Egy villámtámadás volt, és villámként
is hatott. A támadó erõink betódultak a hídon
át az udvarba, ahol Capo Doccia katonái a negyedükbõl
tünedeztek elõ. Az õrök a falon ádázul
küzdöttek, de túlerõvel szembesültek.
Hogy növeljem a felfordulást, bekapcsoltam a gõz
hangeffektusokat és belekapaszkodtam a sípba ahogy nekirontottam
a velem szemben csoportosuló védõknek. Néhányan
lõttek rám, de a legtöbb katona félrevetõdött
és elszaladt. Én rikácsoltam és láttam,
hogy a csata valóban jól halad.
A védõk a falakon megadásra emelték
a kezüket. A kezdettõl fennálló túlerõvel
szemben nem sok értelme van a capoért harcolni, mint közölték,
szívesebben kímélik meg az életüket. A
belsõ kapu közelében egy marok tiszt több lelkesedést
mutatott, és ádáz küzdelem folyt. Ennek ellenére
egytõl egyig lekaszabolták vagy megadásra kényszerítették
õket. Ketten az épületbe menekültek, de a nehéz
ajtót becsapták az orruk elõtt.
- Hozzatok fáklyákat! – kiáltotta Capo Dimonte.
– Kifüstöljük õket!
A csata olyan gyorsan ért véget, ahogy kezdõdött.
A kapu, a falak és az udvar a kezünkben volt. Holttestek csoportjai
jelezték a kegyetlenségét a rövid ütközetnek.
Szolgák reszkettek a falaknál, míg azok a katonák,
akik megadták magukat, elvonultak. Csak a központi épület
maradt a védõk kezén. Capo Dimonte pontosan tudta
mit tegyen. Égõ fáklyákat intett maga felé
hangosan kiabálva.
- Rendben, Doccia, te nagyhasú varangy, ezzel véged.
Gyere ki te féreg, és küzdj, mint egy ember, vagy kifüstöllek
minden élõ emberrel, nõvel, gyerekkel, kutyával,
patkánnyal, galambbal egyetemben, aki odabent tartózkodik
veled. Gyertek ki és küzdjetek, ti rusnya férgek, vagy
maradjatok bent sültnek!
Egy fegyver tüzelt bentrõl, és a lövedék
a capo cipõorra elõtt csapódott be. Vér áztatta
kardjával intett és egy sortûz hangzott fel a katonáinktól.
Lövedékek pattantak le a kövezetrõl, fúródtak
a zárt ajtóba és süvítettek be az ablakokon.
Amikor abbahagyták, harsány kiáltozás hallatszott
az épületbõl.
- Csak egyszer figyelmeztetlek! – kiáltotta Capo Dimonte.
– Nem viselek hadat nõk és jó katonák ellen,
akik megadják magukat. Eresszétek le a kezeiteket és
szabadok lesztek. Tanusítsatok ellenállást és
elevenen elégtek. Csak egyvalaki kell nekem, az a disznó,
Doccia. Hallod ezt, Doccia, te bugris, undorító féreg...
És így folytatta. A fáklya ropogott és
füstölt, és egy elfojtott kiáltás hallatszott,
majd kaparászás az épületen belülrõl.
Aztán az ajtó szétrepedt, és Capo Doccia
jött lefelé a szemközti lépcsõn. Mezítláb
volt, félig meztelen, de a kardját tartotta.
Az ellenfele látványára, Capo Dimonte elveszítette
a maradék hûvösségét. Dühében
ordított és elõrerohant. Doccia feltápászkodott
vérzõ arccal és védelemre emelte a kardját.
Ezt látni kellett – és mindenki nézte. Be nem
jelentett fegyverszünet volt, amíg a két vezetõ
csatázott. A katonák leeresztették a fegyvereiket,
arcok tûntek fel minden ablakban felettük. Kimásztam
az ülésembõl és a kocsi elejére álltam,
ahonnan tökéletesen láttam a küzdelmet.
Jól egymáshoz illettek, mind haragban, mind képességben.
