11

A legtöbb ember, ha kudarcot vall, néhány pihenőnapot engedélyez magának, aztán kezdi elölről. A rendőrségnél ez lehetetlen. Pel és nyomozói sem cigaretta-, sem gondolkodási szünetet nem tarthattak. Újból bele kellett vágniuk, pedig még ki sem szuszogták magukat. A daixi betörést ezidáig nem sikerült megoldaniuk. Ott volt továbbá a vödrös öregember, aki Rodsky szívhez szóló könyörgése ellenére is makacsul azzal fenyegetőzött, hogy vízbe öli a feleségét, ha az ránéz valakire. Edouard-Charles Duche gyilkosa sehol. A Jégszekrényt sem sikerült még fülön csípni. Rensselaer sem került elő, bár a Riviérán mindenütt kérdezősködtek utána, sőt sorra járták régi szerelmi fészkeit. De legfőként ott volt a sok üzlet; mindnyájan a boltokat járták, kérdezősködtek és figyelmeztettek. Költekezett-e valaki? Láttak-e használt ötvenfrankosokból álló bankjegycsomagokat?

Egy jottányit sem jutottak előre. Ha valaki szórta is François Rensselaer váltságdíját, nem ebben a városban szórta.

– Próbálkozzunk másképp – javasolta Pel. – Próbáljunk rájönni, ki volt a babája? Ha volt szeretője, bizonyára vett a nőcskének ezt-azt. Talán a boltosok tudják, ki volt az illető.

Ismét szétszéledtek, ezúttal frissen gépelt kérdőívekkel és Rensselaer fényképeivel fölszerelkezve; az elegáns üzleteket járták, abban a reményben, hogy Rensselaer mindenből a legjobbat vette. Az eredmény: semmi. Rensselaer szemlátomást nagy szakértelemmel tüntette el a nyomait, s ha volt is barátnője, akinek ajándékokkal kedveskedett, nem a környéken vásárolt be.

A távgyaloglás második napján Pel és Darcy kikötött a Transvaal bárban. Pel olyan csalódott volt, hogy szeme se rebben, ha bekövetkezik a világvége.

– Mit iszik, patron? – kérdezte Darcy.

– A legszívesebben arzént jéggel – morogta a felügyelő.

Darcy előretolta Pel poharát. – Hogyan tovább? – kérdezte.

– Próbálkozunk – válaszolta Pel, aki azt vallotta, hogy egy detektívben legyen lendület. Valójában gyakran érezte úgy, hogy a puszta léthez is lendület kell. De ha az ember nem tud uralkodni az idegein, akkor ne menjen rendőrnek.

– Van azért itt valami figyelemre méltó – mondta csöndesen –, nevezetesen az, hogy nem érkezett több zsaroló üzenet. Ez pedig mintha arra utalna, hogy az egész kezdettől fogva beugratás volt. Ha ugyanis igazi emberrablás lenne, mostanra már befutott volna egy újabb fenyegető üzenet, a zsaroló bizonygatná, hogy legközelebb nincs irgalom.

– Maga sohasem hitt benne, hogy emberrablás, ugye, patron?

– Mert nem is volt emberrablás – jelentette ki Pel határozottan.

– Akkor gyilkosság? Ha gyilkosság, holttestnek is kell lennie.

– Kivéve, ha elrejtik – mondta Pel morcosan. – Beismerem, hogy ez csak találgatás. De az az érzésem, hogy a zsaroló üzenet olyasvalakitől származott, aki megölte Rensselaert, ráadásul pénzt is akart szerezni. Vagy olyasvalakitől, aki nincs ugyan benne az ügyben, de látta meghalni Rensselaert. – Elhallgatott, és borúsan kihúzott egy cigarettát Darcy dobozából. – Másfelől olyasvalaki is lehet, aki az újságban olvasott Rensselaer eltűnéséről, hát megpróbált fölkapaszkodni a szekérre. Mindig akad egy-két dilinós, aki beleártja magát abba az ügybe, amelyről olvasott. Mivel pedig mostanában mindenkinek a feje tele van emberrablással, miért ne erezne kísértést rá, hogy egy kis pénzhez jusson? Váltságdíjat kérek szépen, különben sose látják Rensselaert.

– Erről jut eszembe – hangsúlyozta Darcy –, hogy az egyetlen ember, aki majd összetörte magát azért, hogy fizessen, kétségkívül Pujol volt.

