Fejezet: 3

Minden megállt.
Coypu professzor megfagyott kezével a lehúzott kapcsolón. Az õ irányába kellett forduljak, különben nem láthattam volna ezt, mivel a szemeim mereven elõre szúrtak. Ahogy a testem is, és az agyam pánikba eshetett és megpróbált körbeugrálni a csontos tepsijében, amikor felismertem, hogy elállt a lélegzetem. Csak annyit tudtam, hogy a szívem sem ver. Valami rosszul ment, ebben biztos voltam, mivel még mindig szorosan kötõdtem az idõcsigához. További néma pánik amint Coypu átlátszóvá válott, és a falak mögötte nyilvánvalóan köddé lettek. Minden tûnt, fonnyadt a szemeim elõtt. Én leszek a következõ? Nem volt mód tudni.
Az agyam egy primitív része, a majomember leszármazottja makrancosan jajgatott és kis köröket írt le. Ugyanakkor egy hûvös tárgyilagosságot és érdeklõdést is éreztem; nem mindenkinek jut a kiváltság, hogy végignézhesse a világa szertefoszlását, mialatt egy csigavonalú erõmezõn lóg, amely lehet, hogy visszalöki a távolmúltba. Olyan kiváltság volt ez, amirõl szívesen lemondtam volna bármely vállalkozó javára. Senki sem mutatkozott, így csak lógtam ott, dülledt szemekkel, mereven, akár egy szobor, miközben a laboratórium szertefoszlott körülem, és a csillagközi ûrbe úsztam. Nyilvánvalóan még az aszteroida, amelyre a Különleges Alakulat bázisa épült sem bírt semekkora valószínûséggel ebben az univerzumban.
Valami megmozdult. Meghatározhatatlan irányba kezdett valami húzni. Az idõcsiga elkezdett letekeredni. Vagy az is lehet, hogy egész idõ alatt folyamatosan leoldozódott, amíg az idõben beállt változás hatása elvette róla a figyelmemet. Néhány csillag egyértelmûen mozogni látszott, mind gyorsabban és gyorsabban, mígnem elmosódott csíkokká váltak. Ez nem volt valami nyugtató látvány, és megpróbáltam behúnyni a szemeimet, ám a paralízis tovább fogott. Egy csillag húzott el elég közel ahhoz, hogy kivehessem a lemezét, és egy utóképet égetett a retinámba. Minden felgyorsult amint az idõm sebessége fokozódott, és nemsokára az ûr egy szürke folttá vált, ahol a csillagok túl gyorssá váltak ahhoz, hogy kivehessem õket. Vagy ennek a foltnak volt hipnotikus hatása, vagy kihatott az agyamra az idõmozgás, mivel a gondolataim teljesen összezavarodtak amint egy félállapotba kerültem valahol az alvás és az eszméletlenség között, ami összességében igen sokáig tartott. Esetleg nagyon rövid ideig. Nem igazán tudom. Lehetett egy pillanat vagy az örökkévalóság. Talán volt, van az agyamnak egy csücske, amely tudatában maradt az elmúlt évek alatt az utazás végtelen lassúságának, de nem kívánok vele gondolni. A túlélés mindig is igen fontos volt számomra, és rozsdamentes acélpatkányként a társadalom betonjáratai között csak a magam megsegítése érdekel. Sokkal több mód van kudarcot vallani, mint sikeressé válni, megõrülni, mint épeszûnek maradni, és minden mentális energiámra szükségem volt, hogy a helyes pályán maradhassak. Így léteztem és maradtam relatíve józan az eszméletlen idõutazásban várva, hogy valami történjen. Mérhetetlen idõ után valami történt.
Megérkeztem. Az út vége még drámaibb volt, mint az utazás kezdete, mivel minden egyszerre ment végbe.
Újra tudtam mozogni. Újra láttam – a fény elõször elvakított – és visszatértek a testi érzékeim, amik oly sokáig meg voltak vonva.
