Fejezet: 27

Még az elfogadhatatlan információ emésztésével volt elfoglalva az agyam, amikor a testem végig lett fektetve az asztalon. Emlékezhetett a fekete öves részletre. A hüvelykjeim mélyre fúródtak belé, amitõl elalélt. Mielõtt a feje az asztalra koppant volna, én a padlóra ugrottam és az ajtó felé vetõdtem. Ahogy a reteszt elfordítottam, láttam, hogy a kar fölötte kezd elfordulni.
- Most aztán siess, Jim – tanácsoltam magamnak – mielõtt a riasztás szétterjed. De elõbb hadd lássam, mi van ennél a kétarcú akadémikusnál, ami használható lehet.
Akták, papírok és könyvek voltak az asztalon, semmi, aminek pillanatnyilag hasznát vehetném. Lesöpörtem mindent a padlóra amikor a dörömbölést elkezdték az ajtón. Nem volt sok idõm. Most a professzort. Felnyitottam a köpenyét és átkutattam a zsebeit. Még kevesebb érdekességet találtam egy karika kulcsot leszámítva. Zsebre vágtam: ezzel kellett beérnem zsákmány gyanánt. Felvettem a fegyverem és az ablakhoz ugrottam amint valami nehéz tárgy ütõdött az ajtónak riasztó huppanással. Két emelet magasan voltam és az udvaron minden macskaköves volt. Eltörném a lábam, ha leugranék. Kinyúltam és hálát adtam a Spiovente kõmûvesek tehetségtetenségének. Nagy nyílások voltak a kövek között. Az ajtó betört és szilánkokra esett szét, én pedig kimásztam az ablakon, az övemen átbújtatva a fegyverem a hátamon és elkezdtem lemászni.
Elég könnyen ment. A végén levetõdtem, csináltam egy vállon átfordulást, ami fájdalmasan nekivágta a leesõ fegyvert a gerincemnek, felmarkoltam és a sarokhoz bicegtem mielõtt bárki az ablakhoz ért volna odafent. Szabad voltam!
Vagy nem? A hirtelen mosoly lelohadt. Szabad egy ellenséges udvarban, ahol mindenki keze ellenem fordul. Nagy szabadság, mondhatom.
- De szabad! – vicsorogtam a fogaimmal arrogánsan, felemeltem a vállaim és dacosan lépdeltem. – Szabad, amennyire csak egy Rozsdamentes Acélpatkány szabad lehet! Csak kapjátok el Jimet, és majd meglátjuk, van-e olyan zár, amit ezek a kulcsok a zsebében nem nyitnak.
A legjobb tanácsokat mindig magamtól kapom. Átlépdeltem egy boltíven, ami a nagy udvarra vezetett. Fegyveresek ácsorogtak ott, de egyáltalán nem figyeltek rám. Ez nem folytatódhat így soká. Amint a riasztó felharsan, keresni fognak. Elõre szegezett szemekkel sétáltam a túloldali masszív épülethez. Egy egyszerû, hatalmas ajtaja volt és egy kisebb mellette. Ahogy közelebb értem, láttam, hogy mindkettõn elég modern zár van. Nagyon érdekelt, mit zárhattak ide. Már csak a megfelelõ kulcsot kellett megtalálnom.
Miközben megpróbáltam úgy tenni, mint aki oda tartozik, megálltam a kis ajtónál és átnéztem a kulcsokat. Vagy húsz lehetett. De a zárt egyértelmûen Bolgernek találták a gyakorlott szemeim, így végigtapogattam õket az ismerõs gyémánt formát keresve.
- Hé te ott, mit csinálsz?
Egy nagydarab gengszter volt, mocskos, borotválatlan, vörös szemû. Egy hosszú tõr volt az övébe tûzve, és a markolatát tapogatta az ujjaival.
- Természetesen kinyitom az ajtót – válaszoltam erélyesen. – Téged küldtek, hogy segíts? Nesze, fogd!
Átadtam neki a fegyverem. Amíg a fegyverre nézett, adott nekem néhány másodpercet, hogy az egyik kulcsot a zárba illeszthessem. Nem fordult el.
- Engem senki sem küldött – mondta a fegyvert vizsgálgatva, ami még pár másodpercig szépen lekötötte. Nem csinálhatok semmi rosszat, ha átadom a fegyverem, nemde? Szinte láttam, ahogy gondolkodik, ahogy lassan a száját mozgatta. Megszakítottam a gondolatai áradását.
