NNCL967-436v1.0

Thor Heyerdahl

A KON-TIKI-től a RA-ig

Egy elmélet kalandja

Gondolat Budapest . 1974

Kiadja a Gondolat, a TIT kiadója

Felelős kiadó a Gondolat Kiadó igazgatója

Felelős szerkesztő-.Balassa Sándorné

Műszaki szerkesztő: Keresztes Mária

A borító Rudas Klára munkája

Megjelent 33 000 példányban,

16,75 (A/5) ív + 60 oldal melléklet terjedelemben

Ez a könyv az MSZ 5601-59 és

5602-55 szabványok szerint készült

74.1141/1-4051 Zrínyi Nyomda, Budapest Felelős vezető: Bolgár Imre vezérigazgató

Kötetünket Heyerdahl következő műveiből fordítottuk:

Indiánét und Alt-Asiaten im Pazifik

Wollzeilen Verlag. Wien, 1966

Isolationist or Diffusionist?

The Bearded Gods Speak

Extracts from Ashe (ed.) The quest for America

Pall Mall Press, London, 1971

Fordította: Vámosi Pál

Szakmai és nyelvi szempontból ellenőrizte és a Thor Heyerdahl c. „Függelékhez" kiegészítést írt: dr. Bodrogi Tibor

ISBN 963 280 079 6

©Thor Heyerdahl

© Hungarian translation by Vámosi Pál 1974

Tartalom

Előszó a magyar kiadáshoz

Csendes-óceáni indiánok és ó-ázsiaiak

11

Polinéziába vezető útvonalak

13

A Kolumbus előtti idők lehetséges óceáni útvonalai Amerikába és Amerikából

26

Leif Eriksson-úuonal 30 Kolumbus-útvonal 30 Mendañaútvonal 32 Saavedra-útvonal 32 Urdaneta-útvona! 33

A Kolumbus előtti amerikai kapcsolatok növényi bizonyítékai

37

Édesburgonya 40 Lopótök 40 Banán 42 Gyapot 43 Húsvét-szigeti növények 45 Ananász 48

A spanyolok inka ihletésű felfedező útjai Polinéziában és Melanéziában

50

A balsafa-tutaj és a guara-technika a délamerikai tengeri hajózásban

63

Régészeti kutatások a Galápagos-

szigeteken

84

Jegyzetek a Cocos-sziget európaiak előtti kókuszligeteiről

92

A húsvét-szigeti szobrok problémája és a probléma megoldása

105

Milyen mértékben polinéziai a Húsvétsziget kultúrája?

126

A rongo-rongo fogalma a Húsvét-sziget történelmi lakossága körében

140

Gonzales 1770. évi húsvét-szigeti látogatása alkalmával adott aláírások 14] A hús\ét-szigeti kohau-rongo-rongo felfedezése, és a kutatások azonnali meaindítása a szigeteken 142

Jaussen püspök kutatásai a Húsvét-szigetről Tahitira átköltöztetett munkások közt 143 / Croft I874. évi tahiti kutatásai 145 / A táblák eltűnése 146 / További korai kutatások a Húsvét-szigeten A. P. Salmon közreműködésével (18771886) 147 Knoche 1911. évi látogatása 149 Routledgc asszony kutatásai (1914-1915) 150 / Métraux 1934. évi kutatásai 153 / Englert 1935 utáni megfigyelései 155 / Papírra írt kéziratok felfedezése a Húsvét-szigeten 1955-J95ó-ban J56 / További húsvét-szigeti kéziratok 162 / Az eredet problémája 165 / Az értelmezés problémája 175 / Összefoglalás és végkövetkeztetés 184

Izolacionista vagy diffuzionista?

193 Megszólalnak a szakállas istenek

Izolacionista vagy diffuzionista?

195

Megszólalnak a szakállas istenek

216

Függelék

Thor Heyerdahl pályafutása

Bibliográfia

Irodalomjegyzék

245

'247 251 261

Elösió a magyar kiadáshoz

Midőn e válogatott tanulmányaimhoz a magyar olvasók részére ezt az előszót írom, nagyon is tisztában vagyok vele, hogy akik majd e könyvemet olvassák, a világtengerektől távol élnek. E kötet egyes fejezetei elsősorban az embernek azzal a képességével foglalkoznak, hogy az óceánokat amolyan szállítószalagként használják, holott az emberek többségének véleménye szerint az óceánok az első vándorok útjába inkább akadályokat állítottak. A magyar olvasó valószínűleg természetesnek tartja, hogy én mint norvég, mint olyan nemzet fia, amely már a viking kortól kezdve az óceánokat járta, kisebb félelemmel és nagyobb szakértelemmel tekintek az óceánra, mint olyasvalaki, aki egy földrész közepén nevelkedett fel.

Hadd kezdjem hát azzal, hogy legkevésbé épp azok a tengerészek ismerik az óceánokat, akik modern hajók fedélzetéről nézik tombolását, óceánjárók hajtócsavarjait indítják el, vagy óriási tankhajókat radarral vezetnek az egyik kikötőből a másikba. Ezek az emberek éppoly kevéssé ismerik az óceánt, mint az autóversenyzők az útszéli virágokat, amelyek mellett elrobognak.

A vikingek ismerték az óceánt, mert vizébe mártották evezőiket, s mert olyan kis nyitott bárkákat építettek, amelyek, mint a tengeri madarak, akadálytalanul táncoltak a hullámvölgyeken és hegyeken. De az a közvetlen tapasztalat, hogy miképpen viselkedik az óceán egy olyan kis csónakkal szemben, amely engedelmeskedik az elemeknek, ahelyett, hogy szembeszállna velük, már réges-rég feledésbe ment tanulság, amelyet sem az egyetemeken, sem a tengerészeti főiskolákon többé nem oktatnak.

E könyv szerzője nem hivatásos tengerész. A Norvég Tudományos Akadémia etnológus tagja vagyok, szárazföldi patkány, aki azonban kimerészkedtem az óceánokra, hogy a primitív vízi járművek tulajdonságait tanulmányozzam. Ha tengerész kiképzésben részesültem volna, sohasem szálltam volna tengerre egy fatörzsekből vagy nádból épített tutajon; tanáraim meggyőztek volna róla, hogy tankönyveiknek van igazuk: a tutaj mind közt a legprimitívebb és legkevésbé teherbíró vízi jármű, nem lehet vele átkelni a világtengereken.

A hajóépítészet e dogmája a modern tengerészek „jóvoltából" az etno- 7

lógiai tankönyvekben is meghonosodott, s a primitív kultúrák tanulmány ozói ily módon a következő négy téveszme rabságába estek:

1. Valamennyi vízi jármű közt a tutaj a legkevésbé biztonságos; a biztonság a tengeren a vízhatlan hajótesttel kezdődik.

2. Minél kisebb a hajó, annál nagyobb a veszély, hogy az óceán hullámai elpusztítják.

3. Primitív tengerhajózás csakis a kontinentális partok mentén, vagy szigetről szigetre haladó útvonalon volt lehetséges.

4. Az ókori hajósoknak még akkor is éhen-szomjan kellett halniuk, ha történetesen tengeri áramlatokba vagy széljáratokba kerültek, hacsak nem készültek fel hosszú utazásra, és nem vittek magukkal hatalmas élelemkészleteket.

Jómagam egy fatörzsekből összerótt tutajon átkeltem a Csendes-óceánon és egy nádhajón az Atlanti-óceánon, s így tanúsíthatom, hogy ezek az alapvető tételek egytől egyig tévesek. Félrevezették az ifjú diákokat meg a tanult tudósokat, s értelmetlen módon megakadályozták, hogy megérthessük, milyen teljesítményekre lehetett és volt is képes az ember már az írott történelem korszaka előtt.

Az említett négy alapvető tétellel kapcsolatban az igazság a következő:

1. A tutaj valamennyi kisebb fajta régi vízi jármű közt a legbiztonságosabb. Az olyan vízhatlan testű járműveket, mint például a viking hajók, a megtörő hullámok elárasztják, viharban könnyen léket kaphatnak, ezzel szemben a tutaj, feltéve, hogy úszóképes anyagból készült, mindig fennmarad a vízen, s ha a hullámok elárasztják, maguktól le is futnak róla. A jól felépített tutaj éppoly biztonságos, mintha egy hatalmas mentőöv volna.

2. Egy primitív hajó, amely elég kicsi ahhoz, hogy szabadon ússzon a hullámhegyek közti völgyekben, biztonságosabb, mint az olyan hosszú, középnagyságú hajó, amely a hullámvölgy teljes szélességét átfogja. Ha a hajó túlságosan hosszú, vagy az orra, vagy a fara belevág a hullámfalba, vagy pedig a hullám orrát-farát egyidejűleg úgy megemeli, hogy a hajó középen könnyen eltörhetik.

3. A primitív tengerész számára az óceán épp a kontinensek és szigetek partvidékén a legveszélyesebb. Az óceán közepén nincsenek se zátonyok, se homokpadok; a hullámok általában hosszú, szabályos távolságú görgőhullámok, amelyek a kis jármű számára bőséges helyet biztosítanak, hogy föl-le táncolhasson. Ezzel szemben a partközeiben sűrűn akadnak alattomos zátonyok és sekélyes helyek; a sziklák és az árapály hullámveréseket okoz, és szívóhatást fejt ki, s gyakran éppen ott vannak a legna-

n gyobb örvények és legmeredekebb hullámok, ahol a partokról keresztező

hullámverések érkeznek. A szerző tutajútjai mindig az afrikai és dél-amerikai partok mentén, az atlanti- és csendes-óceáni szigetek közelében váltak veszélyessé. Az óceán közepén általában pihentünk; az állandó. egyirányú óceáni áramlatokkal hajtattuk magunkat.

4. A legtöbb part menti nép halászatból él. A halászok szigonyokkal, horgokkal, hálókkal felszerelve szálltak tengerre, hogy családjuknak élelmet szerezzenek. A tengeren: élelemraktáruk kellős közepén sohasem éheztek, legkevésbé azokban a régi időkben, amikor a nagyobb óceáni áramlatokban még hemzsegett a hal, a bálna és a teknősbéka. A halak nedvéből nyert ivókészleteket kiegészítik az egyenlítői áramlatok táján eléggé bőséges esők. Amellett azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a hettiták, mükénaiak vagy föníciaiak régi világában éppoly sok menekülő, kereskedő és felfedező volt, mint később, a rómaiak, inkák vagy vikingek korában. Az ilyen emberek hajóikat színültig megtöltötték élelemkészletekkel. A legrégibb, mezopotámiai vitorlás hajómodell i. e. kb. 5000-ből származik, így az ember -- szándékosan vagy sem -- már igen-igen régen tengerre szállt. Az óceánok sohasem voltak olyan halottak, mint a tavak : a folyók hálózataihoz hasonlóan, mindig elevenek voltak. Azoknak, akik az óceáni áramlatokban hajóznak, éppoly kevéssé van evezőre vagy hajócsavarra szükségük, mint azoknak, akik egy folyón lefelé úsztatnak, hiszen maga a víz önműködő, megállás nélkül mozgó „szállítószalag".

A mocsarak, a sűrű dzsungelek, a vad hegyek, a jeges tundrák és a sivatagok akadályt emeltek a korai kultúrák terjeszkedésének útjába, akármerre is tartott a kultúrahordozó: keletre, nyugatra, északra vagy délre. Az óceánoknál más a helyzet. Az óceánt nem szabad olyan holt ütközőterületnek tekintenünk, mint ahogyan azt a papírtérképek ábrázolják. Az óceánt -- a mocsárral vagy sivataggal ellentétben -- „szállítószalag"-övezetek szelik keresztül-kasul, s az úszó tárgyaknak parttól partig .,ingyenes" szállítást biztosítanak. De valamennyi óceáni szállítószalagnak más-más az iránya. Egy helyütt keletnek, másutt nyugatnak, északnak vagy délnek tartanak.

A régi emberi történelem számos nagy titkának rejtett kulcsát, amelyet a régészek eddig még nem találtak meg, az óceán titokzatos természetének reálisabb szemléletében kell keresnünk.

Collá Mic/ieri, 1973. október 17.

Thor Heyerdahl

Csendes-óceáni

indiánok

és ó-ázsiaiak

Polinéziába vezető útvonalak

A Kon-Tiki* expedíció óta eltelt két évtizedben Heyerdahl folytatta fáradozásait, hogy alapkoncepciójához további bizonyítékokat kutasson fel és gyűjtsön össze.

E: a balsafa-tutajon végrehajtott kalandos utazás Dél-Amerikából Polinéziába nemcsak a tudósok, hanem a nagyközönség körében is világszerte nagy érdeklődést váltott ki, hiszen a: utazás története egy népszerű könyvben is megjelent, sőt filmet készítettek róla. A napisajtó Heyerdahlt nagy buzgalommal XX. századi vikingnek mutatta be, aki nemcsak az óceán hullámait, hanemajelen vezető szobatudósait is kihívta azzal a megállapításával, hogy a polinéziaiak Dél-Amerikából, és nem Délkelet-Ázsiából jött

tek. Csak kevesen olvasták első tudományos beszámolóját, amelyet hat

¹

évvel a Kon-Tiki-expedíció előtt a New York-i International Science-ben

tett közzé. Ebben részletesen kifejtette, hogy a dél-amerikai tutajosok f

csak az első telepesek voltak Polinéziában. Később egy második bevándor-

I

lási hullám ,,követte őket". Ez a hullám ázsiaiakból állt, akik egy nagy

\

ívű útvonalon, a Csendes-óceán északi térségein át jöttek.

!

Heyerdahl American Indians in the Pacific. The Theory behind the

i

Kon-Tiki-Expedition (Amerikai indiánok a Csendes-óceánon. A Kon-

{

Tiki-expedíció hátterében rejlő elmélet) című, nyolcszáz oldalas monográ-

fiájában nagy nyomatékkal megismétli azt a mindenkor fenntartott nézetét, \

amely szerint Polinézia komplex rasszképének és kultúrájának történelmi

gyökereit Ázsiában kell keresni, ámde a: összekötő út inkább a Csendesóceán északi térségein, mint Melanézián és Mikronézián vezetett keresztül. ¹

E nézet összefoglalása képezte utóbb a tartalmát annak az előadásnak,

amelyet Heyerdahl Pennsylvaniában, a philadelphiai egyetemen tartott. ,

Az itt következő szöveg Sea Routes to Polynesia (Polinéziába vezető út-

vonalak) címmel az Expedition. The Bulletin of the University Museum of the University of Pennsylvania. (Expedíció. A pennsylvaniai egyetem múzeumának közlönye 1961. évi első számban (IV. kötet), a 22-29. oldalakon jelent meg.

* A kurzívan szedett szövegek a fejezetek elején az Indianer und Alt-Asiaíen im Pazifik című könyv szerkesztőjének a megjegyzései.

l J

Kétszáz esztendővel ezelőtt általános volt az a nézet, hogy a Csendes-óceán keleti részének magányos szigetein élő polinéziai törzsek indiánok, akiket -- csakúgy, mint az első európai hajósokat -- az egész térségben uralkodó, keletről jövő szelek és áramlatok hajtottak ide. Magelháes korától Cook kapitányéig, tehát a XVIII. század második feléig egyetlen európai hajónak sem sikerült az indonéziai gyarmatokról Polinéziába eljutnia. Óceániai útjain minden vízi jármű kivétel nélkül a Humboldtáramlat és a Dél-Amerikától nyugat felé, Polinéziába vezető passzátszelek irányát követte. Ahhoz, hogy valaki innen Amerikába visszatérjen, tovább kellett vitorláznia nyugat felé, egyenesen az indonéziai vizekre, s aztán észak felé, az ázsiai partok mentén egy nagy ívet kellett leírnia, hogy Hawaiin túl, a legszélső északi szélességi körön érje el újból Amerikát.

De aztán Cook kapitány idejében felfedezték, hogy Óceánia lakói és a maláj törzsek nyelvében vannak közös szavak és szógyökök, s azóta általánossá vált az a nézet, hogy a kőkori kultúrájú polinéziai törzseknek sikerült végrehajtaniuk, ami egyetlenegy európai vitorlás hajónak sem sikerült, azaz: a maláj vizekről keletnek hajózva, eljutottak Polinéziába. Ezt a nyomós nyelvészeti érvet alátámasztotta még az a megállapítás is, hogy a polinéziai szigetlakóknak disznójuk, tyúkjaik, kenyérfájuk, banánjuk, cukornádjuk, jamgyökerük és tarójuk van, emellett csónakjaikhoz vendéghajót* használnak, s mindez kétségtelenül megannyi ázsiai kultúrelem, amelyet Amerikában sehol sem ismernek, sehol sem lelhető fel.

Tehát a polinéziaiak eredete néprajzi szempontból nézve, úgy látszott, egészen egyszerűen megoldható. De amikor a fizikai antropológusok,** régészek és néprajztudósok a XIX. és XX. században a polinéziai problémába kezdtek mélyebben behatolni, áthidalhatatlan nehézségekbe és ellentmondásokba ütköztek. Antropológusok, mint például A. R. Wallace (1870), J. Deniker (1900) és L. R. Suliivan (1923), a polinéziai és a maláj törzsek közt nagyság, testalkat, koponyaalkat, orrforma, szakáll és testszörzet, sőt még a hajtextúra, szemszín és pigmentado szempontjából is alapvető különbségeket állapítottak meg. A melbourne-i állami laboratóriumokban nemrégiben végrehajtott modern vérvizsgálatok az öröklött vérképben olyan alapvető eltéréseket mutattak ki,

* Vendéghajó -- a csónaktesttel párhuzamosan elhelyezett fatörzs, amelyet az előbbivel póznák kötnek össze. A vendéghajó a csónak egyensúlyozására szolgál, és a felfordulás ellen védi. l T¹ ** Fizikai antropológia -- az ember általános leíró természetrajza.

amelyek eloszlatták azt a lehetőséget, hogy a polinéziaiakban maláj vagy délkelet-ázsiai törzsek közvetlen leszármazottait lássuk. R. T. Simmons, J. J. Graydon. N. M. Semple és E. I. Fry neves brit szerológusok* az American Journal of Physical Anthropology (Amerikai fizikai antropológiai közlöny) 1955. decemberi számában közös jelentést tettek közzé vizsgálataikról, amelyeknek során arra az eredményre jutottak, „hogy az amerikai indiánok és a polinéziaiak közt a vérvizsgálat alapján közeli genetikai rokonság áll fenn, ha azonban a polinéziaiakat a melanéziaiakkal és indonéziaiakkal hasonlítjuk össze, akkor -- kivéve a közvetlen érintkezési határzónákat -- hasonló rokonságot nem lehet felfedezni.

Az őspolinézek fizikai és kulturális nyomai után intenzív kutatásokat folytattak az egész maláj térségben; ennek ellenére sem a régészeknek, sem a néprajztudósoknak nem sikerült semmiféle maradványokat fellelniök. Sőt, egymástól függetlenül, olyan alapvető kulturális bizonyítékokat találtak, amelyek éppenséggel cáfolják a polinéziai kultúrának a maláj területről való elterjedését. Azt a tényt, hogy a jellegzetes polinéziai kultúraminta a Csendes-óceán keleti térségeire való kiterjedése idején már teljesen kifejlett volt, bizonyítja viszonylagos egyöntetűsége egész Polinéziában, az északi Hawaiitól a déli Új-Zélandig, és Szamoától a Húsvét-szigetig. Ez is az egymástól messzire megtelepedett törzsek viszonylagosan késői felkerekedésére és szétszóródására mutat. A polinéziai probléma kutatói feltételezik, hogy a Polinézia felé irányuló legutolsó nagy népvándorlás csak az i. sz. XII. században játszódott le. És mégsem akad sem Indonéziában, sem pedig a mikronéziai-melanéziai szigetvilágban egyetlenegy olyan jellegzetes polinéziai eszközforma, amelyet e két terület közé lehetne elhelyezni. Kivételnek talán csak az északi Fülöp-szigeteken talált bizonyos kőbaltatípusok tekinthetők, amelyeket vájóbaltaként** használtak, de már ott is több mint két évezreddel az utolsó polinéziai bevándorlás előtt más eszközök léptek helyükbe. A vas a Maláj-félszigetről Borneón és Jáván át i. e. 200 körül terjedt el, ennek ellenére Polinéziában nem ismertek semmiféle fémet.

Hasonló problémát vet fel az a tény is, hogy egyetlenegy polinéziai törzs sem ismerte sem a fazekasságot, sem a szövést, e két fontos bizonyítékát annak a kulturális diffúziónak, amelyet vagy az egyik, vagy a másik útvonalra vonatkozóan valahogyan számításba kell vennünk. A kerámia és a szövőszék ugyanis csaknem az egész Csendes-óceán térségében széles körben elterjedt kultúrelem, amely Indonéziában már a korai,

* Szerológus -- az orvostudomány vérsavóval foglalkozó ágának kutatója. ** Vájóbalta -- olyan balta, melynek pengéje a nyélre merőlegesen van felerősítve.

l J

időszámításunk előtti időkben meghonosodott. Ugyanígy ismeretlen volt Polinéziában az Óvilágban nagyon régi és nagy jelentőségű kerék -- pedig a polinéziaiaknak aszfaltozott útjaik voltak. A bételrágás, amely Indonéziától keletre egészen Melanéziáig mélyen begyökerezett szokás, Polinézia határain hirtelen megszűnik, helyébe a szertartásos kávaivás* lép, amely viszont Indonéziában ismeretlen. Az Indonéziában ősrégi és széles körben elterjedt pálmabor Polinéziában teljesen ismeretlen, ugyanúgy, mint mindenfajta alkohol, mielőtt azt az európaiak bevezették volna. Húros hangszerek, amelyeknek fejlődési központja Ázsiában és Indonéziában volt, s amelyek ott tettek szert legnagyobb változatosságra, a zeneszerető polinéziaiak közt mindenütt ismeretlenek. Az íjnak és a nyílnak, mint harci fegyvernek, a Melanézia és Polinézia közti határvonalon hirtelen nyoma vész. B. Anell svéd néprajztudós egy 1955-ben végrehajtott vizsgálata során azt a célt tűzte ki maga elé, hogy a maláj szigetvilágban a halfogó eszközök elemzése alapján állapítja meg a polinéziaiak szétszóródási központját, de a két területen egyetlen közös vonást sem sikerült napvilágra hoznia. Anell ebből arra a következtetésre jutott, hogy a polinéziai halászati kultúra nem a maláj térségből származik, hanem egy északi halászati kultúrához csatlakozik, amely a Csendes-óceán térségében Északkelet-Ázsiára (ideértve Japánt), Észak- és Dél-Amerikára, valamint az óceáni szigetvilágban Polinéziára és Mikronéziára fejtette ki hatását.

így hát teljesen érthető, hogy Sullivan, a neves amerikai Polinézia-kutató, midőn 1923-ban a polinéziaiak eredetére vonatkozó addigi elméleteket újabb vizsgálódásnak vetette alá -- mint őutána 1939-ben R. W. Williamson angol néprajztudós --, arra a következtetésre jutott, hogy nem akad két, egymással összhangban levő elmélet, s hogy a kutatók a polinéziai nép eredetének központjára és vándorlási útjára vonatkozóan semmiféle tisztázást nem várhatnak. Amikor jómagam 1952-ben ezt az áttekintést az időközben szerzett adatokkal kiegészítettem, kiderült, hogy harminc tudós több mint harminc egymástól eltérő és egymásnak ellentmondó elméletet tett közzé, attól a szándéktól vezetve, hogy a polinéziai törzsek származási helyét az Óvilágban jelölje meg. Legtöbbjük azt a nézetet vallotta, hogy két -- egyesek szerint három -- különböző kultúrájú nép egymástól függetlenül és más-más időpontban jutott el Polinéziába. Az egyetlen útmutatás, amelyet valamennyien követtek, a maláj-polinéziai nyelvészeti nyom volt. Mivel a polinéziaiak és malájok

* Káva -- egy bizonyos növényfajta, a Piper Methysticum megrágott gyökerének nyállal l D

erjesztett és vízzel kevert leve.

HEYERDAHL CSENDES-ÓCEÁNI EXPEDÍCIÓINAK ÚTVONALAI

közti fizikai rokonság valószínűtlennek, sőt lehetetlennek bizonyult, s maga a nyelvi egyezés is szétszórt és szórványos volt -- itt-ott egy-egy szógyök egymástól elszigetelten élő maláj törzseknél --, így aztán a spekulációnak végtelen lehetőségei támadtak. A legtöbb kutató ezért újabban az ázsiai kontinensre fordította figyelmét. Nyelvészeti megfontolások alapján nyilvánvaló volt, hogy a polinéziaiak és a malájok ősei közt valaha kapcsolatnak kellett lennie, az viszont egyre inkább kétségessé vált, hogy a polinéziaiak ősei valaha is a maláj térségben éltek volna. Mármost a malájok éppoly kevéssé őslakók a maguk jelenlegi szigetvilágában, mint a polinéziaiak. Bizonyosra vehető, hogy a malájok azt a szigetcsoportot, ahol jelenleg laknak, vándorlások során érték el, s e vándorlások a közeli kontinens partvidékéről indultak ki. A két csoport közti rokonság ennél a földrajzi eltolódásnál esetleg régebbi lehet.

A maláj-polinéziai elmélet rendkívüli bizonytalansága és ellentmondásossága miatt szükségesnek tartottam, hogy újból felülvizsgáljam azoknak a legfontosabb érveknek értékét, amelyeket az Indonéziából kiinduló polinéziai tengeri utazások mellett felhoznak, nevezetesen a vendéghajó, valamint a sokat emlegetett háziállatok és haszonnövények jelenlétét. Az eredmény legalábbis meglepő volt. Sir Peter Buck neves Polinéziaszakértő és a maláj-polinéziai elmélet szószólója már 1938-ban tisztázta, hogy Polinézia korai telepesei, amikor a Csendes-óceán keleti térségében mai lakóhelyüket elérték, a kérdéses indonéziai növények közül egyetlenegyet sem ismertek. Kimutatta, hogy az Óvilág oly fontos ehető növényeit, mint amilyenek a kenyérfagyümölcs, a banán, a jam és a (jobb minőségű) táró, semmiképpen sem a polinéziaiak vitték magukkal Indonéziából keletre, hanem a melanéziaiak hurcolták -- többé-kevésbé szándékosan -- magukkal azoknak az Indonéziából és Új-Guineából kiinduló különböző vándorlási hullámaiknak során, amelyek egészen a legszélső keleti őrállomásukig, a Fidzsi-szigetekig terjedtek. Ezekkel az eredetileg indonéziai növényekkel a Fidzsi-szigeteken ismerkedtek meg azok a keletről jövő polinéziai látogatók, akiknek útja -- Buck tézise szerint -- a mikronéziai atollokon vezetett át, ahol mindezek a növények ismeretlenek voltak. Pontosan ugyanez történt a disznóval és a tyúkkal is, ezekkel az óvilági állatokkal, amelyek Polinézia eredeti telepesei előtt köztudottan mindaddig teljesen ismeretlenek voltak, mígnem -- Buck szerint -- Fidzsi-szigeti látogatók át nem vették őket, oly időpontban, amiről már a szóhagyomány ad számot. Ez magyarázza ezeknek a fontos állatoknak feltűnő hiányát valamennyi nagyszámú maori törzsnél, amelyek Polinézia központi területéről kiindulva Új-Zélandot több hullámban benépesítették, 18 de a többi szigettel már a XIV. században -- tehát mielőtt még a disznó

és a tyúk ott ismeretessé vált volna -- elvesztették a kapcsolatot. Valamennyi maori törzs, éppúgy, mint a Chatham-szigeti moriorik, már korai időben elszakadtak a Polinézia központjában élő rokon törzsektől -- miközben a többi polinéziai törzs, egészen az európaiak megjelenéséig, szigetről szigetre tovább folytatta a vándorlást és kereskedést --, s ezért maradtak fenn a maorik és moriorik a XIV. századi tiszta polinéziai kultúra egyedüli képviselőiként. Feltűnő, hogy az európaiak megérkezésekor a vendéghajót egyetlen maori és moriori törzs sem ismerte.

De másutt Polinéziában, amikor a disznót, a tyúkot és a melanéziai kultúrnövényeket a szomszédos Fidzsi-szigetektől átvették, egyúttal átvették a deszkacsónakok kiegyensúlyozására szolgáló vendéghajó használatának zseniális elvét is. Itt megjegyzendő, hogy az egyszerű vendéghajó melanéziai típusát vették át. A kétoldalú vagy kettős vendéghajó, amelyet egész Indonéziában használnak, Polinéziába sohasem jutott el.

így aztán az az anyagi kultúra területéről származó néhány bizonyíték, amellyel addig a polinéziaiak indonéziai őshazájának igazolására szolgáló nyelvészeti érveket alátámasztották, tüzetesebb vizsgálatra alaptalannak és csalékonynak bizonyult. Sőt, megfordíthatjuk a dolgot, és ezeket is a többi negatív bizonyíték mellé sorolhatjuk, ha feltesszük magunknak a kérdést, hogyan érhették el az első bevándorlók Indonéziából kiindulva Polinéziát, vagy hogyan vághattak csak keresztül a melanéziai ütközési területen anélkül, hogy az egyszerű vagy kettős vendéghajóval, a disznóval és tyúkkal megismerkedtek volna?

A nyelvészek és régészek immár határozottan megállapították, hogy

emlék a Polinéziából származó késői polinéziai bevándorlókról, és semmiképp sem Indonéziából kiinduló keleti irányú bevándorlásról tanúskodik. Nem kerülhetjük hát meg a kérdést, hogyan lehettek volna Indonézia kőkori embereinek fedetlen csónakjai még a XVIII. századi európai hajókkal szemben is olyan fölényben, hogy át tudták verekedni magukat egy 6000 kilométeres úton, állandó ellenszélben és ellenáramlatokban, Mikronézia vagy Ausztrália-Melanézia ellenségektől lakott partjai mentén, s hozzá anélkül, hogy útközben bármiféle nyomot hagytak volna hátra. E. de Bisschop, a nemrég elhunyt, neves francia tengerész három éven át hiába próbálkozott azzal, hogy egy ázsiai dzsunkát keleti kurzusra kényszerítsen, s így a Polinéziába irányuló ősindonéziai vándorlás útját megismételje. Az elemek közvetlenül Melanézia előtt mindannyiszor eltérítették útirányától, így aztán végül feladta a harcot, s 1939-ben joggal jelentette ki, hogy egy effajta bevándorlást kizártnak kell tekinteni. Mi is történik valójában egy olyan primitív járművel, amely tengeri

térképek nélkül a Fülöp-szigeteket környező tenger végtelen vizeire merészkedik, hogy ismeretlen földet fedezzen fel? Tüstént elkapja a Japánáramlat, és Hawaiitól északra, Északnyugat-Amerika irányába sodorja. Aztán az áramlat a kanadai-alaszkai partoktól egyenesen Hawaii felé hajtja. Ezt pontosan tudjuk azoktól a nagyszámú újkori hajósoktól, akiket a Japán-áramlat Északnyugat-Amerikába vitt. Amellett a hawaii bennszülöttek a felfedezések korában a legnagyobb csónakjaik egyikétmásikát északnyugat-amerikai eredetű uszadékfából építették.

Az őskorban Indonéziából csak úgy lehetett Polinéziába eljutni, ha a vízi jármű azt a természet adta ívet követte, amelyet az elemek a Csendes-óceán legészakibb vidékéig, majd onnan Hawaiig írnak le. Ha egyszer ezt a cáfolhatatlan, egyszerű tényt tudomásul vesszük, problémáink tüstént tünedezni kezdenek: a navigáció terén mutatkozó ellentmondások feloldódnak. A vízi járművek így megkerülik a 6000 kilométer széles ellenséges mikronéziai és melanéziai zónákat, és csupán másodlagosan, később, és egy másik oldal felől hatolnak be oda. Ha az Amerika északnyugati partja előtt húzódó szigetek támaszpontok voltak, akkor a kerámia hiánya a tulajdonképpeni polinéziai törzsek közt azonnal érthetővé válik. Az európaiak érkezéséig a fazekasság ugyanis az egész „északnyugati partvidéken" -- ellentétben csaknem minden más Csendesóceán melletti területtel -- ismeretlen volt. A Csendes-óceán e távoli északi szigeteinek parti törzsei a sütéshez nem agyagedényeket, hanem kövekkel kirakott gödröket használtak, s hozzá éppen abban a formában, ahogyan az valamennyi polinéziai törzsnél újból felbukkan. És így az is könnyen érthetővé válik, miért nem találunk Polinéziában szövőszéket, hiszen ez az északnyugati parti szigetvidék azon csekély számú helyek közé tartozik, ahol a szövőszék még a történeti időkben is ismeretlen volt. Mivel nem volt szövőszékük, ezért fából és bálnacsontból rovátkolt háncsütőket faragtak, pontosan olyanokat, mint amilyeneket egész Polinéziában használtak, s a ruházkodásra szolgáló anyagot itt is, ott is úgy állították elő, hogy bizonyos faféleségek beáztatott háncsát puhára veregették. Az új-zélandi maorik -- akiknek sosem voltak tapát* szolgáltató trópusi fáik -- olyan köpenyt hordanak, amely annyira hasonlít az északnyugati partvidék indiánjainak háncskabátjaihoz, hogy első pillantásra még a gyakorlott szakember sem tudja egymástól megkülönböztetni őket. Az északnyugati part előtt húzódó támaszpontok segítségével az indonéziai kőkor és a polinéziai bevándorlás vége közt tátongó széles

* Tapa -- faháncs anyag, amelyet különféle fajták, leggyakrabban a papíreperfa. a 2\)

Broussonetia papyrfera háncsából veregetéssel és áztatással állítanak elő.

kronológiai űrt is minden nehézség nélkül áthidalhatjuk. E támaszpontokon az újkőkori kultúra egészen az európai időkig fennmaradt, a fő eszköz itt is, mint egész Polinéziában, inkább a térdszerűen megtörő nyélre felerősített vájóbalta -- s nem a fejsze volt. Az erősen specializált polinéziai váj ó balta-penge egyik típusával az északnyugati partvidék régészeti leletei közt újból találkozunk. Itt más specializált polinéziai eszközformákat is találunk, nem egyet közülük régészetileg megragadható előfokozatokkal, amelyek Délkelet-Ázsiában teljesen hiányoznak. Ezek közé tartoznak a különös harang, D és T alakú kőeszközök, amelyek az egyszerű döngölőből kiinduló helyi fejlődés végét képviselik, valamint a patu- és mere-típusú, hasonlóképpen specializált, csiszolt kő- és bálnacsont buzogányok. Az íjat és nyilat mint harci fegyvert itt is mellőzték, akárcsak Polinéziában. A húros hangszerek feltűnő hiányát mindkét területen a dobok, csörgők és fúvós hangszerek pótolták. A maorik egyes faragott, antropomorf rövidfurulyái olyannyira hasonlítanak az északnyugati partok törzseinek furulyáihoz, hogy akár utánzatoknak is tekinthetnénk őket. A nagy facsónakok, amelyeken az északnyugati partok törzseinek merőben tengeri kultúrája alapult, több mint száz fő szállítására voltak képesek, s az egykori hajósok elbeszélései szerint, meglepően hasonlítottak a maorik harci csónakjaihoz. Az északnyugati partokon használt csónakot olykor, éppúgy, mint Polinéziában, kettős csónakká alakították át. Valahányszor nyílt tengeri utazásra készültek, kettőt közülük összekötöttek, s deszkafedélzetet fektettek rájuk. E vízi járművek egyezése nemcsak a konstrukció részleteiben -- formában és méretben, az oldaldeszkák összeillesztésében, a hosszú hattyúnyakakkal ellátott, különálló orr- és fardarabokban -- nyilvánul meg, hanem még a benne ülők magatartását is megszabja, s hozzá olyan részletkérdésekben, mint például egyes maori és északnyugati partvidéki törzseknek az a kétségtelenül bebizonyított szokása, hogy a harci csónakokat partraszállás előtt megfordították, mert az orral előre történő partraszállást isteni előjognak tartották.

Mindezeket az északnyugat-amerikai szigetek és a távoli Polinézia közti meglepő, de megcáfolhatatlan párhuzamosságokat és egyezéseket a régi hajósok és a modern antropológusok időről időre egyaránt hangsúlyozták. S ugyanígy hangsúlyoztak sok más meghökkentő analógiát is, például az összeillesztett fa halhorog közös típusát, a faragott faoszlopokat és a nyeregtetős deszkaházakat, amelyeknek bejárata egy totemoszlop szétvetett lábszárai közt helyezkedik el. R. B. Dixon, a nemrég elhunyt néprajztudós 1933-ban megállapította, hogy Cook, Vancouver és más, a felfedezések korabeli tengerészek, akik mindkét helyen jártak, 21

nagyon meglepődtek e két csendes-óceáni terület kulturális egyezésein. Rendkívül figyelemreméltó, hogy ugyanazok az utazók, akik a polinéziaiak és az indonéziaiak közti nyelvi rokonságot felfedezték, azt is megállapítottak, hogy Polinézia anyagi kultúrája leginkább Amerika északnyugati partvidékének anyagi kultúrájával egyezik. A társadalmi rendszerben, vallásban és szokásokban megnyilvánuló egyezések legalább ugyanilyen meghökkentők, s ezekre az irodalomban ismételten rámutattak. Mikor erre a Hawaiin túli, észak-csendes-óceáni szigetvilágra -- mint a Kelet-Ázsiából Polinéziába vezető út teljesen logikus állomására irányítom a figyelmet, ezzel az utolsó polinéziai bevándorlóknak nem valamilyen új őshazát, hanem csak egy új útvonalat akarok posztulálni. A nyelvészetileg felderített eredet kérdését ez nem érinti. Olyan nyelvészeti bizonyítékot, amely a polinéziai vándorlás irányát a melanéziai vagy akár a mikronéziai útvonalban határozná meg, ez ideig nem sikerült találni. Nyelvészet szempontjából az egyik közbeeső állomás ugyanúgy lehetséges, mint a másik. Az északnyugati part szigetein természetesen sehol sem lehet semmiféle, az ősmaláj nyelvek áthaladására vonatkozó közvetlen utalást találni. Ennek azonban az lehet a magyarázata, hogy -- Óceánia elszigetelt polinéziai törzseivel ellentétben -- mindazok a törzsek, amelyek a szárazföld közelében fekvő északnyugat-amerikai szigeteken telepedtek le, nyelvüket az Ázsiából kiinduló honfoglalás korszakának színvonalához képest erőteljesen továbbfejlesztették. Ezt az a tény is igazolja, hogy a helyi törzsek: a kvakiutlok, haidák, szelisek, csimsiánok, tlingitek és nutkák, a szoros faji és kulturális összetartozás ellenére is, egymástól erősen eltérő nyelveket beszélnek. Valószínűleg ez a félrevezető kettősség okozza, hogy a modern kutatók sohasem tettek komolyabb kísérletet arra, hogy egyfelől az északnyugati partvidék nyelvei, másfelől pedig a maláj-polinéziai nyelvek közti esetleges ősrokonság kérdését felderítsék. Igaz, a múlt száz.ad kilencvenes éveinek végen volt egy ilyen próbálkozás. J. Campbell angol nyelvész 1897-1898-ban megjelent munkájában azt a nézetet vallotta, hogy a Charlotte királyné-szigeteken élő haidák nyelve, éppúgy, mint a polinéziai, az óceániai családhoz tartozik. Feltevése szerint a haida nyelv az Óceániából érkezett korai bevándorlókra vezethető vissza. C. Hill-Tout kanadai professzor a századforduló táján A brit-columbiai kvakiull, nutka és szelis törzsek óceániai eredete címmel tanulmányt tett közzé. Ebben kifejtette, hogy ezeknek az északnyugati parti törzseknek mai, egymástól eltérő nyelvei valószínűleg egy olyan ősnyelv maradványai, amely a modern polinéziai nyelvvel közvetlen rokonságban van. Vizsgálódásai figyelmet érdemelnek, s az egész problémát újból komolyan szemügyre kellene venni.

A következő és talán legfontosabb kérdés az, vajon a fizikai antropológus szerint is elképzelhető-e, hogy az északnyugati partvidék törzsei a fizikailag egymástól eltérő indonéziai és polinéziai népek közti hiányzó láncszemet testesítik meg. Erre a kérdésre is igenlő választ adhatunk. A polinéziaiak nagyság, testalkat, fejforma, orrforma, hajtextúra, szakáll, testi szőrzet, valamint pigmentáció tekintetében meglepő egyezést mutatnak az északnyugati partvidék déli központi szigetein élő haida és kvakiutl törzsek jellegzetes vonásaival, az indonéziai népektől viszont erőteljesen eltérnek. A legutóbbi években a vércsoportvizsgálat szolgáltatta a leghatározottabb bizonyítékokat arra, hogy Polinézia és Északnyugat-Amerika lakói közt genetikai rokonság áll fenn. Mindkét terület

-- Indonéziával ellentétben- megegyezik abban, hogy itt is, ott is csaknem teljesen hiányzik a domináns, Indonéziában uralkodó B-vércsoport, viszont nagy százalékban található 0-s és meglepően nagy százalékban A-vércsoport. A B-vércsoport hiányából arra lehet következtetni, hogy egyfelől a malájok, másfelől az északnyugati partvidék indiánjai és a polinéziaiak szétszóródási központja valahol a kelet-ázsiai partvidék északi részén lehetett, s hogy a malájok a domináns B-géneket már csak azután örökölték, hogy a jelenlegi területükre eljutottak. Dr. J. J. Graydon neves ausztráliai szakember Blood Groups and the Polynesians (Vércsoportok és polinéziaiak) című, 1952-ben megjelent cikkében a polinéziaiak és az északnyugati parti indiánok általam felvetett rokonságának kérdését egyéb vérsajátságok vizsgálatának bevonásával további tesztnek vetette alá. Azzal a felfedezéssel állt elénk, hogy e két szomszédos nép vérképei más tekintetbén is „meghökkentően hasonlítanak" egymáshoz. Amellett mindkét vérkép „feltűnően különbözik" az indonéziaiak és mikronéziaiak vérképétől. „E cikkemben bemutatott szerológiai anyag

-- vonja le a következtetést -- alátámasztja a polinéziai-amerikai rokonságot, és valószínűvé teszi, hogy a polinéziai szigetek jórészt a kontinentális Amerikából kiinduló népvándorlások során népesültek be." Később, 1954-ben A. E. Mourant ismert brit szerológus The distribution of human blood groups (Az emberi vércsoportok elterjedése) című monográfiájában újból felvetette ezt a problémát, és arra a következtetésre jutott, hogy „az ABO-, MNS- és Rh-vércsoport-rendszerekre vonatkozó megfigyelések ily módon mind összeegyeztethetők Heyerdahl elméletével". Szeretnem ehhez mint érdekességet hozzáfűzni, hogy amikor Délkelet-Polinéziában való egyéves tartózkodás után több hónapot töltöttem a bella-kulaszelis és a kvakiutl indiánok között, a polinéziaiakkal való fizikai hasonlóságuk egyenesen meghökkentett. A Brit-Columbia középső partszaka-

^J?

szán levő Bella-Coola-völgy területén állandóan olyan ismerősökre kellett emlékeznem, akikkel a Csendes-óceán szigetein találkoztam.

Összefoglalva annak a feltevésemnek szeretnék hangot adni, hogy a polinéziai fajtában és kultúrában levő kelet-ázsiai elem Hawaiin keresztül jutott el Polinéziába, s hogy az északnyugati partvidéket logikus, lehetséges és szükségszerű közbeeső állomásnak kell tekinteni.

Ám sem Indonézia, sem Északnyugat-Amerika egyedül vagy együttesen nem elegendő arra, hogy a polinéziai szigetek kulturális képét teljesen tisztázzuk. A legtöbb szakember egyetért abban, hogy a polinéziai fajta és kultúra két -- egyesek szerint három -- elemből tevődik össze. Igen sok jel mutat arra, hogy csaknem egész Polinéziában, a fajtát és a kultúrát illetően, alsó réteget kell feltételeznünk. Ezt legvilágosabban a Húsvétszigeten, ezen a Peruhoz legközelebb fekvő izolált őrálláson lehet észlelni.

Második tézisem úgy hangzik, hogy a mai polinéziai lakosság ősei Polinéziába való megérkezésük idején, tehát évezredünk kezdetén, voltaképpen nem mint felfedezők léptek e szigetekre, mert bizonyos, az Andokból származó emberek már megelőzték őket. Ezeknek a korai lakosoknak tulajdonítható a gigantikus építőművészet az egymásba illesztett megalitikus kőtömbökkel, valamint az ember alakú kőszobrok, amelyeket az Amerika felé eső peremszigeteken állítottak fel. Ugyancsak nekik tulajdonítható a 26 kromoszómás termesztett amerikai gyapotnak, az édesburgonyának, a lopótöknek és a polinéziai flórában található egyéb amerikai elemeknek elterjedése, ideértve a húsvét-szigetiek fontos édesvízi nádját, a totorát és a csilipaprikát, amelyet az ideérkező európaiak már itt találtak. A polinéziai kultúra számos eleme a dél-amerikai eredetű alsó rétegből származik, amely még Melanézia peremvidékére is hatással volt. Jó példának tekinthető erre az egész Dél- és Kelet-Ázsiában ismeretlen trepánalas (koponyalékelés) szokása és technikája. További bizonyítékot szolgáltat a káva szertartásos élvezete. Ez a nyállal erjesztett ital Közép- és Dél-Amerikából kiindulva folyamatosan elterjedt mindenütt Polinéziában, egészen a nyugati peremvidékekig, ahová viszont az ázsiai eredetű bételrágás szokása hatolt be. A parittya mint harci fegyver Indonéziában ismeretlen. Ezzel szemben a Csendes-óceán déli medencéjében három specializált típusa: a lövedék felfektetésének helye szerinti szalag-, zseb- és résparittya a három perui mintakép közvetlen utánzata. A mumifikálás Indonéziában ismeretlen volt, Polinéziában azonban a kedvezőtlen éghajlati viszonyok ellenére is gyakorolták, s hozzá olyan módszerrel, amely megegyezik a Peruban alkalmazott technikával. A tisztségviselők tollból készült körgallérja és tollköpenye, amely egész Polinéziára jellemző, az Óvilágban mindenütt ismeretlen volt, ezzel szemben az újvilági

kultúráknak, ideértve az ősi perui kultúrát, tipikus vonása. Polinézia különös egyszerű és összetett halhorgait, amelyek közül Indonéziában egyik fajtát sem ismerték, szórványosan megtaláljuk az őskori hulladékhalmokban, Ecuadortól egészen Észak-Chiléig, az egyik ősi központig. A bonyolult polinéziai kiponát, ezt a csomózott zsinórok rendszeréből álló, ügyes emlékeztető segédeszközt nem lehet ahhoz az -- egy-egy szám megőrzését célzó -- egy szál csomózott zsinórhoz hasonlítani, amellyel világszerte találkozhatunk, mert a kipona a perui kipu közvetlen utánzata.

E két terület anyagi és társadalmi kultúrájából, valamint mitológiájából még számos további példát is említhetnénk. De elégedjünk itt meg azzal a megállapítással, hogy bár az utolsó polinéziai bevándorlók olyan térségből érkeztek, ahol a fazekasságot és a szövőszéket a főzőgödör és a háncsverő helyettesítette, de azért a szigetvilágbeli őseik előtt ezek a mesterségek mégsem voltak talán teljesen ismeretlenek.

Ma már tudjuk, hogy Polinéziában valaha valóban létezett kerámia előállítását is magába foglaló kultúra. A régészek Polinéziának mind keleti, mind nyugati, peremén találtak különféle kis vörös cserépdarabokat, a legrégibb keletűek ez ideig a Marquises-szigeteken bukkantak elő. Ezen a szigetcsoporton és másutt is Polinéziában, a Fidzsi-szigetektől messze nyugatra az Amerikában tenyésztett 26 kromoszómás gyapot vadon, felhasználatlanul nő; a mai polinéziai szigetlakók számára ez a növény ugyan teljesen felesleges, de bizonyosra vehető, hogy az első bevándorlók egykor valamilyen meghatározott célból hozták magukkal e szigetekre.

25

A Kolumbus előtti idők lehetséges óceáni útvonalai Amerikába és Amerikából

Heyerdahl elméletének az 1961-ig elért eredmények szerinti összegezése (azóta Heyerdahl főleg részletproblémákkal foglalkozott) világossá teszi, hogy a népvándorlások lehetőségét nem meggondolatlanul tételezi fel. Figyelembe veszi azokat a rendkívüli nehézségeket, amelyekkel ezek során az őskori ember szembekerült.

Erre a mértéktartásra szükség is van, mert napjainkban az óceánok végtelen térségein való vándorlások tekintetében a nézetek általánosan megváltoztak. Egy ideig -- elsősorban az Egyesült Államokban -- az volt a vélemény, hogy az Újvilág benépesülése csakis a Bering-szoroson át, s hozzá egy meghatározott, messze múltbeli időpontban játszódhatott le. Következésképpen az Óvilág magasabb szervezettsége kulturális jelenségeivel való egyezéseket csupán párhuzamos fejlődéssel lehetett magyarázni. Ma már ez a kultúrtörténeti Monroe-elv sokak szerint túlhaladottnak tekinthető. Egyre általánosabbá válik az az irányzat, amely szerint az ázsiai népek felfedező útjainak egész sorát kell feltételeznünk. Sőt ma már azt gyanítjuk, hogy az Atlanti-óceánt sem a vikingek hajózták át először. Éppen a vándorlási elméletek e bősége miatt kifejezetten üdvös dolog Heyerdahl fejtegetéseit olvasni, amelyek nem pusztán a gyakran félrevezető térképekből indulnak ki, hanem a szeleket és az áramlatokat is számításba veszik. Az itt következő szöveg az Actas y Memorias del XXXV Congreso Internacional de Americanistas, México, 1962 (Az amerikanisták XXXV. nemzetközi kongresszusának értekezései és feljegyzései) című kiadványban Feasible Ocean Routes to and from the Americas in Precolumbian Times (A Kolumbus előtti idők lehetséges óceáni útvonalai Amerikába és Amerikából) címmel 1964-ben, Mexikóban jelent meg. Az eszközölt rövidítések a többi fejezettel való átfedések miatt váltak szükségessé.

Ez az előadás rövid áttekintést kivan nyújtani azokról a lehetséges óceáni útvonalakról, amelyeken a bennszülöttek az európaiak érkezése előtti idők technikai feltételei mellett az amerikai szárazföldet elérhették, vagy onnan távozhattak. Ezzel semmiképpen sem akarom azt mondani, hogy a Kolumbus előtti tengeri utazók az itt tárgyalt összes útvonalon valóban 26 végighaladtak, jóllehet e feltételezett útvonalakon a korai idők emberei

előtt nyilvánvalóan nem tornyosultak tényleges akadályok. Ennek az áttekintésnek tehát nem az a célja, hogy őskori kulturális kapcsolatokkal dobálózzék, ahelyett egyszerűen azokat a gyakorlati problémákat óhajtja elemezni, amelyeket azok vetnek fel, akik az Ó- és az Újvilág egyes térségei közt létrejött, óceánon keresztüli kapcsolatok mellett állnak ki.

A korai idők emberének terjeszkedését az óceán általában véve kétségtelenül sokkal inkább akadályozta, mint a sivatag, a mocsár, a dzsungel vagy a tundra. De a többi földrajzi akadállyal ellentétben minden óceánnak vannak útvonalai, amelyek az emberi forgalom számára folyókhoz hasonlóan kínálják fel magukat. Ezért az a gyakran idézett megállapítás, amely szerint az embernek igen csekély az esélye, hogy egy ilyen hosszú tengeri úton életben maradjon, erősen túlzott, és pontos regionális módosításokat igényel. Két alapvető tény általában elkerülte a modern néprajztudósok figyelmét. Először is két antipódus* közti távolság az egyenlítő mentén nem rövidebb, mint bármely főkör mentén, amely az északi vagy a déli féltekén fut végig. Másodszor a víz felszínén úszó járműnek, amely valamely földrajzi ponttól egyenesen egy másik pont felé tart, olyan utat kell megtennie, amely nem azonos a két pont közt mért távolsággal, s a megteendő út oda-vissza sem egyenlő.

Az első megállapítást a következő jellegzetes példával illusztrálhatjuk. 1962-ben az egyik vezető folyóirat szerkesztőségi kommentárja (Newsweek február 19-i szám, 49. old.) a Japán és Ecuador közt felfedezett érdekes kerámiai párhuzamokkal kapcsolatban azt állítja, hogy az egyenlítői ellenáram „egyenest Ecuador felé folyik", ezzel szemben a „Japánáramlat a Csendes-óceán északi térségein át egy ívet ír le". Ez a könnyed és általában szokásos kifejezésmód egyszerűen hamis, a valóságban ugyanis a két útvonal közül a látszólagosan ívet leíró Japán-áramlat az egyenesebb és rövidebb.

Ez azonnal világossá válik, ha félretesszük a megtévesztő Mercatorprojekciót** s egy földgömböt veszünk elő, amely a valóságos arányokat szemlélteti.

Úgy látszik, kevés néprajztudós ismeri fel azt a tényt, hogy a Maláj-félszigetről még az Aleut-szigeteken át is teljesen egyenes úton juthatunk el Ecuadorba, annyira egyenes úton, amilyen csak e két pont közt egyáltalában elképzelhető. Teljesen hiábavaló volna megpróbálni ezt az utat

¹ Antipódus -- a földgömbnek pontosan az ellenkező oldala.

' Mercator, tkp. Gerhard Kremer (1519-1594) német térképész. Az általa feltalált henger- és képvetület alkalmazásával új utakra vezette a térképészetet.

az egyenlítőn végighaladva lerövidíteni, hisz az egyenlítő ugyanúgy követi a földkéreg görbületét, mint az összes többi, a Csendes-óceánon átfutó főkör, csak ezt a tényt a térképen nem láthatjuk.

Ugyanígy antipódusai egymásnak Kína és Peru is. Dél-Kína csendesóceáni partjaitól Peru csendes-óceáni partjáig a távolság légvonalban az Északi- és Déli-sarkon át semmivel se hosszabb, mint az egyenlítőn át. E két egymással szemben fekvő csendes-óceáni part közt nincs egyenesebb vagy rövidebb vonal, mint az, amely a Mercator-térképeken a Csendes-óceán legészakibb térségein át tévesen egy ívet látszik leírni. Ha egy földgömbön a dél-kínai parttól az egyenlítő mentén Peruig drótot fektetünk le, s aztán két végén megfogva felfelé toljuk, akkor ugyanezt a drótdarabot minden fáradság nélkül a Bering-tengeren is végigfektethetjük.

Aki Délkelet-Ázsia és Dél-Amerika közt a legrövidebb összekötő útként az egyenlítőt jelöli meg, ugyanolyan hibát követ el, mintha azt állítaná, hogy az Északi- és a Déli-sark között a greenwichi délkör a legrövidebb összeköttetés.

Nem szabad szem elől tévesztenünk azt a tényt, hogy a végtelen Csendes-óceán nem sík felület, hanem teljes, minden irányban egyformán domborodó félgömb, s ha ezt belátjuk, akkor egészen más fogalmat fogunk alkotni arról, milyen előfeltételek mellett indulhatott tengeri útra egy bennszülött vízi jármű a feltérképezetlen óceánon. A nyílt tengeren járó primitív hajósok mindig egy vízszintes víztükör középpontjában érezték magukat, akármilyen irányba próbáltak is haladni. Nem estek áldozatul a megtévesztő térképeknek.

A második szempont, amelyre az őskori óceáni utazások tanulmányozásánál feltétlenül nagyobb figyelmet kell fordítanunk, a tenger egyes pontjai között megteendő út téves meghatározásához kapcsolódik. Az abszolút távolságot két pont közt kifejezhetjük mérföldekben, ez azonban általában vajmi csekély összhangban van azzal a vízben való haladással eltöltött idővel, amely e pontok közti úton eltelik. Valójában mindaddig mit sem tudhatunk azokról a távolságokról, amelyeket bennszülött tengerészeknek le kellett küzdeniük, amíg a helyi áramlat sebessége és a szóban forgó vízi jármű technikailag elérhető önsebessége közti viszonyt nem ismerjük. Minél kisebb a jármű saját sebessége, annál nagyobb hatással vannak az áramlatok a hajó sebességére és útirányára, így aztán roppant különbség lehet egy modern hajóóriás és egy primitív vízi jármű által ténylegesen megtett távolság közt, jóllehet mindkettő egyformán egyenes vonalban, ugyanazon az útszakaszon halad az óceánfenék szilárd talaja felett. E tetemes különbséget illusztrálhatjuk azzal

az óceánt átszelő utazással, amelyet a szerző egy bennszülött járművön átélt.

A tényleges távolság Perutól a Tuamotu-szigetekig körülbelül 4000 mérföld. A Kon-Tiki-tutaj azonban Peruból elindulva valójában már 1000 mérföld vízfelület átszelése után elérte a Tuamotu-szigeteket. Ha egy másik ilyen természetes vízi jármű képes lett volna arra, hogy ugyanilyen sebességgel és hasonlóan egyenes vonalban, de ellenkező irányba haladjon, akkor 7000 mérföldnyi vízfelületet kellett volna átszelnie ahhoz, hogy a Tuamotu-szigetektől Peruba eljusson. Ennek magyarázata abban rejlik, hogy az utazáshoz szükséges idő alatt magának az óceánnak felszíne mintegy 3000 mérfölddel (vagyis a földkerületen kb. 50 fokkal) eltolódott. Ami azt jelenti, hogy a Tuamotu-szigetek csak mintegy 1000 mérföld útitávolságra fekszenek Perutól, ezzel szemben Peru 7000 mérföld távolságban fekszik a Tuamotu-szigetektől, ha a tengerész a Kon-Tiki utazási sebességének megfelelő sebességgel száll tengerre.

Az abszolút távolság Peru és a Marquises-szigetek közt ugyancsak körülbelül 4000 mérföld, a helyi áramlat átlagos sebessége pedig mintegy napi 40 mérföld. Ha tehát egy napi 60 mérföld saját sebességgel rendelkező bennszülött jármű nyugat felé indul, akkor valójában napi 60 meg 40, azaz 100 mérföldet fog maga mögött hagyni, és az utat Perutól a Marquises-szigetekig 40 nap alatt teszi majd meg. De ha egyenes vonalban és ugyanilyen sebességgel az ellenkező irányú utat akarja megtenni, akkor napi 60 mínusz 40, azaz 20 mérföld sebességgel fog haladni, s 200 napra lesz szüksége, hogy a Marquises-szigetektől Peruba elérjen.

Ha viszont egy vízi jármű csak napi 40 mérföld sebességet ér el, akkor 40 meg 40, azaz napi 80 mérföldet tesz meg nyugat felé, s a Marquises-szigeteket csak 50 nap múlva éri el. De ha az ellenkező irányba indul, akkor napi 40 mínusz 40, azaz 0 mérföldet fog megtenni, ami azt jelenti, hogy egyáltalán nem fog eltávolodni a Marquises-szigetektől.

Ezek a számok nemcsak az itt említett egyedi esetre vonatkoznak, hanem több-kevesebb mértékben minden primitív járművel megkísérelt óceáni átkelésre érvényesek, s a nagy világtengerek görbületével együtt az itt következő megfontolások döntő tényezői. Napjainkban ezek a modern nyílt tengeri navigáció alapelvei, és valamikor a történetileg ismert időkben, a helyi térképek létezése előtt, közvetlenül döntő szerepet játszottak minden Amerikába irányuló vagy Amerikából induló úttörő utazás útitervében. Az írott feljegyzések előtti időkben kétségtelenül hasonló jelentőséggel bírtak ugyanezeken a feltérképezetlen óceánokon megteremtett útvonalakra nézve, valahányszor a korai ember kimerészkedett e mozgó, félgömb alakú, végtelen vizekre.

29

Az Újvilágba három óceáni fő útvonal vezet, kettő az Atlanti-óceánon, egy a Csendes-óceánon át. Visszafelé pedig két fő útvonal van, mindkettő a Csendes-óceánon át. Ezek az útvonalak olyan pontosan meghatározottak, hogy mindegyiket történelmi felfedezője nevével jelölhetjük meg.

LEIF ERIKSSON-ÚTVONAL

A Leif Eriksson-útvonal* a rövid távolság, valamint a Grönland keleti és déli partja mentén Labrador és Új-Fundland irányba haladó sebes áramlat miatt igen kedvező. I. sz. 986 és kb. 1500 között a vikingek Grönland délnyugati partján 280 parasztgazdaságot, egy püspöki székhelyet és 17 templomot alapítottak. Ezek az egykori európai telepesek fedetlen hajóikon rendszeresen kapcsolatot tartottak fenn Izlanddal és Norvégiával, s Kolumbus útja előtt öt évszázadon át mindössze 200 mérföld távolságban éltek az amerikai parttól. XI-XIV. századi írott feljegyzések arról tanúskodnak, hogy legalább ötször behatoltak az Újvilág területére. 1516-ból származó jegyzékek a kereskedelmi cikkek közt fekete medve- és cobolybőrökről tesznek említést, s így -- ha megfelelnek a tényeknek-a Davis-szoroson át fenntartott kereskedelmi kapcsolatokról tanúskodnak. E. F. Greenman amerikai régész (Current Anthropology, 1963. február) feltételezi, hogy a késő paleolit kor embere a jégmezők mentén, amelyek akkoriban az óceánnak ezt a részét Írország magasságában beborították, még ennél is könnyebben eljuthatott Észak-Amerika északkeleti tájaira. Kétségtelen, hogy ebben a korai időszakban az észak-európai arktikus vadászok bevándorolhattak Amerikába. Hogy erre ténylegesen sor került-e, ez még bizonyításra vár.

KOLUMBUS-UTVONAL

A Kolumbus-útvonal lényegesen hosszabb, ezzel szemben enyhe éghajlati viszonyok, rendkívül kedvező óceáni áramlatok és állandó hátszél jellemzi. Tulajdonképpen Afrika északnyugati partjainál kezdődik, s a Kanáriáramlattal egyenesen az Antillák és a Mexikói-öböl felé tart. Madagaszkár és Dél-Afrika felől erős déli mellékáram csatlakozik hozzá, amely

* Leif Eriksson (X. sz. vége, XI. sz. eleje) -- a normann Vörös Erik fia. Grönlandról dél felé hajózva elsőként jutott Észak-Amerika partjaira, felfedezve a mai Labradort; 30

Új Skóciát és Québec partvidékét.

RÉGI IDŐK LEHETSÉGES ÓCEÁNI-ÚTVONALAI

K: A „Kolumbus-útvonal" Afrikából a Mexikói-öbölbe; E: a „Leif Eriksson-útvonal" Északnyugat-Európából Észak-Amerika északkeleti vidékére; U: az ,,Urdaneta-útvonal" Indonéziából Északnyugat-Amerikába és Mexikóba; S: a „Saavedra-útvonal" Mexikóból Mikronéziába és Indonéziába; M : a „Mendana-útvonal" az andoki partvidékről Polinéziába és Pápua-Melanéziába

ugyancsak az Antillák felé áramlik, de a brazíliai part mentén. Bár ez a két óceáni út Afrika két különböző pontjáról indul, mégis olyan közös útvonal részeinek tekinthetők, amely a trópusi Amerikát Afrika számára elérhető távolságba hozza, de nem így Afrikát az Újvilág számára. Az utazási távolság lényegesen rövidebb annál, mint amit a Kon-Tiki tutaj tett meg, s az útviszonyok teljesen hasonlóak. Hogy Kolumbus előtt az óceánt ezen az útvonalon átszelték-e, ezt még nem tudjuk. De ezen az úton Afrikából bárki és bármi könnyen elsodródhat az Újvilágba. Egyes botanikusok, köztük Merrill, feltételezték, hogy bizonyos afrikai kultúrnövények első ízben talán ezen az úton jutottak el Amerika mezőgazdasági területeire.

Ezzel szemben az amerikai parton a bennszülöttek számára nincsenek kedvező, ellenkező irányú útvonalak. Észak-Amerika mérsékelt zónájában a déli irányú hideg Labrador-áramlat uralkodik, s az északnak tartó meleg Golf-áram olyan bennszülöttek lakóterületénél kezdődik, akik trópusi viszonyokhoz vannak szokva, s így nemigen volnának képesek arra, hogy az Atlanti-óceán hideg északi térségein a hosszú utat túléljék.

Ha most a Csendes-óceán partját vesszük szemügyre, itt a viszonyok

31

fordítottak. Jóllehet az európai felfedezők előbb a Csendes-óceán ázsiai partjait érték el, onnan azonban nem próbáltak Amerikába átkelni, sőt még a Csendes-óceánra se merészkedtek ki. Csak amikor Kolumbus az európaiak előtt megnyitotta az utat az Újvilágba, hajózott ki Ferdinánd Magelháes, majd nyomában mások a Csendes-óceánra, de kiindulási kikötőik mind Amerikában voltak.

MENDAÑA-ÚTVONAL

A Csendes-óceán déli részének fő útvonalát Mendana-útvoiwmciK nevezhetjük. Mendaña volt az első európai, aki az Újvilágból Melanézia, majd később Polinézia felé felfedező utakra indult. De mivel az első Mendana-expedíciót kifejezetten azoknak a lakott csendes-óceáni szigeteknek felderítésére indították, amelyekről inka hajóskereskedők hoztak hírt, s amelyeket állítólag maga Tupak Jupanki inka is felkeresett, így ezt az útvonalat ugyanolyan joggal inka útvonalnak is lehetne nevezni. Azt a tényt, hogy ez az útvonal bennszülött vízi járművel járható, első ízben a Kon-Tikitutaj igazolta. Később további három, Peruból kiinduló tutajexpedíció szolgáltatott rá bizonyítékot -- kettő közülük legénységével Közép-Polinéziában szállt partra, míg a harmadik a lehető legjobb állapotban útban volt Melanézia felé, amikor a helyi hatóságok a Szamoaszigeteknél útjuk félbeszakítására kényszerítették. Az inka útvonal áramlatai a bennszülötteket Chile csaknem teljes partvidékéről, egész Peruból és Dél-Ecuadorból Polinézia különböző tájaira és még tovább is elvihetik. Botanikai adatok arról tanúskodnak, hogy ilyen tengeri utakkal már Mendaña előtt is próbálkoztak. Az első spanyol hajósok számára a visszaút az óceánnak ugyenezen a részén lehetetlennek bizonyult. Kénytelenek voltak a Hawaiitól északra húzódó szélességi körökön visszatérni Peruba. Jóllehet a későbbiek során a visszatérés két lehetőségét is ismertetni fogjuk, itt mégis meg kell jegyeznünk, hogy a déli féltekét az Újvilággal semmilyen természetes tengeri útvonal nem köti össze.

SAAVEDRA-UTVONAL

Mielőtt még Alvaro de Mendaña Peruból kiindulva Melanéziát és Polinéziát felfedezte, a spanyol Alvaro de Saavedra 1527-ben a Csendes-óceán mexikói partjáról kiindulva bevitorlázta az egyenlítő és Hawaii közti 32 roppant elhagyatott térséget, anélkül, hogy egyetlenegy szigetre bukkant

volna, míg aztán végül eljutott a Fülöp-szigetekhez. A Fülöp-szigeteken arra várt, hogy a szél megforduljon, s így visszatérhessen Mexikóba. Első ízben a következő esztendőben próbálkozott délnyugati fuvallattal, ez azonban cserbenhagyta, s ezért kénytelen volt a Fülöp-szigetekre visszatérni. Egy újabb év után még egy próbát tett: Új-Guinea partvidékét követte, majd onnan észak felé hajózott, de a 27. északi szélességi foknál meghalt. Társai, parancsa értelmében, még tovább hajóztak a 31. szélességi fokig, itt azonban ellenszélbe ütköztek, ezért aztán visszatértek Indonéziába, így hát az első kísérlet, hogy egy hajó a Csendes-óceánon át az Újvilágba visszatérjen, nem járt sikerrel.

Ez a Mexikóból Indonéziába vezető Saavedra-útvonal rendkívül hosszúnak tűnik, de a valóságban a sebes és hatalmas északi egyenlitői áramlat lényegesen lerövidíti. Amellett az egész utazást nagyon megkönnyíti a hátulról fújó erős passzátszél, valamint a kedvező éghajlati viszonyok. A korai spanyol hajósok nemzedékek során át rendszeresen a Saavedra-útvonalat követték, ha Mexikóból a Fülöp-szigeti gyarmataikra akartak eljutni, ezzel szemben csak 1565-ben fedezték fel a Hawaiitól északra levő szélességi körökön azt az egyetlen természetes útvonalat, amelyen Indonéziából Mexikóba visszatérhettek.

URDANETA-ÚTVONAL

Ez a fontos Amerikába vezető útvonal, a Csendes-óceáni oldalon az egyetlen természetes, az Újvilágba vivő út, jogosan viseli annak a spanyol úttörőnek, Andres de Urdanetának nevét, aki ezt az utat utódai számára írásban is rögzítette. Valójában kísérője, Arellano, aki hajójával három vitorlás társát cserbenhagyta, 1565-ben már három hónappal Urdaneta előtt megtette ugyanezt az utat, de útvonalára vonatkozóan nem hozott magával semmiféle feljegyzést. Ezzel szemben Urdaneta útinaplót vezetett, tudományos megfigyeléseket tett, amelyek a Fülöp-szigetekről Mexikóba tartó hajóknak még hosszú időn át útmutatásul szolgáltak. Az Urdaneta-útvonal időtartamát nagymértékben lerövidíti a keletnek tartó Kuroshio-áramlat, amely egyenest a Fülöp-szigetek felől meleg vizet és enyhe éghajlatot hoz Északnyugat-Amerikába, majd ott a partvonulatot egészen Mexikóig követi. Ezen az úton elkerülhetők a passzátövezet ellenszelei, s a Hawaiitól északra megteendő ívnek, mint már mondottuk, nincs semmiféle, még abszolút mérföldekben kifejezhető hátrányos hatása sem. A keleti irányú Urdaneta- és a nyugati irányú Saavedra-útvonal zárt 33

forgó rendszert képez az egyenlítőtől északra, az Ó- és Újvilág között. A Csendes-óceánon keresztüli kapcsolatokra vonatkozó elméletek, ahogyan azokat G. F. Ekholm amerikai néprajztudós- és. osztrák kollégája, R. von Heine-Geldern, valamint mások kifejtették, értelmetlenek, ha a földrajzi és történeti viszonyokat és kísérő körülményeket figyelmen kívül hagyjuk, de legalábbis a navigáció szempontjából tüstént lehetségessé válnak, mihelyt e tényezőket számításba vesszük.

A Csendes-óceánon át nincs más természetes út. Az egyenlítői ellenáramlást számos térkép kifejezetten úgy ábrázolja, mintha az a nyugati irányú hatalmas északi és déli egyenlítői áramlatok közt keletnek tartana. Ez az úgynevezett ellenáramlat azonban csupán hullámzások és örvénylések összefüggéstelen sora, amely a csendes-óceáni utazó számára nem sok haszonnal jár. Sem Saavedrának, sem a későbbi tengerészeknek egészen a legutóbbi időkig nem sikerült ilyen egyenlítői útvonalat találniuk és hasznosítaniuk. Bennszülött járművekkel végrehajtott két modern kísérlet híven illusztrálja az útvonal értékének határait. A második világháború előtt a francia E. de Bisschop három évet töltött egy kínai dzsunkán, hogy az egyenlítői ellenáramlatról hajózási megfigyeléseket tegyen, és megvizsgálja, vajon az Indonéziából Polinéziába irányuló bennszülött vándorutaknál számításba jöhetett-e. Állandóan küszködött a szembefújó passzátszelekkel és a mindenütt jelenvaló egyenlítői áramlatokkal, amelyek a feltételezett ellenáramlatot egyszerűen lerohanták, s az előrehaladást lehetetlenné tették. „Mint tengerész -- írja -- elsősorban azt a célt tűztem ki magam elé, hogy egy ilyen vándorlás tengeri nehézségeit felderítsem. A nehézségek túl számosak." -- „Ennek az áramlatnak folytatja -- sem a sebességéről, sem az irányáról, de még a létezéséről sem lehet sokat mondani."

Az utóbbi években a perui Eduardo Ingris kétszer próbálkozott meg azzal, hogy balsafa-tutajon Dél-Amerikából Polinéziába jusson el. Második kísérlete sikerült, de az első kísérletnél túlságosan északra fekvő pontról indult, így aztán szélcsendes zónába került, ahol tutaja tehetetlenül sodródott erre-arra. Hetekig küszködött, hogy az egyenlítői ellenáramlattal visszatérjen, de hiába, ezért kénytelen volt egy vontatóhajóval Panamába húzatni magát. Kétségtelen, hogy az egyenlítői ellenáramlatnak nevezett keskeny sáv bizonyos pontokon a helyi hullámzások és a gyakori szélcsend következtében kellően előkészített, keleti irányú utazásokkal szemben kisebb ellenállást tanúsít, útvonaláról kevésbé sodorja el a járművet, mint a kétoldali erős áramlások, s így ezen a szélességi fokon egy kierőszakolt utazás Polinéziából Dél-Amerikába lehetséges. 34 De olyan tengeri útvonalról itt nem beszélhetünk, amelyet földrajzi ténye-

zők támasztanak alá, sőt kényszerítenek ki. A Kolumbus előtti időkben antipódusok közti csendes-óceáni átkelés ennek a vonalnak mentén egyszerűen értelmetlen és teljességgel lehetetlen volt. Ezzel szemben KeletPolinéziából el lehetett volna jutni Amerikába, bár csak nagy nehézségek árán.

Az ezeken a vizeken járatos tengerészek egy előre eltervezett amerikai utazást kierőszakolhatnak még egy másik útvonalon is. Ez a Csendesóceán déli medencéjében keletnek tartó áramlat azon a sávon túl vonul végig, amelyet a tengerészek „Roaring Forties" vagyis „üvöltő negyvenesek"* névvel illetnek. Ezt a kedvezőtlen térséget azonban a zajló jég közvetlen közelsége és a gyakori viharok kisebb járművek számára veszélyessé teszik, s így a meleg Polinéziából jövő bennszülött legénység szemében aligha lehet vonzó. E. de Bisschop ezt az útvonalat is kipróbálta, ámde csaknem héthónapos küszködés után bambusztutaja 1000 mérfölddel Chile előtt felbomlott, épp amikor ahhoz a területhez ért, ahol a keleti áramlat északnak fordul, és visszavezet Polinéziába, így aztán rádión mentőhajót kért, és elhagyta tutaját. Ez az útvonal tehát rendkívül nehéznek bizonyult. Aki ezt követi, annak feltétlenül tudnia kell, hogy Dél-Amerika előtte fekszik. Valószínűleg járható, ezt azonban előbb még be kell bizonyítani.

Megmenekülése után E. de Bisschop Callaóba ment, hogy kísérleteit egy másik tutajon a Peruból Polinéziába vezető Mendaña- vagy inka útvonalon vegigvitorlázva fejezze be. A ciprustörzsekből hevenyészve felépített tutaja hamarosan teleszívta magát vízzel. Ennek ellenére 75 nap után elhaladt a Marquises-szigetek mellett, és még további 1000 mérföldön át sodródott nyugatnak, mielőtt elsüllyedt. A legénység ezek után egy csupán üres víztartályokból és fadarabokból álló tutajon tovább sodortatta magát az áramlattal, és nagy fáradság árán sikerült is nekik a Cook-szigetekhez tartozó Manihiki szigeten partra szállniuk. Csak maga E. de Bisschop lett a partraszállási manőver során tragikus módon halálos szerencsétlenség áldozata. Ez a kiváló tengerész ősi járműveken végrehajtott négy csendes-óceáni útjával félreérthetetlenül bebizonyította, milyen nehéz ezen az óceánon természetes tengeri útvonalakat találni azokon kívül, amelyeket Mendaña ill. inka, Saavedra- és Urdaneta-útvonalaknak neveztünk, s ráadásul azt is bebizonyította, hogy ázsiai hatások a Csendes-óceán déli térségein át semmiképp sem juthattak el Amerikába.

Összefoglalva azt mondhatjuk: az a lehetőség, hogy a Kolumbus előtti

* Üvöltő negyvenesek -- viharöv a 40-50 szélességi tokok között.

Amerikával a Csendes-óceánon keresztül kapcsolat létesüljön, bár nagyon korlátozott, de azért fennáll. Az atlanti-óceáni oldalon nincsenek természetes visszautak, de egészen fent északkeleten van egy lehetséges bejárat, amely a jégkorszakban a mainál még fontosabb lehetett, s ezenkívül a Mexikói-öböl térségében is van még egy lehetséges útvonal, amelyen Afrikából bármi alkalmilag idesodródhatott. A csendes-óceáni oldalon természetes útvonal vezet Mexikóból és Közép-Amerikából Indonéziába, s egy másik Peruból Polinéziába s a mögötte húzódó szigetekre. Nagy természetes út vezet Indonéziából és Japánból Északnyugat-Amerikába és Mexikóba. Ezt az útvonalat a sarkvidéken az Aleut-szigeteknek már csaknem a szárazföldhöz tartozó pillérei és a Bering-szoros szegélyezik. Ahhoz, hogy valaki ezektől a természetes óceáni útvonalaktól eltérő vonalon kényszerítse ki az utazást, rendkívüli navigációs képességekkel kell rendelkeznie, s szinte biztosan tudnia kell, hogy szárazföld fekszik előtte.

A Kolumbus előtti amerikai kapcsolatok növényi bizonyítékai

Az előbbiekben Heyerdahl rendszerbe foglalta azokat a: útvonalakat, amelyek Amerikából és Amerikába vezetnek. Hogy ezeket a lehetséges útvonalakat tényleg használták-e, s ha igen, kik és mikor, ezt csak a különféle tudományágak szolgáltatta adatokkal lehet bizonyítani.

Kézenfekvő, bár nem mindig sikeres bizonyítékokat nyújthat az összehasonlító nyelvészet, valamint az a kedvelt módszer, amelynél a kutatók egyes kultúrelemek feltűnő egyezéseit veszik számba. Ennél az utóbbinál azonban igen nagy a bizonytalansági tényező, mivel ezek az elemek párhuzamosan is kifejlődhettek, s így a tévedések lehetőségének csökkentése végett csak koncentrált előfordulásuk esetén tekinthetők bizonyító erejűnek. A természettudományos anyag általában megbízhatóbb. A zoológia azonban ez esetben nem sokat segít, ezért az utóbbi évtizedek során a botanikusok vizsgálatai egyre fokozódó jelentőségre tettek szert.

Heyerdahl alaposan beledolgozta magát ebbe az anyagba. Az alantiakban világos áttekintést nyújt, amely nemcsak a legfrissebb ismereteket öleli fel, hanem mellesleg azt is megmutatja, hogy a természettudósok sem tévedhetetlenek: más tudományágak kutatói által táplált előítéleteknek ők is áldozatul eshetnek.

E fejezet eredetileg Plant Evidence for Contacts with America before Columbus (Kolumbus előtti amerikai kapcsolatok növényi bizonyítékai) címmel az Antiquiti című folyóirat XXXVIII. kötetében, a 120-133. oldalon, 1964-ben, Cambridge-ben jelent meg.

Az európai felfedezések korától kezdve egészen a múlt század végéig széles körben elterjedtek olyan elméletek, amelyek szerint bennszülöttek már a Kolumbus előtti időkben nekivágtak az óceánnak Amerikából és Amerika felé. Ezeket az elméleteket aztán a századfordulótól kezdve a legutóbbi évtizedekig minden, e kérdésben illetékes tudós megtagadta -- kivéve azt a jól dokumentált elméletet, amely szerint a vikingek évezredünk kezdetén több ízben is partra szálltak Észak-Amerika északkeleti térségein. Mi volt a legfőbb oka ennek a gyökeres fordulatnak, miért

37

adták fel az amerikai őstörténet kutatói a szélsőséges diffuzionista elméletet,* a szélsőséges izolacionista elmélet** kedvéért?

Ennek az amerikanisták közt tapasztalható általános irányzatnak több oka is lehet. Az egyik ok abban rejlik, hogy a kutatók spekulációk helyett egyre inkább tudományos bizonyítékokat és tényeket követelnek, a másik abban az ismételt felismerésben, hogy két, egymástól távol eső területen a művészet és az eszközök tekintetében tapasztalt néprajzi párhuzamok egymástól független fejlődés eredményei is lehetnek. De az izolacionista állásponthoz való általános közeledésre a legfontosabb indítékot kétségtelenül az az ismeretanyag szolgáltatta, amely az amerikai etnobotanika*** megszületésével került napvilágra. Ehelyütt különösen két kiváló botanikust kell megemlítenünk: a francia Alphonse de Candollet-t, és az amerikai E. D. Merrillt.

De Candolle az 1884-ben megjelent Origin of Cultivated Plants (A kultúrnövények eredete) című úttörő művében összegyűjtötte az annak idején elérhető teljes botanikai anyagot, s abból a következő érdekes és rendkívül fontos következtetést vonta le:

„A kultúrnövények történetében nem találtam semmilyen nyomát annak, hogy az Ó- és Újvilág népei, mielőtt Kolumbus Amerikát felfedezte, kapcsolatban lettek volna egymással."¹ Ez a megállapítás a kortárs néprajztudósok és őstörténészek köreiben folyó vitára rendkívül nagy hatást tett. Ha lett volna rendszeres kapcsolat a Kolumbus előtti Amerika és az Óvilág közt, nem kellett volna-e valamilyen óvilági gabonafajtának eljutnia az ősi Mexikóba és Peruba, s nem kellett volna-e az amerikai kukoricának elkerülnie a világ többi részére?

Merrill szorosan de Candolle-hoz kapcsolódva és az ő tételei alapján átvette és továbbfejlesztette azt a nézetet, amely szerint az Ó- és Újvilág közt a vikingek és Kolumbus érkezése előtt nem volt semmiféle kapcsolat. Meggyőződése és érveinek ereje következtében Merrill előharcosává lett annak az akkor kialakuló feltevésnek, amely szerint az Újvilág trópusi és mérsékelt övezeteit körülvevő világtengerek az őstörténeti korban a tengerhajózás minden fajtája elé összefüggő és áthidalhatatlan akadályt állítottak. Merrill azonban még de Candolle-nál is tovább ment. Míg

* A diffuzionista elmélet szerint a kultúrelemek egyezése egy vagy több központból való

elterjedéssel magyarázható.

** Az izolacionista elmélet szerint az egyes kulturális térségek között nincs kapcsolat; a kulturális egyezések az azonos feltételek hatására végbemenő önálló fejlődés következményei.

*** Az etnobotanika a botanikának az a részterülete, amely a növényvilágnak az ember 3 O hatására bekövetkezett változásait, a termesztés és elterjedés folyamatait vizsgálja.

de Candolle csak azt a következtetést vonta le, hogy a növényekre vonatkozóan rendelkezésére álló adatok nem elegendők arra, hogy az Óvilág és Amerika őslakói közt bármiféle kapcsolatot igazoljanak, Merrill azt az állítást kockáztatta meg, hogy a botanikusok negatív eredményei azt bizonyítják, hogy ilyen kapcsolatok sohasem létezhettek. Merrill még 1937-ben is azt írta, hogy „mivel Amerikában a földművelés őshonos volt, ezért feltételezhetjük, hogy az azokon alapuló kultúrák is őshonosak voltak"². Merrill azoknak a keveseknek sorába tartozott, akik az etnobotanikával már korán foglalkozni kezdtek, és olyan fontos végkövetkeztetésekrejutottak, amelyek etnikai mozgások kérdésére közvetlen befolyással voltak, így aztán kategorikus és ismételten hangoztatott megállapításai a kortárs néprajztudósokra nagy hatást tettek. És ezt még csak fokozta az a körülmény, hogy a néprajztudósok ettől a feltevéstől függetlenül is megállapították, hogy az Óvilág bizonyos fontos találmányai, mint például a fazekasság, a kerék, az Újvilág kulturális fegyvertárából hiányoznak. A XX. század első évtizedeiben az etnobotanika az Újvilág amerikai néprajzában uralkodó gondolkodásmódnak az eredet kérdéseiben hatékony segítséget nyújtott.

Merrill tételeit azonban megrendítették olyan botanikusok és növényföldrajzosok, akik ellenkező álláspontot foglaltak el. A legismertebb közülük: O. F. Cook, C. O. Sauer, G. F. Carter, J. B. Hutchinson, R. A. Silow, S. G. Stephens, C. R. Stonor és E. Anderson. Ezek a tudósok történeti vagy genetikai adatok alapján bebizonyították, hogy a kultúrnövényeket bennszülöttek hozták magukkal azokon a trópusi óceánokon át, amelyek az Újvilágot körülveszik. A modern régészet -- előrehaladása során -- fontos, de Candolle korában még ismeretlen botanikai anyagot hozott napvilágra, s így Merrill egyre kevésbé tudta kategorikus álláspontját fenntartani, amelyet azonban még a húszas és harmincas években is konokul védelmezett.

Merrill következtetésének értéke és meggyőző ereje azon a bizonyítékon állt vagy bukott, hogy a két féltekén egyetlenegy közös eredetű kultúrnövény sem létezik. Ez a negatív bizonyítási mód ugyan nem meggyőző, de az óceánokat átszelő utazások lehetősége ellen mégis nyomós érvül szolgált. Ám ha csak egyetlenegy olyan növény akadna, amely e szabály alól kivétel, már az is szükségképpen megdöntené az egész érvelést, így hát Merül arra kényszerült, hogy tézisének minden „porcikáját" védelmezze, mert a legkisebb rés: egyetlen pozitív bizonyíték is azzal a következménnyel járt volna, hogy az egész negatív bizonyítási mód ellene fordul.

40

EDESBURGONYA

1946-ban Merrill maga ütötte az első rést látszólag megtámadhatatlan tézisén. Saját növényföldrajzi és taxonómia* tanulmányai olyanfajta történelmi vizsgálódásokkal kombinálva, mint amilyeneket honfitársa, R. B. Dixon neves néprajztudós és mások folytattak, annak elismerésére kényszerítették, hogy bennszülött hajósok legalábbis az Újvilág és Polinézia közt átkeltek az óceánon. „Egy igen fontos amerikai eredetű tápnövényt, az édesburgonyát -- írja -- elvittek magukkal Polinéziába, ahonnan aztán -- jóval azelőtt, hogy az európaiak eljutottak a Csendes-óceánra

-- elterjesztették Hawaiitól egész Új-Zélandig."³

Az amerikai édesburgonya eredetére és elterjedésére vonatkozó további kutatások, valamint az amerikai balsafa-tutajok tengerbíró képességének 1947. évi gyakorlati bizonyítása Merrillt végül is álláspontjának megváltoztatására késztette. „Ostobaság volna azt állítani -- írja 1954-ben --, hogy Magalhaes előtt nem volt semmiféle forgalom a Csendes-óceánon át... "⁴, s ezek után leszögezi: az a tény, hogy az amerikai édesburgonyát már Cook első útja előtt egész Polinéziában termesztették, az európaiak jövetelét megelőző kapcsolatok pozitív bizonyítékául szolgál. Kiemeli, hogy milyen nagy gondosságra volt szükség a növény ilyen sikeres meghonosításához, majd kijelenti, hogy a bennszülötteknek az édesburgonyát, mint élő növényt, földbe ültetve kellett magukkal vinniük, mert az édesburgonya gumója a nedves tengeri levegőben egy hónapnál vagy

-- legjobb esetben -- hat hétnél tovább semmiképp se maradhatott volna csíraképes. És utal arra a tényre is, hogy a Kon-Tiki tutajnak ehhez az átkeléshez több mint három hónapra volt szüksége.

LOPÓTÖK

Alig eszmélt rá Merrill, hogy meg kell változtatnia azt a korábban hangoztatott nézetét, mely szerint a Kolumbus előtti időkben Amerika és Polinézia közt ember nem kelhetett át édesburgonyával az óceánon, amidőn tézisein -- ezúttal a lopótök miatt -- újabb rés támadt.

Linnével ellentétben de Candolle -- és vele együtt Merrill -- úgy vélekedett, hogy a lopótököt (Lagenaria vulgáris) Amerika őslakói Kolumbus előtt egyáltalán nem ismerték. De aztán a régészek perui és chilei őskori sírokban magokat és lopótökből készített tárgyakat találtak. E. Nordes-

* Taxonómia -- származástan! rendszertan.

kiöld neves svéd néprajztudós és régész 1931-ben rámutatott arra, milyen nagy hasonlatosság van a spanyolok előtti Dél-Amerikában, illetve Óceániában szárított lopótökböl előállított tárgyak közt, s a növényt „az óceániai és amerikai prekolumbián kapcsolatok legfőbb bizonyítékának"⁵ tartotta.

Aztán 1938-ban Sir Peter Buck néprajztudós épp a lopótökre hivatkozott, hogy bebizonyítsa: a polinéziai hajósok a múlt évezred kezdetén hosszú csónakútjaik során egészen biztosan elérték Dél-Amerikát.⁶ 1945-ben -- két évvel a Kon-Tiki útja előtt -- megismételte állítását, s erre a következtetésre jutott: „mivel a dél-amerikai indiánok sem olyan hajókkal, sem olyan tengerész-képességekkel nem rendelkeztek, hogy a saját partjaik és a legközelebbi polinéziai szigetek közti nyílt óceánon átkelhessenek, ezért közvetítőkként figyelmen kívül hagyhatók"⁷. Ez a néprajztudósok közt elterjedt nézet a kortárs botanikusokra is hatással volt, s ketten közülük, név szerint: A. J. Eames és H. St. John 1943-ban a következőket írta: „Manapság feltételezik, hogy a polinéziai hajósok a XIII. század előtt a Mangareva és a Marquises-szigetekről kelet felé vitorláztak, elérték Perut, s onnan aztán visszatértek. Egy ilyen utazás magyarázatul szolgálhatna arra, hogyan honosodott meg az édesburgonya Polinéziában és a lopótök Dél-Amerikában."⁸

1950-ben Merrill elismerte, hogy a lopótök elterjedése többé nem támasztja alá korábbi nézeteit, „mert nyilvánvaló, hogy ez a kultúrnövény már Magelháes előtt mindkét féltekén megtermett". „És az -- teszi hozzá --, hogy a Kolumbus előtti Amerikában is megtalálható, valószínűleg polinéziai hajósoknak köszönhető."⁹

De az immár egyre gyarapodó ismeretanyag súlya alatt ez a feltevés is hamarosan megdőlt. A /L0«-7í7c/-expedícióval egyidejűleg, amely a Peruból kiinduló tutajutazások lehetőségét igazolta, J. Bird amerikai régész ásatásokat végzett a perui partvidéken fekvő Huaca Prieta-i hulladékhalmokban, és felfedezte, hogy egy dél-amerikai halászkultúra hordozói már több mint 3000 évvel ezelőtt termesztettek lopótököt, és abból eszközöket állítottak elő. A polinéziaiak ennél az időpontnál csak jóval később jutottak el jelenlegi lakóterületükre, vagy lehettek volna képesek arra, hogy nekivágjanak az óceánnak az Újvilág felé. így hát a kronológia arra mutat, hogy a lopótök régebbi Peruban, mint Polinéziában. Következésképpen Peruból kellett eljutnia Polinéziába, és nem fordítva. 1954-ben Merrill arra a feltevésre jutott, hogy a lopótök őshazája Afrika volt. Feltételezte, hogy a növény az Atlanti-óceánon átjutott el Amerika őslakóihoz. Azt állította, hogy a lopótököt mind Amerikában, mind Polinéziában nyilvánvalóan az ember terjesztette el.¹⁰

41

BAÑAN

így aztán értelmetlenné vált továbbra is kitartani az izolacionizmus mellett-a csupa rés téziseket sutba kellett dobni. Merrill az egyre gyarapodó bizonyítékok hatására felhagyott a további ellenállással. Elismerte, hogy a csendes-óceáni szigetek banáncserjéit már a Kolumbus előtti időkben termesztették Peruban és Brazíliában, s nem a portugálok vitték be oda azokat, ahogyan korábban feltételezték. Stevenson angol felfedező, valamint L. Wittmack és H. Harms német botanikusok arra hívták fel a figyelmet, hogy a régi perui sírokban gyakran bukkantak banánlevelek nyomaira", Rochebrune francia etnobotanikus pedig a Peru középső partszakaszán fekvő Ancónnál az egyik történelem előtti sírban a termesztett Musa paradisiaca (ehető banán) egy gyümölcsét találta meg.¹² Korai történetírók: Garcilaso de la Vega, Acosta atya, Montesinos atya, Guarnan Poma, akik mind megpróbálták a honos haszonnövényeket a behozottaktól megkülönböztetni, egyöntetűen azt állapították meg, hogy a banánt Peruban már a spanyol hódítás előtt termesztették. Merrill e megállapításokat nem ismerte, vagy nem vette komolyan, viszont meggyőző bizonyítékokat látott azokban a banánültetvényekben, amelyekről a Dél-Amerika belsejébe benyomuló első európaiak adtak hírt. A magtalan fajta emberi közreműködés nélkül aligha terjedhet el. A vegetatív szaporítási mód a magról kelt növények elterjedésénél lényegesen lassúbb. Ha a gyökértörzs megerősödik, ki kell ásni, majd részekre szedve újból el kell ültetni. Ha figyelembe vesszük ezt a lassú szaporítást, akkor még nagyobb a jelentősége annak, hogy Orellana spanyol felfedező, aki midőn 1540-41-ben az-európaiak közt elsőként ereszkedett le az Andok dzsungeljeibe, hogy Dél-Amerikán teljes szélességében átkeljen, az Amazonas felső folyásának vidékén mindenütt talált banánt. Merrill elmélete szerint a banánt legfeljebb 24 évvel korábban vihették be az európaiak az Antillákhoz tartozó Santo Domingo szigetére. Hogy a bennszülöttek, akik a banánt addig nem ismerték, és semmiféle más, a banánnál gyorsabban meghonosítható kulturális elemet sem cseréltek ki egymással, ezt a gyümölcsöt ekkora földrajzi távolságra ilyen gyorsan elterjesztették volna, ez még a legmakacsabb izolacionista számára is csodával lett volna határos, annál is inkább, hiszen egy ilyen diffúziós elmélet mindenképpen rendkívül gyanús lett volna a szemében.

