Elfogyott a szén; üres a vödör; hever a lapát; hideget lélegzik a kályha; a szobát fagy lehelte be; az ablak előtt dérbe meredt fák; az ég ezüst pajzs a segélyéért folyamodóval szembeszegezve. Szén kell, mindenáron; nem fagyhatok meg; mögöttem könyörtelen a kályha, előttem hasonlóképp az ég, kettejük között kell hát ellovagolnom, borotvaélen, és középtájt, a szénkereskedőnél keresni segítséget. Szokásossá vált kéréseim iránt azonban eltompult már; kézzelfoghatóan be kell bizonyítanom neki, hogy szemernyi szenem sincs, minek következtében is ő jelenti számomra a napot a mennyboltozaton. Koldusként kell érkeznem, aki éhségtől hörögve, haldokolva rogy a küszöbre, s ezért az urasági szakácsnő rászánja magát, hogy a legutóbb főzött kávé alját beletöltse; ekképpen kell a kereskedőnek is majd, dühöngve, de a "Ne ölj!" parancsának fényében egy jó lapát szenet vödrömbe zúdítania.
Már ahogy bevonulok, döntenie kell; a vödrön lovagolok hát oda. Vödörlovas vagyok, kezem a fogantyún, a legegyszerűbb kantár ez, nagy üggyel-bajjal leveszkődöm a lépcsőn; lent azonban vödröm gyönyörűen felemelkedik; földön fekvő tevék nem emelkednek fel szebben vezetőjük botja nyomán. Egyenletes vágta a keményre fagyott utcán; gyakran az első emelet magasáig emelkedem; sohasem süllyedek a házak kapujáig. És szokatlanul magasan lebegek a kereskedő pincebolthajtása előtt, ahol ő ott kuporog a mélyben, és körmöl; hogy a kibírhatatlan hőséget enyhítse, kinyitotta az ajtót.
- Szénkereskedő - kiáltok hidegtől üreges-rekedtes hangon, lélegzetem párafelhőibe burkolózva -, kérlek, szénkereskedő, adj egy kis szenet! Vödröm olyan üres már, hogy lovagolni tudok rajta. Légy szíves, kérlek. Mihelyt tudom, kifizetem.
A kereskedő füléhez emeli kezét. - Jól hallok? - kérdi vállán keresztül a feleségét, aki a kályhapadkán köt -, jól hallok? Vevő jött.
- Semmit sem hallok - mondja az asszony, nyugodtan ki-be lélegezve kötőtűi felett, kellemesen melengetve hátát.
- Ó, dehogynem! - kiáltom. - Én vagyok az; régi vevőjük; odaadó, hű; csak pillanatnyilag egy vas nélkül.
- Asszony - szól a kereskedő -, mégiscsak jött valaki; ennyire nem csalódhatnék; valami régi, nagyon régi vevőnk lesz, aki ilyen szívhez szóló hangon kérlel.
- Ember, mi bajod? - kérdi az asszony, s egy pillanatig megpihenve, melléhez szorítja kézimunkáját -, nincs ott senki; az utca üres, vevőink ellátva mind; bezárhatunk egész napra, és pihenhetünk.
- De hát itt ülök a vödrön! - kiáltom, és érzéketlen könnyek fátyolozzák a szemem. - Kérem, nézzenek fel már; nyomban észrevesznek; egy lapáttal kérek; s ha kettővel ad, mindennél boldogabbá tesz. Hiszen a többi vevő mind kapott már. Ó, bárcsak itt hallanám zörögni a vödörben!
- Megyek - szól a kereskedő, és már mászna is fölfelé kurta lábaival a pincelépcsőn, de az asszony ott terem mellette, megragadja a karját, s azt mondja: - Itt maradsz. Ha már mindenképpen így makacskodsz, magam megyek fel. Emlékezz, milyen csúnyán köhögtél az éjjel. De elég egy üzlet, még ha képzelt is, és már megfeledkezel feleségről, gyerekről, és tönkretennéd a tüdődet. Magam megyek.
- De akkor vigyél fel mutatóba mindből, ami van a raktáron; az árat majd utánad kiáltom.
- Jó - mondja az asszony, és feljön az utcára. Nyomban észrevesz persze.
- Szénkereskedőné asszony - kiáltom -, alázatos tiszteletem; csak egy lapát szenet; mindjárt ide a vödörbe; magam hazaviszem; egy lapáttal a legrosszabbikból. Természetesen egy fillérig kifizetem, csak nem most, nem rögtön. - Micsoda harangzengés e két szó: "nem rögtön", és mily érzékzilálóan vegyül a közeli templom tornyából épp felhangzó esti harangszóba!
- Mit akar hát? - kiáltja a kereskedő.
- Semmit - kiáltja vissza az asszony -, hiszen nincs itt senki; nem látok semmit, nem hallok semmit; épp csak hatot kongatnak, és zárunk. Iszonyú ez a hideg; holnap valószínűleg sok munkánk lesz még.
Semmit sem lát, és semmit sem hall; a kötényét mégis leoldja, megpróbál elhessenteni a köténnyel. Sajnos sikerül. Vödröm a jó hátasok minden kiválóságával büszkélkedhet; ellenállása azonban nincs; túl könnyű; egy női kötény elhessenti lábait a földről.
- Te gonosz! - kiáltottam még vissza, miközben az asszony az üzlet felé fordulva, félig megvetően, félig megnyugodva legyintett. - Te gonosz! A legrosszabból kértem egy lapáttal, és nem adtál. - S azzal felemelkedem a jéghegység magasába, és mindörökre eltűnök.
Tandori Dezső fordítása