14

Az Archer nevű kopóról írott jelentés roppant tömör volt.

Minet doki és Leguyader együtt dolgozott az exhumált állattetemen, együtt is készítették el a jelentést, mint egy komornyik-ikerpár, amely a Napkirály elé terjeszti napi összefoglalóját a versailles-i királyi kertek állapotáról.

Az orvos bűnbánó képet vágott, Leguyader viszont, akit ugyanolyan fából faragtak, mint Pelt, szarkasztikus mosollyal támasztotta az ajtófélfát.

– Nocsak, hogy föltört – állapította meg. – Jobb minőségű szőnyeg, úgy látom. Nagyobb íróasztal. Kényelmesebb karosszék.

Pel rámeredt. – Már azt hittem, hogy informálni óhajt – sziszegte. – Mi tartott ilyen sokáig?

Leguyader izgatottan mozgatta az orrát. – Bizonyos dolgokat ellenőriznünk kellett – jelentette ki némi éllel. – A jó nyilvántartás ugyanis a rendőrmunka alapja. Legalábbis az én osztályomon. Ami a maga részlegét illeti, megértem, hogy botladozik, ha mindent találgatásokra és a memóriára alapoznak.

– Kérem a jelentést – csattant föl ingerülten Pel. – Ha tagoltan fölolvasná, talán megragadnám a lényegét.

Maga elé tartva a Minet-vel közösen fogalmazott iratot, Leguyader olyan ünnepélyes hangú felolvasásba kezdett, mintha a Francia Akadémia színe előtt tartana előadást.

„A kénsavtól eltérően, amelynek dehidráló hatása van, ennélfogva felszíni sebeket okoz – szavalta Leguyader –, a sósav maró hatása erős, ezért a húst csontig égeti. Ha valaki sósavas kézzel ér a szájához, a nyelvén és a szájüreg érzékeny nyálkahártyáján gyulladást idézhet elő. A megvizsgált állat esetében nyilvánvaló, hogy a kutya olyan helyen kaparászott, ahol sósavat ürítettek ki, s ez a vegyi anyag a hideg idő miatt nem szívódott be a talajba. Továbbá azért sem, mert a talaj azon a környéken agyagos, tehát a sav a felszínén maradt. Hatása tehát erős volt, s mivel az állat a talajfelszínt kapargatta, a sósav érintkezésbe került a mancsaival. Mellső lábait is megégette, később tehát, amikor a sav okozta sebek miatt fájdalomérzete támadt, az állat valószínűleg nyalogatni kezdte a mart sebeket, s ezáltal a sósav érintkezésbe került nyelvével és szájüregének nyálkahártyájával. Savmarta nyomokat találtunk az állat mellén, hasán és genitáliáin is, továbbá a torka körül, a bordáin, lábikráin és a farka alatti bőrfelületen. Úgy tűnik, mintha az állat lefeküdt volna a sósavval szennyezett talajra, de hogy miért viselkedett így, az nem érthető. Azt gondolhatnánk, hogy a vegyi anyag bűze is elegendő lett volna ahhoz, hogy elriassza. Ehelyett viszont mintha hempergett volna a szennyeződésben.”

Pel higgadtan hallgatta a szakelőadást. – Mondjon még valamit erről a sósavról – kérte. – Tömény sósav volt?

– Nyerskészítmény. Erős és veszedelmes hatású. Csaknem negyvenhárom százalékos tiszta sav. Az ilyen töménységű sósavban minden feloldódik, ami belekerül.

– Például a csont és a hús?

– Igen, továbbá a ruhaszövet, a bőrcipő, a köröm, a haj és még sok ilyesmi – mosolygott Leguyader. – Miért, van egy sósavban feloldott hullája? Hígított állapotban ugyanis…

– Pillanatnyilag nem érdekel, mire használható a hígított sósav.

Leguyader-ba azonban nem sikerült belefojtani a szót. – Ennek ellenére kötelességem közölni önnel, mire való a hígított sósav. „Orálisan szedve hánytató hatású, külsőleg alkalmazva viszont enyhíti az idegzsábát, a reumás fájdalmakat és így tovább. Tisztító- és öblítőszerként is használatos, fémek esetében a galvanizálásnál, továbbá a kelmefestő iparban. Maró hatása miatt a nyelőcsőbe került sósav – a koncentrációtól függően – elpusztítja a test szöveteit. Az áldozat a szájában és a torkában égő fájdalmat érez, valamint erős gyomorfájást, amit súlyosabb esetben vérhányás követ. Gyakori a sósav következtében a fulladásos halál vagy a légutak bevérzése. Ha a szájüregbe kerül, a szájnyílás és az ajkak körül marási sebek keletkeznek; a kopó esetében találtunk is ilyen sebeket. A sósavat nyelt ember általában nem veszíti el az öntudatát, de a bőre sápadt lesz, amint a légzése akadozni kezd, és néhány órával később rendszerint beáll a halál a sokkhatás, a szövetek sérülése és a légzési rendellenességek következtében. Amennyiben a sósav a nyelv közvetítésével kerül a szájüregbe, a szöveti károsodás nem ennyire széles körű. Ha pedig a sósavat emberi test feloldására használják, bizonyos azonosítható maradványok azért fellelhetők: zsírszövet nyomai, csontdarabok, esetleg műanyag protézisek, műanyag övek darabjai, ilyesmi.”

