Sakálok és arabok

Az oázisban táboroztunk. Kísérőim aludtak. Az egyik arab, magas és fehér, elhaladt mellettem; a tevéket látta el, és most aludni tért.

Hanyatt vetettem magam a fűben; aludni próbáltam, nem tudtam; a távolban sakál üvöltött panaszosan; újra felültem. Ami oly messze volt, most hirtelen közel került. Körülöttem sakálhorda; tompa aranyfényű, felvillanó, kihunyó szemek; nyúlánk testek mintha ostorcsapásokra mozognának fürgén és szabályosan.

Az egyik hátulról jött, szorosan hozzám simulva furakodott át a hónom alatt, mintha a testem melegére vágyott volna, aztán elém került, és csaknem a szemembe nézve így szólt:

- Messze földön én vagyok a legvénebb sakál. Boldog vagyok, hogy még üdvözölhetlek itt. Már szinte feladtam a reményt, mivel végtelenül régóta várunk rád; várt az anyám és az anyám anyja; és vártak mind az anyák, egészen a minden sakálok anyjáig. Képzeld csak el!

- Csodálkozom ezen - mondtam, és elfelejtettem meggyújtani a fát, ami oda volt készítve, hogy füstje távol tartsa a sakálokat -, nagyon csodálkozom, hogy ezt hallom. Véletlenül jöttem ide a messzi északról, és csak rövid útra indultam. Mit akartok hát tőlem, sakálok?

Mintha felbátorodtak volna erre a talán túlságosan barátságos biztatásra, szűkebbre zárták körülöttem a kört; kurtán és zihálva lihegett valamennyi.

- Tudjuk - kezdte a legvénebb sakál -, hogy északról érkeztél, éppen ezen alapul a reményünk. Ott él az értelem, amely itt, az arabok közt nem található. Rideg önhittségükből, tudod, szikrányi értelmet sem lehet csiholni. Leölik az állatokat, hogy megzabálják őket, és a döghúst megvetik.

- Ne beszélj olyan hangosan - mondtam -, arabok alszanak a közelben.

- Látszik, hogy idegen vagy - mondta a sakál. - Különben tudnád, a világtörténelemben még sosem fordult elő, hogy egy sakál félt volna egy arabtól. Mi félnénk tőlük? Hát nem elég szerencsétlenség az, hogy sorsunk ilyen népségnek vetett alá bennünket?

- Lehet, meglehet - mondtam -, nem ítélkezem olyan dolgokban, amelyek tőlem ennyire távol állnak; úgy gondolom, ez ősrégi harc lehet, bizonyára a vérben rejlik, tehát alighanem vérrel végződhet csak.

- Nagyon okos vagy - mondta a vén sakál, és valamennyien még gyorsabban lihegtek; ziháló tüdővel, bár egy helyben álltak; kesernyés, időnként csak összeszorított foggal elviselhető bűz áradt nyitott pofájukból -; nagyon okos vagy; az, amit mondasz, egyezik régi tanainkkal. Vérüket vesszük tehát, és véget ér a harc.

- Ó - mondtam hevesebben, mint ahogy akartam -, védekezni fognak puskáikkal, csapatostul lelőnek benneteket.

- Félreértesz bennünket, az emberi természet szerint - mondta ő -, ami tehát ott, a messzi északon sem vész ki. Hiszen nem öljük meg őket. Annyi vize a Nílusnak sincs, hogy ezt lemoshatnánk magunkról. Eleven testük puszta látványától már elszaladunk, tisztább levegőre menekülünk, ki a sivatagba, mely így lett a mi hazánk.

Erre körös-körül a sakálok, valahányan csak voltak - közben messziről még sokan csatlakoztak hozzájuk -, mellső lábaik közé fektetett fejüket tisztogatni kezdték mancsaikkal; mintha undorukat így akarták volna palástolni; ez oly iszonyatos volt, hogy a legszívesebben egy nagy ugrással elmenekültem volna a körből.

- Mit szándékoztok hát tenni? - kérdeztem, miközben fel akartam állni; de nem tudtam; két fiatal állat hátulról a kabátomba és ingembe harapva fogva tartott; ülve kellett maradnom.

- A palástodat tartják - magyarázta komolyan a vén sakál - tiszteletadásból.

- Eresszenek el! - kiáltottam előbb a vénséghez, majd a kölykökhöz fordulva.

- Természetesen, ha így óhajtod - mondta a vén sakál. - Ez azonban eltart egy kis ideig, mivel szokásaink szerint nagyon mélyre haraptak, és csak lassan tudják szétnyitni a fogukat. Közben hallgasd meg kérésünket.

- Viselkedésetek miatt nem nagyon hajlok erre.

