Reszkettem. Az vagy hazudik, vagy õrült, aki azt állítja,
hogy sosem érzett félelmet. Én elég gyakran
kerültem vele testközelbe ahhoz, hogy felismerjem, de ennyire
még sosem éreztem magam szorítóban, mint most.
Jeges víz az ereimben, kalapács a szívemben, gyökeret
eresztõ lábak érzete. Egy erõs elhatározással
torkon ragadtam az agyam és jól megráztam.
Beszélj! – parancsoltam az agyamra. Mi ez a hirtelen támadt
akut elbátortalanodás? Mi ez a sárga csík hátul
egészen a sarkakig? Test és agy, voltunk mi már szûkebb
satukban is. Mégis végigverekedtük magunkat és
kijöttünk a túloldalon. Általában gyõzedelmesen.
Mi az ami most más?
A válasz nagyon hamar megérkezett. Rozsdaálló
rágcsálóként a társadalom falai mögé
furakodva a magam boldogulásom vagy bukásom csak rajtam állt.
Kalandok, cö-cö. Ám most túl nagy volt a tét,
túl sok ember élete függött a tetteimtõl.
Túl sok! Az egész galaxis túlélése foroghat
kockán. Szinte hihetetetlen volt.
- Legyen tisztán hihetetlen – motyogtam a medikitembe kotorva.
Ha tovább idõzöm azon, hogy mi múlik rajtam,
nem kockáztatok és talán semmit sem teszek. Még
sosem folyamodtam mû morálhoz, de mindenre vagy egy elsõ
alkalom. Afféle amulettként hordtam a sarkantyúzó
tablettákat; tudtam, hogy nálam vannak, ha szükségem
lenne rájuk, úgyhogy sosem kellettek. Mostanáig. Felpattintottam
a dobozt és leporoltam az ártatlan kinézetû
kapszulát.
- Gyerünk Jim, harcra! – mondtam és lenyeltem.
Mindenhol tiltottak, és jó okkal. Nem csupán
erõteljes átalakító hatásuk miatt mind
fizikálisan mind pszichikailag, de szociális okokból
is. A zselatin kapszulában az õrület egy kivételes
formája van, egy vegyület, amely kikapcsolja a civilizált
ember tudatát és erkölcseit. Se erkölcsök,
se öntudat – és semmi cidri. Ego, a lehetõségek
és a jó helyett istenadta engedély bármi elkövetésére
közben nem érezve sem félelmet sem aggályt. A
sarkantyúzott politikusok rezsimeket és vezérelt világokat
buktattak meg. Az atléták minden sportrekordot megdöntöttek,
gyakran megsemmisítve ezáltal magukat vagy ellenfeleiket.
Nem szép dolog.
A legszebb dolog! Egy mulandó tudatos pillanatban felismertem,
hogy a kemikáliák kezdik átvenni az agyam, de ez nem
tartott soká.
- Érted jöttem! – mondtam élvezettel mosolyogva.
Végtelen erõ volt, a legfeldobóbb érzet,
amit csak megtapasztaltam; takarító szél söpört
végig az agyam poros sarkain. Tégy amit akarsz, Jim, bármit,
mert te vagy az egyetlen erõ a világban, ami valóban
számít. Mily elvakult voltam éveken át! Görcsös
kis erkölcsök, nyamvadt ragaszkodás másokhoz, megsemmisítõ,
más felé irányuló szeretet. Kész nyomorék
voltam! Azért szeretem magam, mert én vagyok az Isten. Végül
csak megértettem, mi az Isten jelentése, amirõl az
õsi vallások mormoltak.
Én vagyok én, az egyetlen erõ a teljes univerzumban.
És Õ abban az épületben van elõttem, és
halálos tévedésében azt hiszi, jobb lehet nálam,
megállíthat, sõt, meg is ölhet. Majd meglátjuk
mi történik az ilyen idióta tervekkel.
Járjuk csak körbe! Szilárd építmény,
nem látszanak õrök, kétségtelenül
tele van felismerõkkel. Álcázott, titkos megközelítés?
Nem bölcs. Az egyetlen elõnyöm a meglepetés volt,
és a képesség az abszolút könyörtelenségre.
Jól felfegyverzetten kétlábon járó halálosztó
voltam; senki sem tudna megállítani. A belépés
elég könnyen fog menni, mások folyamatosan ki-be járkáltak,
ugyanabban az egyenruhában; a méhkaptárból
pedig jelenleg zúgás és szaggatott vinnyogás
hallatszott. Nem örültek a kapu megtámadásának.
Most kell lecsapnom, amíg még össze vannak zavarva.
Minden szerkezet üzemkész, azonnal használható;
kényelmesen befejeztem a köröm az épület körül
és a frontjánál fölfelé indultam a fehér
lépcsõkön.
