18

Most, hogy az egész Duche-banda beköltözött Sammy Belec mellé a rue d'Auxonne 72-be, s ott várta, hogy a rendőrbíró elé kerüljön, a nyomozók lélegzethez jutottak, és érthetően megfordult a fejükben, hogy feleség, barátnő és vacsoraprogram is van a világon.

Minthogy a Rensselaer-ügy nem mozdult el a holtpontról, Polverari vizsgálóbíró pedig még mindig faggatta Fabre-t, Pel úgy gondolta, itt az ideje némi papírmunkának. Ha ezt elvégzi, nem csupán rendezettebb lesz az íróasztala, hanem az estéje is szabad marad, korán abbahagyhatja a munkát, sőt addig is eltöltheti az édes várakozás.

Nosjeannal más volt a helyzet. Úgy döntött, hadd várjon rá még egy kicsit Odile Chenandier. Agyában továbbra is nagy volt a zűrzavar. A nyomozók most már világosan látták, miért akarta Sammy Belec eltávolítani a színpadról Edouard-Charles Duche-t, de az még mindig nem fért a fejükbe, hogy pontosan hogyan történt. Valami még mindig nem stimmelt. Éppen azért, mert minden annyira stimmelt.

Nosjean éppen ebédelni indult, amikor az egyenruhások áttelefonáltak.

– Megvan a gyilkos fegyver – közölték a rendőrök. – Szeretnéd látni?

Rugós kés volt, borotvaéles, egy ház előkertjének bokrai alól szedte föl valaki az avenue Victor Hugón. Prélat mikroszkópon át nézegette a pultja mellett.

– Semmi ujjnyom – mondta végül. – Valaki bizonyára hallott a daktiloszkópiáról, hát gondosan letörölte. – Prélat ujjai végigsiklottak a kés nyelén. – Itt viszont vérszennyeződést látok, és fogadni mernék rá, hogy Leguyader bebizonyítja: Duche vére.

Nosjean gondolkodóba esett. Hogy került a kés, amellyel Duche-t meggyilkolták, az avenue Victor Hugóra? Jó kilométernyire a helyszíntől. Különben pedig attól a helytől is egy kilométerre, ahol Sammy Belec megtámadta Roger Tachenay-t a Porte Guillaume-nál. Tehát – ahogy mindvégig gondolta – a két eset összefügg.

Csakhogy ez semmi más, mint puszta feltevés. Egy jó védőügyvéd – márpedig Sammynek aztán lesz pénze egy jó védőügyvédre – bebizonyítja az elméletéről, hogy képtelenség. Bizonyíték nincs. Amellett volt még valami, ami Nosjean érzése szerint nem volt rendben, valami, ami – úgy érezte – elkerülte a figyelmét. Ez nagyon bosszantotta; olyan érzés volt, mintha elfelejtett volna nadrágot húzni vagy megborotválkozni – valami egészen egyszerű dolog, amit nem vett figyelembe.

Amikor a Jégszekrényről beszéltek, Rodsky megjegyezte, hogy az a melák tökéletesen időzíti a támadásait. Ugyanúgy időzített Sammy. Túlontúl tökéletesen. Sammyt ráadásul a legkevésbé sem zavarta, hogy súlyos testi sértés miatt börtönbe kerül. Az időpontok pedig, amelyeket Nosjean a tanúktól hallott, pontosan egybevágtak. Képtelen volt megcáfolni őket.

Váratlanul eszébe jutott valami, amit egyszer Darcy mondott Pelről, hát elindult az iparnegyedbe, hogy még egyszer kifaggassa Labbét, a vasutast.

– Már megint maga az? – köszöntötte a tanú.

Nosjean halványan mosolygott, és menten a tárgyra tért. – Azon az éjszakán, amikor megtalálta a hullát, azt mondta, a buszhoz indult, és még volt rá ideje, hogy elkapja az utolsó járatot.

– Igen, így volt. Mondtam már.

– De miért? Miért volt még korán? Gondolom, évek óta azzal a busszal jár. Miért indult korábban? Tizenegy harminckor már ott volt a megállóban, hogy elkapja a tizenegy negyvenes járatot. Akkor tíz percig kellett várakoznia. Az pedig hosszú idő.

– Hát a buszok miatt – mondta Labbé.

– Miért, mi a baj a buszokkal?

– Késő éjjel sose tartják be a menetrendet. Olyankor gyakran nincs egy szál utas sem, hát csak elhúznak néha, valamivel korábban is, mert a buszosoknak lejár a munkaidejük, és szeretnének ágyba bújni. Már gondoltam is rá, hogy panaszt teszek. – Labbé az ajkát biggyesztette. – Aztán nem reklamáltam; az ember inkább ne reklamáljon, igaz?