A dél-amerikai-polinéziai őslakosság kapcsolatai terén tett engedmények után Merrill feladta azt az elméletét is, hogy a banántermesztést a portugálok honosították meg Peruban és Brazíliában. „Nyugodtan elismerhetjük -- írta 1954-ben --, hogy a számos polinéziai banánfajta

közül egyet -- vagy akár többet is -- maguk a polinéziaiak vittek el Dél-Amerikába, mert a palánták minimális gondosság mellett könnyűszerrel igen nagy távolságokra elszállíthatok anélkül, hogy csíraképességüket elvesztenék. Valószínű, hogy az egyik olyan fajtát, amelyet a partvidéken honosítottak meg, az Andokon túlra is elvittek, s így jutott el az az Amazonas felső folyásának vidékére.""

GYAPOT

Körülbelül ezzel egy időben vita indult meg egy másik polinéziai növényről is, amelyről addig mindenki megfeledkezett. A Marquises-, a Társaság-, a Hawaii-, valamint a polinéziai hatás alatt álló Fidzsi-szigeteken az európaiak odaérkezésekor vadon tenyészett egy fonható gyapotfajta. Az etnobotanikai kutatás hosszú éveken át nem foglalkozott ezzel a növénnyel, mert a polinéziaiak -- a Csendes-óceán két oldalán élő népek hosszú sorához hasonlóan -- az európai híradások idején nem ismerték a szövést, s gyér ruházatukat a háncsveregetés egyszerűbb módszerével állították elő. Akkor a kutatók még nem is gondoltak arra, hogy itt esetleg valamilyen világosan elhatárolható kulturális alapréteg* is létezhetett, amely ismerte a fazekasságot és a szövőszéket. Jóllehet az odaérkező európaiak a Társaság- és Marquises-szigeteken tenyésző gyapotot fonhatónak találták, próbálkozásaik, hogy a szigetlakókat a gyapot tervszerű termesztésére, a fáradságos fonásra és szövésre rávegyék, süket fülekre találtak, így hát a polinéziai gyapottal kapcsolatban sokáig az volt az egyetlen 'figyelemre méltó körülmény, hogy a Csendes-óceán Ázsiához közel fekvő területein, ideértve Ausztráliát is, a gyapot semmiféle fajtáját nem ismerték. Ezzel szemben a Galápagos-szigeteken fellelhető volt egy fajta, amely az Újvilág vadon növő és termesztett fajtái közt mintegy közbeeső fokozatot képviselt.

1947-ben három gyapotszakértő: J. B. Hutchinson, R. A. Silow és G. S. Stephens a világ összes vadon növő és termesztett gyapotfajtáira vonatkozó származtatási vizsgálatot végzett. Legnagyobb meglepetésükre kiderült, hogy a polinéziai gyapot a 26 kromoszómás termesztett amerikai gyapotfajtához tartozik, amelyet a perui és mexikói indián gyapottermesztők keresztezés útján állítottak elő. A világ összes vadon növő gyapotfajtája, valamint az összes ázsiai és afrikai termesztett fajta 13 kromoszómás. De a régi amerikai gyapottermesztőknek sikerült a

* Kulturális alapréteg -- kulturális első réteg, amelyre más kultúrák rakódhatnak rá. 43

nagy-, illetve a kiskromoszómás fajtákat keresztezniük, s igy állították elő a 26 kromoszómás termesztett gyapotot. Ez -- a polinéziai fajtákkal és változatokkal egyetemben -- az egész gyapotnemzetségben az egyedüli tetraploidia.* Ezért aztán a három botanikus merőben botanikai okokból arra a feltevésre kényszerült, hogy a fonható gyapot kétségtelenül „a bennszülött kultúra trópusi Amerikában történt megteremtése után" jutott el Polinéziába.¹⁴

C. O. Sauer amerikai növényföldrajzos 1950-ben kimutatta, hogy a gyapot e késői és mégis az európaiak jövetele előtti elterjedése Amerikából Polinéziába nem tulajdonítható sem a madaraknak, amelyek a Gossypium (gyapotnövény) magjait nem eszik, sem pedig a tengeri áramlatoknak, mert a gyapot semmiképpen sem alkalmas arra, hogy áramlatok útján ilyen nagy távolságokra eljusson. Továbbá arra is rámutatott, hogy a vadon növő 13 kromoszómás gyapot a korai geológiai korszakokban, amikor a geográfiai alakzat a maitól eltérő volt, természeti úton eljuthatott ugyan Amerikába, azt a magyarázatot azonban nem lehet kiterjeszteni arra a sokkal későbbi korszakra, amelyben a tetraploid-csoport létrejött. „Ugyanilyen kevéssé szolgálhat magyarázatul ez a hipotézis arra, hogyan terjedhetett el ez a határozottan amerikai eredetű gyapot a Galápagos-szigetektől a Fidzsi-szigetekig, így hát arra kényszerülünk, hogy a Gossypium-nemzetség földrajzi elterjedését emberi közvetítésnek tulajdonítsuk. Ez a probléma kizárólag azokra a repítő szőrös fajtákra vonatkozik, amelyeket az emberek termesztenek."¹⁵

Honfitársa és kollégája, C. F. Carter 1950-ben felteszi a kérdést: „Vajon a gyapotot eredetileg olajtartalmú magva miatt terjesztették-e el, ahogyan azt Hutchinson, Silow és Stephens feltételezi? Vagy talán a Csendes-óceán térségein utóbb a háncsöltözet kedvéért felhagytak a szövéssel?"¹⁶

E kérdéssel a fonható polinéziai gyapot az etnobotanika érdeklődési körébe került. Maga Merrill, 1954-ben azt fejtegetve, hogyan ismerték fel, hogy a polinéziai 26 kromoszómás gyapot amerikai keresztezés eredménye, annak a nézetének adott kifejezést, hogy „ez a hibrid fajta esetleg emberek útján jutott el Tahitira, mielőtt még a polinéziaiak utazásai lezáródtak volna."¹⁷

A Kolumbus előtti közvetlen amerikai-polinéziai kapcsolatok egyre szaporodó bizonyítékainak hatására Merrill immár feladta korábbi álláspontját, és elismerte: „most már valóban azt kell feltételeznünk, hogy

* Tetraploidia -- valamely növényfaj alapkromos/óma-számának egész számú többszö44 röződése. Itt 2 n= 13; 4 n (tetraploid) = 26.

Polinézia és Amerika népei, sőt időnként talán az indiánok és a kelet-polinéziai szigetek lakói közt is alkalmi és véletlen kapcsolatok álltak fenn." Többé nem tekintette a polinéziaiakat a Csendes-óceán egyetlen hajósainak, mert az előbbi megjegyzéséhez hozzáfűzte: „Azt is el kell ismernünk, hogy dél-amerikai bennszülöttek balsafa-tutajon eljuthattak egyes csendes-óceáni szigetekre."¹⁸

HÚSVÉT-SZIGETI NÖVÉNYEK

Merrillnek a halála előtti utolsó közleményeiben tett engedményei mérföldkövetjelentenek az amerikai és polinéziai etnobotanikában. A Kolumbus előtti idők abszolút amerikai izolációjának elméletét senki sem hirdette olyan szenvedélyes meggyőződéssel, mint ő. Merrill és követői minden óceánt -- figyelmen kívül-hagyva áramlatait -- az ember terjeszkedése útjában álló akadálynak, s nem tengeri utazások és sodródások lehetséges színterének tekintettek. Kritikus magatartásuk tagadhatatlanul értékes gátat emelt a diffúziós elméletekkel szemben, amelyek éneikül elárasztották volna a mai amerikai etnológiát. Az igazság kedvéért azt is hangsúlyoznunk kell, hogy a tengeren túli kapcsolatok terén (a fokozatosan szaporodó bizonyítékokkal összhangban) tett engedmények a bennszülötteknek Dél-Amerika és Polinézia közti viszonylag rövid utazásaira korlátozódnak. Olyan botanikai ismeretanyag, amely a távoli Afrikával vagy Ázsiával való közvetlen kapcsolatot hasonlóképp meggyőzően bizonyitaná, eddig még nem került ilyen tisztán napvilágra.

Egy összefüggő földrajzi térség, amelyet a „kumara-területnek" fogunk nevezni, Dél-Panamát, Kolumbiát, Ecuadort, Perut, Polinéziát és Melanéziának a polinéziai hatások alá került részeit foglalja magában. Ezen az egész területen az édesburgonyát nemcsak termesztették, hanem a „kumara" névvel -- vagy e név valamilyen változatával -- jelölték. E területen belüli kölcsönös kapcsolatoknak még mindig újabb és újabb meggyőző bizonyítékai bukkannak fel. Gyors egymásutánban ismerünk meg további amerikai növényfajtákat, amelyeket a régi polinéziai törzsek felhasználtak, és az első európai látogatók is már Polinéziában találtak.

Az egyik sziget, ahol amerikai növényekre vonatkozóan jelenleg újabb kutatások folynak, a Húsvét-sziget, ez az óceán közepén levő pillér, amely Polinézia többi részét az Újvilággal köti össze. Ezen a magányos szigeten az európaiak odaérkezésekor egy sereg amerikai növény nőtt. Az európaiak nagy földeket találtak itt, ahol az édesburgonya számos változata termett. Ezt a növényt a korai látogatók egybehangzóan a

bennszülöttek legfőbb élelmének tekintették. A lopótök volt a bennszülöttek egyetlen víztartója, s a csilipaprikát (Capsicum) a látogatóknak megérkezésükkor ajándékként nyújtották át. Ezt az amerikai növényt a nyugatabbra fekvő szigeteken nem ismerjük.

A Húsvét-sziget vad vagy látszólag vad flórája az európaiak érkezésekor rendkívül szegényes volt. C. Skottsberg svéd botanikus 1934-ben megvizsgálta a helyi vad flórát, s arra az eredményre jutott, hogy az 31 virágos növényfajt foglal magában, amelyből 11 pántropikus, vagyis nagy területeken elterjedt növény. Ezek a növények, a haraszt- és mohafajokhoz hasonlóan, bármely irányból, természeti úton eljuthattak a szigetre. A további 20 fajnak földrajzi elterjedése azonban a szigettől nyugatra vagy keletre elterülő térségre korlátozódott. Részben olyan fajokról volt szó, amelyek egy óceáni szigetre csakis emberi közreműködéssel juthattak el. A Húsvét-sziget lakói számára csupán hétnek volt gazdasági jelentősége, s ebből a hét hasznos, de látszólag vadon termő növényből öt dél-amerikai és kettő polinéziai származású volt. Az öt dél-amerikai fajhoz tartozik a fontos totoranád (a húsvét-szigetiek legfőbb építő- és fonóanyaga), a toro-miro-fa (az egyetlen vadon termő, honos fa, amely fafaragáshoz szolgál anyagul), a Lycium carolinianum (az egyetlen honos vad cserje, amelynek ehető bogyói vannak), a Cyperus vegetus (ehető gyökerekkel), valamint a Polygonum acuminatum (keserűfűhöz hasonló, édesvízi növény, amelyet Peruban és a Húsvét-szigeten gyógyszerként használnak).

A két polinéziai fajtának, a Chenopodium ambiquumnak és a Solanum insulaepaschalísnak előfordulása könnyen megmagyarázható. A Húsvétsziget mai lakóinak ősei az európaiak érkezése előtti időkben Polinéziából jöttek ide. „Botanikai szempontból -- írta ezért Skottsberg --, az amerikai fajtáktól eltekintve, egyik növény se okoz problémát, feltéve, hogy tényleg volt óceánt átszelő vándorlás... de az amerikai elem jelenléte mindenképpen meglepő."¹⁹ A legfeltűnőbb botanikai probléma abban a körülményben rejlik, hogy (a csak ott vadon termő, tőzegképző mohától eltekintve) mindkét édesvízi növény, amely a Húsvét-sziget krátertavait ellepi, kifejezetten amerikai édesvízi növény, s ezek sem a tengeren, sem a levegőben nem juthattak el ilyen távolságra. 1934-ben Skottsberg ezt a nehéz botanikai problémát megoldatlanul hagyta.

Amikor sikerült bebizonyítani, hogy Polinézia valóban a régi perui vízi járművek hatósugarán belül feküdt, Skottsberg (1956-ban és 1957-ben) újból visszatért e kérdésekre.²⁰ Ismét megvizsgálta a húsvét-szigeti totoranádat, s arra az eredményre jutott, hogy az még fajváltozatban is megegyezik az amerikai náddal, a Scirpus ripariusszal, amely az Andok

tavam tenyészik, s amelyet a régi Peru csendes-óceáni partvidékén ugyanabból a célból termesztettek, minr a Húsvét-szigeten. Skottsberg tagadta azt a lehetőséget, hogy a totoranád emberi közreműködés nélkül közvetlenül az óceánon túlra kerülhetett volna, azt meg értelmetlennek tartotta, hogy földhidat tételezzen fel. A Húsvét-szigetek krátertavain levő egyetlen kísérőnövény, az amerikai keserűfű, a Polygonum acuminatum még egyszer felvetette ugyanezt a botanikai problémát. Skottsberg revideálta korábbi nézetét, és elismerte, hogy legalább ezt a két dél-amerikai vízinövényt valószínűleg bennszülöttek hozták magukkal a Húsvét-szigetre, s hogy ezzel az európaiak ideérkezése előtti meghonosítás nehéz botanikai problémája lényegesen leegyszerűsödnék. Később aztán a sírleletek régészeti kormeghatározása igazolta, hogy a Húsvét-szigeten a totoranád már az európaiak odaérkezése előtt meghonosodott. Szondákkal vett virágporminták pollenanalízise, amelyeket O. H. Selling svéd paleobotanikus* végzett el, azt bizonyították, hogy a Polygonum-faj a krátertavakban a legkorábbi emberi települések idején akkor kezdett hirtelen elszaporodni, midőn a többi honos, időközben kihalt fa és bokor -- köztük egy helyileg általánosan elterjedt pálma -- tenyésztésének erdőtűzzel véget vetettek. E miatt, az ember okozta tűz miatt van a mai húsvét-szigeti tájnak oly kopár jellege; ez a tűz azonban nem okozott kárt az egyidejűleg meghonosított vízinövényekben, amelyek a szigeten azóta elterjedtek, és a három nagy krátertó korábban fedetlen felszínét elborították.

Mivel szaporodnak a bizonyítékok arra, hogy az olyan ősi amerikai haszonnövények, mint az édesburgonya, lopótök, csilipaprika, .totoranád, Polygonum acuminatum, Cyperus vegetus, Lycium carolinianum és a toro-miro-fa a Húsvét-szigeten már az európaiak jövetele előtt meghonosodtak, bizonyos más amerikai növények egyidejű meghonosítását is jogosan feltételezhetjük. Ezek -- nevezetesen egy kis páponyafajta, egy félvad ananász, a rózsanád, a manióka és a dohány -- már az első európai híradások ideje előtt, különösen a csaknem teljesen kihalt Húsvét-sziget elnéptelenedett területein, mindenütt megtermettek. A bennszülött hagyományok szerint, amelyeket W. J. Thomson amerikai tengerésztiszt 1889-ben gyűjtött össze²¹ a dohányt az első telepesek hozták magukkal a szigetre, s az itteni neve: az avaava arról tanúskodik, hogy eredetileg rágták, mint a felfedezések kora előtti Andokban, s nem szívták (odmoodmo), mint a későbbi időkben. Az itt megnevezett összes növény eredetére nézve megalapozott véleményt lehet alkotni, ezzel szemben a meghonosításuk idejét ez ideig nem lehetett megállapítani. Meg kell

* Paleobotanikus -- az őskori növényvilág kutatója.

47

azonban jegyezni, hogy egyeseket közülük a botanikusok Polinézia más vidékein is az európaiak jövetele előtt meghonosodott növényeknek tartják.

ANANÁSZ

M. S. Bertoni botanikus 1919-ben az ananász nemzetségről írt monográfiájában feltételezte, hogy az amerikai ananász (Ananas comosus-sativus)²², már a Kolumbus előtti időkben elterjedt a Csendes-óceán térségében. Kollégája, F. B. H. Brown 1931-ben úgy vélekedett²³: jogos a feltevés, hogy ananászt a Marquieses-szigeteken az európaiak jövetele előtt már termesztettek. O. Degener botanikus 1930-ban szintén megállapította²⁴, hogy a Hawaii-szigeteken, jóval az európaiak általi -- írásban feljegyzett -- meghonosítása előtt, ugyané növény egy kevésbé értékes, félvad változatát termesztették. Öt évvel később E. H. Bryan amerikai Hawaiikutató a következőket írta: „Az ananásznak és bizonyos más tápláléknövényeknek polinéziai előfordulásából arra lehet következtetni, hogy a bennszülöttek Dél- és Közép-Amerika partvidékére is eljutottak."²⁵

E rövid áttekintésből kiderül, hogy nemcsak az etnobotanikai érvek befolyásolták szinte egy évszázadon át az etnológiai gondolkodást, hanem fordítva: az etnológiai előítéletek is tartós hatással voltak az Amerikával foglalkozó botanikusokra. Az amerikai és csendes-óceáni kulturális elemek eredetéről és elterjedéséről szóló irodalom azt bizonyítja, hogy számos tézis azon a meggyőződésen alapult, hogy az Újvilág elszigeteltsége a világ többi részétől egészen Kolumbus útjáig tartott. Éppígy bizonyítottnak tekintették azt is, hogy kizárólag indonéziai hajók merészkedtek ki kelet felé a nyílt Csendes-óceánra; a dél-amerikai lakosság kulturális területe -- tengerbíró járművek hiányában -- a legközelebbi parti vizekre korlátozódott. Az előbbiekben ismertetett tények azonban arra mutatnak, hogy az Amerikában honos növényeknek a szomszédos csendes-óceáni szigetekre való exportja kellőképpen bizonyítottnak tekinthető, s az elmondottakból az is kiderül, hogy a botanikai bizonyítékok zöme Kelet-Polinézia peremszigeteire összpontosul. De kellő érvek szólnak amellett is, hogy kapcsolatok álltak fenn az egész kumara-termesztő területtel Melanézia peremzónájáig. Az amerikai és polinéziai közös haszonnövények túlnyomó többsége, úgy látszik, Dél-Amerikából terjedt el a szigetekre, talán a banán kivételével, amely, különös módon, ellenkező irányú átplántálódásról tanúskodik. A Dél-Amerikából Poli-

néziába irányuló tengeri utazások bőséges bizonyítékaival ellentétben, az ősi Amerika ázsiai vagy afrikai kapcsolatainak botanikai alapja rendkívül bizonytalan, és még mindig alaposan támadható. Merrill a lopótököt afrikai eredetűnek tartotta,²⁶ s feltételezte, hogy ez a növény az Atlanti-óceánon át jutott el Amerikába. Ha az Óvilágban termesztett 13 kromoszómás gyapotot valóban keresztezték az amerikai vadon termő gyapottal, s ebből lett az Újvilág 26 kromoszómás gyapotja -- ami még mindig vitatott kérdés --, akkor ez a növény az Óvilágból nyugati áramlattal a nyílt Atlanti-óceánon át sokkalta rövidebb és könnyebb úton juthatott el Amerikába, mint az elemek ellenébe a hatszor olyan széles Csendes-óceánon át, ahol egyébként nincs is 13 kromoszómás gyapot. A kókuszdió elterjedési területe átmetszi az egész Csendes-óceánt. Ha a trópusi Amerikából származik, ahol az egész rokon nemzetsége megtalálható, akkor már a Csendes-óceán első meghódítóival el kellett terjednie, mert Indonéziában az időszámításunk kezdete körüli időkben már honos volt.

Összefoglalva: a gyapot, a lopótök és az édesburgonya újvilági termesztésének megkezdése után dél-amerikai hajósok ezeket és különféle más haszonnövényeket még az európaiak jövetele előtt magukkal vitték Polinéziába. Azt a lehetőséget, hogy a bennszülöttek eljutottak Afrikából Közép-Amerikába, Közép-Amerika és Délkelet-Ázsia között utazgattak, vagy hogy ezeknek az utaknak valamilyen kombinációját is végrehajtották, különböző növényföldrajzosok most már mérlegelik ugyan, de kielégítően bebizonyítani eddig még nem tudták. Nem szabad azonban megismételni a hibát, amit a múltban elkövettünk, és figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy egyes helyeken nyilvánvalóan nem állnak hatékony földrajzi akadályok az ember útjában. A primitív járművek nem ütköztek ilyen akadályba az Észak-, illetve Dél-Afrikából Közép-Amerikába, Peruból Polinéziába, Mexikóból Indonéziába vezető úton, sőt még az Indonéziából a Hawaii-szigetektől északra, Mexikó felé tartó régi gályaútvonalon sem. Az óceánok átszelése kicsiny, de tengerbíró járművekkel ezeknek az útvonalaknak bármelyikén semmi mást csakis törhetetlen életerőt követelt a hajósoktól. De a botanika ez idő szerint még csak azt képes bizonyítani, hogy a bennszülöttek Dél-Amerikából eljutottak Polinéziába; a kultúrnövények ott szigetről szigetre elterjedtek, s hozzá minden irányban.

49

A spanyolok inka ihletésű felfedező útjai Polinéziában és Melanéziában

A lehetséges útvonalak vizsgálata után Heyerdahl meghatározta a ténylegesen használt óceáni útvonalakat.

Az egyik ilyenképpen kirajzolódó vándorútól, nevezetesen a Dél-Amerikából Polinéziába vezető útvonalat, nyilvánvalóan már régóta ismerték. Már az inkák is kihasználták ezeket az áramlatokat, útibeszámolóik pedig a spanyolokat csendes-óceáni vállalkozásokra késztették. Ezeknek során a régi adatok meglepően pontosnak bizonyultak, ami azt is igazolta, hogy itt nem ködös elképzelésekről vagy mesés túlzásokról van szó.

Az előadás, amely ennek a fejezetnek alapját képezi, az amerikanisták XXXVI. barcelonai nemzetközi kongresszusán 196'4-ben hangzott el „The Inca inspiration behind the Spanish discoveries of Polynesia and Melanesia" (A spanyolok inka ihletésű f elfedező útjai Polinéziában és Melanéziában) címmel. Egyes kérdéseket, amelyeket a következő fejezetek részletesebben tárgyalnak, itt lerövidítve közlünk.

1567. november 19-én egy spanyol expedíció -- két vitorlás hajó 150 főnyi legénységgel -- indult el a perui Callao kikötőből. II. Fülöp spanyol királytól határozott parancsot kaptak arra, hogy bizonyos csendes-óceáni szigeteket felkeressenek, s lakóit a keresztény hitre térítsék -- jóllehet e szigeteket az európaiak akkor még nem is ismerték. A két hajó parancsnokául az alkirály unokaöccsét, Alvaro de Mendañát nevezték ki. Kíséretében volt a híres tengerész és inka krónikás; Sarmiento de Gamboa, akinek közvetlen kezdeményezésére e vállalkozást szervezték. Sarmiento de Gamboa két évet töltött Mexikóban és Guatemalában, majd 1559-ben átment Peruba. Itt a következő hét évet az indián kultúra tanulmányozásának szentelte, aminek eredményeit az inka történelemről írt és II. Fülöphöz intézett fontos emlékiratában foglalta össze. Noha maga Sarmiento volt az, aki az inka történelemnek a szó szoros értelmében véget vetett, midőn Tupak Amaru inkát üldözőbe vette, és saját kezűleg elfogta, mégis annyira érdeklődött az inkák szóhagyomány formájában fennmaradt költészete iránt, hogy a perui alkirály kijelentette: „ezen a területen a legtehetségesebb ember, akit csak az országban ismerek."¹ És Sarmiento hívta fel elsőként a figyelmet az inkáknak arra a többször megismételt 50 állítására is, hogy a Csendes-óceán távoli vidékein lakott szigetek vannak.

Ő maga annyira meg volt győződve arról, hogy ezek a perui híradások megfelelnek a valóságnak, hogy végül is rávette a kormányzót, küldjön ki egy expedíciót, amely az indiánok régi útvonal-előírásait követi.

A két Mendaña-expedíció sikere közismert, de a spanyol vállalkozás mögött meghúzódó inka ösztönzésekre utóbb kevés figyelmet fordítottak. Végül is a Salamon-szigetek, ahová a spanyolok eljutottak, nem az inka híradásokban szereplő területen fekszenek. Amellett a modern megfigyelők feltevése szerint az inkák járművei óceáni utazásokra egyáltalán nem voltak alkalmasak. Ennek ellenére Roggeveen holland admirális 1722-ben, másfél évszázaddal Sarmiento vállalkozása után, az inka előírásokat követve, mondhatni, véletlenül, belebotlott egy lakott szigetbe, pontosan azon a helyen, ahol azt a spanyoloknak annak idején keresniük kellett volna. De mire Roggeveen a Húsvét-szigetet felfedezte, addigra kortársai az inka útvonal-előírásokat már réges-rég elfelejtették, hiszen azok csakis Sarmientonak' és kísérőinek a kézirataiban maradtak fenn az utókor számára. Ez a tény, azzal a mai ismeretünkkel párosulva, hogy az inka módra guarákkal* felszerelt balsafa-tutajok a Csendes-óceán bármely részére képesek eljutni és onnan visszatérni, a Mendaña-expedíciók hátterét egészen más megvilágításba helyezi, vagyis szükségessé teszi, hogy megvizsgáljuk az eredeti inka beszámolókat, és megpróbáljuk kielemezni, miért hitt Sarmiento a nyílt Csendes-óceánon végrehajtott hosszú utazásokról szóló perui elbeszélésekben.

A spanyolok már 40 esztendeje éltek együtt a perui bennszülöttekkel, amikor Sarmientonak sikerült meggyőznie a kormányt, hogy az inka állításoknak reális alapjuk van. A bennszülött kultúrák roppant hanyatlását megelőző első évtizedekben valamennyi konkvisztádort újból és újból meglepte a peruiak nyílt tengeri hajózásának jelentős terjedelme. A krónikások természetesen elsősorban a felföldi fontos központokra fordították figyelmüket, mert az uralkodó osztályok mérhetetlen kincse itt volt felhalmozva. De a történelmi beszámolók kellőképp igazolják a régészet által kirajzolt képet: egy népes, rettenthetetlen halász- és kereskedő társadalom képét, amely a nyílt tengerpart egész hosszában, nagy településeken élt, és amelynek gazdasága csaknem kizárólag a tenger kincsein alapult.

Sarmiento és kortársai pontosan tudták, hogy honfitársaik már csaknem egy évvel azelőtt, hogy elérték a perui partokat, távoli vizeken utazgató inka vízi járművekre bukkantak. Mikor az-előnyomuló spanyolok Észak-Ecuador magasságába értek, az élen vitorlázó 40 tonnás hajó

* Guara -- nyél nélküli, téglalap alakú deszka, amelynek csak a felső végén van fogója; a tutajok kormányzására használják.

J l

52

egy északnak tartó balsafa-tutajt vett észre. A 30 tonna teherrel alaposan megrakott, de könnyen kormányozható inka jármű a 300 mérfölddel délebbre fekvő Tumbes kikötőjéből jött, és valószínűleg Panamába tartott, ahol a bennszülöttek már 1512-ben a spanyoloknak egy déli birodalmáról számoltak be, amelynek népes lakossága nagy tutajokat használ, s ezeken vitorlákkal és evezőkkel hajózik.²

Amikor 1559-ben maga Sarmiento is idejött, a bennszülöttek kereskedelmi és szállítási célokra, le egészen Közép- és Dél-Peruig, tehát a balsafa-erdőktől csaknem 200 mérföldre fekvő területekig, még mindig balsafa-tutajokat használtak. Kortársa, Lizarraga³ a Chicama-völgy bennszülötteiről a következőket írta: „Ezek az indiánok igen merész hajósok, könnyű fából épített, nagy tutajaik vannak, amelyekkel az óceánokat járják. .." Megállapítja, hogy kapcsolatot tartanak fenn az 500 mérfölddel északabbra fekvő Guayaquillel, és fatutajaikat élelemmel meg más egyébbel alaposan megrakják.

Sarmiento nemzedéke csodálattal adózott az óperuiak tengerészeti jártasságának és sajátságos tutajaik tengerbíró képességének. Dicsérték az elegáns árbocokat és vitorlarudakat, valamint a perui vitorlát, amelyet saját vitorlájukkal egyenrangúnak találtak.⁴ A pamutból készült vitorlavásznakat „kitűnőnek" nevezik, a kötélzetet pedig a „spanyolnál jobbnak" minősítik.⁵ A spanyolok Sarmiento koráig állandóan igénybe vették az inka hajósokat és balsafa-tutajaikat, mivel ezek olyan hullámverések és zátonyok felett is úrrá lettek, amelyekkel egyetlen európai hajó sem tudott megbirkózni. Oviedo leírja⁶, hogyan szállították át az indiánok vitorlás tutajaikon Francisco Pizarrót embereivel és lovaival együtt a tengeren Puná szigetére. Garcilaso de la Vega inka szerint a partvidéki indiánok a felföldieket többször is elvitték hasonló tengeri utakra. A partvidék lakói naponta felszálltak tutajaikra, s gyakran heteket töltöttek a tengeren egész családjukkal és minden vagyonukkal. A kis nádcsónakok tulajdonosaival együtt -- ez utóbbiak sokkal többen voltak, mint a tutajok -- a tengerpart előtt 20-25 mérföldre húzódó alattomos áramlatban bőséges halzsákmányra tettek szert, még a felföldi inkáknak is jutott belőle. A halat szervezett caskival* két napon belül eljuttatták a felföldre.⁷

Amikor a spanyolok Perut elfoglalták, a nyílt tengeri halászat, a távoli vidékekkel űzött tengeri kereskedelem és szállítás az inkák gazdasági rendszerének szilárd alkateleme volt.⁸ Ezt a tényt az összes egykorú krónikás legalábbis futólag megemlíti, noha beszámolóik egyébként csakis a felföldi uralkodók gazdagságát és hatalmát tárgyalják. Sarmien-

* Caski -- futárcsónak.

to és kortársai véleménye szerint a hajósok balsafa-tutajaikon ugyanúgy nekivághattak az ismeretlen messzeségeknek, mint bármely európai hajó, s ez a magyarázata annak, miért hittek oly készségesen az inkák elbeszéléseinek.

A híresztelések, hagyományok és történeti közlések, amelyek Peruban az egész XVI. században szájról szájra jártak, elég bőségesek voltak ahhoz, hogy egy -- Sarmientóhoz hasonló -- tengerész képzeletét felcsigázzák, és cselekvésre késztessék. Mint a kor vezető történetíróját, a szájhagyományok elgondolkoztatták. Ezek több, balsafa-tutajokon megtett nagyszabású tengeri vándorutakról szóló történetet is tartalmaztak; a résztvevők e hagyományok szerint hol jöttek, hol mentek. Egyes történetek sok tutajjal végrehajtott hosszú utazásokról és szerencsés visszatérésről adtak hírt.

Az inka birodalom legészakibb vidékén, a mai Ecuadorban fekvő Manta kikötő környéké az inkák hajóstörténeteiben fontos szerepet játszott. Állítólag innen indult el csendes-óceáni útjára a legendás hős, Virakocsa. Innen szállt tengerre később flottájával Tupak Jupanki (vagy Tupak) inka is, hogy megkeresse a csendes-óceáni szigeteket, így hát figyelemre méltó az a tény, hogy Sarmiento és kísérői a maguk vállalkozása számára nem ezt az északi vidéket választották kiindulópontul, hanem a közép-perui partról indultak el, s még délebbi szélességi fokok felé igyekeztek.

Tupak inka nagyapja volt annak a királyi testvérpárnak, akiket a spanyolok ott találtak. Sarmiento 42 jelentős inka történészt hívott össze, hogy az inka történetének hiteles változatát megismerje. Sarmientónak tehát pontos tudomása volt Tupak inka északi indulási helyéről. Meg is írta⁹, hogyan foglalta el Tupak az északi partvidéket, elmondta, hogy „Tumbestől Huanapi, Huamo, Manta, Túnica és Quisin vidékéig harcolt szárazföldön és balsafa-tutajokkal a tengeren. Előrenyomulásakor amelynek során a tengerparton Mantát, valamint a Puná és Tumbes szigeteket elfoglalta -- Tumbes kikötőjébe néhány kereskedő érkezett, akik vitorlás balsafa-tutajokon nyugat felől jöttek a tengeren át." Sarmiento elmondja azt az ismert történetet, hogy ezek a kereskedők lakott szigetekről számoltak be, amelyeket felkerestek, s ez a felföldi inkát' arra csábította, hogy ő is szerencsét próbáljon a tengeren. „De nem hitt könnyelműen e vándorkereskedőknek, hisz az ilyen emberek szeretnek fecsegni, s így nem szabad szavaiknak túl készségesen hitelt adni." Tupak szellemidézője látnoki képességeivel adott még neki egy s más kiegészítő felvilágosítást, mire Tupak elhatározta, hogy felkeresi e távoli szigeteket. „Roppant mennyiségű balsafa-tutajt építtetett, több mint 53

20 000 főnyi válogatott legénységet ültetett rájuk. Kapitányként Huaman Acsacsit, Kunti Jupankít, Kihual Tupakot (mind hanan-cuzcói), Jankán Majtát, Kiszu Majtát, Kacsimapaka Makus Jupankit, Llimpita Uszka Majtát (hurin-cuzcói) vitte magával; testvére, Tilka Jupanki lett az egész flotta parancsnoka. A szárazföldön visszamaradó hadsereg parancsnoksága Apu Jupankinak jutott. Tupak addig vitorlázott, mígnem felfedezte az Avacsumbi és Ninacsumbi szigeteket..."

Tupak tengeri útjának időtartamát kilenc hónapban adják meg, mások egy évet emlegettek Sarmientónak. Tupak hazaérkezve „fekete embereket" és egyéb zsákmányt hozott magával, amit a spanyolok jöveteléig a cuzcói erődítményben tartottak. Sarmiento még azokat is kikérdezte, akik a különleges kincseket őrizték.

Azt a körülményt, hogy az inka északi kikötőből indult el, megemlíti Miguel Cabello de Balboa atya is, aki egy évvel azelőtt érkezett Peruba, hogy Sarmiento az inka szigetek keresésére behajózott. „S miután a nézeteit és terveit a tisztjeivel megbeszélte -- írja Balboa Tupak inkáról, akit ő Topa királynak nevez¹⁰ --, felkerekedett immár csaknem átláthatatlan seregével, s elszállásolta őket Mániában, Csarapokóban és Piquarában, mert ekkora kíséretet szűkebb helyen lehetetlen lett volna elhelyezni és élelmezni. Itt látta meg Topa király életében először a tengert. E felfedezés után megparancsolta, hogy illően imádkozzanak hozzá, s elnevezte mamakocsának, ami annyit jelent, mint »tengerek anyja«. Aztán meghagyta, hogy készítsenek elő száz és száz rendkívül könnyű fatörzsből épített, tömérdek nagy hajót, amilyeneket a bennszülöttek használnak. Darabról darabra kötözték össze a hajókat, majd fedélzetként néhány száz, nádból font gyékényt terítettek rájuk, így álltak elő azok a szilárd és használható hajók, amelyeket balsáknak nevezünk. Aztán elrendelte, hogy készleteket raktározzanak be a csapatok számára, amelyek kísérni fogják. A legjáratosabb vezetőket válogatta ki, akiket csak a bennszülöttek közt ezeken a partokon találni lehetett. Végül tengerre szállt, ugyanazzal a bátorsággal és lendülettel, amely élete során sikerről sikerre vezette. Az utazásról nem kívánok többet mondani, mint ami minden további nélkül hihető, ezért csak azt említem meg, hogy azok szerint, akik ennek a bátor inkának hőstetteiről beszámolnak, az utazás során egy évig, sőt, mások szerint, még tovább tartózkodott a tengeren. Állítólag felfedezett bizonyos szigeteket, amelyeket Hagua Csumbi és Nina Csumbi szigeteknek nevezett el. Ezek, úgy mondják, a déli tengereken fekszenek, s partjukról hajózott be újból az inka." Balboa is beszámol arról¹¹, hogy az inka tutajokon „nagyszámú, fekete bőrű foglyot" hoztak 54 vissza magukkal Dél-Amerikába.

Mielőtt még Sarmiento Peruba érkezett, Betanzos¹², aki a felfedezőket kísérte, feljegyezte azt a sokkal régebbi legendát, amely a Virakocsa embereinek ugyancsak a Manta-partról való felkerekedéséről szól. Ez a hagyomány sokkal inkább foglalkoztatta az egész inka birodalom népének képzeletét, mint Tupak inka nemrégiben történt visszatérése. Virakocsa, a legendás kultúrhérosz* -- ebben az inkák szilárdan hittek -- valamennyi preinka emberével Tiahuanacótól Cuzcón át északnak vonult, mígnem elérte Ecuador partjait. Itt Puerto Viejónál, Manta közelében gyülekeztek, és a Csendes-óceán vizére szálltak. Sarmiento¹³ ezeket a közismert inka beszámolókat összekapcsolta azzal a kellőképpen igazolt, minden konkvisztádor által ismert és a maga részéről még külön is kiemelt ténnyel, hogy a bennszülöttek az akkor érkező spanyolokat tévesen Virakocsa fehér szakállú embereinek tartották, akik a Csendesóceánról térnek vissza. Ez a tévedés tette lehetővé Pizarrónak és maroknyi tengerészének, hogy az egész nagy inka birodalmat, hatalmas seregével és váraival egyetemben, egyetlen kardcsapás nélkül meghódítsa.

Tupak inka bizonyára nem véletlenül szemelte ki vállalkozása kiindulópontjául azt az északi kikötőt, amelyet legendás elődje is kiválasztott. Manta csaknem pontosan ott fekszik, ahol az egyenlítő a Csendes-óceánt metszi, s Tupak -- csakúgy, mint előtte Virakocsa -- a napot saját őseként és védelmezőjeként tisztelte. Amellett Ecuador volt az egyetlen lelőhelye a balsafának, amelyet az inka birodalom partjain tutajok építésére használtak. Az inka csak úgy tudta megszerezni azt a tömérdek balsafatörzset és bambuszt, amelyre a tengerbíró tutajokból álló flottája felépítéséhez szüksége volt, hogy embereit a dzsungelbe vezette. De egyes inka hagyományokból, amelyekről még szólnunk kell, kiderül, hogy a flotta az óceán déli vidéke felé hajózott, s ez késztette Sarmientót arra, hogy Callaóból nyugat-délnyugat felé induljon.

Mantától 700 mérfölddel délre, Észak-Peru sivatagos partjain a spanyolok ugyanilyen élénk elbeszélésekről hallhattak, amelyek a mocsikák balsafa-tutajos régi vándorlásairól szóltak. „A lambayeque-iek, s az egész népség, amelyik ott lakik, azt mondja -- írja Miguel Cabello de Balboa atya¹⁴ --, hogy valaha réges-régen egy hatalmas nemzetség őse, egy Naymlap nevű, igen bátor és erényes férfi nagy balsafa-flottával érkezett ide Észak-Peruból; sok ágyast hozott magával, de a fő felesége állítólag Ceterni volt. Kíséretében sok ember jött vele, akik benne kapitányukat és vezérüket tisztelték." Az észak-perui bennszülöttek elbeszélése szerint a balsafa-tutajon utazók érkezése vezetett a csimu dinasztia és kultúra megalapításához.

* Kultúrhérosz - mitikus hős, neki tulajdonítják a kultúra egyes vonásainak a létrejöttét. J J

Peru középső partvidékének indiánjai közt hasonló, az inka dinasztiáról szóló történetek éltek még a múlt században is.¹⁵ A Lima környéki törzsek hagyományai szerint az első inka királyok csalás útján kerültek hatalomra. A hegyi lakosságnak azt hazudtak, hogy a Naptól származnak. Ezt a vádat először a jezsuita Anello Oliva emelte¹⁶, aki a síksági lakosság közt letelepedett XVI. századi bevándorlók közé tartozott. Azt mesélték neki, hogy az első inka királyok valójában közönséges hajósok utódai voltak, akik Ecuadorból vitorláztak oda. „Sokan hajózgattak a tengerpart mentén, s egyesek eközben elpusztultak. Végül is az egyik csoport egy Guayaunak nevezett szigeten, Ecuador partja közelében telepedett le. Ezen a szigeten született Manco Capac. Atyjának, Ataunak halála után elhatározta, hogy elhagyja hazáját, és kedvezőbb égtájakra indul, így hát felkerekedett egy vízi járművön 200 emberrel, akiket három csoportra osztott. Kettőről soha többé nem hallottak, de ő maga és emberei a perui partok előtt Icánál kiszálltak, onnan átvágták magukat a hegyekbe, mígnem eljutottak a Titicaca-tó partjára."

Persze könnyen lehet, hogy az első inkának Ica melletti partraszállásáról szóló közlésből egy szó sem igaz, de ott ilyen történetek jártak szájról szájra. Ica mint vitorlás tutajozási központ, már az inkák előtti időktől kezdve az északi erdőségek versenytársa lehetett. Joseph de Acosta atya arról számol be¹⁷, hogy az icai, de a 750 mérfölddel délebbre lakó aricai indiánok is azt mondták a spanyoloknak, hogy a régi időkben a Csendesóceán déli medencéjében hajózgattak, ahol egészen messze nyugaton felkerestek egyes szigeteket. Acosta feltételezte, hogy ezeket a spanyol hódítás előtti expedíciókat felfújt fókabőrökből készített tutajokon hajtották végre, de az Icában és Aricaban kiásott tömérdek őskori keményfa-uszony és gerendatutaj-modell arról tanúskodik, hogy épp ez a két terület volt a gerendatutajozás legrégibb, inkák előtti központja.¹⁸ De Cadres kapitány kikérdezett egy Csepo nevű nagyon öreg (állítólag 115-120 éves), bölcs indiánt, s megtudta tőle, hogy Aricát és Hót, a két legfontosabb kikötőt, amelyek közvetlenül Tiahuanacótól délre fekszenek, különösképpen alkalmasnak tartották arra, hogy onnan induljanak el a lakott csendes-óceáni szigetekre. Csepo azt mondta, hogy az indiánok Arica és Ilo kikötőjében hajóztak be, s két hónapig vitorláztak nyugat felé a Csendes-óceánon, amikor először egy Coatu nevű kopár szigetre értek, amelyen három magas hegy és rengeteg madár van. Tovább hajózva a mögötte fekvő lakott szigetek felé, ezt a lakatlan madárszigetet baloldalt hagyták maguk mögött, s így érték el a következő, egymagában álló szigetet, Qüent, amely sűrűn lakott, és amelynek egyik 56 törzsfőjét Qüentique-nek, a másik kettőt pedig Uquenique-nek és Cama-

nique-nek hívták. Tíznapi utazásra nyugatnak fekszik még egy másik, nagyobb lakott sziget, Acabaña. Az öreg Csepo, amikor a pénzsóvár kapitány halállal fenyegette, ha bármit elhallgat, mindenféle történettel traktálta őt e távoli szigetek roppant kincseiről. Aztán saját jószántából hozzátette, hogy az indiánok e tengeri utakra fatutajokkal mennek. Noha a kortárs spanyolok azt hitték, hogy Csepo a Salamon-szigetekről beszél

-- ezt a nevet adták mindazoknak a híresztelésekből ismert szigeteknek, amelyek Peru szélességi körén fekszenek --, Amherst és Thomson, akik a régi kézírásos feljegyzést 1901-ben angol nyelven kiadták¹⁹, feltételezték, hogy a kapitány egy tényleges indián utazásnak valamilyen megcsonkított változatát jegyezte fel. Egy lábjegyzetben megállapítják, hogy a Húsvét-szigetre, valamint az előtte fekvő Sala-y-Gomez-szigetre feltűnően illik az a leírás, amelyet de Cadres kapitánytól ismerünk.

Valójában az öreg Csepo -- sok-sok nemzedékkel Roggeveen előtt

-- pontos vitorlázási útmutatást adott a spanyoloknak, hogyan hajózhatnak el a legkedvezőbben fekvő dél-perui kikötőkből a Húsvét-szigetre. Ma már tudjuk, hogy egy tutajosnak, ha Hóból vagy Aricából kiindulva a legközelebbi lakott szigetre akar jutni, valóban előbb a kopár Sala-yGomez-sziget felé kell tartania. Onnan aztán egyenesen vezet tovább az út a Húsvét-szigethez. Ez a tutajutazás, amelyet nagyon megkönnyít a passzátszél és a Külső-Peru-áramlat déli íve, kereken két hónapig tartana úgy, ahogy azt az öreg indián állította. Csepo leírása Sala-y-Gomez minden lényeges jellegzetességét tartalmazza. A kopár sziget tele van madarakkal, ezek már nagy távolságból is jól láthatóak. Különösen keletről jövet kelti azt a benyomást, mintha három hegy nyújtózna az ég felé. Ezt a három csúcsot az európai felfedezők is jellegzetes ismertetőjelként jegyezték fel. Annyira jellegzetesek, hogy a modern térképek Sala-y-Gomezt nemegyszer tévesen három különálló szigetnek tüntetik fel. A lenyűgöző hatás azonban csalékony, ezt a szegényes szigetecskét viharos időben csaknem teljesen elönti a tenger, s a tömérdek madárnak csak a három csúcs nyújt menedéket. És az is igaz, hogy ha Hóból és Aricából kiindulva a Húsvét-sziget, tehát az első lakott sziget felé vezető úton egyenes irányt akarunk tartani, akkor a Sala-y-Gomez-szigetet baloldalt kell magunk mögött hagynunk. A következő lakott sziget Mangareva.

Az is érdekes, hogy Csepo Qüen legfőbb törzsfőjét Qüentique-nek nevezi, ha meggondoljuk, hogy 1770 táján a Húsvét-sziget első spanyol látogatóinak feljegyzései szerint a törzsfőt ott teque-teque-nek nevezték.²⁰

Az indiánok Dél-Peruban tehát ismerték a helyes irányt és a pontos távolságot a Húsvét-szigethez, s az útközben található egyetlen tájékozó- 57

dási pont jellegzetes vonásaira is emlékeztek. Az 1000 mérfölddel északabbra fekvő Callaóban Sarmiento ugyanilyen pontos vitorlázási útmutatásokat kapott. Ez azt bizonyítja, hogy az óperuiak különböző helyekről pontosan be tudták mérni a Húsvét-sziget fekvését. A Mendaña-expedíció során, mint ismeretes, a hajósok közti nézeteltérések oda vezettek, hogy megváltoztatták azt az útvonalat, amelyet Sarmiento az indiánok tanácsára kijelölt. Ezért röviden el kell mondanunk, mi történt.

Amherst és Thomson az expedícióról írt, több kötetes kiváló munkájukban megállapítják²¹, hogy midőn Peruban rendezett közigazgatás jött létre, a munka nélküli spanyol kalandorok mohón habzsolták az indiánok és a callaói tengerjáró lakosság közt szájról szájra járó történeteket, amelyek felfedezetlen nyugati szigetekről és egy egész kontinensről adtak hírt. A kocsmai fecsegésekből idővel a kormányzói palota kedvenc témája lett, s Pedro Sarmiento de Gamboa „a nyilvánosság előtt kijelentette, hogy pontosan meg tudja határozni ezeknek a szigeteknek fekvését; a gyarmaton élő tudósok megerősítették, hogy ezek előszigetei egy déli kontinensnek, amely Tierra del Fuegótól északnak, 15° 5' szélességre, Perutól mintegy 600 »ligára« terül el".

Ez az utóbbi adat kisebb eltérésekkel megfelel a valóságnak. A távolságot Perutól valóban rendszerint mintegy 600 ligában számították. És az is igaz, ahogyan ezt a szerzők mondják, hogy a Mendaña-expedíció élelemkészletét annak a feltevésnek megfelelően számították ki, hogy a föld Callao kikötőjétől 600 ligára fekszik. Ez megérdemli, hogy felfigyeljünk rá, mert a spanyolok, akik két évszázaddal később Peruból kiindulva elsőként jutottak el a Húsvét-szigetre, fekvését úgy jelölték meg, hogy „mintegy 600 ligára van Callaótól, és nagyjából ugyanilyen távolságra a chilei partoktól"²². Mármost 600 liga ténylegesen alig több mint 2000 tengeri mérföld, s ez pontosan megfelel a Callao és a Húsvétsziget közti távolságnak. A Mendaña-expedíció résztvevői a 600 liga távolságon kívül még egy dologban teljesen egyetértettek egymással: mindannyian feltételezték, hogy a legközelebbi sziget Callaótól pontosan nyugat-délnyugatra fekszik. Ez kiderül, ha a Sarmiento érdekét szolgáló útibeszámolót ellenfeleinek, Catoirának, az expedíció hivatalos krónikásának, Mendañának, az expedíció vezetőjének, és Gallegónak, az első kormányosnak beszámolóival, valamint a résztvevők egy másik, művelt tagjának névtelen kéziratával hasonlítjuk össze. Abban mindannyiuknak feltétlenül egyet kellett érteniök, hogy az említett sziget Callaótól pontosan nyugat-délnyugatnak fekszik, mert a hajóhelyzetre vonatkozó adatok mind arról tanúskodnak, hogy tíz (Gallego szerint tizenkét) napon át 58 rendületlenül ezt az irányt tartották.²³ A Húsvét-sziget pontosan ebben

az irányban fekszik. November végén, amikor még mindig a helyes útirányt tartották, elérték a déli szélesség 15° 45'-ét, s itt kezdődött aztán a viszálykodás. Sarmiento, noha civakodó ember hírében állt, a szigetek kérdésében jogosan tartotta magát illetékesnek. Hangsúlyozza -- harmadik személyben írva magáról --, hogy a perui kormányzót „számos szigetről és földrészről tájékoztatta, amelyek, mint mondta, az óceán déli térségében vannak, és személyesen felajánlotta, hogy azokat őfelsége nevében felfedezi. Ebből a célból bizonyítékokat gyűjtött, és térképeket készített... Úgy tervezték, hogy a 23. fokig, vagyis addig a szélességig, amelyet Pedro Sarmiento határozott meg, nyugat-délnyugati irányt fognak követni.

Sarmientót az a szándéka, hogy Callaótól 600 ligára, vagyis 2000 tengeri mérföldre nyugat-délnyugati irányban földet keressen, a Húsvétsziget közvetlen közelébe vezette volna. De annál a kísérleténél, hogy a sziget szélességi fokát is előre kiszámítsa, négy fokkal tévedett; megbocsátható tévedés, ha meggondoljuk, hogy az első kormányos a jól ismert Callao kikötő fekvését a valóságos 11" 56' helyett 12° 30'-ben határozta meg. Amikor a déli szélesség 15 45'-re értek, ugyanez a kormányos hirtelen letért a Húsvét-szigethez vezető útról, s ehelyett pontosan nyugatnak vitorlázott tovább. Sarmiento felbőszülve állapítja meg beszámolójában, hogy „Pedro Sarmiento erről az irányváltozásról igen nyomatékosan beszélt a parancsnokkal (Mendañával), és valamennyiük jelenlétében szó szerint azt mondta, hogy ehhez nem szabad hozzájárulnia, ezen változtatnia kell, mert másként sohasem fogja a felfedezést végrehajtani, s el fog tévedni..."

De a fiatal Mendaña a kormányos mellé állt, s az expedíció 20 napon át körülbelül a 15. szélességi fok mentén nyugat felé vitorlázott. Az expedíció valamennyi tagja számára világos volt, hogy a kormányos az előre meghatározott irányról jóval a Sarmiento által megadott 600 ligás jelzés előtt letért, de ez ellen senki sem emelt kifogást. Ennek az volt a magyarázata, hogy Gallego, aki a perui és chilei partoknál hosszú időn át mint kormányos tevékenykedett, a limai kancelláriától személyesen ellentétes felvilágosításokat kapott. Gallego a maga eljárását így indokolta: „Azért vitorláztam ezen a szélességi fokon, mert a señor presidente azt mondta, hogy a 15. déli szélességen, Perutól 600 ligára egy sereg gazdag sziget van." Ennek megfelelően a kormányos most egyenest Polinézia kellős közepe felé tartott, mert hisz a Tuamotu-szigetek zöme, a Társaság-szigetek, Szamoa, Fidzsi és számos más lakott sziget a 10. és a 20. déli szélességi fokok között fekszik. Az expedíció tehát, ahelyett, hogy egyenesen az egymagában álló Húsvét-sziget felé

Egyenlítő

MAROUISES-SZK. p, ^.OO-J^L---------------------------------

AZ AZ ÚTVONAL, AMELY AZ INKÁK SZERINT A LEGKÖZELEBBI CSENDESÓCEÁNI SZIGETEKHEZ VEZET. A TÁVOLSÁGOT AZ EGYKORI SPANYOLOK, AKIKNEK AZ ÁTKELÉS SIKERÜLT, 600 LIGÁBAN ADTÁK MEG.

60

tartott volna, a Tuamotu-szigetek legsűrűbb része felé hajózott. De az utolsó pillanatban, közvetlenül a szigetek elérése előtt, Pukapuka és Raroia közelében a szeszélyes kormányos hirtelen újból irányt változtatott, északnyugat felé fordult, úgyhogy az expedíció két hajója a Marquises- és a Tuamotu-szigetek között vitorlázott át. Három héttel később felbukkant előttük az Ellice-szigetekhez tartozó Nukufetau, s végül 80 nappal az elindulásuk után a melanéziai Salamon-szigeteken kötöttek tartott volna, a Tuamotu-szigetek legsűrűbb része felé hajózott. De az ki. Utóbb aztán csaknem 400 napig tartott, míg visszaverekedtek magukat Peruba. Arra kényszerültek, hogy a Hawaiitól északra húzódó szélességi körökön hajózzanak, mert csak itt tudtak Polinézia keletről nyugatnak tartó kedvezőtlen szelein és áramlatain úrrá lenni. A második Mendaña-expedíció 26 esztendővel később ugyancsak Callaóból indult el, és a Marquises-szigeteken kötött ki. Ekkor fedezték fel az európaiak Polinéziát.

Ha a kormányos Sarmiento utasításait követi, akkor a Mendaña-expedíciónak minden esélye meglett volna rá, hogy a Húsvét-szigetet felfedezze; ha pedig a kormányos következetesebben kitart döntése mellett, akkor a Tuamotu-szigetekhez jutottak volna el. Gallego ingatagsága miatt az expedíció elkerülte a legközelebb fekvő szigeteket, és a távoli Melanéziában kötött ki.

Könnyen megeshetett, hogy Tupak inka is eljutott egészen Melanéziáig, s talán ez a magyarázata annak a sok fekete fogolynak^ akiket furcsaságként magával vitt Peruba. De okunk van feltételezni, hogy nagy flottájának legyezőszerű szétterítésével megtalálta a legközelebb fekvő szigeteket is. Mint láttuk, Tupak alattvalóinak utódai még tudták a Húsvét-sziget irányát és Hótól, Aricától, valamint Callaótól való távolságát, s aligha lehet kételyünk afelől, hogy Tupak kormányosai néhány nemzedékkel a spanyolok előtt mindenről ugyanannyit tudtak, mint az utódok. Húsvét-sziget után a legközelebbi lakott sziget Mangareva, a Tuamotu-szigetek legdélibb csücskén. Hogy Tupak a flottájával eljutott erre a szigetre, azt a bennszülött lakosság is megerősíti. Legfőbb hagyományaik ugyanis egy Tupa nevezetű idegen királyról szólnak. E látogatóra vonatkozó emlékeket első ízben F. W. Christian angol csendes-óceáni utazó tette közzé²⁴, aki az inka történetet nem ismerte.

„...a Mangareva sziget lakói közt él az a hagyomány, hogy egy Tupa nevezetű törzsfő, egy vörös ember jött hozzájuk csónakflottával; csónakai nem hasonlítottak a polinéziaiakéhoz, inkább tutajok voltak -- ez az emlék nyilvánvalóan néhány perui balsafára vagy tutajhajóra vonatkozik." P. Rivet, ismert francia néprajztudós, aki Christiant idézi²⁵, vetette fel elsőként azt a gondolatot, hogy a Mangareva-sziget lakói Tupak inka egykori látogatására emlékeznek. Sir Peter Buck aztán további részleteket közölt a régi, úgynevezett Tiripone-kéziratból²⁶, amelyet néhány évtizeddel az európaiak érkezése után Tiripone, az egyik mangarevai törzsfő fia jegyzett fel: „Mangareva egyik jelentős látogatója Tupa volt. A szigeti történelem azt állítja, hogy a testvérkirályok, Tavere és Tárói korában érkezett... Tupa a délkeleti átjárón keresztül jött Mangarevára; ez az átjáró utóbb Te-Ava-nui-o-Tupa (vagyis a Nagy Tupa-csatorna) nevet kapta." -- „A tengerjáró Tupa -- folytatja a kézirat -- ... egyenest Mangareva felé vitorlázott, és a nagy Tupa-csatornában vetett horgonyt. A kis Te Káva szigeten szállt partra."

Ugyanez a bennszülött kézirat azt is elmondja, hogy Tupa, mielőtt visszatért hazájába, „a mangarevaiaknak egy távoli országról beszélt... ahol egy nagy nép él, amely felett hatalmas királyok uralkodnak".

A keleti zátonyoknál fekvő Káva szigetecske, ahol Tupa partra szállt, és a nagy Tupa Ava, ahol a flottája lehorgonyzóit, az inka történetekben szereplő Ava -- vagy Ava Csumbi -- szigetre emlékeztet. Ez a közé a két sziget közé tartozott, amelyet Tupak flottája felkeresett. A másikat „Nina Csumbi" vagy „Tűz-sziget" névvel jelölték -- igen találó név a Húsvét-sziget számára, amelyről első látogatóitól, tehát felfedezőjétől, Roggeveentől, s az utána érkező Gonzalestől kezdve Beecheyig, és a 61

többi XIX. századi utazóig mindenki azt írta, hogy a bennszülöttek közeledtükre számtalan tüzet gyújtottak, és a tengerparton füstoszlopokat eregettek felfelé²⁷. Egyes megfigyelők azt gyanították, hogy a „Tűzsziget" név a Galápagos szigetcsoportra vonatkozik, ahol több, rendszerint alvó vulkán van, de a Galápagos-szigeteket az inkák amúgy is ismerték²⁸, s amellett ezek lakatlanok voltak. A „feketéket" az inkák könnyen megtalálhatták Mangareva bennszülöttei közt, mert Beechey²⁹, a sziget európai felfedezője a rendkívül vegyes lakosság közt egy olyan elemet is talált, amely éppoly sötét bőrű volt, mint a melanéziaiak. Egyébként a hatalmas inka ezeken a sötét bőrű foglyokon kívül más érdekeset egyetlen csendes-óceáni szigetről sem vihetett haza. Valószínűleg ugyanolyan csalódottan tért vissza, mint az aranyra sóvár Mendana-expedíció, s feltehetően ő is egy északi útvonalon haladt, ahol a sötét bőrű foglyok mellé még egy fémből készült trónt s egyéb emléktárgyakat szerzett, amelyeket aztán a spanyolok Tupak unokáinak idején megcsodálhattak. Az a körülmény, hogy a felfedezett szigeteken sem aranyat, sem más kincseket nem találtak, valamint a rendkívül nehéz perui visszatérés szolgálhat magyarázatul arra, miért mentek a Mendaña-expedíciók csaknem két évszázadra feledésbe, mígnem a XVIII. század második felében más európaiak a szigeteket újra felfedezték. Peru spanyol uralkodói még ebben a tekintetben is követték elődeiknek, az inkáknak példáját.

A balsafa-tutaj és a guara-technika a dél-amerikai tengeri hajózásban

Mindazzal szemben, amit Heyerdahl az előző fejezetben a dél-amerikai-polinéziai kapcsolatokról elmondott, ahol- s ez a legfontosabb -- Dél-Amerika játszotta az aktív szerepet, a fő ellenérv az volt, hogy az újvilági vízi járművek sorából hiányzik az óvilági vitorlás típusa. Heyerdahlnak a KonTiki-expedíciójával kellett bebizonyítania, hogy a balsafa-tutaj a nyílt tengeren nagy távolságok leküzdésére is alkalmas szállítási eszköz.

Utóbb aztán kiderült, hogy ez a merész vállalkozás a nagyközönségre ugyan rendkívüli hatást tett, ám a szaktudósokat nem győzte meg. Elsáncolták magukat a mögé a megállapítás mögé, hogy a balsafatörzsek csupán rövid ideig úszóképesek, s az expedíció lefolyásából mindenekelőtt azt a látszólag helytálló következtetést vonták le, hogy ezzel a jármüvei a csendes-óceáni szigeteken partra szállni mindenkor életveszélyes kaland. Ebben a fejezetben Heyerdahl nemcsak a balsafa-tutajokra vonatkozó adatokat foglalja össze, hanem elsősorban azt is akarja bizonyítani, hogy a frissen vágott balsafa sokáig megtartja úszóképességét. Végül beszámol még egy kísérletről, amely igazolja, hogy a balsafa-tutajok a régi peruiak által feltalált és használt guaradeszkák és vitorla segítségével tökéletesen kormányozhatok. A Kon-Tiki-expedíció veszélyes partraszállása tehát kizárólag annak a körülménynek tulajdonítható, hogy az inka és inkák előtti hajósoknak ezt a titkát akkor még nem derítették fel.

E fejezetben Heyerdahl The balsa raft in aboriginal navigation off Peru and Ecuador (A balsafa-tutaj a bennszülött hajózásban a Peru és Ecuador előtti vizeken) című cikkét, amely a University of Mexico, Albuquerque által kiadott Southwestern Journal of Anthropology című folyóirat XI. kötet, 3. számában, a 251-264. oldalakon, 1955-ben jelent meg; az Actas del XXXIII Congreso de Americanistas Costa Rica-i 1958. évi kiadványban közzétett Guara Sailing technique indigenous to South Amerika (A Dél-Amerikában honos guara vitorlázási módszer) című előadásával összevonva közöljük. Ilyen módon bizonyos rövidítések váltak szükségessé, amelyek azonban a feldolgozott anyagot semmiképpen sem csonkítják meg.

Peru és a vele szomszédos északnyugati területek bennszülötteinek navigációs technikáját a modern hajóépítők és néprajztudósok nemigen mél- 63

tatták figyelemre, s még kevésbé értették meg. Ennek nyilvánvalóan az a magyarázata, hogy az ottani hajóépités elvei teljesen elütnek azoktól az elvektől, amelyeket mi őseinktől örököltünk. Az európaiak szemében csakis az a hajó tengerbíró, amelyet vízhatlan, levegő tartalmú törzse úszóképessé tesz, s ez a törzs elég nagy és magas ahhoz, hogy a hullámok el ne önthessék. A régi peruiaknak az alak kevésbé volt fontos, tengerbírónak az olyan vízi járművet tekintették, amelyet a víz sohasem tölthet meg, mert a nyitott építményen nincs olyan „tartály", amely a behatoló hullámokat visszatartsa, s így azok átfutnak rajta. Ezért aztán a problémát balsafából és más könnyű fákból, vagy csónakformára összekötözött káka- és nádnyalábokból szerkesztett, rendkívül úszóképes, tutajszerű hajókkal, olykor meg felfújt fókabőrökből készült és egyfajta fedélzettel ellátott pontonokkal oldották meg.

Aki egy ilyen tengeri jármű tulajdonságait nem ismeri, az nyilván primitívnek, körülményesnek és bizonytalannak fogja azt tartani, s valószínűleg ez az oka annak az általános, de téves nézetnek, hogy a régi Peru népeinek -- 2000 mérföld hosszú tengerpartjuk és csaknem minden más tekintetben meglepően magas kulturális színvonaluk ellenére -- nem voltak sem tengerbíró járműveik, sem pedig jó hajósaik.

Amikor 1941 -ben¹ először próbáltam meg az ősi perui hajózás lehetőségeire felhívni a figyelmet, az a néhány néprajztudós, aki a balsafa-tutajról tudta, hogy az európaiak előtti kultúrelemek közé tartozik, létezését alig méltatta figyelemre; egyesek még azt sem vették tudomásul, hogy vitorlázata volt. Arról sem adtak hírt, hogy a régi Amerika más területein használtak volna vitorlákat. Az általános nézetet híven tükrözi Hutchinson angol néprajztudós² 1875-ben megjelent Anthropology of Prehistoric Peru (A történelem előtti Peru antropológiája) című műve, amely a balsafa-tutajt egyszerűen „úszó parafakötegnek" nevezi. Három ismert modern tudós: S. K. Lothrop amerikai régész³ P. A. Means angol inkatörténész⁴, valamint J. Hornell angol néprajztudós⁵ és a primitív hajózás szakértője igen érdekes cikkeket írt a régi perui járművekről és hajózásról. E cikkekben a balsafa-tutaj építési elveit kitűnően írták le, de pusztán elméleti megfontolásokból -- amint ezt még látni fogjuk -- valamennyien arra a következtetésre jutottak, hogy a balsafa-tutaj teleszívja magát vízzel, és így nyílt tengeri utazásokra alkalmatlan.

Éppen ezek az általános előítéletek késztettek arra, hogy a perui tengerhajózást tüzetesebben tanulmányozzam és újraértékeljem, annál is inkább, mivel más megfigyelések alapján feltételeztem, hogy a perui balsafa-tutajok még a polinéziai szigetekig, tehát 4000 mérföld távolságra 64 is eljutottak.

A balsafa-tutajra vonatkozó első beszámoló még az inka birodalom tulajdonképpeni felfedezése előtti időkből származik. Amikor Franciso Pizarro 1526-ban elindult a panamai földszorosról, s nekivágott második, távolabbi felfedező útjának, amely Dél-Amerika csendes-óceáni partvidéke mentén vezetett végig, expedíciója a tengeren perui kereskedelmi hajósokkal találkozott, még jóval azelőtt, hogy hazájukat felfedezte. Kormányosa, Bartolomeo Ruiz előrevitorlázott, hogy az egyenlítő közelében levő déli partokat felderítse, s eközben hajója Észak-Ecuador magasságában egy csaknem az övével egyenlő nagyságú, szembejövő vitorlásjárművel találkozott. Az északnak tartó hajó egy nagy tutajnak bizonyult, hajósai voltak az első peruiak, akiket európaiak valaha is láttak. Jüan de Sáamanos⁶ rögtön ezután jelentést küldött V. Károlynak, úgyhogy ezt az eseményt írásba foglalták, mielőtt még a spanyolok Perut látták volna. Francisco de Xeres, Pizarro magántitkára is szólott 1534-ben erről az eseményről. Ebből a két forrásból tudjuk, hogy a spanyolok a nagy balsafa-tutajt elfogták, s húsz férfiból és nőből álló legénységet találtak rajta. Tizenegyet közülük kidobtak a tutajból, négyet rajta hagytak, két férfit és három nőt pedig a vitorlás hajójukra vittek, hogy későbbi útjaikhoz tolmácsnak képezzék ki őket.

Ez a balsafa-tutaj áruval alaposan megrakott kereskedelmi hajó volt. Hordképességét a spanyolok 30 tonelesre, vagyis kereken 36 tonnára becsülték, saját, 40 tonnás vitorlásaikkal szemben, amelyeknek csak félannyi legénysége volt, mint a tutajnak. A rakományt a spanyolok gondosan jegyzékbe foglalták; olyan árukat is tartalmazott, amelyek csak Peruból származhattak.

Sáamanos a vízi járművet lapos tutajnak írta le, amely egy fatörzsekből összeállított alsó rétegből és felette egy vékony nádakból készült fedélzetből állt. A fedélzet olyan magas volt, hogy a legénység és a rakomány még akkor is száraz maradt, ha a főgerendákat a víz elöntötte. A fatörzseket és a nádat Peruban honos szizálkötelekkel kötözték össze. A vitorláról és a kötélzetről Sáamanos a következőket írja :⁷

„Igen jó minőségű fából készült árbocai és vitorlarúdjai, valamint a mi hajóinkon levőkhöz hasonló formájú és elrendezésű vászonvitorlái voltak. Kitűnő kötélzete a már emiitett szizálból készült, amely a kenderhez hasonlít, horgony céljaira pedig néhány követ vittek magukkal, amelyek olyanok voltak, mint az őrlőkövek."

Ruiz a foglyaival és zsákmányával visszatért Pizarróhoz, s néhány hónappal később Pizarro vezetése alatt egy újabb expedíció indult el déli irányba, az inka birodalom északi partja felé. Útban a nyílt.Guayaquili-öbölben fekvő Santa Clara-sziget felé Pizarro két napon belül öt 65

vitorlás tutajt ért utol, s azok legénységével eredményes tárgyalásokba kezdett. Azután az öblön átvágva továbbvitorlázott Tumbes perui kikötő, a tutajon ejtett foglyok hazája felé. Amikor a spanyolok a parthoz közeledtek, látták, hogy egy egész balsafa-tutaj-flottilla jön velük szembe, rajta felfegyverzett inka csapatokkal. Pizarro a flotta mellé vitorlázott, s néhány inka kapitányt meghívott a hajójára. Tolmácsai -- vagyis az első tutajon összeszedett foglyok -- segítségével barátságos kapcsolatokat teremtett az inkákkal, s így megtudta, hogy az egész flottilla Puná szigete felé tart, amely akkor perui uralom alatt állt.

Az öbölből további balsafa-tutajok vitorláztak ki, ajándékokkal és élelemmel a spanyolok számára. Francisco unokatestvérétől, Pedrótól tudjuk, hogy a spanyolok valamivel délebbre, a perui part mentén beértek néhány balsafa-tutajt, amelyeken nemesfémeket és egyes, jellegzetes ruhadarabokat találtak. Az egészet elvették, hogy Spanyolországba vigyék, és a királynak megmutassák.⁸

De még mielőtt Ruiz Ecuador magasságában az első kereskedelmi balsafa-tutajt elfogta, a spanyolok a panamai bennszülöttektől már hallottak egyet s mást a perui tengerhajózásról. Las Casas krónikás⁹, Kolumbus egyik útitársának fia feljegyezte,, hogy a perui bennszülötteknek balsafa-tutajaik vannak, amelyeket vitorlákkal és evezőkkel irányítanak. Erről a körülményről már a konkvisztát megelőző időkben tudomása volt Comogrénak, az egyik panamai nagy törzsfő legidősebb fiának, aki Balboának egy délen fekvő hatalmas parti birodalomról mesélt, amelynek lakói a spanyolokénál valamivel kisebb hajókkal a Csendesóceánon utazgatnak, s azokat vitorlákkal és evezőkkel hajtják.

Pizarro egyes kortársai -- köztük Oviedo (1535-ben), Andagoya (1541-ben) és Zarate, aki 1543-ban mint királyi kincstárnok jött Peruba (1555-ben)¹⁰ -- részletesen leírják az ecuadori és észak-perui partvidék lakóinak vízi járműveit. Beszámolóik hasonlóak egymáshoz: a tutajok páratlan számú -- Qt, hét, kilenc vagy tizenegy -- „hosszú és könnyű fatörzsből" állnak, keresztgerendák kötik össze őket, s fedélzetük van. Vitorlákkal és evezőkkel navigálnak; a nagy tutajok teherbíró képessége 50 fő és 3 ló. A fedélzeten külön főzésre alkalmas hely van. Andagoyát, aki részt vett a csendes-óceáni partokon észak és dél felé végrehajtott legelső felfedező utakon, kiváltképpen a szizálkötelek („erősebbek, mint a spanyoloké") és a kiváló pamutvászonból készült vitorlák minősége lepte meg. Zarate leírja, milyen ügyesen kormányoznak a bennszülöttek szabályszerű vitorláikkal, majd megállapítja, hogy az észak-perui Tumbes tutajosai nagyszerű hajósok -- grandes marineros --, akik a balsafa-tutajaikon utazó spanyolok közül nem eggyel végzetes játékot űztek. Egy-

CSÓNAKOK RAJZA EGY CSIMU-EDÉNYEN.

Mitikus halászok és kultikus hősök kettős fedélzetű nádcsónakokon. A fedélzet alatt jól

látható a legénység és a rakomány. A csónakok lába a vízi jármű haladását jelképezi

szerűen megoldották a tutajokat összetartó köteleket, mire a spanyolok vízbe estek, és megfulladtak, a ravasz indiánok azonban életben maradtak, mert kitűnően tudtak úszni. Pedro Pizarre, aki unokatestvérét Peru partvidékének felfedezése alkalmával elkísérte, ugyancsak beszámol arról, hogy ő, Alonso de Mesa, Soto kapitány és több konkvisztádor kortársa, midőn a bennszülötteket arra kényszerítették, hogy tutajaikon magukkal vigyék őket, az erős hullámverésben kiestek a tutajból, és félig megfulladva sodródtak ki a partra. A peruiak viszont a bukóhullámok ellenére is ügyesen visszakapaszkodtak a tutajokra, és odábbvitorláztak. Más régi krónikások, köztük Cieza de León (1553-ban) megállapítják, hogy a partvidéki peruiak „úgy úsznak, mint a halak", s a felföldi inkákat -- még a spanyolok jövetele előtt -- balsafa-tutajaikon kicsalogatták a nyílt tengerre, ahol aztán a törzsek kötelékeit megoldották, s így a szárazföldi patkányok tengerbe fulladtak. A balsafatörzseken hajózó peruiak ujjongva üdvözlik egymást, mert a víz az elemük."

Girolamo Benzoni olasz utazó¹², aki 1540 táján jött Peruba, igen primitív rajzot közöl egy hét balsafatörzsből álló kis tutajról, amelyen nyolc indián utazik. A szövegben megjegyzi, hogy vannak ennél sokkal nagyobb, kilenc vagy tizenegy törzsből álló, tengerbíró tutajok is, a tutaj nagyságának megfelelő méretű vitorlákkal.

Garcilaso de la Vega¹³, aki maga is inka származású volt, és 1560-ban Peruból Spanyolországba utazott, elsősorban a nádból és kákából készült halászjárműveknek szentelte figyelmét. A perui partok mentén tömérdek ilyen vízáteresztő csónak akadt, ez volt ott a legfőbb uralkodó típus. Ezzel, mondja, rendszerint négy-hat ligára (vagyis 15-24 angol mérföldre) hajóztak ki, de ha szükséges volt, még messzebbre is. Garcila- 67

so ezenkívül azt is elmondja, hogy nagyobb terhek szállítására fából készült tutajokat használnak, amelyekre vitorlákat húznak fel.

Reginaldo de Lizarraga atya¹⁴ spanyol krónikás, aki abban az évben érkezett Peruba, amikor Garcilaso inka elutazott, a Chicama-völgy bennszülötteiről azt írja, hogy „ezek az indiánok nagy hajósok; könnyű fából készült, hosszú, széles tutajaik vannak, amelyeken az óceánon hajóznak. Halászás közben sok liga távolságra tartózkodnak kint a tengeren." Azt is elmeséli, hogy a Chicama-völgy bennszülött kereskedői, egészen az 500 mérfölddel északabbra fekvő Guayaquilig, mindenfelé kereskednek. Balsafa-tutajaikon halászati termékeket és más rakományokat szállítanak.

A balsafa-tutajokon -- kiváltképpen Tupak inka idején -- végrehajtott tengeri utazások hatósugaráról már említést tettem. Ezek az utazások legalább Polinéziáig vezettek.

Bernabé Cobo, Peru jeles történetírója¹⁵ részletesen leírja a tengerjáró tutajoknál alkalmazott balsafa-konstrukciókat, s ugyanilyen behatóan méltatja a bennszülöttek ügyességét a kormányzásban és az úszásban.

„A nagy tutajokat -- teszi hozzá --, amelyeken az erdőségek közelében

-- például a Paita, Manta és Guayaquil kikötőkben -- élő perui indiánok hajóznak, hét, kilenc vagy még több balsafatörzsből illesztik össze, éspedig a következő módon: a gerendákat hosszanti irányban liánnal vagy kötelekkel egymáshoz kötözik, s ezek a kötelek aztán további törzseket fognak át, amelyek az előbbiek felett keresztgerendákként fekszenek. A középső törzs az orrban hosszabb a többinél. A törzsek egyre rövidebbek, minél közelebb fekszenek a tutaj oldalához, úgyhogy az orrnál formában és arányban a kinyújtott kéz ujjaihoz hasonlatosak. De a fart egyenesre vágják le. A tutaj tetejére egy emelvényt tesznek, s így a fedélzeten levő emberek és a ruhák nem nedvesednek át a hosszú gerendák közti réseken feltörő víztől. Ezeket a tutajokat az óceánon vitorlák és lapátok segítségével kormányozzák, s egyesek közülük olyan nagyok, hogy akár 50 embert is könnyűszerrel elbírnak."

Egy vitorlás balsafa-tutajról egyszerű vázlatot készített J. van Spilbergen holland tengernagy is¹⁶, amidőn 1614-17 közt körülhajózta a világot. Spilbergen azt állítja, hogy ennek a balsafa-tutajnak ötfőnyi bennszülött legénysége két hónapig halászott a tengeren. Amikor a Tumbes kikötővárostól 120 mérfölddel délebbre fekvő Paita kikötőbe befutott, akkora zsákmányt hozott magával, hogy az öbölben horgonyzó egész holland flotta élelmezésére futotta belőle. Spilbergen -- egyébként igen primitív

-- rajzának az az érdekessége, hogy a hajó legénységét munka közben 68 mutatja be. Két köpenyes indián a vitorlát kezeli, másik három a fedélze-

ten guggolva a guarákkal, tehát a törzsek közti résekbe illesztett széles deszkákkal kormányoz -- evezőt vagy lapátot, amelyet kormányzásra használnának, nem lehet látni. Ezeknek a botuszonyoknak alkalmazási módja az európai hajóépítők előtt több mint 250 évig, egészen 1870-ig ismeretlen maradt.

A szövegben Spilbergen a guarát egy szóval sem említi. Csak annyit jegyez meg, hogy a tutaj csodálatos vízi jármű.

További 130 évnek kellett elmúlnia, míg végre az indiánok kormányzási technikája annyira felcsigázta két spanyol tengerésztiszt, Jüan és Ulloa érdeklődését, hogy megpróbálták a bennszülöttek guarájának titkát felderíteni. Kitűnő rajzot tettek közzé egy tengeren úszó balsafa-tutajról, amelyen olyan részleteket is feltüntettek, mint a vitorlákkal és kötélzettel ellátott terpeszárboc elrendezése, a szalmával borított viskó a hajóközben, a főzőhely nyílt tűzzel, valamint vizeskorsókkal a tutaj farában, s végül az orrban és farban bemerített uszonyok elhelyezkedése. Jüan és Ulloa teljes meggyőződéssel állítják, hogy a bennszülött legénység, amely az uszonyok kezelésében kellő jártassággál rendelkezik, balsafa-tutajjal bármilyen szélben ugyanolyan könnyedén vitorlázik, mint akármelyik szabályszerű hajó.¹⁷

„Eddig csupán a tutaj konstrukcióját és alkalmazásának céljait említettük -- folytatja a két tengerésztiszt --, de ennek az úszó járműnek az a legérdekesebb sajátsága, hogy ellenszélben éppoly jól vitorlázik, lavírozik és manőverez, mint egy tőkével ellátott hajó, és csak egész keveset tér el az iránytól. Ezt a képességét annak köszönheti, hogy nem evezőkkel, hanem más berendezéssel kormányozzák, nevezetesen három-négy méter hosszú és fél méter széles deszkákkal, a guarákkal, amelyeket orrban és farban a középső törzsek közé dugnak be. Az egyiket mélyen benyomják a vízbe, a másikat kiemelik: ilyen módon haladnak a szél előtt, fordulnak szél felé, fordulnak meg, egyszóval: így hajtják végre a szabályos hajók minden manőverét. Olyan találmány ez, amelyet még a legokosabb európai népek sem ismernek... A hajóorrban lefelé nyomott guara a tutajt szél felé fordítja, ha meg kiemelik a vízből, akkor a tutaj szél előtt fut, vagy letér útvonaláról. Hasonlóképpen: ha a farban levő guarát leeresztik, a tutaj szél előtt halad, ha meg a magasba emelik, akkor erősebben szélbe fordul. Az indiánok ezt a módszert alkalmazzák a balsafa-tutajok kormányzásánál, s olykor öt-hat guarára van szükségük ahhoz, hogy a tutaj le ne térjen az útvonalról. Nyilvánvaló, hogy minél mélyebben merülnek le a deszkák a vízbe, annál nagyobb ellenállást fejtenek ki a hajóoldalak. A guarák ugyanazt a feladatot látják el, mint a vitorlás hajóknál használt oldaldeszkák (a későbbi uszonyok, amelye- 69

két azonban a törzsön kívül helyeztek el). A guarákkal igen könnyen és egyszerűen lehet kormányozni. Ha egyszer a balsafa-tutajt a helyes irányra állították, akkor már csak egy guarára van szükség, amelyet felemelnek vagy lemerítenek, aszerint, hogy a helyzet mit kíván."

A két szerzőre az ősi perui vitorlázási technika olyan mély hatást tett, hogy európai bevezetésének lelkes szószólói lettek. De midőn midőn M. Lescallier francia vízijármű-szakértő 1791-ben¹⁸, majd angol kollégája, J. Charnock 1801-ben¹⁹ a tengerhajózás történetéről átfogó művet adtak ki, már csak idézni tudták Jüan és Ulloa ecuadori megfigyeléseit, s azt hangsúlyozták, hogy a Dél-Amerika északnyugati partvidékén élő indiánok uszonyokkal kormányoznak, ez a módszer azonban még mindig ismeretlen Európában.

A perui guara-kormányzásról további beszámolót tett közzé 1816-ban Alexander von Humboldt híres felfedező és tudós, valamint 1825-ben angol kollégája, W. B. Stevenson.²⁰ Stevenson kitűnő leírást ad a nagyobb balsafa-tutajokról, amelyek a régi csimu birodalom partvidékén, le egészen a Puerto Chicamától délre fekvő Huanchacóig, annak idején még mindig használatban voltak. Akadtak köztük olyanok, amelyeken négyöt helyiség, fedett bambuszkunyhók voltak. Szél és áramlat ellenében tudtak velük vitorlázni, s hozzá száz és száz mérföldön át 25-30 tonna teherrel, nem szólva az indián legénységről és az élelemkészletekről. Stevenson is leírja a guarákat. „A bennszülöttek -- írja -- a deszkáknak a balsafa-tutaj különböző pontjain való emelésével és süllyesztésével egy szabályos, jól felvitorlázott hajó minden manőverét el tudják végezni..."

George Blaxland angol utazó 1840-ből származó kiadatlan kéziratában, amelyet a sydneyi Mitchell-könyvtárban őriznek, egy kilenctörzsű balsafa-tutaj rajzát közli -- a tutajt kizárólag vitorlákkal és guarákkal kormányozzák. A kézirat tartalmazza a királyi haditengerészet egyik tisztjének beszámolóját is, amely elmondja, hogy a tiszt a Lobos de Afuera szigetnél, mintegy 60 mérföldre a perui partoktól, egy balsafa-tutajon utazó perui bennszülött családdal találkozott. A bennszülöttek épp arra készülődtek, hogy az ellenszél dacára felkerekedjenek a láthatatlan szárazföld felé. „...három hétig voltak távol szülőfalujuktól, és most egy rakomány szárított hallal hazafelé indultak. A család kilenc főből állt, velük volt egy sereg kutya és minden vagyonuk... Az én hajóm, egy 40 tonnás szkuner ugyanoda igyekezett, ahova ők, s meghökkentő volt, milyen jól fogta a tutaj a szelet; mintegy óránkénti négy-öt csomó sebességgel haladt. Egy ideig együtt maradtunk, s másnap csak néhány órával korábban futottunk be, mint ők. A tengerpart egyes része-

in az egész tengeri szállítást ilyen balsafa-tutajokkal bonyolítják le. Lambeyeque-nél az erős parti hullámtörés miatt egyébként is csak ilyen tutajokkal lehet kikötni. Még sót is visznek az egyik kikötőből a másikba, 200-300 mérföld távolságra -- ez is bizonyítja, milyen megbízhatók e tutajok."

Mielőtt F. E. Paris francia tengerhajózási szakértő 1841-43-ban az Európán kívül használt vízi járművekről szóló terjedelmes művét kiadta, a balsafa-tutajok tanulmányozása végett ellátogatott Dél-Amerika északnyugati partvidékére. „Peruban -- írta valamivel több mint egy évszázaddal ezelőtt²¹ -- fennmaradt az olyan tutajok alkalmazása, amilyeneket a régi lakosság épített, mert ezek a helyi körülményeknek nagyon megfelelnek, s ezért a peruiak minden más járművel szemben előnyben részesítik őket..." Részletes műszaki rajzot is közölt egy guarákkal ellátott nagy balsafa-tutajról, de arra nem talált módot, hogy a tutajok tengeri manőverezését is megnézze, s így sem a guarák kezelését, sem pedig a feladatukat nem nagyon értette meg. Valójában kissé kételkedett Jüannak és Ulloának a guara-kormányzás korlátlan lehetőségeire vonatkozó szemtanú-beszámolóiban. „Nem voltunk abban a helyzetben írja --, hogy kellőképpen megvizsgálhassuk ezeket a zseniális tutajokat, s meggyőződhessünk arról, hogy valóban minden manővert végre tudnak-e hajtani...", de azt elismerte, hogy „a tutajoknak az óceánon nincs más kormányzási berendezésük...".

C. Skogman svéd kapitány²² néhány esztendővel később guarákkal felszerelt balsafa-tutaj okát látott messze kint az óceánon, Észak-Peru magasságában, s azt jelentette, hogy a balsafa-tutajok a szárazföldtől 600 mérföldre fekvő Galápagos-szigeteken kötöttek ki.

Nyilvánvaló, hogy a guara -- az evezővel vagy a lapáttal ellentétben -- csak vitorlával együtt hatásos. Vitorla nélkül a guarának nincs se célja, se értelme. Ezt már Lothrop amerikai régész²³ és mások is kifejtették, s e tény igen fontos, már.csak azért is, mert rengeteg guarát találtak Peru északi és déli partjain az ősi sivatagi sírokban. A dél-perui Paracas és Ica nagyszámú sírjában talált, gyönyörűen díszített keményfa guarák arról tanúskodnak, hogy a vitorlás tut#j még ezeken a déli szélességeken is jelentős kultúrelem volt, s hozzá nemcsak az írásos történelmi forrásokat megelőző századokban, hanem még az inka korszaknál is régebbi időkben.

W. C. Bennett, a perui régészet szakértője²⁴ közöl például egy képet az egyik ilyen, Peru déli partvidékéről származó, gyönyörűen faragott és festett, inka kor előtti guaráról. A régészet felderített néhány apróbb, de meglehetősen fontos részletet is, amelyekről a korai krónikások és

T T

BENNSZÜLÖTT BALSAFA-TUTAJ KONSTRUKCIÓS VÁZLATA (DÉL-AMERIKA ÉSZAKNYUGATI PARTVIDÉKE).

a: 9 balsafa-főgerenda; b: 7 balsafa-keresztgerenda; c: fedélzeti emelvény; d: nádtetejű bambuszkunyhó; e: 9 botuszony; g g'; mangrovefából készült terpeszárboc, vitorlarúdján négyszögletes pamutvitorlával. A tutaj maximális hossza 80-90 láb; maximális szélessége 25-30 láb; teherbíró képessége 20-25 tonna

72

más megfigyelők nem tesznek említést. Ezek közé tartozik az a mód, ahogy a köteleket a csúszós törzseken rögzítették, ahogy az egyes törzseket az orrban és farban megformálták, hogy ezzel a víz ellenállását csökkentsék. Ilyen felvilágosításokat szolgáltatnak azok az apró tutajmodellek is- helyesebben lélektutajok, mert ennek szánták őket --, amelyeket még délebbre a parton, Arica sivatagi temetőiben nagy mennyiségben

találtak. Ezeken a tutajokon, amelyeket több mint ezer esztendővel Pizarro és a többi európai érkezése előtt temettek el, azt látjuk, hogy a kenderkötelekből vagy fókabőrszíjakból készített rögzítőköteleket a fatörzsekbe vágott körbefutó vajatokba fektették. És az is látható e modelleken, hogy minden gerendát elöl és hátul, hajóalakhoz hasonlóan, rézsútosra faragtak, hogy ezáltal a víz ellenállását csökkentsék. Egy kis tutajnak, amelyet Max Uhle ismert régész és Peru-szakértő ásott ki²⁵, ugyanolyan négyszögletes nádvitorlája van, mint amilyet a szomszédos Titicaca-tavon a hegyvidéki indiánok máig is használnak. Éppen ez a felfedezés, amelyre a primitív aricai halásznép egyik, i. sz. I. századból származó sírjában bukkantak rá, késztette Nordenskiöldöt arra a következtetésre²⁶, hogy „a perui partvidéken a vitorlát valószínűleg előbb ismerték, mint a fazekasságot és a szövést".

A régi Peru sivatagi partvidéke mentén a leggyakoribb vízi jármű -- ahogy azt már Garcilaso inka beszámolójában idéztük -- a halászok nádtutaja volt. A vitorlázattal ellátott fatutajokat csakis nehezebb rakományok szállítására és szabályszerű óceáni utakra használták. Az inka korszakban Peru legjelentékenyebb tutajkikötői Paita és Tumbes voltak, valamint más települések az északi parton, Ecuador nagy balsafa-erdőségeinek közelében, de még 1900-ban is fontos balsafatutaj-kikötők láncolata húzódott Guayaquiltől 500 mérfölddel délre, le egészen Sechuráig, Lambayeque-ig, Pacasmayóig és Huanchacóig. Az inka korszakban még további 500 mérfölddel délebbre is használtak balsafa-tutajokat, ezeken szállították a trágyának használt guanót a Piscónál fekvő Chincha-szigetektől Peru különböző vidékeire. Az inkák birodalmuk legeirejtettebb zugaiba szárazföldi úton is szállítottak balsafatörzseket úszóképes tutajok építésére. Ezért aztán, amikor a spanyol hódítók Pizarro vezetése alatt Cuzcóból az Andokon át előrenyomultak, a mai Bolíviában tömérdek hosszú balsafa-gerendát találtak. A bennszülött munkások egészen idáig szállították őket a hátukon, hogy majd a Titicaca-tavon Huajna Capac inka és udvartartása számára balsafa-tutajokat építsenek.²⁷

így aztán történelmi és régészeti adatok alapján meglehetősen pontosan ismerjük a régi Peruban és a szomszédos csendes-óceáni vidékeken tengerhajózásra szolgáló tutaj konstrukciós elveit és helyi jelentőségét. Amikor tehát S. K. Lothrop neves amerikanista 1932-ben megjelent Aboriginal navigation off the West Coast of South America (Bennszülött tengerhajózás Dél-Amerika nyugati partjai mentén) című érdekes tanulmányának anyagát összeállította, az ott használt balsafa-tutajról hű képet tudott adni. De tengerbíró képességéről szólva azt állította, hogy „hamar teleszívja magát vízzel, és úszóképességét néhány hét alatt telje- 73

sen elveszíti. E sajátosság miatt a jangadát (vagyis a balsafa-tutajt) időről időre szét kellett szedni, hogy a fatörzseket a szárazföldre húzzák, s ott teljesen kiszárítsák."²⁸ Lothrop így arra a következtetésre jutott, hogy a balsafa-tutaj tengeren túli utazásokra nem alkalmas, a bennszülöttek azzal nem juthattak el a Csendes-óceán déli medencéjének szigeteire, de még a parttól néhány száz mérföldre fekvő Galápagos-szigetekhez sem.

Lothrop e megállapítás forrásaként G. Byamet idézi. Byam azonban XIX. századi angol utazó volt²⁹, aki a balsafa-tutajokat közelebbről nem ismerte. 1850-ben megjelent könyvében azt írja, hogy az észak-perui Cabo Blancónál vitorlás hajójáról a távolban megpillantott egy tengerjáró balsafa-tutajt. A tutaj friss szél ellenében délnek tartott, s a hajó kapitánya kijelentette, hogy az ilyen vízi járművek hátszélben jobban vitorláznak, mint az európai bálnavadász hajók, egyébként azonban lassabbak, és néhány héten belül elvesztik úszóképességüket, úgyhogy szárítás végett a szárazföldre kell őket vinni.

Lothrop ebből a kijelentésből arra következtetett, hogy a balsafa-tutaj nem képes hosszabb időn át a tengeren maradni, nagyobb utazásokra tehát alkalmatlan. Ezért aztán feltételezte, hogy Tupak inka csak a tengerig vezette seregét, és a Guayaquiltől északra fekvő szárazföldi területeket fosztotta ki.

Másfelől azonban Lothrop tanulmánya olyan fontos munka volt, hogy utána már csak kevés néprajztudós próbált mélyebben behatolni a problémába. Egyes további adatokat közölt P. A. Means neves inkakutató az 1942-ben megjelent Pre-Spanish Navigation off the Andean Coast (Spanyol hódítás előtti tengerhajózás az Andok partvidéke^ mentén) című érdekes tanulmányában.³⁰ Means azonban részben Lothröpra hivatkozik, és elméleti fejtegetéseiben átveszi a balsafa-tutajokra vonatkozó negatív nézeteit. „Nyilvánvalóan olyan hajótípus volt -- írja --, amelyre úgyszólván minden más hajóépítő nép megvetéssel nézett volna." Összefoglalva a következőket mondja:

„Egészében véve jogos az a következtetés, hogy a spanyol hódítás előtti perui tengerhajózásban a vitorlákkal, fedélzetházzal és raktárhelyiséggel ellátott balsafa-tutaj még a legkevésbé megvetendő és a leginkább kielégítő járműtípus volt, amelyet ismertek. Ez persze nagyon szerény dicséret, a tények ismeretében mégis a legnagyobb, amivel az Andok régi lakóinak, ennek a tengertől különösképpen idegen népnek adózhatunk."