- Hát, ha már itt vagy, te is segíthesz.
Á! A következõ kulcs a megfelelõ volt, kedvesen elfordult. Az ajtó kinyílott és én éppen olyan kedvesen fordultam el mereven elõretartott ujjal. Elkaptam a fegyvert ahogy a földre rogyott.
- Hé te, megállj!
Figyelmen kívül hagytam ezt a durva parancsot, mivel a legkevésbé sem vágytam megtudni, ki szólt, inkább átléptem az ajtón és becsaptam magam mögött. Megfordultam és azonnal lesújtott a kétségbeesés. Itt nem volt semmi reményem. Egy hatalmas teremben álltam, amit alig kapott fényt a réseken át a falon. A gõzkocsik garazsa volt. Öt állt benn, szépen, sorban.
Jó lenne egy ilyennel menekülni, de tényleg. Láttam, ahogy mûködtetik õket. Elõször meg kell gyújtani a tüzet, majd fát berakni, ami gõzt termel. Ez kb. egy órát vesz igénybe. Amennyiben ezt mondjuk zavartalanul el is tudtam volna végezni, ki kellett volna nyitnom az ajtót és lassú lépésben kellett volna kikerregnem a szabadságba. Képtelenség!
Vagy nem? A szemeim is kikerekedtek a mosolyomtól, amikor rájöttem, hogy ezek nem ugyanazok a gõzgépek, amiket korábban láttam fa kerekekkel és fém gumikkal. Ezeknek puha kerekeik voltak! Javított technológia? Lehetséges, hogy bolygón kívüli technológia antik roncsnak álcázva?
Odasiettem a legközelebbihez, és beültem a mûködtetõ ülésbe. Az ismerõs, hatalmas irányítókarok és kerekek fogadtak, de a földrõl észre nem vehetõen az ülés párnázott volt a földkocsikhoz hasonló módon. Ez már igen!
A fegyverem az ülés alá csúsztatva beleültem. Egy biztonsági öv lógott ott, ami bölcs dolog, de nem az adott pillanatban. Félretoltam és elõredõltem az irányítást megvizsgálni. Motor indító, sebességváltó, sebességmérõ – néhány ismeretlen tárcsával és kapcsolóval egyetemben. Dörömbölés az ajtón tudatta velem, hogy a részletekkel késõbb törõdjek. Elõrenyúltam és bekapcsoltam a motort. Semmi sem történt.
Illetve valami teljesen váratlan dolog. A motor nem indult, de egy nõi hang megszólalt a fülemnél.
- Ne kíséreld meg elindítani a jármûvet becsatolt biztonsági öv nélkül!
- A biztonsági öv, persze, köszönöm – csatoltam fel és ismét benyomtam a kapcsolót.
- A motor csak üresbe állított váltóval indul!
A dörömbölés az ajtón egyre erõsödött. Szitkozódtam és a váltót kapcsolgattam megpróbálva megtalálni a megfelelõ állást a halovány világításban. Az ajtót betörték. Na tessék! Ismét a kapcsolót.
A motor bekapcsolt. A váltót elõremenetbe állítottam. A hang megszólalt.
- Ne kísérelj meg vezetni rögzített fékekkel!
Most már hangosabban szitkozódtam, a kis ajtó a földnek vágódott, a dugattyúk elkezdtek dolgozni miközben gõz lövellt ki sziszegve. Valaki ordibált és az ajtótól felém indultak.
A szerkezet megrázkódott és megindult elõre.
Ez az! Egy acél lemezekkel és fémötvözetekkel borított gõzkocsi iszonyú súllyal bírhat. Ennek bebizonyítására egyetlen mód kínálkozott. Lepadlóztam a gázt, megcsikordítottam a gumikat, és célba vettem a hatalmas kaput.
Csodás volt. A gõz felsüvített és kilövellt, ahogy gyorsítottam. Az ajtó közepének eltalálása valósággal megsüketített. Nemes paripámnak ez meg sem kottyant. Fadarabok ropogva hullottak szerte szét amint áthasítottam a porfelhõt. Egy pillanatra láthattam a menekülõ gyalogosokat, mielõtt le kellett buknom, nehogy lefejezzen egy deszka. Felültem és élvezettel vigyorogtam.
