Egy rémálom vált valóra. Életünkben
valamikor valamennyiünket megérint a kezdõdõ
paranoia, és úgy érezzük, hogy mindenki ellenünk
van. Én most a valósággal szembesültem. Egy másodpercig
ez az alapvetõ félelem kerített magához; aztán
leráztam magamról és nyerni próbáltam.
Ez a kevés habozás mégis megtette a magáét.
Azt kellett volna tennem, hogy lövök, ölök, tüzelek,
pusztítok, éppen úgy, ahogy terveztem. Ám azt
nem terveztem, hogy ilyesformán szembesülök ezekkel az
emberekkel, tehát nem nyerhetek. Persze csináltam némi
kárt gázzal és bombákkal, erõszakot,
de nem volt elég. Mind több és több kéz
tépte a ruhámat és nem akartak eltûnni. Nem
voltak gyengédek sem, nyers gyûlölettel rontottak rám,
az érme túlfeleként: mindkét fél a pusztítást
látta a másikban. Üldöztek, lerohantak, és
az eszméletvesztés szinte áldás volt, amikor
bekövetkezett.
No nem mintha sokáig úgy hagytak volna. Fájdalom
és erõs égett szag az orromban rántott vissza
a kellemetlen valóságba. Egy férfi, egy hatalmas,
magas férfi állt velem szembe, a vonásait összemosták
fókuszképtelen szemeim. Úgy tûnt, sokak keze
tart; erõsen csavartak és ráztak. Valamiféle
folyadékot húztak el a képem elõtt, amely eltûntette
azt a valamit, ami a látásomat elhomályosította.
Most már láttam. Láthattam, ahogy nézett.
Kétszer akkora, mint egy normális ember, sokkalta
nagyobb darab, mint én; hátra kellett dõlnöm,
hogy felnézhessek a fölém tornyosuló alakra.
A bõre erõs vörös, a szemei sötétek
szögben, sok foga felvillant, amikor kinyitotta a száját.
- Honnan vagy? – kérdezte huppogó hangján azon
a nyelven, amelyet az Alakulatnál használtunk. Ezt bizonyára
reagáltam rá, mivel elmosolyodott gyõzedelmesen, de
nem melegen.
- A Különleges Alakulat, más nem is lehetett! Az
egyetlen energialánk sötétség elõtt. Hányan
jöttetek? Hol vannak a többiek.
- Õk... megtalának – sikerült kimondanom. Igen
apró siker az ellenfeleinkéhez mérten. Ha nem tudják,
hogy egyedül vagyok, életben tartanak, amíg rá
nem jönnek. Ami nem kerül sokba. Szépen levetkõztettek,
minden eszközt elvettek. A védelmemnek annyi. Visszanyomoznak
a hotelig hamarosan megtudják, hogy több mindentõl kell
tartaniuk.
- Kik vagytok? – kérdeztem a szavak lévén az
egyetlen fegyverem. Nem válaszolt, helyette mindkét öklét
gyõzelmi pózba emelte. A szavak automatikusan jöttek
a számra. – Õrültek vagytok!
- Persze! – kiáltotta diadalittasan a kezeiben tartva közelebb
húzott és rázott egyszerre. – Ez a mi állapotunk,
bár egyszer már megöltek érte, nem fognak újra.
Ez alkalommal gyõzni fogunk, mivel megsemmisítjük az
ellenfeleinket mielõtt megszülettek volna, az élettelen
feledésre ítélve az elkövetõket.
Emlékeztem, Coypu azt mondta a Földrõl, hogy
a régmúltban megsemmisült. Ezeknek az embereknek a megállítása
végett? Sikoltó szavak szakították meg a gondolataim.
- Vigyétek! Kínozzátok profánul kedvemre,
és gyengítsétek az akaratát. Aztán szívjátok
el az összes tudását. Mindent fel kell fedezni, mindent.
Ahogy a kezek kitéptek a szobából, tudtam mit
kell tennem. Várni. Elkerülni ettõl az figurától,
a tömegtõl a különleges képességû
kínzókhoz a szükséges egyedülléthez.
A lehetõség egy fehér laborban érkezett technikusok
formájában, akik úgy verni kezdték az engem
tartó embereket. Olyan brutálisak voltak egymással,
amilyenek velem; ez volt egy gyûlölet hierarchiája. Õrültek,
ahogy el is ismerték. Miféle perverzió hozta elõ
ezeket az embereket az emberi történelembõl? Képtelenség
volt elképzelni.
Megint csak vártam. Nyugodtan, tudatában, hogy egyetlen
lehetõségem van, és azt nem szabad elszalasztanom.
Az ajtó zárva volt. Nekinyomtak egy asztalnak és bokáimat
hozzá csatolták. Öt ember volt a szobában velem.
