Tartalom Kolofon UTÓSZÓ
A legismertebb Hemingway-hősök: Frederic Henry (Búcsú a fegyverektől), Robert Jordan (Akiért a harang szól) és mások sorában Nick Adams külön figyelmet érdemel. Nem azért, mert ő az első, akit az író oly határozottan formált meg már első novelláskötetében, s azért sem, mert a későbbiek során még néhányszor visszatér hozzá így alkotva meg a közismert Nick novellák nem túl bőséges, de annál számottevőbb füzérét , hanem azért, mert éppen Nick Adams áll legközelebb Hemingwaynek az életrajzából, legendákból, anekdotákból ismert alakjához. Mégsem tekinthető egyetlen Nick novella sem kimondottan önéletrajzinak. Hemingway mindig ott volt, ahol elbeszélései, regényei játszódnak, a helyszíneket (Olaszországot az első világháborúban, Spanyolországot a polgárháború idején, Afrikát, az óceánt...) mind közvetlenül érzékelte, történeteinek pedig maga is részese, sőt résztvevője mégsem pusztán a közvetlenül és tárgyszerűen átéltet és látottat írta meg. Művei így egyszerű reprodukciók lennének. Mindig többet közölt, mint amennyit közvetlen élményei első látásra nyújthattak; egy sajátos életérzés és világlátás, gesztus és magatartás többletével gazdagította (és tette irodalommá) az átéltet és látottat. De ez ne tévesszen meg bennünket. Hemingwaynek eszébe sem jut jelképet alkotni, vagy parabolát írni. Ő mindig a megtörténtet írja. Ragaszkodik a tárgyszerűhöz, a valósághoz. És éppen ez a töretlen kötődés a dokumentumhoz tette lehetővé, hogy művei többek legyenek egyszerű halász-, vadász- vagy háborús élménybeszámolónál. Ennek megfelelően a prózaírás eszközei közül a leírást állította vissza a 20. századi prózában elveszettnek hitt elsőbbségi jogaiba. És ezzel együtt újra felfedezete számunkra a mesélés, a történetmondás méltóságát.
A 20. századi prózában Kafka, Joyce, Proust, Musil, sőt Thomas Mann és Hermann Hesse regényeiben is sok az intellektuális (és kitalált) szituáció, élethelyzet. Mintha a jelen idejű élet és történő történelem kevesebbet nyújtott volna, kevesebbet tartalmazott volna, mint amennyit az irodalom új utakat, a tudat, a lélektan, az álom, az emlékezés, az elképzelés útjait követve (és építve) megkövetelt. Hemingway mindezzel ellentétben tényeket közölt. A megélt élet s történelem (forradalmak és kegyetlen szerelmek, háborúk és a sportélet) tényeit egy olyan korban, amely a kozmikus összefüggések és az emberi élet benső (intim) mozdulásai iránt fogékonyabbnak látszott. Hősei a cselekvés hősei, világlátásuk és gondolkodásuk tettekben, soha vissza nem fojtott cselekedetekben nyer formát; egy-egy lépésük, mozdulatuk, döntésük többet mond fejezetnyi tudatelemzésnél vagy oldalakra rugó álomleírásnál.
Hemingway így is élt. A veszélyeket választotta, a történelemben való tevőleges részvételt, nem a szemlélést és a kontemplációt. Tudni kell azonban, hogy a veszélyes élet és a tényékben gazdag életrajz még nem morális élet, nem etikus életrajz. És legkevésbé sem irodalom. "A próza építészet, nem belső dekoráció..." írja egyhelyütt, és ez azt jelenti, hogy az életrajz ellenőrizhető és felismerhető tényeiből, a veszélyes élet adataiból, a személyes és a történelmi dokumentumokból, mint évszázadokhoz szóló építészeti alkotás, úgy épül fel a regény, az elbeszélés, épül a mű és ennek során, a művé válás küszöbét átlépve a tények, az adatok elszakadnak az életrajztól, túllépik az életrajz partikularitását, irodalommá lépnek elő, hozzánk szóló és értünk való művé. Az életrajz tényei kifakulnak az idő múlásában, a művé vált tények sohasem vesztik ragyogásukat. Másoknak se, Hemingwaynek sem sikerült minden művében átlépni ezt a küszöböt, sok műve maradt meg fakuló életrajzi ténynek és adatnak. De itt most a legjobbakról van szó. Ezek pedig a Nick novellák mellett a Búcsú a fegyverektől és az Akiért a harang szól című regények és végül a legismertebb és legtöbbet emlegetett elbeszélés, Az öreg halász és a tenger.
