(*) Hitchcock-előadás, amely a Kaliforniai Egyetemen hangzott el
Berkeley-ben 1988 áprilisában.
A tudományos-fantasztikus regények hátborzongató jelenetei közé tartozik,
amikor valaki belezuhan egy fekete lyukba. A valóságban viszont a fekete
lyukak ma már sokkal inkább a tényszerű tudományos, mint a
tudományos-fantasztikus irodalom tárgykörét képezik. Mint látni fogjuk, minden
okunk megvan arra, hogy feltételezzük a fekete lyukak létezését. A
megfigyelések egyértelműen arra utalnak, hogy számos fekete lyuk létezik a mi
csillagrendszerünkben is, de egyéb galaxisokban még ennél is több létezhet.
A tudományos-fantasztikus regények íróit természetesen az érdekli leginkább,
hogy mi történik akkor, ha az ember fekete lyukba zuhan. Az egyik népszerű
elképzelés szerint a forgó fekete lyukban az ember egy kicsi nyíláson
keresztül a téridőben a világegyetem valamilyen másik tartományába kerülhet.
Ez természetesen nagyszerű lehetőségeket nyújt az űrutazásra. Csakugyan valami
ilyesféle módszerre lesz majd szükségünk, ha valamikor a jövőben más
csillagokra, vagy éppenséggel más csillagrendszerekbe szeretnénk utazni egy
működő vállalkozás keretei között. Egyébként a legközelebbi csillagig is
legalább nyolc évet venne igénybe a fénysebességű utazás, mivel semmi sem
mozoghat a fénysebességnél gyorsabban. Ennyit az Alfa Centauri csillagon
töltendő hétvégi kiruccanásról! Ha valóban átjuthatna az ember egy fekete
lyukon, akkor lehet, hogy a világegyetem valamilyen másik részébe kerülne.
Csak az nem világos még, hogyan lehetne kiválasztani az úti célt.
Előfordulhatna, hogy az ember a Szűz csillagképben szeretné eltölteni a
szabadságát, és ehelyett a Rák-ködbe kerülne.
Sajnálom, hogy a leendő csillagközi turistákat ki kell ábrándítanom, de ez a
dolog még nem működik. Ha valaki beleugrik egy fekete lyukba, akkor darabokra
szakad és emberi léte azonnal megszűnik. A testét alkotó részecskék azonban
bizonyos értelemben túlélik az ugrást és egy másik világegyetembe kerülnek.
Nem tudom persze, mennyire vigasztal valakit, ha tudja, hogy miközben éppen
spagettivé darabolódik egy fekete lyukban, a részecskéi azért talán túlélik a
kalandot.
Mondanivalóm a komolytalan hangvétel ellenére komoly tudományos alapokon
nyugszik. Az eddig felsorolt eredmények legtöbbjével ma már az ezen a
területen dolgozó többi kutató is egyetért, bár az egyetértés nem olyan régi
keletű. A tanulmány befejező része viszont olyan teljesen új kutatási
eredményeken alapul, amelyekkel kapcsolatban eddig még nem sikerült általános
érvényű megegyezésre jutni. A munkát azonban mindenki nagy érdeklődéssel és
izgalommal fogadta.
Bár a manapság fekete lyukaknak nevezett képződmények fogalma több mint
kétszáz évvel ezelőttre nyúlik vissza, a
fekete lyuk elnevezést csak
1967-ben vezette be John Wheeler amerikai fizikus. Zseniális ötlet volt: a név
megszületésével a fogalom bevonult a tudományos-fantasztikus mitológiába.
Ugyanakkor a tudományos kutatásra is ösztönzőleg hatott, mivel egyértelműen
megjelölte azt a fogalmat, amelyre addig nem létezett megfelelő elnevezés. A
tudományban a találó nevek jelentőségét nem szabad lebecsülni.
Tudomásom szerint egy cambridge-i kutató, John Michell foglalkozott elsőként
a fekete lyukakkal, 1783-ban tanulmányt is írt erről a témáról.
