Fejezet: 18

Fõként azért ordibált, mert a fegyvere ki lett lõve a kezébõl amint meghúzta a ravaszt, és egy pillanattal késõbb kiesett az ajtónyíláson. Mindezt láttam miközben a földre vetõdtem és átfordulva a kezembe kerítettem a fegyverem mire Angelina eltette az övét.
- Mindjárt jobb! – mondta nyilván a csendes csizmapárnak az ajtónyílásban. – Civilizált tudat vagy nem, úgy találom, hogy önvédelembõl lõni könnyen megy. Láttam ezt odakint a sziklák között minket figyelve amikor bejöttünk, de nem volt tiszta lövésem. Most már minden csendesebb kell legyen. Készítek egy kis finom meleg levest és te pihensz egy jót...
- Nem! – Kétlem, hogy valaha is mondott valaki határozottabb „nem”-et. Elõkaptam pár stimuláló tablettát és elrágcsáltam õket miközben a monológomat ugyanazzal a hangszínnel folytattam. – Van bizonyos retrogresszív élvezet abban, ha törõdnek veled és úgy bánnak veled, mint egy infantilis gyerekkel, de úgy vélem, ebbõl eleget kaptam. Leszereltem már Õt korábban, kikergettem két odújából, és szándékomban áll végre végezni vele. Ismerem a módszereit. Én vagyok a fõnök ebben az expedícióban, úgyhogy te követsz és nem vezetsz, és megtartod a parancsokat.
- Igen, uram! – válaszolta szemlehúnyva bólintva. Talán gúnyos mosolyt rejtett ezzel? Nem számított. Én vagyok a fõnök.
- Én vagyok a fõnök! – még jobban hangzott hangosan, határozottan kimondva.
- Igen, fõnök! – mondta Angelina kedvesen kuncogva miközben az ágyon lévõ férfi vergõdött és vonaglott, az ajtóban lévõ csizmák pedig nem moccantak.
Munkához láttunk. A rabunk hangosan nyáladzott valami ismeretlen nyelven, amikor kivettem a pecket, és megpróbált az ujjaimba harapni, amikor visszatettem. Egy durva forma rádió volt a polcon, amely reszelõs adáshangokat hallatott ugyanazon a nyelven, amikor felhangosítottam. Angelina kinti vizsgálódása messze sokkal eredményesebb volt, mint az enyém, és az ajtó elé hajtott egy hihetetlenül ocsmány kocsival, amely úgy nézett ki, mint egy karcos, bíbor mûanyag fürdõkád kerékre téve. Bugyborékolt és sziszegett felém, amikor odaszökdeltem, hogy szemügyre vegyem.
- Nagyon egyszerû mûködtetni – mondta Angelina felvágva a technikai tudásával. – Csupán egy kapcsoló van, ami beindítja. Egy-egy kar az egyes keréksorokhoz. Elõrenyomva gyorsítanak és hátrahúzva fékeznek...
- És üres középállásban – mondtam az én technikai tudásom bemutatására, valamint a tény kedvéért, hogy én egy férfi soviniszta disznó vagyok, és ez az én mûsorom. – És ez az ólom bevonatú dudor hátul kell legyen a nukleáris generátor. Leválaszt egy kis rádióaktív darabkát, felhevíti a körbevévõ folyadékot, felhevíti a hõcserélõt itt, a másodfolyadék indítja be ezt az elektromos generátort, az meg az egyes kerekek motorjait, ami pofonegyszerû de praktikus. Hová megyünk benne?
Angelina Mutatta.
- Úgy tûnik, megy ott egy út vagy ösvény a termõföldön. És ha nem emlékszem rosszul, tudom, hogy gyorsan ki fogsz javítani, mintha ugyanabba az irányba menne, ahonnan a rádiójeleket észlelted korábban.
Enyhe fuvallat vont kérdõre és figyelmen kívül hagytam. Különösképp mivel igaza volt, ahogy azt a spicli igazolta.
- Akkor rajta! – mondtam ismét parancsolóan.
- Megöljük a rabot? – kérdezte reménykedve.
- Kösz, nem. De elveszem a ruháit mivel az enyémek igencsak elrongyosodtak. Ha összezúzzuk a rádiót, nehezen tudja közölni mással, hogy jövünk. Pár óra alatt átrágja magát a peceken és a köteleken, úgyhogy ráhagyhatjuk a társa temetési ügyleteit. Felpakoljuk a cuccunkat és indulunk.
