22
Úgy álltak a két nyitott sír körül, mint bánatos rokonok egy temetésen. Előttük komor képű férfiak guggoltak a kifeszített színes jelzőszalagok között. Oldalt jókora, fekete, csukott gépkocsi állt, benne valami hosszúkás tárgy, plasztikba csomagolva. Leguyader emberei csizmásan és gumikesztyűsen hajoltak a fagyos föld fölé; minden apróságot összeszedegettek, ami a kirakós játékban segítheti a nyomozókat.
A téli nap egyre szürkébb lett, egyre borúsabb; meggyújtották a zseblámpákat. Pel és Darcy lassan visszaindult a parkoló gépkocsihoz. Claudie Darel Pel autója mellett várt, és amint megérkeztek, a kezükbe nyomott egy flaska brandyt.
Pel hálásan bólintott, majd fejével az URH-készülék felé intett.
– Nosjean és de Troq egy tucat rendőrrel együtt figyeli az apátságot – jelentette a lány. – Nem maradt otthon senki.
– Jól van – mondta Pel. – Gyerünk.
Öt perccel később két autó gurult le a lejtőn a Fond des Chouettes felé. Lassan pilinkézett a hó.
– Éjszakára sűrű lesz a havazás – jegyezte meg Pel. – Lehet, hogy ott marasztal minket az apátságban.
– Föl a fejjel, patron – biztatta Darcy. – Kutyahús lesz elég. – Elhallgatott, majd így folytatta. – Lausse jutalmat érdemel. Ha ő nincs, sose tudjuk meg, hogy Michelline hancúrozott az ágyban Rensselaerrel.
– Talán nem. Mindenesetre aznap nem Rensselaer hancúrozott vele. Amikor Lausse az apátságban volt, Rensselaer még nem érkezett meg.
– Akkor meg ki volt, patron? Guitton? És ha Rensselaernek meg kellett halnia, miért kellett meghalnia Michelline-nek?
– Mert a szeretője vele is kettős játékot játszott. Egész idő alatt volt egy másik nője is. Amikor aztán Michelline rájött, dühében elővette a rejtekhelyről, a kapumélyedésből nyíló kis irodából, a törzskönyvek közül a váltságdíjat. Jó rejtekhely, annyi szent. Fabre mondta, hogy egy lovat is el lehet itt dugni, és aki nem tudja, hogy pontosan hol keresse, soha meg nem találja. Az a nő egész életében pénzsóvár volt, most aztán szerzett. De ezzel alá is írta a saját halálos ítéletét. Amikor rájöttünk, hogy két kézzel szórja a pénzt, és nyomozni kezdtünk utána, az asszony már nem csupán terhére lett a gyilkosnak, hanem halálos veszélybe is sodorta. Tudja, milyenek a falvak. Mindenki tudta, hogy kérdezősködünk Michelline után, hátha elvezet minket a Rensselaer-ügy megoldásához. Tehát el kellett tűnnie, mint Rensselaernek.
A Fond des Chouettes-re már alkony borult, amikor legördültek a völgybe. A magasabban fekvő gerinceken már fehérlett a hó, a faágakat mintha porcukorral szórták volna meg. A félhomályban az apátság épülete még sivárabbnak, még komorabbnak tetszett, mint valaha.
Amikor a gépkocsik megálltak a kapubejáró előtt, a boltív alatti irodában már sárgállt a villanyfény, és papírok hevertek mindenütt. Az udvar néptelennek látszott. A főtt hús bűze orrfacsaró volt, a kutyák pedig, megérezvén az emberszagot, csaholni-vinnyogni kezdtek üdvözlés és tiltakozás kórusaként; ötven állathang olvadt össze egyetlen nyüszítéssé, amely egyszerre volt kedveskedő és vad.
– Jobb lett volna, ha katonákat toborzunk az ostromhoz – dörmögte Darcy.
– Lagé! – pattogott Pel. – Mindenki álljon fel csatárláncban. A fele idebenn, a másik fele kint.
