Öten vagyunk barátok, egyszer egymás után jöttünk ki a házból, először jött az első, és odaállt a kapu mellé, azután kijött, vagy még inkább kicsusszant a kapun, oly könnyedén, mint egy higanygolyócska csusszanása, a második, s megállt nem messze az elsőtől, majd jött a harmadik, a negyedik, az ötödik. Végül ott álltunk mind egy sorban. Felfigyeltek ránk az emberek, ujjal mutogattak ránk, és azt mondták: Ezek öten most jöttek ki ebből a házból. Azóta együtt élünk, és békés életünk lenne, ha nem avatkozna bele mindig egy hatodik. Nem árt nekünk, csak terhünkre van, ami éppen elég; miért tolakszik oda, ahol semmi szükség rá?! Nem ismerjük, és nem akarjuk bevenni magunk közé. Valaha mi öten nem ismertük egymást, s ha nagyon akarjuk, ma sem ismerjük, de ami nálunk, ötünknél lehetséges és megtűrhető, egy hatodiknál már nem lehetséges és nem tűrhető meg. Azonkívül öten vagyunk, és nem akarunk hatan lenni. S egyáltalán, mi értelme ennek a szüntelen együttlétnek, ötünknél sincs semmi értelme, de hát már együtt vagyunk és maradunk, újabb egyesülést azonban nem óhajtunk, éppen a tapasztalataink alapján. Hogyan hozzuk viszont mindezt a hatodik tudomására, a hosszú magyarázat csaknem körünkbe való felvétellel lenne egyértelmű, inkább nem magyarázgatunk semmit, és nem vesszük fel. Bárhogy biggyeszti is az ajkát, eltaszítjuk a könyökünkkel, de bármennyire eltaszítjuk is, visszajön.
Tandori Dezső fordítása