- Nem, én nem, valaki más, tévesen azonosított!
– hápogtam, ugyanakkor a kezeim a magasba emeltem. – Rálõne
egy ártatlan gyerekre pusztán gyanú alapján?
A fegyver meg se rezdült, de én igen. Oldalazva közelítettem
a kocsi orrához.
- Megállj! Vissza! – kiáltott, de én folytattam
görcsös mozdulatsorom. Bíztam benne, hogy nem lõ
le hidegvérrel.
Úgy rémlik, ez törvénybe ütközõ.
Azt akartam, hogy utánam induljon, mert akkor el kell tüntetnie
a pisztolyt az ablakból. Lehetetlen volt egyszerre rám céloznia
és kinyitni az ajtót.
A fegyver eltûnt – ahogy én is. Amint leengedte, elfordultam
és behúzott nyakkal futni kezdtem teljes erõmbõl.
Utánam kiáltott és lõtt! A fegyver akkorát
dörrent, mint egy ágyú, és a lövedék
a fülem mögött süvítve egy fába csapódott.
Megfordultam. Ez a zsaru eszelõs volt.
- Így már jobb! – szólt a nyitott ajtó
tetejének támasztva és nekem szegezve két kézzel
tartott fegyverét. – Figyelmeztetõ lövés volt.
A következõ eltalál. Aranyérmes lövész
vagyok. Hát ne akard megtapasztalni a tehetségem.
- Maga õrült, tud róla? – kérdeztem figyelve
arra, hogy ne remegjen a hangom. – Gyanú alapján nem lõhet
emberre.
- De igen – válaszolta felém lépdelve sziklaszilárdan
tartott fegyverével. – Ez nem gyanú, hanem beazonosítás.
Tudom, ki vagy. Körözött bûnözõ. Tudod
mit fogok mondani? Azt, hogy a bûnözõ megragadta a fegyverem
és elsült. Hogy hangzik? Meg akarod ragadni?
Jól motyogott – a rendõrök már csak ilyenek.
Láttam, hogy provokálni akar, csak hogy tüzelhessen.
Ahogy minden tesztet vett, azzal elhatárolódott az eddig
ismert rendõröktõl. Neki sikerült. Volt fegyverviselési
engedélye, és alkalmat keresett a használatára.
Alkalmat, amit nem szolgáltattam. Lassan felé nyújtottam
a karjaim összeszorított csuklókkal.
- Láthatja tisztviselõ úr, nem tanusítok
ellenállást. Hibát követ el, de megadom magam.
Tegye fel a karpereceket, és kísérjen be!
Ez meglehetõsen lesújtotta és a homlokát
ráncolta, de mivel nem mozdultam, végül mérgesen
lehúzta a bilincset az övérõl és átnyújtotta.
A pisztolyt leengedte.
- Tedd fel!
A csuklómra csatoltam, nagyon lazán, hogy kiférjenek
rajta a kezeim, elõbb az egyik felét, majd a másikat.
Lehorgasztva tartottam a fejem miközben ezt tettem, így nem
vettem észre, amikor megmozdult, amíg meg nem ragadta a csuklóim
és addig nem csavarta a bilincseket, amíg azok szorosan nem
zártak a bõrömbe vágva. Levigyorgott rám
szadistamód tekerve bele a fémeket a húsomba.
- Most megvagy, diGriz. Letartóztatlak!
Felnéztem rá, mivel egy fejjel magasabb lehetett nálam
és vagy kétolyan nehéz, aztán nevetésben
törtem ki. A fegyverét a tokjába tette, hogy megragadhasson,
és meg is ragadott. Nem értette, miért nevetek és
én megadtam neki a lehetõséget a megértésre.
A lehetõ legjobb és leggyorsabb módon. Egyben a legaljasabban
is.
A térdem az ágyékába fúródott,
õ elengedte a csuklóim és összecsuklott. Szívességet
tettem neki: szegénynek biztos fájt, és én
a földre segítettem. Eszméletét vesztve terült
el. Térden állva kezdtem átkutatni a zsebeit a kulcsok
után.
- Mi folyik ott? – kérdezte egy hang a legközelebbi
ház kiszûrõdõ fényébõl.
A lövés hangja rövidesen idecsõdíti
az egész utcát. A bilincsekre késõbb lesz gondom.
Le kellett lépnem.