- Ne torold meg ügyetlenségünket - rimánkodott az öreg, és először hívta segítségül fajtája panaszos hangját -, szegény állatok vagyunk, - nincs egyebünk, csak a fogunk, mindenhez, jóhoz vagy rosszhoz, amit tenni akarunk, csak a fogainkat használhatjuk.

- Mit akarsz hát? - kérdeztem, egy kissé megengesztelődve.

- Uram! - kiáltotta, és valamennyi sakál felüvöltött; távoli messzeségből dallamnak is vélhettem volna. - Uram, te vess véget a világot kettéosztó harcnak. Pontosan olyannak írták le véneink azt, aki ezt megteszi majd, mint amilyen te vagy. Nyugton akarunk élni végre az araboktól; tiszta levegőt; tisztuljon meg tőlük körös-körül a látóhatár; ne halljuk egyetlen, arabok által leszúrt bárány panaszos bégetését sem; békességben pusztuljon el minden állat; ihassuk ki vérét, és tisztogathassuk le az utolsó csontjáig zavartalanul. Tisztaságot, semmi mást, csak tisztaságot akarunk - és sírtak, zokogtak valamennyien. - Hogyan tudod egyáltalán elviselni ezt a világot itt, te nemes szív és édes zsiger? Szennyes a fehérségük; szennyes a feketeségük; undorító a szakálluk; hunyorgó szemük láttán okádni kell; ha felemelik a karjukat, hónaljukban feltárul a pokol. Ezért, uram, ezért, ó, legdrágább urunk, mindenható kezeddel, mindenre képes kezeddel vágd el a nyakukat ezzel az ollóval! - És feje egyetlen biccentésére előoldalgott egy sakál; szemfogán rozsdabarnította, ócska ollót hozott.

- No, itt van végre az olló, és ezzel kész! - kiáltotta karavánunk arab vezetője, aki széllel szemben hozzánk kúszott, és most megsuhogtatta hatalmas ostorát.

Hirtelen mind eltűnt, bizonyos távolságban azonban ott maradtak, szorosan összehúzódva, szorosan és mereven lapult egymáshoz a sok állat: keskeny gát, mely felett lidércfény villogott.

- Így hát, uram, láttad és hallottad ezt a színjátékot is - mondta az arab, és vidáman nevetett, amennyire fajtájának zárkózottsága engedte.

- Te tudod tehát, hogy ezek az állatok mit akarnak? - kérdeztem.

- Természetesen, uram - mondta ő -, hiszen ezt mindenki tudja; amíg arabok élnek, ez az olló a sivatagban vándorol, és velünk vándorol mind az idők végeztéig. Minden európainak felajánlják a nagy tett végrehajtásához; minden európairól azt hiszik, hogy éppen ő az, aki erre hivatott. Esztelen remény él ezekben az állatokban; bolondok, valóságos bolond valamennyi. Ezért szeretjük őket; ők a mi kutyáink, szebbek, mint a tieitek. Nézd csak, egy teve kimúlt ma éjjel, idehozattam.

Négy teherhordó jött, és elénk dobta a súlyos tetemet. Alighogy ott hevert, a sakálok rázendítettek. Mintha kötéllel húzták volna őket, vissza-visszahőkölve, hasukkal a földet súrolva közeledtek. Megfeledkeztek arabokról, megfeledkeztek gyűlöletről, megigézte őket az erősen bűzlő dög mindent elsöprő jelenléte. Az egyik máris ott csüngött a teve nyakán, és első harapásra megtalálta az ütőerét. Mint egy őrjöngő kis szivattyú, mely reménytelenül, de mindenáron hatalmas tűzvészt próbál eloltani, egy helyben rángott és feszült testének minden izma. És egymás hegyén-hátán máris ott munkálkodott hasonlóképpen a dögön valamennyi.

Ekkor a karavánvezető csípős ostorával széltében-hosszában erőteljesen végighúzott rajtuk. Felemelték fejüket, félig bódulatban, aléltan látták az ott álló arabokat; az ostor most a pofájukba vágott; egy ugrással hátrahőköltek, kis darabon visszaszaladtak. A teve vére azonban már tócsákba gyűlve gőzölgött, testét több helyen már mélyen felhasították. Nem tudtak neki ellenállni; ismét ott termettek, a karavánvezető ismét felemelte ostorát; megragadtam a karját.

- Igazad van, uram - mondta -, hagyjuk, hadd tegyék dolgukat; amúgy is ideje, hogy felkerekedjünk. Látni láttad őket. Csodálatos állatok, ugye? És hogy gyűlölnek bennünket!

Gáli József fordítása


TARTALOM