Fejezet: 6

Nem állítom, hogy ugyanabból a fából faragtak, mint a legtöbb embert. Ugyanakkor ugyanúgy érzek mint õk amikor ilyen szituba kerülök – 32000 évnyire a múltban egy nagy rakás lopott pénzzel, törvényõrök kergetésében -, ami több, mint elegendõ egy kis pánikhoz. Csupán a gyakorlat valamint a tény, hogy túl gyakran kerültem életem során ilyen helyzetbe lépdeletett tovább elegánsan miközben fontolóra vettem a leendõ teendõt. Pár pillanat múlva néhány nehézlábú törvénytalpnyaló gördült körbe a sarkon és biztos voltam benne, hogy a rádióriasztás erõsítést fog hozni, hogy elém vágjanak. Ötölj ki valamit gyorsan, Jim!
Megtettem. Még öt lépés után a szökésem teljes terve körvonalazódott, részletesen, betûrendben, kinyomtattatott és kis könyvvé köttetett az elsõ oldalán nyitva a lelki szemeim elõtt.
Elõször is el az utcáról. Ahogy a következõ ajtónyílásba vetõdtem, ledobva a pénzt engedtem, hogy egy minigránát az ujjaim közé hulljon az indujjamból. Ez jól beleillett a kerek kulcslyukba, és hangos huppanással kilökte a zárat valamint a keret egy részét. Az üldözõim még nem voltak a láthatáron, úgyhogy vártam, amíg feltûntek, mielõtt belöktem a megrongált ajtót. Rekedt kiáltozás és sípolás jelezte, hogy észrevettek. Az ajtó egy hosszú folyosóra nyílt, és a túlsó végén álltam megadásra emelt kezekkel, amikor a fegyveres törvény vonakodva belesett a nyíláson át.
- Ne lõjetek, zsernyákok! – kiáltottam. – Megadom magam, egy szegény fiatal vagyok, akit gonosz társasága vitt bûnbe.
- Ne moccanj, vagy kilyukasztunk! – morogtak boldogan, óvatosan lépve be erõs fényekkel világítva a szemembe. Én csak álltam, ujjaimmal a levegõt tapogatva mígnem a fények arrébb csúsztak és dupla huppanás nem hallatszott, amit valószínûleg az összerogyott testek okoztak, lévén több altatógáz volt a folyosón, mint levegõ.
Óvatosan lélegezve az orrlikaimban lévõ szûrõkön át levettem az egyenruhát a horkoló alakról, aki közel volt a méretemhez, átkoztam a sok övet, a ruháját pedig a saját ruhámra húztam. Aztán a kézifegyverre néztem, amit nála volt, visszahelyeztem a táskába, felvettem a táskáimat és távoztam az utcára, a bank irányába. Ijedt polgárok meredtek rám az ajtónyílásaikból mint állatok az odújukból és a sarkon egy újabb rendõrkocsiba botlottam. Ahogy sejtettem, jópáran körbevették a helyet.
- Megvan a zsákmány! – szóltam a vaskos figurához a kormány mögött. – Visszaviszem a bankba. Körülvettük a patkányokat, az egész bandát. Azon az ajtón át. Csípjétek el õket!
Az utolsó javaslat valójában szükségtelen volt, mivel a jármû már távozott. Az elsõ rendõrkocsi még mindig ott volt, ahol legutóbb, és a dülledt szemû nézõk láttára bedobtam a táskákat az elsõ ülésre és bemásztam.
- Gyerünk, tûnés! Vége a shownak! – kiáltottam az ismeretlen kezelõszervek közt tapogatva. Nagyon sok volt belõlük, kevesebb is elegendõ egy ûrhajó röptetéséhez, mint ehhez a hitvány földitragacshoz. Semmi sem történt. A tömeg hátrált, majd közelített. Izzadtam kissé. Csak akkor vettem észre, hogy a kis kulcslyuk üres, és emlékeztem – késõn – arra, hogy Bicskás beszélt valamit arról, hogy kulcs kell ezeknek az elindításához. Szirénák erõsödtek minden oldalon; matattam, tapogattam a furcsa zsebfélékben és a rajtam lévõ egyenruhában lévõ tárcában.
