20
Pel jobban érezte magát, miközben gépkocsiját St. Julien felé kormányozta. Végül is ki ne érezte volna jól magát egy olyan rendőrtiszttel az oldalán, aki Mireille Mathieu hasonmása – sok sima, fekete haj, óriási szempár? Retifet akarta kikérdezni, és szüksége volt egy tanúra, aki gyorsírással papírra is veti az interjút. Claudie Darelre hárult ez a kettős feladat.
A hátsó ülésen nagydarab, szemüveges nő üldögélt, a süketnéma jelbeszéd szakértője, a szociálpolitikai osztály munkatársa. Olyan volt, mint egy rosszul sikerült kocsonya, ráadásul mintha maga is süket és néma lenne; eddig legalábbis egy árva szót nem szólt.
Pel nem bánta, hogy minden figyelmét Claudie Darelnek szentelheti. A rendőrségi szabályzat szerint egyébként az a nyomozótiszt, aki nőt szállít a kocsiján, köteles egy női rendőrtisztet is magával vinni. Hát ezt a paragrafust éppen neki találták ki. Most már ő is felfigyelt a csoport új tagjára, és volt szíves társalgást kezdeményezni a lánnyal. Máris megtudta: Claudie örül, hogy áthelyezték Párizsból.
– Mégis jobb itt, mint örökké részeg némberek meg prostik után caplatni – csivitelt Claudie. – Akik különben elég veszélyesek is.
– A csoportom nem kevésbé – jegyezte meg Pel komoran. – Például Darcy. Misset. Sőt néha Nosjean is.
A lány nevetett. – Ó, nincs velük semmi baj. Szeretem őket.
– Darcyt is?
– Semmi bajom Darcy felügyelővel. Tudok bánni vele. Jó barát, semmi több.
– Plátói értelemben? – kérdezte önkéntelenül Pel.
– Nem hiszek a plátói barátságban. Sem én, sem más, aki szoknyát hord.
Pel a fülét hegyezve kérdezte: – A nők sem hisznek benne?
– Nemigen, uram. A nők emocionálisabbak annál, semhogy plátói barátságot keressenek.
– Találkoztam már egy-kettővel, aki ezt állította.
– Ne higgye egy szavukat se, uram. Ez csak önvédelem. Talán kissé megijedtek magától.
– Gondolja?
– Biztos vagyok benne. Nézze, a nőknek a biztonság a mindenük. A plátói barátság pedig nem pótolja a biztonságot.
– Milyen biztonságra gondol? Például a házasságra?
– Hát mire valók a nők, ha nem arra, hogy férjhez menjenek? A férfiakkal más a helyzet. Ők egész jól megvannak házasság nélkül. Ott csípnek fel egy nőcskét, ahol akarnak. Egy nőnek viszont meg kell kapaszkodnia, reménykednie kell valamiben. Végül is az a hivatásuk, hogy férjhez menjenek, és gyermekük legyen.
– Magának is ez a hivatása?
– Végső fokon igen.
– Vegyünk… egy olyan nőt, aki már túl van azon a koron, hogy szüljön.
– Az sem viselkedik másként.
Nos, ez új szempont volt, és Pel gondolataiba mélyedve próbálta megemészteni, emlékezve még, hogy mit mondott Didier a saját szerelmi életéről: „Végül úgyis meggondolja magát. Mind egyforma. A nők ilyenek. Sose azt mondják, amire gondolnak.”
Tessék, ha egyáltalában szükség volt rá, itt az újabb bizonyíték.
Bátorság, biztatta magát. És hát kibe szorulna több bátorság, mint egy jó burgundiba? Márpedig ő az. Madame Faivre-Perret talán szeretné szilárdan megalapozni ezt a kapcsolatot, hogy tudja, hányadán áll, hogy tudja, vajon melyek is az ő szándékai. Talán nem mutatott elég lelkesedést; végül is csak mostanában kezdte a keresztnevén szólítani, és néha még mindig kicsúszik a száján a „Madame”. Emiatt az asszony talán úgy érzi, hogy nem komolyak a szándékai, és mindössze egy jó vacsorára vágyik. Tehát a hölgy próbálkozik, szeretne dűlőre jutni. Lendületesebben kell a szelet csapnia. Végtére is nem az ő földije ama Bussy-Rabutin, a gall szellem szimbóluma, Turenne kortársa, Madame de Sévigné szeretője, és a híres-botrányos remekmű szerzője, az a férfi, aki kastélyának falait szeretőinek arcképeivel aggatta tele?
