Ezt rendkívül szórakoztatónak találhatták,
hiszen a nevetésük mindent elnyomott. Amikor a leesett pengéért
nyúltam, egyikük arrébb rúgta. A dolgok nem álltak
valami fényesen. Nem küzdhettem meg mindegyikükkel. Ki
kellett szállnom.
De ehhez már késõ volt. Ketten hátulról
a földre terítettek és egy harmadik oldalról
rugdosott. Mielõtt fel tudtam volna kelni, a kardforgató
opponensem rátérdelt a mellkasomra és elõhúzott
egy rendkívül rusnya tõrt, aminek hullámos éle
volt.
- Mi ez a teremtmény, Capo Doccia? – kérdezte az államat
fogva szabad kezével, a torkomnak szegezett tõrrel.
- Egy idegen – közölte Capo Doccia. – Az ûrhajóból
vetették ki.
- Értékes?
- Nem tudom – mondta Capo Doccia eltûnõdve nézve
rám. – Talán. De nem tetszenek a idegen trükkjei. Nem
ide illenek. Ó, szúrd már le, és fejezd be!
Nem mozdultam ez alatt az érdekes fejlemény alatt,
mivel fûzõdött némi érdekem a kimenetelhez.
Aztán már mozogtam.
A késforgató felsikított ahogy kicsavartam
a karját – remélhetõleg el is törtem – és
elkaptam a tõrt, amit az ujjai szabadon engedtek. Felé tartottam
és talpra pattantam, majd a társai közé löktem.
Akikbõl mögöttem is állt pár, de hátráltak
ahogy körbesuhintottam a tõrrel. Utánuk mozdultam és
szaladni kezdtem mielõtt elõkapták a fegyverüket.
Az életemért futottam.
Az egyetlen irányba, amit ismertem, le a lépcsõkön.
Egyenesen Tars Tukasnak, aki eszméletvesztve rogyott össze
az ütközés után.
Dühödt ordítások és üvöltések
hallatszottak mögülem, és még arra sem vesztegettem
idõt, hogy feléjük pillantsak. Hármasával
szedtem a fokokat, és a kapuõrök felé tartottam.
Még éppen csak feltápászkodtak, amikor felökleltem
õket és azonnal vissza is csüccsentek. Egyiket gégén
rúgtam miközben elesett, és elragadtam tõle a
fegyverét a dobnál. A másik õr célozni
próbált a fegyverével amikor fejen találtam
az frissen zsákmányolt fegyveremmel.
A lépéseket már közelrõl hallottam,
amikor átrohantam az ajtón és egyenest a meglepett
õrbe ütköztem. Elõhúzta ugyan a kardját,
de mielõtt használni tudta volna, már eszméletét
is vesztette. Ledobtam a tõrt és felkaptam az õ jóval
halálosabb kardját, majd tovább szaladtam. A kapu,
amin ide érkeztünk, szélesre volt tárva.
És jól õrzött is volt: az õrök
már fel is emelték a fegyvereiket. Irányt váltottam
a szolgák épülete felé, amint tüzelni kezdtek.
Nem tudom, mit találtak el, de én még éltem,
amint a sarokhoz értem. Egy kard, egy puska és egy igen fáradt
Jim diGriz. Aki nem mert megállni, de még lassítani
sem. A külfalhoz értem és egy állvánnyal
valamint egy létrával szembesültem, ahol a kõmûvesek
javító munkákat végeztek. Rikácsolni
kezdtem és a fegyvereimmel integettem a munkásoknak, akik
különféle irányokba ugrottak félre. Felmásztam
a létrán olyan sebesen, ahogy csak tudtam. Láttam,
hogy a lövedékek minden irányból a falba fúródnak
körülöttem, kõdarabokat szakítva ki.
A fal tetejére értem és levegõért
küzdöttem, elõször kockáztatva, hogy hátranézzek.
Lekaptam a fejem, amint egy testes tüzér odalent kilõtt
egy sorozatot, ami közvetlenül a fejem fölött süvített
tovább a levegõben. Capo Doccia és udvara a kergetést
az õrökre bízta és mögöttük állva
szitkozódtak és hadonásztak a fegyvereikkel. Nagyon
hatásosan. Ismét lekaptam a fejem, mert megint tüzeltek.
Az õrök egy része elkezdett fölmászni
hozzám. Ami ténylegesen korlátozta a lehetõségeimet.
Átnéztem a fal túloldalára a víz barna
felszínét pillantva meg a fal talapzatánál.
Némi esély!
