Nem akartam feladni. Legalább meg kellett próbálnom,
még akkor is, ha nem sikerül és engem is elfognak. Az
én hibámból került ebbe a helyzetbe. Tartoztam
legalább azzal, hogy megpróbálom kiszabadítani.
De mit tehettem? Nem kerülhettem a közelébe a Szövetségi
Épületben, nem férhettem hozzá szállítás
közben, nem láthattam a tárgyalóteremben.
Tárgyaló. Tárgyaló? Tárgyaló!
Tárgyaló. – Miért járt még mindig a
tárgyaló a fejemben? Mi ragadta meg ennyire a figyelmemet,
mit kopogott a medulla oblongatám ajtaján bebocsátásra
várva?
Hát persze! Hurrá! – lelkesen futkostam körbe
körbe integetõ karokkal hatásosan imitálva –
nagy sikerem volt ezzel a partikon – egy párzó disznósünt.
Mi legyen a tárgyalóval? – kérdeztem magamtól
csattanós válasszal készen. - Megmondom mi legyen
vele! Régi épület, emlékmû, amely védelem
alatt áll. Bizonyos, hogy néhány régi akta
a pincéjében, és kétségtelenül
denevértanya a manzártja. Napközben úgy õrzik,
akár egy pénzverdét, de éjjel üres.
Beleástam a kelléktáramba. Szerszámkészlet,
nyitókák, lámpák, vezetékek, poloskák
– minden, amire szükségem lesz.
Most itt lenne az ideje kocsit, illetve furgont szereznem, hiszen
kis szerencsével két embernek kell majd fuvar. Ez volt a
következõ dolgom. Voltak feljegyzéseim megfelelõ
színhelyekrõl szükség esetére. Bár
még fent volt a nap, a Morzsa Pékség kocsijai a posztjukon
álltak várakozva a másnapi, hajnal elõtti feladatukra.
Néhány teherkocsit a garázsba vittek szervizelni,
és az egyik kicsivel tovább jutott. Egyenest az útra
hajtott, a városhatár felé. Pirkadatra már
Pearly Gates közelében jártam, sötétedés
után pedig be is értem. Nem sokkal késõbb áthaladtam
a tárgyaló hátsó bejáratán.
A riasztó régi volt, gyerekek és szellemi fogyatékosok
távoltartására tervezték – hiszen az épületben
nyilván semmi lopásra érdemes nem található.
Ahogy azt hitték! Nyitókákkal felszerelve eljutottam
a tárgyalóteremig. A hatosig. A kapuban állva nézegettem
az elsötétült termet. Az utca fényforrásai
narancsos sugarakat bocsátottak be a magas fekvésû
ablakokon. Csendben besétáltam, leültem a bírói
székre, majd a tanúk padja felé fordultam. Végül
megtaláltam azt a széket, ahol a Püspök ült
a tárgyalássorozaton és fog ülni másnap.
Itt fog ülni és itt is áll föl, hogy az ítéletet
meghallgassa. Azok a hatalmas kezek itt kapaszkodnak bele a karfába.
Pontosan itt.
A fa padlóra néztem és kajánul vigyorogtam.
Letérdeltem és megveregettem. Elõvettem egy fúrót
és a tervem részletei kezdtek helyükre kerülni.
Micsoda dolgos éjszaka volt! El kellett takarítanom
a dobozokat a tárgyaló alatti pincébõl; fûrészeltem,
kalapáltam, izzadtam és egy kis idõre el is hagytam
a tárgyalót, amíg egy sportboltba betörhettem
munkaruháért. Ami a legnehezebb volt: kidolgozni a szökés
útvonalát.
Magát a szökést nem szabad elkapkodni, biztonságban
kell zajlania. Ha lett volna elegendõ idõm, belevettem volna
egy kis csatornázást, de nem volt. Ehelyett a zsenialitást
kézimunkára kellett fordítani. Ahogy kényelembe
helyezkedve gondolkoztam, azon kaptam magam, hogy a fejem ingatom. Soha!
Ismét elhagytam az épületet, találtam egy non-stop
éttermet barátságtalan robotgépekkel és
megittam két extrakoffeines kávét. Ez bevált:
ellátott ötletekkel. Eltámolyogtam egy ruházati
bolthoz és betörtem. Amikorra a tárgyalóba értem,
már holtfáradt voltam. Ügyetlenkedve zárogattam
az ajtókat, eltüntettem minden nyomát a behatolásnak.
A hajnal elsõ fényei szürkévé változtatták
az ablakokat mielõtt végeztem. Fáradt nyakkal zártam
be belülrõl a pincét, átvonszoltam magam a szobán,
leültem a ponyvára, beállítottam az ébresztõt
– és nyomban álomba szenderültem.
