi a gazdag birtoknak és a nagy uraságnak vagyon. A konspirációnak meg a tanácskozásnak az lett a vége, hogy ezután majd magukban élnek, a más embernek még a szája leheletét vagy társaságát is megvetik és undoknak mondják, önkéntes szegénységet fogadtak (mindük csak a maga földjei szerint valóan), meg azt is megfogadták, hogy vékonyán falatoznak és kemény földön hálnak, meg oktalan baromnak becsmérlik és gyalázzák majd azokat, kiket a világ valamely becsben tart jószáguk vagy gazdagságuk okán. Diogenés lön az egyik első és legfőbb kolomposa ennek a csökönyös és mogorva filozófiának, ámde ebhitében élt bár, és gúny tárgyává tette a világ hitványságát meg a szerinte való bolondok silány gazdagságát, nem sokkal utóbb mégis hamispénz csináláson kapták cellájában; ezenképpen megy a mi cinikus, reformált tolvaj egyházainknak is a sora; ők csakugyan nem nyeldesik a nagy püspökségek szőlőinek fürtjeit, ám csak azért nem, mert nem tudják, hogyan tehetnének szert reá, gúnyájukat kelméjük után kényszerülnek szabni, csak akként tesznek, amiként tehetnek, nem amiként a kedvük tartaná, de bennünket itten, Angliában, kik jó szomszédaik vagyunk s több a kelménk, mint őnekik, hagyjanak békességben valamicskét bővebbre szabnunk a magunk zubbonyát.

49

Mi egyéb lehetett volna Münster gyászos romlásának is eredendő oka, mint az, hogy elűzték püspöküket, elkonfiskálták az egyházi javákat, és kockát vetettek birtokukra, amiként a római katonák is kockát vetettek Krisztus köntösére, azaz hogy rövid szóval mondjam, Isten hajlékát zsiványok tanyájává tették. Isten házát zsiványok tanyájává tette a sok éhes templomfosztogató. Tolvajok peniglen könnyen költik, mit könnyen szerzettek,

szentségtöréssel szerzett jószág ebül vész, a syracusai tirannus, Dionysius se lett gazdagabb, megrabolván Jupitert arany köntösétói, hanem országából elkergették, és iskolamesterként kényszerült életét tengetni Korinthusban; Isten sohasem hagyja bosszulatlan a religió nevének gyalázatát, légyen bár csúfé név; azt mondom nektek e,tárgyról, mit Ovidius mondott a heréitekről:

Qui primus pueris genitalia membra recidit, Vulnera qúae fecit, debuit ipse páti.

Azdnképpen az is, ki elsőnek emel kezet a hitre avagy az egyház javaira, maga is első leend, kit utolér a bosszú; Wolsey kardinális az az ember, ki eszemben vagyon, qui m suas poenas ingeniosus érát, ki elsőnek adott módot a maga megbuktatására. Miként fordult a sora annak utána neki magának és cinkosainak, kik attól fogva maguk mesterkedének, bőséggel tudatják a krónikák, habár még nem lakoltak eleget, és én nem kételkedem, hogy azt, mit a reájuk mért büntetésből még nem róttak le, utódaikon veszi meg majd az Ég.

Hanem hogy folytassam történetét, miként lön romlása ama bitorló John Leidennek: amint ottan egész hadi népével hasmánt vágódott, és vadul által adták magukat az imádkozásnak, eltökélték magukat, hogy addig nem szűnnek rimánkodni az Úristenhez, míglen az nem ad nékik a mennyekből valamely csodálatos jelet arra, hogy győzedelmeskedni fognak.

50

Tudni való, hogy John Leiden meg mind az ő égés/, eszement, éhenkórász hada úgy szokott imádkozni, hogy ha éktelen ordibálásukra meg lármázásukra Isten nem adja jelét, hogy teljesíti óhajaikat, emezek szitkot szórnak reá, gyalázzák szemtől szembe, civódnak vele, igazságtalanságról szájainak, és szemére vetik, hogy nem ura adott szavának, felhánytorgatják mind a sok ígére₇ tét, ahogy azok a Szentírásban olvashatóak; vagyis ezek nemcsak jámborul szolgálják az Urat, de azt akarják, hogy viszonzásképpen az Úr is szolgálja őket, és ilyen szolgálat után nyugosznak meg maguk a jobbágyi szolgálatban, hogy megmenekítenék nyakukat a kötéltől; ámde az, ki igazán szolgálja az Istent, és egyenes lelkiismeretének az a jelmondata: Ámor est mihi causa sequendi, Szolgálok, mert szeretek; az ilyen férfiú azt mondja: Ego te potius Domine t/uam tua dona xequar, magadért követlek téged, ó, Uram, nem peniglen kapzsiságból annak szeretetéért, mit érettem megtehetsz.

Nem is kell Krisztusnak más követő, csak az olyan, ki mindent odahagy az ő követéséért, ki levetkezi mind a maga vágyait, ki nem vár jutalmat ezen a földön, ki nem bánja és megveti a maga életét, asszonyát és gyermekét az ő ellenében, kinek boldogságos megnyugvása fölvenni keresztjét és követni őt.

Ezek az anabaptisták még nem hagyának oda mindeneket Krisztus követéséért, nem vetkezék le sóvárgásukat a bosszúra és az újításra, még nem mondának le reménységükről, hogy ellenségeikre romlás szakad, hanem nagyon is tekintik a maguk életét, nagyon is sokat gondolnak asszonyaikkal és gyermekeikkel, nem vették magukra keresztjüket, mely az alázat keresztje, hogy követnék Krisztust, de inkább újra megfeszítik, korholják, semmibe veszik őt, ha nem adja valamely jelét, hogy meghallgatá imáikat és könyörgéseiket. Deteriora sequntur, úgy követték Istent, hogy egyre buzdították, segítené őket. Isten meghallgatá imáikat, quodpetitur poena est, hamari

51

bűnhődésük volt az, miért imádkozának. íme, pimas/ könyörgésükre végtére jel tűnt fel a magas égben, a szivárvány dicsőséges jele, egy azon jellel, mit zászlajukon viseléhek, mely a szivárvány ábrázolatja vala.

>Ennek utána megbizonyosodván a maguk diadalában (miseri quodvoluntfacile eredunt), mit is eme nyomorúságos bűnösök könnyen hívének, kiáltozásokkal és nagy lármával nyomban futvást belerohantak jól megszolgált romlásukba.

Szánalmas és sírnivaló volt kegyetlen és tüzetesen véghezvitt lemészárolásuk. Ha azt látjuk, hogy egy medvét (mély a legkegyetlenebb minden vadak közül) véresen lebír valamely túlságos erő, és a számlálhatatlanul sok eb darabokra szaggatja, még akkoron is szánalomra indul szívünk, és azok, kik elébb undok fajzatához illendő halálnemet kívántak néki (most a vesztőhelyén látva Őt), visszaemlékezvénkenlény szívű óhajaikra, megsiratják szenvedését, mint valamely szelíd állatét az ocsmány pofájú szelindekek, mészárló hóhérainak ellenében; ezenképpen a túlerőtől légyűrt otromba münsteriek is ilyen szánalmat ébresztettek sok pártatlan szemlélőben, kik mostan már úgy tekintették őket (szenvedéseikben), mint ártatlan, mészárszékre vitt nyájat, holott annak előtte pásztorok ellen fegyverre kelt farkasok hordájának ítélték őket.

Maguk a császáriak is, kik kivégző hóhéraik valának (valamint az atya is rí, mikoron gyermekét ütlegeli, de sírván bár, mégis tovább üti), nem részvét és szomorúság nélkül vitték végbe a siralmas öldöklést, ámde a dobok és a harsonák mindegyre kérlelhetetlen megtorlást zengtek füleikbe, és oly igen feltüzelték őket, hogy karjuk nem időzhetett tanácsot kérni asszonyokéhoz hasonlatossá vált szemüktől, hanem kardjukkal, pikáikkal, csatabárdjukkal, íjukkal, buzogányukkal sújtották, döfödték, vágták, által verték, és porba vetettek annyit közülük minden percenetében a csatának, ahány szál kalász

/

52

dől el a kaszának egyetlen suhintására; vágván, döfbd\ én, sújtván, által ütvén, porba vetvén a népet, fegyvereik mégis feleannyit sem pusztítottak el közülük, mint Krisztus ítéletének zengő mennydörgése, oly közönséges lön lépten-nyomon a kardoknak vérben fürösztése, hogy alig lehetett a lecsapott fejeket az álgyúgolyóbisoktól elkülönöztetni, avagy a vértől megcsomósodott hajat a megaludt vértől koszorúzott összekaszabolt hústól.

Hanem egyszer vagy máskor ennek a történetemnek is ki kell lehelnie páráját, és mivel most éppoly jó időben vagyon, mintha tovább halogatnám, abba is hagynám, és mosnám tőle kezeim boldogan tisztára, bárha tudnám, mint tegyem, mert vargákról, üstfoltozókról, kötélverőkről, foltozó szabókról, hordó szurkolókról ily hosszan beszélvén, Múzsám szájából ugyan kikopott a szó, én meg szinte egészen megkukultam a poézis meg a teológia között. Mi légyen még ezen tragédia körül, mit uraságaitok hallani kívánnának? de mondják sebesen, mert a tollam már ismét talpra szökellt. Azt, ugyebár, hogyan halt John Leiden? Kutyaként, úgy pusztult el, fölakasztották, annak rendje és módja szerint valóan. Kompániáját illetőleg, érdekli soruk kegyelmeteket? Azt mondhatom, hogy amazok akkor már nem sok gondot adtak, hanem csak elébb, mert e/eket mind leöldösték, és egy sem menekülhetett, bizony még egyetlenegy sem, hogy elmondhatná a szivárvány történetét, így jár tehát az, aki anabaptistává lesz, puritánná vagy rabló zsivánnyá; meglehet, rövidke időig azt hiszi majd róla a világ, isteni sugallat költözött a bolond vargájába, de végezetül csak az következend, hogy a jó embereknek kell imádkozniuk a lelke üdvösségéért.

Münster ostroma ily szerencsétlen véget érvén, én is elbocsátottam magamat újonnan felöltőit lovagságomból. Az idő szerint nem volt más háborúság á keresztény világban, holott a magam fajtája tiszteletet és becsületet szerezhetne, miért is, minek utána megtanultam, mint

kell német nyelven" fél óra hossziglan cifrázva bonjure-i mondám^ útra keltem, és amilyen sebesen csak tehettem, utaztam Anglia felé.

Hol mi szekéren, hol meg cáak az apostolok lován Middleborough-ba, juték (csak az Úristen látja, mely forgandó a magamfajta kóbor lovag szerencséje), ahol összetalálkozék a nagy tiszteletű Lord Henry Howarddal, Surrey earljével, az én istenben boldogult gazdámmal. Jézus nevére mondom, örültem is neki szerfelett, a mennyeknek látása sem lehetett volna nagyobb boldogságomra, mint az ő személye, igazi, nemes Lord volt ő, maga a testet öltött bőkezűség (ha ugyan ebben a mi vaskorunkban maradt még bőkezűség a földön, mi testet ölthetett), herceg valójában, mivel poéta volt, olyan, kinek párja nincsen.

Soha a végzet oly gyalázatot nem vesz magára, mint mikoron eltűri, hogy valamely kiváló költő meghal, mert ha parázslik még Ádámnak Paradicsom béli tökéletességébőt szikrányi is halandók kebelében, akkor Isten azt bizonnyal mindenekben legteljesebbre teremtett képébe, á poétába rejté. Senki sem áll oly közel Istenhez elmésségben, senki sem szemléli oly megvetéssel e világot, vatis avarus non temere est animus, mondja Horatius, versus amat hoc studet unum. Ritkán látható, hogy valamely poétát megszállja a kapzsiság, mert a poéta csupán a versezeteket szereti, gyönyörűségét nem lelheti semmi egyébben; és amiként ők megvetik a világot, azonképpen ők maguk sem kevésbé megvetettek a világ tekintetében. Semmibe veszi őket a világ, mert ők nem e világról valók; gondolataik fölötte szárnyalnak a csupán tudatlansággal teljes világnak, s mind e világi gőgnek és kevélységnek.

Édes szavú angyalokhoz hasonlatos mennybélieket faggató-teremtményként örökkön a művészetek mennyében társalkodnak, és a mennyország maga sem egyéb, mint a tudás és ismeret legmagasabb lépcsője, és az,

•"

54

ki ismeri maga magát és minden egyéb dolgokat, ismeri az a boldogsághoz vivő utat is; boldog, háromszorosan boldog az, kinek Isten megkettőzé lelkét, és bizony mondom nektek, a poétáknak kettős lelket adott a Mindenható.

Hősies gazdám kivált e természetfeletti elmésségben, nem élt meg az ő kebelében az otromba, evilági kapzsiság, gyarló asszonyi kishitűség és gyávaság, de lakoztak kebelében csodálatos légi és tűzi szellemek, szabadsággal, nagylelkűséggel és bőkezűséggel teljesek. Engedtessék meg ne szólnom többet kiválóságáról, mert félek, lelkem minden erejét az ő dicséretére költőm, és magamnak mi sem marad, és lelkem megüresedvén nem tudom folytatni históriámat.

Miután ekként összetalálkozám véle, kit oly igen csodálék, hiába csábítottak engem már bármi egyéb szolgálatba, foglalkozásba, mert akkor nekem vissza kellett fordulnom, s megosztoznom véle a vándorlás kockajátékának szerencséjén avagy balszerencséjén. Nem volt mindenestül ellenemre, hogy ily gazdag erszény birtokosával járjam a világot, ámde erősen eltöprenkedém az fölött, mi nemű változása kedélyének csábíthatta el szülőföldjéről, szükségtelen veszedelmeket keresni magának a tengeren túli részeken, ezért egy estve nagy bátorsággal meg is kérdeztem tőle, mi lenne az ok, ami miatt ide jött vala,.

Ah, mondja ő, kicsi apródom, aligha tudhatod te felfogni elméddel, mily nagy metamorfózis vett rajtam erőt, mióta utolszor láttalak. Vagyon egy kicsiny isten, ki úgy híva tik, Szerelem, kit mindenek imádnak, csupán az ólomagyúak nem, mely gyermeki isten egyedül való királyának és császárának proklamálja magát minden tűzzel sütő szemeknek és lágy szíveknek, és bizony ő az, ki tekintetemben uraságát gyakorolj a, és csalafintaságával kiűzé belőlem józan nyugodalmam.

Ismered te is a fennkölt Geraldine-t, ki félek, túlsággal

55

fennkölt, semhogy szobránál vagy oltáránál hódolhatnék; ő az, ki Itáliából jött ki, hogy megbabonázza mind Anglia bölcseit, Katherine özvegy királyné udvarának hölgye, és szépségéből olyan mór ingj a vagyon, hogy méltó általa az egész kereszténység legnagyobb királyainak udvarló széptevésére. Hő napsugarai lángra lobbantották kebelem phoenixfészkét, s én magam önnön kezemméla magasztalás és a>? édes szenvedélyek arábiai fűszerszámait szedtem, hogy velük tápláljam dőre szenvedélyem halotti máglyájának lángját. Kik arra kárhoztattanak, hogy magasra rakott rózsaágy lágy mélyébe süppedve haljanak megfulladván, nem haltak oly édes halált, valamilyent én halnék, ha az ő rózsa szín megvetése lehetne hóhérom.

Ó, háromszorosan is császári Hampton Court, Cupido bűvös palotája, a hely, holott először pillantani meg a Mindenható mindenekkel teljes hatalmát és tökéletességéthalandóalakjábaöltözötten, te, ki kies nyájasságod révén üdvös vigaszt nyújtasz mindeneknek, nékem mit sem/nyújtasz fennen költ búnál egyebet, enyhet mérő kincses hazáid legfőbbikéből! Értsd meg, ó, drága Wilton, ott esett, hogy szemem először mennybélinél is magasztosabb Geraldine-omra vetettem. Megpillantván őt megcsodáltam, és tekintetem nyomban eltelt ritka becsének látásával. Hosszas kérlelés és szüntelen fogadkozás végezetül elnyerte számomra a kegyet, hogy színe elé eresztett. Soha még megvetett rabszolga nem szolgálta oly hív apródként úrnőjét, kinek kedve sohasem telhetett, miként én Geraldine-omat. Éltemnek, gazdagságomnak, barátaimnak végzete mind csak az ő parancsoló szaván fordult.

Egyszer aztán eltökéltem magamat, hogy utazásra indulok, mivel Itália'fényes híre és Itáliának a költészettől való igen erős hírneve okából másik úrnőm, a Költészet iránti nagy hajlandóságom egészen elragadta lelkemet. Semmi sem téríthetett el szándékomtól, miért is

56

odamenék úrnőmhöz, amint más nemes hölgyekkel Hampton Court paradicsomi kertjében sétált vala, és mély alázattal kérlelem, hogy bocsátana el kegyesen, s engedne távol lennem szolgálatából, hogy egy-két esztendőre Itáliába utazhatnék. Józan okossággal azt válaszolta kérésemre, hogy ha szerelmem valóban oly forró, amint azt gyakorta állítám, helyén valóan cselekszem, hogy a távollét flastromát tapasztom reá, mivel a távollét, mint mondják, feledést hoz; ámde mivel Itáliát, énnekem szülőföldemet áhítod látni, hajlok arra, hogy óhajod a magam óhajává is tegyem. Ipete Italiam, menj és keresd Itáliát Aeneasszal, ám légy hívebb Aeneasnál; reménylem, ama bölcselmet termő égöv nem érlelend semminő változást ily bölcs kebelben. Nem nevezem többé szülőhazámnak, ha összeszövetkezik véled énellenem valamely új szerelemben. Egy megbízást azonban adok, bár legyen kérés inkább, semmint megbízatás: ha majd Firenzébe érkezel (ama kecses városba, honnan büszke származásom veszem), vívj meg tornában szépségemért minden lovaggal, ki viadalra jelentkezik.

Nagyságod oly dicsőséggel hordozá fegyvereit eddigelé, hogy nem lehet hírem romlására szépségem minden glóriáját nagyságodnak üggyel forgatott fegyvereire bíznom. Örömömre lenne, ha hírre jutnék, holott szülétek, örömömre lenne, ha nagyságodnak híre kelne ott, hol a hírnév és dicsőség az ő legfényesebb trónusán ül. Eredjen hát, útján óvja Isten, engem peniglen ne feledjen, hosszú távolléte örökkönvalóvá tesz majd engemet kegyelmed tekintetében, ám vágyai kihunynak, míglen utazása egyszer végére ér.

Ekkor a könnyek elébe futottak a szóknak, és elzárták csínnal kieszelt beszédem folyását, valamint a szél is lecsendesíti az esőt; szívperzselő sóhajoknak közepette megígértem búcsúóhajának teljesítését, és megesküvék, hogy csakis övé leszek, míglen kihűl éltem, és magamat

.57

magaménak többé nem mondhatom, hinc illáé lacrimae, íme, innen ered az ok, amiért vándorlásra keltem.

Nem kevés mulatságomra volt ezen nem várt szerelmi történet, kivált oly szájból, melyből máskoron semmi egyéb, csakis a mérséklet és erény komor tanai soroltak ,elÖ. Esküszöm kegyelmeteknek, ezer arannyal is többre tartottam társaságát, amiért odahagyta korábbi szép szavait a szemérmes tisztaságról és a szűzi önmegtartóztatásról. Esdeklem is Istenhez, szeretne engemet annyira, amennyire éh szeretem az egyeries szavú embert, mert bizony mondom nektek, a por az por, a test meg test, a pór a pofhoz vágyik, a test meg a testhez, esendő por, esendő test, és vajon ki óvhatná meg az ember fiát attól, hogy úgy cselekedjék, amint az a teremtésnek rendjében reá kiszabatott?

Véget vetvén ezen haszon nélkül való elmefuttatásoknak pro et contra, felkerekedénk Velence felé, de úgy, hogy Rotterdamot is utunkba ejténk, mely város penig éppen nem esett utunkba, ahol is felkerestük a régi tudományoknak legfőbb díszét, ama bölcsességben bővelkedő, nevezetesen nagy eszű tudós deákot, Erasmust és vele a víg lelkületű Sir Thomas Moore_Tt, honfitársunkat, aki kevéssel mielőttünk jött vala által a tengeren, hogy megvizitálja a felül mondott komoly és szigorú tekintetű Erasmus atyát; mi beszédünk, konferenciánk minekünk .ottan a mondott urakkal lön, azt fölös lenne mostan mindet elősorolni, de annyit mondhatok kegyelmeteknek, Erasmusnak minden beszédeiből úgy tetszett ki, igen erősen rosszallja a fejedelmeknek azon oktondiságát, hogy az élósdieknek meg a balgáknak kedveznek, és mindezektől olyan erősen megutálkozott, hogy kinyilatkoztatá: maga is az árral fog úszni ezután, és tüstént ír egy nagy könyvet a balgaság dicséretéről. A gyors eszű Sir Thomas Moore más vizek felé irányította elméje hajóját, mivel látván, hogy a gonosz szokások mindenütt megrontották a közjavát és hogy a fejedelemségek nem

,

58

egyebek tengeri rablóknak gyilkosság és erőszakosság által lett gyülekezeteinél, melyeket titkos pártoskodással és vérontással tartanak fenn, és hogy a legfőbb és viruló királyságokban nincsen egyenlően avagy jól elosztott közjó a polgárok között, hanem a gazdagok összeesküsznek a szegények kárára, és azt állítják, hogy törvényekkel ellentétes módon szerzett javaikat a közjó nevében és javára gyűjtik, elvégezte magában, hogy elkészíti a közjónak avagy az igazságos kormányzásnak legtökéletesebb tervezetét, minek az Utópia titulust fogja adni.

Azzal mi magukra hagytuk őket, űzni békétlen elméjük stúdiumait, és nekiindultunk következő utazásunknak, Wittenbergába.

Negyedik fejezet

Amint beléptünk Wittenbergába, tüstént Saxonia odaérkező hercegének ünnepélyes és tudós köszöntését bámulhattuk. A herceg volt a város univerzitásának legfőbb pátrónusa, és Luther pártjára állt a szentmisének meg a pápai törvénykezésnek városukból való kitiltásában, ezért aztán ezek a bürgerek igencsak hajlongtahak előtte. Köszöntése legfőbb ceremóniái ezek valának: legelébb is az univerzitásuk fői (igen nagy fők voltak, mondhatom) fogadták csuklyás álszenteskedésbe és doktori díszeikbe öltözötten, secundum formám statuti, mikor is az univerzitás szónoka, akinek pogácsakapkodói nagy bőséggel be valának hintve rózsavízzel, valamely igen tudákos, de inkább irgalmatlan orációt tartott (mivel hogy egész idő alatt zuhogott az eső), és amelyről rögtön lerítt, hogy részint és egészint Tulliusból csente vala, de meg kell nékik bocsátani, mert habár kiürítvén szótáraikat, mintha a világ ürítette volna ki zsigereit, olyan volt az, nem azért tették, hogy elméjükkel hivalkodjanak ekképpen (mert Isten a tudója, hogy amabban mennyire

59

szűkösködnek), hanem, hogy kimutatnák, mekkora nagy szíves'indulattal viseltetnek a herceg irányában (miért is állatták' ónagyságát az esőben, míglen a pőre testéig által ázott), ezernyi quemadmodummal és quapropterrel rontott reá, és minden mondatát azzal végzé, hogy esse p»sse videatur; sorra vette mind a kilenc erényt, dicsérvén őnagyságát, és hasonlítgatván mindenikhez, megígérte, hogy esdekelnek majd az Úrhoz, hogy éltetné őkegyelmességét Nestor éveinek fogytáig, aztán azzal a minden könyvkukactól összerágott vergiliusi verssel, hogy dum

juga montis aper, valahára pecsétet rakott a gigájára, és

l elkiáltotta a dixit.

Minekutána ez a díszmenet elvonult, az ifjabb diákság nyomorú, gyülevész népe rohanta meg a herceget, akik akként ordítozának őnagyságára, mind ahányan valáhak egyszerre a maguk zagyva módján, mint egy koldusregiment, hogy Isten megáldja kegyelmességedet, Isten megáldja kegyelmességedet, Krisztus tartsa meg nagyságodat, ha csupán egyetlen óra hossziglan is. Valamelyes félgaras ára latinságot emezek is szórtának a herceg szeme közé, de válogatott szavak voltak ám, mondhatom kegyelmeteknek, amint hogy lehet válogatni a trágyadombra kivétett rongyok közül is. A városnak legvégében peniglen a bürgerek és a Wittenbergát megtestesítő balgák gyülekezete fogadta a herceget, díszes színekbe öltözötten, mármint hogy orcájuk öltözött ily díszes színezetbe, mivel italozástól pírra hevült részegeskedő volt mindük, és a veresnek, a bíbornak, a karmazsinnak, a réznek és a meggyvörösnek minden színei fellelhetőek voltának ábrázatjukon. Arühös zsiványai egyetlen petákot sem költöttek a városuk pénzéből őkegyelmessége fogadtatására, kivéve, hogy újra mázoltatták sörházaikat, valamelyek rendesen amúgy is csinosabbak templomaiknál, meg hogy kapuik fölébe kirakatták a város címerének ábrázolatját, amint a herceg címerének egész-

, scgére vedeli a bort, mely felirat az ő böfögő nyelvükön

60

valahogy ekképpen hangzott: Vanhotten, slotten, irk bloshen "lőtten geldersíiké; akármi lett légyen e szóknak jelentése, az értelmük bizonnyal az volt, hogy „a jó ital minden kórságra medicina".

Egy pöfFeszkedő hasú, tudálékos orátort, nevezett Vanderhulkét választották maguk közül, hogy orációval köszöntené a herceg őkegyelmességét, de ennek a szónoknak olyan borvirágos, dagadtra felfúvódott ábrázata volt, mint valamely szaracénnak, szeme meg akkora, valamint két Kent megyei osztriga kagyló, a szája öble akkorára nyílt vala, ahányszor szólásra nyitotta, mint azok a régi várkapuk, a szakáilát meg mintha szőrből, sárból, szalmából összetapasztott madárfészket széjjel-; tépkedve ragasztották volna fel az ábrázatára. Sörrel frissen lepecsételt fekete bőrből való gúnyát öltött, még egy rövid köpönyeget, mely ránc nélkül feszült a hátán, és elöl meg hátul medveprémmel hivalkodott, fejére meg vörös hálósipkát húzott. Mindezekhez illendő értelmű és velejű volt ez a sörtől bűzlő oráció. Nemes és vitézlő herceg úr (ideo nobilis quasi no bilis), mivel nem találkozik uraságodban sem mérges epe, sem emésztő dühösség mi ellenünk, kérünk téged, vegyed tudomásul, hogy mostan mi, kik vagyunk Wittenberga városának megszemélyesítői, általam, ki vagyok penig nyelve a hálának, városi polgár születésem jogán, szabad német ember a természet kegyéből, mesterségemre nézve szónok, és írnok tanultságom révén, teljes alázattal és tisztességgel, minden kegyelmed iránt való bőséges szívbéli hajlandóságunkkal köszöntünk . téged Wittenberga városában; köszöntve légy, mondám, de ó, aranyszájú retorika, töröld meg örökkön való szájadnak szélét, és súgj nékem valamely méltóbb, India kincseihez hasonlatos metafo-' rát ezen szász vitéz s hercegi vérének üdvözlésére. Ó, szent Szónoklat istenasszonya, vonjad ki bókoló szavaid szekrényének hősi éneket mondó fiókját, és dicséretet

67

zengő szóid kincsesházának legdiadalmasabb hadával

rohanj reá. A tehetetlen beszéd mind a nyolc retorikai figurájával egyetemben sem lehet képes elsorolni azon mérhetetlen adományt, ki nagyságod békessége minekünk, még'akkor sem (könnyekkel szememben mondom ezt), ha akként tűnnék vagy tetszenék, hogy a mennyek nyilatkoznak meg általa, és mégis úgy lehet, habár mégsem, ámde meglehet, csipetnyi áldozat az csupán, mely nagyságodnak, ki gyávaságában és alávaló gonoszságában is oly fennkölt, mindenképpen dicséretére válik. Ámde mi végre folytatnám botladozón ágazó beszédemet, kapdosódnék tovább holmi bolhákként szerte szökdöső kétértelmű retorikai figurák után, mikoron a bölcsesség az bölcsesség és nem egyéb, a szíves indulat peniglen egyszerűen szíves indulat. Ezért én mostan az előbb mondottak szerint valóan felajánlom a mi városunk nagyságod iránt való generális szíves hajlandóságát, mely módjában s alakjában egyként valamely aranykupához hasonlatos, áldozat gyanánt peniglen felajánlom nagyságodnak, s minden törvény szerint nemzett utódáJiak, hogy abból egészségére igyék. A habókos, tudós könyvek versezetekből vonnak baldachint nagyságod feje fölébe és terítenek kárpitot lába elé. Mi, kik jóravaló atyafiak vagyunk, és élünk vígsággal, mint tehetjük s kupánkat tölthetjük, nem mondunk versezet'eket nagyságodra, hanem tesszük azt, mihez mi értünk, és megvendégeljük kegyelmedet, ha nem egyébbel, akkor üres kupával. Annak vagyon elegendő tudománya, aki megtanulta, hogy fejedelmére kell innia.

Nemes herceg, úgy értem, ahogyan mondom, míglen nagyságod városunkban időzik, minden paripái a mi ' magupk költségére térdig fognak gázolni fenyőrügyből főzött sörben. Nem lészen egyetlen eb sem azok között, kiket nagyságod magával hozott, melyiket nem vendégelünk majd rajnai borral és ízes vizapecsenyével. Mi nem viselünk bárányprémet és hermelint palástunkon, mint

az akadémiai tudós professzorok, de tudunk inni arra, hogy a Mindenható megháborítsa ellenségeink elméjét. Jó gyapjúnk van minekünk az ő báránybőrük helyett, hermelinjük helyett peniglen szilaj sárga csikóink ládáinkba zárva. Azt mondják, tompa az elménk, mivel mesterségünk mechanikai, és jól mondják, mert bizony moechi legtöbbünk, vagyis felszarvazott férj avagy rimapecér, és ősi nemzetségünket Moecha templomától vesszük, holott Mahometet felakasztották vala. A három világrész: Amerika, Afrika és Ázsia is osztozik a mi mechanikai hitvallásunkban. Néró császár, midőn így kiáltott : 0 quantus artifex pereo, a mi szabadságunk mellett tett hitet. Amint az artifex polgár, vagy másképpen mondva: kézműves, azonképp a carnifex peniglen akadémiai tudós professzor, vagy másképpen mondva: hóhér. Lépj be tehát házainkba, nemes herceg. Lakozz tehát vígsággal városunk falai között, nemes herceg, és hidd meg, hogy amiként a fokhagymától háromfélét teszen az ember fia: nevezetesen hunyít, iszik és szaglik, azonképpen mi is behunyjuk szemünk tökéletlenségeid láttán, iszunk barátaidra, ellenségeid peniglen bűzösek lesznek előttünk mindahányan. Úgy legyen. Az ég vezéreljen minden dolgaidban.

•

Nevetett a herceg nagyot ezen a tréfás beszéden, de még ugyanazon nap estéjére egy másik mulatságos spektákulumot is készítettek a tiszteletére: meginvitálták őnagyságát az egyik legfőbb oskolára, ahol a diákok valamely komédiát adtak elő. Acolastus, a tékozló fiú, ez volta címe, de a teátristák olyan hitványul alakoskodtak benne, olyan igen silányul volt elrendezve az e'gész, hogy kacagott volna a közönség, ha Heraclitust játsszák bár. Az egyik, mintha csak kőpadlóra lépne, úgy csapta oda lábát a színpadra, mikor felhágott a deszkákra, hogy valóban azt hittem, feltévé magában, valamely örök gyalázatot hoz az ácsra, aki összerótta a szerkezetet. A másik meg úgy hadonászott a karjával, mintha pózna

63

lenne, amivel a körtefa termését szokás leverni, de olyan erősen kalimpált, hogy rémület szállta meg mindünket, le ne verné a fejük fölé aggatott gyertyákat, sötétségbe borítván ezzel mind az egész termet. A harmadik meg semmit sem csinált, csak az ábrázatját facsargatta különféle .módokon. Volt közöttük egy mihaszna pojáca is, aki tapsolva verdeste a tenyerét meg pattintgatott az ujjaival, és úgy tűnt, valamint ha paraszttáncot járna a színpad egyik végétől a másikig meg vissza. Az egyetlen dolog, amit jól adtak, az a tékozló fiú éhsége volt, mivel hogy a legtöbb diák bizony éhkoppon élt, és valaki csak látta őket, hihette, nem az emberek, de a disznók univerzitására járnak, és ott tanulják, hogyan kell igaz malac módra makkolni, mivel hogy olyan serény buzgalommal láttak neki az eledelnek, valamint a disznó. Egyetlen tréfa nem sok, de emezek annyit sem tartogattak, hogy visszatartanák véle a közönséget az elszunnyadástól, mert mi volt, csak afféle seprűből koholt törkölyhöz hasonlatos volt, meg nagy ritkán a szolga gazdáját megelőzve nyúlt mancsával a tányérba, és mohóságában a habzsolással csaknem magába fojtotta a lelket, hogy ezzel kacagtatná a nézősereget.

Másodnapon ünnepélyes nagy disputát tartottak, hol^ott Luther meg Carolostadius szitkozódtak felesben. Annyit tudok, hogy egész hegyet hordottak össze szavakból a szentmise meg a pápa ellen, de ennél különb részletekre bizony nem emlékezem a mondott uraságok disputálásából. Olyan nagy komolysággal meg hévvel voltak, hogyjószerintazt hittem, egymást szapulják mérges szóikkal valóban. Luthernek volt a nagyobb hangja kettőjük közül, Carolostadius meg a padoknak öklével való döngetésében meg csapkodásában tett túl rajta: quae supra nos, nihil ad nos. Semmi olyan nem jött ki a szájukon, mitől az ember fiának nevethetnékje támadott volna, ezért nem is szólok többet felőlük. Hanem a hadonászásukban, kalimpálásukban meg testüknek himbálásában

64

nagy ritkán előadta magát valamely morzsája a nevetségnek az ember fiának derülésére; nem is emezen kettőre gondolok, de a többi opponensek meg a nekik vála-_x szolgató ellenlábasok ármádiájára. Az egyik, valahányszor kibökött egy fél szótagocskát is, döfött egyet a mutatóujjával, és az orrával bólintott hozzája, mint valamely vén kántor, aki ifjú kóristát tanít ütemet tartani. A másik meg, akárhányszor ponthoz ért a beszédjében, mindannyiszor törlött egyet kendőjével a száján, és valamikoron úgy képzelte, olyan csudálatosát mondott, hogy. a hallgatóságnak szeme is, szája is ellátva maradt az álmélkodástól, a haját borzolgatta, és a bajszán is pödört kettőt vagy hármat, hogy az idő alatt a nézőknek legyen • elégséges alkalmuk megtapsolni mondását. A harmadik penig hányta-vetette a fejét, miként a zabolával játszódó büszke paripa, vagy miként némely csudálatos üggyel úszók, kik karjuk minden csapásánál bal felől vetik az álluk a válluk fölébe. A negyedik izzadt, és tajték habzott a száján haragjában, amiért ellenfele megtagadta amazon részét a szillogizmusnak, melynek megválaszolására nem készült föl. Az ötödik úgy tárta széjjel karjait, valamint az ajtónálló, ki a vendégek előtt megyén, hogy utat nyisson nekik az emberek között, és valahányszor azt képzelte, hogy sikerült eljutnia valamely végső konklúzióhoz, középső ujjával és a hüvelykjével nagyokat pattintott. A hatodik úgy a földnek lógatta ábrázatját, mint valami birka, meg csak hebegett és folyatta a nyálát nagy szánalmasan, mikor az ő tudós teóriáját félrerugdosták az útból. A hetedik levegőért kapkodott, és úgyhörgött, mintha valamely gonosz argumentum szorongatná a gigáját. Hitvány könyvrágó népség volt mindahány, kikben akadt bár némi tanultság meg olvasottság, de velő az már nem, hogy hasznát is vennék a tudományuknak. Azt képzelték, hogy a herceg uraság abban leli legnagyobb gyönyörűségét e földön, ha az ő latin beszédjükkel töltekezhetik, és valóban, míg más

65

sem jött ki a szájukon, mint mit Tullius leírt vala, hallgatta is őket. Nagyobb botorság, ami vagyon ez idő szerint igen sok univerzitáson, nevezetesen, hogy azt tartják a legékesebben szólónak maguk közül, ki nem is egész mondatokat, hanem egész oldalakat csen el Tulliustól. Ha valaki néhány mondat cafrangjaiból összefércelhet holmi orációt, bírja véle mind az egész világ csudálatát, holott nem egyéb az színes rongyokból összetoldott, szamárfüles pojácagúnyánál. Sem eszméjük, sem retorikájuk maguknak nincsen, hanem, az ő poshadt zagyvaságaikból eszkábálnak össze maguknak valamely stílust. Az ólomeszű németek kezdték ezt a szokást, mi angolok meg bolond módjára falánkul utánoztuk őket. Szánom Nizoleust, ki egyebet már nem tehetett, minthogy ősöreg, elnyűvött gúnyából húzkodta ki a maga kabátjára való fonált.

Ezt csak azért mondom, mert eszembe jutott; hanem lássuk ismét disputálóinkat. Valamely személy a többiek közül, kik mindahányan okosabbnak hitték magukat társaiknál, látván, hogy vagyon a hercegnek egy kutyája, melyet igen szível, annyira, hogy ott ülteti maga mellett az emelvényen, ezen ebhez intézte mind az egész orációját, és bizony nem maradt egyetlen fia szőrszál sem ezen állat farkán, mitnefésülgetett volna meg hasonlatjaival; olyan erősen körüludvarolta, hogy ha azon eb szuka lett volna, nem peniglen kan, gyanakodni kezdtünk volna. Valamely másik meg a herceg pálcájáról zengett ékes szózatot, díszes jelzőkből új csúcsot mesterkedve reá. Mások meg a horoszkópját készítették el a hercegnek, és ígérgették neki, hogy ítéletnapig fog élni. Elhagyom immár a többi ezen végből nyesett, éppily hiábavaló és haszontalan balgaságokat, és tudatom, hogy ott leiedzett ebben a generális, nagy gyülekezetben a többiek közé elegyedve ama híres és nagy tudományú professzor, Cornelius Agrippa is. Az idő szerint onnan vette hírét, hogy mind az egész kereszténység legnagyobb ör-

66

döngösének mondatott. Scoto, aki a királynő előtt is bemutatta boszorkányságait, közélébe sem férhetett mágusi hírnevében. A wittenbergai tudós doktorok, akik elámultak a róla járó szóbeszédektől, megkérték, jönne el a herceg uraság színe elébe, és tenne az ő szeme láttára valamely soha nem látott és hallott dolgokat, melyekre az emberek majd emlékezni fognak.

Az egyik tudós doktor azt kérte tőle, idézné meg Plautust, mert látni akarta, miféle öltözéket viselt, meg milyen ábrázattal tekingetett a világba, amikor molnárleurny korában búzát őrölt a malomban. Másikuk már lel hónap .hossziglan Ovidiuson, meg a kampós orrán törte a fejét. Erasmus, ki nem hibázott ezen nagy tiszteletű gyülekezetből, Tulliust kérte látni azon méltóságos és felséges képében, amiként pro Roscio Amerino nevezetű védőbeszédjét elmondta vala. Mondván, hogy míglen tulajdon két szemeivel nem láthatá, mint szorgalmazza a bírákat, semmi módon nem győzhetik meg őt, hogy bárki emberfia is megnyerhetett oly szemlátomást vesztésre álló port merő ékesszólással. Erasmus kérésébe Cornelius Agrippa hamarost beleegyezett, és a doktorok is késznek mutatkoztak oly órában tartani konferenciájukat, mely alkalmas lehetne, és megfogadni, hogytülő helyén marad mindük, és nem is rezzen; így lön, hogy azon időben, mely előre kijelöltetett, be is lépett Tullius, fellépdelt a pulpitusra, és szóról szóra haladva elszónokolta a mondott orációt, hanem tette ezt oly bámulniva•lóan, lelkének oly hő szenvedélyével, oly testet és lelket felháborgató taglejtéssel, hogy minden hallgatói nyomban és készséggel akár istennek is kimondták volna bűnös szolgáját.

Nagy volt a dicsőség, mit Agrippa magára vont ezen egyetlen művével. És valóban: olyan hatalmasan ostromzár alá vették a népek, kik mind őt láthatni jöttének, hogy hamarább kényszerült elhagyni Wittenbergát, és visszamenni a császár udvarába-, honnan jött, semmint

67

szándékozott vala. Véle utaztunk mi is, mivel kevéssel ennek előtte szert tevénk ismeretségére. Utaztunkban gazdám meg én megállapodtunk, hogy nevet cserélünk. Elvégeztetett, hogy attól kezdve én leszek Surrey earlje, 6 peniglen az én legényem, mivel nem akarta, hogy feddő szó érje a maga személyében, ám úgy tervezte, hogy bővebb szabadságot vészen a maga tartásában; az én iránta való viseletemről peniglen tudta jól, hogy úgy igazíthatja, mint valamely lant húrját, magasra, avagy mélyre, amint azt a kedve hozz.a.

Elérkezénk a császárnak udvarába, ahol is a vendégségben minden módon nagy bőségben volt részünk, negyed pintes korsók helyett akós kupákból ittunk. Soha köszöntőt nem mondtak ránk kevesebbel, csak mint amennyi egy nagy hordóba fér. Erősen kívántuk, hogy megtaníttassunk az országnak szokásaira, de egyebet kitudnunk nem sikerült, csak hogy valahányszor császárt koronáznak, ökröt sütnek, minek a hasába szarvast dugnak, annak a hasába gödölyét, amazt meg kitömik szárnyassal. Némely udvaroncok az idő múlatására újabb történeteket mondtak nekünk Cornelius Agrippáról, hogy miként esett honfitársunknak, Sir Thomas Moorenak ott voltakor, hogy álmában bemutatta vala néki Trója városának egész romlását. Miként esett az, midőn Lord Cromwellnek, ki a király követe volt a császári udvarnál, hasonlóképpen valamely üveggömbben megmutatta vala nyolcadik Henrik királyt, amint lordjaival egyetemben a windsori vadaskertben vadászik, és hogy mikoron a Lord elméne Cornelius Agrippának tudósi műhelyébe sóváran, hogy valamely ritka experimentumban maga is részt vehetne, mit is aztán Angliába megtérvén elmondhatna, a tudós doktor meg bévezeté őt kettőezer nagy és vastag könyv közé, és monda néki, venné le azt, melyiket kedve tartja, és kezdené olvasni akárhol, valamely sornál, és akkoron ő majd fejből felmondja az arra következő húsz oldalt, így is tett Crom-

68

well, és megpróbálta Cornelius Agrippát nem egy, de számos könyvön, hanem az mindenekben túl is tett ígéretén, és ezzel bétölté Cromwell reményeit. Elmesélték azt is, hogy ötödik Károlynak, az idő szerinti császárnak megmutatá a Kilenc Hírességet, Dávidot, Salamont, Gedeont meg a többieket is, való képükben, teljes hasonlatossággal ahhoz, miként ezen a földön jártak vala. A gazdám meg én, mivel az utazás során valamelyest barátságba jutottunk véle, ezen számos néki tulajdonított csodára gondolván, elhatározánk, hogy mi is kérünk tőle valamit a magunk javára. Mivel én valék akkoron a gazdám szolgálattevő gazdája és nemes Lordja, azt kívántam őhelyette, hogy szerelmes hölgyének eleven képét láthatnám abban az üveggömbben, meg hogy mit teszen azon minutában, és kivel társalkodik. Cornelius Agrippa meg is mutatta nekünk a hölgyet teketória nélkül, és láthattuk, amint a búslakodástól betegen zokog az ágyán, és hogy szerelmes Lordjának távolléte miatt egészen a kegyes imádkozásnak adja magát. Ennek láttán gazdám már nem tarthatta magát tovább, és lett légyen szolgai gúnyában bár, sürgető indulata úgy hozta, hogy ezen versezetet szerzetté ott azon mód:

•

Csak lélek ő, miért e hervadás,

Csak lélek, semmi földi, rút salak,

A kór egy tündér fényhúsába ás,

Rá aljas szenvedések sújtanak.

Borulj be, ég, mert ő panaszkodik,

Versem, te sirasd el fájdalmait.

Pihenj'meg, lelkem, ezüst kebelén, S a kíntól seb ten dobbanó szive Repítsen oda, hol nem úr a rém, Hol a gyönyörnek nem kell félnie. Dicsérem őt, szava szférák dala, Szebb, mint a múzsáké volt valaha.

Lehull a csillag, szebb az ő szeme, Homloka f énjén elborul a nap, '• •

Az ég irigy arany fürtjeire,

Lekéből harmatcseppek hullanak. ' Phoebém indítja könnyem árjait, Agyún a szerelem törvénykezők.

Tagjai ékítik a nyoszolyát, Orcája fénye igézi szemem, E pohár mily egész örömet ad, Bár homályban mutatkozik nekem. Egy csókot, kedvességedért adom, Egyetlen csók nektár lesz ajkadon.

Hahtár a császári udvar és Cornelius Agrippának fölöttébb épülésünkre való társasága oly súlyú argumentum lehetett volna, mely némiképpen tovább is ott tart bennünket, Itália mihdegyre valóságos és hatalmas várkastélyként meredezett gazdám szeme előft, és úgy gondolta, nem járt még Walesnél messzebb, míglen nem hordozta meg tekintetét azon országon, mely oly igen hírneves faragó mestere az elméknek s bölcsességnek.

Ötödik fejezet

Feltettük magunkban, hogy levágjuk az útról nyíló sűrű vargabetűket, ezért nekirugaszkodánk, és igen haVnar idő alatt Velencében termettünk, ahol is alig hogy körültekinthettünk, egy kerítő, ki szerfelett zsiványképű volt, ám minden tekintetben nemesember módjára öltözött, és legalább számítva is féltucatnyi nyelvet hordott a tarsolyában, megszólított bennünket a magunk nyelvén fölöttébb" ékes és hosszadalmas beszédekkel, és akármennyit bizonykodtunk neki, tettetvén, hogy vagyon minekünk ismeretségünk a városban, zsarnok udvarias-

70

kodással minden módon rá akart bírni bennünket, hogy lennénk a vendégei. Petro de campo Frego volt a neve, és a kerítés mesterségének volt notábilis művelője. A hely, hová elvezetett bennünket, egy gonosz indulatú kurtizán háza volt, a Kísértő Tabitháé, mely nérriber olyan ártatlan ábrázatot tudott ölteni, valamint a szűzi szemérem első mártírja, Lucretia. Mit gondolnak uraságaitok, mely holmik találtatnak egy efféle szentnek a házában? Könyvek, képek, rózsafüzérek meg feszületek, egész tárházra való minden szobában. Elhihetik nekem, mellkendőjének egyetlen hajtása se csúszott félre, egy sem fordult el szabott irányától, és hajaszála sem volt egy sem, melyik nem a neki szánt helyen kunkorodott volna. Ágyain nem akadt egyetlen ránc sem, párnái olyan simák meg feszesek voltak, mint a viselős asszony hasa, hanem mégis ádáz volt a bestia és hitetlen, és több volt a rovásán, mint valahány szomszédainak. Mivélünk, a pénzünkért, úgy bánt, akárha császárok lennénk. Miként már mondottam nagyságotoknak, én valék akkoron a gazda, és a gazdám, a nemes earl meg a legfőbb cselédemként volt velem, kit, úgy mondtuk, megtettem kísérőmnek az útra. így történt (amint hogy minden kópéság napvilágra jön elébb vagy utóbb), hogy a leányasszony észrevevén, mi szerint az erszényemből nem csurran több, mint az illendő, az én állítólagos szolgámmal, urammal valóban összeszűrte a levet féligmeddig házasságot ígérve neki, ha segítene engem eltenni láb alól, hogy akkor ő meg az a parázna töltekezhetnének az én kincseimből meg gazdagságomból.

Üggyel-móddal elmagyarázá néki, hogy milyen könnyű lenne kivinni a tervet, mondván, hogy a háza valamely barlangok fölé épült, melyeket immáron kettőszáz esztendeje senki sem kutatott át, és az, ki házába jött vala, soha észre nem vévé ezen barlangokat, miért is a többi szolgát, akik tudják, hogy gazdájuknak itt vagyon szállása, Surrey úr, vagyis az én legfőbb apródom

71

majd elküldi valamely dologban a városnak távoli részeibe, akárha a gazda parancsa lenne, és mikoron majd visszajönnek, azt fogják válaszolni nékik, hogy az úr. azaz hogy én, már nem vagyok itten, hanem mialatt ők távol valának, Páduába utazott, hová is nékik követniük kell. Ha peniglen (mondja a némber) te készen vagy eltenni őt, azaz hogy engemet, láb alól, míg amazok távol vannak, úrrá és parancsolóvá teszlek téged az én házamban. Döfjed le, mérgezd meg vagy lődd által pisztollyal, mindegy az, a hullát peniglen ledobjuk a barlangba, ha majd megcselekedted volt a tettet. Becsületemre mondom, ádáz némber volt ez, mivel magában meg azt eszelte ki, hogy Surrey uraságot, akit az én törvényes szolgámnak vélt, mivel ő szolgált nekem mindenekben, és gondoskodott énrólam, ha majd amaz meggyilkol engem, bevádolja megölésem miatt, és akkor mindenemet magáévá teszi (mivel a gazdám egész gazdagságát, minden pénzeit, ékszereit, gyűrűit meg kontóit örökkön magammal tartottam). Az én gazdám meg nagyon ravaszul mindjárt a legelső szóra bele is egyezett a némber tervébe, hogy igen, majd ő megöl engemet, és ebben se ég, se föld őt meg nem akaszthatja, és egy pisztoly volt azon eszköz, melyet a sors arra rendelt, hogy engem elbúcsúztasson az árnyékvilágból. Isten látja lelkem, zöldfülű legényke valék én még akkoron, és bizonyjúdási módon bánt vélem a gazdám, mivel mindazt elbeszélte nekem, amiben ő meg az a némber megegyeztek. Miért is elhárítani nem tudtam a dolgot, hanem kibújni alóla, azt igen. Aztán felvirradt kivégeztetésem fajtalan napja, és belép szobámba nagy bccMiletű nemes szolgám, kezében a töltött pisztollyal, mellette gyanakvó és szerfelett mogorva ábrázattal Tabitha úrnő, Petro de campo Frego, a némber kerítője meg mögötte gazdámnak, de úgy, hogy majd a sarkára hág. Beléptükkor nagy barátsággal és vidám kedvvel üdvözlém őket, és kezdem mesélni nekik, hogy mely zaklató

72

álmok gyötörtek az éj idején. Azt álmodám (mondom én), hogy ez az én Brunquel nevezetű legényem (mivel hogy csak ilyen rút nevet kapott tőlem az én szolgámmá vedlett gazdám), hóna alatt töltött pisztolyt szorongatva toppant be kamrámba, hogy megölne véle, és hogy ezen tettre te bujtottad őt, Tabitha leányasszony, meg az én szívbéli, kedves jó barátom, Petro de campo Frego, s adná Isten, hogy jóra váljon ez az én álmom, mert bizony engem szerfelett megrémisztett. Emezek ketten már éppen azon voltak, hogy az álmok fondorlatos álnokságáról szőtt, immáron elkoptatott szólamokkal hitegessenek, midőn hűséges szolgám, Brunquel minden porcikájában remegni meg vacogni kezdett, és amiként azt elébben egymás között elvégeztük, egyszerre kiejtette kezéből a pisztolyt, mikoron is magam kiugrottam az ágyból, kivontam kardom, és kiáltozni kezdtem hatalmasan, hogy gyilkosság, gyilkosság, minek hallatán a jó Tabitha leányasszony ijedtében azon nyomban magát összevizelé.

Szolgámat, avagy ha kegyelmeteknek úgy jobban tetszik, akkor hát a gazdámat jól megmarkoltam a gallérjánál fogva, és megfenyegettem, hogy tüstént által döföm, ha nem vallja meg az igazat. Ő meg úgy tett, valamint kinek lelkét a megbánás gyötri (az Úr nyugosztalja, mert igen üggyel tudott színlelni), térdére borult, bocsánatomértfohászkodott, és Tabithát meg Petro de campo Fregót vádolta felbujtással. Kegyesen és illő komolysággal végighallgattam, amazon kettőnek meg mit sem vetettem szemére szolgám vallomását vévén, hanem azt mondtam, teszek egy próbát, mit tehet a dologban a törvény. Az efféle konspiráció az ő országuk törvényei szerint valóan főbenjáró vétek, és mondám is nékik, hogy ne aggódjanak, mert majd én gondoskodom arról, hogy megkapják mindahányan és hiánytalanul mindazt, amit ilyenkoron a szokás vagy az igazság megkíván. Mondtam nekik, hogy én egyéb módon is megtorolhatnám

73

a rajtam esett sérelmet, de nem való idegen ország polgárának, hogy magamága legyen bosszújának kovácsa. Tabithának több sem kellett ennél, hanem azon nyomban

meg akart halni, mielőtt Isten vagy az ördög elviszi a lelkét, elalélt, aztán életre tért, aztán megint elalélt, és miután újra föléledt, sóhajtozni kezdett hatalmasan, szólott is pihegve, és oly igen szánandóan, hogy ha valaki nem ismerte volna már régről a cédák huncfutságait, bizony mondom elolvadhatott volna a szánalomtól. Ám az én kőből való füleimét meg nem indíthatta se könny, se sóhaj, sem pehigleh bűnbánóra váltott szavak, mert én csillogó aranyaira éheztem meg szomjáztam, meg szentéskedő színlelésének látására, mivel nem is hagyott föl, mígkn bele nem egyeztem, hogy vásárt csapunk a hallgatásomra. Fortuna úgy hozta (gyalázat az ilyen Fortunára), hogy ez a rima, ez a céda, ez a kurtizán, ez a senkiházi, kiből tizenkettő jut egy tucatra, megvesztegetett, nehogy beárulnám, de az aranyakkal egy nagy halom hamis pénzt is adott a nyomorult, amit valamely hamispénzverőtől kapott nem sokkal előbb, azért, hogy túladjon rajta. Én oktondi máié nem gyaníték semminemű hamisságot, de szerencsémre egy őrzőangyal elvette tőlem mind az aranyakat, miket tőle kaptam, még minek előtte sokat pengethettem volna őket, miért is (ó, szép orcát mutató hamisság) gazdám meg én egykönnyen arra juthattunk volna, hogy a szél pengeti sarkantyúnkat a magasban.

Az, ki kóborló lovag, és járatos a hölgyek és nemes asszonyságok dolgaiban, annyi helyét tudja a pénzének, hogy az ördög maga se tudja annyi felé dugni az elkárhozott lelkeket. Volt akkor Velencében egy igen finom némber, Flavia Aemilia nevezetű, aki a Szent Márk utcában lakott egy aranyművesnél, mély leányasszonnyal örömest megmártóztam volna a királyvízben, hogy lássam, kiállja-é a nagy próbát, és elég agyafúrt-é az alkémiában. Hanem nagy jaj az én fejemnek, mert ez

74

a némber sem volt egyéb hamispénznél, mivel nem. volt elég, hogy hamis aranyakat kaptam, hanem majdhogy nem a poklokra hajókáztam azon a pénzen. Ennek a fönt mondott némbernek küldtem én el a pénzemet egyetlen órányi kegyéért esdekelve, de ah, a kegyetlen parázna, szállásadóm, Tabitha és ő konfederációban valának, és amint kezébe kaparintott egyet is hamis aranyaim közül, tüstént annak a módját tervelte, miként magasztalhatna föl engem a mennyekbe. Addig tudnék inni, míglen beléfájdul a fejem, ha arra gondolok, mint bántak el velem. Mondjam azt, mi az ördögnek is gyalázatára válna, elbeszéljem hát az igazat? Tömlőére vetettek, engem mint főbűnöst, gazdámat meg cinkosomként, de nem is tömlőé volt az, hanem a pénzverő mesterének háza, ki habár bíráinknak is egyike vala, és igen erős és szigorú bíránk; maga is erősen kesergett tudatlan állapotunk fölött, és kétségtelenül nyomban orvosolja is bajunkat, ha némely honfitársaink, hallván, hogy valamely angol earlt tartanak fogságban hamispénz veréséért, el nem jönnek megvizitálni bennünket. Rossz csillagzat hozta őket oda, mert első látásunkra tudták, hogy bizalmas szolgám az, ki Surrey earlje, én peniglen (ki méltatlan vagyok arra, hogy énnek nevezzem magamat) rangjának és méltóságának bitorlója. Ez időtől sorsunk némely időre boldogtalanra fordult. A pénzverő műhely mestere, azelőtt való istápolónk és vigasztalónk, immáron ellenünk fordult, azt képzelte, hogy egész kovácsműhelyt hordunk a fejünkben, ahol a Velencei Köztársaság ellen ártalmas konspirációkat kovácsolunk. Az ég legyen a tanúnk, hogy nem így vala (ám az ég nem mindig jön le tanúskodni, ha hívják). Szigorúbb tömlőébe vittek bennünket; felelnünk kellett azért, amivel megrágalmaztattunk. Ó, micsoda pogány kutyaszorító, melybe a mi becses barátunk és kerítőnk, Petro de campo Frego agyafúrt szemfényvesztése juttatott bennünket! Habár mindennap mivélünk egy tálba mártogatta a kanalát,

75

és azt színlelte, hogy serényen buzgolódik a mi dolgunkban, és kezdettől fogva tolmácsunkként szolgált a velencei tanáccsal való minden beszédünkben, mégis álnok Igazmondónak bizonyult, és csalárdul rászedett bennünket. Dögvész volt reánk az ő tolmácsolása, mert míglen mi csökönyösen kitartottunk első szavunk mellett, hogy igaztalanul vettettünk tömlőére, és hogy előző szállásadónk, a bűnös Tabitha gonosz fondorlattal megrágalmazott, ez a pogány dragomán ravaszul úgy csűrte szavainkat, mintha kereken megvallanánk bűnünket és misererét kiáltoznánk, mielőtt még eljött volna nyakunk siratásának ideje. Gyalázat, gyalázat, hogy az ördög ilyennek képében tör rá a keresztényre; bizony mondom nektek, jó urak, nincsen olyan kerítő, ki ne lenne felesküdött pogány. Belzebub maga se olyan ördögi, mint ez a kerítő. Ha versenyre akar kelni véle, legyen a háta, mint a szamáré, ormánya az elefánté, ravaszsága a rókáé, foga a farkasé, hízelkedni úgy tudjon, valamint a spanyol, alázatoskodni, valamint a zsidó, és sandítani, akár a tolvaj. Ha fele részben még puritánná is lesz, és folyton az írást szájalja, annál hamarább a nyomába érhet. Mondhatom uraságodéknak, nagy becsületű mesterség ez, és ne is reméljen senki fia hű szolgálata által magasra hágni külországi udvarokban, vagy valamely iüag$r és hatalmas uraságnak a kegyébe férni, ha nem tanulta ki elébb ezt a tudományt. Mert bizony ez a művészetek művészete, és tízezerszeresen is fölötte való a spionok tudományának. Csakis valamely higgadt, komoly és megfontolt férfiú alkalmas erre a mesterségre, mindent tudnia kell az udvari módról és úri magaviseletről, az peniglen, ki legfőbb akar lenni tudományában, legyen még fiatal is ezen felül. Az Úristen legyen irgalmas ennek a mi kéri tőnknek (de ahhoz bizony csodát kell tennie az Úrnak maga magával), mert ezen férfiú bizony megmártóztatta volt magát mind a hét főbűnbenjésnem vala olyan bún, melyben ne lett volna gono-

76

szabb a Sátánnál. Maga a Sátán se nyomorgathatott volna meg bennünket annyira, mint ő tévé. Mondhatom, ő volt az, ki minekünk az első leckét adta az itáliai bölcselemből. Mely idő alatt az elmélkedések várkastélyában sínylődtünk, egy hírneves patrícius feleségét küldték be utánunk, hogy ne lennénk magunkban. A férje neve Castaldo volt, őt meg Diamanténak hívták, tömlőére vettetésének oka peniglen valamely alaptalan gyanú volt, melybe hígvelejű férje asszonya erényét fogta. Bizonyos Isaac Medicust választotta arra, hogy kerge birkává tegye magát általa, ugyanis a mondott személy, udvaronc lévén, sűrűn gyakorlá Castaldo házát, ámde nem a ház urának, sem peniglen asszonyának szeretete végett, hanem csak azért, hogy váltóért kölcsönt.kapna, de mikoron látá, hogy megcsalatkozik reményeiben, mert Castaldo óvatosabb meg szűkmarkúbb, sem hogy rászedhetné, titokban a bosszú szándékától vezéreltetve a véle hasonszőrűek körében azzal kezdett hencegni, nem egyébért járt ő oly igen sűrűn Castaldo házába, hanem azért, hogy felszarvazza a gazdát, és homályosan szólt az felől, hogy vajon elérte-é a célját avagy sem. Valamely gyűrűket, melyeket igazán egy könnyű erkölcsű kurtizántól kölcsönzött, kinek személyét annak előtte gyakorlá, semmi áron nem akarta levonni az ujjáról és summa summarum, úgy intézte a dolgokat, hogy végeze-, tül Castaldo így kiáltott fel: -- Ki innen, te ringyó, te lotyó, te hatgarasos céda, el véled a tömlöcbe!

Mi meg olyan erősen örvendezénk, valamint ha szabadon eresztettek volna bennünket, amiért jószerencsénk ilyen édes cellatársat juttatott nekünk. Szemrevaló, kerek orcájú személy volt, szemöldöke fekete, homloka magas, szája kicsiny, orra egyenes, és olyan kövéres meg párnás volt minden ízében, valamint a bíbic, selyembársony volt a bőre, és puha, mint a hattyú háta, még az- is javamra válik, ha csak emlékezem reá. Valamint a madár, úgy lépdelt, és olyan méltóságosan tolta előre

77

a bögyit, mint a strucc. Könnyben forgó szemét a földnek szegezte, és néha nagy hangosan felzokogott, zúgolódva háborgott,"valamint kivel nagy méltatlanság esett; "sokban amolyan hercegként cselekedett, ki fú és dühösködik

árulása fölött nagy és erós alattvalójának, ki megszökött előle,'és kivoná magát hatálmából. Orcája, holott békétlen haragvást tükrözött s mégis tiszta volt és ránctalan, maga is bizonyság lehetett volna lelkének tisztaságáról, még mind ezen világnak legzordabb s legszigorúbb bírája előtt is, Ha volt miért hibáztatni ezen asszonyt, úgy az természetének fölös melankóliája vala, és az, hogy éppen olyan hívságos büszkeséggel tekintette szépségét, valamint a férje az ő pénzes zacákóit. Vágynak sokan, kik azért böcsületesék, mert nem tudják, miként lehetnek becstelenek; ezen asszony is csak azt hivé, nincsen öröm 'a lopott kenyérben, mivel hogy nem lelt vala semmi gyönyörűséget a vénembernek ágyában. Aligha hihető, hogy Valamely asszony, ki módfelett eszes, ne akarná a legtöbbet nyerni szépsége által. Ez a mi korunk, s ez a mi országunk niutat néhány csodálni való kivételt, de én mostan jobbára korábbi időkről beszélek. Kiknek gyorsan forog az eszük kereke, gyorsak azok mindenekben} hanem amiként a vasat is sokat kell kalapálni, vasként erős dineket sem lehet esdeklések és könyörgések hosszú ostroma nélkül megvenni. Ámde könnyen hajlik az arany; a legbölesebb elmék azok, melyek legkönnyebben hajlanak a szóra; ingenium nobis molle Thalia dedit, mondja Psapho Phaónak. Az, kinek hölgye nem kegyes és könyörületes, bizony mondom, nem valamely eszes és bölcs személy, de unos, flegmatikus pojáca kutyakölyök annak a szerelmese.

Ezen patrícius felesége jóravaló és szerelmetes lélek vala, kibe érc is jutott elegendő, melyből pengeész kerülhetett, hanem mivel soha el nem került eddigelé anyja és férje szárnyai alól, elméje nem kovácsolódott, csiszolódott megfelelőképp. Oktalan bizalmatlanság könnyen

78

plántálhat csalárdságot bármely egyszerű asszony fejébe. Kész vagyok fogadást tenni, hogy ezen asszonynak is makulátlan volt a becsülete, míglen a börtönben mivélünk találkoza. Minő kísértések érték legottan, mikoron tűz és viasz egymáshoz ér, azt uraságodék maguk is elgondolhatják, hanem az én gazdámat ne tartsák vétkesnek. Hanem ő túlsággal erényes vala, sem hogy bűnbe vihette volna ezen nőszemélyt, mert tartóztatta vallása és lelkiismerete, tudván, micsoda rút dolog kiforgatni az isteni elrendelést. A legnagyobb injuria, mi részéről a hölgyet érte, csupán annyi volt, hogy melankóliájában némelykor Geraldine-jának vélte, és hozzá illő szókkal tette neki a szépet, esküdözött, hogy ő az ő Geraldine-ja, kezébe fogta fehér kacsóját, és azzal törölgette szemeit, mintha annak puszta érintése is elfojthatná lelke gyötrelmeit. Máskor térdre bocsátkozott, és a padozatot csókolgatta, valamint megszentelt földet, melyet képzelt hölgye, tapodni kegyeskedett, és lába illetésével megváltott a terméketlenségtől. Ki megtanulta erős és hatalmas szenvedélyek leírását, mindenek közül kiváló tragikus poéta lehetne, ha csupán felerészt is követheti gazdám szerfeletti búslakodását. Szenvedély szenvedélyre tornyosult az én gazdám kebelében, a holdig, a csillagékig magasztalta hölgyét, s tette ezt peniglen oly elbűvölően, oly édes szókkal, hogy magam bizony úgy hiszem, inkább volt szerelemben tulajdon poétái fantáziájával, semmint azon asszonyszemély orcájával, és valóban sokan vágynak, kik csupán azért lesznek szenvedélyes szeretőkké, hogy a maguk elméjének dicséretét elnyerhetnék.

Dicsérte, imádta, sóvárgott utána és csclckclt hoz/á. könyörülne meg rajta, ki elemészti magát érette. Ezen célját tévesztő kába rajongásából senki sem tudta eszméletére téríteni. Ki magát eltökélve szeret, a világiak minden dolgait aláveti szerelmese nevének. Prózából nem is egyszer versre váltott, és ily avagy ilyes rímekkel ostromlotta hölgyét:

79

Hadd válasszam meg én, ha halni kell, Te szívd ki csókkal, édes, telkemet, Kebledbe zárd, s majd akkor szálljon el, Ha sóhajoddal, holttestem felett. Ajk ajkon, mély pohárban végtelen • Találkozás, a két nyelv mint a tőr, Ölelj, szorítsd ki véglehelletem, Hulljak el dalod döféseitől. Szemed tűz, égesse ki szememet, Tandérhajadba fojts be, büszke hölgy, Kirké, disznóvá változtass, legyek Mindörökké a te színed előtt. A mennyek mélyére senki se lát, Hogyha előbb rólad nem meditált.

Szomorúan és valóban mondom, ha az én gazdám igazat beszélt ilyeneket mondVán, én bizony, ha asszonyi személy fennék, hamarost és sokakat részeltetnék ebben a túlvilági gyönyörűségben. Mert mi az valamely leánynak, ki szép és ifjú, hogy ajkai írj át odanyújtja éhező szerelmesének? Gazdám mindegyre kerülgette a forró kását, zengette lantját, csácsbgott füleibe, ámde végtére én voltam az, ki megfogta a madárkát, mert az őszinte és egyenes beszéd jobbára csak abban a másik világban győzedelmeskedik. Isten a megmondhatója, hogy gazdám már valóságos Petro Desperatóvá lett, mikor is én a magam tökéletlen koholmányával odaléptem a hölgy elé, és megcsináltam a vásárt. Szent requiem mondassék azoknak lelki üdvéért, kik azt képzelik, talányos szókkal kell tenni a szépet az asszonyi népnek. Képzelhetik az uraságok, hogy most is kifőztem én valamely ravasz cselt, hogy keresztülvihessem általa tervemet. Férje ura igen gonoszul bánt véle, és ezért bosszút kellett vennie rajta; ritkán válik türelmes mártír az olyanból, kit igaztalanul büntetnek, és emígy vagy amúgy, de mindenképp követelendi sérelme megtorlását, kerüljön az

80

bármibe néki. Ezen szegény, fogságra vetett Cecíliának nem adatott egyéb mód arra, hogy illő mértékkel megfizessen balgatag és goromba férjének a féltékenységéért, mint az, hogy ráhozza fejére mind a teljes gyalázatot, mit amaz reája képzelt vala. Úgy gondolta az asszony, majd tesz az felől, hogy legyen min siránkoznia valóban néki, ki oly igen teleszedte a fejét a róla való eretnek eszmékkel. Miként tettem véle, azt találjad ki magad, nyájas ol-vasóm, subaudi, hogy tömlöcben valék, és ezen asszony valá az én ostobácska foglárom.

Hatodik fejezet

Egy avagy két hónap eltelvén, John Russell uraság, nyolcadik Henrik király lovagja, az idő szerint Anglia követe a Velencei Respublikánál, közben járt, hogy ügyünk kedvező meghallgattatásra találjon. Akkoriban Monsieur Petro Aretino volt a kurtizánok kollégiumának felügyelője és legfőbb inkvizítora. Ez az Aretino különféle és változatos módokon lekötelezettje volt az angol királynak, kivált, hogy nem sokkal korábban a mondott John Russell uraság útján évi négyszáz a»any korona stipendiumot kapott tőle, mit élete fogytáig élvezni fog. A követ úr meg nagy szigorúsággal ráparancsolt, hogy hivatalának és hatalmának minden erejét megfeszítve kieszközölje börtönből való kiszabadulásunkat. Egyebekben mi nem is kértük a segítségét, csupán, hogy az a kurtizán tüzetesebben kifaggattassék és megegzamináltassék. Ezen dologban peniglen olyan nagy volt az ő buzgalma és gondossága, hogy alig telt belé néhány nap, és Tabitha leányasszony meg az ő kéri tője torkuk szakadtából kiáltozták, hogy peccavi confiteor, minek utána bennünket tüstént elbocsátottak, amazokat pedig másoknak okulására kivégezték. Szabadulásunk után nagy tisztességgel bánt vélünk a Velencei Köztársaság, és kel-

81

Iáképpen kárpótoltattunk az elszenvedett sérelmekért

és bántódásért.

Azonban minek előtte tovább haladnék elbeszélésemben, engedtessék meg nekem, hogy ezen Aretinóról szóljak egy vagy két szót. Nála eszesebb kópét keveset teremtett az Úristen. Ha oly alantas dologból, mint aminő a tinta, valamely szellem párolható, úgy mondhatni, hogy semmi egyébbel, csakis a tinta szellemével írt, stílusa peniglen maga volt a művészetek szelleme és nem kevesebb, míglen abban az időben őhozzá képest, ki a művészetek felkentje vala, mindenki más csupán amolyan világi papja volt a kalamárisnak. Bizony nem voltak azok különbek világcsúfja szófacsarinál őhozzá mérve. Hegyes volt a tolla, valamint a kard, és mi ívlapot teleírt, olyan volt az, mint izzón folyó üveg, mely lángra gyújtottaminden olvasóit. Nem muskétával, de álgyúval lövöldözött tqllszára, ha kikelt valaminek ellenében. Nem múlt el óra, hogy ne küldött volna legalábbis egész légiónyi ördögfiat valamely emberi képű disznóknak nyakába,. Ha Martialisnak tíz múzsája támadott (miként ő mondja magáról), valamikor megízlelt egy kupa bort, neki éppenséggel tíz tucatnyi állott elő, ha eltökélte magát zsarnoki szavát hallatni, és nem találtatik egyetlen sora sem, melynek olvastán ne ittasulna meg az ember fia csodálatától. Szemének sugara valamint a villám, úgy vágott be minden gonoszságoknak zsigereibe, Azt azonban meg kell mondanom, hogy tudományának legnagyobb részét a firenzei univerzitás professzorait hallgatván szerzé. Mind ehhez szükségeltetett azonban, hogy bőséges tanultságával és mindennemű tanultságnál följebb való értelmével lepárolja az esszentiáját mindannak, mit valaha is hallott. Nem vala gyáva és szolgai hízelgője a köztársaságnak, melyben élt, hanem nyelve és elméje nem tartóztatták magukat őszintén kimondani, amit gondolt. Nem kímélte a hercegeket sem, kik bár a legkevésbé is általhágták a tisztesség határait. Szólása

82

szabadságának ellenében életét megvetette. Némely hígvelejű rágalmazói őt vádolják szerzőségével ama traktátusnak, de tribus impostoribus mundi, melyet csakis az ördögök nagytanácsának segedelmével komponálhattak, és • melyről én bizony hittel mondhatom, hogy nem az ő műve, és ebben egy hiten vannak énvelem számosan a legbölcsebb ítéletű taljánok közül is. Ennek egyik oka az, hogy ez a könyv halála után negyven esztendővel nyomatott, meg az, hogy ő soha éltében semmit latin-ul nem íra. Azt hallottam, hogy Machiavellinek egyik követője és tanítványa ezen könyvnek a való szerzője, ki is elkerülendő a gyalázatot, Aretino neve alatt böffentette ki magából, sok idővel annak utána, hogy ő már sírba zárta ékesen szóló szellemét. Férges ghibellin esze túlsággal elegyített epét tintájába annak, ki a sírverset rótta e nagyszerű költő sírkövére. Elrúgta magát Isten minden jó angyalától, és teljességgel által engedé magát a mocskos irigységnek. Négy univerzitás ezen díszes titulusokkal tisztelte meg Aretinót: II flagello de principi, II veritiero, II devino, és L'unico Aretino. A francia király, Ferenc, az első azok közül, kiket ennyire elfogott csodálata, hogy béklyózná véle nyelvét, súlyos aranyláncot küldött neki, melynek szemeit az aranyműves nyelvekké formázta. Párja nincsen annak, mit Krisztus urunk emberi voltáról írt. Ez mellett, miként Mózes is megírta Genezisét, Aretino is megírta a magáét, amiben bennefoglaltatik mind az egész biblia tartalma. Valamely igen jeles traktátust is komponált, mit így nevezett: / sette psalmi poenetentiarii. Mindazok, kik Tamásnak hívatnak, okkal szerethetik őt, amiért oly fennkölten beszélte el Szent Tamásnak életét. Az ő igen szép és jeles munkája La vita della virgine Mária is, noha emebből néminemű babonaság is bűzlik, de írt ő még egyebeket is számosat, melyeket, kegyelmeteket untatni nem akarván, mostan nem említek föl. Ha buja természetű lett volna, Ovidiusszal mondhatta volna: Vita verecunda est, musa jocosa

83

mea est, vagyis kéjvágyó bár versem, éltem az erényé. Mondja meg nekem az, ki járatos a históriában, ki légyen az a jó költő, bármikoron élt is, kibe nem vegyült csipetnyi a bujaság fűszerszámából? Maga Beza sem különb, szíves engedelmükkel. Aretino, míg ezen világ fennáll, magad is élni fogsz. Tullius, Vergilius, Ovidius, Seneca nem vala oly dísze Itáliának, mint aminő te valál. Míglen a te híredet nem hallottam, nem gondoltam Itáliára erősebb áhítattal, mint a magam Angliájára. Békesség adassék a te lelkednek, ám úgy vélekszem mind ezen által, hogy ily határtalanul nagy szellemnek, mint aminő a tiéd, nem szabad, hogy nyugság és békesség adassék a szenvedésektől, hanem írjon pennája versezeteket a túlvilágon is az arkangyalok gyönyörűségére. Puritánok okádják bűzös szájukból a neked mondott silány koholmányok mérgét. Felpüffed a varangy megzavarosított sűrű mérgétől; te, Aretino, mérgező gerjedelmektől duzzadsz, gúnyodba inspirációnak cseppje sem vegyül.

Hanem elbeszélésem fő tárgya immár a könyökömet csipkedi, ezért folytatom ott, hol elhagytam, vagyis, hogy Diamante Castaldóról, a patrícius feleségéről szabadulásom után kiderült, hogy várandós, és ugyanekkor elűzhetetlen nagy éhínség támadt Velence városában, melyben, hogy vajon fösvénységében történt-é avagy ez a Castaldo egyre a féltékenységgel emésztette-é a szívét, annak csak Szent Anna a megmondhatója, summa summarum, Diamante férje ura nagy jámborsággal az égnek fordítá talpait. Ennek utána újfent Aretino magisterhez appelláltam igen tisztelettudóan, és egy kegyet kértem tőle, mire ő, eszében tartván a korábbi adományokat, nem hebegett, se nem Habozott, hanem férje ura rokonságának ellenére megadta Diamanténak a nunc dimittist, és szabadon bocsátotta az én társaságomra.

Kijutván a tömlőéből, teljes joggal beléhelyeztetvén férje vagyonába, Diamante királyi módban tartott engemet. Mivel peniglen közelgett már az órája, és nem

84

maradhatott Velencében gyalázata nélkül, elhatározta, hogy útra kél vélem, és oda utazik, ahová én vezetem. Itáliát meglátni, széliében és hosszában, ez volt az én feltett szándékom, és ha ő velem akar jönni erre az én utamra, hadd jöjjön, gondoltam, mert tudtam én, ha velem jön, lesz majd mivel segítenem a baján.

Gazdámtól Diamante erőszakos buzdítására búcsú nélkül váltam meg, mivel korábban earli méltóságot adott vala reám, és én most vonakodtam volna visszaadni néki rangomat. Mind a városokban, melyeken keresztül utaztunk, Surrey ifjú earljének mondtam magam, és bizony mondom, pompás öltözékem, kíséretem és bőkezűségem semmiben sem volt alább való az övénél, tekintetem is éppen olyan magasztos volt, beszédem is éppen olyan fennkölt, miként az övé. Ne feledjék, nyájas olvasóim, hogy Firenze vala gazdám utazásának legfőbb célja, miért is mikoron engem nem talála, késlekedés nélkül oda utazott, sehol meg sem állva. Hanem útja közben hallja ám, hogy vagyon Itáliában kívüle egy másik Surrey earl is, minek okán még nagyobb sietségre sarkantyúzá magát, hogy nyakon csípne engemet, kiről aligha álmodá, hogy ekkora csalafintaságokat hordok a tarsolyomban, és kópéságomban széjjel választom egymástól a testet meg az árnyékát. Firenzében aztán nyomomba is ért, midőn éppen díszes főúri öltözékemben estebédnél ültem kurtizánommal, valamint Antonius és Kleopátra, mikor igazgyönggyel fűszerezett bort kortyoltanak nagy talpas billikomokból, belopakodott hozzánk hívatlan, mindenféle jókat kívánt nekünk, és megkérdezte, nem akarjuk-é vendégünkül látni. Bizony mondom, ha azt kérdezi, nem akarom-é felakasztani magam, szívesebben veszem kérdését. Ha valaki akkor lehúzza rólam a harisnyámat, inamnál csippenthette volna ki belőlem a szívem minden bátorságát.

Lelkem, valamely az elébb fölfelé röpösött a bor által, mostan lefelé keresett magának utat, a vérem peniglen,

85

7

miként a piruló orcájú szabin nők, kiket hirtelen leptek meg vala Romulus katonái, és rémületükben hozzá rohantanak támaszért, ki legnemesebb vér volt közülük, ki penig maga sem forgott kisebb veszedelemben őnáluk, ha ugyan valósággal nem nagyobban, akként futott az én vérem is segedelemért legnemesebbjéhez, mely szívem körül gyülekezett, mely penig maga is szükségét látta támasznak és segedelemnek. A föld rengett meg alattunk vagy váltóláz rázott ki mindkettőnket egyszerre, és ha ő, látván elgyengült szívünk gyötrelmét, nem vidít és üdít fel bennünket, azt hiszem, hamarost egymás fülét tépdesve tülekedtek volna a kutyák az asztal alatt a rémülettől bénán csüngő tagjaink után kapkodva.

Az helyett, hogy fenyegetett és ₍rémisztgetett volna kardjával és haragvó pillantásával egeket verdeső elbizakodottságomért, nagy nevetésben tört ki azon, hogy milyen derekas váratlan lepett meg bennünket, és hogy milyen szerfelett belénkfúla a lélek, valamint kit tulajdon fészkében csapnak agyon az ő személyének nem várt látogatására.

r

Ah, nemes lordom, szóla ő (mikor nyelve valamelyes békességet nyerhetett a kacagástól), tartom szerencsémnek, hogy ily nem várt mód tiszteleghetek nagyságod . előtt, és bizony tudom, hogy nagyságod is szívesen köszönt engem, ha csak nevünk okán is. Csodálatos dolog két angol earlt egyazon házból egyazon időben együtt látni Itáliában. Hallván, hogy milyen kegyesen szól, én is összeszedegettem bátorságomat, és megválaszolék neki, amint merészségemből tellett: sir, legyen üdvözölve nagyságod, nevét, melyet kölcsönvettem, meg nem becstelenítém, hanem némely nagy összegű pénzeket, melyeknek az én édes szerelmesem, Diamante, urává tett,',s mivel jobb módját kieszelni nem tudtam, hogy hazámjavára hogyan fordítsam, nagyságod nevén elkölték nagy bőkezűséggel. Senki más angolt nem juttattam volna hírre ily gazdagsággal, fenséggel és ily kiváló lova-

86

gi cselekedetekkel, csakis nagyságodat, nagyságod címe-. rének színei alatt örömmel teljesen vittem végbe dicsőséget hozó tetteimet. Ezért ne ítélje nagyságod orcátlan pimaszságnak, hogy ekképpen öregbítem hírét és nevét. Ha hitvány koldus módjára, kegyelmességed nagyságát bármely tekintetében fenntartani tehetetlen vettem volna magamra, hogy e fennkölt nevet dicsőségre emeljem, akkor valóban nagy sérelmet gyaníthatna kegyelmességed e tettben, és énnekem a magam mentségére jogom csekély lenne. Az emberek csakis nagyságod bölcsességére magyarázhatják, hogy ekként maga elébe küld valakit, ki lévén nagyságod kíséretéhez tartozó, fenntartja. és kimutatja illőképpen egy earl úri módját. Magam is ismerek sok earlt, kik a maguk személyében csekélynek tűnhettek, hanem abban lelték kedvüket, hogy valamely kíséretükhöz tartozó emberük (ékszerekkel feldíszítve,' aranyos kelmébe öltözötten, ruhájuk hímzésekkel díszesen kihányva) szolgált nekik süveg levéve, mondván, hogy ha ezen embere oly fényes öltözékű, hogy a leghatalmasabbak sem különbek nála, vajon mennyivel hatalmasabb lehet még a leghatalmasabbaknál is, kinek a parancsolatját ilyen pompázatos öltözékű személy lesi. Semmi másban nem mutatkozik meg olyan igen kiválólag valamely nemesember dicsősége, mint az ő szolgálattevőinek fényességében. Mi egyéb a Napnak dicsősége, ha nem az, hogy a Hold és a sokmilliónyi csillag tőle kölcsönzi fényét? Ha akár egyetlen, faszariságról vagy feslett erkölcsről árulkodó tettel is, mellyel csorbát ejtek nagyságod nevén, rászolgáltam kegyelmed korholására, ám zúdítsa ream a gyalázatot két kézzel, és én nem kérek majd sem könyörületet, sem peniglen bűnbocsánatot.

Non veniunt in idem pudor et amor, a nemeS lordnak kedve ellenére volt megbántani olyan embert, kit annyira szír veit. Látván látta szemeivel, hogy semmiben hírneve szárnyait meg nem nyesem, hanem inkább nagyobbítám

'87

r

a'magam költségére, ezért úgy bánt velem, valamint ha királyi követ lennék, kezét nyújtotta nekem, és megesküdött, hogy nincsen neki csak egy szíve, annak a fele peniglen az enyém, amiért is felderítettem elhomályosult hírnevét.

Egy dologra azonban (többre semmiképp), szóla ő, megkérlek szépen, édesjackem. Nagy örömömre vagyon nékem, hogy születésem jogánál fogva te legyél az én járszalagos majmom (mivel miféle nemesember az, kinek nincsen saját majma vagy udvari bolondja), hanem azt szeretném, hogy az én majmom ne hordana koloncot a nyakában, vagyis hogy ne hoznád magaddal ezt a te kurtizánodat. Azt felelém neki, hogy mit sem tehet a király kincstára nélkül, nékem peniglen ez a kurtizán az erszényvivőm, pártfogolom és támaszom. Hamarább lemondanék earli címemről, semmint hogy megváljak ily szívbéli jótevőmtől. Hanem mégis lemondok társaságáról, mivel mostan a jog szerint való tulajdonosuk követeli rajtam az"ellopott javakat; íme, megtértem korábbi állapotomba újfent; ismét Jack Wilton vagyok, szolgája nagyságodnak, amint kezdetben valék, és az is maradok életem fogytáig.

Beszédünk ezen tárgyának .hamar végét szegtük, és más dolgok beszédébe bocsátkoztunk helyette, hogy mi volt az, már feledem, de beszéd volt, az biztos, és beszéd is marad, de mostan nincsen szándékom emlékezetembe idézni. Elköltöttük az estebédet, hálni tértünk; reggel felkeltünk, én ott szolgáltam gazdám ágya mellett, ő peniglen, mihelyt fölkelt, elsőül elment, és felkereste a házat, holott Geraldine-ja született vala, minek látására oly nagy indulatba jött, hogy ha nem lettem volna véle, a nyílt utcán mondott volna szónoklatot dicséretére. Bevezettettünk a "házba, és megtekintettük számos szobáinak mindegyikét. Hanem mikoron abba a kamarába értünk, hol Geraldine-jának a Nappal tisztán sugárzó lelke földi testébe költözött vala, hol az angyalok tisztasá-

98

gával a halandók világába lépett, gazdám szavai kioltották a csillagok világát, hasonlatai elhomályosították fényét a Napnak s a Holdnak; a mennyek lelkének mondotta Geraldine-t, a primus motor egyetlen leányának és örökösének. Ékesszólásának alkémiájával nem kevesebbet, mint oly párlatot forralt a felhők s a levegő ég silány matériájából, mely Geraldine-ját a szépség tökélyévé avatja. Dicséretére a kamarának, mely az ő fogantatásának fényesen világló dicsőségével megtiszteltetett, az itten következő szonettet szerkeszté:

Ó, hölgyek ragyogásának helye, Hol földet ért a Nap, ez o-Z a hely, Mikor megbillent Phaethon szekere, S hol aranyesőben hullt Jupiter, Leborulok itt, szent kápolna légy, Miasszonyunk nevéről hívjanak, A Szépség Istennője legelébb Itt öltött teste t, fény lön, mint a Nap. Cherubok lakta mennyei liget Hozzád nem fogható, s nem fény a fény, Amely betölti szép tereidet, Bűvös lég szálldos földed szűz színén. ' , Ó, Elízium, ha van valahol, Csak itt, hol tiszta boldogság honol.

Számos más versek és epigrammák is felvésettek ezen kamarának alabástrom falaira (melyeknek keménységét Geraldine szemeinek égető sugara már jöttünk előtt sokkal meglágyította). Dü mundmak hitték magukat a gyémántok, melyek az ő nevét a pőre üvegre metszhették. Felkarcolván ezen együgyű mottót az üvegre, gazdám ekképpen elmélkedett: dulce puella malum est. Quodfugit ipse sequor. Ámor est mihi causa sequendi. 0 infelix ego. Cur vidi, cur peril. Non patienter amo. Taníum patiatur amari. Szerelmese emlékeit megtekintvén közhírré tétette a

firenzei herceg udvarában, hogy Geraldíne-ja szépségét kész megvédeni bárki ellenében, ki viadalra jelenti magát (légyen akár keresztény, akár török, akár zsidó vagy szaracén). Kihívását kegyesen fogadták, mivel az, kinek szépsége védelmére kelt, azon városnak szülött gyermeke volt, mert bizony különben a taljánok gőgje gáncsot vet gazdámnak, mielőtt még a porondra léphetne. Hanem azért a firenzei herceg elküldött érte, és kérdezte tőle, mi légyen rangbéli állapotja, és az ok, mely ide voná, és mikoron gazdám ezen kérdésekre hiánytalanul megfelelt, a herceg kihirdettette minden országokban, ellenségeknek, törvényen kívül rekesztetteknek, barátoknak és szövetségeseknek egyként, hogy bántódás nélkül beléphetnek országába, és el is távozhatnak földjéről, míglen ezen merész lovagi viadal végéhez nem ér.

A nagy tekintetű és híres, nevezetes Lord Henry Howard, Surrey earlje, az én egyedül valóan jó lordom és gazdám ezenképpen vonult be a vívó porondra. Vértjét egymással tekeredő liliomok és rózsák fonták be, melyeknek tövében csalán és más gyomok burjánzottak, jelképezvén szerelme tüskéit és nehezülő kínjait, sisakja kerek volt, valamint kertésznek öntözőkannája, melyből úgy tűnt, vékony erekben, mint a lantnak húrjai, víz csurgóit elő, mely nem csupán a rózsákat és liliomokat öntözé, hanem a csalánt s gyomokat is, megnövelvén őket akként, hogy hűbéruruknak fejére nőnének. Ezen díszítésekkel azt is tudtával adta az embereknek, hogy az ő szemeiből előszökő könnyek, valamint a fején hordott és jól álcázott vizeskannából mesterséggel előfolyatott párlatok egyként öntözik és éltetik hölgye szívének kegyetlenségét (mely hasonlíttatik a csalánhoz és az egyéb gyomnövényekhez), és növelik dicsőségét lovagját búslakodásba taszító szépségének (mely a rózsák és liliomok képében ábrázoltatik). Ehhez tartozó jelmondat ez vala: ex lacrimis lacrimae. Lovának szerszámai tollformára szabott ezüst szín bársonv kelmével voltának ki-

párnázva, kárpitozva, úgy, hogy a paripa mindenben híven struccot fór mázott. Az állat szügyénél, hol a kapzsi madár elülső testrészeinek idomai valának, ezen struccforma a madár természete szerint valóan hosszú nyakát a ló zabiájának kantárszíjai után nyújtogatá, mintha azt képzelné, vasból való, habár mégis úgy tetszett, az aranyos szerszámok után kapdosódott inkább, és valahányszor a csatamén megrázta üstökét, úgy tűnt, felerészt csőrébe nyeli a díszes kantárzatot. Szárnyai, kiket ezen madár soha máskor, csakis futásában használ, teljes szélességükben vitorlaként kiterülvén, oly szerfelett nemes küllemet kölcsönöztek gazdám pompás paripájának, hogy mindenek azt hihették, nem is ló, de valamely újabbkori Pegazus lépdel alatta, ezen széles szárnyak peniglen oly lengén és könnyedén köttettek fel két oldalára, hogy mikoron gazdám nagy méltósággál lépkedett fel és alá a bajvívó porondon a többi lovagoknak belépte előtt, úgy tűnt, játszi vidáman legyezgetik orcáját, minek közben suhogó hangot hallattak, miként a sasnak szárnyai, midőn zsákmányát űzi sebesen a levegő égen által. Miként a valóságos struccnak is vagyon mindkét szárnyán valamely hegyes ösztöke vagy tövis, mellyel vitorlás szárnyait.fúvó széltől segített futásában magamagát ^arkantyúzza, azonképpen ezen mesterséggel gyártott strucc behajló szárnyainak könyökére is kristályból való szemek illeszttettek, melyekben kerék formán sorozó, kerek foglalatú, hegyesre csiszolt gyémántok villogtak, valamintha ezen szemeknek sugárzása lenne, melyek a sarkantyú kerekéhez hasonlatosan mélyen beledöftek a mén oldalába, ekként serkentve vágtájában. Ezen kristályból való szemek és kerékben foglalt gyémántok olyan szépen fénylettek által a dúsan dagadozó tollakon, mint valamely papírból való lámpásba rekesztett gyertyaszálak, avagy miként a bokorbéli szentjánosbogár csillan elő éjnek szakán a levelek s a vadrózsának szirmai közül. A struccnak farka, mivel rövid és dús, kiválólag alkalmas

91

volt, hogy tollaival ékítse a ló farkát, és ekképpen minden testrészei a természet szerint valóan valának összeszedve, amennyire ez lehetőnek mutatkozott. Erre ezen szavak illettek: aculeo alatus, csak az ő szemének sugara indíthat szárnyam kitárnom. Az egész öltözéknek peniglen értelme az vagyon, hogy amiként a strucc, ki a legtüzesebb szemű madár mind közül, mivel nősténye nem úgy költi ki tojásait, hogy testével béfedezi azokat, hanem a szeme forró sugarainak hevével, hímje peniglen, miként mondám, a futás mesterségében túltesz tollas nemzetségének ~ legfürgébbjén is oldalába döfő serkentő tüskéjének ösztökélése által, azonképpen az én gazdám, kinek tekintete nem csekélyebb hevű a struccénál, elszánta magát, hogy dicsőséges viadalra kél hölgye édes tekintetének sugarától ösztökélve, az ő hölgyének kiválóságától felgyújtatva és hősi lélekkel eltelítve, túltenni mindeneken a dicsőség díjáért való versengésben. És amiként a strucc is megeszi a vasat, elnyel bármi nemű kemény fémet, azonképpen ő sem kerülendi el a vashoz hasonlatos vészterhes kalandokat, és nem hátráland meg semminő kemény feladat előtt> hogy ekként kegyébe férhetne szépséges parancsolójának. Pajzsa ekképpen festett: miként izzó üveget a tűz, lángszín tollak körítettek, külső oldalát hölgyének ábrázolat] a ékítette, megfestve peniglen oly gyönyörűséggel, miképp a művészet csak festheté, belülső oldalán peniglen valamely mezítelen kard volt látható, megkötve rajta az emlékül kapott kendő, szerelemnek kötő csomójával, és a jelmondat: Miiitat omnis amans. Jélképezé ez azt, hogy való szerelmi kötés rendeli kardját kivonni hölgye szépséges orcájának híre oltalmazására és fenntartására.

A porondra utána a Fekete Lovag lépett, kinek csőrös sisakrostélya töredezett volt és merő vér, akár ha valamely medvével vívott csatából jött volna, sisakja kicsiny kemencének tetszett, mely telirakva fújtó lángokkal, mert kénkőszagot meg füstöt okádott sisakrostélyának

92

hasítékán. Páncélját elborították a kígyók és viperák, melyek a kiontott ártatlan vérnek tengeréből keltek ki, lova szerszáma is csupa folt, ám e sok folt ékesség volt s nem hiba rajta. Pajzsán a teljében tündöklő Napot viselte, amint alászálla, pályája ívén meg ezt a jelmondatot: Sufficit tandem.

Őt követte a Bagoly Lovagja, kinek páncélja borostyántól befutott farönköt formázott, sisakja peniglen mint bagoly képe ült a borostyán indáin, mellvértjére különb és különb féle madaracskákat metszett a kovács,. valamint ha a földről bámulnák álmélkodva a lovagot; jelmondata ez volt: Ideo minim quia monstrum, lova olyan volt páncélzatában, mint valamely vendégoldallal toldott társzekér, melyről kéveszám hull a gabona a disznók közé, jelmondata az itt következő: Liberalitas liberalitate perit. Pajzsán birka gyapjába szorult mehet viselt, és ezen jelmondatot: Fronti nulla fides. Ki negyediknek következett, hatalmasra termett lovag volt, rozsdás vasat utánzó vértben, sisakja meg szűk cserépben kelő-virágokat ábrázolt, melyeknek gyökerük terebélyesítésére, bimbóik kibontására helyük nincsen. Mellvértjén tárt karok díszlettek, melyek markukból aranyat szórtak a lándzsanyelek közé, és ezen jelmondat: Cura futuri. est. Lovát ólomból vert lánc szerszámozta, melyet arany futott, de arany helyett legalább valóan sáfrányfesték sárgított, imigyen képezvén valamely kapzsi szándék aranyos avagy szent álcáját, jelmondata peniglen ez vala: Cani capilli mei compedes, öklelőpajzsán kőszikla alá sújtott tekergőző férgeket hordott, és ezen jelmondatot: Speramus lucem. Az ötödik a Kitaszított Lovag volt, kinek sisakját semmi egyéb, csupán cipruslomb és fűzfakoszorú koronázta, páncélján Hymen napszín sárgára festett nászi leplét viselte, mit számos foltok éktelenítettek. Jelszava ez volt: Nos quoqueflorimus, valamint ha azt mondaná, hogy elvirultunk, ménjén peniglen narancsszín pávaszemek díszlettek, hasonlatosak azoknak szemeihez, kiket

93

a sárgaság nyavalyája kínoz, mitől sárgára válik minden. mire tekintetüket vetik, jelmondata peniglen ez vala: Qui. invident, egent, éhesek, kik irigykednek. A hatodik a Viharok Lovagja volt, kinek sisakját oly kerekre kalapálta a fegyverkovács, valamilyen a Hold, páncélzata 'meg egészen olyan vala, mint a víznek hullámai, melyeken a Holdnak fénye halovány ezüsttel csillogott, tökéletesen utánozva ekként a vízen tükröző holdfényt, mellvértjének acél szoknyája peniglen a víznek határoló partjait képezte. A mondás ez vala: Frustra pins — minek értelme meddő szolgálat. Pajzsán oroszlánt mutatott, kit trágyadombi k-akas űz el zsákmányától. Felirata ezt hirdeté: Non vi séd voce, azaz nem erővel, de hanggal. A hetediknek, miként némely gigászoknak, kik Jupiterrel dacolva az egekbe kívántak hágni, sziklahegy nehezültfejére, és mind az egész testére, és mi helyet vértjének aljában a szirtek üresen hagytak, karoknak és lábaknak képeborítá, minek jelei alatt olyan embert személyesített meg, ki a dicsőségnek mennyébe áhít felhágni, ám hercegének parancsolatja nyomasztja, vagyon mégis karja és lába, mit kivon.ezen hegy elnyomásából. Jelmondatának szavai ezek valának: tű mihi criminis author (hercegének parancsolatjára értve), azaz, te vagy okozója, hogy gyávaság neve illet. Lovát fáknak fonódó földbéli gyökerei nyűgözték, melyeket bár tövükig taposott, nem valának még egészen holtak, de reményiették majdani feltámadásukat. Csataménjének páncélzatán ezen szavak állottak : Spealor,azaz tavaszt remélek. Pajzsán labda ábrázolatját viselte, mely labdát lecsapja a kéz, melyre szállni akar. Felirata ez vala: Ferior üt efferar, azaz tűröm a becsmérlő szót, mert a magasba szállók én. A nyolcadik páncéljának minden hüvelykjére kacsozó, tüskés galagonyabokrot metszettek, melyből azonban (miként lator atyának jeles gyermeke) szépséges májusi virágok illatozó bimbói.keltek, melyeknek (miként az május havának természete szerint való,) nagy és erősen szagló illatuk

94

'

vala. Hótól fodros sisakja tarajának ívén magányos fülemüle ült szoros kalitkában, mellében tövis, csőrében ezen szavak szalagjával: Luctus monumenta mawbunt. A bokornak tövénél, melyet acélkötényére metszettek, pöfeteg, fekete varangyok hevertek levegőért látogatva, meg nyár éltű szöcskék harmatra áhítozva, valahányan féktelen szomjúságtól fojtogatva az árnyéknak híján. Ez vala peniglen a jelmondat: Non sine vulnere viresco, aza.z nem ugróm, csak ha gát áll elibém, értvén pedig e szókat a varangyokra és egyéb földi férgekre, kik elébb erőit kiszíva élősködének gyökerei között, árride elűzettenek mostan, és kevés híján a szomjúságtól fúltak. Lovának öltözete fekete földet mintázott (folytatván a bokrot mintázó metszetet), melyet itt is meg amott is rövid szálú kipörzsölt fű tarkított, és melyen kiömlött sűrű tintaként soha nem látott seregnyi hangya mászott serényen, kik a nyári hold teljes világánál (mely a lovának homlokán ékeskedő folt vala) hordták granáriumba télire a szemet. A kép fölé ezen szavakat metszették: Victrixfortunae sapientia, azaz az előrelátó gond győz a balszerencsén. Pajzsán a halálnak képét viselte, amint alamizsnát oszt nyomorú, elhagyatott gyermekek között. A szavak pedig ezt mondták: Memo alius explicat. Más nem szán .meg minket. Mit akarhatott ezzel tudatni, el nem képzelhetem, ha ugyan bizony a halál nem tett neki és atyafiságának valamely jó szolgálatot, megszabadítván őket némely nem kívánt szülőtől vagy rokontól, ki ha él, az maguknak romlása, mert különben nem láthatom, miként mondhatja bárki a halálról, hogy alamizsnát oszt, kivéve azon esetet, hogy váratlan elveszi éltüket, megszabadítván őket imigyen a többi földi nyomorúságtól, ami azonban semmi mód nem illett a pajzsán látható képre, mivel amazon gyermekek még éltek.

A kilencedik a Csecsszopó Lovagja volt, kinek páncélzatán zománccal festve valamely szerencsétlen csecsemő volt látható, kit egy hajóba raktanak, minek nem voltak

95 . -

csigái, árbocai, sem bárminemű egyéb szereléke. Ezen vihartól megkopasztott avagy silány gonddal épített hajó képe acél kötényére esett, míglen a lovag sudár testén csecsszopó gyermek hű ábrázolat]a ékeskedett. A hullámokat, melyek a hajót hányták és vetették, csataménjének palástjára írták, de olyan igen valóan, hogy valahányszor a paripa ugrott vagy hőkölt, táncolni és felcsapni, a sós vízzeljbdrozni tűntek az ezüst sörényű habok; jelmondata: Inopem me copia fecit, azt mondta: dús zsákmány teszi a tolvajt.

Pajzsán vén bakot mutatott, mely csupán harapdálásával elhervasztott valamely fiatal fácskát, rajta a jelmondat peniglen ez volt: Primo extinguor in aevo. Bimbóban csípett meg a dér.

Hetedik fejezet

Unos lenne elősorolni itten mind a békétlenséget avagy szerelmi indulatot tanúsító képeket és ábrázolásokat, melyeket ezen lovagi tornán felvonultattak; ezért, hogy röviden végezzem tisztem, csupán némely keveseknek pajzsáról fogok mostan beszélni; Egyikük jelképül fecskefiókák szemét viselte, melyek kivájattak, és mégis Tájra láttak, ezen mondattal: Ét add.it ét adimit; azaz szépséged elébb megrabolja szememet a látás adományától, •azután ismét megajándékoz véle. Egy másik peniglen valamely szirént mutatott, ki mosolyog csupán, mikoron reng a tenger, és a víz a hajókat elborítja, bennük valamely kegyetlen asszonyi személy, ki csak nevet, dalol és gúnyolódik szerelmesének könnyei és szerencsétlenségének dúló viharai láttán, és ezen jelmondatot: Cuncta pereunt, azaz kárba vész minden cselekedetem. A harmadik, kit zsémbes, álnok és ledér feleség gyötört, ezen jelképet mutatta: pajzsára Pompeiusnak az atyagyilkosok büntetésére mondott rendeletét festette föl, nevezete-

96

sen valamely férfit, kit kakassal, kígyóval és majommal egyetemben zsákba varrtak, értvén ezen, hogy az ő felesége kakas az ő kárálása miatt, kígyó szavának mérges harapása miatt és majom állhatatlan bujálkodása miatt, mely cudar tulajdonságaitól ő olyan igen megkínoztatott, hogy immáron a bánat tengerébe vettetett, jelmondata peniglen ez vala: Extremum malorum mulier, azaz minden csapásoknak legnagyobbika az asszony. Valamely negyedik, kinek vallásbéli hite kétes vala, és ezért örökkön kémek és besúgók kerülték, azon szándékkal, hogy javait felprédálják, ő peniglen nem tudván egyéb módját, miként szabadulhatna meg tőlük, nyakára hágott minden javainak. Ezen tettét elrejtendő, pajzsára jelképül rtem mást, mint némely vak legyeket festetett, kiknek a hideg elvette látásukat, mondásul meg ezt választá: Aurum redditacutissimum, azaz: arany az, mi szemek világának egyetlen gyógyírja. Valamely ötödik, kinek hölgye mellbetegségbe esett, de ővele szerelmi kötésre lépni mégsem hajlott, panasza képéül szüret híján fonnyadozó szőlőfürtöt íratott címerébe. A hozzá való mottó ez vala: Quidregna sine usu. Nem folytatom tovább a felsorolást, beszélhetnék pedig még más lovagokról is százszám; hanem legyen ez elégséges ízelítő azon dísees felvonulásból, mely a legcsodálatosabb vala, mit Firenze valaha is látott. Ha számba venném, mely módokon csaptak össze, a lovagi torna egész művészetét le kellene írnom. Némelyek kicsiny híja által buktak lovuk nyakán, hogy lándzsájuk törve nyakuk is törjék. Mások gombos lándzsa helyett csúcsossal rohamoztak, és véletlenül még élesre is fenték lándzsájuk hegyét, mely mégis elcsúszott ellenfelük oldalán, kárt bennük mit sem téve. Megint mások úgy rontottak ellenfelükre, hogy elszáguldottak bal hóna alatt, és olyan igen erősek valának buzgalmukban, hogy néha még a bajvívó porondot sem hagyták makulátlan. Némelyek, kik biztosak akartak lenni, hogy a döfés nyergükből őket ki nem veti, mikoron a roham-'

97

ban olyan nagyon közel jutottak a másikhoz, hogy lándzsájuk erejének végső próbája következett, elhajították ellenfelük jobb vallanak, és aztán sebesen hátradőltek a nyeregben, mert lándzsástól előrefeszülni nem merészeltek. Valamely másik alávaló bosszújában ellenfelének nyeregkápáját döfte meg, és karcolást sem ejtve testén, a lába közé szúrta be lándzsáját, és annak nyelén gubbasztva, mint valamely kenderszárító gerendán vitte ki nyergéből a lovagot. Volt egy lovag, ki orrához szorította lándzsáját, avagy talán orrát nyomta lándzsájához, mintha muskétát sütögetne, és úgy rontott neki a másik csatáménje jobb lábának. Csakis Surrey earlje, az én gazdám volt az, aki híven betartotta az igaz lovagi becsület minden reguláit, és mindenkivel, ki véle szembeszállt, meghempergettetté vértjét a porban; olyan hatalmas volt az 6 dicsősége azon a napon, hogy általa örök dicsőség szállt Geraldine-ra. Soha ilyen bőkezű uraság heroldok között nem járt'(nem azért, mert talán bizony gazdaggá tette őket holmi erszények tartalmának osztogatásával), hanem mert derekas rohamaival olyan gazdag dézsmát juttatott nekik a bőven hulló megromlott vértekből és sisakokból, hogy hivataluk bére annak előtte tíz esztendő alatt sem rúgott annyira.

Mi kellhet még; a harsonák gazdámat a torna győztesének hirdették, Geraldine-t peniglen minden asszonyok legszebbikének. Versengtek mindenek, ki tudná jobban magasztalni őnagyságát. Firenze hercege, kinek neve (ha jól szolgál emlékezetem) Paschal de Medicis volt, olyan hatalmas kincseket ajánlott neki, csak maradna véle, hogy kegyelmetek el sem hinnék, ha elmondanám. Ám ő maradni nem akart, mert az volt óhajtása, hogy miként Firenzében cselekedett, azonképpen tesz mind az egész Itália legfőbb városaiban. Kérdezhetik kegyelmetek, hogy miért'nem Velencében kezdé lovagi tornáit? Azért, felelem erre, mert Firenzének, hölgye szülővárosának akarta adni lovagi dicsősége szűzhajtását. Úgy

98

gondolta, hogy majd visszaúton Velencében is véghezvisz némely tetteket, melyek érdemesek lesznek arra, hogy az annálesek megörökítsék az utókor számára, hanem le kellett tennie nem csupán erről, de egyéb szándékairól is, mert amint tartott a lakoma és mulatozás Firenze hercegével és a többi itáliai herceggel, kik mind összegyülekezének, sürgős levél érkezett király urától, hogy térne meg Angolhonba olyan sebesen, amint teheti, mi által növekvő híre tövében elmetszetett, haladék nem adatott, hanem bazelus manus Angliába kellett mennie, én meg kurtizánom társaságában tovább utazgattam Itáliában. Mely kalandok estek meg véle, minek utána elváltunk egymástól, az felől tudatlan vagyok, hanem Firenzéből mindketten eltávoztunk, és mivel énbennem nagy és erős hajlandóság volt meglátni Rómát, ez világnak királynőjét, minden városok szülőanyját, oda indulék málhám felrakodva, amilyen gyorsan csak tehetem.

Megérkezvén oda, valamely Johannes de Imola nevezetű római cavaliero házánál vettem szállást. Ki is mivel ismeretségben vala kurtizánom elhalálozott szerető férjével, a megboldogult kedvéért minden lehető barátsággal bántmivélünk, megmutogatta nekünk mind az összes emlékműveket, melyek a városban látnivalóak,* és éppen olyan számosak, ahány császár, konzul, orátor, hódító, meg piktor és színész Rómában eleddig élt. Mind a mai napig is úgy vagyon, hogy római polgár (ha római polgár valóban) még egy rossz patkányt sem öl meg úgy, hogy ne emelne tettének megörökítésére valamely emlékművet.

Az én ottlétem alatt is volt valamely szegény fickó, ki annak emlékezetére, hogy kieszelt valamely új módot a cymesek és a skorpiók elpusztítására, óriás nagy zászlót akasztatott egy magas oszlop tetejére, olyan hosszú felirattal a zászlón, hogy hosszabb volt az a s'panyol király valamennyi titulusánál is. Én azt képzelem, hogy ezek a cymesek valamely idegen nemzetség, miként a cimbriai-

99

ak, kiket ezen férfiú leigázott, de bizony nem egyebek tetveknél, melyeknek elevenen a legcudárabb csípésük vagyon, mi csak lehet, döglötten penig bűzlenek szerfelett, annyira, hogy Szent Ágoston hozzájuk hasonlítja az eretnekeket. Miben legfőképp gyönyörködtek szemeim, a hét Szibilla temploma volt, mely felettébb csodálatos építmény. Mind az ő próféciáik és orákulumaik megtalálhatóak itt, egyetemben mind az összes pogány isten-

' séfgekkel, a legelsőtől a legutolsóig, és velük imádatuk módozatai is. Vagyon még számos más szentély és szobor is a császároknak ajánlva, és némely más szobrok is, melyeket halványként imádtak, és melyeket gyűlölet és megvetés tárgyául őriztek meg mind e napig.

Elmentem Pontius Pilátus házához is, és lehugyoztam

l

a falát. Immáron nem emlékezem a tér nevére, holott

j

áll, de azt még tudom, hogy a Szent Pál-templom felé

i

menet vagyon, nem messzire valamely piazzától. Ott vagyon az a börtön is, habár alig áll meg (vén, korhadt épület), ahol valamely férfiú, kit halálra szántak, és ez okból segítséggel, élelemmel hozzá senkit be nem engedének, hanem elébb mindenkit megmotoztak, ezért hosszú ideig leányának emlőjét szopva tartotta fenn magát. Mindez azonban pora csupán azon mesebeli látni való dolgoknak, miket Rómában megcsodáltam, de megvallom, nem oly gonddal szemlélődtem, hogy utóbb számot adjak mindarról, mit láttam, hanem csupán a jelen javára hordozám meg tekintetemet, ezért aztán sok dolgok kiszökdöstek fejemből; ha csak felére is emlékeznék a sok csodának, mit elmeséltek akkor nékem, hogy a szent mártírok sírjánál megesett, vagy hogy mely esetek történtek a szent sír földjénél meg más, Jeruzsálemből hozott ereklyéknél, engem tartanának a leghazugabb hazugnak, ki valaha könyvet nyomatott. Pompeius színházának romjait, mit a kilenc világcsoda egyikének mond a hír, hatodik Gergely pápa sírját, Priscilla rostélyát, avagy az ezernyi oszlopot, mely épen áll a régi

100

Róma alapjai között, haszontalanság lenne részletesen beszélni, mert ezekről mesél már mindenki, ki csak egyszer is megivott egy kupa bort valamely utazóval. Engedtessék meg nékem, hogy én csak a tulajdon balsorsomnak legyek történetírója, s hogy bele ne ártsam magam ily ősi és diadalmas város trófeáinak leírásába.

Rómába érkeztemkor, angol legény lévén, hajam hosszan viselem, világos színekbe öltözködék, ruházatomban peniglen egy és ugyanazon időben négy vagy öt nemzet öltözékét is elegyítem; mi is hamarosan szemet szúrt, és a város minden ifja körülöttem rajzott álmélkodva.

Alig mehettem tovább, máris némely strázsák állták utamat, és rám parancsoltak, hogy mutatnám meg. nekik kardomat; mikor peniglen meglátták, hogy nincsen elreszelve a hegye (valamint a tőrömnek se), vittek volna egyenest a torturára megcsigázni testemet, de'én pénzzel megbékítem őket; bocsánatos lévén az én bűnöm annál is inkább, mivel hogy idegen voltam, és teljességgel tudatlan szokásaikban. Jártamban megjegyezem magamnak, Rómában úgy szokás, hogy minden rendű és rangú férfiak röviden viselik hajukat; mit nem valamely lelkiismereti okból tesznek, sem peniglen azért, mintha valamely hitbéli értelmet tulajdonítanának neki, hanem mert abban a városban a hőség olyan szerfeletti, hogy ha nem így tennének, nem maradna hajszál a fejükön, mi égnek állhatna, amikor rájuk ijesztenek. Megtudtam még azt is, hogy maguk közül csakis az olyant számítják úrnak, ki feketében jár; csak a pojácákat és az udvari bolondokat öltöztetik élénk színekbe, és azt mondják, hogy a változatos és sok színű ruha állhatatlanságról és ingatag hűségről tanúskodik.

A szigorú parancsolatnak, mely csak tompa hegyű fegyver viseletét engedi, ez az oka: a bandettók, kik valaminő haramiák, és lakoznak Róma és Nápoly között, ostrom alatt tartják az országutat annyira, hogy

101

senki se m utazhatok arra felé úgy, hogy ezek a zsiványok ki ne rabolnák. Égyszer-másszor felbérelve néhány aranyakon belopakodnak Rómába is, elvégzik a gyilkolást, aztán újra elporzariak a széllel. Álöltözékben járnak-kelnek, és ezért nem lehet őket elkülönöztetni az idegenektől, sőt olykor még komoly polgárok ruháját is felöl tik. Ezt tekintve sem polgár, sem idegen, sem úr, sem lovag, sem márki, sem senki ember fia csigára vonatás terhe mellett semminő fegyvert nem viselhet. Én pénzen kiváltottam-magam, mások váltsák meg tőlem olcsó pénzen a tapasztalatomat.

Kertjeik, fürdőik, szőlőskertjeik és képtáraik ritka gyönyörűségéről ha mesélnék nagyságotoknak, a Csodálatos .Lelemények Kincsesházának valóságos második könyvét kellene megírnom. Nincsen abban a városban számottevő ember, kinek háza tetején ne lenne halas medencéje" és kicsiny gyümölcsöskertje. Ha eső által avagy egyéb módokon ezen medencék oly igen megtelnek, hogy meg kell csapolni vizüket, még e fölös vízzel is muzsikáltatnak maguknak, ugyanis ólomból való ereszcsatornák helyett az orgonáéhoz hasonlatos sípjaik vannak házukon, mely hangszer zenével szól csupán a lecsurgó víz által. Láttam egy kertbéli mulató házat, valamely kalmár tulajdonát, mely a világnak csodája volt valóban, és hozzája fogható csak az Úr kezéből származhat, ha új Paradicsomot teremt a földön. Kerekre építették, zöld márványból, mint valamely színházat, bévül peniglen egy tető alatt látható volt a menny és a föld; melyek közül a menny kristályból való fényes félgömb vala, melyen a Napnak, a Holdnak és minden látható csillagnak fellelhető vala hű mása, valóságos fénye, helye és mozgása szerint valóan, és még ez felett, milyen titkos mesterség révén, fel nem foghatom, ezen szférák a maguk való helyén még követték is körös mozgásukat és fordulásukat, minek közben lágy angyalhangon búgó zenét hallattak, mely muzsikát, mondják a

102

filozófusok, a valóságos mennyekből érzékeink durvasága miatt mi itten a földön meg nem hallhatunk. A földet azon képében állították élő, amilyen akkor volt, mikor Ádám uralkodott rajta, bűnbe este előtt. Tágas, terebélyes, nagy csarnok volt, amilyennek Arthur király termét képzelnénk, melyben a kerekasztal lovagjaival lakomázott minden pünkösdkor. A padlót festett virágok díszítették, a leggyönyörűségesebbek, miket emberi szem va- laha megcsodált, és valamelyek olyan hűséggel ábrázol- . tattak, hogy ki távolból szemlélte,őket, és nem felettük állva fürkészte a padlót, esküt tett volna arra, hogy azon virágok élnek valóban. A falakat olaj pálmák, egyéb délszaki fák és más nemű illatozó és gyümölcstermő növények szegélyezték, melyek a kerti ünnepélyek idején mirrha és tömjén illatot permeteztek. Más fák, melyek gyümölcsöt nem termettek, pontos rendben sorakoztak, egyik a másika mellett, és ekképp osztották számos árnyas folyosóra a termet, melynek közepén egyetlen szálas és terebélyes fenyőfa állott, holott mi ültünk és lakomáztunk. A fenyőfák e gyülekezetének dús ágain a mesterséggel előidézett Napnak sugarai felé fordulva annyi féle füttyös kebelű madaracska ült, valahányat csak a nyárnak évadja az ő erdei templomában az emberek gyönyörűségére dalolni enged. Ki hitte volna, hogy ezen madaracskák csupán lélek nélkül szűkölködő testek, érzés nélkül való édes ábrázolatjai a való röpdösőknek, és matematikával kiszámított hosszú ezüstcsövecskék által dalolnak, melyek rejtve futnak azon ágaknak bélében, melyeken ezen madarak ülnek, és észrevétlen bújnak be hasuk alatt égnek fordított kicsiny torkukba, és a madárkák ezenképpen fütyülték és dalolták gond nélkül valóságos mezei éneküket. És ezek az ezüstből való csövecskék nem egyenesen haladtak, hanem bizony számos sarkos kanyarulattal és tekergős vargabetűvel vándoroltak ágról ágra a száznyi torkocskába. Elmondom azt is, ha valaki kérdezné, ezen tekervényes és ágazatos ezüstcsö-

103

vekbe miként leheltek levegőt. Ezen ezüstcsövecskék farka két óriás nagy fújtató szájába ért,' ahová szorosan béforrasztották, és még egy vasabronccsal is körül fogták, miért is ezen helyén nem moccanhatott, és semmi levegő nem férhetett belé, és belőle el sem szökhetett. Ezen fújtatok peniglen valamely kerékre felcsévélt zsinórra kötött ólomkölöncök emelkedésével és lezuhantával szüntelen verdestek bőrtömlőjükkel, és ekként szívták teli, magukat léggel, majd egyetlen fuvattal kétszer is megszólaltatták valamely fa minden csavargó ezüstcsövének sípjait. Hanem ezen hangokat adó szerszámok olyan titokkal valának elrejtőztetve a fáknak tetemes törzsében, hogy minden jelen valók megtagadák, hogy a múvesség fortélyaival ilyen csodálatos dolgok előteremthetőek, és azt mondák mind ahányan, hogy ezen mesekert csakis bűvös. varázslattal lett, nem peniglen másképp.