J. Hornell, az ősi járművek és a tengerhajózás ismert szakértője újból 74 foglalkozni kezdett e témával, éspedig előbb az 1945-ben megjelent Was

there a pre-Columbian Contact between the Peoples of Oceania and South A menea ? (Volt-e prekolumbián kapcsolat Óceánia és Dél-Amerika népei közt?), majd az 1946-ban megjelent How did the sweet potato reach Oceania? (Hogyan jutott el az édesburgonya Óceániába?) című cikkeiben. Hornell meg volt győződve, hogy a régi peruiak hatással voltak a polinéziai szigetek mezőgazdaságára, s ezért a bálsafa-tutaj megitélésében óvatosan járt el. De végeredményben mégis arra a következtetésre jutott, hogy „a közönséges, impregnálatlan balsafa-tutaj semmiképpen se volt alkalmas hosszabb tengeren túli utazásokra, hacsak az inka hajósoknak nem volt valamilyen hatékony módszerük, amelynek alkalmazásakor a vízfelszívó fatörzseket egyfajta impregnáló folyadékkal kezelték...". Valószínűnek tartotta, hogy a régi peruiak valamilyen oldószerhez kaucsukot, gyantát vagy viaszt kevertek, s tartósítás végett ezzel kenték be a fatörzseket, .úgyhogy azok esetleg egy kelet-polinéziai utat is kibírhattak.

Ez a szilárd meggyőződés, amelyet épp azok az amerikanisták tanúsítottak, akik a perui hajóépítés legfőbb elveit elméletileg tanulmányozták, a modern etnológiára kettős hatással volt. Azzal, hogy a balsafa-tutajt „tengeri utazásra alkalmatlannak" kiáltották ki, a régi peruiakat legfontosabb vízi járművüktől fosztották meg, s így őket tengerészeihez nem értő „szárazföldi patkányoknak" minősítették. Dél-Amerika partvidéke ősi magaskultúrájának ez az egyoldalú értékelése teljesen átjárta a szakmai, valamint az általános irodalmat, s a polinéziai néprajz legfontosabb problémáinak tanulmányozására is befolyással volt.

R. B. Dixonnak, a kiváló csendes-óceáni kutatónak 1932-ben sikerült bebizonyítania, hogy az édesburgonya a kecsua-perui „kumara" nevével együtt még a spanyol hódítás előtt emberi segédlettel jutott el Peruból Polinéziába. Hivatkozott a balsafa-tutajra, s annak a nézetének adott kifejezést, hogy a kumara átplántálása perui vagy más amerikai indiánoknak tulajdonítható. Ugyanebben az évben jelent meg Lothrop említett tanulmánya a perui tengerhajózásról. Két évvel később Dixon egy további tanulmányban visszatért erre a témára, s most a következő megállapítást tette³¹:

„Nincs semmiféle bizonyítékunk arra, hogy azok az indiánok, akik Dél-Amerika csendes-óceáni partvidékén, tehát azon a területen élnek, ahol édesburgonyát termesztettek, valaha is rendelkeztek hosszabb tengeri utak végrehajtásához szükséges vízi járművel vagy jártássággal, így hát arra a következtetésre kell jutnunk, hogy e növény átplántálása a polinéziaiak műve volt.

Ennek megfelelően K. P. Emory³² neves amerikai régész a Húsvét-szi- 75

get, a Társaság-, Marquises-, Hawaii-, Tubuai- és a Tonga-szigetek ősi niegalit-építészetére-vonatkozóan 1933-ban még ezt írta:

„Teljesen jogos az a feltevés, hogy egy ilyen különleges kultúrelem, mint amilyen ez a kőstruktúra, amerikai eredetű. Oly feltűnő elemről van szó, amely Amerika Polinéziához legközelebb eső részén lelhető fel, olyan területen, ahonnan áramlatok indulnak el, s a Húsvét-sziget és Tuamou-szigetek felé tartanak... Nem lehetséges-e, hogy egy inka tutajt, amely kimerészkedett a tengerre, ez az áramlat magával sodort, s az életben maradottakat 2000 mérfölddel nyugatra, a Húsvét-szigetig vitte el?"

De 1942-ben, egy későbbi tanulmányában Emory már arra kényszerült³³, hogy feladja ezt a nézetét, mert, mint írja, Dixon időközben felvilágosította, hogy Dél-Amerika csendes-óceáni partjainak balsafa-tutajai egykettőre teleszívják magukat vízzel. A. E. Morgan egy 1946. évi tanulmányában³⁴ a maga részéről Emoryt idézi, aki őt arról tájékoztatta, hogy „a balsafa-tutajok néhány nap alatt teleszívják magukat vízzel, hacsak ki nem viszik őket a partra száradni".

Ebben az időpontban a balsafa-tutajról alkotott nézet már sarktétellé merevedett, s amikor Sir Peter Buck 1945-ben kiadta An Introduction to Polynesian Anti-apology (Bevezetés a polinéziai etnológiába) című művét³⁵, a csendes-óceáni peremterületek felét a következő megállapítással egyszerűen figyelmen kívül hagyta: „Mivel a dél-amerikai indiánok se hajókkal, se kellő navigációs ismeretekkel nem rendelkeztek, s így a saját partvidékük és a legközelebb eső polinéziai szigetek közti óceáni térséget nem járhatták be, tehát kulturális javak hordozóinak nem tekinthetjük őket."

Ugyanilyen határozottsággal írja J. E. Weckler amerikai néprajztudós az 1943-ban kiadott Polynesian Explorers of the Pacific (Polinéziai felfedezők a Csendes-óceánon) című tanulmányában³⁶, hogy „az indiánok nem rendelkeztek olyan tengerbíró hajókkal, amelyek polinéziai utazásokhoz hasonló teljesítményre képesek lettek volna".

Ez a megállapítás mind az amerikanisták, mind az óceanisták köreiben olyan szilárd meggyőződéssé vált, hogy amikor jómagam 1941-ben egyik tanulmányomban szembeszegültem e nézettel, magától értetődően semmiféle visszhangra nem találtam. Végül e vita eldöntésére már csak egy lehetőségünk maradt, nevezetesen az, hogy elkészítsük a kérdéses jármű hasonmását, s gyakorlati kísérlettel próbáljunk kielégítő választ kapni. Ezért terveztem meg és vezettem 1947-ben azt a vállalkozást, amelyből a Kon-Tiki-e\pedíció született. 76 A Kon-Tiki nevű tutaj kilenc darab két láb vastag balsafa-törzsből

épült, a fatörzsek hossza 30-45 láb volt, a leghosszabbat középütt helyeztük el. A fatörzseket keresztgerendákhoz kötöztük, amelyeken egy bambuszfedélzet és egy nyitott kunyhó állt. A felszerelést egy négyszögletes vitorlával ellátott terpeszárboc, öt guara és egy kormánylapát egészítette ki. A tutaj 1947. április 28-án a perui Callaóból indult el hatfőnyi legénységével, s 93 nappal később megpillantottuk és magunk mögött hagytuk az első lakott polinéziai szigetet. 101 napos és összesen 4300 mérföldes utazás után a Kon-Tiki kikötött a Tuamotu-szigetekhez tartozó Raroia atollzátonyon. Legénysége és csaknem egész rakománya ép maradt.

Az expedíció azt a célt tűzte ki maga elé, hogy a balsafa tutaj tényleges tulajdonságait és képességeit kipróbálja s tanulmányozza. Lehetőség szerint választ akart kapni arra a régi, vitatott kérdésre, vajon a polinéziai szigetek a régi Peru tutajhajósai számára elérhető távolságban voltak-e vagy sem.

A vízi jármű kiválóan tengerbírónak bizonyult, s teljesen alkalmasnak arra, hogy nehéz rakományokat szállítson az ezer veszéllyel fenyegető, nyílt óceánon. Valamennyi értékes tulajdonsága közül az okozta számunkra a legnagyobb meglepetést, s az tette ránk a legnagyobb hatást, hogy a legkedvezőtlenebb időjárási viszonyok közt is biztonságot nyújtott, s nagy tengerbíró képességről tett tanúságot. Ugyanilyen kiválónak bizonyult teherbíró képessége is. Ez azonban nem okozott számunkra meglepetést, hiszen már a spanyol felfedezők is hírt adtak arról, hogy a balsafa-tutajok 30 tonna rakomány szállítására képesek.

A balsafa-tutajt -- a balsafa vízfelszívó tulajdonságával kapcsolatos elméleti megfontolások miatt -- nem tartották tengerbírónak, s feltételezték, hogy elsüllyed, hacsak szabályszerű időközökben nem szedik szét, és nem szárítják ki. És ugyanígy feltételezték azt is, hogy a fatörzseket és az egész vízi járművet összetartó kötelek a súrlódás következtében elkopnak, mihelyt a tengeren a nagy törzsek mozogni kezdenek. Emellett azt hitték, a könnyű, likacsos fa könnyen eltörik, ha az óceáni hullámok a tutaj orrát és tatját megemelik, miközben a legénység és rakomány súlya a jármű középső részére nehezedik. Végül pedig azt hangoztatták, hogy a legénység és a rakomány, amely a nyitott tutajon mindössze másfél lábra van a víz színétől, teljesen ki van szolgáltatva az óceán hullámainak.

Tapasztalataink mindezekre a kérdésekre választ adtak, s ekkor kiderült, hogy Peru és Ecuador régi kultúrnépeinek nyomós okuk volt rá, hogy épp ezt a fajtájú nyílt tengeri járművet fejlesszék ki, s kitartsanak mellette.

__

A száraz balsafa, amelyet ma mindenütt ismernek, és a kereskedelem- '

ben beszerezhető, rendkívül vízfelszívó, s ezért tutaj építésére alkalmatlan. Ezzel szemben a frissen vágott, zöld balsafa, ha még nedvvel tele kerül a tengervízbe, kifejezetten ellenállóképes, s bár a víz lassanként behatol a napszárította külső részébe, a belső nedv megakadályozza a víz további felszívódását. A Kon-Tiki még akkor is több tonnányi rakományt volt képes hordani, amikor egy-évvel az expedíció után konzerválás végett partra húzták.

A balsafatörzsek a köteleket nem koptatták el. Ennek az a magyarázata, hogy a fatörzsek felülete megpuhult és szivacsossá vált, a kötelek így éppoly sértetlenek maradtak, mintha parafába lettek volna ágyazva. A két láb vastag balsafa-gerendák elég szívósnak bizonyultak ahhoz, hogy házmagasságú hullámokkal támadó vihart két ízben is kiálljanak, s még Polinéziában egy széltől védetlen zátonyon végrehajtott kényszerű partraszállás sem okozott kárt a tutajban.

A nyitott balsafa-tutaj biztonságosságának és tengerbíró képességének titka abban a páratlan tulajdonságában rejlett, hogy -- nagy merülése ellenére is- minden veszedelmes hullámra felkapaszkodott, s így végigfutott azokon a hatalmas víztömegeken, amelyek a legtöbb kis vízi járművet elárasztották volna. A titok másik kulcsa az a zseniális vízáteresztő építési mód volt, amely lehetővé tette, hogy a víz teljes egészében úgy átfusson rajta, mint valami szitán. Sem a toronymagas tengerárnak, sem az átcsapodó bukóhullámoknak nem volt a legcsekélyebb lehetőségük rá, hogy a hajón támadási pontot találjanak, s ennek eredménye a biztonságosságnak olyan tökéletes érzése volt, amelyet semmiféle más fedetlen kis vízi jármű nem nyújthatott: Amellett a tutaj alacsony konstrukciója és az egymástól függetlenül vezetett kötelekből eredő ruganyossága lehetővé tették számunkra, hogy még a Tuamotu-szigetcsoport veszélyes szél felőli oldalán, egy hullámoknak kitett zátonyon is baj nélkül kikössünk.

Az utazás során néhány kísérletet tettünk az említett kormánydeszkákkal: az indiánok guaráival. Azt tapasztaltuk, hogy öt darab hat láb hosszú és két láb széles, megfelelően rögzített guara segítségével a tutajt a szélhez csaknem derékszögben álló irányban lehet tartani. Hasonlóképpen beigazolódott az is, hogy a tutajt az árboc előtti vagy mögötti guara felemelésével vagy lesüllyesztésével kormánylapát használata nélkül irányítani lehet.

Ezzel szemben az a kísérletünk, hogy szél ellenében lavírozzunk, teljes kudarcot vallott. Tutajunk legénysége elfogadta hát azt az általánosan vallott nézetet, hogy a perui balsafa-tutaj -- mint minden más lapos

78

tutaj -- az uralkodó szélirányhoz képest csak egy bizonyos korlátozott szögben vitorlázható.

Az expedíciót követően folytatott további kutatások azonban arról győztek meg, hogy a kudarc az ebben az elfelejtett technikában való jártasságunk hiányából és nem az inkák által oly soká és oly sikeresen gyakorolt vitorlázási rendszer valamiféle fogyatékosságából eredt. Ezt a feltevésemet aztán egy 1953-ban Ecuador partjai előtt végzett második tutajkísérlet igazolta is.

A balsafa-tutaj guarái, méreteik tekintetében a vízi jármű nagyságának és típusának, valamint az elérhető keményfa mennyiségének megfelelően, jelentős különbségeket mutatnak. Hosszúságuk általában egy-egynegyed métertől két méterig, szélességük pedig tíztől huszonöt centiméterig terjed, jóllehet Ecuador dzsungelterületeinek magasságában olykor eléri a három-három és fél méter hosszúságot és a fél méter szélességet is. A guara egy nyél nélküli, téglalap alakú deszka, amelynek csak a felső végén van fogója. A régi perui vízi járművek tekintetében az egykori krónikásokra, a bennszülötteknek többé-kevésbé sematikus ábrázolásaira, valamint az úgynevezett „lélektutajokra" támaszkodtunk, de ezenkívül módunk volt megvizsgálni és tanulmányozni olyan valódi keményfa guarákat is, amilyeneket a régi bennszülött hajósok használtak. Ezek a guarák, amelyeket általában a kemény, tartós perui algarrobo-fából faragnak, a perui partvidéken a spanyol hódítás előtti sírokban leggyakrabban található fatárgyak közé tartoznak. Művészi értékük és mesteri kivitelük jóvoltából szerte a világon minden múzeumban a Peru-kiállítások büszkeségei. A legtöbb guara azonban nyers kidolgozású volt, minden díszítés nélkül, s mivel ezek a pusztán használati cikkek a sírrablókat nem vonzották, így aztán kezeik közt sok veszendőbe ment közülük. Talán úgy fogalmazhatjuk, hogy a perui tengerparti lelőhelyeken a régész munkája és a pusztán sírrablás közti arány megfelel az egyszerű és a szépen díszített guarák számszerű arányának, ez az arány pedig a múzeumokban fellelhető egyszerű perui fazekasáruk és a díszes figurális edények közti aránynak.

A leggondosabban díszített darabok a középső partvidék déli térségéből: Pisco, Paracas és Ica környékéről származnak. De az ásatások során itt is találtak algarrobo-fából készült egyszerű, durván kidolgozott guarákat. Az északi csimu területről származó díszített guarákon ugyanúgy, mint az itteni evezőkön -- a fogó felett rendszerint körplasztikaként faragott madarat vagy valamilyen állatfigurát találunk, ezzel szemben a legszebb paracasi darabok fogóit faragott és festett madarak, halak, emberek vagy szimbolikus ábrák díszítik, két-három sorban egy- '"

mas fölött. A legfelső sorban néha hat-nyolc emberkét látunk egymás mellett, kéz a kézben, úgyhogy a díszítés hullámvonalat képez.

A kutatók feltételezték, hogy a legművésziesebb darabok közül egyikmásik pusztán szertartásos rangjelvény célját szolgálta, s ez valószínűleg így is van. De egyetlenegy olyan darabra se bukkantam, amely gyakorlati célját ne tölthette volna be, mert valamennyi keményfából készült, és a faragások helye olyan gondosan volt rajta megválasztva, hogy az a guara használatát nem akadályozta. A faragás mindig a fogó felső részére korlátozódik, s ha -- nagy néha -- valamivel lejjebb húzódik, akkor is csak a deszka oldalsó szélén, úgyhogy a puha balsafatörzsek közti résen vagy hasítékon át a deszka sima csúszását sohasem akadályozza. Figyelemre méltó, hogy a faragás a guarának mindig arra a részére korlátozódik, amely használat közben szabadon és jól láthatóan a fedélzet fölé magasodik, ezzel szemben az a része, amely a víz alá merül, s így a legénység és az utasok számára láthatatlan, sima és díszítés nélküli marad. Egy pusztán szertartási célokat szolgáló eszköznél azt várnánk, hogy -- a szertartási balta nyeléhez vagy egy bothoz hasonlóan -- teljes hosszában díszített legyen, és a hosszának nagyobbik része ne maradjon sima és üres. Mivel a guara fogója vagy felső része -- rendeltetése folytán -- jól láthatóan, szabadon áll, és nincs semmiféle megterhelésnek vagy kopásnak kiléve, legfeljebb annak, hogy időnként kézzel megfogják, jogosan feltételezhetjük, hogy még a legdúsabban díszített darabok jó része is tényleges használatban volt, persze a partvidéki közösségek tisztségviselői számára fenntartva.

Amikor a múlt század vége felé az első művésziesen faragott piscói guarák az ásatások során napvilágra, majd pedig múzeumokba és magángyűjteményekbe kerültek, csupán az inka korszak előtti művészi fafaragás szép példáinak tekintették őket. W. Gretzer német származású Perukutató 1914-ben ügy an már megállapította róluk, hogy hajózásnál használták őket, de tulajdonképpeni rendeltetésüknek mindmáig kevés figyelmet szenteltek.

Gretzer egy teljes emberöltőt a perui partokon élt le, s így bőségesen módja volt rá, hogy az utolsó, lassanként tovatűnő balsafa-tutajokat tanulmányozza. Ezeket még annak idején is guarákkal kormányozták, s a tutajok sok-sok tonna szárított halat szállítottak észak felé, Ecuadorba, épületfát és egyebet pedig dél felé, Peruba. Amikor Gretzer a piscói és icai völgyekben megkezdte ásatásait, s eközben tömérdek régi guarát talált, amelyek most a berlini Néprajzi Múzeumban vannak, azonnal felismerte a guara rendeltetését. E guarák -jelentette ki --, már önmagukban is azt bizonyítják, hogy a parti lakosság már az inka korszak előtt

képes volt szabályszerű óceáni utazásokra, ahogyan azt a spanyol hódítók is megfigyelték.

Aki az inka korszakbeli úszóképes nád- és balsafa-tutajok különös tulajdonságait nem ismeri, nehezen fogja elhinni, hogy e parti lakosság a tengerhajózás fejlődésének kezdetleges szakaszán már messze túljutott. A régi peruiak ismerték ugyan a kivájt és a normális törzsű csónakokat is, de tengeri utazásoknál előnyben részesítették a maguk speciálisan kifejlesztett vízijármű-típusát, amely a helyi földrajzi viszonyok követelményeinek csodálatosan megfelelt. A látszólag primitív totoranád-csónak és a balsafa-tutaj általánosan tapasztalható helytelen megítélése lehet az egyik oka annak, hogy a bennszülöttek tengeri vállalkozásaira vonatkozó forrásanyagnak a kutatók oly meglepően csekély figyelmet szenteltek. Még Gretzer publikációinak megjelenése után is előfordult, hogy a múzeumok üvegszekrényeiben kiállított guarákat „szertartási ásók" felirattal vagy más hasonló megnevezéssel jelölték meg, holott bárki már az első próbára is megállapíthatta volna, hogy a guara semmiféle földművelő munkára nem alkalmas. Amikör aztán egyes darabok az ásatások során eredeti helyükön kerültek napvilágra, és nem mint szórványleletek jutottak a gyűjtők kezébe, lassanként világossá vált, hogy ezek a sajátságos deszkák valamiféle hajótartozékok, mivel a sírokban általában halászati eszközök vagy mindenképpen olyan szerszámok mellett feküdtek, amelyek inkább tengeri, mint földművelő tevékenységre utaltak. Az is eléggé feltűnő volt, hogy a fogantyún látható különleges díszítés a helyi evezőfogók díszítésével azonos. Ezért aztán a későbbi években a guarát általában „különleges formájú evező", sőt „kormánylapát" megjelöléssel állították ki. Holott ha a fogót alaposabban megtekintjük, egykettőre felismerhetjük, hogy ez a sajátságos eszköz se evezőként, se kormánylapátként nem szolgálhatott. Az evezőnél a legfontosabb a tökéletes kiegyensúlyozottság: a fogónak szimmetrikusan a középtengely végén kell lennie, mert másként a toll csapás közben elfordul. A guara fogója viszont teljesen kiegyensúlyozatlanul a deszka egyik sarkában van, s így ezt a szerszámot evezőként vagy kormánylapátként használni teljesen reménytelen vállalkozás volna. Amellett a guarának nyele sincs, amely a másik kéz számára kiegyensúlyozott fogást biztosítana. A déli partvidéken használt guarák többségének fogója egyszerű hasíték az ujjak számára, olyasmi, mint egy táska fogója. Nyilvánvaló, hogy a speciális guarafogó csakis azt a célt szolgálja, hogy a széles deszkát fél kézzel függőlegesen emelni vagy süllyeszteni lehessen, arra viszont alkalmatlan, hogy kiegyensúlyozott kétkezes fogással mozgassák. Éppily kevéssé tekinthető a guara fogója bármilyen működőképes kor- ö l

many rúdjának. Világos tehát, hogy a guara -- gyakorlati feladatát tekintve -- az európai vizi járművek semelyik tartozékának sem felel meg.

E régészeti anyagból eredő bizonyítékokat kiegészítik azoknak az európai utazóknak szemtanú-beszámolói, illetve vázlatai, akik a guarákat bennszülött tutajokon figyelték meg. De mindez még akkor sem vált köztudottá, amikor Európában- meglehetősen későn -- nekifogtak, hogy a csónakokat uszonyokkal szereljék fel. Lothrop szerint Angliában már 1710 táján megkísérelték, hogy egyes kisebb csónaktípusokat botuszonyokkal lássanak el. De tényleges felhasználásukra Angliában és az Egyesült Államokban csak 1870 táján került sor. Az európai hajósok addig csak „lee-boardokat" (oldaluszonyokat) használtak, amelyeknek az volt egyedüli rendeltetésük, hogy a csónak útvonaláról való letérését hajótőke módjára csökkentsék.

Amikor tehát 1947-ben a Kon-Tiki tutajt útjához guarákkal szereltük fel, mind a néprajztudósok, mind a tengerhajózási szakemberek egyetértettek abban, hogy a guarák a tutaj manőverezésének irányítására használhatatlanok. Az expedíció résztvevői azt ugyan megállapították, hogy a tutajt öt ép guarával le lehet téríteni útvonaláról, és a szélhez csaknem derékszögben lehet vele vitorlázni, ezzel szemben minden olyan fáradozásuk kudarcot vallott, hogy a tutajt megfordítsák, és szél ellenében lavírozzanak vele. így hát, az expedícióról visszatérve, osztottuk F. E. Paris-nak és a későbbi tudósoknak azt a nézetét, hogy a tutajt csakis a szél irányában lehet navigálni.

1953-ban Emilio Estrada ecuadori régész szíves segítségével újabb gyakorlati kísérleteket végezhettünk egy normális nagyságú balsafa-tutajjal Ecuadorban, a Playai-öböl kprnyékén, ahol a bennszülött halászok még mindig használják a brazíliai jangada típusú apró, három fatörzsből álló tutajokat.

Ezúttal sikerült teljesen megoldani azt a rejtélyt, hogyan tudtak az inkák tutajaikkal ellenszélben vitorlázni, s mint minden zseniális találmány, ez a fogás is egészen egyszerűnek bizonyult, mihelyt valaki rájött a módjára. A legénység, amely Estradából s két régészből, név szerint az amerikai E. K. Reedből és a norvég A. Skjölsvoldból, valamint jómagámból állt, megállapította, hogy ha a vitorlát gyorsan elfordítják, és ugyanilyen gyorsan megfordítják -- éspedig pontosan abban a kritikus pillanatban, amikor a tutaj a hosszanti tengelyéhez képest derékszögben kapja a szelet -- az árboc előtt és mögött bemerített guarafelületek közti arányt is, akkor a tutaj készségesen megfordul, és szél ellenében új irányt vesz fel. Ehhez azonban egyfelől a vitorlarúd megfordítása, másfelől 82 a guarák lemerítése és felemelése közt következetes összjátékot kellett

teremteni. A vitorlarudat az árboc két lábának találkozásával egy magasságban kellett rögzíteni, hogy szabadon lenghessen az egyik oldalról a másikra. Mihelyt rájöttünk a tutaj megfordításának fortélyára, már csak a guarákat kellett a vitorla állásával összhangba hozni, s akkor a tutaj minden nehézség nélkül vitorlázott széllel szemben, és ugyanabban a szögben lavírozott, mint amilyet egy közönséges vitorlástól várhatunk. S mihelyt a tutajt új menetirányra vittük át, már csak -- ugyanúgy, mint korábban -- az árboc előtt és mögött bemerített guarák aránya határozta meg, hogy a tutaj milyen irányban fog haladni.

Befejezésképpen azt mondhatjuk, most már tudjuk, hogy a Csendesóceánon a régi perui vízi járművek hatósugarát semmiféle technikai ok nem korlátozta, így aztán minden további nélkül megértjük azt is, hogy Pizarro előőrsei Panama felé tartó balsafa-tutajjal találkoztak. Jogosan feltételezhetjük tehát, hogy a perui partvidék lakói a guara inka korszak előtti -- zseniális felfedezését követően még a legmerészebb tengeri vállalkozásokat is végre tudták hajtani.

Régészeti kutatáscrk a Galápagos-szigeteken

Heyerdahl bebizonyította, hogy az indiánok olyan tengerbírójárművekkel és hajózási ismeretekkel rendelkeztek, amelyeknek segítségével eljuthattak a Csendes-óceán szigeteire. Most az volt a feladat, hogy e szigeteken jelenlétük nyomait- akár bizonyos kulturális hagyományok, akár régészeti leletek formájában -- megtalálják. Heyerdahlt -- bizonyos kulturális hagyományok értelmezése terén -- kezdettől fogva ez a cél vezette. 1935 óta azon fáradozik, hogy a régészeti anyagot ebből a szempontból tanulmányozza. Az általa szervezett és vezetett két expedíció közül az első egy kutatócsoporttal a Peru és Ecuador partvidékétől mindössze 600 mérföldre fekvő Galápagos-szigeteken kötött ki. E szigetek -- mint azt az olvasó már tudja -- az inka beszámolók értelmezése szempontjából fontos szerepet játszanak. A Galápagos-szigeteknek azonban -- a száraz, vulkanikus kaktuszkörnyezet miatt -- nem volt állandó, megtelepedett lakossága.

Az expedíció régészei a Galápagos-szigetcsoport különböző területein elsősorbanjelentős mennyiségű bennszülött kerámia cserepet hoztak napvilágra, de találtak más, indián eredetű tárgyakból származó maradványokat is. E leleteket az Egyesült Allamok washingtoni Nemzeti Múzeumába küldték el, ahol megállapították, hogy a régi Peru és Ecuador partvidékének különféle indián kultúráiból származnak. A tárgyak jelentős része teljes bizonyossággal a spanyol hódítás, sőt az inka korszak előtti időkből való.

Utóbb Heyerdahlnak cáfolnia kellett egyes ellenfeleinek azon elméletét, hogy e tárgyakat perui sírokat fosztogató kalózok vitték magukkal a Galápagos-szigetekre. Ámde mit sem tudunk olyan kalózokról, akik perui sírokat fosztogattak, másrészt pedig a Galápagos-szigeteken főleg sima, díszítés nélküli főzőedények cserepeit találták. Márpedig ezek az edények éppoly kevéssé érdekelhették a kalózokat, mint az az orsókarika, az az égetett agyagból való furulya, vagy azok a tűzkőből és obszidiánból készített primitív vágóeszközök, amelyeket ugyancsak a Galápagos-szigeteken találtak.

Mi több: számos cserépdarab olyan kerámiatípusokhoz tartozik, amelyek csakis az ecuadori partvidék dzsungeleinek lakóira jellemzőek, ezeknek lakóterületére pedig kalózok sohasem tévedtek. Amellett Peruból és Ecuadorból származó cserepeket a Galápagos-szigetcsoport különböző szí-

géléinek különböző pontjain találtak. Ez alátámasztja a washingtoni Nemzeti Múzeum szakértőinek azt az összefoglaló véleményét, amely szerint a Galápagos-szigetek régészeti leletei azt bizonyítják, hogy a dél-amerikai indiánok az európaiak érkezése előtt e szigeteket hosszú időn át sűrűn látogatták.

E cikk alapját az az Archaeology in the Galápagos Islands (Régészeti kutatások a Galápagos-szigeteken) című előadás képezi, amelyet Heyerdahlaz 1961. augusztus 21. és szeptember 6. közti időben a Hawaii-szigeteken a honolului egyetem által rendezett X. Csendes-óceáni Tudományos Kongresszuson tartott. A szövegből csak azt hagytuk ki, amiről a korábbi fejezetekben már említés történt.

A tudósok a legutóbbi időkig feleslegesnek tartották, hogy a Galápagosszigeteken régészeti kutatásokat végezzenek, mert abból a feltevésből indultak ki, hogy ez a terület mind a dél-amerikai, mind a polinéziai bennszülöttek vízi járműveinek hatósugarán kívül esik. Figyelemre méltó azonban, hogy a XVI. és XIX. század közti időben egyes megfigyelők lehetségesnek tartották, hogy bennszülött vízi jármüvek Peruból és Ecuadorból-kiindulva ilyen utazásokra vállalkozzanak. Ezek a megfigyelők saját szemükkel látták a guara kormányozta balsafa-tutajokat. E zseniális vízi járművekbe vetett bizalom csupán a századforduló táján rendült meg, amikor a balsafa-tutajok már kimentek a használatból.

Azt a vitát, hogy vajon az indiánok a spanyol hódítás előtt eljuthattak-e aGalápagos-szigetekre vagy sem, nyilvánvalóan befolyásolták a szerzőknek a balsafa-tutajokra vonatkozó nézetei. E helytelen nézetek az egész oceanisztikai szakirodalomban elterjedtek, s így a régészeket mi sem késztette arra, hogy ezeken az isten háta mögötti lakatlan és víztelen szigeteken kutatásokat folytassanak. Az idelátogatók agyában fel sem merült az a gondolat, hogy esetleg inka korszak előtti időkből származó emlékeket találhatnak ott, sőt ezt a lehetőséget mindannyian hevesen tagadták, így például V. von Hagen neves utazó kijelentette: „bármilyen szigetekre vitorlázott is el az inka (ti. Tupak), a Galápagos-szigetekre biztosan nem jutott el." Kijelentését olyan, állítólag megbízható nézetek idézésével támasztotta alá, amelyek szerint az andoki partvidék lakói hajózási ismeretek terén egyenesen „fenséges járatlanságot" tanúsitottak. Hagen ebből arra következtetett: „teljességgel lehetetlen", hogy az inkák a Galápagos-szigeteken partra szálltak volna.

Későbbi események azt bizonyították, hogy a balsafa-tutajra vonatkozó modern nézetek kifejezetten félrevezetők. 1947 óta öt, Peruból útra kelt vitorlás tutaj haladt el legénységével a Galápagos-szigetek mellett. 85

Az egyik közülük -- fedélzetén három férfival és egy nővel, a cseh-perui zeneszerző, E. Ingris vezetése alatt -- először a Galápagos-szigetekhez tartozó Isabella-szigeten kötött ki. Amikor tovább akart utazni, a szélcsendes övezetben sodródva, kénytelen volt mentőhajó segítségéhez folyamodni. A másik négy tutaj Polinézia keleti, középső és nyugati térségeire jutott el.

Nagyobb jelentőségük volt azoknak az ismételt kísérleteknek, amelyeket a guara-technikára vonatkozóan 1953-ban az ecuadori partok előtt Estrada, Reed, Skjölsvold és jómagam hajtottunk végre. Ezek a kísérletek e rendkívül szellemes navigációs eszköz működési módjának felderítéséhez vezettek, s a korábbi beszámolók helyességét igazolták. Az elülső és a hátsó guara megfelelő összjátéka esetén a tutaj megfordul, és a széliránytól függetlenül, bármely menetirányban hajózhat.

Más kísérletek azt bizonyították, hogy a még friss fából épített balsafatutajok úszóképességüket két évig vagy talán még tovább is megőrzik. Egyszóval: nem kétséges, hogy a perui és ecuadori bennszülött hajósok eljuthattak a Galápagos-szigetekre.

E tények ismeretében 1953-ban egy expedíciót vezettem ezekre a szigetekre, hogy ott esetleges régészeti leletek után kutassunk. E. K. Reed és A. Skjölsvold vettek részt az expedícióban. Nem azt a célt tűztük ki magunk elé, hogy az egész szigetcsoportról vagy akár csak egyetlenegy szigetről átfogó képet nyerjünk. Ehelyett ott kezdtük meg az ásatásokat, ahol a szaggatott partvidék nemcsak letelepedésre nyújtott lehetőséget, hanem a bennszülött vízi járművek számára alkalmas kikötőhelyül is szolgált.

Három különböző szigeten négy spanyol hódítás előtti táborhelyet találtunk. Legnagyobb lelőhelynek a Santiago-szigeten a James-öböl feletti fennsík bizonyult, ahol nyolc különböző táborhelyre bukkantunk. Egy másik területtől, amely a Buccaneer-öbölnél fekszik, egy hegygerinc választotta el. A két további lelőhelyet a Santa Cruz-szigeti Whale-öbölnél, illetve a Floreana-szigeti Black Beachen fedeztük fel. Az expedíció távozása után, 1954-ben egy ötödik lelőhelyre bukkantak a Santa Cruzszigeti Cabo ColoradónálJ. C. CoufferésC. Hall „Walt-Disney-Galápagos" expedíciójának amerikai résztvevői.

A lelőhelyeken összesen 1961 régi cserépdarab került napvilágra, s ezek legalább 131, de valószínűleg még több különböző edény töredékei voltak. Ebből 44 edényt Ecuador és Észak-Peru ismert edénytípusaival lehetett azonosítani, további 13 edény valószínűleg ugyanebbe a csoportba tartozik. A fennmaradó 74 edényből 67-et nem lehetett azonositani, 86 mert a korlátozott mennyiségű leleten nem voltak kellőképpen jellegzetes

ismérvek, további hetet feltűnő jellegzetességeik ellenére sem lehetett besorolni.

A Galápagos-szigeteken kiásott kerámiatípusokat C. Evans és B. J. Meggers dolgozta fel és azonosította. E két tudós az Észak-Peru és Ecuador partvidékén élő indiánok használati cseréptárgyainak legfőbb szakértője. Az Egyesült Államok washingtoni Nemzeti Múzeumának Smithsonian Intézetében tevékenykednek.

Egyes lelőhelyeken csak perui, másokon viszont perui és ecuadori cserépdarabok kerültek napvilágra.

A „La Plata Moulded" típust a James-öböl különféle lelőhelyein talált három edény, a „San Juan Moulded" típust pedig egy -- ugyanennek a területnek egy másik részéről származó -- cserép képviseli. A „Queneto Polished Plain" típusból a James-öböl mentén, különböző helyeken, két edény került napvilágra. A „Tiahuanacoid" típushoz a James-öböl különböző helyein talált két edény tartozik, egy „San Nicolas Moulded" típusú edénynek ugyanez a lelőhelye. A „Tornával Plain" csoporthoz a James-, Buccaneer- és Whale-öböl, valamint aTBlack Beach környékéről származó legalább 15 kerámia tartozik. Három lelőhelyen talált további öt edény valószínűleg szintén „Tornával Plain" típusú; A „Castillo Plain" típust legalább 10 edény képviseli, ezek a James- és Whale-öböl, valamint a Black Beach környékén kerültek napvilágra. Az utóbbi lelőhelyről származik egy mocsika típusú agyagpipa is. Észak-Peru partvidékén az inka korszak előtti kultúrák közül a mocsika kultúra a legrégibb. További hat cserép valószínűleg a „Castillo Plain" típushoz tartozik. A fennmaradó azonosítható edények spanyol hódítás előtti jellegzetes használati tárgyak az ecuadori Guayas környékéről. Skjölsvold és én részletesen leírtuk az anyagot, s azt a „Society for American Archaeology Memoir No 72" (Amerikai régészeti társaság 12. számú Beszámoló) tettük közzé.

Kifejezetten új kerámiatípusokat nem találtunk, kivéve három, addig ismeretlen, nem európai formájú cserép peremének, fülének és hasának 377 darabját. Ezek a bonyolult formájú cserepek igen vékony agyagból készültek, vastag, ragyogó vörös bevonattal. Az összegyűjtött anyagnak tehát önmagában tudományos szempontból csekély tipológiai értéke van. Egyedüli jelentősége abban a tényben rejlik, hogy a Galápagos-szigeteken maradt fenn, 600-1000 mérföldre a kontinenstől, vagyis az anyag megállapítható származási helyétől.

így aztán természetesen felmerül a kérdés: milyen módon juthattak el ilyenfajta maradványok a Kolumbus utáni időkben a Galápagos-szigetekre? Vizsgáljuk meg röviden a szigetek egykori történetét.

o /

SANTA ^P SAN FE-------CRISTOBAL'¹'

ESPAÑOLA

A GALÁPAGOS-SZIGETEK

A RÉGÉSZETI LELŐHELYEK ® ÚJKORI TELEPÜLÉSEK

A szigetcsoportot az európaiak 1535-ben véletlenül fedezték fel, amikor Tomás de Berlanga püspök vitorlás hajóját, amely Panamából Peruba tartott, az egyesült El Niño- és Humboldt-áramlat ereje a partok előtt elsodorta. Egy napot töltöttek az egyik szigeten, kettőt egy másikon, de vizet egyiken sem találtak. Aztán elvitorláztak onnan anélkül, hogy a többi szigeten partra szálltak volna. A spanyoloknak csak nagy nehezen sikerült a nyugatnak tartó erős áramlatok ellenében Ecuadorba eljutniok. Mivel a püspök és kísérői Panamából jöttek, így hát Peruban vagy Ecuadorban honos kerámiát aligha vihettek magukkal a Galápagos-szigetekre.

Tudjuk, hogy néhány spanyol vitorlás hajó a XVI. század második

felében behajózta a Galápagos-szigetek környéki vizeket, de az is ismeretes, hogy a szigeteken nem kötöttek ki, mert kopárak, terméketlenek, s víz sincs rajtuk. Lehetséges, hogy az egyik-másik hajón néhány indián is volt, s hogy ezek közül egyesek agyagedényeikkel tán partra szálltak, s az edényeket ott eltörték. De az már aligha hihető, hogy 131 edényt -- ha nem többet -- vittek magukkal, és valamennyit széttörték. És az sem valószínű, hogy olyan változatos típusú cserepeket vittek magukkal, amelyek a régi Peru és Ecuador egymástól földrajzilag távol eső területeiről és időben élesen elhatárolható kulturális korszakaiból származnak.

Jóllehet Ortelius flamand térképész 1570-ben egy térképen (Orbis Terrarumon) e szigeteket „Galápagos'.' megjelöléssel tüntette fel, a spanyolok számára ezek az alattomos Humboldt-áramlatban fekvő szigetek „Las Islas Encantadas", vagyis „elvarázsolt szigetek" maradtak, mígnem a XVII. század végén angol kalózok a szigetek közt egy jó búvóhelyet találtak.

Ortelius sevillai munkatársaitól szerzett felvilágosítások alapján rajzolta be térképére a Galápagos-szigeteket. Ortelius és munkatársai olvasták a püspök kormányosának beszámolóját is. Az „elvarázsolt szigetek" nevet második európai látogatója, Diego de Rivadeneire adta a csoportnak. Diego annak idején a király bosszúja elől menekülve az egyenlítő mentén nyugat felé vitorlázott, azokat a szigeteket kereste, amelyekről Berlanga püspök számolt be. Amikor Diego és spanyol kísérői eljutottak a szigetekhez, a rendkívül erős áramlat olyan veszélyes helyzetbe hozta, vagy az útvonaltól annyira eltérítette vitorlás hajójukat, hogy napokon keresztül hiába próbálkoztak kikötni, mígnem arra a meggyőződésre jutottak, hogy a szigetek a tenger felszínén vándorolnak. Diego a „szigetek nyilvánvaló vándorlása és valószerűtlensége miatt" felhagyott tervével. Ezért nevezte el a szigeteket „elvarázsolt szigeteknek", így hát a cserepeket ennek a hajónak a legénysége sem hagyhatta a szigeteken.

Sharp angol kalózkapitány 1680-ban ezeken a vizeken cirkált, és megpróbált a szigeteken partra szállni. De az alattomos áramlatok miatt neki sem volt szerencséje. Vitorlás hajója eleinte Peru irányában követte a partvonalat, de aztán Punta Fariña magasságában egyenest a nyilt tenger felé fordult, nehogy a spanyolok felfedezzék. Odakint a tengeren, ahol a Humboldt-áram teljes erővel vágtat a Galápagos-szigetek felé, s ahol a kalózok szerint szárazföld felől jövő, erős vihar tombolt, egy balsafából épült kereskedelmi vitorlás tutajjal találkoztak. A kormányos azt tanácsolta Sharpnak, ne kezdjenek ki a bennszülött legénységgel, mert „nagyon kétséges, hogy megállhatjuk-e velük szemben a helyűnkét...".

89

Sharp ezzel összefüggésben arról számol be, hogy az itteni balsafa-tutajok „egészen kiválóak", és olyan nagyok, hogy a bennszülöttek Peru tengerparti völgyeiből 500 tonna lisztet tudnak Panamába szállítani anélkül, hogy a rakomány átnedvesedne.

Négy évvel Sharp sikertelen kísérlete után, tehát 1684-ben az európaiaknak sikerült rövid időre megvetniük lábukat a Galápagos-szigeteken, amikor egy másik angol kalózcsoport, amelyhez William Ambrose Cowley, William Dampier, Edward Davis, Lionel Wafer, Basil Ringrose és John Cook tartoztak, tizenkét napra lehorgonyzóit a Santiago-szigeti James-öbölben, hogy ott a zsákmányt szétosszák. A British Museumban megtalálhatók Cowley feljegyzései, amelyek a szigetek akkori elhagyott voltát tükrözik. „Nyugatnak vitorláztunk -- írja Cowley --, hogy lássuk, meg tudjuk-e találni az úgynevezett Galipoloes-szigeteket. A spanyolok emiatt kinevettek minket, és elmesélték, hogy azok elátkozott szigetek, amelyeket Captaino Porialtón kívül még senki sem látott, s még annyira sem lehet megközelíteni őket, hogy ott az ember horgonyt vethessen. Nem is igazi szigetek ezek, csak ködös látomások."

Különös véletlen, hogy ez az 1684. évi kalózcsoport a James-öbölben egy furcsa zsákmányt raktározott el, közte nyolc tonna birsalmasajtot. A perui alkirály felfedezte a rejtekhelyet, a nagy korsókat mind összetörette, úgyhogy még ma is az egész fennsíkon szétszórva megtalálni azoknak a vastag, fazekaskoronggal készített jellegzetes „spanyol korsóknak" számtalan cserépdarabját, amelyeket 1798-ban James Colnett angol kapitány fedezett fel először a szigeten. Érdekes módon néhány ilyen cserépdarabot találtunk abba a nagy, fekete lávafolyamba beágyazva, amelynek egyik oldalága a völgy talajának jó részét képezi. Ez azt bizonyítja, hogy a Santiago-szigeten ez a nagy vulkánkitörés 1684 után játszódott le.

Az angol kalózpionírokat 1700-ban Beauchesne-Gouin kapitány vezetése alatt egy francia expedíció követte, amely egy hónapig maradt a szigeteken. 1789-ben újból a spanyolok jelentek meg, hogy a királyi flotta Alonso de Torres vezetése alatt felderítse és feltérképezze a szigetcsoportot. Berlanga püspök rövid felfedező útja óta ez volt az első jelentősebb spanyol expedíció a Galápagos-szigeteken.

így hát semmi alapja sincs annak a feltevésnek, hogy a Galápagos-szigetek különböző lelőhelyein talált cserépdarabok az európaiak jövetele után kerültek oda. A perui agyagedényeket a már említett Evans és Meggers általi azonosítása azt bizonyítja, hogy az ottani leletek olyan anyagból állnak, amely Dél-Amerika inkák előtti „Estero", „La Plata" 90 és „Tornával" korszakaiból származik. Ez viszont azt jelenti, hogy lég-

alább két szigeten olyan cserépdarabok voltak, amelyeknek keletkezési időpontja a korai parti Tiahuanaco korszakba esik.

A Galápagos-szigeteken törött állapotban talált legalább 131 bennszülött kerámia arra mutat, hogy e szigeteken a gyarmatosítás kora előtt már élénk emberi tevékenység folyt. A mi rövid felderítő munkánk persze nem ölelhette fel az összes lelőhelyet, s így az ott levő anyagnak csak egy részét fedezhettük fel. Amellett a parti sziklák szűkös földrétege miatt a tenger is bizonyára sok cserepet magával sodort.

Az is nyilvánvaló, hogy e szigetekre a bennszülöttek ugyan többször is ellátogattak, de tartósan nem telepedtek le rajtuk, mert ez esetben egyöntetűbb anyagot hagytak volna maguk mögött. Helyi fejlődés az anyaországtól függetlenül -- aligha követett volna egy olyan típussorozatot, amely pontosan megfelel a szárazföldi fejlődésnek: a „Castillo" és a „Tornával Plain" típustól a sokszínű „Tiahuanacoid" és a „San Nicolas Moulded" típusig, s végül ácsimu fekete kerámia három jellegzetes típusáig, vagyis a „Queneto Polished Plain", a „San Juan" és a „La Plata Moulded" típusokig. A hulladékhalmokban talált kerámiatípusok tehát olyan területről valók, amely az ecuadori Guayastól 1000 mérföld távolságban délre, a Casma völgyéig, a perui tengerpart középső vidékéig terjed.

Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a kopár Galápagos-szigeteket -- valószínűleg halászati támaszpontként -- nem az európaiak használták először, hanem ez a helyi szokás a régi Perunak legalább a parti Tiahuanaco korszakáig nyúlik vissza.

•

Jegyzetek

a Cocos-sziget európaiak előtti

kókuszligeteiről

A Cocos-szigetet, amely Costa Ricától mindössze 300 mérfölddel délnyugatra fekszik, első látogatói csodaszép, bár lakatlan szigetnek írják le. Olyan bőségben voltak rajta idillikus kókuszligetek, hogy e vulkanikus, meredek szikláktól övezett szigetecskét ezekről nevezték el. Heyerdahl második régészeti expedíciója idején a szigetet már őserdő borította, korábbi bujaságáról csupán néhány magányos kókuszpálma tanúskodott. Ez a változás kiindulópontja egy hosszú következtetésláncolatnak, amelynek végén az ősi amerikai tengerhajózás újabb bizonyítékát találjuk. A „Kolumbus előtti amerikai kapcsolatok növénytani bizonyítékai" c. fejezetben tárgyalt etnobotanikai témákat Heyerdahl itt egy konkrét példán mutatja be.

Az egynapos látogatás, amely azt a célt szolgálta, hogy az expedíció általános képet kapjon a szigetről, máris meggyőzte a kutatókat, hogy itt feltétlenül kívánatos volna régészeti ásatásokat folytatni.

E fejezet alapját a Notes on the Pre-European Coconut Groves on Cocos Island (Jegyzetek a Cocos-sziget európaiak előtti kókuszligeteiről) című előadás képezi, amely a Reports of the Norwegian Archaeological Expedition to Easter Island and the East Pacific (A Húsvét-szigeti és kelet-csendes-óceáni norvég régészeti expedíció jelentései) című munka II. kötetében jelent meg. (Monograph of the School of American Research and the Kon-Tiki-Museum, Nr. 24, Pt. 2 1965. -- Az amerikai kutatóintézet és a Kon-Tiki Múzeum közös monográfiája.)

A Húsvét-szigetre és a Csendes-óceán keleti térségeibe vezetett norvég régészeti expedíció, útban a Marquises-szigetekről Panamába, 1956. július 25-én egy napra kikötött ezen a kis lakatlan óceáni szigeten. A sziget az északi szélesség 5 35'-én és a nyugati hosszúság 87^: 2'-én fekszik a Csendes-óceánban, mintegy 450 mérföldre északkeletre a Galápagosszigetektől és 300 mérföldre délnyugatra Costa Ricától. Területe körülbelül 45 négyzetkilométer, belsejében levő fennsíkja 911 méterre emelkedik. Minden oldalról függőleges sziklapart fogja körül. Geológiai viszonyait L. J. Chubb angol geológus írta le.¹

A szigetperemet csak a sziget északi végén töri meg két állandó vízfolyás. Torkolatuk hozzájárul a Wafer- és Chatham-öblök kialakításához.

A két öböltől sziklafalakkal szegélyezett völgyhasadék vezet egy darabig a sziget belseje felé.

Az erős esőzés számtalan vízesést alakított ki. A hegyoldalakról vagy egyszerűen a sziklák pereméről zúdulnak alá azokba a medencékbe, amelyeket a parti sziklákból vájtak ki maguknak. E meredek völgyfalakat, éppúgy, mint a sziget belsejében fekvő fennsíkokat és hegygerinceket, sűrű, áthatolhatatlan, trópusi dzsungel borítja, a part körüli szirteket is jórészt zöld moha és bozót takarja. A sziget belsejébe csakis a két fő völgyön át lehet egy darabig behatolni, csak itt lehet egy kis ösvényt szabaddá tenni.

Azóta, hogy az európaiak a szigetet elnevezték, és első ízben leírták, vegetációja erősen megváltozott. A kókuszpálma olyan ritka, hogy a Cocos-sziget név immár kifejezett túlzásnak tűnik, különösen, ha a Panamai-földszoroshoz közelebb vagy akár a Csendes-óceánon messzebb fekvő szigetekkel hasonlítjuk össze. De hogy a sziget valaha megérdemelte ezt az igézetes nevet, az kiderül abból, amit William Dampier kapitány maguktól a spanyol kortárs-felfedezőktől hallott. „A Cocos-szigetet írja Dampier² -- azért nevezik így a spanyolok, mert ott nagy bőségben vannak pálmafák. Nemcsak egy-két helyen találhatók, hanem nagy ligetekben is. .. legalábbis ezt mondják a spanyolok, s ugyanezt hallottam Eaton kapitánytól is, aki utánuk ott járt."

A legelső látogatók közé tartozik Lionel Wafer angol kapitány³, akiről azt a helyet, ahol 1685-ben partra szállt, elnevezték.

„Amikor az embereink -- írja a kapitány -- némileg összeszedték₍magukat, délnek indultunk, és az északi szélesség 5^Ü 15'-én elértünk a Cocosszigethez. így nevezik a kókuszdióról, amely itt bőségesen található. Kicsiny, de szép sziget, közepén meredek hegy van, körös-körül fennsíkkal, amely meredeken ereszkedik le a tengerhez. Ezen a fennsíkon s különösen a völgyben, ahol partra szálltunk, sűrűn állnak a pálmafák. Itt csodaszépen tenyésznek, mert a föld gazdag és termékeny. A sziget belsejében a hegykúpok peremén és itt-ott a lejtőkön is igen szép látványt nyújtanak. De ezt a földdarabkát mégis elsősorban az teszi olyan kellemessé, hogy a hegyekből számos tiszta, édesvizű forrás áramlik le egy mély medencébe vagy tóba, melyet mindenfelől lejtők vesznek körül, s így a víz nem talál ágyat, nem futhat le patakként vagy folyóként, csak több helyen átcsap a medence peremén, és sok-sok kedves csermely formájában csordogál le a völgybe. Egy-két ilyen helyen a sziklafalak a völgy fölé hajolnak, itt aztán vízesések keletkeztek, mintha vödörből öntenek a vizet, úgyhogy a csurgó mögött száraz hely van, amelyet vízfüggöny takar el. Ez és az előrenyomuló kókuszpálmák derűs látva-

nya, valamint a frisseség -- amit e forró éghajlat alatt a permetező víz idéz elő a levegőben -- teszik ezt a helyet szinte valamennyi érzékszervünk számára egyidejűleg oly vonzóvá, oly élvezetessé.

Embereink nagyon élvezték a sziget változatosságát, s az összes hordónkat megtöltötték vízzel. Mert a folyócskának, amely a kis vízesések alatt a síkságon képződik, remek friss vize van, s a hajónk pontosan a torkolatánál feküdt, itt ugyanis könnyű volt lehorgonyozni. Ezért aztán ennél jobb vízfelvevő helyet keresve sem lehetne találni.

A kókuszdióval sem takarékoskodtunk, annyit ettünk belőle, amennyit csak tudtunk, tejét is megittuk, s néhány százat magunkkal vittünk a hajóra. Legénységünkből egyesek naponta partra szálltak. Aztán egy szép napon szórakozás kedvéért a szigetre mentek, kivágtak egy sereg kókuszpálmát, a diókat összeszedték, és mintegy 20 gallon tejet csapoltak le belőlüki Majd valamennyien leültek s ittak a király, a királyné és mások egészségére. Roppant mennyiséget ittak meg, de nem részegedtek le tőle. Ám a folyadék mégis annyira lehűtötte és elkábította az idegeiket, hogy se menni, se állni nem bírtak. Még a hajóra is csak azoknak a segítségével tudtak visszatérni, akik nem vettek részt a dáridóban. És csak négy-öt nap múlva tértek magukhoz."

Mi a magyarázata annak, hogy e szigeten az európaiak jövetele előtt ilyen nagy kókuszligetek voltak? A fákat elültethették Dél-Amerikából vagy Polinéziából jött emberek, de a diókat idesodorhatták a tengeri áramlatok is. A kutatók közt mind a három feltevésnek akadtak hívei. Ahogy az a csendes-óceáni botanikában oly gyakori eset, a botanikus következtetései -- amelyeknek a néprajzi rekonstruálás szempontjából igen nagy a jelentőségük -- jórészt a népvándorlások terén divatos elképzeléseken alapultak. A Cocos nucífera eredetének kérdését a botanikusok ez ideig még nem derítették fel.

Az európaiak Indiában és Indonéziában már jóval Amerika felfedezése előtt megismerkedtek a kókuszpálmával. Tyanai Apollonius Hindusztánban már időszámitásunk kezdete táján találkozott ezzel a pálmával, amelyet akkoriban indiai különlegességnek tartottak. Az ázsiai földrészre a maláj szigetvilágból jutott el, valószínűleg nem sokkal e korszak előtt. Legkorábbi kínai leírásai az i. sz. IX. századból valók. Ceylonba pedig ez a pálma már csaknem az ismert történelmi időkben jutott el.⁴

Amikor Kolumbus első amerikai útján Kubát felfedezte, naplójában

feljegyezte, hogy ott az egyik partvidéken sok magas pálma látható,

s „az a fajta nagy dió, amely Indiában honos". Amikor aztán a spanyolok

eljutottak a Panamai-földszoroshoz, Oviedo 1526-ban arról számol be,

94 hogy „mind a szárazföldön, mind a szigeteken van egy bizonyos fajta

fa, amelyet kókusznak neveznek..." Aztán leírja a kókuszdiót és annak felhasználási módját.⁵

A XVII. századi botanikusok a kókuszpálmát továbbra is gyakran ázsiai fajtának mondották, de a XIX. században két botanikus -- C. F. P. de Martius 1823 és 1850 között megjelent munkájában és A. Grisebach (1872)-arra a következtetésre jutott, hogy ennek a növénynek botanikai okokból az Újvilágból kell származnia. De Candolle francia botanikus kezdetben osztotta nézetüket, utóbb azonban megváltoztatta álláspontját⁶ és kijelentette, hogy az eredet kérdése még homályos. Érvei már elébe vágtak a későbbi vitáknak. Kimutatta, hogy a tisztán botanikai bizonyítékok az amerikai eredet mellett szólnak. A Cocos-nemzetség tizenegy rokon fajtája az Újvilágban található, Ázsiában egyetlenegy sem fordul közülük elő. Az ázsiai eredet mellett szóló érvei viszont néprajzi és történelmi jellegűek, mint például korai, Kolumbus előtti elterjedése, sokféle helyi felhasználási módja, formájának változatossága, valamint a sok, különféle elnevezése. Elismeri ugyan, hogy a passzátszelek valóban elsodorhatnak bármit a trópusi Amerikából a trópusi Ázsiába, de azt állítja, hogy „az ázsiai szigetek lakói az amerikai indiánoknál sokkal merészebb hajósok voltak. Nagyon is lehetséges, hogy az ázsiai szigetekről induló csónakok, amelyek éleimül kókuszdiót vittek magukkal, viharok vagy téves manőverezés következtében Amerika nyugati partjaira vetődtek el. Fordítva ez nagyon valószínűtlen volna." Nézete szerint a kókuszpálmát polinéziai hajósok vitték el a Cocos-szigetre.

De Candolle érveihez a későbbiek során alapvetően újat semmiféle tekintetben nem tettek hozzá. A kis gyümölcsű, megkövült Cocos zeylandica, amelyet Új-Zéland északi részének késői harmadkorában fedeztek fel, nem az a fajta valódi kókuszdió, mint a Cocos nucífera. A fajta teljes jegyzékének szempontjából -- amely még mindig jórészt Amerikára utal -- fontos lehet, de az emberi vándorlások tekintetében nincs jelentősége.⁷

Számos kutató átvette de Candolle-nak a kókuszdió elterjedésére vonatkozó, főleg etnográfiai érveken alapuló elméletét, mások viszont ugyanilyen konokul Martius és Grisebach elmélete mellett kardoskodtak, s arra hivatkoztak, hogy a rokon fajták Indonéziában és az ázsiai földrészen nem találhatók meg.⁸ E fajta amerikai eredetének legbuzgóbb védelmezője valószínűleg O. F. Cook amerikai botanikus volt, aki a Cocos-szigetet a vita középpontjába helyezte.⁹

„Ha a kókuszdiót -- írja -- mint teljesen új növényt egy olyan szakember elébe helyeznénk, aki az összes többi pálmafajtát ismeri, akkor az azt minden habozás nélkül amerikai terméknek tekintené. A rokon nemzet- 95

ségek egész sora, amely mintegy 300 fajtát ölel fel, mind egytől egyig amerikai. Ugyanilyen meggyőződéssel jelentené ki e szakember azt is, hogy a kókuszdió dél-amerikai eredetű, mivel a Cocos-nemzetség összes többi fajtája erre a földrészre korlátozódik, s ezek után származási helyét Dél-Amerika északnyugati részében jelölné meg, mivel a Cocos vadon termő fajtája ezen a vidéken hasonlóbb a kókuszdióhoz, mint az Amazonas medencéjében vagy Kelet-Brazíliában, így hát pusztán biológiai szempontból logikus az a feltevés, hogy az az erős és bő termésű kokuszpalma, amelyet Humboldt Venezuela és Kolumbia belsejében látott, a fajta őshazájához közel tenyészett.

A legváltozatosabb célokra a csendes-óceáni szigeteken használják a kókuszpálmát, mert a többi növény hiánya miatt az itteni bennszülöttek élete egyre inkább ettől a növénytől vált függővé. A szükség számos felhasználási módját követelte meg, de magát a pálmát feltétlenül a világnak arról az egyetlen pontjáról hozták ide, ahol az vadon tenyészik, vagyis Dél-Amerikából.

Azt a körülményt, hogy Wafer idejében, tehát 1685-ben a Cocos-szigeten igen sok kokuszpalma nőtt, később azonban eltűnt, bizonyítéknak' kellene tekinteni arra, hogy a szigetet a szomszédos szárazföldön élő, tengerjáró bennszülöttek lakták, vagy legalábbis szabályszerű időközökben felkeresték. A szárazföldi bennszülöttek halászati expedícióik számára anélkül is tenyészthették és gondozhatták a kókuszpálmákat, hogy a szigeten letelepedtek volna -- ahogy ez a maláj szigetvilág egyes pontjain szokásos. A spanyol hódítóknak a panamai térségben való megjelenését követő súlyos zavarok persze megszakíthatták e látogatások folyamatát. A néprajztudósok a Cocos-szigetnek ebben az eddig nem gyanított, korai elfoglalásában újabb bizonyítékot találhatnak a trópusi Amerika csendes-óceáni partvidékén élő indiánok hajózási tudományára, s így talán hajlandók lesznek arra, hogy az amerikai kontinens partvidéke és a csendes-óceáni szigetek közt egy esetleges ősi kapcsolat lehetőségét fontolóra vegyék."

„Cook a kokuszpalma Cocos-szigeten való előfordulásának is jelentőséget tulajdonít -- jegyzi meg ehhez A. W. Hill angol botanikus¹⁰, majd így folytatja: -- Ha Cook különböző feltevéseit mérlegelés tárgyává tesszük, úgy látszólag mi sem szól de Candolle nézete ellen, amely szerint a kókuszpálmát régi polinéziai hajósok hozták magukkal e szigetre. Erről a szigetről, vagy ami még valószínűbb, épp ezeknek a régi hajósoknak Közép-Amerika csendes-óceáni partjára szállása során jutott el a kokuszpalma a kontinensre, ahonnan aztán az idők folyamán mindenfelé 96 elterjedt."

,,Az Újvilág egész területén -- írja Sauer, a kiváló növényföldrajzos" -- az európaiak jövetele előtt valószínűleg csak két pálmafajtát tenyésztettek, a kókuszdiót és a pejibayét. A többi módosulatlan vad formának látszik..." Sauer ezután megállapítja, hogy „hiteles és határozott" szemtanú-beszámolóink vannak arra vonatkozóan, hogy a kókuszpálma „Panamában, Costa Ricában és a Cocos-szigeten" már a spanyolok érkezésekor „kiterjedt ligetekben" tenyészett. „Lehetséges -- teszi hozzá --, hogy ezek a kókuszpálmaligetek messze északra, egész a mexikói Jalisco partjáig nyúltak." -- „Az Újvilág legkorábban ismert ligetei -- folytatja részben a part mentén, részben beljebb a szárazföldön húzódtak, de már akkor, úgy, mint most, ligetek voltak, nem pedig őserdőben vagy bozótok közt elszórtan álló pálmák." Sauer a kókuszpálma származási helye és ősi elterjedése terén fennálló ellentétes nézetek kérdésében nem foglal állást, de azzal a móddal kapcsolatban, ahogy Cook e problémát megközelítette, a következőt jegyzi meg: „Ezek a tanulmányok e témában változatlanul a legjelentősebbek, még akkor is, ha végkövetkeztetéseiket teljes egészükben nem lehet fenntartani. Cook hipotézise különösen azért ütközik ekkora ellenállásba, mert korai hajózási tudományt tételez fel, s mert a kókuszpálmának az indiánok gazdasági életében Indonéziához viszonyítva csak csekély jelentősége van."

Cooknak az amerikai kulturális javak csendes-óceáni elterjedésével kapcsolatos nézetei éveken át honfitársánál, E. D. Merrillnél¹² találtak a leghevesebb ellenállásra. Utóbb azonban a kókuszpálmát maga Merrill is azok közé a növények közé sorolja, amelyek az európaiak jövetele előtt emberi segédlettel jutottak el a Csendes-óceánon túlra. „Valóban fel kell tételeznünk -- írja --, hogy Polinézia és Amerika népei, sőt időnként talán az indiánok és Óceánia keleti térségében fekvő szigetek lakói közt is alkalmi és véletlen kapcsolatok álltak fenn, de az egész bizonyos, hogy »csendes-óceáni vitorlásversenyeket semmilyen irányban nem tartottak ... Jóformán biztosra vehető, hogy a kókuszdiót a polinéziaiak vitték magukkal Amerika nyugati partjaira, valahol Panama és Ecuador közt, nem sokkal a spanyolok érkezése előtt. Hogy honnan származik e fajta, mikor és hogyan terjedt el mostani széles területén -- ebben a kérdésben az utolsó szót még nem mondták ki. De annyi bizonyos, a kókuszpálma Panama és a vele szomszédos Kolumbia nedves csendesóceáni partvidékén már a spanyolok érkezése előtt meghonosodott."

A Cocos nucífera meghonosodási központja kérdésében a kutatók ugyan különféle nézeteket vallanak, ennek azonban problémánk szempontjából éppoly csekély a/jelentősége, mint annak, hogy a fiatalabb botanikusok többsége szerint eredeti hazája Amerika volt. Az eredet 97

és a meghonosítás terén a vélemények megoszlanak, de abban a kérdésben egyetértenek, hogy a kókuszpálma a Cocos-szigettől keletre, a szárazföldön, és nyugatra, a szigeteken már a spanyol hódítás előtt széles körben elterjedt.

Ezért aztán a földrajzi elterjedés sémája egymagában nem ad választ arra a kérdésre, hogyan jutott el a kókuszpálma a spanyol hódítás előtti időkben a Cocos-szigetre.

Abban, hogy a kókuszpálma hosszú ideig úszóképes marad, soha senki sem kételkedett. Az óceánon sodródva csíraképessége kizárólag a csíraszemnek a tengervízzel és a rothadást okozó anyagokkal szembeni ellenálló képességétől, sodródásának végpontján pedig a hely topográfiájától, a talaj minőségétől és a növényzet sűrűségétől függ. Az a feltevés, hogy e hasznos pálma nagyobb óceáni távolságokra való terjedéséhez emberi segédletre volt szükség, még indokoltabbá vált, amikor Edmondsón, aki e kérdést 1941-ben Hawaiin tanulmányozta; valamint jómagam, aki 1947-ben a Kon-Tiki-tatajút során végeztem erre vonatkozóan kísérleteket, egymástól függetlenül megállapítottuk, hogy a tengervíz apránként behatol a csíraszemek környékére, s így a mikroorganizmusok kárt okozhatnak a csíraszemben, és azt néhány hónapos tengeri utazás után tönkretehetik. Ilyenkor már az sem segít, ha az elplántáláshoz eszményi körülményeket biztosítunk, vagyis ha a növényt megtisztított területen, homokkal kevert talajba ültetjük el. így hát nagyon valószínűtlen, hogy a kókuszpálma a tengeren olyan nagy távolságra, mint amilyen Polinéziát a Cocos-szigettől elválasztja, „saját erejéből" terjedhetett volna el. Ha a kókuszpálma közvetlenül Polinéziából jutott el a Cocos-szigetre, akkor ez csakis emberi segédlettel történhetett.

A legközelebbi lehetséges származási terület, ahonnan a kókuszdió a Cocos-szigetre eljuthatott, a Marquises-szigetek. Indokolt volt feltenni a kérdést, létezik-e Polinéziában olyan fajta hagyomány, amely valamilyen- a Marquises-szigetektől keletre fekvő -- szigetre vonatkozik. Azon a meglepően pontos térképen, amelyet az Ulitea-szigetről való Tupia vázolt fel Cook kapitány számára, a Marquises-szigetektől keletre valóban be van jelölve egy Ootoo nevű, nem azonosított sziget. D. Porter amerikai hajóskapitánynak¹³ a Marquises-szigetek bennszülöttei szintén azt mesélték, hogy a szigetcsoportjuktól keletre van egy sziget, amelyet ők Utupu (Ootoopoo) néven ismernek. „Tengerészeink közül -- írja a hajóskapitány -- ezen a helyen senki sem fedezett fel szigetet; de ha Tupia térképét megvizsgáljuk... annak a pontnak közelében, hol a nooaheevah-i (Nouka Hiva-i) bennszülöttek szerint Ootoopoo fekszik, 98 találunk egy Ootoo nevű szigetet... Ezt a térképet, amely ugyan nem

olyan pontos, mint amilyet a mi térképészeinktől elvárhatnánk, Sir John Banks készítette Tupia útmutatásai szerint, s e térkép a rajta szereplő szigetek felfedezésénél Cooknak és a többi hajósnak nagy segítséget nyújtott... Hogy Ootoo vagy Ootoopoo létezik, ez kétségtelen: Tupia csaknem 50 esztendővel ezelőtt más hajósok beszámolóiból merítette ezt az adatot, s így a térképen feltüntethette e szigetet, amelynek fekvését a Nouka Hiva-i Gattanewa most úgy adja meg, hogy az csupán alig tér el a Tupia által megadott fekvéstől."

Nagyon érdekes, hogy Porter szerint a bennszülöttek csak egyetlen emléket őriznek erről a keleti szigetről, nevezetesen, hogy a Marquisesszigetek őslakói eredetileg innen kapták a kókuszdiót. „A kókuszdiópálmát, mint már említettem, állítólag Ootoopoo-ról hozták magukkal, vagyis arról a szigetről, amely a bennszülöttek feltevése szerint a La Magdalena-szigettől valahol szélirányba fekszik."¹⁴

így hát olyan szóhagyomány nem létezik, amely alátámasztaná azt az elméletet, hogy a Cocos-szigeti kókuszpálmaligeteket polinéziai hajósok ültették, éppen ellenkezőleg: a bennszülöttek szerint a kókuszdiót olyan hajósoktól kapták, akik egy keleten, Amerika irányában fekvő, kókuszpálmával benőtt szigetről érkeztek.

A tengeren sodródó polinéziai kókuszdiót a csíraszemekre ható tengervíz és mikroorganizmusok már réges-rég elpusztították volna, mielőtt még valamilyen áramlat 4000 mérföldre, a Cocos-sziget vagy az amerikai kontinens szomszédságába vihette volna, ezzel szemben az a 300 mérföld, amely ugyané szigetet az amerikai kontinenstől elválasztja, feltétlenül belül van azon a távolságon, amelynél elemek okozta sodródással számolhatunk. Általános vélemény szerint ez annál is inkább elképzelhető, mert itt -- ellentétben a nyugatabbra fekvő szélcsendes övezettel és az egyenlítői övezet szabálytalan örvényeivel -- a szelek kedvezőek.

Ezek után azt kell megvizsgálnunk, vajon az amerikai kontinensről idesodródott kókuszdió a Cocos-szigeten olyan viszonyok közé kerül-e, amelyek e partvidéken való természetes elterjedését lehetővé teszi. A szigeten tett rövid látogatásunk célja az volt, hogy megismerjük a helyi topográfia és vegetáció olyan részletkérdéseit, amelyekről a szűkös irodalom és a meglehetősen pontatlan térképek nem adnak kellő tájékoztatást.

Körbehajóztuk a szigetet, s ekkor kiderült, hogy a partot erődítményszerűén körülvevő magas szigetek és meredek sziklafalak miatt a tenger által sodort kókuszdiók sehol sím vetődhetnek partra, kivéve a Chatham- és Wafer-öblöknél levő két keskeny folyótorkolatot az északi parton. Hajónk a Chatham-öböl előtt horgonyzott le, itt is és a Wafer-öbölnél is partra szálltunk.

""

A növényzet nyújtotta kép Wafer 1685. évi látogatása óta olyannyira megváltozott, hogy már-már feltételeztük, Wafer valamilyen más szigeten szállt partra. De a sziget fekvését olyan pontosan jelölte meg, hogy ez minden tévedést eleve kizárt. Wafer emberei a szigetet „bájosnak" találták, s nyilvánvalóan minden nagyobb nehézség nélkül eljutottak arra a fennsíkra, amely a sziget közepén levő hegyes vidéket körülveszi, ezzel szemben a mi csoportunk még abba a növényzettel ellepett völgybe is csak nagy üggyel-bajjal tudott behatolni, ahol Wafer partra szállt.

Az egy nap alatt, amelyet a szigeten tölthettünk, expedíciónk egyetlen tagja sem jutott messzebbre a Wafer-völgyet szegélyező meredek sziklafalaknál vagy a partraszállási helyünk közelében levő szirteknél, így hát megértettük, amit Chubb a szigetről írt geológiai áttekintésében közöl¹⁵, vagyis hogy nem volt képes a sziget belsejét kellőképpen megvizsgálni, és meggyőződni annak a krátertónak létezéséről, amelyről Wafer beszámol. Nagy fáradság árán kétségtelenül lehetséges volna hegynek felfelé és a sziget belsejébe ösvényt vágni, de erre, úgy látszik, azoknak az egykori angol hajósoknak nem volt szükségük. Annak idején a sziget belsejében levő síkságon és a völgyben, ahol partra szálltak, „sűrűn álltak a pálmák, amelyek itt csodálatosan tenyésznek".

Nyilvánvaló, hogy e két és fél évszázad alatt a dzsungel ellepte az egykori kókuszdióligeteket, és visszahódította a régebbi irtásokat. Felfedező útjaink során egy pillantást vethettünk a sziget belseje felé, és azt láttuk, hogy az ottani magaslati erdőség területén, valamint a dzsungel borította hegygerincek egymástól távol eső pontjain elszórtan álló kókuszpálmák csúcsai nyúlnak az ég felé. Egy-két pálma a két völgy belsejében még a sűrű dzsungeltetőzeten is keresztültört. De csak a Wafer-öböl közelében egy tenyérnyi sík partszakaszon állt még egy akkora csoport pálma, hogy azt „ligetnek" lehetett nevezni. Ezen a partszakaszon egy frissebb irtás nyomait láttuk, néhány pálmát ki is vágtak, valószínűleg az alatt a rövid idő alatt, amíg e szigeten Costa Rica fegyenctelepet tartott fenn.

Ha nem lett volna velünk Wafer szemtanú-beszámolója, amely a sziget belsejében nagy ligetekről beszél, már-már azt képzeltük volna, hogy a Cocos nucífera a Cocos-szigeten nem kultúrnövény volt, hanem valóságos vad pálma, amely ott önmagától, az őserdő elválaszthatatlan elemeként tenyészett. Ez esetben ez lett volna az egyetlen hely a világon, ahol a Cocos nucífera valóban vad állapotban található, s ezzel újvilági eredetének kérdésére igenlő választ kaptunk volna.

A Wafer-öböl közelében levő partszakasz pálmacsoportját akkor úgy 100 tekinthettük volna, mint amely tényleg Costa Ricából vagy Panamából

Wafer jövetele előtt idesodort diókból született. A partról a pálmák könnyen elterjedhettek a völgyben, feltéve, hogy akkor még nem létezett ez a mai dzsungel, amely feltartóztatta volna őket, s a napfényre rendkívül éhes fiatal pálmák növekedését megakadályozta volna. De A. Kinander, egy kopraültetvényes, aki expedíciónkat a Társaság-szigetektől idáig kísérte, szilárdan meg volt győződve arról, hogy a pálmacsemetéket a sűrű aljnövényzet megfojtaná, mielőtt még azok a dzsungeltetőzeten átfurakodhatnának. És a part közelében levő tisztástól eltekintve, valóban sehol sem láttunk a bozótosban sarjadó diót vagy fiatal pálmát. Valamennyi elszórtan álló kókuszpálma öreg volt, égnek nyúló koronájuk magasan a dzsungel szorító karja fölött lengedezett. A belső fennsíkon és hegygerinceken húzódó őserdőt a két mély szakadéktól magas sziklafalak választják el, amelyek e két, „zsákutcában végződő" völgyet teljesen körülfogják, úgyhogy egy lepottyanó kókuszdió emberi segédlet nélkül nem juthat el a sziget belső, fennsíkjára, vagyis oda, ahol Wafer kiterjedt ligeteket látott, mi pedig már csak egy-két, egymástól több kilométer távolságban álló pálmát pillanthattunk meg.

Ha nem hunyunk szemet Wafer beszámolója felett, s nem tételezzük fel, hogy a Cocos nucífera Cocos-szigeten honos vad pálmafajta, akkor csak arra gondolhatunk, hogy völgyszakadékok talaját, a fennsíkot és a hegygerincet széles területen emberek tisztították meg a növényzettől, s hogy ezek az irtások szolgáltak aztán jelentős nagyságú kókuszpálmaültetvények létesítésére és a pálma további elterjesztésére, s hozzá jóval az európaiak érkezése előtt.

Rövid ott-tartózkodásunk ideje alatt a kókuszpálmáktól eltekintve, amelyeket többnyire csak messziről láthattunk, a Chatham-öböl környékének kivételével sehol semmi olyat nem tapasztaltunk, ami közvetlenül bennszülött tevékenységre utalt volna. Ásatásokat itt nem végeztek, holott a régészek számára a két folyótorkolat szomszédságának és az erdő borította fennsíknak tüzetesebb tanulmányozása bizonyára gyümölcsöző volna.

A Chatham-öbölnél két kis szaggatott partszakaszt magasra emelkedő hegyfok választ el egymástól. Meredek oldalait, mesterségesen lecsiszolt hátát mindenütt kúszónövényzettel át- meg átszőtt, rendkívül sűrű, embernél magasabb fű borítja. Ez a növényzet szemmel látható ellentétben van a környező dzsungellel. Itt az egykori emberi tevékenység nyomai nyilvánvalóak, bár ezek talán már az európaiak érkezése utáni időkből származnak. E meredek hegyoldalt a hosszú, erős fűtől csak machetével lehet megtisztítani, s útközben azt is láttuk, hogy a hegyoldalban több helyütt kis teraszokat vájtak ki vagy töltöttek fel. Rendeltetésüket nem l ü l

tudtuk megállapítani, lehet, hogy valaha kis építmények álltak rajtuk. A hegycsúcs mintegy 60 méter széles, és körülbelül kétszer olyan hosszú, elegyengetett és egyenletesen benőtt platóját csak igen fáradságos munkával teremthették meg. Az elegyengetett terület nyugati belső határát egy függőleges bevágás képezi, amely körülbelül négy méter mélyen hasít bele a sziklába és a földbe. Az eredetileg keskeny gerincről elhordott anyagot a mesterséges plató kiszélesítésére használták fel. Északon mély, széles szakadék vezet fel a hegyoldalon, és mint valami természetes várárok fúródik bele a platóba. Néhány újabb keletű irtáson rozsdás vaslemezek és más tábori maradványok modern emberi tevékenységre mutatnak, talán kincskeresők jártak erre.

Itt-tartózkodásunk idején csak azt tudtuk, hogy Costa Rica rövid ideig fegyenctelepet tartott fenn a szigeten. Számolnunk kellett hát azzal a lehetőséggel, hogy a fegyenctelep a hegyfok teraszain feküdt -- az egykori bennszülöttek tevékenységének feltételezésére ez volt az egyetlen elképzelhető alternatíva. Később aztán kiderült, hogy a fegyenctelep, amelyet 1878-tól 1881-ig tartottak fenn a szigeten, nem a Chatham-, hanem a Wafer-öbölben feküdt. Anastacio Alfaro professzor, aki e helyet 1898-ban felkereste, beszámolójában a következőket írja¹⁶: „Azon a napon, amikor a Chatham-öbölben partra szálltunk, tehát március 14-én, Rafael testvéremmel elkísértük Pittier urat a Wafer-öbölbe, ahol a telep házai álltak... Az ösvényen, amelyet követtünk, gyakran láttuk nagy disznók nyomait. A disznókat valaha a Wafer-öbölnél két ólban tartották ... A legtöbb nyomot a legelőkön, a kávé- és indusdió-ültetvényeken láttuk, annak a helynek tőszomszédságában, ahol az egykori büntetőintézet háza állt. Ebből már csak valamelyes rothadt fa és rozsdás vaslemez maradt fenn."

Sem a Chatham-öböl környékén, sem másutt a szigeten sohasem folyt semmiféle mezőgazdasági vagy épíkezési tevékenység¹⁷, s ha tetejébe még a fegyenctelep is a Wafer-öbölnél feküdt, akkor a Chatham-öböl hegyfokán végzett nagy egyengetési és teraszolási munkálatokról nemigen lehet feltételezni, hogy késői történeti időkben játszódtak le. A Cocos-szigetet -- eltekintve a fegyenctelep időszakától és a kincskeresők rövid, alkalmi itt-tartózkodásától -- az európaiak általi felfedezése óta minden látogatója lakatlannak írta le.

A két öböl partjánál és a folyótorkolatok melletti irtásokon mindenütt

láthatók a régi és új kincskereső csoportok próbaásatásainak nyomai.

Hzek a kalandorok -- amennyiben a Costa Rica-i kormánynak egy megha-

.t ározott díjat fizettek -jogot nyertek a kincskeresésre. Ők voltak egyedüli

102 i cndszeres látogatói ennek a szigetnek, amelyet áthatolhatatlan dzsunge-

le és megközelíthetetlen, meredek partja sem a kereskedők, sem a turisták szemében nem tett vonzóvá, így aztán a partraszállási helyek környékén a csekély kiterjedésű sík területen minden talpalatnyi földet felástak, sőt egyes helyeket dinamittal robbantottak fel. A pusztításhoz hozzájárultak még az elvadult disznók is, amelyek feltúrták a laza kövezetét és a humuszt, s így a tájék eredeti állapotának utolsó nyomait is eltüntették.

A Wafer-öbölnél, mintegy ötven méterre a homokparttól és párhuzamosan a hegy lábával, két, mélyen a földbe ágyazott, rövid kősor maradványait láttuk, amelyek elkerülték az általános rombolást. De a környező földet annyira feltúrták, hogy a kövek eredeti rendeltetését nem tudtuk megállapítani -- semmiféle gyakorlati céllal nem lehetett kapcsolatba hozni őket. De hát itt a közvetlen közelben feküdt valaha a fegyenctelep.

Hogy a Chatham- és Wafer-öböl környéki mesterséges vonások milyen régiek, ezt -- a már amúgy is túlzsúfolt régészeti programunk miatt rövidre fogott látogatásunk idején nem tudtuk megállapítani, így hát csak a kókuszpálma-ültetvények céljait szolgáló régi irtások nyomaiból következtethettünk arra, hogy a korai időkben emberek éltek e szigeten.

Befejezésképpen megállapíthatjuk, hogy a régi bennszülött ültetvényesek a Cocos-sziget fekvését valószínűleg kedvezőnek és fontosnak tartották, másként aligha fordítottak volna ilyen óriási munkát kókuszpálmaültetvények végett az őserdő kiirtására. Nehezen lehet elképzelni, miért áldoztak volna erre a polinéziaiak ennyi fáradságot egy olyan szigeten, amely saját települési helyeiktől 4000 mérföldre vagy még messzebbre fekszik, hacsak a panamai területtel nem tartottak fenn intenzív kereskedelmi kapcsolatot. Ugyanilyen nehéz elképzelni azt is, miért irtottak volna ki az indiánok nagy fáradság árán hatalmas dzsungelterületeket egy szigeten, amely partjaiktól ilyen messzire fekszik. A kókuszdió az élelmezésükben csupán csekély szerepet játszik, amellett a kontinensen, saját erdőségeikben épp elegendő hely lett volna irtások számára.

Nézetem szerint a Cocos-sziget egykori nagy kókuszpálmaligeteinek csak az lehet a magyarázata, hogy a sziget valaha sűrűn lakott volt, vagy pedig kedvező fekvése miatt ezt a szigetet szemelték ki arra, hogy azok a hajósok, akik e vizeket járták, itt kellő élelemmel lássák el magukat. Saját tapasztalatból állíthatom, hogy nincs olyan természetes táplálék, amely a primitív hajósoknak a frissen szedett, félig érett kókuszdiónál alkalmasabb élelemkészletül szolgálhatna. A kókuszdió, még rossz raktározás mellett is, bármilyen mennyiségű sós permetet kibír, a hetekig tartó tengeri utakra is friss folyadékot és szilárd táplálékot ad. E. N. Ferdon amerikai régész kollégánk megfigyelései szerint a hámozatlan, 103

zöld kókuszdió képezte az ecuadori Imbabura tartomány partvidéke lakóinak a legfontosabb folyadékkészletét, akik egyetlen fatörzsből vájt csónakokkal még 1943-ban is a kolumbiai Tamacóba és Buena ventura ba vitorláztak.¹⁸ A zöld kókuszdió volt egyedüli vízkészlete azoknak az ecuadori tutajosoknak is, akik Watzingert és engem 1947-ben a Kon-Tiki tutaj építéséhez szükséges balsafatörzsekkel a folyón lefelé Guayaquilbe vittek.

Az utóbbi években a régészek köreiben egyre inkább elterjedt az a nézet, hogy az egyfelől Guatemala, másfelől Ecuador és Észak-Peru közti kulturális kapcsolatok egyre gyarapodó tárgyi bizonyítékait e két terület közti közvetlen tengeri utak következményének kell tekinteni.¹⁹ Az a körülmény, hogy a közbeeső partvidéken megfelelő típusú régészeti anyag úgyszólván sehol sem található, rendkívüli mértékben alátámasztja ezt a feltevést. Egyetlen pillantás a térképre megmutatja, hogy a Cocossziget pontosan e két terület közti tengeri útvonalon fekszik. A Galápagos-szigeteken feltárt régészeti anyag²⁰, valamint az a tény, hogy DélAmerika északnyugati térségében a vitorlás tutajoknak guara általi kormányzását már a régi időkben is ismerték²¹, kellő indoknak látszik arra, hogy a Cocos-szigetet eszményi kikötőnek, vízben és kókuszdióban bő pihenő- és élelmezési állomásnak tekintsük azoknak a spanyol hódítás előtti hajósoknak a számára, akik az áthatolhatatlan panamai őserdők két oldalán fekvő magaskultúrák közt közvetítettek, s ilyen módon a panamai nyílt tengert járták.

A Cocos-sziget nedves klímája, buja őserdeje és az itteni humusz gyors felhalmozódása feltűnő ellentétben van a Galápagos-szigetek szárazságával és terméketlenségével. Az eljövendő régészeti munkálatoknak valószínűleg jelentős méreteket kell majd itt ölteniök. Régészeti lelőhelyekre feltehetően a folyótorkolatok környékén levő feldúlt területeken, valamint a valaha kókuszpálmaligetekkel borított fennsíkon fognak bukkanni.

A húsvét-szigeti szobrok problémája, és a probléma megoldása

Heyerdahlnak a Húsvét-sziget problémájával foglalkozó számos tanulmánya közül itt először azt közöljük, amely a szobrok kérdését tárgyalja. E szobrok nem puszta szimbólumok, keletkezésükből és sorsukból világosan kiolvasható a különféle néprétegek egymásutánja. Aki felderíti, milyen erők sugalmazták felállításukat, az a sziget problémájának a kulcsát a kezében tartja.

E cikk arról tanúskodik, hogy Heye'rdahl időközben messze túljutott az Aku-Akufozw közölt benyomásain. Amellett áttekintést kapunk a kutatások történetéről, valamint e kutatások és a sziget utolsó kultúrájának megsemmisítését előidéző tragikus események közti szoros kapcsolatról.

E fejezet alapját az az előadás képezi, amelyéi Heyerdahl a Svéd Antropológiai és Földrajzi Társaságban 1962. április 24-én Stockholmban tartott. Az előadás nyomtatásban „Statuene pá Páskeöen: problem og resultat" (A húsvét-szigeti szobrok problémája és a probléma megoldása) címmel az Y mer című folyóirat 1962. évi 2. számának 108--124. oldalain jelent meg.

A világnak alig akad még egy pontja, ahol a földrajz és régészet, olyan paradox ellentmondásban jelentkezik, mint a Húsvét-szigeten. Azon persze nincs mit csodálkoznunk, hogy a csendes-óceáni földrajzi helyzet több antropológiai problémát rejt magában, mint az összes többi tenger együttvéve, hiszen ezen az óceánon, amely a Föld felszínének több mint a felét beborítja, számtalan, egymástól távol fekvő, lakott sziget van. Mégis meglepő, sőt lenyűgöző, hogy a Csendes-óceán tízezernyi szigete közül -- tömérdek egyedülálló régészeti emléke jóvoltából -- épp ez a legtávolabbi földdarabka, a Húsvét-sziget hívta fel magára az egész világ figyelmét. És talán épp ily meglepő az is, hogy a Húsvét-szigeten, a Csendes-óceánban elfoglalt földrajzi és régészeti kulcshelyzete ellenére, mindaddig nem végeztek módszeres régészeti kutatásokat, míg az az , expedíció, amelynek eredményeit itt tárgyaljuk, oda nem érkezett.

Eugéne Eyraud francia misszionárius volt az első európai, aki 1864-ben megtelepedett a Húsvét-szigeten. Néhány év alatt sikerült neki és misszionárius társainak (a Congregation des Sacrés-Coeurs de Jesús ét de Marie tagjainak) a sziget őstörténetére mintegy pontot tenniük. Ekkor hullt 105

le a függöny annak a drámának utolsó tragikus felvonása után, amelynél különösebb sohasem játszódott le egy magányos óceáni szigeten.

Az első felvonásokat kívülállók nem látták. A Húsvét-sziget fénykorában lejátszódott fontos események kibogozásánál a régészetre és az őstörténeti kutatás más módszereire vagyunk utalva. Csak most derült ki, hogy a Húsvét-szigeten csupán a tragikus utójáték végső jelenetei játszódtak le épp akkor, amikor az első európai, akit mi e földdarabka felfedezőjének nevezünk, a közelébe vitorlázott, s néhány órára partra szállt rajta.

E felfedező Jacob Roggeveen holland admirális volt, aki 1722 húsvétján alkonyatkor a Húsvét-sziget felé vitorlázott.

Amikor másnap reggel a nap felbukkant a tengerből, a hajó közelebb vitorlázott a szigethez, s ekkor különféle bőrszínű embereket láttak rajta, akik óriási szobrok hosszú sora előtt tüzeket gyújtottak. A bennszülöttek a szobrok előtt guggoltak, fejüket lehajtották, s hol felemelték, hol leeresztették karjukat. Midőn a nap felkelt, a dombon a nappal szemben földre vetették magukat, miközben a máglyák még egyre lobogtak a kőkolosszusok előtt. A szobrok felülete már akkor is olyan öreg és viharvert volt, hogy Roggeveen az ujjával egy darabot le tudott törni belőlük. Arra a következtetésre jutott, hogy ezeket az óriási szobrokat kaviccsal kevert agyagból vagy földből formázták. A hollandok már egy nap után elhagyták a szigetet.

Csaknem 50 év múlt el, míg aztán a spanyol Felipe Gonzales de Haedo és kísérői Peruból kiindulva 1770-ben újra felfedezték a szigetet. A spanyolok nem érték be azzal, hogy csak a szobrok felszínét vizsgálják meg: baltát vettek elő, s olyan erősen vágtak rá vele a szobrokra, hogy azok szikrát hánytak, így aztán arra a következtetésre jutottak, hogy ezek a kolosszusok igen kemény, tömör kőből valók. Emellett odafent a nagy kőhengereken, amelyeket a tíz méter magas szobrok a fejükön hordtak, emberi csontokat is láttak, s így feltételezték, hogy ezek az emlékművek nemcsak istenszobrok, hanem egyben halotthamvasztás céljait is szolgálják.

A hollandok és spanyolok egyöntetűen arról számoltak be, hogy a Húsvét-szigeten nincs olyan faanyag és kötélzet, amelynek segítségével ilyen kolosszusokat fel lehet állítani. A spanyolok hozták el az ámuldozó ' világnak az első híreket ezekről a hatalmas kőkolosszusokról, amelyeket primitív emberek közt egy kopár, fátlan szigeten, ezer és ezer kilométer távolságra a világ többi részétől felfedeztek. A Húsvét-sziget ezzel mintegy díszhelyet kapott valamennyi nép képzeletében, s ezt több mint két és fél évszázadig meg is őrizte.

Négy évvel a spanyolok után Cook kapitány kereste fel a szigetet, utána pedig La Perouse vezetésével a franciák. Valamennyien határozottan kijelentették, hogy e szobrok rendkívül régiek, s hogy felállításukhoz a sziget akkori szegényes, primitív lakóinak semmi közük nem lehetett. Elsőként Cook figyelte meg, hogy sok szobor ledöntve hever lerombolt, oltár formájú alapja mellett, s hogy a bennszülöttek e kőépítmények karbantartásával mit sem törődnek.

Cook egy polinéziai tolmácsot is hozott magával, aki ugyan csak a legnagyobb nehézségek árán tudta a szigetlakók nyelvét megérteni, de annyit mégis kivett a szavaikból, hogy e sok-sok szobor ősrégi, halott királyokat és törzsfőket ábrázol. Már semmi se mutatott arra, hogy e szobrokat valaha mint isteni képmásokat imádták, de mind az angolok, mind a franciák a szobrok környékén csontvázakat találtak, s ezért ezeket az emlékműveket régi síroknak tartották.

Bármit is jelentettek az akkori- szigetlakók számára e szobrok, annyi bizonyos, hogy régi talpazatukról továbbra is egyre-másra döntögették le őket. A Húsvét-sziget legközelebbi látogatója az orosz J. F. Liszjanszkij volt, aki 1804-ben szállt itt partra. Arról számolt be, hogy a Cook-öbölben még négy, Vinapuban pedig még hét szobor áll oltárszerű talpazatán. Tizenkét évvel később, 1816-ban O. E. Kotzebue vezetése alatt egy újabb orosz expedíció látogatott el a szigetre. Kotzebue már az összes Cooköbölben levő szobrot ledöntve találta, Vinapuban pedig a hétből már csak kettő állt a helyén.

A legutolsó hír olyan szobrokról, amelyek még kőtalpazataikon álltak, Du Petit-Thouars-tól származik, aki 1838-ban a Cook-öböltől északra még kilenc szobrot látott álló helyzetben. A következő években ezeket is ledöntötték. Amikor Eugéne Eyraud 1864-ben a szigetre érkezett, már egyetlenegy szobor sem állt a helyén, valamennyit ledöntötték magas talpazatáról, s eközben sok közülük el is tört. A magas kőhengerek, amelyeket a szobrok a fejükön hordtak, nemegyszer, mint nehéz hernyótalpak gurultak végig a lejtőkön. Csak azok a szobrok, amelyeket Cook járőrei a Rano Raraku vulkán lejtőjén levő régi szobrászműhely lábánál a földbe félig beágyazva láttak, dacoltak minden rombolási kísérlettel.

