Josefine, az énekesnő,
avagy
Az egerek népe

A mi énekesnőnket Josefine-nek hívják. Aki még nem hallotta énekelni, nem ismeri a dal hatalmát. Lehetetlen, hogy aki őt hallja, azt magával ne ragadja éneke, és ez már csak azért is igen figyelemreméltó, mivel a mi nemzetségünk általában nem szereti a zenét. A csendes békesség a mi legkedvesebb muzsikánk; a mi életünk nehéz; még ha sikerülne is végre lerázni mindennapi gondjainkat, akkor sem tudunk már a mi megszokott életünktől ennyire távoli dolgokhoz felemelkedni, mint amilyen a zene. Emiatt azonban nem nagyon panaszkodunk; idáig el sem jutunk; azt a bizonyos hasznos ravaszságot, amire természetesen a legégetőbb szükségünk van, tartjuk legnagyobb erényünknek, és e ravaszság derűje az a vigasz, amellyel átsegítjük magunkat mindenen; még ha egyszer - ami azonban nem következik be - igényelnénk is a boldogságot, amit talán a zene meg is adhatna. Josefine - egyedül ő a kivétel, ő szereti a zenét, és tolmácsolni is tudja; ő azonban az egyetlen; ha ő eltávozna közülünk - ki tudja, meddig -, a zene is eltűnne vele életünkből.

Sokat töprengtem azon, voltaképpen hogy is van ez a zenével. Ugyanis nekünk semmi érzékünk sincs a zenéhez; hogyan lehetséges, hogy Josefine énekét megértjük, vagy legalábbis úgy hisszük, hogy értjük, mivel Josefine tagadja hozzáértésünket. A legegyszerűbb válasz az volna, hogy ez az ének oly szép, hogy még a legtompább érzés sem tud ellenállni neki, ez a válasz azonban nem eléggé megnyugtató. Ha ez valóban így volna, akkor valahányszor ezt az éneket halljuk, mindig a rendkívüli érzése töltene el bennünket, az az érzés, hogy ebből a torokból valami olyasmi csendül fel, amihez foghatót még nem hallottunk soha, és hogy nem is rendelkezünk azzal a képességgel, hogy meghalljuk, valami, aminek meghallására egyedül Josefine tehet bennünket képessé, senki más. Ez azonban egyáltalán nem felel meg az én véleményemnek, nem érzek ilyesmit, és másoknál sem észleltem hasonlót. Bizalmas körben nyíltan bevalljuk egymásnak, hogy Josefine éneke, mint ének, semmi rendkívülit sem nyújt.

Egyáltalán nevezhető ez éneknek? Bár zenei érzékünk nincs, zenei hagyományaink vannak; népünk őstörténetében létezett ének; mondák szólnak erről, sőt dalok is maradtak fenn, persze ezeket már senki sem tudja elénekelni. Fogalmunk tehát azért van arról, hogy mi az ének; Josefine művészete azonban nem felel meg ennek a fogalomnak. Egyáltalán nevezhető ez éneknek? Lehet, hogy talán csak cincogás? Cincogáshoz persze valamennyien értünk, a cincogás voltaképpen népünk egyetlen művészi készsége, vagy helyesebben nem is készsége, hanem jellegzetes életmegnyilvánulása. Mindannyian cincogunk, de természetesen egyikünk sem gondol arra, hogy ezt a cincogást művészetnek tüntesse fel, cincogunk, de nem is törődünk vele, nem észre sem vesszük, sőt akadnak közöttünk, akik nem is tudják, hogy a cincogás sajátos tulajdonságunk. Ha tehát bebizonyosodna, hogy Josefine nem énekel, hanem csupán cincog, mi több, ahogy én sejdítem, tán még a közönséges cincogás határát is alig lépi túl, sőt erejéből még erre a szokványos cincogásra sem futja teljesen, ami pedig egy közönséges földmunkásnak egész napi munkája mellett meg sem kottyan - ha tehát mindez így volna, akkor ez cáfolja Josefine állítólagos művészetét, de akkor valóban meg kellene fejtenünk, miben rejlik az ő nagy hatásának titka.

Ámde teljesítménye mégsem kizárólag cincogás. Ha elég nagy távolságból hallgatjuk, akkor kétségtelen, csak közönséges cincogás az, amit hallunk, legfeljebb lágyabb vagy gyengébb színezete miatt kissé feltűnőbb - de még jobb, ha abból a szempontból ellenőrizzük magunkat, vajon ha más hangokkal elvegyül, éneknek halljuk-e Josefine énekét, és azt tűzzük ki feladatul, hogy felismerjük-e az ő hangját a többi közül. Ha azonban előtte állunk, mégiscsak több az, mint cincogás; művészete megértéséhez szükséges, hogy ne csak halljuk, hanem lássuk is őt. Még ha az valóban csak mindennapi cincogásunk volna, akkor is mindjárt itt ez a furcsaság, hogy ünnepélyesen odaáll valaki, de a szokványosnál nem nyújt semmi többet. Abban, ha valaki feltör egy diót, valójában semmi művészet nincs, ezért aztán senki sem merészelne közönséget toborozni, hogy szórakoztatására diókat törögessen. Ha mégis megteszi, és eléri célját, ebben az esetben mégsem lehet pusztán diótörésről szó. Vagy ha mégis diótörés, ebből az derül ki, hogy a diótörésről mint művészetről eddig nem vettünk tudomást, mert valamennyien nagyszerűen értettünk hozzá, és ez az új diótörő tárja fel először a művészet igazi lényegét, aminek aztán a hatás érdekében még hasznára is válhat, ha nem ért olyan alaposan a diótöréshez, mint a legtöbben közöttünk.

