Amíg ezt megpróbáltam feldolgozni, egy szimpla
barnabõr ruhás férfi tolakodott át az éljenzõ
tömegen és csendre ordította õket.
- Haza ti sokaság mielõtt jönnek a békák
és mind megölnek. És egy szót se szóljatok
errõl, különben a városkapuról fogtok lógni.
Félelemtekintetek cserélték le a lelkeseket
és egy emberként mozdultak mindannyian leszámítva
azt a kettõt, aki általfurakodott a fegyvereket begyûjteni.
Az altatógáz felosztott, így engedtem õket.
Az elsõ férfi két ujjal a sapkáját érintette
ahogy közeledett.
- Szép munka uram, de mozdulnia kell innen gyorsan mielõtt
valaki hall errõl.
- Hová menjek? Sosem jártam még Oxfordban korábban.
Gyorsan végigmért ahogyan én is tettem vele,
majd döntést hozott.
- Velünk jössz.
Sietni kellett mert hallottam a nehéz menetcsizmák
huppogását a hídon ahogy arrébb indultunk nehéz
fegyverekkel rakottan. Ám ezek az emberek helyiek voltak; ismertek
minden kanyart és mellékutat, így nem kerültünk
semmi látható veszély közelébe. Szaladtunk
és lépdeltünk csendesen vagy egy jó órán
át mielõtt egy nagyobb fészerhez értünk,
ami nyilván a célállomás lehetett. Beléptem
a többiek után és a padlóra tettem a ládám.
Amikor felegyenesedtem a két fegyvercipelõ karon ragadott
míg a bõrruhás egy igen éles kinézetû
pengét tartott a torkomnak.
- Ki vagy? – kérdezte.
- A nevem Brown, John Brown. Amerikából. És
mi a te neved?
- Brewster. – Aztán anélkül, hogy hangszínt
váltott volna a hangja folytatta: - Tudnál egy okot adni
miért ne öljelek meg kém létedre?
Nyugodtan elmosolyodtam mutatva számára, mily bolondos
volt a gondolat, de belül egyáltalán nem voltam nyugodt.
Kém? Miért is ne? Mit mondhattam volna? Gyorsan gondolj Jim,
mivel egy kés éppannyira alapos gyilkos, mint egy atombomba.
Mit tudtam? Francia katonák foglalták el Oxfordot. Ami annyit
tett, hogy sikeresen letámadták Angliát és
az egészet vagy egy részét elfoglalták. Volt
ellenállás ez ellen az invázió ellen, erre
az engem fogva tartók voltak a bizonyíték, úgyhogy
ezen tény alapján próbáltam improvizálni.
- Titkos küldetésen vagyok! – Ez mindenkor jó.
A kés még mindig a torkomnak feszült. – Amerika, mint
tudod, mellettetek áll.
- Amerika a franciáit segíti. A ti Benjamin Franklinetek
maga mondta.
- Igen, persze, Franklin úrnak nagy a felelõssége.
Franciaország túl erõs most ahhoz, hogy szembe szálljunk
vele, így vele vagyunk. A felszínín. Ám vannak
magamfajták akik a segítségetekre sietnek.
- Bizonyítsad!
- Hogyan? A papírok hamisíthatók, és
minden esetben halálhoz vezetne hordozásuk, valamint nem
hinnél a hitelességükben. De van valamim, ami igazat
szól, és Londonba tartottam hogy leszállítsam
és átadjam ott bizonyos embereknek.
- Kiknek? – Mintha egy kicsit hátrált volna a kés.
- Nem fogom megmondani. Ám most vannak hozzátok hasonló
emberek egész Angliában, akik le akarják vetni a zsarnoki
igát. Kapcsolatba léptünk néhány csoporttal,
és én szállítom a bizonyítékot,
mint említettem.
- Mi az?
- Arany.
Ez szépen megzabolázta õket, és éreztem,
hogy a szorítás némileg enyhül a karjaimon. Kihasználtam
az elõnyt.
