7

Amikor másnap reggel Pel megérkezett a hivatalába, az újságok már az asztalán tornyosultak. A tisztjelölt, egy Martin nevű fiú, akit mellé vezényeltek, hogy segítse megszaporodott feladatainak elvégzésében, kötelességének tartotta, hogy a felügyelő lássa a fontosabb híreket, sőt néhányat fel is olvasott neki.

– A Le Bien Public fölkapta az emberrablási ügyet, főnök – jegyezte meg Martin. – A France Soir úgyszintén. Ők azt tartják, hogy nem is emberrablás, és nő is van az ügyben.

– Azt elhiszem – morogta Pel.

Összemorcolta a szemöldökét. Nehéz éjszakája volt. Madame Routy az esti mesétől a bemondónő éjfél utáni búcsúcsókjáig végignézte az egész tévéműsort. Olvasni nem volt kedve, a vacsorája ízetlen volt, alig aludt, így hát harapós kedvében volt.

Fölcsippentette az egyik újságot. „A szép Madame Rensselaer – kiáltották a címbetűk – könnyek között!”

Dühösen félredobta a lapot. Ha ezek Madame Rensselaert szépnek nevezik, akkor firkálhatnak bármit.

Az íróasztal mögött hátradőlve rágyújtott egy cigarettára. Ma ez az első, gondolta büszkén. Illetve az első, ha nem számítja a reggeli utánit, meg azt, amelyikre az autóban gyújtott rá. De hát ma nem érdekelték az ártalmak, ezért olyan mélyet szippantott, hogy Martin csak pislogott, hová lett a füst.

Egy ideig így ült, hátradőlve – sokkal szebb volt az új íróasztala, mint a régi, amikor csak amolyan tucatfelügyelő volt –, tanulmányozta az új szőnyeget és az új iratgyűjtőket. Darcynak igaza volt. A főfelügyelőknek – mert immár reménykedni kezdett, hogy nemsokára ő is az lesz – feleségre van szükségük. És nem csupán a hercegi palotában rendezett ünnepségekre, amikor a városatyák szívesek elkölteni egy kis pénzt a városi adóbevételekből a saját szórakozásukra, hanem házi használatra is, hogy kényelmes otthonuk és jó kosztjuk legyen. Aztán arra gondolt, hogy vannak más dolgok is, amelyek miatt egy férfias jelenségnek szüksége van feleségre, de az egyéb dolgokat gyorsan elhessegette.

Egy pillanatig az íróasztal lapját bámulta, és gondolatait teljesen betöltötte Madame Faivre-Perret. Ebben az ügyben rövidesen lépnie kell, döntötte el, máskülönben sosem lesz képes teljes figyelmét az új kötelezettségeinek szentelni.

Sóhajtott, és fölemelte Goriot felügyelő jelentését. Új beosztásával járt, hogy elolvassa a többi felügyelő jelentéseit, és tanácsokkal lássa el őket. Sejtette, hogy nemigen fognak hallgatni a tanácsaira, hiszen senki sem szereti, ha ugyanolyan beosztásban levő kollégája tanácsolgat neki. Más lenne a helyzet, ha magasabb rangja volna, de hát ebben a pillanatban a szamárlétrának ugyanazon a fokán állt, mint a többiek, s Goriot-val ellentétben neki nincs felesége, továbbá szenátor nagybácsija sem.

Nagyon komor képet vágott, amikor Nosjean dugta be a fejét az ajtónyíláson.

– Szeretnék engedélyt kérni egy börtönlátogatásra, főnök.

– Mostanság már Darcytól kell engedélyt kérnie, mon brave – igazította el a detektívet Pel.

Nosjean elmosolyodott, Pel pedig úgy érezte, hogy az új felállás ellenére sem változtak a dolgok. Csak éppen megszaporodtak.

– Miben töri a fejét? – kérdezte a detektívtől.

– Szeretnék egy-két szót váltani Beleckel.

– Miért?

– A szurkálás miatt. Valami nem stimmel.

– Micsoda?

– Nem tudom, patron, de majd rájövök. Amellett Sammy fiacskáinak betonalibijük van, más pedig szóba sem jöhet. Úgy gondolom, hogy csevegek még egy kicsit Sammyvel.

– De hiszen már börtönben van – közölte Pel.

– Talán éppen oda vágyott, patron – mondta erre Nosjean.

– Mire céloz?