– Igen – válaszolta szórakozottan Nosjean. – Az ember inkább ne reklamáljon.

Az autóbuszgarázs a pályaudvar közelében volt. Nosjean fölkereste a forgalmi igazgatót, és kis idő múltán kicsikarta belőle a vallomást, hogy a késői járatok személyzete hajlamos eljátszadozni a menetrenddel, pontosan úgy, ahogyan Labbé mondta. Napközben – panaszolta a személyzet – az öreg nénik és a kisgyermekek miatt alig tudják betartani a menetrendet, hát késő éjszaka, amikor már alig van utas, sikerül valamit behozniuk.

– Nem arról van-e szó – kérdezte Nosjean –, hogy ha valaki időben ér is oda a megállóba, azt tapasztalja, hogy már elment az utolsó járat?

A forgalmi igazgató a vállát vonogatta.

– Hogyan is volt a múlt hónap huszonhatodikán? – faggatta Nosjean. – Arra a buszra gondolok, amelyik tizenegy negyvenkor húz le a dombtetőről. Mikor érkezett a végállomásra?

– Hajszálpontosan tizenegy negyvenötkor.

– Nem lehet, hogy korábban?

A forgalmi igazgató egy nyomtatott ívre bökött. – Itt az áll, hogy tizenegy negyvenöt. Amikor a vezetők kitöltik a menetrendi ívet, igazán nem fogják bevallani, hogy faképnél hagytak néhány árva utast.

– Érdemes lenne kikérdezni a vezetőt?

– Nem – mondta a forgalmi igazgató sziklaszilárdan. – Sose ismerné be. Szerződésük szerint a menetrend betartása az egyik alapfeltétel. Az szentség. Meg az is, hogy az utasok kedvéért kötelező megállni. Aki megszegi, azt könnyen kirúghatják. Már sokszor figyelmeztettük az alkalmazottakat, és néhány vezetőt valóban el is bocsátottunk. Teljes sebességnél és nyitott ajtóval furikáznak – még télen is –, mert ha ki-be csukogatják az ajtókat, sokáig tart, amíg az utasok felmásznak, lemásznak. Tudjuk, hogy megszegik az előírást. De valahogy mindig drótot kapnak, mikor várható az ellenőr. Ritkán sikerül rajtacsípnünk őket, és mint mondtam, sose vallják be. Még a maga szép szeméért sem.

Amikor kilépett a garázsból, Nosjean az utcai órára pillantott. Még mindig kuszák voltak a gondolatai. A karórája pontosan járt, és megfigyelte, hogy ugyanazt az időt mutatta, mint a Bar de la Descente faliórája. Azt is megfigyelte, hogy a karórája által jelzett idő azzal az óráéval is egybevág, amelyik a Porte Guillaume közelében van, az utazási iroda kirakatában. Az éjjel még ki is van világítva. Nem kétséges, hogy Thibault tizedes azon az órán ellenőrizte az időt. Annak ellenére, amit most megtudott, Sammy Belecnek aligha lehetett annyi ideje, hogy a Bar de la Descente-tól beérjen a belvárosba – akármilyen trükköt használt is. Nem az autójával ment, hiszen ivott a fiúkkal a városban, ha tehát mégiscsak ő szúrta le Duche-t, hogyan ért be időben a városba ahhoz, hogy lecsapja Tachenay-t?

Nosjean fejébe valami mégis szöget ütött, és útközben az Hôtel de Police-ra odasétált az utazási irodához. A kirakati óra pontosan járt. Gondosan ellenőrizte, de hiába szerette volna, ha késik vagy siet, az óra makacsul és pontosan mutatta az időt. Hajszálpontosan.

Nosjean ott állt a kirakat előtt, és dühösen meredt a számlapra. Annyira remélte, hogy siet. Hiába, nem megy. Egész napját időméréssel töltötte; későre járt, megéhezett.

Pontosan ugyanakkor, amikor Pel gondosan megborotválkozott az esti találka reményében, majd megfürdött, utána pedig annyi arcvizet locsolt a képére, mintha meghibbant volna, Nosjean betért egy olcsó sörözőbe. Annyira átfázott, hogy a csontjaiban érezte a hideget. Már majdnem rendelt egy szendvicset, de meggondolta magát: marhasültet kért sült burgonyával.

– És jó forró legyen – mondta a pincérnek. – Piszokul átfáztam.

– Ki nem? – legyintett a pincér. – Mindenki ezzel állít be.

