Tartalom
Következő

A hat minisztert reggel fél hatkor lőtték agyon egy kórház falánál. Az udvar tele volt pocsolyával. Ázott, hervadt falevelek borították be az udvar kövezetét. Sűrű eső esett. A kórház valamennyi zsalugátere le volt szegezve. Az egyik miniszternek tífusza volt. Két katona hozta le a lépcsőn, ki az esőbe. Megpróbálták nekitámasztani a falnak, de leült a pocsolyába. A másik öt nagyon nyugodtan állt a fal mellett. Végül a tiszt azt mondta a katonáknak, hagyják már, minek próbálják állítgatni. Amikor az első sortűz elhangzott, a vízben ült fejét térdére hajtva.



A BOKSZOLÓ


Nick felállt. Semmi baja nem történt; végignézett a vágányon, a pályamunkás-kocsi fényei most tünedeztek el a kanyarban. A töltés mindkét oldalán víz volt, azután meg vörös fényű mocsár.

Megtapogatta a térdét. Nadrágszára széthasadt, bőre lehorzsolódott. Kezét összekarmolászta, körme alá homok ment és hamu. Lement a töltés oldalán, leereszkedett a kis lejtőn a vízhez, és megmosta a kezét. Gondosan megmosta a hideg vízben, kikaparta körme alól a piszkot. Leguggolt és a térdét áztatta.

Az a tetves csibész fékező. Egyszer majd elkapja. Mert megismeri. Finom eljárás volt.

– Gyere ide, gyerek – mondta. – Adok valamit.

Bevette. Micsoda hülye gyerekség volt. Többet nem fogják így átejteni.

– Gyere ide, gyerek, kapsz valamit. – Aztán puff, s ő a térdére és kezére zuhant a sín mellé.

Nick megdörzsölte a szemét. Nagy daganat kezdett dudorodni felette. Bizony, monokli lesz a szemén. Már fájt is. Az a rohadék fékező.

Megtapogatta ujjával a daganatot. Ej, csak fekete lesz a szeme körül. Ennyivel megúszta. Elég olcsón. Szerette volna látni a daganatot. De hiába nézte magát a vízben, nem látta. Sötét volt, s messze esett mindenféle hely. Nadrágjába törölte a kezét, felállt, s felkapaszkodott a töltésen a sínekhez.

Elindult a vágányon. Jól fel volt töltve, könnyen lehetett rajta járni, a talpfák között homok és kavics: szilárd sétaút. A sima pályatest úgy ment keresztül a mocsáron, mint egy gyalogút. Nick ment előre. El kell jutnia valahová.

Nick akkor lépett fel a tehervonatra, mikor az lassított Watton Junction rendezőpállyaudvara előtt. A vonat és rajta Nick elhagyta Kalkasát, mikor sötétedni kezdett. Most Mancelona közelében járhat. Három-négy mérföldnyire mocsár van előtte. Ment a vágányon, mindig a talpfák között, a pályatesten lépegetett, a mocsár kísérteties volt a felszálló ködben. Fájt a szeme, éhes volt. Megállás nélkül gyalogolt, sínek mérföldjeit hagyta maga mögött. A mocsár egyforma volt a töltés mindkét oldalán.

Előtte híd állt. Nick keresztülment rajta, bakancsa tompán kongott a vason. Lenn feketén csillogott a víz a talpfák rései között. Nick megrúgott egy kilazult szeget, s az beleesett a vízbe. A hídon túl dombok emelkedtek, magasan és sötéten a töltés két oldalán. Előrébb a pályán Nick tüzet látott.

