- Hol? – kérdezett Sybil talpon állva a kezével
árnyékolva a szemeit. Csendesen mutattam.
- Ha egyet láttál, mindet láttad – mormogta
rosszallva. – Gyártószalag termékek, úgy köpik
ki ôket mint a zacskós mûzlit. Hajlítsd meg,
ragasztózd be, ültesd le, köss bele áramot és
mûködik is! Nem bírtam elviselni a Szülôvárosomat...
ha hiszed, ha nem, ez volt a neve. Elsôként vizsgáztam
a gyereksuliban, ösztöndíjat kaptam, máshol folytattam
és sosem mentem vissza. Próbálkoztam, aztán
jött a rendôri munka és tetszett. Aztán besorozott
a Különleges Alakulat és a többi történelem.
- Meg akarod nézni ezt a Szülôvárost?
- Nem.
- Pedig poén lehet, és talán találunk
kaját. Hacsak nem vágysz disznósültre annyira,
hogy megölj hozzá egy disznósült puszta kézzel!
- Ne viccelj, kérlek! Megnézem.
A tó nem volt nagy és a gyaloglás sem tartott
sokáig. Sybil, aki jókedvûen indult el, egyre csendesebb
és csendesebb lett ahogy a mozdulatlan épületekhez közeledtünk.
Végül megállt.
- Nem! – mondta határozottan.
- Mit nem?
- Nem, ez nem az a hely, amit meglátogatnék. Mind
pontosan egyformák, mint mondtam, központi tervezés,
központi kivitelezés. Dugd be szépen és nézd,
ahogy mûködik. Gyûlöltem a gyermekkorom.
- Nem tettük mindannyian? De a disznósülök,
ôk voltak a legjobbak az egészben. Talán az egyetlen
momentum, amire érzelmekkel emlékezem. Most menjünk
szépen és nézzük meg, találunk-e egy McSwineyst
ebben a bizsu kisvárosban.
Semmi sem mozdult az utcákon vagy az épületekben
elôttünk. Egy beton út hagyta el a várost és
hirtelen véget ért a fûben. Valami reklámtáblaféle
állt mellette, de háttal és meg kellett kerülnünk,
hogy elolvashassuk. Szögben közelítettünk hozzá,
amíg ki nem tudtuk venni, mirôl szól. Sybil hirtelen
megállt és olyan erôvel csapta össze a tenyereit,
hogy az ujjpercei belefehéredtek. A szemeit lehúnyta.
- Olvasd el! – mondta.
- Megtettem.
- Mit ír?
- Csak véletlen egybeesés...
Sybil szemei felpattantak és szaggatva mondta a szavakat.
– Te ezt el is hiszed? Mit ír?
- Vastag, vörös nagy betûkkel fehér alapon
írja, hogy...
- Üdvözlünk a Szülôvárosban! –
Mi ôrültünk meg vagy ez az egész planéta?
- Semelyikünk. – Leültem és elszakítottam
egy fûszálat, majd rágni kezdtem. – Valami történik
itt. De hogy mi, arra még rá kell jönnünk.
- És úgy fogunk rájönni, hogy seggreülve
füvet rágunk?
Most már dühös volt, ami sokkal jobb, mint ijedtnek
vagy depressziósnak lenni. Édesen mosolyogtam és a
füvet paskoltam magam mellett. – Akkor munkára! Te leülsz
és füvet rágsz amíg én körbecserkészkedem
a tájat. Ül!
Leült. Vagy a személyiségem ereje miatt, vagy
mert még mindig fáradt volt. Én lábra tápászkodtam
recsegve és ropogva, aztán meglendültem a Szülôváros
irányába.
Rövid idô alatt megtudtam mindent, amit akartam és
visszatértem Sybilhez ücsörögni és rágni.
- A legfurcsább, amit láttam életemben – mondtam.
- Jim, ne kínozz!
- Sajnálom, nem akartalak, csak próbálom megfogni
ezt a bizonyos valóságot. Elôször is a város
üres. Se emberek, se kutyák, se autók se gyerekek. Semmi.
