Egy csillogó vörös egyenruhás alak nyargalt
felénk a sötétbõl és megállt elõttünk
nagy és elegáns bajusszal. Mintha egy történelmi
jelenetbõl lépett volna ki, egy kard volt nála, amit
erõsen szorongatott a markolatánál.
- Mindent elviszek, ami nálatok van. Mindent. Gyorsan!
Két egyenruhás szaladt hozzánk ellenõrizni,
hogy végrehajtjuk-e. Furcsa fegyverek voltak náluk, hatalmas
dobokkal és fa nyéllel. Mögülünk recsegés
hallatszott ahogy a rámpa visszaereszkedett Garth kapitánnyal
ácsorogva a végén. Lehajoltam hogy felkapjam a táskákat.
Tovább fordultam a kapitány felé ugorva és
megragadva õt.
Hangos puffanás hallatszott és valami a hajó
törzsébe fúródott. A kapitány szitkozódva
felém lendítette az öklét. Soha jobbkor. Közelebb
kerültem, megragadtam a karját és a hátához
csavartam. Fájdalmasan rikácsolt, ami kedves volt a fülemnek.
- Engedd el! – közölte egy hang és a kapitány
hullámzó válla fölött megipllantottam a
földön fekvõ Püspököt mellkasán
a tiszt lábával. A kardja már nem csak ék volt,
mivel a végét a Püspök torkához nyomta.
Kezdett az egész egy rémálommá lenni.
A kapitány nyakát megszorítottam a szabad kezemmel,
majd elengedtem. Eszméletvesztve csúszott le a rámpán
szépen odakoppintva a fejét. Elléptem tõle
és a Püspök bizonytalanul felkapaszkodott, leporolta magát
miközben a fogvatartónk felé fordult.
- Már elnézést, uram, de megtudakolhatnám
alázattal, a bolygó nevét, aminek a talaján
állunk.
- Spiovente – röfögte a választ.
- Köszönöm. Amennyiben megengedi a barátomat,
Garth kapitányt talpra segítem, mivel bocsánatot szeretnék
kérni tõle az ifjú barátom hirtelen viselkedéséért.
Senki sem parancsolt megálljt mialatt õ a kapitányhoz
fordult, aki éppen visszanyerte az eszméletét.
Ismételten el is vesztette, amint a Püspök oldalról
fejberúgta.
- Alapvetõen nem vagyok egy haragtartó ember – mondta
a pénztárcája után nyúlva, amit aztán
átnyújtott a tisztnek. – De ez esetben még ki akartam
fejezni az érzéseimet mielõtt megnyugszom. Nyilván
megérti, hogy így cselekedtem.
- Magam is ugyanezt tettem volna – közölte a tiszt a pénzt
számolva. – De a játék véget ért. Többet
meg ne szólalj, különben halott vagy.
Elfordult és még valaki elõtûnt a sötétbõl
két fekete fém hurkot tartva a kezében. A Püspök
mereven állt, minden tiltakozás nélkül tûrte,
ahogy a férfi lehajol és rácsatolja az egyiket a bokájára.
Nem tudtam mi az, de nem tetszett. Az enyémet ugyan nem rakják
fel ilyen könnyen.
Vagy mégis? Egy fegyver csöve fúródott
a gátamba és én is megszûntem tiltakozni a felcsatolás
ellen. A csattanás után a férfi felegyenesedett és
az arcomba bámult olyan közelrõl, hogy a bûzös
leheletében fürdetett. Rusnya volt, és a sebhely az
arcán nem javított rajta. Hegyes ujját a mellkasomba
bökve beszélt.
- Tars Tukas vagyok, a hatalmas Capo Doccia lord szolgája.
De sose szólíts a nevemen, mindig csak mesternek.
Szólítani kezdtem valami sokkal szebb néven,
amikor megnyomott egy gombot az övérõl lelógó
fém dobozon.
