- Hogy mihez kezdünk, az nyilvánvaló – válaszoltam.
– Itt maradunk addig amíg az izgalom elhal. Aminek meglehetõsen
gyorsan be kell következnie, hiszen nincs nagy piaci értéke
egy halott szolgának.
- De én rendkívül jól érzem magam.
- Elfelejtetted, hogy a bilincs halálos, ha folyamatosan
használják. Így amikor tiszta lesz az út, megkeressük
a legközelebbi helyet ahol bekötözhetjük a sebed.
- Véres, de nem lehet több egy karcolásnál.
- Vérmérgezés és vérfertõzés.
Elõször a sebbel kell törõdnünk. – Drenghez
fordultam. – Ismersz valaki farmert a közelben?
- Nem, de Apfeltree özvegye a domb túloldalán
lakik, a halott fán túl, az ingovány szélénél...
- Nagyszerû. Mutasd az utat, ne meséld. – A Püspökhöz
fordultam. – Miután bekötözzük a hátad, mihez
kezdünk?
- Azután Jim csatlakozunk a sereghez. Mivel te most zsoldos
vagy, ezt kell tenni. Egy hadsereg egy udvarhoz tartozik, ahol elzárt
szobában kell õrizzék a javakat. Amíg a katona-mesterséget
gyakorlod, én úgymond felmarkolom a lóvét.
Ennek érdekében kinéztem egy megfelelõ sereget.
Capo Dimontéét.
- Nem, Capo Dimonte nem! – siránkozott Dreng mindkét
kezével a hajába túrva. – Õ mérhetetlenül
gonosz, reggelire gyerekeket eszik, a bútora emberi bõrrel
van bevonva, az elsõ felesége koponyájából
iszik...
- Elég! – állította le a Püspök.
– Egyértelmû, hogy nem nagy favorit itt Capo Doccia tartományában.
Ez azért van így, mert esküdt ellensége, aki
idõrõl idõre háborúzik Capo Docciával.
Bizonyos, hogy nem rosszabb – vagy jobb, mint a többi capo. De bír
egy elõnnyel. Az ellenségünk ellensége.
- Így remléhetõleg a barátunk. Rendben.
Tartozom a jóöreg Docciának, és szeretnék
törleszteni.
- Nem kellene neheztelned, Jim. Elhomályosítja a látást
és gátolja a karriered. Most pénzt kéne kerítened,
nem pedig bosszúskodni.
Egyetértõleg bólintottam. – Persze. De amíg
te kigondolod a rablást, nincs ok, amiért nem élvezhetnék
egy kis bosszút.
Láttam, hogy nem helyesli az indulatomat, de én nem
tudtam átvenni a tárgyilagosságát. Ifjúkori
gyengeség talán. Témát váltottam.
- Miután eltakarítjuk a kincseket, mi legyen?
- Megtudjuk, hogyan lépnek kapcsolatba a helyiek a csempészekkel,
például a veniánokkal. Azzal az egyértelmû
szándékkal, hogy magunk mögött hagyjuk ezt a halálvilágot,
amilyen gyorsan csak tudjuk. Ehhez pedig vallásossá kell
lennünk – kuncogott az összezavarodottságomon. – Akárcsak
te, fiam, én is Humanista Tudós vagyok, és nem igénylem
a természetfölötti légkört. De Spioventén,
ahol a technológia olybá tûnik, hogy a Fekete Szerzetesek
nevû rend tulajdona...
- Nem, vissza! – jajveszékelt Dreng, aki maga volt a rossz
hírek forrása. – Tudnak Dolgokat, amik Megõrjítik
az Embert. A mûhelyeikbõl mindenféle nem természetes
gépek jönnek elõ. Gépek, amik, gõzölnek
és röfögnek, a levegõn át beszélnek,
és a bilincs is tõlük van. Kerüld el õket,
mester, kérlek!