Aggódott és arra gondolt, hogy nem lenne-e bölcsebb másnap reggelre halasztani a hadműveletet. Mindig kényes ügy sötétben nyakon csípni olyasvalakit, aki habozás nélkül lő; ha viszont halogatják a rajtaütést, az emberük egérutat nyer.
– Az autók guruljanak be az udvarba, reflektorokat bekapcsolni! – adta ki a parancsot. Néhány pillanat múlva a boltív alatt meg is jelent a kocsisor, az autók lámpái égtek, a fény besugározta az egész udvart, megvilágítva a vén cédrust és a nyomós kutat.
– Ott, ni! – mutatta Darcy hirtelen, s a levegőben szállingózó hópelyhek között megpillantottak egy árnyalakot, aki az udvar túloldalán kisurrant a boltív alól, és Lausse régi galvanizálóműhelye felé tartott.
– Riasszák a kintieket! – vakkantotta Pel.
Darcy rádió adó-vevője csivitelni kezdett, és csaknem ugyanekkor lövés dörrent. Egyszeriben hangzavar tört ki a kutyák ketreceinél, amint a kopók vonítani-vinnyogni kezdtek izgalmukban. Orra hegyéig bebugyolált, sötét alak bukkant fel előttük, kabátjának vállán fehérlett a hó.
– Az isten szerelmére, mi folyik itt?
Ügyet sem vetve a kérdésre, a nyomozók átrohantak az udvaron, cipőjük élesen kopogott a kővé fagyott, sáros talajon. Amikor az udvar belső oldalán a boltívhez értek, rendőrök kis csapata hajolt egy zseblámpa sárga fényköre fölé.
– Patron! Eltalálták Sony őrmestert. Sörétes puskával. De jó messziről, nem súlyosak a sebei.
– Vigyék ki, és oltsák el a lámpát.
A zseblámpát gyorsan el is oltották, és ekkor rendőrsapkás árnyalak lépett hozzájuk.
– Körülvettük, uram. Valahol arrafelé van.
Lausse régi műhelyének ajtajában három férfi állt.
– Ide az egyik gépkocsit! – kiáltotta Pel. – De ne kapcsolják be a fényszóróját, csak ha szólok.
Amikor megjelent a rendőrautó, óvatosan besurrantak a régi pajtába a széles kettős ajtón. Pel intett.
– Lámpát!
Zseblámpa fénye villant, de abban a pillanatban torkolattűz is a sötétben. Sörétek csapódtak a fejük fölötti téglafalba, a kutyák pedig még hangosabban vonítottak, miközben vakolat hullott a rendőrök és a nyomozók fejére.
– Reflektort!
A reflektorok felvillantak, fénnyel árasztva el a nagy műhelytermet és a rozsdás tárgyakat. Azonnal csattant az újabb lövés, ismét egy csomó vakolat potyogott le, és valaki ordított hátul a sötétben.
– Van még töltényem! Innen sose füstöltök ki!
– Ott van a ballonok mögött, patron – súgta Darcy, aki Pel mellett guggolt az árnyékban.
Pel fintorgott. Íme: klasszikus ostromhelyzet. Ők nem tudnak bemenni, amaz viszont nem akar előbújni. Hosszú ügynek látszott. Fogalmuk sem volt róla, hogy az emberüknek hány tölténye lehet, de nem kockáztathattak.
Fabre bukkant fel Pel oldalán. – Majd én kipiszkálom onnan – mondta csöndesen.
– Csak szét ne lője a maga fejét.
Fabre komoran magyarázta: – Nem megyek a közelébe.
– Mire gondol?
– Bízza rám.
Fabre eltűnt, majd pár pillanat múlva fölbukkant egy puskával.
– Mit akar azzal az ágyúval? – förmedt rá Pel.
Fabre savanyú képet vágott. – Lőni – magyarázta. – A seregben mesterlövész voltam. Mondtam már.
– Élve akarjuk, nem holtan.
– Élve kapják meg.