A földre kerültem megpróbálva kitörölni
a szemeimbõl a fájdalom vörös ködjét.
A legelsõ, amit észrevettem a Püspök volt, aki
elõttem hevert halálosakat nyögve. Lábra segítettem;
Tars Tukasnak nem kellett volna ezt tennie egy ennyi idõs férfivel.
Vigyorgott a metszett szájával mikor felé fordultam.
- Ki vagyok? – kérdezte. Legyõzve a kísértést
a Püspök megkímélésére mondtam:
- Mester.
- Ne feledd, és ne próbálj menekülni.
Az egész ország tele van idegbénítókkal.
Ha sokáig benyomva hagyom, minden ideged megszûnik mûködni.
Örökre. Értetted?
- Értettem, mester.
- Nyújts át mindent, ami nálad van.
- Átnyújtottam. Pénzt, papírokat, érméket,
kulcsokat, órát, szerszámokat. Erõsen megrázott,
és ettõl pillanatnyilag kielégültnek tûnt.
- Gyerünk!
A trópusi hajnal korán érkezett, a fények
lealudtak. Vissza sem nézve követtük az új mesterünk.
A Püspök nehezen menetelt, nekem kellett segítenem. Tars
Tukas a közelben álló, ütött-kopott fa szekérhez
vezetett minket. Intett, hogy szálljunk fel a hátuljára.
Felültünk a deszkákra és néztük, ahogy
a rekeszeket leeresztik az ûrhajó nyílásán
át.
- Szépen megrúgtad a kapitányt – mondtam. –
Te bizonyára tudsz valamit errõl a bolygóról,
amit én nem. Mi ia a neve?
- Spiovente. – Úgy ejtette ki ezt a szót, mint egy
átkot. – Egy malomkõ a Szövegségiek nyakában.
A kapitány eladott minket bosszúból. Õ is egy
csempész. Teljes embargó van ezzel a világgal. Nyilván
fegyvereket hozott – ahogyan az esetek többségében.
Spiovente!
Ami nem igazán mondott nekem egyebet, mint hogy nem valami
jó hely. De ezt már tudtam. – Nem lehetnél némileg
informatívabb ennél a malomkõ dolognál?
- Kizárólag magamat okolom, amiért ebbe belekeveredtél.
De Garth kapitány meg fog érte fizetni. Ha mást nem
is teszünk, Jimmy, neki igazságot szolgáltatunk. Valahogy
értesítjük a Szövetségieket.
A valahogy még jobban lehangolta, és megviselten a
kezeibe temette az arcát. Én csendben ültem várva
arra, hogy majd csak megszólal. Meg is szólalt végül,
felülve, a szemei alján pedig szikrák fénye tükrözõdött.
- Semmi ellenállás, Jim. Ne hagyd, hogy megtörjenek
ezek az átkozottak. Ez alkalommal jó helyre csöppentünk.
Spiovente elõször tíz évvel ezelõtt vette
fel a kapcsolatot a Szövetséggel. Vagy ezer évet töltött
elszigeteltségben. Egy efféle hely rossz hírbe hozza
a bûnözést, hiszen a bûnözõk itt maguk
a hatalom. Az õrültek házát elfoglalták
az õrültek. Anarchia uralkodik – nem, ez így nem igaz
– Spioventéhez képest az anarchia kisiskolások piknikje.
Készítettem egy tanulmányt ennek a bolygónak
az irányítás rendszerérõl amíg
behatóbban foglalkoztam filozófiával. Itt valami olyasmivel
állunk szemben ami az emberi fejlõdés sötét
korszakait idézi. Minden tekintetben megvetendõ, és
a Szövetség mitsem tehet ellene, az inváziót
leszámítva. Ami teljességgel szemben áll a
Szövetség filozófiájával. A Szövetség
ereje egyben a gyengéje. Egyetlen bolygó sem támadhat
meg fizikálisan egy másikat. Aki ezzel próbálkozik,
azonnal megsemmisítésre kerül a többiek által,
hiszen mára a háború illegálissá lett.