Gondolatmenete a következő volt. Képzeljük el, hogy a Föld felszínéről
függőlegesen kilövünk egy ágyúgolyót. Emelkedése közben sebessége a gravitáció
miatt egyre csökken. Végül a felfelé haladó golyó megáll, és visszaesik a
Földre. Ha azonban egy kritikus értéknél nagyobb sebességgel lőjük ki, akkor a
felfelé haladó mozgás nem szűnik meg, a golyó nem esik vissza, hanem folytatja
mozgását. Ezt a kritikus sebességet szökési sebességnek nevezzük. A földi
gravitáció esetén értéke másodpercenként kb. 12 kilométer, a Nap esetében
pedig másodpercenként mintegy 160 kilométer. Mindkét sebesség jóval nagyobb,
mint a valódi ágyúgolyók sebessége, de jóval kisebb, mint a fénysebesség,
amelynek értéke másodpercenként 300.000 kilométer. Ebből következően a
gravitációnak a fényre nincs túl nagy hatása; a fény minden nehézség nélkül
eltávozhat a Földről vagy a Napról. Michell a továbbiakban úgy érvelt, hogy
elképzelhetnénk egy olyan nagy tömegű és olyan kis méretű csillagot, amelyen a
szökési sebesség értéke meghaladná a fénysebességet. Az ilyen csillagot nem
láthatnánk, mivel a felületéről kiinduló fény nem érhetne el bennünket; a
fényt a csillag gravitációs tere visszahúzná. A csillag létezését azonban
valószínűleg ennek ellenére észlelni tudnánk a közelében található anyagra
kifejtett gravitációs vonzása alapján.
De miért is kezeljük a fényt úgy, mint egy ágyúgolyót? Az 1897-ben elvégzett
kísérletek alapján a fény mindig állandó sebességgel terjed. Miként tudja
akkor lelassítani a gravitáció? Olyan elmélet, amely ellentmondásmentesen
megmagyarázza a gravitációnak a fényre gyakorolt hatását, csak 1915-ben
született, amikor Einstein megfogalmazta az általános relativitáselméletet. Az
elméletnek az idős csillagokkal és egyéb nagy tömegű égitestekkel kapcsolatos
jelentőségét még így is csak az 1960-as években ismerték fel.
Az általános relativitáselmélet szerint a tér és az idő együttesen téridőnek
nevezett négydimenziós rendszert alkot. Ez a rendszer nem sima, hanem a benne
található anyag és energia hatására görbült. A görbületet a Nap közelében
elhaladó fény vagy rádióhullámok pályáján meg is figyelhetjük. A Nap közelében
haladó fény esetében ez a görbület igen kis mértékű. Ha azonban a Nap átmérője
mindössze néhány kilométerre zsugorodna, akkor a görbület olyan hatalmas
mértéket öltene, hogy a kibocsátott fény nem hagyhatná el a Napot, a Nap
gravitációs vonzása a fényt is visszatartaná. Mivel a relativitáselmélet
szerint semmi sem mozoghat gyorsabban a fénynél, az elképzelt égitest olyan
tartományt képviselne, amelyből semmi sem juthatna ki. Ezt a tartományt
nevezzük fekete lyuknak. A fekete lyuk határfelületét eseményhorizontnak
hívjuk. Ezt azok a fénysugarak alkotják, amelyek már éppen nem tudják elhagyni
a fekete lyukat, hanem a határfelületén lebegnek.
Képtelenségnek tűnhet az a gondolat, hogy a Nap mindössze néhány kilométer
átmérőjű parányi égitestté zsugorodjon össze. Azt gondolhatnánk, hogy az
anyagot nem lehet ilyen nagy sűrűségűre összenyomni. Kiderült, hogy lehet.
A Nap azért akkora, amekkora, mert nagyon forró. A Napban szabályozott
hidrogénbombának megfelelő reakciók során hidrogén alakul át héliummá. A
folyamatokban felszabadult hő akkora nyomást hoz létre, amely lehetővé teszi,
hogy a Nap saját gravitációs vonzásának ellenálljon, és ellensúlyozza a
gravitáció összehúzó hatását.
A Nap nukleáris üzemanyaga azonban egyszer majd elfogy Ettől persze még kb.
ötmilliárd évig nem kell tartanunk, tehát nem kell nagyon sietnünk, hogy
helyet foglaljunk egy másik csillagra induló repülőjáraton. Azonban a Napnál
nagyobb tömegű csillagok jóval gyorsabban használják fel nukleáris
üzemanyagukat. Üzemanyag-tartalékuk kimerülése után elkezdenek lehűlni és
összehúzódni. Ha tömegük a Nap tömegének kb. kétszeresénél kisebb, akkor
összehúzódásuk megállhat, és stabil állapotba kerülhetnek. Az ilyen állapotban
levő csillagok egyik csoportját fehér törpéknek hívjuk. A fehér törpék sugara
néhány ezer kilométer, sűrűségük néhány száz tonna köbcentiméterenként. A
másik ilyen állapotot a neutroncsillagok képviselik, amelyeknek sugara kb.