Pel végigmérte Leguyader-t. Fontoskodó szamár; pompásan festene, ha fűrészporral kitömnék, és felraknák egy talapzatra. Minet doktorral együtt azonban alapos munkát végzett, annyi szent.

Még mindig az járt az eszében, hogy milyen következtetések vonhatók le a jelentésből, amikor Darcy érkezett vissza; olyan vigyor ült a képén, mint a macskának, ha belenyalt a tejszínhabba. Pel persze nyomban rájött, hogy miben lehetett része. A vak is láthatta, hogy Darcy a szexet tartja a legjobb szobasportnak; Pel menten föltette magában, hogy ideje neki is gyakorolnia. Néha már úgy érezte, hamarosan erőt vesz rajta a hullamerevség. Darcy viszont nagyon is eleven.

– Úgy fest, mint aki szarvasgombát talált egy zsák fagyott krumpli között – jegyezte meg Pel komoran.

Darcy könnyedén vállat vont. – Minden úgy ment, mint a karikacsapás, patron – vallotta be. – Csodálatos élményekben volt részem.

– Szép jövő vár magára.

– A múltam sem akármilyen – büszkélkedett Darcy, akin ritkán látszottak a csüggedés jelei.

Ez az ember mindig a dolgok napos oldalát nézi, gondolta Pel. Akkor is optimista lenne, ha bebetonoznák a hetes autópálya alá.

– Szóval egy kis nőügy? – kérdezte Pel. – Mondja, sohasem gondol rá, hogy az a szerencsétlen lány netán szűz lehet?

– Ez ugyan nem volt, patron. Különben is, a szüzesség gyógyítható.

Jóllehet Darcy nem hagyott ki egyetlen alkalmat sem, közben kitűnő munkát végzett. Jelentette, hogy ahol csak járt, jól ismerték Rensselaert. Sokat beszéltek róla. Az egyik vadász ismert egy másikat és így tovább, Rensselaert tehát megelőzte a híre-neve. Remaville-ben él egy asszony, a pasas szerette volna meghódítani, de felsült.

Pel észrevette, hogy Darcynak felcsillan a szeme, hát joggal gyanította, hogy ha Rensselaernek nem sikerült is, Darcynak igen.

– Puha kis szerelmi fészkekről viszont nem tud senki – mondta végül Darcy. – Ha volt ilyen, közelebb kellett lennie az otthonához. És még valami: rájöttem, hogy aznap, tizenhatodikán, amikor Fabre – saját állítása szerint – Beaumarchais-ba ment, valójában nem járt ott. Roppant precíz emberek élnek arrafelé. Mindenről nyilvántartást vezetnek. Megvan nekik minden adat feketén-fehéren. Várták a kis vadászt, de nem érkezett meg.

Pel szemöldöke ficánkolni kezdett. – Érdekes. Ez azt jelenti, hogy Fabre valahol az apátság környékén lehetett Rensselaer eltűnésekor.

– Madame Fabre-ról nem is beszélve, aki korábban hazatérhetett. Aztán itt van Madame Rensselaer, a Guitton házaspár, Lausse, sőt Pujol. Bármelyikük ott lehetett, patron.

Pel komoran hallgatott. – Ezzel az egész üggyel az a baj, Darcy – mondta végül –, hogy túl sok a komoly gyanúsított.

 

 

 

Haladtak valamit, noha elég lassan. Amikor Polverari bíró influenzával ágynak esett, és helyette Brisard vizsgálóbíró jelent meg Pel szobájában, hogy érdeklődjék a dolgok állása felől, Pel hirtelen rájött, hogy új és dicső beosztása ellenére éppolyan sebezhető, mint bármikor.

Savanyú képpel méregette Brisard-t. A korral és a tapasztalattal bizonyos férfiak nagy formátumúak lesznek. Brisard csak felpüffedt: fontoskodó lett, szóvirágokkal dobálózott, a bíróság előtti módszereit pedig üres retorika jellemezte.

