A reggeli nem volt sem jobb, sem rosszabb, mint amilyeneket magamnak
készítettem. Automatikusan ettem, szürcsölve a
gyenge kaktusz teát és makacsul csámcsogtam a többi
asztal fölmérése közben. Vagy harminc fogoly tömte
a fejét abban a szobában, és a tekintetem arcról
arcra járt egyre kétségbeesettebben.
Elõször is a legtöbbjüknek ugyanolyan üres,
semmitmondó tekintete volt, mint a cellatársamnak. Rendben,
ezt még el tudom fogadni, a bûnözõ osztályok
tartalmaznak rosszul alkalmazkodó és mentális sárfalakat.
De lenni kell még valaminek! - reménykedtem.
Másodszor is mindannyian egész fiatalok, nem akadt
köztük húsz év feletti. Nincsenek idõs bûnözõk?
Vagy a bûnözés csupán az ifjúság
zavara, amit gyorsan orvosolnak a szociális rendszabályozó
gépek? Lennie kell még valaminek! Lennie kellett. Egy kicsit
vidámabbá váltam ettõl a gondolattól.
Ezek a bûnözõk nyilvánvalóan mind vesztesek
voltak, vesztes kontárok. Ha belegondolsz, ez nyilvánvaló.
Ha csak kicsit is jók lennének a szakmájukban, nem
lennének benn! Nem voltak sem a világ, sem a saját
hasznukra.
De az enyémre igen. Ha már õk nem tudtak ellátni
a nekem kellõ illegális tényekkel, bizonyosan kapcsolatba
tudnak hozni azzal, aki el tud. Õtõlük útbaigazítást
kaphatok a külvilág bûnözõihez, a még
el nem fogott profikhoz. Ez volt a dolgom. Összebarátkozni
velük és kicsikarni a szükséges információt.
Még nem volt minden veszve.
Nem tellett sokba felismernem, mi a legjobb a számkivetett
sorsban. Egy kis csoport állt össze egy ormótlan, sebhelyes,
törött orrú fiatal körül. Úgy tûnt,
még az õrök sem foglalkoznak vele. Hosszasan dadogott
és a többiek helyet szorítottak neki, amikor az udvarra
mentek.
- Ki õ? - kérdeztem Willyt, aki a szomszédos
padon kuporgott szorgalmasan turkálva az orrában. Gyors pislogásba
kezdett mígnem bemérte a kérdésem tárgyát,
majd kétségbeesetten legyezni kezdett a kezeivel.
- Vigyázz vele, maradj távol, õ mérgezõ.
A Fullánkos egy gyilkos, úgy hallottam, és hiszem
is. Iszapbírkózó bajnok. Jobb ha nem ismered.
Ez valóban érdekes. Hallottam már iszapbírkózásról,
de túl közel laktam a városhoz ahhoz, hogy láthassam
is. Egyik rendezvény sem volt elég közel ahhoz, hogy
a híre a fülembe jusson; mindenütt rendõrök
voltak. Az iszapbírkózás nyers sport volt - és
illegális -, amit a kiesõ farmer településeken
ûztek. Télen, disznósünnel a kamráikban
és betakarított gabonával a magtárban az idõ
erõsen megviseli az agrár tenyereket. Ilyenkor kezdõdik
az iszapbírkózás. Idegen érkezik a helyi bajnok
kihívására, jellemzõen egy túlizmosodott
ekés. Az illegális mûsor egy kiesõ csûrben
kerül megrendezésre, a nõk kitiltásával,
a holdfény titokban, plasztik üvegekben érkezik, a téteket
megteszik, és a puszta öklû verekedés kezdetét
veszi. Addig tart, amíg valaki nem tud felkelni a földrõl.
Nem finnyásoknak és nem épeszûeknek való
sport. Jószívû részeg férfiak sportja.
És Fullánkos egy ilyen volt. Muszáj jobban megismernem.
