Fejezet: 23

- Hogy mihez kezdünk, az nyilvánvaló – válaszoltam. – Itt maradunk addig amíg az izgalom elhal. Aminek meglehetõsen gyorsan be kell következnie, hiszen nincs nagy piaci értéke egy halott szolgának.
- De én rendkívül jól érzem magam.
- Elfelejtetted, hogy a bilincs halálos, ha folyamatosan használják. Így amikor tiszta lesz az út, megkeressük a legközelebbi helyet ahol bekötözhetjük a sebed.
- Véres, de nem lehet több egy karcolásnál.
- Vérmérgezés és vérfertõzés. Elõször a sebbel kell törõdnünk. – Drenghez fordultam. – Ismersz valaki farmert a közelben?
- Nem, de Apfeltree özvegye a domb túloldalán lakik, a halott fán túl, az ingovány szélénél...
- Nagyszerû. Mutasd az utat, ne meséld. – A Püspökhöz fordultam. – Miután bekötözzük a hátad, mihez kezdünk?
- Azután Jim csatlakozunk a sereghez. Mivel te most zsoldos vagy, ezt kell tenni. Egy hadsereg egy udvarhoz tartozik, ahol elzárt szobában kell õrizzék a javakat. Amíg a katona-mesterséget gyakorlod, én úgymond felmarkolom a lóvét. Ennek érdekében kinéztem egy megfelelõ sereget. Capo Dimontéét.
- Nem, Capo Dimonte nem! – siránkozott Dreng mindkét kezével a hajába túrva. – Õ mérhetetlenül gonosz, reggelire gyerekeket eszik, a bútora emberi bõrrel van bevonva, az elsõ felesége koponyájából iszik...
- Elég! – állította le a Püspök. – Egyértelmû, hogy nem nagy favorit itt Capo Doccia tartományában. Ez azért van így, mert esküdt ellensége, aki idõrõl idõre háborúzik Capo Docciával. Bizonyos, hogy nem rosszabb – vagy jobb, mint a többi capo. De bír egy elõnnyel. Az ellenségünk ellensége.
- Így remléhetõleg a barátunk. Rendben. Tartozom a jóöreg Docciának, és szeretnék törleszteni.
- Nem kellene neheztelned, Jim. Elhomályosítja a látást és gátolja a karriered. Most pénzt kéne kerítened, nem pedig bosszúskodni.
Egyetértõleg bólintottam. – Persze. De amíg te kigondolod a rablást, nincs ok, amiért nem élvezhetnék egy kis bosszút.
Láttam, hogy nem helyesli az indulatomat, de én nem tudtam átvenni a tárgyilagosságát. Ifjúkori gyengeség talán. Témát váltottam.
- Miután eltakarítjuk a kincseket, mi legyen?
- Megtudjuk, hogyan lépnek kapcsolatba a helyiek a csempészekkel, például a veniánokkal. Azzal az egyértelmû szándékkal, hogy magunk mögött hagyjuk ezt a halálvilágot, amilyen gyorsan csak tudjuk. Ehhez pedig vallásossá kell lennünk – kuncogott az összezavarodottságomon. – Akárcsak te, fiam, én is Humanista Tudós vagyok, és nem igénylem a természetfölötti légkört. De Spioventén, ahol a technológia olybá tûnik, hogy a Fekete Szerzetesek nevû rend tulajdona...
- Nem, vissza! – jajveszékelt Dreng, aki maga volt a rossz hírek forrása. – Tudnak Dolgokat, amik Megõrjítik az Embert. A mûhelyeikbõl mindenféle nem természetes gépek jönnek elõ. Gépek, amik, gõzölnek és röfögnek, a levegõn át beszélnek, és a bilincs is tõlük van. Kerüld el õket, mester, kérlek!
- Amit elsírt az ifjú barátod, igaz – szólt a Püspök. – Leszámítva persze az ismeretlentõl való félelmet. Bár néhány módszer nem ide sorolandó, ezen a világon minden technológia a Fekete Szerzetesek rendjének tulajdona. Fogalmam sincs, milyen a vallási hovatartozásuk – már amennyiben van egyáltalán, de õk készítik és javítják a gépeket, amiket láttunk. Ez ad nekik bizonyos védelmet, mivel ha egy capo megtámadja õket, a többi a segítségükre siet, hogy biztosítva legyen a folyamatos hozzáférésük a technológia fém gyümölcseihez. Üdvözülésért és exodusért hozzájuk kell fordulnunk.
- A második mûveletet támogatom. Csatlakozom a sereghez, felmarkolunk annyi pénzt, amiennyit csak tudunk, felvesszük a kapcsolatot a csempészekkel, és kivásároljuk a szabadságunk.
Dreng a nagy szavak hallatán csak tátogott és némileg nyáladzott. Nyilvánvalóan alig tudta követni, mirõl van szó. A tettlegesség közelebb állt hozzá. Tett egy csendes kitérõt felderítéssel egybekötve, majd viszacsúszkált. Senki sem volt a közelben, tiszta volt az út. A Püspök már tudott járni némi segítséggel, és az özvegy háza nem volt túl messze. Még Dreng nyugtatása ellenére is reszketett a félelemtõl a nõ, amikor beengedett minket a viskójába.
