Felfelé úsztunk a szikla feket képe elõtt
mintha egy lassú liftben lennénk tüzeléskész
fegyverekkel és figyelõ szemekkel. A kellemetlenség
a legenyhébb szó volt rá. Fokozatosan kellett emelnem,
hogy a hám nehogy leszakadjon, és amilyen gyorsan csak tudtam,
felpörgetni, amíg el nem értük a maximális
vonóerõt. A hõség látható aurája
kezdett sugárzani a gravitációs ernyõ körül,
ahogy a súlyunkkal küzdött. Különösen kellemetlen
lenne, ha most mondana csõdöt.
Mély vágatú ablakok villantak fel mellettünk,
szerencsére üresen, a fekete kõ sötét fallá
változott és a mellvéd csúcsa közeledett.
Megcéloztam és elzártam az erõforrást
pont mielõtt elértük a szélét. A gyorsulásunk
átemelt fölötte nagy ívben, majd elképesztõen
gyors ütemben következtek a dolgok.
Két õr volt a falon, mindketten meglepettek, dühösek,
fegyverezettek, lövéskészek. De Angelina és én
tüzeltünk elõször. A tûfegyvereket használtuk,
hogy kiszúratlanok maradjunk, amilyen sokáig csak lehetett.
Az õrök csenben estek össze, az arcuk és a nyakuk
hirtelen kitüskésedett, mint a tûpárna, én
pedig felkapcsoltam az erõforrást a landoláshoz.
Landolás! Nem volt udvar vagy sík tetõ odalent!
Egy kupolás és áttetszõ burkolat felé
tartottunk egy jókora mûhely fölött; a mennyezet
láthatólag üvegpanelekbõl állt egy szövevényes,
rozsdás fémhálózattal. Rémülten
néztünk rá ahogy felé zuhantunk, és az
utolsó pillanatban húztam fel az energiát. Nyögtünk
a hirtelen gyorsítástól és a hám recsegett,
nyikorgott és megdõlt. A dóm túl közel
volt, és úgy tûnt, nem állunk meg idõben.
Csodás volt. Egy csendes, titkos támadás, szürke,
röpködõ szellemek a pirkadatban. A hat pár csizma
ugyanabban a pillanatban ért talajt és vagy ötezer négyzetméter
üveg lett szétroncsolva. A támasztó fém
keret hullámzott és meghajlott, és néhány
rozsdás támaszték kiszakadt. Egy remegõ pillanatig
azt gondoltam, hogy követni fogjuk a csengõ és csörömpölõ
üveget a lenti terembe rémes hangzavar kíséretében.
Akkor a gravitációs ernyõ borzalmas energialöketet
adott megállítva a további mozgásunk, majd
lángra is lobbant.
- Ragadjátok meg a támasztékokat! – kiáltottam
tépve a gravitációs ernyõ hámhoz kötõ
pántjait. Azok elõbb ellenálltak megégetve
a kezeimet, majd engedtek. Egyenesen lefelé zuhant az alattunk sikoltozó
lakókra, és azonnal be is csapódott. Sóhajtottam
és füst és tûzbombákat szórtam szét
a felfordulás fokozására.
- Tudják, hogy itt vagyunk! – mondtam fedezékbe hátrálva.
– Javaslom, hogy kerüljünk le errõl a tornateremrõl
és térjünk vissza a munkánkra!
Óvatosan mozogtunk további üvegszilánkokat
küldve le ahogy a súlyunk meghajlította a keretet és
az üveglapok elszabadultak, a bástya menedéke felé
húzódtunk.
- A rádióhoz! – utasítottam Diyant, ahogy felkapaszkodott
mellém. – Mondd a csapataidnak, hogy húzódjanak vissza,
ha még nem jutottak be, de tüzeljenek tovább!
- Visszaverték õket minden oldalon.
- Mondd nekik, hogy ne pazaroljanak tovább embereket! Mi
majd belürõl teszünk be nekik.
Tovább indultunk. Angelina és én készen
bármi ellenállás azonnali letörésére,
míg mások oldalról és hátulról
fedeztek. Izzasztó ügetésbõl törtünk
elõre. Gyorsnak kellett lennünk felfordulást keltve,
és meg kellett találnunk Õt. Az elsõ ajtó
egy hosszú csigalépcsõhöz vezetett, ami végtelen
hosszúnak tûnt. Nem tetszett, úgyhogy leszórtam
pár agyrázkódtató gránátot rajta,
és a tetõ felé indultunk tovább.
- Merre? – kérdezte Angelina.
- Az a torony- és épületsereg ott elöl nagyobbnak
és funkcionálisabbnak tûnik, mint a többség.