- Amit elsírt az ifjú barátod, igaz – szólt
a Püspök. – Leszámítva persze az ismeretlentõl
való félelmet. Bár néhány módszer
nem ide sorolandó, ezen a világon minden technológia
a Fekete Szerzetesek rendjének tulajdona. Fogalmam sincs, milyen
a vallási hovatartozásuk – már amennyiben van egyáltalán,
de õk készítik és javítják a
gépeket, amiket láttunk. Ez ad nekik bizonyos védelmet,
mivel ha egy capo megtámadja õket, a többi a segítségükre
siet, hogy biztosítva legyen a folyamatos hozzáférésük
a technológia fém gyümölcseihez. Üdvözülésért
és exodusért hozzájuk kell fordulnunk.
- A második mûveletet támogatom. Csatlakozom
a sereghez, felmarkolunk annyi pénzt, amiennyit csak tudunk, felvesszük
a kapcsolatot a csempészekkel, és kivásároljuk
a szabadságunk.
Dreng a nagy szavak hallatán csak tátogott és
némileg nyáladzott. Nyilvánvalóan alig tudta
követni, mirõl van szó. A tettlegesség közelebb
állt hozzá. Tett egy csendes kitérõt felderítéssel
egybekötve, majd viszacsúszkált. Senki sem volt a közelben,
tiszta volt az út. A Püspök már tudott járni
némi segítséggel, és az özvegy háza
nem volt túl messze. Még Dreng nyugtatása ellenére
is reszketett a félelemtõl a nõ, amikor beengedett
minket a viskójába.
- Fegyverek és kardok. Gyilkosság és halál.
Elvesztem, elvesztem!
A nõ motyogott bár, amit a fogatlan rágóizmai
cuppogása szaggatott meg, de azért követte az instrukcióimat
és feltett egy fazék vizet a tûzre. Levágtam
egy csíkot a pokrócomból, tisztára forraltam,
majd lemostam vele a Püspök sebét. Széles nem,
de mély volt. Az özvegyet rávettem, hogy megossza vele
a holdfény italának egy hányadát, amitõl
a Püspök összerezzent, de nem kiáltott fel hangosan,
amikor a sebére öntöttem. Reméltem, hogy az alkohol
tartalma elegendõ lesz a fertõtlenítéshez.
Forralt pokrócot használtam kötszernek, más nem
állt rendelkezésemre.
- Kiváló, James, kiváló – mondta óvatosan
véve a vállaira a tépázott dzsekit. A szanitéc
tanulmányaid kétségtelenül nem voltak hiábavalóak.
Most hadd köszönjük meg az özvegynek és menjünk,
mert nem örül a jelenlétünknek.
Távoztunk, és a nyitott, keréknyomokkal ékített
úton minden lépéssel távolabb kerültünk
Capo Docciától. Dreng jól ellátott minket a
környezõ mezõkrõl elõásott terményekkel,
gyökerekkel és ehetõ gumókkal, még a jogos
tulajdonosok orra elõtt is, akik csak tisztelegni tudtak a fegyvereim
látványára. Ez egy ócska világ, ahol
az erõszak áll tiszteletben. Elõször kezdtem
a szövetségi világokat elismerni jobb minõségûnek.
Késõ délutánra járt, amikor az
udvar falvai feltûntek elõttünk. Stílusosabb volt
Docciáénál, legalábbis messzirõl úgy
tûnt, mivel egy szigeten állt, a tóban. Töltéshez
kapcsolódó híd választotta el az anyaföldtõl.
Dreng ismét reszketett félelmében, és nagyon
szívesen a Püspökkel maradt, amíg én felvállaltam
az udvar veszélyeit. Katonásan átmasíroztam
a kõ töltésen, aztán a hídra léptem.
A két õr gyanakvóan nézett rám.
- Jó reggelt, testvérek – mondtam mosolyogva, fegyverrel
a vállamon, karddal a kezemben, férfiasan, kidüllesztett
mellel. – Ez Capo Dimante erõdítménye, aki híres
a földjei kiterjedésérõl, tudásáról
és erejérõl?