Brisard negyedórán át információkat próbált fakasztani belőle, de Pel úgy állta a rohamot, mint egy kőszikla. Pályafutása alatt mindig csatároznia kellett a vizsgálóbírókkal, hát megtanulta, hogy bánjon velük. – Amint valami konkrétumot tudok, azonnal közlöm önnel – ismételgette, akár egy törpepapagáj.

Brisard lemondóan sóhajtott. Addig nem megy semmire, amíg Pel szíve meg nem esik rajta, és meg nem osztja vele a tudományát. – Nos hát – mondta bizonytalanul –, akkor most mit tegyünk?

Pel ugyanilyen lelkesülten válaszolta: – Semmit.

– Elő kellene állíttatnunk az egyik gyanúsítottatmondta Brisard.

Pel azonban nem óhajtotta Brisard énjét hájjal kenegetni, hát nem mondott semmit, csak vakkantott egyet.

Brisard föltápászkodott. – Kap még néhány napot tőlem, Pel – mondta.

Pel fölfigyelt rá, hogy semmi „felügyelő” – csupán „Pel”. Brisard nemsokára ugyanolyan rossz modorú lesz, mint ő maga, és akkor lesznek istenigazából kemények a csaták.

Amikor Brisard végre elment, Darcy lépett a szobába. Pel feszesen ült a helyén; igazi méregzsák. – Senkinek nem kívánok semmi rosszat – mondta a felügyelő igen megfontoltan –, mégis nagy öröm lenne számomra, ha a Mindenható akaratából ennek az alaknak a bubópestis fekélyei lepnék el a testét. Jöjjön be az egész banda.

Nyomozói egymás után soroltak be a szobába, azon tűnődve, hogy vajon mi vár rájuk.

– Nem haladunk elég gyorsan – mordult rájuk Pel. – Sőt Brisard vizsgálóbíró szerint csigatempóban mászunk. Ezt nem azért közlöm magukkal, mintha Brisard bírót szaktekintélynek tartanám e tárgyban, pusztán azért, mert nézetem szerint ez egyszer fején találta a szöget. – Gyilkos pillantást vetett az előtte toporgó detektívekre. – Nemsokára karácsony – folytatta. – Akkor pedig kiveszek egy-két szabadnapot, hogy kissé pihentessem nyűtt tagjaimat. Addig azonban a tagjaim nem pihenhetnek, amíg az agyam ennek a Rensselaer-ügynek a bogozásával bajlódik. Sem az én tagjaim nem pihenhetnek, sem a magukéi. Cselekednünk kell.

– De hiszen meg sem találtuk a hullát – kottyantotta közbe Lagé.

Pel olyan pillantást vetett rá, amelytől egy páncélos vitéz is holtan rogyott volna a földre. – Abban a tudatban voltam, hogy nem érdeklődtem a véleményük iránt. Csupán maró gúnnyal szerettem volna leszögezni a tényeket. Magasabb rangomnál fogva kényemre-kedvemre gúnyolódhatok. A helyzet az, hogy előjogom van maróan gúnyolódni, minthogy pedig önök az én nyomozócsoportom tagjai, a maró gúnyt önökkel szemben bátorkodom alkalmazni. Ennélfogva elvárom, hogy a mondanivalóm kellős közepén ne szakítson félbe engem holmi tyúkagyú detektív, akjnek akkor támadnak ötletei, ha fonalat gombolyít a feleségével, vagy ha leül egy pofa sörre a szomszédjával.

Lagé elvörösödött, majd – szívükben maró bűntudattal – mindnyájan kisuvodtak a szobából.

Még mindig azt találgatták, mi lesz a következő lépés, amikor beállított Nosjean, akinek egy kismadár azt csicseregte, hogy a Duche-féle banda, vezérük közelmúltban történt tragikus elhunyta ellenére, továbbra is működik. Tény és való, hogy készülnek valamire. Nosjean esküdni mert volna rá, hogy a füles egyenesen Sammy Belec bandájának egyik emberétől származott – az is meglehet, hogy Sammy határozott kívánságára. Azt ugyan nem súgta meg senki, hogy pontosan mi készül és mikor, de mindenféle célzás jutott rendőri fülekbe. Sejteni lehetett, hogy maga Sammy Belec főzte ki a tervet, csakhogy pontosan ugyanakkor Duche-nek is ugyanez az isteni szikra pattant ki a fejéből, és Duche volt a gyorsabb. Nosjean ezek után még szilárdabban meg volt győződve arról, hogy Sammy bökte meg Duche-t. Világos, hogy nehezteltek egymásra. Senki sem szereti, ha valaki más söpri be helyette a zsetonokat. Köpni azért senki sem köpött, de a gyűlölködés tapintható volt, és a rendőrséggel közölte valaki, hogy álljon ugrásra készen.