15 kilométer, sűrűségük pedig több millió tonna per köbcentiméter.
A Tejútrendszerben közvetlen szomszédságunkban nagyszámú fehér törpe
figyelhető meg. Neutroncsillagot azonban csak 1967-ben észleltek először,
amikor Jocelyn Bell és Antony Hewish Cambridge-ben felfedezték a pulzárokat,
amelyek szabályos ütemben rádióhullámokat bocsátanak ki. Először arra
gondoltak, hogy valamilyen idegen civilizációval sikerült kapcsolatot
teremteniük. Valóban emlékszem rá, hogy a szemináriumi termet, amelyben
felfedezésükről beszámoltak, "kis zöld emberkék" díszítették. Végül azonban ők
maguk, és mindenki más is arra a kevésbé romantikus következtetésre jutott,
hogy a felfedezett égitestek forgó neutroncsillagok. Ez rossz hír volt a
világűrben játszódó ponyvaregények írói számára, viszont jó hír azon
keveseknek, akik velem együtt már akkoriban is hittek a fekete lyukak
létezésében. Ha ugyanis a csillagok 20-30 kilométer átmérőjűre zsugorodhatnak,
és így neutroncsillagot alkothatnak, akkor az is feltételezhető, hogy más
csillagok esetleg ennél is jobban összezsugorodnak, és fekete lyukat képeznek.
A Nap tömegének kb. kétszeresénél nagyobb tömegű csillagok nem kerülhetnek
fehér törpe vagy neutroncsillag formájában stabil állapotba. Előfordulhat,
hogy ilyen esetben a csillag felrobban, és elegendő mennyiségű anyagot vet ki
magából ahhoz, hogy tömege a stabil határérték alá kerüljön. De ez nem mindig
történik így. Néhány csillag olyan kis méretűre zsugorodik össze, hogy
gravitációs vonzásának hatására a róla kiinduló fény visszajut a csillagra.
Így sem a fény, sem bármi más nem menekülhet a csillagról. A csillag fekete
lyukká alakul.
A fizika törvényei időszimmetrikusak. Ha tehát léteznek a fekete lyukak,
amelyekbe más testek csak belezuhanhatnak, de belőlük semmi sem juthat ki,
akkor léteznie kell olyan égitesteknek is, amelyekből csak kifelé juthatnak a
dolgok, befelé sohasem. Ezeket fehér lyukaknak hívhatnánk. Elképzelhető lenne,
hogy egy adott helyen beleugrik az ember egy fekete lyukba, egy másik helyen
pedig egy fehér lyukból jön ki. Ez lenne az ideális módszer arra, hogy a
világűrben hatalmas utazásokat tegyünk, ahogy már a fejezet elején is
említettem. Semmi mást nem kellene tennünk, csak keresni egy közeli fekete
lyukat.
Kezdetben úgy tűnt, hogy az űrutazásnak ez a módja lehetséges. Einstein
általános relativitáselméletének egyes megoldásai szerint lehetséges az,
hogy valami egy fekete lyukba beleesik és aztán egy fehér lyukból kijön.
Később azonban kimutatták, hogy az összes ilyen megoldás rendkívül instabil:
a legkisebb zavaró hatás, pl. egy űrhajó jelenléte is szétrombolná a
"féreglyukat", a fekete lyukból a fehér lyukba vezető átjárót. Az űrhajót a
fellépő végtelen nagy erők szétszakítanák. Olyan lenne ez, mintha a
Niagara-vízesésen akarnánk szárazon átkelni egy hordóban.