Az egyik ok, amiért üres lehet, hogy minden mintha egy díszlet
lenne. Mintha így lett volna csinálva. A kilincsek nem forgnak,
és az ajtók a falak részeinek tûnnek. Ugyanígy
az ablakok. Nem tudsz benézni. Illetve benézel, de amit bent
látsz, az az ablaküveg része. És semmi sem hat
igazinak, teljesnek. Olyan ez, mint az elképzelése a Szülôvárosnak
ahelyett, hogy maga lenne a Szülôváros.
Sybil a fejét rázta. – Fogalmam sincs, mirôl
beszélsz.
- Ne aggódj! Nekem sincs sok. Csak próbálok
utat találni számos furcsa jelenség közt. Egy
barlangfélében érkeztünk ide. Vulkánokkal
és lávafolyamokkal semmi fûvel vagy egyébbel.
– Felnéztem a duzzadt vörös napra és rámutattam.
– Legalább a nap változatlan. Szóval sétára
indultunk és zöld füvet, disznósült találtunk,
gyerekkorom disznósülét.
- A Szülôváros az enyém. Valamit jelentenie
kell...
- Jelent is! – pattantam lábra és elôre-hátra
tipegve sarkalltam a gondolkodásom. – Slakey tudta, hová
küld, és ez nem a Menny, mint mondta. Úgyhogy ô
már járt itt. Nem annyira a Mennyekben... És ahová
érkeztünk, az nagyon Pokolszerû volt azzal a vörös
teremtménnyel, a vulkánokkal, lávával meg egyebekkel.
Lehetett azért Pokolszerû, mert annak akarta? Mert ez az ô
elképzelése a Pokolról?
- Te vezetsz Jim, de én nem tudlak követni.
- Nem okollak, mivel az ötlet még fonák. Tudjuk,
hogy valami Menny nevû hely létezik valahol. Ha van egy hely,
lehet több is. Ez egyike a többinek. Bizonyos szokatlan tulajdonságokkal.
- Mint például?
- Mint például azt látod, amit látni
akarsz. Mondjuk, hogy ez a bolygó vagy bármi volt is, csak
egy lehetséges hely volt Slakey megérkezéséig.
Aztán azzá lett, amit találni akart. Talán
a vörös nap elgondolkoztatta a Pokolról. És minél
többet gondolkodott, annál Pokoliabb lett. Ennek van értelme.
- Ugyan már! Ez a legszétesettebb elmélet,
amit valaha hallottam.
- Bizony az, és még több is: abszolút
lehetetlen. De itt vagyunk, nem?
- Egy másik ember Poklában?
- Igen. Ott voltunk, amikor megérkeztünk. De nem tetszett
és el akartuk hagyni. Emlékszem, az járt a fejem,
hogy ez a vulkanikus világ, es a sivárság pont az
ellentéte annak, ahol felnôttem...
Most rajtam volt a sor eltûnôdni azon, hogy ez az egész
nem csupán intézményesített ôrület-e.
Ám Sybil praktikusabb volt.
- Oké, mondjuk, hogy ez történt. Erre a Pokoli
helyre érkeztünk, mivel Slakey volt itt elôtte és
minden úgymond felért az ördögi elvárásaival.
Nekünk nem jött be és erôsen kívántad,
hogy legyünk egy jobb klímájú helyen. Nagyon
dühös lettél ami talán segítette formálni
amire vágytunk. Aztán átgyalogoltunk bele. Ittunk,
de még éhesek vagyunk. Illetve én már csak
voltam, mert annyira éhes lehettem, hogy az elsô ízélményeimre
gondoltam. Amelyek a Szülôvárosomhoz kötôdtek.
Mondjuk ha igaz mindez, mit mûvelünk legközelebb?
- Az egyetlent, amit tehetünk. Visszamegyünk a Pokolba.
- Miért?
