Azok, akik mint én, már egy közönséges kis vakondokot is undorítónak találnak, belehaltak volna talán undorukba, ha azt az óriásvakondokot látják, melyet néhány évvel ezelőtt figyeltek meg egy kis falu közelében, ami azután némi múló hírnevet is szerzett a helységnek. Mostanra persze már rég feledésbe merült a falu, osztozván ezáltal az egész ügy dicstelenségében, mert a dolog teljességgel megmagyarázatlanul maradt, igaz, nem is nagyon igyekeztek megmagyarázni, így aztán ama körök érthetetlen hanyagsága folytán, melyeknek törődniök kellett volna vele, s melyek sokkal jelentéktelenebb dolgokban oly kétségtelen buzgalmat tanúsítanak, a jelenség tüzetesebb vizsgálat nélkül lett a múlté. Nem tekinthető mentségnek az sem, hogy a falu messzire esik a vasúttól. Sokan jöttek messze földről, még külföldről is, kíváncsiságból, csak éppen azok nem jöttek, akiknek kíváncsiságnál valamelyest többről kellett volna számot adniok. Igen, ha néhány egész egyszerű ember, akiknek pedig rendes napi munkájuk lélegzetvételnyi időt is alig enged, ha ez a pár ember önzetlenül magáévá nem teszi az ügyet, a jelenség híre aligha terjedt volna tovább a legközelebbi környéknél. El kell ismerni, hogy maga a hír is, mely máskor szinte megállíthatatlan, ez esetben, mondhatni, nehézkesnek bizonyult; ha nem úgy botlanak bele, szó szerint, nem terjed el. De ez sem lehetett elegendő ok, hogy ne foglalkozzanak a dologgal, ellenkezőleg, még ezt a jelenséget is meg kellett volna vizsgálni. Ehelyett azonban az esetről szóló egyetlen írásos jelentés elkészítését az öreg falusi tanítóra bízták, aki bár kiváló ember volt a maga szakmájában, sem képességei, sem képzettsége nem tették lehetővé, hogy alapos és a továbbiakban is felhasználható leírással szolgáljon, magyarázatról nem is beszélve. A kis írást azután kinyomtatták; és akkoriban elég sokat el is adtak belőle a faluba látogatóknak, nem maradt el némi elismerés sem, de a tanítónak volt annyi esze, hogy lássa, elszigetelt, senki által nem támogatott igyekezete alapjában véve hasztalannak bizonyult. Ha nem hagyott is alább ebbéli buzgósága, ha a dolgot, bár az évről évre mind reménytelenebbé vált, élete fő feladatává tette is, mindez egyrészt csak azt bizonyítja, milyen nagy hatású lehetett valóban a jelenség, másrészt pedig, hogy micsoda erő és, meggyőződés lakozhat efféle öreg, nem sokra becsült falusi tanítókban. Hogy azonban a tanítót mennyire bántotta az illetékes személyiségek elutasító magatartása, bizonyítja az a kis utóirat, amelyet dolgozata után jó néhány évvel kiadott, olyan időpontban már, amikor jóformán arra sem emlékezett senki, miről is volt itt szó eredetileg. Ebben az utóiratban, talán nem csupán ügyessége, de tisztessége meggyőző erejével is felpanaszolja azt az értetlenséget, mellyel épp azoknál az embereknél találkozik, akiktől a legkevésbé várná. Találóan írja róluk: "Nem én, ők beszélnek úgy, mint valami öreg falusi tanító." Idézi egyebek között egy tudós kijelentését, akihez személyesen is ellátogatott ez ügyben. A tudós nevét nem említi, ám bizonyos mellékkörülmények sejtetik, kiről van szó. Miután a tanító leküzdötte a nehéz akadályokat, és egyáltalán bejutott hozzá, már az első szavakból láthatta, hogy a tudós legyőzhetetlen előítélettel viseltetik ügye iránt. Hogy milyen szórakozottan hallgatta a tanítónak a kis dolgozat alapján tartott hosszú beszámolóját, mutatja az a megjegyzés is, amit némi - színlelt - töprengés után tett: - Az önök vidékén különösen zsíros táplálékhoz jutnak, és szokatlanul nagyra nőnek.
- De nem ekkorára! - kiáltotta a tanító, és haragjában túlozván valamelyest, két métert mért le a falon.