Ezek után valóban reménytelennek tűnt a dolog. A fekete lyuk jó lehet arra,
hogy megszabaduljunk a szeméttől, vagy éppenséggel néhány baráttól, de ez
tényleg "az a birodalom, ahonnan még senki sem tért vissza". Mindaz, amit
eddig ismertettem, az Einstein általános relativitáselméletének segítségével
végzett számításokon alapszik. Az elmélet igen jó egyezést mutat az összes
megfigyelésünkkel. Ennek ellenére tudjuk, hogy nem lehet tökéletes, mert nem
foglalja magában a kvantummechanika határozatlansági elvét. A határozatlansági
elv kimondja, hogy nem lehet a részecskék helyét is és sebességét is
egyidejűleg pontosan meghatározni. Minél pontosabban mérjük a részecskék
helyét, annál kevésbé pontosan mérhető a sebességük, vagy fordítva.
1973-ban kezdtem el azzal foglalkozni, hogy a fekete lyukak esetében milyen
következményekkel járhat a határozatlansági elv alkalmazása. Magam és mások
legnagyobb meglepetésére azt találtam, hogy a fekete lyukak nem teljesen
feketék, hanem állandóan sugárzást és részecskéket bocsáthatnak ki. Mikor
eredményeimet egy Oxford közelében tartott konferencián ismertettem, azokat
általános hitetlenkedés fogadta. A szekció elnöke kijelentette, hogy
képtelenség az egész, és ezt egy közleményben is kifejtette. Amikor azonban
megismételték a számításaimat, mások is ugyanarra az eredményre jutottak.
Végül még a szekcióelnök is belátta, hogy igazam volt.
Hogyan juthat ki sugárzás a fekete lyuk gravitációs teréből? A jelenség
többféle módon is megérthető, amelyek különbözőnek tűnnek ugyan, de valójában
mindegyik magyarázat egyenértékű. Az egyik szerint a határozatlansági elv
megengedi, hogy a részecskék rövid távolságon a fénysebességnél nagyobb
sebességgel mozogjanak. Ezzel lehetővé válik, hogy az ilyen részecskék vagy az
ilyen sugárzás átjusson az eseményhorizonton, és kiszökjön a fekete lyukból.
Tehát mégiscsak lehetséges, hogy valami elhagyja a fekete lyukat. A fekete
lyukból kikerülő dolgok azonban különböznek a belekerülő dolgoktól. Csak az
energiájuk egyezik meg.
Miközben a fekete lyuk részecskéket és sugárzást bocsát ki, veszít a
tömegéből. Így egyre kisebb lesz, és egyre gyorsabban bocsát ki részecskéket.
Végül a tömege zérusra csökken és teljesen eltűnik. Mi történik ilyenkor
azokkal a testekkel, amelyek a fekete lyukba estek, beleértve esetleg egy
űrhajót is? Legutóbbi kutatásaim szerint a válasz erre az, hogy egy önálló kis
bébi-univerzumba kerülnek. Ilyenkor tehát egy kicsi, önmagában zárt univerzum
szakad le a világegyetem általunk elfoglalt tartományából, később azonban
ismét kapcsolódhat a mi téridőtartományunkhoz. Ha ez bekövetkezik, úgy tűnik
számunkra, mintha újabb fekete lyuk képződött volna, amely később ismét
elpárolog. Az egyik fekete lyukba belezuhanó részecskék egy másik fekete lyuk
által kibocsátott részecskék formájában jelennek meg, és fordítva.
Ez pontosan úgy hangzik, mint az űrutazás a fekete lyukakon át. Az embernek
egyszerűen csak egy alkalmas fekete lyukba kell kormányoznia az űrhajóját. De
jól teszi, ha jó nagy fekete lyukat választ, különben a gravitációs erők
spagettivé szaggatják, még mielőtt a fekete lyuk teljesen elnyelné. Ezután az
űrhajósnak már csak reménykednie kell, hogy egyszer csak újra előbukkan egy
másik lyukból, bár nem lehet tudni, hogy pontosan hol.
Van azonban egy bökkenője ennek a csillagközi szállítási rendszernek. A
bébi-univerzumok, amelyek a fekete lyukba zuhanó részecskékből jönnek létre,
az úgynevezett képzetes vagy imaginárius időben keletkeznek. A valós időben az
az űrhajós, aki fekete lyukba esik, szomorú véget ér. A fejére és a lábára
ható gravitációs vonzás különbsége darabokra szakítja. Még a testét alkotó
részecskék sem élik túl az eseményt. Történetük a valós időben a
szingularitásban véget is érne. A képzetes időben viszont a részecskék
története folytatódik. Átkerülnek a bébi-univerzumba és úgy jelennek meg,
mint egy másik fekete lyuk által kibocsátott részecskék. Az űrhajós bizonyos
értelemben a világegyetemnek egy másik tartományába jut. Az így megjelenő
részecskék azonban nem sok hasonlóságot mutatnának az űrhajóssal. Az sem
jelentene túl nagy vigaszt az űrutazó számára, ha tudná, hogy miközben a valós
időben a szingularitásba rohan, részecskéi a képzetes időben tovább fognak
élni. Ha valaki fekete lyukba esik, mindenesetre az legyen a mottója:
"Fogd fel az életet képzetesen!"
