Még az elfogadhatatlan információ emésztésével
volt elfoglalva az agyam, amikor a testem végig lett fektetve az
asztalon. Emlékezhetett a fekete öves részletre. A hüvelykjeim
mélyre fúródtak belé, amitõl elalélt.
Mielõtt a feje az asztalra koppant volna, én a padlóra
ugrottam és az ajtó felé vetõdtem. Ahogy a
reteszt elfordítottam, láttam, hogy a kar fölötte
kezd elfordulni.
- Most aztán siess, Jim – tanácsoltam magamnak – mielõtt
a riasztás szétterjed. De elõbb hadd lássam,
mi van ennél a kétarcú akadémikusnál,
ami használható lehet.
Akták, papírok és könyvek voltak az asztalon,
semmi, aminek pillanatnyilag hasznát vehetném. Lesöpörtem
mindent a padlóra amikor a dörömbölést elkezdték
az ajtón. Nem volt sok idõm. Most a professzort. Felnyitottam
a köpenyét és átkutattam a zsebeit. Még
kevesebb érdekességet találtam egy karika kulcsot
leszámítva. Zsebre vágtam: ezzel kellett beérnem
zsákmány gyanánt. Felvettem a fegyverem és
az ablakhoz ugrottam amint valami nehéz tárgy ütõdött
az ajtónak riasztó huppanással. Két emelet
magasan voltam és az udvaron minden macskaköves volt. Eltörném
a lábam, ha leugranék. Kinyúltam és hálát
adtam a Spiovente kõmûvesek tehetségtetenségének.
Nagy nyílások voltak a kövek között. Az ajtó
betört és szilánkokra esett szét, én pedig
kimásztam az ablakon, az övemen átbújtatva a
fegyverem a hátamon és elkezdtem lemászni.
Elég könnyen ment. A végén levetõdtem,
csináltam egy vállon átfordulást, ami fájdalmasan
nekivágta a leesõ fegyvert a gerincemnek, felmarkoltam és
a sarokhoz bicegtem mielõtt bárki az ablakhoz ért
volna odafent. Szabad voltam!
Vagy nem? A hirtelen mosoly lelohadt. Szabad egy ellenséges
udvarban, ahol mindenki keze ellenem fordul. Nagy szabadság, mondhatom.
- De szabad! – vicsorogtam a fogaimmal arrogánsan, felemeltem
a vállaim és dacosan lépdeltem. – Szabad, amennyire
csak egy Rozsdamentes Acélpatkány szabad lehet! Csak kapjátok
el Jimet, és majd meglátjuk, van-e olyan zár, amit
ezek a kulcsok a zsebében nem nyitnak.
A legjobb tanácsokat mindig magamtól kapom. Átlépdeltem
egy boltíven, ami a nagy udvarra vezetett. Fegyveresek ácsorogtak
ott, de egyáltalán nem figyeltek rám. Ez nem folytatódhat
így soká. Amint a riasztó felharsan, keresni fognak.
Elõre szegezett szemekkel sétáltam a túloldali
masszív épülethez. Egy egyszerû, hatalmas ajtaja
volt és egy kisebb mellette. Ahogy közelebb értem, láttam,
hogy mindkettõn elég modern zár van. Nagyon érdekelt,
mit zárhattak ide. Már csak a megfelelõ kulcsot kellett
megtalálnom.
Miközben megpróbáltam úgy tenni, mint
aki oda tartozik, megálltam a kis ajtónál és
átnéztem a kulcsokat. Vagy húsz lehetett. De a zárt
egyértelmûen Bolgernek találták a gyakorlott
szemeim, így végigtapogattam õket az ismerõs
gyémánt formát keresve.
- Hé te ott, mit csinálsz?
Egy nagydarab gengszter volt, mocskos, borotválatlan, vörös
szemû. Egy hosszú tõr volt az övébe tûzve,
és a markolatát tapogatta az ujjaival.
- Természetesen kinyitom az ajtót – válaszoltam
erélyesen. – Téged küldtek, hogy segíts? Nesze,
fogd!
Átadtam neki a fegyverem. Amíg a fegyverre nézett,
adott nekem néhány másodpercet, hogy az egyik kulcsot
a zárba illeszthessem. Nem fordult el.
- Engem senki sem küldött – mondta a fegyvert vizsgálgatva,
ami még pár másodpercig szépen lekötötte.
Nem csinálhatok semmi rosszat, ha átadom a fegyverem, nemde?
