Fejezet: 19

Ez volt az utolsó javításra szoruló gép. Nyújtottuk a munkát ameddig mertük. Tudatában, hogy amint újra munkába áll, én is. A kôfejtôben. Ám mielôtt ez megtörténne el kellett szöknünk. Egy embernek nem sikerült volna.
Az elôkészületeink hosszúra nyúltak. Egyedül a gondolat, hogy összezúzatjuk magunkat a kövekkel tartott vissza. A kiálló csavarhegyet csiszolgattam. Hátraléptem a munkám csodálni majd a szerszámot a földre dobtam.
- Csináljuk, de gyorsan!
Berkk vacillált egy pillanatig, majd bólintott komoran. Beleástam a forgácshalomba és megtaláltam az általam készített gumibotot. A szíját a csuklómra húztam és a botot az ingujjamba csúsztattam. Egyszerû mûanyag csô volt golyóscsapágyakkal tömve, de a célnak biztos megfelel.
Berkk rám nézett és én megpróbáltam bíztatóan mosolyogni feltartott hüvelykkel. Ô imbolygott kicsit, majd megnyomta a gombot, amely az ôrünket hívja.
Aki nagyon lassan érkezett. Kétségtelenül valami másik piszkos munka lelassította. Percek mentek el és láttam ahogy gyöngyözik Berkk homloka abban a hideg mûhelyben.
- Nyomd meg újra – mondtam. – Talán elsôre nem hallotta.
Újra. Aztán harmadszor is. A tenyeremnek vágtam a gumibotot, hogy teszteljem. Az ajtó mögöttem csörömpölve kitárult és csak annyi idôm volt, hogy visszacsúsztassam az ingujjamba mielôtt Bubó megjelent.
- Minek ennyi csengetsz?
- Befejeztük – mondta Berkk a hordár fém hátulját megpaskolva.
- Kivisz – mondta Bubó a kulcsát elfordítva a zárban. Hûvös szél fújt be és felém fordult, hogy megnézzen. – Te ki innen. Menj munka! – tovább bámult, háttal a hordárnak a bioklaszttal csapkodva a nadrágszárát.
- Persze, amit csak akarsz – mosolyogtam hamisan ordítás helyett.
Nem ment jól. Berkkre kellett volna hogy nézzen, hogy a fegyveremmel elláthassam a baját anélkül, hogy telibe találjon a bioklaszttal. Láttam mögötte ahogy Berkk felmászik a létrán és ledobja magát a verérlôülésre. A motor kalapálni kezett majd életre robbant. És a fogvatartónk még mindig rám meredt. És elôre lépett.
- Te ki! – parancsolta. Felemelve a bioklasztot az irányomba.
A hordár motorja nagyon egyenetlenül kezdett járni, majd lefulladt.
- Valami nagyon nem stimmel – szólt Berkk rémülten nézve le.
Így maradtunk mialatt másodpercek teltek. A bioklaszt elôttem integetett, a fenevad szemei az enyéimre tapadtak, Berkk a kormánykereket forgatta nem tudva mit tegyen.
Szerencsére a gengszterforma ôrünk agya képtelen volt ehuszerre két gondolattal meggyûrkôzni. Amikor Berkk szavai végre megérkeztek, megfordult.
- Mi történ?
- Ez! – mondtam felengedve az ijedtség paralízisébôl egyet elôre lépve. A gumisbot a kezembe csúszott és suhintottam... ô pedig nagyot puffant a földre. Ismét felemeltem a botot, de ô már mozdulatlanul feküdt. Még akkor sem kapálódzott, amikor kihúztam a fegyverét a kezébôl.
- Csináljuk! – kiáltottam lehúzva a ponyvát a ketreceinkrôl.
Berkk felemelte az egyiket és felhajította a hordárra. Én a levágott drótokat használtam az eszméletlen Bubó bokái és csuklói összekötésére. Ki fogja majd tudni oldozni magát amint magához tért, de eltart majd egy darabig. Addigra mi remélhetôleg már rég eltûntünk. Kipeckeltem a száját és a földön húztam amikor Berkk a második ketrecet is feldobta. Rátakartam a ponyvát az összekötözöttre majd felegyenesedtem. Berkk résnyire kinyitotta a külsô ajtót és úgy tartottam amíg én felmásztam a gép oldalán a vezetô ülésbe.
- Van valaki odakint?  - kérdeztem miközben mellém ült az ülésre.
- Se gépek, se senki.
