A kezeim reszketni akartak, de nem hagytam õket; elõvettem
a detektort és óvatosan a padlóra helyeztem. A mezõerõsség
117,56 volt, amit sebtiben lejegyeztem. Aztán ledobtam magam és
a tû irányába néztem, a pontra az ablak alatt,
ahová mutatott. Gyorsan odarohanva egy nagy X-et rajzoltam a pontra,
majd visszasietve ellenõriztem. Amikor másodszorra is megnéztem,
a tû mozogni kezdett és a skála nullára esett.
Megvannak! Akárkik is, ezen a környéken ténykednek.
Használták az idõszerkezetüket egyszer, és
biztos, hogy fogják is még. Amikor bekövetkezik, várni
fogok rájuk. Mióta visszalökõdtem ebbe a nyers,
barbár világba, elõször érintett meg a
remény meleg sugara. Mostanáig reflexszerûen mûködtem,
csupán életben tartottam magam és elõredõltem,
hogy megtegyem az elsõ lépéseket ezen a furcsa helyen
egész idõ alatt távol tartva a gondolataimat a jövõtõl,
amely nem fog létezni, ha én nem keltem életre. Márpedig
azon voltam.
Egy kiadós vacsorát és bankóesõt
követõen aludni mentem. Nem túl hosszan; egy kétórás
kikapcsoló tabletta a lehetõ legmélyebb álomba
tett, szinte azonnal álmodtam, és fölébredten
sokkal emberebbé lettem. Számos érdekes üveg
volt a bárban, a szomszédos szobában, némelyikük
igen ízletes és leültem egy teli pohárral az
üveglencsés készülék elé, amit TV-nek
hívtak. Úgy véltem, az akcentusom a helyi nyelvben
sok kívánnivalót hagyhat maga után, ezért
hallgatni akartam valaki olyat, aki jobban beszélt.
Ilyet nem volt könnyû találni. Elõször
is nehéz volt megmondani, melyek az oktató csatornák
és melyek a szórakoztatók. Azt találtam, hogy
az volt az erkölcsi játék történelmi köntösben,
ahol széleskarimájú kalapos emberek lovagoltak. Ám
a teljes szótár, amit használtak nem haladott meg
száz szót, és a legtöbb karaktert lelõtték
mielõtt megértettem volna, miért. A fegyverek láthatólag
fontos szerepet játszottak; a legtöbb általam megtekintett
dráma szadizmussal és vérontással vegyült.
Mindez az erõszak és sietés egyik helyrõl a
másikra különféle szerkezeteken nem hagyott sok
idõt szexuális belsõségre; egy rövid csók
volt a libidó és a vonzalom manifesztációja,
ahogy láttam. A drámák többsége nehezen
volt követhetõ, mert folyton kis bejátszások
szakították meg õket illusztrált leckékkel
különféle fogyasztói termékek vásárlásáról.
Pirkadatra elegem lett ebbõl és a beszédem csak mikroszkópikusan
javult, úgyhogy belerúgtam az üvegcsõbe kommentálásképp
és indultam megmosni magam a rózsaszín szobában,
amely tele volt a múlt vízvezetékrendszereinek múzeumi
darabkáival.
Amint kinyitottak reggel a boltok, számos hotelalkalmazott
dolgozott nekem jó pénzért, és a rendeléseim
hamarosan áramlani kezdtek. Új ruhák, amelyek illenek
a magas rangomhoz, drága bõröndökkel, amikben cipelhetek.
Plusz számos térkép, egy precíz kis szerkezet,
név szerint mágneses iránytû, és egy
könyv a navigálás elveirõl. Maga volt az egyszerûség
meghatározni a pontos irányt, ahová a detektor mutatott,
és a térképre átültetve igen pontosan
ki lehetett mérni az itteni egységben, mérföldben
az energiamezõ távolságát. Egy hosszú
fekete csík jelezte a térképen az irányom,
egy vesszõ rajta keresztben a távot – és már
meg is volt a célpont. A két vonal találkozása
egy nagy népsûrûségû központot jelzett,
talán a legnagyobbat azon a térképen.