Valamely másik fának gyümölcse csupa láncokkal ágaira illesztett csiripelő madárka vala, kiknek gyöngyházas torkocskáj ük kicsiny szökőkút vala, melyből illatos víz szökött elő, mit valamely apró vízi kerék hajtott ide messziről, s mely csicsergő hangot hallatott, valamint csukott csőrük vezetékeiben felfelé szálló buborékok csiripelhetnek. Gyámolító árnyékában minden fának, melyet e körben futó sövényben számba vettem, miként ha kolostornak szívet gyönyörködtető kerengőjében, zsarnoki fenevad szunnyadt elnyúlva egészen; némely fa alatt kettő is volt, a kutya a szarvasnak álla alatt nyugtatta fejét, a farkas boldogan engedte, hogy a bárány fölébe feküdjék, testével melegítve őt, az oroszlán is tűrte, hogy a szamár általvesse lábát rajta; mert mindannyian inkább kedvelték a bárdolatlan, ám őszinte barátot, mint a száz alázattal hajbókoló hízelkedőt. Mérgező gyilkos bestiák ottan nem találtattak (nem vala méreg és gyilkosság, mielőtt Ádám apánk bűnbe esett). Nem valának édes leheletű párducok, kik iszonytató fejüket

104

elrejtik csalárdul; sem emberek, kik a hiénát utánozzák, mely vadállat nemét változtatja, kiszívni való vért keresvén. A farkas -- miként teszi mostan, ha éhes -- akkoron csakis földet.evett, és megtartóztatta magát az ártatlanok húsától. Akkoron az egyszarvú nem mártotta még szarvát a folyamba ivas előtt, hogy ekként űzze el a mérgeket, mert akkor nem volt még ilyen dolog se vízen, se földön. A kígyók éppen olyan ártalmatlanok voltak az emberi nemre, mint milyenek egymásra manap; a rózsának nem vala férge, a levélnek hernyója, a tengerben nem valának szirének és a földön uzsorások. A kecskének is gyapja vala, miként a feljegyzések szerint Szicíliában gyapjút hord ma is. A forró égöv is lakható föld vala; csak a mátyásmadár szeretett aranyat, ezüstöt lopkodni, hogy fészkét építse véle, pénzsóvárságtól indíttatva senki a másikát nem szolgálta, az Indiákra sem sza_r ladt senki mohóságában. Amiként az elefánt megérti országában az emberek beszédjét, azonképpen akkor még minden állat érté, mit az emberek beszéltek. A hangya nem gyűjtött télire, mert akkor nem vala tél sem, hanem vala örökös tavasz, miként Ovidius mondja. Nem valának fagyok, melyek a zöldellő mandulafát megfontolatlan könnyelmű jószágnak mutatják, amiért mindenek előtt meghozta bimbóját; avagy az eperfát agyafúrt politikusnak kései virágzásában és hamari termésében. A barackfa. akkor még gyümölcsöt hozott, és egészségeset első helyén is, holott megfogant, de manapság -mérgező és undok, míglen átültetik új helyére; a fiatal növényekben balzsam volt a nedv, mézgájuk csillogó ámbra. Az este nem vizet, de mézharmatot hullajtott a virágok szirmára. Ily aranykort, ilyen boldog kort, ilyen becsülettel teljes kort teremtett elő kertbéli mulató házában ez a kalmár. Ó, Róma, ha ilyen lelkeket az egekig emelő csodákkal bírsz, milyen lehet tehozzád képest a mennyeknek országa? Mely glóbusza Mercatornak lehet tökéletesebb képe a mennynek tenálad; s ezt

105

nekünk, protestánsoknak szégyenünkre kell mondanom, mert ha a jócselekedetek kiérdemlik a mennyeket azoknak, kik így cselekszenek, akkor a Róma-béliek bizonnyal, oda jutnak, míg mi csupán szájunkkal beszélünk a jóról. Vajon babonaságuk mihaszna szolgákká teszi-é -őket, azt ítélje meg a mennyei ítélőszék; hanem bizonyos, hogy Rómában vágynak a legjámborabb hölgyek, kik vertarany köntösben zarándokolnak, és szegény katonáknak-lábát megmosdatják, és az éven által szolgáló leányaikkal egyetemben egyebet sem tesznek, mint inget és kötést készítenek azoknak, kik városukbajönnek nyomorúsággal. Ispotályaik leginkább hasonlatosak nemesi. házakhoz, mint bármi egyébhez, oly gazdag a bútorzatuk, olyan igen tiszták, és meleg párákkal illatosak, hogy a katona elégséges kárpótlásnak vélheti utazásáért és minden sebeiért ily mennyei lakban pihenhetni. A pápáról és ornátusáról mostan nem szólok, hanem csakis arról mesélek kegyelmeteknek, ami vélem esett Rómában létemben.

Történt penig, hogy igen hevesen meleg nyár volt, mikoron ott mulatozék, és a forróságtól olyan hatalmas járvány kerekedett, aminőről még nem is hallottak; egyetlen csapással elvitte az embereket; valaki csupán annyit mondott, Uram irgalmazz, és már oda is lett egészen. Egyetlen esztendőnek három negyedében abban az egy városban százezernyi embert vitt el a járvány, ha megnézik Lanquet krónikájában, ottan is meglelhetik ugyanezt, mit én mondok. Mérgezett virágcsokrot szagolni, vagy orrunkat olyan ház felé fordítani, melyet már meglátogatott vala a járvány, mind egyre ment. A felhők, miként ha megannyi kormoránok lennének, kik bögyükben tartják a magot, míglen bűzleni kezd és megdohosodik, szintúgy magukban tartották bűzös kipárolgásaikat, míglen Rómának csaknem minden lakosait megfojtották áltáluk. Az brvosdoktorok pénzsóvárságukkal önnön végzetüket sóvárogták. Ellátogattak

106

\

azokhoz, kiknek nyavalyájához az ő tudományuknak köze semmi nem volt, és mint kit arra béreltek, hogy magát akassza föl, azonképpen ők is csendesen megtértek otthonukba, és meghaltak nyomban annak utána, hogy páciensüknél jártak. A kordélyosok mit sem tettek éj és nap szakán, mint fel és alá járták szekerükkel a városnak utcáit, és így kiáltoztak: Vagyon-é temetni hullátok?, és bizony sokszor egy és azon házból megkapták szekerüknek egész rakományát; egy sírgödör hét tucatnak lett örök nyugvóhelye, egy és azon ágy peniglen az oltár, melyen egész családok feláldoztattanak. A falak sűrű bundás nedvvel izzadtak, romlásuk forrón gőzölgő párájával. Miként a puskának elsütése előtt bűzös füst száll elő csövéből, hogy a golyóbisnak útját készítse, azonképpen mielőtt valaki kiadta lelkét, bűzös pára képében előjött belőle a halál, eldugítván orrának likait, és főj tón szájába bújva annak, ki lezárta társának szemeit, figyelmeztetvén, hogy készülne ő is temetésére. Némelyek étkezésük közben haltak meg, mások midőn az orvosdoktortól tanácsot kértek barátjuk bajára. A házban,. hol szállásom vala, láttam, amint valamely szolgáló leány, ki gazdájának forró levest hozott amannak enyhére, maga rogyott össze holtan, még minek előtte gazdája a levest félig is megette volna.

Nyolcadik fejezet

A járványnak ezen vizitációja idején élt Rómában egy spanyol, nevezett Granadái Esdrás, hírneves bandetto, ki a pápa oltalmát élvezte, amiért némely gyilkosságokban segítségére volt. Ez a haramia összeszövetkezett bizonyos Bar tol nevezetű, mindenekre szánt talj annál, hogy éjnek idején betörnek azon gazdag embereknek házaiba, hol a járvány leginkább eluralkodott, és ha nem találnak más élő lelket, csak a ház úrnőjét és annak

109

szolgálóleányaitokét mindkettejüket megszeplősítik, és elhozzák onnan mind a kincset, mit kezükbe kaphatnak. A legfőbb polgárok közül legalább száznak házában, hol Isten keze lesújtott vala, ezek ketten már gyakorlottak gonosz tettüket. Kiáltozának bár az asszonyi személyek, kiken ezenképpen erőszakot tevének, senki közelükbe nem merészkedett, rettegvén, hogy általuk rájuk ragad a halál, mások peniglen azt hivék, hogy csupán a kórságnak keserves kínjától kiáltoznak.

A többi házak között behatolt abba a házba is, hol magam megszállék, és hol mindeneket elkapott a nyavalya, a ház jó úrnőjét, ki nemes és erényes asszonyság vala, és a neve Heraclide, meg az ő szolgálóját, magamat és az én kurtizánomat kivéve; megzörgeté az ajtót későn éjjel, és rohant is be a matrónához, engem és szerelmesemet társa kényére hagyva. Ki is engem ágyban fekve lelvén (amint azt azon óra megkívánta), reám rontott egyenest szúró kardjával, azt hívén, hogy ellene állok ' majd, dejószerencsém úgy hozta, hogy megmenekültem tőle, és magamhoz kaptam pisztolyomat, mely szerszám az ablakban hevert töltetlen. A bandita megijedvén, hogy pisztolyom töltve vagyon, azzal fenyegetett, hogy általveri kardjával hölgyemet, ha csövét reá emelném. Vonszolta magával keresztül a szobán, kardját szívének szegezve, én meg kiáltoztam, hogy .kíméljed meg őt, ölj meg engemet, és én megváltom őt ezer dukáttal; hanem parázna vágya diadalmaskodott, semmi rimánkodást meg nem hallgatott. Kamarámban bezárattam, és az.őrzőknek (mivel színleg úgy tett, mintha lennének őrzők, ha nem is volt senki ottan) megparancsolta, hogy sújtsanak le az alabárdjaikkal, ha csak egyetlen lábnyira is lemerészkedem a lépcsőn.

Gondolkozni, mi tévő legyek, újra ágyamra vetettem magam, és szólogattam a pokolnak minden ördögeit, jönnének megverekedni vélem egyik a másika után, hogy megoltalmazhatnám hölgyemet ezen undok és gyaláza-

110

tos tettől. Fejem a falaknak verdestem, és bordélybeli kerítőknek átkoztam őket, amiért látva tűrnek ily gonosztettet, és nem dűlnek reá a merénylőre.

Hanem térjünk vissza Heraclidéhez, ki alant volt, és kit minden vérszipolyozók legrútabbika, Granadái Esdrás gyötört. Legelébb durva módon támadt reá, és szeme láttára lemészárolta szolgálóját, ki elébe állt, hogy úrnőjét menekítené. Aztán, miután megfutamítottak mindenkit, ki fegyverrel ellenük szegült, mézes szavakkal kezdé ostromlani, ígérgete néki kincset, ajándékot, többet, mint mennyit száz esztendő során is összelopkodhatna. Hetvenkedve beszélte neki, mint óvja, kegyeli őt a pápa, meg hogy hány förtelmes gyilkosságot követett el büntetlen azokon, kik a pápa kedve ellenére tettek. Ez a nyolcszor huszadik ház (mondja ő), mely meghódol előttem, és itt is én leszek az úr, ha darabokra szaggatnak is ezért. Ah, mondja Heraclide (szívet hasító sóhajjal), arra rendeltettél-e, hogy nagyobb pestis légy énrajtam a valóságos pestisnél is? Azért került-é el Istennek keze, hogy emberi kéz által vesszek? Hallgass meg, Jehova, légy könyörületes, és szakítsad végét nyomorúságomnak. Küldj hát az égbe, gyilkos, te halál hivatalának telhetetlen és feslett bitorlója. Itt feküszik férjem, hűlten, mikémt hideg kő a harmatos padlón. Ha nagyobb a te hatalmad Istenénél, sújts le kardoddal sebesen, sújts szívembe, sújtsad mélyre kardodat, és küldj a mennyekbe férjemmel. Jaj az én fejemnek, becsületem megszeplősítése az, mit keresel azon órán, mely meggyötört lelkem eltávoztának órája, ördög vagy te, kit kísértésemre küldtek a földön túli hatalmak. Távozz tőlem, sátán, megváltómé az én lelkem, néki ajánlottam, és tőle az én lelkem senki erfiber fia el nem orozhatja. Jézus, Jézus, őrizzél meg engem szeplőtelen arádnak, Jézus, Jézus, ne hagyjad el azt, ki az ő reményét tebeléd vetette. Ezen szókkal eszméletét elveszíté, és lezárult szemeinek külső sarkából olyan gyöngyszem gördült elő, aminőt a világ annak

111

előtte nem látott még. Hamarosan a spanyol felélesztő igen durván, és azt monda neki, hogy bullája vagyon, mely kiveszi őt a szentírás alól, ezért neki hódolnia kell őelőtte, és úgy való, hogy hódoljon is neki, és hogy szeretné 6 látni azt, ki őt, vagy is az asszonyságot, az ő kezeiből kiragadni merészelné: Élet és halál között lebegve ő halk szóval ekként válaszolt:

-- Miként képzeled, nincsen-é hatalom a tiedé fölött, mert ha van, akkor jelen való mostan a büntetésben, és nyomban megbüntetend téged, ha kitartasz szándékodnál. Mikoron biztonság honol a földön, vetkezik minden ember, ámde ki az, ki nem óvná magát a bűntől, mikoron a halál porkolábjává teszi a barátot, hogy ragálya által börtönébe zárja barátját, és halált hozó nyilait szétoszt)a ezer kézbe? Ha valamely embernek elkerülhetetlen hatalmas sziklakő függ az ő feje fölött egyetlen hajszálon, melyre mindenkor csupán annyi idő múltán, mely alatt egy Páter nostert elmondhatni, feltekint, vár-

I van, hogy reázuhan és ízekre zúzza, nem fogja-é alázattal bánni minden kihágásait, nem tartóztat]a-é majd magát minden dőreségeknek legparányibb gondolatától is, és nem igyekszik-é majd megtisztítani az ő lelkét vezekléssel és bűnbáhattal? Istennek keze függ fölötted elkerülhetetlen hatalmas kősziklaként; mert mi egyéb a pestis a porkoláb képében járó halálnál, ki legyilkolja mind, kik másképpen nem hallgattak a hívó szóra? Én drága lovagomnak teteme tegze az ő nyilainak, melyeket a halál immáron beléd lőtt íjával láthatatlan. Amiként a kecske évei szarva csomóin tudhatok, azonképpen, tudjad meg, hogy Istenfelédjbrduló haragjának látható-

. an megmutatkozó mérője az én homlokomon gyűrődő ráncoknak száma. Százakat temettem immáron el házamnak népéből, kiknek eltávoztánál mindnek jelen valék; száz ragály elegyedik fertőző leheletemben; íme, mostan reád lehelem, száz halál jöjjön reád. Bánjad meg bűneid idejében, vedd észbe, hogy nemcsak menny,

112

de pokol is vagyon; e/én pokollal a te lelked már mindenestől ismerős, ha csupán feleannyit gyilkoltál, mint mennyivel szégyentelen hencegsx. Amiként élte napjai fogyván, Mecaenasnak hét évig nem jött vala álom a ^zeniére, azonképpen én sem szenclerültem immáron hét álló hete, hanem szemeim folyvást őrködtek elhárítani ellenségem, a/ ördögnek jöttét; a halált meg barátomnak mondtam (a barátok elhagynak bennünket a viszontagságban), a halál, az ördög és a kísértés minden szolgáló szellemei lesnek reád, hogy lelkedet (a/ én átkomra) az örökös kárhozatra vessék. Lelked az, mit megmenthetsz, ha megkíméled becsületem. A halál immár mindenképpen elragadja testedet, amiért az én hazámba betörtél, melyet ő maga lakásául kiválasztott. Ha anya szült, ha valamely asszony ivadékaiban magadat-megmenekíteni reményled, szánj meg egy asszonyt. A szarvas, kit lebír a kutyák falkája, és menedékre nem lelhet, az emberhez fut segedelemért; vajon kihez fordulhatna az asszony vigasztalan és minden reménytől megfos/.tott állapotjában, ha nem valamely férfiúhoz (aminő e drága test volt), menedékért és oltalomért. Ha férfi vagy, úgy hát megsegítesz, ám ha eb, avagy kegyelten fenevad, romlásba dönlesz, megszeplősítesz és ízekre szaggatsz; tagadd meg Isten képét vagy tagadd meg a kebledben lakozó gonoszt.

Ezen szavak még kemény vasból vagy mágnesből való szívet is megindítottak volna, ám az ő szívére semminő hatással nem voltak; mert csak ült díszes székében az ajtónál mindvégig, míg a ház úrnője esdekelt hozzá, komor szemöldökét hüvelyéből kivont kardja markolatának gombjára függesztvén, fel sem tekintett, szóval sem illette, hanem mikoron és/revéve, hogy az úrnő válaszát lesi, kegyelmet vagy végromlást és kárhozatot várva, fölpattant, acsarkodva nyakánál megragadta, és azt kérdezte tőle, meddig váratja még őt őnagysága. A pestisről beszélsz nekem (mondja ő), és Istennek súlyos

113

kezéről, és a te száz ragállyal terhes leheletedről; én meg azt mondom néked, hogy Spanyolországban százszor is vetettem már kockát gályarabságra, és mindannyiszor elkerült a balsors. Ekképpen megy nálunk ennek a rendje; ha valamely generális vagy kapitány megtér a háborúságból, és kezén vagyon még a királynak fölösen megmaradt négy vagy ötszáz tallérja, és a katonáit már mindet kifizette, proklamációt tesz, hogy bárki két elszánt ember kockát vethet érte, megnyerni a zablát vagy veszítni a nyerget, és hogy ezek jöjjenek erre és erre a helyre, és a pénz ott fogja várni őket. Oda is megyek, és ott találok várakozásban valamely másik magamfajta szűkölködő urat. Perdül a kocka, én nyerek, neki peniglen bevégeztetett. Nyervén, én megkapom a tallérokat, őt meg, veszítvén, elviszik a gályára. Ez va^! gyön szokásban mmálunk, és már százszor szerzett tallérokat nekem, mikoron a szegény fickók a gyehennára jutottak, hol keményre száradt kenyeret kaptak és vigasságul korbácsot attól fogva mind egész életükben. Azt hiszed talán, hogy engem, ki oly számos pokolbéli veszedelmektől megmenekültem, melyek mind csupán fekete pontok forgásán múlottak,-megijeszthetsz a pestissel? Mi rosszabb pestist mondhatsz nékem amazoknál, miket én immáron minő! megéltem? Légyen bár az kórság, rabság, nyomorusag vagy száműzetés. Mindet megéltem már. Tulaj dón anyámat is füle tövén csaptam, és lépcsőn letaszítva nyakát szegtem, amiért nem akart bemenni valamely úriemberhez, mikor erre kértem; húgom eladtam valamely vénembernek, hogy tegyen kedvére véle; nőrokonaim közül, kiről úgy tudtam, nem ringyó még, magám tettem ringyóvá; ringyó vagy te is, és ringyó is lesz, ellenére hitnek és minden ceremóniáknak.

Azzal nekitámadt, és kardjával fenyegeté, de nem volt szándékában megsérteni véle. Markába kapta elefántcsont-szín nyakát, és rázni kezdé, miként szelindek rázza a medvebocsot, minek közben szitkozódott, és azzal fe-

114

nyegette, hogy kiszaggatja a gégéjét, ha nem teend kedvére. Nem elégelvén e vad erőszakot, liliomos pázsitbőrű nyakáról levéve kezét, hosszú, ezüst fürtjeit ragadta meg, melyek a tülekedésben kibomlottanak. Hajánál fogva vonta hátra, miként ágainál fogva döntik, hátára a fát, aztán ahogyan árulókat vonszolnak vesztőhelyükre, a szobában fel és alá vontatta maga után a hölgyet lágyan szétbomló fürtjeinél fogva, barbár lábával illeté pőre hó kebelét, hogy hajolna meg vágya előtt, vagy különben kitapossa belőle a lelket. A hölgy így kiáltozott:

-- Tapodj, fullassz meg tulajdon hajamban, köss fel a gerendára általa, és engedj meghalnom ekképp inkább, semhogy gerendával a szememben menjek a mennybe.

-- Nem -- mondja ő -- nem taposlak szét, meg nem fújtalak, és föl nem akasztalak, de a mennyekbe sem mész, míg nem lett meg akaratom rajtad, hanem serénykarod ezen selyembilinccsel nyűgözöm. -- Kieresztvén ujjaiból haját, karjait kezdé könyökénél a hosszú fürtökkel összekötözni, és küzdött bár, vergődött a hölgy, de mindhiába. Míg eképpen birkózott, tülekedett, ékkövei verejtékkel kezdtek gyöngyöződni, jelezvén, hogy méreg közeleg feléje. A kemény padlóra alávetette végül a hölgyet, és térdének zuhanó csapásaival, miként vasfejű faltörő kossal, kitárulkoztatta erénye kétszárnyú kapuját. A férj holt tetemét használta vánkosul ezen förtelmes tetthez.

A többit gondolják el maguknak nyájas olvasóim, mert szavaim beleragadnak a fertőbe, és immáron elfáradtak, bárha belé se fogtam volna ezen tragikus történetbe. Mind, ki születik, arra születik, hogy egyszer végére érjen. Ezenképpen végére ért az én történetem is; a spanyol meglelte parázna gyönyörűségét, betöltötte baromi vágyát; mi érték a házban mozdítható vala, azt fölrakodta, és ment a maga útjára.

Ne engedjétek kihunyni szomorúságotokat ti, kik elol-

115

vástátok ezen elégiai történet elbeszélésének előhangját. Mutassátok meg, hogy amilyen gyorsan vág eszetek, olyan gyorsan ébred szánalom kebeletekben. Valamely asszony, kinek szeme láttára feláldoztattak minden gyermekei, minek utána az első lemészároltatott, ő megtörülte kötényében a kardot, hogy. előkészítse a másodiknak gyilkoltatására, és ekként tovább, míglen elkövetkezett méhének gyümölcsei közül a tizenhetediknek is általdöfetése, megengeditek-é, hogy nagy vala az ő szívének gyötrelme? Ezen asszonyi személy, kiről történetem szól, ezen matróna, a magára hagyott Heraclide, tizennégy gyermekét temette el öt nap alatt, kiknek szemét zokogva ,zárta le, és arcára számos ráncot vetettek a ravatali csókok; és egyetlen nappal utóbb férjét is kinyújtóztatták, mert immáron vigasztalan halott vala ő is, meredt tetem, ki nem ehetett véle, nem beszélhetett véle, és nem is ríhatott véle, nem kell-é mégis szánnunk ezen asszonyi személy t, habár teste felduzzadt a könnyek áradatától, habár beszédje zavaros lett, miként a boldogtalan Hekubáé, józan eszét elveszíté, és elméje eszelősen tévelyeg? Uraságaitok képzeljék azt, hogy valamely holttetemet látnak felkelni templomi ravataláról, mert olyan volt Heraclide, amint felkéle erőszakkal lett házasságtörésének nyoszolyájáról.

s Szemei valának fénytelenek, orcája verteién, leheletének illata valamint a sáré, tekintete irtóztató és kísérteties. Erényének virágja letöretvén felkéle, de iszonyodva kelé, miként az elkárhozott lélek az utolsó ítéletnek napján. Letekintett, és ott látá heverni férjének tetemét feje alatt vánkosként; és akkor jajveszékelni kezdett, hasonlatosan Cephalushoz, mikor emez akaratlan megölte Procrist, avagy miként Oedipus, mikor tudatlan meggyilkolta atyját, és vérfertőzőn ismerte az ő szülőanyját; s ekként sorolta elő sirámait.

-- Azt kellett-é megérnem, hogy férjem teste lett az a szekér, mely a pokolba szállít? Nem vala hát a szennyes

116

kéjnek más vánkosa, mire ledűlhetett, az ő kinyújtóztatott tagjain kívül ? Húsod őrizni fogja vétkem lenyomatát a feltámadás napján. Ó, szépség, te csalétek az istentelenek csábítására; a gazdagokat gazdagságukért rabolják meg, az asszonyi személyek meg azért becsteleníttetnek ' meg, mert túlságosan szépnek születtek. Nem áldás a szépség, de átok; átkozott legyen az a perc, melyben fogantattam, átkozott legyen az a perc, melyben anyám a világra hozott, másoknak kísértésére. Az édenkerti kí-^r gyó sem vala rosszabb énnálam, hanem átkozott a kígyó hetedíziglen; miért ne hinném hát átkozottnak magamat is (ha való az eleve elrendeltetés tana), amiért ezen_; fertelmes gyalázatra rendel tettem? A kandisznó nyomban belepusztul, amint elveszíti fél szemét; valamely kandisznóval gázoltam én is a mocsárban, és elveszítem általa becsületem szemét, mert kivájta a becstelenség karmos keze, mi marad hát nékem egyéb a halálnál? Meghalok, habár viszolyoghat ettől az élet; nincsen mi jóvá tehetné és megválthatná kénytelen elszenvedett sérelmemet, csakis a kegyetlen halál. Férjem, feleséged leszek a mennyben; tisztaságban boldogult lelked ne vessen meg, ha majd találkozunk, mert zsarnoki erőszak. szennyezett be engem. Az ördög, gyarlóságunk meghazudtolója, egész emberi nemnek közös vádolója nem emelhet vádat ellenem, mit megtehetne, ha önként vetettem volna alá magam a gyalázatnak. Ha vagyon bűnöm énnekem, úgy az a bűnöm, hogy nem csúfítám el orcámat, ne lenne istenteleneknek csábítója. ,

''

Szenvedélyének ekként szabad folyást engedve a tű- . körhöz futott, hogy látná, írva vagyon-é bűne homlokára; beléje tekintvén látta, hogy orcáját pirosság lepte bár, csupán tulajdon tükörképe, senki más nem nézett vissza reá.

És akkor újfent rákezdé. — Heu quam difficile est crimen non prodere vultu: mily könnyen árulkodik homloka az ' embernek bűneiről. Magam is csupán megpillantom or-

117

cámat, és máris elfut a pír; hogyan is ne szégyenkeznék tízszeresen, ha Isten tekint ream? Sziszegnek majd reám az angyalok, a szentek és mártírok elfutnak előlem; igen, majd Isten maga is megtoldja- az ördögi kárhozatot, amiért ilyen gonosz teremtés színe elé merészkedett vala. -Agamemnon, te hitetlen valál, ám mikorbn a trójai háborúságba vonultál, asszonyoddal muzsikást hagytál bátra házadban, hogy néki a spondaeusi verseket játszván hazatértedig, erényében őt megőrizné. Az én férjem is hadba szállt az ördög és csábításai ellenében, de mikoron megadta magát a harcban, nem hagyott vélem muzsikást, csak gyászt és búslakodást; ha hagyott volna -- amiként Aegistus is megölte Agamemnon muzsikását, minek előtte tervét sikerre vihette, azonképpen bizonyos, hogy ő is megöletett volna, minek előtte ezen Aegistus diadalmaskodhatott. Valamint a szarvasbika zavaroidottságában, midőn elveszíti agancsát, bánattól eltelve fut elrejteni magát, azonképpen én megszomorodott szívem, csapástól sújtva rejtsed magadat a Mindenható könyörületének szárnyai alá; kérlelj, esdekelj és könyörögjél, mert a kegyelem senkitől sem tagadtatik meg, ki kéri. Ám meglehet, éntőlem mégis megtagadtatik, meglehet, arra rendeltettem, hogy a becstelenségnek legyek hordozója.

Egyetlen mód menekülhetünk meg Istennek szigorú büntetése elől, akként, hogy mi magunk mérjük ki magunkra büntetésünk, itt, ezen a földön; ezt teszem én is, legyen bár halál a büntetésem, kegyes és szívesen fogadott bűnhődésem lészen; tulajdon kezem és tőröm fog kiszabadítani a borzalmak közül, melyekben lelkem sínylődik. Búcsúzom tőled, élet, kitől nem kaptam egyebet, csak szomorúságot. Búcsúzom tőled, bűnnel trágyázott test, kin "több a gyom, mint a virág, kiben több a fájdalom és bántódás, mint az Öröm. Tőrömnek hegye, szúrjj tőrömnek éle, széles sebet vágj, békén új hüvelyt

118

kínálok néked; szárnyalj, lelkem, és szállj a mennyekbe. Jézus, bocsáss.meg nékem, Jézus, fogadj be engem.

így szólván (tőrétől általhatvá) lerogyott, és fejét férjének testébe ütötte, mely ütéstől amaz, ki teljes huszonnégy órája nem lélegzett már, felriadt, miként álomból; én peniglen emeleti kamarám ajtajának valamely betömetlen hasadékán át szemlélem ezen szomorú látványt. Felébredvén, a ház ura megdörzsölgette fejét, megtörlé mindkét szemét, és tekingetni kezdett maga körül. Érezvén, hogy valami súlyos feküszik kebelén, letolta róla, azután lábra kapva gyertyát gyújtott.

Itt veszi kezdetét az én purgatóriumom. Mert a jó ember visszatérve a csarnokba gyertyával a kezében, megpillantá feleségét, haja szétborzolva, maga lemészárolva, jámbor szolgálóját, Capestranót karddal általverve, alabárdot kapott kezébe, szobáról szobára indult átkutatni házát, ki tehette e nagy gonoszt, és végezetül reám talála ágyamban fekvén, az ajtó kívülről reám zárva, kardom pedig hüvelyéből kivonva az ablakban hevervén; ezt látván, nyomban azt gondolta, én vagyok a tettes. És üggyel-bajjal összekiabálván a szomszédokat, azt mondta nekik, hogy bezárattam magam szobámba, kurtizánomat, kit feleségemnek neveztem, elküldtem a háztól, kardom peniglen megtisztítottam, hogy a gyanú reám ne essen.

Erre engem börtönbe vetettek, akasztásra szántak, elvittek a bitófa létrájának aljába, hol is én egy balladát szerzek magam elbúcsúztatására, melynek a Jack Wiltonnakfeslett élete címet adám, de aztán mégis megmenekültem attól, hogy lábam a széllel karikázzon. Az, ki megélt sok veszedelmes viszontagságokat és épségben tért meg belőlük, mulatságát leli abban, ha beszélhet felőlük. Már fülem alatt volt a csomó, de a hurok még nem szorult, csak játszott a nyakam körül, a kötélnek egyik végét a hóhér fogta, a másik a bitófán volt, hurkában'peniglen az én nyakam, a zsámolyt is már majd kilökték alólam,

119

a hóhér is már váltamra illeszté lábát, hogy majd lefelé

taszítson, mikor én megtettem vallomásomat, valamely szent módjára, úgy, ahogyan azt kegyelmetek az elébb hallhatták, miszerint ilyen és ilyen emberek, ilyen és ilyen órában betörtek a házba, legyilkolták a szolgálót, kurtizánom elragadták, engem szobámba bezártak, Heraclidén erőszakot tettek, és hogy végezetül ezen asszony miként lett gyilkosa magamagának. . Jelen vala pedig ezen kivégzésen valamely száműzött angol earl, aki hallván, hogy néki honfitársa fog halált szenyedni ily nevezetes gyilkosságért, odajőve meghallgatni vallomását, és hogy lássa, nem ismeri-é. Felét sem hallotta még annak, mit kegyelmeteknek elbeszéltem, audienciát kért, és hogy a kivégzést állítanák le.

Két napja sem múlott annak, hogy más urak és nemes rómaiak között (monda ezen angol úr) maga is betért valamely borbélynak boltjába, hogy a ragály ellen magán *eret vágatna, mikor hirtelen nagy csődület meg lárma támadt, és a boltba behoztak bizonyos Bartol nevezetű taljánt, súlyos sebtől véresen. Benne rokonszenv ébredt iránta sebeinek láttán, és udvariasan kérdezgeté, minő gonosz hitelezőkkel akadt össze, avagy hogyan és mi okból kaszabolták össze ilyen erősen?

-- Ó -- mondja ő --, hosszú időn át éltem én bujálkodásra esküdt ligában valamely Granadái Esdrás nevezetű hispániaival; ötszáz erőszakot és gyilkosságot követtünk el mi együtt. Mikor bűnös tetteink immáron heggyé szaporodtak, az Úr eltökélte, hogy elmetszi barátságunk fonalát, és ekkor történt, hogy egy házhoz értünk, mely Johannes de Imola tulajdona vala (mely úrnak nevét ezen ifjú efnlíté) -- és idáig érvén elbeszélésben a tálján, tanúságot tett mindazon erőszakos tetteknek azon módon való elkövetéséről, melyekről és amiként ezen fogoly ifjú az imént vallott. Hanem történt még ezek után egyéb is, miről sem ezen ifjú, sem peniglen ezen hallgató-

120

ság tudomással nem bír. Granadái Esdrás nem elégedett meg azzal, hogy erőszakot tett Heraclide úrnőn, és kirabolta házát, hanem minek utána azon háztól kereket oldott, rálelt társára, Bartolra, és véle a kurtizánra, kinek nyájas orcájára egyszer is pillantását vetette, nyomban véle vitát kezdett, hogy a kurtizánt tőle elragadja. A vitában ezek ketten megvívtak egymással, és a spanyol Bartolt halálra sebzé, maga elmenekült, a szép dámát peniglen hagyták, fusson, merre kedve tartja. Ezeket Bar tol a borbély boltjában maga szántából előadta, amint azt maga a borbélymester, az ő legénye és még_: hárman mások, kikjelen valának, eskü alatt bizonyíthatják.

Igazolták is a nevezettek honfitársam szavait, és esküjüket készpénzként vették, én peniglen proklamációval szabadon bocsáttattam; minek utána elmének ezen száműzött earlhöz, hogy néki köszönetet mondjak, mely alkalommal engem ekként vizsgáztatott és leckéztetett.

.- Honfitársam, mondjad meg nékem, mi oka légyen annak, hogy te ily messzire kóborolsz Angliától, és idegen nemzeteket látogatsz ? Ha az lenne oka, hogy nyelveket akarsz tanulni, tanuljad ezen nyelveket otthonodban, mert bujaságon kívül itten tanulni egyebet írem lehet. . . Talán azért, hogy többnek gondoljanak a te állapotodon valóknál, azért vállalkoztál becsvágyó módon ezen utazásra; hanem ezen nagyralátó szertelenség nem különb Icarusnak tollainál, melyeknek szeszélyes viasza megolvada a Napnak ellenében, és miként Icarust, azonképpen téged is megcsalnak majd hívságod tollai, és te a romlás- és megsemmisülésnek tengerébe buksz.

Káin volt az első világutazó, és csavargó földönfutó volt az ő neve, amerre járt a földnek hátán. Világok beutazásának más haszna nincsen, csupán annyi, hogy megszelídíti és megalázza az utazót.

Isten sem tudott nagyobb átkot bocsátani az izraeliták

121 ,

líejére, mint hogy kivezeté őket a maguk országából, hogyidegen országokban rabszolgaként élnének. Mi rajtuk átok vala, azt mi angolok a legfőbb áldásnak véljük, és nem is ember minálunk az olyan, aki külországokban

még nem utazott; inkább élünk rabszolgaként más országban, hajlongunk és sűvegelünk és alázattal szenvedjük minden irigykedő taljánnak és kevély spanyolnak szeszélyét az ó országukban, hol is mi nem szólhatunk, nem nézhetünk és nem is tehetünk semmit, csak mi nékik kedvükre való, semmint hogy szabad emberként és úrként élnénk a magunk hazájában.

Kilencedik fejedet

Az, ki utazóvá akar lenni, legyen annak háta a szamáré, hogy mindent elviseljen, nyelve, mint a kutya farka, hogy kellően hízelkedhessék véle, szája a disznóé, hogy mindent felehessen véle, mit elébe raknak, füle a kalmáré, hogy mindent halljon véle, de belőle semmit el ne mondjon; és bizony mondom, ha ez a mód nem a rabszolgáságnak legfelsőbb lépcseje, akkor nincsen szabadság ezen a földön.

Könnyű az igája annak, ki egyszerre csak egy urat szolgál, hanem kinek ezernyi gazda parancsol, miként minden mészáros, üstfoltozó és csizmadia, ki szabadnak született, uraskodik a szegény idegen fölött, és azt képzeli magáról, neki természettől parancsolója és feljebbvalója, az tudja jól, hogy nincsen ahhoz fogható pokol, mint amelyik arra vár, ki elhagyja atyái házát (természettől rendelt lakóhelyét), hogy idegen föld rabságában élne.

Pillants bár csak fél szemmel is valamely rómainak vagy talj annak feleségére, és máris elibéd készítik a zabkásás tálat, és nem is kerül néked az semmibe, legföljebb az életedbe. Ha valamelyikük gonosz élcet mond rovásodra, és te keményen visszavágsz, avagy békétlenséget

122

mutatsz, vonuljál vissza kamarádba, gondoskodjál vastag takaróról, mert bizonyosra veheted, hogy azon az éjen álarcos látogatóid jönnek, és nyájas udvariassággal torkod elmetszetik, a tettesek peniglen soha fel nem fedeztetnek. Minden állatok közül a kutyának vagyon, a leghosszabb emlékezete, ezek a taljánok pedig vén ebek, és esztendőkig is észben hordanak valamely sérelmet; hallomással vagyok a fültövön csapásról,Tnit harminc esztendővel utóbb toroltak meg. A nápolyinak vagyon a legvérszomjasabb lelke, és egyben ő a legtitkosabb gyilkos is; melyből egy közönségessé lett szállóige is kikelt: Majd vonogatom a vállam, mint a nápolyiak, ezt az olyan ember mondja, aki valamely gazságra készül, de nem akarja elhíresztelni.

A tanítás, melynek az utas legtöbb hasznát látja, és melyben legfőbb enyhét lelheti, az Epicharmusé: vigüa, ét memor sis ne quid credas; ne higgy meg semmit, ne bízzál senki emberben, hanem színleg mindent higgy meg, senkire ne gyanakodjál, és légy, mint kit könnyen bolonddá tarthat mindenki. Multifaliere docuerunt (ahogyan Seneca mondja) dum timent falit; sokan megcsalatásuk félőn, vigyázó gyanújuk kimutatván, arra késztették az embereket, hogy ravaszabb módokat találjanak, mint járhatnának túl az eszükön.

A mi angoljaink a legjámborabb és legegyügyűbb ter^mtményei Istennek, kikbe lelket lehelt; sóvárognak minden hírt, újságot, szeretik, ha effélével kedvükre traktáltatnak, és ha maguk, hízelgőn, a lehető legjobbnak dicsértetnek. Amiként Philemon, egy komikus poéta a mértéktelen nagy hahotába halt belé, azon való neveltében, hogy valamely szamár fügét eszik a fáról, azonképpen a taljánoknak sincsen nagyobb mulatságuk, mint a szegény szamár angolokat kikacagni, milyen komoly ábrázattal nyeldeklik a fügét, mit ők mutatnak nékik; mint kapnak minden horgon, mit nékik ők felcsaliztak. Nem való utazni annak, ki candiaiak módjára nem él

123

megjíígyón is akár, ki nem tudja még a mérget is tápláló eledellé változtatni maga fenntartására. A patkányok és egerek egymást nyalván fogamzanak, azonképp az .utazónak is nyalnia kell, hajbókolnia, csalnia, hízelkednie kell, és száját szóval bőven járatnia, hogy idegen király udvarában, külországban iránta valakiben szeretet keljen. Légyen orcája csúf vagy szép, ha szépen tud szólani,tarátokat nyer: Nonformosuserat, séd érátfacundus Ulysses; Odüsszeusz a nagy utazó nem vala nyájas képű, de vala ékesen szóló. Némelyek azt állítják, azért utaznak, hogy tanulnának általa bölcsességet, de én azt mondom, hogy amiként senki ember fia az emlékezet módját

' meg nem tanulhatja, melyről pedig oly számos könyvet írt Tullius, Quintillianus, Seneca és Hermannus Buschius, csakis az, ki már e könyveknek elolvasta előtt termé-

-- szettől bírt az emlékezés adományával, azonképp senki ember fia nem tehet szert valamely nagy bölcsességre utazása által, kivéve azt, kiben már annak előtte elhin-

, tettek a bölcsességnek inagvai. Utazás által csak egyféle

"• bölcsességre tehetünk szert, csakis ebben való jártasságunkat tökéletesíthetjük, ez peniglen az experieritia longa níalomm; a balvégzetek számos nemeiben való jártasság; megtudhatjuk, hogy valamely férfiú ezen dőreség által

>• veszíté életét, a másik peniglen amazon által; megtudhatjuk, hogy valamely ifjú lovag melyik kurtizánra költötte minden jószágát; hogy valamely velencei kalmáj miként vett bosszút valamely ferrarai kalmáron; hogy miféle igazságot tett valamely herceg egy gyilkosnak ügyében. Mi olyan találtatik ezekben, mit könyvekből ne olvashatnánk ki, de még ezen eseteknél sokkalta többet is anélkül, hogy akár lábunkat is ki kellene dugnunk •a jó meleg könyvtárszobából.

Vobis alii ventorum proelia narrent, (mondja Ovidius) i

Quasque Scilla infestat,

'

124

(/uasque Charybdis aquas... .. . vos quod quisque loquetur Credité...

Hallgassátok csak figyelemmel, ha mások különös esetekről, árultatásról, mérgezésről, cinkos összeesküvésekről mesélnek, melyek Franciaországban, Hispániában' vagy Itáliában estek; meghallgatásuk károtokra nincsen, hanem közelükbe ne merészkedjetek.

Mi vagyon megtanulni való Franciaországban, minek tudására Angliában szert tenni nem lehet; csak a hamis barátság, magunk személyének hitvány elhanyagolása, a csupán magunk hasznát néző önszeretet, meg hogy kinek tompora megótvarosodik, Ah pár la mórt Dieu-t káromkodik. A henye utazót illetőleg pedig azt mondom (ezt nem katonákra értem), hogy azokból is ösmerék én nem egyet, aki fél tucat esztendeig élt közöttük, amikor azután hazajöttek, nem győzték dugdosni vézna, sovány ábrázktjuk a széles karimájú francia kalap mögé, hosszú és szürke, papirosforma kelméből szabott köpenyegükkel fölkavarták az utcán mind a port, és furcsán beszéltek angolul. Minden utazgatásaiknak egyéb hasznát nem látták, mint hogy megtanulták elkülönöztetni az igaz bordóit meg egy pohárka jóravaló gascogne-i bort az orléans-i bortól, meg talán még azt is, mint bánjanak a himlővel, valamint holmi mérges pattanással illő, azaz képükön bársonytapaszt viseljenek, és karba font kézzel lépdeljenek, kényesen melankóliát színlelve.

Spanyolországból vajon mit hozand az utazó? evezőlapátnyi tollal ékes kalapot, olyanformát, mint miből a kását kanalazzuk, valamely fióktanácsnok nyakfodrát, rajta kurta madzagok, mint a takony, mi az orrából csüng, szűk hasú zekét, mely hátul kihegyesedvén a faráig lenyúlik, elöl meg a mellcsontjáig is alig, csak ameddig a gallér vagy a nyakba való kendő, hoz magának bő szárú, buggyös nadrágot, amiből széjjelfejtve három asz-

725

szonynak kitelne lovagló tunikája, akkora kesztyűt, hogy fél marha elférne benne,'meg hosszú tőrt, mely legalábbis fél tucat hercegnek egyenesági leszármazottja. Köpenyege vagy igen hosszú, vagy igen rövid; ha hosszú, akkor rojtos szélű török kelme a hajtókája, ha meg rövid, körgallérja olyanforma, mint a borjú nyelve, csak nem olyan hosszú, és nincsen annyi kelme mind az egész köpenyében, valamennyi a hollandus malaclopójának gallérjához szükségeltetik. De még nem is szólék mindenről, hiszen lábbelijén oly temérdek tafotából a kötő, hogy egy zászlóra is elég lenne, és egyúttal (ha kíváncsi vagy a rengeteg szalag titkára) cipőtisztító rongyául is szolgál. Hetvenkedő katona ő (rövidre fogva a szót), ki páváskodva illeg, ujja hegyén, ugrándozik, hóna alá dugva kezét. Ha szóiasz véle, ronggyászapulja tulajdon hazáját Hispánia ellenében, ám ha mégszorítod, mondaná meg, miben múlja felül amazon ország a mienket, egyebet mondani nem tud, csak azt, hogy amott jobb a kenyér, mint minálunk; valamikor vagyon mit a hideg vízbe aprítaniuk (annak a szegény éhező rabszolgafajnak) az éhkoppra, mert hozzája hús morzsányi sem akad évszámra, legföljebb ha sózott hal; mi több, nyomorult koldus mind ahány, és büdös szalmán hálnak éjjelente. Itália, ezen földnek édenkertje, epikureusoknak mennyországa, vajon miként formázza az ifiurat? Megjárván e földet, eltanulja, hogyan kell tulajdon kezét csókolgatni, mint a majmok teszik, hogyan kell nyakát csavargatni, bókolni fejével, mint valami éhenkórász, kalapját lengetni, előre, hátra, jobbra meg balra, ha valakit üdvözölne. Innen hozza az istentagadást, az ínycsiklandás tudományát, a kurválkodás, méregkeverés és fajtalahkodás mesterségét. Egyetlen jó származik abból, hogy megjárja Itáliát, és evégett nem kárhoztatjuk vég' lég, nevezetesen az, hogy ezen országban pompás udvari emberré válik, csata helyett ágyasházakban vitézlő lovaggá, vagyis másképpen mondva jeles paráznává, dicső

' -- 126

hipokritává. A jóravaló emberek között, ha valamely megátalkodott gazfickóra bélyeget akarnak sütni, már az a szólás járja, hogy emez bizony megjárta Itáliát.

A dánok meg hollandusok felől nem szólok, mert emezek derék, becsületes népek, kik egyebet sem tes'znek, mint — Danaus király leányaihoz hasonlatosan — töltögetik a feneketlen kádakat, és már félidején estebédjüknek lerészegednek, azután elnyomja őket az álom, és azzal nagyokat horkolnak; önmagának tesz csupán kárára, ki hozzájuk látogat, habár a kárhozat egykönnyen utol nem éri, mert a vincellérek, serfőzők és csaplárosnék imádkoznak az ő lelkének üdvösségéért. Igyál és fizess, imádják neved; vedelj hitelbe, dögvész lesz neved. Hanem nagy javára senkinek sem válik emezeknek imádsága, mert legtöbbjük halálos vétkekkel szennyezi lelkét, vízzel elegyítvén az italt, és közülük is legkivált a vincellérek.

Hanem miért tréfálkozom én, mikoron komoly szóval szükségképp jobbítanám lelked? Olyan ember vagyok, kit száműztek hónából, holott vérem a legjobbakhoz fűz; earl vagyok születésem szerint, habár koldus mostan, amint szemeddel láthatod. Törvényből kirekesztve éltem le Itáliában e sok és hosszú évet. Némely időkig a pápától kaptam bőséges javadalmazást, hanem ennek vége szakadt, amint hogy a pápa életének is; az, ki trónusán követte, nem gondolt sem angolokkal, sem tulajdon honfitársaival. Arra vitt ennek utána a szükség, hogy a kardinálisok körében csipegessek néhány morzsát, meg hogy Itália hercegeinek jóindulatát és kegyes adományait keressem, minek révén azóta életem bizony csak akként tengetem, hogy azt kívánom, lennék bár inkább holt ezerszeresen.

Cum pátriám amisi, tune me perüsse putato.

Szülő eleme a tenger a halaknak, emeld ki őket belőle, és ők boldogságuk nem lelhetik, meg nem gyarapszanak rajta kívüle, hanem elpusztulnak nyomban. Azonkép-

127

pen a .madarak is, a levegő égből elvonatván (lakó helyükből, hová szüleiének),. a vadak a földtől, magam peniglen Angliától. Örömét lelheti-é a bárány, kinek nőstényfarkas emlőjét kell szopnia? Bárány vagyok magam is, ki farkasoknak tején táplálkozik, egy amazon etiópiaiakkal, kik a Merőé ellenében lakoznak, és csupáncsak skorpiók húsán adatott élniök; második természetük a megszokás minekünk, hanem tízszerte boldogabb lehetne éltünk, ha az igaz .természet visszahelyeztetnék az ő királyságába, honnan száműzetett. Hidd meg nékem, se lég, se kenyér, se tűz, se víz jót semmit nem teszen senki ember fiának az ő hazáján kívül. Hideg égalji gyümölcsök nem virágoznak a forró égő vön, sem a forró öviek a hideg ég alatt. Senki ember fia múlandó szeszélyből el ne kótyavetyélje az ő örökségét, mely néki jogot ad lélegzeni s élnie azon helyt, holott megszületett vala. Eredj hazádba, ifjú, fektesd békén csontjaid atyáid sírjába, vénülj meg lakó földeid tekintve, légy közelében a tieidnek, hogy szemeik lezárhasd. Az ördög s magam immáron minden reménység nélkül szűkölködünk, ő, hogy visszatérhetne a mennyek országába, én, hogy valaha is hazámba megtérni hívnának.

Ekkor elhallgatván, könnyeket hullatott. Én örvendezvén, hogy mondata végén imigyen alkalmam nyílik tőle elválnom, megmondtam néki, hogy jó tanácsát értékéhe,z képest megfogadom, és amint az illendő, szeretetemmel meg is adom majd az árát, hogy ekképp megháláljam. Hanem némely ügyek, melyek nékem fontosak jelesül, sürgősen elszólítják személyemet, de reménylem, hogy máskoron ismét találkozunk. Elmennem alig engedett, de én nagy komolysággal újfent előadám koholmányomat, és aztán végezetül elbocsátott magától, de megfogadtatta vélem, hogy gyakorta látogatást teszek nála, ok nélkül is, merő barátságból.

Az ilyen serkentő beszéd, gondoltam magamban, miután szabadon bocsáttattam, rosszabb, mint a korholás;

128

pedig bizony ha én akkor tudom magamról, hogy olyan nagy zsivány vagyok, mint aminő valék valóban, Ave Mariá-t érdemelt volna tőlem hitevesztett exhortacíójáért. Meg is vert az Isten, amiért gúnyt űzék bölcs és. komoly atyai tanácsadómból. Hallgassátok hát balvégzetem leggonoszabb fordulatját. Föl és alá járván a várost, kurtizánomat keresgéltem, míglen öreg este lett, és történt pedig, hogy miként ha a délután túlságosan sokat ivott volna az égi elem, olyan igen zuhogni kezdett az eső, hogy miként ki éji őrjárattól retteg, arra kényszerülék, hogy az ereszek alatt, a fal mellett szorosan osonjak, ahol is egy Zadoch nevezetű zsidó házának pinceajtaján, mivel ezen ajtó belülről elreteszelve nem volt, hanyatt-homlok bezuhantam, azon mód, ahogy az evez"őablakon át a hajófenékre esik az ember, avagy mint amikor földrengéskor megnyílik a föld, és a világtalan pálcájával tapogatózva a tátott hasadék széléhez ér, és egyszeriben a poklokra bukfencezik. Egyet-kettőt hemperedve magamhoz tértem az esés ijedségéből, és kinyitottam a szemem, hogy megnézzem, a világnak mely csücskébe kerültem; és lám (ó, minő végzet), kurtizánomat pillantani meg, amint egy szolgalegénnyel csókolózik nagy szerelemben. .. •

-

•

Megütöttem estemben hátamat, oldalamat, de ennek láttán a fejem cudarabbul kezdett fájni és dagadozni, mint amazok. Éppen mélyet lélegzettem, hogy szitokkal árasszam el a leányasszonyt gyalázatos arcátlanságáért, mikor is a zsidó (estem zajától álmából felriasztván) jött le a lépcsőn sebesen, és fellármázván mind az egész háza népét, lefogatott mindkettőnket, engem és a kurtizánt is, amiért házába betörtünk, és a legényével összeesküvénk az ő kirablására.

Az vala akkor Rómában a törvény, hogy kinek valamely gonosztevő kezére jutott, akár azonképpen, hogy házába betört, akár peniglen azonképpen, hogy országúton őt megrabolni akarta, választás adatott,

129

hogy rabszolgájává akarj a-é tenni, avagy a hóhérral felakasztatja. Zadoch (mivel kapzsi minden zsidó) megtanakod van-magával, hogy haszna néki abból semmi nem származand, ha engem a bitóra juttat, fejében más tervet forralt; elméne a pápa orvosdoktorához, nevezett Zakariáshoz, ki maga is izraelita vala, és néki honfitársa, és azt mondta néki, olyan vásárt kínál, minél jobb még soha nem volt.

-- Nem titok előttem -- szóla ő --, immár közel évi szokott anatómiai leckéd, minek elmulasztásával elveszíted kollégiumod alapítványi pénzeit, és ezért felőle nagy gonddal kell lenned. Olyan erősen pusztít a ragály, hogy aligha juthatsz egészséges tetemhez, melyen a tudományt demonstrálhatod; hanem te honfitársam vagy nékem, és ezért legelébb hozzád jövék ajánlatommal. Tudd meg hát, hogy őrzök házamban valamely rabszolgámulesett ifjút, ki tizennyolc esztendős, termetére nézve magas, tagjai egyenesek, orcája is oly tiszta, vonásai is'oly szépek, aminőt festő csak képzelhet; te becsületes ember vagy, és Ábrahám szerteszórt gyermekei közül -való, ezért az ifjú ötszáz arany tallérokért a tiéd lehet.

-- Engedd látnom őt -- mondja erre doktor Zakariás -és én kétszer annyit fizetek néked érette.

El is küldtek érettem, és megkötözve, béklyóba verve vittek végig az utcán; holott úgy esett, hogy éppen Julianának, a mantuai márki feleségének ablaka alatt mentünk el, mikor a félig nyitott táblák közül ezen asszonyi sze-mély, ki takaros Bona Roba vala, és egyike a pápa ágyasainakykinézett az utcára, és engem ottan észrevett. Első látásra beleszeretett ifjúi koromba és sörtéktől sima orcámba, melyen jele semmi nem vala bilincset érdemlő gonoszságoknak; nyomban utánam is küldött, hogy megtudná, miféle lennék, miben vagyon vétkem, és hová vezetnek? Kísérőim tudtára is adtak mindent. Ő pedig megkapván ezen válaszokat, bőséges könnyekkel siratni kezdett engem, kesergett a zsidónak gonosz szándéka

130

felett, meg azon, hogy testein, lelkem ezen elátkozott nemzetségnek kezébe juta, és nagy szomorúságában ki is eszelte módját az én megszabadíttatásomnak.

Tizedik fejezet

Hanem elébb azt beszélem el, mi történt vélem, minek utána doktor Zakariásnak házába vitettem. A vaksi orvosdoktor feltette pápaszemét, és reám tekintett; mikor az ábrázatomat már eléggé tüzetesen megegzaminálta, cselédeivel mezítelenre vetkeztetett, hogy ekként megfogdosná, megtapogatná minden tagomat, egészséges-é, és látná, bőröm nem fekélyes-é. Azután megmetszette a karom, mert arra is kíváncsi volt, mint folyik a vérem; mikoron pedig mindezen próbák meg vizsgáltatások végükhöz értenek, megadta Zadochnak az értem járó pénzt, őt hazaküldé, engemet peniglen valamely sötét kamrába zárt az anatómiai lecke napjának eljöveteléig.

Hanem rajtam a hideg veríték ütközött ki, mikoron észbe vettem, hogy fel fognak hasogatni, mint valami francia módi nyári zekét. Csak rágondoltam, és máris szökött orromból a vér; Jia csak egy bolha is megcsípte a karom, már azt képzeltem, orvosszerszám szurkai. Könnyű mostan csúfolódnom nékem a.sors ilyen ravasz fordulatján, hanem bizony mondom, nincsen könnyebb és gyorsabb módja igaz kereszténnyé tenni bárki ember fiát, mint meggyőzni őt az felől, hogy anatómiai leckére . szánták mutatványnak. Megvallom, éri bizony többet imádkoztam akkoron, mint előtte egyvégtében hét esztendeig. Nem csurgott végig mellemen vagy oldalamon egyetlen cseppnyi verejték sem, miről ne azt hittem volna álmomban, hogy finom pengéjű beretva metszi kényesen mellem és oldalam. Valahányszor valaki megzörgette az ajtót, azt képzeltem, értem jöttek a kirurgusok akadémiájáról. Éjszakánként egyébről sem álmodám,

131

egyre csak érvágásról, ömlő vérről, felfakadó fekélyekről. Még egy pörsenést se mertem kinyomni magamon attól való félelmemben, hogy általa halálra vérzem. Hús helyett-purgáló szilváskását kaptam, hogy tisztuljon a vérem, nehogy megcsomósodjék a testemben. De nemcsak purgálószerként adott nekem szilváskását, hanem azért is, hogy kímélje költségeit. Nyomorúságos sorsa van annak az egérnek, aki orvos házában lakozik, mert Tantalus maga sem él oly éhínségben a poklokban, mint ő az ilyen ember házában, összesöpri Zakariás még az asztaláról lehulló morzsákat is, és aztán mannát gyúr belőlük. Megőrzi kenyerének leszelt, kormos, égett héját is. A lerágott csontokból alkimista tudományával gyógyolajat főz, minek egy shillingért árulja cseppjét. Taknyát, nyálát nem egyszer, de százszor is, hóié gyanánt adta el patikáriusának. Mithridatesen is túltett valósággal, és még a pókot is kezéhez édesgette. Ha korán kelt, vagy a szél megfújta szemét, könnyezett, mint a vízfolyás, úgy, hogy jobban se kellett. Ő volt Zsugoriság nagyasszony egyedüli örököse, és végakaratának leghívebb végrehajtója. Seregnyit könyveiből fblzabáltatott a molyokkal meg kukacokkal, és immáron nem tanulmányozza a tudós műveket, hanem a kukacokat szedegeti ki könyvtárából, és belőlük pestis ellen való mixtúrát kotyvaszt. Kifacsarja lábbelijéből a benne összegyűlt verejtéket, és szent balzsamot főz belőle meddőség ellen. Hanem mostan egynémely időkre hagyjuk őt, és tekintsük Julianát, ki értem való gondjában kétségek közepette hányódva, rászánta magát, hogy a maga nevében küldöncöt meneszt doktor Zakariáshoz, kikérni tőle személyemet, vagy ha kérésre nem adna, akkor kiváltani annyi pénzen, amennyit csak érettem kér. Zakariás azonban gorombán és zsidó voltához híven visszautasítá mindkét kérését mondván, hogy ha én lennék az utolsó keresztény ezen a földön, akkor is nyomban torkomba mártaná metsző kését. Kezeitől ilyen választ kapván,

. • '

132

Juliana eltökélte magában, hogy valamely hatalmas csapással könyörtelenül tönkre juttatja a zsidót, még mielőtt a hónap végére ér. Két nap múltán a pápa (azt nem tudom, Juliana könyörgésére-é) megbetegedett, és elküldték doktor Zakariásért, hogy kezelné ki bajából, ki is a pápa ivóvizében gyanítván valamely veszedelmet, enyhe szert rendele neki gyomra nyugtatására, és felszólítá az őszentsége körüli személyeket, hogy kérleljék őt, pihenne valamelyest, és ezután Zakariásnak nem maradt semmi kételye az felől, hogy a pápa állapotja hamarosan jóra fordul. Hanem ki másnak kezébe jutott ezen ' enyhe orvosság szer, mint éppen Julianának, a doktor esküdt ellenségének, kinél azon percben is kéznél volt valamely erős méreg, ezért a pápa betegszobája előtti kamrában az orvosságos szerhez elegyíté, lágy, hogy mikoron jött a főkóstoló mester, hogy megízlelné, azon nyomban egészen holtra válva rogyott le a pádimentümra. Hívatta is a pápa Julianát rögvest, és kérdezi tőle, miféle nagy erejű kotyvalékot hozott neki. Juliana.meg térdre hullott, és azt mondta, nem egyebet, mint mit Zakariás, a zsidó adott néki tulajdon kezeivel, és ezért ha tette őszentségének tetszése ellen való lenne, bocsánatáért esedezik. A pápa meg nem firtatta tovább a dolgot, hanem elrendelé, hogy Zakariást és mind az összes, Rómában lakozó zsidókat öljék meg, hanem ekkor Juliana ölelgetni kezdé őszentsége térdeit, és szemében krokodilus könnyekkel esedezett hozzá, enyhítené ítéletét akként, hogy legföljebb a városból tiltja ki őket. Mert doktor Zakariásnak, szóla Juliana, a te tízszeresen hálátlan orvosodnak, habár csalárd szándék lakozik kebelében, nagy az ő tudománya, és kamarája meg háza rejtekén számos kiváló gyógynövény főzete, balzsamos olaja, szirupja vagyon néki, melyeknek nagyságod jó hasznát láthatja. Nem másokból, hanem csakis boldogságod javára és éltének megőrzésére kérem szentségedtől ezen zsidónak minden javait. Kérését a pápa első szóra teljesíté,

133

'-if

*• -

és egy csókkal meg is pecsételték, és a pápai ediktum haladék nélkül kihirdettetett egész Rómában, miszerint minden körülmetélést gyakorló istentelen, légyen férfiú avagy asszoriyi személy, ki a zsidók nemzetségéhez tartozik, fővesztés terhe mellett köteles a várost húsz napon belül elhagyni, és attól fogva elkerülni territóriumát.

Juliana (két nappal a proklamáció kihirdetése után) elküldé szolgáit, hogy vennék által Zakariásnak minden birtokát, javait, ingóságait és szolgálóit; kik küldetésüket a parancsolat szerint véghez is vivék, és a zsidónak birtokában még egy ócska éjjeliedényt, de még egy gyertyatartót sem hagytak. Este hat óra tájt történt, hogy ezen zsákmányolok a házba a lábuk betették; az én kamarámba is betörtek, holott én félkönyékre dűlve üldögéltem, és azon töprenkedék, minő halál lehet úgy halni, hogy kieresztik vérem. Eszembe idéztem némely filozófusoknak azon tanítását, hogy a lélek nem egyéb, mint vér; azután arra gondoltam, hogy akkor meg minő dolog az, hagyni, hogy kicsöpögjön belőlem a lélek, és valamely tálba csomósodva szegje nyakát. A melegtől rózsás sömör nőtt eremnek azon pontján, hol a zsidó szurkálni szokta, én meg rémületemben azt képzelem, hogy a vérem keres belőlem kiutat. Szégyen, gyalázat, minémű gazemberség ez, a hátsó ajtón kiereszteni a lélegzetet? ! Vérezve halni egyre megy azzal, mint ha valaki hugyozva halálozna el, a jó ital vérré válik, ekként hát a húgy sem egyéb éretlen vérnél. Nagy fajankó volt Seneca meg Lucanus is, hogy minden halálnemek közül éppen ezt választották; hiszen a malac, a kan disznó meg az összes többi ehető barmok, kik szakács vagy mészáros kezére kerülnek, szintúgy elvérezvén szenvednek ki. Valamely szúrástól meghalni, melytől a földkerekség legbágyadtabb szívű asszonya sem^múlna ki, ó,Istenem, minő ini'ámia!

Ilyen meditációk közepette valék, mikor emezek felragadtak, köpönyegembe beburkoltak, hogy senki ember

134

fia ne tudhassa, kicsoda lennék, s magam se láthassam, merre visznek. Zakariás házából elhurcoltatván először Juliana grófnő szobájában ért földet a lábarn; aligha sejdíthettem, hogy változékony sorsom mily szép halálnemre óvott meg amazon csúf haláltól. Nem gondoltam én másra, miközben ezek a vállukon hordoztak, mint- • hogy íme, lóháton megyek a mennyekbe.

Juliana haragos tekintettel kérdőre vonta szolgáit (tettetve, hogy váratlan jutottam kezükre): -- Miféle pelyhes állú úrfit hoztok ti ide az én szobámba ilyen gyanús módon? mit követett el? hol került a kezetekre?

Kérdésére azt felelék, hogy Zakariásnak egyik kamarájában találták, hol őrzött fogoly volt, és úgy gondolák, bűnösen megszegték volna őnagysága parancsolatját, ha magukkal nem hozták volna.

-- Látom, kettőzött buzgalommal teljesítitek parancsaimat, vagy talán inkább úgy gondolátok, hogy maganyos asszony lévén szerelmi szükséget szenvedek. És azért hoztátok nekem ezt a pelyhes állú ifjút (kiről nem tudom, honnan jön, s azt sem, hová lészen), hogy legyen, ki áhítozva nevemen szólít? Bizony mondom nektek, rosszul ítéltétek meg úrnőtöket, és aligha veszek ilyen sértést kezeitekből. A magisztrátushoz kellett volna vinnetek; tőlem parancsot csak a zsidó javaira és szolgáira kaptatok. -- Kérlelték, bocsátana meg nékik az ő hibájukat, mely csupán kötelességük buzgó teljesítéséből, nem peniglen kötelességük hanyag megszegéséből eredt.

- De miért is ne vegyem fontolóra a komiszabb fordulatot? Megmondom nektek valóban, én félig-meddig úgy gondolom, hogy valamely kelekótya ifjú ez, ki felbérelt titeket, hogy ekként törjön becsületemre. Hihető dolog, hogy olyan ember, mint Zakariás, tömlöcöt csináljon a házából? Hanem engedelmével uraságodnak, zár és lakat alatt lészen szállása kegyelmednek házamban, míg tudakolódom uraságod felől, és alaposan megvi/s»álom az ügyet, minek utána mi ketten elválunk

135

egymástól. Eredjél, leányzó, vezessed a folyosó legutolsó szobájába, mely a kertre néz; ti peniglen, derék poroszlóim, olyan őrizettel kísérjétek odáig, valamilyen fáradsággál ezen házba hoztátok; mikoron ezt megcselekedtetek, legyen rá gondotok, h'ogyaz ajtó biztosan zárjon, azután menjetek dolgotokra.

Gonosz egy némber volt az a grófnő, fújta könyv nélkül, mint a vízfolyás; fortélyban, praktikában hiányt nem szenvedett; de csak ilyen minden asszonyi személy, mindnek van köpönyege, mit magára ránts'on, ha elered az eső, és úgy hint port férjének szemébe látásának elhomályosítására, ahogyan néki leginkább tetszik.

Hanem egyvégtében ennyi legyen elégséges ezen márkinőről, és helyette hadd szólok arról, mit művelt kurtizánommal Zadoch, miinek utána engemet Zakariásnak eladott. Reménylem; értelem dolgában nagyságodék nem oly rövidlátók, hogy mérgezett fáról mérgezett gyümölcsnél egyebet várjanak; Zadoch zsidó volt, és ekként is bánt kurtizánommal. Annak orvén, hogy kényszeríteni akarja, vallaná be, mennyi pénzt kapott szolgalegényétől, hogy az 6 pincéjében véle ekként üzekedjék, mezítelenre vetkezteté, és korbácsütésekkel tetőtől talpig megsanyargatá, ütötte-verte, mint a harci dobot. Nap nap után gyakórlá a leányasszonyt, vesszejével a fenyítéket rá kimérte.

Ahhoz képest, áliogyan ő bánt a korbáccsal, merő nevetség csupán az, ahogyan manapság Angliában táncoltatják a korbácsot. Kik Romfordban a Párizsi-kertben a vak medvéket táncoltatják, silány kontárok hozzája mérve, kinek korbácsa fürgén csapott le; nem volt kívüle senki, ki akár feleannyira is tudta volna pattintani korbácsának nyelveit. Hanem ügyeljetek, mivégre jutott, ügyeljetek, mivégre jutott. Jiida törzse Rómából menesztetett, kínos, új vándorlásra, ezen városban többé lakásuk nem lehetett, mind az Albumazereket, Izsákokat, Gedeonokat, Tebithákat, Benhadadokat, Benro-

136

dánokat, Zedékiásokat, Hallásokat házukból, otthonukból kiforgatták. Nyomban azután, hogy minden javai elkonfiskáltattak, jött Zakariás rohanvást, fejére hamut szórva, durva /sákvászonba öltözötten, és panaszolá néki, mint bántak véle, és minémű dekrétum készül valamennyiük ellen. Ó, tollam ereje ne hagyj el, mert Lucifer haragját kell mostan leírnom, mit akkor érzett, mikor, miért ura ellen port támasztott, a mennyek országából kita.szíttatott. Az ebihal, ha a vízből kiveszik, felpüffed nagyobbra, semmint bárki hihetne, bőre nyúlhat, és pukkanva orcájára fröccsend zsigereit annak, ki ujjal is hozzáér. Ekként fúvódott fel Zadoch is haragjában, és.bőréből majd kipukkadt, zsigereit láncos golyóbisként Zakariás orcájába lövellvén, amiért ily baljóslatú híreket hozott; szemei villogtak és lobogva tüzeltek, mint tojáshéjban lángra lobbantott kénkővel elegyes at/ua vitae, orra izzott, miként szentjánosbogarak teste, csattogtak, csikorogtak fogai, miként eresztékei valamely óriás építménynek, mely bölcsőként reng és inog ropogva, mikor a vihar minden erejével széltének feszíti magát. Szitkozódott, átkozódott, és azt mondta, hogy ez csakis azoknak a műve lehet, kik amazt a keresztre feszített názáreti Istent imádják, és hogy íme, ez a gyümölcse újonnan fellelt evangéliumuknak, meg hogy kénkő és puskapor röpítse őket a gyehennára mielébb.

Bárha az ördög a hátán szánkáztatná le a kárhozat feneketlen gödrébe ezt a háromfejű pápát, bűneiktől feloldozott ringyóit, meg az ő olajjal felkent papjait, valahányat, lelkem adnám rá készséggel. Bárha itten nyomban a föld alá süllyedhetnék, hogy Rómát, e babiloni paráznát, alvilági viharként dühös leheletemmel a légbe fújhatnám széjjelszórva Ha immáron nincsen segítség, és e városból kitiltanak, ha ezen pogány kutyák engem minden javaimtól megrabolnak, én bosszúból megmérgezem városszéli kútjaikat és vízvezetékeiket, honnan minden vizüket nyerik, házamba csalok gyerme-

137

keket, amennyit becsalhatok, elmetszem torkukat, tetemüket hordókba rakom, miként barmok húsát, és azt küldöm a pápa gályáira eledelnek. Mielőtt a poroszlók eljönnek elkobozni vagyonom, száz fontnyi adományt teszek kenyérre, de azt a kényeret skorpióolajjal fogom

megdagasztani, és ez a kenyér többeket öl majd meg, mint a pestis. Felbérelem azokat, kik templomi ostyáikat sütik, hogy hasonlóképp skorpióolajjal elegyítsék tésztájátj és ezen mód babonás hitük' buzgó gyakorlásában fognak elsorvadni, és holtan földre rogyni. Ha vagyon olyari isterikísértó varázsló, ki előidézheti a szeleket ércbarlangjukból, a felhőket az égre hajthatja szándékuk ideje előtt, én száz fontot adok neki, hogy bolydítsa fel az egeket, és álló hétig nékik enyhet ne adjon, hanem dörögjön, és csapdosson a villám, ha semmi másért, csupán azért is, hogy általa megsavanyodjanak Róma minden borai, s ecetté váljanak egészen! Míglen olajuk vagy boruk vagyon, a pestis csak kényesen szemelget közülük. .:••.— Zadoch, Zadoch -- szóla doktor Zakariás (elvágva a másik beszédjének fonalát) --, a legeket fenyegeted, míglén mi itten, a földön vagyunk veszendőek; Juliana grófnőj a mantuai márki felesége az, és senki más, ki romlásunkra konspirált, hogy miképpen, ne kérdezzed, hanem hidd meg szavamat, és légy segítségemre a bosszúban.

-- Miképpen, miképpen legyek segítségedre -- kérdezé Zadoch. -- Boldogabb lennék én még a pátriárkáknál is, ha halálra sújtva, gyötrelmesebb kínokkal bár, mint aminőket Rórha zsarnoki császárai kieszelhettek, testemből akár csak csészényi förtelmes méreg eredne. Egyik lábam tályog marja, messem-é le lábomat, hogy a romlás ezen kútfőjéből olyan méreg vonassék ki, mely ártalmasabb minden kígyóénál? Ha úgy akarod, elmegyek valamely ragállyal fertőzött házba, hol magamra veszem a pestist, és Jiedvedző fekélyemmel meg pestisemmel folyamodványt viszek hozzá, mit általnyújtva reálehelek.

138

Tudom, leheletem máris oly bűzhödt, hogy felerészt méreg, és ha a ragály rothadásával tetézem, bizonyos, hogy halálát viszem!

-- Nem, nem, én testvérem, Zacloch -- feleié Zakariás , nem ez leszen a módja. Hanem tudsz-é adni nékem

valamely rabszolga leányt, kinek szépsége páratlan és isteni, kit zsinagógánk közös ajándékaként néki felajánlhatnál, kérlelvén, lenne kegyes és jó mihozzánk?

-- Vagyon nékem, és oda is adom teneked — monda Zadoch. -- Diamante, gyere ide. Ezen némbernek mondja ő -- olyan hibátlan a bőre, valamint Zsuzsannáé, nincsen húsán hiba a talpától a haja koronájáig; hogyan gondolja doktor uraságod, megfelel-é a célra?

-- Megfelel -- szóla Zakariás --, és ezért el is mondom néked, mely feladatot szánok neki. Hanem úgy gondolom, bölcsebb, ha csupán ezen nőszemélynek hozom tudtára. Leányzó (ha még e nevezetet érdemled), jövel hozzám, a mantuai grófnő házába kell küldenünk téged valamely csekély dologban, mit ha keresztül viszel, te, ki mostan való állapotodban rabszolganő vagy, elnyered általa szabadságodat, és véle dús hozományt is házasságodhoz. Tudomással vagyok, miszerint oly igen szeret téged a te gazdád, hogy holta után téged szándékozik örökösévé tenni, mivel néki magának gyermekei nincsenek ; légy hát kedve szerint azonképpen, ahogyan én mostan kitanítalak téged, és többé gondod nem lészen a te földi életedben.

Történt peniglen, hogy a pápa megfogyatkozott ágyasa, a mantuai grófnő iránt való szerelmében, és reám bízta, mivel én őneki udvari orvosa vagyok, hogy csendben és kegyes módon a leányasszonyt meghalasszam. Én mostan ezen feladatomnak figyelmet nem adhatok, mivel gyógyítanom kelletik igen sokat, és ez minden órámat betölti; hanem te, ha házába kerülsz szolgálójaként avagy étekhordó cselédjeként, könnyű .szerrel mérget tehetsz levesébe, ételébe, italába, olajába, avagy nya-

139

láhkságába, oly módon, hogy.azt senki soha fel nem fedezheti. Azt már nem is említem, hogy maga a pápa is hallott már felőled, és meglehet, ágyasává lehetsz azon másik helyében, ha bölcsen viseled magad. Vagyon tehái bátorságod elegendő, hogy ezt kereszülvigyed, avagy sem?

: j. Diamante számot vetett magában azzal, hogy minő

•pokoli rabszolgaságban élt a zsidónál, meg azzal, hogy ebből szabadulni reménye semmi nincsen, hanem az egyik rosszra még nagyobb rossz következhet, ha ezen alkalmat meg nem ragadja, ezért egészen általadta magát nékik, hogy véle rendelkeznének, és vennék hasznát, amint az maguknak legjobb. Ennek utána további tanakodás nélkül felöltöztették őt gazdag ruhákba, nyelvét ráspollyal simára csiszolták, és köszörűkövön hegyesre köszörülték, a mérget kezébe adták, azután gazdája,

' Zadoch elvitte a grófnőhöz, és az egész izraelita kongregáció,nevében néki ajándékozta némely újmódi csecsebecsékkel egyetemben, kérlelvén a grófnőt, hogy maradna meg könyörületes úrnőjüknek, és eszközölné ki a pápánál, hogy egy embernek tudatlanságból elkövetett vétkéért ne ejtené ki kegyeiből valamennyiöket, és vonná •vissza javaik vesztésével és személyük száműzetésével őket büntető ítéletét.

Julianának megtetszett fekete szemöldökű Diamantém kecses", kerek orcája, és ezért nyájasabb orcával tekintett a zsidóra, mint különben tette volna, és megmondta, hogy néki a pápaság dolgaiban szava nincsen, ésezértőszentségedolgaibanbízvástsemmitsem ígérhet; nohanern egy ízben engedett már néki valamely apróbb szeszélyében, ezen dologban, mely ily közelről érinti személyét, semmi mód nem tudhatja, milyen leszen őszent-

• sége hajlandósága; hanem mi néki hatalmában áll, aza/. békíteni a pápát, avagy meglágyítani őszentsége szívét az ítélet dolgában, az felől biztosak lehetnek, hogy megteendi érettük, és azzal elbocsátotta a zsidót színe elől.

. .

140

Alig fordított hátat emez, rögvest megkérdezé Diamantét, mely országból való, mifélék barátai, és miként jutott a zsidónak kezei közé?

Feleié néki Diamante, hogy egy velencei patríciusnak leánya ő, kit barátai köréből loptak el kicsiny gyermek korában, és azután ezen zsidónak rabszolgaságba eladtak, ki is olyan igen kegyetlenül bánt véle (mondta ő), hogy immáron mindétig áldanom kell ezen mai napnak emlékezetét, melyen az ő hatalmából megszabadíttattam. Jaj (monda, mélyet sóhajtva), de miért is emlegetem fel gyötrelmeim? Nagyságod azt hiheti, hogy mit mostan felfedezek, csupán iránta való gonosz indulatomból ered, nem peniglen színtiszta igazság. Nagyságos hölgy, ezen zsidók, kik közbenjárasodért esdenek, életedre törnek. Ne pirulj, és ne engedd, hogy elméd megzavarodjon, mert figyelmeztetésemmel fegyverrel övezlek minden szándékaik ellen, így meg így (mondta) szólott hozzám doktor Zakariás, azután ezt a mérget adta kezeimre. Mielőtt engem a szobába bészólítanának, az erős zárral elreteszelt ajtó hasadékon ily tanácskozást hallottam közöttük folyni. Tagadják csak, ha tudják, mert én igazolni fogom szavaimat; és tőled csak azt kérem, légy kegyes úrnőm énnekem, és ne engedd, hogy újólag ezen viperáknak kezeire jussak.

Juliana keveset szólt, de gondolatai igen boldogtalanok valának, nem is mondott egyebet, csak megköszöné Diamanténak, hogy az összeesküvést ekként felfedé előtte, és megfogadta neki, hogy rabnője bár, ő anyja leszen néki. A mérget kezéből elvette, és szekrénye egyik polcára helyezte, gondolván, hogy megőrzi valamely kegyes célra; példának okáért, mikoron én már majd csontomig elnyűvettem és elemésztettem egészen, telhetetlen kedve által, egyetlen cseppecskével többet ad majd, és engem elrekkent egy árnyékszéken. Ekképpen járt nem egy régebben való szeretői közül, és ha Isten nem küldte volna

141

Diamantét megváltómul, kétség fölött áll, hogy magam is kihörpintem ugyanezen kupát.

Egy, avagy két lappal elébb bezárattam kamarámba: itt ezeri az oldalon peniglen a \felul mondott drága jó grófné asszonyság jön ám hozzám, de immáron nem bíró, hanem inkább famulus képében. 'Hogya'n jött, minémű öltözékben, mely szemérmeden és illetlen szókkal udvarla engem, ha elmondanám, elborzadna tőle minden erényes fül. Némely alkalmatlan kórral is ellátott ez a nérriber, ki cédaként élt, mely dolog miatt azóta sem győzöm a bűnbánatot tartani.

Hanem bocsássuk ezt meg néki, és nem ernyesztették el ezen némbert a testi gyönyörök sem; Zadoch iránti bosszúját el ez sem altathatta. Fölbérelt embereket, kik örökkön a nyomában jártak, bőszítették, záptojással hajigálták, és ekként éktelen haragra gerjesztették, ezenfelül peniglen felbérelt még más férfiakat is, kik amazon bujtogátókat lesték, követték, ösztökölték és serkentették. Mindannyian olyan igen jól tették a dolgukat, hogy Zadoch, ki természettől is hevesvérű vala, megesküdött Jehova frigyládájára, hogy lángba borítja az egész várost, mielőtt elhagyja. Zakariás, minek utána a némbernek által adta a mérget, és kitanította, mint tegyen, a felfedeztétéstől való félelmében egyetlen órácskát sem maradt tovább a városban, hanem Bourbon hercegéhez menekült, ahhoz, ki utóbb kifosztotta Rómát, és őíattyúságával egyetemben forralá a számos gonosztettet, mit csak irigységében kiagyalhatott Róma é^ a pápa ellen.

Zadoch peniglen ott maradt a hóhérnak. Esküjéhez híven tűzokádó labdacsokat tartott.házában készenlétben, és puskaporból csíkokat hintett a városban száz helyütt, -hogy ekként felrobbantaná, mely puskaport lángra is lobban tó tt volna, és a labdacsokat is széjjel hajigálta volna, ha az őt kísérő kémek rajta nem kapják. Rómának legerősebb börtönébe elhurcolták, holott tetőtől a talpáig bilincsekbe és láncokba verték. Juliana tud-

142

tára adta a pápának Zakariás praktikáit, kerestették is Zakariást, de non est inventus, megszökött az már_: sok idővel azelőtt. Parancs adatott, hogy Zadachot, ki lakat, zár és pecsét alatt a kezükben volt, a tüzes kínzatás minden lehető és kifundálható nemével kell kivégezni. Ennek elbeszélését mostan már rövidre fogom, mert bizton tudom, megfárasztottam immáron minden olvasómat. Kihozták a vesztőhelyre, holott legelőbb is ruháit róla lehúzták, azután valamely földbe ásott, hegyes végű vasrúdra alfelét feltűzték, mely vas karó, miként a nyárs, testét általdöfte; hónaaljába két másik hasonló karót illesztettek, azután körülötte nagy máglyát raktak, melynek tüzénél teste nem égett, de sült; és valahányszor a hőségtől teste felhólyagzott és kirepedett, a máglyát félrevonták, és személyét aquafortises kéneső szublimátumának elegyével locsolták, melynek csípése a leikéig hatolt, és a velejét is égette. Azután ekképp felpattogzott és megöntözött hátsó felét vörösen izzó drótkorbáccsal megcsapkodták; fejére szurkot és kátrányt öntöttek, és úgy gyújtották lángra. Nemző szervére szikrát hányó petárdát kötöztek, válláról, amiként a könyökéről, csuklójáról, térdéről és bokájáról is tüzes csipeszekkel szaggatták le a húst; mellét és hasát durva fókabőrrel dörzsölték, de olyan erősen és sebesen köszörülték, hogy az egyik hóhérlegénynek ott kellett állnia, és hűtővízzel meg aqua vitaevel öntöznie a bőrt, nehogy lángra lobbanjon; körmeit félig felemelték, és alját teletűzködték hegyes tűkkel, úgy, hogy olyan volt, mint valamely szabómester boltja ünnepnapon, mikor csak félig van nyitva; ujjai közét csuklójáig felhasították; lábujjait tőben letördelték, de valamely bőrfoszlányon ott hagyták lógni. Végezetül pedig kicsiny olaj tüzet hoztak, olyant, milyenben.üvegbuborékokat szokás fújni mulatságból, és ennek lángján lassan elégették minden tagját, egyiket a másik után, míglen szívét is elemésztette a tűz, és akkor meghalt. Örvendjetek tehát, asszonyok, így végez-

143

te«a Jkojbácsos zsidó, kinek romlását asszony terveltc. két asszony, a maga és szolgálója személyének megbosszulására.

Tizenegyedik fejese t

Szóltam már az felől, de ha nem, akkor mostan elmondom, milyen becsülete vala Diamanténak úrnőjénél. Juliana álmában sem sejdíté, hogy szolgálója nem valóságoscseléd, és ezért megteltté ágyasháza legfőbb felügyelőjének, és nem másra, hanem éppen őreá bízta, hogy felőlem gondoskodjék, és ellássonengemet mindenekkel, midben'hiány t szenvednék. Gondolhatják uraságaitok, hogy nem csekély vala a boldogsága egyikünknek sem, hanem erősen olyanok valánk, mint valamely három testvérek, kik három felé indultának a szerencsét fellelni, és az esztendő leteltével a hármas útnál újfent össze találkozának, és akkor mindegyikük elmondta a másikának, jnint ment sora; miis^ minek utána egymástól elszakítva kerestük boldogulásunk, kedves szóval egymásnak elmeséltük, miuő balszerencse ért minket. Hat óra sem telhete,tt el úgy, rtogy a grófnő a maga személye társaságával engem ne háborgatott volna, így történt, hogy vagy találnom kellett valamely csodával határos módot a szökésre, vagy ott kellett elsorvadnom, mint a ketrecbe zárt vadnak húsétel szükségében; megrongyoltattam, és éltem ereje fogy tán volt, megfogyatkozott immáron min'den reménységem.

Előrehaladt az esztendő, és énnékeni már a végítélet ideje közelgett, mikoron felvirradt Szent Péter napja; ezen,nap kivált ünnepélyes Rómában, és ezen a napon a spanyol követ elmegy a pápához, és néki hófehér gyolcsotajándékoz, maga szántából térdre bocsátkozik előtte, engedelmessége és alázatossága jeléül, és engedi, hogy amaz a hátára tapodjon, ahogyan valamely tuskóra szo-

J44

kas; hanem ezzel a gyolccsal egy péterfillérekkel töltött, három lábnyi hosszú erszényt is a pápának ajánlanak. Ezenközben pedig fennen szól minden zeneszerszám, melynek megadatott a hangzás adománya; palást és drága gúnyák borítják ekkor testét a legkoldusabb énekesnek is, klerikus és sekrestyés nem hiányzik a menetből egy sem, ott halad a diadalmenet végén minden öszvér és a legutolsó kardinális lábakapcája is. Magát a pápát teljes ornátusában viszik végig a Burgón (mely Rómának legfőbb utcája), a követ házához lakomára, és odasereglik mind az egész gyülekezet is; ha valamely költő mind az egész életét a lakoma leírásában töltené, akkor sem tudná feleannyira sem jóllakatni hallgatóságát szavaival, mint a spanyol követ az ő vendégeit a sok ínyencséggél.

Juliana is felöltöztette magát az ünnepre, de mint valamely angyal, mintájával lugast utánzó zöld csipkeruhába, és minden oldalt nyitott gyaloghintóban viteté magát négy emberrel, kiknek tagjait bőven kipárnázott ruhába bújtatta, melynek szövése olyan volt, mint a vadrózsa avagy a vadszőlő összefonódó indái. Gyaloghintója négy sarkát kerek kristálykalitkák koronázták, bennük négy pacsirta. Kengyelfutó gyanánt kétfelől négy-négy patyolatba öltözött szűzlány haladt, kik lanton játszottak, hintója előtt kettős sorban száz apród lépdelt fehérben és ezüstszövetből szabott hosszú lovaglókabátban, kik mind az ő képét hordozták tollak fehér palástjától körítve, olyanformán, mint a legyezők, melyeket a nagy hatalmú hercegnők feje fölött hordoznak, ha nyárban kilovagolnak, hogy a nap hevétől oltalmazzák őket ekként, előtte négyszer húsz felbérelt imádkozó asszony haladt, kiket zöldbe öltöztettek, s kik virágokat és más növényeket szórtak széjjel és hintettek a földre. Mögöttejöttek a vakok, a sánták és a bénák, oly fényűzőén öltözve, valamint ha megannyi lord lennének, és ezenképpen haladt Juliana a Szent Péter templom felé.

145

Intetea quid agitur domi, mint volt ezenközben otthon. Juliana kurtizánomra hagyá őrizetem, az ő gondjaira mind a kulcsokat, és ő lett a háznak úrnője fac Műm. össze is szövetkezénk grófnőnk ellen, hogy összeszedjük ékszereit, arany- és ezüsttálait, meg a pénzt, mihez hozzáférhetünk, azzal a folyópartra lemegyünk; röviden szólva, hogy derekasan kiraboljuk és házától megszökünk. Qjtid non auri sacra fames? Mi gyalázat az, mit arany le nem moshat? Hanem bizony tévedett az, ki ezen mondást kitalálta: Dimicandum est pro aris ét focis, mert úgy kellene szólnia, hogy pro auro ét fáma; nem az oltárért és a tüzért versengünk, de az aranyért és a hírnévért.

Evező gyorsabban nem hajthat, szél sebesebben nem fújhat, mint ahogyan mi igyekeztünk lefelé a Tiberisen; sok jó legény mindent megadna, ha csupán ennyi fáradsággal maga mögött tudhatná a Tyburnt. Mire a grófnő hazatért az ünnepségről, mi már túl voltunk hetedhét határon. Hazatért a grófnő, és nem feldúlva, hanem annál inkább megüresedve találta házát, ládáit, szekrényeit, pohárszékeit feltörve, hogy a lég ki és be járt belőlük, és sem engemetj sem az én őrzőmet sehol fel nem lelheté. Haragra gerjedt és tombolni kezdett erre, valamint egy tébolyult bacchánsnő; toporzékolt, szemei kidülledtek, fejét a falba verdeste, körmével szántotta orcáját, ujjait harapdálta, és kitépkedett hajával telehinté mind az egész szobát. Nem akadt szolgái között egy sem, ki szeme elé merészkedett volna, hanem csapatostul verte ki őket szobájából és a háztól kergette őket, indulnának keresésünkre, habár maguk sem tudták, merre, és akasztanák fel maguk, orcájába többé ne tekintenének, ha nyomunkra nem lelnek. Minekutána harag) ának vihara kitombolta magát, a nagy duhösségtől és emésztődéstől kebele bévül áuzzadozni kezdett, és hamarosan igen rosszul lett. Ezt érezvén zörgetett valamely szolgálójának, és néki megparancsolta, menne futvást kamarájá-

146

ba, és hozná el onnan azon üvegcsét, mely a legfelső polcon áll, és miben spiritus vini vagyon. Ment is a leány, hanem eltévesztvén az üvegcsét, azt emelte le, melyben a méreg vala, mit Diamante adott neki, s ő meg nékem tartogatott. Jött a leány az üvegcsével, ahogyan csak a lába bírta, hanem mire visszatért, úrnője immáron eszméletét is elveszítette vala, és egészen halálra váltán feküdt a padlón, a leányzó ezt látván felsikított, és nyomban dörzsölni, élesztgetni kezdé úrnőjét igen nagy buzgósággal. Amikor látta, hogy ezzel rajta nem segít, fogott egy kulcsot, azzal úrnője száját szétfeszíté, és mivel hallotta vala, hogy a spiritus vini igen nagy erejű szer, mely még a halálból is visszaszólítja az embereket, fogta a méreggel teli üvegcsét, képzelvén, hogy az spiritus vini valóban (aminthogy úrnője ezen szerért küldé őt), nagy csomót a torkán leöntött belőle, és még a hátát is megdöngeté, hogy bizonnyal megeméssze. Bosszú eszköze lett ez a szer, és nem felélesztésé, mert bizony azonnal megölte; még felébredt tőle, karját az égnek emelte, de szót egyet sem szólhatott már. Kutyaszorítóba került a leányzó, és nem tudta, hogy mi lészen mostan az ő sorsa; hallottam, hogy a pápa megkönyörült rajta, és mivel vétkét nem szándékkal követte el, hanem csak gondatlanságból, egyéb büntetést nem is rótt ki reá, csak annyit, hogy igya ki a méreg maradékát, mi még az üvegcsében maradt, és ekképp szerencsésen meg is menekült.

Magunk ezen szerencsétlen eseményekről mit sem sejtve menekültünk, és valahányszor hátrapillantottunk, és valamely alakot mögöttünk megpillantottunk, mind csak azt képzeltük, minket üldöz. Beszélik, hogy a tolvaj minden bokrot valóságos embernek néz, és azonképpen jártam én is, mert útszéli bokrot a szél meg nem zörgethetett, hogy én kardom nyomban elő ne rántottam volna. Vidám szélnek hátán Bolognába érkezénk, holott valamely félreeső utcában vettünk szállást, és ott laktunk titokban számos napokig; hanem mikoron azután észre-

147

vevénk, hogy egyenesen a mennyekbe érkezénk, és elült immáron mögöttünk a vihar, utánunk riadót nem ütöttek, bátorságosan elójövénk rejtekünkről; halljuk ám egy napon, hogy valamely Káinnál is elvetemültebb gyilkost fognak kivégezni, ezért magunk is követénk a sokaságot, mert erősen sajnáltuk volna, ha végső búcsújához szemünk megtagadjuk.

Ki más volt ez a bitang gyilkos, mint bizonyos Cutwolfe, valamely megrongyolt, elfancsalodott képű csizmadia, fivére amannak a Bartol nevezetű taljánnak, Granadái Esdrás szövetségesének, ki annak idején, mikor amaz megfertezé Heraclidét, elrabolta kurtizánomat.

Nem summázom istentelen gazságait magam szavaival, hanem hallgassák uraságaitok őt, az ő maga személyében, mint szólott a keréken, holott kiszenvedett.

Tizenkettedik fejezet

f Készítsétek fületek és könnyeitek, mert ilyen bús históriát eddigelé nem hallottatok még tőlem. Csudálatosak és kiszámíthatatlanok útjai az Isten ítélkezésének, mely itten fényeskedik nektek az 6 tündöklő glóriájában. Erényes Heraclide, véred a mennybéli kincsesházakban őr-zetik, egyetlen cseppje sem ment veszendőbe, hanem kamatostul megvétetett a bűnösökön; a vizet csendben felissza a föld, ám a kiontott vér a firmamentumra fröcscsen. A gyilkosság hangos szóval kiáltoz, és Istennek nyugodalmat nem ad, míglen bosszulását engedi. Nem csupán vére száll az egekre a legyilkolt ártatlanoknak, de lelkűk is trónusáig emelkedik az Úrnak, és ottan zokog és kiáltozik, hogy igazság tétessék, és halála megtorol tassék. Büntelen lelkek, ti, kik a napnak minden órájában erőszak kényére kitéve éltek, és rémült kétségbeeséstekben hitetek az isteni gondviselésben megfogyatkozik, függesszétek szemetek ezen látványosságra, mely meg-

148

erősít majd benneteket a ti hitetekben. Megaláztatásotok, bántódásotok és gyötretésetek a Mindenható pártatlan tekintete elé bocsássátok, mert ő az, ki mikoron ti türelmetek fogyatkozik, akkor leszen legfőbb gondoskodással felőletek.

Ez még csupán az előhang volt; mostan íme Cutwolfe goromba és istenkísértő beszédjét megkezdi.

Férfiak és nők, ti emberek, kik ünnepnappá tevétek e mait, hogy megtekintsétek szegény meggyötört testemnek kínjait e keréken, ne várjátok, hogy bűnbánattal siránkozó rabszolgaként egyebet sem teszek majd, csak mindegyre zokogni és imádkozni fogok, így várván, hogy testem darabokra tördelje a hóhér. Habár kicsiny az én testem, lelkem nagy, valamint az óriásoké; Július Caesarnak lelke költözött belém, a nevem peniglen Cutwolfe, mesterségem szerint sem jobb, sem rosszabb nem vagyok, hajiem éppen egy szegény csizmadia Veronából. A csizmadiák is emberek, és a királyok sem különbek ebben. Azért hozattam most ide, hogy némely csontjaim megtöressenek (amint hogy mindannyian arra születtünk, hogy meghaljunk), amiért halálát okoztam minden gyilkosok császárának, Granadái Esdrásnak.

Történt peniglen vagy két esztendővel ezelőtt, hogy valamely kurtizán felett való egyenetlenségükben ez az Esdrás Róma utcáin meggyilkolta vala az én legidősebb bátyámat, ki Bartolnak neveztetett. Boltomban ülék valamely szegektől roskadozó polc alatt, mikoron nékem a hírt meghozák vala, és kebelemben ekkor nagy dühösség támadt, sertéim tőle felborzolódtak, nyomban pénzzé tettem spongyámat, festő kádamat, bökő aromát, rajta kardot és pisztolyt vásárlék, és ekképpen rögvest útra is kelek. Húsz hónapig üzem; Rómából Nápolyba, Nápolyból Caietébe, átkelvén a folyón, Caietéből Sienába, Sienából Firenzébe, Firenzéből Parmába, Parmából Sionba, Sionból Genoába, Genoából ismét vissza, Róma irányába; ámde mielőtt Rómába érhetett, útja közben,

149

itt Bolognában sikerült nyakon csípnem, úgy, amint azt tinéktek rögtön el is mondom. Valamely nagy csetepatét láttak szemeim, amint a városon keresztül haladék, villogtak számos kardok, és én közelebb léptem, és kérdezősködvén, kik lennének a vívók, azon választ haliam, hogy az bizony maga a hírneves bandetto, Granadái Esdrás. Hej, megcsiklandozta ám ez a szó az én lépemet, ugrándozott és táncra perdült a szívem, a könyököm meg viszketőzötí, ujjaimficánkolódtak, lábaim mit tevének, nem is tudom, sem azt, magam miket művelék örömömben.

A ciyódásnak vége lett, de én úgy gondoltam, nem lenne okos dolog tőlem, ha ottan az utcán tartóztatnám föl (mivel izmos, de bátor is volt ez a lator), hanem úgy okoskodám,' hogy kivárom, míglen olykor kaphatom, mikoron én vagyok fölényben. Nyomon követtem tehát szállásáig, és egész éjjel ott feküvék küszöbén az ajtónak, melyen által belépett, attól való rettegésemben, hogy valamely módon előlem megszökhetne. Reggelre kelvén jókor becsöngeték a házba, és mondám, hogy véle kívánnék szólani, mire szobája ajtajához vezetének, holott bezörgeték, ő peniglen ágyából ingében kikelt, szobájába engem béeresztett, kért, hogy zárnám be az ajtót, és_xtudatnám véle, mi járatban vagyok, és azzal 6 ágyába istnét yisszafeküdt.

Bizúgy mondám is néki jövetelem célját. Granadái Esdrás a te neved, igaz-e? Két esztendővel ezelőtt, Róma utcáin álnok és áruló módon legyilkoltad az én bátyámat, Bartolt; jövék pedig mostan az ő haláláért rajtad bosszút venni. Attól az időtől fogva kereslek téged, és háromezer mérföldet utazék, hogy reád találjak. Ezen utazásaimnak nagyobbik részén magam koldulásból tartam-fönn, csupán azért, mert pénzem fogyván űzésed megszakítani nem akarám azzal, hogy városomba pénzért vissza-visszatérek. Mostan immáron kezeim közé kaptalak védtelen, és halni fogsz, habár tulajdon

150

szülőanyám és nagyanyám könyörögne éretted haló nyoszolyáján. Az ördögnek ígértem lelked még ezen az órán, és szavam megszegni nem fogom, hanem golyóbisom kebeledbe küldöm. Magad ne mozgassad, ne szűkölj és lármát ne üssél; mert ha megteszed, sorsod annál keservesebb lészen.

Szóla pedig Esdrás: -- Kímélj meg engem, ki kényedrekedvedre kitéve feküszöm, és én annyi aranyat adok néked, amennyit csak kérsz. Vess alá bármely kínoknak, csak életem kíméljed, és én örömest elviselek mindent; csapd le mindkét karom és lábam, tégy lázárrá, és vess valamely utálatos zugra, hol csak esztendeig elélhetek még imádságban és bánkódva bűneimen. Bátyád haláláért lelkemnek kétségei, amelyek az idő óta folyvást kísértenek, és éngemet rágnak féregként, elégséges bűnhődésem énnekem. Nem küldhetsz engem iszonyatosabb pokolra, mint aminő az én szívemben lakozik. Nem igaz bosszú az, ha nyomban a másvilágra küldesz, mert a feledés hamarost reáborul, hanem ölj meg hosszú, kínos halállal, mert azt az emlékezet sokkalta tovább órzendi. Lelkemnek talán hasznára válhat e hosszú, kínos halál, ám mindenek közül a legcudarabb szenvedés az, mi testem érheti. Lelkem javára kérem testemnek kínzátását; ne légy oly ördög, hogy lelkem kínozod, és engem az örök kárhozatra taszítasz. Fölöttem függő kardod eltakarja szemem elől a mennyeket, feltekintem nem, merek, hogy legalább ne tudjam, mikor fogadja be testem a halált hozó sebet. Nem imádkozhatom Istenhez, mikor hozzád kell esdekelnem. Jaj az én fejemnek, immáron látom életem eltemetve homlokod redőiben; terveid bár halálomat, kérlek, mondd, hogy élhetek. Mi sem lehet oly tébolyító, mint a váratlan rettenet, mely bénasággal sújtja minden érzékünket. Cukrozott pirulába rej tett méreg csak felerészt méreg; azonképpen iszonyúbb a rémület, mit a halálnak tekintete kelt, mint az ő kardjának döfése. Míglen szemem a halálra függesz-

151

tem, hitem holtra váltán hever; mert hol az embernek félelme, ottan az ő szíve is. Félelemből remény soha nem kelhet; hogyan remélhetném tehát, hogy a mennyei atya megmenti lelkem az örökkön való pokoltól, mikor lelkem ekként haragod poklára adja.

Heradide, a te porba ontott könnyeidre emlékezem mostan {könnyeidre, melyek vérszomjas szívemre meddőn hullottak). Te bosszulásodra Isten megkeményíté ellenemezen embernek szívét; habár téged nem gyilkoltalak le, mást százakát hurcolt mészárszékre kezem. Kegyes uraság, halljad tőlem, mit tesz az gyilkossággal nyűgözni lelkedet, nyugtot miatta nern lelhetni sem ébrén, sem álomban, sem magányos sétán; fényes nappal önnön árnyékunktól rettegni, valahányszor majd kivont kardot látsz, annyiszor hiszed nyomban, hogy a te elpusztításodra rendeltetett.

A gyilkosság fallal ketté osztott ház; tulajdon lelkünk személyünket hóhér kezére adni bujtja: lelkünk (legfőbb vádolónk) mi két szemünket hívja tanúságot tenni magunk ellenében, és a szemtanú, bármily kicsiny, meg nem cáfolható. Vájd ki hát szemem, ha kedved tartja, fosszad meg áruló lelkem két legbuzgóbb tanújától. Vágjad ki tőröddel szentségtörő nyelvem, lemondok nyelvemről s szememről is örömest, ha ekként bár csupán kevéske időt is nyerhetnék, hogy a mennybe vivő utániról elmélkedhetnem.

Függeszd fel még kicsinyég szándékod kivitelét, mert a világgal békén nem vagyok, mert még csupán tegnap is tusakodám, és haragomban bosszúval fenyegetőzék; ha orcám nem pirulna bocsánatért esedezni, azt hiszem, fele bűneim máris megbocsáttatnának. Száz ördög háborgatja lelkem nap mint nap ocsmány gyilkosságaimért, és ha én meghalok, ezen ördögök nem akarnak majd vélem a poklokra szállani, mert azt kérték Krisztustól, ne küldené őket vissza az alvilágba idejüknek lejárta előtt, ha peniglen a poklokra nem mennek, akkor

152

tebeléd bújnak majd, és szörnyűségesen háborgatnak, néked nyugalmat nem hagynak, amiért lakásukból őket kiforgattad. A sebeket megvetem, az életet sokra nem becsülöm, hanem a túlvilági békesség az, miért ily félve reszketek; mert a pokol örök kárhozat, kínoknak üvöltözése, örökös sírás és rívás. Nem azt kérem én tőled, hogy a haláltól kímélj meg, hanem az örökkön való kárhozat rettenetétől. Mikor bátyád meggondolatlanul megöltem, én néki csak testét döftem által, lelkének bántódását nem kívántam; te peniglen testem és lelkem egyként a pokolra veted, ha mostan e percben betöltőd szándékodat. Kímélj meg, kímélj meg, könyörgök teneked, tulajdon lelked üdvösségére kérlek, ne akard lelkemnek végső elkárhoztát; vélem magad is a romlásba taszítod.

Én ezen éles szókkal felelék meg néki e hosszas esdeklő szózatnak végén: -- Habár tudom, hogy Isten nékem soha meg nem kegyelmez, csakis ha én mostan rajtad megkönyörülök, számodra kegyelem még sincsen. Tragédiáinkban a bosszú mindig a poklokról kél; én is többje tartom hát a poklot a mennynél, ha bosszúm betölti. Nincsen számomra mennyország más, csak a bosszú. Tudd meg, hogy a mennyet elnyerjem, soha annyi gyötrelmet és fáradságot magamra nem vettem volna, valamennyit bosszúmért téged üldöztömben elszenvedek. Ó, isteni bosszú, kivel el nem telhetünk, s jól soha nem lakhatunk (miként a mennynek gyönyöreivel sem)! Tekintsed lábamat, és lásd, mint felhólyagzott téged követvén városról városra. Torkom berekedt az erőlködéstől, mert téged minél hangosabb szóval akartalak átkozni. Fogaim porrá őröltem, annyit csikorgattam őket s reszeltem egymáshoz erősen dühömben, valahányszor előttem nevedet említek. Nyelvem megdagadt a hiában való fenyegetőzéstől, és oly nagyra nőtt, hogy számban alig férhet; szememnek húrjai megpattantak, oly sokat meresztgettem s néztem vele irtózatos pillantással, midőn

153

tükröm előtt állva azt terveltem, mint alakítsam s rendezzem el arcvonásaimat, ha majd véled végre találkozom. Majd minden erőm fölemésztem, midőn téged képzelve magam elé, kőfalakon vittem végbe azt, mit rajtad végrehajtani magam eltökéltem; ne kérlelj hát, halálodat immáron csoda sem késleltetheti; lássad hát, lator, imigyen rontok pengémmel zsigereidbe,

-- Megállj, megállj -kiáltá Esdrás --, egyetlen szómra figyelmezz még! Ha immáron nem gondolsz sem Istennel, sem emberrel, és boldogulásod minden reménységét a gyilkosságba veted, tudd meg tőlem, miként'teheted még nagyobbá boldogságodat. Engedj nékem kevéske haladékot kardod döfeséig, és bízzál rám valamely fertelmes feladatot, mely fenekestül felforgatná mind az egész kereszténységet, és melynek hallásába beléremegne füle mindeneknek. Parancsold meg nékem, hogy vágjam el atyám fiainak torkát, hogy éjfélen felgyújtva városaikat, a férfiak, asszonyok és gyermekek millióit égessem halálra alvó ágyukban^ Légyen az bár a pápa, a császár avagy a török szultán, kinek személye ellenedre vagyon, és én elmetszem az 6 élete fonalát. Kedvedért megesküszöm bármire, és visszavonom esküm, bármire tettem is légyen, megtagadom kereszt?égemet, megtagadok bármely szakramentomot, melyből eleddig még nem veszett ki hitem, csak engedj élnem, bármily nyomorún is, akár ha föld alatti tömlőében varangyok, kígyók és viperák között, avagy nyakig trágyadombba ásva. Semmi kint magamtól el nem utasítok, légyen bármi gyötrő s hosszas, csak némi haladékot kaphassak lelkem megtisztítására; ó, hallgass meg, hallgass meg, és szíved bizton meglágyul irányomban!

Míg sürgetőn kérlelő szavait hallgatám, szándékomnak kis időre gátat vetek,, nem azért, mert pusztító tettemtől visszariadék, hanem, hogy magamba bosszuló erőt nagyobbat gyűjtenék, és azt tervelgetém, mint gyötörhetném alávaló lelkét kettőzött kínokkal, és el-

154

menwalamely újabb jeles tálján furfangok után kutakodott, melyeknek gyilkos leleményével nem csupán testét, de lelkét is megölhetném. Tervem summája ez vala: mivel ezen lator azt ígérgeté, hogy kedvemért esküt tesz bármire, és esküjét megtagadja bármire tette is légyen, és Julianus Apostatáéhoz fogható erőszakot teszen a keresztényi hit leghatalmasabb pecsétjei ellen, én haragom felőle elvonom, ha ekként kedvemet tölti. Legelébb is meg kell tagadnia Istent és az ő törvényeit, és le kell mondania a megváltáshoz való jogáról. Ezután szemtől szembe káromolnia kell őt, amint azt Jóbtól követelte vala felesége, > és soha vissza nem vonható kötelezvényt kell írnia az ördögnek arról, hogy lelkét az ő hatalmába adja mindennemű feltétel és fenntartás nélkül. Harmadsorban és utoljára (minek utána az előbbieket már teljesíté), buzgó fohászt kell mondania Istenhez, hogy kegyét rajta soha ne gyakorolja, rajta soha meg ne könyörüljön. Alig terjesztem eléje ezen tételeket, már mondta is szentségtörő esküjét Istene megtagadására. A kevély szavak hallatán, melyekkel a kereszténységet gyalázta, azon ámuldozék, hogy a föld nem nyílt meg alattunk, és nem nyelt el mindkettőnket. A menny dörögve villámlik, ha valaki csak fele ennyi átkot és szidalmat szór feléje szájából. Olyan beszédet mondott, melytől a szentek és mártírok sírjukból kifordulnak, oly szókat, melyek magát a Jézus Krisztust is lerángatják atyja mellől mennyei trónusáról. Tagjaim remegtek és reszkettek csak hallásukra is, hajam szála az égnek meredt, és szívemet láng emészté. Olyan kéjes gyönyörűséggel és serény buzgósággal adta által magát a hitetlenségnek, mintha bizony a Sátán végső diadalt aratott volna a mi magasztos teremtő atyánk fölött. Bal karján az eret, mely a szívből hordja a vért, nem kicsiny pukkanással felszúrta, és a dús vérrel, mi belőle kiömlött, adóslevelet írt az ördögnek leikéről; valóban nagyobb buzgalommal fohászkodott az Istennek, hogy soha lelkének meg ne bocsátana, mint sok

/

755

keresztény lelke megmentéséért teszi. Ezen félelmetes ceremóniák végükhöz érvén, kértem, hogy nyitná ki száját, és tátaná minél szélesebbre, így is tett (mert mit meg nem tennének a rabszolgák rettegésükben), és én ekkor immáron nem haboztam, hanem pisztolyomból a golyót torkába röpítem; egyet se szólt többé, és én azért is öltem meg ekként, hogy többet ne szólhatna, és bűneiért ne vezekelhetne. Mikoron meghalt, teste nyomban feketére vált, mint a varangyé; mert az ördög azon nyomban rásütötte tulajdon bélyegét.

Ez volt tehát az én vétkem, amiért ide hoztak, és nincsen olyan igaz tálján, ki engem érette ne tartana becsben. A bosszú a fegyvereknek dicsősége, és az erények koronája, a bosszúban vagyon a törvény és az igazság. Minél mélyebben gázolunk a bosszú tengerében, annál közelebb jutunk a Mindenható trónusához. A bosszú ott vágyon felírva jogarán, és jogarát ő kölcsön az embereknek odaadja, mikoron megengedi, hogy egyik ember a másikát bosszulva büntesse: Miként magam, úgy teszen minden igaz tálján, mert szilárd az 6 bosszújában, és vitéz az ó halálában, mert erős az 6 lelke. Hóhér, tedd tisztedet, mert immáron készen állok kínzásaid legkegyetlenebbjére is. ; Ekkor az emberek (kiket beszéde szerfelett feltüzelt) egyként kiáltozni kezdenek, hogy -- El vele, el" vele! Kínozzad, hóhér, és tépjed ki tagjait, vagy különben mi szaggatunk téged darabokra, ha ezen embert kímélni merészeled!

Ám a hóhért buzdítaniuk szükséges nem volt, mert az a maga természetéből is jeles mészáros vala; régtől fogva mestere a csontok tördelésének. Fakése első vágásával mindig a szívét kereste, és azt oly könnyűszerrel kikapta az elítéltnek kebeléből, valamint szilvaszemet a kásafőző lábas fenekéről. Olyan gyorsan tördelte a nyakak csigolyáit, mint szakács a tyúktojást; nyirettyűs oly gyorsan hangszerszáma húrját feszesre nem tekerhe-

156

ti, aminő sebességgel ő a csigázó lajtorjára bárkit felnyújtóztatott; ezen Cutwolfe csontjait is derekasan tördelte kalapácsával; nem tőré össze őket egy csapással egészen, de mint a szíjgyártó, ki a nyergeket kicsiny szegekkel kihányja, ő is azon mód ropogtatta és verdeste egymáshoz Cutwolfe-nak csontjait kalapácsának apró ütlegeivel hosszasan. Nem maradt egyetlen tagja sem, mit a nóna idejére szekercéjével ne vagdalt volna le testéről félig, mely sebekből buzogó vérét azután forró ólommal eldugaszolta; nyelvét kitépte, nehogy kínzatása alatt szentségtörő mód az Urat káromolhassa; fülébe mérges csípésű férgeket dugdosott, hogy tomboló kínja elméjét egyébtől elvonja; szétmorzsolt hernyókkal ínyét és száját bedörzsölte, nem maradt egyetlen tagja sem, mit lassú gyötrelmekkel szilánkokká ne hasogatott volna. Ilyen szörnyűséges kínok közepette hagyták vala, mintha a pokolban lenne, a keréken kiszenvedni, holott míg volt benne élet, szemével láthatá, mint osztoznak örökségül rájuk hagyott tetemén az égi madarak.

Kiismerhetetlenek végzetünk könyvének lapjai, gyilkosság újabb gyilkosságot nemz; bosszulatlan s meddőn vér még nem ontatott a világnak kezdetétől mind a mái napig. Cutwolfe és Esdrás kegyetlen tragédiájának látásától és hallásától bizony halálra megrémültem, és cudar nagy ijedség költözött csontjaimba. Olyan egyenes és becsületes életre buzdított, hogy még minek előtte odahagytuk Bolognát, feleségül vettem az én kurtizánomat, alamizsnát osztottam a szegények között, meg egyéb kegyes cselekedeteket is véghez vittem, azután peniglen igyekeztünk kifelé Itáliából, ezen valóságos Szodomából, olyan sietvést, hogy negyven napok alatt megérkeztünk Franciaországba, az angol király táborához, amely Ardes és Guines között állott; holott a király éppen nagy triumphussal fogadá és vendégeié a császárt, meg a francia királyt, kikkel is hosszú napokig lakomáztak. És amiként ez az én történetem a király táborában

757

kezdődött vala Turney és Turwin alatt; itt a királynak táborában, Ardes és Guines alatt vetek is neki véget. Epilógusként peniglen> csupán ennyit mondok: valakinek ha ezen köpy vvel örömét szolgáltam, lelkesít az máj d engem, hogy ily műveken fáradozzam.

\Ezen kívül esküvést teszek valamely Angolországi Krónikára, hogy belőlem külországi krónikás többé nem lészen, ameddig csak élek. Isten veletek, kik nékem jót kívántatok.

FINIS

1593. június 27.

158

WILLIAM CONGREVE

(1670—1729)

INCOGNITA,

avagy Szerelem és Kötelesség megbékélése

Fordította BÁRT ISTVÁN

A nagybecsú és méltó tiszteletben álló Mrs. Katherine Leveson kezeibe

Hölgyem,

Elmééi, bölcs ítélet s könyörületes szív, mely tulajdonok oly ritkán lépnek unióra, hogy jószerével megbocsáthatatlan bárminő, a maga nemében kevésbé tündökletessel kedvüket keresni is. Nagyságoddal való ismeretségem elégséges intés lehetett volna számomra kerülni feddő bírálatát művecskémmel, ha nem ismertem volna éppoly jól nagyságod jóságát is. Kivonván tollamat legbölcsebbnek véltem csatába szállni azzal, ki bár ügyességével lefegyverez talán, túlságosan nagylelkű is egyben, hogysem rajtam sebet ejtsen; mert ekképpen legalábbis a kudarcot vallott, ám bátor vitéz hírnevét nyerhetem, ha a csatát nem is. De félek, olybá tűnik, e hasonlat talán dacot rejteget, fennhéjázó gőg érzik rajta; ezért, mivel lelkem rettegés nyűgözi, mitől nem szabadulhatok, engedtessék meg nekem, hogy a gyávák módjára, regényemet fegyvertelen, mezítelen s didergőn helyezzem nagyságod lábaihoz, hogyha bár érdemével nem vívhatj a ki nagyságod oltalmát, könyörülete tárgyaként, irgalomra indítaná. Számomra gondjaimat valamelyest elterelő foglalatosság volt írása; kívánom, bárha nagyságodnak is annak bizonyulna, ha órácskányi ideje adódik, mit olvasására fecsérelhet: ám annyi megnyugvás immáron megadatott nekem, hogy csekélyke művem tökéletlenségében amazon elnéző jósághoz folyamodhat bocsánatért, mellyel nagyságod barátja gyarlósága iránt visel-

161

tetik; barátjának, mely cím büszkeséggel tölt el, hogy nagyságod méltónak talált reá, és mely szerintem egyedül lehet feljebbvaló annál, hogy Nagyságodnak legalázatosabb szolgája

CLEOPHIL

e,

ELŐSZÓ AZ OLVASÓHOZ

Olvasóm,

Némely szerzők oly nagy előszeretettel viseltetnek az előszavak iránt, hogy akkor is írnak előszót művükhöz, ha ez egyebet sem tartalmaz önmaga mentségénél. Ám hogy bizonyságát adjam, magam nem emezek .közül való vagyok, nem fogok mentegetőzni előszavamért, hanem kijelentem, igenis szükségesnek tartom, hogy ideilleszttessék e kis csekélység elébe, hogy felhívja olvasóim figyelmét fáradozásomra, mellyel az itt következő történetet egybeszerkesztettem. A románcok rendesen hősök, hősnők, királyok és királynők, főrangú halandók és más hasonló személyek állhatatos szerelméről és győzhetetlen bátorságáról íratnak, melyekben magasztos nyelvezet, csodás események és hihetetlen tettek hökkentik és ragadják magukkal az olvasót kába gyönyörűségbe, honnan, valahányszor abbahagyja az olvasást, visszazuhan a földre, és bosszankodva gondol arra, mint engedte, hogy gyönyörűség öntse el, hogy magukkal ragadják a szavak, mint aggódott a szereplőkért, és hagyta, hogy hatalmába kerítsék az olvasott passzusok, nevezetesen, hogy ezen lovagok kiszabadítják-e hölgyüket a hosszú viszontagságok végén, s más efféléről, holott tudva tudja, hogy mindez merő hazugság. A regények tárgya már közismertebb; közelebb áll hozzánk, bemutatja az ármányt s a cselszövést, amint az az életben látható, különös esetekkel mulattat, melyek azonban nem teljességgel

'163

szokatlanok avagy példa nélkül valók, hanem melyek nem szakadván oly messzire a.hihetőség birodalmától, egyben az élvezeteket is közelebb hozzák az olvasóhoz. A románcokban több a csoda, a regények több élvezetet nyújtanak. Tisztesség ne essék szólván, és a párhuzamot is illő távolságban tartva, van valamelyes hasonlóság kettőjük viszonyában a komédia s tragédiáéhoz; csakhogy a dráma maga a románcból s a történelemből kiszűrt lényeg: a szerző buzgalmának bábaasszonya, s életre segíti az elme szüleményeit. Minerva lépdel előttünk a színpadon, s mi biztosabban tudjuk, hogy jelenvaláközöttünk a szellem, ha élőszóval szól hozzánk:

Segnius irritant animos demissa per aurem, Quam quae sünt oculis subjecta fidelibus, ét quae Ipse sibi tradit spectator.

