Fejezet: 22

Azzal, hogy Dreng új munkahelyét bejelentettem, feladatom lett, amit el kellett végeznem. A házi fõzet meglehetõsen undorító volt, de bizonyosan szép kis adag alkoholtartalommal bírt, ami az adott pillanatban nem tûnt rossz ötletnek. Eleget fogyasztottam ahhoz, hogy elmulasszam a fájdalmat, majd teljesen ellazultam mielõtt teljesen részegen estem a földre, akárcsak a többiek. Vártam amíg az öreg is az ittas kollekcióhoz csatlakozott, majd kiszedtem belõle némi információt.
- Messzirõl érkeztem, és nem vagyok járatos a helyi dolgokban – mondtam neki. – De hallom, hogy ez a helyi menõ Capo Doccia egy kicsit túlkapásban van.
- Túlkapásban! – morogta majd hörpintett még egyet a poharából. – A mérgeskígyók félve menekülnek, amikor feltûnik, és köztudott, hogy csecsemõket öl a tekintetével.
Hasonló mondatok következtek, de nem figyeltem rájuk. Túl sok idõ telt el az ivó részlegben ahhoz, hogy bármi használhatót kiszedhessek belõle. Dreng után kerestem, és láttam, amint egy jó adag fõzetet vesz magához. Elimádkoztam tõle, majd addig ráztam, amíg rám nem figyelt.
- Gyerünk, elmegyünk!
- El...? – Szaporán pislogott és megpróbált rám fókuszálni a szemeivel. Nem sok sikerrel.
- Mi. Megyünk. El. Séta.
- Ah, séta. Hozom a pokrócom. – Bizonytalanul állt, majd megint gyors pislogásba kezdett. – Hol a te pokrócod, hogy cipeljem?
- Elrabolta az ellenség minden mással együtt ami nálam volt a kardomon és a fegyveremen kívül, ami mindenkor velem van, amíg csak lélegzik a testem.
- Lélegzik... test... Jó. Hozom a pokrócot. Hozok neked is.
Elõgyelgett a szoba túlfelére és két bolyhos pokróccal tért vissza. A jóból nem sok jut ki a parasztságnak. Idõvel adnom kell majd valami kis aprót az apródomnak.
A vállaira terített pokrócokkal egyetemben hozott egy bõrtáskát is, ami jól meg volt tömve, valamint egy veszélyesnek tûnõ kést aminek fa markolata volt. Odakint vártam be, hogy elkerüljem a könnyfakasztó látványt. Amikor odaért, némileg józanabbnak tûnt, és mellém imbolygott.
- Vezess, mester.
- Te mutasd az utat. Capo Doccia udvarához.
- Nem! Nem lehet igaz, hogy az õ harcosa vagy!
- Sosem lennék. Egy fabatkáért is harcolnék ellene. Az az igazság, hogy egy barátomat fogva tartja a Capo. Üzenni akarok neki.
- Veszélyes még az udvar közelébe is menni.
- Ebben biztos vagyok, de nem félek. És kapcsolatba kell lépnem a barátommal. Te vezess, és lehetõleg az erdõn át. Nem szeretném hogy Capo Doccia egyetlen embere is észre vegyen.
Ezt nyilván Dreng sem szerette volna. Egyre józanodott ahogy a sötét ösvényeken és rejtett utakon az erdõ túloldalának tartottunk. Óvakodva figyeltem az utat, ami a hídon át vezetett az udvar kapujához.
- Ennél közelebb észrevennének – suttogta. Felnéztem a késõ esti napra és beleegyezõleg bólintottam.
- Mozgalmas nap volt. Itt megalszunk az erdõben és reggel indulunk tovább.
- Ne mozdulni! Ez halálos! – A fogai csattogtak, pedig a délután meleg volt. Sietve menekült beljebb az erdõbe egy füves tisztásra, amit egy folyó szelt át. Elõvett egy agyagcsészét a táskájából, teletöltötte vízzel és átnyújtotta. Szürcsölni kezdtem és rájöttem, hogy apródot tartani nem is olyan rossz dolog. Leterítette a pokrócokat a fûre és nyomban álomba merült a sajátján. Én hátamat egy fának vetve ültem le és elõször adódott alkalmam megvizsgálni a fegyvert, amit elemeltem.
Fényes volt és új, egyáltalán nem illett erre a lepattant bolygóra. A venián hajóról kellett származzon. A Püspök mondta, hogy talán fegyvert csempésznek. Ez volt az egyikük. Közelebbrõl megnéztem.