A Nick novellák tehát a legjobb művek sorába tartoznak, és mégis eltérnek azoktól, mert bennük különbözve a legjobb regényektől az életrajz egészen közvetlenül van jelen. A gyermekkor világa elevenedik meg ezekben a novellákban, a szülők és a szülőföld képe, az első halász-, vadász- és szerelmi élmények, mégpedig olyan közvetlenséggel, hogy sokan keveset kockáztatva állíthatták: Nick valójában az íróval azonos. Ami a tények bizonyító érvelése ellenére is csak féligazság. Hiszen, ha Nick valóban azonos lenne az íróval, akkor nem tekinthetnénk irodalmi hősnek, egyszerűen az életrajz, az önéletrajz hőse maradna, ha a Nick novellákban ugyanaz történne, ami Hemingway életében lejátszódott, akkor a novellák sem lehetnének mások, mint egyszerű esetleg nosztalgikus visszaemlékezések, legfeljebb emlékirat-fejezetek. Az író ugyanazokat a sebeket és élményeket, megrázkódtatásokat és tapasztalatokat kapta az élettől, amikben Nicknek van része a novellákban. A szerző egész életútját éppúgy meghatározták ezek a leginkább ifjúkori élmények, ahogyan Nick gondolkodását és életmenetét is. Az eseményekre és jelenségekre a szerző rendszerint éppúgy reagált, ahogyan Nick teszi az elbeszélésekben. Mégis, ennek ellenére is csak féligazság a szerző és Nick azonosságának feltételezése.
Féligazság, mert a novellák műként nemcsak, vagy egyáltalán nem azt mondják, amit az életrajz tényei s adatai. Többet vagy kevesebbet, de mindig mást. Márcsak azért is, mert Nick tapasztalatai, a novellahős élményei általánosíthatók, ami azt jelenti, hogy nem pusztán az egyes ember (az író) életrajzának, hanem a teljes életnek és történelemnek a dokumentumai. Lehetséges, első szerelmét Hemingway ugyanazzal az indián lánnyal élte meg, mint Nick, lehetséges, a szerző éppúgy szakított Marjorie-val, mint Nick, lehetséges ő is éppúgy halászott és fogott pisztrángot a Nagy Kétszívű folyón, mint Nick, kettejük azonossága azonban mégis kérdéses azon egyszerű oknál fogva, mely szerint Hemingway a saját életének, Nick pedig az író novelláinak a hőse. A novellák világa az életre támaszkodik, az életrajzból merít, kétségtelen. Mégis más, sajátos világ, saját, külön törvényekkel.
Ebből következik, hogy a Nick novellák értékéről sem dönthetünk annak alapján, hogy milyen meggyőzően, milyen bátorsággal és következetességgel építik fel ezt a külön világot, milyen határozottsággal teremtenek saját törvényeket. Hemingway figyelmeztetése, hogy "a próza építészet", így is érthető. Illetve hogy a próza az élet tényeinek és adatainak illusztrációja: "nem belső dekoráció".
Mi teszi irodalommá a Nick novellákat?
Ez tehát az alapkérdés, amit a Nick novellákkal kapcsolatban fel kell tenni, és nem a Nick történetek, valamint az életrajz adatainak megfelelései vagy eltérései.
