Fejezet: 8

- Minden meg lett javítva, innentõl rend lesz! – szóltam ki az õrnek, õ pedig bólintott miközben kinyitotta a kaput. Lassan kanyarodni kezdtem a város irányába, majd hirtelen ráfordultam egy földútra.
A szökésem éppoly gondosan ki volt tervelve, mint a tolvajlás. Pénzt lopni egy dolog; megtartani egy másik. Az elektronikus kommunikáció korában a személyleírásom és furgon leírása miliszekundumok alatt körbeéri a bolygót. Minden rendõrautóban lesz rólam kép és minden rendõrhöz eljut a szóbeli felhívás. Mennyi idõm lehetett még? Mindkét õr eszméletlen volt. Csakhogy amint magukhoz térnek, továbbíthatják az információt, telefonálhatnak, felhívhatják rám a figyelmet. Úgy kalkuláltam, hogy ez minimum öt percbe fog kerülni. Ami megfelelt, hiszen nekem csak háromra volt szükségem.
Az út az erdõ felé kígyózott, majd végül elfordult, és egy elhagyatott kõbányánál ért véget. A szívem kicsit szaporán vert, mivel csak egy esélyem lehetett a következõ mûveletre. És mûködött – a bérautó még ott állt, ahol az elõzõ napon hagytam! Persze elmozdítottam a motor néhány lételemét, de egy elszánt tolvaj elvontathatta volna. Hála az égnek, én voltam az egyetlen elszánt tolvaj a környéken.
Kinyitottam az autót, kivettem az élelmiszeres dobozt és a furgonhoz vittem. A doboz oldala lebillent leleplezve azt az érdekes tényt, hogy a doboz üres. A doboz tetejébõl kiálló zsebek és tokok ragasztószalaggal voltak odaerõsítve. Nagyon ötletes, ha én mondom. És én kell tegyem, mert senki más nem tudott errõl a mûveletrõl. Pénz dobozba, doboz becsuk, autó betesz. Munkaruha le, reszketés a hideg szellõben mialatt a kocsiba dobom – a bajuszt is. Sportmez fel, stopper indít, termit kiélesít, furgon bezár, autó becsüccs. Sima elhajtás. Nem figyeltek, így egyáltalán nem volt okom nem folytatni a kalandot. Megálltam a fõúton és vártam a Lunapark írányába tartó rendõrkonvojra. Istenem, hogy siettek! Ráfordultam az útra és lassan, óvatosan visszahajtottam Billvillebe.
Ekkorra a teherkocsi vidáman égett le és olvadt tócsává. Effelõl semmi kétség. A furgon biztosítva volt, így a tulajnak meg fogják téríteni a kárát. A tûz nem fog elterjedni – egy kõbánya szívébõl semmiképp – és nem is fog senki megsérülni. Minden jól szuperált – nagyon jól.
Az irodában lecsillapodva kifújtam magam, kinyitottam egy sört és nagyot húztam belõle, majd a bárból elvettem egy üveg viszkit és kitöltöttem egy combos adagot. Szürcsölgettem, az orromat ráncoltam a csúf szagtól, majd kiöntöttem a maradékot a lefolyóba. Milyen vacak lötty! Felteszem, ha tovább próbálkozom, hozzászokom, de nemigen tûnt úgy, hogy megérné a fáradozást.
Már elég idõ telt el, hogy a sajtó kiérjen a bûntett helyére. – Bekapcs! – utasítottam a számítógépemet, majd – nyomtasd ki a legfrissebb hírlapot!
A fax selymesen hümmögött, és a lap a tálcára csúszott. Egy színes, teljes erõvel üzemelõ zsetonzuhatagról készült felvétellel a címlapon. Lázas örömmel olvastam a tudósítást, lapoztam és megpillantottam a rajzot. Ott állt, pont ahogy rátaláltak, amikor végül kinyitották a széfet. A püspök rajza és alatta egy sakklépés.
1.B-L4XP
Azaz: Bástya a szélre, Ló 4 viszi Püspököt.
Amikor elolvastam, a melengetõ örömöt az aggodalom hûse váltotta fel. Kiadtam volna magam a rendõrségnek? Kielemzik a rejtvényt, és várni fognak rám?