Agya, mint egy cselszövőé, fondorlatos párbeszédeket dolgozott ki, amelyek mind teljesen egyértelműek voltak. De azt is pontosan tudta, hogy az előre kitervelt dialógusok sose futnak a várt irányba, a kitérők pedig az embert sok-sok kilométerre sodorhatják az áhított céltól. Ezért azon kezdett elmélkedni, hátha a kitérőkből kellene kiindulnia, hogy visszajusson a főútra. Pelt annyira lekötötte ez a szellemi torna, mint egy közlekedési rendőrt az a feladat, hogyan terelgesse a Tour de France kerékpárosait anélkül, hogy a főúton dugó keletkezne. Ideje lenne kézbe venni a dolgot. Sőt talán magát a nőt. Lehet, hogy csattanós pofon lesz fáradozásainak eredménye, de a próbálkozás sem haszontalan.
Aznap délután Pel a hivatalában ült, és mereven bámult a gépírásos jelentésre, amelyet Claudie Darel tett az íróasztalára. A lány mindent leírt, ami a Retiffel folytatott nehézkes „párbeszéd” során elhangzott, Pel pedig igen behatóan tanulmányozta a szöveget, szemüvege az orra hegyén, cigarettavégek özöne a hamutartójában.
Retif kunyhója ócska deszkabódé volt, a teteje hullámbádog. A világítás: egyetlen árva petróleumlámpa; a főzés-sütés egyetlen eszköze egy kis olajkályha. Fűtés sehol; a vizet az arab a szomszédos udvar csapjáról hordta. A kunyhó belül sötét volt, mert a deszkafalakat tökéletesen bekormozta a kályha meg a lámpa. Az egyik fal mentén régi sezlon szomorkodott, rajta pecsétes pokróccal, és mindent betöltött az éktelen bűz.
A mutogatás sokáig tartott, akadozó és nehézkes volt, mert Retif sohasem volt lángész, a szociálpolitikai osztály alkalmazottja pedig nem értett olyan jól a jelbeszédhez, mint Rodsky. Végül azonban mindent papírra vetett Claudie, amit Retif „mondott”.
Előbb mentegetőzött a kunyhója miatt. Franciaország, fejtette ki Retif, nem volt valami hálás azokhoz az algériaiakhoz, akik neki dolgoztak odahaza, Algériában, amikor az ország végre kivívta a függetlenséget.
– Szokott sétálni az erdőben a kunyhó és az apátság között? – kérdezte Pel. – Látott valaha is az erdőben idegent?
Csak szerelmespárokat az autóikban, magyarázta Retif. Egyszer Archert is látta, Rensselaer kopóját. Van arrafelé egy rókalyuk – alighanem üres –, s a kopó arrafelé szimatolgatott. Ő, Retif, madzagot tekert az állat nyaka köré, és hazahozta. Másnap visszavitte az apátságba, Fabre pedig adott neki egy tízfrankost.
– Látta-e valaha is Rensselaert, hogy az erdőből figyelte távcsövön az apátságot?
Retif nemet intett. Az odalenn volt. A völgyben. Csakis a völgyben. Onnét, ahol már mutatta. Délután lehetett, amikor megpillantotta a gazdáját.
– És mit csinált maga akkor? – kérdezte Pel. – Miért nem dolgozott az apátságban?
Madame Fabre korábban hazaküldte.
– És mikor jött haza Archer, akit összevissza mart a sósav? Kora délután?
Nem, akkor már későre járt. Fabre otthon volt.
– Fabre otthon volt? – Pel a homlokát ráncolta. – Mi köze ennek ahhoz, hogy későre járt-e vagy sem?
Retif kézzel-lábbal próbálta elmagyarázni. Csak olyankor küldte őt haza korábban az asszony, amikor Fabre elutazott. Nem tudja, miért, de a nő mindig korán küldte haza, amikor Fabre lóvásárba ment.