 

 

 

Mindnyájan rosszkedvűek voltak, de nem tehettek mást, csak folytathatták a vizsgálatot abban a reményben, hogy nyomra bukkannak. Elölről kell kezdeni. Vissza a kályhához. Sokféleképpen meg lehet fogalmazni a tényt, de a lényeg ugyanaz marad: ott találták magukat, ahonnan elindultak.

Nosjean ismét Sammy Beleckel foglalkozott, de Troquereau pedig a Jégszekrénnyel. Misset új feladatot kapott – erőszakos nemi közösülés kísérletét kellett kinyomoznia Vitré-en-Rille-ben, Lagé pedig ráállt a daixi betörésre. Claudie Darelnek jutott az öregember a vizesvödörrel. A főnök fagyos hallgatásba burkolózott.

Aznap este Ducrot, a Paris Soir riportere zörgetett Pel ajtaján, és interjúért rimánkodott.

– Ne csinálja ezt velem, felügyelő úr – esedezett az újságiró. – Máskor én segítettem. Most magán a sor.

Pel annyit mondott el a riporternek, amennyit szerinte megérdemelt, vagyis annak az egytizedét, amit tudott; másnap a sztori ott terpeszkedett a lap szalagcímében: A ZSAROLÓT NEM SIKERÜLT ELFOGNI. RENSSELAER HALOTT? A RENDŐRSÉG ELMÉLETE.

Pel valósággal őrjöngött. Mindig is azt vallotta, hogy az újságírókat jobb széles ívben elkerülni. Ráadásul a cikk hatására Pujol követelni kezdte, hogy fogadja. Hát fogadta.

– Amennyiben ön szerint Rensselaer halott – hangsúlyozta az ügyvéd –, bizonyos jogi kérdéseket meg kell oldani.

Pel morcosan nézett rá. Nem volt olyan hangulatban, hogy bármit megoldjon. A Nagyfőnök már olyan ideges volt, hogy ha ezt a feszültséget energiává lehetett volna átalakítani, Párizstól Marseille-ig elröpíti az expresszvonatot. – Éspedig milyen jogi kérdéseket? – kérdezte Pel.

– Nos hát, holttest híján aligha rendezhetünk temetést – mondta halvány mosollyal Pujol. – A Madame-nak viszont az a kívánsága, hogy gyászoljuk meg a férjét, és küldjük szét a szokásos partecédulákat.

– Azt üzenem a hölgynek, hogy várjon – tanácsolta Pel. – Meglehet, hogy tévedünk. – Végtére idáig is épp elégszer tévedtünk, ismerjük be férfiasan. – Remélem is, hogy tévedünk, Rensselaer pedig, mint kezdettől gyanítottuk, valahol délen van, hölgytársaságban.

Pujol összemorcolta a szemöldökét. – Ezúttal, felügyelő úr, én hiszem azt, hogy nincs délen. Mit javasol, mit tegyünk?

Pel fölállt. – Megyek és szétszedem az apátságot – jelentette ki.

 

 

 

Nosjeannal, Lagével, Misset-vel és de Troqkal újra csak abbahagyatták a saját munkájukat, majd autókba gyömöszölődve ők, meg három, egyenruhás rendőrökkel teli tehergépkocsi tömegesen rohanta meg az apátságot. Velük tartott Polverari bíró, Leguyader és laborbeli fiai, Grenier és a fotósok, Prélat és az ujjnyomszakértők, két békaember, akit erre a célra hozattak St. Nazaire-ből, sőt még Rodskyt is elvitték, mert a süketnéma jelbeszéd szakértőjeként neki kellett kikérdeznie Retifet.

Ez az emberforgatag éppen elözönlötte az udvart, amikor Madame Fabre kilépett lakása ajtaján, kezében egy vödör szennyvízzel. Az asszony csaknem leöntötte Darcy kocsiját, majd megállt, kezében a vödörrel, és dühösen bámult a seregre.

– Mi ez itt? – kérdezte mérgesen.

– Meghatalmazásunk van – közölte a nővel Pel. – Házkutatás.

– Mit keresnek?

– François Rensselaert. Feltételezzük, hogy halott, és hogy valahol a közelben ölték meg.

A nő üres arckifejezéssel bámult. – Csak az idejüket pazarolják – mondta aztán. – Nem történt itt semmi. Tudnám, ha történt volna. Idekint az ember azt is észreveszi, ha egy veréb lepottyan az ágról.