Ez elég könnyen kivitelezhetõ. Talán egyszerûen
odamehetnék hozzá beszélgetni - vélekedtem,
de a gondolatfoszlányaimban még erõsen éltek
a rosszak videói, amik nézésével töltöttem
életem nagy részét. Sokuk szólt a bûnözõk
szökéseirõl, és valószínûleg
belõlük merítettem jelen kalandom ötletét
is. Nem számít, az ötlet ettõl még jó
maradt. Ezt be is bizonyíthattam volna azzal, ha beszélek
Fullánkossal.
Fütyörészõ õgyelgésbe kezdtem,
amíg közel nem kerültem hozzá és a követõihez.
Egyikük mogorván nézett rám, így arrébb
húzódtam. Mindössze azért, hogy miután
hátat fordított, odaoldalazhassak a fõgonoszhoz.
- Te vagy Fullánkos? - suttogtam a szám sarkából
félrefordított fejjel. Ugyanazokat a videókat nézhette,
mert ugyanúgy válaszolt.
- Ja! Ki kérdi?
- Én. Csak most kerültem ide. Üzenetet hoztam kintrõl.
- Hát mondd!
- Nem itt, ahol mások is hallják. Egyedül kell
lennünk!
Gyanakvóan nézett rám összehúzódó
szemöldökei alatt, de az érdeklõdését
sikerült felkeltemenm. Dörmögött valamit a követõihez,
majd elvált tõlük. Azok hátramaradtak, villódzó
gyilkos tekintetekkel figyelve, ahogy utána indulok. Végighaladt
az udvaron egy pad irányába. A két padon ülõ
srác el is menekült, amint meglátták. Leültem
mellé és õ lekezelõen végigmért.
- Mondd, amit mondanod kell, és ajánlom, hogy jó
hír legyen!
- Ez a tiéd! - mondtam átcsúsztatva neki egy
húszdolláros érmét a padon. - Az üzenet
tõlem van és nem mástól. Segítségre
van szükségem, és megfizetem. Ez elõleg. Van
még sok ott, ahonnan ez jött.
Megvetõleg szipogott, de vaskos ujjai felmarkolták
a pénzt és a zsebébe csúsztatták.
- Nem vagyok jótékonysági egylet, kölyök.
Az egyetlen, akin segítek, az magam vagyok. Most kopj le!
- Elõbb hallgass meg! Valaki olyanra van szükségem,
aki velem együtt szökik. Mához egy hétre. Érdekel?
Most már tényleg figyelt. Elfordult, és a szeme
sarkából nézett hûvösen és kimérten.
- Nem szeretem a vicceket - mondta, és kezével megragadta
a csuklóm, majd csavarni kezdte. Fájt. Könnyen lefejthettem
volna a kezét, de nem tettem. Ha ilyenkor fontos neki egy kis erõszakoskodás,
tegye.
- Ez nem vicc! Mához nyolc napra kint leszek. Te is jöhetsz,
ha akarsz. Rajtad áll!
Még egy darabig meresztette rám a szemét, aztán
elengedte a csuklóm. Én dörzsölgetni kezdtem a
válaszra várva. Láttam, hogy rágódik
a szavaimon és dönteni akar.
- Tudod miért vagyok benn? - kérdezte végül.
- Hallottam pletykákat...
- Ha azt pletykálták, hogy kicsináltam valakit,
akkor a pletyka nem tévedett. Puhafejû volt. Betört,
amikor leütöttem. Farm balesetnek akarták álcázni,
de egy csávó sokat veszített rajtam a meccsel. Másnap
kellett volna megadnia, de inkább a rendõrségre ment,
mert az olcsóbb volt. Egy szövetségi kórházba
fognak vinni agymosásra. A fegyõr szerint többé
nem akarok majd verekedni. Ezt nem szeretném.
A hatalmas öklök elõször kinyílottak,
majd becsukódtak miközben beszélt, és én
egyszeriben megértettem, mit jelent a küzdelem az életében;
az egyetlen voltm amihez értett. Valami, amiért mások
csodálták és dicsõítették. Ha
ezt a képességét elveszik, akkor akár az életét
is elvehetik. Hirtelen szimpátia tört rám, de nem mutattam
ki.
