Az odú

Berendeztem az odút, és úgy látszik, jól sikerült. Kívülről tulajdonképpen csak egy nagy lyuk látható, ez azonban valójában sehová sem vezet, már néhány lépés után természetes, szilárd kőzet zárja el az utat. Nem kérkedem azzal, hogy szántszándékkal hajtottam végre ezt a cselt, valamelyik meghiúsult odúépítési kísérletemből maradt vissza a lyuk, de végül előnyösnek láttam, ha ezt az egyet nem temetem be. Némely csel persze olyan ravasz, hogy magamagát hiúsítja meg, ezt bárki másnál jobban tudom, és bizonyára az is merészségre vall, ha egyáltalán felhívom e lyuk révén a figyelmet arra a lehetőségre, hogy itt valami nyomozásra érdemes dolog lappang. De félreismer engem, aki azt hiszi, hogy gyáva vagyok, és úgyszólván csak gyávaságból építettem meg odúmat. E lyuktól mintegy ezerlépésnyire, leemelhető moharéteg alatt rejlik odúm voltaképpeni bejárata, olyan biztonságban, amilyen csak e világon egyáltalán lehetséges, persze, valaki ráléphet a mohára vagy betaszíthatja, akkor védtelenül tárul elébe odúm, és akinek kedve van hozzá - persze, jól jegyezzük meg, némely nem túlságosan gyakori képesség is szükséges ehhez -, behatolhat, és örökre szétrombolhat mindent. Jól tudom ezt, és még most, életem tetőpontján sincs egyetlen nyugodt órám, ott azon a helyen, a sötét mohában halandó vagyok, és álmaimban gyakran hallani ott egy sóvár orr szüntelen szimatolását. Azt gondolhatnák, hogy valóban betemethettem volna ezt a bejárati nyílást, fent vékony rétegben szilárd, lejjebb laza földdel, és így mindig csak kevés fáradságomba került volna, hogy a kijáratot újból és újból kiszabadítsam. Ez azonban mégsem lehetséges, éppen az óvatosság követeli meg, hogy azonnali kifutási lehetőségem legyen, éppen az óvatosság követeli meg, mint sajnos oly gyakran az élet kockázatát. Mindez jócskán fáradságos számítások eredménye, és néha kizárólag az éles elme önmaga miatt érzett öröme okolható azzal, hogy tovább számolunk. Szükségem van az azonnali kifutási lehetőségre, hiszen éberségem ellenére nem támadhatnak-e meg egyszer teljesen váratlan irányból? Házam mélyén békében élek, és közben az ellenfél lassan és nesztelen felém furakodik valahonnan. Nem akarom azt mondani, hogy jobb a szaglása, mint az enyém; talán éppoly kevéssé tud rólam, mint én őróla. De akadnak szenvedélyes rablók, kik vaktában keresztül-kasul túrják a földet, és odúm roppant kiterjedése folytán remélhetik, hogy valahol rábukkannak egyik utamra. Persze megvan az az előnyöm, hogy saját házamban vagyok, és pontosan ismerek minden utat és irányt. A rabló könnyen a zsákmányom lehet; édes és ízes falat. De öregszem, sokan erősebbek nálam, és számtalan ellenfelem van, könnyen megeshet, hogy az egyik ellenség elől menekülve a másik csapdájába esem. Ó, mi minden történhet itt! Mindenesetre szükségem van arra a biztató tudatra, hogy valahol talán egy könnyen elérhető, teljesen nyitott kijárat áll a rendelkezésemre, ahol egyáltalán nem kell dolgoznom ahhoz, hogy kijussak, így hát nem kerülhet sor arra, hogy míg ott kétségbeesetten ások, akár csak laza törmelékben is, hirtelen - óvjon ettől az ég! - a combomban érezem üldözőm fogát. És nemcsak külső ellenség fenyeget. A föld bensejében is akadnak ilyenek. Még sosem láttam őket, de a mondák regélnek róluk, és én rendületlenül hiszek bennük. A föld mélyének lakói ők, még a monda sem írhatja le őket. Még az is alig alkothat képet róluk, aki áldozatukká válik; jönnek, halljuk karmaik kaparászását közvetlen alattunk a földben, amely elemük, és máris el vagyunk veszve. Itt az sem számít, hogy a házunkban vagyunk, inkább vagyunk az ő házukban. Tőlük ama kijárat sem ment meg, mint ahogy valószínűleg egyáltalán nem ment meg, hanem tönkretesz; mégis reménység, és nem lehetek meg nélküle. E nagy úton kívül még egészen szűk, meglehetősen veszélytelen utak is összekötnek a külvilággal, ezek biztosítanak nekem jól belélegezhető levegőt. Az erdei egerek létesítményei. Értettem a módját, hogy megfelelően bekapcsoljam ezeket odúmba. A messze ható szaglás lehetőségét is biztosítják, és így védelmet adnak. Rajtuk keresztül mindenféle kis állat is érkezik hozzám, elfogyasztom őket, és így odúm elhagyása nélkül vadászhatok bizonyos mennyiségű, szerény megélhetéshez elegendő apróvadra; ez természetesen nagyon értékes.

De odúmban legszebb: a csöndje. Ez persze csalóka. Egyszer csak hirtelen félbeszakadhat, és mindennek vége. Egyelőre azonban még megvan. Óraszám lopódzhatom folyosóimon, mást sem hallva, mint olykor valamiféle motoszkáló állatkát, amelyet aztán rögtön a fogaim között csillapítok le, vagy homokpergést, ami valamiféle javítási munkálat szükségességét jelzi; egyébként csönd van. Az erdei szél befúj, egyszerre meleg és hűvös. Néha kinyújtózom, és jókedvemben körbepördülök a folyosón. Szép az ilyen odú az öregkor küszöbén, jó érzés, hogy tető alatt vagyunk, amikor beköszönt az ősz. A folyosókat százméterenként kerek terecskékké tágítottam, ott kényelmesen összegömbölyödhetem, melengethetem magam és pihenhetek. A béke, a kielégített vágyódás, az elért cél, a háztulajdonosi lét édes álmát alszom ott. Nem tudom, hogy a régi idők megszokása-e, avagy talán mégis elég sok veszély les rám e házban ahhoz, hogy felébresszen; szabályos időközökben fölriadok mély álmomból, és fülelek, fülelek a csöndbe, mely éjjel-nappal változatlan itt, megnyugodva elmosolyodom, és ernyedt tagokkal még mélyebb álomba süllyedek. Szegény hontalan vándorok, országutakon, erdőkben, legjobb esetben levélhalomba bújva, vagy társaik falkájában, kiszolgáltatva az ég és a föld valamennyi csapásának! Én minden oldalról biztosított téren fekszem - több mint ötven ilyen terecske van az odúmban -, és félálomban és öntudatlan alvásban telnek el óráim, amelyeket tetszésem szerint választok ki erre a célra.

A legnagyobb veszélynek - nem is annyira az üldözésnek, mint az ostromnak - a lehetőségét gondosan mérlegelve, a főteret nem egészen odúm közepén helyeztem el. Minden más talán inkább a megfeszített értelem, mint a test munkája, de ez a Vártér testem, minden porcikám végletes erőfeszítésének eredménye. Néhányszor testi kimerültség okozta kétségbeesésemben le akartam mondani mindenről, hátamra fordultam, megátkoztam az odút, majd kivánszorogtam, tárva-nyitva hagyva. Megtehettem, hiszen nem akartam többé visszatérni, de azután órák vagy napok múlva bűnbánón visszajöttem, legszívesebben dalra fakadtam volna az odú sértetlenségének láttán, és őszinte jókedvvel újból dologhoz láttam. A vártéri munkát szükségtelenül megnehezítette (azért szükségtelenül, mert az odúnak voltaképpen nem volt haszna a fölös munkából), hogy éppen a tervbe vett helyen a föld meglehetősen laza és porhanyós volt, valósággal szilárdra kellett kalapálni, hogy kialakuljon a nagy, szépen boltozott és kerek tér. Ilyen munkára azonban csak a homlokomat használhatom. Így hát napokon és éjjeleken át sok-sok ezerszer rohantam a földnek homlokommal, és boldog voltam, amikor véresre vertem, mert ez a fal lassú megszilárdulásának bizonyítéka volt; és ily módon, mint ezt nyilván mindenki elismeri, alaposan rászolgáltam erre a Vártérre.

