8
Miután az irodáját végre rendbe tették, Pel úgy érezte, elérkezett az ideje, hogy közölje előléptetésének hírét Madame Faivre-Perret-vel. Az asszony talán a karjaiba omlik a bámulattól.
Már éppen a telefonkagylóért nyúlt, amikor eszébe jutott: az asszony egyszer azt mondta, nem kell bejelentkeznie, neki elegendő, ha Pel – jön. Azután az a pasas, aki a telefonközpontot kezeli, nagyon tréfás fickónak képzeli magát, és valahányszor Pel az asszony által vezetett Nanette szalont kéri, mindannyiszor megkérdezi tőle, hogy Pel hajat akar-e vágatni, vagy csak mosást és berakást kíván.
Vette a kalapját és a kabátját, majd elindult a rue de la Liberté felé, ahol az asszony szalonja volt. Végül is, gondolta, vajon az ősei nem dacoltak-e Frankhon királyaival? Burgundia hercegei mindenesetre dacoltak, a Pel família pedig minden bizonnyal a hercegek bandériumában menetelt. Az is meglehet persze, gondolta bánatosan, hogy a Pel család harcosait akaratuk ellenére hurcolták hadba Burgundia hercegei, pedig a Pel-ősök talán szívesebben időztek volna otthon, hogy teljes figyelmüket a lányvadászatnak szenteljék. Ami azt illeti, ő is szívesebben futna szoknyák után, ha nem kötné le minden idejét a hivatása.
A nevét sem kérdezték, amikor belépett a szalonba. A pult mögött üldögélő szőke és lélegzetelállítóan szép lány egy pillanatig sem habozott.
– Parancsoljon, erre, Monsieur l'Inspecteur* – mondta a szépség, és Pelnek átfutott a fején a megdöbbentő gondolat, hogy a lány talán utasítást kapott rá, hogy lesse.
A lány fölvezette a lépcsőn. Pel halványan erotikus érzéssel baktatott fel, mintha a szeretőjéhez menne látogatóba. Közben arra gondolt, hogy bárcsak így lenne.
Amikor megnyílt előtte az ajtó, Madame Faivre-Perret fölpillantott, egy másodpercig rövidlátó szemmel bámult rá, azután föltette a szemüvegét. Arcán széles mosoly terült el.
– Evariste!
Pel csaknem elalélt. Az asszony eddig még sohasem szólította a keresztnevén. Azelőtt mindig csak „felügyelő úr” volt; Pel mindig úgy érezte, hogy három keresztneve akadályozza a hölgyet a bizalmas megszólításban. Evariste, Clovis és Désiré – egyenként mind megfelelő név egy férfinak, de együttesen elég ahhoz, hogy még egy kemény férfi is frászt kapjon tőle; most hálásan fogadta, hogy a hölgy az Evariste-ot választotta. Életében először úgy érezte, hogy Madame Faivre-Perret valóban örül neki.
– Haboztam, vajon felhívjam-e – tört ki a felügyelőből a szó – kedves nagynénje halála okán.
Az asszony legyintett, Pel pedig most figyelte meg először, hogy milyen kecses keze van. – Öreg volt már szegény – mondta az asszony. – Tudtam, hogy meg fog halni. Segíteni akartam neki, mivel én vagyok az egyetlen üzletasszony a családban, és az volt a kívánsága a megboldogultnak, hogy én intézzem el az ügyeit. Végrendelete szerint részesülök az örökségből. Meglehetősen gazdag hölgy volt.
Bár úgy érezte, hogy nem helyénvaló, ez még boldogabbá tette Pelt. Polverari vizsgálóbíró, Pel barátja, gazdag hölgyet vett feleségül, ezért megengedhette magának, hogy bőséges és drága lakomákra invitálja őt. Remek lenne, futott át a gondolat legtitkosabb agytekervényein, ha viszonozhatná ezt a bőkezűséget.
– Talán azért végrendelkezett az én javamra – mondta Madame Faivre-Perret, betörve Pel gondolataiba –, mert mindig jó voltam hozzá.
Mily nemes érzület, gondolta Pel. Micsoda jóság!
– Nem kellett volna ennyit várnia – folytatta a hölgy –, már régen hazajöttem.
