Fejezet: 5

Õszintén szólva sosem raboltam bankot vagy törtem be széfbe könnyebben. A választott létesítmény egy város közepén állt, amelynek neve a lehetetlenül hangzó Hartford volt. A masszív kõépület minden nyílását vaskos fémlécek borították – ám a védelmen sokat rontott, hogy a bankhoz mindkét oldalon épületek csatlakoztak. Egy patkány ritkán lép be a fõbejáraton. Kora este volt, amikor útnak indultunk; Bicskás rémült volt és ideges dacára a nagy mennyiségû, alacsony minõségû alkoholos italnak, amit elfogyasztott.
- Várni kõ még – panaszkodott. – Sok ember van az utcán.
- Pont így akarom. Nem fog feltûnni még egy pár. Most vidd ezeket a sarokra, ahová megbeszéltük és hozd a zsákokat!
Én cipeltem a saját szerszámaimat míg Bicskás követett a két vásárolt bõrönddel. Az épület elõttünk állt, a bank bal oldalán sötét volt és az ajtó bizonyosan zárva. Nem gond. Aznap korábban megnéztem a zárat, és megállapítottam, hogy nem fog gondot jelenteni. Az eszköz a bal kezemben semlegesítette a riasztót amíg a jobbal beillesztettem a nyitókát. Annyira könnyen nyitottam ki, hogy Bicskásnak meg sem kellett állnia; tovább sétált mellettem a bõröndökkel. Egyetlen lélek sem tudajdonított figyelmet nekünk az utcán. Egy folyosó vezetett további zárt ajtókhoz, amelyeken ugyanolyan könnyûszerrel haladtam át, amg el nem értünk egy irodához az épület végében.
- Ez a szoba kell osztozzon a bank falán. Kiderítem – mondtam.
Elfojtottan fütyörészve láttam munkához. Egyáltalán nem ez volt az elsõ bankrablásom, és nem akartam, hogy ez legyen az utolsó. Az összes féle bûntények közül a bankrablás a legkielégítõbb mind az egyén, mind a társadalom számára. Az egyén persze egy csomó pénzez jut, ezt mondanom sem kell, és a társadalom haszna az, hogy egy nagy köteg készpénz visszakerül a körforgásba. A gazdaság stimulálódik, a kis üzletemberek prosperálnak, az emberek nagy érdeklõdéssel olvasnak a bûntettrõl, és a rendõrségnek alkalma nyílik gyakorolni különféle képességeit. Mindenkinek jó. Bár hallottam bolondokat arról panaszkodni, hogy árt a banknak. Ez totál hülyeség. A bankok biztosítva vannak, így semmit sem veszítenek, aprópénz csupán a biztosító ipar gépezetében, ahol a legtöbb ami történhet, hogy mikroszkópikus mennyiséggel kevesebb lesz az év végi osztalék. Elég kis áldozat a sok kiváltott jóért. Az emberiség jótevõje volt, nem egy tolvaj, aki a visszhangosítót a falnak tette. A jókora nyílt tér a túloldalon pedig kétségtelenül a bank.
Volt pár vezetrék és csõ a falban, vélhetõleg áramnak és víznek, valamint néhány drót a riasztónak. Megjelöltem a helyeiket a falon, amíg teljes nem lett a minta. Volt egy felület, amely mentes volt a körvonalaktól.
- Itt megyünk be – mondtam.
- Hogyan fogjuk átütni a falat? – Bicskás hangulata váltogatott a lelkesedés és a félelem, a pénz vágya és az elfogástól való rettegés között. Nyilvánvalóan piti bûnözõ volt, és ez a legnagyobb meló, amiben részt vett.
- Nem ütjük át, dum-dum! – mondtam nem túl kedvesen feltartva a tömörítõt. – Csupán meggyõzzük, hogy ki kell nyílnia elõttünk.
Persze fogalma sem volt róla, hogy mirõl beszélek, de a csillogó eszköz látványa úgy tûnt, lehûti. Átállítottam a készüléket, hogy a molekuláris kötések energiái növelése helyett közel nullára redukálja a vonzást. Lassan, pontosan futtattam körbe a falon kiválalasztott részen, majd kikapcsoltam és eltettem.
- Semmi se történt! – panaszkodott Bicskás.
- Most majd fog – nyomtam a falat a kezemmel és a teljes elõkészített terület kiesett egy halk surranással, lassan, mint egy finom poresõ. Lévén azzá vált. Átnéztünk a bank erõsen kivilágított belébe.
Láthatatlanok voltunk az utcáról, amikor átmásztunk és elkúsztunk a magas pult mögött oda, ahol a pénztárosok ültek. A szerkesztõk a széfet okosan az épület alsó szintjébe helyezték, az utcáról nem látható helyre, így amint leértünk a lépcsõn felegyenesedve, kényelmesen folytathattuk a munkánk. Gyorsan áthaladtam pár zárt ajtón és egy vastag acélrácson. A zárak és a riasztók primitívsége említésre sem érdmes. A széfajtó maga elrettentõbbnek tûnt, mégis az bizonyult a legegyszerûbbnek.