- Jim, meg kell tanulnod tartani a nagy szád – mondtam magamnak,
majd vettem egy mély lélegzetet és leugrottam.
Loccsantam és úgy is maradtam. A víz éppen
a nyakamig ért és a sáros talaj fogta fel az esésem.
Addig küzdöttem, amíg az egyik, majd a másik lábamat
is ki nem szabadítottam majd túlpart felé gázoltam
a ragadós ölelésû talajon. Az üldözõim
még nem tûntek fel a láthatáron – de nem lehettek
messze. Tovább kellett mozognom. Belekapaszkodva a füves partba
még mindig görcsösen szorongatva elorzott fegyvereim kitántorogtam
a kinti fák menedékébe. És még mindig
semmi jele sem volt a fegyveres õröknek. Ennyi idõ alatt
már át kellett volna érniük a hídon. Nem
tudtam hinni a szerencsémnek.
Amíg el nem buktam a belém nyilaló fájdalomtól.
Elképzelhetetlen fájdalom volt, minden érzéket
kiölõ.
Aztán abba maradt és kimostam a haláltusám
könnyeit a szemeimbõl. A bilincs! – elfeledkeztem róla.
Tars Tukas magához tért és megnyomta a gombot. Mit
is mondott? Ha kellõkképp sokáig marad lenyomva, minden
ideget blokkol, kiöl. Megragadtam a cipõm és elõkaptam
a nyitókát mielõtt a fájdalom ismét
lesújtott.
Amikor megszûnt, már szinte túl gyenge voltam
ahhoz, hogy az ujjaim mozgassam. Amíg a zárral matattam,
felismertem, hogy szadista hajlamúak, amiért hálás
lehetek. Ha sokáig tartotta volna nyomva a gombot, halott lennék.
De valaki, kétségtelenül Capo Doccia azt akarta, hogy
egyszerre szenvedjek és tudjam, nincs kiút. A kulcs a zárban
volt, amikor ismét elemésztett a fájdalom.
Amikor elmaradt, az oldalamon feküdtem, a nyitókát
kiejtettem az ujjaim közül és képtelen voltam mozogni.
Mégis muszáj volt. Még egy ilyen haláltusa
és nekem örökre annyi. Addig fogok itt feküdni a
fák között, amíg el nem pusztulok. Az ujjaim remegve
mozogtak. A nyitóka becsúszott a zárba, kicsit megmozgattam...
Nagyon sok idõ kellett, hogy a vörös köd elmúljon
a szemem elõl, és hogy a rángás elhagyja a
testem. Nem tudtam mozdulni, és úgy éreztem, mindennek
vége. Ki kellett pislognom a könnyeket, hogy láthassak.
Láthassam a legszebb látványt.
A bilincset, ami a dohos levelek között hevert.
Mindössze a fogva tartóm ismerete arról, hogy
a fájdalom szerkezet egy idõ után halált eredményez,
mentette meg az életem. A keresõk nem siettek; hallottam
a beszédüket miközben felém tartottak a fák
közt.
- ... valahol itt lehet. Miért nem hagyják magára?
- Egy jó pengét és egy löveget magára
hagyni. Soha. És Capo Doccia fel akarja lógatni a testet
az udvaron, amíg rothadni nem kezd. Sosem láttam még
ilyen dühösnek.
Az élet lassan visszatért megbénult testembe.
Tovább mentem az állati csapáson, amit ezidáig
követtem, és behúzódtam az alacsony bokrok közé
elõre tartva kezeimet, hogy ellapítsam a füvet.
- Nézd, itt jött ki a vízbõl. Ezen az
ösvényen ment.
Nehéz léptek közelítettek és el
is haladtak mellettem. Megragadtam a fegyvereimet és az egyetlen
lehetséges dolgot tettem. Csendben feküdtem és vártam,
hogy visszatérjen az erõm.
Ez - hogy úgy mondjam – életemnek egy mélypontja
volt. Társtalanul, egyedül, még mindig lüktetõ
fájdalommal, kimerülten, fegyveresektõl kergetve, akik
meg akarnak ölni, szomjasan... Szép kis lista. Az egyetlen
dolog ami még nem ért utol, az esõ.
Esni kezdett.
Vannak érzelmi csúcs és mélypontok amikor
másnak nincs helye. Miután valakit nagyon szeretsz, azután
átcsapsz a másik végletbe, és többé
képtelen leszel felé érezni – legalábbis így
gondoltam. Ebben sosem volt semmi személyes tapasztalatom. De volt
számos mélypontom. Ez egy ilyen volt. Lejjebb nem süllyedhettem,
depressziósabb sem lehettem. Az esõ megtette a hatását.
