A bíró elõrehajolt és lenézett
rám; a tekintete nem volt kegyetlen.
- Na, ki vele, Jimmy, mondd szépen el nekem, mi ez az egész
ostobaság?
Nixon bírónak volt egy nyaralója a folyóparton,
nem túl messze a farmunktól, és elég gyakran
tartózkodtam ott legifjabb fiával ahhoz, hogy a bíró
megismerjen.
- A nevem James diGriz, maga mellszobor! Csak semmi személyeskedés!
Ez erõsen feljavította a színét, képzelheted.
Hatalmas orra úgy felkunkorodott, mint egy vörös síugrósánc,
a cimpái meg valósággal lángoltak.
- Több tiszteletet a törvényszéknek! Komoly
vádakkal kell szembesülnöd, fiam, és segíthet
az ügyeden az udvarias nyelvhasználat. Szólítom
Arnold Fortescue-t, a védõt, a vádlott ügyvédjét...
- Nem kell nekem ügyvéd, különösképp
nem egy öreg, görnyedt fazon, aki olyan soká volt a pépesbe,
hogy élõ ember nem emlékszik, volt-e józan
egyáltalán?
Halk nevetés hallatszott a hallgatóság felõl,
és ez feldühítette a bírót.
- Rendet a tárgyalóteremben! - ordította oly
hevesen csapkodva a kalapáccsal, hogy annak eltört a nyele.
A csonkot áthajította a termen, és dühösen
rivallt rám: - Próbára akarod tenni a bíróság
türelmét! Szólítom Fortescue védõt...!
- Nekem aztán ne! Küldje vissza Mooney kocsmájába.
Bûnösnek vallom magam minden vádpontban, és alávetem
magam a kegyetlen bíróság kegyelmének.
Visszahõkölt, megborzongva sóhajtott, és
én úgy döntöttem, hogy hagyom kicsit, mielõtt
megütné a guta és összerogyna, mert a szabálytalan
tárgyalás miatt további idõveszteség
érne.
- Sajnálom, bíró - lehorgasztottam a fejem,
hogy elleplezzem el nem folytott vigyorom -, de rosszat tettem, és
ezért lakolnom kell...
- Ez már megfelelõbb, Jimmy. Mindig is okos fiú
voltál, és nem szeretem látni, hogy az intelligenciád
veszendõbe megy. Az ifjúsági nevelõintézetbe
kerülsz, nem kevesebb, mint...
- Bocsánat, tisztelt uram - vágtam közbe. - Ez
nem lehetséges. Ó, ha csak a múlt héten vagy
az elmúlt hónapban követtem volna el a bûntényem!
A törvény szigorú, számomra nincs menekvés.
Ma van a szülinapom. A 17. szülinapom.
Ez rendesen lelassította. Az õrök nyugodtan figyeltek,
amíg õ a számítógépébe
pötyögött információkért. A „Kis Mennykürt”
tudósítója ugyanakkora inteznitással tette
ugyanazt. Egész kis történet kezdett összeállni.
Nem tellett sokba a bírónak elõállni a válasszal.
Sóhajtott.
- Ez bizony igaz. Az adatokból kiderül, hogy ma 17 éves
vagy, elérted nagykorúságod. Nem vagy már fiatalkorú,
és felnõttként kell bánni veled. Ez minden
bizonnyal börtönt jelent - amennyiben a körülmények
ezt indokolják. Az elsõ kihágásnál,
a védenc feddhetetlen múltjával, a rossztétemény
beismerése esetén az ítélõszék
jogában áll kivételt tenni, felfüggeszteni az
ítéletet, és elengedni az õrizetest. Ez hát
a döntésem...
Az utolsó, amit ekkor hallani akartam, a döntése
volt. A dolgok nem úgy alakultak, ahogy elterveztem, egyáltalán
nem. Cselekednem kellett. Cselekedtem. Sikolyom a bíróba
folytotta a szót. Folyamatosan sikoltva fejjel elõrefelé
kibuktam a vádlottak padjából, és vállaimmal
görgetve magam ügyesen végigcsúsztam a termen,
még mielõtt a hallgatóság felismerte volna,
hogy mozgok.
