Blumfeld, az öregedő agglegény, egy este fölfelé baktatott a lakásába, ami fáradságos munka volt, minthogy a hatodik emeleten lakott. Fölfelé menet azon gondolkozott, mint mostanában gyakorta, hogy bizony terhes ez a magányos élet, hogy most is úgyszólván titokban kell föllopakodnia ezen a hat emeleten, hogy felérjen üres lakásába, ott megint úgyszólván titokban felöltse háziköntösét, megtömje pipáját, olvasgassa a francia folyóiratot, amelyre már évek óta előfizet, hörpintgessen hozzá házi készítésű cseresznyepálinkájából, és végül, egy fél óra múlva; aludni térjen, miután tökéletesen elrendezte az ágyneműt, amelyet a minden intelemre süket bejáróné mindig csak úgy a hangulata szerint hajigált oda. Blumfeld e tevés-vevéséhez bárkit tárt karokkal fogadott volna, akár kíséretnek, akár szemlélőnek. Tűnődött már rajta, ne szerezzen-e valahonnét egy kölyökkutyát. Az efféle jószág játékos kedvű, de mindenekelőtt hálás és hűséges; Blumfeld egyik kollégájának van is ilyen kutyája, senki máshoz oda nem menne, csak a gazdájához, s ha néhány percig nem látta, utána máris viharos csaholással köszönti, nyilván ily módon akarja kifejezni örömét, hogy gazdájára, erre a csodálatos jótevőre ismét rátalált. No, persze, vannak egy kutyának hátrányai is: Ha mégolyan tisztán tartják is, bepiszkítja a szobát. Ez semmiképpen sem kerülhető el, nem fürdetheti mindig forró vízben, valahányszor beengedi a szobába, ezt különben sem bírná ki az egészsége. A tisztátalanságot a szobában viszont Blumfeld nem bírja ki, szobájának tisztasága az ő számára nélkülözhetetlen valami, hetenként többször is összevész az e tekintetben sajnos nem túlságosan kényes bejárónéval. Mivel az asszony nagyothall, Blumfeld rendszerint a karjánál fogva vonszolja oda a szobának azokba a sarkaiba, ahol tisztaság dolgában kifogásolnivalót talál. E szigorúsággal elérte, hogy a szobában a rend most már majdnem megfelel kívánalmainak. Egy kutya bebocsátásával azonban éppen az eddig oly nagy gonddal távol tartott piszkot engedné be szobájába. Felbukkannának a bolhák, a kutyák elmaradhatatlan kísérői. De ha már bolhák is vannak, akkor nincs messze az a pillanat sem, amelyben Blumfeld a kutyának engedi át kényelmes szobáját, és másik szoba után néz. Pedig a tisztátalanság csak egyik hátránya a kutyának. A kutya meg is betegszik, a kutyabetegségeket pedig igazában nem ismeri senki. És akkor ott gubbaszt az a jószág a sarokban, vagy körbevonszolja magát, nyüszít, cikákol, öklendezik kínjában, az ember meg takaróba pólyálja, fütyörész neki, tejet tesz elébe, egyszóval ápolgatja abban a reményben, hogy - amint csakugyan lehetséges is - csak múló bajról van szó, de közben megeshetik, hogy valami súlyos, undorító; ragályos nyavalyát kapott. De ha még egészséges marad is az a kutya, később csak megöregszik, és az ember nem képes elszánni magát, hogy idejében megszabaduljon a hűséges jószágtól, és aztán elkövetkezik az idő, amikor önnön vénségünk tekint ránk a nedvedző kutyaszemekből. És ilyenkor aztán kínlódhat az ember azzal a félvak, hektikás, hájtól szinte mozgásképtelen jószággal, és drágán megfizet a kutyától kapott örömökért. Bármennyire örülne is most Blumfeld egy kutyának, mégis inkább egyedül baktat még harminc évig föl a lépcsőn, mintsem hogy később a nyakán maradjon egy ilyen kivénhedt kutya, amely még nála is hangosabban zihálva vonszolja magát fölfelé lépcsőfokról lépcsőfokra. Így hát Blumfeld mégis inkább egyedül marad, őbenne nincs olyan vágyakozás, mint holmi öregedő vénlányban, aki örömmel vesz maga mellé akármiféle alacsonyabb rendű élőlényt, csak pátyolgathassa, csak szeretgethesse, csak folyton-folyvást szolgálhasson neki, úgyhogy erre a célra megelégszik egy macskával, egy kanárimadárral vagy akár aranyhalakkal is. S ha még erre sem tehet szert, beéri annyival, hogy legalább virág legyen az ablaka előtt. Blumfeldnek viszont csak kíséret kell, egy állat, amellyel nincsen sok gondja, egy alkalmi rúgás meg se kottyan neki, s ha úgy adódik, elhál az utcán is, de ha Blumfeld úgy kívánja, nyomban a szolgálatára áll, körülcsaholja, -ugrálja, kezét nyalogatja. Valami ilyesfélét akar Blumfeld, de mivel - ezt belátja - csak igen nagy kényelmetlenségek árán juthat hozzá, inkább lemond róla, noha tépelődő természetével időnként, mint például ma este is, vissza-visszatér ezekre a gondolatokra.
Amint odafönt, szobájának ajtaja előtt, éppen veszi ki a kulcsot a zsebéből, megüti a fülét valami zaj, amely a szobájából szűrődik ki. Valami sajátságos, pattogó zaj, nagyon eleven, de nagyon szabályos. Mivel Blumfeld éppen kutyákon jártatta eszét, arra a zajra gondol, amit az ugrándozó állat mancsai vernek a padlón. Csakhogy a mancsok nem pattognak, tehát ezek nem mancsok. Sietve kinyitja az ajtót, és fölcsavarja a villanyt. Erre a látványra nem számított. Boszorkányság: két kicsi, fehér, kék csíkos celluloidlabda pattog egymás mellett a parketten; ha az egyik földre pattan, a másik ugrik magasba, s így játszanak fáradhatatlanul. Egyszer még a gimnáziumban látott Blumfeld, egy közismert elektromos kísérlet során, ehhez hasonlóan pattogó golyócskákat, de ezek itt ahhoz képest nagy labdák, ezek szabadon ugrálnak a szobában, és itt szó sincs elektromos kísérletről. Blumfeld lehajol hozzájuk, hogy közelebbről szemügyre vegye őket. Kétségkívül közönséges labdák, a belsejükben alighanem van még néhány kisebb labda is, ezek adják azt a pattogó zörejt. Blumfeld a levegőbe tapogat, hogy megállapítsa, nem fonálon lógnak-e, de nem, teljesen maguktól mozognak. Kár, hogy Blumfeld nem kisgyerek, két ilyen labda örvendetes meglepetés lett volna számára, így azonban inkább viszolygó érzéssel tölti el az egész. Mégsem olyan lebecsülendő dolog az, ha valaki szürke agglegényként élhet titokban, és most valaki, mindegy, hogy ki, fölfedte titkát, és nyakára küldte ezt a két vicces labdát.