Eyraud és misszionárius társai voltak az elsők, akik a bennszülöttekkel meg tudták értetni magukat. Megpróbálták felderíteni a rejtélyt. De a bennszülöttek csak egyetlen magyarázatot tudtak adni, nevezetesen, hogy valaha réges-régen valamennyi szobor Makemakének, a teremtő istennek parancsára a saját erejéből lépett fel arra a sok-sok ahu-talpazatra, amelyen azóta állt.

Hét évvel később a misszionáriusokat elűzték a szigetről. Nem sokkal 107

később azonban megtelepedett rajta Alexander P. Salmon tahiti juhtcnyésztő, és utána E. Martinez chilei meteorológus. Mindketten szoros kapcsolatban éltek a szigetlakókkal, s az ő jóvoltukból igen érdekes hagyományok maradtak fenn.

A szigetlakók elbeszélései szerint őseik, a „rövidfülűek" Tuu-ko-ihu törzsfőnökükkel egy másik szigetről érkeztek ide, amely messze nyugaton, tehát Polinéziában feküdt. Ideérkezésükkor a szigetet már egy másik nép lakta, a „hosszúfülűek" népe, amely a tengeren át az ellenkező irányból érkezett ide a sziget első felfedezőjének, Hotu Matuának vezetése alatt. Ez a nép egy nagy, száraz, napégette országból származott, amely kelet felé a tengeren 60 nap .távolságra fekszik. Az első moaikat, vagyis szobrokat a hosszúfülűek állították fel, mihelyt Hotu Matua vezérletével partra szálltak a szigeten. A rövidfülűek 200 esztendőn át segítettek a hosszúfülűeknek az ahu-falak és a szobrok építésében, de ez az idill aztán a Poike-félszigeten húzódó védelmi árkok mentén véres polgárháborúba torkollt, amelynek során a rövidfülűek végül is az összes hosszúfülűt elégették. Csak egyetlenegyet hagytak életben, hogy fajtájuk ki ne vesszen. Aztán a rövidfülűek közt megkezdődtek a torzsalkodások, s eközben -- ugyané hagyomány szerint -- a szobrokat vagy aláásták, vagy pedig kötelekkel ledöntötték.

Régészeti munkálatok 1914-ben kezdődtek a szigeten, amikor egy angol asszony, Catherine Scoresby Routledge magánjachtjával lehorgonyzóit a part mentén. Az expedícióban egyetlen szakképzett régész sem vett részt, Routledge tudományos feljegyzései pedig sajnos elvesztek. De népszerű formában írt útibeszámolója tele van fontos megfigyelésekkel, úgyhogy e könyv mindmáig a húsvét-szigeti régészet legfőbb forrásműve.

Húsz évvel később, 1934-ben a szigetet egy francia-belga expedíció kereste fel, sajnos a francia régész útközben meghalt, így aztán belga kollégájának, Henry Lavacherynek egyedül kellett megbirkóznia az ősrégi emlékekkel. Ezért a nagyszámú és addig felfedezetlen sziklarajzra összpontosította figyelmét, Alfréd Métraux francia néprajztudós pedig a maga területén végzett fontos kutatásokat. Routledge-hez hasonlóan, ennek az expedíciónak tagjai is lemondtak az ásatásokról, mert feltételezték, hogy a Húsvét-szigeten nincs humusz, amely az ősidők ismeretlen emlékeit rejtegethetné. Hiszen a kopár, fűvel benőtt szigeten nem voltak erdők.

Routledge véleménye szerint a Húsvét-szigeten az akkori polinéziai

népesség megtelepedése előtt egy ismeretlen és később kiirtott, valószínű-

108 leg melanéziai eredetű nép lakott. Métraux azonban elvetette ezt a felte-

vest s azt állította, hogy e magányos szigetre a polinéziaiak i. sz. XII. vagy XIII. században történt megtelepedése előtt senki sem tette a lábát. Lavachery már kevésbé volt határozott, és elismerte, hogy ezt az állítást semmivel sem lehet bizonyítani. Métraux azonban a maga feltevésére építette fel azt az időközben mélyen meggyökerezett elméletét, amely szerint a Húsvét-sziget lakói azért építették ideérkezésükkor ezeket az óriási kőszobrokat, mert e kopár, fában szegény szigeten nem találtak olyan anyagot, amellyel a -- többi, fával benőtt polinéziai szigeten gyakorolt -- fafaragást folytathatták volna. Ez az elmélet kellőképpen elfogadhatónak tűnt, úgyhogy a régészeket mi sem késztette arra, hogy e szigetet felkeressék, így aztán a rétegeződésre vonatkozó régészeti kutatásokat sem végeztek soha e szigeten.

Vajon a Húsvét-sziget, amikor az első emberek megtelepedtek rajta, valóban olyan kopár volt-e, mint ahogy azt a néprajztudósok feltételezik ? Ez volt az egyik legfontosabb megoldandó kérdés, amikor új kutatási segédeszközökkel partra szálltunk a szigeten.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy immár részletesebben beszámolhatok azoknak a pollenanalízist* célzó fúrásoknak eredményeiről, amelyeket a Húsvét-sziget kialudt vulkánjainak, a Rano Rarakunak és a Rano Kaónak krátertavain végeztünk. Gazdag ősnövénytani** anyagot hoztunk napvilágra, amelyet Olof H. Selling professzor a stockholmi Természettudományi Múzeumban dolgozott fel. Ezzel sikerült bebizonyítanunk, hogy az a természeti környezet, amelyet az első bevándorlók a Húsvét-szigeten találtak, s amelyben eredetileg éltek, nem egyezik meg azzal, amelyet mi ismerünk. És azok a későbbi leírások, amelyek a sziget felfedezése, vagyis 1722 húsvétja óta készültek, épp ily kevéssé érzékeltetik a sziget eredeti állapotát. Ezen a most oly kopár szigeten valaha sokkal dúsabb vegetáció volt, közte olyan fák, amelyek időközben kipusztultak. A fák közt pedig egy sereg különféle cserje nőtt. Ez a növényzet valószínűleg bizonyos mértékig hasonlított a Hawaii- vagy a Marquises-szigetek szélalatti oldalának eredeti, síksági vegetációjához, bár persze itt egészen más fajták is akadtak. Mielőtt a kőfaragók a Raro Raraku vulkán immár kopár kráterfalain munkálkodni kezdtek, a lejtőkön pálmáknak vagy más pálmaszerű fáknak kellett állniok, amelyek ma ismeretlenek a szigeten. Hímporuk azonban a krátertavak fene-

* Pollenanalízis -- a Föld rétegeiben fennmaradt virágporelemek és spórák rétegenként!

vizsgálata. Régészeti leletek korazonosítására is használják. ** Ősnövénytan -- a Föld rétegeiben található növényi maradványok és lenyomatok

alapján kutatja a múlt növényzetét és szerepét a Föld történetében.

109

110

kén a különféle lerakódási rétegek minden köbcentiméterét megtölti. Különösképpen feltűnő egy ephedra-faitának* jelenléte, amely a Csendes-óceán térségében sehol sem található meg, viszont igen közeli rokonságban van -- ha nem azonos -- egy dél-amerikai fajtával. Selling professzor időközben hasonló hímport talált a Marquises-szigeteken is.

A nyolc méter mélységben végzett fúrássorozatok, amelyek azonosítható hímporokat tartalmaznak, hű képet adnak arról, hogyan tűnt el később a Húsvét-sziget eredeti vegetációja. Amikor a régi, nyílt krátertavakat még fák fogták körül, felbukkant a szigeten egy amerikai édesvízi növény, a Polygonum acuminatum, amelyet az első dél-amerikai jövevények valószínűleg gyógyászati célokból hoztak magukkal. A későbbi rétegekben aztán koromszemcséket lehet találni, s ezzel egy időben meggyorsul az eredeti húsvét-szigeti flóra elszegényedése. A bennszülöttek feltehetően felégették a növényzetet, s ezeknek az irtásoknak füstje elszállt a krátertavak felett. E tüzeket a húsvét-szigeti lakosság nyilván azért gyújtotta, mivel a nép szaporodott, és a földművelés számára állandóan új és új szabad területet kellett teremteni. De e tüzek későbbi háborús cselekmények következményei is lehettek. A pusztítás olyan alapos volt, hogy a magasabb fekvésű helyeken a régi vegetációból úgyszólván semmi sem maradt meg, a kopár szigeten lassanként eluralkodott a fű és a páfrány.

A helyszín megváltozása olyan felfedezés, amely nem csupán botanikai szempontból érdekes. Kiderül belőle, hogy a sziget első kulturális fénykorának természeti előfeltételeit tévesen ítéltük meg. Az őslakosság kőfaragói, akik a roppant bazalttömböket összeillesztették, nem egy kopár, fűvel benőtt szigeten munkálkodtak, ahol a tömböket könnyűszerrel ide-oda vontathatták. Ehhez először fákat kellett kidönteniük, a földet meg kellett tisztítaniuk, hogy saját maguknak és emlékműveiknek helyet teremtsenek. Ez tüstént megdönti azt az általánosan elfogadott érvet, amely szerint a Húsvét-sziget lakossága azért folyamodott a kőmegmunkáláshoz, mert egy olyan szigeten szállt partra, ahol a többi polinéziai szigeten szokásos fafaragást nem folytathatta. A környezet, amelybe a húsvét-szigeti őslakosság került, alapjában véve ugyanolyan volt, mint a többi szigeten. Annál feltűnőbbek hát -- mint még látni fogjuk -- a magukkal hozott kultúra sajátosságai.

Egy másik megállapításról, amely a szobrok problémáját feleslegesen komplikálta, rögtön megérkezésünk után kiderült, hogy a Routledge-féle ixpedíció egyik hibás megfigyeléséből levont következtetésláncolaton

Ephedra -- toboztermő fa.

alapul. Routledge ugyanis a Raro Raraku-i kőbánya lábánál félig betemetett szobrok közül néhánynak az alsó részéről eltávolíttatta a homokot és a kavicsot. Útibeszámolójában feljegyezte, hogy egyetlenegy kolosszusnak hegyes alapja van. Felfedezte, hogy a szobor alapját azért faragták hegyesre, hogy a földbe lehessen állítani, s ne kelljen a szigeten levő összes többi szoborhoz hasonlóan ahu-talpazat tetejére helyezni. A későbbi kutatók azt hitték, hogy mind a 60, még földbe ásott szobornak hegyes alapja van. Métraux, anélkül, hogy megvizsgálta volna a kérdést, a Húsvét-sziget néprajzáról írt munkájában kijelenti, hogy a szobroknak két, egymástól teljesen eltérő fajtája van. Az egyiket, amelynek alsó része cövekhez hasonló, a bennszülöttek a földbe állították, a másikat, amelynek széles, lapos alapja van, a sziget nagyszámú ahu-falán helyezték el.

Sir Peter Buck, aki a maga idejében a Polinézia-kutatás terén a legnagyobb szaktekintély volt, de a Húsvét-szigeten sohasem járt, még csak fokozta a zavart. Métraux közlése alapján azt hitte ugyanis, hogy annak a szám szerint 170 szobornak, amely a kőbányában befejezetlenül fekszik, mindnek hegyes alapja van, s így azokat arra szánták, hogy a földbe süllyesszék, így hát egyetlenegy -- valójában csak sérült -- szoborból 230 szobor lett, s tetejébe Buck a legelterjedtebb, Polinéziáról szóló műben még azt a következtetést is levonta, hogy ha a kőbányában fekvő összes szobornak kihegyezett alapja volt, ez azt jelenti, hogy a megrendeléseiket templomi emelvények számára a kőfaragók már teljesítették, s a Húsvét-sziget lakói ekkor országútjaik díszítésére tértek át.

Könnyűszerrel megállapíthattuk, hogy a kőbányában fekvő kolosszusok közt egyetlenegynek sincs kihegyezett alapja, pedig Skjölsvold, aki a Raro Raraku-i kutatásokat vezette, a már ismert szobrokon felül még további, mintegy 50 szobrot tett szabaddá. Amikor a kőbánya lábánál földbe ásott óriásszobrok kiszabadításához fogtunk, kiderült, hogy az egyetlen sérült példánytól eltekintve -- valamennyinek ép teste van, hosszú karral és ujjakkal, amelyek egy széles, lapos alapzatig nyúlnak le. Az alapzat korántsem volt kihegyezve, hogy a földbe lehessen állítani, épp ellenkezőleg: arra volt szánva, hogy szabadon álljon egy emelvényen,

A vizsgálat kiderítette, hogy a mintegy 600 eddig ismert -- elkészítésének különböző munkafázisaiban levő -- húsvét-szigeti szobor egy és ugyanazon típust képviseli. Négy fázist lehetett megkülönböztetni. Az első munkafolyamatban a szobrok hátát még nem választották le a kráterfalról, de a mellső és oldalsó részeiket már az utolsó simításigkidolgozták, csak a szemgödrük hiányzott. A második munkafázisban a szobrok hátát lemetszették a falról, és a szobrokat a vulkán lábánál a hulladékok közt állították fel, hogy hátukat finomabban kidolgozhas- 111

sák, és szimbolikus domborműveket véshessenek rájuk. A meredek vulkánfalnál a szobrokat könnyen feltámaszthatták, széles, lapos alapzatuk egy durva lávatömbökből kirakott, mesterséges lépcsőfokon állt. A harmadik munkafázisban, amikor -- a szemgödrök kivételével -- elől-hátul már teljesen kidolgozták a szobrokat, újból lefektették, s az utakon elszállították őket. Csak amikor a szobrokat az utolsó munkafázisban a nekik szánt ahukra felállították, vésték ki rajtuk a szemgödröket s tettek fejükre egy-egy nagy, vörös kőhengert, amelyet a szigetlakók pukaónak, „fejdísznek" neveztek.

így aztán a probléma egyszerűsödött. Szó sem volt itt táj- vagy utcai dekorációról, a szobrászokat egyetlenegy feladattal bízták meg: azonos -- vörös fejdíszes -- alakokat kellett készíteniük, amelyeket az ahukon, körös-körül a part mentén egymás mellett szándékoztak felállítani. De a Húsvét-sziget rejtélye ezzel még korántsem oldódott meg.

Miközben a Rano Raraku vulkánnál az ásatásokat Skjölsvold vezetése alatt folytatták, az amerikai régészek: Mulloy és Smith professzorok megkezdték a módszeres ásatásokat azoknak az ahuknak romjainál, amelyeken valaha a szobrok álltak. Ezek során kiderült, hogy a falak régebbi építményeket takarnak, amelyeket utólag részben átépítettek, részben meghosszabbítottak és megerősítettek. Az eredeti építményeket nem arra szánták, hogy nehéz emlékműveket helyezzenek rájuk, ezek a régi építmények egy más építészeti hagyományról és egy más kőmegmunkálási technikáról tanúskodnak.

Az ásatások előrehaladása során a különféle rétegekben mindenütt világosan láthatóvá vált, hogy a Húsvét-sziget őstörténete három, egymástól élesen elhatárolható korszakra tagozódik, amelyeket a régészek „korai", „középső" és „késői" korszaknak neveztek. Ez a húsvét-szigeti kutatásban teljesen új felfedezés volt. Kiderült, hogy a rejtélyes szobrok kivétel nélkül mind a középső korszakból valóak. A legrégibb korszakban ahu-szobrokat nem állítottak fel. A masszív templomok oltárszerű emelvényekből álltak, amelyeket különféle alakú és egészen pontosan egymáshoz illesztett nagy kövekből tornyoztak fel -- homlokzatuk a tengerre, a bemélyített templomudvar pedig a sziget belseje felé nézett. Csillagászatilag pontosan betájolták "őket, nyilvánvalóan olyan, nagy szakértelemmel rendelkező kőfaragók munkái voltak, akik a nap járását tüzetesen tanulmányozták, hogy vallásos építményeiket ennek megfelelően állíthassák fel. Belül, a templomudvaron kisebb faragásokat helveztek el.

Szobrokat csak a középső kultúrkorszakban kezdtek felállítani. Az 112 eredeti építményeket ekkor lerombolták, vagy -- csillagászati betájolás

EGY AHU ÉPÍTÉSI TÖRTÉNETE AZ 1955-1956. ÉVI ÁSATÁSOK UTÁN REKONSTRUÁLT VINAPUI 2. SZ. AHU ALAPJÁN

1. rajz: Az emlékmű az ásatások előtt (keresztmetszet); 2. rajz: Az első korszaj; végi keresztmetszet rekonstrukciója; 3. rajz: A középső korszak végi keresztmetszet rekonstrukciója; 4. rajz: A kései korszak végi keresztmetszet rekonstrukciója. Megfigyelhetjük az ekkor épített sírboltot, valamint az addigi tiszta körvonalak felbomlását

nélkül -- ahukká építették át. Ezekre aztán óriási szobrokat helyeztek, amelyek háttal a tengernek s a régi templomudvarral szemben álltak.

A harmadik és utolsó korszakban a Rano Raraku vulkánnál végzett munkálatok és a szobroknak az utakon történő elszállítása hirtelen megszakad, s az ezt követő időkben a szobrokat egymás után ledöntik az ahukról. Ezzel egy időben egy primitív kultúra hordozói, a fafaragás mesterei, akiknek azonban a kőfaragás művészetéről fogalmuk sem volt, halottaikat az ahu-romokon válogatás nélkül összedobált kőhalmok alá vagy a ledöntött kolosszusok teste alatt ugyanilyen kezdetleges, nagy sírkamrába temetik. Ezt a harmadik korszakot mindenütt gyors hanyatlás, háború, nyugtalanság és rombolás jellemzi. Ezrével bukkannak fel az obszidián dárdahegyek, holott a két korábbi korszakban fegyverrel egyáltalán nem vagy csak nagyon ritkán találkozunk.

A középső korszakban az építészek és kőfaragók minden energiájukat és érdeklődésüket arra összpontosították, hogy óriási szobrokat állítsa-

nak fel, ezzel szemben az első korszak népe jóval nagyobb képességekkel rendelkezett az óriási, kemény bazalttömbök megmunkálásában és oltárszerű építményekké való összeillesztésében.

Ezzel nemcsak a különböző húsvét-szigeti kultúrák eddig ismeretlen sorrendiségére derült fény, hanem a korábbi kutatók részéről feltételezett fejlődési irány is mintegy a visszájára fordult. Routledge még gyanakodott, vajon a húsvét-szigeti ahukat nem építették-e át, s hogy korábban nem volt-e más alakjuk, de Métraux és Lavachery határozottan elvetették e gondolatot, s azt hangsúlyozták, hogy a húsvét-szigeti kultúra teljesen egységes, a rétegeződésnek semmiféle jelét nem mutatja. Minden kutató kiemelte azt a feltűnő hasonlatosságot, amely a Húsvét-sziget legnagyobb s legjobb állapotban fennmaradt ahu-homlokzatai és a megfelelő andoki építmények közt mutatkozik. Csakhogy feltételezték, hogy a Húsvét-szigeten a legjobb állapotban levő falak újabb keletűek, és önálló helyi fejlődés eredményei. Azt gondolták, hogy a polinéziaiak, akik minden kőfaragási tudás nélkül érkeztek ide, a fában szegény szigeten egy idő után kövek összeillesztése terén Dél-Amerika legnagyobb mestereivel is felvehették volna a versenyt. De ez az elképzelés most egyszerre visszájára fordult. Épp a Húsvét-sziget első bevándorlói voltak azok, akik mihelyt az erdőkben tisztásokat teremtettek, azonnal nekiláttak, hogy ugyanolyan típusú, nagyszerű falakat emeljenek, mint amilyeneket Peruban és a szomszédos andoki vidékeken építettek. Ezzel szemben a második korszak népe már nem volt e speciális építőművészet birtokában, s csupán a maga hatalmas szobrait állította fel. És a harmadik korszakban a Húsvét-szigeten fejlődés helyett törés következett be: hatalmas rombolások s a két korábbi korszak művészetének teljes hanyatlása, így hát a helyzet tökéletesen visszájára fordult, s a dél-amerikai jellegzetes kőfaragó kultúra hatását most már nem lehetett tovább tagadni. Hisz az egész Csendes-óceánban nem akad sziget, ahonnan az első bevándorlók a kőfaragás művészetét magukkal hozhatták volna.

A húsvét-szigeti kultúrák különbözősége nemcsak a templom- és sírkonstrukciókban nyilvánult meg, hanem a lakóépületekre is kiterjedt. Az expedíció negyedik régésze, az amerikai Ferdon már megérkezésünkkor azt gyanította, hogy a szigeten mindenfelé teljesen különböző háztípusok maradványai találhatók. Addig mind az etnológusok, mind a régészek egyetértettek abban, hogy a Húsvét-szigeten -- a föld alatti barlangoktól eltekintve -- csak egyetlen háztípus létezik: a gerincével felfelé fordított csónakhoz hasonló, hosszúkás nádház. A nádtető alátámasztására szolgáló póznákat a csónak alakú alapfalazaton fúrt lyukak114 ba állították. Kezdetben egy sereg ilyen házat ástunk ki. De aztán kidé-

FELFORDÍTOTT CSÓNAK ALAKÚ, HOSSZÚKÁS NÁDHÁZ REKONSTRUKCIÓJA (1. SZ. FALU 2. SZ. HÁZA)

rült, hogy ezek mind közvetlenül az európaiak érkezése előtti vagy utáni időkből, tehát az utolsó korszakból származnak.

Ezek után Ferdon és ugyanígy Skjölsvold is azokra a kör alakú kőfalakra fordította figyelmét, amelyeket az egész szigeten szétszórva nagyszámban találtak. A korábbi néprajztudósok és régészek elfogadták a mai bennszülötteknek azt az állítását, hogy ezek a falak őseik ültetvényeit fogták körbe. A falakat azért építették, hogy a mahute-ültetvényeket e szabadban fekvő szigeten a széltől megvédjék. C. Skottsberg botanikus, aki 1917-ben ellátogatott a Húsvét-szigetre igazolta, hogy a körfalakon belül valóban ültetvények voltak, s a Húsvét-sziget flórájára vonatkozó tanulmányában így is ábrázolta őket. Ezt az ábrát aztán néprajzi munkájában Métraux is közölte.

Ásatásaink során kiderült, hogy a körfalaknak ez a felhasználási módja másodlagos volt, és csak a sziget harmadik korszakában vette kezdetét. Valójában e kőfalak eredetileg kerek házak falai voltak, amelyeket nádtető borított. Az ásatás során szerszámokat és a hosszú használat ideje alatt felhalmozódott hulladékot találtunk a talajban. A tűzhely, vagy középen állt, vagy közvetlenül a falon kívül, sőt akadt egy olyan is, amely sült cukornád és édesburgonya megszenesedett maradványaival volt tele, mintha lakói e helyet a legnagyobb sietséggel hagyták volna el. A radiokarbon*-vizsgálatok azt mutatták, hogy ezek a polinéziai házaktól teljesen elütő épületek a sziget második korszakából származnak. Egyes esetekben a teljesen más jellegű, csónak alakú nádkunyhók mellett még a harmadik korszakban is használatban voltak. Ferdon, aki Dél-Amerika régészetét töviről hegyire ismerte, azonnal megállapította, hogy ezek a házak, amelyekhez hasonlókat Polinéziában sehol sem találunk, az Andok legközelebbi, a Húsvét-szigettel pontosan szemben fekvő részére jellemzőek.

Vinapuban folytatott ásatásaink során találtunk aztán egy harmadik, teljesen eltérő típusú házat is, amelynek tömör köteteiét föld borította.

* Radiokarbon-módszer - főleg archeológiái leletek korának meghatározása, szén-14-izo top tartalmuk alapján.

115

116

Másodlagosan egy koponya nélküli holttest sírjául szolgált. A Húsvétsziget legmagasabb vulkánjának tetején hasonló házakból egy egész falut építettek fel. Az első misszionáriusoktól tudjuk, hogy itt volt Orongo, a sziget legfontosabb kultikus központja. A tavaszi napéjegyenlőség idején itt gyűlt össze a sziget egész lakossága. Itt ültek a nézők és a döntőbírák az évenként megtartott versenyeken, amikor a résztvevők apró nádcsónakjaikon a partok előtt fekvő egyik madárszigetre úsztak ki, hogy az év első tojását elhozzák onnan. A győztest az év szent madáremberének kiáltották ki. Routledge és Métraux nagy figyelmet fordítottak erre a különös szertartásra, amely még a késői időkben is dívott, de az orongói kőházakat csupán egy -- jellegzetesen húsvét-szigeti -- kultikus falunak vélték. Efféle kriptaszerű építményekkel a Csendes-óceán területén sehol sem találkozunk. Az orongói ásatásokat Ferdon irányította, s itt is ugyanolyan kulturális rétegeződést talált, mint másutt a szigeten. És azt is megállapította, hogy ezek a különös házak, amelyek a vulkán tetején kultikus központként maradtak fenn, a valóságban annak az építkezési formának továbbfejlesztett példái, amelyet a Húsvét-szigeten korábban lakóháznak használtak. E háztípus, amely Polinéziában másutt ismeretlen, közvetlenül visszavezethető a perui és az azzal szomszédos andoki terület háztípusaira.

Orongóban a kiugró sziklák oldalait mindenütt véges-végig madáremberek- a jól ismert madárfejű és görbe csőrű emberalakok -- domborművei borították. Az egyik madárember a napot szorítja öléhez. Az alacsonyabb és gyakran beomlott házak kiásása során Ferdon a fal és a tetőzet sima felületein további, addig ismeretlen festményeket fedezett fel. Uralkodó motívumaik a nádcsónakok, a kettős tollú lapát, valamint az amerikai magaskultúrára oly jellemző „síró szemek".* Polinéziában ezeket az elemeket sehol sem láthatjuk. Ferdon ásatásai rétegtani bizonyítékot szolgáltattak arra, hogy ez a falu, a Húsvét-sziget legmagasabb hegyének tetején, a sziget mindhárom kulturális korszakában rövid megszakításokkal mindvégig kultikus központ volt. Ferdon a legalsó rétegben egy nap-obszervatóriumot tett szabaddá, ahol a napfelkelte helyét mind a nyár közepén, mind pedig a tavaszi és őszi napéjegyenlőség idején bejelölték. A Polinéziában idáig egyedül itt talált nap-obszervatóriummal közvetlen kapcsolatban álltak bizonyos napszimbólumok, amelyekhez meghatározott fajtájú sziklarajzok, valamint egy addig ismeretlen, teljesen idegen jellegű szobrocska tartozik. Párhuzamért újból csak az Andok vidékéhez kell fordulnunk.

* Siró siemek - kerek szemek, csurgó könnyekkel.

A második korszakban a nap-obszervatórium tiszta vonalvezetésű, jól összeillesztett kövekből álló falára egy ahuhoz hasonló templomot emeltek. Ekkor jön létre szorosan egymás mellé épített kőházakból Orongo falu. És hirtelen, teljesen kifejlett formában felbukkan a madárember kultusza, elkeveredik a korábbi naptisztelettel, majd végül szinte teljesen kiszorítja azt. Egy kicsiny, szép és régóta ismert fekete bazaltszobor, amely a legrégibb korszakban valószínűleg a napistent jelképezte, s amelynek hátát a nap és a szivárvány domborműves szimbólumai ékesítik, a második korszak kezdete óta Orongo közepén a legnagyobb és legfontosabb kőház felszereléséhez tartozott. Az eredeti szimbólumok fölé utólag primitív madáremberek és lapátok rajzát vésték be -- ezt már Routledge is megfigyelte, de magyarázatot nem tudott adni rá. Ez a fontos orongói szobor abban is különbözik az összes többi húsvétszigeti szobortól, hogy nem a szokásos sárgásszürke lávakőből, hanem kemény, fekete bazaltból faragták. Tehát nem is a Rano Raraku-i kőbányából való. Mint még látni fogjuk, valószínűleg a sziget második kulturális korszakában készült valamennyi szobor prototípusa.

Amikor az ásatások az alacsonyan fekvő területeken is előrehaladtak, fokozatosan ott is napvilágra kerültek addig teljesen ismeretlen típusú szobrok, amelyekről aztán kiderült, hogy a sziget legelső korszakából valók. A legrégebbi faragványok közül néhányat már törött állapotban találtunk, darabjaikat a második korszak kerek kőházaihoz építőköveknek használták. Némelyeket annyira „lealacsonyítottak", hogy arccal befelé fordítva egy második korszakbeli ahu-falazatba kellett beilleszkedniük. Egyeseket, az orongói szoborhoz hasonlóan, fekete bazaltból, másokat eltérő fajtájú és származású vörös lávakőből, megint másokat a Rano Raraku vulkán sárgásszürke lávakövéből faragtak. De kivétel nélkül valamennyinek egészen más alakja volt, mint az addig ismert szobroknak.

Ezeket az újonnan felfedezett, legelső korszakból származó szobrokat négy különböző típusba sorolhatjuk, amelyek közül három a Csendesóceán térségében addig ismeretlen volt. Az első típushoz test nélküli, lapos, négyszögletes kőfejek tartoznak, s e fejek megegyeznek az orongói naptemplomban talált szobor fejével. A második típus oszlopszerű, nem realisztikus alak, teljes testtel és legömbölyített négyszögletes keresztmetszettel. A harmadik típust egy rendkívül realista, térdelő, kecskeszakállas figura képviseli, a sarkán ül, kezét térdére fekteti, s az égre bámul. Ez a három -- a Csendes-óceán többi szigetén ismeretlen -- típus, ahogyan azt W. C. Bennett, az andoki régészet kiváló amerikai szakértője kimutatta, megegyezik az inka korszak előtti kulturális központnak, az andoki

Tiahuanacónak három jellegzetes emlékműfajtájával. Ezzel szemben a negyedik húsvét-szigeti típus -- otromba figura, a szokványos lerövidített törzzsel és testhez szorított kezekkel -- teljesen lokális forma, amely a Húsvét-sziget következő korszakában megjelenő sztereotip óriásszobrok kiinduló alakzatával már közeli rokonságban van.

A hasonlóság a Húsvét-sziget legrégibb korszakából származó térdelő szobor, amelyet Skjölsvold a Rano Raraku lábánál levő törmelékhalomból ásott ki, és a tiahuanacói térdelő szobrok közt, amelyeknek keletkezési idejét Bennett e jelentős kulturális központ legrégibb, preklasszikus korszakában jelöli meg, olyan határozott s minden részletre kiterjedő, hogy Skjölsvold szerint ezt nem lehet véletlennek tulajdonítani. A Tiahuanacóban és a Húsvét-szigeten tevékenykedő szobrászok közt tehát közeli rokonságnak kellett lennie.

A Húsvét-sziget első korszakának negyedik szobortípusa: azok az otromba, alul élesen lemetszett mellszobrok, amelyeknek sem Polinéziában, sem Dél-Amerikában nincs párhuzamos típusa, nyilvánvalóan az első korszak végén megjelenő lokális változatok. Primitív előfutárai megtalálhatók mind vörös lávakőből, mind pedig fekete bazaltból faragva. Klasszikus formájuk az az első korszakból származó kis bazalt szobor, amelyet az orongói kőházban találtak.

Mindazok a szobrok, amelyeket a Húsvét-sziget következő, tehát középső korszakában tömegesen előállítottak, csupán e kis szobor gondosan kidolgozott utánzatai, de annál jóval nagyobb méretűek, bazalt helyett a Rano Raraku lávájából készültek, s nem gömbölyű, hanem lapos alapjuk van, hogy ahukra lehessen helyezni őket.

így aztán világosan kirajzolódik a húsvét-szigeti szobrok fejlődési vonala. Eddig csak a sziget második kulturális korszakából való egyhangú óriásszobrokat ismertük, s ezek miben sem hasonlítanak a nyugatra fekvő szigetek vagy a keletre fekvő kontinens szobraihoz. Ez volt az egyik oka annak, hogy felbukkanásuk a Húsvét-szigeten -- és csakis a Húsvét-szigeten- szinte megoldhatatlan rejtélynek tűnt. Most azonban kiderült, hogy a Húsvét-sziget lakói egy előző, eddig ismeretlen korszakban különféle kőzetfajtákkal kísérleteztek, és többféle antropomorf szobortípust fejlesztettek ki, amelyek közül három teljesen megegyezik a keletre fekvő legközelebbi szárazföld legjelentősebb kulturális központjának jól ismert formáival. Utólag, az első korszak végén kifejlesztettek egy negyedik, teljesen helyi, húsvét-szigeti formát is, s ez aztán prototípusa lett annak a száz és száz óriásszobornak, amelyeket a következő körszakban ahukra állítottak fel. 11 o De miért? Ahhoz, hogy a régészet útján megállapított fejlődésre, majd

az ezt követő, feltűnő helyi stagnálásra magyarázatot találjunk, az etnológiát kell segítségül hívnunk. Nincs semmi okunk kételkedni azoknak a felvilágosításoknak helyességében, amelyeket Cook, La Perouse és a többi látogató az utolsó korszak bennszülött lakosságától abban az időben kapott, amikor egyes szobrok még ahukon álltak. E szobrok a szó eredeti értelmében nem istenszobrok voltak, hanem királyok, törzsfők és más hatalmasságok emlékművei, amelyeket sírboltjuk fölé helyeztek. Minden egyes szobrot egy meghatározott, halott személyiség tiszteletére állították fel, és sok idősebb bennszülött még a törzsi torzsalkodások után is -- amikor a harmadik korszakban az emlékműveket ledöntötték -- emlékezett azoknak az arikiknek, vagyis főnököknek a nevére, akiket a szobrok ábrázoltak. Ásatásaink azt is bebizonyították, hogy valóban sírkamrák vannak azokban az ahukban, amelyeken a második korszak utolsó szakaszában a szobrok álltak. Ezzel szemben a csillagászatilag betájolt, oltárszerű, szobor nélküli építményekben, amelyek legrégibb korszakból származnak, temetkezéseknek nyomát sem találtuk. Feltártunk viszont egy közös halotthamvasztási és temetkezési helyet az égtájak szerint betájolt, szép falak előtt. Ez is meglepő felfedezés volt, mert odáig senki sem sejtette, hogy a Húsvét-szigeten a halotthamvasztás valaha is dívott.

Persze felmerül a kérdés, vajon a Húsvét-sziget második korszakának törzsfői miért óhajtottak maguknak olyan síremlékeket, amelyek az orongói kis mintaképnek hűséges, de fantázia nélküli utánzatai. Volt-e vajon az orongói szobornak valamiféle különleges jelentősége? Erre a kérdésre határozott igennel felelhetünk. Az orongói kerek alapú szobrocska nemcsak az egyetlen olyan szobor, amelyet egy házban a sima földön állítottak fel, hanem az egész Húsvét-szigeten az egyetlen szobor, amely mind a három kulturális korszakot túlélte anélkül, hogy bárki megpróbálta volna ledönteni vagy kárt tenni benne. Mi több: ez volt az egyetlen szobor, amely iránt a sziget valamennyi lakója -- tekintet nélkül családi vagy törzsi hovatartozására -- bebizonyíthatóan vallásos tiszteletet tanúsított. Az összes többi szobor, az ahukkal együtt, amelyeken álltak, egyes családok tulajdonát képezte, ezért is döntötték le és törték össze őket bosszúból a harmadik korszak véres törzsi harcai idején. Még egyes -- a kőbánya lábánál mélyen a földbe ágyazott -- befejezetlen szobroknak is megpróbálták, bár eredménytelenül, letörni a fejét, miután feldönteni nem sikerült őket. Ezzel szemben az orongói szoborhoz az egész harmadik korszakban senki sem nyúlt, s a sziget valamennyi, egymással harcban álló bennszülött törzse mindvégig valamilyen termékenységi kultusz és fontos szertartás tárgyának tekintette, még a múlt évszázad 119

második felében is, amikor a misszionáriusok a szigetre érkeztek. Ásatásaink során kiderült, hogy annak a központi kőháznak bejárata előtt, amelyben a bazaltszobrocska állt -- áldozati tüzek maradványaként --, rengeteg hamu fekszik.

Mindez arra mutat, hogy a sziget legmagasabb vulkánjának tetején álló házban őrzött szobrocska az első korszak helyi napkultuszával volt kapcsolatban. A hátán levő dombormű a nap és a szivárvány szimbólumait ábrázolta, mígnem a második korszakban a szobrot egy újonnan épült kőházba vitték át, s ekkor hátára odavésték az új kor szimbólumait: a madárembereket is. De a sziget kultuszában, mint egyfajta teremtő vagy termékenységi isten, továbbra is megőrizte központi jelentőségét, és a tavaszi napéjegyenlőség évenkénti ünnepén változatlanul hódoltak neki. Mindazok a szobrok, amelyeket ebben a korszakban a nemzetségi ahukon helyeztek el, egyes halott személyiségeket képviseltek, ezzel szemben az orongói szobrocska bebizonyíthatóan közös istenség maradt, amelyet a sziget valamennyi lakója tisztelt. És mivel az összes főnök, miként valamennyi akár polinéziai, akár perui főnök és király, közvetlenül a legfőbb istenségtől származtatta magát, így érthető az az igyekezetük, hogy képmásuk minél hasonlatosabb legyen az istenségnek ahhoz a képmásához, amelyet az orongói közös kultikus központban őriztek. Gazdagságuknak és személyes hatalmuknak kiemelésére csak az a lehetőségük maradt, hogy a maguk emlékművét a többinél nagyobbra, tiszteletet parancsolóbbra építtessék.

A következő kérdés az volt, vajon meg lehet-e időben határozni e három, különböző kulturális korszakot. E kérdés megválaszolása végett az expedíció régészei minden lehetőt elkövettek, hogy olyan szerves maradványokat találjanak, amelyeknek keletkezési idejét radiokarbon-vizsgálattal meg lehet állapítani.

A Húsvét-sziget legrégibb betelepülésének korát a korábbi kutatások a bennszülöttek mondái királyainak uraikodási sorrendjéből és családfáiból próbálták meghatározni. A legrégibb királylistát, amely 57 nemzedéket foglal magában, elvetették egy rövid, mindössze 20-30 névből álló jegyzék kedvéért. Valamennyi kutató ugyanis abból a feltevésből indult ki, hogy a Húsvét-szigetet ázsiai jövevények fedezték fel, s így, már csak amiatt is, mert a térség peremén, Dél-Amerikához legközelebb fekszik, a Csendes-óceán legkésőbb benépesült szigetének tekintették.

Routledge asszony feltételezte, hogy a Húsvét-szigetre két, egymástól idegen bevándorló csoport jutott el, s közülük a polinéziaiak i. sz. 1400 táján jöttek ide. Knoche is úgy gondolta, hogy két különböző nép érkezett a szigetre, az egyik a XI. és a XIII. század közt, a másik a XIII. és

a XV. század közti időben. Lavachery és Métraux azon a nézeten volt, hogy a húsvét-szigeti kultúra fiatal és egységes, s hogy a sziget felfedezése a XII. és XIII. század közti időben játszódott le. Englert újból két kultúra helyi összeolvadását tételezte fel, azt azonban valószínűtlennek tartotta, hogy bármelyik is i. sz. 1575 előtt meghonosodhatott a magányos szigeten.

Ásatásaink azt bizonyítják, hogy a Húsvét-szigetnek ( 100 év toleranciával) i. sz. 380-ban már népes lakossága volt, amely épp arra készülődött, hogy egy nagyszabású védelmi rendszert építsen ki. Ez az időpont 1000 esztendővel korábbi annál, mint amit a kutatók feltételeztek, s egyáltalában a legrégibb időpont, amelyet bármely polinéziai szigetre vonatkozóan megállapítottak. Módszeresen kiválogatott faszén- és csontmaradványok alapján 17 különböző radiokarbon-kormegállapításhoz sikerült jutnunk. A két legérdekesebb maradvány abból a hírhedt, legendás árokból származik, amely a Poike-félszigetet a sziget többi részétől elválasztja. A bennszülöttek állítása szerint -- és e mellett az állítás mellett az európaiak érkezésétől kezdve mindmáig kitartottak -- itt játszódott le a döntő csata őseik és a hosszúfülűek közt.

A hosszúfülűeket végül is a két kilométer hosszú árokban, saját védelmi tűzrakásaikon égették el.

A geológusok és a régészek egyöntetűen azt állították, hogy ez az árok természetes geológiai alakzat. Métraux és Lavachery ezért azon a nézeten volt, hogy a bennszülöttek egy természeti jelenség magyarázatául ötlötték ki a történetet, így aztán a későbbi néprajztudósok és régészek

nek tartották. De már az első próbaásatás alkalmával kiderült, hogy az árok tele van elszenesedett fával, amely egy roppant méretű, vad tűz maradványa. A radiokarbon-vizsgálat kiderítette, hogy a tüzet (100 év toleranciával) i. sz. 1676 táján gyújtották. Ez egyenesen meghökkentő összhangban van azzal az időponttal, amelyet Sebastian Englert atya, a Húsvét-sziget német származású szakértője a bennszülötteknek azon állítása alapján számított ki, hogy a háború 12 nemzedékkel korábban, vagyis 1680-ban játszódott le. Az ásatások során az is kiderült, hogy a védelmi árkot nem amúgy hirtelenében ásták a hosszúfülűek és a rövidfülűek közti harcok idején, 1680 táján, mert az már akkor is ősrégi -- félig betemetett, futóhomokkal elborított -- konstrukció volt. Smith, az expedíciónk itt dolgozó régésze, a két kilométer hosszú, tizenkét méter széles, négy-öt méter mély, emberek ásta árok legalján obszidián szilánkokat talált. A mélységből kidobott kavics és hulladék elborított

egy tűzrakást, amelyet a bennszülöttek a védelmi munkálatok ideje alatt a lejtőn gyújtottak. Kiderült, hogy ezt az árkot már i. sz, 380 táján használták védelmi célokra a sziklák övezte félszigeten, vagy azért, mert már akkor is harcok folytak a szigeten, vagy mert a jövevények attól féltek, hogy a távoli hazájukból üldözőbe veszik őket, ahogyan azt egyes legendák állítják.

A Rano Raraku vulkánnál levő kőfejtő lábánál fűvel benőtt földhányások és dombocskák sora húzódott, amelyet az első látogatók természetes képződménynek tartottak. Az egyik domb tetején megtalálták az évenként megválasztott madárember szent hajlékának jól ismert alapépítményét -- e hajlékot mind Routledge, mind Lavachery a sziget legrégibb vallási szertartásaival hozta kapcsolatba. Ásatásaink során kiderült, hogy e dombocskák nem természetes alakulatok, hanem hatalmas hulladékhalmok, amelyek a vulkán oldalán levő kőbányából lehordott kőszilánkokból, törött kőbaltákból és hamuból álltak össze. A hulladék közt talált megszenesedett famaradványok segítségével sikerült megállapítanunk a középső kulturális korszak idejét, amikor tehát a kráterfalon munkálatok folytak. Azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy a madárember házát jóval később, a harmadik és utolsó korszakban építették fel a hulladékhalom tetején, midőn a fejtőben a munkálatok már véget értek.

A régészek a radiokarbon-időmeghatározások alapján a húsvét-szigeti három kulturális korszak időtartamát a következőképpen állapították meg: az első korszak körülbelül i. sz. 380-ban kezdődött és mintegy 1100-ig, a második korszak 1100-tól 1680-ig, a harmadik pedig 1680-tól 1868-ig, a kereszténység felvételének évéig tartott.

Hogy időrendi és tipológiai összehasonlítások számára alapot teremtsünk, a Húsvét-szigeten végzett kutatások után ellátogattunk Pitcairnra, Raivavaéra, valamint a Marquises-szigetcsoporthoz tartozó Hiva Oá és Nouka-Hiva szigetekre, amelyek -- a Húsvét-sziget mellett -- az egyedüli szigetek egész Polinéziában, ahol monumentális szobrok találhatók. Pitcairn és Raívavaé szigeteken csak néhány, későbbi időből származó, kisebb szobor van. Nem is állította soha senki, hogy ezek a szigetek a Húsvét-sziget régi szobrászaira hatással lettek volna. Ezzel szemben Sir Peter Buck és mások feltételezték, hogy a Marquises-szigeteken levő két templomteraszon álló, mintegy két méter magas, groteszk, sőt egyenesen ördögi figurák esetleg a húsvét-szigeti kolosszusok primitív előfutárai. A Marquises-szigetek ugyanolyan távolságban fekszenek a Húsvétszigettől, mint a Húsvét-sziget Perutól. Skjölsvoldnak sikerült a Hiva Oa-i szobrok kőemelvényei alatt két rétegben faszenet találnia, Mulloy 122 és Férd ön pedig a Nouka-Hiva-i szobrok alapzata alatt talált faszenet.

így hát kiderült, hogy a Marquises-szigetek kőszobrait csak későn, nevezetesen a XIII:, XIV. és XV. század folyamán, tehát a húsvét-szigeti második kulturális korszak közepe táján állították fel. Ezért figyelmen kívül hagyhatjuk azt a lehetőséget, hogy a Húsvét-sziget legrégibb korszakának szobrászait ezek a Marquises-szigeteken levő szobrok ihlették volna meg, hiszen a húsvét-szigeti szobrokat ezeknél 1000 évvel korábban faragták. Még a második, vagyis az i. sz. 1100 táján kezdődő korszak szobrászaira se lehettek e szobrok hatással. Ezzel szemben egy ellenkező irányú hatás, vagyis hogy a Húsvét-sziget hatott a Marquises-szigetekre, időrendi szempontból nem elképzelhetetlen.

Más munkámban már említettem, hogy Ororoinának -- annak az egyetlen hosszúfülűnek az egyik utóda, aki a poikei árokban lejátszódott tragédiát túlélte --, bemutatta, hogyan vágták ki ősei, 12 nemzedékkel korábban, durván kihegyezett andezit ütőkével a hatalmas szobrokat a kemény sziklából; hogyan szállította néhány száz ember a kolosszust kijelölt helyére; s hogyan állított fel 12 bennszülött nyolc nap alatt mindössze egy gerenda, néhány kő és egy kötél segítségével egy-egy 12 tonna súlyú kolosszust az ahura.

Végül foglaljuk röviden össze, mit tudunk a húsvét-szigeti problémáról. Egy ismeretlen időpontban, i. sz. 380 előtt, vagyis több mint másfél évezrede emberek szálltak partra a Húsvét-szigeten. Olyan szigetre kerültek, ahol sokféle fa és bokor nőtt. Először is tisztásokat teremtettek ültetvényeik számára, de helyet csináltak különleges építményeiknek is. Jóllehet a szigeten bőven volt fa, házaikat nem fából és pálmalevélből építették, mint a polinéziaiak, hanem kerek kőépületeket és csónak alakú házakat emeltek, amelyekre álboltozat alakban tetőt húztak. A tetőborítást gyakran totoranádból készítették, amelyet csak Dél-Amerikából hozhattak magukkal, és a Polygonum acuminatum amerikai gyógynövénnyel együtt az addig nyílt krátertavakban ültettek el. Csónakjaikat sem fából építették, hanem ugyanebből az édesvízi nádból, amely Tiahuanacónál és a perui sivatagos tengerpart egész hosszában az egyetlen, ház és csónak építésére alkalmas növényi építőanyag volt. Mi több: a jövevények egyenesen kiirtották a fákat és bokrokat, hogy a sziklákhoz eljussanak. Bő tapasztalatok és nagy mesterségbeli tudás birtokában nem polinéziai módra, hanem amerikai típusú bazaltbaltákkal estek neki a szikláknak, hogy különböző formájú, óriási tömböket hasítsanak ki belőlük, amelyeket aztán lecsiszoltak, és olyan pontosan illesztettek össze, hogy az eresztékek közé egy késpengét sem lehetett volna bedugni. A falépítésnek ezt a különleges módját a Csendes-óceán térségében sehol sem gyakorolják, ezzel szemben a régi Peruban, a Cuzco-völgytől Tiahua-

nacóig, mindenütt dívott. A magukkal hozott vallás napkultusz volt, ezért impozáns vallásos épületeiket, oltárszerü megalit templomaikat pontosan a nap járása szerint tájolták be. Megmásztak a legmagasabb vulkánt, s ott egy nap-obszervatóriumot, valamint egy kultuszhelyet létesítettek a nap tiszteletére. Szobraikat nem könnyen megmunkálható fákból faragták, mint a polinéziaiak, hanem kemény bazaltból és különféle lávakőféleségekből, s a szobrokat aztán a templomkörzetekben állították fel. E különleges típusú szobrokhoz hasonlókat a Csendes-óceán térségében sehol sem találunk, ezzel szemben a tiahuanacói dinamikus kultuszközpontra épp ezek a típusok jellemzőek. A jövevények a Poikefélszigeten keresztül egy óriási védelmi árkot húztak, talán attól félve, hogy magányos menedékhelyüket ellenség támadja meg.

Hogy végül is mi történt ezzel az első kultúrával, nem tudjuk. A régészeti leletek mind Vinapuban, mind Orongóban arra mutatnak, hogy a templomokat elhagyták, sőt az is lehet, hogy a sziget az első és a második korszak közt huzamosabb időn át lakatlan volt. Az a nép, amely végül is a szigetet birtokba vette, az őslakossággal szemben ellenséges érzelmeket tanúsított. A templomokat lerombolták és átépítették, nem törődtek vele, hogy a mesterien kifaragott kőtömbök összeilleszkednek-e vagy sem. A nap évszakonként! járása sem érdekelte őket. A régi szobrokat semmibe vették és széttörték, köveiket egy újfajta építészeti alkotásnál, nevezetesen az ahuknál, építőanyagul használták fel.

A régi és az új kultúra közt a nyilvánvaló ellenségesség és a vallási alapképzetek terén mutatkozó éles különbség ellenére is igen sok a. rokon vonás, s így indokoltnak látszik az a feltevés, hogy a két nép ugyanarról a területről érkezett a szigetre. Elméletileg tehát lehetséges, hogy a Húsvét-sziget fekvését a második korszak bevándorlói már korábbról ismerték. Ideérkezésükkor -- tehát i. sz. 1100 táján -- hirtelen felbukkan a szigeten a madárember kultusza. Ezzel szoros kapcsolatban állt az ősök tisztelete. Az ősök szobrai nemcsak az építészetben, hanem a mindennapi életben is uralkodó szerepet töltöttek be. Sírjaik a családok magán kultuszhelyei voltak. Alig 600 év alatt a Rano Raraku vulkán jelenleg már kopár kráterfalából több mint 600 hatalmas szobrot faragtak ki. Az itteni pálmaliget addigra már réges-rég hamuvá vált. A háború sok évszázadon át elkerülte ezt a különlegesen magányos szigetet, de az elkövetkező nemzedékekben felülkerekedett a becsvágy, s a családok igyekeztek egymást mind hivalkodóbb méretű szobrok építésével túlszárnyalni. Az akkoriban már kopár szigetet falépítményekkel fogták körül, amelyekre, háttal a tengernek, kőkolosszusokat helyeztek. Amikor nem sokkal a 124 második korszak vége előtt ez az alkotó tevékenység a legnagyobb mere-

tekét öltötte, a bennszülöttek immár 12 méter magas, tehát négyemeletes ház magasságú szobrokat is emeltek. A legnagyobb, ahu-emelvényre állított szobor több mint 80 tonnát nyomott, s jóllehet 10 méter magas volt, a fején még egy 12 tonna súlyú kőhengert egyensúlyozott. Ez a súly két elefánt súlyának felel meg. Nehéz elképzelni, hova vezethetett volna még ez a fejlődés. Egy 21 méter hosszú kőszobor- mérete megfelel egy hétemeletes ház magasságának -- csaknem készen feküdt a kőbányában, amikor 1680-ban bekövetkezett a katasztrófa. A kőbányákban, az utakon és az ahuknál a munkálatok hirtelen megszakadtak, és többé sohasem folytatták őket. Most először bukkannak fel ezerszámra obszidiánból készült dárdahegyek, amelyek aztán az elkövetkező kultúrrétegek uralkodó elemévé válnak. A szobrokat ledöntik, a nádházakat felgyújtják, a falakat lerombolják.

A győztesek, akik e katasztrófát túlélték, a polinéziaiak voltak. Ezek sem kőházak, sem kőszobrok építéséhez nem értettek. A parton uszadékfát gyűjtöttek, s abból -- mint Polinéziában mindenütt -- fafigurákat faragtak. A Húsvét-szigeten e nép legfontosabb hagyományos fafigurája, amelyet még ma is százával készítenek, egy rendkívül sovány, kecskeszakállas, görbe orrú figura, vállig lelógó hosszú fülekkel. Ilyen volt mondják a bennszülöttek -- az a nép, amelyet őseink e szigeten találtak, és a poikei árkokban tűzzel elpusztítottak.

A polinéziaiak a Húsvét-szigetre nem hozták magukkal se a poi-ütőt, se a tapa-verőt, se sok más, a polinéziai kultúrára egyébként jellemző eszközt. Szinte észrevétlenül érkeztek, és hozzáidomultak a helyi szokásokhoz. Ezért nem lehet bizonyossággal megmondani, hogy mikor és melyik szigetről jöttek. Ők maguk a múlt században azt állították, hogy karau-karau, vagyis 200 évvel az előtt a felkelés előtt jöttek a szigetre, amely a poikei háborúhoz vezetett. Ez megegyeznék azokkal a becslésekkel, amelyekhez Routledge és más kutatók genealógiai vizsgálatok alapján eljutottak. Számos bizonyíték akad arra, hogy a polinéziaiak nem saját jószántukból jöttek a szigetre, és segítettek ott a hosszúfülűeknek. Talán idehurcolták őket, valószínűleg a Marquises-szigetekről az i. sz. XIV. század táján.

Annyi bizonyos, hogy harcias nép volt. amely a Húsvét-sziget kopár színterén egyedül élte túl a pusztítást. És egyes idegen kultúrelemeknek még akkor is birtokában volt. amikor Roggeveen az európai nézők előtt fellebbentette a függönyt. De addigra már a nagy színjáték réges-rég véget ért, s a tragédia főszereplői eltűntek a színpadról.

125

Milyen mértékben polinéziai a Húsvét-sziget kultúrája?

A régészeti kutatások a Húsvét-szigeten többféle nép- és kulturális réteg létezését fedték fel, indokolt hát emlékezetünkbe idézni, hogy a sziget kultúrájában más tudományok -- mint például a fizikai antropológia, a nyelvészet és az etnológia --, amelyek különböző oldalról közelítették meg a problémát, már réges-rég megállapították egy olyan összetevő létezését is, amely nem polinéziai eredetű.

Ezek a nézetek azonban hosszú időn át süket fülekre találtak, mert a helyes felismeréssel szemben Métraux történelmietlen szemlélete jutott diadalra: az az elképzelés, hogy a szigeten a polinéziai kultúra egyik változata teljes elszigeteltségben jutott el ily magas fokra. Az értelmetlenségigfokozott teljesítményeknek majd az ezt követő önpusztításnak látványa túlságosan lenyűgözőnek bizonyult.

Most azonban újból lehetővé vált a bizonyítékok elfogulatlan vizsgálata.

E fejezet a How far is Eastern Island Culture Polynesian? (Milyen mértékben polinéziai a Húsvét-sziget kultúrája ?) című előadáson alapszik, amelyet Heyerdahl 1964-ben a VII. Nemzetközi Antropológiai és Etnológiai Kongresszuson tartott Moszkvában.

Azok a kellőképpen dokumentált ásatások, amelyeket a Húsvét-szigeten a norvég régészeti expedíció 1955-56-ban végzett, majd pedig a chilei Santiago Egyetem égisze alatt W. Mulloy és G. Figueroa folytatott, kiderítették, hogy a szigeten egymást követően többféle kultúra Jelezett. Az őslakosság vallási és építészeti eszméi alapvetően eltérnek a későbbi korszakokban uralkodó eszméktől, szobrait pedig 1000 esztendővel korábban faragták annál az időpontnál, amelyet addig a sziget eredeti benépesülése időpontjának tartottak'. Ez a felfedezés szükségessé teszi, hogy újból megvizsgáljuk, vajon a Húsvét-sziget történetileg dokumentált kultúrája nem tartalmaz-e olyan eltérő elemeket/amely ék egy másfajta hagyomány ősi korszakainak örökségei. Az a körülmény, hogy a szigeten ma egy polinéziai nép lakik, amely polinéz nyelvet beszél, új jelentőséget nyer, ha tudomásul vesszük, hogy kulturális örökségének számos olyan vonása van, amely az általános polinéziai kultúrával nincs összhangban.

126

Ám az a gondolat, hogy a magányos Húsvét-sziget különböző kultúrák olvasztótégelye, nem a mostani ásatások eredményeként merült fel. Az 1722. évi holland felfedezők, majd az 1770. évi spanyol újrafelfedezők arról számoltak be, hogy a sziget nagyszámú lakosságát különböző típusú, egymás mellett élő fajták alkotják². Amikor Cook mindössze négy évvel később, vagyis 1774-ben a szigetre ért, már háborúban megtizedelt és elszegényedett lakosságot talált ott. Ez a lakosság nyilvánvalóan polinéziai jellegű volt, de Cook szerint semmiféle kapcsolatban nem állt azoknak a környezetében levő monolit szobroknak világával, amelyekben az angol felfedező egy letűnt korszak maradványait látta.³ Amikor aztán európaiak is megtelepedtek a szigeten, és egy idő után már közvetlenül tudtak érintkezni a szigetlakókkal, a bennszülöttek két honfoglalásról számoltak be: az egyik keletről, a másik nyugatról indult ki. És állandóan hangoztatták, hogy őseik egy ideig békében éltek a másik itteni, idegen kultúrájú néppel, de aztán csaknem teljesen kiirtották azt.⁴ Thomson⁵ egy korábbi európai telepesnek, Salmonnak segítségével elbeszélgetett a bennszülöttekkel, s e beszélgetések alapján arra a feltevésre jutott, hogy a bevándorlók több hullámban érkeztek a szigetre. W. Knoche⁶, aki egy chilei tudományos expedíció vezetőjeként tevékenykedett a szigeten, szintén felismerte az itteni kultúra összetett jellegét, s arra következtetett, hogy az akkori domináns lakosság előtt egy nem polinéziai eredetű nép élt a szigeten. Knoche nem osztotta Sir Clement Markham angol Andok-szakértőnek⁷ azt a nézetét, hogy a szigetnek valamilyen kapcsolata lehetett Tiahuanacóval, s e véleményét arra alapította, hogy a dél-amerikai tutajok ilyen hosszú óceáni útra nem képesek. Ezért aztán egy olyan prepolinéziai alsó réteget tételezett fel, amely a távoli Melanéziából származott ide. H. Balfour angol néprajztudós⁸ kategorikusan kijelentette, hogy a Húsvét-sziget kultúrája összetett kultúra, amelynek alapját legalább egy, valószínűleg Melanéziából érkező, prepolinéziai bevándorló csoport rakta le. Balfour elméletét továbbfejlesztette kollégája, A. C. Haddon.⁹ Szerinte három különböző bevándorlási hullám jutott el e magányos szigetre: az első Ausztráliából, a második Melanéziából ésa harmadik Polinéziából. Nézetét Volz, Hamy, Joyce, Pycraft és Keith antropológusok koponyavizsgálataira alapította. Ezek a neves európai és amerikai tudósok kiemelték, hogy a húsvét-szigetieknek a polinéziaiakétői eltérő vonásaik is vannak.

Ezek után jött a szigetre Routledge asszony¹⁰, aki elsőként végzett módszeres felszíni vizsgálatokat, ásatásokat azonban nem folytatott. Tudományos feljegyzései elvesztek, de népszerű ismeretterjesztő könyvében annak a nézetének adott kifejezést, hogy a polinéziai kultúra egy igen 127

erős. idegen elemre épült rá. „Nyilvánvaló -- teszi hozzá --, hogy itt kevert fajtával van dolgunk..."

H. L. Shapiro amerikai antropológus" újból a fizikai antropológia oldaláról közelítette meg a problémát, s a nézeteket igen eltérőknek találta. Ő maga arra a következtetésre jutott, hogy „aki a Húsvét-szigetet melanéziai vagy ausztráliai lakossággal hozza kapcsolatba... az az ismert tényekkel szemben erőszakot követ el". A melanéziai tényező tagadását Métraux döntő jelentőségűnek tekintette.¹² A Húsvét-szigetről szóló néprajzi monográfiájában azt írja, hogy a régészeti leletek vizsgálata a „húsvét-szigeti kultúra egységességéről" győzte meg őt. De Métraux kollégája, Lavachery", az egyetlen képzett régész, aki a Húsvét-szigetet 1955 előtt felkereste, hangsúlyozta, hogy vizsgálódásaik pusztán felszíni megfigyelésekre és felvételekre korlátozódtak. Rétegtani ásatásoktól eltekintettek, mert a sziget növényzettel borított talaja általánosan elfogadott nézetek szerint változatlan maradt, s így a különböző korszakok kulturális emlékei a felszínen egymás mellett, nem pedig egymás felett találhatók meg. Lavachery azzal az óvatos megállapítással fejezi be fejtegetéseit, hogy a „polinéziaiak a Húsvét-szigeten valószínűleg sem építményeket, sem korábbi lakosságot nem találtak; erre az állításra azonban nincs bizonyítékunk".

Jómagam 1941-ben felelevenítettem az Összetett kultúra mellett szóló érveket, de melanéziai helyett a szomszédos andoki kultúrterületről származó alsó réteget tételeztem fel.^l4 Utóbb Englert atya átvizsgálta a felszíni régészeti kutatások eredményeit¹⁵, s szembehelyezkedett Métraux és Lavachery következtetéseivel. Visszatért Routledge-nek és másoknak a nézetére, hogy a polinéziai réteg alatt egy etnikai és kulturális alsó réteg húzódik. A korábbi, Melanéziából feltételezett bevándorlásra vonatkozó hipotézist annyiban módosította, hogy emellett még fontos, óperui párhuzamosságokra is rámutatott.

Nyelvészet terén idegen alsó réteg feltételezésére talán kevesebb indok volt. Ennek ellenére Englert¹⁶, aki a mai húsvét-szigeti nyelvet a legbehatóbban tanulmányozta, hivatkozik azokra a régi hagyományokra, amelyek szerint a szigeten egy korábbi, másfajta népcsoport egy másik nyelvet beszélt. E két, egymás mellett fennálló nyelv magyarázatul szolgálhat a mai tájnyelvben, a rapanuiban előforduló szinonimákra.

Az első -- 94 húsvét-szigeti kifejezésből álló -- szótárt 1770-ben Agüera,

a spanyol expedíció egyik résztvevője állította össze.¹⁷ A jegyzék egy

sereg jellegzetesen polinéziai eredetű szót tartalmaz, de felsorol olyan

szavakat is, amelyek éppoly nyilvánvalóan nem polinéziai eredetűek.

128 Egyebek közt idegenek az egytől tízig feljegyzett számnevek. Felsoroljuk

őket. zárójelbe téve mögöttük a mai szigeti nyelvben szereplő polinéziai számneveket: coyana (etahi), corena (erua), cogojui (etoru), quiroqui (eha). majana (erima), feuto (eono), fegea (ehitu), moroqui (evaru), vijoviri (eiva), queromata (angahuru).

Ross¹⁸ és Métraux¹⁹ azzal próbálta magyarázni ezeket a látszólag teljesen indokolatlan idegen szavakat, hogy nem az a jelentésük, amit a régi szerző tulajdonított nekik. De ha így volna, még akkor is idegen elemek volnának a polinéziai nyelvben, mivel más jelentésük nincs.

Englert kimutatta²⁰, hogy a katasztrofális Hotu-iti háború közvetlenül Cook odaérkezése előtt, körülbelül 1772 és 1774 közt tombolt a Húsvétszigeten. Az ültetvényeket elpusztították; s a háború végére csupán néhány, kisebb, harcban kimerült, szétzüllött polinéziai csoport tengődött a legnagyobb szegénységben a szigeteri. Ezek fogadták az angolokat, akik itt -- legnagyobb csalódásukra -- semmiféle élelmet nem tudtak szerezni. Cook és kísérői világosan látták, milyen határozott különbség van a néhány száz szigetlakó, akit az expedíciójuk ott talált, s a közt a virágzó, sokrétű lakosság közt, amelyről a korábbi felfedezők írtak. Mind Cook, mind kísérője, G. Forster természettudós felismerték ugyan a polinéziai népelemet, de az életben maradottakat kicsiny, sovány, félénk és szegényes embereknek írták le. Feltételezték, hogy a szigetet valamilyen katasztrófa érte, s hogy a múlt emlékeként csak azok a félelmetes szobrok maradtak fenn.^:i A későbbi látogatók már nem vették észre azt az általános, mélyre ható változást, amely az európaiak 1770. és 1774. évi látogatása közt lejátszódott. Holott az újabb régészeti leletek, amelyeket a szóbeli hagyomány is alátámaszt, arról tanúskodnak, hogy tgy nagyobb népcsoportnak ugyanilyen méretű pusztulása játszódott le 1680 táján is, tehát még Roggeveen jövetele előtt.²²

Hogy Cook látogatása idején milyen mértékben éltek még a szigeten polinéziaitól idegen nyelvelemek, azt nem tudjuk, mert Cook²³ és Forster²⁴ csak az olyan szavakból gyűjtött egy rövid jegyzéket az összehasonlítás kedvéért, amelyeknek megfelelőjét ők és tahiti tolmácsaik a tahiti tájnyelvben felismerték. Azokat a kifejezéseket, amelyeket nem tudtak azonosítani, figyelmen kívül hagyták. Cook maga is elismerte, hogy az a kiválasztott 28 szó, amely a tahiti tájnyelv szavaival rokon, nem képviseli az akkori húsvét-szigeti nyelvet. Mert az első húsvét-szigeti lakóról, aki a tahiti tolmács jelenlétében felkapaszkodott a hajóra, azt mondja, hogy „ennek ellenére a beszédét tulajdonképpen egyikünk sem értette"²⁵.

Mielőtt még a sziget nyelvét feljegyezték volna, 1864-ben ideérkezett Eyraud misszionárius. Egy csoport mangarevai mellett kíséretében volt 129

még az a néhány húsvét-szigeti is, aki a peruiak gyilkos rabszolgavadászatát követő himlőjárványt túlélte. Ezeket most kerülő úton, Tahitin át visszatelepítették a szigetre. A megtizedelt húsvét-szigeti lakosságot ekkor tanították meg tahiti tájnyelven írni és olvasni. Néhány évvel később H. Roussel francia misszionárius összeállított egy rapanui szótárt²⁶, amelyet halála után tettek közzé. De J. L. Palmer angol sebész már Roussel ott-tartózkodása idején érdekes helyszíni megfigyeléseiről szóló feljegyzésében²⁷ azt írja: „nyelvük annyira megváltozott, hogy senki sem mondhatja meg, milyen volt eredetileg." A nyelv még inkább hozzáigazodott a tahiti táj nyelvhez, amikor 1871-ben a szigetlakók többsége Mangarevára és Tahitire költözött át, s az ottmaradt lakosság közt, amelynek száma 1878-ig 11 l-re zsugorodott össze²⁸, polinéziai nyelven beszélő juhtenyésztők és hittérítők telepedtek meg. Ezeknek a visszamaradottaknak utódai, akiket az iskolában tahiti tájnyelvre oktattak, segédkeztek a legtöbb húsvét-szigeti szótár összeállításánál. Nem csoda hát, hogy W. Churchill angol nyelvész²⁹, amikor 1912-ben a maga sokat idézett szótárát összehasonlította azzal a rapanui szöveggel, amelyet egy nemzedékkel korábban Thomson a Húsvét-szigeten jegyzett fel, a következőket írta: „A szövegről csak azt mondhatjuk, hogy az nem azon a rapanui nyelven íródott, amelyet ennek a szótárnak oldalain rögzítettem, s nem egyezik meg semmiféle más ismert polinéziai nép tájnyelvével sem, inkább több tájnyelv keverékének látszik."

Ezért aztán, eltekintve attól, hogy a glottokronológia* helyességére vonatkozó nézetek egyébként is nagyon eltérőek, mindazok a számítások, amelyek húsvét-szigeti szótárakon alapulnak, tele vannak buktatókkal, s így irántuk a legnagyobb óvatosságot kell tanúsítanunk.³⁰

Mármost az a tevékeny, tahiti tájnyelvet beszélő csoport, amely a maga nyelvét a kicsiny, fogékony húsvét-szigeti lakosságra rákényszerítette, csupa megtérített keresztényből állt. Ezért korábbi mitológiájuknak fogalomvilágát nem is hozták magukkal a szigetre. Következésképpen a húsvét-szigeti istenek és istennők sohasem keveredtek össze a tulajdonképpeni polinéziai istenségekkel, s ez utóbbiak nem is homályosították el őket. A legfőbb polinéziai közös istenségek: Tű, Tané, Tangaroa, Tiki és Maui a húsvét-szigetiek vallásában nem játszottak szerepet. Hiro, Rongo, Tangaroa és Tiki itt csak a hagyományban szereplő nevek, ezeket se nem imádták, se nem tisztelték. „A húsvét-szigeti vallásnak az a

* Glottokronológia -- nyelvészeti módszer, amely a nyelvi differenciálódás terjedelméből és módjából állapítja meg azt az időpontot, amikor az önálló nyelvi fejlődés meg130 kezdődött.

legfeltűnőbb vonása -- hangsúlyozza joggal Métraux³¹ --, hogy a többi polinéziai vallás nagy istenségeinek és héroszainak igen kevés jelentőséget tulajdonít." -- „A húsvét-szigeti mitológiában³² -- írja -- az olyan isteneknek tulajdonított szerep, amelyeknek neve másutt Polinéziában ismeretlen, arról tanúskodik, hogy a szigeten megtelepedett kivándorlók a legfőbb istenségek közül néhányat alacsonyabb rangúakkal helyettesítettek, amelyek az előbbiek rangját és tulajdonságait öltötték magukra."

Csakhogy Polinéziában nincsenek olyan nevet viselő alacsonyabb rangú istenségek, mint amelyeket a Húsvét-szigeten a valóságban tiszteltek. A húsvét-szigetiek legfőbb istensége Makemake volt. Rajta kívül Haua volt az egyetlen istenség, amelynek áldoztak, s amelyhez imádkoztak.³³ Makemakénak és Hauának Polinéziában másutt még a nevét sem ismerték. Az a feltevés, hogy ezek nem polinéziai eredetű istenségek, hanem valamilyen más kulturális hagyományból származtak át a szigetre, jóval valószínűbb annál a hipotézisnél, hogy a polinéziai kivándorlók e lakatlan szigetre érkezve valamennyi híres, közös polinéziai istenségüket megtagadták, s olyan maguk alkotta istenségeknek áldoztak volna, amelyek őseiknek teljesen idegenek voltak. Egy ilyen eljárás semmiképpen sem hasonlít a polinéziaiakra. Hisz Makemake nem istenített hérosz volt, hanem a húsvét-szigetiek legfőbb istensége, a föld és a tenger, a nap, a hold és a csillagok, az ember és az összes élőlény teremtője. Jutalmazta a jókat, a rosszaknak haláluk után elnyelte a lelkét, haragját mennydörgéssel adta tudtul. Ferdon kimutatta³⁴, hogy Makemake szimbólumai szoros kapcsolatban vannak a nap állásának vizsgálatára szolgáló építményekkel és a napimádatnak egyéb nyomaival, amelyeket Orongóban, a sziget legmagasabb hegycsúcsán találtak. Orongo, a kultikus falu, a maga mesteri kőépítményeivel az egész szigetet átfogó Makemake-tiszteletnek és az általános vallási életnek központja volt. De az egész struktúra a szertartásokkal egyetemben éppoly kevéssé polinéziai, mint maga Makemake. Annak a nap-obszervatóriumnak, amelyet arra a célra építettek, hogy a napfordulók és a napéjegyenlőségek idején a nap állását megmérjék, sem Polinéziában, sem a vele szomszédos szigetvilágban máig se találták sehol párját.

Ezzel szemben Peruban, a legközelebbi szárazföldön, sok ilyen megfigyelőállomást találtak. És ott is, mint a Húsvét-szigeteken, szertartások és szent tüzek központjai voltak.³⁵

Megállapítottuk, hogy Orongo, a legfőbb kultikus falu, még architektúrájában sem polinéziai. Polinéziában sehol sem találkozunk azzal az ötlettel, hogy házcsoportokat egyetlen egységgé olvasszanak össze, ezzel szemben e megoldás az óperui építészetnek mind a felföldön, mind a 131

EGYMÁS MELLÉ ÉPÍTETT HÁZAKBÓL ÁLLÓ HÚSVÉTSZIGETI TELEPÜLÉS ALAPRAJZA

tengerparton jól ismert vonása. Ugyanilyen ismeretlen Polinéziában az orongói házak magasrendű építészeti technikája: a falak különleges építési módja, a kiszögellő konstruált álboltozat, valamint azoknak a helyeknek tiszta összeillesztése, ahol a két ívelt fal hegyesszögben összefut. Ezzel szemben a kőházaknak ez az építési technikája a közeli Peru és a¿ azzal szomszédos dél-amerikai területek építészetének jellegzetes vonása.³⁶

A régészeti leletek arról tanúskodnak, hogy a Napnak szóló Makemake-tiszteletet kiegészítette, sőt magába szívta a madárembereknek utóbb mindent felölelő kultusza. Ebben a Polinéziában ismeretlen Haua istenség játszotta a főszerepet, így aztán a Húsvét-sziget őstörténetének második korszaka óta az Orongót körülvevő sziklákat madárfejű, görbe csőrű emberfigurák borították. A madárember-szertartásokhoz tartozott az is, hogy a bennszülöttek évente egyszer agyar formájú totoranád-tutajokon kiúsztak a part előtti egyik szigetecskére, s elhozták onnan az első madártojást. A győztest az év szent madáremberévé kiáltották ki, aki csaknem korlátlan társadalmi előjogokkal rendelkezett. „Az orongói romok, valamint a sziklába vésett madáremberrajzok hosszú sora láttán írja Métraux³⁷ -- a madárember-kultusz jelentőségét nem lehet tagadni. 132 A hagyományok, a legelső misszionáriusok elbeszélései és az útibeszámo-

lók mind igazolják e kultikus szertartás rendkívüli jelentőségét, sőt azt a társadalmi rendet is, amely ezeken az évenkénti versenyeken alapult. . . A madárkultuszjelenségének. . . Polinézia többi részében... sehol sincs megfelelője. .. sehol sem volt olyan általános verseny, amely egy szent ember megválasztásához vezetett." -- „Jóllehet -- írja Ferdon-¹⁸ -- a húsvétszigeti madárember művészi ábrázolása ma egyedülállónak tűnik, a bolíviai Tiahuanacóban, valamint Peru északi partjainak csimu kultúrájában fellelhető madárember-kultuszból arra lehet következtetni, hogy a húsvét-szigeti kultusz amerikai eredetű."

Éppily kevéssé polinéziai eredetűek azok az agyar formájú nádtutajok is, amelyeken a madárember-versenyeket lefolytatták. Új-Zélandban használtak ugyan korábban növénykötegekből készített vízi járműveket, ezek azonban nem voltak agyar formájúak. Egy ott előforduló növényből, a Phormium tenaxból készítették őket, s ezek egykettőre teleszívták magukat vízzel.'⁹ Ezzel szemben a régi Perunak leggyakoribb vízi járműve az agyar formájú nádcsónak volt, amelyet ott ugyanolyan nagyságban és alakban, s ugyanabból a nádfajtából készítettek, mint a Húsvét-szigeten. A Titicaca-tavon és elsősorban a csendes-óceáni partvidék mentén olykor egyenesen meglepő méretű nádcsónakokat használtak. És az is említésre méltó, hogy görbe csőrű madárembereket a régi csimu művészetben éppoly gyakran ábrázoltak nádcsónakon utazva⁴⁰, mint a Húsvét-sziget művészetében. Skottsberg svéd botanikus nemrégiben kimutatta⁴¹, hogy az eredeti húsvét-szigeti nád a Scirpus riparius nem polinéziai eredetű, hanem amerikai édesvizi növény, amely Peru mesterségesen öntözött partvidékéről csakis emberi segédlettel juthatott el a Húsvét-sziget édesvízi tavaiba. Az a körülmény -- hangsúlyozza Ferdon⁴² -- hogy a Húsvét-szigeten nemcsak dél-amerikai típusú nádtutajt találunk, hanem megtaláljuk azt a növényt is, amelyből e tutajt készítik, „kétségtelen bizonyítékot szolgáltat az amerikai kapcsolatra, s egyben megjelöli azt az eszközt is, amelynek útján az amerikai eredetű kulturális vonások a Húsvét-szigetre eljuthattak".

A kis- és nagyméretű nádcsónakok az orongói házak kőlapjait díszítő festményeken jelentős szerepet játszanak. És megtalálhatjuk rajtuk a húsvét-szigeti kettős tollú evező erősen sematizált körvonalait is. Polinéziában kettős tollú evezőt másutt sehol sem használnak -- a Húsvét-szigettel ellentétben -- még vallásos táncoknál sem. Amerikában azonban igen elterjedt volt. s a régi perui nádtutajokat ilyen evezőkkel hajtották.⁴³ Az Orongóban ábrázolt maszkokon megtaláljuk ezenkívül a „síró szemeket" is, a Húsvét-sziget művészetének ezt a gyakori elemét.⁴⁴ A „síró szemek" sem fordulnak elő sehol másutt Polinéziában, ezzel szemben 133

Peru és a vele szomszédos amerikai területek korai művészetének egyik jellegzetes motívuma. A tiahuanacói napkapun látható madáremberekre például kifejezetten jellemző.⁴⁵

A Makemakét, a legfőbb istenséget Orongóban macskaszerű figuraként is ábrázolták. Ezért Thomson⁴⁶ egyes orongói sziklarajzokról, amelyek feltevése szerint a többinél régebbiek, azt írja, hogy azokon „a leggyakoribb figura egy mitikus lény: félig állat, félig ember, amelynek ívelt háta és hosszú, karom forma keze-lába van. A bennszülöttek állítása szerint ez Meke-Meke isten szimbóluma..." Thomson ehhez hozzáteszi, hogy „rendkívül hasonlatos" egy olyan motívumhoz, amelyet a perui művészetben figyelt meg. A húsvét-szigeti táblácskákon a madáremberek mellett látható egy ívelt hátú, behúzott hasú, hosszú lábú, kerek fejű és kilátott szájú, macskaszerű figura is.⁴⁷ -- Jaussen elméletét, amely szerint ez az állat patkány⁴⁸, az a tény diktálta, hogy macskaszerű ragadozók Óceánia szigetein sehol sem találhatók. De megtalálhatók Dél-Amerikában, s a tiahuanacói korszak óta Mexikótól Peruig mindenütt a teremtő isten szimbólumai.

Az orongói jelentős törzsközötti kultikus központ mellett minden egyes nagycsaládnak megvolt a maga, az ősök tiszteletét szolgáló szoboremelvénye. A későbbi korszakban a szobor-ahuknak sok közös vonása volt a Dél-Polinézia egyéb területein található kultikus építményekkel. De az ásatások során kiderült, hogy az ahukat egy olyan régebbi konstrukcióra építették rá, amelynek egészen más szerkezete és feladata volt. A korábbi építménynek ott volt a homlokzata, ahol a szobor-ahuknak a hátoldala van, ezekben az építményekben nem voltak sírkamrák, és nem is arra szánták őket, hogy óriási szobrokat helyezzenek rájuk. Ezekre a célokra csupán a későbbi ahuk szolgáltak. A szobor-ahuk a hozzájuk tartozó szárnyakkal bármely irányba nézhettek: szikladarabokból és újra felhasznált kőtömbökből emelt, tömör építmények voltak, ezzel szemben a korábbi konstrukciókról kiderült, hogy csillagászatilag pontosan betájolt oltárok, amelyeknek felhalmozott törmelék-magját gondosan kifaragott és összeillesztett tömbökkel szépen körül építették. A későbbi ahukra helyezett tömérdek szobrot kivétel nélkül úgy állították fel, hogy a sziget felé nézzenek. Ez a belső plató a szertartások központja volt. A korábbi korszakban viszont a szertartások az építmény tenger felé néző, magas homlokzata előtt játszódtak le, s magát az építményt gondosan a nap évszakonkénti járásának megfelelően tájolták be. Az óriási négyszögletes vagy akár sokszögletes tömbök közti réseket fáradságosán kifaragott kövekkel tömték be, a kissé domborúra kiképzett felüle134 tekét elegyengették. Ennek a rendkívül fejlett kőfaragási technikának

Polinéziában sehol sem találjuk párját. Egyes szigeteken ugyan akadnak gondosan épített kőfalak, de kidolgozásuk a húsvét-szigetiekkel nem egyenrangú, s amellett a napállással sincsenek semmiféle kapcsolatban. Ezzel szemben az inka korszak előtti Peru számos vidékén, a Cuzco-völgyi Rumi-Kolkétől Ollantay-Tambóig és Tiahuanacóig sokfelé találunk éppoly rendkívül fejlett technikával épített kultikus emelvényeket, mint amilyeneket a Húsvét-sziget első korszakából ismerünk. Ezeknek megalit falait is felhalmozott törmelékmagra emelték, gondosan összeillesztették, lecsiszolták, és a napra tájolták.⁴⁹

Buck véleménye szerint⁵⁰ a Marquises-szigeteken talált néhány életnagyságú kőfigurát a húsvét-szigeti szobrok előfutárainak kell tekinteni. Ezt a feltevést azonban a modern ásatások és rádiókarbon-módszerű kormeghatározások végérvényesen megdöntötték. A kérdéses marquisesi építmények és szobrok olyan időből származnak, amikor a Húsvét-sziget középső korszakában már réges-rég készítettek szobrokat.⁵¹ A Húsvétsziget első kulturális korszakának szobrai mindenképpen oly időben készültek, amikor ember alakú, monolit szobrokat Polinéziában, Melanéziában és Mikronéziában még sehol sem faragtak. Ezzel szemben DélAmerika szomszédos, északnyugati területeinek egykorú kultikus központjain a szabad ég alatt álló, óriási emberszobrok kifejezetten szokásos, sőt e helyekre jellemző emlékművek voltak. A Húsvét-sziget eddig ismeretlen első korszakából származó, az ásatások során napvilágra került négy szobortípus közül három közeli rokonságban van a korai Tiahuanaco rendkívül specializált alakzataival.⁵²

Igen figyelemreméltó, hogy az apró Húsvét-szigeten milyen sokféle temetkezési szokás uralkodott. Ásatásaink is gazdagították ismereteinket e sokféleségről. Mulloy előbb a napra tájolt vinapui fal, majd a többi húsvét-szigeti ahu előtt is szorosan egymás mellett fekvő kőládákat fedezett fel, számos halotthamvasztás maradványaival.⁵³ A halotthamvasztás Új-Zélandban ismeretes, Polinézia egyéb területein azonban nem gyakorolták; szórványosan előfordul Melanéziában és Dél-Amerika nyugati területein.⁵⁴ Éppily ismeretlen egész Polinéziában a Húsvét-szigeten gyakori, kőből emelt, tojásdad alakú temetkezési emelvény, amelynek közepén, utólagos temetkezések céljaira, egy aknát vájtak.⁵⁵ Ugyanígy ismeretlen Polinéziában az az álboltozattal lezárt, henger alakú kőtorony is, amelyet a Húsvét-szigeten tupa néven ismernek. Viszont minden részletében megegyezik azokkal a dél-amerikai temetkezési tornyokkal, amelyek Tiahuanaco térségében sokfelé megtalálhatók. Ott csulpának nevezik őket.

Ha most a lakóépületekre térünk át, itt a polinéziaitól teljesen eltérő 135

típusokat találunk. Perdón a húsvét-szigeti házformákról szóló tanulmányában⁵⁶ a következőket írja: „A házformák sokfélesége is azokhoz a vonásokhoz tartozik, amelyek a Húsvét-sziget anyagi kultúrájának egészét a többi polinéziai kultúrájától oly élesen megkülönbözteti. Az a tény, hogy valamennyi ház összkonstrukciója szempontjából Polinéziában teljesen egyedülállónak látszik, további problémát vet fel, amelyet nem lehet egyszerűen önálló fejlődésre való utalással megoldani."

Az egyik legfontosabb, korai házforma különösen gyakran fellelhető a sziget keleti oldalán. Ezeknek a kerek kőházaknak vastag, alacsony, belül törmelékkel kitöltött kettős kőfaluk és beépített élelemgödrük volt; bejáratuk a valószínűleg kúpos nádtetőn át vezetett. Ezeket a kerek kőházakat egymásba illeszkedő kőfalakkal olykor egységekké olvasztották össze, úgyhogy egyöntetű alaprajzú falak jöttek létre.⁵⁷ A polinéziai építészettel semmiféle rokonságban nem állnak, viszont mindenben, még a nádtetőn át vezető bejárat tekintetében is, pontosan megegyeznek a Tiahuanaco alatt húzódó tengerpart kerek, vastag falú, több szobás kőházaival.⁵⁸ E feltöltött függőleges falú és nádtetejű, kerek házakhoz hasonlóan, fontosak voltak azok a vízszintesen egymásra helyezett kőlapokból emelt, hosszú, csónak alakú házak, amelyeknek hegyesszögben összefutó éleit gondosan összeillesztett szegély zárta le, tetejüknek álboltozata volt, bejáratukat pedig oldalt alagútszerűen képezték ki. Ennek a polinéziai építészettől teljesen eltérő, különleges architektúrának legjobb állapotban fennmaradt példája az orongói kultikus falu, noha a szigeten másutt is találhatók hasonló fajtájú nagy falvak egyes épületei, sőt romjai.⁵⁹ A húsvét-szigeti nádházak - Polinézia pálmalevelekkel fedett, oszlopos házaitól eltérően -- nem négyszögletesek vagy tojásdad alakúak, hanem azoknak az egymásra rakott kőlapokból épített kőházaknak különös, dárda alakú alaprajzát követik, amelyeknek hegyesen összefutó éleit a speciális konstrukció határozza meg. A jellegzetes alaprajz, a dél-amerikai totoranád használata, valamint a gondosan faragott és összeillesztett kőalapzat furataiba beállított oszlopok még a történelmi idők húsvét-szigeti kőházait is élesen megkülönböztetik a Polinéziában egyebütt található lakóházaktól.⁶⁰ A mindenütt fellelhető bazalt alapkövek : a paéngák a Húsvét-sziget leggyakoribb régészeti leletei közé tartoznak. Párjukat Óceánia egyéb területein sehol nem találjuk.⁶¹

A Húsvét-sziget fallal körülvett tűzhelye, amely teljesen eltér a Polinéziában általános főzőgödörtől, négyszögletes kőlapokból vagy tömbökből épült. Ezeket élükre állították fel, úgyhogy félig kiemelkednek a földből, és így négy- vagy ötszögletes alakzatot képeznek. Újból egy

136

jól ismert óperui konstrukcióval állunk szemben, amely ott ugyanilyen célokat szolgált.⁶²

Mindezt még sokkal részletesebben is lehetne elemezni, de elégedjünk itt meg a szerszámok és eszközök különféle fajtáinak rövid áttekintésével.

A Húsvét-sziget lakóinak fő fegyvere és leggyakoribb terméke a mataa, egy obszidiánból készült s nyéltüskével ellátott dárdahegy, amely semmiképp sem polinéziai eredetű. A Húsvét-szigeten kívül csak két mataát találtak, mindkettőt a chilei partvidék őslakosságának sírjaiban. Hogy ott készítették-e, vagy tán épp a Húsvét-szigetről hozták-e be őket, ez mindmáig nyitott kérdés.⁶'

A Húsvét-sziget legutolsó korszakából származó kőbalták a legkülönfélébb típusokhoz tartoznak. A kétoldalt rézsutolt szimmetrikus kőbalta nem jellegzetes polinéziai szerszám. Ennek ellenére az ásatások során a középső korszak időben meghatározható rétegeiben ilyen szerszámokat találtak. A szigeten talált szerszámok zömét azok az egy és kettős hegyű „szakócák" alkotják, amelyeket kőmegmunkálásra használtak. Nem polinéziai eredetű kultúrelemek, ezzel szemben Amerikában, az említett kőbaltához hasonlóan, sokfelé előfordulnak.

A Húsvét-sziget rendkívül heterogén leletei közt igen fontos szerepet játszik az egy darabból álló kő halhorog, amelyhez hasonlót sem Polinéziában, sem az azzal szomszédos területeken nem találunk. Viszont eddig felderítetlen okokból felbukkannak a Kalifornia előtt húzódó szigetek régészeti leletei közt. Egy darabból álló kő halhorgot egyébként csak a Tiahunaco alatti dél-amerikai tengerparton készítettek.⁶⁴

Valamennyi polinéziai kultúra legfontosabb eleme a kő poi-törő. Annál feltűnőbb, hogy a Húsvét-szigetről teljesen hiányzik, holott tárót itt is termesztettek. Ennek ellenére poit, amely a polinéziai térség lakóinak fő tápláléka, itt nem készítettek belőle.⁶⁵

A káva. ez az egész Polinéziában elterjedt szertartási ital, amelyet a polinéziai kultúra legfőbb jellegzetességének tekintenek, a Húsvét-szigeten teljesen ismeretlen volt.

A fából vagy bálnacsontbol készült, rovátkolt tapa-verőt, amely a poi-törő mellett egész Polinéziában a legfontosabb háztartási eszköz, a Húsvét-szigeten mindaddig nem használták, amíg a misszionáriusok idején el nem terjedt. A húsvét-szigetiek a mahute háncsot legömbölyített, csiszolt homoki kaviccsal veregették csíkokra, s ezeket aztán a polinéziai módszertől teljesen eltérő módon, nevezetesen tűvel és cérnával varrták össze. Métraux kimutatta⁶⁶, hogy a Húsvét-sziget az egyetlen hely Polinéziában, ahol a háncsruhát varrták. Ezért a lyukkal ellátott csonttű a Húsvét-sziget fontos kulturális eleme. Expedíciónk 163 darab ilyen tűt 137

'^o_ru

, ... -;_;><^

TÁRSASÁG- i"'" ' -' ' ^Man?^a™;;_M

"""_>£ COOK-SZK

TUBAI-SZIG'ETEK • Rapa

^ÜJ-ZÉLAND

•, CHATHAM-SZIGETEK

A HÚSVÉT-SZIGET FEKVÉSE A CSENDES-ÓCEÁN DÉLI MEDENCÉJÉNEK LEGKÖZELEBBI SZIGETEIHEZ ÉS DÉL-AMERIKA PARTVIDÉKÉHEZ VISZONYÍTVA. JÓL LÁTHATÓ, MILYEN CSEKÉLY A TÁVOLSÁGBELI KÜLÖNBSÉG KELET, ILLETVE NYUGAT FELÉ

138

talált. Ez a típus Polinéziában egészen ritka, ezzel szemben a régi Peruban azonos formában megtalálható.⁶⁷

A házak egyedüli berendezési tárgyai a dél-amerikai totoranádból készült gyékények voltak, valamint egy -- vésett rajzokkal díszített kőpárna, amely helyi különlegesség, nem polinéziai eredetű. Azt a körülményt, hogy a húsvét-szigetiek -- ugyanúgy, mint számos dél-amerikai nép -- kopárnál használtak, a kutatók hosszú időn át a tévesen feltételezett fahiánynak tulajdonították.⁶⁸

Eddig nem fordítottak figyelmet arra a sűrűn előforduló, nem poliné-

ziai eredetű őrlőkőre, amely ugyan pontosan megfelel az amerikai őrlőkőnek, a metatének, de amelynek húsvét-szigeti rendeltetése ismeretlen. Éppily gyakori egy ugyancsak nem polinéziai eredetű, csiszolt bazaltból készült, félgömb alakú kis tál. Ez megfelel a Chile északi partvidékén elterjedt típusnak.⁶⁹

A húsvét-szigetiek ékszerei és rangjelvényei jellegükben teljesen eltérnek a polinéziai típusoktól. Ezek közé tartozik a fából készült rei miro*, valamint a tahonga melldísz**. A rendkívül fontos moai kavakava***, a nőt ábrázoló moai paapaa, valamint az összes többi faplasztika, amelyek a húsvét-szigeti művészet és vallásos szertartások gerincét alkotják, Polinéziában éppily ismeretlenek, és sem alak, sem rendeltetés szempontjából nincs semmi közük a tiki-figurácskákhoz.

Még tovább lehetne sorolni azokat a húsvét-szigeti kultúrelemeket, amelyek Polinéziában ismeretlenek, valamint azokat a polinéziai kultúrelemeket, amelyek viszont a Húsvét-szigeten nem fordulnak elő, ez azonban már a helyi szokások és vallási elképzelések területére vezetne minket. Befejezésképpen elegendő hivatkozni itt a sokat vitatott rongo-rongo táblácskákra. A polinéziaiak nem ismerték az írás művészetét, s mégis, épp a földrajzi fekvés szempontjából legszélső Húsvét-sziget az egész Csendes-óceán déli medencéjének egyetlen olyan szigete, ahol az írást ismerték. Ehhez a tényhez kapcsolódnak azok a vizsgálódások, amelyeket a következő fejezetben foglalunk össze.

A Húsvét-sziget bonyolult történetét nehéz megmagyarázni, ha az újvilági kultúrák hatását konokul tagadjuk. Pedig hát Dél-Amerika keleten éppoly közel fekszik a Húsvét-szigethez, mint Polinézia középső vidéke nyugaton.

* Reí miro -- holdsarló alakú, lapos fadarab, rendszerint mindkét végén egy-egy szakállas

emberfejjel. **Tahonga melldís: -- tojás vagy kókuszdió formájú fagömb. amelynek tompább végét

gyakran egy kettős emberfej díszíti.

*** Moai kavakava -- kiálló bordájú. beesett hasú. kiéhezett emberalak, jellegzetes sasorral, kecskeszakállal és vállig lógó. hosszú fülekkel.

