Fejezet: 10

Miután a kopterek eltûntek a láthatárról úgy ástam, mint egy vakondok; kiföldeltem minden ruhámat és a táskákat felsietve velük a part magas vízszint vonala fölé. Felvettem a nadrágot és a cipõket és gondosan zsebre tettem néhány kellékem. Pár gyors vágás átalakította a hosszúujjú egyenruhafölsõt rövidujjú sportruhává. Ahogy ez a ruházat száradni kezdett elveszítette minden hasonlóságát egy katonai hacukához, és ez volt az egészben a legjobb. Mielõtt távoztam volna, összekargattam és összehúztam a homokot, hogy eltûntessem az ásás nyomait és bemértem a helyet pár óriási sziklacsúcshoz  képest, hogy majd ismét megtalálhassam a helyet.
A szerencsém kitartott. Épp amikor felmásztam az északi sávra egy bogárszerû, nyitott, nagykerekû gép sietett felém. Felemeltem a hüvelykem univerzális gszetussal és válaszként fékcsikorgás érlezett. Most láttam, hogy motoros szörfdeszkák álltak ki a hátuljából, és két lebarnult fiatal férfi ül elöl, az enyémnél is összevisszább öltözetben. Egyívású divat, így talán maguk közül valónak vettek.
- Ember, te eláztál – kommentált egyikük amint bemásztam hátra.
- Ember, röpültem és beáztattam magam.
- Ki kell próbálni egyszer – válaszolt a sofõr, és a gép sietõsen útnak eredt.
Egy perc sem telt el és két hatalmas fekete kocsi érkezett a szemközti oldalon villogókkal és üvöltõ szirénákkal. Nagy betûkkel „Policia” volt festve az oldalukra, és igen kevés lingvisztikai tudás kellett a lefordításához. Új barátaim visszautasítva egy kis frissitõt letettek Tihuánában, majd elszáguldottak. Egy kinti asztalnál ültem egy jókora tequilával, citrommal, sóval és felismertem, hogy megmenekültem egy gondosan tervezett csapdából.
És milyen csapda volt! Nyilvánvalóvá vált most, hogy volt idõm megállni és átgondolni. Az a rengeteg dzsip és teherkocsi nem a semmibõl tûnt elõ, és kétséges, hogy ekkora tûzerõ ilyen gyorsan mozgósítható még ha meg is szólalt a riasztó. Végigmentem a lépéseimen gondolatban, és biztos voltam benne, hogy nem indítottam be semmiféle riasztót.
Akkor hát hogy tudták, hogy mi fog történni?
Tudták, mivel valami idõszöcske olvasta az újságokat az eseményt követõen, majd ismét visszaugrott az idõben, hogy figyelmeztessen. Félig-meddig számítottam is rá, hogy ez fog történni, de ez nem jelentette, hogy élveznem is kellene. Lenyaltam a sót a hüvelykem tövérõl, leküldtem a tequila nagyját és erõsen ráharaptam a citromra. A kombináció csodálatos ízt adott, majd savas pusztítást küldött le a torkomon.
Õ életben volt. Kipucoltam a szervezetét ebbõl a vidám 1975-ös évbõl, de õ nagyobb és súlyosabb komiszságokat követett el egy másik korban. Az idõháború tovább folyt. Õ és az õrültjei uralni akarták a történelmet és minden idõt, és ez az õrültség könnyedén sikerülhet, mivel már eltûntették a teljes Különleges Alakulatot a jövõben, az egyetlen törvénytisztelõ szervezetet, amely legyõzhette volna õket. Jobban mondva a teljes Különleges Alakulatot mínusz engem, mivel én visszazötyögtem a múltba kitörölni a kitörlõket, hogy ezzel visszaállítsam az Alakulatot valamint a jövõ valószínûségét. Nagy feladat, melyet 99.9%-ban teljesítettem. Csupán a létszükségszerû 0,1% volt, ami további problémát okozott: a szörny, aki elmenekült tõlem az idõcsigán, holott szépen megszórtam a robbanótölteteimmel. Talán páncélozott volt a bele. Legközelebb valami erõsebb kell. Egy atombomba a reggelizõ tálcán vagy ilyesmi.