- Ó, miért ne? - felelte a tudós, akit szemmel láthatóan igencsak mulattatott az eset. Ezzel a válasszal utazhatott vissza a tanító. Beszámol róla, hogyan várta este, hóesésben az országúton felesége és hat gyermeke, s miként kellett bevallania nekik reményei végső kudarcát.
Amikor értesültem róla, hogyan bánt a tudós a tanítóval, nem olvastam még a tanító főművét. Elhatároztam azonban, hogy magam gyűjtök s állítok össze mindent, amit csak az ügyről megtudhatok. Ha már a tudós orra előtt nem rázhatom meg az öklöm, írásom védje legalább a tanítót, helyesebben szólva nem is annyira a tanítót, mint inkább egy becsületes, de semmiféle befolyással nem rendelkező ember szándékait. Bevallom, később már megbántam elhatározásomat, hamarosan éreznem kellett ugyanis, hogy végrehajtása csodálatos helyzetbe hoz majd: Egyrészt az én befolyásom korántsem volt elegendő ahhoz, hogy a tudóst vagy akár a közvéleményt a tanító ügyének megnyerhessem, másrészt a tanítónak is észre kellett vennie, hogy nem annyira az ő érdembeli igyekezete izgat engem, vagyis nem az óriásvakondoknak mint jelenségnek bizonyítása, hanem becsületének védelme, amit viszont ő maga vitán felül állónak, bármiféle védelmet pedig feleslegesnek tekintett. Oda jutottam tehát, hogy a tanítónál, akivel szövetkezni akartam, nem találtam megértésre, és ahelyett, hogy segíthettem volna valamit, még én szorultam segítőtársra, igencsak valószínűtlen volt azonban, hogy ilyenre akadok. Ráadásul nagy munkát is vállaltam elhatározásommal. Ha meggyőző eredményre akarok jutni, nem szabad a tanítóra hivatkoznom, aki nem tudott meggyőzni senkit. Dolgozatának ismerete csak megzavart volna, úgy döntöttem tehát, hogy csupán munkám végeztével olvasom el. Sőt kapcsolatba sem léptem a tanítóval. Mások révén értesült persze munkámról, nem tudta viszont, az ő érdekében dolgozom-e vagy ellene. Valószínűleg inkább az utóbbira gyanakodott, még ha később tagadta is, bizonyítékaim vannak ugyanis arra, hogy különféle akadályokat gördített az utamba. Könnyen tehette, hiszen az általa már elvégzett vizsgálatok újrafelvételére kényszerültem, s ezért tulajdonképpen mindenben előttem járt. Ez volt azonban az egyetlen jogos - és egyébként elkerülhetetlen - szemrehányás, amellyel módszeremet illethette, végkövetkeztetéseim óvatossága, sőt önmegtagadása által viszont igencsak elvettem az élét. Máskülönben írásom teljességgel mentes volt a tanító bármiféle hatásától, erre talán túlságosan is kínosan ügyeltem, azt a benyomást keltvén, mintha eddig senki sem foglalkozott volna az esettel, mintha én lennék az első, aki a szem- és fültanúkat kihallgatta, az első, aki az adatokat felsorakoztatta, az első, aki következtetéseket vont le. Amikor később elolvastam a tanító dolgozatát - igen körülményes címet adott neki: "Egy vakondok, amekkorát még senki sem látott" -, csakugyan úgy találtam, hogy lényeges pontokban nem egyezünk, még ha mindketten a fődolog, nevezetesen a vakondok létezésének bizonyítását véltük is elvégezni. A fennálló néhány véleménykülönbség azonban lehetetlenné tette, hogy baráti viszonyba kerülhessünk a tanítóval, amire pedig mindennek ellenére számítottam. Csaknem ellenséges érzést támasztottam benne. Továbbra is szerény és alázatos volt irántam, annál világosabban megmutatkozott azonban, mit érez valójában. Az volt a véleménye ugyanis, hogy mindenképpen ártottam neki a dologgal, s ha azt hittem, segíthetek, mi több: hogy segítettem neki, legjobb esetben együgyűségnek, valószínűleg azonban elbizakodottságnak vagy alattomos fondorlatnak minősítette. Mindenekelőtt gyakran utalt rá, hogy eddigi ellenfelei, ha ugyan egyáltalán kifejezték ellenséges érzületüket, ezt legfeljebb négyszemközt tették, vagy szóban, én ellenben szükségesnek tartottam kifogásaimat azonnal kinyomtatni. Valamint az a néhány ellenfél, aki, ha mégoly felületesen is, foglalkozott a dologgal, legalább meghallgatta az ő véleményét, vagyis az egyetlen mérvadó véleményt, mielőtt maga nyilatkozott volna, én viszont rendszertelenül összegyűjtött és részben félreértett adatokból jutottam olyan eredményekre, amelyek, bár a lényeget illetően helyesek, hihetetlenül hatottak, méghozzá nemcsak a tömeg, hanem a művelt emberek számára is. A valószínűtlenség leghalványabb árnyéka pedig a legrosszabb, ami ezt az ügyet érheti.