- Nem! – kiáltottam hangosan. – A rendõrség lusta és lassú, ahhoz hogy egy kis bûnténynél toporogjon. Megfejthetik, de mire megteszik, már késõ lesz. A Püspöknek mindenesetre meg kell tudnia fejteni. Tudni fogja, hogy az üzenet neki szól és megérti. Remélem.
A sörömet kortyolgatva erõsen aggódtam. Hosszú órákba tellett, hogy kiötöljem ezt a kis feladványt. A tény, hogy a Püspök egy sakkfigurát használt névjegyként a sakkönyvekhez irányított. Feltételeztem hogy õ, akár férfi, akár nõ – hiszen nem hiszem, hogy bárki is meghatározta volna a Püspök nemét, bár elfogadott volt, hogy a bûnözõ férfi ember – érdeklõdött a sakk iránt. Ha nem tudott eleget, ugyanazt a könyvet kell fellapoznia, amit nekem. Nagyon kis erõkifejtéssel felfedezhetõ, hogy mindössze kétféle sakk létezik. A régebbi, amit használtam, a mezõszéli bábok a mezõvégi bábu ellen nevet viselte. (Ha még nem tudod, a „rangok” a sarkoktól sarkokig érõ sorok. A mezõ a játékosok közti felület.) Így az a szél, ahol a fehér Király áll, a Király 1 pozíció. Király 2 pedig a fölötte lévõ. Helyesebb lenne Fehér Király 2-nek hívni, mert a másik játékos szemszögébõl ez egyben a Fekete Király 7. (Ha úgy véled, ez bonyolult, ne játssz sakkot – mert ez még a legegyszerûbb része!) Ugyanakkor van egy másik sakkfajta, ami az Algebra sakk nevet kapta, ami egy betût és egy számot társít a tábla mind a 64 mezejéhez. A nyolc mezõ sor a fehérnél balról jobbra a-tól h-ig van betûzve. Így a Ló 4 lehet b4, g4, b5 vagy g5.
Zavarba ejtõ? Remélem is. Remélem, hogy a rendõrség sosem jön rá, hogy ez egy kód, és nem göngyölíti fel. Mert ha megteszik, engem is felgöngyölítenek. Ez a kis sakklépés tartalmazza a következõ bûntényem idõpontját, amikor „viszem” a Püspököt, ami annyit tesz, hogy a névjegyet magammal viszem. Ami egyben azt is jelenti, hogy én viszem el a Püspöki babérokat, és azt, hogy az ex-Püspök mehet mosogatni.
A forgatókönyv világosan itt van a fejemben. A rendõrség eltöpreng a rejtvényen, a sakklépésen, majd félreteszi. A Püspök nem engedheti meg magának ezt a luxust. Dühös lesz. Bûntényt követtek el, amiért õt okolják. Pénzt vittek el – és nincs nála! Reméltem, hogy aggasztani fogja ez a sakklépés, feladványnak tekinti, elszöszmötöl rajta és meg is oldja.
Jobban belegondolva a 4-es szám a napok számát jelenti, négy nap múlva lesz a nagy esemény. A Modern Zenei Fesztivál Pearly Gatesben. Az a nap lesz egyben az év 24. napja, ami – úgy van – a Ló 4 elsõ permutációinak száma. A b4 pedig – lévén a b az ábécé második betûje, szintén olvasható 24-nek, ami a biztosíték a Püspök felé arról, hogy a fesztivál 3. estéjérõl van szó. A bûntényben persze lesznek anyagiak is. Mentális ujjaim keresztbe tettem a remény fölött, hogy jobban fogom érdekelni annál, hogy a rendõrséget elõre értesítse a bûntényrõl.
Reméltem, hogy helyesen egyensúlyoztam. Túl összetett feladványt adtam a rendõrségnek, de megfejthetõt a Püspöknek. Reméltem, hogy elég ideje van megfejteni és hogy eljön a fesztiválra.
Ez egyben azt is jelentette, hogy nekem is fel kell fújnom magam, hogy aztán depresszióba essek, túlaludjam magam, majd ne aludjak eleget. És kizárólag a köznép zsebének megkopasztásához szükséges terv összeállításával és kellékek beszerzésével élvezkedjek.
