Fejezet: 11

Amíg ezt megpróbáltam feldolgozni, egy szimpla barnabõr ruhás férfi tolakodott át az éljenzõ tömegen és csendre ordította õket.
- Haza ti sokaság mielõtt jönnek a békák és mind megölnek. És egy szót se szóljatok errõl, különben a városkapuról fogtok lógni.
Félelemtekintetek cserélték le a lelkeseket és egy emberként mozdultak mindannyian leszámítva azt a kettõt, aki általfurakodott a fegyvereket begyûjteni. Az altatógáz felosztott, így engedtem õket. Az elsõ férfi két ujjal a sapkáját érintette ahogy közeledett.
- Szép munka uram, de mozdulnia kell innen gyorsan mielõtt valaki hall errõl.
- Hová menjek? Sosem jártam még Oxfordban korábban.
Gyorsan végigmért ahogyan én is tettem vele, majd döntést hozott.
- Velünk jössz.
Sietni kellett mert hallottam a nehéz menetcsizmák huppogását a hídon ahogy arrébb indultunk nehéz fegyverekkel rakottan. Ám ezek az emberek helyiek voltak; ismertek minden kanyart és mellékutat, így nem kerültünk semmi látható veszély közelébe. Szaladtunk és lépdeltünk csendesen vagy egy jó órán át mielõtt egy nagyobb fészerhez értünk, ami nyilván a célállomás lehetett. Beléptem a többiek után és a padlóra tettem a ládám. Amikor felegyenesedtem a két fegyvercipelõ karon ragadott míg a bõrruhás egy igen éles kinézetû pengét tartott a torkomnak.
- Ki vagy? – kérdezte.
- A nevem Brown, John Brown. Amerikából. És mi a te neved?
- Brewster. – Aztán anélkül, hogy hangszínt váltott volna a hangja folytatta: - Tudnál egy okot adni miért ne öljelek meg kém létedre?
Nyugodtan elmosolyodtam mutatva számára, mily bolondos volt a gondolat, de belül egyáltalán nem voltam nyugodt. Kém? Miért is ne? Mit mondhattam volna? Gyorsan gondolj Jim, mivel egy kés éppannyira alapos gyilkos, mint egy atombomba. Mit tudtam? Francia katonák foglalták el Oxfordot. Ami annyit tett, hogy sikeresen letámadták Angliát és az egészet vagy egy részét elfoglalták. Volt ellenállás ez ellen az invázió ellen, erre az engem fogva tartók voltak a bizonyíték, úgyhogy ezen tény alapján próbáltam improvizálni.
- Titkos küldetésen vagyok! – Ez mindenkor jó. A kés még mindig a torkomnak feszült. – Amerika, mint tudod, mellettetek áll.
- Amerika a franciáit segíti. A ti Benjamin Franklinetek maga mondta.
- Igen, persze, Franklin úrnak nagy a felelõssége. Franciaország túl erõs most ahhoz, hogy szembe szálljunk vele, így vele vagyunk. A felszínín. Ám vannak magamfajták akik a segítségetekre sietnek.
- Bizonyítsad!
- Hogyan? A papírok hamisíthatók, és minden esetben halálhoz vezetne hordozásuk, valamint nem hinnél a hitelességükben. De van valamim, ami igazat szól, és Londonba tartottam hogy leszállítsam és átadjam ott bizonyos embereknek.
- Kiknek? – Mintha egy kicsit hátrált volna a kés.
- Nem fogom megmondani. Ám most vannak hozzátok hasonló emberek egész Angliában, akik le akarják vetni a zsarnoki igát. Kapcsolatba léptünk néhány csoporttal, és én szállítom a bizonyítékot, mint említettem.
- Mi az?
- Arany.
Ez szépen megzabolázta õket, és éreztem, hogy a szorítás némileg enyhül a karjaimon. Kihasználtam az elõnyt.
- Engem még sosem láttatok, és talán többet nem is fogtok. Ám én segíthetek nektek fegyvereket vásárolni, katonákat megvesztegetni, segíteni a bebörtönzötteken. Mit gondoltok, miért támadtam le azokat a katonákat ma publikusan? – kérdeztem hirtelen ihletemben.
- Halljuk! – mondta Brewster.