E kifogásaira, még ha burkoltan adta is elő őket, könnyen megfelelhettem volna - így például: hogy az ő dolgozata jelenti a hihetetlenség csúcspontját -, nehezebbnek bizonyult azonban egyéb természetű gyanúját elhárítanom, és ez volt az oka, hogy alapjában véve igen tartózkodó maradtam vele szemben. Titokban azt hitte ugyanis, meg akarom fosztani attól a dicsőségtől, hogy ő a vakondok első nyilvános szószólója. Mármost, ami a tanító személyét illeti, szó sem volt dicsőségről, legfeljebb nevetségességről, ez pedig egyre szűkebb körre korlátozódott, s engem aligha késztetett versengésre. Azonkívül dolgozatom bevezetőjében nyomatékosan leszögeztem, hogy a tanítót egyszer s mindenkorra a vakondok felfedezőjének kell tartanunk - pedig még csak a felfedező sem ő volt -, s hogy engem csupán a tanító sorsa iránti részvét késztetett művem megírására. "A dolgozat célja az - fejeztem be némiképpen fellengősen, ami azonban jól illett akkori felindulásomhoz -, hogy a tanító művét megérdemelt népszerűségéhez segítse. Ha ez sikerült, nevemet, mely csupán múló és mellékes jelleggel kapcsolódott az ügyhöz, azonnal borítsa feledés." Egyenesen elhárítottam tehát bármiféle eshetőséget, hogy jelentősebb részem legyen a dologban; mintha csak előre éreztem volna a tanító képtelen szemrehányását. Ennek ellenére mégis éppen itt tapasztalhattam, hogy ellenem fordul, és nem tagadom, látszólag volt is némi jogos színezete annak, amit mondott, vagy inkább, amire célzott, egyébként is feltűnt nekem néhányszor, hogy irántam bizonyos vonatkozásban több éleselméjűséget tanúsít, mint írásaiban. Azt állította ugyanis, hogy bevezetőm kétszínű. Hiszen ha csakugyan az volt a célom, hogy dolgozatát népszerűsítsem, miért nem csupán vele és dolgozatával foglalkozom, miért nem mutatok rá annak erényeire, cáfolhatatlanságára, miért nem szorítkozom a felfedezés jelentőségének hangsúlyozására és megértetésére, miért helyezem a magam személyét előtérbe a felfedezést illetően, miközben elhanyagolom az ő dolgozatát? Hát nem történt-e meg már a felfedezés? Maradt-e ilyen vonatkozásban valami tennivaló? Ha azonban valóban azt hiszem, hogy újrafelfedezés szükséges, miért határolom el magam a bevezetőben olyan ünnepélyesen a felfedezés tényétől? Lehetett volna ez képmutató szerénység is, de nem: ennél rosszabbról van szó. Lebecsültem a felfedezés jelentőségét, csak abból a célból hívtam fel rá a figyelmet, hogy lebecsülhessem, ő viszont kutatott és felfedezőmunkát végzett. Talán elültek egy kicsit az ügy hullámai, erre jövök én, és zajt ütök megint, egyszersmind azonban még jobban megnehezítem a tanító helyzetét, mint amilyen valaha is volt. Ugyan mit számít a tanító számára becsületének védelmezése! Az ügy érdekli őt, csak az ügy. Azt viszont én elárultam, mert sohasem értettem, mert sohasem értékeltem kellőképpen, mert sohasem volt hozzá érzékem. Toronymagasan meghaladja értelmem szintjét. Ott ült a tanító velem szemközt, nézett rám öreg, ráncos, nyugodt arccal, de a véleménye azért csak ez volt.
