Fejezet: 29

Morgolódtam, forgolódtam, csapkodtam, de az irritáció maradt. Éberre pislogtam a koszos szemeimet és Drengre mordultam, aki a vállamat rázta. Félve lépett félre.
- Ne üss meg, mester, csak azt teszem, amire utasítottál. Ideje felkelni, mert a katonák már felsorakoztak az udvaron.
Valami összefüggéstelen dolgot zagyváltam, ami köhögésbe fulladt. Erre egy csésze tûnt fel elõttem, és nagyot kortyoltam a hideg vízbõl, majd visszazuhantam az ágyra. Nem ez volt az elsõ alkalom, hogy helyeseltem az apród rendszert. Csakhogy fáradt voltam, kócos és koszos. Még az ifjonti lendületet is elolthatják a viszontagságok. Gyorsan ráztam a fejem és felkönyököltem megorrolva magamra a röpke önsajnálatért.
- Menj, jó Dreng – utasítottam -, és találj élelmet éhezõ sejtjeim jóllakatására. És egy kis italt is, mivel vélhetõleg az alkohol az egyetlen stimuláns erre.
Az udvaron hideg vizet borítottam az arcomra ásítozva és támolyogva. Amikor szárazra töröltem magam, a tiszta csillagfénynél láttam, hogy a felsorakozott katonáknak töltényt osztanak. A nagy kaland elkezdõdött. Dreng várt rám amikor visszamentem. Az ágyra ültem és elfogyasztottam az igen taszító reggelimet, ami sült bab volt, és lemostam a pusztító borral. Tele szájjal beszéltem, mert ez volt az a privát pillanat, amit az apródommal tölthettem.
- Dreng, a katonai karriernek lassan vége.
- Ne ölj meg, mester!
- A katonai karriernek, te idióta, nem az életednek. A mai éjszaka az utolsó szolgálatban töltött, és reggel haza mehetsz a fizetségeddel. Hová rejtette az öregapád a pénzét?
- Túl szegények vagyunk ahhoz, hogy pénzünk legyen.
- Ebben biztos vagyok. De ha lenne, hová tenné?
Ez komplikált gondolat volt, és egy darabig törte a fejét, amíg én rágtam és nyeltem. Végül megszólalt.
- Eltemetné a tûzhely alatt! Emlékszem, egyszer ezt tette. Mindenki a tûz alá rejti a pénzét, így nem lehet megtalálni.
- Nagyszerû. Így aztán tényleg nem lehet. Neked ennél jobbat kell kitalálnod a pénzednek.
- Drengnek nincs pénze.
- Drengnek napkelte elõtt lesz. Ki foglak fizetni. Menj haza és találj két fát az otthonod közelében. Feszíts kötelet közéjük. Aztán áss egy gödröt pontosan a kötél felénél. Temesd oda a pénzt. Ott fogod találni, amikor szükséged lesz rá. És egyszerre csak pár érmét használj fel. Értetted?
Lelkesen bólogatott. – Két fa, félút. Ilyet még sosem hallottam!
- Földet rengetõ koncepció, tudom – sóhajtottam. Bizonyosan volt jónéhány, amirõl nem hallott. – Gyerünk! A tûzszekér fûtõje akarok lenni.
Talpra pattantam és a pajtához mentem. Most, hogy a katonák felsorakoztak és készen álltak a tisztek is lassan elõtünedeztek vakarózva és jajgatva a capoval az élen. Nem volt sok idõm. Dreng bemászott a kocsiba mögém és félelmében felrikoltott, amikor felkapcsoltam a világítást.
- Démoni világosság! Lélekfények! A halál biztos jele!
A melléhez kapott és láthatóan a halálra vált, amíg jól meg nem ráztam. – Elemek! – kiáltottam. – A tudomány adománya ennek a béna világnak. Most hagyd abba a remegést és nyisd fel a táskád!
Minden halállal kapcsolatos gondolat szerte foszlott és a szemei úgy gúvadtak ki, mint fõtt tojások, amikor ezüstöket lapátoltam a bõr táskájába. Ez a kereset feljavítja az egész életét, így legalább egy jótéteményem lesz az itt tartózkodásom alatt.
- Mit csináltok ott?
Capo Dimonte volt az gyanakvóan nézve felfelé.
- Csak felfûtjük a motorokat, excellenciás uram.
- Rúgd félre az apródod, feljövök.
A kocsi hátuljába intettem a meredt szemû Drenget, és a capo felmászott.
- Megajándékozol a jelenléteddel, Capo.
- Az már igaz. Én itt utazom, amíg a katonák gyalogolnak. Most vezesd ki ezt az izét.
