- Te egy svihák vagy, James Bolivar diGriz mondta Inskipp
állati hangokat hallatva a torka mélyébõl haragosan
hadonászva az irányomba egy papírköteggel. Hátradõltem,
neki az irodaszekrényének õszinte elképedtséget
mutatva.
- Ártatlan vagyok szipogtam. Áldozata rideg, számító
hazugságok hadjáratának. Kitapítottam (ilyesmiben
igen jó vagyok) a szivartartóján a hátam mögött
a zárat.
- Sikkasztás, csalás és még rosszabb...
a jelentések még érkeznek. A saját társaságotat
loptad meg, a Különleges Alakulatot, a saját barátaidat...
- Soha! rikoltottam a nyitókával ügyeskedve
az ujjaim között.
- Nem véletlenül hívnak Sikamlós Jimnek!
- Egy tévedés, egy gyerekes becenév. Csecsemõkoromban
anyám talált sikamlósnak, amikor a fürdõben
szappanozott. A szivartatró kinyílott és az orrom
megrezzent az illatos levél aromájától.
- Tudod mennyit loptál? Most már izzó vörös
volt az arca és a szemei igen visszataszító módon
dülledtek ki.
- Én? Lopni? Elõbb halnék meg! tiltakoztam
megindultan egy marokra való hihetetlenül drága szivart
elelve ki, amelyek a látogató VIP-knek voltak. Sokkal hasznosabb
felhasználási mód, ha magam szívom el õket.
Kénytelen vagyok elismerni, hogy a figyelmem sokkal inkább
a dohánylopásra terelõdött, mint Inskipp unalmas
panaszkodására, így elõször észre
sem vettem a váltást a hangjában. Aztán hirtelen
feltûnt, hogy alig hallom a szavait. No nem mintha akartam volna.
De õ sem suttogott; inkább úgy hatott, mintha lenne
egy hangerõszabályzó a torkában és hirtelen
lehalkítódott volna.
- Hangosabban, Inskipp! mondtam komoran. Vagy hirtelen bûntudatod
támadt a hamis vádaktól?
Elléptem a szekrénytõl, félig elfordulva,
hogy leplezzem, mialatt 100 kredit értékû egzotikus
dohányt csúsztatok a zsebembe. Õ tovább kerepelt
halkan, figyelembe sem véve, most már hangtalanul rázva
a papírokat.
- Nem vagy jól? kérdeztem némi valós
aggodalommal, mivel kezdett nagyon elhalkulni. Nem fordította el
a fejét, hogy felém nézzen, amikor megmozdultam, hanem
továbbra is azt a helyet nézte, ahol korábban álltam,
fecsegve hallhatatlanul. Sápadtnak tûnt. Pislogtam és
újra rámeredtem.
Nem sápadt, áttetszõ.
A széke háttámlája tisztán kivehetõvé
vált a fején át.
- Állj! kiáltottam, de úgy látszott,
nem hallja. Miféle játékot ûzöl? Ez valamiféle
három dimenziós vetítés a bolondításomra?
De minek? Sikamlós Jim nem az a fajta, aki megtréfálható,
ha-ha!
Gyors léptekkel a szobán át elõrenyújtottam
a kezem és a mutatóujjam a homlokába nyomtam. Sikeresen,
nem volt különösebb ellenállás, és
úgy tûnt, õt sem zavarja. Ám amikor kihúztam,
halk pukkanás hallatszott, és õ teljesen eltûnt,
míg a papírköteg, amit már semmi sem fogott,
az íróasztalra esett.
- Hröhg! hördültem fel artikulálatlanul.
Elõrehajoltam, hogy rejtett szerkezeteket keressek a szék
alatt, amikor igen rémes reccsenéssel betört az irodaajtó.
Ez olyasvalami volt, amit értettem. Félrepördültem
guggoltomban és készen álltam az elsõ emberre,
aki belép az ajtón. A kezem kemény széle találta
torkon, közvetlen a gázmaszk alatt, amitõl õ
tátogva a földre esett. Csakhogy még sokan voltak mögötte,
mindannyian maszkokkal, fehér kabátban, kis fekete csomagokkal
a hátukon, csupasz kézzel, vagy rögtönzött
ütõfegyverekkel. Az egész nagyon szokatlan volt. Sokaság
kényszerített hátra, ám az egyiküket lábujjal
állon találtam, míg egy ütés a napfonatra
terített le egy másikat. Egy harmadikat tarkón csaptam,
és összeesett, eltûnve félúton a padló
felé.
