Fejezet: 21

Felfelé úsztunk a szikla feket képe elõtt mintha egy lassú liftben lennénk tüzeléskész fegyverekkel és figyelõ szemekkel. A kellemetlenség a legenyhébb szó volt rá. Fokozatosan kellett emelnem, hogy a hám nehogy leszakadjon, és amilyen gyorsan csak tudtam, felpörgetni, amíg el nem értük a maximális vonóerõt. A hõség látható aurája kezdett sugárzani a gravitációs ernyõ körül, ahogy a súlyunkkal küzdött. Különösen kellemetlen lenne, ha most mondana csõdöt.
Mély vágatú ablakok villantak fel mellettünk, szerencsére üresen, a fekete kõ sötét fallá változott és a mellvéd csúcsa közeledett. Megcéloztam és elzártam az erõforrást pont mielõtt elértük a szélét. A gyorsulásunk átemelt fölötte nagy ívben, majd elképesztõen gyors ütemben következtek a dolgok.
Két õr volt a falon, mindketten meglepettek, dühösek, fegyverezettek, lövéskészek. De Angelina és én tüzeltünk elõször. A tûfegyvereket használtuk, hogy kiszúratlanok maradjunk, amilyen sokáig csak lehetett. Az õrök csenben estek össze, az arcuk és a nyakuk hirtelen kitüskésedett, mint a tûpárna, én pedig felkapcsoltam az erõforrást a landoláshoz.
Landolás! Nem volt udvar vagy sík tetõ odalent! Egy kupolás és áttetszõ burkolat felé tartottunk egy jókora mûhely fölött; a mennyezet láthatólag üvegpanelekbõl állt egy szövevényes, rozsdás fémhálózattal. Rémülten néztünk rá ahogy felé zuhantunk, és az utolsó pillanatban húztam fel az energiát. Nyögtünk a hirtelen gyorsítástól és a hám recsegett, nyikorgott és megdõlt. A dóm túl közel volt, és úgy tûnt, nem állunk meg idõben.
Csodás volt. Egy csendes, titkos támadás, szürke, röpködõ szellemek a pirkadatban. A hat pár csizma ugyanabban a pillanatban ért talajt és vagy ötezer négyzetméter üveg lett szétroncsolva. A támasztó fém keret hullámzott és meghajlott, és néhány rozsdás támaszték kiszakadt. Egy remegõ pillanatig azt gondoltam, hogy követni fogjuk a csengõ és csörömpölõ üveget a lenti terembe rémes hangzavar kíséretében. Akkor a gravitációs ernyõ borzalmas energialöketet adott megállítva a további mozgásunk, majd lángra is lobbant.
- Ragadjátok meg a támasztékokat! – kiáltottam tépve a gravitációs ernyõ hámhoz kötõ pántjait. Azok elõbb ellenálltak megégetve a kezeimet, majd engedtek. Egyenesen lefelé zuhant az alattunk sikoltozó lakókra, és azonnal be is csapódott. Sóhajtottam és füst és tûzbombákat szórtam szét a felfordulás fokozására.
- Tudják, hogy itt vagyunk! – mondtam fedezékbe hátrálva. – Javaslom, hogy kerüljünk le errõl a tornateremrõl és térjünk vissza a munkánkra!
Óvatosan mozogtunk további üvegszilánkokat küldve le ahogy a súlyunk meghajlította a keretet és az üveglapok elszabadultak, a bástya menedéke felé húzódtunk.
- A rádióhoz! – utasítottam Diyant, ahogy felkapaszkodott mellém. – Mondd a csapataidnak, hogy húzódjanak vissza, ha még nem jutottak be, de tüzeljenek tovább!
- Visszaverték õket minden oldalon.
- Mondd nekik, hogy ne pazaroljanak tovább embereket! Mi majd belürõl teszünk be nekik.
Tovább indultunk. Angelina és én készen bármi ellenállás azonnali letörésére, míg mások oldalról és hátulról fedeztek. Izzasztó ügetésbõl törtünk elõre. Gyorsnak kellett lennünk felfordulást keltve, és meg kellett találnunk Õt. Az elsõ ajtó egy hosszú csigalépcsõhöz vezetett, ami végtelen hosszúnak tûnt. Nem tetszett, úgyhogy leszórtam pár agyrázkódtató gránátot rajta, és a tetõ felé indultunk tovább.
- Merre? – kérdezte Angelina.
- Az a torony- és épületsereg ott elöl nagyobbnak és funkcionálisabbnak tûnik, mint a többség. Ez a legjobb tippem. – Valami szétrobbant a csempéken a közelben és Angelina egyetlen csípõlövéssel vette le a mesterlövészt a fenti ablakból. Kicsit gyorsabban szaladtunk, majd a falnak lapultunk az egyenes esésnél a völgy elõtt amíg szétvetettem egy zárt ajtót. Akkor betódultunk.