- Hogy veletek találkozzak! – néztem körbe lassan a meglepett arcaikon. – Vannak hû angolok e föld minden sarkában, akik gyûlölik a betolakodókat, akik küzdenek azért, hogy eltávolítsák õket ezektõl a zöld partoktól. De hogyan lehet velük kapcsolatba lépni, segíteni rajtuk? Épp most mutattam nektek egy módot – és láttalak el ezekkel a fegyverekkel. Most pedig aranyat adok nektek, hogy folytassátok a küzdelmet. Ahogy én bízok bennetek, úgy kell bízzatok bennem. Ha kívánjátok, elég aranyatok lesz innen elszökni és boldogan élni az életeteket a világ egy kedvesebb részén. De nem hinném, hogy ezt tennétek. Az életeteket kocáztattátok azokért a fegyverekért. Azt fogjátok tenni, amit jónak láttok. Nektek adom az aranyat és magatokra hagylak. Sosem találkozunk többé. Bíznunk kell. Megbízlak... – hagytam elhalni a hangomat, lehetõséget adva, hogy õk fejezzék be a mondatot.
- Szerintem jól hangzik, Brewster – mondta az egyikük.
- Szerintem is – mondta egy másik. – Fogjuk az aranyat!
- Én veszem el, ha van mit – mondta Brewster bizonytalanul engedve le a kést. – Lehet, hogy hazudik.
- Lehetne – mondtam gyorsan mielõtt lyukakat ütött volna a gyarló sztorimra. – De nem az, és nem is számít. Ma éjjel messzire megyek és sosem találkozunk újra.
- Az aranyat! – mondta az õröm.
- Lássuk! – mondta Brewster vonakodva. Végigtereltem. Ezután már nem visszakozhatott.
Kinyitottam a ládát gondosan mialatt egy fegyver folyamatosan a vesémet nyomta. Megvolt az aranyom; ez volt a történetem egyetlen igaz része. Számos nagyobb bõrtasakra volt osztva és ennek a mûveletnek a finanszírozását célozta. És most ezt tette. Kivettem egyet és ünnepélyesen átadtam Brewsternek.
Átrázott pár csillogó szemcsét a kezébe és rámeredt. Én tovább tolakodtam.
- Hogy jutok Londonba? – kérdeztem. – Folyón?
- Õr van a Temze minden zsilipjén – monda Brewster továbbra is a tenyerében lévõ arany kavicsokba veszve. – Nem jutnál el Abingdonig. A ló az egyetlen mód. Hátutakon.
- Nem ismerem õket. Két lóra lesz szükségem és egy vezetõre. Tudok fizetni, mint tudod.
- Luke majd elvezet – mondta végül felnézve. – A gáton dolgozott. De csak a falakig, a franciákon egyedül kell túljutnod.
- Ennyi megteszi. – Tehát Londont elfoglalták. De mi volt a helyzet Anglia maradékával?
Brewster kiment a lovakat gondozni, és Guy közönséges kenyeret és sajtot hozott némi világos sörrel, aminek jobban örültem. Beszéltünk jobban mondva õk beszéltek és én hallgattam, alkalmanként bedobva egy szót de félvén kérdés feltételétõl, ami bizonyíthatná majdnem teljes tájékozatlanságom. Ám egy kép végül összeállt. Angliát teljesen elfoglalták és elnyomták az elmúlt pár évben; a pontos számuk nem vált világossá, bár további harcok folytak Skóciában. Sötétes emlékek voltak a lerohanásról, a nagy ágyúról, amely borzalmas kárt okozott, a Csatorna flotta egyetlen csatában megsemmisült. Sokmindenben rátalálhattam a kilógó lólábra, Õrá. A történelem újrairatott.
Ez a bizonyos múlt azonban mégsem annak a jövõnek a múltja volt, ahonnan érkeztem. A fejem fájni kezdett pusztán ettõl a gondolattól. Ez a világ egy idõhurokban létezett csupán, a történelem fõ folyamától elkülönülten? Vagy ez egy külön világ volt? Coypu professzor tudná, de nem hinném, hogy élvezné, ha mégegyszer elõvenném a memóriáját csak azért, hogy a kérdéseimre válaszoljon. Nélküle kell megbírkóznom ezzel. Gondolkozz, Jim, tedd az öreg agydobozt sebességbe! Büszke vagy arra, amit az intelligenciádnak tartasz, úgyhogy használd kivételesen egyébre, mint svihákságra! Kell itt lennie valamiféle logikának! Elsõ kijelentés: ez a múlt a jövõben nem létezett. Második: most viszont igen. Ám a harmadik jelenthetné, hogy a jelenlétem megsemmisíti ezt a múltat, sõt, akár az emlékét is. Fogalmam sem volt, ezt hogyan érhetem el, de olyan meleg és feldobó volt maga a gondolat, hogy belekapaszkodtam. Jim diGriz, a világrengetõ történelemformáló! Ez kellemes képzetet eredményezett, és ennek áldásával szunyókáltam el a szénán, majd ébredtem fel nem sokkal késõbb a támadó rovarok miatt vakarózva, amelyek a meleg testemre pályáztak.
