19
Az őrmesteri szoba örömmámorban úszott, amikor Pel megérkezett. Az utca túloldaláról, a Transvaal bárból üvegszám érkezett a sör, sőt a Nagyfőnök egy palack pezsgőt is hozott. Nem minden héten volt ilyen jó a kapás. A Duche-banda lebukásával a diadal Pel új szerepét látszott igazolni.
De Troquereau csúnyán bicegett, Nosjean pedig holtfáradt volt. Miután látogatást tett a rue d'Auxonne 72-ben, ahol Sammy Belecnek az volt az egyetlen vágya, hogy hagyják szundítani egyet, minden eldőlt. Sammyt különben is gyomorrontás kínozta; nem volt benne semmi ellenálló erő, így Nosjean hamar kiszedte belőle a beismerő vallomást.
Kiderült, hogy Duche talán addig élhetett volna, míg meg nem hal, hacsak közbe nem szól az a tény, hogy neki és Sammynek nagyjából egy időben támadt ugyanaz az ötlete Zamenhof szűcsüzletét illetően, s miután mindkét főnök alig várta, hogy megtárgyalja a dolgot a csatlósaival, hát épp ugyanazon az estén vacsoráztak együtt a bandák a városban.
Miután ott állt autó nélkül a késelés után, és erősen vágyott alibire, Sammy kirohant a főútra, és – szerencséjére – éppen fölbukkant a busz. Lassított a sarkon, nyitott ajtóval, a kalauz oda se nézett, ő meg felugrott. Amikor a busz a domboldalban gyorsítani kezdett, a kést kidobta a nyitott ajtón, miután pedig vérfoltokat fedezett föl a télikabátján, hát szépen az ülés alá gyömöszölte, majd leugrott a mozgó buszról a Porte Guillaume közelében. Azonnal fölfedezte, hogy az utazási iroda kirakatában siet az óra, de pörgött is ám Sammy agya, mert rájött, hogy lám, itt a hőn óhajtott alibi, csak be kell csukatnia magát egy nem is olyan súlyos testi sértésért! Odasétált hát az első járókelőhöz, és már nyújtotta is a mancsát a rendőrnek, látszólag épp akkor, amikor Edouard-Charles Duche utolsót lélegzett a Bar de la Descente melletti szűk sikátorban.
Leguyader közben szorgalmasan dolgozott, jelentése már ott hevert Nosjean asztalán, amikor a fiatal detektív visszaérkezett. A jelentés megerősítette, hogy a kabáton talált vérszennyeződés Duche vére, a kabát bélésében pedig a laboratórium vezetője olyan gyapjúszálakat talált, amelyek Sammy öltönyéből származtak.
A nap hősei tehát: Nosjean és de Troq. Sammyt végül is fülön csípték, ő és a Duche-banda egy fedél alá került a 72-es számú épületben, sőt Rodsky is csatlakozott a díszes társasághoz, elég rossz bőrben a de Troqkal vívott második menet után.
– Mindig mondtam, hogy nem lehet bízni ebben az alakban – jelentette ki Misset.
A levegőben még mindig gratulációk repkedtek, amikor Pel belépett. Némán hallgatta de Troq beszámolóját, Nosjean pedig az egyik íróasztalra fektette a buszvégállomáson talált télikabátot. Sammy parfümjének finom illatát még érezhette minden detektív, akinek orra volt.
– Rodsky mondott valamit, ami szöget ütött a fejembe – magyarázta Nosjean –, amikor a Jégszekrény időzített támadásairól fecsegett. Sammy is valahogy túlságosan tökéletes alibivel állt elő.
Darcy a kabátra bökött. – Hát Sammy-szaga van, annyi szent – mondta a többieknek. – Ki kellene derítenünk, hogy milyen márkájú illatszert használt, aztán meg kellene vizsgáltatnunk az illatszergyárral.
Pel némán biccentett, és elindult a szobája felé. – Jó munka volt, mon brave.
Nosjean utánabámult. Legalábbis arra számított, hogy helyben előléptetik. Talán még a Becsületrend is a mellére kerül.
– Ezzel meg mi történt? – kérdezte értetlenül.
Darcy a vállát vonogatta. – Az a gyanúm, hogy viszonzatlan szerelem gyötri.
Ő is Pel után nézett. Főnöke úgy lépkedett, mintha kataleptikus transzban lenne. No, itt is van valami, amit ki kell nyomozni, villant át Darcy agyán. Amikor bedugta a fejét Pel szobájába, a felügyelő az ablakon át nézte a nagy semmit.