A helyet egy õrült tervezte. Én tudtam, hogy ez ténylegesen így is van, de nem kellett ismerned Õt, hogy levegyed az üzenetet. A folyosók és a lépcsõk, a tekervényes kamrák, a szögben álló falak, egy helyütt térden és tenyéren mászva kellett átkúsznunk az alacsony plafon alatt. Itt volt az elsõ áldozatunk. Öten kiértünk ebbõl a szobából, amikor a plafon csendben és gyorsan alásüllyedt és összenyomta a hátvédet még mielõtt az hangot adhatott volna. Mindannyian erõsebben izzadtunk. Az ellenség, amellyel találkoztunk, jellemzõen nem volt fegyveres, és vagy elmenekült, vagy egy tûfegyver terítette le. A sebesség és a csend volt most a lényeg, és amilyen gyorsan tudtunk, haladtunk a bizarr dekorációjú falak között, inkább nem nézve a festményekre, amelyek szinte minden rendelkezésre álló négyzetmétert beborítottak.
- Csak egy pillanat – zihálta Angelina visszahúzva engem amint egy magas boltív alatt egy lépcsõhöz értünk, amely kicsigázott a láthatárról odalent különbözõ magasságú fokaival. – Tudod, hogy hová megyünk?
- Pontosan nem – ziháltam a választ. – Csak behatolunk a létesítménybe hogy a küzdelem elébe menjünk, miközben növeljük a felfordulást.
- Azt hittem, magasabb ambícióink vannak. Például megtalálni Õt.
- Van valami javaslat arra, hogy vihetnénk ezt végbe? – El kell ismernem, élesen csattant kicsit, ahogy kimondtam. Angelina szaharin édesen válaszolt.
- Hát persze. Megpróbálhatnád például bekapcsolni az idõenergia detektort, amit a nyakadba akasztottál. Úgy hiszem, ez az oka, hogy elhoztad.
- Éppen ezt akartam tenni – mondtam hazudva a tény elfedésére, hogy teljesen elfeledkeztem róla a garázda támadás fehér hõjében.
A tû meglódult és egyenesen a lábunk alá mutatott.
- Lemegyünk! – utasítottam. – Ahol az idõ-hélix tekervénye áll, ott lesz Õ, akit én most ízekre fogok szedni. – Így is gondoltam, mert ez volt a harmadik és utolsó próba. Egy speciális bombát állítottam össze, amire ráírtam a nevét. Pokoli ötvözet volt, ami garantálta minden protein lebomlását öt méteres körzetben, egy robbanó töltet, egy mérgezett repesz, és egy termit bomba gyakorlatilag megfõzni az Õ testét.
Ezután a küzdelem felerõsödött. Valamiféle lángszóró odalent gomolygó füstöt és tüzet köpött fel a lépcsõn közénk, amit nem kerülhettünk ki. Megpörkölten és füstösen haladtunk át a nyíláson, amit a falba robbantottam és valamiféle laborba zuhantunk. Sorról sorra ugyanaz a bugyborékoló replika állt minden irányban egy kristály csõhálózatra kötve. Sötét folyadékok csöpögtek és a szelepek ocsmány szagú gõzt sziszegtek. A munkások nem voltak fegyveresek, és elénk vetették magukat. Most lassabban ügettünk levegõ után kapkodva.
- Hú! – mondta Angelina fanyar arcot vágva. – Láttad, mi van azokban az üvegekben?
- Nem, és nem is akarom. Tovább!
Ami felkavarhatta a jéghideg Angelinát, arra egyáltalán nem voltam kíváncsi. Örültem, amikor magunk mögött hagytuk ezt a heleyt és újabb lépcsõsort találtunk.
Közeledtünk. Az ellenállás egyre erõsödött, és most már az út nagy részén küzdenünk kellett. Csupán a tény, hogy a védõk fegyverzete esetleges volt, tette lehetõvé, hogy egyáltalán átjussunk. Nyilván a legtöbb fegyvert a falaknál használták, mivel legtöbben késsel támadtak ránk, fejszével, fémdarabokkal, bármivel és mindennel, beleértve a csupasz kezüket, ha csak az volt. Ordibálva és nyáladzva siettek támadásra, és lelassított a sokaságuk. A következõ martiánunk egy nyílásból levetõdõ alak fémlándzsájának esett áldozatául, mielõtt én lelõhettem volna azt. Együtt haltak meg, és nem tehettünk mást, mint magukra hagyva õket tovább haladni. Egy gyors pillantás az órámra és ismét fárasztó loholásba kezdtem. Kezdtünk kicsúszni az idõbõl.
