10

Mire Pel hazaért, Madame Routy és Didier már ágyba bújt, s a felügyelő észrevette, hogy a bojler mellé tett kartondoboz, amelyben a kölyökkutyának kellett volna aludnia egy ócska szőnyegdarabon, üres. A mosogató mellett apró tócsa fénylett, mellette pedig kis halom kutyagumi. Végül is, gondolta a felügyelő keserűen, Alphonse rendszerető állat. Megpróbálja összehangolni kis- és nagydolgát.

A kutyus Didier ajtaja előtt hevert, a feje Pel egyik papucsán. Fölpislantott, amikor meglátta Pelt, és a fara is megmozdult üdvözlésképpen. Madame Routy szobájából dallamos horkolás szűrődött ki. Kétségtelen, villant át Pel agyán, hogy mivel ő az estét házon kívül töltötte, a banya egész idő alatt horgolt, csöndes muzsikát hallgatott a rádióban, tíz órakor pedig szépen kikapcsolta a televíziót, és ágyba bújt. Gyakran megfordult a fejében, hogy ez a némber vérbosszút esküdött ellene.

Undorodó grimasszal ölbe vette a kutyát, levitte a földszintre, gondosan a tócsába mártogatta az orrát, majd visszarakta a dobozba. Azután megrovó pillantást vetve a tájképre, egy fölmosóronggyal felitatta a tócsát, megkereste Didier fűrészporát, bőségesen meghintette vele a kis kupacot, majd lapáton kivitte a ház elé. Mindent elkövetett annak érdekében, hogy rossz kedvbe lovallja magát, bár ez nem volt könnyű, mert a közlekedési nehézségeket leszámítva, ezen az estén komoly győzelmet aratott.

Még akkor is eufóriás állapotban volt, amikor visszatért a szalonba, és gondosan tanulmányozni kezdte magát a tükörben, kiütköznek-e rajta a züllött életmód jelei. De nem látta a jeleket, csupán egy férfiarcot, szemében a győzelem ragyogásával. Azután a tükörben, a háta mögött, megpillantotta környezetének képét is, és savanyú képpel vette szemügyre a szobát. A televízió fenyegetően bámult rá; képernyője egyetlen gonosz küklopszi szem.

Ott ácsorgott a szőnyeg közepén, és tekintete körbejárt a szobában. A falakat mintha csomagolópapírral ragasztották volna be, a bútorokat meg mintha ócska ládákból ütötték volna össze. A falon függő családi fényképek a húszas évekből származtak; a nővérei, amikor férjhez mentek, otthagyták neki; a függönyöket használt ágytakarókból is varrhatták volna. Amikor most Madame Faivre-Perret elegáns otthonára gondolt, szíve sajogni kezdett; vágyódott arra a kényelemre, arra a laza könnyedségre.

A whiskyspalack után nyúlt, és tölteni készült magának egy pohárkával, amikor észrevette, hogy ez már Madame Routynak is eszébe jutott. Minthogy ezt az italt ritka kincsként dédelgette, a nő általában békén hagyta, és inkább a brandyt nyakalta; de ma biztosan arra számított, hogy az éjjel jó hangulatban tér haza, hát kihasználta a kínálkozó alkalmat.

Töltött, majd a szekrény mélyébe tolta a palackot, a brandysüveget pedig közvetlenül eléje rakta, hogy észrevegye, hozzányúlt-e a házvezetőnő. Még az a gondolat is megkísértette, hogy a címkén egy vékony ceruzavonással megjelöli a szintmagasságot, de aztán elszégyellte magát: ez azért már túlzás lenne. Egy bizonyos: Madame Faivre-Perret sohasem folyamodna ilyen praktikákhoz. Ekkor váratlanul átfutott rajta a felismerés: új etikai mérce szerint kell élnie ezután.

 

 

 

Másnap reggel, továbbra is majdnem verőfényes hangulatban, a konyhaasztalnál ült, és a gondolatai még mindig messze jártak. Miközben a majdnem lehetetlent kísérelte meg – egyik kezében kenyérszeletet egyensúlyozott, a másikban pedig kanalat, amelyből mézet próbált csöpögtetni a kenyérre –, Didier bukkant föl az ajtónyílásban.

– Louise Bray is pont ilyen képet vág, amikor Sacha Distelre gondol – jelentette ki a fiú.