A felderítõk már elõre mentek, amikor mi a felvonóhídon át a töltésre hajtottunk. A katonák magja mögöttünk jött mohó léptekkel az idõpont ellenére. Mindegyikük veszített értéket vagy tulajdont – még apródot is – a rajtaütés során. Mindenki ki volt éhezve a bosszúra és a zsákmányra.
- Capo Doccia élve kell – mondta hirtelen Capo Dimonte. Válaszolni akartam, amikor rájöttem, hogy magához beszél. – Megkötözve, tehetetlenül vissza kell hozni az udvarba. Elõször egy kis nyúzás, épp annyi bõrt lehántva, amennyi egy kalaphoz kell. Aztán talán vakítás. Nem, ez nem a legjobb, látnia kell, ami vele történik...
Hasonlókkal folytatta, de nem figyeltem rá. Megvoltak a saját gondolataim – és a saját bánatom is. Amikor a Püspököt megölték, a haragomat elhomályosította a gondolkodásom. Most már minden mentség késõ. Azért indultam erre az expedícióra, hogy bosszút vegyek. És nem tudtam a Püspök emlékéhez kötni, hiszen õ komolyan elhatárolódott az efféle erõszakos cselekedetektõl. De visszafordulni már késõ. A hadjárat elkezdõdött és már jókora utat letudtunk.
- Állítsd meg! – utasított a capo hirtelen, és én beletapostam a fékbe.
Egy sötét emberköteg várt elõttünk az úton – az elõreküldött kémjeink. A capo lemászott a földre, és én elõre hajoltam, hogy lássam, mi történik. Hoztak valakit, akinek a kezei össze voltak kötözve a háta mögött.
- Mi történt? – kérdezte a capo.
- Az utat figyelte, nagyuram. Elfogtuk, mielõtt elmenekülhetett volna.
- Ki õ?
- Katona, a neve Palec. Ismerem õt, szolgáltam vele a déli hadjáratban.
A capo a rabhoz sétált és közel nyomta hozzá a vicsorító arcát. – Enyém vagy, Palec. Megkötözve.
- Egen.
- Te Capo Doccia embere vagy?
- Egen, alatta szolgálok, tõle kapok fizetséget.
- Már régen elment az borra! Szolgálsz engem és elfogadod a fizetségem?
- Egen.
- Engedjétek el! Barkus, adj egy ezüstöt neki!
Ezek a zsoldosok jól küzdöttek, de elég könnyen át is álltak. Miért ne? Nem voltak érdekeltek egyetlen capo viszályban sem. Amint Palec elfogadta az érmét, visszakapta a fegyverét.
- Beszélj, Palec – utasította a capo. – Te most már az én szolgám vagy, aki elfogadta a fizetségem, de Capo Docciát szolgáltad. Mondd el a terveit!
- Egen. Nem titok. Tudja, hogy a sereged ép és olyan gyorsan meg fogod támadni, ahogy csak tudod. Néhányunkat az utakra küldte figyelni, de egy ideig még nem számít a támadásodra. Ha részeg, az jelzi, hogy nem készül csatára.
- Kardot döfök a hasába, kiengedem a bort és a beleit! – A capo nagy erõfeszítéssel abbahagyta az álmodozást és visszakényszerítette magát a jelenbe. – Mi a helyzet a katonákkal? Fognak harcolni?
- Egen. Éppen most kaptak fizetséget. De nem kötõdnek hozzá szívbõl és át fognak állni, amint elvesztették a csatát.
- Egyre jobb. Állj be a sorba! A felderítõk menjenek elõre! Indítsd a gépet!
Ez utóbbit nekem címezte, miközben visszamászott az ülésébe. Sebességbe rúgtam a gépet és tovább indultunk. Nem volt több megszakítás, és jól haladtunk, óránként megpihenve az ellenség udvara felé. Jóval hajnal elõtt volt még, amikor az úton váró felderítõkhöz értünk. Ezt a helyet jelöltem ki. Capo Doccia udvara a következõ kanyar után állt.
- Én veszem át a posztot – közölte a capo.
- Rendben. Az apródom megmutatja nekik a pontos helyet, ahol még rejtve maradhatnak a kapu közelében. – Vártam amíg hallótávolságon kívül ért és utasításokat súgtam Drengnek.
- Vidd a táskád és minden tulajdonod magaddal, mert te már nem jössz vissza.
- Nem értem, mester...
- Meg fogod ha befogod a szád és figyelsz beszéd helyett. Vezesd a katonákat a bozótba, ahol mi rejtõztünk, amikor felkészültünk a Püspök kiszabadítására. Emlékszel a helyre?