Pel a torkát köszörülte. – A vendégeire is gondolnom kellett.
Az asszony elmosolyodott. – Nem fodrász vagyok, Evariste, hanem üzletasszony.
Pel ezt örömmel hallotta. Ha valaha eljutnak a házasságig, legalább lesz valaki, aki utánanéz a bankbetétjének és a jövedelmiadó-íveinek, majd megnyugtatja a lelkét, hogy utolsó napjait nem kell nyomorban tengetnie.
– Féltem – jegyezte meg. – Végül is, egyszer már meghívtam vacsorázni, és amikor felvirradt a nap, külföldön találtam magam.
– Nosjean őrmester tökéletesen megmagyarázta. – Az asszony olyan forró pillantást vetett rá, hogy Pelnek elgyengült a lába. – Olyan kedves fiú.
– Valóban ügyes fiatalember – bólintott Pel, aki álmában sem mondta volna ugyanezt Nosjean szemébe, a beosztottak dicsérgetése ugyanis hiányzott a repertoárjából. – Mégis zavarban voltam, haboztam tehát, hogy…
– Sohasem kell haboznia.
– Valóban soha?
– Persze hogy nem. Örülök, hogy láthatom.
– Madame…
– Szólítson csak Geneviève-nek.
Pel nagyot nyelt. Ez már sok volt: még hogy Geneviève…
– Mint rendesen, bizonyára azért jött el hozzám, hogy megtudjon valamit, aminek révén fönntarthatja a rendet.
– A rendőrség – mondta Pel határozottan – nem azért van, hogy fönntartsa a rendet. Pusztán azért, hogy összesöpörje az emberi gyarlóságok hulladékait.
Magvas kijelentés! Pel olvasta valahol, de szemlátomást mély benyomást tett a hölgyre, hiszen elmosolyodott. Vagy talán azért mosolyodott el, mert ő is olvasta valahol? Pel, aki hivatásának gyakorlása közben fürge és magabiztos volt, magánéletében nem állt másból, csak egy rakás gátlásból.
– Eljön a nap – mondta az asszony –, amikor pusztán azért látogat meg engem, mert úgy érzi: erre vágyik.
Pel ádámcsutkája föl-le ugrándozott. – Most azért jöttem, hogy meghívjam vacsorára.
Az asszony arca fölragyogott. – Semminek sem örülnék jobban.
Valójában Pelnek esze ágában sem volt meghívni vacsorára, mert közeledett a hónap vége, és alig volt készpénze. Csakhogy ilyen lehetőséget immár nem hagyhatott ki. Különben is, kivehet a bankból – abból a kevésből. Valójában szép kis vagyont gyűjtött, mert örökös félelem kínozta, hátha éhen hal, így azután úgy dugdosta a bankba a pénzt, mint a mókus a fa odvába a mogyorót. Ha valamennyit elkölt belőle, gondolta, jócskán megéri, legalább boldogan hal meg.
– Legutóbb azt szerettem volna – hangsúlyozta –, ha elmegyünk St. Seine l'Abbaye-ba. Van ott egy pompás kis étterem…
Ez viszont, villant át az agyán, többe került volna, mint amennyit megengedhet magának, mert ebben az esetben vagy kölcsön kellett volna vennie egy kocsit, vagy kibérelnie egyet vezetőstül, vagy a saját öreg pléhdobozát rendbe hozatni, mert így semmiképpen sem felelt volna meg egy ilyen finom hölgy ízlésének. Jelen állapotában ugyanis, amint Destres után befordul az első hajtűkanyarba, a hölgy ajtóstul kipottyan az út szélére.
– Úgy gondolom – mondta most a hölgy finoman –, hogy St. Seine l'Abbaye kissé messze van ilyen csúf időben.
Pel körül megfordult a szoba. Általában olcsó bisztrókban vagy sörözőkben kapta be az ebédet – hacsak nem a Transvaal bárban harapott farkaséhesen egy szendvicset, és ivott meg egy pohár sört. Értesülései az előkelő éttermeket illetően eléggé korlátozottak voltak.
– Boldogan elmennék a Relais St. Armand-ba – javasolta az asszony. – Már találkoztunk ott, ha emlékszik. Pompás muscadet-jük* van, ami pedig az andouillette-jeiket* illeti, azok egyszerűen remekek, márpedig tudom, hogy imádja az andouillette-et.
