Nagy gondban voltam; sürgős út állt előttem; súlyos beteg várt rám egy tízmérföldnyire levő faluban; kettőnk között hatalmas hófergeteg töltötte be a tágas teret; kocsim volt, könnyű, négykerekű, éppenséggel a mi országútjainknak megfelelő, bundába burkolózva, orvosi táskával a kezemben már útra készen álltam az udvaron, de a ló, a ló hiányzott. Az én lovam az éjjel, az idei jeges tél okozta túlerőltetés következtében, kimúlt; szolgálóm körbejárta a falut, hogy kölcsönkérjen egy lovat; én azonban tudtam, hogy ez kilátástalan, és az egyre vastagabban rám rakódó hóban egyre mozdulatlanabbul, céltalanul álltam ott. A kapuban egyedül, a lámpást ingatva, megjelent a lány; természetesen, ki is adná kölcsön most a lovát egy ilyen útra? Még egyszer végigjártam az udvart; semmi lehetőséget nem találtam; kínomban szórakozottan belerúgtam az évek óta üresen álló disznóól rozoga ajtajába. Az ajtó kinyílt, és ki-be csapódott sarkain. Meleg áradt ki bentről, és olyan szag, mint a lovaké. Odabent kötélen homályos istállólámpa imbolygott. Egy kék szemű férfi guggolt az alacsony rekeszben, és felém fordította nyílt ábrázatát. - Befogjak? - kérdezte, négykézláb előmászva. Nem tudtam, mit mondjak, csak lehajoltam, hogy megnézzem, mi minden van még az ólban. Szolgálóm mellettem állt. - Sohasem tudhatja az ember, miféle dolgok akadnak a tulajdon házában - mondta, és mind a ketten nevettünk.
- Hahó, bátyám, hahó, húgom! - kiáltotta az istállószolga, mire egymás után két ló, két nagy, széles tomporú állat, lábukat szorosan hasukhoz szorítva, formás fejüket lehorgasztva, mint a tevék, csupán törzsük mozgásának erejével kigyömöszölődtek a szűk ajtónyíláson, amit teljesen kitöltöttek. De azonnal felrugaszkodtak hosszú lábaikkal, sűrűn gőzölgő testtel. Segíts neki - mondtam, és a készséges leányzó sietett, hogy átnyújtsa a szolgának a lószerszámot. Alig ér azonban oda, a szolga átöleli, és arcát a lány arcához nyomja. A szolgáló felsikolt, és hozzám menekül, orcáján két fogsor mély nyoma vöröslik. - Te barom! - üvöltöm dühödten. - Ostor kell neked? - Ám nyomban észbe kapok, ez idegen, azt sem tudom, honnan jött, és jószántából éppen akkor segít rajtam, amikor mindenki más cserbenhagyott. Mintha ismerné gondolataimat, nem veszi zokon fenyegetésemet, hanem - egyre a lovakkal foglalatoskodva - egyszer csak utánam fordul. - Szálljon fel - mondja, és valóban: minden készen áll. Ilyen szép fogattal - ezt meg kell adni - még sohasem utaztam, és vidáman felszállok: - Hajtani azonban én fogok, te nem ismered az utat - mondom neki. - Persze - feleli -, én nem is megyek, Rosánál maradok.
- Nem! - sikoltja Rosa, és pontosan megérezve elkerülhetetlen sorsát, a házba szalad; hallom az ajtólánc csörrenését, amint beakasztja, hallom a zár kattanását, látom azonkívül, hogy a folyosón, és tovább menekülve, a szobákban minden fényt kiolt, hogy láthatatlanná váljon. - Velem tartasz - mondom a szolgának -, vagy én sem megyek, bármennyire sürgős is az utam. Eszem ágában sincs, hogy a lánnyal fizessek neked az utazásért.