Munkára. Reméltem, hogy az idõcsiga felépíthetõ, hogy visszarepítsen a jövõbe – jobban szólva elõrevigyen a jövõbe; a nyelvtan hagy maga után kívánnivalót, amikor idõutazáshoz érünk. Vissza/elõre Angelina karjaiba, a látványához. Csak még nem most, mivel nem is léteztek. Az idõháború trökkös és igen összezavaró tud lenni. Minden idõ lehet még pontosabb. Igencsak örültem, hogy nem kellett tudnom az elméletet, egyszerûen csak utaztattak mások elõre-hátra, mint egy idõtekegolyót a legnagyobb intezitású pusztítást vihetve véghez az adott feladatban.
Nem volt nehéz kocsit szerezni és elõásni a pénzt másnap reggel, bár néhány civilben lévõ nézelõdõt szépen el kellett altatnom a munkájuktól való eltérísésképp. Visszacsempészni a pénzt az Egyesült Államokba még egyszerûbb volt, és még délelõtt a Whizzer Electronics Inc. irodájában voltam, San Diegóban. Ez egy jókora, komplett laboratórium, csöpp elsõ irodával és nem túl fényes portásokkal. A lehetõ legjobban elõkészítettem a helyet és most Coypu professzoron volt a folytatás sora.
- Érti, professzor? – kérdeztem a kis fekete dobozhoz beszélve, amin a neve állt. – Minden készen áll! – ráztam meg a dobozt. – Egy nap el kell majd mondja, hogy léteznek az emlékei egy rögzítõben, úgy hogy maga nem létezik, vagy nem fog létezni ebben a galaxisban, amiért Neki volt hozzá pucája, hogy elpucolja az Alakulatot. Vagy méginkább, el se árulja! Talán nem is akarom tudni. – Feltartottam a dobozt és hagytam, hogy körbenézzen.
- A legminõségibb cucc, ami lopott pénzzel megvehetõ. Minden mostanáig létezett kutatási eszköz, amire rá tudtam tenni a kezem. Mindenféle alkatrészek. Nyersanyagkészlet. Katalógusok minden elektonikus, fizikai és kémiai gyártótól. Egy vaskos bankszámla megvásárolni, ami csak kell. Egy köteg aláírt csekk, csak ki kell tölteni. Szépen rögzített nyelvleckék. Utasítások, a történtek történelme, a munkák. Át önnek, Prof, és csak kíméletesen ezzel a testtel. Csupán ezünk van.
Mielõtt meggondolhattam volna magam hátradõltem a díványon, nekiragasztottam a memóriadobozt a nyakam szirtjének és bekapcsoltam a dobozt.
- Mi történik? – kérdezte Coypu a gondolatvilágomba csúszva.
- Sokminden. Maga az agygam, Coypu, úgyhogy semmi veszélyeztetés!
- Felettébb érdekes. Igen, ez tényleg a te tested. Hadd mozdítsam a karod! Most ne állj ellent! Tényleg, miért nem mész el kicsit, amíg megnézem, mi folyik itt?
- Nem tudom, hogy szeretném-e?
- Nos, muszáj. Gyere, nyomlak!
- Nem! – kiáltottam, de nem használt. Alaktalan feketeség terített le és kicsavarodtam a láthatárról a még vaskosabb sötétségbe elnyomva Coypu elektromosan felnagyított memóriáitól...

az
  idõ
     olyan
        lassan
            megy

A fekete doboz a kezemben volt; a név „Coypu” durva, fehér betûkkel állt az elején; az ujjaim a kapcsolón voltak, az pedig kikapcsolt állapotban.