Pel őszintén megdöbbent, hogy milyen jól ismeri az asszony. És megkönnyebbült, mert a Relais St. Armand nem volt drága étterem. Talán megússza anélkül, hogy kimerítené az egész bankbetétjét. Persze azért óvatosnak kell lennie, és talán – erre a gondolatra a hideg kezdett futkosni a hátán –, talán a cigarettázást is csökkentenie kell a hó végéig. Mindegy, ez megoldható.
– És mikor? – kérdezte.
A hölgy bűnbánó pillantást vetett rá. – Holnap nagyon elfoglalt vagyok.
– És holnapután?
– Holnapután egy öreg barátomat kell meglátogatnom.
Pel szíve összefacsarodott a féltékenységtől, de azután az asszony csöndesen hozzáfűzte: – Öreg barátom nyolcvanéves. Ő volt a nagynéném kertésze.
– És azután?
Az asszony habozott. Hát így állunk! – gondolta vadul Pel. Ígéretek. Mindig csak ígéretek. Amikor aztán dönteni kellene, mindig valami kifogás. Lefogadom, ez a nő most közölni fogja velem, hogy aznap hajat kell mosnia.
– Nem gondolja, hogy túlságosan előre gondolkodunk? – kérdezte a nő finoman. – Mi a kifogása a mai este ellen?
Pelnek egyszerűen megbénult az agya, majd bűnbánóan megveregette a tenyerével a homlokát.
– Hát persze! – Gondolatai úgy száguldoztak ide-oda, mint az eszelős egerek. Van valami programja ma estére? Miért is lenne? Végül is Darcyt előléptették – vállalja csak ő a felelősséget. Ami pedig a Nagyfőnököt illeti, ő is csak helyeselné a mai programot.
– Tehát ma este – mondta. – Majd ideszólok.
Akkor is jó hangulatban volt, amikor délután Leguyader bevitte jelentését a váltságdíjjal kapcsolatos üzenetről. Mindig személyesen vitte be az ilyeneket, ha kinézett belőlük valamit. Ha viszont a vizsgálat eredménytelen maradt, az erről szóló jelentést valamelyik helyettese adta át a nyomozóknak.
Mosolyogva tette le Pel íróasztalára a borítékot, benne a fényképfelvételekkel és a gépelt jelentéssel. Az ujjlenyomatosok jól megdolgozták a fölragasztott betűket és a borítékot. Az ezüstnitrátpróba kiderítette, hogy mindkettő hemzseg az ujjnyomoktól – bár valamennyi elmaszatolódott. Volt azonban egy kétségkívül női hüvelykujjlenyomat.
– Cherchez la femme* – idétlenkedett Leguyader. A „levél” hétköznapi papírlap volt, olyasféle, mint az olcsó irkalap.
– Bármelyik papírkereskedésben kapható a városban – jegyezte meg Leguyader kéjesen. – Vagy bármelyik falusi boltban, ahol tollat-ceruzát árulnak a zöldséggel, a borral, a szardíniával és az olajbogyóval együtt. De vehették az irkát a Nouvelles Galéries-ben is. Magam is vettem ott egyet; pontosan ilyen a papírja. Ha ezen a vonalon indulna el, nem jutna sokra.
– Hát a betűk?
– Valamelyik női képeslapból valók. Óvatosan legőzöltem őket, és a hátoldalukon Nina Ricci- és Yves St. Laurent-hirdetésfoszlányokat találtam, azután egy melltartó-reklám darabját, sőt egy göthös modellét is; tudja, ezek a lányok olyanok, mintha alultápláltak lennének.
– Gyerünk már – morogta dühösen Pel. – Tud maga ennél többet is. Látom a sunyi képén.