- Mert ott jöttünk be és ott is kell legyünk
ha ki akarunk jutni. Slakey az egyetlen aki tudja hogyan kell átjárni
ezek között. És még valami... – a hangom hirtelen
elkomolyodott.
- Mi, Jim? Mi az?
- Csak a kijózanító gondolat, hogy Angelinát
ide küldhette mielôtt minket. Amennyiben igen, nem fogjuk ôt
a te vagy az én ifjúságomban találni. Slakey
kifejezett Poklában kell legyen.
- Igen! – mondta felállva füvet kefélve le a
ruhájáról. – Ha szomjasak vagyunk mindig visszatalálhatunk
ide. Ha éhesek...
- Tartsd meg ezt egyelôre. Egyszerre egy lépést!
- Persze. Indulhatunk?
Visszaindultunk a mezôn és az edôn át,
ahol jöttünk. Egy távoli, vidám röfögés
vidított fel. Ameddig disznósülök léteznek,
a galaxis nem lesz egy rossz hely. Ki a fák alól aztán
át a füvesen. Ami egyre ritkább és rövidebb
lett míg végül eltûnt. Vulkanikus talaj ismét
és több mint egy fuvallatnyi kén. A dombok mind nagyobbak
lettek és idôvel már kapaszkodnunk kellett egy meredekebb
fal megmászásához. Amikor elértük a szirtet,
tisztán ráláttunk a pöfögô vulkánra.
Úgy tûnt egy a nagyon sok közül. Mögötte
pedig a vörös nap alig valamivel a horizont fölött
lebegve.
A dûnék véget értek a repedezett és
töredezett hegyek lábánál. Amelyek vörösek
voltak persze. Egy kis kanyon hasadéka vágott át közöttük
és mi arra tartottunk. Sokkal könnyebb, mint újabb hegyet
megmászni. Egyszerre hallottunk meg egy rikácsoló
hangot; megálltunk.
- Várj itt! – suttogtam. – Megnézem mi az.
- Veled megyek, diGriz! Együtt megyünk végig! –
Persze igaza volt. Bólintottam és az ujjamat a szám
elé tettem. Lassan haladtunk tovább amilyen halkan csak tudtunk.
A rikácsolás erôsödött, majd elállt.
Mi is megálltunk. Aztán egy szürcsölô nedves
hang érkezett a közelbôl, majd újra indult a rikácsolás.
Figyelmesen araszoltunk tovább.
Egy férfi állt lábujjhegyen a feje fölé
tartva egy szikladarabot valami szürkét kaparva a szikla homlokzatán.
Annak egy darabja levált és ô a szájába
tömte, majd hangosan rágni kezdte.
Meglehetôsen érdekes látvány volt. Még
érdekesebb volt a tény, hogy világos vörös
volt a színe. Minden öltözéke egy ôsi, kifakult
gatya volt javarészt hiányzó szárakkal. Nyilván
lyukas volt az ülepén, lévén a vörös
farka kiállt rajta.
Ekkor vett észre minket. Egy pillanat alatt megfordult és
feltátotta a nyirkos száját a törött fekete
fogaival, majd a kôdarabot felénk hajította. Lebuktunk
ahogy a kô a közeli falnak csapódott. A pacák
seperc alatt felrajtolt a lejtôs sziklán bámulatos
tempóban, majd eltûnt a fölsô perem mögött.
- Vörös – mondta Sybil.
- Nagyon vörös. Észrevetted a kis szarvakat a homlokán?
- Nem lehetett nem észrevenni. Meg nézzük mit
csinált?
- Mit csinált és mit evett.
Felkaptam egy kisebb kôrepeszt és odamentem, ahol ô
korábban munkálkodott. Egy gumiszerû szürkeség
állt ki a kanyon egy falrepedésébôl. Én
magasabb voltam mint rózsás barátunk és könnyedén
elértem; addig vagdostam és veregettem amíg egy kis
darab levált.
- Mi az? – kérdezte Sybil.
- Fogalmam sincs. Növény, nem állat... gondolom.