Elindítota a motort és láttam ahogy reszket a keze.
- Lassan, nem kell sietned! Lélegezz mélyet, úgy! Most indulás! És ne feledd hogy be kell csuknod az ajtót amint kint vagyunk!
Ahogy a motort járatta, elárulta, hogy elfeledkezett a következô lépésrôl, és pánik vezérli intelligencia helyett. Ám miután emlékeztettem, úgy cselekedett, ahogy elterveztük. Áthajtott az ajtón és megállt. Kivette a gépet sebességbôl és befogta a fékeket. Lemászott lassan a földre és bezárta a mûhely ajtaját. – Zárva! – mondta miközben újra visszamászott.
A sötétben hajtva felhúztam magam, hogy kinézzek az ülés fokáról.
- Meg... megölted? – kérdezte Berkk.
- Távolról sem. A koponyája kôkemény. Fejfájása lesz...
- Mi meg eltûntünk. Ott ürít egy hordár.
- Csak egy?
- Igen.
- Hajts lassabban, menj kerülôvel! Ne érj oda, amíg el nem ment!
Lassabban robogtunk tovább. Én lebuktam mire a lámpafények végigmostak. Pillanatok múlva már álltunk. A motor elhalt, de a fények maradtak bevilágítva az ürítô fekete hátfalát.
- Indulás! – kiáltotta Berkk és a földre ugrott.
Akkor vettem észre, hogy még mindig a kezemben van a bioklaszt. Messzire dobtam a hordár felé és az eltûnt a semmiben. Aztán az egyik ketrecet megragadtan és az oldalára dobtam a földre. Lehajoltam a másikért és megragadtam. Követte az elsôt majd én is mentem.
Ezt elterveztük, lépésrôl lépésre. Amíg mozgásban voltunk nem kellett gondolkodnunk arról, hogy mi lesz az utolsó lépés. Berkk felkapaszkodott az ürítô széles orrán, elfordult és lenyúlt az elsô ketrecét amikor én felé emeltem. Aztán a másikért. Csak amikor felmásztam mellé láttam, hogy tetôtôl talpig reszket.
- Nem vagyok képes! – hápogta, leült és a kezeit a fejére tette. Láttam ahogy szétszóródnak egy közelítô kocsi fényei.
- Túl késô visszamenni! – kiáltottam a fém keretet tapogatva az oldalajtót kinyitva. – Befelé!
- Nem...! – húzta magát vissza. Egy öklössel állon találtam. Nem olyan erôsen, hogy kiüssem, legalábbis reméltem, de ahhoz igen, hogy a gondolatait helyükre rázzam.
Sikerült. Betuszkoltam az ernyedt testét a ketrecbe és már éppen zártam le a fedelet amikor kiáltozni kezdett és tépkedni a rudak között.
- Tartsd bent a kezeid! – kiáltottam és lerúgtam a ketrecet a fokról. Az lecsörömpölt az ürítôbe és eltûnt.
Most pedig... képes leszek ugyanerre magammal?
- Ha neki megfelelt, Jim, neked is meg kell!
Könnyû mondani, nehezebb megtenni. Kinyitottam a fedeles véget és belenéztem a ketrecbe. Olyan volt, mint egy koporsó vasrudakból.
Nem tudom meddig maradtam úgy mozdulni, megadni magam a sorsomnak nem képesen, amibe oly könnyen löktem a társam.
A fejfények mostak végig. – Bowb! – vicsorítottam zárt fogakkal. Levetôdtem, bemásztam, bezártam az ajtót. Nagyon mélyet lélegeztem.
Kinyúltam a rudak között a fokot megragadni. Áthúztam magam. Belezuhantam a sötétségbe.

Az életen áthaladva tanulnunk kéne a tapasztalatainkból. Néhányunk sosem teszi. Számos vakmerô és veszélyes dolgot mûveltem az életemben. Az ember azt gondolná, hogy tanultam belôlük. Nem tettem. Hangosan káromkodtam ahogy a ketrec csörömpölve végigvágódott a fal mentén szorosan markolva a belsô kapaszkodókat.
A csapkolódás véget ért és szabadon zuhantam. Még erôsebben markoltam, behajlítottam a térdeim és a lábaim a rudak mellé zárva vártam az elkerülhetetlen becsapódást. Jött a csavaró univerzumközti érzés és vörös izzás tûnt fel alattam hirtelen, egyre erôsödve. Egy olvasztóba zuhantam!