Dimonte kardja lesújtott Doccia felemelt pengéjére,
aki ügyesen hárított majd döfött – de Dimonte
hátrált. Ezt követõen acél következett
az acélon hörgésekkel megszaggatva.
Elõre-hátra mozogtak a macskakövön, úgy
vagdosva, mintha az életük függene tõle. Ami persze
így is volt. Meglehetõsen egyszerû kardforgatás
volt, vagdosás és hárítás, de feltétlenül
energikus. Egy ordítás hangzott fel, amint Dimonte a vérét
hullatta, majd egy vágás nyomot hagyott Doccia ingén.
Ez volt a vég kezdete. Dimonte erõsebb volt és
dühösebb, és feldobott a gyõzelemtõl. Ha
Doccia annyit ivott, amennyirõl beszámoltak, akkor a másnapossággal
is küzdenie kellett. Dimonte erõsebben és erõsebben
támadott könyörtelenül csapkodva, tántoríthatatlanul
szorítva át a másik capót az udvar túloldalára.
Amikor a háta az épület falának tapadt, már
nem hátrálhatott tovább. Dimonte félreütötte
a kardját, majd a kardja markolatával állon verte,
ezt követõen egy vad kardvágással lefegyverzte
Capo Docciát.
A tervezett szadista tortúrát elmosta a harag táplálta
szenvedély. Hátrahúzta a kardját, majd lesújtott.
Nem volt szép látvány, ahogy az éles
acél átszabta Doccia torkát. Felkavart és elfordultam.
Éppen akkor, amikor árnyék takarta el a napot.
Valaki felnézett, majd még valaki, és tátogni
kezdtek. Én is felnéztem. Csak nem úgy, mint a többiek,
mert én pontosan tudtam, mit látok.
Egy D-osztályos ûrhajó csillogó formáját,
amit atmoszferikus G-lifttel szereltek fel. A soktonnás hajó
úgy sodródott az udvar fölött, mint egy madártoll.
Lassított. A fejünk felett lógott csendesen és
fenyegetõen.
Elfordultam és az irányításhoz ugrottam.
Nem volt idõ, nem volt mód a menekülésre. A csomagtartóval
babráltam, amikor az elsõ ezüst gömbök leestek
a hajóról. Egy ijedt pillantást vetettem rájuk,
majd mély lélegzetet vettem és bent tartottam, amíg
kinyitottam a csomagtartót és bedugtam a karom. Megragadva
a bõr táskát visszaültem a vezetõi ülésbe.
Köröttem becsapódtak a gömbök és
szétrepedtek, szabadon engedve a gáztöltetüket.
A táskát az ölembe ejtettem, amint az elsõ katonák
összegörnyedtek és elestek. Az ujjaim a biztonsági
övvel babráltak, és kioldották, amikor Capo Dimonte
közeledni kezdett, majd fejjel elõre halott ellenfele testére
bukott.
Szúrást éreztem a cimpáimban és
magammal együtt a táskát is becsatoltam. Ennél
többet nem tehettem.
A tüdõim fájni kezdtek, amikor egy utolsó
pillantást vetettem az udvarra. Volt egy olyan erõs érzésem,
hogy ez lesz az utolsó képem Spiovente fair világáról.
- Megszabadultam! – kiáltottam a lenti csendes alakoknak
kiárasztva a levegõt a tüdõmbõl. Aztán
mélyet lélegeztem...
Eszméletemnél voltam, ezt tudtam. Éreztem valami
puhát a hátam mögött és kicsit égtek
a szemeim belfalai. Féltem kinyitni õket – emlékezve
a õrjítõ fejfájásra, ami az elõzõ
gázosításhoz társult. Ezzel a gondolattal hajoltam
elõre és mozítottam a fejem.
Semmit sem éreztem. Felbátorodva az élménytõl
egyik szemem felengedtem. Még mindig semmi. Pislogni kezdtem az
erõs fényben, de nem volt fájdalom, egyáltalán
nem.
- Másféle gáz, köszi érte – mondtam
csak úgy, felnyitva a szemeimet.
