1

Az északi szél úgy támadott a dombokról, mintha agyarai és karmai lettek volna; sebesen megkerülte az utcasarkokat, és bele-belekapott a járókelők lábába. Már jó néhány napja egyenesen a sarkkör felől süvített. Időnként egy kissé keletnek fordult; ilyenkor Észak-Oroszország felől fújt. A választék nem volt gazdag: sarki hideg vagy szibériai.

Vállait púpozva, fejét mélyen a gallérjába húzva Jean-Luc Nosjean őrmester a passage Wallieux-n fekvő test fölé hajolt; szűk sikátor ez a Bar de la Descente mögött. A bár neonfénye egy ablakon át a szemközti falat világította meg, a falról pedig a tetemre vetült. Jól öltözött férfi volt, majdnem negyvenéves; hosszú haj, modern vonalú bajusz, amely a szája két oldalán lefelé folytatódott. A hátán feküdt, kabátja, zakója nyitva. Elöl az inge lucskos a vértől.

Nosjean a rendőrre nézett, aki felhívta a kapitányságot.

– Ki találta meg?

A rendőr a férfira mutatott, aki az árnyékban toporgott. Overall volt rajta, a fején csúcsos kötött sapka.

– Robert Labbé – mutatkozott be a férfi. – Odalenn dolgozom a vasútnál, az iparnegyedben. Épp szolgálatba indultam. Fura a munkabeosztásunk.

– Félig sem olyan fura, mint a rendőröké – jegyezte meg szárazon Nosjean. – Mi történt?

– Siettem, és majdnem átestem rajta. – Labbé a passage Wallieux kanyarulata felé bökött. – A rue Charles de Juigne felől jöttem – ott lakom –, hogy elkapjam a buszt a főutcán. A tizenegy negyveneset akartam elérni.

Nosjean gyorsan kapcsolt. – Ha a tizenegy negyvenest akarta elérni, akkor harmincötkor kellett belebotlania.

– Tizenegy harminckor – javította ki Labbé. – Szeretek időben ott lenni. A busszal épp úgy érek be a városba, hogy át tudok szállni a pályaudvar felé. Amikor ideértem, hallottam, hogy a St. Philibert órája elüti a felet.

Amint Nosjean ide-oda őgyelgett, különféle szögekből szemügyre véve a holttestet, fékcsikorgást hallott, néhány pillanat múlva pedig Misset őrmester bukkant fel a sikátorban. Szemlátomást még jobban didergett, mint Nosjean, és legalább kétszer olyan savanyú képet vágott, amiért ki kellett szállnia a helyszínre.

– Istenkém – mondta Misset –, ilyen időben az utcán! Alig várom, hogy Krauss utóda megérkezzék.

Nosjean nem válaszolt. Krausst egy-két héttel a nyugdíjazása előtt lőtték le, és Nosjean nem szerette, ha emlegették; a következő alkalommal talán ő kerül sorra.

Röviddel ezután megérkeztek a labor emberei. Leguyader, a főnökük éppen olyan savanyú képet vágott, mint Misset, de merőben más okból. Leguyader szokásból vágott savanyú képet. A szarkazmus és a keserűség nála is foglalkozási ártalom volt, de – Misset-vel ellentétben, aki mint rendőr nemigen aratott babérokat – Leguyader rossz kedvének az arrogancia volt a forrása, ő ugyanis értette a dolgát. Prélat, a daktiloszkópus is ott szimatolt, Grenier-vel, a fotóssal.

– Itt nincs sok keresnivalóm – jegyezte meg Prélat. – Megvan a fegyver?

– Még nincs – vetette oda Nosjean.

– Ki ez?

Nosjean Minet dokira pillantott, aki a tetem fölé hajolt. A fényképészek buzgón villogtatták vakuikat, a labor munkatársai pedig kétrét görnyedve járkáltak föl-alá.

– Ha a személyazonossága érdekel, mon brave* mondta Minet –, akkor nem kell tovább keresgélnetek. Itt vannak a papírjai. Duche a neve. Edouard-Charles Duche. Impasse St. Mesmir 19.