Az emlékezetem visszatért és mentálisan tápászkodva szék után kutattam, hogy le tudjak ülni, mígnem felfedeztem, hogy már ülök, úgyhogy mégjobban nekifeszültem a széknek.
Távol voltam és valaki más irányította a testemet. Most, hogy én voltam újra szolgálatban, találtam néhány halovány emléket munkáról, sok munkról, hosszú idõszakról, napokról, talál hetekrõl. Égésnyomok és bõrkeményedések voltak az ujjaimon és egy új karcolás a jobb kezem hátán. Egy magnó recsegett életre - valószínûleg idõzítés üzemelte be -, és Coypu professzor beszélt hozzám.
- Elõször is ilyet többet ne csinálj. Ne engedd az agyam rögzített képének, hogy a testedet vezesse. Mivel emlékezhetek mindenre. Emlékezhetek rá, hogy már nem létezem. Ez az agy-egy-dobozban minden, ami valaha is lesz belõlem. Ha én kapcsolom ki a kapcsolót, megszûnök létezni. Nem szabad többé bekapcsolni. Talán nem is lesz. Ez öngyilkosság és nem vagyok öngyilkos típus. Elég lehetetlen a kapcsolóhoz érni. Azt hiszem, most már meg tudom tenni. Tudom, mi forog kockán. Valami sokkal nagyobb, mint egy rögzített agy álélete. Úgyhogy mindent megteszek a kikapcsoláshoz. Kétlem, hogy másodszorra sikerülne. Ahogy mondtam, többé ne tedd! Légy figyelmeztetve!
- Az vagyok, az vagyok – motyogtam kikapcsolva a kazettát egy ital után nyúlva. Coypu jó ember volt. A bár tömve maradt, ahogy hagytam, és egy tripla malátaviszki jégsziklákkal eltakarította egy részét a gondolatzavaroknak. Leültem és ismét elindítottam a kazettát.
- Munkára! Amint elkezdtem nyomozni, nyilvánvalóvá vált miért választották ezek az idõbûnözõk ezt az érát. Ez a társadalom épp csak berobbant a tecnológia korába, ám az emberek gondolkodásilag még a Sötét Korszakban élnek. Nacionalizmus, merõ ostobaság, szennyezés, bûnözõk; bolygón belüli háborúskodás, kergeség...
- Elég a leckébõl, Coypu, tovább a show-val!
- ...de nincs szükség ebbõl a tárgyból leckére. Rövidre fogva azt mondom, hogy az idõcsigához megvannak az alapanyagok. A szociális felállás pedig lehetõvé teszi egy idõkontárság sikeres leplezését. Elkészítettem az idõgépet, meg van tekercselve és be van állítva. Ezen túlmenõen készítettem egy idõfigyelõt amely bizonyossá tette ennek az Õ nevû teremtménynek a pozícióját. Kizárólag általa ismert okok miatt százhetven évet utazott vissza. Csak sacc, de szerintem a teljes jelenlegi ténykedése egy csapda. Kétséget kizáróan neked. Általam nem ismert okból 1805 elõtt szállt ki. Nem térhetsz vissza túl korai periódusra elkapni, mivel a jelenlegi gépét készíti. Légy óvatos, nagy erõkkel kell mûködjön. Megjelöltem az irányítást, úgyhogy 1805 után öt közül bármely évet választhatod, ami alatt munkálkodnak. Egy London nevû városban. A választás a tiéd. Sok szerencsét!
Lekapcsoltam a magnót és letörten újabb italért mentem. Ez ám a lehetõség! Válasszam ki magam az évet a saját felrobbantásomra. Röppenjek vissza a tudomány elõtti múltba és párbajozzak az õ talpnyalóival. Még ha nyernék is, mi lenne? Ottrekedek egy életre, az idõbe ragadtan. Komor kilátás. Mégis mennem kellett. A valóságban csupán az illúziója volt meg a választásnak. Lenyomozott az 1975-ös évben, és legközelebb igen jó eséllyel el is pucolhat. Jobb lenne saját pályán. Cö-cö. Ittam mégeggyet és az elsõ könyvért nyúltam a hosszú polcon.