Milyen csodás látvány! A katonák minden irányba menekültek menedéket keresve. Elfordítottam a kormányt és leírtam egy szûk kört a kijáratot keresve. Egy golyó csörrent meg az acél lemezen és tovább pattant. Ott volt a kapu – halál pontosan elõttem. Ismét lepadlóztam a gázt, majd megtaláltam a gõzkieresztõ zsinórt. Sugárban süvített ki a gõz és gyorsulni kezdtem.
Nem elég gyorsan. Valaki észnél maradt és elkezdte felemelni a felvonóhidat. Ketten elhúzták a fogantyúkat, amitõl a láncok szaporábban tekeredtek fel. A kapu közepének tartottam sivítva, s golyók pattogtak körülöttem. Lehajoltam, de nem engedtem feljebb a gázpedált. Csak egy esélyem lehetett.
A felvonóhíd emelkedett, lassan de folyamatosan vágva el a kiutam egyre növekedve és növekedve elõttem. Tíz, húsz, harminc fokot emelkedett. Nem fogom tudni megcsinálni.
Ráértünk a hídra, amitõl kizuhantam volna, ha nincs a biztonsági öv. Kösz, nõi hang. Az elsõ kerekek emelkedni kezdtek a felvonóhídon egyre magasabbra és magasabbra, míg a kocsi orra a levegõbe nem emelkedett. Ha ennél magasabban tette volna, a hátára esik vissza.
Ez egy olyan lehetõség volt, amit meg kellett próbálnom. A motor felsüvített és a kedves kiskocsim csettegett csattogott, majd visítást hallottam és egy puffanást.
Aztán az egész szerkezet elõredõlt. A felvonóhidat emelõ láncok elpattantak a kocsim hatalmas tömege alatt. Az orra lebukott, és akkorát estünk, hogy majdnem elájultam.
De a lábam még mindig lent volt és a kerekek tovább pörögtek. A jármû kilõtt – egyenesen a víz felé. Megcsavartam a kormányt, egyenesbe hoztam, majd áttéptem a hídon és az útra hajtottam. Egyre gyorsabban és gyorsabban, fel a dombon az íven, majd felengedtem a pedált mielõtt átfordultam a lejtõre. Biztonságban elmenekültem.
- Jim – szóltam magamhoz bölcsen levegõvért küzdve -, ezt legközelebb próbáld meg nem elismételni, ha lehet.
Hátranéztem, de senki sem követett. Nemsokára pedig fognak, ha nem gyalogosan, akkor egy másik ál gõzautón. Lenyomtam a pedált, és csukva tartottam a szám, így nem csattogtak összevissza a fogaim az út egyenetlenségein.
Egy magas domb lelassította az iramot. Még padlógázzal is csak araszoltunk a felszerelés és a monstrum súlyától. Kihasználtam az alkalmat, hogy ellenõrizzem a töltést – az elemek tele voltak! Ez nem volt éppen baj, hiszen nem volt lehetõségem újratölteni õket, amint lemerültek. A csörgésen és kerregésen felül hallottam, egy vékony, távoli sípolást, és gyorsan hátra pillantottam a vállam fölött. Ott voltak! Két gép egyenesen a sarkamban járt.
Nem hagyhattam, hogy elfogjanak. Letérni az útról haszontalan lenne és elakadhatnék, és az egyetlen út Dimonte udvarához vezetett. Felé tartottam az üldözõimmel egyetemben.
Ha elvezetném õket az udvarhoz, tudnák, kinek a megbízásából loptam el a masinájukat és altató bombákat szórnának. Ez nem lenne jó. Hátranéztem, hogy megfigyeljem: közelednek-e, de visszavettek az iramból amikor a domb aljához értek. Én már a tetõn túl értem növekvõ sebességgel és zajjal. Reméltem, hogy olyan töltést építettek, ami elbírja ezt a zakatolást. A keresztezõdés feltûnt elõttem és parasztok futottak elõlem;  odaértem a bal kanyarhoz, ami Capo Dimontéhez vezetett. Rápöfögtem. Ezt az utat egyáltalán nem ismertem, így csak keresztbe tehettem az ujjaim.
Valamit tennem kellett, méghozzá minél elõbb. Ha egész nap elõttük is fogok járni, az elemek lemerülnek, és akkor annyi. Gondolkodj, Jim, törd a fejed.
