Stephen Hawking: Einstein álma

4

A tudomány és a közvélemény (*)


(*) Az Asturia hercege által adományozott Békedíj átvételekor a spanyolországi Ovideóban 1989 októberében tartott előadás aktualizált változata.
Akár örülünk neki, akár bánkódunk miatta, a világ nagyon megváltozott az elmúlt száz év során, és valószínűleg még nagyobb változás előtt áll az elkövetkező száz évben. Egyesek szívesen megállítanák a változásokat, és visszatérnének egy - ahogy ők nevezik - tisztább és egyszerűbb korba. A történelem azonban azt mutatja, hogy a múlt egyáltalán nem volt olyan csodálatos. A kiváltságos kisebbség talán nem élt annyira rosszul, de még ők sem részesülhettek a modern orvostudomány vívmányaiban, és a szülés minden asszony számára nagy veszélyekkel járt. A népesség túlnyomó többsége számára azonban az élet rövid, kemény és kegyetlen volt.

      Az idő kerekét semmiképpen sem lehet visszaforgatni. A tudást és a technikai ismereteket nem lehet egyszerűen elfelejteni, és a további fejlődést sem lehet megakadályozni. Még ha a kutatásra fordított állami támogatást teljesen beszüntetnék is (a jelenlegi kormány minden tőle telhetőt megtesz ennek érdekében), a versengés és a konkurencia elegendő hajtóerőt jelentene a technikai haladás fennmaradásához. Sőt, az embert a kíváncsiság, a tudásvágy is arra sarkallja, hogy az alapvető tudományos kérdések felé forduljon, akár kap érte fizetést, akár nem. A további fejlődés megakadályozásának egyetlen lehetősége egy olyan világméretű totális diktatúra lenne, amely minden újat betiltana, de az emberi vállalkozóképesség és találékonyság miatt ez is kudarcra lenne ítélve. Csupán a fejlődés ütemét lassítaná le valamelyest.

      Ha azonban elfogadjuk is, hogy a tudományt és technikát nem akadályozhatjuk meg a körülöttünk levő világ megváltoztatásában, arra mindenképpen törekednünk kell, hogy a változások a helyes irányban történjenek. Egy demokratikus társadalomban ez azt jelenti, hogy a közvélemény a tudomány alapjainak megértésével alakuljon ki, ne legyen a szakemberekre utalva, hanem a döntéseket az információk értékelésével maga hozhassa meg. A közvélemény viszonya a tudományhoz jelenleg ellentmondásos. Egyrészt természetesnek veszi az életszínvonal javulását, amelyet a tudomány és a technika újabb eredményei tesznek lehetővé, másrészt viszont bizalmatlan a tudománnyal szemben, mert nem érti azt. Ez a bizalmatlanság szemmel látható azokban a rajzfilmekben, amelyekben az őrült tudós egy szörnyeteget hoz létre. A környezetvédő ("zöld") pártok támogatásának is ez az egyik alapja. A közvélemény azonban rendkívüli módon érdeklődik is a tudomány iránt, ezt bizonyítja a Kozmosz c. televíziós sorozat vagy a tudományos-fantasztikus filmek magas nézettsége.

      Hogyan lehetne ezt az érdeklődést felhasználni arra, hogy az embereket véleményük kialakításakor alapvető tudományos háttérismeretekkel segítsük a döntések meghozatalában, amelyek pl. a savas eső, az üvegházhatás, az atomfegyverek és a génsebészet kérdéseit érintik? Világos, hogy az alapismereteket az iskolában kell elsajátítani. De az iskolában a természettudományos tárgyakat sokszor szárazan és unalmasan tanítják. A gyerekek gépiesen "magolva" tanulják, hogy átmenjenek a vizsgán, de nem ismerik fel jelentőségüket a körülöttük lévő világban. Az is nehézséget okoz, hogy a természettudományokat egyenletek útján tanítják. Bár az egyenletek a matematikai gondolatok tömör és pontos leírását teszik lehetővé, a legtöbb emberben idegenkedést váltanak ki. Nemrég egy népszerű könyv írása közben azt a megjegyzést hallottam, hogy a könyvben szereplő egyenletek mindegyike felezi az eladható példányok számát. Csak az Einstein híres összefüggését kifejező E = mc2 képletet hagytam meg. Elképzelhető persze, hogy a kiadó enélkül kétszer annyi példányt adott volna el.