Coypu nem vesztegette az idejét. Azon felül, hogy jegyzékbe vett minden gépet, kis könyvtárat hozott létre a szóban forgó évekrõl, a tizenkilencedik század nyitó évtizedérõl. London volt a célom, és amint ezt felismertem, egy ember neve vált kiemelkedõ fontosságúvá.
Bonaparte Napóleon. Elsõ Napóleon, Franciaország és Európa nagyrészének uralkodója, szinte az egész világé. Megalomániája ismerõsen csengett, lévén alig különbözött az õ ambíciójától. Ez nem volt véletlen, lennie kellett összefüggésnek. Még nem tudtam mi volt az, ám erõs volt a gyanúm, hogy hamarosan megtudom. Addig olvastam az könyveket a periódusról, amíg úgy nem éreztem, mindent tudtam. Az egyetlen pozitívum az volt az egészben, hogy Angliában egy verzióját beszélték annak a nyelvnek, mint Amerikában, így nem volt szükség további agylyuggató nyelvleckékre a memóriagrammal.
Természetesen kellett helyi ruha, de több mint elegendõ illusztráció a korról mutatta, mire van szükség. Ami azt illeti, egy színházi kellékes Hollywoodban komplett ruhatárral látott el térdnadrágoktól gombos dzsekikig, óriás galléroktól kalpagokig. A kor stílusai igen bályosak, azonnal átváltottam rájuk elrejtve számos szerszámom a terjengõs ráncokban.
Mivel ugyanabba az idõbe fogok visszatérni az idõben, mint amilyen idõben eltávoztam a jelen idõbõl, megragadtam az idõt az elõkészületekhez. Ám egy idõ után nem maradt több ürügy. Eljött az idõ. A fegyvereim és szerszámaim beállítottak és készek voltak; a reflexeim élesek; a morálom alacsony. Mégis, amit meg kell tenni, azt meg kell tenni. Megjelentem az elsõ irodában, a recepciós tátott szájjal rágózva bámult rám a divatmagazinja mögül.
- Kipper kisasszony, állítson ki magának fizetési csekket négy hétre munka helyett!
- Nincs velem megelégedve?
- A maga munkája volt minden vágyam. Csakhogy rossz gazdálkodásnak köszönhetõen ez a cég csõdbe ment. Külhonba távozom kijátszani a hitelezõimet.
- Jaj de kár!
- Köszönöm az együttérzését. Most ha aláírhatnám azt a csekket...
Kezet ráztunk és kivezettem. A bérlet egy hónapra elõre ki volt fizetve, és a háziúr nyugodtan megtarthatja, ami itt marad. Ám az idõcsiga berendezését egy megsemmisítõvel láttam el, amely azután lép mûködésbe, hogy én leléptem. Elég kontárkodás volt már ebben a korban, és nem kívántam több embert behozni a játékba.
Szép kis meló volt belepaszíroznom magam az ûrruhába a hacukákkal magamon; a levetett csizmákat és a fölsõt a felszerelés maradékához szíjaztam. Rendesen megrakottan támolyogtam oda az irányítóasztalhoz és felkészültem egy utolsó döntésre. Tudtam hová fogok érkezi és Coypu utasításait követve napokkal korábbi koordinátákat állítottam be. London ki volt zárva; amennyiben bármimódon megtalálnák a felszerelésem, tudomásuk lenne az ottlétemrõl. Földrajzilag távol akartam érkezni ahhoz, hogy ne lehessen kiszúrni, ugyanakkor nem túlzottan, hogy ne kelljen szenvednem a kor szállítóeszközeitõl. Amirõl csak olvastam, mindentõl borzongtam. Úgyhogy a Thames völgyben állapodtam meg Oxford közelében. A Chiltern ormai köztem és London között lesznek és a szilárd szikla elnyeli a radart, a Z sugarakat, vagy egyéb sugárzásdetektort. Miután megérkeztem, Londonba eljuthatok vízen, mindössze száz kilóméter a táv, és így még mindig jobb mint a korszak rémes útjain.