Ezen felül zuhantam. A sokáig béna hasam ettõl felfordult, és az adrenalin meg hasonló anyagok, amiket az agyam vágyott a vérembe tenni az elmúlt 32598 év alatt – plusz minusz három hónap – szétáradtak és a szívem egészségesen gyors verésbe kezdett. Ahogy zuhantam, elfordultam, hogy a nap kikerüljön a szemeimbõl, és a fekete eget néztem valamint a bolyhos fehér felhõket messze odalent. Mi ez? A Kosz, az emberiség rejtélyes anyaföldje? Nem volt mód megmondani, de mégis távoli kellemességet hozott valahol, valamikor lenni anélkül, hogy tünedeznének a dolgok körülöttem. Úgy tûnt, még minden felszerelésem velem van, és amikor megérintettem az irányítást a csuklómon, éreztem, hogy a gravitációernyõ fékezni kezd. Nagyszerû! Kikapcsoltam és tovább zuhantam, amíg a vékony atmoszféra elsõ nyomait észlelni kezdtem az ûrruhán. Amikorra a felhõk közé értem, lassan zuhantam, mint egy levél, lábbal elõre mártózva bele nedves ölelésükbe. A zuhanás mértékét még tovább fékeztem amint elvakultam, kapargatva a párát az arclemezrõl. Aztán kiértem a felhõk közül, az irányítást lebegésre állítottam és végignéztem lassan az új világon, amely talán az emberi faj otthona, és bizonyára az enyém is mindörökre.
A felhõk felettem úgy lógtak, mint egy puha, nedves plafon. Fák voltak odalent és mezõk; úgy 3000 méterrel alattam a részletek egybeolvadtak az arclemezen át. Elõbb vagy utóbb meg kellett próbálnom az itteni légkört, és remélve, hogy távoli õseim nem metánt lélegeznek, felnyitottam az arctakarót és gyorsat szippantottam.
Nem rossz. Hûvös és egy kissé ritka ebben a magasságban, de édes és friss. Nem ölt meg. Teljesen elhúztam az arclemezt, nagyokat lélegeztem és az alattam lévõ világot szemléltem. Elég kellemes ilyen magasságból. Zöld dombok valamiféle fákkal borítottan, kék tavak, völgyeket átszelõ utak, valamiféle város a láthatáron, amely szennyfelhõket eregetett. Egyelõre olyan messze maradok tõle, amennyire csak tudok. Elõször össze kell szednem magam, körülnéznem...
A hang rendkívül éberré tett: vékony zümmögés, akár egy rovaré. Csakhogy ilyen magasságban nem kéne rovaroknak lenni. Ez korábban is feltûnt volna, ha a figyemem nem a lenti tájképre összpontosul. Pont, amire észrevettem, hogy a zümmögés robajjá erõsödött, elcsavarodtam, hogy átnézzek a vállam felett. Tátogni kezdtem. Gömbölyû repülõgép volt, amelyet valamiféle õsi, fogró ventillátor hajtott, és az áttetszõ oldalán át egy másik ember tátogott vissza rám. A csuklókonzolt emelésre kapcsoltam és visszalõttem a védõfelhõbe.
Nem túl jó kezdetnek. A pilóta igen csúnyán nézett rám, bár megvolt az esélye, hogy nem hitt abban, amit lát. De hitte. A kommunikátorok ebben a korban kifinomultak kellenek legyenek, a hadi felkészültség vagy paranoia úgyszintén, mivel pár percen belül hallottam erõs hadigépek robaját alattam. Köröztek kicsit, morajjal bömbölve, és egyikük még lõtt is egyet felfelé, a felhõkön át. Rövid pillanatig láttam a nyílszerû ezüstös formát; aztán eltûnt, a felhõk zavarogtak és kavarogtak, ahol átemelkedett. A gravitációernyõ oldalirányítója nem valami pontos, de átdülöngéltem a felhõkön, hogy akkora távolságot illesszek magam és azok közé a gépek közé, amekkorát csak tudok. Amikor egy ideje nem hallottam felõlük, megkockáztattam egy kis esést, pont a felhõréteg alá. Semmi. Semerre. Visszahúztam az arclemezt és minden energiát elzártam.