Ez a legjobb tippem. – Valami szétrobbant a csempéken a közelben
és Angelina egyetlen csípõlövéssel vette
le a mesterlövészt a fenti ablakból. Kicsit gyorsabban
szaladtunk, majd a falnak lapultunk az egyenes esésnél a
völgy elõtt amíg szétvetettem egy zárt
ajtót. Akkor betódultunk.
A helyet egy õrült tervezte. Én tudtam, hogy
ez ténylegesen így is van, de nem kellett ismerned Õt,
hogy levegyed az üzenetet. A folyosók és a lépcsõk,
a tekervényes kamrák, a szögben álló falak,
egy helyütt térden és tenyéren mászva
kellett átkúsznunk az alacsony plafon alatt. Itt volt az
elsõ áldozatunk. Öten kiértünk ebbõl
a szobából, amikor a plafon csendben és gyorsan alásüllyedt
és összenyomta a hátvédet még mielõtt
az hangot adhatott volna. Mindannyian erõsebben izzadtunk. Az ellenség,
amellyel találkoztunk, jellemzõen nem volt fegyveres, és
vagy elmenekült, vagy egy tûfegyver terítette le. A sebesség
és a csend volt most a lényeg, és amilyen gyorsan
tudtunk, haladtunk a bizarr dekorációjú falak között,
inkább nem nézve a festményekre, amelyek szinte minden
rendelkezésre álló négyzetmétert beborítottak.
- Csak egy pillanat – zihálta Angelina visszahúzva
engem amint egy magas boltív alatt egy lépcsõhöz
értünk, amely kicsigázott a láthatárról
odalent különbözõ magasságú fokaival.
– Tudod, hogy hová megyünk?
- Pontosan nem – ziháltam a választ. – Csak behatolunk
a létesítménybe hogy a küzdelem elébe
menjünk, miközben növeljük a felfordulást.
- Azt hittem, magasabb ambícióink vannak. Például
megtalálni Õt.
- Van valami javaslat arra, hogy vihetnénk ezt végbe?
– El kell ismernem, élesen csattant kicsit, ahogy kimondtam. Angelina
szaharin édesen válaszolt.
- Hát persze. Megpróbálhatnád például
bekapcsolni az idõenergia detektort, amit a nyakadba akasztottál.
Úgy hiszem, ez az oka, hogy elhoztad.
- Éppen ezt akartam tenni – mondtam hazudva a tény
elfedésére, hogy teljesen elfeledkeztem róla a garázda
támadás fehér hõjében.
A tû meglódult és egyenesen a lábunk
alá mutatott.
- Lemegyünk! – utasítottam. – Ahol az idõ-hélix
tekervénye áll, ott lesz Õ, akit én most ízekre
fogok szedni. – Így is gondoltam, mert ez volt a harmadik és
utolsó próba. Egy speciális bombát állítottam
össze, amire ráírtam a nevét. Pokoli ötvözet
volt, ami garantálta minden protein lebomlását öt
méteres körzetben, egy robbanó töltet, egy mérgezett
repesz, és egy termit bomba gyakorlatilag megfõzni az Õ
testét.
Ezután a küzdelem felerõsödött. Valamiféle
lángszóró odalent gomolygó füstöt
és tüzet köpött fel a lépcsõn közénk,
amit nem kerülhettünk ki. Megpörkölten és füstösen
haladtunk át a nyíláson, amit a falba robbantottam
és valamiféle laborba zuhantunk. Sorról sorra ugyanaz
a bugyborékoló replika állt minden irányban
egy kristály csõhálózatra kötve. Sötét
folyadékok csöpögtek és a szelepek ocsmány
szagú gõzt sziszegtek. A munkások nem voltak fegyveresek,
és elénk vetették magukat. Most lassabban ügettünk
levegõ után kapkodva.
- Hú! – mondta Angelina fanyar arcot vágva. – Láttad,
mi van azokban az üvegekben?
- Nem, és nem is akarom. Tovább!
Ami felkavarhatta a jéghideg Angelinát, arra egyáltalán
nem voltam kíváncsi. Örültem, amikor magunk mögött
hagytuk ezt a heleyt és újabb lépcsõsort találtunk.
Közeledtünk. Az ellenállás egyre erõsödött,
és most már az út nagy részén küzdenünk
kellett. Csupán a tény, hogy a védõk fegyverzete
esetleges volt, tette lehetõvé, hogy egyáltalán
átjussunk. Nyilván a legtöbb fegyvert a falaknál
használták, mivel legtöbben késsel támadtak
ránk, fejszével, fémdarabokkal, bármivel és
mindennel, beleértve a csupasz kezüket, ha csak az volt. Ordibálva
és nyáladzva siettek támadásra, és lelassított
a sokaságuk. A következõ martiánunk egy nyílásból
levetõdõ alak fémlándzsájának
esett áldozatául, mielõtt én lelõhettem
volna azt. Együtt haltak meg, és nem tehettünk mást,
mint magukra hagyva õket tovább haladni. Egy gyors pillantás
az órámra és ismét fárasztó loholásba
kezdtem. Kezdtünk kicsúszni az idõbõl.