Igen érdekesen hatott. Az emberek száma a szobában
hirtelen változni kezdett most, hogy a néhány eltalált
felszívódott. Ez jól jött, és növelte
az esélyemet leszámítva, hogy közel ugyanannyian
léptek elõ a semmibõl. Az ajtó felé
kaptam, de nem értem el, majd egy ütõ halántékon
talált szépen meglódítva az agyamat.
Utána az egész olyan volt, mint egy lassított,
víz alatti felvétel. Még párat megütöttem,
de nem olyan istenigazából. Megragadták a kezeimet
és a lábaimat, majd elkezdtek kifelé vonszolni a szobából.
Vergõdtem egy darabig és folyékonyan szitkozódtam
féltucat nyelven, ám a legtöbb csak az elvárható
hatást váltotta ki. Kisiettek velem a szobából,
le a folyosón át a várakozó liftbe. Egyikük
feltartott egy kis dobozt, és megpróbáltam elfordítani
a fejem, de a gázkitörés telibe arcon csapott.
Semmi olyat nem tett velem, amit érzékeltem volna,
bár kezdtem dühösebbé válni. Rugdalva, a
fogaimat csapkodva ordibáltam sértérseket. A maszkos
emberek visszamotyogtak iritáltan, ám ez még nagyobb
haragra gerjesztett. Amikorra elértük a célunkat, készen
álltam ölni, amit normálisan nem egykönnyen tennék,
és valószínûleg most sem éreztem volna
így, ha nem kattintanak bele egy valamiféle elektromos ülésbe,
elektródokat csatolva a csuklóimra és a bokáimra.
- Mondjátok meg nekik, hogy Jim dgGriz férfiként
halt meg, ti kutyák! kiabáltam nem kevés habbal
és váladékkal. Egy fém sisakot eresztettek
a fejemre, és mielõtt az eltakarta volna az arcom, még
sikerült kikiátanom: - Dugjátok fel Különleges
Alakulatot! Dugjátok fel a...
Sötétség ereszkedett rám, és biztos
voltam benne, hogy halál, agyi elektrosokk vagy még rosszabb
fog következni hamarosan.
Semmi sem történt, és a sisak ismét felemelkedett,
és a támadók egyike mégegyet lõtt az
arcomra bádogdobozzal, és éreztem, hogy a lehengerlõ
düh eltûnik olyan gyorsan, ahogy jött. Pislogtam egy darabig
és láttam, hogy eloldozzák a kezeim és a lábaim.
Azt is észrevettem, hogy legtöbbjüknek már lent
volt a maszkja és most már ki lehetett venni, hogy az Alakulat
technikusai és tudósai, akik általában ebben
a laborban ügyködnek.
- Nem akarná valaki esetleg elárulni, hogy mi a pokol
folyik itt?
- Elõbb ezt hadd csináljam meg! mondta egyikük,
egy õsz hajú férfi a fogai közt ropogtatva, mintha
régi, megsárgult sírkõdarabokat tartana a szájában.
Az egyik fekete dobozt a vállamra akasztotta és egy hosszú
vezetéket húzott ki belõle, amelynek egy fém
gomb volt a végén. Azt hozzáérintette a tarkómhoz,
és odaragadt.
- Maga Coypu professzor, nem?
- Az vagyok a fogai úgy mozogtak fel és le, mint
a zongorabillentyûk.
- Tolakodónak tartana, ha magyarázatot kérnék?
- Egyáltalán. Ez az egyetlen normális az adott
körülmények között. Nagyon sajnáljuk,
hogy fel kellett durvítanunk. Ez az egyetlen mód. Kibillenteni
és erõs dühben tartani. A dühödt agy csak
magáért él és így túl tud élni
magától. Ha érvelni próbáltunk volna,
elmondani a problémát, megsemmisítetted volna a célunkat.
Ezért támadtunk. Ingerlõ gázt adtunk neked,
és mi is ezt lélegeztük. Ez volt az egyetlen mód.
A csudába is! Magistero! Erõsödik már itt is!
Egyike a fehérkabátosoknak villódzni kezdett,
majd áttetszõvé válva eltûnt.
- Inskipp is így tett mondtam.
- Õ fog. Õ lesz az elsõ, aki megy, tudod.