Semmi azonosító, vagy sorszám, de még csak utalás sem a gyártmányára. Nyilvánvaló volt, miért. Ha a Szövetség ügynökeinek sikerül rátenni a kezüket az egyikre, lehetetlen lenne lenyomozni az eredetét. A fegyver kis méretû volt, valahol a pisztoly és a puska között. Volt némi jártasságom a kézi fegyverekben – a Pearly Gates Fegyveres Klub és Barbeque Társulat tiszteletbeli tagja voltam, mert igen jól lõttem és segítettem nekik versenyeket nyerni -, de ehhez hasonlót még sosem láttam. A csövébe néztem. Kb. 0,30-as kaliberû lehetett, és általában véve jól megmunkált. Volt fém célzókája, ravasz kibiztosítója és egy kallantyúja a táron. Meghúztam és a fegyver kettényílott, és a hasznos kis tus a földre esett. Kezdtem felfogni, hogyan mûködik ez a fegyver.
- Csinos. Semmi horony vagy vájat, így nem kell aggódni a tisztán tartásán. Forgás helyett a tölténynek vannak uszonyai, hogy egyenesen repülhessen. Ja, igen, és szebb nyomot hagy azon, akit eltalál. És nincs tölténytár sem, így nem kell a réz kivetésével törõdni. – A tölténytokba lestem. – Produktív, mesteri. Helyezd a töltényeket a tusba. Amikor megtelt, egyet tegyél a kamrába. Zárd be és biztosítsd ki. Húzd meg a ravaszt, és egy a felizzó csõ útjára indítja a lövedéket. A táguló gáz végzi a kilövést, míg a gáz egy része elvezetõdik, hogy a következõ lövedéket a kamrába lökje. Ötletes és könnyen gyártható. És persze halálos.
Derpimáltan és fáradtan fektettem a fegyvert magam mellé, letettem a kardot a kezem ügyébe, hanyatt feküdtem a pokrócon és követtem Dreng jó példáját.
Hajnalra kialudtuk magunkat és némileg másnaposak voltunk. Dreng hozott nekem vizet, majd átnyújtott egy szalagot, ami füstölt bõrnek tûnt. Magának is elõvett egyet és gépiesen rágni kezdte. Reggeli az ágyban - a legjobb! Beleharaptam az enyémbe, és ettõl majdhogynem eltört a fogam. Kizárólag füstölt bõr lehetett az íze alapján is.
Amikorra a felvonóhidat leengedték lesben álltunk egy fölé magasodó dombon, amilyen közel csak lehettünk. Közelebb nem merészkedhettünk, hiszen a kapu szomszédságában nem voltak sem fák, sem bokrok. Én szerettem volna közelebb kerülni, de pillanatnyilag megfelelt a lesünk. Ahhoz ellenben meglehetõsen közel voltunk, hogy Dreng reszketését érezhessem magam mellett. Elsõként egy alacsony fegyveres tûnt fel a kapuban, akit négy szolga követett egy szerkeret húzva.
- Mi folyik itt? – kérdeztem.
- Adógyûjtés. Beszedik a terményhányadukat.
- Most már láttuk, ki jön ki, de farmerek bemennek-e valaha?
- Halálos ostobaság lenne! Soha!
- Például élelmet eladni?
- Ami kell nekik, elveszik.
- Tüzifát nem árultok?
- Ellopják, ami kell.
Elég egyoldalú a gazdaságuk – gondoltam komoran. Valamivel azonban elõ kellett állnom, egyszerûen nem hagyhattam a Püspököt egy ilyen sivár helyen szolgálni. A gondolataim a kapun belüli lázas mozgolódás szakította félbe. Aztán, bár a gondolatvilágom gyakran összemosódott a valósággal, a kapun kirohanó figura, aki az õrt félrelökte, kétségtelenül ismerõs volt.
A Püspök!
Gyorsan szaladt, de az õt üldözõ õrök a sarkában voltak.
- Fogd ezt és kövess – kiáltottam a kard markolatát Dreng kezébe adva. Olyan gyorsan értem le a lejtõn, ahogyan csak tudtam, és kiáltoztam, hogy felhívjam magamra a figyelmüket. Nem figyeltek rám amíg a fejük fölé nem lõttem egyet.
Nagy kalamajka következett. Az õrök lelassultak, egyikük még a földre is bukott a feje fölé kulcsolt kezekkel. A Püspök tovább inalt, ám egy üldözõ megközelítette úgy lengve, mint egy hosszú dárda. Megragadta a Püspököt hátulról és a földre terítette. Futtomban ismét tüzeltem egyet, átugrottam a Püspököt és a tussal ellöktem a dárda-figurát.