A név hallatán Nosjean egy pillanatig nem kapcsolt, aztán hátrakapta a fejét. – Edouard-Charles Duche?

– Személyesen.

Nosjean Minet-re pillantott, aki megvonta a vállát. – Tudom, mire gondolsz, mon brave. Nem valami nagy veszteség.

Nosjean is vállat vont. Edouard-Charles Duche-nek csalás, megfélemlítés, fenyegetés és lopás volt a kenyere, a bűnügyi rendőrség nyomozócsoportja ismerte, mint a rossz pénzt. Hosszú priusza volt, rendszeresen garázdálkodott, és egy banda is összeverődött körülötte. Volt továbbá egy öcsikéje, Philippe, traktorvezető Bénois de l'Herbue-ben, akinek – a rendőrség különben már tudta, hogy szép kis bajkeverő – az volt a szíve vágya, hogy a bátyja nyomdokába lépjen. Edouard-Charles Duche hosszú évek óta szálka volt a rendőrség szemében.

– A helyedben, mon brave – mondta Leguyader –, én most szépen beülnék a kocsimba, és egyenesen Sammy Belec otthonához hajtanék, rue Fayolle 117. Pompás fészek. Telis-teli drága bútorokkal. A felesége télen nercbundát visel, van továbbá két színes tévéjük. Az egyik a hálószobában. Nekem fekete-fehérem van, jó régi fekete-fehérem, az asszony pedig szövetkabátban mászkál.

Nosjean nyugodtan hallgatta. Nagyon is jól tudta, kicsoda Sammy Belec.

– Mindezt azért mondom neked – folytatta Leguyader –, mert már jártam a rue Fayolle 117-ben. Tavaly, amikor megsebesítették azt a lyoni kölyköt, Sammy nyakig benne volt. Vérfoltos ruhát kerestünk, de persze nem találtunk semmit. Fúrta Duche-t, nem?

– Akárcsak Duche őt – bólintott Nosjean.

Körülnézett. A sikátor megtelt rendőrökkel, az útkereszteződés pedig rendőrautókkal, villogóik forogtak a sötétben. A bárból is előszivárgott néhány alak, toporogtak a hidegben, bámészkodtak, az arcukat és az orrukat kicsípte a hideg.

– Megyek, meglátogatom Belecet – mondta Nosjean.

Amikor bekukkantott a Bar de la Descente-ba, a rendőrök éppen elindultak Labbéval, a vasutassal. A bár rozoga hely volt, kopott, barna és sivár; néhány férfi támasztotta a pultot. A tulajdonos fölpillantott a kávéfőző mögül, majd hátraszólt a feleségének, hogy vegye kezelésbe a masinát. Nosjeanhoz közeledve töltött egy kupica rumot, és a nyomozó elé tette.

– Jobb, ha ledönti, mon brave – javasolta a tulaj. – Olyan hideg van, hogy a rézmajom segge is befagyna.

Nosjean bólintott, és egy fémpénzt dobott a pultra. A tulaj visszalökte, de Nosjean ismét odatolta az orra elé. Óvatos és roppant becsületes detektív volt; megivott egy kávét, vagy lehörpintett egy pohárkával azokban a bárokban, ahol megbízott a tulajdonosban, de a Bar de la Descente-tal más volt a helyzet. Ez a bár olyan alakok vadászterülete volt, mint Duche és a barátai ; itt óvatosan mozgott.

– Edouard-Charles Duche járt itt? – kérdezte.

A tulaj bólintott. – Fél órája – mondta. – Bejött, benyalt egy rumot, panaszkodott a hidegre, aztán már ment is. Két percre rá Robert Labbé – egy másik kuncsaftom – bejön az ajtón, aztán mondja, hogy belebotlott valami testbe. Egypáran kimentünk vele, hát Duche volt az. Én telefonáltam a rendőrségnek.

– Hová igyekezett Duche?

– Azt mondta, hazamegy. A sikátoron át volt a legrövidebb neki.

– Azt hittem, hogy az ilyen Duche-félék óvatosabbak a sötét sikátorokban.

A tulajdonos a vállát vonogatta. – A hideg lehetett az oka. Szerintem azért kockáztatta meg, mert így gyorsabb.

