A pillanat töredékéig voltam csak eszméletlen,
de ez elég volt ahhoz, hogy megkötözzék a csuklóimat
és a bokáimat és minden fegyvert, amit megtaláltak
elvegyenek. Ezért a katasztrófáért csak magamat
okolhatom és a figyelmetlenségemet. A kimerültség
és a stimulánsok is közre játszottak, de a saját
hülyeségem maradt a fõ ok. Lélegzetvisszafogva
szitkoztam magam - ami semmire sem volt jó - mialatt végighúztak
a földön és Angelina mellé vetettek.
- Jól vagy? krákogtam.
- Persze. És sokkal jobb formában, mint te.
Ez így is volt. A ruhái tépettek voltak és
néhány seb látszott ott, ahol bántalmazták.
Valaki fizetni fog, keservesen meg fog fizetni ezért. Hallottam,
ahogy a fogaim csikorognak. Angelina szintén meg volt kötözve.
- Azt gondolták, meghaltál mondta. Ahogy én
is. Kimondatlan érzelmekkel volt teli a hangja és én
mosolyogni próbáltam, de kackiásabbra sikerült,
mint akartam. Nem tudom meddig feküdtünk ott; én is
elveszítettem az eszméletem. Amikor magamhoz tértem,
így néztem ki, elvették a fegyvereket meg mindent
és a kocsikba pakoltak éppen. Aztán elindultunk. Semmivel
sem állíthattam volna meg õket. Csak azt a rémes
nyelvet beszélik.
Éppoly rémesek voltak, ahogy a nyelvük hangzott,
mocskos hacuka, zsíros bõr szíjak, gubancos, koszos
haj és szakáll. Egyiküket szükségtelenül
közelebbrõl szemügyre vehettem amikor odajött és
elõbb az egyik oldalára csavarta a fejem, majd a másikra
összehasonlítva a zúzott vonásaimat az engem
mutató igen jó fényképével. A piszkos
ujjak felé csaptam a fogaimmal, de õ idõben elhúzta
õket. Ezek az Õ emberei kell legyenek; ezt a fotó
igazolta, bár arról fogalmam sem volt, Õ honnan szerezte.
Kétségtelenül az idõkevergéseink alatt
készült és azóta a zsebét ékesíthette.
Ebben a pillanatban észrevettem a legocsmányabb és
legbûzösebb alak Angelinát fixírozza, úgyhogy
a bokájára csaptam, és fájdalmasan lettem arrébbrúgva.
Meg kell hagyni, Angelina igen egyenes eszû lány. Amikor
tudja, mit akar, meg is szerzi, bármi áron. Most látta
az egyetlen módot kijutni a zûrbõl és használta
is. Nõi ravaszság. Az undorodás legkisebb jele nélkül
hívta magára az ocsmány fenevad figyelmét.
Nem beszélte a nyelvüket, de a nyelv, amit beszélt,
olyan idõs, mint az emberiség. Tõlem elfordulva mosolygott
rá a szõrös bestiára és a feje intésével
hívta magához. A vállait hátrahúzva
dudorította ki vonzó alkatát, szemérmesen csavarta
ki a csípõjét.
Persze, hogy hatott. Rövid, élénk szóváltás
következett a másik kettõvel, de a legszõrösebb
ellökte az egyiket, és annyiba maradt. Azok égõ
féltékenységgel figyelték, ahogy õ végigméri
Angelinát, aki a lehetõ legmelegebben mosolygott és
elõre tartotta vékony, kötözött csuklóit.
Miféle férfi tudna ellenállni ennek a kimondatlan
kérésnek? Ez a szõrös tuskó nyilvánvalóan
nem. Elvágta a szíjakat a csuklóin és eltette
a kését, mialatt Angelina lehajolt a bokái kiszabadítására.
Amikor az alak lábra húzta, Angelina buzgón emelkedett
fel. Medveszerûen szorította és az arcát Angelináéhoz
közelítette.
Mondhattam volna neki, hogy nagyobb biztonságban lenne, ha
egy kardfogú tigrist próbálna megcsókolni,
de
nem tettem. Ami ekkor következett, csak én láthattam,
mivel a féltékeny nézõket kitakarta a test
hatalmas tömege. Ki gondolná, hogy azok a törékeny
ujjak egyetlen kemény ponttá tudnak összeállni,
hogy a vékony csukló olyan mélyre tudja tolni a kezet
a bozontos figura gyomrába? Csodás. Angelina felé
hajolt, majd enyhe sóhajjal még tovább. Egy pillanatig
Angelina tartotta a súlyát, majd hátralépett
és felsikoltott, ahogy az a földre görnyedt.
A feminin ártatlanság képe, a kacsók
az ajakra, a szemek meredtek, sikoltozás a furcsa esemény
láttán, hogy egy erõs ember összecsuklik a lábánál.