Talán így van ez Josefine énekével is: csodáljuk benne, amit magunkban egyáltalán nem csodálunk, minden egyéb vonatkozásban teljesen egy velünk. Egyszer tanúja voltam, amikor valaki - amint ez gyakorta megesik - figyelmeztette őt a mi általános népi cincogásunkra, mégpedig nagyon udvariasan, de Josefine ezt is megsokallta. Olyan pimasz, gőgös mosolyt, amivel ezt fogadta, még nem láttam; ő, aki látszólag maga a megtestesült finomság, aki még a mi nőies alkatokban annyira bővelkedő népünk körében is feltűnően finom, akkor kifejezetten közönségesnek hatott; ezt egyébként nagy érzékenységében ő maga is mindjárt észrevehette, mert erőt vett magán. Ő mindenesetre tagad mindennemű összefüggést művészete és a cincogás között. Azokat, akiknek más a véleményük, csak megvetésével és valószínűleg be nem vallott gyűlöletével sújtja. Ez nem a megszokott hiúság, mivel ez az ellenzéke, amelyhez félig-meddig én is tartozom, semmiképp sem csodálja őt kevésbé, mint a tömeg, de Josefine nem éri be azzal, hogy csodálják, hanem azt kívánja, hogy az általa meghatározott módon csodálják, a csodálat önmagában nem jelent számára semmit. Ha ott ülünk előtte, meg is értjük; ez a szembenállás csak távolról gyakorolható; mihelyt ott ülünk előtte, tudjuk: cincogása nem cincogás.

Minthogy a cincogás öntudatlan tulajdonságaink közé tartozik, elképzelhető volna, hogy Josefine hallgatósága is cincogjon; művészete kellemes számunkra, és ha mi kellemesen érezzük magunkat, cincogunk; ámde az ő hallgatósága nem cincog; meg sem mukkan; mintha körülölelne bennünket az áhított béke, amitől legfeljebb csak a magunk cincogása tarthatna távol, hallgatunk. Vajon az éneke bűvöl el bennünket, nem inkább ez az ünnepélyes csönd, mely ezt a gyenge hangocskát körülveszi? Egyszer előfordult, hogy valamelyik bolondos kis jószág Josefine éneke közben nagy ártatlanul ugyancsak cincogni kezdett. Nos, ez szakasztott ugyanaz volt, amit Josefine-től hallottunk, ott elöl; a minden rutinossága ellenére is bátortalan cincogás, a közönség soraiból pedig ez az önfeledt, gyermeki danolászás; meg sem lehetett különböztetni a kettőt, mégis azonnal lepisszegtük és kifütyültük a rendbontót, pedig erre nem is lett volna szükség, hiszen félelmében és szégyenében bizonyára amúgy is eliszkolt volna, miközben Josefine magából kikelve, szétvetett karokkal és magasabbra már nem is nyújtható nyakkal rázendített győzelmi cincogására.

Így történik ez egyébként mindig, minden semmiséget, minden véletlent, minden ellenállást, egy padlóreccsenést, egy fogcsikorgatást vagy világítási zavart fel tud használni arra, hogy énekének hatását fokozza; meggyőződése, hogy süket füleknek énekel; lelkesedésben, sikerben ugyan nincs hiány, de a valódi megértésről, ő így véli, már régóta megtanulta, hogy le kell mondania. Ezért minden zavaró körülmény kapóra jön számára, mindaz, ami énekének tiszta csengését kívülről elcsúfítja, ami könnyűszerrel, szinte erőfeszítés nélkül, pusztán az összehasonlítás erejével legyőzhető, felhasználható arra, hogy a tömeget lázba hozza, ha megértést nem is, de áhítatos tiszteletet ébresszen benne.

Nos, ha az apró semmiségek is ennyire a kezére játszanak, mennyire azt teszik a nagyok. A mi életünk nagyon nyugtalan, minden nap meghozza a maga meglepetését, szorongását, reményét és rettegését, ezt az egyén egyedül képtelen volna elviselni, ha nem állnának mellette mindig, éjjel-nappal támaszként sorstársai, bár így is gyakran oly nehéz; néha ezernyi hát görnyed reszketve olyan teher alatt, amely tulajdonképpen csak egyetlenegynek rendeltetett. Ilyenkor érzi Josefine, hogy elérkezett az ő ideje. Már ott is áll a törékeny teremtés, aggasztóan remeg, különösen a melle táján, mintha minden ereje énekében összpontosulna, mintha mindaz, ami nem közvetlenül énekét szolgálja, egész ereje, valósággal teljes életképessége elhagyta volna, kifosztva, kiszolgáltatva, csak a jó szellemek oltalmára bízva áll ott, és amíg így, tökéletesen védtelenül, csak az éneknek él, mintha még a felette elsuhanó hideg fuvallat is megölhetné: ámde éppen erre a látványra szoktuk mi, állítólagos ellenfelei, egymás között mondogatni: "Még csak cincogni sem tud, még ahhoz is oly szörnyen kell erőlködnie - nemhogy énekeljen, énekről ne is beszéljünk -, csak hogy a hétköznapi cincogást nagy nehezen kicsikarja magából." Így érezzük, ámde ez, mint ahogy már említettem, noha elkerülhetetlen, mégiscsak felületes, gyorsan múló benyomás. Már el is ragad bennünket a tömeg hangulata, a tömegé, mely lelkesen, szorosan összesimulva, lélegzet-visszafojtva figyel.