Horatius

Mivel vitathatatlan, hogy minden egyéb hagyománynak át kell engednie helyét a drámának, s mivel a történet sem leírva, sem elbeszélve nem lehet oly életteli, mint a cselekvés által, elhatároztam, hogy más múzsa birodalmában is a drámai írásmódot fogom gyakorolni, utánozni fogom nevezetesen a drámai művek felépítését, cselekményszövését, valamint cselekményük végső kimenetelét. Eddigelé regényben még sohasem láttam, hogy szerző ezen elveket követte volna. Láttam némely regényt, mely valamely váratlan eseménnyel vette kezdetét, de ezen kívül több meglepetés nem is akadt benne, következésképp folyománya üresnek, kellemetlennek és unalmasnak tűnt; mert hiszen mi sem természetesebb, mint hogy az olvasó elvárhatja: ha nem is mulattatóbb a regény előrehaladván, legalábbis a kezdettel azonos szinten maradjon; mert így, ha más nem, az a reménye fennmaradhat, hogy előbb vagy utóbb talán megjavul: ellenkezőképp csakis csalódást okozhat, akárha elébb

164

felvezetné az embert a lépcsőn, hogy megmutassa az ebédlőt, majd pediglen arra kényszerítené, hogy a konyhában költse el az eledelt. Magam nem csupán megkíséreltem elkerülni ezt, de ezzel éppen ellenkező célzatú módszert alkalmaztam. A regény végső kimenetele attól kezdve, hogy Aurelian és Hippolito találkozik Incognitával és Leonórával, kézenfekvő, és a nehézség abban rejlik, miként sikerülhet előidézni ezt a kifejletét, dacára minden akadálynak, mindössze két nap leforgása alatt. Hány véletlen akadályozhatja a végső cél elérését, nevezetesen, hogy az oly különös szerelmi bonyodalmakba keveredő párok egybekelhessenek, azt az olvasó szabad megfontolására bízom: aminthogy azt is, vajon a felmerülő akadályok a történet tovahaladtával nem szolgálják-e mégis ezen célt, habár elsőül mintegy ellenére vannak. Valamely komédiában ez a cselekmény egységének neveztetne; ezennel azonban egyéb nevezet helyett csupán „a fortély egysége" névre tarthat számot. A regény • Firenzében játszódik, és a szerelemmel veszi kezdetét; az idő pediglen, mely kezdetétől végéig eltelik, csupán három nap. Ha munkám ezeken kívül egyéb tekintetben is hasonlítana a mintára, melyet példámul vettem (amint azt az éles szemű olvasó bizonyára hamarosan felfedezi), hadd mutatkozzék meg maga, mivel nagyon is tudatában vagyok, mennyivel illőbb lett volna, ha az itt felsoroltakat is olvasóm maga fedezi fel, ahelyett, hogy én igyekszem megnyerni vélekedésemnek némely szokatlan vonások tárgyában, melyek ezen két hét tartamának henye óráiban elkezdett s bevégzett, és csupáncsak kísérletnek szánt művecskémben fellelhetők: mert alighanem csak fáradságos munkával telt henyélésnek tarthatom, mi ily csekélységnek lett szülőapja. Eleget tettem a könyvárus óhajának: színre tárgyat találtam előszavamhoz; a másik két érdekelt fél az olvasó és jómagam, ha pediglen az olvasó örömét leli abban, mi evégből íródott, ez engem megelégedéssel fog eltölteni, mér-

165

-V-'

tekét ugyanis az 6 elismerése avagy rosszallása szabja meg.

-

Aurelian egyetlen fia volt Firenze egyik fő nemesurának. Atyja jó szíve adta a buzdítást, vagyona pedig a módot, hogy gazdag nevelésben részesítse fiát, kiben immár önmagát látta, aminő víg kedvű és élénk ifjú maga volt fiatalkorában, minek előtte a kor rozsdájától megkopott s homályba borult volna valaha tündöklő fénye: tudta, hogy nem szabad fukarkodnia gyermeke ékesítésében, ha azt akarja, hogy szép emlékek maradjanak személye után. Valóban, gyakorta látták, amikor nagy társaság ülte körül az asztalt, hogy Don Fabio (mert így hívták az agg nemesurat) Aurelianra függeszti szemeit,.és ha semmi olyasmi nem történt, mi más tárgyra terelte volna figyelmét, érzelmeitől elragadtatva sírásra fakadt; vajon bánatában-e hajdani önmagára emlékezve, avagy örömében, mit afölött érzett, hogy személye mintegy újjáéledt gyermekében -- sohasem vállalkoztam kideríteni, de úgy vélem, egyszer emez lehetett az oka, másszor pediglen mindkettő együtt.'

Aurelian tizennyolc esztendős korában semmiben sem maradt el (a szakállt kivéve), akár a legtökéletesebb firenzei lovag mögött is: tizenkét éves korától Sienában nevelkedett, ahol apja, mivel nagy jövedelmei voltak a városban számos ottani háza révén, sáfárt tartott. Don Fabio megparancsolta szolgájának, hogy mivel az ifjú .immáron érettebb korba'lépett, semmi mód ne takarékoskodjék az Aureliannak juttatott pénzekkel. Minek általa Aurelian nemcsak hogy társasággal vehette körül magát, de módjában állott szívességet tenni nem egy előkelő idegenáek és nemesúrnak is, akik külországokból

érkeztek Italába, s kikben Sienában sohasem volt hiány,

/

/ 166

mert ezen város fekvése igen szép, mivel egy pompás hegy csúcsán áll, és igen kedvelt az idegenek által, legelsősorban is mert levegője kellemes és tiszta; továbbá itt lehet a legkönnyebben megtanulni az olasz nyelv kecses lejtését és finomságait, mivel ehelyütt számos tanítómestere van; voltaképpen Sienában még a legközönségesebbek is oly meglepő könnyedséggel és bájjal fejezik ki magukat, hogy kedves még azok fülének is, kik nem értik a nyelvet.

Aurelian számos országból érkezett előkelő úrral kötött itt ismeretséget, de közülük is kivált meghitt barátságot egy Spanyolhonból érkezett ifjú nemesúrral, Toledo püspökének unokaöccsével, akit -- mivel egyeztek vérmérsékletükben, éveik számában és vonásaikban, valamint testük alkatában is valamelyest hasonlítottak egymásra -- Aurelian annyira szeretetébe fogadott, hogy második énjének tekintette. Hippolito sem volt hálátlan viszonzásul, hanem magányosnak érezte magát, vagy éppenséggel illetlen társaságban, ha Aurelian nem volt véle: hanem mivel nagybátyja útimarsall kíséretében utazni küldte, és a két esztendő, mely véget szabott sienai tartózkodásának, letelt, Hippolitónak immár a távozás-ra kellett gondolnia. ,

.

Barátja mélabúba esett a hírre, ám mivel Hippolito még sohasem látta Firenzét, könnyűszerrel sikerült rávennie, hogy utazzék oda, hová is ő elkísérendi, és talán ráveheti majd édesatyját, hogy hasonlóképp véle tarthasson egész utazásán.

Neki is vágtak az útnak, de látván, hogy nem érhetnek Firenzébe aznap, egy vagy két mérfölddel a város előtt a nagyherceg egyik nyári lakánál/melyet Poggio Imperialénak hívnak, megálltak, ahol is őfensége némely szolgájától tudomást szereztek arról, hogy Donna Catharina (a nagyherceg közeli rokonleánya) és Don Ferdinánd de Roveri nászának megünneplésére készülnek másnap, miért is rendkívüli előkészületek történtek, hogy bálok-

167

kai, pompás színpadi játékokkal valamint egyéb mulatságokkal tegyék díszessé az ünnepet, és hogy továbbá lovagi tornát is hirdettek, melynek céljából emelvényeket ácsoltak a Di Santa Croce szentegyháza előtti tágas téren, ahol az összegyülekezett nemesi ifjúság máskor is lovagijátékait és egyéb mulatságait bemutatni szokta; és hogy minden mesterembernek és kereskedőnek megtiltatott, hogy az elkövetkezendő három nap folyamán akár dolgozzék, akár pediglen bárminő portékát is árulni merészeljen, mert ezen idő alatt mindenki a nagyherceg vendége, és gondoskodás történt számtalan köztéri asztal felállítására, és ezen asztaloknak élelemmel való ellátására, honnan is szabadon szolgálhatta magát minden arrajáró, és számos ház is kijelöltetett e célra minden utcában.

Ezen hír fefserkentette a mi ifjú utazóink kedvét, és már előre örvendeztek a reájuk váró gyönyörűségek fölött. Aurelian nem leplezhette elégedettségét, hogy a véletlen kegyéből ilyen fogadtatásban részesül drága Hippolitója. Röviden szólva, olyannyira zsongtak fejükben a hallott kellemes hírek, hogy az alvásrólis megfeledkeztek, és talpon voltak, amint kivirradt, megzörgetve a szegény Signior Claudio ajtaját (mert így hívták Hippolito útimarsallját) felébresztendő őkegyelmességét, hogy semmi időt sem vesztegetve Firenzébe érjenek, ahol is majd álöltözetet szereznek és egyéb kellékeket is, aminők szükségesek kivinni tervüket, miszerint maguk is részt vesznek a nagy vigalomban. Azért is korán kívántak indulni, mivel Aurelian úgy gondolta okosnak, ha egyelőre nem adja tudtul senkinek, hogy a városba érkezett, nehogy erről édesatyja is tudomást szerezzen, aki talántán valamelyest fékezné a kicsapongást, amit ezek ketten maguknak eltervezének.

Még napkelte előtt a Porta Romanán beléptek Firenzébe, csupán két szolga kíséretében, ugyanis a többieket hátrahagyták elkerülendő a felfedeztetést; de mily fölös

168

gond volt! fele ennyire óvatosnak sem kellett volna lenniük; mert habár korán volt még, az utcán nyüzsögtek a minden rendű és rangú emberek, fel s alá járkálva, és mindannyian az eljövendő mulatsággal kapcsolatos valamely teendő ügyében buzgólkodtak; úgyhogy bizony senki sem vett ott tudomást senkiről. Egy őrgróf teljes kíséretével is éppoly észrevétlen maradt volna, mint egy magányos varga. Nem volt olyan ablak az utcákban, amelyből ne lant hangolása avagy gitár pengetése hangzott volna: ugyanis, engedtessék megjegyeznem, Firenze lakói különösképp nagy szeretettel viseltetnek a muzsika iránt, olyképpen, hogy gyermekeik még járni is alig tudnak, ámde valaminő hangszeren már elzenélgetnek. Fölöttébb kedvére való látvány volt a mi két lovagunknak (akik látván, hogy semminó figyelmet nem keltenek, maguk kezdtek szemlélődésbe) e sokféle népség meg a zenészek közül nem kevés. Emitt egy inas, aki gazdája mozdulatait utánozva hanyagul az ablakhoz dől, és fejét félrehajtva ernyedt s epekedő tartásban halk, gyászos hangon valamely szomorkás sirámot énekelget, miközben hattyúnyakú lantja együttérzőn, a hallgatóság fülének nem kevésbé gyászosan zengő basszust hallat. Véle szemben ki ült, varga volt talán, kezében nyomorúságos, roskatag gitár, hasadozott, mit tulajdon buzgalmával enyvezett össze, s melynek csupán három húrja maradt, azok is hamisan szóltak, ő pediglen fülrepesztő rekedt hangjával gyötörte szomszédságát, nagy bosszúságára a nála jelesebb hangászoknak, kiket, nem vitás, éppoly hő vágy serkentett a maguk hangjának hallatására. Eddigre Aurelian szolgájának már sikerült is szállást kerítenie, és visszatért gazdájához, hogy erről híradással szolgáljon. A lovagok pediglen, megfáradván e nevetésre ingerlő jelenettől, mely elsőül mulatságukra volt, eltávoztak, hová az inas vezette őket, aki gazdáinak parancsa szerint a város valamely félreeső utcájában keresett szállást. Az egész nap, estéliglen, az egyik

169

zsibárus boltjából a másikba küldözgették szolgáikat megfelelő öltözék* végett, tekintve, hogy újat csináltatni idő nem volt.

Hanem úgy esett, csak egy olyan öltözékre sikerült szert tenniük, mely eléggé díszes volt, hogy a mi két ifjú nemesurunknak megnyerje tetszését, olyan nagy keletje volt az effélének ezen alkalommal. Mialatt ezek ketten vitatkoztak, és előzékenyen egyik a másikának akarta nyújtani az elsőbbséget (Aurelian ragaszkodott hozzá, hogy Hippolito viselje, amaz pedig éppoly hevesen tiltakozott ellene), Hippolito egyik szolgája lépett be, és véget vetett a disputának,, mondván nekik, hogy alant összetalálkozott valet de c/wmére-jával valamely nemesembernek, ki a város egyik legelőkelőbb ura, ámde jelen állapotja nem engedi, hogy részt vegyen a mulatságban, miért is inasának az a gondolata támadt, hogy 6 húzza magára gazdája öltözékét, és ekképpen próbát tesz az udvarnál, mit is 6 meghallván azt mondta neki, hogy 6 tudja a módját, miként szerezhet ezen öltözék révén ha mulatságot nem is, de-hasznot annál inkább, és azzal tudtára adta, milyen nagy szüksége lenne az 6 gazdájának a mondott öltözékre. Hippolito leküldött a legényért, hogy jönne föl, az pedig hem ragaszkodott olyan igen erősen kigondolt tervéhez, semhogy ne lehetett volna pénzen eltántoríthatni tőle, és amikor megkapta, amit a használatáért kért, felhozta az öltözéket. Nagyon díszes ruha volt, és felpróbálván úgy illett Hippolitóra, akárha reá szabták volna.

A ceremóniát délelőtt tartották a nagy dómban, illő pompával a nagyherceg gazdagságához és ahhoz, milyen nagy becsben tartotta a nemes arát és a vőlegényét. Másnap reggelre lovagi torna volt kitűzve, és ugyanaznap estéjére álarcosbált hirdettek az udvarban. Mellőzöm mostan leírását az általános jókedvnek (mely a bőven folyó bornak minden nemű csatornái által terjedt széjjel a nép között), és csakis azon tekintetét beszélem

\

170

el, mely a mi kalandos ifjainkat illeti. Tudni való, hogy az este leszállta előtt a nap s az éj aequilibriuma kevés időre még félhomályba vonja a levegőeget, mely vonakodik megválni a fénytől, természetes hajlandósága azonban immár a sötétség birodalmába vonja. Ezen óra tájt hőseink útnak indultak, avagy mondjam talán: kisettenkedtek szállásukról, és a nagy palota felé vették irányukat, ahol is még megérkezésük előtt olyan temérdek fáklyát gyújtottak, hogy úgy tűnt, ezen segédcsapatai által továbbra is a nappal uralkodik; a baglyok és denevérek pedig azt hitték, megtévedtek az órák számlálásában, és újfent visszatértek a nekik való sötétségbe, mert Éj asszony se látható, se hallható nem volt sehol, és beköszöntének hírnökei úgy gondolták, hogy sötét és nyirkos odúi, melyek megfogyatkoztak a fény bőségétől, minde^ nestől léggé váltak.

Azt hiszem, hogy olvasóm immáron tűkön ül, amiért ilyen és efféle, a tárgyhoz semmiképpen sem tartozó kitérőkkel untatom, de sebaj, majd megbékül, ezért helyesnek vélem tudtára adni, hogy valahányszor elkalandozom a tárgytól, a magam mulatságára írok; mikoron pediglen történetem fonalát gömbölyítem tovább, az ő mulattatására; és mivel úgy vélem, hogy olvasóm bölcs férfiú, bizonyos vagyok benne, hogy megengedi nekem ezt a kis szabadságot, ezennel pedig folytatom a történetet.

Ha ifjú lovagjaink szeme káprázott a fénytől, mi kívül fogadta őket, gondolható, mekkora lehetett ámulatuk, midőn a palotába lépvén azt látták, hogy ott még maguk a fények is elhalványultak a folyosó minden fordulatában rájuk villanó szemek csillogásától.

Soha még ennél fényesebb társaság össze nem sereglett ; Firenze minden szépei s velük a legjelesebb lovagok, valamennyien ott voltak; s habár a természet részrehajlásában némelyeknek szebb orcát juttatott másokénál, a szépítőszerek művészete mindenkivel egyaránt kegye-

171

l? P

sen bánt, buzgón helyrehozva mind a természet hibáit, s még remekbe sikerült alkotásain is igazított keveset. 'Úgy tűnt, tökéletes mindenki termete, miként feltehető,

olyan, ki magán valamely szemmel látható torzulatnak tudtával vort, ide eljőni nem is merészkedett. Öltözékük is ekként tündökletes volt, habár mindé különböző. Röviden szólva, mindeme szemmel látható tökélyből úgy yélte jólneveltségében a mi két idegen lovagunk, hogy nincsen e bálon egyetlen álarc sem, mely ne angyali orcát rejtene. Meglehet, a hölgyek sem maradtak el mögöttük az 6 kedvező véleményük viszonzásában: mert mindketten szépen öltözöttek voltak, és volt bennük valami elmondhatatlan kellein, mely különbözött attól, mi másokban is fellelhető, s nem volt azonos kettőjükben sem. Úgy gondolták, hogy míglen kettesben álldogálnak, mindenki másnál sokkal inkább szemébe ötlenek az embereknek, és mivel nem akarták, hogy idegennek nézzék őket- mert annak tartják őket, gondolta a két ifjú abból, hogy észrevette: összesúgnak mögöttük --, és megállapodtak, mely órában találkoznak majd a társaság szerteoszolván, s azzal mindegyikük külön-külön elvegyült a bálozók között, ott, ahol a legsűrűbb volt a gyülekezet. Aurelian egy hölgyre függesztette tekintetét, aki hosszasan és elmerülve beszélgetett suttogva egy másik hölggyei; nagy türelmetlenséggel várta a társalgásuk végét, hogy ekképpen alkalma nyíljék megszólítani a hölgyet, kinek személye oly szeretetre méltónak tűnt szemében. Végre azt látta, hogy elváltak egymástól, és úgy tűnt, hogy a másik hölgy eltávozott. Ezenközben nem kevés fáradsággal igyekezett úgy helyezkedni, hogy megszólíthassa a hölgyet, mely szándékát kétségkívül sikeresen kivihette volna, ha nem szakítják félbe; ugyanis alighogy bevezetésképp meghajtotta magát (mely meghajlás, miként azt tulajdon szájából hallottam, mélyebb volt bármely másnál, mellyel valaha is tisztelgett), és szólásra nyitotta ajkát, hogy egy kis bókot mondjon, mely mind-

772

azonáltal már igen nagyra dagasztotta kebelét, amikor balszerencséjére közte és hölgye között ismét ott termett ugyanazon hölgy, kinek távoztáért kevéssel azelőtt Aurelian oly hőn fohászkodott; azonban, így akarta a gondviselés, a hölgy csupán valami csekélységről feledkezett meg, mely rövidke sugdolózással mihamar pótoltatott. Midőn ismét megtisztult a part, Aurelian összeszedte bátorságát, és vitorláit kibontva megismételte a ceremóniát, majd miután a hölgy nyájasan viszonozta, az ifjú ilyen vagy ehhez hasonló szavakkal megszólította:

Ha nem bitorlók oly kiváltságot, mely valaki mást, nálam szerencsésebbet illet, szabad-e, hölgyem, esdekelve kérnem kevés időre kegyed társaságának kegyét, legalább megérkeztéig annak, kit kegyed elvár, feltéve, ha már ennek előtte rá nem un személyemre; mert akkor legkisebb jelére ennek, nem késlekedem majd, és erőt véve magamon visszavonulok, megszabadítva kegyedet társaságomtól.

A hölgy azt felelte, hogy nem vár senkit, miből is Aurelian gondolhatja, hogy az ő; ugyanis a hölgy társasága nem oly érték, mely szóra érdemes volna, s ha megosztaná vele, azaz Aureliannal, csupán még inkább meggyőzné erről az ifjút, aminek ő, azaz az ifjú hölgy látná kárát.

\

Erre az ifjú azt válaszolta, máris eleget hallott, hogy) meggyőződjék róla: mire oly őszintén és szívből vágyik^ annak végül is nem látja majd kárát.

/

Az ifjú hölgy, színlelve, mintha nem értené Aurelian szavait, azt felelte, ha az ifjút máris fárasztaná társasága, akkor most okkal bánhatja első elhamarkodott kérését, mert bizony ő mostan társalogni kíván véle, ekképp büntetve meggondolatlanságáért, hogy öltözékéből és külleméből ítélve úgy vélte, talán elmés személlyel akadt dolga.

— Bűnösnek vallom magam -- felelte Aurelian —, mert valóban így véltem, és készséggel alávetem magam a

173

büntetésnek, mit kegyed kimért ream, de súlyosbítsa bár vétkemet benne való megátalkodottságom, én mégsem tehetek mást, mint hogy tovább védelmezem véleményemet, melynek igazáról immár meggyőződhettem, azaz hogy igenis megítélhető valakinek elmebéli mivolta abból, milyen ízléssel, milyen öltözéket választ magának.

-- Elismerem -- felelte a hölgy --, hogy lelki mivoltát, alkatát, azt, hogy az illető személy melankolikus-é avagy élénk természetű; de ily csekély jelből elméjére aligha mondanék ítéletet: mert hiszen élénk s eleven ember lehet ostoba, de lehet eszes, is, és ugyanígy, kinek melankólia a természete. Elismerem, lehetséges, hogy valamely ostoba ember elárulja magát öltözéke által, viselvén valaminő hóbortosán furcsa és nevetséges holmit, avagy azzal, hogy ruhája színei össze nem illenek; ámde az illendő s nem hivalkodó öltözködés — mert az eszes férfi ennél egyébre igényt nem támaszt — példa és megszokás áltál is elsajátítható, anélkül, hogy az illető személynek túlsággal erőltetnie kellene eközben elméjét, kiagyalandó, mit öltsön magára; és bár bizonnyal megesik, csupán kevesek oly szerencsétlenek, hogy sem rokonaik, sem pediglen'barátaik között nincsen, aki tanácsot adhatna nekik, hacsak nem oly önteltek tudatlanságukban, hogy nem is kérik.

-. Aureliannak oly igen megtetszett a könnyed s kecses mód, ahogyan az ifjú hölgy megleckéztette őt, hogy válaszolni is elfelejtett, holott úgy tűnt, elvárta volna; hanem mivel gyors felfogású hölgy volt, és joggal tudatában tulajdon tökélyének, csakhamar megértette, hogy Aurelian nem tagadta meg tőle figyelmét. Mivel azonban azt akarta, hogy az ifjú gondja legyen új fordulatot adni a társalgás menetének, maga tovább folytatta a megkezdett iránybanl

— Signior -- mondta az ifjú hölgy --, körültekintettem,

174

s az ön elvei szerint ítélve, egyetlen ostobát sem látok a társaságban, mivel mindannyian ízléssel öltözöttek. E szavak csipkelődő gúnyára felocsúdott a lovag, és nyomban megválaszolt.

-- Való igaz, hölgyem, legalább annyi jó ízlésről tanúskodó öltözéket látunk itt, mint ahány csinos orcát, azonban meglehet, hogy nem is egyet csupán kölcsönbe kapott a viselője, s ha megvizsgáljuk, kiderülhet: hamisítvány, s miként nagyságodnak kegyeskedett megjegyeznie, csakugyan, ki bár hasznát veszi, előtte olykor mégis ismeretlen maradhat a leleménynek értelme; s bármily kedvező vélekedéssel vagyok valamely kecses öltözékről, tartózkodni fogok attól, hogy a köröttünk valók elméjéről is ítélkezzem.

-- Hiszek önnek -- mondta a hölgy --, és remélem, immár meggyőződött tévedéséről, hiszen bizonnyal elismeri, lehetetlenség megmondani, hogy e gyülekezetből ki választotta maga öltözékét, s ki nem.

-- Nem mindőjüknél -- mondta Aurelian --, némelyöknek félszegsége árulkodó. Tekintsen oda -- mondta egy hölgyre mutatva, aki övének rójtjaival játszódott --, ezen hölgyről bízvást kijelenthetem, hogy, bár öltözéke igen ízléses, kecse több, semmint a maga értelme.

.

A szép ismeretlen nem türtőztethette kacaját, és nyíltan megvallotta, hogy Aurelian csakugyan olyan személyre hibázott, ki őt tulajdon magát kivéve, e teremben mindenkinél csekélyebb elméjű.

Ah! Hölgyem - szólt erre Aurelian --, kegyed mindent tud kerek e világon, kivéve tulajdon tökélyét, s csupán azért, mert felőle tudatlannak lenni a legfőbb tökély.

-- Hogyan? kérdezte a hölgy. -- Én eddig azt hittem.V hogy a legfőbb tudás önmagunk ismerete.

Aurelian kissé túllőtt a célon e bókjával, és bizonyára csak bajosan tudta volna kivágni magát, ámde jószerencséjére zenészek léptek a terembe, és ezért azt színlelhet-

775

te, csupán azért marad adós a válasszal, mert az egész társaság a tánchoz készülődött; csak annyit mondott, csekély diadala hölgye elméjének, mit őíolötte arat, kit ' immáron amúgy is rabszolgájává tett bájai által. A hölgy megköszönte a bókot, és fürge ésszel azt felelte, úgy volna illő, ha viszonzásul ó is bókkal illetné Aurelian

elméjét, ámde reméli, az ifjú boldogabb, semmint elégedetlen volna bármelyikével is adottságainak; ha pediglen mégis igazságtalanul vélekedne tulajdon magáról, 6 alkalmatlannak véli magát olyasmit mondhatni, mi az ifjút tulajdon személye iránti kedvezőbb ítéletre sarkallaná.

Aurelian nem tudta, mire vélje ez utóbbi választ; ugyanis mindig megvetette az önhittséget, amivel a hölgy szavai mintegy vádolták. Hanem bárminő szerény yolt is gondolataiban eddigelé mindig, még soha ennyire nem támadt benne kétség a maga helyes viseletét illetőleg, mint most, hogy olyan személy választotta gúnyja tárgyául, ki, úgy vél te, józan ítélettel bír. Mindazonáltal eltökélte magát, hogy nem veszi tekintetbe a feddést, hanem gondtalan és víg kedélyt sugárzó hangon táncra kérte hölgyét. A hölgy meg is ígérte, hogy senki mással nem fog táncolni; és én azt hiszem, nem is kedve ellenére, mert bár csípős volt a nyelve, neki is hasonlóképpen megtetszett Aurelian személye és kedélye, és csupán az utóbbit próbára teendő hullajtottá el ezen kicsiny célzásokat, hiszen sem az ostobaságnak, sem a rossz neveltetésnek nincsen biztosabb jele annál, mintha valaki elkomorul, és aggályoskodni kezd valamely csúfondáros megjegyzés hallatán. Aurelian szívét öntudatlan rabul ej te a szép idegen, termetével, okosságával és kedélyével; mindez együtt fehér kacsójával -- melyet, talán nem is csupán véletlenül, megpillanthatott --, több volt, semmint hogy akár mákacsabb szív is, mint aminő az Aureliané valaha is volt, ellene állhatott volna; a hölgy arcát pedig, mit az ifjú nem láthatott, olyan szépnek gondolta,

• . "

176

•

.

aminőnek csak képzelete engedte. Voltaképpen most a hölgy ruháját kellene leírnom, mely kivált díszes és kecses volt, ámde félek, tévedhetek valamely fontos tűt avagy mást illetőleg, holott talán ennek betűzésétől függ az egész ruha kecse. Nos tehát, táncoltak, talán nem is egyet, nem kevésbé az egész gyülekezet, mind a maguk gyönyörűségére; ugyanis a közönség minden tánc végén valamelymód jelét adta, mennyire tetszett neki az ifjú pár kecses tánca.

Aurelian csodálkozott, hogy közöttük, kik tekintete sugarában táncoltak vagy álldogáltak, sehol sem látta Hippolitót; de mivel azt gondolta, bizonyára kellemes beszélgető társra akadt, és visszavonult véle a terem valamely félreeső sarkába, nem indult keresésére, míglen végére nem ért ez a vidám éj, és az összegyűltek távozni nem készülődtek, midőn kis időre magára hagyjuk, hogy lássuk, mi lett kalandos barátja sorsa.

Hippolito kevéssel annak utána, hogy Aureliantól elvált, hölgyek és lovagok csoportozatában találta magát, kik egy ékkövekkel kirakott nagy aranykupát szemléigettek, melyből ő hercegi felsége ivott a vacsoránál az ifjú pár boldogulására, s melyet ezután kuzinjának, Donna Catharinának ajándékozott. A többiekhez hasonlóan Hippolito is alaposan szemügyre vette, ámulva a kupa pompáját, az ötvösmunkát és szépségét, amikor egy hölgy lépett mögéje, s könyökénél fogva jelezte, hogy szólni kíván véle. Hippolito, aki egészen idegen volt Firenzében, és senkit sem ismert itt, azonnal gondolta, hogy a hölgy összetéveszti őt valamely ismerősével, és valóban így is volt; mindazonáltal elhatározta, hogy nem fedi fel magát, míg meg nem bizonyosodik. Követte a hölgyet egy ablakmélyedésbe, távol a társaságtól, ahol is a hölgy ekképpen szólította meg:

-- Signior Don Lorenzo -- mondta a hölgy --, mennyire örülök, hogy látom, nagyságod ilyen hamar felépült sebeiből, melyekről az hírlett, sokkal veszedelmesebbek,

777

semhogy engednék, ily hamarosan lábra- álljon. De tapintatlansággal kell vádolnom önt, amiért ebben a ruhában jelenik meg, melyet, amiként bizonyára sokaknak eszébe ötlik, nem sokkal ezelőtt egy hasonló alkalommal is .viselt, ugyanis Don Cynthio és az ön testvérhúga, Atalanta menyegzőjén. Biztosíthatom kegyelmedet, öltözékéről ismertük meg, magam és Juliana is, ki oly igen aggódik kegyelmedért, hogy megkért, hoznám tudomására : a bátyja, Don Fabritio, aki látta nagyságodat bejőni egy másik úr társaságábari, felettébb sanda tekintettel méregette nagyságodat, és azóta őt senki nem látta a terembenj ahonnan ki tudja, miféle szándék s cél szólította el. Mindazonáltal Juliana azt akarja, hogy nagyságod, tulajdon érdekében, legyen körültekintő és óvatos e palotát elhagyván, nehogy bármi is felkészületlenül érhesse. Kegyelmed tudja, Don Fabritio milyen gyűlölettel viseltetik . irányában, amióta oly szerencsésen megölte párbajban az ő rokonát. -- Ekkor egy kevés szünetet tartott, mintegy az ifjú válaszát várva, de Hippolitö annyira megzavarodott a hallottaktól, hogy csak .elnémulva állt, és a veszedelmet latolgatta, melybe tudatlanságában maga magát juttatta, miközben megfeledkezett arról, hogy úgy tervezte, tudtára adja a hölgynek tévedését. A hölgy pediglen, látván, hogy választ nem kap, folytatta.

-- Úgy látom-mondta-, kegyelmednek némileg meglepetésére szolgált, amit elmondottam, s meglehet, kételkedik igazságában; hanem azt hittem, jobban ismeri kuzinja, Leonóra hangját, semhogy ily hamarosan elfeledje. De silány emlékezete iránti elnézésből, hogy megszabadítsam nagyságodat minden kételytől, megmutatom orcámat -- s azzal felemelte álarcát, és felfedte Hippölito előtt (ki ettől még jobban elképedt, mint annak előtte) a legcsodálatosabb angyali orcát, mit ifjú lovagunk valaha is látott.

Hippolito éppen valaminő választ akart adni neki,

178

amikor a hölgy ismét felillesztette álarcát, és semmi időt sem hagyva, az ifjú szerencséjére, folytatta beszédjét. (Mert az csaknem bizonyos, hogy ennyire meglepetve, valamiképp felfedte volna magát.) Barátilag kézen fogva Hippolitót, most, hogy immár megismertette magát vele, így folytatta:

— Kedves Lorenzo kuzen, talán zokon vetted tőlem, hogy míg sebeid következtében gyengélkedtél, nem mentem el látogatásodra, de biztosíthatlak, nem hajlandóságom híján múlott téged látni és szolgálni erőmhöz mérten ; hanem magad is tudod, milyen szigorú atyám, kit, tudod, csak nemrégiben mily nagyon megbántottál. Igen nagy örömömre van, hogy most összetalálkoztam véled itt, hol alkalmam nyílott tudtodul adnom, mi biztonságod illeti, s mit Firenzében, félek, nem lelhetsz, tekintve nagy hatalmát ezen városban Don Fabritiónak és atyjaurának, a viterbói márkinak. Még egy dolgot kell tudatnom véled, nevezetesen, hogy bár Don Fabio érdeklődést mutatott ügyed iránt a viterbói márki ellenében, a köztük régtől való ellenségeskedés okán, most már odalett minden remény megszerezhetni pártfogását és segedelmét, mivel felajánlották mindkét háznak, be-' külnének ki, és úgy hírlik, hogy közöttük a béke -- mert hiszen végül is minden ősi viszály békekötéssel zárul -- hamarosan megerősíttetik Juliana, a márki leánya, és Aurelian, Don Fabio fiának frigyével, miért is az agg úr á minap Sienába küldetett, Aurelianért, ahol fia mostanáig nevelkedett, hogy siettesse hazatértét. Ám a küldönc ma reggel visszatérve azt a hírt hozta, hogy ugyanaznap, mikoron ő Sienába érkezett, Aurelian útnak indult Firenzébe egy ifjú spanyol nemesúr, meghitt barátja társaságában; miért is mindenki úgy véli, mindketten itt tartózkodnak már városunkban, könnyen hihetőleg éppen e teremben, maskarában.

Hippolito nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjék magában ez utóbbi szavak hallatán. Mióta Don Fabio

775

nevét meghallotta, nagyon figyelmezett; hanem annak előtte gondolatait eltöltötte az ábrándozás az imént látott csodálatos orca szépségéről, mióta pediglen kézen fogta is -a hölgy, szíve körül hol forróság, hol pediglen jeges fagy hullámai háborogtak, s eddigelé számára szokadan elragadtatással töltötték el testét-lelkét. Nem tudta, mitévő legyen, tudassa-e véle tévedését, vagy sem; ámde tekintve, hogy ha felfedné magát, többet nem remélhetne szólani véle, s mivel még nem tudta, hol lakik a hölgy, úgy gondolta, még egy kevéske ideig meghagyja tévedésében.

Mindegyre kezénél fogva a hölgyet, s szorongatva kissé hevesebben, semmint kuzinok között szokásos, halk és felismerhetetlen hangon tudtára adta, mennyire lekötelezettjének tartja magát, és amilyen rövidre fogva a szót az udvariasság megsértése nélkül tehette, kérte, adna tanácsot neki, mint viselje magát az ügyben.

Leonóra, aki kezdettől fogva a legkevésbé sem gyanakodott, azt hitte, az ifjú azért beszél ilyen bágyadt hangon, mert még nem nyerte vissza egészen erejét; és tekintve ezt, valamint hogy a nagy tömegtől fölöttébb •meleg volt a teremben, ami terhére lehet a gyengélkedőnek, kedvesen azt mondta neki, hogy ha ő is hajlandó lemondani az éjszakai mulatság hátralevő részéről, miként ő, azaz Leonóra, és nem várja egyéb elfoglaltság, akkor lopózzanak ki a gyülekezetből, és menjenek az 6 házába, ahol szabadabban tárgyalhatnak ily nagy fontosságú ügyről, s ahol ő, mármint Hippolito, magához vehetne valamit, amivel felüdíti magát, ha, miként a hölgy gondolta, megártott neki a hosszas álldogálás.

ítéljék meg önök, kedves olvasóim, vajon elfogadható volt-e ezen ajánlat Hippolitónak, avagy sem; maga is azon tűnődött már némi ideje, hogy miként üthetne nyélbe valami effélét, és már csaknem lemondott róla, midőn azt látta, hogy terve sikerülvén, egyszeriben fölöslegessé _:vált fáradozása.. Ugyanazon a hangon, mint az

180

elébb, felelte kuzinjának, semmiképpen sem akarja, hogy személye legyen az ok, mely a hölgyet ily nagyszerű társaságtól megválni készteti; ám valóban tart tőle, kissé túlbecsülte erejét, és talán korán kelt fel betegágyából, és most oly gyengének érzi magát, hogy kénytelen mihamarább visszavonulni.

Leonóra nem is válaszolt e szókra, hanem csak megérintette az ifjú karját, és kérte, követné őt megfelelő távolságból, elkerülendő, hogy bárki figyelmét felkeltsék.

Aki látta Hippolito orcáján az örömöt, és hogy mily fürge léptekkel követte szépséges vezetőjét, aligha hitte volna, hogy gyógyulatlan sebektől szenvedő embert lát maga előtt. Leonóra egy hátsólépcsőn a palota kertjébe vezette, melynek kapuja a piazzára nyílott, nem messze attól a helytől, ahol Don Mario, az ifjú hölgy atyja lakott.

Útközben kevés szót váltottak, miáltal Hippolito megfontolhatta, mi volna legjobb módja személye felfedésének. Egyetlen perc alatt ezer mód is eszébe ötlött, ám egyiket sem vélte megfelelőnek; s miután megannyi tervet kieszelt, mint fedje fel magát, mégiscsak úgy találta legbölcsebbnek, ha aznap este még egyáltalában nem leplezi le magát, mivel el nem képzelhette, minő hatást kelt majd a meglepetés, ami minden bizonnyal éri a hölgyet, ha egyszeriben holmi idegent pillant meg, kit annak előtte sohasem látott, s kivel mindazonáltal oly meghitten bánt. Tudta, nőkkel megesik, hogy ily alkalmakkor felsikoltanak vagy elalélnak, s ha ezeknek bármelyike bekövetkeznék, ő nem tudná, mitévő legyen. Úgy gondolta, könnyen színlelhetne közönségesnél nagyobb mérvű rosszullétet, hogy ezen ürüggyel szállására térhessen. Az is felötlött benne, annak ürügyén, hogy értesíteni akarja a hölgyet egészsége alakulásáról, megtudakolhatná tőle, mi módon juttathatna el hozzá másnap reggel valamely levélkét, melyben tapintatosan tud-

.181

tára.adhatná tévedését, és valamelyest érzékeltethetné, minő szenvedély ébredt benne, melyről bízvást nem ejthetne szót, ha minden teketória nélkül felfedi magát.

Éppen eltökélte magát, hogy ekképpen fog cselekedni, amikora palota kertjének nagy kapujához értek, és Leonóra megállt, hogy őt előrebocsássa, mire ő hirtelen és hevesen felszisszent, mintha döfés vagy szúró fájdalom érte volna. Leonóra kérdezte, mi a baj, és azt javallottá, siessen be a házba, hogy leülhessen és megpihenhessen. Hippplito erre azt válaszolta, annyira betegnek érzi magát, hogy okosabbnak véli hazafelé venni útját, míg járni tud, mert fél, ha egyszer letelepedett, talán nem lesz képes mozdulni többet.

Aggódott érte nagyon Leonóra, és hordszéket akart hozatni meg szolgákat hívatni, kik hazavinnék; ám az ifjú azt felelte, nem akarja, hogy atyja szolgái közül bárki is tudomást szerezzen arról, hogy ő immár talpra állt, s most kissé megkönnyebbült is, mi, reméli, kitart, míg hazaér szállására. De kérte, ha Leonórának is úgy tetszenék, tudatná véle, hogyan adhat hírt magáról másnap reggel egy-két sorban, s ő nem mulasztaná el megköszönni nagy kedvességét; s e sorokkal olyasmit is tudatna véle, mi nem csekély meglepetésére szolgálna, de mit mostan elbeszélni ideje nincsen.

Leonóra mutatott neki egy kis ablakot a ház sarkán, ahol majd valaki várakozni fog, hogy levelét átvegye, és éppen búcsúzni készült, amikor azt látta, hogy az ifjú a zsebéhez kapkod. Megkérdezte tőle, elveszített-e valamit, amire Hippólito azt válaszolta, úgy hiszi, egyik sebe, mely még nem gyógyult be egészen, kissé vérzeni kezdett, ő pediglen elveszítette keszkenőjét. Terve bevált, mert a szép hölgy azon nyomban átnyújtotta neki a magáét, amit ó annak módja szerint rászorított az egyetlen sebre, melytől szenvedett, s mely döfés egyenesen szívét verte által, de hála legyen az égnek, nem volt halálos.

182

Hippolito ujjongott nagy szerencséjén, hogy ilyen hamar ily kegyben részesült hölgyétől, s bármennyire igyekezett is, hogy eljátssza a beteg ember szerepét, nem tudta elrejteni egy s más jelét szerfeletti nagy boldogságának ; és azt felelte, nem kétli, minden bizonnyal enyhet szerez majd számára, hogy sebét azzal a kelmével kötözheti, mely annyiszor csókolgatta a hölgy szépséges kezét.

Leonóra, aki nem gyanította, hogy bókot hall, azt felelte, szívből örülne, ha ez vagy bármi egyéb, ami hatalmában vagyon, segítené kedves kuzenja gyógyulását; és jó utat kívánva neki, belépett házába, aggódva kuzenjáért, amiképp Hippolito is örvendezett hölgyének.

Hippolito, amint Leonóra eltávozott, alaposabban is szemügyre vette a házat, körbejárta a hatalmas teret, megtekintette a kerteket s mind az utcácskákat, melyek, a piazzának eme felére vezettek. Miután kellőképp körülnézett, szerelemmel telt szívvel és tervektől zúgó fejjel szállására indult, ahol türelmetlenül várta Aurelian hazatértét, hogy elmesélhesse, mi történt vele.

Ezenközben engedtessék meg nekem az a szabadság, hogy kissé elkanyarodjam hőseimtől, és elmondjak olvasómnak olyasvalamit, mit nem kétlek, maga is kitalált már régen, még ha a világ legbutább olvasója is; de azért, a rend kedvéért engedtessék meg elmondanom.

Történt tehát, hogy egy fiatal nemesúr (a fentebb említett Don Fabritio kuzenja) egy este valamely játékházban összeszólalkozott bizonyos Lorenzóval, mi is az előbbire nézve végzetes kimenetelű párbajhoz vezetett, ugyanis azon helyt megölte őt Lorenzo, akire nézve valószínűleg szintúgy végzetes lesz az ügy kimenetele, ő ugyanis halálosan megsebesült.

Fabritio nagyon elbúsult rokona halálán, és bosszút esküdött (ősi és dicséretes itáliai szokás szerint) Lorenzo ellen, ha emez felépülne sebéből, ha pediglen belehal (és ezáltal megszökik a sokkalta iszonyúbb halál elől,

183

mit ó tartogat számára), akkor legközelebbi rokona ellen, s így tovább valamennyi rokona ellen, amiként az angol földbirtokok szállnak örökösről örökösre, családja minden férfiörököse ellen. Ez a nevezetes Fabritio (miként Leonóra tudatta Hippolitóval) csakugyan felfigyelt rá már'a terembe léptekor, de olyannyira nem hitt a szeméhek, hogy nyomban eltávozott, hogy Lorenzo felől tudakozódjék, s csakhamar megtudta, mekkorát tévedett, amikor azt képzelte, máris talpra állt, ki pedig oly súlyos betegen feküdt sebeiben, hogy immár lemondtak, felépüléséről; és azzal igen elégedetten visszatért a bálba, de csak miután Leonóra és Hippolito eltávozott.

Nos, kedves olvasóm, miután ekképpen könnyítettem lelkiismeretemen, kötelességem szerint felfedvén előtted e kicsiny rejtélyt, folytatóin történetemet, és elmondom, hogy Aurelian barátunk ezalatt olyan hálóba táncolt, amelyből sem nem tudhatott, sem pediglen, mi még ennél is rosszabb, nem is akart kiszabadulni.

Elbűvölte táncosnője lejtése; oly kecses, édes, oly könnyed és oly csodálatos volt, mihez foghatót még sohasemlátott. Valamely fenséggel bírt, mely úgy tűnt, születéstől sajátja ;\ s noha áhítattal töltötte el a-szemlélőt, magaviseletének kedves bája mégis mindenki szívét megnyerte. Orcájának szépsége mentes volt minden merevségtől, hanem mesterkéletlen és akaratlan volt, s egyszerűséggel elegyes; felszabadult volt, mégsem szabados, s viselkedése nem tűnt színlelésnek. Mindeme tulajdonai a tökélyben egyesültek. Aureliant magával ragadta a hölgy minden táncmozdulata, s hősünk egyszer vagy kétszer elvétette a lépést is, mert szeme, mely rabszolgaként csak táncosnőjét követte, másra nem ügyelhetett.

Amint befejezték a táncot, Aurelian mentegetőzni kezdett, hogy csak azért nem dicsérte eddig táncosnője ügyességét, mert lélegzethez nem juthatott; amire amaz azt a feleletet adta, hogy akkor bizony rosszul tette, hogy ennyit táncolt,, de még hozzátette, hogy tekintve,

184

mily szerfelett sokat fáradozott őmiatta, lemond a bókokról, de csak azzal a feltétellel, hogy táncosa felfedi előtte kilétét. Aurelian egyelőre még vonakodott felfedni valóságos személyét; ám ekkor hirtelen az a gondolata támadt, hogy Hippolito nevét és személyét ölti magára, kit, bizonyosan tudta, senki sem ismert Firenzében. Ekképpen is tett, és kevés szünetet tartva így mutatkozott be.

Hölgyem, nem csekély mérvű beismerése ez annak, hogy szívem immáron teljesen megadtam kegyed bűverejének, s titkai fölött ezért többé hatalmam nincsen. Megvallom, hogy csupán utamba ejtettem Firenzét, nem tervelve hosszabb tartózkodást, semmint amennyi ahhoz szükségeltetik, hogy az utazó kielégíthesse kíváncsiságát e város ritka kincseinek megtekintésével. Hogy e kíváncsiságom boldogsághoz vagy nyomorúsághoz vezet-e, még nem tudhatom, s a döntést ebben reszketve nagyságodra bízom; de bizonyos, hogy Firenzét el nem hagyom, míg nagyságod engem e város legnyomorultabb] ává nem tesz, még azt a kegyet is megtagadva tőlem, hogy lábainál halhassak meg. Születésemre nézve spanyol vagyok, Toledo városából; nevem Hippolito di Saviolina: tegnap még szabad ember voltam, minek a természet alkotott; ma már rabságban sínylődöm^ mely életem fogytáig fog tartani, és mely rabság csakis kegyelmességedtől függ, és talán még életemnél is drágább nekem. Engedelmeskedtem tehát parancsodnak, és noha szándékom szerint ismeretlen kívántam maradni e városban, felfedtem nagyságod előtt, ki vagyok, de hogy ki leszek, azt hölgyemtől kívánom hallani; azt azonban legalább remélem, hogy a magam személyének felfedezése nagyságodat is felbátorítja, reám bízni személye kivoltának titkát.

Mély meghajlással és nagy sóhajjal itt véget vetett szavai folyásának, és egyben jelezte, hogy várja a hölgy válaszát, mely így szólt (azt azonban elfelejtettem közöl-

185

"hi olvasóimmal, hogy attól kezdve, hogy kimondta, Spanyolországból jött, beszéde végeztéig Aurelian levette álarcát):

— Ha gondoltam volna — mondta a hölgy --, hogy kíváncsiságom adósságba ver, bizpnnyal magamba fojtottam- volna; vagy legalábbis kikötöttem volna, mily mértékben fedje fel magát előttem, és akkor nem tettem volna ki magamat annak, hogy most megfeddjen túlzott szabadosságomért vagy pediglen túlzott titkolózásomért; hanem hogy amennyire tőlem telik, elkerüljem mindjcét végletet, csak részben fogom felfedni magam, ezáltal minél kevesebb alkalmat szolgáltatva nagyságodnak, hogy akár kérkedhessek, akár gúnyolódhassák Firenze hölgyeinek viselkedéséről további utazásai során.

Aurelian félbeszakította, és nagyon ünnepélyesen esküt tett (annál is szívből jövőbben, gondolom én, mivel ekkor csakugyan az igazat mondta), hogy bármi szólítaná is máshová, Firenzét fogja megtenni lakhelyévé. A szép hölgy intette, legyen óvatos esküvésében, és tekintse lovagi mivoltát; majd azt mondta, reméli, alkalma les/ még emlékeztetni az imént mondott szép dolgokra, majd felkínálta neki a választást, orcáját kívánja-e látni vagy nevét megtudni.

Aurelian, ki valóban szerelmes volt, s ezért fontolgatnia bűn lett Volna, mohón az előbbit választotta, mivel hölgye azt mondta, mindkettőt ez alkalommal még nem kaphatja meg. Nos, mi következett ekkor? A hölgy félrevonta álarcát, és felfedte magát teljes és dicső szépségében. De vajh' ki festhetné le Aurelian bámulatát? Kis időre szinte eszméletét veszítette, ámulata szavát szegte, sszemekáprázott a fénytől. Röviden szólva, hogy felfoghassuk állapotát, magunknak is valamelyest tudnunk kell, mit látott, ami elképzelhetetlen mindenki számára, mígnem tulajdon szemével láthatja, s szavakkal akkor is elmondhatatlan. Lám, milyen orcátlan és magahitt a szerző, aki csak úgy akar megpróbálkozni valamely

186

l -

leírással, hogy elébb kijelenti, tárgya leírhatatlan! A hölgy orcája akár a világ, aminőt Epicur teremtett volna magának; mintha a.szépség valamennyi parányi atomja összegyülekezett volna, hogy valaminő rendkívüli csodát alkosson. Ha akkoriban élt volna ama festő, aki a női nem legszebbjeinek leggyönyörűbb vonásait összegyűjtve és kellőleg elrendezve, e fenséges részeket gondosan arányítva megfestette róluk a legtökéletesebb Venust, bizony, megtakaríthatta volna a csodás vonások és test-. részek utáni fáradságos keresgélést. Tolvaj s utánzó volt a természet, midőn e hölgyet teremtvén, a legátszellemültebb költők legfennköltebb gondolatait öltöztette anyagi testbe. Szemének sugara oly enyhet hozott, mint a nap melege, s oly éles volt, mint fénye, áthatolt volna minden kebelen, és melegével addig simogatja a legkeményebbjéggé fagyott szívet is, mígnem felolvadva szerelemre indul. Tekintetében fenség és nyájasság tükröződött; oly csábító s mégis oly méltóságteljes volt lénye, hogy a szeretetet áhítattal vegyítette szemlélőiben, lángotgyújtott, mely reszketve törekedett a magasba. Sokat táncolt, s ennek, valamint orcájára simuló álarcának következtében bőrére a rendesnél mélyebb pír költözött. Aurelian pediglen, kitől magam hölgye küllemének minden részletét veszem, azt képzelte, hölgye fürtjei közül kupidók kis csapata röppen elő, kiknek mindegyike nyomban szorgosan feladatához lát. Némelyek legyezni kezdték tüzelő orcáját pihés szárnyukkal; míglen mások a balzsamos harmatot törülték róla, csupán ajakán hagyva gyöngyözni a mennyei nedűt, melyből fáradságuk jutalmaként ittak s vigadoztak; oly aprólékosan felosztották egymás között a teendőket, hogy Aurelian megesküdött volna, az egyik kis kupidó, szinte gyermek még, kinek alig pelyhedzett a szárnya, csupasz tollaival a hölgy fogainak közét tisztítgatta. Elragadtatottságában még ezernyi mást is látott Aurelian, mit senki, csakis

189

a szerelmesek fognak elhinni, kik maguk is részesei voltak már üyes látomásoknak.

Amint magához tért, és újra szóhoz jutott, ekképpen beszélt: — Tudom már, hogy istenséget látok magam előtt-semmi más, csakis irgalom lakozhat ily tökélyben —, legzordonabb szigorával is csak oly halált küld, mely százszorta kedvesebb bárminő életnél, kivéve azt, mely belőle fakad — tegyen vélem hölgyem, mint tetszik, mert kegyed szépséges lényére mondom, el nem gondolhatok nagyobb gyönyörűséget annál, mit most érzek -- kegyelmességed a gyönyörrel sebez, s ha öl, bizonnyal az elragadtatott kéjjel -- Ah! S ha eszembe ötlik, hogy élni *- ó, mennyek! hogy ezen áldott ajkak mondanak reám életet. . . Ha nem adna erőt is a léleknek e szavak parancsa, a gyönyörtől nyomban holtan rogynék össze!

Aurelian már-már kissé túlságosan is hangos szavakkal zengette csodálatát, de ekkor a hölgy félbeszakította, azáltal, hogy ismét föl tette álarcát, és intette, fölfigyelnek rájuk, ha nem fékezi szertelen szózatát, és hogy szenvedélye túlságosanis hirtelen gerjedt, hogy valóságos, és túlságosan heves, semhogy tartós legyen. Erre az ifjú engedelmes, gyászos hangon azt felelte, meglehet, valóban nem leend hosszú, de bizonnyal holtáiglan fog tartani. Hogy .hirtelen volna, tagadta, mert fokonként gerjedt benne, attól kezdve, hogy megpillantotta, ahogy a szép hölgy sorra felfedte előtte bájait, küllemében, eszességében, míglen elérkezettnek látta az időt, hogy orcája villámlásával lángra lobbantsa a máglyát, mit rakott, s ekkor 6 már mit sem tehetett arról, hogy lobot vetett.

Könyörögve kérlelte, higgyen szenvedélye őszinteségében vagy legalább parancsoljon neki valamit, minek teljesítésével meggyőzhetné. A hölgy erre azt felelte, hogy eljön majd annak ideje, amikor próbára teszi; most azonban elsőül azt parancsolja neki, a bál után semmi mód né próbálja követni vagy megfigyelni őt. Aurelian megígérte, hogy engedelmeskedik, de kérlelni kezdte,

.-'•'•

190

mondaná meg nevét csupán, hogy legalább abban vigaszra találjon távolléte fölött érzett bánatában, ha egyáltalában túlélheti. A szép hölgy erre ráparancsolt, hogy bármi mód, de élje túl bánatát; és ha mindenáron valamely nevet akar hallani, mivel eljátszódhat, nevezze őt Incognitának, míg majd többet is megtudhat.

A bálozók szétszéledvén, a szép hölgy elbúcsúzott Aureliantól, de elébb még, kérlelésére, egy szempillantásnyi időre ismét megmutatta neki orcáját; ami, ez alkalommal nyájas mosolyba öltözötten, ismét magával ragadta az ifjút, aki, mire magához tért, a hölgyet már sehol sem láthatta. Összeszedte magát Aurelian, és lassan megindult szállására, és eszébe se ötlött, hogy Hippolitót szem elől vesztette, mígnem befordulva egy utca sarkán küzdelem zaja ütötte meg fülét; és közelebb érvén, egy hevesen védekező férfit látott, akire ketten támadtak, és igen erősen szorongatták. Ekkor hirtelen eszébe jutott Hippolito, s mivel úgy vélte, ugyanolyan gyémántgombokat lát megcsillanni a sötétben, aminők Hippolito öltözékének ujján voltak, nyomban a megtámadott segítségére sietett; méghozzá olyan hévvel és elszántsággal, hogy a támadók, látván, hogy számbeli fölényüket elveszítették, menekülőre fogták a dolgot. A személy, kit Aurelian nagylelkű segítsége megmenekített a veszedelemből, odalépett ifjú hősünkhöz; meghajtván magát, hogy üdvözölné, aléltan megmentője lábaihoz zuhant. Aurelian, aki ily közelről már tisztán felismerte Hippolito öltözékét, sietett felemelni a földről. Éppen ekkorra ért oda az őrség néhány tagja, kik a város utcáit járták, tudván, hogy ily általános vigalom közepette előadódnak efféle esetek, és foglyul ejtették a két embert, kiket kivont karddal értek; Aurelian pediglen a sebesült arcába pillantván látta, hogy nem Hippolito az, hanem barátjának útimarsallja, Claudio, abban az öltözékben, melyet Hippolito viselt a bálon. Szerfelett meglepődött ezen, akárcsak a két fogoly, akik megvallottak, hogy

797

Lorenzóra fenekedtek, és tévedésüket azzal magyarázták, hogy a ruha, melyet Claudio viselt, tiidottan az 6 ellenségüké, E két ember annak szolgája volt, kit Lorenzo oly szerencsétlen mód megölt.

Megpróbálták Claudiót eszméletére téríteni; és míg az őrség egy része elkísérte a foglyokat, kiket Aurelian biztos zár alá óhajtott helyeztetni, a többiek segédkeztek neki Claudiót karjaikban szállására vinni. Türelmetlenségében Aurelian nem állhatta meg, hogy még az úton Hippolito felől ne tudakolódjék Claüdiónál, aki megnyugtatta, hogy barátját szobája biztonságában hagyta hátra két órával azelőtt. Elmondta, hogy Hippolito sokkal a vigalom vége előtt hazatért, levetkőzött, és neki akkor támadt az a szerencsétlen eszméje, hogy maga ölti fel öltözékét, és elmegy a palotába, honnan visszatértében támadtak raja, olyan mód, miként Aurelian maga láthatta, kinek idejekorán érkezett segítsége, ha felépülne sebeiből, az életével tette adósává.

Megérkezvén a házhoz, Claudiót ágyába vitték, és minek utána elküldött a seborvosért, Aurelian megjutalmazta és elbocsátotta az őröket. Megvárta, míg bekötözik Claudio sebeit, melyek számosak voltak, de remélték, hogy közülük egyik sem halálos: majd pihenni magára hagyta a szegény embert, és indult, hogy beszámoljon a történtekről Hippolitónak, kit is egy asztalra borulva, arcát két tenyerébe temetve talált, és oly mozdulatlan, hogy Aurelian azt hitte, alszik; és mivel számos papírlap hevert előtte, félig teleírva, majd áthúzva, úgy gondolta, hogy halkan az asztalhoz lopakodik, és megnézi, mivel foglalatoskodott az ő barátja. De amint kinyújtotta karját, hogy elvegye az egyik papirost, Hippolito oly hirtelen riadt fel, hogy Aurelian meglepetésében hátraugrott; Hippolito pediglen, aki nem vette észre, hogy valaki melléje lépett, annyira megzavarodott attól, hogy egyszeriben egy férfi tűnt fel oldalánál, akit elképedése nem engedett felismernie, hogy nyomban kardjáért ugrott,

192

de fordultában feldöntötte a gyertyatartót. Ekképpen mindketten sötétben maradtak, Hippolito a kardjával hadonászott, és megdötködött minden széket, melyről azt képzelte, ellene áll.

Aurelian, alighogy magához tért, rögtön'arra gondolt, az ajtóhoz hátrál, hogy tudomására hozza barátjának tévedését, de anélkül, hogy kiszolgáltatná magát vak haragjának. Hippolito megneszelte a sötétben moccanását, és olyan erővel és hevesen döfött, hogy az Aurelian mellének szaladó kardmarkolat fbldöntötte az ifjút, Hippolito pediglen fölébe zuhant, amikor az egyik szolga, a lármára felriadva, lámpással kezében belépett a szobába. A legény reszketett, mert azt hitte, meghaltak mindketten, mígnem Hippolito felemelkedett, hogy lássa, ki hever alatta, és barátját pillantván meg, nyomban elalélt. Ámde a gondviselés oly vigyázón vezette a kard pengéjét, hogy az Aureliannak hóna alatt szaladt át, meg sem sebezve, csupán markolatával okozva csekély horzsolásokat mellén és karján. Felállt, alig ocsúdván riadalmából, és a szolga segítségével ágyba fektette Hippolitót, aki miután magához tért, el sem akarta hinni, hogy barátja áll előtte épen és egészségesen, míg meg nem mutatta neki mellét,,ahol seniminő seb nem látszott.

Hippolito ezerszer is kérte bocsánatát, és átkozta ugyanennyiszer magát, ki oly kö/el állott, hogy a barátgyilkosság minden bűnöknél megbocsáthatatlanabb vétkét kövesse el.

Útjára küldték a legényt, és egymást ölelgetve dicsérték kölcsönös megmenekülésüket a balsorstól, mely már oly közel ólálkodott, és ki-ki magát okolta érte; Aurelian oktalanságát, hogy lopva közelített Hi.ppolitóhoz; Hippolito pedig a maga hirtelenségét és gyengeségét, hogy ily könnyen megriad, és nem ura önmagának, végezetül pediglen vakságát, hogy nem ismerte meg legdrágább barátját. Ekkor azonban felsóhajtott, és kézen fogva Aureliant zokogni kezdett:

- Ah! drága barátom, a szerelem csakugyan vak tehát, ha nem engedte, hogy rád ismerjek -- és ekkor újabb sóhaj hangzott, ugyanis Aurelianban azonnal rokonszenv ébredt iránta; mert, engedtessék megjegyeznem, a sóhajtozás a szerelmesek között éppoly ragadós, miként az ásítás az otrombák között. A szerelem nevének emlegetésére akkorát sóhajtott, hogy Hippolito sóhajai csupán bolhatüsszentésnek tűntek mellette, ezért Hippolito válaszul teljes erejéből újfent felsóhajtott, Aurelian pedig fürgén követte, míglen mindkettőjük lélegzete elfúlt. .

Ekképpen egyetlen szó sem hangzott el, és egyikük sem tudta, miért sóhajtozik a másik, ezért végül mindegyik úgy gondolta a másikról, hogy csupán iránta érzett rokonszenvből tette.

•; Aurelian törte meg a csendet, elmondván barátjának úlimarsallja szerencsétlen esetét. Hippolito ujjongott e ihinden szerencsétlenségek legszerencsésebbjén, mely éppúgy véle is megeshetett volna. Aurelian nagyon elálmélkodott barátja cseppet sem helyén való derűjén, és okát tudakolta, mire azt a választ kapta, hogy ekképpen tovább kell Firenzében tartózkodnia, ami talán boldog révbe fogja, vezetni szerelme hajóját. :. Barátja azt hitte róla, megtébolyodott, midőn azt látta, hogy kebeléből egy keszkenőt ránt elő, s azt szenvedélyesen csókolgatja, majd kézen fogva Aureliant, és mosolyogva elképedésén, így szólt:

-- A ti firenzei kupidótok -- mondta -- a legügyesebb az egész földkerekségen. Mióta elváltunk, megpillantottam a világ leggyönyörűbb hölgyét. Végzetesen beléje szerettem, és ezen ívlapok, melyeket ily nagyon összefirkálva s szerteszórva látsz, megannyi próbálkozás megvallani szenvedélyemet. Ez a keszkenő pediglen, melyet oly gyönyörűséggel simogatok, nem más, mint a felbecsülhetetlen értékű jel, mely által személyem megismertethetem véle. Ó, Leonóra! -- folytatta --, rányomtad lelkemre lényed bélyegét! Mennyivel drágább magam-

194

nak tulajdon magam, amióta a te mennyei lényed képét őrizem magamban! Immáron, drága Aurelianom, méltó vagyok tehozzád; magasztos szerelmem megnemesített, és magasra föléje emelt a szegény, hitvány Hippolitónak, ki egykor volt a te barátod.

Aurelian látva Hippolito elragadtatottságát, úgy gondolta, hiába is várja, hogy barátja értelmes szavakkal elbeszélje, mi történt, ezért az asztalon heverő papírlapok felé nyúlt, de .Hippolito megakasztotta, mondván, ha még egy kevés türelemmel lesz, maga fogja beavatni a történtekbe, és ezután szóról szóra elmondta, miként tévesztették össze Lorenzóval, és ő miként viselte magát.

Aurelian dicsérte eszélyét, hogy nem fedte fel magát, majd azt mondta, hogy ha egy kevés időre elvonhatná gondolatait hölgyéről, maga is elbeszélné kalandját, mely bár nem ennyire a véletlen műve, mindazonáltal éppily fontossággal bír az ő jövendő boldogságát illetőleg. Ezután pedig elmesélte mindazt, mi véle és szépséges Incognitájával történt.

Végére érvén a történetnek, azt kezdték fontolgatni, mi módon láthatnák ismét szerelmes hölgyeiket. Aurelian nagyon elkeseredett, mikor belátta, hogy micsoda akadályok állnak előtte. Hippolito kalandjából kivijáglott, hogy atyja tudomással bír az ő ittlétéről, és ezért akár továbbra is elrejtőzik, akár pedig színe elé siet, mindenképpen engedetlenségre kényszerül; mert máris irtózott Julianától, rettegve attól, hogy reáerőszakolják személyét. Incognitája belopózott a szívébe, s ő mégsem vigasztalhatta magát semminő reménnyel, mikor láthatja ismét. Nem tudta, hol lakik, s a hölgy nem ígért újabb találkozót. Aurelian bánta már meggondolatlan választását, hogy inkább kívánta látni egyetlen pillantásra is hölgye orcáját, semmint biztosat tudni kilétéről. Minden gondolata csak mélyebbre taszította a kétségbeesésbe, a reménységét csak a vigalom hátralévő két nap-

795

jába vethette, mely ideig, remélte, még bocsánattal távol maradhat atyja Házától.

Hippolito, noha Aurelian az ő helyzetét sokkalta kedvezőbbnek vélte, nem kevésbé gyötrődött. Látván, micsoda akadályok állják barátja útját, maga is sokkal több akadályt vélt látni, mint amennyi a valóságban tornyosult előtte* Mindenekfblött az rémísztette, hogy ő tökéletesen idegen Leonórának; a hölgy mit sem tud óróla, másnak hiszi, következésképp nem gondolhat róla jót semmit. Szerencsétlen gondol?tnak tekintette. Vi^gy Aurelian az ő névét öltötte fel, hiszen meglehet, a két hölgy ismeri egymást, $ ha talán elbeszélik egymásnak kalandjukat, ók mindketten, Aurelian is, ő is, okkal elveszíthetik a két hölgy rokonszenvét, akik a hamisság vétkében gondolhatják bűnösnek őket, mivel úgy vélik majd, hogy^egy személy kettőnek adta ki magát.

Aurelian azt felelte barátjának, hogy erre csakis az az egyetlen gyógyír, hogy Hippolitö, akképpen, miként 6 tette, az 6 nevét használja, Leonórának írva, és mindenképpen megpróbálja rávenni a titoktartásra, nehogy az 6, azaz Aurelian atyja tudomást szerezzen arról, mi okból rejtőzködik előle. És a hölgy, habár meglehet, nem viszonozza nyomban érzelmeit, ha másért nem, nagylelkűségből bizonyára hajlandónak mutatkozik maga is rejtve tartani, mit csakis az ő kedvéért kellett elrejteni.

Végül is ebben állapodtak meg, miután még sok egyebet is felhoztak mindketten a fortély mellett; addigaddig beszéltek, míg maguk is el nem hitték, hogy a vakszerencsejobb haditervhez juttatta őket, mint aminőt maguk kieszelhettek volna. Eképpen hamar meggyőzték magukat arról, miben oly készséggel hittek. . Aurelian lehevert, csupán pihenni, az ágyra, mert különb szerelmes volt, semhogy azt színlelje, aludni képes ezen az éjszakán; Hippolitö pedig nekiül t, hogy megszerkessze á Leonórának szánt levelet. N.em egyet írt,

196

hanem sokat, míglen végül is az egyikre ráesett a választása, s meglehet éppen arra, mely a legkevésbé sikerült, miként majd olvasóim is látni fogják, ha majd annak helyén maguk is olvashatják.

Már pirkadt, amikor a szolga, aki az egész elmúlt napot azzal töltötte, hogy a két ifjú lovagnak felszerelést szerezzen, amiben a tornán megjelenhetnek, belépett a szobába, és jelentette, hogy a város minden nemesifja már páncélzatát próbálgatja, és készülődik, hogy mihamarább megjelenhessen. E hírre ők maguk is nagy sietséggel felkészülődtek, Hippolito pediglen előbb még látogatást téve útimarsalljánál, egy megfelelőképp kioktatott küldöncöt a levéllel Leonórához menesztett. A megbeszélt jelre megnyílt az ablakocska, és zsineg ereszkedett alá belőle, melyre hordozója ráerősítette a levelet, megvárta, amíg a kéz felvonja, azután visszatért. Hiábavaló volna megkísérlenem leírni Leonóra elképedését a címzés olvastán: A szerencsétlen Aureliantól a szépséges Leonórának. Miután kissé felocsúdott álmélkodásából, emlékezetébe idézte mindazon szavakat, melyeket vélt kuzenjával váltottak, és nyomban rájött, hogy csak ő lehet Aurelian. Ekkor már számos apró körülmény eszébe ötlött, melyek, gondolta utólag, bőségesen elegendőek lettek volna meggyőzésére; és fölöttébb zavarba jött arra gondolva, milyen meghitten viselte magát egy idegennel.

Egyszer arra gondolt, elégeti a levelet, másszor, hogy kivárja az alkalmat és visszaküldi. Hanem Leonóra is nő volt, és kíváncsisága ellene szólt minden ilyen természetű eszmének; végül is szilárdan eltökélve magát, felbontotta, és szóról szóra azt találta benne, ami itt áll alant.

197

A LEVÉL

Hölgyem,

Ha e levél, f elbontatván, túlságosan hamar is túlságosan nagy meglepetéssel szolgálna kegyességed szép szemének, esdeklek, \gondoljon árrá, minő állapotban lehettem, midőn oly váratlan f eltűnt előttem kegyességednek csupán a Naphózfogható szépsége, mely egyszeriben teljes melegével beragyogta lelkemet. Nem tudhattam azonnal megtalálni kiutam a bájak labirintjából, hogy tudtára adjam kegyességednek, tévedésből mily méltatlan rabot ejtett pillantása. Hölgyem, kegyességed bizonyosan emlékszik zavaromra, melyet kegyességed (ártatlan, meglehet reám nézve mégis végzetes) tévedése oly kegyes szívvel (de mily tévesen) másra magyarázott. Nyelve nem tétovázott, hanem nyomon követte szeme diadalát, és nekem nem volt időm rendbe szedni szegény zilált elmémet,.hogy tisztességgel visszavonulhassak. Bocsánatát kérem, szépséges hölgy, hogy nem vetettem véget az ámításnak, s esedezem, ne vedd 'annak, hogy másnak mutatkoztam, mint aki vagyok; mert a menny a megmondhatója, csakugyan nem voltam magam, s most sem vagyok az. Kegyességed olyasmit mondott, mi feldúlt; a frigyről beszélt, melyet atyám tervez számomra, s mi annál is mélyebben érintett, hogy éppen kegyességedajkáról vettem hírét. AZ ég szerelmére kérem, titkolja mindenki előtt, hogy ismer engem; ne kényszerüljek most nyomban engedetlenségre ; mért ha jövendő szolgálataim és mélységes szerelmem nem segíthet hölgyem kegyeibe, nagyobb vigaszt lelek majd a sír hideg ölelésében, mintsem a csodálatos (mégis rettegett) Juliana karjaiban. Hölgyem, gondoljon arra, mily súlyos körülmények nehezednek reám; s könyörgök, vegye észbe, hogy hatalmában van és csakis kegyességed hatalmában, hogy kívánatossá és boldoggá tegye számomra e terhet vagy pediglen súlyosabbá, semmint képzelhetem is. Ama drága és felbecsülhetetlen (habár szándéktalan) kegy, melyben részesített, fog a mai napon megkülönböztetni csodáiéi sokaságától; az, mellyel csakugyan bekötöztem befelé vérző sebemet, a boldoganfogadott sebet, melyet ^kegyességed ütött, s mely nem vágyik gyógyírra, csakis hölgyem

198

keféből. Ó, csodálatos Leonóra, bocsáss meg neki és könyörülj meg rajta, ki tiéd a teremtés által, amiként a mennyeké,¹ soha ily méltatlanul bár. Könyörülj meg

a te Aurelianodon.

A szépséges Leonóra elolvasta a levelet újra s megint, félrehajitotta, aztán ismét elolvasta; a kaland újdonsága újra meg újra felkeltette kíváncsiságát, és arra késztette, hogy nem közönséges fáradságot szenteljen megértésének. Végül már annyira ismerte a levél szavait, hogy meghitten olvasgatta őket, és amit elsőül eltűrt csupán, az lassan megnyerte tetszését. Olyasmit vélt kiolvasni belőle, amit semmiképp sem tarthatott merő lovagi széptevésnek. Elképedt tulajdon vakságán, és már-már azt képzelte: emlékszik, az idegen viselkedésében valamiképp több kellem volt, mint amennyit.Lorenzo rendesen mutatott. Ezen gondolat szülője lett egy másik, hasonló gondolatnak, míglen gondolatoknak hosszú lánca született meg elméjében, és minden újabb elődjénél némileg kedvezőbb színben mutatta a vélt Aureliant. Eltöprengett az ifjú bölcs megfontoltságán, hogy elodázta személye leleplezését, míglen az eltelt kevéske idő elválasztotta már őt, azaz Leonórát téves meggyőződésétől, s ekképpen eltávolítván őt tévedésétől, fölkészítette a teljes és kétségtelen bizonyosságra. Arra gondolt, milyen ügyesen személyesítette meg a beteg embert, amint egy szóval is Lorenzo bajára célzott, és elmosolyodott, mikor eszébe jutott, milyen ürüggyel szerezte meg keszkenőjét; és végül, hogyan csalta ki belőle a módját, miként írhatna neki, mit is olyan szerénységgel és tisztelettel teljesen tett, hogy Leonóra semmiképp sem tudott hibát találni benne.

Idáig jutott gondolatai labirintjában, mikor észrevette, mennyire eltávolodott a józan megfontolástól, és in-

799

dúlt volna visszafelé a csalékony képzelgés ösvényén; vadolya magát elvakultsággal, könnyűvérű meggondolatlansággal, hogy hitelt ad olyan ember levelének, kinek arcát sem látta még sohasem, s ki első találkozásukkor hamissággal mutatta be magát, s aki meglepetve is ily könnyedén fordította hazugságra a nyelvét, és kiben ezért aligha bízhat, ha elegendő ideje is van meséket kiagyalni, és megfelelő eszközei, hogy koholmányát tökéletessé tegye.

Hogyan bizonyosodhat meg arról, hogy a levél írója csakugyan Aurelian, ha ugyan ő írta? És tovább; mi lesz, ha ismeretségük tovahaladtával beleszeret? Minő reményei lehetnek? Hogyan nyújthatná kezét olyan férfiúnak, kit már másnak szántak? Olyan hölgynek, ki néki barátnője, s kinek frigye Aureliannal két nemes család megbékélését pecsételné meg, és ekként sok vér kiontását megakadályozná, mi is, ha tóval)!) tart a viszály, elkerülhetetlen; és emellett magára vonná valamely részét a bűnnek, mit Aurelian követne el ellenkezvén atyjával, ki, Leonóra tudta bizonyosan, nem adná beleegyezését.

Különös, de minden beszámoló egyezik ebben, hogy Leonóra, ki ez ideig vad zuhatagként korbácsolta Aureliant, most éppily váratlan fordulattal, pártjára kelt. Soha senkitől sem sikerült megtudnom okát véleménye ekkori megváltoztának, amiből azt gondoltam, hogy maga sem tudta;'s hogy a természet ütközött ki belőle, midőn ily Alkalma nyílott megmutatkozni. Mert Leonóra, ügy tetszik, szép volt, és jelleme tekintetében is igen kiváló személy, de lelke mélyén ő is csak asszony. Ez az utolsó akadály, ez az alkalom, hogy egy férfit engedetlenségre sarkallhat, ez billentette a mérleget Aurelian javára, inkább, semmint erényei és kiválóságai, akár Aureliant, akár Hippolitót, akár pediglen mindkettőjüket egyszerre tekintjük.

Bizony, hatalmas volt Leonóra lelkében az ellenkezés

200

és Éva anyánk szelleme, és már rövid volt csupán az út ahhoz, hogy szeresse is Aureliant, hiszen máris megkedvelte. Hogy a levél írója csakugyan Aurelian, azt immár nem kellette, mert ha csupán valaminő zsivány lett volna, aki gonosz tervet koholva öltötte magára az ő nevét és személyét, bizonyos, hogy nem szalasztottá volna el a kedvező alkalmat, midőn a kerten, valamint a piazzáig vezető széles térségen át lépkedtek egyedül az éjszakában. Röviden szólva, azt legalábbis eltökélte magában, hogy amint az ifjú levelében kérlelte, nem fedi fel, amit tud róla, valamint azt is, hogy az aznapi tornán figyelemmel lesz reá, mert meglehet, ottani magaviseletével az ifjú immáron valóságos szeretétet ébreszt kebelében maga iránt. Azt is elhatározta a hölgy, hogy magának legnagyobb előnyére fog felöltözni, és felsorakoztatja minden báját is, merő bosszúvágyból, hogy velük nyomban halálra sújtsa a lovagot.

Nem szeretném, ha olvasóm most orcátlan gondolatokat forgatna fejében, miszerint mindez csupán a szerző fortélya és szeszélye, mert lehetetlenség -- és ezért nevetséges föltételezni is --, hogy bárki asszonyszemély ily nagy becsületben tartson valamely férfiút, kit még sohasem látott. Hadd válaszolom azt eme bírálóimnak: mit sem tudnak a hői nemről, ha azt sem, hogy egy asszonyt könnyen levehet a lábáról valamely férfiú jelleme és külleme általában is, ha kellőleg rendkívüli; hogy könnyen lehet, már lelkében hordozza vonzó képét személyének, és noha valóságos vonásait vagy lelki mivoltát el nem képzelheti is, tudja, milyen az, kit nemes férfiúnak szokás mondani, s kész megszeretni olyasvalakit, ki ezen eszménnyel nem ellenkezik. Aurelian, mivel igen nyájas ifjú volt, mindenképpen rászolgált, hogy mi különben ellene szólt volna, a maga javára fordítsa. Mert gyakorta barátaink erényei iránti oktalanjóindulatunktól vezéreltetve oly dicséretét zengjük kiválóságainak, hogy az emberekben nagyobb várakozás ébred, mintsem a rajzolt

201

személy valójában tulajdon értékei kitölthetnék, ami oly mértékben csökkenti őt az emberek szemében, amennyi reménységük beváltatlan maradt. Bizonyos, noha az asszonyok ritkán veszik észre, hogy nem látják mindazt valamely férfiúban, mit reméltek, kedvességükben ők mégis úgy képzelik, valamely rejtett kiválóságokkal rendelkezik, melyeket majd az idő fog feltárni előttük, és ezért őt készséggel megbecsülésükbe, valamint kegyükbe fogadják egyetlen szempillantás alatt. Aureliannak nem csupán kellő hitele volt, hanem azonképpe'n megfelelő áruja is fedezetül, személye pediglen ígéretes kötelezvény mindennemű adósságra, mivel a szép nemnek tartozhatott. Hippolito pediglen, ki mostan a mi Aurelianunk, semmiben sem kisebbítette őt személyében megjelenvén, így tehát, noha Leonóra csakugyan tévedésben leiedzett, nem mondhatni, hogy nagyon nagyot tévedett volna. Kérném az olvasó bűnbocsánatát ezen kitérőért, ha úgy gondolnám, hogy elvárja tőlem ezt az előzékenységet, mert ígérem, nem szándékozom többé ilyesmit tenni egész történetem folyamán, ha mégoly sokszor vetemednék is kitérőkre, s olvasóm mégoly zokon veszi is tőlem e kitérőket. De mivel ezt a mostanit olvasóm orcátlanságának merő feltételezésével kezdtem -- ami, meglehet, némileg részemről orcátlanság —, most azzal remélem kiengesztelni, hogy elmondom, mire Leonóra felöltözött, barátnői közül számos ifjú hölgy érkezett, hogy elkísérje a tornához kijelölt helyre, mikor is magukra hagyjuk őket, amint forró csokoládéjukat iszogatják, mígnem eljön az idő, mikoron indulniuk kell. i A mi két lovagunknak a jószerencse két öltöny különös, szépen zománcozott és arannyal futtatott könnyű vértezetet juttatott. Hippolito a Poggio Imperialéba küldetett két szép tisztavérű paripáért, melyeket kíséretének többi tagjával ott hagyott hátra Firenzébe érkeztekor. Felszállva ezeknek nyergébe, és minden módon kiválólag felszerelkezve, mindössze két fegyvernek kíséretében

202

elindultak a Santa Croce templomához, ahol lovagi tudományukatbemutatni tervezték. Hippolito sisakján bíborvörös tollak bokrétája díszelgett, közében művészien elrendezve Leonóra keszkenője. Páncélját aranyozás borította, zöld és bíbor zománcdíszekkel. Aureliannak nem adatott meg a boldogság, hogy bármi jel által hölgye figyelmébe ajánlhassa magát, ezért csupán égszínkék és hófehér tollakból viselt bokrétát, illőképpen vértezetéhez, mely ezüst szín volt, s zománcdísze azúr. A többi lovagok egyikének sem fogom leírni páncélzatát, sem nem a hölgyeknek ruháját; legyen elegendő az olvasónak annyi, hogy igen díszes és szép volt mindegyiké, és hadd öltöztesse őket olyan gúnyába, aminőt képzelete parancsol.

A mi lovagjaink is beléptettek a porondra, üdvözölték a fenséget, majd megfordultak, hogy üdvözöljék és megszemléljék az egybegyűlteket is. Az emelvény köralakú volt, úgyhogy nem volt se vége se hossza a szemet gyönyörködtető látványnak. A szemlélőnek olybá tűnhetett, szépségből font glória az. A mi két szerelmes ifjúnk hamar meglátta ama két csillagot, melyek végzetük irányítására rendeltettek, s melyek fényesebb fénnyel csillogtak szemüknek mind a többi alantasabb csillagzatnál, 'és úgy tűnt, ők hintik be fénnyel, akárha két nap lennének, e mennybolt valamennyi planétáját. Leonóra ráismert rabjárajelvényéről, és úgy elpirult, hogy orcájának liliomai és rózsái a Hippolito sisak taréján díszlő bíbor tollakhoz s a hófehér keszkenőhöz váltak hasonlatossá. A lovag mélyen meghajolt előtte, és hihetetlen keccsel lovát is tiszteletteljesen hátrahőköltette. Aurelian is megpillantotta angyalát, szépséges Incognitáját, de nem tudhatta más mód megismertetni magát vele, mint hogy spanyol módra köszöntötte és bókolt előtte; a hölgy ebből gondolta is, hogy nem más ő, mint új szolgája, Hippolito, és köszöntését nyájasabban viszonozva mindama lovagokénál, kik őt eladdig köszöntötték, ezt értésére is adta.

203

A kitűzött feladat az volt, körbefuttatni a paripákat; majd ennek utána két lovag állt ki Donna Catharina szépségének védelmében, mindenki ellenében, aki nem ismerné el úrnőjük fenségét. Ezt csupán a látványosság és a szokások kedvéért rendezték, mert senki sem gondolta, hogy bárki is, megsértené az arát, ki egyben a nagyherceg rokona, azzal, hogy kétségbevónja jogát az első helyre Venus udvarhölgyei között. Hanem a mi két lovagunk ebben a dologban nagy tévedésben volt; mert amikor azt látták, hogy két lovag előtt egy pajzsot hordoznak, melyre valamely hölgy képe van felfestve, kit ők nem ismertek fel, és csak a nagy aranybetűs feliratot tudták elolvasni: „Kit pimasz vetélkedés nem érinthet", úgy gondolták, kötelességük, kiváltképpen hölgyeik jelenlétében, hogy megvédelmezzék az ő szépségüket.

A két-ifjú-már sarkantyúzta is lovát, hogy kihívja a két lovagot, amikor egy úriember elébük állt, figyelmeztetve őket tévedésükre, mondván, hogy ez Donna Catharina arcképe, akinek őfensége parancsára van része ebben a rendkívüli megtiszteltetésben, és ezért senki nem vitathatja erre való jogát. Ennek hallatán a mi lovagjaink visszatértek volna helyükre, bánkódva tévedésük fölött; hanem Don Ferdinándnak felkeltette figyelmét, hogy két lovag ellenkezik, és kérte a nagyherceg engedélyét, hogy megvédhesse hölgye becsületét az orcátlanság ellen; de a herceg erre semmiképpen sem akart engedélyt adni. Éppen erről folyt a szó közöttük, amikor odament hozzájuk egyike azon lovagoknak, akik a pajzs mögött lépkedtek, és őfensége engedelmét kérte, hogy párviadalra szólítva, megmagyarázza annak a két Úrnak tévedését. Don Ferdinánd közbenjárására a két lovag megkapta az engedélyt, minek utána ezek elküldték lovagiás kihívásukat a két idegennek, melyben tudatták velük tévedésüket, és közölték velük, vagy fegyverrel kell kiállniuk védelmében, vagy pediglen nyilvánosan

204

be kell ismerniük olyan formán, hogy levett sisakkal körbelovagolnak a porondon a kép előtt.

A két idegen.lovag kijelentette a nagyherceg előtt, hogy tudatában vannak tévedésüknek, és röstellik, és bár okát ner látják a párviadalnak, vissza nem utasíthatják, mert úgy kényszerítették őket, hogy becsülettel immár meg nem tagadhatják a harcot. Az arának tiszteletüket küldték, melyben elébb bocsánatát kérték, amiért üCiii ismerték fel képét, azután tudtára adták, nincsen szándékukban vitatni kétségtelen jogát a szépség koronájára, hanem a díj, melyért harcba szállnak, az a megtiszteltetés, hogy maguk is szépségének lovagjai lehessenek, mire is magukat éppoly méltónak találják, mint más, ki erre jogot tart. Ezért kérve kérlelték, ha a szerencse oly igen kegyelné őket, hogy nékik juttatja a győzelmet, ne légyen egyéb jutalmuk annál, hogy megkoronáztatnak ellenfeleik titulusával, és tartsák őket ettől kezdve a nemes ara legalázatosabb szolgáinak. Oly szépen egybeszerkesztették mentségüket, és oly ügyesen tették szavakba, sokkal ügyesebben, semmint itt olvasható, hogy meglett a foganatja. A nagyherceg, Don Ferdinánd és hölgye oly igen elégedettek voltak vele, hogy teljesítették kérésüket.

•

A futtatásban hol egyik, hol másik lovagunk szerzett nagy dicsőséget. Ez véget érvén, kijelölték a bajvívó porond marsalljait, és mindent kellőképpen előkészítettek az összecsapásra. A lovagok mindannyian valódi harcra vágytak, de parancs jött, hogy tompa végű lándzsákat hozzanak, és a parancs azt is megtiltotta, hogy kardot vonjon az, aki nem akarja magára vonni őfensége rosszallását. Megszólaltak a harsonák, és kezdetét vette a viadal. A hölgyek szíve, kivált Incognitáé és Leonóráé, együtt dobbant a lovak patáival, és pihegő kebelükben a remény és az aggodalom vívott hamis harcot, ki-ki rokonszenve szerint kívánva a sikert vagy kételkedve

205

benne, de általában a fohászok a két kecses idegenért szálltak az égbe, és ók ekképpen diadalmaskodtak is.

Aurelian ellenfele már a legelső összecsapásban lebukott lováról, Hippolitóé pediglen elveszítette mindkét sarkantyúját, és hogy magát mentse, eldobta lándzsáját. Azon nyomban meg is kapták a pályadíjat, és Donna Gatharina mindkettejüknek elküldte kegyének jelét, kérve őket, viselnék lovagjaiként.

A tömeg szétoszolván, a mi két lovagunk igyekezett mindenkitől észrevétlen .elosonni, ami sikerült is nekik, kivéve a két éber hölgyet, Incognitát és Leonórát, akik sohasem tévesztették szem elől rabszolgáikat. A herceg is tudakolódott utánuk, de mindhiába; mert ők -- nehogy valaki rájuk találhasson — egy másik házat is béreltek, távol szállásuktól, ahol egy szolga segítette őket kivetkőzni a páncélzatból, és ahonnan egy másik visszavitte lovukat a villához, mialatt ők, senkitől sem gyanítva, szállásukra mentek; hanem Incognita parancsot adott egy apródjának, hogy követné őket távolról napestig, és azután hozzon hírt, hová tértek meg utolszor.

Míg számos találgatás elhangzott a társaságban, kik valamennyien megtértek a palotába estebédre, hogy vajon ki lehet ama'két lovag, Don Fabio úgy. gondolta, ő az egyetlen ember, aki kitalálhatja, 'mivel biztosan tudta, hogy fia és Hippolito a városban tartózkodik, és nem is bánta fiának szeszélyét, hogy Incognito marad, míg az ünnepségek véget érnek, gondolván, hogy akkor majd, midőn ismeretessé válik személye, a meglepetés is csak emeli dicsét lovagi tettének, melyet álöltözékben hajtott végre; azonban hallván, mily rendkívül dicsérőleg szól mindenki, és kiváltképpen maga a nagyherceg, az ismeretlen lovagok személyéről és viselkedéséről, az agg nemesúr nem tartóztathatta hívságát, és azt mondta őfenségének, ő úgy véli,- némileg érdekelt az egyik úr személyében, kiknek jelleméről őfenségének oly dicsérettel tetszett szólani; majd ezután elbeszélte, mi okból

206

hiszi, hogy a lovagok egyike az ő gyermeke, a másik pediglen egy spanyol nemes úr, ki fiának barátja.

Elhangozván ekképpen e leleplező szavak, szerteszéledtek, miként a levegő; beszippantotta mindenki, és kilehelte a következőnek, kivel szót váltott; és félórácska teltével már abban a házban is beszélték, ahol a mi két kalandos ifjúnk szállását tartotta. Aurelian tébolyultan fogadta a hírt, mert tudta, hogy azon nyomban felkutatására indulnak. Hippolito ha nem lett volna oly reménytelenül szerelmes, bizonyosan azonnal lóra kap, és kilovagol a városból; immár nem lehetett semmi kétsége afelől, hogy leleplezik, és félt, Leonóra mit fog mondani rá, és joggal, ki őt két ízben is megcsalta. Nos, mi most hagyjuk őket tépelődni és gyötrődni hasztalan, és ehelyett nézzünk körül és lássuk, mi történt ezalatt a palotában, ahol a két ifjú sorsát eldöntötték, gyorsabban, semmint emezek sejthették is volna.

Az estebéd végére ért, és a nagyherceg néhány kiválasztott jó barátjával visszavonult egy pohár borra; közöttük volt a viterbói márki és Don Fabio is. Őfelsége előtt nem volt ismeretlen a két család közötti régi viszály, és azt is tudta, hogy nemrégiben béketárgyalások kezdődtek közöttük, és házasság készül Aurelian és a máfki leánya között. Kivárva, míg a bor megteszi a kívánt hatást, és a társaság jókedve a szokásosnál magasabbra hág, amit maga is bátorított könnyed és vidám kedve példájával, a herceg megragadta az alkalmat, hogy békekötésre buzdítsa a. két komoly tekintetű signiort. Támogatta ezt az ifjú pár dicséretével, amihez az egész társaság csatlakozott, Aurelian erényeit és Juliana szépségét magasztaló himnuszával. A két aggastyánt a gyönyörűség csiklandozta hallván drága gyermekeik ily csodálatát. Látva ezt a herceg, nagylelkűségétől és baráti érzelmeitől indíttatva sürgetni kezdte őket, tartanák meg a kézfogót azon nyomban. Hátra van még egy napja a közvigalomnak, úgymond, és mennyire boldog

207

volna ő, ha ily kívánatos frigy még vígabbá tenné; valamint, hogy milyen megtiszteltetés volna kuzinja számára, ha frigyét ily rendkívüli pár menyegzője kísérné, melynek szertartása megkoronázná a tetőfokára hágó vigasságot, és az utolsó napot az elsőnek párjává tenné dicsőségben és boldogságban. Röviden szólva, a nagyherceg nyájas meggyőző szavai egyetértésbe kovácsolták a két Dont, akik ekképpen megölelték egymást, és kezet ráztak az egyezségre.

Ez a hír is úgy terjedt tova, miként az előbbi. Don Fabio parancsot adott fia szállásának felkutatására, hogy a márki és jómaga felkereshessék, amint Julianával is tudatták szándékukat, hogy az ara kellőképpen felkészülhessen. ,

Atyja nagy vigalomban találta Julianát Donna Catharina és számos más hölgy társaságában; látván ezt az agg nemesúr, akit a nagyherceg baráti szavai fűtöttek, fennhangon szólva tudatta veié: azért jött, hogy újabb menyegzővel koronázza meg vigasságukat; mert őfelségének úgy tetszett, hogy férjhez adja az ő leányát, és azt kívánja, hogy másnap a kiválasztott ifjúhoz feleségül menjen. Elsőre az egész társaság, akárcsak Juliana maga, azt hitte, tréfálkozik, míglen bejött a herceg is, és biztosította őket a viterbói márki szavainak komolyságáról. Juliana nagyon megzavarodott ettől a sietségtől, és egy kevéske időt kért, hogy számot vethessen önmagával. Hanem atyja azt felelte, lesz még ideje holta napjáig számot vetni magával, és hogy másnap reggel Aurelian is eljön, ha leányának úgy tetszik, és segít majd számot vetni, ámde addig, azt ajánlotta, menjen haza, és hívja Össze tanácskozásra leánycselédeit.

Juliana igen búsan távozott a társaságból, miként akit

nem nagyon vidít atyja tréfálkozása. Úgy esett, hogy

Leonóra is ott-volt a közelben; és hallván mindent, mi

elhangzott, csaknem elalélt, és hevesebb szenvedélyre

-ébredt Aurelian iránt, mint valaha is. Most, hogy megér-

208

tette, el kell veszítenie, élénk képzelete elébe varázsolta, minden képzelhető erényével teljesen, és noha már addig is nagy gyengédséggel hajlott feléje, némileg meglepte, hogy úgy találta, valóban szereti. Oly nyugtalan lett attól, amit hallott, hogy úgy gondolta, leghelyesebb, ha kilopózik, és szobájába tér, hogy ott sirassa boldogtalan és reménytelen helyzetét.

A mi két szerelmes lovagunk pedig ezalatt addig törte a fejét, míglen végül az már semmire sem volt jó, és semminő fortélyt ki nem eszelhettek véle a maguk megsegítésére. Ültek szótlan, mindegyik barátjára függesztve tekintetét, és várva, mikor szólal meg a másik. Rájuk esteledett, míg így ültek gondolattalanul, vagyis inkább beléfúlva gondolataikba, midőn egy szolga, lámpást hoz^ va a szobába, fölserkentette őket, és Hippolito szavai, melyeket mély sóhaj vezetett be, megtörték a csendet. Nos -- mondta —, mit kell tennünk, Aurelianom?

-- Szenvednünk kell-válaszolt Aurelian áléi tan, majd nyomban ezután hangját felemelve, zokogásban tört ki.

Ó, ti viszálykodó hatalmak, miért ösztökéltek arra vágyni, mit tőlünk megtagadni ítéltek; akaratot adtok, hogy válasszunk, majd a kötelesség korlátai közé szoríttok, hogy fékezzétek választásunkat! Kegyetlen atya, nem elégedhetsz meg semmi egyébbel? Nekem kell áldozatodnak lennem, megváltani múlt bűneidet, melyeket születésem előtt követtél el? Ha életemtől kellene megválnom, boldogan pecsételném megkibékülésteket tulajdon véremmel. De ah, a lelkem szabad, nincsen jogod halhatatlan lelkemhez, mely létét nem neked köszönheti; és nekem mégis szerelmemet kell elveszítenem, lelkemnek lelkét, boldogságomat, a fényt, az életet, lelkemnek legkedvesebbjét? Nem, nem engedem lángom, s megőrzőm jogom is!

De elég, nyomorult Aurelian, elég, hová űz szenvedélyed? Jaj ! A kegyetlen és szépséges Incognita nem szeret téged! Nem tud a te szerelmedről! És ha tudna, mi

209

érdemet mondhatsz te magadénak? Szerelmedet csupán. Szertelen szerelmedet. És ki nem szeretne e világon? Ki nem szeretne, ki látott téged? És én csupán egyszer láttam őt, és ez egyetlen perc alatt jobban megszerettem, mintsem az egész világot; jobban megszerettem, mintsem szeretni képes lehetek; mint lobogó láng, oly hevesen, oly sebqsen döfött kebelembe; visszacsap e láng kebelemről, és felhevíti őt is. Ah! boldog gondolat, nyájas, ámító képzelet, ne távozz tőlem, hadd higgyem egyszer is, hogy szeret, és ó, enyéssz, kétségbeesés!

Itt szünetet tartott, amit már Hippolito is nagyon várt, mert azt remélte, most, hogy barátja ily szabad folyást engedett szenvedélyének, immár arra fordíthatja elméjét, mitévők legyenek; hanem Aurelian, aki mintha csupán arra gyűjtötte volna egybe lelke minden erőit, hogy e rajongó szózatot magából kibocsássa, most oly némán és érzéktelenül állt, valamint az ébresztőóra, mely egyetlen heves szenvedélyben minden erejét fölemésztette.

Hippolito éppen karjánál rázogatta barátját, hogy valamiképpen felköltené fásultságából, amikor inasa jött a szobába lelke szakadva jelenteni, hogy éppen az imént hintó állott meg a ház előtt, de nem tudja, ki jöhetett benne, mivel idejét ennek bevárásával vesztegetni nem akarta. ,.

, Aurelian azon nyomban arra gondolt, hogy az csakis az ő atyja lehet, őt keresvén; és csupán annyit szólva Hippolitóhoz, hogy romlása minden reményének, ha mostan felfedezik, kapta a kardját, és a hátsó lépcsőn a kertbe lopózott, onnan pediglen az utcára.

Hippolitónak még annyi ideje sem volt, hogy meggondolja, mostan mit is tegyen, midőn azt látta, hogy egy sűrűn lefátyolozott hölgy lép a szobába, és indul feléje. Amint megpillantotta a hölgyet, képzelete nyomban Leonóra gondolatával kecsegtette meg, ami azonban hamarosan elmúlt, közelebb lépve a hölgyhöz, aki ku-

li*¹

lönben szintén magán hordozta Hippolito hölgye küllemének némely kellemes vonását.

Udvariasan megszólította a látogatót, és kérdezte, ő-é az a személy, kinek e megtisztelő látogatás szól. A hölgy erre azt válaszolta, hogy Don Hippolito di Saviolinát keresi, kivel is nagyfontosságú dolgot kell tudatnia, mely igen nagy sürgősséget is kíván. Szívesen mondta volna Hippolito a hölgynek, hogy ő az, maga személyében, de szerencsére elméjébe szökött barátja kalandja, hogy amaz az ő nevét öltötte magára, és ezért azt válaszolta, úgy hiszi, Don Hippolito itt van a közelben, és ha a hölgy egy kevés ideig türelemmel lehet, ő azonnal tudakolódni fog utána.

Kiment a szobából, hátrahagyva a hölgyet, és Aurelian keresésére indult a házban s a kertben is mindenfelé^ ám mindhiába. A hölgy, türelmét veszítve, az ifjú hosszas távolléte alatt tollat fogott, tintát és papirost, mit az asztalon lelt, és éppen bevégezte a levelet, midőn a lépcsőről nem egy, de több ember léptének zaját hallotta közeledni, amiből azt gondolta, hogy a barátja megtalálta végre azt, akihez ő jött, tehát a levélnek immár semmi célja, ezért apró darabokra tépdeste, amit bizony később még nagyon is megbánt, mert megfordulva székében rájött tévedésére, ugyanis Don Fabiót és a viterbói márkit látta belépni az ajtón. Meglepetésében felsikoltott láttukra, amitől a két agg nemesúr nagy zavarba jött, és sietve visszahúzódtak kínjukban, hogy ennyire ráijesztettek egy nemes hölgyre. Az urak, abban a hitben, hogy tévesen értesültek vagy talán eltévesztették az ajtót, majd ismét a szobába léptek és bocsánatát kérték a hölgynek tévedésükért, de a hölgy, választ sem adva, a két úr mellett kilépett a szobából, lement a lépcsőn és hintójába szállt, mellyel oly sietve, ahogyan csak a lovak vonhatták, elhajtatott.

A két Don nem tudta, mit gondoljon erről, midőn Hippolito lépett a szobába, hogy beszámoljon a hölgy-

211

nek küldetéséről, és az ő meglepetése sem volt kisebb, amikor azt látta, hogy a hölgy immár eltávozott, és a, maga helyében két agg urat hagyott. Don Fabiót ismerte arcról, mert Aurelian megmutatta neki atyját a lovagi tornán, de mivel abban bizonyos volt, az agg nemes őt nem ismerheti, nem habozott nála a hölgy iránt tudakolódni, ki az imént távozott a szobából. Don Fabio megmondta neki, hogy a hölgy éppen most ment le a lépcsőn, és kételyét fejezte ki, hogy tévedésben lennének, mikor két úriembert keresnek itt, akik, mint tudomásukrajutott, ebben a házban szálltak meg. Bocsánatát kérte Hippolitónak, ha neki bárminemű köze volna ama hölgyhöz, és kérdezte, tudna-é nekik valami hírrel szolgálni a keresett személyek felől. Hippolito azt felelte, ő idegen ehelyütt, és csupán szolgája a hölgynek, kit az urak megzavartak, és akinek keresésére máris indulnia kell. És azzal magukra hagyta megrökönyödésükben az urakat, és ismét elindult Aurelian felkutatására, hogy híradással legyen neki arról, ami történt.

A két agg nemesurat, kiknek valahára sikerült beszélniük a ház egyik szolgájával, Signior Claudio szobájába vezették, hová is alighogy beléptek, Aurelian visszaérkezett szállására. Egy szolga, aki Hippolito parancsára lesben várta, követte őt szobájába, és közölte vele, kik vannak most Claudio szobájában, őutána tudakolódva. Aurelian nyomban azt gondolta, hogy itt neki helye nincsen, mivel Claudio bizonnyal feltárja a teljes igazságot az 6 atyja előtt, ezért utasította a szolgát, mit mondjon Hippolitónak, hol várjon reá másnap reggel. A szobából távoztában megpillantotta a széttépett levél darabkáit, melyeket a hölgy a földre szórt. Az elsőn, melyet felvett, az^olvasta: „Incognita", amitőr oly izgalomba jött, hogy azt se tudta, mit tegyen; hanem hallván, hogy a fölső emeletén ajtó nyílik, amilyen óvatosan csak sietségében tehette, összeszedegette a széttépett ívlap darabkáit, és nekivágott a városnak.

212

Egy utca sarkán világító lámpás alá érve összeillesztgette a papiros darabkáit, és annyit sikerült kivennie, hogy az írás Incognita kezétől származik, és komoly szóval kéri őt benne (ha valóban az, akinek előtte mutatta magát), találkozna véle azon éjfélkor valamely kolostor kertjében, ám az a darabka, melyen az állt, mely kolostornál, sajna veszendőbe ment.

Nagy tárgyat kapott Aurelian szenvedélye, mit nem is habozott bőséggel ontani magából, heves átkokat szórva szerencsétlen csillagzatára. Olyan nagyon eltöltötte elméjét a balsorsa fölötti töprengés, hogy azt sem tudta, merre viszi a lába, míglen végtére szokatlan nagy csendesség (mely csakis abban a részében a városnak volt tapasztalható, hová tudatlan elkószált) ragadta meg figyelmét. Mondom, mélységes csend ébresztette fel gondolataiból ; akképpen, hogy égzengés és villámcsapás sem tehette volna különben.

Nos, mivelhogy lehetséges, hogy egyszer vagy másszor akad majd valamely gonosz indulatú vagy tudatlan szer mély (semmiképpen sem jelen olvasómra gondolok), aki nem lesz hajlandó elismerni avagy tudatlanságában nem értheti, hogy a csend is meghökkenthet valakit; és figyelmét éppúgy felkeltheti, mint ellenpárja, a szokatlan nagy zaj ; ezennel megvilágítom hát a tárgyat ezen lekicsinylő bírálómnak, a fény hasonló példájával. A fény többnyire fogva tartja a tekintetet, és valóban, legfőbb tárgya a látásnak, azonban ha hirtelen megszűnik, vagy váratlan megfogyatkozása sötétbe borít valakit, az bizony méregeti a szemét, és bár mit sem láthat, tekintgetni igyekszik maga körül, íme, éppen ez történt a mi kalandos lovagunkkal, aki látván, hogy léptei a csend és az éj birodalmába vezérelték, egyszeriben tulajdon biztonságáért kezdett aggódni némileg, és szívesen vette volna, ha megtalálja a visszautat, midőn hangot hallott, melyet mintha olyan ember hallatott volna, kinek lélegzetét erőszakos kéz szorítja el, és hangja ezért megfeszített

213

erővel igyekszik kitörni torkából. -- De ... De ... (hallotta ismét a hangot, mely egyre levegőért kapkodott) Eressz. . . és én megbocsátom mindazt, mi történt. Mi olyant sem tettem eddigelé, mi bocsánatra szorulna — mondta a másik hang --, s mi ezután következend, nem kér bocsánatot.

Ezután a nyilván szorongatott személy még többször kísérelt szólani, de csupán tagolatlan hangok jöttek torkából, mivel útjukat akadály állta, mely minden szót beléje fojtott.

Aurelian nagyon meglepődött mindazon, amit hallott, és lopózott is volna közelebb a helyhez, ahonnan a hangot jőni vélte, ám egy ódon kolostor romjai között bolyongott, és nem moccanhatott olyan halkan, hogy néhány laza kő, melyhez hozzáért, ne gördült volna le a falakról. A zajra mindkét fél felfigyelt, ám amennyire megnyugvására volt az egyiknek, annyira rémületére a másiknak, annyira, hogy nem is tudta megakadályozni, hogy szorongatott áldozata segítségért ne kiáltson. Aurelian úgy hallotta, női hang kiált, és nyomban kivonva kardját, fennhangon kérdezte, mi a baj; válaszként egy férfi jelent meg, megnyitva ablakát a lámpásnak, melyet magával hozott, és kezében felhúzott kakasú pisz-" tollyal Aurelian felé vette lépteit.

Ifjú barátunk látván, mily legyőzhetetlen fölényben van ellenfele, immár szíves örömest visszavonult volna; és akkor, a gondviselés akaratából, hátráltában Aurelian éppen akkor bukott fel néhány útjába került omladék kőbe, amikor a gazember elsütötte pisztolyát, és mivel azt látta, hogy a mi lovagunk elesik, úgy gondolta, megölte őt. A szerencsétlen szorongattatott ember kiáltozását megkettőzte ez a tragikus látvány, mire a gyilkos kihúzva tőrét megfenyegette, hogy következő kiáltása az utolsó leend. Aurelian pedig, amint meggyőződött arról, hogy sértetlen, nyomban nagy óvatossággal és csendben felkelt, és olyan közel lopózott, hogy azt is

214

látta, mitől hallgatott el a szegény ember, és most már azt is tisztán látta, hog) férfi az. Felkiáltott ekkor Aurelian:

— Fordulj meg, gazember, és tekintsed halálodat!

Amaz meglepődve a kiáltástól, félrefordult, hogy felkapná a lámpást a földről; vagy azért, hogy láthasson, vagy pediglen, hogy kioltsa benne a gyertyát, és ekképpen meneküljön; hanem, hogy miként tervezte, azt már csupán ő maga tudná megmondani, és ha az olvasó kíváncsisága kielégítetlen marad, Aureliant okolja, amiért úgy gondolta, ilyen gazemberrel nem lehet tréfálkozni, és kardjával azon nyomban általverte a szívét, s a fickó ekképpen holtan rogyott a mi lovagunk lábaihoz, nem szólva egyetlen szót sem.

Aurelian láthatta volna, ki a személy, akit így szerencsésen megmenekített, hanem a holttest a lámpásra esett, és gyertyáját kioltotta. Mindazonáltal hozzája lépett, kérdezte, mint vagyon, és biztatta, nem kell immár félnie, de válaszul csak imát, fohászt és köszönetet'kapott, valamint ezerszer is megváltónak, jószellemnek és őrzőangyalnak nevezték. És a megmenekített ember bizonnyal térdre állt volna, és úgy imádja, ha nem lett volna megkötözve kezénél, lábánál; amit is, mikoron Aurelian megértett, kitapogatta a csomókat, és sorban mindet kioldozta, vagy pediglen elvágta, de úgy tetszik, leginkább az utóbbit tette, mert úgy gyorsabb volt.

Kevés ügyet vetettek arra, mi lett a holttesttel, melyet hátrahagytak, midőn kit megmenekített, Aureliant kezénél fogva kivezette a romok közül. Az éppen kelő hold halovány fényénél kivehette, hogy ifjú ember az; amint azonban a városnak forgalmasabb részébe értek, ahol számos lámpás volt kiakasztva a házakra, álmélkodva látta az ifjú ember arcának nagy szépségét, noha kissé még sápadt és dúlt volt alig múlott rémületétől. Aurelian már nagyon vágyott hallani a különös kaland történetét, és kérte védencét, mondaná el útjuk közben,

215

de amaz arra kérte, várjon, míglen valamely házhoz

érnek, hol megpihenhet, és magához térhet fáradalmaiból, mivel mostan rnég oly igen gyenge, hogy tekintetét sem emelheti. Aurelian úgy vélte, hogy a hang, melyen ez,utóbbi szavak elhangzottak, nem ismeretlen előtte. Erre a gondolatra mélyebben is az ifjú arcába tekintett, és most már megbizonyosodott arról, hogy valahol már látta, és kérdezte is tőle, járt-e Sienában? Ezt a kérdést hallván, felpillantott az ifjú úriember, és mintha öröm költözött volna tekintetébe, melyet mindazonáltal megpróbált elnyomni, és csak arra kérte Aureliant, vezetné őt szállására, és Ígérte neki, amint odaérkeznek, mindent elmond, amit tudni kíván. Aurelian szívesebben ment volna bárhová inkább, semmint tulajdon szállására, de minthogy már igen későre járt az idő, nem tudta, mitévő legyen, és ezér.t ebben megnyugodott.

Amint megérkeztek Aurelian szobájába, és lámpást gyújtottak, majd a szolgát elbocsátották, a sápadtság, mely eddig oly szembeötlően bitorolta a pír helyét a bajba jutott ifjú édes orcáján, nyomban tovatűnt, és átadta helyét a bíbor hullámainak, mit némi hővér varázsolt bőrére újólag. Aurelian az" ifjú szépségét csodálva, mi igen kellemes időtöltés volt, várta a megígért történetet, midőn az ifjú, ki egyre küszködött az elhatározással, bátortalan sietséggel egyszer csak lerántotta fejéről a parókát, mely a legcsodálatosabb hajzuhatagot rejtette, mi valaha is hölgyet koronázott; és a rendezetlen lehulló fürtök, melyek az imént felfedték kilétét, most lepelként szolgáltak, hogy elrejtsék szemérmes és bájos pirosságát a szépséges Incognitának, mert bizony ő volt az ifjú, és nem más. De ah! minő kimondhatadan és leírhatatlan örömöt és ámulatot érzett Aurelian! Amint gondolkodni merészelt, első eszmélete az volt, mindez látomás csupán, és még soha élete során semmiben annyira nem kételkedett, mint abban, hogy akkor ébren volt. De ek-

216

kor a hölgy kézen fogta és kérte, ülne le melléje, amivel némileg meggyőzte arról, hogy jelenléte valóság.

— Immáron másodszor vagyok itt ma este, Don Hippolito - mondta. -- Mi okból kerestem uraságodat, és mily csoda folytán mentette meg az életemet, ha elmondanám, túlságosan megnövelné elképedését, mely, mint látom, amúgy is szerfelett nagy. Nem is mondok egyebet uraságodnak, míg nem tudom, mint ítél e bizalomról,mellyel uraságod iránt voltam, és a különös körülményekről, melyek között ma este reám talált. Tudtával, vagyok, hogy e körülmények fölöttébb különösek, és nem hibáztatom uraságodat, ha a legsúlyosabbát is gondolja felőlem, de remélem, mindazonáltal meggyőzhetem, ha majd meghallja, mi mondandóm vagyon erényem védelmében.

-- Védelmében! -- kiáltott fel Aurelian. — Ki volna a hitetlen, ki kételkedne benne! -- Majd térdre borulva, kezét kezébe fogva, így folytatta: -- Ah, hölgyem, a mennyekre sem tekintek másképpen, miként nagyságod tökélyére; ne alázd teremtményed oly gondolattal, hogy bűnös lehet a szörnyű hitetlenségben, kétleni egyszer is erényedet! Mennyek! — kiáltotta felkelve —, igaz lehet-é, hogy oly áldás ért ismét láthatni orcád! Hihetek-é szememnek? Vagy csupán képzeletem játszik velem? Mert őrizem szívemben képed, és hőse volt mindenkor legdrágább gondolataimnak...

-- Elég, Hippolito, elég a rajongásból -- szólt a hölgy --, nem vádolhatsz hálátlansággal; mert láthatod, magam is gondoltam reád; de fékezd örömöd, míg.meghallod állapotom, és ha én ragadtalak ily gyönyörűségbe, tartama hosszú nem leend.

Ekkor -- mint Aurelian mesélte -- egy sóhaj édes gyásszál töltötte meg a szoba legét, és a hölgy szeméből cseppekben bánat hullott, a győzedelmes Szomorúság költözött homlokára és a Bú is, úgy tetszett, elégedett hódításával. Lássátok, Aurelian minő változást érzett.

217

Szíve könnyeket vérzett és reszketett kebelében; a kitörni vágyó sóhajok egymás útját állták torkában; elakadtak az öröm árjai; hideg kétely és rettegés fagya dermesztette őket jéggé, és a 'mi ifjúnkat szerfeletti nagy aggodalom szorongatta; ám mivégett, nem tudta még. Nos, a tudósok azt mondják, merő rokonszenv az ilyen; én pedig mindig a tudósok véleményén vagyok, kivált, ha ők szólnak előbb.

Miután évszázadok teltek el közöttük ekképp közös részvétben, Aurelian kérlelni kezdte a hölgyet, mondaná el történetét. A szép Incognita valamennyi sóhajtását egyetlen nagy sóhajba összefogva, egyszerre kilehelte magából mindet, majd mondani kezdte elbeszélését, amint az itt nyomban olvasható.

-- Eljegyeztetvén gyermekségemben valamely emberhez, kit sohasem állhaték, mostan pedig szüleimtől véle házasságra kényszeríttetvén, röviden szólva, ez az én szomorúságomnak nagy oka. Uraságod tekintetében folytatta a hölgy -- valami olyan nemességet láttam, magaviseletében, míg mulatozott és engem legyeskedve ostromolt a bálban, oly szokatlant, mi arra indított, hogy uraságoddal találkozót keressek. Őszintén megvallom, habár nem állott szándékomban, hogy ha bizonyos dolgok megtörténnek, miként akkoron tartottam tőle, és miként mostan valóban beteljesültek, én inkább támaszkodom uraságodra ily nagy fontosságú ügyben, melyben hamarabb kérem valamely nemeslelkű idegen segedelmét, semmint bármely ismerősömét. A könnyed modor és a derű, mit akkor magamra öltöttem, uraságod elhiheti,, bizony távol állott a szívemtől; hanem erőszakot vettem magamon, nem akarván rontani uraságod kedélyét. Fölismertem uraságodat a tornán, és hőn kívántam, végződjék úgy, miként valóban végződött; habár nem kétlem, éppily sikerrel mérkőzött volna, ha óhajom ellenkező.

Nem akarom hosszadalmas elbeszéléssel tartóztatni,

218

folytatom azzal, hogy barátaim nap mint nap sürgettek a frigyre, melyet számomra előkészítettek, mielőtt magam dönteni képes lettem volna; míg végül követelőzésük oly hangos nem lett, hogy beláttam, vagy bele kell végre is egyeznem a frigybe, ami szerencsétlenné tenne, vagy pediglen azáltal kell szerencsétlenné lennem, hogy atyám, bátyám és más rokonaim gyötrését kell tűrnöm mindörökké. Tegnap hirtelen arra tökéltem magam, hogy tovább nem kételkedem érvényében a kedvező vélekedésnek, mit uraságodról formáltam, és ekképpen az este eljöttem, hogy segítségét kérjem, szabadítana meg kínzóimtól, biztonságban és titokban elkísérve valamely kolostorba, mely innen négy mérföldnyire áll, és ahol nekem egy néném vagyon, aki befogadna, és aki egyetlen rokonom, ki vélem együtt ellenzi frigyemet. Uraságod szállásán azonban meglepetésembe olyan személyeket találtam, kikkel itt találkozni nem vártam; és ezért sietve széttéptem a papirost, melyen megírtam, mint és hol találhat reám uraságod, azután hintómban sebesen távoztam egy öreg cselédünk házába, akit beavattam szándékomba. Parancsomra ő szerezte nekem ezt a gúnyát, melyet mostan viselek. Botorságomban arra szántam magam, hogy személyem ezen cseléd férfitestvérére bízom, és úgy döntöttem, hogy véle vezettetem magam a zárdába; azonban ő gazembernek bizonyult, és elhitetve vélem, hogy rövid és titkos úton visz a helyre, hol a bérkocsi vár — mivel amelyikben eljöttem, valamely alkatrésze eltörött, olyan nagy sietséggel hozott el uraságod szállásáról --, egy régi, romba dőlt apátságba vezetett, hová a mennyek, mely véletlen folytán, nem tudhatom, uraságodat vezérelték. Szükségtelen elbeszélnem, miként mentette meg életem és becsületem, az álnok vezető halálával bosszulván sérelmeim. Ez tehát a summája mostani állapotomnak, elhagyva belőle rettegéseim, hogy betoppan valamely rokonom, magával ragad,

219

és családom arra kényszerít, mi oly igen ellenkezik hajlandóságommal.

Aurelian igen nagy zavarba jött a hölgy elbeszélésének hallatán, és már-már attól félt, a maga helyzete kétségbeejtőbb, semmint valaha is sejtette. Szenvedélyes és ékes szózatot mondott a hölgynek a maga érdekében

-- mely sokkal szebb volt, semhogy ideiktassam --, és kifejezte komor aggodalmát, hogy a hölgy talán merő legyeskedésnek és lovagi udvarlásnak vélheti az ő lángoló érzelmeit. Nem fukarkodott az esküvéss.el, hogy hitelt szerezzen magánakj és nem hiszem, hogy a szépséges Incognita kételkedett volna őszinteségében vagy legalábbis ne hajlott volna hinni az ifjú szavainak. De óvatosságra intem az olvasót, nehogy elhiggye a hölgynek minden szavát, mit az ifjúnak mondott, sem pediglen azt ne gondolja, hogy feneketlen bánata, mit színlelt, egészen valóságos lett volna. Hanem az igazság oly ravaszul volt elegyítve itt a kitalálással, hogy nem kevésbé fürge elme és lelemény szükségeltetett, mint amivel a szépséges Incognita volt megáldva, hogy hirtelen kivágja magát a szövevényből. Csakugyan rábízta személyét valamely emberre, aki hitvány zsiványnak bizonyult, hogy őt elvezesse egy zárdába, mely azonban a város falain belül volt, és ahol csakis Aurelian kedvéért akart elrejtőzködni, amint azt az olvasó bizonyára már nagyon régen kitalálta. Azonban még valamit fel kell tárnunk előtte, ha ugyan azt már maga is ki nem találta.

