Fejezet: 4

A kretén cellatársam keltette düh öntött el; az elkapásom veszélye azonban azonnal lehûtött. Gondolkodás nélkül menekültem el a hangoktól és a rumlitól.
Minden villany felgyulladt és a szirénák búgni kezdtek. A rabok mozgolódni kezdtek és egymást szólítgatták. Néhány pillanat alatt a cellaajtóknál lesznek, észrevesznek, ordítozni fognak és ideteremtik az õröket. Nem volt válasz. Jól tudtam, hogy így lesz, de nem tehettem mást, csak rohantam. A felsõ szintre - ahol végig kell majd haladnom a cellák elõtt. Minden egyes jól kivilágított cella elõtt. Ahogy tovább megyek, minden rab látni fog, bizonyos, hogy a kiszúrnak az ifi delikvensek, patkánykodni kezdenek és akkor elvesztem.
Feltartott fejjel befelé bámulva haladtam el az elsõ cella elõtt. Üres volt. Ahogyan minden cella a szinten. Még volt esélyem! Mint egy kerge majom kapaszkodtam fel a fém létrafokokon és begyömködtem a nyitókám a zárba. Hangokat hallottam alattam, egyre hangosabban, és lépteket, ahogy a két õr felkapaszkodott a lépcsõkön, de az arcukat nem felém tartották. Csak annyi kellett volna, hogy egyikük elfordítsa a fejét. Amint felérnek, észre fognak venni.
A zár felpattant, az ajtót felnyomtam és átmásztam a nyíláson. A tetõn lapulva engedtem vissza a csapóajtót. A nyíláson át láthattam, hogy a két testes õr éppen felém fordult mielõtt az ajtó lecsukódott.
Láthatták, ahogy bezárom? A szívem úgy zakatolt, mint egy megvadult dob, levegõ után kapkodtam és vártam a figyelmeztetõ lövéseket.
Nem jöttek. Még mindig szabad voltam.
Kicsiny szabadság! Hirtelen depresszió kapaszkodott belém és rázni kezdett. Tetõn fekvéshez, erõteljes reszketéshez szabadon - az izzadságom kezdett felszáradni - lehetõségem volt addig is meghúzódni, amíg meg nem lelnek.
Így hát meghúzódtam és reszkettem, és általában véve nagyon sajnáltam magam egy teljes percig. Aztán felegyenesedtem, megráztam magam, mint egy kutya, és éreztem, hogy erõsödik bennem a düh.
- Nagy bûnözõ! - suttogtam fennhangon, csak hogy megbizonyosodjak arról: hallom. - Bûnözõ élet. Az elsõ komoly feladatod az volt, hogy hagyd, hogy csapdába ejtsen egy késforgató idióta. Kaptál egy leckét, Jim. Egy szép napon gyakorlati hasznát is veheted. Mindig figyelj oldalra és magad mögé. Vedd számba a lehetõségeket. Vedd figyelembe, hogy a kretén felébredhetett. Ezért elõbb össze kell verned gumibottal vagy hasonlóval biztosítani, hogy megfelelõen aludjon. Ami persze esõ után köpönyeg. Emlékezz erre a leckére, de most nézz körül, és próbáld meg a legjobbat kihozni ebbõl a mind gyorsabban bomló szökésbõl!
A lehetõségeim korlátozottak voltak. Ha az õrök kinyitnák a csapóajtót és feljönnének, megtalálnának. Volt hová menekülni? A víztartály teteje ideiglenes menedéket kínálhat, de ha ide feljönnek, biztos, hogy ott is keresni fognak. Csakhogy amíg nem tudok lejutni a csupasz falakon, egyedül az kínált gyenge reményt. Nyomás föl!
Nem volt könnyû. Sima fémbõl készült, és a tetejét nem értem el. Mégis muszáj volt. Hátraléptem, nekiszaladtam, elrugaszkodtam, és éreztem, hogy az ujjaim megkapaszkodnak az élében. Fogódzó után kapkodtam, de luftot fogtam, és keményen visszahuppantam a tetõre. Alattam ezt bizonyosan hallották. Reméltem, hogy üres cella fölött vagyok, nem a folyosó fölött.
- Elég a reménykedésbõl és a nem elégséges próbálkozásból, Jim - mondtam és kicsit káromkodtam remélve, hogy felhergelem magam. Fel kellett jutnom!
Ez alkalommal messzebb hátráltam, a térdhajlataim a falra simultak, vettem egy mély levegõt. Gyerünk!
Futás, gyorsan, és most - ugrás!
A jobb kezem az élnek csapódott. Megragadtam és megemeltem magam. A másik kezem is felkapaszkodott, és erõset húzott rajtam. A durva fémnek ütõdve felküzdöttem, felhúztam magam a tartály tetejére.
Hogy ott feküdjek, ziláltan lélegezve, és egy döglött madár szemezzen velem üres szemeivel nem egész egy lábnyira az arcomtól. Kezdtem arrébb húzódni, amikor hallottam, hogy hangosan a tetõnek csapódik a tetõajtó.
- Megtolnál? Megakadtam!