– Miért nem ment autóval? Gyakran járt ide?

– Alig. Főként a városi bárokba járt. Azok egy kicsit fényesebbek. De ezt magának jobban kell tudnia, mint nekem. Néha azért itt találkozott a cimboráival.

– Hát Sammy Belec? Ő is járt ide? Ismét csak vállvonogatás. – Hébe-hóba. Tudja, őneki is errefelé szokott dolga akadni.

– Találkoztak itt ezek ketten?

– Néha. Mindig féltem, hogy betakarják egymást. Kaján megjegyzések, sanda pillantások. Tudja, hogy van az ilyen. De zűrt azért nem csináltak.

– Fenyegetések?

– De mennyire. – A tulajdonos egy pillanatig tanulmányozta Nosjean fiatal, feszült vonásait. – Belec azt tartotta, hogy Duche zavarja a köreit. Mondogatta is mindig, hogy ad neki egy kórházi beutalót. Most aztán a temetőben szerzett neki bérelt helyet.

– Mikor jött be Duche?

– Pont tizenegy harminc előtt.

– Biztos benne?

– Holtbiztos. A tévéprogram ilyenkor ér véget az egyesen. Át is kapcsoltam a másik csatornára, aztán megfordultam, hogy kiszolgáljam.

– És mikor ment el?

– Két percre rá. Tizenegy harminckor. Pont akkor kezdődött a műsor a másodikon. Egy rum; lenyelte, elment. Tizenegy harminckor. Pontosan. Nem kezdett beszélgetni, vagy ilyesmi.

– No és a maga órája? Pontos?

– Mint a halál. Ott van a tévé mellett, ni. Ha sietne vagy késne – ami még nem fordult elő –, látnám az időjelzéskor.

Nosjean ellenőrizte a pontos időt a saját óráján. A szüleitől kapta ajádékba, akik azt tartották, hogy a fontos álláshoz dukál a pontos óra. A karóra ugyanazt az időt mutatta, mint a falióra, minthogy pedig az övé nem késett egy másodpercet sem, legalább a bűncselekmény elkövetésének időpontját sikerült tisztáznia.

Lenyelte a maradék rumot, bólintott és távozott. A sikátorban Missel még mindig az időjárásra panaszkodott, de már fölhívta az Hôtel de Police-t* , és kapcsolatba lépett Darcy őrmesterrel, Pel felügyelő csoportjának rangidős nyomozójával, akit abban a pillanatban, hogy a riasztás befutott, behívattak az irodába.

– Darcy azon gondolkozik, behívassa-e a főnököt - közölte Misset. – A cours de Gaulle-on is megtámadtak valakit.

– Megint egy homokost?

– Igen, Yves-Pol Aramist. Hiszen ismered.

– Ismerem – bólintott Nosjean. Mindenki ismerte Yves-Pol Aramist. Volt egy butikja a hercegi palota mögött; barátságos fickó volt, de magánakvaló. A Parc de la Colombière közelében lakott, és majdnem mindig egy méregvörös robogón pöfögött haza; általában fényes sál lebegett utána, a fején pedig csinos kis bukósisak ült; Londonban vette, olyan formája volt, mint a szarvasvadász-sisakoknak.

– Szerintem azért kószált – mondta Misset –, hogy fölszedjen egy fiút és hazavigye.

– Nem ismerkedik fiúcskákkal – jelentette ki Nosjean. – Vigyáz magára.

Misset fölvonta széles vállát. – No mindegy, úgy látszik, elromlott a robogója, és gyalog ment haza a fasorban, amikor barátunk, a Jégszekrény fölbukkant, és alaposan kiklopfolta.

A Jégszekrény nevet az az ismeretlen kapta, aki a cours de Gaulle körül ődöngő szomorú kis alakokat támadta meg. Az argóban az Armoire à Glace „bűnözőt” jelent, és mivel az első áldozat azt mondta a támadójáról, hogy akkora, mint egy szekrény, a név ráragadt.

– Monoklit kapott a szeme alá – folytatta Misset –, lapos lett az orra, és eltört az egyik pofacsontja.

– Akkor ez a negyedik.