A detektívek nyomban parancsot kaptak rá, hogy minden alvilági kapcsolatukat igyekezzenek szólásra bírni, csakhogy minden besúgó nagyon bágyadtan reagált, ami láthatóan arra utalt, hogy valami van a levegőben, méghozzá nem is akármilyen ügy. Vagyis egyfelől Belec fiúcskái hímezve-hámozva célozgattak valamire a zsaruknak, másfelől viszont nem közölték hajszálpontosan, hogy mikor indul a gyorsvonat.

Miközben pedig a nyomozók minden porlepte sarokba bedugták az orrukat, abban a reményben, hátha előkerül valami, Misset – és éppen ő! – mozdította el a holtpontról a Rensselaer-ügyet. Amíg ugyanis a nyomozók térdig gázoltak a piszokban az apátság átkutatásakor, Misset-nek sikerült fél napon át Rensselaer spártai lakosztályában pihennie, azzal ütve el az időt, hogy Madame Fabre-ral kávézgasson. Misset nagydarab ember volt, de jóvágású, az asszonynak pedig láthatóan mindenki tetszett, aki nagyobb méretű nadrágot viselt, mint saját, kerti törpe nagyságú férje.

Miközben a Rensselaer-lakosztály egyik ódon szekrényében turkált, jellemző módon sikerült egy rozsdás szöggel alaposan fölsebeznie a hüvelykujját, így hát bekopogott a szomszédba a nőhöz sebpólyáért.

– Fölvezetett az emeleti fürdőszobába, patron – jelentette Misset. – Először arra gondoltam, hogy megtetszettem neki.

– Mi másra is gondolt volna – jegyezte meg epésen Pel.

– De főnök, határozottan úgy találtam, hogy olyan típus.

– Miért, maga megismeri őket? – kérdezte Pel, miközben azt kívánta, hogy bárcsak ő ismerné meg őket.

Misset elvigyorodott. – Hát holtbiztosan azért nem, patron. De tudja, hogy van ez.

– Nem, nem tudom. Mondja el.

– Vannak nők, akiken az ilyesmit látni lehet.

– És ezen látni lehetett?

– Úgy éreztem, hogy igen.

– Előfordult már, hogy tévedett?

– Patron, nehogy azt higgye, hogy próbálkoztam vele, elvégre házasember vagyok – sóhajtotta Misset, gyermeki ártatlanságot színlelve. – De ifjabb koromban előfordult.

– Folytassa már – mordult rá Pel ridegen.

– Szóval fölvezetett a fürdőszobába. Mellette volt a hálószobája. Hát ezért gondoltam, hogy megtetszettem neki. Különben nagyon kényelmes kis hálószoba. Szép, ruganyos ágyikó. Mindenütt rengeteg csipke meg színes kelme. Az ember igazán nem számítana ilyesmire egy régi várban. Egyszóval kényelmes kis fészek. A nő elállította a vérzést, aztán lementünk a földszintre, ott bekötözte az ujjam valami ragtapasszal, amit a konyhaasztal fiókjából vett elő.

Misset kutatni kezdett a zsebében, majd diadalmasan fölmutatott egy levélborítékot, amelyből előhalászott egy mocskos, de vízhatlan ragtapaszt.

– Ezzel kötözte be a sebet – folytatta lelkesen. – Ollóval vágta le, az olló ott lógott egy szögön, a mosogató fölött.

– Igazán?

Misset egy második borítékot varázsolt elő a zsebéből, a borítékból pedig előhúzta a zsaroló üzenetről készült fényképsorozatot. – Megfigyeltem, milyen recés a papírdarabok széle – közölte.

Végül az íróasztalra tett egy nagyítást, amely a ragtapaszról készült. – Ennek is recés a széle, patron.

Miközben Pel és Darcy sólyomként csapott le a képekre, Misset nagy önbizalommal folytatta a beszámolóját. – Lementem a laborba, hogy összehasonlítsák a két nagyítást. Pontosan ugyanolyanok. Még az olló csorba foga is ugyanolyan. – Amikor elhallgatott, olyan vidám pillantást vetett Pelre, mint a jó kutyus, amelyik átugrott az égő karikán, és most ízes csontra vár.

Pel és Darcy a fényképekre meredt, majd összenéztek. – Fabre? – kérdezte lassan Pel. – És Madame Fabre?

