Az elutasítás

Kisvárosunk nem fekszik korántsem a határnál, egyáltalán nem, a határig még annyi az út, hogy talán még senki nem is járt ott tőlünk, sivár fennsíkokon kell átvágni, ám széles, termékeny földeken is. Belefárad az ember, ha ennek az útnak akár csak egy részét maga elé képzeli, s egy részénél több el sem képzelhető. Nagyvárosok is vannak útközben, sokkal nagyobbak kisvárosunknál. Ha tíz ilyen kisvárost összerakunk, s fölülről beléjük préselünk még tízet, abból se lesz efféle hatalmas és szűk város. Aki útközben el nem téved, biztosan eltéved majd a városokban, kikerülni meg nem lehet őket, olyan nagyok.

De még messzebb út, mint a határig, ha ilyen távolságok egyáltalán összehasonlíthatók - mintha csak azt mondanánk, hogy egy háromszáz éves ember öregebb, mint egy kétszáz éves -, szóval még messzebb út, mint a határig, ha kisvárosunkból a fővárosba megyünk. Míg a határvillongásokról hébe-hóba érkezik hír, a fővárosból jóformán semmit sem tudunk meg, úgy értem: mi, polgáremberek, mert a kormánytisztviselőknek igen jó kapcsolatuk van a fővárossal, két-három hónap alatt már eljut hozzájuk onnan egy-egy hír, legalábbis azt állítják.

Nagyon érdekes dolog, és újra meg újra elcsodálkozom rajta, milyen békésen belenyugszunk kisvárosunkban mindenbe, amit a fővárosból elrendelnek. Évszázadok óta nem volt példa nálunk a polgárok kezdeményezése nyomán történő politikai változásra. A fővárosban egymást váltják az uralkodók, egész dinasztiák haltak ki, buktak meg, és újak kezdődtek, a múlt században magát a fővárost is lerombolták, újat építettek messze tőle, később ezt is lerombolták, és felépítették megint az újat, kisvárosunkra azonban mindez tulajdonképpen nem volt hatással. Hivatalnokaink mindig a helyükön voltak, a legmagasabb rangúak a fővárosból érkeztek, a közepesek másunnan, a legalacsonyabbak körünkből, és ez így is maradt, és megfelelt nekünk. A legmagasabb hivatalnok a főadóbehajtó, ezredesi rangban szolgál, és úgy is szólítják. Manapság már idős ember, én azonban évek óta ismerem, ugyanis már gyerekkoromban ezredes volt, elébb gyorsan ívelt fölfelé a pályafutása, azután mintha, megrekedt volna, rangja kisvárosunk számára igen megfelelő, magasabb rang nem is illene hozzánk. Amikor magam elé képzelem, ott látom piactéri házának verandáján, üldögél, hátradőlve, pipával a szájában. Fölötte a tetőn ott leng a birodalmi zászló, a veranda két oldalán - mely egyébként olyan nagy, hogy néha kisebb katonai gyakorlatok is zajlanak rajta - száradó fehérnemű lóg. Unokái szép selyemruhában játszadoznak körülötte, a piactérre lemenniök nem szabad, a többi gyerek méltatlan hozzájuk, ám a tér mégis csalogatja őket, s legalább fejüket kidugják a korlát rácsa között, s ha a többi gyerek odalent veszekszik, fentről velük veszekszenek ők is.

Szóval ez az ezredes uralkodik a város felett. Azt hiszem, eddig senkinek nem mutatta még meg erre feljogosító okmányát. Alkalmasint nincs is ilyen okmánya. Talán valóban főadóbehajtó. De hát az már - minden? Feljogosítja-e ez, hogy a közigazgatás egész területén parancsoljon? Hivatala persze az állam számára igen fontos, ám a polgárok számára mégsem a legfontosabb. Csaknem úgy érződik, mintha azt mondanák mifelénk az emberek: - Nos hát, elvetted mindenünket, amink volt, kérlek, vegyél hozzá minket magunkat is. - Mert igaz, ami igaz: nem mondhatni, hogy magához ragadta a hatalmat, és nem is zsarnok. Ősidők óta alakult ez így, hogy a főadóbehajtó a legmagasabb hivatalnok; és az ezredes is csak fejet hajt e hagyomány előtt, éppúgy, mint mi.