Amikor a pincér ezt a bölcsességet mondta, Nosjean visszagondolt rá, hogy azon az éjszakán is kemény hideg volt, amikor Duche meghalt. Emlékezett még, mennyire didergett a passage Wallieux-n, Misset pedig a szél miatt nyavalygott. Egy pillanatig az abroszra meredt, majd jobb öklével hirtelen a bal tenyerébe csapott.

– Megvan! – kiáltotta hangosan.

A pincér, aki éppen eléje rakosgatta a poharat, kést, villát és a kenyereskosarat, döbbenten nézett rá.

– Mi van meg? – érdeklődött.

Nosjean elpirult. – Csak hangosan gondolkodtam – magyarázta.

Csoda-e, hogy ilyen régóta izgatta? Ha az ember jól meggondolja, egy mérföld hosszan kilógott a lóláb. Csak azért került vakvágányra, mert Sammyt Pel irodai szobájában látta először.

Éhes farkasként vetette magát a marhasültre, majd amikor legyőzte, sietett vissza az Hôtel de Police-ra. Onnan aztán fölhívta a börtönt. – Mit viselt Sammy Belec, amikor begyűjtötték? – kérdezte.

A vonal végén hosszú csönd. – Hát… ruhát – mondta végül a börtönalkalmazott.

– Miféle ruhát? Felsőkabátja volt?

Papírzizegés, majd: – A listán nem szerepel felsőkabát.

– Hideg éjszaka volt. Átkozottul hideg éjszaka.

– A listán nem szerepel felsőkabát.

Nosjean elégedett képpel visszatalpalt a buszvégállomásra. A forgalmi igazgató fölnézett a papírjaiból. – Már megint? – kérdezte komoran.

– Huszonhatodikán – közölte vele Nosjean – a busz tizenegy negyvenötkor futott be az éjszakai pihenőre.

A forgalmi igazgató mélyet sóhajtott. – Ne kezdje már megint, mon brave. A menetrendi íven ez áll. Mindig hajszálpontosan futnak be. Megtárgyaltuk, vagy nem?

– Nem az időpont érdekel – mondta erre Nosjean. – Azt szeretném tudni, találtak-e valamit azon a buszon?

– Ez nem az én reszortom, hanem azé, aki a talált tárgyakat kezeli.

Megmutatták neki, hol van a talált tárgyak osztálya. Nosjean még szolgálatban találta a tisztviselőnőt, aki igazán segítőkész volt.

– Igen, itt áll – mondta, miután végigfutott egy listán. – Egy télikabát. Azt hiszem, valami részeg hagyhatta el.

– Szeretném látni.

A nő némi kutatás után odaadta neki. Vastag holmi volt, szögletes vállában sok töméssel, az anyaga mintás. Név, cégjelzés sehol – ez túl szép is lett volna –, de bűzlőtt a parfümtől.

– A magáé? – kérdezte a nő.

– Isten ments. De azért elviszem. – Fölmutatta a jelvényét, majd belebújt a kabátba.

– Bő magának – méregette a nő.

Az is volt. Túlságosan bő.

Nosjean gyorsan le is vette, a pultra fektette, majd gondosan megvizsgálta. Elöl volt rajta néhány sötétebb folt. Megkapargatta az ujjával. A foltok már megszáradtak, kérgesek lettek.

A nő is odadugta a fejét, együtt nézegették a foltokat.

– Mi ez, vér? – kérdezte a nő.

– Hamarosan megtudjuk.

Amikor a kabáttal a hóna alatt megérkezett a főkapitányságra, egyenesen besétált Leguyader-hoz, aki szerencsére még benn volt a laborban. – Szeretném tudni, miféle foltok ezek – közölte vele Nosjean, és a sötét szennyeződésekre mutatott.

Leguyader dühös képet vágott. – Mondja csak – kérdezte a fiatalembert –, hogy van az, hogy maguk mindig akkor sétálnak be hozzám, amikor szeretnék már hazamenni?

De Nosjeant nem tudta lerázni. – Nézze, mivel még nem bújt ki a köpenyéből, talán közelebbről is szemügyre vehetné.

Leguyader gyilkos pillantást vetett rá, de aztán a kabátot a vizsgálópultra fektette, és erős nagyítóval megvizsgálta a foltokat.

– Hát ez vér – mondta végül.

– Biztos?

– Mindig biztos vagyok a dolgomban.

– De hiszen meg sem vizsgálta becsületesen.

– Nem is kell megvizsgálnom. Elég gyakran látok vért. De azért – Leguyader elővett egy szikét, megkapart egy-két foltocskát, majd a kaparékot ügyesen belepiszkálta egy borítékba –, de azért lesz bizonyítékom is, hogy vér, ha van türelme kivárni. Még a vércsoportot is meg tudom állapítani.

