Feltételezem léteznek furcsább iskolák
is, de nem tudom mik lehetnek azok. A nap bizonyos idõszakaiban
nehéz volt túlkiabálni a kiadó gép kerregését,
sziszegését és zúgását. Ebéd
és vacsora ideje voltak hagyományosan a csúcsforgalom
idõpontjai, de volt mégegy: amikor a gyerekeket kiengedték
az iskolából. Ezen idõpontokban mi is ettünk,
mivel nehéz lett volna beszélni, inkább végigpróbáltuk
a menüt. Végtelen Mac nyúlburger csúszott le
a torkunkon, és sok fagyasztott ital kísérte. Kedveltem
a Dobbingdogokat egy darabig, de aztán ráuntam, átváltottam
a disznósünrudakra, majd macskafánkra. A Püspök
nagyon katolikus ízlésû volt, így mindent megevett.
Aztán amint a népek elmentek, miután letöröltük
a szószmaradványt a szánkról, kényelmesen
hátradõltünk és a tanulmányaim folytatódtak.
Amikor belekezdtünk a számítógépes bûnözésbe,
észrevettem, hogy a Püspök követte az elmúlt
évtizedek fejlesztéseit.
- Adj nekem egy terminált, és uralni tudom a világot
– modta olyan nyomatékkal, hogy el is hittem neki. – Amikor fiatal
voltam, minden módot élveztem, amivel a bolygó lakosait
manipulálhattam. Teljesen lázba hozott, hogy készpénzt
folyósíthatok, majd a névjegyemre cserélhetem
a dollárkötegeket. Sosem jöttek rá, hogy csináltam.
- Miért, hogy?
- Számítógépekrõl beszéltünk.
- Kérlek, csak ezt az egyet meséld el. Jó hasznát
vehetném a technikának. Talán az engedélyeddel
ott is hagyhatnám a névjegyed.
- Kiváló ötletnek tûnik. Ejtsd alaposan
zavarba a jelenlegi rendõröket ahogy én az elõdeiket.
Elmesélem mi fog történni... és talán
magad is kitalálod, hogyan. A Központi Pénzverdében,
ami egy jól õrzött régi épület két
méter vastag kõfalakkal, óriás széfek
vannak több milliárdnyi bankóval. Amikor szállítani
akarnak, az õrök és a hivatali alkalmazottak megtöltenek
egy színarany dobozt, amit azután lezárnak és
lepecsételnek minden jelenlévõ szeme láttára.
Az épületen kívül egy rendõrkonvoj várakozik
egy páncélautó körül. Egy adott jelre ez
a kocsi rátolat a páncélozott szállítmányozási
ajtóra. Az épületben az acél belsõ ajtó
felnyílik, a dobozt a páncélozott terembe viszik.
Az belsõ acél ajtónak elõbb be kell csukódnia,
hogy a külsõ kinyílhasson. A doboz a páncélozott
kocsiban utazik a vonatig, ahol egy páncélozott vagon várja.
Ennek csak egy ajtaja van, amit számtalan zár, lakat és
riasztó biztosít. A vonat vagonjain speciális kamrákban
utaznak õrök addig a városig, ahol a pénzre szükség
van. Ott egy újabb páncélozott autó várakozik,
a dobozt áthelyezik – még mindig lezártan –, és
a bankba szállítják. Ahol kinyitják és
egyetlen kártyát találnak.
- Lenyûgözõ!
- Érdekel a magyarázata?
- Te voltál az egyik õr a vonaton...
- Nem.
- Vagy vezetted a páncélkocsit...
- Nem.
Vagy egy órán át járattam az agyam hasonlóképpen,
mire meglágyulva magyarázni kezdett. – Minden ötletednek
van értelme, de veszélyesek. Te sokkalta fizikálisabb
vagy, mint én valaha. Én a mûveleteimben a szellemi
munkát preferáltam. Az ok, amiért sosem kellett feltörnöm
a dobozt és kivennem a pénzt az, hogy a doboz üresen
hagyta el az épületet. Illetve meg volt rakva téglákkal
és a kártyámmal. Most már sejted hogy történt?