Egy kis szoba, ívelt fém falakkal és egy sík
ágy alattam. Még ha az utolsó képet nem is
egy lebegõ ûrjáróról õriztem,
ki tudtam találni, mi ez. A fedélzetre kerültem. De
hol vannak a pénzeim? Gyorsan körülnéztem, de bizony
sehol sem láttam õket. A fejem gyors mozgatása szédülést
hozott magával, így visszaestem az ágyra és
nyögtem önsajnálatomban.
- Idd ezt meg. Ez enyhíteni fogja a gáz tüneteit.
Ismét felcsaptam a szemeim és a magas férfire
néztem, aki éppen becsukta az ajtót maga mögött.
Valamiféle egyenruha volt rajta sok arany gombbal és csíkkal,
olyasmi, amit kedvel a katonaság. Egy mûanyag bögrét
tartott, amit óvatosan elvettem és belekortyoltam.
- Bõséges idõnk lett volna megmérgezni
vagy megölni, amíg eszméletlen voltál – közölte.
Épeszû érv. Eltûntettem a keserû folyadékot
és azonnal jobban éreztem magam.
- Elloptátok a pénzem – mondtam amikor beszélni
kezdtem.
- A pénzed biztonságban van...
- Csak ha a kezemben lesz. Ahogy akkor volt, amikor megtaláltatok:
rám szíjazva. Bárki vette is el, tolvaj.
- Ne beszélj te nekem tolvajlásról! – csattant
fel. – Valószínûleg magad is loptad.
- Bizonyítsd be! Amondó vagyok, hogy keményen
megdolgoztam érte, és nem szeretném ha eloroznák
az ûrharcosok özvegyeinek megsegítésére...
- Elég! Nem azért jöttem ide, hogy a nyomorult
pénzedrõl beszélgessek. Letétbe lesz helyezve
a Galaktikus Banknál...
- Milyen árfolyamon váltják? Mennyit fog kamatozni?
Most már hûvös volt és dühös.
– Elég! Nagy zûrben vagy, sok a magyarázkodnivalód.
Lustig professzor mondta, hogy Jimnek hívnak. Mi a teljes neved,
és honnan származol?
- A nevem Jim Nixon és Veniáról származom.
- Sehová sem jutunk, ha kitartóan hazudozol. A neved
James diGriz, és szökött elítélt vagy a
Kis Mennyrõl.
Képzelheted, erõsen pislogtam ettõl az információtól.
Bárki is volt ez a fickó, pokoli intelligencia hálózathoz
volt hozzáférése. Felfogtam, hogy innentõl
nem a professzorok amatõr csapatával játszom. Profikat
hívtak. És letaglózott ezzel a gurítással,
hogy kibillentsen az egyensúlyomból, megrázzon és
õszinte beszédre kényszerítsen. Csakhát
én nem így mûködtem. Feljebb kapcsoltam a mentális
sebességváltóm, felültem az ágyon, hogy
szemtõl szembe láthassam, és nyugodtan beszéltem.
- Elmaradt a bemutatkozás.
A düh elmaradt és már õ is kimért
lett. Elfordult és megnyomott egy gombot a falon, ami leengedett
egy fém széket. Ráült keresztbe vetett lábakkal.
- Varod kapitány, a Szövetségi Ûrrendészettõl.
Nyomeltûntetésre specializálódva. Készen
állsz válaszolni?
- Igen, de csak csere-csere alapon. Hol vagyunk?
- Kb. tizenhárom fényévnyire Spioventétõl,
amit gondolom örömmel hallasz.
- Jóhogy.
- Én jövök. Hogy jutottál a bolygóra?
- Egy venián teherhajóval, amely fegyvereket csempészett
a már elhunyt Capo Docciának.
Ez felkeltette az érdeklõdését. Kíváncsian
elõrehajolva folytatta. – Ki volt a hajó kapitánya?
- Már kérdeztél. Én jövök.
Mit fogtok mûvelni velem?
- Szökött rab vagy és vissza leszel szállítva
a Kis Mennyre, hogy letöltsd a börtönbüntetésed.
- Valóban? – mosolyogtam hamisan. – Most boldogan válaszolok
a kérdésedre, azt leszámítva, hogy teljesen
elfelejtettem a kapitány nevét. Szeretnél kivallatni?