- A leégett fa után, a sövényen túl...
- Nagyszerû, nagyszerû, de nem kell elmesélned. Vidd magaddal a katonákat, ahogyan mondtam, mutasd meg, hová rejtõzzenek, majd lapulj le mellettük. A hajnalt követõen nagyon nagyon sok minden fog történni. Akkor te nem csinálsz semmit, érted? Ne beszélj, csak bólints.
Megtette. – Jó. Csak maradj helyben, amíg mindenki el nem szalad. Amikor eltûntek, és senki sem lát, menj el. Vissza az erdõbe, haza és lapulj, amíg az események le nem folynak. Aztán számold meg a pénzed és élj boldogan.
- Akkor... én már nem leszek az apródod?
- Így van. Tisztelettel el vagy bocsátva a seregbõl.
Térdre rogyott és megragadta a kezem, de mielõtt bármit mondhatott volna, az ujjammal a szájához értem.
- Jó apród vagy. Hát légy jó civil. Mozogj!
Néztem, ahogy távozik amíg el nem nyelte a sötét. Buta, de odaadó. És az egyetlen barát, akim ezen a lepattant bolygón volt. Az egyetlen, akit én akartam. Nem mintha a Püspök...
Ez a morbid gondolatfordulat szerencsére félbeszakadt, amikor a capo visszamászott az ülésébe. Fegyveres katonák követték a kocsi felépítményéig. A capo az égre bandzsított.
- Az elsõ fény. Hamarosan hajnalodik. Akkor kezdõdik.
Ezen felül csak várakozhattunk. A levegõ olyan feszültsége miatt nehéz volt lélegezni. Az elmosódott arcok kezdtek kivehetõkké válni, és midegyiken ugyanaz a komor kifejezés ült.
Arra koncentráltam, ami a kanyaron túl történik, visszaemlékezve arra, amikor Dreng és én ott feküdtünk. Csak figyeltünk és vártunk. Az udvar zárt kapuja, a felhúzott híd, minden kivehetõvé vált, ahogy a nap emelkedett. Fõzõfüstök csaptak föl a vaskos falak mögül. Aztán kavarodni kezdtek a katonák: õrségváltás volt. Végül a kapu kinyílt, a hidat leeresztették. És akkor mi történt? Tartják magukat a szokásokhoz? Amennyiben nem, az embereinket hamarosan észreveszik...
- A jel! – szólt a capo könyökével a bordáim közé ütve.
Nem kellett volna. Láttam az integetõ katonát, amint felbukkant. A lábammal már rá is tapostam a gázra, és gyorsulni kezdtünk. A kanyaron túl, billegve és csúszkálva a keréknyomokon egyenesen az udvar bejáratának tartottunk. Az õrök felnéztek és szájukat tátották, amikor lõni kezdtünk rájuk. A szekeret húzó szolgák is bámultak, megfagyva, mozdulatlanul.
Aztán kiáltozás kezdõdött. A felvonóhíd recsegett-ropogott, ahogy emelni próbálták, de a szekér és a szolgák még rajta álltak. Rúgdosás és ordított parancsok között minden másodperc elvesztegetett idõ jóval közelebb vitt minket. Végül elkezdték visszahúzni a szekeret a kapun át – de már elkéstek.
Odaértünk. Az elsõ kerekek a hídnak ütõdtek és a levegõbe emelkedtek, majd reccsenve visszazuhantak. A fékre léptem amikor felökleltük a szekeret. A szolgák és az õrök fedezékbe rohantak a megsemmisítõ rohamunk elõl, ahogy kifaroltunk a blokkoló kerekekkel a kapu száján át.
- Capo Dimontéért, a pénzért és az Istenért! – kiáltott a capo miközben támadásba lendült.
A többiek utána ugrottak a hátam mögül amint összekuporodtam, a hídra ugrottak, majd egyenesen át a kapun.
Sikonyálás, kiáltozás, fegyverdurrogás következett. Mögülem pedig az egyre erõsödõ hangja a támadó sereg maradékának. Láttam, ahogy a capo és az emberei a kapun belül küzdenek és átvették a felvonóhíd mechanikáját a mûködtetõktõl, akik megpróbálták felemelni. Ez persze lehetetlen volt a rajta nyugvó kocsi súlya alatt. Ez volt a tervem egyszerûsége és szépsége. Amint a hídra értem, lent kellett maradnia. Csak ezt követõen indultam befelé, hogy a többi katona utat nyerhessen a kapun át.
Csatlakoztak a Capo Doccia udvara elleni harchoz.