Fontoskodásom ridegségét némileg elnyomta a kreccs-kreccs, amit a tépett ingem alatt kaparó körmeim okoztak a gyorsan kelõ, vöröses napégéseimen. Amíg Angelina széttaposta a rádiót, feltettem még némi krémet. Pár perc múlva a jól megviselt ösvényen döcögtünk amely a fennsíkon kanyargott végig.
Kevesebb köd és pára volt ebben a magasságban, no nem mintha több lett volna a látnivaló. A durva felszín vízmosásokkal volt szabdalva amelyek a gyakori felhõszakadások vizét vitték elhordva a maradék hasznosítható földet. Kemény kötésû növények kapaszkodtak a sziklákba a menedékhelyeken. Néha elágazó keréknyomokat hagytunk el, de az iránymutató a spiclin a helyes irányon tartott. A kemény vödör ülések rémesen kényelmetlenek voltak, és örvendtem a naplemente sötétedésének, bár ennek nem adtam hangot, majd a nap kikapcsolt egy jókora kusza szikla mögött éjszakára.
Reggelre elgémberedtem, de frissebben éreztem. A növekvési és gyógy drogok a sejtjeimet esztelen fejlõdésre sarkallták aminek köszönhetõen félig begyógyultak a különbözõ sebeim és iszonyú éhes lettem. Ettünk és ittunk a sovány készletbõl, amit Angelina hozott kiegészítve közönséges kenyérrel és szárított hússal, amit a gyilkos farmerektõl emeltünk el. Angelina átvette a kormányt míg én körbejárattam a fegyverem egyáltalán nem kedvelve a bomló tájat. A csapás most lefelé kanyargott ahogy a fennsík ráfordult egy sziklára. További mocsarak és igen komisz dzsungelek következtek; egy ilyenbe vezetett az utunk. Kúszónövények lógtak elég alacsonyan ahhoz, hogy a hajunkat fésüljék és a nyirkos fák összeértek felettünk. A levegõ, bár lehetetlennek tûnt, még párásabbá és forróbbá vált.
- Nem tetszik ez a hely – mondta Angelina egy lápos részt kerülve meg, amely az utat elállta.
- Nekem még annyira sem – mondtam kezemben a fegyverrel egy tár robbanótöltettel tömve. – Ha a vadélet olyan itt, mint a folyóban, akkor számíthatunk kis élvezetre és játékra.
Mindig éberen néztem elõre, hátra, jobbra és balra és azt kívántam, bárcsak kocsányon lennének a szemeim. Számtalan gyanús sötét alak volt a fák között és alkalmanként reccsenések hallatszottak, de semmi sem tûnt fenyegetõnek. Már amit láttam. Természetesen az egyetlen, amit nem néztem, az út felszíne volt, ahol a közelgõ veszély lapult.
- Az a fa az útra esett – mondta Angelina. – Egyszerûen átdöccenek...
- Ne tedd! – mondtam kicsit túl késõn amint a kerekek átgördülnek a zöld nyúlványon, amely elállta az utat és mindkét oldalon a dzsungelbe veszett.
A középsõ kerekek voltak rajta, amikor megrázkódott és nagy ívben felemelkedett. A jármû átfordult és Angelina és én kipördültünk belõle. Mire földet értem, behúztam a fejem, bukfenceztem és lövéskészen emelkedtem fel. Jól is tettem. Az álnövény vergõdött míg a lombokból elõtûnt annak a valaminek az eleje.
Egy kígyó. Akkora fejjel, mint egy hordó, tátogó szájjal, legyezõ nyelvvel, üveges szemekkel, úgy sziszegve, mint egy robbanáskész kazán. És a szélesre tárt állkapcsok alatt ott volt Angelina felülve a fejét rázva nem léve tudatában a történéseknek. Ideje volt lõni, és nem akartam hibázni. Ahogy a démoni fej alácsapott, a csuklómat a bal kezemmel fogtam a fegyver biztos tartására és egy töltetet egyenest a szájába küldtem. Tompa huppanás a fejében füstfelhõt eresztett el.
Ez kellett legyen a vége, leszámítva, hogy a gigantikus görcs végígkígyózott az izmos testen. Mielõtt kitérhettem volna az útjából, a reszketõ hullám megcsapott, felfordított és a fák közé vetett. Ez alkalommal nem volt mutatós alábukás és átfordulás, csupán egy szimpla recsegõ puffanás, ahogy az ágak közé estem, és egy halántékon is talált szép kis fájdalmat robbantva ki.