A rongo-rongo fogalma

a Húsvét-sziget

történelmi lakossága körében

A Húsvét-sziget, amelyet napjainkban nagy megértéssel és az erősen szaporodó bennszülött lakosság érdekeinek szem előtt tartásával Chile igazgat, a legutolsó évtizedben nem csupán Heyerdahl expedíciói következtében vált ismertté. Egy német tudósnak állítólag sikerült a második világháborúban alkalmazott desifrírozási módszerekkel s a Jaussenpüspöktől származó anyag megfelelő feldolgozásával a húsvét-szigeti írás rejtélyét megoldani. A sajtó legalábbis a tudóst mint a húsvét-szigeti írás megfejtőjét és mint Heyerdahl újabb „megsemmisítőjét" ünnepelte. De az utolsó beszámoló már sokkal tartózkodóbb volt, s azt a benyomást, hogy a leglényegesebb probléma még megoldatlan maradt, alátámasztja az is, hogy most a legmodernebb módszerekkel kutató szovjet tudósok is részt vesznek a munkálatokban, akik épp nemrégiben adtak annak a nézetüknek kifejezést, hogy a táblácskák olvasásának problémája nemcsak megoldatlan, hanem a megoldás lehetőségét is kétségesnek kell tekinteni.

Heyerdahl e probléma felderítése érdekében igen sokat munkálkodott. Nem elégszik meg az expedíció során szerzett régészeti anyag elemzésével, hanem módszeresen megvizsgálja mindazokat a jelzéseket is, amelyeket a bennszülöttek csaknem 200 év alatt a táblácskákhoz fűződő viszonyukra vonatkozóan tettek.

A maguktól a húsvét-szigetiektől származó értelmezések elemzése más úton ugyanahhoz az eredményhez vezet, mint amelyhez a szovjet kutatók is eljutottak, nevezetesen, hogy a táblák nyelve Polinéziában nyilvánvalóan éppoly idegen volt, mint az írásrendszer. Az utóbbinak gyér maradványai Dél- és Közép-Amerika térségére utalnak.

A fejezet eredeti szövege The Concept of rongo-rongo among the Historic Population of Easter Island (A rongo-rongo fogalma a Húsvétsziget történelmi lakossága körében) címmel a Reports of the Norwegian Archeological Expedition to Easter Island and the East Pacific (Húsvétszigeti és kelet-csendes-óceáni norvég régészeti expedíció jelentései) H. kötetében jelent meg. Az eredetiben a szöveget T. S. Barthel, J. F. Knorozov, L K. Fjedorova és A. M. Kondratov cikkei, valamint íráspróbák egészítik ki. A fejezetet rövidítve közöljük.

140

Az 1964-ben Moszkvában tartott VII. Nemzetközi Antropológiai és Etnológiai Kongresszuson a rongo-rongo probléma felderítésén fáradozó orosz kutatócsoport arról számolt be, hogy a húsvét-szigeti írásos táblákat -- egyes állításokkal ellentétben -- még nem sikerült megfejteni.¹ Noha Knorozov és kollégái kitartottak a mellett a nézetük mellett, hogy a rongo-rongo írásjelek hieroglifák, mégis arra a következtetésre jutottak, hogy hiba volna e hieroglifa-táblák nyelvét a modern rapanuival azonosítani, ahogyan ez eddig történt.²

Már maga ez a megállapítás is jelentős előrehaladás, és indokolja azoknak a felvilágosításoknak kritikai felülvizsgálatát, amelyeket a húsvét-szigetiek a XIX. század folyamán adtak. Hiszen a kohau-rongo-rongo kibetűzésére irányuló minden eddigi kísérlet azon a feltevésen alapult, hogy egyes bennszülöttek a kereszténységre való áttérésük után is ismerték még a táblák nyelvét és írásrendszerét.

GONZALES 1770. ÉVI HÚSVÉT-SZIGETI LÁTOGATÁSA ALKALMÁVAL ADOTT ALÁÍRÁSOK

Az első nyoma annak, hogy a húsvét-szigetieknek -- összes polinéziai rokonukkal ellentétben -- valamilyen írásrendszerük volt, Felipe Gonzales parancsnok 1770. november 19-én írásba foglalt hivatalos utasításában található. A spanyolok négy napig tartózkodtak a bennszülöttek közt, s ez idő alatt nyilvánvalóan felfigyeltek valamilyen bennszülött írás nyomaira. Gonzales ugyanis írásban utasította Don Jósé Bustillost, aki azt a feladatot kapta, hogy szervezze meg az átadási ünnepségeket, amelyeknek keretében a spanyolok a szigetet a spanyol király nevében hivatalosan birtokba akarták venni. ,,. . .aztán rendelje el -- hangzik Gonzales utasítása --, hogy a pénztárnokok adjanak önnek nyilatkozatot mindarról, ami történt. Ebből a célból gondoskodjék arról, hogy a szigetlakók elismert főnökei vagy kacikái e nyilatkozatot saját helyi írásjegyeikkel aláírva hitelesítsék, bizonyítékául az egyetértésnek és megbékélésnek, amelyet mindannyian elfogadtak." Egy régi kézirat, amely e program keresztülviteléről számol be, ehhez a következőket fűzi hozzá: „Midőn a birtokbavételi okmányt az expedíció valamennyi tagja aláírta, felszólították a kacikákat, hogy a spanyol királynak való behódolásuk jeléül ők is ugyanezt tegyék. Erre a főnökök felrajzolták azokat a jeleket, amelyek a kéziratban találhatók. Hogy törvényesek és hitelesek, azt Antonio Romero úr, az expedíció titkára igazolja.. ."³ Azok az írásjegyek, amelyekkel a húsvét-szigetiek az 1770. évi spanyol 141

szerződést ellátták, lényegesen különböznek a rongo-rongo táblácskákról ismert írásjegyektől. Talán egyetlen kivétel a fregattmadár, amely a húsvét-szigeti művészet egyik gyakori motívumaként barlangok és kőházak falfestményein bukkan fel.⁴ így hát kísértésbe eshetnénk, hogy a húsvét-szigetiek 1770. évi „aláírásait" puszta irkafirkának, a spanyol írásművészet utánzásának tekintsük, ha nem tudnánk, hogy a szigeten már annak idején feltétlenül megvoltak a rongo-rongo táblácskák. Ezért két, egymást kizáró lehetőséggel kell számolnunk. Az egyik, hogy a XVIII. századi húsvét-szigetiek csak úgy tettek, mintha tudnának írni, mert tudomásuk volt arról, hogy létezik egy ilyen művészet. A másik, hogy olyan kiötlött vagy örökölt írásjegyeik is voltak, amelyek a kohauroiígo-rongókon használt jelektől különböztek. Függetlenül attól, hogy melyik alternatíva a helyes, számunkra az a körülmény fontos, hogy a húsvét-szigetiek, amikor 1770-ben alkalmuk nyílt az „írásra", nem azokat a jeleket használták, amelyek fatáblácskáikon találhatók.

A HÚSVÉT-SZIGETI KOHAU-RONGO-RONGO FELFEDEZÉSE ÉS A KUTATÁSOK AZONNALI MEGINDÍTÁSA A SZIGETEKEN

A húsvét-szigetieket Eugene Eyraud laikus testvér 1864. évi odaérkezése előtt idegenek csak igen ritkán és rövid időre kereshették fel.⁵ Noha talán nem Eyraud volt az első idegen, aki rongo-rongo táblácskát látott, de mindenképpen ő volt az első, aki létezésükről a külvilágnak hírt adott. „Minden házban -- írja 1864 decemberében a Congregation des Sacrés-Coeurs rendfőnökének -- találhatók fatáblácskák vagy botok, amelyeket különféle hieroglifák borítanak. Olyan állatok rajzáról van szó, amelyek a szigeten egyáltalán nem léteznek. A bennszülöttek e figurákat éles kövekkel vésik be. Minden figurának megvan a maga neve, de mivel a bennszülöttek nem csinálnak nagy hűhót ezekből a táblácskákból, hajlok arra a feltevésre, hogy e jegyek -- egy primitív írás maradványai -- a maiak számára már csak valamilyen szokást képviselnek, amelyet megőriztek anélkül, hogy értelmét kutatnák. A bennszülöttek sem írni, sem olvasni nem tudnak..."

A tudományos világ nem fordított elég figyelmet Eyraud e világos megállapítására, holott ő a húsvét-szigetiekkel eredeti kulturális környezetükben egy olyan időpontban találkozott, amikor a kohau-rongo-rongók a házakban még mindennapi tárgyak voltak. Ezenkívül Eyraud volt az első idegen, aki a bennszülöttekkel beszélni tudott. Egyszóval 142 Eyraud, aki a szigeten mindenkit ismert, azt állítja, hogy egyikük sem

tudott olvasni, s hogy az ennek ellenére fennmaradt írás egyes figuráit a táblácska birtokosa csupán egy bizonyos „néven", nem pedig egv meghatározott jelentés hordozójaként ismerte.. .

JAUSSEN PÜSPÖK KUTATÁSAI A HÚSVÉT-SZIGETRŐL TAHITIRA ÁTKÖLTÖZTETETT MUNKÁSOK KÖZT

Monsignore Axiérire -- Jaussen tahiti püspökre -- mély hatást tett misszionáriusainak felfedezése. De legalább éppoly csalódott volt amiatt, hogy egyetlenegy tábla szövegét sem tudták megfejteni, ezért aztán elhatározta, hogy maga próbálja megoldani a problémát. Beszámolójában először is idézi Eyraud laikus testvérnek .azt a korábbi megállapítását, amely szerint a Húsvét-szigeten minden házban találhatók írásos táblák, de a szigetlakók közt mégsem tud senki se írni, se olvasni, majd így folytatja⁶:

„Gaspard Zumbohm atya Valparaisón át visszatérőben volt a Húsvétszigetre, s útközben átjött Tahitira. Ebből az alkalomból hajfonatokkal ajándékozott meg, amelyek egy 30 x 15 centiméter nagyságú, törött s minden sarkán sérült, lapos fadarabra voltak tekerve. Ez a lapocska rögtön felkeltette kíváncsiságomat, mert mindkét oldalán szépen kivitelezett és sorokba rendezett írást fedeztem fel. Láttára még nem jutottak eszembe kedves laikus testvérünknek fejtegetései, amellett barátjának, Gaspard Zumbohm atyának meglepett arcából az is kiderült, hogy Eyraud-egészen az 1868. augusztus 20-án bekövetkezett haláláig -- egyetlen táblát sem mutatott a húsvét-szigeti misszionáriusoknak. Az első adandó alkalommal megkértem Roussel atyát, gyűjtse össze számomra mindazokat a táblákat, amelyeket csak fel tud kutatni, hiszen azok maguknak a bennszülötteknek szemében értéktelenek.. . Roussel atya öt táblát küldött nekem, ebből egyet a Vitias nevű orosz hadihajónak ajándékoztam ...

Ezek után mind bennszülötteknek, mind idegeneknek beszéltem arról, milyen értékes ez a sokat tudó hibiszkuszfa-darab, a kohau-rongo-rongo. így hívják ugyanis ezeket a táblákat. Valamivel később egy chilei hadihajó még további két táblát tudott nekem szerezni. Végül Paea Salmon úr, egy juhtenyésztő, aki a nemrégiben elhunyt Dutroux-Bornier és Brander szolgálatában állt, a Húsvét-szigeten összegyűjtötte mindazt az érdekességet, amit meg tudott szerezni. Ezeket aztán Papeetében eladta. Állítólag felkutatott egy bennszülöttet is, aki a táblácskákat még fel tudta neki olvasni. Számomra az a körülmény, hogy a húsvét-szigetié- 143

két idehurcolták Mr. Brander tahiti ültetvényére, már régen lehetőséget nyújtott arra, hogy szerezzek magamnak egy »maorit«, vagyis egy bennszülött tudóst, név szerint Metoro Tauaurét... Mr. Brander hajlandó volt mintegy tizennégy napra rendelkezésemre bocsátani őt. Megérkezésekor Metoro már felrajzolt egy papirosra néhány jelet, amíg várt rám... Eljött az ünnepélyes pillanat. Az egyik táblácskámat Metoro kezébe adtam. Megfordítja, még egyszer megforgatja, keresi a szöveg kezdetét, majd énekelni kezd. Az utolsó sort énekelte, balról jobbra. Mikor a végére ért, a felette levő sort énekeltejobbról balra, a harmadikat megint balról jobbra, a negyediket jobbról balra, ahogyan az ökröket munka közben vezetik. Amikor eljutott az utolsó, legfelső sorhoz, az elülső oldalról a hátoldalon levő következő sorra tért át. Most aztán sorról sorra lefelé ereszkedett, mint valami ökörpár, amely egy domb mindkét oldalát végigszántja, s a munkát az egyik lejtő lábánál kezdi el, és a szemben fekvő lábánál fejezi be. Az olvasó minden sornál megfordíthatja a táblát, ha a jeleket visszafelé nem tudná olvasni. A húsvét-szigetiek így egyes olvasóimat megtanították arra, mi is az írásban a »bousztrofedon«. Az írás éppúgy halad, mint a szántóföldön a barázdák. Bárcsak még azt is elárulnák nekünk, honnan jutottak a bennszülöttek e tudás birtokába!

Amikor a jeleket közelebbről megvizsgáltam, láttam, hogy két-két sor feje mindig egymással szemben áll. Ez a magyarázata annak, hogy a sorokat felváltva balról jobbra, majd jobbról balra olvassák. Midőn tovább tanulmányoztam az írást, és igyekeztem az értelmét, amennyire ezt a tájnyelvi különbségek lehetővé tették, megragadni, rájöttem, hogy a jelek ideografikusak*, jobban mondva küriologikusak, vagyis minden egyes jel valamilyen tárgyat ábrázol. Olyan jelet azonban nem láttam, amely a különböző eszméket összekapcsolná, sem olyan »állatokat, amelyek a szigeten egyáltalán nem léteznek«, sem pedig bármiféle régi utalást a jelek értelmére. Ha voltak valaha ilyen utalások, ahogyan arra Eyraud beszámolójából következtetni lehetne, akkor mindazok a táblácskák, amelyek ilyen jeleket tartalmaztak, feltehetően a tűz martalékai lettek. Milyen kár, hogy ezekből az eredeti táblákból egyetlenegy sem maradt ránk! Azok, amelyeket megmentettem, nyilvánvalóan mind modern időkből valók. Majdnem egészen bizonyos vagyok abban, hogy ezek egy letűnt korszak írásrendszerének csupán maradványai. Tolmácsom aztán elmondta nekem, hogy a szigeten az a szokás dívott,

* ¡deografika, ideografikus írás ideogrammák -- azaz nem hangot, hanem fogalmat jelölő l "TT- írásjelek -- segítségével történő írás.

hogy a bennszülöttek körben összegyűltek. Az éneklés egyfajta kultikus szertartás volt. Az ének a szavakon: a jelek helyes értelmén kívül még tömérdek más szót is tartalmazott, amelyet az énekes a maga fantáziájából tett hozzá. A tanítvány ezeket sokkal nehezebben tudja emlékezetében megőrizni, mint a jelek egyszerű értelmét. A jelek felrajzolása egyenesen élvezet, de az összes tábla valamennyi rapszódiáját megtanulni és előadni, ez már, Metoro véleménye szerint, kemény munka. Metoro sohasem próbált egy jelet közvetlenül és ének nélkül megmagyarázni nekem. Amikor Roussel atya felszólította a bennszülötteket, hogy olvassák fel neki a jeleket, ezek a tanítványok, akiknek tanítómesterei már meghaltak, mind attól féltek, hogy olyan táblácskákra bukkannak, amelyet nem tudnak elénekelni. Ezért nem mert egyikük sem jelentkezni.. .

Ezért aztán még egyszer Metoro kezébe tettem a táblácskákat, s felírtam, amit énekelt..."

Jaussen Metoro énekének összefüggő rapanui szövegét soha nem tette közzé, mert -- mint mondja⁷ -- ,,a dalt kiegészítő szavak több mint 200 oldalt tettek volna ki, többet annál, mint amennyinek elolvasását az olvasótól kívánni lehetne". Ehelyett Jaussen megpróbálta a rongo-rongo jeleket sorról sorra úgy elválasztani, hogy számuk minden sorban megfeleljen azon szavak számának, amelyeket Metoro énekelt. De még így sem tudott egy táblácskát önmagában elolvasni vagy akár csak értelmezni. Majd pedig a rongo-rongo jeleket a feltételezett jelentésük szerint sorrendbe rakta: istenek, emberek, madarak, halak, növények stb. csoportba sorolta őket. Minden jel mellé odaírta a feltételezett jelentését, így állt elő az úgynevezett „Jaussen-jegyzék".

CROFT 1874. ÉVI TAHITI KUTATÁSAI

Mihelyt Jaussen nyilvánosságra hozta, hogy olyan írásos táblácskák vannak birtokában, amelyek a húsvét-szigeti bennszülöttek közt bukkantak fel, máris levelek érkeztek hozzá a világ minden tájáról az érdeklődő tudósoktól. Az elsők közt fordult hozzá egy másik tahiti lakos, Thomas Croft, akit a kaliforniai tudományos akadémia megkért, szerezzen egy írásos táblácskát a püspöktől. Ez a kérés aztán egy második, az előbbitől független kísérlethez vezetett, amelynek során az írás rejtélyét ugyancsak azoknak a húsvét-szigetieknek segítségével próbálták megoldani, akiket Tahitira telepítettek át. Croft a kaliforniai akadémia elnökének 1874. április 30-án Tahitiról a következőket írta: Amikor monsignore Axiéri közölte velem, hogy nem tud nekem 145

egy táblát adni, mindent elkövettem, hogy kívánságuknak megfelelően az összes meglevő példányról két jó fényképsorozatot készíttessek... Ami mármost e jelek fordítását illeti, sajnos, azt kell közölnöm, hogy a tolmácsomban keservesen csalódtam. Egyik honfitársa hozta el a házamba azzal, hogy a jelekre magyarázatot tud nekem adni. Aznap leírtam egy részét annak, amit ő nekem állítólag fordított. Nagyon nagy várakozással néztem a dolog elé. Vasárnap volt, az egyetlen nap, amikor ilyesmire ideje van. A következő héten a feljegyzéseimet valahová elhánytam. Amikor a következő vasárnap újból eljött, gondoltam, az a legjobb, ha elölről kezdjük a fordítást, így hát nekiláttam, hogy másodszor is leírjam a magyarázatait, mind az ő saját nyelvén, mind pedig a maláj nyelv tahiti dialektusában. A munka során azonban rádöbbentem, hogy ugyanazoknak a jeleknek második fordítása az elsőtől lényegesen eltér. Gyanúm a munka folyamán egyre fokozódott, míg végül meg voltam róla győződve, hogy az orromnál fogva vezet, a jeleket egyáltalán nem ismeri vagy legalábbis nem tudja őket rendesen megmagyarázni..."

A TÁBLÁK ELTŰNÉSE

A rongo-rongo táblák zömének 1864 és 1866 közti hirtelen eltűnése időben egybeesik a misszió megérkezésével és az első európaiak megtelepedésével. Az azonban nagyon valószínűtlen, hogy ezeket az örökölt táblákat tűzgyújtásra használták volna fel, ahogyan ezt a kutatók Zumbohm atya bennszülött kísérőjének locsogása alapján feltételezik. Sebastian Englert atya, a húsvét-szigetiek mentalitásának alapos ismerője, a következőket írja:⁸

„Mi történt azzal a sok-sok táblával, amelyet Eyraud testvér még 1864-ben látott? A hanyatlási korszak háborúinak idején bizonyára sok elpusztult... De Eyraud atya még a háborúk korszakának végén is számos táblát látott a házakban. Mi történt velük? Érthetetlen, hogyan tűnhettek el. A legvalószínűbb magyarázat, hogy titkos barlangokban rejtették el őket. Azok a misszionáriusok, akik Jaussen püspöktől a táblák összegyűjtésére megbízást kaptak, néhányat még meg tudtak szerezni. Úgy gondolom, a bennszülöttek annak idején szentségtörésnek tartották, hogy a táblákat kiszolgáltassák. Ezek tabunak számítottak, vagyis szent -- idegenek számára tilos -- dolgoknak. Valószínűleg attól féltek, hogy vétség esetén a szellemek, talán az elhalt maori-rongo-rongók alattomos bosszút állnak rajtuk... A titkos barlangokba más, a táblák 146 hoz hasonlóan értékes és szent holmikat rejtettek el."...

TOVÁBBI KORAI KUTATÁSOK A HÚSVÉT-SZIGETEN A. P. SALMON KÖZREMŰKÖDÉSÉVEL (1877 -1886)

Azokat a húsvét-szigetieket, akiktől Jaussen és Croft a rongo-rongókra vonatkozóan felvilágosításokat kapott, a Brander cég hozatta Tahitira. A cég képviselője, Dutroux-Bornier kapitány volt az első világi telepes, aki Tahitiról érkezett a Húsvét-szigetre, s ott mint juhtenyésztő tevékenykedett. Egyéves állandó viszálykodások után, 1871-ben sikerült neki a misszionáriusokat elűznie, de aztán 1877-ben a bennszülöttek megölték őt. Ugyanebben az évben, amikor a húsvét-szigetiek újból egészen egyedül éltek a maguk szigetén, kikötött ott egy Seignelay nevű francia hadihajó. Egyik utasa, név szerint Pinart., annak idején a következőket írta az írásos táblákról⁹: „Ez az egyetlen sziget Polinéziában, ahol ilyen emlékeket találtak. Valószínűleg annak a nemzedéknek köszönhetők, amely a szoborkolosszusokat felállította. Ezeket a »beszélő táblákat«, ahogyan a bennszülöttek nevezik őket, a mai lakók már nem tudják megfejteni. Azt a néhány »beszélő táblát«, amit még meg lehet találni, a bennszülöttek a horgászzsineg és háló céljaira szolgáló zsinórok felgombolyítására használják. Csupán erre a célra maradtak fenn." Maga Pinart egyetlen táblát sem gyűjtött.

Dutroux-Bornier meggyilkolása után a bennszülöttek egyedül maradtak a szigeten, mígnem elhalt elődje helyére odaérkezett Alexander P. Salmon. A Salmon család Tahiti királyi családjába házasodott be. Az új telepesnek tehát módjában volt a húsvét-szigetiekkel tahiti tájnyelven beszélgetni, sőt tudott néhány szót rapanui nyelven is, amit a tahiti Brander-féle ültetvényen dolgozó húsvét-szigetiektől szedett fel. Salmon rendkívül nagy érdeklődést tanúsított a Húsvét-sziget múltja iránt, s felvilágosításaival és tolmácsolásával felbecsülhetetlen szolgálatokat tett azoknak az európai és amerikai kutatóknak, akik a Húsvét-szigetet néhány évvel később felkeresték. Amellett előnyös helyzetben volt, mert találkozhatott még azokkal az idősebb férfiakkal és nőkkel, akik a Brander által Tahitira hozott fiatalabb munkaerőknél feltehetően szorosabb kapcsolatban voltak a múlttal.

Németországban Meinecke'°és Bestián" már 1871--72-ben tanulmányt tettek közzé a húsvét-szigeti írásos táblákról, majd aztán, 1882-ben a Hyane nevű német gyorsvitorlás Bastían kezdeményezésére el is látogatott a szigetre. Geiseler, a hajó kapitánya Salmon segítségével kiderítette, hogy az egyik öreg főnöknek, Hangetónak még mindig vannak „genealógiai jelekkel ellátott fatáblák" a birtokában.

Négy évvel később, 1886-ban érkezett a szigethez a Mohican nevű 147

amerikai hadihajó. Mint számvevő a hajón tartózkodott a buzgó W. J. Thomson, aki ugyancsak Salmon nélkülözhetetlen felvilágosításaira és tolmácsolására támaszkodott. Thomson már ezt megelőzően felkereste Tahitin Jaussen püspököt, aki megengedte neki, hogy táblácskáit tanulmányozza és lefényképezze. Thomson a fényképeket magával vitte a Húsvét-szigetre, s arról számolt be¹², hogy „némi bosszúság és tetemes költség árán" sikerült két táblát szereznie. „A megvásárolt táblák jó állapotban vannak. A nagyobbik egy darab uszadékfa, amelynek különleges formája arra mutat, hogy egy csónakból való.. .

A másik tábla -- folytatja Thomson -- a szigeten található toromiro fából készült. Ami a táblák eltűnését illeti, a bennszülöttek azt mondják, hogy a misszionáriusok megparancsolták nekik, valamennyit égessék el, ami csak kezükbe kerül. Mert a régi hagyományokat meg akarták semmisíteni, hogy megszabaduljanak mindattól, ami a bennszülötteket a pogány hithez köti, s a kereszténységre való áttérésüket akadályozza...

Egy Ure Vaeiko nevű férfi, a sziget egyik pátriárkája azt állította, hogy őt épp a perui támadás idején oktatták a hieroglifák olvasásának művészetére, s így a jelek zömét ismeri. Ezért tárgyalásokba bocsátkoztunk vele, hogy a megvásárolt két táblácska fordítását megszerezzük tőle.. .

Ure Vaeiko folyékonyán magyarázta a táblák jelentését, s mi nem szakítottuk őt félbe, pedig láttuk, hogy valójában nem az írásjegyeket olvassa. Megállapítottuk, hogy az egyes szakaszok nem felelnek meg a sorokban levő szimbólumok számának, s később, amikor egy másik táblácska fényképét toltuk elébe, ugyanazt a történetet folytatta, anélkül, hogy bármilyen törést lehetett volna érezni..."

Ebben az összefüggésben fontos Thomsonnak az a megállapítása, hogy az öreg Ure Vaeiko az egyik táblánál megszakította előadását, s a szöveg egy bizonyos szakaszát kihagyta. Thomson, aki a többi szövegrészt angol fordításban közli, e helyütt megjegyzi: „A táblácska itt következő hieroglifái állítólag valamilyen régi nyelven íródtak, amelynek kulcsa már régesrég feledésbe merült. E rejtélyes szakasz után a fordítás folytatódik..."

Nem sokkal később a fordítás egyes érthetetlen részek következtében újból megszakad; ezek is azon az elfeledett nyelven íródtak.

„Kétségtelen-teszi hozzá Thomson¹³ --, hogy az egyes táblácskákhoz bizonyos legendák fűződtek, s a táblák nevét ezek adják meg. E nevek említése még azoknak is tüstént emlékezetébe idézi a megfelelő történetet, akik saját bevallásuk szerint a hieroglifákat nem tudják olvasni..."

148

KNOCHE 1911. ÉVI LÁTOGATÁSA

1911-ben dr. W. Knoche vezetése alatt tudományos expedíciót küldtek ki Chiléből a Húsvét-szigetre. Addigra már nem kevesebb, mint körülbelül 20 rongo-rongo táblácska jutott el apránként az Ó- és Újvilág múzeumaiba. Knoche magával vitte a szigetre annak a három táblácskának a másolatát, amelyet Gana, az O'Higgins nevű korvett kapitánya 1870-ben hozott Chilébe. Mindössze 49 év múlt el azóta, hogy a perui rabszolgavadászatot követően az első misszionáriusok megérkeztek a szigetre, s igy az idősebb emberek még emlékeztek a kohau-rongo-rongo táblák évenkénti felolvasására az Anakena-öbölben. Ennek ellenére Knoche ugyanolyan eredménytelenül próbálkozott a táblák kibetűztetésével, mint elődei.

„A santiagói múzeumban levő húsvét-szigeti írás magammal hozott másolatairól -- írja beszámolójában¹⁴- a legidősebb emberek közül kettő azt állította, hogy értelmezni tudja. De értelmezéseik egymástól teljesen eltérőek voltak, s a felolvasott tartalom terjedelem szempontjából egyiküknél se volt arányban az írás terjedelmével..."

Miközben Knoche a legidősebb bennszülötteket -- egy alkalommal 60-70 érdeklődő szigetlakó jelenlétében-kikérdezte, egy igen figyelemreméltó beismerést is hallott.¹⁵ ,,Azt mondták nekünk, hogy ezeket az írásos táblákat nem a sziget mostani lakói, hanem egy régebbi nép készítette."

Ugyanúgy, mint Salmon, aki elsőként érdeklődött a bennszülött mondák iránt, s mint a többi korábbi látogató, Knoche is feljegyzett néhány különleges részletet abból a helyi hagyományból, amely szerint az európaiak érkezése előtt két különböző nép telepedett meg a Húsvét-szigeten. Ismételten hivatkozik például arra az adatra, hogy a hosszúfülűek, a művészetre hajlamosabbak, akiknek az óriásszobrok készítését tulajdonítják, egy polgárháborúban elpusztultak. Azzal a megállapítással kapcsolatban, hogy ez a korábbi lakosság volt az írás művészetének birtokában, a következőket jegyzi meg: „Ez több, mint valószínű... Nem tévedünk, ha az írást a hosszúfülűeknek tulajdonítjuk..." Ezzel Knoche első ízben állította fel azt az elméletet, amely szerint a táblák tulajdonképpeni nyelve nem egyezik meg a modern rapanuival. A sziget jelenlegi lakossága tehát csupán egy olyan művészet maradványait őrizte meg, amely mások tulajdona volt.

i 49

ROUTLEDGE ASSZONY KUTATÁSAI (1914-1915)

Három esztendővel Knoche után jelenik meg a szigeten a Routledge-féle angol expedíció. Katherine Routledge így számol be róla¹⁶:

„Megérkezésünkkor még élt néhány ember, aki a hatvanas években elég idős volt ahhoz, hogy az akkori életre valamelyest még emlékezzék. Legtöbbjükkel, szám szerint mintegy tizenkettővel, egymás után érintkezésbe léptünk... A kohau-rongo-rongo néven ismert táblák -- folytatja -- az idősebb férfiak emlékezete szerint a szigetlakók mindennapi életének szerves részei voltak"...

Routledge az írásra vonatkozó kutatásai során a felvilágosítások jó részét a lepratelepen kapta, egy Tomenika nevű idősebb férfitól, és annak barátaitól, Kopierától és Te Hahától. Te Haha Ngaarának, az elhunyt királynak legszűkebb környezetéhez tartozott, segédkezett neki a rongorongo szertartásoknál, s már „írni is elkezdett tanulni, de megállapította, hogy a keze túlságosan reszket..." Routledge legfőbb informátora: a spanyolul beszélő Jüan Tepano fiatal korában nem engedelmeskedett a „felszólításnak, hogy ezt az írásmódot megtanulja". Ez a kijelentése emlékezetünkbe idézi azt a körülményt, hogy a szigeten olyan „aláírások" vagy „jelek" is léteztek, amelyek a táblán levő írástól különböztek.

„Te Haha szerint -- írja továbbá Routledge -- az olvasásnál mindig balról jobbra kezdték a sort, aztán visszafelé mentek, vagyis a következő sort jobbról balra olvasták, a bousztrofedon néven ismert módszer szerint, ahogyan az ökör a barázdát húzza. A kész darabokat náddal keretezték be, s a házakban függesztették fel...

A rongo-rongo emberek évenként egyszer nagygyűlést tartottak Anakenában, amelyen Te Haha szerint több százan jelentek meg. A sziget minden részéről odasereglettek a fiatalok és a kíváncsiak, hogy végignézzék a gyűlést. »Heu-heut«* hoztak magukkal, amelyre »puát«** erősítettek, s a botokat a gyűlés helye körül a földbe szúrták... Az ariki, a király, s a fia, Kaimokoi, táblákból való üléseken foglaltak helyet. Mindegyik egy-egy táblát tartott a kezében. Tollas kalapot viseltek, mint a professzorok. A rongo-rongo emberek sorokban ültek, de a középen nyitva hagytak egy utat, amely az arikihez vezetett. Egyesek csak egy táblát hoztak magukkal, mások esetleg négyet is. Az öregek felváltva olvastak, néha ketten együtt, onnan, ahol álltak, de a tábláikat nem vizsgálták meg. Te Haha és a társai a kör szélén álltak, ő és egy társa

* Heu-heu -- egyik végén tollal ellátott bot. ** Pita a .Sr/mw/néW-nemzetséghez tartozó növény.

egy fehér tollakból font s botra erősített kötelet tartott a kezében. Ha egy fiatalember hibát követett el, felhívták, és megmagyarázták a hibát. Ha azonban egy idősebb ember tévedett az olvasásban, akkor Ngaara intett Te Hahának, aki odament az emberhez, és meghúzta a fülét.. . Az egész délelőtt ráment, amíg az emberek felét meghallgatták. Délben ebédszünetet tartottak, s aztán a hátralevők olvastak. Az egész felolvasás estig tartott. Időnként veszekedésre is sor került, amikor kigúnyolták azokat, akik rosszul énekeltek. . .

E nagy napon kívül kisebb gyűléseket is tartottak újholdkor vagy az utolsó holdnegyedben, amelyre a rongo-rongo emberek Anakenában jöttek össze. Az ariki fel-alá járkálva felolvasta a táblácskákat, az öregemberek pedig csoportba verődve hallgatták őt."

Az ariki haláláról, amely nem sokkal a rabszolgavadászat előtt következett be, Routledge ezeket írja: „Halála után hat napon át mindenki azzal foglalatoskodott, hogy heu-heukat készítsen, amelyeket a téren körös-körül állítottak fel. A királyt a tahai lerombolt szobor-ahuban földelték el, holttestét három táblán vitték, s a nézők sorfala közt a rongo-rongo emberek követték. A táblákat sírjába helyezték. . ."

Routledge asszony megemlíti Jaussennek azt a feltevését, hogy minden egyes rongo-rongo jel „csupán egy szög, amelyre egy sokkal hosszabb - emlékezetre bízott -- szöveget lehet felfüggeszteni". Ő azonban azt tapasztalta, hogy a táblák felolvasott szövege valójában nem terjedelmesebb annál, mint amit már Ure Vaeikónak Salmon és Thomson számára tartott előadásaiból ismertek. Mi több: Routledge informátorai legalább egy részt felismertek Ure Vaeiko előauásai alapján, nevezetesen egy olyan tábla szövegét, amely a teremtés folyamatát írja le. Egy másik jól ismert régi szerelmi dal volt. A többit nem tudták felismerni. Abban azonban a szigetlakók egyetértettek, hogy Ure Vaeiko, bár maga nem tudott rongo-rongo táblákat készíteni, „Ngaara szolgája volt, és a táblák felmondását megtanulta".

„Első tapasztalataink -- folytatja beszámolóját Routledge -- az amerikaiak tapasztalataihoz nagyon hasonlóak voltak. A táblácskák fényképeit, amelyeket csak azért vettünk elő, hogy általános dolgokat tudjunk meg róluk, a bennszülöttek legnagyobb meglepetésünkre habozás nélkül olvasták; minden egyes ábrához bizonyos szavak tartoztak. De amikor hosszas huzavona után a szimbólumokat lerajzoltuk, és jelentésüket melléírtuk, kiderült, hogy minden egyes ábra ugyanazt a célt szolgálja: a bennszülöttek úgy viselkedtek, mint azok a gyerekek, akik tettetik, hogy olvasni tudnak, pedig csak kívülről tudott dolgokat mondanak fel."

151

Húsvét-szigeti felfedezéseink fényénél különösen fontos R.outledge következő megfigyelése: „Ezzel szemben igen érdekesnek találtuk, hogy mintegy fél tucat esetben különböző személyek nagyjából ugyanazokat a szavakat mondták fel. Újból és újból így kezdték: »He timo te ako-ako, he ako-ako tena«. Amikor erről érdeklődtünk, kijelentették, hogy ezek a szavak az egyik legrégibb táblácskáról valók, és mindenki ismeri őket. Egy »valaha ismert ábécéskönyvből« származtak. Ure-vai-iko (vagyis Ure Vaeiko) azt állította, hogy ezek »nagy, régi szavak«, a többi mind csak »kicsiny« szó. Valamiféle fordítást kapni nagyon nehéz volt... Egyes szavakat meg tudtak magyarázni, másokat nem. Az a feltevés azonban mindenképpen indokolt, hogy itt az egyik régi tábla tartalmáról van szó."

Routledge szerint ez az egyik legrégibb tábla kívülről megtanult szövege, amelynek tartalma azonban homályos, mert a mai bennszülöttek számára a szavak érthetetlenek. Ez a véleménye különös jelentőséget nyer, ha figyelembe vesszük, hogy a bennszülöttek annak idején a többi polinéziai dialektust tökéletesen ismerték. Az istentiszteleteket tahiti tájnyelven tartották, a mangarevai tájnyelvet pedig már azóta beszélték a szigeten, amióta az első misszionáriusok mangarevai kísérőikkel ott megjelentek. Pakarati, a Húsvét-sziget akkori bennszülött hitoktatójának felesége a Tuamotu-szigetekről származott. Nagyon figyelemreméltó tehát, hogy e nyelvi keveredés közepette fennmaradt egy olyan régi szöveg, amelyet maguk a húsvét-szigetiek sem értettek. Ez emlékeztet a szövegnek azokra a passzusaira, amelyeket Salmonnak és Thomsonnak azzal a megjegyzéssel olvastak fel, hogy „Egy olyan régi nyelven íródtak, amelynek kulcsa réges-rég elveszett". Nyilvánvaló, hogy a húsvét-szigetiek nyelve valamilyen fejlődésen ment át, sokkal jelentősebb fejlődésen, mint amilyet a nyelvészek feltételeznek. De az is lehetséges, hogy valamilyen nyelvi alapréteggel állunk szemben. Azt a körülményt, hogy a táblák szövege nem a modern húsvét-szigetiek nyelvén íródott, megerősíti még Routledge két legfontosabb informátorának néhány feltűnő megjegyzése is.¹⁷ „Tomenika szerint: »a szavak újak, de a jelek még a régiek«, vagy hogy ezzel összefüggésben Kopierát idézzem: »ugyanazok a képek voltak, de más szavak«"...

Routledge egy másik fajta írásról is beszámol. „Szerencsére -- írja -- még időben jöttünk ahhoz, hogy olyan embert találjunk, aki bizonyos fajta betűket tudott írni, bár, sajnos, már korántsem volt erejének teljes birtokában. Egy napon mutattak nekünk a faluban egy darab papírt, amelyet szemmel láthatóan egy chilei noteszból szakítottak ki. Néhány 152 hevenyészve ráfirkált jel volt rajta. Egyesek közülük hasonlítottak a

már ismert jelekhez, mások különböztek mindazoktól, amelyeket addig láttunk. Állítólag egy Tomenika nevű öregembertől származtak. Ő volt az utolsó, mondták nekünk, aki a rongo-rongónak azt az alacsonyabb formáját ismerte, amelyet »tau«-nak neveznek. Tomenika azonban megbetegedett, s a lepratelepre száműzték. Másolatot készítettünk a jelekről, és ezzel felszerelve, meglátogattuk őt. Már hajlékának bejáratánál találtuk -- a házba persze nem volt ajánlatos belépni. Semmiféle hajlandóságot nem mutatott rá, hogy segítségünkre legyen. A jelekben felismerte saját művét, a »He timo te ako-akót« idézte, s kijelentette, hogy egyes ábrák »Jézus Krisztusra« vonatkoznak."

Routledge egy második látogatást is tett Tomenikánál, aki ezúttal papírt és ceruzát kért, s kijelentette, hajlandó egy taut írni és felolvasni. „... Három függőleges sort csinált -- írja Routledge --, előbb nullákból, majd kampókból, minden sornak nevet adott, aztán elkezdte felolvasni. Kétségtelen, hogy valamilyen tényleges szövegről volt szó, de rendkívül gyorsan hadarta..."

MÉTRAUX 1934. ÉVI KUTATÁSAI

Amikor a francia-belga expedíció 20 évvel Routledge asszony látogatása után a szigetre érkezett, azok az öregemberek, akik még a misszionáriusok előtti idők életkörülményeire emlékeztek, már réges-rég halottak voltak. Ez időtől fogva tehát a táblákra és azok tartalmára vonatkozóan másodkézből kapott beszámolókra kellett támaszkodni. „A táblák jelentését illetően -- írja Métraux¹⁸ --, a mostani felvilágosításoknak aligha lehet hitelt adni... A modern bennszülöttek babonásán félnek a tábláktól. Három évvel ezelőtt, mesélték nekem, egy Beriberi nevű ember talált egy darabot az egyik táblácskából. Nem sokkal később több családtagja meghalt. Abban a hitben, hogy a táblácska babonázta meg őket, elégette azt."

Métraux, aki a problémát a bennszülöttek közvetlen kikérdezésével nem tudta megoldani, sajnálkozott azon, hogy számos korábbi kutató, lényegesen jobb kiindulóhelyzetben, a bennszülöttek kikérdezésénél helytelen módszert alkalmazott." „Azzal az előzetes meggyőződéssel fogtak a probléma megoldásához, hogy ezek a jelek valamilyen írást képviselnek. Dühösen útjukra bocsátották mindazokat az informátorokat, akik nem tudták igazolni, hogy valóban olvasnak... Ha a korábbi európai kutatásoknál eleve abból indultak volna ki, hogy talán valami másról

van szó, s nem írásról, akkor a húsvét-szigeti táblácskák problémáját néhány kérdés feltevésével meg lehetett volna oldani."

Métraux a húsvét-szigeti kultúrát egyöntetű és fiatal kultúrának tartotta, s ezért bizonyos volt abban, hogy a rongo-rongo művészet az európaiak jövetelekor még virágzott, s hogy azok a bennszülöttek, akik az akkori kutatóknak a szövegeket elénekelték, a jelrendszerrel teljesen tisztában voltak. Ilyen előfeltételek mellett azt a körülményt, hogy a bennszülöttek a jeleket nem tudták elolvasni, bizonyítéknak tekintette arra, hogy „a húsvét-szigetijelek nem írásjegyek"²⁰...

²¹ „A fatáblák - vélekedik tehát Métraux --, amelyeket oszlopokban kis ábrák borítanak, tudományos rejtélyt jelentenek, és a húsvét-szigeti kultúra legbonyolultabb problémáját testesítik meg." ²²„Nincs semmi látható oka annak -- folytatja --, miért lett volna a húsvét-szigeti papoknak olyan mnemotechnikai eszközökre szükségük, amelyeket más polinéziai szigetek papjai nélkülözni tudtak... A táblák problémájának megoldásánál az a legfőbb akadály, hogy Polinéziában sehol sem találunk meggyőző párhuzamot... A húsvét-szigeti táblákhoz még leginkább a Marquises-szigetiek mnemotechnikai eszközei hasonlítanak. Ezek kókuszdiórostból szőtt, henger alakú kötegek, amelyekre csomózott zsinórokat erősítenek... Van valamilyen halvány lehetőség arra, hogy a dalokat a Cook-szigeteken szintén csomókkal örökítették meg."

Métraux egyébként ugyan kerüli, hogy a legközelebbi kontinens kultúráival bármiféle összehasonlítást tegyen, de az írás terén párhuzamokért mégis Amerikához folyamodik.²³ „Az odzsibvék és a kuna indiánok, egészen hasonló módon, kifejezetten arra használják szimbólumaikat, hogy a szavak szentségét és erejét fokozzák."

Összefoglalásként Métraux kifejti, nem lehet kétség afelől, hogy azoknak a jeleknek, amelyeket a húsvét-szigeti formátlan fadarabokra véstek, szimbolikus értékük volt, nem pusztán díszítésnek szánták őket."²⁴ „A húsvét-szigeti írás esetleg valamiféle képírás. Ennek minden ismérvét magán viseli. Naturalisztikus ábrák geometrikus jelekkel keverednek, amelyeket önkényesen megállapított, konvenció diktálta szimbólumoknak foghatunk fel." De Métraux azt is elismeri, hogy „ha a húsvét-szigeti táblákon képírás van, ez esetben különös, hogy a szimbólumok olyan sablonosak, és hogy számuk megközelítően mindig azonosnak tűnik. . . Jóllehet sok minden szól amellett, hogy egy primitív képírással van dolgunk, ezt a hipotézist azonban nem szabad minden megfontolás nélkül elfogadnunk."

154

ENGLERT 1935 UTÁNI MEGFIGYELÉSEI

Néhány hónappal a francia-belga expedíció távozása után tartósan megtelepedett a szigeten Sebastian Englert atya, kapucinus misszionárius, hogy az 1871-ben megszakadt térítési munkát tovább folytassa. Szoros kapcsolatba került a bennszülöttekkel, s így újból és újból hallott mesélni a kohau-rongo-rongókról. Az elbeszélések általában régi táblákra vonatkoztak, arról szóltak, hogy előhozták őket a titkos családi barlangokból, vagy hogy még mindig ott rejtőznek. Englert hangsúlyozza, hogy ezeket az ősöktől öröklött dolgokat még nem is olyan régen tabunak tekintették, s arra is rámutat, hogy elrejtésükhöz mennyi babona és titkolódzás fűződik...

„Ezzel magyarázható²⁵ -- írja --, hogy például egy öregember csak akkor volt hajlandó megmutatni egy igazi táblát az egyik, még ma is élő bennszülöttnek, ha az ígéretet tesz, hogy létezését nem árulja el, de később az értékes tárgyat babonás félelemből elégette. A titkos barlangok azt a célt szolgálják, hogy olyasféle értékes és vallási jellegű tárgyakat, mint amilyenek épp e táblák, elrejtsenek."

Englert, aki a mai rapanui nyelv legjobb ismerője, a táblákkal kapcsolatban ezt írja²⁶: „Még ha sikerülne is a feliratokat megfejtenünk ami nem valószínű, mert itt nyilvánvalóan nem írott rendszerrel van dolgunk --, mivel az eredeti nyelvet, az archaikus szavakat és a speciális ragozást alig ismerjük, a szövegek nagyobb részét nem tudnánk lefordítani, így például senki sem tudná az itt idézett tábladal első szakaszát, vagyis a »He timo te ako ako e te tuu e te taha e te kuía e te kapakapa e te here hua« szavakat megmagyarázni. Hasonló a helyzet azoknak a daloknak szövegénél is, amely a régi zsinórjátékhoz tartoznak. E könyv szerzője néhány esztendővel ezelőtt feljegyzett egy-két szöveget. De hamarosan abbahagyta a munkát, mert a bennszülöttek, akik e dalokat idős emberek szájából hallották, jelentésüket nem ismerték, csak olykorolykor értettek belőlük egy-egy szót."

„A hagyomány szerint -- állapítja meg Englert²⁷ -- az első táblák és az első »maori-rongo-rongók« Hotu Matuával érkeztek a szigetre. Nyilvánvaló, hogy itt egy ismeretlen eredetű kulturális örökséggel van dolgunk. A bennszülöttek Te Pito o te Henuára való megérkezésükkor kötelességüknek tartották, hogy a fába vésett jelek szent hagyományát továbbra is ápolják. A felügyeletet az ariki henua, az első mester, az efféle ügyekben legfőbb tekintély, vagyis a »maori-kohau-rongo-rongo« megtestesítője gyakorolta. Az ariki feladata volt felügyelni az oktatásra, amelyhez külön iskolaépületekre volt szükség. Anakenában évenként 155

vizsgákat tartottak, amelyeken a tanulók tanítóik kíséretében jelentek meg."...

„Egy öregember -- folytatja Englert --, aki még fiatalkorában oktatásban részesült, azt mesélte a még ma is élő bennszülötteknek, hogy egy Ahu Akapu környéki iskolába járt. A fegyelem nagyon szigorú volt. A tanulóknak előbb kívülről meg kellett tanulniuk a szövegeket. Nem volt szabad sem beszélgetniük, sem játszaniuk, mindig figyelniük kellett, térdelve, karjukat mellükön összefonva... Amikor már kívülről tudták a szövegeket, a tanulók hozzáfogtak a jelek festéséhez, hogy megszokják az írást. Ezeket a másolási feladatokat még nem fán végezték, hanem banánlevélen, madárcsontból készített irónnal vagy egy kis kihegyezett bottal. A tanulók csak egy bizonyos fokú készség elsajátítása után írtak fatáblákra, amelyek valószínűleg toromiróból készültek. A véséshez a legfinomabb obszidián-szilánkokat vagy hegyes cápafogakat használtak."

Összefoglalva Englert annak a véleményének ad kifejezést²⁸, hogy Roussel atya következtetései valószínűleg közel jártak az igazsághoz; indokolt volt az a feltevése, hogy a bennszülöttek az európaiak jövetelét követő időkben a rongo-rongo jelek jelentését nem ismerték.

PAPÍRRA ÍRT KÉZIRATOK FELFEDEZÉSE A HÚSVÉT-SZIGETEN 1955-1956-BAN

Mikor a norvég régészeti expedíció elindult a Húsvét-szigetre, csakis az a szándék vezette, hogy egy képzett régészcsoportot vigyen e területre, ahol rétegtani vizsgálatokra kiterjedő ásatásokat odáig még nem végeztek. Saját tapasztalatból tudom, hogy Kelet-Polinézia többi szigetcsoportján olyan intenzívek az akkulturációs folyamatok*, hogy a múlttal való csaknem teljes szakításra került sor. Néprajzi felfedezésekre nem számítottam. Minden igyekezetünket a helyszíni régészeti terepmunkára összpontosítottuk. A sziget lakosságát csakis a szükséges testi munka elvégzéséhez vettük igénybe.

Nem sokkal odaérkezésünk után, 1955 októberében feleségemmel és Sebastian Englert atyával felkerestük a Hangaroa falutól északra fekvő lepratelepet, s ekkor figyeltünk fel rá először, hogy a szigeten -- 90 esztendővel az után, hogy az első misszionáriusok megérkezését követően a táblák eltűntek -- még mindig él egy bizonyos érdeklődés a rongo-rongók

LDÖ * Akkulturációs folyama! -- a nyugati kultúrának más kultúrára tett átalakító hatása.

elfeledett művészete iránt. Egy Gábriel Heriveri nevű középkorú férfit, aki a lepratelep egyik legsúlyosabb betege volt, a nyitott ablaknál ülve találtunk, amint épp tintával és tollal valamit rajzolt, ami egyfajta tárgymutatónak látszott. Heriveri, hogy kíváncsiságunkat kielégítse, büszkén megmutatott nekünk néhány, rongo-rongo jelekből álló függőleges oszlopot, amelyet tintával lemásolt. Emelt hangon közölte velünk: éppen azzal foglalkozik, hogy egyesek jelentését feljegyezze. Ez a jelenet halványan emlékeztetett minket Routledge asszony tapasztalataira, amelyeket immár 40 esztendővel ezelőtt épp ezen a lepratelepen szerzett. Feltételeztük tehát, hogy a beteg a már kinyomtatott táblák jeleinek másolásával foglalkozik, s így hamarosan el is felejtettük a jelenetet, jóllehet filmen megörökítettük. Aligha lehet kétséges, hogy Heriveri éppen akkor készítette azt a kéziratot, amelyet később dr. T. S. Barthel néprajztudós látott és lemásolt.²⁹

Csak néhány hónappal később, ott-tartózkodásunk vége felé bizonyosodtunk meg afelől, hogy a húsvét-szigetiek a sziget különböző vidékein a rejtett nyílású barlangokat arra használják, hogy lopott holmikat, titkos vagy bármilyen más tulajdont rejtsenek el benne, amelyet értéke miatt nem akartak a falu házaiban hagyni.. .

1956. március 13-án éjjel Hangaroa falu szélén egyedül voltam Atan Atan Pakomióval, és bátyjával, Estebannal, Atan kis kunyhójában. Igyekeztem bizalmukba férkőzni, s ezért említést tettem néhány olyan titkos szigeti barlangról, amelyet még senki sem keresett fel. Legnagyobb meglepetésemre kiderült, hogy a 32 éves Estebannak van egy „könyve", amelyet az egyik nagyapjától (abuelótól) kapott, aki még tudott rongo-rongót készíteni és énekelni. Ebben a „könyvben" az abuelo feljegyezte a húsvétszigeti írás valamenir, i jelét, és ezek mellé latin betűkkel felírta jelentésüket. Esteban hozzáfűzte meg. hogy legidősebb testvérüknek, Pedro Atannak szintén van egy ilyen könyve. Esteban szerint többen is megtanultak latin betűkkel írni, amikor a rabszolgavadászat során (1862 és 1864 között) Peruba hurcolták őket. Az abuelo a „chilei betűkkel" kapcsolatban az egyik olyan ember tanácsát kérte ki, aki visszatért a szigetre. A „könyvről" Esteban azt állította, hogy egy vízhatlan zsákban a saját barlangjában őrzi. Még soha senki sem látta. Ennél a megjegyzésnél öccse, Atan kiment a szobából, és csakhamar egy elhalványult, megsárgult papírlappal tért vissza, amelyen barna tintával írt kifakult írásjegyeket láttam. Atan szemmel láthatóan nagyon büszke volt erre a kincsre, fmelyről azt állította, hogy ugyanattól az abuelótól kapta örökségbe. A régi papírlapon egynéhány sor, nyilvánvalóan szokásos fajtájú rongorongo jel volt, s mellette egy kézírásos rapanui szöveg, amely mintegy 157

négyszer annyi helyet foglalt el, mint a rongo-rongo jelek. Mikor Atan arra a meggyőződésre jutott, hogy már elég hosszú ideig csodáltam ezt a számára szemmel láthatóan drága papírt, elhúzta előlem, s többé sohasem láttam.

Rögtön beszéltem Englert atyával erről az esetről, ő azonban odáig a bennszülöttek házaiban még sohasem látott papír kéziratokat. Hat nappal később, éjszaka, amikor Atan Atan meg akarta nekünk mutatni a barlangját, előbb Esteban Atan kunyhójához kísértek, amely Hangaroa falun kívül feküdt. Amikor beléptünk, Esteban egy papír cementes zsákból egy fedél nélküli nagy füzetet húzott elő, amelyet akadálytalanul megvizsgálhattam. Eredetileg olyan sorvezetős füzet része lehetett, amelyet a chilei iskolákban használnak, s ebbe aztán máshonnan származó papírt, főként egy vonalas füzet lapjait tették be. Egyes oldalaira vízszintes sorokban tintával rongo-rongo jeleket festettek, másokra latin betűkkel rapanui szövegeket írtak, megint mások pedig vízszintes sorokban olyan rongo-rongo jeleket tartalmaztak, amelyeket a papír jobb szélén latin betűkkel rapanuira fordítottak le. Az egyik oldalon, amelynek vízszintes oszlopai az egyes holdfázisokat ábrázolták, a legfelső sorban ez állt: 1936. A papír rongyossága és a tinta fakultsága az írásnak ezzel a körülbelüli keltével megegyezni látszott. Abban az időben Esteban mintegy 12 év?s lehetett.

Esteban elmondta, hogy e könyvet apjától kapta, egy évvel annak halála előtt. Apja sem a rongo-rongo jeleket, sem semmiféle modern írást nem ismert. Úgy készítette ezt a könyvet, hogy gondosan lemásolt egy régebbit, amely már annyira elrongyolódott, hogy szétesett. Ezt az eredeti könyvet Esteban nagyapja, Tuputahi készítette, aki állítólag maori-rongo-rongo volt. Esteban megismételte azt a korábbi állítását, hogy apja szerint Tuputahi táblácskákra jeleket tudott vésni, és azokat el is tudta énekelni. De ahhoz, hogy a jelek jelentését és más dolgokat olyan betűkkel feljegyezhessen, amit a maiak megértenek, egy írástudó húsvét-szigeti segítségét kellett igénybe vennie, olyan emberét, akit Peruból visszatelepítettek. Esteban a könyvet nagy becsben tartotta, varázserőt tulajdonított neki. Csak egészen ritkán és nagy titokban vette elő, amikor halott apjára gondolt. Épp elhatározta, hogy újabb másolatot készít a könyvről, de amikor hozzáfogott a munkához, a sok oldal és a bonyolult részletek miatt váratlanul nehéz feladatnak találta.

Esteban a kéziratától semmi áron nem akart megválni, de végül aztán

beleegyezett, hogy Ferdon és az expedíció fényképésze -- aki Esteban

öccsével, Atannal a dzsipben várakozott -- bejöhessen, és megnézhesse

158 az oldalakat. A rongo-rongo könyv mind Esteban feleségére, aki ugyan-

csak jelen volt, mind Atanra szemmel láthatóan mély hatást tett. Az volt a határozott érzésünk, hogy a könyvet, miként azt Esteban állította, addig még sohasem látták.

Minden kísérletünk kudarcot vallott, hogy a könyvet megszerezhessük, de arra legalább sikerült Estebant rábeszélnem, engedje meg, hogy az oldalakat (az A kéziratot) saját céljaira lefényképezzük, s ezzel megtakarítsuk neki azt a fáradságos munkát, hogy a máris szétfoszlóban levő lapokat kézzel kelljen lemásolnia. Ehhez azzal a feltétellel járult hozzá, hogy a felvételeket a hajónkon készítjük el, anélkül, hogy azt más húsvétszigeti látná. Atant bízta meg azzal, hogy a könyvet ruhája alá rejtve odavigye (1. 50., 51., 52. és 58: sz. illusztráció). . .³⁰

Egy második, hasonló jellegű kézirat drámaibb körülmények közt került napvilágra³¹, amikor Jüan Haoa házában próbára tettek, vajon rendelkezem-e varázserővel. Egy nagy borítékhoz hasonló, totoranádból készült lapos táskából elővettek és a szobába hoztak egy régi, fedél nélküli főkönyvet, amelynek megmaradt oldalai már megsárgultak, sőt részben rongyosak és kopottak voltak. A fedőlap zárát, amely e tok egyik rövid oldalán, egy nyílás felett feküdt, fonott totorazsinórokkal erősítették meg. Ekkor próba elé állítottak: meg akarták tudni, vajon rendelkezem-e azzal a képességgel, hogy a lezárt táska tartalmát látatlanul felismerjem. A táska tulajdonosa -- ahogy ez az események során kiderült -- meg volt róla győződve, hogy a táska tartalma varázserővel bír. Orákulumszerű válaszomnak, amellyel kihúztam magamat a csávából, puszta véletlenségből kettős értelme volt, amely célba talált. (Azt feleltem ugyanis, hogy „con pluma", ami azt jelenti, hogy „tollal", de azt is, hogy „írótollal".) Ez annyira imponált a tulajdonosnak, hogy a kézírásos oldalakat nekem ajándékozta, ellentétben Esteban Atannal, aki a magáét még eladni sem volt hajlandó. Mindenekelőtt az tűnt fel nekem, hogy e nagy könyvoldalakon többféle kézírás van. A rongo-rongo jeleket és a rapanui szövegeket különböző alkalmakkor vezették be a könyvbe. A könyv egyes részeit különböző minőségű tintával írták, a kéknek többféle árnyalatával, egy kis khakiszínű barnával és szürkével. Egyes rongo-rongo ábrákat utólag ceruzával rajzoltak be, itt-ott kis keresztek és más jelek voltak láthatók, amelyeket, úgy látszik, a könyv egyik olvasója írt oda. A sok piszokfoltból arra lehetett következtetni, hogy a könyvet gyakran lapozgatták. A nyomtatott oldalszámok ugyan 79-től 368-ig terjedtek, de a legtöbb közbeeső oldalt kitépték, két lapnak a felső, illetve az alsó részét vágták ki. A megmaradt, összegyűrt és beige színűre sárgult 34 oldalt a kötés maradványai csak lazán tartották össze.

159

Juan Haoa, a könyv tulajdonosa, bátyjának, Andreasnak, az ő úgynevezett tumu Jüan Nahoéjának és Atan Alánjának jelenlétében tette elém a kéziratot. Az események drámaisága megakadályozott abban, hogy eredete után tudakozódjam, de nyilvánvaló volt, hogy a kézirat értékes örökölt holmi, amelyet Jüan Haoa valószínűleg az apjától kapott. Egy tahu-tahuként* ismert öregasszonynak e jelenet során tett megjegyzéseiből arra lehetett következtetni, hogy az legalábbis az átadás legalizálásában részt vett. A tahu-tahu, név szerint: Victoria Atan, az Atan testvérek egyetlen élő nagynénje volt. Elemedéit kora ellenére több napot löltölt egy anakenai barlangban, hogy unokaöccseinek az anakena-szobor felállílása ulolsó aklusában varázslatával „segítsen". A vállalkozás szerencsés befejezése után egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy nyomatékosan ne hangsúlyozza, milyen „nagy áldásban" lesz most részem. Ettől kezdve ez a titokzalos nőszemély minlegy háltérből mozgatta az eseményeket.

Az egyébkénl meglehelősen pimasz Jüan ezl az öreg varázslónői mély^: ségesen tiszteké. Számára a kéziratnak pusztán varázsereje miatt voll jelenlősége. Minden figyelmét egyeden sor kölölle le, amely rapanui nyelven, a könyv közepén, az egyik oldalon álll (1. 60. illusztráció). Ennek az oldalnak legnagyobb részét két oszlop tölli be rongo-rongo jelekkel, valaminl latin belűs, állítólagos rapanui jelentésükkel. Az egészei kék linlával írlak. Ez alall azonban világosbarna untával és más kézírással két elhalványult sor áll, amelyek közül az alsót a tulajdonos a könyv aku-akujának, vagyis szellemének nevezeti. E sor így hangzik: „Kokava** aro, kokava tua, te igoa o te akuaku, e rúa". Juan ezt utasításnak fogta fel arra, hogy új másolatot készítsen, ha a mostani „elöl és hátul elrongyolódik". A bennszülöttek, akiknél később e sor jelenlése felől ludakozódlunk, kijelentették, hogy azl szóról szóra lefordílani leheletlen. Ez a mondat azonban Jüan szemében manával bírt. Az említett mondalot Jüan többször is hangosan felolvasla, előbb odahaza, majd meg az anakenai laborunk felett magasodó leraszos, cukorsüveg alakú hegy csúcsán, ahol a kézirat tulajdonjogának átruházását ünnepélyes ajándékozási szertartás közepette lefolylalluk. A Haoa -- vagy más néven C kéziral -- mosl a Kon-Tiki Múzeumban van (1. 60. illuszlráció)...

Egy harmadik, kisebb, elhalványull és részben szúrágásos kéziralol az anakenai laborunkba egy lálszólag vélellen látogató hozla el nekem

* Tahu-tahu -- varázslónő.

** Utóbb Kondratov kimutatta, hogy a kava-aro és a kava-tua két aku-aku neve, akikről ₁ .. _ azt tartják, hogy a Raii környékén élnek. A „kő" tulajdonnevek előtt álló szokásos l OU névelő. Mindezt Englert is igazolta.

a faluból, a fiatal, később halálosan megbetegedett Elias (Eria) Pakarati Atan. Eliast Hare Kai Hivának is nevezték, egyik régen elhunyt őse után, aki történetesen Tuputahi apja, tehát az Esteban Atan-kézirat állítólagos szerzője volt. Elias kéziratát B kéziratnak neveztük el.³² Egy kis számtanfüzet tíz lapjából -- vagyis 20 oldalból -- áll, amelyek hátoldalukon sodort kenderzsinórral vannak összefűzve. Felső széleit késsel levágták, de a nyomtatott oldalfelirat: „Escuelas Primerias de Chile" három oldalon még részben olvasható.

Az első két oldal -- eltekintve az 1865-ös számtól, amelyet az elülső oldal közepére ceruzával írtak fel -- számozatlan és üres. Az összes többi oldalon középen tintával írva Pua arahoa arapu felirat s utána egy kézzel írt oldalszám olvasható. Ezen, a szám szerint 17 oldalon -- kivéve az utolsót, amely, az említett felirattól eltekintve, üresen maradt --, egy vagy két oszlopban rongo-rongo jelek vannak, s ehhez kapcsolódnak a latin betűs, állítólagos rapanui fordítások. Az állandóan ismétlődő oldalfeliratokat, jeleket és azoknak jelentését látszólag ugyanaz a rapanui kéz ugyanazzal a kifakult kékesbarna tintával írta. A legtöbb, sőt talán az összes rapanui szó alatt vagy mellett spanyol fordításuk megtalálható. E ceruzával írt toldalékok nyilvánvalóan egy íráskészséggel rendelkező, nem rapanui kéztől származnak, s ez az idegen, aki a rapanui nyelvet aligha ismerte, fordításaival magyarázó megjegyzéseket fűzött a rapanuihoz. Ezeket kétségtelenül egy húsvét-szigeti diktálta neki, aki a különféle rapanui kifejezéseket a maga szerény spanyol tudásával igyekezett megmagyarázni. . .

Rejtélyes, miként kerülhetett ez a kézirat egy olyan spanyolul beszélő ember kezébe, akit ez annyira érdekelt, hogy az egész füzetet saját céljaira ceruzás jegyzetekkel látta el, s miként került aztán mégis vissza egy bennszülötthöz. Az is figyelemre méltó, hogy a fiatalember a kéziratot teljesen üzletszerűen ajánlotta fel nekem, babonának, büszkeségnek vagy szentimentalizmusnak minden látható jele nélkül. Amikor efelől tudakozódtam, kijelentette, hogy ez csupán másolata egy eredeti könyvnek, amelyet nagyapja. Puaarahoa Araki készített, s tőle apja. Augustin Pakarati örökölt. Ezt a másolatot állítólag Mateo Hereveri a Motunui szigetecske egyik barlangjában tartotta elrejtve... A ő kéziratot az A kézirattal együtt a Kon-Tiki Múzeumban őrzik.

Táborunk egy másik alkalmi látogatója, Áron Pakarati néhány széttépett kéziratoldalt hozott magával, csak azért, hogy megmutassa nekem. Semmiképpen sem akart megválni tőlük, sőt "még a tulajdonos nevét sem volt hajlandó elárulni. Azt mondta, vissza kell vinnie a kéziratot. A tulajdonos feltehetően az apja, Domingo volt, vagy annak testvérei: 161

Pedro, Santiago és Timoteo közül az egyik, akik a szerzővel a pora-tutajok építésénél együttműködtek. Ezek az idős testvérek annak a bennszülött hitoktatónak fiai voltak, aki az első misszionáriusok elűzése után továbbra is tartott valamiféle istentiszteletet. A 13 kézirattöredéket lefényképeztük, mielőtt azokat Áron Pakarati elvitte (1. 53. illusztráció).³³ Tizenegy kézirattöredéken a szokásos függőleges oszlopok láthatók, rongo-rongo jelekkel s latin betűs rapanui fordításukkal. Egy másikon, a kettős oszlopok alján, folytatólagos vízszintes sor van rongo-rongo jelekkel, az utolsón pedig csupán egy vízszintes sor*, ugyancsak rongorongo jelekkel. Az egyik papírdarabon a rapanui szavak közt ugyanazzal a rapanui kézírással a „ciel" és „soleil" francia szavak olvashatók... Ennek a D kéziratnak figyelemre méltó vonása, hogy itt is a legtöbb, de nem az összes rongo-rongo jel mellett utólag odajegyzett kis kereszt látható. Ez emlékeztet a C kéziratra, ahol e keresztek egészen hasonló módon jelennek meg. Talán azt a célt szolgálták, hogy a másolás előrehaladását ellenőrizzék velük. Úgy látszik, az a személy, aki a jeleket gondosan egymás után lemásolta, kipipálta azokat az ábrákat, amelyekkel már foglalkozott, így akarta elkerülni, hogy egyes jeleket megismételjen vagy kihagyjon.

TOVÁBBI HÚSVÉT-SZIGETI KÉZIRATOK

Szemmel látható volt, hogy ezeknek a fent leírt fajtájú papír-kéziratoknak a húsvét-szigetiek valamilyen különös jelentőséget tulajdonítanak. Ezért nem árulták el korábban létezésüket, s ezért nem voltak hajlandók, egyetlen kivételtől -- az Elias Pakarati-féle kézirattól -- eltekintve, a meglevő darabokat eladni. Elutazásunkkor a bennszülöttek birtokában még mindig voltak kéziratok. . .

Az Esteban Atan-féle kézirat egyik oldalát 20 esztendővel odaérkezésünk előtt állították össze és másolták le³⁴, amikor későbbi tulajdonosa még kisfiú volt. Ebből kitűnik, hogy a kéziratokat az idősebb nemzedék a fiatalabbnak adta tovább, s hozzá hétpecsétes titokként, ami egy ilyen szorosan összeszövődött, éles hallású szigeti közösségnél kétszeresen figyelemre méltó. Esteban Atan ragaszkodott ahhoz, hogy kéziratát a hajónkon fényképezzük le, mert attól félt, hogy a szomszédok egyébként meglátják, mi van a tulajdonában, s ez világosan mutatja, hogy itt tudatos és szándékos titkolódzásról van szó.

Az a tény, hogy találkoztunk egy bennszülöttel a lepratelepen, ahol 162 foglalatosságát nem tarthatta titokban, amint éppen egy újabb kézirat

készítésén fáradozott, azt bizonyítja, hogy még mindig élt az érdeklődés egy olyan kulturális hagyomány problémái iránt, amely a szigeten valaha rendkívüli vallásos jelentőséggel bírt. A problémák azokra az időkre nyúlnak vissza, amikor a ma felnövekvő nemzedék szülői még fiatalok voltak.

Rongo-rongo jeleket tartalmazó, örökölt papír kéziratokra vonatkozóan további adatok kerültek napvilágra, olyan forrásokból, amelyeket már látogatásunk után fedeztek fel. N. A. Butinov és Knorozov 1957-ben arról számolt be, hogy Olivares, aki egy Pinto nevű chilei hadihajóval 1956-ban -- tehát még ott-tartózkodásunk idején -- érkezett a szigetre, egy Jüan Teao nevű bennszülöttnél egy nagyon töredékes „rongo-rongo szótárt" látott. E beszámoló szerint a kézirat egy régebbinek a másolata, amely Pedro Pate tulajdona volt, s nagyapjától, Tomenikától örökölte. Tomenika az eredetit állítólag 65 évvel azelőtt írta „tanítványai oktatása céljából". Pedro Pate eredeti példánya nem került napvilágra, s Jüan Teao másolatát sem sikerült megszerezni, csak néhány felvételt készítettek róla, mielőtt még a kéziratot titokzatos módon „elvesztették, vagy ellopták"¹⁵.

Amikor Barthel tudomást szerzett arról³⁶, hogy papír kéziratokat fedeztünk fel, 1957-ben ellátogatott a Húsvét-szigetre, s ott sikerült neki még egyszer megtekintenie azokat az oldalakat, amelyeket a chileiek láttak. Akkor az öreg Timoteo Pakarati tulajdonában voltak. A Teao család egy másik tagjának segítségével a hiányzó oldalak egy részét is sikerült felkutatnia. Ezt a változatot E kéziratnak nevezte el. Barthel adatközlője szerint a kéziratot Jorge Pakarati Atan 1947-ben nagynénjétől, Hilaria Atantól kapta ajándékba. Ez a nagynéni annak az Elias Pakarati Atannak anyja volt, akitől én a ő kéziratot megvásároltam. Barthelnak az £ kéziratot nem sikerült ugyan megszereznie, de egy sorozat fényképet készített róla. Utóbb arról számolt be, hogy az eredetit hajón Chilébe akarták vinni; ám útközben elveszett, legalábbis ezt mondta neki Nicolas Pakarati, aki nemrégiben egy csoport húsvét-szigetivel Németországba látogatott el.

Az E kézirat fotókópiáit ugyan nem láttam, mégis valószínűnek tartom, hogy Pakarati tévesen tájékoztatta Barthelt, s hogy az E kézirat azonos azzal, amely a santiagói Max Puelma Bunster birtokába jutott. Puelma, a tulajdonosnak, Timoteo Pakaratinak halála után, egy 130 oldalas régi kéziratot kapott, amelyet az 1960-ban Chilébe hajózott húsvét-szigetiek adtak át neki...

Puelma szerint lehetséges, hogy a kéziratot olyan beszámolókból másolták le, amelyeket valamelyik korai misszionárius vagy valamilyen 163

más látogató irt. De a misszionáriusok rendkívül csekély érdeklődést mutattak a húsvét-szigeti hagyományok iránt, jóllehet a rongo-rongo tekintetében Jaussen püspök parancsára utóbb lényegesen fokozták erőfeszítéseiket. Az első rapanui nyelven beszélő írástudó, aki a Húsvét-sziget erkölcsei és szokásai iránt érdeklődést tanúsított, Alexander (Táti) Salmon volt. Terjedelmes feljegyzései veszendőbe mentek «alószínűleg a szigeten, jóllehet Thomson 1889-ben sok mindent lemásolt és publikált belőlük. A Puelma és rapanui segítőtársai által lefordított szövegminták valóban erősen emlékeztetnek azokra a hagyományokra, amelyek Salmon idejében még elevenek voltak, de mire a XX. századi látogatók a szigetre érkeztek, már feledésbe mentek...

Barthel is hangsúlyozza³⁷, hogy az E kéziratban szereplő egyik rapanui hagyomány, éppúgy, mint a C kézirat egy rövidebb passzusa, azoknak a legendás személyeknek nevével foglalkozik, akiket Hotu Matua megérkezésekor a szigeten talált.³⁸

Mivel Ure Vaeiko neve mindazokon a kéziratokon szerepel, amelyek rapanui hagyományokkal foglalkoznak, így nagyon is lehetséges, hogy a szövegek és a jegyzékek megörökítésénél közvetlenül együttműködött Tomenikával és Nicolas Pakarati hitoktatóval. Csak a teljes Pakarati-féle kéziratfüzet publikálása és az elbeszélő nyelvének további tanulmányozása deríthet fényt arra, vajon önálló feljegyzésekkel vagy pedig csupán Salmon jegyzeteinek másolatával van-e itt dolgunk.³⁹ Lehetséges, hogy Olivares, Barthel és Puelma ugyanannak a kéziratnak különböző másolatait -- vagy legalábbis különféle részeit -- kapták kézhez. Ezt a lehetőséget valószínűsíti Olivaresnek az az állítása is, hogy azokat az oldalakat, amelyeket Jüan Teao kezében látott, egy olyan eredeti kézirat alapján készítették, amely Pedro Pateé, Tomenika unokájáé volt. ..

A bennszülöttek mélységes titkolózása, valamint az a körülmény, hogy a tőlük kapott -- esetleg minden alap nélküli -- felvilágosításokat mindig kétkedve kell fogadnunk, igen megnehezíti a különféle ismert húsvét-szigeti kéziratok közti pontos rokonsági összefüggések felderítését és a valóságos szerzők megállapítását. De bizonyos vezérfonalat találhatunk a tartalom elrendezése és tagozódása szempontjából mutatkozó hasonlóság mértékében, a hasonló szövegek ismétlődésében vagy az azonos kézírással írt oldalak felbukkanásában, a töredékek vagy a nem teljes füzetekből hiányzó oldalak azonosításában, s nem utolsósorban az ismeretes másolatok mindenkori tulajdonosainak jegyzékében...

Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a húsvét-szigeti kéziratok tulajdonviszonyai rendkívül összefonódottak, szemmel láthatóan egy infor-

164

mátor- vagy elbeszélő csoportra vezethetők vissza, amely Tomenikát, Ure Vaekiót és He Maramát foglalja magában.. .

Mióta Jaussen püspök publikálta azt a jegyzéket, amely bizonyos rongo-rongo jelek állítólagos jelentését felfedte, s mások e magyarázatok helyességét tagadták, sőt abban is kételkedtek, hogy a jelek valóban írást képviselnek, a vita két fő téma körül forog, nevezetesen az eredet és az értelmezés problémája körül.

AZ EREDET PROBLÉMÁJA

Jaussen rendkívüli érdeklődése a bousztrofedon írás iránt, amelyet misszionáriusai a Húsvét-szigeten találtak, 'azzal a ténnyel magyarázható, hogy Óceánia egyéb térségeiben mindenfajta írás teljesen ismeretlen. A püspök, ahogy az kiadatlan jegyzeteiből kiderül, mindent elkövetett, hogy a maláj térségben egy olyan írás nyomaira bukkanjon, amely a húsvét-szigeti kohau-rongo-rongókra emlékeztet. Fáradozásai ugyan eredménytelenek maradtak, de azért utóbb mások is végigfésülték Melanézia, Mikronézia és Indonézia távoli szigeteit, hogy legalább olyan művészi motívumokat találjanak, amelyekről azt lehet állítani, hogy az egyes rongo-rongo jelekhez hasonlítanak. Nemrégiben Königswald kimutatta⁴⁰, hogy egyes madárhoz hasonló rongo-rongo jelek és egyes dél-szumátrai hímzett textíliák díszítésében található madár alakú figurák közt bizonyos külsődleges hasonlóság mutatkozik.

Az a tény, hogy továbbra is csak a Húsvét-szigeten találtak írásos leleteket, egyes Polinézia-szakértőket arra indított, hogy az írás helyi kialakulását tételezzék fel. Sir Peter Buck is azok közé tartozik⁴¹, akik egy ilyen önálló fejlődés elméletét hirdetik. ..

Buck elmélete nem sok támogatásra talált, bár Métraux egy ideig hasonló nézeteket vallott.⁴² „A húsvét-szigeti szimbólumok⁴³ -- írja nem írásjelek. Logikus az a feltevés, hogy a táblák emlékeztető segédeszközök voltak az olyan dalok rögzítésére, amelyeket kívülről is megtanultak. .. Kétségtelen, hogy a jeleknek szimbolikus értékük van, nem pusztán díszítési célokat szolgálnak." -- „Nincs semmi látható oka annak -- fűzi hozzá --, miért lett volna éppen a húsvét-szigeti papoknak olyan mnemotechnikai eszközökre szükségük, amelyeket más polinéziai szigetek papjai nélkülözni tudtak."⁴⁴ Később aztán Métraux -- a Barthel, Kudrjavcev, Olderogge, Butinov és Knorozov által felhozott érvek hatására -- teljesen szakított Buck nézetével, s elismerte, hogy a húsvét-szigeti rongo-rongo jelek valószínűleg mégis valamiféle írásjegyek.⁴⁵

165

Nemrégiben Emory kísérletet tett a probléma teljesen más módon való megoldására.⁴⁶ „Amikor a húsvét-szigeti írást -- mondja -- első ízben látták, már 94 esztendő múlt el azóta, hogy a húsvét-szigeti törzsfőnökök a spanyolokat egy annexiós okirat felolvasása közben megfigyelhették. És épp ezeknek a főnököknek »alá is kellett írniuk« az okiratot. Ezeket az »aláírásokat« bizonyítéknak tekintették arra, hogy a húsvét-szigeti írás már annak idején is létezett, holott alaposabb vizsgálatra kiderül, hogy ezek csupán egyszerű vonások, vagy pedig olyan madár-, illetve vulva-ábrázolások, amelyek a sziklarajzok közt is bőven megtalálhatók. Mivel az inka kultúrának sem volt írásrendszere, így azt kell a legvalószínűbb feltevésnek tekintenünk, hogy ezt a kifejezetten nem polinéziai jellegű írást az európaiakkal való érintkezés sugallta a húsvét-szigeti főnököknek és papoknak. Az újjáalkotásnak hasonló példáját figyelték meg Peru Kolumbus utáni törzseinél is."

A húsvét-szigeti írásos táblákon található jelek elrendezésére és ismétlődéseire vonatkozó újabb vizsgálatok megerősítették azt a korábbi gyanút, hogy itt egyfajta bousztrofedon Írásról van szó, s ez a tény az európai eredet feltételezését nemigen támasztotta alá. És azt a feltevést sem, hogy az írásnak a polinéziai szónokok rangjelvényeihez volna valami köze. így aztán a rongo-rongo helyi kialakulásának védelmezői arra kényszerültek, hogy ezt a magányos polinéziai szigetet a világ azon rendkívül ritka kultúrközpontjai közé sorolják, ahol egy írásrendszer önmagától jött létre., Ezért lankadatlanul tovább folytak a kutatások egy olyan külső ösztönző után, mint amilyet Jaussen feltételezett.

De hosszú ideig semmi sem történt, ami a tudóstársadalomra hatást tett volna, míg aztán 1930-ban és 1932-ben E. von Hornbostel és G. de Hevesy a külföldi eredetre vonatkozóan két, egymásnak ellentmondó elmélettel állt elő. Hornbostel⁴⁷ a húsvét-szigeti írás és a panamai kuna indiánok képírása közt összefüggést vélt felfedezni. Mindkét írás -- vélekedett -- a rendkívül fejlett mexikói írás primitív előfutára. Olyan földrajzi összekötő láncszemek ezek a területek, amelyeken át a korai kínai ideogrammák eljutottak az Újvilágba.

Két évvel később Hevesy az Académie des Inscriptions ét Belles-Lettres előtt előadást tartott, s ennek során felhívta a figyelmet bizonyos hasonlóságokra, amelyek egyes rongo-rongo jelek formája és egy olyan, eddig még megfejtetlen írás jelei közt mutatkoznak, amelyet nem sokkal azelőtt Harappában és Mohendzso-daróban, tehát a távoli Indus-völgyben őskori pecséteken fedeztek fel.

Rivet, Stephen-Chauvet, Imbelloni és másck elfogadták Hevesy elmé166 letét, jóllehet az olyan ősi kapcsolatokat tételezett fel, amelvek a fél

INDUS-VÖLGYI PECSÉTEK ISMERETLEN JELENTÉSŰ ÍRÁSJEGYEI

földgolyót -- teljes 180 fokkal! -- átfogják. Heine-Geldern elfogadta mind Hornbosíel, mind pedig Hevesy elméletét, ugyanis azt a gondolatot vetette fel, hogy az írás az Indus völgyéből eljutott Kínába, onnan a Húsvétszigetre, majd Panamába s végül Mexikóba.

Buck, Skinner, Lavachery és Métraux ezeket az elméleteket határozottan elutasították. Buck⁴⁸ az Indus-völgy és a Húsvét-sziget bizonyos jelei közt mutatkozó állítólagos hasonlósággal szemben azt az érvet hozta fel, hogy a sorok bousztrofedon elrendezése, amely a rongo-rongo jellegzetessége, az Indus-kultúrában nem található meg. Ráadásul a „Húsvétsziget 13 000 mérföldre fekszik Mohendzso-darótól, amelynek kultúráját i. e. 2000-re teszik. Ezek a jelek átvészelték egy 13 000 mérföldes és 3000 éves vízi és szárazföldi vándorlás veszélyeit, hogy aztán változatlan alakban elérjék a magányos Húsvét-szigetet, de anélkül, hogy útközben bármilyen nyomot hagytak volna maguk mögött?.

Métraux erről a távoli, Indus-völgyi kultúráról a következőket írja⁴⁹: „Civilizációs fegyvertárában nincs egyetlen olyan vonás sem, amely egy esetleges, Polinéziával való kapcsolatra mutatna." „Aki előítélet nélkül vizsgálja a táblácskákat és az Indus-völgyi írást -- mondja máshelyütt --, annak lehetetlen észre nem vennie azt a roppant különbséget, amely nemcsak a jelek rendszerében, hanem alakjában és típusában is megmutatkozik. Ha az Indus-völgyi írásjeleket összehasonlítanám az indiánok képírásával, ugyanannyi hasonlóságot találnék. Ha vannak tudósok, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy a Húsvét-sziget és az Indus-völgy közt kapcsolatot teremtsenek, akkor ugyanezt az előjogot követelhetem a mai Panamai Köztársaság területén élő elhanyagolt kuna indiánok számára is. Sőt még az odzsibvéket is ide sorolhatnám."

A panamai kuna indiánok korántsem tartoznak azok közé az újvilági törzsek közé, amelyek a Húsvét-szigethez legközelebb laknak, de a közép-polinéziai törzseknél nem élnek messzebbre tőle. Figyelembe kell 167

vennünk, hogy azon a földszoroson laknak, amely az észak-amerikai magaskultúrák területét az andoki magaskultúrák vidékével összeköti...

Az ottani képírást első ízben Nordenskiöld elemezte⁵⁰ rendszeresen. Bős^xéges bizonyítékot talált arra, hogy „a kunák képírása abból a képírásból vezetendő le, amely a világnak ezen a részén Amerika felfedezése idején már létezett". .. Oviedo közlése alapján⁵¹ Nordenskiöld megállapítja, hogy a nicarao indiánoknak az európaiak odaérkezésekor körülbelül tenyérnyi széles és tíz-tizenkét láb hosszú pergamen könyveik voltak, amelyeket kéz nagyságúra lehetett összehajtogatni. Simon és Castellanos arról számol be, hogy ugyanebben az évszázadban a dél-amerikai (kolumbiai) katia indiánoknak képírásuk volt, amelyet olykor szövetre festenek, olykor meg más anyagokba vésnek be. Mindkét törzs délen, s a nikaraók északon, valószínűleg kapcsolatban álltak a panamai terület kuna és más indiánjaival.

A kuna indiánokról Nordenskiöld a következőket mondja: „Gassó atya kitűnő munkájában azt írja, hogy ezeknek az indiánoknak valamilyen, fatáblácskákra vésett képírásuk van. További részleteket azonban nem közöl. Dr. Harris, a kiváló amerikai biológus ellátogatott a kunákhoz, hogy az átöröklés szempontjából megvizsgálja az albinókat: a kunák közt gyakori, úgynevezett fehér indiánokat. Megállapította, hogy a kunáknak egyfajta képírásuk van, amelyet arra használnak, hogy különböző fajta dalokat megörökítsenek vele. Ezt az írást -- mondja Harris -- alulról kezdve olvassák, jobbról balra, aztán balról jobbra és így tovább."

A legtöbb képíráspróba, amit Nordenskiöld a kuna indiánoktól szerzett, európai papírra volt írva. „A képírást -- teszi azonban hozzá néha fatáblácskákra is festik. A kunák azt mondták nekem, hogy ez volt az eredeti anyag, amit egyébként Gassó atya is igazol. Gyűjteményünk egyik legértékesebb darabja egy ilyen fatáblácska, amelynek rendkívül szép kivitelű rajzai a démonok hajlékait ábrázolják... Az a tény, hogy a képírást eredetileg fára festették, arról tanúskodik, hogy itt valamilyen eredeti dologról van szó, nem pedig olyasmiről, ami az európaiak hatása alatt került használatba... A képírást jobbról balra, majd balról jobbra olvassák, s a szöveg kezdete a jobb alsó sarokban van. Mindez azt bizonyítja, hogy a kuna képírás ötletét nem a fehérek írásművészetéről szerzett ismeretek sugalmazták." „Fentiekből látható -- foglalja össze fejtegetéseit --, hogy nincs olyan bizonyíték, amely szerint a kuna képírás a fehérek hatása alatt jött volna létre. És nem hasonlít a maják sokkal 168 fejlettebb írásrendszeréhez sem. Talán az ómexikói képíráshoz hasonlít-

ható, s hajlok arra a nézetre, hogy annak valamilyen elfajzott formája. E nézetet alátámasztja Martyr beszámolója, amelyre fent hivatkoztam. Ebből kiderül, hogy a darien indiánok a XVI. század elején kapcsolatban álltak olyan indiánokkal, akiknek valószínűleg a mexikóira emlékeztető képírásuk volt."

Heine-Geldern -- Hornbostel eredeti elméletéből kiindulva -- a következőket írja": „A kunák manapság többnyire papírra írnak. De ezenkívül vannak- írásos fatáblácskáik is, s maguk a kunák azt állítják, hogy a fa volt az íráshoz használt eredeti anyaguk... Ez a húsvét-szigeti írásos táblácskákra emlékeztet. És a bousztrofedon írás, valamint az alulról felfelé következő sorok ugyancsak a húsvét-szigeti írást idézik emlékezetünkbe. A kunáknál azonban a sorok mindig ugyanabban az irányban következnek, s nem állnak minden második sorban felfordítva, mint a Húsvét-szigeten." „Noha a kunák írásjegyei -- mondja másutt -- első pillantásra alakjuk szempontjából teljesen eltérnek a húsvét-szigeti írástól, ennek ellenére, úgy tűnik nekem, hogy e kettő közt igen jelentős egyezéseket lehet találni."

Heine-Geldern szerint az írás alaposabb vizsgálata Hornbostelnek azt a feltevését látszik megerősíteni, hogy a kunák és a húsvét-szigetiek írása közt kapcsolat áll fenn. . .

Hornbostel⁵³ hangsúlyozza mind a panamai, mind pedig a húsvét-szigeti írásos táblák mágikus jellegét, s kimutatja, hogy a kuna indiánok -- ,,a szó tulajdonképpeni értelmében éppoly kevéssé tudták az írást »olvasni«, mint a húsvét-szigetiek. Csak azt a hagyományos szöveget énekelték el, amelyet -- tudomásunk szerint -- az írás tartalmaz." Heine Geldern ezt a hasonlóságot még tovább fejtegette⁵⁴: ,.Éppúgy, mint a húsvét-szigeti írás esetében, a kuna írásnál is ismerni kellett a szöveget ahhoz, hogy azt valaki »olvasni« tudja, vagyis fel tudja mondani". . .

Heine-Geldern a jelek külső formája és ismétlődése szempontjából különböző egyezésekre utal. s kimutatja, hogy tollak és tollzsinórok ábrázolása mind a húsvét-szigeti, mind a kuna írásban gyakran felbukkannak. Már említettük, hogy a tollas botokat a körül a terület körül szúrták le a földbe, ahol a húsvét-szigeti rongo-rongo emberek tollas kalapban a táblák évenkénti felolvasására egybegyűltek.

Ha Zumbohm atya nem vett volna véletlenül észre egy ilyen táblát, amely aztán Jaussen püspök érdeklődését felkeltette, akkor az európaiakat a közömbös Eyraud laikus testvér halála megfosztotta volna attól a lehetőségtől, hogy ezekről az alkotásokról tudomást szerezzenek. Csak a szóbeli hagyományok állították volna továbbra is, hogy Polinéziának ezen a legkeletibb szigetén az írás mesterségét bizonyos táblákon valaha 169

170

gyakorolták. Az a körülmény, hogy az írásos táblák a Csendes-óceán keleti térségének peremén csak egyetlen további törzsnél, a kunáknál bukkannak fel, ugyanígy téves elképzelésekhez vezethetne. Azoknak a feltevéseknek, miszerint az írás korábban Kelet-Polinéziában szélesebb körben is elterjedt, mindaddig kevés a tudományos értékük, amíg nem találunk olyan bizonyítékokat, amelyek ezt a hipotézist alátámasztják. Ezzel szemben történeti források -- a kolumbiai katia indiánok és a nyugat-venezuelai motilone indiánok példái -- azt bizonyítják, hogy a panamai földszorostól délre ismerték a képírást. Mint már említettük, az európaiak odaérkezésükkor katia képírást textíliára festve, és más anyagra -- valószínűleg fára -- vésve láttak. A motilone indiánok a maguk képírásához textíliát, papírt és fát használtak. „Szertartási formuláikat" hírnökök énekelték, akik eközben a tio-tiónak nevezett fabotokra festett jelekre mutattak. J. M. Cruxent, a caracasi múzeum igazgatója a kolumbiai határvidék melletti Sierra de Perija környékén az ottani elszigetelt törzseknél még használatban látta az írásos közlési módnak ezt a rendszerét. „Nyilvánvaló⁵⁵- írja erről --, hogy a tio-tio-rendszer már a kulturális átalakulás szakaszában van, de teljességgel bennszülött eredete felől semmi kétség sem lehet. Különös, hogy a tio-tio olvasásának módja, de emellett egyes jelek is a húsvét-szigeti rapanui táblákra emlékeztetnek." Heine-Geldern Cruxent beszámolójához, amelyet a New York-i XXIX. Nemzetközi Amerikanista Kongresszuson tartott, a következő megjegyzést fűzi⁵⁶: „Dr. Cruxent beszámolt a nyugat-venezuelai motilone indiánok képírás-rendszerének felfedezéséről, amely rendszer általános jellegzetessége, de egyes részletei szempontjából is olyan szoros rokonságban van a kelet-panamai kuna indiánok, illetve a húsvét-szigetiek képírásával, hogy valamiféle kapcsolat fennállásában aligha kételkedhetünk."

Tagadhatatlan tény, hogy a kuna területtől északra, egészen Mexikóig, szórványosan különböző írásformák találhatók. Egyre valószínűbb, hogy elterjedésük Dél-Amerikában nemcsak a venezuelai és kolumbiai elszigetelt törzsekre korlátozódott. A botoknak mint emlékeztető segédeszközöknek használata, amely a motilone hírnököknél fennmaradt, arra a gyakorlatra emlékeztet, amely valaha még az inka területen is dívott. Pachacuti leírja,⁵⁷ hogy Tupak Jupanki inka, aki később hosszú utat tett a Csendes-óceánon, egyik legmagasabb rangú felügyelőjét kiküldte a birodalmába, s utasításait botokra festett jelek formájában küldte el vele. Bennett is kiemeli azt a tényt⁵⁸, hogy az inkáknál a „festett botoknak emlékeztető segédeszközökként való használata" dívott. Ha a spanyol hódítás előtt egy bonyolultabb vagy nagyobb jelentőségű szöveget rögzíteni akartak, akkor az egyszerű hírnök-botok szerepét nyil-

vánvalóan fatáblácskák vagy deszkák vették át, noha az aranyra éhes felfedezők ilyenfajta darabokat, sajnos, nem őriztek meg. Sarmiento de Gamboa 42 tudós inka-történész kikérdezésekor azt hallotta⁵⁹, hogy őseik „tetteire és szavaira" vonatkozó ismereteiket olyan beszámolókból nyerik, amelyeket „deszkákra festve" adnak tovább nemzedékről nemzedékre. Sarmiento Pachacuti Inka Jupankiról, a kilencedik inkáról még a következőket írja: „Miután tudakozódott a legfontosabb régi elbeszéléseik felől, valamennyit sorba, nagy deszkákra festette. Ezeket aztán a Nap házának egyik hatalmas termében helyezte el. Ott az említett deszkák, amelyek arannyal voltak díszítve, a mi könyvtáraink szerepét töltötték be. És tudós embereket nevezett ki, akik e deszkákat értették, és megtudták magyarázni. Ezekhez a deszkákhoz senki sem juthatott hozzá, csak maga az inka, vagy annak határozott engedélyével a történészek" .. .