A szabadesés nem tarhatott soká, bár hosszabnak tûnt a valóságosnál. Egészségtelen vízióim voltak csörömpölõ detektorokról, információt emésztõ kompjúterekrõl, mutogató mechanikus ujjakról, hatalmas hadigépekrõl, amelyek felém süvítettek és morajlottak. Pörögve estem, szemeimet az elsõ kivehetõ fémes csillogáson próbálva tartani.
Egyáltalán semmi sem történt. Óriási fehér madarak verdestek alattam lassan, éles rikoltásokkal riadtak el, amikor átzuhantam köztük. Odalent egy kék tótükör várt, és oldallöketet adtam magamnak, hogy pont fölé kerüljek. Ha az üldözõk megjelentek volna, a felszín alá bukhatnék, a vizsgálható részen kívülre. Amikor a környezõ hegyek magassága alá értem és a víz kellemetlen ütemben közeledett, bekapcsoltam az energiát. Rázkódtam és nyögtem, úgy éreztem, mintha a szíjak mélyen a húsomba vágnának. A gravitáció ernyõ a hátamon kényelmetlenül felhevült, bár én más okból kezdtem káromkodni. Még mindig hosszas esés volt hátra, vízre, amely olyan kemény, mint az acél ebbõl a magasságból.
Amikor végül megálltam, a lábaim a vízbe lógtak. Egyáltalán nem rossz landolás. Még mindig nem volt jele üldözõknek, amikor egy kicsivel a felszín fölé emelkedtem és a szürke szikla felé sodródtam, amely közvetlen a tó távoli szélénél állt. A levegõ jó illatú volt amikor ismét kinyitottam az arctakarót, és minden csendben. Sem emberi, sem gépi hangok. Semmi emberi lakottságra utaló jel. Amikor közelebb kerültem a parthoz, hallottam a szelet a levelek között, de ez volt minden. Nagyszerû. Szükségem volt egy helyre, ahol meghúzódhatok mielõtt helyreállok, és ez pont megfelelt. A szürkle szikla kemény kõfal volt, megközelíthetetlen és magas. Emelkedtem mellette, ameddig egy kis szegélyt nem találtam, amire leülhettem. Ráültem. Jó érzés volt.
- Régen nem csüccsentem – mondtam hangosan örömmel hallgatva a hangomat.
Igen, a gonosz tudatalattim visszakívánkozott kábé harmincháromezer évet. Újra depresszióba estem és ital után kívátam. Ám ez egy olyan létszükséglet volt, amit elmulasztottam magammal hozni, egy olyan hiba, amit sürgõsen helyre kell hozni. Az energia elzárásával az ûrruha melegedni kezdett a napon, úgyhogy levetettem minden felszerelést és holmit a falnak támasztottam messze a peremtõl.
- Hogyan tovább? Hallottam, hogy valami ropog az oldalzsebemben, és elõhúztam egy maroknyi rémesen drága és törött szivart. Tragédia. Ám valami csoda folytán az egyikük érintetlen volt, úgyhogy lecsíptem a végét, hogy meggyújthassam és nagyot szívtam belõle. Csodálatos! Szivaroztam egy darabig, a lábaimmal himbálózva az alattam lévõ szakadék fölött, és hagytam a morálomat felemelkedni a normális, igen hatékony szintre. Egy hal törte át a tó felszínét, majd visszacsobbant; néhány madár csicsergett a fák között, én pedig a következõ lépésen tûnõdtem. Menedékre volt szükségem, de minél többet mozgok megtalálni, annál nagyobb az esélye, hogy felfedeznek. Miért is ne maradnék itt?