Ezen a Vártéren halmozom fel készleteimet, mindazt, amit pillanatnyi szükségleteimen túl odúmban elejtek, és mindazt, amit házon kívüli vadászataimról magammal hozok. Oly nagy ez a tér, hogy fél évre elegendő készlet sem tölti meg. Ennélfogva kiteríthetem a zsákmányt, járkálhatok közte, játszhatom vele, örvendezhetem sokaságának és a különféle szagoknak, és mindig pontos áttekintésem lehet a készletről. Mindenkor át is rendezhetem, és az évszaknak megfelelően elkészíthetem a szükséges előkalkulációkat és vadászterveket. Időnként olyan jó az ellátásom, hogy evés iránti közönyömben hozzá sem nyúlok az ott tovasuhanó állatkákhoz, ami persze más okokból talán meggondolatlanság. Gyakorta foglalkozom védelmi előkészületekkel; ezzel jár, hogy - persze szűk keretek közt - változnak vagy fejlődnek odúm ilyen célokra történő felhasználásával kapcsolatos nézeteim. Olykor veszélyesnek látom, hogy egészen a Vártérre alapozzam a védelmet, hiszen az odú sokrétűsége sokrétű lehetőségeket kínál, és óvatosabb eljárásnak vélem, ha kissé szétosztom a készletet, némely kis terekre is juttatok belőle, ilyenkor, teszem azt, minden harmadik teret tartalék készlettérnek jelölök ki, vagy minden negyediket fő- és minden másodikat mellékkészlettérnek és így tovább. Vagy megtévesztés céljából néhány utat kikapcsolok a készletfelhalmozásból, vagy csak néhány teret választok ki, ugrásszerűen, mindenkor a főkijárathoz képest elfoglalt helyzetüknek megfelelően. Persze, minden ilyen új terv nehéz teherhordó munkát követel, el kell végeznem az új számításokat, és azután ide-oda cipelnem a terheket. Természetesen mindezt nyugodtan, sietség nélkül végezhetem el, és nem is oly rossz dolog vinni a finom falatokat a számban, megpihenhetek, ahol akarok, és elmajszolgathatom, ami éppen ízlik. Rosszabb érzés, ha néha, kiváltképpen álomból felriadva, úgy látom, a jelenlegi elosztás teljesen elhibázott, nagy veszélyeket idézhet elő, és azonnal, a legsürgősebben, tekintet nélkül az álmosságra és fáradtságra, helyre kell igazítanom; ilyenkor sietek, ilyenkor repülök, ilyenkor nincs időm a számításokra; mivel éppenséggel új, egészen új tervet akarok megvalósítani, kapásból megragadom, ami a fogam közé kerül, viszem, cipelem, sóhajtok, nyögök, botladozok, és már azzal is beérem, hogy bármilyen tetszőleges módon megváltoztatom az eddigi, oly módfelett veszélyesnek ítélt állapotot. Aztán, ahogyan teljesen felébredek, fokonként kijózanodom, alig értem ezt a hajszát, mélyen belélegzem házam békéjét, amelyet magam zavartam fel, visszatérek fekhelyemre, újonnan szerzett fáradságomban azonnal elalszom, és ébredéskor a már csaknem álomszerűnek tetsző éjszakai munka cáfolhatatlan bizonyítékaképpen még esetleg egy patkány lóg ki fogaim közül. Máskor meg éppen azt látom a legjobbnak, ha készletemet egyetlen téren egyesítem. Mit segíthetnek rajtam a készletek kis tereken, mennyit lehet ott egyáltalán elhelyezni, és akármit viszek is oda, eltorlaszolja az utat, és egyszer majd talán inkább akadályozni fog a védelemben, a futásban. Ezenkívül ostoba dolog ugyan, de igaz, hogy az öntudat szenved, ha nem láthatjuk együtt asz egész készletet, és így egyetlen pillantással nem mérhetjük fel, mink van. És nem megy-e sok minden veszendőbe a felosztáskor? Nem loholhatok folyton-folyvást kereszt- és átalútjaimon, hogy megvizsgáljam: minden kielégítő állapotban van-e. A készletfelosztás alapgondolata voltaképpen helyes, de csak akkor, ha több olyanfajta terünk van, amilyen az én Várterem. Több ilyen tér! Persze! De ki tudja ezt véghezvinni? És most már utólag be sem iktatható odúm tervrajzába. Azt azonban elismerem, hogy ez hibája odúmnak, mint ahogy általában mindig hiba, ha csupán egy példányunk van valamiből. És azt is megvallom, hogy az építkezés egész ideje alatt homályosan, de azért - kellő jó szándék esetén - mégis eléggé kivehetően élt tudatomban az igény több Vártér iránt, mégsem engedtem neki, gyöngének éreztem magam erre az irtózatos munkára; sőt e munka szükségességének belátásához is gyöngének éreztem magam, olyasforma, nem kevésbé homályos érzésekkel vigasztaltam magam, hogy ami egyébiránt nem volna elegendő, az az én esetemben ez egyszer kivételképpen, kegyelemből, valószínűleg elegendő lesz, mert a gondviselés különös kívánalma, hogy homlokom, a döngölőkalapács épen maradjon. Így hát csak egy Vártérrel rendelkezem, és eloszlottak azok a homályos érzéseim, amelyek szerint ez az egy majd egyszer nem lesz elegendő. Akárhogyan is, be kell érnem ezzel az eggyel, a kis terek semmiképp sem pótolhatják, és így azután, amikor ez a nézet megérik bennem, ismét visszacipelek mindent a kis terekről a Vártérre. Akkor egy darabig némiképpen vigaszomra szolgál, hogy minden tér és folyosó szabad, és hogy látom, miképpen tornyosul a Vártéren a húsok tömege, és küldi messzire, a legkülső folyosókig sokfajta szagának keverékét, amelyek a maguk módján mind elragadtatással töltenek el, és amelyeket a távolból pontosan meg tudok különböztetni egymástól. Ezután különösen békés idők szoktak beköszönteni, amikor is fekhelyemet a külső körökből lassacskán, fokonként beljebb helyezem, mind mélyebben merülök a szagokba, míg azután nem bírom tovább, és egy éjszaka berontok a Vártérre, iszonyú pusztítást végzek a készletben, és kedvenc csemegéimmel a tökéletes öntudatlanságig teletömöm magam. Boldog, de veszedelmes idők; aki ki tudná aknázni, önmaga veszélyeztetése nélkül, könnyen végezhetne velem. Itt is károsan játszik közre egy második vagy harmadik Vártér hiánya, a nagy, egyszeri, összfelhalmozódás csábít el. Különféleképpen próbálok védekezni ellene, ilyen rendszabály a készlet kis terekre való szétosztása is, sajnos ez, akárcsak a többi hasonló rendszabály, a nélkülözés révén még nagyobb mohóságra vezet, amely azután az értelmet lebírva, céljainak megfelelően, önkényesen megváltoztatja a védelmi terveket.

Ilyen idők után szoktam, hogy összeszedjem magam, az odút átvizsgálni, és miután elvégeztem a szükséges javításokat, gyakran el is hagyom, noha mindig csak rövid időre. Még ilyenkor is kemény büntetésnek érzem, hogy tartósan nélkülözzem, de belátom az átmeneti kiruccanások szükségességét. Mindig bizonyos ünnepélyességgel közeledem a kijárathoz. A házbeli élet idején távol tartom magam tőle, még a hozzá vezető folyosó utolsó elágazásait is elkerülöm; nem is könnyű ott kószálni, mert ott a folyosókból szabályos kis útvesztőt rendeztem be; ott kezdődött az odúépítési munkám, akkortájt még nem remélhettem, hogy valaha is befejezhetem - terveimnek megfelelően, félig játékosan ennél a kis szögletnél fogtam neki; és így munkakedvem először labirintusépítésben tombolta ki magát, amelyet akkoriban minden építmények koronájának láttam, de amelyet ma, valószínűleg helyesebben, túlontúl aprólékos, az összépítményhez nem is egészen méltó pepecselésnek ítélek; elméletileg talán becses ugyan - ez házam bejárata, mondtam akkoriban ironikusan láthatatlan ellenségeimnek, és már láttam is, amint valamennyien ott fulladnak a bejárati labirintusban -, valójában azonban vékony falú gyerekjáték, mely aligha állhat ellen komoly támadásnak vagy az életéért kétségbeesetten küzdő ellenségnek. Építsem át ezért ezt a részt? Halogatom a döntést, és most már nyilván úgy marad, ahogy van. Eltekintve az ily módon rám háruló nagy munkától, ez rendkívül veszélyes vállalkozás volna. Akkor, az építkezés kezdetekor, viszonylag nyugodtan dolgozhattam ott, a kockázat nem volt sokkal nagyobb, mint bárhol másutt, ma azonban csaknem szántszándékkal az egész odúra felhívnám ezzel a világ figyelmét, ma ez már nem lehetséges. Valósággal örülök ennek, hiszen bizonyos érzelmeket is táplálok első művem iránt. És ha nagy támadás érne, a bejárat miféle alaprajza menthetne meg? A bejárat becsaphat, tévútra vezethet, kínozhatja a támadót, s azt jobb híján ez is megteszi. De egy valóban nagy támadással az összépítmény minden eszközét és testem és lelkem teljes erejét kell megpróbálnom szembeszegezni - ez magától értetődik. Így hát maradhat ez a bejárat is. Odúmnak annyi természettől fogva vele járó gyöngéje van, hogy ezt a mancsom által alkotott és noha utólag, de mégis pontosan felismert hiányosságot is elbírja. Mindezzel persze nem állítom, hogy nem nyugtalanít időnként vagy talán állandóan ez a hiba. Főként azért kerülöm el megszokott sétaútjaimon odúmnak ezt a részét, mert látványa kellemetlenül érint, mert nem akarom, hogy állandóan odúm egyik hiányossága legyen szemem előtt, amikor ez a hiányosság már nagyon is birizgálja a tudatomat. A hiba ott fent a bejáratnál kiirthatatlannak látszik, én azonban, amíg elkerülhetem, meg akarom magam kímélni a látványtól. Ha csak a bejárat irányába tartok, válasszanak el bár folyosók és terek tőle, máris úgy érzem, elvékonyul az irhám, és nemsokára puszta, csupasz hússal kell megállnom ott, és abban a pillanatban ellenségeim vonítása üdvözöl majd. Bizonyára már önmagában a kijárat, a házbéli védelem megszűnte is előidéz ilyen érzéseket, mégis különösképpen ez a bejárati építmény gyötör. Néha azt álmodom, hogy átépítettem, teljességgel megváltoztattam, gyorsan, titáni erővel, egyetlen éjszakán, észrevétlenül, és most bevehetetlen; valamennyi álmom közül ez a legédesebb, az öröm és megváltás könnyei még ébredésemkor is szakállamon csillognak.

E labirintus kínját tehát testileg is le kell győznöm, amikor kimegyek, bosszant és egyszersmind megindít, amikor néha egy-egy pillanatra eltévedek a saját építményemben, tehát úgy látszik, mintha a mű még most is azon igyekeznék, hogy létezésének jogosultságáról meggyőzzön engem, aki erről már régen kialakítottam ítéletemet. De máris a mohatető alatt vagyok, amely időnként - oly sokáig nem mozdulok ki a házból - összenő a környező erdei talajjal, s most már csak fejemmel kell megtaszítanom, és máris a szabadban vagyok. Sokáig nem merem megtenni ezt a kis mozdulatot, és ha nem kellene újból átvergődnöm a bejárati labirintuson, bizonyára eltekintenék ma ettől, és ismét visszavándorolnék. Hogyan? Házad védett, önmagába zárt. Békében élsz, melegben, jól táplálkozol, tömérdek folyosó és tér ura, egyedüli ura vagy, és noha remélhetőleg nem áldozol fel mindent, bizonyos mértékig mégis kiszolgáltatod, bízol ugyan abban, hogy visszanyered, de azért nem bocsátkozol merész, túlontúl merész játékba? Vannak-e erre ésszerű indítóokaid? Nem, ilyesmire nem lehetnek ésszerű indítóokok. Ekkor azonban mégis felemelem óvatosan a csapóajtót, és kint vagyok, óvatosan leengedem, és amilyen gyorsan lehet, eliszkolok az áruló helyről.