– Valami baj van, patron? – kérdezte gyengéden.
– Semmi, csak egy kis szívlövés – nyugtatta meg Pel.
– Hogy sikerült a vacsora?
– Attól tartok, hogy nagy bakot lőttem.
Darcy elvigyorodott. – Föl a fejjel, patron!
– Ne aggódjék, majd összeszedem magam.
Darcy csöndesen csukta be az ajtót. Szegény vén szivar, gondolta. Különcködése ellenére nagyon szerette Pelt. Jó néhány alkalommal megvédte őt, amikor túl heves volt, és bár szemtől szembe fukarkodott a dicsérettel, hivatalos jelentéseiben nem, ez pedig mind Darcynak, mind Nosjeannak javára vált a személyi nyilvántartásban. Jó detektív ez a Pel, csak éppen a magánéletével nem tud mit kezdeni. Darcy úgy érezte, hogy most a tapasztalatnak kell sorompóba lépnie.
Még másnap is hangos és izgatott volt mindenki, akkor is, amikor le kellett ülniük jelentést írni, pedig ez a legerősebb idegzetű férfinak is kedvét szegi. Pel csüggedten hallgatta a csivitelést; még mindig az előző este miatt búsongott. Udvarias köszönőlevélkét írt, mentegetőzött, ha netán durván fejezte volna ki magát, és Claudie Darellel átküldte a Nanette szalonba. Egyre csak várta, hogy megcsörrenjen a telefon, és halljon néhány kedves szót. Evariste, gyere haza, mindent megbocsátok. Ilyesmi. De a telefon néma maradt.
Szórakozottan babrált az asztalán heverő papírokkal. De Troq és Nosjean jelentése még nem futott be, csak a szokásos vacakok voltak előtte. Statisztikai kimutatások. Egy kövér dosszié valami részvénytársaságtól; valószínűleg eltévedt a hivatali útvesztőben. Panaszos hangú feljegyzés az ipari szennyezésekről. Az aláírásra pillantott. Valami lódoktor lehet, gondolta, akinek a tehenét megmérgezték, ciánnal vagy ilyesmivel. Félretolta az iratgyűjtőt.
Gondolatai visszatértek az előző estéhez. Duzzadt a keble a lelkesedéstől, amikor burgund vitézhez méltóan szerelmi tornára indult. És ki tért vissza? A hétköznapi Evariste Clovis Désiré Pel, a csalódott férfiú, a savanyú agglegény; furcsa keverék: széles körű ismeretek, ha bűnözőkről van szó, viszont rémes naivitás, valahányszor a magánügyeiről. Bátorság és alázat; könyörtelenség és tétovaság. Ráadásul úgy érezte, hogy csúnyán megfázott.
Ebédidőben átsétált a Transvaal bárba, megevett egy szendvicset, ivott rá egy pohár sört; nem mert szerencsét próbálni a Relais St. Armand-ban, hátha Madame Faivre-Perret-be botlik. Délután tovább borongott, ideoda tologatva asztalán a papírtömeget, és már majdnem vége volt a munkaidőnek, amikor elszánta magát, hogy kiselejtezi ezt a szemétdombot.
Jó néhány paksamétát sikerült belegyömöszölnie a „Függő ügyek” feliratú kosárba. Rájött, hogy a részvénytársaság valami vízihulláról levelezik a rendőrséggel – Argay közelében fulladt meg –, ezt tehát az egyenruhásokhoz küldi. Már majdnem ugyanabba a kosárba került az ipari szennyeződéssel foglalkozó jelentés is, amikor a szeme megakadt az apátság nevén: „Fond des Chouettes”.
Kihúzta magát, fölkapta a papírt, és olvasni kezdte.
– Már maga is a női fodrászathoz jelenti be magát? – csodálkozott a telefonközpontos, gondolva, hogy kipróbálja Darcyn, amit Pellel szokott művelni. – Mit óhajt, uram? Melírozást? Vagy mosást és berakást?
– No, ide hallgass, copain* – mondta Darcy, akinek más modora volt, mint a főnökének, hát másként is reagált. – Kapcsolj és ne szellemeskedj.
A vonal másik végén sértődött hallgatás; Darcy csak valami mormogás utolsó szavait kapta el holmi, „uborkafára kapaszkodott felügyelőkről”.