A sokféle szemét közt, amit az utolsó pillanatban ragadtam magamhoz, volt egy labori tömörítõ.
Ellenkezni akartam, de a derekamra lett akasztva, mielõtt bármit mondhattam volna. Ezt most átértékeltem. A kézifogantyú, amely az áramforrást tartalmazta, egy gumós testté tágult, ami éles tüskeszerûségben ért véget. A mezõt a vége generálta, aminek megvolt az az érdekes képessége, hogy a legtöbb anyagot le tudta kicsinyíteni növelve a molekulái kötési energiáját. A kicsinyítés persze nem változtatta meg az anyag tömegét. Néhány homlit függvényében az anyagának és a használt energiának akár feleakkorára is le lehet kicsinyíteni.
A szegély a másik végén addig keskenyedett, amíg el nem tûnt, és odáig sétáltam rajta, ameddig biztonságban tehettem. Elõre tartott kézzel nekinyomtam a tüskét a szürke kõnek és megnyomtam a gombot. Éles reccsenés hallatszott ahogy az összetömörödött, tenyérnyi nagyságú kõdarab levált a sziklából és a párkányra esett. A tóba hajítottam, majd felkapcsoltam az energiát és munkára indultam.
Amint ráéreztem a fogására, gyorsan ment a munka. Megtapasztaltam, hogy majdnem gömbszerû mezõt tudok generálni, amely leválaszthat egy akkora tömörített kõdarabot, amekkora a fejem. Miután megküzdöttem azzal, hogy pár ilyen nehéz súlyt gördítsek a párkány szélére – majdem magamat is utánuk gurítva -, a sziklát szögben megfúrtam, majd kivájtam a lejtõ fölötti részt. A gömbök szabadon gurulhattak és csobbanhattak bele hangosan a lenti vízbe. Idõnként megálltam, hallgatóztam és körbenéztem. Még mindig egyedül voltam. A nap már közel járt a horizonthoz, mire egy csinos kis barlangom lett a a sziklafalban, amiben pont elfértek a holmiim és én. Egy állat odúja, amiben én kívántam meghúzódni. Meg is tettem egy gyors libegõ utat követõen a tóhoz vízért. A koncentrátumok ízetlenek voltak, de laktatóak, így a gyomrom tudta, hogy ettem, bár nem valami jót. Ahogy az elsõ csillagok elõtûntek, kiterveltem a Kosz - vagy Föld vagy akárhogy hívják is - meghódításának következõ lépését.
Az idõutazásom fárasztóbb volt, mint gondoltam, mivel a következõ dolog, amit észrevettem, az, hogy az égbolt fekete és egy hatalmas narancs hold ül a hegyeken. Az ülepem átfázott a hûvös sziklától, és elmerevedtem a görcsös alvó pozícióban.
- Gyerünk, nagy történelemíró! – mondtam és nyögtem ahogy az izmaim reccsegtek és az izületeim ropogtak. – Kifelé, munkára!
Pont ezt kellett tennem. Az akció reakciót vált ki. Amíg ebben a kuckóban kuporgok, addig minden terv, amivel elõállok, értéktelen lesz, mivel nincs tényanyagom, amivel operálhatok. Ahogy jelenleg még azt sem tudtam, a megfelelõ bolygón és idõben vagyok-e, meg ilyenek. Ki kellett másznom és körbejárnom. Bár volt valami, amit már a megérkezésemkor, elsõként megtehettem volna. Elharapva szitkoztam a saját hülyeségemet, beleástam a sok szemetembe, amit magammal hoztam és elõvettem az idõenergiadetektor kis fekete dobozát. Apró fénnyel világítottam meg, és a szívem a gyomromban kezdett lüktetni, amikor láttam, hogy a tû lazán lötyögött. Ebben a világban az idõvel senki sem babrált.