 

 

 

Pel hálás volt a sorsnak. Arra gondolt, hogy miután egész életében a kutya sem törődött vele, most talán jó dolga lesz. Először érezte, hogy rásugárzik a mennyei kegy. Sokkal többet evett, mint amennyit szabad lett volna, de hála ama ténynek, hogy Madame Routy csöppet sem törődött az ő táplálásával, valahányszor finom ételt raktak elé, Pel hajlamos volt megfeledkezni a következményekről, és kihasználta a kínálkozó alkalmat. Madame Faivre-Perret nemcsak jó szakács volt, hanem láthatóan szeretett is főzni. Mélyen dekoltált ruhát viselt, amely hihetetlen ingereket csiholt ki Pel ideggócaiból, s szemlátomást a kedvében akart járni. Mintha csak Pel lenne a Nagyfőnök.

Miközben Leguyader-ra várt, Nosjean telefonált ide-oda, így végül sikerült megszereznie a Porte Guillaume-nál levő utazási iroda igazgatójának nevét és lakcímét.

Leült az íróasztalához, maga elé húzta a készüléket, és föltárcsázta a megadott számot. Unott hang szólalt meg a készülékben.

Nosjean bemutatkozott, és miután megkérdezte, valóban az igazgatóhoz van-e szerencséje, a vonal végén hosszú csönd támadt.

– Mondja csak, tisztában van vele, hány óra? – kérdezte végül a hang.

– Igen, persze – válaszolta Nosjean. – Csakhogy ez fontos ügy. Huszonhatodikára virradó éjszaka sietett-e az iroda kirakatába helyezett óra?

– Miért?

– Ne törődjön vele.

Újabb hosszú csönd, majd a hang ismét megszólalt, továbbra is fásultan. – Igen, sietett. Nem szívesen kürtöljük világgá, mert az emberek azt hiszik, hogy olyan pontos, mint a pályaudvar nagyórája. Minden huszonnégy órában öt percet sietett. Elhivattuk Mercier-t, hogy hozza rendbe.

– Mikor?

– Huszonnyolcadikán.

– Köszönöm.

– Ez minden?

– Igen, ezt akartam tudni.

Nosjean elégedett képpel föltárcsázta Leguyader-t, és meghallgatta a laborvezető mondókáját, aztán elővette a Duche-ügy dossziéját és ellenőrizte, hogy milyen vércsoportba tartozott a megboldogult Edouard-Charles. Végül fogta azt a bőröndöt, amelyik mindig kéznél volt, hátha valakit váratlanul szolgálati útra rendelnek, kiborította a tartalmát, belegyömöszölte a kabátot, és elindult a parkoló felé. Félúton megtorpant, egy pillantást vetett a karórájára, meggondolta magát és elballagott a buszmegállóhoz. Még elcsípte a talant-i járatot, aztán leszállt a Bar de la Descente-nál, és miután végigsétált a passage Wallieux-n, egyenesen Sammy Belec lakását vette célba. Sammy felesége nyitott ajtót.

Nosjean óvatosan a szőnyegpadlóra helyezte a bőröndöt, majd elővette belőle a télikabátot. – Látta már? – kérdezte.

Az asszony unott szeme mindjárt gyorsabban kezdett pislogni. – Nem. Miért, látnom kellett volna?

– A férjéé ez a kabát?

– Nem.

– Pedig az a méret.

A nő a fejét rázta. – Ahogy elnézem, szűk lenne neki. És utálja ezt a színt.

– Van másik télikabátja?

– Egy van neki.

– Szeretném látni.

Amikor a nő előhozta a kabátot, Nosjean gombolással lefelé a padlóra fektette, majd a talált tárgyak osztályán lelt holmit gombolással fölfelé rárakta. A válluk, a gallérjuk, az ujjaik, a derekuk pontosan egymáshoz illett.

– Márpedig úgy látom, ugyanaz a méret mind a kettő – közölte a nővel.

Madame Belec a fejét rázta. – Túl szűk – makacskodott. – Amit hozott, az az egyik testvéréé volt, ő adta Sammynek. Sammy soha nem vette föl.

Nosjean a nő egyetlen szavát sem hitte el. – Akkor mit hordott télen? – érdeklődött.

A nő egy pillanatig hápogott, de gyorsan felállt a szorító sarkából. – Általában nem hordott télikabátot – hazudta folyékonyan. – Tudja, sűrű vérű ember az uram. Mondta is mindig, hogy nem szokott fázni.