A Szövetség csak az újonnan felfedezett bolygókon
tud segíteni tanácsokkal és támogatással.
Az a pletyka járja, hogy vannak titkos szervezetei a Szövetségnek,
amelyek bomlasztják az efféle társadalmakat, de ezt
persze sosem ismerték el nyilvánosan. Így itt zûr
van, komoly zûr. Spiovente a torzított tükre a civilizált
világoknak. Itt nincsenek szabályok, csak lehetõségek.
A bûnbandákat a Capo-k vezetik, abban a feltûnõ
ruhában Capo Doccia egy közülük. Minden Capo akkora
capotét irányít, amekkorát csak tud. A követõi
osztalékot kapnak a zsákmányból, amit a parasztságtól
elvesznek a háborúk során. Minden bûnözõ
piramis alját a szolgák képezik. Mi.
A szorító bilincsre mutatott a bokáján,
és erõsen lehangolódott. Ahogy én is.
- Még mindig van a dolognak jó oldala – mondtam kétségbeesetten.
- Miféle jó oldala?
Ezen magam is erõsen tûnõdtem, miközben
hangosan beszéltem.
- A jó oldal, igen, az mindig van. Mint például,
hogy messze vagyunk a Kis Mennytõl, és a problémáink
is ott maradtak. Minden helyén van egy új kezdethez.
- A társadalom alján? Szolgaként?
- Így van! Innen csak feljebb lehet jutni!
Enyhe mosoly villantott fel erre a kétségbesett kirohanásomra,
én pedig folytattam.
- Például õk átkutattak és mindent
elvettek, ami nálunk volt. Egyetlen dolgot leszámítva.
Még mindig van egy kis emlékem a börtönbeli utazásomról
a cipõmben. Ez itt. – Felmutattam a nyitókát és
a mosolya kiszélesedett. – És mûködik is, látod?
– leoldottam a bokaszorítót és felmutattam azt is,
majd visszakattintottam a lábamra. – Így amikor készen
állunk lelépni, lelépünk!
Eddigre a mosolya erõteljes vigyorrá módosult.
Igazi bajtárs módjára megveregette a vállam.
– Milyen jó, hogy vagy! – sugározta. – Jó szolgák
leszünk... egy ideig. Pontosan addig amíg eleget megtudunk
ennek a társadalomnak a kötelékeirõl, a parancsok
kiadóiról és a végrehajtás módjáról,
valamint hogy mik a gazdagság forrásai, és hogyan
szerezhetõk be. Amint kiderítem, hol vannak a társadalmi
határok itt is patkányokká leszünk. Nem rozsdamentes
acélból, attól tartok inkább egyszerû
prémes, harapósok.
- Egy patkány bármilyen névvel is kedves állat.
Leküzdjük az akadályokat!
Félre kellett húzódnunk ahogy az elsõ
rekeszt felrakták a kocsi hátuljára, amitõl
a ócska külsejû láda nyikorgott és recsegett.
Amint az utolsó rekeszt is felpakolták maguk a rakodók
is felmásztak. Örültem, hogy a világítás
ennyire gyenge – nem szerettem volna közelebbrõl megnézni
õket. Három sebhelyes, piszkos ember, borostásan,
rongyokba öltözködve. Mosdatlanok is, amirõl a reszketõ
orrom hamarosan informált. Aztán egy negyedik férfi
is felkapaszkodott, aki nagyobb termetû volt és még
ocsmányabb a többinél, bár a ruhanemûje
némileg jobb állapotban volt. Ránk világított
és a bûzön felül rosszat is szimatoltam.
- Tudjátok ki vagyok én? Én vagyok a Kocsis.
Ez az én szekerem, és azt csináljátok, amit
mondok. Elõször is, te öreg, vesd le a dzsekidet. Rajtam
jobban fog mutatni.