Meg akar fogni egyet, de kitérnek előle, s csalogatják maguk után a szobában. Mégiscsak butaság, gondolja, labdák után futni, megáll, s nézi őket, ahogy helyt maradnak, mikor látszólag felhagy az üldözésükkel. "Már csak megpróbálom elcsípni őket", gondolja újra, és utánuk ered. Tüstént menekülnek, Blumfeld azonban szétterpesztett lábbal beszorítja őket a szoba egyik sarkába, s az ott álló bőrönd előtt sikerül elcsípnie az egyik labdát. A hűvös, kicsi labda forgolódik a markában, láthatóan szeretne megszökni. A másik labda pedig, mintha csak látná pajtása szorongatott helyzetét, magasabbra pattan, mint az előbb, s addig-addig nyújtja ugrásait, míg el nem éri Blumfeld kezét. Veri a kezét, egyre szaporábban ugrándozva veri, váltogatja a támadási pontjait, s minthogy a labdát szorosan markoló kézzel mit sem tud kezdeni, még feljebb pattan, valószínűleg Blumfeld arcára pályázik. Blumfeld elcsíphetné ezt a labdát is, s mind a kettőt bezárhatná valahová, ám e pillanatban megalázónak érzi, hogy ilyen rendszabályokat foganatosítson két kicsi labda ellen, különben is mulattató, ha az embernek két ilyen labdája van, no meg hamarosan el is fáradnak majd, begurulnak egy szekrény alá, és nyugta lesz tőlük. Bár ekképp okoskodik, Blumfeld szinte indulatosan csapja földhöz a labdát, csoda, hogy össze nem törik a vékony, majdnem átlátszó celluloidburok. A két labda azon nyomban folytatja az előbbi alacsony, váltakozó ugrándozást.
Blumfeld nyugodtan levetkőzik, elrendezi ruháit a szekrényben, mindig tüzetesen ellenőrzi, hogy a bejáróné mindent rendben hagyott-e ott. Közben hátra-hátrasandít a labdákra, amelyek most, hogy nem üldözik őket, láthatólag maguk kezdik üldözni őt, a nyomába szegődtek, és szorosan mögötte pattognak. Blumfeld felölti köntösét, s indul a szemközti falhoz, hogy levegyen egyet az állványon függő pipákból. Mielőtt megfordulna, önkéntelenül is hátrarúg, a labdák azonban ügyesen kitérnek előle, s nem éri el őket a rúgása. Míg most a pipáért megy, nyomában ott vannak a labdák, csoszog a papucsával, összevissza lépked, de hiába, minden lábemelintésre szinte késedelem nélkül pattannak fel a labdák, lépést tartanak vele. Blumfeld hirtelen hátrafordul, mert látni akarja, hogy csinálják ezt a labdák. De alighogy megfordult, a labdák leírnak egy félkört; s máris mögötte teremnek, s ez megismétlődik, ahányszor megfordul. Mint az alárendelt szolgák, igyekeznek elkerülni, hogy Blumfeld szeme előtt legyenek. Ez ideig, úgy látszik, csak egyszer merészkedtek ilyesmire: amikor bemutatkoztak neki, most azonban már szolgálatban vannak.
Blumfeld eddig minden szokatlan helyzetben úgy segített magán, ha nem volt már elég ereje, hogy úrrá legyen a körülményeken, hogy úgy tett, mintha nem venne észre semmit. Ez gyakran segített, és többnyire a helyzet is javult tőle valamicskét. Így tesz tehát most is, áll a pipatartó előtt, ajkát csücsörítve kiválaszt egy pipát, körültekintő gondossággal megtömi az odakészített dohányzacskóból, s közönyösen hagyja, hogy a labdák ugrándozzanak a háta mögött. Csak attól viszolyog, hogy az asztalhoz kell mennie; szinte fájdalmat érez, ha hallja, hogy lépéseivel egy ütemre koppannak az ugrások. Ezért csak áll, fölösleges-hosszan tömködi a pipáját, s méricskéli a távolságot az asztalig. Végül mégiscsak erőt vesz gyengeségén, s olyan hangos dobogással teszi meg az utat visszafelé, hogy a labdákat egyáltalán nem hallja. De hiába, amikor ül, azok megint ott pattognak a széke mögött, ugyanolyan jól hallhatón, mint előtte.
Az asztal fölött, egy karnyújtásnyira, polc van a falon, rajta a cseresznyepálinkás üveg, körötte pohárkák. Mellette a francia folyóirat összerakott számai. (Éppen ma jött az új szám, és Blumfeld leveszi a polcról. A pálinkáról egészen megfeledkezik, sőt az az érzése támad, mintha ma csak makacsságból nem engedné, hogy megzavarják szokott foglalatosságaiban, igazában még olvasni sincs kedve. Csak úgy találomra kinyitja a folyóiratot - holott máskor az a szokása, hogy lassan, gondosan végigolvassa -, meglát benne egy nagy képet. Kényszeríti magát, hogy figyelmesebben megszemlélje. A kép az orosz cár és a francia elnök találkozását mutatja. Hajón történik a találkozó. Köröskörül, ameddig a szem ellát, számtalan más hajó van, kéményeik füstje eloszlik a derült égen. Azok ketten, a cár és az elnök, éppen most értek oda egymáshoz sietős, nagy léptekkel, és e pillanatban ráznak kezet egymással. A cár mögött, nemkülönben az elnök mögött is, két-két úr áll. A cár és az elnök barátságos arckifejezésével ellentétben, a kísérők arca nagyon komoly, mindkét kíséret saját uralkodójára szegezi pillantását. Jóval lejjebb - az esemény nyilván a hajó legfelső fedélzetén zajlik le - a lap széle tisztelgő matrózok hosszú sorait vágja ketté. Blumfeld lassanként fokozódó érdeklődéssel veszi szemügyre a képet, majd egy kissé távolabb tartja, s hunyorított szemmel nézegeti. Mindig volt érzéke az ilyen fölemelő jelenetekhez. Hogy a főszereplők olyan elfogulatlanul, szívélyesen és könnyedén szorongatják egymás kezét, azt fölöttébb találónak érzi. És ugyanolyan találó az is, ahogy a kísérők - egyébként természetesen csupa magas állású úr, akiknek a neve is fel van tüntetve alul - testtartásukkal kifejezik a történelmi pillanat komolyságát.)
Blumfeld pedig, ahelyett hogy minden szükséges holmit levenne a polcról, csak ül csöndesen, s nézi a hideg pipa fejét. Lesben ül, hirtelen, váratlanul föloldódik a merevsége, s egyetlen lendülettel megfordul, székestül. Ámde a labdák sem kevésbé éberek, vagy talán csak gondolkodás nélkül engedelmeskednek a rajtuk uralkodó törvénynek, Blumfeld fordulatával egyszerre ők is helyet változtatnak, s megbújnak a háta mögött. Blumfeld most ott ül, háttal az asztalnak, kezében a hideg pipa. A labdák most az asztal alatt ugrándoznak, s mivel ott szőnyeg van, alig hallani őket. Ez nagy könnyebbség; csak egészen halk, elfojtott nesz hallatszik, nagyon oda kell figyelni, hogy az ember valamit is érzékeljen belőle. Blumfeld, persze, nagyon odafigyel, és tisztán hallja. Ám ez csak most van így, egy kis idő múlva valószínűleg már semmit sem fog hallani belőle. Hogy szőnyegen így elvész a labdák hangja, az, Blumfeld véleménye szerint, nagy fogyatékosságuk. Alájuk tol az ember egy vagy inkább két szőnyeget, és úgyszólván ártalmatlanok. No, persze, csak meghatározott időre, mert különben már puszta jelenlétük is bizonyos hatalmat jelent.
Most igazán jól jönne Blumfeldnek egy kutya, egy ilyen fiatal, féktelen állat egykettőre elbánna a labdákkal; maga előtt látja, mint kapkod utánuk a kutya a mancsával, kergeti el őket a helyükről, zavarja körbe a szobán, s kapja végül a foga közé. Könnyen lehet, hogy Blumfeld hamarosan beszerez egy kutyát.