Régiesen New Yorknak hívták. Nem jelönték
sehol Old Yorkot, de ez nem számított. Tudtam, hová
kell mennem.
A hotel elhagyása inkább volt egy királyi távozás,
mint egy szimpla búcsú, sokan vidáman kurajtották
utánam, hogy siessek vissza. Ami könnyen megtörténhet.
Béreltem egy kocsit, amely elgurított a reptérig,
és szorgos kezek siettek a bõröndjeimmel a kellõ
kijáróhoz. Ahol durva sokk következett, mivel teljesen
elfeledkeztem a bankrablásról. Nem úgy mások.
- Kinyitni a táskákat! – szólt egy zord kinézetû
törvényõr parancsolóan.
- Természetesen – mondtam vidáman. Megfigyeltem, hogy
minden utas ki van téve ennek a kutatásnak. – Megkérdezhetem
mit keresnek?
- Pénzt. Bankrablás – motyogta belenézve a
tulajdonaimba.
- Attól tartok nálam sosincsenek nagy összegek
– mondtam a mellemhez szorítva a banjegyekkel tömött táskát.
- Ez rendben. Lássuk a másikat!
- Ne publikus helyen, ha kérhetem. Én magastisztû
kormányképviselõ vagyok, és ezek a papírok
szigorúan titkosak. – Ezt a sort egy TV mûsorból idéztem.
- Akkor a szobában – mondta mutatva. Majdnem sajnáltam,
hogy bebifláztam, de annyira oktató jellege volt.
A szobában igencsak meglepõdött, amikor egy altatógránátot
bontottam ki, és nem a bõröndöt; szépen
összerogyott. Egy nagy fém szekrény volt a falnál
tele a különféle formulákkal és papírokkal,
melyek oly kedvesek a bürokratikus agynak és újrarendezésével
sikerült helyet adnom alvó társaságomnak. Minél
tovább marad felfedezetlen, annál jobb. Amennyiben nem következnek
elõre nem látható késleltetések, New
Yorkban leszek mielõtt visszanyerné az öntudatát
– ez pedig így kell történjen, mivel nincs ismert ellenszere
az altatógázomnak.
Amikor elhagytam a szobát, egy másik egyenruhás
meredt rám haragosan, úgyhogy visszafordultam és visszamentem
a még mindig nyitott ajtóhoz.
- Köszönöm kedves segítségét,
nem probléma, biztosíthatom, egyáltalán nem
az – csuktam be az ajtót és rámosolyogtam, ahogy elhaladtam
mellette. Bizonytalanul felemelte egy ujját a kalapja sültjéhez
és elfordult megragadni egy idõsebb utas csomagját.
Én tovább mentem a bõröndömmel nem meglepetten
véve észre, hogy borzolják a szemöldökömet
az apró izzadságcseppek.
A repülés rövid volt, nem túl érdekes,
zajos és kissé rázós egy óriási,
fixszárnyú repülõn, amelyet úgy tûnt,
folyékony üzemanyagú hajtómûvekkel van
felszerelve. Bár az üzemanyag szaga mindenhol érezhetõ
volt, és ismerõs, nem tudtam elhinni, hogy pótolhatatlan
szénhidrogént égetnek. Várakozás volt
bennem, amikor leszálltunk, de nem volt nyoma semmiféle riasztásnak.
A város közepét a külszéli reptérrõl
elérni fájdalmas tortúra volt a guruló jármûvek,
a kiáltozás, a sokféle zaj közepette, és
nagy megkönnyebbülést hozott végül átesni
egy hûvös hotelszoba ajtaján. Ám a csendben a
pár szervpusztító bevétele uán, amitõl
kezdtem függõvé válni, több, mint kész
voltam a következõ lépésre.
Ami mi is lesz? Felderítés vagy támadás?