- Sosem hagyta el az épületet – mormoltam megpróbálva
felpörgetni az agyam. – De betöltötték a dobozba,
a dobozt pedig a kocsiba...
- Elfeledkezel valamirõl.
Csettintettem és talpra pattantam. – A fal, persze, a falnak
kellett lennie. Minden kulcsot a kezembe adtál, csak túl
sokat. Régi kõfalak, két méter vastagok!
- Pontosan. Négy hónapba tellett betörnöm,
három robotot elhasználtam hozzá, de végül
sikerült. Elõször megvásároltam a verdével
szemközti épületet az út túloldalán,
és alatta ásni kezdtünk. Csákánnyal és
lapátokkal. Nagyon lassan, nagyon halkan. Át az épület
alapján és a belsõ falon. Amirõl kiderült,
hogy van egy külsõ és egy belsõ része,
amik közt hagyományosan kõtörmelék réteg
volt. A gyémántfúróink nem hallatszottak amint
a páncélozott elõtérig jutottunk. A mechanizmus,
amit beépítettem másfél másodperc alatt
tudta kicserélni a dobozokat. Amikor a belsõ ajtót
becsukták, annak teljesen záródnia kellett, hogy a
külsõt kinythassák. Ez elegendõ idõ volt
a cserére, közel három másodperc. Sosem jöttek
rá, hogy csináltam. A mechanizmus még ugyanott van.
De a mûvelet rossz részre irányult és a sok
ásással. A számítógépes bûnözés
valami egészen más. Intellektuális gyakorlat.
- De nem lehetetlen ez manapság a kódokkal és
hálózatokkal?
- Amit az ember kódolni vagy elzárni tud, azt az ember
dekódolni és nyitni is tudja. Nyom nélkül. Mesélek
néhány példát. Kezdjük mondjuk a lekerekítéssel,
vagy más néven a szalámival. Ez a következõképpen
mûködik. Tegyük fel, hogy van nyolcezer dollárod
a bankban, egy folyószámlán, ami évi nyolc
százalékot kamatozik. A bankod hetente írja jóvá
a kamatokat. Ez annyit tesz, hogy az elsõ hét végén
0,0015384 százalékot ad az egyenlegedhez, ami így
12,30 dollárral emelkedik. Jól számoltam? Ellenõrizd
a számológépeden.
Begépeltem az összeget és ugyanazt az eredményt
kaptam. – Pontosan 12,30 dollár – mondtam büszkén.
- Nem! – szólt lesújtóan. – A növekmény
12,3072 volt, nem?
- Hát igen, de nem adhatsz hetvenkét század
centet egy bankszámlához, nemde?
- Nem egykönnyen, hiszen a bankszámlákat két
tizedes jeggyel tárolják. Ez az a momentum, ahol a bank választás
elé kerül. Kerekítheti a tizedeseket nullától
ötig lefelé, öttõl felfelé. A nap végére
a felfelé és lefelé kerekítések megközelítõleg
kiegyenlítik egymást, így a bank zsebei nem lesznek
kiforgatva. Vagy – és ez a gyakorlat – a bank elveti a tizedeseket
a második után, így képezve kis, de folytonos
profitot. Banki értelemben kicsit, de egy egyén számára
nagyot. Ha a bank számítógépébe betörve
a lefelé kerekítéseket egyetlen bankszámlára
utalod, a számítógép a nap végén
mind a bank, mind az ügyfelek számláin a megfelelõ
egyenleget fogja mutatni. Mindenki elégedett lesz.
Magamból kikelve csapkodtam a számológépem,
majd vidáman kuncogtam az eredményeken. – Pontosan. Mindenki
elégedett – beleértve a lekerekítések bankszámlájának
birtoklóját is. Amennyiben csak fél cent esik le tízezer
bankszámláról, a profit kerek ötven dollár.
- Így van. De egy nagy bankban százszor ennyi számla
van. Ami kedves emlékeim szerint heti ötezer dollár.
- És ez a legkisebb és legegyszerûbb kalózkodás?
– kérdeztem alig hallhatóan.