Kuncogni kezdtem, majd a szám elé kaptam a kezem, hogy ne
nevessek olyan hangosan. Aztán úgy halt el a vidámságom,
ahogy a dühöm erõsödött. Így nem lehet
bánni egy hitvány és undok rozsdamentes acélpatkánnyal!
Kezdett fennállni a veszélye, hogy berozsdásodom.
A lábaimat mozgatva el kellett fojtanom egy nyögést.
A fájdalom még élt, de a düh fölébe
kerekedett.
Megragadtam a fegyvert és a kardot a földbe vágtam,
majd lábra segítettem magam megragadva egy faágat
a szabad kezemmel. Felmarkoltam a kardot ismét, és ott álltam
inogva. De legalább nem estem össze. Amíg végül
mozgásba nem tudtam lendülni egyesével lépdeltem
távol Capo Doccia nyomozó különítményétõl.
Az erdõ egész terjedelmes volt és mérhetetlen
sokáig haladtam az ösvényeken. Messze magam mögött
hagytam a keresõket, ebben biztos voltam. Így amikor az erdõ
megritkult és véget ért egy fának dõltem
kifújni magam és a széles rétre néztem.
Ideje volt visszatalálnom az embervadászokhoz. Ahol szántások
vannak, ott szántóknak is kell lenniük. Nem lehet nehéz
rájuk akadni. Amikor megfelelõ mennyiségû erõm
összegyûlt, a mezõ széle felé indultam
készen arra, hogy az erdõbe vessem magam, ha fegyvereseket
pillantanék meg. Meglehetõs örömmel töltött
el, hogy elsõként egy farmházat pillantottam meg.
Szokatlanul lapos volt, zsúpfedeles és ablaktalan – legalábbis
azon a felén. Volt egy kéménye, amin vaskos folyamban
áradt a füst. Mivel ilyen balzsamos klímán nem
kell fûteni, ennek fõzõtûznek kellett lennie.
Az élelem gondolatára az elhanyagolt gyomrom köpülni
kezdett, és panaszosan morogni. Én sem éreztem különben.
Ételnek és italnak kellett következnie. És hol
jobb helyen, mint egy elszigetelt farmon? A kérdés költõire
sikerült. Átbotladoztam a ház mögötti barázdákon,
és elõre keveredtem. Sehol senki. Hagok érkeztek az
ajtónyíláson át, nevetés – és
ételszag. Nyamm! Átbandukoltam a nyíláson.
- Helló fiúk! Nicsak, ki jött ebédre?
Vagy egy fél tucat ember ülte körül a fa asztalt.
Öregek és fiatalok, kövérek és vékonyak.
Mindannyiuk arcán ugyanaz a kifejezés ült. Leesett az
álluk csodálkoztukban. Még a csecsemõ is abbahagyta
a sírást és az idõsebbeket utánozta.
Egy megtermettebb öreg törte meg a csendet olyan sietõsen
egyenesedve fel, hogy a három lábú széke felborult.
- Isten hozott, becses idegen, isten hozott. – A homlokához
kapott hogy mutassa mennyire megtiszteli a jelenlétem. – Hogyan
segíthetnénk, becses úr?
- Amennyiben félre tudnának tenni egy kis élelmet...
- Íme! Üljön le! Egyen! Szerény csak a mi
étkünk, de szívesen megosztjuk. Tessék!
Felállította a székét és intett,
hogy üljek rá. A többiek elillantak az asztaltól,
így senki sem zavart. Lehet, hogy jó emberismerõk
voltak, és tudták, milyen jó ember voltam, de az is
lehet, hogy a kard és a fegyver látványától
lettek alázatosak. Egy fa tálkát megtöltöttek
a tûz fölött lógó bográcsból
és elém tették. Az itteniek a szolgák fölötti
kasztból lehettek, mivel fakanállal is tudtak szolgálni.
Nagy élvezettel kanalaztam. Zöldségleves volt természetesen
friss zöldségbõl némi hússal, és
csodás ízû. Hideg víz állt egy agyag
csészében és semmi többet nem kérhettem
volna. Amíg mindent az arcomba tettem hallottam, hogy halkan suttognak
a farmerek a szoba túlsó felében. Kételkedtem
benne, hogy bármi ártalmasat terveznének. Ettõl
függetlenül rajtuk tartottam a szemem, nem messze tartva a kezem
a kard markolatától, ami az asztalon hevert.