A szóban forgó éjszakán erõsen esett – ami kiválóan kapóra jött. Felhajtottam fekete kabátom kapucniját, mélyen a fejembe húztam a fekete sisakom, majd megfogtam a fekete táskát, amiben a hangszerem tartottam. Valami kürtfélét. Ez nyilvánvaló volt elnézve a táska egyik végének duzzadt, tubának helyet adó formáját. Lehet éppenséggel egy kumpafón vagy dagenetta is. A közszállítmányozó egészen az elõadóterem bejáratáig hozott. Az út maradékának megtétele közben magamat bátorítottam a többi fekete tokos hangszercipelõ közt. Elõkészítettem a belépõkártyám, de az ajtónálló egyszerûen beintett minket az esõrõl. Kicsi volt az esélye annak, hogy bárki is igazoltasson, hiszen én csak egy voltam a 230-ból, és ezen az estén volt a premierje a várhatólag fülröncsóló, szerényen a „Galaxisok egyesülésének zenéje” névre keresztelt 201 rézfúvós és 29 ütõs koncertjének. A zeneszerzõ, Moi-Woofter Geeyoh nem a kompozíciói gyenge disszonanciójáról volt híres. Ezen darab választása vezetett az adott éjszaka kiválasztásához; még a partirúra lapozgatása is megfájdította az ember fejét.
A zenész sokaság öltözõ hiánnyal kellett szembesüljön, és mindenfelé hangoskodtak. Senki sem vette észre, amikor távoztam a hátsó lépcsõházon át, majd betessékeltem magam egy takarító szertárba. A személyzet már régen elment, így nem zavarhat semmi – a zenét leszámítva. Ennek ellenére bezártam az ajtót belülrõl. Amikor a felhangolás zajai megcsaptak elõvettem a „Galaxisok egyesülése” partitúrámat.
Meglehetõsen nyugodtan kezdõdött – hiszen a galaxisoknak elõbb színre kell lépniük, hogy aztán egyesülhessenek. Az ujjammal követtem a kottát, amíg el nem értem a piros jelhez, amit én rajzoltam rá. A kotta könnyedén becsúszott a zsebembe miközben óvatosan kinyitottam az ajtót és kinéztem. A folyosó üres, ahogy illik. Kimérten mentem végig a folyosón, azon a szinten, ahol már dübörögni kezdett a fenyegetõ galaktikus robbanás.
Az ajtón a Privát – Maradj távol! – felirat állt. Elõvettem a zsebembõl a fekete maszkot, levettem a kalapom és felvettem az álarcot, és elõhalásztam a kulcsot. Nem akartam nyitókával bíbelõdni, így még akkor készítettem ezt a kulcsot, amikor felmértem a terepet. A zenével egy ütemben ügyködtem – már amennyiben annak volt mondható. A megfelelõ robbanás pillanatában felkattintottam az ajtót és beléptem az irodába.
A behatolásom persze nem volt hallható, de a mozgolódásom felkeltette egy öregember figyelmét. Elfordult, és a tollra nézett, amit kiejtett a reszketõ kezeibõl. A kezeivel a plafon felé kapott a belsõ zsebembõl elõkapott meggyõzõ és hamis fegyver láttán. A másik, fiatal férfit nem lehetett megrettenteni: támadásba lendült. Majd tovább is haladt mellettem eszméletlenül a padló felé útközben összeroncsolva egy széket.
Nem keltett különösebb zajt. Illetve keltett, de a zene mellett, amely a robbanást lefojtó crescendo felé tartott, nem volt hallható. Gyorsan mozogtam, mert az igazán hangos részek közeledtek.
Elõvettem két pár bilincset a kabátzsebembõl és az öregember bokáját az asztalhoz csatoltam, majd lekísértem a kezeit, mielõtt azok teljesen elfáradtak volna. Ezt követõen a szunyókáló egyeddel is hasonlóan cselekedtem. Közelgett az idõ. Elõkaptam a plasztikot egy másik zsebbõl – igen, sok zseb volt a ruhámon, és nem véletlenül – majd a széf elejéhez tapasztottam. Precízen a helyére. Nagyon biztonságban érezhették itt magukat az körültekintõ elõkészületeikkel. Az egész éjszakai bevétel a széfben volt, amit felfegyverzett õrök vigyáztak. Vigyázták, hogy zárva maradjon, amíg reggel más felfegyverzett õrök jelenlétében kinyitják. Benyomtam a gyutacsot a robbanóanyagba, majd visszahúzódtam a szobában az õrök közé, a tûzvonalon túlra. Ekkorra minden tárgy rázkódni kezdett a zenére és por záporozott a plafonról. Még nem jött el az idõ. Megragadtam az alkalmat, hogy kitépjem a telefonvezetékeket a falból. Nem mintha valaki is telefonálással próbálkozna a koncert vége elõtt.