Oda indultam, de volt valami egyéb is: erõsen meredtem a szépen számozott tárcsákra, mintha azok mondani tudnának valamit. Csendben voltak. Az idõzátony 1805-re lett beállítva, nem érkezhettem korábban. 1805 maga egy csapdának tûnt; bizonyosan fel lesznek készülve, várni fognak és riadóztatnak. Ezért késõbb kellett érkeznem. Csakhogy nem sokkal késõbb, különben véghez vihetik, ami gonoszság van a fejükben. Két év tehát, nem túl elég, hogy elkészüljenek, de talán elegendõ ahhoz, hogy csökkenjen az éberségük. Mély levegõt vettem és a tárcsákat 1807-re állítottam. Aztán megnyomtam az indítót. Két perc mulva teljes erõre fog kapni. Ólmozott lábakkal kavarodtam az idõcsiga zöld izzása felé és megérintettem a rúdszerû végét.
Mint korábban, mist sem éreztem semmit; az engem körülvevõ izzáson túlra nemigen láttam. A két perc inkább tûnt két órának, bára az órám szerint még több, mint tizenöt másodperc volt a kilövésig. Ez alkalommal becsuktam a szemeimet emlékezve az id?ugrás kiváltotta nem kellemes érzésekre, így feszült voltam, ideges, és vak amikor a csiga eloldott és visszalökött az idõben.
Baing! Nem volt élvezetes. Amint a csiga letekerõdött, visszaparittyázott a múltba míg az energiáját a jövõbe lõtte. Izgalmas koncepció, amely a legkevésbé sem izgatott. Valami okból ez az út még jobban fölköpülte a beleimet mint az elõzõ, és igen lefoglalt a magam gyõzködése arról, hogy az ûrruhán belüli forgolódás nem jó dolog. Amint ezt benyaltam, felismertem, hogy a zuhanás érzetét az okozza, hogy zuhanok, úgyhogy felcsaptam a szemeimet látni, ahogy a viharos esõ verdes. És alig kivehetõen, de közel alattam átázott mezõk no meg élesnek tûnõ fák siettek felém.
A gravitációernyõ csuklóirányítója után való kétségbeesett tapogatást követõen sikerült teljes erõre kapcsolnom; a pántok ropogtak és recsegtek a hirtelen lassulástól. Magam is recsegtem és ropogtam miközben a szíjak mintha a csontjaimig vágtak volna, és a maradékkal is könnyen végeznek. Õszintén arra számítottam, hogy a karjaim leszakadnak, a lábaim elröppennek ahogy keresztülzuhantam egy várakozó fa ágain: nekicsapódva egy nagyobb ágdarabnak, majd a földre estem. Természetesen a gravitácós ernyõ még mindig teljes emelésen volt, így amint felfogta az esésem a füves lejtõ, azonnal emelkedtem is vissza szerencsésen másodjára is eltalálva az ágat felfelé kilõttem a koronából gallyakat és leveleket szórva szét. Ismét az irányítás után kutattam és igyekeztem ez alkalommal jobban manõverezni. Leereszkedtem most már a fa mellé és átázott tollként esve a fûre és fekve maradtam egy darabig.
- Csodálatos landolás, Jim! – nyögtem törött csontok után tapogatva magamat. – A cirkuszban lenne a helyed.
Tépett voltam, de ép – ismertem fel miután egy fájdalomcsillapító kitisztította a fejemet és elbénította az idegvégzõdéseimet. Körbekémleltem az alábbhagyó esõben, de senkit sem láttam, nyomát sem emberi benépesítettségnek. A szomszédos mezõn néhány tehén legelt, nem zavartatva drámai feltûnésemtõl. Megérkeztem.