- Haha, te idióta! – mondtam hangosan felvidulva a hangtól, amelyet a legjobban kedveltem. – Ez a cucc jobban fog szuperálni, ha tápot is kap. – Kis mulasztás. Nagy lélegzet. Bekapcsoltam az áramforrást.
Még mindig semmi. A tû éppolyan élettelen volt, mint a reményeim. Mégis jó esélye volt, hogy a packázók a közelben vannak, ám a gépük jelenleg ki van kapcsolva. Reméltem, hogy a tû mûködik.
Kiválasztottam pár hasznos szerkezetet és lecsatoltam az ernyõt az ûrruháról. Kb. félig volt az energiaforrása, ami jópárszor fel-le lifteztethet még a sziklafalon. Átbújtattam a kezeim a szíjakon, leléptem a párkányról, és megnyomtam a vezérlést, így a szabadesésem egy ívvé változott, amely a legközelebbi út irányába mutatott, amit ereszkedtemben kiszúrtam. Közvetlen a fák fölött libegve folyamatosan vizsgáltam a földnyomokat minden irányba. A túlméretezett, csillogó számlapos karórám mindig a bal csuklómon van, és sokkal többet tud az idõ mutatásánál. A jobb gomb éritése kivilágította a rádió jelzõjét, amelyet lenulláztam a saját bázisomon. Csendben sodródtam tovább.
Holdfény tükrözõdött a sima felszínrõl, amely csapást vágott az erdõn át, és leereszkedtem a fák között a talajra. Elegendõ fény szûrõdött át az ágak közt, így nem kellett lámpást használnom az ösvényhez vezetõ utamon; az utolsó pár métert extra óvatosan tettem meg. Üres volt mindkét irányba, az éj pedig csendes. Elõrehajoltam és megvizsgáltam a felszínt. Egyszerû kõlapokból készült, nem fémbõl vagy mûanyagból, és mintha apró homokszemek lettek volna bennük. Nem valami érdekes. Közel maradva a széléhez lépdelni kezdtem. Lassan haladtam, de legalább takarékoskodtam a gravitációs ernyõvel.
Ami ezután következett azt csupán fáradtsággal fûszerezett figyelmetlenségnek tudhatom be, valamint az e világ iránt felé tanusított érdektelenségemnek. Angelina és a gyerekek valamint az alakulati barátok körül forogtak a gondolataim. Nem volt több valószínûségük, mint azoknak a karaktereknek, akikrõl regényekben olvashattam. Ez nagyon lehangoló volt, és inkább kotlottam rajta, minthogy elutasítottam volna, ezért teljesen felkészületlenül ért a hirtelen motorhang. Abban a pillanatban éppen kanyarodtam az úttal, amely kisebb hegyek között szelt át: mindkét irányban meredekek voltak a falak. Észre kellett volna vennem az adott helyen való észlelhetõségem és kiötlenem valamit ellene. Mialatt a falon való felmászáson illetve az ernyõvel való felemelkedésen esetleg más módon való menekülésen törtem a fejem, erõs fények tûntek fel a kanyarban és erõsödött a robaj. Végül az út mellé vetettem magam egy kisebb árokba, ami ott vezetett, lefeküdtem és megpróbáltam magam aprónak képzelni arcomat kezeimbe temetve. A viseletem semleges sötétszürke volt, amivel talán illeszkedhetek a talajhoz.
Aztán a közelgõ hang mellém ért, a fények betakartak, majd továbbálltak. Ahogy túlhajtottak, azonnal felültem és utánanéztem a négy különös jármûnek. A részletek nem voltak kivehetõnek, mivel csak a körvonalaikat láttam saját fényeikben, ám igen laposak voltak, mint a motorbiciklik, és vörös fény volt rajtuk hátul. A zajuk elhalkult és állatszerû visítással vegyült, valamint éles csikorgással. Lassítottak. Észre kellett vegyenek.
Ropogó, fékezõ hangok visszhangzottak a nyílásban, és a fénysugarak teljes kört írva le visszafordultak felém.