– De hiszen csak buzik. Igazából Aramisnak Dupont a neve.

– Még a Dupont nevű buziknak is joguk van úgy élni, hogy ne verjék laposra őket – csattant fel Nosjean.

Misset újra csak a vállát vonogatta. Önmagát, némi önelégültséggel, normálisnak, férfiasnak és roppant szexisnek tartotta. Nosjeannak viszont az volt a véleménye, hogy Misset jobb rendőr, sőt jobb férj lenne, ha szorult volna bele valami azoknak a rózsaszín nadrágot és tarka sálat viselő boldogtalanoknak a gyöngéd érzékenységéből, akikkel Nosjean gyakran találkozott a város bárjaiban.

Miután gyorsan végigment a sikátoron az impasse St. Mesmirig, egyből megtalálta Duche lakását. Duche nem volt házasember, de a lány, aki ajtót nyitott, szemlátomást kényelmesen befészkelte magát hozzá. A lány sírt.

– Charlot miatt jön? – szipogta.

– Igen – bólintott Nosjean. – Honnan tudja?

– Valaki megtelefonálta a Bar de la Descente-ból.

Valaki mindig megtelefonálja, gondolta Nosjean. Mindig akad egy túlbuzgó alak, aki szeretne rivaldafénybe kerülni, valahányszor baleset vagy bűncselekmény történik.

– Épp most készültem oda. Azt mondták, a sikátorban történt.

– Ott – mondta Nosjean. – De a maga helyében szépen itthon maradnék. Tud keríteni valakit, aki idejön?

– A nővérem a szomszéd utcában lakik.

– Akkor fölhívom, hogy jöjjön át.

A lány tágra nyílt szemmel bámult rá. Fiatalnak és ártatlannak látszott; Nosjeannak megfordult a fejében, hogy miket mesélhetett magáról Edouard-Charles Duche.

– Megölték, nem? – kérdezte a lány.

– Ki ölte meg? – kérdezett vissza Nosjean. Az eseményeknek ebben a szakaszában a detektívek általában kifejezték á részvétüket, de ez a lány szemlátomást elfogadta a Duche életvitelével járó következményeket, és számított rá, hogy egyszer bekövetkezik valamiféle erőszakos cselekmény.

A lány könnyben úszó szemmel nézett Nosjeanra. – Belec társasága.

– Honnan tudja?

– Charlot mondta, hogy megpróbálják. Mindig olyan óvatos volt.

Hála az időjárásnak, gondolta Nosjean, ezúttal nem volt elég óvatos.

– Megfenyegették? – kérdezte.

– Többször is. De azt mondta, fütyül rá. Mindig azt mondogatta, hogy ő is nőtt akkorára, mint Belec, és bármikor elbánik vele vagy a haverjaival.

– Nem ártana, ha megadná azoknak a férfiaknak a nevét, akikkel a barátja kapcsolatban állt.

Miután följegyezte a neveket, illetve annyi címet, amennyi csak a lány eszébe jutott, Nosjean fölpillantott.

– Belec haverjainak a nevét is tudja?

– Azelőtt tudtam – válaszolta a lány. – Az egyikkel jártam is, Roger Lepage-zsal. Abba az országúti balesetbe halt bele Vitry-le-François közelében.

Nosjean emlékezett az ügyre, amely némi fejtörést is okozott a bűnügyi rendőrségnek meg a közlekedésieknek, mert nem egészen olyan volt, mint amilyennek látszott, ezért arra a következtetésre jutottak – bár ezt sohasem tudták bizonyítani –, hogy szó sem volt ott balesetről, sőt az is meglehet, hogy Edouard-Charles Duche-nek és barátainak a műve volt. Rájött, hogy ez a lány nem is olyan ártatlan, mint amilyennek látszik.