Pel ügyet sem vetett rá; frissen az emberei felé fordult, akik kászálódtak kifelé a kocsikból, és rakták ki a felszerelést meg a fényszórókat. – Mindent! – parancsolta olyan kézmozdulattal, ahogyan Ney irányította a Gárda rohamát Waterloonál. – Minden szobát. Az egész padlást. Minden folyosót. Minden hulladékkupacot. Minden garázst. Minden istállót. Minden szalmakazlat. A szemétdombot is. Valaki induljon a pincebörtönbe. A lenti patakot is ellenőrizzék.

Amint az emberek szétszéledtek, megjelent Fabre, a fiatal, cigányos képű vadászinassal, Maurice Cottuvel. – Mi folyik itt? – kérdezte ő is.

– Marslakók a Földön – vigyorgott Cottu.

Pel megmagyarázta jövetelük célját, Fabre pedig komor képet vágott, vékony arca sötét volt és barátságtalan. – Hát csak csinálják, de nélkülem – mondta végül. – Sok a dolgom. Az egyik szukánk beteg. Most kölykezik, és az egyik már el is pusztult. Máskor is volt bajunk vele. Egy vadászkutyát is épp most kellett elaltatnunk.

– Miért?

– Mert valami rohadt alak miatt teli volt égési sebekkel.

Fabre már éppen elfordult, amikor Pel megállította. – Egy pillanatra. Szükségünk van egy kis útbaigazításra. Valakire, aki ismeri ezt a helyet.

– Mondtam, hogy sok a dolgom.

– Akkor jöjjön velünk Cottu.

Fabre a vadászinasra pillantott, majd újra Pel felé fordult. Végül intett Cottunek, aki bólintott és elsietett.

– Nem hinném, hogy bármit találnak itt – makacskodott Fabre. – Ha történt volna valami, tudnánk róla.

A vadász valószínűleg rádöbbent, hogy udvariatlan volt, ezért megpróbálta jóvátenni a ballépést. – A pedigrészobában van egy alaprajz az épületről – közölte. – Azt hiszem legalábbis, hogy az épület alaprajza. Az eredetit a dijoni múzeumban őrzik.

A porte cochère, a kocsibehajtó alatti iroda apró volt, kevés napot kapott, jeges nedvesség áradt belőle. A kis helyiség a kőpadlótól a mennyezetig zsúfolva volt papírhalmokkal.

– Egyszer már rendet kellene itt raknunk – mondta Fabre. – Sok minden évek óta porosodik itt. Egy lovat el lehetne dugni ennyi papiros mögött. Ha az ember nem tudja, hol áll valami, az életben meg nem találja.

Az alaprajzot a hatalmas, ócska szekrény mögé gyömöszölték. Töredezett és halovány papírlepedő volt, a szélein már penészedett. Fabre kiterítette az asztalra.

– Rajta van minden szoba, minden folyosó, minden gerenda, talán minden tégla is.

– Segítségünkre lesz – bólintott Pel. – Ugye tisztában van vele, hogy a maga lakását is meg kell vizsgálnunk?

– Miért? Gyanúsítanak valamivel?

– Egyelőre még senkit sem gyanúsítunk semmivel, de semmit sem hagyhatunk ki.

Fabre egy pillantást vetett a felügyelőre, majd vállat vont. – Rendben van. Jobb, ha mindjárt a lakásommal kezdjük. A feleségemnek nem fog tetszeni.

Nem is tetszett; az asszony egy pillanatig sem titkolta.

– Az embernek itt veszélyességi pótlékot kellene kapnia – csattant föl mérgesen.

– Milyen veszélyre gondol, Madame? – kérdezte udvariasan Pel.

– Az embert itt állandóan az a veszély fenyegeti, hogy megbolondul.

Fabre dühös pillantást vetett rá, és már éppen tiltakozni akart, amikor Pel közbeszólt.

– Madame Fabre, felvetődött, hogy Monsieur Rensselaert itt látták az eltűnése napján. Látta-e?

– Nem. Bementem a városba.

– Miért?

Az asszony hidegen mérte végig. – Miért jár az ember lánya a városba? Bevásárolni. Hogy embereket lásson. Hogy lássa az életet, hogy meggyőződjön róla, élnek még emberek. Kérdezze csak meg bármelyik nőt. Néha már azt sem tudják, milyen a saját házuk kívülről.