"A szerző saját magát és kortársait 'lost generation'-nak nevezte, afféle elátkozott költők kárhozott nemzedékének, az első világháború egyetemes dezillúziója után" írja Szentkuthy Miklós, a legszebb magvar Hemingway esszé szerzője és a Nick novellák éppen e "kárhozott nemzedék" irodalmának (és természetesen életvitelének, magatartásának, erkölcsének) nagyszerű dokumentumai. Azt fogalmazzák meg, hogyan lett, milyen sebek és tapasztalatok árán egy nemzedék kárhozottá, elveszetté, átkozottá. Kétségtelenül, a világháborús élményt Hemingway önkéntesként harcolt a háborúban követő "egyetemes dezillúzió" határozta meg ezt az életérzést, de ennek az élménynek is voltak előzményei, mégpedig nem is akármilyenek. A korai halálélmény, a szenvedés látványa (Indián tábor), a bizonytalanság és unalom megélése (Valami véget ért), az ital felfedezése (Háromnapos szélvész), a szökés- és vereségélmény (A bokszoló) megahány Nick novella tapasztalata mind sorra az elveszettség, a kárhozottság érzésének és tapasztalatának önmagán messze túlmutató, a későbbi élményeket értelmező és összefoglaló előzménye és nyitánya. A Nick novellák tehát a legelevenebb és legérzékenyebb ponton kötődnek a korszak általános hangulatához, a húszas évek intellektuális és morális világképéhez. Hatásuk ezért oly tartós, ezért oly elragadó.
De nemcsak a kárhozottság érzésének írói élménykörei bonthatók ki a Nick novellákból. Az elvágyódás, a nosztalgia lírai felhangjai is. A Nick novellák nemcsak azt beszélik el, hogyan élte meg egy nemzedék az első sebeket és örökkön tartó fájdalmakat, azt is bizonyítják, van egy világ, az erdők, a folyók, az indiánok világa, amelyben még lehetséges a megnyugvás, akár a teljes egyedüllét és magány árán is (A Nagy Kétszívű folyón mindkét része), és ezt érdemes továbbadni, erről érdemes az újabb nemzedéknek is beszámolni (Apák és fiúk). Illúzió ez a nosztalgia, természetesen. Mert elérhetetlen már az egyszer elveszített mennyország. Mert nosztalgiaként, illúzióként sem idillikus Nick fiatalságának világa. Ott is meg kell küzdeni, ott is törvény a kegyetlenség, ott sincs kegyelem, de van egy reményt sugalló minimum: a természettel való lehetséges találkozás és érintkezés, még akkor is, ha ennek a találkozásnak szintén halál az ára, fájdalmat szül, italt kínál az ünnepre (Tíz indián).
Erre figyelmeztetnek az első korszak, A mi időnkben című kötet Nick novelláihoz tartozó miniatűrök. A régi és az új élmény közötti kapcsolatteremtés szándékával íródtak, mintegy jelenné formálva az emlékeket, irányítva az emlékezés útjait. A háborús élmény éppen a miniatűrök útján válik a Nick novelláknak is meghatározó élményévé, rendszerint úgy, hogy ellenpontozzák néhány novella idill felé hajló természetképét, vagy netán megnyugvással kecsegtető emlékképét. Kijózanító hátteret képeznek ezek a néhány mondatos, dőlt betűs novellaelőttesek, s ebben még az sem zavaró körülmény, hogy egy-két esetben nehéz feltárni a miniatűr és a novella témájának, jelzésrendszerének kapcsolási lehetőségeit. Joggal mondta Szász Imre, hogy "a 'vignetták' mintegy folytatják és kiegészítik az elbeszéléseket a háborúval s a háború utáni idők vad és szomorú zűrzavarával".
S éppen ezért talán az sem túlzás, amit szintén Szász Imre állít, hogy a Nick novellák a Hemingway-életmű kulcsa, hiszen a miniatűrök és a novellák szembesüléséből a Hemingway-hős tehát nemcsak Nick életútját olvashatjuk ki.