Szinte láttam, ahogy gondolkodik, ahogy lassan a száját
mozgatta. Megszakítottam a gondolatai áradását.
- Hát, ha már itt vagy, te is segíthesz.
Á! A következõ kulcs a megfelelõ volt,
kedvesen elfordult. Az ajtó kinyílott és én
éppen olyan kedvesen fordultam el mereven elõretartott ujjal.
Elkaptam a fegyvert ahogy a földre rogyott.
- Hé te, megállj!
Figyelmen kívül hagytam ezt a durva parancsot, mivel
a legkevésbé sem vágytam megtudni, ki szólt,
inkább átléptem az ajtón és becsaptam
magam mögött. Megfordultam és azonnal lesújtott
a kétségbeesés. Itt nem volt semmi reményem.
Egy hatalmas teremben álltam, amit alig kapott fényt a réseken
át a falon. A gõzkocsik garazsa volt. Öt állt
benn, szépen, sorban.
Jó lenne egy ilyennel menekülni, de tényleg.
Láttam, ahogy mûködtetik õket. Elõször
meg kell gyújtani a tüzet, majd fát berakni, ami gõzt
termel. Ez kb. egy órát vesz igénybe. Amennyiben ezt
mondjuk zavartalanul el is tudtam volna végezni, ki kellett volna
nyitnom az ajtót és lassú lépésben kellett
volna kikerregnem a szabadságba. Képtelenség!
Vagy nem? A szemeim is kikerekedtek a mosolyomtól, amikor
rájöttem, hogy ezek nem ugyanazok a gõzgépek,
amiket korábban láttam fa kerekekkel és fém
gumikkal. Ezeknek puha kerekeik voltak! Javított technológia?
Lehetséges, hogy bolygón kívüli technológia
antik roncsnak álcázva?
Odasiettem a legközelebbihez, és beültem a mûködtetõ
ülésbe. Az ismerõs, hatalmas irányítókarok
és kerekek fogadtak, de a földrõl észre nem vehetõen
az ülés párnázott volt a földkocsikhoz hasonló
módon. Ez már igen!
A fegyverem az ülés alá csúsztatva beleültem.
Egy biztonsági öv lógott ott, ami bölcs dolog,
de nem az adott pillanatban. Félretoltam és elõredõltem
az irányítást megvizsgálni. Motor indító,
sebességváltó, sebességmérõ –
néhány ismeretlen tárcsával és kapcsolóval
egyetemben. Dörömbölés az ajtón tudatta velem,
hogy a részletekkel késõbb törõdjek. Elõrenyúltam
és bekapcsoltam a motort. Semmi sem történt.
Illetve valami teljesen váratlan dolog. A motor nem indult,
de egy nõi hang megszólalt a fülemnél.
- Ne kíséreld meg elindítani a jármûvet
becsatolt biztonsági öv nélkül!
- A biztonsági öv, persze, köszönöm –
csatoltam fel és ismét benyomtam a kapcsolót.
- A motor csak üresbe állított váltóval
indul!
A dörömbölés az ajtón egyre erõsödött.
Szitkozódtam és a váltót kapcsolgattam megpróbálva
megtalálni a megfelelõ állást a halovány
világításban. Az ajtót betörték.
Na tessék! Ismét a kapcsolót.
A motor bekapcsolt. A váltót elõremenetbe állítottam.
A hang megszólalt.
- Ne kísérelj meg vezetni rögzített fékekkel!
Most már hangosabban szitkozódtam, a kis ajtó
a földnek vágódott, a dugattyúk elkezdtek dolgozni
miközben gõz lövellt ki sziszegve. Valaki ordibált
és az ajtótól felém indultak.
A szerkezet megrázkódott és megindult elõre.
Ez az! Egy acél lemezekkel és fémötvözetekkel
borított gõzkocsi iszonyú súllyal bírhat.
Ennek bebizonyítására egyetlen mód kínálkozott.
Lepadlóztam a gázt, megcsikordítottam a gumikat, és
célba vettem a hatalmas kaput.
Csodás volt. A gõz felsüvített és
kilövellt, ahogy gyorsítottam. Az ajtó közepének
eltalálása valósággal megsüketített.
Nemes paripámnak ez meg sem kottyant. Fadarabok ropogva hullottak
szerte szét amint áthasítottam a porfelhõt.
Egy pillanatra láthattam a menekülõ gyalogosokat, mielõtt
le kellett buknom, nehogy lefejezzen egy deszka. Felültem és
élvezettel vigyorogtam.