Mi határozza meg azt, hogy hol jelennek meg újból a részecskék? A
bébi-univerzumban található részecskék száma egyenlő a fekete lyukba esett és
a fekete lyukból az elpárolgás során kibocsátott részecskék számának
összegével. Vagyis azok a részecskék, amelyek valamilyen fekete lyukba
beleestek, egy kb. azonos tömegű másik fekete lyukból fognak kibukkanni. Tehát
megpróbálhatnánk meghatározni a részecskék megjelenésének helyét, ha
létrehozunk egy ugyanolyan tömegű fekete lyukat, mint amelyikbe az eredeti
részecskék belekerültek. A fekete lyuk azonban ugyanolyan valószínűséggel
bármilyen azonos energiájú részecskecsomagot képes kibocsátani. Még ha a
kívánt mennyiségben a kívánt részecskefajták jelennének is meg, akkor sem
tudnánk megmondani, hogy ugyanazokról a részecskékről van-e szó, mint amelyek
a másik lyukba belekerültek. A részecskék ugyanis nem hordanak maguknál
személyi igazolványt; az összes ugyanolyan típusú részecske egyforma.
Mindezek alapján nem valószínű, hogy a fekete lyukon keresztüli
helyváltoztatás az űrutazás népszerű és megbízható módszerévé válhat. Először
is nem a valós, hanem a képzetes időben mozogva kellene a fekete lyukba
kerülnünk, és nem szabadna azzal törődnünk, hogy történetünk a valós időben
szomorú véget ér. Másodszor pedig az úticélt tulajdonképpen nem is
választhatnánk meg szabadon. Olyan lenne az utazás, mint némely repülőtársaság
esetében, amelyre tudnék példákat mondani.
Annak ellenére, hogy az űrutazásban nem lehet túl sok hasznukat venni, a
bébi-univerzumoknak fontos következményéi vannak a világegyetemben mindent
leíró teljes egyesített elmélet kidolgozása szempontjából. Jelenlegi
elméleteink egész sor olyan mennyiséget tartalmaznak, mint pl. egy részecske
elektromos töltése. Ezeknek a mennyiségeknek az értékét az elméletek nem
tudják előre jelezni. Értéküket úgy kell megválasztani, hogy a
megfigyelésekkel egyezésben álljanak. A legtöbb kutató meggyőződése szerint
megalkotható egy alapvető egyesített elmélet, amelyből mindezeknek a
mennyiségeknek az értéke is levezethető.
Könnyen lehetséges, hogy létezik ilyen alapvető elmélet. Pillanatnyilag a
legesélyesebb jelölt a heterotikus szuperhúrok elmélete. Ennek alapgondolata
az, hogy a téridőt kis kötéldarabokhoz hasonló húrok töltik ki, és az elemi
részecskék a valóságban ilyen kis húrdarabok, amelyek különböző módon
rezeghetnek. A szuperhúrok elmélete nem tartalmaz semmilyen számszerű adatot,
amelynek értékét illesztéssel kellene meghatározni. Ezért feltételezhetjük,
hogy alkalmas lehet az olyan mennyiségek értékének a megadására, amilyen pl.
egy részecske elektromos töltése, és amelyeket a jelenlegi elméletek
segítségével nem lehet meghatározni. Bár a szuperhúrok elméletével mindeddig
még egyetlen ilyen mennyiséget sem tudtak kiszámítani, sokan meg vannak
győződve arról, hogy előbb-utóbb ez talán mégis sikerülni fog.