De kiolvashatjuk a Hemingway-próza meghatározó irodalmi és stilisztikai jegyeit is. Mindvégig a nagyfokú nyelvi tömörülés jellemzi ezeket a novellákat. Már a legelső írásokat is. Amikor 17 évesen újságírónak szegődik, tanulja meg "egy öreg sajtórókától" a tömörítést, attól, "aki nem átallotta órákon át sorról sorra olvasni a zöldfülűek kéziratait és javítani, de főleg csupaszítani a szöveget". "Tőle hallottam először folytatja Hemingway azt a pofon egyszerű szabályt, amelyet nem lehet eléggé hangsúlyozni, mert kevesen tartják be: egy főnév mellé elég egy jelző, de mindig gondoljuk meg, nem lehet-e azt az egyet is elhagyni." Hemingway stílusát a nyelvi tömörítésnek legegyszerűbb (egyetlen?) szabálya határozza meg: az elhagyás gyakorlása. Csakhogy nem mindent lehet elhagyni és nem mindenhol. Mert ha elmaradnak a jelzők, ha rendre egyszerűkké tömörülnek a bővítettnek kívánkozó mondatok, ha unalomig ismétlődnek a mondatértékű szavak a szöveg vázlattá válik, rövidített tényközléssé. Ezért nem egyszerű az egyszerű kihagyás gyakorlása. Szabályait Hemingway nagyon vigyázva és figyelmesen alkalmazza. Vagyis, nem azt tanulta meg Hemingway az "öreg sajtószabályt" mindenki ismeri és mindenki igyekszik be is tartani. Hanem azt, hogy a szavakat jelzősen vagy jelzőtlenül, ez már más kérdés mindig a maguk helyén kell leírni, és olyan alapokat biztosítani nekik, hogy helyükről soha senki ne mozdíthassa ki őket. Azt tanulta meg tehát, hogy a szavakat és mondatokat csak akkor és ott szabad leírni és kimondani, ahol valóban nélkülözhetetlenek, ahol tartóoszlopok, ahol jelentéssel gazdagok. Ezért állnak Hemingway mondatai legjobb írásaiban mindig úgy, mint egy kiváló technikával rendelkező ökölvívó nagyon tiszta ütései az ellenfél testén. Van következményük, mint az ilyen tiszta ütéseknek.
A nyelvi tömörítésen belül külön fejezetet alkot a sajátos Hemingway-párbeszéd. Mindig sorsdöntőek ezek, illetve mindig sorsdöntő, életformáló helyzetben hangzanak el, látszólag az írói irányítás minden nyoma nélkül, spontánul és teljesen, ahogyan az ember ellenséggel vagy halállal szemben állva megszólalhat. A szavaknak itt súlyuk van. Még akkor is, ha többször ismétlődnek.
Ha valahol egészen közvetlenül figyelhető meg Hemingway sportélménye (nem a délutáni versengés, hanem az életre-halálra menő verseny értelmében), akkor a párbeszédekben bizony megfigyelhető. Mert a szembenálló felek úgy vívnak egymással a szavak a fegyverük mint az ökölvívók, mint a vad és a vadász, a hal és halász. A párbeszédet folytatók a Hemingway-novellában versenyt futnak a szavak, félmondatok, tőmondatok, felkiáltások sokaságához edződve. S az író, látszólag nincs is jelen. Bedobta hőseit az arénába, és ők most vívnak egymással, mint torreádor a bikával. A párbeszéd résztvevői állnak egymással szemben a porondon, nincs senki körülöttük, és ebben a szembenállásban a szavakban mint gesztusokban minden tapasztalatuk, minden elérhető és érthető, minden megragadható és követhető élményük jelen van. Ezért van oly gyilkos élük a párbeszédnek Hemingway írásaiban. Nem konverzációk. Sőt, nem is egyszerűen drámai párbeszédek. Talán egyáltalán nem is drámaiak. Színpadról nagyon furcsán és idegenül hangzanának. Valóságos prózai párbeszédek ezek, a Hemingway-stílus félreérthetetlen ismérvei.