Azért, hogy népünknek ezt az állandóan mozgásban levő, gyakran nem egészen világos céllal ide-oda cikázó tömegét egybeterelje, Josefine-nek legtöbbször semmi egyebet nem kell tennie, mint hogy hátravetett fejecskével, félig nyitott szájjal, a magasba szegezett szemmel olyan pózba vágja magát, ami arra utal, hogy énekelni szándékozik. Ezt megteheti bárhol, ahol akarja, nem szükséges, hogy ez a hely messziről látható legyen, bármilyen félreeső, eldugott, pillanatnyi szeszélyből kiválasztott zug is éppolyan jól megteszi. Azonnal elterjed a hír, hogy énekelni készül, és rövidesen seregestül tódulnak oda. No, néha azért mégis akadályok adódnak, Josefine a legszívesebben épp a zaklatott időkben énekel, a számtalan baj és gond ilyenkor sokféle útra kényszerít bennünket, a legjobb akarattal sem tudunk olyan gyorsan összegyűlni, mint ahogyan azt Josefine kívánja, és akkor egy darabig esetleg ott áll, jellegzetes testtartásában, elegendő hallgatóság nélkül - ilyenkor természetesen felbőszül, ilyenkor toporzékol, nőiességét meghazudtolva káromkodik, sőt még harap is. De még az ilyen viselkedés sem árt a hírének; ahelyett, hogy túlzott igényeit kissé mérsékelni próbálnánk, arra törekszünk, hogy a kedvében járjunk, hírnökök kelnek útra, hogy hallgatóságot toborozzanak; előtte titkolják, hogy ebben fáradoznak; ilyenkor látható, hogy az utakon őrszemek állnak, akik az érkezőknek integetnek, hogy igyekezzenek; mindez egészen addig tart, míg végre elegendően együtt nincsenek.

Mi űzi a népet arra, hogy ennyit fáradjon Josefine-ért? Erre a kérdésre nem könnyebb válaszolni, mint arra, amely Josefine énekére vonatkozik, és amellyel ez össze is függ. Mellékesnek tekinthetnénk, és összevonhatnánk a második kérdéssel, ha határozottan állíthatnánk, hogy a nép feltétlen odaadással rajong Josefine énekéért. Azonban ez egyáltalán nem így van; feltétlen odaadásra a mi népünk nemigen képes; ez a nép, mely a legjobban a természetesen ártalmatlan ravaszságot, a gyermekes pusmogást, a természetesen ártatlan, üres szájjártatást, kedveli, egy ilyen nép éppenséggel nem képes a feltétlen odaadásra, amit Josefine is nagyon jól érez, és ez az, ami ellen gyenge hangszálainak teljes megerőltetésével küzd.

Nos, persze az efféle ítéleteket nem szabad általánosítani; a nép odaadó híve Josefine-nek, csak éppen nem feltétlenül. Például képtelen volna arra, hogy Josefine-t kinevesse. Magunknak bevallhatjuk: van Josefine-ben valami, ami nevetésre ingerel; és az öncélú nevetés mindig ott bujkál bennünk, bármennyire nyomorúságos is az életünk, halk kuncogásra valahogy mindig hajlamosak vagyunk, ámde Josefine-en nem nevetünk soha. Néha az az érzésem, hogy a nép úgy értelmezi azt a kapcsolatot, amely Josefine-hez fűzi, mintha ezt a törékeny, kíméletre szoruló, valamiért kiemelkedő, a tulajdon meggyőződése szerint az énekével kiemelkedő lényt rábízták volna, és gondoskodnia kellene róla; ennek oka senki előtt sem világos, csak maga a tény állapítható meg. Azon, aki a gondunkra van bízva, nem nevetünk; azon nevetni kötelességszegés; népünk legrosszabb indulatú egyedei Josefine iránti gonoszkodásból olykor ezt mondogatják: "Elmegy a kedvünk a nevetéstől, ha meglátjuk Josefine-t."

A nép tehát úgy gondoskodik Josefine-ről, miként az apa törődik gyermekével, aki kezecskéjét - nem tudni pontosan, kérőn-e vagy követelőzve - feléje nyújtja. Azt hihetnők, hogy a mi népünk nem alkalmas effajta atyai kötelesség teljesítésére, de a valóságban mégis megteszi, legalábbis ebben az esetben, méghozzá példamutatóan; e téren egyedül senki sem volna képes arra, ami az egész népnek módjában áll. Az egyed és a nép ereje persze oly nagymértékben különböző, hogy elegendő, ha a védenc a nép közelségének melegét érzi, és máris biztonságban van. Josefine-nek persze nem merészelünk ilyen dolgokról beszélni. "Cincogok a védelmetekre" - mondja ilyenkor. "Igen, igen, cincogsz" - gondoljuk mi magunkban. Mindamellett valójában ez nem igazi ellenkezés, amikor így lázadozik, inkább gyerekeskedés és gyermeki hála, és az apa dolga az, hogy erre rá se hederítsen.