- Ez az ember megsérült – kiáltottam. – Segítségért
megyek! – Ez utóbbit már a vállam fölött,
az utcán szaladva a sarok felé. Egy nõ tûnt
fel az ajtóban és utánam szólt, de nem álltam
meg meghallgatni. Mozognom kellett, lelépnem mielõtt felzúg
a riasztó és elkezdõdik a keresés. A dolgok
kezdtek szétesni. Ráadásul a csuklóim is fájtak.
Rájuk pillantottam a következõ utcai lámpa mellett
elhaladva és láttam, milyen fehérek. Annyira szoros
volt a bilincs, hogy elzárta a vérkeringést. A küzdelem
keltette minden bûntudat azonnal elillant. Az irodám...
Odaértem fõutcákat és embereket kerülgetve.
A hátsó ajtóhoz érkeztemkor az ujjaim merevek
voltak és bénák. Semmit sem éreztem. Elviselhetetlenül
soká tartott elõhalászni a kulcsokat a zsebembõl.
Amikor sikerült, azonnal elejtettem õket. Nem tudtam felvenni.
Az ujjaim nem fogtak, csak húzkodni tudtam az élettelen ujjaim
a kulcsok felett.
Vannak az életnek nehéz pillanatai, és hiszem,
hogy nekem ezek voltak a legnehezebbek. Egyszerûen nem tudtam megtenni,
amit muszáj volt.
Nekem annyi. Bevégeztem. Nem tudtam segíteni magamon,
nem tudtam bejutni az épületbe. Nem kellett orvosi diploma,
hogy tudjam, ha nem veszem le hamarosan a bilincseket, mûkezekkel
kell leélnem az életem. Csáó.
- De nem! – hallottam magam kínlódni. – Rúgd
be az ajtót, nyisd ki a lábujjaiddal, csinálj valamit!
Nem, nem lábujjal! Addig görgettem elhalt ujjaimmal
a kulccsomót, amíg a kellõ kulcs külön nem
vált a többitõl. Akkor föléhajoltam és
nyelvvel kitapogattam nem törõdve az így felnyalt kosszal
és porral. Akkor összezártam a szám és
a fogaim közé szorítottam a kulcsot. Eddig jó!
Ha még nem próbáltál ajtót nyitni
kulccsal a fogaid közt összebilincselt kezekkel, csak egyetlen
tanácsom lehet. Ne tedd. Oldalra kell fordítani a fejed,
hogy a kulcsot a zárba illeszd. Aztán forgatnod kell, végül
pedig lökni egyet az ajtón, hogy kinyíljon.
Sikerült, és arccal elõre a padlóra estem
odabent. Azzal a tudattal, hogy ezt el kell ismételnem odafent mégegyszer.
Hogy ezen is túljussak és becsússzak az irodámba
még nagyobb kitartásra, állhatatosságra volt
szükségem és inkább brutális erõre,
mint intelligenciára. Túl kimerült voltam ahhoz, hogy
gondolkodni tudjak. Automatikusan cselekedtem. Könyökkel becsaptam
az ajtót, az íróasztalomhoz botorkáltam, a
padlóra lendítettem a szerszámos ládát,
és addig rúgdostam a tartalmát, amíg meg nem
pillantottam egy motoros fûrészt. A fogaimmal vettem fel és
sikerrel egy nyitott fiókba tettem, majd nekitoltam a fiókot
a könyökömmel. Egyben a szám is odacsíptem
szép kis adag vért fröccsentve ki. Nem számított.
A csuklóim égtek – de a kezeim kezdtek érzéketlenné
válni. Fehérek voltak, halottak. Kifutottam az idõbõl.
Könyökkel kapcsoltam be a fûrészt. A bilincseket
a penge felé nyomtam szétfeszítve karjaim közt
a láncot. A penge kerregve zúgott és a lánc
elpattanásakor a kezeim a magasba lendültek.
Következett egy még izgalmasabb feladat: anélkül
vágni le a bilincseket, hogy a húsomba vágnék.
Túlzottan.
Minden véres volt, mire végeztem. De a bilincsek lekerültek,
és láttam, ahogy a hús elpirosodik a vérkeringés
visszaálltakor. Ezt követõen az volt a dolgom, hogy
rázuhanjak a székre és nézzem a vércsöpögést.
