Fejezet: 15

Feltételezem léteznek furcsább iskolák is, de nem tudom mik lehetnek azok. A nap bizonyos idõszakaiban nehéz volt túlkiabálni a kiadó gép kerregését, sziszegését és zúgását. Ebéd és vacsora ideje voltak hagyományosan a csúcsforgalom idõpontjai, de volt mégegy: amikor a gyerekeket kiengedték az iskolából. Ezen idõpontokban mi is ettünk, mivel nehéz lett volna beszélni, inkább végigpróbáltuk a menüt. Végtelen Mac nyúlburger csúszott le a torkunkon, és sok fagyasztott ital kísérte. Kedveltem a Dobbingdogokat egy darabig, de aztán ráuntam, átváltottam a disznósünrudakra, majd macskafánkra. A Püspök nagyon katolikus ízlésû volt, így mindent megevett. Aztán amint a népek elmentek, miután letöröltük a szószmaradványt a szánkról, kényelmesen hátradõltünk és a tanulmányaim folytatódtak. Amikor belekezdtünk a számítógépes bûnözésbe, észrevettem, hogy a Püspök követte az elmúlt évtizedek fejlesztéseit.
- Adj nekem egy terminált, és uralni tudom a világot – modta olyan nyomatékkal, hogy el is hittem neki. – Amikor fiatal voltam, minden módot élveztem, amivel a bolygó lakosait manipulálhattam. Teljesen lázba hozott, hogy készpénzt folyósíthatok, majd a névjegyemre cserélhetem a dollárkötegeket. Sosem jöttek rá, hogy csináltam.
- Miért, hogy?
- Számítógépekrõl beszéltünk.
- Kérlek, csak ezt az egyet meséld el. Jó hasznát vehetném a technikának. Talán az engedélyeddel ott is hagyhatnám a névjegyed.
- Kiváló ötletnek tûnik. Ejtsd alaposan zavarba a jelenlegi rendõröket ahogy én az elõdeiket. Elmesélem mi fog történni... és talán magad is kitalálod, hogyan. A Központi Pénzverdében, ami egy jól õrzött régi épület két méter vastag kõfalakkal, óriás széfek vannak több milliárdnyi bankóval. Amikor szállítani akarnak, az õrök és a hivatali alkalmazottak megtöltenek egy színarany dobozt, amit azután lezárnak és lepecsételnek minden jelenlévõ szeme láttára. Az épületen kívül egy rendõrkonvoj várakozik egy páncélautó körül. Egy adott jelre ez a kocsi rátolat a páncélozott szállítmányozási ajtóra. Az épületben az acél belsõ ajtó felnyílik, a dobozt a páncélozott terembe viszik. Az belsõ acél ajtónak elõbb be kell csukódnia, hogy a külsõ kinyílhasson. A doboz a páncélozott kocsiban utazik a vonatig, ahol egy páncélozott vagon várja. Ennek csak egy ajtaja van, amit számtalan zár, lakat és riasztó biztosít. A vonat vagonjain speciális kamrákban utaznak õrök addig a városig, ahol a pénzre szükség van. Ott egy újabb páncélozott autó várakozik, a dobozt áthelyezik – még mindig lezártan –, és a bankba szállítják. Ahol kinyitják és egyetlen kártyát találnak.
- Lenyûgözõ!
- Érdekel a magyarázata?
- Te voltál az egyik õr a vonaton...
- Nem.
- Vagy vezetted a páncélkocsit...
- Nem.
Vagy egy órán át járattam az agyam hasonlóképpen, mire meglágyulva magyarázni kezdett. – Minden ötletednek van értelme, de veszélyesek. Te sokkalta fizikálisabb vagy, mint én valaha. Én a mûveleteimben a szellemi munkát preferáltam. Az ok, amiért sosem kellett feltörnöm a dobozt és kivennem a pénzt az, hogy a doboz üresen hagyta el az épületet. Illetve meg volt rakva téglákkal és a kártyámmal. Most már sejted hogy történt?