Mindamellett még csak meg sem felelt a tényeknek, hogy az ügy érdekelte, hiszen igencsak becsvágyó volt, pénzt is akart keresni, tekintettel nagy létszámú családjára, nagyon érthetően. Az ügy iránti érdeklődésem az övével összevetve mégis oly csekélynek tetszett, hogy úgy vélte, önzetlennek tüntetheti fel magát, s ezzel nem is mond valótlant. És csakugyan, még önmagamat sem tudtam a lelkem mélyén megnyugtatni, amikor azt mondtam, ennek az embernek a szemrehányásai tulajdonképpen abból fakadnak, hogy vakondokját, mondhatni, két kézzel fogja, és közelítsen hozzá akár csak egy ujjal is bárki, azt árulónak nevezi. Ez persze nem volt igaz, viselkedését nem lehetett fukarsággal, legalábbis nem pusztán fukarsággal magyarázni, inkább ingerültségével, melyet roppant erőfeszítése nyomában a teljes sikertelenség váltott ki benne. Ám az ingerültség sem magyarázott meg mindent. Talán valóban kevéssé érdekelt az ügy. Idegenek részéről az érdektelenség megszokott dolog volt már a tanító számára, általában gyötörte, külön-külön azonban már nem. Az én személyemben azonban olyasvalakire bukkant, aki rendkívüli módon magáévá tette az ügyet; és tessék, még ez az ember sem érti! Ha már így sarokba szorítottak, nem akartam semmit tagadni. Nem vagyok zoológus, ha az enyém a felfedezés, talán a lelkemet kiteszem érte, de hát a felfedezés nem az enyém. Ekkora vakondok kétségtelenül ritkaság, azt azonban mégsem lehet kívánni, hogy az egész világ tartósan ráfigyeljen, különösen ha a vakondok létezését nem tudjuk minden kétséget kizáróan bizonyítani, sem magát az állatot bemutatni. S azt is megvallottam, hogy ha magam vagyok a felfedező, alkalmasint akkor sem állok ki így a vakondokért, ahogyan azt a tanítóért örömest és önként megtettem.
Mármost a tanítóval támadt egyenetlenségünk valószínűleg hamar elsimult volna, ha dolgozatom sikeres. De épp ez a siker maradt el. Talán nem volt jó, nem volt eléggé meggyőző az írás; kereskedő vagyok, efféle dolgozat elkészítése jócskán meghaladja képességeimet, még inkább, mint a tanítóét, holott persze bármiféle idevonatkozó ismeret tekintetében felülmúltam őt. Magyarázhattam a balsikert mással is; talán a megjelenés időpontja nem volt a legszerencsésebb. A vakondok felfedeztetése, amely nem hozott átütő sikert, egyrészt nem volt még oly messze az időben, hogy az emberek egészen elfelejtették; következésképpen írásom a meglepetés erejével hatott volna, másrészt viszont épp elegendő idő telt el, hogy a kezdetben tapasztalt csekélyke érdeklődés teljességgel elapadjon. Azok, akik egyáltalán nem törődtek írásommal, reménytelenül legyintve jegyezték meg, e vita több év előtti hagyományának folytatásaképpen, hogy íme, megint kezdi valaki a hiábavaló erőfeszítést ebben a sivár ügyben; némelyek egyenesen összetévesztették dolgozatomat a tanítóéval; vezető mezőgazdasági folyóirataink egyikében a következő megjegyzésre bukkantam, szerencsére csak befejezésképpen állt ott, apró betűvel szedve: "Megint elküldték nekünk az óriásvakondokkal foglalkozó dolgozatot: Emlékszünk még, milyen jót derültünk rajta pár évvel ezelőtt. Sem a művecske nem lett azóta bölcsebb, sem mi ostobábbak. Csak éppen nevetni nem tudunk kétszer. Kérdezzük viszont tanítóegyleteinket, vajon egy falusi tanítónak nincs-e