De bármennyire csekély megkülönböztetésnek örvend is tiszte szerint közöttünk élve, valahogy mégis más ő, mint a közönséges polgárok. Ha egy küldöttség valamiféle kéréssel járul elébe, úgy áll ott, mint a világ fala. Mögötte: semmi, valójában hallani hébe-hóba suttogó hangokat arra messze túl, ám ez valószínűleg érzékcsalódás, az ezredes jelenti mindennek a határát, számunkra legalábbis. Látni kell csak efféle fogadásokon. Gyerekfejjel jelen voltam egyszer, amikor egy polgárküldöttség kormánytámogatásért folyamodott hozzá, leégett ugyanis a legszegényebb városnegyed. Apám, a helységben köztiszteletnek örvendő patkolókovács, tagja volt a küldöttségnek, és elvitt engem is. Nincs ebben semmi rendkívüli, efféle látványosságoknál ott tolakszik mindenki, a voltaképpeni küldöttség jóformán ki sem látszik a tömegből; mivel az ilyen fogadások többnyire a verandán zajlanak le, sokan a piactérről is felmásznak, létrán, és a korlát fölött áthajolva vesznek részt a fönt zajló eseményekben. Akkor történetesen a veranda egynegyedét tartották fenn az ezredesnek, a többi részét elözönlötte a nép. Néhány katona felügyelt mindenre, őt magát is félkörben körülállták. Igazában egyetlen katona is elég lett volna, annyira fél tőle mindenki nálunk. Nem tudom pontosan, honnan jönnek ezek a katonák, mindenesetre messziről, mind úgy hasonlít egymáshoz, egyenruhát sem kellene hordaniok. Apró, nem erős, de fürge emberek; legfeltűnőbb az erős fogsoruk, szó szerint nem fér jóformán a szájukba; valamint szűk kis szemük nyugtalanul ugráló pillantása. Ily módon a gyerekek nagy rémületére, egyszersmind azonban mulatságára is szolgálnak, akik újra meg újra meg akarnak rémülni e fogaktól s e szemektől, hogy aztán hanyatt- homlok menekülhessenek. Ez a gyerekkori rémület alighanem felnőttkorban sem múlik el, legalábbis megmarad az utóhatása. Persze, járul hozzá még egyéb is. A katonák számunkra érthetetlen nyelvjárásban beszélnek, a miénkhez nem is nagyon tudnak hozzászokni, ezáltal bizonyos fokig elzártak, megközelíthetetlenek maradnak, ami különben jól illik a jellemükhöz, olyan csendesek, komolyak és merevek, tulajdonképpen nem tesznek semmi rosszat, mégis, bizonyosfajta rossz értelemben, csaknem elviselhetetlenek. Bemegy például egy katona egy üzletbe, vásárol valami apróságot, ott marad a pultra támaszkodva, hallgatja a beszélgetést, valószínűleg nem érti, mégis úgy fest az egész, mintha értené, ő maga egy szót sem szól, csak néz mereven a beszélőre, majd megint a hallgatóságra, és a keze ott van az övébe dugott hosszú kés markolatán. Borzasztó dolog ez, a beszélgetőknek elveszi a kedvét, az üzlet kiürül, s amikor teljesen kiürült, akkor távozik a katona is. Ahol tehát ezek a katonák megjelennek, élénk kedélyű népünk elcsendesül. Így történt ez akkor is. Mint minden ünnepélyes alkalommal, az ezredes egyenesen állt, és két előrenyújtott kezében két hosszú bambuszrudat tartott. Régi szokás ez, mely mintegy azt jelenti: ekképp támogatja ő a törvényt s a törvény őt. Mármost mindenki tudhatja, mi vár rá fönt a verandán, és mégis mindenki újra megijed, a szónoklatra kijelölt ember ezúttal sem akart belefogni, állt az ezredessel szemközt, de aztán elhagyta a bátorsága, és különféle kifogások közepette visszafurakodott a tömegbe. És rajta kívül sem akadt más olyan alkalmas személy, aki hajlandó lett volna beszélni - a nem alkalmasak közül jelentkeztek csak néhányan -, nagy zűrzavar támadt, küldöncöket menesztettek különféle, jó szónok hírében álló polgárokhoz. Az ezredes egész idő alatt mozdulatlanul állt, csak melle hullámzott feltűnően lélegzés közben. Nem mintha nehezen lélegzett volna, csak nagyon feltűnően lélegzett, ahogy például a békák, persze náluk ez megszokott dolog, itt viszont rendkívülinek számít. Átsurrantam a felnőttek tömegén, és két katona közt egy résen át mindaddig néztem, míg az egyik odább nem taszított a térdével. Eközben az eredetileg kijelölt szónok összeszedte magát, s két polgártársától támogatva megtartotta beszédét. Megindító volt, ahogy a nagy szerencsétlenségről beszámoló komoly beszéd közben szüntelenül mosolygott, a legalázatosabb mosoly volt ez, amely azonban mindhiába próbálta a leghalványabb visszfényt felvillantani az ezredes arcán. Végül megfogalmazta a kérést, azt hiszem, csupán adómentességet kért egy évre, lehet azonban, hogy talán még egy kis olcsó épületfát is a császári erdőkből. Akkor mélyen meghajolt, és így is maradt, akárcsak a többiek, kivéve az ezredest, a katonákat meg a háttérben néhány hivatalnokot. Nevetséges volt gyerekszemmel nézve, ahogy a veranda peremére létrákon felkapaszkodók egy-két fokkal lejjebb hágtak, nehogy ebben a nagy fontosságú szünetben észrevegyék őket, s olykor-olykor épp a veranda kövezetével egy magasságból kukucskáltak be kíváncsian. Mindez eltartott így egy kis ideig, akkor egy hivatalnok, egy alacsony emberke lépett az ezredes elé, megpróbált lábujjhegyen felemelkedni hozzá, az ezredes pedig, aki mély lélegzetvételeitől eltekintve most is mozdulatlan volt, súgott valamit a fülébe, a hivatalnok tapsolt; mire mindenki felegyenesedett; s a kis ember ekképp szólt: - Kérésetek elutasíttatott. Távozzatok. - Tagadhatatlan megkönnyebbülés hullámzott végig a tömegen, mindenki kifelé tolongott, az ezredessel, aki forma szerint újra ugyanolyan ember lett, mint mi magunk, senki sem törődött különösebben, azt láttam csupán, ahogy csakugyan kimerülten ereszti el a botokat, a botok a földre esnek, ő maga egy karosszékbe süllyed, melyet a hivatalnokok vonszoltak oda, s aztán gyorsan a foga közé veszi pipáját.

