Fejezet: 16

Estél már csapdába a Szent Pál Katedrálisban i.sz. 1807-ben miközben a teljes világ a nemlétbe tûnik odakint, egyedül, odaforrasztva egy acél póznához, úgy hogy hamarosan magad is megszûnsz létezni? Nem sok ember válaszolhat igennel erre a kérdésre. Én igen – hozzátéve azt, hogy nem élvezem ezt a megkülönböztetést.
Vonakodás nélkül kell elismernem, hogy némileg letört voltam. Küzdöttem egy kicsit a csuklóimat fogó karperecekkel, de nem teljes erõbõl. Túl szûkek és biztosak voltak, és tudtam, hogy az efféle tehetetlen tusa volna az, amit Õ szenvedélyesen élvezne.
Életemben elõször éreztem magamat csúnyán és abszolúte legyõzve. Ez összekormozta és eltompította a gondolataimat – mintha máris fél lábbal a sírban lettem volna – ami is elvette a küzdelem ötletét és azt sugallta helyette, hogy legegyszerûbb lenne megadni magam és várni a függönyt. A legyõzöttség érzete olyan erõs volt, hogy szinte minden lázongást elnyomott az idõ elõtti végzet ellen. Küzdenem kellett volna, kiutat kigondolni, de nem akartam megpróbálni. Lenyûgözött a feladat.
Idõ kellett, mire foglalkoztatni kezdett ez a köldöknézõ önelemzés, amit a hang elindított. Egy távoli nyüszítés a hallhatóság határán, olyan halkan, hogy meg sem hallottam volna, hogyha nem lett volna a nemlét abszolút csendjébe csomagolva a katedrális nagyságú síromban. A hang erõsödött és erõsödött, olyan kellemetlen volt, akár egy rovar, amely tudomásodra adja a létét, noha én semminek nem akartam tudatára ébredni semminek, csupán az elsöprõ vereségemnek. Végül egész hangos volt, az ûrbõl érkezve magasból. Közönyöm ellenére oda emeltem a tekintetem, ahol egy hangos robbanás lökte szét a levegõt.
Egy alak érkezett a sötétben fentrõl, egy ûrruhás. Gravitációs ernyõ lehetett rajta, mert lassan ereszkedett le elõttem. Ámulatomban mindenre kész voltam, amikor felnyílott az ûrruha sötét arclapja.
Szinte mindenre kész, csak arra nem, hogy nem egy férfi arcot látok.
- Szabadulj meg attól a buta lánctól – mondta Angelina. – Mindig sikerül bajba keverned magad, amint magadra hagylak. Most rögtön velem jössz, kérdezés nélkül.
Nem nagyon volt mit mondani, és ahhoz is túl kábult voltam. Úgyhogy szép kis idióta tátogásba kezdtem és csörömpöltem kicsit a láncokkal, miközben õ olyan könnyedén, mint egy levél ért talajt. Végezetül a kétségtelen fizikai jelenléte zárta le a nyitott szinapszisaimat, és igyekeztem az alkalomhoz felnõni.
- Angelina, legyen áldott a neved! Alászállsz, hogy megments engem.
Tágabbra nyitotta az ûrruha arclapját, hogy megcsókolhasson a nyíláson át, majd egy atomikus pikát vett elõ az övébõl, amivel a láncaim kezdte vágni.
- Most mondd el, hogy mi ez az egész rejtélyes idõutazási nonszensz. Lehetõleg gyorsan, mert hét percünk van; legalábbis Coypu úgy mondta.
- Mi mást mondott még? – kérdeztem azon tûnõdve, mennyit tudhat Angelina.
- Most ne kezdj el velem rejtélyeskedni, Sikamlós Jim diGriz! Abból eleget kaptam Coyputól!
Gyorsan hátrakaptam magam ahogy az atomikus pikát az állam alá tartotta, majd kioltottam a tüzet, amit a ruháimat megpörkölte. Egy dühös Angelina igen veszélyes tud lenni.
- Szerelmem – mondtam érzelmesen megpróbálva átkarolni õt egyidõben figyelve a pikára. – Semmit sem titkolok el elõled, semmit! Jól tudom. Csak hát az agyam hálósra csomózta ez az idõutazás és tudni akarom, hol ér véget a tudásod, mielõtt kiegészítem a történetet.
- Pontosan tudod, hogy én beszéltem veled utoljára a telefonon. Sürgõs, csúcs prioritás, gyere át azonnal, kiáltottad, aztán elbontottál. Úgyhogy siettem, át Coypu laborjába, ahol mindenki összevissza rohangászott, a gépekkel babrált és túl elfoglalt volt ahhoz, hogy bármit elmondjon nekem. Vissza az idõben, kiabálták, semmi mást. És az a rémes Inskipp sem volt jobb. Azt mondta, eltûntél, akkor tûntél el az irodájából, amikor éppen beolvasott neked. Nyilván rátalált arra a kis pénzecskére, amit egy-két rosszabb évtizedre tettél félre. Sokat zagyválás volt arról, hogy megmented a világot vagy a galaxist vagy mit, de nem értettem egy szót sem belõle. Ez az egész nagyon sokáig folytatódott, amíg vissza nem tudtak küldeni ide.