Pel megrezzent, és visszatért e földi világba. Gyorsan bekapta a reggelijét, majd sietett az autójához. Martin, az irodista éppen hivatali szobájában volt; a reggeli újságokat helyezte el az asztalán. Pel hamarosan rájött, hogy semmi, de semmi sem szivárgott ki a váltságdíjról. Nagyon helyes. Az újságok egyébként is csak akadályozzák a nyomozást. Alig ült le, Claudie Darel behozta a postáját. Pel nyíltan szemügyre vette a lányt, azt találgatta, hogy Claudie szeme Darcy udvarlása miatt csillog-e, vagy netán az ügybuzgalomtól.

– Ez magánlevél – mondta a lány. – Tessék; kézbesítő hozta.

Pel felemelte a borítékot. Minthogy finom parfümillatot érzett rajta, már tudta is, miért csillogott Claudie szeme.

Sietve bontotta föl a levelet. Egyetlen szál papírlap volt benne, ezzel a mondattal: „Köszönöm, Evariste. Geneviève F.-P.”

Csak bámult erre az árva sorra, gondolatai messze jártak. Geneviève Pel, ismételgette magában. Jó csengésű név.

– Darcy felügyelő szeretné látni önt, uram.

Pel visszazökkent a jelenbe. – Akkor mondja meg neki, hogy dugja be az orrát – csattant fel. – Eddig sem küldöncök útján érintkeztünk.

Darcy meg is érkezett. Vigyorgott. – Hiába, az új rezsim, patron. Ezek a fiatalok átvették fölöttünk a hatalmat.

– Mondja meg nekik, hogy hagyják abba. Álljon csak szépen lábra, és sétáljon át a folyosón. Továbbá ne szólítson patronnak. Most már ugyanolyan rangban van, mint én.

– Ragaszkodom a patronhoz – jelentette ki Darcy.

Nyugalmától Pelnek rosszkedve támadt. Pel csoportjában vész idején csak egyetlen embernek volt joga hűvösen viselkedni: neki. Amikor az eligazításon megtárgyalták a váltságdíj ügyét, Pel úgy pattogott, hogy még Nosjeanra is rámordult, akit általában nem érhetett gáncs.

– Ezzel meg mi történt? – kérdezte Nosjean, miután egyenként kiléptek a szobából. – Nem sikerült a randevúja?

– A randevú rendben lezajlott – jegyezte meg Darcy. – Utána volt csak baj, a taxival. Lerobbant, az utolsó busz pedig idő előtt elsöpört.

Délutánra már mindannyian nagyon idegesek voltak. A nyomozók általában nem avatkoztak be váltságdíjátvételi ügyekbe. Azok, akik vissza akarták kapni szeretteiket, többnyire nem vállalták a kockázatot, és kihagyták a rendőrséget. Madame Rensselaer viszont senkit sem hagyott kétségben afelől, hogy inkább a pénzéhez ragaszkodik, mint a férjéhez. Sosem volt ez az asszony gyönge ibolyaszál, s most a szemük láttára vált mind határozottabbá. Álláspontja világosan kirajzolódott: az olyan férj, aki más szoknyák után lohol, nem érdemel ugyanolyan elbánást, mint a hűséges fajta.

Mindenki tisztában volt tehát az asszony véleményével, amikor azonban ütött az óra, s a nyomozók elfoglalták leshelyüket, Darcy agyán végigfutott a következő gondolatsor: nem lehetséges-e, hogy a Jégszekrény, főfájásuk másik nagy okozója, más vadászmezőt keres, és megzavarja a köreiket? Pujol, akinek el kell helyeznie a váltságdíjat, nem nagydarab ember, ráadásul affektált hangon beszél. Darcy hirtelen arra gondolt, hátha tévedésből olyan fajtának nézik, amilyenre a Jégszekrény vadászik. A gondolattól majdnem megállt a szívverése. Ingatag világunkban a jog az állandóság utolsó bástyája, hát az ilyen Pujol-féle ügyvédeknek nem lenne szabad koromsötét parkokban ólálkodniuk, hónuk alatt egy rakás pénzzel.