Befejezte a jegyzetelést és távozott. A szél most még hidegebben fújt, és Nosjean titokban kezdett igazat adni Misset-nek. Valóban nem szokás ilyen időben az utcán kóricálni. Az előző éjszakát barátnőjének, Odile Chenandier-nak a lakásában töltötte, élvezte a pompás beaune-i bort, coq au vin-nel*. Odile Chenandier már régen úgy döntött, hogy feleségül megy Nosjeanhoz, az Hôtel de Police ügyeletesszobájának detektívjei pedig egy idő óta fogadásokat kötöttek rá, hogy mikor sikerül neki. Melegszívű, kedves és szeretni való lány volt, de nem szép a szó hétköznapi érteinlében, Nosjeannak viszont romantikus felfogása volt a nőkről, ezért nyomban fülig szerelmes lett minden lányba, akit szépnek talált. Odile Chenandier-nak tehát valóban izgulnia kellett Nosjeanért, sőt időről időre jó étellel-itallal csapdát állítania neki abban a reményben, hogy egy szép napon majd csak rájön, ki az igazi.

Amikor a detektív elérte a rue Fayolle-t, betért egy bárba, és a pulton álló készülékről felhívta Odile-t.

– Jobb, ha tőlem tudod – dörmögte a kagylóba, amikor meghallotta a lány hangját –, holnap aligha jön össze.

– Ó! – Odile hangján csalódottság érződött. – Mi történt?

– Valami váratlan. Benne lesz az újságokban. Fülig leszünk a munkában.

A lány nem panaszkodott, Nosjean pedig, miközben kilépett az ajtón, féregnek érezte magát. Azok a nők, akik sohasem panaszkodtak, szótlanul tűrve a sorsukat, legalább annyira fölkavarták őt, mint a Catherine Deneuve- vagy a Charlotte Rampling-féle csinibabák.

Az utcán bandukolva végül elérte a 117-es számú házat. Ez a lakótömb egy klasszissal különb volt, mint az, ahol Duche élt. Odakinn egy Mercedes állt, Belec pedig – igazán óvatosan – csengőt és mikrofont szereltetett a kapu fölé, Nosjeannak tehát be kellett vallania, hogy kiféle-miféle. Míg arra várt, hogy a zárat belülről kikapcsolják, az járt a fejében, vajon miért bérelt lakást olyan közel az ősellenségéhez Duche. Talán azért, futott át a fején a gondolat, hogy szemmel tartsa. Ha valaki a csúcsra akar kerülni, ez egészen hasznos ötlet.

A lakás tágasabb és elegánsabb volt, mint Duche-é; mintha Belec már szilárdabb pozícióval rendelkezne az alvilágban. Ezeknek is le kell szolgálniuk az inaséveket, gondolta Nosjean, aztán kezd csak zizegni a pénz.

Az asszony, aki ajtót nyitott neki, idősebb volt, mint az impasse St. Mesmir-i lány; magabiztosan viselkedett; hideg szeme volt, és szőke haja. Láthatóan rég beletörődött már abba, hogy egy bűnözővel kell együtt élnie.

– Madame Belec? – kérdezte Nosjean.

– Az vagyok.

– A férjével szeretnék beszélni.

– Nem tud.

– Nincs itthon?

– Nincs.

– Hát az a Mercedes odakinn? A férjéé? – Nosjean el sem tudta képzelni, hogy másé is lehet.

Az asszony bólintott: – Az övé.

– Akkor miért nem azzal ment el?

– Egy barátja jött érte.

– Miért?

– A városban vacsoráztak, a férjem pedig nem szereti, ha megszondázzák, amikor ital van benne.

Tekintettel Sammy priuszára, ez igazán bölcs óvatosság, gondolta a detektív.

– Tudja, hogy hol van?

– Igen.

Hát nem lehet azt mondani, hogy nagyon segítőkész. Nosjean visszafojtott egy sóhajtást.

– Nos hát – mondta –, képzelje, én is szeretném tudni.

– Nagyon egyszerű. Menjen csak mindig az orra után, vissza az Hôtel de Police-ra. Ott van Sammy. Épp most vették őrizetbe. Egy perce telefonált nekem, hogy kerítsem elő az ügyvédjét.

Nosjean meglepődött. Ez egyszer – úgy tetszett – Misset némi kezdeményezőkészséget mutatott, mert ahelyett, hogy az éjjeli munka miatt nyavalygott volna, rájött valamire, és fülön csípte Belecet. Ideje visszatérni az Hôtel de Police-ra.