      A kutatók és a mérnökök előszeretettel alkalmazzák az egyenleteket, mert a mennyiségek pontos értékére van szükségük. Többségünk számára azonban elegendő a tudományos elképzelések kvalitatív megértése is, ehhez pedig egyenletek nélkül, szavakkal és ábrákkal is el lehet jutni.

      Az iskolában tanult tudományos ismeretek képezhetik az alapokat, de a haladás annyira gyors, hogy az iskola vagy az egyetem befejezése után állandóan újabb felfedezésekkel és ismeretekkel találkozunk. Az iskolában soha nem tanultam a molekuláris biológiáról vagy a tranzisztorokról, pedig a génsebészet és a számítógépek jelentik azt a két fejlődési irányt, amelyek a jövőben nagy valószínűséggel egész életvitelünket alapvetően meg fogják változtatni. A tudományos népszerűsítő könyvek és folyóiratok cikkei segíthetnek, hogy lépést tartsunk a fejlődéssel, de még a legsikeresebb népszerűsítő könyveket is csupán a népesség kis része olvassa. Csak a televízió útján lehet nagy tömegekhez eljutni. Született is néhány nagyon jó televíziós ismeretterjesztő program, mások azonban a tudomány lebilincselő jelenségeit varázslatoknak tüntetik fel anélkül, hogy megmagyaráznák azokat, vagy bemutatnák a tudományos ismeretekhez való viszonyukat. A televíziós tudományos programok rendezőinek fel kellene ismerniük, hogy nemcsak a nézők szórakoztatásért, hanem a neveléséért is felelősek.

      Felvetődik a kérdés, hogy a közvéleménynek a tudományt is érintő mely kérdésekben kell a közeljövőben döntést hoznia. Ezek közül egyértelműen az atomfegyverek kérdése a legsürgetőbb. A többi világméretű probléma, pl. az élelmiszer-ellátás vagy az üvegházhatás problémája csak viszonylag lassan válik érezhetővé, egy atomháború azonban az egész Földön gyakorlatilag napok alatt kiolthatja valamennyi ember életét. A kelet-nyugati feszültség enyhülése és a hidegháború vége azt eredményezte, hogy az atomháborútól való félelem nem nyomasztja már annyira az embereket. Pedig a veszély mindaddig jelen lesz, amíg elegendő fegyver áll rendelkezésre ahhoz, hogy akár a Föld lakosságának többszörösét is megsemmisítse. Az egykori Szovjetunió államaiban és Amerikában még mindig atomfegyverek irányulnak az északi félteke valamennyi nagy városára. Egy világháborúhoz elegendő egy számítógéphiba vagy a kezelőszemélyzet lázadása. Még ennél is aggasztóbb, hogy újabban viszonylag jelentéktelen hatalmak is atomfegyvereket szereznek be. A nagyhatalmak bizonyos mértékig felelősen viselkedtek, de olyan államokban, mint Líbia, Irak, Pakisztán vagy Azerbajdzsán, nem bízhatunk hasonló mértékben. A legfőbb veszélyt nem is az a néhány atomfegyver jelenti, amelyet ezek a hatalmak a közeljövőben esetleg beszerezhetnek, hiszen ezek igen kezdetlegesek lesznek, bár bevetésük több millió ember halálát okozhatja. A komolyabb veszélyt az, a kisebb hatalmak között kirobbanó atomháború jelenti, amelybe a hatalmas fegyvertárral rendelkező nagyhatalmak is belesodródhatnak.

      Nagyon fontos, hogy a közvélemény felismerje a veszélyt, és a kormányzatokra nyomást gyakoroljon, hogy döntő mértékű fegyverzetcsökkentési megállapodások szülessenek. Valószínűleg nem tanácsos valamennyi atomfegyvert megsemmisíteni, de az általuk megtestesített veszély csökkenhet, ha számukat korlátozzuk.

      Ha sikerülne megszüntetni az atomháború lehetőségét, még mindig maradna számos veszély, amely valamennyiünket elpusztíthat. Egy vicc szerint eddig azért nem sikerült Földön kívüli civilizációkkal felvennünk a kapcsolatot, mert a civilizációk megsemmisítik saját magukat, amikor a mi fejlettségi szintünket elérik. Én azonban bízom a közvélemény józan belátásában, és abban, hogy ennek nem kell bekövetkeznie.