- Odani! – mondtam lelkesen. – Itt egy idõzár, amely automatikusan nyit majd holnap.
- Tudtam! – nyüszítette Bicskás. – Tûnjünk innen, mielõtt megszólalnak a riasztók!
Ahogy felfelé rohanni készült a lépcsõn, elgáncsoltam és egyik lábam a mellkasán tartottam miközben magyaráztam.
- Ezt hívják mázlinak, dum-dum! Csak annyit kell tennünk a kinyitásához, hogy elõreállítjuk az órát és azt hiszi, reggel van.
- Képtelenség! Több incses acél fedi!
Természetesen nem tudhatta, hogy egy hagyományos manipulátor bármilyen ötvözeten áthatol. Amikor éreztem, hogy a mezõ elengedi a fogajakat, elfordítottam a zárat, a kerekek forogtak és Bicskás szemei kigúvadtak; a mechanizmus elégedetten kattant és az ajtó kilendült.
- Hoci a táskákat! – utasítottam a széfbe lépve.
Vidáman fütyörészve és hümmögve pakoltuk meg a két bõröndöt szorosan kötegelt ropogós bankókkal. Bicskás becsukta és bezárta az elsõt, majd türelmetlenül motyogott a lassúságomról.
- Há sietsz? – kérdeztem a bõröndöt becsukva, a szerszámaimat gyûjtögetve. – Idõ kell ahhoz, hogy mindent jól végezhess.
Amint eltettem az utolsó szerszámom, észrevettem hogy megugrik a tû, majd úgy marad. Érdekes. Állítottam a mezõ erején, aztán a kezemben tartva álltomban körülnéztem. Bicskás a széf túlsó felében volt és fém dobozokban matatott.
- Mit mûvelsz? – kérdeztem a legmelegebb hangomon.
- Megkukkantom van-e némi ékszer ezekben a széflerakatokban.
- Á, szóval errõl van szó. Szólhattál volna róla.
- Magam is elég vagyok. – Az biztos, hogy magabiztos!
- Igen, de én anélkül is meg tudom csinálni, hogy megszólaljon a csendes riasztó a rendõrségen – mondtam hûvösen és dühösen. – Te épp most szólaltattad meg!
Szépen eltûnt a vér az arcából; a kezei úgy reszlettek, hogy elejtette a dobozt; aztán hajolgatni kezdett, hogy felszedje a zsák pénzt.
- Dum-dum, te-te! – csattantam fel és csizmámmal erõsen a felkínált célpontba rúgtam. – Most hozd a bõröndöt, kifelé, és indítsd az autót! Mögötted leszek.
Bicskás szaporán felbukdácsolt a lépcsõn, és én jóval nyugodtabban követtem idõt fordítva arra, hogy rendben minden rácsot és ajtót becsukjak magam mögött, hogy annyira megnehezítsem a rendõrség dolgát, amennyire csak lehet. Tudni fogják, hogy beléptek a bankba, de azt nem, hogy kirabolták-e, amíg fel nem keltettek egy banktisztviselõt a széf felnyittatásához. Amikorra is már régen leléptünk.
Ám ahogy felértem a lépcsõn, kerékcsikorgást hallottam és az elsõ ablakokon át láttam egy rendõrkocsit fékezni odakint.
Igazán gyorsak voltak, hihetetlenül is egy ilyen õsi és primitív társadalomhoz képest. Talán éppen ez volt a miértje; a bûnözés és annak felderítése sokak energiáit kellett felõrölje. Én ugyanakkor nem vesztegettem idõmet filozofálással érkeztük felett, hanem magam elõtt tolva a bõröndöket kúsztam a pénztárosok pultja mögött. Amint a szomszédos épületbe másztam a lyukon át, hallottam hogy kulcsok zörögnek a kinti záraknál. Pont jókor. Akkor jönnek be, amikor távozom. Kinézve az utcára láttam, hogy a rendõrkocsi utasai bejutottak és kis, ám kíváncsi embercsapat verõdött össze odakint. Nekem háttal. Kimásztam és nagy léptekkel mentem a sarokhoz.
A kõkorszaki zsaruk gyorsak voltak. Biztos sokat rohangásztak meg fogócskáztak, mivel még nem értem a sarokig mire kicsapták mögöttem az ajtót fájdalmasan kapva a fülükhez a felharsanó riasztóktól. Bejutottak a bankba, látták a lyukatt a falon, majd utánam eredtek. Gyors pillantást vetettem rájuk, mindannyian a fogukat vicsorították, kék egyenruhát viseltek réz gombokkal; én is futni kezdtem.
A sarkon túl a kocsihoz.
Csakhogy az utca üres volt, a kocsi eltûnt.
Bicskás úgy dönthetett, hogy eleget keresett az este, és elhajtva engem hagy meg a törvénynek.