Az általános üzleti helyzet olyan siralmas, hogy ha az irodában olykor időm marad, magam veszem a táskát a mintakollekcióval, hogy személyesen keressem fel vevőinket. Egyebek között régen elhatároztam már, hogy elmegyek egyszer N.-hez, akivel régebben állandó üzleti kapcsolatban álltam, e kapcsolat azonban az utóbbi évben számomra ismeretlen okokból csaknem megszakadt. Efféle zavaroknak voltaképpen nincs is szükségszerű oka; a mai ingatag viszonyok közepette valami semmiség, egy hangulat gyakran döntő lehet, és ugyanilyen semmiség, egy szó megint rendbe hozhatja az egészet. N.-hez bejutni azonban körülményes egy kissé; öreg ember, az utóbbi időben sokat betegeskedik, és ha az üzleti ügyeket összefogja is még, ő maga alig jár le az üzletbe; aki beszélni akar vele, lakásán kell hogy meglátogassa, és az efféle üzleti utakat a legszívesebben csak halogatjuk.
Tegnap este hat óra után azonban nekivágtam; persze, a látogatási idő jócskán elmúlt már, de az ügy nem társadalmi, hanem üzleti jellegű volt. Szerencsém volt. N.-t otthon találtam; ahogy az előszobában megtudtam, éppen sétáról jött haza feleségével, és most a fia szobájában tartózkodik, aki nem érzi jól magát, és ágyban fekszik. Felszólítottak, menjek be én is; előbb haboztam, ám győzött az óhajom, hogy a kínos látogatáson mihamarabb túl legyek, és úgy, ahogy voltam, kabátban, kalapban, mintakollekciós táskával átkalauzoltattam magam egy sötét szobán egy gyéren megvilágított másikba, ahol kis társaság ült együtt.
Pillantásom ösztönösen is nyomban egy számomra túlontúl ismerős kereskedelmi ügynökre esett, aki részben versenytársam. Szóval, engem megelőzve feltolakodott. Odatelepedett közvetlenül a beteg ágya mellé, mintha ő volna az orvos; nagyhatalmúan ült ott szép, nyitott, dagadozó kabátban; szemtelensége felülmúlhatatlan; valami hasonlót gondolhatott a beteg is, aki enyhén lázrózsás arccal feküdt ott, és néha ránézett. Egyébként nem volt már fiatal a fiú, velem egykorú férfi, rövid, betegsége alatt némileg ápolatlanba forduló szakállal. Az öreg N. nagy, széles vállú férfi, ám az előrelopakodó kór bámulatomra igen lesoványította, görnyedt lett és bizonytalan, ott állt még, ahogy érkezett, bundában, és odamormogott valamit a fiának. A felesége kicsiny volt és törékeny, de roppant eleven, igaz, hogy csak a férjével törődött - minket többieket meg se látott -, és azzal foglalatoskodott éppen, hogy a bundát leszedje róla, ez a művelet pedig a kettejük magasságbeli különbsége miatt nem ment könnyen, de végül sikerrel járt. Az igazi nehézséget egyébként talán az okozta, hogy N. nagyon türelmetlen volt, és nyugtalanul mindegyre a karosszék felé kapkodott, melyet a feleség, miután a bundát lehámozta róla, gyorsan oda is tolt neki. Ő maga fogta a bundát - csaknem eltűnt alatta -, és kivitte.
Mármost úgy láttam, eljött az időm, vagy inkább hogy nem jött el, és nem is jön el itt soha; ha egyáltalán meg akarok még próbálni valamit, most kell tennem, mert érzésem szerint az üzleti beszélgetés feltételei itt egyre rosszabbak lehetnek csak; hogy azonban mindörökre ittragadjak, ahogy szemmelláthatóan az ügynök tervezi, nem az én formám; rá egyébként sem akartam a legkisebb mértékig sem tekintettel lenni. Így azután késedelem nélkül belefogtam ügyem elmondásába, bár észrevettem, hogy N. éppen a fiával beszélgetne a legszívesebben. Sajnálatos szokásom, hogy ha beszédem izgalomba hoz - és ez hamar megtörténik, és ebben a betegszobában még hamarabb bekövetkezett, mint különben -, felállok, és beszéd közben föl-alá járkálok. Saját irodámban igen alkalmatos művelet, egy idegen lakásban valamelyest visszás. Nem tudtam azonban uralkodni magamon, különösen mert hiányzott a megszokott cigaretta. Mindenkinek megvan a maga rossz szokása, s én még örülhetek, ha az ügynökkel összevetem magam. Mit szóljon az ember ahhoz, hogy kalapját, melyet a térdén tartva ide-oda csúsztatott lassan, olykor hirtelen, egészen váratlanul feltette; bár levette nyomban, mintha tévedés történt volna, egy pillanatig mégis fönt volt a fején, s ez meg-megismétlődött. Az ilyen viselkedésre mondják azt, hogy csakugyan tűrhetetlen. Engem nem zavar, járkálok föl-alá, teljesen lekötnek dolgaim, elnézek a feje fölött, vannak persze, akiket az a kalapprodukció kihozhat a sodrukból. Buzgalmamban persze nemcsak hogy efféle zavaró műveletekkel, de egyáltalán senkivel sem törődöm, látom ugyan, mi történik, de amíg be nem fejeztem, vagy éppenséggel ellenvetéseket nem hallok, bizonyos módon nem veszem tudomásul. Így például nagyon jól látom, hogy N. felfogóképessége igen csekély; keze a szék két karfáján, kényelmetlenül forgolódik, nem néz fel rám, hanem értelmetlenül, kutatva mered a semmibe, és az arca oly részvétlen, mintha beszédem egyetlen hangja sem hatolna el hozzá, sőt jelenlétemet sem érezné. Láttam ugyan ezt a kevés reménnyel biztató, beteges viselkedést, mégis tovább szónokoltam, mintha lenne esélyem, hogy szavaimmal, előnyös ajánlataimmal - magam is megrémültem, micsoda engedményeket teszek, senki nem is kért ilyen engedményeket - végül csak rendbe hozhatok mindent. Bizonyos elégtételemül szolgált, hogy az ügynök, ahogy futólag észrevettem, nyugton hagyta végre a kalapját; és kezét összefonta a mellén; fejtegetésem, melyet részben épp neki szántam, úgy látszik, érzékeny döfést jelentett terveinek. S ilymód támadt jó érzésem talán még sokáig beszéltetett volna, ha a fiú, akit eddig mellékes személyként elhanyagoltam, hirtelen felemelkedve az ágyban, öklével megfenyegetve el nem hallgattat. Nyilván akart még mondani valamit, de már nem volt ereje hozzá. Először lázas önkívületnek véltem a dolgot, de ahogy önkéntelenül is nyomban az öreg N.-re pillantottam, jobban megértettem, mi történt.