Természetesen a másik két férfi odarohant,
de rajta volt a hûvös gyanú kezdetleges képe az
arcaikon. Az elsõnél volt az én fegyverem.
Angelina lerendezte. Amint elég közel volt és
emelni kezdte a fegyvert, Angelina repülni hagyta a bozontos kését,
amit elvett tõle, mielõtt a földre engedte. Nem láttam,
hol talált a kés, mivel a harmadik férfi mellettem
haladt el, és visszahúzott lábakkal reméltem,
hogy ezt fogja tenni. Ezt tette. Kirúgtam és a térde
alatt találtam el, amitõl elesett. Ahogy zuhant, elõrebukfenceztem
és még mielõtt újra felkelhetett volna, mindkét
csizmámmal halántékon illettem. Majd másodszor
is, csak mert komisz kedvemben voltam.
Ennyi volt. Angelina kivette a kést a nem mozgó célpontjából,
letörölte a ruháján, majd a kiszabadításomra
indult.
- Megölöd azokat, akik még mindig rángatóznak?
kérdezte illedelmesen.
- Meg kellene, de a hidegvérû gyilkosság nem
nekem való. Õk azok, amik, és úgy vélem,
ez elég büntetés. Azt hiszem, ha elvennénk a
készleteiket és összetörnénk a járgányukat,
az már megtenné bosszúnak. Csodás voltál.
- Persze. Ezért vettél el. Gyorsan megcsókolt,
mivel egy pillanat múlva meg kellett fordulnia, hogy sarokkal illesse
a bozontos homlokát, aki mozgolódni kezdett. Visszaaludt,
mi pedig csomagoltunk és távoztunk.
A célunk nem volt túl messzire. Pár órával
késõbb úgy éreztük, hogy a levegõ
kavargása felerõsödött miközben lefelé
tartottunk a hegyek közti ösvényen. Egy hirtelen kanyar
a völgy széléhez vitt éles szakadékkal,
én pedig azonnal hullámzó pörgésbe rúgtam
a járgányt láthatóságon kívülre
terelve.
- Láttad? kérdeztem.
- Természetesen válaszolta Angelina ahogyan ez úttal
óvatosabban, a hasunkon csúszva közelítettünk
és néztünk körül a kanyarban.
A szél erõsebb volt; kitöltötte a széles
völgyet valami láthatatlan forrásból odalent.
A levegõ is hûvösebb lett, és bár ott voltak
a mindig jelen lévõ felhõk felettünk, nem volt
köd amely elhomályosíthatta volna a képet. Szemeb
velünk egy domb emelkedett és függõleges sziklává,
komor fekete kõvé nõtt. Az erózió bástyák
és tornyok fantáziájává faragták;
az emberek pedig tovább faragva a hegytetõt betakaró
kastélyvárost alakítottak ki belõle.
Voltak ablakok és járatok, zászlók és
zászlórudak, lépcsõk és támfalak.
A zászlók világos vörösek voltak, alig kivehetõ
fekete figurákkal. Néhány torony is vörösre
volt festve, és ez az építészet dühöngõ
õrületével csak egyet jelenthetett.
- Nem logikus, tudom mondta Angelina. De ez a hely egyértelmûen
megborzongat. Nehéz meghatározni, de talán az eszement
a legjobb szó rá.
- A leges legjobb. Ami annyit tesz, hogy ez a jó hely és
a jó idõ, az a hely, ami olyan, ahol Õ kell legyen.
- Hogy jutunk el hozzá?
- Igen jó kérdés mondtam intelligens válasz
helyett. Hogyan jutottunk ebbe a tébolyodott kastélyba?
A fejemet vakartam és az államat dörzsöltem, ám
ezek a csalhatatlan gondolkozásserkentõk most nem mûködtek.
Némi mozgást észleltem a szemem sarkában, odanéztem,
a fegyveremélt nyúltam, és félúton megdermedtem.
- Ne tégy semmilyen hirtelen mozdulatot, különösen
a fegyvered irányába ne mondtam Angelinának csendesen.
Fordulj meg lassan!
Mindketten megfordultunk, semmi olyat nem követve el, amely
idegességet válthatna ki a vagy tucatnyi férfi ravaszon
lévõ ujjaiban, akik csendben tûntek elõ mögöttünk
és feltartott, ránk célzott fegyvereket fogtak.
- Készülj ugrani, amikor én teszem mondtam
és visszafordultam, hogy lássam azt a másik négy
embert, akik ugyanolyan csendben tûntek elõ a völgyben
elõttük. Töröld az utolsó parancsot, mosolyogj
édesen és add meg magad! Azután csapunk szét
köztük, hogy közéjük kerültünk.