A katedrális hatalmas volt, és most még nagyobbnak
tûnt a padsorok és a vallásos bútorzat eltûntetése
után. Végigsétáltam a fõhajó
mentén, mintha az enyém lenne, és az is volt. A fegyverek
készenlétben az ujjhegyeimnél. A fõhajó
üres volt, minden aktivitás a távoli végnél
koncentrálódott, ott, ahol korábban az oltár
állt. A helyén egy díszes trón állt.
És abban ült Õ. Erejébe feledkezetten,
a nagy vörös teste elõredõlve osztogatta a parancsokat
az alatta lévõ asszisztenseknek. Egy hosszú asztal
nyúlt végig a kereszthajón tele térképekkel
és papírokkal körülötte pedig brilliáns
öltözetû tisztekkel. Úgy tûnt, hogy a parancsaikat
egy egyszerû kék egyenruhájú embertõl
kapják, aki is igen rövid volt lenyalt, fekete hajjal a homlokán.
A leírás alapján õ kell legyen a zsarnok Napóleon.
Szétosztotta az Õ utasításait, ahogy várható
volt. Tudtam, hogy vigyorgok ahogy az ujjaim közelebb engedtem a fegyvereimhez.
Egy ismerõs fényjáték kapta el a tekintem
a másodlagos apszisban, tõlem jobbra – és a mosolyom
kikerekedett. Az idõ-hélix izzó gépezete volt
oda begyömöszölve a feladatuk fölé görnyedõ
technikusokkal. Hamarosan halottak lesznek, ahogy mindenki más.
Én pedig elidõutazom innen ebbõl a barbár korból.
Egy apró atomikus gránátot kell hátrahagynom,
amikor lépek. Közel volt a vég.
Senki sem tulajdonította nekem a legkisebb figyelmet sem,
ahogy az asztalhoz léptem. Elõször altató gázt
kell használnom, hiszen az mindenkire egyszerre hat. Bõséges
idõ van megölni a szolgákat miután kicsináltam
a mesterüket.
Egy agyrázkódás-gránát és
két termit. A hüvelykemmel oldottam ki õket és
eldobtam - egy, kettõ, három -nagy ívben az Õ
ölébe. Még a levegõben voltak, amint maroknyi
és maroknyi gázgránátot szórtam az asztalra
a megdöbbent tisztek orrai alá. A gránátok még
sziszegtek és robbantak amikor megpördültem és
a tûpisztolyomat használva – nem akartam a vezérlést
eltalálni – lelövöldöztem az idõhélix
melletti technikusokat.
Másodpercek alatt megvoltam. Csend állt be, ahogy
az utolsó eszméletlen test összeesett. Mielõtt
visszafordultam volna, a hajón gránátokat gurítottam
végig, hogy aki belép, gázfelhõbe tegye. Akkor
Õrá néztem.
Csodás. Egy bõgõ tûzoszlop a magjában
valamivel, ami valamikor ember lehetett. A trón is égett
és gomolyoszlop a nagy dóm felé emelkedett.
- Le van gyõzve, Õ le van gyõzve – kiáltottam
az asztal fölé hajolva, hogy jobban láthassam. Ezt a
támadást nem éli túl.
Napóleon emelte fel a fejét az asztalról és
felült.
- Ne bolondozz! – mondta.
Nem vesztegettem idõt gondolatokra, hanem megpróbáltam
megölni. Csakhogy õ már készen állt és
lõtt, mielõtt én tudtam volna a csõszerû
fegyverével, amit a tenyerébe rejtett. Tûz mosta végig
az arcom, ami aztán elbénult, ahogy a testem is, mindenem,
irányítás nélkül maradt. Az arcom az asztalra
zuhant. Nem éreztem Napóleon kezeit sem, amikor megfordított.
Lenézett rám mosolyogva, gyõzedelmes kacagásban
kitörve, ami nem csupán az õrület visszhangja volt.
Szembe nézett velem, ahogyan én is a még uralt szemeimmel,
hogy elkerekedjenek a végsõ felismeréstõl.
- Úgy van! – kiáltotta. – Én vagyok Õ.
Te vesztettél. Megégetted, megsemmisítetted azt a
jó kis androidot, akinek egyetlen feladata az volt, hogy erre rávezessen.
Csapda volt számodra, ahogy minden, még ennek a világnak
a léte is, ez az idõhurok, semmi másra nem jó,
csupán a te csapdába ejtésedre. Ilyen gyorsan elfelejtetted
volna, hogy egy test csak egy kagyló számomra, az örökkévaló
Õ számára? Az agyam uralkodott a halálon és
tovább él. Most ebben az õrült uralkodói
imitációban. Õ sosem tudta, milyen az igazi õrület.
- Te vesztettél, és enyém az örök
gyõzelem!