Nosjean a nő által előhozott télikabátra bökött. – Ezt is magammal viszem.

– Kell a férjemnek?

– Ahol most van, ott igazán nem kell. Jól befűtöttek neki. Hiába van tél.

A két télikabáttal a bőröndjében, továbbá Sammy egyik öltönyével, amelyen Leguyader-nak majd Sammy hajszálmintáit kell keresgélnie, hogy össze tudja hasonlítani őket a télikabátokon lelhető hajszálakkal, Nosjean most egyenesen a Bar de la Descente felé húzott. Rendelt egy sört, aztán a pultra fektette a buszvégállomáson szerzett kabátot.

– Látta már? – kérdezte a tulajdonostól.

A tulaj eltátotta a száját. – De hiszen ez…

– De hiszen mi?

– Ó, semmi. – A tulaj hirtelen ugyanolyan zárkózott képet vágott, mint Madame Belec, és miután Nosjean még emlékezett rá, milyen készséges volt ez az alak a gyilkosság éjszakáján, csakis arra gondolhatott, hogy Sammy egyik fiúcskája itt járt, és súgott valamit a tulaj fülébe. – Azt hittem, hogy ismerem – mondta a tulajdonos –, de hát tévedni emberi dolog.

A sarokból odaszólt egy alak. – Olyan, amilyet Sammy visel.

Nosjean a hang felé fordult. – Biztos benne?

– Csak azt mondtam: olyan. A mintája különleges. – Egy tükörben, amelyen színes címke hirdette a pernod-t, Nosjean észrevette, hogy a tulaj titkos jeleket ad a háta mögött. A sarokban mindjárt el is némult a férfi. – Különben talán nem is olyan – fűzte hozzá sietősen. – Nem, talán nem is olyan.

– Sammy kabátján nagyobbak voltak a minták – tódította a tulajdonos.

– Igen, sokkal nagyobbak – helyeselt a sarokban ülő férfi.

– És az anyaga is sötétebb.

– Úgy van. Sokkal sötétebb.

Nosjean nem vitatkozott velük. Visszatette a kabátot a bőröndbe, kiitta a sörét, és kilépett az utcára. Még hallotta, hogy a pultnál zajos vitába kezdenek a vendégek.

 

 

 

Amíg Nosjean Sammy Belec télikabátjával házalt, Pel kinyújtotta lábát a kandallóban pattogó fahasábok felé. Ezúttal szó sem volt róla, hogy holmi angoisse française nyomja a fenekét. A legkényelmesebb ülőbútorban rakott fészket, a televíziót pedig határozott mozdulattal kikapcsolták. A szobában színek villóztak, mindenütt melegség.

 

 

 

De Troq agyában sem járt más, mint színpompa és melegség. Csak épp merőben más okból. Ugyanis a cours de Gaulle fái alatt járkált fel s alá, fején Yves-Pol szarvasvadász-védősisakja, lábszárain rózsaszín nadrág; hozzá Yves-Pol bíborszín, derékban karcsúsított télikabátját viselte, a nyakán pedig zöld selyemsálat, amelyet – ismervén a Jégszekrény gyilkos indulatait – gondosan a kabátnyílásba gyömöszkölt, hogy legalább megfojtani ne tudja vele. Kezében férfi autóstáskát himbált; ezt is Yves-Poltól kölcsönözte.

A cours de Gaulle-on vad szél söpört végig, Yves-Pol ruházata pedig inkább látványos volt, mint meleg. A hideg miatt még a place Wilsonon sem volt sok járókelő. Az emlékmű körül és alább, a Parc de la Colombière-en halotti csend honolt, bár a detektív tudta, hogy valamivel távolabb, a lejtőn rendőrkocsi parkol, eloltott lámpákkal. Egy másik autó a place Wilson közelében várakozott, Lagé pedig, aki mindig kész volt segíteni szolgálatot teljesítő bajtársainak, az utca másik végén kukucskált ki az árnyékból.

A véget nem érő éjszaka egyre hidegebb lett, és de Troquereau már-már úgy döntött, hogy tavaszra halasztja a találkát, amikor a háta mögül neszt hallott. Nem léptek hangja volt, inkább egy cipő csusszanása a keményre fagyott téli gyepen. Amint megfordult, egy kéz markolta meg a nyakát; arra sem volt ideje, hogy kiáltson; csillagokat látott, miközben a kéz kezdte kipréselni belőle a szuszt. Bal tenyerének élével megpróbálta pofon vágni támadóját, de abban a pillanatban, amikor keze az ellenfél arcához ért, egy térdet érzett a lábai között. Az alumíniumszűrő nagyot reccsent, és alaposan belemélyedt a szuszpenzorba, amelyet de Troquereau a lábai között viselt.