- Ki tudsz innen vinni? - Komoly kérdés volt.
- Ki.
- Akkor én vagyok a te embered. Akarsz valamit tõlem,
ezt tudom. Senki sem csinál semmit ingyen ezen a világon.
Megteszem, amit akarsz, kölyök. Végül úgyis
elkapnak. Nincs hová rejtõzni, ha igazán keresnek.
De én találni fogok. Elkapom a csávót, aki
ide juttatott. Jól. Egy utolsó küzdelem. Úgy
csinálom ki, ahogy õ kicsinált.
Nem tudtam nem beleborzongani a szavaiba, mert nyilvánvaló
volt, mirõl beszél. Fájdalmasan is.
- Kiviszlek - mondtam. Ám egy néma fogadalmat is tettem:
ügyelni fogok rá, hogy ne kerülhessen a bosszúja
közelébe. Nem kezdhetem a bûnözõ karrierem
gyilkosságban való bûnrészességgel.
Fullánkos egyszeriben a védõszárnya
alá vett. Megrázta a kezem, halálos markolásával
ropogtatva az ujjaim, majd a követõihez vezetett.
- Ez Jim - mondta. - Bánjatok jól vele. Aki kikezdi,
az velem kezd ki. - Hamis mosolyok és ígéretek - de
legalább békén fognak hagyni. Erõs öklök
védelmét élveztem.
Fullánkos a vállamra tette a kezét ahogy odébbálltunk.
- Hogy fogod csinálni? - kérdezte.
- Reggel elmondom. Most végzem az utolsó elõkészületeket
- hazudtam. - Majd találkozunk.
Elindultam körülnézni legalább annyira áhítva
a kijutást a koszfészekbõl, mint õ. Más
okból. Õ bosszúból, én depresszióból.
Csak vesztesek voltak ott, abszolút vesztesek, és én
szerettem magam nyertesnek tudni. Messzire akartam kerülni tõlük,
vissza a friss levegõre.
A következõ 24 órát a legjobb kiút
feltérképezésével töltöttem. Minden
mechanikus zárat elég könnyen ki tudtam nyitni a börtönben,
a nyitókám bevált a cella ajtajánál.
Az egyetlen problémát az elektromos kapu jelentette,
amely a külvilágra nyílott. Adott idõ - és
megfelelõ felszerelés - hozzásegíthetnek a
kinyitásához. Csakhogy az óra minden osztatánál
és a megfigyelõ szobában lévõ õrök
figyelme alatt ez lehetetlen. Nyilván ez a kiút az, amitõl
óvakodni kell. Többet kellett tudnom a börtönrõl,
így a felderítés aktuális volt. Éjfélre
járhatott, amikor kikeltem az ágyamból. Cipõt
nem húztam, csendben kellett lennem, amihez három pár
zokni jól jött. Némán ruhákat gyömöszöltem
a takaró alá, hogy a rácsos ajtón benézõ
õrt megtéveszthessem. Willy mélyeket horkolt, amikor
felpattintottam a zárat és kisomfordáltam a folyosóra.
Nem õ volt az egyetlen, aki élvezte a zsákidõt,
a falak horkantásoktól zegettek. Az éjféli
világítás égett, és egyedül tartózkodtam
a földszinten. Óvatosan elnéztem a fal széle
mellett és láttam, hogy az õr autóversennyel
játszik. Pompás. Reméltem, hogy õ vezet. Árnyék
csendben osontam fel a lépcsõn a felsõbb szintre.
Ami kiábrándítóan hasonlított az alatta
lévõre. Nem volt ott más, csak cellák. Ahogyan
a következõ szintén nem, ami egyben a legfelsõ
lehetett, mert feljebb lépcsõ már nem vezetett. Visszafelé
indultam, amikor a távoli árnyékok közt fémes
csillanást láttam. Hogy úgy mondjam, nem kockáztattam
semmit. Elszaladtam a rácsos ajtók elõtt, és
- mint reméltem - az alvó õrizetesek elõtt.
