A kicsi nő

Kicsi nő; természettől fogva igen karcsú ugyan, mégis szoros fűzőt hord; mindig ugyanabban a sárgásszürke, amolyan faszínű szövetből készült ruhában látom, amelyet néhány hasonló színű rojt vagy gomb alakú mütyür díszít; kalap soha sincs rajta, fakószőke haja sima, és bár nem rendetlen, nagyon lazán viseli. Noha fűzi magát, könnyedén mozog, persze túlzásba is viszi ezt a könnyedséget, szívesen teszi csípőre a kezét, és felsőtestét egyetlen lendületből meglepően gyorsan fordítja oldalvást. Azt az érzést, ami a keze láttán elfog, csak úgy tudom kifejezni, ha azt mondom, soha ilyen kezet nem láttam, amelyen az ujjak ennyire határozottan elkülönülnének egymástól, mint az övén, bár semmiféle anatómiai furcsaság nincs rajta; ez a kéz tökéletesen normális.

Nos, ez a kicsi nő nagyon elégedetlen velem, mindig talál bennem valami kivetnivalót, mindig valami igazságtalanság éri a részemről, lépten-nyomon bosszantom; ha az életet szét lehetne bontani legapróbb részeire, és minden részecskét külön meg lehetne ítélni, életem minden egyes kis része alighanem önmagában is bosszúságot jelentene számára. Gyakran töprengtem azon, miért ingerlem őt ennyire, lehet, hogy egész lényem ellentmond szépérzékének, igazságérzetének, szokásainak, hagyományainak, reményeinek: vannak ilyen egymással ellentétes természetű alkatok, de vajon miért szenved ő ettől oly nagyon? Ugyanis semmiféle olyan kapcsolat nincs közöttünk, amely arra kényszeríthetné, hogy szenvedjen miattam. Csak el kellene határoznia, hogy idegennek tekint, nem is tiltakoznék ilyen elhatározás ellen, inkább szívből üdvözölném, mert voltaképpen idegen vagyok neki; csak el kellene határoznia, hogy elfelejti létezésemet, amelyet soha nem is erőltettem vagy erőltetnék rá - és nyilvánvalóan elmúlna szenvedése. Ebben a vonatkozásban eltekintek személyemtől, és attól, hogy - érthető módon - az ő magatartása az én számomra is kínos, eltekintek ettől, mivel tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy mindez a kínosság összehasonlítva az ő szenvedésével: semmiség. Emellett persze nagyon jól tudom, hogy ez nem szerelmi szenvedés, nem fontos neki, hogy engem valóban jobbá tegyen, főként pedig mindaz, amit bennem kifogásol, nem is olyan jellegű, hogy megzavarhatná boldogulásomat. Boldogulásommal éppúgy nem törődik, ő csak a maga érdekeivel törődik; nevezetesen azzal, hogy bosszút álljon a gyötrelméért, ami részemről a jövőben fenyegeti. Egyszer már próbáltam neki célozni arra, hogy miként lehetne a legegyszerűbben véget vetni ennek a folytonos haragnak, de ettől megint csak haragra gerjedt, úgyhogy többé ezzel sem kísérletezhetem.