- Nem fogsz rólam több szemenszedett hazugságot
lejegyezni, te irtókapa! - kiálltottam, miközben úgy
kiütöttem a tudósító kezébõl
terminálját, hogy az a padlóra esett. Ezután
a hatszáz dolláros masinát szemétté
tapostam. Körbeugráltam a tudósítót, mielõtt
meg tudott ragadni, hogy az ajtó felé lökjön. Ott
egy rendõr elkapott, majd elengedett, mikor a lábam a hasába
helyeztem.
Akkor talán megszökhettem volna, de ez nem szerepelt
a terveim között. Addig matattam a kilinccsel, amíg valaki
el nem fogott és küzdött velem a teljes legyõzésemig.
Ezúttal már megbilincselve álltam a vádlottak
padjában, és nem volt további „Jimmy fiúzás”
a bírótól. Valaki kerített egy új kalapácsot,
és olyan lendülettel csapkodott vele, ahogyan engem szeretett
volna. Én morogtam, és igyekeztem komor képet vágni.
- James Bolivar diGriz - kezdett bele. - Elkövetett bûneidért
kiszabom rád a legnagyobb bûntetést. Nehéz munka
a városi börtönben a következõ szövetségi
hajó megérkezéséig, mikoris átszállítanak
a legközelebbi kriminál-terápia állomásra.
- Leütötte a kalapácsot. - Vigyék el!
Ez már megtette! Hadakoztam a mandzsettáim ellen és
szitkokat szórtam, így nem mutatkozott rajta az utolsó
pillanat okozta elgyengülés. Rajta nem. Két nagydarab
rendõr ragadott meg és testületileg kivonszoltak a tárgyalóterembõl,
majd nem kimondottan gyengéden betuszkoltak a fekete Maria hátuljába.
Csak miután hermetikusan bezárult az ajtó dõltem
hátra és lazítottam - engedélyezve magamnak
egy diadal-mosolyt.
Igen ez volt a gyõzelem. A mûvelet lényege az
volt, hogy letartóztassanak és börtönbe küldjenek.
Szükségem volt gyakorlatra.
Módszeres az õrültségem. Nagyon korán,
talán a hatalmas Dugulj-el sikerem idõszakában fölismertem,
hogy bûnözésre születtem. Több okból,
és nem legkevésbé azért, mert élveztem
hogy bûnözõ lehetek. Az anyagi díjak nagyszerûek
voltak; semminemû másfajta munka nem fizetett ennyit ilyen
kevés munkáért. És az igazsághoz tartozik,
hogy élveztem a felsõbbrendûségem, amikor mindenki
mást palira vettem. Néhányan úgy találhatják,
ez fiatalkori érzés. Talán - de bizonyos, hogy kellemes.
Kb. ekkor szembesültem egy komoly problémával.
Hogyan készítsem fel magam a jövõre? Több
bûnt kellett elkövetnem a Dugulj-el csokik elemelésénél.
Néhány választ már tisztán láttam.
Pénzt akartam. Mások pénzét. A pénz
el volt zárva, így minnél többet tudtam a zárakról,
annál közelebb jutottam a megszerzéséhez. Elõször
kezdtem csinálni valamit az iskolában. Az osztályzataim
olyan kiemelkedõek voltak, hogy a tanárok kezdték
úgy érezni, még van remény. Olyan jól
csináltam, hogy amikor a lakatipari termékek kereskedelmét
választottam fakultásnak, egyszerûen túlzottan
kíváncsiak lettek rám, de én megtanultam minden
megtanulhatót három hónap alatt. Engedélyt
kértem az utolsó vizsgára. Elutasították.
A dolgoknak nem ez a menete, közölték. Ugyanazokon
az állomásokon kell végigmennem, mint másoknak,
és két év kilenc hónap múlva diplomát
kapok, majd elhagyom az iskolát és beállok a napszámosok
közé.
Nem valami kecsegtetõ. Megpróbáltam fakultást
váltani, de közölték, hogy ez nem lehetséges.
Lakatos bélyegzõ került a homlokomra, metaforikusan
persze, ami ott is marad életem végéig. Azt hitték.