Látott-e Retif bárkit is az erdőben savas ballonnal? Retif hevesen rázta a fejét. Nem, ő sohasem látott senkit, aki savat cipelt volna.
Hát tizenhatodikán, aznap, amikor Rensselaer eltűnt, annak ellenére, hogy mindenki azt állította, nem járt az apátságban, Retif látta-e a gazdát? Igenis, látta. Úgy gondolja, hogy Madame Fabre nem volt otthon. Legalábbis nem látta az asszonyt késő délutánig; tudta, hogy a nő a városban járt bevásárolni, mert saját szemével látta, hogy elhajtott a kis teherautóval.
– Biztos, hogy Rensselaert látta?
Retif biztos volt benne. Látta, hogy Rensselaer beszélget valakivel, de hogy kivel, azt nem, mert az az ember benn volt az istállóban. A gazda dühös volt: úgy látta, hogy ordibál.
Milyen kár, gondolta Pel, hogy Retif süketnéma. Máskülönben most tudnák, hogy mit ordítozott Rensselaer, és hogy kivel!
Mire Pel végigolvasta a jegyzőkönyvet, mindenki hazament, kivéve Darcyt; az Hôtel de Police-ra csend borult. Egy darabig még ott ült a helyén, és Claudie gépelt jelentésére bámult, majd élénken megkopogtatta az asztal lapját, és kiszólt Darcynak.
– Patron? – jelentkezett a felügyelő.
– Holnap kimegyünk a Fond des Chouettes fölötti erdőségbe. – Odalökte Darcy elé Estienne jelentését. – Ezt a Ros nevű pasast is magunkkal visszük. Majd megérti, miért van rá szükségünk, ha ezt elolvasta. Ásni fogunk az erdőben. Ros majd megmondja nekünk, hogy hol. Ott van a sósav, ezért szakemberekre is szükségünk lesz. Lépjen kapcsolatba az Industrie Chemicale Bourguignonne-nal; küldjenek valakit a megfelelő fölszereléssel. Nem szeretném, ha bárkit megégetne a sósav.
Amikor másnap Pel és Darcy a Fond des Chouettes felé kocsikázott, a hátsó ülésen Guy Ros, jól felöltözve a hideg miatt, keserűen panaszolta kutyájának szomorú sorsát. Két teherautó követte őket, tizenkét rendőrrel és egy csomó felszereléssel, többek között gumicsizmákkal, -kesztyűkkel és -kötényekkel.
Amikor fölkapaszkodtak a dombok közé, Darcy hátrafordult.
– Most merre?
– Nem is tudom – mondta Ros. – El kellene mennünk Douzay-be, ahol a rokonaimnál voltam látogatóban. Onnan visszafelé eltalálnék. Nem vagyok ismerős errefelé.
Türelmesen elgurultak Douzay-be. Ott Rosnak az a pompás ötlete támadt, hogy ha már itt járnak, látogassák meg a rokonait. – Telefonon elmondtam nekik, mi történt a kutyámmal – magyarázta. – Biztosan tetszene nekik, hogy a rendőrség is nyomoz szegényke miatt.
Sikerült lebeszélniük a családlátogatásról; megkerülték a templomot, majd ugyanazon az úton újra fölkapaszkodtak a dombok közé. A teherautókon a rendőrök egymásra néztek, és ujjukkal jelentőségteljesen megkopogtatták a halántékukat.
Amikor ismét a fennsíkon haladtak, Ros egy útjelző táblára mutatott, amelyen ez állt: „Fond des Chouettes”.
– Itt tértem le az útról – mondta élénken. – Emlékszem a táblára. Tudják, ittam egy kicsit a családdal, hát ki kellett eresztenem. Nagyivók azok ott Douzay-ben.
Miután letértek a főútról, Ros sokáig hallgatott. Aztán egyszerre fölegyenesedett. – Itt! – kiáltotta. – Van itt egy szekérnyom, arra kanyarodtam.
Megtalálták a csapást, megálltak és kikászálódtak.