Még valamit a novellák szerkezetéről, felépítéséről. Hemingway tudvalevően nem tartozik a kísérletezők, az újítók és felfedezők az irodalomban elég népes táborába. Őt nem izgatta különösebben sem a novella, sem a regény formai kérdéseinek nagy talányereje. Egyszerűen elbeszélt néhány, láttuk, vele megesett történetet, úgy ahogyan mesélni kell, ott kezdeni, ahol a történet is kezdődik, és addig mondani, amíg a történet valóban véget nem ér. Őt csak az érdekelte, hogy miként jut el egy irodalmi hős az élet egyik állapotából vagy állomásáról a másikra, a kezdettől a végpontig. És eközben csak nagy ritkán szakítja meg a történet egyenes menetét, írásaiban alig vannak emlékezések, epizódok, kitérők, és ha vannak mint például a "vignetták" esetében, vagy A Kilimandzsáró hava című közkedvelt elbeszélésében akkor sajátos funkciót töltenek be. Hemingway alig hagy kétséget affelől, hogy a befejezés egy történet valódi befejezése, s ezzel együtt a sorsnak, az életnek vagy egy életszakasznak is igazi befejezése. Ez az egyszerűnek látszó egyenes vonalvezetés azonban egy helyen rendkívül bonyolult is. Ott, ahol az idetartozó részek kiválasztásáról van szó. Mert az ilyen, szerkezetileg egyenes vonalú elbeszélésben, melyet eközben a nagyfokú tömörítés és a sorsdöntően gyilkos párbeszéd jellemez, minden a kiválasztáson múlik, hiszen csak egyetlen hajszál választja el ezeket a novellákat akár a riporttól, akár a közönséges élménybeszámolótól. Mit elmondani mindabból, ami a történet többé-kevésbé szerves része? Ez itt a kérdés. Különösen, ha már nem probléma a hogyan elmondani. Hemingway nem mindig találja meg a kiválasztás igazi módszerét. Nem közhely, félig-meddig bizonyított igazság, hogy Hemingway nagyon sok (túl sok?) rosszat is írt. Mégpedig rendszerint akkor, amikor a közlésre alkalmas és alkalmatlan tények, adatok kiválasztásában sikertelennek bizonyult. Hogy mit kell kiválasztani, arra bizony nincs egészen megbízható szabály. Minden elbeszélés esetében külön meg kell határozni, az elbeszélés menetétől, anyagától függően, hogy mit kell, mit érdemes elmondani.
Egy azonban bizonyos: a Nick novelláknak szinte mindegyikében kifogástalanul működik a nyelvi tömörítésre és a jelentéssel teli tények, adatok kiválasztására épülő írói eljárás és módszer.
Ismételjük meg, kicsit túlbeszélve, Hemingwayt: a próza olyan építészet, melyben az épületanyag kiválasztása, a statika törvényei dominálnak és nem utolsósorban a szigorú funkcionalitás követelménye.
Ernest Hemingway 1898-ban született az amerikai Oak Parkban és 1961-ben halt meg Ketchumban. Íróként és újságíróként a 20. század minden jelentősebb történelmi eseményének (és divathóbortjának) közvetlen szemtanúja és résztvevője. Önkéntes volt az első világháborúban, haditudósító a görögtörök háborúban, tevékenyen vett részt a spanyol polgárháborúban, korán felfigyelt a fasizmus veszélyére, tudósított Kínából, majd a második világháborúban saját külön háborúját vívja kubai vizeken német tengeralattjárókra vadászva és Franciaországban személyes hadsereget szervezve. Közben Párizsban élte az ún. "elveszett nemzedék" életét, afrikai vadászatokon vett részt, bokszolt, lelkesedett a bikaviadalért, mélytengereken halászott; írt, ivott és többször nősült, mindig gazdagon. Mindezzel szenzációt keltő hírek, legendák, anekdoták egész sorát építi élete és alakja köré. A vadászat és a halászat egész életének nem szűnő szenvedélye. Legkedvesebb vadászpuskájával ölte meg magát. Irodalmi műveiben arról írt, ami megtörtént vele, amit látott, amit átélt. Két döntő életélmény határozza meg irodalmi módszerét is: az újságírás nyújtotta tapasztalatok és az első világháború után Párizsban töltött évek, Gertrude Stein közismert szalonja, az ott megforduló "elveszett nemzedék" tagjai, Ezra Pound, Scott Fitzgerald és mások.
Legismertebb művei: A mi időnkben, 1925, elbeszélések; Férfiak nők nélkül, 1927, elbeszélések; Fiesta, 1926, regény; Búcsú a fegyverektől, 1929, regény; Szegények és gazdagok, 1936, regény; A Kilimandzsáró hava, 1936, elbeszélés; Akiért a harang szól, 1940 regény; A folyón át és a fák közé, 1940, regény; Az öreg halász és a tenger, 1950, elbeszélés.
Ezért az utóbbiért kapta meg 1954-ben az irodalmi Nobel-díjat.
Tartalom Kolofon