– Tudtak Rensselaer minden mozdulatáról – mutatott rá Darcy. – Az apátságból mindenen rajta tartották a szemüket. Fogadni mernék, hogy a tudtuk nélkül levél se rezdülhetett odakinn.

Misset önelégülten mosolygott. – Ugye, nem kell benn maradnom éjszakára, patron? – kérdezte ravaszul.

Pel izzó szemmel fordult feléje. – Miért ne kellene?

– Jót tenne egy kis éjszakai nyugalom. Elvégre én hoztam ezt a ragtapaszt. Fontos nyom lehet.

– És ezért úgy érzi, hogy most szépen visszavonulhat?

– Hát, a feleségem arra gondolt…

– A kedves felesége nem tagja a bűnügyi rendőrség nyomozócsoportjának.

– A gyerekek…

– A gyerekei sem beltagok.

Misset még levegő után kapkodott, amikor Pel kirohant az irodából, a nyomában Darcyval. Kocsiba ültek, és a Fond des Chouettes felé vették az irányt.

– A kép kezd kirajzolódni – mondta megfontoltan Pel, miközben elmaradt mögöttük a város. – A sósav Lausse régi műhelyében. Az olló, amelynek pontosan ugyanolyan a fogazata, mint a zsaroló levél betűinek a széle.

– Ez még nem bizonyítja, hogy ők tették – jegyezte meg Darcy. – Lehet, hogy a zsaroló üzenethez volt közük. Vagyis megpróbáltak némi készpénzhez jutni, ha már a gazda eltűnt, egyszóval szerették volna megpumpolni a családot. Valami azt súgja nekem, hogy Michelline nagyon kedveli a pénzt.

Pel kétkedve ingatta a fejét. – Nem lehettek bizonyosak a sikerben, ha Rensselaer bármelyik pillanatban fölbukkanhatott, igaz? Csupán az lehetett vagy azok lehettek bizonyosak benne, akik tudták, hogy az eltűnt ember nem kerül elő. Tehát akik vagy valóban elrabolták, vagy megölték.

– Mindenesetre az orruk előtt volt az, amivel elrekkenthették a hullát, patron. Például a sósav.

Pelnek újra eszébe jutott a tehénpata, amelyben majdnem megbotlott. – És a kopók – tette hozzá. – A kopók, amelyek mindent megzabálnak.

Darcy szemében az iszonyat fénye villant, amikor feléje fordult. – Ó, Mon Dieu! – sziszegte. – Erre nem is gondoltam.

 

 

 

Amikor Darcy lefékezte a kocsit az apátság előtt, Pel még egy darabig a helyén maradt, mélyen elmerülve a gondolataiban, majd kimászott az autóból, és elindult a völgybe. Darcy egy pillanatig nézte, azon törve a fejét, hogy mi ütött a felügyelőbe, aztán utánairamodott.

Az erdő szélén Pel megállt és fölpillantott. – Retif szerint innen bámészkodott Rensselaer a távcsővel – jegyezte meg. Az apátságra mutatott. – Ha távcső lenne magánál, mit látna innen?

Darcy visszanézett, arrafelé, ahonnan jöttek. – Innen, patron? Innen csak az apátság külső falait. A nyugati és a déli falat.

– Én mást is látok. A kapuboltozaton át belátok az udvarba.

– Igen, igaz, de innen csak részben látja az udvart.

– És melyik részét?

– Fabre lakását és azt a kis lakosztályt, amelyet Rensselaer rendeztetett be magának.

– Én is pontosan ezt látom – bólogatott Pel. – Abban a szárnyban nincs más látnivaló, igaz?

A még mindig csodálkozó Darcyval a nyomában Pel visszafelé indult, nem magyarázva meg, hogy mi jár a fejében. Fabre autója a kis teherkocsi mellett parkolt az udvarban; Fabre egymaga üldögélt a konyhában, és a tűzbe bámult.

Amikor a nyomozók beléptek, fölpillantott, majd várakozóan, dühösen és némán fölállt a helyéről, miközben Pel átsétált a konyhán, megpillantotta az ollót, amelyről Misset beszélt, és leakasztotta a szögről.

– Ezt magammal viszem – mondta csöndesen.

Fabre komor arcán meglepetés látszott. – Miért?

Pel ügyet sem vetett a kérdésre. – Mondja, szokott olvasni a felesége nők számára kiadott képeslapokat? – kérdezte.

– Persze – válaszolta Fabre, és bizonytalan kézmozdulatot tett. – Mutasson egy nőt, aki nem olvas.

– Drága képes újságokat is?

– Igen. Nagyon szereti. Mindig hoztam magammal egyet-kettőt, valahányszor utazgattam. Azt reméltem… – összeráncolta az arcát. – Mindegy – mondta aztán.