- Hát meg is tettem – mondtam szerényen. – Megmentettelek téged, az Alakulatot, meg az egészet.
- Igazam volt, ittál!
- Már túl rég óta nem – mondtam nyûgösen. – Ha az igazat akarod tudni, ti mind eltûntetek, paff, így, egyszerûen. Coypu volt az utolsó, úgyhogy õ el tudja mondani. Az Alakulat, mindenki, soha meg sem születtek, sosem léteztek, csupán az én memóriámban...
- Az én memóriám némileg más.
- Az lesz. Mivel az erõfeszítéseimnek köszönhetõen a gonosz terve meghiúsult, az Õé.
- Az övé és nem õé. Az ivás már a beszédedre ment.
- Õ az Õ neve, és egy csepp se gurult le órák óta. Tudnál félbeszakítás nélkül hallgatni? Ez a történet már így is elég bonyolult...
- Bonyolult és talán alkohol inspirálta.
Felnyögtem, aztán megcsókoltam õt – ez alkalommal melegebben és hosszabban, és ezt a kitérõt mindketten élveztük. Angelina némileg ellágyult, úgyhogy sietve folytattam, mielõtt eszébe ötlik, hogy dühösnek kéne rám lennie.
- Egy idõtámadás érte a Különleges Alakulatot, úgyhogy Coypu professzor visszapörgetett az idõben, hogy betegyek az ármánykodásnak. Jól mûködtem 1975-ben, de Õ ellógott, visszament oda amikorból érkezett, hogy felállítson egy jól kigondolt csapdát 1807-ben a csapdába ejtésemre. Ezt meg is tette, de a terve nem mûködött tökéletesen, mivel sikerült állítást végeznem az idõ-hélixen, úgyhogy más idõbe érkezett, mint ahogy tervezte. Ennek meg kellett semmisítse az idõháborús tervét, mivel megjelentél a megmentésemre.
- Ó drágám, mily csodálatos! Tudtam, hogy meg tudod menteni a világot ha igazán akarod.
Kedélyingatag a jó szó Angelinámra. Ahogy megcsókolt, az kizárólag színtiszta szenvedélyként jellemezhetõ, és én végigcsörgetve a láncaimat köré fontam a karjaim boldog válasszal amikor õ felrikoltott és gyomron vágott, úgyhogy levegõ után kapkodva tántorodtam hátra.
- Az idõ! – nézett az órájára tátott szájjal. – Elfeledtetted velem. Alig egy perc maradt. Hol az idõ-hélix?
- Itt! – mutattam a fájó rekeszizmomat tapogatva a gépre.
- És az irányítás?
- Ezek.
- Milyen ronda! Hol lehet állítani?
- Ezeken a tárcsákon.
- Ezt a beállítást kell használnunk tizenhárom tizedes pontosságig, ahogy Coypu a lelkemre kötötte.
Úgy játszottam a kulcsokon, mint egy õrült zongorista és izzadtam. A tárcsák forogtak, elakadtak, majd gyors pörgésbe kezdtek.
- Harminc másodperc – mondta édesen Angelina, hogy bátorítson. Még jobban izzadtam.
- Ez az! – tátogtam, amikor õ bejelentette a tíz másodpercet. Az idõ-hélix zöldesen izzott elõttünk és mi a kiálló végéhez siettünk.
- Maradj közel és ölelj, amennyire csak tudsz! – mondtam. – Az idõ-hélixnek van felszínérzéke, úgyhogy közel kell lennünk.
Angelina boldogan válaszolt.
- Bárcsak ne lenne rajtam ez az ûrruha! – suttogta a fülemet majszolva. – Sokkal élvezetesebb lenne!
- Az lehetne, de kellemetlen is, amikor ilyen állapotban visszatértünk a Különleges Alakulathoz.
- Azon ne aggódj, még nem megyünk vissza.
Hirtelen izgalom nyilalt a szegycsontom alá.
- Hogy érted ezt? Hová megyünk?
- Fogalmam se lehet róla. Annyit mondott csupán Coypu, hogy kb. 20000 évet megyünk a jövõbe, közvetlen az elé, amikor ez a bolygó meg fog semmisülni.
- Megint Õ és az Õ õrült csõcseléke! – siránkoztam. – Épp most küldtél minket egy egész bolygónyi diliház legyõzésére, ahol mindenki ellenünk van!
Minden megfagyott ahogy az idõ-hélix kioldott és az idõbe vesztem azzal a fájdalmas kifejezéssel az arcomon. Ez a kifejezés 20000 éven át rajtam maradt, és pontosan úgy is éreztem.