 

 

 

Az őrmesteri szobában szanaszét hevert a sok sörösüveg, műanyag kávéspohár és papír, és az özönvíz előtti írógépekre, amelyeket akkor lőcsöltek a detektívekre, amikor már nem kellettek senkinek, némaság borult. A szobában áporodott cigarettafüst; most még kopottabbnak látszott, mint máskor, mert a takarítónők csak reggel jönnek be rendet csinálni.

Nosjean körülnézett. Igazán nem a sikeres ifjú vezérigazgató szobája volt ez, és hirtelen átfutott az agyán a gondolat, hogy miért is lett rendőr. Egyetlen mentséget tudott felhozni: mindig úgy érezte, hogy ez a hivatása. Már iskolás korában rendőr szeretett volna lenni, szülei és három, őt bálványozó nővére könyörgése ellenére; mindegyik nagyra hivatott ifjút szimatolt benne, ő azonban az aszfaltot rótta, amíg föl nem tudta verekedni magát civil ruhás nyomozóvá. A családi tiltakozás csak akkor csitult el, amikor elérte az őrmesteri rangot, kitüntetve magát apró-cseprő ügyekben. Immár úgy tekintettek föl rá, mint egy szerényebb kivitelű James Bondra; és rákaptak, hogy kvarcórákat meg mindenféle meleg ruhát vegyenek neki.

Nosjean az asztalra lökte a jegyzetfüzetét, s eközben fölfigyelt néhány égett csikknyomra; ez Misset műve volt, aki fölvette azt a szokást, hogy az asztalára ülve vitassa meg sérelmeit vagy a legújabb vonzó titkárnő bájait.

Lagé őrmester áthajolt a szomszédos asztalhoz, és Alain Rodskyval beszélgetett, aki szociális gondozó volt a Népjóléti Minisztérium kötelékében. Rodsky a rendőrségnek dolgozott, és ez idő szerint egy hetvenöt éves ember ügyével foglalkozott, aki úgy próbálta megölni a feleségét, hogy az asszony fejét egy vizesvödörbe nyomta, állítása szerint azért, mert a vén satrafa szemezett a helyi szupermarket igazgatójával.

– Talán ez lenne a legjobb megoldás – mondta vidáman Rodsky –, mind vízbe kellene fojtani őket; a gyilkosokat, striciket, prostikat, buzikat és dilinyósokat. Jól meglennénk nélkülük. – Bánatos pillantást vetett Lagéra. – De hát meg vagyunk áldva velük, mivel pedig meg vagyunk áldva velük, hát úgy kell elbánnunk velük, ahogy tudunk. Veregetjük a hátukat, szólunk hozzájuk egy-két jó szót, beverjük az orrukat. Szerintem egy tucatnyi útja-módja van, hogyan kell kiosztani őket.

Lagé, akit azért hívtak be, hogy segítsen a Duche-ügyben, vállat vont. Akárcsak Rodsky, ő is jól megtermett férfi volt, és akárcsak Rodsky, ő is mindig vidám; sose panaszkodott, ha dolgoznia kellett, de még akkor sem, ha Misset helyett kellett dolgoznia, ami pedig gyakran megesett.

– Hát igen, a pszichológia fontos lett a rendőrségi munkában – jegyezte meg.

Rodsky mosolygott. – Hát persze. A lélektan révén az ember szépen megtanulja, hogy nincsenek is bűnözők, csak zavaros fejű emberek. Te mit gondolsz, Nosjean?

Nosjean vállat vont. – Most már megértjük, és nem elítéljük őket.

Rodsky vigyorgott. – Amíg valamelyik jól lágyékon nem rúg. Akkor aztán rohadt nehéz megérteni, hogy csak nyomott egy kicsit. Egyébként a legtöbb pszichiáter is rászorulna néha egy kis pszichiátriára. – Ajkán ismét megjelent az a ragályos mosoly. – Néha, amikor kivernek a hideg éjszakába, arra gondolok, milyen kár, hogy nem adjuk vissza a kölcsönt. Ha megtámadnak, vissza kellene ütnünk. Ha disznóságokat bömbölnek a képünkbe, talán megrázná őket, ha tőlünk is hallanának egy-két ízes jókívánságot. Ha pedig ököllel jönnek nekünk, hát akkor egy csinos jobbegyenestől észhez térnének. A legtöbb rendőrnek amúgy is ez a véleménye. Egyszer jól kikészített egy strici, pedig csak segíteni akartam neki. Megforgatott egy kést a karomban; tíz öltéssel kellett összevarrni a kórházban. Pedig bokszoltam valaha, és tudok vigyázni magamra.