- Gyí, te! - kiáltja a szolga; tapsol; valami elragadja a kocsit, mint fát a víz sodra, még hallom, ahogy a szolga ostromától házam ajtaja reccsenve szilánkokra hasad, aztán szememet, fülemet betölti a valamennyi érzékemet egyszerre elnyomó süvöltés. Azonban ez is csak egy pillanatig tart, mintha udvarom kapuja közvetlenül a betegem udvarára nyílna, már ott is vagyok; a lovak nyugodtan állnak, megszűnt a hóesés, körös-körül holdfény; a beteg szülei sietve jönnek a házból, mögöttük a beteg nővére, szinte leemelnek a kocsiról, zavaros szavaikból nem értek semmit; a betegszobában alig lehet lélegezni, az elhanyagolt tűzhely füstöl; ki fogom tárni az ablakot; előbb azonban hadd lássam a beteget. Sovány ifjú, láza nincs, se hideg, se meleg, tekintete üres; meztelenül emelkedik fel a dunyhák alól, a nyakamba kapaszkodik, úgy súgja a fülembe: - Doktor, hagyj engem meghalni. - Körülnézek, nem hallotta meg senki, a szülők némán, előrehajolva állnak, és az ítéletemet lesik; a fiú nővére széket hoz az orvosi táskámnak. Kinyitom a táskát; és műszereim között keresgélek; a fiú az ágyból állandóan utánam nyúlkál, hogy kérésére emlékeztessen; megfogok egy csipeszt, megvizsgálom a gyertya fényénél, aztán visszateszem. - Persze - mondom magamban káromkodva -, ilyenkor segítenek az istenek, elküldik a hiányzó lovat, a gyorsaság kedvéért megtoldják még eggyel, és a tetejébe megajándékoznak még az istállószolgával is... - Csak most jut újra az eszembe Rosa: mit tehetnék, hogyan mentsem meg, hogyan húzzam ki az istállószolga alól; tízmérföldnyi távolságra tőle, megzabolázhatatlan lovakkal a kocsim előtt? Ezekkel a lovakkal, amelyek most valahogyan meglazították istrángjukat; nem tudom, miként, kívülről belökték az ablakokat; bedugják egy-egy ablakon a fejüket, és szemügyre veszik a beteget, nem zavarja őket a család kiáltozása; mindjárt visszafordulok, gondolom, mintha a lovak szólítottak volna fel az indulásra, de eltűröm, hogy a beteg nővére, aki azt hiszi, elkábultam a hőségtől, levegye rólam bundámat. Egy pohár rumot tesznek elém, az öreg vállon vereget, odaadta a kincsét, ez jogosítja fel erre a bizalmaskodásra. Tagadóan rázom a fejem; az öreg korlátolt gondolkodásmódja terhemre van; csak azért utasítom vissza az italt. Az anya az ágy mellett áll, odacsalogat engem is; követem, és fejemet az ifjú mellére hajtom, aki nedves szakállam érintésére megborzong, miközben az egyik ló hangosan a mennyezet felé nyerít. Igazolódik, amit úgyis tudok: az ifjú egészséges, kicsit vérszegény; gondoskodó anyja teleitatta kávéval, de egészséges, és legjobb volna egy rúgással kikergetni az ágyból. Nem vagyok világmegváltó, hagyom hát, hadd feküdjön. Én járási alkalmazott vagyok, végzem a kötelességemet a legvégső határig, egészen odáig, ameddig szinte ki nem csordul a pohár. Noha rosszul fizetnek, mégis bőkezűen és készségesen segítek a szegényeken. Csak Rosáról kell még gondoskodnom, aztán legyen igaza az ifjúnak, és hadd haljak meg én is. Mit is tehetnék itt, ebben a véget nem érő télben! A lovam elpusztult, és senki sem akad ott a faluban, aki a magáét kölcsönadná. A disznóólból kell kihúznom fogatomat, és ha véletlenül nem volnának lovak, disznófogaton utazhatnék. Így van. És bólintok a család felé. Ők nem tudnak erről semmit, ha pedig tudnák, akkor sem hinnék el. Receptet írni könnyű, ellenben megértetni magunkat az emberekkel nehéz. Itt tehát végéhez ért látogatásom, ismét feleslegesen fárasztottak, már megszokhattam, éjszakai csengőmmel gyötör az egész járás, de az, hogy most még Rosát is oda kellett adnom, ezt a szép lányt, aki esztendőkön át úgy élt házamban, hogy alig méltattam figyelemre - ez túlságosan nagy áldozat; és agyafúrt érvek segítségével valahogy rendet kell teremtenem a fejemben, nehogy nekitámadjak ennek a családnak, hiszen ezek a legjobb akarattal sem adhatják vissza nekem Rosát. Ámde ahogy becsukom orvosi táskámat, és már a bundámért intek - a család egy csomóba gyülekezve áll, az apa a kezében tartott rumospoharat szagolgatja, az anya szeme könnyes, ajkát harapdálja, valószínűleg csalódott bennem, de hát tulajdonképpen mit kíván tőlem ez a nép -, az ifjú nővére vértől átitatott törülközőt lenget, ekkor valahogy hajlandó vagyok bizonyos körülmények alapján elismerni, hogy az ifjú talán mégis beteg. Odamegyek hozzá, rám mosolyog, mintha nagyon erős levest vinnék neki - ó, most felnyerít mind a két ló; e lármát bizonyára magasabb helyen rendelték el a vizsgálat könnyítése érdekében -, és most úgy találom: igen, az ifjú beteg. Jobb oldalán, csípőtájon, tenyérnyi nagyságú seb keletkezett. Rózsaszínű, sok árnyalattal, a mélyén sötét, a szélei felé világosabb, a közepe lágy, benne itt-ott alvadt vércsomók, nyitott, akár egy felszíni bánya. Ilyen, távolról. Közelebbről nézve még súlyosabb az eset. Ki állná meg, hogy ennek láttán halkan ne füttyentsen egyet? Kukacok, olyan vastagok és hosszúak, akár a kisujjam, eredendően és a rájuk fröccsent vértől is rózsaszínűek, s a seb belsejébe tapadva fehér fejecskéjükkel, sok-sok apró lábukkal tekerednek a fény felé. Szegény ifjú, rajtad nem lehet segíteni. Megtaláltam a te nagy sebedet; ez az oldaladban nyíló virág pusztít el téged. A család boldog, látják, hogy tevékenykedem; a beteg nővére mondja az anyának, az anya az apának, az apa néhány vendégnek, akik lábujjhegyen, előrenyújtott karral egyensúlyozva, a nyitott ajtón beáramló holdfényben jönnek befelé. - Ugye megmentesz? - suttogja zokogva az ifjú, akit elvakított eleven sebe. Ilyenek az emberek a mi vidékünkön. Mindig lehetetlent kívánnak az orvostól. Régi hitüket elveszítették; a plébános otthon csücsül, és tépdesi sorra a miseruhákat; az orvos törékeny sebészkeze azonban legyen mindenre képes. Nos, ahogy akarjátok; nem én ajánlkoztam; használjatok fel szent célokra, hadd történjen meg ez is velem, mi jobbat is akarhatnék még én, a szolgálójától is megfosztott öreg körorvos! És jönnek már, a család, a falu vénjei, pucérra vetkőztetnek; élén a tanítóval az iskolai énekkar áll a ház előtt, és egy módfelett egyszerű dallamra ez a textust fújja:
Csak pucérra, akkor gyógyít,
S ha nem gyógyít, kést bele!