De voltaképpen nem vagyok a szabadban, noha immár nem nyomakodom a folyosókon át, hanem a nyílt erdőben iszkolok, új erőket érzek testemben, amelyek számára az odúban valahogy nem elég a hely, még a Vártéren sem, még akkor sem, ha tízszer akkora volna. A táplálék is jobb kint, noha a vadászat nehezebb, a siker ritkább, de az eredmény minden tekintetben értékesebb, mindezt nem tagadom, tudomásul veszem, és tudom élvezni, legalább annyira, mint bárki más, sőt valószínűleg sokkal jobban, mert nem könnyelműen vagy kétségbeesetten vadászom, mint holmi csavargó, hanem célszerűen és nyugodtan. Ezenkívül nem vagyok a szabad életre teremtve és annak kiszolgáltatva, hanem tudom, hogy időm ki van mérve, hogy nem kell vég nélkül itt vadásznom, hanem amikor akarom, és amikor belefáradok az itteni életbe, valaki magához hív majd, és hívásának nem állhatok ellen. Így hát itt nyugodtan kiélvezhetem és gondtalanul tölthetem időmet, pontosabban, tehetném ezt, és mégsem tehetem. Túlságosan foglalkoztat az odú. Gyorsan futottam el a bejárattól, de hamar visszatérek. Jó rejtekhelyet keresek, és - ezúttal kívülről - éjjel-nappal lesem házam bejáratát. Lehet, hogy bolondság ez, de mondhatatlan örömömre szolgál, és megnyugtat. Úgy érzem ilyenkor, mintha nem a házam, hanem önmagam előtt állnék, alvás közben, és abban a szerencsében részesülnék, hogy mélyen alszom, és eközben élesen megfigyelem magam. Bizonyos tekintetben az a kitüntetés ér, hogy nemcsak az alvás tanácstalan és hiszékeny állapotában látom az éjszaka kísérteteit, hanem egyidejűleg a valóságban is találkozom velük, az ébrenlét teljes erejének és nyugodt ítélőképességemnek birtokában. Ilyenkor úgy találom, hogy csodálatosképpen nem is áll olyan rosszul a szénám, mint ezt gyakran hiszem, és mint ezt házamba leszállva valószínűleg ismét hinni fogom. Ebben a tekintetben, nyilván más tekintetekben is, de ebben különösképpen, valóban nélkülözhetetlenek ezek a kiruccanások. Bizonyos, hogy bármily gondosan választottam félreeső bejáratot, az itt lebonyolódó forgalom, ha összegezzük az egyheti megfigyeléseket, mégis nagyon nagy, de talán így van ez minden lakható környéken, és talán jobb, ha nagyobb forgalomnak tesszük ki magunkat, mely nagysága folytán magát is tovahömpölyögteti, mintha teljes magányban ki volnánk szolgáltatva az első, lassan kutató, jöttment betolakodónak. Itt sok az ellenség, és még több az ellenségek cinkosa, de egymás ellen is harcolnak, és e foglalatosságuk közben tovairamodnak az odú mellett. Egész idő alatt senkit sem láttam kifejezetten a bejáratnál kutakodni, szerencsémre és az ő szerencséjére, mert az odúm miatt érzett gondtól eszeveszetten bizonyára a torkának ugrottam volna. Persze olyan népség is jött, amelynek nem mertem a közelében maradni, és amelytől már, ha messziről megneszeltem, szöknöm kellett; az odúhoz való viszonyukról voltaképpen nem nyilatkozhatnék teljes bizonyossággal, de megnyugtatásul elegendő nyilván, hogy nemsokára visszatértem, senkit sem találtam közülük ott, és a bejárat sértetlen maradt. Adódtak boldog idők, amikor csaknem azt mondtam magamban, hogy talán megszűnt vagy lecsillapult a világ irántam táplált ellenségeskedése, vagy az odú hatalma kiemel engem az eddigi élethalálharcból. Talán jobban véd az odú, mint valaha is gondoltam, vagy az odú belsejében gondolni mertem. Olykor - odáig mentem - gyermekes vágy fogott el, hogy egyáltalán ne térjek vissza odúmba, hanem itt, a bejárat közelében rendezkedjem be, életemet a bejárat megfigyelésével töltsem, állandóan szemmel tartsam, és abban a gondolatban leljem boldogságomat, hogy milyen biztonságosan tudna védeni az odú, ha benne volnék. Nos, gyermeki álmokból gyorsan riadunk fel. Miféle biztonságot figyelhetek meg innen? Megítélhetem-e egyáltalán a veszedelmet, amely odúmban fenyeget, azoknak a tapasztalatoknak az alapján, amelyeket idekint gyűjtök? Megvan-e egyáltalán ellenségeimnek a helyes szimatjuk, ha nem tartózkodom odúmban? Némi szimatjuk bizonyára van rólam, de nem a teljes. És vajon nem a teljes szimat-e a normális veszedelem feltétele? Tehát csak fél- és tizedkísérleteket végzek itt, amelyek arra alkalmasak, hogy megnyugtassanak, és a hamis megnyugvással rendkívüli veszedelembe sodorjanak. Nem, tévesen hittem, mégsem figyelem meg saját álmomat, ellenkezőleg, én vagyok az, aki alszik, miközben elpusztítóm virraszt. Talán egyike azoknak, akik figyelmetlenül elbóklásznak a bejárat előtt, és mindig csak arról győződnek meg, miképpen én is, hogy még sértetlen az ajtó, és támadásukra vár, és csak azért mennek tovább, mert tudják, hogy a gazda nincs odahaza, vagy talán azt is tudják, hogy ártatlanul leselkedik oldalt a bozótban. És elhagyom megfigyelőhelyemet, és torkig vagyok a szabad élettel, úgy érzem, mit sem tanulhatok már itt sem most, sem később. És kedvem támad, hogy mindentől elbúcsúzzam itt, leszálljak az odúba, és soha többé ne térjek vissza, hagyjam, hogy a dolgok menjenek a maguk útján, és ne tartóztassam fel őket fölösleges megfigyelésekkel. De mivel elkényeztetett, hogy oly sokáig láttam mindazt, ami a bejárat fölött történik, ezért most nagyon gyötör a gondolat, hogy végre kell hajtanom a leszállás önmagában véve ugyancsak feltűnést keltő procedúráját, és nem tudhatom, mi történik a hátam mögötti körzetben, és azután az ismét helyre illesztett csapóajtó mögött. Először a zsákmány gyors bedobásával kísérletezem viharos éjszakákon, ez jobbára sikerül, de hogy valóban sikerült-e, csak akkor derül ki, amikor magam is leszállok; akkor kiderül, de már nem az én számomra, vagy az én számomra is, de már későn. Elállok tehát szándékomtól, és nem szállok le. Ások, természetesen a valódi bejárattól kellő távolságra, egy kísérleti gödröt, nem hosszabb nálam, és szintén mohatető zárja. Bemászom a gödörbe, becsukom magam mögött, gondosan várok, rövidebb-hosszabb időközöket mérek ki különböző napszakokban, aztán lelököm a mohát, előjövök, és rendszerezem megfigyeléseimet. Különféle jó és rossz tapasztalatokra teszek szert, de nem bukkanok rá a leszállás általános törvényszerűségére vagy hibátlan módszerére. Ennek következtében nem ereszkedem még le a valódi bejáraton, és kétségbe ejt, hogy nemsokára mégis ezt kell tennem. Már-már megbarátkozom azzal az elhatározással, hogy elmegyek messzire, újból kezdem a régi, vigasztalan életet, amelyben egyáltalán nem volt biztonság, amely egyetlen, egymásba folyó veszedelemsorozat volt, és ennek következtében az egyes veszedelmek nem voltak annyira tisztán kivehetők, és nem kellett úgy félni tőlük, ahogy erre engem biztos odúm és a rajta kívül levő élet összehasonlítása tanít folyton-folyvást. Az ilyen elhatározás természetesen tökéletes ostobaság volna, amelyet csak az értelmetlen szabadságban eltöltött, túlságosan hosszú élet idézhet elő; még enyém az odú, csak egy lépést kell tennem, s biztonságban vagyok. És elszakítom magam összes kételyemtől, és fényes nappal egyenesen az ajtóhoz rohanok, hogy most egészen bizonyosan fölemeljem, mégsem vagyok rá képes, átfutok fölötte, és szándékosan egy tövises bozótba vágódom, hogy megbüntessem magam, hogy bűnhődjek olyan bűnért, amelyet nem ismerek. Aztán persze végső soron azt kell mondanom magamnak, hogy mégis igazam van, és csakugyan lehetetlen leszállni anélkül, hogy a legdrágábbat, amim van, ne szolgáltatnám ki legalább kis időre nyíltan mindenkinek, körös-körül a földön, a fákon, a levegőben. És ez nem képzelt veszedelem, hanem nagyon is valóságos. Hiszen nem kell voltaképpeni ellenségnek lennie annak, akinek kedvet csinálok ahhoz, hogy kövessen, éppígy lehet az illető valamiféle tetszés szerinti kis ártatlanság, valamiféle ellenszenves kis lény, aki kíváncsiságból utánam ered, és ily módon akaratlanul a rám fenekedő világ kalauzává válik, sőt talán - és ez sem kevésbé rossz, bizonyos tekintetben ez a legrosszabb - valami magamfajta lény követ, építmények értője és becsülője, valamiféle remete, a béke szerelmese, de korhely gazember, aki az építés munkája nélkül akar lakni. De ha most jönne, de ha mocskos mohóságában felfedezné a bejáratot, de ha munkába fogna, hogy felemelje a mohát, de ha sikerülne neki, de ha helyettem bepréselné magát, és már odáig jutna, hogy hátsó fele épp hogy felbukkan még egy pillanatra a szemem előtt, de ha mindez megtörténne, végül dühömben minden megfontolást félrelökve, mögé szökve nekiugorhatnék, szétharapdálhatnám, szétmarcangolhatnám, széttéphetném, vérét kiszívhatnám, és hulláját rögtön a többi zsákmányhoz gyömöszölhetném, de főként, ez volna a legfontosabb, végül ismét odúmban volnék, ezúttal még a labirintust is örömest csodálnám meg, ám először magamra húznám a mohatetőt, és pihenni akarnék, azt hiszem, egész hátralévő életemben. Azonban senki sem jön, és továbbra is csak magamra vagyok utalva. Mivel kizárólag a dolog nehézségével foglalkozom, sokat vesztek félénkségemből, már látszólag sem kerülöm el a bejáratot, kedvenc foglalatosságommá válik, hogy körötte keringek, már csaknem úgy tetszik, én vagyok az ellenség, és az alkalmas pillanatot lesem, amikor sikeresen betörhetek. Ha volna valakim, akiben bízhatnék, akit megfigyelői posztomra állíthatnék, akkor bizonyára megnyugodva ereszkedhetnék le. Megegyeznék vele, akiben megbízom, hogy pontosan figyelje meg a helyzetet leereszkedésem pillanatában és azután is hosszú ideig, és veszedelmes jelek esetén - de csakis akkor - kopogjon a mohatetőn. Ezzel tiszta helyzetet teremtenék fölöttem, semmi sem maradna utánam, legfeljebb a bizalmasom. De nem követel-e majd ellenszolgáltatást, nem akarja-e legalább megnézni az odút? Már az is fölöttébb kínos volna, hogy valakit önként beengedjek odúmba. A magam, nem pedig látogatók számára építettem, azt hiszem, nem engedném be; még azon az áron sem engedném be, hogy megkönnyíti nekem az odúba való leereszkedést. De egyáltalán nem is engedhetném be, mert vagy egyedül kéne lebocsátanom, és ez még csak el sem képzelhető, vagy együtt kellene leereszkednünk, és ezzel éppen az az előny menne veszendőbe, amelyet biztosítani kellene: hogy megfigyeléseket végezzen utánam. És hogyan is áll a dolog a bizalommal? Akiben szemtől szemben megbízom, abban bízhatom-e éppúgy, amikor már nem látom, amikor a mohatető választ el tőle? Viszonylag könnyű bízni valakiben, amikor egyidejűleg szemmel tartjuk, vagy legalábbis szemmel tarthatjuk, talán távolból is bízhatunk valakiben, de egy odú belsejéből, tehát egy másik világból tökéletesen bízni egy kint levőben, azt hiszem, lehetetlen. De még csak nincs is szükség ilyen kételyekre, hiszen már az a megfontolás is elegendő, hogy leereszkedésemkor vagy utána az élet számtalan véletlene meggátolhatja bizalmasomat kötelessége teljesítésében, és a legkisebb akadály is kiszámíthatatlan következményekkel sújthat. Nem, mindent összegezve, egyáltalán nem kell panaszkodnom amiatt, hogy egyedül vagyok, és egyetlen bizalmasom sincs. Ezzel bizonyára nem adok fel előnyt, és valószínűleg károkat előzök meg. Csak magamban és az odúban bízhatom. Ezt korábban kellett volna meggondolnom, és előre kellett volna gondoskodnom arról az esetről, amely most annyira foglalkoztat. Erre az építkezés kezdetekor legalábbis részben lehetőség nyílt volna. Úgy kellett volna megterveznem az első folyosót, hogy egymástól illő távolságban két bejárat legyen, úgy, hogy az egyik bejáraton a szükséges körülményességgel leereszkedjem, a kezdő folyosón gyorsan a másik bejárathoz fussak, az e célra megfelelően elrendezett mohatetőt ott kissé megemeljem, és megpróbáljam onnan a helyzetet néhány napon és éjszakán áttekinteni. Csak így lett volna helyes. Két bejárat megduplázza ugyan a veszélyt, de ennek az aggodalomnak itt el kellett volna hallgatnia, annál is inkább, mivel a csakis megfigyelőhelynek szánt bejárat egészen szűk lehetne. És ezzel elmerülök technikai megfontolásokban, tovább álmodom álmomat egy tökéletes odúról, ez kissé megnyugtat, elragadtatva, behunyt szemmel olyan nyilvánvaló és kevésbé nyilvánvaló építési lehetőségeket látok, amelyek segítségével észrevétlenül surranhatnék ki és be az odúba.