Amikor a Nanette-ben felvették a kagylót, Darcy bemutatkozott, közölte a rangját, és Madame Faivre-Perret-t kérte. Kapcsolták: a hang mély volt és lágy, és Darcynak egy pillanatra megfordult a fejében, hogy mi az ördögnek tolja ő Pel szekerét.
– Madame, itt Daniel Darcy. Daniel Darcy felügyelő. Hálás lennék, ha tudna néhány percet szakítani számomra az idejéből.
– Attól tartok, hogy sok a dolgom – mondta a fáradt alt.
– Mégis hálás lennék, Madame. Pel felügyelőről van szó.
Rövid szünet után a hangban kíváncsisággal vegyes bizalmatlanság csendült fel.
– Miért nem maga Pel felügyelő hívott fel?
– Épp erről van szó, Madame – magyarázkodott Darcy. – Úgy érzem, van egy és más, amit tudnia kellene Pel felügyelőről.
Az alt most hűvössé vált. – Netán megbeszéli a magánügyeimet a csoportjával?
– Ellenkezőleg, Madame. Soha nem tett ilyet, pedig ez – tekintettel arra, hogy férfitársaságról van szó, ahol a nőkhöz fűződő barátság gyakori téma, sőt sikamlós célzásokra is alkalmat ad – merőben szokatlan. Pel felügyelő sohasem említette az ön nevét, és azt sem tűri, hogy bárki a szájára vegye.
– Igazán?
– Biztosíthatom, Madame, hogy Pel felügyelő minden tekintetben ragaszkodik az illemszabályokhoz. Épp ezért érzem úgy, hogy beszélnem kell önnel. Főnököm ugyanis nagyon lehangolt…
– Lehangolt? Ő mondta? – Az alt hirtelen aggodalmat tükrözött, Darcy pedig már tudta, hogy egyenesben van.
– Nem, Madame. De elég régen ismerem őt ahhoz, hogy tudjam, mikor lehangolt.
– Értem. – Szünet. – Mikor fáradna át?
– Minden igeidő közül a legmegfelelőbb a jelen, Madame.
Amikor Darcy belépett a Nanette szépségszalonba, meglepte Pel jó ízlése. Nem először. Jóllehet a hölgy föltette a szemüvegét, hogy jól megnézze magának Daniel Darcyt, a detektív arra gondolt, hogy Madame Faivre-Perret díszére válnék bármilyen társaságnak vagy családi fészeknek, noha eddig úgy érezte, szívügyekben Pelnek hasznosítania kellene az ő nagyobb tapasztalatát.
– Meg kell bocsátania, Madame, a feszélyezettségemet – mondta megfontoltan –, de a főnököm érdekében fordulok önhöz. Büszke ember, néha kissé különc.
A hölgy egy pillanatig komolyan a szemébe nézett, majd halvány mosolyra húzódott az ajka. – Valóban különös dolgokat mond – bólintott kecsesen.
Darcy visszamosolygott rá, amilyen bájosan csak tudott. – Meg kell értenie a főnökömet, Madame – mondta elbűvölően. – Régóta dolgozom vele. Valahányszor nehéz ügye van, súlyos nyomás nehezedik rá. Odaadó nyomozótiszt, akit minden tekintetben leköt a munkája. Mi több, hivatásának igazi ékessége ő; sokra viszi még. Ugyanakkor rendkívül szemérmes ember, sokkal melegebb szívű, semmint látni engedi. Megértésre van szüksége. Olyasvalakire, aki gondját viseli.
A nő tágra nyílt, óvatos szemmel nézte: – S ön talán rám gondol?
Darcy szája ismét a füléig ért. – Madame, ez csakis öntől függ.
Későre járt, mire Pel elolvasta az iratköteget, s az Hôtel de Police nappali szolgálatot teljesítő detektívjeinek már nyomuk sem volt. De ő csak ült és töprengett. Az őrmesteri szoba is kiürült; Nosjean és Misset legnagyobb meglepetésére de Troq Claudie Darellel tűnt el. Pel vette a kalapját, kabátját, sietve megindult a parkoló felé, keresztülhajtott a városon, majd megállt egy nagy családi ház előtt, amelynek falán zománctábla hirdette: Albert Estienne állatorvos.
Bevezették a várószobába, ahol néhány nő és férfi üldögélt mindenféle kis kedvenccel; volt közöttük egy beteg vadászeb, egy gézzel körültekert farkú cicus (a farka minden bizonnyal az ajtónyílásba szorult), és egy gyerek egy madárkalitkával. Az asszisztensnő, aki ajtót nyitott neki, csodálkozó pillantással mérte végig.
