Nem állítom, hogy ugyanabból a fából
faragtak, mint a legtöbb embert. Ugyanakkor ugyanúgy érzek
mint õk amikor ilyen szituba kerülök – 32000 évnyire
a múltban egy nagy rakás lopott pénzzel, törvényõrök
kergetésében -, ami több, mint elegendõ egy kis
pánikhoz. Csupán a gyakorlat valamint a tény, hogy
túl gyakran kerültem életem során ilyen helyzetbe
lépdeletett tovább elegánsan miközben fontolóra
vettem a leendõ teendõt. Pár pillanat múlva
néhány nehézlábú törvénytalpnyaló
gördült körbe a sarkon és biztos voltam benne, hogy
a rádióriasztás erõsítést fog
hozni, hogy elém vágjanak. Ötölj ki valamit gyorsan,
Jim!
Megtettem. Még öt lépés után a
szökésem teljes terve körvonalazódott, részletesen,
betûrendben, kinyomtattatott és kis könyvvé köttetett
az elsõ oldalán nyitva a lelki szemeim elõtt.
Elõször is el az utcáról. Ahogy a következõ
ajtónyílásba vetõdtem, ledobva a pénzt
engedtem, hogy egy minigránát az ujjaim közé
hulljon az indujjamból. Ez jól beleillett a kerek kulcslyukba,
és hangos huppanással kilökte a zárat valamint
a keret egy részét. Az üldözõim még
nem voltak a láthatáron, úgyhogy vártam, amíg
feltûntek, mielõtt belöktem a megrongált ajtót.
Rekedt kiáltozás és sípolás jelezte,
hogy észrevettek. Az ajtó egy hosszú folyosóra
nyílt, és a túlsó végén álltam
megadásra emelt kezekkel, amikor a fegyveres törvény
vonakodva belesett a nyíláson át.
- Ne lõjetek, zsernyákok! – kiáltottam. – Megadom
magam, egy szegény fiatal vagyok, akit gonosz társasága
vitt bûnbe.
- Ne moccanj, vagy kilyukasztunk! – morogtak boldogan, óvatosan
lépve be erõs fényekkel világítva a
szemembe. Én csak álltam, ujjaimmal a levegõt tapogatva
mígnem a fények arrébb csúsztak és dupla
huppanás nem hallatszott, amit valószínûleg
az összerogyott testek okoztak, lévén több altatógáz
volt a folyosón, mint levegõ.
Óvatosan lélegezve az orrlikaimban lévõ
szûrõkön át levettem az egyenruhát a horkoló
alakról, aki közel volt a méretemhez, átkoztam
a sok övet, a ruháját pedig a saját ruhámra
húztam. Aztán a kézifegyverre néztem, amit
nála volt, visszahelyeztem a táskába, felvettem a
táskáimat és távoztam az utcára, a bank
irányába. Ijedt polgárok meredtek rám az ajtónyílásaikból
mint állatok az odújukból és a sarkon egy újabb
rendõrkocsiba botlottam. Ahogy sejtettem, jópáran
körbevették a helyet.
- Megvan a zsákmány! – szóltam a vaskos figurához
a kormány mögött. – Visszaviszem a bankba. Körülvettük
a patkányokat, az egész bandát. Azon az ajtón
át. Csípjétek el õket!
Az utolsó javaslat valójában szükségtelen
volt, mivel a jármû már távozott. Az elsõ
rendõrkocsi még mindig ott volt, ahol legutóbb, és
a dülledt szemû nézõk láttára bedobtam
a táskákat az elsõ ülésre és bemásztam.
- Gyerünk, tûnés! Vége a shownak! – kiáltottam
az ismeretlen kezelõszervek közt tapogatva. Nagyon sok volt
belõlük, kevesebb is elegendõ egy ûrhajó
röptetéséhez, mint ehhez a hitvány földitragacshoz.
Semmi sem történt. A tömeg hátrált, majd
közelített. Izzadtam kissé. Csak akkor vettem észre,
hogy a kis kulcslyuk üres, és emlékeztem – késõn
– arra, hogy Bicskás beszélt valamit arról, hogy kulcs
kell ezeknek az elindításához. Szirénák
erõsödtek minden oldalon; matattam, tapogattam a furcsa zsebfélékben
és a rajtam lévõ egyenruhában lévõ
tárcában.
