Fejezet: 7

A kezeim reszketni akartak, de nem hagytam õket; elõvettem a detektort és óvatosan a padlóra helyeztem. A mezõerõsség 117,56 volt, amit sebtiben lejegyeztem. Aztán ledobtam magam és a tû irányába néztem, a pontra az ablak alatt, ahová mutatott. Gyorsan odarohanva egy nagy X-et rajzoltam a pontra, majd visszasietve ellenõriztem. Amikor másodszorra is megnéztem, a tû mozogni kezdett és a skála nullára esett.
Megvannak! Akárkik is, ezen a környéken ténykednek. Használták az idõszerkezetüket egyszer, és biztos, hogy fogják is még. Amikor bekövetkezik, várni fogok rájuk. Mióta visszalökõdtem ebbe a nyers, barbár világba, elõször érintett meg a remény meleg sugara. Mostanáig reflexszerûen mûködtem, csupán életben tartottam magam és elõredõltem, hogy megtegyem az elsõ lépéseket ezen a furcsa helyen egész idõ alatt távol tartva a gondolataimat a jövõtõl, amely nem fog létezni, ha én nem keltem életre. Márpedig azon voltam.
Egy kiadós vacsorát és bankóesõt követõen aludni mentem. Nem túl hosszan; egy kétórás kikapcsoló tabletta a lehetõ legmélyebb álomba tett, szinte azonnal álmodtam, és fölébredten sokkal emberebbé lettem. Számos érdekes üveg volt a bárban, a szomszédos szobában, némelyikük igen ízletes és leültem egy teli pohárral az üveglencsés készülék elé, amit TV-nek hívtak. Úgy véltem, az akcentusom a helyi nyelvben sok kívánnivalót hagyhat maga után, ezért hallgatni akartam valaki olyat, aki jobban beszélt.
Ilyet nem volt könnyû találni. Elõször is nehéz volt megmondani, melyek az oktató csatornák és melyek a szórakoztatók. Azt találtam, hogy az volt az erkölcsi játék történelmi köntösben, ahol széleskarimájú kalapos emberek lovagoltak. Ám a teljes szótár, amit használtak nem haladott meg száz szót, és a legtöbb karaktert lelõtték mielõtt megértettem volna, miért. A fegyverek láthatólag fontos szerepet játszottak; a legtöbb általam megtekintett dráma szadizmussal és vérontással vegyült. Mindez az erõszak és sietés egyik helyrõl a másikra különféle szerkezeteken nem hagyott sok idõt szexuális belsõségre; egy rövid csók volt a libidó és a vonzalom manifesztációja, ahogy láttam. A drámák többsége nehezen volt követhetõ, mert folyton kis bejátszások szakították meg õket illusztrált leckékkel különféle fogyasztói termékek vásárlásáról. Pirkadatra elegem lett ebbõl és a beszédem csak mikroszkópikusan javult, úgyhogy belerúgtam az üvegcsõbe kommentálásképp és indultam megmosni magam a rózsaszín szobában, amely tele volt a múlt vízvezetékrendszereinek múzeumi darabkáival.
Amint kinyitottak reggel a boltok, számos hotelalkalmazott dolgozott nekem jó pénzért, és a rendeléseim hamarosan áramlani kezdtek. Új ruhák, amelyek illenek a magas rangomhoz, drága bõröndökkel, amikben cipelhetek. Plusz számos térkép, egy precíz kis szerkezet, név szerint mágneses iránytû, és egy könyv a navigálás elveirõl. Maga volt az egyszerûség meghatározni a pontos irányt, ahová a detektor mutatott, és a térképre átültetve igen pontosan ki lehetett mérni az itteni egységben, mérföldben az energiamezõ távolságát. Egy hosszú fekete csík jelezte a térképen az irányom, egy vesszõ rajta keresztben a távot – és már meg is volt a célpont. A két vonal találkozása egy nagy népsûrûségû központot jelzett, talán a legnagyobbat azon a térképen.
Régiesen New Yorknak hívták. Nem jelönték sehol Old Yorkot, de ez nem számított. Tudtam, hová kell mennem.
A hotel elhagyása inkább volt egy királyi távozás, mint egy szimpla búcsú, sokan vidáman kurajtották utánam, hogy siessek vissza. Ami könnyen megtörténhet. Béreltem egy kocsit, amely elgurított a reptérig, és szorgos kezek siettek a bõröndjeimmel a kellõ kijáróhoz. Ahol durva sokk következett, mivel teljesen elfeledkeztem a bankrablásról. Nem úgy mások.
- Kinyitni a táskákat! – szólt egy zord kinézetû törvényõr parancsolóan.
- Természetesen – mondtam vidáman. Megfigyeltem, hogy minden utas ki van téve ennek a kutatásnak. – Megkérdezhetem mit keresnek?
- Pénzt. Bankrablás – motyogta belenézve a tulajdonaimba.
- Attól tartok nálam sosincsenek nagy összegek – mondtam a mellemhez szorítva a banjegyekkel tömött táskát.
- Ez rendben. Lássuk a másikat!
- Ne publikus helyen, ha kérhetem. Én magastisztû kormányképviselõ vagyok, és ezek a papírok szigorúan titkosak. – Ezt a sort egy TV mûsorból idéztem.
- Akkor a szobában – mondta mutatva. Majdnem sajnáltam, hogy bebifláztam, de annyira oktató jellege volt.
A szobában igencsak meglepõdött, amikor egy altatógránátot bontottam ki, és nem a bõröndöt; szépen összerogyott. Egy nagy fém szekrény volt a falnál tele a különféle formulákkal és papírokkal, melyek oly kedvesek a bürokratikus agynak és újrarendezésével sikerült helyet adnom alvó társaságomnak. Minél tovább marad felfedezetlen, annál jobb. Amennyiben nem következnek elõre nem látható késleltetések, New Yorkban leszek mielõtt visszanyerné az öntudatát – ez pedig így kell történjen, mivel nincs ismert ellenszere az altatógázomnak.