Egyelőre azonban a labdáknak csak Blumfeldtől lehet félnivalójuk, neki pedig most semmi kedve hozzá, hogy megzavarja őket, vagy talán csak elszánni nem tudja magát. Este fáradtan hazajön a munkából, és most, amikor nyugalomra vágyik, itt ez a meglepetés. Most érzi csak igazán, hogy milyen fáradt. Márpedig elpusztítja a labdákat, ahhoz nem fér kétség, a lehető legrövidebb időn belül, csak nem most nyomban, talán csak holnap. Ámbár ha az ember tárgyilagosan szemléli a dolgot, a labdák igazán eléggé szerényen viselkednek. Például megeshetne, hogy elő-előugrálnak, megmutatják magukat; majd megint visszamennek a helyükre, vagy megeshetne, hogy magasabbra pattannak, hogy az asztal lapját verjék, s így kárpótolják magukat, amiért a szőnyeg elfojtja hangjukat. De mindezt nem teszik, nem akarják fölöslegesen ingerelni Blumfeldet, nyilvánvalóan csak a múlhatatlanul szükségesre szorítkoznak.
Persze, ez a szükséges is elég volt hozzá, hogy megkeserítse Blumfeld üldögélését az asztalnál. Még csak pár perce üldögél ott, de máris azon tűnődik, hogy aludni tér. Egyik indítéka az, hogy itt nem gyújthat rá, ugyanis a gyújtót az éjjeliszekrénykén hagyta. Oda kellene tehát mennie a gyújtóért, de ha már ott van az éjjeliszekrénynél, akkor sokkal jobb, ha mindjárt ott is marad, és lefekszik. Motoszkál benne közben még egy rejtett gondolat, azt reméli ugyanis, hogy a labdák, amilyen vak megszállottsággal mindig a háta mögött akarnak maradni, majd fölugranak az ágyára; ő meg lefekvés közben, akarva vagy akaratlanul, szétnyomja őket. Azt az ellenvetést, hogy a labdáknak talán még a maradványai is tovább ugrándozhatnak, elhárítja. Elvégre a rendkívülinek is van határa. Ép labdák rendes körülmények között is ugrálnak, ha nem is megállás nélkül, labdadarabok ezzel szemben sohasem szoktak, következésképp itt sem fognak ugrálni.
- Talpra! - kiáltja e megfontolástól szinte, jókedvre hangolva, s megint a labdákkal a nyomában, odacsoszog az ágyához. Úgy látszik, reményében nem csalatkozik, mert amikor készakarva szorosan az ágyához áll; az egyik labda tüstént felpattan az ágyra. Ekkor azonban bekövetkezik az, amire nem számított: a másik labda az ágy alá bújik. Azzal a lehetőséggel, hogy a labdák az ágy alatt is ugrándozhatnak, Blumfeld egyáltalán nem számolt: Felháborodva gondol az egyik labdára, noha érzi, hogy igazságtalan; mert hiszen a labda azzal, hogy az ágy alatt ugrándozik, talán még hívebben teljesíti feladatát, mint a másik az ágyon. Most minden azon múlik, hogy a labdák végül melyik hely mellett döntenek, Blumfeld ugyanis nem hiszi, hogy sokáig működhetnek elkülönítve. És csakugyan, a következő pillanatban. a másik labda is az ágyon terem. "Most megvagytok", gondolja Blumfeld örömittasan, és lerántja köntösét, hogy belevesse magát az ágyba. De máris ugrik vissza ugyanaz a labda az ágy alá. Blumfeld valósággal összeomlik keserves csalódásában. A labda alighanem csak körülnézni jött fel, s a hely nem nyerte meg tetszését. És most követi a másik is, és természetesen lent marad, mert lent kényelmesebb. "Ezek egész éjjel itt fognak dobolni a fülembe", gondolja Blumfeld, s összeharapja ajkát, és rázza a fejét.
Elszomorodik, noha nemigen tudja, hogy a labdák mit árthatnak neki éjjel. Jó alvó, azt a kis neszt föl sem veszi. De hogy teljesen bizonyos legyen efelől, a már megszerzett tapasztalat nyomán két szőnyeget tol alájuk. Mintha csak lenne egy kölyökkutyája, s annak vetne puha ágyat. De mintha a labdák is elfáradtak és elálmosodtak volna: alacsonyabban és lassabban ugrándoznak, mint az előbb. Blumfeld, ahogy térdel az ágy előtt, és az éjjeli lámpával alája világít, olykor azt képzeli, hogy a labdák el sem mozdulnak többé a szőnyegről, olyan fáradtan hullanak le, olyan lassan gördülnek arrább egy kicsit. De azután csak föl-fölemelkednek, kötelességtudón. Könnyen lehet, hogy Blumfeld, ha reggel benéz az ágy alá, két csendes és ártalmatlan játéklabdát talál majd ott.
Úgy látszik azonban, még reggelig sem húzzák ki az ugrándozással, mert Blumfeld, alighogy az ágyban fekszik, már nem is hallja őket. Erőlködik, hogy halljon valamit, az ágyból kihajolva fülel - néma csend. Ez nem lehet a szőnyegek hatása, az egyetlen magyarázat, hogy a labdák abbahagyták az ugrándozást: vagy nem tudnak eléggé elrugaszkodni a süppedős szőnyegről, és ezért egyelőre felhagytak az ugrabugrálással, vagy pedig - és ez a valószínűbb - soha többet nem fognak ugrálni. Blumfeld fölkelhetne; és megnézhetné, hogy is áll a dolog, de örömében, hogy végre nyugalom van, inkább fekve marad, még szemmel sem akarja érinteni a megcsöndesedett labdákat. Örömest lemond még a pipázásról is, oldalra fordul, és nyomban elalszik.
De nincs nyugta; mint máskor is, ezúttal is álomtalanul alszik, de nagyon nyugtalanul. Számtalanszor fölriasztja éjjel valami csalóka érzés, mintha kopognának az ajtón. Pedig bizonyosan tudja, hogy nem kopogtat senki; ugyan ki is kopogtatna éjjel, méghozzá éppen nála, magányos agglegénynél? És ámbár bizonyos ebben, mégis minden alkalommal fölriad; és egy darabig feszülten mered az ajtóra, a szája tátva, a szeme tágra nyitva, hajfürtjei csapzottan hullanak verítékes homlokába. Próbálgatja számon tartani, hogy hányszor ébred fel, de belezavarodva az iszonyatos számokba, visszazuhan az alvásba. Azt képzeli, tudja, honnan ered a kopogás, nem az ajtón kopogtatnak, hanem egészen másutt, de az alvás béklyójában nem képes visszaemlékezni, mire alapozza a sejtését. Csak azt tudja, hogy számtalan undorító kis ütés halmozódik fel, s erősödik kopogássá. Szívesen elviselné a kis ütések okozta viszolygást, csak a kopogástól megszabadulhatna, de valamilyen oknál fogva már késő van, itt már nem avatkozhat be, az alkalom elmúlt, meg a szava is elapadt, csak néma ásításra nyílik a szája, s emiatt dühöngve fúrja fejét a párnába. Így múlik el az éjszaka.
Reggel a bejáróné kopogtatására ébred, a megkönnyebbülés sóhajával köszönti a szelíd kopogtatást, amelynek alig hallható voltát annyiszor felpanaszolta, s már-már kikiált, hogy "Szabad!", amikor megüti fülét egy másik, élénk kopogás, halk ugyan, de valósággal harcias. A labdák, az ágy alatt. Fölébredtek, s éjjel - ellentétben vele - új erőre kaptak?