A kemping keskeny, hosszú és egyenetlen területsáv volt az iparnegyedtől északra, a kis védőgát mentén, egy kórház közelében. Egyik oldalról a csatorna és az Orze folyó szegélyezte, a másikról pedig szintén valami vízfolyás, amely a szivattyútelep felé csordogált. Ezt a sávot dús aljnövényzet és néhány facsoport borította, ösvények szabdalták, amelyek a csatorna menti útra vezettek, illetve az ötös autópálya bekötőútjai. Augusztusban az északról érkezett francia kempingezők verték fel itt a sátrukat, júliustól szeptemberig pedig a délnek tartó külföldiek. Az év többi hónapjában kisfiúk rohangásztak errefelé labdával, gazdik sétáltatták kutyájukat, szerelmesek és horgászok mászkáltak benne, időnként pedig csavargók.

A jeges szél nem lankadt, s amint előrehaladt a délután, majd eltűnt a sápatag nap, a hideg nyirkos markába fogta a várost és környékét. A várakozó férfiak úgy érezték, van valami baljós vonása a Chèvre Morte-i parknak. A fák kopáran szomorkodtak, a bokrok ágai üresen meredeztek, a fűnek is olyan téli színe volt.

Amikor Pujol megérkezett, hóna alatt a barna papírzacskóval, már csaknem teljesen besötétedett. A hídnál egy pillanatra megállt az odvas fa mellett. Cigarettára gyújtott, hogy a körvonalai kirajzolódjanak, mélyen tüdőre szívta a füstöt, majd körbekémlelt, lát-e rendőröket. Pel osztagának azonban nyoma sem volt.

A híd mögött egy csatornatisztító könyökölt a zsilipkapu korlátjára. Egy másik férfi, aki eddig a hídon festegetett, kezdte összecsomagolni a holmiját. A kórház kertjénél, a kertészkunyhó közelében buzgón söprögetett egy parkőr. Egy másik férfi a halastónál álldogált, hosszú póznával böködte a vizet, és időről időre hínárt kotort ki belőle. A híd alatt két homályos alak mocorgott, szemlátomást egy szerelmespár. De egyenruhás alak sehol, még olyasvalaki sem, akit az ember polgári ruhás nyomozónak nézhet.

Pujol nem láthatta a gépkocsikat a boulevard Chanoine-n és a Chemin de Chèvre Morte-nak nevezett út mentén, ahonnan szemmel lehetett tartani a forgalmat. A gépkocsik csendben voltak, villogóik nem pörögtek, fényszóróikat kikapcsolták; a bennük ülők szemmel tartották a kempingből kivezető utakat-ösvényeket. A rue Hoche-on is állt egy autó, amely úgy parkolt, hogy északnak is kanyarodhatott a város, vagy délnek, a csatorna felé.

Az a férfi, aki a zsilip rácsánál tett-vett, Nosjean volt, vastag overallban, alatta az összes otthon talált gyapjúszvetterével. A gát felől mintha még jegesebben fújt volna a szél, amely nem csupán észak fagyát sodorta ide, hanem a víz dermesztően nedves páráját is. Nosjean nem is tudta, hogy szükség esetén be tudja-e kapcsolni fagyos ujjaival az URH-készüléket; agyában most is a Sammy Belec–Edouard-Charles Duche-eset kavargott.

A hídon de Troq babrált festékesvödreivel és létráival, tekintetével állandóan az alanti kempinget fürkészve. Ő is odaadóan végezte jelenlegi munkáját, de neki is máson járt az esze: a cours de Gaulle-i támadón.

A kertészkunyhónál Lagé, a köztisztasági hivatal kezeslábasában, kezdte elrakni seprűjét-lapátját és a két szöges botot, amelyekre addig a leveleket szurkálta. Már a kunyhó mögé húzta azt a kerekes fém szeméttárolót, amelyet megtöltött hulladékkal. A kunyhó ajtaja tárva-nyitva állt, Lagé bement, de a szeme nyugtalanul járt a fákon és a bokrokon, amelyek most, hogy lebukott a nap, ólomszürkéről lilásra váltottak.