Ketten háttal figyelték a szerszámaikat, a többiek
lefogtak. Elõre mozdítottam az államat és akkorát
haraptam, amekkorát csak tudtam.
Ez volt a végsõ fegyverem, a legutolsó, amelyet
még sosem használtam korábban. Normálisan nem
is hordtam fontolóra véve, hogy a hagyományos élet-halál
tusákhoz nem szükséges az efféle nyerés.
A jelen helyzet más volt. Amikor haraptam, a mûfogak elroppantak
és keserû folyadékcseppek szaladtak le a torkomon.
Amint megütött, el is múlott a fájdalom;
csírájában fojtotta el az idegbénító
szer, amely lehetõvé tette a többi összetevõ
támadásának elbírását. Ez volt
az ördög fõzete; az Alakulat orvosai dolgozták
ki a javaslatomra, és még csak kis mennyiségben próbáltak
ki tesztállatokon. Együtt volt a valaha felfedezett összes
stimulátor köztük syngenerátorok is, olyan összetett
kemikáliák, amelyek lehetõvé tették
az emberi testnek, hogy a hisztéria keltette erõvel teljen
el, ami bár régóta ismert, eddig nem volt reprodukálható.
Az idõ felgyorsult, és a körülöttem
lebegõ emberek lassan mozogtak. Ezt látván vártam
még néhány másodperctöredéket,
hogy a drogok teljes hatást fejtsenek ki mielõtt elõretartottam
a kezeimet. Bár két nehézfiú teljes súlyából
nehezetett a karjaimra, nem számított. Nem volt súlyérzetem,
erõlködés nélül emeltem fel õket
a földrõl egyidejûleg egymásnak vezetve a fejeket
mielõtt nekihajítottam a testeket a harmadik férfinak
az asztal lábánál. Mindegyikük nagyott nyekkent,
gurult, az arcaik eltorzultak a fájdalomteli félelemtõl.
Felültem mire lezuhantak, és megragadva a fémlapokat,
amelyek a bokáimat rögzítették és kitéptem
õket. Ez tûnt a legnyilvánvalóbb és legkönnyebb
lépésnek. Némileg megrongálódtak ugyan
az ujjaim, ám ehhez csupán egy rövid kommentárt
fûztem. Volt még két férfi a szobában,
aki még mindig felém fordult, mivel a másik három
megsemmisítése pillanatokat vett csupán igénybe.
Felismerve, hogy felkészületlenek – az egyikük félútra
emelte fegyverét – rájuk vetettem magam, öklöket
és kézéleket osztogatva padlóra küldtem
õket, majd a kicsavart, vonagló emberkupachoz gurítottam
mindkettõjüket. Öten voltak ellenem és a legkisebb
kegyelmre sem számíthattak. Rúgdostam õket,
mivel a kezeim már nem voltak olyan jó állapotban,
amíg már nem volt mozgás a kupacban, és csak
akkor engedtem a logika hûvös gondolatainak hogy beleszóljanak
a forrongó dührohamba.
Mi a következõ? Menekülés. A ruháim
rongyosak voltak és csíkokban téptem le magamról.
Kínozóim fehér öltözetet viseltek és
vettem az idõt, hogy magamra húzzam az ismeretlen kapcsokkal
a legkevésbé összekoszolt ruhadarabokat. Tépett
seb volt a homlokomon, amit szépen elfedtem egy ruhadarabbal – más
kötések is kellettek a bejárati tusa kapcsán
-, aztán körbetekertem a kezeimet. Nem szakítottak félbe,
nem tarthatott soká, és amikor végeztem, kisiettem
a folyosóra, visszaemlékezve az útvonalra, amin nemrégiben
idehúztak. Zúgásszerû szaggatott zsongás
hallatszott az épületben, és mindenki, aki mellett elhaladtam,
úgy tûnt túlzottan el van foglalva ahhoz, hogy feismerjen,
még a váróban õgyelgõk is, ahol a fegyvereimet
szétterítették egy nagy asztalon vizsgálódásra.
Ha lett volna idõ mosolygásra, elmosolyodtam volna.
Óvatosan, bárki megzavarása nélkül
nyúltam elõre és aktiváltam egy rekesz gázbombát
visszatartva a lélegzetem miközben az orrszûrõkért
nyúltam. Gyors hatású gáz volt, így
azoknak akik észrevették, mit mûvelek sen volt idejük
riadóztatni mielõtt összeestek. Felkaptam egy gausspisztolyt
és kilöktem vele a szomszéd szoba vaskos ajtaját.
- Te! – kiáltotta a vörös, masszív testû
álltában miközben a többiek összeestek körülötte
a gáztól. Meglódult és felém nyúlt
a gázzal küszködve, amely azonnal le kellett volna terítse,
amíg pisztollyal halántékon vágtam megállításaképp.