A szeme sarkából látta, hogy egy óriási ököl pörölycsapása közeledik jobbról. Gyorsan elkapta a fejét, és az ütés Yves-Pol bukósisakján csattant. De még így is beszaladt a nyaka a vállába, és amint kábán odébb tántorgott, hallotta, hogy támadója elbődül. De Troquereau a táskával alaposan gyomron vágta a támadót, aki fájdalmasan szorongatta saját kezét. Ellenfele előregörnyedt, és újabb fájdalmas jajkiáltást hallatott, mire de Troq leszegzett fővel nekirohant. A bukósisak csúcsa képen találta a bálványembert, aki most meg hátratántorodott. De Troq ismét meglegyintette a táskával. Ezúttal úgy eltalálta a halántékát, hogy a támadó a következő pillanatban a füvön fetrengett. Ott is maradt négykézlábra állva, kábultan és bárgyú pofával, de Troquereau meg előrántotta a kézibilincsét, és hátracsavarta az alak jobb karját. Ahogy rántott egyet rajta, a nagydarab ember arccal a földre borult. De Troq most a másik karját is hátracsavarta, rákattantotta a bilincset, aztán hátralépett, hogy megszemlélje az eredményt.

Még mindig szédelgett a fejére mért ütéstől, a nadrágjába rejtett alumíniumszűrő pedig – úgy érezte – valahogy felkerült a gyomrába. De végül is ő győzött, és úgy érezte – már amennyire érzett valamit –, hogy többé-kevésbé sértetlen. Előhalászott egy sípot és belefújt.

A place Wilson közelében nyomban fölvillant a kék fény. Amikor megfordult, látta, hogy a park mellett álló rendőrautó is elindul. Lábdobogást is hallott, és egy pillanatra rá fölbukkant az aggódó Lagé, mint segédcsapat.

– Semmi bajod?

De Troquereau fejével az árnyék felé bökött, Lagé pedig fölkapcsolta a kézilámpáját. A leterített férfi még mindig fetrengett a fájdalomtól. Lagé rámeredt, de abban a pillanatban már csikorogva fékezett mellettük a két járőrkocsi. A rendőrök kiszálltak.

– Elkaptad?

– Igen. Fényszórót, hadd lássuk.

Lagé lehajolt, majd fölegyenesedett, és tátott szájjal bámult de Troquereau-ra. – Nom de Dieu, hiszen ez Rodsky! Mi a fenét keresett itt?

– Miért, mit gondolsz? – kérdezte némi éllel de Troq. – Megpróbálta laposra verni a fejemet. Ő a Jégszekrény!

– De hiszen azt hittük, hogy ő csak…

– Nem érdekes, hogy mit hittetek. Tény, hogy megvert egy rendőrtisztet. Mindig arról fecsegett, hogy az embereket verni kell. Úgy látom, hitt is a saját módszerében.

Lagé sokkos állapotban volt. – De… de hiszen kétszer akkora, mint te! Bokszoló volt valaha. Mit csináltál vele?

– Behúztam neki.

– Mivel?

De Troquereau, arcán angyali mosollyal, kinyitotta és fölfordította az autóstáskát. Nagy koppanással a járdára hullott belőle egy fél tégla.

 

 

 

A főúton, a Bar de la Descente közelében, Nosjean a sarki buszmegállóban várakozott. Az utolsó járat éppen jött lefelé a dombról. Tizenegy harmincháromkor jelent meg, és az utcasarokhoz közeledve lassított. A hátsó ajtó nyitva volt, és amint Nosjean fölugrott a peronra, a kalauz hátrafordult. – Mozgó járműre nem ugrálunk – oktatta ki a fiatalembert.

– Senki sem sírna utánam – mondta erre Nosjean. A kalauz elé tolta a pénzét, aki minden további nélkül bezsebelte. Nosjean konstatálta, hogy a pénzéért nem kap jegyet. Lám, a késői járatokon saját zsebre dolgoznak; érdemes lenne utánanézni.

A busz most már alaposan belelendült, a lejtő alján úgy felgyorsult, mint egy rakéta. Nosjean a karórájára pillantott: tizenegy harmincnégy. Több utas nem szállt fel, ha nem számította azt a férfit, aki egy kapualjból bukkant elő ordítva, de aztán megtorpant, amikor a busz csak robogott tovább. Nosjean elmosolyodott. Ha a forgalmi igazgatónak tanúra van szüksége, itt van ő.