Amikor így fekszem, és erre gondolok, nagyon sokra becsülöm ezeket a lehetőségeket, de csak mint megannyi technikai vívmányt, nem mint valódi előnyt, mert mit is jelent ez az akadálytalan ki- és besurranás? Nyugtalan kedélyre vall, bizonytalan önmegbecsülésre, tisztátlan vágyakra, rossz tulajdonságokra, és ezek még sokkal rosszabbá válnak az odú megléte folytán, amely mégiscsak itt van, és bizalmat önt abba, aki teljesen megnyílik előtte. Most persze rajta kívül vagyok, és a visszatérés lehetőségét kutatom; ebből a szempontból nagyon kívánatos volna a szükséges technikai berendezés. De talán mégsem volna annyira kívánatos. Nem becsüljük-e le nagyon az odút pillanatnyi ideges félelmünkben, ha csak üregnek tekintjük, amelybe a lehető legnagyobb biztonsággal be akarunk kúszni? Igaz, ennek a biztos üregnek a szerepét is betölti, vagy be kellene töltenie, és ha elképzelem, hogy veszedelemben vagyok, akkor összeszorított fogakkal és akaraterőm megfeszítésével arra törekszem, hogy az odú pusztán egy életem megmentésére szánt lyuk legyen, és hogy ezt a tisztán kitűzött feladatot a lehető legtökéletesebben töltse be, és minden más feladattól hajlandó volnék eltekinteni. Most azonban az a helyzet, hogy a valóságban - és erre nagy szükségben nincs szemünk, és még veszélyeztetett időkben is el kell előbb érnünk, hogy legyen rá szemünk - ad ugyan biztonságot, de korántsem elegendőt, hiszen vajon eloszlanak-e benne egy pillanatra is a gondok? Másfajta, büszkébb, tartalmasabb, gyakran igen-igen visszafojtott gondok ezek, de talán éppoly emésztőek, mint azok, amelyeket az élet odakint tartogat. Ha az odút csakis életem biztosítása végett építettem volna meg, talán nem csalatkoznék ugyan, de mégsem volna számomra kedvező az arány az iszonytató munka és a tényleges biztonság között, legalábbis amennyire ezt átérezni és hasznosítani tudom. Nagyon fájdalmas ezt bevallani magamnak, de meg kell tennem, éppen e bejáratra való tekintettel, amely most előttem, építője és tulajdonosa előtt, bezárul, sőt szinte görcsösen összeszorul. De az odú éppenséggel mégsem csak menedéklyuk. Amikor a Vártéren állok, feltornyosuló húskészletem gyűrűjében, arccal a tíz folyosó felé fordulva, amely innen indul ki, mindegyik külön-külön az egész térnek megfelelően süllyed vagy emelkedik, nyúlik vagy kerekedik, tágul vagy szűkül, és mind egyformán csöndes és üres, és kész arra, hogy a maga módján tovavezessen a sok tér felé, és ezek is mind csöndesek és üresek - akkor távol áll tőlem a biztonság gondolata, akkor pontosan tudom, hogy ez itt a váram, amelyet foggal és körömmel, döngöléssel és ütögetéssel csikartam ki az ellenszegülő földtől, és az én váram, amely semmiképp sem lehet másé, és olyannyira az enyém, hogy itt végső soron nyugodtan fogadhatom a halálos sebet is ellenségemtől, mert vérem itt az én talajomba szivárog, és nem megy veszendőbe. És van-e - mi volna? - más értelme a szép óráknak is, amelyeket félig békésen szunnyadozva, félig boldogan virrasztva e folyosókon töltök, hiszen ezeket egész pontosan a magam számára terveztem, jóleső nyújtózkodásra, gyermekes hánytorgásra, álmatag heverésre, boldog elalvásra. És a kis terek - mindet jól ismerem, teljesen egyformák, és mégis, már a falak íve szerint is csukott szemmel világosan meg tudom őket különböztetni egymástól - békésen és melegen fognak körül, ahogy madarat sem fog körül a fészke. És minden, minden csöndes és üres.

De ha így van, akkor miért habozom, miért félek jobban a betolakodótól, mint attól a lehetőségtől, hogy talán sosem látom viszont az odúmat? Nos, ez utóbbi szerencsére képtelenség, egyáltalán nem volna arra szükség, hogy előbb gondolatilag tisztázzam, mit jelent nekem az odú, én és az odú úgy összetartozunk, hogy félelmeim ellenére nyugodtan, nyugodtan letanyázhatnék itt, meg sem kellene kísérelnem, hogy legyőzzem magam, és aggodalmaim ellenére kinyissam a bejáratot, teljességgel elegendő volt, ha tétlenül várnék, mert tartósan semmi sem választhat el bennünket, és valamiképpen egészen biztosan lejutok végül. De persze, mennyi idő múlhat el addig, és mi minden történhet itt fent, és odalent is ebben az időben? És mégis csak rajtam áll, hogy megrövidítsem ezt az időszakaszt, és rögtön megtegyem a szükséges lépéseket.

És most, fáradtságomban már gondolkodásra is képtelenül, csüngő fejjel, imbolygó lábbal, félig alva, inkább tapogatózva, mint járva, közeledem a bejárathoz, lassan felemelem a mohát, lassan lebocsátkozom, a bejáratot szórakozottságból szükségtelenül hosszú ideig fedetlenül hagyom, aztán eszembe jut, amit elmulasztottam, ismét kiszállok, hogy jóvátegyem, de miért szállok ki? Csak a mohatetőt kell behúznom, jó, ismét lebocsátkozom, és most végre bezárom a mohatetőt. Csak ebben az állapotban, kizárólag ebben az állapotban tudom ezt a műveletet végrehajtani. Ekkor azután lefekszem a moha alatt, a behozott zsákmány tetejére, vér és húslé vesz körül, és az áhított alvásba merülhetnék. Semmi sem zavar, senki sem követ, úgy látszik, a moha fölött, legalábbis mostanáig, nyugalom van, és még ha nem volna, azt hiszem, akkor sem vesztegetném most időmet megfigyelésekre, helyet változtattam, a fenti világból odúmba érkeztem, és rögtön érzem ennek hatását. Új világ ez, mely új erőt ad, és ami fent fáradság, az itt nem számít annak. A kimerültségtől már-már eszméletlenül tértem vissza egy utazásról, de régi lakásom látványa, az itt váró berendezési munkálatok, annak szükségessége, hogy legalább felületesen szemügyre vegyek minden teret, és főként, hogy a leggyorsabban előnyomuljak a Vártérig, mindez nyugtalansággá és buzgalommá változtatja fáradtságomat, úgy tetszik, mintha odúba lépésem pillanatában hosszú és mély alvás üdített volna fel. Az első munka nagyon fáradságos, és teljesen igénybe vesz: nevezetesen a zsákmányt keresztül kell hurcolnom a labirintus szűk és vékony falú folyosóin. Teljes erőmből nyomulok előre, megy is, de úgy érzem, nagyon lassan, hogy meggyorsítsam, visszarántva letéptem a hústömeg egy részét, átnyomulok fölötte, áttörök rajta, most csak egy rész van előttem, most könnyebb előretolnom, de olyannyira a hústömegek közé szorultam itt a szűk folyosókon, amelyeken még akkor sem mindig egyszerű átvergődni, amikor egyedül vagyok, hogy könnyen megfulladhatok a saját készleteimben, olykor már csak zabálás és ivás segítségével óvhatom meg magam szorításuktól. De a szállítás sikerül, nem túlságosan hosszú idő alatt befejezem, megbirkóztam a labirintussal, fellélegezve állok egy szabályos folyosón, a zsákmányt egy összekötő folyosón át az ilyen esetekre fenntartott főfolyosóra terelem, amely merész lejtéssel a Vártérre vezet. Ez már nem is munka, valósággal magától görög és folyik az egész lefelé. Végre a Vártéren vagyok! Végre megpihenhetek. Semmi sem változott, úgy látszik, nem történt semmilyen nagyobb szerencsétlenség, a kis károkat, amelyeket első pillantásommal észreveszek, hamarosan kijavítom, csak még előtte hosszan kell bolyonganom a folyosókon, de ez nem fáradság, ez csevegés barátokkal, mint ezt régen tettem, vagy - még korántsem vagyok olyan öreg, de sok tekintetben már teljesen összezavarodnak az emlékeim - ahogy tettem, vagy ahogy hallottam, hogy történni szokott. A második folyosóval kezdem most el, szándékosan lassan, miután láttam a Várteret, végtelenül sok az időm - odúmban mindig végtelenül sok az időm -, mert mindaz, amit itt teszek, jó és fontos, és bizonyos mértékig kielégít. A második folyosóval kezdem, és középen félbeszakítom a felülvizsgálatot, és átmegyek a harmadik folyosóhoz, és hagyom, hogy visszavezessen a Vártérre, és most persze ismét újra kell kezdenem a második folyosót, és így játszom a munkával, és szaporítom és nevetgélek magamban, és örülök, és tökéletesen megzavarodom a sok munkától, de nem tágítok. Hiszen miattatok jöttem, ti folyosók és terek, és kiváltképpen miattad, Vártér, semmibe vettem az életemet, miután sokáig ostobán féltettem vacogva, és halogattam hozzátok a visszatérést. Mit törődöm a veszedelemmel, most, amikor nálatok vagyok. Hozzám tartoztok, én hozzátok, össze vagyunk kötve, mi történhet velünk? Még azt sem bánom, ha a fönti nép már tolul felénk, és felkészült már az orr, amely átböki a mohát. És némaságával és ürességével az odú is köszönt engem, és megerősíti, amit mondok. Most azonban bizonyos lomhaság lesz úrrá rajtam, és egyik kedvenc helyemen kissé összegömbölyödöm, még távolról sem szemléltem meg mindent, de hiszen tovább akarom szemlélni, mindvégig, az egészet, nem akarok itt aludni, csak a csábításnak engedek kicsit, hogy úgy rendezkedjem be, mintha aludni akarnék, meg akarom vizsgálni, hogy ez még most is olyan jól sikerül-e itt, mint korábban. Sikerül; de nem sikerül elszabadulnom, itt maradok, mély álomban.