A lovak nem érkeztek meg az alkony elõtt, és megegyeztünk abban, hogy legjobb pirkadatkor indulni. Sikerült némi rovarszprét elõhalásznom a ládámból, hogy leöljem a támadóim, úgyhogy nagyjából békés éjszakát élvezhettem a reggeli lovaglás elõtt.
A lovaglás! Három napot voltunk úton, és mielõtt elértük volna Londont, még a nyeregfájdalmaimnak is lettek nyeregfájdalmai. A primitív társaságom élvezni tûnt az utat, mintha csak kirándulna, folyamatosan az országról beszélve és minden éjjel részeg álomba zuhanva az érintett fogadóinkban. Átnyergeltünk a Temzén Henley fölött és egy hurkot tettünk dél felé kerülve a populáció méretesebb központjait. Amikor ismét elértük a Temzét Southwarknál, a London híd állt elõttünk és london tetõi, tornyai a távolban. Nehéz volt a szemközti part magas falától látni. A fal maga töredezett volt, nagyon elütõ a város füstszürkéjétõl, és egy hirtelen gondolat megcsapott.
- Ez a fal új, nemde? – kérdeztem.
- Ögen, két éve fejezték be. Sokan haltak meg itt, nõk és gyermekek Csontos által hajtva a felhuzatalkor. Körbeveszi a várost. Egyén oka nincs, mint az õrület.
Volt oka és bármennyire ego-kényeztetõ volt is, nem tetszett. Az a fal nekem készült, hogy távol tartson. – Találnunk kell egy csendes fogadót! – mondtam.
- A George erre van, lefelé. – Hangosan megnyalta a száját. – A világos sörük is nagyon jó!
- Élvezd csak! Valami folyómentit akarok látótávolságra a hídtól!
- Tudok egy jó helyet, a Vadkan és Vadast Pácban a Herring utcán a Vine Lane lábánál. Ott is jó a sör!
A legrosszabb sör is jó volt Lakenek, csak alkohol legyen benne. Ám a Vadkan és Vadas tökéletesen megfelelt az idényeimnek. Egy rossz hírû létesítmény töredezett táblával az ajtó felett, amelyen valószínûtlen kinézetû vaddisznó és egy még valószínûtlenebb kinézetû madár meredt egymásra. Volt egy rozoga dokk hátul, ahol szomjas matrózok verõdhettek össze valamint egy szoba amit kivehettem és a folyóra nézett. Amint elintéztem a lovam istállózását és kialkudtam a szoba árát, bereteszeltem az ajtót és kibontottam az elektromos teleszkópot. Ez egy jókora, tiszta, részletes és lehangoló képet produkált a folyón túli városról.
Az a fal vette körbe, tíz méter erõs tégla és kõ – kétségtelenül mindenféle érzékelõrendszerekkel tûzdelve. Ha alá vagy fölé próbálnék kerülni, kiszúrnának. Felejtsük el a falat! Az egyetlen bejárat amit errõl az elõnyös pontról láthattam, a London híd másik vége volt, amit gondosan tanulmányoztam. A forgalom lassan haladt a hídon, mivel mindenkit és mindent gondosan átkutattak mielõtt beléphettek. Francia katonák szondáztak és vizsgáltak át mindent, és egyesével kísérték be az embereket egy ajtónyíláson át egy épületbe a falban. Úgy tûnt, mindenki elõkerül, de én is elõ fogok-e? Mi ment végbe abban az épületben? Ki kellett tudnom, és az alattam lévõ sörözõ kiváló hely volt erre.
Mindenki szereti a potya pénzt és én tele voltam vele. A félszemû tulaj motyogott, csammogott magában és sikerült találnia egy iható üveg vörösbort, amit megtartottam magamnak. A helyiek több mint szívesen nyelték a potyasört a potyasör után. A tartályok bõrbõl voltak kátránnyal bevonva és ez némi mellékízt adott, de az ügyfelek ezt nem bánták. A legjobb informátorom egy kefeszakállú fuvaros volt Quinch névvel. Egyike volt azoknak, akik áthajtották a marhákat legelõrõl a vágóhídra, és ott még asszisztált is a véres munkában. Az érzékenysége, ahogy sejthetõ, nem volt a legnagyobb, ám az ivókapacitása igen, és amikor ivott, beszélt, én pedig csüngtem minden szaván. Belépett és elhagyta Londont minden nap, és részrõl részre a profánság és pocskondiázás ellenére összeraktam azt, amirõl úgy reméltem, pontos képe a belépési folyamatnak.
Átkutattak; ennyit láthattam az ablakomból. Néha alaposan, néha felületesen. De volt a rutinnak egy része, amely sosem változott.
Minden városban lévõnek be kellett tennie a kezét az õrház nyílásán. Ez minden, csak be kell tenni. Semmit sem érinteni, csak könyökig benyúlni, majd vissza.