- Munkára! – utasítottam magam és elkeztem kicsomagolni magam a nagy fa menedékében. Az elsõ, amit levettem egy összecsukahtó tartály volt, amelyet a zsenialitásom készített. Kinyílt és átváltozott a kornak megfelelõ bársonyos bõr ládává. Minden egyéb - beleértve a gravitációs ernyõt is – elfért benne. Amikorra megtöltöttem és bezártam, az esõ elállt és gyenge napsugár küzdött rajta, hogy átjusson a felhõkön. Minimum a délután dereka – saccoltam a nap magasságából. Elég idõ az éjszaka leszálltára menedéket érni. De merre? A keréknyomos ösvény a tehenek mezején kell valahová vigyen, így elindultam a lejtõn lefelé átmászva a kõkerítésen. A tehenek kerek szemeket meresztettek rám, de egyebet nem tettek. Hatalmas állatok voltak, amilyeneket csak fényképrõl ismerhettem és próbáltam visszaemlékezni arra, amit az agresszivitásukról hallottam. Úgy tûnt, ezek a bestiák sem emlékeznek rá, vagy egyszerûen nem törõdtek velem míg én az ösvényen haladva a ládával a vállamon szembesülni készültem a világgal.
Az ösvény egy lépcsõs átjáróhoz vitt, az országúton. Elég jó. Átmásztam és azon tûnõdtem, milyen irányba haladjak amikor egy paraszt szállítóeszköz tudatta jelenlétét nyikorgással és porfelhõvel, amit gyenge szél kapott fel. Hamarosan látóhatárra csattogott a kétkerekû fa õslelet, melyet egy különösen csontos ló húzott és a rakományáról késõbb megállapítottam, hogy trágya, természetes tápsó, amit sokra tartanak a jó terméshozam elõsegítése miatt, és mert létszükségletszerû puskapor-összetevõ. A szerkezet mûködtetõje egy szürke paraszt volt aki kivehetetlen ruhákban utazott elöl az emelvényen. Az útra léptem és feltartottam a kezem. Számos szíját megrántotta, ami a húzó bestiát vezérelte és recsegve megálltak. Lenézett rám üres rágóizmait õrölve a rég eltûnt fogakra emlékezve majd felemelt kézzel megdörzsölte a homlokát. Olvastam errõl a ritusról, amely kifejezte az alacsonyabb osztály és a felsõbb osztályok viszonyát, és éreztem, hogy a kosztümöm jól választottam.
- Oxfordba megyek, jóember – mondtam.
- He? – válaszolta egyik szutykos kezét kúpossá formálva a füle mögött.
- Oxford! – kiáltottam.
- Ja, Oxford – bólintott boldog beleegyezéssel. – Arra van a’! – mutatott vissza a válla fölött.
- Arra megyek. Elviszel?
- ɒ arra mék – mutatott elõre. Elõvettem egy arany érmét a tárcámból, amit egy öreg érmekereskedõtõl vettem, és többet ért egymagában, mint amit õ talán egész életében összesen látott; feltartottam. A szemei elkerekedtek és a rágóizmai szépen egymásnak csattantak.
- Mék é’ a Oxfordba!
Minél kevesebb hangzik el errõl a fuvaról, annál jobb. Amíg ez a rugózatlan trágyakocsi anatómiám ülõ részét kínozta, a rakomány a szaglásomat támadta. Ám legalább jó irányba haladtunk. A sofõröm kivehetetlenül kotkodácsolt és motyogott magában, a potya aranytól vadvidáman ösztökélve az õsgebét csúcstántorgásra. A nap átütött ahogy kiértünk az erdõbõl, és elõttünk a szürke egyetemi tornyok, sápadtan álltak a sötétebb felhõpalák alatt. Tényleg megkapó volt. Mialatt csodáltam, a kocsi megállt.
