Fejezet: 13

- Nem, én nem, valaki más, tévesen azonosított! – hápogtam, ugyanakkor a kezeim a magasba emeltem. – Rálõne egy ártatlan gyerekre pusztán gyanú alapján?
A fegyver meg se rezdült, de én igen. Oldalazva közelítettem a kocsi orrához.
- Megállj! Vissza! – kiáltott, de én folytattam görcsös mozdulatsorom. Bíztam benne, hogy nem lõ le hidegvérrel.
Úgy rémlik, ez törvénybe ütközõ. Azt akartam, hogy utánam induljon, mert akkor el kell tüntetnie a pisztolyt az ablakból. Lehetetlen volt egyszerre rám céloznia és kinyitni az ajtót.
A fegyver eltûnt – ahogy én is. Amint leengedte, elfordultam és behúzott nyakkal futni kezdtem teljes erõmbõl. Utánam kiáltott és lõtt! A fegyver akkorát dörrent, mint egy ágyú, és a lövedék a fülem mögött süvítve egy fába csapódott. Megfordultam. Ez a zsaru eszelõs volt.
- Így már jobb! – szólt a nyitott ajtó tetejének támasztva és nekem szegezve két kézzel tartott fegyverét. – Figyelmeztetõ lövés volt. A következõ eltalál. Aranyérmes lövész vagyok. Hát ne akard megtapasztalni a tehetségem.
- Maga õrült, tud róla? – kérdeztem figyelve arra, hogy ne remegjen a hangom. – Gyanú alapján nem lõhet emberre.
- De igen – válaszolta felém lépdelve sziklaszilárdan tartott fegyverével. – Ez nem gyanú, hanem beazonosítás. Tudom, ki vagy. Körözött bûnözõ. Tudod mit fogok mondani? Azt, hogy a bûnözõ megragadta a fegyverem és elsült. Hogy hangzik? Meg akarod ragadni?
Jól motyogott – a rendõrök már csak ilyenek. Láttam, hogy provokálni akar, csak hogy tüzelhessen. Ahogy minden tesztet vett, azzal elhatárolódott az eddig ismert rendõröktõl. Neki sikerült. Volt fegyverviselési engedélye, és alkalmat keresett a használatára. Alkalmat, amit nem szolgáltattam. Lassan felé nyújtottam a karjaim összeszorított csuklókkal.
- Láthatja tisztviselõ úr, nem tanusítok ellenállást. Hibát követ el, de megadom magam. Tegye fel a karpereceket, és kísérjen be!
Ez meglehetõsen lesújtotta és a homlokát ráncolta, de mivel nem mozdultam, végül mérgesen lehúzta a bilincset az övérõl és átnyújtotta. A pisztolyt leengedte.
- Tedd fel!
A csuklómra csatoltam, nagyon lazán, hogy kiférjenek rajta a kezeim, elõbb az egyik felét, majd a másikat. Lehorgasztva tartottam a fejem miközben ezt tettem, így nem vettem észre, amikor megmozdult, amíg meg nem ragadta a csuklóim és addig nem csavarta a bilincseket, amíg azok szorosan nem zártak a bõrömbe vágva. Levigyorgott rám szadistamód tekerve bele a fémeket a húsomba.
- Most megvagy, diGriz. Letartóztatlak!
Felnéztem rá, mivel egy fejjel magasabb lehetett nálam és vagy kétolyan nehéz, aztán nevetésben törtem ki. A fegyverét a tokjába tette, hogy megragadhasson, és meg is ragadott. Nem értette, miért nevetek és én megadtam neki a lehetõséget a megértésre. A lehetõ legjobb és leggyorsabb módon. Egyben a legaljasabban is.
A térdem az ágyékába fúródott, õ elengedte a csuklóim és összecsuklott. Szívességet tettem neki: szegénynek biztos fájt, és én a földre segítettem. Eszméletét vesztve terült el. Térden állva kezdtem átkutatni a zsebeit a kulcsok után.
- Mi folyik ott? – kérdezte egy hang a legközelebbi ház kiszûrõdõ fényébõl.
A lövés hangja rövidesen idecsõdíti az egész utcát. A bilincsekre késõbb lesz gondom. Le kellett lépnem.