- Ez. Amikor valaki nagy, kooperatív számítógépekhez
fér hozzá, az összegek hihetetlen mértéket
öltenek. Kellemes ilyen szinten mûködni, mivel ha valaki
óvatos és nem hagy nyomot, a társaságoknak
még csak arról sem lesz tudomásuk, hogy meglopták
õket! Nem akarják majd tudomásul venni, amikor a bizonyítékkal
szembesülnek. Igen nehéz elítélni valakit számítógépes
bûntényért. Jó kis felnõttkori hobbim.
Meglehetõsen jól leköt és csúnyán
gazdaggá tesz. Sosem fogtak el. Ja igen, egyszer mégis...
Mélyet sóhajtott, amitõl megsértõdtem.
- Az én hibám! – törtem ki. – Amennyiben nem
próbálok meg veled kapcsolatba lépni, sosem húztál
volna ujjat a Szövetséggel.
- Nem Jim, emiatt ne legyen bûntudatod! Én ítéltem
meg tévesen a biztonsági rendszerüket, ami sokkal szilárdabb,
mint amikkel eddig találkoztam. Az én hibám volt –
és persze meg is fizettem érte. Még most is fizetek.
Nem pocskondiázom jelen menedékünk, csak ez a gyorskaja
egy idõ után megviseli az embert. Vagy neked nem tûnt
fel?
- A generációm számára ez az élelem
maga az élet.
- Persze, ez eszembe se jutott. A ló nem a szalmától
fárad el, a disznósün pedig élete végéig
elszipog a moslékon.
- Te pedig egész jól viselnéd a következõ
századot homáron és pezsgõn.
- Helyes észrevétel, fiam. Mit gondolsz, meddig leszünk
itt? – kérdezte félretolva egy fél szendvicset.
- Még vagy két hétig minimum – erre kirázta
a hideg.
- Jó lehetõség lesz csökkenteni a fogyasztást.
- Addigra az ügy heve jelentõsen alábbhagy. De
még egy jó darabig kerülnünk kell majd a közjármûveket.
Valójában elõkészítettem egy szökési
útvonalat, ami hamarosan biztonságossá lesz.
- Megmerhetem kérdezni, mi az?
- Egy hajó, amolyan utazó kabin a Sticks folyón.
Nem sokkal ezelõtt vettem egy társaság nevére,
és Billville határában horgonyzik.
- Kiváló! – dörzsölgette a tenyereit örömében.
– A nyár vége, utazás délre, sült harcsa
esténként, borosüvegek hûlnek a folyóban,
sztékek a partmenti vendéglõkben.
- És nemváltoztatás nekem.
Erre szapora pislogásba kezdett, segélykérõen
sóhajtott, így elmagyaráztam. – Nõi ruhát
fogok viselni, amikor a fedélzeten leszek és láthatóvá
válok a partról, addig amíg elég távol
nem kerülünk.
- Óriási. Le kéne kicsit fogynom – itt aztán
nem lesz nehéz diétázni. Bajuszt majd szakállat
növesztek, és feketére festem a hajam ismét.
Már alig várom. De nem lehetne inkább egy hónapról
szó két hét helyett? Ennyi idõ alatt legalább
regenerálódhatna a régi alkatom a gasztronómiai
gettóban amíg nem ennék. Az extra hetek jót
tennének az alakomnak, és a szõrzetem is jobban megnõne.
- Részemrõl mehet, ha te bírod.
- Alku. És az idõ nagyrészét az oktatásodra
fordíthatnánk. Ram, Rom és Prom lesz a sorrend.
Túlzottan lekötöttek a tanulmányaim, hogy
kizökkentsen a disznósün barbeque szaga. Persze ettõl
még meg tudtam enni. Ahogy jobban és jobban értettem
a társadalmi illegalitás lehetõségeit, úgy
kopott a társaságom alkata. Korábban akartam véget
vetni az útnak, de amint a Püspök elhatározta magát,
tántoríthatatlan.
- Amint a terv elkészül, azt betû szerint be kell
tartani. Csak akkor szabad változtatni, ha a körülmények
változnak. Az ember csak egy ésszerûsítõ
állat, ahhoz hogy maga is ésszerû legyen, gyakorolnia
kell. Okot mindig lehet találni a változtatásra. –
Összerezzent, amikor a gépek berregve beindultak: az iskolások
leszereltek, majd egy újabb napot kiikszelt a naptárában.