Bizonyára nagyon sokáig aludtam. Csak utolsó, önként szétoszló álmomból ébredek fel, ez már nagyon éber álom lehetett, mert egy magában véve alig hallható sziszegés riaszt fel. Azonnal felismerem, hogy az apró állatok, amelyekre túlontúl kevéssé ügyelek, melyeket túlontúl kímélek, távollétemben valahol új utat fúrtak, ez belefutott egy régi útba, a levegő összekeveredik ott, és onnan ered a sziszegő zörej. Milyen szakadatlanul tevékeny népség ez, és milyen terhes a szorgalma! Először folyosóm falánál gondosan fülelve, kísérleti fúrások segítségével meg kell majd állapítanom a zavarás helyét, és csak azután küszöbölhetem ki a zörejt. Egyébként az új nyílás, ha valamiképpen megfelel az odú berendezésének, új levegővezetékként esetleg még kapóra is jöhet. De a kicsikre sokkal jobban fogok ügyelni, mint eddig, egyetlenegyet sem szabad megkímélnem.

Mivel nagy gyakorlatom van az ilyen vizsgálatokban, bizonyára hamar végzek, és rögtön ezzel kezdhetem, noha más munkák is várnak rám, de ez a legsürgetőbb, folyosóimon csöndnek kell lennie. Ez a zörej egyébként viszonylag ártatlan; egyáltalán nem hallottam, amikor jöttem, pedig már bizonyára megvolt; előbb ismét teljesen otthonossá kellett válnom, hogy meghalljam, bizonyos értelemben ez csak a háztulajdonos fülével hallható. És még csak nem is állandó, mint máskor az ilyen zörejek, nagy szünetek állnak be, ezek nyilvánvalóan a légáramlás pangására vezethetők vissza. Megkezdem a vizsgálatot, de nem sikerül megtalálnom a helyet, ahol beavatkozhatnék, néhány fúrást is végzek, de csak találomra; ennek természetesen semmi foganatja, és hiábavaló a fúrás nagy munkája, és a betemetés és elegyengetés még nagyobb munkája is. Csöppet sem jutok közelebb a zörej helyéhez, mindig változatlanul gyéren hallatszik, szabályos szünetekkel, hol sziszeg, hogy pedig fütyül. Nos, átmenetileg fel is hagyhatnék a kutatással, nagyon zavaró ugyan a zörej, de feltételezett eredetéhez aligha férhet kétség, aligha fog tehát erősbödni, ellenkezőleg, az is megtörténhet, hogy - mindenesetre eddig még sohasem vártam ilyen sokáig - az idő folyamán az ilyen zörejt a kis furkáló további munkája magától megszünteti, és, ettől eltekintve, gyakran egy véletlen könnyen rávezet a zavarás nyomára, míg a rendszeres kutatás sokáig csődöt mondhat. Így vigasztalom magam, és szívesebben kószálnék tovább a folyosókon, és keresném fel a tereket, amelyek közül sokat még viszont sem láttam, és eközben mindig egy kis időre visszaszaladnék a Vártérre, de nem tehetem, tovább kell kutatnom. A kis népség sok időbe, sok értékesebben felhasználható időmbe kerül. Ilyen alkalmakkor általában a technikai probléma vonz, például a zörej nyomán, amelynek minden finom árnyalatát meg tudja különböztetni fülem, képzeletemben egészen pontosan felrajzolom a zörej indítékát, és most unszol a vágy, hogy ellenőrizzem: megfelel-e a valóság elképzeléseimnek. Jó okom van erre, mert amíg itt ténymegállapítás nem következik be, biztonságban sem érezhetem magam, még akkor sem, ha csak annak megállapításáról volna szó, hogy a falról lehulló homokszem hová gurul. És egy ilyen zörej ebben a tekintetben egyáltalán nem jelentéktelen ügy. De akár jelentős, akár jelentéktelen, bárhogy is keresem, semmit sem vagy inkább túlontúl sokat találok. Éppen kedvenc helyemen kellett ennek megtörténnie, gondolom, jó messzire elmegyek onnan, csaknem a következő térhez vezető út közepéig, voltaképpen tréfa az egész, mintha azt akarnám bebizonyítani, hogy nemcsak kedvenc helyem tartogatja számomra ezt a zavaró megnyilvánulást, hanem másutt is hallhatók zavaró zörejek, és mosolyogva fülelni kezdek, de csakhamar felhagyok a mosolygással, mert ugyanazt a sziszegést hallom itt is. Hiszen semmiség ez, néha azt hiszem, rajtam kívül senki sem hallaná, én persze mind kivehetőbben hallom most, a gyakorlat élesebbé tette hallásomat, de valójában mindenütt egészen pontosan ugyanaz a zörej hallható, mint erről az összehasonlítás révén megbizonyosodhatom. Nem is erősbödik, ezt felismerem, amikor a folyosó közepén, nem egészen a falhoz hajolva, fülelek. Egyáltalán, ilyenkor erőm megfeszítésével, sőt magamba mélyedve tudom csak hébe-hóba egy-egy hang leheletnyi nyomát inkább kitalálni, mint meghallani. De éppen ez a minden helyen tapasztalható egyformaság zavar a leginkább, mert nem hozható összhangba eredeti feltételezésemmel. Ha helyesen ismertem volna fel a zörej okát, akkor az egy meghatározott helyről erősebben áradna - éppen ezt a helyet kellene megtalálni -, és azután fokozatosan alábbhagyna. De ha magyarázatom nem bizonyul igaznak, akkor mi más lehet ez? Fennáll még az a lehetőség, hogy két zörejközpont létezik, hogy mindmostanáig csak a központoktól távoli helyről füleltem, és hogy amikor az egyik központhoz közeledtem, erősbödtek ugyan a zörejei, de a másik központ zörejeinek csökkenése folytán az összeredmény a fül számára mindig megközelítőleg azonos maradt. Amikor nagyon füleltem, már-már olyan hangkülönbségeket véltem felismerni, amelyek, ha nagyon homályosan is, de megfeleltek az új feltételezésnek. A kísérleti terepet mindenesetre az eddiginél sokkal szélesebb körre kellett kiterjesztenem. Ezért elmegyek lefelé a folyosón, egészen a Vártérig, és ott is fülelni kezdek. Különös, itt is ugyanaz a zörej. Nos, olyan zörej ez, amelyet némely jelentéktelen, furkáló állatok okoznak, amelyek gyalázatosan kihasználták távollétem idejét, persze minden ellenem irányuló szándék távol áll tőlük, csak munkájukkal foglalatoskodnak, és ameddig nem kerül akadály az útjukba, tartják eredeti irányukat, mindezt tudom, mégis érthetetlennek találom és izgat, és megzavarja a munkám szempontjából oly szükséges józan észt, hogy egészen a Vértérig merészeltek előrehatolni. Ebben a vonatkozásban nem akarom eldönteni: a furkálókat vajon eddig az a mégiscsak jelentős mélység ijesztette-e el, amelyben a Vártér elterül, vagy nagy kiterjedése és az ezzel járó erős légáramlás, vagy egyszerűen az a tény hatolt valamiféle hírek útján tompa értelmükig, hogy ez itt a Vártér? Mindenesetre ez ideig nem észleltem fúrást a Vártér falain. Érkeztek ugyan tömegesen állatok, amelyeket az erős kigőzölgés vonzott ide, ilyenkor biztosra vadászhattam, de valahol fent fúrták át magukat folyosóimra, és így futottak rajtuk lefelé, szorongva bár, de hatalmas vonzásnak engedve. Most azonban furkáltak a folyosóimon is. Bárcsak megvalósítottam volna ifjú- és fiatal férfikorom legfontosabb terveit, vagy inkább: bárcsak lett volna megvalósításukhoz elegendő erőm, mert akaratban nem volt hiány. Egyik kedvenc tervem az volt, hogy elválasztom a Várteret a környező földtől, vagyis falait csak mintegy az én nagyságomnak megfelelő vastagságban hagyom meg, ezen túl azonban a Vártér körül egy a földtől sajnos el nem választható kis alapzatot nem számítva, a fal külméretének megfelelő üreges teret alkotok. Ebben az üreges térben képzeltem el mindig, és bizonyára nem alaptalanul, a számomra lehetséges legszebb tartózkodási helyet. E kerek öblön csüngni, felhúzódzkodni, lecsúszni, átfordulni és ismét talajra lépni, és mindezeket a játékokat a szó szoros értelmében a Vártér testén játszani el, és mégsem voltaképpeni területén, lehetőséget kapni arra, hogy a Várteret elkerülhessem, szememet pihentessem, a Vártér látásának örömét későbbi órára halasszam, de ne kelljen lemondanom róla, hanem a szó szoros értelmében szilárdan a karmaim közt tarthassam, ami lehetetlen, ha csak a szokásos nyílt feljáró vezet hozzá, főként azonban elérni, hogy őrizhessem, látványa hiányáért tehát oly módon juthassak kárpótláshoz, hogy amennyiben választanom kellene a Vártér és az üres térség között, bizonyára az utóbbin tartózkodnék életem végéig, mindig csak ott barangolnék föl-alá, és védeném a Várteret. Akkor nem hallatszanának zörejek a falakban, nem hatolnának el pimasz furkálások egészen a térig, akkor szavatolva volna ott a béke, és én lennék az őre; és nem a kis népség furkálását kellene kelletlenül hallgatnom, hanem elragadtatva fülelnék a Vártér csendjének morajára, amelyet most teljességgel nélkülözök.