Óvatosan közeledett a tűz felé. Lenn égett, a vágány másik oldalán, a töltés alatt. Nick csak a fényét látta. A sín egy vágaton futott keresztül, s ott, ahol a tűz égett, kitárult a táj és erdőkbe veszett. Nick óvatosan lecsúszott a töltésen, és bevágott az erdőbe, hogy a fák közül lépjen ki a tűzhöz. Bükkfaerdő volt, s a lehullt bükkfagubacsok ropogtak cipője alatt, ahogy a fák között ment. A tűz most fényesen világított, éppen az erdő szélén. Egy ember ült mellette. Nick megállt a fák között és figyelt. Az ember magányosnak látszott. Kezére támasztotta fejét, úgy ült, s a tűzbe nézett. Nick előlépett a tűzfénybe.

Az ember ült, nézett a tűzbe. Nidk szorosan melléje lépett, de ő nem mozdult.

–  Hello! – mondta Nick.

Az ember felnézett.

–  Hol szerezted a monoklit? – kérdezte.

–  Egy fékező lerakott.

–  A távolsági teherről?

–  Igen.

–  Láttam a csibészt – mondta az ember. – Úgy másfél órája ment el itt. A kocsik tetején mászkált, csapkodta a karját és énekelt.

–  A csibész!

–  Biztosan jó kedve lehetett, hogy téged lerakott – mondta az ember komolyan.

–  Majd lerakom én is.

–  Kapd el kővel egyszer, mikor erre utazik – tanácsolta az ember.

–  Elkapom.

–  Nagy vagány vagy, ugye?

–  Nem – felelte Nick.

–  Ti kölykök, mindig vagányok vagytok.

–  Az embernek vagánynak kell lennie – mondta Nick.

–  Ezt mondtam én is.

Az ember Nickre nézett és mosolygott. Nick látta, hogy torz az arca. Az orra lapos, szeme keskeny hasíték, ajka furcsán formált. Nick nem vette észre mindezt azonnal, csak azt látta, hogy az ember arca furcsa és összehúzott. A színe olyan, mint a gitté. Halotthalvány a tűz fényében.

–  Nem tetszik a pofám? – kérdezte az ember.

Nick zavarba jött.

–  De igen – mondta.

Az ember levette a sapkáját.

–  Ide nézz!

Csak fél füle volt. Vastag füle szorosan a koponyájához lapult. A másik füle helyén csonk volt.

–  Láttál már ilyet?

–  Nem – mondta Nick. Kicsit émelygett.

–  Jól bírtam – mondta az ember. – Jól bírtam, igaz-e öcskös?

–  Meghiszem azt.

–  Mind összeverték rajtam a kezüket – mondta a kicsi ember. – Nem tudtak ártani nekem.

Nickre nézett. – Ülj le – mondta. – Eszel?

–  Ne zavartassa magát – mondta Nick. – Bemegyek a városba.

–  Ide figyelj! – mondta az ember. – Szólíts Ad-nek.

–  Helyes.

–  Ide figyelj! – mondta a kicsi ember. – Én nem vagyok egészen rendben.

–  Mi a baj?

–  Bolond vagyok.

Feltette a sapkáját. Nicket nevetés csiklandozta.

–  Nincs magának semmi baja – mondta.

–  De van. Bolond vagyok. Ide figyelj, voltál már bolond?

–  Nem – mondta Nick. – Hogy kapja azt az ember?

–  Nem tudom – mondta Ad. – Mikor megkapod, nem tudsz róla. Ismersz engem, ugye?

–  Nem.

–  Ad Francis vagyok.

–  Bizonyisten?

–  Nem hiszed?

–  De igen.

Nick érezte, hogy igaz.

–  Tudod, hogy vertem meg őket?

–  Nem – mondta Nick.

–  Lassú a szívem. Csak negyvenet ver percenként. Tapintsd ki.

Nick habozott.

–  Csak bátran – az ember megfogta a kezét. – Fogd meg a csuklómat. Tedd ide az ujjadat.

A kicsi ember csuklója vastag volt, izmai duzzadtak a csont fölött. Nick érezte a lassú lüktetést ujjai alatt.

–  Van órád?

–  Nincs.

–  Nekem sincs – mondta Ad. – Megette a fene, ha az embernek nincs órája.

Nick elengedte a csuklóját.