Miután Aurelian elmondta mindazt, mit a tárgyról mondhatott, gyászos hangon és csüggedt pillantással azt tudakolta a hölgytől, miféle végzet vár őreá. Erre a hölgy azt kérdezte tőle, hajlandó-é elkísérni őt a zárdába, melyről szót ejtett?

-- Nagyságod parancsa, hölgyem -- felelte Aurelian --, számomra szent; és ha életem árán is, de teljesíteném.

-- Azzal már ment is volna a szobából kifelé, hogy parancsot adjon lovainak nyombani felszerszámozására, ámde

220

oly bánattal telt ábrázattal, hogy az rokonszenvre indította a lágyszívű Incognitát.

-- Maradjon még keveset, Don Hippolito - mondta neki --, félek, ma este nem bírhatnám ki az utazás fáradalmait. Maradjon és adjon tanácsot, miként rejtsem el magam, ha holnapra is ebben a városban maradok.

Aurelian tudathatta volna, hogy nem olyan helyen tartózkodik, hol elkerülhetné a felfedeztetést, de akkor ennek okát is kellett volna adnia, nevezetesen azt, hogy ki ő, és kik vannak keresésében, miről pediglen úgy ítélte, nem jó közölnie, mígnem a szükség sürgetése reászorítja, mert attól tartott, ha a hölgy megtudná, minő tervek vannak az ő és Juliana összeházasítására, csak még inkább a klastrom felé hajlana.

Végül is úgy határozott, minden erejével megpróbálja megnyerni magának a hölgyet, és ekképpen azt mondta neki, attól tart, ehelyütt nem lehetne zavartalan_; ő pediglen nem tud más módot -- ha ugyan a hölgy nem irtózik őtőle is éppúgy, mint azon férfiútól, akitől rejtőzni kíván --, mint hogy a hölgy helyezze magát biztonságba, ezzel boldoggá téve őt is. Megvilágította, hogy szülei iránti engedetlensége csak súlyosbodna, ha a klastromba menne, mivel azért tenné, hogy megszabaduljon következményeitől a döntésnek, melyet helyette hoztak; amire nincsen igazi jogcíme, míglen maga is nem dönt, másképpen választva.

Számtalan egyéb érvet is elsorolt Aurelian, melyeknek a hölgy rendre ellene mondott, míg bírt avagy akart talán. Végre is azt mondta, párnájával kíván tanácskozni, és majd reggelre kelve elhatározza, hogyan cselekedhetne a legbölcsebben. Az ifjú úgy gondolta, legokosabb, ha magára hagyja pihenni a hölgyet, és miután reázárta az ajtót, elment, hogy maga Signior Claudio mellett egy szalmazsákon térjen nyugovóra.

Ezenközben talán úgy volna leghelyesebb, ha megtudakolnánk, mi történt Hippolitóval. Sokat kóborolt, Au-

221

f:"'

reliant keresvén, habár Leonóra személye éppennyire betöltötte gondolatait. Helyzete különös, és furcsa voltán elmélkedett, és ez nagy aggodalommal töltötte el, midőn töprengéséből felriasztotta a Szent Lőrinc-klastrom kapuja nyílásának zaja, hová is hamarabb érkezett, semmint akarta volna; ugyanis ez volt az a hely, amelyet Aurelianaz inas útján találkozásukra megjelölt. Csodálkozott nagyon, hogy ily korai órán kinyitják a kaput, és indult, hogy okát tudakolja azoktól, kik végezték; akik azonban novíciusok voltak, és csupán jelekkel tudatták vele, kerüljön beljebb, ahol majd talál valakit, akinek szabad szólnia véle.

Hippolito mind a szentélétű embereket már talpon találta, és mindenfelé szövétnekek égtek. Végül egy barát nyomába szegődött, aki a kertbe indult, és tőle kérdezte ezen előkészületek okát, aki azt válaszolta, hogy egy lovag leikéért fognak imádkozni, aki éppen most búcsúzik vagy talán már el is búcsúzott életétől, és akiről tovább kérdezősködve kiderült, hogy ugyanazon Lorenzo, kiről annyi említés esett. Don Mariónak, Lorenzo nagybátyjának és Leonóra atyjának volt egy kis titkos ajtaja, mely házának kertjéből a klastromba nyílt, és most éppen jött nyitni ezen ajtót, hogy maga és családja is felkínálja itnáját rokonuk leikéért.

Hippolito, miután megtudott annyit, mennyit megtudhatott anélkül, hogy kérdezősködésével gyanút ébresszen, elbúcsúzott a frátertől, nem kevéssé örvendezve azon, hogy ily váratlan módon ismét láthatja szépséges Leonóráját. Amint kellőleg eltávolodott a frátertől aki bízvást visszatért a klastromba áj tatosságához --, visszafordult, és egy szűk közön által kisvártatva ugyanazon rejtekajtóhoz ért, ahol az imént elbúcsúzott a baráttól, akit mostan már sehol sem látott, és mely ajtót nyitva találta.

Belépett Don Mario kertjébe, maga körül tekintgetve, nagy óvatossággal körbejárta; mert éppen felkelni készü-

222 '

lődött a hold, és máris halovány fényt szórt, melynél könnyűszerrel meg lehetett különböztetni az embert a fák törzsétől. Hippolito -- és ez igen méltó a figyelemre -- csaknem pontosan ugyanakkor lépett be a kertbe, amikor Aureliant bolyongása a romos apátságba vezette, ahol Incognitára talált, annak nagy szorultságában. Hippolito eléggé jól ismerte a kertet, elrendezését, mert kivülről már alaposan szemügyre vette, és tudta, merre menjen, ha meglepnék, és sietve menekülnie kellene. Lesbe állt egy dús lombú mirtuszbokor mögött, melyre, ha a hold netán a kívánatosnál fényesebben sütne, még egy vénséges babérfa terebélyes ágai is árnyékot vetettek. Nagyon elégedett volt Hippolito választásával, mert valamely zugoly t is talált a mirtusz ágai között, mely mintha csak azt szolgálná, hogy valaki, aki észrevétlen kíván maradni, onnan mindent megfigyelhessen, ami körülötte történik. Jójelnek tekintette, hogy e Venusnak szentelt fa ily kegyes hozzá nagy szerelmi bánatában. Ez, valamint a hála, mellyel a múzsáknak tartozott, amiért babérlevelek hatalmas koronáját is föléje nyújtják oltalmul, a mi lovagunkat csaknem versre fakasztotta.

Az igazságot megvallva, Hippolito természettől rajongott a madrigálokért, és nem is kétséges, hogy elda^olt volna jó néhányat, amiket azután mi szemelgethettünk meg bírálgathattunk volna, ha valami nem szakítja belé a szót, azazhogy az első kezdősóhajt, mely ajakát elhagyta. De sorsa úgy hozta, hogy Don Mario éppen ebben a szempillantásban érkezett az ajtóhoz, ahol egy kifulladtfráterrel találta magát szemközt, aki azt jött jelenteni, hogy Lorenzo az utolsókat leheli, és azt tudakolta az uraságtól, eljön-e végső búcsút venni tőle, mielőtt feladják neki az utolsó kenetet. Don Mario, aki kissé neheztelt öccsére, úgy gondolta, kötelessége mostan kibékülnie vele; ezért odaszólt Leonórának, aki atyja utánjött, hogy menjen egyedül a kápolnába ájtatosságára, és azt is megmondta neki, ő hová megy.

223

Don Mario elment a baráttal, Hippolito pediglen látta, hogy Leonóra csupán szolgálója társaságában marad. Szerény öltözékben volt, és az orcáján tükröződő mélabú okán kevesebb gondot fordított ruhájára, mint rendesen, ami Hippolito szemében — amennyire ez lehetséges volt egyáltalában -- még növelte is báját. Nem volt az ifjúnak sok ideje szemlélni a gyönyörűséges látomást, mert a hölgy csakhamar átlépett a klastrom kertjébe, a szerelem, bámulat, öröm, reménység, félelem és a szenvedély minden egyéb nemeinek teljes zavarában hagyva lovagját. E változatos kínok oly igen gyötörték lelkét, hogy észre sem vette a két órát, mely érzelmeinek belharca közben lepergett. Leonóra visszatérte lecsillapította háborgó lelkét, legalábbis ismét eszéhez téríté, és immár nem is volt más gondolata, mint hogy miként állhatna hölgyének elébe. Ekkor Leonóra meghagyta szolgáló leányának, reteszelje be a rejtekajtót, nehogy atyja meglephesse, ha a klastromon által térne haza; és miután ez megtörtént, megparancsolta neki, hozná le lantját, majd hagyja magára a kertben.

Mindezt Hippolito elmondhatatlanul nagy megelégedettséggel hallgatta és látta, és bizony nehezére esett magába fojtania örömét, nehogy valamiképpen hangot kapjon, ami elrontotta volna élete egyetlen esélyét. . . Leonóra hozzája oly közel telepedett le egy lugas lombjai alatt, hogy Hippolito tisztán hallotta énekét és lantja pengését. Felhangolva lantját, oly lágy hangon, amely az angyalok leheletéhez volt hasonlatosba hölgy a következő dalba kezdett:

Nem is-tudom, hová legyek, Ó, én boldogtalan, Vágyamnál nincs gyötrelmesebb, Hisz megcsaltam magam.

224

II

Nem vétkes Alexis szeme, Se hangja a bűvös zene, És más fortélya sem, Gyengül ily kínok ostora, De nem enyhülhet meg soha A képzelt szerelem.

Képzeletem ruházta fel: Szép mindenekfolött. Elképzeltem, hogy megölel, S még nem is láttam őt. Megláttam aztán -- de hiszen Inkább újra elképzelem, Nem remélhetek én, Enyém Alexis, ó, de oly Kéj ez, mely maga a pokol : Képzelem, hogy enyém.

Fájlalta Hippolito, hogy ily hamar véget ért a dal, és rajongásában, hová a dal ragadta, azt hiszem, az utolsó hanggal lelkét is boldogan kilehelte volna. Nem állhatta meg, hogy ne legyezgesse magát azzal — habár ugyanakkor mindjárt féket is vetett tulajdon hiúságára -- hogy ő a dalban említett személy. Míg ebben a gondolatban ringatta magát, boldog meglepetésére, ezen szavakat hallotta biztatására:

-- Boldogtalan Leonóra-szólt a hölgy --, miként lehet, hogy szegény, vigyázatlan szíved ily tévútra tántorodott? Hová jutottam? Képzelt láng hamis, ámító fénye, engemet, szegény vak áldozatot, való tűzbe vezetett. Lángolok, s elemészt a reménytelen szerelem; a sugarak, melyeknek lágy melegében oly könnyelműn csapongtam eddigelé, most romlást bocsátanak lelkemre; hamis és mohó szemem felitta a tündöklő fényt, benne minden. sugara egyesült valamint a lencsében, és a szúró tüzű meteor szívembe villant. . . Ah! Aurelian, mily sebesen

227

hódítottál, és mily gyorsan kell mostan lemondanod hódításod gyümölcséről. Ó, boldog — nekem boldogtalanságomra boldog-Juliana! Nekem kell áldozatul esnem a te diadalodnak... Eledbe Aurelian szívem sarcával megrakodva lép, és szegett esküi áldozatával koronázza dicsed. . . Mit mondok, hamis tehát Aurelian! hamis! sajna, nem tudom, mit beszélek. Hogyan is lehetne hamis, vagy igaz, vagy akár bármi egyéb is hozzám? Minő ígéreteket tett ő nekem? Bizonnyal álmodom, vagy megtébolyodtam, és szerelemnek vélem. Bolond leány, hívd vissza száműzött eszélyedet! Ah! bárcsak eszemet veszthetném, bárcsak dühönghetnék, az biztosan enyhet adna, s megraboina fájdalmam kínjaitól; és legalább tévelygő gondolataim között olykor Aurelianra bukkannék, és képzelhetném, enyém ó; a téboly kegyes volna szegény s erőtlen óhajomhoz, s olykor azt mondaná, nem vesztéd el Aureliant — visszahozhatatlan —, nem ment el örökre!

Hippolito immáron nem bírta tovább hallgatni hölgyét, szerelmes indulatának fele sem fért meg kebelében. Midőn Leonóra azt látta, egy férfi jön feléje, reszketni kezdett, és szólani sem tudott. Hippolito oly tisztelettel lépett hozzá, mikéntha szentélyhez járulna, és mikor már eléggé közel ért.hozzá, hogy lássa orcáján megrökönyödését, térdre hullott előtte.

-- íme, ó, imádott Leonóra -- szólt --, tekintsed elbűvölt Aurelianod, tekintsed lábaidnál minden férfiak legboldogabbikát, és kérlek, ne aggasszon, hogy itt megjelentem, hanem gondoljad, a menny küldött meghallani üdvösségem a te drága ajkadról, mely rám egyedül kimondhatja, s melynek lehelete engem új élettel tölthet el.

Lépett volna közelebb ekkor, ám Leonóra, ki még alig ocsúdott, sietősen felkelt székéről, hogy távozzék. Hippolito megragadta kezét, és a szerelem s a rajongás minden lehető gyengéd szavaival kérlelte, maradjon;

228

a hölgy pedig nagy zavarában mit sem szólt, míglen végül pirulva kérlelni kezdte az ifjút, engedje oda menni, hol elrejtheti bűnös orcáját, ahol nem kell -szégyenét szeme elé is bocsátania, hiszen füle már amúgy is tanúja volt bűnének.

Bocsánatát kérte, amiért oly álnok volt, s kihallgatta beszédét, bűnéül vallotta, és -- úgymond -- megbánta. Ezer könyörgéssel, kérleléssel, imával, fohásszal, áldással és szenvedélyes szavakkal rábírta hölgyét, hogy maradjon, és hallgassa meg őt. Nem takarékoskodott Hippolito az ékes szavakkal, és végül győzött. Fárasztanám csak olvasómat, ha mind elősorolnám a sok okos érvet, melyeket felhozott, és a hölgy aggályait és ellenvetéseit. Röviden szólva, meggyőzte a hölgyet szenvedélyéről, elébe tárta szükségét annak, hogy gyorsan határozzanak; hogy atyja -hisz ő még mindig Aurelian volt -- reggel bizonyosan rátalál, és akkor már késő lesz a bánat. A hölgy tudta, hiába tagadná szenvedélyét, melyet oly őszintén megvallott az ifjú fülének hallatára -- és kétségkívül örült is, hogy a dolgon ekképpen átesett --, tudatában volt a késedelem veszélyeinek is, és valamelyes féltékenységtől és kevés félelemtől sem volt ment, hogy vajon minő hatással lesz az ifjúra atyjának parancsa és Juliana szépsége, ezért kevéske szerény szabadkozás után beleegyezett, hogy az ifjú átvezesse a kertbe, ahol is ő majd megkéri gyóntatóját, adná össze őket.

Aggályoskodó öreg fráter volt a gyóntató, olyannyira, hogy mire rávehettek a szertartásra, Don Mario házának főkapuján hazatért, ahol is nem találván leányát, akiről a szolgáló sem tudott egyebet mondani annál, hogy a kertben hagyta, az atya azt gondolta, bizonyára visszatért ájtatosságához, és csakugyan ott találta leányát a kápolnában térdepelve, s Hippolito kezét fogva, miközben a fráter áldását fogadta a ceremónia végeztével.

Nagyon ügyes kéz kellett volna ahhoz, hogy lefesthesse az élethez híven hármoknak arcát azon pillanatban,

229

midőn Dóri Mario megjelent. Aki látta már gorgófő csodálatos változását, elképzelheti magának mintául. Az aggj nemesúr dühöngeni kezdett leányát egy ifjúval s a pappal látván, pedig a legrosszabbat még nem is tudta, míglen Hippolito és Leonóra elébe jöttek és gyermekeiként bocsánatát és áldását kérték. Don Mario ehelyett heves szenvedélyre ragadtatta magát, és kétségkívül valami retteneteset tett volna, ha ettől nem tartja vissza inkább a helynek szentsége, semmint kérlelése a szentéletű férfiaknak, kik valamennyien köréje gyűltek. Leonóra nem mozdult térdéről, hanem egyre csak kérlelte, hallgatná meg őt.

-- Ah! hálátlan és engedetlen nyomorú leány -- kiáltotta Don Mario --, hogyan feledhetted minden gondomat és irántad való gyengéd szeretetemet? Most, midőn viszonzásul valamelyes vigaszt remélhettem volna, odadobod magad egy ismeretlennek, ki talán gazember lehet; és szememben bizonyosan az, ki megrabolt kincsemtől, legdrágább örömömtől, és minden boldogságtól, mit életem fogytáig várhatok. Menj .. . menj, hadd feledjelek, Leonóra, és élvezd gyümölcsét oktalan választásodnak; te, ki nem akartad atyád tanácsát, nem kívánhatod áldását, mit bizonnyal semmibe veszel!

Ezen utolsó szavakat oly nagy szenvedéllyel és mély keserűséggel mondta az agg úr, hogy Leonóra, aki szülője térdét karolta, a kétségbeesésbe taszíttatva atyja lábaihoz áléit. Don Mario ellökte volna magától, de eltökéltségében is erőt vett rajta a szánalom és az atyai érzelem, ami könnyekre indította ;• karjaiba fogta leányát, és teste fölött zokogva próbálta visszatéríteni eszméletéhez.

Hippolito nagy aggodalmában szólni sem bírt, csak buzgón dörzsölgette, simogatta a hölgy halántékát. Midőn Leonóra ismét felnyitotta szemét, megragadta karját, és így zokogott fel: -- Ó, Aurelianom, milyen boldogtalanná tettél! --, és azzal ismét elalélt volna, de Hippolito karjaiba vette, és könyörögve kérlelte Don Mariót,

N,

230

legyen szánalommal leánya iránt, hiszen az ő szigorúsága juttatta ebbe az állapotba. Az agg úr, hallván, hogy leánya Aureliannak nevezi az ifjút, némileg feléledt, és már-már remélte, hogy a dolgok nem is állnak olyan nagyon rosszul, és ezért hajlott vigasztalására.

Miután Leonórába visszatérítették eszméletét, atyja készséggel végighallgatta mentségét, és kis idő múltán maga kérte Hippolito bocsánatát, amiért olyan lesújtó véleménnyel volt róla, és kisvártatva megadta beleegyezését is a frigyhez.

Ezzel az esettel eltelt az éj, és már világos nappal volt, amikor Don Mariót, aki új fiát és leányát vezette által háza kertjén, a viterbói márki néhány cselédje szólította meg Donna Leonóra után tudakolódva, hogy megkérdezzék tőle, véle volt-e Juliana, ugyanis a hölgy eltűnt atyja házából, és el nem képzelhetik, mi lett véle.

Don Mario és Leonóra nagyon meghökkent e hír hallatán, mert tudtak a frigyről, melyet Juliana számára terveztek. Kérdezvén, hol van most a márki, Don Mario azt a választ kapta, hogy eltávozott Don Fabio és Fabritio társaságában, hogy felkeresse Aurelian szállását. Don Mario, miután közölte a szolgákkal, hogy Juliana nem járt az ő házában, elbocsátotta őket, és. tanácsokat adott fiának és leányának, miként adják tudtára Don Fabiónak és a márkinak tévedésüket Aureliant illetőleg.

Hippolito sokszor alig tudta türtőztetni mosolyát az aggastyán buzgó leleményei fölött, aki maga is tévedésben leiedzett; végül is azt tanácsolta, mennének valamennyien az ő szállására, ahol találkozhat atyjával, és megvallhatja neki az igazságot, és még azt is mondta, semmiképpen sem kételkedik abban, hogy atyja helyeselni fogja az ő választását.

Ebben megegyeztek, és parancs adatott a hintő előkészítésére. Útközben Hippolito szívből fohászkodott, bárcsak barátja, Aurelian ott volna közös szállásukon, hogy tanúskodhasson Don Mario és Leonóra előtt az ő állapo-

231

tárói, és kilétéről, mikor majd nem halaszthatja tovább személye felfedését. Könyörgése meghallgatásra talált; mert Don Fabio jóval azelőtt megszállta a házat, semhogy fia felkelt avagy Incognita felébredt volna.

Mikor Don Mario és Hippolito megérkeztek a házba, nagy zsivajt és lármát hallottak az emeletről, amit Don Mario annak tulajdonított, hogy nem lelik Aureliant, kiről hite szerint ő Adhatott legjobban számot. Ekképpen Hippolito nem akadályozhatta meg, hogy előremenjen, és előkészítse atyját a véle való találkozásra, és kérje, bocsátana meg neki.

Mialatt Hippolito és Leonóra odalenn maradt a hintóban, az ifjú felfedte magát arája előtt, és kérte bocsána-, tát ezerszer is, amiért tévedésben tartotta.

Leonóra először nagyon megrökönyödött, amikor meg kellett tudnia, hogy eladdig tévedésben volt szerelmese személyét illetőleg, de azután Hippolito viselkedése és az ok, mellyel tettét magyarázta, végül is hamarosan megbékéltette helyzetével. Hippolito személye semmiképpen sem volt ellenére, rangja és állapota egyáltalában nem alább való Aurelianénál.

Ezenközben az igazi Aurelian atyját megpillantva kérlelte, vonulna vissza csak kevés időre is, mialatt ő bement a szobába, hol Incognita öltözködött^ női ruhába, Aurelian tanácsára, és véle meghányták-vetették, miként hozhatnák az ifjú atyjának tudomására a dolgot.

Úgy esett, hogy Don Mario éppen azon a lépcsőn jött fölfelé, ahol a márki és Don Fabio várakozott. Kétségtelen, azt gondolták róla, megháborodott, hallván, hogy egyre csak Aureliant mentegeti, és még azt is hozzáteszi, ha megígérik, hogy megbocsátanak az ifjúnak, őt azon nyomban eléjük állítja.

A márki azt kérdezte Don Mariótól, vajon leánya az ő leányánál, Leonóránál hált-e az éjjel; amire emez csak azzal válaszolt, hogy ismét Aureliannak kért bocsánatot. Röviden szólva, semmiképp meg nem érthették

232

egymást, de mindegyik azt hitte a másikról, elment az esze.

Don Mariót annyira bántotta, hogy nem akarnak hinni neki, hogy lerohant a lépcsőn, és lélegzetéből kifúlva kérte Hippolitót, jönne a házba gyorsan, mert atyja nem akarja elhinni neki, hogy ő látta a fiát, és beszélt is véle.

Hippolito ebből megértette, hogy Aurelian itt van a házban, ezért kézen fogva Leonórát, követte Don Mariót, aki az ebédelő szobába vezette, ahol Aureliant találták, amint térden állva kérleli atyját, bocsátana meg neki, mert ő nem nyugodhat bele a választásba, melyet ő tett helyette, mivel már elkötelezte magát, még mielőtt atyja tervéről tudomást szerzett volna, mi is oka annak, hogy eddigelé elrejtőzködött előle. Don Fabio nem tudta, miként válaszoljon fiának, és csak a márkira pillantott, az meg vissza őreá, mert az hitték mindketten, porrá leit a habarcs, melynek családjaikat egyesítenie kellett volna.

Csend volt, senki sem szólt, Don Mario pedig 'azt hitte, valamiféle varázslat áldozata. Éppen előlépett, hogy bemutassá nekik Hippolitót, midőn Aurelian megpillantva barátját, fölszökött térdepeltéből, és futott, hogy megölelje:

— Drága Hippolitóm — mondta neki --, miféle szerencsés véletlen hozott ide, éppen mikor oly nagy szükségem van reád?

Hippolito Don Marióra és Leonórára mutatott, és elbeszélte, miként került ide. Don Mario csaknem megtébolyult hallván, hogy vejét Hippolitónak nevezik, és ismét leányát fogta vállalóra. Mialatt Leonóra atyjának tudomására hozta az igazságot, visszatértek a márki szolgái a szomorú hírrel, hogy sehol sem lelhették fel leányát. Miközben a márki és Don Fabritió ezen álmélkodtak, és elvesztését siratták, Hippolito Don Fabióhoz lépett,

233

és hogy közbenjárjon barátjáért, azzal vigasztalta, hogy a leány talán azért rejtezett el, mert vonakodik a frigytől.

Don Fabio, habár igen nagy harag forrt benne, nem feledte a Hippolito rangját megillető tiszteletet, és kérésére hajlott arra, hogy beszéljen Aureliannal, noha tekintete szigorú volt, hangja haragos. Azt kérdezte tőle, hol rejtegeti engedetlensége okozóját, és hogy érdemesíti-e őt arra, hogy lássa a hölgyet vagy sem.

Aurelian erre azt válaszolta, hogy másra sem vágyik, csak hogy atyja is lássa, és nem kétli, beleegyezik majd frigyükbe, és fiának is bocsánatot ad.

-- Nagyon magabiztos vagy választásodban -- mondta Don Fabio --, lássuk tehát azt a ritka kincset.

Míg Aurelian eltávozott Incognitáért, a márki és Don Fabritio igen zavarodottan veszteségükben és csalódottságukban, elbúcsúztak, de Don Fabio kérte őket, maradnának még egy percenetig, fia visszatértéig.

Aurelian bevezette a lefátyolozott Incognitát, aki olyanokat is látván a szobában, kikről az ifjú nem szólt néki, legszívesebben visszafordult volna. Hanem Don Fabio nem sokat teketóriázva odalépett hozzá, és még mielőtt a hölgy észre is vehette volna, felemelte fátylát, és orcájába pillantott a szép Incognitának, aki csupáncsak nevében különbözött Juliana tói.

Ez a felfedezés oly nagy meglepetést keltett, hogy vagy az örömtől vagy az elképedéstől mindenkinek megbénult á nyelve. Aurelian volt mindük közül a legelveszettebb, mert még mit sem tudott tulajdon boldogságáról, mert Juliana mind ez idáig azért nem fedte fel magát szerelmese előtt, mert Hippolitóról -- akinek szerelmesét vélte -- tudta, hogy Aureliannak -barátja, és attól félt, hogy ha az ifjú megtudja az 6 kilétét, sohasem egyezik bele abba, hogy általa barátja elveszítse aráját.

Juliana szólalt meg elsőnek, térdre hullva atyja előtt, aki nem volt annyira ura önmagának, hogy képes lett volna felemelni. Don Fabio rohant oda magára ébreszte-

234

ni a márkit, aki ezután átölelte már leányát, de szólani még nem tudott. Fabritio és Leonóra egymássalversengtek, melyikük ölelje elsőnek kebelére Julianát; Aurelian pedig szinte eszét vesztette az örömtől, és Juliana is csaknem, látván, mily boldog békében egyesült szerelmük és gyermeki kötelességük. Don Fabio átölelte fiát, és megbocsátott neki. A márki és Don Fabritio átadta Aureliannak Julianát, és az ifjú térden állva fogadta az áldást. Mindenki ujjongott, és Don Mario is nem kevés büszkeséggel tekintett vejére, kinek erényeit Aurelian nem késlekedett dicsérni a barátság lelkes hevével és minden ékesszólásával. Juliana és Leonóra mulatva beszélték tudatlan és tévedt versengésüket, és nagy derültség oka lett, mikor Juliana elbeszélte a sok csalafintaságot, melyekre kényszerült, hogy Hippolito kedvéért elkerülje Aureliant.

Miután ekképpen elmulatoztak, sok szót ejtve valamennyiük kellemes meglepetéséről, mindannyian úgy gondolták illőnek, hogy még aznap reggel felkeressék palotájában a nagyherceget, és híradással szolgáljanak neki az újdonságról, mely az imént esett; ezalatt pedig a két fiatal pár három napi kalandjaik számos apró részletével nevettette az egybegyűlteket.

•

235

HORACE WALPOLE

(1717—1797)

AZ OTRANTŐI VÁRKASTÉLY

Fordította PAPP ZOLTÁN

Első fejezet

Manfrednek, Otranto hercegének egy fia és egy lánya volt: ez utóbbit, egy szerfelett szép tizennyolc éves szüzet, Matildának hívták. Nála három esztendővel volt ifjabb Conrad, a fiú; sápatag, beteges már gyermekkorától, nem ígéretes természetű; mégis szeme fénye atyjának, ki Matilda iránt vonzalomnak jelét sem mutatta. Manfréd házassági szerződéssel kötötte fiához Vicenza márkijának leányát, Isabellát; e hölgyet gyámjai már Manfréd kezére adták, hogy mihelyst Conrad gyámoltalan egészsége módot ad rá, a házasság megköttessék. Manfréd türelmetlensége az ünnepi esemény iránt mind házanépe, mind szomszédsága körében feltűnést keltett. Az előbbiek, erősen tartván hercegük szigorú természetétől, e sietségen való álmélkodásuknak nem bátorkodtak hangot adni. Csak Hippolita, Manfréd felesége, e szeretetre méltó nagyasszony merészelte nagynéha szóba hozni a veszedelmet, mely egyetlen fiukra hárulhat ilyen korai házasságban, tekintve fiatalságát, s még inkább gyámoltalanságát; de válaszul csak meddőségén való sopánkodást kapott, amiért férjét csupán egyetlen örökössel ajándékozta meg. Manfredjobbágyai és alattvalói óvatlanabbul pusmogtak: a hamari nászt hercegük félelmének tulajdonították egy ősi jóslat teljesedésétől, mely a mendemonda szerint aztjövendölte, hogy ajelen dinasztia el fogja veszíteni Otranto uraságát és várkastélyát, midőn tényleges ura akkorára nő, hogy el nem fér már benne. Nem

239

volt könnyű a jóslat értelmét kihámozni; és nem volt nehéz felfogni, mi köze a kérdéses házassághoz. A titok vagy ellentmondás mégsem ingatta meg a legcsekélyebb mértékben sem a nép vélekedését.

A ményégzőt az ifjú Cönrad születésnapjára tűzték ki. A násznép a várkastély kápolnájába gyűlt, s minden készen állt a szertartás kezdésére, csak maga Conrad hiányzott. Manfréd, kit a legcsekélyebb késedelem is türelmetlenné tett, s aki nem vette észre, hogy fia visszavonult, egyik kísérőjét az ifjú herceg elővezetésére parancsolta. A szolga nem maradt el addig, hogy az udvaron át Conrad lakosztályáig érhetett volna, hanem lélekszakadva visszaérkezett, s mint á tébolyultnak, szeme kimeredt, szája habot vetett. Semmit sem szólt, csak az udvarra mutatott. A násznépet rémület és ámulat szegezte földhöz. Hippolita hercegasszony, bár nem tudta, mi történt, fia iránti aggodalmában elalélt. Manfréd, inkább dühösen, mint méltatlankodva a nász körüli huzavona és cselédje dőresége miatt, dölyfösen tudakolta, hogy mi történt. A fickó nem válaszolt, csak állhatatosán az udvar felé mutatott; és végül az ismételten rázúgó kérdésekre felkiáltott:

-- A sisak! Ó, a sisak!

Ezenközben a násznépből némelyek az udvarra futottak, ahonnan csakhamar a döbbenet és iszonyat sikolyainak zavaros lármája kelt. Manfréd megriadt, hogy fiát nem látja sehol, s maga indult, hogy felvilágosítást követeljen a szokatlan zűrzavar okáról. Matilda maradt, hogy anyja gyámolításán fáradozzék, és Isabella is evégett maradt, s azért, nehogy véletlenül kimutassa viszolygását a vőlegénytől, akihez igazában vajmi csekély vonzalom fűzte.

Marifrednék legelőbb szolgáinak egy csoportja ötlött szemébe; azon fáradoztak éppen, hogy felemeljenek valamit, ami az első pillanatbán hegy nagyságú, éjfekete

240

tollforgónak tűnt föl. Manfréd bámult, és nem akart hinni a szemének.

-- Mit csináltok? -kiáltott haraggal. -- S hol a fiam? Szóáradat záporozott vissza rá:

-- Ó, urunk! A herceg! A herceg! A sisak f A sisak! Felzaklatva e siránkozó hangok által, s rettenve, ki

tudja, mitől, sietve odalépett. S minő látvány tárult atyai szeme elé! Gyermekét pillantotta meg, akit összezúzott és csaknem maga alá temetett egy mérhetetlen nagyságú sisak; százszor is hatalmasabb, mint amilyet ember valaha is viselt, s melye,t hasonlóan óriási éjfekete tollbokréta árnyékolt be.

Az iszonyú látvány, a körülállók tudatlansága, hogy miként történt a szerencsétlenség, s mindenek fölött az elébe táruló szörnyű tünemény a hercegbe szakasztottá a szót. Némasága azonban tovább tartott, mint ameddig a gyász okozhatta volna. Szemét rászögezte arra, amit hiába akart merő káprázatnak hinni; úgy tűnt föl, kevéssé ügyel veszteségére, inkább az elképesztő tárgyon tűnődik elmerülten, mely a veszteséget okozta. Megérintette, megvizsgálta a végzetes sisakot; még az ifjú herceg eltorzult, vérző teteme sem tudta elfordítani Manfréd tekintetét a baljós tüneményről. Mindenki, aki ismerte részrehajló szeretetét az ifjú Conrad iránt, legalább annyira meglepődött a herceg érzéketlensége láttán, mint amilyen villámütötten állt a sisak csodája előtt. Bár Manfréd erre utasítást nem adott, az alaktalan tetemet bevitték a kastély csarnokába. Éppily kevéssé gondolt Manfréd a kápolnában maradt hölgyekkel; nem is említette feleségét, a boldogtalan hercegnét, sem leányát, a hercegkisasszonyt; az első hang, amely elhagyta ajkát, ez volt:

-- Legyen gondotok Isabella úrhölgyre.

A cselédek nem vették észre az utasítás furcsaságát, hanem úrnőjük iránti ragaszkodásuktól vezettetve úgy fogták azt föl, mint ami csupán Isabella különleges helyzetére vonatkozik, és úrnőjük gyámoíítására siettek.

241

A hercegasszony inkább halott volt, mint eleven, mikor a hálóházba vitték, s fia halálhírén kívül teljességgel érzéketlen maradt mindama különös történések iránt, melyek tudomására jutottak. Matilda, aki bálványozta édesanyját, visszafojtotta gyászát és álmélkodását, semmi más nem járt eszében, csak az, hogy porig sújtott szülőjének támaszt és gyámolítást nyújtson. Isabella, akit Hippolita édes lányának tekintett, és aki e gyengédséget köteles ragaszkodással viszonozta, versengett vele a gondoskodásban; azon fáradozott, hogy részben magára véve, csökkentse a bánat terhét, melyet, látta, Matilda, akihez a barátság legmelegebb rokonszenvével ragaszkodott, erőszakkal fojt magába. Új helyzete mégsem talált helyére gondolataiban. Ifjú Conrad halálán nem megrendülést, csupán részvétet érzett; szíve nem szomorodott el, hogy házassága meghiúsult, amely vajmi kevés boldogsággal kecsegtette, egyrészt a kiszemelt vőlegény, másrészt Manfréd durva indulatossága miatt, aki, noha őt megkülönböztető hódolattal tüntette ki, mégis félelmet oj tó tt leikébe oktalan ridegségével, mely a két szeretetre méltó hercegnőt, Hippolitát és Maliidat oly igen gyötörte.

Míg a hölgyek ágyba segítették a megtört anyát, Manfréd az udvaron maradt, bámulta a végzetes sisakot, és észre sem vette a tömeget, melyet az esemény különössége köréje csődített. Az a néhány szó, mely elhagyta száját, pusztán kérdezősködésre szorítkozott: van-e valaki, aki tudná, hogyan került oda a sisak. Senki a legcsekélyebb felvilágosítással sem szolgálhatott. Lassacskán a sisak lett a herceg kíváncsiságának egyetlen tárgya, mint ahogy a nézelődőké is hamarosan, akiknek találgatása éppoly képtelen és bizonyíthatatlan volt, mint amilyen példátlan maga a katasztrófa. A bámészkodók eszeveszett találgatása közepette egy pórlegény, akit a felfordulás vonzott ide egy közeli falucskából, megjegyezte, hogy a sisak pontos mása annak, mely egyik előző hercegük-

242

nek,Jóságos Alfonsónakfekete márványszobránlátható, Szent Miklós templomában.

-- Lator! Mit fecsegsz? -- kiáltotta Manfréd, viharzó haraggal eszmélve kábulatából, és galléron ragadta a legényt. -- Minő áruló beszéd ez? Életeddel lakolsz ezért!

A bámészkodók éppoly kevéssé értették a herceg dühének okát, mint amily kevéssé azt, ami szemük előtt feküdt ; képtelenek voltak kihüvelyezni az új helyzet értelmét. Maga a pórlegény lepődött meg leginkább, megfoghatatlan von számára, mivel sértette meg a herceget; mégis, miután magára eszmélt, hódolattal, ám igen kecsesen kiszabadította magát Manfréd szorításából, s az-, tán olyan megadással, mely sokkal inkább az ártatlanságot, mint a gyávaságot jellemzi, tisztelettel azt tudakolta, mi lenne a vétke. Manfréd nem békéit meg a hódolatra, de feldühösödött erősen a tisztelettel nyilvánított erélyen, amellyel az ifjú lerázta magáról a kezét, és parancsot adott kíséretének, hogy ragadják meg az ifjút, s ha a nászra hívott barátai nem tartották volna vissza, a fogdmegek karjai között nyársalta volna fel a pórt.

Míg a civódás tartott, a közrendű bámészkodók közül némelyek a várkastély közelében álló szentegyházba futottak, és álmélkodva tértek vissza, mondván, hogy Alfonso szobráról hiányzik a sisak. Manfréd az új hír hallatára valósággal megháborodott; s mint aki bűnbakot keres, akire lelke viharát ontsa, újfent a pórlegényre rontott, és kiáltotta:

-- Lator! Szörny! Boszorkány! Te vágtad le a fiamat! A csőcselék értelmének szűk körében kereste azt, akire

zagyva eszméit zúdítsa, így hát felkapta az ura ajkáról hullajtott szavakat, és visszhangozta, mondván:

-- Úgy, úgy, ő az, ő: ellopta Jóságos Alfonso kriptájáról a sisakot, és ifjú hercegünk agyvelejét ontotta véle!

Nem fontolták meg, milyen mérhetetleh aránytalanság áll fenn a szemük előtt lévő acélsisak és ama márványból való között, mely valaha a templomban volt;

243

és azt sem, milyen képtelenség egy húszévesnél láthatólag nem idősebb ifjúról feltenni, hogy ilyen tetemes súlylyal meg tudna birkózni.

Az oktalan kitörés magához térítette Manfrédét, mégis, vagy azon feldühödve, hogy a paraszt észrevette a két sisak közötti hasonlatosságot, és ezzel lehetővé tette annak felfedezését, hogy a templomban lévő eltűnt, vagy erősen óhajtván, hogy minden új zűrzavar és veszélyes találgatás csírájában elfőjtassék, méltóságteljesen kijelentette, hogy az ifjú nyilvánvalóan fő boszorkánymester> és mindaddig, amíg az egyház hivatalosan fényt nem derít az'ügyre, a varázslót, akit ilyenformán tetten értek, tömlőébe veti,' méghozzá — és ekkor szolgáinak parancsot adott a sisak fölemelésére -- maga a sisak lesz a tömlöce; és kinyilvánította: étlen-szomjan, csupán pokolbéli művészetére hagyatkozva kell alatta maradnia.

Az ifjú hiába tiltakozott az eszeveszett ítélet ellen; hiába buzgólkodtak Manfréd barátai, hogy eltérítsék e vad és indokolatlan határozattól. A köznépet igen elbűvölte uruk rendelkezése, mely az igazság küllemét mutatta felháborodásuk tükrében, azzal, hogy a varázsló épp tulajdon gonosz eszköze által bűnhődjék: béna lelkiismeretüket nem mozdította meg az a lehetőség, hogy az ifjú éhen veszik, mert szilárdan hitték, hogy ördögi mesterkedéssel el tudja látni magát táplálékkal.

Örülhetett Manfréd, hogy parancsait milyen kedvvel teljesítik; szigorú rendelettel őrt állított, hiúsítson meg mindenféle kísérletet, hogy élelemhez juttassák a foglyot, aztán elbocsátotta barátait és csatlósait, majd miután a kastély kapuit élre teszel tette, mert cselédségén kívül senkit belül meg nem tűrt, lakosztályába vonult.

Ezenközben az ifjú hölgyek buzgó fáradozása magához térítette a porig sújtott Hippolita hercegnét, aki mélységes gyásza közepette is gyakorta kért híradást az ő uráról, és elküldte már kíséretét, hogy gondoskodjon róla; végül megparancsolta Matildának, hagyja őt ma-

244

gára, és keresse fel és vigasztalja meg atyját. Maliidat nem kellett a Manfréd iránti szeretet kötelességére inteni, és noha reszketett atyja zordonságától, engedelmeskedett Hippolita parancsának, akit szelíden Isabella gondjaira bízott; atyja iránt tudakozódva, a cselédektől azt a választ kapta, hogy atyja visszavonult hálóházába, és hogy szigorúan meghagyta, bebocsáttatást oda egy ^v lélek se nyerjen. Matilda attól félt, apját annyira elcsigázta a bánat Conrad halála miatt, hogy egyetlen életben maradt gyermekének látása újra megindítja könnyeinek záporát, ezért fontolóra vette, vajon rátörhet-e megpróbáltatásában; ám atyja iránti aggódása, tetézve az anyai paranccsal, arra bátorította, hogy megszegje Manfréd tilalmát; olyan vétek volt ez, melyben korábban soha nem találtatott bűnösnek. Gyöngéd és engedelmes lénye arra késztette, hogy néhány pillanatig habozzék az ajtó előtt. Kihallotta a szobából atyja szabálytalan lépteit, amint föl s alá méri a padlót; ismét olyan jel, amely csak növelte aggodalmát. Már-már azonban bebocsáttatást kért volna, midőn Manfréd hirtelen kitárta az ajtót; minthogy bealkonyult már, zavart szellemével Manfréd nem tudta megállapítani, ki áll előtte, dühösen kérdezte hát, hogy ki az? Matilda remegve válaszolt:

-- Legdrágább atyám, én vagyok, a te leányod. Manfréd gyorsan visszalépett, úgy kiáltotta:

-- Távozz, lányra nincs szükségem!

És hirtelen hátat fordítva, becsapta az ajtót a megrémült leány előtt.

Matilda nagyon is megszokta már atyjának féktelen indulatosságát, így nem merészkedett másodszorra is behatolni hozzá. Mikor kissé magához tért a keserű fogadtatás után, letörölte könnyeit, mert tudta, ha erről tudomást szerezne, tőrdöfésként érné anyját, aki a legmohóbb szavakkal tudakolta Manfréd állapotát, és hogy miként viseli a veszteséget. Matilda megnyugtatta, hogy,

245

atyja jól van, és hogy férfiúi eréllyel tűri a balszerencse csapását.

— De ne'm kíván-e maga elé bocsátani? — kérdezte Hippolita gyászosan. — Nem akar-e magához vonni, hogy könnyeimet az övével elegyítve az anya bánatának a férj keble nyújtson enyhelyet? Vagy csak áltatsz, Matilda? Tudom, mily hévvel csüggött Manfred a gyermekén; nem érte túlságosan nagy erővel a csapás? Nem sújtotta földre? Nem felelsz! Ó, a legrosszabbtól rettegek! Szolgálóim, emeljetek fel: én, én magam megyek az én uramhoz¹. Vigyetek tüstént hozzá; gyermekemnél drágább ő nekem.

Matilda jelt adott Isabellának, ne engedje fölkelni Hippolitát; és ők ketten, a két bájos ifjú nő, gyengéd erőszakkal fogták és csitították a hercegnét, amikor egy szolga, Manfréd küldötte, megjelent, és szólt Isabellának, hogy az úr vele kíván beszélni. '. • -- Velem! -- kiáltott fel Isabella.

-- Menj -- mondta Hippolita, megkönnyebbülve az urától kapott hír fölött. -- Manfréd nem óhajtja látni családját. Úgy véli, te nem vagy oly zavart, mint amilyenek mi vagyunk, s borzad gyászom látásától. Csitítsd el őt, drága Isabella, s mondd neki, inkább elfojtom aggodalmam, mintsem növeljem az övét.

Az este már leszállt; a szolga, aki Isabellát vezette, fáklyával világított. Manfréd türelmetlenül járt-kelt a galérián, és. amikor eléje értek, láttukra megtorpant, és sietve szólt:

-- El a fénnyel, s távozz!

Becsukta az ajtót, majd nagy hévvel a fal melletti padra vetette magát, és Isabellára szólt, hogy üljön le tnellé. Isabella remegve engedelmeskedett.

-- Küldöttem érted, hölgy -- mondta Manfréd, és a zavar minden külső jelét mutatva, elhallgatott.

-- Uram!

-- Igen, érted küldtem a pillanat parancsszavára

246 .

folytatta Manfréd tűnődőn. -- Itasd fel könnyeidet, ó, ifjú hölgy; lejövendő férjed vesztetted el, s én, ó, kárhozat, igen, én nemzetségem reményét. Am Conrad nem volt méltó a te szépségedre.

-- Hogyan, uram! — mondta Isabella. — Azzal vádolsz-e hát, hogy a részvétet, melyet kötelességem lenne érzeni, nem érzem? Kötelességem s vonzalmam szüntelen. ..

-- Ne gondolj többé a fiúval -- vágta el Manfréd. Satnya és beteg volt, az ég tán épp azért vette el, nehogy házamjövőjétily hitvány alapra bízzam. Manfréd nemzetsége most nem ilyen segélyért kiált. Értelmem szemét elvakította a fiú iránti szeretet, ám ahogyan van, úgy van jól. Remélem, néhány év múlva okunk lesz majd örülni Gonrad halálán.

Nincs szó, amely lefesthetné Isabella döbbenetét. Először az villant belé: a gyász szétdúlta Manfréd elméjét. Más gondolata azt sugallta: e különös beszélgetés célja az, hogy tőrbe ejtsék; attól félt, Manfréd rájött, hogy volt vőlegénye iránt semmit sem érez; ezért így válaszolt:

-Jó uram, ne vond kétségbe gyengéd vonzalmamat; kezemet szívem is követte volna. Gondosságomnak tárgya lett volna Conrad; s bármerre sodorjon végzetejn, emlékét mindig féltve fogom őrizni, legyen tanúm erre kegyességed, s erényes Hippolita, kik immár szüleim vagytok.

-- Pokolba Hippolitával! -kiáltott Manfréd. -- E pillanattól ne létezzen számodra ő, ahogy számomra sem létezik. Hogy rövid legyek, hölgy, elvesztettél egy férjet, méltatlant bájaidra: e bájak mostantól kezdve méltóbbra vannak szánva. Egy beteg gyermek helyett évei nyarát élő férfit fogsz bírni, aki tudja, mit ér szépséged, és számos utódot vár tőled.

-- Sajnos, uram -- mondta Isabella --, lelkemet nagyon is megviselte a családodra sújtó balszerencse, ezért nem gondolok újabb házasságra. Ha atyám egykor hazatér,

247

*• •*'*' • > V T? ',

. • , •

J< ^ ¹

s neki kedvére lesz, engedelmeskedni fogok, mint ahogy engedelmeskedtem, midőn kezem fiadnak ígérték: de míg ő visszatér, kegyes engedelmed kérem, hogy vendégszerető házadban máradhassak, s búm óráit haszonra váltva, enyhítsem szenvedésteket; a tiéd, Hippolitáét s a szépséges Matildáét.

-- Már mondtam egyszer -- szólt Manfréd haragosan --, nevét se említsd annak a nőnek; ez órától legyen számodra idegen ő, ahogy nekem már az; röviden: Isabella! minthogy fiam már nem tudom, magamat ajánlom fel neked.

-- Istenem! -kiáltottfel Isabella, tévedéséből ocsúdva.

-- Mit hallok! Te, uram! Te! Aki apósom vagy! Aki Conrad atyja vágy! Aki a szelíd, erényes Hippolita férje vagy!

— Mondom, Hippolita többé nem nőm nekem mondta gőgösen Manfréd. -- Ez órában elválok tőle. Régóta sújt terméketlensége átkával: sorsom függ azon, hogy fiam legyen, s ez az éjszaka, én bízom ebben, új reménység dátumát jegyzi föl.

Ezekkel a szavakkal megragadta Isabella hideg kezét, s a leány szinte holtra vált félelmében és iszonyatában. Felsikoltott, hátrahőkölt. Manfréd fölemelkedett, hogy űzőbe vegye; ékkor a hold, amely már fenn volt, s a szemközti ablakszárnyon bevilágított, pillantása elé vetette a végzetes sisak tollazatát; az ablak magasságáig emelkedve viharzón ingott ide s tova, öblösen recsegő hang kíséretében. Isabella, mivel semmitől sem irtózott úgy, mint attól, hogy Manfréd valóra váltja kijelentését, az új fejleményből bátorságot merítve felkiáltott:

-- Lásd, uram! S nézd, maga.az ég kiált garázda szándékod ellen.

-- Ég és pokol sem állhat közém s célom közé -- mondta Manfréd, és közelebb lépett, hogy ismét megragadja a hercegkisasszonyt. E pillanatban nagy atyja képmása

-- azon pad felett függött, hol ültek volt -- mély sóhajt

248

bocsátott ki, és a festett kebel megemelkedett. Isabella háttal volt a képnek, és nem látta a mozdulatot, sem azt nem tudta, honnan jött a hang, csak ment, és így szólt:

-Haliga, uram! Minő hang volt ez? - és az ajtó felé igyekezett.

Manfréd háborodottan állt a menekülő Isabella -- aki már elérte a lépcsőt -- és a kép között, melyről nem tudta elvonni tekintetét, és amely megmozdult; és ami-, kor mégis tett néhány lépést a hercegkisasszony után, még akkor is hátrafelé, a képre nézve, látta, hogy a képmás kilép a keretből, s méltóságos és mélabús undorral a padlóra lép.

-- Álmodom? - kiáltott Manfréd visszatérve. -- Vagy ördögök szövetkeztek ellenem? Beszélj, pokolbéli jelenés ! Vagy ha ősöm vagy, miért szövetkeztél te is nyomorult leszármazottad ellen, ki máris busásan fizet. . .

Nem tudta a mondatot befejezni, mert a kísértet ismét sóhajtott, és jelt adott Manfrednek, hogy kövesse.

-- Vezess -- kiáltoíta Manfréd --, s én követlek a kárhozat küszöbére is!

A kísértet állhatatosán, de szomorúan vonult a galéria vége felé, és befordult a jobb kézre eső egyik szobába. Manfréd kis távolságból követte, félelemmel és zavarral tele, de eltökélten. Amint a szobába nyitott volna, az ajtót egy láthatatlan, erős kéz becsapta. A herceg, bátorságra kapva a késedelemtől, erőszakkal berúgta volna az ajtót, de az a legnagyobb erőfeszítésnek is ellenállt.

-- Ha a pokol ki nem elégíti kíváncsiságomat -- mondta Manfréd --, a hatalmamban álló emberi eszközöket fogom arra használni, hogy fajtám fönntartsam; Isabella" nem menekülhet előlem.

A hölgy, akiben a határozottságot rettegés váltotta fel azon pillanatban, amikor elhagy ta Manfréd szobáját, menekülésében lefutott a főlépcsőn. Lent megállt, nem tudva, merre irányítsa lépteit, sem azt, hogyan menekül-

249

hetne meg a herceg zsarnoki hatalmából. Tudta, a várkastélykapui zárva vannak, és az udvarban őrök állnak. Menjen-e, ahogy szíve sürgette, Hippolitához, s készítse elő a rá váró irgalmatlan végzetre -- ám az iránt kétsége sem támadt, hogy Manfréd ott fogja őt keresni, és nem lesz idő szenvedélye zsarnokságát elhárítani, mert kegyetlensége árra ösztökéli majd, hogy megkétszerezze a körmönfont törvénytelenséget. A késedelem talán időt ad a hercegnek arra, hogy eltűnődjék a lelkében megfogant szörnyűségen, vagy neki, Isa,bellának kedvezőbb körülményeket teremt, ha legalább csak ezen az éjszakán meghiúsítja Manfréd gyűlöletes tervét. De hol találjon menedéket? Hová bújjon az üldözők elől, hiszen Manfréd kétségtelenül felforgatja érte pincétől padlásig a várkastélyt?! Amint ezek a gondolatok sebesen átfutottak elméjén, felrémlett előtte egy föld alatti járat képe', amely a várkastély pincéjéből a Szent Miklós-templomba vezéL Vajha elérné az oltárt, mielőtt Manfréd kézre kerítené! Hisz tudta, bármily veszett is Manfréd, nem merné meggyalázni a hely szentségét; el is határozta tüstént, ha más mód nem kínálkozik a menekülésre, örökre a szent szüzek gyülekezetébe zárkózik, kiknek kolostora a templomhoz csatlakozott. Ezzel elszántan megragadott egy lámpást, mely a lépcsőház alján világított, és a titkos járat felé sietett.

A várkastély alsó részét bonyolult folyosórendszer vájta üregessé, és nem volt könnyű ekkora izgalomban meglelni a titkos járat ajtaját. Iszonyú csend honolt a föld alatti birodalomban, csak hébe-hóba feltámadó huzat csapdosta Isabella mögött a nyitva hagyott ajtókat, csak a rozsdás sarokvasak sírdogáló nyikorgása visszhangzóit a sötétség hosszú'labirintjában. Minden moccanás új borzalommal ijesztette Isabellát, de leginkább Manfréd haragos szavától iszonyodott, mellyel utána uszította cselédeit. Olyan csendben lépdelt, amennyire türelmetlenségében csak tudott, gyakran megállt és feszülten

hallgatózott, vajon követi-e valaki. Egy ilyen pillanatban azt hitte, halk sóhajt hall. Megremegett, s néhány lépést hátrált. Más pillanatban lépteket vélt hallani. Ereiben megfagyott a vér; arra gondolt, Manfréd követi. Amit csak a félelem felkavarhat, minden lehetőség agyába villant. Kárhoztatta magát meggondolatlan menekülése miatt, amely ott szolgáltatta ki Manfréd dühének, ahol kiáltozása nem hívhat segítséget. Ám a hang mintha nem a háta mögül hallatszott volna; ha Manfréd tudja, hogy ő hol van, akkor mögötte kell jöjjön: még akkor is az egyik keresztfolyosóban járt, és a léptek nagyon is tisztán hangzottak ahhoz, hogy forrásuk arrafelé legyen, ahonnan ő jött. E gondolattól megvidámodva, és abban a reményben, hogy a hercegen kívül bárkiben barátra lelhet, folytatta útját, midőn egy ajtó_r mely némi távolságban bal kéz felé félig nyitva állt, csendben kitárult, ám mielőtt a lámpa, melyet Isabella ugyanakkor felemelt, leleplezte volna az ajtónyitót, az ismeretlen óvatosan visszahúzódott a fény elől.

Isabellát minden apróság rémítette, és most habozott, vajon folytassa-e útját. Manfrédtól való iszonya azonban erősebb volt bármi más félelemnél. A puszta tény, hogy az ismeretlen ki akarja őt kerülni, elég volt arra, hogy bátorságot merítsen belőle. Nyilván a várkastély valamelyik cselédje az, gondolta. Szelíd természete nem szerzett ellenséget, és ártatlanságának tudatában remélte, hogy a szolgák, hacsak nem a herceg küldte őket a nyomába, inkább segítik, mint akadályozzák menekülését. E megfontolásokból erőt merítve, és abban a hitben, hogy -- már amennyire megfigyelhette -- a föld alatti folyosó szájánál van, a felé az ajtó felé tartott, mely kinyílt előtte; ám ekkor egy hirtelen légvonat kioltotta lámpáját, és Isabellát sírbolti sötétség zárta körül.

Szó le nem festheti a hercegnő rémületes helyzetét. Egyedül ilyen félelmes helyen, a nap szörnyű eseményeivel emlékezetében, a menekülés reménye nélkül, minden

257

pillanatban Manfréd megjelenését várva, és abban a korántsem megnyugtató tudatban, hogy karnyújtásnyira áll valakitől, akiről semmit sem tud, s aki, úgy látszik, valamilyen oknál fogva itt bujkál — e zűrzavarosán agyába toluló gondolatok és aggodalmak már-már elborították Isabella eszméletét. Az ég szentjeinek ajánlotta magát, és lélekben segítségükért folyamodott. Jó ideig állt így a kétségbeesés kínjai közt. Végül, amilyen csendben csak tudott, az ajtó után tapogatózott, és amint megtalálta, reszketve belépett a kazamatába, ahonnan a sóhaj t és a lépteket hallotta. Pillanatnyi örömmel töltötte el, hogy a felhős hold egy megtört sugara beragyog a kazamata mennyezetén, mely úgy látszik, beomlott, és a résből, nem tudta pontosan megállapítani, föld- vagy tetődarab csüng alá, mintha kívülről nyomta volna be valami. Mohón tartott a nyílás felé, midőn egy emberi alak rémlett elé, aki szorosan a falhoz lapulva állt. Felsikoltott, mert azt hitte, eljegyzett vőlegényének, Conradnak szellemét látja. Az álak előrelépett, és fojtott hangon így szólt:

-- Ne félj, hölgy, nem bántalak.

Isabella szemernyit felbátorodott az idegen szavaitól és hangjának színezetétől, és arra gondolt, ez lehet az a valaki, aki az ajtót kinyitotta. Elegendő lelkierőt gyűjtött, hogy megszólaljon:

-- Uram, bárki légy, szánj meg egy boldogtalan hercegnőt, ki a végpusztulás szakadékának peremén áll: segíts gyorsan kiszabadulnom e végzetes várkastélyból, mert különben pár pillanat, s örök nyomorúság lesz a sorsom.

-- Jaj ! - válaszolt az idegen. -- Mit tehetnék én a segítségedre?. Meghalnék érted, de nem ismerem a várkastélyt, s szándékom...

-- Ó — mondta Isabella, sietve az idegen szavába vágva --, csak annyit segíts, hogy megleljük a csapóajtót; vala-

252

hol itt kell lennie, s ez a legnagyobb szolgálat, melyet nekem tehetsz; mert pillanatnyi veszteni való időm sincs, így szólt, és a padlaton kezdett tapogatózni, arra biztatva az idegent, hogy egy sima rézlapot keressen, mely valamelyik kőlapba van beágyazva.

-- Az a zár -- mondta Isabella —, rugóra nyílik, s én tudom a titkát. Ha azt megtalálom, megmenekülhetek, ha nem, sajnos, lovagias idegen, attól félek, részesévé teszlek szerencsétlen sorsomnak: Manfréd rád fog gyanakodni, hogy szökésemben te nyújtottál segédkezet, s ítéletében bűnösnek fogsz találtatni.

-- Életem mit sem ér -- mondta az idegen --, s megnyugvás lenne számomra, ha úgy veszíteném el, hogy téged Manfréd zsarnokságától megszabadítani segítettelek.

-- Nagylelkű ifjú -- mondta Isabella —, hogyan tudnám valaha is meghálálni. . .

Amint kiejtette száján e szavakat, a holdfény egy sugara, mely a romos törmeléken át viliózott be fentről, egyenest a keresett zárra hullott.

-- Ó, csoda! -- kiáltott Isabella. -- íme, a csapóajtó! -- És egy kulcsot véve elő, megérintette a rugót. A fal széthúzódott, és felfedett egy vasgyűrűt.

— Emeld ki az ajtót -- mondta a hercegnő. Az idegen engedelmeskedett; az ajtólap mögött kőlépcsők tűntek elő, melyek egy vaksötét üregben vesztek el.

-- Itt kell leszállnunk -- mondta Isabella --, kövess; bármily sötét és zord is, utunk nem téveszthetjük el; egyenesen Szent Miklós templomába visz. De talán — tette hozzá a hercegnő tartózkodón -- neked nincs is okod arra, hogy elhagyd a várkastélyt, s nekem sincs rá okom, hogy továbbra is igénybe vegyem szolgálataidat ; pár perc múlva biztonságban leszek Manfréd dühétől; csak azt tudasd velem, kinek vagyok olyannyira lekötelezettje.

-- Mindaddig nem hagylak el -- mondta mohón az idegen --, amíg biztonságba nem helyeztelek, s ne gondolj

255

engem nagylelk^bboek, mint amilyen vagyok; bár te vagy fő gondom, Hercegnő.. .

Az idegen beszédét_vközeledő hangok szakították hirtelen félbe, s hamarosan a szavak is érthetővé váltak:

-- Ne beszéljetek nekem boszorkányságról; mondom, hogy a várkastélyban kell lennie, s én meglelem, minden varázslat ellenére is.

-- Istenem -- sikoltott Isabella --, ez Manfréd hangja! Gyorsan, különben elvesztünk! Húzd be magad után a csapóajtót!

így szólt, és óvatosan leszállt a lépcsőn; amint az idegen sietve követte volna, kicsúszott keze közül az ajtó; lehullott, s a rugó rácsapódott. Minthogy nem figyelte meg, Isabella hogyan csinálta, hiába próbálta felnyitni újra, és már nem volt ideje, hogy több kísérletet tegyen. A lezuhanó ajtó hangját Manfréd is meghallotta, aki a hang által vezérelve, sietősen közeledett fáklyás szolgái kíséretében.

-- Ez csak Isabella lehet! -- kiáltotta Manfréd, mielőtt a kazamatába lépett. -A föld alatti járaton akar menekülni, de még nem juthatott messzire! — Milyen nagy volt azonban a herceg meglepetése, mikor Isabella helyett arra a pórlegényre esett a fáklyák fénye, aki, Manfréd legalábbis úgy hitte, a sisak alatt sínylődik!

-- Árulá! -kiáltotta Manfréd. -- Hogyan kerültél ide? Azt hittem, fönn vagy az udvarban, s büntetésedet töltőd.

— Nem vagyok áruló — válaszolta a fiatalember bátran --, s nem bűnért vezeklek.

-- Vakmerő gazember! -- kiáltotta Manfréd. -- Haragom akarod-e magadra vonni? Azt mondd meg, hogyan menekültél meg onnan föntről! Megvesztegetted őreidet, s ezzel halálra ítélted őket.

— Szegénységem — válaszolta a pór higgadtan — fölmenti őket; s bár egy zsarnok dühének szolgálói, hűsége-

254

sek hozzád, s nagyon is készségesen teljesítik igaztalan . parancsaid.

-- Oly vakmerő lennél-e hát> hogy kihívod bosszúmat? -- kiáltott a herceg. — A kínvallatás majcTigaz beszédre bír. Mondd meg, megtudom úgyis, kik voltak segítőid? .

— Az, az ott, az volt a segítőm -- mondta az ifjú mosolyogva, és a mennyezetre mutatott. Manfréd parancsára felemelték a fáklyákat, és láthatóvá vált, hogy a bűvös sisak egyik arcvédője tört utat az udvar kövezetén át, nyilván amikor a szolgák eleresztették, hogy a parasztra bukjon, s miután bezúzta a kazamatát, rést hagyott, melyen az ifjú átpréselte magát, alig pár perccel Isabella megjelenése előtt.

-- Ez volt hát az út, melyen alászálltál? -- kérdezte Manfréd.

-- Ez -- mondta az ifjú.

— De mi volt az a zaj -- kérdezte Manfréd —, mit akkor hallottam, midőn a kazamatába léptem?

-- Ajtócsapódás -- válaszolt a paraszt.

-- Azt hallottam én is. De milyen ajtó csapódott? kérdezte gyorsan Manfréd.

-- Nem ismerem a várkastélyodat -- mondta a paraszt --, s első ízben léptem át küszöbét; e kazamata az egyetlen belső helyiség, amelybe lábam tettem eddigelé.

-- De mondom neked —szólt Manfréd (nagyon szerette volna tudni, vajon felfedezte-e az ifjú a csapóajtót) --, ebből az irányból jött a hang: s szolgáim is így hallották.

-- Uram -- szakította félbe egyikük szolgálatkészen --, bizonyosan a csapóajtó volt, s ez itt menekülni akart.

-- Fogd a szád, barom! -- förmedt rá a herceg. -- Ha menekülni akart, hogyan jöhetett erre az oldalra? Saját szájából akarom hallani, miféle hang volt az. Életed most attól függ, igazat szólsz-e!

-- Az igazság drágább nekem, mint az életem.- mondta a paraszt. -- S nem kellene az egyik a másik árán.

255

-- Nocsak! líjúíllpzófus -- mondta gúnyosan Manfréd -,'mondsza csajrrnáféle hangot hallottam én?

-- Kérdezd azt, amire válaszolni tudok -- válaszolta amaz --, s tüstént adj halálra, ha nem az igazságot mondom.

-",

Manfréd, akit tffrjjtnetíenné tett az ifjú rendíthetetlen bátorsága és kÖz^rf,^kiáltott:

-Hát akkor, igazság embere, felelj, de gyorsan: a csapóajtó döngését hallottam én?

-- Azt -- válaszolta az ifjú.

-- Azt! -- mondta a herceg. -- S honnan vetted, hogy -ott csapóajtó van?

-

-- Megláttam a rézlemezt a holdfényben -- válaszolta a pór.

-- És mi súgta meg neked, hogy zárnak kell ott lennie? -- kérdezte Manfréd. -- S hogyan fedted fel működése titkát?

-- A gondviselés, mely kiszabadított a sisak alól, képes arra, hogy a zár nyitjára is rávezessen.

-A gondviselés messzebbre is vezethetett volna, el haragom hatóköréből -- mondta Manfréd. -- Mikor a gondviselés megmutatta, hogyan nyisd ki a zárat, nyilván bolonddá is tett mindjárt, mert nem tudtál a kegyé

vel élni. Miért nem követted az utat, mely menekülésed jelentette? Ugyan miért zártad be magád előtt a csapóajálwáyett, h0gy leszálltai volna a lépcsőn ? Megkérdhetném tőled, uram -- mondta a paraszt —, hogy én, ki ismeretlen vagyok várkastélyodban, honnan tudhattam volna, hogy az a lépcsőkijárathoz vezet. De én megvetem azt, ki a kérdések elől kitér. Bárhová

is vezessen az a lépcső -- lehet, hogy megtaláltam volna az utat --, rosszabb helyzetbe nem kerülhettem volna, mint amilyenben vagyok. De az igazság ez: kicsúszott kezemből az ajtó, s te tüstént jöttél. Riasztó jelet adtam, s akkor már nem számított, egy vagy két perc múlva kerülök-e fogságodba.

256

Éveidhez képest megátalkodott gazember vagy mondta Manfréd --, s ezért megfontolandó a gyanú, vajon nem áltatsz-e engem; még most sem mondtad meg, hogyan nyitottad ki a zárat.

-- Ezt tüstént megmutatom neked, uram -- mondta a paraszt, s egy föntről lehullott követ felragadva a csapóajtóhoz ment, és ütni kezdte a rézlemezt, mely eltakarta; húzni akarta az időt a hercegnő menekülése érdekében.

Az ifjúi tisztaság és szellemének kiválósága megrendítette Manfrédét. Mi több, hajlandóságot érzett arra, hogy kiengesztelődjék az iránt, aki bűnös sem volt. Manfréd nem volt afféle vad tirannus, ki oktalan kegyetlenségben kéjeleg. Sorsának körülményei zordonná tették természetét, amely pedig eredendően emberséges volt; erényei mindig felülkerekedtek, ha szenvedély nem homályosította el agyát.

Míg a herceg ilyen feszült izgalomban állt, távolról zavaros hangok szűrődtek a kazamatába. A közeledő hangokban Manfréd felismerte egyik cselédjének kiáltozását, azok közül, akiket Isabella felkutatására szétzavart a várkastélyban.

-- Hol az urunk? Hol van a herceg?

-- Itt vagyok -- mondta Manfréd, ahogy közelebb értek. -- Megleltétek-e a hercegnőt?

Az első, ki odaért, így válaszolt:

-- Örülünk, hogy téged megleltünk, ó, uram.

-- Engem! -- kiáltott a herceg. -- A hercegnőt, megtaláltátok a hercegnőt?

-- Már azt hittük, hogy megtaláltuk, uram -- válaszolta az egyik fickó, aki rémülten nézett —, de aztán mégsem őt...

-- Mit de! -- kiáltott a herceg. -- Elmenekült? -Jaquez meg én, uram. . .

-- Igen, én meg Diego... — szakította félbe a másik, aki még feldúltabban ért oda.

257

-- Egyszerre csak egy ikótök jártassá a száját -- mondta Manfréd. -- Azt kérdem tőletek, hol van a hercegnő?

-- Nem tudjuk -felelték azok egyszerre --, de azt tudjuk, hogy majd eszünk vette a félelem.

-- Azt látom, tökfejek -mondta Manfréd. -Mi rémisztett meg így?

.

-- Ó, uram -- mondta Jaquez --, Diego oly látomást látott! Fenséged nem fog hinni a szavunknak.

-- Miféle új képtelenség ez? -- kiáltott Manfréd. -- Rögtön feleljétek, vagy istenemre. .'.

-- Kegyelmezz, uram, s ha fenségednek úgy tetszik, hallgass meg bennünket -- mondta a szegény fickó. Diego meg én;. .

— Igen, uram — kiáltott a társa —, én meg Jaquez. . .

-- Nem megtiltottam, hogy egyszerre jár tassátok a szátokat? —rivallt rájuk a herceg. — Te, Jaquez, te válaszolj, mert a másik bolond még zagyvább nálad is; mi történt?

-- Kegyes uram -- mondta Jaquez --, bár fenséged tetszésére szólna beszédem! Szóval így esett: Diego meg én fénség'ed parancsához hűen az ifjú úrnő keresésére indultunk; de mivelhogy élés elménkkel rögtön felfogtuk, hogy netán ifjú uram szellemével találkozhatunk, úgy mondva, fenséged fiának szellemével, Isten legyen irgalmas árva lelkének, mivel hogy nlég nem részesült keresztény temetésben...

-- Tökkelütött! -kiáltotta Manfréd feldühödve. -- Hát csak szellem volt, amit láttatok?

-Ó, rosszabb! Rosszabb, uram! -- kiáltotta Diego. -- Amit én láttam, az, szentuccse, tíz egész szellemmel is felért!

,

-Türelmet, egek! -- mondta Manfréd. -- Ez a két bolond megőrjít. Takarodj a szemem elől, Diego! Te meg, Jaquez, egyetlen szóval felelj : józan vagy? őrült vagy? Te ésszel szoktál élni: ijesztgette csak magát az a másik tökkelütött, rajtad meg fogott az ijedtség! Beszélj, mi az, amit látni vélt?

258

-- Kegyelmes uram -- válaszolt Jaquez reszketve —, hisz épp azt akartam elmondani fenségednek, hogy ifjú urunk, Isten legyen irgalmas lelkének! balszerencsés szerencsétlensége óta, fenséged hűséges szolgái közül senki -- mert azok vagyunk uram, de csakugyan, noha szegények vagyunk --, mondom, senki, de senki nem merészelt egymagában mozdulni a várkastélyban sehova, hanem csak párosával: így hát Diego meg én, mivelhogy úgy gondoltuk, ifjú úrnőnk tán a nagy galérián lehet, felmentünk oda megkeresni őt, és megmondani neki, hogy fenséged valamit tudatni akar vele.

-- Kétbalkezes bolondok! -- kiáltotta Manfréd. -- S épp akkor kapott egérutat, mert ti féltetek holmi krampuszoktól ! Bitangok! Én fönn voltam a galérián; onnan jöttem ide.

-- Azért ő még éppenséggel ott lehetett volna -- mondta Jaquez --, de vigyen el az ördög, ha még egyszer fölmegyek utána! Szegény Diego! Amondó vagyok én, nem heveri ki ezt ő soha!

-- Kiheverni? Mit? -kérdezte Manfréd. -- Megtudom végre, mi ijesztette meg ezeket a semmirekellőket? Csak az időm megy rájuk; utánam, szolgák! Majd én megnézem, mi van ott, a galérián.

•

-- Az Isten szent szerelmére, jóságos uram, ne menj a galériára! -kiáltottaJaquez. -Bizisten, maga a Sátán költözött a galériáról nyíló nagy szobába.

Manfréd mindeddig oktalan vakrémületnek tulajdonította szolgái rettegését, de most felneszeit erre az új körülményre. Eszébe ötlött a kép tüneménye, a galéria végén levő szoba ajtajának hirtelen becsapódása. Hangja elcsuklott, és zavarodottan kérdezte, mi van a nagy szobában.

-- Uram -- mondta Jaquez --, mikor Diego meg én a galériára értünk, ő ment elöl, merthogy aszongya, több bátorság szorult volna beléje, mint belém. Szóval, amikor a galériára értünk, senkit sem találtunk ottan.

259

Minden pad és szék alá bepillantottunk, de senkit se leltünk.

-

-- A képek mind a helyükön voltak? -- kérdezte Manfred.

— Igenis, uram — mondta Jaquez —, de arra nem is gondoltunk, hogy mögéjük nézzünk.

-Jól van, jól -- kiáltott Manfréd --, gyerünk tovább!

-- Amikor a nagy szoba ajtajához értünk folytatta Jaquez --, azt zárva találtuk.

— És ugye nem tud tatok kinyitni? —kérdezte Manfréd.

— Úgy, ügy, uram, szentuccse nem! — felelte a szolga. -Né csak, de nem is én voltam, hanem Diego: ő vitézkedett ottan, s ment volna tovább, mikor pedig én azt tanácsoltam, né menjen,,s most is aszondom, vak legyek,

¹ ha még egyszer bezárt ajtóval próbálkozom.

-- Ne komédiázz;- mondta Manfréd megborzongva --, hanem azt mondd, mit láttál a nagy szobában, amikor kinyitottad az ajtót.

-- Én, uram, én nem láttam semmit -- mondta Jaquez --, merthogy én Diego háta mögé álltam. De hallottam a neszt.

— Jaquez — mondta Manfréd ünnepélyes hangon --, őseim lelkére kényszerítlek, felelj : mit láttál, mit hallottál?

— Diego látta — felelte Jaquez —, nem én, uram, én csak a neszt hallottam. Alighogy kinyitotta az ajtót, Diego felkiáltott. S már futott is visszafelé, én meg, uram, vesd el magad, utána, közben mondom neki: „A szellem volt? A szellem!" „Nem a, "mondja Diego, s haja fölmered, hanem egy órjás, azt hiszem, talpig vasban, mert a lábát, azt láttáin, meg a lába szárának egy darabját, aztán amit láttam belőle, az akkora volt, mint az a sisak odalenn, az udvarban." Amint ezt Diego mondogatja, hát, uram, dühös mozgolódást hallottunk, meg páncélcsörömpölést, mintha az órjás épp kelne föl, mert Diego még azt is mondta, hogy úgy gondolja, az órjás

260

egy cseppet ledűlhetett, mert a lába feje meg a lába szára ki volt nyújtóztatva szobahosszat a padlón. Mielőtt elérhettük volna a galéria végét, hallottuk ám, hogy a nagy szoba ajtaja becsapódik mögöttünk, de szentucscse, nem mertünk visszapislogni sem, mert hátha a sarkunkban van az órjás, de most, hogy utánagondólok, hallanunk kellett volna, ha nyomunkba veti magát. Az Isten szerelmére, jó uram, küldess papért, s füstölje meg várkastélyodat, mert bizonnyal el van varázsolva!

-- Úgy, úgy, uram! - kiáltották egyhangúlag a szolgák --, különben el kell hagyjuk felséged szolgálatát!

-- Csend, vénasszonyok! -- kiáltott rájuk Manfréd --, s kövessetek; majd én megtudom, mit jelent mindez.

-- Mi nem! -- kiáltották egyhangúlag. -- Mi, uram, fenséged összes kincséért sem tesszük lábunkat a galériára!

A pórlegény, aki mindeddig csendben álldogált, most megszólalt:

- Megengedné-e fenséged, hogy én megpróbálkozzam e kalanddal? Sem életem, sem halálom senkit nem érint: a gonosz angyaloktól nem félek, a jókat nem bántottam soha.

-- Viselkedésed ellene mond külsődnek — szolt Manfréd, s bámulva és meglepetten szemügyre vette az ifjút. -- E pillanattól jutalmazom bátorságodat; de mostani helyzetemben-folytatta sóhajtva --, nem merek csak önszememnek hinni. Mindazonáltal megengedem, hogy elkísérj.

Manfréd, amikor Isabella nyomába eredt a galériáról, egyenesen felesége lakosztályába sietett, arra gondolva, hogy a hercegnő oda menekült. Hippolita megismerte lépteit, és aggódó szerelemmel fölemelkedett, hogy urát fogadja, akit nem látott fiuk halála óta. Bús örömmel repült volna a keblére, de ura durván félrelökte, s így szólt:

»

Hol van Isabella?

261

- Isabella! De uram! -- sikoltott föl a meglepett Hippolita.

-- Igen, Isabella! -- kiáltott Manfréd dölyfösen. -- Isabellát akarom, de tüstént!

— Uram — felelte Matilda, aki látta, milyen mélységesen megrázta anyját Manfréd viselkedése —, Isabella mindazóta nincs velünk, mióta fenséged a lakosztályába parancsolta őt.

-- Azt mondjátok, hol van -- parancsolta a herceg --, ne azt, hol volt!

-- Jó uram -- mondta Hippolita — lányod igazat mond: Isabella a te parancsodra hagyott el bennünket, s mindazóta nem tért vissza; de jó uram, nyugalomra van szükséged; vonulj vissza, s pihenj, e sötét nap szétzilált. Isabella reggel parancsodra készen áll.

-- Akkor hát tudod, hol van? -- csattant fel Manfréd. -- Azonnal mondd meg, mert egy percet sem veszthetek! S te, asszony -- így szólította nejét --, parancsold hozzám tüstént káplánodat!

— Isabella hitem szerint hálókamrájában van — válaszolta nyugodtan Hippolita. -- Nincs ahhoz szokva, hogy ily késői órán virrasszon. Az Isten szerelmére, én uram — folytatta —, tudasd velem, mi dúlt föl így: megsértett talán-Isabella?

— Ne zaklass kérdésekkel — mondta Manfréd. — Azt mondd, hol van ő.

-- Matilda érte megy -- mondta a hercegné. -- Ülj le, uram, s nyerd vissza szokott erélyedet.

— Hogyan? -- kiáltott a herceg. -- Féltékeny vagy talán Isabellára, hogy beszélgetésünkön jelen kívánsz maradni?

•- Istenem, uram! -- mondta Hippolita. -- Mi jutott eszedbe?

-- Majd megtudod, nem is oly sokára -- mondta a kegyetlen herceg. -- Küldd hozzám káplánodat, magad pedig itt várj kényre-kegyre.

262

E szavakkal kirohant a szobából, és Isabella keresésére indult; otthagyva a csodálkozó hölgyeket, akiket villámütés gyanánt értek szavai és dühöngő viselkedése, és akik hiábavaló találgatásba merültek afelől, mi foroghat a herceg fejében.

Manfréd visszafelé tartott a kazamatából a paraszt és néhány szolgájának kíséretében, akiknek megparancsolta, hogy vele tartsanak. Megállás nélkül haladt föl a lépcsőn mindaddig, amíg a galériára nem ért, ahol az ajtóban Hippolitával és káplánjával találkozott.

Amikor Manfréd elzavarta volt Diegót, az egyenesen a hercegné lakosztályába sietett annak riasztó hírével, aminek szemtanúja volt. A kitűnő hölgy éppúgy nem kételkedett a látomás valódiságában, miként Manfréd sem, mégis hajlandónak mutatkozott úgy tenni, mintha a szolgák lázálmának tekintené. Ámde megóvni óhajtván urát minden további megrázkódtatástól, úgy döntött, legyen inkább ő az áldozat, ha már a sors ezt az órát rendelte pusztulásukra. A temérdek szomorúság előkészítette már arra, hogy ne remegjen, ha szemtől szemben áll velük. Elbocsátotta a vonakodó Matildát, aki hiába csengett a kegyért, hogy anyjával tarthasson, és csak káplánját vitte magával. Hippolita átvizsgáita a galériát és a nagy szobát, és most, nyugodtabb lélekkel, mint néhány órával korábban, fogadta urát, és megnyugtatta afelől, hogy a gigászi láb és lábszár látványa puszta dajkamese volt; nem kétséges, a szolgák agyréme, amit a félelem és az éjszaka sötét és rémes órái sugalltak" ő és a káplán átvizsgált mindent a szobában, és mindent a szokott rendben talált.

Manfréd, bár meg volt győződve arról, akárcsak a felesége, hogy a látomás nem a képzelet műve volt, kissé föleszmélt lelkének viharából, melybe a sok rendkívüli esemény taszította. Szégyenkezett is, amiért olyan embertelenül bánt a hercegnével, aki minden igazságtalanságot a gyengédség és kötelességteljesítés új jelével vi-

263

szonzott, és érezte szívébe gyűlni hercegnéje iránt visszatérő szerelmét, ám nem kevésbé szégyellte azt, hogy önvád gyötri valaki miatt, aki ellen gondolatban még gonoszabb merényletre készül; megzablázta hát szívének vágyakozását, s nem hajolt még a szánalomra sem. Lelke ezután a teljes gonoszságba fordult. Hippolita rendíthetetlen engedelmességéből ura arra a ránézve hízelgő következtetésre jutott, hogy a hercegné nemcsak türelemmel belenyugszik, majd a válásba, de, ha neki úgy tetszik, engedelmesen fog azon is fáradozni, hogy Isabellát a házasságra rábeszélje. Ám alig élvezte a förtelmes remény mámorát, máris arra kellett döbbennie, hogy Isabellát nem találták meg. Föleszmélt, és parancsot adott, hogy a várkastélyba vezető minden út szigorúan őriztessék, s hogy cselédei életükkel lakóinak, ha bárkit, aki a kastélyból távozni akar, megtűrnek azokon. A pórlegényt, akivel kegyesen beszélt, a lépcső melletti kis szobába parancsolta, ahol egy prices szolgált nyughelyül.! A szoba kulcsát Manfréd maga tette el, miután tudatta az ifjúval, hogy reggel beszéde lesz vele. Aztán elküldte szolgáit, s egy bólintásfélével komoran elbocsátva Hippolitát, lakosztályába tért.

"

Második fejezet

Matilda, aki Hippolita parancsára hálókamrájába ment, semmi hajlandóságot nem érzett arra, hogy elnyugodjék. Öccsének me'grázó sorsa mélyen megillette. Hogy Isabellát nem látja, az meglepte; ám nemes lelkét riasztó félelemmel töltötték el atyja különös szavai, szerfelett tomboló viselkedése, és feleségére, a hercegnére szórt homályos fenyegetései. Aggódva leste-várta fiatal szolgálójának, Biancának jöttét, akit elmenesztett megtudakolni, mi történt Isabellával.

Bianca hamarosan visszatért, s közölte úrnőjével, amit

264

a szolgáktól megtudott: azt, hogy Isabellának nyoma veszett. Mesélt a pórlegény kalandjáról, akit a kazamatában találtak, s a cselédek kusza históriájához sok csacska hozzátoldást fűzött; főként a galérián lévő szobában látott gigászi láb és lábszár történeténél időzött hosszasan. Ez utóbbi körülmény annyira megrémítette Biancát, hogy igen megörült, amikor Matilda közölte vele, nem szándékszik nyugovóra térni, hanem virraszt reggelig, amíg a hercegné föl nem ébred.

Az ifjú hercegkisasszonyt kimerítették a talányok: miért szökött meg Isabella? Miért fenyegeti apja az édesanyját?

-- S mi dolga lehet, ilyen sürgető, a káplárinak? kérdezte Matilda. Titokban akarja öcsém tetemét eltemettetni a kápolnában?

-- Ó, úrnőm - mondta Bianca --, én már kitaláltam. Minthogy te lettél örököse, amiatt nyugtalan, hogy nincs még férjed; mindig is fiúgyermekeket akart, fogadni mernék, most meg unokákért türelmetlenkedik: már látom is rajtad a menyasszonyi ruhát, hálistennek, végre ennek is eljött az ideje. Jóságos úrnőm, most, hogy ilyen nagy hercegnő lettél, ugye nem taszítod el magadtólhűséges Biancádat, s nem teszed fölibém Donna Rosarát?

-- Szegény Biancám -- mondta Matilda --, milyen sebesen futnak gondolataid! Mit vettél észre öcsém halála óta Manfréd viselkedésében, mely irántam való gyöngédségének gyarapodásáról beszélne? Nem, Bianca, az ő szíve mindig idegen volt hozzám, de ő az én atyám, s nem szabad rá panaszszót mondanom. Látod, ha elzárta is tőlem atyám szívét az ég, csekély érdemeimet túlfizeti anyám gyengédségében. Ó, az én drága jó anyám! Igen, Bianca, itt érzem én Manfréd nyers természetét! Ha durva hozzám, én türelmes vagyok, de a lelkem vérzi fel, mikor tanúja vagyok anyám iránti oktalan szigorának.

265

.- Ó, úrnőm — mondta Bianca --, minden férfi így bánik asszonyával, ha ráunt.

-- S te épp^ akkor beszélsz nekem férjről -- kiáltott Matilda --, mikor atyám szándéka az, hogy végezzen velem?

-- Akkor kell legjobban a szerencse, úrnőm -- felelte Bianca. -- S ha már nagyasszony leszel, jöjjön, aminek jönnie kell. Néni kívánlak látni holmi zárdában búslakodva, pedig legszívesebben azt csinálnád, ha rajtad állna, s ha engedné anyád, aki tudja, hogy még a rossz férj is jobb, mint a semmi. Jézusmária! Miféle lárma ez? Szent Miklós, oltalmazz! Csak tréfáltam, úrnőm.

.— A szél az — mondta Matilda —, amint átfú a lőréseken fönn a toronyban; ezerszer hallhattad.

-- Meg aztán, amit mondtam, nem bántó szándékkal mondtam: nincs abban semmi vétek, ha házasságról beszél az ember. Szóval, úrnőm, ahogy az imént mondtam^ ha Manfréd urunk egy csinos hercegecskét hozna néked vőlegénynek, te, miközben bókolnál előtte, nyilván tudtára adriád, hogy helyette inkább Krisztust választattad volna jegyesedül.

— Hála az egriek — mondta Matilda --, nem forgók ilyen veszélybéri. Tudod te jól, mennyi kérőm volt, s ő mind elutasította.

-- S te, mint engedelmes leánya, még meg is köszönted néki, igaz-e? De hallgass rám, úrnőm, tegyük fel, holnap reggel a nagy tanácsterembe rendelne, s te ott egy tündérszép ifjút látnál á jobbján, nagy fekete szemű, sima fehér homlokú, hollófürtű herceget, egy ifjú hőst, aki a Jóságos Alfonso képmására hasonlít, melyet órákon át szoktál nézegetni fönn, a galérián egymagádban. . .

-- Ne szólj könnyelműen arról a képről -- szakította félbe Matilda sóhajtva.'- Tudom, szokatlan imádattal nézem én azt a képet, de ne hidd, hogy festett vászonba lettem szerelmes. A herceg erényes jelleme, a hódolat, mélyet emléké iránt ariyárii belém plántált, az imák, melyeket, nern tudom, miért, vele együtt sírjára ontunk,

266

mindez arról győzött meg, hogy sorsom, így vagy úgy, de hozzá van kötve.

-- Édes Istenem! mondta Bianca. -- Hogyan lehetne ez? Mindig is úgy hallottam, a te családod semmiféle atyafiságban nincs az övével. S mondhatoni, egyáltalán nem értem, miért kell az én úrnőmnek, a hercegnének jeges reggelen s nyirkos estéken a sírjához küldenie téged, hogy ott imát mondj: a naptár szerint nem szent ó. Ha már imádkoznod kell, mért nem parancsol rád, hogy a mi nagy Szent Miklósunkhoz folyamodj? Hidd el, ő az a szent, akihez férjért imádkozni érdemes.

— Talán kevésbé illette volna lelkemet — mondta Matilda --, ha anyám elém tárja az okokat: talán a titok^ melyet kebelébe zár, talán az ösztökél engem erre a — nem is tudom megnevezni, mire. Minthogy anyám semmit sem tesz merő szeszélyből, bizonyosra veszem, valami titok lappang a mélyben; igen, tudom: a gyászgyötrelemben, mely öcsém halálán elfogta őt, néhány bizalmas szó csúszott ki ajkán erről.

-- Ó, drága úrnőm -- sikoltott föl Bianca --, mik lehettek azok a szavak?!

-- Nem -- mondta Matilda. -- Ha szülőnk elejt néhány szót, melyet legszívesebben visszavonna, a gyermek kötelessége a hallgatás.

- Ó! Megbánta, hogy kiszaladt a száján? -- szólt Bianca. -- Megbízhatsz bennem, úrnőm, ha mondom.

-- Az én kis titkaimat, ha volnának egyáltalán, elmondanám -- mondta Matilda --, de az anyámét soha; a gyermek szemét s fülét csak arra. nyissa, amire szülői késztetik.

-- No jó, úrnőm- mondta Bianca —, te szentnek születtél, s a hivatásnak haszontalan ellentállni: végül mégiscsak kolostorban végzed. De itt van Isabella, úrnőm, ő nem lenne ilyen tartózkodó velem: ő hagyná, hogy ifjú emberekről beszéljek neki; ha csinos lovagocska ér-

267

kezett a várkastélyba, tudtomra adta, mennyire szeretné, ha öcséd, Conrad rá hasonlítana.

-- Bianca -- szólt Matilda --, ne merészeld barátnőmet tiszteletlen hangon emlegetni. Isabella derűs kedélyű, ám a lelke tiszta, mint maga az erény. Ismeri haszontalan, pletykás jókedvedet, s hébe-hóba talán bátorított is, hogy elvond a mélabútól, s felélénkítsd a magányt, melyben atyám tart bennünket.

₍

— Szűzanyám! — mondta Bianca megriadva. -- Itt van megint! Drága úrnő" m, te semmit se hallasz? Bizonyosan kísértet jár a várkastélyban!

— Csend !• — mondta Matilda. — S figyelj! Valóban úgy hittem, hangot hallok, de bizonyára képzelődtem. Félelmed, azt hiszem, megfertőzött engem is.

-- Nem úgy van az, úrnőm -- mondta Bianca, valósággal sírva gyötrelmében --, hangot hallottam, ha mondom!

-- Van valaki az alattunk lévő szobában? - kérdezte a hercegnő.

-- Kinek volna bátorsága ott aludni -- kérdezte Bianca --, mióta öcséd nevelője, a híres csillagjós felakasztotta ott magát? 'Most már biztos, úrnőm, hogy az ő szelleme meg az ifjú hercegé ott a szobában adtak találkát egymásnak. Az Isten szerelmére, meneküljünk anyád lakosztályába!

-- Megparancsolom, ne mozdulj -- mondta Matilda. -- Ha szenvedő szellemek, mérsékelhetjük kínjukat, ha kikérdezzük őket. Nem állhat szándékukban bennünket bántani, minthogy mi sem sértettük őket, s ha mégis szándékukban áll, egyik szoba éppolyan biztonságos, mint a másik. Nyújtsd az olvasómat; imát mondunk, s aztán megszólítjuk őket.

— Drága úrnőm — mondta Bianca —, a világért sem szólítanék meg kisértetet!

Amint ezeket a> szavakat kimondta, hallották, hogy a Matilda szobája alatti kisszoba ablakszárnya nyílik.

268

Figyelmesen hallgatóztak, és néhány pillanatra úgy rémlett, valaki énekel, ám a szavakat nem tudták kivenni. -- Nem lehet gonosz szellem -- mondta a hercegnő halkan. — Ez kétségtelenül a ház népéből valaki. Nyisd ki az ablakot, s akkor megismerjük a hangot.

- De én csakugyan nem merem kinyitni, úrnőm mondta Bianca.

-- De te csakugyan nagy bolond vagy -- mondta Matilda, s maga nyitotta ki csendben az ablakot. Ám az ablaknyitás zaját meghallhatta az a valaki ott lenn, mert elnémult.

- Van lenn valaki? - kérdezte a hercegnő. -- Ha igen, szóljon.

-- Igen -- mondta egy ismeretlen hang.

-- Kicsoda? -- kérdezte Matilda.

— Valaki, aki idegen itt — válaszolta a hang.

-- Miféle idegen vagy? -- kérdezte Matilda. -- S hogy kerültél ide ezen a szokatlan órán, mikor a várkastély kapui mind zárva vannak?

- Nem a magam akaratából vagyok itt -- válaszolta a hang. -- De bocsáss meg, hölgy, ha megzavartam nyugalmadat: nem tudtam, hogy kihallgat valaki. Az álom elkerült: nyugtalan fekhelyem kivetett magából, s hogy túladjak a fárasztó időn, a közelgő hajnal tündérlépteit lesem türelmetlenül, míg e várkastélyból elbocsáttatást nyerek.

-- Szavaid s hanghordozásod bús leiekről vallanak mondta Matilda. -- Ha boldogtalan vagy, szánlak. Ha szegénység sorvaszt, tudasd velem, s én megemlítelek a hercegnének, kinek jóságos lelke mindig megindul a szükséget szenvedőkön; ő majd könnyít sorsodon.

-- Valóban boldogtalan vagyok -- mondta az idegen —, s a gazdagságot sem ismerem: de nem panaszlom föl sorsomat, hisz az ég osztotta rám; fiatal vagyok és egészséges, s nem szégyellem két kezemmel megkeresni azt, amire szükségem van. Ám ne hidd, hogy gőgös

269

volnék, vagy hogy megvetném nagylelkű ajánlatod. Imáimba foglallak, áldási könyörgök kegyes magadra s nemes úrnődre. Ha sóhajtok, hölgy, nem magamért, másokért sóhaj tozom.

-- Megvan! -- mondta Bianca suttogva a hercegnőnek.

— Úrnőm, ez biztosan a pórlegény; s lelkemre, ő szerelmes ! Biz' ez ám az érdekes kaland! Ugyan, úrnőm, faggassuk csak ki egy kicsit. Téged nem ismer, s bizonnyál Hippolita nagyasszony valamelyik udvarhölgyének vél.

-- Nem szégyelled magad, Bianca? -- kérdezte a hercegnő. -- Miféle jogon firtathatnánk ez ifjú ember szíve titkát?Úgy tetszik, erényes, őszinte ember, nem titkolja, hogy boldogtalan: a helyzet hatalmazna fel minket arra, hogy kifosszuk egyetlen tulajdonától? Miféle címen rabolnánk meg bizalmát?

-- Édes Istenem, vajmi keveset tudsz te a szerelemről, úrnőm!-válaszolta Bianca. -- Szerelmesednek nincs ahhoz fogható gyönyör, rnint ha hölgyükről beszélhetnek.

— Engem akarsz te egy semmi pór bizalmasává tenni?

— kérdezte a hercegnő.

-- Akkor hát hadd beszéljek vele én -- mondta Bianca --, s noha abban a. megtiszteltetésben részesültem, hogy fenséged szolgálójának tisztségét viselem, nem mindig voltam ilyan magas polcon; meg aztán, ha a szerelem kiegyenlíti, akkor meg is emeli a rangokat, s én mindig felnéztem minden szerelmes ifjúra.

-- Hallgass, együgyú -- szólt a hercegnő. Azt mondta, boldogtalan, s ebből nem következik, hogy szerelmes. Jusson eszedbe, mi minden történt ma, s aztán mondd azt nekem, hogy nincs nagyobb boldogtalanság, mint amit a szerelem okoz. Idegen -- folytatta a hercegnő --, ha szerencsétlenséged nem önmagád hibájának köszönheted, s Hippolita nagyasszony hatalmának körén belül orvosolható, felelősséggel mondhatom, ő szószólód lesz. Midőn á kastélyból elbocsáttatol, keresd fel a szent-

'•

270

életű Jerome atyát a Szent Miklós-székesegyházhoz tar-

_

tozó kolostorban, s tudass vele históriádból annyit,

l

amennyi kívánságoddal találkozik: ő nem mulasztja majd el, hogy szóljon arról a hercegnével, ki anyja mind-

'

azoknak, akik segítségére szorulnak. Ég veled; nem tartom illőnek, hogy ily szokatlan órán férfival társalogjak. — A szentek őrizzenek, kegyes hölgy — válaszolta a paraszt. — Ha egy szegény és méltatlan idegen még egy percnyi kihallgatásért könyörögni bátorkodna. .. remélhetek?. . . az ablakszárny még nyitva. . . vajon meg-, kockáztathatnám-e a kérdést. ..

-- Szólj sietve -- mondta Matilda —, a hajnal fénye már közel, hamarosan földjeikre sietnek a parasztok, s észrevesznek bennünket. Mit akarsz kérdezni, nem tudhatom.

-- Magam sem, hogy merjem-e — mondta az ifjú idegen, s hangja megremegett --, de az együttérzés, mely szavadból kitetszett, felbátorít. Hölgy! Bízhatom benned?

-- Egek! -- mondta Matilda. -- Mit akarsz ezzel mondani? Mi az, amihez ekkora bizalom kell? Bátran beszélj, ha titkod erényes kebelre méltó.

- Azt kérdeném -- szólt nagy sokára a paraszt --, igaz_;e, amit a cselédek szájából hallottam, hogy a hercegnő eltűnt a kastélyból?

.

-- Miért fontos tudnod erről? -- kérdezte Matilda. Első szavaid megfontoltságot árultak el s kitárulkozó lelket. Azértjöttél talán, hogy Manfréd titkait feszegesd? Adieu. Csalódtam benned. -- Miután kimondta, ezeket a szavakat, sietve becsukta az ablakot, s nem hagyott időt az idegennek a válaszra. -- Okosabban tettem volna -- mondta a hercegnő meglehetősen éles hangon Biancának --, ha hagyom, hogy te beszélj ezzel a pórral: kíváncsisága, úgy látszik, egy pár a tiéddel.

-- Nem illik, hogy vitázzam fenségeddel -- válaszolta Bianca-, de lehet, hogy az én kérdéseim talán célraveze-

277

többek lettek volna, mint amilyenekkel te voltál kegye kérdezni ót.

— Ó, ebben nem kételkedem -- mondta Matilda. Te ugyancsak tapintatos fehérszemély vagy! Megtudhatom, mit kérdeztél volna tőle?

-- A néző gyakran jobban megérti a színjátékot, mint a szereplő személyek maguk -- válaszolta Bianca. -- Úrnőm, fenséged valóban azt gondolja, hogy ^sabella úrnóre vonatkozó kérdéseit merő kíváncsiság diktálta? Nem, nem, úrnőm; több van abban, mint ahogy ti, előkelők gondolnátok! Lopeztól tudom: a szolgák mind úgy tudják, ez a fiatal fickó nyújtott segédkezet Isabella úrnő szökéséhez. Kérlek, úrnőm, könyörgök, hallgass meg! Te is,, én is tudjuk, hogy Isabella úrnő soha nem volt szerelmes az öcsédbe. Igen! És a herceget épp a döbtő pillanatban ölték meg. Nem vádolok senkit. Sisak zuhant le rá a holdból, így mondja az én uram, a te atyád; de Lopez meg a szolgák mind azt mondják, hogy ez az ifjú gavallér varázsló, s a sisakot ő lopta Jóságos Alfonso sírjáról.

— Elég legyen' ebből a szertelen orcátlankodásból szólt Matilda.

«- Úgy legyen, úrnőm, ahogy fenségednek tetszik kiáltott Bianca --, ám mégiscsak szerfelett furcsa, hogy ' Isabella úrnő eltűnik, s még aznapon megtalálják helyette ezt az ifjú szemfényvesztőt a csapóajtó szájában! Senkit sem vádolok, de ha ifjú uram becsületes úton-módon lelte halálát. . .

-- Ne merészeld a gyanúnak még a leheletével se elhomályosítani drága Isabellám hírének tisztaságát! mondta Matilda.

-- Tisztaság ide, tisztaság oda -- mondta Bianca --, ő eltűnt, ellenben találtak egy idegent, akit senki sem ismer; te magad kérdezted ki ót; ó maga mondta neked, hogy szerelmes vagy boldogtalan, ami ugyanaz; sőt, hogy boldogtalanságát másoknak tulajdonítja; s van-e,

272

aki boldogtalan valaki miatt, s nem szerelmes abba a valakibe? És a következő szavával már azt kérdezte szegény feje gyanútlanul, hogy Isabella úrnő eltűnt-e vajon?

-- Megvallva az igazat— mondta Matilda —, megfigyeléseid nem egészen alaptalanok. Isabella menekülése ámulatba ejt; ennek az idegennek a kíváncsisága rendkívüli, ámde Isabella egyetlen gondolatát sem rejtegette előlem.

-- így mondta neked ^ szólt Bianca --, hogy horgára csalja a te titkaidat! De ki tudja, úrnőm, ki tudja, vajon ez az idegen nem álruhás herceg-e? Ugyan, úrnőm, hadd nyissam csak ki azt az ablakot, s hadd kérdezzek én tőle egyet s mást.

-- Nem -- válaszolta Matilda --, magam fogom kikérdezni őt, tud-e valamit Isabelláról; arra nem méltó, hogy másról is beszéljek vele. -- Már épp nyitotta volna az ablakot, amikor a várkastély felvonóhídján, amely Matilda toronyszobájától jobb kézre esett, megkondult a harang. Ez megakadályozta a hercegnőt abban, hogy újra felvegye az idegennel a beszélgetés fonalát. •

Némi háborítatlan csend után így szólt a hercegnő Biancához: -- Meggyőződésem, hogy bármi légyen -is Isabella szökésének az oka, nem méltatlan indokkal történt. Ha ez az idegen segítette végbevinni, Isabella meg lehet elégedve hűségével és nemességével. Én megfigyeltem -- te nem, Bianca? --, hogy szavait nem mindennapi, szinte evangéliumi jámborság itatta át. Nem orgyilkos beszéde volt az: kifejezései nemesi származásról vallanak.

-- Mondtam neked, úrnőm -- szólt Bianca --, én mindig is biztos voltam abban, hogy álruhás herceg ő.

Igen -- mondta Matilda , ám ha Isabella beavatta őt a szökésbe, mivel magyarázod, hogy nem tartott vele? Miért teszi ki magát szükségtelenül és meggondolatlanul atyám haragjának?

273

— Ami azt illeti, úrnőm — válaszolta Bianca --, ha ki tudottjutni a sisak alól, megtalálja majd a módját annak is, hogy elhárítsa atyád haragját. Nem kétlem, talizmánt vagy mit hord magánál.

-Te boszorkánysággal akarsz mindent megmagyarázni •- mondta Matilda --, de akinek az alvilág szellemeivel bárminemű kapcsolata van, nem merne oly hatalmas és szent szavakat a szájára venni, mint amilyenekkel ó élt. Nem figyelted megj mily hevesen fogadkozott, hogy imáiban az ég kegyébe ajánl? Igen, Isabella kétségtelenül meggyőződött jámborságáról.

-- Tiszteitetem az efféle jámborságot, egy fiatal fickóét meg egy dámácskáét, akik szökésen törik a fejüket! imondta Bianca. -- Isabella úrnő más becsű jellem, mint amilyennek te tartod. Társaságodban ugyancsak sóhajtozott, megforgatta a'szemét, mert tudta, hogy te szent Vagy, de bezzeg mikor háttal fordultál felé. . .

-- Rosszul ítéled meg őt -- mondta Matilda. -- Isabella nem képmutató: megvan benne a szükséges kötelességtudat, de soha nem miméit olyasmit, ami hiányzik belőle. Ellenkezőleg, mindig is ostorozta a zárda iránti hajlandóságomat; bár zavart tanácstalanságban hagyott titokzatos szökésével, s noha látszatra nem fér össze kettőnk barátságával, nem tudom elfeledni őszinte rokonszenvét, amellyel mindig ellenezte, hogy fátylat öltsek; azt óhajtotta, hogy férj oldalán lásson engem, bár hozományommal az ő és az öcsém gyermekei szenvedtek volna kárt. Az ő kedvéért hiszek ennék a parasztlegénynek.

-- Akkor hát mégiscsak úgy gondolod, hogy van valami kettejük között? -- kérdezte Bianca.

Amíg beszélt, egy szolga jött be sietve, s közölte Matildával, hogy Isabella megkerült.

-- Hol van? -- kérdezte Matilda.

-- Menedékét kért a Szent Miklós-templomban -- felel-

274

te a szolga. -- Maga Jerome atya hozta a hírt, őfenségénél van éppen.

-- Hol van anyám? — kérdezte Matilda.

-- A szobájában, úrnőm, s téged kéret.

Manfréd a hajnal első sugarára felkelt, s Hippolita lakosztályába ment, hogy kikérdezze, tud-e valamit Isabelláról. A kihallgatás közben üzenet érkezett, hogy Jerome atya vele kíván beszélni. Manfréd sejtette, miért jött a szerzetes, akit Hippolita jótékonysága éltetett, és bebocsáttatását parancsolta, hogy majd magukra hagyva őket, folytatja Isabella üldözését.

-- Velem vagy a hercegnével van dolgod? -- kérdezte Manfréd.

-- Mindkettőtökkel -- válaszolta a szentéletű férfiú. Isabella úrnő. . .

-- Mit tudsz róla? -- szakította félbe mohón Manfréd.

-- Szent Miklós oltárának védelme alatt áll — válaszolta Jerome.

-- Ez nem tartozik Hippolitára -- mondta Manfréd zavartan. -- Vonuljunk át az én szobámba, atyám; s világosíts fel arról, hogyan került oda.

-- Nem, uram -- felelte a kegyes férfiú olyan szilárdan és magabiztosan, hogy még az elszánt Manfréd is zavarba jött, és nem tudta kivonni magát Jerome szenthez illő erényeinek rettentő hatása alól --, küldetésem mindkettőtöknek szól, s fenséged jóindulatába ajánlva magam, kettőtök jelenlétében fogok annak eleget tenni. De elsőbben is, uram, a hercegnét kell kikérdeznem, vajon ismeretes-e előtte, miért hagyta el Isabella úrnő várkastély tokát.

-- Nem, lelkem üdvére, nem -- mondta Hippolita. Azzal vádol hát Isabella, hogy engem beavatott a titokba?

-- Atyám -szakította félbe Manfréd --, kellő tisztelettel adózom szent hivatásodnak, de itt egyedül én vagyok az úr, s megtiltom, hogy családi ügyeimbe kontár pap

275

szóljon bele. Ha van valami mondanivalód, kövess szobámba. Nem szoktam államom titkos ügyeit feleségem elé teregetni; túl vannak azok egy asszony hatókörén.

-- Uram •- válaszolta a szentéletű férfiú --, én még nem szoktam családi titkokban turkálni. Az én hivatalom: előmozdítani a békét, összekötni azt, ami szétesett, hirdetni a bűnbánatot, s az emberiséget arra tanítani, hogyan zabolázza meg konok szenvedélyeit. Megbocsátom fenségednek a szeretetlenül rám mért titulust: tudom kötelességem, s Mahfrednél hatalmasabb urat szolgálok éh. Rá figyeljetek, 6 szól az én számmal.

: Manfréd reszketett dühében és szégyenében. Hippolita arckifejezése meglepetést tükrözött, s türelmetlenséget, megtudni végre, mindez hová vezet: némasága még ékesebben szólt, minthogy Manfredre való tekintettel hallgatott.

-- Isabella úrnő -- folytatta Jerome -- ajánlja magát fenségtéknek; köszöni mindkettőtök jóságát, mellyel várkastélyotokban véle bántatok; mélyen fájlalja veszteségtekét, fiatokat, s önnön balszerencséjét, hogy nem lehet lánya ily bölcs s nemes hercegéknek, kiket szülők gyanánt mindig tisztelni fog; imádkozik, hogy szakadatlan hűség és egyetértés kapcsolj ön össze benne tekét (Manfréd színe

elváltozott); de minthogy többé nincs arra lehetőség,

házasság köteléke fűzze családotokhoz, beleegyelyamodik, maradhasson ő jelenlegi menedéatyjától hír nem érkezik, vágy bizonyosság arról, hogy halott, s gyámjai jóváhagyásával maga dönthesse el, 4nagához illő társat hol keressen.

-- Semmi ilyen beleegyezést rieih adok -- mondta a herceg-, de igenis, ragaszkodom hozzá, hogy késedelem

nélkül térjen vissza várkastélyomba: személyéért én felelek gyámjainak, s nem tűröm, hogy más kezén legyen.

-- Fenségednek nieg kell gondolnia, vajon a jövőt illetően ez-e a legjobb megoldás -- válaszolta a szerzetes.

-- Nem kértem kioktatást -- mondta Manfréd, s elvörö-

276

södött. -- Isabella magatartása furcsa gyanúnak ad helyet, és az a fiatal csavargó, aki legalábbis segítője, ha nem oka volt szökésének. . .

-- Oka? -- szakította félbe Jerome atya. -- Fiatal ember volt Isabella szökésének az oka?

-- Tűrhetetlen! -- kiáltott Manfréd. -- El kell-e viselnem, és tulajdon palotámban, egy pimasz barát packázásait? Nyilván te voltál szerelmi légyottjaik titoknoka!

-- Imádkozom majd az éghez, ne rója fel neked szívtelen sértéseidet -- mondta Jerome --, ha fenséged lelkiismeretét nem nyugtalanítaná, milyen igaztalan vádakkal illetsz. S imádkozom bizony az éghez, hogy bocsássa meg szeretetlenségedet. Esedezem fenségednek, hagyd békességben a hercegnőt ama szent helyen, hol nincs kitéve olyan hiú és világi képzelgések zaklatásának, mint férfiak holmi szerelmi vallomása.

— Nekem ne esedezz -- mondta Manfréd --, hanem térj vissza, s hozd a hercegnőt ide, ahova kötelességed is parancsolja.

-- Az én kötelességem az -- válaszolta Jerome --, hogy megakadályozzam ide visszatértét. Ott van ő, hol árvák és szüzek biztonságban vannak e világ csapdáitól és vermeitől, és semmi más, csak atyai parancs hozhatja őt ide.

-- Én vagyok az atya -- kiáltotta Manfréd --, s követelem őt!

-- Kívánta ő is, hogy atyja légy -- felelte a barát --, de az ég, mely ezt a kapcsolatot megakadályozta, örökre széttépett kettőtök között mindennemű köteléket; s én tudtára adom fenségednek. . .

-- Hallgass, vakmerő! -- kiáltotta Manfréd --, s rettegd haragomat.

Szent atya -- mondta Hippolita --, a te hivatalod az, hogy ne légy tekintettel senkire; úgy kell szólanod, ahogy kötelességed előírja; de az én kötelességem az, hogy ne hallgassak meg semmit, amit az én uram nem

277

szívesen hallgat. Házi kápolnámba térek, és a Boldogságos Szűzhöz könyörgök, világosítsa meg elméd szent tanácsaival, kegyes uram szívének pedig adja vissza békéjét s szelídségét.

-- Páratlan hölgy! -- mondta a barát. -- Uram, rendelkezz velem.

Manfred a barát kíséretében lakosztályába ment, becsukta az ajtót, s így szólt:

-- Látom, Isabella tudatta véled célomat. Most halld, mit határoztam, s engedelmeskedj. Államérdek, megannyi szerfelett sürgető érdek, a magam s népem biztonsága kívánja úgy, hogy fiam legyen. Hippolitától hiú remény örököst várni. Választásom Isabellára esett. Vissza kell hoznod őt; s még ennél is többet kell cselekedned. Tüdőm, milyen befolyással bírsz Hippolitára: lelke á te kezedben vari. Ő, megengedem, gáncstalan asszony; lelke az égnek van szánva, s megveti e világ fakó ragyogását: elfordíthatod tőle teljesen. Vedd rá, hogy egyezzen bele házasságunk felbontásába, és vonuljon kolostorba; ha akar, alapítson magának egyet; s meglesz rá a módja, hogy oly bőkezű legyen rendedhez, amennyire csak te vagy ő kívánjátok, így elhárítod majd a fejünk fölött függő szerencsétlenséget, s a te érdemed lesz, hogy megóvtad Otranto hercegségét a végpusztulástól. Megfontolt férfiú vagy; noha forró vérem elárult, s méltatlan kifejezésekre ragadott, tisztelettel adózom erényednek, s kívánom, életem nyugalmáért s családom megmaradásáért adósod lehessek.

— Legyen meg az ég akarata! — mondta a barát. Én magam semmi, csak méltatlan eszköz vagyok kezében. Ő szól nyelvemmel néked,- herceg, törvénytelen szándékodról. Erényes Hippolita sérelmei a szánalom trónusáig értek. Én megdorgállak téged azon csalárd szándékodért, mellyel elárulod őt; én felszólítalak téged, ne tüzeld tovább fogadott leányod iránti vérfertőző vágyadat. Az ég megmentette őt dühöngésedtől, mikor

278

az ítélet, mely házadra sújtott, még oly közel volt, s mely más gondolatokat kellett volna sugalljon neked; az ég továbbra is óvni fogja őt. Még én, szegény és lenézett barát, még én is képes vagyok megoltalmazni őt erőszakodtól. Én, gyarló ember, kit fenséged azzal vádol szeretetlenül, hogy segédkezet nyújtottam, ki tudja miféle szerelmi légyotthoz, én megvetem a csábítást, mellyel tisztességemet megkísértetted. Szeretem rendemet; becsülöm az istenfélő lelkeket; tisztelem hercegnéd jámborságát, de nem fogom elárulni bennem való bizalmát, s még a vallás ügyét sem szolgálom álnok s bűnös megalkuvással. Való, az állam nyugalma függ azon, hogy fenségednek fia legyen. Ám az ég 'megcsúfolja az ember szűk látókörét. Tegnap még ki háza volt oly nagyságos s virágzó, mint Manfrédé? S hol van immár ifjú Conrad? Uram, tisztelem könnyedet, de nem kívánom megállítani. Hagyd folyni, herceg! Nagyobb súllyal hull az a serpenyőbe ott fönn, alattvalóid érdekében, mint egy házasság, mely -- akár a vágy, akár. a politika hozta létre -- virágzó úgysem lehet. Az Alfonsók kezéből a tiédbejutott kormánypálcát olyan házasság úgysem oltalmazhatja meg, melybe az egyház soha nem egyezne bele. Ha a Legfenségesebb úgy akarja, hogy Manfréd nevének el kell tűnnie, hajts fejet, uram, rendelése előtt; s így oly koronát nyersz-, mely soha másra át nem száll. Úgy, uram! Ez a szomorúság kedvemre van. Térjünk vissza a hercegnéhez; ő soha nem firtatta kegyetlen szándékodat, s én sem akartam mást, csupán felrázni téged. Láttad, mily nemes türelemmel, mily szerelmes erőfeszítéssel hallgatott, s utasította el bűnöd mértékének meghallgatását. Tudom, az most a vágya, hogy karjába vonjon, s biztosítalak, odaadó vonzalma nem rendült meg. -- Atyám -- mondta a herceg --, félremagyaráztad bűnbánatomat; való igaz, tisztelem Hippolita erkölcsösségét; hiszem, hogy ő szent asszony; s óhajtom, volna bár lelkem egészségére szorosabb a kötés, mely minket

279

összefűz. De sajna! atyám, te nem ismered kínom legkeservesebbikét! Némi ideje már, hogy aggályaim vannak frigyünk törvényes volta felől: Hippolita negyed fokon rokonom. Igaz, volt diszpenzációnk; de tudomásomra jutott, hogy Hippolita mással is kötött házassági szerződést. S ez súlyosan ül szívemen; a törvénytelen házasság ez állapotának tulajdonítom megpróbáltatásomat, mely Conrad halálával szakadt reám! Vedd le lelkemről ezt -a súlyt; bontsd fel házasságunkat, s vidd végbe Istennek tetsző művedet, mely szent intelmeid nyomán lelkemben megfogant.

Metsző aggodalom hasított a jóságos férfiú szívébe, amikor az agyafúrt hercegben észrevette ezt a változást! Reszketett Hippolitáért, kinek romlása, látta már, elhatároztatott; és félt, ha Manfréd nem lát reményt Isabella visszaszerzésére, fíúörökös iránti türelmetlensége más cél felé .irányítja majd, s az rangja kísértésének nem lesz képes ellenállni. A szentéletű férfiú kis időre gondolataiba merült. Végül, az időhúzásban látva némi reményt, úgy vélte, az lenne a legbölcsebb taktika, ha a herceget úgy. óvná még a végső elkeseredéstől, hogy nem zárja ki tökéletesén Isabella visszatértét. A barát tudta, hogy Isabellára számíthat, míg a válás egyházi helytelenítését kihirdetik. Tudta ezt Hippolita iránti vonzalmából s abból az ellenszenvből, amellyel a leány Manfréd ajánlatáról beszélt. Ezzel a szándékkal szólalt meg tehát, de úgy, mintha megrendítették volna a herceg aggályai:

— Uram, fontolóra vettem, amit fenséged mondott; s ha valóban kényes lelkiismereted az igazi oka annak, hogy erényes hölgyedtől idegenkedsz, távol legyen tőlem szíved gondjának súlyosbításán fáradozni! Az egyház elnéző anya; helyezd lábaihoz bánatod; egyedül ő tud lelkednek békét adni, vagy lelkiismereted megnyugtatásával, vagy aggályaid felülvizsgálata után azzal, hogy szabadságot ad néked, s engedélyezi: a törvényeknek

280

tetszőén gondoskodhass utódokról. Ez utóbbi esetben, ha Isabella úrhölgyet megegyezésre lehet bírni. . .

Manfréd arra.a következtetésre jutott, hogy vagy túljárt a jóember eszén, vagy hogy az előbbi dorgálás pusztán a látszat kedvéért történt, és mértéktelen öröm fogta el a hirtelen fordulatra; a legnagyszerűbb ígéretekkel fogadkozott, csak sikert hozzon a barát buzgalma. A jóindulatú pap elnézte, hogyan áltatja magát a herceg, s szilárdan elhatározta, inkább keresztülhúzza, mint segíti szándékát.

-- Minthogy most már értjük egymást -- folytatta a herceg --, elvárom, atyám, hogy egy pontban kielégítsd kíváncsiságomat. Ki az az ifjú, akit a kazamatában találtunk? Nyilván tudnia kellett Isabella szökéséről; mondd, igaz telkedre, Isabella kedvese lenne? Vagy egy másik szenvedély követe? Mindig is gyanítottam Isabella közömbösségét fiam iránt: ezer körülmény tolul elmémbe, mely mind megerősíteni látszik feltevésemet. Ő maga annyira tudatában volt ennek, hogy amikor a galérián beszélgettünk, gyanúsításomat megelőzve azon törődött, hogy igazolja Conrad iránti hűvös magatartását.

A barát csupán Isabella elejtett szavaiból tudott az ifjú létezéséről, és semmit arról, ami az ifjúra vár; Manfréd zabolátlan természetét meg alig vette számításba, amikor úgy vélte, nem is lenne baj, ha elültetné a féltékenység magvát a herceg leikébe; később haszna térülne, vagy úgy, hogy a herceg előítélettel lenne Isabella iránt, ha mégis ragaszkodik a frigyhez, vagy azáltal, hogy figyelmét rossz nyomra irányítva, egy képzeletbeli cselszövés foglalná el gondolatait, és megakadályozná abban, hogy újra az üldözéshez lásson. Ily boldogtalanul mesterkedve válaszát úgy fogalmazta, hogy Manfrédét mintegy megerősítette hitében: Isabella és az ifjú között van valamiféle kapcsolat. A herceg éktelen haragra lob-

281

bant; szenvedélyének olaj volt a tűzre, amit a barát sugalmazott.