Hisz' csak orvos, orvos ő!
Ekkor már le is vetkőztetnek, és én, szakállamat babrálva, lehajtott fejjel, nyugodtan tekintek az emberekre. Teljesen higgadt vagyok, fölényben valamennyiükkel szemben, és az is maradok, annak ellenére, hogy ez semmit sem segít rajtam, mivel most fejemnél és lábamnál fogva megragadnak, és az ágyba cipelnek. A falhoz, a seb mellé fektetnek. Ezután mind kimennek a szobából; becsukódik az ajtó; elnémul az ének; felhők takarják el a holdat; fülledt ágynemű vesz körül; az ablakokban árnyként imbolyog a két ló feje. Hallom, ahogy a beteg a fülembe súgja: - Tudod-e, nem sok bizalmam van benned. Rajtad is túladtak valahol, nem is a magad lábán jöttél. Ahelyett, hogy segítenél, még a halálos ágyamat is szűkebbé teszed. A legszívesebben kikaparnám a szemed.
- Helyes - mondom -, ez a gyalázat. Ámde orvos vagyok. Mit tehetnék? Hidd el, nekem sem lesz könnyű.
- Ezzel a mentegetőzéssel elégedjek meg? Ó, jól tudom, meg kell elégednem vele. Nekem mindig, mindennel meg kell elégednem. Szép sebbel jöttem a világra; ez volt az én egész útravalóm.
- Ifjú barátom - felelem neki -, egy hibád van: szűk a látóköröd. Én, aki közel és távol már minden betegszobában megfordultam, én mondom neked: nem is olyan rossz a te sebed: Hegyesszögben két fejszecsapás, így keletkezett. Sokan hagyják szabadon az oldalukat, és szinte meg sem hallják a fejszét az erdőben, hát még azt, hogy feléjük közelít.
- Ez valóban így lenne, vagy csak ámítasz lázas állapotomban?
- Valóban így van, hidd el tisztiorvosi becsületszavamra. - Ő elhitte, és minden elcsendesedett. Most azonban legfőbb ideje, hogy a magam megmentésére gondoljak. A lovak még hűségesen a helyükön állnak. Sietve összekapkodok ruhát, bundát, orvosi táskát; az öltözködéssel nem akarok időt veszteni, hiszen ha a lovak úgy igyekeznek, mint idejövet, akkor minden bizonnyal ebből az ágyból egyenest a magaméba ugrom. Az egyik ló engedelmesen visszahúzódott az ablaktól; feldobom a kocsira a holmit; a bunda nagyon messzire repült, csak az egyik ujja akadt fenn egy kampón. Ez is elég. Lóra pattantam. Az istráng lazán csúszkál, a két lovat nem köti össze jóformán semmi, a kocsi a nyomukban tévelyeg, leghátul a hóban a bunda. - Gyí, te, gyorsan! - mondom, de nem mennek gyorsan; lassan, öregember módjára vonulunk át a hósivatagon; sokáig zeng mögöttünk a gyerekek új, de tévedésén alapuló éneke:
Örvendjetek, páciensek,
Orvos fekszik ágyatokban!
Így sohasem jutok haza; elvesztem virágzó praxisomat; utódom meglop, de haszna nem lesz, mivel nem tud pótolni engem; otthonomban az undorító istállószolga dúl, Rosa áldozatul esett neki; el sem akarom képzelni. Pucéran, kiszolgáltatva e legnyomorultabb korszak fagyának, bolyongok én, öregember, ide-oda, földi kocsin, földöntúli lovakkal. Bundám ott csüng hátul a kocsin, de nem érem el, és pácienseim nyüzsgő csürhéjében nem akad senki, aki akár csak a kisujját megmozdítaná értem. Becsaptak! Rászedtek! Egyszer hallgattam az éjjeli csengő hamis hívására - ez már örökre jóvátehetetlen.
Gáli József fordítása