hasznosabb időtöltése, mint hogy óriásvakondokat hajkurásszon?" Megbocsáthatatlan tévedés! Sem az első, sem a második dolgozatot nem olvasták el, s a sietve felkapott néhány nyomorúságos szó: "óriásvakondok" és "falusi tanító", elég volt az uraknak ahhoz, hogy elismert érdekek képviselőiként lépjenek fel. Ez ellen bizonyára sikerrel el lehetett volna járni egyben-másban, de a tanítóval való egyetértésünk hiánya visszatartott. Megpróbáltam inkább ezt az egész folyóiratdolgot titokban tartani előtte, ameddig csak lehet. Hamar felfedezte azonban, rájöttem egy megjegyzéséből, melyet a karácsonyi ünnepekre tervezett látogatását bejelentő levelében találtam. Azt írta: "A világ gonosz, s némelyek még segítik is ebben", amivel azt akarta kifejezni, hogy én a gonosz világhoz tartozom, ám nem elégszem meg a bennem lakozó gonoszsággal, még a világot is segítem ebben, vagyis azon igyekszem, hogy előcsalogassam és győzelemre segítsem az általános gonoszságot. Mármost szükséges elhatározásaim birtokában nyugodtan várhattam a tanítót, nyugodtan nézhettem, hogyan érkezik, hogyan üdvözöl még a megszokottnál is kevésbé udvariasan, és némán leül szemközt velem, sajátosan vattázott kabátja mellényzsebéből gondosan előhúzza a folyóiratot, és kinyitva odalöki elém. Ismerem, mondtam, és olvasatlanul visszalöktem az újságot. Ismeri, mondta, és sóhajtott; megvolt az a régi tanítószokása, hogy mások válaszát elismételje. - Persze, nem hagyom tiltakozás nélkül - folytatta, izgatottan dobolva a folyóiraton, miközben olyan élesen nézett rám, mintha én más véleményen volnék; valószínűleg sejtette, mit akarok mondani; egyébként nem is annyira a szavaiból, mint inkább más jelekből gyanítottam, hogy gyakran igen pontosan ráérez szándékaimra, nem tágít azonban; és eltéríteni sem hagyja magát. Jóformán szó szerint közölhetem, mit mondtam neki akkor, mert alig valamivel a beszélgetésünk után feljegyzést készítettem. - Tegyen, amit óhajt - mondtam -, utaink mától fogva elválnak. Azt hiszem, ez önt sem váratlanul, sem kellemetlenül nem éri. Nem ez az újságcikk elhatározásom oka, ez csak végérvényessé tette; a voltaképpeni ok az, hogy eredetileg azt hittem, használ majd önnek fellépésem, most azonban látnom kell, hogy minden téren ártottam csupán. Miért esett így, nem tudom, a siker és a balsiker okai mindig többértelműek, ne csak azokat a lehetőségeiket vegye figyelembe, amelyek ellenem szólnak. Gondoljon saját magára, ön is a legjobb szándékkal vallott kudarcot, ha az egészet nézzük. Nem tréfának szánom, hiszen önmagam ellen beszélek, ha azt mondom, sajnos a velem való kapcsolata is kudarcai közé számít. Hogy most visszavonulok az ügytől, nem gyávaság, és nem is árulás. Még csak nem is megy bizonyos belső harc nélkül; már írásomból kiderül, mennyire tisztelem az ön személyét, bizonyos szempontból tanítómmá lett, és még a vakondokot is valósággal megkedveltem. Mégis félreállok, ön a felfedező, és bárhogy igyekszem is, szüntelenül akadályozom csak, hogy minden lehetséges dicsőségben része lehessen, idevonzom ugyanis és önre hárítom a kudarcot. Legalábbis így gondolja ön. Mindezért az egyetlen vezeklés, amelyet vállalhatok, hogy elnézését kérem, és ha kívánja, e vallomásomat akár nyilvánosan, például ebben a folyóiratban is megismétlem.