És láttuk, hogy rágta. Akarsz egy harapást?
- Nem fosztanálak meg a lehetôségtôl.
Nagyon szürke és nyálkás volt az íze
is és nagyon, nagyon rágós. Kábé olyan
élmény mint egy mûanyag zacskót rágcsálni.
Csak ez nedves. Nyeltem és egy darabka lecsúszott. Lent is
maradt. A gyomrom panaszosan morajlott.
- Próbáld meg! – mondtam. – Elég ocsmány,
de van benne víz és talán némi táplálékérték.
– Letéptem egy darabot és átnyújtottam. Sybil
nagyon gyanakvóan tette a szájába. Én felnéztem,
felugrottam és megragadva ôt félretoltam.
Egy jókora kô huppant oda, ahol elôzôleg
álltunk.
- Dühös a vacsora elvesztéséért –
mondtam. – Menjünk távol a szikláktól valami
olyan helyre, ahol látjuk, mi történik.
Egy rövid pillanatra láttuk ahogy még magasabbra
mászik és eltûnik.
- Te maradj itt! – mondtam. – Figyelj erre a Vörösre!
Én szedek még ebbôl a trutymóból!
A nap nem emelkedett észrevehetôen magasabbra az égen
mire befejeztük az étkezést. Kellôen eltelt hassal,
oltott szomjjal pihentünk az árnyékban mivel észrevehetôen
emelkedett a hômérséklet.
- Nem jó, de laktató – mondta Sybil a körmével
kapargatva ki egy fogai közé szorult darabot. Amikor kiszabadította,
Sybil megvetôen nézegette majd a földre vetette. – Van
valami ötleted mihez kezdünk most?
- Elôször is beindítjuk az agyunkat. Mióta
felébredtünk itt, egyik közel-katasztrófából
a másikba kerültünk. Nézzük át, mit
tudunk!
- Elôször is – kezdte Sybil – Slakey Pokol verziójába
kerültünk. Annak is hívjuk, amíg többet meg
nem tudunk. Egy másik helyen vagy bolygón vagyunk vagy megôrültünk.
- Én az utolsót nem tudom elfogadni. Mi valahol máshol
vagyunk. Tudjuk, hogy ehhez köze van gépeknek,
mivel alaposan szétroncsolták ôket Lussuosón.
Angelinát elküldték valahová abból a templomból.
Minket szintén, de a Vulkannon lévôbôl. Ezt biztosan
tudjuk és valami még fontosabbat is. A visszaút lehetséges.
Te a Mennybe mentél és visszatértél. Valamint
figyelembe kell vennünk a lehetôségét, hogy Angelina
itt járhatott elôttünk.
- Ami annyit tesz, hogy intelligenciára van szükségünk
a szó katonai értelmében.
- Úgy van! Ami viszont annyit tesz, hogy meg kell találnunk
a Vöröst a szarvakkal és farokkal megtudni, amit tud.
Angelináról, errôl a helyrôl, hogy került
ide ô, mi. És hogy hogyan fogunk elmenni...
Egy hang tört ránk, egy lágy, csoszogó
hang, lassan erôsödve. A kanyon alján érkezett
felénk. Aztán susogó hangok következtek.
- Emberek! – mondtam amint a nemrég tôlünk elvált
ördögi barát a színre került. Követte
ôt egy kisebb csoport, legalább tizenkét ember. Férfiak
és nôk. Mindannyian világos vörösek. Mindannyian
éles kôdarabokkal. Soha egyikükkel sem találkoztam,
és egy pillantás elég volt megállapítani,
hogy Angelina nem volt a tartabarka csapat része. Megálltak
amikor megláttak és akkor indultak tovább, amikor
a vezérük intett nekik.
- Menekülhettek, ha akartok, de utánatok jövünk.
Szaladni vagy maradni nem különbözô – rázta
a kôdarabot a kezében.
- Meg fogunk ölni. Ölni és enni.
- A Pokolban pokoli az éhség.