- Ne ûzz játékokat, James. Nagy gondban vagy.
Mûködj együtt és megteszem érted, amit megtehetek.
- Jó. Emlékszem a névre és miután
kitesztek egy semleges bolygón, kvittek leszünk.
- Ez képtelenség. A felvételeket megõrizzük
és én a törvény õre vagyok. Vissza kell
vigyelek
a Kis Mennyre.
- Köszönöm. Csak idõszakos a feledékenységem.
Mielõtt elmész, elárulod mi fog történni
Spioventével?
Hátradõlt a székén és egyáltalán
nem úgy tûnt, mint aki távozni akar.
- Az elsõ, ami történni fog, az Lustig katasztrofális
intervenciójának felszámolása lesz. Erre az
Intergalaktikus Alkalmazott Szocioökonómia Társaság
utasított minket. Sikerült elegendõ támogatást
szerezniük, hogy néhány teóriájukat próbára
tehessék. Számos bolygó pénzeli õket,
és könnyebb hagyni, hogy hülyét csináljanak
magukból, mintsem megállítani õket.
- És már sikerült?
- Tökéletesen. Kihajózták õket,
és boldogan mentek. Politikai és ökonómiai teóriákkal
bírni egy dolog. De alkalmazni az éles valóságban
traumatikus élmény lehet. Ez történt a múltban,
és az eredmények katasztrofálisak. Most már
nem ismertek a részletek, az idõ ködjébe vesztek,
de volt egy õrült doktrína, a monetárizmus, ami
arról vált híressé, hogy teljes kultúrákat
pusztított el, teljes bolygókat. Egy újabb kísérlet
jutott mellékvágányra, így a specialisták
meglépik, amit elõször kellett volna.
- Invázió?
- Túl sok 3D-t néztél. A háborúzás
tilos; jobban kellene tudnod annál, hogy ezt javasold. Vannak embereink
akik Spiovente meglévõ társadalmában fognak
mûködni. Talán ezzel a Capo Dimontével, mivel
õ éppen most kétszerezte meg a területét.
Segíteni és bátorítani fogják, hogy
növelje erejét és minél nagyobb területet
szerezzen meg.
- És többet és többet öljön!
- Nem, erre oda fogunk figyelni. Hamarosan nem lesz képes
segítség nélkül uralkodni, és a bürokratáink
alig várják, hogy segítsenek. Centralizált
kormány...
- Bírói testület felállítása,
adók, tudom a dörgést. Pont úgy beszélsz
mint Lustig.
- Nem egészen. A technikáink bizonyítottak,
és mûködnek. Egy generáción belül,
maximum kettõn Spioventét a civilizált bolygók
sorában üdvözölhetjük.
- Gratulálok. Most kérlek távozz, hogy itt
ücsörögve elmélázzak a jövõbeni
megjavulásomról.
- És még mindig nem árulod el a fegyvercsempész
nevét? Így folytathatja az üzérséget,
és te leszel felelõs a halálokért.
Én is. Én volnék a felelõs az udvaron
lévõ halottakért is? A támadás az én
ötletem volt. De Dimonte mindenféleképp támadott
volna, és ez még több halottat jelentene. Nem volt könnyû
elfogadnom ezt a felelõsséget. Varod kapitány olvasott
a fejemben.
- Van felelõsségtudatod? – kérdezte.
Jó kérdés. Éles eszû öreg
róka volt.
- Igen, van. Hiszek az életben és az élet szentségében,
és nem hiszek a gyilkolásban. Mindegyikünknek csak egy
élete van, és nem akarok felelõs lenni bárki
haláláért. Azt hiszem, elkövettem néhány
hibát, és remélem, okultam belõlük. A
fegyverüzér neve Ga...
- Garth kapitány – mondta. – Ismerjük és figyeljük.
Ez volt az utolsó útja.
A gondolataim sebesen cikáztak. – Miért kérdezel,
ha tudsz mindent?
- Miattad, Jim. Senki más miatt. Mondtam, hogy a mi munkánk
a rehabilitáció. Lényeges döntést hoztál,
és hiszem, hogy ettõl jobb ember leszel. Sok szerencsét
a jövõben. – Felállt, hogy induljon.