- Várj! – rikoltotta Diyan. – A tû nem mutat már!
Megálljt intettem mindenkinek egy széles járatban,
és mindenki véekezõ állást vett fel.
Az idõenergia detektorra néztem, amit Diyan cipelt.
- Merre mutatott, amikor utoljára ránéztél?
- Egyenesen elõre, a folyosó felé. És
nem volt szöge a tûnek egyáltalán, mintha a gép,
amire mutat, ezen a szinten lenne.
- Csak akkor mûködik, amikor az idõ-hélix
is. Most ki kell legyen kapcsolva.
- Lehet, hogy lelépett Õ? – kérdezte Angelina
azokat a gondolatokat mondva ki hangosan, amiket ki akartam zárni
a fejembõl.
- Talán még nem – mondtam színlelt õszinteséggel.
– Akárha hogy is, elõre kell nyomulnunk, ameddig tudunk.
Egy végsõ erõkifejtés!
Nyomakodtunk. És egy újabb embert veszítettünk,
amikor megpróbáltunk áthatolni a tüskés,
vergõdõ ágak között. Méreg volt a
tüskékben. Végül fel kellett lobbantanom az egészet
az utolsó termit gránátunkkal. A lõszer és
a gránátok kezdtek kifogyni. Egy gyors tûzharc következett
a folyosók csomópontjánál, ami kiürítette
a tûfegyverem. Félrevetettem és belerúgtam a
nehéz ajtóba, amely elzárta a további mozgást
az adott irányba. Szét kell robbantani, de a gránátaim
elfogytak. Angelinához fordultam, amikor az ajtó melletti
kommunikációs lap feléledt.
- Vesztettél az utolsó alkalommal – mondta Õ
vadul vigyorogva rám a képernyõrõl.
- Mindig hajlandó vagyok beszélni – mondtam, majd
olyan nyelven szóltam Angelinához, amirõl tudtam,
hõgy Õ nem ismeri. – Maradt még gránát?
– kérdeztem.
- Én beszélek, te hallgatsz! – mondta Õ.
- Egy – mondta Angelina.
- Csupa fül vagyok – szóltam Õhozzá. –
Vesd szét azt az ajtót! – mondtam Angelinának.
- Minden nekem kellõ embert elküldtem a múltba,
ahol sosem találtok ránk. Elküldtem a szükséges
gépeket, mindent ami szükséges lehet egy idõ-hélix
felépítéséhez. Én megyek utoljára,
és amint eltûnök, az idõgépezet megsemmisül
mögöttem.
A gránát felrobbant, de az ajtó vaskos volt,
és a helyén maradt. Angelina megszórta robbanó
töltetekkel. Õ úgy folytatta, mintha misem történt
volna.
- Tudom ki vagy, kis ember a jövõbõl, és
tudom, honnan jössz. Úgyhogy megsemmisítelek azelõtt,
hogy esélyed lenne megszületni. Megsemmisítelek téged,
az egyetlen ellenfelet; aztán a múltat, a jövõt
és az egész örökkévalóság
az enyém lesz, az enyém, az enyém!
Sikonyált és nyáladzott a vége felé,
az ajtó pedig kidõlt, és én voltam az elsõ,
aki átlépett.
A robbanó lövedékeim az érzékeny
gépezetbe fúródtak, miközben az Õ bombám
ívben repült a levegõben.
De õ már aktiválta az idõ-hélixet.
A zöld izzása elhalt; Õ eltûnt, a hátrahagyott
gépre többé nem volt szükség. A pokol-bombám
az üres levegõben robbant és nagyobb veszélyt
jelentett a számunkra nézve, mint az eltûntre, akinek
készült. A padlóra vetõdtünk és a
halál süvített el fölöttünk, amikor pedig
a legközelebb felnéztünk, a gép szétolvadt
és füstölt.
Õ beszélt ismét, és a fegyverem csöve
keresni kezdte.
- Ezt a felvételt arra az esetre készítettem,
ha hirtelen kellene távoznom, sajnálom. – Idióta módjára
kuncogott a saját ócska viccén. – Már eltûntem;
nem tudsz követni, de én követni tudlak az idõben.
És meg tudlak semmisíteni. De vannak veled más ellenfelek
is, és kívánom, hogy õk is érezzék
a bosszúmat. Meghalnak, mindenki meg fog halni, minden el fog pusztulni;
én irányítom a világokat, az örökkévalóságot,
én semmisítem meg a világokat. Most a Földet
törlöm el. Elég idõt hagyok rá, hogy ezt
átgondoljátok és szenvedjetek. Nem menekülhettek.
- Egy órán belül minden nukleáris fegyver
kiold. A Föld megsemmisül.