- Sosem hagyta el az épületet – mormoltam megpróbálva felpörgetni az agyam. – De betöltötték a dobozba, a dobozt pedig a kocsiba...
- Elfeledkezel valamirõl.
Csettintettem és talpra pattantam. – A fal, persze, a falnak kellett lennie. Minden kulcsot a kezembe adtál, csak túl sokat. Régi kõfalak, két méter vastagok!
- Pontosan. Négy hónapba tellett betörnöm, három robotot elhasználtam hozzá, de végül sikerült. Elõször megvásároltam a verdével szemközti épületet az út túloldalán, és alatta ásni kezdtünk. Csákánnyal és lapátokkal. Nagyon lassan, nagyon halkan. Át az épület alapján és a belsõ falon. Amirõl kiderült, hogy van egy külsõ és egy belsõ része, amik közt hagyományosan kõtörmelék réteg volt. A gyémántfúróink nem hallatszottak amint a páncélozott elõtérig jutottunk. A mechanizmus, amit beépítettem másfél másodperc alatt tudta kicserélni a dobozokat. Amikor a belsõ ajtót becsukták, annak teljesen záródnia kellett, hogy a külsõt kinythassák. Ez elegendõ idõ volt a cserére, közel három másodperc. Sosem jöttek rá, hogy csináltam. A mechanizmus még ugyanott van. De a mûvelet rossz részre irányult és a sok ásással. A számítógépes bûnözés valami egészen más. Intellektuális gyakorlat.
- De nem lehetetlen ez manapság a kódokkal és hálózatokkal?
- Amit az ember kódolni vagy elzárni tud, azt az ember dekódolni és nyitni is tudja. Nyom nélkül. Mesélek néhány példát. Kezdjük mondjuk a lekerekítéssel, vagy más néven a szalámival. Ez a következõképpen mûködik. Tegyük fel, hogy van nyolcezer dollárod a bankban, egy folyószámlán, ami évi nyolc százalékot kamatozik. A bankod hetente írja jóvá a kamatokat. Ez annyit tesz, hogy az elsõ hét végén 0,0015384 százalékot ad az egyenlegedhez, ami így 12,30 dollárral emelkedik. Jól számoltam? Ellenõrizd a számológépeden.
Begépeltem az összeget és ugyanazt az eredményt kaptam. – Pontosan 12,30 dollár – mondtam büszkén.
- Nem! – szólt lesújtóan. – A növekmény 12,3072 volt, nem?
- Hát igen, de nem adhatsz hetvenkét század centet egy bankszámlához, nemde?
- Nem egykönnyen, hiszen a bankszámlákat két tizedes jeggyel tárolják. Ez az a momentum, ahol a bank választás elé kerül. Kerekítheti a tizedeseket nullától ötig lefelé, öttõl felfelé. A nap végére a felfelé és lefelé kerekítések megközelítõleg kiegyenlítik egymást, így a bank zsebei nem lesznek kiforgatva. Vagy – és ez a gyakorlat – a bank elveti a tizedeseket a második után, így képezve kis, de folytonos profitot. Banki értelemben kicsit, de egy egyén számára nagyot. Ha a bank számítógépébe betörve a lefelé kerekítéseket egyetlen bankszámlára utalod, a számítógép a nap végén mind a bank, mind az ügyfelek számláin a megfelelõ egyenleget fogja mutatni. Mindenki elégedett lesz.
Magamból kikelve csapkodtam a számológépem, majd vidáman kuncogtam az eredményeken. – Pontosan. Mindenki elégedett – beleértve a lekerekítések bankszámlájának birtoklóját is. Amennyiben csak fél cent esik le tízezer bankszámláról, a profit kerek ötven dollár.
- Így van. De egy nagy bankban százszor ennyi számla van. Ami kedves emlékeim szerint heti ötezer dollár.
- És ez a legkisebb és legegyszerûbb kalózkodás? – kérdeztem alig hallhatóan.