Ámde más egyéb is közrejátszik itt, amire a nép és Josefine viszonyában nehezebb magyarázatot találni. Ugyanis Josefine-nek erről homlokegyenest ellenkező a véleménye, azt hiszi, ő az, aki a népet oltalmazza. Nehéz politikai és gazdasági helyzetekben állítólag az ő éneke ment meg bennünket, nem kisebb dolog az, amit véghezvisz, és ha nem tudja is elűzni a szerencsétlenséget, de legalább erőt ad ahhoz, hogy elviseljük. Ezt ugyan így ki nem mondja, sem így, sem másképp, általában keveset beszél, hallgatag a fecsegők között, de a szeméből ez szikrázik, csukott szájáról - közülünk csak kevesen tudják a szájukat csukva tartani, ő tudja - ez olvasható le. Minden rossz hírre - és vannak napok, amikor egymás után zúdulnak ránk a rossz hírek, koholtak és félig igazak - azonnal felemelkedik; noha egyébként fáradtan a padlóra ereszkedik, felemelkedik, kinyújtja nyakát, és úgy méri végig nyáját, miként vihar előtt a pásztor. Ismeretes, hogy gyerekek is követelőzhetnek hasonlóképpen vad, gátlástalan módon, ámde Josefine követelései nem annyira megalapozatlanok, mint a gyerekekéi. Természetesen ő nem ment meg bennünket, és nem is ad nekünk erőt, könnyű e nép megmentőjének szerepében tetszelegni - e sokat próbált, magát nem kímélő, gyors elhatározásokra képes nép a halált jól ismeri, és csak látszatra, a vakmerőség légkörében gyáva, melyben állandóan élt, mely egyben termékenyítő és kockázatos is -, könnyű, mondom, utólag tetszelegni egy ilyen nép megmentőjének szerepében, mely eddig valahogy mindig megmentette önmagát, még ha áldozatok árán is, mely áldozatok láttán a történészek - a történelemkutatást mi általában mellőzzük - megdermednek rémületükben. Mégis igaz, hogy éppenséggel ínséges időkben még inkább hallgatjuk Josefine hangját, mint máskor. A fenyegető veszedelmek nyomása alatt csendesebbé, szerényebbé, parancsolgatása iránt fogékonyabbá válunk; szívesen gyűlünk össze, szívesen szorulunk egymáshoz, különösen mert olyasmi ösztönöz bennünket erre, ami egészen távol esik a kínzó fődologtól, olyan ez, mintha még gyorsan - bizony, a gyorsaság fontos, és ezt Josefine gyakran elfelejti -, mintha még gyorsan, a harc előtt közösen innánk egyet a béke serlegéből. Nem is annyira dalest ez, mint inkább népgyűlés, méghozzá olyan gyűlés, melyen az ott elöl felhangzó kis cincogás tartamára teljes csend uralkodik; komorabb órák ezek, semhogy fecsegéssel herdáljuk el az időt.

Ilyen kapcsolat természetesen egyáltalán nem elégíthetné ki Josefine-t. Minden ideges, kellemetlen érzése ellenére, mely Josefine-t egészen sohasem tisztázott helyzete miatt eltölti, önteltségétől elvakultan mégsem vesz észre egyet s mást, és különösebb megerőltetés nélkül el lehet érni nála, hogy sok egyebet se vegyen figyelembe, amiről seregnyi hízelgő ilyen értelemben - tehát tulajdonképpen általában véve hasznos értelemben - szüntelenül gondoskodik; de arra, hogy csak úgy mellesleg, figyelemre sem méltatva, egy népgyűlésen, egy félreeső zugban énekeljen, noha ez önmagában egyáltalában nem volna kevés, aligha áldozná énekét.

Erre azonban nincs is szüksége, mivel művészete nem sikkad el észrevétlenül. Noha alapjában véve egészen más dolgok foglalkoztatnak bennünket, és a csönd korántsem csak az ének kedvéért uralkodik, egyesek egyáltalán fel sem néznek, hanem ábrázatukat szomszédjuk bundájába rejtik, tehát ezért úgy látszik, mintha Josefine ott fent hasztalanul fáradozna, mégis - ez tagadhatatlan - a cincogásából feltétlenül elhatol hozzánk valami. Ez a cincogás, mely ott hangzik fel, ahol mindenki más némaságra van kárhoztatva, úgy érkezik, mintha a nép küldené üzenetét az egyedeknek; Josefine vékonyka cincogása a súlyos elhatározások idején olyan, mint a mi népünk élete a körülöttünk tülekedő ellenséges világban. Josefine helytáll, ez a parányi hang, ez a parányi teljesítmény megállja helyét, eljut hozzánk, még rágondolni is jólesik. Egy igazi énekest, ha akadna is közöttünk, aligha tudnánk elviselni ilyen időkben, és az efféle esztelen előadást egyöntetűen elutasítanánk. Ég óvja Josefine-t attól, hogy felismerje: az a tény, hogy mi meghallgatjuk, bizonyíték éneke ellen. Valamit gyanít ugyan, különben miért tagadná oly szenvedélyesen, hogy figyelmesen hallgatjuk, de mégis mindig újra énekel, kicincogja magából ezt a gyanút.

Egyébként is mindig adódik számára vigasz: valahogy mégiscsak odafigyelünk rá, méghozzá valószínűleg ugyanúgy, ahogy egy művészt hallgatnak; olyan hatást is elér, amire nálunk egy igazi énekművész hiába törekedne, és ez a hatás éppenséggel csak az ő fogyatékos eszközeinek tulajdonítható. Ez leginkább talán életmódunkkal függ össze.