- Fegyverek és kardok. Gyilkosság és halál. Elvesztem, elvesztem!
A nõ motyogott bár, amit a fogatlan rágóizmai cuppogása szaggatott meg, de azért követte az instrukcióimat és feltett egy fazék vizet a tûzre. Levágtam egy csíkot a pokrócomból, tisztára forraltam, majd lemostam vele a Püspök sebét. Széles nem, de mély volt. Az özvegyet rávettem, hogy megossza vele a holdfény italának egy hányadát, amitõl a Püspök összerezzent, de nem kiáltott fel hangosan, amikor a sebére öntöttem. Reméltem, hogy az alkohol tartalma elegendõ lesz a fertõtlenítéshez. Forralt pokrócot használtam kötszernek, más nem állt rendelkezésemre.
- Kiváló, James, kiváló – mondta óvatosan véve a vállaira a tépázott dzsekit. A szanitéc tanulmányaid kétségtelenül nem voltak hiábavalóak. Most hadd köszönjük meg az özvegynek és menjünk, mert nem örül a jelenlétünknek.
Távoztunk, és a nyitott, keréknyomokkal ékített úton minden lépéssel távolabb kerültünk Capo Docciától. Dreng jól ellátott minket a környezõ mezõkrõl elõásott terményekkel, gyökerekkel és ehetõ gumókkal, még a jogos tulajdonosok orra elõtt is, akik csak tisztelegni tudtak a fegyvereim látványára. Ez egy ócska világ, ahol az erõszak áll tiszteletben. Elõször kezdtem a szövetségi világokat elismerni jobb minõségûnek.
Késõ délutánra járt, amikor az udvar falvai feltûntek elõttünk. Stílusosabb volt Docciáénál, legalábbis messzirõl úgy tûnt, mivel egy szigeten állt, a tóban. Töltéshez kapcsolódó híd választotta el az anyaföldtõl. Dreng ismét reszketett félelmében, és nagyon szívesen a Püspökkel maradt, amíg én felvállaltam az udvar veszélyeit. Katonásan átmasíroztam a kõ töltésen, aztán a hídra léptem. A két õr gyanakvóan nézett rám.
- Jó reggelt, testvérek – mondtam mosolyogva, fegyverrel a vállamon, karddal a kezemben, férfiasan, kidüllesztett mellel. – Ez Capo Dimante erõdítménye, aki híres a földjei kiterjedésérõl, tudásáról és erejérõl?
- Ki kérdi?
- Én. Egy erõs, fegyveres harcos, aki szeretné felkínálni a szolgálatait.
- Te tudod, testvér, te tudod – mondta leplezetlen mosollyal. – Át a kapun, az udvaron a harmadik ajtó jobbra; keresd Sire Srankot. Közelebb hajolt és suttogott. – Három pénzért súgok valamit.
- Rendben.
- Fizess!
- Rövidesen; kicsit le vagyok égve.
- Az biztos, amennyiben el akarod vállalni ezt a munkát. Akkor legyen öt, öt napon belül. – Bólintottam. – Keveset fog kínálni, de ne alkudj meg napi két pénz alatt.
- Kössz a tippet. Tartozom.
Sikkesen átmasíroztam a kapun és megtaláltam a kívánt ajtót. Egy kövér, szakállas vakarta a fejét odabent a papírjai fölött. Felnézett, amikor az asztalra vetõdött az árnyékom.
- Ki innen! – kiáltotta olyan erõsen vakarva a fejét, hogy a napsugár korpaesõt világított meg. - Mondtam, nincs pénz holnapután reggelig.
- Én még nem álltam szolgálatba, és nem is fogok, ha így fizetik a katonákat.
- Sajnálom, jó idegen, a fény zavarja látásom. Jöjj be! Szolgálni? Fegyver és kard... Lõszer van?
- Némi.
- Csodálatos. – Ropogtak a kezei ahogy dörzsölgette õket. – Élelem neked és az apródodnak, valamint napi egy pénz.
- Kettõ naponta, és minden elhasznált lövedék helyett új.
Elkomorodott, majd vállat vont és egy ív papírt tett elém. Egy éves jelentkezés nyitott fizetéssel, amit lejáratkor bírálunk felül. Mivel nem tudsz írni, sem olvasni, egy X megteszi aláírásképp.
- Olyan jól olvasok, hogy látom, 4 évre iratna alá, így most ezt átjavítom, mielõtt aláírom. – Nixon bíró nevét szignálva tökéletes tudatában voltam annak, hogy nem fogom leszolgálni az idõm. – Hozom az apródom, aki az idõs apámmal együtt vár rám.
- Nincs extra élelem! – förmedt rám.
- Osszátok meg azt, amit kaptok.
- Rendben – szóltam. – Maga csupa szív.
Visszamentem a kapuhoz és intettem a társaimnak.