Ha úgy tetszik, bizonyos felelősség azért engem is terhel, mert bármennyire idegen is számomra ez a kicsi nő, bármennyire az egyetlen kapcsolat közöttünk az a harag, amit én váltok ki belőle, pontosabban, amit miattam érez, mégsem lehetne közömbös nekem, ahogyan szemmel láthatóan testileg is szenved ettől a haragtól. Olykor, az utóbbi időben egyre gyakrabban, eljut hozzám a híre, hogy reggel megint sápadtan, álmatlanul töltött éjszaka után, fejfájástól gyötörten, csaknem munkaképtelen állapotban volt, ami hozzátartozóinak gondokat okoz; ebben is, abban is keresik állapotának okát, de mind ez ideig még nem találták meg. Csakis én ismerem; ez a régi és mindig új harag. Természetesen nem értek egyet hozzátartozóinak aggályaival, ő erős és szívós; aki képes annyi bosszúságot szerezni magának, az valószínűleg képes bosszúsága következményeit is elviselni, sőt még arra is gyanakszom, hogy - legalábbis részben - csak játssza a szenvedőt, és ily módon próbálja rám terelni a világ gyanúját. Ahhoz, hogy nyíltan beismerje, mennyire gyötri a jelenlétem, nagyon büszke, azt pedig, hogy másoknál keressen védelmet tőlem, megalázónak érezné, csak ellenszenvből, soha el nem múló, önmagát mindig ösztönző ellenszenvből foglalkozik velem, ámde hogy ezt a tisztázatlan ügyet még a nyilvánosság előtt is szóvá tegye, az túlságosan sértené szeméremérzetét. Azonban az is elviselhetetlen számára, hogy hallgasson arról a dologról, ami szüntelenül nyomasztja. Ezért asszonyi ravaszsággal középutat keres; szótlanul, csak titkos szenvedése néma jeleivel, viszi ügyét a nyilvánosság ítélőszéke elé. Talán még abban is reménykedik, hogy ha a nyilvánosság figyelme egyszer rám terelődik, általános, nyílt harag támad ellenem, mely hatalmi eszközeivel egyszer és mindenkorra sokkal hatékonyabban és gyorsabban elítél, mint ahogy az ő viszonylag mégis gyengébb privát haragjának módjában áll, és akkor végre visszavonulhat, fellélegezhet és hátat fordíthat nekem. Nos, ha valóban ezt reméli, csalódni fog. A nyilvánosság nem veszi át az ő szerepét, a nyilvánosság sohasem találna bennem oly végtelenül sok kivetnivalót, még ha nagyító alá tenne, akkor sem. Nem vagyok olyan mihaszna ember, amilyennek ő képzel, nem hencegek, főként ebben az összefüggésben nem, de ha nem is vagyok különösképpen nélkülözhetetlen, bizonyára ennek ellenkezőjeként sem keltek feltűnést; csak ő, az ő valósággal hidegen izzó szeme lát ilyennek, senki más nem győzhet meg erről. E tekintetben tehát megnyugodhatnék? Nem, mégsem; mert ha valóban elterjed, hogy viselkedésemmel készakarva beteggé teszem, és néhány éber leselkedő, épp a legbuzgóbb hírharangok közül való, már ott tart, azaz már nagyon közel jár ahhoz, hogy ezt felismerje, vagy legalábbis úgy tesz, mintha felismerte volna, akkor elém áll a világ, és felteszi majd a kérdést, hogy miért gyötröm én, javíthatatlan, ezt a szegény kicsi nőt, halálba akarom-e kergetni, és mikor térek végre észhez, lesz-e bennem annyi emberség, hogy felhagyok ezzel; igen, ha a világ így nekem szegezi a kérdést, nehéz lesz rá válaszolnom. Valljam be akkor, hogy nem hiszek az efféle kórtünetekben, keltsem ezáltal azt a kellemetlen benyomást, hogy a felelősségtől menekülve másokat vádolok, méghozzá ilyen közönséges módon? Egyáltalán beismerhetem-e nyíltan, hogy ha még hinnék is a betegségében, semmi részvétet nem éreznék, mivel ez a nő idegen számomra, és a kettőnk között fennálló kapcsolatot egyedül ő teremtette, és csak ő tartja fenn: Nem mondom, hogy nem hinnének nekem, hinnének is, meg nem is, de el sem jutna a dolog odáig, hogy beszéljenek róla, csak a válaszomat tartanák számon, mivel azt egy gyenge, beteg nőnek adtam, és ez korántsem volna számomra kedvező. Ezt is, de minden más válaszomat makacsul cáfolná a világnak az a tulajdonsága, hogy ilyen esetekben csak szerelmi viszonyra tud gyanakodni, holott - és ez mindennél világosabb - ilyen viszonyról szó sincsen, és ha volna is, alighanem én lennék inkább a kezdeményező, mivel ezt a kicsi nőt, találó ítéleteiért és fáradhatatlan következtetéseiért, tulajdonképpen még csodálni is tudnám, ha éppenséggel nem ezek az erényei sújtanának állandóan. Benne azonban még csak nyoma sincs irányomban valamiféle baráti vonzalomnak, e téren egyenes és őszinte, és ez az én utolsó reménységem, mert ha a haditervébe bele is illene, annyira semmiképpen sem feledkezne meg magáról, hogy velem kapcsolatban elhitessen ilyen jellegű vonzalmat. Ámde az e tekintetben korlátolt közvélemény ragaszkodna elképzeléséhez, és mindenképpen engem marasztalna el.

