Fejezet: 1

Amikor a Kis Menny Elsõ Bankjának fõbejáratához értem, az érzékelte a jelenlétem, és feltárult automatikus üdvözlettel. Fürgén léptem be, majd megtorpantam. Éppen akkorát léptem, hogy az ajtó ne tudjon becsukódni mögöttem. Elõvettem a tollam, és hirtelen megfordultam, mielõtt az ajtó teljesen bezárult volna. Korábban a bankban járva lemértem a mechanikus reflex-idõt, így tisztában voltam azzal, hogy pontosan 1,67 másodperc áll a rendelkezésemre. Éppen elég.
A toll erõteljesen megdolgoztatta az ajtót, ami addig zümmögött tehetetlenül, amíg valami a mechanikájában szikrázó reccsenéssel tönkre nem ment.
- A bank tulajdonának rongálása bûntény. Le van tartóztatva!
A bank robot-õre monológjában kinyújtotta hosszú, vaskos kezét hogy feltartóztasson a rendõrség megérkeztéig.
- Majd máskor, te nyikorgó szemetesvödör! - vicsorogtam, és mellbe szúrtam egy nagyfeszültségû vezetékkel. A fémek érintkezése vagy 300 voltot és sok-sok ampert hozott össze. Éppen eleget ahhoz, hogy az egy tonnás monstrum minden figyelmét lekösse. Teljes zárlat keletkezett. Füst csapott elõ, a test pedig kielégítõ csattanással hanyatlott meg - mögöttem, mivel addigra eljutottam a pénzszámláló ablakához, aki egy öreg nõ volt.
Elõkaptam mordályomat a táskámból és a nõ felé mutatva elhadartam mondókámat.
- Pénzt vagy életet, hölgyem! Tegye szépen tele a tasakom!
Hatásos voltam, bár kicsit csuklott a hangom, s az utolsó szavak nyikorgássá szelídültek.
A pénztáros pofátlanul vigyorgott.
- Haza, kölköm! En nem a...
Meghúztam a ravaszt, 75-ös lövedékek húztak el a füle mellett porfelhõt víve magukkal. Nem sérült meg, bár ennek nem volt sok híja. Szemei felugrottak, az örökkévalóság békés tekintetével csúszott le székérõl.
Jimmy diGriznek nem lehet azt mondani, hogy „nem!” Rövid ugrást követõen a pulton túl teremtem, ingázó pisztolyommal hipnotizáltam a maradék szeppenetet.
- Lépjetek hátra - mindenki! Gyorsan! Nem akarok túlbuzgó, csendes riasztó után kapkodó nyuszikat! Ez az! Te zsírgombóc! - intettem a kövér pénztárosnak, aki régebben mindig átnézett rajtam. Most merõ figyelem volt. - Töltsd tele ezt a tasit pénzkötegekkel, nagy címletekkel, és azonnal!
Megtette. Megizzadt sietségében a tõle telhetõ leggyorsabbat adva. Az ügyfelek és a személyzet tagjai különös pózokat vettek fel bénult félelmükben. A menedzser irodájának ajtaja zárva maradt, ami alapján a menedzser valószínûleg nem dolgozott aznap. Pufi feltöltötte a tasit bankókkal, és felém nyújtotta. A rendõrség még nem jelent meg. Jó alkalom kínálkozott a lelépésre.
Motyogtam valamit amirõl reméltem, hogy kellõképp trágár és az egyik zsákra mutattam, amely pénzérmékkel volt tele.
- Ürítsd ki onnan az aprót és töltsd bele azt is! - utasítottam fitymálóan dörmögve.
Körültekintõen engedelmeskedett és a táskát hamar megtömte. A rendõrségnek még mindig nem volt semmi jele. Lehetséges, hogy a bárgyú péznintézetesek egyike sem nyomta meg a csendes riasztót? Lehetséges. Drasztikus intézkedéseket kell foganatosítani.
Egy újabb pénzes táskát emeltem fel.
- Ezt is tömd meg! - parancsoltam a figura felé lendítve.
Közben sikerült elérnem a riasztót a könyökömmel. Vannak olyan napok, amikor mindent egyedül kell csinálnod.
Ez kívánt hatást váltott ki. Amikorra a harmadik táska megtelt és az ajtó felé támolyogtam a szajréval, megjelentek a rendõrök. Az egyik kocsi sikeresen nekiment egy másiknak; a rendõrriasztások elég ritkák errefelé, ám végül mégiscsak rendezték soraikat és felsorakoztak odakint kibiztosított fegyverekkel.