– Mutassa meg, merre sétált – mondta Rosnak Pel. – De pontosan.
A rendőrök és a vegyvédelmi szakemberek is lemásztak a teherkocsikról, gumicsizmát húztak meg gumikesztyűt, majd -kötényt kötöttek a derekukra. A teherautókon hoztak magukkal néhány ballon lúgos folyadékot, hogy föllocsolják a savval fertőzött területet. Odagurult egy harmadik teherautó is; Leguyader és két asszisztense mászott le róla, majd Rosszal az élen Pel és Darcy megindult az erdő felé vezető ösvényen. Kétoldalt, csatárláncba fejlődve, hat gumicsizmás rendőr csörtetett.
Egy darabig csendben haladtak, Pel a kabátgallérjába rejtette az arcát.
– Valahol az apátság fölött járhatunk – jegyezte meg Darcy. – Egy-két kilométerrel lehet alattunk. Nem távolabb.
Ros megtorpant egy homorú résznél, és körbenézett. – Itt vagyunk! – mondta. – Valahol itt sántikált ki szegény kis Marco a bokrok közül.
– Pontosan mutassa meg, hogy hol – figyelmeztette Pel.
– Talán valamivel odébb. De valahol errefelé.
Pel az ösvényen ácsorgott, toporgott a fagyott földön, vállát behúzta, kezét tövig zsebre dugta. Egyszerre kiáltás hangzott a bokrok közül, és Darcy, akinek az összekötő szerepe jutott a kutatócsoport és Pel között, előbukkant az ágak közül.
– Találtunk valamit – mondta.
– Hívják ide Leguyader-t – parancsolta Pel.
Leguyader-nak azonban nem volt kedve kidugni az orrát a hidegbe, ezért ő és az asszisztensei az ösvényen bukdácsoltak a teherautóval; a járművet végigkarcolták az ágak, a bokrok és a fiatal fák.
– Egész nap talpon vagyok – panaszkodott Leguyader.
Darcy nemsokára visszatért. – Valaki egy sósavas ballonnal mászkált errefelé – jelentette. – Törött üveget találtunk.
– Szedegessék csak össze – utasította Pel. – Van valami edényünk, amibe beletehetjük a szilánkokat?
– Leguyader hozott jó néhány tartályt. Az egyikbe berakhatjuk a szilánkokat, a területet pedig le kell zárnunk, amíg össze nem gyűlik a többi. Lehet ujjnyom valamelyiken.
Pel csúnyán didergett. Ros cigarettával kínálta, a felügyelő hálás szívvel kapott rajta. Leguyader ismét fölbukkant. Az embereivel együtt tartályokat cipelt.
– A mintákat hazavisszük és ellenőrizzük – jelentette. – Jó lenne, ha hozatna valakivel a douzay-i őrszobáról fémfóliát meg köveket, hogy letakarjuk azt a helyet. Nem szeretném, ha valakit baleset érne. Miért locsolhatták ott szét a sósavat? A rókák miatt? Van ott egy rókalyuk.
Alkonyodott, és érezni lehetett az éjszaka kemény hidegét; már-már le akarták fújni az akciót, amikor a bokrok közül kiabált valaki.
– Felügyelő úr! Jöjjön csak ide!
Pel és Darcy egymásra nézett, majd elindult a bokrok felé. Egy rendőr bukkant elő.
– Mit talált? – kérdezte tőle Darcy. – Még egy kis sósavat?
– Nem, uram. Nem sav az. Ott, a bokor aljában. Nem nyúltam hozzá.
Pel és Darcy mélyen lehajolt, és a bokor alá kandikált. Az ágak alatt taplógombák sárgállottak a nedves avarban. A levelek között egy kalap hevert.
Nem vidéki emberé; városi kalap, szürke Eden-fazon, olyanféle, amilyet az üzletemberek viselnek. Karimájával fölfelé feküdt, s a bélés bőrszegélyén ki tudták betűzni a cégjelzést: „Durandeaux et Cie” – a város egyik legdrágább kalapüzlete. A kalap hátulja lyukas volt, sötét folt látszott rajta, ami valaha vér lehetett.
– Rensselaeré – suttogta Darcy.