És majdnem elérkezett a pillanat! A kottát nézegettem gondolataimmal, és amikor a galaxisok végre egyesültek, megnyomtam a detonátort.
A széf elõlapja lassan mozogva levált. Engem a zenei katasztrófa szédített meg, és nem a robbanás. Azon tûnõdtem, hány hallgató süketült meg a mûvészet nevében. Tûnõdésem nem gátolt abban, hogy a dollárkötegeket a hangszeres dobozomba lapátoljam. Amint megtelt, kalapot emeltem az eszméletlen és a kikerekedett szemû õröknek, és távoztam. A fekete maszk visszament a zsebembe, én pedig egy figyelmen kívüli vészkijáraton át hagytam el a házat.
Fürge két blokknyi séta következett, az aluljáró felé, ahol csak egyike voltam az esõben sietõknek. Le a lépcsõn, végig a folyosón, hogy az állomás felé vegyem az irányt. Az ingázó vonatok elmentek és a folyosó ki volt üresedve. Beléptem a telefonfülkébe és észrevétlen indentitásom pontosan 22 másodperc alatt, az elpróbált idõ alatt lecseréltem. A táska fekete burkolata lehámlott, hogy felfedje a belsõ, fehér borítást. Ezzel a kiszélesedett, vékony mûanyagból készített harangforma is megszûnt. A kalapom kifordult, hogy fehérré váljon, a fekete bajuszom és szakállam eltûnt a nekik fenntartott zsebben, így már csak a kabát maradt, amit levetettem, és kifordítottam, ami – úgy van – szintén fehérré változott. Így kifordítva sétáltam végig az állomáson, hogy a kijáraton át távozzak az érkezõ idegenekkel, a taxiváróhoz. Röviden várakoztam, amíg egy taxi elém gördült és az ajtó kinyílott. Bemásztam és méltányló mosollyal konstatáltam a robotsofõr csillogó kobakját.
- Éhn jó emberem, vid-jen engem az Arbolast Hotelbe – szóltam jól imitálva a türingi akcentust, mivel a türingiai vonat ért be velem egyidõben.
- Az üzenetet nem értettem! – szólt nyomatékosan a robot.
- Ar-bo-last Ho-tel, te metál idióta! – kiáltottam. – Arbo-bo-last!
- Értettem! – jelezte a sofõr és a taxi megindult.
Egyszerûen tökéletes. Minden beszélgetést egy hónapig rögzítenek egy molekuláris felvevõvel. Ha ellenõriznének, a felvétel felidézi ezt a kis beszélgetést. És a szállodafoglalásom is egy türingiai terminálról érkezett. Talán egy kicsit túl óvatos voltam, de a mottóm szerint ez lehetetlen. Mármint túl óvatosnak lenni.
A hotel drága volt, és ízlésesen díszítették mû arbolastok minden folyosóját és szobáját. Alázatosan vezettek az enyémhez, ahol az arbolast állólámpaként állt, és a robot portás mézesmázasan tovasiklott egy ötdollárossal a borravaló nyílásában.
A táskát letettem a hálóban, levetettem az esõkabátot, kihúztam egy sört a hûtõbõl, és kopogást hallottam az ajtó irányából.
Ilyen hamar! Ha ez a Püspök, akkor tökös, hiszen nem tûnt fel, hogy követnek. Ki más lehetne? Hezitáltam, majd úgy találtam, hogy csak egyetlen módja lehet megtudni, ki az. Mosollyal az arcomon, a Püspökre számítva nyitottam ki az ajtót. A mosoly azonnyomban lelohadt.
- Le van tartóztatva! – szólt a fakabát ékköves jelvényét felmutatva. A társa egy hatalmas fegyvert tartott rám, hogy meggyõzõdjön arról, megértettem-e?