- Fel a dombra! – kiáltottam, amikor láttam, hogy a vérzõ hátú Püspök feltápászkodik. Még kétszer lõttem, majd felé fordultam segíteni. Láttam, ahogy Dreng szorongatva a kardot továbbra is a dombtetõn fekszik.
- Gyere le és segíts neki, vagy magam öllek meg! – kiabáltam elfordulva és ismét tüzelve. Senkit sem találtam el, de biztos voltam abban, hogy lelapultak. A Püspök tovább botladozott és Dreng összeszedve magát, vagy attól való félelmében, hogy megölöm a segítségünkre sietett. Lövések süvítettek el mellettünk így én megfordultam és viszonoztam.
Elértük a dombtetõt, és az erdõ menedékébe indultunk. Dreng és én cipeltük a hatalmas testû Püspök súlyának felét. Egy gyors ellenõrzõ pillantást tettem hátra: semmi komoly. Az üldözõink még nem voltak a láthatáron amikor a fák menedékébe értünk.
- Dreng, vezess minket! Nem szabad, hogy elfogjanak!
Meglepõ módon nem is fogtak el. A farmer fiú egész fiatalságában ebben az erdõben játszhatott, mert ismert minden nyomot és ösvényt. Persze nem ment könnyen. Egy meredek füves lejtõn küszködtünk felfelé, ahol csak pár nyomorult bokor árválkodott félúton. Dreng félrehajtotta a bokrokat hogy egy szûkös barlangnyílást mutasson.
- Innentõl nyomunkat vesztik. Senki sem tud errõl.
A bejárat nagyon alacsony volt, és komoly erõfeszítés kellett a Püspök keresztülhúzásához. Bent viszont komoly barlang várt elegendõ hellyel ahhoz, hogy felülhessünk, de azért állni nem sikerült volna. Megragadtam az egyik pokrócot és kiterítettem, majd rágörgettem a Püspököt, aki így az oldalán feküdt. Felnyögött. Az arca piszkos volt és véraláfutásos. Nem lehetett jó sora. Felém nézett és mosolygott.
- Köszönöm, fiam. Tudtam, hogy várni fogsz.
- Igen? Errõl még magam sem tudtam.
- Nonszensz. De gyorsan, kérlek, a...
Vergõdött és jajgatott és felhomorított a hihetetlen fájdalomtól. A bilincs! – elfeledkeztem róla. Folyamatos jelet kapott, ami halált jelentett.
A sietség mulasztásokkal jár. Így fékezett aggodalommal lassan lehúztam a jobb cipõmet, elõvettem a nyitókát és szilárdan fogtam az ujjaim közt. Fölé hajoltam, beillesztettem, és a bilincs felpattant. Fájdalom hasított a kezembe teljesen elbénítva amikor eldobtam a karikát.
A Püspök nem volt eszméleténél, és zihálva lélegzett. Semmi többet nem tehettem, mint hogy várjak.
- A kardod – szólt Dreng felém nyújtva.
- Vigyázz rá egy kicsit. Menni fog?
Lesütötte a szemeit és reszketni kezdett. – Harcos akarok lenni, de annyira félek. Nem tudtam a segítségedre sietni.
- Végül mégiscsak jöttél. Erre emlékezz. Nincs olyan ember, aki néha nem fél. De csak a bátor képes haladni a félelme ellenére.
- Nemes gondolat, ifjú ember – szólt egy mély hang. – És egyben olyan, amire mindig emlékezni kell.
A Püspök magához tért és haloványan mosolygott.
- Nos Jim, ahogyan azt korábban is mondtam, amikor bekapcsolták a kis gépüket: biztos, hogy ma viszont látlak. Te szabad voltál, és tudtam, hogy nem hagysz magamra egy ilyen rossz helyen. Óriási felfodulás és üvöltözés ment, amikor kimenekültél, ide-oda rohangászás egészen amíg a kaput be nem zárták éjszakára. Onnantól nyilvánvalóvá vált, hogy nem lehet utánad menni. De hajnalban kinyitják a kaput, és a legcsekélyebb kétségem se volt, hogy a közelben leszel megpróbálva kihozni engem. Puszta logika. Így megkönnyítettem a dolgot annyival, hogy kijöttem hozzád.
- Meg ám! Majdnem kinyirattad magad!
- De élek. Már mindketten biztonságos távolságra vagyunk tõlük. Látom sikerült magadnak szövetségest találnod. Szép teljesítmény egy nap alatt. Most jön a lényegi kérdés. Mihez kezdünk?
Tényleg, mihez?