- Ez. Amikor valaki nagy, kooperatív számítógépekhez fér hozzá, az összegek hihetetlen mértéket öltenek. Kellemes ilyen szinten mûködni, mivel ha valaki óvatos és nem hagy nyomot, a társaságoknak még csak arról sem lesz tudomásuk, hogy meglopták õket! Nem akarják majd tudomásul venni, amikor a bizonyítékkal szembesülnek. Igen nehéz elítélni valakit számítógépes bûntényért. Jó kis felnõttkori hobbim. Meglehetõsen jól leköt és csúnyán gazdaggá tesz. Sosem fogtak el. Ja igen, egyszer mégis...
Mélyet sóhajtott, amitõl megsértõdtem.
- Az én hibám! – törtem ki. – Amennyiben nem próbálok meg veled kapcsolatba lépni, sosem húztál volna ujjat a Szövetséggel.
- Nem Jim, emiatt ne legyen bûntudatod! Én ítéltem meg tévesen a biztonsági rendszerüket, ami sokkal szilárdabb, mint amikkel eddig találkoztam. Az én hibám volt – és persze meg is fizettem érte. Még most is fizetek. Nem pocskondiázom jelen menedékünk, csak ez a gyorskaja egy idõ után megviseli az embert. Vagy neked nem tûnt fel?
- A generációm számára ez az élelem maga az élet.
- Persze, ez eszembe se jutott. A ló nem a szalmától fárad el, a disznósün pedig élete végéig elszipog a moslékon.
- Te pedig egész jól viselnéd a következõ századot homáron és pezsgõn.
- Helyes észrevétel, fiam. Mit gondolsz, meddig leszünk itt? – kérdezte félretolva egy fél szendvicset.
- Még vagy két hétig minimum – erre kirázta a hideg.
- Jó lehetõség lesz csökkenteni a fogyasztást.
- Addigra az ügy heve jelentõsen alábbhagy. De még egy jó darabig kerülnünk kell majd a közjármûveket. Valójában elõkészítettem egy szökési útvonalat, ami hamarosan biztonságossá lesz.
- Megmerhetem kérdezni, mi az?
- Egy hajó, amolyan utazó kabin a Sticks folyón. Nem sokkal ezelõtt vettem egy társaság nevére, és Billville határában horgonyzik.
- Kiváló! – dörzsölgette a tenyereit örömében. – A nyár vége, utazás délre, sült harcsa esténként, borosüvegek hûlnek a folyóban, sztékek a partmenti vendéglõkben.
- És nemváltoztatás nekem.
Erre szapora pislogásba kezdett, segélykérõen sóhajtott, így elmagyaráztam. – Nõi ruhát fogok viselni, amikor a fedélzeten leszek és láthatóvá válok a partról, addig amíg elég távol nem kerülünk.
- Óriási. Le kéne kicsit fogynom – itt aztán nem lesz nehéz diétázni. Bajuszt majd szakállat növesztek, és feketére festem a hajam ismét. Már alig várom. De nem lehetne inkább egy hónapról szó két hét helyett? Ennyi idõ alatt legalább regenerálódhatna a régi alkatom a gasztronómiai gettóban amíg nem ennék. Az extra hetek jót tennének az alakomnak, és a szõrzetem is jobban megnõne.
- Részemrõl mehet, ha te bírod.
- Alku. És az idõ nagyrészét az oktatásodra fordíthatnánk. Ram, Rom és Prom lesz a sorrend.
Túlzottan lekötöttek a tanulmányaim, hogy kizökkentsen a disznósün barbeque szaga. Persze ettõl még meg tudtam enni. Ahogy jobban és jobban értettem a társadalmi illegalitás lehetõségeit, úgy kopott a társaságom alkata. Korábban akartam véget vetni az útnak, de amint a Püspök elhatározta magát, tántoríthatatlan.
- Amint a terv elkészül, azt betû szerint be kell tartani. Csak akkor szabad változtatni, ha a körülmények változnak. Az ember csak egy ésszerûsítõ állat, ahhoz hogy maga is ésszerû legyen, gyakorolnia kell. Okot mindig lehet találni a változtatásra. – Összerezzent, amikor a gépek berregve beindultak: az iskolások leszereltek, majd egy újabb napot kiikszelt a naptárában. – Egy gondosan tervezett mûvelet mûködni fog. Ha beleavatkozol, tönkreteszed. A miénk egy jó terv. Ragaszkodnunk kell hozzá.