Markham és Means a Fernando Montesinos atya művének angol fordításához írt előszóban⁶⁰ a szerzőt Peru egyik legjelentősebb régi krónikásának nevezik, mivel sikerült neki Blas Valera rendkívül fontos kéziratát lemásolnia, mielőtt az elveszett. A perui félvér Blas Valera anyanyelve kecsua volt. Anyja az inka udvarával kapcsolatban állt. A konkvisztát követő években Blas Valera Cajamarcában, az inka kedvenc rezidenciájában nevelkedett, ahol azután 30 esztendőn át tanulmányozta azokat a beszámolókat és legendákat, amelyeket a nem sokkal az európaiak felbukkanása előtti időkben élt idősebb amautáktól és kipukamaiktól kapott, így hát jelentősége van annak a bevezető megjegyzésnek, amelyet a szerző (aki itt Valera helyébe lép) az egyik legrégibb inka korszak előtti király életével kapcsolatban tesz:⁶¹

„Az amauták -- írja -- olyan ősrégi hagyományokból, amelyeket kézről kézre adtak, ismerték annak a kornak eseményeit. Arról számolnak be, hogy a fejedelem uralkodásának idején léteztek betűk és olyan amautáknak nevezett -- emberek, akik értettek az írás művészetéhez. Ezek az emberek írni-olvasni tanítottak. Legfőbb tudományuk az asztrológia volt. Amennyire meg tudtam állapítani, banánleveleket használtak, amelyeket megszárítottak, s azokra írtak... Ezek a betűk egy olyan esemény folytán, amely VI. Pachacuti korában következett be, a peruiak számára -- amint azt a megfelelő helyen látni fogjuk -- veszendőbe mentek."

A csaszkik, vagyis a hírnökök szervezett rendszeréről Montesinos ezt írja⁶²: „Amikor még betűik és jeleik vagy hieroglifáik voltak, mint már említettük, banánlevelekre írtak, s az összehajtogatott lapot az egyik csaszki a másiknak adta át, mígnem eljutott a király vagy a kormányzó 1/1

kezébe. Amikor a betűk használata veszendőbe ment, a csaszkik az üzenetet szájról szájra adták tovább"...

V. Titu Jupanki Pachacüti uralkodása idején -- akit még 28 uralkodó követett, mielőtt az első inka megjelent -- az ország belsejéből állítólag nagy seregek nyomultak előre merész harcok közepette, s „a perui népnek nagy háborúkat kellett viselnie, amelyeknek során az eddig ismert írásművészetet elfelejtették... így ment tönkre és pusztult el a perui királyság közigazgatási rendszere. 400 évig nem bírt talpra állni, s a betűk ismeretét elvesztették."⁶³

Az Andok vidékén, a Titicaca-tó körül egy ősrégi írás nyomai a korai történeti időkig fennmaradtak. Ennek az írásnak első alapos tanulmánya Ibarra Grassótól származik, noha egyes szerzők már korábban is említést tettek erről a figyelemre méltó képírásról... Kimutatja, hogy ez az írás nem európai eredetű, majd párhuzamba állítja a kunák írásrendszerével⁶⁴; egy példát is említ ebből a bousztrofedon típusú andoki írásból...

Hogy egy efféle írásrendszert nem lehet minden további nélkül kiötleni, az az 1964. évi moszkvai VII. Nemzetközi Antropológiai Kongresszus alkalmával tartott kerekasztal-konferencián világossá vált, amikor Knorozov kiemelte⁶⁵, hogy az átellenes bousztrofedon rendszert a világnak csak két pontján fedezték fel, nevezetesen a Húsvét-szigeten és Peruban.

A kipuk, mint közismert, az inka kultúra széles körben elterjedt íráspótlékává váltak. Ennek a csomózott zsinórokból álló, bonyolult mnemotechnikai rendszernek éppoly kevés közös vonása van a bousztrofedon írással, mint a Marquises-szigetek megfelelő csomózott zsinórírásának.⁶⁶ Nincs semmiféle támpontunk bármilyen elfogadható hipotézist felállítani arra nézve, milyenek voltak azok a jelek, amelyeket a perui amauták banánlevelekre és fatáblákra írtak. És arra vonatkozóan sincs még meggyőző bizonyítékunk, hogy a rendkívül jellegzetes rongo-rongo a Húsvét-szigeten kívül bárhol is létezett. A rongo-rongo jelek művészi díszítése kifejezetten helyi vonás. A görbe csőrű madárfejeket, a hosszú fülű embereket s a kitátott szájú állatokat látszólag csak azért illesztették a jelekhez, hogy kifutó végeiket díszítsék velük, azok nem biológiai realitásokat tükröznek.

Noha számos rongo-rongo jelet nyilvánvalóan elvont szimbólumokból vezettek le, amelyeket utólag alakítottak ki, és láttak el zoomorf járulékkal, mégis, egyesek közülük, részben vagy egészben, látszólag meghatározható alakzatokat ábrázolnak. A rongo-rongo ábrák ilyen meghatározható alakzatai azonban teljesen megegyeznek a régi Peru vallási művészetének és szimbolikájának alapelemeivel. Az állandóan visszatérő em172 béri testű és hosszú csőrű madárember, a jellegzetes görbe csőrű madár,

a kétfejű madár, a kilátott szájú és ívelt hátú emlős, a hal, a hosszú fülű ember, a háromujjú kéz, az egy vagy két botot tartó ember, az ember a holdsarló formájú nádcsónakkal, a Nap, a Hold alakú melldísz, a szarvas fejdísz, a tollzsinóros ember- és állatfigurák -- mindezek Peru rég ismert művészi motívumai és vallásos szimbólumai, s ugyanezek a húsvét-szigeti rongo-rongók uralkodó motívumai is.

A görbe csőrű madár és az éppoly gyakori ívelt hátú és kilátott szájú emlős a húsvét-szigeti rongo-rongók egyedüli olyan zoomorf alakzatai, amelyeknek mintaképéi a helyi faunában nem laláihatjuk meg. Valószínűleg ezek azok a szigeten ,,egyáltalán nem létező" állatok, amelyeknek rajzát Eyraud rögtön a szigetre érkezése ulán a táblácskákon latía. A veséit szimbólumok közt található összes többi állat: halak, teknősbékák, kagyló- és csigafélék slb. helyi eredelűek lehelnek.

A kélfejű emberi lény jelenlősége valószínűleg arra vezelhelő vissza, hogy ugyanez igen sűrűn megjelenik a helyi legendákban és művészi alkolásokban is. Ez a molívum éppoly rilka Polinéziában és Melanéziában, mini Dél-Amerika leglöbb területén; Indonéziában és Dél-Ázsiában pedig ilyet eddig még egyáltalán nem talállak. Ezzel szemben gyakori Costa Ricában és Ecuador korai Valdivia parti kullúrájában.⁶⁷ Ámde a kélfejű ember eszmeileg rokonságban van a rongo-rongo jelek közi oly gyakran felbukkanó kélfejű madárral, amely viszonl az ősi Tiahuanaco egyik fonlos képírásjele.⁶⁸

Különös figyelmei érdemel az összes húsvél-szigeli ábrán újból és újból visszalérő kéz, amelyen a hüvelykujjon kívül csak három ujj van. Barlhel nyomatékosan rámutatott arra a tényre⁶⁹, hogy itt a kohau-rongo-rongók egyedülálló sajátságáról van szó, mivel a húsvét-szigeli sziklarajzokon, de a helyi fa- és kőszobrokon is mindenütt, a kéz valamennyi ujja megtalálható. Barthel jogosan látja ennek párhuzamát abban a háromujjú kézben, amely a régi maori szobrászművészei jellegzeles molívuma voll, s idézi ehelyült Königswaldot és Heine-Geldernl, akik a háromujjú kéz dél-szumálrai és ókínai ábrázolásaira hívlak fel a figyelmei. Az ujjcsonkítás a Csendes-óceán mindkét oldalán valóban széles körben ellerjedl voll.⁷⁰ Mégis figyelemre méltó, hogy az andoki művészeiben a háromujjú kéz molívuma Tiahuanaco jellemzője, illetve annak hálására mutál.

Míg a rongo-rongo egyes összelevőinck analógiáil mindazokon a lerüleleken kimulatták, amelyek az egész n\ ugati féllekén, Szumálrálól az Indus völgyéig elszórva fekszenek, mindmáig kevés figyelmei szenlellek annak a lénynek, hogy valamennyi összelevő megjelenik egy olyan kullurális közponl vallásos művészelében, amely kelelen, a közvellenül szóm- 173

szédos szárazföldön fekszik. Példának elegendő az egyik vallásos kulcsemlékművet: a tiahuanacói úgynevezett napkaput⁷' megemlítenünk, amelyet részben -jogosan képírásjeleknek nevezhető -- ábrák boritanak.

Mivel Tiahuanaco egy olyan kultúra fő szertartási központja, amely a maga kiterjedési korszakában egész Kerut át- meg átszőtte, sok szól a mellett a feltevés mellett, hogy az egyik legfontosabb vallásos emlékművére vésett képírásjeleknek az itteni szimbolika leglényegesebb aspektusait kellett visszatükrözniük... *

Mindaz az ideogramma vagy szimbolikus motívum, amely az egyik tiahuanacói emlékművön együttesen megtalálható, a rongo-rongo táblák és az orongói kultikus központ ideogrammáiban vagy szimbólumaiban újra megjelenik.

Másfelől az orongói domborműveken, sziklarajzokon és falfestményeken -- néhány vulva-jeltől és a ritkán előforduló teknősbékától eltekintve -- csupán egyetlenegy olyan elem akad, amely a tiahuanacói kapu ideogrammái közt semmiféle formában nem jelenik meg, s ez a kéttollú szertartási evező. Ezt a tárgyat megtaláljuk az orongói szobor hátán, s a kultikus házakon belül, kőtáblákra festve, de ugyanígy felbukkan a rongo-rongo jelek közt is. A kéttollú lapátot Polinéziában sem mint használati, sem mint szertartási tárgyat sehol sem ismerik, ezzel szemben a spanyol hódítás előtti Dél-Amerikában, s így azon a tavon is, amelynek közelében Tiahuanaco fekszik, ez a tárgy a kisebb nádcsónakok szokásos felszereléséhez tartozik. A húsvét-szigeti kettős evezők, ahogyan azt Thomson⁷² kimutatta, korántsem voltak mind szertartási tárgyak. Ennek megfelelően, egy kéttollú példányról, amelyet ő talált, a következőket mondja: „Korábban ugyanolyan módon használták a csónakokban, mint az amerikai indiánok."

Jóllehet az ismert rongo-rongo táblákon, mint megállapították, csaknem 800 -- Barthel szerint 799⁷³ -- különféle jel látható, mégis, a pusztán geometriai vagy nem tárgyat ábrázoló jelektől eltekintve, kevés olyan van, amelyet ne lehetne a tiahuanacóiakra visszavezetni. Kivételnek tekinthetők talán egyes sarjadó növények, tengeri állatok és egy dárda. A változatok széles skáláját elsősorban az említett különféle elemek beállításának, elfordításának és kombinációjának bőségével érik el, olykor nyilvánvalóan attól a szándéktól vezettetve, hogy az egyszerűbb elemek alapformáját díszesebbé tegyék.

* A tiahuanacói és húsvéti-szigeti kultúra közötti egyezés részletezését lásd e könyv Megszólalnak a szakállas istenek című fejezetében.

így hát összefoglalva, a következőket állapíthatjuk meg: Noha annak a szokásnak fennmaradása, hogy a bousztrofedon feliratok kívülről megtanult vallásos szövegeit fatáblákról éneklik el, a húsvét-szigeti írást néprajzi szempontból olyan szintre helyezi, amely Panama Kolumbus utáni népessége szintjével azonos, az alapvető jelek és szimbólumok mégis a régi Peru vallásos ideogrammáival egyeznek meg.A beszámolók szerint itt is, mint a Húsvét-szigeten, korábban banánlevelekre és fára írtak. Még fontosabbnak látszik az a tény, hogy a húsvét-szigeti írás és a rongo-rongo szertartás egyes elemei szorosan kapcsolódnak a Tiahuanacóra jellemző, sőt olykor egyedül arra jellemző elemekhez. A Titicacamedencének ez a jelentős kulturális központja az egész világon -- a Húsvét-szigettől eltekintve -- az egyetlen területnek bizonyult, ahol valaha is kialakult olyan bousztrofedon írás, amelynek jelei minden második sorban megfordítva állnak.

AZ ÉRTELMEZÉS PROBLÉMÁJA

A számtalan szerző közt, akik a húsvét-szigeti írásos táblákhoz kapcsolódó problémákról a legkülönfélébb nézeteket hangoztatták, mindössze kettő állította magáról, hogy a rongo-rongo szövegeket képes megfejteni és elolvasni.

Az első közülük az ausztráliai dr. A. Carroll volt, aki 1892-ben a Journal of the Polynesian Society (a Polinéziai Társaság közlönye) c. folyóirat első kötetében azt állította, hogy a rongo-rongo táblácskák olyan eseményekről számolnak be, amelyek az ősi Dél-Amerikában játszódtak le, még mielőtt az ősök csoportja nyugat felé, a Húsvét-szigetre vándorolt volna ki...⁷⁴

A második, megfejtésre vonatkozó állítás már kevésbé régi keletű. Az 1956. évi XXXII. Nemzetközi Amerikanista Kongresszuson a német Barthel, előző évi rövid cikkében foglalt vizsgálatait tovább elemezve, azt állította⁷⁵, hogy sikerült neki a rongo-rongo írást megfejtenie. Magyarázata szerint a táblák szövege arra mutat, hogy az első bevándorlás a Húsvét-szigetre nyugat felől történt: valószínűleg a Raiatea szigetről indult ki az i. sz. XIV. század táján. A Barthel által feltételezett írásrendszer létezését a kongresszuson részt vevő szovjet rongo-rongo szakértők: Knorozov és Butinov tagadták, s a szövegből levezetett adatokat jómagam kétségbe vontam.

A Scientific American című folyóirat két évvel később azt közölte⁷⁶, hogy a húsvét-szigeti táblákon levő írást Barthel megfejtette. Barthel 175

egyik beszámolójában, amely a rongo-rongo táblák általános tartalmát vázolja, a következőket állapítja meg⁷⁷:

„A tábla... vezérszavakból áll, amelyek az énekesnek csak a vers fő pontjait adják meg. A hiányzó szavakat neki kell pótolnia. Ez természetesen megnehezíti számunkra, hogy a táblákon lefektetett cselekmény teljes folyamatát követhessük. Ennek ellenére sok mindent elmondanak nekünk, ha azzal összefüggésben olvassuk, amit a polinéziai néprajzról tudunk.

Mindenekelőtt tudomásul kell vennünk, hogy a fennmaradt beszélő deszkák főleg vallásra és rituáléra vonatkoznak. A Húsvét-szigeten lejátszódott történelmi eseményekről úgyszólván semmiféle említést nem tesznek.. A szigetieknek volt még egy másik írásuk is (az úgynevezett »tau«írás), amely krónikák és más hasonló világi dolgok feljegyzésére szolgált, ezek azonban eltűntek. A ránk maradt táblácskák elsősorban istenekhez intézett himnuszokat, papoknak szóló utasításokat és ehhez hasonlókat tartalmaznak. Egyesek közülük a világ mitikus kezdetéről szólnak, amikor Tané az eget a földtől elválasztotta, és létrehozta azokat a roppant oszlopokat, amelyek az égboltot alátámasztják. A szertartások leírása elárulja, hogy az oly idillikusnak tűnő déltengeri szigetvilág vad kannibalizmus: törzsi harcok, emberáldozatok és a gyermekek feláldozásának színtere volt. A táblák többsége csakis férfiakról beszél, de ott, ahol termékenységgel foglalkozik, asszonyokról is szó esik. Ezek a szövegek mindig nevükön nevezik a dolgokat, ezért lefordításuknál némi tapintatra van szükség.

A kőszobrok témáját -- amely a régészeket, akik megpróbáltak egy pillantást vetni a Húsvét-sziget múltjába, leginkább lenyűgözte -- ezek a táblák sajnos nemigen említik. Ami azonban szememben sokkal érdekesebb, az azoknak az összehasonlítási pontoknak bősége, amelyek a Húsvét-szigetet a polinéziai világ többi részéhez kapcsolják.

Azt a körülményt, hogy a húsvét-szigeti írást nem a szigeten ötlötték ki, hanem Óceánia valamilyen más vidékéről importálták, maga az írás világosan bizonyítja. Hogy csak egyetlen példát említsek, külön jelet tartalmaz a kenyérfára, amely a Húsvét-szigeten sohasem termett, ezzel szemben a tulajdonképpeni trópusokon fekvő óceániai szigeteken a legfontosabb tápláléknövények közétartozott. És akadnak más olyan növényekre vonatkozó jelek is, amelyek a Húsvét-szigeten nem honosak.. .

A régészek meglehetősen biztosak abban, hogy ez a bevándorlás az

i. sz. XIV. vagy XV. században játszódott le. A történet, amelyet a

táblák elmondanak, semmi kétséget sem hagy afelől, hogy a telepesek

176 valahonnan Polinézia szívéből, talán Raiateáról jöttek. Erről a szigetről

tudjuk, hogy polinéziai csoportok távoli Hawaiig és Új-Zélandig terjedő vándorlásainak kiindulópontja volt. A táblák tartalma határozottan ellentmond Thor Heyerdahl nemrégiben felállított elméletének, amely szerint a húsvét-szigetiek Peruból jöttek... A kínai, valamint a polinéziai írás esetleg egy olyan ősi kulturális központtal függ össze, amely valahol Délkelet-Ázsiában feküdt."

A hír, hogy a nevezetes rongo-rongót végül is sikerült megfejteni, természetesen az egész világon élénk érdeklődést keltett. Mivel Barthel a fordítás szövegét akkor még nem publikálta, s a táblák feltételezett tartalmát csak teljesen általánosságban tartott összefoglalás formájában közölte, így aztán az a bejelentése⁷⁸; hogy a hamburgi egyetem a ránk maradt táblák fordítására vonatkozóan immár a teljes beszámolóját közzéteszi, a kutatók érdeklődését rendkívül felcsigázta. Amikor a bejelentett monográfia megjelent⁷⁹, csaknem 400 oldalon táblázatokat és fejtegetéseket tartalmazott, amelyek kétségtelenül igen fontosak lesznek mindazoknak a tudósoknak számára, akik az értelmezésre vonatkozó próbálkozásokat tovább folytatják. De annak a sok-sok tudósnak, akik egy, vagy tán az összes tábla fordítására vártak, a tudományos fejtegetés csalódást okozott. Az American Anthropologist című folyóirat 1964. februári számában Mulloy, Skjölsvold és Smith Húsvét-sziget szakértők felszólították⁸⁰ Barthelt, hogy legalább egy tábla fordítását közölje. Ez lehetővé tenné, hogy a többi táblákon szereplő jelekkel való összehasonlítás helyességét felülvizsgálják. A rongo-rongo kutatók szovjet csoportja később összefoglalta a maga eredményeit, és a következő követelményt állította fel: ,,A húsvét-szigeti írás tanulmányozásánál a hieroglifa-táblák nyelvét nem szabad a modern rapanuival azonosítani, ahogyan ezt Barthel teszi."⁸¹ Összefoglalójukban a kutatók közlik, hogy eddig még minden erőfeszítés ellenére sem sikerült egy húsvét-szigeti tábla szövegét megfejteni és elolvasni.⁸²

Kétségtelen, hogy Barthel, aki gyakorlott desifrírozó, a rongo-rongo megfejtésének technikai problémáját helyes, talán az egyetlen célravezető módon közelítette meg. Csakhogy elméleti rekonstrukcióját arra a feltevésre építette, hogy a történelmi korszak húsvét-szigeti lakói nemcsak elénekelni tudták a rongo-rongo szövegeket, hanem a jelek értelmével is teljesen tisztában voltak. Tehát messzemenően felhasználta mindazt, amit Metoro Jaussennek mondott.

Amikor olyan „rongo-rongo szótárakat" is felfedeztek, amelyek nem Metorótól, hanem más bennszülöttektől származtak, eleinte úgy tűnt, hogy Metoro kijelentéseinek mégis van valamilyen értékük, noha már Buck megállapította, hogy Metoro „nyilvánvalóan ott helyben fabrikál- 177

178

ta" magyarázatait, sőt Métraux azt is kimutatta, hogyan rögtönözte Metoro az énekeit. Én azonnal tisztában voltam azzal, hogy Métraux közzétett tézise, amely szerint a húsvét-szigetiek a jelek értelmét már az európaiak érkezése előtt sem ismerték, elveszti érvényességét, mihelyt kiderül, hogy azok a bennszülöttek, akiknek felvilágosításaira a rongorongo kéziratok épültek, ebbe az öröklött művészetbe mégis be voltak avatva. És ez esetben Buck és követői Metorót igazságtalanul vádolták volna azzal, hogy becsapta a püspököt, csak azért, mert örömöt akart szerezni neki.

Mivel Barthel értelmezési kísérlete egyetlenegy bennszülött, nevezetesen Metoro azon kijelentéseinek megbízhatóságán állt vagy bukott, amelyek Jaussen jegyzéke és kiadatlan feljegyzései révén Grottaferratában immár hozzáférhetővé váltak, így aztán természetesen érdeklődött minden további jegyzék iránt, amely a szigeten a bennszülötteknél felbukkant. Ezért a nemrégiben felfedezett kéziratok tartalmát azonnal közöltük vele, még mielőtt 1957-ben a Húsvét-szigetre utazott. 1958-ban Barthel, miután Oslóban az eredeti kéziratokat is alkalma volt tanulmányozni, a témáról szívességből egy rövid beszámolót készített, amely Heyerdahl és Ferdon 1965 című művében foglalt 16. jelentés A függelékét képezi.

1962-ben a Szovjet Tudományos Akadémia felkérésére ugyanennek az anyagnak eredetijét és fotókópiáit elvittem a szovjet kutatócsoportnak Leningrádba. Knorozov, Fjedorova és Kondratov ebből eredő három beszámolója, amelyek 1965-ben jutottak el hozzám, ugyanennek a jelentésnek B, C és D függelékét képezi.

Amint az a tanulmányokból látható, a rendelkezésünkre álló bennszülött kéziratok közül a terjedelmesebbek (az A, C és £ kézirat), amelyek, mint már említettük, több bennszülött kézírásában íródtak, mítoszokat és hagyományokat, királyi genealógiákat, naptári jegyzékeket, fontos növényfajták neveit, a He Timo-táblával összefüggésben előadott szöveget és más töredékes rapanui jelentéseket tartalmaznak, latin betűkkel írva. Valamennyi kéziraton rongo-rongo jelekből álló oszlopok vannak, s a jelek értelme, latin betűkkel írva, rapanui nyelvre van lefordítva. Ezenkívül egyesek még rongo-rongo jelek különféle kombinációit is tartalmazzák, amelyeket minden magyarázat nélkül, vízszintes sorokban, egymás mellé írtak. Fjedorova és Kondratov a maga beszámolóját speciálisan e latin betűkkel írt különféle rapanui szövegek elemzésének szentelte. Ám az itt tárgyalt problémával közvetlen összefüggésben csak azok az oldalak vannak, amelyeken festett rongo-rongo jelek találhatók. Ezeket ugyancsak Kondratov elemezte.

A jegyzékekben szereplő jelek többségének értelmezése általában megegyezik azokkal a következtetésekkel, amelyeket Jaussen Metoro énekeiből levont. Ez első pillanatra látszólag emeli Jaussen jegyzékének értékét. Persze nem kell a problémába túl mélyen elmerülni ahhoz, hogy ezeknek az egyezéseknek okát felderítsük. A Jaussen-féle jegyzék első öt rongorongo jele (I. tábla) s azoknak rapanui fordítása ugyanabban a sorrendben következik egymás után, mint az A kézirat első öt jele (1. 58. illusztráció). A jegyzékben később felmerülnek ugyan bizonyos különbségek, helyesbítések és változatok, ennek ellenére teljesen nyilvánvaló, hogy a kézirat szerzője Jaussentől szerezte ismereteit, s annak jegyzékét nyíltan, minden leplezési szándék nélkül lemásolta. A B kézirat szerzője a rongo-rongo szótár első oldalainak készítésénél csak közvetve használta fel Jaussen szövegét (1. 59. illusztráció), azáltal, hogy az A kézirat első oldalára támaszkodott (1. 58. illusztráció). A C kézirat rongo-rongo jegyzékeit ugyancsak minden nehézség nelkülJaussenre lehet visszavezetni : ennek a jegyzéknek első oldala öt olyan jellel kezdődik, amelyet a szerző Jaussen jegyzékének egy másik oldaláról másolt le, szintén azonos sorrendben, azzal az egyetlen különbséggel, hogy a rapanui fordításokat és a sajtóhibákat helyesbítette. A D kéziratban levő töredékes jegyzék szerzője ugyan nem az előbbi kéziratok valamelyikét másolta le, viszont közvetlen betekintése lehetett a Jaussen-féle jegyzékbe, ahogyan ez kiderül abból a tényből (1. 53b. illusztráció), hogy még Jaussen egyes francia szavait is, például a „ciel" és a „soleil" szavakat az eredeti alapján hűségesen lefestette (II. tábla). Kondratov cikkében az'Olvasó még több hasonló bizonyítékot is találhat.⁸³

Jóllehet a kéziratjegyzékek további tanulmányozása során még egyebet is fel lehetne deríteni, de már az első oldalakkal kapcsolatos szembeszökő megállapítások is elegendők arra, hogy a szükséges következtetéseket levonjuk. E kéziratok szerzői jól ismerték a hagyományokat, a királyi genealógiákat, sőt azt a szöveget is, amelyet egy bizonyos tábláról leolvastak, ezzel szemben ahhoz, hogy az egyes rongo-rongo jelek értelmét megadhassák, a bennszülötteknek a Jaussen-féle jegyzékhez kellett folyamodniuk. A rapanui lakosság tudósai, mint például Ure Vaeiko és Tomenika, akiknek a rongo-rongo iránti érdeklődése közismert volt, s akik közül az utóbbi még Routledge asszony érkezése előtt papírra vetett egyes rongo-rongo jeleket, saját vagy honfitársaik ismereteire nem támaszkodhattak. Nekik is a tahiti püspök jegyzékéhez kellett folyamodniuk.

Ez alátámasztja azokat a történeti adatokat, amelyeket a fentiekben idéztünk. Mind arra mutatnak, hogy Ure Vaeiko, Tomenika és kortársai,

180

akik a misszionáriusok érkezésekor már felnőtt férfiak voltak, amikor arra kérték őket, hogy magyarázzák meg egyes rongo-rongók értelmét, erre teljesen képtelennek bizonyultak. Csak elénekelték a szövegeket, vagy emlékezetük szerint, vagy pedig rögtönözve. Ha a táblácskákat a kutatók észrevétlenül kicserélték, ők ugyanazt a szöveget mondták fel, sőt ugyanannak a táblának szövegét három egymást követő vasárnap különbözőképpen olvasták fel. A Jaussen-féle jegyzéket Jaussen személyesen állította össze, s azt Metoro rendkívül hosszú és teljesen értelmetlen énekeire alapította. Jaussen maga is elismeri, hogy Metoro magától soha egyetlen jel értelmét sem mondta meg. Mi több: az összes régebbi kutatók közt Jaussen volt az egyetlen, aki vak bizalommal fogadta mindazt, amit egy húsvét-szigeti bennszülött elénekelt neki, nem tette próbára emberét, ahogyan ezt Croft javasolta. Croft puszta véletlenségből rájött, hogy mindvégig orránál fogva vezették, s ezt egy másik bennszülött tette vele. Ezt a férfit, ugyanúgy, mint Metorót, a bennszülöttek ajánlották neki, mint hozzáértő embert, aki a jeleket le tudja fordítani. Croft és Jaussen próbálkozásai ugyanarra az időszakra esnek. Van-e valamilyen különleges okunk annak feltételezésére, hogy Metoro olyan ismeretekkel rendelkezett, amelyekről a többieknek fogalmuk sem volt?

Ha egy kissé alaposabban bepillantunk Metoro múltjába, kiderül, hogy egyedülálló tudása csupán Tahitira való elutazása után „bontakozott ki". Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Metoro, valamint az összes Jaussen-féle táblácska még a Húsvét-szigeten volt, amikor Zumbohm összehívta a sziget legtudósabb koponyáit, hogy két ilyen táblácskát magyarázzanak meg neki. De a szövegeket a bölcsek különbözőképpen olvasták fel. Világosan kiderült, hogy a jeleket egyikük sem érti. Zumbohm ezek után vitte el az első táblát Jaussennek. És csak ekkor kezdett a Brander cég bennszülötteket Tahitira szállítani. Metoro tehát vagy kerülte, hogy részt vegyen Zumbohm kísérletén, mert saját szigeti közösségében nem számított tudós főnek, vagy pedig ő is részt vett rajta, de éppúgy kudarcot vallott, mint a többiek. Ha a misszionáriusok odaérkezésekor valóban az egyetlen rongo-rongo mester lett volna, honfitársai közt minden bizonnyal ismert személyiségnek számított volna. Nem siklottak volna el egyszerűen felette, amikor például Eyraud, az első telepes egyházi feletteseinek arról számolt be, hogy egyházközségében senki sem tud írni-olvasni, noha minden házban őriznek olyan táblákat és botokat, amelyeket „egyfajta hieroglifák" borítanak.

És azt sem szabad elfelejtenünk, hogy Metoro javakorabeli férfi volt. amikor a Brander cég Tahitin munkaszerződést kötött vele, s csupán két hétre engedték őt át a püspöknek. Az idősebb húsvét-szigetiek nem

dolgoztak Brander számára, szigetükön maradtak, ahol Salmon és Thomson kikérdezte őket. Az egyik ilyen pátriárka -- éppúgy, mint a két fiatalabb ember Tahitin -- azt állította magáról, hogy a legtöbb rongo-rongo jelet megérti. A táblák fotókópiáit, amelyeket elébe tettek, „folyamatosan és habozás nélkül elejétől végig elolvasta". Noha ezek a szövegek legalább értelmesek voltak, és valószínűleg általánosságban tényleg bizonyos táblákhoz kapcsolódtak, a felolvasott szöveg -- ahogyan ezt Croft az adatközlőjénél megállapította -- a táblákon levő jelekkel nem volt összefüggésben. Ezért aztán Metoro egyedülálló képességeit gyanúsnak kellett tekintenünk.

így hát azzal a figyelemre méltó ténnyel állunk szemben, hogy a megtelepedett misszionáriusok már az összes állítólagos tangata-rongo-rongót, vagyis maorit kikérdezték, mielőtt még Brander a munkásokat a Húsvétszigetről elvitte.

„Noha a szöveget -- írja Buck Metoro énekéről⁸⁴ -- mint dalt adta elő, a kompozíciónak nincs összefüggő értelme. Nyilvánvalóan ott helyben fabrikálta abból a célból, hogy a táblákon levő jelek rituális énekként való magyarázatával a fehér ember kíváncsiságának eleget tegyen. Minden polinéziai képes dalt rögtönözni. Magam is kiötlöttem már dalokat, hogy egy-egy énekszámot kissé meghosszabbítsák olyan európai hallgatóság számára, amely a nyelvet persze nem értette. Sem a püspök informátora, sem én nem akartunk csalni, csak engedtünk a vágynak, hogy tetszést arassunk."

Sajnálatos, hogy Jaussen nem óhajtotta Metorót próbára tenni, azaz nem szólította fel, hogy ismételje meg felolvasását, különösen, ha meggondoljuk, hogy Croft erre nyíltan felhívta⁸⁵, sőt előre megjósolta, hogy a püspök éppúgy szegényebb lesz egy ábránddal, mint ő. Jaussen püspök nagy érdeme, hogy betű szerinti értelemben megmentette annak az egyetlen írásnak maradványait, amelyet a polinéziai térségben találtak. Érthető buzgalma, hogy a táblácskák jelentését is kibogozza, Metoro rendkívül hosszú előadásával egyetemben, feltehetően elhomályosította kritikai éleslátását.

A püspök hamarosan rájött, hogy a jelek és az egyes sorokhoz tartozó szavak száma közt nincs határozott összefüggés. De a találékony Metorónak az az ötlete, hogy a szavak zöme nincs leírva, és ezért nem látható, minden szembeállítást eleve lehetetlenné tett. így aztán, amikor Metoro megkönnyebbülve visszatért Branderhez, hogy folytassa ottani munkáját, a püspöknek végül is egyedül kellett szembenéznie a problémával, hogy a táblák és Metoro véget nem érő dalai közt valamilyen összefüggést vázoljon fel. A rendkívül hosszú szöveg kibogozására kidolgozott rend-

182

szere ebből áll: „egy vonással elhatárolni azt, ami egy-egy jelhez tartozik. Ezt úgy hajtottam végre, hogy minden sorban annyi, egymástól elválasztott szócsoportot képeztem, ahány jel volt a tábla megfelelő sorában, így aztán bárki, anélkül, hogy a nyelvet értené, pontos számolással mindenjelet a fölé a szó fölé írhat, amely a tulajdonképpeni értelmét megadja."⁸⁶

Mivel Metoro szövege több tízezer szót („több mint 200 oldalt") foglalt magába, s ezeket kellett mennyiségileg azokra a korlátozott számú rongo-rongo jelekre vonatkoztatni, amelyek Jaussen öt táblácskájára voltak felvésve, így természetes, hogy a kiválasztásra és elrendezésre a püspöknek tág lehetősége nyílt, amikor a szavakat a jelek mellé helyezte, és sokat vitatott jegyzékét összeállította.

Métraux⁸⁷ azokat a szövegeket, amelyeket ő „Metoro által elénekelt állítólagos daloknak" nevez, a papeetei múzeumban olvasta el, másolatai a Congregation des Sacres Coeurs rendházában feküdtek, amely annak idején Braine-le-Comte-ban volt. A Jaussen-féle jegyzéknek -- mondta -- nincs semmilyen értéke, mivel azok „inkább a szöveg feltételezett értelmén, semmint az ábrázolt jeleken alapulnak. .. Amikor a szöveget a táblákkal összehasonlítottam, kiderült, hogy az elénekelt mondatok többsége puszta kijelentés. Egy madár ábrájához például Metoro a következőket mondja: »a madár repül«, vagy »a madár ül«; egy fejdísz képéhez pedig »a fejdíszhez«. így hát az egész hosszú szöveg nem egyéb, mint egy leíró katalógus. Annál meglepőbb, hogy Metoro ezeket az egyszerű, kijelentő mondatokat énekelte, pedig rögtönözte őket. Fel kell hát tételeznünk, hogy az eléneklésük könnyű, s Metoro tudta, hogy az a táblákhoz tartozik."

Métraux példákkal is alátámasztja azt a megállapítását, hogy Metoro egyszerűen kapásból költött⁸⁸; közzéteszi az egyik táblácska 21 jelét az elénekelt szöveg rapanui és angol fordításában. A „rongo-rongo dal" állítólagos szakasza Métraux tolmácsolásában így hangzik:

„(1) Átfúrták (2) ez a király (3) a vízhez ment (4) a férfi egy virágzó gyümölccsel szemben alszik (5) az őröket felállították (6) a vörös jam növekszik (7) a káva-növény eltört (8) a vörös jam növekszik (9) a káva-növény eltört (10) két férfi ment; virágzott (11) mint a tűhal (12) és a nap (13) virágzik (14) ez egy melldísz (15) a szárazföldre jött (16) előtte nőtt (17) a férfi elment (18) a te káva-növényedhez (19) itt jön a melldísz (20) igen kicsi férfi (21) mint a te káva-növényed."

Metoro tehát ezt az összefüggéstelen dalt csak rögtönözte, jelről jelre haladt, és saját szavaival kifejezte azt, amire az egyes jelek külső képe emlékeztette. Vagy, ahogy Métraux mondja: „Ha a hiányos mondatokat

a szimbólumokkal összehasonlítjuk, kiderül, hogy csupán a jelek hevenyészett magyarázatairól van szó." Egyes esetekben a hasonlóság mindenki számára nyilvánvaló. Metorónak sikerült elég következetesnek maradnia, de a sok, teljesen sematizált rajz találékonyságot és fantáziát követelt, olyan adottságokat, amelyekkel a legtöbb húsvét-szigeti bőségesen meg van áldva. Ezekben az esetekben Metoro napok múltán általában már nem tudott visszaemlékezni arra a szövegre, amelyet bizonyos elvont jelekkel kapcsolatban korábban rögtönzött, s így számos ellentmondásba keveredett. Igaz, nincs semmilyen alapvető akadálya annak, miért ne lehetne egy jelnek két vagy több különböző értelme, vagy miért ne lehetne teljesen különböző jeleknek ugyanaz az értelme, így aztán az olvasásnak, amit az előadó még szócsoportokkal kedve szerint gazdagíthat is, végtelen változatai lehetségesek. ..

Metoro újból és újból egy sereg különféle jelnél kötött ki, amelyek állítólag mind ugyanazt a fogalmat jelölik, ám ugyanakkor fontos kulcsszavaknak vagy egyáltalán nem adott semmiféle jelet, vagy pedig csak olyat, amelyet egyszer már más jelentésben felhasznált. Ezért aztán mindaz, ami sarjadó növényre emlékeztet, „rua tupu te rakau" (sarjadó növény), mindaz, ami horogra emlékeztet, „hakaturou" (halhorog) és mindaz, ami egy dolgozó emberre emlékeztet, „tagala haga" (dolgozó ember) lett és így tovább. . .

A történelmi adatok és a Jaussen által hátrahagyott feljegyzések elemzése arra mutat, hogy Metoro a rongo-rongo jelekből nem tudott többet kihámozni, mint amennyit puszta találgatással bárki kihámozhatott volna, aki a helyi állat- és növényvilágot, a rangjelzéseket és hitbeli elképzeléseket ismeri. A modern próbálkozások, hogy erre az összetákolt rendszerre és a szövegekre valamilyen értelmes megoldást találjanak, bármilyen tetszés szerinti irányba vezethetnek. Mi több: Metoro tangata-rongorongo képességei iránt már az is bizalmatlansági szavazatot jelentene, ha valaki megkísérelné, hogy tolmácsolásaiból olyan értelmes történeteket olvasson ki, amelyeket ő maga nem vett észre, és nem tudott elénekelni.

ÖSSZEFOGLALÁS ÉS VÉGKÖVETKEZTETÉS

A spanyolok 1770. évi látogatásukkor azt jelentették, hogy a Húsvét-sziget lakosságának „saját írása" van, s hogy a bennszülött törzsfőnököket rábírták, „írják alá" az annexiós szerződést. Az első misszionárius, aki 1864-ben telepedett le a Húsvét-szigeten, felfedezte, hogy minden ház tetejéről írásos táblák és botok lógnak le. Az összehasonlításból kiderül, 183

184

hogy a főnökök által felrajzolt jelek nem tartoznak ahhoz az írásrendszerhez, amelyet az épen maradt táblákon találtak. Ez vagy azt jelenti, hogy a Húsvét-szigeten az európaiak odaérkezésekor két írásrendszer létezett, vagy pedig azt, hogy az akkori főnökök az „aláírások" alkalmával csak az európaiakat utánozták, mert a saját tábláikon fennmaradt jeleket gyakorlati célokra nem tudták használni.

A második lehetőséget támasztja alá az a körülmény, hogy amikor az első három misszionárius, aki a szigetre érkezett, megpróbálta az írást megfejteni, a bennszülöttek közt egy sem akarta vagy tudta a táblák szövegét felolvasni.

Később aztán néhány fiatalabb és már megtérített húsvét-szigeti, mint munkás, Tahitira került, s ott kettő közülük azt állította magáról, hogy el tudja olvasni a táblákat, amikor erre a sziget püspöke és Croft felszólította őket. Croft leleplezte adatközlőjét, aki ugyanarról a tábláról három vasárnap három különböző szöveget „olvasott fel" neki. Figyelmeztette erre a püspököt, s azt javasolta, hogy adatközlőjét ő is tegye ugyanígy próbára. A püspök egyetértett ezzel, de ígéretét sohasem teljesítette, valószínűleg azért, mert szószátyár tolmácsa az egész, neki engedélyezett időt értelmetlen, sőt, mint később kiderült, véget nem érő szövegek éneklésével töltötte. A püspök több mint 200 oldalt írt tele azokkal a részben értelmetlen és összefüggéstelen kifejezésekkel, amelyeket tolmácsa öt tábláról olvasott fel neki, de ezt az anyagot nem tette közzé. Elemzésük arra mutat, hogy a püspök arcátlan adatközlője rögtönzött: egyszerűen azt mondta el, amire a jelek alakja emlékeztette. Később aztán a püspök megpróbálta saját erejéből kijavítani és összehasonlítani a jeleket meg a mondatokat, s végül is kiválogatott rongo-rongo jelekből egy meglehetősen önkényes jegyzéket állított össze, amelyet állítólagos rapanui és francia jelentésükkel egészített ki.

Míg a két fiatalabb munkás a püspököt és Croftot a maga összetákolt szövegével traktálta, idősebb bennszülöttek, akik a Húsvét-szigeten maradtak, őseik valóságos szövegeit olvasták fel. Úgy tettek, mintha a püspök tábláinak fotókópiáiról olvasnák fel őket, amelyeket Thomson és Salmon tett elébük. De kiderült, hogy a szövegeket kívülről ismerik, mert ugyanazt folytatták akkor is, amikor a kutatók a táblákat kicserélték. Egyetlenegy szimbólumot sem tudtak elolvasni, s a legegyszerűbb szavak megfelelő jelét sem tudták leírni. Viszont két idősebb tudós egymástól függetlenül csaknem azonos szövegeket mondott fel; emlékeztek rájuk, mert a misszionáriusok érkezése előtti időkben nemegyszer hallották azokat a sziget tudósainak szájából. E tudósok az olvasást a bal alsó sarokban kezdték, és a táblát minden újabb jeloszlopnál megfordí-

tották. Ezek a hiteles szövegek - amelyeket persze nem feltétlenül azok a táblák tartalmaztak, amelyekről elénekelték őket -- teljesen értelmesek voltak, és hosszúságuk arányban volt a fadarabokon rendelkezésre álló korlátozott felület nagyságával.

Amikor az egykori kutatók húsvét-szigeti adatközlőiknél afelől tudakozódtak, miért folyamodnak mindig szabad előadáshoz vagy rögtönzéshez, valahányszor arra kérik őket, hogy saját írásukat felolvassák, a szokásos válasz úgy hangzott, hogy az 1862. évi rabszolgavadászat idején az összes szigeti írástudót Peruba hurcolták. Ezt a magyarázatot Jaussen püspök is elhitte, s az irodalomban azóta is elfogadható válaszként idézik. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy a rabszolgavadászat mindössze két évvel az első misszionáriusok érkezése előtt játszódott le. A misszionáriusok pedig azonnal megállapították, hogy a szigeten senki sem tud olvasni, jóllehet minden házban voltak írásos táblák. Amellett a rabszolgavadászok a nehéz guanó munkára valószínűleg fiatalabb vagy esetleg középkorú embereket hurcoltak magukkal, s azok, akik visszamaradtak, általában az öregebbek voltak. Természetesen azt várhatnánk, hogy épp ezek közt akadnak olyan írástudók, akik két év után legalább a sűrűbben előforduló jelekre emlékeznek még.

Az írás tényleges ismerete a Húsvét-szigeten minden valószínűség szerint akkor már jó ideje feledésbe ment, noha külsődleges szertartásokat továbbra is tartottak. Ezek közé tartozott a régiekhez hasonló új táblácskák vésése, valamint olyan szövegek eléneklése, amelyeket -- a bennszülöttek szerint -- a varázserejű feliratok tartalmaztak, így hát azt mondhatjuk, hogy azok a húsvét-szigetiek, akik a misszionáriusoknak és követőiknek szolgálatkészen elénekelték a szövegeket, korántsem voltak csalók. Tudták, mire használták honfitársaik a táblákat, de nem volt semmi okuk feltételezni, hogy minden egyes jel mögött meghatározott jelentés is rejtőzik.

Jellemző, hogy a húsvét-szigetieknek csak egészen halvány elképzeléseik vannak arról, miként kell összefüggő szövegeket szavakra bontani. És ezt még ma is meg lehet állapítani. Világosan felismerhető ez a rapanui kéziratokon⁸⁹, ahol a betűket gyakran a szavak közepén s nem az egyes szavak közt választották el. A bennszülöttek számára a rongo-rongo jeleknek szavakká való felbontása teljesen új gondolat volt, amikor az első európaiak erre vonatkozóan próbára tették őket. Nem voltak tekintettel az egyes szimbólumokra, csak egyszerűen énekeltek; némelyek közülük olyan szövegeket adtak elő, amelyekről tudták, hogy azokat a gyakorlott rongo-rongo énekesek az épp kézben levő táblákhoz kapcsolták, mások pedig, akik ilyen szövegeket kívülről nem ismertek, betar- 185

186

tották a helyes, egyhangú ritmust, de egyébként azt énekelték, amit a jelek ábrázolta dolgoknak -- például „háromszemű madárnak" vagy „kétfejű embernek" stb. -- tartottak.

A húsvét-szigetiek a rongo-rongo írásrendszerüket és az egyes jelek jelentését nem tudták megmagyarázni, s ez a tény, párosulva azzal, hogy a csendes-óceáni szigetvilágban sehol nincs semmiféle írás, Buckót és Métraux-t annak az elméletnek felállítására késztette, hogy a kohau-rongo-rongo egyáltalán nem is írás. Buck pusztán mágikus-vallásos jellegű kultikus rangjelzéseknek tekintette őket, amelyek a polinéziai szónoki botokból alakultak ki. Métraux azt gyanította, hogy csupán művésziesen kidolgozott emlékeztető segédeszközökről van szó. Ám a modern elemzésekből, amelyeket Barthel, Knorozov és mások egymástól függetlenül végeztek, világosan kiderül, hogy a szimbólumok száma, a jelek ismétlődése és más egyebek alapján a rongo-rongót írásnak kell tekintenünk.

Az egykori kutatók, amikor az öreg, tudós bennszülötteket kikérdezték a táblák tartalmáról és használatáról, néhány érdekes felvilágosítást kaptak, különösen arra vonatkozóan, miért nem tudják a legegyszerűbb szövegeket sem írni-olvasni, még olyanokat sem, amelyekhez csak néhány jelet kellene használniuk. Abban valamennyi bennszülött egyetértett, hogy az egyes jelek jelentését senki sem ismeri. És arra sem volt senki sem képes, hogy például egy olyan jelet rajzoljon, amely „férfit"⁹⁰ jelent. Ezzel szemben megpróbáltak egy mélyebb magyarázatot adni. Egy aggastyán a rongo-rongo szövegek felmondásáról azt a megjegyzést tette, hogy „a szavak újak, de a betűk még a régiek". Egy másik azt mondta, hogy „a képek ugyanazok, de a szavak mások". Ez annyit jelent, hogy a táblákra felvésett jeleknek mint másolatoknak is pontosan meg kellett egyezniük a régi időkben használt jelekkel, de a hozzájuk kapcsolódó szavak az eredetiektől már eltértek. Ebből arra következtethetünk, hogy a szövegek és táblák azonosítása terén valamilyen zavar következett be, s persze mindenki tisztában volt azzal, hogy a régi jelekhez már nem a helyes szavakat olvassák. De az is lehet, hogy annak a nyelvnek helyébe, amelyet a jelek alkotásakor használtak, egy másik lépett, vagy legalábbis a nyelv erősen megváltozott, anélkül, hogy a jelek is megváltoztak volna. Nem valószínű, hogy a bennszülöttek agyában az előbbi lehetőség gondolata felmerült, mivel az öregemberek mind ragaszkodtak ahhoz, hogy egy táblát egy bizonyos rapanui szöveggel azonosítani tudnak. Ure Vaeiko hosszasan magyarázgatta, hogy a jelek értelmét ugyan elfelejtették, de a táblákat félreismerhetetlen sajátságok alapján azonosítani lehet, tartalmuk kétségtelen. Olyanok, mint egy „idegen nyelven írott könyv", amelyet az ember felismer, bár elolvasni nem

tud. Az az alternatíva, hogy egy nyelvi fejlődés vagy egy későbbi nyelvi ráépülés tette a táblák problémáját bonyolulttá, már a bennszülötteknek abból a megjegyzéséből is kiviláglik, hogy a jól ismert ,,He timo te ako-ako" rongo-rongo szöveg, amelynek számos kifejezését maguk a bennszülött előadók nem értették, a „nagy öreg szavakat" tartalmazza, a többi mind csak „kis szó".

További, ebbe az irányba mutató bizonyítékokat lehet találni Thomsonnak azokra a rongo-rongo szövegekre vonatkozó feljegyzéseiben, amelyeket két bennszülött egymástól függetlenül énekelt el neki. A felmondott, teljesen világos rapanui (helyesebben rapanui-tahiti) szöveg kellős közepén hirtelen felbukkant egy passzus, egy ismeretlen nyelven, „amelynek kulcsa már réges-régen elveszett".

Englert kételkedik abban, hogy a táblák szövegeit valaha is meg fogjuk érteni, még ha sikerül is kibetűzni őket. Van erre egy figyelemre méltó párhuzamos példa: azoknak a régi-daloknak szövege, amelyeket a húsvét-szigetiek -- a rongo-rongókhoz hasonlóan -- különféle szertartásos zsinórjátékokhozénekeitek. Englert annak idején hozzáfogott, hogy több régi zsinórjáték-szöveget feljegyezzen, de hamarosan felhagyott vele, „mert a bennszülöttek, akik azokat idős személyek szájából tanulták, jelentésüket nem ismerték, csak itt-ott ismertek fel egy-egy szót".

Knoche egyszer kikérdezte az öregembereket 60-70 bennszülött jelenlétében, akik érdeklődéssel vettek részt e dologban, s azt a választ kapta, hogy az írásos táblákat nem a jelenlegi lakosság készítette, hanem korábbi bevándorlók. Már az európaiak első tudakozódásai idején is felbukkantak olyan hagyományok, amelyek szerint a szigetre két, különböző kultúrájú és nyelvű nép jutott el.⁹¹ A Salmon és Thomson által feljegyzett legrégebbi hagyományok szerint⁹² a bevándorlók első királya, Hotu Matua az írásos táblák eredeti gyűjteményét keletről hozta magával, vagyis abból az irányból, ahol Dél-Amerika fekszik. A hagyomány szerint a király kísérői 64 írásos táblát hoztak magukkal. Ezeket a táblákat a következő nemzedékek áhítatosan másolgatták. Hinelilu, azoknak a hosszúfülűeknek vezetője, akik az első partraszállásban részt vettek, „rendkívül okos ember volt, a rongo-rongókat magával hozott papírra írta fel"⁹³.

A bennszülöttektől azt is tudjuk, hogy a hosszúfülűek kiirtása után a hanyatlás korszakában még iskolákat építettek, amelyekben kiválogatott fiatalokat a táblák olvasásának nagy művészetére oktattak. Ezeket az iskolákat maga Hotu Matua alapította.⁹⁴ E hagyományos iskolák -- a Húsvét-sziget szokásos házaitól és minden más polinéziai építménytől eltérően -- kerek kőépületek voltak, bejáratuk a kúpos nádtetőn át veze- 187

188

tett. Megfelelt tehát a legközelebbi kontinensen, Dél-Amerika keleti részén gyakori építkezési formának, amelyet e terület őskori falvaiban a régészeti kutatások során feltártak. Ennek az alapkiképzésnek folyamán az íráshoz banánleveleket s nem fát használtak. A bennszülöttek szerint a rongo-rongókban varázserő rejtőzött, ezért fontos szerepet játszottak a vallási szertartásokban, mint például a kőből épített Orongo faluban rendezett avatási és napéjegyenlőségi ünnepeken, valamint a királyok temetkezési ünnepségein is. A tanítók és tanulók évente egyszer Anakenában a király elé járultak, hogy megbizonyosodjanak róla, a táblák szövegei nem mentek feledésbe. E fontos esemény alkalmával, éppúgy, mint a királyok temetkezési szertartásainál, nagy számban készítettek tollakkal díszített botokat, amelyeket az ünnepség helye körül a földbe szúrtak.

Ha tagadjuk azt a lehetőséget, hogy a bennszülötteknek az írás bevezetésére vonatkozó történeteiben valami igazság rejtőzik, akkor azzal a problémával találjuk szemben magunkat, vajon feltételezhetjük-e, hogy ebben a nagyon kicsiny és rendkívül izolált szigeti közösségben az írás önállóan fejlődött ki, holott az írás művészetét másutt a világon csak igen kevés bonyolult kulturális központban ötlötték és fejlesztették ki. A Húsvét-szigeten sem volt nagyobb igény az írásra, mint a csendesóceáni szigetvilág más térségein, s amellett kifejlesztéséhez csak igen rövid idő állt rendelkezésre, hiszen az írásrendszer már az európaiak érkezése előtt feledésbe ment.

Mivel ez a kis szigeti közösség teljes izolációban élt, félúton a legközelebbi polinéziai szigetek és a dél-amerikai kontinens közt, s mivel mindezeken a távoli polinéziai szigeteken, sőt a csendes-óceáni szigetvilág nyugatabbra fekvő széles térségein is ismeretlen volt az írás az európaiak érkezése előtt, így nemcsak megengedett, de egyenesen szükséges, hogy nagy távolságokat felölelő összehasonlításokat tegyünk. Különböző szerzők négy földrajzi térségben, más-más időszakokban használt írásrendszerekről állították, hogy többé-kevésbé emlékeztetnek a húsvét-szigeti rongo-rongóra. Ezek a térségek: a régi Dél-Amerika és a panamai földszoros, 2000, illetve 2700 mérföldre kelet felé; Dél-Kína, több mint 8000 mérföldre nyugat felé, s az Indus-völgy, a föld másik oldalán, légvonalban mind kelet, mind nyugat felé körülbelül 11 000 mérföldre.

Ha az Indus-völgy és a Húsvét-sziget közti roppant földrajzi, kronológiai és kulturális távolságot figyelmen kívül hagyjuk, és olyan elemeket keresünk, amelyek a kohau-rongo-rongók rendszerével és használati módjával összehasonlíthatók, akkor egykettőre kiderül, hogy az analógiák sorra összeomlanak.

A Húsvét-szigettől nyugatra, Dél-Kínában, kiváltképpen pedig az Indus völgyében az ősi írás nyilvánvalóan tartalmazott néhány olyan jelet, amelyek körvonalaikban egyes rongo-rongókhoz hasonlatosak. További egyezőségeket azonban nem találunk, mert a kínai és az Indus-völgyi írásrendszerek nem bousztrofedon jellegűek. És arra sincs semmiféle bizonyíték, hogy a néhány, igen-igen csekély mértékben hasonló jelnek jelentése azonos volna. Jogosan hozták fel a kutatók azt az ellenérvet, hogy csak egészen egyszerű formák egyeznek, s így minden nehézség nélkül kétszer is kitalálhatták őket, ezzel szemben az egész jelrendszer tekintetében mélyrehatóak a különbségek.

A kutatók kimutatták, hogy a Húsvét-szigetről keletre, a panamai földszorosnak és az andoki térség legészakibb részének őstörténeti és történelmi képírása tartalmaz bizonyos, a rongo-rongókra emlékeztető jeleket. Métraux -- ez az elfogulatlan megfigyelő -- hangsúlyozza, hogy a kuna és odzsibvé indiánok írásával való külsőleges egyezések semmivel sem kisebbek a földrajzilag oly távoli Dél-Kína és Indus-völgy jeleire nézve kimutatható egyezéseknél. Ámde itt sincs semmi lehetőségünk arra, hogy a jelentésbeli egyezéseket ellenőrizzük; a külsőleges hasonlóság olyan általános jellegű, hogy a jeleket egymástól függetlenül kétszer is kitalálhatták. Ezzel szemben az újvilági írásközpontok térségében egész sereg összehangolt egyezést találunk, amelyek közeli rokonságra mutathatnak, így például a Panamában, Kolumbus utáni időkben élő kuna indiánok bousztrofedonban véstek fatábláikra, éppúgy, mint a húsvétszigetiek. A táblákat ünnepségek idején a házakban akasztották fel, s varázserőt tulajdonítottak nekik. A feliratokban lefektetett szövegeket énekelve adták elő. A használat terén további hasonlóság mutatkozik meg abban, hogy a kunák írásos táblái a temetkezési ünnepségeken szintén fontos szerepet játszottak. E szertartások alkalmával a bennszülöttek két végükön tollakkal díszített botokat hordtak. Tollak és tollzsinórok egyaránt felbukkannak a kuna képírásokban és a rongo-rongókban.

A kultúrájukban igen régies vonásokat hordozó kunák írásrendszere a keskeny földszorosuk két oldalán virágzott magaskultúrák írásától, illetve képírásától, nyilvánvalóan nem függetlenül alakult ki. A Kolumbus utáni időkben a kunák éppoly kevéssé tudtak olvasni, mint a húsvétszigetiek, csak mereven bámulták az írásos tábláikra vésett hagyományos bousztrofedon jeleket, s eközben olyan ősrégi szövegeket énekeltek, amelyeket kívülről tudtak. Hagyományaik szerint ez az írás már csak megcsonkított maradványa egy korábbi, elfeledett, sokkal tökéletesebb írásrendszernek.

189

Az Andok északi vidékén a mai napig fennmaradt egy primitiv írás, amely állítólag a kuna íráshoz hasonlít. A motilone indiánok üzenetek eléneklésére használják. Ha az Andok középső térségében összehasonlítható írásrendszer után kutatunk, csak azokra a történelmi beszámolókra, őstörténeti hagyományokra és képírásokra szorítkozhatunk, amelyek az európai invázió után a Titicaca-tó környékén élő aimara és kecsua indiánok körében maradtak fenn. Az egykori krónikások szerint az inkák történeteiket és legendáikat deszkákra festették, amelyek a mi könyveink szerepét töltötték be, s ezeket a beavatott amauták el tudták olvasni. Az írásos táblákat az inkák szent helyeken őrizték; ezeket a spanyolok könyvtárakhoz hasonlították. Bár az első európaiak csak arról adtak hírt, hogy az inkák feljegyzéseik és hagyományaik céljaira táblákat, üzenetek küldésére pedig festett botokat használnak, az inka-amauták azonban azt állították, hogy korábban volt egy másik írásuk is, amelyet banánlevelekre írtak. Ezeket a tulajdonképpeni régi jeleket állítólag régóta nem használják, és az inkák uralomra jutását megelőző háborúk idején feledésbe merültek. Az idevágó szűkös anyag alapján -- amely csak egyes általános célzásokra és az európaiak érkezését követő időkből származó példákra szorítkozik -- nem lehet e jeleket akár a panamai, akár a húsvét-szigeti írással alaposabban összehasonlítani. Ezzel szemben a régészet feltárt bizonyos ideogrammákat és szimbólumokat Peru vallásos művészetében, kiváltképpen a Titicaca-medence vallási területének központjában, melyek mindazokat az alapelemeket felölelik, amelyeket a rongo-rongo jelekben is megtalálunk. A tiahuanacói napkapu ideogrammás domborműdíszítése épp azokból az elemekből épül fel, amelyek a húsvét-szigeti rongo-rongókra jellemzőek. Ezek közé tartoznak a madárember-csoportok, a botot tartó ember, a kétfejű, görbe csőrű madár, a macskafajta állat, a hal, a nap-szimbólum, a holdsarló alakú melldísz, a tolldísz és az oly jellegzetes háromujjú kéz, amely minden figurán újból és újból megjelenik.

A legfontosabb azonban az a nemrégiben tett megállapítás, amely szerint a „fordított" bousztrofedon írás (vagyis, amely alulról, balról jobbra kezdődik, s a következő sorban, fejtetőre állított jelekkel jobbról balra folytatódik) a világon csak két helyen található, nevezetesen a Húsvét-szigeten és Tiahuanaco területén.

Ebből azt a következtetést vonom le, hogy a fatáblákra bousztrofedon-

ti&n írt szövegek elve Közép- és Dél-Amerika széles területein korábban

feltétlenül ismeretes volt. A táblákat elsősorban arra használták, hogy

ünnepélyes alkalmakkor vallásos szövegeket énekeljenek róluk. Ez az

190 alapgondolat legalább a Panama és Peru közti területen elterjedt, egy

ága pedig eljutott a szomszédos Húsvét-szigetre. Az izoláltság következtében a közlekedési utaktól távol élő szigeti lakosság körében az írás ugyan fennmaradt, de olvasásának helyes módszere végül is belső háborúk és a nyelvterületet ért zavaró befolyások hatására veszendőbe ment. Mivel az őstörténeti és Kolumbus utáni időkben a kunák közt is megmaradtak a táblákkal kapcsolatos alapvető rituális szokások, ezért a kohaurongo-rongók használatára vonatkozóan a leglényegesebb egyezéseket ott találjuk meg, ezzel szemben a jelek felépítésének alapját képező mágikus-művészi eszme, valamint az a végső megformálódás, amelynek alapján e jeleket a „fordított" bousztrofedon rendszerében ábrázolták, a Csendes-óceán keleti térségének csupán két, szomszédos területére, nevezetesen a Húsvét-szigetre és a régi Perura korlátozódott.

Izolacionista vagy diffuzionista?

Megszólalnak a szakállas istenek

Izolacionista vagy diffuzionista?*

Voltak-e az Ó- és Újvilág közt Kolumbus útjai előtt kapcsolatok? E kérdésre vonatkozó spekulációknak se vége, se hossza. Az idők folyamán e spekulációk két, egymással szemben álló tudományos elméletben merevedtek meg: az izolacionizmusban és a diffuzionizmusban. Az izolacionisták azon a nézeten vannak, hogy az Amerikát övező két fő óceán az Újvilágot i. sz. 1492-ig teljesen elvágta az óvilági kapcsolatoktól. Szerintük csakis primitív gyűjtögetők jutottak el az ázsiai tundrákról az északi sarkvidéki Alaszkába. Ezzel szemben a diffuzionisták azt hangoztatják, hogy valamennyi civilizációnak egy közös bölcsője van; különféle hipotetikus utazásokat tételeznek fel a Kolumbus előtti időkben Ázsiából, Európából vagy Afrikából az ősi Amerikába. Mindkét elmélet szélsőséges hirdetőinek van egy jellegzetes közös tulajdonsága: kevés vagy egyáltalán semmi figyelmet sem szentelnek az olyan oceanográfiai tényezőknek, mint az uralkodó szelek és áramlatok. Szemükben az óceánok holt, mozdulatlan tavak. A két nézet közt csupán az a különbség, hogy a szélsőséges izolacionisták szerint a végtelen holt víztükör minden irányban korlátot állít az emberi utazások elé, ezzel szemben a szélsőséges diffuzionisták a tengert amolyan nyílt „korcsolyapályának" tekintik, ahol az ősi vándorok tetszés szerint bármely irányban utazgathattak. A földrajzi realitások semmibevétele következtében a diffuzionisták nemegyszer alapozatlan vándorlási elméleteket állítottak fel, ami csak arra volt jó, hogy az izolacionisták álláspontját még merevebbé tegye. Ugyanakkor az a dogmatikus mód, amellyel az izolacionisták a maguk álláspontját védelmezték, a bizonyítás teljes terhét a diffuzionistákra hárította, s az utóbbiak táborában hasonló neheztelést ébresztett. Tény és való, hogy az izolacionisták sohasem próbálták álláspontjukat tárgyi bizonyítékokkal alátámasztani, mert úgy vélekedtek, hogy a diffuzionista álláspont bizonyítékainak hiánya a maguk álláspontjának helyességét kellőképpen igazolja. A kapcsolatok bizonyítékának hiányát a kapcsolatok hiánya bizonyítékának tekintik.

Mindenki egyetért abban, hogy a Kolumbus előtti Amerika és a föld-

* Kötetünk első részében részletesen kifejtett gondolatokat és az alátámasztásukra felhozott példákat ebben a fejezetben rövidítve közöljük.

17 J

közi-tengeri világ civilizációi közt számos -- s gyakran igen feltűnő hasonlóság van. Az izolacionisták feltételezik, hogy ezek a párhuzamok és alkalmi egyezőségek egymástól független, párhuzamos fejlődésnek tulajdoníthatók. Ez a nézet azon a felismerésen alapszik, hogy az emberi elme a környezet hasonló hatásaira a földrajzi korlátok -- a mi esetünkben az Atlanti- és a Csendes-óceán -- mindkét oldalán hasonló leleményességgel reagál.

Nyilvánvaló -- mondják az izolacionisták --, hogy egyes szerszámoknak, díszítő motívumoknak, szokásoknak és más kulturális vonásoknak egyezése vagy párhuzamos előfordulása önálló fejlődés eredménye is lehet, következésképpen nem tekinthetők a kapcsolatok vagy a tengeren túli vándorlások bizonyítékainak. Ennek az érvelésnek logikáját a modern tudósok nagy többsége elfogadta, aminek következtében az átfogó vándorlásokról szóló s addig meggyőzőnek tartott diffuzionista érvek hosszú sora elvesztette alapját. Eszmék és találmányok, mint például a piramisépítés, a napimádás, fivérek és nővérek házassága a királyi családokban, a mumifikálás, a papkirályok álszakáll-viselete, a koponyalékelés, az írás, a naptárrendszerek, a nulla használata, az öntözés és a teraszos földművelés, a gyapottermesztés, a szövés-fonás, a fazekasság, az egymáshoz szorosan illeszkedő kövek megalitikus építészete, a paritytya, a madárember-istenségek, a fúvós hangszerek, a nádcsónakok, a halászhorgok, a temetkezési helyek, a falfestmények és domborművek, a vályogtéglagyártás, a hierarchikus társadalom, az agyagpecsételők és a kerekes játékok -- mindezek olyan kultúrelemek, amelyeket itt is, ott is kigondolhattak, s így nem tekinthetők a tengeren túli befolyások cáfolhatatlan bizonyítékának. Következésképpen: valahányszor a diffuzionisták az Atlanti- vagy a Csendes-óceánon túli kapcsolatok bizonyítására egy újabb ó- és újvilági kulturális párhuzammal hozakodtak elő, érvüket eleve „be nem bizonyítottnak" bélyegezték.

A diffuzionisták -- az izolacionista tanoktól elszenvedett „vereségeik" ellenére -- továbbra is igyekeztek érveket felsorakoztatni a tengeren túli kulturális kapcsolatok mellett, sőt mozgalmuk az utóbbi években erősödött, nem utolsósorban épp Amerikában, pedig az ellenállás hosszú éveken át éppen ott volt a legerősebb.

Annak a körülménynek, hogy az inga újból a diffuzionizmus felé lendül, csakis két oka lehet. Vagy az, hogy a diffuzionista érvek egyre több tudóst győznek meg, vagy pedig az, hogy az izolacionisták érveit általában nem tartják meggyőzőnek. Az utóbbi a valószínűbb, mert a diffuzionisták bizonyítékai olykor meglehetősen gyenge alapokon áll196 nak, s így elméletük felelevenedése csakis annak tulajdonítható, hogy

az izolacionisták saját nézeteik helyességét nem tudják kellőképpen bizonyítani. D. Fraser Theoretical Issues in the Trans-Pacific Diffusion Controversy (A Csendes-óceánon túli diffúzió vitájának elméleti kérdései) című tanulmányában világosan kimutatta, hogyan lehet a rendelkezésünkre álló bizonyitékokat kétféleképpen értelmezni, s amit az egyik tudós a diffúzió meggyőző bizonyítékának tekint, azt a másik épp ellenkező módon értelmezi. Fraser kimutatja, hogy a „pacsézi" nevű ázsiai és az ahhoz nagyon hasonló „patolli" nevű mexikói játékot mind a diffuzionisták, mind az izolacionisták a maguk elméletének alátámasztására használják fel. Az egyik tábor azzal érvel, hogy a két játék hasonlatossága miatt kapcsolatoknak kellett lenniük, s ezért folytatja az ilyen kapcsolatok felkutatását, a másik tábor viszont azt állítja, hogy e távolság és egyéb tényezők minden rokonságot kizárnak, s így e játék tökéletesen igazolja az önálló felfedezés elméletét. E példa tükrében világosan felismerhető, hogy a véleménykülönbségek mindkét oldaltól óvatos és elfogulatlan álláspontot követelnek, s hogy az izolacionistáknak meg kellene osztaniuk erőfeszítéseiket a diffuzionisták elméletének cáfolata és az olyaapozitív bizonyítékok felkutatása közt, amelyekkel saját nézeteiket alátámaszthatnák. Jóllehet gyakran elhangzik az az állítás, hogy a bizonyítás terhe legsúlyosabban a diffuzionistákra hárul, de azért az egész terhet mégsem ők viselik, s amíg egyik vagy másik oldal végérvényesen be nem bizonyítja a maga igazát, addig a vita feltétlenül folytatódni fog.

De újabban egyre több tudós -- sőt talán már a többség -- egy arany középutat követ, egyik szélsőséges nézet mellett sem foglal állást, ehelyett elismeri, hogy a tengeráramlatok elvihettek ugyan egyes járműveket életben maradt őslakókkal Amerikába vagy onnan máshova, de ez még nem jelent szükségképpen nagyobb arányú népvándorlást. Ezért én diffuzionistáknak azokat fogom nevezni, akik minden kulturális párhuzamot emberi kapcsolattal magyaráznak, izolacionistáknak pedig azokat, akik dogmatikusan azt hirdetik, hogy az Amerikát övező óceánokon 1492-ig senki sem kelhetett át.

Vessünk hát egy elfogulatlan pillantást arra az áthághatatlan akadályra, amelyeket az izolacionisták a Kolumbus előtti Amerika köré emeltek. Kétségtelen tény, hogy az óceán a sivatagnál, mocsárnál, dzsungelnél vagy tundránál erőteljesebben akadályozza az ősember földrajzi terjeszkedését. De az óceánon vannak olyan áramlatok és szelek, amelyek elősegítik, hogy az ember eljuthasson a túlsó partra...

Nyilvánvaló, hogy az áramlatoknak és szeleknek a diffuzionista elmélet szempontjából való értéke azoknak a bizonyítékoknak jellegétől és 197

időrendjétől függ, amelyeket e hajózási övezetek két végénél a kapcsolatokra vonatkozóan találtak. Ha e kapcsolatok bizonyítékainak jellegét és időrendjét a diffuzionisták nem veszik kellőképpen figyelembe, könnyen megeshet, hogy a rendelkezésükre álló adatokat még akkor is rosszul értelmezik, ha a szárazföldi és tengeri utak történetesen az ő álláspontjukat támasztják alá. .. Lehetséges, hogy bizony ős kulturális elemek közül egyik-másik -- például a koponyalékelés vagy a piramisépítés az Atlanti-óceán mindkét oldalán önállóan fejlődött ki. A kapcsolatoknak meggyőző bizonyítékairól tehát csupán akkor beszélhetünk, ha a két területen, amelyeket szárazföldi vagy tengeri út köt össze egymással, a rendkívüli jellegű azonosságoknak vagy hasonlóságoknak hosszú sorát találjuk meg. Nagyon is gyakran megesik, hogy egy diffuzionista két területen azonos jellegű sziklarajz-szimbólumot, valamilyen tárgyat vagy temetkezési szokást fedez fel, s ebből az egyetlen párhuzamból máris népvándorlási elméletet kovácsol. Túl sok diffuzionistánál tapasztalható az a hajlam, hogy önálló, egyedi leletekből messzemenő következtetéseket vonjon le, amit aztán az izolacionisták jogosan bírálnak, s így a viták során, pusztán ellenfeleik hibájából, sikerül is kisebb-nagyobb győzelmeket aratniuk. A diffuzionista álláspontot azonban lényegesen meggyőzőbbé lehetne tenni -- nem csupán új bizonyítékok felsorakoztatásával, hanem a már meglevő bizonyítékoknak statisztikailag meggyőzőbb formában való felsorakoztatásával. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy azok a korábban említett kulturális jelenségek, amelyek a földközitengeri térséget és a Kolumbus előtti Amerikát jellemzik, nem nagyobb összefüggésekből kiragadható, elszigetelt egyedi tényezők. Éppen ellenkezőleg : az Atlanti-óceán mindkét oldalán rendkívül komplex és kifinomult társadalmi rendszerek szorosan összefonódott, szerves elemei. Ugyanolyan semmitmondó elkülönítve, önmagából álló kultúrelemekként tárgyalni őket, mint ahogy semmitmondó volna összefüggéstelen szavakat a nyelvtől függetlenül tárgyalni.

így hát az Atlanti-óceán mindkét oldalán egy sereg kulturális párhuzamot találunk. És ha ezeket együttesen vizsgáljuk, meglepő statisztikai jelzésekkel kerülünk szembe, így például: a valódi piramisok az Atlantióceán két oldalán (Mezopotámiában és Egyiptomban, illetve Mexikóban és Peruban) csupán kis területen terjedtek el, és -- ahogy már említettük -egymástól függetlenül is létrejöhettek. Ugyanezt mondhatjuk a mumifikálásról is. De ha a piramisok és a mumifikálás ugyanazon a két körülhatárolt területen bukkannak fel, akkor a véletlen találkozás valószínűsége már lényegesen kisebb. A koponyalékelés is kialakulhat önállóan, ha 198 azonban ez az igen szűk térségben elterjedt nehéz művelet a piramisokkal

és a mumifikálással együtt jelentkezik, akkor a diffuzionista érvelés ereje nem egyszerűen megháromszorozódik, hanem -- a statisztikai szabályoknak megfelelően -- egyre meredekebben emelkedő görbét mutat. És ha a pupkirályok közt dívó álszakállviseletet, a királyi testvérek összeházasodását, a napimádást, a nádcsónakokat, az egymáshoz szorosan illeszkedő kövek megalitikus építészetét, a madárember-istenségeket és a mediterrán-amerikai párhuzamok egész sorát együttesen mint egységet vizsgáljuk, akkor a diffúzió valószínűsége az önálló fejlődéssel szemben immár nem számtani haladványban, hanem exponenciálisan növekszik. így például: tizenkét párhuzam, amely együttesen jelentkezik, mondjuk, Mezopotámiában és Mexikóban, a vita során nem tizenkétszer annyit nyom a latban, mint egyetlenegy párhuzam, mert ebben az esetben a jelentősége -- a valószínűség törvényének megfelelően -- már valóban csillagászati mértékben fokozódik. Ez többek közt azt jelenti, hogy az izolacionistáknak az a cáfolási módszere, amellyel e párhuzamokat egyenként „véletlen találkozásnak" minősítik, matematikailag érvénytelen. Az izolacionista kiválaszthat egy, sőt két, esetleg három olyan kulturális vonást, amelyet ki akar küszöbölni, de a többi még akkor is a mérlegnek diffuzionista oldalán fog jelentkezni.

Ha most az időrend problémáját vesszük szemügyre, megállapíthatjuk, hogy a diffuzionisták nem szentelnek kellő figyelmet az időrendnek, s ezzel az izolacionistáknak nagy támadási felületet nyújtanak. Az izolacionistáknak nagyon is gyakran sikerült bebizonyítaniuk, hogy egy-egy kultúrelem régebbi Amerikában, mint azon a vidéken, ahonnan -- egyes diffuzionisták feltevése szerint -- ezt az elemet behozták. A diffuzionisták például hosszú éveken át azzal érveltek, hogy a kelet-polinéziai szigetlakók a perui és mexikói civilizációkban fontos kulturális elemeket honosítottak meg, többek közt az ember alakú óriási kőszobrok faragásának és felállításának szokását. Az efféle elméleteket könnyűszerrel meg lehet cáfolni, mivel a szóban forgó elemek Amerikában már óriási területen elterjedtek, mielőtt még az őslakók eljutottak a polinéziai szigetekre.

Az izolacionisták és a diffuzionisták egyetértenek abban, hogy Amerikát első ízben azok a primitív gyűjtögetők népesítették be, akik -- minden navigációs ismeret és kultúra nélkül, csupán a legalacsonyabb színvonalú kőkorszakbeli eszközök birtokában -- Szibériából szivárogtak át az északi-sarki Alaszkába. Az izolacionisták tehát feltételezik, hogy az amerikai civilizáció valamennyi eleme Amerikában fejlődött ki. Az arktikus tundrákról érkező primitív vándor nem ismerte sem a földművelést, sem az építészetet, sem az írást, sem azt a többi kulturális vívmányt, amelyet a spanyol konkvisztádorok a Mexikótól Peruig terjedő összefüggő öve- 199

zetben találtak. Ebben rejlik hát az izolacionista elmélet sebezhetősége, s ez egyszer a diffuzionisták is előállhatnak kritikával, mert Mexikótól Peruig a fő kulturális központokban, tehát azokon a helyeken, ahol az ősi Amerikában a magaskultúra virágzott, a széles körű régészeti próbaásatások és a rétegződés megállapítására irányuló ásatások ellenére sem találtak sehol a primitív társadalomtól a civilizációig vezető fokozatos fejlődés nyomait. Akárhol végeztek ásatásokat a régészek, mindenütt azt állapították meg, hogy a civilizáció -- egy primitív, ősi társadalomra épülve -- hirtelen, teljes virágában bukkant fel Amerikában. A civilizáció hirtelen virágzása egyenest a tetőpontján kezdődik, s az európaiak megérkezéséig terjedő századok során inkább hanyatlik, mint fejlődik. A spanyoloknak nagy meglepetést okozott a perui inkák magas fokú kultúrája, de a régészet mégis azt mutatta ki, hogy az inkák a maguk kulturális elemeinek zömét a még korábbi tiahuanacói és mocsika kultúráktól kölcsönözték, ezek pedig sok szempontból még kifinomultabb és lenyűgözőbb civilizációk voltak, amelyek minden kinyomozható előzmény nélkül hirtelen bukkantak fel az Andok felföldjein és Peru sivatagos partvidékein. A modern régészet azt is megállapította, hogy e korai preinka civilizációk és az azokkal egyidős mexikói és közép-amerikai civilizációk kapcsolatban álltak egymással. Ennek megfelelően Mexikóban az aztékok, toltékok és maják nagy kultúrái alapvető elemeiket az olmekek magas fejlettségű civilizációjától vették át, attól az ismeretlen néptől, amely a Mexikói-öböl barátságtalan, dzsungeles partvidékén, pontosan ott, ahol az Afrikából jövő természetes hajózási út végződik, megalapította Mexikó legelső civilizációját, éspedig teljesen kifejlett formában, írással, naptárrendszerrel, piramisépítéssel stb. együtt.

Miért nem tudnak az izolacionisták -- kérdezik ellenfeleik -- egész Amerikában egyetlenegy olyan földrajzi térséget sem mutatni, ahol az a helyi fejlődés, amely mellett kardoskodnak, igazolható? És miért nem játszódott le hasonló fejlődés azoknak az éghajlatilag sokkal kedvezőbb térségeknek őslakói közt, ahol ma az Egyesült Államokat, Chilét és Argentínát találjuk, holott mindezeket a területeket eredetileg ugyanazok a bevándorlók népesítették be, akik Alaszkán keresztül érkeztek ide? És erre a kérdésre ez egyszer az izolacionisták képtelenek kielégítő választ adni.

Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy az izolacionisták elmélete azon

alapszik, hogy a diffuzionisták érvelésében hibákat keresnek, és hogy

a földrajzi tényezők kérdését igen sajátságos módon közelítik meg. Az

izolacionisták a maguk elméletében arra a felismerésre támaszkodnak,

200 hogy az emberek fizikailag és szellemileg rendkívül hasonlítanak egymás-

hoz, s így normális körülmények közt, tértől és időtől függetlenül megismétlik egymás cselekedeteit és teljesítményeit. Ámde az izolacionisták ezt az álláspontjukat teljesen semmibe veszik, amikor az 1492 előtti és utáni tengeren túli utazóknak egymástól teljesen eltérő képességeket és hajlamokat tulajdonítanak. Annak a szemléletnek, amely szerint az 1492. esztendőt az antropológiában oly fordulópontnak kell tekinteni, amikor az emberi magatartás összes korábbi szabályaiban éles törés következett be, jellegzetes példáját találjuk J. B. Rowe: Diffusionism and Archaeology (Diffuzionizmus és régészet) című tanulmányában (megjelent az American Antiquity 1966. januári számában). A szerző egy-egy körülhatárolt ó- és újvilági térségben a párhuzamoknak lenyűgöző, nem kevesebb, mint 60 elemből álló sorát gyűjtötte össze. Ez a gyűjtemény szerinte is „azoknak a korlátozottan elterjedt, specifikus kultúrelemeknek lényeges jegyzéke, amelyek az ősi andoki térség és az ősi mediterrán térség kultúráira a középkorig egyaránt jellemzőek voltak". Jegyzéke a nádcsónakoktól a bőrből vagy összetekercselt kötélből készült szandálokig terjed, s mindezekről a szerző azt mondja, hogy „minta és készítési mód szempontjából igen specifikus hasonlóságokat fedezhetünk fel bennük". Azt gondolhatnánk, hogy Rowe ezzel a gondolatébresztőjegyzékével a diffuzionisták elméletét akarta alátámasztani. De erről szó sincs, ahogyan azt a szerző félreérthetetlen formában közli. Tanulmánya a következő megállapítással kezdődik: „A doktriner diffuzionizmus az egészséges régészeti elmélet fejlődését fenyegeti... A diffuzionisták a maguk tudományos-fantasztikus világában... az időt, a távolságot és a hajózás nehézségeit semmibe veszik. A régészetnek túlságosan is hosszú és tiszteletre méltó hagyományai vannak, semhogy tiltakozás nélkül megadhatná magát oly képzelgéseknek, amelyek azt követelik tőlük, hogy végkövetkeztetéseinkből induljunk ki, és a bizonyítékok eltorzítására használjuk fel őket." Ámde Rowe egész érvelését épp ilyen, végkövetkeztetésekből kiinduló okfejtésre alapítja. Valójában a párhuzamokra vonatkozó jegyzékével azt akarja bizonyítani, hogy még olyan területeken is megtaláljuk a közös specifikus elemeknek egész sorát, amelyekről ő hallgatólagosan feltételezi, hogy -- miként az andoki terület és a mediterrán világ -- túlságosan messze vannak egymástól ahhoz, hogy köztük bármiféle, Kolumbus előtti kapcsolat létrejöhetett volna. Tehát -- hangzik következtetése -- a párhuzamoknak még a leglenyűgözőbb sorozata is lehet önálló fejlődés eredménye. Más szóval: egész érvelése azon alapszik, hogy Peru és a mediterrán világ túl messze vannak egymástól, s így nem jöhetett létre köztük kapcsolat, s ezt a feltevést arra használja fel, 201

hogy megállapítsa: a kulturális azonosságok nem tekinthetők a diffúzió bizonyítékainak.

Milyen alapon nevezhetjük sarkigazságnak azt az állítást, hogy Peru „túlságosan messze van" a mediterrán világtól, s így 1492 előtt nem jöhetett létre köztük kapcsolat? Kolumbus idején Francisco Pizarro szokványos képességű legénységével a mediterrán világból Közép-Amerikán át egyenest Peruba utazott. Miként nem sokkal korábban Kolumbusnak, neki is sikerült végrehajtania ezt az utazást, bár nem voltak tengerészeti térképei az Amerikát környező vizekről. A dzsungel borította panamai földszoroson átvágva, eljutott a Csendes-óceán partvidékéig, ahonnan új hajókon végigvitorlázott az áthatolhatatlan tengerparti mocsárvidék mentén, míg végül eljutott Peru barátságos, nyílt térségére, ahol egy települést alapított. Eközben honfitársa, Cortez már partra szállt a Mexikói-öböl dzsungeles partjain, utat vágott magának a partraszállási helyétől messze fekvő nyílt mexikói felföldig, s ott ő is egy települést hozott létre.

Minket, európaiakat, bizonyára nem vakított el annyira a magunk történelme, hogy felsőbbrendű embereknek tekintsük magunkat, akik négy évszázaddal ezelőtt oly tetteket hajtottak végre, amelyeket Kisázsia és Észak-Afrika nagy civilizációi korábban nem tudtak végrehajtani. Nem szabad elfelejtenünk, hogy ezek az ókori emberek olyan szakértelemmel és képességekkel rendelkeztek, amelyek messze felülmúlták mindazt, amit Európában a középkor folyamán megpróbáltak utánozni. Az egyiptomiak és mezopotámiai meg föníciai szomszédaik sokkal többet tudtak a csillagászatról, a tengerhajózás kulcstudományáról, mint Kolumbus, Cortez és Pizarro bármely európai kortársa. És a föníciaiak, az egyiptomiakkal együttműködve, már Necho fáraó idejében körülhajózták Afrikát, húsz évszázaddal azelőtt, hogy Kolumbus nekivágott annak az óceánnak, amely -- ahogy azt akkoriban gondolták -- tele van sárkányokkal, és amely a szemhatáron egy szakadékban végződik.

Csodáljuk az ókoriak szakértelmét és képességeit, amelyek az óriási piramisokban és obeliszkekben, a kifinomult matematikában és a naptári rendszerekben, a mélyenszántó irodalomban és filozófiában testesülnek meg; tökéletes hajóépítési módszereiket, amelyekről az i. e. 3000-ben készült deszka- és nádhajóik funkcionális formája és bonyolult kötélzete tanúskodik, bátorságukat és ügyességüket a felfedezésekben és a kolonizációban, ahogyan azt Marokkó atlanti-óceáni partvidékén a 3000 évre visszanyúló föníciai települések régészeti maradványainak hosszú sora bizonyítja. De vajon ésszerű-e ámuldozni e teljesítményeken, ha ugyan202 akkor kétségbe vonjuk, hogy az ókoriaknak volt annyi értelmi és techni-

*•----- Szélirány

^-- Áramlat

c 'Martinique

7 * Barbados (Bridgetown)

ATLANTI-ÓCEÁN

RÁ II.

Madeira»] Kanári -szk.

•--Eewmllts alani

A RÁ I. ÉS A RÁ II. ÚTVONALA AZ ATLANTI-ÓCEÁNON ÁT

kai készségük, hogy megtegyék mindazt, amire Pizarro maroknyi emberrel egy tudatlanságtól és babonától terhes korban képes volt?

Annak a 60 párhuzamnak a sorában, amelyet Rowe az ókori perui és mediterrán civilizációk közt említ, szerepel a nádcsónak is. Talán épp az ókoriak csónakjaiban nem bízunk? Ezeknek a vízi járműveknek tengerbíró képességét nemrégiben tapasztalati úton többször is bizonyították, így például 1969-ben egy perui totoranád-hajó sikeresen végighajózott a Peru és Panama közti partvidék mentén. Ez a kísérleti út, amelyet Gene Savoy tengerészeti tapasztalatokkal nem rendelkező legénységével hajtott végre, április 15-től június 17-ig, tehát kereken két hónapig tartott. Körülbelül ugyanebben az időben, május 25-től július 18-ig az én afrikai minta szerint tervezett papiruszhajóm, a Rá I, az Óvilágból kiindulva, Barbados közelébe jutott el. Ezt a kísérleti utazást a következő évben megismételtük a Rá //-vei, s nádhajónk tapasztalatlan legénységével, 57 nap alatt biztonságban eljutott Afrikából a trópusi Amerikába. Ez a három nádhajó-utazás 16 hónapon belül játszódott le. Sem Gene Savoynak a társaival, se nekem az enyéimmel nem okozott volna nagyobb nehézséget átkelni a panamai földszoroson, mint Pizarrónak -- s ugyanilyen kevés nehézséget okozott volna bármely más utazónak, aki e földszorosra Pizarro előtt jut el. A földszoros mocsaras dzsungelvidéke nem csábította Pizarrót és társait arra, hogy odaérkezésükkor települést hozzanak létre, ehelyett szárazföldön és vízen mindaddig folytatták útjukat, mígnem eljutottak Peru barátságos tengerpartjára. Miért ne tettek volna ugyanígy mások is, ha történetesen Pizarro előtt keltek át az Atlanti-óceánon?

Az izolacionisták Pizarro néhány középkori hajósának különféle indi- 203

tékokat és teljesítményeket tulajdonítanak, arról azonban hallani sem akarnak, hogy más mediterrán hajósok, esetleg tőlük függetlenül, szintén hasznot húztak ugyané szelekből és áramlatokból, s így ugyanazon az útvonalon haladhattak végig. Ezzel az egyoldalúsággal pedig az izolacionisták saját alaptörvényüket sértik meg, vagyis azt a törvényt, hogy az emberek azonos környezeti feltételek mellett azonos teljesítményekre képesek.

Mindkét táborban számos antropológusnak gyakran teljesen hamis fogalma van arról, mi jelent a dzsungelbeli vadászok és a part menti halászok számára földrajzi akadályt. Mivel e tudósok nem ismerik sem a dzsungeléletet, sem a természetes tengeri útvonalak jelentőségét, még a legkiválóbbakkal is megesik, hogy látszólag ésszerű következtetéseket vonnak le, amelyek azonban mégis gyakorta a fizikai földrajz téves értelmezéséből fakadnak. Az ilyen antropológiai következtetések behatoltak a rokon szaktudományokba is, mint oly bizonyítékok, amelyekről feltételezik, hogy más tudományos forrásokból származnak. Az effajta hibás körben forgó érvelésnek jellegzetes példáit találjuk a kultúrnövények tanulmányozásának területén. Az izolacionisták és a diffuzionisták, mint említettük, ugyanazokat a kulturális párhuzamokat ellentétes álláspontok alátámasztására használják fel. A növénytani bizonyíték azonban sokkal kevesebb szubjektív változónak van alávetve, s az ember ezek közül jóformán egyet sem tud befolyásolni, s ezért a genetikai tényezők szolgáltatta bizonyítékoknak az objektív tudományos körökben lényegesen nagyobb hitele van...

Az izolacionista tételek meggyőző bizonyítékának tekintették -- szinte Kolumbus ideje óta --, hogy az Újvilágban hiányoztak a kerekes járművek. Az ugyan érthető, hogy a tengeren túli expedíciókra a hajósok lovakat nem vittek magukkal, viszont a kerék fogalmát magukkal vihették volna. És a kerék kézzel vontatott járműveknél is használható, bár a sűrű fák és az iszapos talaj miatt majdhogynem járhatatlan mexikói dzsungel a kerekes járművekkel való közlekedés kifejlődését semmiképpen sem segítette elő. Csak nemrégiben fedezték fel korai olmek sírokban kerekes szobrocskákat, s így most már tudjuk, hogy a kereket valójában az ősi Amerikában is ismerték. De mindezt még most sem tudnánk, ha a felfedezett kis kerekek történetesen nem tartós kerámiából készültek volna. A mexikói dzsungelekben Kolumbus előtti időkből származó kövezett utakat is találtak, s elképzelhető, hogy ezeken kerekes szállítási eszközöket használtak. Mivel azonban valódi járműveket kerámiából nem lehet készíteni, a vasat pedig nem ismerték, így kereket csakis fából 204 készíthettek, ez a könnyen korhadó anyag viszont az olmek korszakból

nem maradhatott ránk. Hogy a kerék miért nem maradt használatban Amerikában, ha egyszer a helyi civilizáció megalapítói már ismerték, az mindmáig rejtély. Figyelemre méltó azonban az a tény, hogy a perui felföld indiánjai, az európaiakkal való évszázados szoros kapcsolataik ellenére, még ma is éppoly kevéssé vesznek tudomást a kerék létezéséről, mint a mexikói dzsungelben élő rokonaik.

A Földközi-tenger keleti vidéke nagyon messze van a Mexikói-öböltől, de az itáliai születésű Kolumbus mégis háromszor elhajózott Amerikába. A föníciaiak -- legalább huszonhét évszázaddal Kolumbus előtt -- a Földközi-tenger legbelső sarkából nagyszabású felfedező utakra indultak, s Gibraltártól északra és délre, a nyílt Atlanti-óceán partjain kolóniákat létesítettek. Arról persze szó sem lehet, hogy közönséges hajótörött vagy útirányuktól eltérített tengerészek rakták volna le a mexikói és perui magaskultúrák alapjait. Egy maroknyi műveletlen kelet-mediterrán tengerész, primitív emberek kis, szervezetlen családi közösségébe vetődve, jóllehet valószínűleg ugyanolyan barátságos fogadtatásban részesült volna, mint Kolumbus, de mégsem lehetett képes arra, hogy a civilizációjukra vonatkozó korlátozott ismereteiket átadják azoknak a szétszórtan élő bennszülötteknek, akikkel találkoztak. Az olyan vívmányok átadásához, mint a hieroglifás írásmód, a nulla, a mumifikálás és a koponyalékelés technikája, nem elegendő, ha a tanító csupán e dolgok létezéséről tud, s alkalmazásuknak csupán felszínes ismeretével rendelkezik. Egy tengerjáró csoportnak, amely képes arra, hogy egy olyan kultúrának rakja le az alapjait, mint amilyen az olmekoké, elég nagynak .kellett volna lennie ahhoz, hogy anyaországa szellemi elitjének képviselőit magába foglalja, tehát egy olyan előre elhatározott és teljesen felszerelt kolonizációs együttesnek kellett volna lennie, amely valamilyen okból letért az útirányáról. A régészet és az írott történelem egyaránt tanúsítja, milyen nagy és szervezett kolonista csoportok indultak el a Földközi-tenger mellékéről, hogy Nyugat-Afrika partjai mentén nagyobb településeket és kereskedjlmi állomásokat létesítsenek. A legrégibb írásos emlék az a karthágói oszlop, amelynek felirata elmondja, hogyan indult el Hanno karthágói hajósvezér i. e. 460 táján hatvan -- férfiakkal és nőkkel zsúfolt -- hajón, hogy Marokkó atlanti-óceáni partvidékén kolóniákat alapítson. És a régészet azt is bebizonyította, hogy ezen a téren nem Hanno volt az úttörő. Mire odaérkezett, más, a Földközi-tenger középső térségeiből jött szervezett expedíciók Gibraltártól messze délre már rég lerakták Lixusnak, a nagy megalitikus városnak alapjait, pontosan azon a helyen, ahol az óceáni áramlatok egyenest a Mexikói-öböl felé tartanak.