De mindez a szépség most csak ábránd, és munkához kell látnom, valósággal örülnöm kell, hogy munkám most közvetlenül is a Vártérre vonatkozik, mert ez szárnyakat ad nekem. Persze, mint ez egyre nyilvánvalóbbá válik, minden erőmet össze kell szednem ehhez a munkához, amely eleinte egészen jelentéktelennek látszott. Most lehallgatom a Vártér falait, és akárhol fülelek, fent és lent, a falaknál vagy a talajnál, a bejáratoknál vagy a benső térségekben, mindenütt, mindenütt ugyanaz a zörej. És mennyi időbe, mennyi erőfeszítésbe kerül ez a hosszú fülelés a meg-megszakadó zörejre! Ha akarnám, kis öncsaló vigaszt meríthetnék abból, hogy itt a Vártéren, ha fülemet eltávolítom a földtől, ellentétben a folyosókkal, a tér méretei miatt semmit sem hallani. Csak azért végzem el gyakran ezeket a kísérleteket, hogy kipihenjem magam, hogy magamba szálljak - feszülten fülelek, és boldog vagyok, hogy semmit sem hallok. De egyébiránt mi történhetett? Ez a jelenség teljességgel zátonyra futtatja első magyarázatomat. De el kell utasítanom más kínálkozó magyarázatokat is. Felmerülhetne, hogy éppen magukat az apróságokat hallom munka közben. Ez azonban ellentmondana minden tapasztalatnak; csak nem kezdhetem hirtelen hallani, amit sohasem hallottam, noha mindig létezett? Talán az évek során érzékenyebb lettem az odúban a zavarások iránt, de hallásom semmiképpen sem lett élesebb. Az apróságoknak éppen az a lényegük, hogy nem hallani őket. Hiszen egyébként tűrtem volna őket valaha is? Az éhezés kockázatát is vállalva kiirtottam volna őket. De talán - ez a gondolat is felrémlik bennem - olyan állatról van szó, amelyet még nem ismerek. Ez lehetséges. Már elég régen és gondosan figyelem ugyan az életet idelent, de a világ sokrétű, és soha sincsen híján gonosz meglepetéseknek. De feltehetően ez nem egyetlen állat, egész csorda törhetett be hirtelen az én területemre, kis állatok nagy csordája, amelyek, mivel egyáltalán hallhatók, az apróságok fölött állnak ugyan, de csak kevéssel, mert munkájuk magában véve csak csekély zörejjel jár. Tehát lehetnek ismeretlen állatok is, vándorló csorda, amely csak tovavonul, zavar ugyan, de menete nemsokára véget ér. Így hát voltaképpen várhatnék, és végül is nem kellene fölösleges munkát végeznem. De ha idegen állatok, akkor miért nem láthatom őket? Már ástam annyit, hogy legalább egyet elcsíphessek, de egyetlenegyet sem találok. Eszembe jut, hogy talán egészen parányi állatok, sokkal kisebbek, mint amilyeneket ismerek, csupán az általuk okozott zörej nagyobb. Ezért megvizsgálom a kiásott földet, magasba dobom a rögöket, hogy a legparányibb részecskékre essenek szét, de a lármacsinálók nincsenek köztük. Lassan belátom, hogy az ilyen véletlenszerű kis ásásokkal mit sem érhetek el, csak odúm falait túrom így fel, itt-ott sietősen lyukat kaparok, de nincs időm betemetni, sok helyen már földkupacok akadályozzák a járást és a kilátást. Ez persze csak mellesleg zavar, most sem járkálni, sem körülnézni, sem pihenni nem tudok, munka közben már jó néhányszor elaludtam valamelyik lyuknál, mancsomat felülről beakasztva a földbe, melyből félálomban még le akartam tépni egy darabot. Most megváltoztatom módszeremet. Szabályszerű nagy árkot húzok a zörej irányában, és nem hagyom addig abba az ásást, ameddig minden elmélettől függetlenül, meg nem találom a zörej valódi okát. Akkor felszámolom, ha erőmből telik, ha pedig nem telik, akkor legalább meglesz a bizonyosságom. Ez megnyugtat vagy kétségbe ejt majd, de akárhogyan legyen is, így vagy úgy: bizonyosságom kétségbevonhatatlan és jogosult lesz. Ez a döntés hasznomra válik. Elhamarkodottnak látom minden eddigi tettemet; a visszatérés izgalmában, amikor még nem szabadultam meg a fenti világ gondjaitól, még nem oldódtam fel teljesen odúm békéjében, még túlságosan érzékeny voltam, amiért oly sokáig nélkülöznöm kellett ezt, egy vitathatatlanul különös jelenség megfosztott józan eszemtől. Mi is ez? Halk sziszegés, mely csak hosszú szünetekben hallható, egy semmi, melyet nem mondanám, hogy meg lehet szokni; nem, megszokni nem lehet, de egy darabig meg lehet figyelni, kifejezett ellenakciók nélkül, néhány óra elteltével alkalmilag odafülelhetek, és az eredményt türelmesen összegezhetem, de nem kell, mint eddig, fülemet végigcsúsztatnom a falon, és a zörej hallatára csaknem minden alkalommal föltépnem a földet, tulajdonképpen nem is azért, hogy találjak valamit, hanem hogy olyasvalamit tegyek, ami megfelel benső nyugtalanságomnak. Most, remélem, megváltozik ez. És ezután mégsem remélem - mint behunyt szemmel, magam miatt dühöngve bevallom -, mert a nyugtalanság még most is éppúgy vacog bennem, mint órák óta, és ha értelmem nem tartana vissza, valószínűleg a legszívesebben bárgyún, csökönyösen, csak az ásás kedvéért ásni kezdenék valahol, függetlenül attól, hogy hallható-e ott valami vagy sem, már csaknem az apróságokhoz hasonlóan, amelyek vagy tökéletesen értelmetlenül ásnak, vagy csak azért, mert földet zabálnak. Csábít és ugyanakkor mégsem csábít az új, ésszerű terv. Semmi sem hozható fel ellene, legalábbis én nem tudok felhozni ellene semmit, amennyire én látom, a célhoz kell vezetnie. És alapjában véve mégsem hiszek benne, oly kevéssé hiszek benne, hogy még csak az eredmény lehetséges iszonyatától sem félek, még egy iszonyú eredményben sem hiszek; sőt, úgy tetszik, már a zörej első jelentkezésekor gondoltam arra, hogy ilyen következetesen kellene ásnom, és csak azért nem kezdtem hozzá mind ez idáig, mert nem bíztam benne. Mindazonáltal természetesen elkezdem az ásást, nincs más lehetőségem, de nem kezdek rögtön hozzá, kissé elhalasztom a munkát. Ha a józan ész ismét visszanyeri becsületét, akkor tegye azt teljesen, nem ugrom fejest ebbe a munkába. Mindenesetre előbb helyrehozom a károkat, amelyeket vájkáló munkámmal okoztam, nem kevés időmbe kerül ez, de szükséges; ha az új árok csakugyan célhoz vezet, akkor valószínűleg hosszú lesz, és ha nem vezet célhoz, akkor végtelen lesz, ez a munka mindenesetre azt jelenti, hogy hosszabb ideig távol kell maradnom az odútól ami nem lesz olyan rossz, mint amikor a fenti világban tartózkodtam, amikor akarom, félbeszakíthatom a munkát, és hazalátogathatok, és még ha nem teszem is, a Vártér levegője elhatol hozzám, és körülleng munka közben, de mégis távol leszek az odútól, kiszolgáltatva egy ismeretlen sorsnak, ezért rendben akarom magam mögött hagyni az odút, ne mondhassák, hogy én, aki a nyugalmáért küzdöttem, magam dúltam fel, és nem állítottam rögtön helyre. Így hát azzal kezdem, hogy visszakaparom a földet a lyukakba, olyan munka ez, amelyet pontosan ismerek, amelyet számtalanszor végeztem már, szinte észre sem vettem, hogy dolgozom, és amelyet, különösen ami az utolsó döngöléseket és simításokat illeti - ez bizonyára nem csupán öndicséret, ez a puszta igazság -, felülmúlhatatlanul hajtok végre. Ezúttal azonban nehezemre esik, szórakozott vagyok, munka közben újból és újból falhoz nyomom a fülemet, hallgatózom, és a frissen kiemelt földet ismét egykedvűen magam alá potyogtatom, vissza a lejtőn. A végső szépítési munkálatokat, amelyek nagyobb figyelmet követelnek, alig bírom végrehajtani. Rút buckák, zavaró repedések maradnak, nem beszélve arról, hogy egészében véve sem akar újból helyreállni az ily módon megfoltozott fal régi lendülete. Azzal próbálom vigasztalni magam, hogy ez csak ideiglenes munka. Ha visszatérek, és ismét béke lesz, mindent végérvényesen kijavítok, menni fog minden, mint a karikacsapás. Igen, a mesében minden úgy megy, mint a karikacsapás, és ez a vigasz is a mesék világába való. Jobb lenne most rögtön tökéletes munkát végezni, sokkal hasznosabb lenne, mint folyton félbeszakítani, a folyosókon barangolni, és új zörejgócokat megállapítani, ami csakugyan nagyon könnyű, hiszen ehhez csak meg kell állni, és fülelni kell tetszés szerinti helyen. És egyéb haszontalan felfedezéseket is teszek. Néha úgy rémlik, mintha abba maradt volna a zörej, hiszen hosszú szünetekkel jelentkezik, egy-egy ilyen sziszegést olykor meg sem hallok, túl hangosan lüktet a vér a fülemben, ilyenkor összefolyik két szünet, és kis ideig azt lehet hinni, hogy örökre véget ért a sziszegés. Nem fülelek tovább, felugrom, hirtelen megváltozik az egész élet, mintha megnyílna a forrás, amelyből az odú csöndje árad. Óvakodom attól, hogy rögtön ellenőrizzem felfedezésemet, keressek valakit, akivel előbb vitathatatlanul megoszthatnám, ezért a Vártérre ügetek, emlékeztetem magam arra - mivel teljes lényemmel új életre ébredtem -, hogy már régen nem ettem, előrángatok valamit a készletből, amelyet félig betemetett a föld, és még tömöm magamba, miközben visszafutok a hihetetlen felfedezés helyére, először csak mellesleg, futólag, evés közben akarok ismét megbizonyosodni a dologról, fülelek, de a futólagos odafülelésből rögtön kitetszik, hogy gyalázatosan tévedtem, rendületlenül folytatódik a sustorgás ott messze a távolban. És kiköpöm az ételt, és legszívesebben a földre tipornám, és visszatérek a munkámhoz, fogalmam sincs, melyikhez; valahol, ahol szükségesnek látszik, és ilyen hely elég van, gépiesen tevékenykedni kezdek, mintha csak a felvigyázó jönne, és komédiázni kellene neki. De alig dolgozom ily módon egy kevéskét, mikor új felfedezés adódhat. Mintha a zörej erősbödött volna, természetesen nem sokkal, mindig csak a legfinomabb különbségekről van szó, de kissé mégis erősebb lett, tisztán hallható. És ez az erősbödés közeledésnek látszik, még sokkal kivehetőbben, mint ahogyan az erősbödés hallható, a szó szoros értelmében látszik a lépés, amellyel közeledett. Visszaugrom a faltól, egy pillantással át akarok tekinteni minden olyan lehetőséget, amely ebből a felfedezésből következik. Olyan érzés fog el, mintha voltaképpen sohasem támadás ellen, védekezésre rendeztem volna be az odút, ez volt a szándékom, de minden élettapasztalatom ellenére lényegtelennek tűnt a támadás veszélye, és ezért a védelmi berendezkedés is - vagy nem lényegtelennek (hogyan is volna ilyesmi lehetséges!), de rangban, úgy tetszett, mélyen alatta áll a békés életet szolgáló berendezésnek, amely ezért mindenütt előnyben részesült az odúban. Sok mindent lehetett volna létesíteni arra a célra, az alapterv megzavarása nélkül, de mindez érthetetlen módon halasztást szenvedett. Sok szerencsém volt ezekben az években, a szerencse elkényeztetett, nyugtalan voltam ugyan, de a szerencse állapotában a nyugtalanság nem hoz eredményt.