Már jelentõsen lefogyott és megkeményedett, amikorra a exodusunk napja elérkezett. Próbára tette a gasztro kohó és jó kedéllyel viselte. Én híztam. A tervek készen voltak, a kevéske tartozékunk összepakoltuk, a széfbõl  kitakarítottuk a dollárokat, a jelenlétünk nyomait pedig felszámoltuk.
Amikor a riasztó megszólalt, talpon voltunk, élvezettel mosolyogva.
Kikapcsoltam a riasztót mialatt a Püspök kinyitotta a fagyasztó ajtaját. Mire a külsõ zár elfordult, becsuktuk az ajtót magunk mögött. Ácsorogtunk és reszkettünk a Macswineys mauzóleumban, hallgatva ahogy a szerelõ belép a szobába, amit éppen elhagytunk.
- Hallod? – kérdeztem. – A jégadagolót javítja a cseresznyelé automatában. Vicces.
- Szeretnék nem hallani a rém gasztro galériáról. Ki lehet már menni?
- Ki. – Kinyitottam a külsõ ajtót és pislogni kezdtem az oly régóta nem látott napfénytõl. A szervízkocsit leszámítva az utca üres volt. – Szabadság!
Kikeveredtünk, én pedig bezártam az ajtót magunk mögött. A levegõ friss volt, édes, szeretetre méltó szennyel telt. Még én is megelégeltem a kajaszagot. Ahogy a Püspök a furgonhoz sietett becsúsztattam a két éket a horror konyhánk ajtajába. Amennyiben a szerelõ idejekorán szeretne kijönni, ez majd lelassítja. Mindössze tizenöt percre volt szükségünk.
A Püspök jól bánt a nyitókával és a furgon ajtaját szélesre tárta mire megfordultam. Beugrott a gépalkatrészek közé én pedig beindítottam a motort.
Könnyen ment. A part közelében tettem ki, ahol leült egy padra a napfényre vigyázva a tulajdonainkra. Maga volt az egyszerûség a legközelebbi likõr bolt elõtt hagyni az elkötött jármûvet. Aztán ráérõsen sétáltam vissza a folyópartra, hogy újra csatlakozzam hozzá.
- A fehér hajó az, ott! – mutattam, és ugyanezzel a lendülettel a másik kezem megnyomkodta a bajuszom, hogy ellenõrizze. – Az egész kikötõ automatizált. Idehozom a hajót.
- Kezdõdik az utunk! – szólt és vidáman kacsintott.
Õt a napon hagyva a kikötõbe indultam, hogy a hajó azonosítóját behelyezzem az irányító robotba.
- Jó reggelt – szólt bádog hangján. – Ki szeretné vinni a Lucky Bucks utazókabint. Az elemeket feltöltöttük, ez tizenkét dollárba kerül. A tárolás...
Ez így ment egy darabig hangosan sorolva a képernyõn is jól látható díjtételeket – feltehetõleg azok számára, akik nem tudnak olvasni – és nem volt mit tenni ellene. Egyik lábamról a másikra helyeztem a testsúlyom, míg be nem fejezte, majd begyömködtem az érméket. A gép kotyogott és kidobta a nyugtát. A hajóhoz mentem, behelyeztem a nyugtát, majd megvártam a köszöntõ kattanást, amivel a lánc kioldódott. Másodpercekkel késõbb a folyón voltam és a parton álló magányos figura felé tartottam.
Aki már nem volt magányos. Egy lány ült mellette.
Köröztem egyet, de a lány ott maradt. A Püspök deprimáltan ücsörgött és semmiféle jelzést nem adott. Köröztem mégegyet, majd a járõr kocsi látványa a partra sürgetett, ahol a lány felállt, integetett és hozzám szólt.
- Drága kis Jimmy diGriz, mint látod élek és virulok. Minõ meglepetés!