A sátor ugyanabból a szürke anyagból készült,
mint a fogva tartóink viselete és nyugodt menedéket
nyújtott a kinti gõzfürdõs légkörtõl.
Egy tömzsi gép berregett az egyik sarokban páramentesítve
és hûtve a levegõt. Még hûvösebb
italok kerültek elõ, és én a magamé fölé
hajolva azon tûnõdtem, mi a kiút ebbõl a dilemmából
mielõtt elérjük a határidõt. Mivel a fegyverek
még mindig elöl voltak, egy kimondatlan fegyverszünet
kellett következzen; a vörös szakállas döntött
a formába öntése mellett.
- Veletek iszom – mondta. – A nevem Diyan.
Nagyon rituálisnak tûnt, úgyhogy követve
a formulát mutattam be magam, ahogyan Angelina is. Amint eltûntek
a fegyverek, mindjárt haveriasabb lett a légkör. Oda
ültem le, ahol profitálhattam a hûtõ teljes erejébõl,
és úgy döntöttem, felteszek néhány
kérdést.
- Vannak ezeknél a kézi fegyvereknél erõsebbek
nálatok?
- Használhatók nincsenek. Az a néhány,
amit elhoztunk, megsemmisült az Õ seregeivel való csatában.
- Olyan nagy ez a kontinens, hogy nem tudtok gyorsan ide keríteni
többet a saját országotokból?
- A kontinens nagysága nem számít. Az ûrhajóink
igen kicsik, és mindent az anyabolygóról kell hozni.
Szapora pislogásba kezdtem, érezvén, hogy ez
már túltesz rajtam.
- Nem a Földrõl vagytok? – kérdeztem.
- Az õseink onnan voltak, de mi már bennszülött
martiánok vagyunk.
- Nem osztanál meg még néhány
tényt? A zavar keltette zaj mintha az én fejemben lenne.
- Elnézést, azt hittem, tudod. Hadd töltsem meg
a poharad! A történet sokezer évvel korábban
kezdõdik, amikor egy hirtelen változás a napsugárzásban
megemelte a hõmérsékletet a Földön. A hirtelen
alatt természetesen éveket, valójában évszázadokat
értek. Ahogy a klíma megváltozott és a jégsapkák
elolvadtak, az élet folyamatossága a bolygó felszínén
veszélybe került. A partvonalak megváltoztak és
hatalmas, alacsony fekvésû föld nyeletett el; nagy városok
kerültek víz alá. Ezzel önmagában meg lehetett
volna gyürkõzni, ha nem lettek volna a szeizmikus zavarok,
amit a Földfelszín súlyának változása
keltett ahogy a pólusok felszabadították a jégtakarókat
és a felszabadult víz további területeket nyelt
el. Földrengések és lávafolyamok, süllyedõ
földek és új, emelkedõ hegyek. Az egész
elég borzalmas, amit felvételeken sokszor láthattunk
az iskoláinkban. Egy hihetetlen nemzetközi erõkifejtéssel
a Marsot próbálták betelepíteni, lakhatóvá
tenni az emberek számára. Ez ottani atmoszféra készítését
vonta magával vastag széndioxid réteggel, hogy a nap
megnövekedett sugárzását elnyelje, jéghegyek
szállítását a Szaturnusz gyûrûibõl,
meg hasonlókat. Nemes ambíció volt, amely végül
sikerrel járt, de a Föld nemzeteit csõdbe vitte. Idõvel
véleménykülönbség és háborúskodás
következett a kormányok bukása után és
a kapzsik több, mint egyenlõ részt akartak az újkeletû
világból. Mindezalatt a vízszint tovább növekedett
a Földön és az elsõ martiánok rideg körülményekkel,
alig élhetõ világgal küzdöttek a letelepedés
megvalósításán. A történelem a
Halálos Évekként ismeri ezt, mert annyian vesztették
életüket; a számok elképesztõek. Ám
végül megmaradtunk, és a Mars most egy zöld és
kellemes világ.
- A Föld messze nem boldogult így. A kapcsolat elveszett
a bolygók között, és az egykor összefogó
milliárdok rettenetesen léthalálharcot folytattak.
Nincsenek írásos emlékek errõl az éráról,
többezer évig tartott, de az eredmény elég világos.
Ez az egyetlen hatalmas kontinens maradt a víz felett, valamint
néhány szigetcsoport a korábbi hegycsúcsok
jelölésére. Õrület uralkodik az emberiségen.
