Fejezet: 14

Reszkettem. Az vagy hazudik, vagy õrült, aki azt állítja, hogy sosem érzett félelmet. Én elég gyakran kerültem vele testközelbe ahhoz, hogy felismerjem, de ennyire még sosem éreztem magam szorítóban, mint most. Jeges víz az ereimben, kalapács a szívemben, gyökeret eresztõ lábak érzete. Egy erõs elhatározással torkon ragadtam az agyam és jól megráztam.
Beszélj! – parancsoltam az agyamra. Mi ez a hirtelen támadt akut elbátortalanodás? Mi ez a sárga csík hátul egészen a sarkakig? Test és agy, voltunk mi már szûkebb satukban is. Mégis végigverekedtük magunkat és kijöttünk a túloldalon. Általában gyõzedelmesen. Mi az ami most más?
A válasz nagyon hamar megérkezett. Rozsdaálló rágcsálóként a társadalom falai mögé furakodva a magam boldogulásom vagy bukásom csak rajtam állt. Kalandok, cö-cö. Ám most túl nagy volt a tét, túl sok ember élete függött a tetteimtõl. Túl sok! Az egész galaxis túlélése foroghat kockán. Szinte hihetetetlen volt.
- Legyen tisztán hihetetlen – motyogtam a medikitembe kotorva. Ha tovább idõzöm azon, hogy mi múlik rajtam, nem kockáztatok és talán semmit sem teszek. Még sosem folyamodtam mû morálhoz, de mindenre vagy egy elsõ alkalom. Afféle amulettként hordtam a sarkantyúzó tablettákat; tudtam, hogy nálam vannak, ha szükségem lenne rájuk, úgyhogy sosem kellettek. Mostanáig. Felpattintottam a dobozt és leporoltam az ártatlan kinézetû kapszulát.
- Gyerünk Jim, harcra! – mondtam és lenyeltem.
Mindenhol tiltottak, és jó okkal. Nem csupán erõteljes átalakító hatásuk miatt mind fizikálisan mind pszichikailag, de szociális okokból is. A zselatin kapszulában az õrület egy kivételes formája van, egy vegyület, amely kikapcsolja a civilizált ember tudatát és erkölcseit. Se erkölcsök, se öntudat – és semmi cidri. Ego, a lehetõségek és a jó helyett istenadta engedély bármi elkövetésére közben nem érezve sem félelmet sem aggályt. A sarkantyúzott politikusok rezsimeket és vezérelt világokat buktattak meg. Az atléták minden sportrekordot megdöntöttek, gyakran megsemmisítve ezáltal magukat vagy ellenfeleiket. Nem szép dolog.
A legszebb dolog! Egy mulandó tudatos pillanatban felismertem, hogy a kemikáliák kezdik átvenni az agyam, de ez nem tartott soká.
- Érted jöttem! – mondtam élvezettel mosolyogva.
Végtelen erõ volt, a legfeldobóbb érzet, amit csak megtapasztaltam; takarító szél söpört végig az agyam poros sarkain. Tégy amit akarsz, Jim, bármit, mert te vagy az egyetlen erõ a világban, ami valóban számít. Mily elvakult voltam éveken át! Görcsös kis erkölcsök, nyamvadt ragaszkodás másokhoz, megsemmisítõ, más felé irányuló szeretet. Kész nyomorék voltam! Azért szeretem magam, mert én vagyok az Isten. Végül csak megértettem, mi az Isten jelentése, amirõl az õsi vallások mormoltak.
Én vagyok én, az egyetlen erõ a teljes univerzumban. És Õ abban az épületben van elõttem, és halálos tévedésében azt hiszi, jobb lehet nálam, megállíthat, sõt, meg is ölhet. Majd meglátjuk mi történik az ilyen idióta tervekkel.
Járjuk csak körbe! Szilárd építmény, nem látszanak õrök, kétségtelenül tele van felismerõkkel. Álcázott, titkos megközelítés? Nem bölcs. Az egyetlen elõnyöm a meglepetés volt, és a képesség az abszolút könyörtelenségre. Jól felfegyverzetten kétlábon járó halálosztó voltam; senki sem tudna megállítani. A belépés elég könnyen fog menni, mások folyamatosan ki-be járkáltak, ugyanabban az egyenruhában; a méhkaptárból pedig jelenleg zúgás és szaggatott vinnyogás hallatszott. Nem örültek a kapu megtámadásának. Most kell lecsapnom, amíg még össze vannak zavarva. Minden szerkezet üzemkész, azonnal használható; kényelmesen befejeztem a köröm az épület körül és a frontjánál fölfelé indultam a fehér lépcsõkön.
