Tartalom
Következő

Mons-ban történt, egy kertben. A fiatal Buckley őrjáratával visszaérkezett a folyó túlsó partjáról. Az első német, akit megláttam, átmászott a kert falán. Megvártuk, amíg egyik lábát átveti a falon, aztán lepuffantottuk. Rengeteg felszerelés volt rajta, szemlátomást csodálkozott, és leesett a kertbe. Aztán valamivel lejjebb még hárman jöttek át a falon. Lelőttük őket. Így járt mind.



VALAMI VÉGET ÉR


A régi időben Hortson Bay afféle faipari városka volt. Senki odavaló nem bújhatott el a tóparti fürészmalmok nagy fűrészeinek hangja elől. Aztán egyik évben nem jött több rönk, hogy feldolgozzák. Az épületfát szállító vitorlások befutottak az öbölbe, és felrakták a fűrészelt fát, ami ott állt a telepen. Valamennyi épületfarakást elvitték. A nagy üzemi épületből minden elmozdítható gépet kivittek, s a malomban dolgozó emberek az egyik vitorlás fedélzetére emelték. A vitorlás kifutott az öbölből a nyílt tó felé, vitte a két nagy fűrészt, a futókocsit, amely nekinyomta a rönköket a forgó körfűrésznek, s valamennyi görgőt, kereket, szíjat és vasat, egy hajótérre való épületfarakomány tetején. A hajó nyitott raktárát ponyvával födték le és szorosan lekötötték, vitorlái kiduzzadtak, s kifutott a nyílt tóra: vitt magával mindent, ami malommá tette a malmot és várossá Hortson Bayt.

Az egyemeletes szállások, az étkezde, a társaság boltja, a malomirodák s maga a nagy malom elhagyatottan állt a hektárokra menő fűrészporban, amely beborította a tóparti mocsaras réteket.

Tíz évvel később nem maradt semmi a malomból, csak alapjainak töredezett fehér mészkővonala derengett elő a mocsaras burjánzásból, mikor Nick és Marjorie végigeveztek a part mentén. Vontatva pergettek a meder szélén, ahol a fenék sekély homokpadkája hirtelen háromméteres sötét, mély vízbe szakadt. Éjszakára fenékhorgokat akartak lefektetni a foknál, szivárványos pisztrángra, s odamentükben vontatták.

–  Ott a régi romunk, Nick – mondta Marjorie.

Nick evezés közben odapillantott a zöld fák közül előfehérlő kövekre.

–  Ott van – mondta.

–  Emlékszel, mikor még fűrészmalom volt? – kérdezte Marjorie.

–  Valamennyire emlékszem – modta Nick.

–  Inkább valami várromra hasonlít – mondta Marjorie.

Niok nem szólt. Továbbeveztek a part vonalával párhuzamosan. A fűrésztelep eltűnt. Akkor Nick átvágott az öblön.

–  Nem kapnak – mondta.

– Nem – mondta Marjorie. Vontatás közben egész idő alatt feszülten figyelte a horgászbotot, még akkor is, mikor beszélt. Szeretett horgászni. Szeretett horgászni Nickkel.

Közvetlenül a csónak mellett nagy pisztráng tört át a víz felszínén. Nick keményen meghúzta az egyik evezőt, hogy a csónak elforduljon, s a messze hátul pergő csali ott menjen el, ahol a pisztráng rabol. Mikor a pisztráng háta kiemelkedett a vízből, a kis halak vadul szétugrottak. Úgy freccsentek a felszínen, mint mikor valaki egy marék sörétet dob a vízbe. Még egy pisztráng tűnt fel, a csónak másik felén rabolt.

–  Rabolnak – mondta Marjorie.

–  De nem kapnak – mondta Nick.

Elfordította a csónakot, hogy mindkét rablóhal mellett elpergessen, aztán a fok felé tartott. Marjorie csak akkor orsózott be, mikor a csónak partot ért.

Felhúzták a csónakot a parton, és Nick kiemelt egy vödör élő sügért. A sügérek úszkáltak a vödör vízben, Nick kézzel megfogott hármat, levágta a fejüket és megnyúzta őket, Marjorie pedig a kannában kavargatott a kezével, végül elcsípett egy sügért, levágta a fejét és megnyúzta. Nick nézte Marjorie halát.

–  Ne vedd le a hasúszóját – mondta. – Jó ugyan csalinak így is, de hasúszóval jobb.

A megnyúzott sügéreket horogra tűzte a farkuknál. Mindegyik boton két, élőkére kötött horog volt. Akkor Marjorie kievezett a mederszélre a csónakkal, fogával tartotta a zsinórt s Nicket figyelte, aki kezében a bottal a parton állt, s hagyta lefutni a zsinórt az orsóról.

–  Ott jó lesz – kiáltotta.

–  Bedobjam? – kiáltotta vissza Marjorie kezében a zsinórral.