–  Ide figyelj – mondta Ad Francis. – Fogd meg újra s számold, én meg számolok hatvanig.

Nick érezte az ujja alatt a lassú, kemény lüktetést, és számolni kezdett. Hallotta, hogy a kicsi ember lassan számol, egy, kettő, három, négy, öt – hangosan.

–  Hatvan – fejezte be Ad. – Az egy perc. Mennyit számoltál?

–  Negyvenet.

–  Annyi az – mondta Ad boldogan. – Sose gyorsabb.

Egy ember ereszkedett le a vasúti töltésen, s keresztüljött a tisztáson a tűzhöz.

–  Hello, Bugs! – mondta Ad.

–  Hello! – felelte Bugs. Néger hangja volt. Nick megérezte a járásáról, hogy néger. Háttal feléjük állt, a tűz fölé hajolt. Most felegyenesedett.

–  Ez a haverom: Bugs – mondta Ad. – Ő is bolond.

–  Örülök, hogy megismerhetem – mondta Bugs.

–  Mit mondott, honnan jön?

–  Chicagóból – mondta Nick.

–  Remek város – mondta a néger. – Nem értettem a nevét.

–  Adams. Nick Adams.

–  Azt mondja, Bugs, sose volt bolond – mondta Ad.

–  Sok van még hátra neki – mondta a néger. Csomagot bontott a tűz fényénél.

–  Mikor eszünk, Bugs? – kérdezte a profi bokszoló.

–  Tüstént.

–  Éhes vagy, Nick?

–  Mint a farkas.

–  Hallod, Bugs?

–  Nem vagyok süket.

–  Nem azt kérdeztem tőled.

–  Igen. Hallottam, amit az úr mondott.

Sonkaszeleteket rakott egy serpenyőbe. A serpenyő megforrósodott, a zsír pattogott, Bugs ott guggolt hosszú néger lábán a tűz mellett, megforgatta a sonkát, s tojást vert a serpenyőbe, azután jobbra-balra forgatta az edényt, hogy körülfolyassa a tojásokat a forró zsírral.

–  Nem szeletelne kenyeret, Adams úr, ott van a csomagban? – fordult hátra Bugs a tűztől.

–  Dehogynem.

Nick belenyúlt a csomagba, és előhúzott egy cipót. Hat szeletet vágott. Ad nézte és előrehajolt.

–  Add ide a késed – mondta.

–  Nem, ne adja – mondta a néger. – Ne adja ki a kezéből a kést, Adams úr.

A profi bokszoló hátradőlt.

–  Nem adná ide a kenyeret, Adams úr? – kérdezte Bugs. Nick odavitte.

–  Szeret kenyérrel sonkazsírt mártogatni? – kérdezte a néger.

–  De mennyire!

–  Talán várjunk egy kicsit. Jobb lesz evés után. Tessék.

A néger felemelt egy sonkaszeletet, egy szelet kenyérre tette, azután rácsúsztatott egy tojást.

–  Csukja össze, kérem, ezt a szendvicset, és adja oda Francis úrnak.

Ad átvette a szendvicset, és enni kezdett.

–  Vigyázzon, mert lefolyik a tojás – figyelmeztette a néger. – Ez a magáé, Adams úr. A többi az enyém.

Nick beleharapott a szendvicsbe. A néger szembe ült vele. Ad mellett. A forró sült sonka és tojás rettentően ízlett.

–  Adams úr elég éhes – mondta a néger. A kicsi ember, akit Nick névről mint volt bokszbajnokot ismert, hallgatott. Nem szólt azóta, hogy a néger a késről beszélt.

–  Parancsol egy szelet forró sonkazsírba mártott kenyeret? – kérdezte Bugs.

–  Nagyon köszönöm.

A kicsi ember Nickre nézett.

–  Magának is adjak, Adolph Francis úr? – kínálta Bugs a serpenyőből.

Ad nem felelt. Nicket nézte.

–  Francis úr? – hallatszott a néger lágy hangja.