Milyen csodás látvány! A katonák minden
irányba menekültek menedéket keresve. Elfordítottam
a kormányt és leírtam egy szûk kört a kijáratot
keresve. Egy golyó csörrent meg az acél lemezen és
tovább pattant. Ott volt a kapu – halál pontosan elõttem.
Ismét lepadlóztam a gázt, majd megtaláltam
a gõzkieresztõ zsinórt. Sugárban süvített
ki a gõz és gyorsulni kezdtem.
Nem elég gyorsan. Valaki észnél maradt és
elkezdte felemelni a felvonóhidat. Ketten elhúzták
a fogantyúkat, amitõl a láncok szaporábban
tekeredtek fel. A kapu közepének tartottam sivítva,
s golyók pattogtak körülöttem. Lehajoltam, de nem
engedtem feljebb a gázpedált. Csak egy esélyem lehetett.
A felvonóhíd emelkedett, lassan de folyamatosan vágva
el a kiutam egyre növekedve és növekedve elõttem.
Tíz, húsz, harminc fokot emelkedett. Nem fogom tudni megcsinálni.
Ráértünk a hídra, amitõl kizuhantam
volna, ha nincs a biztonsági öv. Kösz, nõi hang.
Az elsõ kerekek emelkedni kezdtek a felvonóhídon egyre
magasabbra és magasabbra, míg a kocsi orra a levegõbe
nem emelkedett. Ha ennél magasabban tette volna, a hátára
esik vissza.
Ez egy olyan lehetõség volt, amit meg kellett próbálnom.
A motor felsüvített és a kedves kiskocsim csettegett
csattogott, majd visítást hallottam és egy puffanást.
Aztán az egész szerkezet elõredõlt.
A felvonóhidat emelõ láncok elpattantak a kocsim hatalmas
tömege alatt. Az orra lebukott, és akkorát estünk,
hogy majdnem elájultam.
De a lábam még mindig lent volt és a kerekek
tovább pörögtek. A jármû kilõtt –
egyenesen a víz felé. Megcsavartam a kormányt, egyenesbe
hoztam, majd áttéptem a hídon és az útra
hajtottam. Egyre gyorsabban és gyorsabban, fel a dombon az íven,
majd felengedtem a pedált mielõtt átfordultam a lejtõre.
Biztonságban elmenekültem.
- Jim – szóltam magamhoz bölcsen levegõvért
küzdve -, ezt legközelebb próbáld meg nem elismételni,
ha lehet.
Hátranéztem, de senki sem követett. Nemsokára
pedig fognak, ha nem gyalogosan, akkor egy másik ál gõzautón.
Lenyomtam a pedált, és csukva tartottam a szám, így
nem csattogtak összevissza a fogaim az út egyenetlenségein.
Egy magas domb lelassította az iramot. Még padlógázzal
is csak araszoltunk a felszerelés és a monstrum súlyától.
Kihasználtam az alkalmat, hogy ellenõrizzem a töltést
– az elemek tele voltak! Ez nem volt éppen baj, hiszen nem volt
lehetõségem újratölteni õket, amint lemerültek.
A csörgésen és kerregésen felül hallottam,
egy vékony, távoli sípolást, és gyorsan
hátra pillantottam a vállam fölött. Ott voltak!
Két gép egyenesen a sarkamban járt.
Nem hagyhattam, hogy elfogjanak. Letérni az útról
haszontalan lenne és elakadhatnék, és az egyetlen
út Dimonte udvarához vezetett. Felé tartottam az üldözõimmel
egyetemben.
Ha elvezetném õket az udvarhoz, tudnák, kinek
a megbízásából loptam el a masinájukat
és altató bombákat szórnának. Ez nem
lenne jó. Hátranéztem, hogy megfigyeljem: közelednek-e,
de visszavettek az iramból amikor a domb aljához értek.
Én már a tetõn túl értem növekvõ
sebességgel és zajjal. Reméltem, hogy olyan töltést
építettek, ami elbírja ezt a zakatolást. A
keresztezõdés feltûnt elõttem és parasztok
futottak elõlem; odaértem a bal kanyarhoz, ami Capo
Dimontéhez vezetett. Rápöfögtem. Ezt az utat egyáltalán
nem ismertem, így csak keresztbe tehettem az ujjaim.
Valamit tennem kellett, méghozzá minél elõbb.
Ha egész nap elõttük is fogok járni, az elemek
lemerülnek, és akkor annyi. Gondolkodj, Jim, törd a fejed.
A következõ kanyar maga volt a lehetõség.
Egy durva farm út vezetett a mezõn át egy folyóhoz.