Kulcsok! Egy teljes karikányi! Viháncolva próbáltam
bele egyiket a másik után, amíg rá nem jöttem,
hogy mind túl nagyok ahhoz, hogy belemenjenek. Odakint az ámuló
tömeg közel került igencsak csodálkozva a mûsoromon.
- Vissza, vissza! – kiáltottam fenyegetéssel és
elõkotortam a fegyverem a tokjából.
Nyilvánvalóan töltve volt és kibiztosítva;
véletlenül megérintettem a rossz helyen. Hatalmas robbanás
jött füstfelhõ kíséretében és
a fegyver kiugrott a kezembõl. Valami lövedékféle
hatolt át a kocsi tetején és megfájdult a hüvelykem.
A nézelõdõk legalább leléceltek.
Sietõsen. Ahogy minden irányba szétrajzottak láttam,
hogy az egyik rendõrkocsi közelít felém hátulról,
és éreztem, hogy a dolgok nem mennek úgy, ahogy kellene.
Lennie kell más kulcsoknak. Újra kutatni kezdtem a különféle
kezembe akadó dolgokat a hátsó ülésre
szórva, míg semmi sem maradt. A másik kocsi megállt
mögöttem és az ajtók kinyíltak.
Az egy fémes csillanás lett volna abban a kis tasakban?
Az volt. Egy pár kulcs. Egyikük szépen becsúszott
a nyílásba mire a két törvény- és
rendszolga odalépdelt a kocsi két oldalához.
- Mi van itt? – kérdezte a közelebbi miközben a
kulcs elfordult és morajlás valamint fémes kerepelés
szólalt meg.
- Zûr! – mondtam és matattam a fém karokkal.
- Kifelé onnan, hallod? – kérdezte a fegyverét
elõhúzva.
- Élet halál kérdése! – kiáltottam
repedezett hangon miközbe rátapostam az egyik pedálra,
ahogy Bicskástól láttam. A kocsi ereje felpörgött,
a kerekek csikorogtak; életre lendült nagy sebességgel.
Rossz irányba, hátra.
Erõs csapódás, üveg és fémcsörgés
hallatszott és a rendõrök eltûntek. Az irányírást
kerestem ismét. Az egyik zsaru feltûnt elõttem feltartva
fegyverét, ám önvédelembõl ugrott egyet,
amikor megtalálva a megfelelõ kombinációt felé
rontottam. Az út üres volt, és haladtam.
Rendõrökkel a sarkamban. Mielõtt a sarokra értem
volna, a másik kocsi indított és utánam tépett.
Színes fények kezdtek forogni a tetejét és
szirénája is feljajdult. Egyik kézzel vezettem és
a másikkal a kezelõszervekkel babráltam – folyadékot
fecskendezve a szélvédõre, amit mozgó karok
töröltek le, hangos zene szólalt meg, majd a lábaimat
forró levegõ kezdte melegíteni, mígnem nekem
is életre kelt a vijjogó szirénám és
talán a villogó fényeim. Így szakítottunk
a széles úton és éreztem, hogy ez nem a menekülés
módja. A rendõrök ismerték a városukat
és a jármûveiket, elõre rádiózhattak
az elém vágásra. Ahogy ezt felismertem, meghúztam
a kereket és befordultam a következõ utcán. Mivel
kicsivel gyorsabban mentem, mint kellett volna, a gumik csikorogtak és
a kocsi felpattant a járdapadkára és nekivetõdött
egy épületnek, mielõtt visszapattant az útra.
A követõim lemaradtak e manõvert követõen,
nem kívánva elismételni ugyanezt, de még mindig
követtek amikor bepördültem a következõ sarkon.
Ezzel a két jószögû fordulóval sikerült
növelnem az elõnyöm és most már visszafelé
tartottam a tett színhelyére.