- Engem még sosem láttatok, és talán
többet nem is fogtok. Ám én segíthetek nektek
fegyvereket vásárolni, katonákat megvesztegetni, segíteni
a bebörtönzötteken. Mit gondoltok, miért támadtam
le azokat a katonákat ma publikusan? – kérdeztem hirtelen
ihletemben.
- Halljuk! – mondta Brewster.
- Hogy veletek találkozzak! – néztem körbe lassan
a meglepett arcaikon. – Vannak hû angolok e föld minden sarkában,
akik gyûlölik a betolakodókat, akik küzdenek azért,
hogy eltávolítsák õket ezektõl a zöld
partoktól. De hogyan lehet velük kapcsolatba lépni,
segíteni rajtuk? Épp most mutattam nektek egy módot
– és láttalak el ezekkel a fegyverekkel. Most pedig aranyat
adok nektek, hogy folytassátok a küzdelmet. Ahogy én
bízok bennetek, úgy kell bízzatok bennem. Ha kívánjátok,
elég aranyatok lesz innen elszökni és boldogan élni
az életeteket a világ egy kedvesebb részén.
De nem hinném, hogy ezt tennétek. Az életeteket kocáztattátok
azokért a fegyverekért. Azt fogjátok tenni, amit jónak
láttok. Nektek adom az aranyat és magatokra hagylak. Sosem
találkozunk többé. Bíznunk kell. Megbízlak...
– hagytam elhalni a hangomat, lehetõséget adva, hogy õk
fejezzék be a mondatot.
- Szerintem jól hangzik, Brewster – mondta az egyikük.
- Szerintem is – mondta egy másik. – Fogjuk az aranyat!
- Én veszem el, ha van mit – mondta Brewster bizonytalanul
engedve le a kést. – Lehet, hogy hazudik.
- Lehetne – mondtam gyorsan mielõtt lyukakat ütött
volna a gyarló sztorimra. – De nem az, és nem is számít.
Ma éjjel messzire megyek és sosem találkozunk újra.
- Az aranyat! – mondta az õröm.
- Lássuk! – mondta Brewster vonakodva. Végigtereltem.
Ezután már nem visszakozhatott.
Kinyitottam a ládát gondosan mialatt egy fegyver folyamatosan
a vesémet nyomta. Megvolt az aranyom; ez volt a történetem
egyetlen igaz része. Számos nagyobb bõrtasakra volt
osztva és ennek a mûveletnek a finanszírozását
célozta. És most ezt tette. Kivettem egyet és ünnepélyesen
átadtam Brewsternek.
Átrázott pár csillogó szemcsét
a kezébe és rámeredt. Én tovább tolakodtam.
- Hogy jutok Londonba? – kérdeztem. – Folyón?
- Õr van a Temze minden zsilipjén – monda Brewster
továbbra is a tenyerében lévõ arany kavicsokba
veszve. – Nem jutnál el Abingdonig. A ló az egyetlen mód.
Hátutakon.
- Nem ismerem õket. Két lóra lesz szükségem
és egy vezetõre. Tudok fizetni, mint tudod.
- Luke majd elvezet – mondta végül felnézve.
– A gáton dolgozott. De csak a falakig, a franciákon egyedül
kell túljutnod.
- Ennyi megteszi. – Tehát Londont elfoglalták. De
mi volt a helyzet Anglia maradékával?
Brewster kiment a lovakat gondozni, és Guy közönséges
kenyeret és sajtot hozott némi világos sörrel,
aminek jobban örültem. Beszéltünk jobban mondva õk
beszéltek és én hallgattam, alkalmanként bedobva
egy szót de félvén kérdés feltételétõl,
ami bizonyíthatná majdnem teljes tájékozatlanságom.