– Az istenedet, asszony!

Most, hogy Fabre végre kitört, Pel felemelte a kezét, hogy elhallgattassa.

– Mikor indult a városba? – kérdezte a nőtől.

Madame Fabre, miután dacos pillantást vetett a férjére, a felügyelőt mérte végig. – Korán! – pattogott. – Mindjárt azután, hogy a férjem elindult Beaumarchais-ba. Az embernek korán kell innen elindulnia. Tudja, milyen messze van a város? Hatvanhét kilométerre. Az embernek rámegy az egész napja. Fél kilenckor érhettem a városba.

– És mikor indult vissza?

– Valamikor déltájban. A bárban ittam egy csésze kávét, megettem egy szendvicset, aztán visszajöttem a kocsival.

A szavai utáni csöndet Fabre hangja törte meg. – Rensselaer lakosztályát akarják látni – mondta mérgesen.

Az asszony gyorsan megfordult. – Miért?

– Mindent szeretnénk látni, Madame – magyarázta Pel.

– Nos hát – nézett Madame Fabre a férjére –, te mutasd meg nekik. Én nem megyek oda. Frászt kapok tőle.

Fabre morcosan elvezette őket a kis lakosztályba. Egy szalon, egy háló, egy fürdőszoba, egy kis ebédlő és egy apró főzőkonyha – ez volt a lakosztály.

– Az úr persze sose használta a konyhát – mondta a vadász. – Ha egyáltalában evett itt, a feleségem főzött neki.

– Gyakran használta ezt a helyet?

– Nem gyakran. Néha, amikor sokáig maradt a városban, és szerette volna magát jól kialudni, mielőtt kilovagol a falkával. Olyankor.

– Hozott ide látogatókat?

– Látogatókat?

– Nőket.

– Ó! – Fabre arca megrándult. – Egyet se láttam.

– Ha nőt hoz ide, akkor látta volna?

– Lehet, hogy nem. Sokat vagyok kinn. Járok a gazdákhoz. Én veszem tőlük az élelmiszert, a húst. Én szerzem be a szénát és a zabot. Benézek a nyergesműhelybe. Meglátogatom az állatorvost. Nekem kell megnéznem az eladó lovakat. Nekem kell előkészítenem a vadászatot. Lehet, hogy nem is láthattam volna őket.

Pel szemügyre vette a kis lakosztályt. Igazán nem illett rá a „szerelmi fészek” kifejezés. A falak csupaszon fehérlettek, a padlón nem volt szőnyeg; csak két, fából faragott karosszék és egy keskeny ágy a bútorzat; az ágy fölött feszület.

– Úgy látom, kedvelte a spártai életmódot – jegyezte meg a felügyelő.

Fabre a vállát vonogatta. – Szerintem észre sem vette. Sose láttam ülve. Az istállókat járta. Meg a kutyák ketreceit. Nézegette a falkát meg a lovakat. Mindig csinált valamit. Kevés ideje volt, hát amikor kijött, mindig talált magának elfoglaltságot.

Délután megérkezett a sajtó. Ducrot és Henriot a Le Bien Public-től, Fiabon a France Dimanche-tól, végül Sarrazin, a szabadúszó, aki mindennek utánajárt, amivel megbízták.

– Mi folyik itt, felügyelő úr? – kérdezte Sarrazin. – Hallottuk, hogy idekint van, és szétszedi az apátságot.

– Kitől hallotta?

Sarrazin titokzatos képet vágott, Pel pedig arra a következtetésre jutott, hogy valaki az Hôtel de Police-ról szerény anyagiak ellenében információkat szivárogtat ki. Azon merengett, hogy nem Misset-e, és elhatározta, hogy utánanéz.

– Házkutatást tartunk – vallotta be.

– Rensselaert keresik?

– Olyasmit keresünk, ami arra utal, hogy hol lehet – válaszolta óvatosan Pel.

– Nem lehet, hogy Saint-Tropez-ban van egy leányzóval? Ha nekem ennyi pénzem lenne, folyton Saint-Tropez-ban kóricálnék.

Miután még mindig meg volt győződve arról, hogy az apátságban bukkanhat Rensselaer nyomára, Pel parancsot adott, hogy szedjenek össze minden nagyobb méretű kést, baltát és vágószerszámot, és keressenek rajtuk emberi vérmintát.