Ha azonban a bébi-univerzumokról alkotott képünk helyes, akkor nagyon
korlátozottak a lehetőségeink az említett mennyiségek értékének
meghatározására. Ennek az az oka, hogy nem tudjuk megfigyelni, hány olyan
bébi-univerzum létezik a világmindenségben, amely arra vár, hogy a mi
világegyetemünkhöz kapcsolódjon. Létezhetnek bébi-univerzumok, amelyek csak
néhány részecskét tartalmaznak. Ezek annyira kicsik, hogy nem is vennénk
észre, ha csatlakoznának hozzánk vagy leszakadnának rólunk. Azonban valamennyi
bébi-univerzum csatlakozása megváltoztatná a fent említett mennyiségeknek, pl.
egy részecske elektromos töltésének a látszólagos értékét. Következésképpen
nem lehetne megadni az ilyen mennyiségek látszólagos értékét, hiszen nem
tudjuk, hány bébi-univerzum hatását kellene figyelembe venni a meghatározás
során. Az is előfordulhat, hogy a bébi-univerzumok körében népességrobbanás
következik be. Az emberi társadalommal ellentétben úgy tűnik, hogy ezt pl.
élelmiszer-ellátás, elhelyezési gondok vagy más tényezők nem korlátozzák. A
bébi-univerzumok saját független birodalmat alkotnak. Kicsit úgy érezzük,
mintha azt kérdeznénk, hogy hány angyal táncolhat egy gombostűfejen?
A bébi-univerzumok a legtöbb mennyiség várható értékében valószínűleg nagyon
kicsi, de jól meghatározott bizonytalanságot okoznak. Ugyanakkor magyarázatot
adhatnak egy nagyon fontos mennyiség, az úgynevezett kozmológiai állandó
kísérletileg meghatározott értékére. A kozmológiai állandó az általános
relativitáselmélet egyenleteiben bevezetett járulékos tag, amely a téridőnek
is tágulásra vagy összehúzódásra való képességet kölcsönöz. A kis értékű
kozmológiai állandót eredetileg Einstein javasolta abban a reményben, hogy így
ellensúlyozni tudja az anyagnak azt a hatását, amely a világegyetemet
összehúzódásra készteti. Ez az indíték azonban megszűnt, amikor felfedezték,
hogy a világegyetem tágul. Nem volt könnyű viszont megszabadulni a kozmológiai
állandótól. A kvantummechanika törvényeiből adódó fluktuációk feltételezhetően
nagyon nagy értékű kozmológiai állandót eredményeznének. Ám kísérletileg
megfigyelhető, hogy a világegyetem tágulása az időben hogyan változik, és
ebből meg tudjuk határozni a kozmológiai állandót, ami nagyon kis érték.
Mindeddig nem volt elfogadható magyarázata annak, hogy a kozmológiai állandó
értéke miért ilyen kicsi. A hozzánk kapcsolódó és tőlünk elszakadó
bébi-univerzumok befolyásolják a kozmológiai állandó látszólagos értékét.
Mivel nem ismerjük a bébi-univerzumok számát, a kozmológiai állandónak is
több lehetséges értéke létezhet. Közülük mindenesetre a közelítően nulla érték
a lehető legvalószínűbb. Ez nagy szerencse, mert a világegyetem csak a
kozmológiai állandó nagyon kis értékei esetén alkalmas hely a hozzánk hasonló
lények számára.
Összefoglalva a következőket mondhatjuk: úgy tűnik, hogy részecskék eshetnek a
fekete lyukakba, amelyek aztán elpárolognak és eltűnnek a világegyetem
általunk elfoglalt tartományából. Az eltűnő részecskék bébi-univerzumokba
kerülnek, amelyek leszakadnak a mi világegyetemünkről, majd valahol egy másik
helyen ismét kapcsolódhatnak hozzánk. Ennek ellenére a bébi-univerzumok
valószínűleg nem lesznek alkalmasak űrutazásra, de létezésük azt jelenti, hogy
ha találunk is egy teljes egyesített elméletet, ennek segítségével kevesebb
dolgot lehet majd előre jelezni, mint ahogy korábban reméltük. Másrészt
viszont a bébi-univerzumok létezése lehetőséget ad arra, hogy megmagyarázzuk
néhány mennyiség, pl. a kozmológiai állandó mért értékét. Az elmúlt néhány
évben sokan kezdtek foglalkozni ezzel a témával. Nem hiszem, hogy
bármelyiküknek is olyan szerencséje lesz, hogy szabadalmaztathat egy
bébi-univerzumok segítségével történő új űrutazási eljárást, mégis
valamennyien szerencsésnek mondhatják magukat, mert izgalmas
tudományterülettel foglakozhatnak.