Hidy Mátyás
Eredeti Művek Bizottsága

 

- Ez sem jó. Nem jó.- mormogta a bajusza alatt az öreg kritikus, és letette könyvet. - Olyan nyilvánvaló koppintás, hogy éppen csak az nem hallatszik, ahogy koppan.

Fáradt volt. Nagyon, nagyon fáradt. Olvasott éjjel, olvasott nappal is. Barátai nem voltak, szinte már remeteként tengette életét egy távoli bolygó távoli holdján, ahol senki más nem volt rajta kívül. Már maga sem tudta, mikor aludta ki magát utoljára. De nem is volt sok ideje alvásra. Nagy feladata volt, mégpedig olyan feladat, amelyet saját maga választott. Ő volt az Eredeti Művek Bizottságának alapítója, vezetője és beosztottja is egyben. Az egyszemélyes bizottság munkája abból állt, hogy ő, a kritikus végigolvasta az újonnan megjelenő irodalmi műveket - az egészen rövidektől a leghosszabbakig - megpróbálva bennük tiszta, igaz, eredeti gondolatokra lelni. És ez nem is volt olyan könnyű feladat.

Ott kezdődött a probléma, hogy neki egyes egyedül kellett átrágnia magát a harmincötödik század hatalmas irodalmi dömpingjének összes anyagán. És az öreg kritikus ragaszkodott a konvenciókhoz. Bár már olyan techikai eszközök voltak használatban, amelyek közvetlenül az agyba vetítehették volna a szavakat, az öregember nem akart elszakadni a papírra rótt jelek varázsától. Kis padlásszobája tele volt megsárgult könyvekkel. Olyanokkal, amelyek valaha még új élményt nyújtottak neki.

Az átnézendő anyag hatalmas volt, és egymaga nem is bírta volna a munkát. Azonban volt egy segítője is: Theodóziusz, a számítógép. Ő nagy terhet vett le az öreg kritikus válláról: már idejekorán kiszűrte az írások közül azokat, amelyek nem lettek volna méltók rá, hogy az öregember drága idejét rabolják. És ha a kritikus levert volt az újabb nap kudarca után, Theodóziusz értett hozzá, hogyan öntsön egy kis lelket belé. Valójában Theodóziusz érdeme volt, hogy a kritikus minden reggel újra fölkelt, és folytatta munkáját.

 

A kritikus már régóta semmit sem talált, csak töredékeket. Homályos utóérzéseit egy hajdanvolt hatalmas, megfoghatatlan tisztaságnak, a vágyakozás tisztaságának. Ó, miért ebbe a korba kellett születnie! A világegyetemet már keresztül-kasul bejárták az ember alkotta szerkezetek. Mindenhová eljutottak már. Mindenhová. Az emberiség elért a technikai és társadalmi tökéletesség végső határára. Az egész világon senki nem volt híján semmiféle tudásnak, hiszen az embereknek már gyermekkorukban az agyukba kódoltak minden ismeretet, amire az Ember többezer év kutatásával szert tett.

Ha valaki új élményekre vágyott, maradt tehát a művészet. De élete százhúsz éve alatt a kritikus olyan rengeteg művet olvasott el, hogy elég volt néhány sort elolvasnia mindegyikből, és már tudta a történetüket, egészen a befejezéséig. Ennek ellenére minden történetet betűről betűre elolvasott, hátha talál bennük egy-egy eredeti gondolatot, vagy legalább egy töredéket.

Fáradtan csukta be az aznapra tervezett utolsó könyvet. Pihennie kell, gondolta. Olyan fáradt volt, hogy már Theodóziuszzal sem akart beszélgetni. Ránézett egyetlen társára, és látta, ahogyan a kis lámpácskák szordalmasan villognak rajta, miközben a gép fáradhatatlanul olvassa az irodalmi alkotásokat, kiszűrve azokat, amelyek teljes mértékben sablokokból építkeznek.

A kritikus tudta, miért haltak meg a gondolatok. A civilizáció többezer éve alatt már minden történetet megírtak, amit csak ember kitalálhatott. Amikor már nem maradt több felfedeznivaló az Ember számára, egy idő után elfogytak a témák is. Már csak a nézőpontokat lehetett változtatni, de ha végesek a témák, végesessé válnak a megközelítési módok is. Volt belőlük rengeteg, de újakat már nem lehetett találni.

Az emberi szellem összeroppant a tökély hatalmas súlya alatt.

És az Eredeti Művek Bizottságának Elgyötört Remetéje kilépett szobájának erkélyére, és felnézett a csillagokra. Kétségbeesve próbálta felfedezni elveszett varázsukat, azt az érzést, amit egy saját, kis világához kötött lény érezhet, ha az éjszaka fényeit kutatja. De a varázsnak vége volt. Az Univerzum többé nem tartogatott titkokat.

Egy könycsepp gördült le lassan az idős férfi meggyötört arcán.