Két fiú ült a rakpart kőfalán, és kockázott. Az emlékmű lépcsőjén, a kardjával suhintó hős árnyékában újságot olvasott egy férfi. A kútnál egy kislány töltötte meg edényét. Gyümölcsárus hevert a portékája mellett, kibámult a tengerre. Kocsma mélyén, üres ajtó- és ablaknyíláson át két férfit lehetett látni, előttük bor. A kocsmáros elöl ült egy asztalnál, és bóbiskolt. A kikötőbe, mintha a víz felett jönne, halászcsónak lebegett be. Kék köpenyes férfi szállt partra, és keresztülhúzta a köteleket a karikákon. Két másik férfi, fekete, ezüstgombos kabátban hordágyat hozott a csónakos mögött, a hordágyon nagy, virágmintás, rojtos selyemtakaró alatt nyilvánvalóan egy ember feküdt.
A rakparton senki sem törődött az érkezőkkel, s még amikor a hordágyat letették, hogy az egyelőre a kötelekkel bajlódó csónakost bevárják, akkor sem lépett oda senki, nem tett fel kérdést nekik, nem nézte meg őket alaposabban.
A vezetőt feltartóztatta még valamelyest egy nő, aki most, melléhez szorított gyerekkel, kibomlott hajjal megjelent a csónakban. Majd elindult a vezető, és a víztől nem messze, balra, egyenes vonalakkal felszökő, sárga, kétemeletes épületre mutatott, a két ember felemelte a hordágyat, és áthaladt vele az alacsony, de karcsú oszlopokból kiképzett kapun. Egy kisfiú ablakot nyitott, látta még éppen, ahogy a csoport eltűnik a házban, aztán sietve becsukta az ablakot. A kaput is becsukták most, fekete tölgyfából gondosan ácsolt kapu volt. A galambraj, mely eddig a harangtorony körül röpködött, most leszállt a ház elé. Mintha eleségüket őriznék a házban, úgy gyülekeztek a kapu előtt a galambok. Egyikük felröppent az első emeletig, és megkoccantotta az ablaküveget. Világos, jól táplált, élénk állatok voltak. A csónakból az asszony magot szórt nekik széles ívben, felszedegették, majd átröppentek a nőhöz.
Gyászszalagos cilinderben most egy férfi jött lefelé a kikötőbe vezető egyik keskeny, meredek utcácskán. Figyelmesen pillantott körül, mindenre felfigyelt, amikor mocskot vett észre egy sarokban, eltorzult az arca. Az emlékmű lépcsőjén gyümölcshéj hevert, elhaladtában lepöckölte a botjával. Kopogott a szoba ajtaján, egyszersmind levette és fekete kesztyűs kezébe fogta cilinderét. Az ajtó már nyílt is, a hosszú folyosón vagy ötven kisfiú alkotott sorfalat, meghajolva.
A csónakos lejött a lépcsőn, üdvözölte az urat, felvezette, az első emeleten körbement vele a könnyed építésű, kecses loggiák között, majd miközben a fiúk tisztes távolságban a nyomukban tolongtak, beléptek egy hűs, nagy helyiségbe a ház hátsó részén; a házzal szemközt nem volt másik épület, kopár, szürkésfekete sziklafal látszott csupán. A két férfi azon igyekezett épp, hogy a hordágy fejéhez néhány hosszú gyertyát tegyen és meggyújtsa, de világosság nem támadt, szó szerint felrebbentek csupán az addig nyugvó árnyak, és verdestek a falakon. A hordágyat borító kendőt felhajtották. Egy férfi feküdt alatta, bozontos-vad hajú, szakállú, barna bőrű, s alkalmasint vadász lehetett. Moccanatlanul feküdt ott, láthatóan lélegzettelen, bár csak a környezet utalt arra, hogy halott talán.
Az úr odalépett a hordágyhoz, kezét a fekvő férfi homlokára tette, majd letérdelt és imádkozott. A csónakos intett a két embernek, menjenek ki a szobából; kimentek, elkergették az odakint összeverődött gyerekeket, és becsukták az ajtót. Az úr számára azonban mintha ez a csend sem lett volna elég; ránézett a csónakosra, az megértette; és egy oldalajtón a szomszéd szobába ment. A hordágyon fekvő azonnal kinyitotta szemét, és arcát fájdalmas mosollyal az úr felé fordította, mondván: - Ki vagy? - Az úr minden különösebb csodálkozás nélkül felemelkedett térdeltéből, és így felelt: - Riva polgármestere.
A hordágyon fekvő férfi bólintott, erőtlenül kinyújtott karjával egy székre mutatott, s miután a polgármester elfogadta invitálását, így szólt: - Hiszen tudtam én ezt, polgármester úr, de az első pillanatban mindent elfelejtettem, minden kavarog bennem, és jobb, ha kérdezek, még ha tudok is mindent. Valószínűleg ön is tudja, én vagyok Gracchus, a vadász.
- Hogyne - mondta a polgármester. - Ma éjszaka jelezték. Már régóta aludtunk. Akkor éjféltájt a feleségem felkiált: "Salvatore! - ez én vagyok. - Nézd a galambot az ablakban!" Galamb volt csakugyan, de akkora, mint egy kakas. Fülemhez repült, és azt mondta: "Holnap érkezik a halott Gracchus, a vadász, fogadd városod nevében."
A vadász bólintott, nyelve hegyét végighúzta ajkai közt: - Igen, a galambok ott repülnek előttem. De mit gondol, polgármester úr, Rivában kell maradnom vajon?
- Ezt még egyelőre nem tudom megmondani - felelte a polgármester. - Ön halott?