- Nagyon köszönöm. Emlékezni fogok a szavaidra
kõtörés közben.
A nyitott ajtóban állt és rám mosolygott.
– Én az igazságügy széles skáláján
mozgok. És igazából nem hiszek a börtönökben
és javítókban bukott bankrablók esetében.
Rád szebb dolgok kell várjanak. Visszaviszlek a börtönbe.
Át fognak szállítani hajóval egy másik
bolygóra, és el leszel zárva amíg meg nem érkezik.
Kisétált és csak egy pillanatra fordult vissza.
– Figyelembe véve, amit mondtál, elfelejtem, hogy még
mindig van egy nyitóka a cipõtalpadban.
Aztán végleg eltûnt. A zárt ajtóra
bámultam, és hirtelen nevetésben törtem ki. Összességében
egész jó kis világmindenség lesz ebbõl,
tele jó dolgokkal csak annak hozzáférhetõen,
aki tudta a mesterségét. És én tudtam az enyémet!
- Köszönöm, Püspök, köszönök
mindent. Megcsináltad, vezettél és tanítottál.
Neked köszönhetõen egy Rozsdamentes Acélpatkány
született!
- Hát nem kész ékszertár? – kérdezte
Angelina az aranysújtásra és a csilingelõ medálkollekcióra
mutatva az egyenruhámon.
- Egyáltalán. Az emberek szeretik a jó showt.
Azt akarják, hogy egy elnök elnökként nézzen
ki. Gyerünk!
Fegyveres csapattal repültünk a városba, és
jól páncélozott kocsik vártak ránk a
reptéren. Zapilote kivégeztetne, ha egy módot találna,
így elõkészületeket kellett tenni. Amint belépünk
az Operaházba, rendben leszünk, mivel kölcsönös
megállapodás alapján nem vihetõk be fegyverek.
Zapilote éppannyia féltette a bõrét, mint én
a magamét.
A pódiumon állt elõttünk és vicsorítva
köpött egyet amikor a vidám intéssel üdvözöltem.
- Nem túl feldobott! Remélem megvan a jó oka.
Nagyszerû szociális alkalom volt, és a tömeg
izgatottan zúgott. A pezsgõ nagy mennyiségben fogyott,
bár két kortyolás között minden szem a nagyképernyõn
volt a fejeink felett, ahol kiírásra kerülnek az eredmények.
Egyelõre nulla-nullát mutatott, mint egy labdajáték
nyitánya.
Hirtelen csend támadt amint egy csengõ hangosan megcserrent
és a szavazás elnöke elfoglalta helyét a mikrofon
elõtt.
- Az urnák lezárva, indul a számlálás
– mondta, és mindenki ujjongott. – Íme, az elsõ szám
Cucaracha városából érkezik. Ott vagy, Cucaracha?
A képernyõ letörlõdött, majd egy
hatalmas emberi fej jelent meg.
- Cucaracha város számadatai – mondta a férfi,
majd lehorgasztotta szemeit, hogy a kezében lévõ papírt
megvizsgálhassa. – Zapilote elnökre tizenhat voks. Sir Harapo
következik... kilencszáznyolcvanöttel. Éljen soká
Harapo! – amint ezt elkurjantotta, aggódva nézett körül
és gyorsan eltûnt a képrõl. A marquez hozzám
hajolt és a keze mögött súgott.
- Nagyon jó. Sosem tudnád, hogy a számítógép
beszélt, nem az igazi ember.
- Ez még annál is jobb – mivel ez az igazi
ember volt. Egy igaz szavazat. Reméljük, hogy mindegyik ilyen
lesz.
Persze nem volt. Zapilote pribékjei jól végezték
a munkájukat, így a számok éppolyan eltúlzottak
voltak, mint az elsõ esetben – csak éppen az ellenkezõ
irányba. Apróról apróra jöttek az eredmények,
és a feszültség egyre fokozódott, lévén
fej-fej mellettiséget hoztak. Ahol õszinte eredmény
került rögzítésre, a Bosszús Terrierek megették
a Vidám Egerészölyvöket. Többnyire az ellenkezõje
volt igaz. Néha egy hajszállal el?rébb voltunk, máskor
orrhosszal lemaradva.