 

 

 

Daniel Darcy őrmester Pel irodájában ült, és fölpillantott, amikor Nosjean belépett. Kemény arcú, csinos férfi volt, nagy, fehér lapátfogait szívesen villogtatta.

– Hallottam, hogy elkaptad – mondja neki Nosjean.

– Kit?

– Hát azt a pasast, aki csinálta.

– Nem, nem kaptuk el.

Nosjean összevonta a szemöldökét. – Az asszony pedig azt mondta, hogy begyűjtötték. Azt mondta, hogy ide hozattad be.

– Ki mondta?

– Hát a felesége.

– De hiszen azt sem tudjuk, hogy kicsoda.

– Hát én… – kezdte Nosjean, majd elakadt a szava. – Kiről is beszélünk?

– Verekedős barátunkról, a Jégszekrényről. Tudod, kit kapott el ezúttal?

Nosjean bólintott. – Igen. Misset mondta: Yves-Pol Aramist.

– Úgy van, Yves-Pol Aramist – bólintott Darcy. – Pedig ártalmatlan jószág. Szívesen fülön csípném a kurafit, aki így kicifrázta.

– Valami hímringyó lehet, aki megharagudott rájuk.

Darcy savanyúan mérte végig Nosjeant. – Honnan vetted ezt a ragyogó ötletet? Hát persze hogy valami hímringyó, aki megharagudott a homokosokra. Különben miért verné le őket, mint a cölöpöt? Mi van azzal a késeléssel, amin dolgoztál?

– Nem sima késelés – igazította ki Nosjean. – Hanem gyilkosság.

Darcy grimaszt vágott. – Ki a megboldogult?

– Sose találnád ki – mondta Nosjean. – Edouard-Charles Duche. Az a pasas, akire már évek óta utazunk. Azt hittem, tudod. Ezért is néztem be. Meglátogattam Sammy Belecet – ez csak természetes –, és a felesége azt mondta, hogy behozták.

Darcy elcsodálkozott. – Elkaptuk Sammyt – mondta. – De nem azért.

Most Nosjeanon volt a sor, hogy elámuljon. – Nem azért? Hát miért?

– Tettlegesség, súlyos testi sértés.

– Ez nem puszta tettlegesség, mon brave. Az az ember meghalt. Leszúrták, vége.

– Dehogyis. Eltört az állkapcsa. A kórházban mondták. És az orrcsontja is.

Nosjean most már egészen megzavarodott. – Ide hallgass – mondta Darcynak –, kiről csevegünk mi itt?

Darcy előrehajolt, és fölvett egy papírlapot az asztalról. – Jean-Pierre Thibault tizedes jelentése, egyenruhás csoport. Tizenegy harmincháromkor szolgálatban volt a Porte Guillaume közelében, és kiáltást hallott. Amikor befordult a sarkon, látta, hogy egy ember fekszik a földön. Kiderült, hogy bizonyos Roger Tachenay. Valaki fölébe hajolt, láthatóan épp akkor csapta le. Thibault őrizetbe vette a pasast, Sammy Belecet.

– Tizenegy harmincháromkor? – kérdezte lassan Nosjean.

– Thibault azt mondja.

Nosjean elkomorult. Ez bizony betett az elméletének. Belec aligha szúrhatta le Edouard-Charles Duche-t a passage Wallieux-n, ha éppen buzgón fasírtot próbált csinálni Roger Tachenay-ből a Porte Guillaume közelében, amely a városközpontban van, úgy három kilométerre délnek, a főutca mentén.

– Azt hiszem – mondta lassan –, hogy be kell hívatnunk az Öreget.

– Imádni fogja – mondta Darcy sötéten.

 

 

 

vissza    —    tartalom    —    tovább