- Mindjárt - szól ki Blumfeld a bejárónénak, kiugrik az ágyból; óvatosan, hogy a labdáknak háttal maradjon, aztán gyorsan végigfekszik a földön, a labdáknak még most is háttal, fejét hátratekerve nézi őket - és majd elkáromkodja magát. Mint a gyerekek, akik éjjel lelökdösik magukról a nehéz takarót, a labdák valószínűleg egész éjjel fészkelődtek a helyükön, s apránkint kicsúsztatták a szőnyeget az ágy alól, úgy, hagy most megint csak a csupasz parkett van alattuk, és könnyen zajt csaphatnak.
- Vissza a szőnyegre! - mordul rájuk Blumfeld zord képpel, s csak amikor a labdák elcsöndesednek a szőnyegen, hívja be a takarítónét.
Miközben ez az elhízott, eltompult agyú, mindig peckesen járó nőszemély az asztalra teszi a reggelit, s elrendezgeti, amit kell, Blumfeld mozdulatlanul áll köntösében az ágy mellett, hogy féken tartsa odalent a labdákat. Állandóan szemmel tartja a bejárónét, hogy megállapítsa, észrevesz-e valamit. Amilyen süket az asszony, ez fölöttébb valószínűtlen ugyan, és Blumfeld csak a rossz alvás okozta ingerültségének tulajdonítja, ha olykor-olykor úgy látja, hogy az asszony meg-megáll, belefogódzik a bútorokba, és felvont szemöldökkel figyel. Boldog volna, ha valamiképpen rávehetné a bejárónét, hogy szaporábban végezze a dolgát, de az szinte még lomhább, mint máskor. Körülményesen szedegeti össze Blumfeld ruháit és csizmáját, s vonul ki velük a folyosóra, sokáig elmarad, tompán behallatszik minden egyes puffanás, ahogy odakint a holmit tisztogatja. És Blumfeld egész idő alatt kénytelen ott vesztegelni az ágyon, nem mozdulhat onnét, hacsak nem akarja maga után csalogatni a labdákat, kénytelen hagyni, hogy kihűljön a kávé, pedig azt olyan forrón szereti meginni, ahogyan csak bírja, s jobb híján a leeresztett ablakfüggönyt bámulja, amelyen át már beszűrődik a reggeli világosság. Végre elkészül a bejáróné, elköszön, s menni akar. Ámde mielőtt végképp eltávozna, még megáll az ajtóban, mozgatja egy kissé az ajkát, és hosszan néz Blumfeldre. Blumfeld már-már szóra bírná, ekkor végre elmegy. Blumfeld legszívesebben föltépné az ajtót, s utánaüvöltené, hogy micsoda ostoba, vén, elhülyült nőszemély. De amint tűnődni kezd, hogy tulajdonképpen mi baja is vele, csak azt a képtelenséget találja, hogy az asszony nyilvánvalóan nem vett észre semmit, és mégis olyan látszatot akart kelteni, mintha észrevett volna valamit. Milyen kuszaság van a fejében! És csak azért, mert rosszul aludt éjjel! A rossz éjszakát részben azzal magyarázza, hogy tegnap este eltért a szokásaitól, nem pipázott, és nem pálinkázott. "Ha egyszer nem pipázom, és nem iszom pálinkát - ez volt töprengésének végső eredménye -, akkor rosszul alszom."
Mostantól fogva jobban ügyel majd a közérzetére, és legelőbb is vattát vesz ki az éjjeliszekrénykéje fölött függő házi patikájából, és két kis vattagolyót dug a fülébe. Aztán fölkél, s megindul próbaképp. A labdák követik ugyan, de úgyszólván nem is hallja őket, még egy kis pótvatta, és semmit sem hall belőlük. Blumfeld tesz még néhány lépést; minden különösebb nehézség nélkül sikerül. Ki-ki magának, külön Blumfeld, külön a labdák, ámbár egymásra vannak utalva, mégsem zavarják egymást: Csak amikor Blumfeld egy ízben gyorsabban fordul hátra, s az egyik labda nem elég gyorsan teszi meg az ellenmozdulatot, akkor üti bele a térdét. Ez az egyetlen zavaró esemény, ettől eltekintve Blumfeld nyugodtan megkávézik, olyan éhes, mintha az elmúlt éjjel alvás helyett sokáig gyalogolt volna, megmosakszik, hideg vízben, mely szokatlanul felfrissíti, és felöltözik. Mindeddig nem húzta föl a függönyt, óvatosságból inkább félhomályban maradt, a labdákhoz nincs szüksége idegen tekintetekre. Most azonban, hogy elkészül hazulról, valami módon gondoskodnia kell a labdákról arra az eshetőségre, ha - amit nem hisz ugyan - az utcára is utánamerészkednének. Remek ötlete támad, kinyitja a nagy ruhásszekrényt, és háttal elébe áll. A labdák, mintha csak sejtenék, hogy mi a szándéka, óvakodnak a szekrény belsejétől, kihasználnak minden kis helyet, ami szabadon marad Blumfeld és a szekrény között, s ha nem megy másként, egy pillanatra bepattannak ugyan a szekrénybe; de nyomban vissza is rettennek a sötétségtől, a peremen túl semmiképp nem lehet bevinni őket a szekrénybe, inkább megszegik kötelességüket, és csaknem oldalt állnak Blumfeldtől. Ámde kis csalafintaságaik mit sem érnek, mert most Blumfeld maga is behátrál a szekrénybe, és ők kénytelenek követni. Sorsuk ezzel megpecsételődött, mert a szekrény aljában mindenféle, kisebb-nagyobb holmi van, csizmák, skatulyák, kis táskák, amelyek ugyan - Blumfeld most sajnálja - szép rendben sorakoznak ott, de a labdákat mégiscsak gátolják. És amikor Blumfeld, aki közben a szekrény ajtaját majdnem egészen behúzta, egy hatalmas ugrással - évek óta nem ugrott ekkorát - elhagyja a szekrényt, becsapja az ajtót és ráfordítja a kulcsot, a labdák fogva vannak. "Na, ez sikerült", gondolja Blumfeld, és arcáról letörli a verítéket. Hogy zajonganak a labdák a szekrényben! Mintha kétségbeestek volna. Blumfeld viszont roppantul elégedett. Elhagyja a szobát, s már a kopár folyosó is üdítőn hat rá. Füléből kiveszi a vattát, s elragadtatással tölti el az ébredező ház ezernyi zaja. Embert csak elvétve látni, nagyon korán van még.