Akkoriban kezdtem csökkenteni az óraszámom, és
kerülgetni az iskolát. Nem sokat tehettek ellene megrovó
kiselõadásokon kívül, mivel a vizsgákon
mindig megjelentem és a legmagasabb fokozatot értem el. Illett
is így lennie, hiszen sokat gyakoroltam ezen a területen. Körültekintõen
kiterjesztettem a figyelmem, így a város önelégült
polgárainak fogalmuk sem volt, hová juttatják õket.
Egy automata pár ezüstöt hozott naponta, egy parkoló
óra pedig továbbiakat. Ez nemcsak gyakorlatnak volt jó,
de finanszírozta a tanulmányaimat is. No persze nem az iskolai
tanulmányaimat - törvény szerint oda kellett járnom
17 éves koromig - hanem a szabadidõseket.
Mivel nem találtam nyomvonalat, ami felkészíthetett
volna a bûnözõ életmódra, mindent igyekeztem
elsajátítani, ami hasznos lehetett. A hamisítás
szó fellelése a szótárban arra bíztatott,
hogy fényképezést és nyomtatást tanuljak.
Minekutána a fegyvertelen küzdelemmel már jól
álltam, folytattam a tanulást a fekete övig. Választott
karrieremhez nem nélkülöztem a technikai tanulmányokat
sem. 16 éves koromra mindent megtanultam, amit a számítógépekrõl
lehetett - és ugyanekkorra ügyes elektromûszerésszé
is lettem.
Ezek önmagukban is kelégítõek - de hogyan
tovább? Tényleg nem tudtam. Elhatároztam, hogy az
eljövõ szülinapomon ajándékkal kedveskedek
magamnak. Börtönbüntetéssel.
Õrültség? Inkább ravaszság! Bûnözõket
kellett találnom, és hol, ha nem a börtönben? Ügyes
okfejtés, elismerheted. A börtönbe kerülés
olyan lesz, mintha haza érkeznék, ahol végre találkozhatok
a választott csoportommal. Figyelni fogok és tanulni, és
amikor úgy találom, eleget tudok, a cipõtalpamba rejtett
zárnyitó segít kiszabadulnom. Hogy viháncoltam
örömömben!
Bolondság volt, mivel egyáltalán nem így
történtek a dolgok.
Lenyírták a hajam, fertõtlenítõ
sprében fürdettek, börtönruhát és cipõt
adtak, olyan amatõr módon, hogy
bõséges idõm volt átraknom a zárnyitóm
és az érem készletem, amelyek ujjlenyomatokat és
retina mintákat tartalmaztak mielõtt a cellámhoz vezettek.
Legnagyobb örömömre volt cellatársam. Végre
elkezdõdhetett az oktatásom. Ez volt a bûnözõ
életem hátralévõ részének elsõ
napja.
- Jó napot, uram! - köszöntem. - A nevem Jim diGriz.
Õ rámnézett és rámförmedt:
- Dugulj el, kölyök! - Folytatta a lábujjai csipkedését,
amit az érkezésem szakított meg.
Ez volt az elsõ leckém. A külvilág udvarias
nyelvi formuláit nem díjazták a falak között.
Az élet kemény volt - így a nyelv is. Gúnyos
mosolyra húztam a számat és ismét beszélni
kezdtem. Némileg nyersebben, mint korábban.
- Dugulj el te lábgombász! A becém Jim. A tied?
Nem voltam biztos a szlengben, amit régebbi videofelvételekrõl
vettem le, de a hanghordozást bizonyosan eltaláltam, mert
ez alkalommal elnyertem a figyelmét. Lassan felnézett és
átható gyûlölet ült a szemein.
- Senki... Mondom senki sem beszélhet így Penge Willyvel.
Megváglag kölyök, nem kicsit. Belevágom a monogramom
az arcodba! Egy „V”-t!
- Egy „W”-t! - javítottam ki. - A Willy-t „W”-vel írják.
Ez mégjobban feldühítette.
- Tudom hogy betûzik, nem vagyok én gyagya! - tajtékzott
dühében, tombolva gyömöszölve a matracot az
ágyon. Egy fémdarabot kerített elõ, aminek
a vége szemmel láthatólag éles volt. Halálos
kis fegyver. Dobálgatta a kezében, majd utoljára még
egyszer elmosolyodott - és nekem rontott.