N. tágra nyílt, üveges, kiguvadó, már csak percekig használható szemmel ült ott, reszketve előrehajolt, mintha valaki tarkón ragadta vagy ütötte volna, alsó ajka, sőt teljes alsó állkapcsa, fogínyét elővillantva, erőtlenül lefittyedt, az egész arc kizökkent eresztékeiből; még lélegzett, ha nehezen is, utána azonban, mintha csak felszabadulna, hátraesett a támlásszékben, lehunyta szemét, arcán valamiféle nagy erőfeszítés kifejezése vonult végig, és máris vége volt. Gyorsan odaugrottam hozzá, megragadtam élettelenül lecsüngő, hideg, borzongató érintésű kezét; nem volt már pulzusa. Nos hát, elvégeztetett. Persze öreg ember. Csak a mi halálunk se legyen nehezebb. De mennyi egyszerre a tennivaló! S mit kellene legelébb? Körülnéztem segítségért; de a fia fejére húzta a takarót, szűnni nem akaró zokogása hallatszott csak; az ügynök hidegen trónolt székén, mint egy béka, kétlépésnyire N.-nel szemközt, és látszott rajta, eltökélte, semmit sem tesz, csak várja az idő múlását; tehát én, egyedül én maradtam, aki valamit tehet, méghozzá mindjárt a legnehezebbel kezdve, hogy tudniillik az asszonnyal valamiféle elviselhető módon, ami persze nem létezik, közöljem a hírt. És már hallottam is a buzgó, csoszogó lépteket a szomszéd szobából.
Még akkor is utcai öltözetben, mert átöltözni nem volt ideje, hozott egy kályhánál melegített hálóinget, rá akarta adni a férjére. - Elaludt - mondta mosolyogva és fejcsóválva, ahogy így talált minket csendben. És az ártatlanok végtelen bizalmával kezébe fogta ugyanazt a kezet, amelyet én éppen az imént tartottam viszolyogva és rémülten, megcsókolta, akárha valami kis házastársi játék volna mindez, és - hogy bámulhattunk mi hárman! - N. megmozdult, hangosan ásított, hagyta, hogy ráhúzzák az inget, bosszús-gunyoros arccal tűrte felesége gyengéd szemrehányásait, hogy így túlerőltette magát ezzel a hosszúra sikerült sétával, és hogy elbóbiskolását nekünk mással magyarázza, mondott valamit, sajátos módon, az unalomról. Majd, hogy a másik szobába vezető úton meg ne hűljön, befeküdt egyelőre a fia mellé az ágyba; a fiú lábához az asszony két párnát hozott be, N. feje alá. Az előbbiek nyomán már semmi különöset nem találtam ebben. Kérte az esti újságot, vendégeivel nem törődve a kezébe vette, de nem olvasott, nézegette csak a lapot, és bámulatos üzleti éleslátással mondott közben egy s más igen kellemetlent az ajánlatainkról, miközben szabad kezével mindegyre elutasító mozdulatokat tett, és nyelvét csettintgetve jelezte, üzleti magatartásunk mennyire elrontotta a szája ízét. Az ügynök nem tudta türtőztetni magát, és tett néhány oda nem illő megjegyzést, a maga otromba módján nyilván érezte, hogy a történtek után itt holmi kiegyenlítésre lenne szükség, de az ő módján ment persze a legkevésbé a dolog. Elbúcsúztam hát gyorsan, valósággal hálás voltam az ügynöknek; ha ő nincs ott, nem lett volna erőm máris a távozásra.
Az előszobában találkoztam még N. asszonnyal. Vézna kis alakját megpillantva, hirtelen azt találtam mondani, hogy egy kicsit anyámra emlékeztet. És mivel néma maradt, hozzátettem: - Bármit mondjanak is az ilyesmire: képes volt csodát tenni. Amit mi már elrontottunk, anyánk jóvátette. Már gyerekkoromban elveszítettem őt. - Szándékosan beszéltem eltúlzott lassúsággal és tagoltan, feltételeztem ugyanis, hogy az öregasszony nagyothall. De tökéletesen süket lehetett, mert minden átmenet nélkül azt kérdezte: - És ugye milyen jó színben van a férjem? - Pár búcsúszavából rájöttem, hogy összecserél az ügynökkel; szerettem volna hinni, hogy egyebekben megbízhatóbb.
Aztán lementem a lépcsőn. Lefelé nehezebb volt, mint föl, pedig fölfelé sem volt könnyű. Ó, micsoda rosszul sikerült üzleti utak adódnak néha, és nekünk hordanunk kell a terhet tovább.
Tandori Dezső fordítása