A következõ kanyar maga volt a lehetõség. Egy durva farm út vezetett a mezõn át egy folyóhoz. Aztán, mint minden jó ötlet, ez is kiteljesedett a kis agyamban.
Az idõ vesztegetése nélkül elfordítottam a kormányt és a rétre kanyarodtam. Lassabban és lassabban haladtam, ahogy a kerekek belesüllyedtek a puha talajba. Ha most leragadok, akkor vége, ha nekem nem is akkor a mesteri szerkezetnek, amit igazán szerettem volna még megtartani egy darabig. Gyerünk Jim, de óvatosan.
A lehetõ leglassabban, a legalacsonyabb fokozatban gurultam elõre, amíg az elsõ kerekek a folyóba nem értek. Lassan süllyedtek a sárban amikor megálltam és óvatosan hátrálni kezdtem. Hátra lesve, a nyomon maradva tolattam vissza. Ahogy sebességbe tettem, megtekintettem a mûvem. Tökéletes! A nyomok egyenesen a víz alá vezettek.
Mögöttem az úton nem túl messzirõl sípolást hallottam. Ráléptem a gázra és gyorsítottam amíg a fák közé nem értem. Felengedtem a lábam, leállítottam a motort, behúztam a fékeket és leugrottam.
Veszélyes szakasz következett. Meg kellett õket gyõznöm arról, hogy a nyomokat kell követniük. Amennyiben nem dõlnek be, kis esélyem van megúszni a dolgot. Ezt a kockázatot vállalnom kellett.
Szaladtomban levetettem a dzsekimet, meg-meg botolva ahogy a kezeimet kiszabadítottam és kifordítottam a ruhát. A vállamra terítettem, átbújtattan a kezeim, majd lehajoltam hogy feltûrjem a nadrágom szárait. Nem túl ízléses, de szükséges. Remélhetõleg a sofõrök nem néztek meg túl jól – már amennyiben egyáltalán láttak.
Ott álltam, ahol elkanyarodtam, és épp csak arra volt idõm, hogy kellõen bekoszoljam az arcom, amikor az elsõ ál gõzkocsi bekerregett a kanyarba.
Lelassítottak, én az útra álltam és kiabáltam.
- Arra ment!
A sofõr és a fegyveres a mezõ felé fordultak és a nyomokat nézték. Lelassítottak és megálltak.
- Egyenesen a vízbe hajtott, majd tovább a mezõn. Ismered?
Ez volt az igazság pillanata. Egyre csak nyúlott, hosszabbra és hosszabbra ahogy a második jármû megérkezett és lelassított, hogy az is megálljon. Mi lesz, ha faggatni kezdenek, vagy ha közelebbrõl szemügyre vesznek? Szaladni akartam, de ha megtettem volna, azzal elárulom magam.
- Kövessétek! – szólt valaki és a sofõr elfordulva rákanyarodott a mezõre.
Visszacsúszkáltam a fák közé és figyeltem õket. Csodálatos. Büszke voltam magamra, igen. Kész vagyok elismerni. Amikor egy festõ egy mestermûvet készít, tisztában van vele, és nem próbálja elhalványítani a jelentõségét álszerénységgel.
Ez mestermû volt. Az elsõ kocsi döcögve átkerregett a mezõn és hatalmas csattanással csapódott a vízbe. Olyan gyorsan haladt, hogy a hátsó kerekei is a folyóba értek mielõtt megállhatott volna. Szép lassan süllyedni kezdett a sárba. A kerékagyak már a víz alatt voltak, amikor megállt.
Kiabáltak és átkokat szórtak, és az egészben az volt a legjobb, hogy valaki kihúzott egy csörlõt és a másik kocsihoz kötözte. Csodás. A második addig csikorgatta a kerekeit, amíg az is jó mélyre nem süllyedt. Elismerõen tapsoltam és visszasétáltam a kocsimhoz.
Nem kellett volna ezt tennem, jól tudom. De vannak pillanatok, amikor az ember egyszerûen nem tudja megállni, hogy ne mutatkozzon. Leültem, becsatoltam az övem, beindítottam a motort, lassan indultam elõre, majd vissza egészen a fordulóig. Aztán végig gyorsan az úton.
Ahogy elhagytam a kanyart erõsen meghúztam a síp kötelét. Hangosan visított és minden fej felém fordult, minden szem engem nézett. Integettem és mosolyogtam. Aztán feltûntek a fák és a csodálatos látvány eltûnt.