- Tartozol – közölte az õr.
- Megfizetlek, amint ad a skofulás varangy.
Röffentett egyetértõleg. – Ha õt rossznak találod, csak várj, amíg találkozol Capo Dimontével. Nem ácsorognék ebben a mohaerõdben, ha nem bíznék a zsákmány osztalékában.
Lassan értek át; a Püspöknek noszogatnia kellett a vonakodó Drenget.
- Zsákmány osztalék? Mikor fizetik?
- A csata után. Holnap indulunk.
- Capo Doccia ellen?
- Nincs ekkora szerencsénk. Az ígéret szerint a cél tele van arannyal. Csak annyit közöltek, hogy északnak megyünk. Váratlan rajtaütésnek kell lennie, talán egy baráton, és nem akarják, hogy kiszivárogjon. Jó gondolatmenet. Üss rajta, és félig már nyertél.
Latolgattam egy kicsit ezt a harci bölcsességet miközben kis csapatom a kellõ irányba vezettem. A katonák negyede, bár nem volt egy kéjlak, mindenképpen jobb volt a szolgákénál. Fa ágy és szalmával tömött matracok a harcosnak, és némi szalma az ágy alatt az apródoknak. Kellettek bizonyos elõkészületek a Püspöknek, de biztos voltam benne, hogy egy kis megvesztegetés megteszi. Együtt ültünk az ágyon miközben Dreng elindult megkeresni a konyhát.
- Hogy van a hátad? – kérdeztem.
- Fáj, de nem vészes. Kicsit pihenek, aztán átnézem a terepet.
- Reggel lesz rá idõ bõséggel. Hosszú napjaink voltak.
- Egyetértek. És íme az apródod az élelemmel!
Forró ragu volt egy, amibõl egy nevesincs madár részei tünedeztek elõ. Madárnak kellett lennie, ha már szárnyai voltak. Dreng a ragut három egyenlõ részre osztotta és befaltuk. A friss levegõ és a gyaloglás mindenképpen jót tett az étvágynak. Volt egy kis fejadag borból is, amit sem a Püspöké, sem az én gyomrom nem vett be. Nem így Drengé, aki pillanatok alatt élvezettel felszürcsölte. Aztán az ágy alá feküdt és érdesen horkolni kezdett.
- Körülnézek – szóltam. – Addig pihenj az ágyon, amíg visszajövök...
Kürt harsogása szakított félbe. Felnéztem, hogy megtudjam, ki az a rosszindulatú zenész, aki az ajtóban áll. Még egy dallamtalan hangrobbanást elõidézett. Készen voltam, hogy megragadjam a torkát, ha mégegyszer megpróbálná, de belépett és meghajolt. Vékony figura kék egyenruhában. Minden katona, aki nézte, lehajtotta a fejét és megrázta a fegyverét tisztelgésképp, így én is ezt tettem. Nem lehetett más, mint Capo Dimonte személyesen.
Szinte alultápláltan sovány volt. Vagy keringési problémái voltak, vagy eredendõen kék volt a bõre. Apró, vörös szemeit meresztette a horpadt kék ruházata mögül, míg a kék állát tapogatta azúr ujjaival. Gyanakodva nézett körül, majd beszélt. Minden soványsága ellenére mély hangon.
- Jó hírem van, embereim. Készítsétek magatokat és a fegyvereiteket, mivel éjszaka indulunk. Erõltetett menet lesz: a Pinetta erdõkhöz kell érnünk hajnalra. Csak a katonák, és halkak leszünk. Az apródok itt maradnak az értékeitekre vigyázni. Egész nap elleszünk, majd este indulunk tovább. Találkozni fogunk a szövetségeseinkkel az éjszaka, és egyesült erõvel támadjuk meg az ellenenfelünket hajnalban.
- Egy kérdés, Capo – szólt egy férfi. Testes volt és sebhelyes, nyilvánvalóan egy sok ütközetet megért veterán. Ki ellen megyünk?
- A támadás elõtt megtudjátok. Csak meglepetéssel gyõzhetünk.
Morajlás hallatszott mindkét oldalról, és a veterán újra megszólalt.
- Az ellenfelünk titok, akkor legalább a szövetségest áruld el.
Capo Dimonte nem örült ennek a kérdésnek. Az állát vakarta és a kardja markolatával babrált, miközben a hallgatóság figyelt. Szüksége volt ránk, így végül beszélt.
- Örömmel hallhatjátok, hogy a szövetségeseink erõsek és elszántak. Vannak harci gépeik a vaskos falak áttörésére. A segítségükkel bármely udvart bevehetjük, bármely sereget legyõzhetjük. Szerencsések vagyunk, hogy az õ oldalukon állunk. – Összezárta a száját vonakodva a folytatástól, amirõl tudta, hogy elkerülhetetlen.
- A gyõzelmünk biztosított, mivel a szövetségesünk nem más, mint... a Fekete Szerzetesek rendje.
Lesújtott csend következett, amit hamarosan dühös kiáltozás követett. A vázolt tény egyáltalán nem hangzott jól.