Ekképp szóltam akkor, szavaim nem voltak teljesen őszinték, de őszintének hangzottak. Kijelentésem úgy hatott rá, ahogyan nagyjából vártam. A legtöbb idős embernek a fiatalabbakkal való kapcsolatában van valami megtévesztő, lényükben valami hazug; nyugodtan közlekedünk velük, viszonyunkat megalapozottnak érezzük, ismerjük az uralkodó véleményt; szüntelenül békebiztosítékokat kapunk, mindent magától értetődőnek tartunk, és hirtelen, amikor aztán valami lényeges dolog történik, és gyakorlatilag szükség lenne az oly régóta előkészített nyugalomra, ezek az idős emberek ellenségnek bizonyulnak, mélyebb, erősebb véleménnyel; valójában csak ekkor bontanak zászlót, melyen rémülettel olvashatjuk az új jelszót. Ennek a rémületünknek oka az, hogy amit az öregek most mondanak, csakugyan sokkal helytállóbb, értelmesebb, és mintha magátólértetődőség fokozható lenne, még magától értetődőbb is. A páratlan hazugság azonban ott van a dologban, hogy valójában mindig is azt mondták, ami most. Mélységesen beleélhettem magam ebbe a falusi tanítóba, hogy nem lepett meg különösképpen. - Fiam - mondta, kezét kezemre tette, és barátságosan megdörzsölgette -, hogyan jutott egyáltalán eszébe, hogy ezzel a dologgal foglalkozzék? Mindjárt első alkalommal, hogy hallottam róla, említettem a feleségemnek. Elhúzódott az asztaltól, karját kinyújtotta, és a padlóra nézett, mintha ott állna az asszony parányi kiadásban, s hozzá beszélne. - Annyi éven át, mondtam neki, küzdöttünk egyedül, most azonban mintha magas pártfogónk akadt volna a városban, egy városi kereskedő, bizonyos ezmegez. Egy városi kereskedő nem bolondság; ha valami koszos paraszt hisz nekünk, és ezt ki is mondja, mit segít; hiszen bármit csinál a paraszt, sose helyénvaló, mit segít, ha akár azt mondja: »Az öreg falusi tanítónak igaza van«, akár köp egyet, illetlen módon, a végeredmény ugyanaz. S ha egy paraszt helyett tízezer parasztot veszünk, a hatás még rosszabb, ha lehet. Egy városi kereskedő viszont egészen más, az ilyennek összeköttetései vannak, s még amit csak mellesleg említ is, széles körben elterjed, új pártfogók érdeklődnek majd a dolog iránt, egyikük így szól például: »Falusi tanítóktól is lehet tanulni«, és másnap már sokan rebesgetik ugyanezt, olyanok, akikről, külsejükről ítélve, nem is hinnénk. Pénz is kerül az ügy javára, valaki gyűjteni kezd, a többiek fizetnek, készpénzben, úgy vélik; a falusi tanítót el kell hozni vidékről, eljönnek, nem törődnek a külsejével, körülviszik, s mert látják, felesége, gyerekei lógnak rajta, viszik azokat is. Megfigyelted már a városiakat? Szüntelenül fecserésznek. Ha egy egész sor van belőlük, hát jobbról balra s vissza megint hullámzik föl-le a fecserészés. S így emelnek majd minket is a kocsiba, fecserészve, s még időnk sem igen lesz mindenkinek odabiccenteni. A bakon ülő úr megigazítja csíptetőjét, suhog az ostor, s már megyünk. Búcsúzóul visszaintegetünk a falunak, mintha ott volnánk még, s nem itt ülnénk közöttük. A városból néhány kocsi elébünk jön, rajtuk a legmohóbb kíváncsiak. Ahogy közeledünk, felállnak, nyakukat nyújtogatják, hogy lássanak minket. Aki a pénzt gyűjtötte, mindent elrendez, csendre int. Egész kocsisor jön már, ahogy a városba érünk. Azt hittük, túlvagyunk a fogadtatáson, de csak a fogadó előtt kezdődik igazából. A városban éppen tömérdek ember gyülekezik. Ami az egyiket érdekli, mindjárt érdekli a másikat is. Egymás szájából szedik, szívják véleményüket. Ezeknek persze nincs kocsijuk, ott várnak a fogadó előtt, mások mehetnének ugyan kocsin, de öntudatuk nem engedi. Ezek is várnak. Érthetetlen, hogy tudja áttekinteni ezt az egészet a gyűjtés szervezője."