Most Leguyader kezdett dühösen morogni. – Csak egy apróságot. A betűket konyhai ollóval metélték ki a magazinból. – Elővett egy fényképet a borítékból, az egyik kivágott betű szélének fölnagyított felvételét. – Látja ezt a halvány csipkézetet? Majdnem olyan, mint egy bélyeg széle. A papír széle akkor lesz ilyen, ha a mai konyhai ollókkal vagdossa. Gyermekkoromban az anyám éles kést használt a konyhában. Persze, amióta az angolok föltalálták a rozsdamentes acélt, az a fajta kés, amely, sajnos, rozsdásodott, lassanként eltűnt, a szép fényes kések viszont nem vágnak. Ezért használnak manapság az emberek mind gyakrabban ollót, ezt a fajtát, a csipkézett szélűt; ez jobban kézre áll, és jól vágja a húst.
– Majd ellenőrizzük a vaskereskedéseket.
Leguyader elmosolyodott. – Minthogy városunknak hozzávetőleg hatszázezer lakosa van – ha a környező falvakat is számoljuk, még több –, és ennek a lélekszámnak több mint a fele nőnemű, ilyen ollóból vagy hatvanezer lehet forgalomban. Mellesleg ezeket a betűket régi ollóval metélték ki. A nyomok arra utalnak, hogy a sok használattól az olló éle még recésebb lett; valószínűleg olyasmit is vágtak vele, amit nem szokás. A korróziónak is vannak rajta nyomai. Állíthatom, hogy jó néhány éves a szerszám. Talán tízéves is; körülbelül akkor került piacra ez a holmi. – Leguyader arca fölragyogott, amikor meglátta Pel arckifejezését. – Ha talál olyan vaskereskedőt, aki emlékezik rá, ki vásárolt nála ilyen ollót az elmúlt tíz évben, akkor gratulálok. Persze az embernek azzal is számolnia kell, hogy az olló netán ajándék valamely kedveskedő unokahúgtól, a mamától vagy a nagymamától, aki másutt él Franciaországban, talán Amiens-ben, netán Marseille-ben, Mulhouse-ban vagy – ki tudja – St. Nazaire-ben. A maga helyében nem futkosnék az olló után.
Miután Leguyader kiviharzott, elégedetten, hogy sikerült pontot szereznie régi ellenfelével szemben, Pel csak ült, ült, lassan lélegzett, pipacsvörös képpel.
– Hogy képes a labor dolgozni egy ilyen vakbuzgó, szűk agyú kövülettel az élén – mondta végül nagyon határozottan –, azt el sem tudom képzelni.
A kis közjáték tökéletesen tönkretette a napját; Pel napját persze könnyű volt tönkretenni. Pel ugyanis nem pusztán reális módon vagy komolyan fogta föl az életet; az élet az ő számára szakadatlan küzdelem volt.
Amikor Darcy szobája felé tartott, hogy közölje vele: ma korábban megy el, nevetést hallott. Benyitott az őrmesteri szobába. De Troquereau éppen egy széles karimájú, sárga szalagos, zöld kalapot, egy bíbor pöttyös kabátot és egy rózsaszínű nadrágot próbált. A kezében valami női retikülszerűséget szorongatott. A kalap karimája alatt alig látszott alaposan bedagadt szeme.
Misset az ajtóban állt, és csorgott a könnye a nevetéstől. Lagé, aki jólelkű ember volt, nem tudta, nevessen-e, vagy szánakozzon. Darcy a maga szórakozott arckifejezésével figyelt. A háttérben Martin, az új irodista vigyorgott, Darcy közelében pedig ott állt az új rendőrnő, Claudie Darel. Nosjean érdeklődéssel tanulmányozta a lányt, Pelnek pedig az az érzése támadt, hogy ha Darcy nem előzi meg a fiatal detektívet, Nosjean számos ürügyet fog találni, miért is nem látogat el mostanában Odile Chenandier-hoz.
– Mi folyik itt? – kérdezte Pel komoran.
– Charlotte-Victoire de Troq – mondta Misset, fuldokolva a röhögéstől. – A kislánynak randija van. A Jégszekrénnyel.
De Troquereau dühösen meredt rá. – Szerepet is cserélhetünk – javasolta Misset-nek.
– Velem ugyan nem! – Misset a térdét csapkodta a gyönyörűségtől. – Én ugyan nem fogok buzi szerelésben mászkálni, mon brave. Semmi pénzért. Családapa vagyok, gyermekeim vannak.
– Mondtad már – csattant fel de Troq.
– De hogy még az a retikül is!