Ám egy kép végül összeállt. Angliát
teljesen elfoglalták és elnyomták az elmúlt
pár évben; a pontos számuk nem vált világossá,
bár további harcok folytak Skóciában. Sötétes
emlékek voltak a lerohanásról, a nagy ágyúról,
amely borzalmas kárt okozott, a Csatorna flotta egyetlen csatában
megsemmisült. Sokmindenben rátalálhattam a kilógó
lólábra, Õrá. A történelem újrairatott.
Ez a bizonyos múlt azonban mégsem annak a jövõnek
a múltja volt, ahonnan érkeztem. A fejem fájni kezdett
pusztán ettõl a gondolattól. Ez a világ egy
idõhurokban létezett csupán, a történelem
fõ folyamától elkülönülten? Vagy ez
egy külön világ volt? Coypu professzor tudná, de
nem hinném, hogy élvezné, ha mégegyszer elõvenném
a memóriáját csak azért, hogy a kérdéseimre
válaszoljon. Nélküle kell megbírkóznom
ezzel. Gondolkozz, Jim, tedd az öreg agydobozt sebességbe!
Büszke vagy arra, amit az intelligenciádnak tartasz, úgyhogy
használd kivételesen egyébre, mint svihákságra!
Kell itt lennie valamiféle logikának! Elsõ kijelentés:
ez a múlt a jövõben nem létezett. Második:
most viszont igen. Ám a harmadik jelenthetné, hogy a jelenlétem
megsemmisíti ezt a múltat, sõt, akár az emlékét
is. Fogalmam sem volt, ezt hogyan érhetem el, de olyan meleg és
feldobó volt maga a gondolat, hogy belekapaszkodtam. Jim diGriz,
a világrengetõ történelemformáló!
Ez kellemes képzetet eredményezett, és ennek áldásával
szunyókáltam el a szénán, majd ébredtem
fel nem sokkal késõbb a támadó rovarok miatt
vakarózva, amelyek a meleg testemre pályáztak.
A lovak nem érkeztek meg az alkony elõtt, és
megegyeztünk abban, hogy legjobb pirkadatkor indulni. Sikerült
némi rovarszprét elõhalásznom a ládámból,
hogy leöljem a támadóim, úgyhogy nagyjából
békés éjszakát élvezhettem a reggeli
lovaglás elõtt.
A lovaglás! Három napot voltunk úton, és
mielõtt elértük volna Londont, még a nyeregfájdalmaimnak
is lettek nyeregfájdalmai. A primitív társaságom
élvezni tûnt az utat, mintha csak kirándulna, folyamatosan
az országról beszélve és minden éjjel
részeg álomba zuhanva az érintett fogadóinkban.
Átnyergeltünk a Temzén Henley fölött és
egy hurkot tettünk dél felé kerülve a populáció
méretesebb központjait. Amikor ismét elértük
a Temzét Southwarknál, a London híd állt elõttünk
és london tetõi, tornyai a távolban. Nehéz
volt a szemközti part magas falától látni. A
fal maga töredezett volt, nagyon elütõ a város
füstszürkéjétõl, és egy hirtelen
gondolat megcsapott.
- Ez a fal új, nemde? – kérdeztem.
- Ögen, két éve fejezték be. Sokan haltak
meg itt, nõk és gyermekek Csontos által hajtva a felhuzatalkor.
Körbeveszi a várost. Egyén oka nincs, mint az õrület.
Volt oka és bármennyire ego-kényeztetõ
volt is, nem tetszett. Az a fal nekem készült, hogy távol
tartson. – Találnunk kell egy csendes fogadót! – mondtam.
- A George erre van, lefelé. – Hangosan megnyalta a száját.
– A világos sörük is nagyon jó!
- Élvezd csak! Valami folyómentit akarok látótávolságra
a hídtól!
- Tudok egy jó helyet, a Vadkan és Vadast Pácban
a Herring utcán a Vine Lane lábánál. Ott is
jó a sör!