Lixus története a múlt homályába merült. A rómaiak „örök városnak"

nevezték, s Héraklész temetkezési helyének tartották. A várost ismeretlen napimádók építették, akik az óriási megalitikus falakat a nap szerint tájolták be. És a legrégibb neve valóban „Napváros" volt. Akárkik is alapították és építették fel Lixust, nyilvánvaló, hogy soraikban csillagászok, kőművesek, írnokok és szakképzett fazekasok is voltak. I. e. 1000 táján, közvetlenül azelőtt, hogy az olmek kultúra hirtelen kivirágzóit Amerikában, a Földközi-tenger keleti partvidékéről szervezett és mind a mezopotámiai, mind az egyiptomi civilizációval ismerős telepesek indultak el, és oly messzire jutottak az Atlanti-óceán partvidékén, ahonnan már az örök szelek és áramlatok természetes hajózási utat teremtenek a Mexikói-öbölhöz. Ilyen -- útirányukról esetleg elsodort -- kolonista csoportok semmiképpen sem lehettek a hatalmas inka, maja és azték kultúrák megalapítói. A régészet által is igazolt hagyományos történelemből világosan kiderül, hogy az andoki terület és Mexikó nagy történeti és koratörténeti népei tisztán helyi fejlődés szülöttei -- őshonos népek keveredéséből származtak. Ezek a népek azonban a kulturális ösztönzést még náluk is ismeretlenebb elődöknek köszönhetik, így például a mexikói kultúra eredetileg feltehetően egy olyan korlátozott számú csoporttól származott, amelynek tagjait olmekoknak neveztük el -- s e csoport a Mexikói-öböl környékén egy körülhatárolt területen kezdte el tevékenységét.

Most már csak a hiányzó láncszemet kell megvizsgálni, tehát azt a vízi járművet, amely Mexikóba hozhatta a lopótököt, a gyapotmagot, a banánt, a szövőszéket, a kerék ismeretét, a koponyalékelés és a körülmetélés szokását, a kampós csőrű és madárfejű emberi istenségek eszméjét, a vályogépítkezést, a megalitikus faragásokat, az írott hieroglifa szövegek céljait szolgáló papír gyártását, a falfestményeket, a mumufikálást, a teraszos földművelést, a fémművességet és azt a számtalan egyéb eszmét és találmányt, amely a mexikói határtól északra élő indiánokig sohasem jutott el, mert a Szibériából érkező ősi bevándorlók nem ismerték őket. Tény és való, hogy a vikingeknek és a föníciaiaknak kitűnő -- bordavázas és deszkázott testű -- fahajóik voltak, amelyek gyakorlott legénységgel bármilyen tengeren át tudtak kelni, feltéve, hogy a bukóhullámok nem árasztották el őket. Ámde Amerikában Kolumbus előtt nem ismerték a deszkázott testű hajókat, s teljesen logikusnak kell tekintenünk az izolacionistáknak azt az állítását, hogy azok a tengerészek, akik Amerikába érve piramisokat építettek, aligha felejthették el annak a vízi járműnek építési módját, amelyen odaérkeztek. Kolumbus előtt Amerikában csakis oly vízijármű-típusokat ismertek, mint amilyen a 206 tutaj, a nyírfakéregből, bőrből és kivájt gerendákból készült- s az utóbbi-

nál olykor rávarrt deszkamellvéddel magasított -- kenuk és kajakok, valamint azok a speciális típusú, csónak alakú tutajhajók, amelyeket igen leleményes módszerrel nádkötegekből állítottak össze. Ez a típus volt kétségtelenül a legfejlettebb vízi jármű, amelyet a konkvisztádorok az Újvilágban találtak. És egyben az inkák és civilizált elődeik kultúrájának alapvető eleme, mind a tengerparton, mind a felföldeken. Mexikóban korábban hét különböző államban használták. A mexikói nádcsónak használatával utoljára a Kaliforniai-öbölben élő szeri indiánok hagytak fel az 1960-as évek elején, de a perui Titicaca-tavon még mindig járnak velük, és szórványosan előfordulnak Peru északi partvidékén is.

A Kolumbus előtti Amerikában ismerték a vitorlát, amelyet olykor pamutszövetből, olykor meg nádból készítettek. Mindkét esetben sajátságos formájú terpeszárbocra vonták fel őket. Ugyanez a típusú nádcsónak ugyanezzel a fajtájú árboccal az ősi egyiptomi kultúra egyik jellegzetessége volt, amiről azonban a régi egyiptomi sírokban látható realista domborművek és festmények nélkül nem szerezhettünk volna tudomást. De az ősi Ninive domborművein is ugyanilyen fajta nádhajókon vívott tengeri ütközeteket láthatunk: a hajók az óceánon futnak, legénységüket harcosok kettős sora a tengerbe kergeti a várakozó rákoknak és halaknak étkül, mialatt más hajók -- férfiakkal és nőkkel fedélzetükön -- a tengeren át menekülnek. A nád romlandó anyag, s ha nem maradtak volna fenn ezek a kőbe vésett mezopotámiai és egyiptomi ábrázolások, valamint a még régebbi keletű szaharai sziklarajzok, akkor sohasem tudtuk volna meg, milyen rendkívül fontos szerepük volt ezeknek a vízi járműveknek az ősi mediterrán kultúrákban. Ezeknek a nádhajóknak kisebb változatait a szegényebb halászok még ebben a században is használták a mezopotámiai folyókon és a Nílus forrásvidékén, a földközi-tengeri szigeteken, Korfun és Szardínián, meg az Atlanti-óceán marokkói partvidékén, ahol pontosan Lixus megalitikus városának helyén még a második világháborút közvetlenül megelőző időkben is meglepően tengerbíró nádhajókat építettek.

Ott, ahol az Ó- és Újvilágban nádhajókat használtak mindenütt hatalmas megalitikus romok tanúskodnak az ősi, helyi kultúrák erejéről és fejlettségéről, ezzel szemben ugyané területek mai lakói nyomorúságos kunyhókban húzódnak meg. A mai halászok nádcsónakjainak láttára könnyen el tudjuk képzelni, milyen óriási nádhajókat építhettek az ókori uralkodók a rendelkezésükre álló munkaerővel és anyaggal. Rendkívül fejlett kőművestechnikával összeillesztett, a nap szerint betájolt megalitikus falaik részben fennmaradtak, s így közvetlen tudomást szerezhettünk róluk, ám a rothadó növényszárakból készített nádhajóik csupán az

apáról fiúra átruházott hagyományos mesterségbeli tudás jóvoltából élnek tovább.

E két kulturális jelenség elterjedése igen korlátozott, mégis egymás mellett megtaláljuk őket a Földközi-tenger keleti térségeitől kezdve a Marokkó atlanti-óceáni partvidékén fekvő Lixusig, majd Mexikóban és Peruban, valamint a Húsvét-szigeten. Ezeket a szerény csónakokat legfeljebb néhány modern tudós látta, de igazi tengerbíró képességüket senki sem tette próbára. A papirusznád szétfejtett darabkáival végzett laboratóriumi kísérletek azt mutatták, hogy ez az anyag két hétnél rövidebb idő alatt teljesen átitatódik vízzel, és elveszti teherhordó képességét. Az ugyanezzel az anyaggal tengervizes tartályokban végzett kísérletekből is az derült ki, hogy a nád likacsos belseje egykettőre rothadásnak indul. Ezért aztán az antropológusok, papirusz-szakértők és hajózási szakemberek mind egyetértettek abban, hogy az ősi papirusz tutajhajókat csakis folyókon és tavakon lehetett használni, ahol rövid időközökben partra vontathatták, és a napon megszáríthatták őket. Valamennyien lehetetlennek tartották, hogy ilyen nádhajókkal Afrikából el lehessen jutni Amerikába. Csakhogy a papiruszhajó tulajdonságainak megítélése végett egy darab papirusznáddal kísérletet végezni ugyanolyan értelmetlen dolog, mint egy vízzel telt tartályba dobott s természetesen elsüllyedt vasdarab viselkedéséből arra következtetni, hogy a Queen Mary nem lesz úszóképes. Mert hát óriási különbség van egy anyagmintával vagy egy hajóval végzett kísérlet közt. És az állandóan változó víz, amellyel a mozgó csónak érintkezik, sem vált ki olyan mérvű rothadást, mint a tartályban levő állóvíz. Az Atlanti-óceánon túl a Húsvét-szigeten, Peruban és Mexikóban, valamint az óceán innenső oldalán: a Csád-tavon és a Nílus forrásvidékénél végzett saját nádcsónak-kísérleteim rendkívül lenyűgöző hatással voltak rám. Egyetlen hasonló nagyságú vízi járműnek sincs olyan teherhordó képessége, stabilitása, egy sem nyújt olyan biztonságot, mint a nádkötegekből készített csónak. És mégis, elsősorban az ókori egyiptomi hajók konstrukciója győzött meg arról, hogy e vízi járművek tengerbíró képességéről alkotott mai tudományos nézetek aligha helytállóak.

1954-ben Egyiptomban a Cheops-piramis lábánál levő egyik megalitikus kamrában egy libanoni cédrusfából épített hajó szétszedett darabjait fedezték fel. A jó állapotban fennmaradt deszkák mindegyike csaknem egy tonnát nyomott, a leghosszabb darabok 75 láb hosszúak, 20 hüvelyk szélesek és közel 4,5 hüvelyk vastagok voltak. Ahmed Joseph, az egyiptomi régiségek főfelügyelője munkatársaival évekig dolgozott a fáraó hajó208 ján, míg végre sikerült azt összeállítani, s ekkor kiderült, hogy a hajó

146,5 láb hosszú és csaknem 20 láb széles. Ezt a hajót, amely a világ legrégibb fennmaradt hajója, i. e. 2700 táján építették Egyiptomban. Az összeállított hajón két feltűnő jellegzetességet lehetett azonnal felismerni : konstrukciója következetesen a papiruszhajót formázta, s alakja inkább egy tengerjáró hajóra, semmint egy folyami csónakra hasonlított. A papiruszhajóra emlékeztető vonások: a hosszanti félhold forma, a tölcsér alakban végződő, magasba nyúló orr és far -- mindez papiruszprototípusra mutat. A Cheops-hajónak még a fara is befelé kunkorodott, miként ez a papiruszcsónakokrajellemző. Vajon miért adtak egy fahajónak ilyen rendkívül bonyolult, a merev fából nehezen kialakítható formát? A hajlékony papirusznál viszont ez természetes forma. A hagyományokhoz hű fáraót csakis az indíthatta a papiruszhajó alakjának utánzására, hogy tiszteletben tartsa azt a vízijármű-konstrukciót, amelyet legrégebbi ősei, az istenek alkalmaztak. Az egyiptomi temetkezésekkel kapcsolatos művészetekben a napistent és madárfejű emberi kísérőit mindig papiruszhajókon utazva ábrázolták. Természetes, hogy az ókori Egyiptomban a papirusz mint hajóépítési anyag időben megelőzte a fát, mert a papirusznád ott bőségesen megtermett, ezzel szemben a fáraó által használt cédrust a föníciai erdőségekből, a mai Libanonból kellett importálni. Cheops fáraó hajóját már összeállítása előtt is „naphajóként" emlegették, mert feltételezték, hogy kizárólag arra a célra épült, hogy a halott fáraót örök nyugvóhelyére szállítsa, ahol majd ősével, Rával, a Nappal együtt pihen.

De Ahmed Joseph -- már 1969 elején, amikor a laboratóriumában gondosan megvizsgáltuk a hajó konstrukcióját -- felismerte, hogy a Cheops-hajó nem egyszerűen temetkezési vízi jármű volt. A fán világosan fel lehetett fedezni a hosszabb használat nyomait: a kemény deszkák vájatai az összetartó kötelek horzsolása következtében lekoptak. A hajót tehát más célokra is használták, nem csupán a fáraó temetésére. Ugyanúgy, mint azt a néhány embert, akiknek megengedték, hogy a hajót összeállításának utolsó szakaszában megvizsgálják, engem is rendkívül lenyűgözött ez a vízi jármű, amelynek vonalvezetése tökéletesen hozzáidomult a mélytengeri hullámokhoz, méreteit tekintve pedig kétszer akkora volt. mint a legnagyobb fennmaradt viking hajó. Nílusi hajózásra tervezett vízi járműnek nem lett volna ilyen hosszanti görbülete és ilyen roppant magasra ívelő orra és tatja -- mert a Níluson a hullámok csupán néhány hüvelykre csapnak fel --, az ilyen jellegzetességeket nyílt tengeri navigátorok alakították ki, mint például a vikingek és polinéziaiak, akiknek hajóikkal parti hullámverésen és óceáni hullámokon kellett átvágniuk. A Cheops-hajó keresztmetszetét az olyan hajók módjára képezték 209

ki, amelyek a nagy hullámokkal együtt görögnek és emelkednek, s nem a Nílus áramlataiban úszkálnak. E konstrukciónak egy folyami csónaknál semmiféle funkcionális oka nem lett volna.

Elmerülten vizsgálgattam ezt a látványos, tengerjáró vonalvezetést, s érthető módon nagyon meglepett, hogy e bordázat nélküli hajó súlyos faszerkezetét egyszerűen úgy illesztették össze egyik végétől a másikig, minden átfedés nélkül, mint valami mozaikjátékot, s az egyes darabokat enyvvel és a deszkákba fúrt lyukakon keresztül húzott kötelekkel rögzítették. Ez a gyönyörű hajó még akkor is tüstént szétesett volna az óceáni hullámokban, ha hosszanti kötélzettel szerelik fel. Eléggé ismerem a hajóépítés technikáját ahhoz, hogy belássam, a hajó alakja és konstrukciója közt nincs semmiféle összhang.

Az egyiptomi hajóépítők, akikre a föníciai cédrushajók látszólag végtelen tartóssága mély hatást tett, i. e. 2700 táján fát kezdtek importálni Föníciából, de az őseiktől örökölt hagyományos papiruszhajó formát továbbra is igyekeztek megőrizni. Mindenekelőtt ez öntött belém bizalmat a papirusz tengerbíró képességei iránt, hiszen a fáraó hajójának konstrukcióját a papiruszkötegekből épített tömör vízi járművek formájának megfelelően alakították ki. A papiruszhajó tehát Egyiptomban megelőzte a fahajót, s átadta neki látványos, tengerjáró alakját. Hogyan lett volna ez lehetséges, ha a papirusz elsüllyedne vagy felbomlana? Elhatároztam, hogy gyakorlati kísérletet hajtok végre.

1969-ben megszerveztem Egyiptomban a gizehi Cheops-hajó közelében egy papiruszhajó építését, amelyhez modellül a helyi temetkezési műalkotásokon látható ábrázolásokat használtam fel. Mivel a vad papirusznád ismeretlen okokból kipusztult Egyiptomban, és ennek megfelelően a papiruszhajó építésének mestersége is feledésbe ment, 12 tonna napon szárított, 10-12 láb hosszú papiruszt hozattam az etiópiai Tana-tóról, és a közép-afrikai Csád-tónál felfogadtam két gyakorlott hajóépítőt, tolmáccsal. A Csád-tó az Egyiptomhoz legközelebb fekvő térség, ahol még ma is használnak nagy alakú és látszólag szilárd konstrukciójú papiruszcsónakokat.

Azt senki sem vitatta, hogy Észak-Afrika partvidéke mentén végig tudunk hajózni papiruszhajóval, mert itt a hajót szabályos időközökben partra vontathatjuk, és kiszáríthatjuk járművünket. Ezért úgy határoztunk, hogy hajónkat Marokkó atlanti-óceáni partján, az ősrégi föníciai kikötőből, Saflból -- amelyet minden oldalról kisázsiai eredetű hatalmas kolóniák és települések gazdag régészeti emlékei öveznek -- egyenest az óceánra bocsátjuk. A papiruszhajót, amelynek a Rá nevet adtuk 210 (ez a szó az ókori Egyiptomban s a polinéziai szigeteken egyaránt a

napot jelöli), 1969. május 17-én bocsátottuk vízre, és nyolc nappal később indultunk el vele, fedélzetén hétfőnyi legénységgel, hét nemzet fiaival.* Az élelmet és vizet 160 -- a kairói múzeum egyik ókori prototípusa alapján készített -- agyagkorsóban, valamint számos kecskebőr tömlőben, faládában és fonott kosárban helyeztük el. A hajón levő összes élelem friss, szárított, füstölt, sózott vagy más, az ősi népeknél szokásos módon tartósított étel volt. A több tonna súlyú felépítmény és rakomány

-- a terpeszárboc, a fonott kabin, a kormányemelvény, valamint a nehéz kettős kormánylapát -- feltűnően csekély mértékben befolyásolta a hajó úszóképességét, s a Rá még akkor sem dőlt oldalra, ha 500 négyzetlábas, trapéz alakú vitorláját erős oldalszelek duzzasztották. Közvetlenül Safi mólóján túl a Rát azonnal elkapta az az erős áramlat és passzátszél, amely a trópusi Amerikába vezető örök ,;Kolumbus-futószalagot" alkotja.

Tengeri utazásunk első napján tapasztalatlanságunk következtében mindkét kormánylapátunk eltörött, a második napon pedig eltört az egyiptomi vitorlánkat hordozó rúd. A falapátokat ugyan összesodrott kötelekkel kijavítottuk, de a viharos időben ezután is el-eltörtek, s így az egész vállalkozást tudományos szempontból értékesebb sodródássá változtatták át. A nádhajó három héten belül megkerülte Afrika északnyugati partvidékét Safitól a Dakar előtt fekvő Zöld-foki-szigetekig, vagyis oly utat tett meg, amely megfelel az Egyiptom és Franciaország közti távolságnak, s ekkor az elemektől hajtva megkezdte a tulajdonképpeni átkelést az Atlanti-óceánon. Addigra már a Rá papiruszkötegei egy hónapon át lebegtek a tenger vizében, s látványosan bebizonyították, hogy még viharban is meg tudnak birkózni az óceáni hullámokkal, s ráadásul úgy, hogy a legénység és a rakomány száraz marad. Az áramlatokat és az uralkodó szeleket követő óceáni görgőhullámok hátul kapták el a hajót, de a rendkívül magas, ívelt far felemelkedve, minden egyes hullámtaréjon átsegítette a Rát, anélkül, hogy víz árasztotta volna el. A hajóközép alatt elfutó óceáni hullámok a fából készült Cheops-hajót

-- orrát-farát megroggyantva -- kettétörték volna, de a Rá, a papiruszkötegek rugalmassága következtében, minden károsodás nélkül gördült végig rajtuk.

Kísérletünk során az első nagyobb felfedezést a jRánál alkalmazott

* A legénység tagjai: Norman Baker navigátor (Egyesült Államok); Jurij Szenkevics hajóorvos (Szovjetunió); Abdullah Djibrine papirusz-szakértő (Csád); Santiago Genoves antropológus (Mexikó); Carlo Mauri, az expedíció fényképésze (Olaszország); Georges Sourial békaember (Egyiptom) és Thor Heyerdahl, az expedíció vezetője (Norvégia).

Z11

jellegzetes ősrégi egyiptomi kötélzettel kapcsolatban tettük, amely most végérvényes bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy az eredeti papiruszhajót nem arra szánták, hogy egy folyó fodrozódó vizén úszkáljon, hanem hogy az óceán hullámait szelje át. A csendes vizű Níluson a terpeszárbocot egy-egy előre-, illetve hátravezető tarcskötél is egyenesen tartotta volna. Mivel a hajó teste ott sima víztükrön siklott volna, így több tarcskötélre nem lett volna szükség. Ezzel szemben az általunk lemásolt bonyolult eredeti kötélzetnél egy kötél az árboc hegyétől az orrba vezetett, s az árboc mindkét lábától kétoldalt hat párhuzamos kötél futott közvetlenül a hajóközép mögé, a Rá két oldaláig. Viszont az árboctól a farba egyáltalán nem vezetett kötél, holott a régi egyiptomi ábrázolásokon egy oly kötelet is láttunk, amely a far elegánsan befelé kunkorodó hegyétől átlósan -- akár egy hárfahúr -- a hátsó fedélzethez vezetett, mintha arra szánták volna, hogy a papiruszhajó skorpiófarka megőrizhesse szép, ívelt alakját. Biztos voltam benne, hogy e hátrafelé kunkorodó faroknak valamilyen előttünk ismeretlen gyakorlati funkciója van szemben azzal az általános véleménnyel, hogy ez csak amolyan díszítőelem. Arról azonban jómagam és a csádi hajóépítők, mindenki mással egyetértésben, meg voltunk győződve, hogy bármi is legyen ennek az ívelt faroknak a funkciója, a „hárfahúré" akkor sem lehet más, mint hogy megőrizze a farok íveltségét. Még véletlenül sem jutott eszünkbe, hogy a kunkorodó farok szolgál a kötél megfeszítésére, és nem fordítva. Ezért aztán a csádi hajóépítők leszerelték a „hárfahúrt", s megmutatták nekünk, hogy olyan erősre csinálták a farok ívelését, hogy az sohasem fog kiegyenesedni. S mivel ez az állításuk igaznak bizonyult, nem is szereltük vissza a kötelet, csak amikor már késő volt. Addigra a Rá keresztben erősen meggörbült, pontosan ott, ahol az árboctól jövő leghátsó párhuzamos tarcskötelek elérték a fedélzetet. A farok ugyan továbbra is megőrizte gyönyörű ívét; de a hátsó fedélzet most a görbülettől kezdve beleereszkedett a tengerbe. És az immár lejtős hátsó fedélzet, ahelyett, hogy felemelkedve „átlovagolt" volna a hátulról jövő hullámokon, inkább úgy viselkedett, mint a tengerpart fövénye, szinte csalogatta a bukóhullámokat, hogy parti hullámverés módjára csapkodják hajónkat. Most eszméltünk csak rá, hogy a kunkori faroknak az a rendeltetése, hogy hatalmas rugóként szolgáljon, és az egyébként szabadon lengő hátsó fedélzetet a „hárfahúr" segítségével egy szintben tartsa a hajó többi részével, amely függőhídhoz hasonlóan csüggeszkedett az árboctól előre- és hátrafutó tarcsköteleken. Az ókori bölcs hajóépítők a hajlékony hátsó fedélzetet egy kötélzetrendszerrel úgyszólván ráakasztották a kö¿ l ^- zépfedélzetre, s ezzel a hajónak kellő rugalmasságot adtak, hogy átfuthas-

son a mélytengeri hullámokon anélkül, hogy a megfeszülő tarcskötelek eltörnék az árbocot.

A megroggyant hátsó fedélzetet nem bírtuk kijavítani, s így az fékezte a hajó futását, és megakadályozta, hogy egyenes irányba haladjunk. Mi több: a hullámok immár közvetlenül a kabin hátsó falát csapkodták, állandó súrlódást okoztak a papiruszfedélzet és a rákötözött fonott kabin közt, s a szél felőli oldalon elvágták a papiruszkötegek összetartó köteleit. Ezért aztán, midőn az Antillák előtt utoljára viharba kerültünk, a hajó jobb oldalán egyre ijesztőbb mennyiségű papiruszt vesztettünk. A Rá nyomdokvizében hátrahagyott papirusznád-darabkák továbbra is fennmaradtak a víz színén, s nemhogy elrothadtak volna, hanem még rugalmasabbá és erősebbé váltak, akár a kötél; nem voltak többé olyan törékenyek, mint szárazon, vízrebocsátásuk előtt. De a jobb oldali kötegek az utolsó vihar után már annyi papirusznádat vesztettek, hogy a hajó meredeken oldalvást dőlt, s ez -- nem is annyira az úszóképesség általános csökkenése-halálos veszélyt jelentett volna, ha netán még egyszer viharba kerülünk. A Rá bal oldali kétharmada sértetlen maradt, s oly magasan úszott a víz felett, hogy szükség esetén akár tovább folytathattuk volna sodródásunk utolsó szakaszát az előttünk húzódó szigetekig, s az egész legénység ezt is akarta tenni. De én, mint az expedíció vezetője, nem láttam rá okot, hogy emberéletet kockáztassak egy oly tudományos kísérletben, amely addigra már gyakorlatilag minden kérdésre választ adott.

Félreérthetetlenül bebizonyosodott, hogy a papirusz elsőrendű hajóépítő anyag. Nem rothadt el a tengervízben, sőt a bemerülés következtében még csak erősebbé és tömörebbé vált; nem süllyedt el két hét után: az épen maradt nádkötegek egyhetes kikötői tartózkodás és nyolchetes viharos óceáni hullámokon való hánykolódás után még mindig hordoztak bennünket a sok tonna súlyú élelemkészlettel és a hajó felépítményével együtt. Maga a papiruszhajó meglepően úszóképesnek, stabilnak és tengerbírónak bizonyult, minden viharral megbirkózott, ahogyan erről óceáni utazásunk első hetében meggyőződtünk, mielőtt vitorlás hajónk

-- az építésében és kezelésében való teljes tapasztalatlanságunk miatt

-- sodródó nádtutajjá nem változott. Végül azt is megállapítottuk, hogy az ilyen fajta vízijárművek gyenge pontja korántsem a hajlékony nád, hanem a merev fa, valamint az a körülmény, hogy a f a a kötelekhez dörzsölődik.

Mindazokat a tengerészeket, akiknek kormánylapátjaik eltörnek, ahogyan ez velünk történt, amikor a marokkói partok előtt a Kanári-áramlat hatalmas görgőhullámaiba ütköztünk, hozzánk hasonlóan azonnal ma- 213

gával ragadja a „Kolumbus-futószalag", és nagy sebességgel a Mexikóiöböl felé hajtja. Ám a régi hajósok, velünk ellentétben, kénytelenek lettek volna a végsőkig kitartani, mi azonban tetszésünk szerint befejezhettük az utazásunkat, mihelyt tudományos célkitűzéseit teljesítettük. Amikor kedves állatainkkal és rakományunkkal átszálltunk a jachtra, amely filmezni akart minket, addigra nyolc hét alatt már 2700 tengeri mérföldet tettünk meg, ami a marokkói Safi és a kanadai Québec közti távolságnak felel meg. Ha történetesen Szenegálban, Afrika nyugati partján s nem Safiban indulunk útnak, ugyanilyen távolság megtételével átkeltünk volna az Atlanti-óceánon, és több mint 1000 mérföldet felhajóztunk volna az Amazonason.

1970. május 17-én, tíz hónappal az első papiruszhajó-kísérletünk befejezése után, ugyanabból a marokkói kikötőből útnak indult a második nádhajó, a Rá II, hat tonna súlyú rakományával és felépítményével, valamint nyolcfőnyi legénységével, amelyből hat fő már a Rá I útján is részt vett.* A papiruszt ezúttal is a Nílus forrásvidékéről hozattuk, de amíg a Rá 7-et a közép-afrikai Csád-tó mellől érkezett buduma halászok építették Egyiptomban, addig a Rá //-t a dél-amerikai Titicaca-tó mellől származó négy aimara indián és bolíviai tolmácsuk építette fel Marokkóban. Noha a korábbi hajóépítők ugyanarról a földrészről származtak, ahol Egyiptom fekszik, az utóbbiak pedig az Újvilágból jöttek, mégis, furcsa módon, a Titicaca-tavi nádcsónak testesítette meg azokat a fő építési elveket, amelyek az ókori egyiptomi hajókat jellemezték, nevezetesen a hegyes és víz fölé magasodó orrnak és farnak, valamint a nagy kötegből készített hajót -- fedélzetétől az aljáig -- megszakítás nélkül körülfogó köt'élzetnek elvét. A csádi hajóépítők -- az ókori egyiptomiakkal ellentétben -- a csónakok farát a vízszintnél egyenesre vágták, a csónakot egymásra helyezett karcsú nádköteg-rétegekből építették fel, s az egyes rétegeket egymásba fonódó kötélhurkok láncaival erősítették össze, amelyek aztán könnyen sebezhetőnek bizonyultak. A csádi módszer teljesen megfelelt a tavi szállítások követelményeinek, ezzel szemben a kiválóan megszerkesztett és meglepően leleményes Titicaca-típus egy oly tömör tömböt alkotott, amely a Titicaca-tó körülményeinél sokkal viharosabb időjárási viszonyokkal is képes volt megbirko/ni. Ez a vízi jármű lényegében két hatalmas, szivar alakú kötegből állt, amelyeket egy megszakítás nélküli és feszesre húzott kötéltekercs szorított egymás-

* A hat fő: Baker, Szenkevics, Genoves, Mauri, Sourial és Heyerdahl volt, új résztvevőként pedig Kei Ohara filmoperatőr (Japán) és Madani Ait Ouhanni (Marokkó), 214 aki a tenger szennyeződését tanulmányozta, csatlakoztak hozzánk.

hoz. E kötéltekercs egy kisebb, középső köteget fogott körbe, amely -- ahogy a köteleket mind feszesebbre húzták -- eltűnt a két nagyobb köteg közt. Mikor a hegyes orrot és fart felfelé ívelték, s a kötegek felső szélei mellé két kisebb köteget kötöztek, hogy ezáltal a fedélzet szélességét megnöveljék, egy szinte hihetetlenül tömör és tengerbíró vízi jármű jött létre, amely szerkezete szempontjából feltűnően hasonlított a mezopotámiai és óegyiptomi vízi járművekhez.

Dél-amerikai hajóépítőink a két hónapig sem tartó építési munkálatok után olyanannyira igyekeztek hazafelé, hogy amikor a Rá II vízrebocsátásra készen állt, a 12 tonna papirusznak teljes egyharmada még felhasználatlanul hevert. A Rá l 15 méter hosszú volt, ezzel szemben a Rá II hossza csupán 12 métert tett ki. A papirusz tutajhajó fantasztikus teherbíróképessége olyan mély hatást tett ránk, hogy nem tudtunk ellenállni a kísértésnek, és a Rá //-t sokkal nagyobb rakománnyal töltöttük meg, mint amennyit egy ehhez hasonlóan szerény méretű, szokványos hajó az elsüllyedés veszélye nélkül elbírt volna. A Rá II azonban bár a fedélzete csaknem a víz szintjéig süllyedt -- még így megterhelve is kiállt egy hatalmas vihart az Atlanti-óceán közepén, ekkor azonban egyik kormánylapátjának óriási rúdja eltörött, s így a hajó tehetetlenül oldalvást fordult a bukóhullámoknak, mígnem a vízvonal feletti papirusz teljesen átnedvesedett. A Rá II ennek ellenére is 57 nap alatt átkelt i\y óceánon, a marokkói Safitól az Antillákhoz tartozó Barbadosig 3270 tengeri mérföldet tett meg, átlagos sebessége tehát napi 65 angol mérföld volt. A papiruszhajó a legszélesebb részén átszelte az Atlanti-óceánt anélkül, hogy egyetlen papirusznád elveszett vagy megsérült volna jóllehet az egyik vastag, merev fa kormánylapát ezen az úton is eltörött.

A Rá I és a Rá II kísérleti útjai végérvényesen bebizonyították, hogy a nádhajó, amely a Kolumbus előtti időkben az Ó- és Újvilág egyik közös kultúreleme volt, feltétlenül képes arra, hogy átkeljen az Atlantióceánon, így hát nem kell többé afféle fantasztikus elméletekhez folyamodni, mint az, hogy a lopótök vagy a gyapotmag véletlenül sodródott el a Mexikói-öböl dzsungeljében élő gyűjtögető törzsekhez. A nádhajó igazi képességeinek felderítése nem bizonyít Kolumbus előtti kapcsolatokat, de ezt az elméletet az amerikai magaskultúrák eredetének magyarázatára vonatkozó minden más hipotézisnél jobban valószínűsíti.

215

Megszólalnak a szakállas istenek

Csendes-óceáni kutatásaim keltették fel bennem az érdeklődést aziránt, vajon a Kolumbus előtti időkben át tudott-e vitorlázni az ember az Atlanti-óceánon. Ez a látszólagos paradoxon a polinéziaiaknak és kultúrájuknak ismeretlen eredetére vonatkozó irodalom tanulmányozásában leli magyarázatát. Az olyan század eleji írók, -- mint A. Fornander, S. P. Smith, W. J. Perry és E. Best -- valamennyien amellett kardoskodtak, hogy bőséges bizonyítékok vannak arra, hogy Polinéziát -- és kiváltképpen a Húsvét-szigetet -- eredetileg oly bevándorlók népesítették be, akik Egyiptomból, Mezopotámiából vagy a keleti mediterrán térség valamilyen más ókori, magaskultúrájú vidékéről származtak. Ezek a korai Polinézia-kutatók kimutatták, hogy e két, a földgömbnek pontosan az ellenkező oldalán fekvő területen meglepő egyezések sűrűsödtek össze, mint például az egymáshoz szorosan illeszkedő kövekkel való megalitikus építkezés, a lépcsős templompiramisok, a monolitikus szobrok, a mumifikálás, a koponyalékelés, a papkirályság, a királyi fivér-nővér házasság, a naptári rendszer, a családfák, a napból leszármaztatott istenségek és a hieroglifás táblák. Újból és újból elhangzott az az állítás, hogy a keleti mediterrán térségből Polinéziába vezető hipotetikus vándorút Indián vagy az Indiai-óceánon, az indonéziai szigetvilágon, Ausztrálián és Melanézián vagy esetleg Mikronézián, majd végül Polinézián vezetett át, s így telepedtek le aztán a vándorok végső soron a Húsvét-szigeten. Az írást és a keleti mediterrán térséggel való többi kulturális párhuzamot csakis ezen az utóbb említett, Dél-Amerika partvidéke előtt fekvő kis szigeten lehetett megtalálni. Mivel azokon az óriási kontinentális és óceáni területeken, ahol ezek a vándorok állítólag átvonultak, a kutatók semmiféle nyomra nem bukkantak, érthető, hogy a 'későbbi, óvatosabb tudósok ezeket a korai diffuzionista elméleteket földrajzilag és időrendileg tarthatatlannak minősítették. Ennek ellenére az olyasféle korai diffuzionista felfedezések, mint például az a tény, hogy az ókori Egyiptomnak és Mezopotámiának egyes fontos istenség- és helységnevei Polinéziában fennmaradtak, tartós hatást gyakoroltak a Polinéziára vonatkozó szakirodalomra, így például, az ókori Egyiptomban a Napot és Napistent „Rá" néven ismerték és tisztelték, de ,,Ra" volt a Nap 216 neve Polinézia száz és száz szigetén is. Vagy például a polinéziai hagyomá-

nyok szerint az egyik fontos törzsnek, amely még a Polinézián kívüli őshazában élt, és az egyik fontos helységnek, amely ugyanott feküdt. „Uru" volt a neve, amit Úr városára, az ókori Mezopotámia kulturális központjára való utalásként értelmeznek. Noha a legtöbb tudós tagadja azokat a korai elméleteket, amelyek szerint a polinéziaiak közvetlenül Úrból és Egyiptomból jöttek, de az a gondolat, hogy az ismeretlen eredetű polinéziaiak és a kelet-mediterrán vagy arab világ ókori kultúrája közt valamilyen homályos kapcsolat van, mégsem tűnt el soha a Polinézia-kutatók tudatalattijából.

Ha egy pillantást vetünk a földgömbre, kiderül, hogy a Húsvét-szigettől Mezopotámiáig az Atlanti-óceánon át rövidebb az út, mint a Csendesés az Indiai-óceánon át. Az atlanti-óceáni útvonal mentén az egyetlen elkerülhetetlen közbeeső állomás a trópusi Amerika -- s itt, a mexikói és perui magaskultúrák térségében találhatók azok a már említett mediterrán-polinéziai közös kulturális elemek, amelyeknek a földgömb felén átívelő indiai-csendes-óceáni útvonalon semmi nyomát nem lehetett felfedezni. Tény és való, hogy a legendás polinéziai ,,Uru" név egyúttal egy ősi, fontos indián törzsnek is a neve. Ez a törzs ma a perui Titicaca-tavon él, de a feltevések szerint korábban a Tiahuanaco megalitikus romjaitól a Csendes-óceán partvidékéig terjedő egész területet benépesítette. A spanyol hódítás idején az uruk a Titicaca-tavon nádcsónaképítők voltak, sőt valójában úszó totoranád-szigeteken éltek. Ezt a jellegzetesen dél-amerikai fajtájú nádat az ember magával vihette a Húsvét-szigetre, s elültethette az ottani édesvízi tavakba, hogy ugyanolyan anyagból ugyanolyan csónakokat építsen, mint amilyenek az uru indiánok csónakjai. És a húsvét-szigeti hagyományok szerint azt az istent, aki ezt az egzotikus édesvízi nádat a szigetre hozta, ,.Uru"-nak hívták.

A világ két nagy természetes tengeri útvonala, vagyis az atlanti-óceáni Kolumbus-útvonal és a csendes-óceáni Mendaña-útvonal a mediterrán világból egyenest Polinéziába vezet-a hátszélben haladó „futószalagon" utazók számára az egyetlen szerény szárazföldi akadály a panamai földszoros. Valójában Mendaña, az első európai, aki Polinéziába eljutott, a mediterrán világból hajózott el, gyalog átkelt a panamai földszoroson, és Perun át ért el Polinéziába. Ahogy azt már az izolacionizmusról és diffuzionizmusról szóló fejezetben említettük, nincs semmi ok annak feltételezésére, hogy egy oly útvonal, amely a középkori európaiak számárajárható volt, az ókori nagy civilizációk hordozói számára járhatatlan legyen.

Noha csak évekkel később állapítottam meg kísérletek során, hogy bennszülött vízi járművel milyen könnyen el lehet jutni Afrikából Ameri- 217

kába és onnan Polinézia belsejébe, már kutatásaim Kezdetén is gyanítottam, hogy a kultúra hordozói Dél-Amerikából érkeztek a Húsvét-szigetre és a szomszédos polinéziai szigetcsoportokra -- függetlenül attól, hogy a trópusi Amerika az ókori mediterrán világtól kapott-e valamilyen kulturális ösztönzést vagy sem. Miként azoknak a kutatóknak nagy többsége, akik a polinéziai kultúra eredetével foglalkoznak, jómagam is megállapítottam, hogy ez a kultúra összetett, vagyis a Csendes-óceán keleti térségének legtávolabbi szigeteire egynél több bevándorló csoport jutott el. Földrajzi tanulmányaim és a polinéziai bennszülöttek életére vonatkozó gyakorlati tapasztalataim arra a következtetésre indítottak, hogy e szigeteken fellelhető délkelet-ázsiai elemek a Fülöp-szigeteket környező vizekről érkeztek a Japán-áramlaton és Északnyugat-Amerikán keresztül, de e kultúra hordozóinál már jóval korábban eljutottak ide Dél-Amerikából inka kor előtti utazók.*

Ámde a polinéziaiak faji összetétele továbbra is rejtély maradt, bármilyen csendes-óceáni partvidéknek tulajdonítsuk is eredetüket. A polinéziaiak ugyan nyilvánvalóan kevert fajúak, de a világ legmagasabb emberei közé tartoznak, fejük gyakran hosszúkás, bőrük meg nemegyszer olyan világos, mint a dél-európaiaké. A valóság az, hogy Polinéziában mindenütt fellelhető egy europoid, jobban mondva arab-szemita jellegű típus: erősen kampós orr, keskeny ajak, erős szakállszőrzet és gyakran vörösesbarna haj. Ezeket a jellegzetességeket, amelyek nemegyszer egész családokban felfedezhetők, már az első európai utazók is megfigyelték a Húsvét-szigettől Új-Zélandig. Ez a típus, amelyet maguk a polinéziaiak az ,,uru-keu" névvel jelölnek, szerintük azoktól a szőke hajú, fehér bőrű istenektől származik, akik eredetileg e szigeteken laktak. A polinéziaiak e fizikai vonásaik, valamint vértípusuk szempontjából élesen elütnek a pápua melanéziaiaktól, negritóktól, malájoktól és indonéziaiaktól, holott e népcsoportok épp azon a területen laknak, ahonnan, a legtöbb modern tudós feltevése szerint, a polinéziaiak származnak. Ez a fiziológiai rejtély az arab-szemita összetevőre vonatkozó legvadabb elméleteknek szolgált alapul. A dél-amerikai indiánok fizikai jellegzetességei általában megegyeznek a velük rokon malájok és indonéziaiak jellegzetessé-

* Azt a tényt, hogy a csendes-óceáni népek és kultúrák egyik eredőhelye Dél-Amerika, hosszú évekig tartó vita után végül egyhangú határozattal elfogadta az 1961-ben Honoluluban tartott X. Csendes-óceáni Tudományos Kongresszus 3000 résztvevője. A/ erre vonatkozó bizonyítékokat az olvasó részletesebben kifejtve megtalálja e könyv L l O első részében.

geivel. s a dél-amerikai bennszülöttek fizikai vonásaik szempontjából -eltekintveattól, hogy a vértípusuk és orrformájuk megegyezik a polinéziaiakéval -- ugyanannyira különböznek a polinéziaiaktól, mint a délkelet-ázsiaiak.

Magas, szőke vagy vörös hajú, szakállas férfiak éppoly kevéssé voltak feltalálhatók Mexikóban és Peruban, mint Indonéziában és DélkeletÁzsia többi részén. A Csendes-óceán két partján lakó alacsony, vékony, sárgásbarna bennszülöttek anatómiailag egyszerűen szakálltalanok. Hogyanjutottak hát a polinéziai szigetlakók azoknak az elütő fizikai jellegzetességeknek birtokába, amelyeket ők maguk egy korai legendás fajnak tulajdonítanak?

A Húsvét-szigeten, amely az Ázsiától legtávolabb és az Újvilághoz legközelebb fekvő polinéziai ..támaszpont", a bőséges hagyományok határozottan azt állítják, hogy a szigetlakók legrégibb ősei egy keleten -- tehát Dél-Amerika irányában -- 'fekvő, hatalmas, sivatagos területről jöttek, s napnyugta felé hajózva 60 nap alatt értek el a szigetre. A nyilvánvalóan kevert fajú húsvét-szigetiek kitartanak amellett, hogy legrégibb őseik közt egyesek fehér bőrűek és vörös hajúak, mások pedig sötét bőrűek és fekete hajúak voltak. Ezt megerősítették azok az európaiak is, akik először jutottak el a szigetre. Amikor a hollandok Roggeveen vezetése alatt 1722-ben felfedezték a szigetet, arról számoltak be, hogy az első bennszülöttek közt, akik hajójukra jöttek, volt egy „teljesen fehér ember" is. Ésa húsvét-szigetiekről általában azt írták, hogy „találni köztük egyeseket, akik sötétebb színűek, mások azonban teljesen fehérek, egynéhány pedig vöröses, mintha a nap erősen leégette volna őket".

Valamennyi régebbi látogató megfigyelte, hogy a húsvét-szigetiek közt nemcsak nagyon szőke és magas, hanem puha, vöröses hajú emberek is akadnak. Vajon elképzelhető-e, hogy ezek az emberek valóban keletről, Dél-Amerikából jöttek, ahol a kecsua, aimara és uru indiánok legfőbb fizikai jellegzetességei megegyeznek Délkelet-Ázsia fekete hajú, sárgásbarna bőrű, igen alacsony testalkatú népeiéivel? Elképzelhető-e, hogy Peru inka kor előtti kultúrájának hordozói fizikai vonásaik tekintetében különböztek a történelmi időkben itt élő, alacsony, kerek fejű, fekete hajú indiánoktól?

Figyelemre méltó, hogy a húsvét-szigeti hagyományok legrégibb gyűjteménye (Thomson, 1889. 526-532. old.) szerint a húsvét-szigetiek azt állították, hogy azt a 60 nap távolságra fekvő földet, ahonnan őseik jöttek. ..temetkezési helynek" nevezték. S aztán rögtön hozzátették:

„E földön olyan forró volt az éghajlat, hogy az emberek olykor meghal-

219

tak a hőségtől, s bizonyos évszakokban a növények és egyéb fejlődő dolgok megperzselődtek és összezsugorodtak a tűző naptól."

A Húsvét-szigettől nyugatra, egészen Délkelet-Ázsiáig sehol sem találunk e leírásnak megfelelő földet, mivel a partokat itt mindenütt zöld növényzet, sőt olykor sűrű dzsungel borítja. De keletre, a húsvét-szigetiek említette irányban és távolságban fekszik Peru és Észak-Chile sivatagos partvidéke, s a Csendes-óceán térségében nincs is olyan hely, amelynek éghajlatára és megnevezésére a húsvét-szigetiek leírása jobban illenék. E dél-amerikai sivatagos partvidék teljes hosszában tömérdek, szinte egymással közvetlenül érintkező temetkezési helyet találunk, amelyek az idők folyamán az emberi maradványok és temetkezési tárgyak felhalmozódása következtében egyre nagyobb területre terjedtek ki, mivel ez alatt az eső nélküli éghajlat alatt a dolgok szinte korlátlan ideig fennmaradnak. Épp ennek az éghajlatnak és e temetkezési helyeknek tulajdonítható, hogy itt tanulmányozhatjuk a régi korszakok emberi maradványait, ezzel szemben a szomszédos, esősebb éghajlatú területeken, tehát Közép-Amerikában, Mexikóban és a csendes-óceáni világban a szerves maradványok egykettőre elpusztulnak.

Ez azt jelenti, hogy a modern régészeknek közvetlen bizonyítékai vannak arról a meglepő jelenségről, hogy Peruban már a legrégibb, inka korszak előtti civilizáció megalapítói közt is dívott a valódi mumufikálás szokása. A valódi mumifikálás -- vagyis a végbélnyíláson keresztüli kibelezés és gyantás, olajos tartósító anyagokkal való bedörzsölés -- szokása Peruban és a szomszédos Polinéziában egyaránt dívott, Indonéziában viszont teljesen ismeretlen volt. Peru sivatagos vidékén még most is száz és száz múmia kerül elő, ámde a távoli -- a keleten fekvő Húsvét-szigettől az északi Hawaii-szigetekig és a délnyugati Új-Zélandig húzódó -- polinéziai szigeteken szinte általánosan elterjedt királyi személyek mumifikálásának gyakorlatáról elsősorban a régi utazók írásos feljegyzései tanúskodnak. Abból a körülményből, hogy e bonyolult módszer széles körben elterjedt egy olyan trópusi szigetvilágban, ahol a nedves éghajlat a mumifikálás sikerét megakadályozza, feltételezhető, hogy e szokás valamely, e térségen kívül fekvő közös kulturális forrásból ered. Mivel a mumifikálás szokása nem terjedhetett el Délkelet-Ázsiából a szigetekre, így rendkívül figyelemre méltó, hogy nemrégiben egy hawaii barlangból két, igen-igen gondosan kidolgozott királyi múmiát hoztak a honolului Bishop-múzeumba, s ezek a legapróbb részletekig megegyeznek az inka kor előtti Tiahuanaco-kultúra bonyolult módszerrel készített múmiáival.

Közép-Amerika és Mexikó trópusi esőerdeiben ilyen régi emberi ma220 radványok nem élték túl a nyirkos éghajlatot. De az a nefrit múmia-

maszk, és azok a foszlott vörös posztó göngyöletdarabkák, amelyeket n/ ómexikói Palenque-ben levő temetkezési piramis hatalmas kőlappal borított szarkofágjában a szétmállt csontokhoz tapadva találtak, világosan tanúsítják, hogy Kolumbus előtti időkből származó emberi testeket azért lelünk csupán Peru sivatagos térségein, mert Mexikóban és KözépAmerikában a kedvezőtlen éghajlat miatt ilyen szerves anyagok nem maradhatnak fenn.

Vajon a régi Peru múmiáin felismerhetjük-e azokat a homogén sajátságokat -- az alacsony testalkatot, a kerek fejformát és a vastag, fekete hajat --, amelyek e térségen élő mai indiánokat jellemzik? Vagy talán a spanyol hódítás előtti időkben Peruban vegyesebb fajú nép lakott, amely oly -- magas és szőke -- etnikai típusokat is magában foglalt, mint a szomszédos Polinézia rejtélyes uru-keu típusa?

Amikor a XIX. század közepén a perui temetkezési helyeken végzett nagyszabású ásatások során tömérdek múmiafej került napvilágra, az európai antropológusok legnagyobb megdöbbenésükre azt tapasztalták, hogy egyes fejek -- mind koponyaalakzat, mind pedig hajszín és hajtextúra szempontjából -- olyan fizikai vonásokat mutatnak, amelyekről addig azt gondolták, hogy Amerika őslakosságától idegenek. Wilson vizsgálódásai során megállapította, hogy azok a hajszálak, amelyek másutt fekvő indián sírokból kerültek elő, ,,az idővel és az elföldelés körülményeivel dacolva változatlanul megőrizték fekete színüket és durva textúrájukat". De Atacama óperui temetőiből néhány hullámos, puha barna hajú múmia került elő, amelyek -- ahogyan azt Wilson 1862-ben megállapította -- ,,a modern amerikai fajok egyik legállandóbb és legegyetemesebb jellegzetességével szemben fontos variációt testesítenek meg". S azt is megemlíti, hogy ,,a koponya formájában szintén lényeges eltérés" mutatkozik.

Wilsont kiváltképpen a Tiahuanaco alatti csendes-óceáni partvidéken fekvő Chacota-öböl egyik sírjának tartalma lepte meg. Ebben a sírban egy férfinak, egy nőnek és egy gyereknek -- nyilvánvalóan magas rangú személyeknek -- a múmiái feküdtek. A temetkezési tárgyak többek közt néhány -- tökéletes épségben fennmaradt -- élénk színű zacskót foglaltak magukban, amelyek valószínűleg ugyané család tagjaitól származó hajfürtöket tartalmaztak. A férfi múmiájáról Wilson a következőket írja:

..A haj semmit vagy csak igen keveset változott, és sajátságai lényegesen eltérnek az északi földrész indiánjainak legjellegzetesebb sajátságaitól. Olyan barna színű és olyan finom textúrájú, mint a legfinomabb angolszász haj."

Majd így folytatja:

..Az ugyanebben a sírban talált női test általában hasonló jellegzetessé- ---- l

geket mutat. Haja rövidebb és valamivel durvább szálú, de az északi indiánok hajához hasonlítva, még így is finom. Világosbarna színű, sima és szépen fonott

A csecsemő fejbőrét -- írja Wilson -- „igen finom, sűrű, sötétbarna haj borítja". De a legfigyelemreméltóbb Wilsonnak a színes zacskókban talált különféle hajmintákra vonatkozó leírása. „Valamennyi haj finom textúrájú, különféle színű, a világosbarnától a feketéig, s e hajfürtök szemmel láthatóan az idők folyamán mit sem változtak." Ugyané környéken egy másik sírban talált múmia hajának leírásánál Wilson megjegyzi, hogy „eza haj nemcsak barna, hanem feltűnően finom is, már-már göndörödő, rövid hullámok láthatók rajta".

Wilson volt az első tudós, aki ilyen és ehhez hasonló megfigyelések alapján már gyanította, hogy Perunak a spanyol hódítás előtti időkben vegyes fajú népessége volt.

„Az etnológus számára -- írja -- a haj színe és textúrája nagyon jelentős tény, mert a mai indiánokhoz hasonlítva lényeges különbségre utal, s ily módon alátámasztja azokat a hasonlóképpen fontos etnikai különbségeknek valószínűségét, amelyeket más bizonyítékok is sugalmaznak."

Végkövetkeztetésként Wilson hangsúlyozza, hogy a perui partvidéken talált finom, selymes barna hajú múmiák nagymértékben „aláássák az egész nyugati félgömb egységes fizikai típusára vonatkozó hiedelmet. A mai indiánoknak nincs egyetemesebb vonása vagy olyan jellegzetessége, amely a keresztezés elhomályosító hatásának lassabban engedelmeskednék, mint épp a hosszú, durva, fekete haj..."

1925-ben Tello és Lothrop neves régészek Peru déli középső partvidékén, a Paracas-félszigeten két nagyobb temetkezési helyet fedeztek fel, ahol a temetkezési kamrákban és kőfallal körülvett sírokban több száz fontos személynek gondosan beburkolt múmiája feküdt. A múmiák származási idejét radiokarbon-vizsgálattal i. e. kb. 300-ban állapították meg.

Figyelemre méltó, hogy ezeknek az emberi maradványoknak közelében mindenkor tömérdek -- ugyané korból származó -- keményfa guarát is találtak. A guarát a vitorlát hordozó tutajok navigálásánál amolyan uszonyként használták, s a leletek sűrűsége inka kor előtti széles körű tengeri tevékenységre mutat.

Amikor a több mint 2000 esztendős paracasi múmiákról lefejtették a színdús és gyönyörű mintázatú, szövött, pamut temetkezési öltözékeket, kiderült, hogy a testek fizikai sajátságai lényegesen elütnek valamennyi ismert dél-amerikai indián fajta jellegzetességeitől. T. D. Stewart fizikai antropológus 1943-ban megvizsgálta ezeknek az inka kor előtti 222 múmiáknak csontmaradványait, és megállapította, hogy testmagasság

szempontjából jelentős különbség van a paracasi múmiák és az ismert perui indiánok csontmaradványai közt: a paracasi emberek lényegesen magasabb testalkatúak voltak. Mivel mindaddig nyilvánvalónak tartották, hogy az inka kor előtti emberek ugyanazokhoz az etnikai csoportokhoz tartoznak, mint a történelmileg ismert perui indiánok, ezért Stewart felfedezése nagy meglepetést keltett. Felfedezésére anatómiai magyarázatot nem találván, Stewart úgy vélekedett, hogy „ez talán magas férfiaknak valamilyen összeválogatott csoportja, amely az egész népességre nem jellemző". Ez az elmélet azonban -- függetlenül attól, hogy a fizikai alkat szerinti mumifikálás Amerikában teljesen ismeretlen -- feltételezi, hogy a kiválogatásnál száz és száz magas egyén közt lehetett válogatni. Mi több: a testek bonyolult temetési módja és gondos preparálása arra mutat, hogy ezek a múmiák nem egyszerű halászok vagy parasztok, hanem magas rangú személyek testei.

Stewart azt is megállapította, hogy a paracasi múmiák koponyáinak alakja eltér az ismert indiánokéitól, mivel az előbbiek arccsontozata lényegesen keskenyebb. Miután erre a különbségre sem talált anatómiai magyarázatot, feltételezte, hogy az arccsontozat a koponyatető Paracasban dívó mesterséges deformálásának másodlagos következményeként változott meg. Ez a magyarázat nagyon valószínűtlen, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a koponyatető ilyen deformálásának szokása széles körben dívott mind Amerikában, mind az Óvilágban, de sehol sem vezetett az arccsontozat elkeskenyedéséhez.

Stewart óvakodott attól, hogy a koponyatető deformálásából hamis következtetéseket vonjon le, s ezért semmiféle hipotézist nem áílított fel a paracasi múmiák természetes koponyaindexére vonatkozóan, amely -- az arccsontozat formájához hasonlóan -- lényegesen eltért a kerek fejű amerikai indiánok koponyaindex-normájától. Ezzel szemben A. L. Kroeber 1944-ben, tehát egy évvel Stewart paracasi vizsgálódásai után, ugyané partvidék északibb részén talált inka kor előtti koponyákról megállapította, hogy a deformálatlan régi csimu koponyák többsége hosszúkás volt. így hát Peru legrégibb piramisépítői nem azonos fajtájúak történelmi utódaikkal, akik valamennyien éppúgy kerekfejűek voltak, mint Indonézia lakói. Mi több: a Tiahuanacóban, vagyis a legfőbb inka kor előtti lelőhelyen végzett ásatások azt mutatták, hogy a régi dél-amerikai civilizációnak ebben a fejlődési központjában a koponyatípusok határozott keveréke található. A tiahuanacói koponyaindexek a szélsőségesen hosszúkás fejformától a szélsőségesen kerek fejformáig terjedtek, így hát Dél-Amerikának csendes-óceáni lejtőin fekvő legfőbb kulturális

223

kö/pontjaiban az inka kort megelőző időkben a lakosság körében egymástól teljesen eltérő koponyája emberek éltek.

Stewartnak a paracasi múmiák csontozatára vonatkozó vizsgálataival párhuzamosan M.Trotter(1943)tízmúmia fejbőrdarabjain hajelemzéseket végzett. Beszámolója szerint a haj színe általában „rozsdabarna" volt, de a vizsgált példányokon e hajszínhez a legtöbb esetben „igen világos, sárga haj is vegyült". Trotter ezenkívül még arra is felfigyelt, hogy két múmia haja „határozottan hullámos" volt, ezzel szemben a többieké simának látszott. Az emberi hajnál a keresztmetszet tojásdad formájának foka feltehetően szoros kapcsolatban van a haj hullámosságának vagy göndörségének fokával, így például az amerikai indiánok mongoloid típusú haja kerek keresztmetszetű, ezzel szemben az európaiaké általában ovális. Trotter a paracasi múmiák hajának keresztmetszetét a szokásos fokozati rendszer szerint osztályozta, és megállapította, hogy „a különböző múmiák hajának keresztmetszeti formái akkora változatosságot mutatnak, hogy a hajformának valamennyi osztályát magukban foglalják".

A hajtípusok osztályozásánál a színen és a hullámosságon vagy göndörségen kívül szerepe van még a keresztmetszeti terület terjedelmének is -- az amerikai indiánok mongoloid típusú hajának keresztmetszete a legtöbb európai hajához viszonyítva igen nagy. Trotter megállapította, hogy a paracasi múmiák haja a keresztmetszeti terület tekintetében is nagy változatosságot mutat. Ennek ellenére azt tapasztalta, hogy mintái keresztmetszeti területének átlaga négy, korábban tanulmányozott amerikai indián törzs hajának keresztmetszeti középértékénél mintegy 30 százalékkal kisebb. Ezért azt a következtetést vonta le, hogy a „haj mérete sokkal kisebb annál, mint amilyet a többi indiánnál találunk, annál azonban mégsem kisebb, mint amilyet legalább egy fehér fajtacsoportnál megállapítottak".

Dr. Trotter hajszakértőt megtévesztette az uralkodó antropológiai doktrína, amely szerint Dél-Amerikában csakis a mongoloid fajta volt őshonos, s ezért e feltűnő, nem-mongoloid hajjellegzetességeket azzal próbálta magyarázni, hogy a keresztmetszeti forma és terület esetleg halál után beálló dehidráció, a hajszín pedig „elszíntelenedés" következtében változott meg, vagyis a fekete haj vörösesszőkére halványodott, az ősz haj meg szőkére sötétedett.

Felkérésemre dr. Trotter munkatársával, O. H. Dugginsszel, a Szövetségi Nyomozóhivatal haj- és rostrészlegének volt vezetőjével 1951-ben újra megvizsgálta az összes leletet, és június 22-én a következőket írta 224 nekem:

„Az 1943-ban megvizsgált paracasi múmiák hajának színe és textúrája kissé megváltozhatott, de a rendelkezésünkre álló adatok szerint sem a színbeli, sem a textúrabeli változás nem lehetett olyan mérvű, hogy ezek után kétségbe vonhassuk, miszerint az eredeti szín vörösesbarna, és az eredeti textúra finom volt." Kikértem a véleményét W. R. Dawsonnak, a neves angol szakértőnek is, aki számos egyiptomi és dél-amerikai múmiát vizsgált meg s maga is beszámolt a „dús, világosbarna hajú" inka kor előtti nő múmiájának felfedezéséről. 1951. május 21-én a következőket írta nekem:

„Szerintem a hajban halál után nem áll be semmiféle jelentősebb változás. A hullámos vagy göndör haj hullámos vagy göndör, a sima haj pedig sima marad. Múmiáknál és kiszáradt testeknél a haj általában merevvé és törékennyé válik, ez a faggyúmirigyek kiszáradásának természetes következménye... Nagyon valószínűtlennek tartom, hogy egy olyan testben, amelyet fény sohasem ért, bármilyen színváltozás következzék be... Összefoglalva: a rendelkezésemre álló valamennyi adat. arra mutat, hogy a haj jellege halál után semmiben sem változik, kivéve, hogy szárazzá és törékennyé válik."

Akárhogy is magyarázzuk a dolgot, annyi bizonyos: a paracasi múmiák nem támasztják alá azt a feltételezést, hogy a perui kultúra megalapítói a mai indiánokhoz hasonló külsejű emberek lettek volna.

Egyes tudósok, mint láttuk, úgy vélekednek, hogy a megvizsgált múmiák fő fizikai vonásai egy s más okból -- az eltemetett személyek kiválogatása, a gyerekkori koponyadeformálás vagy a halál utáni elváltozások miatt -- nem képviselik híven azt a fajtát, amelyhez a bebalzsamozottak tartoztak. Ha ez így van, akkor a paracasi múmiákból mit sem tudtunk meg, minden fizikai tulajdonságukra vonatkozó megfigyelésünk félrevezető lehet, s azok, akik szeretnék megtudni, milyenek voltak e régi emberek, semmit sem nyernek azzal, ha e múmiákat megvizsgálják.

Ha azonban feltételezzük, hogy a múmiák valóban azok, aminek látszanak, vagyis olyan emberek maradványai, akiknek fizikai vonásai eltérnek Peru történelmi őslakosságának vonásaitól, és akiket általában az Óvilág kaukázoid típusával azonosítunk, akkor az inka kor előtti Peruban megleltük azt, amit kerestünk: a szomszédos polinéziai szigetek uru-keu fajtájának természetes őseit, s magyarázatot találtunk a húsvétszigetiek szőke elődeire, akik -- legendáik szerint -- keletről, egy „temetkezési helynek" nevezett, sivatagos vidékről érkeztek.

Nem kell a világ túlsó oldalára mennünk ahhoz, hogy a Polinéziában levő kaukázoid elem származási helyét megkeressük: bőséges régészeti bizonyítékunk van arra, hogy ezt a típust már évszázadokkal az első 225

jövevények megjelenése előtt Polinéziától keletre, a legközelebbi partvidéken meg lehetett találni. Lehetséges-e, hogy egy ilyen nép valamikor régen átvándorolt a trópusi Amerikán, maga mögött hagyva a keleti mediterrán kultúra elemeit?

Nem kell a Perura vonatkozó irodalomban túl mélyen elmerülni ahhoz, hogy felfedezzük: az ottani hagyományok állandóan hivatkoznak olyan fehér bőrű, szakállas bevándorlókra, akik egy közelebbről meg nem határozott vidékről érkeztek, és még jóval a spanyolok jövetele előtt eltávoztak a csendes-óceáni szigetvilág felé. Amikor Francisco Pizarro felfedezte Perut, unokatestvére, Pedro Pizarro krónikás feljegyezte az utókor számára, hogy az ottani uralkodó osztály egyik-másik tagja „a spanyoloknál fehérebb bőrű", s hogy az indiánok közt látott fehér bőrű és szőke embereket is. Ehhez hozzáteszi, hogy az utóbbiakat az inkák az isteneik, a virakocsák leszármazottainak tartják. Tény és való, hogy alig szálltak partra a spanyolok, a stafétában futó inka hírnökök máris elvitték a hírt a felföldön élő uralkodójuknak, hogy a virakocsák -- vagyis a tengerhab-emberek -- visszatértek, ahogyan azt a szent inka hagyományok szerint megígérték. A peruiak szakálltalanok, de van szavuk a szakállra (szonkhaszapa) és a fehér idegenre (virakocsa), s ezt az európaiak megjelölésére még ma is gyakran használják. Pizarrónak és maroknyi seregének fehér bőrük és szakálluk miatt megengedték, hogy zavartalanul átvonulhassanak Peru erődítményekkel védett völgyein, leigázzák az akkori világ legnagyobb birodalmát, a hatalmas hadsereget, amely áhítatos tisztelettel nézett a visszatért virakocsákra, akiknek ősei az inkák hagyományos történetében oly nagy szerepet játszottak.

A Pizarro vezette hamis virakocsák a végsőkig kihasználták az inkák tévhitét. Az uralkodót saját hadseregének szeme láttára büntetlenül megfojtottákj s beléptek Cuzco szent templomába, ahol aztán meglátták a valódi virakocsák uralkodójának, annak a Kon-Tiki-Virakocsának realista arany és márvány szobrait, akit az inkák istenként tiszteltek. A spanyolok beolvasztották az aranyszobrot, darabokra törték a márványt, s csak azt az írásos feljegyzést hagyták maguk után, amelyben a szobrot úgy írták le, hogy az „.. .haját, arcszínét, vonásait, ruháját és szandálját tekintve pontosan olyan, mint ahogy a festők Szent Bertalan apostolt ábrázolják". A konkvisztádorok tovább folytatták útjukat az andoki lejtők mentén dél felé, raboltak és fosztogattak Cuzcótól a Virakocsának szentelt hatalmas cachai inka templomig. Ebben az építészeti remekműben találtak egy hatalmas kőszobrot Kon-Tiki-Virakocsáról, az isteni eredetű papkirályról. A szobor Virakocsát királyi tartású, hosszú

226

szakállú, hosszú köpenybe burkolt férfiként ábrázolta. A kortárs Garcjlaso inka e jelenetről a következőképpen számol be:

„A spanyolok, miután megtekintették a templomot és az imént leírt szobrot, úgy állították be a dolgot, hogy Szent Bertalan esetleg egészen Peruig vándorolt, hogy a pogányoknak prédikáljon, s az indiánok ennek az eseménynek emlékére állították e szobrot."

A spanyolokra valóban olyan mély hatást tett ez a szobor és az inkák elbeszélése erről a vándorló idegenről, aki a távoli múltban fehér bőrű és szakállas kíséretével ellátogatott Peruba, hogy ezt a szobrot és templomot hosszú éveken át megkímélték. És Cuzco spanyol-indián félvérei egy testvériséget hoztak létre, amelynek védnökévé ezt a „Szent Bertalanszobrot" fogadták. De aztán a spanyolok mégis rájöttek tévedésükre, a hatalmas templomot lerombolták, a szobrot pedig előbb megcsonkították, majd elszállították, és darabokra törték.

A spanyolok a hatalmas inka birodalomba előrenyomulva inka kor előtti, óriási megalitikus építményekre bukkantak, amelyeket az itteniek évszázadokkal Kolumbus előtt már elhagytak, s így most romokban hevertek. Az Újvilág egyik leglátványosabb megalitikus építményét Cuzco és az óceán közt, Vinaquéban fedezték fel. Cieza de Leon, a kortárs spanyol krónikás 1553-ban erről a következőket írta:

„Amikor megkérdeztem a szomszédos indiánokat, ki építette ezt a régi emlékművet, azt felelték, hogy egy másik nép, amely olyan szakállas és fehér bőrű volt, mint mi, s amely jóval az inkák uralomra jutása előtt érkezett ide, és telepedett itt le."

Hogy milyen mélyen gyökereznek ezek a hagyományos emlékek, azt legékesebben az a tény tanúsítja, hogy amikor dr. L. Valcárcel perui régész 400 évvel Cieza de León után a vinaquei romokat tanulmányozni kezdte, ugyanezt a felvilágosítást kapta, vagyis, hogy ezt az építményt egy idegen nép emelte, amely „olyan fehér bőrű volt, mint az európaiak".

A Titicaca-tó felé továbbhaladva a spanyolok eljutottak a virakocsák régmúlt tevékenységének központi területére. Az inka birodalomban közszájon forgó hagyományos történetek mind egyöntetűen arról számolnak be,- hogy a virakocsák települési központja a Titicaca-tó hasonnevű szigetén volt, meg a közeli Tiahuanaco városban, a maga hatalmas kőborítású piramisaival, megalitikus falaival és monolitikus szobraival. Cieza de León erről ezt írja:

„És azt is mondják... hogy a Titicaca-szigeten az elmúlt századokban élt egy hozzánk hasonlóan fehér bőrű, szakállas nép, s hogy egy Cári nevű főnök embereivel átvonult e szigeten, kegyetlen harcot vívott az említett néppel, s azt az utolsó szálig kiirtotta."

227

Cieza de Leon külön fejezetet szentel azoknak az építményeknek, amelyeket ő Tiahuanaco ősi épületeinek nevez, s ezekről a következőket írja:

„Megkérdeztem a bennszülötteket... vajon ezeket az épületeket az inkák korában emelték-e. Kérdésemre nagyot nevettek, s megerősítették azt, amit már korábban is hallottam, vagyis hogy ezeket az épületeket jóval az inka uralom előtt építették... Ezért, valamint azért is, mert azt mondják, hogy a Titicaca-szigeten szakállas embereket láttak, s hogy a vinaquei épületeket hasonló emberek emelték, lehetségesnek tartom, hogy az inkák előtt talán egy nagy műveltségű nép élt ezeken a tájakon, amely valamilyen ismeretlen vidékről jött, s mivel ők kevesen voltak, a bennszülöttek meg sokan, a harcokban esetleg elpusztultak."

Amikor Bandelier 350 esztendővel később a Titicaca-szigeti romoknál ásatásokat folytatott, a helyi történet e változata még elevenen élt az emberek emlékezetében. A bennszülöttek azt mesélték neki, hogy a szigeten nagyon régi időkben ismeretlen eredetű, az európaiakhoz hasonló urak laktak; közösültek a bennszülött asszonyokkal, s a gyerekeikből lettek az inkák, akik aztán „elkergették az urakat, és attól fogva a szigetet birtokukban tartották".

A konvisztádorokat kísérő krónikások, és azok is, akik a hódítás után látogattak Peruba, beszámolóikban mind megemlítik az inka kor előtti virakocsákra vonatkozó történeteket. Ezek a beszámolók apró részletekben ugyan eltérnek egymástól, mivel a krónikások az adatokat a hatalmas inka birodalom legkülönbözőbb részein gyűjtötték össze, de a lényeges kérdésekben ugyanazt tartalmazzák. A spanyolok informátorai közt hivatásos inka történészek is voltak, akik népük történetét nemzedékről nemzedékre adták tovább, olykor csomózott zsinóroknak -- a kipuknak -- vagy festett tábláknak segítségével. A perui kultúra eredetére vonatkozó hagyományok egyöntetűen elismerik, hogy az inkák ősei többé-kevésbé vademberek módjára éltek, mígnem országukba érkezett kíséretével egy világos bőrű, szakállas idegen, aki megtanította őket a civilizált életmódra, majd eltávozott. Garcilaso inka érdekes beszámolóban foglalja össze királyi inka nagybátyjával Peru őstörténetére vonatkozó beszélgetését:

„Öcsém -- mondta az inka --, nagy örömmel mondom el neked azt, amiről érdeklődsz, s amit mondok neked, vésd jól a szívedbe... Tudd meg tehát, hogy a régi időkben az egész vidéket, amit itt látsz, erdő és bozót borította, az emberek vadállatok módjára éltek, vallás, kormányzat, városok és házak nélkül, nem művelték meg a földet, és nem 228 viseltek ruhát, mert nem tudtak se gyapotot, se gyapjút fonni, hogy

ruhát készítsenek belőle. Kettesévei-hármasával éltek együtt barlangokban, sziklaüregekben és föld alatti odúkban. Vadállatok módjára füveket, gyökereket vagy gyümölcsöt ettek, sőt emberhúst is. Testüket levelekkel, fakéreggel vagy állatbőrökkel borították. Egyszóval úgy éltek, akár a szarvasok vagy más állatok, s még az asszonyokkal való együttélésben is úgy viselkedtek, mint a vadállatok, mert a férfiaknak nem voltak saját asszonyaik."

Cieza de León beszámol arról a korszakról, amikor még nem „az inkák uralkodtak ezeken a területeken, sőt amikor még nem is ismerték őket", s azt mondja, hogy a barbárság korszaka akkor zárult le, amikor a Nap megszemélyesítője megjelent a Titicaca-szigeten.

„És közvetlenül ez után az esemény után, úgy mondják, délről [Cuzco felől] egy magas termetű, fehér ember érkezett ide, és telepedett itt le, s ennek az embernek külseje és személye nagy tekintélyt és tiszteletet parancsolt... Sok helyütt elmondták nekem, miképpen hozott törvényeket, hogy az emberek hogyan éljenek; szeretetteljesen, jóságosán beszélt hozzájuk, intette őket, hogy legyenek jók egymáshoz, ne ártsanak senkinek, ne bántsanak senkit, hanem inkább szeressék egymást, és mutassanak könyörületet. A legtöbb helyen ezt az embert általában Tikivirakocsának nevezik. .. Sok helyen templomokat emeltek neki, s ezekben hozzá hasonlító kőszobrokat állítottak fel. .."

Betanzos krónikás, aki részt vett Peru felfedezésében, a következőket írja:

,,.. .Amikor megkérdeztem az indiánokat, milyen külsejű volt ez a Virakocsa, mikor az őseik látták őt, azt válaszolták, hogy tudomásuk szerint magas férfi volt, bokáig érő fehér ruhát viselt, s ruháját egy öv fogta össze; rövidre vágott haja volt, fején tonzúrával, mint a papoknak; ünnepélyesen lépkedett, s egy bizonyos dolgot vitt a kezében, ami a maiakat arra a breviáriumra emlékezteti, amelyet a papok visznek a kezükben. Ezt hallottam erre a témára vonatkozóan, ahogyan azf az indiánok elmondták nekem. . ."

A beszámolók azonben abban a tekintetben eltérnek egymástól, hogy honnan jött Kon-Tiki-Virakocsa. Andagoya krónikás, aki szintén részt vett a spanyol hódításban, a következőket írja:

„Arra nézve nincs semmilyen hagyomány, hogy honnan jött, kivéve, hogy »virakocsa« az itteniek nyelvén azt jelenti: »a tenger habja«. Fehér bőrű, szakállas férfi volt, mint a spanyolok. Bátorsága miatt a cuzcói bennszülöttek istennek tartották, s főnökükként fogadták..."

Zarate krónikás szerint lehetséges, hogy Virakocsa a Titicaca-tavon jelent meg.

229

„Egyesek -- írja -- azt mondják, hogy Inga Virakocsának hívták, ami annyit jelent, mint a »tenger tajtékja vagy gyapja«, s mivel nem tudták, mely országból jött, ezért azt hitték, hogy ebből a tóból született."

Gomara azonban így ír:

„Egyes idősebb indiánok azt is mondják, hogy Virakocsának hívták, ami azt jelenti, hogy a »tenger gyapja«, s hogy embereit a tengeren vezette ide."

Maga a Kon-Tiki-Virakocsa név ugyanannak a fehér bőrű és szakállas istenségnek három nevéből tevődik össze. Az inka korszak előtt Peru partvidékén Kon, a felföldön pedig Tiki vagy Tikki néven ismerték, de amikor az inka uralom és az inka nyelv (kecsua) az egész területre kiterjedt, az inkák felismerték, hogy a Kon és a Tikki nevek ugyanarra az istenségre vonatkoznak, akit ők maguk Virakocsának neveznek, így aztán birodalmuk valamennyi népének megelégedésére összerakták a három nevet. A Peru északi partvidékén élő csimu indiánok legendái érdekes történetben számolnak be arról, hogy ez az istenség a még északabbra fekvő partok mentén tengeren érkezett hozzájuk. A felföldi legendák többsége szerint Virakocsa, mint a Nap megszemélyesítője, hirtelen bukkant fel a Titicaca-tavon, ezzel szemben a közvetlenül Titicaca alatt húzódó partvidék kevésbé tiszteletteljes legendái egy fehér bőrű és szőke hajú Virakocsáról számolnak be, aki észak felől vitorlázott ide, rövid ideig a part menti indiánok közt tartózkodott, majd felment a Titicaca-tóhoz, ahol csalárd úton magához ragadta a hatalmat, nevezetesen olyképpen, hogy szőke hajú gyermekeit az indiánoknak mint a Nap természetfeletti ivadékait mutatta be.

Virakocsa emberi jellege kiderül abból a felföldi legendából is, amely szerint „igen ravasz és bölcs férfi volt, s azt mondta, hogy ő a Nap fia". A felföldi hagyományok egyöntetűen arról számolnak be, hogy első tartózkodási helye a Titicaca-sziget volt, aztán egy nádhajó-flottával a tó déli partvidékéhez vonult, s ott felépítette Tiahuanaco megalitikus városát. Az indiánok őt és fehér bőrű, szakállas társait egyértelműen „mitimak"-nak nevezik, ez az inka szó „kolonistát" vagy „telepest" jelent. Kultúrnövényeket honosítottak meg, s az indiánokat megtanították arra, hogyan termesszék azokat öntözött teraszokon, s azt is megmutatták nekik, hogyan építsenek kőházakat, hogyan éljenek szervezett közösségben, t örvényes rendben; meghonosították továbbá a gyapotból készült ruhát, a napimádást, a megalitikus faragást, lépcsős piramisokat építettek, s monolitikus szobrokat emeltek -- ezek állítólag azoknak a törzseknek őseit ábrázolták, amelyek felett uralomra' tartottak igényt. 230 A legenda szerint Virakocsa mindenfelé szétküldte Peruba fehér bőrű,

szakállas hírnökeit, hogy hirdessék a népnek: ő az istenük és teremtőjük. De aztán Virakocsa, a tiahuanacói napisten -- mert ez a város lett az inka kor előtti birodalom vallási és kulturális központja -- megelégelte a helyi indiánok rossz viselkedését és ellenséges magatartását. Elhatározta hát, hogy eltávozik. A spanyolok érkezésekor az egész hatalmas inka birodalomban az indiánok még mindig emlékeztek arra az útvonalra, amelyen Virakocsa esket legfőbb tanítványa távozott. Virakocsa utasítása szerint az egyik tanítvány a Titicaca-tótól elindulva az észak felé húzódó hegyvonulatot követte, s útközben prédikált, a másik pedig ugyanily módon a sík tengerparton haladt végig. Maga Kon-Tiki-Virakocsa a középső utat követte észak felé, Cachan (ahol tiszteletére a Szent Bertalanhoz hasonlitó szobrot emelték) és Cuzcón keresztül (amelynek megalitikus falait a legenda szerint ő építette). Virakocsa utasításokat adott a cuzcói indiánoknak, hogy távozása után miként viselkedjenek, majd leereszkedett a Csendes-óceán partjára, ott az ecuadori Manta kikötő közelében összegyűjtötte virakocsa követőit, s onnan e napimádók nyugat felé kivitorláztak a Csendes-óceánra, szinte pontosan arról a helyről indultak el, ahol az egyenlítő a dél-amerikai kontinenst metszi.

Peru északi partvidékének indiánjai, mint említettük, azt mondják, hogy a perui kultúrahordozók nyugati irányba, tehát Polinézia felé távozott, holott eredetileg észak felöl érkezett. Az inka birodalomtól északra, a kolumbiai fennsíkon az európaiak odaérkezésükkor egy másik meglepően kulturált néppel, a csibcsákkal találkoztak, akik igen magas rendű civilizációval dicsekedhettek. A csibcsák hagyományos története e kulturális vívmányokat ugyancsak egy idegen bevándorló tanításainak'tulajdonítja. Őrá is mint hosszú, lebegő köpenybe öltözött férfira emlékeztek, akinek szakálla a mellét verdeste. A vad csibcsákat megtanította házat építeni, vetni, valamint szervezett kormányzat és törvény alatt falusi közösségekben élni. Hosszú éveken át uralkodott felettük, aztán eltávozott, de előbb még kinevezte utódát, akinek meghagyta, hogy igazságosan uralkodjék. A bevándorlót és későbbi uralkodót Bocsika vagy Szua néven emlegették, ez utóbbi a csibcsák nyelven Napot jelent, s amikor a spanyolok odaérkeztek, a Nap követeinek tartották, és Szuának vagy Gaguának nevezték őket. Az utóbbi szó szintén Napot jelent.

A hagyomány szerint Bocsika vagy Szua keletről jött. A csibcsa területről keletre, Venezuelában és a szomszédos vidékeken szintén megőrizték egy vándor kultikus hős emlékét. Különféle neveken emlegetik, Cumának vagy Zuménak hívják, s mindenkor érdeméül tudják be, hogy a nép körében a földművelést és egyéb ismereteket honosított meg. Az egyik legenda szerint időnként egy magas szikla köré gyűjtötte a népet, 231

ő maga a csúcsára állt, s onnan hirdette ki utasításait és törvényeit. Egy ideig ott élt a nép közt, aztán eltávozott. Egyes területek legendái szerint saját akaratából ment el, más vidékeken azt mondják, hogy makacs és vonakodó hallgatósága űzte el, mert megunták intelmeit.

Kolumbiától és Venezuelától közvetlenül északra élnek a panamai kuna indiánok, akiknél a fatáblácskákra való írás szokása dívott, s ezeknek az indiánoknak egyik hagyománya szerint egy pusztító árvíz után „egyszerre megjelent egy nagy személyiség, aki.. . megtanította a népet, miképpen kell viselkednie, milyen néven kell neveznie a dolgokat, és hogyan kell használnia őket. Egy sereg tanítványa követte őt, akik elterjesztették tanitásait..." (D. B. Stout -.Handbook of South American Indians [Kézikönyv a dél-amerikai indiánokról] IV. k. 267. old.)

Panamától északra, Mexikóban a spanyolok odaérkezése idején még egy másik igen fejlett civilizáció virágzott, az aztékoké. Az aztékok katonai birodalma -- ugyanúgy, mint az inkáké -- sokkal nagyobb volt a spanyolok vagy bármely más akkori európai nép birodalmánál. De amikor Hernando Cortez 1519-ben Mexikóban partra szállt, középkori kis csapatával zavartalanul átvonulhatott a dzsungelén, eljutott a távoli felföldön fekvő azték fővárosba, ahol aztán ugyanolyan könnyen leigázta a hatalmas uralkodót és népét, mint ahogyan azt néhány évvel később Pizarro az inka birodalommal tette. Mindezt nem a spanyolok katonai fölényének s nem is az indiánok tudatlanságának kell tulajdonítanunk, hanem annak az indiánok körében zavart keltő vallásos tévhitnek, hogy a spanyolok azok a várva várt fehér bőrű és szakállas idegenek, akik „visszatértek" hozzájuk. Az aztékok a texasi Anahuactól a yucatáni határig mindenütt egy fehér bőrű szakállas Quetzalcoatlra emlékeztek, mint ahogy az inkák Virakocsát emlegették. És az aztékok attól a pillanattól kezdve, hogy a fehér bőrű és szakállas spanyolok felbukkantak Mexikó partvidékén, Quetzalcoatl visszatérő népének tekintették őket.

Corteza Carta Segundájában (1520) maga számol be arról a beszédről, amelyet Montezuma, az azték uralkodó intézett hozzá, miután az aztékok egy feláldozott ember vérével felkenték a spanyolokat.

„Régóta tudjuk-mondta Montezuma-azokból az írásokból, amelyeket ősapáink hagytak ránk, hogy sem én, sem más, aki e földön lakik, nem őslakója annak, hanem azok az idegenéit az őslakói, akik messze földekről érkeztek ide. És azt is tudjuk, hogy egy uralkodó vezetett ide minket, akinek mindannyian alattvalói voltunk, s aki visszatért hazájába, de aztán hosszú idő múlva újra eljött ide, és magával akarta vinni a népét. De azok közben megházasodtak, és házakat építettek, s ezért 2j2 nem akartak sem vele menni, sem őt királyuknak elismerni: így aztán

elment. Mindig tudtuk, hogy a leszármazottai egyszer eljönnek ide, és maguknak igénylik a földet, minket pedig vazallusaiknak fognak tekinteni. S mivel te abból az irányból jössz, ahol a Nap kel, s mert arról a nagy fejedelemről beszélsz, aki küldött téged, ezért mi biztosak vagyunk abban, hogy ő a mi természetes uralkodónk, kiváltképpen, mert azt mondod, már régóta tud rólunk. Ezért biztos vagyok benne, hogy engedelmeskednünk kell neked, tisztelnünk kell téged, mert a nagy fejedelmet képviseled, s így az egész országban, ahol én uralkodom, tetszésed szerinti parancsokat adhatsz, amelyeknek mindenki engedelmeskedni tartozik, s minden, ami a miénk, a te rendelkezésedre áll. És mivel te most saját örökségedben és saját házadban vagy, pihend hát ki az utazás és útközben vívott harcok fáradalmait."

Brinton az amerikai bennszülöttek vallásáról 1882-ben megjelent tanulmányában ehhez a következő megjegyzést fűzi:

„Ez volt az a rendkívüli beszéd, amellyel az amerikai földrész leghatalmasabb harci főnöke a spanyolt és maroknyi seregét fogadta. Harc nélkül, feltétel nélkül behódolt neki. Ez azonban az általános felfogás kifejezése volt. Amikor a spanyolok hajói első ízben elérték a mexikói partokat, a bennszülöttek ruháik szegélyét csókolgatták, s a fehér bőrű és szakállas idegeneket keletről érkező istenekként, Quetzalcoatl fiaiként és testvéreiként üdvözölték, akik mennyei hazájukból tértek vissza, hogy földi birodalmukat igényeljék, és visszahozzák a paradicsomi időket. Ez a reményük -jegyzi meg szárazán Mendieta atya -- hamarosan szertefoszlott, mihelyt a látogatók tetteit saját bőrükön tapasztalták."

„Quetzalcoatl" és „Virakocsa" eredetileg, úgy látszik, a hierarchikus rendben egymás után következő papkirályok neve vagy inkább címe volt. Ezek a papkirályok egy hasonló nevű legfőbb napistent imádtak, és attól származtatták magukat. Csak egy idő után olvadt össze valamennyi Quetzalcoatl és Virakocsa egyetlen történelmi istenséggé -- istenné és teremtővé, valamint emberi kultikus hőssé és halandó jótevővé.

A Quetzalcoatl összetett név, amelyet szabadon gyakran „szárnyas kígyónak" fordítanak- „quetzal" (trogon splendens) az aztékok kedvenc madara, „coatí" pedig a kígyó --, Mexikóban és Peruban a fény és az istenség szent szimbóluma. Quetzalcoatl az aztékok legfőbb istensége volt, akárcsak Virakocsa az inkáké. De, ahogy Brinton írja:

,,.. .az azték faj nem abban lelte örömét, hogy Quetzalcoatlról, az istenről, a látható világ rejtélyes megteremtőjéről elmélkedjék, hanem hogy Quetzalcoatlra, a tolláni csodás városban élő főpapra, a művészetek tanítójára, a bölcs törvényhozóra, az erényes fejedelemre, az építőművészre és a könyörületes bíróra gondoljon."

233

Quelzalcoatl eltiltotta az ember- és állatáldozatokat, s azt tanította, hogy az istenek csak kenyeret, virágokat és tömjént kívánnak. Megtiltotta a háborúskodásokat, a verekedést és a rablást = minden fajta erőszakosságot, úgyhogy nemcsak saját népe szerette és tisztelte, hanem távoli nemzetek is, amelyek fővárosába el-elzarándokoltak. Az a tény, hogy az aztékok, akik piramisaikban és templomaikban emberáldozatokat mutattak be, még mindig emlékeznek erre a jóakaratú és pacifista kultúrahordozóra, akinek tanításai mintegy a bibliai parancsolatokat idézik, olyan mély hatást tett a spanyol szerzetesekre, hogy Qetzalcoatlt Tamás apostollal azonosították, pontosan úgy, ahogy Peruban Virakocsát Szent Bertalannal keverték össze.

,,A földi Quetzalcoatl eredetét -- folytatja Brinton -- különféleképp adják elő. Az egyik legendaciklus szerint rendkívüli körülmények közt, Tollánban született, egy másik ciklus azt állítja, hogy az aztékok előtt ismeretlen országban jött világra, s hozzájuk idegenként érkezett... Las Casas azt mondja, hogy keletről, Yucatán vidékéről jött, valószínűleg néhány tanítványával együtt. Ezt a hagyományt határozottan megismétli Alva Ixtlilxochitl bennszülött történész is, anélkül azonban, hogy a helyet pontosan megjelölné."

A Quetzalcoatl-hagyománynak az a lényege, hogy fehér bőrű, magas termetű, lengő szakállú férfi volt, szakálla egyes krónikások szerint vöröses színben játszott. Különös ruhát viselt, amely egészen más volt, mint azoké az indiánoké, akik fogadták őt. Veytia történész azt mondja, hogy „vörös keresztekkel díszített, hosszú, fehér köpeny volt rajta, s kezében botot tartott". Építőmesterek, festők, csillagászok és mesteremberek kísérték, utakat épített, civilizációs tevékenységet fejtett ki, így ment az egyik helyről a másikra, mígnem eltűnt. Egyes hagyományok szerint a Mexikói-öböl partvidékén halt meg, s követői ott temették el a tengerparton, miután testét és minden kincsét elégették. Más hagyományok viszont azt állítják, hogy Quetzalcoatl és kísérete egy mágikus kígyótutajra szállt, s miután ünnepélyesen megígérte, hogy visszatér, és birtokba veszi a földet, elhajózott.

Az aztékok szomszédai a maják voltak, akik a Mexikói-öbölbe nyúló Yucatán-félsziget trópusi síkságain éltek. Egy évvel azelőtt, hogy Cortez partra szállt a Mexikói-öbölben, Kubából a Yucatán-félszigetre érkezett Jüan de Grijalva, akit az egyébként harcias indiánok ugyanolyan meglepően tiszteletteljes fogadtatásban részesítettek, mint amilyenben Cortez és Pizarro részesült. A nagy maja civilizáció már a spanyolok érkezése előtt összeomlott, de a szétszórva fennmaradt lakosság még részleteiben 234 megőrizte az ősök idején virágzó kultúra eredetére vonatkozó hagyomá-

nyokat. Két különálló kultúrhéroszról beszéltek: Itzamnáról és Kukulcanról -- mindkettő szakállas volt, de különböző időpontokban és ellentétes irányokból érkeztek, s a maják őseit Yucatánba vezették. A maják leszármazottairól Brinton a következőket írja:

„Nem állították magukról, hogy őshonosak volnának, azt mondták, hogy őseik messze földekről két csoportban érkeztek ide. A régebbi és nagyobbik bevándorló csoport keletről érkezett az óceánon, helyesebben szólva, az óceán fenekén át, mert az istenek tizenkét utat nyitottak előttük, s ezt a csoportot Itzamná, a mitikus civilizátor vezette. A második, későbbi és kisebb létszámú csoport nyugatról jött, s ezzel érkezett Kukulcan. Az előbbit Nagy Érkezésnek, az utóbbit Kis Érkezésnek nevezték ... A nép Itzamnát, ezt az ősi vezért vezetőnek, tanítónak és civilizátornak tartotta. Ő adott nevet valamennyi folyónak és országrésznek, ő volt az első pap, és ő tanította meg a népet azokra a bevált szertartásokra, amelyekkel megnyerhetik az istenek tetszését, kiengesztelhetik haragját. Ő volt a gyógyítók és a jövendőmondók patrónusa, s ő tárta fel előttük a növények rejtélyes erőit... Itzamná ötlötte ki azokat a betűjeleket, amelyekkel a maják annyi sok könyvet írtak, s épületeik kövére és fájára tömérdek feliratot véstek. Itzamná megszerkesztette a maják naptárát is, amely még a mexikóiakénál is tökéletesebb volt, jóllehet nagyjából hasonló ahhoz, így hát Itzamná, akit uralkodónak, papnak és tanítómesternek tiszteltek, a maják szemében történelmi alak volt, krónikásaik még a mai napig is így írnak róla.

A Nagy Érkezést a Kisebb követte: a maják második nagy hősmítosza a Kukulcan-mítosz. Ez nincs semmiféle kapcsolatban az Itzamná-mítosszal, s annál valószínűleg későbbi eredetű és kevésbé nemzeti jellegű. .. A bennszülöttek -- írja Las Casas -- azt állítják, hogy valamikor réges-régen húsz ember érkezett az országukba, és ezeknek főnökét »Cocolcannak« hívták.. . Valamennyien lengő köpenyt, lábukon szandált viseltek, hosszú szakálluk volt, fejük pedig fedetlen, s elrendelték, hogy a nép vallja meg bűneit és böjtöljön. .."

Kukulcanra a maják mint nagy építőmesterre és piramisépítőre emlékeznek vissza, aki megalapította Mayapán városát, és Chichén Itzában különféle fontos épületeket emeltetett. Intette a népet, hogy még vadászat céljaira se használjon fegyvert, s jóságos uralma idején a nemzet békében és bőségben élt, mindenből nagy termést takarított be.

Az a körülmény, hogy a kegyetlen és harcias maják egy oly békeszeretettől átitatott tanítást eszeltek ki, mint amilyen Kukulcané, a vándor papkirályé, éppoly meglepő, mint ezeknek a szakálltalan bennszülöttekiek az a makacsul hangoztatott állítása, hogy e kulturált vándor és

kísérete fehér bőrű volt, valamennyien lengő szakállt és hosszú köpenyt viseltek. Emellett Kukulcan humanitárius tanításai és kulturális tevékenysége mindenben megegyezik Quetzalcoatléval. Mi több: az azték hagyomány szerint Quetzalcoatl kelet felé, Yucatán irányába indulva tűnt el, a maja hagyományok szerint pedig Kukulcan nyugatról, tehát Mexikó irányából jött. Brinton kimutatja, hogy az egyik maja krónika Tulára és Nonoai • a -- ezekre a Quetzalcoatl-hagyománytól elválaszthatalan nevekre -- való utalással kezdődik.

„Valószínű -- vonja le a végső következtetést Brinton --, hogy Kukulcan eredeti maja istenség, a maják egyik istenhőse, akinek mítosza olyan messzemenő hasonlatosságot mutatott Quetzalcoatl mítoszához, hogy a két nemzet papjai e hősöket azonosnak tekintették."

Tény és való, hogy a „kukulcan" megnevezés nem egyéb, mint a „quetzalcoatl" szó fordítása. „Kukul" ugyanis a „quetzal-madár" maja megnevezése, a „can" pedig annyit jelent, mint „kígyó". Végül aztán a fehér bőrű és szakállas papkirály -- akárcsak a mexikói és perui eltávozott.

„Összehívta a főnököket -- írja ezzel kapcsolatban Brinton --, és kifejtette előttük a törvényeit. Azután a főnökök közül kiválasztotta utódát, az ősi és gazdag Kokom-család egyik tagját. Amikor elvégezte minden teendőjét, egyesek úgy mondják, nyugat felé indult el, Mexikóba vagy valamilyen más, napnyugta felé fekvő vidékre."