- Igen izgalmas – mondta de Torres. – A választás
elbûvölõbb, mint egy bikaviadal. Megszomjaztatott. Van
egy kevés kilencvenéves ronom egy zsebflaskában.
Mondanál véleményt a minõségérõl?
Minden további unszolás nélkül megmondtam.
Õ pedig ellenõrizte. Már csak négy szavazóállomás
volt hátra.
- Van amelyik a tiéd? – suttogta de Torres.
- Nem tudom! – nyögtem. – Elveszítettem a fonalat.
Elõször Zapilote vezetett, aztán rám estek
a szavazatok, majd az utolsóelõtti jelentésnél
õ vezetett hetvenöttel.
- Jobbat is kisüthettél volna – mondta Angelina. – Vagy
simán lelõhetted volna az öreg Egerészölyvet.
- Demokrácia, kicsim. Egy ember, egy szavazat, tudod a teóriát,
és az eredményt nem tudjuk meg, amíg az utolsó
szavazat is be nem érkezik...
- Íme, hölgyeim és uraim, a legutolsó,
a leges legutolsó riport!
A arc töltötte ki a kijelzõt fölöttünk
és mi kicsavart nyakkal felnéztünk rá. Egy férfi
volt, nagy bajuszos, komor ember Mienbõl.
- Örömömre szolgál, hogy én adhatom
le az utolsó szavazatot Solysombra üdülõvárosából,
egy kertbõl, egy déliparti helyrõl...
A hallgatóság morajlott és én összeszorítottam
a fogaim.
- A végsõ szám... csak egy pillanat, itt van
valahol a papír.
- Halottan akarom ezt az embert, azonnal! – szólalt meg Zapilote
és a marquez bólintott életében elõször
és utoljára értve egyet a diktátorral.
- Á, igen, megvan. Örömmel jelentem, hogy a becsületes
Solysombra nyolcszáztizenkilenc szavazatot adott szeretett Elnök
Tábornokunknak, Zapilote-nak...
- Ezzel nyolcszázkilencvennégy szavazattal lemaradunk!
– mondta Angelina. – Még mindig nem késp megmérgezni.
- ...és a másik jelölt, a mi is a neve, igen,
Harapo, szomorúan jelentem, hogy sikerült összekaparnia...
te jó ég! – a szemei kidülledtek, körbekémlelt
és izzadni kezdett. – Be kell jelentsem, hogy neki... nyolcszázkilencvenhat
szavazta van.
A tömeg megtébolyult ahogy a számok felvillantak
a számok a táblán. Zapilote az öklét rázta
felém és Angelina ordított a fülembe.
- Két szavazattal nyertél! A sajátoddal és
de Torresével!
- Az igazság diadala!
Álltam és visszaintegettem a közönségnek,
összekulcsolva ráztam a kezeimet a fejem fölött,
megcsókoltam Angelinát, kezet ráztam a marquezzel,
az orromat piszkáltam Zapilote felé fordulva, aki bosszúvágytól
habzott, majd elõreléptem a mikrofonhoz. Egy percig feltartott
kézzel kellett állnom, mielõtt a zûrzavar lecsendesedett.
A kamerák rámírányíttattak, a galaxis
fülei mohón szomjazták szavaimat. Végül
mondhattam.
- Köszönöm barátaim, köszönöm.
Szerény ember vagyok!
Angelina erre hangos tapsba kezdett, amire ismét beindult
a közönség. Bólogattam, mosolyogtam és vártam,
hogy a vastaps elhaljon.
- Ahogy modtam, szerény ember vagyok, és nem helyezem
magam elõtérbe. Ám a nép akarata beszélt,
és válaszolnom illik. Ígéretet teszek...
Nem tudom, hallottam-e a lövést, ám a becsapódó
golyó hátravetett. Az állam a mellemnek vágódott
és láttam, ahogy a vörös vér bugyogott,
fröcskölt fel.
Zuhantam... Zuhantam a feledésbe...