- Ki kérdi?
- Én. Egy erõs, fegyveres harcos, aki szeretné
felkínálni a szolgálatait.
- Te tudod, testvér, te tudod – mondta leplezetlen mosollyal.
– Át a kapun, az udvaron a harmadik ajtó jobbra; keresd Sire
Srankot. Közelebb hajolt és suttogott. – Három pénzért
súgok valamit.
- Rendben.
- Fizess!
- Rövidesen; kicsit le vagyok égve.
- Az biztos, amennyiben el akarod vállalni ezt a munkát.
Akkor legyen öt, öt napon belül. – Bólintottam. –
Keveset fog kínálni, de ne alkudj meg napi két pénz
alatt.
- Kössz a tippet. Tartozom.
Sikkesen átmasíroztam a kapun és megtaláltam
a kívánt ajtót. Egy kövér, szakállas
vakarta a fejét odabent a papírjai fölött. Felnézett,
amikor az asztalra vetõdött az árnyékom.
- Ki innen! – kiáltotta olyan erõsen vakarva a fejét,
hogy a napsugár korpaesõt világított meg. -
Mondtam, nincs pénz holnapután reggelig.
- Én még nem álltam szolgálatba, és
nem is fogok, ha így fizetik a katonákat.
- Sajnálom, jó idegen, a fény zavarja látásom.
Jöjj be! Szolgálni? Fegyver és kard... Lõszer
van?
- Némi.
- Csodálatos. – Ropogtak a kezei ahogy dörzsölgette
õket. – Élelem neked és az apródodnak, valamint
napi egy pénz.
- Kettõ naponta, és minden elhasznált lövedék
helyett új.
Elkomorodott, majd vállat vont és egy ív papírt
tett elém. Egy éves jelentkezés nyitott fizetéssel,
amit lejáratkor bírálunk felül. Mivel nem tudsz
írni, sem olvasni, egy X megteszi aláírásképp.
- Olyan jól olvasok, hogy látom, 4 évre iratna
alá, így most ezt átjavítom, mielõtt
aláírom. – Nixon bíró nevét szignálva
tökéletes tudatában voltam annak, hogy nem fogom leszolgálni
az idõm. – Hozom az apródom, aki az idõs apámmal
együtt vár rám.
- Nincs extra élelem! – förmedt rám.
- Osszátok meg azt, amit kaptok.
- Rendben – szóltam. – Maga csupa szív.
Visszamentem a kapuhoz és intettem a társaimnak.
- Tartozol – közölte az õr.
- Megfizetlek, amint ad a skofulás varangy.
Röffentett egyetértõleg. – Ha õt rossznak
találod, csak várj, amíg találkozol Capo Dimontével.
Nem ácsorognék ebben a mohaerõdben, ha nem bíznék
a zsákmány osztalékában.
Lassan értek át; a Püspöknek noszogatnia
kellett a vonakodó Drenget.
- Zsákmány osztalék? Mikor fizetik?
- A csata után. Holnap indulunk.
- Capo Doccia ellen?
- Nincs ekkora szerencsénk. Az ígéret szerint
a cél tele van arannyal. Csak annyit közöltek, hogy északnak
megyünk. Váratlan rajtaütésnek kell lennie, talán
egy baráton, és nem akarják, hogy kiszivárogjon.
Jó gondolatmenet. Üss rajta, és félig már
nyertél.
Latolgattam egy kicsit ezt a harci bölcsességet miközben
kis csapatom a kellõ irányba vezettem. A katonák negyede,
bár nem volt egy kéjlak, mindenképpen jobb volt a
szolgákénál. Fa ágy és szalmával
tömött matracok a harcosnak, és némi szalma az
ágy alatt az apródoknak. Kellettek bizonyos elõkészületek
a Püspöknek, de biztos voltam benne, hogy egy kis megvesztegetés
megteszi. Együtt ültünk az ágyon miközben Dreng
elindult megkeresni a konyhát.