- Ez az ember megsérült – kiáltottam. – Segítségért megyek! – Ez utóbbit már a vállam fölött, az utcán szaladva a sarok felé. Egy nõ tûnt fel az ajtóban és utánam szólt, de nem álltam meg meghallgatni. Mozognom kellett, lelépnem mielõtt felzúg a riasztó és elkezdõdik a keresés. A dolgok kezdtek szétesni. Ráadásul a csuklóim is fájtak. Rájuk pillantottam a következõ utcai lámpa mellett elhaladva és láttam, milyen fehérek. Annyira szoros volt a bilincs, hogy elzárta a vérkeringést. A küzdelem keltette minden bûntudat azonnal elillant. Az irodám...
Odaértem fõutcákat és embereket kerülgetve. A hátsó ajtóhoz érkeztemkor az ujjaim merevek voltak és bénák. Semmit sem éreztem. Elviselhetetlenül soká tartott elõhalászni a kulcsokat a zsebembõl. Amikor sikerült, azonnal elejtettem õket. Nem tudtam felvenni. Az ujjaim nem fogtak, csak húzkodni tudtam az élettelen ujjaim a kulcsok felett.
Vannak az életnek nehéz pillanatai, és hiszem, hogy nekem ezek voltak a legnehezebbek. Egyszerûen nem tudtam megtenni, amit muszáj volt.
Nekem annyi. Bevégeztem. Nem tudtam segíteni magamon, nem tudtam bejutni az épületbe. Nem kellett orvosi diploma, hogy tudjam, ha nem veszem le hamarosan a bilincseket, mûkezekkel kell leélnem az életem. Csáó.
- De nem! – hallottam magam kínlódni. – Rúgd be az ajtót, nyisd ki a lábujjaiddal, csinálj valamit!
Nem, nem lábujjal! Addig görgettem elhalt ujjaimmal a kulccsomót, amíg a kellõ kulcs külön nem vált a többitõl. Akkor föléhajoltam és nyelvvel kitapogattam nem törõdve az így felnyalt kosszal és porral. Akkor összezártam a szám és a fogaim közé szorítottam a kulcsot. Eddig jó!
Ha még nem próbáltál ajtót nyitni kulccsal a fogaid közt összebilincselt kezekkel, csak egyetlen tanácsom lehet. Ne tedd. Oldalra kell fordítani a fejed, hogy a kulcsot a zárba illeszd. Aztán forgatnod kell, végül pedig lökni egyet az ajtón, hogy kinyíljon.
Sikerült, és arccal elõre a padlóra estem odabent. Azzal a tudattal, hogy ezt el kell ismételnem odafent mégegyszer. Hogy ezen is túljussak és becsússzak az irodámba még nagyobb kitartásra, állhatatosságra volt szükségem és inkább brutális erõre, mint intelligenciára. Túl kimerült voltam ahhoz, hogy gondolkodni tudjak. Automatikusan cselekedtem. Könyökkel becsaptam az ajtót, az íróasztalomhoz botorkáltam, a padlóra lendítettem a szerszámos ládát, és addig rúgdostam a tartalmát, amíg meg nem pillantottam egy motoros fûrészt. A fogaimmal vettem fel és sikerrel egy nyitott fiókba tettem, majd nekitoltam a fiókot a könyökömmel. Egyben a szám is odacsíptem szép kis adag vért fröccsentve ki. Nem számított. A csuklóim égtek – de a kezeim kezdtek érzéketlenné válni. Fehérek voltak, halottak. Kifutottam az idõbõl. Könyökkel kapcsoltam be a fûrészt. A bilincseket a penge felé nyomtam szétfeszítve karjaim közt a láncot. A penge kerregve zúgott és a lánc elpattanásakor a kezeim a magasba lendültek.
Következett egy még izgalmasabb feladat: anélkül vágni le a bilincseket, hogy a húsomba vágnék. Túlzottan.
Minden véres volt, mire végeztem. De a bilincsek lekerültek, és láttam, ahogy a hús elpirosodik a vérkeringés visszaálltakor. Ezt követõen az volt a dolgom, hogy rázuhanjak a székre és nézzem a vércsöpögést. Vagy egy percig ültem, mire a bénulás elmúlt és a fájdalom elkezdõdött. Nagy erõfeszítéssel talpra kerültem és elvonszoltam magam az orvosi dobozhoz.