Ez az eset nem mondható egyedinek, ez történik általánosságban. Előfordul ugyan, hogy itt-ott kisebb kérések meghallgatásra találnak, de olyankor az ezredes mintha a maga felelősségére cselekedne, hatalmas magánszemélyként; forma szerint - bizonyára nem nyomatékkal, de árnyalatát tekintve - titokban kell tartania a dolgot a kormány előtt. Mármost kisvárosunkban az ezredes szeme, amennyire megítélhetjük, maga a kormány szeme, mégis van itt valamiféle megkülönböztetés, amelyet pontosan felmérni lehetetlen.

Fontosabb ügyek kapcsán azonban a polgárok mindig bizonyosak lehetnek az elutasításban. És éppen ezért különös, hogy e nélkül az elutasítás nélkül, mondhatni, nem képesek meglenni, holott ez a felvonulás és az elutasítással való távozás korántsem formaság. Mindig töretlenül és komolyan mennek oda s távoznak ismét, persze nem kimondottan megerősödve és boldogan, de nem is csalódottan avagy csüggedten. Senkinél sem kell érdeklődnöm e dolgok felől, ugyanúgy érzek én is, mint bárki más. S még csak kíváncsiság sem támad bennem, hogy az ügy összefüggéseit kideríteni próbáljam.

Van persze, megfigyelésem szerint, egy bizonyos korosztály, amely nem elégedett; körülbelül a tizenhét és húsz év közötti fiatal emberekre gondolok. Vagyis egészen fiatal fickókra, akik még csak nem is sejthetik a legjelentéktelenebb gondolat horderejét sem, hát még a forradalmi gondolatét. S lám, éppen közébük lopózik be az elégedetlenség szelleme.

Tandori Dezső fordítása


TARTALOM