Ebben a késői órában, főként pedig ilyen kemény hidegben alig lehetett gépkocsit látni; minden forgalmi lámpa zöldet mutatott. Amikor a jármű lassítani kezdett, hogy jobbra forduljon a buszmegálló felé, Nosjean könnyedén lelépett róla, és a Porte Guillaume felé sietett. Az utazási iroda kirakatában a kivilágított óra tizenegy harminchatot mutatott.

Magányos rendőr figyelte a ritkán elsuhanó gépkocsikat. Éjszaka is napszemüveget viselt, és ettől a maffiózókra hasonlított. Thibault tizedes volt, ugyanaz a rendőr, aki őrizetbe vette Sammy Belecet, s amint Nosjean feléje közeledett, savanyú arcán fölvillant a boldog felismerés.

– Amikor őrizetbe vette Sammy Belecet – kérdezte Nosjean –, melyik órát nézte meg?

– A sajátomat.

– Ellenőrizte az időt?

– Igen, mert Sammy azt mondta, hogy késik. – Thibault az utazási iroda órájára mutatott. – Azon ellenőriztem. Tudja, a pályaudvari nagyóra szerint jár. Sose romlik el.

Nosjean mosolygott. – Soha, de akkor éppen sietett.

 

 

 

Ekkorra Pel nekibuzdult. Kezében egy óriási pohár brandy. A brandy ugyan nem tett jót a gyomorfekélyének – meg volt győződve róla, hogy tenyérnyi gyomorfekélye van –, csakhogy a brandy mellé koffeinszegény kávét kapott – az asszonynak erre is gondja volt! –, így azután nem fog virrasztani egész éjszaka. Meg volt igézve. Elragadtatásában nem hétköznapi nőt látott szemközt ülni, vonzó asszonyt, aki azért korántsem szépség, de nem zörögnek a csontjai, jó formájú, anélkül hogy molett lenne – nem. Ő Brigitte Bardot-t, Liz Taylort és Danielle Darrieux-t látta – persze fiatal korukban! –, és néhány további szépséget, egyetlen nőalakká forrva.

Elbűvölve hallgatta, amit az asszony beszélt, bár nem jutott el a tudatáig egyetlen szava sem. Tele volt a feje a saját gondolataival. Azt latolgatta, hogy házat vesz Plombières-ben, és néhány kertészeti szakkönyvet. Rengeteg nyugdíjas rendőr mászkál a nagyvilágban, valamelyik majd fölássa helyette a kertet; már-már vidéki földesúrnak álmodta magát. Talán még kutyát is vesz. Azelőtt is gondolt már rá, de Didier spánielje lehűtötte a lelkesedését.

Amikor az asszony előrehajolt, hogy közelebb tolja a kávéscsészéjét, Pel azon kapta magát, hogy mély betekintést nyer a dekoltázsába, és ettől olyan gondolatai támadnak, amilyeneknek – úgy érezte – egy jó burgundi fejében nem lenne szabad megfordulniuk. Vagy talán, mint jó burgundinak, éppen ilyesmire kell gondolnia? No, ez kissé zavaros. Az asszony mosolygott.

– Éjszakánként néha olyan magányos vagyok – vallotta meg.

– Ó, biztosan – bólogatott Pel. Borzalmas, ha valaki éjszaka magányos. Őt már zsenge ifjúkora óta kínozta ez az érzület. Akkor sem halmozott sikert sikerre, amikor megpróbálta helyreütni a dolgot. Egyszer egy lány, akit alaposan megpuhított már, megkérdezte a keresztnevét, de amikor ő megvallotta neki, hogy Evariste Clovis Désiré, a leányzó olyan röhögésben tört ki, hogy leesett az ágyról. Hát ez volt a vége egy pompás éjszakát ígérő kalandnak.

Az asszony most éppen hosszabb történetbe fogott a közelmúltban elhunyt nénikéről.

– Sohasem ment férjhez – mondta. – Volt egy barátja, de a dolog plátói szinten maradt. Milyen kár! De mit is tehetett volna, szegénykém? A férfi mindig ugyanazzal a lemezzel állt elő: hogy ő hisz a plátói kapcsolatokban; hát ennyiben maradtak. – Aggodalmas pillantást vetett rá, Pel pedig rádöbbent, hogy talán azt firtatja, vajon ő is hasonló elveket vall-e.

– Pedig egy asszonynak férfira van szüksége manapság, ugye? – kérdezte a hölgy.

– Ó, persze. – Pel, aki mindenáron lelkesülten akart helyeselni, úgy bólogatott, mint egy felhúzható baba. Hát persze, a fehérnépnek férfiemberre van szüksége. És megfordítva: minden férfinak egy asszonyra.