A kórház közelében Misset úgy érezte, hogy ő járt a legjobban. A bokrok közül belátott a kivilágított ablakokon. Fázott, de ennek jóformán nem is volt tudatában, mert a park helyett a fényárban úszó kórházi termeket figyelte. Jól látta, hogyan járnak-kelnek benn a nővérek. Ilyen távolságból az arcukat nemigen tudta kivenni, de a formás női testek körvonalait igen, márpedig Misset beérte ennyivel. Felesége az utóbbi időben meghízott, sok baj volt a gyerekekkel is, ezért az asszony sokat veszekedett vele. Az eredmény: Misset egyre gyakrabban talált kifogást, miért érkezik haza olyan későn. Szolgálatban volt; ki kellett hallgatnia valakit; figyel egy lakást, mert fülest kaptak, hogy ki akarják rámolni. Felesége nem kapott észbe, hogy férjének az utóbbi időben több a dolga, mint valaha; Misset-nek így bőven volt alkalma a bárok körül ólálkodni. Eddig nem volt komolyabb kalandja, kivéve azt a leányzót, akit a kocsijában dögönyözött meg, de Misset tudta, hogy végül majd csak beleesik valakibe, és miközben a kórház ablakait kémlelte, azon járt az esze, hogy hátha éppen az egyik ápolónő lesz az.

Darcy érezte magát a legjobban a híd alatt. A kőív alatti kuckót Claudie Darellel osztotta meg, s így összebújva nemcsak melegben voltak, hanem Darcy élvezte is a helyzetet.

– El a mancsokkal! – szólt rá élesen a lány.

– De hiszen ezért vannak – vágott vissza a felügyelő.

– Csakhogy a fenekem nem közlegelő újonnan kinevezett felügyelők praclija számára – figyelmeztette Claudie.

Az Hôtel de Police-on Pel Martin tiszthelyettes mellett ült, és várta, hogy a rádió megszólaljon. Időnként kitekintett a széles ablakokon; érezte, hogyan rázza az üvegtáblákat a szél. Sohasem értette, mire való a tél. A világ számos szögletében egészen jól megvannak az emberek hideg nélkül.

Gépiesen cigarettára gyújtott, és ekkor eszébe jutott a Le Bien Public valamelyik cikke, amely ismeretlen orvosszakértő megállapítását idézve rámutatott, hogy a dohányzást abbahagyni éppoly veszedelmes, mint folytatni. Pelt borzasztóan idegesítette ez a nyilatkozat, mert az orvosi szakvélemény ellenére tudatában volt, hogy máris annyit szív, amennyitől ötméteres távolságban mindenki tüdőrákot kaphat. Csakhogy az is igaz, hogy ha meg eldobja a cigarettát, makogó idiótává züllik. Most elhatározta, egy napon igenis abbahagyja. Talán holnap, ha túl vannak ezen a váltságdíjügyön. Vagy talán egy hét múlva, ha már tudják, mi lett Rensselaerrel. Vagy mához két hétre. Illetve várhat a dolog mondjuk…

A rádió reccsent egyet. – Patron – ez de Troq hangja volt –, valaki épp most ment el mellettem a híd irányába.

– De nem Pujol, ugye?

– Nem, patron. Láttam, amikor elment. Valaki más. Ruházat: sötét zeke, sötét sál, sötét gyapjúkalap. Nem láttam az arcát, ezért nem tudom, hogy férfi-e vagy nő.

– Figyelje tovább. – Pel a mikrofon fölé hajolt. – Darcy, maguk felé tart. Nosjean, tartsa nyitva a szemét. Misset, Lagé, vigyázzanak, maguk felé közeledik.

A híd alól Darcy látta, hogy az árnyalak az odvas fához közeledik. A sötétben – csak az úton égett néhány lámpa – képtelenség volt felismerni.

– Figyeljen, Claudie – suttogta. – És ne keveredjen bajba. Hagyja rám. Ha meglát, úgyis elfut. Majd Lagé és Misset fülön csípik.

Nosjean a csatornától a gátőr kunyhója felé ballagott, majd a bódét megkerülve a kemping északi sarkánál bukkant elő. Amint bekanyarodott, megpillantotta de Troquereau-t; épp előtte ácsorgott, a folyóparton. Akárki az ismeretlen, most bekerítették. Akármerre fut, valamelyikük karjába szalad.

– Látom, patron – lehelte a rádióba Darcy. – Egy pillanat, és előugrok. Mindenki a közelben. Vigyázz! Indulok… most!

Az árnyalak épp kivette a fa odvából a borítékot, amikor Darcy előbukkant. Elfordította a fejét, és látta, hogy Nosjean is előbukkan a sötétből. Az alak megriadt, majd szaporázni kezdte a lépteit.