– Ha Sammy azzal a váddal került börtönbe, hogy súlyos testi sértést követett el Roger Tachenay ellen a Porte Guillaume-nál, akkor aligha lehet azzal vádolni, hogy ugyanakkor megölte Duche-t, ugye, főnök? Súlyos testi sértés Tachenay ellen – betonalibi.

– Ha valóban megtámadta Tachenay-t, akkor valóban betonalibi.

Nosjean csalódottan csóválta a fejét, mintha Pel nehéz felfogású volna. – Nem lehet, hogy műbalhé volt, főnök?

Pel fölhúzta a szemöldökét. Akárcsak Darcyban, Nosjeanban is megbízhat az ember; mindig többet nyújtanak, mint amennyit kérnek tőlük. Buzgó fiú ez a Nosjean; túl komoly ahhoz, hogy vicces legyen, ráadásul olyan vallásos, hogy minden vasárnap elmegy a templomba, akármennyi is a munkája, és nagyon családszerető. Pel néha azt kívánta, bárcsak venné már el Odile Chenandier-t, akkor talán lazítana egy kicsit. Nosjean annyira lelkiismeretes volt, hogy ez a lelkiismeretesség valamennyiükre átragadt.

– Ötletnek ez is ötlet – mondta végül. – Menjen hát.

Alig csukódott be az ajtó, megjelent Darcy. – Látta de Troqot? – kérdezte kíváncsian.

– Miért, mi van vele?

– Kapott egyet a szeme alá. – Darcy az asztalra dobott egy papírlapot. – Múlt éjjel összefutott a Jégszekrénnyel, de az ellenfele kiütéssel győzött. Itt a jelentése.

Pel ujjai közé csippentette a papírlapot. Mindenféle mentegetőzésre számított. De nem, semmi kibúvó. Rövid, pontos jelentés, annyira tényszerű, hogy szinte már szimpla; a fiú senkire sem akarta áthárítani a felelősséget. Pel meglepődött, de nem volt elégedett.

A másik szobában mindenki érdeklődéssel nézegette de Troquereau-t. Még az új detektívlány is. Sokkal vonzóbb fehérnép volt, mint amilyenre Pel emlékezett, és a felügyelő máris látta, hogy még sok bajt okoz ez a csitri, mert hasonlított egy kicsit a fiatal Mireille Mathieu-re.

Hivatalos képpel lekezelt a lánnyal, majd ő is megnézte de Troquereau-t. Egyik szeme a szivárvány minden színében tündökölt, a szemöldöke fölött pedig jókora dudor.

– Olyan, mint a kétfejű sárkány – állapította meg vidáman Misset.

– Jelentsen – mondta szárazon Pel.

– Az én hibám, patron – ismerte be szóban is de Troq. – Alábecsültem az emberemet. De legközelebb ő húzza a rövidebbet.

Pel előrehajolt. – Hacsak el nem veszem magától az ügyet.

De Troquereau elkomorodott. – Remélem, nem tesz ilyet, patron – mondta szinte könyörögve. – Az volt a baj, hogy nagyon akartam. Nem voltam elég óvatos.

– És legközelebb az lesz?

– Igen, főnök.

– Mi történt?

De Troq részletesen elmesélte a meccset.

– Nagyon fáj?

– Csak a szemem lett ilyen ronda. Meg egy horzsolás.

– És sajgó mogyorók – hangsúlyozta Darcy.

De Troquereau büszkén beismerte, hogy így van.

– Néhány napig nem sok kárt tehetsz a barátnődben – jegyezte meg Misset.

Pel leintette. – Miből gondolja, hogy mégis el tudja kapni?

– Ez becsületbeli kérdés, patron.

Pel tekintete találkozott Darcyéval. – Ilyen fogalmat nem ismer a rendőri gyakorlat – mondta fanyarul. – Több hasznunk van a jó ötletekből.

 

 

 

Amint Pel visszaült az íróasztalához, üzenet érkezett a Nagyfőnöktől. Az irodájába berobbanó Pel látta, hogy feljebbvalója az íróasztala mellett áll, és az arca egyetlen grimasz. Valami papírdarabot szorongatott a kezében. Mintha irkából tépték volna ki. Rajta képeslapból kivágott betűk. A betűk pedig ezt üzenték: RENSSELAER A KEZEMBEN VAN. EGYMILLIÓ FRANKOT KÉREK.