Vagy egy percig ültem, mire a bénulás elmúlt
és a fájdalom elkezdõdött. Nagy erõfeszítéssel
talpra kerültem és elvonszoltam magam az orvosi dobozhoz.
Sok vér kíséretében ráztam ki
a fájdalomcsillapítókat és kettõt sikeresen
lenyeltem. Ha már idáig eljutottam, elõvettem a fertõtlenítõt
és a kötszert, majd megtisztítottam a sebeket. Inkább
piszkosak voltak, mint veszélyesek, és egyikük sem volt
túl mély. Átkötöztem õket, majd tükörbe
néztem, megborzongtam és tettem valamit a számra.
Egy rendõrségi sziréna süvítetett
el az utcán odakint és felismertem, hogy ideje erõteljesen
gondolkodóba esnem és terveznem.
Bajban voltam. Billville nem volt túl nagy, és mostanra
minden kijáratát lezárták. Én is ezt
tenném, ha szökevényt keresnék. Ahogy még
a legsötétebb rendõr is. Barikádok az utakon,
helikopterek infra keresõkkel a nyílt terek figyelésére,
rendõrök a vonatállomáson. Minden lyukban dugó.
Csapdába ejtve, akár egy patkány. Mi más? Az
utcák tele járõrökkel. És késõbb,
ha a hév átterjed az emberekre, még veszélyesebb
lesz kimenni.
Aztán reggel mi lesz? Tudom jól. Keresés. Minden
épület minden szobájában, amíg meg nem
találnak. Éreztem, ahogy gyöngyözni kezd a homlokom
a gondolattól. Csapdába estem?
- Nem adom meg magam! – kiáltottam hangosan, majd talpra
ugrottam és elõre-hátra tipegtem. – Jimmy diGriz túlságosan
sikamlós ahhoz, hogy a helyi törvény sonkakezû
apródjai elfogják. Hogy kicsúsztam a rendõr
kezébõl! Sikamlós Jim diGriz vagyok. És ismét
ki fogok csúszni a kezükbõl. De hogy?
Tényleg, hogy? Kinyitottam egy sört, nagyot húztam
belõle, majd visszabotorkáltam a székhez. Az órámra
néztem. Kezdett túl késõ lenni ahhoz, hogy
kockáztassak utcán való feltûnésemmel.
Az éttermek kiüresednek, az érzelgõs, szirupos
mozik az utcára hányják a nézõiket,
a párok kettesével indulnak hazafelé. Miden magányos
lény azonnal a törvény figyelmébe kerül.
Akkor hát reggel. Napfényben kell kockáztatnom
– vagy esõn! Amilyen gyorsan csak tudtam, benyomtam az idõjárás-jelentést,
majd újfent depresszióba estem. 99% a napsütés
esélye. Ennyi erõvel földrengést vagy vihart
is remélhetnék. Az iroda maga volt a felfordulás,
úgy nézett ki, mint egy felrobbant mészárszék.
Fel kellett takarítanom. – Nem, Jimnek nem kell feltakarítania.
A rendõrség elõbb-utóbb idetalál, de
inkább elõbb. Az ujjlenyomatok mindenhol fellelhetõk
és ismerik a vércsoportod. Jó kis idõtöltés
lesz kitalálni, mi történt veled. Legalább kapnak
kis gondolkodnivalót. És talán egy kis gondot is okoz
majd a szadista zsarunak.
A terminál elé gurultam a székkel és
begépeltem az üzenetet. A nyomtató felsüvítette
és elvettem a lapot a tálcáról. Csodás!
A RENDÕRSÉGNEK. HALÁLOS SEBET OKOZOTT NEKEM
A JÁRÕR, AKIT ESZMÉLETLENÜL TALÁLTAK.
BELSÕ VÉRZÉSEM VAN. HAMAROSAN MEGHALOK. VISZLÁT,
KEGYETLEN VILÁG. MEGYEK ÉS A FOLYÓBA VETEM MAGAM.
Erõsen kételkedtem a cselem sikerében, de legalább
a fegyverbeteg zsarura ráhúztam a lepedõt. A többiek
pedig folyót kotorhatnak.
Volt egy kis vér az üzeneten és még maszatoltam
rá egy keveset a kötésekkel. Azután gondosan
az asztalra tettem.