-- Mélyére nézek én e cselszövésnek! - ordította, s miután megparancsoltajerome-nak, hogy el ne mozduljon, onnan, míg ő vissza nem tér, kirohant, s egyenesen a várkastély nagytermébe ment, ahol maga elé parancsolta a parasztot.

-- Te elszánt gazember! -- mondta a herceg, mihelyst meglátta az ifjút. — Hol van most hencegő igazságszeréteted? A gondviselés volt, mi, meg a holdvilág: e kettő fedte föl neked a csapóajtó zárját! Azonnal mondd meg, vakmerő kölyök, ki vagy, s mióta ismered a hercegnőt, és ne köntörfalazz nekem, mint múlt éjszaka, különben a hóhér facsarja ki belőled az igazságot!

A fiatalember belátta, hogy a hercegnő szökésében való részvétele kiderült, s úgy vélte, bármit mondjon is, az se kárára, se hasznára nem szolgálhat többé Isabellának, így szólt tehát:

,- Nem vagyok gazember, uram; még kevésbé szolgáltam rá erre a gyalázkodó beszédre. Fenséged minden kérdésére éppoly igazsághoz hűen válaszoltam múlt éjszaka, mint ahogy most itt fogok: s ezt nem a kínzásoktól való. félelmemben teszem, de mert lelkem megveti az álnokságot; kérlek, uram, ismételd meg kérdéseidet; kész vagyok arra, hogy minden erőmmel kielégítő választ adjak. _v

'- Ismered te az én kérdéseimet --felelt ,a herceg --, csak időt akarsz nyerni, hogy felkészülhess a kibúvókra. Válaszolj egyenesen, ki vagy? s mióta ismer a hercegnő?

-- Napszámos vagyok a szomszéd faluból -- így a paraszt •-, a nevem Theodore. A hercegnő a múlt éjjel talált rám a kazamatában: az,óra előtt soha.színe előtt nem álltam.

-- Annyit hiszek ebből, amennyi -nekem tetszik mondta a herceg --, de előbb saját történetecskédet akarom hallani, s aztán majd megvizsgálom, mennyi benne

282

az igazság. Mondd el, mivel indokolta előtted a hercegnő, hogy szökésre szánta el magát. Életed függ a választól.

-- Azt mondta -- felelte Theodore --, hogy a végpusztulás meredélyén áll; s hogyha nem tud a várkastélyból azonnal elmenekülni, abban a veszélyben forog, hogy egész életére nyomorúságba taszítják.

— S te, ez ingatag indokra, egy csacska lány meséjére megkockáztattad haragomat?

- Nincs ember, kinek haragjától félnék, ha bajban levő hölgy kéri a segítségemet.

Míg a kihallgatás folyt, Matilda Hippolita lakosztályába tartott. A terem fölső végén, ahol Manfréd ült, korlátos erkély húzódott, rácsos ablakokkal; Matildának és Biancának ezen kellett áthaladniuk. Manfréd hangja s a köréje gyűlt cselédek látványa megállásra késztette a hercegnőt'; tudni akarta, mi történik itt. A fogoly mihamar fölkeltette figyelmét: az állhatatos, fegyelmezett modor, amellyel a kérdésekre válaszolt, és utolsó válaszának lovagiassága - ezeket a szavakat már tisztán kivehette -- elfogulttá tette a fogoly iránt. Az ifjú megjelenése nemes, csinos és megnyerő volt még ebben a helyzetben is, ám Matildát legfőként arcvonásai ragadták meg. .

-- Istenem -- mondta Biancának halkan a hercegnő. -- Álmodom? Vagy nem szakasztott mása-e ez ifjú az erkélyen levő Alfonso-arcképnek?

Többet nem szólhatott, mert Manfréd hangja minden szóval hangosabb lett:

-- E hencegés felülmúlja minden eddigi pimaszságodat. Mindjárt tapasztalni fogod haragomat, amellyel tréfát űzni merészeltél-. Ragadjátok meg -- folytatta Manfréd --, s kötözzétek meg. Az első hír, amit a hercegnő hallani fog lovagjáról, az az lesz, hogy fejét vesztette érte.

-- Bűnös igazságtalanságod meggyőz arról -- mondta Theodore --, hogy jól cselekedtem, amikor a hercegnőt

•283

kiszabadítottam zsarnokságodból. Csak ő legyen boldog, velem bármi történhet!

-- így csak szerelmes beszél! -- kiáltott Manfréd dühöngve. -- Halál előtt parasztot nem hevít ilyen szenvedély. Mondd csak, mondd, oktalan kölyök, ki vagy te, s ha nem mondod, kínpad kényszeríti majd ki titkodat!

-- Halállal már fenyegettél -- szólt az ifjú --, amikor megmondtam az igazát: s ha csak ennyivel tudsz bizalomra bátorítani, nem érzek kísértést arra, hogy hiú kíváncsiságodnak továbbra is engedjek.

-- Akkor hát nem beszélsz? -- kérdezte Manfréd.

-- Nem beszélek -- felelte az.

— Vigyétek innen a vár udvarára — parancsolta Manfréd --, s e percben lássam fejét törzséről leválni. Matilda e szavakat hallván elalélt.

-- Segítség! Segítség! A hercegnő halott! -- sikoltozott Bianca.

Manfréd felrezzent a kiáltozásra, és megkérdezte, mi történt, A pórlegény, aki szintén hallotta, megdermedt rémületében, és mohón ugyanezt tudakolta; de Manfréd válaszul megparancsolta, vigyék tüstént az udvarra, és tartsák ott kivégzésre készen, míg ő megtudja, miért sikoltozott Bianca. Amikor tudomására jutott az ok, asszonyi rémületnek tekintette csak, s parancsot adott, vigyék Matildát a lakosztályába, majd futott az udvarra, előkiáltotta egyik poroszlóját, rászólt Theodore-ra, hogy térdeljen lé s készüljön fel a halálos csapásra.

A rettenthetetlen ifjú olyan nyugalommal fogadta a keserű sorsot, hogy mindenki szívét maga felé fordította, csak Manfrédét nem. Theodore őszintén kívánta tudni, mit jelentenek a hercegnőre vonatkozó szavak, melyeket meghallott; de attól félve, hogy kérdésével még inkább a hercegnő ellen bőszíti Manfrédét, ellenállt a kíváncsiságnak. Egyetlen kegyet kért csupán, hogy gyóntató elé bocsáttatván, békét köthessen az éggel. Manfréd készségesen teljesítette kívánságát, remélvén, a gyóntató révén

284

maga is megismeri az ifjú élete történetét; s mivel meg volt győződve arról, hogy Jerome atya már az ő zsoldjában áll, őt hívatta le a fogolyhoz.

A szent ember, alig hogy megértette, milyen katasztrófát idézett elő meggondolatlanságával, térdre borult a herceg előtt, és Isten nevében a legünnepélyesebben felszólította, ne ontson ártatlan vért. Keserű szavakkal ostorozta magát könnyelműsége miatt, mindenképp tisztázni akarta az ifjút, és nem hagyott kipróbálatlanul egye_stlen lehetőséget sem, amellyel elfordítaná róla a zsarnok dühét.

Manfrédét inkább feldühítette, mint esi ti tóttá Jerome közbenjárása; a barát visszakozása újra csak előbbi gyanúját szította, hogy ezek ketten összejátszanak ellene, rászólt Jcrome-ra, teljesítse kötelességét, és egyben figyelmeztette, pár percet ad csak a fogolynak a gyónásra.

-- Nincs is többre szükségem -- mondta a boldogtalan ifjú. -- Bűneim, hála az égnek, nem számosak; nem számosabbak, mint éveimtől várható. Szárítsd fel könnyeidet, szentatyám, s tegyük dolgunkat: rossz ez a világ, s nincs rá okom, hogy bánkódva hagyjam itt.

-- Szerencsétlen ifjú - mondta Jerome --, hogy bírod türelemmel látásomat? Hisz gyilkosod vagyok! Én vagyok, én, aki ezt a sötét órát rád hoztam!

-- Igaz lelkemre mondhatom, megbocsátok neked szólt az ifjú --, ahogy remélem, az ég is kegyes lesz velem. Halld bűneimet, atyám, s add rám áldásodat.

-- Hogyan tudnálak megfelelően előkészíteni utadra? -- mondta Jerome. -- Nem oldozhatlak fel, míg meg nem bocsátasz az ellened vétőknek. És meg tudsz vajon bocsátani e lelketlen embernek itt?

-- Meg -felelte Theodore. -- Már meg is bocsátottam.

-- Még ez sem hat szívedre, kegyetlen herceg? -- kérdezte a barát.

-- Azért küldtem érted, hogy gyóntasd meg -- mondta

255

Manfred ridegen --, nem pedig azért, hogy megvedd. Bizony, te voltál az, ki előbb még dühöm szítottad ellene, s a te lelkeden fog száradni vére.

— A leikémen! Az én lelkemen! — mondta a jó ember fájdalmas szomorúsággál. — Te meg én sohasem remélhetjük, hogy oda távozunk majd, ahová ez az áldott ifjú kerül.

-- Végezzetek -- rivallt rájuk Manfréd. Papok siránkozása éppúgy nem indít meg, ahogy asszonyok sivalkodása sem.

— Mit? — kiáltott az ifjú. — Lehetséges, hogy sorsom okozta volna azt, amit hallottam? Akkor hát újra hatalmadban van a hercegnő?

¹ -- Haragom jusson eszedbe, ne más -- mondta Manfréd. -- Készülj, e pillanat számodra az utolsó lesz.

Az ifjúban ágaskodott a méltatlankodás, de amint körülnézett, és látta, mennyi szomorú részvét tükröződik a barát és a nézelődők tekintetében, elnyomta indulatait, ledobta zekéjét, kigombolta nyakán az inget, és letérdepelt imádkozni. Amint befejezte, inge lecsúszott a válláról, és egy véres nyíl jegye vált láthatóvá a bőrén.

-- Szentséges ég! — kiáltott fel a barát megtántorodva. -- Mit látok? Ez az én gyermekem! Az én Theodore-om!

Látni kellett a kitörő érzelmeket, leírni nem lehet. A poroszlók könnyeit inkább a megfontolás fojtotta vissza, semmint az öröm szárította fel. Mintha uruk szemében keresték volna az útmutatást, hogy mit erezzenek. Az ifjú arcán meglepetés, kétely, gyengédség és tisztelet suhant át. Szelíd rriegadássalfogadtá az öregember ölelését és ömlő könnyeit: félt, hogy enged a feltörő reménynek, és gyanította, mi megy végbe Manfréd hajthatatlan indulataiban, ezért gyors pillantást vetett a hercegre, mintha azt kérdené: „Még erre a látványra sem mozdul meg szíved?"

Manfréd szíve hajlott a megilletődésre. Meglepetésében feledte dühét; büszkesége mégis azt parancsolta,

286

meghatottságát ne árulja el. Mi több: kételyei támadtak, vajon ez a fölismerés nem csak a barát csele-e 37 ifjú megmentése érdekében.

-- Mit jelentsen ez? -- kérdezte. Hogyan lehetne ő a te fiad? Összefér-e hivatásoddal vagy közbecsült szent életeddel, hogy egy parasztsuhancot törvénytelen szerelmed gyümölcseként a magadénak elismerj?

-- Istenem -- szólt a szentéletű férfiú --, te csakugyan, kétségbe vonod, hogy ő az én fiam? Éreztem volna-e oly aggodalmat, amilyet átéltem, ha nem lenne enyém? Kíméld meg őt, jó herceg, kíméld meg! Engem alázz meg helyette, ahogy kényednek tetszik.

Kíméld meg őt, e jó ember kedvéért kíméld meg őt! kiáltoztak a körülállók.

Csend -- szólt Manfréd ridegen. -- Többet kell tudnom ahhoz, hogy okom legyen kegyelmet adni. Azért, mert egy szent fattya, még nem okvetlen szent maga is.

Gyalázatos beszéddel ne tetézd kegyetlenségedet! -- mondta Theodore. Ha én e tisztes férfiú gyermeke vagyok, akkor tudd meg, a vér, mely ereimben folyik. . .

Igen -- mondta a barát , a vér nemes; és nem olyan nemtelen ő, ahogy te beszélsz róla, uram. Törvényes fiam ő nekem; s Szicíliában nagyon kevés család dicsekedhet oly ősi névvel, mint ő, egy Falconara sarj. De fájdalom, uram, mit jelent a vér? S mit a nemesség? Férgek vagyunk mi mind, nyomorult bűnös teremtmények. Az alázat emel fel csupán a porból, melyből vétettünk s mellyé leszünk.

-- Elég a papolásból mondta Manfréd , úgy látom, elfelejted, hogy nem Jerome atya vagy többé, hanem Falconara grófja. Tudasd velem történeted; tanulságot ráérsz aztán is levonni belőle, ha történetesen nem nyersz kegyelmet ennek a bárdolatlan bűnösnek itt.

Istennek szent anyja! - mondta a barát. -- Hát lehetséges, hogy te, uram, megtagadod atyjától egyetlen fia,

. 287

rég elveszett gyermeke életét? Taposs meg engem, uram, gyűlölj, sújts rám, vedd életem az övé helyett, csak kíméld meg őt, a fiamat!

-- Most hát erezd te is -- kiáltott Manfréd --, mit jelent elveszíteni az egyetlen fiút! Csak egy kurta órácskával előbb még megnyugvást prédikáltál nekem, bizony: az én nevem, ha a sors úgy akarja, ám pusztuljon, de Falconara grófjáé.

-- Bizony, uram -- mondta Jerome --, bevallom, vétettem; de ne görgess követ egy öregembér nehéz szívére. Nem kérkedtem rangommal, s gondolatban sem vetkeztem hiúságban. A természet emel szót ezért a fiúért, annak az asszonynak az emléke, aki méhében hordta! Él-e ő, Theodore, vagy meghált?

.'- Leiké régóta a szentek között van-felelte Theodore.

-Jaj! Ható is? -- kiáltott Jerome. -- Mondd el! Ne! Ö boldog! Te vagy már minden gondom! Rettenetes herceg! Kérlek, kérlek, add szavad, hogy fiam élni fog!

— Térj vissza a kolostorba — válaszolta Manfréd. — Vezesd ide a hercegnőt, tedd azt, amit, tudod,-tenned kell, s én neked adom fiad életét.

-Jaj, uram! -- szólt Jeröme. -- Tisztességem az ár, amit e drága ifjú életéért fizetnem kell?

-- Életemre [-kiáltottTheodore.-Haljak inkább száz halált, semhogy folt essen lelkiismereteden. Mit akar ez a zsarnok kisajtolni belőled? Biztonságban van a hercegnő? Oltalmazd meg őt, te tisztes agg, s hadd szakadjon rám ennek itt minden dühe!

Jerome azon törődött, hogy féket vessen az ifjú indulataira, ám mire Manfréd válaszolhatott volna, lovak dobaja hallott, és.felrivallt az érckürt, mely a várkastély kapuján függött kívül. Ugyanabban a pillanatban az udvar másik végén, ahol még akkor is feküdt, az elvarázsolt sisak éjfekete tollbokrétája viharosan meglendült, s mintha láthátádan viselője igent intene, háromszor bólintott.

288 .

Harmadik fejezet

Manfred szíve megdermedt, amikor látta, hogy a csodálatos föveg tollíbrgója bólintással válaszol az érckürt szavára.

-- Atyám! -- szólt Jerome-nak, akivel nem úgy beszélt most, mint Falconara grófjával. -- Mit jelenthet ez a tünemény? Ha vétettem (a tollak hatalmasabb erővel bólogattak, mint elébb). . .0, én boldogtalan herceg!

-- kiáltotta Manfréd. -- Szent atyám, hát nem segítsz imáddal?

-- Uram -- felelte Jerome --, az égnek nyilván nem tetszik, hogy gúnyt űzöl szolgáiból. Borulj az egyház lábához, s hagyj fel papjai üldözésével. Bocsásd el ez ártatlan ifjút, tanuld tisztelni a szent jelvényeket, melyeket viselek: az éggel nem lehet gúnyolódni, látod (és ismét rivallt a kürt).

Elismerem, nagyon is elhamarkodottan cselekedtem

- mondta Manfréd. -- Felmennél a bástyára, s megkérdenéd, ki van a kapunál?

Szavad adod, hogy Theodore élni fog? -- kérdezte a barát.

-- Szavamat adom-felel te Manfréd-, csak nézd meg, ki van kívül.

Jerome fia nyakába hullott, könnyeivel árasztotta el, ez beszélt csak csordultig telt szívéről.

Azt ígérted, a kapuhoz mész -- mondta Manfréd.

-- Azt hittem -- mondta a szerzetes --, fenséged megbocsátja, ha szívem hűségével rovom le először neked köszönetem.

Menj, legdrágább uram -- mondta Theodore --, engedelmeskedj a hercegnek. Nem érek annyit, hogy miattam késve teljesítsd óhaját.

Jerome kérdésére, hogy ki van odakünn, ez a válasz érkezett:

-Herold.

289

-- Kié? -- kérdezte. ' „

-- A gigászi kard lovagjának heroldja áll a kapu előtt: s Otranto bitorlójával van beszéde.

Jerome visszatért a herceghez, és nem mulasztotta el, hogy szó szerint ismételje meg az üzenetet. Az első szavak félelemmel dermesztették Manfrédét; de mikor meghallotta, hogy bitorlónak titulálták, dühe magasra lángolt, és minden bátorsága visszatért.

— Bitorló?! —kiáltotta. — Pimasz gazember! Ki merészeli rangom kétségbe vonni? Magam nézem meg azt a vakmerőt! Te pedig menj kolostorodba, és készítsd elő a hercegnő visszatértét; fiad lesz a túsz hűségedért: élete engedelmességedtől függ.

-Jóságos ég, uram! -- kiáltotta Jerome. -- Fenséged e pillanatban adta szavát, hogy fiam élete ellenszolgáltatás nélkül biztosítva van! Máris feledted az ég közbenjárását?-

.

-- Az ég -- válaszolta Manfréd -- nem küld heroldokat, hogy törvényes hercegek jogát kétségbe vonják. S kétlem azt is, hogy akaratát papok által nyilvánítja ki, de ezt tejobban tudod, mint én. E pillanattól ismered kívánságomat, s nincs olyan arcátlan herold, ki megmentse a fiad, ha a hercegnő nélkül térsz vissza.

Hiába is felelt volna a szentéletű férfiú, Manfred a felvonóhídhoz vezettette és kizárta a várkastélyból; aztán néhány csatlósának megparancsolta, vigyék Theodore-t a fekete torony legtetejébe, és szigorúan őrizzék; jóformán azt sem engedélyezte, hogy atya és fiú az elváláskor sebtében átöleljék egymást. Aztán a csarnokba vonult, s miután hercegi kénnyel elhelyezkedett, parancsot adott, bocsássák színe elé a heroldot.

-- Ki vele, pimasz -- mondta a herceg --, mi dolgod velem?

-- Hozzád jöttem, Manfréd, Otranto hercegségének ¹ bitorlójához; jöttem pedig a nagy hírű és legyőzhetetlen

lovagtól, a gigászi szablya lovagjától: urának, Frederic-

290

nek, Vicenza márkijának nevében követeli, tüstént add ki Isabellát, a mondott herceg leányát, kit aljas árulással s a csalárd gyámok megvesztegetésével hatalmadba kerítettél; követeli továbbá, hogy Otranto hercegségéről mondj le, melyét elbitoroltál a mondott Frederic úrtól, ki utolsó jogos urának, Jóságos Alfonsónak véréhez legközelebb áll. Ha e követeléseknek tüstént eleget nem teszel, életre-halálra párviadalra hív. -- így szólt a herold, és földre dobta pálcáját.

S hol a hencegő, aki küldött? kérdezte Manfréd.

Egy mérföldre innét válaszolta a herold --, jön s mint igaz lovag, ura követelését megveszi rajtad, aki bitorló és~nőrabló vagy.

Akármilyen sértő volt is a kihívás, Manfréd úgy vélte, nem áll érdekében megbántani a márkit. Tudta, mennyire igaz alapon nyugszik Frederic követelése; nem is első ízben hallotta ezt. Az utód nélkül elhuny t Jóságos Alfonso halálával Otranto hercegének címe Frederic őseire szállt: ám Manfred, Manfred atyja és nagyatyja túlságosan nagy hatalmasság volt Vicenza házához képest, igényüknek ezért nem tudtak érvényt szerezni. A harcias és szerelmes természetű ifjú. herceg, Frederic, gyönyörű ifjú nőt vett feleségül, akibe halálosan szejrelmes volt, és aki gyermekágyban halt meg,'amikor Isabella született. Halála olyan mélyen érintette Fredericet, hogy kereszteslovagnak állt, és a Szent, Földre ment, ahol egy csatában megsebesült, a pogány rabságába jutott, és halálhíre kelt. Mikor ezek a hírek Manfréd fülébe jutottak, megvesztegette a gyámokat, hogy adják kezére Isabellát, fiának, Conradnak jegyeseként; célja az volt, hogy a házasságban egyesítse a két család követelését. Ez és Conrad halála késztette arra a gyors határozatra, hogy magát tegye a vőlegény helyébe; ugyanez a meggondolás most arra indította, hogy bármi áron is, de megszerezze Frederic hozzájárulását ehhez a házassághoz. Ilyenféle mesterkedés sugallta azt a gondolatot is,

291

hogy hívja meg Frederic lovagját a várkastélyba, és hogy ez ne szerezhessen tudomást Isabella szökéséről, szigorúan lelkére kötötte cselédeinek, nehogy a lovag kíséretében bárkinek is szót ejtsenek erről.

-- Herold -- szólt Manfréd, mihelyst megemésztette ezeket a gondolatokat --, térj vissza uradhoz, s mondd neki: mielőtt vitánk csomóját karddal vágnánk ketté, Manfréd tanácskozást javall. Tudasd vele, várkastélyomban szívesen látom, s amily igaz lovag vagyok, hitemre mondóm, itt lovagi fogadtatás várja, és mind magának, mind kíséretének biztos oltalom. Ha nézeteltérésünket baráti eszközökkel nem tudjuk megoldani, esküszöm, biztonságban térhet innen vissza, s teljes elégtételt fog kapni, ahogy a fegyverek törvénye rendeli: úgy segéljen engem Isten és a Szentháromság!

A herceg szavai hallatán a herold háromszor bókolt és eltávozott.

Míg Manfred a heroldot fogadta, Jerome lelkét ezer ellentétes érzelem gyötörte. Reszketett fia életéért, és első gondolata az volt, ráveszi Isabellát, térjen vissza a várkastélyba. És mégis visszarettent ettől, amikor felrémlett előtte a hercegnő, Manfréd oldalára kényszerít\e. Megborzadt, mert tudta: Hippolita akarata fölött Manfréd korlátlan úr, bár abban nem kételkedett, hogy ha a hercegnéhez bebocsáttatást nyer, jámborságát képes lesz úgy félriasztani, hogy a válásba nem egyezik belé; de fedezze csak fel Manfréd, hogy az ellenállás tőle ered, Theodore végzete beteljesedik. És bár nyugtalanította az is, hogy nem tudja, honnan jött a herold, aki oly könnyedén vonta kétségbe Manfréd rangját, a szentéletű férfiú mégsem mert távol maradni a kolostortól, nehogy Isabella onnan is elmeneküljön, és újabb szökését neki róják fel. Nyugtalánul tért vissza a kolostorba, bizonytalanságban afelől, mi vezetne megoldásra. Egy szerzetes,; akivel az előcsarnokban találkozott, észrevette bánatos arckifejézését, és így szólt:

292

-Jaj, igaz tehát, testvérem, hogy Hippolitát, e nagyszerű hercegnét elveszítettük?

A szentéletű férfiú visszahőkölt és rákiáltott:

-- Mit beszélsz, testvérem az Úrban? E percben jöttem a várkastélyból, és egészségének akkor még semmi híja nem volt.

-- Martelli, útban a kastélyból, itt haladt el a kolostor előtt mintegy negyedórája -- válaszolta a másik barát --, ő hozta a hírt, hogy őfensége jobblétre szenderült. A testvérek mind a kápolnába vonultak, hogy a jobb világba való szerencsés megérkezéséért imádkozzanak, engem pedig a kapuhoz állítottak, hogy érkezésed vigyázzam. Ismerik szent vonzalmadat a hölgy iránt, és aggódnak érted, hogy halála gonosz csapásként éri szívedet. Bizonnyal minden okunk megvan a sírásra s jajgatásra; házunknak szerető anyja volt ő. Ám az élet nem más, puszta zarándokút; nem szabad hát lázadoznunk, követni fogjuk őt mi mind, s vajha célbaérésünk az övééhez lenne hasonlatos!

-Jó testvérem, te álmodsz -- mondta Jerome --, értsd meg, a várkastélyból jövök, s a hercegné jól van. Hol van Isabella?

-- Szánandó nemes hölgy! -- felelte a barát. -- Elmondtam neki a szomorú hírt, s lelki vigaszban részesítettem; emlékeztettem halandó mivoltunk átmeneti jellegére, s a fátyol felöltésére lelkesítettem: idéztem neki a szent hercegnő, Aragóniái Sanchia példáját.

-- Fáradozásod dicséretes -- mondta Jerome türelmetlenül --, ám e pillanatban szükségtelen: Hippolita jól van. Én legalábbis bízom Istenben, hogy jól van; semmi olyasmit nem hallottam, ami ennek ellentmondana. Ám ne feledjük a herceg elszántságát. Ezért hát, testvérem az Úrban, hol van Isabella úrnő?

-- Nem tudom -- felelte a barát. - Sokáig sírt, aztán kijelentette, cellájába kíván visszavonulni.

Jerome faképnél hagyta társát, és a hercegnőhöz sie-

293

tett, de cellájában nem találta. Kikérdezte a kolostor cselédeit, de híradást róla tőlük sem kapott. Hiába kutatta át a kolostor és a templom minden zegét-zugát, hiába küldte szerte hírnökeit a környéken, hogy a hercegnő hollétéről tudósítást hozzanak; mindez eredménytelen volt. A jó ember megrökönyödéséhez mi sem volt fogható, így ítélte meg a helyzetet: Isabella, bizonyára azt gyanítva, hogy a herceg maga siettette felesége halálát, úgy megrémült, hogy még biztonságosabb rejtekhelyre húzódott. Az újabb szökés hírére a herceg dühe nyilván tetőfokára hág. Hippolita hercegnő halála, noha ez szinte hihetetlennek tűnt, még nöyelte a barát zavarát; Isabella szökése arról tanúskodott ugyan, hogy a hercegnő ellenszenvvel viseltetik Manfréd mint férj iránt, ám mindez mégsem vigasztalta meg Jerome atyát, mert ugyanakkor fia életét veszélyeztette. Úgy döntött, visszatér a kastélyba, és kíséretképp néhány testvért szólított magához, akik tanúsítják majd ártatlanságát Manfréd előtt, és ha szükséges, vele együtt közbenjárnak nála Theodore-ért,

.

Ugyanakkor a herceg az udvarba ment, és megparancsolta: a várkastély kapuit tárják sarkig az idegen lovag és csatlósainak fogadására. Néhány perc múlva a menet megérkezett. Elöl jött két pálcás futár. Majd egy herold következett, két apród esket harsonás kíséretében. Aztán egy század gyalog vitéz. Ezeket ugyanannyi lovas kísérte. Aztán ötven szolga, skarlát és fekete ruhában, a lovag színeiben. Aztán egy vezetékló. Aztán két herold között egy lóhátas köznemes, zászlóval, azon Vicenza, nemkülönben Otranto címere — ez utóbbi körülmény Manfrédét ugyancsak felingerelte, de lenyelte haragját. Még két apród. A lovag gyóntatója, aki rózsafüzért imádkozott. Még ötven szolga, a már mondott öltözékben. Két lovag talpig páncélban, leeresztett sisakrostéllyal, a legfőbb lovag bajtársai. A két lovag nemes csatlósai, akik a lovagok pajzsát és fegyverzetét vitték. A legfőbb lovag

294

nemes csatlósa. Egy század köznemes, akik egy hatalmas kardot vittek, és láthatóan görnyedeztek súlya alatt. A legfőbb lovag maga, pejparipán, teljes fegyverzetben, leeresztett kopjával; arcát elfedte a levont sisakrostély, mely fölött skarlát és fekete tollakból való sisakforgó lengett. Dobbal és harsonával ötven gyalog vitéz zárta be a menetet, mely jobbra-balra ketté vált, hogy helyet adjon a legfőbb lovagnak.

Ez, amint a felvonóhídhoz ért, megállt, a herold előlépett, és újra felolvasta a kihívást. Manfréd szemét a gigászi kard vonzotta; alig látszott figyelni a bajvívásra való felszólítás szövegére, de figyelmét hamarosan elvonta róla a háta mögül feltámadó szélroham. Megfordult és látta, hogy a bűvös sisak tollforgója ugyanolyan különös módon leng-lobog, mint elébb. Az övéhez fogható rettenthetetlen bátorság kellett ahhoz, hogy elviselje a körülmények ilyen összetalálkozását, mely a Végzet közeledtétjelezte. Önmagát vetette volna meg, ha az idegenek jelenlétében cserbenhagyná bátorsága, melynek nemegyszer tanújelét adta, és ezért merészen így szólt:

-- Lovag úr, bárki légy is, Isten hozott. Ha tested halandó anyagból van gyúrva, hősiességed itt hősiességgel fog találkozni; és igaz lovag lévén bizonyára megvetnéd magad, ha varázslat segítségével jutnál igazadhoz. Legyen ez ég vagy pokol üzenete, Manfréd bizalmát ügyének igazába veti, s Szent Miklósba, ki mindig megóvta házát. Szállj le a nyeregből, lovag úr, s pihenj. Holnap a becsület mezején találkozunk, s az ég az igazhoz pártol majd.

A lovag nem válaszolt, de amint leszállt a lóról, elindult Manfréd után a várkastély lovagterme felé. Amint átmentek az udvaron, a lovag megállt, és a csodálatos fövegre bámult, majd letérdepelt, s egy röpke percig néma imát mondott. Majd felállt, s jelt adott a hercegnek, hogy vezesse tovább. Amint a lovagterembe léptek,

297

Manfred azt ajánlotta a lovagnak, tegye le páncélját, de az csak fejét rázta visszautasítása jeléül.

— Lovag úr — mondta Manfréd —, nem vagy udvarias, de szent hitemre, nem haragszom rád ezért, s nem lesz okod panaszra sem Otranto hercegénél.-Ami engem illet, ' bennem nincs áruló szándék: azt remélem, benned sincs. Fogadd zálogom: (gyűrűjét nyújtotta), s te és barátaid élvezzétek a vendég jogait. Pihenjetek, amíg frissítőket' hozatok; most pedig parancsot adok csapatod ellátására, aztán visszatérek.

A három lovag bólintással fogadta az előzékenységet. Manfréd az idegen kíséretét egy szomszédos szállásra irányíttatta, melyet Hippolita alapított zarándokok számára. Ahogy épp az udvart kerülték meg, hogy a kapuhozjussanak, a gigászi kard ledobbant a hordozók válláról, és a sisak mellé a földre hullva, mozdíthatatlanul ott maradt. Manfréd rnajdhogy sóbálvánnyá nem meredt a természetíblötti tünemény láttán, de túltette magát ezen az új csodán, és a lovagterembe visszatérve, ahol már minden készen állt a lakomára, asztalhoz szólította vendégeit. Nehéz szívvel, de könnyű szóval biztatta mulatásra a társaságot. Azok föltolták sisakrostélyukat, de csupán azért, hogy élelmet vegyenek magukhoz, azt is csak módjával.

-- Urak! -- szólt a herceg. -- Ti vagytok az első vendégek falaim között, akik megtagadjátok tőlem a szót; úgy vélem, az sem volt mindig szokásban, hogy hercegek államukat és méltóságukat kockára tegyék idegenek és némák ellenében. Azt mondjátok, vicenzai Frederic nevébenjöttetek; én mindig úgy tudtam, 6 nemes és szívélyes lovag; s bátor vagyok ezt mondani, nem tartaná megalázónak társalgásba bocsátkozni egy vele egyenrangú herceggel, aki nem egészen érdemtelen a harcmezőn. Egyre hallgattok. Ám legyen; a vendégjog és a lovagi törvény szerint ti itt azt tesztek, ami nektek tetszik, korlátlan urak vagytok e fedél alatt; de mondok valamit

298

-- egy kupa bort ide! -- mondok valamit: azt tán mégsem utasítjátok vissza, hogy koccintsatok velem szép hölgyeitek jó egészségére!

A legfőbb lovag sóhajtott, keresztet vetett, és felemelkedett az asztaltól.

-- Lovag úr — folytatta Manfréd --, amit mondtam, tréfából mondtam: semmire kényszeríteni nem akarlak; tegyetek ízléstek szerint. Ha mulatáshoz nincs kedvetek, legyünk szomorúak. Ha dolgunk megtárgyalása kívánságtokkal találkozik, vonuljunk vissza, s halljátok, amit elibétek kell tárnom; ez tán inkább ínyetekre van, mint hiábavaló erőlködésem, hogy szórakoztassalak.

Ezután Manfréd egy belső szobába irányította a három lovagot, magukra csukta az ajtót, hellyel kínálta őket, és a fő személyiséghez intézve szavait, így kezdett beszélni:

-- Te, lovag úr, ahogy értésemre adták, Vicenza márkijának nevében jöttél, hogy lányát, Isabella úrnőt visszaköveteld, kit pedig törvényes gyámjainak beleegyezésével az egyház szent színe előtt kötött házassági szerződés fűz fiamhoz; jöttél továbbá, hogy arra kényszeríts, mondjak le birtokaimról uradjavára, ki önmagát Istenben boldogult Jóságos Alfonso legközelebbi vérroko,nának tekinti. Először követelésiek e második, pontjáról szólok. Tudnod kell, urad tudja, hogy Otranto hercegségét atyám, Don Manuel után élvezem, mint ahogy ó is atyjától, Don Ricardótól kapta. Elődjük, Alfonso, ki gyermektelenül halt meg Szentföldön, birtokait nagyatyámra, Don Ricardóra hagyta hűséges szolgálatainak jutalmaként (az idegen a fejét rázta). Lovag úr folytatta Manfréd hevesen --, Don Ricardo vitéz és egyenes ember, jámbor férfiú volt; tanú bőkezűségére a szomszéd templom és két kolostor alapítása. Nagyatyám Szent Miklós különleges oltalmát élvezte. Képtelen lett volna. .. Hé, uram, nagyatyám képtelen lett volna. . . Bocsáss meg, közbeszólásod megzavart. Mélységesen tiszte-

299

lem és ápolom az 6 emlékét. Egyszóval, urak, ő megtartotta birtokát, megtartotta jó kardjával, s Szent Miklós segítségével, miként atyám is; és én is meg fogom tartani, urak, jöjjön, aminek jönnie kell. De ha Frederic, a te urad, legközelebbi vérrokóná -- ráálltam, hogy rangom felől döntsön a kard --, miért jelentené ez egyben azt is, hogy az én rangom bitorlóit? Kérdezhettem volna, hol van Frederic, a te urad? Híre kelt, hogy rabságban • halt meg.¹ Te "azt mondod, a tetteid mondják, hogy ő él. Nem vonom kétségbe, de kérdezhettem volna, urak, kérdezhettem volna, s nem kérdeztem. Más hercegek azt üzennék Fredericnek: vegye el örökségét erővel, ha bírja; nem dobnák kockára riiéltóságukat egyetlen viadalbari : nem fogadnák el ismeretlen némák kihívását! Bocsássatök meg, ha túlságosán heves vagyok; de képzeljétek magatokat helyzetembe: büszke lovagok lévén, nem forrna-e epétek, ha a fnagatok és őseitek jó hírét vonnák kétségbe? De a tárgyra. Azt kívánjátok tőlem, adjam elő Isabella úrnőt. Urak, meg kell kérdeznem, vajon fel vagytok e hatalmazva átvenni őt? (A lovag bólintott.) Átvenni őt. .. -- folytatta Manfréd --, szóval fel vagytok hatalmazva. De, nemes lovag, hadd kérdezzem azt is, van-e teljhatalmad átvenni őt? (A lovag bólintott.) Jól van-mondta Manfréd --, akkor halljátok, mi az, amit felajánlhatok. Igen, urak, előttetek a világ legboldogtalanabb embere áll! (És ekkor könnyekre fakadt.) Álljatok mellém részvétetekkel, megérdemlem én, meg bizony. Tudjátok meg| elvesztettem egyetlen rerhénységemet, örömömét, családom támaszát: Conrad tegnap reggel meghalt. (A lovagok arcán meglepődés tükröződött.) Igen, urak, a végzet megfosztott fiamtól. Isabella szabad.

— Akkor add elő — kiáltotta a főlovag, megtörvén némaságát.

-- Türelmedet kérem -válaszolt Manfréd. -- Jószándékod megnyilvánulásán felette örülök, mert azt mutatja,

300

ügyünk vérontás nélkül rendeződik. Nem önérdek szól belőlem, ha elsorolom még, ami kis mondandóm van. Olyan embert láthattok itt, aki megundorodott a világtól : fiam elvesztése megfosztott minden földi érdektől. Hatalom s nagyság nem csáberő többé szememben. Mit őseimtől tisztán kaptam kezemhez, a kormánypálcát szerettem volna fiamra hagyni, de ez már a múlté. Az élet maga oly közömbös lett számomra, hogy kihívástokat örömmel fogadtam: egy jó lovag elégedettebb nem lehet, mint ha hivatása teljesítése közben dől a sírba. Bármi legyen az ég akarata, én meghajlok előtte; de sajnos, urak, sokféle bánattal megvert ember vágyók én. Manfréd bizony nem irigység tárgya... de hisz történetem bizonnyal ismerős előttetek. (A lovag jelezte, hogy nem tud semmiről, s kíváncsinak látszott, hogyan folytatja Manfréd.) Hát lehetséges, urak -- folytatta a herceg --, hogy történetem számotokra titok maradt? Nem hallottatok semmit, mi rám meg Hippolitára vonatkozik? (A fejüket rázták.) Nem? Nos, urak, íme a történet.

Becsvágyónak hisztek: a becsvágy, sajnos, sokkal rögösebb talajban burjánzik föl. Ha becsvágyó lennék, nem lettem volna rabja oly sok hosszú éven át a lelkiismereti aggályok poklának. De türelmetek koptatom: rövid leszek. Tudjátok meg tehát, régóta gyötri lelkemet házasságom Hippolita hercegnével. Jaj, urak, ha csak ismernétek is e kiváló hölgyet! Ha tudnátok, hölgyemet mily imádattal veszem körül, s mily baráti érzelem tölti el iránta szívem! De az ember nem születik zavartalan boldogságra! Hippolita osztozik aggályaimban, s vele egyetértésben ügyünket az egyház elé vittem, mert tiltott fokon vagyunk rokonok. Minden órában várom az ítéletet, mely örökre elválaszt bennünket. Velem érezték, minden bizonnyal, látom, s bocsássatok meg e könnye^kért! — (A lovagok egymásra néztek; vajon mindez hóvá vezet?) Manfréd így folytatta: -- Fiam halála akkor ért,

301

amikor lelkemet ez a bánat gyötörte, más nem járt eszembén, mint hogy lemondok birtokomról s az emberiség szeme elől elvonulok mindörökre. Egyetlen nehézségem az volt, hogy megállapodjam az örökös személyében, aki szelíden uralkodik majdan népemen; s hogy intézkedjem Isabella úrnő sorsáról, aki drágább nekem, mintönvérem. Afelé hajlottam, hogy Alfonso leszármazottai közül választok, bármily távoli ágból; noha, bocsássatok meg, én bizonyosnak tartom, az ő akarata az volt, hogy tulajdon rokonsága helyett Ricardo családja uralkodjék; ám hol keressem azt a távoli ágat is? Fredericről tudtam csak, uradról, senki másról: ő pedig a pogány rabja vagy halottja; s ha élne is, és otthon volna is, kérdés, elhagyná-e Vicenza virágzó birtokát a jelentéktelen Otranto hercegségéért? Ha nem, eltűrhetném-e, hogy érzéketlen, durva alkirály uralkodjék szegény, hű népemen? Mert urak, én szeretem az én népemet, s Istennek hála, az is szeret engem. De kérdhetitek", hová tart ez a hosszú szónoklat? Akkor hát röviden, urak. Az ég a ti megérkezésetekkel mintha gyógyírt küldött volna balszerencsémre s bajaimra. Isabella úrnő szabad: hamarosan én is az leszek. Népem javáért mindenre hajlandó vagyok, így tehát nem az volna-e a legjobb, az egyetlen módja annak, hogy kioltsuk családjaink között az ellenségeskedés tüzet, ha én lépnék frigyre Isabella úrnővel? Ti megriadtok! Ha Hippolita erénye mindörökre drága marad is nekem, az uralkodó gondja elsősorban nem önmaga: azért született, hogy népéért éljen.

E pillanatban egy szolga lépett a szobába, s Manfréd tudtára adta, hogy Jerome s néhány rendtársa azonnali bebocsáttatást kér. A herceget haragra lobbantotta a közjáték; attól félt, hogy a barát felfedi az idegenek előtt Isabella üldöztetését és menekülését, ezért először meg akarta tiltani Jerome belépését. Aztán arra gondolt, a barát nyilván á hercegnő visszatértét jött jelenteni,

302

és bocsánatot kérve a lovagoktól, amiért néhány pillanatra magukra hagyja őket, indult volna, ha a barátok belépése meg nem akadályozza. Betolakodásukért Manfréd dühösen dorgálta és kiparancsolta volna őket;' de Jerome izgatottabb volt, semhogy visszautasíthatta volna. Fennhangon bejelentette Isabella szökését, és önnön ártatlanságát hangoztatta. Manfrédét lesújtotta a hír, nem kevésbé az, hogy az idegenek is tudomást szereztek róla, Összefüggéstelen mondatokat tudott csak dadogni, most a barátot pirongatta, majd a lovagoktól kért bocsánatot; tudni akarta mindenáron, mi történt Isabellával, de félt, hogy amazok is megtudják; türelmetlenül az üldözésére indult volna, de félt, hogy amazok is hozzá csatlakoznak. Felajánlotta, hogy hírnököket küld a keresésére, de a fő lovag, feloldván hallgatását, keserű szavakkal Manfréd szemére hányta sötét és ké.tszínű szándékát, és azt követelte, mondják meg neki Isabella első távozásának okát.

Manfréd rideg pillantást vetve Jerome-ra, csendet kért, és úgy beszélt, mintha Conrad halála napján ő maga kért volna a hercegnőnek menedéket, míg eldönti, hol helyezze el. Jerome fia életéért remegett, és nem mert a hazugságnak ellentmondani; egyik rendtáfsa azonban, akit hasonló aggodalmak nem béklyóztak, őszintén kijelentette, hogy a hercegnő elmenekült a várkastélyból az előző éjszakán. A herceg szégyenében és zavarában hiába erőlködött, hogy megakadályozza a leleplezést. A fő idegen elhűlt a hallott ellentmondáson, és félig-meddig meggyőződve arról, hogy a herceg rejtette el Isabellát, az ajtóhoz rohant, és így szólt:

-Te árulók hercege! Isabellát meg fogjuk találni!

Manfréd megpróbálta visszatartani, de a másik két lovag bajtársa segítségére sietett, aki lerázva magáról a herceget, az udvarra sietett, és kísérőit szólította. Manfréd, miután megértette, hogy úgyis hiába, az üldözés szándékától nem tudja eltántorítani, felajánlotta,;

303

hogy vele tart; és előszólítva csatlósait, s magához véve Jerome-ot és még néhány barátot vezetőnek, vele együtt hagyta el a várkastélyt. Manfréd titokban parancsot adott, hogy a lovag kíséretét né értesítsék, a lovagnak pedig azt mondta, hírnököt menesztett az embereiért.

Alighogy a társaság elhagyta a várkastélyt, Matilda, akit erősen érdekelt a porlegéhy, mióta á lovagteremben, ahol halálra ítélték, meglátta őt, és aki beletéfnetkezett az ifjú megmentéséré szőtt gondolatokba, valamelyik szolgálójától meghallotta, hogy Manfréd a* szélrózsa minden irányában szétzavarta embereit Isabella felkutatására. Sietségében csak úgy áltálában adott parancsot, s ezt nem szándékozott az őrökre is kiterjeszteni, akiket Theodore ajtaja elé állított, de érről elfeledkezett. A herceg hatalmaskodo, szolgái ügybuzgők voltak, űzte őket kíváncsiságuk,'meg kaptak az újdonságon is. Semmiből sem akartak kimaradni, úgyhogy egy szál férfi sem maradt a várkastélyban. Matilda lerázta magáról az asszonyokat, fellopakodott a fekete toronyba, elhúzta a reteszt, és megjelent a meglepett Theodore előtt. '•.'-'Ifjú ember '•— mondta --, bár gyermeki kötelesség és ásszoriyi szemérem egyaránt elítéli lépésemet, a szent részvét, mely minden más kötelék fölött van, helyesli tettemet. Repülj; börtönöd ajtaja nyitva: atyám s cselédei most messze járnak, ám hamarosan-visszatérhetnek, úgy hogy eriggy biztos helyre; vajha az ég angyalai irányítanák lépteid!

— Te azon angyalok közül való vagy bizonnyal! — mondta elragadtatottan Theodore. -- Csak egy áldott szent beszélhet, cselekedhet és nézhet így, miként te. Nem tudhatom még isteni közbenjáróm nevét? Úgy rémlett, atyádat említetted: lehet ez? Manfréd vére képes lenne szent szánálomra? Szép hölgy, te nem válaszolsz. Pe te, te miért vagy itt? Miért veted meg biztonságodat, és miért vesztegetsz egy gondolatot is egy ilyen nyomorultra, mint Theodore? Meneküljünk együtt: az

304

élet, melyet kezedből kaptam, legyen védelmedre szánva.

-- Fájdalom, tévedsz — sóhajtott Matilda --, én Manfréd lánya vagyok, és nem leselkedik rám veszély.

Ámulok -- mondta Theodore --, csak a múlt éjjel álmodtam magam, hogy segítséget nyújtottam neked", s kegyes együttérzésed máris viszonozza ezt.

-- Még most is tévedsz -- felelte a hercegnő --, de most nincs idő magyarázkodásra. Menekülj, erényes ifjú, amíg hatalmamban áll megmenteni téged; ha atyám visszatér, bizony okunk lesz remegni mindkettőnknek.

-- Hogyan? -kiáltott fel Theodore. -- Csak nem gondolod, bűbájos lányka, hogy elfogadom tőled életemet a tiéd kockáztatása árán? Inkább ezer halált. . .

-- Én nem kockáztatok semmit -- szakította félbe Matilda --, csak ha még most is késlekedsz. Indulj, nem fogja senki megtudni, hogy szökésedben én segítettelek.

-- Esküdj az égre és lakóira -- mondta Theodore --, hogy rád semmiképp nem eshet gyanúnak még árnyéka sem, különben fogadom, itt várom ki, bármi sújtson rám.

-- Jaj! Túlontúl nagylelkű vagy -- mondta Matilda --, de nyugodj meg, engem nem érhet gyanú.

*

-- Add szép kezed zálogát, hogy nem áltatsz -- mondta Theodore --, hadd fürösszem a hála forró könnyeiben.

-- Tartózkodj ettől -- mondta a hercegnő --, ezt nem szabad.-

-- Jaj - mondta Theodore. -- Ez óráig csak szerencsétlenség volt az életem, és talán nem is lesz többé soha részem ilyen boldogságban; tűrd el a szent hála szűz elragadtatását: túlcsorduló lelkem pecsétjét kezeden.

-- Tartózkodj ettől és távozz -- mondta Matilda. Hogyan fogadná Isabella, ha a lábaimnál találna téged?

-- Isabella kicsoda? -- csodálkozott az ifjú.

-- Jaj nekem! -- mondta a hercegnő. -- Csalárd személy-

305

nek segítek talán? Már feledted azt, ami reggel még annyira érdekelt?

-- Arcod, tetteid, egész szépséges magad mintha isteni fény sugara lenne -- mondta Theodore --, de szavaid sötétek és titokzatosak. Beszélj, hölgy, beszélj, hogy érthessen a te szolgád.

— Nagyon is érted te ezt — mondta Matilda —, de újólag parancsolom, eriggy; véred, melyet pedig oltalmazni akarok, fejemre száll, ha hiú fecsegessél lopjuk itt az időt.

-- Megyek, hölgy -- mondta Theodore --, mert te így akarod, és mert én nem akarom'¹ ősz atyámat a bánat sírjába dönteni. Csak annyit mondj, imádott hölgy: bírom nemes szánalmadat.

— Várj — mondta Matilda. — Elvezetlek a föld alatti kazamatához,- .melyen át Isabella elmenekült; Szent Miklós templomába érsz azon, s ott biztonság vár reád.

-- Mit hallok! -- kiáltott Theodore. Más volt tehát, nem a te kedves szeméjyed, akinek a föld alatti járatot megkeresni segítettem?

-- Más -- mondta Matilda --, de többet ne kérdezz; máris reszketek, hogy még itt kell lássalak: menekülj a szentély oltalmába.

— Szentély! — mondta Theodore. — Nem, hercegnő, a szentély gyámoltalan kisasszonyoknak való vagy bűnösöknek. Theodore lelkét nem igazzá bűn, de még a látszatát seni tudja elviselni. Kardot adj nekem, hölgy, s atyád megtanulja majd: a gyáva bujkálást Theodore megveti.

-- Oktalan ifjú -- szólt Matilda --, Otranto hercegére mernéd emelni vakmerő kezed?

, — A te atyádra nem mondta Theodore —, rá dehogy! Bocsáss meg, hölgy, feledtem. . . de nézhetlek-e téged, s közben eszembe juthat-e, hogy te a zsarnoki Manfréd ivadéka vagy? De atyád ő neked, s e pillanattól sérelmeimet temesse feledés. -- Mély és tompa hördülés riasztotta

306

meg Theodore-t és a hercegnőt; úgy hangzott, mintha felülről jött volna. -Jóságos ég, kihallgattak bennünket

mondta a hercegnő. Hallgatóztak; & mivel több zaj nem hangzott, megegyeztek abban, hogy feszült idegeik űztek tréfát velük; és a hercegnő nesztelen léptekkel atyja fegyverszobájába vezette Theodore-t, ahol teljes lovagi felszereléssel látta el, majd a felvonóhídon át kimentette a várkastélyból. Matilda azután így szólt:

-- Kerüld a várost és a várkastély nyugati oldalát; Manfréd és az idegen ott folytatják a keresést; a szemben levő részben rejtőzz. Amott, keletre az erdő mögött szirtek húzódnak üreges barlangfolyosót alkotva, mely a tengerpartra visz. Ott bizton meghúzódhatsz, míg valamely partra vetődött sajkának jelt adsz', s tovahajózol vele. Menj! Az ég vezéreljen! S néha-néha, imáidban, emlékezz Matildára!

Theodore a hercegnő lábaihoz vetette magát, s liliomkezét megragadva, mely küszködve vergődött az övében, csókokkal borította azt, s ünnepélyesen megfogadta, az első adandó alkalommal lovaggá ütteti magát, majd lázasan kérlelte a hercegnőt, hogy örök életre neki esküdhessen lovagi hűséget. Mielőtt a hercegnő válaszolhatott volna, váratlanul megdördült az ég, s a bástyafokpk megremegtek. Theodore, ügyet sem -vetve a viharra, folytatta volna a széptevést, de a hercegnő elfehéredett, gyorsan visszavonult a kastélyba, s oly méltósággal, melynek nem lehetett nem engedelmeskedni, távozást parancsolt az ifjúnak. Theodore sóhajtott és félrehúzódott, de szemét mindaddig a kapura függesztette, amíg Matilda mögött be nem csukódott, s így együttlétüknek véget nem vetett. Szívük csordultig telt olyan érzelemmel, melyet mindketten most éreztek először.

Theodore elgondolkodva ment a kolostorba, hogy apjával tudassa szabadulását.' Ott megtudta, hogy Jerome eltávozott, s hogy folyik a kutatás Isabella után, akinek a történetéből olyan részleteket is hallott most, amelyek-

307

ról mindeddig nem volt tudomása. Nagylelkű és lovagias természete sürgette, hogy a hercegnő segítségére siessen, de a jámbor találgatások fénye, mely a szerzetesek szavaiban pislákolt, nem világíthatta meg Isabella menekülésének útját. Nern érzett kísértést, hogy messze elkalandozzon utána, mert Matilda képe olyan mélyen vésődött szívébe, hogy nem tudta volna elviselni, ha messze vetődik a közeléből. Jerome iránta mutatott gyengédsége is közrejátszott abban, hogy húzódozása felülkerekedjen, és arról is sikerült meggyőznie magát: a fiúi szeretet a fő oka annak, hogy a várkastély és a kolostor között tétovázik.

Theodore végül is így döntött: míg Jerome éjszakára visszátér á kolostorba, addig megnézi az erdőt, melyet Matilda kijelölt számára. Odaérve a legsötétebb árnyakat kereste, mert ez illett leginkább az elméjében honoló mélábús gondolátokhoz. Ilyen hangulatban szinte észrevétlenül egészen az elhagyott remetebarlangig csatangolt, melyről akkortájt az a hír járta, hogy gonosz szellemek tanyája lett. Felötlött Theodore eszében, hogy ő is hallott meséket, és kalandos, bátor természetének engedett, amikor kíváncsiságában úgy döntött, átkutatja a labirintus titkos rejtekeit. Nem hatolt még messzire, máris úgy vélte, valakinek a lépteit hallja, aki mintha előle húzódná vissza.

ITbcödore, noha Örömmel vallotta szent hitünknek minden tételét, úgy. vélte, ok nélkül jó emberek nincsenek kiszolgáltatva a sötétség hatalmainak. Sokkal inkább rablók dáridózhatnak itt, gondolta, mint a mendemondák pokolbéli szellemei, és azok zaklatják a félénk utasokat. Már régóta égő türelmetlenséggel kívánta a vitézség próbáját. Kivonta szablyáját, és állhatatosán haladt" tovább, amerre a szabálytalan kipp-kopp vezette. Nyilván fegyverzete bírta arra az ismeretlent, hogy kerülje a vele való találkozást. Theodore, most már meggyőződve, hogy nem tévedett, megkettőzve lép-

308

teit, és már-már elérte a menekülőt; az rémülten igyekezett előre, és amikor Theodore rárontott, egy nő hullott elfúlt lélegzettel lábaihoz. Sietve fölsegítette volna, ha attól nem tart, amaz rémületében nyilván eszméletét vesztené karjaiban. Szelíd szavakkal igyekezett elűzni a hölgy rettegését, és biztosította, nemcsak hogy nem bántja, de élete kockáztatásával oltalmazni fogja. Lovagias viselkedéséből erőt merítve a hölgy visszanyerte öntudatát, és védelmezőjére tekintve így szólt:

-- Ezt a hangot, nemde, hallottam már valaha? Tudomásom szerint nem -- felelte Theodore —, hacsak, mert ezt gyanítom, nem te vagy Isabella úrhölgy.

-- Kegyelmes ég! -- kiáltotta ő. -- Csak nem a nyomomba küldtek? Theodore lábaihoz vetette magát, és könyörögni kezdett, ne szolgáltassa ki Manfrednek.

Manfrednek ! -- kiáltott fel Theodore. — Nem, hölgy. Egyszer már kiszabadítottalak zsarnokságából, és most bármi áron olyan helyre viszlek, hová vakmerősége el nem ér.

Te lennél hát az a nagylelkű idegen, akivel múlt éjszaka a várkastély kazamatájában találkoztam? Bizonyosan nem halandó vagy, hanem őrzőangyalom: hadd köszönjem meg térden állva. . .

Állj fel, nemes hercegnő! -- felelte Theodore. -- Ne alázd meg magad egy szegény fiatalember előtt, kinek egyetlen barátja sincs. Ha arra jelölt az ég, hogy védelmeződ legyek, művét be is végzi azzal, hogy ügyed érdekében erőt ad karomnak. De menjünk, hölgy, túlságosan közel vagyunk a barlang szájához. Keressük meg legbensőbb rejtekét; nem tudok nyugodni addig, amíg biztonságba nem helyezlek.

-Jaj, mit gondolsz, uram? -- mondta ő. —Bár minden tetted nemes, bár érzéseid tiszta leiekről vallanak, illő-e, hogy veled menjek a barlang kusza rejtekébe? Ha együtt találnak bennünket, mit szól majd a gáncsoskodó világ magaviseletemhez ?

309

-- Hódolok erényre valló aggályaidnak -- mondta Theodore —, és tudom, nem illeted méltatlan gyanúval tisztességemet. Úgy gondoltam, elvezetlek e sziklák legrejtettebb zugába; aztán a bejáratot életem kockáztatásával őrzöm, hogy rajta élő ne léphessen át. Különben pedig, hölgy — folytatta mély sóhajjal —, bármily szép és tökéletes vagy, és noha vágyók felérni hozzád, tudd meg, lelkem másnak ajánlottam; és noha. . . -- Hirtelen zaj szakította félbe Theodore fejtegetéseit. Hamarosan érthetővé váltak a hangok: -- Hahó! Isabella! Hahó! — A reszkető hercegkisasszony visszahullott a félelem előző kínjai közé. Theodore hiába fáradozott bátorításán. Bizonygatta, inkább meghal, mintsem eltűrje, hogy újra Manfréd hatalmába kerüljön; könyörgött neki, maradjon nyugton, és előrement, hogy az üldözőt fogadja.

A barlang szájában egy vértbe öltözött lovagot látott; egy paraszttal beszélt, aki váltig bizonygatta, hogy egy úrhölgyet látott eltűnni a sziklabejáróban. A lovag már éppen indult volna a nyomon, amikor Theodore útját szegte, és kivont szablyával ridegen és halált kiáltva állj t parancsolt.

-- Ki vagy te, hogy utamba mersz állni? kérdezte a lovag gőgösen.

— Valaki, aki csak annyit mer, amennyit valóra is tud váltani — válaszolta Theodore.

-- Én Isabella úrhölgyet keresem, és úgy értesültem, e sziklák között keresett menedéket. El az utamból, vagy későn bánhatod, hogy magadra vontad haragomat.

— Célod éppoly gonosz, mint amilyen hitvány a haragod—válaszolta Theodore. — Menj vissza, ahonnan jöttél, mert hamarosan kiderül, kinek a haragj a a rettenetesebb.

Az idegen, aki nem volt más, mint a Vicenza márkijának nevében érkezett fő lovag, akkor vált el Manfrédtól, amikor az épp azon szorgoskodott, hogy hírt szerezzen a hercegnőről, és különféle parancsokkal megakadályoz-

310

/a, hogy a három lovag kezére jusson. Vezérük gyanította Manfréd részességét a hercegnő eltűnésében, és mivel csak erősítette gyanúját az útját szegő ifjú, akit, úgy vélte, nyilván a herceg állított ide, hogy a hercegnőt rejtegesse, nem felelt, hanem szablyájával Theodore-ra sújtott; az útjába állót le is döntötte volna, ha Theodore, aki Manfréd egyik kapitányának hitte a lovagot, a kihívás után tüstént fel nem készül a védelemre, és a csapást pajzsával fel nem fogja. A szívében mindeddig szunnyadó bátorság most egyszerre kitört: vakmerőn a lovagra rontott, akit dühe és büszkesége nem kevésbé harcias tettekre ösztökélt.

A harc dühöngő erejű, de rövid volt. Theodore három helyen megsebesítette a lovagot, és végül lefegyverezte, amikor a vérveszteségtől clalélt. A paraszt az első összecsapásra kereket oldott, és riasztotta Manfréd cselédeit, akik a parancs szerint, az erdőt fésülték át Isabella után. Akkor értek oda, amikor a lovag földre zuhant, és tüstént felismerték benne a nemes idegent. Theodore, Manfred iránti gyűlöletétől eltekintve nagylelkű szánalommal nézte kivívott győzelmének következményét; de még jobban mcgillctődött, amikor ellenfelének méltóságáról értesült, és arról, hogy a lovag Manfrednek nem szövetségese, hanem ellenfele. Segített a szolgáknak a lovagot vértjéből kibontani, és megállítani a sebeiből ömlő vérfolyást. A lovag, szavát visszanyerve, erőtlen, akadozó hangon így szólt:

-- Nemes ellenfelem, mindketten tévedésben voltunk: a tirannus eszközének hittelek; látom, te is hasonló hibába estél. A magyarázkodás késő. Szédülök. . . Ha Isabella kéznél van, hívd. . . Fontos titkokat. . .

-- Haldoklik -- mondta az egyik csatlós --, nincs valakinél kereszt? Andrea, imádkozz fölötte.

Vizet hozzatok, s öntsétek le a torkán, míg én a hercegnőért futok -- mondta Theodore, és Isabellához rohant; néhány szóval szerényen tudatta vele, hogy bal-

311

szerencsés tévedés következtében megsebesített egy lovagot, aki atyja udvarából jött, és aki, mielőtt meghalna. fontos titkot kíván rábízni. A hercegnő örömmámorban úszott, amikor Theodore hívó hangját meghallotta, ám a hallottakon ugyancsak elámult. Feldúlt szelleme azonban Theodore hősiességének új bizonyítékán ismét felderült, és karjára támaszkodva oda ment, ahol a vérző lovag a földön feküdt; de amikor megpillantotta Manfréd szolgáit, újra megrohanta a félelem. Menekült volna ismét, ha Theodore nem figyelmezteti, hogy a szolgák le vannak fegyverezve, és hogy rögtöni halállal fenyegette őket, ha kezét mernének emelni a hercegnőre. Az idegen kinyitotta szemét, és mivel női alakot látott maga előtt, így szólt:

-- Te vagy, igazat szólj, könyörgök, te vagy vicenzai Isabella?

-- Én vagyok, a jó Isten adja vissza egészségedet!

— Akkor te, akkor te — mondta a lovag szavakat keresve --, akkor te az atyád előtt állsz! Adjatok. . .

-Jaj! Csoda! Irtózat! Mit hallok? Igaz, amit látok? -kiáltottföl Isabella. -Atyám! Te vagy az én atyám? Hogy kerültél ide, uram? Az istenre kérlek, beszélj ! Jaj ! Fussatok segítségért, mert kileheli lelkét!

— Igen —mondta a sebesült lovag, minden erejét összes^edve --, én vagyok Frederic, a te atyád. Azért jöttem, hogy megszabadítsalak. De már nem. . . Csókolj meg búcsúzásul, és fogadd...

-- Uram -- mondta Theodore-, kimerültél: tűrd, hogy a várkastélyba vigyünk.

, - A várkastélyba [-kiáltott Isabella. -Nincs közelebb segítség? Kiszolgáltatnád atyámat a zsarnoknak? Ha oda megy, nem merem elkísérni. De elhagyhatlak-e?

-- Gyermekem -- mondta Frederic --, nekem már nem számít, visznek vagy maradok; pár pillanat csak, és minden veszélyen túl leszek: de míg nyitva van és rajtad csügg szemem, ne hagyj el, Isabella! E derék lovag.

312

nem tudom, ki ő, ártatlanságodnak őrzője lesz. Uram, nem hagyod magára gyermekem, ugye nem?

Theodore könnyezett áldozata fölött, és erős esküvéssel megfogadta, vigyázni fog a hercegnőre akár az élete árán is, majd rábeszélte Fredericet, ne ellenezze, hogy a várkastélyba szállítsák. Miután sebeit a lehetőségekhez képest bekötözték, föltették az egyik csatlós lovára. Theodore vonult az oldalán; a meggyötört Isabella, aki nem tudta elhagyni atyját, gyászoló szívvel követte őket.

Negyedik fejezet

Midőn a gyászos menet megérkezett a várkastélyba, Hippolita és Matilda már várta őket, mert Isabella az egyik cselédet előre küldte, hogy jelentse érkezésüket. Fredericet a legelső szobában lefektették, aztán az asszonyok kimentek, amíg az orvosok a lovag sebeit vizsgálták. Matilda elpirult, amikor Theodore-t és Isabellát együtt látta; de sikerült zavarát eltitkolnia azzal, hogy barátnéját átölelve részvétét fejezte ki atyja balszerencséjén. Az orvosok hamarosan tudatták Hippolitával, hogy a márki sebei nem életveszélyesek és hogy leányát és "a hercegnőket kívánja látni. Theodore nem állhatott ellen vágyai ösztökélésének, és Matilda után ment, azzal az ürüggyel, hogy örömét akarja kifejezni, amiért a párbaj Fredericre nézve mégsem vált végzetessé, s így lelke háborgása lecsillapodott.

Matilda föl'dre sütötte szemét, valahányszor Theodore-ra nézett, és Isabella, aki éppoly figyelmesen nézte Matildát, mint Theodore-t, hamarosan megsejtette, ki az, akiről az ifjú a barlangban beszélt. Miközben ez a némajáték folyt, Hippolita faggatta, mi késztette titkos útjára, hogy lányát visszakövetelje; és különféle magyarázatokkal mentegette urát, amiért a két gyermeket egymáshoz akarta kényszeríteni.. Frederic bármennyire tü-

313

/.élt is Manfréd ellen, nem maradt érzéketlen Hippolita udvariassága ésjőiridulata iránt; de még jobban meghatódott Matilda bájos alakján. Szerette volna ágya mellett tartani őket, ezért elmesélte történetét Hippolitának. Még a pogány rabságában volt, amikor álmot látott. Álmában leánya, akiről fogságba esése óta hírt se hallott, egy várkastélyban sínylődött, ahol a legborzasztóbb szerencsétlenség várt rá. Azt álmodta, ha visszanyerné szabadságát, és eljutna egy Joppa melletti erdőbe, többet is megtudna. Az álom riadalmát keltett benne, és minthogy útmutatásának engedelmeskedni nem tudott, rablánca még keservesebbé vált. Ámde míg gondolatai a szabadulás lehetőségeit latolgatták, jó hír érkezett: a Palesztinában hadat viselő hercegek tanácsa kifizette váltságdíját. Tüstént útnak eredt az álombéli erdő felé. Ő és csatlósai három nap és két éjjel bolyongtak már . az erdőn, s egy teremtett lélekkel sem találkoztak; végre a harmadik nap estéjén egy barlanghoz értek: a barlangban egy agg remetére leltek, akr utolsó óráit élte. Bőkezű ajándékaik szóra bírták a szent férfiút, ki ekképpen szólott: - Fiaim, adományotokat köszönöm, de nincs már .ajándékra szüksége annak, aki örök nyugovóra készülődik ... s lám, azzal a megnyugvással halhatok meg, hogy teljesítettem az ég akaratát. Amikor ide, a magányba elvonultam, mert országom a szemem láttára lett a hitetlenek prédája (idestova ötven éve már, hogy az irtózatos jelenetnek tanúja voltam!), megjelent előttem Szent Miklós, és egy titkot bízott rám, melyet, úgy parancsolta, halandó embernek tudtára nem adhatok, csak a halálos ágyamon. Elérkezett a félelmes óra, s nem kétséges, ti vagytok a választott vitézek, kiknek a rám bízott titkot átadnom parancsoltatott. Mihelyt e meggyalázott porhüvelynek megadtátok a végtisztességet, szegényes barlangomtól jobb kéz felé a hetedik fa tövénél ássatok le, s fáradozásotoknak meg. . . Jaj ! Jóságos ég, fogadd be lelkemet! -- E szavakkal a jámbor férfiú utolsót lehelt.

314

Pitymallatkor -folytatta Frederic --, amikor a szent maradványokat átadtuk a földnek, az utasítás szerint ásni kezdtünk, de mekkora volt ámuldozásunk, amikor hat lábnyi mélyen egy hatalmas szablyára leltünk! Ugyanarra, ami az udvaron fekszik, amott. A pengéjén, mely akkor félig kinn volt hüvelyéből, bár azóta a vele való küszködésünk miatt visszacsúszott, a következő szuvak voltak olvashatók ... Nem, bocsáss meg, asszony an tette hozzá a márki Hipp'olita felé fordulva —, ha nem óhajtom idézni őket; tisztelem nemedet és rangodat, és nem akarok vetkezni oly módon, hogy méltatlan szóval illessek bármit is, mi szívednek drága.

Megállt beszédében. Hippolita egész testében-reszketett. Biztosan tudta: Fredericet arra rendelte az ég, hogy beteljesítse a sorsot, mely házát fenyegeti. Aggodalmas szeretettel nézett Matildára, és könny gördült le orcáján csendesen; de aztán úrrá lett érzelmein, és így szólt:

-- Folytasd, jó uram; az ég nem cselekszik hiába: az isteni rendelést alázattal és megadással kell fogadnia a halandónak. A mi feladatunk: imádkozni, hogy ne sújtson bennünket szörnyűséges haragja, vagy meghajolni határozata előtt. Ismételd meg az ítéletet, uram: türelemmel hallgatjuk.

Fredericnek elszorult a szíve fájdalmában; Hippolita méltósága és türelmes magabiztossága tiszteletet ébresztett benne a hölgy iránt, és az a nyájas, néma érzelem, mellyel a hercegnő és leánya egymás iránt viseltetett, csaknem könnyekre indította. Ám félvén, hogy ha botorul engedelmeskedik, még nagyobb riadalmat okoz, dadogó hangon, halkan a következő sorokat rebegte el:

Bárhol is vagyon rejtve a sisak, Amelyhe/ illik e s/.épmívü szablya, Nem váltja meg Alfonso vére csak, Lányodnak ekképp lesz nyugodalma.

315

Mi bujkál e sorokban -- kérdezte a türelmetlen Theodore-, ami a hercegnőket oly mélyen érinti? Miért ejtette ókét rémületbe e misztérium, melynek oly kevés való alapja van?. . .

-- Durván szólsz, ifjú -- így a hercegné --, és bár a szerencse egy ízben pártodra állt. . .

-- Félve tisztelt uram -- szólt Isabella, akit taszított Theodore hevessége, melyet, úgy érezte, csak Matilda iránti érzelme sugallt-, ne háborodj fel egy pór szavain, aki megfeledkezik a tiszteletről, mely téged, jó uram, megillet, de hát nem szokta még meg...

Hippolita, aggódván az újonnan támadt viszály mi* att, megrótta Theodore-t merészségéért, de oly hangon, mely elárulta: buzgalmát szívből méltányolja; és új mederbe terelvén a beszélgetést, megkérdezte Frederictől, hol hagyta el annak idején urát?

A márki felelni készült, amikor kintről lárma hallatszott; már-már indultak volna az okát tudakolni, amikor kinyílt az ajtó, és Manfred, Jerome s a csapat egy része lépett a szobába —ők a történtekről csak zavaros részletekét hallottak. Manfréd sietve közeledett Frederic ágyához, hogy sajnálkozását fejezze ki balszerencséje miatt, és tudakozódjék a párharc részleteiről, de megtorpant, és az ámulat és félelem gyötrelmei közt felkiáltott:

-- Hah! Mi vagy te, r'émlátomás?! Órám elérkezett?

-- Legdrágább; kegyes uram -- kiáltott fel Hippolita, karjába zárva férjét --, hová függeszted szemed? Miért hogy szemgolyód így megmered?

-- Hogyan -- kiáltott Manfréd lélekszakadva --, te nem látsz semmit, Hippolita? E kísértő fantom egyedül rám küldetett?

— Az Isten szent szerelmére, uram -- mondta Hippolita --, csendesítsd lelkedet és agyad háborgását! Nincs itt senki más, csak mi, a barátaid.

-- Mi? Nem Alfonso ez itt? -- kiáltott Manfréd. -- Te nem látod őt? Lázas agyvelőm szülötte lenne csak?

316

Ez, uram mondta Hippolita --, ez itt Theodore, az az ifjú, aki balszerencséjére. . .

-- Theodore... -- mondta Manfréd gyászosan, és homlokára csapott --, Theodore vagy fantom, megháborította Manfréd lelkét. De hogy kerül ide? És hogy kerül ide fegyveresen?

-- Azt hiszem, Isabella keresésére indult — mondta Hippolita.

-- Isabella keresésére? -- szólott Manfréd ismét feldühödve. -- Igen, igen, de hogyan szökött meg fogságából? Isabella volt, vagy ez a képmutató vén barát, aki szabadulását kieszközölte?

És bűnül lehet-e vajon felróni egy atyának, uram -- szólt Theodore --, ha gyermeke megszabadításán tépelődne?

Jerome álmélkodva hallgatta, hogy fia, ha nem is szó szerint, de alaptalanul megvádolja, és nem tudta, mit gondoljon. Fel nem foghatta, hogyan szabadult meg Theodore, hogyan szerzett fegyvert, és hogyan találkozhatott Frederickel. Mégsem kockáztatott meg kérdéseket, nehogy fia ellen szítsa Manfréd haragját. Jerome hallgatása arról győzte meg Manfrédét, hogy Theodore szabadulását ő ütötte nyélbe.

-- Hát így fizeted te vissza -- mondta Manfréd, szavait a baráthoz intézve --, te hálátlan vénember, Hippolita nagylelkűségét és az enyémet? Nem elég, hogy szívem leghőbb kívánságát semmivé teszed, még felfegyverzed és várkastélyomba hozod fattyadat, hogy itt támadjon rám?

-- Uram -- szólt Theodore --, rosszul ítéled meg atyámat; sem ő, sem én nem volnánk képesek, hogy akár egyetlen szóval is békédet háborítsuk. Pimaszság-e vajon, ha fenséged kegyére adom magam? — tette hozzá, és hódolattal Manfréd lába elé rakta kardját. -- íme a keblem, üsd belé a vasat, ha azt gyanítod: akár csak egyetlen hűtlen'gondolat is lakozik benne. Szívembe

317

nincs vésve más érzelem, csak ami hódol neked és tieid"nek.

Tűzzel és bájjal mondta ezeket a szavakat, s gondolatban vele érzett minden jelenlevő. Még maga Manfréd is megilletődött, s noha még akkor is lenyűgözte az ifjúnak Alfonsóhoz való hasonlatossága, bámulata titkon félelemnek adott helyet.

-- Állj fel -- mondta. -- Nem a te életed fontos nekem e pillanatban. De mondd el történeted, és azt, hogyan találkoztál ezzel a vén árulóval itt,

-- Uram... -- vágott közbe Jerome.

-- Csend, .pimasz -- szólt Manfréd --, nem akarom, hogy segíts neki.

— Uram — mondta Theodore ', nincs szükségem segítségre ; történetem nagyon rövid. Ötéves koromban Algériába hurcoltak anyámmal együtt, akit Szicília partjairól kalózok raboltak el. Ő alig egy év múltán meghalt bánatában. — Könny gördült Jerome szeméből, arcára ezer aggódó szenvedély ült. -- Mielőtt meghalt -- folytatta Theodore --, írást kötött a karomra, a ruhám alá, amelyből megtudtam, hogy Falconara grófjának vagyok a fia.

-- Igaz -- mondta Jerome. -- Én vagyok a nyomorult atya.

-- Hallgass -- mondta Manfréd. -- Te pedig folytasd.

-- Az utóbb két évig szolgaságban éltem. Akkor gazdám csatlósaként kalózportyárá mentünk, egy keresztény hajó legyőzte a tengeri rablókat, s én így lettem szabad, s miután a kapitány előtt felfedtem magam, kegyesen partra tett Szicíliában. De jaj ! Ahelyett, hogy atyát találtam volna, megtudtam, hogy birtokát, mely a tengerparton feküdt, távollétében feldúlták a rablók, akik anyámat és engem rabságba hurcoltak; hogy kastélyát porig égették; hogy atyám visszatérve eladta azt, ami megmaradt, és a nápolyi királyságban kolostorba vonult, de hogy hol és merre, nem tudta senki. Elhagyottan, barát nélkül, és csaknem minden remény híján.

318

hogy valaha osztályrészemül juthat az atyai ölelés öröme, az első adódó alkalommal hajóra szálltam Nápoly felé, ahonnan az utóbbi hat napban jöttem ebbe a tartómányba, két kezem munkájával tartva el magam, és tegnap reggelig álmomban sem hittem, hogy sorsomban más is várhatna rám, mint a lélek békéje és az elégedett szegénység. Uram, ez Theodore története. Hogy atyamát megtaláltam, ez több, mint amit remélni mertem; hogy fenséged haragját magamra zúdítottam, nyomorú sorsom nem érdemelte.

Elhallgatott. A hallgatóságból az elismerés halk moraja kelt.

-- De ez még nem minden -- mondta Frederic. -- Lovagi tisztességem kényszerít, hogy hozzátegyem azt, amit ő elhallgatott. Ha ő szerény, majd én nagylelkű leszek. Keresztény földön aligha találsz nála bátrabb ifjúra. Érzékeny szívű is; és ami kicsit tudok róla, abból bízvást állíthatom: ha, amit magáról mondott, nem volna igaz, nem mondta volna el, és ami engem illet, nekem tetszik ez a születésedhez illő őszinteség. Megsebesítettél, jó, de igazán megengedhető, hogy az ereiben folyó nemes vér túlbuzogjon, amikor csak nem is oly rég talált vissza eredetéhez. Ugyan, uram (fordult Manfrédhoz), ha én meg tudok neki bocsátani, te igazán megbocsáthatsz: nem az ifjú hibája, ha látomásnak vélted.

Ez a keserű gúny sértette Manfréd lelkét.

Ha másvilági lényeknek van is hatalmuk félő tisztelettel eltölteni lelkernet-felelte gőgösen-, az evilágiaknak nincs; egy süvölvénynek meg egyáltalában nincs.

-- Uram -- szakította félbe Hippolita.-, vendégednek jó oka van a nyugalomra; ne hagyjuk őt pihenni?

így szólt, és kézen fogva Manfrédét, elbúcsúzott Frederictől, és elvezette a társaságot. A herceg szívesen abbahagyta ezt a beszélgetést, amely felidézte legtitkosabb érzéseinek lelepleződését, és tűrte, hogy lakosztályába vezessék, miután engedélyt adott Theodore-nak, hogv

i_

,

319

atyjával a kolostorba távozzék, azzal a feltétellel, hogy reggel visszatér a várkastélyba (ez a feltétel Theodore szíve vágyának nagyon is megfelelt)/

Matildát és Isabellát túlságosan lefoglalták gondolataik, és korántsem voltak olyan elégedettek egymással, hpgy szívesen társalogjanak tovább. Gyermekkoruk óta először inkább szertartásosan, mint barátságosan váltak el, és tértek hálókamrájukba.

Ha búcsúzásuk nem is volt valami szívélyes, annál türelmetlenebbül lesték a napkeltét, hogy találkozhassanak. Olyan lelkiállapotban voltak, mely elűzi az álmot, és ezer kérdés jutott eszükbe, melyet előző este elmulasztottak feltenni egymásnak. Matilda úgy gondolta, nem lehet puszta véletlen, hogy Theodore kétszer megmentette Isabellát, és méghozzá milyen veszélyes helyzetben. Igaz, Frederic szobájában az ifjú tekintete az ő arcán függött; de lehet, hogy csak Isabella iránti szenvedélyét álcázta az apák előtt. Jobb lenne mindent tisztázni. Tudni akarta az igazságot, nehogy barátnője kárára dédelgesse szenvedélyét Isabella kedvese iránt, így sarkallta a féltékenység, s keresett egyben mentséget a barátságban, hogy kíváncsiságát kielégítse.

Isabella éppoly nyugtalan volt, és alaposabb indokkal gyanakodott. Igaz, Theodore nyelve és szeme egyaránt Bárról beszélt, hogy szíve foglalt, de lehet, hogy Matilda nem viszonozza érzelmeit. Mindig is úgy mutatkozott, mint aki érzéketlen a szerelem iránt; minden gondolata az ég felé szállt. -- Miért is beszéltem le? -- kérdezte magától Isabella. — Nagylelkűségemért most megbűnhődöm. De mikor találkoztak? és hol? Lehetetlen áltatnom magam. Nyilvánvaló, csak az este látták egymást először. Valaki más kötheti le az ifjú érzéseit. Ha így van, nem is vagyok olyan boldogtalan, mint gondoltam; ha hem Matilda barátnőm az... Hogyan? ! Odáig süllyedtem volna, hogy oly férfi vonzalmát kívánom, aki durván és ok nélkül nyilvánította közönyét irántam? És épp

320

akkor, amikor a lovagiasság legalábbis udvariasságot követelt! Drága Matildámhoz megyek, aki majd megerősít engem dicséretes büszkeségemben. A férfiak mind hamisak. Azt tanácsolom majd, oltsunk fátylat együtt: örülni fog, hogy ilyen hangulatban talál; és tudtára adom, hogy nem ellenzem többé a zárda iránti hajlandóságát. -- Ilyen gondolatok között, és azzal az elhatározással indult Matildához, hogy őszintén kitárja szívét; amikor benyitott, Matildát már felöltözve, mélán a karjára dőlve találta. A kép annyira emlékeztette önnön hangulatára, hogy gyanúja újraéledt, és szétzúzta a barátnéja iránti teljes bizalom szándékát. Mikor meglátták egymást, elpirultak; mindketten újoncok voltak még abban, hogy érzéseiket üdvözléssel kendőzzék. Néhány jelentéktelen kérdés és válasz után Matilda menekülésének okáról kérdezte Isabellát. Isabellát annyira elfoglalta szenvedélye, hogy a Manfrédéról megfeledkezett, és azt hitté, Matilda a zárdából való menekülésére céloz, ami az előző este eseményeit előidézte, és így válaszolt:

-- Martelli azt a hírt hozta a zárdába, hogy édesanyád meghalt.

Ó szakította félbe Matilda —, Bianca megmagyarázta nekem, hogyan történhetett a tévedés; mikor látta, hogy elvesztem eszméletem, felkiáltott: „Segítség, a hercegnő meghalt!" és Martelli, aki a napi alamizsnáért jött a várkastélyba. . .

-- És miért vesztetted el az eszméletedet? -- kérdezte Isabella, akit a többi már nem érdekelt.

Matilda elpirult és dadogott:

-- Atyám. . . egy bűnös fölött ítélkezett. . .

-- Miféle bűnös fölött? -- kérdezte Isabella mohón.

-- Egy fiatalember volt -- felelte Matilda --, azt hiszem, úgy gondolom, hogy az a fiatalember volt, aki. . .

-- Theodore? -kérdezte Isabella.

— Igen -felelte a hercegnő —, sohasem láttam ezelőtt; és nem tudom, mivel sértette meg atyámat; de, mint-

321

liogy szolgálatodra volt, nagyon örülök, hogy atyám megkegyelmezett neki.

— Szolgálatomra volt? — kérdezte Isabella. — Te ezt nevezed az én szolgálatomnak, hogy atyámat megsebesítette, és ezzel majd a halálát okozta? Bár csak tegnap részesültem abban az áldásban, hogy atyámat megismerhettem, remélem, Matilda nem hiszi, hogy a gyermeki szeretet számomra idegen, és nem neheztelek e harcias ifjúra vakmerőségéért, és valaha is vonzalmat erezhetek valaki iránt, aki atyámra kezet emelt? Nem, Matilda, az én szívem borzad tőle, s ha még nem hűlt ki benned a gyermekségünkben fogadott barátság, meg fogod te is vetni ezt az embert, aki már-már közel járt ahhoz, hogy örök életemre nyomorulttá tegyen.

x Matilda lehajtott fejjel így felelt:

— Remélem, legkedvesebb Isabellám, nem kételkedel Matilda barátságában: én ezt az ifjút soha nem láttam tegnapig; számomra majdnem idegen ő; de az orvosok szerint atyád túl van a veszélyen, s így nem lenne szabad haragot táplálnod szeretetlenül valaki iránt, aki, erről meg vagyok győződve, nem tudta, hogy a márki rokonod.

— Milyen hévvel véded -- mondta Isabella --, pedig csaknem idegen számodra! Nagylelkűséged ő nyilván viszonozza.

-- Hogy érted ezt? -- kérdezte Matilda.

— Sehogy — felelte Isabella, és már bánta, hogy célzással akár, de felhívta Matilda figyelmét Theodore érzelmeire. Aztán másra terelve a beszélgetést, azt kérdezte Matildától, mi tehette, hogy Manfréd jelenésnek vélte Theodore-t.

-- Az Isten áldjon meg -- mondta Matilda --, hát nem vetted észre, mily feltűnő módon hasonlít a galérián levő Alfonso-képhez? Mielőtt még páncélban láttam volna, már figyelmeztettem rá Biancát. Sisakban meg szakasztott a festmény.

322

Nem sok ügyet vetek arcképekre -- mondta Isabella , még kevésbé vizsgáltam oly figyelmesen ezt a fiatalembert, ahogy te, látom. Ó ! Matilda, mint barátnőd, hadd figyelmeztesselek: szíved veszélyben van! Ő azzal dicsekedett nekem, hogy szerelmes valakibe: az a valaki te nem lehetsz, minthogy csak tegnap láttad először. . . vagy mégsem?

De igen -- felelte Matilda. -- De miért van az, hogy az én legdrágább Isabellám mindenből, amit csak mondok, arra következtet, hogy én. . . -- elhallgatott, aztán folytatta. -- Téged látott először, és távol legyen tőlem a hiúság, hogy azt higgyem, csekélyke csábom el tudná vonzani tőled azt, aki szívét neked adta. Vajha boldog lennél, Isabella, legyen Matildának bármi a sorsa!

-- Szeretett barátnőm -- mondta Isabella; tiszta szíve nem tudott ellentállni a Matilda szavaiból áradó szeretetnek-, téged imád Theodore, láttam, megbizonyosodtam erről, s még a gondolatától is irtózom, hogy boldogságotok útjába tolakodjam.

Őszinte szavai könnyekre fakasztották a szelíd Matildát. Bár a féltékenység egy pillanatra megdermesztette t.- két szeretetre méltó szűz szívét, most újraéledt kebelükben a kihűlt bizalom s őszinteség. Bevallották egymásnak, milyen hatást tett rájuk Theodore; a bizalmasságot nagylelkű versengés követte; mindegyikük ragaszkodott hozzá, hogy igényéről a másik javára lemondhasson. Végül erényeinek méltósága figyelmeztette Isabellát, hogy Theodore majdnem nyíltan beszélt Matilda iránti vonzalmáról, erre aztán szilárdan elhatározta, úrrá lesz szenvedélyén, és a szeretett lényt átengedi barátnőjének.

A baráti versengés még javában tartott, amikor Hippolita lépett lánya szobájába.

-- Kisasszony -- mondta Isabellának —, oly gyengédség van benned Matilda, s oly melegszívű érdeklődés szerencsétlen házamat ért bajunk iránt, hogy nincs titkom-

323

előtted, még ha gyermekemre vonatkozik is, amit meg nem hallhatnál. -- A hercegnők aggódva figyeltek föl.

-- Tudd meg tehát, kisasszony -- folytatta Hippolita --, és te is, legdrágább Matildám, hogy az utóbbi két végzetes nap eseményei meggyőztek: az ég célja Otranto kormánypálcáját Manfrédéból Frederic márki kezébe adni. Talán ez sugallta azt a gondolatot, hogy a végpusztulástversengő házaink egyesítésével kerüljük él. így tehát az éh uram, Manfréd, tanácsomra, e drága gyermeket atyádnak, Fredericnek, feleségül fogja ajánlani.

-- Frederic úrnak, engem! -- kiáltott Matilda. -- Jóságos ég! Kegyelmes anyám! És atyámnak ezt már el is mondta?

.

-- Igen -- mondta Hippolita. -Jóindulattal hallgatta meg elgondolásomat, és ment, hogy a márkival tudassa.

— Ó, szerencsétlen hercegné — kiáltotta Isabella —, mit tettél? Balga jóságoddal micsoda romlást idéztél magadra, Matildára, rám!

-- Romlást, én? Rád és gyermekemre? -- kérdezte Hippolita. -- Hogy érted ezt?

— Ó,jaj! —felelte Isabella. — Szíved tisztasága eltakarja előled mások romlottságát. Uram, Manfréd, ez istentelen ember. . .

-- Megállj ! - mondta Hippolita --, jelenlétemben, kisasszony, ne merj Manfrédról tiszteletlenül beszélni: ő az én uram és férjem, és. . .

-- Nem sokáig lesz az -- mondta Isabella --, ha gonosz célját véghez tudja vinni.

-- Ez a hang bámulattal tölt el -- mondta Hippolita.

-- Heves vagy, Isabella; de mind ez óráig nem tudtam, < hogy hevességed orcátlanságot takar. Mit tett Manfréd,

ami téged felhatalmazhatna, hogy róla orgyilkosként beszélj?

-- Te erényes és nagyon hiszékeny hercegné! -- felelte Isabella. -Nem az életedre tör ő. . . arra, hogy elűzzön magától! Hogy elváljon tőled!

324

- Elváljon tőlem! Elváljon az anyámtól! -- kiáltotta Hippolita és Matilda egyszerre.

-- Igen -- mondta Isabella. -- És hogy bűnét tetézze, azon mesterkedik. . . nem, nem beszélhetek!

-- Mi az, mi még ennél is több lehet? -- kérdezte Matilda.

Hippolita hallgatott. Szomorúság fojtotta belé a szót: Manfréd kétértelmű szavai legutóbbi beszélgetésük alkalmával bizonyítani látszottak azt, amit hallott.

-- Nagyszerű, drága úrnő, nagyasszony, anyám! -kiáltott Isabella, és szenvedélyes kitöréssel Hippolita lábához vetette magát. -- Bízz bennem, higgy nekem, inkább halok ezer halált, semmint sérelmedhez beleegyezésemet adjam, semmint meghajoljak oly gyűlöletes. . . ó!

^ Elég! -- kiáltott Hippolita. -- Egyetlen bűn micsoda bűnöket fogan! Kelj fel, drága Isabella, nem kétlem erényedet. Ó, Matilda, ez a csapás téged ezerszeres erővel sújt! Ne sírj, gyermekem; s ne lázadj, én megvédelek. Ne feledd, ő még apád.

-- De te anyám vagy! -- mondta Matilda lázasan. És te bűntelen vagy, te tiszta vagy. Ó! Hát nem panaszkodhatom?

-- Nem! -- felelte Hippolita. -- Nyugodj, minden jóra fordul. Öcséd elvesztése zavarta meg Manfréd elméjét, s nem tudja, mit beszél; Isabella félre is érthette! A szíve jó. . . és te, gyermekem, nem tudsz mindent. Végzet függ fejünk fölött, a gondviselés ujja ránk mutat. . . Ő, bár téged megoltalmazhatnálak a végveszélytől!. . . Igen -- folytatta szilárd hangon --, önfeláldozásom mindent elsimíthat. Megyek, s felajánlom beleegyezésemet a válásba. Kinek okoz kínt, ha én elmegyek? Meghúzódom a szomszédos zárdában, s hátralevő napjaim arra áldozom, hogy gyermekemért imádkozzam, és a hercegért.

-- Te éppoly jó vagy erre a világra -- mondta Isabella --, mint amilyen méltatlan Manfréd. De ne gondold,

325

úrnő, hogy a te gyengeséged eltéríthet engem. Esküszöm. halljátok meg, angyalok. ..

-- Megállj, Istennek szent nevére parancsolom neked. hallgass! — kiáltott Hippolita. — Ne feledd, nemcsak magadnak tartozol számadással; atyád van!

— Az én atyám túlságosan jámbor és gyöngéd ahhoz — vágott közbe Isabella —, hogy istentelen dolgot parancsoljon. De ha parancsolhat, előírhat istentelen tettet egy atya gyermekének? Házassági szerződés kötött a fiúhoz; nászt üljek az atyával? Nem, nagyasszonyom, nem, erőszak nem vonszolhat engem Manfréd gyűlöletes ágyába. Én irtózom tőle, megvetem őt; az isteni és emberi törvények tiltják. És a barátnőm, legdrágább Matildám gyengéd lelkén üssek sebet azzal, hogy anyját bántom meg? Az én anyámat. . . Soha nem ismertem más anyát!

— Anyja ő mindkettőnknek kiáltott fel Matilda. Lehet őt, Isabella, lehet őt eléggé szeretni?

• -- Drága'gyermekem -- mondta megilletődve Hippolita --, gyöngédségtek elborít. . . de nem engedhetek neki. Nem rajtunk áll a választás, helyettünk az égnek, atyáinknak, férjeinknek kell dönteni. Legyünk türelemmel, míg meghalljuk, mit határozott Manfréd és Frederic. Ha a márki elfogadja Matilda kezét, tudom, az én lányom készségesen engedelmeskedik. Az ég közbeléphet, és megakadályozhatja a többit. Mit akarsz? kérdezte, inert Matilda szótlan könnyáradatban lábaihoz vetette magát. -- De nem, ne szólj, leányom, egy szót sem akarok hallani atyád akarata ellen!

— Jaj! Ne kételkedj engedelmességemben, az én rettentő engedelmességemben irántad és ő iránta! mondta-Matilda. — De, legtisztelétreméltóbb nő, megérdemelném-e ezt a gyengédséget, s a jóságnak eme világát, ha csak egyetlen gondolatot is rejtegetnék szívemben a legjobb anya elől?

326

-- Mit akarsz mondani ezzel? -- mondta Isabella remegve. -- Szedd össze magad, Matilda.

-- Nem, Isabella -- szólt Matilda. -- Nem vagyok méltó e páratlan szülőhöz, ha engedelme nélkül csak egy szikrányi gondolatot is dédelgetek lelkemben. Megsértettem őt, megsértettem azzal, hogy eltűrtem, a jóváhagyása nélkül szenvedély lopózzon be szívembe. De íme, én megtagadom, itt az ég és az ő színe előtt. . .

-- Gyermekem, gyermekem -- kiáltott Hippolita --, miféle szavak ezek? Miféle új megpróbáltatást tartogat még végzetünk? Te, és szenvedély! Te, a végpusztulás

-- Jaj ! Értem bűnömet — mondta Matilda. -- S megvetem magam, hogy kínnal érte anyám fizet. O a földön a legdrágább nekem. Ó! Soha többé, soha többé nem láthatom őt!

-- Isabella -- mondta Hippolita --, te ismered ezt a boldogtalan titkot. Beszélj, bármi legyen is az.

-- Hogyan -- kiáltott Matilda --, olyannyira kiestem volna anyám szeretetéből? Még azt sem engedi meg, hogy bűnömről én magam beszéljek? Ó, nincs nyomorultabb Matildánál!

-- Nagyon kegyetlen vagy -- mondta Isabella Hippojitának --, ha el tudod nézni ez erényes szellem vergődését,, és nem sírsz fölötte.

-- Hogy nem szánom gyermekem! -- kiáltott Hippolita, és Matildát karjába zárta. -- Tudom, hogy ő jó, hogy csupa erény, csupa gyöngédség és engedelem. Megbocsátok neked, te egyetlen reményem, te nagyszerű gyermek!

A hercegnők ezután felfedték Hippolitának közös hajlandóságukat Theodore iránt, és Isabella szándékát, hogy lemond az ifjúról Matilda javára. Hippolita megrótta őket szemérmetlenségükért, és megmagyarázta, mennyire valószínűtlen az, hogy bármelyik atya is rábízná örökösét ilyen szegény emberre, akármilyen nemes

327

származású is. Némileg megnyugtatta a hercegnét az is, hogy a két lány szenvedélye nem régi keletű, és hogy Theodore-nak vajmi kevés oka lehet akár csak gyanítani is. A legszigorúbban lelkűkre kötötte, kerüljenek vele minden érintkezést. Matilda ezt lázasan ígérte; és Isabella, aki azzal hízeleghetett magának, hogy csak barátnőjét akarta révbe segíteni, nem felelt; nem állt szándékában kerülni Theodore-t.

-- A zárdába megyek -- mondta Hippolita --, és új misét mondatok új megpróbáltatásunk eltávoztatásáért.

-- Q, anyám! -- szólt Matilda. -- El akarsz hát hagyni bennünket: menedéket akarsz kérni, és atyámnak lehetőségetadni, hogy megvalósítsa végzetes szándékát? Jaj ! Térdre hullva könyörgök hozzád, ne tedd! Itt hagynál engem Frederic prédájául? Megyek veled a kolostorba!

-- Maradj békén, gyermekem! -- felelte Hippolita. Tüstént visszatérek. Én mindig veled leszek, míg tudom, hogy az ég is, és a te érdeked is úgy kívánja.

-- Ne áltass -- mondta Matilda. -- Nem megyek hozzá addig Frederichez, amíg te nem parancsolod. Jaj ! Mi lesz velem?

-- Ne jajgass -- felelte Hippolita. -- Azt ígértem, visszatérek.

-Ó, anyám! -- mondta Matilda. Maradj velem, és ments meg önmagámtól. Egyetlen homlokráncolásod erősebb parancs, mint atyám minden szigora. Kezedben van szívem, egyedül te rendelkezel vele.

-- Elég -- mondta Hippolita --, ne vetkezz újfent, Matilda.

— Theodore-ról, ha kell, lemondok -- válaszolta a leány —, de kell-e mindenáron máshoz feleségül mennem? Hadd kísérjelek az oltárhoz, és hadd zárkózzam el a világtól mindörökre!

— Sorsod atyádtól függ — mondta Hippolita --, gyengédségemet rosszul gyakoroltam, ha azt értetted belőle,

328

hogy az ő akarata ellenére tiszteld a másokét. Gyermekem, Isten áldjon! Megyek és imádkozom érted.

Hippolita valódi célja az volt, hogy megkérdezze J erőmé-tói, tiszta lelkiismerettel beleegyezését adhatja-e a váláshoz. Gyakran sürgette Manfrédét, mondjon le a hercegségről, amely az ő kényes lelkiismeretének szüntelen terhe volt. Ezek az aggályok együttesen azt eredményezték, hogy most már sokkal kevésbé rémlett borzalmasnak a válás.

Jerome, amikor éjjel elhagyták a várkastélyt, szigorúan kikérdezte Theodore-t, miért vádolta őt azzal, hogy segédkezett a kiszabadításában. Theodore mentegette magát; azért csinálta, hogy Matildára a gyanúnak még árnyéka se essék; és hozzátette, Jerome-ot szent élete és szentjelleme úgyis megóvja a zsarnok dühétől. Jerome szíve elnehezedett, amikor ráeszmélt fia vonzalmára a hercegnő iránt; és mielőtt nyugovóra tértek volna, azt ígérte, reggel súlyos indokokat tár elébe, melyek majd a szenvedélyéről való lemondásra kénytetik. Theodore, mint Isabella is, nemrégen ismerte csak meg az atyai fennhatóságot, és szíve szándékának rovására nem szívesen hajolt volna meg rendelkezése előtt. A barát indokai alig érdekelték, és vajmi kevés hajlandóságot érzett'az engedelmességre. A bájos Matilda befolyása erősebb volt, mint a fiúi vonzalomé. Egész éjjel szerelmi látomásokban gyönyörködött; és csak a hajnali mise után teljesítette a barát parancsát, hogy Alfonso kriptájában találkozzanak.

-- Fiatalúr -- mondta Jerome --, ez a lustaság nem tetszik nekem. Hát semmibe veszed atyád szavát?

Theodore zavartan mentegetőzött, és késlekedését azzal magyarázta, hogy elaludt.

-- És ki körül forogtak álmaid? -- kérdezte az atya szigorúan. Fia elpirult. -Jól van, jól -- mondta a barát —, meggondolatlan ifjú, ennek vége kell legyen; száműzd kebledből a bűnös szenvedélyt!

329

. — Bűnös szenvedély! —kiáltott Theodore. Hát lakozhat bűn ártatlan szépségben és erényes szerénységben?

-- Bűn az, bizony -- felelte a barát --, ha olyasvalakit szeretünk, akit az ég pusztulásra szánt. A zsarnok nemzetségének harmad-negyedíziglen el kell töröltetnie a föld színéről!

-Ártatlanokat büntet hát az ég a bűnös vétkéért? -kérdezte Theodore. -A szép Matildának tiszta erénye elegendő arra...

'— Hogy veszted okozza —vágott közbe Jerome. -- Ilyen hamar feledted, hogy a vad Manfréd kétszer ítélt halálra?

-- De azt sem feledtem, uram válaszolta Theodore --, hogy lányának kegyessége mentett ki hatalmából. Sérelmet tudok feledni, jótettet nem.

-- Magad sem tudhatod, mi sérelem ért Manfréd fajától — mondta a barát. — Ne válaszolj; né/cl ezt a szem ábrázatot. A márványszobor mögött Jóságos Alfonso hamvai nyugosznak; minden erénnyel megáldott herceg volt ő: népének atyja, az emberiség vigasza! térdre, konok ifjú, és jegyezd fel a szörnyű történetet, amit egy atya mond el itt, s az majd minden más érzést kiűz telkedből, hogy helyét a szent bosszú láza töltse el. De hah! Ki közeleg?

— Az asszonyok legnyomorultabbika — felelte Hippolita, és hozzájuk lépett. -Jó atyám, szólhatnék-e véled? De miért térdel ez ifjú? Mit jelent e borzalom, mely arcotokra ült? És miért e tisztes szarkofágnál... Ó! Látsz valamit?

— Imádkozzunk az éghez -- válaszolta a barát némi zavarral --, hogy vessen véget a szenvedésnek e meggyötört tartományban. Csatlakozz imánkhoz, hölgy, mocsoktalan lelked fohásza meghallgatásra lel az ítélkezőnél, aki a napok baljós tüneményeivel szónál érthetőbben beszélt házad ellen.

— Lázas imával ostromlom az eget — mondta a jámbor

330

hercegné --, hogy távoztassa el tőlünk a keserű pohárt. Tudod, egész életemben arra törekedtem, hogy áldást csikarjak ki az égtől uramra, s mit se vétő gyermekeimre. Az egyiket, jaj, már elvette tőlem! Bár meghallgatna most Matildám érdekében! Atyám, járj közbe az érdekében !

Minden szív áldj a őt! -kiáltott Theodore elragadtatottan.

-- Xémulj el, szeles ifjú! -- mondta Jerome. — S te, szeretett hercegné, ne perlekedj a magasság hatalmaival! Az Űr elvette, áldott legyen az ő neve. S hajts fejet végzése előtt.

-- így teszek végtelen alázatomban — mondta Hippolita --, de ne kímélné egyetlen támaszomat? Matildának is pusztulni kell? Ó, atyám, azért jöttem. . . de, kérlek, bocsásd el fiad. Fül nem hallhatja csak a tiéd, amit most mondani akarok.

-- Teljesítené bár az ég minden kérésedet, legcsodálatosabb hercegné mondta Theodore, és visszavonult. Jerome összevonta szemöldökét.

Hippolita tudatta a baráttal, milyen javaslatot tett Manírednek, férje hozzájárulását a javaslathoz, Matilda készségét, s hogy Manfréd az indítvánnyal a márkihoz sietett. Jerome nem tudta eltitkolni rosszallását, azzal próbálta kendőzni hát, hogy Frederic, úgymond, ki legközelebb áll Alfonso véréhez, s aki trónját jött követelni, nem valószínű, hogy szövetségre lépjen jogainak bitorlójával. De mi sem volt fogható a barát izgalmához akkor, amikor Hippolita kinyilvánította készségét, hogy nem gördít akadályt a válás elé, és véleményét kérte, vajon törvényes-e a beleegyezés.

A barát mohón kapott a kérésen, és anélkül, hogy magyarázatot adott volna, miért ellenzi Manfréd és Isabell^i tervezett házasságát, a legfélelmetesebb színekkel ecsetelte Hippolitának a beleegyezés bűnös voltát, kárhozattal fenyegette, ha teljesíti Manfréd akaratát, s a

331

legszigorúbb szavakkal kötötte lelkére, hogy minden ilyen indítványt méltatlankodva utasítson vissza.

Ugyanakkor Manfréd már Frederic elé tárta szándékát, és javaslatot tett a kettős-házasságra. És a gyenge herceg, akit megigézett Matilda bája, nagyon is mohón figyelt az ajánlatra. Feledte Manfréd elleni háborúságát, mertbelátta, vaj mi kevés reménye van arra, hogy erővel elűzhesse a trónról; azzal hízelgett magának, hogy leánya és a zsarnok házasságából úgysem származik utód, és önnön örökösödésijogát nézte, melyet megkönnyítené a Matildával kötendő házasság. Gyenge ellenérveket hozott fel; pusztán a formaság kedvéért kikötötte, hogy csak akkor egyezik bele, ha Hippolita hajlandó elválni.

Manfréd ezt magára vállalta. Sikerétől mámorosán sietett felesége lakosztályába, azzal a szilárd elhatározással, hogy kikényszeríti az egyezséget, s szinte látta már magát új asszonya és fiai körében. Méltatlankodva vette tudomásul, hogy Hippolita a zárdában tartózkodik. Bűntudata azt súgta, Isabellától nyilván értesült már szándékáról; Azon tűnődött, vajon felesége látogatása a zárdában nem azt jelenti-e, hogy mindaddig ott marad, amíg megfelelő ellenérvek birtokában a válást lehetetlenné nem teszi; Jerome ellen táplált gyanúja pedig abban erősítette meg, hogy a barát nemcsak áthúzhatja számításait^ de arra is ráveheti Hippolitát, kérjen menedéket a kolostorban.

Türelmetlenségében, hogy ennek nyitjára jöjjön, s hogy az esetleges sikert meghiúsítsa, Manfréd tüstént a zárdába sietett, és épp akkor ért oda, amikor a barát arra buzdította a hercegnét, hogy soha ne egyezzen bele a válásba.

-- Asszonyom -- szólt Manfréd --, mi dolgod itt? Miért nem vártál meg, amíg a márkitól visszatérek?

— Azért jöttem, hogy áldást kérjek tanácskozásotokra -- felelte Hippolita.

Tanácskozásunknak nincs szüksége egy mihaszna

332

barát közbenjárására -- mondta Manfréd. -- És minden , élőlény közül ez ősz áruló az, akinek a társaságában örömed leled?

-- Istentelen herceg -- szólt Jerome --, az oltár előtt mered gyalázni az oltár szolgáit? De vigyázz, Manfréd, becstelen koholmányaid ismertek előttünk. Az ég és ez erkölcsös hölgy tud róluk. Ne ráncold homlokod, herceg, az egyház megveti fenyegetőzésedet. Villámai túldübörgik dühöngésedet. Ne merj egy lépést se tenni átkozott szándékod, a válás felé, míg az egyház ítéletét nem hallod, és íme, én átkát kiáltom fejedre!

-- Vakmerő lázadó! -- mondta Manfréd, és igyekezett legyűrni félelmét, amit a barát szavai keltettek benne. -- Törvényes hercegedet merészeled fenyegetni?

Nem vagy törvényes herceg -- mondta Jerome —, egyáltalában herceg se vagy. -- Menj, vitasd meg követelésed Frederickel s ha ez megtörtént. . .

Megtörtént -- felelte Manfred --, Frederic elfogadta Matilda kezét, és lemond követeléséről, ha csak nem lesz fiú utódom. Míg ezeket a szavakat mondta, Alfonso szobrának orrából három vércsepp hullott a földre. Manfréd elsápadt, a hercegné térdre omlott.

-Lássátok! -- mondta a barát. -Jegyezzétek meg e csodás útmutatást: Alfonso vére soha nem fog Manfredével keveredni!

-- Kegyes uram -- szólt Hippolita --, hajoljunk meg az ég akarata előtt. Ne hidd, hogy engedelmes asszonyod fennhatóságod ellen lázad. Nincs akaratom, csak ami az én uramé, és az én egyházamé. E tisztelt törvényszékhez fellebbezünk. Nem a mi dolgunk, hogy széttépjük a köteléket, mely bennünket összefűz. Ha az egyház jóváhagyja házasságunk felbontását, legyen. Néhány évem van csak, ez is a bánaté, múlandó. Hol foszlanék szét érdemesebben, mint az oltár előtt, imába rogyva Matilda s a te nyugalmadért?

-- Nem maradhatsz addig itt -- mondta Manfréd. -

333

Jöjj velem vissza a várkastélyba, ahol megtanácskozzuk majd, milyen lépéseket tegyünk az illő válás érdekében. De ez az okvetetlenkedő barát nem jön velünk; vendégszerető házamban árulónak többé nincs helye. És ami a tisztelendő úr fattyát illeti -- folytatta a herceg --, kitiltom ót,a birodalmamból. Ő, hajói tudom, nem szent személyiség, s az egyház oltalma alatt sem áll. Lehet bárki Isabella férj e, egyvalaki nem: Falconara atya semmiből jött fia.

-- Semmiből azok jöttek -- mondta a barát --, akik hirtelen tűnnek fel törvényes hercegek trónján, de el is tűnnék hirtelen, s mint a fűnek, nyomuk sem marad.

Manfréd megsemmisítő pillantást vetett a barátra, s elvezette Hippolitát; de a templom ajtajában suttogó parancsot adott egyik csatlósának, hogy rejtőzzön el a zárda közelében, s tüstént jelentse, ha a várkastélyból bárki megjelerme ott.

Ötödik fejezet

A barát viselkedérsén tűnődve Manfréd arra a gondolatrajutott, hogy Isabella és Theodore között szerelem szövődött, s ezért Jerome okolható. De Jerome hirtelen támadt, s korábbi jámborságának oly igen ellentmondó erélye még távolabbi következtetéseket sugalmazott. A herceg azt gyanította: a barát Frederic titkos segítségét élvezi, s mivel a márki megjelenése egybeesett Theodore feltűnésével, az összefüggés valószínűnek látszott.

Manfréd zavarát még növelte Theodore hasonlatossága Alfonso képmásához. Hogy Alfonso kétségtelenül utód nélkül halt meg, azt tudta a herceg, s tudta azt is, hogy Frederic hajlandó Isabellát hozzá adni. Ezek az ellentmondások számtalan kínnal gyötörték lelkét. Bajaiból két kivezető utat látott. Az egyik az volt, hogy lemond birtokairól a márkijavára. E gondolatát büszke-

334

M\O, becsvágy és az ősi jóslatokba vetett hite ostromolta, s a jóslatok lehetőséget mutattak arra, hogy birtokait utódainak megőrizze. A másik pedig az volt, hogy kikényszerítse az Isabellával való házasságot. Ahogy némán vonult Hippolita oldalán a várkastély felé, hosszan rágódott ezeken az aggályos gondolatokon, végül a hercegné elé tárta nyugtalansága tárgyát, felhasznált minden hízelgő és elfogadható érvet, még a hercegné alapítványra tett ígéretét is, hogy hozzájárulását a váláshoz kicsikarja.

Hippolitának nem kellett sok győzködés, hogy kényrekegyre kiszolgáltassa magát. Előbb azonban megpróbálta rávenni Manfrédét, hogy mondjon le birtokairól,, de látva erőfeszítésének terméketlenségét, biztosította férjét, amennyire lelkiismerete engedi, nem gördít akadályt a válás elé, bár, férje ürügyeinél nem indokoltabban, kikötötte, ő maga nem vesz cselekvő részt az eljárásban.

Ez a bár részleges -- beleegyezés elég volt ahhoz, hogy Manfréd reményei újraéledjenek. Abban bízott, hogy hatalma és gazdagsága széles utat vág majd pőrének a római udvarnál. Ügy gondolta, e célból ráveszi Fredericet, utazzon ő oda. A márki olyan szenvedélyt árult el Matilda iránt, hogy Manfréd remélte, mindejit elérhet nála azzal, hogy lánya bájait felkínálja vagy visszavonja, aszerint, hogy a márki hajlandó-e szövetségre lépni vele és szándékaival. Frederic puszta távolléte is nyereségctjelentcne, amíg további lépéseket nem tehet tulajdon biztonsága érdekében.

Manfréd lakosztályába küldte Hippolitát, majd Frederichez indult, mikor a nagy csarnokban, melyen át kellett mennie, találkozott Biancával. Manfréd tudta, hogy a leányka mindkét ifjú hölgy bizalmát élvezi. Azonnal eszébe ötlött, hogy őt kell kifaggatnia Theodore és Isabella dolgában. Félrevonta hát az egyik ablakmélyedésbe, és megannyi udvarias szóval és ígérettel csillapít-

335

va a leányzó izgatottságát, azt kérdezte tőle, tud-e valamit arról: merre vonják Isabellát érzelmei.

-- Én,-uram? Nem én, uram. . . Igen, uram. Szegény úrnőm! Csodálatosanfeí van dúlva atyja sebesülése miatt;-bár én mondtam neki, hogy majd csak jobban lesz; fenséged tán nem így gondolja?

-- Nem azt kérdeztem -- mondta Manfréd --, hogy az atyja iránt mit érez; te ismered a titkait: ugyan, légy jó leány, és súgd meg nekem, van-e valami ifjú ember. .. haha! értesz te engem, ugye!

— Az ég legyen kegyes velem! Hogy én megértsem fenségedet? Soha, nem én. . . szóval néhány füvet ajánlottam neki, amolyan sebre jó füvet. . .

-- Nem az apjáról akarok hallani -- mondta a herceg türelmetlenül. -- Nyugodt lehetsz, nincs semmi baja.

-- Hála a jó Istennek, igazán örülök, hogy fenséged ezt mondja, mert én ugyan azt tartom, nem kell mindjárt elkámpicsorodni, de azért, köztünk szólva, őnagysága elég siralmas állapotban leiedzett, és volt valami a tekintetében . . . sosem felejtem el, hogy amikor ifjú Ferdinándot megsebesítették a velenceiek. . .

-- Szófia beszéd! -- vágott közbe Manfréd --, de fogd, itt ez az ékszer, ez talán más irányba tereli gondolataidat. Csak semmi hálálkodás, kegyem ezzel nem ér véget... No mondd, de igazán: merre hajlik Isabella szíve?

-- Nahát, fenségednek aztán igazán... mondta Bianca-, de az óvatosság sosem árt. . . Tud fenséged titkot

• tartani? Mert ha ez valaha is elhagyja fenséged ajkát. . .

-- Nem fogja elhagyni -- ordította Manfréd.

-- Pszt, de azért esküdjön meg rá fenséged.

-- No akkor hitemre; nem fogja senki az én számból hallani.

-- Szóval, igaz ami igaz, nem hiszem, hogy Isabella úrnőm valaha is vonzódott volna az én ifjú uramhoz, fenséged fiához: noha édes fiatalúr volt, ezt bárkinek

336

látnia kellett. Bizonyos, ha én hercegnő vagyok. . . De édes Istenem, Matilda úrhölgyhöz kell sietnem: biztosan el sem tudja képzelni, hová lettem!

-- Itt maradsz! -- rivallt rá Manfréd. -- Hiszen nem feleltél a kérdésemre. Nem hoztál-vittél üzenetet, levelet?

-- Én! Te jóságos Isten! -- kiáltotta Bianca. -- Én, levelet? Nem vagyok én szerelmi postás. Remélem, fenséged nem hisz másnak, mint ami vagyok: szegény, de becsületes leány. Nem hallotta fenséged, mit ajánlott föl nekem Marsigli grófja, amikor Matilda úrnőhöz idejött tenni a szépet?

-- Nincs vesztegetni való időm -- mondta Manfréd --, hogy meséidet hallgassam; én nem vonom kétségbe becsületességedet, neked pedig kötelességed nem titkolni előlem semmit. Mióta ismeri Isabella Theodore-t?

-- Bizony -- mondta Bianca --, fenséged tudta nélkül semmi sem lehet, még az sem, hogy én nem' tudok errÖl a dologról semmit. Ami azt illeti, Theodore bizony épp a megfelelő volna,, és Matilda úrnő megjegyzése szerint szakasztott mása Jóságos Alfonsónak; fenségednek nem tűnt föl e hasonlatosság?

-- Dehogynem! Nem! Te kínzói engem -- mondta Manfréd. -- Hol találkoztak és mikor?

-- Ő meg Matilda? -- kérdezte Bianca.

-- Nem, nem Matilda, Isabella! Mikor találkozott először Isabella Theodorc-ral?

— Szűzanyám! -- mondta Bianca. — Honnan tudjam én azt?

-- Biztosan tudod -- mondta Manfréd --, és nekem is tudnom kell; akarom.

- Istenem! Csak nem féltékeny fenséged az ifjú Theodore-ra? -- kérdezte Bianca.

-- Féltékeny? Dehogy, dehogy; miért lennék én féltékeny? Talán egymásnak szánom őket. . . ha biztos lennék abban, hogy Isabella nem idegenkedik tőle.

337

-- Idegenkedik? "Dehogy! -- mondta Bianca. -- Erről kezeskedem. Theodöre-nál illedelmesebb ifjú aligha tapodta a keresztény földet; mindnyájan szeretjük őt: nincs a várkastélyban egyetlen lélek, aki ne örömmel fogadná őt hercegünknek. . . Úgy értem, ha majd az égnek úgy tetszik, hogy fenségedet magához szólítsa.

-- Úgy! Tehát már itt tartunk! -- hördült fel Manfréd.

-- Ó, ez az átkozott barát!.., De nincs vesztenivaló időm. Menj, Bianca, szolgáld Isabellát, de megparancsolom, egy szót se erről. Lesd ki, mennyire szereti Theodore-t; hozz jó híreket, s azt a gyűrűt, amit adtam, követi a párja. A csigalépcső aljában várakozz: most a márkihoz megyek, tőle visszatérőben még beszédem lesz veled.

•-',''

Manfréd, néhány semmitmondó megjegyzés után, azt kérte Frederictől, bocsássa el kísérőit, a két lovagot, mert sürgős ügyben négyszemközt kíván szólni vele. Alighogy ketten maradtak, csalfa álnoksággal kezdte hangoztatni a márkinak Matilda ügyét; és mivel látta, hogy a márki puhul, mint a friss vaj, elejtett néhány célzást a házasság körüli nehézségekről, bár ezeket... -- E pillanatban Bianca viharzott be a szobába, szeme és mozdulatai vadállati félelemről vallottak.

-Jaj! Uram! Uram! -kiáltotta. -Végünk van! Itt van újra l Itt van újra!

-- Mi van itt újra? -- kiáltotta dühösen Manfréd.

-- A kéz! Az órjás! A kéz! Elájulok! Eszem veszi a félelem! -- jajveszékelt Bianca. -- Ma éjjel nem alszom

'itt a kastélyban. De hová legyek? Holmimat holnap

is elvitethetem innen. Bár hozzámentem volna Frances-

cóhoz! De hát a nagyravágyás! És ez lett belőle...

— Mi rémisztett el így, ifjú hölgy? — kérdezte a márki.

-- Itt biztonságban vagy, ne riadozz.

-Jaj, nagyságod csodálatosan jó -- mondta Bianca --, de én nem merek... -- Nem, könyörgök, hadd menjek

338

én el innen. . . inkább vesszen itt mindenem, de egy órát se többet e fedél alatt!

-- Hordd el magad, eszeveszett -- kiáltotta Manfréd --, és ne zaklass bennünket, fontos ügyben tanácskozunk. Uram, ez a némber nyavalyatörés. . . Figyelj csak, Bianca! A szentek, ugye, megint a szentek...

-- Nem -- mondta Bianca --, most már biztos vagyok benne, hogy az órjás fenségedet figyelmeztetni jár itt, különben mért nekem jelent volna meg! Én reggel, este imádkozom! Jaj! Mért nem hitt fenséged Diegónak? Ez annak a keze volt, aminek ő a lábát látta a galérián. Jerome atya kiprédikálta, hogy ajóslat ezekben a napokban teljesülni fog!