Ezen rágódtam a boromat kortyolgatva figyelmen kívül hagyva a körbevevõ maszkulin robajt és vidámságot. Mit tudnak ebbõl megállapítani? Ujjlenyomatokat esetleg, de én mindig viseltem ál-ujjlenyomatokat rutinból, és az elõzõ mûvelet óta már háromszor lecseréltem õkey. Hõmérséklet? Bõr kémhatás? Pulzus vagy vérnyomás? Képesek lennének ezek a helyiek abban, ami számomra a sötét múlt szervi összetétel megkülönböztetésére? Nem volt merész feltételezni, hogy némi változást volt az elmúlt több, mint 30.000 év alatt. Meg kellett tudnom a helyi normákat.
Ez elég könnyen ment. Összeállítottam egy detektort, amely mindezeket a tényezõket rögzítette és a ruhám alá akasztottam. Az érzékelõ gyûrûnek volt álcázva és a jobb kezemen viseltem. A következõ estén kezet ráztam mindenkivel, akivel tudtam, befejeztem a borom és visszavonultam a szobámba. A felvételek precízek voltak plusz minusz 0,006 százalékig és sokat elárultak. Ezek alapján a személyes értékeim a normális variációk közé estek.
- Nem gondolkodsz, Jim! – vádoltam magam a torz tükör elõtt. – Kell legyen oka a falnyílásnak, és ez az ok valamiféle detektáló mûszer. De mit figyel? – Váltottam a vádaskodásból. – Gyerünk, ne kerüld meg a kérdést! Ha így nem tudod megválaszolni, fordítsd meg a kérdést. Mit lehet figyelni?
Ez már jobban hatott. Elõvettem egy papírdolgot és listázni kezdtem a megfigyelhetõ, megmérhetõ dolgokat gyakoriságuk alapján. Fény, hõ, rádió hullámok stb, majd a vibráció, és zaj, radar visszajelzések, bármi és minden, nem kísérelve meg az emberi testre alkalmazni õket. Egyelõre nem. Ezt azután tettem meg, miután annyira teljessé tettem a listát, amennyire csak lehetséges. Amikor betöltöttem a lapot, kezet ráztam magammal dicsõségesen, majd visszaolvatam emberi alkalmazáshoz.
Semmi. Megint levert lettem. Eldobtam, majd újra magamhoz ragadtam. Valami olyan volt, ami valami olyasmihez kapcsolódott, amit a Földrõl hallottam. Mi? Hol? Ott! Atombomba semmisítette meg, ahogy Coypu mondta.
Rádióaktivitás. Az atomkor még a jövõben van, az egyetlen normális rádióaktivitás ebben a korban a természetes háttérsugárzás. Ezt nem tellett sokba ellenõrizni.
Én, a jövõ teremtménye egy olyan galaxis lakója vagyok, amely tele van hasznosított rádióaktivitással. A testem kétszer olyan rádióaktív, mint a szoba háttérsugárzása, és kétszer olyan, mint a forró hangulatú haveroké a bárban, akiket leugrottam ellenõrizni.
Most, hogy tudtam, mire kell vigyáznom, találhattam módot a kijátszására. A régi gondolatok álltak helyükre amint megvolt a tervem, és még jóval pirkadat elõtt támadásra készen álltam. Minden magamhoz vett kellék mûanyag volt, fémdetektor által észlelhetetlen, már amennyiben volt nekik. A fém tárgyaim egy plasztik csõben voltak, amely rövidebb volt egy méternél és nem nagyobb kerületû az ujjamnál, amit a zsebembe tettem feltekerve. A legsötétebb órában a hajnal elõtt kiosontam és a nyirkos utcákon kerestem az áldozatom.
Elég gyorsan megtaláltam, egy francia õrszem vigyázta egy közeli dokkban az egyik bejáratot. Gyors dulakodás, egy kis gáz, egy sánta figura, egy sötét átjáró. Két percen belül elõkerültem a másik végén az egyenruhában a puskával a vállamon a kellõ francia módon. A gumicsövem a puska csövébe tettem. Hadd talála meg azt a fémet a detektor. Az idõzítésem precíz volt, és amikor az elsõ fénynél a kisszámú éjjeli õr visszatért Londonba, az utolsó sorban masíroztam. Ellenõrizetlenül jutok be az ellenség tisztjeként. Üzembiztos séma. Nem vizsgálják meg a saját katonáikat.
Ahogy én azt hittem! Amint belépdeltünk a kapun a híd túlsó végénél valami érdekeset láttam, amit az ablakomból teleszkóppal nem vehettem észre.
Miután egy katona befordult az õrszoba sarkán, megállt egy pillanatra az õrmester hideg tekintete elõtt és benyújtotta a karjait a fal sötét nyílásába.