Testvérgyilkosság

Bizonyítást nyert, hogy a gyilkosság a következőképpen történt: Schmar, a gyilkos, este kilenc óra felé, felhőtlen holdvilágnál lesben állt azon a sarkon, ahol Wese, az áldozat, hivatalának utcájából lakásának utcájába kanyarodik majd.

Hideg, csontig ható éjszakai levegő. Schmaron azonban csak vékony kék ruha volt; még a zakóját is kigombolta. Nem érezte a hideget; különben is állandóan mozgott. A gyilkos fegyvert - félig bajonett, félig konyhakés lehetett a csupasz penge - mindvégig keményen markolta. Megnézegette a holdfényben; éle felvillant; ám ez nem elég Schmarnak; lecsapott vele a kövezetre, hogy az szikrákat hányt; megbánta talán; s hogy a kárt jóvátegye, hegedűvonóként végighúzta a csizmatalpán, miközben fél lábon állva, előrehajolva egyszerre fülelt a csizmáján pendülő kés hangjára és be a végzetterhes mellékutcába.

Miért hagyta mindezt Pallas magánzó, aki második emeleti ablakából közelről nézte végig az eseményeket? Ki lát emberlétünk mélyére! Feltűrt gallérral, háziköntösét szorosra kötve terebélyes testén, fejcsóválva nézett le.

És öt házzal odébb, ferdén átellenben, hálóingére vetett rókabundában Wese asszony nézett ki, nem jön-e a férje, aki ezen a napon szokatlanul sokáig elmaradt. Végre megszólalt Wese irodaajtaja fölött a csengő, ajtócsengőhöz képest erősen is, városon át, égre föl, és Wese, a szorgos túlórázó, akit ebből az utcából nem látni még, csak a harangocska jelez, kilép a házból; s már számolja is nyugodt lépteit a kövezet.

Pallas valósággal kilóg az ablakon; nem mulaszthat el semmit. Wese asszonyt megnyugtatja a csengő, zörömbölve csukja az ablakot. Schmar azonban letérdel; s mert pillanatnyilag csak ott csupasz, arcát s kezét szorítja a kövekhez; ahol mindenki vacog, Schmar felizzik.

Wese épp a két utca metszésvonalán áll meg, botjával támaszkodik már csak a túlnani utcán. Merő szeszély. Az éjszakai ég csábítja erre, sötétkékje, aranya. Semmiről nem tud, ahogy felnéz, semmiről nem tud, így simítja hátra haját meglibbentett kalapja alatt; odafent semmi sem rándul össze, hogy legközelebbi jövőjét hírül adja; marad minden a maga értelmetlen, kideríthetetlen helyén. Önmagában véve igen logikus, hogy Wese továbbmegy, ám beleszalad Schmar késébe.

- Wese! - kiáltja Schmar, lábujjhegyre állva, karját magasra emeli, és csaknem függőlegesen lesújt a késsel. - Wese! Hiába vár majd Julia! - És jobbról döf a nyakába, és balról döf a nyakába, végül a hasába döf Schmar. Felmetszett hasú vízipatkányok hallatnak efféle hangot, mint Wese.

- Megtörtént - szól Schmar, és a szomszédos ház homlokzata felé hajítja a kést, felesleges, véres terhét. A gyilkosság gyönyöre! Megkönnyebbülés, az idegen vér szárnyakat adó omlása! Wese, vén éjszakai árnyék, barátom, kocsmapadtársam, elvérzel itt az utca sötét kövén. Miért is nem vagy vérrel telt hólyag csupán, rád ülnék, és eltűnnél nyomtalanul. Nem teljesül minden óhaj, gyümölccsé minden álomvilág, elnehezült maradványaid itt hevernek, már moccanásra képtelenül. Minek a néma kérdés, amelyet ekképp felteszel?

Pallas, testében minden rút mérget eggyé fojtva, ott áll háza két szárnyra táruló kapujában. - Schmar! Schmar! Megláttak, semmi sem maradt tanú nélkül. - Pallas és Schmar egymásra mered. Pallast elégedettség tölti el, Schmar a befejezhetetlenséget érzi.

Wese asszony, kétfelől nagy csődülettel, borzalomtól megöregedett arccal siet a helyszínre. Bundája szétnyílik, ő maga Wesére borul, a hálóingbe öltözött test a férfié, a házaspár fölött a sír gyepeként összezáruló bunda a tömegé.

Schmar alig tudja visszafojtani végső undorát, száját a rendőr vállának nyomja, aki könnyű léptekkel elvezeti.

Tandori Dezső fordítása


TARTALOM