A lenti folyosón, az alacsony ajtó előtt, amely a bejáróné pincelakásába vezet, ott áll az asszony tízéves kisfia. Szakasztott az anyja, az öregasszony arcának minden visszataszító vonása megvan ezen a gyerekarcon. Ott áll, lába görbe, kezét nadrágja zsebébe ássa, sípolva szedi a levegőt, mert már most golyvás, és alig tud lélegzeni. Blumfeld azonban, aki egyébként, ha útjába akad a fiú, gyorsabb lépésre vált, hogy lehetőleg megkímélje magát ettől a színjátéktól, ma szinte ott maradna vele. Igaz, hogy a fiút az a nőszemély szülte a világra, s magán viseli származásának valamennyi jegyét, de egyelőre mégiscsak gyerek, ebben az idomtalan fejben mégiscsak gyerekgondolatok tanyáznak, s ha értelmesen szólnak hozzá, és kérdeznek tőle valamit, valószínűleg csengő hangon, ártatlanul és tisztelettudóan válaszol, s ha az ember erőt vesz magán egy kicsit, még meg is simogathatja az arcát. Így tűnődik Blumfeld, de elmegy mellette. Az utcán veszi észre, hogy jobb az idő, mint a szobájában hitte. A reggeli köd felszakadozik, s a heves szél söpörte kék égből kibukkan egy-egy darab. Blumfeld a labdák miatt jött le szobájából sokkal korábban, mint máskor, még az újságját is ott felejtette olvasatlanul az asztalon, mindenesetre sok időt nyert, s most nyugodtan sétálhat. Különös, hogy milyen kevéssé érdeklik a labdák, amióta megszabadult tőlük. Amíg a sarkában voltak, az ember valahogy azt gondolta volna, hogy hozzátartoznak, hogy valami módon figyelembe kell venni őket a személye megítélésében, de most puszta játékszerek otthon, a szekrény fenekén. És Blumfeld ekkor arra gondol, hogy a labdákat talán úgy hatástalaníthatná a legegyszerűbben, ha eredeti rendeltetésükhöz igazítja őket. A folyosón még ott áll a fiú, odaadja neki a két labdát, éspedig nem kölcsönbe, hanem kifejezetten ajándékba, amivel tulajdonképpen szinte parancsot ad elpusztításukra. De még ha épségben maradnának is, a fiú kezében még veszélytelenebbé válnak, mint a szekrényben, az egész ház látja majd, hogy a fiú játszik velük, más gyerekek is csatlakoznak hozzá, s megrendíthetetlenül és ellenállhatatlanul kialakul a közvélemény, amely szerint itt játéklabdákról, nem pedig Blumfeld életének tartozékairól van szó. Blumfeld visszafut a házba. A fiú éppen most ment le a pincelépcsőn, s készül benyitni a lenti ajtón. Blumfeld kénytelen odahívni, és kimondani a nevét, amely ugyanolyán nevetséges, mint minden, ami a fiúval összefügg.
- Alfred, Alfred! - kiáltja.
A fiú hosszasan tétovázik:
- Gyere már ide - kiáltja Blumfeld -, kapsz valamit.
A házmester két lánykája kijött a szemközti ajtón, s most jobbról és balról kíváncsian odaállnak Blumfeld mellé. Jóval hamarabb felfogják a dolgot, mint a fiú, és nem értik, miért nem jön tüstént. Integetnek neki, közben nem veszik le szemüket Blumfeldről, de nem tudják kitalálni, miféle ajándék vár Alfredra. Furdalja őket a kíváncsiság, és egyik lábukról a másikra ugrálnak. Blumfeld neveti őket is, meg a fiút is. Ez, úgy látszik, végül mindent meghányt-vetett magában, s most mereven és nehézkesen lépked fölfelé a lépcsőn. Még járás közben sem tagadja meg anyját, aki egyébként szintén megjelenik lent a pinceajtóban. Blumfeld hangosan kiabál, hogy a bejáróné is értse, és szükség esetén ellenőrizze a megbízatás végrehajtását.
- Fenn a szobámban - mondja Blumfeld - van két szép labdám. Neked adjam őket?
A fiú csak elhúzza a száját, nem tudja, hogyan viselkedjék, megfordul, és kérdőn néz le anyjára. A lányok azonban mindjárt körülugrálják Blumfeldet, és kunyerálnak a labdákért.
- Ti is játszhattok velük - mondja nekik Blumfeld, de a fiú válaszát várja. Odaadhatná a labdákat mindjárt a lányoknak is, de úgy véli, túl szelesek, s most jobban bízik a fiúban. Ez közben, noha nem váltottak két szót sem egymással, tanácsot kért anyjától, és Blumfeld újabb kérdésére beleegyezően bólint.
- Akkor jól figyelj - mondja Blumfeld, aki örömest szemet huny afölött, hogy ajándékáért nem kap köszönetet -, a szobám kulcsa anyádnál van, kérd el tőle, és nesze, itt a ruhásszekrényem kulcsa, ebben a ruhásszekrényben vannak a labdák. Aztán gondosan zárd be a szekrényt és a szobát is. De a labdákkal azt tehetsz, amit akarsz, vissza sem kell hoznod őket. Megértettél?
A fiú azonban, sajnos, nem értette meg. Blumfeld mindent rendkívül világossá akart tenni ennek a mérhetetlenül nehéz felfogású élőlénynek, s éppen e szándékánál fogva túlságosan gyakran ismételt meg mindent, túlságosan sokszor emlegetett kulcsokat, szobát, szekrényt, minek folytán a fiú nem úgy bámul rá, mint jótevőjére, hanem mint a kísértőre. Persze a lányok nyomban megértettek mindent, ott sündörögnek Blumfeld körül, s nyúlkálnak a kulcsért.
- Nyughassatok - mondja Blumfeld, s most mindannyiukra haragszik. Az idő is szalad, nem sokáig késlekedhet. Legalább a bejáróné mondana végre csak annyit, hogy megértette, s mindent rendesen elintéz a fiú helyett. De még most is csak áll ott lent az ajtóban, negédesen mosolyog, a szégyenlős nagyothallók módján, és talán azt hiszi, hogy a fia odafent hirtelen megbabonázta Blumfeldet, aki felmondatja vele a kisegyszeregyet. Blumfeld meg csak nem mehet le a pincelépcsőn, s ordíthatja a bejáróné fülébe a kérését, hogy az isten szerelmére, szabadítsa meg már azoktól a labdáktól a fia. Elég keserves már az is, hogy a ruhásszekrénye kulcsát egy egész napig erre a famíliára kell bíznia. Nem restségből adja oda a fiúnak a kulcsot itt lenn, ahelyett hogy maga kísérné föl, s ott adná át neki a labdákat. De nem teheti meg, hogy odafent először elajándékozza a labdákat, aztán meg - ami előreláthatóan óhatatlanul bekövetkeznék - nyomban vissza is vegye a fiútól, kíséret gyanánt maga után húzva őket.
- Hát még most sem értesz? - kérdezi Blumfeld szinte fájdalmasan, miután újabb magyarázatba akart fogni, de a fiú bamba tekintetének láttán nyomban felhagyott vele. Az ilyen üres tekintet lefegyverzi az embert. Szinte arra csábítja, hogy többet mondjon, mint amennyit akar, csak hogy értelemmel töltse ki azt az űrt.
- Majd mi lehozzuk neki a labdákat! - kiabálnak erre a lányok. Rájöttek a hamisak, hogy valami okból csak a fiú közvetítésével juthatnak hozzá a labdákhoz, de előbb meg kell teremteniük még ezt a közvetítést is. A házmester szobájában üt az óra, és sietésre ösztökéli Blumfeldet.
- Akkor fogjátok a kulcsot - mondja Blumfeld, s a kulcsot inkább kirángatják a kezéből, mintsem maga adja oda. Hasonlíthatatlanul biztonságosabbnak érezte volna, ha a fiúnak adja.
- A szoba kulcsát hozzátok el lentről, az asszonytól - teszi még hozzá Blumfeld -, és amikor a labdákkal visszajöttök, mindkét kulcsot adjátok oda az asszonynak.
- Igen, igen! - kiáltják a lányok, és lerohannak a lépcsőn. Ők mindent tudnak, tökéletesen tudnak mindent, Blumfeld pedig, mintha a fiútól ő is elkapta volna a bambaságot, most maga sem érti, hogyan foghatták fel ilyen hamar a magyarázatát.