Hogy mit találtam! Egy fém létra volt a falon,
aminek a vége a sötétbe veszett. Felkapaszkodtam az
elsõ fokra, majd én is a sötétbe vesztem. Az
utolsó fok a plafon elõtt állt. Egyben a plafon csapóajtaja
elõtt. A keretes fém ajtó zárva volt, mint
tapasztalhattam, amikor nekifeszültem. Lennie kellett lakatnak, de
nem találtam a sötétben. Muszáj volt meglelni.
Egyik kezemmel kapaszkodva a vasgyûrûbe végigfuttattam
az ujjaim az ajtó felületén, aminek kinyitását
rutinmunkának képzeltem.
Semmit sem találtam. Újra próbálkoztam
felváltott kézzel, mivel úgy éreztem, a másik
kiszakad tõbõl - az eredmény ugyanaz. Csakhogy lakatnak
lennie kellett. Kapálództam ahelyett, hogy gondolkodtam volna.
Leküzdöttem növekvõ félelmem és felpörgettem
az agyam. Valamilyen zárnak muszáj lennie. És nincs
a csapóajtón. Akkor a kereten.
Lassan kinyútottam a kezem, és az ujjaimat a kereten
futtattam végig. Megtaláltam.
Milyen egyszerû a válasz, ha a megfelelõ kérdést
teszed fel! Elõhúztam a nyitókát a zsebembõl
és a zárba csúsztattam. Másodpercek alatt felpattant.
Nem sokkal ezután felnyomtam az ajtót, átmásztam,
visszacsuktam és megérdemelten szívtam be a hûvös
éjszakai levegõt.
Kint voltam! Igaz, a tetõn, de lélekben legalább
szabadon! A csillagok ragyogtak odafent, és elég fényt
szórtak ahhoz, hogy végigmérhessem a sötét
felszínt. A tetõ sík volt és széles,
könyékig érõ fallal, szellõzõkkel
és csövekkel. Valami hatalmas, nagy kiterjedésû
tárgy terpeszkedett az égbolton, és amikor közel
jutottam hozzá, vízcsöpögést hallottam.
A víztartály, helyes, és mit láttam alóla?
Elõttem a jól megvilágított, jól õrzött
börtönudvart. De hátul?
Valami sokkal érdekesebbet, errõl biztosíthatlak.
Öt emelet mélyen egy hátsó udvar állt,
amit gyengén világított meg egyetlen fényforrása.
Szemetesládák és csövek, valamint egy nehéz
ajtó a külsõ falon. Kétségtelenül
zárva. De amit ember zárt be, azt ember ki is nyitja. Én
legalábbis. Ez volt a kiút.
Persze ott volt az öt emelet mélység, de arra
ki lehet gondolni valamit. Esetleg találok járatot a hátsó
udvarra. Sok idõ áll rendelkezésre a szökés
módját meghatározni: hat nap. A lábam kezdett
fázni, ásítottam és megborzongtam. Egy éjszakára
eleget dolgoztam. A kemény börtönpriccsem e pillanatban
vonzónak tûnt.
Óvatosan, csendben lépdeltem vissza. Helyére
engedtem a csapóajtót magam mögött, ellenõriztem
a zárat, lemásztam a létrán, majd le a lépcsõkön
a szintemre. Hangokat hallottam magam elõtt. Hangosan és
tisztán. A legkivehetõbb Willyé, a cellatársamé
volt. Egy rémült pillantást vetettem a nyitott cellaajtómra
és az ott álló õrök vaskos csizmáira,
majd visszahúzódtam a lépcsõkre. Willy szavai
vészharangként szóltak a fülemben.
- Felkeltem és eltûnt! Egyedül voltam! Szörnyek
ehették meg vagy ilyesmi! Akkor kezdtem kiáltozni. Mentsenek
meg, könyörgöm! Bármi ragadta is el, zárt
ajtón keresztül jött! Legközelebb engem visz el!