– A férfiak is hordanak manapság kézitáskát – mordult rá de Troq. – Vagy nem vetted észre? Olyan kis bőrtáskát. Az autó kulcsainak meg a levéltárcának. Hogy tönkre ne tegyék a nadrágjuk élét.
– De jól értesz a divathoz!
– A helyzet az, hogy nem szokásom autóstáskát hordani, de hát ez a divat, nekem pedig az a gyanúm, hogy barátunk, a Jégszekrény lesz az első, aki kiszúrja ezt az izét.
– Csak azt a dagadt szemed ne szúrja ki – jegyezte meg Darcy.
– Egy kis smink nem ártana neki – javasolta Claudie Darel. – Egy csöpp púder eltakarná.
De Troquereau kis meghajlással a lány felé fordult: – Lekötelezne, ha megcsinálná.
Pel megfigyelte, hogy Nosjeant elönti a sárga irigység, amint a lány leülteti de Troqot egy székre, fölé hajol, arca a fiú arca előtt, keblei az orra előtt, parfümje a detektív szaglójárataiban. De Troq arckifejezését fürkészve Pel arra a megállapításra jutott, hogy Claudie Darel alighanem több bajt fog keverni, mint amennyi hasznot hajt, a fiúk ugyanis mind köréje gyűltek, nevetgéltek, taszigálták egymást, és a lány kezébe adogatták a kellékeket.
De Troq végül felállt, és megvizsgálta magát a tükörben. Darcy mindig ez előtt a tükör előtt igazgatta a nyakkendőjét és próbálgatta bájmosolyát, valahányszor találkája volt. Az új szobájában is volt már tükör.
– Egész jó – állapította meg de Troq. – Ha a barátunk valóban annyira kedveli a csinos fiúkat, akkor én is tetszeni fogok neki.
– Mondanék azért valamit – szólalt meg Pel, és körülnézett. – Maradjon mindez közöttünk.
– Félti a reputációnkat, patron – vigyorgott Misset.
– Nem – válaszolta Pel. – Attól félek, hogy a Jégszekrény megtudja, mi készül. – Keményen Misset szemébe nézett, amikor ezt mondta, mert azt gyanította, hogy Misset túl sokat fecseg a bárokban, és önmagát tömjénezi. – Az egésznek semmi értelme, ha a Jégszekrény fülébe jut, mit forralunk.
Csapatának új nyomozóját olyan tekintettel méregette, ami az ő normái szerint már-már csodálatnak számított. – Bátrabb fickó maga, mint én, mon brave – ismerte el.
– Nem félek a Jégszekrénytől, patron – vágta rá de Troq.
– Nem arra az alakra gondoltam – magyarázta Pel. – Hanem arra, hogy ilyen szerelésben fog mászkálni. Még jó, hogy nemigen ismerik magát errefelé. Rossz hírbe hozhatná a bűnügyi rendőrséget.
De Troquereau fölszegte a fejét. – Sose féljen, patron. Majd megismernek. Idővel, úgy értem. – Misset-re bökött. – Dagadt barátunk azt képzeli, hogy e miatt a ruha miatt én is meleg leszek. BiztosítHatom, hogy nem, és ha ki akar állni velem egy menetre, állok rendelkezésére.
– Te beszélsz? Jól beverték a szemed – mondta dühösen Misset.
– Többé nem fogják.
Volt de Troqban egyfajta furcsa önbizalom, ami tetszett Felnek. – Azért jobb, ha valaki szemmel tartja – figyelmeztette.
– Elintéztem az egyenruhásokkal – mondta de Troq. – Van sípom, egy emberünk pedig a Parc de la Colombière körül fog mászkálni, a jelre várva.
– Hiába lesz ott, ha a Jégszekrény a place Wilson felé illan el.
– A közlekedésiek egyik kocsija ott lesz a place Wilsonnál. Beszéltem Pomereu felügyelővel. Megígérte, hogy segít. Én meg ott leszek középen, a Győzelmi Emlékműnél.
Meg kell adni, de Troq mindenre számít, gondolta Pel. Még majd kiderül, hogy a fiú egy új Nosjean, nem pedig egy új Misset. Ez már valami – bár két lelkes detektívnek a puszta gondolatától is megborzongott.