– Egy gondosan tervezett mûvelet mûködni fog. Ha beleavatkozol,
tönkreteszed. A miénk egy jó terv. Ragaszkodnunk kell
hozzá.
Már jelentõsen lefogyott és megkeményedett,
amikorra a exodusunk napja elérkezett. Próbára tette
a gasztro kohó és jó kedéllyel viselte. Én
híztam. A tervek készen voltak, a kevéske tartozékunk
összepakoltuk, a széfbõl kitakarítottuk
a dollárokat, a jelenlétünk nyomait pedig felszámoltuk.
Amikor a riasztó megszólalt, talpon voltunk, élvezettel
mosolyogva.
Kikapcsoltam a riasztót mialatt a Püspök kinyitotta
a fagyasztó ajtaját. Mire a külsõ zár
elfordult, becsuktuk az ajtót magunk mögött. Ácsorogtunk
és reszkettünk a Macswineys mauzóleumban, hallgatva
ahogy a szerelõ belép a szobába, amit éppen
elhagytunk.
- Hallod? – kérdeztem. – A jégadagolót javítja
a cseresznyelé automatában. Vicces.
- Szeretnék nem hallani a rém gasztro galériáról.
Ki lehet már menni?
- Ki. – Kinyitottam a külsõ ajtót és pislogni
kezdtem az oly régóta nem látott napfénytõl.
A szervízkocsit leszámítva az utca üres volt.
– Szabadság!
Kikeveredtünk, én pedig bezártam az ajtót
magunk mögött. A levegõ friss volt, édes, szeretetre
méltó szennyel telt. Még én is megelégeltem
a kajaszagot. Ahogy a Püspök a furgonhoz sietett becsúsztattam
a két éket a horror konyhánk ajtajába. Amennyiben
a szerelõ idejekorán szeretne kijönni, ez majd lelassítja.
Mindössze tizenöt percre volt szükségünk.
A Püspök jól bánt a nyitókával
és a furgon ajtaját szélesre tárta mire megfordultam.
Beugrott a gépalkatrészek közé én pedig
beindítottam a motort.
Könnyen ment. A part közelében tettem ki, ahol
leült egy padra a napfényre vigyázva a tulajdonainkra.
Maga volt az egyszerûség a legközelebbi likõr
bolt elõtt hagyni az elkötött jármûvet. Aztán
ráérõsen sétáltam vissza a folyópartra,
hogy újra csatlakozzam hozzá.
- A fehér hajó az, ott! – mutattam, és ugyanezzel
a lendülettel a másik kezem megnyomkodta a bajuszom, hogy ellenõrizze.
– Az egész kikötõ automatizált. Idehozom a hajót.
- Kezdõdik az utunk! – szólt és vidáman
kacsintott.
Õt a napon hagyva a kikötõbe indultam, hogy a
hajó azonosítóját behelyezzem az irányító
robotba.
- Jó reggelt – szólt bádog hangján.
– Ki szeretné vinni a Lucky Bucks utazókabint. Az elemeket
feltöltöttük, ez tizenkét dollárba kerül.
A tárolás...
Ez így ment egy darabig hangosan sorolva a képernyõn
is jól látható díjtételeket – feltehetõleg
azok számára, akik nem tudnak olvasni – és nem volt
mit tenni ellene. Egyik lábamról a másikra helyeztem
a testsúlyom, míg be nem fejezte, majd begyömködtem
az érméket. A gép kotyogott és kidobta a nyugtát.
A hajóhoz mentem, behelyeztem a nyugtát, majd megvártam
a köszöntõ kattanást, amivel a lánc kioldódott.
Másodpercekkel késõbb a folyón voltam és
a parton álló magányos figura felé tartottam.
Aki már nem volt magányos. Egy lány ült
mellette.
Köröztem egyet, de a lány ott maradt. A Püspök
deprimáltan ücsörgött és semmiféle
jelzést nem adott. Köröztem mégegyet, majd a járõr
kocsi látványa a partra sürgetett, ahol a lány
felállt, integetett és hozzám szólt.
- Drága kis Jimmy diGriz, mint látod élek és
virulok. Minõ meglepetés!