Most valójában az volna mindenekelőtt a teendő, hogy az odút a védelem szempontjából, minden téren elképzelhető lehetőség szempontjából, pontosan szemrevételezzem, védelmi és ennek megfelelő építési terveket dolgozzak ki, és azután rögtön fiatalos frissességgel munkának lássak. Ez volna a szükséges munka, amelyről, mellesleg szólva, természetesen réges-rég lekéstem, de a szükséges munka ez volna, és semmiképp sem valamiféle nagy kutatóárok ásása, melynek voltaképpen csak az a célja, hogy védelem nélkül minden erőmmel a veszedelem felkutatására adjam magam, abban a bolond félelemben, hogy nem érkezhet meg magától elég korán. Egyszerre nem értem korábbi tervemet. Az imént még ésszerűnek véltem, de most már a legcsekélyebb ésszerűséget sem lelem fel benne, ismét félbehagyom a munkát, és a fülelést is, nem akarok most további erősbödéseket felfedezni, elegem van a felfedezésekből, mindennel felhagyok, már azzal is beérném, ha benső viszályomat lecsillapíthatnám. Ismét folyosóim kalauzolására bízom magam, mind távolabbi, visszatérésem óta még nem látott, kaparászó mancsaimtól érintetlen folyosókra jutok, amelyeknek csöndje jövetelemkor fölébred és rám borul. Nem adom át magam neki, tovasietek, egyáltalán nem tudom, mit keresek, valószínűleg időt akarok csak nyerni. Egészen a labirintusig kalandozom el, kísértésbe esem, hogy a mohatetőnél hallgatózzam, ilyen távoli dolgok - e pillanatban oly távoliak - érdekelnek. Egészen a tetőig nyomulok fel, és hallgatózom. Mély csönd; milyen szép itt senki sem törődik az odúmmal, mindenkinek megvan a maga dolga, amelynek semmi köze hozzám, hogyan sikerült ezt elérnem. Itt a mohatetőnél található most talán az egyetlen hely, odúmon belül, ahol órák hosszat hiába hallgatózhatok. Teljességgel visszájukra fordultak a viszonylatok odúmban; a veszedelem eddigi helye a béke helyévé vált, a Vártér viszont belesodródott a világ zajába és veszedelmeibe. Ami még rosszabb: valójában itt sincs béke, itt semmi sem változott, a veszedelem, akár csöndben, akár zajongva, változatlanul a moha fölött leselkedik, de érzéketlenné váltam iránta, túlságosan igénybe vesz a falaimon belül hallható sziszegés. Csakugyan igénybe vesz? Erősbödik, közeledik, de én áttekergődzöm a labirintuson, és idefent veszteglek, a moha alatt, csakugyan úgy fest, mintha már átengedném a házat a sziszegőnek, és kiegyeznék, ha csak itt fent kis nyugalmam volna. A sziszegőnek? Hát új, határozott véleményem van a zörej okáról? Hát a zörej nem az apróságok fúrta járatokból ered? Nem ez a határozott véleményem? Ettől még nem tértem el idáig. És ha nem közvetlenül a járatokból, akkor, valahogyan közvetve ered belőlük. És ha egyáltalán nem függ ezekkel össze, akkor nyilván semmit sem lehet eleve feltételezni, és meg kell várni, amíg megtalálom az okot, vagy amíg az magától megmutatkozik. Feltételezésekkel persze még most is lehetne játszani, mondhatnám például, hogy valahol messze víz tört be, és amit fütyülésnek vagy sziszegésnek hallok, az tulajdonképpen zubogás. De eltekintve attól, hogy egyáltalán nem rendelkezem ilyen irányú tapasztalatokkal - a kezdetben talált talajvizet rögtön levezettem, és nem tért vissza ebben a homokos talajban -, eltekintve ettől, ez sziszegés, és nem lehet zubogássá átértelmezni. De mit segít, ha nyugalomra intem magam, a képzelőerő nem akar leállni, és már valóban azt hiszem - nincs értelme annak, hogy magam előtt tagadjam -, a sziszegést állat okozza, mégpedig nem sok kis állatka, hanem egyetlen nagy. Egy és más ez ellen szól. Hogy a zörej mindenütt hallható és mindig egyforma hangerővel, ráadásul szabályszerűen, éjjel, nappal. Persze eleinte inkább sok kis állat feltételezésére kellett hajlani, mivel azonban ásásaim során meg kellett volna találnom őket, és semmit sem találtam, csak a nagy állat létezésének feltételezése maradt meg, annál is inkább, mivel mindaz, ami ennek a feltételezésnek ellentmondani látszik, csupa olyasmi, ami az állatot nem lehetetlenné, hanem csak minden elképzelést felülmúlóan veszedelmessé teszi. Csak azért védekeztem e feltételezés ellen. Felhagyok ezzel az öncsalással. Már régóta játszom a gondolattal, hogy azért hallható még nagy távolságból is, mert dühödten dolgozik, oly gyorsan fúrja át magát a földön, ahogyan a járókelő megy a szabad folyosón, reszket a föld, amíg ás, még akkor is, amikor már továbbhaladt, ez az utórezgés és a munka zöreje egyesül távolról, és én, aki csak a zörej végső elapadását hallom, mindenütt egyforma hangerőt észlelek. Ehhez járul, hogy az állat nem felém tart, ezért nem változik a zörej, inkább olyan terv forog fenn, melynek értelmét nem látom át, csak feltételezem, hogy az állat - noha egyáltalán nem állítom, hogy tud rólam - körülkerít, néhány kört már nyilván húzott is odúm körül, amióta megfigyelem. Jócskán elgondolkoztat a zörej módja, a sziszegés vagy fütyülés. Ha a magam módján vakarom és kaparom a földet, akkor az egészen másként hangzik. Csak azzal magyarázhatom a sziszegést, hogy az állatnak nem a karma a főszerszáma, amelyet talán csak segítségképpen használ, hanem orra vagy ormánya, amelynek persze, iszonytató erejétől eltekintve, nyilván néminemű éle is van. Valószínűleg egyetlen hatalmas döféssel fúrja ormányát a földbe, és hatalmas darabot szakít ki belőle, eközben semmit sem hallok, ez a szünet, ezután azonban újra levegőt vesz az új döféshez. Ezt a levegővételt, amely nyilván földet rengető lárma, nemcsak az állat ereje, hanem sietsége, munkakedve miatt is, ezt a lármát hallom én azután halk sziszegésnek. Azonban teljességgel érthetetlennek tartom továbbra is, hogy megszakítás nélkül tud dolgozni; talán a kis szünetekben csöpp pihenésre is nyílik alkalma, de valódi, nagy pihenésre láthatólag nem kerített még sort, éjjel-nappal ás, változatlan erővel és frissességgel, mihamarabb kivitelezendő tervét tartva szem előtt, amelynek megvalósítására minden képessége megvan. Nos, ilyen ellenfélre nem számíthattam. De sajátosságaitól eltekintve mégis csupán olyasvalami történik, amitől tulajdonképpen mindig is tartanom kellett volna, ami ellen mindig is óvintézkedéseket kellett volna tennem: valaki közeledik! Hogyan történhetett, hogy oly sokáig minden csöndben és szerencsésen folyt le? Ki vezérelte útjukra ellenségeimet, hogy nagy kört írtak le tulajdonom körül? Miért védett oly sokáig a sors, ha most ennyire megrémít? Mit nyomnak a latban mindazok a kis veszedelmek, amelyek végiggondolásával az időt vesztegettem, ehhez az egyhez képest! Reméltem-e én, mint az odú tulajdonosa, hogy fölébe kerekedhetem mindenkinek, aki csak jön? Éppen mint e nagy, kényes mű tulajdonosa vagyok fegyvertelen, érthető módon, minden komolyabb támadással szemben. Elkényeztetett a szerencse, hogy az én tulajdonom az odú, kényessége kényessé tett, sérülései úgy gyötörnek, mintha az enyéim volnának. Éppen ezt kellett volna előre látnom, nemcsak a magam védelmére kellett volna gondolnom - és még ezt is milyen könnyelműen és eredménytelenül tettem -, hanem az odú védelmére is. Kiváltképpen arról kellett volna gondoskodnom, hogy az odú egyes részeit, mégpedig lehetőleg sok részét, támadás esetén a lehető legrövidebb időn belül be lehessen temetni, és így elválasztani a kevésbé veszélyeztetett részektől, mégpedig olyan földtömeg segítségével és olyan hatékonyan, hogy a támadónak sejtelme se legyen arról, hogy a voltaképpeni odú csak ezek mögött rejlik. Sőt e földtömegeknek nemcsak arra kellene alkalmasnak lenniük, hogy elrejtsék az odút, hanem arra is, hogy magát a támadót betemessék. A legcsekélyebb ilyen jellegű kísérletet sem tettem, semmi, az égvilágon semmi sem történt ezen a téren, könnyelmű voltam, mint egy gyerek, férfikoromat gyermeteg játékokkal töltöttem el, még a veszedelem gondolatával is csak játszadoztam, a valódi veszedelmekre valójában nem gondoltam. Pedig figyelmeztetésekben nem volt hiány.