– Várnia kell, Monsieur – biztatta a lány. – Monsieur Estienne-nél az állatoké az elsőbbség.
Leszállt az est, mire kiürült a várószoba, és az asszisztens a műtőbe invitálta Pelt. Estienne doktor magas, karcsú férfi volt; érzékeny arc, erős, vékony kezek. Fehér köpenye alatt tweedzakót viselt, és úgy nézett ki, mint egy gazdálkodó. Pel megmutatta a jelvényét, majd kifejtette, milyen ügyben jár.
– Vártam már, hogy valaki intézkedjen – mondta némi éllel Estienne. – A mérgező hatású ipari hulladékot a kijelölt helyre kell szállítani. A kutya helyett kisgyermek is megsérülhetett volna.
– Hogy történt? – kérdezte Pel.
Estienne a homlokát ráncolta. – Először azt hittem, semmiség – mondta. – Amikor aztán olvastam az újságban valamit, hogy egy kopót sósavval megmérgeztek a Fond des Chouettes közelében…
– Nem mérgezték meg – javította ki Pel. – Összemarta a sósav.
– Ó, igen? Nos, egyre megy. Túl sok mérgező anyagot szórnak szét manapság. A tehergépkocsi-vezetők szeretnének minél korábban hazaérni, hát miért szállítanák oda a szemetet, ahová való? Minduntalan szennyezett folyókat látok, döglött halakkal a vízben. Még a tehenek és a juhok is elhullanak a mérgektől. Kapóra jött nekem az az eset, úgy gondoltam, itt az ideje, hogy jelentsem a dolgot a rendőrségnek.
– Miért nem jelentette azonnal?
Estienne ingerülten válaszolt. – Jelentettem. Csakhogy az a rendőrtiszt, aki fölvette a telefont, szemlátomást nem fogta föl, mit mondok, úgy vette a dolgot, mintha elütötték volna azt a kutyát. Cocker spániel volt, egy Guy Ros nevű férfi tulajdona; ismertem ezt az embert, járt nálam a kutyával, hogy szabadítsam meg az állatot a bolháktól, és adjak neki injekciót szopornyica ellen. Jól tartotta a kutyát. Kissé bőbeszédűnek, de elég józan alaknak találtam, mert általában nem ugrok ki az ágyból éjszaka háziállatok miatt, ugyanis a tulajdonosok hajlamosak a túlzásra, de ezúttal éreztem, hogy komoly baj történt. Ros észrevette, amikor lefeküdt, hogy az állat levert, és éjszaka arra ébredt, hogy a kutya ott vinnyog és vonít az ajtaja előtt. A szőre borzas volt, a szeme vérben forgott. Látszott rajta, hogy beteg, erős fájdalmai vannak. Azt tette, amire képes volt: fölvonszolta magát a lépcsőn, a gazda szobájáig. Ros beburkolta valami ócska plédbe, és éjszaka fölcsengetett.
Estienne elhallgatott, de Pel intett neki, hogy folytassa.
– Nyomban láttam, hogy az állat tappancsai föl vannak marva, a nyers húsig gyulladtak, és az ujjak közti szőrszálakon égési nyomok vannak. Ros ekkor megemlítette, hogy az ő ujjai is fájnak; arra gondolt, hogy az állat talán műtrágyába lépett, az tapadt a lábaira, ezért – amikor megtapogatta a kutya lábait, hogy megnézze, mi a baj – a kezére is kerülhetett valami abból az anyagból. Amikor aztán olvastam arról a kopóról, eszembe jutott, hogy talán összefüggés van a két eset között.
Egy pillanatra elhallgatott, és összeszedte a gondolatait. – A spánielnek sav marta ki a tappancsait, és az állat minden bizonnyal nyalogatta a sebeit, mert a nyelvén és a szájüregében is felmart foltokat észleltem. Természetesen némi sav a gyomrába is lejuthatott a nyállal.
Pel előrehajolt. – Honnan tudta, hogy sav?
– A szagáról. Nagyon jellegzetes volt. Úgy döntöttem, hogy alkálioldattal kezelem a kutyát. De elkéstem a terápiával. A kutya állapota rosszabbra fordult, végül aztán telefonáltam a tulajdonosnak, hogy el kell altatnom a kutyát.
– Mi történt a tetemével?
– Természetesen elhamvasztották.