Sok vér kíséretében ráztam ki a fájdalomcsillapítókat és kettõt sikeresen lenyeltem. Ha már idáig eljutottam, elõvettem a fertõtlenítõt és a kötszert, majd megtisztítottam a sebeket. Inkább piszkosak voltak, mint veszélyesek, és egyikük sem volt túl mély. Átkötöztem õket, majd tükörbe néztem, megborzongtam és tettem valamit a számra.
Egy rendõrségi sziréna süvítetett el az utcán odakint és felismertem, hogy ideje erõteljesen gondolkodóba esnem és terveznem.
Bajban voltam. Billville nem volt túl nagy, és mostanra minden kijáratát lezárták. Én is ezt tenném, ha szökevényt keresnék. Ahogy még a legsötétebb rendõr is. Barikádok az utakon, helikopterek infra keresõkkel a nyílt terek figyelésére, rendõrök a vonatállomáson. Minden lyukban dugó. Csapdába ejtve, akár egy patkány. Mi más? Az utcák tele járõrökkel. És késõbb, ha a hév átterjed az emberekre, még veszélyesebb lesz kimenni.
Aztán reggel mi lesz? Tudom jól. Keresés. Minden épület minden szobájában, amíg meg nem találnak. Éreztem, ahogy gyöngyözni kezd a homlokom a gondolattól. Csapdába estem?
- Nem adom meg magam! – kiáltottam hangosan, majd talpra ugrottam és elõre-hátra tipegtem. – Jimmy diGriz túlságosan sikamlós ahhoz, hogy a helyi törvény sonkakezû apródjai elfogják. Hogy kicsúsztam a rendõr kezébõl! Sikamlós Jim diGriz vagyok. És ismét ki fogok csúszni a kezükbõl. De hogy?
Tényleg, hogy? Kinyitottam egy sört, nagyot húztam belõle, majd visszabotorkáltam a székhez. Az órámra néztem. Kezdett túl késõ lenni ahhoz, hogy kockáztassak utcán való feltûnésemmel. Az éttermek kiüresednek, az érzelgõs, szirupos mozik az utcára hányják a nézõiket, a párok kettesével indulnak hazafelé. Miden magányos lény azonnal a törvény figyelmébe kerül.
Akkor hát reggel. Napfényben kell kockáztatnom – vagy esõn! Amilyen gyorsan csak tudtam, benyomtam az idõjárás-jelentést, majd újfent depresszióba estem. 99% a napsütés esélye. Ennyi erõvel földrengést vagy vihart is remélhetnék. Az iroda maga volt a felfordulás, úgy nézett ki, mint egy felrobbant mészárszék. Fel kellett takarítanom. – Nem, Jimnek nem kell feltakarítania. A rendõrség elõbb-utóbb idetalál, de inkább elõbb. Az ujjlenyomatok mindenhol fellelhetõk és ismerik a vércsoportod. Jó kis idõtöltés lesz kitalálni, mi történt veled. Legalább kapnak kis gondolkodnivalót. És talán egy kis gondot is okoz majd a szadista zsarunak.
A terminál elé gurultam a székkel és begépeltem az üzenetet. A nyomtató felsüvítette és elvettem a lapot a tálcáról. Csodás!
A RENDÕRSÉGNEK. HALÁLOS SEBET OKOZOTT NEKEM A JÁRÕR, AKIT ESZMÉLETLENÜL TALÁLTAK. BELSÕ VÉRZÉSEM VAN. HAMAROSAN MEGHALOK. VISZLÁT, KEGYETLEN VILÁG. MEGYEK ÉS A FOLYÓBA VETEM MAGAM.
Erõsen kételkedtem a cselem sikerében, de legalább a fegyverbeteg zsarura ráhúztam a lepedõt. A többiek pedig folyót kotorhatnak.
Volt egy kis vér az üzeneten és még maszatoltam rá egy keveset a kötésekkel. Azután gondosan az asztalra tettem.