Az idõenergiaforrás óvatosságra intett; meg
kellett tudnom, ki és mi ellen küzdök. Félúton
jártam ezen az ösvényen, és a logika nem engedte,
hogy fontolóra vegyek egy támadást, mielõtt
az utolsó láncszem helyére nem kattan. Megfordultam
és magamra mutattam a tükörben.
- Te dum-dum! – undorral ráztam magam felé az ujjam.
Csak egyetlen elõnyöm lehetett: a meglepetés.
A felderítés kijátszhatna, és az idõharcosoknak
megtudhatnák, hogy nyomozás alatt, talán támadás
elõtt állnak. Mivel õk indították az
idõháborút, nyilván fel vannak készülve
retorzióra. De hogyan maradnak az õrök éberen
hónapokig, talán évekig? Amint tudják, hogy
itt vagyok, ezen a helyen és idõben, mindenféle extraóvatos
dolgot meglépnek. Ezt elkerülendõ le kellett csapnom,
méghozzá keményen annak ellenére, hogy fogalmam
sincs, kire.
- Van ennek jelentõsége? – kérdeztem egy gránáttokot
felparttintva. – Jól jöhet a kíváncsiságom
kielégítése, hogy kik támadták az Alakulatot
és miért. De fontos ez, lényeges? A válasz:
nem. – Átnéztem egy apró fúziós bombán
a vörös szemû tükörképemre és megráztam
a fejem. – Nem és megint csak nem. Meg kell õket semmisíteni.
Pont. Most. Gyorsan.
Nem volt más dolgom, így nyugodtan, szépen
körbepakoltam magamat a legpotensebb pusztítófegyverekkel,
amelyekkel valaha is elõállt a hadkutatás, az emberiség
kedvence. Normálisan nem vagyok híve az ölj-vagy-öljenek
iskolájának; az afférok többnyire nem fekete-fehérek.
Most viszont azok, és a legenyhébb bûntudatot sem éreztem
a döntésem miatt. Ez egy be nem jelentett háború
volt az emberiség jövõje ellen, avagy mi mársért
lett volna a Különleges Alakulat az elsõdleges célpont?
Valaki, valamilyen csoport mindent uralni akart, ami talán a legönzõbb
és legõrültebb valaha kiötlött terv, és
nem igazán számított, kik vagy mik õk. Halál
rájuk, mielõtt õk pusztítanak el minden értékest.
Amikor elhagytam a hotelt, egy élõ dinamit voltam,
egy pusztító hadsereg. A fekete doboz volt az attasém,
amit cipeltem, a fedélen keresztül vágott lyukakon át
figyelhetõ kijelzõkkel. Valahol odakint volt az ellenfél,
és amint megmozdul, várni fogok rá.
Nem kellett soká. Láthatatlan idõenergia kitörés
következett, a közelben, ha a tû mozgása azt jelezte,
és nyomon voltam. Irányból és távolságból
összeállítottam a vektort amelyen haladtam szinte figyelmen
kívül hagyva az embereket és a jármûveket
mögöttem, ám lassabban és óvatosabban miután
alig mellettem húzott el egy fát szállító
teherkocsi.
Most egy széles úton álltam, aminek közepén
zöld van, lehangolóan egyforma magas épületek közt
hatalmas fém és üveglapok közt amelyek csúcsa
a szennyezett levegõbe veszett. Egyik mint a másik. Melyik
kellett nekem?
A tû ismét lengett, rezegve a reakciója intenzitásától,
fordult, ahogy gyalogoltam, a mérce a skála tetejéig
kúszott.
Ott. Abban az épületben. A rozsdás feketében.
Bementem bármire felkészülten.
Bármire, kivéve arra
Bezárták az ajtókat mögöttem, felsorakoztak.
Mindenki. Az épület látogatói, a liftkezelõk,
még a portás a pult mögül is.
Szaladva nyomultak elõre, felém közelítve
a szemeikben a gyûlölet hideg fényével.
Felfedeztek; bizonyosan érzékelték az én
érzékelõmet; tudták, ki vagyok. Õk támadtak
elõbb.