A mi népünk nem ismerheti a fiatalságot, sőt még rövidke gyermekkora is alig lehet. Rendszeresen jelentkezik ugyan az az igény, hogy különleges szabadságot kellene biztosítani gyermekeinknek, valamiféle különleges kíméletet, egy kis gondtalanságot, egy kis öncélú hancúrozást, egy kis játékot engedélyező jogot, ezt a jogot mindenki elismerné, és megvalósítását mindenki elő is segítené; ez az igény megvan, és szinte mindenki méltányolja is, semmi sincs, amit jobban lehetne méltányolni, de semmi sincs, amit a mi életünk rideg valóságában kevésbé lehetne megvalósítani, méltányoljuk ezeket a követelményeket, kísérletezünk is ezeknek a szellemében, ámde aztán újra marad minden a régiben. A mi életünk olyan, hogy mihelyt a gyerekek csak egy kicsit futni tudnak, csak egy kicsit eligazodnak a külvilágban, ugyanúgy gondoskodniuk kell magukról, mint a felnőtteknek; az a terület, amelyen gazdasági okokból szétszórva kell élnünk, túlságosan nagy, ellenségeink sokan vannak, mindenhol számtalan csapdát állítanak nekünk, nem kímélhetjük gyermekeinket a létért való harctól - ha ezt tennénk, idő előtt pusztulásukat okoznánk. E gyászos okokhoz persze egy felemelő is járul: fajtánk szaporasága. Egyik nemzedék követi a másikat, és mindegyik népes, a gyerekeknek nincs idejük arra, hogy gyerekek legyenek. Ha más népek nagy gonddal törődnek is gyermekeikkel, ha iskolákat alapítanak a kicsiknek, ha ezekből az iskolákból naponta rajzik is ki a gyereksereg, a nép jövője, mégis mindig, hosszú ideig, minden áldott nap ugyanazok a gyerekek jönnek ki onnan. Nekünk nincsenek iskoláink, de népünkből a legrövidebb időközökben végeláthatatlan csapatokban rajzanak elő gyermekeink, vidáman sikongva vagy nyiszogva, míg meg nem tanulnak cincogni, hemperegve vagy a nyomás erejétől továbbgurulva, tömegükkel mindent magukkal sodorva esetlenül, míg meg nem tanulnak szaladni, látni - a mi gyermekeink! Ámde nem úgy, mint azokban az iskolákban - mindig ugyanazok a gyerekek -, nem; mindig, mindig újak, mások, vég nélkül, megállás nélkül - alig jelenik meg egy gyerek, már nem is gyerek többé, már ott szoronganak mögötte az új gyerekábrázatok, rózsásan a boldogságtól, oly tömegben és oly sebesen, hogy meg sem lehet őket különböztetni egymástól. Természetesen bármilyen nagyszerű is ez, és mások bármennyire jogosan irigyelnek is bennünket ezért, igazi gyerekkort éppen emiatt nem nyújthatunk gyermekeinknek. Ennek megvannak a következményei. Népünket valamiféle elpusztíthatatlan, kiirthatatlan gyerekség hatja át; szöges ellentétben legjobb tulajdonságunkkal: csalhatatlan józan eszünkkel, néha teljesen bolondosan, méghozzá pontosan gyerekmód bolondosan viselkedünk, értelmetlenül, tékozlóan, nagyvonalúan, könnyelműen, és mindezt gyakran csak egy apró tréfa kedvéért. Ha efeletti örömünkben természetesen a gyermeki öröm ereje csorbítatlanul már nem is található meg, valami ebből mégiscsak tovább él benne. Népünk gyermekességének veszi hasznát kezdettől fogva Josefine.

Ámde a mi népünk nemcsak gyerekes, bizonyos értelemben koravén is, gyermekség és öregség nálunk másképp jelentkezik, mint másoknál. Nekünk nincs fiatalságunk, mi rögtön felnőttek vagyunk, és ettől kezdve nagyon sokáig vagyunk felnőttek, emiatt bizonyos fáradtság és reménytelenség hagy mély nyomot népünk egyébként oly szívós és erősen bizakodó természetén. Ezzel függ össze alighanem a zenei érzéketlenségünk is; öregek vagyunk a zenéhez, izgalma, lendülete nem illik nehézkességünkhöz, fáradtan hessegetjük el magunktól, csak a cincogásra szorítkozunk, hébe-hóba egy kis cincogás, ez való nekünk. Ki tudja, nincsenek-e közöttünk zenei tehetségek, de ha akadnának is, népünk karaktere még kibontakozásuk előtt okvetlenül elnyomná őket. Ezzel szemben Josefine kedvére fütyülhet, dalolhat; nevezheti, amit művel, annak, aminek akarja, az nem zavar bennünket, megfelel nekünk, azt könnyen elviseljük, ha netán tartalmazna is valami zenét, az a lehető legkevesebb; valamiféle zenei hagyományt megőriztünk, noha bennünket a legkisebb mértékben sem terhel.

Ámde Josefine még többet nyújt e sajátos kedélyvilágú népnek. Hangversenyein, kivált a nehéz időkben, csak a legfiatalabbak érdeklődése szól az énekesnőnek magának, csak ők nézik bámulattal; ahogy ajkait csücsöríti, amint csinos metszőfogai közül kilöki a levegőt, ahogy a maga teremtette hangok bűvöletében elalél, és ahogy ezt az ellankadást felhasználja, hogy magát újabb, mindegyre érthetetlenebbé váló teljesítményre lelkesítse, de a voltaképpeni tömeg - és ez világosan felismerhető - már régen önmagába, befelé fordult. Ilyenkor, a harcok szűkös szüneteiben álmodik a nép, olyan ez, mintha az egyedek minden porcikája feloldódna, mintha a zaklatott végre kedvére kinyújtózhatna a nép hatalmas, meleg ágyában. És ebbe az álomba olykor-olykor belecseng Josefine cincogása; ő gyöngyözőnek nevezi, mi szaggatottnak hívjuk; itt azonban mindenesetre annyira helyénvaló, mint sehol máshol, zene és alkalmas pillanat soha jobban nem találhat egymásra. Van ebben a cincogásban valami a rövid, szegényes gyerekkorból, az elveszett, többé soha vissza nem térő boldogságból - de valami a mai, tevékeny életből is, annak kicsiny, megfoghatatlan és mégis létező, elpusztíthatatlan, eleven vidámságából. Mindezt pedig igazán nem erős hangokkal fejezi ki, hanem könnyedén, suttogva, meghitten, néha kissé rekedten. Természetesen ez cincogás. Miért ne volna az? A mi népünk nyelve a cincogás, de van, aki egész életén át cincog, és nem is tud róla, Josefine esetében azonban a cincogás megszabadul mindennapi életünk bilincseitől, és egy kis időre bennünket is megszabadít. Nyilvánvaló, hogy ezekről az előadásokról nem akartunk lemondani.