Így hát voltaképpen számomra nem marad egyéb hátra, mint hogy mielőtt a világ beavatkozna, még idejében annyit változtassak magatartásomon, amennyi a kicsi nő haragját, amelyet megszüntetni nem tudok, mert az elképzelhetetlen volna, legalább mérsékelné egy kicsit. Igazság szerint már gyakran feltettem magamnak a kérdést, jelenlegi állapotom kielégít-e annyira, hogy egyáltalán nem akarok változtatni rajta, és vajon nem volna-e lehetséges mégis bizonyos változtatásokat eszközölnöm, még ha nem azért tenném is, mert szükségességükről meg vagyok győződve, hanem csak azért, hogy őt megengeszteljem. Becsülettel meg is próbáltam, fáradságot, gondot nem kíméltem, még kedvem is telt benne, szinte szórakoztatott, ettől fogva némi változás szemmel láthatóan be is következett, a kicsi nő figyelmét fel sem kellett hívnom erre, az ilyesmit ő hamarabb észreveszi, mint én, már a puszta szándékot is meglátja a viselkedésemben, de az eredmény nem volt számomra kielégítő. Hogyan is lehetett volna? Elégedetlensége velem, ahogy azt most már be kell látnom, elvi eredetű, semmi sem szüntetné meg, még ha én magam szűnnék meg, az sem; ha netán öngyilkosságomról értesülne, dühe nem ismerne határt. Egyszerűen nem értem, hogy ez az éles eszű nő miért nem látja ezt be ugyanúgy, mint én, mégpedig sem a maga fáradozásának kilátástalanságát, sem pedig az én ártatlanságomat, azaz tehetetlenségemet, hogy legjobb akarattal sem tehetek eleget követelményeinek. Bizonyára be is látja ezt, de amilyen harcias, a harc hevében megfeledkezik róla, és az én szerencsétlen természetem, amin azonban, ha már ilyennek születtem, nem változtathatok, abban nyilvánul meg, hogy halk suttogással próbálom figyelmeztetni azt, aki teljesen kijött a sodrából. Természetesen így sohasem érthetjük meg egymást. Valahányszor kilépek a házból, még szinte az első reggeli órák bűvöletében, látnom kell miattam mogorva arcát, durcásan elbiggyesztett ajkát, vallató, de a vallatás eredményét már eleve ismerő tekintetét, amely bármilyen sebtiben siklik is végig rajtam, elszakadni nem tud tőlem, látnom kell kislányos arcára vésődött keserű mosolyát, látnom kell, amint vádlóan felnéz az égre, csípőre téve kezét, hogy elszántságát bizonyítsa, és ahogy végül felháborodásában elsápad, és remegés fogja el.

A minap végül - ilyesmi eddig még egyszer sem fordult elő, mint ahogy azt akkor csodálkozva beismertem magamnak - néhány célzást tettem az ügyről egy jó barátomnak, csak úgy mellékesen, odavetve néhány szóban, kisebbítve az egész ügy jelentőségét, nemcsak annyira, amennyire az, ha tárgyilagosan nézem, számomra létezik, hanem egy kissé még az igazság rovására is. Különös, hogy barátom, noha végig sem hallgatott, tehát úgyszólván önmagától, nagyobb jelentőséget tulajdonított az egésznek, és ebből nem engedett, hanem kitartott véleménye mellett. Még furcsább, hogy ennek ellenére egy fontos ponton lebecsülte az ügyet, mert határozottan azt tanácsolta, utazzam el rövid időre. Soha ennél oktalanabb tanácsot nem kaptam; a dolog ugyan eléggé egyszerűnek látszik, aki közelebbről szemügyre veszi, áttekintheti, annyira azonban mégsem egyszerű, hogy elutazásom mindent vagy akár csak a legfontosabbját rendbe hozhatná. Ellenkezőleg, az utazástól inkább óvakodnom kell; ha egyáltalán követnem kell valamilyen tervet, akkor ez csak az lehet, hogy az ügyet jelenlegi, szűk, a külvilágot kizáró határai között tartom, tehát nyugton maradok ott, ahol vagyok, és semmiféle olyan nagy, feltűnő változtatásba nem bocsátkozom, amelyre az ügy ösztönözne, és ehhez hozzátartozik az is, hogy erről senkivel sem beszélek, nem mintha ez valamiféle veszedelmes titok volna, hanem éppenséggel mert kicsi, merőben személyes jellegű dolog, és mint ilyen, könnyedén vehető és veendő. Barátom észrevételei, noha semmi újat nem tanultam belőlük, nem bizonyultak teljesen feleslegesnek, mert megerősítettek eredeti véleményemben.

Amint az általában alaposabb vizsgálódás után kiderül, azok a változások, amelyek az idők folyamán bekövetkeznek, csak látszólagosak, nem magának az ügynek a változásai, hanem mindössze a róla alkotott szemléletem fejlődése, amennyiben ez a szemlélet egyrészt higgadtabbá, férfiasabbá válik, jobban megközelíti a lényeget, másrészt az állandó megrázkódtatások elkerülhetetlen hatására, bármennyire jelentéktelenek is azok, kétségtelenül bizonyos ideges feszültséggel vegyül.