– Gondolja, hogy szép kis szeletekre vágták, aztán elásták valahol? – gúnyolódott a szarkasztikus természetű Leguyader.

– Ne csak a késeket vizsgálják meg, hanem a szecskavágót is az istállóból.

– Ahá! – ragyogott Leguyader. – Új ötlet: belerakták a szecskavágóba és fölaprították.

Pel nem válaszolt. Megvizsgálták a késeket, baltákat, bárdokat és a szecskavágót is; semmi nyom.

Jócskán közeledett a dél, a nyomozók megszomjaztak, és lankadni kezdtek. Néha előhívatták Fabre-t és Maurice Cottut, hogy ezt-azt kérdezzenek tőlük; később Madame Fabre is megjelent egy tálcával, forró kávét hozott, bár Pelnek az volt az érzése, hogy inkább férfitársaságra vágyik, semmint egy vöröskeresztes nővérke szerepére. A rendőrök évődni kezdtek vele, az asszony pedig kis kacajokkal és ugyancsak évődve válaszolt nekik, a férje meg dühösen nézte.

Retif is figyelte a férfiakat; furcsa rongyfigura, fejkendőjével és foltos ruhájával, sötét arcában égő szemével. Pel odaintette Rodskyt, aki ujjait és kezét mozgatva jelzett neki valamit.

– Az urat keresik? – jelezte vissza Retif.

– Igen.

– Nincs itt.

– Várjunk csak – mondta Pel, végigmérte az arabot. – Biztos, hogy látta őt itt aznap?

– Igen. – Bámulatos, hogy Rodsky és Retif hogyan tudtak társalogni azokkal a furcsa gesztusokkal. – Láttam őt. Néha az erdőben is láttam.

– Miféle erdőben?

Retif a völgy felé mutogatott. – Ott, ni. Láttam, hogy távcsövön nézi az apátságot. Sokszor láttam úgy. Mondtam is Maurice-nak, hogy láttam. Mindig ugyanott.

– És mit keresett?

– Nem tudom. Néha otthagyta a kocsiját a lejtőn, úgy sétált le az apátsághoz.

– Igaz? – kérdezte Fabre-tól Pel.

– Sose láttam kocsi nélkül – válaszolta a vadász. – Ha így volt is, csak akkor, amikor én nem voltam itt.

– Egyszer beállított gyalog – szólt közbe Michelline Fabre. – Még a nyáron. Adtam neki bort. – Az asszony a lejtő felé mutatott. – Azt mondta, otthagyta a kocsiját a völgyben.

– Maga mit gondol, mit keresett? Szarvast?

– Távcsövön sose láthatott volna szarvast – mormogta Fabre.

Déltájban már megéheztek az emberek, kedvük lett volna megkérni Pelt, hogy engedje le őket Douzay-be az egyik kocsival, hadd harapjanak valamit. Pel azonban más megoldást választott; megérkezett az egyik rendőrségi teherautó, szendvicsekkel és sörrel, továbbá egy-egy kupica rummal mindenkinek. Mostmár nagyon átfáztak, elfáradtak, és ragadtak a piszoktól. Valahol a nyugati épületszárny alatt a békaemberek még mindig alá-alámerültek a patakba, de eddig nem találtak semmit.

Pel és Polverari vizsgálóbíró éppen egy palack brandyn osztozkodott, amikor fölbukkant Nosjean.

– Van itt valami, amit szerintem meg kellene néznie, patron – jelentette.

Átvezette őket egy kapun az északi szárnyba, végig egy folyosón; ott bukkantak ki újra a napvilágra, ahol az apátság csupasz hátsó fala a dombokra nézett, állva a csípős szélrohamokat. Sáros ösvény vezetett le a hátsó faltól egy alacsony, dupla ajtós építményig. Újabb keletű épület volt, belül tágas teremmel, amelyből kétoldalt néhány kisebb helyiség nyílt. A vastag kőfalon át fémcső kémények meredeztek, volt azután egy jókora ventilátor, amelyet vastag rozsdaréteg borított; régen használhatták. Odabenn edények sora, szemlátomást porcelántégelyek.

– Ez valami műhely – jegyezte meg Nosjean.

Az első terem mögött egy másik, nagyobb helyiség is nyílt, láthatólag raktár. Hevert odabenn néhány ócska vödör, szenesbödön, pár fémdarab. A sarokban egy sor ballon állt, némelyik színültig teli valami folyadékkal.