– Most is van itthon néhány?

Fabre, továbbra is csodálkozva, matatni kezdett a sarokban, a széke mögött, majd előhúzott néhány képes újságot. – Tessék. – Elle, Plaisir de la Maison, Vogue, Jours de France. Pel továbbadta a lapokat Darcynak, aki menten átpörgette őket.

– Ez nem valami sok – jegyezte meg Pel.

– Azt hiszem, kidobja őket. Vagy elajándékozza.

– Kinek?

– Retifnek. Imádja a képeket, mert nem tud olvasni.

– Ezekből nem vágtak ki semmit, patron – jelentette Darcy.

Fabre arcán zavar tükröződött. – Mit keresnek? – kérdezte.

Pel az ollóra mutatott. – Ezt használták arra a célra, hogy női magazinokból betűket nyiszáljanak ki és váltságdíjat követeljenek Rensselaerért. A betűket kék vonalas irkalapokra ragasztották. Használ ilyen papírt?

Fabre-nak tátva maradt a szája, aztán magához tért, matatott a szekrényben, majd olcsó, piros irkát dobott az asztalra. – Douzay-ben vettem – mondta. – Ilyenekbe firkantom először az elszámolást. Rensselaer szerette, ha csinosan könyvelek. Előbb mindent leírtam piszkozatban, aztán átmásoltam az adatokat.

Pel fölemelte az asztalról az irkát, és átnyújtotta Darcynak. – Ugyanolyannak látszik. Majd Leguyader kideríti. – Fabre felé fordult. – Maga vágta ki azokat a betűket? – kérdezte nyugodtan.

Fabre egészen megzavarodott. – Én? Az isten szerelmére, dehogy!

– Biztos?

– Miért hazudnék?

– Valóban, miért. Miért hazudta példának okáért azt, hogy a múlt hónap tizenhatodikán Beaumarchais-ban volt, amikor a közelében sem járt?

– De hiszen ott voltam.

– Beaumarchais-ban azt állítják, hogy nem járt ott.

– De hiszen ott voltam! – Fabre a fiókos szekrényhez lépett, és elővett valami naplófélét. Ujjával rábökött a dátumra és a „Beaumarchais” szóra. – Tessék. Hiszen mondtam!

– Valóban az van ideírva, hogy „Beaumarchais” – jegyezte meg Pel jegesen. – Csakhogy ez a szó csupán a szándékot jelenti, nem pedig a megérkezés tényét.

– Itt áll fehéren-feketén!

– Beaumarchais-ban is vezetnek ám naplót – mondta Darcy. – Pontos naplót. Miért hamisítanák meg, hogy fedezzenek valakit, akit jóformán nem is ismernek?

– Talán… – Napnál világosabb volt, hogy Fabre színészkedik ezzel a csonka mondattal. – Ó, most már emlékszem!

– Gondoltam is, hogy előbb-utóbb eszébe jut – jegyezte meg Pel szárazon.

– Nem éreztem jól magam. Lefékeztem az útpadkán, és szundítottam egyet. Amikor fölébredtem, jobban éreztem magam, de már késő volt. Úgy döntöttem, hogy hazajövök. Majd elmegyek máskor, gondoltam. Csak aztán eltűnt Rensselaer, hát gondoltam, jobb, ha várok.

Mindez nem volt valami meggyőző, de Fabre elégedetten csukta be a naplót; szemlátomást azt hitte, hogy a nyomozók elfogadják a magyarázatát. Már épp vissza akarta csúsztatni a könyvecskét a fiókba, amikor érezte, hogy Pel a vállára teszi a kezét.

– Jobb, ha ezt is magunkhoz vesszük. Sok minden kiderülhet belőle.

– Mi?

– Majd meglátjuk. Mikor érkezett haza?

– Déltájban.

– Látta valaki magát?

– A feleségem akkor már hazajött a bevásárlásból. Retif és Maurice is itt volt.

– És Rensselaer? Ő itt volt?

– Nem.

– Beszéljünk akkor a feleségéről. Ő vágta ki azokat a betűket?

– Dehogy.

– Biztos benne?

– Persze hogy biztos vagyok. Ilyesmit nem csinál!

Pelt ez nem győzte meg. Ebben a pillanatban is az íróasztalán hevert Claudie Darel jelentése az öregemberről, akinek az volt a híre, hogy egy legyet sem tudna bántani, a feleségét viszont nagyon is lelkesen bele akarta fojtani egy vödör vízbe.

– Hol a felesége? – kérdezte váratlanul.

Fabre szemében furcsa fény villant. – Elment.

– Hová?

– Gondolom, bevásárolni.