Kulcsok! Egy teljes karikányi! Viháncolva próbáltam bele egyiket a másik után, amíg rá nem jöttem, hogy mind túl nagyok ahhoz, hogy belemenjenek. Odakint az ámuló tömeg közel került igencsak csodálkozva a mûsoromon.
- Vissza, vissza! – kiáltottam fenyegetéssel és elõkotortam a fegyverem a tokjából.
Nyilvánvalóan töltve volt és kibiztosítva; véletlenül megérintettem a rossz helyen. Hatalmas robbanás jött füstfelhõ kíséretében és a fegyver kiugrott a kezembõl. Valami lövedékféle hatolt át a kocsi tetején és megfájdult a hüvelykem.
A nézelõdõk legalább leléceltek. Sietõsen. Ahogy minden irányba szétrajzottak láttam, hogy az egyik rendõrkocsi közelít felém hátulról, és éreztem, hogy a dolgok nem mennek úgy, ahogy kellene. Lennie kell más kulcsoknak. Újra kutatni kezdtem a különféle kezembe akadó dolgokat a hátsó ülésre szórva, míg semmi sem maradt. A másik kocsi megállt mögöttem és az ajtók kinyíltak.
Az egy fémes csillanás lett volna abban a kis tasakban? Az volt. Egy pár kulcs. Egyikük szépen becsúszott a nyílásba mire a két törvény- és rendszolga odalépdelt a kocsi két oldalához.
- Mi van itt? – kérdezte a közelebbi miközben a kulcs elfordult és morajlás valamint fémes kerepelés szólalt meg.
- Zûr! – mondtam és matattam a fém karokkal.
- Kifelé onnan, hallod? – kérdezte a fegyverét elõhúzva.
- Élet halál kérdése! – kiáltottam repedezett hangon miközbe rátapostam az egyik pedálra, ahogy Bicskástól láttam. A kocsi ereje felpörgött, a kerekek csikorogtak; életre lendült nagy sebességgel.
Rossz irányba, hátra.
Erõs csapódás, üveg és fémcsörgés hallatszott és a rendõrök eltûntek. Az irányírást kerestem ismét. Az egyik zsaru feltûnt elõttem feltartva fegyverét, ám önvédelembõl ugrott egyet, amikor megtalálva a megfelelõ kombinációt felé rontottam. Az út üres volt, és haladtam.
Rendõrökkel a sarkamban. Mielõtt a sarokra értem volna, a másik kocsi indított és utánam tépett. Színes fények kezdtek forogni a tetejét és szirénája is feljajdult. Egyik kézzel vezettem és a másikkal a kezelõszervekkel babráltam – folyadékot fecskendezve a szélvédõre, amit mozgó karok töröltek le, hangos zene szólalt meg, majd a lábaimat forró levegõ kezdte melegíteni, mígnem nekem is életre kelt a vijjogó szirénám és talán a villogó fényeim. Így szakítottunk a széles úton és éreztem, hogy ez nem a menekülés módja. A rendõrök ismerték a városukat és a jármûveiket, elõre rádiózhattak az elém vágásra. Ahogy ezt felismertem, meghúztam a kereket és befordultam a következõ utcán. Mivel kicsivel gyorsabban mentem, mint kellett volna, a gumik csikorogtak és a kocsi felpattant a járdapadkára és nekivetõdött egy épületnek, mielõtt visszapattant az útra. A követõim lemaradtak e manõvert követõen, nem kívánva elismételni ugyanezt, de még mindig követtek amikor bepördültem a következõ sarkon. Ezzel a két jószögû fordulóval sikerült növelnem az elõnyöm és most már visszafelé tartottam a tett színhelyére.