Nyugodtabb leszek az ügyet illetően, miközben lassan felismerni vélem, hogy ha mégoly fenyegetően közelinek látszik is egy elhatározás, olykor mégsem valósul meg; hajlamosak vagyunk rá, különösen fiatalabb korunkban, hogy ugyancsak túlbecsüljük azt a gyorsaságot, amellyel egy elhatározás megszületik; valahányszor az én kicsi bírám, megpillantva engem, elgyengült, oldalvást a karosszékbe hanyatlott, egyik kezével a szék támláját markolva, míg a másikkal a fűzőjén babrált, és arcán a harag és kétségbeesés könnyei gördültek végig, mindannyiszor azt hittem, elérkezett a döntés, tüstént hívnak, és felelősségre vonnak. Ámde szó sincs döntésről, szó sincs felelősségre vonásról, a nők könnyen rosszul lesznek, a világnak pedig nincs ideje rá, hogy minden csip-csup ügyre odafigyeljen. Tulajdonképpen mi is történt az évek folyamán? Semmi egyéb, csak az, hogy az ilyen esetek hol súlyosabb, hol enyhébb változatban megismétlődtek, és ilyenformán számuk megnövekedett. Ezenkívül a közelben ténykedő emberek szívesen beavatkoznának, ha lehetőségük nyílna rá, de ez nem adatik meg nekik, ezért eddig csak a szimatukra hagyatkoznak, a szimatolás azonban önmagában csakis arra elegendő, hogy a szimatolónak alapos elfoglaltságot adjon, másra nem alkalmas. Lényegében mindig így volt ez, mindig akadtak mihaszna lézengők és bámészkodók, akik jelenlétüket állandóan valami furfangos módon, a legszívesebben rokoni kapcsolatukra hivatkozva, magyarázták; örökké lesben álltak, mindenbe beleütötték az orrukat, és mindez csak azt eredményezte, hogy még most is itt csodálkoznak. A változás csak annyi, hogy lassan megismertem őket, megkülönböztetem egymástól arcukat, és noha régebben azt hittem, hogy fokozatosan mindenhonnan idegyülekeznek, növelve az ügy jelentőségét, és önkéntelenül is kicsikarják a döntést, ma már tudni vélem, hogy ez régóta így van, és a döntés megszületéséhez kevés közük van, vagy éppenséggel semmi. És maga a döntés, miért is jelölöm ilyen súlyos szóval? Ha egyszer - ám ez bizonyára sem holnap, sem holnapután, sőt valószínűleg sohasem következik be - a nyilvánosság mégis foglalkozna ezzel az üggyel, amiben pedig, ahogy azt mindig is hangsúlyoztam, nem illetékes, ha sértetlenül nem is vészelném át az eljárást, azt bizonyára figyelembe veszik, hogy nem vagyok ismeretlen a nyilvánosság előtt, és amióta csak élek, egy lépést sem tettem titokban, bizalommal telve rá is szolgáltam a bizalomra, és ezért ezt a kellemetlenül felbukkanó, szenvedő kicsi nőt, akit, ha mellesleg nem én, hanem valaki más vesz észre, talán már régen, a nyilvánosság háta mögött észrevétlenül széttapos a csizmájával, mint a dudvát, ezt a nőt a legrosszabb esetben is csak mint egy kicsi, rút toldalékot biggyeszthetnék arra az oklevélre, amelyben a nyilvánosság engem már régen tiszteletre méltó tagjának nyilvánított. Így áll jelenleg ez az ügy, mely ily módon nem nagyon nyugtalaníthat engem.

Ahhoz, hogy az évek múltával kissé nyugtalan lettem, az ügy voltaképpeni jelentőségének semmi köze sincs; egyszerűen elviselhetetlen, ha valakit állandóan bosszantunk, ha mégoly jól tudjuk is, hogy bosszúsága oktalan; az ember nyugtalanná válik, szinte már fizikailag áhítozik valamiféle döntés után, habár a bekövetkezésében - érthető módon - nem nagyon hisz. Ez a jelenség azonban részben csak a korral jár, ifjú szemmel mindent szebb színben látunk, a rút részleteket elnyelik az ifjúság kimeríthetetlen erőforrásai; ha valakinek ifjan vizsla volt a tekintete, nem kérték számon tőle, nem vette észre senki, talán még ő maga sem, de az, ami öregkorra megmarad, a maradványok, azok mind fontosak, azokból semmi sem újítható meg, valamennyi megfigyelés alatt áll, és egy öregedő férfi vizsla tekintete nyilvánvalóan vizslatekintet, amit bizonyítani nem nehéz. Igazi, valóságos rosszabbodás azonban e téren nincs.

Akármelyik oldalát veszem is szemügyre tehát, újra meg újra bebizonyosodik, és emellett kitartok, hogy ha csak egészen könnyedén, szinte csak a kezemmel takarom el ezt az ügyecskét, még nagyon sokáig békén hagy a világ, és nyugodtan folytathatom eddigi életemet, bármennyire dühöng is a nő.

Gáli József fordítása


TARTALOM