- Ne lõjenek! - nyikorogtam. Valós félelemmel, mivel nem álltak jól a dolgok. Az ablakon túlról nem hallhattak, csak láthattak. - Ez cumi! - mondtam hangosan. - Ide nézzetek!
A pisztolyom csövét a halántékomnak nyomtam és meghúztam a ravaszt. Kielégítõ mennyiségû füst áradt a füst generátorból és a csattanás éppen elég volt ahhoz, hogy csöngeni kezdjen a fülem. A pult mögé ejtettem magam, távol a rémült tekintetektõl. Legalább lövöldözés már nem lesz. Türelmesen vártam, amíg kiáltoztak és szitkozódtak, majd végezetül betörték az ajtót.
Ez az egész zavarosnak tûnhet neked, és ha így van, nem hibáztatlak. Egy dolog kirabolni egy bankot és egy másik úgy tenni azt, hogy biztosan elkapjanak. Miért, kérdezheted, mi ez a bolondság?
Boldogan elárulom. Hogy megértsd a motívumaimat, meg kell értened, milyen az élet ezen a bolygón, milyen volt az én életem. Hadd meséljem el.
A Kis Mennyet pár ezer évvel ezelõtt alapította valami egzotikus vallásos kultusz, ami szerencsére már teljesen kiveszett. Egy másik bolygóról érkeztek; egyesek szerint a Koszról vagy a Földrõl, ami rémhírek alapján az emberiség bölcsõje, de én ezt kétlem. Bárhogy történt is, a dolgok nem alakultak jól. Talán a végtelen sok munka tett be nekik, mert akkoriban bizonyosan nem volt piknik-világ. Erre az isis tanárok gyakran emlékeztetnek is minket, különösen a jelen elkényeztetett ifjúsága kapcsán. Mi pedig meg tudjuk állni, hogy nem áruljuk el nekik, õk ugyanúgy el vannak kényeztetve, mivel bizonyos, hogy semmi sem változott itt az elmúlt párezer évben.
Kezdetben persze nehéz lehetett. Minden növény színtiszta méreg volt az emberi anyagcserének, és el kellett õket takarítani, hogy ehetõ terményeket ültethessenek. Az eredeti állatvilág is éppen annyira volt mérgezõ, az ehhez tartozó fogazattal és karmokkal. Így hát a hagyományos teheneknek és birkáknak megrázóan rövid életkilátásai voltak. A körültekintõ génmalipuláció megtette a hatását, és ideküldték az elsõ disznósünöket. Képzelj el, ha tudod - és termékeny képzelõerõre lesz szükséged - egy egy tonnás dühödt disznósünt hegyes tüskékkel, és próbálj lelkesedni. Ez önmagában is elég rossz, de képzelj el egy tarajos sül szerû teremtményt hosszú szárnytollakkal. Furcsamód a terv bevált; azóta a farmok nagy számú disznósünt tenyésztettek, és a dolog mûködött. De a Kis Menny Disznósün Sonka Füstölõ galaxis szerte ismertté vált.
Ne aggódj, a galaxis nem siet az efféle disznólyuk bolygóra. Itt nõttem fel, én csak tudom. Ez egy olyan unalmas hely, ahol még a tarajos sülök is elaludnának.
A vicc az, hogy úgy látszik, ezt egyedül én veszem észre. Mindenki csodabogárnak néz. Anyám mindig is úgy vélte, hogy ezzel csak a magam fájdalmát fokozom, és a népi babonának megfelelõen gyógyírként disznósün szárnyakat égetett a hálószobámban. Apám attól tartott, hogy ez az elmebaj elõjele, és évente egyszer elvonszolt orvoshoz. A doktor nem talált semmi rosszat, és én elõálltam azzal a teóriával, hogy az elsõ telepesek tulajdonságai ütköztek ki rajtam, az örök vesztes mendelián hülyeségemmel. Ez volt a helyzet sok évvel ezelõtt. Nem voltam kitéve a szülõi zaklatásnak, mióta apa kihajított a házból tizenöt évesen. Azt követõen történt ez, hogy egy éjjel átkutatta a zsebeimet és ráébredt, hogy több pénzem van, mint neki. Anya nagyon is egyetértett vele, még az ajtót is õ nyitotta ki. Úgy vélem örültek annak, hogy utoljára látnak. Biztos, hogy túl irritáló voltam a nyamvadt kis létükre nézve.