– Amikor megérkeztünk, az udvaron ott láttam a teherkocsit és az autójukat. Hogyan indulhatott el bevásárolni gyalog?

– Talán autóstoppal ment. Talán fölvette valaki, útban a város felé.

– Ki? Tudna neveket mondani?

De Fabre-nak egyetlen név sem jutott eszébe, s ekkorra már a nyomozók is tudták, hogy Fabre sem hiszi, amit mond.

– Tehát hol a felesége? – kérdezte makacsul Pel.

– Én… nézze, a feleségem gyakran… vagyis… – Fabre-nak végül elakadt a szava, és nehézkesen lehuppant arra a székre, amelyen akkor ült, amikor a detektívek megérkeztek. – Nem tudom – suttogta végül. – Eltűnt. Azt hiszem, elhagyott.

Pel és Darcy gyors pillantást váltott. Isten ne adja, villant át mindkettőjük agyán, csak nem egy újabb eltűnés?

– Bejelentette az Eltűnt Személyek Irodáján?

Fabre a fejét ingatta. – Nem. Gondoltam, hátha visszajön.

– Még most is azt hiszi, hogy visszajön?

Fabre ismét lassan ingatta a fejét. Vagy nemet intett, vagy egyszerűen csak azt jelezte, hogy fogalma sincs róla.

– Barátkozott a felesége más férfiakkal? – kérdezte Pel ridegen.

– Nem! – Ez úgy csattant, akár egy pisztolylövés.

– Soha?

– Soha!

– Sohasem vonta ezért felelősségre az asszonyt?

– Nem!

– Olyannak látszott, aki örül neki, ha férfiak forgolódnak körülötte – állapította meg Pel. – Az embereim így látták.

– Ő nem… olyan.

Látni való volt, hogy Fabre-nak semmi kedve kiselőadást tartani a magánéletéről, de nagyon is jól tudja, hogy a felesége barátkozott férfiakkal, néha talán ki is ruccant némelyikkel, s arra gondol, hogy most is egy férfival lehet. De kivel? Azzal-e, aki a zsarolólevelet küldte, és akinek talán segített is? Vagy maga Fabre lehetett a zsaroló?

– Mondja csak, a felesége télikabátban szokott elmenni?

– Hát télen igen.

– Pedig most tél van ám! – Pel az ajtón függő télikabátra mutatott! – Ez a télikabátja?

Fabre is odanézett lassan. – Az a régi kabátja, csak itthon viseli.

– Van másik kabátja is?

– Igen. Dijonban vettem neki. Egy csomó pénzembe került.

– És a felesége persze a szekrényben tartotta. Kérem, menjen föl a kollégámmal az emeletre, és ellenőrizzék, hogy ott van-e.

Fabre és Darcy eltűnt. Jó sokáig elmaradtak. Amikor visszajöttek, a vadász arca hamuszürke volt.

Darcy bólintott. – Odafönn van, patron. Ha elment, hát kabát nélkül ment el.

– Hordott másféle felsőkabátot?

– Nem volt más kabátja. Csak egy ócska viharkabát. – Fabre az ajtó felé mutatott. – Ott szokott lógni.

– Nem értem; még ha autóval megy is el, meleg felsőkabát nélkül az is furcsa ilyen cudar időben. Mintha elrohant volna, sőt mintha elcipelték volna.

– Odafönn rengeteg női holmi van, patron – szólt közbe Darcy. – Fehérnemű. Egy nadrágkosztüm. Drága stóla. Aranylánc függővel. Parfüm. És még sok minden. Fabre azt állítja, hogy ezeket nem ő vásárolta, és pénzt sem adott rájuk. Mondhatom, drága holmik.

Pel gyorsan Fabre felé fordult. – Van fényképe a feleségéről? Szükségünk lesz fotókra, az eltűnt személyek nyilvántartása számára.

Fabre feléjük fordult; az arca komor volt, haragos, kétségbeesett. – De hiszen be sem jelentettem, hogy eltűnt.

– Én bejelentem – mondta Pel.

 

 

 

Másnap, Rensselaer és Michelline Fabre fényképeivel fölszerelve, a falusi őrszobákról rendőrök indultak útnak; mindenki végigjárta a boltokat a maga körzetében, hogy érdeklődjék, látta-e valaki a fényképeken szereplő két személyt. Rensselaert nem ismerték sehol; nem is volt az a típus, aki kis falusi boltokban vásárol. Londonban, New Yorkban és Párizsban vette az öltönyeit, de legalábbis Marseille-ben vagy Dijonban. Borait közvetlenül a legjobb borkereskedőnél szerezte be, aki a legjobb szőlészetek legpompásabb évjáratait szállította, és az élelmiszert sem a sarki boltokban vagy a Nouvelles Galéries-ben vásárolta.