Nos, nem kell mondanom, hogy ez nem javasolt megközelítése
a fekete övesnek. Oldalra léptem, oldalba vágtam haladtában,
majd hátulról bokán rúgtam, így õ
fejjel a falnak szaladt.
Elveszítette az eszméletét. Amikor magához
tért, az ágyamon ültem és a körmeim hegyeztem
a késével.
- A nevem Jim - mondtam komiszul csücsörítve. -
Most próbáld kimondani. Jim.
Remegõ arccal nézett rám - aztán elsírta
magát! Megrémültem. Létezik ilyen?
- Mindenki csak csúfolódik velem. Te sem vagy jobb.
Csak kifigurázol. És elvetted a késem. Egy hónapot
dolgoztam vele, 10 dolcsit adtam a törött pengéért.
A gondolat, hogy minden összefogott ellene, ismét elõtört.
Akkor láttam, hogy talán csak egy évvel lehetett idõsebb
nálam - és sokkal esendõbb. Így a belépõm
a bûnözõ életbe úgy talált rám,
hogy õt vigasztaltam, kerítettem egy vizes törülközõt
az arcára, visszaadtam a kését, és még
egy öt dolláros aranyat is, hogy hagyja abba a sírást.
Kezdtem úgy érezni, hogy a bûnözõ élet
nem teljesen olyan, amilyet elképzeltem.
Elég könnyû volt kiszedni belõle az élete
történetét - igazából a megfékezése
okozott gondot, amikor beszélni kezdett. Tele volt önsajnálattal
és dagonyázott a lehetõségben, hogy mindent
feltárhat a közönségének.
Elég hitvány, gondoltam, de csendben maradtam amíg
az emlékeit rám zúdította. Nehézfejû
volt az iskolában, kinevetett másokat, gyenge jegyeket kapott.
Gyenge volt és engedett az erõszakosabbaknak, csak akkor
javult a helyzet, amikor felfedezte - persze véletlenül, egy
törött üveggel - hogy õ is tud erõszakos lenni,
ha van fegyvere. Az erõszakos fenyegetõzés ha tiszteletet
nem is hozott, jobban javította a státuszát az egyszerû
durvaságnál. Mindezt megerõsítették
élõ madarak és más kis és ártalmatlan
állatok kibelezésének demonstrációi.
Aztán mélyzuhanás következett mikor megkéselt
egy fiút és elkapták. Javító intézetbe
küldték, kiengedték, majd újabb zûrök
miatt ismét visszakerült. Élete csúcspontját
jelentette, amikor mint késes punk, zsarolásért és
életveszélyes fenyegetésért került be.
Egy másik gyereket zsarolt, persze. Túlzottan bizonytalan
volt ahhoz, hogy megkíséreljen egy felnõttet zsarolni.
Ezt persze egyszer sem említette, de nyilvánvalóvá
vált a végtelen csapongás folyamán. Õt
kikapcsoltam, a gondolataim pedig be. Rossz szerencse, ez minden. Talán
azért zártak mellé, hogy távol tartsanak a
valódi, kemény bûnözõktõl, akik
kitöltötték a börtönt.
Ebben a pillanatban kialudtak a fények és én
elfeküdtem az ágyon. A holnap lesz az én napom - gondoltam.
Találkozni fogok más bennlakókkal, és felmérve
õket megtalálom köztük a valódi bûnözõket.
Összebarátkozunk és elkezdem a bûnügyi tanulmányaim.
Bizonyosan így lesz.
Boldogan merültem álomba, megszabadulva a szomszédos
ágyról érkezõ nyûgös pityergéstõl.
Egyszerûen csak nem volt szerencsém, hogy mellé raktak.
Willy volt köztük a kivétel. Egy örök vesztes
szobatársat kaptam, ez minden. Másnap reggel másképp
lesz.
Reméltem. Volt azért némi aggodalom is, ami
kicsit még ébren tartott, de végül csak leráztam.
Másnap minden jó lesz, igen, biztosan. Jó. Semmi kétség,
jó...