Máris a bejáróné szoknyáját ráncigálják odalent, Blumfeld azonban, bármily csábító is a dolog, nem várhat, míg végrehajtják feladatukat, éspedig nemcsak azért, mert már késő van, de azért sem, mert nem akar jelen lenni, amikor a labdák kikerülnek a szabadba. Sőt szeretne pár utcával odább járni már akkor is, amikor a lányok még csak a szobája ajtaját nyitogatják. Hiszen sejtelme sincs, mi minden telik még ki azoktól a labdáktól. És ezen a reggelen már másodszor lép ki a szabadba. Annyit még lát, hogy a bejáróné valósággal hadakozik a lányokkal; a fiú pedig megmozdítja görbe lábait, hogy segítséget vigyen anyjának. Blumfeld fel nem éri ésszel, miért tenyésznek a világon és szaporodnak az olyan emberek, mint amilyen ez a bejáróné.
Míg megy a fehérneműgyárba, ahol tisztviselősködik, a munka körül forgó gondolatai lassanként elnyomják a többit. Ettől szaporábban szedi most a lábát, és a fiú okozta késedelem ellenére is elsőnek ér az irodájába. Ez az iroda üvegfalú helyiség, itt áll Blumfeld íróasztala és két írópolc a Blumfeldnek alárendelt gyakornokok számára. Bár az írópolcok olyan kicsik és keskenyek, mintha iskolás gyerekek számára készültek volna, az irodában mégis alig lehet megmozdulni, és a gyakornokok nem ülhetnek le, mert akkor nem volna hová tenni Blumfeld székét. Ezért aztán naphosszat állnak, a polcuknak dőlve. Bizonyára nagyon kényelmetlen lehet, s amellett Blumfeld is nehezebben tudja őket szemmel tartani. Többnyire buzgón a polc fölé görnyednek; no nem éppen azért, hogy dolgozzanak, hanem hogy sugdolózzanak, vagy éppenséggel bóbiskoljanak. Blumfeld sokat mérgelődik miattuk, korántsem támogatják eléggé a ránehezedő iszonyatos munkában. Ez a munka abban áll, hogy lebonyolítja a teljes áru- és pénzforgalmat a bedolgozónőkkel, akiket a gyár bizonyos, finomabb cikkek varrására alkalmaz. Hogy az ember ennek a munkának a nagyságát megítélhesse, pontosabb betekintést kell nyernie az összes körülményekbe. Ilyen betekintéssel azonban néhány esztendeje, amióta Blumfeld közvetlen fölöttese meghalt, többé senki nem rendelkezik, ennélfogva, Blumfeld szerint, senkinek nincs is jogcíme rá, hogy megítélje a munkáját. Példának okáért Ottomar úr, a gyártulajdonos, szemmel láthatóan lebecsüli Blumfeld munkáját, természetesen elismeri azokat az érdemeket, amelyeket Blumfeld húsz esztendő leforgása alatt a gyárban szerzett, nemcsak azért ismeri el, mert másként nem tehet, hanem azért is, mert Blumfeldet hűséges, megbízható emberként tiszteli, a munkáját azonban mégis lebecsüli, azt képzeli ugyanis, hogy ezt a munkát egyszerűbben s ennélfogva minden tekintetben előnyösebben lehetne megszervezni, semmint Blumfeld teszi. Azt beszélik, s ez talán nem is olyan hihetetlen; hogy Ottomar azért fordul meg csak olyan ritkán Blumfeld részlegében, hogy megtakarítsa a bosszúságot, mely mindig elfogja Blumfeld munkamódszere láttán. Blumfeld számára bizony szomorú dolog, hogy így félreismerik, de nincs segítség, végtére is nem kényszerítheti Ottomart, hogy vagy egy hónapig szüntelenül ott üljön a részlegben, tanulmányozza a leküzdendő nehézségek ezernyi fajtáját, kipróbálja a maga állítólag tökéletesebb módszerét, s végül, a részleg szükségszerűen bekövetkező összeomlása árán, meggyőződjék róla, hogy Blumfeldnek volt igaza. Ennélfogva Blumfeld éppen olyan magabiztosan végzi a munkáját, mint ennek előtte, csak akkor ijed meg egy kicsit, amikor Ottomar úr hosszú idő elteltével felbukkan, ám az alárendeltek kötelességérzetével mégis erőtlen kísérletet tesz, hogy erről vagy arról az intézkedéséről számot adjon Ottomar úrnak, aki szótlanul rábólint, és szemlesütve továbbáll, egyébként nem is annyira ez a félreismerés bántja, mint inkább az a gondolat, hogy ha egyszer kénytélen lesz megválni hivatalától, olyan méretű felfordulás támad a nyomában, hogy senki sem tud majd úrrá lenni rajta, mivel nem ismer a gyárban egyetlen embert sem, aki őt helyettesíthetné s a munkakörét átvehetné anélkül, hogy ez az üzemben hónapokon át a legsúlyosabb zavarokat okozná. Ha a főnök lebecsül valakit, az alkalmazottak természetesen igyekeznek lehetőleg még rálicitálni. Ennélfogva mindenki lebecsüli Blumfeld munkáját, senki sem tartja szükségesnek, hogy tanulás céljából Blumfeld részlegében dolgozzék egy ideig, és ha új alkalmazottat vesznek fel, saját kívánságára nem osztják be Blumfeldhez. Következésképp Blumfeld részlegében hiányzik az utánpótlás. Blumfeld, aki korábban egy irodaszolga segítségével egymaga látott el a részlegében mindent, hetekig tartó szívós küzdelemben erőltette, hogy vegyenek fel gyakornokot mellé. Úgyszólván naponta beállított Ottomar irodájába, és higgadtan, aprólékosan kifejtette neki, miért kell gyakornok a részlegébe. Éppenséggel nem azért kell az a gyakornok, mert Blumfeld kímélni akarja magát, Blumfeld nem akarja magát kímélni; alaposan kiveszi a részét a munkából, s ez nem lesz másként a jövőben sem, Ottomar úr azonban gondolja meg, hová fejlődött az üzlet az idők során, aminek folytán minden részleget kibővítettek, csak Blumfeld részlege marad ki mindig. Pedig hát éppen ott nőtt meg a munka! Amikor Blumfeld belépett, Ottomar úr azokra az időkre már nyilván nem emlékszik, talán tíz varrónővel dolgoztattak, a számuk ma ötven és hatvan között mozog. Ehhez a munkához erő kell, Blumfeld kezeskedik róla, hogy ő minden erejét beleadja a munkába, arról azonban, hogy meg is birkózik majd vele, mostantól fogva már nem kezeskedhet. Ottomar úr persze sohasem utasította el egyenesen Blumfeld kérését; ezt nem tehette meg egy régi tisztviselővel, de az a mód, ahogy csak fél füllel hallgatta, a kérelmét előterjesztő Blumfeld feje fölött másokkal beszélgetett, félígéreteket tett, pár nap múlva meg mindent elfelejtett - ez a mód igenis sértő