Ettől az igazságtól azonban Josefine állítása, hogy az ilyen időkben ő ad nekünk erőt stb., stb., még nagyon messze esik. Mindenesetre a közönséges halandók és nem az ő talpnyalói számára. "Hogyan is lehetne másképp?" - hajtogatják ezek gátlástalan pimaszsággal. "Mi más magyarázhatná - különösen a közvetlenül fenyegető nagy veszedelmek idején - azt a nagy csődületet, amely nemegyszer egyenesen már a veszedelmet elhárító, megfelelő, még jókor jövő védelmet is akadályozta?" Nos, ez az utóbbi érv, sajnos, igaz, és egyáltalán nem öregbíti Josefine hírnevét, különösen, ha hozzátesszük, hogy amikor ezeket a gyűléseket az ellenség váratlanul szétugrasztotta, és közben néhányunk az életét vesztette, Josefine, aki mindezt okozta, aki talán cincogásával odacsalogatta az ellenséget, mindig a legbiztonságosabb zugocskát foglalta el, és hívei védelme alatt nagyon csendesen és igen sietősen elsőnek tűnt el. De hát végeredményben ezt is tudja mindenki, és mégis, ha Josefine legközelebb bárhol, bármikor tetszése szerint kiáll énekelni, mindenek ellenére megint csak odasiet mindenki. Ebből arra következtethetnénk, hogy Josefine szinte felette áll a törvénynek, hogy azt teheti, amit akar, még ha a közösséget veszélyeztetné is vele, és hogy neki mindent megbocsátanak. Ha ez így van, akkor Josefine igényei teljesen érthetőek volnának, igen, akkor ebben a szabadságban, amit a néptől ez esetben kapna, ebben a rendkívüli, soha, senki másnak még nem engedélyezett, a törvényeket semmibe vevő ajándékban bizonyos mértékig annak bevallását ismerhetnénk fel, hogy a nép Josefine-t, ahogy ő ezt állítja, nem érti, művészetét szédülten csodálja, magát méltatlannak érzi rá, és azt a bánatot, amit Josefine-nek okoz, éppenséggel valamiféle kétségbeesett igyekezettel törekszik ellensúlyozni, és ahogy értelmével nem éri fel Josefine művészetét, Josefine személyét és kívánságait is fölébe helyezi jogkörének. Nos, ez természetesen egyáltalán nem így van, talán a nép tagjai egyenként túlságosan gyorsan meghátrálnak Josefine előtt, de a nép sem másnak, sem Josefine-nek nem adja meg magát feltétel nélkül.

Josefine már régóta, talán már művészi pályafutása kezdetétől azért küzd, hogy énekművészetét figyelembe véve felmentsék minden munka alól; vegyék le róla a mindennapi kenyérkereset gondját, és mindazt, ami létfenntartási harcunkkal kapcsolatos, rakják át - valószínűleg így képzeli - az egész nép vállára. Aki könnyen lelkesedik - és ilyenek is akadnak közöttünk -, az igény rendkívüliségéből, abból a szellemi magatartásból, amely egy ilyen igény kigondolására képes, már eleve az igény belső jogosultságára következtethetne. Népünk azonban más következtetéseket von le, és nyugodtan figyelmen kívül hagyja ezt a követelést. A kérelem visszautasításával sem vesződik sokat. Josefine például arra hivatkozik, hogy a munkával járó megerőltetés árt a hangjának, bár ez a megerőltetés összehasonlítva az énekével járó megerőltetéssel elenyészőnek bizonyul, mégis elveszi tőle azt a lehetőséget, hogy éneklése után kellőképpen kipihenje magát, és erőt gyűjtsön új énekéhez, eközben teljesen kimerül, és ilyen körülmények között sohasem érheti el művészete csúcspontját. A nép meghallgatja ezt, és átsiklik fölötte. Ez a gyakran oly könnyen elérzékenyülő nép néha tökéletesen érzéketlen marad. Az elutasítás néha oly kemény, hogy maga Josefine is visszahőköl, és úgy látszik, mintha alkalmazkodna; dolgozik, ahogyan kell, énekel, amennyire csak tőle telik, de mindezt csak egy darabig, aztán újra harcba száll, valószínűleg korlátlan tartalékaiból merített megújult erővel.

Persze az tökéletesen világos, hogy Josefine voltaképpen nem arra törekszik, amit szavakban kifejezve kíván. Josefine okos, nem iszonyodik a munkától, mint ahogy a munkaiszony körünkben ismeretlen is; bizonyára kívánsága teljesítése után sem élne másképp, mint azelőtt, a munka egyáltalán nem akadályozná énekét, és természetesen éneke sem hangzana ettől szebben - Josefine csakis művészetének nyilvános, maradéktalan, az idők múlását is átvészelő, minden eddigit túlszárnyaló elismertetésére törekszik. Miközben számára csaknem minden egyéb elérhetőnek látszik, ez az egy makacsul ellenáll. Talán már kezdetben más irányba kellett volna támadását terelnie, talán most már be is látja, hogy hibázott, de nem visszakozhat többé, ha visszakozna, önmagához volna hűtlen, most már ezzel a kívánságával kell léteznie vagy elbuknia.