– Ez sav, patron – mutatott rájuk Nosjean.

 

 

 

– Hozzák ide Fabre-t – mondta Pel.

Egy-két perc múlva megjelent a vadász, a szeme szikrát hányt a méregtől. – Dolgom van – mondta. – Még mindig Archiviste-et ápolom.

– Az isten szerelmére, az meg kicsoda?

– Az a szuka, amelyik ma kölykezik. Félünk, hogy elpusztul. Mit óhajt?

– Hát először is mondja meg, mi ez?

– Most már semmi. Zárva tartjuk. Nem engedhetünk be kutyát olyan helyre, ahol sav áll.

– Hát akkor mi volt?

– Eredetileg a szerzetesek használták. Itt dolgozott annak idején Lausse.

– Ki az a Lausse?

– Aki itt dolgozott.

– Mit csinált?

– Galvanizált. De az emberei sohasem jártak át az udvaron. Mindig hátulról kerülték meg az épületet, a teherkocsijukkal pedig az északi fal mögött parkoltak. – Fabre a kádakra mutatott. – Itt vonták be a vödröket meg a fémlemezeket hígított savval, aztán olvasztott cinkfürdőbe rakták. – Rámutatott a sarokban szomorkodó kemencére. – Szalmiákot öntöttek a munkadarabokra. Azt hiszem, a múlt században a szerzetesek is ezzel bajlódtak itt. De nem volt ez sose komoly vállalkozás. Vödrök és mezőgazdasági szerszámok, vályúk, ilyesmi. Lausse sose értett hozzá, hogyan kell fémlemezt meg drótot galvanizálni.

– A savat mindig itt tárolták?

Fabre a raktárra mutatott. – Igen. Gumicsizmában dolgoztak, gumiköténnyel, -kesztyűben. Vigyázniuk kellett, nehogy belélegezzék a savat.

– Ki ez a Lausse?

– Claude Lausse. Azt hiszem, de Boulay gróf valami távoli rokona. Azelőtt a grófé volt a kastély. Úgy hallottam, hogy Lausse az öreg gróf törvénytelen fia, de nem tudom biztosan. Amikor Rensselaer megvette a birtokot, azt mondta Lausse-nak, hogy szedje a sátorfáját. Ő húzta-halasztotta, de végül csak be kellett csuknia a műhelyt. Ez egy-két éve lehetett. – Fabre dühös képet vágott. – Szerintem ő volt az a disznó, aki megsebesítette Archert.

– Mi történt Archerrel? Azt mondta, most kölykezik.

– Nem Archiviste-ről beszélek, hanem Archerről. El kellett altatnunk szegényt.

Pel összevont szemöldökkel gondolkozott. – Erről az Archerről már beszélt nekem, ugye? Nem ez volt az a kutya, amelyiket Rensselaer otthon nevelt?

– De az, szép, nagy kopó. Rensselaer kedvence. Imádta a gazdáját. Pompás vezéreb. Sose tévesztett szimatot. Csak az volt vele a baj, hogy amikor öregedni kezdett, nyugtalan lett. Kezdett elszökdösni, gondolom, szukák után. Mondtam is önnek. Olyan szimattal, mint Archeré, egy kan egy mérföldről megérzi, ha tüzel a környéken egy szuka. Tavaszra lesz is itt, azt hiszem, jó pár keverék kölyök. Két napja jött haza, a bundája csupa sár, a testén meg a lábán égési sebek.

– Miféle égési sebek?

– Sav marta össze.

– Ez a sav?

– Lehet. Valami rohadt alak elcsenhetett belőle, aztán kilocsolta, hogy távol tartsa Archertől a szukáját. Mondhatom, aljas dolog így elbánni egy kutyával. – Fabre elhallgatott. – De hogyan is tudhatták, hova kell locsolni a savat? És miért ment bele Archer? A kutyák ösztönösen elkerülik az ilyesmit, mint a többi állat.

– Hol a teteme? – kérdezte Pel. – Szeretnénk megvizsgálni. Vagy megzabáltatta a többi döggel?

– Dehogy. A sav miatt nem. Elföldeltük.

– Ki végzett vele?

– Maurice.

Pel most Nosjeanhoz fordult. – Hozza ide Prélat-t, hadd nézze meg ezeket a ballonokat. És mondja meg neki, hogy legyen óvatos. Aztán ássák ki azt az állatot, és rakják föl az egyik teherkocsira. Szeretném, ha Leguyader és Minet doki megvizsgálná. Mondja meg mindenkinek, hogy hozzá ne érjenek.