Ad nem felelt. Nicket nézte.

–  Magához beszélek, Francis úr – mondta a néger lágyan.

Ad egyre Nicket nézte. Sapkája a szemére csúszott. Nick ideges lett.

–  Mi jött rád? – hangzott a sapka alól élesen Nick felé. – Mi a fenét gondolsz, ki vagy te? Piszkos csibész vagy. Ide jössz, pedig senki sem hívott, megeszed az ember ennivalóját, s amikor kérem tőled a késedet, piszkoskodsz.

Nickre meredt, arca fehér volt, s szeme csaknem eltűnt a sapka alatt.

–  Francos szemétláda vagy. Ki a fene mondta, hogy ide dugd az orrodat?

–  Senki.

–  Senki, a fene egye meg. És azt sem mondta senki, hogy maradj itt. Ide jössz, piszkosan bámulod a pofámat, szívod a szivarjaimat, iszod az italomat, és azután piszkosan beszélsz. Mit gondolsz, tűröm én ezt?

Nick nem szólt. Ad felelt.

–  Én mondom neked, te berezelt chicagói csibész, hogy beverem a fejedet. Érted?

Nick hátralépett. A kis ember lassan jött feléje, lúdtalpasan lépkedett, bal lábát rakta előre s a jobbot utána húzta.

–  Üss meg – mozgatta a fejét. – Próbálj megütni.

–  Nem akarom megütni.

–  Ezzel nem úszód meg. Verést fogsz kapni, érted? Gyere, üss először te.

–  Ne dumáljon már – mondta Nick.

–  Hát jól van, te csibész.

A kis ember Nick lábára nézett. Mikor lenézett, a néger, aki mögötte állt, amióta Ad ellépett a tűztől, elszánta magát, és tarkójára vágott. Ad előreesett, Bugs leejtette a ruhába csavart gumibotot a fűbe. A kis ember ott feküdt, arccal a fűben. A néger felvette, lógott a feje, úgy vitte a tűzhöz. Csúnya volt az arca, szeme nyitva. Bugs gyengéden lefektette.

–  Hozzon, legyen szíves, vizet a vödörben, Adams úr – mondta. – Attól félek, kicsit erőset ütöttem.

A néger vizet fröcskölt kezével a kis ember arcára, és gyengéden meghúzta a fülét. Ad szeme lecsukódott. Bugs felállt.

–  Most rendben van – mondta. – Nem kell aggódni. Sajnálom, Adams úr.

–  Semmi baj – Nick lenézett a kis emberre. Meglátta a gumibotot a fűben s fölvette. A botnak hajlítható fogója volt, és rugalmasan mozgott a kezében. A fogó vásott fekete bőrből készült, súlyos végére zsebkendőt csavartak.

– Bálnacsont nyél – mosolygott a néger. – Ma már nem csinálják: Nem tudtam, mennyire tud vigyázni magára, s különben sem akartam, hogy Adolphot megüssék, vagy még jobban elcsúfítsák.

Újból mosolygott.

–  Hisz maga ütötte meg.

–  Én tudom, hogyan kell csinálni. Semmire se fog emlékezni. Meg kell tennem, hogy észre térítsem, mikor rájön.

Nick még mindig a kicsi embert nézte, aki ott feküdt csukott szemmel a tűzfényben. Bugs fát dobott a tűzre.

–  Ne aggódjon miatta, Adams úr. Eleget láttam már így.

–  Mitől bolondult meg? – kérdezte Nick.

–  Ó, egy csomó mindentől – felelte a néger a tűz mellől. – Iszik egy kávét, Adams úr?

Átnyújtotta Nicknek a poharat, s eligazította a kabátot, amelyet az eszméletlen ember feje alá tett.

–  Először is túl sok ütést kapott. – A néger kávéját szürcsölgette. – De attól csak olyan együgyű lett. Aztán a nővére volt a menedzsere, s mindig kiírták őket az újságokban, hogy fivér és nővér, és hogyan szereti a lány a fivérét és ő a nővérét, aztán összeházasodtak New Yorkban, s abból egy csomó kellemetlenség lett.