-- Bianca, figyelj a szavamra -- mondta tajtékozva Manfréd. -Te őrjöngsz. Eriggy innen, és bolondságaiddal ijesztgesd a magadféléket!

-- Hogyan! Te azt hiszed, uram -- kiáltott fel Bianca --, hogy nem láttam semmit? Menj magad a főlépcső aljához! Olyan igaz, mint ahogy élek: láttam!

Mit láttál? Mondd el, mit láttál, derék leányzó mondta Frederic.

-- Ügyet se vess, uram, egy bolond némber lázképeire -- mondta Manfréd --, addig hallgatta a kísértethistóriákat, míg végül elhitte egy szóig.

-- Több ez, mint képzelődés -- mondta a márki. Rettegése nagyon is természetes és nagyon is megrendítő, semhogy képzelgés műve lehessen. Mondd el, derék leányzó, mi az, ami így kiforgatott önmagádból.

-- Igen, uram, köszönöm nagyságodnak -- mondta Bianca. -- Azt hiszem, nagyon sápadt lehetek; jobban leszek mindjárt, csak egy kicsit összeszedem magam. Isabella úrnőm szobájába igyekeztem éppen, őfensége parancsára ...

-- Nincs szükségünk a körülmények ecsetelésére -- szakította félbe Manfréd --, minthogy őfensége úgyis meg fogja tudni; folytasd, de röviden.

339

-- Uram, fenséged úgy meg tudja zavarni az embert! —válaszolta Bianca. — Attól félek, a hajam.'. . esküszöm. soha életemben.,. No jó! Ahogy már említettem nagyságodnak, őfensége parancsára Isabella úrnő szobájába igyekeztem épp; a hercegnő a bíborszobában lakik, két lépcsővel jobbra; úgyhogy mikor a főlépcsőhöz értem. . . s épp őfensége ajándékát nézegettem. . .

-Egek, türelmet! -- mondta Manfréd. -- Hát ez a némber már soha nem tér a lényegre? Mi köze a márkinak ahhoz, hogy ezt a semmiséget neked adtam, amiért hűségesen szolgálod lányomat? Azt mondd, mit láttál!

-- Azt akarnám én mondani -- mondta Bianca --, csak fenséged hagyná. Szóval, ahogy dörzsölgetem ott ezt a gyűrűt. .. Három lépcsőfokot se léptem, annyi bizonyos, amikor vértcsörömpölést hallottam; az egész világon nincs tnég egy ilyen csörömpölés, ahogy Diego mondja, mivelhogy ő hallotta először, amikor az órjás megfordult a szobában a galérián.

-- Mit beszél ez a lány, uram? -- kérdezte a márki.

-- Várkastélyodban óriások és szellemek kísértenek ?

-- Édes Istenem, mit hallok! -- kiáltotta Bianca. Nagyságod mit se hallott az órjás históriájáról a galérián? Csodálom, hogy őfensége nem említette nagyságodnak. .. Akkor hát lehet, hogy azt sem tudja nagyságod, hogy van itt egy jóslat, amely szerint. . .

-- Ez a fecsegés tűrhetetlen -- szakította félbe Manfréd.

-- Bocsássuk el e bolond nőszemélyt, uram: fontosabb dolgunk van, semhogy őt hallgassuk.

-- Kegyes engedelmeddel -- mondta Frederic --, ez nem fecsegess engem egy gigászi szablyához irányítottak az erdőben; amott társa, a sisak... ez is ennek a szegény leánynak a"képzelgése?

-- Jaquez is így gondolja, nagyságod engedelmével mondta Bianca. -- Azt mondja, nem fogy el addig a Hold, amíg valami különös felfordulás nem lesz itt. Én ugyan nem csodálkoznék,' ha már holnap meglenne;

340

mert ahogy mondtam, amikor meghallottam a vértcsörömrjölést, kivert a hideg veríték. Fölnéztem, és ha hiszi nagyságod, ha nem, a főlépcső fölső korlátján egy páncélkesztyűs kezet láttam, akkorát, de akkorát! Eszembe jutott, hogy el kéne ájulnom, de meg se álltam, míg ide nem értem. Bárcsak kinn lennék már ebből a várkastélyból! Matilda úrnőm mondta tegnap reggel, hogy Hippolita őfensége tud valamit. ..

-- Pimasz némber! — kiáltotta Manfréd. — Márki úr, alig tűrhetem ezt a bántásomra megrendezett jelenetet. Már cselédeim is meg vannak vesztegetve, hogy házam becsületét mocskoló történeteket terjesszenek? Harcolj meg igényedért férfi módra; ha nem, temessük el az ellenségeskedést azzal, hogy gyermekeinket egymáshoz adjuk; de hidd meg, rosszul illik rangodhoz az ilyen fizetett némberek praktikája-.

-- Rágalmadat visszautasítom -- mondta Frederic. Ez óráig nem is láttam ezt a lányt, és ékszert sem én adtam neki. Uram, uram, a lelkiismereted meg a bűnöd, az vádol téged, és az vetné rám a gyanút is. De tartsd meg a lányodat, és felejtsd el Isabellát: az ítélet, mely házadra zúdult, tiltja, hogy rokonok legyünk.

Manfréd riadtan hallgatta Frederic határozott szavait, és azon törődött, hogyan békíthetné meg. Elküldte Biancát, s olyan ügyesen hízelgett a márkinak, és olyan dicshimnuszt zengett Matildáról, hogy Frederic újfent megtántorodott. De mivel szenvedélye nem volt régi keletű, nem lehetett rögtön úrrá a józan ész aggályain. Bianca beszéde elég volt arra, hogy meggyőződjék: az ég Manfréd ellen esküdött. A tervbe vett házasság is követelésének halasztását jelentette: és Otranto hercegsége erősebb kísértés volt, mint Matilda révén a bizonytalan utódlási jog. De véglegesen nem vonta vissza egyezségüket; időnyerés végett azt követelte Manfrédtól, adja bizonyítékát, hogy Hippolita valóban beleegyezett a válásba. A herceg örömmámorban úszott, hogy

341

a márkinak csak ennyi a kívánsága, és bízva a feleségérc gyakorolt befolyásában, megígérte neki, hogy a bizonyítékot" Hippolita szájából fogja hallani.

Amint így társalogtak, üzenet érkezett, hogy a lakomára minden készen áll. Manfred a nagy csarnokba vezette Fredericet, ahol Hippolita és az ifjú hercegnők várták őket. Manfred Matilda mellé ültette Fredericet, maga pedig Isabella és Hippolita között helyezkedett el. Hippolita könnyed méltósággal csevegett, de az ifjú hölgyek némák és búsak voltak. Manfréd elhatározta, hogy az est hátralevő részében ráerőlteti akaratát a márkira, és elhúzta a lakomát egészen a késő éjszakáig; zavartalan vidámságot tettetett, és gyakran koccintotta borral telt serlegét Frederic kupájához. A márki éberebb volt, mint Manfréd szerette volna, s gyakran kitért a kihívás elől, azon ürügy ön, hogy sok vért veszített, míg a herceg, hogy zavart szellemét erősítse, és hogy közönyt színlelhessen, hatalmasakat húzott serlegéből, bár nem oly mértékben, hogy agyát elködösítette volna.

Mivel az idő túlságosan előrehaladt, véget vetettek a lakomának. Manfred Frederic társaságában vonult volna vissza; ama márki, gyengeségére hivatkozva, magányosan tért nyugovóra, miután gálánsán azt mondta a hercegnek, hogy amíg ő nem állhat a rendelkezésére, a szórakozásáról majd leánya gondoskodik. Manfréd örömmel fogadta ezt a társaságot, és Isabella nem kis szomorúságára vele ment a lakosztályába. Matilda anyjával maradt, hogy a kastély bástyáján az est frisseségét élvezzék egy kicsit.

Nem sokkal azután, hogy a társaság külön-külön utakon szétoszlott, Frederic elhagyta szobáját, s az iránt érdeklődött, vajon Hippolita egyedül van-e; a hölgy egyik kísérője azt felelte, hogy ez órában rendszerint egyedül van, és házikápolnájában imádkozik, ahol a márki feltehetően meg is lelheti. A lakomán a márki növekvő szenvedéllyel nézte Matildát. Most azt kívánta,

342

bárcsak olyan hangulatban lelné Hippolitát, ahogy azt Manfréd ígérte. Az ijesztő előjeleket feledtették vele vágyai. Halkan és észrevétlen osont Hippolita lakosztályához, és azzal a szándékkal nyitott be, hogy a válásba való beleegyezésre bátorítja majd a hölgyet, miután meggondolta, hogy Manfréd már megmásíthatatlanul birtokába vehette Isabella!, és az ő számára Matilda még nincs biztosítva.

A márkit nem lepte meg a Hippolita lakosztályában uralkodó csend. A házikápolna felé tartott, ahol a hír szerint Hippolita ilyentájt tartózkodni szokott. Az ajtó nyitva volt; sötét és bús volt az este. Frederic belökte az ajtót, s megpillantott valakit az oltár lépcsőjén: imádkozott. Ahogy közelebb ért hozzá, úgy rémlett, nem nő az a gyapjúkámzsába öltözött alak, aki neki háttal térdepel. Az a valaki láthatóan elmélyült imáiba. A márki már visszafordult volna, amikor az alak fölemelkedett, némán és mereven tűnődött néhány pillanatig, s őt mintha észre se venné. A márki azt várta, majd csak közeledni fog hozzá az a valaki, s hogy udvariatlan berontása miatt mentegetőzzék, így szólt:

-- Tisztelendő atyám, én Hippolita hercegnét kerestem ...

,

-- Hippolitát! -- válaszolta egy kongó hang. -- Azért jöttél-e a várkastélyba, hogy Hippolitát keresd? -- Az alak lassan megfordult; és a márki pillantása egy barátcsuhába burkolt csontváz hústalan állkapcsára és üres szemgödrére esett.

-- Irgalom angyalai, oltalmazzatok! -- kiáltott Frederic hátratántorodva.

— Szolgáld meg oltalmukat -- monda a jelenés. Frederic térdre hullva könyörgött szánalomért a tüneményhez.

-- Jutok-é eszedbe? -- szólt a jelenés. -- Emlékezz a joppai erdőre!

-- Te vagy ama szent remete? -- kiáltotta Frederic

343

reszketve. — Mit tegyek, -hogy örök békéd zavartalan legyen?

-- Azért szabadíttattál-é meg bilincseidtől - kérdé a látomás --, hogy a test vágyait hajszold? Feledted már az elhantolt szablyát és az ég rendelését rajta?

-- Nem én, nem én -- mondta Frederic. -- De mondd, áldott szellem, miért engem kísértesz? Mi az, amit tennem kell ?

-- Felejtsd Mariidat! -- mondta a látomás, és szertefoszlott.

Frederic vére jéggé dermedt ereiben. Pillanatokig mozdulatlanul állt. Aztán arcra vetette magát az oltár előtt, s bocsánatért minden szentek közbenjárását könyörögte. Elragadtatott könnyek ömlöttek szeméből; aztán akarata ellenére a szépséges Matilda képe suhant át gondolatain; s ott feküdt a padlón a szenvedély és a bűnbánat viharában. Alig ocsúdott lelkének tusájából, méccsel kezében Hippolita lépett a kápolnába. A padlón egy mozdulatlan férfitestet látott, s mivel azt hitte, halott, fölsikoltott. Riadalma magához térítette a herceget; könnyáztatta arccal hirtelen fölemelkedett, s menekült volna a hercegné színe elől, de a nagyasszony megállította, és fölötte erélyesen felszólította, magyarázza meg zavarát és hogy mi kényszerítette ebbe a helyzetbe.

-- Ó, erényes hercegné -- kezdte a márki bánatosan, de abbahagyta.

-- Az ég szerelmére, uram - mondta Hippolita --, magyarázd meg e furcsa elragadtatásodat! Mit jelent e gyászos hang s ez. az ijesztő megszólítás? Mi bánatot tartogat még az ég nyomorult Hippolitának ? Hallgatsz ? Az ég minden jóságos angyalára, esedezem hozzád, nemes herceg — folytatta Hippolita, és Frederic lábaihoz

.vetette magát --, tárd fel, mi sokat jelentő titkot zár szíved! Látom, velem érzel; érzed te is az éles fájdalmat, mellyel rám sújtottál. Szánj meg, beszélj ! Tudsz valamit, ami gyermekemre vonatkozik?

344

-- Nem beszélhetek! Ó, Matilda! -- kiáltott Frederic, és elrohant.

MÍután hirtelen otthagyta a hercegnét, sietve lakosztályába ment. Az ajtóban Manfredbe botlott, aki bortól és szerelemtől hevülten épp őt kereste, s azt ajánlotta, mulassák át az éj óráit együtt, zene és vidámság közepette. Frederic feldúlt lelkiállapotában zokon vette a meghívást, és durván félrelökve a herceget, szobájába lépett, bevágta Manfréd előtt az ajtót, és belülről elreteszelte.

A gőgös herceget mindez mondhatatlanul felbőszítette, és távoztában olyan sötét gondolatok ülték meg elméjét, melyek a legborzasztóbb tettektől sem riadnak vissza. Amint átment az udvaron, abba a cselédjébe ütközött, akit a kolostorhoz állított, hogy Theodore és Jerome után kémkedjen. Ez az ember sietségében lélekszakadva újságolta urának, hogy Theodore és egy várkastélybeli hölgy titkos tanácskozást tart a Szent Miklós-templomban, Alfonso kriptájában. Theodore-ba majdnem beleütközött, de hogy a hölgy ki lehet, az éjszaka sötétjében nem tudta megállapítani.

Manfréd lelke tüzelt, s mert Isabella elűzte, anélkül, hogy sürgető szenvedélyét a legcsekélyebb mértékben is szolgálta volna, nem kételkedett, hogy a hercegnő nyugtalansága a Theodore-ral való mielőbbi találkozás vágyából fakadt. A hercegnő atyját már felbőszítette, most ez az új gyanú még jobban ingerelte, úgyhogy nagy titokban és sietve a templomba ment. Nesztelenül siklott az oszlopok között, a színes ablakokon át besugárzó gyér és halovány holdfény vezette, amint Alfonso kriptája felé osont, ahonnan bizonytalan suttogást hallott. Ott voltak, akiket keresett. Az első érthető szavak ezek voltak:

-- Jaj, hát rajtam múlik ez? Manfréd soha nem ismeri el frigyünket.

-- Nem, és meg is akadályozza! -- kiáltotta a zsarnok,

345

és kihúzva tőrét, a beszélő válla fölött áthajolt, és a keblébe ütötte. ^

-- Jaj nekem!' Megöltek! -- kiáltotta Matilda, és összerogyott, -Jóságos ég, fogadd be lelkemet!

-- Embertelen, vad szörnyeteg! Mit tettél?! - kiáltott Theodore, és Manfredre rontva, kicsavarta kezéből a tőrt.

-- Vedd le, vedd le róla istentelen kezed! -- kiáltotta Matilda. -- Ó az atyám!

Manfréd, mintha kábulatból ébredne, mellét verte, hajába markolt, majd Theodore-ral kelt birokra tőréért, hogy végezzen magával. Theodore kétségbeesése sem volt csekélyebb; gyászán, fájdalmán csak azért vett erőt, hogy Matildát megmentse, és előkiáltva néhány szerzetest, segítségére sietett. Egyik szerzetes a lesújtott Theodore-nak segédkezett a haldokló hercegnő vérző sebének bekötözésében, a másik Manfrédét fogta le, nehogy gyilkos kezét önmagára emelje.

Matilda türelmesen megadta magát a sorsnak, hálás és szerető pillantással fogadta Theodore fáradozását. De ahogy csak fogyó ereje engedte, nem szűnt meg kísérőit atyja gyámolítására kérni. Jerome már tudomást szerzett a végzetes hírről, és a templomban termett. Szemrehányó pillantást vetett Theodore-ra, és Manfredhez fordulva így szólt:

-- Nézd, zsarnok! Lásd beteljesedni a gyászt nyomorult és istentelen fejeden! Alfonso vére az egekre kiáltott bosszúért! És az ég megengedte, hogy oltárát gyilkossággal szennyezve ön véred ontsd Alfonso sírjára!

-- Kegyetlen ember! -- kiáltott Matilda. -- Súlyosbítani egy atya bánatát! Vajha megáldaná az ég atyámat, s megbocsátana néki;, ahogy éh már megbocsátottam! Uram! Kegyes uram! Megbocsátasz-e gyermekednek? Bizony nem azért jöttem ide, hogy Theodore-ral találkozzam! E sírnál találtam őt, imádkozott, s engem anyám küldött ide, hogy közbenjárásáért esedezzem,

346

érted s őérte, az égieknél. Legdrágább atya, add gyermekedre áldásodat, és bocsáss 'meg néki.

-Bocsássak meg én! Én, én, gyilkos szörnyeteg! kiáltott Manfréd. -- Hát adhat bocsánatot egy gyilkos? Isabellával tévesztettelek össze; de az ég vezette véres kezem gyermekem szívéig! Ó, Matilda! Nem tudom kimondani. . . Meg tudod bocsátani dühöm vakságát?

-- Meg, meg, már meg is bocsátottam, s bár az ég is megerősítené! -- mondta Matilda. - De míg van bennem kérni élet... Ó, anyám! mit fog érezni ő! Gyámolítanifogod őt, uram? Nem taszítod el magadtól? Bizony, ő szeret téged!. . . Ó, elalélok! Vigyetek a várkastélyba! Élhetek még addig, hogy ő zárja le szemem?

Theodore és a szerzetesek szelíden esdekeltek, engedje meg, hogy a kolostorban ápolják; de a hercegnő nyomatékosan kérte őket, vigyék a várkastélyba. Hordozószékre tették, és kívánsága szerint a várkastélyba szállították. Egyik oldalt, karján nyugtatva a hercegnő fejét, Theodore hajolt fölébe, hogy kétségbeesett szerelemmel az élet reményét öntse a haldoklóba; a másik oldalon Jerome égi szózatokkal vigasztalta, és készítette elő az örök életre vezető utolsó útra, míg a haldokló az elébe tartott szent keresztet ártatlan könnyeivel fürösztötte. A hordszék^t Manfréd követte, mélységes gyászban, kétségbeesésben.

Alig értek a kastélyba, Hippolita, aki értesült már a végzetes szerencsétlenségről, repült meggyilkolt gyermekéhez, de amikor meglátta a bánatos menetet, gyászának ereje megfosztotta eszméletétől, és élettelenül hanyatlott a földre. Alig volt csekélyebb a kíséretében levő Isabella és Frederic megrendülése. Mintha csak Matilda maga nem lett volna tudatában helyzetének; minden gondolata anyja iránti gyöngéd szánalomban összpontosult. A hordozószéknek megálljt parancsolt, és alighogy Hippolita öntudatra tért, atyját szólította. Manfréd szótlanul lépett elő; képtelen volt beszélni. Matilda megfogta a kezét, az anyjáéba tette, aztán a magáéval mindkette-

347

ár*

jüket átkulcsolva szívére szorította. A jámborság e megrendítő aktusát Manfréd nem bírta elviselni. Földre vetette magát, és elátkozta a napot, melyen született. Isabella megértette, hogy a szenvedély e tusája több, mint amit Matilda elviselhet, magára vállalta hát, hogy Manfrédét lakosztályába, Matildát a legközelebbi szobába viteti. Hippolita, ajig elevenebben, mint a lánya, semmi másra nem gondolt, csak őrá: és amikor a gyengéd szívű Isabella gondosan el akarta vonni onnan, míg az orvosok Matilda sebét megvizsgálják, fbikiáltott:

-- Engem? Soha! Soha! Csak benne éltem, vele fogok meghalni is.

Anyja szavára Matilda fölnyitotta szemét, de szótlanul lezárta újra. Gyengülő érverése, kezének nyirkos hidegsége hamarosan elűzte a gyógyulásba vetett reményt. Theodore követte az orvosokat a külső szobába, meghallotta a végzetes ítéletet, s csaknem vak őrületbe zuhant.

-- Minthogy nem lehetett enyém az életben -- kiáltotta --, enyém lesz ő a halálban! Atyám! Jerome! Kösd össze kezeinket! — kiáltott a barátra, aki a márkival együtt csatlakozott az orvosokhoz.

— Mit hirtelenkedsz, te eszement gyermek ? — kérdezte Jerome. -- Hát a házasság ideje ez?

— Igen, igen — kiáltotta Theodore —, s jaj, hogy nincs másképp!

— Fiatalember, meggondolatlan vagy — mondta Frederic. -- Azt hiszed tán, azért vagyunk itt, hogy őrült rajongásodat hallgassuk e végzetes órán? Miféle jogod van a hercegnőhöz ?

^ Egy herceg joga -- mondta Theodore. -- Otranto uralkodójának a joga. E tisztes férfiú, atyám, majd felvilágosít, ki vagyok.

-- Te őrjöngsz -- szólt a márki. -- Most, hogy Manfréd gyilkolással, szentségtörő gyilkolással vérét vette önnön igényének, nincs más hercege Otrantónak, csak én.

348

Uram - mondta parancsoló hangon Jerome --, az ifjú igazat mond. Nem volt célom, hogy az igazság ily hamar napvilágra jöjjön, de a végzet munkája megállíthatatlan. Amit a forró fejű szenvedély leleplezett, azt megerősíti nyelvem. Tudd meg, herceg, hogy midőn Alfonso hajóra szállt, hogy a Szentföldre menjen. . .

-- A magyarázkodás ideje ez? -- kiáltotta Theodore. -- Atyám, gyere, és egyesíts bennünket a hercegnővel; ő az enyém, és én minden más dologban köteles engedelemmel vagyok irántad. Életem, Matildám! -- kiáltotta Theodore, s visszarohant a másik szobába. -- Nem leszel-e enyém? Nem adsz-e áldást. . .

Isabella jelt adott, hogy maradjon csendben, mert a hercegnő a végéhez közeledik.

-- Micsoda? Már halott? -- kiáltott Theodore. -- Hát lehetséges ez?

A vad kiáltozás fölverte Matildát. Szemét fölemelve körülhordozta pillantását, anyját kereste.

-- Lelkem élete! Itt vagyok -- kiáltott Hippolita. Ne hidd, hogy magadra hagylak!

-- Ó, jobb vagy te hozzám, mint megérdemelném mondta Matilda --, de ne sírj, anyám. Oda indulok én, ahol ismeretlen a bánat. Isabella, te egykor szerettél; szeresd e drága lényt helyettem. Jaj ! Ájulok!

-- Jaj, gyermekem! Jaj, gyermekem! -- kiáltozott Hippolita, s ömlöttek a könnyei. -- Nem tudlak még egy pillanatra visszatartani?

-- Az nem lehet -- mondta Matilda. -- Ajánlj az égnek. . . Hol van atyám?. . . Bocsáss meg neki, legdrágább anyám, bocsásd meg neki halálomat; tévedésből történt. Ó, elfeledtem. . . Drágajó anyám, én megfogadtam volt, hogy többé nem találkozom Theodore-ral. Ez hozta ránk a csapást, úgy lehet, de nem készakarva történt. Meg tudsz bocsátani?

Jaj ! Ne sebezd föl gyötrődő lelkemet -- mondta Hip-

349

polita —, te nem tudsz engem megbántani soha. Jaj, gyengül ő! Segítség, segítség!

-- Még valamit akarok mondani -- szólt küszködve Matilda. -- Isabella, Theodore, a kedvemért... Ó! és kilehelte lelkét.

Isabella és a szolgálók erővel elvonták Hippolitát a halottas ágytól, de Theodore mindenkit, aki megpróbálta őt eltávolítani onnan, halállal fenyegetett meg. Ezer csókot hullatott Matilda jéghideg kezére, s ezernyijeiét mutatta kétségbeesett szerelmének.

Ezenközben Isabella a porig sújtott Hippolitát kísérte lakosztályába; az udvar közepe táján találkoztak Manfreddel, aki még egyszer látni akarta gyermekét, és gondtól görnyedten tartott a szoba félé, ahol Matilda feküdt. A telehold fényénél leolvashatta a boldogtalan társaság arcáról azt, amitől rettegett.

— Micsoda! Halott ő? —kiáltotta vad zavarban.

E pillanatban villámcsapás rázta meg a kastélyt mind az alapokig; a föld megrendült, és nem halandó lény •vértjének csörgése hallatszott. Frederic és Jerome azt hitte, ütött a végítélet órája. Jerome Theodore-t is magával vonszolta. Az udvarba futottak. Abban a pillanatban, amikor Theodore is megjelent, Manfréd mögött a kastély t hatalmas erő porba döntötte, és a romok fölött megjelent Alfonso elképzelhetetlenül óriási alakja.

-- íme itt áll Theodore, Alfonso igazi örököse! -- szólt á látomás, s miután mennydörgés közepette ezeket a szavakat elmondta, ünnepélyesen emelkedni kezdett az ég felé, és fönn, a szétvált felhők között Szent Miklós alakja jelent meg; Alfonso árnyát fogadta, s hamarosan glóriás sugárzás takarta el őket a halandó szemek elől.

Az alant ott állók arcra borultak, így fogadták az isteni rendelést. Elsőnek Hippolita törte meg a csendet.

-Uram -'szólt a csüggedt Manfredhez --, íme az emberi nagyság hívságos volta! Conrad meghalt! Matilda nincs többé! Otranto igazi hercege Theodore. Hogy

350

minő csoda által herceg ő, nem tudom; elég legyen nekünk, hogy végzetünk kihirdettetett. Nem kell-e s nem lehet-e az, hogy életünk hátralevő szomorú óráit az ég haragjának kiengesztelésére szánjuk? Az ég számkivetett bennünket; hová menekülhetünk, ha nem ama szent cellák egyikébe, amely mindkettőnknek megnyugvást kínál?

-- Te bűntelen és mégis boldogtalan asszony! Boldogtalan az én bűneim miatt! -- felelte Manfréd. — Szívem kinyílt végre jámbor feddéseidnek. Ó, bárcsak. . . de nem lehet. . . a csoda leigazolt benneteket. . . hadd ítélkezzem végül önmagam fölött. Önnön fejemre zúdítom a szégyent, már csak ez maradt, amivel a sértett eget megbékíthetem. Az én életem hozta ránk az ítéletet: bűnbánatom engeszteljen érte. De jaj! Van-e bocsánat a bitorlásért és a meggyilkolt gyermekért? Egy szent helyen meggyilkolt gyermekért! -- Urak, figyeljetek rám, legyen e véres történet intő példa a jövendő zsarnokoknak!

-- Tudjátok meg tehát ti mind: Alfonso a Szentföldön meghalt. Félbeszakíthatnátok, mondván, hogy halála nem volt Istentől való. Ez fölötte így igaz. Mert mi másért kellene Manfrednek fenékig ürítenie a keserű pohárt? Ricardo, a nagyatyám volt Alfonso kamarása. Fátylat vonnék ősöm vérbűnére, de úgyis hiába: Alfonso méreg által halt meg. Koholt végrendelet nyilvánította Ricardót örökösének. Bűne üldözte nagyatyámat, mégsem ő vesztette el Conradot és Matildát. A bitorlás árát mind én fizetem! Ricardo viharba került. Bűnétől megkísértve fogadalmat tett, hogy templomot és két kolostort alapít Szent Miklós tiszteletére, ha sértetlenül elér Otrantóba. Az áldozat nem volt hiábavaló: álmában megjelent neki a szent, és megígérte, hogy Ricardo utódai bírják Otrantót mindaddig, míg jogos tulajdonosa olyan nagyra nem nő, hogy nem fér el már a várkastélyban, és amíg Ricardo ágyékából való fiúutód uralkodik felet-

353

^Nte. Jaj! Jaj! egész nyomorult fajából nincs már utód, se fi, se nő, csak én I'Befejeztem. Ez utóbbi napok gyászos eseményei elmondják a többit. Hogy lehet ez az ifjú ember Alfonso örököse, meg nem foghatom, de nem kételkedem. Birtokaim rászállnak, lemondok róluk. De én nem tudtam, hogy Alfonsónak van örököse. Nem vonom kétségbe az ég akaratát; szegénység és ima töltse ki a fájdalmas űrt mindaddig, amíg Ricardóhoz nem idéztetem.

-- Ami hátra van, az rám tartozik - mondta Jerome. -- Amikor Alfonso a Szentföldre hajózott, vihar űzte Szicília pártjaira. Elszakadt a másik hajótól, melyen, mint azt nagyságod tudja, Ricardo csapata hajózott.

-Valóban tudom -- mondta Manfréd --, és a rang, amivel tiszteltél, több, mint ami egy számkivetettnek kijár. Ám legyen -- folytasd.

Jerome elvörösödött, úgy folytatta. -- Alfonso urat három hónapig kedvezőtlen szél marasztalta Szicíliában. Beleszeretett ott egy tündérszép szűzbe, kinek neve Victoria volt. Alfonso túlságosan jámbor férfiú volt, semhogy tiltott kéjre csábítsa a szüzet. Feleségül vette. De úgy tartotta, a szerelem nem egyeztethető össze a fegyveres szent esküvéssel, mely kötötte, s úgy határozott, nászát titokban tartja mindaddig, míg a keresztes háborúból visszatérve törvényes eszközökkel hites feleségének nem ismertetheti el. Victoria várandós volt, amikor Alfonso elhajózott. Ura távollétében Victoria egy leánygyermeknek adott életet; de alig érezte meg az anyai kínokat, máris férje halálának végzetes hírét kellett vennie, és azt, hogy az utód: Ricardo. Mit tehet egy gyámoltalannő, akinek barátja nincs? Hisznek-e tanúságtételének? Nos, uram, hiteles okmány van a kezemben. . .

-- Nincs rá szükség -- mondta Manfréd --, e napok borzalmai, az imént látott jelenés, mindez ezerszer nyomósabb bizonyíték, mint egy nyomorult okmány. Matilda halála és az én elűzetésem. . .

354

-- Nyugodj meg, uram -- mondta Hippolita --, e szent férfiú nem akarja bánatod újraéleszteni.

Jerome folytatta:

-- Nem akarom szaporítani a szót. A lány, akinek Victoria életet adott, a szent házasság révén enyém lett. Victoria meghalt, a titok az én keblemben zár alatt volt. Theodore már elmondta a többit.

A barát elhallgatott. A feldúlt társaság visszatért a várkastély épen maradt részébe. Reggel Manfréd, Hippolita tanúságával lemondott a hercegségről, s mindketten a hitnek szentelték további életüket a szomszédos két kolostorban. Frederic felajánlotta lányát az új hercegnek, s ezt az ajánlatot Hippolitának Isabella iránti gyöngédsége támogatta: de Theodore bánata túlságosan friss volt még, semhogy új szerelem gondolatával foglalkozzék; és csak Isabellával a drága Matildáról folytatott gyakori beszélgetések után győződött meg arról, hogy a boldogságot csak oly valaki körében ismerheti meg, akivel mindig megoszthatja búbánatát, mely immár * örökre lelkére ült.

355

feTS* *f££s$Kft*i íí

JOSEPH SHERIDAN LE FANU

(1814—1873)

A BÁRÓ MEG A KÍSÉRTET

Fordította LÁSZLÓ BALÁZS

Első fejezet A Sárkányölő Szent György

Golden Friars bájos városka, mely egy tó partján terül el, vízmosásoktól szabdalt, számtalan árnyalatban játszó bíborszín hegykoszorú ölén, fenn a világ tetején, s midőn ősi bazalt házainak magas oromfalai és keskeny ablakai, meg az öregtemplom tornya, ahonnan a harang mostanáig is minden áldott nap estéli nyugovóra kongat, ezüstösen megcsillan a holdfényben, és a feketéllő szilfák árnyéka meg sem rezdül a rövid szálú sima gyepen talán ez a legeredetibb és legszebb látvány, mely valaha szemem elé tárult.

így tűnik fel, mintegy varázspálca suhintására, oly légiesen és áttetszőn, hogy az ember aligha véli többnek, mint a könnyű éji párán felvillanó képnek.

Egy enyhe nyári éjszakán a hold csodásán világította meg a Sárkányölő Szent György homlokzatát, Golden Friars bazaltkőből épült kényelmes fogadóját, mely talán a régimódi cégérek legnagyszerűbbikével dicsekedhet Angliában. A fogadó egyenest a tóra néz; a partján végigkanyargó út az ivó lépcsője előtt halad el, amellyel átellenben két jókora rúdon, szépen cirkalmazott és aranyozott kovácsoltvas keretben himbálózik Sárkányölő Szent György több színben s aranyban pompázó jelvénye.

A fogadó nagy ivójában e meghitt fészek három-négy törzsvendége üdítgette lelkét a napi fáradalmak után.

Kényelmes, tölgyfaburkolatú helyiség volt ez, melybe

359

nyári estéken, ha csípős a levegő, mint ez alkalommal is, tűz lehelt kellemesebb időt; a kandallóban fahasábok égtek, a libegő lángnyelvek fénye barátságosan nyaldosta a falat és a mennyezetet, de melege nem fűtötte túl az ivót.

Egyik oldalon Dr. Torvey ült, Golden Friars orvosa. Ismerte a városban mindenkinek a gyengéjét, tudta, melyik orvosság segít melyik betegén testes úriember volt, jóízűeket hahotázott, leste a híreket, nagyokat és kicsiket egyaránt, kedvelte a pipát, és mellette, így esti órán, szívesen elszopogatott egy öblös pohár puncsot, amibe egy darabka citromhéjat dobott. Mellette ült William Peers, egy szikár öregúr, aki több mint harminc esztendőt élt le Indiában, nyugodt, jóindulatú kedély, s az- utolsó ember Golden Friarsben, aki még copfos parókát viselt. A vén Jack Amerald, az obsitos tengerészkapitány, rövid, vaskos lábát egy széken pihentette, fából készült párját mellé helyezte, szopogatta grogját, jó matróz szokás szerint harsogva beszélt, és a barátait cimborának szólítot'ta. Középen, a kandallóval szemközt a süket Tom Hollar ült, mindig nyájas ábrázattal, csak szíttá a pipáját, és rendíthetetlen derűvel bámult a tűzbe. Hébe-hóba a fogadós is megjelent peckes lépteivel, leült a magas támlájú karosszékbe, ami a söntés régifajta, republikánus berendezésére vallott, komoly szóval vett részt a tercierében, és mindig szívélyes fogadtatásra talált.

-- Hát hazajön végre Sir Balé -- szólalt meg a doktor. -- Mondja el nekünk, mit hallott még róla.

-- Semmit -- felelte Richard Turnbull, a Sárkányölő Szent György gazdája. — Semmi említésre méltót; de ennyi már biztos, és így is lesz jó, legalább helyrehozzák egy kicsit azt a düledező öreg kastélyt.

— Twyne azt mondja, a birtok jócskán be van táblázva, igaz? -- kérdezte a doktor, halkabbra fogva hangját, és hunyorítva hozzá.

360

-- Hát, azt beszélik, nem verte éppeníogához á garast, így, magunk közt szólva, elmondhatom a dolgot; de ő is megtudja majd idejében.

-- Itt könnyebben összehúzhatja magát, mint ahol most jár -- állapította meg a doktor, komoly fejbólintással.

-- Nagyon okosan teszi -- fűzte tovább a szót Mr. Peers, s vékony sugárban fújta ki a füstöt --, és dicséretes, hogy időben felhagy a költekezéssel. Most azért költözik ide, hogy takarékoskodjon, talán meg is nősül, s ez annál is dicséretesebb, hiszen, mint mondják, nem állhatja városunkat, és szívesebben maradna ott, ahol van.

Ily elismerő szavak után Mr. Peers vígan eregette tovább a füstöt.

-- Nem, csakugyan nem szereti a várost; vagyis hát, úgy hallom, csak nem szerette -- mondta a fogadós.

-- Utálja-szólt közbe a doktor, újabb komoly főbólintással.

-- De nem is csoda, ha mind igaz, amit hallottam -- bömbölte a vén Jack Amerald. -- Hisz belefojtott egy asszonyt meg egy gyereket a tóba!

-- Hohó, barátocskám, nem ajánlom, hogy ezt előtte is hangoztassa; maga a fellegekben jár!

.

-- Az ördögbe is -- kiáltotta a gazda, amikor magához térve döbbent ámulatából (amitől szeme-szája tátva maradt, úgy, hogy a pipát is kivette a szájából) végre szóhoz jutott --, uram, hiszen én neki fizetem a bért ezért a házért! És hálás vagyok, Isten látja lelkem, hálás vagyok érte, mint mindannyian!

Jack Amerald letette ép lábát a földre, falábát vízszintes helyzetben hagyta, és kíváncsian nézett körül.

- Nos, ha nem ő volt, hát valaki más. Biztosan tudom, hogy fenn, Mardykesnél történt. Magam tájoltam be d helyét Glads Scaur és a mardykesi rév, meg a Sárkányölő Szent György cégére és a Forrick Fells alatti fehér ház irányából. Akár bóját is le tudnék szúrni azon a

361

ponton. Meg mernék esküdni rá, hogy itt hallottam valakitől annak a helynek az iránypontjait, ahol a holttestet látták; mégse találta meg egyetlen csónak se; ez pedig már furcsa, tudják, bele is firkantottam a hajónaplóba. , .

-- Bizony fecsegtek valami effélét -- mondta Turnbull --, mert az emberek szeretnek locsogni. De a nagyapjáról beszélték, nem róla, és végem is volna, ha azt hinné a világ, hogy ilyen históriákat mesélnek a Szent Györgyben!

.

-- Hát akkor a nagyapja; neki, gondolom, egyre megy. — De nincs rá semmi bizonyíték, kapitány, annyi se,

mint ez a füst; és a Mardykes család a királytól se tűrné, hogy ilyeneket mondjon, uram; mert ha rég meghaltak is mind, akiknek legfőbb okuk volna haragra a dolog miatt, nem akad a családban olyan, aki eszét ne vesztené a gondolatra, hogy még hisznek benne, ő meg különösen olyan. Nem mintha jobban kéne tartanom tőle, mint másnak, bár azt mondják, mogorva, erős ember; de nem dobathat" ki a Szent Györgyből, amíg fizetem a bért, ésle,riemjár a kilencszázkilencvenkilenc év, addig meg lehiggadhat bárki, van elég ideje. De nem jó összeakaszkodni a gazdagokkal, mert neki se esne nehezére, hogy ártson vagy éppen használjon a Szent Györgynek; és az az igazság, hogy régen történt az már, mikor ő még meg se született, hát minek akkor bosszantani vele; s teszek egy fontot rá, kapitány, hogy a doktor is igazat ad nekem!

A doktor, akinek szintén gondolnia kellett a pacientúrájára, bólintott, majd hozzátette: -- Mindamellett a történet elég régi, Dick Turnbull. . . öregebb, mint én vagy maga, derék barátom.

-- És legjobb volna elfelejteni már -jegyezte meg a Szent György gazdája.

• -- Bizony, legjobb volna elfelejteni; de aligha felejtik ám el -- vélekedett a doktor, némileg bátorságra kapva.

•362.

-- Lám, barátunk, a kapitány is hallotta, és tévedése mutatja, hogy az éles memóriánál csak egy a rosszabb, a bizonytalan memória.

-- Igaz, s most, hogy utánagondolok, kitől is hallottam a históriát, hát Dick Harmantól, akinek a csónakja amott lenn horgonyoz -- vén fóka, mint jómagam. Épp csukázni voltam, amikor odahúzta a csónakomat a magáéhoz, és elmesélte. Hallod-e, Töm cimbora, lódíts már ide nekünk megint egy pohár brandyt! -- kurjantotta a kapitány, amint a pincér megjelent a szobában; azzal a pirospozsgás, deresedő üstökű tengeri medve ismét felcsapta a székre a lábát, a fa párja mellé, amit csak tartalékárbocának hívott.

-- Meghiszem azt, hogy még az unokáink is emlegetni fogják -- folytatta a gazda --, és nem is igen törődök vele, ha kellő időben s személynek mesélik. -- Ezután kanalával megkoccintotta a kupáját, ily módon jelezve Tómnak, aki épp hozta a kapitány grogját, hogy töltse tele az ő poharát is punccsal. -- Sir Balé pedig valószínűleg a ház barátja lesz majd. Nem is tudom, miért ne lenne. A Sárkányölő Szent György II. Károly király óta a családban volt. Abban az időben, amit Restaurációnak neveztek, William Turnbull vette először ber.be Sir Tony Mardykestől. Akkor még csak lovagok voltak. II. György király alatt kaptak báróságot; meg lehet találni őket a bárók meg a nemesek könyvében. A bérlő a Londonból származó William Turnbull volt, ő építette át az istállókat, mert addigra tönkrementek már, így áll benne a szerződésben; és azóta nem változott a ház cégére -- a Sárkányölő Szent Györgyöt jól ismerik az ország széltébe-hosszába —, és a gazda neve se lett más. Azóta is mindet Turnbullnak hittak, és nem számítottak éppen hitvány embernek. -- Helyeslő dörmögés jelezte a vendégek egyetértését. -- Derék, istenfélő fajta volt mindig, jó sert főztek, és a legjobb hírnek örvendettek itt és másutt is, ezt én mondom, Richárd Turnbull;

363

és amíg fizetik a bért, nincs az a hatalom, ami kitehetné őket innét, mert van olyan titulusuk a Szent Györgyre, a két szántóra, meg a ház melletti telekre, mint Sir Balé Mardykesnek a kastélyra és a birtokra. Egyszóval nekem aztán mindegy, legföljebb a barátság miatt nem, hogy mint vélekedik rólam a família; csak hát a Szent György rneg ők mindig jó, baráti viszonyban álltak, és én se akarok szakítani a régi szokással.

-- Ez a beszéd, Dick! -- rikkantotta Dr. Torvey. Magam is így vélekedem;' de nincs itt most rajtunk kívül egy lélek se — mi meg mind pajtások vagyunk, maga nem függ senkitől —, a teremburáját, mondja már el nekünk azt a históriát a vízbe fojtott asszonyról, úgy, ahogy maga hallotta régen az apjától.

-- Bizony, csak mesélje el, de közben ne hagyja kifogyni az itókát se, cimborám! -- dörögte a kapitány.

Mr. Peers is csengve nézett, a süket Mr. Hollar pedig, akit nem ajzott fel a kérés, legalább megbízható fül tanúnak számított, és ahogy pipáját az agyarára szorította, afféle meghitt bútordarabnak.

Richárd Turnbull közelebb húzta a puncsát, és hátrasandított. Az ajtó csukva volt, a tűz vidáman pattogott, a puncs illata csiklandozta az orrát, körös-körül csupa baráti arc nézett rá. Megszólalt tehát:

-- Hát, urak, ha már ezt kívánják, én nem találok benne semmi rosszat, s legalább eloszlathatom a félreértéseket. Több, mint kilencven esztendeje esett a dolog. Apám kislegény volt még, de sokszor hallottam tőle a történetet ugyanezen a szent helyen.

Poharába bámult, elmélázott, és lassan kavargatta a puncsot.

364

Második fejezet A vízbe fojtott asszony

-- Nem valami bőséges fogás ám -- kezdte mondókáját a Szent György gazdája --, egykettőre a végére érünk, urak. Volt egyszer egy szép fiatal hölgy, a neve Miss Mary Feltram o' Cloostedd. Ő volt a család utolsó sarja, és nagy szegénységben élt. Ma már csak a falak állnak a házukból, a nagyszobát felverte a fű, az oromfalat befutotta a repkény; nincs teremtett lélek, aki valaha füstöt látott volna bodorodni a kéményiből. A tó túlsó partján áll a ház, a mögötte és mellette nőtt facsoporttal egy magasságban, a szurdok nyílásánál, Maiden Fells orma alatt. Messzelátóval megnézhetik a Mardykes kastély melletti csónakkikötőből.

Jártam arra vagy ötvenszer -- szólt közbe a doktor.

-- Nos hát a két család eléggé szoros kapcsolatban állt egymással, és minden háznál akadnak jóravalók meg hitványak is, de a Mardykes família akkoriban bizony zabolátlan népség volt. Mikor meghalt az öreg Feltram o' Cloostedd, a lánya, az ifjú hölgy, Sir Jasper Mardykes gyámsága alá került -- szerencsétlen nap volt az szegény teremtésnek! , ki húsz esztendővel vagy többel volt idősebb nála, és ahogy beszélték, semmi se akadt benne, amiért bárki megkedvelje vagy szeresse, olyan csúf, apró és pokróc volt.

-- Pokróc: az annyi mint mogorva -- fordította a szót a kapitánynak Dr. Torvey.

-- De azt beszélik, régtől fogva csörgedezik valami a család ereiben, aminek bűvereje van, és akárhogy is történt, szegény leányzó belehabarodott ókelmébe. Egyesek szerint meg is esküdtek. Mások szerint sose jutott odáig a dolog, és nem kapták meg rá az áldást; de akár megesküdtek, akár nem, elég az hozzá, hogy az emberek szájukra vették őket, és a hölgy ki se mert

365

moccanni többet a házból. Volt már Sir Jaspertől két kicsi porontya, és rimánkodott neki szegény asszony, hogy ismerje el a házasságukat! De nem, hiába volt sírás, könyörgés, Sir Jasper nem hagyta, hogy a nevét viseljék, csak az anyjukét; kemény ember volt, megbokrosodott, és ment a maga feje után. Aztán mikor ráunt, gondolt egyet, elvette az egyik Barnet lányt, és persze úgy illett, hogy ekkor megszabaduljon az asszonytól meg a porontyaitól. Nem is látták többet se őt, se a gyerekeit a Mardykes kastélyban. Az idősebbet, egy fiút, a nagyapám gondjaira bízták, itt a Szent Györgyben.

-- Az a fura Philip Feltram, aki annyit utazgat Sir Bale-lei, a Sir Jasper leszármazottja? kérdezte a doktor.

— Unokája — felelte Mr. Peers, egy pillanatra kivéve a pipát a szájából --, és vele kihal a família.

— Egy szó mint száz, senki se tudta, hova ment az asszony. Egyesek azt beszélték, valahova messzire, mások szerint bolondokházába került, összehordtak hetethavat, de se őt, se a gyerekét nem látták többet élve Márdykesben.'Élt akkortájt lenn, Moultryban egy bizonyos Mr. Wigram, aki azelőtt a királyi tengerészeméi szolgált, mint a kapitány itten; hát az egyik nap kora reggel beállít a városba egy csónakért, mert ahogy a messzelátójával a Snakes sziget felé nézelődött, megpillantott egy asszonyt úgy százötven méterre a szigettől; a kapitány tehát jól tudja az iránypontokat.- Az asszony deréktól fölfelé csupasz volt, és egyenesen állt ki a vízből, akarjábaá pedig egy csecsemőt tartott. De mikor lementek a csónakhoz, már senki se látta, még ő se. Másnap reggel aztán újra megpillantotta a kapitány ugyanazt a látványt, és most már a révész is látta; arra eveztek, húzták a rudat mind a ketten teljes erejükből, de egy mérföld után újra eltűnt az asszony, s ők abbahagytáka keresést. Legközelebb a pap látta, a neve már nem jut eszembe, csak az, hogy temetésre hajózott fel Mort-

366

lockba; hát amint visszafelé tart a csónak, egy kicsiny vitorlával, épp a Snakes sziget mellett haladnak el, ugyan mit hallanak hirtelen halálordításhoz hasonló üvöltést, éleset és dermesztőt, hogy a vér is meghűlt tőle az ereikben; s amint körülnéznek a vízen, alig száz méterre tőlük ugyanaz a szörnyű látvány tárul elibük, most holdfénynél; elfordítják a kormányrudat, hogy közelebb evezzenek hozzá, ahonnan az arcába is beletekinthetnek -- fakó biz' az és ázott -: a nő derékig kimagaslik a tóból, mereven áll, mint a cövek, feléjük tartja a csöpp porontyot, és gúnyosan mosolyog rájuk, ahogy a közelébe érnek. Ők szinte megdermednek a látványtól, nem tudván mire vélni; de mikor az emberük egészen a közelébe kormányozza a csónakot, a pap átnyúl a párkányon, hogy megérintse, mire az asszony előrehajol, feléjük taszítja a halott kisdedet, majd hirtelen olyan sikoltást hallat, hogy halálra rémíti vele őket, azzal eltűnik a szemük elől. Nem eleven asszony volt, mert az nem tudott volna így kiemelkedni a vízből, erre maguk is rájöttek, mikor végiggondolták a dolgot; azt is tudták, hogy viliit láttak, és képzelhetik, milyen buzgón mormolták a fohászt, és siettek el onnét egyenest szélirányban, mert a világ kincséért se néztek volna még egyszer ilyen iszonyatos arcba. Később látták még Gyllenstanból a piacra igyekvő emberek, ugyanazon a helyen, és a Snakes szigetnek olyan rossz híre lett, hogy napnyugta után senki se merészkedett többet a közelébe.

-- Tud valamit arról a Feltramról, amelyik Sir Bale-lel jár külföldön? -- kérdezte a doktor.

-- Azt mondják, nagy mihaszna, afféle jámbor együgyű; hórihorgas, esetlen fajankó volt, mikor elkerült innen -- mondta Richárd Turnbull. -- A Feltramék meg a Mardykesek egy vérből valók, s ez csak súlyosbította a szerencsétlenséget, ami szegény kisasszonnyal megesett, az a legény pedig, akiről beszélünk, unokája annak

367

a gyereknek, akit ide hoztak, és a nagyapám gondjaira bíztak.

-- Dédunokája. Az apja volt az unokája -- helyesbített Mr. Peers. -- Tiszti rangja volt a hadseregben, és egy nyugat-indiai szigeten halt meg. A mostani Philip Feltram ennek a családnak az utolsó és -- úgy tartják törvénytelen ivadéka; az a töredék, ami még megmaradt a Feltram vagyonból, már közel nyolcvan esztendeje a Mardykes családé lett, így Philipet Sir Balé tartja el, és jó dolog az, urak, hogy a rengeteg mendemonda ellenére az egyetlen, amit biztosan tudunk róla, ennyi jóságról tanúskodik.

-- Igaz -- hagyta helyben Mr. Turnbull.

Mialatt így beszélgettek, kint felharsant a kürt, és a postakocsi megállt a Sárkányölő Szent György előtt, hogy letegyen egy utast meg a poggyászát.

'Dick Turnbull felállt, és nagy ügybuzgalommal kisietett elé a haliba, Dr. Torvey pedig követte őt az ajtóig, ahonnan jó. kilátás nyílt, és láthatta is, hogy az előcsarnokban lehajigálnak több vászonhuzatú bőröndöt, amiket a szorgos Torn és egy fiú szépen feltornyoz a lépcsőkorlát sarka mögé. Méltatlan lett volna a talárjához, ha kimegy, és elolvassa a rajtuk levő címkéket, különben megtette volna, oly nagy volt benne a kíváncsiság.

Harmadik fejezet Philip Feltram

A jövevény már a Szent György előszobájában állt. és Dr. Torvey hallotta, amint Mr. Turnbull-lal beszélget. Maga is Golden Friars egyik notabilitása lévén, a doktor fontosnak tartotta az első benyomást, ezért nem óhajtott megfigyelő állásán mutatkozni; diszkréten becsukta tehát az ajtót, visszatért a kandalló,mellett álló székéhez,

568

és halkra fogott hangon közölte pajtásaival a hírt, hogy új vendég érkezett a Szent Györgybe, és nem hallotta ugyan, de nem lepődnék meg, ha különszobát kérne; továbbá annyi a bőröndje, hogy akár templomot építhetne belőlük.

-- Meglehet, hogy Sir Bale van a fedélzeten -- vélte Amerald, aki szívesen követte volna cimboráját, a doktort az ajtóhoz, mert sose volt még falunak nálánál kíváncsibb obsitos tengeri medvéje; ám falába oly leplezhetetlenül kopogott a padlón, hogy tapasztalata szerint mindig fellebbentette róla a titok fátylát.

-- Lehetetlen -- válaszolta a doktor --, Charley Twyne mindent tud róla, másnaponként kap tőle levelet; semmiképpen sem érhet ide tizedike előtt. Holmi utas lesz ez, meglátják. Nem tudom, hol az ördögbe marad már Turnbull; tudja jól, hogy mindannyian szeretnénk tudni, ki az.

-- Akárki is, itt nem fog zavarni minket, ezt lefogadom -jelentette ki a kapitány, és a süket Mr. Hollar pillantását elkapva bólintott, majd a mellette levő asztalkára mutatott, és a kockavető doboz rázását utánzó mozdulatot tett, amire a csöndes öregúr is vígan rábólintott. A kapitány legott felállt, az asztalra tette az ostábtát, Hollar könyöke mellé, és a két jeles férfiú csakhamar rikkantozta az öt-kettőket meg a négy-egyeket, azzal a kellemes csörgéssel aláfestve, ami az ősi játék velejárója. Hollar két hatost dobott, és ezzel jókora előnyt szerzett, mire a derék kapitány, aki sok dolgot könnyebben elviselt, mint azt, hogy a szerencse már a kezdet kezdetén Kollárhoz szegődött, szidta ellenfele kockajárását, ócsárolta a játékát, tanúnak híva a társaságot olyan dörgedelmesen, hogy aki nem tudott volna Hollar süketségéről, az aligha tartotta volna illendőnek; ám ebben a pillanatban nyílt az ajtó, Richárd Turnbull bevezette a szobába a jövevényt, és egy szabad székhez kísérte, a tűz előtt álló asztal túlsó sarkánál.

369

Az idegen lassan, félénken jött be, valami bocsánatkérésféle sugárzott róla, ráadásul ösztövér alakja, kissé görnyedt tartása, és sápadt, hosszú arcának igen szelíd, sőt egyenest megtört tekintete csak még jobban hangsúlyozta tétovaságát és félénkségét.

.Halk köszönömöt rebegett, mintegy a gazda fülébe csak, s lopva körülpillantott, mintha nem lett volna joga belépni és tolakodásával megzavarni e derék urak mulatságát.

Látta, hogy a kapitány árgus szemekkel méregeti ősz, busa szemöldöke alól, miközben úgy tesz, mintha csakis a játékra figyelne; a doktor pedig, a fogadóból hazatérve, tüzetesen beszámolt nejének az idegen ruházatának minden darabjáról.

Különös, szomorú öltözék volt ez, méltó viselőjének megnyúlt ábrázatáhpz.

-- Rövid, fekete köpenyben lépett a szobába, fején elég magas, idegenszerű kalpag, sovány lábaszárán fényes, bőr lábszárvédő vagy kamásli, és az általános benyomást tekintve Guy Fawkes hagyományos szalmabábfigurájára emlékeztetett.

A társaság egyetlen tagja sem látta már régen a bárót. A doktor és Mr. Peers emlékezett rá némelyest, de az az emlék bizonnyal nem hasonlított a jövevény külsejére, épp ellenkezőleg. Akik véletlenül látták mostanában, azok szerint a báró sötét bőrű férfi volt, nem magasabb az átlagnál, és határozottság sugárzott a viselkedéséből és szavaiból, így hát a világ zsivajgó vásárának e tönkrejutott kalmára, akinek mintha minden vállalkozása kudarcba fulladt volna, aligha lehetett ő.

Ekkor a doktor tekintete találkozott az idegenével, aki már teáját iszogatta -- pedig ez a híg és nőies ital nemigen dívott e teremben.

Az idegen nemlátszott zavartnak, s a doktor, felhatalmazásnak véve a pillantását, megköszörülte torkát, és nyájasan odaszólt neki.

370

-- Éjjel már enyhén fagyott itt nálunk, uram, úgy hogy nem árt egy kis tűz idebenn. . . inkább kellemes, nemde?

Az idegen bólintott, futó és fagyos mosollyal, majd hálásan nézett a tűzbe.

- Ez a fogadó igen jó hírnek örvend, uram, és messze földről járnak ide az emberek, hogy láthassák; talán ön is megfordult már itt valaha?

- Sok esztendeje. Újabb szünet következett.

-- Az ilyen helyek észrevétlenül változnak. . . legalábbis apróságokban. . . de jó alaposan — folytatta a doktor, aki küszködve igyekezett továbblendíteni az önerejéből tehetetlen társalgást-, meg az emberek is; kicserélődik a lakosság -- hisz van egy vén csont, uram, Kaszásnak hívják. . .

-- És van egy másik vén csont, doktornak hívják, az segít neki -- szólt közbe a kapitány kedélyesen, mert figyelme a beszélgetésre terelődött, aztán viharos hahótájának élményében részesítette őket.

- Épp egy urat várunk, aki minden bizonnyal vezérlő szelleme lesz kis kompániánknak -- folytatta a doktor, ügyet sem vetve a kapitány élcére. -- Sir Balé Mardykesra gondolok. A Mardykes kastély igen bájos látványt nyujt a tó felől, uram, és igen pompás régi építmény.

A mélabús idegen aprót biccentett, de láthatólag inkább a közlő iránti udvariasságból, mintsem azért, mert a doktor fejtegetése különösebben érdekelte.

-- A tó túlpartján pedig -- fűzte tovább a szót Dr. Torvey -- van egy ház, mely remek ellentétet képez vele: a Feltram család ősi fészke -- ma már romokban hever a szurdok bejáratánál --, a Cloostedd-kúria, igen festői épület.

-- Pontosan átellenben- mondta az idegen elmélázva, de hogy helybenhagyólag-e avagy kérdőleg, azt a doktor nem tudta eldönteni.

371

— Az egyik tekintélyes itteni családé volt, mely azóta kihalt. Állandóan fogyatkozott, végül letűnt.

-- Kettő-egy -- bökte ki Mr. Hollar, aki csak a játékkal törődött.

-- Miközben mások még gyorsabban és bámulatosabban emelkedtek -jegyezte meg a szelíd Mr. Peers, aki kiválóan ismerte a megyéi családfákat.

— Dupla hatos! — bódult el a kapitány, és utálkozó dühvei csapott az asztalra.

— A Snakes sziget pedig szintén nagyon kedves látvány; azt mondják, valamikor kígyók tanyáztak rajta

-- magyarázta a doktor az idegennek.

-- Ah, ez tévedés -- mondta a lehangolt vendég, első önálló megjegyzését téve ezzel. — Snaiks-nek kell írni. Régi okmányokban még Sen-aiks-ként szerepel; arról a hét tölgyről — seven oaks — kapta nevét, amely egy csoportban nőtt rajta.

-- Micsoda? Teringettét, ez aztán különös! Felettébb különös -- álmélkodott a doktor, akit az idegen így helyreigazított, s ezért most már kíváncsian méregette.

-- Bizony így van, uram -- erősítette meg Mr. Peers is —, a hét közül három áll még, bár kettő inkább csak csonk; és Clewsonnak, Hecklestonban, a birtokában van egy régi okirat...

Ekkor sajnálatos módon belépett a terembe a gazda, nagy fontoskodva odament a vendéghez, és így szólt:

-- A cséza előállt, Mr. Feltram, és a poggyásza fel van rakva, uram.

Mr, Feltram nyugodtan felállt, és elővette erszényét.

-- A söhtésben fizethetek, ugye?

-- Ahol tetszik, uram -- felélte Richárd Turnbull.

Mr. Feltram sorra meghajolt az urak előtt, akik mosolyogtak, bólintottak vagy intettek neki; a doktor nagy buzgón az ajtóig kísérte, igazi szívélyességgel üdvözölte hazatérte alkalmából, odanyújtotta neki széles barna tenyerét, Mr. Feltram elfogadta, aztán bebújt a csézába,

372

az ajtó rácsapódott, és cséza, lovak, kocsis tovasiklottak, megannyi árny gyanánt, a holdvilágos tó partján a Mardykes kastély felé.

A kocsmáros és a doktor néhány percig még állva maradt a lépcsőn, és a sötétbe vesző cséza nyomába nézett, majd visszatért a szoba ragyogó tűzvilágába, ahol továbbra is a puncs kellemes illata hatotta át a levegőt, és Mr. Philip Feltram elhagyott teáscsészéje mellett a Szent György gazdája felvilágosította vendégeit, apróra előadva mindazt a keveset, amit felcsipegetett.

Legfontosabb mondandója az volt, hogy Sir Balé szigorúan tartja magát eredeti tervéhez, és tizedikén hazaérkezik. Addig eltelik még néhány nap, s a csoda három nap múlva annak rendje-módja szerint érdekességét veszti. De időközben egész Golden Friars izgatottan várta, vajon milyen lesz Sir Balé Mardykes.

Negyedik fejezet A báró a színre lép

Miként a gyertyák lángja kékre válik, és kénköv_tes bűz terjeng a levegőben, ha a Gonosz közeleg, Golden Friars nyugodt, egészséges levegőjében is nyomasztó és izgató hatás jelezte a rég nem látott báró közeledtét.

Külföldről semmi jót sem hallottak róla soha, márpedig hallottak róla eleget, ami a világ e csendes zugában élő egyszerű emberek fülében bizony iszonyatosnak hangzott.

A hír azonban, ha ily hosszú utat jár be, veszít némileg hiteléből, és részleteiből is; a megbocsátás mindig hivatkozhatott tévedésre vagy túlzásra, és ha jó emberek az ég felé is emelték fejüket-kezüket egy új hír hallatán, és tapasztalt hölgyek, akik ismerték a férfinemet, fel is húzták az orrukat, és komor és kifürkészhetetlen arcot

373

vágtak nevének említésére, a csend időszakai mégis enyhítettek kissé a dolgokon, és a kénbűz idővel eloszlott.

Most, hogy Sir Balé Mardykes megérkezett a kastélyba, sok háznál gyors tanácsot tartottak. És jóllehet perbe fogták s elítélték már nem egy szigorú családi fészek rögtönzött Vészbírósága előtt, a gravitáció törvénye, mint rendesen, most is diadalmaskodott, és a nagyobb ház vonzotta magához a kisebbet; a grófság vizitelő távolságon belül élő népe tiszteletét tette a kastélyban.

Martin Bedéi tiszteletes úr, Golden Friars akkori vikáriusa -- szederjes arcú és apró, szürke szemű, alacsony, zömök, hallgatag ember -/szintén eljött, s belépett a Mardykes kastély szalonjába, karján kövér és fecsegő nejével.

A szalon nagy, kiugró, Tudor stílusú ablaka a tóra néz, amelyhez a barázdált, bíborszín hegyek elbűvölő háttérül szolgálnak. Sir Balé még nem volt jelen, így Mrs. Bedel nyugodtan szemügyre vehette a képeket, csecsebecséket, könyveket, és olykor egy-egy találónak vélt megjegyzést tett rájuk; aztán kinézett az ablakon, és a látványban gyönyörködött. Szeretett volna a báró kegyeibe férkőzni, és olyan hangulatban volt, hogy mindent elragadónak talált.

Képzelhetik, milyen kíváncsi volt a báróra, akiről éveken át annyi furcsa históriát hallott.

Egy ragyogó és bűnös románc hősére számított; fülelve várta az állhatatlan szívtipró lépteit, aki megtestesíti majd a férfias szépségről és varázsról alkotott elképzelését.

A báró megjelenése ezek után kisebbfajta megrázkódtatást okozott a derék asszonyságnak.

Sir Balé Mardykes, ahogy a papné is tudhatta volna, középkorú férfi volt -- és úgy is festett. Korához képest még csak nem is volt méltóságteljes: középtermetű, csontos alkat, kreol bőrrel. A papné arra számított, hogy a báró lénye Versailles vígságát és élénkségét árasztja

.

374

majd, meg a széptevés művészetének félreérthetetlen kifinomultságát. Ehelyett feltűnően komoly, hogy ne mondjuk, komor arcot látott -- amiből a papné figyelmét csupán a nagy, sötétszürke szempár vonta magára, mely hidegen és komolyan tekintett rá. A báró viselkedése a nyugodt magabiztosság fesztelenségét sugározta, modora és szavai olyan férfira vallottak, aki megnyerő tudott volna lenni, ha érdemes, de most jottányit sem törődött vele, megnyerő-e vagy sem.

Mindkettőjük előtt meghajolt, udvariasan, de közben nem mosolygott -- nem is színlelte a szívélyességet. Pedig Sir Balé csevegő hajlamú volt, és nem sokat hederített rá, miről beszél, vagy mit gondolnak róla mások; szavaiban rendszerint bizonyos szarkazmus rejlett, amit a derék Mrs. Bedel parlagias elméje nem mindig sejtett meg.

-- Úgy tudom, itt nincs elérhető közelségben egyházi férfiú, csak ön, uram, nemde?

Golden Friars van a legközelebb -- mondta Mrs. Bedel, aki szeretett minden lehető alkalommal férje helyett válaszolni. -- Dél felé pedig Wyllarden, légvonalban tizenhárom és fél mérföld, az országúton több mint tizenkilenc, sőt megvan az húsz is. Hahaha, messze esnek innen a papok.

.

-- Húsz mérföldet kell megtenni ahhoz, hogy tizenhármathaladjunk, mi? Az útépítők szépen megtáncoltatják erre az embert; azok az urak értenek a pénzkeresethez, és szeretik többféle pontról megmutatni a tájat az embernek. Senki se kedveli az egyenes utat, csak aki fizeti, vagy az az utas, aki elég barbár ahhoz, hogy gyorsan akarjon célhoz érni.

-- Úgy bizony, Sir Balé; az ember egyet se törődik vele, ha nem siet. Martinnak is ez a véleménye, ugye, Martin? Aztán, ugye, hazamenet már siet az ember, mikor a teára meg a gyerekekre gondol, és akkor, ugye, a lejtős út éppen kedvező.

375

-Jó, hogy akad itt olyasmi is, ami kedvező. Szóval vannak gyerekeik?

-- Méghozzá sok-felelte Mrs. Bedel, büszke és titokzatos mosollyal, majd bólintva rá: -- ki se találná, mennyi!

-Nem éri; csak azt nem értem, miért nem hozták el valamennyit.

— Ez nagyon kedves öntől, Sir Balé, de hát mind igazán nem jöhettek el egyszerre; hisz -- mondd meg neki, Martin -- hahaha! összesen tizenegyen vannak.

-- Igen vidáman lehetnek lenn a paplakban -jegyezte meg Sir Balé nyájasan, s a pap felé fordulva hozzátette: -- De milyen egyenlőtlenül száll az áldás! Maguknak tizenegy van, nekem meg egy se jutott. . . amennyire tudom,

-- Aztán itt egyenest szemben van a tó, majd jönnek a dombok, és öt mérföldre a hegy lábától a másik oldalon, mielőtt Fottrellbe ér, ami az úton huszonöt mérföldre van...

-- Jóságos ég! milyen messze esnek egymástól! A kertészem reggel azt mondta, ezen a vidéken nagyon csenevészen nő a spárga; de milyen csenevészen teremnek a papok is.'.. bizonyos értelemben, persze -- tette hozzá udvariasan a báró, mert a vikárius zömök férfiú volt.

-- Az előbb kinéztünk az ablakán, Sir Balé -- azzal mulattunk, amíg megjött --, és ez a kilátás valóban a legnagyszerűbb az egész vidéken; a tó meg a hegysor innen ki micsoda hegyek, Sir Balé!

— De micsodák ám,ylelkemre! Legszívesebben szétlőném őket egy töltet aprószemű söréttel, aztán nem fojtogatnának úgy. De ha már nem szabadulhatunk meg tőlük, bizonyára a legjobb, ha gyönyörködünk bennük. Ásó, kapa, nagyharang se választ el tőlük, nincs értelme hát civakodni velük.

-Tudom, hogy nem gondolja komolyan, Sir Balé, hahaha! Sokért nem hagyná elcsúfítani a Mardykes kastélyt!

376

-- Az ember nem kap levegőt, nem láthatja a kelő napot sem azoktól a szörnyű hegyektől -- felelte a férfi, és zsémbes fintort vágott.

-- No de hát a tó! abban csak gyönyörködik, Sir Balé?

-- Nem én, asszonyom, nem gyönyörködöm. Le is csapolnám, ha lehetne. . . utálom a- tavat. Nincs lehangolóbb dolog, mint egy kopár hegyek közé bezárt tó. El se tudom képzelni, mi ütött a családomba, amikor ide építették a házunkat, a tó partjára; ha csak a hal miatt nem, ama becses hal, a csuka miatt! Nem tudom, hogy megy le az emberek torkán, mert nekem ugyan le nem megy. Előbb nyelném le az éjjeli silbak pikáját.

-- Pedig azt hittem, sok külhoni utazása alatt nagyon megkedvelte az ilyen tájakat, Sir Balé. Rengeteg efféle van a kontinensen, ugye? -- kérdezte Mrs. Bedel. -- Meg vitorlás.

-- A vitorlázás, kedves Mrs. Bedel, a lehető legunalmasabb dolog, nem gondolja? Azért, mert egy vitorlás bájos látványt nyújt a partról, azt képzeljük, hogy a part meg igen bájos a vitorlásról; aztán ha kipróbáljuk, úgy érezzük, mintha gödörbe estünk volna, és semmit sem látunk rendesen. Jómagam utálom a vitorlázást, utálom a vizet, és szívesebben venném, ha a házam, mint Haworth, a láp szélén állna, jó, egészséges tőzegre esne a kilátás, meg nyílt horizontra — akármilyen vad, ostoba és kopár is az egész --, mint fulladozni áthághatatlan hegyek között, vagy felborulni egy fekete tavon, és belefulladni, mint a kismacska. De harapnivalót látok a szomszéd szobában; nem tartanak velem?

577

ötödik fejezet Mrs. Júláper szobája

Sir Balé Mardykes berendezkedett ősei hajlékában, és az embereknek volt idejük kialakítani a véleményüket róla. Meg kell hagyni, nem örvendett éppen népszerűségnek. Volt a viselkedésében valami lenéző szeszélyesség. Mindenesetre kedélye és magatartása rapszodikus volt, hangulata pedig olykor heves és sértő.

Egyetlen emberrel viselkedett csak egyformán, méghozzá Philip Feltrammel. Ő afféle szárnysegédként tevékenykedett Sir Balé személye körül, és rá lehetett bízni minden olyan elintéznivalót és feladatot, amit egy cselédre bajosan. Sok tekintetben viszont rosszabb bánásmódban részesült, mint a báró bármelyik szolgája. Sir Balé káromkodott vele, szidta, mint a bokrot, mindenért őt hibáztatta, ami nem ment rendesen a házban, az istállóban vagy a mezőn; sértegette és cudarul bánt vele, azt beszélték, rosszabbul, mint egy kutyával.

Miért tűrte Fel tram ezt a megalázó életet? Mert mi mást tehetett volna -- hangzott a válasz. Mi az a hatalom, mely arra késztet erős katonákat, hogy levessék zubbonyukat, ingüket, odanyújtsák kezüket a bilincsnek, kínlódjanak a suhogó korbács alatt, s mindezt készséges beleegyezéssel? A kétségbeesés erkölcsi kényszere, az esélyek öntudatlan mérlegelésének végeredménye, mely azt sugallja nekik, hogy jobb mindezt elviselni, ha bármilyen rossz is, mint megkísérelni az ellenkezőjét. Az efféle öntudatlan mérlegelés nap mint nap elkísér bennünket, és eredményeiből áll össze az életünk; senki sem tudja, hogy létezik ez a folyamat, hogy mindent egyensúlyba hozunk, s amit látunk és többnyire kárhoztatunk, az egy láthatatlan, ám ellenállhatatlan erő parancsa.

Az érző ember inkább követ törne az országúton, semmint hogy ilyen keserű kenyéren éljen -- ezt a nótát

378-

fújta mindenki, ha Fel tram rabszolgasorsára került a szó. De ő nem volt bizonyos benne, hogy egyáltalán választhatna-e mostani élete és a kőtörés között, vagy tudna-e olyan jól követ törni, hogy felfogadnák erre a munkára. Azonkívül más elképzelése volt az önfenntartásról, és más lehetőséget latolgatott.

A derék Mrs. Julaper, Mardykes kastély öreg kulcsárnéja jószívvel volt Feltram és mindenki más emberfia iránt, aki az útjába került és megpróbáltatásokat szenvedett.

Amajóravaló asszonyok közé tartozott, akiket a természet arra szánt, hogy befogadják mások nyomasztó titkainak terhét, mint egykor a nádas, azzal a különbséggel, hogy a kósza szél nem kaphatta fel és vihette szavukat idegen fülekbe.

Ma is látható még barátságos zugolya a Mardykes kastélyban, bár a kulcsárné maga más szobába költözött.

Mrs. Julaper szobája a vén kastély legvénebb fertályában volt. Megfeketült fatáblák borították falait a mennyezetig, amelyet I. Jakab korából való szeszélyes ábrájú stukkó díszített. Rengeteg megkopott arckép, melyeket száműztek az elegánsabb szobákból, e csendes zugban lelt ideiglenes lakhelyet, aztán végleg itt állapodott meg, és hullott ki az emlékezetből. Van itt egy fehér szaténruhás hölgy, keményített nyakfodorral, egy úr, akinek a lába már elmosódott, de hegyes szakálla még látszik, és az is, hogy csuklóján egy sólymot tart. Van egy másik úr, fekete parókás, akinek a sötét háttérben megcsillanó mellvértje vonja magára a figyelmet, sőt a vállszalag is kivehető rajta homályosan. Ez az ostoba Sir Guy Mardykes, aki északra ment, és csatlakozott Dundeehoz, majd Killiecrankie-nél átlőtték a halántékát, s akit a Mardykes família megfontoltabb és whig érzelmű ivadékai legott eltávolítottak a nagy teremben levő helyéről, és itt találtak számára nyugvóhelyet, ahonnan azóta sem került elő.

379

E meghitt kis szoba túlsó végén van egy másik ajtó, amelyet kinyitva a nagy konyhára lehet lelátni egy kis galériáról; innen szokta a kulcsárné kiadni parancsait a szakácsnak, és gyakorolta korlátlan fennhatóságát.

Található még benn egy polc, Mrs. Julaper itt tartotta a bibliáját, továbbá Az. ember minden kötelességé-t és a Zarándok útjá-t, s mellettük egy dobozban háztartási könyveit: kézzel írt receptek köteteit, szakácskönyveket, sőt néhány könyvet a seborvoslásról és a medicináról is, ahogy azt az Erzsébet-kor jótét hölgyei gyakorolták, s amikért egy antikvárius ma odaadná a fél szemét vagy a kezét is.

A szelíd, kissé habókos Philip Fel tram itt szokta elmesélni Mrs. Julapernek a megaláztatásait; elsírta, hogy legszívesebben meghalna; mire a derék asszonyság, aki gyerekkora óta ismerte, hideg pástétommal, cseresznyepálinkával, egy csésze kávéval vagy valami nyalánksággal vigasztalta.

-- Ó, asszonyom, de unom én már az életet! Mi értelme az életnek, ha egy szegény ördögöt sose hagynak békén, és gorombábban bánnak vele, mint a kutyával? Hát nem jobb volna meghalnom, Mrs. Julaper, nem jobb volna, mondja meg? Én bizony amondó vagyok, hogy igen, s erre gondolok éjjel-nappal. Folyton ez jár az eszemben. Nem törődöm én semmivel, megmondom neki, ami a szívemet nyomja, és kész. Megmondom neki, hogy nem bírok így élni tovább.

-- Jól van no, azért ne izgassa agyon magát, szopogassa el inkább ezt az itókát, és gondoljon arra, hogy nem szabad megítélnünk felebarátunkat egy rossz szóból. Nem gondolta ő komolyan, dehogy gondolta. Mindenkinek vág a nyelve hébe-hóba; de senki se orrolt még meg azért. Én se, más se, magának se kell hát; mert a nyelv, ezt ne feledje soha, akárhogyan vág, vért nem ont, és a kemény szavak még nem törtek csontot; 'csinálok mindjárt egy csésze teát -- maga szereti a teát .

380

megteázunk együtt, aztán felvidul egy kicsit, és megnézi, milyen szépen és vörösen ragyog a nap a< tavon- ma este."

Gyengéden megveregette a vállát, ahogy fekete selyemruhájában szikáran és egyenesen állt a férfi széke mellett, rózsás kis arca pedig lemosolygott rá. Hajlott korához képest bámulatosán takaros volt még. Milyen gyönyörű bőre lehetett! A ráncokat oly finom tűvel vésték rá, hogy kissé távolabbról már alig lehetett észrevenni; és amikor mosolygott, orcái olyan üdék és simák voltak, mint két piros alma.

-- Nézzen csak ki, ha mondom - biccentett Mrs. Julaper az ablak felé, amely mélyen ült a vastag falban. -- Nézze meg, milyen tiszta és lágy minden ebben a kellemes fényben, látja, gyermekem? Szebb ez, mint a leggyönyörűbb kép, amit ember keze festett valaha, és az Isten ingyen adja nekünk; milyen bajosan piroslik most a Snakes sziget a napfényben!

Az elkeseredett férfi alig emelte fel a fejét, úgy követte az öregasszony pillantását, és gyászos tekintettel nézett ki az ablakon.

-- Az a sziget bánt engem, Mrs. Julaper.

-- Minden bántja magát, szegény butuskám. Meg_>cibálom a füled, gyerek, ha ilyen búvalbélelt vagy -- és az öreg házvezetőnő tettetett komolysággal megcsípte Philip fülét, és nevetett.

-- Most átmegyek a teafőző kamrába, ahol már forr a víz, és csinálok egy csésze teát; de ha visszajövet is ilyen búskomornak látom, kiöntöm az egészet az ablakon, azt jegyezze meg!

Valóban gyönyörű kép volt, mely ódon, faragott kő keretében Fel tram szeme elé tárult. A tó közelebbi részét lángba borította az alacsonyan ülő nyugati nap izzása, a távolabbi vizek a hegyek árnyékában sötétlettek; s e bíborszín árnyék hátterén a'Snakes sziget sziklái a lenyugvó nap fényében sziporkázóan éles sárgára váltak.

381

Ám e szép látvány nem igézte meg a gyenge és szerencsétlen embert -- legalábbis nem eléggé ahhoz, hogy elfojtsa a táj legbájosabb vonásával felidéződő lappangó iszonyatot; most,'hogy a férfi magára maradt, felállt, rádőlt az ablakpárkányra, kinézett, aztán megborzongva összekulcsolta kezét, és révedezve körüljárta a szobát.

Mialatt még az ablak felé fordult, a házvezetőnő észrevétlenül visszajött, és látva, amint Philip Fel tram révcdt tartással néz ki az ablakon, így gondolkozott:

„Nohát, ez már csakugyan szégyenletes dolog, így tönkretenni egy szegény embert! Sir Bale-nek mindig volt a bögyében valaki, ember, állat, ahogy jött; mindig gyűlölt valakit, és akkor nem hagyta békét. Nem szép tőle, de hát ilyen a természete. Szerencsétlen flótás, nem tehet ellene semmit, így van ez."

Bejött egy szolgáló, és letettem teás edényt, Mrs. Julaper pedig karjánál fogva az asztalhoz húzta szomorú vendégét, leültette, és így szólt hozzá: -- Mi dolog ez, egy férfinak így odalenni? Szavamra, restelkedem maga miatt, Philip úr! Ugye, három cukorral szereti a teát — node most már félre bánat, hallotta?. . . sok tejszínt?

— Maga olyan kedves, Mrs. Julaper, és olyan jó kedé- • lyű. Ha magánál vagyok, egy idő után megvigasztalódom; szinte boldog vagyok. . . -- és sírva fakadt.

Az asszony ismerte már jól, és nem vett tudomást a könnyeiről, hanem csevegett tovább jókedvűen, és elkészítette a teáját, ahogyan szerette; Feltram pedig gyorsan letörölte könnyeit, gondolván, hogy a kulcsárné észre sem vette.

A felhők tehát oszladoztak. E jámbor fickó mindennél többre becsülte a teázást és egy kis tereferét a nyájas, víg, öreg Mrs. Julaperrel, mert a beszélgetés során napfényre kerültek és feléledtek a ködbe vesző régi, szép idők,.melyekre gyerekkorából emlékezett.

Mikor már kissé jobb kedvre hangolódott, és az öreg

382

/•„

jótét lélek fecsegése vissza vitte a kedves, szép időkbe, így szólott Feltram:

— Néha úgy érzem, nem is bánnám annyira, nem törődnék a dologgal, ha a kedélyem nem volna annyira levert, én meg olyan izgékony. Azt hiszem, nem vagyok egészen rendben.

-- Hát csak mondssza, mi a baj, gyermek, és ha hiszed, ha nem, van egy receptem ott a polcon, ami jót fog tenni.

~ Nem ilyesféle dologra gondoltam; bár inkább fordulnék magához, mint akármelyik doktorhoz, ha orvosságra lenne szükségem.

Mrs. Julaper akaratlanul is elmosolyodott. Jólesett neki ez a beszéd, mert a gyógyszerészetben való kiválóságára nagyon büszke volt a derék teremtés, és szívesen vette a hízelgő szót, amivel az együgyű fickó minden szándék nélkül traktálta.

-- Nem, amúgy rendben vagyok; nem mondhatnám, hogy valaha is jobban voltam. Csak az a baj, asszonyom, hogy olyan álmaim vannak. . . olyanok, hogy fogalma sincs róla!

-- Az álmok csak álmok, kedvesem; némelyik annyit se számít, mint a tó fecsegése a kavicsokon, másoknak meg van jelentésük; van álom, amelyik csak merő hiúság, aztán vannak jó és rossz álmok is. Lady Mardykes -az örök világosság fényeskedjék néki! mármint a mostani úr nagyanyjára gondoltam -- igen.értett az álomfejtéshez. Igyon még egy csészével. Jóságos ég! Micsoda lármával vannak ezek a varjak a fejünk fölött, amint mennek haza! pedig milyen magasan szállnak! -- ez a biztos jele, hogy szép idő lesz. Aztán miről álmodik? Mesélje el nekem, talán meg tudom mondani, jó-e, rossz-e. Mert sok álmot bizony elég csúf látni, meg elmondani, mégis jó jelentése van.

383

Hatodik fejedet A betolakodó

-- Hát, Mrs. Julaper, álmodtam én már mindenfélét, mint más ember, öreg meg fiatal; de ez a bizonyos, asszonyom, ez teljesen megbabonázott -- mondta Mr. Fel tram, csüggedten hátradőlve székén, és kezét zsebébe süllyesztve. -- Úgy érzem, Mrs. Julaper, valósággal belém eszi magát. Mint valami megszállottság.

— Megszállottság, gyermek! Mire gondolsz ?

— Azt hiszem, valami... hatni igyekszik rám. Talán így bolondul meg az ember; mert nem hagy békén ám. Háromszor álmodtam már, képzelje el!

— No és mit álmodott, kedves? — kérdezte a jó asszony, már nyugtalanabb derűvel, de mosolyogva, tekintetét egyenesen reászegezve, mert a téboly gondolata még á jámbor Philip esetében sem volt éppen megnyugtató.

— Emlékszik arra az életnagyságú képre, aminek nem volt rámája, az a hölgy a bő, fehér szaténruhában, nagyon szép hölgy volt,funeste -- tette hozzá, inkább csak magában, majd ismét felemelve a hangját, Mrs. Julapernek --, igen, a bő, fehér szaténruhában, és kis főkötő volt rajta kék szalaggal, a kezében meg csokor; ő a. . . nem tudja véletlenül, kicsoda?

— A dédanyja, kedves -- mondta szemlesütve Mrs. Julaper. — Szörnyű kár a képért, hogy úgy tönkretették. Az inasok egy évig a kamrában tartották, és tálcának használták, azon mosták el a poharakat meg más effélét. Igazán szégyen; ez volt a leghelyesebb kép a házban, a legkedvesebb, legrózsásabb arc.

*>- Most már nem olyan kedves és rózsás, mondhatom -- folytatta Philip. -- Merev,.mint a márvány, vékony az ajka, és árok van az orrcimpájánál. Emlékszik arra az asszonyra, akit holtan találtak a szakadékban, még

384

gyerekkoromban, akiről úgy tartották, hogy a cigányok ölték meg, arra a kegyetlen arcú nőre?

-- No de Philip úr, kedves! csak nem azt akarja mondani, hogy az a szörnyűséges némber azonos azzal a bájos, üde, kedves arccal!

-- Az arcok változnak, tudja; de nem az a baj, milyen az arca -- a szavai, azok rémítenek meg. Élősködni akar rajtam, és tudja, olyan ez, mintha betelepedne az agyamba, beleszólna a gondolataimba, és lassanként átvenné fölöttem az uralmat; pedig csak egy gondolat az egész, oly egyenes, mint a fénysugár a tavon. . . és látja, mi lett belőle. Uram, segélj !

-- No jó, azért ne beszéljen ilyeneket. Kicsit el van keseredve és meg van zavarodva, mert az úr hébe-hóba egy rossz szót szól, de maga máris kétségbeesik, és mindenféle rémeket lát.

-- Nem látok rémeket -- mondta Philip gyors, gyanakvó pillantással --, csak megkérdezte, mit álmodtam. Felőlem az egész világ tudhatja. Azt álmodtam, hogy lementem egy hosszú lépcsőn a tó alá, és egy üzenetet kaptam. Pedig nincs is lépcső a Snakes sziget közelében, ezt mindenki tudja -- és megborzongva felkacagott. Igaza van, kétségbeestem; és. . . és. . . ó, Istenem! Mrs. Julaper... én már azt kívánom, bár a koporsóban 'feküdnék, és végre nyugtom lenne!

-- Hát ez nagyon helytelen gondolat, Philip úr, inkább gondoljon arra a sok áldásra, ami érte, és ne csináljon a bolhából elefántot; Sir Bale-nek meg a rossz hangulatai, hát ki törődik velük, mármint ki veszi őket úgy a szívére, mint maga?

-- Komolyan mondom, azt hiszem, igaza van, Mrs. Julaper. Gyakran viselkedem oktalanul, tudom -- mondta a jámbor Philip Feltram. -- Csakugyan sokat rágódom ; majd megpróbálok leszokni róla. A titkára vagyok, és tudom, hogy nem olyan ragyogó elméjű, mint ő, és természetes is, hogy olykor kissé türelmetlen. Okosabban

385

,5

ketté viselkednem, tudom. De úgy zavar ez a dolog, szóval emésztem magam, és azt hiszem, nem is vagyok jól, mert nagyon is sokat gondolok a kellemetlenségekre. Biztosan az én hibám, Mrs. Julaper, tudom, hogy én vagyok a hibás.

-- Ez már más, látja, okos ember így beszél; csak azt nem mondanám, hogy maga a hibás, vagy bárki más; az ember néha csak emészti magát, nem tehet róla, akár a fejfájásról, csak ostobák hiszik, hogy tehet, és nem tagadom, Sir Balé néha cudar hangulatban van, mikor rájön a roham, és leteremt mindannyiunkat, ha olyan a kedve. De kiben nincs hiba? El kell viselnünk, és ki kell kerülnünk, fogadjuk el, amit kapunk, és legyünk jőkedvűek. Szóval, fel a fejjel, legény, nem eleget kántáltam magának a régi nótát gyerekkora óta?

Mindig vidám légy, ahogy csak lehet, A bús arctól futnak az emberek.

Hát ne ugráljon így fel a sjzékről, és ne vágtasson fel-alá .a szobában zsebre vágott kézzel, ne bámuljon ki hol ezen az ablakon, hol azon, ne sóhajtozzon, keseregjen, és nézzen úgy, mintha a bika taposta volna meg, hisz megszakad az ember szíve, ha ránéz magára! Legyen már jókedvű, talán épp éhes, csak nem veszi észre. Szólok a szakácsnak, hogy süssön ki gyorsan egy darabka húst magának.

-- De nem vagyok éhes, Mrs. Julaper. Maga olyan kedves! Istenem, Mrs.,Julaper, meg se érdemlem, a felét se érdemlem meg a jóságáriak. Már rég összetört volna a szívem, ha maga nincs!

-- Készítek egy korty jó erős italt magának. Iszik egy pohár puncsot -jót fog tenni.

-- De én jobb szeretem a teát; igazán, Mrs. Julaper.

-- A tea nem férfinak való ital, ha össze van törve. Töményebb kell most, legény, valami erős, ami felpisz-

.

386

kálja a bátorságot, táncra perdíti a vért, amitől bátran és vidáman beszél majd; nem akar előbb egy szeletke sültet? Nem? No, akkor hozom a puncsot, jó lesz? nem mondhat nemet.

És ilyenformán minden ellenállást legyűrve, Mrs. Julapcr hozta a vigaszt Philip Feltramnek.

Szelídebb természetet, mint a szegény Fel tram, és jóravalóbb lelket, mint az öreg kulcsárné, nem hordottmég hátán a föld.

Philip Feltram egyébként eléggé tartózkodó volt, de a Mrs. Julaper szobájába bejárt sírni, szánalmasan szorongatta a két kezét, úgy állt előtte, a szemébe nézve, miközben orcáján patakokban peregtek a könnyek.

-- Hát látott már ilyet? volt valaha olyan férfi, mint én? hallott valaha ilyesmiről? Maga tudja, Mrs. Julaper, ki és mi vagyok. Feltramnek neveznek, de Sir Balé ugyanúgy tudja, mint én, hogy nem ez az igazi nevem. Philip Mardykes vagyok; másvalaki már botrányt csapna, és követelné a nevét meg a jogait, ahogy ő is folyton ezt károgja a fülembe. De maga tudja, hogy ezt nem lehet. A nagyanyám házasságban élt, igazi Lady Mardykes volt; képzelje el, micsoda látvány lehetett, amint kiebrudalnak egy ilyen asszonyt, a gyerekeitől meg elrabolják a nevüket! Ó, asszonyom, maga nem tudja elképzelni ezt; ha az én helyemben volna, tudná. . . de így nem, nem!

-- Ugyan, ugyan, Philip úr, ne lovalja így bele magát, és ha szabad mondanom, ne beszéljen ilyeneket. Tudja, hogy Sir Balé nem tűrné, azonkívül régi história ez már, semmit se lehet bizonyítani, egyébként az én véleményem az, hogy nem csodálnám, ha a szegény hölgyet rászedték volna. De akárhogy esett is, ő nyilván úgy vélte, hogy törvényes asszony volt, és ha a törvény talált is a dologban valami apró kivetnivalót -- és úgy tudom, talált --, akkor is biztosra veszem, hogy a hölgy tisztességes teremtés volt. De mi haszna már felkavarni a régi

387

bánatot? és hogyan tudna bizonyítani bármit? mert a holtak neín beszélnek, azt tudja. Azt mondják, a döglött egér nem fázik, és a halott embert nem lehet lóvátenni. Szóval ne beszéljen ilyeneket, mert a kőfalnak is füle van, és még mondhat valamit, amit aztán nem szívhat vissza, és a halál napja az ítélet napja. Bízzon csak mindent az Istenre, és főleg ne emeljen kezet, ha nem tud ütni vele.

.

-- Kezet emelni! Ó, Mrs. Julaper, ezt nem gondolhatta komolyan, nem ismer maga engem, nem erre céloztam én, eszem ágában sincs Sir Bale-nek ártani. Jóságos ég! Mrs. Julaper, ezt nem gondolhatta komolyan! Csak az én indulatos vérem az oka, meg a panaszkodásom és a keservem; de Mrs. Julaper, csak nem gondolta, hogy a törvény elé akarom citálni, vagy másképp kellemetlenkedni neki! Csak a foltot szeretném lemosni a családom becsületéről, és visszakapni a nevemet; de hogy a vagyonához nyúljak, ó nem -- az soha nem fordult meg a fejemben, az égre mondom! Sose fordult meg a fejemben, Mrs. Julaper. Nem vagyok én kegyetlen, se kapzsi, nem törődöm a pénzzel, hát nem tudta ezt, Mrs. Julaper? Ó, biztosan nem tart képesnek arra, hogy megtámadjam azt az embert, akinek oly sokáig ettem a kenyerét! Almomban se jutott eszembe, meg is gyűlölném magam érte. Mondja, hogy nem hiszi, ó, Mrs. Julaper, mondja, hogy nem hiszi!

És a szelíd, ügyefogyott fickó könnyekre fakadt, a derék Mrs. Julaper pedig vigasztalta nyájas szóval. Végül a férfi így szólt:

— Köszönöm, asszonyom, köszönöm. Isten a megmondhatója, nem akarom bántani Bale-t, se kellemetlen 'órákatszerezni neki. Csak olyan. . . de olyan szerencsétlen vagyok, és egyre azt forgatom a fejemben, hova forduljak, mihez kezdjek? Oly kevéssel beérném, és akkor itthagynám Mardykest; elmennék, és nem is harag-

388

gal, Mrs. Julaper -- ne gondolja azt, de egyszerűen nincs maradásom, el kell mennem innét.

-'Jó, jó, Philip úr, de semmi oka, hogy így eméssze magát. Nem szabad ilyen zabolátlanul beszélnie. Balé úr olykor hirtelen haragú, és csípős a szava; de biztosra veszem, hogy kedveli magát. Ha nem kedvelné, nekem már rég megmondta volna. Biztosra veszem, hogy kedveli magát.

-- Hahó! ki az ott benn? Hol az ördögbe van, Mr. Fel tram? -- hallatszott ekkor a báró hangja, bősz erővel, a folyosó végéből.

-Jaj, Mr. Fel tram, ő az! Szaladjon hozzá gyorsan! -- suttogta Mrs. Julaper.

-- A fenébe is! mindenki megsüketült? Mrs. Julaper! Hahó! hé, az egész ház!- hé! A fenébe is, hát a füle botját se mozgatja senki?

Azzal Sir Balé elkezdte szaporán és hevesen verni sétapálcájával a faburkolatot, ami olyan hangot adott, mint Vitéz János fakardja a bábjátékban.

Mrs. Julaper kissé sápadtan kinyitotta az ajtót, kezét a kilincsen tartva megállt, és kis bókot vágott ki az ajtónyílásban ; a felgerjedt Sir Balé, amint meglátta őt, abbahagyta a folyosó falának döngetését, majd dobbantóit, és elkiáltotta magát:

-- Lelkemre mondom, asszonyom, örülök, hogy látom ! Talán fel tud világosítani arról, hol van most Feltram?

-- A szobámban, Sir Balé. Szóljak neki, hogy hívatni tetszik?

-- Köszönöm, ne fáradjon -- hárította el a báró. Nekem is van nyelvem - azzal végigdöngött a folyosón a kulcsárné szobájáig, pálcáját keményen megmarkolva, villámló szemmel és összeszorított foggal, mint aki el akar verni egy alattomos lovat, amely kihozta a sodrából.

389

:. Hetedik fejezet A bankó

Sir Bale félresöpörte útjából a kulcsárnét, belépett a kis zugba, és ott talál'ta Philip Feltramet, aki leverten, de a szorongás minden jele nélkül várta.

Ha valaki a jelek alapján akart volna ítélni Mardykes urának szándékáról, közelgő erőszak gyanúja merült volna fel benne, dejólleheta báró oly keményen markolta a pálcát, hogy az már remegett szorításában, nem szándékozott az ütés gyalázatára ragadtatni magát. Ettől eltekintve azonban szokatlanul fel volt gerjedve, és mintegy három lépésre megállva tőle, sápadt arccal és villogó szemmel szólította meg Feltramet. Látszott rajta, hogy roppantul izgatja valami.

-- Mindenütt keresem már, Mr. Feltram; egy-két szavám lenne önhöz, ha befejezte a. . . a. . . ezt itt. -- Botja hegyével a szerény teáskészletre bökött. — Öt percre kéretem a könyvtárba.

A báró mindeközben olyan szúrós, gyanakvó pillantással meredt Feltramre, mintha a bűntudat megrettenését és remegését akarná leolvasni arcáról; aztán hirtelen sarkon fordulva, előreindult a könyvtár felé ami jó messze esett, és eléggé tekervényes úton lehetett elérni. A báró igen' gyorsan haladt, és hamarosan ott is volt. Mikor odaért a kandallóhoz, melyben egy nagy fahasáb izzott, és hirtelen szembefordult az ajtóval, Philip Feltram is belépett.

A báró furcsán és komoran nézett -- olyan furcsán, hogy Feltram úgy érezte, le sem tudja venni róla a szemét, ezért a báró borús és kissé zavart tekintetét riadt, töprengő pillantással viszonozta.

Eközben pedig léptei rövidültek és egyre lassultak, végül meg is álltak, mielőtt még beljebb került volna az ajtóból -- így a széles padlónak elég jókora darabja

390-

választotta el Sir Bale-től, aki a kandalló előtti kis szőnyegen állt, sarkát összezárva, háttal a tűznek, pálcával a kezében, mint valami bakaőrmester, s úgy nézett farkasszemet vele.

-- Csukja be az ajtót, kérem; úgy ni. Most pedig jöjjön közelebb. Nem akarom ordítva közölni a mondanivalómat. Hallgasson ide.

A báró megköszörülte torkát, és némi szünetet tartott, közben Feltramre szegezve szemét.

-- Két-három napja lehet -- kezdte --, hogy azt mondta nekem, bárcsak lenne száz fontja. Igaz?

-- Igen, azt hiszem.

-- Hiszi? ön tudja ezt, uram, nagyon is jól. Azt mondta, szeretne elmenni innen. Ez ellen semmi különös kifogásom, kivált most. Érti, amit mondok?

-- Hogy értem-e, Sir Balé? Persze, uram -- tökéletesen.

-- Meghiszem azt, hogy tökéletesen -- ismételte a szót a báró, dühös fintorral. -- íme, uram, egy különös egyezés: önnek száz fontra van szüksége, megkeresni nem tudja, kölcsönvenni sem, de van más mód is, úgy látszik: nálam megvan a pénz -- az Angol Bank 100 fontos bankója —, bezárva ebbe a ládikóba — és botjának hegyével gonoszul rábökött a sárgaréz zárra. -- Ott van, és_tott lapulnak azok az iratok is, amelyekkel dolgozik; és a ládikónak két kulcsa van: egy nálam és egy önnél teremtett léleknek nincs még egy kulcsa hozzá, sem a házban, sem azon kívül. Nos, kapiskálja már? Ne gondolkozzék sokat. Nem óhajtok semmiféle átkozott hazudozást.

Feltram csakugyan kapiskálta, hogy valami gyalázatossággal gyanúsítják, de hogy pontosan mivel, afelől nem volt még bizonyos; és az a fajta szerencsétlen természet lévén, amely megriad a gyanúsítástól, mint más a felfedezéstől, bizony rettentően zavartnak látszott.

-- Ha! Azt hiszem, értjük már -- csapott le rá vadul Sir Balé. -- Tudom, unalmas dolog olyan történettel

391

4 "•"•«

>* "^r"

•*•

zaklatni valakit, amit már jól ismer; de majd röviden elintézem. Mikor elővettem a kulcsomat, hogy elküldjem a bankót a Kincstárnak, a robotváltságot -- amit, tudja... nem érdekes, szóval tudja, hogy be kell fizetni, kinyitom, belenézek -- oda, ahol hagytam -, és a bankó nincs ott -- érti? -- a bankó eltűnt!

, rítt szünet következett, mialatt a báró szúrós, sértő tekintetétől szegény Feltram összerándult, majd megköszörülte a torkát, és beszélni próbált, de nem jött ki hang a torkán.

^•Eltűnt, és tudjuk is, hová. Nos, Mr. Feltram, én ;nem loptam el a bankót, márpedig rajtam és önön kívül f.másmem férhet hozzá a ladikéhoz. Ön el akar menni, nekem semrni kifogásom ellene -- de kárhozzak el, ha hagiyom, hogy magával vigye azt a százast; és jobb, ha itt és azonnal előadja, mint később egy komiszabb helyen!

-Jóságos ég! -- kiáltott fel végre szegény Feltram.

-- Nagyon rosszul vagyok.

-- Persze hogy rosszul van. Erős hánytató kell ahhoz, hogy ekkora pénzt kihúzzon valakiből, és pénzt visszaadni olyan, akárha fogát húznák az embernek. Persze hogy rosszul van, de ez még nem az ártatlanság jele, és engem nem bolondít el vele. Jobb, ha ideadja szépszerével.

'— Itt sújtson le rám a teremtő. . .

• •-.. — Le is fog, átkozott gazfickó, ha van igazság az égben, -: és nem adód át a pénzt./De nem akarom bitóra juttatni. Hajlandó vagyok szélnek ereszteni, ha ön is lehetővé teszi, de átkozott legyek, ha hagyom kereket oldani a pénzemmel; és ha nem adja át nyomban, elfogató parancsot kérek ön ellen, és megmotoztatom a zsebeit, táskáját, poggyászát!

— Uram! ébren vagyok vagy álmodom? -- nyögött fel Philip Feltram. > -r- Nagyon is ébren, akárcsak én -- felelte Sir Balé.

-- Nincs véletlenül itt önnél?

392

- Isten ments, uram! Ó, Sir. . . -- ó, Sir Balé -- de hát Bale, Bale, ez lehetetlen! Ezt nem hiheti! Mikor csaltam én meg? Hisz ismer azóta, hogy az asztalt alig értem fel, és. . . és. . .

^L

Könnyekben tört ki.

-- Hagyja a siránkozást, uram, adja vissza inkább a pénzt. Nagyon is jól tudja, hogy nem nélkülözhetem;. és nem kímélem önt, ha rákényszerít. Végeztem. *

Sir Balé az ajtóra mutatott, és Philip Fel tram, tágra nyílt szemmel és halálra váltán, akár az alvajáró, tehetetlenül kitámolygott a szobából. Már a kulcsárné ajtajánál járt, mikor felocsúdott, merre is jött. ökölbe zárt kezét teljes erővel a szívére nyomta, és elsó tudatosan vett lélegzetével mélyről jövő, súlyos zokogás tört^jelő kebléből, mikor a folyosó ablakából üres tekintettel a kinti tájra meredt.

Minden, amit valaha elszenvedett, semmiség volt ehhez az iszonyú kitöréshez képest. Most mérhette meg először, a fájdalom micsoda mélységét képes befogadni, milyen közel állhat a tébolyhoz; s mégis maradt annyi értelem benne, hogy mérlegelni tudjon minden parányi, és kiszámítsa megkínzatásának minden esélyét és következményét.

,

Sir Balé ezalatt kissé izgatottabban ment ki a könyvtárszobából, mint bevallotta volna. Változatlanul meggyőződése volt, hogy Feltram lopta el a bankót, de már nem vette annyira bizonyosra, mint eredetileg. A fiatalember viselkedésében bizonyosjelek megerősítették, mások pedig megzavarták Sir Bale-t a véleményében.

A báró a tó partján állt, a kastély esti árnyékában, és a Snakes sziget felé nézett. Két dolog volt Mardykesban, amit különöaen nem állhatott.

Az egyik Philip Feltram, akiről, okkal vagy ok nélkül, azt képzelte, hogy a kelleténél többet tud a múltjáról.

A másik a tó volt. Gyönyörű víztükör pedig; ezt a tájképfestészet remekművein nevelkedett szeme elismer-

393

te. De bárha meg tudta fogni az evező végét, és más tavakat szeretett is, ez iránt a víz iránt lappangott benne valami leküzdhetetlen ellenszenv. Sokféle képzettársítás okozta ezt.

Van az embernek egy képessége, amely hajlamos a láthatatlan észlelésére. Gúnnyal kiölheti és elriaszthatja magától a hitet; ám ha megteszi, a babona settenkedik közelebb hozzá. Sir Balé sejtéseiben olyan álmok és jelek fordultak meg, amelyeket színleg a legmélységesebben lenézett, de a szíve körül rossz előérzet és utálat bujkált.

Lábát a. parti cölöphöz kikötött csónak párkányára tette; de nem kelt volna át ezen a tavon semmi elképzelhető¹ okból, ami csak embert erre késztethet.

Mi az a balvégzet, amely előbb-utóbb lesújt rá ebből a tóból, nem tudta volna megmondani; de hogy halálos veszedelem ólálkódik benne, ez a gondolat kitéphetetlenül befészkelte magát a báró elméjébe.

Pillantása végigszállt a nyugodt víztükrön a Snakes sziget cserjése és sziklái felé, s közben Philip Feltramre gondolt; a sárga, laposan tűző napsugarak ráragyogtak kreol bőrű arcára, mely oly komor hasonlóságot mutatott II. Károlyéval, élesen kirajzolták kemény, zord vonásait, s árnyékban hagyták mélyen ülő szemét. Kinek adatott meg a szerencsés képesség, hogy elkapja a múló pillanatot, miként a gyermek, és abban éljen? Ki nem keresi pillantásával messzi jövőben a boldogságot, ahogy Sidney Smith mondja, mint az olyan ember, aki a kalapjátkeresi, holott a fején van? Sir Balé kettős gyűlöletén, Feltram és a tó iránti ellenszenvén borongott. Jobb lett volna neki, ha agyonüti a vállán károgó hollót, és inkább az ártatlan madárkákat hallgatja, melyek az ágakon fütyörésztek körötte az arányló napfényben.

Nyolcadik fejezet Feltram terve

Ez az irtózás a gyönyörű tótól, amelyet mindenki más oly elbűvölőnek talált, s épp egy olyan elmében, mely tüntetőén csúfot űzött a láthatatlanból, a színtiszta babona természetes gyümölcse volt.

A dajkamesék, melyekkel Sir Bale-t gyermekkorában rémítgették, mind a Snakes szigeti tragédia körül forogtak, és mindmáig be nem vallott állhatatossággal kísértették. Különös, eltitkolt álmok üldözték, s egy német szellemidéző, aki néhányszor már megjövendölt különböző eseményeket, megmondta neki, hogy leggonoszabb ellensége egy tóból fog feljönni hozzá. Szinte sz"ó szerint ugyanezt hallotta egy francia jóstól; egyszer pedig Luzernben, ahol egyedül volt csendes szállodai szobájában, és hamarosan le szándékozott menni a tóra, egyszer csak felbukkant a nyitott ablakban egy napbarnított, sovány, rosszindulatú arc. Toprongyos tulajdonosa rákönyökölt az ablakpárkányra, és behajolva a szobába, erős tájszólásban megszólította a bárót: -- Ha! várakozik? Egyszer még elege lesz a tóból. Csak ne nézegesse úgy, küldenek majd magáért, ha látni akarják! -- és barna arcát gonosz vigyorra húzva, eltűnt.

Ez az eset olyan hirtelen történt, és olyan rejtélyesen összecsengett a báró gondolataival, melyek akkor épp a távoli Mardykesnál és a kísértetjárta tónál csapongtak, hogy egészen elképedt. Felnevetett és kinézett az ablakon. Szívesen adott volna pénzt a fickónak, ha elárulja, miért mondta ezt neki. De hasztalan nézett a lókötő után: már eltűnt.

Egy olyan emlékezet, mely nem foglalkozik folyton a tóval, különféle előjelekkel meg a rossz előérzeteivel, meg sem jegyzett volna ilyesmit. De a báró elméjébe

595

kitörölhetetlenül bevésődött; szégyellte is gyermeteg megszállottságát, de nem szabadulhatott tőle.

Mindennek az alapjait pendelyes korában vetették meg, a kandallónál elmondott téli mesékkel, melyeket különös fogékonysággal és szorongással fogadott képzelete.

'

. A Mardykes kastélyban van egy nagy hálószoba, melyben a hagyomány szerint az a hölgy lakott, aki később tragikus halálát lelte a tóban. Mrs. Julaper ezt határozottan állította is, a nagynénje tudniillik, aki igen elemedért korban halt meg húsz esztendeje, még emlékezett a hölgy halálára; felnőtt fejjel volt bőven alkalma kérdezősködni, hiszen a hölgy egykori szolgálói öreg korukban negyven évre is visszaemlékeztek, és elmondták, milyen Volt az ódon ház a szép Miss Feltram idején. E nagy, régimódi szobát, mely a Snakes szigetre, a dombokra és a tóra nézett -kissé komor és túlméretezett volt, méltóságteljes, ódon stílusban berendezve --, a szóbeszéd szerint kísértetek látogatták, kivált olyankor, ha Golden Friars felől fújt a szél, mint a hölgy halálának éjszakáján is, vagy ha az ég beborult, és mennydörgés robaja hömpölygött végig a magasba törő bérceken, vagy villámfény tündökölt a széles víztükrön.

Egy ilyen éjszakán történt, hogy egy hölgyvendég, ^!'

aki jóval a tragikus esemény után hált a nagy szobában,

s mit sem sejtett annak természetfölötti jellegéről, festői hajlamú lévén, s mert szerette a természet fenséges melodrámáját, kinyittatta komornájával a zsalut, és elnézte ágyából a csodálatos fényhatásokat; majd mikor a vihar még csak a távolban tombolt, elszunnyadt.

Az orkán lassan dübörgött át a tavon, és öblös moraj ára az éj közepén felrezzent szendergéséből a hölgy, hogy közvetlen közelből lehessen tanúja iszonyú harsogásának és vakító fényének.

:

E lenyűgöző látványt annak a szemlélőnek rémült

;,

elragadtatásával, nézte, akiben a veszedelem félelmét el-

396

V- ' ^:

'

nyomja a fenség érzete, midőn hirtelen egy asszonyt pillantott meg az ablakban, akinek hosszú haja és ruhája csavaró víz volt. A nő iszonyodó tekintettel bámult be a szobába, és hevesen rázta az ablakkeretet. Néhány másodpercig állt csak ott, s mielőtt az ágyban fekvő hölgy el tudta volna szánni magát valamire, a viharvert nőalak, kezét tördelve, mintegy hanyatt vetette magát, és eltűnt.

A vendég hölgy aztán újra elaludt, abban a szilárd meggyőződésben, hogy valami szegény asszonyt látott, akit elkapott a vihar, s miután itt nem nyert bebocsátást, körbejárta a kastélyt, és valahol biztosan bejutott.

Csak reggel vette észre, mikor az ablakhoz lépest, és kinézett a most már nyugodt tájra, hogy idegen lévén, el is felejtette: a szobája eléggé magasan, úgy harminc lábnyira van a földtől.

Egy másik történet a jó öreg Mr. Randal Rymerrel esett meg, aki gyakori vendég volt a házban a néhai Lady Mardykes idején. Ifjúkorában katonáskodott, és később, lelkészként is tartotta magát az edzett életmódhoz : télen-nyáron résnyire nyitott ablaknál aludt. Egyik este a mondott szobában feküdt az ágyban, rövid szendergés után éppen ébren; a hold szelíden beragyogott az ablakon, mikor a kis nyíláson egyszer csak besuhánt egy alak, aki szinte fehéresen halványszürke ruhába volt öltözve. Egyenest a kandallónál termett, ahol a fából rakott tűz már kihuny óban volt; kinyújtottt kézzel odakuporodott elébe, és mintha igyekezett volna magába szívni a maradék meleget. Mr. Rymer ámultán és döbbenten nézte, s megmoccant az ágyban, mire az alak hátrafordult, nagy szeme a holdfényben olvadó hódarabnak tűnt, felnyújtotta hosszú karjait a kéménybe, aztán a két kar és nyomában az egész alak lassan belevegyült a füstbe, és felszállva, elenyészett.

Sir Bale, mint már mondottam, nem szívelte Feltramet. Apja, Sir William, halálakor állítólag hátrahagyott

597

egy iratot, mellyel gyámsági éyjáradékot létesített Philip Feltram javára. Az okmányt végrendelete mellett találták, és Sir Bale-nek volt címezve, levél formájában.

— Ez az enyém —jelentette ki a báró, a zsebébe sülylyesztette, és az iratot senki se látta többet viszont.

Mr. Charles Twyne, Golden Friars jogásza azonban, valahányszor felöntött a garatra, ami meglehetős gyakran előfordult őkelmévél, komoly pillogatással szokta mesélni barátainak, hogy tud ő egyet s mást arról a levélről. Kétszáz fontot juttatott évente Philip Feltramnek, Harfax terhére. Egyébként csak egy rendelkezést tartalmazott, és Sir Bale-t jelölte meg vagyonkezelőnek; ám a báró eltüntette a levelet, és kisemmizte Philip Feltramet.

Az öreg Twyne óvatos volt még borközi állapotban is, megválogatta közönségét, és leleplezése kissé talányos volt. Félt Sir Bale-től, bár haragudott is rá, mert másik ügyvédet tartott, Mr: Twyne hét mérföldnyire lakó riválisát. Az emberek tehát nem tudták egész bizonyosan, hogy az öreg jogász lódít-e vagy sem; állítását főleg az a tény támasztotta alá, hogy Sir Balé láthatólag gyűlölte a titkárát. Sőt már azt is nehezen lehetett megmagyarázni, hogy ha ajelek szerint annyira nem szenvedheti, miért tartja egyáltalán a háznál -- legfeljebb holmi hallgatótagos beleegyezés lehetett a részéről, hitvány kárpótlás azért, hogy kiforgatta a jogaiból.

A bankó körül dúló viaskodás folyt tovább. Sir Balenek nyilván voltak kételyei, és ingadozott: az erkölcsi bizonyság erősen szegény Feltram mellett szólt, bárha a körülmények ugyanolyan erősen ellene vallottak. De Sir Balé könnyen engedett a gyanakvásnak, és a valószínűségek mérlegelésekor az erényt igen könnyűnek találta a kísértéssel és az alkalommal szemben; s bármennyi kétely mozgolódott is benne, ellenállt és elfojtotta; nem hagyta, hogy a hálátlan kutya Philip Feltram akár csak gyaníthassa is.

•398

Sir Bale két napig nem beszélt Fel trammel. A lépcsőn és a folyosón némán, emelt fővel és vészterhes ábrázattal menf el mellette, lelkében pedig elhatározásokat és bosszúterveket forgatott.

Szegény Feltram egész idő alatt a kínok kínját állta ki. Szívesen otthagyta volna Mardykest, ha nem táplált volna némi halvány reményt arra, hogy valami igazságos hatalom -- vagy a véletlen -- megvédi ettől az ocsrnány gyanúsítástól. Elmenni, míg a vád még a fülében cseng, egyenlő lenne a beismeréssel és a meneküléssel.

Mrs. Julaper minden képességét latbavetve vigasztalta. Együttérző és bízó lélek volt; jámborságában jobban ismerte szegény Philip Feltramet, mint a legagyafúrtabb világfi ismerhette volna. Vele sírt a gyötrelmében. A gyanúsítás felháborította, a következményei pedig még inkább.

Sir Balé semmi jelét sem mutatta az engesztelődésnek. Meglehet, éppenséggel örült, hogy ilyen támadhatatlan ürügyet kapott a Feltramtől való szabadulásra, hisz az, a közhit szerint, tudott valamit a báróról, és ez sértette Sir Balé büszkeségét.

Sir Balé újabb, az elsőnél rövidebb és zordabb eszmecserét folytatott Feltrammel a dolgozószobájában. Az eredmény az volt, hogy ha Feltram másnap délelőtt tíz óráig nem szolgáltatja vissza a bankót, szedheti a sátorfáját.

Otthagyni Mardykest -- hisz ezt Philip Feltram, a maga gyenge akaratával is elhatározta már. De mihez kezd majd? Ez a kérdés nemigen aggasztotta; majd csak talál valamilyen állást, bármily alantasát, amivel megkeresheti a kenyerét.

Élt a tó túloldalán, a Feltram család régi birtokán egy öregember meg a felesége (élemedett korú anyóka), akik, tán a hűség ősi hagyománya okán, szerették szegény Philip Feltramet. A hegyoldalon laktak, körülbelül olyan magasan, ameddig fák nőttek rajta, ezek épp hit-

-- 399

vány lakhelyük körül csoportosultak, s jóformán az utolsók is voltak, ha a hegyre kapaszkodott fel az ember. Az öreg házaspár rengeteg birkát és kecskét tartott, és szellős magányában, gyermektelenül, egyszerű pásztori életet élt. Philip Feltram szívós és dolgos természetű volt, hiszen kora ifjúságát ezen a nehéz megélhetést nyújtó tájon töltötte. Hideg és esó nem bántotta, és ezek a maguk módján tehetős emberek, akik szerették őt, szívesen kerítenek majd neki olyan gondtalan pásztori elfoglaltságot, ami a legjobban megfelel számára.

Ez a futó gondolat volt az egyetlen, ami valami tervre emlékeztetett Feltram elméjében.

Mikor beállított Mrs. Julaper szobájába, és elmondta neki, hogy döntött: tüstént távozik a kastélyból, és Töm Mariin csónakján átkel a tavon Cloosteddbe, majd onnan felkapaszkodik a hegyre, Trebeck magányos tanyájához -- Mrs. Julaper ugyancsak elképedt.

-- Ilyesmit aztán nem tehet, ma este még legalábbis nem. Hisz nem mehet el csak így! Majd bejön ide szépen a kis szobába, ahová Sir Balé nem követheti; aztán leülünk, és meghányjuk-vetjük a dolgot, s meglátja, mindent rendbe teszünk; különben se ilyen utakra való ez az este! Hisz egy órába vagy többe is beletelik, amíg átjut a tavon, s akkor még hosszú hegymászás vár magára Trebeck tanyájáig; ha pedig ráesteledik a hegyen, még nyakát is szegheti a sziklák között! Egyszerűen nem indulhat el; tegnap, úgy tudom, egész nap vihart harangoztak, ma pedig a távolban már morajlott, és Blarwyn Fells felől közeledik a vihar, olyan éjszaka lesz, amikor senki se jár kinn, legkevésbé a hegyen.

400

Kilencedik fejezet A félnótás lelkész

Mrs. Julaper valóságos időjóssá lett e nemes és elhagyatott tájon töltött sok-sok esztendeje alatt, ahol az ember vagy a természetet figyeli meg vagy semmit a közelgő vihar vagy időváltozás jelei szinte helyben vannak, és bizonyos sziklákon, hegyormokon jelennek meg, esetleg a jól ismert tó ködében vagy tükrén feltűnő színárnyalatban, melyeket mindenki könnyen megtanul és megjegyez. Mindenesetre jóslata most is bevált.

A nap már több mint egy órája lenyugodott. Sötét lett, és a félelmetes vihar, melynek közeledte, akár egy támadó hadsereg vonulásának távoli dübörgése, már hallatszott Blarwyn Fells bástyái mögül, már közeljárt hozzájuk, és öblös ágyúdörejként robajlott le a szemközti szurdokokba, majd szétterült a tó tükrén, mely fényes acéllemezként ragyogott fel vakítóan kék villámaitól.

A Golden Friars sziklahegységének vízmosásaiban és szurdokaiban lezúduló heves, szeszélyes szélrohamok roppant lélegzetükkel felkorbácsolták a tavat, földre hajlították a fákat, és mélabús örvényként sodorták messze fonnyadt leveleiket. Az ablakon kinézve az éjszakánál is sűrűbb sötétbe burkolózó tájra, a villámlás szaggatott fényénél, mielőtt a gyors villanást elnyelte a sötét, az ember láthatta a hánykolódó fákat, s a tavon száguldó tájtékot és örvényeket.

E tombolás kellős közepén hangos és hosszas kopogtatás hallatszott a Mardykes kastély kapuján. Mennyi időbe telhetett, míg egy pillanatnyi csendben behallatszott, nem tudom.