–  Persze. Dobd. – Marjorie kilökte a zsinórt, s figyelte, hogy süllyed alá a csali a vízben.

Visszajött a csónakkal, és ugyanúgy kivitte a másik zsinórt. Nick mindkétszer egy-egy nehéz hordaléktuskót rakott a bot végére, hogy megrögzítse, és szögben felpeckelt egy kis kőlappal. Beorsózta a laza zsinórt, hogy a zsinór feszesen fusson ki oda, ahol a csali a meder homokos fenekén feküdt, és bekapcsolta a kerepelőt. A fenéken rabló pisztráng elkapja a csalit, fut vele, rohanva viszi le a zsinórt az orsóról, s az orsón berreg a kerepelő.

Marjorie egy kicsit felevezett a fok mellett, hogy ne háborgassa a zsinórt, keményen meghúzta az evezőket, s a csónak jól felszaladt a partra, kicsi hullámok kísérték. Marjorie kilépett a csónakból, s Nick kihúzta a csónakot messze a partra.

–  Mi a baj, Nick? – kérdezte Marjorie.

–  Nem tudom – felelte Nick. Tűzre való fát szedett.

Tüzet raktak hordalékfából. Marjorie a csónakhoz ment, s pokrócot hozott. Az esti szellő a fok felé fújta a füstöt, ezért Marjorie a tűz és a tó között terítette le a pokrócot.

Leült rá, és háttal a tűznek várta Nicket. Nick odajött és leült szorosan melléje a pokrócra. Mögöttük a fok sűrű erdeje volt, előttük az öböl s a Hortson patak torkolata. Még nem sötétedett be egészen. A tűzfény elnyúlt a vízig. Mindketten látták a kitámasztott acélbotokat a sötét víz fölött. A tűzfény megcsillant az orsókon.

Marjorie előszedte a kosárból a vacsorát.

– Nincs kedvem enni – mondta Nick.

–  Egyél csak, Nick.

–  Rendben van.

Szó nélkül ettek, s figyelték a két botot és a tűzfényt a vízen.

– Éjszaka holdvilág lesz – mondta Nick. Átpillantott az öblön a hegyekre, amelyek kezdtek élesen kirajzolódni az égboltra. Tudta, hogy a hegyek mögött jön föl a hold.

–  Tudom – mondta Marjorie boldogan.

–  Te mindent tudsz – mondta Nick.

–  Ó, Nick, kérlek, hagyd abba! Nagyon szépen kérlek, ne légy ilyen.

–  Nem én tehetek róla, hanem te – mondta Nick. – Te mindent tudsz. Ez itt a baj. Magad is tudod, hogy így van.

Marjorie nem szólt egy szót sem.

–  Mindenre megtanítottalak. Tudod, hogy mindent tudsz. Mondd, mi az, amit nem tudsz?

–  Ó, hallgass már – mondta Marjorie. – Ott jön föl a hold.

A pokrócon ültek, nem is érintették egymást, és figyelték a felszálló holdat.

– Nem kell szamárságokat beszélned – mondta Marjorie. – Őszintén, mi a baj?

–  Nem tudom.

–  Dehogyis nem tudod.

–  Pedig nem tudom.

– Ki vele.

Nick a holdat nézte, amint jött fel a hegyek fölé.

–  Unom a dolgot.

Nem mert Marjorie-ra nézni. Aztán mégis ránézett. A lány ott ült, háttal feléje. A hátát nézte.

–  Unom a dolgot. Az egészet.

A lány nem szólt. Nick folytatta.

–  Úgy érzem, mintha mindent megevett volna bennem a fene. Nem tudom, Marge. Nem tudom, mit mondjak.

Egyre a hátát nézte.

–  Unod a szerelmet? – kérdezte Marjorie.

–  Igen – mondta Nick. Marjorie felállt. Nick ülve maradt, fejét a tenyerébe süllyesztette.

–  Elviszem a csónakot – szólt vissza Marjorie. – Te majd megkerülöd a fokot, és gyalog mégy haza.

–  Rendben van – mondta Niok. – Ellököm a csónakot.

–  Fölösleges – mondta a lány. S csónakja már úszott is a vízen a holdfényben. Nick visszament, s arcát a takaróba nyomva elfeküdt a tűz mellett. Hallotta, hogy Marjorie evez a vízen.

Sokáig feküdt. Hallotta, hogy Bill jön az erdőn keresztül, a tisztásra ér, még akkor is feküdt. Érezte, hogy Bill odajön a tűzhöz. Bill nem érintette meg.

–  Elment simán? – kérdezte Bill.

–  El – felelte Nick, arcát a takaróra nyomva.

–  Nagy jelenet volt?

–  Nem volt jelenet.

–  Hogy érzed magad?

–  Ó, menj el, Bill. Menj el egy időre.

Bill kiválasztott egy szendvicset az elemózsiás kosárból, és arrább ment, hogy megnézze a botokat.

Tartalom
Következő