Ha valóban lennének ellenségei, ahogy állítja, ujjukat sem kellene mozdítaniuk, hogy élvezhessék ezt a harcot. Ámde neki nincsenek ellenségei, és ha olykor-olykor valaki kifogást emel is ellene, ezt a harcot nem élvezi senki. Már csak azért sem, mert ebben az ügyben a nép hűvös, bírói magatartást tanúsít, ami egyébként csak igen ritkán fordul elő. Ha valaki helyeselné is ezt a magatartást ebben az esetben, a puszta elképzelés, hogy egyszer a nép vele szemben is hasonlóképpen viselkedhet, eleve minden örömet kizár. Az elutasításban, akár a kívánságban, nem magáról az ügyről van szó, hanem arról, hogy a nép ilyen mereven el tud zárkózni egyik tagjától, mégpedig annál merevebben, minél atyaibb módon, sőt az atyai gondoskodásnál is fokozottabban, alázatosan törődik egyébként ezzel a tagjával.

Állna csak a nép helyén egyetlen egyed, azt hihetnők, hogy ez mindvégig engedett Josefine folytonos, égő kívánságainak, hogy egyszer aztán véget vessen engedékenységének; embertelenül sokat megengedett neki, azzal a szilárd meggyőződéssel, hogy engedékenysége mégis eléri majd végső határát, igen, így van, többet megengedett a kelleténél, de csak azért, hogy gyorsítsa a kibontakozást; csak hogy elkényeztesse Josefine-t, egyre újabb és újabb kívánságokra ösztökélte, egészen addig, amíg valóban elő nem állt ezzel az utolsó igényével; akkor aztán, természetesen, mivel már régen előkészítette, kurtán, végérvényesen elutasította. Nos, ez egyáltalán nem így van, a népnek nincs szüksége ilyen furfangokra, ezenkívül Josefine iránti tisztelete őszinte, és már megállta a próbát, Josefine követelése pedig kétségtelenül annyira túlzó, hogy egy tudatlan gyerek is megjósolhatta volna neki az eredményt; mégis lehet, hogy Josefine-nek az ügyről alkotott véleményében ilyen feltevések is közrejátszanak, és az elutasításon érzett bánatába keserűséget vegyítenek.

Ha vannak is ilyen feltevései, a küzdelem folytatásától mégsem riad vissza. Sőt az utóbbi időben a harc élesebbé vált; eddig csak szavakkal vívta, most már olyan eszközöket is alkalmaz, amelyek véleménye szerint hatékonyabbak, véleményünk szerint rá nézve veszélyesebbek.

Egyesek úgy vélik, Josefine azért ilyen türelmetlen, mert úgy érzi, öregszik, hangja gyengül, és elérkezett a legfőbb ideje, hogy elismertetéséért megvívja végső harcát. Én nem hiszek ebben. Ha ez igaz volna, Josefine nem lenne Josefine. Az ő számára nem létezik öregség, sem gyengülő hang. Ha valamit követel, arra nem holmi külső ok, hanem belső következetessége készteti. Nem azért nyúl a legmagasabbra helyezett babérkoszorú után, mert az pillanatnyilag kissé alacsonyabban függ, hanem mert az van legmagasabban; ha hatalmában állna, még magasabbra helyezné.

A külső nehézségek semmibevétele persze nem gátolja meg a legméltatlanabb eszközök felhasználásában. Igazáról tökéletesen meg van győződve; tehát nem számít, hogy miként juttatja érvényre; különösen ebben a világban, ahol - ahogyan ő látja - éppen a méltó eszközök vallanak kudarcot. Talán ezért helyezte át igazáért vívott harcát az ének területéről egy másik, számára kevésbé fontos területre. Hívei terjeszteni kezdték kijelentéseit; ezek szerint tudna ő úgy énekelni, hogy a nép minden rétegének, még legtitkosabb ellenzékének is valódi élvezetet nyújtson, valódi élvezetet, nem ahogy a nép értelmezi, mely azt állítja, hogy ebben az élvezetben részesül azóta, amióta Josefine énekel, hanem olyan élvezetet, amilyet ő szeretne nyújtani, az ő értelmezése szerint. Ámde - fűzi hozzá - mivel a fenségest meghamisítani és a közönségest kiszolgálni nem tudná, mindennek a régiben kell maradnia. Más azonban a harc, amit azért folytat, hogy ne kelljen dolgoznia, noha ezt a harcot is énekéért vívja, itt azonban nem közvetlenül az ének értékes fegyverével harcol, ezért minden eszköz, amit ehhez használ, megteszi.