Egy jókora fémtartály fedezékéből Fabre fűrészbakot húzott az árnyékba, majd fölemelte a puskát, letérdelt és a fegyver csövét a bakra fektette. A tágas műhely túlsó végében nem lehetett látni az emberüket, de az autó reflektorainak fénye hatalmas árnyékokat vetített a falra, és megcsillant az üvegtárgyakon. Fabre odakiáltotta:
– Melletted, azokban a ballonokban sav van! Tömény sósav. Mindent szétmar, tudod jól. – Csattant a puskazár, Fabre szinte ugyanazzal a mozdulattal meg is húzta a ravaszt, és hallották, hogyan hullik szilánkjaira egy ballon. – Hallod-e – kiáltotta ismét Fabre, hangjában minden érzelem nélkül –, hallod-e, máris benne ülsz a tócsában!
Egy pillanatnyi csend; majd éles jajkiáltás, és egy vadászpuska repült feléjük a ballonok fölött. – Állj! Állj! Kijövök! Kijövök! Ne lőj!
– Ne lőjenek! – kiáltotta Pel is, miközben fölbukkant egy emberalak, lábujjhegyen tipegve a sósav tócsájában.
– A lábam! A cipőm! Mossák le rólam!
– Vigyék a kúthoz!
Miután lehúzták a nadrágját, a cipőjét és a harisnyáját, a sötét alakot a rendőrök magukkal vonszolták a hóban, az udvar bejáratánál levő vályúhoz, és jól megmártották. Miután megmosdatták, Fabre bukkant fel ismét Pel oldalán. A kutyák most már őrjöngve vonítottak.
Fabre némán figyelte az ázott embert, aki vadul nézett körbe, lábszára mezítelen, két rendőr markolta a karját. Pel leráncigálta a férfi kezéről a kötést. Amikor a mocskos bandázs a földre hullott, Darcy odavillantotta a zseblámpáját. A férfi kezén élénkvörös hurkák virítottak. Vágásnak semmi nyoma.
– Savmarás – jegyezte meg Pel. – Ahogy a champette-i orvos mondta nekem. Akkor sérült meg, amikor kiejtette a kezéből Lausse ballonját, és az darabokra tört. Ha van patak ott, ahol eltemették Rensselaert, talán lemoshatta volna a bőréről, de nem volt, ezért nem tudta lemosni sem a kezét, sem a csizmát. Fabre csizmáját. Könnyen beléjük bújt, hiszen kis lába van, és ha előkerül a csizma, hát az sem nagy baj. Sőt. Ügyesen megszabadulhatott volna egy gyanakvó férjtől. Azt hiszem, hogy amikor visszaérkezett az apátságba, roppant gondosan kezet mosott, de elkésett, és a sav megtette a hatását. Erre kitalálta, hogy elvágta a kezét, amikor tehenet vágott a kutyáknak. Mindent szépen elrendezett, be is kötözte a mancsát, mire Fabre megérkezett. Fabre persze gyanakodott, de hát nem'volt bizonyítéka. Valószínűleg a mi emberünk volt az a motorkerékpáros alak, akit Lausse látott, útban hazafelé.
A szállingózó hópelyheken át a lihegő férfira mutatott. – Az ő hangját hallotta Lausse aznap, amikor itt járt. El tudják képzelni, hogy Rensselaer az ágyban politizál? Nem, ez külön típus. Az ilyen ember kegyetlen, megveti a gazdagokat, de azért elfogadja a pénzüket. Az ilyen élvezi, ha elszerette egy gazdag ember babáját, és elcsábítja a lányát. Ez az ember lőtte le a kutyákat, ha kiöregedtek, mert Fabre-t nem vitte rá a lélek. Ez az ember mindenkit megvetett, még Miehelline-t is. Meg is úszta volna, de nem bírt a vérével, ha fehérszemély került a közelébe. Amikor megtudta, hogy teherbe ejtette a champette-i lányt, s hogy el kell vennie, Michelline ellene fordult. Azt hiszem, a pénzt megtaláljuk Rensselaer lakosztályában. Szerintem épp az előbb halászta elő a rejtekhelyéről.
Fabre álla megfeszült, míg Pelt hallgatta; az arca pedig megmerevedett. – Maurice Cottu, te ocsmány fattyú! Hát te ölted meg szegény öreg Archert.
Csak később ütött szöget a fejükbe, hogy Fabre egy szóval sem említette a feleségét.
VÉGE