Nyugodtan végighallgattam; sőt, míg beszélt, egyre nyugodtabb lettem. Az, asztalon ott tornyosultak dolgozatom példányai, amennyi csak tulajdonomban volt: Alig egypár hiányzott, az utóbbi időben ugyanis körlevélben kértem vissza valamennyi szétküldött példányt, és a legtöbb meg is érkezett. Sokan egyébként azt írták igen udvariasan, nem emlékeznek rá, hogy valaha is kaptak volna ilyen dolgozatot, s ha netalán mégis így állna a dolog, sajnálkozásukra elkallódhatott. Így is jó, igazság szerint egyebet sem akartam. Egyvalaki kért csak, hogy az írást ritkaságképpen megtarthassa, megígérvén, hogy körlevelem értelmében az elkövetkező húsz év alatt senkinek meg nem mutatja. A falusi tanító nem látta körlevelemet. Örültem, hogy szavai megkönnyítik helyzetemet, és megmutathatom neki. Tehettem ezt minden aggodalom nélkül azért is, mert megfogalmazásakor igen óvatos voltam, és egy pillanatra se feledkeztem meg a falusi tanító és ügye érdekeiről. Írásom legfontosabb helye ugyanis ekképp hangzott: Nem azért kérem e dolgozat visszaszolgáltatását, mert a benne kifejtett véleményemet megváltoztattam, vagy netán némely részét tévesnek vagy bizonyíthatatlannak tekintem. Kérésemnek csupán személyi, ám igen nyomós okai vannak; az üggyel kapcsolatos nézeteimet e kérés a legkisebb mértékben sem érinti. Kérem e szempont feltétlen figyelembevételét s alkalomadtán szíves terjesztését."
Egyelőre még eltakartam a kezemben tartott körlevelet, s így szóltam: - Szemrehányással illetne, mert nem így történt? Miért tenne ilyet? Ne keserítsük meg a búcsút. Próbálja belátni végre, hogy bár felfedezést tett, ám korántsem mindent felülmúló felfedezést, következésképpen az önt ért igazságtalanság sem minden mást felülmúló sérelem. Nem ismerem a tudós társaságok alapszabályait, de nem hiszem hogy a legjobbakat feltételezve is olyan fogadtatás várta volna, amely akár csak megközelíti is azt, amit szegény feleségének alkalmasint leírt. Ha én magam vártam valamit dolgozatom hatásától, azt hittem, talán valamelyik professzor felfigyelhet ügyünkre, megbízhatja egyik ifjú hallgatóját, járjon utána a kérdésnek, s hogy ez a diák elmegy majd önhöz, és vizsgálódásomat saját szempontjai szerint ellenőrzi, s végül, ha az eredményt említésre méltónak tartja - és itt meg kell jegyeznem, hogy a fiatal diákok mind igen kétkedő elmék -, ő maga is tanulmány készítésére vállalkozik, melyben mindazt, amit ön írt, tudományosan alátámasztja. Ám ha valóra válik is ez a remény, még messze lettünk volna a céltól. A diák tanulmányát, mely ezt a különös esetet védi, talán nevetségessé teszik a végén. Ennek a mezőgazdasági lapnak a példáján láthatja, milyen könnyen megy az ilyesmi, és a tudományos folyóiratok ezen a téren még kíméletlenebbek. Érthető is; nagy a professzorok felelőssége, önmaguk, a tudomány, az utókor iránt, nem ölelhetnek a keblükre kitörő örömmel minden új felfedezést. Mi többiek ilyen vonatkozásban szerencsésebbek vagyunk náluk. De eltekintek most ettől, és feltételezem, hogy a diák tanulmánya: siker. Mi történik akkor? Megemlítik az ön nevét egynéhányszor tisztelettel, alkalmasint pályatársainak is használt volna: "Falusi tanítóink nyitott szemmel járnak", mondták volna, s ez a lap akkor, ha újságoknak egyáltalán van emlékezetük és lelkiismeretük, nyilvánosan bocsánatot kér öntől, akad továbbá egy jóakaratú professzor, aki ösztöndíjat jár ki önnek, valamint az sem kizárt dolog, csakugyan, hogy megkísérelték volna felhozni önt a városba, állást kaphatott volna egy városi népiskolában, s ily módon alkalmat, hogy a város által nyújtott tudományos segédeszközöket továbbképzésre használhassa. Ha azonban őszinte akarok lenni, meg kell mondanom, azt hiszem, mindezt csak megpróbálták volna. Ide hívják, ön el is jön, méghozzá