A katedrális hatalmas volt, és most még nagyobbnak tûnt a padsorok és a vallásos bútorzat eltûntetése után. Végigsétáltam a fõhajó mentén, mintha az enyém lenne, és az is volt. A fegyverek készenlétben az ujjhegyeimnél. A fõhajó üres volt, minden aktivitás a távoli végnél koncentrálódott, ott, ahol korábban az oltár állt. A helyén egy díszes trón állt.
És abban ült Õ. Erejébe feledkezetten, a nagy vörös teste elõredõlve osztogatta a parancsokat az alatta lévõ asszisztenseknek. Egy hosszú asztal nyúlt végig a kereszthajón tele térképekkel és papírokkal körülötte pedig brilliáns öltözetû tisztekkel. Úgy tûnt, hogy a parancsaikat egy egyszerû kék egyenruhájú embertõl kapják, aki is igen rövid volt lenyalt, fekete hajjal a homlokán. A leírás alapján õ kell legyen a zsarnok Napóleon. Szétosztotta az Õ utasításait, ahogy várható volt. Tudtam, hogy vigyorgok ahogy az ujjaim közelebb engedtem a fegyvereimhez.
Egy ismerõs fényjáték kapta el a tekintem a másodlagos apszisban, tõlem jobbra – és a mosolyom kikerekedett. Az idõ-hélix izzó gépezete volt oda begyömöszölve a feladatuk fölé görnyedõ technikusokkal. Hamarosan halottak lesznek, ahogy mindenki más. Én pedig elidõutazom innen ebbõl a barbár korból. Egy apró atomikus gránátot kell hátrahagynom, amikor lépek. Közel volt a vég.
Senki sem tulajdonította nekem a legkisebb figyelmet sem, ahogy az asztalhoz léptem. Elõször altató gázt kell használnom, hiszen az mindenkire egyszerre hat. Bõséges idõ van megölni a szolgákat miután kicsináltam a mesterüket.
Egy agyrázkódás-gránát és két termit. A hüvelykemmel oldottam ki õket és eldobtam - egy, kettõ, három -nagy ívben az Õ ölébe. Még a levegõben voltak, amint maroknyi és maroknyi gázgránátot szórtam az asztalra a megdöbbent tisztek orrai alá. A gránátok még sziszegtek és robbantak amikor megpördültem és a tûpisztolyomat használva – nem akartam a vezérlést eltalálni – lelövöldöztem az idõhélix melletti technikusokat.
Másodpercek alatt megvoltam. Csend állt be, ahogy az utolsó eszméletlen test összeesett. Mielõtt visszafordultam volna, a hajón gránátokat gurítottam végig, hogy aki belép, gázfelhõbe tegye. Akkor Õrá néztem.
Csodás. Egy bõgõ tûzoszlop a magjában valamivel, ami valamikor ember lehetett. A trón is égett és gomolyoszlop a nagy dóm felé emelkedett.
- Le van gyõzve, Õ le van gyõzve – kiáltottam az asztal fölé hajolva, hogy jobban láthassam. Ezt a támadást nem éli túl.
Napóleon emelte fel a fejét az asztalról és felült.
- Ne bolondozz! – mondta.
Nem vesztegettem idõt gondolatokra, hanem megpróbáltam megölni. Csakhogy õ már készen állt és lõtt, mielõtt én tudtam volna a csõszerû fegyverével, amit a tenyerébe rejtett. Tûz mosta végig az arcom, ami aztán elbénult, ahogy a testem is, mindenem, irányítás nélkül maradt. Az arcom az asztalra zuhant. Nem éreztem Napóleon kezeit sem, amikor megfordított. Lenézett rám mosolyogva, gyõzedelmes kacagásban kitörve, ami nem csupán az õrület visszhangja volt. Szembe nézett velem, ahogyan én is a még uralt szemeimmel, hogy elkerekedjenek a végsõ felismeréstõl.
- Úgy van! – kiáltotta. – Én vagyok Õ. Te vesztettél. Megégetted, megsemmisítetted azt a jó kis androidot, akinek egyetlen feladata az volt, hogy erre rávezessen. Csapda volt számodra, ahogy minden, még ennek a világnak a léte is, ez az idõhurok, semmi másra nem jó, csupán a te csapdába ejtésedre. Ilyen gyorsan elfelejtetted volna, hogy egy test csak egy kagyló számomra, az örökkévaló Õ számára? Az agyam uralkodott a halálon és tovább él. Most ebben az õrült uralkodói imitációban. Õ sosem tudta, milyen az igazi õrület.
- Te vesztettél, és enyém az örök gyõzelem!