Aztán, mint minden jó ötlet, ez is kiteljesedett a kis
agyamban.
Az idõ vesztegetése nélkül elfordítottam
a kormányt és a rétre kanyarodtam. Lassabban és
lassabban haladtam, ahogy a kerekek belesüllyedtek a puha talajba.
Ha most leragadok, akkor vége, ha nekem nem is akkor a mesteri szerkezetnek,
amit igazán szerettem volna még megtartani egy darabig. Gyerünk
Jim, de óvatosan.
A lehetõ leglassabban, a legalacsonyabb fokozatban gurultam
elõre, amíg az elsõ kerekek a folyóba nem értek.
Lassan süllyedtek a sárban amikor megálltam és
óvatosan hátrálni kezdtem. Hátra lesve, a nyomon
maradva tolattam vissza. Ahogy sebességbe tettem, megtekintettem
a mûvem. Tökéletes! A nyomok egyenesen a víz alá
vezettek.
Mögöttem az úton nem túl messzirõl
sípolást hallottam. Ráléptem a gázra
és gyorsítottam amíg a fák közé
nem értem. Felengedtem a lábam, leállítottam
a motort, behúztam a fékeket és leugrottam.
Veszélyes szakasz következett. Meg kellett õket
gyõznöm arról, hogy a nyomokat kell követniük.
Amennyiben nem dõlnek be, kis esélyem van megúszni
a dolgot. Ezt a kockázatot vállalnom kellett.
Szaladtomban levetettem a dzsekimet, meg-meg botolva ahogy a kezeimet
kiszabadítottam és kifordítottam a ruhát. A
vállamra terítettem, átbújtattan a kezeim,
majd lehajoltam hogy feltûrjem a nadrágom szárait.
Nem túl ízléses, de szükséges. Remélhetõleg
a sofõrök nem néztek meg túl jól – már
amennyiben egyáltalán láttak.
Ott álltam, ahol elkanyarodtam, és épp csak
arra volt idõm, hogy kellõen bekoszoljam az arcom, amikor
az elsõ ál gõzkocsi bekerregett a kanyarba.
Lelassítottak, én az útra álltam és
kiabáltam.
- Arra ment!
A sofõr és a fegyveres a mezõ felé fordultak
és a nyomokat nézték. Lelassítottak és
megálltak.
- Egyenesen a vízbe hajtott, majd tovább a mezõn.
Ismered?
Ez volt az igazság pillanata. Egyre csak nyúlott,
hosszabbra és hosszabbra ahogy a második jármû
megérkezett és lelassított, hogy az is megálljon.
Mi lesz, ha faggatni kezdenek, vagy ha közelebbrõl szemügyre
vesznek? Szaladni akartam, de ha megtettem volna, azzal elárulom
magam.
- Kövessétek! – szólt valaki és a sofõr
elfordulva rákanyarodott a mezõre.
Visszacsúszkáltam a fák közé és
figyeltem õket. Csodálatos. Büszke voltam magamra, igen.
Kész vagyok elismerni. Amikor egy festõ egy mestermûvet
készít, tisztában van vele, és nem próbálja
elhalványítani a jelentõségét álszerénységgel.
Ez mestermû volt. Az elsõ kocsi döcögve átkerregett
a mezõn és hatalmas csattanással csapódott
a vízbe. Olyan gyorsan haladt, hogy a hátsó kerekei
is a folyóba értek mielõtt megállhatott volna.
Szép lassan süllyedni kezdett a sárba. A kerékagyak
már a víz alatt voltak, amikor megállt.
Kiabáltak és átkokat szórtak, és
az egészben az volt a legjobb, hogy valaki kihúzott egy csörlõt
és a másik kocsihoz kötözte. Csodás. A második
addig csikorgatta a kerekeit, amíg az is jó mélyre
nem süllyedt. Elismerõen tapsoltam és visszasétáltam
a kocsimhoz.
Nem kellett volna ezt tennem, jól tudom. De vannak pillanatok,
amikor az ember egyszerûen nem tudja megállni, hogy ne mutatkozzon.
Leültem, becsatoltam az övem, beindítottam a motort, lassan
indultam elõre, majd vissza egészen a fordulóig. Aztán
végig gyorsan az úton.
Ahogy elhagytam a kanyart erõsen meghúztam a síp
kötelét. Hangosan visított és minden fej felém
fordult, minden szem engem nézett. Integettem és mosolyogtam.
Aztán feltûntek a fák és a csodálatos
látvány eltûnt.