Szurok sötét volt, amikor a moszkító frekvenciás
ébresztõjel felkeltett. Egy pillanatra pánikba estem
mielõtt eszembe jutott, hogy a pince ablaktalan. Odakint már
verõfényes napsütés lehetett. Felkapcsoltam a
munkafényt, elõkészítettem és üzembe
helyeztem a monitort. Tökéletes! A fenti tárgyaló
színes képe jelent meg, amit az elõzõ éjszaka
elhelyezett optikai poloska szolgáltatott. Néhány
muzeális alkalmazott pucolta a bútorzatot és söprögetett.
Az ülés kezdetéig volt még egy óra. Mûködésben
hagytam a rendszert miközben mégegyszer ellenõriztem
az elõzõ éjszakai munkásságom. Minden
mûködött, terv szerint – így nem maradt más
dolgom, mint várni.
Azt tettem. A hideg kávét szürcsölve, fájdalmasan
rágcsálva egy száraz szendvicset az éjszakai
ellátmányból. A várakozás a terem kapuinak
kitárulásával és a szerencsés nézõk
valamint a sajtó beözönlésével ért
véget. Tisztán láthattam õket a képernyõn,
miközben a lépteiket hallottam magam fölül. A hangjuk
a hangszóróban morajlott, és csak akkor halkult el,
amikor a bíró megérkezett. Minden szem rátapadt,
minden fül hallgatta, ahogy a torkát köszörülve
beszélni kezdett.
Elõször mindenkit halálra untatott az elõzõ
napi evidenciák részletes elsorolásával, majd
nyilvános egyetértéssel nyugtázott minden összegzést
és észrevételt. Hagytam még zümmögni
a hangját, miközben a Püspököt szemléltem
az arcára közelítve.
Semmit sem mutatott. A vonásai rögzültek, szinte
unottak voltak. A szemeiben ugyanakkor gyûlölethez közeli,
inkább megvetõ fény ült. Az óriást
legyõzték a hangyák. Az arckifejezése mutatta,
hogy a testét bebörtönözhették, de a lelke
még szabad. Igaz, már nem sokáig: míg a bíró
végez. Ekkor felfigyeltem a bíró hangjára.
A bevezetõje végére ért. Megköszörülte
a torkát és a Püspökre mutatott.
- Az alperesé a szó.
Mindenki a rabra nézett. Közönnyel ült, mozdulatlanul.
A moraj egyre erõsödött. A bíró kezdett
elvörösödni és leütötte a kalapácsát.
- Engedelmességet a teremben! – dübörögte.
– Az alperes felegyenesedik, vagy felegyenesítik! Megértette?
Izzadni kezdtem. Ha csak szólhattam volna hozzá, hogy
ne okozzon bonyodalmakat! Mit tehettem volna, ha a behemót rendõrök
állítják talpra? Ketten már el is indultak
a bíró intésére. A Püspök ekkor lassan
felemelte a tekintetét. A megvetés, amint a bíró
felé sugárzott tekintetével, bárkit megrémített
volna, a gyengébb létformák pedig elemésztõdtek
volna a tüzében. A rendõrök megtorpantak ahogy
a hatalmas kezek a korlátba kapaszkodtak. Az csikorgott, nyikorgott
miközben segítette az óriás alakot felegyenesedni.
Magasra emelte a fejét, elengedte a karfát és maga
mellé engedte a karjait.
Most! A gombra csaptam. A robbanások nem voltak hangosak,
de a hatás drámai lett. Kettényílt a két
bak, ami a csapóajtót a helyén tartotta. A Püspök
hatalmas súlya alatt az ajtó kilendült, és õ
úgy zuhant lefelé, mint egy rakéta. Felsiettem a létrán
ahogy lezuhant mellettem, de volt alkalmam egy pillantást vetni
a képrenyõre.
Csend következett miután eltûnt a színrõl.
A rugók a helyére csapták az ajtót én
pedig alulról bereteszeltem acélékekkel. Ez olyan
gyorsan történt, hogy a vízszintes pózt felvevõ
Püspök még mindig pattogott a trambulinon, amikor odanéztem.
Lecsúsztam mellé a létrán, mire végre
megállapodott. Üres tekintettel nézett fel rám.
- Á, Jimmy fiú! Jó, hogy újra látlak!
- Megragadta a felé nyújtott kezem és lesegítettem
a padlóra. Fölöttünk féktelen lárma
volt, hangos kiáltozás és sikonyálás.
Engedélyeztem magamnak egy diadalmas pillantást a képernyõn
a kigúvadt szemû bíróra, a sürgõ
rendõrökre.
- Nagyon impozáns, Jim, nagyon – szólt a Püspök
szintén a képet csodálva.
- Rendben! – rendelkeztem. – Nézd csak, amíg levetkõzöl.
Kevés az idõ, a magyarázat késõbb érkezik.
Egyetlen miliszekundumig sem hezitált. Elhajította
a ruháit abban a pillanatban, amikor a szavak elhagyták a
számat. A hatalmas, kerek forma elõtûnt ízléses
lila alsónemûben, és a kezeit a feje fölé
emelte a kiáltásomra.