- Hogy van a hátad? – kérdeztem.
- Fáj, de nem vészes. Kicsit pihenek, aztán
átnézem a terepet.
- Reggel lesz rá idõ bõséggel. Hosszú
napjaink voltak.
- Egyetértek. És íme az apródod az élelemmel!
Forró ragu volt egy, amibõl egy nevesincs madár
részei tünedeztek elõ. Madárnak kellett lennie,
ha már szárnyai voltak. Dreng a ragut három egyenlõ
részre osztotta és befaltuk. A friss levegõ és
a gyaloglás mindenképpen jót tett az étvágynak.
Volt egy kis fejadag borból is, amit sem a Püspöké,
sem az én gyomrom nem vett be. Nem így Drengé, aki
pillanatok alatt élvezettel felszürcsölte. Aztán
az ágy alá feküdt és érdesen horkolni
kezdett.
- Körülnézek – szóltam. – Addig pihenj az
ágyon, amíg visszajövök...
Kürt harsogása szakított félbe. Felnéztem,
hogy megtudjam, ki az a rosszindulatú zenész, aki az ajtóban
áll. Még egy dallamtalan hangrobbanást elõidézett.
Készen voltam, hogy megragadjam a torkát, ha mégegyszer
megpróbálná, de belépett és meghajolt.
Vékony figura kék egyenruhában. Minden katona, aki
nézte, lehajtotta a fejét és megrázta a fegyverét
tisztelgésképp, így én is ezt tettem. Nem lehetett
más, mint Capo Dimonte személyesen.
Szinte alultápláltan sovány volt. Vagy keringési
problémái voltak, vagy eredendõen kék volt
a bõre. Apró, vörös szemeit meresztette a horpadt
kék ruházata mögül, míg a kék állát
tapogatta azúr ujjaival. Gyanakodva nézett körül,
majd beszélt. Minden soványsága ellenére mély
hangon.
- Jó hírem van, embereim. Készítsétek
magatokat és a fegyvereiteket, mivel éjszaka indulunk. Erõltetett
menet lesz: a Pinetta erdõkhöz kell érnünk hajnalra.
Csak a katonák, és halkak leszünk. Az apródok
itt maradnak az értékeitekre vigyázni. Egész
nap elleszünk, majd este indulunk tovább. Találkozni
fogunk a szövetségeseinkkel az éjszaka, és egyesült
erõvel támadjuk meg az ellenenfelünket hajnalban.
- Egy kérdés, Capo – szólt egy férfi.
Testes volt és sebhelyes, nyilvánvalóan egy sok ütközetet
megért veterán. Ki ellen megyünk?
- A támadás elõtt megtudjátok. Csak
meglepetéssel gyõzhetünk.
Morajlás hallatszott mindkét oldalról, és
a veterán újra megszólalt.
- Az ellenfelünk titok, akkor legalább a szövetségest
áruld el.
Capo Dimonte nem örült ennek a kérdésnek.
Az állát vakarta és a kardja markolatával babrált,
miközben a hallgatóság figyelt. Szüksége
volt ránk, így végül beszélt.
- Örömmel hallhatjátok, hogy a szövetségeseink
erõsek és elszántak. Vannak harci gépeik a
vaskos falak áttörésére. A segítségükkel
bármely udvart bevehetjük, bármely sereget legyõzhetjük.
Szerencsések vagyunk, hogy az õ oldalukon állunk.
– Összezárta a száját vonakodva a folytatástól,
amirõl tudta, hogy elkerülhetetlen.
- A gyõzelmünk biztosított, mivel a szövetségesünk
nem más, mint... a Fekete Szerzetesek rendje.
Lesújtott csend következett, amit hamarosan dühös
kiáltozás követett. A vázolt tény egyáltalán
nem hangzott jól.