A nyomozók nem is számítottak rá, hogy bárki ugrik egyet, ha meglátja Rensselaer fényképét, boldogan jelentve ki: „Ez a pasas járt itt vagy egy hete, sárga-fekete Citroennel, a rendszáma 675-75-QT3, a hátsó ülésén egy hullával.” Detektív nem számíthat ilyen csodára. Abban viszont igenis reménykedtek, hogy Michelline Fabre-t látták valahol. Nem is csalódtak. Már délután telefonált egy Chaudouet nevű őrmester, Rouelles-le-Charmois-ból.

– Járt itt – jelentette az őrmester. – Fölismerték a képét.

Mire kiértek Rouelles-be, Chaudouet őrmester példásan gépelt jelentést tett eléjük az asztalra.

– Szerintem fölösleges fáradság a falvakban kérdezősködni – jelentette ki a rendőr. – Az itteni boltokban nem tartanak olyasmit, amitől hanyatt esik a fehérnép. Vaskereskedések. Fűszeresek. Patikusok. Hentesboltok. Nem túl izgalmasak. A ruhaüzletek csak farmernadrágot árulnak, trikót, kombinét, bugyit, gyapjúinget a parasztoknak, sapkát, kezeslábast. Az itteniek beérik vele, de aki jobb holmikat akar, bemegy a városba. Lefogadom, hogy a is bement. Akinek van egy csöpp sütnivalója, az tudja.

– És magának van sütnivalója, őrmester? – kérdezte Pel behízelgő hangon.

– Remélem, hogy van, uram.

– Igazán? Akkor talán maga, az okos Chaudouet őrmester, segíthetne nekünk egyben-másban. Vajon mennyi pénz zizegett a hölgy pénztárcájában?

– Azt mondták, szép summa volt nála.

– És az mennyi, Chaudouet őrmester?

Az őrmester zavarba jött. – Nem kérdeztem, uram.

– Akkor a szuperokos Chaudouet őrmester legalább azt minden bizonnyal meg tudja mondani nekünk, hogy ropogós bankjegyek voltak-e vagy használtak?

– Ezt sem tudom, felügyelő úr. Ezt sem kérdeztem.

– Akkor viszont a szuperokos Chaudouet őrmester talán mégsem annyira szuper. Talán jobb is lenne, ha most szépen beülne a kiskocsijába, és meglátogatná a következő falvakat: Rouelles-le-Grand, Longéat és St. Germaine; ezek a maga egyházkerületéhez tartoznak. És kérdezze meg, hogy próbálkozott-e a hölgy az említett helyeken. Hátha megtud valamit.

Chaudouet arcán némi zavar tükröződött.

– Aztán a feltűnően okos Chaudouet őrmester írásba foglalja mindazt, amit megtudott, és benyújtja az Hôtel de Police-on.

– Igenis, felügyelő úr. – Chaudouet arca előbb elpirult, aztán elsápadt.

– Azután – Pel néha restelkedett amiatt, hogy visszaél a rangjával – a szuperokos Chaudouet őrmester kartonjára rákerül, hogy vág az esze, mint a borotva, és pénzjutalmat érdemel. Lásson hozzá!

– Megdicsérhette volna – mondta a felügyelőnek Darcy, amikor kigördültek a faluból. – Igazán józanul gondolkodott a legény.

Pel azonban csak húzta az orrát. – Ha megdicsérem, a fejébe száll a dicsőség – morogta.

Megállította a kocsit, összehúzta magát, mert nagyon didergett, és előhalászott egy cigarettát. – Úgy látom, hogy Madame Fabre vagy nyakig benne volt François Rensselaer elrablásában, vagy része volt a gyilkosságban, vagy mind a kettő. Más szóval hozzájutott ahhoz a zsákmányhoz, amellyel az emberrabló – remek nyomozóink jóvoltából – szépen elszelelt a Chèvre Morte melletti parkból, és megpattant. Erre kell továbblépnünk. Meg kell néznünk, hogy kiféle-miféle; milyen a családja, hol született és miért.

Úgy nézegette a cigarettát, mintha az lenne az édenkerti tiltott alma. – Madame Routy egyszer vett nekem valami nikotinellenes pirulát a patikában – mondta elgondolkozva. – Le kellett volna tőlük szoknom a dohányzásról.

– És leszokott?

Pel sóhajtott. – Attól féltem, hogy patkányméreg van bennük. Madame Routyt ismerve, lehetett is.

 

 

 

vissza    —    tartalom    —    tovább