- Örülök, hogy így találja, uram –
válaszolta a Püspök kedvesen –, de inkább magamon
tartom.
Tudtam, hogy mit mûvel, és reméltem, hogy õ
is tudta. Szûk volt a hely a mozgásra ebben a kis skatulyában,
ami alig kétszer volt nálam szélesebb. Egyetlen ütésre
volt idõm, nem többre, ezért jónak kellett lennie.
A fenevad dühösen acsargott és elkezdett mászni
a rekeszeken. A rémült szolgák félrehúzódtak
az útjából. Én is félrehúzódtam,
hogy figyelmen kívül hagyva haladjon el mellettem. Tökéletes.
Éppen a Püspök felé kapott, amikor az összekulcsolt
kezeimmel tarkón vágtam. Kielégítõ nyekkenés
hallatszott és rárogyott a rekeszekre.
A szolgák felé fordultam, akik csendben bámultak.
- Új Kocsisotok van – közöltem velük, és
szapora bólogatással jelezték egyetértésüket.
A legközelebbire mutattam. - Mi a nevem?
- Kocsis – válaszolta azonnyomban. – Csak ne legyél
háttal neki, mikor magához tér.
- Segítesz?
A mosolya fekete, hiányos fogsort villantott fel. – A küzdelemben
nem. De jelzek neked, ha nem fogsz úgy verni, mint õ.
- Verés nem lesz. Mindenki segít?
Mindenki beleegyezõleg bólogatott.
- Jó. Az elsõ megbizatásotok, hogy ledobjátok
a régi Kocsist a szekérrõl. Nem akarok a közelében
lenni, amikor magához tér.
Odaadással hajtották végre és saját
örömükre néhányszor bele is rúgtak.
- Köszönöm, James, méltányolom a segítséged
– közölte a Püspök. – Úgy gondoltam, hogy elõbb-utóbb
úgyis nekimész, hát miért ne elõbb az
én elterelõ mûveletemmel. És a társadalmi
felemelkedésünk el is kezdõdött, mivel te már
túlléptél az alap szolga kategórián.
Szenvedõ csatlósok – ez meg mi?
Odanéztem, ahová mutatott és a szemeim épp
annyira kigúvadtak, mint az övéi. Nyilvánvalóan
valamiféle gépezet volt. Lassan közeledett felénk
kerepelve és csörömpölve gõzt fújva
ki magából. A mûködtetõ elöl ült,
a segédje leugrott és oldalt kísérte. Egy göröngy
következett, és a gép lassan eltûnt a szemünk
elõl.
- Nézd meg jó, Jim, és emlékezz rá
– mondta. – A technológia hajnaláról való ez
a gép, amit már régen elfeledtek. Ezt a földi
kocsit gõz hajtja. Ez egy gõzkocsi. Tudod, kezdem úgy
vélni, hogy jól fogom itt érezni magam.
Engem nem nyûgözött ennyire le a neolitikus masina.
A gondolataim a ledobatott gengszter körül jártak, és
azon, hogy mi fog történni, ha utánam jön. Többet
kellett megtudnom a helyi szabályokról – és igen gyorsan.
Hátrahúzódtam a szolgákhoz és mielõtt
beszélgetést tudtam volna kezdeményezni recsegve egy
hídra értünk, majd egy kapun át egy magas falhoz.
A gõzkocsisunk ott parkolt és átszólt hozzánk.
- Tegyétek fel azokat ide!
Új személyiségemben, mint Kocsis felügyeltem,
de nem sokat segítettem. Az utolsó csomag éppen földet
ért, amikor az egyik szolgám jelzett.
- Jön, a kapun át, mögötted!
Gyorsan megfordultam. Igaza volt. Az ex-Kocsis magát vakargatva
dühtõl vörös arccal.
Felordítva rontott nekem.