– Mondtam magának, hogy emberrablás – jelentette ki a Nagyfőnök.

Pel gondosan tanulmányozta a papírlapot. – Megtévesztés is lehet – mutatott rá. – A lapok tegnap tele voltak az esettel. Az emberek ilyenkor próbálkoznak ezzel-azzal.

– Akkor is jobb, ha meglátogatja az asszonyt.

Amint Pel visszatért a szobájába, ismét megjelent Darcy. – Valaki telefonált, főnök.

– Az emberrabló?

– Honnan tudja?

Pel odalökte elé a papírlapot, a ráragasztott betűkkel. – Mit mondott?

– Nyilvánvalóan elváltoztatta a hangját. A telefonközpontos leírta az üzenetet. Csak ennyit mondott a pasas: „Rensselaer a kezemben van. Egymillió frankot kérek. Ismét jelentkezem.” Azzal letette a kagylót. A telefonos szerint fülkéből jött a hívás.

– Azt hiszem, lesz vele dolgunk – mondta Pel. – Vigye ezt a papírlapot Leguyader-nak, lássuk, mit hoz ki belőle. Addig is maga meg én szépen meglátogatjuk Madame Rensselaert.

 

 

 

A Rensselaer-ház a parkra nézett. A kapu közepén a csengő akkora bronzrozettába süllyesztve fehérlett, hogy a Francia Köztársaság elnökére is mély benyomást tett volna.

Kinyílt a kapu: idősebb cselédlány jelent meg fehérben-feketében; a detektívek azt hitték, ilyen öltözék már nem is létezik. A szolgáló, olyan arckifejezéssel, amely a terror idején szerfölött helyénvaló lett volna a guillotine árnyékában, átvezette őket egy márványpadlós előcsarnokon, be a szalonba. A falakon régi portrék és tájképek díszelegtek aranyozott keretben, egy gobelinen vadászjelenet rajzolódott ki, néhány további festmény pedig szarvasvadászatot ábrázolt. Közöttük függött egy lovon ülő férfi fotográfiája is, mellette vadásszal, aki francia kürtöt szorongatott.

– Rensselaer – suttogta Darcy.

A szalon is óriási volt; közepén márványborítású asztal, amelyet zöld futó ékesített. Az egyik sarokban kecses szobrocska tartott egy állólámpát; másutt merev ülőbútorok, damaszt- és brokáthuzattal. A csend több volt itt a zajok-zörejek egyszerű hiányánál; ezt a szobát mintha sohasem használták volna.

Amíg várakoztak, Darcy becserkészte a szalont. Volt még jó néhány fotográfia; az egyiken éppen ebfalka indult vadászatra, fölöttük a fák ágai zúzmarás-merevek; a másikon egy agancsokkal telizsúfolt szoba; a harmadikon Rensselaer az asztal végén, szemközt vadászruhás férfiakkal; a negyediken is ő maga, amint egy lelőtt szarvas fejét emeli a magasba.

Végül megjelent Madame Rensselaer, egy magas, sötét szemű, szőkített hajú lány és egy keskeny arcú, nem sokkal idősebb fiatalember kíséretében; az ifjú öltönyt viselt, de nyakkendő helyett színes selyemsálat. A sápadt vonásokat hosszú haj keretezte; Pel úgy vélte, olyan, mint egy menyét, amikor kikandikál a sövény mögül.

– Üljenek le, kérem – mondta Madame Rensselaer fenséges gesztussal. – Ez itt a lányom, Marie-Christine, ez pedig a férje, Jean-Marc Guitton. Úgy hallom Bernard Pujoltól, hogy valami üzenet szerint a férjem fogoly, s az emberrablók egymillió frankot követelnek.

– Egymilliót nem engedhetünk meg magunknak – kottyantotta közbe Guitton.

– De még ha megengedhetnénk is, nem vagyok benne bizonyos, hogy lenne hozzá kedvem – jelentette ki Madame Rensselaer. – Az egész csupán megtévesztés. A férjem pompásan érzi magát valahol egy nőcskével.

A beszélgetés megakadt. Madame Rensselaernek szemlátomást nem volt hozzá kedve, hogy visszakapja a férjét, lánya és veje pedig ugyanígy gondolkodott. Nyilvánvaló volt, hogy miért; ha Rensselaer valóban halott, ők öröklik a pénzét.