A legrosszabb sör is jó volt Lakenek, csak alkohol legyen
benne. Ám a Vadkan és Vadas tökéletesen megfelelt
az idényeimnek. Egy rossz hírû létesítmény
töredezett táblával az ajtó felett, amelyen valószínûtlen
kinézetû vaddisznó és egy még valószínûtlenebb
kinézetû madár meredt egymásra. Volt egy rozoga
dokk hátul, ahol szomjas matrózok verõdhettek össze
valamint egy szoba amit kivehettem és a folyóra nézett.
Amint elintéztem a lovam istállózását
és kialkudtam a szoba árát, bereteszeltem az ajtót
és kibontottam az elektromos teleszkópot. Ez egy jókora,
tiszta, részletes és lehangoló képet produkált
a folyón túli városról.
Az a fal vette körbe, tíz méter erõs tégla
és kõ – kétségtelenül mindenféle
érzékelõrendszerekkel tûzdelve. Ha alá
vagy fölé próbálnék kerülni, kiszúrnának.
Felejtsük el a falat! Az egyetlen bejárat amit errõl
az elõnyös pontról láthattam, a London híd
másik vége volt, amit gondosan tanulmányoztam. A forgalom
lassan haladt a hídon, mivel mindenkit és mindent gondosan
átkutattak mielõtt beléphettek. Francia katonák
szondáztak és vizsgáltak át mindent, és
egyesével kísérték be az embereket egy ajtónyíláson
át egy épületbe a falban. Úgy tûnt, mindenki
elõkerül, de én is elõ fogok-e? Mi ment végbe
abban az épületben? Ki kellett tudnom, és az alattam
lévõ sörözõ kiváló hely volt
erre.
Mindenki szereti a potya pénzt és én tele voltam
vele. A félszemû tulaj motyogott, csammogott magában
és sikerült találnia egy iható üveg vörösbort,
amit megtartottam magamnak. A helyiek több mint szívesen nyelték
a potyasört a potyasör után. A tartályok bõrbõl
voltak kátránnyal bevonva és ez némi mellékízt
adott, de az ügyfelek ezt nem bánták. A legjobb informátorom
egy kefeszakállú fuvaros volt Quinch névvel. Egyike
volt azoknak, akik áthajtották a marhákat legelõrõl
a vágóhídra, és ott még asszisztált
is a véres munkában. Az érzékenysége,
ahogy sejthetõ, nem volt a legnagyobb, ám az ivókapacitása
igen, és amikor ivott, beszélt, én pedig csüngtem
minden szaván. Belépett és elhagyta Londont minden
nap, és részrõl részre a profánság
és pocskondiázás ellenére összeraktam
azt, amirõl úgy reméltem, pontos képe a belépési
folyamatnak.
Átkutattak; ennyit láthattam az ablakomból.
Néha alaposan, néha felületesen. De volt a rutinnak
egy része, amely sosem változott.
Minden városban lévõnek be kellett tennie a
kezét az õrház nyílásán. Ez minden,
csak be kell tenni. Semmit sem érinteni, csak könyökig
benyúlni, majd vissza.
Ezen rágódtam a boromat kortyolgatva figyelmen kívül
hagyva a körbevevõ maszkulin robajt és vidámságot.
Mit tudnak ebbõl megállapítani? Ujjlenyomatokat esetleg,
de én mindig viseltem ál-ujjlenyomatokat rutinból,
és az elõzõ mûvelet óta már háromszor
lecseréltem õkey. Hõmérséklet? Bõr
kémhatás? Pulzus vagy vérnyomás? Képesek
lennének ezek a helyiek abban, ami számomra a sötét
múlt szervi összetétel megkülönböztetésére?
Nem volt merész feltételezni, hogy némi változást
volt az elmúlt több, mint 30.000 év alatt. Meg kellett
tudnom a helyi normákat.
Ez elég könnyen ment. Összeállítottam
egy detektort, amely mindezeket a tényezõket rögzítette
és a ruhám alá akasztottam. Az érzékelõ
gyûrûnek volt álcázva és a jobb kezemen
viseltem. A következõ estén kezet ráztam mindenkivel,
akivel tudtam, befejeztem a borom és visszavonultam a szobámba.