Sir Balé Mardykes házatáján nem vallott semmi festői szegénységre, de gazdagság se rítt le semmiről. A báró nem volt híjával a szolgáknak, de igénytelen, egyszerű cselédeket tartott; a kaput a birtok egyik öreg bérlőjének

401

fia nyitotta ki -- a vihar a kastély túloldalán tombolt, elöl a tető oromzata meglehetős védelmet nyújtott , s a felkavart levegőben a fiú egy sovány öregembert látott kinn álldogálni, aki motyogott valamit, tán áldást, s belépett a nagy csarnokba, ahol aztán előtűnt ezüstös üstöké, ahogy a vihar összekuszálta; aszketikus és élénk vonásai, s nagy, fényes szeme, amely vadul cikázott ideoda. Nyútt fekete gúnyája volt, meg hosszú, bőr lábszárvédője, amit jóval térden felül, csatolt be, s az árkon-bokron megvédte pipaszár lábait; külsejének szokatlanságát csak fokozta a széles karimájú, nyúlszőr kalap, amit zsebkendővel kötött át, hogy a karimáját lehúzza a fülére, és a vihar ne repítse le a fejéről.

A furcsa, viharvert figura -- magas, kissé görnyedt és szikár — nem volt ismeretlen a szolga előtt, aki tiszteletteljes félelemmel köszöntötte, és beinvitálta a tűz mellé.

—"Menj csak a gazdádhoz, és mondd meg neki, üzenetem van a számára valakitől, akit nem látott vagy negyvenkét esztendeje.

^v

Miután az agg érdes, öreges hangján mindezt elmondta, kioldotta a zsebkendőt, és leverte a térdén az esőcseppeket a kalapjáról.

A cseléd kopogott a könyvtárszoba ajtaján.

-- Mi az? -- kiáltott ki élesen Sir Bale a kandalló előtt álló székről, és mérges pillantással nézett hátra, i

-- Itt a vén Sir Hugh, uram -- felelte a szolga.

A northumbriai grófságokban mindmáig megadják a „Sir" címet a papoknak.

-- Kicsoda?!

— Sir Hugh Creswell, parancsolatjára, Sir Balé.

-Ha! A bolond Creswell? A félnótás lelkész. Hát csak mondd meg Mrs. Julapernek, hogy adjon neki valami vacsorát. . . és. . . vessen neki alkalmas helyen ágyat. Ezért jött. Az ilyen bolond fickók tudják jól, mi kell nekik.

402

-- Nem. Sir Bale Mardykes, nem ezért jött -- szólalt meg a félkegyelmű lelkész harsány, nyers hangja a szolga válla mögött. -- Sokszor élveztem már a Mardykes kastély vendégszeretetét, fedelét és tüzének melegét; áldom is a házat, mely az Úr vándorának menedéke. De ma este Pindar's Bieldbe igyekszem, ami még három mérföldre van innen a tó partján; ott zörgetek be és pihenek meg, nem itt.

És ugyan miért nem itt, Mr. Creswell? -- kérdezte a báró, mert a félnótás vénembert, aki a mezőkön prédikált, és mindig hirtelen bukkant fel, majd tűnt el az északi és határvidéki megyéket átszelő barangolásain, az a fajta babonás tisztelet övezte, mint a rejtélyes és jótét jelenségeket -- olyan érzés, hogy befogadni őt szerencse, megbántani pedig veszedelmes. Senki sem tudta, honnétjön, hová megy. Évente egyszer-kétszer bekopogtatott félreeső tanyákon, üdvözölte a házat, lepihent és másnap reggel továbbállt. Szerzetesi igénytelenségben élt, hitbuzgalma lelkes volt, szigorú, és belejátszott némi egzaltáltság is, ami a parasztokban bizonyos félelmet keltett.

Ma este nem alszom Mardykesban, nem is eszem, nem is iszom, le se ülök -- még a kezemet se nyújtom oda a tűzhöz. Ahogy Isten küldötte elmentjúdából Jeroboam királyhoz, úgy jövök én hozzád, mert látomásom támadt, hogy figyelmeztesselek; miként ő mondotta: ..Ha fél házadat nekem adod, akkor sem megyek be hozzád, nem eszem kenyeret, nem iszom vizet ezen a helyen'', én is ezt mondom.

-- Tegyen, ahogy jónak látja -felelte Sir Balé mogorván. -- Mondja el a mondókáját, aztán maradhat vagy mehet, ha épp menni akar ilyen eszeveszett éjszakán.

-- Hagyj magunkra -- szólt Creswell a szolgának, és intett sovány kezével. -- Mondanivalóm a gazdádnak • szól.

403

Sir Bale elbocsátotta a szolgát, az távozott, és becsukta az ajtót.

Az agg közelebb ment a báróhoz, és kissé halkabbra fogva erős, érdes hangját, és minduntalan félbeszakítva mondókáját egy-egy közeli égzengéskor, így szólt:

-- Felelj nekem, Sir Balé: mi történt közted és Philip Feltraín között?

A báró e nyers és ellentmondást nem tűrő felszólításra kurtán és ridegen elmondta a történteket.

— És mindeme dolgokban bizonyos vagy, különben nem mocskolnád be egykori pajtásodat és rokonodat á tolvaj névvel ?

-- Teljesen bizonyos -- felelte zordan Sir Balé.

-- Nyisd ki azt a fiókos szekrényt -- utasította a fehér üstökű agg.

-- Nagyon szívesen -- mondta Sir Balé, és ki is nyitotta a furcsa mintájú, magas domborművekkel és középkori groteszk figurákkal díszített öreg tölgyfa fiókos szekrényt, amely a fal mellett állt, a kandallóval szemben. Amint kinyitotta, apró fiókok és rekeszek váltak láthatóvá.

-- Húzd ki a piros pecséttel megjelölt fiókot folytatta Hugh Greswell, és csontos ujjával rábökött.

Sir Bálé kihúzta, és pillanatnyi ámulatára, sőt megrökönyödésére ott hevert az eltűnt bankjegy, s mi több, a szeszélyes emlékezet kegyéből már eszébe is jutott, hogy ő maga tetté oda.

-- Ez az -- mondta az öreg Creswell halvány mosollyal, és villogó szemét a báróra szegezte. A mosoly homlokráncolássá alakult át, s az agg így folytatta: -- Tegnap Haworth Mossban töltöttem az éjszakát, apád megjelent álmomban, és azt mondta: „Fiam, Balé azzal vádolja Philipet, hogy ellopott a ládikójából egy bankót. Elfelejti, hogy maga tette a fiókos szekrénybe. Jer velem." Lélekben akkor itt voltam, ő odavezetett a fiókos szekrényhez, kinyitotta, és a fiókban megmutatta a bankót.

404

„Menj -- mondta aztán -- és mondd meg neki, hogy kérjen bocsánatot Philip Feltramtől, különben az gyengén fog elmenni, de erősen tér vissza"; és mondott még valamit, amit a törvény szerint nem árulhatok el. Az üzenetet átadtam. Végül egy szót a magam nevében

-- tette hozzá szigorúan. -- A halott, az én számmal, megszólalt, és szava Isten mennydörgése, villámlása közepette eljutott hozzád. Miért bánsz olyan fennhéjázó módon Philip Fel trammel? Látod, milyen csökönyösen hajtogattad a magadét, mégis tévedtél. Philip nem holmi senkiházi. Kérj bocsánatot tőle. Változz meg; különben ő változik meg. Emlékezz a szóra: gyengén megy el, és erősen jön vissza. Akkora dördülés lesz belőle, hogy meghallják majd pusztán és városon, a hegyek zegzugaiban, bérceken és völgyeken, te pedig bukott ember leszel !

E szavak után, melyeket szokott ízes, északi tájszólásában mondott el, az öreg kiment a szobából, és becsukta az ajtót. A következő pillanatban már kinn járt a viharban, folytatta hosszú útját Pindar's Bield felé.

-- Lelkemre! -szakadt ki Sir Bale-ből, mikor a váratlan és különös látogatás keltette meghökkenés után szóhoz jutott --, ez aztán szenvtelen öreg fickó! Ide jön, hogy lehordjon és kioktasson a saját dolgomban és a saját házamban! -- A báró cifrán elkáromkodta magát.

-- Akár meggondolja magát, akár nem, itt ugyan nem maradhat egy órát sem!

Sir Balé egy pillanat alatt az előcsarnokban termett, és imígy mennydörgőt! szolgáinak:

-- Megparancsolom, hogy penderítsétek ki ezt a bolondot az ajtón, s be ne tegye ide a lábát még egyszer!

De az agg állta a szavát. Komolyan gondolta, amit mondott, és mint említettem volt, megelőzte a kidobattatás méltatlanságát. Sir Balé pedig, mikor visszament szobájába, olyan düh-

405

vei vágta be az ajtót, mintha az öreg prófétát csapná arcul.

-Jupiterre! még hogy bocsánatot kérjek Feltramtől! Miért? Bármelyik esküdtszék bitóra küldte volna félennyi^bizonyítékkal; én meg mint jó bolond, kész voltam futni hagyni a száz fontommal! S még bocsánatot is kérjek!,

De azért motoszkált valami a fejében: az a tudat, hogy csakugyan magyarázattal és megkövetéssel tartozik Feltramnek, és a leküzdhetetlen ellenérzés, hogy meg is tegye bármelyiket. A régi ellenszenv volt ez -- félelemmel vegyes megvetés —, nem Philip rosszindulatától, csak óvatlanságától és balgaságától való félelem, mert miként mondottam volt, Feltram a közhiedelem szerint sokat tudott a báró európai és ázsiai viselt dolgairól, és gyakran még intette is szelíden, ne rohanjon a vesztébe. Az afféle együgyű ember, mint Philip Feltram, veszedelmes őrzője a titkoknak. A báró pedig gőgös volt, és szemében az a puszta tény, hogy Feltram ismerte a titkait, már akaratlanul sértésszámbá ment, és ezt Sir Balé nem tudta megbocsátani. Szerette volna minél messzebb tudni magától Fel tramet, és a bankó visszanyerésétől eltekintve, amit nehezen nélkülözött volna, sajnálta, hogy a gyanúja tisztázódott.

A vihar és az égzengés nem enyhült, inkább egyre .féktelenebbnek és félelmetesebbnek tetszett.

A báró kinyitotta a zsalut, és midőn kitekintett e min-dennél fenségesebb látványra, egy darabig egészen belefeledkezett.

Mikor visszafordult, a százfontos bankó láttán, amit még akkor is a kezében szorongatott, zord mosolyra fakadt.

Minél többet gondolkozott rajta, annál világosabban látta^ hogy nem hagyhatja a dolgot annyiban. Hát akkor mit tegyen? Behívatja Mrs. Julapert, és homályos célzás-

406

sal közli vele, hogy megváltoztatta szándékát: Feltram a Mardykes kastélyban maradhat. Ez elegendő lesz. Ő majd elintézheti Feltrammel a többit.

A báró az asszonyért küldött, és a kinti háborgás rövid szüneteiben kisvártatva felhangzott Mrs. Julaper kulcsainak csörgése és könnyű lépte a folyosón.

-- Mrs. Julaper -- mondta neki a báró száraz, könnyed hangon --, Feltram maradhat; a maga ékesszólása diadalmaskodott. Miért sírt most? -- kérdezte, amint látta, hogy a kulcsárné rendszerint vidám arca az ő szavaival élve „ki van sírva".

-- Már késő, uram; elment.

-- Mikor? -kérdezte Sir Balé kissé bosszúsan. -- Különös estét választott, nemde? Milyen jellemző rá!

-- Ügy félórája ment el, és ne haragudjon, uram, de fáj nekem látni, hogy szegény feje itthagyja a házat, ahol felcseperedett. Kegyetlen dolog ez, uram, ráadásul ilyen időben.

-- Senki se mondta, hogy most menjen. Merre vette az útját?

-- Igazán nem tudom, uram. . . mikor fönn voltam, akkor ment ki a szobámból; és Janet látta elmenni az ablaka előtt alig tíz perccel azután, hogy Mr. Creswell is elment.

-- Hát akkor, Mrs. Julaper, nincs értelme tovább töprengeni rajta; elintézte a dolgot a maga módján, és ha már így akarta -- én áment mondok rá. Jó éjt.

Tizedik fejezet Kaland Töm Mariin csónakján

Philip Feltramet igazán kedvelték az emberek -- szelíd volt, nyájas, és felettébb félénk, s mielőtt így megkeserítették, szerette a tréfát és a jóízű adomát, szívből tudott

409

kacagni rajtuk. Hol talál majd Sir Balé szeszélyes kedélyének ily ellenállhatatlan és tisztelettudó céltáblát, valamint hű csatlóst? Rivel fog hatalmaskodni?

Mintha valami lelkiismeret-furdalás féle nyugtalanította volna kissé Sir Balé szívét; és minél többször jutott eszébe Hugh Creswell különös esti látogatása és megmagyarázhatatlan fenyegetése, annál nyugtalanabb lett.

A vihar csak tombolt to'vább; és már ő is érzett valami embertelent abban, hogy Feltram egy ilyen éjszakán vetteíett ki. Igaz, maga választotta az időt; de vajon elhiszik-e ezt majd az emberek? és eszébe jutott volna-e egyáltalán itthagyni Mardykest, ha ő nem oly keínényszívű? Vajon nem nyilvánvaló-e, hogy ha megtette volna, amire Hugh Creswell ösztökélte, azaz nyomban hívatta volna Feltramet, és elmondta volna neki, hogy minden tisztázódott, kicsit elbeszélgetett volna vele, barátságosan -- még most is itt volna? De most már késő; és Sir Balé¹ hajlamos volt szabad folyást engedni az eseményeknek.

Az ablak alól, amelynél tűnődött, hangok ütötték meg a fülét a vihar üvöltéséből. Ahogy belebámult a homályba, annyit elég tisztán ki tudott venni, hogy lenn három férfi halad el, és valami súlyos térhet cipel.

Nem tudta, miben sántikálhat a három alak. Látta, hogy a sarkon befordulva, az épület homlokzata felé kerülnek, és a vihar szüneteiben hallotta rekedtes hangjukat is, amint szót váltanak.

Mindannyian tapasztaltuk már, mitjelent az előérzet, és tudjuk, miféle sgjtés fokozza fel olykor az észlelés képességét. A bárónak olyanfajta érzése volt, mint ami az álomnak kölcsönöz olykor különös iszonyatot — sejtette, hogy amit azok az emberek művelnek, az valami szörnyű módon beleszól a sorsába.

Meresztette a szemét egy darabig, arra várva, hogy tán visszajönnek; de nem jelentkeztek. Kellemetlen feszültséget érzett.

410

-Ha engem keresnek, egykettőre rám találnak; és az ördögbe is, nem sokat teketóriáznak majd, hogy zaklassanak-e. . . sose teketóriáznak.

Sir Balé visszatért a leveleihez, melyek közül vagy húszat le akart tudni aznap este -- az efféle lemaradás nem izgatta volna különösebben, ha két-három napja nem szüntette volna meg Philip Feltram szolgálatainak igénybevételét, aki azelőtt minden ilyen keserves munka alól felmentette.

Most egész idő alatt, amíg írt, az volt az érzése, hogy az árnyak, amelyeket az ablak alatt látott elvonulni, valamit forralnak ellene, és a kellemetlen feszültség arra késztette, hogy időnként felnézzen az ajtóra, mert hangokat és lépteket vélt hallani. -- Ha jön valaki, mi az ördögért nemjön már? -- kérdezte a hasztalan várakozás után, majd újra nekifogott a leveleknek.

De hirtelen a derék Mrs. Julaper sietős lépteit és kulcsainak halk csilingelését hallotta a folyosóról.

Itt volt a hír tehát, és a báró felállt, az ajtót figyelte, ahonnan gyors kopogtatás hallatszott; mielőtt válaszolhatott volna, egy elnyújtott mennydörgés kellős közepén, mely a ház fölött morajlott végig, a jó asszony már nagy izgalommal benyitott a szobába, és remegő karját az ég felé emelvén, sikoltotta: -- Ó, Sir Balé! Jaj, uram! itt van szegény Philip Feltram, holtan tért haza!

Sir Balé néhány másodpercig szigorúan nézett rá.

-- Ejnye hát, beszéljen világosan -szólt rá az asszonyra. - Mi történt?

-- A régi kamarában fekszik a pamlagon. Sose látott még... ó, Istenem! Ó, uram... hát ennyi az élet?

-- A fene vinné el, nem tud várni kicsit a sírással, és előbb elmondani, mi történt?

-- Van egy kis tűz rakva benn, szerencsére; de mit számít most, hideg vagy meleg? Jaj, uram, mindent

411

megtesznek érte, amit lehet; belefulladt, uram, és Töm Warren már elloholt Golden Friarsbe Dr. Torveyért.

-- Megfulladt, vagy csak alámerült? No gyerünk, vigyen oda hozzá. Halottaknak általában nincs szükségük tűzre meg doktorra. Majd megnézem én.

És Sir Balé Mardykes, sápadtan, komoran, a könnyű léptű Mrs. Julaperrel a sarkában, végigment a folyosón, majd a kulcsárné bevezette a régi kamarába. Odasereglett már a ház egész cselédsége, meg a három idegen, akik a tó mellett laktak; az egyik csűrőmvíz, kabátujj áról még akkor is kis patakok csordogáltak, víz folyt mellényének ráncaiból és zsebeiből meg a nadrágszárából is, víz szivárgott cipőjéből, hajából pedig oly szakadatlanul csörgött le orcája barázdáin, mintha a könnyei ömlenének.

Az emberek hátrább húzódtak egy kicsit, mikor Sir Balé, éles ráncba szaladt homlokkal, sápadtan, sietve belépett a szobába. Mindenki elnémult, ahogy Philip Feltram fölé hajolt, aki alacsony pamlagon hevert a fal mellett, két-három gyertya pisla fényénél. • A báró egy pillanatig Feltram hideg, vizes mellére tette a kezét.

Sir Balé tudta, mi a teendő ilyen esetben, ha az élet apró szikráját fel akarják gerjeszteni. Mindenkit gyorsan munkába állított, Philipről lehúzták ázott ruháját, meleg pokrócokba csavarták, a parazsas ágy melegítő és a forró tégla is előkerült; olyan helyzetbe fektették, hogy a víz szabadon kifolyhasson a száján. A mesterséges légzés régi eszközét is elővették, és egy erőteljes kézifújtató dolgozott a tüdeje helyett.

De valamennyi segédeszköz és a természet ösztökölése mind hasztalannak bizonyult. Szegény Philip Feltram arca reménytelen békességet sugárzott; a kék ajkak közül nem jött lehelet; az üveges szemben nem csillant fény; szívdobbanás nélkül, hidegen feküdt a forró téglák és ágymelegítők között.

412

Végül, miután mindennel megpróbálkoztak, az élesztgetést irányító Sir Balé az inge alá nyúlt, némán rátétté kezét Philip vállára, majd a szívére, aztán kisvártatva megrázta fej ét, és a beesett arcra tekintve így szólt:

-- Sajnos, vége. Igen, elment, szegény fickó! És most véssétek jól a lejetekbe mindannyian; Mrs. Julaper bővebbet is tud mondani róla; ő tudja, én nem azt kívántam tőle, hogy ma este hagyja el a kastélyt: tulajdon konok megátalkodottsága okozta a halálát, és talán az a szándéka is -- amit megbocsátok neki --, hogy oktalan neheztelésében valahogy ezt a házat is felelőssé tegye, mintha nem nyújtott volna neki oltalmat ilyen éjszakán; pedig e rágalomnál képzelni sem lehet hamisabbat. Mrs. Julaper a megmondhatója, Fel tram előtt nyitva állt a kastély éjszakára; de ő nem akart maradni; úgy határozott az indulásról, hogy nem szólt senkinek. Szóit talán magának, Mrs. Julaper?

-- Nem, uram -- zokogta Mrs. Julaper egy zsebkendő mögül, amelybe beletemette arcát.

-- Nem emberi lény vesztette hát el, csak önnön dühös szeszélye. Szegény Feltram! és íme az eredmény — mondta a báró. - Mi mindent megtettünk -- minden lehetségesét. Ha a doktor megérkezik, nem hiszem, hogy úgy találná, bármit is elmulasztottunk; de semmi sem használt. Tudja itt valaki, hogyan történt?

Ketten tudták pontosan -- az, aki a víz alá merült, és társa, egy fiatalabb ember, aki szintén a kamarában tartózkodott, és eiőzőleg segített felhozni Feltramet a kastélyba.

Töm Marlinnak különös, öreg kőháza volt a tó partján, éppen a Mardykes kastély alatt. Némelyek azt beszélték, hogy a ház egy régi torony maradványa, ami valaha Mardykes várához tartozott, de ebből a mai épületben hírmondónak is alig maradt valami.

Töm Mariin ősi jogon halászott a tóban, és annyi csukát fogott, hogy ellátta az egész várost; ezenkívül

413

tartott egypár csónakot is, és jövedelmét olykor kiegészítette a révészkedéssel. Ez az ember barázdált arca és busa szemöldöke volt, a feje búbján kopaszodott, de oldalt hosszú, deres hajzat hullott a vállára -- most így válaszolt:

— Reggel nálam járt, és azt mondta, szeretné, ha átvinném a csónakomon, de nem mondta, mely órában; aztán, mikor így elkezdett villámlani meg csapkodott a mennykő, gondolhatja, hogy nem vártam már ma este. Hát a feleségem épp meggyújtott egy olajos kanócot, pedig elég világos volt odafönn anélkül is, mikor ki rázza meg az ajtó reteszét az égiháború és a szél közepette -- hát Philip, szegény feje: és bizony-rossz órája lett ez őneki. Egy ideje már elég kedvetlennek látszott, de dühös,sose volt, nem a, inkább mindig szíves, meg higgadt és vidor, mint akárki más; no, egyszóval arra kért, hogy vigyem által a tavon Clough o' Cloosteddbe, de rögvest. Az asszony fölfújta erre magát, és hallani se akart róla, én meg azt mondtam neki: „Nem megyek most, ha agyoncsap se." De nem lehetett lerázni, nem ám; csak erősködött tovább, sírt, könyörgött, mintha meghibbant volna, szerencsétlen flótás. Hát végül is gondoltam egyet, a Snakes szigettől északra nincs semmi veszedelem, elviszem őt arra -- mert, tudják, a szél fölfelé, Golden Friarsnek fúj --, aztán mikor a közelibe érünk, és saját szemével láthatja, milyen a tó, majd leteszen az útról. Mert hát szíveltem szegény fickót. és látva, mennyire odavan, nem akartam tovább bosszantani meg letorkolni. Le is mentünk hárman a csónakhoz -- jómagam, Bili amott, és Philip Feltram , s kieveztünk a tóra úgy, hogy a Snakes sziget elfogja előlünk a szelet. Sima volt a víz körülöttünk, mert a kőgát szelídítette, de azon túl fehéren bugyborékolt ám; s ahogy elhaladtunk az Ördögujja mellett, még negyven ölre se voltunk a szigettől, Bili meg én húztuk az evezőket, ő pedig, szegény ördög, a csónak farában ült, aztán

414

egyszer csak felállt, valamit motyogott magában, és a kezét így fölemelte.

-- Nézz már előre! -- mondom Bilinek, mert gondoltam, valami nekünk akar jönni.

De nem az volt. A csónak egy helyben állt, mert mialatt a vállunkon át hátrasandítottunk, nem húztunk, hát állt nyugodtan: amint meg visszanézek Philipre, hát az csak motyog egyfolytában.

„Semmi az, csak magában beszél,' szegény ördög" — gondoltam erre.

De nem az volt mégse; mert látom ám, hogy valami fehérség kinyúlik a vízből a csónak oldalánál, mintha egy kéz lenne. Szent Habakuk! ő meg odahajol és megfogja, aztán valahogy összecsuklik, a kéz meg szépen behúzza őtct a tóba, mielőtt akár csak megmoccanhattam volna. Semmi se akadt, amit utánadobh'attam neki, és idő se volt rá: ő elmerült, én meg utána; háromszor buktam alá, mire megleltem, -és felhoztam a hajánál fogva, és most itt van kiterítve, szegény ördög! mintha csak a tó fenekén lenne.

Mikor Töm Mariin befejezte az elbeszélést -- amit gyakran félbeszakított a vihar zenebonája, a mennydörgés robaja, mely szörnyen visszhangzóit fenn, akár qgy búskomor ballada refrénje —, hirtelen megkondult a bejárat melletti kis harang, és kopogás hallatszott, ami új jövevény érkezését jelezte.

Tizenegyedik fejezet Sir Balé álma

Dr. Torvey lépett be a régi kamarába, állig felgombolt felleghajtóban, s egy tarka sállal még ezt is körbetekerte.

-- Nos, mi történt? Hát csakugyan baleset érte szegény Feltramet?

415

A doktor Sir Bale-hez intézte szavait, majd az ágyhoz lépett, és lehúzta kesztyűjét.

'— Látom, melegen tartották — ez helyes, és bőven folyt a szájából a víz. Fordítsák csak kissé erre. Hm? Ejha! -mondta aztán.a doktor, ahogy megtapintotta Philipet, és gyengéden megmozgatta a tagjait. -- Ez már több mint egy órája történt. Attól tartok, nem sokat tehetünk

— súgta Sir Balé Mardykes fülébe, megcsóválta fejét, és kezét Philip Feltram karjára tette.

-- Hát, látják, szegény emberen már megjelent a hullamerevség; nagyon elszomorító, de vége; elhunyt, nincs értelme további próbálkozásnak. Jöjjön ide, Mrs. Julaper. Látott már halottat? Nézze meg a szemét és a száját. Ezt fél szemmel is látni lehetett volna rajta. És tudja

— súgta ismét bizalmasan Sir Balé fülébe —, most megpróbálni még valamit, tiszta badarság.

Aztán váltott még néhány .szót a báróval, meghallgatta, mint történt a dolog, közbe-közbe megjegyezte: „nagyon helyes", „nem is lehetett volna jobban", „teljesen szakszerű, uram", és így tovább. Végül a jólelkű Mrs. Julaper zokogása és a szolgálók-általános pityergése közepette a doktor az ágy mellett állva, kezét az ágy takaróra téve, és olykor egy-egy pillantást vetve a mellette fekvő halott arcára, néhány szót szólt -- mintegy „lecsillapítván az emberek elméjét", ahogy régi traktátusok szerzői írták-, a következőképpen:

-- Minden megtörtént itt, amit csak a legtapasztaltabb orvos kívánhatott volna. Mindent a lehető legjobban csináltak. Semmit sem tudnék említeni, amit elmulasztottak volna. Ha magam is itt lettem volna, nem is tudom. . . a forró tégla meg a só nem rossz. Mondom, nem hiszem, hogy bármi fontos dolgot elmulasztottak volna. — Aztán a holttest felé fordult. Látják -- és kissé megmozgatta Philip ujjait, majd hagyta mereven visszaugrani őket eredeti helyzetükbe -- bizonyosak lehetnek benne, hogy a szegény úr már rég halott volt,

416 .

mikor ide hozták. Ilyenformán mióta kiterítették itt, semmi sem múlt a késedelmen. Sir Balé, ha bármi intézkedést kívánna tenni Golden Friarsben, kész örömmel továbbítom az üzenetét, uram.

-- Köszönöm, nincs semmi; milyen szomorú vég, szegény fickó! Jöjjön be a dolgozószobámba, Dr. Torvey, és beszélgessünk még egy kicsit, és... nagyon szomorú vagyok, doktor. . . megiszik majd velem egy pohárka sherryt vagy portóit. . . a portói nem rossz errefelé; én ugyan nem élek vele. . . de ez nagyon elszomorít. . . hozzanak be portóit és sherryt; Mrs. Julaper, lesz szíves gondoskodni róla, hogy mindent, amit ilyenkor el kell végezni, elvégezzenek; Marlinnek meg az embereknek adjon vacsorát és valami italt is. Nagyon régen van már a vizes ruhájában, Mariin.

S miután ily kegyes szavakat intézett mindenkihez, a báró elvezette a doktort a könyvtárba, ahol leült vele; nyájas és vendégszerető volt; elmesélte -- a maga szája íze szerint --, mi történt közte és Philip Feltram között, szeretetre méltó oldaláról mutatkozott, jól tartotta a doktort portóival és hízelgő szóval -- mert most mindenki jó véleményére szüksége volt, a doktor pedig afféle pletykahordónak számított, hiszen vagy negyedévente megfordult majd minden háznál a környéken.

Ilyenformán a doktor k&llő idő múltán úgy hajtatott vissza Golden Friarsbe, hogy nagy véleménnyel volt Sir Bale-ről, még nagyobbal a portóijáról, és a legnagyobb véleménnyel saját magáról -- ráadásul a lehető legjobb viszonyba került a világgal, nem törődött az arcába csapó viharral, hanem jókedvűen dacolt vele, víg eposzt szavalva, kissé ugyan öblös tájszólással; a mennydörgést meg a villámlást pompás tűzijátéknak tekintette, és ha lett volna akár egy szemernyi valószínűsége, hogy ivócimboráit még a Sárkányölő Szent Györgyben találja, egyenest hozzájuk sietett volna, hogy elmesélje az éjszakai tragédiát, elmondja, milyen derék fickó is tulaj don-

417

képpen ez a Sir Bale, és micsoda ostoba alak volt szegény Philip Fel tram.

De a Szent György csendes volt aznap este. A vihar hangtalan szobák fölött mennydörgőit, a lámpát kioltották az ablakok mögött, amelyeknek számtalan apró kockáján visszatükröződött a villámfény, így a doktor megtért élete párjához, és jókedvű kíváncsiságra bűvölte a csodás történettel.

Sir Balé aggályait kevésbé emelkedett és önzőbb dolog sugallta, mint a lelkiismeret-furdalás. A báró cseppet sem sajnálta, hogy Philip Feltram eltűnt az útjából. Az ő szája bármikor elkezdhetett kellemetlenségeket fecsegni; miért ne némuljon el hát az ilyen száj? és mi tömheti be hatékonyabban, mint a sors kegyéből egy agyagrög? De azt már nem akarta, hogy rá hárítsák a katasztrófa ódiumát. Mindenki ad embertársai véleményére. És látván, hogy Feltram milyen közkedveltségnek örvendett, és halála milyen heves együttérzést váltott ki, Sir Balé nem óhajtotta azt hallani, hogy ő tette forróvá a talajt Feltram lába alatt, és ő hajszolta a kétségbeesésbe.

Sir Balé első aggodalma elült. Későre járt, sok levelet megírt aznap este, és elfáradt. Nem csodálható hát, hogy kényelmes karszékét a tűz felé fordítva, álomba merült.

A vihar lassanként elvonult. Az égzengés már Daulness Fells távoli völgyeiből és katlanjaiból verődött vissza, az orkán dühös moraja és szélrohamai bánatos sóhajjá és fütyüléssé szelídültek, melyek elringatnak, mint az altatódal.

Sir Balé tehát akaratlan álmát igen kellemesen aludta, legfeljebb a fej e lógott egy kissé, és talán ez is belejátszott abba, amit álmodott.

, Olyan álom volt ez, melyben az előző ébrenlét folytonossága szinte megszakítás nélkül él tovább; a báró tudniillik azt álmodta, hogy karszékében ül, mint ahogy valójában így-is volt, és abban a szobában, ahol csak-

418

ugyan volt. Úgy érezte, hogy felkel, kezébe vesz egy gyertyát, és végigmegy a folyosón a régi kamarába, ahol Philip Feltram fekszik. A ház elcsendesült már. A távoli konyha felől halk tücsökcirpelést hallott, a falióra hangosan és öblösen tiktakolt a folyosón. Mikor kinyitotta a régi kamara ajtaját, benn nem volt több fény, csak az, amit a magával hozott gyertya lángja vetett. Szegény Philip Feltram holttestét ugyanúgy találta, ahogy hagyta -- szelíd arca, mely a halál ujjának érintésétől szomorú lett, felfelé fordult, fehér ajkával: a szenvedés nyomai annyira ráfagytak vonásaira, hogy az ágy mellett álló Sir Balé kénytelen volt az ágyterítővel letakarni a halott arcát, mely mintha néma szemrehányással meredt volna rá. „Gyengén megy cl!" mormolta Sir Balé a „félnótás lelkész" Hugh Creswell szavait, és ahogy kimondta, egy közeli hang azt suttogta mély sóhajjal: „Erősen jön vissza !" A báró körülnézett álmában, de senkit sem látott; a fény azonban elhalványult, és Sir Bale-t lassan rettegés kerítette hatalmába, különösen akkor, amikor úgy tetszett, mintha az ágytakaró alatt a halott lopva megmozdulna. Hátrálva indult az ajtó felé, mert nem bírta levenni róla a szemét, mikor egy hatalmas, fekete, majomszerű lény mászott elő az ágy alól, ráugrott a báróra, és úgy torkon ragadta, hogy elakadt a lélegzete, és egyszerre ezernyi hang harsogta körül, ordítoztak, átkozodtak, hahotáztak a fülébe, s ebben a rettenetes állapotban ébredt fel.

Vajon a fülében csengő álombéli hangok, vagy tán egy igazi sikoly, s egy újabb, majd sorozatos sikoltások elnyújtott hangzavara, mely őrjítőén erősödve áradt végigafolyosón-ettől dermedt a báró az álom is/onyalába.'

Tüstént elmondom sorjában, mi okozta a hangzavart.

419

"ft f-.

Tizenkettedik fejezet i Marcella Bligh és Judith Wale virraszt

A Sir Balé társaságában élvezett palack portói elfogyasztása után a doktor visszament abba a szobába, ahol szegény Philip Feltram feküdt.

Mrs. Julaper már felszárította könnyeit, és szorgoskodott, két vénasszony pedig előkészületeket tett, hogy éjszaka virrasszon a halott mellett, akit egyébként már lemostak, és mint ők mondják, „kiterítettek", a szerény ágyon, ahol akkor is feküdt, mikor még volt rá remény, hogy maradt benne egy szikra, amiből fel lehet lobbantani az élet lángját. A két vénasszony sok tekintetben hasonlított egymásra: ösztövérek voltak, bőrük pergamenszínű és ezernyi ráncba gyúródott, s mind a kettő olyan gonoszul és rútul festett, hogy boszorkánynak is beillett volna.

Marcella Bligh keskeny, horgas orra most mint a ragadozómadár csőre, úgy mozgott a vízbe fúlt ember feje fölött, akinek szemhéjaira éppen pennyseket tett, nehogy felnyíljanak; fél szeme a munkájára figyelt, világtalan párja pedig fehéresen villogott üregében.

Judith Wale fölemelte a vödör forró vizet, amivel lemosta a halottat. Hosszú, inas karja volt és púpos háta, hosszú, hegyes álla beesett mellére nyomódott,,apró szeme nyughatatlanul ugrált, akár a görényé; nagy, sajkányi cipőben klaffogott, mely ócska, foltozott, s ráadásul akkora volt, hogy kétszer is belefért volna a lába.

A doktor ismerte a két vénasszonyt, akiket gyakran felfogadtak efféle gyászos munkára.

-Hogy van mindig, Mrs. Bligh? A fél szeme most engem lát? Nahát! -- de hisz ez rím volt, ugye? és Judy leányasszony. . . azt hittem, maga közelebb lakik a városhoz. . . s most itt csinálja szegény Mr. Feltram utolsó toalettjét. Sok szerencsétlen flótást öltöztetett már föl

420

az utolsó útjára. Gyakorlatozásnak se rossz -- igazán feszesen és egyenesen állnak vigyázzba a faköpönyegben. Becsületére válnak a bakái, Mrs. Wale!

A doktor szemlét tartott az ágy lábánál; finom, régi portói illata szállt ki a leheletével, zsebre vágta kezét, lusta hanglejtéssel beszélt, s olyan elégedetten és hetykén nézegetett körül, hogy Mrs. Julaper legszívesebben kipenderítette volna a szobából.

Pedig a doktor nem volt szívtelen, csak épp rendkívül jól érezte magát. Jóindulatú ember volt, gondoskodott, törődött az élőkkel, ám vajmi csekély megrendüléssel viseltetett a halottak iránt, akikkel túlságosan sokszor nézett már farkasszemet ahhoz, hogy felzaklassa a látvány.

-- Azt a kötést rajta kell tartani. Csak ügyesen, magának már mindent kell tudnia erről, leányzó, nem szabad hagynia, hogy az izmok megmerevedjenek. Mondanom sem kell, hogy a szájat olyan könnyen be lehet csukni, mint ezt a tubákos szelencét, ha idejében csinálják. Gondolom, Mrs. Julaper, Jós Fringerre bízza a szerencsétlen flótás végtisztességét. Fringer nagyon megbíztiató. .. nem akad megbízhatóbb temetkezési vállalkozó egész Angliában. Én mindenkinek Fr. . . Fringert ajánlom.^. . a Ch. . . Church Streeten lakik Go. . . Golden Friarsben. Biztos ismeri. . . maga is. . . Fr. . . Fringert.

-- Nem mondhatnám, uram. Ahogy Sir Balé parancsolja, úgy lesz - felelte Mrs. Julaper.

-- Szép egyenesen fektették fel... egyenesebben, mint gondoltam volna; de hisz a nagy ízületek még nem merevedtek meg. Ha csak egy keveset várnak vele, aligha tudták volna már betenni a koporsóba. Nagyon hosszú láda kell majd szegény ördögnek. Rövid élvezet az élet, asszonyom. Bizony szomorú ez. Leesnek majd az állak a városban, annyit mondhatok. Elég hideg lesz most odakinn, a ziv. . . a zivatar után, amondó vagyok. Én bizony innék egy kő. . . kortyocskát, Mrs. Jul. .. pr,

421

,

ha töltene nekem egy gyűgyű. . . gyű. . . szűnyi brebrebre.. . brebrendit, na, Mrs. Julper?

Ezzel a doktor lezöttyent egy székre a kandalló elé, Mrs. Julaper pedig bizonytalan lelkiismerettel és egykedvű szolgálatkészséggel elővette a palackot és egy borospoharat, aztán tölteni kezdett az orvosnak, vékony, tétova sugárban, amivel megfelelő alkalmat adott neki, hogy „elég!"-et kiáltson, ha kedve tartja. Ám a kitűnő doktornak, ügy látszik, nem volt bizalma semmi más mennyiségben, csak a színültig telt pohárban, amit nagy hálálkodva elszopogatott, aztán — a gyengéd szívű Mrs. Julaper nagy utálkozására —, a tűz fényével az arcán; elnyomta a buzgóság, és a helyzet ünnepélyességét semmibevéve kéjesen hortyogott mindaddig, amíg a feje le nem kókadt, vagy inkább előre nem bukott a tűz felé; erre felébredt, felállt, szinte ijedten megrázkódott, és hátat fordítva a tűznek, a sálját és a lovát kérte; elbúcsúzott a vén párkáktól is, akik még egyre a halott körül szöszmötöltek, nagy károgás, sustorgás, bólogatás és kacsintgatás közepette. Elbúcsúzott a derék Mrs. Julapertől, aki teáskannát, teás üstöt, fűszeres bodzabort és más szíverősítőt készített oda nekik, hogy legyen mivel kiböjtölniük a tervezett virrasztást. Végül a maga módján búcsút vett a halottól is, egy hosszú, szakszerű pillantással az ágy lábától, miközben tömzsi kezét zsebre vágta. És ezekután azjlletlen, borízű hangon társalgó doktor, Mrs. Julaper nagy megkönnyebbülésére, távozott.

Távozásával a ház lassan elcsendesedett. A mennydörgés ekkor már távoli csatazajjá szelídült, melyből olykor annyi kísérteties mélabú szól. Benn semmi sem moccant; a vénségek — mindegyiket csak udvariasságból szólították asszonynéven --, akik nem sokat köszönhettek a természetnek vagy a világnak, kedvetlenek és cinikusak voltak, s bizonyos értelemben a sors számkivetettjei, mert arra ítéltettek, hogy az ilyen szomorú és rettenetes szolgálatot lássák el; leültek a tűz mellé, s tán mindkettő

422

szokatlanul otthonosan érezte magát a másik társaságában; c szomorú és kietlen kényelemben, a tüzet szítva és a teavizes üst zöngését forrásig hevítve, udvarias és csevegő hangulatba merültek; mindegyik azzal a szabályos és semleges illendőséggel viselkedett, amely ugyanilyen viselkedésre készteti a társat, és mindketten furcsán boldognak érezték magukat kis világukban, a fontosság és megbecsültség szokatlan, múló, gyönyörű érzetében.

A Mardykes kastély régi éléskamrája faburkolatú, hosszúkás helyiség. Az ajtótól teljes hosszában végig lehet látni a széles, kőbordás, Tudor stílusú ablakig. Baloldalt két csavart kőoszlop tartja a súlyos kandallópárkányt, jobb kéz felől az ajtó mellett állt a pamlag; ide terítette ki a két vénasszony szegény Philip Feltramet, aki oly békésen feküdt ott, akár egy színes viaszbábu, egy-egy súlyos pénzdarabbal a szemén, és kötéssel az állán, amitől a szája igen morcosnak látszott. A két öreg a tűz elé telepedve elégedetten társalgóit a tea mellett, bőbeszédűen összehasonlítgatták csúzukat és más nyavalyáikat, elfecsegtek a régi időkről és régi emlékekről, a halottaságyakról, ahol megfordultak már, és a holtakról, akik „rá se ismerne, olyan senyvedtek és hervadtak" voltak, mások meg olyan üdék és élénkek, hogy az ember azt mondaná, sose voltak ilyen takarosak életükben.

Aztán sorra vették az olyanokat, akik megnőttek a koporsóban, az olyanokat, akiket élve temettek el, meg akik még lábra álltak haláluk után. Csupa olyan történet, amely igaz, mint a szentírás.

Vót ma lenn Haworthban, Mrs. Bligh, Dalworth Moss mellett? -- kérdezte a púpos Mrs. Wale, és kanala félúton megállt a csésze fölött.

-- Nem jártam én olyan messze délre, Wale asszony, de az apám gyakran járt oda tőzeget ásni.

-- No hát akkor nem ismerte Dykes gazdát, amék Lintree Scaurnál lakott. Én terítettem ki szegény ördögöt; az olyan dühös fajta ember vót, ha valami megharagítot-

423

ta, és úgy káromkodott, szitkozódott; hogy elsüllyedne, ha hallaná. Azt mondták, kemény ember vót egyesekkel, de jó házat vitt, szerette mindenben a bőséget, előfordult nemegyszer, hogy ha morgolódtam a kosztomra, maga tett a tányéromra egy darab húst, és jóllakatott torkig. Hát szóval -- vót jó is meg rossz is Dykes gazdában. Egy esztendővel.azután, hogy meghótt, Töm Ettles egyik este megy haza a Birken dombnál, egy lélek sincs a közelben, hát egyszer csak lát egy nagy gömböcöt, akkorát, hogy térdig ért, és pörgött, ugrált előtte az úton. El nem tudta gondóni, mi az, mert nem is sejtette, hogy arrafelé lidércek vagy rossz jelek lehetnek, hát csak odament hozzá, figyelte közelről minden pördülését meg ugrását, míg bele nem szaladt az útfélen levő árokba. Egy kavicsbánya vót mellette, és Töm meg akarta nézni, mielőtt tovább megy. Hát amint bekukucskált a barlangba, mit lát: egy embert lóháton, de a ló sehogy se tud lábra állni vele; oda is szól neki Töm: „Te aztán kutyaszorítóba kerültél, öreg." Erre a szóra fölnéz az ember, és uramfia, Dykes gazda az. Töm Ettles látta ótet eleget életibe, ismerte a lovat is, Fekete kapitányt, a gazda öreg jószágát, amék eltörte a lábát, és lelőtték két évvel előbb, mint a gazdája meghótt. „Azám -- feleli Dykes gazda, aki nagyon rossz bőrbe vót —, se előre, se hátra, de te majd kihúzol innét engem, Töm Ettles, ugorj csak föl gyorsan a hátam mögé, különben megismered a markom." Töm érezte, hogy minden hajaszála az égnek áll, a nyelve meg úgy a szájpadlásához tapad, hogy alig tudott egy szót kinyögni, de végül azt mondta: „Ha a patás veled se boldogult, kettőnkkel még úgy se fog!" „Én tudom a magam dógát legjobban felesel erre Dykes. —Ha azt akarod, hogy a szemed közé nézzen, egész életedbe borsózni fog a hátad tőle; szóval gyere csak be, Töm", és ezzel a sátán lova fölemeli a fejét, Töm meg látja ám, hogy veres fény parázslik a ló meg a lovasa körül, akár a tőzégtűz izzása. Töm ekkor azt

424

mondta neki: „Isten nevében eressz az utánira", s erre a szóra a kísértet mindjárt összezsugorodott, nagy nyögéssel" mint akibe belenyilall a fájás; Töm meg nem vót se élő, se hótt, csak szedte a lábát gyorsan.

A két vénasszony egyre közelebb dugta a fejét egymáshoz, és a mesélés lassan titokzatos dünnyögéssé halkult, ami úgy tudja borzongatni a hallgatóit, amikor a beállt rövid csendben furcsa, halk nevetést hallottak az ajtó felől.

A két asszonyság elhűlve fordult oda, és azt látta, hogy Philip Feltram felegyenesedve ül az ágyon, a fehér kötés a kezében, és a jelek szerint — mert egyik lába az ágyterítő alatt volt, a padló közelében - épp ki akart surranni.

Mrs. Bligh fertelmes visítással belekapaszkodott" Mrs. Wale-be, amaz pedig éppoly borzasztó sikítás kíséretében megragadta Mrs. Bligh-t, és egy pillanat alatt teljesen megfeledkezve kimért illendőségükről, forogtak, rángatták egymást, az ablak felé tülekedtek, mindegyik azon küszködve, hogy társát odacibálja maga és a „sátán lova" közé, s ezalatt egyesült erővel rikácsoltak ocsmány hangon.

Ez volt a zenebona, ami fölzavarta álmából Sir Bale-t, s azután a cselédeket is.

Tizenharmadik fejezet Pára a hegyen

Másnap már kora reggel hívatták Dr. Torveyt, aki jött is, tele kíváncsisággal, tudománnyal és kételkedéssel. De hát az ember azt hiszi, amit lát, márpedig Philip Feltram élt és virult, s rövidesen szervezetének egész működése visszatért a rendes kerékvágásba.

-- Lelkemre mondom, Sir Balé, nem hittem volna,

425

ha nem látom a tulajdon szememmel -- állapította meg a doktor nagy nyomatékkal, miközben egy pohár sherry t szopogatott a „reggelizőszobában", ahogy az ebédlő melletti nagy, fa borítású és képekkel teleaggatott szobát nevezték. -Nem hiszem, hogy feljegyeztek volna hasonló esetet: annyit se lüktet a pulzusa, mint a piszkavas, és hideg, akár a kapubálvány. Nos, erre mondhatja, hogy mindez lehetett csupa tévedés is, de mit szól akkor a hullamerevséghez? A vén Judy Wale a megmondhatója, meg másik barátném, Marcella -- vagy inkább Monoculla, ami jobban ráillene —, Mrs. Bligh, ő ismeri a halál összes közönséges, és mondhatom, ezidáig csalhatatlanjelét, csakúgy, mint én. Nincs bennük semmi rejtély; a Rét asszony apróra tanúsítani fogja az összes szimptómát. Hallotta, milyen ékesszólóak voltak éjjel. Becsületszavamra, megírom az egész esetet öreg professzoromnak, Sir Hervey Hansardnak, Londonba. Micsoda zajos szenzációt kelt majd a szakmabeliek között! Sose volt, és merem állítani, sose lesz még egy ehhez fogható eset!

' Az előadás alatt Sir Balé hátradőlt a székén, lábát szétvetve, sarkát a földre támasztva, két kezét karba fonva, és fanyar ábrázattal nézett felja fehér szaténba öltözött, nyakfodros, magas hölgyre, aki egy madarat tartott a kezén, és fölényesen mosolygott le keretéből a báróra. Sir Balé kissé torkig volt már a doktorral.

-- Önök, orvosok -- mondta -- tagadhatatlanul igen tudós népség.

A doktor meghajolt.

-- Csupán egyetlen dologról nincs fogalmuk. . .

- Igen? S mi légyen az? -- firtatta Dr. Torvey.

-- Az orvostudomány -- felelte Sir Balé. -- Azt tudtam, hogy sose sejtik, mi a baja a betegnek, de azt még nem, hogy annyit se tudnak, mikor hal meg.

-Hahaha!... ez igen... hahaha!... na látja, most..', hahaha!... most jól megfogott! Hanem e/.

426

csakugyan páratlan eset, becsületemre az. Meglátja, nemcsak beszélni, de írni is fognak róla; és akármilyen dolg"bzat jelenik meg, hozzám biztosan eljut; én pedig gondoskodom róla, Sir Balé, hogy legyen alkalma beletekinteni.

-- Amivel nem fogok élni -- válaszolta Sir Balé. -- Igyon még egy pohár sherryt, doktor.

A doktor köszönte szépen, aztán teletöltötte poharát, az ablak felé tartotta, és átnézett rajta.

-- Hahaha! Látja, Sir Balé, az embernek olyan hangulata támad a portóijától, hogy, Jupiterre, már az óbor hártyáját véli felfedezni rajta! Nem könnyű, bizonyos értelemben legalábbis, kiverni az embernek a fejéből az ön portóiját, ha egyszer megízlelte!

De ha a derék doktor a csodálatos nedűre célzott, mellé talált, mert Sir Bale-nek esze ágában sem volt még egyszer feláldozni a becses italt Dr. Torvey tiszteletére.

-- Meggyőződésem, hogy Fel tram pompás egészségnek fog örvendeni -- mondta a báró --, de ha bármi baj támadna, hívatni fogom, kivéve, ha újra meghal; ebben az esetben, attól tartok, a magam véleményére hagyatkozom.

.

Ezzel elvált a doktortól.

A báró, jóllehet önnön állapotáról nem kérte ki az orvos véleményét, nem érezte éppen jól magát. — Ez a magányos kastély, ez a sok ijesztő hegy, és ez a párás, fekete tó -- a tájnak ezeket az elemeit szüntelenül csepülte -elég ahhoz, hogy elcsüggesszen bárkit; és ha az embernek valami kedvét szegi, vége. „Ezért rossz az emésztésem, ezért, meg a feneette adósságokért, meg a postáért, ami állandóan hozza a károgó, huhogó leveleket Londonból. Bár ne is járna erre posta. Bár Sir Amyrald korában élnénk, mikor agyonlőtték a yorki rőíbst, mert fizetséget követelt tőle, aztán sose kérdezősködött utána senki; most meg a posta révén bombázhatnak, amilyen

427

messziről csak tetszik, és az ember elveszti a kedvét, az étvágyát, meg mindenféle nyomorúságos kényelmét, ami egyáltalán lehetséges ebben a gyűlöletes katlanban."

Köszvény kínozta Sir Bale-t, vagy kőlika? Nem tudom, minek titulálta volna az orvosi kar; Sir Balé gyógymódja mindenesetre az volt, hogy hosszú és fáradságos gyaloglással egyszerűen legyűrte a rohamot.

Ezen az estén Golden Friars dombjaira sétált ki a lenti tájra már rég az alkony napfogyatkozása borult, de e gigászi felföld széles, kopár lejtői és zugai még a párás, lenyugvó nap fényében ragyogtak.

Sohasem érezzük annyira elhagyatottnak magunkat, mint a nagy hegyek néma és roppant fennsíkjain. Magasan az emberi hangok és hajlékok felett, a természet vadon térségei és lenyűgöző alkotásai között magányunkban különös félelem és ujjongás tölt el -- fölébe emelkedünk az élet hányattatásainak és az emberi kapcsolatoknak, s ugyanakkor vad és megfoghatatlan nyugtalanságtól reszketünk. A hold opálos korongja már felbukkant keleten, finoman beezüstözve a lenti árnyas vidéket, mikor Sir Balé még egyre a lenyugvó nap lágy fényében állt, amely elérte Morvyn Fells szemközti ormait is.

Sir Balé Mardykes nem sietett óvatos idegen módjára leereszkedni a magaslatokról, míg a napnak egyetlen sugara is fényqskedett neki. Hisz gyerekkorától fogva ismerte jól ez elhagyatott tájat, amellett a keleti égen ragyogó hold vékony sarlója világít majd, és lámpásként csüng a feje felett, ha a nap nyugaton lebukik.

Volt valami a báró bronzszínűre sült, elszánt arcán, ahogy a nap búcsúzó sugarai ráragyogtak, ami emlékeztetett II. Károlyra -- nem „víg" eszményünkre, hanem az energikusabb, hallgatag arcra, amelyet a portrék őriztek meg számunkra.

Állt a hegyoldalon, s elfogultsága ellenére gyönyörkö-

428

dött a sajátos fényben úszó táj látványának szokatlan ' vonásaiban — a lenyugvó nap színeiben a szemközti csúcsokon, melyek már belevesznek a párás félhomályba, és a lejjebb egyre mélyülő szürkületben, amely mögött alig láthatók már Golden Friars oromfalainak és tornyának körvonalai és ablakaiban a tűz vagy a gyertya világa.

Amint állt és elnézte mindezt, a nap lemerült, és hirtelen félhomály ereszkedett alá, s a holdfényben kibontakozott a sziklás, hegyes táj gyönyörű, homéroszi képe.

Jobb kéz felől, a magasabb bérceken, pufók, fehér felleg csüngött, mely hirtelen- kettéhasadt, és mint az ágyúk torkából kiáradó füst, lefelé gomolygott a lejtőn. Nagyobbik tömege roppant áradatként a hegy tó felőli oldalán terült szét, míg az a része, mely felé a báró tartott, s hamarosan beborította a környéket, jóval ritkább köddé lett. Ez is még eléggé sűrű pára volt, de úgy húsz-harminc méter távolságból a báró láthatta a sziklák és meredélyek körvonalait, ha azon túl nem is.

Kevés félelmetesebb élmény van, mint ködbe kerülni egy ilyen hegyoldalon, melyet -- miként ezt is -- imittamott váratlan meredélyek szabdalnak.

Ezenkívül egy másik fajta érzés is hat a képzeletre.

Az elhagyatott tájon, ha ily módon borul ránk az éj, sajátos, hideglelős borzongás fog el, mikor az áruló közeg beburkol minket, s rajta keresztül a képzelet által felidézett alakok észrevétlenül közelíthetnek meg és állhatják utunkat.'

Az a veszély, hogy kénytelen lesz megállni, tudta, nem fenyegeti. A szél, ha nagyon gyengén is, olyan irányból fújt, ami megnyugtatta efelől. Ám a köd ahhoz mégis eléggé sűrű volt, hogy Sir Bale-t zavarba hozza. Akkor érte utol, mikor a tóra nézett le> most pedig balra tekintett, vajon túlságosan sűrű-e ahhoz a köd, hogy megpillanthassa, a legközelebbi tájékozódási pontokat. A fehéres fátylon át egy álló alakot pillantott meg, úgy mind-

429

össze huszonöt lépésre tőle, amint ugyanabba az irányba néz le, mint ő, és mozdulatlanul áll, akár a sűrű ködpárá-' rá vetődő árnyék. Karcsú, magas férfialak volt, kinyújtott karral, mintha távoli pont felé mutatna, amit halandó szeme bizonnyal nem vehetett ki a ködben. Sir Balé merően nézte, azon tűnődve, nem álmodik-e, mert el sem tudta képzelni, honnan bukkant elő; ám ahogy nézte, a férfialak megmozdult, és szinte egy szemhunyás alatt eltűnt.

Sir Balé óvatosan ereszkedett alá a hegyoldalon. A köd kissé ritkult, homályán át már tisztábban látta a tárgyakat, és bátran haladhatott gyorsabb léptekkel. Még hosszú út állt előtte a fennsíkon, mielőtt leereszkedhet a tóhoz.

A köd továbbra is elég sűrű volt ahhoz, hogy megrövidítse látósugarát, és elrejtse a táj általános vonásait; így Sir Bale-nek most kapóra jött, hogy gyerekkorában alaposan megismerte a hegyoldal tájékozódási pontjait.

Csaknem négy mérföldet tett meg magányos útján hazafelé, mikor egy kiugró sziklafal alatt, mely a Vadmacska-szirt nevet viselte, ismét megpillantotta a férfialakot, amint rövid köpenyében harminc-negyven méterre áll tőle — a köd ritkás függönye, melyen át a holdfény reáhullott, légies, testetlen jelleget kölcsönzött neki.

Sir Balé megtorpant. A rövid köpenyes férfi bólintott felé, majd visszahúzódott, és a kiugró szikla eltakarta a szeme elől.

A báró most már bosszús lett, ahogy az ember ilyen meghökkenés után hajlamos rá, és megálljt kiáltva az idegennek, „utána csapott", ahogy az északiak mondják, méghozzá a legnagyobb iramban. De a férfi megint elillant, és Sir Balé sehol sem látta, mert a köd is ellene volt.

Ha lenézünk a fennsíkról, mely a Mardykes kastély fölé emelkedik, a hegyoldal fokozatosan ereszkedik alá egy völgykatlanba, mely mélyebb részén igen meredek,

430

és erdő borítja. A hegyszoros oldalán gyalogösvény vezeti le a vándort a folyót szegélyező síkra; e sötét útvonalon lépkedett Sir Balé Mardykes, viszonylag tiszta levegőben, a holdfénnyel pettyezett, köves ösvényen.

Mikor előbukkant a mélyben, ismét szembe találta magát ugyanazzal az alakkal. Philip Feltram volt.

Tizennegyedik fejezet Az új Philip Feltram

A báró nem látta Feltramet a halálból való különös megmenekülése óta. Az utolsó alkalommal kemény és fenyegető beszélgetést folytatott vele, mikor is egy felgerjedt bíró szellemében ítélkezett a látszat alapján, Philip Feltram pedig a tehetetlen kétségbeesés megadásával siránkozott.

Feltram alakját most tetőtől talpig megvilágította a holdfény, sudáregyenesen állt, és cinikusan mosolygott a báróra.

Feltram tartásában és arcán volt valami, ami jobban kizökkentette magabiztosságából a bárót, mint a váratlan találkozás meglepetése.

Korábban elhatározta, hogy barátságosan^vviselkedik majd Feltrammel, ha ez a nem túlságosan kellemes beszélgetés egyszer elkerülhetetlen lesz. De most megzavarta Feltram hirtelen felbukkanása, ezért az utolsó szóváltás hideg, szigorú hangneme élt tovább benne, és így szólította meg rövid szünet után:

-- Azt hittem, Mr. Feltram, hogy lefeküdt már; nemigen számítottam rá, hogy itt találom. Úgy tudom, a doktor igen pontos utasításokkal látta el, és meghagyta, hogy teljes nyugalomban éljen.

-- De én többet tudok, mint a doktor -- felelte Feltram, s továbbra is feszélyezően mosolygott.

431

-- Úgy vélem, uram, jobban tette volna, ha ágyban • marad — folytatta gőgösen Sir Balé.

-- Ugyan, ugyan! ^kiáltotta Philip Fel tram lenézően.

-- Az az érzésem -- mondta Sir Balé, nagyon meghökkenve —, ön megfeledkezik magáról.

-- Időnként könnyebb megfeledkezni magamról, Sir Balé, mint megbocsátani másoknak -- felelte Philip Feltram, továbbra is e merőben szokatlan hangnemben.

-- így teszik .magukat tönkre az ostobák - folytatta Sir Balé. -- Ön olyan messzire elgyalogolt -- egészen Golden Friars hegyéig. Mert önt láttam ott. Micsoda dőreség! Miért ment oda?

-- Hogy önt megfigyeljem -- hangzott a válasz.

-- És az egész utat gyalog tette meg, oda-vissza? Hogy -került oda?

-Hm! hogy kerültem, hogy kerültem -- hát a köd hogy került oda? Gondolom, a tóból. Mindannyian fbimegyünk, aztán mégint le. -- így beszélt Philip Fel tram, derűs szemtelenséggel.

-- Úgy látszik, ön szívesen beszél képtelenségeket jegyezte meg Sir Balé.

— Szívesen bizony — ha van értelmük.

Sir Balé ránézett, mintha nem tudná, higgyen-e a szemének és a fülének. Nem tudta, mire vélje Philip magatartását.

— Békülékenyen szándékoztam beszélni önnel; de úgy látszik, lehetetlenné akarja tenni. -- Philip Feltram arcán csak-ott ült az ellenszenves mosoly. — És szó ami szó, nem tudom, mire véljem a viselkedését, ha nem beteg, márpedig, könnyen meglehet, hogy az. Gyalogolhatott vagy tizenkét mérföldet.

-- Bámulatos erőfeszítés -- felelte Feltram ugyanazzal a gunyoros mosollyal.

-- Elég meglepő egy olyan ember részéről, aki kis híján vízbe fulladt -- mondta Sir Balé Mardykes.

— Csak megmártóztam; ön nem szereti a tavat, uram,

432

de én igen. Szeretem bizony; miként Anteus megérintette a földet, én a vizet érintem meg, és új erőre kapok.

-- Az a véleményem, jobban tenné, ha hazamenne, és ott kapna erőre. Csak közölni akartam önnel, hogy annak a bankjegy miatti kellemetlenségnek vége.

— Csakugyan?

— Igen. Tegnap este itt járt Mr. Creswell, és megtalálta. Most már megvan, és ön nem hibás — mondta Sir Balé.

-- De valaki csak hibás -- vélekedett Mr. Feltram, változatlanul mosolyogva.

-- Nos, ön nem, és ezzel vége -- zárta le a kérdést ellentmondást nem túróén a báró.

-- Vége? Ó, milyen jó! Nagyon jó!

Sir Balé ránézett, mert Feltram hangjában volt valami kétértelmű, sőt gúnyos él. De mielőtt eldönthette volna magában a dolgot, Feltram újra megszólalt. Szóval minden tisztázódott köztünk?

-- Semmi akadálya, hogy Mardykesben maradjon felelte Sir Balé kegyesen.

Két évig még önnél maradok, aztán útra kelek mondta Feltram, elboruló s kissé eszelős pillantással körültekintve.

„Meghibbant volna?"... — gondolta a báró.

De mielőtt elmegyek, hozzásegítem .önt, hogy törlessze az adósságát. Ez a dolgom itt.

Sir Balé éles pillantást vetett rá. De most nem a bosszantó mosolyt látta, hanem egy titkolt fájdalommal élő ember elsötétült tekintetét.

-- Idejében megérti majd.

Ezután Philip Feltram minden további teketória nélkül, komor arccal útnak indult a tölgyek sűrű lombja alatt, s azt a benyomást hagyta Sir Balé-ben, hogy mindvégig egy messzi pontra figyelt, s mikor megkapta a jelet, távozott.

A báró néhány másodperc múlva követte, és kiáltozott

433

Feltram után; hem volt ínyére a gondolat, hogy Philip kinn kóborol a holdfényben, esetlég nyakát szegi a szakadékok között, s ezzel újabb szégyenfoltot ejt a házán. De nem kapott választ, és a sűrű pagonyban nem is látta meg újra.

Mikor Sir Balé visszatért a Mardykes kastélyba, hívatta Mrs. Julapert, és hosszú eszmecserét folytatott vele. De a kulcsárnénak nem tűnt fel semmi rendellenesség Philip Feltramnél; csak tartózkodóbbnak látta, és mintha tépelődne valamin, amit azonban nem akar elárulni.

-- De, tudja Sir Bale, ami történt vele, attól talán megfontoltabb ember lesz. Ha néha eszébe jut a halál, csak azért van, mert olyan keményen farkasszemet nézett vele, esnem szégyellem kimondani, örömmel látom, hajlik rá, hogy megszívlelje ezt a tanulságot, és remélem, hogy amit átélt, javára válik majd szegény fejének! Ámen.

-Szép. történet, szép előadás -- mondta Sir Balé --, de nekem nem úgy tűnik, mintha megemberelte volna magát, Mrs. Julaper. Épp ellenkezőleg, különös kedélyállapotban van, ami mindennek nevezhető, csak mennyei jámborságnak nem, ezért gondoltam, hogy megkérdem magát, mert ha beteg, vagyis lázas, az megmagyarázhatja a különcségeit, de azt is szükségessé teheti, hogy utánaküldjünk, hazahozassuk és ágyba fektessük. Ámbár lehetséges, hogy magának van igaza -- a kalandja felizgatta kissé, egy-két nap alatt helyrebillen majd, és visszatér a régi kerékvágásba.

Ám nem így történt. A változás mélyrehatóbb volt, mint kezdetben látszott, és páratlan átalakulássá fokozó_r dott.

Philip Feltram lesoványodott, a szeme beesett, arca lassanként ijesztővé vált.

Modora és kedélyállappta megváltozott; új emberré lett Sir Bale-lel való kapcsolatában, és a környéken egy idő után azt beszélték, hogy a báró már valósággal fél

434

tőle. Feltram kétségkívül nagy befolyásra tett szert a báró felett, aki még röviddel előbb oly lenézően bánt vele."

Tizenötödik fejezet Egy erszény arany

A bárót nem nagyon ismerték a megyében. Visszavonult és elzárkózó életet élt. Súlyos adósságok nyomasztották ; és gőgös ember lévén távol tartotta magát a társaságtól és eseményeitől. Mindenki tudomására óhajtotta hozni, hogy a birtokát istápolja, de a birtok, ki tudja, miért, nem virágzott fel az istápolástól. Vidéken a szomszédok bámulatosán jól tájékozottak egymás ügyeiről, és talán Mardykes ura is sejtette, hogy az emberek éppúgy tudják, mint ő: a legnagyobb erőfeszítéssel is csak a kamatokat tudja fizetni, holott ugyancsak takarékosan él.

A tó négy-öt mérföld lehet hosszában, a Mardykes kastély falai alatt levő kis kőgáttól Cloosteddig.

A megváltozott és mogorva Philip Feltram szeretett magányosan evezgetni a tavon; és olykor, ha senki sem volt, aki kormányozzon, beült egyedül a kis vitorlásba, és az egész napot a tavon töltötte.

Gyakran átkelt Cloosteddbe; és kikötve a csónakot a fenséges fák alatt, melyeknek képe ott úszik a sötét víztükrön, kiszállt, és barangolt az elhagyatott ligetekben, s mint az emberek vélték, sérelmek kitörölhetetlen emlékét ápolta, ősei földjén haragot és bosszút forralt, amitől az utóbbi időben mintha az arca is elborult volna, s mindig mogorva némaságba burkolózott.

Egy őszi estén Sir Balé Mardykes rosszkedvűen merengett magányosan elköltött estebédje után. A nap tűzvörös golyója utolsó, lapos sugarait lövellte a völgyön át

435

a tó nyugati peremére, a víztükör többi részét sötétlő homályban hagyva, s váratlanul vérvörösre festette annak a csónaknak a vitorláját, amellyel Feltram tért vissza magányos útjáról.

-- íme, itt jön a mi vízidémonunk -- jegyezte meg gúnyosan Sir Balé, hátradőlve súlyos karosszékében. Derűs kis fészek, kellemes emberek, pompás sors! Már maga a hely megzavarta ennek az ostobának a tompa eszét, a fene ette volna meg!

Sir Balé elfordította a tekintetét róla, ám akkor sem sokkal szívderítőbb téma jutott eszébe. Arra a lóversenyre gondolt, amelyet a következő héten rendeznek Hecklestonban -- micsoda nyeremények hullanak majd, és milyen cudar dolog, hogy a sorsa kizárta ót e ragyogó szerencsejátékból!

-- Á, Mrs. Julaper, maga az?

Mrs. Julaper az ajtóban állt, bókolt, és megszólalt:

-- Azért jöttem, Sir Balé, hogy megkérdezzem, nem kíván-e egy kancsó forralt bort.

-- Nem én, kedvesem. Inkább egy korsó sert és a pipámat, ez az egyszerű vigasz jobban illik egy tönkrement urasághoz.

— Hm, uram, ön igazán nem az; semmivel sem alábbvaló, mint a lordok meg a nagy emberek jó része. Nem is tűrném, hogy más így beszéljen önről, uram.

-- Nagyon kedves magától, Mrs. Julaper, de engem csak nem fog kihívni, amiért befeketítém magam, kivált akkor, ha igaz, átkozottul igaz, amit mondok! Ide hallgasson, Mrs. Julaper: sose élt még itt olyan Mardykes, aki ne tett volna száz vagy ezer fontot a Heckleston Kupa győztesére; én meg mibe fogadhatok? Legfeljebb abba a korsó serbe, amit az előbb emlegettem. Dédapám avatta fel a versenypályát Hecklestonban, én pedig most meg se jelenhetek ott! És mit tehetek? Jó képet vágok hozzá, ennyi az egész. De ha magának úgy tetszik, hozza azt a forralt bort, Mrs. Julaper. Kell a fűszer meg a

436

forró bor, hogy tartsa bennem a lelket, de előbb elszívom a pipámat; egy óra múlva ráér.

Mikor Mrs. Julaper távozott, Sir Balé rágyújtott pipájára, közelebb húzódott az ablakhoz, és kinézett a halványuló égre és az alkonyi tájra.

Mire elszívta a pipáját, csaknem besötétedett. A báró egyre a táj elmosódó körvonalait nézte, és mérgesen gondolt rá, micsoda szerencsét hoz majd a futtatás nem egy embernek, aki valószínűleg félig sincs úgy rászorulva, mint ő. Alaktalanok és komorak voltak a gondolatai, akárcsak a kinti táj képe. Keserű és káromló gondolatok voltak -- mint az önző embereké általában, ha szenvednek. És miután sokáig csak mélázott meg mormogott magában, végül felsóhajtott:

-- Hány tíz- meg százezer font cserél majd gazdát Hecklestonban a jövő héten; és a nagy csereberében egy árva shilling se kerül az én kezembe! Hány fickó adná el magát, mint Dr. Faustus, ha megtudhatná a győztes nevét! De az ördög okos, nem veszi meg, ami úgyis az övé.

Ekkor megakadt valamin a szeme -- valami mozgott a falon. A tűz már égett a szobában, és libegő lángja óriási árnyékot vetett a falra; egy ember alakját, a,ki Sir Balé Mardykes háta mögött állt, és a vállára tette sovány kezét. Sir Balé hirtelen sarkon fordult, és Philip Feltramet pillantotta meg. Sötéten és komoran állt ott, nem vette le a kezét a báró válláról, s közben mélyen ülő, őrült szemével az arcába meredt.

-- Hah, Philip... jó ég! -- kiáltott fel a báró meglepetve. — Hogy repül az idő! Mintha egy perce láttam volna a csónakot másfél mérföldre a parttól. -- Hát -- igen; elszáll az idő, besötétedett. Hahaha! Mondhatom, ugyancsak rám ijesztett. Nem iszik valamit? No igyék. Csöngessek?

- Önt aggasztja az adóssága, ígértem, hogy idővel segítek törleszteni, ugye?

437

Csend lett, Sir Balé keményen Feltram szeme közé nézett. Ha szokásos kedélyénél van, vagy valamely kevésbé elhagyatott helyen, mint Mardykes, jót nevetett volna; de itt megváltozott; borongó és hiszékeny lett, sőt egyenesen ideges. Sir Balé mosolygott, és gyászosan csóválta a fejét.

-- Nagyon kedves, Feltram; a gondolat szívélyes indulatra vall. Tudóm, hogy szívesen segítene, ha tudna.

Miközben farkasszemet néztek, és Sir Bale a „kedves", „szívélyes", „szívesen" szavakat használta, Feltram arca minderi szónál jobban felderült, Sir Balé pedig elkomorult; aztán mikor befejezte, hirtelen Feltram arca is elsötétült.

-- Találkoztam egy jövendőmondóval a cloosteddi erdőben. Ide nézzen.

Ezzel élőhúzott zsebéből egy bőrerszényt, és letette az asztalra, Sir Balé fülét pedig pénz kellemes csengése ütötte meg.

-Jóshővel?! Csak nem azt akarj a mondani, hogy attól kapta? -- csodálkozott Sir Balé.

Feltram újra elmosolyodott és bólintott.

— Régen az volt a szokás, hogy a jósnőnek ad az ember egy-két pennyt. Nagy haladás, ha most már ő fizet jegyezte meg Sir Balé, kissé felvillantva régi stílusát.

-- Üzenetet is küldött vele á jós -- mondta Feltram. -Jós? Szóval férfi volt!

— A cigányok csapatostul járnak, férfiak, nők vegyest. Nő jósolt ugyan, de attól még adhat kölcsönt férfi felelte Feltram.

-Először hallom életemben, hogy cigány pénzt ad kölcsön — mondta a báró, ésfurcsálló mosollyal méregette az erszényt.

Feltram továbbra is fogta a pénzt vékony ujjaival, és leült az asztalhoz. Arca ráncokba húzódott, mint valami ravasz terv gondolatára, állat mellére ejtette, ahogy hátradőlt.

438

-- Mit adna érte, ha megtudná, ki nyeri a hecklestoni versenyt? — szegezte a bárónak a kérdést váratlanul, felemelve a szemét.

-- Nos, ez már volna valami -- felelte Sir Balé, és nagyobb érdeklődéssel nézett rá, mint amit színlelt hitetlensége indokolt volna.

-- -És ezért a pénzért, amit módomban áll kölcsönadni önnek, hogy feltehesse?

-- Komolyan gondolja? -- kérdezte Sir Balé, s új energia költözött hangjába, modorába és vonásaiba.

-- Súlyos összeg; van itt egy-két arany -- folytatta Feltram, komor mosollyal, megemelve kissé az erszényt, majd visszaejtve az asztalra, ahol megcsörrent.

-- Valami van benne, az bizonyos -- mondta Sir Balé. Feltram fogta az erszényt, és kiborított belőle egy

jókora halom aranyat.

-- És azt akarja mondani, hogy mindezt egy cigánytól kapta a cloosteddi erdőben?

-- Egy barátomtól, aki nem más, mint -- jómagam felelt Philip Feltram.

-- Szóval az öné - ön adja kölcsön? -- ámuldozott a báró; mert a halom arany tagadhatatlanul ott volt, és ez mindenképpen csoda, akárhonnan származik is. ,

-- Magam és nem magam -- felelte Feltram sejtelmesen. -- Olyan ez, mint a hang és a visszhang, az ember és az árnyéka.

Csak nem bukkant Feltram magányos kószálása során elrejtett kincsre? A néphit szerint élt valamikor két Feltram fivér, akik felcsaptak a király seregébe, harcoltak Marston Moornál is, s valahol elrejtettek rengeteg vert aranyat meg ékszert. A titkot állítólag egy hűséges cselédre bízták, aki otthon maradt. De a sors furcsa'szeszélye folytán a három tanú egyetlen hónap leforgása alatt meghalt; a két fivér Marston Moornál, bizalmasuk pedig lázban pusztult el, Cloosteddben. E naptól fogva időnként kincskeresők kutattak a cloosteddi erdőben,

439

sok feltűnő fa környékén felásták a földet, s az éj leple alatt jó, néhány követ, sziklát s más tájékozódási jelet' mozdítottak el, hogy alátúrjanak; ám a remény apránként kihunyt, a hagyomány már rég nem sarkallt tettekre senkit, ártatlan rege lett belőle, semmi több.

Ennek a mesének az emléke most sok-sok év után felelevenedett Sir Balé elméjében; hisz a nincstelen Philip Féltram erre a halom aranyra aligha tehetett szert másképp, mint hogy valamelyik magányos barangolása alkalmával a véletlen odavezette ahhoz a kincshez, amit a nagy polgárháborúkban elesett két Féltram rejtett el.

-- Azok a cigányok talán ott bukkantak a pénzre, ahol oh találkozott velük; s ebben az esetben, minthogy a cloosteddi erdő és az egész -környék az én birtokom, az, hogy elküldték nekem, inkább az inasom szolgálatához hasonlít, mikor távozáskor kezembe adja a kalapomat és sétapálcámat, semmint ajándékozáshoz.

— Nem teszi bölcsen, Sir Bale, ha a törvényre apellál, és visszautasítja a kéretlen segítséget. Ha szívesebben megtartaná a jelzálogkölcsönét, ám legyen; de ha elfogadja a feltételeimet, úgy is jó; tudassa velem, ha eldöntötte.

Ezzel Philip Fejtram jókora kabátzsebébe csúsztatta a súlyos erszényt, és magában dünnyögve kiment a szobából.

Tizenhatodik fejezet A cloosteddi üzenet

-Jöjjön vissza, Féltram, jöjjön vissza, Philip! -- kiáltqtt utána gyorsari Sir Balé. -- Beszéljen rendesen, jó? Jöjjön, beszéljük meg egy kicsit ezt a fura ügyet; biztosan félreértette, amit mondtam, szeretnék mindent hallani erről a dologról.

.440

-- A minden sem valami sok, uram -- felelte Philip Feltram, visszatérve a szobába, amelynek az ajtaját most félig nyitva hagyta maga után. -- A cloosteddi erdőben ma találkoztam néhány emberrel, akik közül az egyik jósolni tud, és megmondta nekem a hecklestoni verseny első három futama győztesének nevét, továbbá átadta ezt az erszényt azzal, hogy kölcsönadhatok belőle önnek annyi pénzt, amennyit fel akar tenni a lovakra. Nem kérek cserébe óvadékot, és nem fogja zaklatni önt érte senki; a kölcsönzővel nem is találkozik, ha ugyan fel nem keresi.

-- Nos, ezek nem rossz feltételek -- mondta Sir Balé, s vágyakozva mosolygott az erszényre, amelyet Feltram ismét kitett az asztalra.

-- Nem rosszak bizony -- helyeselt Feltram azon az érdes, mély hangon, amelyen újabban beszélt.

-- Akkor mondja meg, melyik három ló győz a próféta szerint; szeretném hallani a nevüket.

-- Megmondom, ha kisétál velem -- felelte Feltram.

-- És itt miért nem? — kérdezte Sir Balé.

-- Itt nem jól működik a memóriám. Némely emberek némely helyeken, ha csendben vannak is, akadályózzák a gondolkozást. Jöjjön, beszélgessünk odakinn -- mondta Philip Feltram, és előrement.

Sir Balé vállat vont és követte.

Ekkorra már leszállt az este. Feltram lassan ballagott a tó felé, és Sir Balé felcsigázott érdeklődéssel követte, miközben halványan mosolygott, ahogy végignézett a magas, ösztövér alakon; szinte még a sötétben is gúny ült ki vonásaira.

Mikor Feltram odaért a tó partjára, lehajolt, és testtartásából ítélve Sir Balé úgy látta, mintha megsimogatna egy fekvő személyt, és a fülébe sugdosna. De amit ő a sekély vízben fekvő sötét figurának vélt, arról kider rült, hogy csak árnyék a másutt világosabb víztükrön; mikor máshonnan akarta megnézni, az árny elmozdult,

441

majcj, eltűnt, s csak Philip Fel tram maradt, aki ide-oda kotorta a vizet, s közben halkan mormogott valamit. Mikor a báró közelebb jött, felállt és így szólt:

—. Szeretem hallgatni a víz locsogását a fövényen és a kövek közt; a tó szája és nyelve folyton sugdos, csacsog. £z a legtisztább költészet; de hisz ön olyan romantikus, biztosan megbocsát.

Feltram szemöldöke haragos ráncba futott, cinikusan mosolygott,'és volt valami a hangjában, ami szinte sér. tette a gunyoros bárót. De ha kevésbé lett volna kíváncsi, azt hiszem, akkor sem árulta volna el a lelkét marcangoló érzést, mert egy különös, gyűlöletes, titokteljes hatás fokozatosán tekintélyt kölcsönzött szemében Feltramnek, s ez olykor bosszantotta, máskor meg ijesztette a bárót. ' — Nem szabad elmondania — kezdte Feltram, közelebb húzódva hozzá az esthomályban. -- A titok csak akkor lesz az öné, ha ezt megígéri.

-- Persze hogy megígérem -- mondta Sir Balé. -- Ha hinnék benne, csak nem képzeli, hogy lennék akkora szamár, hogy kifecsegjem, ha meg nem hiqnék, aligha fáradnék vele.

Feltram Jehajolt, összeszorítot^ markát belemerítette a vízbe, felemelte, és azt mondta: -- Tartsa a kezét. . . a markát. .. így. Elosztom a vizet> ez a jel -- egy rész önnek, egy nekem. -- Aztán félrebillentette kezét, és a felé vizet Sir Balé markába örítötte, aki csak mosolygott, de némi nyugtalanság is vegyült gunyoros hangulatába.

-- Most pedig ígéri-e, hogy megtartja az összes titkot, ami a jósra és a megtalálóra vonatkozik, akárki legyen is az?

-- ígérem -- felelte Sir Balé.

-- Akkor tegye azt, amit én -- folytatta Feltram. Kiöntötte a vizét a földre, Vizes ujjaival megérintette homlokát és keblét, aztán ujjaival átkulcsólta Sir Balé kezét, és azt mondta: — Most már a kezesem.

442

Sir Bale nevetett. -- Ez az a játék, amit gyerekkorunkban „nagymuftinak" neveztünk, ugye?

-- Pontosan, és nem is jelent semmit — felelte Feltram --, csak épp egyszer majd emlékezteti a fogadalomra. Most pedig halljuk a neveket. Ne szóljon semmit, hallgasson -- különben megtörheti a gondolatot.Az első futam győztese Óbor, a másodiké Sólyom, a harmadiké Villám.

Mielőtt kimondta volna a neveket, néhány másodpercig lehunyt szemmel, csendben állt, mintha keresgélné a gondolatokat, a szavakat; aztán erőtlenül, fojtott hangon szólalt meg, mindkét kezét'felemelte egy kissé, és ujjait széttárta, a sötétben mozgó ember tapogatózó mozdulataival. Ilyen különös módon, lassan, erőtlenül, hatalmas sóhajtozással és alig hallható nyögéssel adta át az üzenetet, s utána elnémult. Úgy látszott, szinte félig sincs ébren; kivehetetlenül motyogott és sóhajtozott. Azt hihette volna a szemlélő, hogy Feltram kimerült és szenved, mint akinek elérkezett az utolsó órája, és megadja magát a halálnak.

Végül kinyitotta szemét, körülnézett, kissé zavaros és bágyadt tekintettel, majd mély sóhajtozással leült egy nagy sziklára a tó partján, s újra meg újra mélyet sóhajtott. Szinte azt lehetett hinni, megint a vízbefúláshoz volt közel.

Aztán felállt, újra körülnézett álmatagon, sóhajtott, mint aki kimerült a fáradságtól, és nem szólt egy szót se.

Sir Balé sem beszélt, amíg kissé több reményt nem látott arra, hogy választ kap. Mikor elérkezett ez az idő, így szólt: -Jobban örültem volna, ha a győzteseinek névsora kissé kevésbé hangzik hihetetlenül; egyikük sem esélyes.

-- Annál jobb önnek, akkora arányban köthet fogadást rájuk, amekkorát óhajt. Igyekezzen nyakon csípni a szerencséjét; kedden áll a rajthoz Óbor -- mondta Feltram.

443

— Ha pénzt akar a fogadáshoz, a bankára vagyok íme a bank.

Megérintette keblét, ahová az erszényt tette, majd sarkon fordult, és sietve távozott.

Sir Balé utánanézett, míg el nem tűnt a sötétben. Sokféle feltevés keringett a fejében. Megtébolyodott Feltrám, vágy csak szélhámoskodik ? Vagy tényleg olyan bolond, hogy elhitte holmi cigány jóslatát? Hát a pénzt, ami Sir Balé számára a legnagyobb rejtély volt az egész ügyben, csak nem azoktól a jómódú pásztorkodó hegyi emberektől vette kölcsön, az öreg Trebeckéktől, akik, a báró úgy tudta, kedvelik Philipet? Feltevése szerint Feltrám a maga számára kérte kölcsön a pénzt, mivel, ahogy Sir Balé önteltségében elképzelte, élt benne némi titkolt tisztelet iránta, a kölcsönt gazdájának szánta, és kiagyalta, hogy értesüléseit a báró meggazdagodásának szolgálatába állítja, így aztán, semmiféle veszedelmet nem látva, s engedve a kísértésnek, Sir Balé elhatározta, hogy él az erszény adta lehetőséggel, de a maga ítélőképességére hagyatkozva teszi meg a lovakat.

Tizehegy óra körül Feltrám bejelentés nélkül, még kalappál a-fején, beállított Sir Balé könyvtárába, leült az asztal szemközti oldalára, és egy darabig komoran nézett a báró szemébe.

-- Szüksége lesz az erszényre? -- kérdezte végül.

-- Természetesen; egy erszényre mindig szükség van -- felelte energikusan Sir Balé.

-- De a feltétel az, hogy mind a három lovat megteszi, amit mondtam. Fogadhat rájuk kis vagy nagy pénzzel, ahogy tetszik, de az. összeg nem lehet kevesebb, mint az erszényben levő minden száz font után legalább öt. Ez a feltétéi, amit ha mégsért, igencsak magára haragít bizonyos hagy hatalmú embereket, s ennek érezni fogja a következményeit. Elfogadja tehát a feltételt?

— Természetesen; öt fontot százanként -- hogyne, és hány száz vari benne?

444

— Három.

-- Hát, egy szerencsés fickó nyerhet valamit háromszáz fonttal; de azért ez nem sok.

-- Éppen elég, ha helyesen használja fel.

-- Háromszáz font -- ismételte a báró, ahogy kiürítette az erszényt, amit Fel tram az imént újra letett az asztalra; aztán elmélyült érdeklődéssel vizsgálgatva az aranyakat, huszonötös halmokba rakta őket. Meg is köszönte volna tán Feltramnek, de többet gondolt az aranyakra, mint mogorva adományozójukra.

-- Igen -- mondta végül, miután még egyszer megszámlálta --, azt hiszem, pontosan háromszáz. Tehát, mint mondja, háromszor ötöt -- összesen tizenötöt kell feltennem belőle. Rettentő kár, hogy ilyen különös lovakat kell megjátszanom, mint amiket említett; de gondolom, kénytelen vagyok meghozni ezt az áldozatot.

-- Ha nem teszi meg őket, megbánja -- felelte hidegen Feltram, azzal otthagyta.

„Víg cimbora a pénz a zsebben", tartja a régi közmondás, és Sir Balé valóban jobb hangulatra derült, ahogy visszarakta az aranyakat az erszénybe.

Rég volt már, mikor utoljára járt versenypályán vagy más szórakozóhelyen. Most újra megmutatkozhat a f^jtája előtt, s nem kell félnie, hogy a büszkeségét megalázzák ; és megint belekóstolhat a turf magával ragadó izgalmába.

„Ki tudja, hogyan üt ki ez a kis kaland? -- gondolta. -- Ideje, hogy forduljon a szerencse. Az elmúlt nyáron Németországban, elmúlt télen Franciaországban, a fene megette, úgyis hagytam elég adósságot. Ideje, hogy nyerjek egy kicsit."

Sir Balé elég sokáig hagyta, hogy a magányos és elégedetlen élet nemtörődömsége észrevétlenül elhatalmasodjék rajta. Nem lett volna helyes, ha Hecklestonban mindjártelsőre a hanyagságnak ezeket a jeleit tanúsítja, amelyeket könnyen a szegénység nyomainak lehet nézni.

445

Ezért teljes felszerelését gondosan rendbe hozták, és a következő hétfőn, mikor inasa kíséretében ellovagolt Hécklestonba, ahol a Szaracénfőhöz címzett fogadóban szándékozott megszállni a másnap kezdődő versenyek idejére, olyan elegánsan feszített, ahogy akkoriban egy főnemesnek dukált.

Tizenhetedik fejezet A versenyen -- Óbor, Sólyom és Villám

Amint a báró Golden Friars felé lovagolt, mert arra vitt el az útja, a kora reggeli derengésben, mikor az éjjeli köd még épp csak felszállóban volt, azzal a reménnyel nézett vissza Mardykesra, hogy hamarosan kiszabadul a gyűlölt börtönből, és visszatér a kontinentális élethez, amelyet úgy élvezett. Látta az öreg épület tetőéleit és szögleiéit, amint rájuk ragyognak a játékos napsugarak, a fenséges, vén fákat, meg túloldalt a sötétlő dombokat, amelyek hátukat fordították keletnek, végignézett a Feltram-szakadék erdős, meredek oldalán, s a fény, kellemes kontrasztként a mélylila dombok előtt, megtört az elmosódó messzeségben. A tavon látta azt a fehér foltot, mely Feltram csónakjának vitorláját jelezte, s most épp félútonjárt Mardykes és Cloostedd erdős partja között.

-- Megint ugyanabban sántikál -- gondolta Sir Balé. -- Nem csodálnám. Ugyanakkora szerencsét is kívánok neki. Igen, a cloosteddi erdőbe tart. Remélem, találkozik á cigányaival, Trebeckékkel, vagy bárki legyen is az.

S. mikor egy pillanatra belenyilallt a megalázó érzés, hogy lekötelezettje lett ilyen embereknek, így vigasztalta magát: -- Ki tudja? Sok fickó fog Hecklestonban szép summákat zsebre vágni, laposabb erszényből, mint ez. Akkor majd könnyű lesz visszafizetni.

446

Átlovagolt Golden Friarsen. Néhány nézelődő, aki nem szívelte a bárót, hangosan ámuldozott pompás megjelenésén, remélte, hogy ki is van fizetve minden, és annak a feltevésnek adott hangot, hogy Sir Balé bizonyára háztűznézőbe megy. Egészében véve azonban, bárójuknak a szokásosnái-választékosabb külseje helyesléssel találkozott, és a városi közvélemény kedvező változásnak ítélte.

Másnap reggel a báró már a hecklestoni versenypályán volt. Felújította a régi ismeretségeket, és igyekezett minél jobban megkedveltetni magát -- ami egyesekben kíváncsiságot, sőt érdeklődést keltett. A hintók ablaka, a fokotok és kalapkák mellől Sir Balé egyenest a fogadókhoz sietett, akik már komolyabb dolgokban mélyedtek el.

Hogyan fogadott? Nem szegte meg a szavát: Óborra, Sólyomra és Villámra tett. Meg kell vallani azonban, hogy egy shillinggel sem többet, mint az egyenként öt aranyat, amire kötelezettséget vállalt. Óbor esélye negyven volt az egyhez, Villámé hatvan, Sólyomé meg ötven.

-- Szép kis lovakat választottam! - kiáltott fel bosszúsan a báró. -- Mintha olyan gyakran jutnék pénzhez, hogy nyugodtan kiszórhatnám az ablakon!

A báró ingerülten hányta-vetette magában a dolgot. Feltram utasítását szemtelenségnek, a pénzt pedig a magáénak tartotta.

Lássuk most már, telt-e vagy ürült a báró zsebe a versenyen.

A hét elmúltával eléggé mogorván fordított hátat a hecklestoni pályának, és vette útját Golden Friars felé.

Dühöngött a szerencséjére, és egyáltalán nem volt megelégedve magával; pedig nyert valamit. A verseny bizony különösen alakult. A három fő futamban sorra elhullottak a favoritok: az egyik baleset miatt, a másik technikai hiba folytán, a harmadik nyílt küzdelemben.

447

És milyen lovak nyertek? Pontosan azok, amelyeket a , jövendőmondó" megjósolt.

No és mi lapult ezek után Sir Balé erszényében, mikor ősei lakához közeledett, ahol igen elkelt volna már pár ezer font? Pontosan hatszázhetvenöt aranyat nyert, és ha száz fontot tett volna öt helyett mind a három lóra, tizenöt és félezer aranyra rúgott volna a nyeresége.

Ezért aztán az olyan ember elégedetlenségével szállt le a nyeregből kastélya kapujánál, aki közel tizenötezer fontot vésztett. Feltram a lépcsőn állt, és szárazon nevetett.

-- Min nevet? -- kérdezte Sir Balé élesen.

-- Nyert, ugye?

— Igen, nyertem valami semmiséget.

-- Azokkal a lovakkal, amiket mondtam?

-- Nos, igen; történetesen úgy hozta a véletlen. Feltram újra felnevetett, aztán elfordult.

Sir Balé harapós kedvében volt, amikor belépett a Mardykés kastélyba. Sokkal rosszabb hangulatban érezte magát, mint mielőtt Hecklestonba indult. Ám a történtek egy hétig tartó latolgatása után feltűnt neki, hogy Feltram nem hozta^zóba többet á dolgot. Ez kétségkívül különös volt. Nem emlegette a visszafizetést, pedig ő most több száz forithoz jutott a kölcsön révén; és minden várakozással ellentétben az a három ló győzött, amelyeket az ismeretlen jós megjelölt. Ki lehet az a cigány? Érdemes volna elhozathi Mardykesbe, táborhelyet adni a családjának a vadaskertben, megkaphatnák a szárnyast is, amit el tudnak fogni, és időnként egy-egy disznót vagy birkát. Hisz ez a látnok felér a bölcsek kövével, s egy évad leforgása alatt vagyont kereshetne Sir Baleriek! Ha ő nem, valaki majd biztosan magához veszi.

így hát ráunt arra, hogy Feltramtől várja a kezdeményezést, s egy szép napon ő pendítette meg a témát. Ekkor mái" két-három napja nem látta Philipet, s most a mardykesi erdőben pillantotta meg ösztövér alakját,

448

amint egy kis halmon állt a vastag fák között, botra támaszkodva, amelyet gyakran vitt magával erdei kirándulásaira.

-- Feltram! -- kiáltott neki Sir Balé.

Philip megfordult, és odaintette. Sir Balé morgott valamit, de követte a hívást.

--

-- Azért hívtam ide, mert innen ma szokatlanul tisztán láthatja a Feltram-szakadék nyílását, és egy facsoportot, amelytől odatalálhat ahhoz az emberhez, aki nem megy ki a fejéből.

-- Ki mondta, hogy nem megy ki a fejemből? -kérdezte mérgesen a báró, mert úgy érezte magát, mint akit rajtacsíptek egy gyarlóságon, és ezt zokon vette.

-„Én mondom, mert tudom, és ön is tudja. Látja azt a különálló facsoportot a mélyedésben? Köztük van baloldalt egy vén tölgy. A kérgébe hatalmas H és F betűt véstek; olyan nasrvot és mélyet, hogy a tölgy kérge- , nek rücskös barázdái sem tüntették el, pedig a vésés nagyon régi, és az idő széthúzta. Ha odaáll e nagy fa törzse elé, háttal a betűknek, éppen belelát a Feltramszakadékba vagy szurdokba, amely északra nyílik, a nagy és sűrű cloosteddi erdő felé. Nos, azután hogy talál rá a jövendőmondónkra?

-- Épp ezt szeretném tudni -- felelte Sir Balé --, mert azt persze nem hihetem, hogy varázsló, de vagy a legszerencsésebb húzást tette, amiről valaha hallottam, vagy rendkívüli forrásból tájékozódik. De akárhogyan áll is a dolog, szerintem csodálatos fickó, szeretném látni és beszélni vele; s talán megállapodhatnánk ketten. Nagyon szívesen kötnék vele egyezséget arról, hogy továbbra is adjon nekem tanácsot minden efféle ügyben.

-- Azt hiszem, hajlandó lesz találkozni önnel; de különös elgondolásai vannak, és nagyon konok. Ide nem jön el, önnek kell elmennie hozzá, és csak az ő kívánsága szerint közelítheti meg, egyébként esetleg nem talál rá. Ezekkel a feltételekkel szívesen látja.

449

Sir Bale felnevetett.

-- Tudja, milyen sokat ér, és maga akarja megszabni a feltételeket. No de nincs ebben semmi tisztességtelen, és én nem is láto'm vitathatónak. Hogyan találhatok rá?

-'Álljön oda háttal a tölgyfába vésett betűk elé, ahogy mondtam. Akkor egyenesen előrenézve láthat egy régi druida oltárkövet. Vegye szemügyre, és valamelyik részén biztosan talál egy feketés foltot, akkorát, mint egy emberfej. Ha a tölgyfának háttal áll, ez a folt, amely napról napra változtatja helyét, megadja a vonalat, amelyet követnie kell az erdőn át, hogy rábukkanjon. Válasszon ki gondosan olyan fákat és tárgyakat, amelyek útbaigazítják; és ahol az erdő már sűrűsödik, nagyon igyekezzen tartani az eredeti irányt. Akkor biztosan rátalál.

— Velem jön, Fel tram. Egyedül még eltévedek ebben a vadonban, és valószínűleg sohasem találok rá -- mondta Sir Balé --, pedig ugyancsak szeretném látni.

— Ha ketten találkozni akarnak, bosszantó, ha nem sikerül. Elmehetek önnel egy darabon, elkísérhetem az erdőben, amíg fel nem tűnik itt-ott az a kis virág, amelyik mindenütt kinő azoknak az embereknek a lába nyomán; de ha meglátom a jelet, el kell búcsúznunk. Először is átviszém a tavon.

— Jupiterre, azt már nem! — vágta rá gyorsan Sir Balé.

-- De ó így akarja -- válaszolta Philip Fel tram.

-- Furcsa előérzetem van ezzel a tóval kapcsolatban; ez az egyetlen gyerekség,-ami megmaradt bennem. A dajkák tehetnek róla, a sok régi história és intelem; gondolni se tudok rá. Ügy erezném, hogy kihívom vele a gonoszt. Tudom, hogy tiszta badarság, de különös lények vagyunk, Feltram. Csak lóháton mehetek oda.

-- De ha a tavat megkerüli, huszonöt mérföld is megvan az út, ráadásul mindezek után ő még nem is lenne

450

hajlandó találkozni önnel. Tudja, milyen sokat ér, és ragaszkodik a kívánságához -- felelte Feltram. — A nap hamarosan lenyugszik. Látja azt az elszáradt ágat, amely ujjak gyanánt áll ki a vízből a Snakes sziget közelében? Mikor azoknak a hegye vörösbe játszik, a nap még három percig él.

-- Ez olyan csoda, amit nem láthatok; nagyon messze van.

-- Igen, a tó sok jelet ad: de s/em is kell hozzá, hogy észrevegye -- így Feltram.

-- Az bizony -- felelte a báró --, méghozzá jobb, mint a legtöbb emberé. Én tehát lóhátom megyek, és ezúttal a magam választotta úton látogatom meg.

-- Akkor nem találja meg; pedig várja a pénzét. Kár volna felbosszantani.

-- Önnek adta kölcsön -- vetette ellen Sir Balé.

-- Igen.

-- Akkor pedig önnek is illik megkeresni őt, és visszafizetni -- erősködött Sir Balé.

-- Talán igen; de ő várja önt; és ha nem megy, még megsértődhet, akkor aztán nem hall róla többet.

-- Megpróbáljuk. Mikor tud elmenni hozzá? Jövő héten Langtonban lesznek versenyek. Szívesen kiprób_tálnám újra a szerencsémet. Mit szól hozzá? Elmehetne, kifizethetné az adósságot, és megkérdezhetné tőle ugyanazt, amit a múltkor -- melyik lóval nyernek? Az egész megye ott lesz; rengeteg pénz cserél majd gazdát.

-- Megpróbálom -- mondta Feltram.

-- Mikor megy?

-- Holnap.

-- Fura gondolatom támadt, Feltram: ön csakugyan segít letörleszteni azt az átkozott jelzálogkölcsönt.

És Sir Balé, legalább egy gesztus erejéig, szívélyesen rátette a kezét Feltram inas karjára, mire amaz hidegen így felelt:

-- Én'is azt hiszem -- aztán leballagott a kis halomról, és szó nélkül távozott.

Tizennyolcadik fejezet Végre a tavon

Másnap Philip Feltram átkelt a tavon, és Sir Balé, aki a csónak láttán rögtön megsejtette az útirányát, nem csekély érdeklődéssel figyelte a haladását, míg ki nem kötött, és a vitorlája le nem kókadt a Feltram-szakadék melletti egyszerű kógáthál. Elégedetten látta, hogy Philip csakugyan elment, és felkeresi a „beavatott embert", hogy tippeket kérjen tőié a következő versenyre.

Mikor Feltram este hazatért, s még később, amikor belépett Sír Balé könyvtárszobájába, Mardykes ura magának sem vallotta volna be, milyen örömmel látja viszont, és milyen kíváncsian várja a híreit.

Philip Feltram nem tett úgy, mintha nem látná a báró arcán a várakozást, és minden teketória nélkül sietett is kielégíteni a kíváncsiságát.

-- Ma á cloósteddi erdőben jártam, jóformán egész nap -- és dúlva-fúlvá leltein az öregurat. Nem kínált itallal, és semmi szívélyességet nem tanúsított. Nagyon mérgelődött, amiért ön nem volt hajlandó átkelni a tavon, és személyesen beszélni vele. Elvette a pénzt, amit küldött neki, rhégolvasta és zsebre vágta, aztán bizony eléggé kémény szavakkal illette önt, de végül lecsillapítottam, és szóra bírtam.

-- És mit mondott?

-- Azt, hogy a mardykesi birtok egy Feltram kezére fog kerülni.

-- Mondhatott volna valószínűbbet is -- vélekedett fanyarul Sir Balé. — Mondott még valamit?

— Igen. Azt mondta, hogy a langtoni versenyt Ezüstharang nyeri.

-- Más hevek?

-- Semmi több.

-- Ezüstharang. . . No, ez nem olyan vad tipp, mint

452

a legutóbbi. Ezüstharang eléggé előkelő helyen áll a favoritok között. Sokan fogadják a győzelmét. A mezőny nagy részénél jóval esélyesebbnek tartják. Szívesen fogadnék én is Ezüstharangra.

Az igazság az, hogy eszébe sem jutott más lóra fogadni, mióta meghallotta a jövendőmondó jóslatát. Elhatározta, hogy ezúttal nem játszik félszívvel. Nagy nyerésre megy.

A versenypályán tele volt lendülettel és önbizalommal. Nem aggódott az eredmény miatt. Nagy összegben fogadott. A mardykesi birtok jókora része még terheletlen volt, Sir Balé pedig régi és jó névnek számított a megyében. Könnyen talált érdeklődőt, és csakhamar feltett vagy húszezer fontot a győztesnek várt lóra -- ilyen a fokozódó szenvedély heve --, és hétezret nyerhetett rajta.

De nem nyert. Elvesztette a húszezer fontját.

Ezzel pedig közvetlen veszélybe került a mardykesi birtok. Sir Balé kábultan tért haza, miután nyakra-főre osztogatta a kötelezvényeket, váltókat.

Feltram -- akárcsak előző, örömtelibb hazatérése alkalmával -- a Mardykes kastély lépcsőjén állt a késő délutáni nap fényében, mely már hosszú árnyékot vetett kelet felé, a tó sötét tükrére. Feltram most is nevetve fogadta a bárót.

Sir Balé túlságosan le volt törve, hogysem úgy megorroljon érte, ahogyan kevésbé elkeseredett hangulatában tette volna.

Szilaj pillantást vetett Feltramre, és leszállt a lóról.

— Múltkor nem bízott benne, most meg ő nem bízott önben. Megdühödött és rászedte.

-- Nem ő az oka. Mindenképpen arra az átkozott dögre fogadtam volna -- felelte Sir Bale a fogát csikorgatva. -- Micsoda varázslót fedezett föl nekem! De egy dologban talán nem tévedett. Ha akadna most egy elég gazdag

453

Feltram, megszerezhetné a birtokot — de nincs. Mind koldus. Ennyit az ön varázslójáról.

— Még kárpótolhatja önt ezért, ha ön is kárpótolja őt.

— Öt?! Miért, mit tehet még a hitvány csaló? Fene belé, hisz rajtam már semmi sem segít.

— Ne beszéljen így — mondta Feltram. — Legyen tisztelettudó. Kedvében kell járni az öregúrnak. Rendbe hozza ő majd a dolgot. Ha kedve tartja, könnyen megbékél. Miért ne menne el hozzá úgy, ahogy ő kívánja? Hallom, a tönk szélére került. Menjen el hozzá, és béküljön ki vele.

-- Béküljekki! Ugyan kivel? Egy olyan jóssal, aki nem is sejti, mit hoz a jövő? Mit törjem én még magam miatta?

— Senki sem szereti, se öreg, se fiatal, ha kutyába se veszik. Miért nem fogadta el a hóbortját? Nem hajlandó másképp találkozni önnel, csak ha az ő kívánsága szerint megy el hozzá.

-- Ha erre vár, ítéletnapig várhat. Nem óhajtok vízre szállni ezen a tavon. . . átkelni pedig egyszerűen nem vagyok hajlandó —jelentette ki Sir Balé.

Hamarosan azonban záporozni kezdtek a kínzó emlékeztetők, a báró rádöbbent, hogy birtokának maradványai is megcsonkulhatnak, és eltökéltsége megingott.

-- Hallja-e, Feltram, mit számíthat az neki, ha körbelovagolom a cloosteddi erdőt, ahelyett, hogy átkelnék a tavon?

Feltram komoran mosolygott, és így felelt:

-- Én nem tudom. Hát ön?

— Én sem. . . dehogy tudom; azonkívül, miféle vakmerőség az egy efféle fickótól, hogy utasításokat merészel adni nekem! És nem is tud jósolni -- valóban úgy véli, úgy hiszi, Feltram; hogy tud?

— Nem hiszem — tudom. Azt is tudom, hogy szántszándékkal vezette félre. Megbünteti azokat, akik nem tart-

454

jak tiszteletben a kívánságát; és az oka gyakran egész világos -- de nem rosszindulat. Látja, most arra kényszeríti "Önt, hogy keresse fel, és ha megteszi, azt hiszem, átsegíti a nehézségeken. Megígérte.

-- Ön tehát találkozott vele azóta?

-- Tegnap. Most kétségtelenül kényszeríti önt, de'segíteni akar.

-- Ha segíteni akar rajtam, jól tudja, hogy inkább bankárra, mint látnokra van szükségem. Hónom alá nyúlhatna, mint a múltkor, Adjon kölcsön.

-- Nem fog elzárkózni. Ha pártfogásába vesz valakit, kirántja a csávából.

-- A rindermere-i verseny -- ott magamhoz térhetnék. De addig még majd egy hónap van; addig mit csináljon a magamfajta ember?

-- Mindenki a maga dolgát tudja a legjobban. Én nem vagyok olyan, mint ön -- felelte zordan Feltram.

Sir Balé helyzete tovább romlott, mert néhány hitelezője bizony szorongatta. Valósággal vakrémület fogta el, mert a földnek akkoriban nem volt ára, következésképp többet kellett eladnia.

-- Csak azt mondhatom nekik, hogy földet adok el. Ez meg nem megy máról holnapra. Annyit adok el, amennyivel kétszer kifizethetem őket. Úriemberek tudnak várni, amíg valaki pénzzé teszi a földjét. Fene beléjük! a véremet akarják, hogy nem hagynak békén öt percig?

A vége az lett, hogy egy hét sem telt bele, Sir Balé közölte Feltrammel, kész csónakba szállni, ha már az a fickó ehhez ragaszkodik; és azt sem bánja, ha vízbe fúl.

Gyönyörű őszi nap volt. Minden ragyogott a lágy napsütésben, arányló fodrok ráncolták a tó.sötétkék tükrét, s a kellemes fényben kőszirt és orom, meg ritkás liget fátyolos tisztasággal bontakozott ki az elmosódó távolból a dombokon.

457

Sir Bale gyengélkedett, és előző este üzent Dr. Torveyért, de az orvos épp egyik betegénél volt. Reggel pedig mar későn topparit be. Sir Balé épp kilépett a kastélyból, és csak az udvaron váltottak néhány szót, .mert a báró nem akart visszamenni.

— Nos — mondta rövid vizsgálat után a doktor --, önnek ágyban lenne a helye, csak ennyit mondhatok. Felelőtlenség így kóborolnia. A pulzusa száztíz, de ha most átkel a tavon, és Cloosteddben akar barangolni, félre fog beszélni, mire hazaér.

Sir Balé erre mentegetőzve mondta -- mintha az élete többet érne a doktornak, mint neki —, hogy óvakodni fog a kifáradástól, a levegő majd jót tesz neki, és egyébként is mindenképpen mennie kell; ezzel váltak el.

Sir Balé helyet foglalt Feltram mellett a csónakban, fölhúzták a vitorlát, és a csónak nekidőlve a Golden Friars felől fújdogáló szellőnek, kifutott a Mardykes kastély alatti kőgáttól, s kezdetét vette az eseménydús utazás.

,

Tizenkilencedik fejezet Jel a kőlapon

A vitorlát leeresztették, a csónak odasimult a kőlépcsőhöz, Feltram partra ugrott, és alaposan odakötözte a csónakot a vén vaskarikához. A báró követte a partra. Végül is vízre szállt hát, és nem fulladt bele. Most körülnézett, mintha álmot látna. Gyerekkora óta nem járt erre. Nem sajnálkozott, nem érzékenyült el, nem furdalta a lelkiismeret; csak furcsán felelevenedtek a régmúlt érzések és képzetek, s az azóta eltelt hosszú időfolyam hirtelen elapadt.

A kis mélyedés, ahol állt, a három galagonyabokor jobb kéz felől, a gyepes part minden kis gödre és halma,

458

a zuzmós szikla minden szöglete és repedése egy pillanat alatt élesen felelevenedett emlékezetében.

—~A fivérével órákig szoktunk horgászni arról a partsávról, ahol a szeder nő. Az a szederbokor egy hüvelyket sem nőtt azóta, egyetlen levele sem változott meg; botunkat leszúrtuk a földbe, szedegettük a fekete szedret, és egy-két nap alatt lekopasztottuk a bokrot; néha erre járt az intéző; megjelölték a kivágandó fákat, mi még itt lestük, amíg keresztül-kasul csatangolnak az erdőben és fejszével megjelölik a kidöntésre ítélt fákat. Nem tudom, megvan-e még az a rozzant, öreg csónak. Gondolom, összetört vagy elkorhadt; mióta hazajöttünk, nem láttam. Azt mondják, régente nyolc mérföld hosszan terült el itt az erdő, a tő partjától észak felé, és tele volt szarvassal, tartottak hozzá erdészt, tiszttartót, vadőrt, miegymást. A fivére később Indiába vagy a gyarmatokra ment; él-e még azóta?

-- Nem érdekel.

-- Ez mindenesetre jóindulatra vall'; de tud-e róla?

-- Nemén; és különben is mit számít? Ha él, bizonyára nyögi ő is az átkot, arca verítékével keresi meg a kenyerét; ha pedig meghalt, porrá vált, vagy ami még rosszabb, rothad és ennek megfelelően bűzlik.

Sir Balé ránézett, mert alig egy-két évvel ezelőtt Philip még a szánalmas sóvárgás könnyeit sírta a fivéréért. Fel tram sötét tekintettel nézett vissza rá, és hideg gúnykacajt hallatott.

-- Gondolom, tréfál -jegyezte meg Sir Balé.

-- Nem én; ez az igazság. Őri is ezt mondaná, ha őszinte lenne. Ha él, maradjon ott, ahol van, ha pedig meghalt, semmit se óhajtok belőle, se testét, se lelkét. Hallja ezt a hangot?

-- Mintha szél sóhajtana az erdőben?

-- Igen.

-- Pedig nem fúj a szél. Alig mozdul egy levél.

-- Csakugyan -felelte Feltram. -Jöjjön.

459

Azzal nekivágott a keskeny szurdok szelíd lankájának, ahol sok-sok kő kandikált ki a gyep alól, és a sűrű páfrány meg rekettye zilált, vad jelleget kölcsönzött a tájnak; a háttérben pedig, ahol a szurdok beleveszett egy távoli kanyarba, sziklás, erdős hegyoldal látszott.

Bandukoltak némán fölfelé, egymás mellett ama szabálytalan facsoport felé, amit Feltram megmutatott a mardykesi oldalról.

Ahogy közelebb értek, a facsoport ritkásabbnak tűnt; egyik-másik fa nagyobb volt, mint a távolból vélték. Továbbhaladva, bal kéz felől, a szélesedő völgyben, fenségesen feltárult előttük a cloosteddi erdő; magányosan álló fák, facsoportok tarkították a völgy lejtőit: a fák egyre vastagodtak, ahogy a lejtő lassan ereszkedett a széles lapály felé, mely helyenként majd három mérföld szélesre tágult, s ezen térült el Cloostedd nemes erdeje, mély most fenségesen pihent a mozdulatlan levegőben, s már aranyra, vörösre festették az ősz mélabús színei.

A következőkben csodás dolgokat fogok elbeszélni, ám ezek Sir Balé Mardykes furcsamód összefüggő beszámolóján alapulnak. Az a körülmény viszont, hogy a báró érzékei lázasan fel voltak ajzva, és agya ebben a helyzetben nem működött teljesen beszámíthatóan, való igaz, s a szkeptikusoknak ezt joguk van úgy forgatni, ahogy kedvük tartja.

Közéledésük felriasztott egy hatalmas, arapapagáj hoz hasonló madarát: hirtelen lebucskázott valamelyik fáról, és fürgén eliramlott a földön az erdő menedéket nyújtó sűrűje felé, a kis csermely partján röpdösve és szökdécselve, mely az erdőből előbújva bekanyarog a szurdokba, s amelynek mentén haladva Sir Balé és Philip Feltram felkapaszkodott a tó mellékéről.

A madár tovább csapkodott, mintha egyik szárnya sérült volna, ugrált, szökdellt és repdesett teljes erejéből, de a gyep közelében maradt, s közben fülsértőén rikácsolt.

460

-- Ez csak az öreg Mrs. Amerald madara lehet, amelyik egy hete tűnt el -- vélekedett Sir Balé, amint megállt és utánanézett. -- Nem arapapagáj ?

-- Nem -- felelte Feltram --, csak szürkepapagáj; de vannak itt, a cloosteddi erdőben különösebb madarak is. Őseim összegyűjtöttek mindenfélét, ami megmarad nálunk, és nagy gonddal igyekeztek biztosítani nekik a megszokott élelmet és fészket, míg hozzá nem edződtek az itteni körülményekhez -- így kerültek ide.

— Jupiterre, ezt a titkot érdemes tudnom —jelentette ki Sir Balé. -Hisz ez valóságos kuriózum. Micsoda kövér jószág volt ez a madár! A színe meg zöld, sötétbíbor és sárga, de a feje fehér -- gondolom a korától; és az a törött csőre! förtelmes egy állat! bár a tollazata gyönyörű : az arapapagáj meg keselyű keveréké.

Sir Balé ékelődve beszélt, de a madarász élcelődésével; e szenvedélynek fiatalkorában hódolt; s egy pillanatra most is elfeledkezett gondjairól és szokatlan kirándulásának céljáról.

Egy szempillantás múlva karcsúbb, könnyedebb, hófehér madár röppent fel ugyanarról az ágról és az erdő felé szállt.

-- Azt hiszem, kánya, de a teste mintha hosszabb lenne, ugye? -- állt meg és nézett ismét a madár után'Sir Balé.

-- Talán idegen kánya -- vélte Feltram.

Közben egész idő alatt egy szajkó ugrált a közelükben, a néptelen tájhoz szokott madár szelídségével. Vékony szárnya fölött kíváncsian sandított a látogatókra, közben itt is, ott is bólogatott, felcsípett valamit, és így ugrándozva körbe-körbe járta őket. Aztán felröppent, és megült egy vén tölgyfa lombjában, amelynek mély labirintusából a többi madár már elszállt; onnét aztán lerepült, és rászállt a hatalmas druida sziklára, mely óriás asztallapként feküdt besüllyedt kőtámasztékain a tölgy kígyószerűén tekergő gyökerei előtt.

461

A madár most ezen a kőlapon ugrált elégedetten, mint valami színpadon, ahol igen jól mulatott, majd pillanatnyi habozás után elrugaszkodott, és ugyanarra szállt fel, mint a többi madár, s kisvártatva el is tűnt a bal kéz felé eső erdő sűrűjében.

-- íme a fa -- mondta Fel tram.

-- Emlékszem rá jól! Roppant törzsére, meg a bevésett jelekre is, de sose láttam betűnek. Hát igen, H és F

-- milyen furcsa, sose vettem volna észre. Olyan nagy és helyenként olyari furcsán el van húzva, másutt meg benőtte a kéreg, a moha is belepte; nem csodálom, hogy á kéreg természetes repedezéseinek, töréseinek néztem

-- mondta Sir Balé.

-- Nem -- mondta kurtán Fel tram.

Sir Balé észrevette, hogy mióta elindultak felfelé a partról, Feltrám hangulata elkomorult. Vonásai élesebbek, zordabbak, vadabbak lettek, s arckifejezését sokasodó árnyak sötétítették gonoszra.

Az erdő magánya és fensége, társa ábrázatának és viselkedésének ellenszenves komorsága némi szorongássál érintetté meg Sir Bálé szívét; egy darabig némán álltak egymás mellett, pillantásukat az erdei tisztások felé fordítva; nézték a völgy sima pázsitján a sok nemes fa, villás nyír és tövises cserje fantasztikus csoportozatait.

-- Most tehát éppen a betűk között áll. Fordítsa tekintetét a kőre -- mondta hirtelen Feltrám. Mély, mogorva hangja szinte megijesztette a bárót.

Izgalom és szorongás remegett benne, úgy érezte magát, mint aki csatába indul, s ez az érzés illett Feltrám sápadt, komor homlokához, s láthatóan megváltozott viselkedéséhez.

-- Nézze égy darabig merően a követ, aztán mondja meg, Ját-e rajta egy fekete foltot, akkorát, mint a keze

-- utasította Feltrám.

Sir Bale most már nem színlelt fölényes hitetlenséget;

462

képzelete működni kezdett, s különös kíváncsiság támadt benne a kísérlet iránt.

--Látja?-kérdezte Feltram.

Sir Balé türelmesen figyelt, de semmiféle jelet nem látott.

Philip Feltram arca még sötétebb és elszántabb lett, amint szemével végigpásztázta az irdatlan, vízszintes kőlap tetejét.

-- Most sem? -- kérdezte újra. Nem; a báró nem látott semmit.

Feltram láthatóan kezdett nyugtalankodni, sőt méregbejött; eltávolodott kissé, majd visszatért, aztán kétszer-háromszor megkerülte a fát, kezét összekulcsolva, végül türelmetlenül visszajött, és újból a kőlapra nézett.

Sir Balé még akkor is merően bámulta a követ,¹ és csakhamar megszólalt, összeráncolva homlokát és erősen meresztve szemét.

-- Ha!. . . igen. . . pszt! Ott van, Jupiterre!. . . várjon csak. . . igen. . . megvan; egyre tisztábban látszik.

Nem úgy tűnt, mintha árnyék hullana a kőre, inkább mintha a kő vált volna kissé áttetszővé, és közvetlenül a felszíne alatt sötétlett valami -- a báró kéznek ⁴látta --, aztán egyre sötétebb lett, mintha a felszínhez közeledne, s némi remegés után mozdulatlanná merevedett, és, Sir Balé úgy látta, az erdő felé mutat.

-- Olyan mint egy kéz... -- szólalt meg a báró. Jupiterre, az is! s egyik ujja az erdő felé mutat!

-- Ne törődjön az ujjával, csak az elmosódó fekete foltot figyelje, s onnan, ahol áll, vegye azt a pontot irányjelzőnek az erdő felé. Szemeljen ki egy fát vagy más ismertetőjelet irányadónak, ott lépjen be az erdőbe, és kövesse azt a vonalat lehetőleg pontosan, amíg kis virágok közé nem ér, amelyeknek a levele hasonlít a madársóskára, hosszú száruk és piros viráguk van, de akkorák csak, mint egy csepp; ilyet másutt még nem

láthatott; menjen arra, amerre a legsűrűbben nő, és rá fog találni.

A báró Feltram tanácsa nyomán kiválasztott egy furcsán nőtt fát -- egy mélabús kőrist, melynek egyik hatalmas ágát villám sújtotta, s a csonka ág csupaszon meredt az égnek, fehér ujjaival mintegy hívogatóan integetve az erdő felé, és mutatva az utat. . .