Pel, aki rossz szájízzel távozott, úgy gondolta, talán több érzést csikarhat ki Pujolból.

– Itt van Chaumont – mondta az ügyvédnek. – Ahol a kocsiját megtalálták. Chaumont-ból az ember könnyen eljuthat Belgiumba, Brüsszel pedig kellemes hely mostanában. Lehetséges, hogy van ott egy barátnője?

– Szerintem Belgiumot törölheti a listáról – mondta Pujol. – És a többi külföldi várost is. Rensselaer útlevelét megtaláltuk a fiókjában.

Pel a homlokát ráncolta. – Chaumont nincsen messze a Fond des Chouettes-i kastélytól sem. Talán odament? Egy s más erre utal.

Pujol a vállát vonogatta. – Meglehet – bólintott. – Tudom, hogy elszökött néha a hivatalából, és váratlanul ott bukkant elő.

– Fabre becsapta?

– Minden bizonnyal izgatta valami odakint. Csakhogy láttam a könyvelést. Minden rendben van. Fabre jól igazgatta a vadásztanyát. – Pujol mélyet sóhajtott. – Ha valóban emberrablás, akkor természetesen fizetnünk kell. A cég nem nélkülözheti Rensselaert. A pénzt pedig elő tudjuk teremteni. – Ajkán halvány mosoly jelent meg. – Amikor mostanában egymást követték az emberrablások, még azt is megbeszéltem vele, mit tegyünk ilyen esetben. Végül arra a konklúzióra jutottunk, hogy a vagyona miatt biztosítást kellene kötnünk erre az eshetőségre. Minthogy pedig a mi vidékünk ebből a szempontból nyugodtnak látszott, kedvező feltételekkel kötöttünk is egyet, és úgy találtuk, a biztosítónak fizetendő összeg méltányos. Ebből kiválthatjuk Monsieur Rensselaert.

– Mi történik, ha nem kerül elő – kérdezte Pel. – Ha például meghalt?

Pujol láthatóan megdöbbent. – Nos hát, természetesen van életbiztosítása. Tökéletesen függetlenül attól az összegtől, amelyre a vállalat biztosította emberrablás esetére.

– És kit illetne ez a pénz?

– A Madame-ot. Azután, úgy gondolom, a Produits Morand-nak új vezérigazgatót kellene választania.

– És ki lenne az? A veje?

– Talán bekerülne az igazgatótanácsba. Bár ezt is kétlem. A fiút sose választanák meg vezérigazgatónak.

– Az volt az érzésem…

– Hogy a fiatalúr arra számít? – Pujol élénken gesztikulált. – Persze ez a szíve vágya. Gyanítom, hogy éppen ezért vette feleségül Marie-Christine-t. Hogy ugyanazt érje el, amit Monsieur Rensselaer. – Az ügyvéd a fejét ingatta. – De azt már nem, azt soha. Jelenleg a személyzeti osztályon dolgozik, és egyáltalán nem fényesen. Részvényei nincsenek. Pusztán azért van ott, mert Monsieur Rensselaernek az volt a kívánsága, hogy a lányának ne legyenek anyagi gondjai. A Monsieur egy ízben azt mondta nekem, hogy a Madame édesapja annak idején jó volt őhozzá, épp ezért úgy érzi, neki is ugyanúgy kell viselkednie a vejével. Igaz, arra is rámutatott – Pujol ajkán ismét megjelent a mosoly –, hogy amiként az öreg Morand vele közölte, nincs szüksége potyautasra a cégnél, ugyanúgy az ő vejének is bizonyítania kell.

– És mit bizonyított a fiú?

Pujol vállat vont. – Semmit.

– És milyen magatartást tanúsít a Madame Guitton-nal szemben?

– Miként a legtöbb anya, eleinte lágyszívű volt hozzá. De ezt a magatartást Rensselaer mindig ellenezte. Azt vallotta: egy férfi dolgozzon a megélhetéséért, s az volt a véleménye, hogy Guitton nem felelt meg a várakozásnak. A fiú szocialista, és – sok ilyen rózsaszínű ifjonchoz hasonlóan – szívesen abrakol mindkét jászolból. Nagyon élvezi, hogy ő felvilágosult szocialista, ugyanakkor viszont pénzt pumpál ki Rensselaerből, akiről a kapitalista szobrát lehetne mintázni. Mostanában a Madame viselkedésében is érzek némi merevséget a fiúval szemben.