volt. Tulajdonképpen nem is Blumfeld számára, Blumfeld nem kerget ábrándokat, ha mégoly csábító is a tisztelet és az elismerés, Blumfeld elvan nélkülük, mindennek ellenére kitart a helyén, amíg csak lehet, annyi bizonyos, hogy néki van igaza, az igaz ügy pedig, ha olykor soká tart is, végül meghozza az elismerést. Így Blumfeld végül valóban kapott gyakornokot, kettőt is, de miféle gyakornokokat! Azt gondolná az ember, Ottomar rájött, hogy a részleg iránti megvetését kézzelfoghatóbban kimutathatja, ha engedélyezi a gyakornokokat, mint ha megtagadja őket. Sőt nagyon is lehetséges, hogy Ottomar csak azért hitegette olyan sokáig Blumfeldet, mivel pont két ilyen gyakornokot keresett, ilyeneket pedig, érthető módon, nem találhatott egyhamar. És panaszkodni Blumfeld most már nem panaszkodhatott, hiszen várható volt a válasz: két gyakornokot is kapott, holott csak egyet kért; ilyen ügyesen rendezett el mindent Ottomar. Persze Blumfeld mégis panaszkodott, de csupán azért, mert keserves helyzete valósággal rákényszerítette, nem pedig mintha további támogatást remélt volna. Nem is panaszkodott ő kifejezetten, hanem csak úgy mellékesen említette a dolgot, ha alkalom kínálkozott rá. De a rosszindulatú kollégák között mégis hamarosan híre járt, hogy valaki megkérdezte Ottomartól, lehetséges-e, hogy Blumfeld, aki csak nemrégiben kapott ilyen kivételes segítséget, még most is panaszkodjék. Ottomar állítólag azt felelte rá, hogy valóban így van, Blumfeld még most is panaszkodik, és méltán. Ottomar ugyanis belátta, hogy Blumfeldnek igaza van, s most az a terve, hogy apránként minden varrónő mellé felvétet egy-egy gyakornokot, összesen mintegy hatvan személyt. De ha ez sem lenne elég, még több embert küld oda, mindaddig, míg tökéletes nem lesz a bolondokháza, amely Blumfeld részlegéből kifejlődött az évek során. Meg kell hagyni, hogy e megjegyzés találóan utánozta Ottomar beszédmódját, magának Ottomarnak azonban, s ebben Blumfeld nem kételkedett, esze ágában sem lett volna, hogy Blumfeldről akár csak hasonló módon is nyilatkozzék. Az egészet az első emeleti irodák naplopói agyalták ki, Blumfeld csak rántott egyet a vállán - bárcsak a gyakornokok jelenlétét is elintézhette volna egy könnyed vállrándítással! Ők azonban ott álltak, és nem lehetett megszabadulni tőlük. Sápadt, csenevész gyerekek. Bizonyítványuk tanúsága szerint már túl vannak az iskolaköteles koron, de a valóságban ezt nem hitte senki. Sőt még a tanító kezére sem igen bízta volna őket az ember, olyan nyilvánvalóan az anyjuk szoknyája mellett lett volna a helyük. Még mozogni sem tudtak értelmesen, a hosszú álldogálás meg, kivált eleinte, egészen elcsigázta őket. Ha nem figyelt rájuk az ember, a gyengeségtől majd összecsuklottak, ott kornyadoztak valamelyik sarokban. Blumfeld próbálta megértetni velük, hogy egész életükre megnyomorodnak, ha mindig így engednek a lustaságnak. Egy kis mozgásra serkenteni a gyakornokokat kockázatos dolog volt, egyszer kellett volna csak valamelyiknek pár lépéssel arrább vinnie valamit, túlzott buzgalommal rohant oda, s a polcban felütötte a térdét. A szoba tele volt varrónővel, a polcok zsúfolva áruval, és Blumfeldnek mindent félbe kellett hagynia, hogy a zokogó gyakornokot bevigye az irodába, s hevenyészett kötést tegyen a térdére. De a gyakornokoknak ez a buzgalma is csak tettetés volt, mint afféle gyerekek, ki akartak tűnni olykor, de sokkal gyakrabban, azazhogy majdnem mindig csak a felettesüket akarták félrevezetni vagy becsapni. Egyszer, legnagyobb dologidőben, Blumfeld verejtékezve rohant el mellettük, s meglátta, hogy a bálák közé bújva bélyeget cserélnek. Legszívesebben beverte volna a fejüket az öklével, ilyen viselkedésre ez lett volna az egyetlen lehetséges büntetés, de hát gyerekek voltak, gyerekeket mégsem verhet agyon. Így aztán tovább kínlódott velük. Eredetileg úgy képzelte, hogy a gyakornokok majd közvetlenül a keze alá dolgoznak áruelosztáskor, a nagy megerőltetéssel járó és nagy figyelmet igénylő munkában. Úgy gondolta, hogy ő majd középütt áll a pult mögött, hogy mindent áttekintsen, és bevezesse a tételeket, míg a gyakornokok, utasításai szerint, ide-oda futkosnak, és szétosztanak mindent. Úgy képzelte akkor, hogy felügyeletét, amely, ha mégolyan éber is, ekkora tumultusban semmiképpen sem lehet elegendő, megerősíti majd a gyakornokok figyelme, s hogy a gyakornokok majd lassacskán tapasztalatra tesznek szert, nem szorulnak rá minden részletkérdésben az utasításaira, s végül maguk is megkülönböztetik a varrónőket, áruigényük és megbízhatóságuk szerint. E gyakornokok esetében ezek teljességgel hiú remények voltak, Blumfeld hamarosan belátta, még annyit sem engedhet meg nekik, hogy egyáltalán szóba álljanak a varrónőkkel. Egyik-másik varrónőhöz ugyanis már kezdettől fogva nem mentek oda, mert idegenkedtek vagy féltek tőlük, a többieknek viszont, akiket kedveltek, gyakran az ajtóig elébe rohantak. Ezeknek odahordtak mindent, amit csak kívántak, s bizonyos cinkossággal nyomták a kezükbe még azt is, amit a varrónők egyébként jogosan vettek át, e kedvenceiknek különféle hulladékokat, értéktelen maradékokat, éppen még használható apróságokat is raktak félre egy üres polcra, Blumfeld háta mögött már messziről boldogan mutogatták nekik e holmikat, s viszonzásul a varrónők a szájukba dugtak egy-egy bonbont. Blumfeld persze hamarosan véget vetett ennek a garázdálkodásnak, s ha jöttek a varrónők, a gyakornokokat bezavarta a kuckójukba. De ők még sokáig sérelmezték ezt a súlyos igazságtalanságot, duzzogtak, szándékosan eltörték a tollukat, s olykor, persze a fejüket sem merve fölemelni, hangosan zörögtek az ablaküvegen, hogy a varrónők figyelmét felhívják a kegyetlen bánásmódra, amelyet véleményük szerint Blumfeldtől el kellett szenvedniük.