Ez utóbbi inkább morális serkentõ volt,
mint akció jóváhagyása. A vadszemû emberekhez
viszonyítva, akiktõl a sokkerekû szállítónkat
elvettük, ez a sokaság sokkal hûvösebb és
határozottabb volt. Mindannyian szürke, egyberészes
mûanyagot viseltek, amely csuklyában végzõdött
a fejük elfedésére. A fegyvereik puskaszerûek
voltak, végzetes kinézetû, jókora lyukakkal.
Megadóan léptünk elõre, amikor az egyikük
felénk intett a fegyverével. A szûkülõ
kör egy másik tagja lépett közelebb és mért
végig, de nem elég közel ahhoz, hogy olyansvalaki, aki
nem öngyilkosjelölt, lefegyverezhesse.
- Stragitzkruml? kérdezte, majd folytatta, miután
nem válaszoltunk.
- Fidlikreepi?
- Attentottenpotentaten?
Miután nem reagáltattak le ezek a beazonosíthatatlan
kérdések, egy vörös szakállas, vaskos férfihez
fordult, aki a fõnöküknek látszott.
- Ili ne parolas konantajn lingvojn? kérdezett tisztán
artikulálva eszperantóul.
- Így már jobb válaszoltam ugyanazon a nyelven.
Megérdeklõdhetem, miért tartják szükségesnek
ezek az úriemberek, hogy fegyvereket tartsanak az olyan egyszerû
túristákra, amilyenek mi vagyunk?
- Kik vagytok? lépett elõre a vörösszakáll.
- Ezt én is kérdezhetném?
- Én irányítom a fegyvereket válaszolt
hûvösen.
- Hathatós érv, és fejet hajtok a logikád
elõtt. Mi túristák vagyunk a tengerentúli földrõl...
Egy rövid és csúnya szóval szakított
félbe.
- Ez lehetetlen, ahogy mindketten tudjuk, mivel ez az egyetlen földdarab
ezen a bolygón. Most az igazat!
Ezt nem mind a ketten tudtuk, de már igen. Egyetlen kontinens?
Mi történt az Anyafölddel azalatt a húsz évezred
alatt? A hazugság nem mûködött, de az igazság
hathat. Alkalmanként szokott.
- Elhinnéd nekem, ha azt mondanám, hogy idõutazók
vagyunk?
Ez célba talált; õ döbbenten nézett,
míg azok, akik közel voltak, hogy hallják amit mondtam,
mozgolódni kezdtek. A vörös szakállas dühös
tekintettel intette õket csendre mielõtt újra megszólalt.
- Milyen kapcsolatban vagy Õvel, és azokkal a teremtményekkel
odafent a városban?
A válaszomon múlt a sorsom. Az igazság egyszer
már bejött, és jó lehet másodjára
is. Teremtmények-et említett, és ez árulkodott.
Nem hittem, hogy ezek a nyugodt és fegyelmezett erõk az ellenséggel
társíthatók.
- Megölni jöttem Õt és elsöpörni
a mûveletét.
Ez valóban a kívánt hatást hozta, és
néhány ember lejjebb is engedte a fegyverét mielõtt
helyükre nem lettek teremtve. A vörös szakállas mormolt
valami parancsszerût és egy férfi elsietett. Csendben
maradtunk amíg vissza nem tért egy zöld fém kockával,
ami akkora volt, mint a feje, és átnyújtotta a parancsnoknak.
Üreges kellett legyen, mivel könnyen cipelte. A vörös
szakállas feltartotta.
- Több, mint százunk van ebbõl. Az égbõl
úsztak alá az elmúlt hónap során, és
mindegyik egyforma. Egy erõs rádióadó bennük
terel minket feléjük, de nem tudjuk felvágni vagy felolvasztani
a fémet. Kívül, a kocka öt lapján szövegsorok
vannak láthatólag különbözõ nyelveken.
Amelyeket le tudunk fordítani, ugyanazt jelentették. Vigyétek
ezt az idõutazókhoz. A kocka alján két sor
van, amit nem tudunk elolvasni. Te el tudod?
Lassan felém nyújtotta a kockát, és
én óvatosan vettem el, mivel minden fegyver precízen
a testemet célozta. A fém kollapsziumnak tûnt, amely
hihetetlen kemény és atomikus csõjárókhoz
használják. Lassan fenékkel felfelé fordítottam
és egyetlen pillantással olvastam el a sorokat mielõtt
visszadatam a kockát.
- El tudom olvasni mondtam, és észrevették
az új hangvételem. Az elsõ sor azt írja,
hogy Õ és az emberei elhagyják ezt az periódust
2,37 nappal az ideérkezésem után.
Ez zúgolódást váltott ki, és
Angelina vágta mellbe a vörösszakállt a lényeges
kérdéssel.
- Mi volt a második sorban?
Mosolyogni próbáltam, de nem akart sikerülni.
- Ja, az. Hát hogy a bolygót atomikus robbanások
semmisítik meg, amint lelépnek.