– Van saját pénze?

– Semmije sincs.

– Milyen viszonyban van Rensselaerrel?

– Úgy gondolom, Rensselaer személyében látta a boldogsága útjába tornyosuló fő akadályt.

– És a lány meg a papa?

Pujol sóhajtott. – Attól tartok, ugyanígy érzett. Röviddel azután, hogy Monsieur és Madame Rensselaer összeházasodtak, bizonyos értékek kerültek Madame Rensselaer birtokába. Családi ékszerek, ilyesmi. Mihelyt Rensselaer kezdte bebizonyítani, hogy hasznosan tevékenykedik a vállalatnál. Marie-Christine-nek az a véleménye, hogy miután ő is férjhez ment, ezek az ingóságok őt illetnék, de az édesapjának más volt a nézete.

– Ezt Rensselaer mondta el önnek?

Pujol habozott. – Hát, nem ezekkel a szavakkal. A helyzet az, hogy nem is akart beszélni az ékszerekről, amikor legutóbb felvetettem neki a témát.

Pel hallgatott, gondolkodott. – Amikor ma meglátogattam a házukat, Guitton ott volt. A felesége is.

Pujol ajka ferde vigyorba torzult. – Talán az ékszereket keresték.

– Ön tudja, hol vannak?

– Nem, nem tudom. De úgy gondolom, nemcsak az ékszereket keresik, hanem más, értékesíthető vagyontárgyak után is szimatolnak, amelyek netán a házban találhatók.

– És a Madame? Vele mi a helyzet?

Pujol nem válaszolt azonnal. – Szerintem szinte élvezi a gondolatot, hogy a férje halott – mondta végül. – Önnek természetesen tisztában kell lennie azzal, hogy kizárólag úgy nyilatkozom, mint a család ügyvédje és a Produits Morand jogtanácsosa. Személy szerint semmit sem nyerhetek. De a hölgy megváltozott. Mindig bizonyos rokonszenvet éreztem iránta. Szomorú volt, csüggedt, most azonban felélénkült, mintha újra a saját életét élné.

Pel egy kis szünet után folytatta. – Nekem is az volt az érzésem – mondta –, hogy senki sem szerette Rensselaert azok közül, akikkel a házban találkoztam. Éppen ellenkezőleg.

– Meglehet. A Madame nem szerette, mert… nos hát, keserűséget érzett amiatt, hogy a férfi a pénzéért vette el, azután fiatalabb nők után szaladgált. A veje sem szerette, az bizonyos, hiszen úgy érezte, az apósa akadályozza meg abban, hogy pénzhez jusson.

– És a lánya? Úgy éreztem, hogy nemcsak az anyagiak miatt haragudott rá.

Pujol egy darabig hallgatott. – Úgy van. Valami egészen triviális dolog. Sejtem, hogy pontosan emiatt ment férjhez Guittonhoz. Az apja sohasem kedvelte a fiút, a lány meg csak azért is férjhez ment hozzá. A póni volt az oka.

– A póni?

– Igen. Az apja megzabáltatta a kutyákkal.

– Még hogy… megzabáltatta?

– Marie-Christine egyik nap szinte betört az irodámba. Akkoriban tizenhét éves lehetett. Fiatal. Lágyszívű és szentimentális, mint a fiatal lányok az ő korában. Zokogott. A póni miatt, amelyet még gyermekkorában kapott. Sokat lovagolt rajta, azután, amikor az állat megvénült és lesántult, a lány vett egy nagyobb állatot. Monsieur Rensselaer pedig lelövette a pónit, és odavetette a kutyák elé. A lánynak majd meghasadt a szíve. Ugyanakkor dühöngött. Sohasem bocsátotta meg az apjának.

– És Rensselaer?

– Nem értette. Számára a száraz gally tűzbe való. A póninak nem volt értéke. El nem adhatta, hiszen vén volt már, az pedig nem is jutott eszébe, hogy kicsapja legelni. Talán, ha megfordul a fejében, megteszi. De hát – meg is mondta nekem – a vérebeket etetni kellett, a pónit is. Ezek után világos volt, hogy a pónit megeteti a kutyákkal.

Pel a homlokát ráncolta. Kezdte belátni: François Rensselaernek különleges tehetsége volt ahhoz, hogy ellenségeket szerezzen.

 

 

 

vissza    —    tartalom    —    tovább