Ami õrültségnek tûnhet, de valójában a legbiztonságosabb. Pár perc múlva szirénázva, körzõ fényekkel biztonságban voltam egy köteg vijjogó, villogó kék-fehér jármû közt. Csodás volt. Forogtak, tolattak és egymás elé kerültek, én pedig mindent megtettem, hogy növeljem a zavart. Igen élvezetes volt szitkozódások és ökölrázás közepette: tovább is maradtam volna, ha nem lett volna sietõs dolgom. Az izgalom a tetõfokára hágott, kiküzdöttem magamat és jármûvemet a sarkon. Nem követtek. Józanabb sebességgel, lekapcsolt szirénával és leoltott fényekkel gördültem az utcákon kikötõt keresve. Sosem menekülhetnék egy rendõrkocsival, és nem is állt szándékomban; egy patkánylyukra volt szükségem, ahová bebújhatok.
Egy luxus lyukra; nem szeretem a félmegoldásokat. Nem sokkal késõbb megpillantottam a célom, fénnyel árasztott feliratokkal: egy csillogó hotelt a plusz luxus kategóriából szinte kõhajításnyira a bûntett helyétõl. Az utolsó hely, ahol keresni fognak. Így reméltem. Némi kockázat mindig kell. A következõ fordulónál leparkoltam a kocsit, levetettem az egyenruhát, egy köteg pénzt a zsebembe tettem, majd visszafelé indultam a hotelbe a két táskámmal. Amikor a kocsit megtalálják, nyilván azt gondolják, hogy jármûvet váltottam - szokványos trükk – és a keresést kiterjesztik.
- Hé te! – szóltam az egyenruhás ajtónállónak, aki büszkén várakozott a bejárat elõtt. – Cipeld ezeket!
A  hangom bántó volt, a modorom durva, de nem figyelt rám, mert nem idegen nyelven szóltam, így egy köteg nagy címletû bankjegyet nyomtam a kezébe. Egy gyors pillantás elmosolyította és alázattal nyúlt a táskáim után, majd utánam csoszogott, ahogy beléptem a lobbiba.
Világító faberakatok, süppedõs szõnyegek, diszkrét fény, csodaszép nõk rövidre nyesett ruhában, hosszúra eresztett pocakú, idõs férfiak társaságában; ez volt a kellõ hely. Jópár szemöldök megmozdult az öltözékemre, ahogy a portapluthoz indultam. A mögötte álló személy h?vösen nézett le hosszú orra mellett és éreztem, hogy máris kezd a jég képzõdni. Megolvasztottam egy pénzköteggel, amit a pultra tettem elé.
- Egy gazdag, ám különc milliomost tisztelhet bennem – mondtam. – Ez az öné. – A bankók azonnyomban eltûntek. – Épp most jöttem vissza az adakozásról, és a legjobb szobájukat akarom.
- Volna ilyesmi, ám az az elnöki lakosztály, és az ára...
- Ne bosszantson pénzzel! Fogja ezt és szóljon, ha kell még!
- Nos igen, valamit talán lehet tenni. Ha megtenné, hogy itt aláírja...
- Mi a maga neve?
- Hogy? Az enyém? Roscoe Amberdexter.
- Micsoda véletlen! Engem is így hívnak, de szólítson csak uramnak. Gyakori név lehet erre. Maga aláírhatja helyettem, mivel ugyanaz a nevem. – Intettem, elõrehajoltam és rekedten suttogtam. – Nem akarom, hogy bárki is tudjon az ittjártamról. Mindenki a zsákmányomra utazik. Küldje fel a menedzsert, ha további információt akar. – Amit kapni fog, az pénz lesz, és biztos, hogy az is megteszi.
Zöldhasúak hátán vitorlázva a többi már szélcsendben ment. Betessékeltek a részlegembe és két pénzköteggel jutalmaztam a cipelõk ügyes kezét, amiért nem ejtették el õket. Kinyitottak és becsuktak dolgokat, megmutattak minden vezérlést és hívattam a szobaszolgálatot sok ételért és italért, és mindenki nagyon jó kedvben, duzzadó zsebbel lépett le. A pénzes táskát a szekrénybe tettem és kinyotottam a kisebbet.
Megdermedtem.
A jelzõtû az idõenergia detektoron megmozdult és mereven egy irányába mutatott, az ablakon túli külvilágra.