Amint képesek voltunk, reprodukáltuk az õsi ûrhajókat
és ami segítséget tudtunk, idehoztunk. Nem vették
jónéven. A túlélõk megölik az idegeneket,
és nagy élvezettel. És mindenki idegen. A majdnem
pajzstalan napsugárzás mutánsokat idézett elõ
minden emberfajban, növényben és állatban. A
legtöbb mutáció gyorsan elhalt, de a maradék
univerzális mértékben halálos. Így hát
segítettünk, amiben tudtunk, ami összességében
igen kevés. A földiek folyamatos veszélyt jelentettek
egymásra, de nem a Marsra. Így volt ez addig, amíg
Õ nem egyesítette õket úgy párszáz
éve.
- Tényleg ennyi idõn át élt?
- Úgy tûnik, igen. Az agya olyan torz, mint másoké,
de Õ képes velük kommunikálni. Azok pedig követik.
Együttmûködnek, azt a várost építik,
amit láttál, valamiféle társadalmat formálnak.
Õ természetesen egy zseni, bár elvetemült, és
vannak mûködõ gyárai kezdetleges technológiával.
Az elsõ, amit kértek, további segítség
a Marsról, és nem hitték el amikor azt mondtuk, már
így is a maximumot nyújtjuk. Az õrült követeléseik
nem érdekelnének, ha nem ástak volna elõ rakétákat
atombombákkal, amelyek a bolygónk felé irányíthatók.
Azután lett létrehozva ez az expedíció, hogy
az elsõ ilyenek megérkeztek. A Marson együttmûködéssel
sikerült megmaradni, más mód nem volt rá, úgyhogy
mi nem vagyunk háborúzó emberek. De készítettünk
fegyvereket és vonakodva bár, de használni fogjuk
õket a saját túlélésünk biztosítására.
Õ a kulcs a problémákhoz, és el kell fognunk,
vagy meg kell ölnünk. Ha másokat is meg kell ölnünk
ahhoz, hogy ezt elérjük, hát azt is megtesszük.
Ezrek haltak meg odahaza és a rádióaktivitás
növekszik a martián légkörben.
- Akkor a céljaink megegyeznek – mondtam neki. – Egy idõtámadást
indított az embereink ellen hasonlóan katasztrofális
eredménnyel. Elég jól sommáztad a megtorlási
tervet.
- Hogyan megyünk neki? – kérdezte Diyan kíváncsian.
- Nem tudom pontosan – válaszoltam komoran.
- Nem sokkal több, mint tíz standard óránk
maradt a munkára – mondta Angelina precízen. Mint minden
nõ, maga volt a pragmatizmus. Amíg az idõt vesztegettük
a múltról fecsegve, õ szembesült a ténnyel,
hogy a döntést a jövõben kell meghozni és
a valós problémával birkózott. Sóvárogtam,
hogy kifejezhessem lelkesedésem iránta, de úgy találtam,
ezt megfelelõbb alkalomra kell tartogatnom, ha lesz még egyáltalán
alkalom.
- Egy mindent bele támadás! – mondtam. – Vannak fegyvereink,
amelyeket a tieitekhez adhatunk. Támadás minden ponton, találni
egy gyenge pontot, összevonni az erõinket, és áttörni
gyõzedelmesen. Maradtak nagyobb fegyvereitek?
- Nem.
- Nos... ezt majd kikerüljük. Mi volna, ha lezuhantatnánk
az egyik ûrjárótokat a kastélyra odafent, e
módon juttatva alakulatokat a hátuk mögé?
- Mindegyiket megsemmisítették öngyilkos szabotõrök.
Érkeznek másikak a Marsról, de késõn
érnek majd ide. Nem vagyunk túl jók a harcban és
gyilkolásban, míg õk mindig ezzel éltek.
- Ne add fel még a reményt, ha-ha! – nevettem, de
volt némi kényszeredettség a csengésében.
A sötét olyan vaskos volt, hogy szeletelni lehetett.
- A gravitációs ernyõ – súgta Angelina
olyan halkan, hogy csak én hallottam.
- A gravitációs ernyõt fogjuk használni
– mondtam hangosan, hogy mindenki hallja. Egy jó tábornok
az összehangolt csapatmunka függvénye. A teljes terv most
már tiszta volt, tûzbetûkkel égett a szemem elõtt.
- Ez egy betörési mûvelet. Angelina és
én megcsapoljuk a nem szükséges felszereléseinket,
hogy feltöltsük a gravitációs ernyõt. Többes
hámot akasztunk rá. A pontos számítást
késõbb végzem el, de úgy saccolom, hogy öt
vagy hat embert emelhet át azokon a falakon, mielõtt kiég.