Mi a véleményed? Szerintem néha iszonyú magánnyal jár a kitaszítottság. Persze nem gondolom, hogy mást választhattam volna. Megvannak a problémái - de a problémákhoz megoldások tartoznak.
Például az egyik, amit benyaltam, hogy folyton elvertek a nagyobb kölkök. Ez azzal kezdõdött, hogy bekerültem az iskolába. Elkövettem azt a hibát, hogy tudtukra hoztam, okosabb vagyok náluk. Puff, fekete szem. Az iskolai terroristák nagyon élvezték, hogy idõrõl idõre elkalapálhatnak. A büntetésemnek csak azzal tudtam véget vetni, hogy megvesztegetéssel rávettem egy egyetemi fizikus tanárt, hogy leckéket adjon fegyvertelen küzdelembõl. Kivártam amíg elég gyakorlatot szerzek, mielõtt visszaütöttem. Akkor aztán kifektettem azokat, akiknek engem kellett volna kifektetni, majd egyesével nekiláttam a maradék három gengszternek. Mondhatom, innentõl minden kisebb kölyök a barátom volt, és abba sem hagyták emlegetni, milyen jó volt látni engem ahogy a hat legkeményebb bicskást kikergettem az épületbõl. Mint említettem, a problémákból lesznek a megoldások - nem is említve az élvezetet.
És hogy honnan szedtem a kenõpénzt? Hát mondhatom, nem apától. Heti három bankó volt a keretem, elegendõ például két Lihegtetõ fizzre és egy kisebb Dugulj-el csokoládé szeletre. A szükség és nem a kapzsiság adta nekem az elsõ gazdasági leckéket. Végy olcsón, adj el jól és tartsd meg a profitot magadnak.
Persze nem volt mit vennem tõke hiányában, így bevezettem, hogy az alap árukért egyáltalán nem fizetek. Minden kölök lop. Átesnek ezen a fázison és általában kiverik belõlük a hajlamot amikor megcsípik õket. Láttam a boldogtalan és könnyes eredményét az elbukásnak, és úgy döntöttem, terepszemlét tartok az áruházban, megfigyelve az idõzítéseket és mozgásokat, mielõtt a karrieremet egy csinos bûnténnyel útnak indítottam.
Elõször is maradj távol a kiskereskedõktõl. Õk ismerik az árukészletüket, és erõs érdekük fûzõdik annak épségben tartásához. A multiknál vásárolj. Akkor már csak az áruházi detektívekre és a riasztókra kell vigyáznod. Azzal, hogy tanulmányozod a mûködésüket, technikákat dolgozol ki a kijátszásukra.
Az egyik legkorábbi és legprimitívebb technikámat - elpirulok fellebbentve egyszerûségét - könyvcsapdának hívtam. Egy dobozt konstruáltam, ami pontosan úgy nézett ki, mint egy könyv. Volt az alján egy rugóval ellátott zsanér. Csak rá kellett nyomnom egy gyanútlan Dugulj-el csokira ahhoz, hogy az eltûnjön. Nyers de mûködõ eszköz volt, amit jó sokáig használtam. Éppen le akartam cserélni fejlettebb technikára, amikor rájöttem, hogyan végezhetnék vele a legpozitívabb értelemben. El akartam intézni Büdöskét.
Bedford Smillingham volt a neve, de mi csak Büdöskének hívtuk. Ahogyan egyesek táncosnak vagy festõnek születnek, mások kevésbé jelentõs feladatokra. Büdöske bûzleni született. Az egyetlen élvezetet az jelentette számára, hogy rothadt az iskolatársai orra elõtt. Fgyelt, lapult és bûzlött. Egyetlen diákcsíny sem volt elég kicsi ahhoz, hogy ne tegyen jelentést róla a felügyelõknél. Szerették is õt ezért - ami sokat elárul a tanárainkról. Senkit sem lehetett elverni büntetlenül. Mindig hittek a szavának, és verekedõk szenvedték el a büntetést.
Büdöskétõl elkaptam valami betegséget, már elfelejtettem mit, de ez épp elég volt ahhoz, hogy sötét és hosszadalmas tervet eszeljek ki. A hencegés olyan dolog, amit minden fiú élvez, és én elõkelõ helyen álltam a könyvforma csokoládégyûjtõmnek köszönhetõen, ami lenyûgözte a csoportomat. Hûztek meg háztak, és volt néhány ú és azta is amikor kiosztottam egy kevés ingyen szajrét a legutóbbi zsákmányból. Nem csak ez lendített a helyzetemen, de arra is figyeltem, hogy olyan helyen demózzak, ahol Büdöske kagylózhatott. Mintha tegnap lett volna és még most is felmelegít az emléke.