Így például híre ment, Josefine azt tervezi, hogy amennyiben nem engednek neki, csökkenti a koloratúrákat. Én semmit sem tudok a koloratúrákról, énekében sohasem vettem észre semmiféle koloratúrát. Josefine azonban csökkenteni akarja koloratúráit; egyelőre nem megszüntetni, csak csökkenteni. Állítólag be is váltotta. fenyegetését, én azonban eddigi előadásaihoz viszonyítva nem észleltem különbséget. Az egész nép ugyanúgy végighallgatta, mint máskor, anélkül hogy nyilatkozott volna a koloratúrákról, és Josefine követelését sem fogadta másként. Egyébként Josefine gondolkodásmódjában ugyanúgy, ahogyan az alakjában, van olykor valami rendkívülien kecses. Így például az előadás után, mintha a koloratúrák ügyében nagyon szigorúan vagy hirtelen döntött volna a nép rovására, kijelentette, legközelebb mégiscsak hiánytalanul kiénekli a koloratúrákat. A következő hangverseny után azonban megint másképp határozott, nos, a nagy koloratúráknak egyszer s mindenkorra vége, és amíg nem hoznak számára kedvező döntést, addig nem is támadnak fel. Nos, a nép meghallgatja az összes magyarázatot, elhatározást, az elhatározások megváltoztatását, ahogy a felnőtt gondolatban végighallgatja egy gyerek fecsegését, lényegében jóindulatúan, ámde megközelíthetetlenül.

Josefine azonban nem adja meg magát. Legutóbb például kijelentette, hogy munka közben megsérült a lába, és ez megnehezíti számára az állva éneklést, de mivel csak állva tud énekelni, most már az éneklést is csökkentenie kell. Noha sántít, és kísérete támogatja, senki sem hiszi, hogy igazán megsérült. Jóllehet kis teste különösen érzékeny, mi azért mégis munkásnép vagyunk, és Josefine is ehhez a néphez tartozik; ha minden horzsolástól sántítanánk, egész népünk folyton-folyvást biceghetne. Josefine vezettetheti magát, mint a béna, sajnálatra méltó állapotában gyakrabban mutatkozhat, mint máskor, a nép hálásan és elbűvölten hallgatja, éppúgy, mint azelőtt, de az éneklés időtartamának csökkentése miatt nem csap nagy hűhót.

Állandóan nem sántikálhat, ezért más ürügyet talál, fáradtságra, rossz hangulatra, gyengeségre hivatkozik. Így tehát hangversenyen kívül színjátékban is részesülünk, látjuk mögötte a kíséretét, amint rimánkodnak és könyörögnek neki, hogy énekeljen. Ő szívesen megtenné, de képtelen rá. Vigasztalják, körülhízelgik, szinte odacipelik az előre kiválasztott helyre, ahol énekelnie kell. Végül érthetetlen könnyeket hullatva rászánja magát, de amikor végre nyilvánvalóan végső erőfeszítéssel énekelni kezdene, sápadtan, karjait, mint máskor, szét sem tárva, hanem csak élettelenül lógatva teste mellett - ami azt a benyomást kelti, hogy karjai kicsit kurtábbak a kelleténél -, ahogy így nekikezdene, nos, megint nem sikerül, amit feje akaratlan rándításával jelez, és már össze is csuklik a szemünk láttára. Aztán mégis erőt vesz magán, és énekel, érzésem szerint szinte ugyanúgy, mint eddig, talán ha a finomabb árnyalatok befogadására alkalmas füllel rendelkeznénk, észlelhetnénk énekében a szokottól kicsit eltérő izgatottságot, ami azonban csak a hasznára válik a dolognak. Amikor befejezi, annyira sem fáradt, mint az elején; határozott léptekkel - ha surranó tipegését annak lehet nevezni - távozik, kísérete segítségét visszautasítja, és fagyos tekintettel méri végig a tisztelettel utat engedő tömeget.

Így volt ez idáig, most azonban az a legújabb, hogy egy ideje eltűnt onnan, ahol az énekére vártak. Nemcsak a hívei keresik, sokan önként vállalkoztak felkutatására, ámde haszontalan, Josefine eltűnt, nem akar énekelni, még csak azt sem akarja, hogy könyörögjenek neki ezért, most az egyszer valóban elhagyott bennünket.

Különös, hogy milyen rosszul számít ő, az okos, milyen rosszul; azt hihetnők, hogy egyáltalán nem is számít semmire, hanem csak továbbűzte a sorsa, mely a mi világunkban csak nagyon szomorú lehet. Önmagát fosztja meg az énekléstől, a hatalomtól, amellyel a kedélyeken uralkodott. Hogyan tehetett szert erre a hatalomra, ha oly kevéssé ismerte ezeket a kedélyeket? Elbújik és nem énekel, de a nép nyugodtan, csalódást nem is mutatva, büszkén önnön erejére támaszkodva - ez a nép, mely a valóságban, még ha a látszat ellene szól is, csak ad, de ajándékot nem fogad el soha, még Josefine-től sem -, ez a nép továbbvonul a maga útján.

Josefine csillaga azonban lehanyatlik. Nemsokára eljön az idő, amikor felhangzik és elnémul utolsó cincogása. Ő csak kis epizód népünk örök történetében, és a nép kiheveri ezt a veszteséget. Persze ez nem fog nekünk könnyen sikerülni; hogyan zajlanak le a népgyűlések ezentúl néma csendben? Ám vajon Josefine idejében nem létezett-e ez a csend? Az ő valóságos cincogása hangzatosabb és elevenebb, említésre méltóbb volt-e, mint amilyen majd az emléke lesz? Vajon amíg élt, több volt-e puszta emlékezésnél? Vajon nem éppen a nép bölcsessége emelte Josefine énekét oly magasra azért, hogy ily módon természeténél fogva örökre az övé maradjon? Talán mégsem fogunk tehát túlságosan sokat veszíteni, Josefine pedig, megszabadulva minden földi kíntól, mely az ő hite szerint csak a kiválasztottaké, örvendezve beleolvad majd népünk hőseinek végtelen sorába, és nemsokára, mivel történelmünk nincsen, feledésbe merül egy magasabb rendű megváltásban, miként testvérei valamennyien.

Gáli József fordítása


TARTALOM