Pánik lett úrrá rajtam. A szívem úgy vert, mint egy légkalapács és tudtam, hogy a vég közeleg. Egy sötét domb csapódott a ketrecnek majdnem végzetes erôvel.
Nem lett volna majdnem a végzetes elôtt ha a törött kövek nem esnek egy kúp formába.
Fájdalom öntötte el a testem ahogy a kôkúpnak verôdött a ketrecem szögben, elpattant és továbbcsúszott. További fájdalom az oldalamon, amikor egy sziklaél átszúrt a rudak között. Csörömpölés és ütôdés, csúszás és végül huppanássál megállás.
Mozognom kellett volna, de nem tudtam. A következô rakás kô rám kellett érkezzen összezúzva és maga alá temetve. Ha most nem szállok ki, sosem fogok.
Reszketô ujjakkal húztam a reteszt az oldalon. Nem mozdult, mivel meggörbült befelé a becsapódásnál. A pánik segített. Két kézzel megragadtam, húztam és csavartam teljes erômbôl. Hallottam ahogy kövek morajlanak lefelé.
Kiszabadítottam magam. Kivágtam az ajtót és kimásztam. Átkapaszkodtam a töredékes felszínen miközben kôdudorok gurultak el mellettem. Egy megpattant a lábamon, amitôl a földre kerültem. Másztam. Amíg észre nem vettem, hogy a kôdarabok egy irányba mozognak és én is megyek. Épp csak elég vöröses fény volt, hogy kivegyem: egy futószalag viszi a köveket velem egy ismeretlen állomás felé. Nem valami pozitív helyre, ebben biztos voltam. Botladozva, bukdácsolva eljutottam a szalag széléhez és levetettem magam a szilárd talajra.
- Berkk! – kiáltottam. Hol lehetett?
Nem vitte el a szalag a törött kôvel, legalábbis nem láttam. De lehet hogy másik irányba pattogott lefelé a törött kô piramison?
Botorkáltam, nem gyalogoltam. A lábam még mindig béna, éles fájdalom az oldalamban, ahogy mozdultam. Elestem, lábra kapaszkodtam és haladtam tovább.
Ám a következô esésnél egy rúdba kapaszkodtam bele kô helyett.
Egy rúdba?
Húztam és téptem kifelé a félig eltemetett ketrecet amíg az arcot nem láttam. Sápadt volt és mozdulatlan. Halott? Nem volt idôm kitalálni, mivel a kövek a ketrec mellett forogni és mozogni kezdtek. Addig lökdöstem félre a köveket amíg az ajtót meg nem találtam, amit én zártam be annyi ideje! Véletlenül pont felül volt. Ha nem így lett volna, biztosan meghal, mert nem lett volna erôm megfordítani.
Ami azt illeti, ahhoz sem volt erôm, hogy kihúzzam ôt miután az ajtót kinyitottam.
A vállai alatt fogtam és húztam. Semmi sem történt. Túl nehéz volt, túl szorosan beékelt. Összegyûjtöttem minden erôm ismét... és akkor sem mozdult. Vagy el kellett engednem, vagy mindketten a kôtörôbe jutunk.
Aztán úgy éreztem, megmozdul.
- Berkk, te rémes fajankó! – kiáltottam a fülébe. – Nyomj a lábaddal! Próbáld, különben neked annyi! Nyomj!
Végül megtette. Én tovább húztam miközben ô nekiveselkedett a börtönrudaknak, amíg ki nem bukott a ketrecbôl és rám nem esett. Utána másztunk négykézláb, mivel csak arra voltunk képesek. Át a törött kô felszínen egészen az utolsó darabig. A földre estünk.
Berkk izzó véres sebek alól nézett rám, sápadt arca tele volt velük. A ruhája tépett, a bôre vágásos és horzsolt. De élt. Mindketten éltünk.
- Nézek ki olyan rosszul, mint te? – kérdeztem reszelôs, por durvította hanggal köhögô rohammal kísérten.
- Rosszabban – ennyit sikerült csak mondania.
Felnéztem a kôpiramisra, amin végigestünk; hegynél magasabbnak tûnt. Mindenképp halottnak kellett volna lennünk.
De megcsináltuk. Kijutottunk.
- Ígérd meg, hogy nem ismételjük ezt meg! – mondtam némi érzelemmel.
- Nem kell. Mivel... megcsináltuk! Elkerültünk a bányától és sosem megyünk vissza!