A sorozás, amely gyakran szükséges, mert a határvillongások nem szűnnek soha, a következőképpen zajlik le:
Parancsot adnak ki, hogy egy bizonyos napon egy bizonyos városrészben minden lakos, férfi, nő, gyerek maradjon odahaza. A városrész bejáratánál, ahol már hajnal óta várakozik egy gyalogosokból és lovasokból álló katonai különítmény, többnyire csak délfelé jelenik meg az a fiatal nemes, aki a sorozást végrehajtja. Fiatal ember, karcsú, nem magas növésű, gyenge, hanyagul öltözött, a szeme fáradt, folyton nyugtalanság hullámzik végig rajta, mint betegeken a borzongás. Rá sem néz senkire; korbácsával - egyetlen fegyverével - jelt ad, néhány katona csatlakozik hozzá, így lép be az első házba. Egy katona, aki a városrész valamennyi lakosát személyesen ismeri, felolvassa a házbeliek névsorát. Szokás szerint mind ott vannak már, felsorakoznak a szobában, szemük úgy csügg a nemesen, mintha már katonák volnának. Megtörténhet azonban, hogy itt-ott valaki hiányzik, mindig a férfiak közül. Olyankor senki sem mer kifogással vagy éppenséggel hazugsággal előhozakodni, mindenki hallgat, lesüti szemét, alig bírják elviselni a parancs nyomasztó súlyát, mely ellen ebben a házban vétettek, ám a nemes néma jelenléte mindőjüket odaszegezi a helyéhez. A nemes jelt ad; még csak fejbiccentésnyi sincs e jel, éppen csak a szeméből olvasható ki, és a katonák már keresik is a hiányzó személyt. Ez nem nagy fáradság. Soha sincs kívül a házon, sohasem akar valóban kibújni a szolgálat alól, csak félelmében nem jött, de nem is a szolgálattól való félelem tartja vissza, hanem a szégyenkezés, hogy mutatkozzék, a parancs szó szerint túlságosan nagy a számára, szorongatóan nagy, nem tud a maga erejéből előjönni. De ezért még nem menekül el, elbújik csupán, s ha hallja, hogy a nemes a házban van, még ki is lopakodik rejtekéből, odaoson a szoba ajtajához, és a kilépő katonák nyomban nyakon csípik. Odaviszik a nemes elé, aki két kézre fogja a korbácsot - olyan gyenge, hogy fél kézzel semmire sem lenne képes -, és elveri az embert. Nagy fájdalmat aligha okoz neki, majd félig kimerültségében, félig viszolygásában elejti a korbácsot, az elpáholt fickó szedi fel és nyújtja oda. Csak akkor léphet be azután a többiek közé a sorba; egyébként nem biztos, hogy őt is besorozzák. Megtörténik azonban, és ez a gyakoribb eset, hogy többen vannak jelen, mint ahány személyt a jegyzék feltüntet. Ott van például egy idegen lány, és a nemes szemébe néz, máshová valósi, vidékre talán, a sorozás csalogatta ide, sok nő van, aki egy ilyen idegen sorozás csábításának - az otthoninak egészen más a jelentése - nem tud ellenállni. És érdekes módon semmi kivetnivalót nem látnak benne, ha egy nő enged a csábításnak, ellenkezőleg, olyasmi ez, amin sokak véleménye szerint a nőknek át kell esniök, olyan tartozás, amit nemüknek törleszteni kell. És mindig ugyanúgy történik a dolog. A lány vagy asszony meghallja, hogy valahol, talán nagyon messze, rokonoknál vagy barátoknál, sorozás lesz, hozzátartozóitól engedélyt kér az utazáshoz, azok bele is egyeznek, ilyesmit nem lehet megtagadni, a nő felölti legjobb ruháját, vidámabb, mint bármikor, közben nyugodt és szívélyes, közömbös, mint általában, és mind e nyugalom és szívélyesség mögött megközelíthetetlen, mint valami vadidegen, aki hazautazik, és semmi másra nem is gondol már. A család, ahol sorozás lesz, egészen másképp fogadja, mint holmi közönséges vendéget, mindenki neki hízeleg, végig kell járnia a ház valamennyi helyiségét, ki kell hajolnia minden ablakon, s ha valakinek a fejére teszi a kezét, több ez az apai áldásnál is. Amikor a család felkészül a sorozásra, ő kapja a legkülönb helyet, vagyis az ajtónál állhat, ahol a nemes a legjobban láthatja őt, s ő is a nemest. Ám csak a nemes megérkeztéig övezi ekkora tisztelet, attól fogva szabályosan elvirít. A nemes éppoly kevéssé néz rá, mint a többiekre, s még ha ráemeli is valakire a szemét, az illető nem érzi, hogy nézik. A nő nem ezt várta, helyesebben, egészen biztosan ezt várta, hiszen nem történhet másképp; de nem is az ellenkező lehetőség vonzotta ide, hanem egyszerűen: valami, aminek most vége. Bizonyos mértékig szégyent érez, amilyet mifelénk a nők nem éreznek különben soha, csak most érti meg voltaképpen, hogy idegen sorozásra tolakodott be, és amikor a katona felolvasta a listát, az ő neve nem hangzott el, s egy pillanatig csend lesz, s ő remegve és meggörnyedve menekül ki az ajtón, miközben a katona még jól hátba vágja.
Ha a létszám feletti személy férfi, úgy semmi mást nem akarhatott, mint hogy bár nem tartozik a házhoz, mégis besorozzák. Ez is teljesen reménytelen, efféle létszámfelettieket soha nem soroztak be, és ilyesmi soha nem is történhet meg.
Tandori Dezső fordítása