A felvételek precízek voltak plusz minusz 0,006 százalékig
és sokat elárultak. Ezek alapján a személyes
értékeim a normális variációk közé
estek.
- Nem gondolkodsz, Jim! – vádoltam magam a torz tükör
elõtt. – Kell legyen oka a falnyílásnak, és
ez az ok valamiféle detektáló mûszer. De mit
figyel? – Váltottam a vádaskodásból. – Gyerünk,
ne kerüld meg a kérdést! Ha így nem tudod megválaszolni,
fordítsd meg a kérdést. Mit lehet figyelni?
Ez már jobban hatott. Elõvettem egy papírdolgot
és listázni kezdtem a megfigyelhetõ, megmérhetõ
dolgokat gyakoriságuk alapján. Fény, hõ, rádió
hullámok stb, majd a vibráció, és zaj, radar
visszajelzések, bármi és minden, nem kísérelve
meg az emberi testre alkalmazni õket. Egyelõre nem. Ezt azután
tettem meg, miután annyira teljessé tettem a listát,
amennyire csak lehetséges. Amikor betöltöttem a lapot,
kezet ráztam magammal dicsõségesen, majd visszaolvatam
emberi alkalmazáshoz.
Semmi. Megint levert lettem. Eldobtam, majd újra magamhoz
ragadtam. Valami olyan volt, ami valami olyasmihez kapcsolódott,
amit a Földrõl hallottam. Mi? Hol? Ott! Atombomba semmisítette
meg, ahogy Coypu mondta.
Rádióaktivitás. Az atomkor még a jövõben
van, az egyetlen normális rádióaktivitás ebben
a korban a természetes háttérsugárzás.
Ezt nem tellett sokba ellenõrizni.
Én, a jövõ teremtménye egy olyan galaxis
lakója vagyok, amely tele van hasznosított rádióaktivitással.
A testem kétszer olyan rádióaktív, mint a szoba
háttérsugárzása, és kétszer olyan,
mint a forró hangulatú haveroké a bárban, akiket
leugrottam ellenõrizni.
Most, hogy tudtam, mire kell vigyáznom, találhattam
módot a kijátszására. A régi gondolatok
álltak helyükre amint megvolt a tervem, és még
jóval pirkadat elõtt támadásra készen
álltam. Minden magamhoz vett kellék mûanyag volt, fémdetektor
által észlelhetetlen, már amennyiben volt nekik. A
fém tárgyaim egy plasztik csõben voltak, amely rövidebb
volt egy méternél és nem nagyobb kerületû
az ujjamnál, amit a zsebembe tettem feltekerve. A legsötétebb
órában a hajnal elõtt kiosontam és a nyirkos
utcákon kerestem az áldozatom.
Elég gyorsan megtaláltam, egy francia õrszem
vigyázta egy közeli dokkban az egyik bejáratot. Gyors
dulakodás, egy kis gáz, egy sánta figura, egy sötét
átjáró. Két percen belül elõkerültem
a másik végén az egyenruhában a puskával
a vállamon a kellõ francia módon. A gumicsövem
a puska csövébe tettem. Hadd talála meg azt a
fémet a detektor. Az idõzítésem precíz
volt, és amikor az elsõ fénynél a kisszámú
éjjeli õr visszatért Londonba, az utolsó sorban
masíroztam. Ellenõrizetlenül jutok be az ellenség
tisztjeként. Üzembiztos séma. Nem vizsgálják
meg a saját katonáikat.
Ahogy én azt hittem! Amint belépdeltünk a kapun
a híd túlsó végénél valami érdekeset
láttam, amit az ablakomból teleszkóppal nem vehettem
észre.
Miután egy katona befordult az õrszoba sarkán,
megállt egy pillanatra az õrmester hideg tekintete elõtt
és benyújtotta a karjait a fal sötét nyílásába.