'- Megvan -jelentette ki a báró. Jöjjön, Feltram, kísérjen el egy darabon.

Feltram nem válaszolt, csak lassan nemet intett, majd megfordult és elballagott, otthagyva Sir Bale-t, hogy egyedül vágjon neki a kalandnak.

A különös hang, melyet az imént az erdő sűrűjéből hallottak, akárha vihar morajlása vagy távoli kohó dübörgése lenne, most már elült. Egyetlen madár sem ugrált a gyepen, nem csattogott a lombok között. Egyetlen teremtett lény sem mutatkozott sehol — sohasem volt még tökéletesebb a nyugalom és nyomasztóbb a csend.

Nevetséges lett volna, ha a báró enged a vonakodásnak, mely lelkében birokra kelt szándékával. Feltram leereszkedett a lankán, és a cserjés sűrűje már eltakarta á szem elől. Ily magányosan, és szívében újfajta kíváncsisággal indult el Sir Balé kalandos útjára.

Huszadik fejezet A kísértetek erdeje

Sir Balé Mardykes egyenesen haladt, árkon-bokron keresztül, a dimbes-dombos talajon a villámsújtotta kőrisfa felé, s amint közeledett hozzá, elüszkösödött ága egyre gigantikusabbah nyújtózott az égre, s az erdő szinte megnyúlt, amerre mutatott.

Elhaladt mellette, s néhány perc múlva szem elől is tévesztette; mént' tovább egyenesen az erdő sűrűsödő

. '

464

i homályába. Vigyázva tartotta az irányt, pontosan úgy, ahogy Feltram meghagyta. Időnként meg-megállt és körülnézett.

Gyerekkorában sohasem hatolt be ilyen mélyen az erdőbe; tiltották tőle, nehogy eltévedjen a rengetegben, s ott lepje meg az éjszaka. Gyakran hallotta, hogy kísértetek járnak benne, s egy gyereket már ez is eléggé elriaszt. Ezért volt most olyan újszerű minden, ezért állt meg a báró minduntalan, és nézett széjjel. Imitt-amott hosszú nyiladékot látott, éppolyan elhagyatottat, mrnt ahol állt, s a nyiladékban messzibb távlatok sejlettek fel a fák magas törzsei között, már alig kivehetően az ünnepélyes félhomályban. Egyetlen virágot sem látott, csak olykor egy-egy erdei szellőrózsát, vagy ritkán egy csöppnyi bokor madársóskát.

Most már terebélyesebb tölgyek is fel-feltünedeztek, majd egyre sűrűbben nőttek a többi fa között, végül az erdő egyetlen nagy tölgyessé vált, amibe nem tolakodott be más, kevésbé nemes fafajta. Roppant törzseik, akár a vaskos oszlopok, s egy kripta komor boltíveként tárták szét súlyos ágaikat.

Amint Sir Balé e nemes fák árnyékában lépkedett, váratlanul megpillantott egy különös kis virágot, amely magányosan bólogatott az egyik irdatlan tölgy görcsös gyökerénél.

Lehajolt érte, s abban a pillanatban, amikor leszakította, feje fölött egy nagy madár röppent föl a lombok közül, élesen rikácsolva, súlyos szárnycsapásokkal. A báró úgy vélte, a rikoltás hasonlított a nagy arapapagájéhoz, melynek esetlen repülését az imént megfigyelte.

A virág különös volt -- hajszálvékony szára piciny csengettyűt tartott, ami vércseppre hasonlított, és szüntelenül remegett. A báró továbbment, kezében a virággal, s csakhamar egy újabbra bukkant, nemsokára talált megint egyet, aztán jobbra-balra, most már csoportok- ₍ bán tünedeztek fel, míg végül az egész komor dombol-

465

dalt ellepték e folyton reszkető kis csengettyűk; s egyre sűrűbben nőttek, ahogy Sir Balé leereszkedett egy szelíd lej tőn annak akis cser melynek a partjára, amely átszelve az erdőt, belefolyík a tóba. A madár rikoltása után, niely az imént lepte meg, az erdei patak halk csobogása törte meg az erdő mély csendjét. A patak halk zümmögésébe ekkor nyers emberi hang vegyült, mely időnként egy-egy szót kiáltott, ám értelmüket Sir Balé még nem tudta kivenni; aztán, amint továbbment, egy különös figurát pillantott meg. A füvön ült; terebélyes termete, hosszú, lógó orra volt, ábrázata rezes színben vöröslött. Anna királynő korabeli palackzöld bársonykabátot viselt, sötétvörös mellénnyel, mindkettőt dús, de már fénytelen aranyhímzés borította; térdnadrágot hordott, tömzsi, vaskos lábán nagy csatos cipőt és selyemharisnyát. Az ágrólszakadt vén fickónak vállig érő rizsporos parókája volt; mindkét kezében kockavető dobozt tartott, a bal kezével játszott a jobb ellen, s minden dobást rekedt, károgó hangon kurjantott el.

Fekete disznószemét ráemelte Sir Bale-re, odaordított neki, és nevén szólítva, magához invitálta, aztán egyik dobozát felé nyújtotta, és helyet mutatott neki a gyepen.

Sir Bálé tüstént, megéítette, hogy ez az ő embere; cigány, varázsló, vagy nevezze, aminek akarja, de ezért jött el ide az erdőbe. Kíváncsiság, undor és félelem sajátos elegye kavargott a báró lelkében, ahogy a furcsa szerzethez közeledett. Feltette magában, hogy teljesíti az öreg valamennyi kívánságát, és ezúttal jókedvre igyekszik hangölni.

Sir Balé tehát a felszólításnak engedelmeskedve leült, átvette az egyik dobozt, és három-három kockával elkezdődött a játék. A rezes ábrázatú vénember menet közben elmagyarázta a dobások értékét, sűrű szitkozódással s káromkodással fűszerezvén szavait; ha pedig elégedetlen , volt a dolaásával, olyan bősz képet vágott, hogy Mar-

466

dykes ura szinte attól tartott, mindjárt kardot ránt az öreg, és ledöfi.

Miután így eljátszottak egy darabig, s az aranyak hol ide, hol oda vándoroltak, pontosabban odavetették egymásnak a köztük levő gyepágyon vagy inkább mohán keresztül, mely zöld posztó gyanánt szolgált, az öreg elfordult, és a válla fölött odabömbölt neki:

— Igyál! — azzal fölemelt egy jókora serleget, amelyet Sir Balé eddig észre sem vett, és odanyújtotta a bárónak; majd maga is kezébe vett egyet, és feltartotta. Ekkor előlépett valahonnan egy igen magas, sovány öregember; fehér libéria és rizsporos paróka volt rajta, húllaszerű ábrázata hosszú, hegyes orrban csúcsosodott ki. Mindkét kezében egy-egy fiaskót hozott. Sir Balé elnézte az idomtalan vénembert a húsos orrával, rizsporos fejével, meg a magára aggatott palackzöld, arany és bíborszín gúnyával, aztán mellette az ösztövér inast, a hegyes csőrével, tetőtől talpig fehérben, és akaratlanul is eszébe jutott a nagy, öreg papagáj, meg a hosszú testű, karcsú kánya. Nemcsak a színeiket látta viszont a két vénségen, de mintha még a madarak jellemét és viselkedését is magukra öltötték volna.

A vaskos vénember nem sokat adott az illendőségre, előbb a maga serlegét tartotta oda a lakájnak, csak azután került sor a Sir Bale-ére. '

Jókora serleg volt, lehetett vagy félpintes. Az ital, amelyeta lakáj beletöltött, opálos színben játszott; piros és aranyszín gyűrűk indultak a közepéről kifelé, s a peremétől befelé is, állandóan keresztezve egymást, szép, fodrozódó csipkemintában.

-- Arra iszom, hogy legközelebb több szerencséd legyen -- mondta az öregember, magasba emelte a serleget, s fél szemével sokatmondóan hunyorítva, hozzátette: -- Tudod, mire gondolok.

Sir Balé ajkához emelte az italt. Bor? Akármi lett légyen is, sohasem ízlelt még ilyen felséges nedűt. Fené-

'467

kig ürítette a serleget, majd letette maga mellé a gyepre, s amirit újból a vén kockázóra tekintett, megpillantott mellette, a ííivön ülve egy kecses alakú fiatal nőt. Mély gyászba volt öltözve, fekete csuklyát vetett hanyagul a fejére, és fekete álarcot viselt, olyat, amilyet maszkabálön Szokás. Kivillanó nyaka és álla szép fehér bőrről tanúskodott, alakja és egész lénye olyan bájt sugárzott, hogy a báró gyönyörűszép teremtést gyanított a fekete maszk mögött.A leány könnyedén nekidőlt a zöldbearanyba öltözött pocakos férfinak, karját a nyaka köré fonta, keskeny fehér keze a vállára simult.

-- HóhŐ! KiS Geaiette-em -- harsogta érdes hangján a vénember --, ideje lassan, hogy hazakeveredjünk! Nos tehát, Bálé Mardykes, ezúttal semmi kifogásom ellened; átkeltél á tavon, játszottál velem, nyertél és vesztettél, víg cimboraként ürítettél velem poharat; most már ismerjük egymást, s az ismeretségünk tartósnak ígérkezik. Most elengedlek, és majd újra eljössz, ha hívlak. De előbb tudni szeretnéd, ugye, melyik ló nyeri jövő hónapban a rindermére-i versenyt. Súgd meg nekem, leányzó, én meg továbbadom.

A lány ajka erre a fekete álarc mögött odakúszott az öregember füléhez, és belesúgott.

-- Bizony, úgy lesz! -- bőmből te a vénség, és csikorgatta a fogát. -- Szivárvány győz, de most hordd el az irhád sürgősen az erdőből, különben rád eresztem a fekete kutyáimat, hahaha! s azok könnyen lehúznak! El!

Ez utóbbi parancsát olyan vasvilla pillantással, s hatalmas öklének olyan szilaj rázásával kísérte, hogy Sir Balé csak sietős meghajlással búcsúzott az egész csoporttor, aztán fejébe nyomta a kalapját, és sebbel-lobbal elindult házafélé. Ám a fülsértő hang utánarecsegett:

-- Erre is szükséged lesz, te ostoba; fogd el! -- Azzal robogva utánaeredt égy alaposan megtömött, nagy, piszkos bőriszák, elzötyögött mellette kis kerekén, s megállt pontosan a lába előtt.

468

Sir Bale fölvette és súlyosnak találta.

Mikor megfordult, hogy köszönetet mondjon, a két alak már távolodott; a káromkodó vén zsivány a palackzöld gúnyájában ugyancsak csetlett-botlott, mégis meglepően gyorsan haladt, zötyögve, támolyogva, a feketébe öltözött karcsú hölgy pedig mellette suhant az erdő mélyén.

Sir Bale-en különös borzongás futott végig. Magányosan, szapora léptekkel tartott hazafelé terhével, s egy óra múltán oda is ért arra a helyre, ahonnan elindult az erdőbe; mikor elhaladt a druida kőlap és a hatalmas tölgy mellett, letekintett a jobb kézre eső nyiladékon, és a tó partján megpillantotta Philip Feltramet, aki a csónak orránál állt.

Huszonegyedik fejezet Rindermere

Feltram zordnak és izgatottnak látszott, amikor Sir Balé odament hozzá, és megállt annál a lapos kőnél, amely mellé csónakjuk ki volt kötve.

-- Megtalálta? -- kérdezte Feltram.

-- Meg.

-- A feketébe öltözött hölgy is ott volt? Ott.

-Játszott az öreggel? -Játszottam.

-- És mi az a kezében?

-- Egy zacskó valami, gondolom, pénz; elég súlyos; úgy hajította utánam. Mindjárt megnézzük, de most induljunk.

-- Megkínálta a borával? -- kérdezte Feltram, és sötéten nézett a báróra, pedig a szeme nevetett.

469

-- Igen, és persze meg is ittam; a kedvében akartam járni.

-: Persze.

Odafelé enyhe szellő kapott a vitorlájukba, s vitte át a csónakot a tavon; estére azonban elült a szél; ernyedten csüggőtt a vitorla, s ráadásul esteledett.

'- Evezőt nekem; át tudjuk húzni egy jő óra alatt -- szólt Sir Bálé'-, csak induljunk már. .. Beszállt a csónakba, leült, a sűlyos bőriszákot lábához rakta, és megmarkolta az egyik evezőt. Feltram meglazította a kötelet, és betaszítottá á csónakot; majd ő is helyetfoglált, és minden további szó nélkül nekifeküdtek együtt az evezőknek; úgy tíz perc múlva már jócskán maguk mögött hagyták a cloosteddi partot.

A bőriszák nagy volt ahhoz, hogy rejtegetni lehessen, C Feltram meg amúgy is tudott az alkuról, így Sir Bale-nek nem kellett titkolóznia. Az iszák ócska volt és koszos, á nyakát bőrszíj szorította össze, s mintha egykor vörös pecsétviasszal zárták volna le, a darabjai még rá voltak ragadva.

Sir Balé kinyitotta és látta, hogy tele van arannyal.

—Az áldóját! -- kiáltott fel örvendezve, mert féligmeddig arra gyanakodott, hogy tréfát űztek a reményeivel -; Jupiterre, hisz ez arany, méghozzá egy rakás! . _% Feltramét látszólag hidegen hagyta a dolog. Mogorván, álmosan könyökölt á térdére, s mintha egészen máshol járt volna az esze. Sir Balé már nem bírta leküzdeni a vágyat, hogy azon melegében számba ne vegye a kincsét. Megolvasta a padon: kétezer aranyát számlált.

Ez á művelet beletelt némi időbe, s mikor visszarakta az aranyat az iszákbá, és a nyakát újra lekötötte, Feltram hirtelen felocsúdott, és élesen rászólt:

-Jöjjön, fogja meg az evezőt, ha nem akar itt éjszakázni a tavon; láthatja, hamarosan szél kerekedik Golden Friars felől! g,,

Villámló pillantást vetett a Mardykes kastély és a

„•? 470

ív

.''-.'

:m M

Snakes sziget felé, aztán belefeküdt az evezőbe; a báró pedig, aki most semmitől sem vonakodott, követte a példáját.

''••

Lassú munka volt az evezés, mert a csónakot nem gyorsjáratú járműnek szánták, s mire útjuk feléhez értek, a nap lement, és félhomály meg a napnyugta mélabús pírja ereszkedett a tóra és a dombokra.

<

-- Ah, itt á szellő Golden Friars felől szólalt meg Fel tram. -- Most már érdemes felhúzni a vitorlát. Ha nem fél a szellemektől meg a Snakes szigettől, nekünk különösen kedvező, hogy onnan fúj. Ha Mardykes felől fújna, keményen bele kellene feküdnünk az evezőkbe, hogy hazahúzzuk ezt a teknőt. -- Azzal felvonta a vitorlát, és kezébe vette a kormányrudat, a csónak pedig az erősödő szélben lassan siklott a távoli Mardykes kastély felé.

.

Felkelt a hold, a partra köd ereszkedett, s a dombok úgy magaslottak előttük, mint megannyi lepelbe burkolózó óriás; Sir Bale a csónak párkányára támaszkodva, fülében a víz locsogásának, bugyborékolásának elmosódó hangjával, a kalandra gondolt, mely most már szinte álomnak tűnt -- hihetetlen lett volna, ha nem lapul ott a lába előtt a súlyos iszák.

".

Ahogy elhúztak a Snakes sziget mellett, egy kis pára-' gomoly szegődött melléjük, és Sir Bale-nek úgy rémlett, valahányszor a csónak közelébe sodródott, az oldala lemerült, mintha valami a vízbe nyomná; Fel tram pedig kinyújtotta a kezét, mintegy elhessentve magától, s a páragomoly engedelmeskedett is mozdulatának, de újra meg újra visszatért, s megismétlődött az egész.

Három hét múlva történt, hogy Sir Balé, ágyában felülve, nagyon sápadtan és halványan, félrecsúszott selyem hálósipkájával a fején, kinyújtotta sovány kezét az ágytakarón a doktornak, aki a pulzusát számlálta,

471

s az elsötétített szobában elmesélte Dr. Torveynak ama nap csodáit. A doktor kézelte lázas állapotában, amely nyomban a cloosteddi kiruccanás után lépett fel.

— No de, kedves uram, Jupiterre, csak nem hiszi komolyan, hogy ez á fantazmagória valóbari megtörtént? kérdezte a doktor az ágy mellett ülve, és jót kacagott az elbeszélésen.

-- Kénytélen vagyok elhinni, mivel szakasztott úgy észleltem, mint bármi inas, valóban megtörtént dolgot.

— Ugyan, ugyan, jó uram, ez nem magyarázat -- mi sem természetesebb. Az efféle hagymázas képzelődés igén gyakran á roham előjele; az ember először fantáziái, s csak azután jön rá, hogy beteg. \

— De akkor hogy magyarázza a zacskó aranyat?

-- Valaki kölcsönadta. Jó lesz, ha kikérdezi majd róla Feltramet; mert amikor velem beszélt, úgy tűnt, hogy teljeseri tisztában van az eredetével, és csöppet sem találta rendkívülinek a dolgot. Olyan ez, mint á halászok meséje arról á kézről, ami behúzta Feltramet a vízbe, akkor éjszaka, mikor kis híj ári a tóba fulladt. Pedig mindenki láthatja könnyen, mi történt. Természetesen a saját keze tükröződött a vízben a villám éles fényénél. Ha már kimozdulhat egy kicsit a szobából, és erőre kap, egykettőre el is felejti ezeket az álmokat.

-- Meglehet.. . -- felelte Sir Balé.

Ne higgyék, hogy a báró híven előadott mindent, amit emlékezetében őrzött e különös látomásról, ha ugyan az-volt. Megválogatta az eseményeket, az egész kalandnak véletlenjelleget adott, a pénzt pedig, amit az öreg utánadobott, öt aranyat tartalmazó erszénynek mondta, és egy szóval sem említette a közelgő versenyekre vonatkozó jóslatot.

A derék Dr. Torvey ennélfogva azt a hírt adta tovább, hogy Sir Balé emlékezetében megragadt néhány illúzió a lázálmábóL •

Ám ha illúzió volt is, a nagyon friss és pontosan megfi-

472

gyeit események élességével vésődött be a báró emlékezetébe. El tökélt szándéka volt, hogy elmegy a rinderrriere-i versefryre, s merészen felteszi az egész pénzt Szivárványra. Örömmel hallotta, hogy nem sok esélyt adnak neki.

Lezajlott a verseny. Az egyik benevezett lovat visszaléptették, a másik kitört, a harmadiknak a lovasa elvesztette egyik sarkantyúját és három félpennyst, így másfél unciával alatta maradt az alsó súlyhatárnak, a negyedik leütötte a rindernessi temető melletti akadályt, és úgy látták, nem a jobb, hanem a bal lábával verte, tehát rossz irányba futott. Mindennek az lett a vége, hogy Szivárvány győzött, és nem is tudnám megmondani, mennyit nyert rajta Sir Balé. Mindenesetre akkora összeget, amivel súlyos adósságot fizethetett ki, és ügyei sokkal kedvezőbb állapotba kerültek.

Ettől fogva Sir Balé tollasodott. Cloosteddet nem kereste fel többé, de Feltram továbbra is gyakran átkelt az elhagyatott partra, és úgy beszélik, minden alkalommal üzeneteket hozott neki, s a bárónak ez volt az iránytűje a legközelebbi fogadásnál. Annyi bizonyos, hogy a szerencse sohasem hagyta cserben. Adósságait kifizette, és mintha megszűnt volna a kontinentális élet utáni vágyakozása is. Beérte a Mardykes kastéllyal, még költött is rá, és jóllehet, soha többé nem szottyant kedve, hogy átkeljen a tavon, mintha a tájat is megkedvelte volna.

Némely tekintetben viszont ugyanazt a furcsa, emberkerülő életet folytatta, mint addig. Senkit sem hívott a kastélyba. Zárkózott, tartózkodó magatartást tanúsított mindenki iránt. A szomszédai kinevették és nem szívelték, s ha véletlenül összeakadtak valahol a báróval, fölöttébb kellemetlen embernek találták; féltek maróan gunyoros modorától, és még kevésbé szenvedhették miatta.

Különös dolgokat rebesgettek otthoni ügyei felől. Azt beszélték, hogy Philip Feltrammel való régi viszonya a visszájára fordult: a báró olyan szeppent, mint egy

473

egórfce, és most már Feltram az úr a házban. Azt is híresztdték, hogy egyik vasárnap este, mikor Mrs. Julapér a lelkészéknél volt teán, nagy titokzatosan és feltétlen titoktartást kérve elmesélte a derék tiszteletesnének, hogys Sir Balé egy szefnernyivel sem érzi magát jobban frissért szerzett vagyonával, nyomott a kedélye, fél FeltramöSi, Ue ebben többé-kevésbé az egész háznép osztozik vele; elmondta továbbá, hogy Feltram vagy félkegyelmű vágy még rosszabb, a kastély hátborzongató, ráadásul furcsa emberek lakják,-és bizony ő nagyon örülne valami változásnak.

A derék Mrs. Bedel aztán elmondta mindezt barátnőjének, Mrs. Torveyhak, végül egész Golden Friars tudott már mindenről, sőt jóval többről is, méghozzá hihetetlenül jrövid idő alatt.

A városban a legkülönbözőbb mendemondák keringtek, amelyek Sir Bale-nek a turfori aratott sikereit bizonyos rejtélyes mesterkedéssel hozták összefüggésbe, amely a cloösteddi erdőben folyik. Philip Feltram csak nevetett, mikor a mendemondák a fülébe jutottak - kivált, amikor azt hallotta, hogy valami természetfölötti lény egy degeszre tömött erszény t kölcsönzött a bárónak.

-Ne meséljen ilyeneket Dr. Torveynak, uram mondta aztán a bárónak élkomorulva --, ő a legnagyobb fecsegő a városban-. Az öreg Trebeck gazda adta kölcsön a pénzt, aki mindannyiunkat kifizethetne a mellényzsebéből, ha kedve szottyan. Jóindulatból adta, de azért kezességet is kért. Én vagyok az egyik kezese, nem sokat érő ugyan, és ön kötelezettségét vállalt a kétezer aranyért, amit elhozott tőle. Különös, hogy nem emlékszik arra a tiszteletre méltó és kedves öreg gazdára, akivel olyan hosszasan elbeszélgetett aznap. Az unokája, aki nagy reményekét táplál á Trebeck végrendeletét illetően, tréner Lord Varney istállójában, s időnként vannak tippjei, ön onnan .kapj a az információit.

474

Jupiterre, akkor nyilván meghibbantam kissé, ennyi az egész -- mondta Sir Balé mosolyogva, és vállat vont.

Phílip Fel tram álmatagon lézengett a kastélyban, és mindig úgy tett, ahogy kedve tartotta. A lelkében történt változás egyre világosabban kibontakozott. Tekintete sötét és komor volt, olykor még rosszindulatú is. Mintha gonosz szándék megszállottja volna, mely egy pillanatra sem hagyja nyugodni.

Lábra kapott aztán a jó öreg középkori babona is, miszerint a báró eladta lelkét a Sátánnak. Ezt persze csak egészen halkan suttogták, hiszen a bárónak .volt azért tekintélye a városban.

Egyik este, úgy alkonyat után, amikor Sir Balé elköltötte vacsoráját, és az ablaknál ült, Fel tram szálas alakját pillantotta meg, amint sötét póznaként áll a tó partján. Kellemetlen érzés, majd nyugtalanság fogta el. Felállt, és két pohár brandyvel lelkierőt töltve magába, lesétált a tó partjára, és odament Feltramhez.

-- Amint lepillantottam az imént az ablakból -- kezdte az alkoholból merített bátorsággal --, és láttam, hogy itt áll, mint holmi jelzőoszlop, tudja-e, mi jutott eszembe?

Feltram ránézett, de nem szólt semmit.

-- Az jutott eszembe, hogy asszonyt hozok a házhoz -- folytatta a báró.

Feltram bólintott. A bejelentés a legcsekélyebb hatást sem tette rá.

-- Mi az ördögért akar mindenáron ingerelni? Nem tud rendesen viselkedni -- úgy értem, ahogy szokott? Nem élek itt tovább egyedül önnel. Feleséget hozok a házhoz, hallja? Jóravaló, istenfélő asszonyt, aki naponta kétszer, reggel és este térdre parancsol majd minden férfit, nőt és gyereket a háznál, vasárnap meg háromszor is. Mit szól hozzá? ,

Igen; meg fog nősülni -- felelte Feltram nyugodt határozottsággal, ami megdermesztette Sir Bale-t, mert

475

6 még korántsem szánta el magát végleg a kétségbeesett lépésre.

Feltram lassan elballagott mellőle, s a társalgás ezzel véget ért.

Ugyanezen idő tájt furcsa dolog történt. Élt nem messze Carlisle-tól egy Feltram család a birtokán — csak á megyei geriealógusok tudnák kimutatni, minő rokoni kapcsölatbafi álltak a kihalt cloosteddi famíliával. A történet idején három női sarj képviselte a családot. Híres szépségek voltak -- a maguk idején a megye színe-virága.

Az egyik Sir Olivér Hawórth-höz ment nőül, akinek a családja igen tekintélyesnek számított akkoriban. Sir Olivérnek lovagi rangja volt, visszautasította a báróságot,-és 'azt beszélték, főnemesi rangra áhítozik. A másik nővér Sir William Walsínghammel, egy jómódú báróval lépett frigyre; a harmadik és legfiatalabb, Miss Janet még hajadon volt, és odahaza élt a Cloudesly kastélyban, nagynénje, Lady Harbottle társaságában, aki méltóságteljes gardédámként vigyázott rá.

Mármost úgy esett sora, hogy Sir Bale-nek valami elintéznivalója akadt Carlisle-ban, és ismervén az öreg Lady Harbottle-t, tiszteletét tette a Cloudesly kastélyban; s noha immáron á negyvenötödik esztendejét taposta, életében először esett komoly szerélembe.

Miss Janet rendkívül csinos volt -- szőke szépség, piros cseresznyéajakkal és nagy kék szemmel, ha pedig beszélt Vagy mosolygott, az arca tele lett bájos gödröcskékkel. Különös volt, de talán nem á természet rendje ellen való, hogy egy javakorabeli, s a világtól mégcsömörlött férfi végülis épp Janet kisasszony varázsa alá került.

No és mit mondjunk az ifjú hölgy furcsa vonzalmáról? Senki sem tudta elképzelni, miért tetszett meg neki a báró. Tiszta hóbort volt. A családja ellenezte, bizalmasai, öreg dadája szintén -- de semmi sem használt; s

476

a legfurcsább az volt, hogy Sir Balé nem is igyekezett különösebben megkedveltetni magát vele. E szokatlan udvarlásnak az lett a vége, hogy nőül vette Janetet; az ifjú menyecske pedig úgy jött a Mardykes kastélyba, hogy mindenkinek a kedvében akart járni, és eltökélte: ő lesz Anglia legboldogabb asszonya.

Magával vitte a kastélyba unokanővérét, Gertrude Mainyardot, aki jóval idősebb volt nála, túl járt a harmincon, sápadt, szomorú, gyengéd teremtés volt, és rendelkezett mindazzal a bájjal, ami korának sajátja.

E másik ifjú hölgynek volt egy titkos regénye. A hős a messzi Indiában tartózkodott, ő pedig beérte azzal, hogy várta bizonytalan visszatértét az életük vágyának beteljesítéséhez szükséges vagyonnal, s már rég e halovány reménybe helyezte élete egész értelmét és szívének minden szenvedélyét.

Amikor Lady Mardykes beköltözött otthonába, mint mondani szokás, új fejezetet nyitott a ház életében. A szomszédok és a vidék egész népe hajlott rá, hogy még egyszer próbát tegyen a kastéllyal. Látogatások és visszahívások követték egymást, az ifjú Lady Mardykest megszerették és csodálták. De nem is lehetett másként. Ennyiben viszont ki is merült a Mardykes kastély és_ta többi nemesi ház viszonyának javulása. Sir Balé, ilyen vagy olyan kifogással, mindig halogatta vagy elkerülte a bizalmasabb ismeretséget teremtő vendéglátást. Némelyek úgy tartották, hogy féltékeny szép, fiatal feleségére. De tartózkodását a többség a régi barátságtalansággal, bizonyos jellemhibával magyarázta, és rövid idő múltán alig lehetett már patkócsattogást és kerékzörgést hallani a Mardykes kastély széles kocsifelhajtóján.

Sir Balé kedvelte a bezárkózottságot, neje pedig „oly vakon imádta azt az utálatos vénembert", mint a környékbeli fiatal hölgyek vélekedtek, hogy szívesen lemondott a megyei társaságról férje társaságának minél zavartalanabb élvezetéért. Ugyanezen kritikus elmék örökös

477

talánya maradt, vajon „mit talál benne", ami annyira érdekli és szórakoztatja, hogy a kedvéért hajlandó „élve el temetkezni azon az isten háta mögötti helyen".

így telt el egy-két esztendő; a fiatalasszony számára boldogan -- sőt nagyon boldogan, ha nem lett volna egyetlen téma, amelyben nem tudott közös nevezőre jutni a férjével. Ez pedig Philip Fel tram volt, s a nézeteltérés eléggé furcsárí alakult.

Huszonkettedik fejezet Sir Balé megijed

A fiatalasszony első látásra megrémült Feltramtől. Nem pusztán ellenszenvet érzett, volt abban jó adag félelem is. Bár ríem sokát látta, e nyugtalanító félelem ahriyira rátelepedett, hogy sürgetni kezdte Sir Bale-t, küldje el Féltrámét a háztól; még fel is ajánlott számára egy csinos kis évjáradékot a családi birtoknak arra a részére táblázva, amely férjhezmenetele után az ő rendelkezése alá került

Volt idő, amikor Sir Balé nagyon is igyekezett megszabadulni Feltramtől. De a helyzet azóta megváltozott, és most már semmi sem bírhatta rá a bárót, hogy megváljon tőle. Először kitért felesége kívánsága elől, s nyugodt ellenállást tanúsított. De a kitartó unszolásra végül is olyan dühbe gurult, hogy az asszony megdöbbent tőle, a férfi viszont megesküdött, hogy ha tovább zaklatja emiatt, elhagyja őt is és az országot is, és többé vissza sem tér. E tökéletesen váratlan és heves kitörés megrémítette az ifjú nőt, hiszen a báró eladdig valósággal papucsférj volt. Lady Márdykes hisztériás rohamot kapott, és rettenetesen megijedt, ezért két-három napig ki sem mozdult a szobájából. Sir Balé ügyes-bajos dolgaiban felment Londonba, és több mint egy hétig távol maradt.

478

Ez volt az első kis viharfelhő, amely házasélétük derült egén feltűnt.

A k'érdést éppen ezért lezárták; ám hamarosan más dolgok is elszomorították Lady Mardykest. Sir Balé Londonból való visszatérése után történt egy eset, amely újra felidézte a kis híján összetűzést okozó témát.

Sir Bale-nek volt egy öltözőszobája, eléggé távol a hálószobáktól; a báró gyakran elüldögélt, olvasgatott, olykor dohányzóit is ott. Egyik este, amikor a kastély már elpihent, de a báró még fenn volt, hosszan és hevesen csörömpölni kezdett a hálószoba csengője. Olyan eszeveszetten kalimpált, hogy csak a legkétségbeesettebb rémület szólhatott belőle. Lady Mardykes a szobájában meghallotta, és nagy riadalommal szaladt le egy szál hálóköntösben Sir Balé szobájába. Mallard, a főkomornyik már ott állt, és igyekezett felfeszíteni a bezárt ajtót. Az épp akkor pattant fel, mikor a lady a színhelyre ért, s mindjárt be is rohant a szobába.

Sir Balé, csengőzsinórral a kezében, a legvadabb felindul tságtól remegve állt ott, mint valami kísértet; míg Philip Fel tram ajkán komor mosoly játszadozott, amint a székén ülve figyelte. A lady egy pillanatig azt hitte, Philip talán meg akarta gyilkolni a gazdáját. Nem tudta ugyanis másra vélni a jelenetet.

Ám semmi efféle nem történt, nyugtatta meg ismételten az ura, amint a hölgy a mellére borulva s a nyakát átölelve zokogott.

-- Halálom pillanatáig nem felejtem el azt az iszonyú tekintetet Feltram szemében! — mondta később unokanővérének.

Ejelenetre soha semmilyen magyarázatot nem kapott Sir Balé-tői, s nem is sejthette a halálos félelem okát, mely olyan élesen kiült férje arcára. Mindössze annyit tudott meg, hogy Feltram beszélni akart az urával, és bejelentette, hogy még az évben távozik.

-- Te bizonyára nem sajnálkozol emiatt. Pedig, ha

479

tudnál mindent, sajnálhatnád. Szállhat az átok akármerre, végül úgyis hazaszáll. így hát, drágám, ne beszéljünk róla többet; teljesült a kívánságod.

A beszélgetés során, úgy látszik, válságos pontra ért

Sir Bálé és Feltram viszonya. Ettől fogva alig váltottak

szót egymással, s ha mégis, hidegen és kurtán intézték

el, mint olyan emberekhez illik, akik jóformán idegenek

' egymásnak.

Egy szép napon Sir Balé az udvaron járva, megpillantotta Feltramet, amint a tóra néző mellvédre támaszkodik ; odament hozzá, és halkra fogott hangon megszólította.

,

-- Arra gondoltam, hogy... ha valóban tartozunk ... azaz tartozom azzal a pénzzel az öreg Trebecknek, ideje, hogy fizessek neki. Rosszul voltam, és nem is egészen magamnál azon a délutánon, de szerencsésen ütött ki a dolog, s most vissza kell fizetnem az adósságot. Nem szeretném, ha egyszer csak előkerülne egy váltó, súlyos kamatokkal tetézve.

— Ajándéknak szánta az öreg fickó. Gazdagabb az önnél. Ki akarta rántani a családot a csávából. Azt hiszem, össze is .tépte már a váltót, és semmi esetre sem akarja behajtani a pénzt.

-- Serikinek sincs joga ráerőszakolni a pénzét másra -- felélte erre Sir Balé. -- Egy szóval sem kértem tőle. Amellett Ön is tudja, hogy nem voltam teljesen magamnál, .és az egész dolgot más színben látom, mint ön; szerintem az egész merő fantazmagória; bár ön szerint az öreg volt ott.

-- Mindenki felelős a szándékaiért, és amit tudomása szerint cselekszik -jelentette ki cinikusan Feltram.

-- Nos, eszerint éri felelős vagyok azért, hogy alkut kötöttem azzal a vén bűnös kockázóval, akit tudomásom szerint láttam -- nemde ? De akkor is az öreg Trebecknek kell fizetnem, rriert a pénz az övé volt. Beszélne vele?

-- Tekintsen le oda. Az öreg Trebeck épp most lép

480

ki a partra; a Sárkányölő Szent Györgyben száll meg, mert holnap reggel ér a gulyája a Golden Friars-i vásárra. Beszélhet vele személyesen.

Ezzel Fel tram eltávozott, Sir Bale-re bízva, hogy szóba hozza a dolgot a Cloostedd Fellsbe való jómódú gazdának.

Széles lépcsősor vezet az udvarról a kőgátig; Sir Balé leereszkedett rajta, és megszólította a tiszteletre méltó öreg gazdát. Meginvitálta ebédre a kastélyba, de Trebecknek sietős volt a dolga. Meg akart nézni egypár marhát, az úton nem messze egy póni várta, hogy Golden Friarsbe vigye; mielőbb nyeregbe kellett szállnia. Amikor meghallotta, miről kíván beszélni vele a báró, szúrósan a szemébe nézett, aztán mégrázta a fejét, harsányan hahotázott, majd így szólt: -- Nálam ugyan nincs teneked semmiféle váltód, földi.

-- Tudom én, hogy áll a helyzet, és Philip Fel tram is tudja.

-- Nos?

-- Nos, vissza kell adnom a pénzt.

Az öreg újra nevetett egyet, és azt tanácsolta, várjon a báró a dologgal, amíg majd ő szól neki. Sir Balé erősködött, de az öreg ékelődve elutasította; és minél ingerültebb lett a báró, annál szélesebb kedve kerekedett az öregnek, végül felkapott bozontos pónijára, és még akkor is hahotázva, könnyű lépésben elügetett Golden Friarsbe; mikor pedig megérkezett, és betért a Sárkányölő Szent Györgybe, nevetéstől pukkadozva kérdezte Richárd Turnbulltól, látott-e már olyan embert, aki nem fogadja el a felajánlott pénzt, vagy aki olyannak akar fizetni, akinek nem is tartozik; aztán arról érdeklődött, hogy a Mardykes kastély urának „kivan-e mind a négy kereke". Mindezzel azonban, mások szerint, csak leplezni akarta azt a tényt, hogy csakugyan kölcsönadta, vagy inkább átruházta az összeget a báróra, merő jobbágyi hűségből, mert veszedelemben forgott az ősi család; és

481

mivel ajándéknak szánta a pénzt, többet hallani sem akart róla. Nem tudom, igaz-e ez vagy sem, csak annyit tudok, hogy az emberek rebesgettek ilyesmit, s egyesek így, mások úgy magyarázták.

.Miként a hernyó sápad és színt vált, mikor bebábozódni készül, Feltramben is különös változás zajlott le. Még hallgatagabb és mogorvább lett, izgatottnak látszott, s mintha titkos harag emésztené. Gyakran kószált az erdőben, a Mardykes fölött meredező hegyoldalon, dörmögött magában, fölvett valami korhadt gallyat, kettétörte és elhajította, aztán kemény léptekkel járkált föl és alá.

¹ Egyik este vihar kerekedett; a szél Golden Friars felől fújt. Szúróksötét éjszaka volt, csak az olykor átcikázó villámfény világította meg. A lépcső aljánál Sir Balé találkozott Feltrammel, akit már napok óta nem látott. Köpenyben, feltett kalappal állt ott. •• — Ma este Cloosteddbe megyek -- mondta Feltram --, és ha iriinden úgy sikerül, ahogy számítom, vissza se jövök többet. Mi emlékszünk mindenre, ön és én. -- Aztán biccentett és odébbállt.

-Sir Balé tudta, hogy az ő élete is fordulóponthoz érkezett. Gyengének és betegnek érezte magát, visszatért tehát a kastélyba. E mélabús éjjelen nem hajtotta álomra á.fejét.

.

Reggel hírül vette, hogy Töm Mariin, aki sokáig kinn matatott, látta, amint Feltram elköti a csónakot, s elvitorlázik a túlpart felé. Az éj oly sötét volt, hogy csak az indulást láthatta, de enyhe szellő fúj dogált, úgyhogy Feltram a vitorlával könnyűszerrel átérhetett a túloldalra.

Feltram nem jött vissza többé. A csónakot később megtalálták a qloosteddi mólóhoz kikötve.

Lady Mardykes megkönnyebbült, és egy darabig boldogabb volt, rriint valaha. Sir Bale-lel már nem így állt a helyzet; később pedig az asszony felett is beborult az ég.

482

Huszonharmadik fejezet A fekete ruhás nő

Röviddel ezután egy idegen utas tért be a Sárkányölő Szent Györgybe. Jó negyvenes férfi lehetett, a hosszas utazástól cserzett bőrrel, és éveinek számát tekintve bámulatosán jóképű. Éles szeme volt, sötétbarna hajában még egyetlen ősz szál sem látszott, barátságos mosolyánál fehér és szabályos fogsor villant elő. Tudakozódott a helybeliekről, kivált a Mardykes kastély lakóiról, s a válaszok láthatólag nagyon érdekelték. Kérdezősködött Philip Fel tram felől, és megkönnyezte, amikor meghallotta, hogy nem tartózkodik már a Mardykes kastélyban, és Trebeck meg más barátai sem tudnak híradással lenni róla.

Az idegen Richárd Turnbullhoz fordult, és csendes szobát kért tőle; végül megfogta a derék fickó kezét, s ezzel a kérdéssel állt elő:

-- Nem ismer meg, Mr. Turnbull?

-- Nem én, uram -- felelte a Sárkányölő Szent György gazdája, miután zavartan nagyot nézett --, nem mondhatnám, uram.

Ajövevény kissé szomorúan elmosolyodott, és megcsóválta fejét, aztán kurtán felkacagott, s továbbra is nagyon szívélyesen fogva a kocsmáros kezét, így folytatta: - Pedig én megismerném magát mindenhol, Mr. Turnbull, szárazon és vízen. Akár a Himaláján bukkanna fel, akár a Kanton folyón egy dzsunkán, de lehetne dervis a Szent Bölcsesség-mecsetben, akkor is felismerném régi barátomat, és megkérdezném tőle, mi hír Golden Friarsben. No én persze megváltoztam. Maga valamivel idősebb volt nálam, és ennek a ténynek egyik előnye az, hogy az ember nem változik meg annyira, mint a fiatalabbak. De sok kézilabdamérkőzést játszottam én a Szent György udvarán, Mr. Turnbull! Maga gyakran

483

fogadott rám egy korsó világos sörben; azt szokta mondogatni, a tő körül tíz mérföldes körzetben én vagyok a legjobb játékos és a legjobb dalnok. Gyakran bevitt a pult mögé még gyerekkoromban, mikor nagyobb volt az étvágyam, mint most. Akkoriban a Mardykes kastélyban laktam, és az öreg Töm Mariin csónakján jártam haza. Él-e még az öreg?

— Hogyne, él... él bizony — felelte vontatottan Turnbull, miközben újra s gondosán végigmérte az idegent, -- Nem tudóm, uram, ki légyen ön; hacsak. . . hacsak az á gyérkóc nem... William Feltram. Nahát! aki hétnyolc esztendővel fiatalabb volt Philipnél. De hát, úristen! -- Hisz.. . Jupiterre, csakugyan Willie Feltramhez , van szerencsém? De nem, az nem lehet!

-- De bizony, Mr. Turnbull, az á gyerkőc, Willie Feltram, az én vagyok, testestül-lelkestül, senki más; erre pedig, remélem, kezét ráz velem, de nem olyan kimérten, hanem ahogy Yégi barátokhoz illik.

-- De azám -- mondta a derék Richárd Turnbull, és széles mosolyra derült ábrázattaL melegen megrázta a vendége kezét; aztán jót nevettek együtt, s a fiatalabbik szeme mégtelt könnyel, olyan érzelmes, bohó ember volt.

-- És most már- mondta Williani, miután eldiskuráltak kicsit --, hogy senki sem zavar itt bennünket, szeret-

. pé'm, ha elmondanád, mi történt Philip bátyámmal? Egyik barátjától olyasmit hallottam az egészségéről, ami kimondhatatlan aggodalmat okozott.

-- Nem az egészségében volt neki a hiba, hiszen kemény legény volt mindig, szeretett jókat csatangolni a hegyen, meg evezgetni a távon; hanem mindenki azt beszélte, hogy kicsit meghibbant, megváltozott; és való igaz, azt mondják, hogy a mardykesi levegő nem tesz jót mindenkinek, például őneki sérri. De hát ez csak szóbeszéd, lehet, hogy nincs benne semmi.

: -- Igen -- felelte William --, én is azt hallottam, hogy az elméje zavarodott meg. Az Isten segéljen és oltalmaz-

484

zon mindnyájunkat. Azóta is ezen búslakodom, és ha megtudhatnám valahogyan, hogy szegény Philip jól van, én lennék a legboldogabb a világon.

Egyik este elbúcsúzott Sir Balé-tői, és átkelt a tavon. , Úgy vélték, az öreg Trebeckhez ment a hegyekbe. Az szereti a Fel tram családot meg a Mardykes kastélybelieket is, bárha ez a két família nem mindig állt valami szívélyes viszonyban egymással. De Trebeck színét se látta, és mások sem; mi történt vele, a jó ég a megmondhatója.

-- Ezt is hallottam -- mondta mély sóhajjal William. -- De reméltem, hogy mostanra már kiderült a dolog, és tudnak valami kedvezőbb hírrel is szolgálni szegény fejéről. Sokat adnék érte, ha hallanék felőle. .'. nem is tudom, mit nem adnék érte, annyira elkeserít a sorsa. Most pedig, derék öreg barátom, szólj az embereidnek, hogy kerítsenek elő egy csézát, mert föl kell mennem a Mardykes kastélyba; és mindenekelőtt egy szobát kérek, ahol átöltözhetek.

A Mardykes kastélyban egy sápadt és bájos hölgy tekintett le magányosan a kőbordás ablakból az udvarra, és a mellvédre, amelyen számos nagy kőedény állt; bennük á virágok levelét már jobbára leszaggatta és messzire sodorta a szél -- mintegy a hölgy reményeinek jelképeként. Az égbe nyúló hegyek ünnepélyes bűskomorsága és az elhagyatott tó szélfodrozta tükre csak még jobban elnehezítette a szívét.

Kocsikerék zörgésének szokatlan hangjára ocsúdott fel mélázásából.

Mielőtt a cséza odaért volna a lépcsőhöz, az ablakán kinyúlt egy kéz, szélesre tárta az ajtaját, és kiugrott belőle William Feltram.

Gertrude ekkor már a nagy előcsarnokban volt — maga sem tudta, hogyan került oda --, majd heves sikollyal és feltörő zokogással a férfi karjába omlott.

Véget ért hát a hosszú várakozás, s a csüggedés, mely

485

már szinte kétségbeesésig fokozódott. S mint akik hajótörésből menekülték meg, úgy ölelték egymást már-már elviselhetetlenül túláradó boldogságukban.

William ugyan nem valami mesebeli vagyonnal érkezett haza; csak annyit hozott, hogy éppen összeházasodhattak. Nagyon valószínű, hogy megfontoltabb emberek ezt kevésnek találták volna. De a férfi mégiscsak hazaért Angliába, a hosszú keleti tartózkodás nem tett kárt az egészségében, értelmét és energiáját pedig fejlesztette a sorssal vívott nehéz küzdélem fegyelme. Ezért arra számított, hogy valamilyen úton-módon meg tudja majd toldani a jövedelmüket, és tudta, hogy évi néhány száz font boldogabbá fogja tenni őket, mint másokat százezrek.

Öt évé váltak el egymástól Franciaországban, ahová Feltram fontos üzleti megbízásból utazott mint egy indiai cég bizalmi embere.

A finom ízlés, amely állítólag a nemes származás velejárója, a művészet szeretete, zenei és rájzkészsége véletlenül felhívta Féltramré annak a kis úti társaságnak a figyelmét, mely az öreg Lady Harbottle felügyelete alatt állt. Miss Jánet, a mostani Lady Mardykes, meghallva a Feltram nevet, egy.közös barátjuktól tudakozódott felőle, és amit hallott, csak még jobban felkeltette érdeklődését a férfi iránt. Végül ismeretség lett a dologból, amelyet William férfias és nemes természete, szórakoztató kedélye csakhamar meghitt barátsággá mélyített el.

Feltrám a maga elgondolása szerint keresett munkát, mért büszke volt, és elég jómódú is ahhoz, hogy ne engedjen semmiféle erőszakos hatásnak. Bátyja felől csak egy londoni barátjától hallott valamit, most pedig Gertrude-tól, aki szomorú, sőt riasztó hírt adott róla.

Amikor Lady Mardykes bejött, öröme nem ismert határt. Magában már eltervezte a jegyespár jövőjét: William Feltram megkapja azt a, nagy állattenyésztő gazdaságot, amely a Mardykes birtokhoz tartozott;

486

vagy, ha neki úgy jobban tetszik, bérlőként gazdálkodhat rajta, és megfelezik a jövedelmet. A lady már úgyis rég szeretett volna foglalkozni valamivel, s ez épp megfelelő dolognak látszott. A major a kastélytői alig fél mérföldre terült el.a tó partján, kényelmes ház is tartozott hozzá, kerttel, ahol a lady meg Gertrude annyit lehetnek együtt, amennyit csak akarnak; azonkívül Gertrude és a férje akár mindig a Mardykes kastélyban tartózkodhat.

Lady Mardykes oly buzgón és csengve sürgette a férfit, hogy nem volt kibúvó. A tervet nyomban az esküvő után megvalósították, s egy darabig náluk boldogabb szomszédokat nem ismert senki.

De elégedett volt-e igazán Lady Mardykes? Ment volt-e vajon attól a szívfájdalomtól, amelyről minden halandó úgy érzi, hogy egyedül benne sajog? Vágyainak netovábbja az anyaság volt, s reményeiben újra még újra csalatkoznia kellett.

Született ugyan egy aprócska, bájos gyermeke, élt két évet, aztán meghalt; és később nem foglalta el a helyét senki, hogy megtörje az üres csendet az ódon, hatalmas gyerekszobában. Ez volt a lady bánata — nagyobb, mint amit férfi ésszel felérhet.

Szomorúságának másik kútfeje pedig a következő volt. Sir Balé Mardykesban lassan megmagyarázhatalan ellenszenv fejlődött ki William Feltram iránt. Eleinte leplezte, s így csak bizonyos jelekből lehetett rá következtetni ; idővel azonban fokozódott, végül pedig a báró már nem is nagyon titkolta, hogy szívesen megszabadulna bérlőjétől. Sokféle apró kellemetlenséget eszelt ki a bosszantására; végül nyíltan közölte azt az óhaját nejével, hogy William Feltram keressen magának más fedelet.

Lady Mardykes buzgón, sőt könnyek között köhyörgött, hogy ne küldje el őket, mert jól tudta, hogy Gertrude távozásával milyen végtelenül magányos lenne a kastélyban.

Sir Balé végül fellebbentette kissé a fátylat indítékai-

487

ról. Egy régi jövendölés szerint, úgymond, birtoka valamikor egy Feltram kezére kerül. Ösztönös bizalmatlansággal viseltetik tehát a család iránt. Ez az érzés bizonyára nem véletlenül fejlődött ki benne: lehet, hogy épp ennek révén hiúsítja meg cselszövényüket és mesterkedésüket. Ügy képzelte, hogy az öreg Trebecknek is benne van a keze a dologban. Philip Feltram mondta el neki, hogy Márdykes egyszer még egy Feltram kezére kerül. Meglehet, már szövögetik is terveiket, de ő résen áll majd, nehogy elorozzák a birtokot családjától. Nem óhajtja, hogy feleségét kisemmizzék, gyermekei pedig, ha lesznek, kenyér nélkül maradjanak.

Mindez nagyon is eszelős beszédnek hangzott, ám a gondolatot Philip Feltram ültette el a báró fejében. Sir Balé féltékenységének mélyén babonás félélem lapult, amit nem szívesen vallott volna be, és maga is alig tudott meghatározni. Keserű szemrehányásokat tett magának, amiért hagyta, hogy William Feltram megtelepedjen nála.

Mindeme bosszúság közepette William Feltram komolyari fontolgatta, hogy otthagyja a majort, és másutt keres hasonló állást.

Egy szép napon, mikor egyedül barangolt a tavat szegélyező sűrű erdőben, nem messze a majortól, és épp ezt a problémát hányta-vetette magában, minduntalan feltéve a kérdést, „Itt hagyjak csapot-papot, és visszaadjam neki a haszonbérletet, ha úgy kívánja?". Egyszer csak hangot hallott közvetlen közelből:

-- Tartsd meg, te bolond! -- Tarts ki mellette, te bolond ! -- Tartsd meg, te bolond!

Közel s távol nem látott emberi lényt, nem tudta hát, honnan ered a hang; ám hirtelen egy hatalmas, zöld-bíbor-afany színű papagáj suhant a lombok közül a földre, és félig repülve, félig ugrálva, botladozva, sután, de gyorsan eltűnt Feltram szeme elől, a hangja sem hallatszott többé.

Mikor hazatért, elmesélte az esetet feleségének; s mivel a magányos életet élők és a szenvedők hajlanak a babonára, az asszony nem is nevetett á kalandon, ahogy egészségesebb kedélyállapotban bizonyára tette volna.

Mindamellett tovább latolgatták a kérdést, már csak azért is, mert egy közeli földbirtokos ugyanolyan gazdaságot kínált nyilvános árverésen bérletre, mint az övék, s alig tizenöt mérföldre attól. Gertrude, akit annál is érzékenyebben érintett Sir Balé gyűlölködése, mert szegről-végről rokona volt, teljes határozottsággal a költözés pártjára állt, és igazi női leleménnyel és állhatatossággal unszolta rá az urát. Ám egy éjjel szokatlan álmot látott, s ez lehűtötte elszántságát.

Úgy feküdt le, hogy a feje tele volt a sokat latolgatott kérdéssel. Aztán úgy rémlett neki, bár erre pontosan nem emlékezett, hogy álomba merült. Közben még egyre a költözésen töprengett, mint egész nap. Úgy tűnt, hogy ébren van, és gyertya ég a szobában, mert hazavárta az urát, aki a haworthi vásárra ment; Gertrude tisztán látta maga körül a szobát. Tikkasztóan meleg éjszaka volt, ezért az ablakot résnyire nyitva hagyta. Ekkor az ablak irányából érkező halk nesz ütötte meg fülét, s nagy álmélkodására az ablakpárkányon egy szajkót pillantott meg, amely mindjárt be is ugrott a résen.

Gertrude felült az ágyban, mert kissé megijedt a jókora madártól. Nem volt annyi lélekjelenléte, hogy elhessentse, csak bámult rá szótlanul. Az ágy lábánál egy kerevet állt, s a madár egykettőre beugrált alája. Gertrude ekkor kinyújtotta a kezét, hogy megfogja az ágy bal oldalán lógó csengőzsinórt, s közben fellebbentette a függöny t. Mögötte ámulva pillantott meg égy hölgyét; tetőtől talpig feketébe volt öltözve, fejéri régimódi csuklya. A hölgy fiatalnak és csinosnak tűnt, és kedvesen nézett Gertrude-ra, de olykor kissé összerándult a szája és a szemöldöke, ami fájdalomra vallott.

Miként történt, hogy nem ijedt meg a hölgy láttára,

489

aki f égi barátnőjeként állt az ágyánál, később nem tudta megmagyarázni. Nyájas tekintetén kívül valami más befolyás is távol tartotta tőle akkor a félelmet. A feketeruhás fiatal hölgy hófehér kezével fehér zsebkendőt szorított kebléhez.

-- Ki vágy te? -- kérdezte Gertrude.

— Rokonod vagyok, bár nem tudsz rólam; s azért jöttem, hogy közöljem veled, nem hagyhatod itt Faxwellt (így nevezték a majort) és Janetet. Ha elmégy, én veled megyek; és én félelmetes is tudok lenni. 'Elhallgatott, hátborzongató mosoly ömlött el arcán, és fölemelve a zsebkendőt, egy pillanatra feltárt keblén egy hagy sebet, amelynek mélyén Gertrude homályosan egy kígyó mozgó fejét pillantotta meg.

Erre vad, rémült sikoly hagyta el ajkát, magára rántotta a takarót, és se élő, se holt nem volt, míg komornája, a kiáltástól felriadva, be nem jött hozzá, s át nem kutatta a szobát, hogy aztán kívánsága szerint bezárja az ablakot, és tőle telhetőén megnyugtassa úrnőjét.

Meglehet, Gertrude élménye puszta lidércnyomás volt, és csak egy olyan kifejezési forma öltött benne testet, mely bizonyos lelkiállapotokban a képzelet sajátja, központi gondolat egy nehéz dilemmában, amely már régóta foglalkoztatja elménket — annyi eredménye legalábbis volt, hogy eltérítette a távozás gondolatától. Ez a kérdés így eldőlt; fennmaradt azonban a kellemetlen viszony a major bérlői és a Mardykes kastély ura között.

Lady Mardykesnak mindez nagyon fájt, jóllehet Sir Balé nem ragaszkodott hozzá, hogy szakítsa meg a kapcsolatot unokatestvérével. De Gertrude nem ment el többé a Mardykes kastélyba. Még Janet is jobbnak látta, ha Faxwellben keresi fel őt, mint hogy Gertrude megkockáztassa a találkozást a mind indulatosabb Sir Bale-lel.

Évek teltek el így. Philip Feltramről nem hallottak semmit, s a világnak ebbe a zugába valóban nem is ért él.a hír; ha nem lett volna felettébb valószínűtlen,

490

hogy a tóba veszett, és teste sohasem került felszínre, már rég arra a következtetésre jutottak volna, hogy véletlenül vagy szántszándékkal beleöíte magát.

A Mardykes kastélyra eközben komor mélabú telepedett -- nem verte fel a csendet gyermekcsacsogás, és rriár az örömteli esemény reménye is elhalt.

E csalódás kétségkívül elmélyítette Sir Balé-ben birtoka ingatagságának érzetét, s azt a beteges rögeszmét, hogy William Fel tram és az öreg Trebeck valami mesterkedéssel el akarja ragadni tőle; aminél eszelősebb gondolat, mondanom sem kell, aligha fészkelhette volna be magát a fejébe.

Más dolgokban viszont Sir Balé talpraesett és eszes volt, világosfejű és határozott üzletember, s jóllehet, megvolt ez a furcsa szeszélye, még ez sem számított annyira természetellenesnek valakinél, aki természettől fogva úgy hajlott a gyanakvásra, mint Sir Balé Mardykes.

A házasságkötésük óta eltelt immár hét esztendő alatt egyetlen gyermekük halálától eltekintve csupán egy esemény borította őket gyászba. Mégpedig az, hogy elhunyt Sir William Walsingham, Lady Mardykes nővérének férje. A hölgy ezután egy szép, ósdi özvegyi lakba költözött, Islingtonba, és elég gazdag lévén, időnként ellátogatott a Mardykes kastélyba, s ilyenkor gyakran vele tartott nővére, Lady Haworth is. Sír Olivér parlamenti képviselő volt, sokat tartózkodott Londonban, nyakig merült a politikába és a társasági életbe, s a többi dorbézoló jómadárhoz hasonlóan koronként őt is ugyancsak megsanyargatta a csúz.

Ám a különböző életkörülmények és az elszakadás mit sem változtattak a hölgyek kölcsönös szeretetén, és három nővér nem ragaszkodott még jobban egymáshoz, mint ők.

Boldog volt-e Lady Mardykes az urával? Az ilyen finom lelkű gyengéd asszony boldog hitvese lett volna

491

bármely férfinak, aki nem kimondottan vadállat. Felteszem, hogy Sir Bale-ben is akadt valami érték. Neje mindenesetre őszinte vonzalommal csüggött rajta. Csodálta bölcsességét, félte hajlíthatatlan akaratát, s valósággal bálványozta. Ilyen irigylésre méltó helyzetet minden bizonnyal csak nem lebecsülhetően kellemes tulajdonságokkal ékes féi-fi vívhat ki. Egy szó mint száz: a hölgy, mint á szomszédok elnézően mondogatták, to-vábbra is bele volt habarodva, s a rajongás az idővel csak fokozódott.

Huszonnegyedik fejezet •Egy régi festmény

Sir Balé -- aki sokak emlékezete szerint víg kedélyű, társasági ember, hogy ne mondjuk, duhaj volt valaha -- csakugyan nagyon begubózott. Valami nyomta a lelkét, és bízvást merem állítani, hogy a legcsekélyebb kézzelfogható bizonyíték birtokában Golden Friars derék pletykafészkei megfellebbezhetetlenül kijelentették volna, hogy Sir Balé meggyilkolta Philip Féltramet, s most a lelkiismeret-furdalás férge rág a szívén.

A kastély urának borús kedélye még szolganépének homlokát is elfelhózte, s a kastély maga is komor lett, mintha különös, baljós látvány nyűgözte volna le.

Lady Mardykes afféle művésziélek volt. Egy félreeső szobában nemrég tucatnyi régi képmásra bukkant. Némelyik életnagyságban ábrázolta az illető személyt; a lady pedig -komornája segítségével, hosszú kötényt öltve, spongyával, mosdótállal, puha kendőkkel, festékes tálakkal és ecsetekkel felszerelve-hozzálátott, hogy eltávolítsa'róluk á pórt és á füstnyomokat, majd bevonja őket fénymázzal, amely újra felragydgtatta a színeket,

492.

és kiemelte a sötét részek régóta rejtve maradt finom árnyalatait.

Egy egész alakos portré állt épp a falnak támasztva, mikor Sir Balé belépett a szobába, mert csodák csodája, valamit mondani akart a feleségének.

-- Ó -- szólt a bájos hölgy, s köténnyel a derekán, ecsettel a kezében feléje fordult --, olyan rendetlenségben vagyunk, Munningsszal éppen ezeket a régi képeket tisztogatjuk. Mrs. Julaper a^t mondja, ezek még Clöostedd Haliból kerültek ide valamikor régen. Egészen belepte őket a por az óratorony sötét szobájában. Itt van például egy remek, jellerr?ő portré. Hosszú, rizsporos paróka a fején -- I. vagy II. György lehet, nem tudom --, s olyan pompásak a színei meg az arca! Szinte kilép a keretből, és megszólal. Nézd már meg, ha van egy kis időd, Balé - ez az.

Sir Balé szórakozottan közelebb lépett, és felesége válla fölött ránézett az előtte álló egész alakos portréra; s amint meglátta, furcsa kifejezés villant át az arcán.

A festmény kreol bőrű férfit ábrázolt, akinek barna képén ott ragyogtak a borospalack élvezetének nyomai; kicsiny vaddisznószeméhez lapos, lelógó orr járult, a szája zord és parancsoló volt, fölötte pedig jókora bibircsók díszelgett. A fején az a fajta nagy, széles rizsporos paróka ült, amely vattafelhőre emlékeztet, nyakát csipkés nyakbodor takarta; rövid, fekete bársony térdnadrágot viselt, ráhajtott harisnyával, palackzöld bársonykabátotés bíborvörös mellényt, hosszú hajtókával; kabátját és mellényét sűrű aranyhímzés borította. Kard lógott az oldalán, és keresztfogantyús sétapálcára támaszkodott, alakja és ábrázata pedig puffadt, csúzos állapotra vallott. Közel járhatott a hatvanhoz. E szilaj és parancsoló külsejű alak nem mindennapi erőt sugárzott.

-- Milyen csodálatos ruhákat viseltek! -jegyezte meg Lady Mardykes. -- Olyan, mint egy szép laterna mágica-figura! Micsoda pazar színek! akár egy arapapagáj

493

tollazata; nézd, valóságos karom a keze! meg az a nagy, törött csőrszerű orra! Hát nem olyan, mint egy vén, komisz arapapagáj ?

-- Hol találtad ezt? -kérdezte Sir Balé.

Furcsa hangsamétól meglepve, a hölgy feléje fordult, s férje láttára még inkább elcsodálkozott.

-- Mondtam, drága Balé, hogy az óratoronyban leltem őket. Remélem, jól tettem, hogy lehoztam, ugye? Meg kéllett volna kérdeznem előbb. Haragszol, Balé?

-- Hogy haragszom-e? Nem én. Csak legszívesebben tűzre vetném. Gyűlölöm ezt a képet. Egyszer, mikor beteg voltam, lázamban ezzel álmodtam. Nem is tudom, ki ez, arra sem emlékszem, mikor láttam utoljára. Szeretném, ha elégéttetnéd a cselédekkel.

-- Egy Feltrámet ábrázol -- felelte a lady. -- A keret aljára Sir Hugh Feltram neve van írva, és az öreg Mrs. Julaper azt mondja, ő volt annak a szerencsétlen hölgynek az apja, akit állítólag a tóba fojtottak a Snakes sziget mellett.

-- Méglehet, de akkor sincs benne semmi érdekes. Visszataszító kép. Bennem a betegségemet idézi fel, és azt hiszem, az ilyesmitől mindenki megbolondulna, ha gyakran látná. Mondd meg nekik, hogy égessék el, aztán gyere, átmegyünk egy másik szobába, mert itt nem tudom elmondani, amit akarok.

Minél tovább tartózkodott a szobában Sir Balé, annál jobban felgerjedt. Felesége riadtnak és haragosnak látta; végül á férfi kissé durván csuklón ragadta, és kivezette a szobából.

Mikor magukra maradtak egy másik lakosztályban, Sir Balé újból megkérdezte rémült hitvesét: ki mondta neki, hogy a kép ott vari, és ki mondta, hogy tisztítsa meg?

Janet csak az igazat válaszolhatta. Éspedig azt, hogy az egész a véletlen műve volt.

-- Ha azt hinném, Janet, hogy mások tanácsára cselek-

494

szel, el akarsz ámítani, és ravaszul kísérletezel. . . -- Sir Balé itt félbeszakította a mondatot, és hitvesére szegeződő pillantásában sötét gyanú leselkedett.

A lady válaszul csengve nézett rá, majd zokogásban tört ki.

Sir Balé eleresztette a csuklóját, amit mindeddig fogva tartott, aztán gyengéden vállára téve a kezét, így szólt:

-- Ne sírj, Janet. Nem adtam okot a könnyekre. Csupán választ kértem egy ártatlan kérdésre; és biztosan tudom, hogy elmondod, ha az utóbbi időben véletlenül találkoztál volna Philip Fel trammel; tőle minderi kitelik. Senki sem ismeri őt jobban nálam. Nahát most már igazán ne sírj, inkább mondd meg őszintén, felbukkant valahol? Faxwellben van?

Janet teljes őszinteséggel nemet mondott, és Sir Balé rövid habozás után lezárta az ügyet. Aztán, mikor már magukhoz tértek felzaklatott állapotukból, a férfinak egészen más természetű mondanivalója is akadt.

-- Ülj le, Janet; ülj ide, és felejtsd el azt az undok képet meg mindazt, amit mondtam, mert amit most akarok közölni, azt hiszem, örömödre szolgál majd.

E kis bevezető után átölelte feleségét, s gyengéden megcsókolta. Janet örült bizony, s mikor az ura befejezte kis beszédét, már mosolygott, noha a könnycseppék még ott csillogtak az arcán, s most ő ölelte meg á férjét, és csókolta túláradó hálával, mély szerétettel, újra meg újra köszönetet mondva neki.

.

Nem nagy dologról volt szó, de Sir Balé Mardykes részéről teljesen szokatlan volt.

Hirtelen szeszély lett volna? De mi is volt hát? December sötét, zimankós havának elején valami arra ösztönözte Sir Bale-t, hogy közölje hitvesével: meg akarja hívni jó néhány ismerősét a megyéből, s jó lenne, ha legalább egy hétig tele lenne velük a ház, ha lehet, karácsonyhoz olyan közeli időben, amire csak Jahet rá tudja venni őket. Azt szeretné, ha sógornőit -- Lady

495

Haworth-öt (az urával) és az özvegy Lady Walsinghamet -- már korábban hívnák, mint a többi vendéget, hogy Janet nyugodtan élvezhesse a társaságukat, mielőtt a többi vendég összegyűlik.

Lady Mardykes örömmel hallotta férje szándékát, és tüstént engedelmeskedett, írt nővéreinek, hogy jöjjenek .el együtt, úgy 10— 12-ike táján, s azok bele is egyeztek. Igaz, Sir Olivér nem tarthatott velük. Egy miniszter épp a bathi vizet kortyolgatta akkortájt, és Sir Olivér úgy vélte, neki sem ártana a kúra, mire nagyvilági orvosa udvariasan helyeselt, és javallta a gyógyforrást a lovagnak, aki „módfelett bosszankodott", amiért nem töltheti a karácsonyt lenn a Mardykes kastélyban azzal a pompás cimborával, Bale-lel. De hát a karácsonyi pudinghoz gyomor is kell, a politika viszont pokolian megfekszi szegény urak gyomrát, és mégiscsak első az egészség, az angyalát!

így hát Sir Olivér lement Bathba, és azt nem tudom ugyan, hogy sok gyógyvizet döntött-e magába, de annyi bizonyos, hogy a betegek e Mekkájának burgundiját ugyancsak iszogatta; továbbá az a megtiszteltetés érte, hogy nemegyszer beülhetett negyediknek a miniszter whist-partijábá.

December nyolcadika táján aztán a két hölgy is felkerekedett ragyogó kedélyben, hogy a nagy islingtoni özvegyi háztól váltott lovakkal utazzon Lady Walsingham kocsiján, az egész, akkoriban szokásos cselédséggel a vendégségbe.

Lady Haworth nem érezte éppen jól magát -- kissé gyengélkedett és ideges volt, ám a fagyos, ragyogó nap, és a kirándulás kellemes kilátása helyrehoztajó kedélyét, úgy, hogy ő is élvezte az utat; és csupa örömre, vidámságra számítva -- hiszen Sir Balé csak a nagy társaság egyik tagja lesz, és még ő is erőt vehet magán, kellemes ' és vendégszerető lehet ilyen alkalommal -- nekivágtak észak felé.

496

A hosszú utat négy nap alatt akarták megtenni; a fogadókat jóelőre értesítették, és kényelmes szobákat rendeltek.

Huszonötödik fejezet A falon át

A harmadik nap este a Három Apácához címzett, lakályos, öreg fogadóban szálltak meg. Némi igyekezettel könnyedén eljuthattak volna még aznap a Mardykes kastélyba, mert a távolság nem volt több harmincöt mérföldnél, Lady Havvorth egészségi állapota azonban nem engedte, hogy erőltetett iramban igyekezzenek céljuk felé.

A hölgyek a fogadóban birtokukba, vették a legjobb szobát; és az úti fáradtság ellenére Lady Haworth majdnem tíz óráig fennmaradt a nővérével, s jókedvűen elcsevegtek ezer semmiségről.

A három testvér közül Lady Walsingham volt a legidősebb. Otthon már hozzászokott, hogy övé a parancsnoki poszt a házban; két, kevésbé tettrekész és bátor húga azóta is hozzá fordult tanácsért, s ha a közelben volt, az ő fejére zúdította az összes gondot és izgalmat, amellyel a kis és nagy dolgokban való döntés terhe járt. Az igazság kedvéért hozzá kell tennünk, hogy Lady Walsingham nem várt el alázatot, jámbor tűrést, mert a legidősebb nővér nem volt zsarnoki természet.

Leszállt az est, és Lady Haworth, aki jóval fáradtabbvolt nővérénél, elbúcsúzott éjszakára. Lady Walsinghamnek még nem jött álom a szemére, elüldögélt hát egy darabig a kényelmes szobában, ahol este teáztak, és olvasgatott. Vagy egy óra múlva ő is elálmosodott. Meggyújtotta gyertyáját, és már épp csengetni akart komornájának. amikor meglepetésére nyílt az ajtó, és

497

húga, Lady Haworth lépett be, hálóköntösben, s nagyon riadtan.

-Édes Marym! -- kiáltott fel Lady Walsingham. Mi baj? Csak nem vagy rosszul?

-- Nem, édesem -felelte a hölgy —, teljesen jól vagyok, azaz, hogy nem is tudom, mi a baj... de megijedtem.

-- Elhallgatott, és szemét a fal felé fordítva haligatózott.

-- Ó, édes Maud, én úgy megijedtem! Nem tudom, mi lehet az.

— Ne izgasd fel magad, édesem, nincs semmi baj. Bizonyára elaludtál, és álmodtál valamit.

Lady Haworth görcsösen megragadta nővére karját, és felajzott tekintettel nézett a szemébe. ;_ -- Te nem hallottál semmit? -- kérdezte, és újból a fal felé fordult, mintha egy hangot várna onnan.

-- Csacskaság, édesem; még most is álmodsz. Semmi sem történt, és semmit sem lehetett hallani. Én végig fenn voltam, ha bármi hallatszott volna, biztosan meghallom. Gyere, ülj le mellém. Igyál egy kis vizet; ideges vagy és kimerült; no, most mondd el szép világosan, mi a baj; mert itt semmi sem történt, és azt is tudnod kell, hogy a Három Apáca a legnyugodtabb fogadó Angliában; én pedig nem vagyok boszorkány, tehát, ha nem mondod el, mi baj, magamtól nem tudom kitalálni.

— Hogyne, persze — mondta Lady Haworth, és miközbenleült, izgatottan körülnézett. -- Most nem hallom. . . Te sem?

-De mondd már meg, édes Marym, mire célzói? -kérdezte Lady Walsingham nyájasan, de határozottan.

Lady Haworth csak tartotta a pohár vizet, de nem ivott belőle.

-- Igen, elmondom. . .Igazad van, álmodtam, de már alig emlékszem az egészre, csak a végére, amikor felébredtem. Mikor lefeküdtem, nagyon fáradt voltam, gondoltam, jó mélyen fogok majd aludni; és csakugyan el is aludtam tüstént. Mikor búcsúztam el tőled?

498

-- Több mint egy órája.

-- Igen, sokáig alhattam; mert legföljebb tíz percig lehettem még fönn előtte. Hogy az álom mivel kezdődött, azt már nem tudom, de arra emlékszem, hogy egy faburkolatú galéria egyik fülkéjében álltam; magasan volt a mennyezet, és úgy rémlik, egy szép, de ódivatú házban voltam. Egyenest a széles lépcsősorra láttam, aminek tölgyfakorlátja volt. A lépcső tetején, tőlem körülbelül annyira, mint az az ablak, egy rövid, vaskos tölgyfaoszlop állt, a tetején gyertyatartó. Az az egyetlen gyertya világított, mellette állt egy hölgy, nekem háttal, és lefelé nézett a lépcsőn; a mozdulataiból úgy láttam, hogy beszél valakihez, aki odalent van, de hogy kihez, azt az én helyemről nem lehetett megállapítani. Kisvártatva észrevettem, hogy a hölgy szörnyű lelki gyötrelmeket él át, mert minduntalan a mellét verte és tördelte a kezét, majd hevesen ingatta a fejét, mint aki roppantul fel van zaklatva. De egyetlen szavát sem hallottam. Sőt azt sem, amikor rácsapott a korlátra, vagy amikor fájdalmában toppantott. Úgy tetszett, várok a hölgyre, .és rokonszenvvel vegyes félelemmel figyeltem. De hogy ki is volt ő, azt csak akkor tudtam meg, amikor felém fordult, és tisztán felismertem Janet arcát. . . sápadt volt, könnyben úszott, s oly gyötrelrnes pillantást vetett felém, hogy. . . nagy Isten!. . . azt sose felejtem el!^J

-- Ej, ej, Mary drágám, hisz ez csak álom! Álmodtam én ennél ijesztőbbet ezerszer is, csak neked most épp nagyon rossz állapotban vannak az idegeid.

— De ez még nem minden. . . szinte semmi; ami ezután következett, az a borzasztó! Hidd el, vagy valami szörnyűség történik Mardykesban, vagy én vesztettem el az eszemet-folytatta Lady Haworth egyre izgatottabban. -- Tüstént felébredtem, és nagyon meg voltam rémülve, de azt hiszem, semmivel sem jobban, mint száz más alkalommal, amikor rosszat álmodtam. Felültem az ágyban, és először arra gondoltam, csengetek Wirine-

499

frednek, mert úgy kalapált a szívem, de aztán hamarosan jobban lettem, és nem hívtam be. Közben egész idő alatt halk hangot hallottam, ami mintha vastag falon átjött volna. Méghozzá az ágy bal oldalán levő falból jött, és úgy rémlett, mintha egy nő panaszkodna a szomszéd szobában. Annyit tudtam csak kivenni belőle, hogy sírás, amelybe elkeseredett, ijedt vagy esengő kiáltások vegyülnék. Kínzó kíváncsisággal füleltem, találgatva, ki lehet, és mi történhet a szomszéd szobában; s ahogy figyeltem, egyszer csak a nevemet hallottam. Ez persze véletlen is lehetett; tudom, hogy sok Mary van a világon rajtám kívül. De ettől még kíváncsibb lettem; és amint a vastag falra meredtem, egyszer csak különös dolog ötlött a szemembe. Észrevettem, hogy ablak van rajta. Arra gondoltam, hogy a fal többi része talán mégis egy másik szobát határol, ezért félrehúztam a függönyt, és kinéztem. De nem volt szomszéd szoba sehol. Ez itt végig' a ház külső fala. És nem jöhetett a hang a másik fal mögül sem, mert az meg a ház homlokzata, és két ablaka vari; az ágy feje felől levő fal pedig a külső körfolyosót határolja.

— Ugyan, ugyan, Mary drágám, nincs az égvilágon megtévesztóbb dolog, mint a hang; ez meg a fantáziád magyaráz meg mindent.

-- Hallgass csak végig. Azután már tisztábban hallottam a hangot, végül pedig egészen jól -- Janet hangja volt l.Téged meg engem szólongatott, hogy siessünk haladéktalanul Mardykesba, mert nagy baj van; igen, téged is hívott, éppoly kétségbeesetten, mint engem. Janet hangja vplt. Mintha még akkor is fal mögül jött volna, de már minden szótagot tisztán kivettem; és sose hallottam még ilyen szenvedő hangot vagy szavakat. Könyörgött nekünk, hogy menjünk azonnal Mardykesba, ne késlekedjünk egy percet se, és azt kiáltotta, ha nem leszünk mellette, megtébolyodik!

-- No, látód, édesem -- mondta Lady Walsingham -,

500

nekem is szól a hívás, nemcsak neked, és én éppoly kevéssé szeretnék csalódást okozni Janetnek, mint te;de biztosítalak, hogy holnap reggel jót fogsz mulatni velem együtt ezen a képzelgésen; vagy éppen Janet is velünk fog mulatni, amikor Mardykesba érkezünk. Neked most pihenésre van szükséged, meg egy kis repülősóra.

Ezzel a hölgy csengetett Lady Haworth komornájának. Nagy nehezen megnyugtatta húgát, majd elkísérte a szobájába; letelepedett egy karosszékbe a kandalló mellett, és közölte, hogy ott marad, amíg Lady Haworth el nem alszik, sőt még azután is, amíg meg nem bizonyosodik róla, hogy semmi sem zavarja az álmát. Lady Haworth tíz percig sem feküdt nyugton, mikor hirtelen felkönyökölt, és döbbenten, zavaros tekintettel, remegve hallgatózott. Azután rémülten felkiáltott :

-- Újra szól és panaszkodik! Én ezt nem bírom tovább! Felszökött az ágyból, és vadul megrántotta a csengőzsinórt.

-- Maud- kiáltotta vadul --, engem semmi sem tartóztathat itt tovább; akár jössz, akár nem, indulok, abban a pillanatban, hogy befogták a lovakat! Ha nem jössz velem, Maud, jegyezd meg, hogy rajtad a felelősség. . .

-- hallgass csak! -- és elfehérült arccal mutatott a falra.

-- Van füled, és nem hallod?

A rejtélyes félelemtől feldúlt hölgy látványa Lady Walsinghamnél erősebb idegzetű lényt is kihozott volna a sodrából. Sápadtan válaszolt, mert a természetfölötti eredetű félelem bizonyos körülmények között ragadósabb, mint bármi más. Lady Walsingham szavakban még kitartott a véleménye mellett, de jóllehet, megpróbált mosolyogni, arcáról lerítt, hogy a vakrérriület őt is meglegyintette.

-- Hát akkor, édes Marym -- mondta --, ha már így akarod, nem látom értelmét, hogy tovább ellenkezzem. Nyilvánvaló, hogy nem hagynak nyugton az idegeid.

507

Menjünk hát, Isten nevében;, ha, a Mardykes kastélyba érünk, majd megkönnyebbülsz.

Lady Hawórth eközben már kapkodta is magára a ruhát, olyan sebbel-lobbal, mintha üldözői elől menekülne; Lady Walsingham pedig befogatott.

Ekkor úgy tíz és tizenegy óra körül járhatott az idő; de az a cseléd, aki fegyveresen kísérte őket lóháton s ez akkoriban nem volt felesleges óvatosság --, úgy vélekedett, hogy a postamesterek némi célszerű megvesztegetésével már hajnali háromra könnyedén a Mardykes kastélyba érhetnek.

Mikor a társaság útnak indult, Lady Hawórth aránylag nyugodtan viselkedett. Nem hallotta többé húga hangjának földöntúli rriá&t, csak a félelem és feszültség maradt meg benne, amit e hallucináció vagy lidércnyomás keltett.

Lady Walsingham egykettőre felhagyott azzal a próbálkozással, hogy valami társalgásfélét kezdeményezzen, és elhallgatott. Vékony hólepel borította a sötétbe borult tájat, s qéhány könnyű pehely most is szállingózott. Lady Walsingham gyakran megcsörgette ismétlőóráját a sötétben, és sűrűn érdeklődött a megtett távolság felől. Szeretett volna minél hamarabb célhoz érni. Az aggodalom, mely annyira megülte húga kedélyét, mármár úrrá lett rajta is.

Huszonhatodik fejezet Zavarban

Az utak már itt is jók voltak, a postakocsi-állomások remek lovakat adtakj úgyhogy kissé megtetézve a fizetséget, sikerült is tartaniuk a kívánt iramot.

A vékony hótakaróval borítva különös látványként tárult elébük Golden Friars bájos városkája, mely már

502

rég az igazak álmát aludta. A két hölgy szíve izgatottan dobogott, mikor megálltak a Sárkányölő Szent György lépcsője előtt, hogy csengővel és kopogtatóval felverjék a szunnyadó háznépet.

Vajon miféle hír várja őket? Alig néhány perc múlva kinyílt az ajtó, a kapus szót váltott a kocsissal, aztán még félálomban odabotorkált a kocsi ablakához.

-- Lady Mardykes jól van? -- szólt ki Lady Walsingham.

-- Sir Bale is jól van?

-- Mindenki jól van a Mardykes kastélyban?

Lady Haworth összekulcsolt kézzel hallgatta sorra a válaszokat, melyek nővére sietve föltett kérdéseire elhangzottak. A válaszok mind megnyugtatóak voltak. Lady Walsingham mélyet sóhajtott, aztán gyengéden megfogta húga kezét, aki csak ennyit mondott: -- Istennek legyen hála! -- és sírva fakadt.

-- Mikor kaptak utoljára hírt Mardykesból? -- kérdezte Lady Walsingham.

-- Egy cseléd járt itt úgy négy órakor.

-- Ó! S azóta senki? -- kérdezte csalódottan a hölgy. Azóta senki sem járt itt a kastélyból, de akkor minden

rendben volt. De azért mindegyik hölgy érezte a visszáté; ró szorongás borzongását.

Míg a Szent György emberei gyorsan leváltották a lovakat, Lady Walsingham kiszólt az ablakon-szolgájának, hogy zörgessen be Dr. Torveyhoz, és kérdezze meg, jól vannak-e mindnyájan a Mardykes kastélyban.

A szolga azt a hírt hozta, hogy tíz órakor küldönc jött Dr. Torveyért, és az orvos azóta sem tért vissza. Betegségről azonban nem érkezett hír, és a doktor maga sem tudta, miért hívatják.

Most már Lady Walsingham is nagyon nyugtalan lett.

Néhány perc múlva az új fogat sebesen repítette őket a Mardykes kastély felé.

503

Úgy két mérföldet haladhattak, amikor a kocsi hirtelen megállt; egy lovas állta útját. A kastélyból jött egy cseléd, Lady Walsinghamnek hozott üzenetet, s azt az utasítást kapta, hogy ha kell, lovagoljon egyfolytában a Három Apácáig, de sürgősen adja át. A két nővér lélegzet-visszafojtva olvasta a kocsilámpa fényénél a levélkét. Az üzenet így szólt:

Drágaságom -- édes nővérem -- édes nővéreim, mind a ketten! — az Isten szerelmére, egy percet se késlekedjetek. Borzasztóan oda vagyok és iszonyúan félek. Nem tudom megmagyarázni, miért; csak könyörögni tudok, hogy siessetek, ahogy csak telik tőletek. Ne vesztegessétek az időt, édeseim. Nem is tudom már, mit írok, csak azt, drága nővéreim, hogy elhagy a józan ész, ha nem értek ide hamar. Ugye, nem hagytok cserben? Szegény, megzavarodott húgotok :

Janet

A nővérek sápadtan néztek egymásra, és Lady Haworth megragadta nővére kezét.

-- Hol a küldönc? -- kérdezte Lady Walsingham. A lovas szolga odament az ablakhoz.

-- Beteg valaki otthon? -- kérdezte a hölgy.

— Nem, mind a ketten jól vannak, úrnőm is meg Sir Bale is, egyik se beteg.

-- De mégis a doktorért küldtek -- miért?

-- Nem tudom, asszonyom.

.-Lady Mardykes, a húgom, fenn van még?

— Igen, asszonyom; .és a komörnája is vele.

-- Hát Sir Balé? Teljesen bizonyos benne, hogy ő is jól van?,

— Sir Bale-nek semmi baja, asszonyom; este az okmányai rendezésével foglalatoskodott, és jól érezte magát, mint'mindig.

-- Rendben van, köszönöm -- mondta zavartan a hölgy, majd gyors indulásra adott parancsot.

504

Egy perc múlva már vágtattak is az úton, csakhamar benn jártak a hatalmas fák alatt, melyek úgy feketéllettek á hóban, mint megannyi gyásztollbokréta. A tó hidegen csillant meg a kelő hold fényében; a Snakes szigetet szegé! v cző ünnepélyes fák komor csoportja mintha baljós tekintettel nézegetné a vízen át a Mardykes kastélyt. A kocsi szinte berepült a kapun, majd végig a roppant fák sor.'ala között, s végül a gőzölgő lovak lihegve, horkantva megálltak az udvari lépcső előtt.

Az emeleti ablakban világosság volt, és gyér fény pislákolt a nagyteremben is, melynek az ajtaja most kinyílt; a lépcsőn lejött egy öreg cseléd, és bevezette a hölgyeket a házba.

Huszonhetedik fejezet Az óra

Könnyű léptekkel siettek fel a hóborította, széles lépcsőn, s a kapun belépve megpillantották húguk elmosódó alakját, aki már szintén leért a gyéren megvilágított, nagy lenti terembe. Az egyik gyertya ijedt komornája kezében, a másik az asztalon égett, sötétségben hagyva a nagy csarnok távolabbi részeit, ám furcsa, éles fényt vetve az emberalakokra: a fagyos holdfény egy pászmája a nyitott ajtón át a padlóra hullt, és szétterült, akár egy fehér lepedő. Lady Mardykes a felzaklatott öröm kiáltásával repült nővérei felé, ölelte, csókolta mind a kettőt, közben köszönetet rebegett, és magasztalta Isten irgalmát, amiért idejében küldte hozzá őket, és szíve repesett a hálától és az izgalomtól.

Azután kézen fogva bevezette őket egy nagy szobába, melynek faburkolatán halványan megcsillantak a hosszú, aranyozott keretek, s köztük sötétlettek az ódon képmások; a Tudor stílusú ablak kőbordái között ferdén

505

hullottak a padlóra a hold'sugarai s gyér fényt adtak csupán; a gyertya pedig, melyet az úrnőjét követő komorna a pohárszékre állított, erőtlenül birkózott a sötéttel. Lady Mardykés közölte a leánnyal, hogy távozhat. ^ Ok, szegények, nem tudják; csak annyit tudnak, hog\ nagy felfordulás van, de -- Isten legyen irgalmas nekem! a valóságot nem is sejtik. Üljetek le, drágáim, biztosan elfáradtatok.

Leült közéjük egy kerevetre, s kezébe vette mindkettőjük kezét. Szemben ültek az ablakkal, ahonnan elibük tárult a kastély homlokzati szárnyából élvezhető nagyszerű látvány; előtérben a Snakes sziget ünnepélyes fái; , az egyik nagy ág felfélé nyúlt, csupaszon és mozdulatlanul, mint valami égnek emelt kar; a tó, melynek tükrét elöntötte a hold jeges fényé, remegett az ezüstös ragyogásban, távolabb pedig sötétbe veszett; a hegyvonulatok komor homályából hófödte gerincek és csúcsok emelkedtek, s fehéren csillogtak a sápadt ég hátterén, mely ritka és áttetsző volt, mint a pára. A szem rajtuk túl ellátott ' Cloóstedd legendás erdőségéig, és a Feltramek régi uradalmáig.

És ekkor, kezüket egymásba kulcsolva, a két nővér lélegzet-visszafojtva hallgatta húga különös történetét.

összefüggően előadva ez a következő volt: Sir Balé a jelek szerint körülbelül tíz napja súlyos gondtól szabadult meg, majd közölte hitvesével, hogy meghívhatja a barátait a Mardykés kastélyba. Délelőtt kiruccant, és sétált egyet Treyorral, a gazdatisztjével, hogy megbeszéljék az erdő kastély felőli részének ritkítására vonatkozó terveit, azonkívül megvitassák egy jómódú kereskedő nehirég tett ajánlatát is, aki elég hosszú lejáratra, Sir Balé számára előnyös feltételekkel, bérbe akarta venni Cloóstedd ősi parkját és vadaskertjét, hogy építkezzen rajta, s újból vonzó lakóhellyé varázsolja.

Felderült kedélyállapotában Sir Balé józanul érdeklődött az ajánlat iránt, sőt arra is ráállt, hogy délelőtt

506

átkeljen a tavon gazdatisztjével, és bejárja vele a birtokrészt.

'Sir Balé szokatlanul jó hangulatban volt,és nagy lelkeM'déssel beszélt. Inkább ifjúhoz hasonlított, aki épp elme nagykorúságát, és végre kézbe veheti birtokait, mint a zord, idősödő báróhoz, aki Mardykesban emészti magát, és évek óta úgy retteg a víztől, akár a macska.

Mikor már visszafeléjöttek a csónakhoz, és elhaladtak annak a pusztuló szilfának a gyökere mellett, amelynek a lehántott ága, előző itteni látogatása alkalmával mintha csontkéz gyanánt intett volna neki messziről, hogy menjen be az erdőbe, Sir Balé hirtelen észrevette, hogy nincs nála annak a teleknek a régi térképe, amely sorsáról tanácskoztak.

-- Biztosan a Cloostedd kúria sarok tornyában felejtettük, emlékszik, ahonnan kilátás nyílik a birtokra; kár lenne elveszíteni. Az a legpontosabb térképünk. Én majd leülök itt, és pihenek egy kicsit, amíg maga visszaér vele -- mondta a báró.

A gazdatiszt alig húsz percig lehetett távol. Mikor visszajött, azt látta, hogy Sir Balé helyzetet változtatott, fel s alá járkál a nyílt térségen, párszáz lépésre a völgy hajlatától, s türelmetlennek látszik. De a látszat qsalt. Sir Balé izgatott volt. Sápadtan megragadta társa karját, és azt mondta: -- Gyerünk innen gyorsan. Valamit meg kell mondanom otthon, és egészen elfeledkeztem róla.

Sir Balé ezután egy szót sem szólt többet a gazdatiszthez. Búskomoran gubbasztott a csónak farában, mint akit akasztani visznek. Ugyanilyen komor hangulatban lépett be a kastélyba is. Egyenest a könyvtárszobába ment, és sokáig úgy ült benn, mint a szélütött.

Végül mintha elszánta volna magát valamire; nyugodtan és szorgosan rendezgetni kezdte iratait, némelyiket a helyére rakta, másokat elégetett. Mikor vacsoraidő lett, leüzent Lady Mardykesnak, hogy nem vacsorázik vele, de később felkeresi.

507

-- Nyolc és kilenc között történhetett -- folytatta a lady --, már nem emlékszem pontosan az időre, amikor belépett a tóroríybeli társalgóba. Nem hallottam, amint jön, mert vastag szőnyeg borítja a kőlépcsőt. Ő üzente, hogy ott akar beszélni velem. Félreeső helyiség: régi kis szoba, nagyon vastag falakkal és kettős ajtóval, amelyek közül a belső tölgyfából van; gondolom, el akarta kerülni a veszélyt, hogy kihallgathassanak.

" Volt valami a tekintetében, amitől megijedtem; láttam rajta, hogy valami szörnyűséget készül bejelenteni. Úgy festett, mintha őrá esett volna a sor, hogy valakinek a halálát okozza -- folytatta Lady Mardykes. -- Ó, szegény Bale-em! ó, uram, drága uram! tudta, mit jelent ez majd nekem!

A hölgy itt hevesen felzokogott, és beletelt némi idő, amíg folytatni tudta a történetet.

-- Nagyon kedvesen és nyugodtan viselkedett -- mondta végül —; nem sókat mondott, s azt hiszem, e szavakkal: „Ügy látom, Janet, hogy nagyon elszámítottam magam — azt hittem, a veszély órája elmúlt. Sok esztendőt éltünk le együtt, de előbb-utóbb válnunk kell, s az én időm elérkezett."

Nem is tudom, mit válaszoltam. Talán nem izgatott volna fel annyira, mert nem hittem volna, ha nem látom őt, de volt valami a tekintetében és a hangjában, ami minden kétséget kizárt.

„Még virrádat előtt meghalok -- mondotta. — Nem szabad elvesztenéd a fejed, Janet, ezen már nem lehet változtatni."

-- Ó, Balé -- kiáltottam, szinte eszelősen --, csak nem ölöd meg magad!

„Megölni magam, szegény gyermek! ó, dehogy -- válaszolta —, egyszerűen meghalok. Nem erőszakos halállal. . . csak elmúlik bennem az élet; én már belenyugodtam ; ami mindenkivel megtörténik, nem lehet olyan rossz; és milliószámra halnak meg nálamnál rosszabb

508

emberek is. Most ne jöjj utánam a szobámba, drágám; később még találkozunk."

Higgadtan, sőt hidegen beszélt, de az arca márványmerev volt; álmotokban sem láttatok ilyen arcot.

Ekkor közbeszólt Lady Walsingham: -~ Biztosra veszem, hogy beteg; lázas lehet. Ne. gyötörd és aggaszd magad a jóslatai miatt. Azóta már kihívattad Dr. Torveyt; mit mondott?

-- Nem tudtam elmondani neki mindent.

Nem erre gondoltam; még azt mondanák, bolond beszéd, és mi is azok vagyunk, ha adunk rá. De látta a doktor? mit mondott, mi baja?

-- Azt mondta, semmi, nincs láza, kutya baja! Szegény Balé, olyan jóságos volt; csak azért fogadta a doktort, hogy a kedvemre tegyen -- tört föl ismét ellenállhatatlanul a zokogás a ladyből. -- Aztán írtam neki, és úgy könyörögtem tovább; ez volt a végső reményem. Ó, csak adná Isten, hogy csakugyan bízhassam benne! De nem, ez sem segített. Figyeljétek majd meg, ha itt lesz. Ijesztő nyugalom,sugárzik minden szavából és mozdulatából; az utasításai világosak, a gondolatai tiszták. . . hisz ez lehetetlen!

És szegény Lady Mardykes szeméből újra záporoztak a könnyek.

Huszonnyolcadik fejezet Sir Bale a galérián

-- Nézd, Janet drágám, te is nagyon levert és ideges vagy, és ezért éppolyan komolyan veszed Balé képzelgését, mint ő maga. Az igazság az, hogy ő hípochonder, a_hogy ezt-a doktorok mondják; majd meglátod, hogy igazam van; reggelre teljesen rendbejön, és még azt is merem állítani, hogy szégyellni fogja magát, amiért

509

így megijesztette szegény kis feleségét. Én majd virrasztók veled. Mi lenne, ha innánk egy csésze teát a szalonban? Addig fölszaladok a szobámba, levetkőzöm, aztán majd odalent találkozunk; vagy ha úgy jobban tetszik, beülhetünk az én szobámba; de az Isten szerelméért, legyén elég gyertya, meg lobogó tűz, és akkor ígérem, ha egy kicsit megerőlteted a józan eszedet, hamarosan sokkal vidámabb szíribén látod majd a világot!

Lady Walsingham kedvesen ésjókedvűen beszélt; biztosnak látszott a dolgában. Egy pillanatra felvillant a reménysugár, és a húga-is elismerte, hogy az elmélete legalábbis elképzelhető. De ha az önbizalom ragadós, a pánik nem kevésbé, és Lady Walsingham érezte, hogy elszorul a szíve -- persze nem merte bevallani a húgának --, és hasztalan küzdött ellene. Felment a szobájába, lehámozta magáról a köpenyeget,.sálakat, és éppen visszaindult a lépcsőn, mikor hirtelen Sir Balé hangját hallotta, amint a galérián közeledik, utasításokat ad egy cselédnek, s a hangjából ítélve, teljesen a szokásos kedélyállapotában van.

Lady Walsingham furcsán megdobbanó szívvel hátrafordult, és szembetalálkozott sógorával.

A báró kissé komolyabbnak és sápadtabbnak látszott, mint egyébként, de más változást nem vett észre rajta. Szívélyesen megszorította sógorasszonya kezét, és egy pillanatig tágra nyílt szemmel, komoran fürkésző tekintettel nézett a szemébe. Intett a cselédnek, hogy távozhat, aztán üdvözölte Lady Walsinghamet:

-- Örülök, hogy eljött, Maud. Hallotta már, hogy mi fog történni; nem is tudom, hogyan bírná Janet a maga támogatása nélkül. Kérem, maradjon itt vele még egykét napig, aztán vigye él minél hamarabb.

A hölgy zavart félelemmel nézte. Sir Balé olyan nyugodtan beszélt hozz^t, mint aki a kapuban búcsúzkodik -- s e derű mögött a legnagyobb félelem és kín lappangott, amit ember érezhet.

510

-- Örülök, hogy látom, Balé. . . -- kezdte a sógornője, szinte maga sem tudva, mit beszél, és hirtelen elhallgatott. ~

-- Úgy látszik, szomorú feladatra érkeztek -- folytatta a kastély ura. Minden a változás küszöbén áll. Szegény Janet! nagy csapás lesz neki. Nem érem meg a virradatot.

-- Ugyan! -- mondta ijedten Lady Walsingham. -- Miért mondja ezt, Balé? Nem, nem szabad így beszélnie, hisz nincs rá semmi oka! Kegyetlen és csúnya dolog így csúfot űzni a felesége érzelmeiből. Ha valami rögeszme hatása alatt áll, vegyen erőt magán, és szabaduljon meg tőle, vagy legalább ne beszéljen róla. Nincs is teljesen rendben, látom a színén, hogy beteg, de holnapra már biztosan sokkal jobban lesz, holnapután pedig még jobban.

-- Nem vagyok én beteg, sógorasszony. Tapintsa meg a pulzusom, ha kételkedik: nem vagyok lázas. Sosem voltam jobb egészségben; s mégis tudom, hogy mielőtt az óra, mely az imént hármat ütött, elütné az ötöt, én, aki most magával beszélek, már halott leszek.

Lady Walsingham megrettent, ám ez a félelemérzés bosszantotta.

t

-- Mondtam már, hogy mi a véleményem -- felelte hévvel. -- Gonosz és gyáva dolog, hogy szeszélyes jóslataival kínozza szegény húgomat! Nézzen magába, és meglátja majd, hogy semmivel sem tudja alátámasztani, amit mond. Hogy okozhat ilyen gyötrelmet egy szegény teremtésnek, aki olyan balga, hogy ennyire szereti magát, és elég gyenge ahhoz, hogy elhiggye a maga képtelen álmait?!

-- Várjon csak, sógorasszony; erről nem lehet vitatkozni. Ha holnap még hallgathatom magát, lesz elég ideje, hogy korholjon. Most nagyon kérem, térjen vissza a húgához, feltétlenül szüksége van a segítségére. Igazán szánalomraméltó; fáj nekem a szenvedése. Halálom előtt

511

még félkeresem magukat. Kegyetlenebb dolog lett volna, ha készületlenül hagyom itt őt. Tegyen meg mindent, hogy erőt adj ön neki és megnyugtassa. Ami elmúlt, azon már nem lehet Változtatni.

Elhallgatott; elengedte az asszony kezét, sarkon fordult és távozott.

Huszonkilencedik fejezet í. >

Dr. Torvey véleménybe

Mikor Lady Walsingham belépett a szalonba, együtt találta húgait. A szoba most barátságosabban festett. Gyertyákat gyújtottak, és jól megrakott tűz pattogott a kandallóban, mellette egy asztalkán teásedény állt. A két nővér itt beszélgetett, kettesben; Lady Mardykes mintha összeszedte volna magát egy kicsit.

— Találkoztál vele, Maud? -kérdezte izgatottan, felállt, és odasietett nővéréhez, mikor Lady Walsingham belépett az ajtón.

-- Igen, drágám, beszéltem vele, és... -És? • • '. . . ' '

. -

— Továbbra is az a véleményem, mint eddig. Úgy látom, hogy ideges és szeszély és,, és mint minden férfi, ha bal lábbal kelt fel, nagyon határozott; és persze csakis azjózaníthatja ki, ha letelik az az idő, amit a jóslatában megszabott, ez pedig bizonnyal le is fog telni mindenféle tragikus esemény nélkül. Akkor aztán valamennyien egyforma színben láthatjuk majd a rögeszméjét.

-- Ó, Maud, bár biztosan tudnám, hogy így gondolod! hogy igazán reménykedel! Mondd meg, Maud, az Isten szerelmére, mi az igazi véleményed?

Lady Walsingham kissé zavarba jött e nyílt rohamtól.

-- Ej, drágám, most már ne csacsiskodj -- felelte. Balé nagyon ünnepélyesen viselkedik; kétségkívül hisz

512

is a rögeszméjében; de mindenki hisz a saját rögeszméjében. . . ebben nincs semmi különös.

-- ó, Maud, látom, hogy nem vagy meggyőződve, csak vigasztalni próbálsz. Reményed sincs. . . nincs, nincs, nincs! -- és a lady kezébe temette arcát, s újból keserves sírásra fakadt.

Lady Walsingham egy pillanatra elnémult, aztán erőt vett magán, és húga karjára téve a kezét így szólt hozzá: -- Nézd, drága Janet, semmi értelme, hogy ugyanazt hajtogassam neked újra meg újra; egy-két óra múlva meglátjuk, kinek volt igaza. Ülj le szépen, és szedd össze magad. A komornám azt mondja, ide kéretted Dr. Tdrveyt; nem szabad, hogy így találjon. Mit gondol majd rólad? Hacsak nem akarod elmondani neki Balé furcsa rögeszméjét; szép kis história terjedne el Golden Friarsben! Már hallom is, hogy jön.

És csakugyan jött. Dr. Torvey -- az olyan ember vidor komolyságával, aki nemrég küldött le a torkán egy palack portóit, néhány pohár sherry társaságában -- belépett a szobába, tulajdon kifejezésével élve „meghajolt és tette tiszteletét", majd várta, hogy a hölgyek rendelkezzenek vele.

Lady Walsingham nem sokat késlekedett; tüstént rohamra indult az orvos ellen. -- A húgom, Lady Mardykes, valahogy a fejébe vette, hogy Sir Balé beteg. Beszéltem az urával; való igaz, hogy nincs jó színben, de azt mondja, kifogástalan a közérzete. Mit gondol, csakugyan rendben van? — vagyis, tudjuk, hogy nem talált semmi komoly bajt nála -- de a húgom azt szeretné tudni, tökéletesen rendben van-e?

A doktor megköszörülte torkát, aztán előadást tartott, olykor kissé nehezen forgó nyelvvel, Sir Balé egészségi állapotáról; amiből az derült ki, hogy Sir Bale-hek kutya baja, és ha egy kicsit jobban átadná magát a vidéki urak életmódjának, olyan pompásan erezné magát, hogy

513

annál kívánni se tudna különbet, se úr, se közönséges ember.'

— Ha mindenáron adni akarnék neki valamit, hát talán egy kis kinint, semmi többet. . . nem bizony. . . mert igazán és valóban kiváló egészségnek örvend.

Dr. Torvey ezek után még megeresztett néhány észrevételt a rendkívüli hidegről és az éjszakái utazás cudarságáról, végül tiszteletteljes és udvarias hálálkodás után elbúcsúzott a hölgyektől; kisvártatva hallották a bricska kerekeinek nyikorgását, meg a ló patkóinak tompa dobogásátla hólepte udvarról, aztán a doktor, az egyetlen kapocs e büsóngó és felizgatott ház és a külvilág között, végleg elenyészett.

Gyérén hulldogált a hó, alig egy-két pehely szállingózott el az ablak előtt; és a hold ragyogó fénye fehér lepelbe öltöztette a tájat. A nagy ablak függönyét nem húzták be. Lady Walsinghamnek úgy tűnt, hogy a holdfény még vakítóbb, a Snakes sziget még közelebb került, és világosabban látszik, á vén fa kinyújtott karja még nagyobbra nőtt, és haragosan emelkedik, mint valami gyilkos felemelt karja, aki némán lopakodik előre, ahogy a katasztrófa közeleg.

Az ismerős táj hidegnek, vakítónak, szinte visszataszítónak tűnt az éles holdfényben. A nővérek ajkán lassan elapadt a szó, nem evilági feszültség ülte meg mindannyiuk lelkét. Lady Mardykes minduntalan felállt, és léptek zaja vagy emberi hang után fülelt a nyitott ajtónál, de hiába. Mindannyiukra rátelepedett a rémület, amely mintha folyton sűrűsödött volna körülöttük, így , telt el egy óra vagy több.

514

Harmincadik fejezet Pszt!

Sápadtan és szótlanul ült a tűz körül a három nővér. A már-már elviselhetetlen feszültség iszonyú csöndje letaglózta Lady Mardykes vendégeit, őt pedig a kétségbeesés dermedtsége ítélte némaságra.

Váratlanul s csendesen belépett a szobába Sir Balé Mardykes. A hold fehér fénye visszaverődött a padlóról, és merev vonásaira valami mosolyfélét varázsolt. Amint belépett közéjük, ujját intőleg a szájára tette, mintegy hallgatást parancsolva rájuk; azután megszorította két sógornője kezét, és lehajolva szinte áléit hitveséhez, ajkát hideg homlokára nyomta; majd egyetlen szó nélkül, csendben kiment a szobából.

Beletelt néhány másodperc, míg Lady Walsingham visszanyerte lélekjelenlétét; felvette az egyik gyertyát az asztalról, kinyitotta az ajtót, és a báró után sietett.

Mikor megpillantotta a férfit, -Sir Balé gyertyával a kezében éppen fellépett a haliból felfelé vezető széles lépcsősor utolsó fokára, majd befordult a vaskos korlát sarkán, és miként gyertyájának fénye mutatta, sietség nélkül indult el a következő lépcsősoron.

Lady Walsingham a félelem elfőj ihatatlan kíváncsiságával követte, tisztes távolból.

Látta, amint a báró belép szobájába, és becsukja az ajtót.

Sógornője nesztelenül utánament az ajtóig, s lélegzetvisszafojtott csendben, zakatoló szívvel fülelt, mi történik odabenn.

Egy darabig tisztán hallotta, hogy Sir Balé fel s alá járkál a szobában, aztán némi szünet után olyan hang hallatszott, mint amikor valaki végigveti magát az ágyon. Csend támadt; húgai, akik félénken követték

515

V L

Lady Walsinghamet, csatlakoztak hozzá. A lady egy pillantásával és egy mozdulattal csendre intette őket. , JLady Haworth kissé hátrább állt meg, elfehéredett -ajka-mozgott, kezei összekulcsolódtak az imádkozás néma gyötrelmében. Lady Mardykes nekidőlt a súlyos tölgyfa ajtófélfának.

Lady Walsingham, kezéből tölcsért formálva a füle mellett, elnyíló szájjal hallgatózott — egy percig, kettőig, tán háromig is. Végül reményvesztett kétségbeesésében megragadta a kilincset, és hevesen lenyomta. Az ajtó azonban zárva volt, s valaki bentről, egészen közelről azt suttogta, „Pszt, pszt!"

A hölgy most már nagyon megijedt, és hevesen kopogott az ajtón. De válasz nem érkezett.

Üjra kopogott, még hangosabban, és rázta az ajtót, törékeny testének minden erejével. Arcára eközben kiült a rémület, s kétségkívül ez ijesztette meg úgy, Lady Mardykest, hogy egy hangos és elnyújtott sikollyal ájultán omlott össze.

A cselédek, akik már felneszeltek a zajra, egykettőre a galérián voltak. Lady Mardykest a szobájába vitték, és lefektették, nővére, Lady Haworth elkísérte. Időközben az ajtót is felfeszítették, és Sir Balé Mardykest az ágyon találták kiriyújtözva.

Aki már látta egyszer, megismeri a halál ábrázatát. Itt, Sir Balé Mardykes szobájában, az ágyán, az ő ruháiban egy zord és félelmes idegen hevert; néhány nap múlva már bevonul börtönébe, és nem látja.senki soha többé.

Hol van most Sir Balé Mardykes, akit hajléka, ágya és asztala nem lát többé? Itt egy leesett állú, halszemű báb hever csupán, amely máris jéggé dermed. . .

Golden Friars bájos templomában van egy márvány emlékmű. A főoltártól bal kézre két oszlop támaszt alá

516

egy ívet, melyen jó néhány címer van kifaragva, megannyi címerpajzson. Alatta egy négy láb magas, párkánnyal körülvett márványtalapzaton fekszik Sir Balé Mardykes, az ősi család kilencedik bárója, akit térdnadrágban, csatos cipővel, egysoros kabátban, hosszú mellényben, mellfodorral és karddal ékesítve faragtak márványba, az 1770 táján élő nemesurak viselete szerint, s vonásai erősen hasonlítanak II. Károlyéhoz. A háttérül szolgáló széles márványlapon a rávésett sírfelirat a mai napig megőrizte azt a véleményt, amit „vigasztalhatatlan neje", az özvegy Lady Mardykes vallott elhunyt ura erényeiről és kiválóságairól.

Lady Walsingham szívesen mérsékelt volna egy-két rajongó túlzást, amin az akkori Golden Friars fmtorgott és kuncogott. Ma már senki sem szól semmit: egyetlen kortárs sem maradt, aki nevethetne vagy suttoghatna. És ha a felirat betűjében nem sok igazság van is, valami igazságot mégiscsak megörökített -- egy bálványozó asszony csodálatosan elfogult imádatát.

Lady Mardykes néhány nappal a temetés után örökre elhagyta a Mardykes kastélyt. Többnyire nővérénél, Lady Walsinghamnél időzött, és, mint a Sir Balé Mardykes sírfeliratának aljára vésett sor hírül adja, 1790-ben hunyt el; földi maradványait szeretett férje mellett helyezték örök nyugalomra Golden Friarsben.

A birtok elörökösítési korlátozás nélkül szállt Sir Balé Mardykesra. Ő dolgozgatott ugyan egy végrendeleten, de sohasem fejezte be, sőt a tervezete sem állt-készen. Végül hosszas tanakodás és vizsgálódás után megállápíttatott, hogy végrendelet és örökös híján a házassági szerződés egyik záradéka alapján az egész birtok az özvegy Lady Mardykesra száll.

Utóbbi a birtokot végrendeletében „unokatestvérére, egyben férjének, Sir Bale Mardykesnak is rokonára",

577

William Feltramre hagyta, azzal a kikötéssel, hogy felveszi a Mardykes névét és címert, a Feltram család címerét pedig beiktatják a Mardykes-pajzsra.

Ily különös módon teljesült tehát Philip Feltram jóslata, hogy a Mardykes vagyon valamikor egy Feltram kezére kerül.

1795 táján felújították a báróságot, és William Feltram mint Sir William Mardykes tizenöt esztendeig élvezte a címet.

1871

JEGYZETEK

10. oldal sic respondeo — így telelek.

12. oldal f oe lum petimus stultitia - az égre törünk ostobaságunkban (Horatius

1,3 óda, 38. sor).

13. oldal Paulo majára canamus ~ szálljon a dal kissé magasabban (Vergilius,

4. ecloga, 1. sor, Trencsényi-Waldapfel I. ford.).

aliquid latét, quad non patet - valami van a dolog mögött, ami

nem világos.

14. oldal lendít ad sydera i'irtus -- az erény a csillagok felé tör.

aqua coetestis -- égi víz (Ovidiusnál: eső). 24. oldal eredé mihi, rés est ingeniosa dare -- hidd el nekem, adni olyan dolog,

amihez érteni kell (Ovidius, Amores l, 8, 62).

nominativo hit asinus -- alanyesetben ez szamár.

30. oldal Quevela -- a francia Qui va la? (Állj, ki vagy?) eltorzított formája. 32. oldal coram nobis -- színünk előtt.

plura dolor prohibit -- többet nem enged a fájdalom.

38. oldal Plus era! in artifice quain artf -- több volt a mesterben, mint a mestersé-

gében.

39. oldal dielius illis a/okban a napokban. 44. oldal e\ lent/inn nyomban.

Quid plura? -- egy szó, mint száz; minek folytassuk? 30. oldal Qui primus fiuens genitalia membra recidit, Vulnera quae fecit, debttit

ipse páti- Azt, ki fiúk nemző szervét lemetélte először, Azt bizony.

azt kellett volna metélni előbb (Ovidius, Amores, 2, 3, 3-4. Gaál

László ford.).

qui in suas poenas ingeniosus érát aki találékony volt abban, hogy

milyen büntetéseket zúdítson magára. (Ovidius, Tristia 2, 288). 51. oldal Deteriora seauntur -- a rosszabbat követik. 32. oldal miseri quod volant facile credunt -- a nyomorultak könnyen elhiszik,

amit akarnak. 34. oldal vatis avarus non lemére est animus, versus amat hoc studet unum -- költő

nemigen lesz fösvény, néki a vers csak a célja, a vers a szerelme

(Horatius, 2, 1. levél, 119-120. sor. Muraközy Gy. ford.).

57. oldal I pete Italian! menj, keresd meg Italiát (Vergilius Aeneis 4, 381

[l sequere ItaliamJ parafrázisa).

58. oldal liinc Mae lacrimae -- innen e könnyek (Terentius, Az androsi lány

126. sor).

59. oldal secundurti formám slatuti -- az előírt forma szerint.

575

60. oldal quemadmodum, quapropter -- amiképpen, amiért is.

esse posse videatur — lehetségesnek látszhatnék.

dumjuga mentis aper -- míg a hegytetőn vaddisznó (Vergilius 5.

ecloga, 76. sor).

dixi — megmondtam.

61. oldal idea nobilis quasi no bilis -- azért nemes (nobilis) mintegy, mert

nem epés (no bilis).

63. oldal 0 quantusartifexpereo -- mekkora művész pusztul el bennem (Sueto-

nius, Nero 49).

64. oldal quaé supra nos, nihil ad nos — ami fölöttünk áll, az nem tartozik

ránk. 78. oldal ingenium nobis molle Thalia dedit -- Thalia hajlékony szellemet adott

nekünk (Qvid. Epist. Heroid. Sappho 84 nyomán). 81. oldal subaudi - érted rajta.

peccaoi confteor — megvallom, vetkeztem.

83. oldal de tribus impostoribus mundi -- a világ három csirkefogójáról.

Ilflagello de principi — a fejedelmek ostora.

// veritiero- az igazmondó.

// devino -- az isteni.

L'unico Aretino — a páratlan Aretino.

/sette psalmipoénétentiarii\ — a hét bűnbánó zsoltár.

La vita'delta airgine Mária -- Szűz Mária élete.

84. oldal mine dimittis -- most elbocsátasz.

87. oldal Non veniunt in idem pudor et amor -- nem fér meg együtt szemérem és szerelem.

89. oldal primus motor - a fő mozgató.

Dii mundi -- a világ istenei.

dulce puella malum est -- édes rossz a leány (Ovidius, Amores 2.

9, 26. sor).

Quodjugit ipse sequor -- kergetem azt, ami fut (Ovidius, Amores

2, 19, 36, Gaál László ford.).

Amor est mihi causa sequendi -- a szerelem az oka, hogy kergetem.

0 infelix-ego - Ó, én szerencsétlen!

Cur vidi, cur perii -- miért pillantottam meg, miért vesztem el.

Non patienter ama — türelmetlenül szeretek.

Tanhun patiatur amari -- csak tűrje szerelmem. (Ovidius, Amores

l, 3, 3. sor, Karinthy G. ford.)

90. oldal ex lacrimis lacrimae -- könnyek a könnyekből.

92. oldal aculeo alatus a sarkaim íitól s/árnvra kapva.

Miiital omnis amans harcos mind, ki szeret (Ovidius Amores l, 9, 1. sor, Karinthy G. lord.).

93. oldal Sufficit tandem -- megvan végre!

Idea minim quia monstrum -- bámulatos, mert csodalény.

Liberalitas liberalitate perit -- a bőkezűség a bőkezűségtől vész cl.

Fronti nullaJides -- ne bízz a látszatban!

Curáfuturi est — van gond a jövőre.

Cani capilli met compedes -- az ősz haj a bilincsem.

520

93. oldal Speramus lucem a fényben reménykedünk.

,Voj quoque flonmus -- mi is elvirultunk.

94. oldal Qui invident, egent -- akik irigykednek, szűkölködnek.

95. oldal Luctus monumenta manebunt -- a gyász emléke megmacad.

97. oldal Quid regna sine usu -- mit ér az uralom annak, aki nem él vele. 99. oldal bazelus manus -- itt kb.: se szó, se beszéd. 124. oldal Vobis alii ventorum proelia narrent, Quasque Sállá infestat, quasque

Charybdis aquas. . . vos quod quisque loquetur Credité - Elmondják

nektek mások viharok düheit majd, s hogy hánytorg habbal Scylla,

Charybdis. . . bárki ilyenről szól, elhiggyétek (Ovidius, Amores,

2, 17-18. sor, 21-22. sor, Karinthy G. ford.). 127. oldal Cum pátriám amist, tune me periisse putato - Meghaltam, mikor el

kellett búcsúzni hazámtól (Ovidius, Tristia 3, 3, 53. sor, Erdődy

János ford.}.

137. oldal aqua vitae -- az élet vize, általában: pálinka. 143. oldal non est inventm - nem találták.

aquafortis -- maróvíz.

146. oldal fac totum -- mindenható.

Quid non auri sacra fames -- mire nem visz rá az átkozott aranyéhség. (Vergilius, Aeneis 3, 56-57. sor ironikus idézése.)

147. oldal spiritus rím- borpárlat.

164. oldal Scgnius irritant animos demissa per mm-m. Qiiam quae sünt oculis subjectn fidelibus, ét quae Ipse sibi tradit spectator. Csak hallott dolgok nem rázzák úgy meg a lelkünk, Mint az, amit biztos szemmel meglátva a néző Önmaga érzékel. (Horatius, Ars poetica. -- Epist. II.3. 180. Muraközy Gyula ford.)

l 70. oldal i'alet de chambre -- komornyik.

527

TARTALOM

THOMAS NASHE

A balszerencsés utazó, avagy Jack Wilton élete

Fordította Bárt István

WILLIAM CONGREVE

Incognita, .vagy Szerelem és Kötelesség megbékélése

Fordította Bárt István 159

HORACE WALPOLE

Az otrantói várkastély

Fordította Papp Zoltán 237

JOSEPH SHERIDAN LE FANU

A báró meg a kísértet

Fordította László Balázs 357

JEGYZETEK

519

A kiadásért felel az Európa-Könyvkiadó igazgatója. •Felelős szerkesztő: Borbás Mária. A jegyzeteket Zsolt Angéla készítette. Tipográfia: Maczó Péter. Műszaki vezető: Siklós Béla. Készült: 60500 példányban, 30,1 (A/5) ív terjedelemben

ÉU-c-7374 ISBN 963 07 0153 7

A szedés készült a Nyomdaipari Fényszedő Üzemben (74.9014),

Monophoto 600-Comprite M16V számítógépes fényszedő rendszerrel,

Baskerville betűtípusból

Nyomását és kötését a debreceni Alföldi Nyomda végezte 74. 2258. 66-14-1 Alföldi Nvomda, Debrecen