Pel sóhajtott. Általában a rendőrségnek az a baja, hogy nem dolgozik elég hatékonyan. Ebben az esetben mintha a túlzott hatékonyság lett volna a baj.
– A laboratóriumunk talán megállapította volna, hogy pontosan mi történt – mondta, enyhe szemrehányással a hangjában.
Estienne ajkán kis mosoly jelent meg. – Fölösleges. Megmondhatom önnek: sósav. Koncentrált sósav. Iparilag előállított maró hatású anyag. Erős. Hamvasztás előtt felboncoltam. Minden kétely kizárva.
Megállj csak, Misset, gondolta Pel keserűen. Annak az alaknak pusztulnia kell a rendőrségről. Ismét előrehajolt. – Ön mintha azt mondta volna, hogy a mérgezés a Fond des Chouettes közelében történt.
Estienne vállat vont. – Valójában ez csak találgatás – ismerte be. – Megpróbáltam rájönni, hogy hol a savval szennyezett terület, mielőtt más ember vagy állat megsérül. Ros adatai alapján próbáltam betájolni.
– Ismeri ön a Fond des Chouettes-et?
– Nem.
– S a környező vidéket?
– Valamennyire.
– Merné-e állítani, hogy az ipari szennyező anyagot szállító teherautó ott üríthette ki a rakományát? Ha jól emlékszem, a völgybe vezető főútvonaltól eltekintve arrafelé csak ösvények és szekérnyomok vannak.
Estienne zavarba jött. – Úgy van – bólintott lassan. – Szinte lehetetlen.
Miután elbúcsúzott Estienne doktortól, Pel visszakocsizott a városba, és gyorsan harapott valamit. Aztán visszatért a szobájába, újra elolvasta Estienne jelentését, és térképen ellenőrizte a szóban forgó területet. Igazán későre járt, mire befejezte, de csak ült az íróasztala mögött, Guy Ros cocker spánielje járt a fejében. Biztosan több ez, mint véletlen egybeesés. Archerre, a kopóra gondolt. Ros spánieljének csak a talpát marta össze a sav. A kopónak viszont a hasát, a mellét, a torkát, az állkapcsát, a száját, a mellső lábait, a farkát, a hátsó lábait és a füleit is. Mintha belefeküdt volna a sósavba, mondta Leguyader. Mintha belefeküdt és hempergett volna benne! Ez pedig jelent valamit.
Most már valóban haza kellett mennie. A puszta gondolattól elkeseredett; kedvetlenül tolta félre a dossziékat. A maradék kedve is elpárolgott, amikor megállította kocsiját a háza előtt, a rue Martin-de-Noinville-en.
Madame Faivre-Perret talán látta ezt a nyomortanyát, és ezért nem jelentkezik. Olyan volt az otthona, mintha egy kocsirakomány ócska ajtót-ablakot borítottak volna a kertjébe, és rájuk bízták volna, hogy támogassák egymást. Talán a Madame nem értette, miért rohant el előző este, így hát föltette magában, hogy megtudja, hol s mint él Pel, ez esetben elegendő volt egyetlen futó pillantást vetnie erre a tákolmányra, ennyi is meggyőzhette róla: jobb, ha három lépés távolságot tart.
Amint Pel belépett az ajtón, rögtön belelépett valamibe. Undorral az arcán kiment, és beletörölte a lábát a pázsitba. Dühösen úgy döntött: itt az ideje, hogy Didier úrfi szépen hazatérjen; már-már azon volt, hogy a gyermeket a hajánál fogva húzza elő az ágyból, ki a fűre, majd utánaröpíti Alphonse-ot, a kutyát is.
Miután egy újságpapírral és a szeneslapáttal eltávolította a nyomokat, és feltörölte a padlót, észrevette, hogy Alphonse most sincsen a kartondobozban.
Már megint az ágyamban hentereg, gondolta vadul, azzal fölrohant a lépcsőn. De Didier ajtaja előtt megtorpant. A kölyökkutya ismét ott hevert, buksi feje a mancsain, mancsai Didier egyik papucsán: a kutyahűség szobra! Pel kőszíve meglágyult. Akkor a kis állat kinyitotta a szemét, s anélkül, hogy a fejét megmozdította volna, Pelre nézett, és megmozgatta a farokcsonkját. Pel kis híján elolvadt. Lehajolt és megsimogatta a kutyus fejét.
Aztán megdermedt, és nagyon lassan egyenesedett fel újra. Hát persze! Épp csak hogy ki nem szúrja a szemét! Hát persze! PERSZE!