–  Emlékszem rá.

–  Gondolom. Persze, nem voltak fivér meg nővér, akárcsak maga meg én, de azért egy csomó embernek se így, se úgy nem tetszett a dolog, ők meg kezdtek veszekedni, s az asszony egyik nap fogta magát, elment, és többé nem jött vissza.

Kiitta a kávét és megtörölte ajkát rózsaszín tenyerével.

–  Akkor egyszerűen megbolondult. Iszik még kávét, Adams úr?

–  Köszönöm.

–  Láttam egypárszor az asszonyt – folytatta a néger. – Irtó csinos nő volt. Úgy hasonlított rá, akár ikrek lehettek volna. Ő sem volna csúnya, csak összeverték az egész arcát.

Elhallgatott. A történet, úgy látszik, véget ért.

–  Hol találkozott vele? – kérdezte Nick.

–  Börtönben – mondta a néger. – Az után, hogy az asszony elment, folyvást verte az embereket és börtönbe dugták. Én meg késelésért ültem.

Mosolygott, lágy hangon folytatta:

–  Tüstént megszerettem, s amikor kiszabadultam, megkerestem. Azt hiszi rólam, hogy bolond vagyok, én meg nem bánom. Szeretek vele lenni, szívesen nézelődök az országban és így nem kell lopnom, hogy megtehessem. Úgy élek, mint egy úr.

– Mit csinálnak? – kérdezte Nick.

–  Ó semmit. Csak mászkálunk. Neki van pénze.

–  Nagy pénzeket kereshetett.

–  De elköltötte mind. Vagy elszedték tőle. Az asszony küld neki pénzt.

Felpiszkálta a tüzet.

–  Igen, nagyon finom nő – mondta. – Hasonlít hozzá. Akár az ikertestvére lehetne.

A néger átpillantott a fekvő kicsi emberre, aki nehezen lélegzett. Szőke haja a homlokába hullott. Összeroncsolt arca gyerekesnek látszott, ahogy a hátán feküdt.

–  Most már akármikor felébreszthetem, Adams úr. Ha nem haragszik, jó volna eltűnnie. Nem szeretnék udvariatlan lenni, de lehet, hogy megint megzavarodik, ha itt látja. Borzasztóan nem szeretem fejbe verni, és nem lehet mást csinálni, ha rákezdi. Nekem valahogy távol kell tartanom az emberektől. Ugye nem haragszik, Adams úr? Nem, ne köszönjön semmit, Adams úr. Figyelmeztettem volna, de úgy láttam, maga nagyon megtetszett neki, s azt hittem, nem lesz semmi baj. Úgy két mérföldnyire a sín mentén a városba ér. Mancelonába, úgy hívják. Isten vele. Örültem volna, ha meghívhatnánk éjszakára, de szó sem lehet róla. Nem akar elvinni egy kis sonkát meg kenyeret? Nem? Jobb, ha magával visz egy szendvicset. – Mindezt halk, sima, udvarias néger hangon.

–  Jó. Hát isten áldja, Adams úr. Isten áldja, minden jót.

Nick eltávolodott a tűztől. Keresztülment a tisztáson a vasúti sínek felé. A tűz fénykörén kívül hallgatózott. A néger halk, lágy hangon beszélt. Nick nem hallotta a szavakat. Aztán hallotta, mikor a kicsi ember azt mondta:

–  Irtó fejfájásom van, Bugs.

– Hamarosan jobban lesz, Francis úr – vigasztalta a néger hangja. – Igyon egy pohár forró kávét.

Nick felmászott a töltésen. Rájött, hogy egy sonkás szendvics van a kezében, belerakta a zsebébe. Az emelkedőről visszanézett, mielőtt a sín bekanyarodott volna a hegyek közé, s látta a tűzfényt a tisztáson.

Tartalom
Következő