közönséges kérelmezőként, ahogy még sok száz más, ünnepélyes fogadtatás nélkül, elbeszélgetnek önnel, elismerik becsületes törekvéseit, ám azt is látták volna, hogy ön öreg ember, s ilyen korban reménytelen dolog tudományos tanulmányokba kezdeni, valamint hogy inkább véletlen folytán, mintsem tervszerű munkával jutott felfedezésére, s ezen az egyedi eseten túl nem is szándékozik tovább dolgozni. Ennélfogva ott hagyták volna a faluban. Felfedezését felhasználják, mert nem olyan csekélyke azért, hogy ha egyszer eljutott az elismerésig, valaha is elfeledhessék. Ön azonban nem sokat hallott volna már róla, s amit mégis, aligha értette volna meg. Minden felfedezést azonnal a tudomány egészébe illesztenek, s így voltaképpen felszámolják felfedezés jellegét, szétoszlik az Egészben, és eltűnik, tudományosan képzett szem kell ahhoz, hogy újra felfedezzük. Vezérelvekhez kapcsolják, amelyeknek létezéséről még csak nem is hallottunk; és a tudományos viták e vezérelvek szárnyán a felhőkig repítik: Hogyan akarjuk mindezt megérteni? Ha hallgatjuk a tudós vitákat, azt hisszük például, a felfedezésről van szó, holott egészen más dolgokról, legközelebb meg azt hisszük, másvalamiről van szó, nem a felfedezésről, pedig éppen akkor beszélnek róla.
- Érti? Megmaradt volna a falujában, a pénzen, amit kap, egy kicsivel több kenyeret, jobb ruhát adhat a családjának, de felfedezésétől megfosztják, anélkül hogy bármily jogon is védekezhetne ez ellen, hiszen csak a városban jutott igazán érvényre. S talán nem is lettek volna hálátlanok ön iránt, a felfedezés színhelyén kis múzeumot emelnek, mely a falu nevezetessége lesz, a kulcsa önnél, s hogy az elismerés külső jele se maradjon el, apró, mellre tűzhető érdemérmet kapott volna, amilyet tudományos intézetek szolgáin láthatni. Mindez nincs kizárva; de hát ezt akarta ön?
Nem vesztegette válasszal az idejét, hanem igen helyénvalóan közbevetette: - És ezt próbálta kivívni netán az én számomra ön?
- Talán - mondtam - annak idején nem is annyira megfontolások alapján cselekedtem, hogy most határozott választ adhatnék. Segíteni akartam önnek, de nem sikerült, ez volt ráadásul legnagyobb balsikerem, ami valaha is ért. Ezért most visszavonulok inkább, és erőm szerint igyekszem még nem történtté tenni az egészet.
- Nos, rendben van - mondta a falusi tanító, előszedte pipáját, s kezdte megtömni a zsebében hordott dohánnyal. - Önként tette magáévá ezt a hálátlan ügyet, és most önként vonul vissza. Mindez rendjén is van így!
- Nem vagyok makacs - mondtam. - Lát a javaslatomban netán valami kivetnivalót?
- Nem, semmit - mondta a falusi tanító, és pipája már füstölgött. Szenvedtem dohánya bűzétől, felálltam hát, járkálni kezdtem a szobában. Már korábbi beszélgetéseinkkor megszokhattam, hogy a falusi tanító igen hallgatag társaságomban, de ha egyszer eljött, sehogy sem akarózott távoznia. Néha nagyon kellemetlennek éreztem a dolgot; akar még tőlem valamit, gondoltam olyankor, és pénzt ajánlottam fel neki, amit rendesen el is fogadott. Elmenni azonban mindig akkor ment csak, ha végre úgy óhajtotta. Ilyenkorra általában elszívta pipáját, ténfergett még egy kicsit a szék körül, melyet annak rendje és módja szerint visszatolt az asztalhoz, felvette a sarokból furkósbotját, gyorsan kezet nyújtott és elment. Ma azonban valósággal terhemre volt néma jelenléte. Ha valakitől végleg búcsút készülünk venni, amiképpen én tőle, s a másik is rendjén valónak véli a dolgot, a lehető leggyorsabban végzünk még az utolsó közös elintéznivalókkal, és nem terheljük ok nélkül a másikat néma jelenlétünkkel. Ahogy elnéztem hátulról a szívós kis öreget, ahogy ott ült az asztalom mellett, azt hihettem, most már soha többé nem tudom kitessékelni a szobámból.
Tandori Dezső fordítása