Amikor befejeztem és hangosan böfögtem - õk
kedvesen zúgolódni kezdtek a gasztronómiai jóváhagyásra
-, az idõs férfi különvált a csoporttól
és közelített. Egy ütõdött fejü
ifjút tolt maga elõtt, aki velem egykorú lehetett.
- Becses uram, beszélhetnék önnel? – Intettem
beleegyezõleg és ismét böfögtem. Õ
elmosolyodott és bólintott. – Ó, ön nagyon kedves,
hogy az élelmet dícséri. Mivel ön nyilvánvalóan
bölcs és humoros, intelligens és csinos harcos, engedje
meg nekem, hogy átadjak egy kis ajándékot.
Ismét bólintottam; a kedveskedés minden kaput
megnyit.
- Ez a harmadik fiam, Dreng. Erõs és akaratos, jó
munkás. De a mi kis tartományunk kicsi ahhoz, hogy ennyi
szájat etessünk, hiszen a termény felét õnagyságának,
Capo Docciának adjuk, hogy megvédjen.
A fejét lehajtotta, mikor ezt mondta, ám a hangjában
egyszerre volt harag és alázat. Úgy véltem,
hogy az egyetlen, akit Capo Doccia védelmez, az Capo Doccia. Elõretolta
Drenget és a bicepszét szorongatta.
- Mint a szikla, uram. Még igen fiatal. Mindig is harcos
szeretett volna lenni, mint õnagysága. Egy igazi harcos,
aki felkínálja a szolgálatait egy dzsentrinek. Nemes
kérés, egyben olyan, amivel lehetõséget adhatna
neki, hogy némi jövedelmet szolgáltathasson a családjának.
- Nem foglalkozom toborzással.
- Terészetesen, becses úr! Ha Capo Doccia pikásának
állt volna, nem lenne kilátása fizetségre vagy
jutalomra, csak korai halálra.
- Igaz, igaz – értettem egyet, mivel ezt magam is jól
tudtam. Az öreg gondolatfonala tekeredett egy kicsit, ami nem is zavart,
hiszen Spioventét meg kellett értenem. Egyáltalán
nem tetszett a dolog. Szürcsöltem még egy kis vizet, majd
megpróbáltam még egy böfögést elõcsalni,
hogy lekenyerezzem a szakácsot, de nem ment. Az öregember tovább
beszélt.
- Minden harcosnak, mint kegyednek is kell legyen egy apródja.
Meg merhetem kérdezni – kinéztünk, és láttuk,
hogy egyedül van -, mi történt az apródjával?
- Megölték csatában – improvizáltam. Erre
hüledezve nézett, és rájöttem, hogy az apródoknak
nem illik harcolniuk. – Amikor az ellenség lerohanta a táborunkat.
– Ez már jobb volt, megértõen bólintott. –
Persze megöltem a támadót, aki lemészárolta
szegény Büdöskét. De hát ilyen a háború.
Kemény dolog.
Az egész közönség megértõen
hümmögött, így nem mondhattam nagy hülyeséget.
Intettem a fiatalnak.
- Lépj közelebb, Dreng, és szólj magad.
Mennyi a korod?
A hosszú haja alól bámult és dadogva
válaszolt. – Négy leszek a következõ Féreglakoma
napján.
- Nem akartam részleteket tudni errõl a jeles ünneprõl.
Egyértelmûen nagyra nõtt a korához képest.
Vagy ezen a bolygón meglehetõsen hosszúak az évek.
Bólintottam és beszéltem.
- Jó kor egy apródnak. Most azt mondd meg nekem, tudod,
mi egy apród feladata? – Reméltem, hogy megtudom, mert nekem
fogalmam sem volt. Alázatosan fejet hajtott.
- Tudom uram, tudom. Az öreg Ketchy harcos volt, és
sokszor mesélt róla. Fényesíteni kell a kardot
és a fegyvert, elhozni az élelmet a tûzrõl,
megtölteni a vizes kulacsot, kövekkel elnyomni a tetveket...
- Jól van, nagyszerû. Látom, mindent tudsz.
Egészen a legcsúnyább részletekig. Cserébe
a szolgálataidért elvárod, hogy harcosnak tanítsalak.
– Gyorsan bólintott. A szoba elcsitult amint a dolgot mérlegeltem.
- Rendben, legyen!
Egy örömkiáltás visszhangzott a tetõ
irányából, és az öreg férfi elõkerített
valami házi fõzetû levet. A dolgok kezdtek jól
alakulni, ha lassan is, de javultak a kilátások.