A szemei így is gyilkos gyûlölettel meredtek rám
mialatt a székhez kötöztem. Csak amikor az ajtó
visszazárult mögöttem, akkor néztem ismét
az arcára megvizsgálni, hogy eszméletlen-e még?
- Miféle ember vagy te? – jöttek a szavak a számról
kéretlenül. – Ki vagy?
- Én vagyok õ, aki örökké fog uralkodni,
az agy amely sosem fog elpusztulni. Eressz el!
Olyan erõ volt a szabaiban, hogy akaratlanul közelebb
hajoltam, a szemei egyre kerekebbek lettek elõttem. Elnehezültem,
talán attól, hogy múlott a drogjaim hatása,
megráztam a fejem és gyorsan pislogtam. Egy másik
részem még mindig készen állt, közönyösen
a hatalmas erõ, az óriás gonosz elõtt.
- Hosszú uralom, de nem kellemes – mosolyogtam. – Hacsak
nem kezelteted valamivel a bõrégésedet.
Nem beszélhettem volna jobban. Ez a szörny csúnyán
humoryalan és csak szolga közönséghez szokhatott
hozzá. Miután felbõdült állati módon,
sokat mondóan, zavarodott motyogó dadogásáradattal
mosott körbe miközben az idõháború befejezésének
elõkészítésén ténykedtem.
Õrült? Persze, hogy az volt, de valamiféle rendezett
formában, kitervelten növekedett megfertõzve a körülvevõket.
A test mû volt. Nem láttam rajta karcolásokat, oltásokat,
szóval rikított róla. Fabrikált test, átvett,
lopott test, egy fémkeretes szörnyület, amely el is mondta,
miféle agy az, ami ilyen csomagolásban kíván
élni.
Voltak hozzá hasonlóak, de õ volt a legjobb,
az egyeten – nehéz volt értelmet találni az egészben,
de amit tudtam, eltároltam késõbbre. Beszélgetés
közben levettem a szellõzõrácsot és beszórtam
a poraimat a levegõkeringtetõbe, valamint felkészütem
rá, hogy egy jókora franciakulcsot vágjak a sátánnak.
Õt és a követõit egyszer már megsemmisítették
az idõ során. Õ mondta ezt. Valami ismeretlen módon
kiterveltek egy második lehetõslget az univerzum uralására
- de abból nem esznek. Én, Sikamlós Jim diGriz, az
állandó lakcím nélküli egércipõs
lángelme jópár nagy feladatnak voltam már kitéve,
és mindent meg is oldottam. Most a világ megmentésére
vagyok felkérve és a muszáj az muszáj.
- Nem találhattak volna megfelelõbbet – mondtam büszkén
végignézve az idõlaboratórium csinos kis gépein
szórtan terpesztõ testeken. A nagy zöld idõcsilga
spirálja vigyorgott rám, s én visszamosolyogtam.
- Bomba a kezelõknek, neked meg kis utazás – mondtam
feldobottan és készülõdni kezdtem. – Kipucolni
a gépeket szotyoláfét hagyva a helyi hatóságnak,
bár a Nagy Vörös talán különleges kezelést
érdemelne.
Érdemelt is, és csak azon tûnõdtem, hogy
mire várok? A szenvedély hevére vártam – vélekedtem
– hogy ne hûvösen tegyem, mint a leghûvösebb gyilkos.
Bár most annak kellett lennem. Megacélosodva a felismeréstõl
átkattintottam a gausspisztolyt robbanó töltetre és
a másik szoba felé fordultam.
A lehetõség sokkal gyorsabban kínálkozott,
mint gondoltam. Egy jókora vörös forma került fölém
csapkodva, ütögetve engem. Félregurultam a robbanástól,
végig át a szobán a falig; pörögtem a fegyvert
felfelé tartva.
Gyorsan mozgott; egy kapcsolót átbillentve az idõcsiga
végéhez vetõdött.
A lövedékek is gyorsak; az enyéim a gausspisztolyból
sziszegve hatoltak a testébe, ahol felrobbantak.
Aztán eltûnt. Az idõbe, hogy elõre vagy
hátra nem tudom, mivel az izzó masina szinte megolvadt és
elrohantam. Halott lesz amikor megérkezik a céljába?
Annak kell lennie. Azok robbanótöltetek voltak.
Néhány drog hatása múlni kezdett; a
fáradtság és fájdalom ujjai ropogtattak kikezdve
az éberségemet. Ideje volt menni. Elõször összeszedni
a felszerelést, majd kifelé. A hotelbe, aztán egy
kórházba.
Kis pihenõ gyógyulás miközben bekötöznek
idõt ad majd kigondolni a következõ tennivalót.
A technológia ebben a korban már elég elõrehaladott
idõspirál készítéséhez, és
még mindig nálam voltak a professzor emlékei a fekete
dobozban. Lehet, sok pénzt fog felemészteni, de vannak módok
keríteni.
Betegesen tántorogva távoztam.