Eltelt némi idõ, aminek nem voltam tudatában. A fejfájás volt az, ami visszarángatott az öntudatba, plusz egy új, élesebb fájdalom a lábamban. Kinyitottam egyik csípás szemem és valami kis barnát láttam ami sok karommal és foggal tépett nyílást a nadrágszáramra, hogy a combomból lakmározhasson. Az elsõ éhes harapás ébresztett fel, és mielõtt a másodikra sor kerülhetett volna, belerúgtam a csizmámmal. Morgott és rikácsolt és így minden fogát rám villantotta, de vonakodva a zöldbe tûnt amikor megkíséreltem még egy gyengébb úgást az irányába.
Gyenge volt a szó mindenre, amit éreztem. Idõbe került hogy egyebet tegyek fekvésen és tátogáson kívül és hogy visszaemlékezzek a történtekre. Az út, a kígyó, a roncs...
- Angelina! – kiáltottam rekedten és lábra küzdöttem magam figyelmen kívül hagyva a mosdató fájdalomhullámokat. – Angelina!
Nem jött válasz. A bozótoson átfurakodva igen ocsmány látványnak lehettem tanúja. Egy sor csámcsogó barna állat, annak rokonai, amely belémharapott dologozott a kígyótetemen és már jókora részét felfalták szépen letakarítva a csontvázát. A fegyverem meg eltûnt. Visszafordultam és keresni kezdtem, ott, ahová estem, de nem találtam. Valami rosszul volt, nagyon rosszul és a kétségbeesés éles hangja kezdett erõsödni a koponyám hátuljában.
Amíg távol maradtam tõlük, a dögevõk nem vetettek rám ügyet, úgyhogy nagy ívben keltem át az úton. Az autó is eltûnt. És Angelina is.
Ez tiszta gondolkodást igényelt, ami lehetetlen volt sanyargató fájdalmak közepette. És tennem kellett a rovarokról, amelyek a fejem sebe körül zümmögtek. A medikitem még a zsebemben volt, és annak használata volt a következõ teendõ. Pár perc múlva lenyugodtam, a fájdalmaim elmúltak, stimulálódtam és akcióra készen álltam. De hol volt az akció? Ahol a kocsi – válaszolták a ketyegõ gondolataim. A nyomok elég tisztán látszottak a sáros talajon, amik egyben le is leplezték Angelina eltûnésének rejtéjét. Legalább két pár csúnyán maszkulin lábnyomok voltak a felköpült részen, ahol a kocsi felborult. És egy másik kocsi nyomai. Vagy követtek minket, vagy az is lehet, hogy egy pár turista érkezett a helyszínre a kígyóincidenst követõen. A hajlott fû és a sárföccsenet nyomok mutatták, hogy mindkét kocsi abba az irányba haladt tovább, amerre tartottunk. Magam is arra indultam mérföldfaló ügetéssel megpróbálva nem gondolni rá, mi történhetett Angelinával.
Az ügetés nem tartott sokáig. A hõség és pára kósza sétára lassított. Egy stimuláló tabletta gondoskodott az egyikrõl, a másikat meg kiizzadtam. A nyomok tiszták voltak, én pedig követtem õket. Egy órán belül az út felkanyargott a dzsungelbõl a száraz hegyekbe. Egy fordulónál egy pillanatig láthattam, ahogy az egyik kocsi hirtelen megáll és gyorsan visszahúzódtam.
Tervre volt szükség. A fegyverem eltûnt, így lelövöldözni az elrablókat kérdésen kívül maradt. A néhány ruhámban maradt szerszám nem volt halálos, bár volt egy karperecem tele gránátokkal, amelyet Angelina adott nekem. Ez volt a válasz. Egy maroknyi altatógáz bombát dobni az elrablókra mielõtt lelõhetnének. És talán egy pár robbanó gránátot a másik kézbe hátha az ellenfelek nincsenek Angelina közelében és drámaibb lépések kellenek.
Ekképpen felfegyverkezetten, készenlétben szikláról sziklára araszoltam, mély levegõt vettem és a tisztásra ugrottam, ahol mindkét jármû állt.
És egy fa ütõ találta el a fejem oldalát annak az õrnek a kezétõl, aki csendben arra várt, hogy valaki elõadja ezt a mutatványt.