- Igen - mondta a vadász -, mint látja. Sok évvel ezelőtt, azt hiszem, rettenetesen sok évvel ezelőtt a Fekete-erdőben - Németországban van ez a hely - lezuhantam a szikláról, ahogy egy zergét követtem. Azóta halott vagyok.
- De közben él is - mondta a polgármester.
- Bizonyos módon - mondta a vadász -, bizonyos módon élek is. Halottas csónakom eltévesztette az irányt, egy hibás kormánymozdulat, a csónakos pillanatnyi figyelmetlensége, csodaszép hazám látványa zökkentette-e ki, nem tudom; azt tudom csupán, hogy itt maradtam a földön, és csónakom azóta földi vizeken jár. Így azután én, aki mindig csak hegyeim közt akartam élni, halálom után beutaztam e föld valamennyi vidékét.
- És semmi sem jutott önnek a túlvilágból? - kérdezte homlokát ráncolva a polgármester.
- Örökké - felelte a vadász -, örökké ott vagyok a magasba vezető nagy lépcsőn. Ezen a végtelenül széles lépcsőn bolyongok, hol följebb, hol lejjebb; hol jobbra, hol balra, mozogva örökké. A vadászból lepke lett. Ne nevessen, kérem.
- Nem nevetek - védekezett a polgármester.
- Nagyon megértő - mondta a vadász. - Örökké mozgásban vagyok. De ha a legjobban nekirugaszkodom, s fönn már fénylik is a kapu, mindannyiszor földi vizeken siváran sodródó, régi csónakomban ébredek fel. Hajdani halálom alapvető elhibázottsága vigyorog rám a kajütben. Julia, a csónakos felesége bekopog, ravatalomhoz hozza a reggeli italt, azét az országét, amelynek partjainál hajózunk éppen. Fapriccsen fekszem, és - nem valami épületes látvány - mocskos halotti ing borít, hajam, szakállam szürkén-feketén vadul egymásba gabalyodik, lábamat nagy, virágmintás, hosszú rojtos, selyem női nagykendő takarja. Fejemnél templomi gyertya világít. A falon, velem szemközt kis kép, alkalmasint egy busman, dárdával céloz meg engem, miközben pompásan kimázolt pajzzsal fedezi magát, amennyire csak tudja. Hajókon látni efféle ostoba képeket, de ez a legostobábbak egyike. Faketrecem máskülönben üres. Az oldalfal kajütnyílásán beáramlik a déli éj meleg levegője, és hallom, ahogy a víz a vén csónakhoz verődik.
- Itt fekszem, amióta még élő Gracchusként odahaza a Fekete-erdőben zergét űzve lezuhantam a mélybe. Minden szép rendben történt. Vadásztam, lezuhantam, elvéreztem egy hasadékban, halott voltam, és ennek a csónaknak kellett volna a túlvilágra szállítania. Emlékszem még, milyen boldogan nyújtóztam végig először itt e priccsen. Sohasem hallottak tőlem a hegyek olyan éneket, mint ez a négy, akkoriban még homályba vesző fal.
- Szerettem élni, és szívesen is haltam meg, mielőtt a fedélzetre léptem volna, boldogan hajítottam magam előtt a hajóba a szelencét, a táskát, a puskát, mind e kacatot, melyet örökké büszkén hordoztam, és a halotti inget úgy öltöttem magamra, ahogy a szűz a nászi köntöst. Itt feküdtem, és vártam. Akkor történt a szerencsétlenség.
- Rút sors - mondta a polgármester, védekezőn felemelt kézzel. - És ön nem is hibás benne egyáltalán?
- Semmiképpen - mondta a vadász -, vadász voltam, ez lenne bűn talán? A Fekete-erdőbe szerződtettek vadászként, ott akkoriban farkasok jártak még. Lestem, lőttem, találtam, irhát nyúztam, ez bűn talán? Munkámat áldás kísérte. "A Fekete-erdő nagy vadásza", így emlegettek. Bűn ez?
- Nem vagyok hivatott ennek eldöntésére - mondta a polgármester -, ám mindez véleményem szerint nem bűn. De ki a hibás akkor?
- A csónakos - mondta a vadász. - Senki sem olvassa majd, amit itt írok, senki sem siet segítségemre; ha parancsba adnák, hogy segíteni kell nekem, minden ház ajtaja zárva maradna, minden ablak zárva maradna, mindenki ágyba bújna, takaróját fejére húzná, egy nagy éji szállás lenne az egész föld. És ez érthető is, hiszen senki sem tud rólam, s ha tudna rólam, nem tudná, hol vagyok, s ha tudná, nem lenne képes ott tartani, nem tudná hát, hogyan segítsen rajtam. Rajtam segíteni, ez a gondolat: betegség, melynek gyógyítója az ágy.
- És ezzel tisztában vagyok, és nem kiáltozom segítségért, még ha vannak is pillanatok, amikor - önuralmamat elveszítve, mint éppen most például - igencsak azon vagyok már. De efféle gondolatok kiűzéséhez elég az, ha körülpillantok, és megbizonyosodom felőle, hol vagyok, hol lakom - azt hiszem, ezt joggal állíthatom - évszázadok óta.
- Rendkívüli eset - mondta a polgármester -, rendkívüli. Mármost itt szándékozik maradni nálunk, Rivában?
- Nem szándékozom - mondta mosolyogva a vadász; s hogy szavai gúnyos élét elvegye, kezét a polgármester térdére tette. - Itt vagyok, egyebet nem tudok; egyebet nem tehetek. Csónakomnak nincs kormánya, sodorja a szél, mely a halál legmélyebb régióiban fúj.
Tandori Dezső fordítása