Angelina és én leszünk ketten, a maradék pedig
a legjobb embereid...
- Egy nõ? Nem, ez nem nõi munka – tiltakozott Diyan.
Megértõen paskoltam meg a karját.
- Egyet se félj! Édes és illedelmes, de bármely
tíz embert legyõzne ebben a sátorban. És mindenkire
szükség van. Mivel a kinti csapatok egy nagyon valóságos
támadást indítanak, amely áttörhet. Általánost
elõször, majd egy szárnyra koncentrálva. Amikor
a legnagyobb a zaj, a kommandós csoport átemelkedik a szemközti
falon és befurakszik. Gyerünk szervezkedni!
Összeszerveztük a dolgokat. Angelina és én,
mivel a békés martián földmûvesek nem tudtak
semmit a tudományos mészárlásról és
mivel mi nagyon boldogan vállaltuk át a vezetés ránk
hárított felelõsségét. Amint a dolgok
elindultak, én lefeküdtem egy gyors alvásra – ébren
voltam, illetve eszméletlenre püfölve vagy két
napig és 20.000 évig, így nem csoda, hogy el voltam
fáradva. A három óra, amit megragadtam természetesen
nem volt elég; pislogva és kelletlenül ébredtem,
majd egy stimulátor tablettát rágtam el, hogy kiváltsam
a maradék pihenést. Sötétség volt a sátoron
kívül, és még mindig ugyanaz a forróság.
- Készek vagyunk? – kérdeztem.
- Bármely percben – mondta Angelina hûvösen és
pihenten nem mutatva a foglalkoztatottsága semmi jelét; valószínûleg
már õ is stimulátorokkal ment. – Úgy négy
óránk lehet pirkadatig, és nagyrészére
szükség lesz pozíciókba kerülni. A támadás
az elsõ fénnyel kezdõdik.
- Tudják a kalauzok az utat?
- Most már vagy egy éve háborúznak ezen
a helyen, úgyhogy illik.
Ez volt az erõpróba. Az emberek mind tudatában
voltak. Ott volt az arckifejezésükben, a vállaik merevségében.
Ma csak egy nyertes lehet. Talán nem voltak született harcosok,
de gyorsan tanultak. Ha küzdesz, a nyereményért teszed.
Diyan közeledett másik három emberével, akik
hegesztett fém hámot hoztak a közepébe rögzített
gravitációs ernyõvel.
- Készen vagyunk – mondta.
- Mindenki tudja, mi a dolga?
- Tökéletesen. Már búcsút vettünk,
és az elsõ támadó csapatok elindultak.
- Akkor mi is megyünk.
Diyan vezetett az úton, de hogy hogy találta meg abban
a gõzfûtött sötétben, arról fogalmam
sincs. Utána tekeregtünk izzadva és szitkozódva
az otromba hám súlya alatt, és minél kevesebb
szó esett az elkövetkezõ órkról, annál
jobb volt. A hajnal összerogyottan talált minket a távoli
fal alatt, amely a legmagasabb és nyilván a legerõsebb
volt, és a mi célunk. Fölöttünk a párába
veszett a fekete és komor fal, és egyáltalán
nem volt tetszetõs. Megszorítottam Angelina kezét,
hogy mutassam, nem félek, és felvidítsam õt.
Õ megszorította az enyémet, hogy mutassa, tudja, én
éppannyira meg vagyok ijedve, mint a többiek.
- Megcsináljuk, Jim – szólalt meg. – Tudod.
- Hát persze, hogy megcsináljuk; a távoli,
személyes jövõnk létezése bizonyíték
erre. De ez nem jelzi, hányan fognak ma ideveszni, vagy melyikünk
él tovább az elkövetkezõ jövõben.
- Halhatatlanok vagyunk – mondta olyan bizonyossággal, hogy
nevetnem kellett és a morálom a szokásos egoisztikus
magasságába szökött, és szépen hosszan
megcsókoltam õt a segítségért.
Hirtelen robbanások hangzottak fel a távolban, úgy
dübörögve és hömpölyögve, mint mennydörgés
a sziklafalakból. A támadás elkezdõdött.
Az óra szaladt és innen már minden idõzítve
volt. A tervezett kiugrásunk közeledett, én is becsatoltam
magam és a gravitációs ernyõ irányításához
értem.
- Támasszátok ki magatokat! – mondtam a szárnycsapások
számát figyelve. – És álljatok készen
kivágni magatokat a túloldalon!
Megnyomtam a gombot, és a hám adta fém reccsenéssel
hatfõs kis csapatom a levegõbe emelkedett a lecsapásra.