- Miért? kérdeztem melegen mosolyogva arra gondolva,
hogy ez volt a legidiótább beszélgetés, amelyet
valaha is folytattam.
- Az Alakulatra hajtanak. Elõször a vezetõket
viszik.
- Ki?
- Nem tudom.
Hallottam, ahogy összecsattannak a fogaim, de sikerült
nyugodtnak maradnom.
- Lenne szíves elmagyarázni részletesebben,
vagy találni valakit, aki több értelmet tud vinni ebbe
a társalgásba, mint amit maga eddig belevitt?
- Sajnálom, az én hibám, teljességgel.
Letunkolt egy izzadtságcsppett a homlokáról, és
vörös nyelvét csavargatva megnedvesítette a szája
szélét. Túl gyorsan jött, tudod. Sürgõsségi
fok, minden. Idõharc, legalábbis azt hiszem, hívható
annak. Valaki, valahol, valamikor játszadozik az idõvel.
Természetesen a Különleges Alakulatot kellett elsõdlegesen
célbavegyék, nem számít milyen egyéb
ambícióik lehetnek. Mivel a Különleges Alakulat
a leghatásosabb, legkiterjedtebb szupranacionális és
szupraplanetáris törvényvédõ szervezet
a galaxis történelmében, így automatikusan váltunk
a fõ akadállyá az útjukon. Elõbb vagy
utóbb az ambíciózus idõváltoztatási
tervük az Alakulat ellen fordul. Így megszavazták, hogy
elõrehozzák. Ha meg tudják semmisíteni Inskippet
és a többi vezetõt, az Alakulat létezésének
valószínûsége leesik, és mindannyian
kinyiffanunk, ahogy az elõbb szegény Magistero tette.
Gyorsan pislogtam. Gondolja, hogy ihatnánk valamit ami
esetleg beolajozná a gondolataimat?
- Kiváló ötlet, magam is csatlakozom.
Az automata produkált valami haloványzöld folyadékot,
amit õ kedvelt, ám én egy óriási Szíriai
Párduc Izzadtságot ütöttem be, amelynek jórészét
egyetlen kortyolással nyeltem le. Ez a félelmetes ital, amelynek
csúfondáros hatásossága megtiltotta az árulását
a legtöbb civilizált világban, igen jót tett
nekem ebben a pillanatban. Befejeztem a poharat, majd egy hirtelen emlék
ugrott elõ a tudatalattim szövevényes kuszaságából.
- Szóljon, ha tévedek, de nem hallottam magát
egyszer elõadni az idõutazás lehetetlenségérõl?
- Dehogynem. A specialitásom. Beszélõ füstüveg,
legalábbis azt hiszem, nevezhetõ ennek. Évek óta
van itt lehetõség idõutazásra. Ámbátor
félünk használni. Módosítja az idõpályákat,
meg mindenféle gondokat okoz. Pont úgy, ahogy most történik.
Csakhogy volt egy hosszas idõnyomozó-kutató projectünk.
Ezért tudtuk, mi is történik, amikor történni
kezdett. A riasztás megszólalt, és nem volt idõnk
senkit sem figyelmeztetni. Na nem mintha az használt volna valamit.
Tudtuk a feladatunkat. Plusz a tény, hogy mi voltunk az egyetlenek,
akik bármit is tehettek. Körbevontuk idõstabilizátorral
ezt a labort, majd készítettünk apróbb hordozható
verziókat, amilyet most te is viselsz.
- Mit mûvel ez? kérdeztem óvatosan tapogatva
a fémlemezt a nyakam hátulján.
- Van egy másolat benne az emlékeidrõl, így
folyamatosan visszatáplálja asz agyadat minden harmadik milliszekundumban.
Tudatja veled, hogy te vagy te, tudod, és visszaállít
minden személyiségváltozást, amit az idõelváltozások
a múltban kiválthattak. Tisztán egy védelmi
mechanizmus, de csupán ennyink van.
A szemem sarkából láttam egy másik embert
kivillódzni a képbõl, és a professzor hangja
elkomorodott.
- Támadnunk kell, ha meg akarjuk menteni az Alakulatot!
- Támadni? Hogy?
- Visszaküldve valakit az idõben, hogy felderítse
az erõket, amelyek kikezdték ezt az idõt és
megsemmisítse azokat, mielõtt azok minket. Van egy gépünk.