Miközben beszélgettek, megjelent Cottu. Fehér köpeny volt rajta, Fabre mellé lépett.

– Gyere már – sürgette –, megint kölykezik.

Fabre elkomorult, és Pelre pillantott. – Mennem kell. Majd Maurice válaszol maguknak.

Pel a vadász után nézett. Sokáig állt ott, zsebre dugott kézzel. Cottu csak várt, fekete, göndör, cigányos fürtjeit gézzel bekötözött kezével hátrasimította.

– Sose lakott idekint Rensselaer hosszabb ideig? – kérdezte tőle Pel.

Cottu felvakkantott.

– Majd bolond lett volna.

– Miért?

– Képzelje csak el. Hogy itt? Michelline már becsavarodik ettől a helytől.

– Maga Michelline-nek szólítja?

– Miért ne? Össze vagyunk itt zárva. Engem Maurice-nak szólít. Csak Fabre-t szólítjuk a vezetéknevén.

– Maga nem kedveli Fabre-t?

– Hát nem valami híres férj. Többet jár az esze a kutyákon, mint a feleségén. De azért érti a dolgát.

– Hogyhogy?

– Hát Párizs környékén is vadászmester volt. Compiègne-ben, Rambouillet-ban. Pedig ott aztán figyelnek az etikettre, megadják a módját. Azt tartják, hogy a forradalomban elpusztult a nemesség. De hát most is rengeteg arra a herceg, a báró és a márki. Ott mindig a körvadászatról folyik a szó. Ma is királyi szarvasvadászatot rendeznek, mint a régi rend idején – a papok megáldják a társaságot, a vadászok kék bársonykabátban, sárga mellényben feszítenek. Az ilyesmi nem vadászat. Nálunk viszont verseny ez a javából, és néha a szarvas győz.

Pel nem szólt semmit, csak tanulmányozta Cottut. – Mondjon valamit arról a Lausse-ról – kérte végül.

– Nincs arról mit mondani. Nem is élt itt. Csak épp itt volt ez a kis galvanizálóműhelye. Bért nem fizetett, és amikor másik épületet bérelt, azt már nem bírta, tönkrement. Most a Garaud cégnél dolgozik, Langres-ban. Vegyi anyagokat gyártanak ott, műtrágyát, miegymást. Piszokul megharagudott Rensselaerre, még vissza is járt néha, hogy elcsípje.

Pel egy pillantást vetett Darcyra, aki felírta Lausse nevét.

– Folytassa csak – biztatta a vadászinast.

Cottu vállat vont. – Hát amikor elpárolgott innen, a holmija felét itthagyta. Nem sokat, pár vödröt meg vályút. Némelyiket használtuk is. Más nemigen maradt, ha a pár ballon savat nem számítjuk.

– Ez miféle sav?

– Sósav. Érthető, hogy elzavarták. Nem vigyázott a savra, Rensselaer pedig csak ürügyet keresett, hogy kiadja az útját. Amikor az úr rájött, hogy Lausse kilöttyinti a savat, elkergette.

Pel szótlanul töprengett. – Beszéljen csak róla – biztatta azután. – Eddig nem is hallottunk erről az emberről. Mit csinált, amikor kirúgták?

– Azt hitte, hogy Rensselaer azért akarja tönkretenni, mert konkurenciát csinál neki. Rensselaer csak nevetett, mire Lausse nekiment egy kalapáccsal.

– És?

– Semmi. Rensselaer félreugrott, a pasas pedig megbotlott a saját lábában, és pofára esett. Rensselaer akkor közölte vele, hogy a hét végéig tűnjön el.

– És eltűnt?

– Igen. Fölmondott a segédeinek – kevesen voltak –, a fölszerelést pedig elkótyavetyélték. Ennyi maradt belőle, ni. A savból elhasználtunk valamennyit.

– Mire?

– A csontokat oldottuk föl benne. Ha tehenet vágunk, mindig marad egy csomó vacak. Pata, szarv, csontok. Hát erre jó a sav.

Pelnek váratlan ötlete támadt. – Ki ismerte ezt az eljárást?

– Mindenki. Szerintem még a látogatók is. Néha látták, hogy csináljuk.

– És a Rensselaer család?

– Gondolom, ők is tudtak róla.