- Oxford – mutatott a sofõ piszkos ujjal. – Magdála hídja.
Lemásztam és megnyomkodtam a fájó sonkáimat a folyón enyhén ívelõ hidat nézve. Nagyot huppant a ládám, amikor magam mellé ejtettem. Tiltakozni akartam, de a szállítóm már meglódult és visszaindult az úton. Mivel sem az nem lett volna jó ha a kocsiján hajtok be a városba, sem ha õ visz be, nem ellenkeztem. Azért valamit mondhatott volna. Valami viszlátfélét. Nem igazán számított. Vállamra vettem a ládát és lépdelni kezdtem színlelve, hogy nem vettem észre a viskónál álló kék egyenruhás katonát a híd végénél. Valami hosszú, puskaporos fegyvert fogott amelynek a végén mintha éles penge lett volna. Õ viszont elég jól látott és leengedte az eszközt hogy elzárja az utam és sötétszakállú arcát az enyémhez nyomta.
- Keszket vúléjfú? – kérdezett valami ilyesmit. Lehetetlen volt megérteni, biztos városi dialektus, mivel nem volt problémám az idehozó parasztot megérteni.
- Megismételnéd? – kérdeztem a legbarátságosabb módon.
- Koshún ongléj - morgott és felkapva a fegyvere fa tusát hogy gyomorszájon találjon.
Ez nem volt szép tõle; kimutatva nemtetszésem félreléptem, hogy suhintása eltévesszen és szívessége viszonzásaképp könyökkel én vertem gyomorszájon. Lévén meghajolt az elém táruló célpontra, a tarkójára vágtam. Mivel öntudatlan volt, elvettem a fegyverét, hogy ne süljön el, amikor elesik.
Mindez a lehetõ legrövidebb idõ alatt történt, és tudatában voltam az elhaladó polgárok elkerekedett tekintetének, csakúgy mint az ádáz másik katonáénak, aki a másik roskatag épületnél állva emelte rám a fegyverét. Ez egyértelmûen nem egy csendes belépõ a városba, de most már be kellett fejeznem, amit elkezdtem.
Ésszel él az ember. Elõrevetõdtem, ami lehetõvé tette a ládám letételét és egyben elkerültem a lövést is: egy robbanást követõen egy lángnyelv húzott el a fejem mellett. Aztán a saját fegyverem tusa emelkedett fel és kapta állon legújabb ellenfelem, aki szépen lefeküdt ahogy lekísértem. Ha mások is lennének odabent, legjobb zárt helyen tenni leõket.
Természetesen voltak más katonák, szép számban, és a közelebbiekrõl gondoskodva némi belharc után kibiztosítottam egy altatógáz gránátot, hogy elcsitítsam a többieket. Ezt kellett tennem – de nem szívesen tettem. Szemem az ajtón tartva gyorsan áttapogattam a ruhákat és bordán rúgdostam azokat, akik a gáztól estek össze, hogy úgy tûnjön, valamiféle erõszak következtében dõltek el.
Most hogy jutok ki ebbõl? „Gyorsan” volt a legjobb válasz, mivel a polgárok már riadóztathattak mostanra. Ám amikor a bejárathoz értem, láthattam, hogy a sétálók közelebb húzódtak megpróbálva kivenni, mi történt. Kiléptemkor mosolyogtak és vidáman kiáltoztak, és egyikük hozzám szólt hangosan:
- Éljen õlordsága! Nézzétek mit tett a franciáival!
Vidám kiáltások csengtek, míg én meredten bámultam. Valami nagyon rosszul ment. Aztán felismertem, mi zavart amióta elõször pillantottam meg a kollégákat. A zászló büszkén lobogott a legközelebbi tornyon. Hol voltak anglia keresztes keresztjei? Ez a francia trikolor!