A következõ zihálás és röfögés biztosított arról, hogy az egyik kövér õr az, aki követett. A hápogás és szipogás pedig a zsíros társától érkezett.
- Nem tudom, mit keresünk itt fent! - nyafogott az elsõ.
- De én igen! - jelentette ki szilárdan a társa. - Engedelmeskedünk a parancsnak, ami még sosem ártott senkinek.
- Zárva volt a feljáró!
- Ahogy a cellaajtó is, amin átment. Nézz körül!
A nehéz léptek körbehuppogták a tetõt, majd visszatértek.
- Nincs itt. Nincs hová rejtõzni. Még csak a falon túl sem kapaszkodhatott meg, ellenõriztem.
- Van egy hely, egy hely, ahol még nem néztük.
Éreztem a szilárd fémen át felém perzselõ szemeket. A szívem ismét dobszólóba kezdett. Átkaroltam a rozsdás fémet és kétségbeesve hallgattam a közelgõ lépteket.
- Sosem tudna ide felmászni. Túl magas. El se érem a tetejét.
- A cipõfûzõd sem éred el, ha lehajolsz! Gyerünk, emelj fel. Ha felemelsz a lábamnál, felérem és megkapaszkodhatok. Csak addig, amíg megnézem!
Milyen igaza volt. Csak addig, amíg megnézi. És én semmit sem tehettem. A veszteség rám nehezedõ súlyával feküdtem hallgatva a kaparászást és szitkozódást, a túlsúlyos szipogást és kutakodást. A kaparászás egyre közeledett, és nem egész egy lábnyira tõlem egy tapogatózó kéz jelent meg.
A tudatalattim kellett tegye, mert esküszöm, nem játszott bele logikus gondolat. A kezem kilõtt és elõretolta a döglött madarat, egészen az élhez, az ujjak alá, amik leereszkedtek és megragadták.
Az eredmény nagyon kielégítõ volt. A madár eltûnt, akárcsak a kéz, sikítás és ordítozás, majd két jókora huppanás.
- Ezt miért csináltad?
- Megragadtam, ó! Jaj! Eltört a bokám!
- Lássuk, rá tudsz-e állni! Támaszkodj a vállamra! Ugrálj a másik lábadon, erre...
Bõséges ordibálás érkezett még a csapóajtón túlról miközben én büszkén és boldogan karolgattam magam. Hamarosan visszatérhetnek - megvolt rá az esély -, de az elsõ menet legalább az enyém volt.
Ahogy lassan teltek a másodpercek, majd a percek, felismertem, hogy a második menet is. A kutatás nem a tetõn folytatódott. Pillanatnyilag. A szirénák abbamaradtak, és a nyüzsgés az alattam lévõ szintre tevõdött át. Ordítozás és ajtócsapódások, motorok versenye ahogy a kocsik az éjszakába indultak. Nem sokkal késõbb - csodák csodájára - kezdtek lealudni a fények. Az elsõ keresés véget ért. Kezdtem elbóbiskolni, aztán éberre ráztam magam.
- Bénaság! Még mindig a levesben vagy. A keresésnek vége, de a hurok még szoros. Fogadhatsz az utolsó dolcsidba, hogy az elsõ nappali fénynél minden zegzugot át fognak kutatni. És legközelebb létrát is kerítenek. Ebben a tudatban ideje költözni!
És tudtam is hová. Az utolsó helyre, ahol ezen az éjszakán kereshetnek.
Még egyszer, utoljára át a csapóajtón, le az elsötétült folyosón. Néhány bennlakó még mindig motyogott az éjszaka eseményeirõl, de úgy tûnt, mindenki visszakerült az ágyára. Csöndben lecsúszkáltam a lépcsõkön az 567B celláig. Teljes csendben nyitottam ki, és ugyanígy is zártam be. A saját, lecsupasztott ágyam mellett a kedves barátoméhoz kerültem; Willy az igaztalanok álmát aludta.
Kezemmel befogtam a száját, a szemei felpattantak, és én szadista kellemmel suttogtam a fülébe:
- Halott vagy, patkány, halott! Hívtad az õröket, és most megkapod, amit érdemelsz...
A teste egy erõset hullámzott, majd ellazult. A szemei lecsukódtak. Megöltem volna? Egyszerre sajnálni kezdtem a rosszízû kis tréfám. Nem, nem halott, csak eszméletlen, a légzése halovány és lassú. Elindultam törülközõt keríteni, beáztattam hideg vízbe, aztán a szája elé tartottam.
A sikolya gõgicséléssé tompult ahogy a szájába tömködtem a törülközõt.
- Gavallér vagyok, Willy, ez a szerencséd. Nem foglak megölni! - suttogva kiejtett szavaim megnyugtathatták, mert éreztem, hogy enyhül a remegése. - Segíteni fogsz nekem. Ha megteszed, nem esik bántódásod. Erre szavamat adom. Most készülj arra, hogy válaszolnod kell a kérdésemre. Gondold át gondosan. Egyetlen dolgot fogsz csak megsúgni. Annak a cellának a számát, amelyikben Fullánkos van. Bólints, ha készen állsz! Jó! Most elveszem a törülközõt. Ha bármilyen trükkel próbálkozol, vagy bármi - akármi - mást mondanál, halott vagy. Most!