Ez a kis bolondozás felvidított. Hátradõltem,
befejeztem a söröm és tervezgettem. Hagytam-e valami lényegest
hátra? Nem, nem tartottam itt olyan feljegyzéseket, amire
a jövõben szükségem lenne. Megtaláltam az
ítéletnapi kulcsom, kibiztosítottam a megsemmisítõ
gombot és megnyomtam. Egy egyszerû klikk volt az egyetlen
jele, hogy az számítógép memóriája
véletlenszerû értékekkel töltõdött
fel. Minden más felszerelés, szerszám, gép
beszerezhetõ szükség esetén. A pénzt ellenben
nem hagytam ott.
Ez meglehetõsen fárasztó volt, de nem engedhettem
meg magamnak, hogy pihenjek mielõtt minden elõkészülettel
végeztem. Egy pár mûanyag kesztyût húztam
a véres kötéses kezeimre és dolgozni kezdtem.
A pénz a széfben volt, hiszen mint bankrabló nem bíztam
bennük annyira, hogy számlát nyissak. Mindent egy aktatáskába
pakoltam. Félig megtelt, a maradék ûrt mikroszerszámokkal
töltöttem fel, valamint annyi ruhával, amennyi csak elfért,
majd addig ugráltam a táskán, amíg be nem tudtam
zárni.
Új álruha és álca következett.
Egy fekete, négyrészes üzletember ruha, aminek mintái
apró fehér papírdollárok voltak. Egy narancssárga
nyaksál, pont, amilyet a fiatal bankárok viseltek, és
egy divatos disznósünbõr csizma vasalt orral. Kicsit
dob a magasságomon, ami jól fog jönni. Amikor távozok,
bajszom lesz és aranykeretes szemüvegem. Most annyit tehetek,
hogy sötétre festem a hajam, és rásegítek
a kopó arcszínemre. Elõkészülve, sörittasan,
fáradtan és a fájdalomcsillapítóktól
kábultam nyitottam ki a szekrényágyam, beállítottam
az ébresztõt, majd álomba merültem.
Óriási moszkítók köröztek
a fejem fölött. Mind több és több jött
a véremre.
Felnyitottam a szemeim és kipislogtam az álmot. Az
ébresztõórám – mivel még nem kapcsoltam
ki – felerõsödött, a szúnyogzümmögésnél
is erõsebbre, végül úgy tûnt, hogy egy
egész osztag készül lecsapni. Lenyomtam a gombot, összeillesztettem
megdagadt ajkaim, majd egy pohár víz után kapaszkodtam.
Verõfény volt odakint és a bankárok kezdtek
elõtünedezni.
Az elõkészületek után megmosakodtam és
gondosan felöltözködtem. Csinos, a viseletemhez illõ
narancssárga kesztyût vettem fel a kötéses kezeim
elrejtésére. A legnagyobb csúcsforgalom idején
felvettem a táskám és meggyõzõdtem arról,
hogy a folyosó üres. Kiléptem és anélkül,
hogy megfordultam volna bezártam az ajtót. Az életem
ezen szakasza lezárult. Ezzel a nappal új élet kezdõdött.
Azt reméltem. Felmentem a lépcsõsoron, bízva
benne, hogy üzletemberszerûen teszem, elhaladva az elsõ
érkezõk mellett az utcára.
Hogy megpillantsak a sarkon egy rendõrt, aki jól megnéz
minden elhaladót.
Nem meredtem rá, találtam egy bájos lányt
magam elõtt igazán csinos lábakkal. Próbáltam
a látványba veszve elfeledkezni a rend helyi õrérõl.
Közeledtem, melléértem, elhagytam a felismerés
sikolyára várva...
Ami nem érkezett meg. Talán õ is a lányt
nézte. Egy megvan, még hány lehet?
Ez volt életem leghosszabb sétája. Legalábbis
annak tûnt. Se túl gyorsan, se túl lassan. Erõsen
küzdöttem, hogy a tömeg részévé legyek,
csak egy újabb napszámossá, aki dolgozni megy profitra,
veszteségekre és kötvényekre gondolva. Bármilyen
kötvények legyenek is. Mégegy utca – ugyanolyan. Ott
a sarok, azon túl pedig a bevásárlóközpont
szervízutcája. Nem olyan üzletembernek való,
mint te. Hát tûnj határozottnak és ne lezserkedj!
Tovább tántorogtam lesújtottan.
A Macswineys szervízkocsija az ajtó elõtt állt
és egy brutális, nagydarab gépszerelõ éppen
befelé indult.