Ekkorra már teljesen nyomás alatt volt a feje. Azon tépelődött, hogy melyik pillanatban rontson neki, és hurcolja ölben a díványra.

– Maga hisz a plátói barátságban? – kérdezte a Madame.

Tessék: a hatvanezer frankos kérdés! – villant át Pel agyán a gondolat. Biztos, hogy most minden az ő válaszától függ, ezért elővigyázatosnak kell lennie, nehogy egyértelmű ítélet csússzon ki a száján. – Ez főként attól függ – mondta hát vidáman –, hogy vonzó-e a nő, a partnere pedig elég férfias-e. Ha tehát vonzó külsővel és normális férfierővel számolunk, a platói kapcsolat merőben természetellenes.

Úgy tetszett, a nőnek is ez a véleménye, de Pel képtelen volt befogni a száját, szerette volna fokozni a hatást.

– Különben – mondta – vagy tucatnyi, általam megvizsgált eset alapján állíthatom, hogy a plátói barátság néha olyan szenvedélybe torkollt, amelynek eredményeként a partnerek egyike borotvával nyisszantotta el a másik torkát.

Csak tréfálni akart, de ez bizony durvára sikeredett, és a nő kissé döbbenten meredt rá. Már-már úgy látszott, hogy pompásan megértik egymást, ám az asszony most először pillantotta meg Pel énjének baljósabb oldalát, és rögtön bizalmatlan lett.

A társalgás, amely eddig olyan könnyedén folyt, egyszerre félresiklott. A nő kétségek közt őrlődve nézett rá, Pel pedig, hogy kiköszörülje a csorbát, egy nagyszerű mondáson törte a fejét, amikor csengeni kezdett a telefon.

Úgy látszott, az asszony szinte örül, hogy fölveheti a kagylót, mert mintha éppen most fedezett volna fel a férfiban valamit – kegyetlenséget, durvaságot –, amit nem várt tőle, hiszen már-már azt hitte, jól ismeri. Aztán enyhe zavarral az arcán tért vissza a szalonba.

– Magát keresik, Evariste – jelentette.

Pel arcán ingerültség sötétlett, miközben azt találgatta, hogy az isten csudájában juthatott Darcy eszébe, hogy fölhívja őt ezen az éji órán – és itt! Csak Darcy tudta, hogy hol tartózkodik, sőt azt is csak ő tudta, hogy miért. Valami fontos dologról lehet szó.

– Pel! – vakkantotta a kagylóba.

– Darcy, patron. Úgy gondolom, be kellene ugrania. De Troq elkapta a Jégszekrényt, Nosjean pedig megcáfolta Sammy Belec alibijét. De tökéletesen. Idebenn csak úgy hemzsegnek a védőügyvédek. Polverari vizsgálóbíró is benn van, a Nagyfőnök is, hát úgy gondoltam, magának is be kellene jönnie.

Pel ólmos lassúsággal helyezte vissza a kagylót. Lelkesültség töltötte be egész lényét arra a gondolatra, hogy sikerült fölszámolniuk két rázós ügyet, de ingerült volt, mert itt zavarták. Miért veri őt mindig az Isten? Mindig a sorsdöntő pillanatban szól közbe a hivatása.

– Mennem kell – jelentette be sután.

Nem tudta megítélni, hogy mit érez a Madame, fölháborodást-e vagy örömöt. Az utolsó másodpercekig olyan jól alakult ez az este; most pedig közéjük állt a hivatása.

– Sajnálom – mondta a hölgy. Csak ennyit mondott. Nem szöktek könnyek a szemébe. A hangja sem remegett.

A felügyelő röviden elmagyarázta, hogy mi történt, és amikor nem kapott választ, folytatta, mert az volt az érzése, hogy az asszony nem értette meg kellően, mennyire gyűlöli ő azokat az alakokat, akik becstelenség és erőszak nélkül el sem tudják képzelni az életet; továbbá azt az odaadást sem értette meg, amelyet ő a hivatása iránt érez.

– Az egyik ügy gyilkosság – magyarázta mereven. – Márpedig a gyilkosság nem csupán szégyene az emberi nemnek, hanem puszta fennmaradását is veszélyezteti.

– Ez kissé komolytalan kijelentés, vagy nem?

Pel arca egyszeriben elkomorult. Földarabolt hullák jelentek meg lelki szeme előtt, továbbá éhes kopók, amelyek mindent fölfalnak, ami hús-vér.

– Ha nem volnék komolytalan – jelentette ki –, akkor már rég a tébolydában lennék. A gyilkosság ocsmány dolog, és én túl sokat láttam.

 

 

 

vissza    —    tartalom    —    tovább