Ami õrültségnek tûnhet, de valójában
a legbiztonságosabb. Pár perc múlva szirénázva,
körzõ fényekkel biztonságban voltam egy köteg
vijjogó, villogó kék-fehér jármû
közt. Csodás volt. Forogtak, tolattak és egymás
elé kerültek, én pedig mindent megtettem, hogy növeljem
a zavart. Igen élvezetes volt szitkozódások és
ökölrázás közepette: tovább is maradtam
volna, ha nem lett volna sietõs dolgom. Az izgalom a tetõfokára
hágott, kiküzdöttem magamat és jármûvemet
a sarkon. Nem követtek. Józanabb sebességgel, lekapcsolt
szirénával és leoltott fényekkel gördültem
az utcákon kikötõt keresve. Sosem menekülhetnék
egy rendõrkocsival, és nem is állt szándékomban;
egy patkánylyukra volt szükségem, ahová bebújhatok.
Egy luxus lyukra; nem szeretem a félmegoldásokat.
Nem sokkal késõbb megpillantottam a célom, fénnyel
árasztott
feliratokkal: egy csillogó hotelt a plusz luxus kategóriából
szinte kõhajításnyira a bûntett helyétõl.
Az utolsó hely, ahol keresni fognak. Így reméltem.
Némi kockázat mindig kell. A következõ fordulónál
leparkoltam a kocsit, levetettem az egyenruhát, egy köteg pénzt
a zsebembe tettem, majd visszafelé indultam a hotelbe a két
táskámmal. Amikor a kocsit megtalálják, nyilván
azt gondolják, hogy jármûvet váltottam - szokványos
trükk – és a keresést kiterjesztik.
- Hé te! – szóltam az egyenruhás ajtónállónak,
aki büszkén várakozott a bejárat elõtt.
– Cipeld ezeket!
A hangom bántó volt, a modorom durva, de nem
figyelt rám, mert nem idegen nyelven szóltam, így
egy köteg nagy címletû bankjegyet nyomtam a kezébe.
Egy gyors pillantás elmosolyította és alázattal
nyúlt a táskáim után, majd utánam csoszogott,
ahogy beléptem a lobbiba.
Világító faberakatok, süppedõs
szõnyegek, diszkrét fény, csodaszép nõk
rövidre nyesett ruhában, hosszúra eresztett pocakú,
idõs férfiak társaságában; ez volt a
kellõ hely. Jópár szemöldök megmozdult az
öltözékemre, ahogy a portapluthoz indultam. A mögötte
álló személy h?vösen nézett le hosszú
orra mellett és éreztem, hogy máris kezd a jég
képzõdni. Megolvasztottam egy pénzköteggel, amit
a pultra tettem elé.
- Egy gazdag, ám különc milliomost tisztelhet bennem
– mondtam. – Ez az öné. – A bankók azonnyomban eltûntek.
– Épp most jöttem vissza az adakozásról, és
a legjobb szobájukat akarom.
- Volna ilyesmi, ám az az elnöki lakosztály,
és az ára...
- Ne bosszantson pénzzel! Fogja ezt és szóljon,
ha kell még!
- Nos igen, valamit talán lehet tenni. Ha megtenné,
hogy itt aláírja...
- Mi a maga neve?
- Hogy? Az enyém? Roscoe Amberdexter.
- Micsoda véletlen! Engem is így hívnak, de
szólítson csak uramnak. Gyakori név lehet erre. Maga
aláírhatja helyettem, mivel ugyanaz a nevem. – Intettem,
elõrehajoltam és rekedten suttogtam. – Nem akarom, hogy bárki
is tudjon az ittjártamról. Mindenki a zsákmányomra
utazik. Küldje fel a menedzsert, ha további információt
akar. – Amit kapni fog, az pénz lesz, és biztos, hogy az
is megteszi.
Zöldhasúak hátán vitorlázva a többi
már szélcsendben ment. Betessékeltek a részlegembe
és két pénzköteggel jutalmaztam a cipelõk
ügyes kezét, amiért nem ejtették el õket.
Kinyitottak és becsuktak dolgokat, megmutattak minden vezérlést
és hívattam a szobaszolgálatot sok ételért
és italért, és mindenki nagyon jó kedvben,
duzzadó zsebbel lépett le. A pénzes táskát
a szekrénybe tettem és kinyotottam a kisebbet.
Megdermedtem.
A jelzõtû az idõenergia detektoron megmozdult
és mereven egy irányába mutatott, az ablakon túli
külvilágra.