- Vállalkozom. Nekem való munkának tûnik.
- Nincs visszaút. Ez egy egyirányú misszió.
- Visszavonom az elõzõ kijelentésem. Szeretek
itt lenni. Hirtelen emlék, amely kétségtelenül
három milliszekundummal korábban állt helyére,
ragadott meg és egy félelem-döfés sornyi érdekes
kémiai anyagot fecskendezett a vérembe.
- Angelina, az én Angelinám! Beszélnem
kell vele...
- Õ nem az egyetlen.
- Az egyetlen nekem, Prof. Most kérem álljon félre,
vagy keresztülmegyek magán!
Hátralépett a homlokát ráncolva, motyogva,
fogait a körmeivel kocogtatva, én pedig bepötyögtem
a kódot a telefonba. A képernyõ kettõt villant,
és a néhány másodperc úgy araszolt,
mint egy ólomcsiga, mielõtt válasz érkezett
volna.
- Ott vagy! hápogtam.
- Miért, mit vártál, hol leszek? Homlokránc
keresztezte a tökéletes vonalait, és úgy szipogott,
mintha szagmintát akarna venni a kijelzõrõl. Ittál,
és milyen korán!
- Csak egy cseppet, de nem emiatt hívlak. Hogy vagy? Jól,
nagyszerûen nézel ki, egyáltalán nem vagy áttetszõ.
- Egy cseppet? Sokkal inkább tûnik egy egész
üvegnek! a hangja elhûlt, és több, mint egy nyoma
mutatkozott a régi, megreformálatlan Angelinának,
a legkegyetlenebb és leghalálosabb sviháknak a galaxisban
mielõtt az Alakulat medikusai kisbogozták az agya csomóit.
Javaslom, hogy bonts el. Kapj be egy Vezess-jól tablettát,
és hívj, amint kijózanodsz. Elõrenyúlt
és a bontó gombért nyúlt.
- Ne! Józan vagyok, és bárcsak ne lennék!
Szükséghelyzet van, vörös A prioritás! Gyere
ide amilyen gyorsan csak tudsz, és hozd az ikreket!
- Hogyne. Azonnal talprapattant, készen indulásra.
Hol vagy?
- Ebben a laborban, gyorsan! mondtam Coypu professzor felé
fordulva.
- Száztizenkettes szint. Harmincas szoba.
- Hallottad? kérdeztem visszafordulva a képernyõhöz.
Amely üres volt.
- Angelina...
Ráütöttem a bontásra, majd bepötyögtem
az õ kódját. A képernyõ felvillant.
Egy üzenet volt rajta. Ez a szám létezik.
Az ajtó felé rohantam. Valaki a vállamra tette
a kezét, de azt félrelöktem, megragadtam az ajtót
és kilendítettem.
Semmi sem volt odakint. Egy formátlan, színtelen semmi,
amely különös dolgokat mûvelt az agyammal, amikor
belenéztem. Aztán az ajtót elhúzták
a kezembõl és becsapták. Coypu az ajtó elé
állt, nehezen lélegezve, a vonásait ugyanolyan megnevezhetetlen
érzések kuszálták össze, mint az enyémeket.
- Eltûnt mondta rekedten. A folyosó, a teljes állomás,
az összes épület, minden. Eltûnt. Csak ez a labor
maradt idezárva az idõrögzítõvel. A Különleges
Alakulat többé nem létezik, senkinek sincs ebben a galaxisban
még emléke sem rólunk. Amint az idõstabilizátor
megszûnik, mi is megszûnünk.
- Anglenia, hol van õ? Hol vannak õk?
- Sosem születtek meg, sosem léteztek.
- De én emlékszem rájuk, mindannyiukra.
- Erre számítunk. Ameddig van egy élõ
személy a memóriájában velünk, az Alakulattal,
addig létezik mikroszkopikus esélye az esetleges túlélésnek.
Valakinek meg kell állítania az idõtámadást.
Ha nem az Alakulatért, akkor a civilizációért.
Most újrairatik a történelem. De nem örökre,
ha ellentámadásba tudunk lendülni.
Egy egyirányú út vissza egy életre egy
idegen világba, idegen idõbe. Bárki megy is, a legmagányosabb
ember élõ ember lesz, többezer évvel a sajátjai,
a barátai, a megszületése elõtt élve.
- Készüljünk! mondtam. Indulok!