A Yucatántól nyugati irányba induló vándornak szükségképpen el kellett érnie a tabascói és chiapasi dzsungelvidékeken élő cendalok lakóterületét. A Yucatán felől érkezett kultúrhérosz -- név szerint Votan -- körül csoportosuló legendákat eredetileg -egy cendal bennszülött saját nyelvén mondta tollba, s így jegyezték azokat fel. A kéziratról Brinton a következőket írja:

„Kevés olyan hősmítosz akad, amely szertelenebb spekulációkra ad alkalmat, mint a Votan-mítosz... Votan egy közelebbről meg nem határozott, régmúlt időpontban a távoli keletről érkezett. Az istenek küldték őt, hogy a különféle emberfajok közt szétossza és mindegyiknek kijelölje a maga lakóföldjét, és minden fajtának saját nyelvet adjon. Az országot, ahonnan érkezett, a legenda közelebbről nem határozza meg, csak „valum votannak", azaz „Votan földjének" nevezi. Votan küldetése elsősorban a cendaloknak szólt. Jövetele előtt a cendalok állandó lakóhely nélküli, tudatlan barbárok voltak. Votan falvakba gyűjtötte össze őket, s megtanította az embereket a kukorica- és gyapottermesztésre, hieroglifa-jeleket eszelt ki számukra, amelyeket aztán templomaik falára véstek. 236 Sőt azt is mondják róla, hogy e jelekkel megírta saját történetét. Kioktat-

ta a népet a kormányzat alapjául szolgáló polgári törvényekre, valamint az istentisztelet helyes szertartásaira... A cendalok kiváltképpen naptáruk feltalálóját tisztelik benne."

De mint városépítőre is emlékeznek rá, őt tekintik Palenque megalapítójának. Ebben a városban hatalmas kőpiramisok álltak, amelyek közül kettőben ugyanolyan temetkezési kamrák vannak, mint az óegyiptomi piramisokban.

„Az egyik legenda szerint -- folytatja a cendal szöveg -- Votan a szülőhazájából kísérőket vagy alantasokat hozott magával; egy másik legenda szerint ezek csak később követték őt. A mítosz »cekil«-nek, azaz „szoknyásoknak" nevezi őket, mert hosszú, lengő köpenyt viseltek. Ezek az emberek segítettek Votannak civilizációs munkájában... Amikor elérkezett végső távozásának ideje, nem ment át a halál völgyén, ahogyan azt a halandóknak tenniük kell, hanem egy barlangon át behatolt a föld alá, s eljutott a »menny gyökeréig«."

A mítosz Votan legendáját ezzel a rejtelmes kifejezéssel fejezi be.

Nekünk azonban nem kell a chiapasi felföldről a zokék által lakott tengerparti síkságnál mélyebbre ereszkednünk, hogy Votan újból felbukkanjon, ezúttal Kondoj néven.

„A zokék -- írja Brinton --, akiknek mitológiájáról sajnos nagyon keveset, úgyszólván semmit sem tudunk, a cendalok szomszédjai voltak, s állandó kapcsolatban álltak velük. E törzsek régi mitológiájának csak halvány nyomait fedezhetjük fel, de megőriztek bizonyos legendákat, amelyek arról tanúskodnak, hogy a jótevő kultúristenség hitében -r amely szomszédaik körében dívott -- ők is osztoztak. E mítosz szerint a zokék ősatyja, aki egyben legfőbb istenük is, országuk egyik magas hegyének egy barlangjából jött elő, hogy kormányozza és irányítsa őket... A zokék azt tartják, hogy Kondoj nem halt meg, hanem egy bizonyos idő után, fényes, csillogó arannyal megrakott szolgái és foglyai kíséretében, visszatért a barlangba, és lezárta annak száját, de nem azért, hogy ottmaradjon, hanem hogy a világ más vidékén tűnjön fel, és más népeket is hasonló jótéteményekben részesítsen."

A majáktól, cendaloktól és zokéktól délre éltek a guatemalai kiesek, akiknek kultúrája lényegi rokonságban van a majákéval. Hagyományaikat az utókor számára az ősi nemzeti könyvüknek, a Popol Vulmak egy másolata őrizte meg. Ebből a bennszülött forrásból tudjuk, hogy Yucatánnak -- e Mexikóból Közép-Amerikába vezető kapunak -- a lakói jól ismerték a „vándort", aki többször is áthaladt országukon. Guatemalában különféle neveken ismerték, az egyik ilyen név Gukumac volt.

Gukumac oktatta és nevelte az ottani vadembereket, megtanította őket arra, hogyan fejleszthetik ki saját civilizációjukat.

„De a történet szerint -- mondja Brinton -- a bennszülöttek iránta sem tanúsítottak nagyobb udvariasságot, mint a társaik Virakocsa, Quetzalcoatl s a többi ilyen érdemes férfiú iránt, s ezért Gukumac, hálátlanságukon felháborodva, mindörökre elhagyta őket, hogy nemesebb népeket keressen."

Noha a spanyolok a két Amerikában, a mexikói felföldektől, a középamerikai dzsungeleken át, egészen a perui és bolíviai fennsíkokig, tehát pontosan azokon a területeken, ahol Kolumbus előtti időkből való látványos romokra bukkantak, mindenütt találkoztak fehér bőrű és szakállas kultúrahordozókra vonatkozó hagyományokkal, a vonathoz, autóhoz és repülőgéphez szokott, modern kommentátoroknak mégis nehezükre esik elhinni, hogy e „vándorok" a Kolumbus előtti időkben ilyen hatalmas területeket járhattak be. Elfelejtik, hogy a középkori spanyoloknak sem voltak vonaljaik, autóik és repülőgépeik. De a viszonylag csekély számú spanyol, miután partra szállt Mexikóban, alig két évtizeden belül mégis bejárta az Újvilág úgyszólván egész területét, az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig, Kansastól Argentínáig. És ugyanezekben az években Cabeza de Vaca három társával hajótörést szenvedett Florida parti vizeinek hullámaiban, s nyolc évig (l 528-36)gyalogolt- fegyvertefenül, mezítláb és jóformán mezítlen -- feltérképezetlen mocsarakon, sivatagokon és hegyeken át, az egyik indián törzstől a másikig, mígnem az egész földrészen átvágva eljutott a Kaliforniai-öbölig, ahol aztán végre elérte az ott újonnan létesített spanyol településeket.

És mielőtt még ez a két évtized véget ért volna, Spanyolországból útnak indult Orellana, átvágott a panamai földszoroson, a csendes-óceáni oldal felől megmászta az Andokat, onnét aztán leereszkedett az Amazonas forrásvidékére, végighaladt a folyó mentén, egészen az atlanti-óceáni torkolatáig, majd visszatért Spanyolországba. Az az elképzelés, hogy ez a néhány spanyol két évtized alatt hegységeken és dzsungeleken keresztül tudott vágni, ezzel szemben a Kolumbus előtti birodalmak megalapítói ugyanezt az utat két évszázad, sőt két évezred alatt sem tudták megtenni, nagyon-nagyon alábecsüli az utóbbiak képességeit.

Az elkövetkező esztendőkben a kutatók elkeseredetten igyekeztek magyarázatot találni arra, hogy a trópusi Amerika barna bőrű, ágyékkötős, szakálltalan indiánjai körében miért élnek paradox módon fehér bőrű, hosszú köpenyű, szakállas emberekről szóló hagyományok és legendák. Egyesek azzal hozakodnak elő, hogy tán az indián hagyományokban említett lengő szakállak és köpenyek nem egyebek, mint a napimádókr ak

a nap sugaraira vonatkozó allegorikus szimbólumai. Mások olyképp igyekeztek e hagyományokat magyarázni, hogy ezek valójában nem ősi hagyományok, éppen ellenkezőleg: a spanyolok odaérkezése inspirálta őket, s ezt az eseményt vetítik utólag vissza a múltba.

Ezek a XIX. és kora XX. századi elképzelések a modern régészet előrehaladása következtében tarthatatlannak bizonyultak, mivel a sírokban és a romok közt e szakállas embereknek oly rendkívül realista szobrait és festményeit találták meg, amelyek időben nemcsak a spanyolok odaérkezését előzik meg, hanem sok esetben még az azték, maja és inka civilizáció kialakulását is. Azokat a történeteket, amelyeket az odaérkező spanyolok hallottak, nemcsak élőszóval mondták el nekik, hanem már fel is jegyezték az újvilági írásos szövegekben, ahogyan azt Montezuma azték uralkodó Cortezhez intézett üdvözlő beszédében maga is hangoztatta; sőt ábrázolták is őket azoknak a népeknek művészetében, amelyek Mexikótól Peruig a civilizáció alapjait lerakták.

Amikor a spanyolok behatoltak a perui inkák legfontosabb templomaiba, ott, mint már említettük, arany- és kőszobrokat találtak, amelyek Virakocsát, a hagyományok szerinti kultúrahordozót ábrázolták, s ezek a szakállas, kelet-mediterrán stílusú köpenyt és szandált viselő alakok megtévesztőén hasonlítottak a spanyolok egyik apostolára.

A katolikus konkvisztádorok a Tiahuanaco romjai közt talált nagyszámú szobor többségét, amelyek állítólag a Kon-Tiki-Virakocsa birodalmában élő különböző törzsek ősatyjait ábrázolták, mint pogány emlékműveket lerombolták. De néhányat közülük az indiánok elrejtettek, s így ezek elkerülték a pusztulást. Amikor W. C. Bennett 1932-ben Tiahuanacóban ásatásokat folytatott, a földből egy épségben maradt szobor került elő, amely kétségtelenül az övvel körülfogott, hosszú köpenyes és szakállas Kon-Tiki-Virakocsát ábrázolta. A lengő öltözéket egy szarvas kígyó és két puma díszítette, ezek az állatok mind Mexikóban, mind Peruban a legfőbb istenség szimbólumai voltak. Bennett bebizonyította, hogy e szobor csaknem azonos egy másik szakállas szoborral, amelyet a Titicaca-tó partjain, azon a Titicaca-sziget közelében fekvő félszigeten találtak, ahol Virakocsa -- eredeti tartózkodási helyének elhagyása után -- útban Tiahuanaco felé partra szállt. A Titicaca-tó környékén más régészeti lelőhelyeken is találtak hasonló, inka kor előtti időkből való szakállas szobrokat. Peru csendes-óceáni sivatagos partvidékén szobrászatra alkalmas kő jóformán nem létezett, s ezért itt, a csimu és a nazka kultúrák térségében a bajuszos és kecskeszakállas ősi kultúrhéroszt vagy agyagba formálták, vagy pedig kerámiákra festették. Különösen sűrűn találtak Virakocsáról ilyen képmásokat Peru északi partvidé- 239

kén, ahol ezt az istenséget eredetileg Kon néven ismerték, s a legenda szerint ez a szakállas isten északról érkezett arra a területre, ahol utóbb az inkák uralkodtak. Ezek az agyagedények a korai csimuknak és mocsikáknak, a legősibb perui civilizáció megalapítóinak és a legszebb piramisok építőinek alkotásai. Egy túrbanos, földig érő köpenybe burkolt alakot ábrázolnak, rendkívül realista bajusszal s hosszú, hegyes szakállal, amely a figura mellét verdesi.

Peru partvidékétől északra, Ecuadorban és Kolumbiában mindenütt találkozunk realista kerámia fejekkel és szobrocskákkal, amelyek ugyanezt a szakállas személyiséget ábrázolják, sőt szórványosan megtalálhatók a panamai földszorostól egészen Mexikóig húzódó területen is. Valójában ennek a szakállas és gyakran szinte arab-szemita etnikai típusnak rendkívül realista ábrázolásai egész Mexikóban fellelhetők, Guerrerótól Yucatánig, a mexikói fennsíktól és Vera Cruz északi dzsungeléitól kezdve Chiapasig, s onnan Guatemaláig és Salvadorig. Találunk őt ábrázoló önálló szobrokat, oszlopok sima kőlapjára vésett domborműveket, agyagfigurákat, aranyszobrokat, kerámia korsóra és stukkófalakra festett képmásokat, valamint Kolumbus előtti időkből való, összehajtható papírkönyvekben képírásos ábrákat. Szakálla olykor hosszú, olykor rövid, nyírt vagy nyíratlan, hegyes, gömbölyű, vagy akár villás és göndör, ahogyan az a mezopotámiai művészetben is mindenütt látható. A maja papok és más fontos személyiségek, akik szakállt nem tudtak növeszteni, egyes esetekben vallásuk isteni megalapítóinak mására hamis szakállt viseltek.

A modern régészet arra a következtetésre jutott, hogy a legrégibb mexikói civilizáció, amely aztán a toltékok, maják és aztékok későbbi civilizációit inspirálta és létrehozta, a Mexikói-öböl partvidékének dzsungellel borított trópusi síkságain született. Ez a vidék pedig, ahogyan azt már korábban említettük, pontosan ott húzódik, ahol egy erős transzatlanti áramlat éri el a partokat, s ahol a spanyolok Cortez vezetése alatt partra szálltak. A régészet bebizonyította, hogy ezen a rendkívül kedvezőtlen éghajlatú partvidéken minden előzmény nélkül hirtelen felbukkant a hieroglifás írás, egy rendkívül fejlett naptárrendszer, a megalitikus művészet, a vályogtégla-építkezés, az agyagművesség, a piramisépítés és a legkifinomultabb szobrászat. Mivel e meghökkentő kulturális forradalom megteremtőit egyáltalán nem ismerjük, a modern tudomány csak arra szorítkozhatott, hogy nevet adjon nekik, s „olmekoknak" nevezte el őket.

Az olmekok, mivel dzsungel borította lakóterületükön megfelelő követ 240 nem találtak, olykor huszonöt tonna súlyú kőtömböket hurcoltak oda,

50 mérföldes mocsarakon és dzsungeleken át cipelték el őket templomaik helyére, csodálatosan szép emberfejeket és alakokat faragtak -- három dimenzióban és domborművekben --, oly realista ábrázolásban, hogy jóvoltukból hű képet alkothatunk magunknak arról, milyenek is voltak ezek az olmekok.

Művészetük azt tanúsítja, hogy két, egymással ellentétes etnikai típust képviseltek. Az egyik feltűnően negroid: jellegzetességei a vastag ajak, lapos, széles orr, gömbölyű arc, naiv, egyszerű, mogorva arckifejezés. Ezt a típust a régészek általában „babaarcúnak" nevezik. A másik olmek típus feltűnően eltér az előbbitől, ennek olykor csaknem szemita jellegzetességei vannak: keskeny arc, éles profil, erősen kampós orr, vékony ajak, szakáll, amely a kis kecskeszakáll és egy oly hosszú szakáll közt váltakozik, úgyhogy ezt a típust a régészek néha tréfásan „Uncle Samnek" nevezik.

Mivel e két, egymással ellentétes olmek típus: a negroid és a szemita a legcsekélyebb mértékben sem hasonlít bármilyen, az ősi Amerikában élt és általunk ismert etnikai típushoz, ezzel szemben mindkettő az Óvilág ókori civilizációinak jellegzetes fizikai típusait testesíti meg, ezért e kultúrahordozóknak hirtelen felbukkanása Amerikában, s ráadásul pontosan ott, ahol az Afrikából érkező természetes óceáni „futószalag" partot ér, tömérdek spekulációhoz vezetett. Egyes vallásos szekták -- az egykori spanyol szerzetesekhez hasonlóan -- még napjainkban is azt az elhamarkodott véleményt hangoztatják, hogy az olmek civilizáció megalapítói bibliai vagy mormon személyek voltak, vagy tán Izrael elveszett törzsének tagjai. A laikusoknak ezek a misztikus feltevései korántsem segítették elő a diffuzionisták ügyét, mivel számos komoly tudóst arra késztettek, hogy továbbra is az izolacionisták látszólag kevésbé meggondolatlan táborában maradjon. De vajon kevésbé meggondolatlan dolog-e semmibe venni, sőt félremagyarázni a rendelkezésünkre álló botanikai, régészeti és történelmi bizonyítékokat, mint szembenézni azzal a ténnyel, hogy kisázsiai utazók -- épp azokban az évszázadokban, amikor az olmek civilizáció a Mexikói-öbölben megszületett -- csillagászok, építőmesterek és más szakemberek társaságában Gibraltáron túli vidékekre szervezett kolonizációs expedíciókat vezettek? A föníciaiak és ismeretlen elődeik, akik Afrika atlanti-óceáni partvidékén olyan megalitikus városokat alapítottak, mint például Lixus, i. e. több mint ezer esztendővel a szó szoros értelmében ugyanazokon a vizeken hajóztak, mint a yucatáni niaják, mert ahogy a marokkói Nap néhány óra leforgásán belül Mexikó lelett világít, ugyanúgy a marokkói vizek is néhány hét leforgásán belül elérik Mexikó partjait.

Az egyik legfontosabb maja piramison, amely a yucatáni Chichén Itzában áll, egy belső kamrákhoz vezető bejáratot találtak. E kamrák falait és négyszögletes oszlopait stukkó és színes freskó borította, amely meglepően emlékeztetett a kelet-mediterrán királysírok freskóira. Ezeket a színes festményeket, amelyeket E. H. Morris, J. Chariot és A. A. Morris régészek pontosan lemásoltak (1931), utóbb a nedvesség és a turisták elpusztították. E freskók egyik legfontosabb motívuma egy tengerparti csata, amelyet két, különböző etnikai típushoz tartozó embercsoport vív egymással. Az egyik csoport fehér bőrű, hosszú, lengő, lenszőke hajú emberekből áll, akik csónakokon érkeznek vagy távoznak az óceánon át, amelyet kék hullámok, rákok, ráják és más tengeri teremtmé<" nyék jelképeznek. A fehér bőrű tengerészeket a freskó meztelenül, körülmetélve vagy pedig tunikába öltözötten ábrázolja. Egyiküknek tisztán kivehető szakálla van. Chariot és a két Morris óvatosan csak annyit mondanak, hogy e lenszőke hajú tengerészek szokatlan külseje... „faji hovatartozásuk szempontjából sok érdekes spekulációra ad alkalmat". A másik etnikai típus -- az előbbivel ellentétben -- sötét bőrű, s tollas hajdíszt és ágyékkötőt viselnek. Ezek a sötét bőrű férfiak harcban állnak a fehér bőrűekkel, akik közül többet megkötözött fogolyként vezetnek el. Egy másik falmezőn az egyik fehér foglyot, akinek hosszú, lenszőke haja a derekáig lóg, két fekete ember épp feláldozza, egy másik pedig, akinek hajója felborult, úszva igyekszik menekülni; ragadozó halak üldözik, rendkívül hosszú aranyos haja a hullámokon lebeg. Az egyik falfestményen egy fehér tengerészt láthatunk, békésen vonul el, összegöngyölt batyuját és más tulajdonát a hátán viszi, üres csónakja pedig a part előtt himbálódzik a vízen, színe sárga, orra-tatja a magasba ível, s így erősen emlékeztet a Titicaca-tavi nádcsónakokra.

Nádcsónakokról a Kolumbus utáni időkből nyolc különböző mexikói államban találunk feljegyzéseket, bár Yucatánból nincs hírünk felőlük. A maja piramison ábrázolt csónak azokra a vízi járművekre is emlékeztet, amelyeket Marokkó atlanti-óceáni partvidékén, Lixusnál jóformán napjainkig használtak. Óegyiptomi sírokban talált hasonló falfestményeken holdsarló alakú nádcsónakokat látunk, olykor a Níluson csatát vívnak egymással. Egy ninivei domborművön pedig mezopotámiaiak nádcsónakokkal tengeri ütközetet vívnak: hosszú, lengő hajú, szakállas férfiak küszködnek kétségbeesetten egy óceánon, amelyet -- ugyanúgy, mint a Chichén Itzá-i falfestményen- nagy rákok és más tengeri teremtmények jelképeznek. De a ninivei domborművön egyik-másik nádcsónakon férfiak és nők sokasága menekül a tengeren át, karjukat könyörögve emelik 242 a Nap felé.

Csaták és menekülések során valószínűleg ugyanannyi tengerésznek kellett megküzdenie az ismeretlen hullámokkal és áramlatokkal, mint ködök és part menti viharok idején. Ami a ninivei domborművön ábrázolt menekülő napimádókkal történt, az Kisázsiában és Afrikában a civilizáció beköszöntésétől kezdve számtalan más tengerésszel is megtörténhetett. A történelem az emberi természet alapvető hasonlatosságai következtében állandóan ismétli önmagát, így hát sohasem fogjuk megtudni, vajon háború, véletlen sodródás vagy tervezett expedíció során jutottak-e el magas termetű, szőke és szakállas férfiak Afrikából a nyílt tengeren át -- az európaiakat jóval megelőzve -- a Kanári-szigetekre, írásos beszámolóink vannak arról, hogy a Kanári-szigeteket néhány nemzedékkel Kolumbus előtt fedezték fel, s e beszámolók szerint e távoli atlanti-óceáni szigeteken egy guancsoknak nevezett, etnikailag kevert nép élt. Ezeknek az őslakóknak egy része alacsony, zömök, negroid típusú volt, ezzel szemben mások közülük magas termetűek, fehér bőrűek és szőkék voltak. Torriani egyik régi vízfestményén (1590) hat bennszülött guancsot láthatunk, rendkívül fehér bőrűek, hajuk és szakálluk lenszőke. Az utóbbi olykor rendkívül hosszú és nyíratlan, máskor meg nyírt és hegyes, hosszú, szőke hajuk pedig a hátukon hullámzik alá -- éppúgy, mint a yucatáni maja piramis freskóin látható szőke tengerészeké.

Nyelvi jellegzetességek és kulturális elemek -- ideértve a koponyalékelés művészetét -- világos kapcsolatot teremtenek a guancsok és a Mezopotámiától Marokkó atlanti-óceáni partvidékéig terjedő ókori civilizációk között, így például az ugyancsak kevert etnikumú marokkói berberek közt találtunk alacsony termetű, negroid törzseket, de találunk egy magas termetű, szőke és kék szemű fajtaelemet is, amely még az arabok érkezése előtt felbukkant az Atlasz-hegységtől az Atlanti-óceán partvidékéig. A szőke hajat meg a fehér bőrt gyakorta tevésen csakis az észak-európai népekkel asszociáljuk, holott ilyen fizikai típusok szórványosan még a történelmi időkben is fennmaradtak a Kisázsiától az Atlasz-hegységig terjedő egész területen. Az óegyiptomi sírok falfestményein az istenek és a mezitlen nádcsónak-hajósok közt gyakran láthatunk barna, sőt szőke hajú embereket. És amikor Cheops fáraó menyének sírját -- férje, Chefren fáraó piramisának a lábánál -- kinyitották, az asszonyról egy oly képet találtak, amely őt szőke hajúnak és kék szeműnek ábrázolta.

Az ókori Mexikóban ismert és az ókori Peruban rendkívül fontos koponyalékelés Európában az i. sz. XIX. századig úgyszólván teljesen ismeretlen volt, s az ázsiai kontinensen csakis Mezopotámiában dívott. Óvilági elterjedése tehát megfelel az ókori civilizációk kisugárzási területének : Mezopotámiától és Egyiptomtól Marokkó atlanti-óceáni partvi- 243

dékéig volt szokásban, s váratlanul felbukkan a Kanári-szigeteken is.

Kik hozták el a koponyalékelés művészetét ezekre az atlanti-óceáni szigetekre, ahol -- mire az európaiak odaérkeztek -- a hajóépités tudománya már teljesen feledésbe dent? A történelem és a régészet egyaránt tanúsítja, hogy a föníciaiak - kisázsiai és észak-afrikai honi kikötőikből elindulva- a Kanári-szigeteken már évszázadokkal időszámításunk előtt tartós kolóniákat létesítettek. E távoli szigeteket közbeeső állomásokként használták veszélyes útjaik során, azokhoz a bíborfestékeket gyártó kolóniákhoz, amelyeknek nyomait messze túl Marokkón, még a mai szenegáli partvidéken is megtaláltuk.

Gyakran találkozunk azzal a -- helyes vagy helytelen -- állítással, hogy a föníciaiak fehér bőrűek és szőkék voltak. Ha ez igaz volna, akkor könnyűszerrel megmagyarázhatnánk, miért élnek a Kanári-szigeteken fehér bőrű és szőke guancsok. Ha pedig nem igaz, akkor valamilyen más, fehér bőrű szőke és szakállas tengerészeknek kellett a hatalmas Kanári-áramlattal megbirkózva eljutniok a Kanári-szigetekre.

Aki ebben az áramlatban hajózik -- ahogyan azt mi kétszer is megtettük -- az, miként már említettük, egy oly örökös „futószalagra" kerül, amely, hacsak nem bírja leküzdeni, a trópusi Amerika partjaira viszi el őt. És azt is említettük, hogy éppen azon a félszigeten, ahol ez a Kanáriáramlat partot ér, a maják freskóin a kanári-szigetiekhez hasonló fehér bőrű, hosszú, lenszőke hajú tengerészek képét láthatjuk. Mi több: a maják és mexikói szomszédaik, az aztékok hagyományai makacsul ismételgetik, hogy valaha az Atlanti-óceánon át fehér bőrű és szakállas férfiak érkeztek hozzájuk, akik gyűjtögető őseiket megtanították a kifinomult és civilizált életmódra, majd távozásuk előtt megígérték, hogy egy szép napon visszatérnek. Ezért aztán a spanyolok érkezése nem keltett semmi meglepetést, hiszen csak egy régi ígéret ment végre teljesedésbe.

A mai izolacionisták álláspontját tehát immár semmi sem támasztja alá, mert az Újvilágban a kulturális evolúciónak semmiféle központját nem sikerült felfedezniük, viszont a fokozatosan egyre sűrűsödő botanikai, fizikai, antropológiai, régészeti és navigációs objektív bizonyítékok ellenük szólnak. Jóllehet sem a diffuzionisták, sem az izolacionisták nem tudnak a maguk elmélete mellett cáfolhatatlan bizonyítékokat felsorakoztatni, de a bizonyítás feladata most már nyilvánvalóan azokra hárul, akik Kolumbus előtti, transzatlanti kulturális inspirációkról tudni sem akarnak.

244

Függelék

Thor Heyerdahl pályafutása*

Thor Heyerdahl 1914. október 6-án született a norvégiai Larvikban, •'

s itt fejezte be reálgimnáziumi tanulmányait is, 1933-ban. Ez után beirat-

kozott az oslói egyetemre, ahol zoológiái és földrajzi tanulmányokat l

folytatott.

Az egyetem támogatásával indult el 1937-38-ban első expedíciójára, az óceániai Marquises-szigetekre, ahol zoológiái gyűjtéseket és az ottani ¡

fauna óceánon túli eredetére vonatkozó kutatásokat végzett. Helyszini

¹

munkálatai közben Heyerdahl polinéziai módra élt a polinéziaiak közt.

Ekkor merült fel benne először az a gondolat, hogy e szigetek első i

telepesei a szél és az áramlatok segítségével Amerikából érkeztek ide.

Heyerdahl feltételezte, hogy a jelenlegi polinéziai lakosság Délkeletj

Ázsiából a Japán-áramlattal érkezett a természetes úton: szél és áramla-

tok az észak-amerikai partvidék előtt húzódó szigetvilágig, majd onnét i

Hawaiig sodorták el őket. Ezért aztán 1939-ben és 1940-ben a brit kolum-

*

biai, valamint az Egyesült Államok északnyugati egyetemein és múzeu-

maiban, de a partvidéki indiánok közt is folytatta kutatásait. Mikor l

a németek megszállták hazáját, Kanadában önként csatlakozott a norvég

légierőhöz. Előtte, 1941-ben publikálta első ízben elméletét az Internaüoi

nal Science című folyóiratban. Eszerint a bevándorlók két, egymást köve-

|

tő hullámban jutottak el Polinéziába: az első csoport i. e. 500 táján

Dél-Amerikából érkezett balsafa-tutajokon, a második több mint 500 J

esztendővel később, kettős csónakokon Ázsiából, mégpedig Brit Kolum-

'

bián keresztül -- ez volt közbeeső állomásuk. A háború végén Heyerdahl

!

Észak-Norvégiában egy ejtőernyős vadászegység hadnagya volt. A csen-

des-óceáni vándorlások problémájára vonatkozó kutatásait 1945-ben Norvégiában kezdte újra, majd az Egyesült Államokban folytatta. l

1947-ben megszervezte és vezette a A^on-r//r/-expedíciót. Öt társával

!

101 nap alatt 4300 mérföldet vitorlázott balsafa-tutajon Peruból Raroiá-

ba, a Tuamotu-szigetcsoport egyik szigetére, hogy megcáfolja azt az akkoriban általánosan elfogadott tudományos tézist, amely szerint a dél-amerikai népek balsafa-tutajain ember élve nem juthatott el Poliné-

* A szerző Indianer und Alt-Asiaten im Pazifik c. könyvéből.

¿A l

ziába. 1947-től 1952-ig Heyerdahl múzeumokban és könyvtárakban folytatta tovább a polinéziaiak eredetére vonatkozó kutatásait, s ez idő alatt számos ország tudományos intézményeinél tartott előadásokat.

Első nagyobb tudományos monográfiáját American Indians in the Pacific (Amerikai indiánok a Csendes-óceán térségében) címmel 1952-ben tette közzé. Ugyanebben az évben finanszírozta, megszervezte és vezette a Galápagos-szigetekre induló norvég régészeti expedíciót, amelynek keretében első ízben mentek képzett régészek az Egyesült Államokból és Norvégiából erre az óceániai szigetcsoportra. Az expedíció négy, Kolumbus előtti települési helyen több mint 130 különféle agyagedényt fedezett fel, amelyeket az inka korszak előtt Észak-Peru és Ecuador partvidékén élő indiánok készítettek. Az amerikai régészet kutatási területe ezzel első ízben terjedt ki a nyílt Csendes-óceán egyik távoli szigetcsoportjára. 1954-ben Heyerdahl tovább folytatta helyszíni kutatásait Peru, Bolívia és Kolumbia Kolumbus előtti kulturális központjainak kisugárzási területein.

1955-ben és 1956-ban Heyerdahl finanszírozta, megszervezte és vezette azt a norvég régészeti expedíciót, amely a Húsvét-szigetre és Polinézia délkeleti térségeire indult. Az expedíció amerikai és norvég régészekből álló munkacsoportja első ízben végzett módszeres régészeti ásatásokat a Húsvét-szigeten és Délkelet-Polinézia többi szigetén. Kutatásaik alapján feltételezték, hogy a Húsvét-sziget mostani polinéziai kultúráját két, egymástól élesen elkülöníthető kulturális korszak előzte meg, amelyeknek hordozói érintkezést tartottak fenn Dél-Amerikával, s hogy az első telepesek i. sz. 380 előtt érkeztek a szigetre, vagyis több mint ezer esztendővel korábban, mint ahogy azt a tudósok addig gondolták.

Heyerdahl választmányi tagja az oslói Kon-Tiki Múzeumnak, amelyet expedíciós társával, Knut Hauglanddal együtt alapított. Ebben a múzeumban, Norvégia leglátogatottabb múzeumában (évente 250 000 látogató keresi fel) őrzik a Kon-Tiki tutajt, valamint Heyerdahl többi expedíciójának különféle gyűjteményeit. A teljes bevétel egy alapba folyik be, amelyet antropológiával foglalkozó diákok számára tartanak fenn.

1958-ban Heyerdahl munkahelyét Oslóból az olasz tengerpart közelében egy kis eldugott hegyi fészekbe tette át. Itt telepedett le feleségével, Yvonne-nal, meg három lányukkal: Anette-tel, Mariann-nal és Elisabethtel. Első házasságából két felnőtt fia van: Thor és Björn. Az egyes expedíciók közt sokat utazott, különösen Európában, az Egyesült Allamokban és Dél-Amerikában, ahol múzeumokban és könyvtárakban folytatta kutatásait, s egyetemeken földrajzi és antropológiai társaságok előtt, valamint tudományos kongresszusokon előadásokat tartott. A

Nemzetközi Amerikanista Kongresszus rendszeres ülésein 1952 óta mindenkor részt vesz.

Az 1961. évi honolului X. Pacific Science Congressen (Csendes-óceáni tudományos kongresszus), ahol a világ minden tájáról mintegy 3000 tudós gyűlt össze, a régészeti, néprajzi, szerológiai és földrajzi szekcióban, valamint egy etnobotanikai, továbbá egy Galápagos-szigetekről tartott szimpozionon megvitatták Heyerdahl Polinézia-elméletét. A kongresszus a régészeti szekció javaslatára egyhangúlag elfogadta azt a határozatot, amely Heyerdahlnak a csendes-óceáni vándorlásokra vonatkozó nézeteit a következő megállapítással támasztja alá: „A csendes-óceáni szigetek népeinek és kultúrájának egyik származási területe Délkelet-Ázsia és az előtte húzódó szigetvilág, a másik Dél-Amerika..."

KIEGÉSZÍTÉS*

A Kon-Tiki-expedícióval és a húsvét-szigeti, valamint kelet-polinéziai ásatásokkal Heyerdahl még nem tekintette teljesen megoldottnak Polinézia betelepülésének problémáját. Bár úgy vélte, hogy a polinéziai kultúra alaprétege Dél-Amerikából származik, továbbra sem volt világos, mivel magyarázhatók a polinéziai, az amerikai és a kelet-mediterráni kultúrák közötti egyezések. Az egyezések meglétét általában nem tagadták, de úgy vélték, hogy egymástól független, önálló fejlődési menetekkel kell inkább számolni, semmint tényleges kapcsolattal. Az izolacionista álláspont legfőbb érve az volt, hogy az Amerikát a Földközi-tenger medencéjétől elválasztó Atlanti-óceánt az ókor embere nem szelhette át. Heyerdahl mindenekelőtt ezt a nézetet próbálta cáfolni azzal, hogy az egyiptomiak által az ókorban használt papiruszcsónakon kísérelte meg az Atlanti-óceán legyőzését. Első útja, a Rá /-expedíció, mely 1969. május 17-én indult útnak a marokkói Safi kikötőjéből, 2662 tengeri mérföld megtétele után bebizonyította, hogy a papiruszcsónak tengerálló; a második, az ugyanonnan 1970. május 17-én kiinduló Rá //-expedíció pedig 57 napi hajózás és 3270 tengeri mérföld megtétele után ténylegesen partot is ért a Kis-Antillákhoz tartozó Barbados szigetén.

A sikeres /?ű-expedíciókat a tudományos munka újabb évei követik. Heyerdahl széles körű összehasonlitó anyag elemzésével igyekszik választ

* Az alábbi életrajzi kiegészítés és értékelés dr. Bodrogi Tibor írása.

adni a polinéziai-amerikai-földközi-tengeri kultúrák kapcsolatainak a kérdésére; azokra a népmozgásokra, amelyekkel e feltűnő egyezések megmagyarázhatók.

Thor Heyerdahl a második világháború utáni évek legismertebb útleírásszerzője. Világszerte feltűnést keltettek azok a merész vállalkozásai, kezdetleges járművekkel megtett tengeri útjai, amelyekkel azt igyekezett bizonyítani, hogy Amerika a Kolumbus előtti időkben sem volt elszigetelt kontinens, hanem indián hajósai eljutottak Polinéziába, míg Amerikát a Földközi-tenger vidékének lakosai kereshették fel a természet által adott tengeri utakon. E tengeri utazások, expedíciók Thor Heyerdahl számára azonban csak egy nagyszabású elméleti koncepció bizonyítóláncolatának jelentették egyik fontos, de mégsem egyedül döntő láncszemét. S ha erről a koncepcióról, az utak mögötti teóriáról Heyerdahl útleírásaiban -- gondoljunk akár a Tutajjal a Csendes-óceánon vagy az Aku-aku, akár pedig A Ra-expedíciók címmel nálunk is megjelent munkáira -- említés is történik, részletes kifejtésükre Heyerdahl tudományos tanulmányaiban, könyveiben került sor.

Amilyen nagy közönségsikert jelentettek az útleírások (és hozzátehetjük: az utakról készített filmek), ugyanolyan nagy vihart kavart Heyerdahl elmélete a szakkörökben. Álláspontja nyomán újult erővel éledtek fel az izolacionista-diffuzionista ellentétek, s kerültek ismét aprólékos ellenőrzésre a nagy térségek kultúrái között meglevő egyezésekre vonatkozó adatok. Míg a szakmai közvélemény kezdetben szinte egyöntetűen elutasító volt, a Kon-Tiki út után alig másfél évtizeddel már hajlamos volt egyes tételek hivatalosnak is nevezhető elfogadására, s jóformán ellenvetés nélkül üdvözölte akár a tengeri expedíciók, akár a hiteles ásatások konkrét, Heyerdahl nevéhez s kezdeményezéseihez fűződő eredményeit.

Kiadónk az elismerő vagy ellenző nézetek között nem tud, de nem is óhajt igazságot tenni, mint ahogyan a kutatás jelenlegi állása mellett erre még a szakkörök sem mernének vállalkozni. Úgy véli azonban, mindenképpen kívánatos, hogy a Magyarországon már több ízben publikált ellenvélemények után az olvasók megismerkedjenek Heyerdahl logikusan felépített, tudományos alapossággal kifejtett, a kutatási módszereket lebilincselő következetességgel ismertető teóriájával, azzal az elmélettel, amelynek bizonyításáért több alkalommal is kockáztatta életét az óceánok hullámain.

250

Bibliográfia

A KÖTET CSENDES-ÓCEÁNI INDIÁNOK ÉS Ó-ÁZSIAIAK C. ELSŐ RÉSZÉHEZ

AGOSTA. J. de: História natural y moral de las Indias en que se tratan las cosas. .. Sevilla, 1590. (Angol fordítása: London, 1604.)

AGÜERA Y INFANZÓN, F. A. de: Journal of the principal occurrences during the Voyage of the Frigate „Santa Rosalia" in the year 1770. Hakluyt Soc., 2. sorozat, 13. sz. 1908. ALAZARD, I.: Introduction to Roussel. Roussel 1908 1-9. old. ALFARO, A.: Memoria de la Secretaría de Fomento, 24 de junio de 1898. A „Reproduciones Científicas, una expedición y legislación de la Isla del Coco" c. műben. Instituto Geográfico de Costa Rica, San José, 1963.

AMHERST es THOMSON, B.: Introduction a id notes to: „The Discovery of the Solomon Islands by Alvaro de Mendaña in 1568. Hakluyt Soc. 2. sorozat, 7. sz. London, 1901.

ANDAGOYA, P. de: Narrative of the Proceedings of Pedrarias Davila. .. 1541-46. Hakluyt Soc., 34. k. 1865. ANELL, B.: Contribution to the History of Fishing in the Southern Seas. Studia Ethnographica Upsaliensia, 9, Uppsala, 1955.

BAKER, J. G.: A Synopsis of the genera and species of Museae. Ann. of Bot., VII, London, 1893.

BALBOA, M. C. de: Miscellanea antartica. New York Public Libraryben levő kéziratok az 1700-25. években lemásolt, immár elveszett eredetiből. Évszám nélkül. -- Histoire du Pérou. Ternaux-Compans „Voyages, Relations ét Mémoires originaux pour servir á l'histoire de la décou-

verte de l'Amérique" c. művében. Paris, 1840.

BALFOUR, H.: Some Ethnological Suggestions in Regard to Easter Island, or Rapanui. Folk-Lore, 28. k. 356-381. old. London, 1917.

BANDELIER, A. F.: The Islands of Titicaca and Koati. New York, 1910. BARTHEL, T. S.: Die Entzifferung der Osterinselschrift. Die Umschau, 12. f. 360-362. old. Frankfurt/Main, 1955.

-- The „Talking Boards" of Easter Island. Scientific American, 198. k. 6. sz. 61-68. old. New York, 1958 a.

-- Grundlagen zur Entzifferung der Osterinselschrift. Hamburg, 1958 b.

-- Wer waren die ersten Siedler auf der Osterinsel? Ethnologica, N. F., 2. k. Köln, 1960.

-- Native Documents from Easter Island. A 16. jelentés A függeléke Heyerdahl és Perdón (1965) kötetében. BASTÍAN, A.: Bemerkungen zu den Holztafeln von Rapa-nui. Zeits. Ges. f. Erdkunde, 7. k. 81-89. old. Berlin, 1872 a.

-- Über die auf der Osterinsel aufgefundenen Zeichentafeln. Verhandlungen d. Berliner Ges. f. Anthropologie... 4. k. 44. old. Berlin, 1872 b.

BEECHEY, F. W.: Narrative of a Voyage to the Pacific and Bering's Strait, in the Years 1825-28. 2. k. London, 1831. BEHRENS, C. F.: Der wohlversuchte Süd-Lánder, das ist: ausführliche ReiseBeschreibung um die Welt. 1722. Angol fordításban a Hakluyt Society kiadásában, 2. sorozat, 13. sz. Cambridge, 1908. BENNETT, W. C.: Mnemonic and recording devices. Handbook of South American Indians, 5. k. Smithsonian Inst. ¿- J J

252

Bur. of American Ethnology, 143. közi. Washington, D. C, 1949.

Ancient Arts of the Andes, New York, 1954.

BENZONI, G.: La Historia del Mundo Nuevo. Venezia, 1565. „History of the New World" címen angolra ford.: W. H. Smyth. Hakluyt Soc., 21. sz. London, 1857.

BERGSLAND, K. és VOGT, H.: On the validity of glottochronology. Current Anthropology, 3. k. 115-153. old. Chicago, 1962.

BERRY, E. W.: Cocos and Phymatocaryon in the Pliocene of New Zealand. Am. Journ. Science, 5. k. 12. sz. New Haven. Conn., 1926.

BERTONI, M. S.: Essai d'une monographic du genre ananas. Anal. Ci. Paraquaoys, II, 4. sz. Asunción, 1919. BETANZOS, J. de: Suma y narración de los Incas. Madrid, 1880. BISSCHOP, E. de: Kaimiloa. D'Honolulu á Cannes par l'Australie et le Gap á bord d'une double pirogue polynésienne. Párizs, 1939.

BLAXLAND, G.: Treatise on the Aboriginal Inhabitants of Polynesia with evidence of their origin and antiquity. B 760. sz. alatti kézirat a sydneyi Mitchellkönyvtárban.

BROWN, F. B. H.: Flora of Southeastern Polynesia. I: Monocotyledons, 1931. Ill: Dicotyledons, 1935. B. P. Bishop Mus. 130. közi. Honolulu, 1935. BRUYNE, E. de: Informe sobre el descubrimiento de un área arqueológica. Museo Nacional de Historia Natural, Publicación Ocasional, 2. sz. 1-16. oíd. Santiago de Chile, 1963. BRYAN, E. H. Jr.: Hawaiian Nature Notes. Honolulu, 1935. BUCK, P. (= Te Rangi Hiroa): Vikings of the Sunrise. New York, 1938 a.

-- Ethnology of Mangareva. B. P. Bishop Mus. 157. közi. Honolulu 1938 b.

-- An Introduction to Polynesian Anthro-

pology. B. P. Bishop Mus. 187. közi. Honolulu, 1945.

BUTINOV, N. A. és KNOROZOV. J. V.: Novije Materiali ob osztrove Paszchi. Szovjetszkaja Etnografija, 6. sz. 38^42. old. Moszkva, 1957.

BYAM, G.: Wanderings in some of the western republics of America.. . London, 1850.

CAMPBELL, J.: The Origin of the Haidahs of the Queen Charlotte Islands. Trans. Roy. Soc. Canada, 2. sorozat, 3. k. II. fej. 1897/98.

CANDOLLE, A. de: Origin of Cultivated Plants. London, 1884. CARROLL, A.: The Easter Island Inscriptions, and the Translation and Interpretation of them. Jour. Polynesian Soc., l.k.4.sz. 103-106,233-253.old. London, 1892.

CARTER, G. F.: Plant Evidence for Early Contacts with America. South Western Jour. Anthrop., VI. 2. sz. Albuquerque, N. M., 1950. CHARNOCK, J.: A History of Marine Architecture, 1. k. London, 1801. CHRISTIAN, F. W.: Early Maori Migration as Evidenced by Physical Geography and Language. Report Sixteenth Meeting Australas. Ass. Adv. Sci. Wellington, 1924.

CHUBB, L. J.: Geology of Galápagos, Cocos, and Easter Island B. P. Bishop Mus. 110. közi. Honolulu, 1933. CHURCHILL. W.: Easter Island. The Rapanui Speech and the Peopling of Southeast Polynesia. Carnegie Inst. Wash., 174. sz. közi. Washington, 1912. CLAUSEN, R. T.: A Botanical Study of the Yam Beans (Pachyrrhizus), Cornell Univ. Mem. 264. Ithaca, N. Y., 1944. COBO, B.: Historia del Nuevo Mundo... 1653. (Szerk.: Marcos Jiménez de la Espada. Sevilla, 1890-95.) COE, M. D.: Archeological Linkages with North and South America at la Vic-

loria. Guatemala. Am. Anthropologist. 62. k. 3. sz. 1960.

COOK, J.: Second Voyage Towards the South Pole and Round the World. Performed in the „Resolution" and ..Adventure" 1772-75. London. 1777. COOK, O. F.: Food Plants of Anciem America. Ann. Rept. Smiths. Inst.. Washington, D. C, 1903.

-- History of the Coconut Palm in America. Contr. U. S. Nat. Herb.. 14. k. Washington, 1910-12.

COOK, O. F. és COOK, R. C.: The Maho. or Mahagua, as a Trans-Pacific Plant. Jour. Wash. Acad. Sci., VIII. 1918. CORNEY. B. G.: Editorial annotations to: Gonzales(1770). 1908. CROFT, T.: Letter of April 30. 1874 from Thomas Croft, Papeete, Tahiti, to the President of California Academy of Sciences. California Acad. Sci.. Proc., 5. k. 318-323. old. San Francisco. 1875.

DAMPIER, W.: Captain William Dampier's Voyage round the Terrestrial Globe. A Collection of Voyages. 4. k. London, 1729.

DEGENER, O.: Ferns and Flowering Plants of Hawaii National Park. Honolulu. 1930.

DENIKER, J.: The Races of Man. London. 1900.

DIXON, R. B.: The Problem of the Sweet Potato in Polynesia. Am. Anthropologist. 34. k. 1932.

-- Contacts with America across the Southern Pacific. Az „American Aborigines. Their Origin and Antiquity. A Collection of Papers, by Ten Authors" c. antológiában. Összegyűjtötte: D. Jenness. Univ. of Toronto Press. Toronto. 1933.

-- The Long Voyages of the Polynesians. Proceedings, Am. Philos. Soc.. 74. k. 3. sz. 1934.

EAMES. A. J. és ST JOHN. H.: The Botanical Identity of the Hawaiian Ipu Nui

or Large Gourd. Am. Jour. Bot. XXX. 3. sz. 1943.

EDMONDSON, C. H.: Viability of Coconut Seeds after Floating in Sea. B. P. Bishop Mus., Occ. Papers, 16. k. 12. sz. Honolulu. 1941.

EISLEB, D.: Beitrag zur Systematik der altperuanischen „Ruder" aus der Gegend von Ica. Baessler-archivum. N. F. 10. k. 105-128. old. Berlin. 1963. EMORY. K. P.: Stone Remains in the Society Islands. B. P. Bishop Museum. 116. sz. közi. Honolulu, 1933.

-- Oceanian Influence on American Indian Culture: Nordenskiöld's View. Jour. Polynes. Soc.. 51. k. 1942.

-- Review of Archaeology of Easter Island (Heyerdahl és Ferdon 1961). Am. Antiquity, 28. k. 4. sz. 565-567. old. 1963. ENGLERT. P. S.: La Tierra de Hotu Matu'a. História. Etnológia y Lengua de Isla de Pascua. Imprenta y edit. ..San Francisco" Padre las Casas. Chile, 1948. ENGLERT. P. S.: Outlines of Easter Island's ancient history. A „Medical Expedition to Easter Island" előtt 1965. I. 17-én tartott előadás. Hangaroa kéziratok.

EYRAUD, E.: Lettre au T. R. P. Supérieur general de la Congregation des SacrésCoeurs de Jesús et de Marie. Valparaiso, 1864. december. Ann. Assoc. Propagation de la Foi, 38. k. 52-71., 124-138. old. Lyon, 1866(1884).

FEDDE, F.: Papaveraceae-Hypercoideae et Papaveraceae-Papaveroideae. Das Pflanzenreich, 49. f. Lipcse, 1909. FERDON. E. N. Jr.: Easter Island Exchange Systems. Southwestern Journal of Anthropology. 14. k. 136-151. old. Albuquerque. 1958.

-- The ceremonial site of Orongo. -- Sites E-4 and E-5. -- Stone houses in the terraces of Site E-21. -- Easter Island house types.

-- An Easter Island Hare Moa. -- A Summary of the Excavated Record of Easter

253

Island Prehistory. 6 tanulmány Heyerclahl es Perdón (1961) kötetében, 221-255., 305-311., 313-321., 329-338., 381-383., 527-535. old.

-- The Marquesas Islands. Surface architecture of the site of Paeke, Taipi Valley, Nukuhiva. 9. jelentés Heyerdahl és Ferdon (1965) kötetében. FJODOROVA, I. K.: On kohau rongorongo legends. Nauka Publishing House. Moszkva, 1964.

-- Versions of myths and legends in manuscripts from Easter Island. A 16. jelentés C függeléke Heyerdahl és Ferdon (1965) kötetében.

FORSTER, G.: A voyage round the world, in His Britannic Majesty's Sloop „Resolution"... 2. k. London, 1777.

FORSTER, J. R.: Observations made during a voyage round the World. London, 1778.

GARCILASO DE LA VEGA inka: First Part of the Royal Commentaries of the Yncas. 1609. Hakluyt Soc., 41 -45. k. London, 1869-1871.

GEISELER Kapitánlieutenant: Die Oster- Insel. EineStáttepráhistorischer Kultur in der Siidsee. Berlin, 1883. GONZALEZ, F.: The Voyage of Captain Don Felipe Gonzalez in the Ship of the San Lorenzo, with the Frigate Santa Rosalia in Company, to Easter Island in 1770-1771. Hakluyt Soc., 2. sorozat, 13. k. Cambridge, 1908.

GRAYDON, J. J.: Blood Groups and the Polynesians. Mankind, 4. k. 329-339. old. Sydney. 1952.

GREENMAN, E. F.: The Upper Palaeolithic and the New World. Current Anthropology, 4. k. 1. sz. 41-66. old. Chicago, 1963.

GRETZER, W.: Die Schiffahrt im alten Peru vor der Entdeckung... Mitteil. Roomer-Museum Hildesheim. 24. sz. 254 Hannover. 1914.

GRISEBACH, A.: Die Vegetation der Erde nach ihrer klimatischen Anordnung. 1-2. k. Leipzig, 1872. GUPPY, H. B.: Observations of a Naturalist in the Pacific Between 1896 and 1899. 2. k. London, 1906.

HADDON, A. C.: Melanesian Influence in Easter Island. Folk-Lore, 29. k. 1. sz. 161-162. old. London, 1918. HAGEN, V. W. von: Ecuador and the Galápagos Islands. University of Oklahoma Press, IX, 290. old. 1949. HARLEZ. C. de: LTle de Páquest et ses monuments graphiques. Löwen, 1896. HEINE-GELDERN, R. von: Die Osterinselschrift. Anthropos, 33. k. 1938.

-- Cultural Connections between Asia and pre-Columbian America. Anthropos, 45. k. 1-3. sz. 1950.

HEYERDAHL, T.: Pá Jakt efter Paradiset. Oslo. 1938.

Marquesas Islands. Report of the Standing Committee for the Protection of Nature in and around the Pacific for the years 1933-1938. Proceedings Sixth Pacific Science Congress, Berkeley and Los Angeles, 1940.

-- Did Polynesian culture originate in America? International Science, 1. k. 15-26. old. New York, 1941 a.

-- Turning Back Time in the South Seas. National Geographical Magazine, 79. k. 1. sz. Washington, 1941. január.

-- The Kon-Tiki Expedition. Oslo 1948

-- The Voyage of the Raft Kon-Tiki. An Argument for American-Polynesian Diffusion. GeographicalJournal, 115. k. 1-3. sz. London, 1950.

-- American Indians in the Pacific. The Theory behind the Kon-Tiki Expedition. Stockholm, London, Chicago, 1952 a.

-- Objects and Results of the Kon-Tiki Expedition. Proceedings Thirtieth International Congress of Americanists, Cambridge. I952b.

-- Some Basic Problems in Polynesian

Anthropology. Proceedings Thirtieth International Congress of Americanists, Cambridge, 1952 c.

En Gjenoppdaget Inka-kunst. Guarametoden som lar (later krysse og jibbe uten ror eller styreáre. Teknisk Ukeblad, n. r.. 48. k. Oslo. 1954.

-- The balsa raft in aboriginal navigation off Peru and Ecuador. Southwestern Journal of Anthropology. 11. k. 3. sz. 251-264. old. University of New Mexico. Albuquerque, 1955.

-- Aku-Aku. The Secret of Easter Island. Oslo, 1957.

Guara navigation: Indigenous sailing of the Andean coast. Southwestern Journal of Anthropology, 13.k.2.sz. 134 -143. old. Albuquerque, 1957 b.

-- Guara sailing technique indigenous to South America. Actas del XXXIII Congreso de Americanistas, San José. Costa Rica. 1958.

-- Merill's reappraisal of ethnobotanical evidence for prehistoric contact between South America and Polynesia. Proc. of the 34. International Congress of Americanists, Bécs, 1960.

-- An Introduction to Easter Island. -- Surface Artifacts. -- General Discussion. 3 tanulmány Heyerdahl es Perdón (1961) kötetében, 21-90., 397^489., 493-526.. old.

-- Archaeology in the Galápagos Islands. Papers of the Tenth Pacific Science Congress, University of Hawaii, Honolulu, 1961 a.

-- Prehistoric Voyages as Agencies for Melanesian and South American Plant and Animal Dispersals to Polynesia. A „Plants and the Migration of Pacific Peoples" c. kötetben. 10. Pacific Science Congress, Honolulu 1961 b.

-- Sea Routes to Polynesia. „Expedition" The Bulletin of the University Museum of the University of Pennsylvania, 4. k. l.sz. 22-29. old. 1961 c.

Statuene pá Páskeöen. Problem og Re-

sultat. A Svéd antropológiai és geográfiai társaság előtt 1962. április 24-én tartott előadás. Ymer. 2. f. Stockholm. 1962.

-- Navel of the World. A „Vanished Ci\ ilizations" c. kötetben. London. 1963.

-- Feasible Ocean Routes to and from the Americas in pre-Columbian Times. Actas y Memorias del XXXV Congreso Internacional de Americanistas, Mexikó, 1962. Mexikó. 1964a.

-- Plant evidence for contacts with America before Columbus. Antiquity. 38. k. 150. sz. 120-133. old. Cambridge. 1964 b.

-- The Inca inspiration behind the Spanish discoveries of Polynesia and Melanesia. A XXVI. Nemzetközi Amerikanista Kongresszuson tartott előadás, Barcelona. 1964c.

How far is Easter Island culture Polynesian? A VII. Nemzetközi Antropológiai és Etnológiai Kongresszuson tartott előadás. Moszkva. 1964 d. Kéziratban.

The statues of the Oipona me'ae with a comparative analysis of possibly related stone monuments. 10. jelentés a Heyerdahl és Ferdon (1965) kötetben.

-- The concept of rongo-rongo among the historic population of Easter Island. 16. jelentés a Heyerdahl és Ferdon (1965) kötetben.

Notes on the pre-European Coconut Groves on Cocos Island. 17. jelentés a Heyerdahl és Ferdon (1965) kötetben. HEYERDAHL, T. és FERDON, E. N. Jr. (szerk.): Reports of the Norwegian Archaeological Expedition to Easter Island and the East Pacific. 1. k. Archaeology of Easter Island. Monographs of the School of American Research and the Museum of New Mexico, 2. k. 24. sz.

1. r. 1961. Miscellaneous Reports. Monographs of the School of American Research and the Kon-Tiki Museum, 24. sz.

2. r. 1965. Santa Fe, New Mexico. HEYERDAHL. T. és SKJÖLSVOLD. A.: Archaeological Evidence of pre-Spa-

255

nish visits to the Galápagos Islands. Memoirs of the Society for American Archaeology, 12. sz. Salt Lake City, 1956. HILL. A. W.: The original home and mode of dispersal of the coconut. Nature, 124. k. London, 1929. HILLEBRAND, W.: Flora of the Hawaiian Islands. Heidelberg, 1888. HILL-TOUT, C.: Oceanic Origin of the Kwakiutl-Nootka and Salish Stocks of British Columbia and Fundamental Unity of Same with Additional Notes on the Dene. Proc. Trans. Roy. Soc. Canada, 2. sorozat, 4. k. 1898. HORNBOSTEL, E. von: Chinesische Ideogramme in America. Anthropos, 25. k. 1930.

HORNELL, J.: Was there a pre-Columbian Contact between the Peoples of Oceania and South America? Journ. Polynesian Soc., 54. k. 167-191. old. 1945. -- How did the sweet potato reach Oceania? Journ. of Linnaean Society of London, 53. k. 348. sz. 41-62. old. London, 1946.

H UMBOLDT, A. von: Vues des Cordiiléres, et monuments des peuples indigenes de 1'Amerique. Paris 1810. HUTCHINSON, J. B., SILOW, R. A. és STEPHENS, S. G.: The Evolution of Gossypium and the Differentiation of the Cultivated Cottons. London. New York és Toronto, 1947.

HUTCHINSON, T. J.: Anthropology of Prehistoric Peru. Journ. of the Royal Anthropological Institute, 4. k. London, 1875.

IBARRA GRASSO, D. E.: La escritura indígena Andina. Ann. Lateranensi, 12. Vatikán-város, 1948. IZUMI, S. és SONÓ, T.: Andes 2, Excavations at Kotosh, Peru 1960. Tokió. 1963.

JACOBY, A.: Señor Kon-Tiki. Oslo. 1965. 256 JAKEMAN. M. W.: The XXIX Interna-

tional Congress of Americanists. Bull. Brigham Young. Univ., 1950. március. JAUSSEN, T.: LTle de Paques. Historique -- Écriture et Repertoire des signes des tablettes ou bois d'Hibiscus Intelligents. Paris, 1893.

-- LTle de Paques. Histoire et Écriture. Bulletin Géogr. Hist, et Descriptive, 2. sz. 240-270. old. Párizs, 1894.

-- L'Empire des Maoris. He de Paques ou Rapa-nui. Écriture de l'Ile de Paques. Kéziratban. 299 oldal, 19x29,3 cm., a Sacrés-Coeurs szerzetesrend káptalanjának őrizetében, Róma, 412 Via Aurelia Antica.

JÜAN, G. és ULLOA, A. de: Reláción histórica del viaje a la América Meridional... l.k. Madrid, 1748.

KERCHOVE DE DENERGHEM, O. de: Les Palmiers; histoire iconographique, geographic, paléontologie. botanique, description, culture, emploi, etc. Paris, 1878, KNOCHE. W.: Vorláufige Bemerkung

über die Entstehung der Standbilder aut der Osterinsel. Zeitschrift f. Ethnologie. 44. k., 873-877. old. Berlin, 1912.

-- Die Osterinsef. Eine Zusammenfassung der chilenischen Osterinselexpedition des Jahres 1911. Concepción, 1925. KNOROZOV, J. V.: V poiszkah kljucsa. Nyedelja, 1964. augusztus 2-8. Moszkva, 1964a.

-- Recorded statements at Izvestiia's Round Table Conference, August 10th. 1964. A ,,Kon-Tiki" plil nye zrja c. cikkben, Izvesztija, 1964. augusztus 12, 4. old. Moszkva, 1964b.

-- Manuscripts from Easter Island. A 16. jelentés B függeléke Heyerdahl es Perdón (1965) kötetében.

KÖNIGSWALD, G. H. R. von: Über sumatranische Schiffstücher und ihre Beziehungen zűr Kunst Ozeaniens. A „Südseestudien. Gedenkschrift zűr Erinnerung an Felix Speiser" c. kötetben. 27-50. old. Basel 1951.

KÖRNICKE, F.: Über die Heimath unserer Gartenbohne Phaseolus vulgáris. Verh. Naturhist. Ver. Preuss. Rheinlande etc., Bonn, 1885.

KONDRATOV, A. M.: The hieroglyphic signs and different lists in the manuscripts from Easter Island. A 16. jelentés D függeléke Heyerdahl és Perdón (1965) kötetében.

KOTZEBUE, O. E. (KOCEBU, O.) Putyesesztvije v Juzsnij okean i v Beringov proliv dlja otiszkanyija Szevero-vosztocsnovo morszkovo prohoda, predprinyatoje v 1815, 1816, 1817 i 1818 godah. 3. k. (Angol ford.: London, 1821.)

LAS CASAS, B. de: Historia de las Indias. 1559. Colección de Documentos Inéditos para la Historia de España. Madrid, 1876.

LAVACHERY. H.: Les bois employes dans Tile de Paques. Bull. Soc. des Américanistes de Belgique, 1934. március, 67-71. old. 1934.

-- La Mission Franco-Beige dans 1'Ile de Paques. Bulletin Société Royale de Geographic d'Anvers, 55. k. 313-361. old. Antwerpen, 1935.

-- Easter Island, Polynesia. Annual Report of the Board of Regents of the Smithsonian Institution, 391-396. old. Washington, 1936.

-- Les pétroglyphes de l'Ile de Paques. 2 k. Antwerpen, 1939.

LESCALLIER, M.: Traite pratique du gréement des vaisseaux et autres bátiments de mer. 1. k. Paris, 1741. LINNÉ, S.: Zapotecan Antiquities and the Paulson Collection in the Etnographical Museum of Sweden. Publications of the Ethnographic Museum of Sweden, N. S., 4. Stockholm, 1938. LISZJANSZKIJ, J. F.: Putyesesztvije vokrug szveta na korablje „Nyeva" v 1803-1806. gg. Szent Pétervár, 1812. Új kiadás: Moszkva, 1947. Angolra ford. Liszjanszkij, London, 1814. LIZARRAGA, R. de: Descripción de las

Indias. Crónica sobre el Antiguo Perú. . . 1560-1602. Los Pequeños Grandes Libros de Historia Americana, 1. sorozat, 12. k. Lima, 1946.

LOTHROP, S. K.: Aboriginal navigation off the West Coast of South America. Jour. Royal Anthropological Institute, 62. k. 229-256. old. London, 1932.

MACMILLAN BROWN, J.: The Riddle of the Pacific. London 1924. MARKHAM, C. R.: Lásd Proceedings Royal Geographical Society, 14. k. 116-119. old. London, 1870. MARTIUS, C. F. P. de: História Naturális Palmarum. 3 k. Monachii (München), 1823-1850.

MEANS, P. A.: Pre-Spanish Navigation Off the Andean Coast. American Neptune, 2. k. 2. sz. 1942. MEINICKE, C.: Die Holztafeln von Rapanui. Zeits. Ges. f. Erdkunde, 6. k., 548-551. old. Berlin, 1871. MERRILL, E. D.: Comments on Cook's Theory as to the American Origin and prehistoric Polynesian Distribution of certain economic Plants, especially Hibiscus tiliaceus Linnaeus. Philippine Jour. Sci., XVII, Manila, 1920.

-- The improbability of pre-Columbian Eurasian-American contacts in the light of the origin and distribution of cultivated plants. Journ. of the New York Botanical Garden, 31. k. 209-212. old. New York, 1930.

-- The Phytogeography of Cultivated Plants in Relation to Assumed pre-Columbian Eurasian-American Contacts. American Anthropologist, 33. k. 3. sz. 375-382. old. Menasha, 1931.

-- Domesticated Plants in relation to the diffusion of Culture. Early Man., Philadelphia, 1937.

-- Merrilleana. A selection from the general writings of Elmer Drew Merrill. Szerk.: Frans Verdoorn. Chronica Botanica, 10. k. 3-4. sz. Waltham, 1946.

-- Observations on Cultivated Plants with ¿- J /

Reference to Certain American Problems. Ceiba, 1. k. 1. sz. 2-36. old. Tegucigalpa/ Honduras, 1950.

-- The Botany bf Cook's Voyages and Its Unexpected Significance in Relation to Anthropology, Biogeography and History. Chronica Botánica Company, 14. k. 5-6. sz. Waltham, 1954.

METRA UX, A.: The proto-Indian script and the Easter Island tablets. Anthropos, 33. k. 1938.

-- Ethnology of Easter Island. B. P. Bishop Museum, 160. közi. Honolulu, 1940.

-- Easter Island. A Stone Age Civilization of the Pacific. New York, 1957. MOLINA, C. de: The Tables and Rites of the Yncas. 1570-1584. Hakluyt Soc., 48. k. London, 1873. MONTESINOS, F.: Memorias antiguas historiales del Perú. Angolra fordította, és kiadta: P. A. Means. London, 1920. MORGAN, A. E.: Nowhere Was Somewhere. New York, 1946. MOURANT, A. E.: The distribution of human blood groups. Springfield, III., 1954.

MULLOY, W.: The Ceremonial Center of Vinapu. Heyerdahl es Perdón (1961) kötetében, 93-180. old.

-- 9. jelentés Heyerdahl és Perdón (1965) kötetében.

MURPHY, R. C.: The earliest Spanish advances southward from Panama along the West Coast of South America. Hispanic. Amer. Hist. Rev., 21. k. Durham, N. Carolina, 1941.

NORDENSKJÖLD, E.: Picture-writings and other Documents by Néle and Ruben Perez Kantule. Comparative Ethnographical Studies, 7. k. Gothenburg, 1928.

-- Origin of the Indian Civilizations in South America. Comp. Ethnogr. Stud., IX. Gothenburg, 1931.

OLIVA, A.: Histoire de Pérou. 1631. Ford.: Bandelier, Paris, 1857. Kiadva: 258 Paris, 1910.

OVIEDO Y VALDÉS, G. F. de: História general y natural de las Indias, islas y tierra-firme del mar océano (1535^18), 4. k. Madrid, 1855.

PACHACUTI-YAMQUI SALCAMAYHUA, J. de STA CRUZ: Relación de antigüedades deste reyno del Pirú. 1620. Szerk.: M. J. de la Espada, Madrid, 1879.

PALMER, J. L.: A Visit to Easter Island, or Rapa Nui. Royal Geogr. Soc. Proceedings, 14. k. 108-119. old. London, 1870.

-- Davis or Easter Island. Lit. and Phil. Soc. of Liverpool Proc., 29. sz. 275-297. old. London, 1875.

PARIS, P. E.: Essai sur la construction navale des peuples extra-européens, Paris, 1841-1843.

LA PEROUSE, J. F. G. de: A Voyage round the World Performed in the Years 1785, 1786,1787 and 1788... 2. k. és egy térkép (eredeti kiadás: Paris, 1797), London, 1798.

PETIT-THOUARS, A. du: Voyage autour du monde sur la frégate La Venus, pendant les années 1836-1839... 2 k., 1 képatlasz, Paris, 1841. PINART, A.: Voyage á l'Ile de Páaques. Le Tour du Monde, 36. k. 225^240. oíd. Paris, 1878 a.

-- Exploration de l'Ile de Paques. Bull. Soc. Géogr., 6. sorozat, 16. k. 193-213. old. Paris, 1878b.

PIZARRO, PEDRO: Relación del Descubrimiento y Conquista de los Reinos del Perú. 1571. Colección de Documentos Inéditos para la Historia España, 5. k. Madrid, 1844. („Relation of Discovery and Conquest of the Kingdoms of Peru" címen fordította és jegyzetekkel ellátta: P. A. Means, 2 k. New York, 1921.) PORTER, D.: Journal of a Cruise made to the Pacific Ocean. Philadelphia, 1815. PRAIN, D.: An account of the genus Argemone. Jour. Bot., XXXIII, 1895.

RIVET. P.: Relations commerciales pré-

colombiennes entre l'Océanie et l'Amérique. Ünnepi irat. P. W. Schmidt. Wien, 1928.

-- Les origines de l'homme américain. Montreal. 1943.

ROCHEBRUNE. A.-T. de: Recherches d'ethnographie botanique sur la flore des sepultures péruviennes d'Ancon. Actes Soc. Linn. Bordeaux, 4. sorozat, 3. k. Bordeaux. 1879.

ROGGEVEEN. J.: Extract from the official log of the voyage of Mynheer Jacob Roggeveen. in the Ships Den Arend, Thienhoven and De Afrikaanische Galey, in 1721/22, in so far as it relates to the discovery of Easter Island. 1722. HakluytSoc., 2. sorozat, 13. sz. Cambridge, 1908. ROSS, A. S. C.: Preliminary notice of some late eighteenth century numerals from Easter Island. Man, 36. k. 120. sz. 1936.

ROUSSEL, H.: Vocabulaire de la langue de I'lle de Paques ou Rapa nui. La Museon, 2-3. sz. 159-254. old. Löwen, 1908. He de Paques. Notice par le R. P. Hippolyte Roussel, SS. CC. Apotre de File de Paques (1869-ben Valparaisóba küldve). 1869. Annales de la Congregation des Sacrés-Coeurs de Jesús et de Marie. 305. sz.. 355-360. old.. 307. sz.. 423-430. old., 308. sz., 462466. old. 309. sz.. 495499. old. Paris, 1926.

ROUTLEDGE, C.: The Mystery of Easter Island. The Story of an Expedition. London. 1919.

SÁAMANOS. J. de: Relación de los primeros descubrimientos de Francisco Pizarro y Diego de Almagro: Sacada del códice número CXX de la Biblioteca Imperial de Viena. 1526. Colección de Documentos Inéditos para la Historia de España 5. k. Madrid. 1844. SARMIENTO DE GAMBOA. P. de: History of the Incas. 1572. Hakluyt Soc.. 2. sorozat. 22. k. Cambridge. 1907. SAUER. C. O.: Cultivated Plants of South and Central America. Handbook

of South American Indians. 6. k. Smithsonian Inst. Bur. Amer. Ethn.. 143. közi. Washington. D. C.. 1950. SHAPIRO, H. L.: The physical relationship of the Easter Islanders. Métraux (1940) kötetében.

SHARP. B.: The dangerous Voyage, and bold Attempts of Capt. Bartholomew Sharp. . . The History of the Buccaneers of America, 2. k. 4. r. London, 1704. SIMMONS, R. T.. GRAYDON. J. J., SEMPLE. N. M. és FRY. E. I.: A blood group Genetical Survey in Cook Islanders. Polynesia, and Comparisons with American Indians. Amer. Jour. Physical Anthrop., 13. k. 667-690. old. Philadelphia. 1955.

SKJÖLSVOLD, A.: House Foundations (Hare Paenga) in Rano Raraku. -- Site E-2, a circular stone dwelling. Anakena.

-- The Stone Statues and Quarries of Rano Raraku. 3 tanulmány Heyerdahl és Ferdon (1961) kötetében, 291-293., 295-303., 339-379. old.

SKOGMAN, C.: Fregattén Eugenics resa omkring jorden aren 1851-53. 1. k. Stockholm. 1854.

SKOTTSBERG, C.: The Natural History of Juan Fernandez and Easter Island. Uppsala, 1920. -- Le peuplement des iles pacifiques de Chili. Soc. de Biogéograph., IV. Párizs. 1934.

-- Derivation of the Flora and Fauna of Juan Fernandez and Easter Island. The Natural History of Juan Fernandez and Easter Island. 1. k. 193-438. old. Uppsala, 1920-1956.

Páskön. Göteborgs Handels- och Sjöfarts-Tidning, 1957. október 7. Gothenburg.

SMITH. C. S.: A Temporal Sequence Derived from Certain Ahu. -- Two Habitation Caves. -- Tuu-ko-ihu Village. -- The Poike Ditch. 4 tanulmány Heyerdahl és Ferdon (1961) kötetében. 181-219.. 257-271.. 287-289.. 385-391. old. SPILBERGEN. JORIS VAN: Speculum Orientalis Occidentalisque Indiáé naviga- 2, Js tioms. 1614-18. Leiden. 1619.

STEVENSON, W. B.: A Historical and Descriptive Narrative of Twenty Years' Residence in South America. 3 k. London, 1825.

STEWARD, J. H.: The Comparative Ethnology of South American Indians. Handbook of South American Indians, 5. k. Washington, D. C., 1949. STEWART, C. S.: A Visit to the South Seas in the U. S. ship „Vincennes", during the years 1829 and 1830. London, 1832. STOKES, J. F.: Spaniards and the sweet potato in Hawaii and Hawaiian American contacts. Amer. Anthrop., XXXIV, 4. sz. (évszám nélkül).

STONOR, C. R. és ANDERSON, E.: Maize among the Hill Peoples of Assam. Ann. Missouri Bot. Gard., XXXVI, 3. sz. 1949.

SULLIVAN, L. R.: Marquesan Somatology with Comparative Notes on Samoa and Tonga. B. P. Bishop Mus. Mem., 9. k. 2. sz. Honolulu, 1923.

vében. Jour. Ethn. Soc. London, N. W.. 2. kötet. London, 1870. WECKLER, J. E.: Polynesian Explorers of the Pacific. Smithsonian Institution War Background Studies, 6. sz. Washington, 1943.

WHITAKER, T. W. és BIRD, J. B.: Identification and Significance of the Cucurbit Materials from Huaca Prieta, Peru. Amer. Mus. Novitates, 1426. sz. New York, 1949.

WILLIAMSON, R. W.: Essays in Polynesian Ethnology. Szerk.: R. Piddington (Cambridge Univ. Press). Cambridge, 1939.

WITTMACK, L.: Über Bohnen aus altperuanischen Grábern. Sitzungsber. Bot. Ver. d. Prov., XXI, Brandenburg, 1880. -- Unsere jetzige Kenntnis vorgeschichtlicher Samen. Bér. Deutsche Bot. Ges., IV, Berlin, 1886. -- Die Heimath der Bohnen und der Kürbisse. Ber. Deutsche Bot. Ges., VI, 8. sz. Berlin, 1888.

THOMSON, W. J.: Te Pito te Henua, or Easter Island. Rept. U. S. National Museum for the year ending June 30, 1889. Washington, D. C., 1889.

UHLE, M.: Fundamentos Étnicos y Arqueología de Arica y Tacna. Universidad Central, Quito, 1922.

VALVERDE, V.: Relación del sitio del Cuzco y principio de las guerras civiles del Perú... 1535 a 1539. Colección de Libros Españoles Raros o Curiosos, 13. k. Madrid, 1879.

WAFER, L.: A New Voyage and Description of the Isthmus of America. Dampier (1729) művében, 3. k. WALLACE, A. R.: Discussion of paper read by Prof. T. H. Huxley. Huxley, T. „On the Geographical Distribution of the Chief Modifications of Mankind" c. mű-

YACOVLEFF, E. es HERRERA, F. L.: El mundo vegetal de los antiguos peruanos. Rev. Mus. Nac., III, 3. sz., Lima, 1934 es IV, l.sz. Lima, 1935.

ZARATE, A. de: Histoire de la Découverte et de la Conquéte du Pérou. (Eredeti kiadás: Antwerpen 1555.) Amsterdam, 1700.

ZUMBOHM, G.: Lettres du R. P. Gaspard Zumbohm au directeur des Annales sur la mission de l'Ile de Paques. Annales de la Congregation des Sacrés-Coeurs de Jesús et de. Marie, 5. k. 46. sz. 660-667. oíd. 1879. október. 6. k. 50. sz. 117-131. oíd., 52. sz. 231-242. oíd., 54. sz. 377-385. oíd., 1880. február-június. Paris, 1879-1880.

260

Irodalomjegyzék

Polinéziába vezető útvonalak

Anell, 1955; deBisschop, 1939; Buck,1938; Campbell, 1897/98; Deniker, 1900; Dixon, 1933; Graydon, 1952;

Heyerdahl, 1952 a; Hill-Tout, 1898; Mourant, 1954; Simmons stb., 1955; Suliivan, 1923; Wallace, 1870; Williamson, 1939

A Kolumbus előtti idők lehetséges óceáni útvonalai Amerikába és Amerikából

de Bisschop, 1939;

Greenman, 1963;

de Candolle, 1884;

Merrill, 1930, 1931, 1946, 1950, 1954.

A Kolumbus előtti amerikai

¹ de Candolle, 1884,461. old.

² Merrill, 1937, 282. old.

³ Merrill, 1946, 344. old.

⁴ Merrill, 1954.

⁵ Nordenskiöld, 1931. 269. old.

⁶ Buck, 1938a, 315. old.

⁷ Buck, 1945.

⁸ Barnes és St. John, 1943, 256. old

⁹ Merrill, 1950, 9. old.

¹⁰ Merrill, 1954, 255. old.

¹¹ Stevenson, 1825; Wittmack, 1890, 340. old. Harms, 1922. 166. old.

¹² Rochebrune, 1879, 346, 348. old.

¹³ Merrill, 1954, 278. old.

kapcsolatok növényi bizonyítékai

¹⁴ Hutchinson, Silow és Stephens, 1947, 79. old.

¹⁵ Sauer, 1950, 537. old.

¹⁶ Carter, 1950, 169. old.

¹⁷ Merrill, 1954, 338. old.

¹⁸ Merrill, 1954, 190, 242. old.

¹⁹ Skottsberg, 1934, 278. old.

²⁰ Skottsberg, 1956, 193-438. old., különösen a 407., 412. old.; 1957.

²¹ Thomson, 1889,456. old.

²² Bertoni, 1919,280. old.

²³ Brown, 1931, 137. old.

²⁴

Degener, 1930, 88. old.

²⁵ Bryan, 1935, 67. old.

²⁶ Merrill, 1950, 9. old.

A spanyolok inka ihletésű felfedező útjai Polinéziában és Melanéziában

¹ Amherst és Thomson. 1901.1. k.. XVII. old.

² Las Casas (1559), 1876, 78. 79. old.

³ Lizarraga (1560-1602). 1946. 32 33. old.

⁴ Sáamanos (1526), 1844, 196 old.

⁵ Andagoya (1541-1546). 1865. 36. old.

⁶ Oviedo (1535-1548), 1855, IV. k. 46. könyv, XVII. fej.

⁷ Cobo (1653), 1890-1895, 12. könyv, XXXII. fej.

⁸Garcilaso (1609), 1869-1871. I. k., 3.

könyv, XVI. fej. ⁹ Sarmiento (1572), 1907, 135. old.

261

¹⁰ Balboa (1576-1586), kézirat, 501. old.

¹¹ Balboa (1568), 1840, VII. fej. 81. old.

¹² Betanzos (1551), 1880, III. fej.

¹³ Sarmiento (1572), 1907, 32, 186. old.

¹⁴ Balboa (1576-1586) kézirat.

¹⁵ Stevenson, 1825,1. k. 394. old.

¹⁶ Oliva (1631), 1910, 325. old.

¹⁷ Acosta, 1590, 56. old.

¹⁸ Heyerdahl, 1952 a, 550-555. old, 1957: Eisleb, 1963.

¹⁹ Amherst és Thomson, 1901, II. k., 463^168. old.

²⁰ Agüera, 1770, 109. old.

A balsafa-tutaj és a guara-technika

¹ Heyerdahl, 1941 a.

² Hutchinson, 1875, 426, 454. old.

³ Lothrop, 1932.

⁴ Means, 1942.

⁵ Hornell, 1945.

⁶ Sáamanos, 1844.

⁷ Sáamanos, 1844, 196. old.

⁸ P. Pizarro, 1884.

⁹ Las Casas, 1876,78,79. old.

¹⁰ Oviedo, 1855; Andagoya, 1865; Zarate, 1700.

¹¹ Garcilaso, (1609), 1869-1871, XVI. fej.

¹² Benzoni, 1857.

¹³ Garcilaso, 1869-1871, 261. oíd.

¹⁴ Lizarraga, 1946, 32, 33. oíd.

¹⁵ Cobo, 1890-1895,218. oíd.

¹⁶ Spillbergen, 1619.

¹⁷ Juan es Ulloa, 1748, I. k., 189. oíd.

¹⁸ Lescallier, 1741, 458^63. oíd.

29

a dél

19 20

Amherst es Thomson. 1901, I. k.. IV.VI. oíd.

Gonzales (1770). 1908, XLIV. oíd. Amherst es Thomson, 1901, I. k. 6, 7, 83-85,97,98,161,162,217,218,461.0. Christian, 1924, 525. old. Rivet, 1928. 583, 603. old.; 1943. 124. old.

Buck, 1938, 22, 453. old. Ferdon, 1961,254. old. Heyerdahl és Skjölsvold, 1956; Heyerdahl, 1961. Beechey, 1831, I. k. 186-188. old.

-amerikai tengeri hajózásban

Charnock, 1801, 12. old.

Humboldt, 1816; Stevenson. 1825, 223.

old.

Paris, 1841-1843.

Skogman, 1852.

Lothrop, 1932, 240. old.

Bennett, 1954, 89, 90. ábra.

Uhle, 1922, 49. old.

Nordenskiöld, 1931,'265. old.

Valverde, 1879, 179. old.

Lothrop, 1932, 238. old.

Byam, 1850, 200. old.

Means, 1942, 240. old.

Dixon, 1934.

Emory, 1933, 48. old.

Emory, 1942, 129. old.

Morgan, 1946, 80. old.

Buck, 1945, 11. old.

Weckler, 1943, 35. old.

Régészeti kutatások a Galápa.₆os-szigeteken

Byam, 1850,

Hutchinson, 1875,

v. Hagen, 1949,

Juan és Ulloa, 1748,

Heyerdahl és Skjölsvold, 1956.

Lothrop, 1932,

Hornell, 1946,

Sharp, 1680,

Skogman. 1854.

Jegyzetek a Cocos-sziget európaiak előtti kókuszligeteiről ' Chubb, 1933, 25-30. old. ² Dampier, 1729, 1. k.. 111. old.

262

³ Wafer. 1699,379-381. old. ⁴deCandolle, 1884.435. old.

⁵ Oviedo. 1535-1548; Kerchove, 1878. 147. old.

⁶ de Candolle. 1884. 429-435. old.

⁷ Berry, 1926. 184. old.

⁸ Heyerdahl, 1952 a, 453^68. old.

⁹ O. F. Cook, 1910-1912, 293, 304, 318, 340. old.

¹⁰ Hill, 1929, 151. old.

¹¹ Sauer, 1950, 524. old.

¹² Merrill, 1920, 1930, 1946 stb.; 1954, 190, 195, 267. old.

" Porter, 1815, II. k., 139. old.

¹⁴ Stewart(1832, 177. old.)amerikai kapitány arról számol be, hogy azok az atuák, akik a kókuszdiót a Marquisesszigetekre hozták, az óceánon egy „kőkenuval" keltek át. N. A. Rowe (1950. ápr. 16-i személyesen adott felvilágosítása szerint) megállapította, hogy ez a különös adat először annak a William Pascoe Crook misszionáriusnak kézzel írt naplójában bukkan fel, aki 1797- •

A húsvét-szigeti szobrok problémája,

Buck, 1938a, 1938 b, 1945; J. Cook, 1777; Englert, 1948; Ferdon, 1965; Gonzales, 1770-71; Heyerdahl, 1957 a, 1961; Knoche, 1912; 1925; Kotzebue, 1821; Lavachery, 1935; Liszjanszkij, 1812;

98-ban tevékenykedett a Marquisesszigeteken. Erre az ismeretlen vízi járműre vonatkozóan Rowe a következőket jegyzi meg: „Évekig törtem a fejemet, hogy ezt miképpen kell érteni, de most már persze látom, hogy tutajról, vagyis pae-paeról van szó. A pae-pae jelenthet kőemelvényt is, innen ered a tévedés."

¹⁵ Chubb, 1933,26. old.

^l6Alfaro, 1898, 33. old.

¹⁷ Dr. Doris Stone-tól 1965. márc. 17-én kapott személyes felvilágosítás.

¹⁸ Szóbeli felvilágosítás.

",Coe, 1960, 384-386. 390 és a köv. old.

²⁰ Heyerdahl és Skjölsvold, 1956.

²¹ Lothrop, 1932; Heyerdahl, 1958; Eisleb, 1963

és a probléma megoldása

Métraux, 1940; Mulloy, 1861; du Petit-Thouars, 1841; La Perouse, 1797(1908); Roggeveen, 1722(1908); Routledge, 1919; Skjölsvold, 1961, 1965; Skottsberg, 1920; Smith, 1961; Thomson, 1889.

Milyen mértékben polinéziai a Húsvét-

¹ Heyerdahl, Ferdon és mások, 1961.

² Behrens, 1722, 134, 136. old.; Agüera. 1770, 96. old.

³ J. Cook, 1777, II. k.. 296. old.

⁴ v.ö. a Heyerdahl által összegyűjtött eredeti fordításokkal. 1961. 33-43. old.

⁵ Thomson, 1889, 532. old.

⁶ Knoche, 1912, 876. 877. old.; 1925. 309-312. old.

⁷ Markhams, 1870.

⁸ Balfour, 1917,377,378. old. 'Haddon. 1918. 161. 162. old.

¹⁰ Routledge. 1919, 221. 295-299. old.

¹¹ Shapiro, 1940,24-30. old.

¹² Métraux, 1940,414,415. old.

sziget kultúrája?

¹³ Lavachery, 1935, 324. 325. old.; 1936, 393. old.

¹⁴ Heyerdahl, 1941 b. 18. 21, 22. old.

¹⁵ Englert, 1948. 88, 101, 156, 157. old.

¹⁶ Englert, 1948, 121, 122. old.

¹⁷ Agüera, 1770, 109, 110. old.

¹⁸ Ross. 1936.

¹⁹ Métraux. 1940. 31. old.

²⁰ Englert. 1948.139-147. old.; 1. még Heyerdahl és Ferdon, 1961,30.39, 40. old.

²¹ J. Cook. 1777, I. k., 290. old.: Forster. 1777. I. k.. 564. 584. 585. old.

²² Smith. 1961.385-391. old.

²- J. Cook. 1777.II. k.,364. old. ²⁴ Forster, 1778.284. old.

263

264

²⁵ J. Cook, 1777,1. k., 278. old.

²⁶ Roussel, 1908. "Palmer, 1870, 109. old. ²⁸Pinart, 1878 a, 238. old.

²⁹ Churchill, 1912, 5. old.

³⁰ Bergslandés Vogt, 1962; Englert, 1948, 327. old.

³¹ Métraux, 1940, 309. old. ^3: Métraux, 1940. 315. old.

³³ Geiseler, 1883,131. old.; Ferdon, 1961, 250-253. old.

³⁴ Ferdon, 1961,250-254. old.

³⁵ Roggeveen, 1722, 15. old.; Behrens, 1722,133. old.; Ferdon, 1961, 534. old.

³⁶ Ferdon, 1961, 534. old.

³⁷ Métraux, 1940, 340, 341. old.

³⁸ Ferdon, 1961,534. old.

³⁹ Heyerdahl, 1952 a, 579-582. old., 80. tábla.

⁴⁰ Heyerdahl, 1952 a, 81. tábla, 588. ábra.

⁴¹ Skottsberg, 1956, 497, 412. old.; 1957, 3. old.

⁴² Ferdon, 1961, 535. old. «Heyerdahl, 1952 a, 583. old.

⁴⁴ Thomson, 1889, 23. tábla; Routledge, 1919,105. ábra; Ferdon, 1961,65. ábra, 535. old.

⁴⁵ Heyerdahl, 1952 a, 82. tábla.

⁴⁶ Thomson, 1889, 481, 482. old.

⁴⁷ Heyerdahl, 1952 a, 505, 506. old.

⁴⁸ Jaussen, 1894, 261. old.

⁴⁹ Ferdon, 1961, 534. old.; Heyerdahl, 1961,497-502, 328. old.

⁵⁰ Buck. 1938 a, 232. old.

A rongo-rongo fogalma a Húsvét-

¹ Knorozov, 1964 a, 4. old.

² Fjedorova, 1964, 1,7. old.

³ Corney, 1908, 47^9. old.

⁴ Routledge, 1919, 102. ábra; Ferdon, 1961, 65. stb. ábra.

⁵ Heyerdahl és Ferdon, 1961, 68-71. old.

⁶ Jaussen, 1893, 12-17. old.

⁷ Jaussen, 1893, 17, 18. old.

⁸ Englert, 1948, 317, 318. old. ⁹Pinart, 1878 a, 239. old.

¹⁰Meinecke, 1871.

¹¹ Bastían, 1872a, 1872b.

⁵¹ Smith, 1961, 217, 218. old.; Heyerdahl. 1961.507. old.

⁵² Skjölsvold. 1961.360-362. old.; Heyerdahl, 1961, 462^169, 502-512. old.

⁵³ Mulloy, 1961,100,128,130,133,135. o.

⁵⁴ Ferdon, 1961, 535. old.

⁵⁵ Geiseler, 1883. 30. 31. old.; Ferdon, 1961, 381-383. old., 12b ábra.

⁵⁶ Ferdon, 1961, 329-338. old.

-⁷ Skjölsvold, 1961, 295-303. old.; Ferdon, 1961,305-311. old.

⁵⁸ Ferdon, 1961, 338. old.; Bruyne, 1963.

⁵⁹ Thomson, 1889. 486. old.; Ferdon, 1961,329-331. old.

⁶⁰ Mulloy, 1961, 138-145. old.; Smith. 1961, 287-289. old.; Skjölsvold, 1961, 291-293. old.

⁶¹ Heyerdahl és Ferdon, 1961. 449. 450. old.; 80 a-b tábla.

⁶² Izumi es Sonó, 1963, 24. tábla.

⁶³ Smith, 1961, 270, 271. old.; Mulloy, 1961, 151-153. old.; Heyerdahl és Ferdon, 1961, 398^K)0, 481, 482. old.

⁶⁴ Heyerdahl és Ferdon, 1961, 415-438, 485^87. old.

⁶⁵ Heyerdahl és Ferdon, 1961, 448, 484, 485. old.

⁶⁶ Métraux, 1940, 215. old.

⁶⁷ Heyerdahl és Ferdon, 1961, 412, 413, 484. old.; Izumi es Sonó, 1963, 101 b 5, 102 b 6, 164. tábla.

⁶⁸ Métraux, 1940, 201. old.

⁶⁹ Heyerdahl és Ferdon. 1961. 438-448. 487, 488. old.

sziget történelmi lakossága körében

¹² Thomson, 1889, 514-517. old.

¹³ Thomson, 1889, 516. old.

¹⁴ Knoche, 1925, 242, 243. old.

¹⁵ Knoche, 1925, 243. old.

¹⁶ Routledge, 1919, 211. és 243-254. old.

¹⁷ Routledge, 1919, 252, 253. old.

¹⁸ Métraux, 1940, 398, 399. old.

¹⁹ Métraux, 1940, 398, 399. old.

²⁰ Métraux, 1940, 399. old.

²¹ Métraux, 1940, 392. old.

Métraux, 1940. 404-^05. old. Métraux, 1940, 403. old. Métraux, 1940, 403, 404. old. Englert, 1948, 318. old. Englert, 1948, 322. old. Englert, 1948, 222, 316, 317. old. Englert, 1948, 323. old. Barthel, 1965, 16. jel., A függ. Valamennyi felvétel megtalálható Heyerdahl és Ferdon, 1965, 96-136. ábra.

Heyerdahl, 1957 a, IX. fej. Heyerdahl és Ferdon, 1965, 172-188. ábra.

V. ö. Heyerdahl és Ferdon, 1965, 189-191. ábra.

Kondratov. 1965, 16. jel., D függ. Butinov és Knorozov, 1957; Knorozöv, Fjederova és Kondratov, 1965, 16. jel., B, C, D függ.

Barthel, 1965, 16. jel., A függ. Barthel, 1960, 236, 237. old. Fjedorova, 1965, 16. jel., C függ. Heyerdahl és Ferdon, 1965,192. ábrán közli a Puelma-féle Pakarati-kézirat egyik próbaoldalát, hogy bemutassa: ugyanannak a személynek kézírása egyes oldalakon több kéziratban is felfedezhető.

Königswald, 1951. Buck. 1938a. 237.238. old. Métraux, 1940, 403^405. old. Métraux, 1940, 399. old. Métraux, 1940, 404. old. Métraux, 1957, 206, 207. old. Szóbeli felvilágosítás. Emory, 1963, 567. old. Hornbostel, 1930. Buck, 1938a, 235, 236. old. Métraux, 1938, 219, 235, 238. old. Nordenskiöld, 1928, 13-21. old. Oviedo, 1535-1548, IV. k., 36. old. Heine-Geldern, 1938, 883-892. old. Hornbostel, 1930, 953. old. Heine-Geldern. 1938, 884, 885. old.

Cruxent 1950. máj. 13-án személyesen

adott felvilágosítása.

Heine-Geldern. 1950. 352. old.

Pachacuti, 1620.291. old.

Bennett, 1949.613. old.

Sarmiento, 1572, 200. old.

Montesinos. 1642.

Montesinos. 1642. 18. old.

Montesinos. 1642. 32. old.

Montesinos, 1642, 58, 62. old.

Ibarra Grasso. 1948, 117. old.

Knorozov, 1964 b. 4. old.

Heyerdahl, 1952 a. 638-642. old.

Schuster, szóbeli közlés.

Heyerdahl, 1952 a, 82. tábla l.

Barthel, 1958 b, 327. old.

Heyerdahl, 1952 a, 140. old.

Heyerdahl, 1952 a, 82. tábla 1-3

Thomson, 1889, 537, 538. old.

Barthel, 1958 b. 40. old.

Carroll, 1892, 103-106, 233-253. old.

Barthel. 1955.

Scientific American, 198. k. 6. sz., 1958.

Barthel. 1955. 66-68. old.

Barthel, 1958 b, 65. old.

Barthel. 1958b.

American Anthropologist, 1964. febr..

66. k. 148, 149. old.

Fjedorova. 1964, 7. old.

Knorozov, 1964 a, 4. old.;

Fjedorova. 1964, 1. old.; Kondratov,

1965. 16. jel., D függ.

Kondratov, 1965, 16. jel. D függ.

Buck, 1938 a, 237. old.

Croft. 1874. 320. old.

Jaussen, 1893, 15. old.

Métraux. 1940, 394, 396, 397. old.

Métraux, 1940,397. old.

Heyerdahl es Ferdon. 1965,

96-191. ábra.

Routledge. 1919.252. old.

Heyerdahl és Ferdon. 1961, 33-43. old.

Thomson. 1889,533. old.

Routledge. 1919,279. old.

Métraux. 1940, 394. old.