- ...231B...
Ezen a szinten van, helyes. A törülközõ visszakerült a helyére. Aztán erõsen nyomást gyakoroltam a füle mögötti részre, folyamatosan elszorítva az agyi eret. Hat másodperc eszméletvesztés, tíz halál. Elalélt és ismét ellazult. Elvettem a hüvelykem hétnél. Megbocsátó a természetem.
A törülközõt használtam letisztítani az arcom és a kezeim, majd a cipõim után kezdtem tapogatódzni. Meg másik ing és dzseki után. Ezt követõen legalább egy liter vizet bekortyolgattam, és ismét készen álltam a világgal szembesülni. Lehúztam az ágyhuzatot, a karomra tekertem és elindultam.
Lábujjhegyen, amilyen halkan csak tudtam, elosontam Fullánkos cellájáig. Sebezhetetlennek éreztem magam, nem úgy, mint korában. Felismertem, hogy ez egyszerre bolond és veszélyes dolog. De az este traumatikus eseményeit követõen úgy tûnt, kifogytam a félelembõl. A cella ajtaja kinyílott a finom érintésem alatt, és Fullánkos szemei is kinyílottak amikor megnyomtam a vállát.
- Öltözz! - szóltam halkan. - Most megyünk ki.
Nagyra értékeltem, hogy nem kezdett kérdezõsködni. Csak vette a ruháit míg én az ágynemûjét göngyölítettem fel.
- Még legalább kettõ kell! - közöltem.
- Hozom Eddiét!
- Fel fog ébredni!
- Vissza is alszik azonnal!
Egy mormolt kérdés hallatszott, amit egy szolid huppanás követett. Eddie visszaaludt, és Fullánkos hozta az ágynemût.
- A következõt tesszük - mondtam neki. - Találtam egy járatot a tetõre. Felmegyünk és összecsomózzuk a takarókat. Aztán lemászunk és lelépünk. Oké?
- Oké! Menjünk!
Mégegyszer fel a lépcsõkön - már kezdtem nagyon belefáradni. Megmásztam a létrafokokat, kinyitottam a csapóajtót, átgyömöszöltem a takarókat a tetõre, miután Fullánkos feladta õket. Nem szólt egy szót sem, amíg ismételten be nem zártam az ajtót.
- Mi történt? Hallottam, hogy leléptél, és ki akartalak nyírni, amint visszahoznak.
- Hosszú. Elmesélem, amint tisztul a helyzet. Kezdjünk el kötözni! Az ellentétes sarkakat hosszában, minden kihozható hosszra szükségünk lesz. Használj matróz csomókat, amilyet a Fiúpalántákban láthattál. Ilyet.
Úgy csomóztunk mint az õrültek, amíg mindet össze nem fontuk, majd megragadtuk a végeket és meghúztuk, kifeszítettük õket. Megvoltunk. Az egyik véget egy vaskosabb kinézetû csõre erõsítettem és lehajítottam a takaróköteget.
- Legalább húsz láb kéne még! - mondta Fullánkos dühösen nézegetve a talajt. - Te mész elõbb, te vagy a könnyebb! Ha elszakadna, neked legalább lesz esélyed. Mozogj!
Ennek logikusságával nem szállhattam szembe. Kimásztam a falra és megragadtam a legfelsõ takarót. Fullánkos megszorította a kezem váratlanul nyilvánítva ki érzelmét. Mászni kezdtem lefelé.
Nem volt könnyû. A kezeim fáradtak voltak, és a takarószövetet nehéz volt megragadni. Olyan gyorsan haladtam, ahogy csak tudtam, mert tudtam, erõm fogytán.
Aztán a lábaim az üres levegõben kapálództak és elértem a véget. Az udvar kemény talaja nagyon messzinek tûnt alattam. Nehéz volt elengedni magam - illetve nagyon is könnyû. Nem tudtam tovább kapaszkodni. Az ujjaim kinyíltak és én lezuhantam.
Becsapódtam, gurultam és a talajon görnyedve kapkodtam levegõ után. Megcsináltam. Magasan fölöttem láthattam Fullánkos sötét alakját ahogy kézrõl kézre közelít. Pillanatokkal késõbb földet ért, közvetlenül mellettem és lábra emelt, majd segített a kapuhoz bukdácsolni.
Az ujjaim reszkettek; nem tudtam kinyitni a zárat. Fájdalmasan jól kivehetõek voltunk a fény alatt, és ha egy õr kinézett volna egy fenti ablakon, csapdába kerülünk...
Vettem egy hosszú, reszketõ lélegezetet - és újra behelyeztem a nyitókát. Lassan és óvatosan, érezve a a belsõ egyenetlenségeit, fodítva és préselve.
Kikattant, és mi átvonszoltuk magunkat. Fullánkos csendben visszacsukta, majd elfordult és az éjszakába szaladt, én pedig a sarkában loholtam.
Szabadok voltunk!