Hogy ők maguk mi mindent tesznek rosszul, azt nem tudják felfogni. Így például majdnem mindig elkésnek az irodából. Blumfeldnek, a főnöküknek, aki kora ifjúságától fogva természetesnek tartotta, hogy munkakezdés előtt legalább egy fél órával megjelenjék az irodában - nem a törtetés vágya, nem is a túlzott lelkiismeretesség, hanem csak egy bizonyos méltóságérzet készteti rá -, Blumfeldnek gyakran több mint egy órát kell várakoznia a gyakornokaira. Rendszerint a reggeli zsömléjét majszolva áll a teremben a pult mögött, s vezeti át a varrónők kis könyvecskéibe az egyenleget. Csakhamar elmélyed a munkában, és nem gondol semmi másra. De ekkor úgy ráijesztenek, hogy még jó ideig reszket a toll a kezében. Az egyik gyakornok ront be, kis híja, hogy el nem esik, fél kezével megkapaszkodik valamiben, másik kezét ziháló mellére szorítja - de mindössze arról van szó, hogy késése miatt mentegetőzéssel hozakodik elő, ami olyan nevetséges, hogy Blumfeld szándékosan elereszti a füle mellett, mert ha nem így tenne, kénytelen volna a fiút elpáholni érdeme szerint. Így csupán rámereszti szemét, aztán kinyújtott kezével a kuckóra mutat, s újra belemélyed a munkájába. Ilyenkor mégiscsak elvárná az ember, hogy a gyakornok méltányolja főnöke jóságát, és odasiessen állóhelyére. De nem siet ő, dehogy siet, szökdécsel, lábujjhegyen jár, majd meg aprózza a lépést. Talán ki akarja figurázni a főnökét? Még azt sem. Csak megint a félelemnek és az önelégültségnek ez a keveréke, amellyel szemben védtelen az ember. Mi mással lehetne magyarázni, hogy Blumfeld, aki ma maga is szokatlanul későn érkezett az irodába, hosszas várakozás után - a kiskönyvek átvizsgálásához ma semmi kedve -, a porfelhőn át, amelyet az az ostoba irodaszolga fölver előtte a söprűvel, most megpillantja az utcán a két gyakornokot, amint békésen bandukolnak befelé. Szorosan átkarolják egymást, s láthatólag fontos közlendőik vannak egymás számára, amelyek azonban az üzlettel bizonyára legföljebb tiltott módon állnak kapcsolatban. Minél közelebb érnek az üvegajtóhoz, annál vontatottabbá válnak a lépteik. Végre az egyik megfogja a kilincset, de még most sem nyomja le, még most is mesélnek egymásnak, figyelnek és nevetgélnek.
- Nyiss már ajtót az uraknak - förmed rá Blumfeld a szolgára, fölemelve karját. Amint azonban a gyakornokok belépnek, Blumfeld nem akar veszekedni velük, a köszönésükre nem válaszol, odamegy az íróasztalához. Számolásába mélyed, de azért fel-felnéz, hogy lássa, mit művelnek a gyakornokok. Az egyik nagyon álmosnak látszik; a szemét dörzsölgeti míg a felsőkabátját a szegre akasztja, kihasználja az alkalmat, s egy darabig még áll ott, a falnak dőlve, az utcán még eleven volt, de a munka közelsége elbágyasztja. Ezzel szemben a másik gyakornok szeret dolgozni, csak nem akármit. Így például mindig arra vágyott, hogy ő söprögethessen. Ez a munka azonban nem rá tartozik, a söprögetés kizárólag a hivatalszolga kötelessége; Blumfeld tulajdonképpen nem volna ellene, hogy a gyakornok söprögessen, hadd söprögessen az a gyakornok, a szolgánál gyatrábban ő sem csinálhatja, ha azonban a gyakornok akar söprögetni, akkor jöjjön be korábban, még mielőtt a szolga a söprést elkezdené, és ne ilyesmivel vesztegesse az idejét, amikor kizárólag irodai munkára vették fel. De ha már ez a gyerek nem hajlik az okos szóra, akkor legalább ez a szolga, ez a félvak aggastyán, akit a főnök bizonyára sehol meg nem tűrne Blumfeld részlegén kívül, s aki már csak Isten és a főnök kegyelméből él, akkor legalább ez a szolga lehetne engedékenyebb, s egy percre igazán odaadhatná azt a söprűt a fiúnak, aki úgyis olyan kétbalkezes, hogy nyomban elmenne a kedve a söprögetéstől, és futna a söprűvel a szolga után, hogy megint rávegye a söprögetésre. Úgy tetszik azonban, hogy a szolga éppen a söprésért érez különös felelősséget, látható, hogy amint a fiú közelít hozzá, reszkető kezével igyekszik keményebben markolni a söprűt, inkább megáll, és abbahagyja a söprést, csak hogy a söprű megtartására irányíthassa minden figyelmét. A gyakornok meg nem kérleli szóval, mert egyrészt tart Blumfeldtől, aki, úgy látszik, most számol, másrészt meg a közönséges beszéd amúgy sem használna, mivel a szolgát csak harsány ordítással lehet megközelíteni. A gyakornok tehát először is megrángatja a szolga ruhájának ujját. A szolga természetesen tudja, miről van szó, sötéten néz a gyakornokra, fejét rázza, s a söprűt közelebb húzza magához, a melléhez szorítja. Erre a gyakornok összekulcsolja a kezét, úgy rimánkodik. Persze semmi reménye, hogy rimánkodással bármit is elérjen, csak mulattatja a rimánkodás, azért rimánkodik. A másik gyakornok halk kuncogással figyeli az eseményeket, és nyilvánvaló módon, bár érthetetlenül, azt hiszi, hogy Blumfeld nem hallja. A hivatalszolgára semmi hatást nem tesz a rimánkodás, hátat fordít, s azt hiszi, most már teljes biztonságban használhatja megint a söprűjét. A gyakornok azonban lábujjhegyen utánaszökdécsel, két tenyerét könyörgőn összeütögetve, s most erről az oldalról rimánkodik hozzá. A szolga forgolódása és a gyakornok szökdécselése még megismétlődik egypárszor. Végül a szolga érzi, hogy bekerítették, és belátja, amit, ha csak egy kicsivel is kevésbé együgyű, mindjárt az elején beláthatott volna, hogy hamarabb kimerül majd, mint a gyakornok. Ennélfogva külső segítséget keres, ujjával fenyegeti a gyakornokot, és Blumfeldre mutogat, akinél panaszt tesz, ha a gyakornok nem hagyja békén. A gyakornok belátja, hogy most jó lesz igyekeznie, ha egyáltalán meg akarja kaparintani a söprűt, ezért merészen a söprű után kap. A másik gyakornok önkéntelen rikoltása jelzi a döntő pillanat közeledtét. A szolgának azonban ezúttal még sikerül megmentenie a söprűt, mert lép egyet hátra, s magával húzza. De a gyakornok most már nem enged, tátott szájjal és villogó szemekkel előreugrik, a szolga menekülne, de öreg lába csak rogyadozik ahelyett, hogy futna vele, a gyakornok megrántja a söprűt, s ha nem tudja is elragadni, annyit elér, hogy a söprű leesik, s így a szolga számára elveszett. Úgy látszik persze, hogy a gyakornok számára is, mert ahogy a söprű leesik, megdermednek mindhárman, a két gyakornok és a szolga, mivel Blumfeld most nyilván meghallott mindent. És Blumfeld valóban felüti fejét a tolóablaka mögül, mintha csak most figyelt volna fel rájuk, szigorúan vizsgálódva, egyenként szemügyre veszi őket, a földön heverő söprű sem kerüli el a figyelmét. Akár mert a hallgatás túl sokáig tart, akár mert a vétkes gyakornok nem képes legyűrni magában a söprés vágyát, mindenesetre lehajol, persze roppantul óvatosan, mintha valami állat után és nem a söprűért nyúlna, fölveszi a söprűt, húzogatja a padlón, de rémülten nyomban eldobja, mihelyt Blumfeld felpattan, és kilép a kuckóból.
- Munkára mindketten, és egy szót se! - förmed rájuk Blumfeld, és kinyújtott kezével mutatja a két gyakornoknak a polcokhoz az utat. Rögtön szót fogadnak, de nem éppen szégyenkezőn lehorgasztott fejjel, hanem inkább peckesen vonulnak el Blumfeld mellett, s kihívón a szemébe néznek, mintha így akarnák elrettenteni, hogy megüsse őket. Pedig tapasztalatból megtanulhatták volna már, hogy Blumfeld elvből nem emel kezet soha senkire. Ők azonban rettenetesen félnek, s mindig és minden kímélet nélkül igyekeznek megóvni valódi vagy vélt jogaikat.
Antal László fordítása