Ez a kis bolondozás felvidított. Hátradõltem, befejeztem a söröm és tervezgettem. Hagytam-e valami lényegest hátra? Nem, nem tartottam itt olyan feljegyzéseket, amire a jövõben szükségem lenne. Megtaláltam az ítéletnapi kulcsom, kibiztosítottam a megsemmisítõ gombot és megnyomtam. Egy egyszerû klikk volt az egyetlen jele, hogy az számítógép memóriája véletlenszerû értékekkel töltõdött fel. Minden más felszerelés, szerszám, gép beszerezhetõ szükség esetén. A pénzt ellenben nem hagytam ott.
Ez meglehetõsen fárasztó volt, de nem engedhettem meg magamnak, hogy pihenjek mielõtt minden elõkészülettel végeztem. Egy pár mûanyag kesztyût húztam a véres kötéses kezeimre és dolgozni kezdtem. A pénz a széfben volt, hiszen mint bankrabló nem bíztam bennük annyira, hogy számlát nyissak. Mindent egy aktatáskába pakoltam. Félig megtelt, a maradék ûrt mikroszerszámokkal töltöttem fel, valamint annyi ruhával, amennyi csak elfért, majd addig ugráltam a táskán, amíg be nem tudtam zárni.
Új álruha és álca következett. Egy fekete, négyrészes üzletember ruha, aminek mintái apró fehér papírdollárok voltak. Egy narancssárga nyaksál, pont, amilyet a fiatal bankárok viseltek, és egy divatos disznósünbõr csizma vasalt orral. Kicsit dob a magasságomon, ami jól fog jönni. Amikor távozok, bajszom lesz és aranykeretes szemüvegem. Most annyit tehetek, hogy sötétre festem a hajam, és rásegítek a kopó arcszínemre. Elõkészülve, sörittasan, fáradtan és a fájdalomcsillapítóktól kábultam nyitottam ki a szekrényágyam, beállítottam az ébresztõt, majd álomba merültem.
Óriási moszkítók köröztek a fejem fölött. Mind több és több jött a véremre.
Felnyitottam a szemeim és kipislogtam az álmot. Az ébresztõórám – mivel még nem kapcsoltam ki – felerõsödött, a szúnyogzümmögésnél is erõsebbre, végül úgy tûnt, hogy egy egész osztag készül lecsapni. Lenyomtam a gombot, összeillesztettem megdagadt ajkaim, majd egy pohár víz után kapaszkodtam. Verõfény volt odakint és a bankárok kezdtek elõtünedezni.
Az elõkészületek után megmosakodtam és gondosan felöltözködtem. Csinos, a viseletemhez illõ narancssárga kesztyût vettem fel a kötéses kezeim elrejtésére. A legnagyobb csúcsforgalom idején felvettem a táskám és meggyõzõdtem arról, hogy a folyosó üres. Kiléptem és anélkül, hogy megfordultam volna bezártam az ajtót. Az életem ezen szakasza lezárult. Ezzel a nappal új élet kezdõdött.
Azt reméltem. Felmentem a lépcsõsoron, bízva benne, hogy üzletemberszerûen teszem, elhaladva az elsõ érkezõk mellett az utcára.
Hogy megpillantsak a sarkon egy rendõrt, aki jól megnéz minden elhaladót.
Nem meredtem rá, találtam egy bájos lányt magam elõtt igazán csinos lábakkal. Próbáltam a látványba veszve elfeledkezni a rend helyi õrérõl. Közeledtem, melléértem, elhagytam a felismerés sikolyára várva...
Ami nem érkezett meg. Talán õ is a lányt nézte. Egy megvan, még hány lehet?
Ez volt életem leghosszabb sétája. Legalábbis annak tûnt. Se túl gyorsan, se túl lassan. Erõsen küzdöttem, hogy a tömeg részévé legyek, csak egy újabb napszámossá, aki dolgozni megy profitra, veszteségekre és kötvényekre gondolva. Bármilyen kötvények legyenek is. Mégegy utca – ugyanolyan. Ott a sarok, azon túl pedig a bevásárlóközpont szervízutcája. Nem olyan üzletembernek való, mint te. Hát tûnj határozottnak és ne lezserkedj! Tovább tántorogtam lesújtottan.
A Macswineys szervízkocsija az ajtó elõtt állt és egy brutális, nagydarab gépszerelõ éppen befelé indult.