– Mindegyikük?

– Gondolom, igen. Tudták, mit művelünk idekint.

– Lausse támadását jelentette Rensselaer a rendőrségnek?

– Nem sokat törődött vele. Az volt a véleménye, hogy Lausse egy öreg senkiházi, úgyse tehet kárt benne.

Pel ismét tanulmányozta a vadászinast, akinek sötét szemében ravasz fény villant. – Úgy látom, ismeri maga itt a dörgést. Mondja csak, mit tud Rensselaerről?

Cottu szeme kifejezéstelen lett. – Miért kérdezi?

– Ne törődjön vele, hogy miért.

– Hát annyit tudok, hogy a feleségét a pénzéért vette el, aztán azt is tudom, hogy nem volt mintaférj.

– Maga sem szerette?

– A világ nem a gazdagoké – válaszolta őszintén Cottu. – Nem ülhetnek mindig a szegény ember nyakán.

– Maga kommunista?

– Nem. Csak éppen nem tetszik nekem, ahogyan az ilyen Rensselaer-félék viselkednek. Arra használják a pénzüket, hogy a többi embert elnyomják. A feleségét elhanyagolta, a vagyonából pedig nőket tartott ki.

– Ismert ilyen nőt?

Cottu vigyorgott. – Nem én. De tudtam, hogy vannak női. A lánya mondta nekem.

– Miért mondta el ezt magának a lánya?

– Szerintem tetszettem neki egy kicsit, mielőtt találkozott azzal a fajankóval, akihez hozzáment.

– A szeretője volt a lány?

– Nem mondanám, hogy szeretők voltunk. Egyszer megesett. Ennyi az egész. Az erdőben. Aztán a leányzó fölfújta magát, mert eszébe jutott, hogy végül is ő Rensselaer lánya, én meg csak vadászinas vagyok. Épp olyan gőgös lett, mint a mamája.

– A mamája gőgös volt?

– Hát nem hiszem, hogy egyetlen szót szólt volna hozzám, amikor idekint járt.

– Miért, hát kijárt?

Cottu megint elvigyorodott. – Nagy ritkán. Szerintem abban a reményben, hogy rajtakapja Rensselaert valamelyik tyúkkal. Mindegyik családtag járt kint. A lánya örökké itt mászkált, keresgélt…

– Mit?

Cottu felnevetett. – Amit a férje, gondolom. A fajankó is gyakran volt itt, megcsapott egyet-mást.

– Például mit?

– Hát mindenféle régi kacatot. Régi lószerszámot. Taposókádat. Manapság nagyon keresik ám az ócska és poros vackokat. Az amerikaiak meg a németek mindent megvesznek.

– Ezt meg honnan tudja?

Cottu elvigyorodott. – Mert magam is eladtam a látogatóknak egy-két ilyen kacatot. – Elhallgatott, és ravaszul pislogott Pelre. – De lefogadom, hogy maga nem azért jött ki, hogy megkérdezze, kit szeretek és kit nem.

– Valóban nem. De ha már szóba hozta, hát kit nem szeretett?

– Egyiküket sem.

– De hiszen nekik dolgozott.

– A férfiembernek dolgoznia kell.

– Nem szereti az apátságot?

– Utálom ezt a rohadt helyet!

– Akkor meg miért nem dolgozik tanyán?

– Majd hülye lennék. Egész napos meló – semmiért.

– A gyárakban jól fizetnek.

– Én meg elveszítsem a szabadságomat?

– Nézze, mon brave, valószínűleg maga az egyetlen konzervatív szocialista az egész országban.

– Én csak a jogaimhoz ragaszkodom, ennyi az egész. Rensselaer ezt nem így fogta föl.

– Úgy látom, maga Rensselaert is utálja.

Cottu arcán ismét megjelent az a szemtelen, ferde vigyor. – Félig se utálom úgy, ahogy a többiek utálják. Azok mind egyformák. Szemforgató alakok. Megpróbálták kizsebelni, közben meg utálták.

– Fabre is utálta?

Cottu mosolygott. – Láttam már őt ökölbe szorított kézzel, a fogát csikorgatva. – Pel arcát tanulmányozta. – Szerintem, ha nem tudná nagyon is jól, hogy milyen nehéz egy vadásznak elhelyezkedni manapság, régen szétverte volna a pofáját.

 

 

 

vissza    —    tartalom    —    tovább