- Nemcsak hogy mûködik, de azt is megmutatom, hogy! Gyertek velem Ming Multi Áruházába!
- Mehetünk mi is, Jimmy, tényleg mehetünk?
- Jöhettek. De nem csoportosan. Egyszerre csak páran, és olyan helyre kell állni, ahonnan jól látszik a Dugulj-el polc. Délután háromra gyertek, és akkor aztán nézhettek!
Valami sokkal jobbat, mint amit el tudtak képzelni. Elbocsátottam õket és figyeltem a Diri irodáját. Ahogy Büdöske belépett, lesiettem és feltörtem az öltözõszekrényét.
Elbûvölõen csináltam. Büszkén, mivek ez volt az elsõ bûntény, amibe másokat is bevontam. Gyanútlanul persze. A kijelölt idõben a Ming csokis polcánál álltam keményen megdolgozva a bérencek figyelmének elkerülésével, akik ugyanilyen keményen munkálkodtak azon hogy leplezzék: engem figyelnek. Nyugis mozdulatokkal a csokikra tettem a könyvet és lehajoltam megkötni a cipõfûzõm.
- Elkaptalak! - kiáltotta egy termetesebb megragadva a kabátom gallérját. - Megvagy! - károgta egy másik felkapva a könyvet.
- Mit csinálnak? - krákogtam, mivel erõsen húzódott a kabátom a torkom körül ahogy lógtam rajta. - Tolvajok! Adják vissza a történelem könyvem, amit anyám vásárolt a disznósün tollakból szõtt lábtörlõkkel keresett pénzén!
- A könyvet? - mosolygott a smasszer. - Ismerjük mi ezt a könyvet. - Megragadta a végét és húzni kezdte. Kinyílott és az arckifejezése a pergõ lapok láttán mindig kedves emlék marad.
- Engem felültettek! - nyikorogtam és kigombolva a kabátom kiszabadultam a fájós torkomat dörzsölgetve. - Felültetett egy bûnözõ, aki azzal hencegett, hogy megmutatja a csokilopó technikáját! Ott áll, a Büdöske nevû. Kapják el, mielõtt elszalad!
Büdöske csak hápogni tudott mielõtt szorosan rákulcsolódtak a kezek. Az iskolakönyvei a padlóra estek és a könyvutánzat felnyílott szétszórva Dugulj-el csokoládé tartalmát a padlón.
Gyönyörû volt. Könnyek, vádaskodások, kiabálás. Egyben tökéletes elterelõ hadmûvelet. Ugyanis ez volt az elsõ nap, hogy a kettes számú Dugulj-el elnyelõt teszteltem. Keményen dolgoztam ezen a szerkezeten, ami egy halk szippantó köré épült az ujjamba bújtatott csõvel. A csõ végét a csokikhoz tartottam és zipp! Az elsõ szelet már el is tûnt. A nadrágomban kötött ki, jobban mondva annak a rejtélyes kezeslábasban, amit iskolai egyenruhaként kellett hordanunk. Ez a ruha kiöblösödött és erõs pánt fogta össze a térdnél. A csokiszelet biztosan pottyant bele, amit egy másik követett és még egy.
Csakhogy nem tudtam kikapcsolni a gépet. Hála az égnek, Büdöske tovább kiáltozott és hadakozott. Minden szem õt figyelte, és nem engem, amíg én a kapcsolóval küzdöttem. Közben a pumpa további Dugulj-eleket szipkázott az ujjamon át a nadrágomba. Végül mégiscsak kikapcsoltam, de ha valaki vette volna a fáradságot, hogy felém nézzen, az üres polc miértje és a felpuffadt nadrágom némi gyanakvást válthatott volna ki.  Szerencsére senki sem vette. Kisétáltam körkörös lábmozdulatokkal amilyen sebesen csak tudtam. Mint említettem az emlékét örökkön dédelgetem.
Ami persze nem magyarázza meg, hogy miért hoztam meg ma, a szülinapomon azt a döntést, hogy bankot fogok rabolni. És elfogatom magam.
A rendõrség végül betörve az ajtót berajzott. Feltartottam a kezeim a fejem fölé, és felkészültem arra, hogy meleg mosollyal üdvözöljem õket.
A szülinap volt az ok. A tizenhetedik szülinapom. Betölteni a tizenhetedik életévet itt a Kis Mennyen jelentõs esemény a fiatal életében.