Olyasmi persze nem történt, ami a mostanival felérne, mindazonáltal mégis tapasztaltam valami hasonlót az odú építésének kezdeti időszakában. A fő különbség éppen az, hogy az építkezés kezdeti időszakában volt... Akkoriban, a szó szoros értelmében tanoncként még az első folyosón dolgoztam, a labirintusnak csak durva körvonalait vázoltam fel, egy kis teret kivájtam már, de az, terjedelmét és falkezelését illetően, teljesen félresikerült; röviden, olyannyira a kezdet kezdetén tartottam, hogy csak kísérletnek számíthatott minden, olyasvalaminek, amit, ha egyszer türelmemnek vége szakad, nagyobb sajnálkozás nélkül hirtelen félbe lehetett volna hagyni. Ekkor történt, hogy egyszer a munkaszünetben - egész életemben mindig túlságosan sok munkaszünetet tartottam - földkupacaim között feküdtem, és hirtelen távoli zörejt hallottam. Fiatal voltam; inkább kíváncsiság fogott el, mint félelem. Félbehagytam a munkát, és fülelni kezdtem, mindenesetre füleltem, és nem futottam fel a moha alá, hogy ott elnyúljak, és ne kelljen fülelnem. Legalább füleltem. Meglehetősen tisztán felismertem, hogy ásásról van szó, mely az enyémhez hasonlít, kissé talán gyöngébb volt a hangja, de nem lehetett tudni, mennyire tulajdonítható ez a távolságnak. Kíváncsi voltam, de egyébként hűvös és nyugodt. Talán idegen odúban vagyok, gondoltam, és a tulajdonos most felém fúrja magát. Ha e feltételezés helyessége bebizonyosodott volna, akkor, mivel sohasem vágytam hódításra, sohasem voltam támadó kedvű, elvonultam volna, hogy másutt építkezzek. De persze fiatal voltam még, és nem volt még odúm, még hűvös és nyugodt lehettem. A dolog további lefolyása nem hozott különösképpen izgalomba, csak megfejteni nem volt könnyű. Ha az, aki ott ásott, valóban azért törtetett felém, mert hallotta, hogy ások, akkor sehogy sem lehetett megmagyarázni, hogy miért változtatott irányt - mert valóban változtatott -, hogy azért tette-e, mert munkaszünetemmel lehetetlenné tettem számára a tájékozódást, vagy inkább mert magától megváltoztatta a szándékát. De talán alapjában tévedtem, és sohasem tört egyenesen ellenem; mindenesetre egy darabig még erősbödött a zörej, mintha közeledne, én fiatal lévén akkoriban talán nem is bántam volna, ha hirtelen azt látom, hogy a furkáló előbukkan a földből, de semmi olyasmi nem történt, egy bizonyos ponttól kezdve gyöngült a zörej, mind halkabbá és halkabbá vált, mintha a furkáló fokozatosan eltért volna eredeti irányától, és egyszer csak egészen vége szakadt, mintha szögesen ellentétes irányt választott volna az ismeretlen, és egyenesen eltávolodna tőlem a messzeségbe. Sokáig füleltem még utána a csöndben, mielőtt újból munkának láttam volna. Nos, ez a figyelmeztetés elég világos volt, mégis hamar elfelejtettem, és a továbbiakban alig befolyásolta építési terveimet.

Az akkori és a mostani időpont közt múlt el férfikorom; de nem úgy fest-e, mintha semmi sem múlt volna el közben? Még most is nagy munkaszüneteket tartok, és fülelek a falnál, és a furkáló újból megváltoztatta szándékát, megfordult, visszatér utazásáról, azt hiszi, elegendő időt hagyott nekem, hogy felkészüljek fogadására. De még kevésbé vagyok felkészülve, mint akkoriban, a nagy odú itt áll védtelenül, és én már nem vagyok kis tanonc, hanem öreg építőmester, és cserbenhagy maradék erőm, ha döntésre kerül a sor, de bármilyen öreg vagyok is, úgy érzem, szívesebben volnék még öregebb, mint amilyen vagyok, olyan öreg, hogy egyáltalán ne tudnék fölemelkedni nyugvóhelyemről, a moha alól. Mert valójában mégsem bírom ki itt, felemelkedem, és mintha nyugalom helyett új gondokkal teltem volna meg, ismét lenyargalok a házba. Hogy álltak utoljára a dolgok? Gyöngült a sziszegés? Nem, erősbödött. Tíz, vaktában kiválasztott helyen fülelek, és világosan felismerem, hogy csalódtam, a sziszegés ugyanolyan maradt, semmi sem változott. Ott túlnan nem mennek végbe változások, ott nyugalom van és időfelettiség, itt azonban minden pillanat megrendíti a fülelőt. És ismét visszamegyek a hosszú úton a Vártér felé, körülöttem minden izgatottnak látszik, minden mintha rám nézne, mintha azután rögtön félrenézne ismét, hogy ne zavarjon, és mégis újból erőfeszítéseket tesz, hogy arcvonásaimról leolvassa a mentő döntéseket. Megrázom a fejem, nincs még ilyen döntésem. A Vártérre sem megyek, hogy ott valamiféle tervet valósítsak meg. Ahhoz a helyhez érek, ahol kutatóárkot akartam létesíteni, még egyszer megvizsgálom, jó hely lett volna, abba az irányba vezettem volna az árkot, amelyben a legtöbb kis levegőcsatorna található, ez nagyon megkönnyítette volna munkámat, talán nem is kellene nagyon messzire ásnom, egyáltalán nem kellene előreásnom magam a zörej forrásáig, talán elegendő lenne, ha a csatornáknál hallgatóznék. De semmilyen megfontolásnak sincs olyan ereje, hogy felbátorítson erre az ásási munkára. Bizonyosságot hozna ez az ásás? Ott tartok, hogy egyáltalán nem akarok bizonyosságot. A Vártéren kiválasztok egy szép darab lenyúzott, vörös húst, bekúszom vele az egyik földkupacba, ott mindenesetre csönd lesz, már amennyire itt egyáltalán van még igazi csönd. Nyaldosom és csipegetem a húst, fölváltva gondolok az idegen állatra, amely útját járja a távolban, és aztán ismét arra, hogy amíg még lehetőségem nyílik rá, a legalaposabban kellene élveznem készleteimet. Ez utóbbi valószínűleg az egyetlen kivitelezhető terv. Egyébiránt kísérletet teszek arra, hogy megfejtsem az állat tervét. Vándorúton van-e, vagy a saját odúján dolgozik? Ha vándorúton van, akkor talán megegyezhetek vele. Ha csakugyan áttör hozzám, adok neki egyet-mást a készleteimből, és akkor továbbvonul. Úgy van, továbbvonul. Természetesen mindenről álmodozhatok földkupacomban, megegyezésről is, noha pontosan tudom, hogy ilyesmi nem létezik, és hogy abban a pillanatban, amikor meglátjuk egymást, sőt már amikor megérezzük egymást a közelben, rögtön mindketten egyszerre, eszeveszetten, új, másfajta éhséggel, még ha egyébként pukkadásig tele volnánk is, egymásra meresztjük karmunkat, és egymásra vicsorítjuk fogunkat. És mint mindig, teljes joggal tennénk most is, mert ki az, aki - még ha vándorúton van is - ne változtatná meg úti- és jövendőbeli tervét az odú láttán? De talán a saját odújában ás az állat, ebben az esetben pedig még csak nem is álmodhatok megegyezésről. Még ha olyan különös állat volna is, hogy odúja elviselné más odú szomszédságát, az enyém nem viseli el, legalábbis hallható szomszédságot nem visel el. Most persze úgy látszik, nagyon távol van az állat, ha még kicsivel messzebb húzódna, akkor nyilván a zörej is eltűnne, akkor talán még minden jól végződne, mint a régi időkben, akkor ez csak rémes, de jótékony tapasztalat volna, a legkülönfélébb javításokra ösztökélne; nyugalmas helyzetben, ha nem fenyeget közvetlen veszedelem, még nagyon is képes vagyok mindenféle munkára - tekintve az állat irdatlan lehetőségeit, amelyekkel munkaerejéből ítélve rendelkezhet, talán lemond arról, hogy odúját az enyém irányában terjessze ki, és másutt kárpótolja magát. Természetesen ez sem érhető el tárgyalásokkal, hanem csak ha az állat a saját esze vagy az általam gyakorolt kényszer hatására cselekednék így. Mindkét tekintetben döntő, hogy vajon tud-e rólam és mit tud rólam az állat. Minél többet gondolkodom ezen, annál valószínűtlenebbnek tartom, hogy az állat hallott engem; lehetséges, noha nem tudom elképzelni, hogy másutt valamiféle híreket kapott rólam, de engem bizonyára nem hallott. Ameddig mit sem tudtam róla, addig egyáltalán nem hallhatott engem, mert akkor csendben voltam, nincs csöndesebb tevékenység, mint az odúval való újbóli találkozás, a viszontlátás, aztán, amikor a kísérleti árkokat ástam, alkalmasint hallhatott engem, noha az én ásási módszerem nagyon csekély zajt csap; de ha hallott engem, akkor ezt nekem is észre kellett volna vennem, hiszen legalábbis gyakrabban kellett volna megállnia és fülelnie munka közben. De semmi sem változott.

Eörsi István fordítása


TARTALOM