- Várj! – rikoltotta Diyan. – A tû nem mutat már!
Megálljt intettem mindenkinek egy széles járatban, és mindenki véekezõ állást vett fel. Az idõenergia detektorra néztem, amit Diyan cipelt.
- Merre mutatott, amikor utoljára ránéztél?
- Egyenesen elõre, a folyosó felé. És nem volt szöge a tûnek egyáltalán, mintha a gép, amire mutat, ezen a szinten lenne.
- Csak akkor mûködik, amikor az idõ-hélix is. Most ki kell legyen kapcsolva.
- Lehet, hogy lelépett Õ? – kérdezte Angelina azokat a gondolatokat mondva ki hangosan, amiket ki akartam zárni a fejembõl.
- Talán még nem – mondtam színlelt õszinteséggel. – Akárha hogy is, elõre kell nyomulnunk, ameddig tudunk. Egy végsõ erõkifejtés!
Nyomakodtunk. És egy újabb embert veszítettünk, amikor megpróbáltunk áthatolni a tüskés, vergõdõ ágak között. Méreg volt a tüskékben. Végül fel kellett lobbantanom az egészet az utolsó termit gránátunkkal. A lõszer és a gránátok kezdtek kifogyni. Egy gyors tûzharc következett a folyosók csomópontjánál, ami kiürítette a tûfegyverem. Félrevetettem és belerúgtam a nehéz ajtóba, amely elzárta a további mozgást az adott irányba. Szét kell robbantani, de a gránátaim elfogytak. Angelinához fordultam, amikor az ajtó melletti kommunikációs lap feléledt.
- Vesztettél az utolsó alkalommal – mondta Õ vadul vigyorogva rám a képernyõrõl.
- Mindig hajlandó vagyok beszélni – mondtam, majd olyan nyelven szóltam Angelinához, amirõl tudtam, hõgy Õ nem ismeri. – Maradt még gránát? – kérdeztem.
- Én beszélek, te hallgatsz! – mondta Õ.
- Egy – mondta Angelina.
- Csupa fül vagyok – szóltam Õhozzá. – Vesd szét azt az ajtót! – mondtam Angelinának.
- Minden nekem kellõ embert elküldtem a múltba, ahol sosem találtok ránk. Elküldtem a szükséges gépeket, mindent ami szükséges lehet egy idõ-hélix felépítéséhez. Én megyek utoljára, és amint eltûnök, az idõgépezet megsemmisül mögöttem.
A gránát felrobbant, de az ajtó vaskos volt, és a helyén maradt. Angelina megszórta robbanó töltetekkel. Õ úgy folytatta, mintha misem történt volna.
- Tudom ki vagy, kis ember a jövõbõl, és tudom, honnan jössz. Úgyhogy megsemmisítelek azelõtt, hogy esélyed lenne megszületni. Megsemmisítelek téged, az egyetlen ellenfelet; aztán a múltat, a jövõt és az egész örökkévalóság az enyém lesz, az enyém, az enyém!
Sikonyált és nyáladzott a vége felé, az ajtó pedig kidõlt, és én voltam az elsõ, aki átlépett.
A robbanó lövedékeim az érzékeny gépezetbe fúródtak, miközben az Õ bombám ívben repült a levegõben.
De õ már aktiválta az idõ-hélixet. A zöld izzása elhalt; Õ eltûnt, a hátrahagyott gépre többé nem volt szükség. A pokol-bombám az üres levegõben robbant és nagyobb veszélyt jelentett a számunkra nézve, mint az eltûntre, akinek készült. A padlóra vetõdtünk és a halál süvített el fölöttünk, amikor pedig a legközelebb felnéztünk, a gép szétolvadt és füstölt.
Õ beszélt ismét, és a fegyverem csöve keresni kezdte.
- Ezt a felvételt arra az esetre készítettem, ha hirtelen kellene távoznom, sajnálom. – Idióta módjára kuncogott a saját ócska viccén. – Már eltûntem; nem tudsz követni, de én követni tudlak az idõben. És meg tudlak semmisíteni. De vannak veled más ellenfelek is, és kívánom, hogy õk is érezzék a bosszúmat. Meghalnak, mindenki meg fog halni, minden el fog pusztulni; én irányítom a világokat, az örökkévalóságot, én semmisítem meg a világokat. Most a Földet törlöm el. Elég idõt hagyok rá, hogy ezt átgondoljátok és szenvedjetek. Nem menekülhettek.
- Egy órán belül minden nukleáris fegyver kiold. A Föld megsemmisül.