– Állj! – kiáltotta Darcy.

Az alak futásnak eredt.

A kemping túlsó végén Lagé küszködött az elemekkel. A szél a seprűt és a lapátot keresztben a kunyhó ajtajának döntötte, s ezek úgy eltorlaszolták a kijáratot, hogy Lagé csak üggyel-bajjal tudott kiszabadulni. Misset nagy önuralommal elszakadt a vonzó látványtól, észrevette a futó alakot; ő is megindult. Csakhogy a lámpafény úgy elvakította, hogy alig látott a sötétben, és mielőtt feleszmélt, az árnyalak rávetette magát. Ahogy megpróbálta elkapni, valami szögletes és kemény tárgy pofon csapta. Papírreccsenést és fojtott káromkodást hallott, majd hátratántorodott, és a földre huppant.

– Állj! – ordította Darcy. – Állj, vagy lövök! Misset kábán tápászkodott föl, épp akkor, amikor Darcy ujja megfeszült a ravaszon.

– Az istenit!

Miközben az árnyalak elrohant mellette, Misset egyenesen Darcy lővonalába imbolygott. Lagé, aki végre kipréselte magát a kunyhóajtón, odaért mellé, a dühös Darcy pedig futni kezdett.

 

 

 

A dohányzásról való elmélkedés óhatatlanul összekapcsolódott Pel fejében a magánéletével. Éppen a Madame Routy–Madame Faivre-Perret másodfokú egyenlet megfejtésén töprengett, amikor kattant a rádió, és Darcy jelentkezett.

– Patron, nyoma veszett!

– Mi? – ordította Pel. – Micsoda?

– Félreértés történt. Misset-nek megdagadt az orra, Lagé pedig fölhorzsolta a sípcsontját. De Troquereau a kórház területén bóklászik. Valahogyan bemászott. Szerintem a mi emberünk a botanikus kerten át nyert egérutat.

– Elvesztették a nyomát! – vicsorogta Pel.

– Most bemegyek – válaszolta Darcy, ügyet sem vetve a fenyegető vészre. – Nosjean itt marad, ő lesz a főnök.

 

 

 

Darcy komoly képet vágott, amikor megjelent Claudie Darellel az oldalán. Odasétált Pel íróasztalához, kotorászott a zsebében, majd előszedett egy fél tucat bankjegyköteget, csupa használt ötvenfrankost.

– Ez mi? – csattant föl Pel.

– Misset galléron akarta csípni, de a fickó a papírcsomaggal jól pofon vágta. A boríték fölszakadt, és néhány bankóköteg kipottyant. Ezeket én szedtem össze. Nosjean is talált párat, és lehet, hogy egyet-kettőt összeszedünk még.

– De az az alak elszelelt! A többi pénzzel!

– Igen, patron.

– Szépen kezdődik az új rend, mondhatom – sziszegte Pel.

– Ezen már nem segíthetünk, patron – mondta Darcy, aki nagyon is tisztában volt vele, hogy leszerepeltek. Lagé lassú volt, Misset-ről mindenki tudta, hogy milyen hülye, hát eltolták az akciót. – Megpróbáltam rálőni, de Misset ott ugrált a pisztolyom előtt.

– Le kellett volna lőnie – pattogott Pel. – A fenének se hiányozna.

 

 

 

A másnapi megbeszélésen nagyokat hallgattak. Kivéve Pelt. A történtek híre persze futótűzként terjedt az Hôtel de Police épületében. Volt, aki kuncogott, mások cinkosan összesúgtak, ismét mások görbén néztek a csoportra, Pel pedig pontosan megmondta nyomozóinak, hogy mi a véleménye róluk. Mindenki megkapta a magáét, bár Pel tisztában volt vele, hogy Darcy csupán túlzottan lelkes volt, ezért csúszott be a hiba. Azt is sejtette, hogy Nosjean pontosan azt tette, amit parancsoltak neki. De Troquereau még mindig ismeretlen tényező volt a képletben, bár Darcy láthatóan elégedett volt azzal, hogy a fiú gyorsan nyomon volt, Pelnek pedig az volt az érzése, hogy a cours de Gaulle-i fiaskó ellenére de Troq mindent elkövetett, hogy bizonyítson, és ha bármi esélye lett volna, most sem vall kudarcot. Lagéra és Misset-re viszont gyilkos pillantásokat vetett. Érezte, hogy ők a kudarc okai, mivel azonban hallgattak, nem tehetett mást, leteremtette az egész társaságot.