- Íme a kabátod – mondtam. Most ezt vedd föl.
Leér a földig, így nem kell levenned a cipõt.
Most azt a jókora kalapot. Úgy! Nézz a tükörbe
és kend fel a rúzst, mielõtt nyitom a kijáratot!
Egyetlen tiltakozó szó nélkül megtette.
A Püspök eltûnt a színrõl és egy igazán
jól megtermett hölgy állt a helyén. Kopácsolni
kezdtek a feje fölött, de nem zavarta.
- Gyerünk! – utasítottam, mire õ áttipegett
a szobán nõies viseletében. Az ajtót zárva
tartotta amíg mellém nem ért és ezeket a miliszekundumokat
használtam fel a tájékoztatására. –
Mostanra a pincelejáróban lehetnek, elzárva. Másfelé
megyünk – vettem fel a rendõri kalapot a hozzá való
egyenruhához. – Rab vagy, az õrizetesem. Indulás most!
Megragadtam a karját ahogy balra lefelé elindultunk
a poros folyosón. Mögöttünk csapkodás és
kiáltozás hallatszott az elzárt lépcsõházból.
Siettünk a kazánházba majd végig a rövid
lépcsõsoron, ami a vaskos kijárathoz vezetett fel.
A mostanra átzsírzott zsanérok és a jól
olajozott zár egyetlen érintésre engedtek utat a sikátorba.
Nem egész egy karnyira egy õr posztolt. Egymagában.
Egyetlen pillanatott vett igénybe a helyzet felmérése.
Az egyenes sikátor túlsó vége nyitva állt.
Mögöttünk zsákutca. Az emberek és a biztonságiak
az õrön túl, az utcán voltak. Ekkor a Püspök
mellém kapaszkodott és belerúgott valamibe. A rendõr
felénk fordította a fejét. Láttam, ahogy kikerekednek
a szemei – ami nem csoda a mellettem álló hölgy láttán.
Kihasználtam az elterelt figyelmét, hogy rávetve magam
tovább kísérjem egy kicsit a fejét ugyanabba
az irányba. Erõs kezei megragadtak, hogy aztán elernyedjenek,
hiszen a tongonéz nyaktekerés azonnali eszméletvesztést
eredményez 46°-os elfordításnál. Lekísértem
a földre, majd feltartott kézzel megfékeztem a Püspököt.
- Ne arra!
Az ajtó a sikátor végénél a Szolgálati
Bejárat feliratot viselte és zárva volt. A hozzá
készített kulcsomtól kinyílott. Amint befelé
intettem a terebélyes társam levetettem a kalapom és
a rendõr mellé dobtam. Bezártam az ajtót belülrõl,
és lefejtettem magamról az egyenruhát. A nyakkendõ
következett amikor a raktáráruházhoz értünk,
így végül csak ing és nadrág maradt rajtam.
A bajuszt a zsbembe tettem és csatlakoztunk az ügyfelekhez.
Néha vetettünk pillantást a képernyõkre,
de az idõt természetesen nem vesztegettük. Néhányan
meglepetten szemlélték a társaságom, de az
áruház elég elõkelõ volt, így
senki sem pimaszkodott azzal, hogy bámulni merjen. Én haladtam
át elsõnek a kijáraton, tartva az ajtót, majd
pár lépés után a tömegbe vesztünk.
Mögöttünk távolodtunkra egyre halkultak a kiáltozások,
riasztók és szirénák. Egy apró mosolyt
engedélyeztem magamnak. Amikor visszapillantottam, láttam,
hogy a társam is engedélyezett egyet magának. Még
ahhoz is volt idegzete, hogy röviden rámkacsintson. Gyorsan
visszafordultam – nem bátoríthattam ilyesmire –, majd befordultam
abba a mellékutcába, ahol a kenyereskocsi várakozott.
- Állj ide és nézd meg magad a tükörben!
– szóltam a hátsó ajtó kinyitásakor.
Elfoglaltam magam odabent, majd alig tudtam félrelapulni, ahogy
a hatalmas test berontott.
- Senki sem figyel! – lihegte.
- Tökéletes!
Kimásztam, bezártam az ajtót, a vezetõoldalhoz
mentem, felmásztam és beindítottam a motort. A furgon
nekilendült lassan erõszakolva ki az utat a gyalogosok közt
a sarkon, majd zöldre várt a forgalomban.
Átgondoltam, hogy menjek-e inkább a tárgyaló
felé, de veszélyes kérkedés lett volna. Jobb
egyszerûen lelépni. Amikor az utca elnéptelenedett,
az ellenkezõ irányba fordultam és óvatosan
a városhatár felé indultam. Ismertem minden mellékutat,
így messzire járhattunk, mire lezárták az utakat.
Még nem voltunk túl a veszélyen, de önelégültséget
éreztem. És miért ne? Megcsináltam! Az évszázad
szöktetésével megmenekítettem az évszázad
bûnözõjét. Innentõl senki sem állíthatott
meg.