Amikor elhagytam a szobát, egy másik egyenruhás meredt rám haragosan, úgyhogy visszafordultam és visszamentem a még mindig nyitott ajtóhoz.
- Köszönöm kedves segítségét, nem probléma, biztosíthatom, egyáltalán nem az – csuktam be az ajtót és rámosolyogtam, ahogy elhaladtam mellette. Bizonytalanul felemelte egy ujját a kalapja sültjéhez és elfordult megragadni egy idõsebb utas csomagját. Én tovább mentem a bõröndömmel nem meglepetten véve észre, hogy borzolják a szemöldökömet az apró izzadságcseppek.
A repülés rövid volt, nem túl érdekes, zajos és kissé rázós egy óriási, fixszárnyú repülõn, amelyet úgy tûnt, folyékony üzemanyagú hajtómûvekkel van felszerelve. Bár az üzemanyag szaga mindenhol érezhetõ volt, és ismerõs, nem tudtam elhinni, hogy pótolhatatlan szénhidrogént égetnek. Várakozás volt bennem, amikor leszálltunk, de nem volt nyoma semmiféle riasztásnak. A város közepét a külszéli reptérrõl elérni fájdalmas tortúra volt a guruló jármûvek, a kiáltozás, a sokféle zaj közepette, és nagy megkönnyebbülést hozott végül átesni egy hûvös hotelszoba ajtaján. Ám a csendben a pár szervpusztító bevétele uán, amitõl kezdtem függõvé válni, több, mint kész voltam a következõ lépésre.
Ami mi is lesz? Felderítés vagy támadás? Az idõenergiaforrás óvatosságra intett; meg kellett tudnom, ki és mi ellen küzdök. Félúton jártam ezen az ösvényen, és a logika nem engedte, hogy fontolóra vegyek egy támadást, mielõtt az utolsó láncszem helyére nem kattan. Megfordultam és magamra mutattam a tükörben.
- Te dum-dum! – undorral ráztam magam felé az ujjam.
Csak egyetlen elõnyöm lehetett: a meglepetés. A felderítés kijátszhatna, és az idõharcosoknak megtudhatnák, hogy nyomozás alatt, talán támadás elõtt állnak. Mivel õk indították az idõháborút, nyilván fel vannak készülve retorzióra. De hogyan maradnak az õrök éberen hónapokig, talán évekig? Amint tudják, hogy itt vagyok, ezen a helyen és idõben, mindenféle extraóvatos dolgot meglépnek. Ezt elkerülendõ le kellett csapnom, méghozzá keményen annak ellenére, hogy fogalmam sincs, kire.
- Van ennek jelentõsége? – kérdeztem egy gránáttokot felparttintva. – Jól jöhet a kíváncsiságom kielégítése, hogy kik támadták az Alakulatot és miért. De fontos ez, lényeges? A válasz: nem. – Átnéztem egy apró fúziós bombán a vörös szemû tükörképemre és megráztam a fejem. – Nem és megint csak nem. Meg kell õket semmisíteni. Pont. Most. Gyorsan.
Nem volt más dolgom, így nyugodtan, szépen körbepakoltam magamat a legpotensebb pusztítófegyverekkel, amelyekkel valaha is elõállt a hadkutatás, az emberiség kedvence. Normálisan nem vagyok híve az ölj-vagy-öljenek iskolájának; az afférok többnyire nem fekete-fehérek. Most viszont azok, és a legenyhébb bûntudatot sem éreztem a döntésem miatt. Ez egy be nem jelentett háború volt az emberiség jövõje ellen, avagy mi mársért lett volna a Különleges Alakulat az elsõdleges célpont? Valaki, valamilyen csoport mindent uralni akart, ami talán a legönzõbb és legõrültebb valaha kiötlött terv, és nem igazán számított, kik vagy mik õk. Halál rájuk, mielõtt õk pusztítanak el minden értékest.
Amikor elhagytam a hotelt, egy élõ dinamit voltam, egy pusztító hadsereg. A fekete doboz volt az attasém, amit cipeltem, a fedélen keresztül vágott lyukakon át figyelhetõ kijelzõkkel. Valahol odakint volt az ellenfél, és amint megmozdul, várni fogok rá.
Nem kellett soká. Láthatatlan idõenergia kitörés következett, a közelben, ha a tû mozgása azt jelezte, és nyomon voltam. Irányból és távolságból összeállítottam a vektort amelyen haladtam szinte figyelmen kívül hagyva az embereket és a jármûveket mögöttem, ám lassabban és óvatosabban miután alig mellettem húzott el egy fát szállító teherkocsi.
Most egy széles úton álltam, aminek közepén zöld van, lehangolóan egyforma magas épületek közt hatalmas fém és üveglapok közt amelyek csúcsa a szennyezett levegõbe veszett. Egyik mint a másik. Melyik kellett nekem?
A tû ismét lengett, rezegve a reakciója intenzitásától, fordult, ahogy gyalogoltam, a mérce a skála tetejéig kúszott.
Ott. Abban az épületben. A rozsdás feketében.
Bementem bármire felkészülten.
Bármire, kivéve arra
Bezárták az ajtókat mögöttem, felsorakoztak. Mindenki. Az épület látogatói, a liftkezelõk, még a portás a pult mögül is.
Szaladva nyomultak elõre, felém közelítve a szemeikben a gyûlölet hideg fényével.
Felfedeztek; bizonyosan érzékelték az én érzékelõmet; tudták, ki vagyok. Õk támadtak elõbb.