Íróasztalán kilenc csomag papírpénz hevert; Pel hidegen intett a halmocskák felé.

– Most kezdhetjük elölről – jelentette ki. – Hacsak a csoportom valamelyik tagjának nem támad valami briliáns ötlete. Addig is szépen körbejárjuk a boltokat, hogy rájöjjünk, ki az, aki két marokkal szór régi ötvenfrankosokat, mert legyen bár a mi ismeretlen barátunk beugrató avagy igazi emberrabló, ne feledjük, hogy a pénz nagyobbik felével szépen elszelelt. Mindenki talpalni fog, és remélem, hogy mindnyájan lúdtalpat kapnak. – Rövid szünet után folytatta. – Addig is, amíg az én ragyogó csoportom ezen töri a fejét – szándékosan kivárt; a szarkasztikus és keserű mondat ott lebegett a levegőben, emberei pedig zavartan pillogtak egymásra –, én elmegyek, hogy a tőkére hajtsam a fejem. A Nagyfőnök ugyanis szeretné tudni, hogy hol rontottuk el.

A Nagyfőnököt Polverari vizsgálóbíró társaságában találta.

– Úgy gondolom, jobb, ha hallgatunk az ügyről. – A Nagyfőnök szemlátomást rosszkedvű volt. – Az új nyomozócsoport megszervezése körüli nagy felhajtás után a miniszter nemigen örülne a hírnek, hogy első bevetésünk ilyen katasztrofálisan alakult. Szerintem csak annyit kellene közölnünk, hogy az emberünk egérutat nyert, semmi többet. Senki sem látta az arcát?

– Sötét volt – hangsúlyozta Pel.

– A hídon lámpák vannak, a kórház pedig épp a kempingre néz. És azért koromsötét nem lehetett, mert akkor Darcynak esélye sem lett volna a célzásra. Persze most számíthatunk rá, hogy a zsaroló rosszkedvében fölveri az árat.

– Ha valóban emberrablás – kockáztatta meg Pel.

– Még mindig azt gondolja, hogy nem? – A Nagyfőnök előrehajolt. – Délen is volt emberrablás. Tegnap. Aix-en-Provence-ban.

– Ez itt nem Aix – makacskodott Pel.

Kellemetlen beszélgetés volt; Polverari bíró meg is sajnálta Pelt, ezért átvitte a Bar du Destinbe egy aperitifre, mielőtt elcipelte volna ebédelni.

– Megesik az ilyesmi, öregem – vigasztalta. – Ne eméssze magát.

Pel bólintott, mert nagyon is jól tudta, hogy bizony megesik. Egy sereg dolog kínozta e pillanatban: a Jégszekrény, a Sammy Belec-ügy. Aztán Rensselaer. Most pedig elszalasztották azt az alakot, aki valószínűleg elrabolta – ha csakugyan elrabolták.

Pelnek változatlanul nem tetszett az ügy; az emberrablásra nem volt bizonyíték. Manapság az emberrablásoknak kialakult sémájuk van: a zsaroló eljuttatja követelését, és mellékel egy polaroid fényképet az áldozatról. Ezúttal viszont nem jött fénykép, Pel pedig kételkedett. Így azután, amikor visszatért a hivatalába, leült, és megpróbálta rendezni a gondolatait. Jegyzékbe foglalta, amit tudtak.

Valóban emberrablás? – ezt írta a lap tetejére. – Vagy többről van szó?

Ezután szépen egymás alá írta mindazoknak a nevét, akiknek közük volt az ügyhöz, vagy akik benne lehettek.

Madame Rensselaer

Marie-Christine Guitton

Jean-Marc Guitton

Bernard Pujol

Retif

Fabre

Rensselaert mind utálhatták. Pel most apró csillagocskákat rajzolt Madame Rensselaer, Jean-Marc Guitton, Retif és Fabre neve mellé, mint akik a leggyanúsabbak.

Érdekes névjegyzék, gondolta.

 

 

 

vissza    —    tartalom    —    tovább