Feltartottam feléjük a kezem nyitott tenyérrel
a béke univerzális jeleként. Valószínûleg.
- Várjatok! – mondtam. – Ha támadtok, kénytelenek
leszünk megvédeni magunkat. És mi nagyon veszélyesek
vagyunk. Bajotok lesz, eleshettek ha ellenkezni merészeltek. Normális
emberek vagyunk, de könyörtelen gyilkosok.
- Vacsora! – tajtékzott a vörös vezér. –
Ölni!
Csészét képeztem a kinyújtott kezem
tenyerébôl a másikat pedig védô-támadó
pozícióba hoztam és az egyensúlyom elôre
toltam a talpaim golyóin.
Sybil mellettem állt ugyanúgy tartva a kezeit. – Nem
gondoltad komolyan, hogy megöljük ôket, ugye?
- Nem, de akartam, hogy féljenek ennek a mielôbbi befejezéséhez.
Hangosat kiáltva egyszerre támadtunk. A vörös
rikácsolt és leejtette a fegyverét amikor kézéllel
csuklón vágtam, amit az ujjbegyeim követtek a napfonatában.
Meg nem torpanva rúgtam ki a két mögötte álló
ember lábait.
Tudatában voltam, hogy Sybil oldalra mozdult hogy meglepve
az ellenfeleit váratlanul kibillentse egyensúlyukból.
Két éles veseütés két nôt küldött
a földre jajgatva.
Egy kôfegyver lesújtott és én odavetve
magam nyakon találtam az illetôt, majd félre léptem
amint elesett.
Még pár rövid suhintást követôen
vége volt. A földet vergôdô, nyögô vörös
figurák borították. Egy kéz nyúlt egy
fegyverért, de én a csuklójára léptem.
Ez volt az utolsó ellenállás.
- Szánalmas és gyenge csürhe – mondta Sybil undorral
porolva a kezeit.
- Máshogy nem megy. Törött csontot nem látok,
se vért. – Felszedtük a kôfegyvereket és félredobtuk
ôket. Közelebbrôl megnéztük a szétkent
merénylôinket. Volt rajtuk ruha, ha annak hívhatók
a rongyos, elfakult ruhacafatok. Némi anatómia ki-kilátszott.
Mindenkinek világosvörös volt a színe szarvakkal
és most már ernyedt farokkal. Félrekapták magukat
amint közéjük léptem és felhúzták
az eszméletlen vezérüket, a sziklafalnak támasztották
várakozva az eszmélésére. Ô morgott és
kinyitotta a szemeit, rikácsolt, elesett és megpróbált
kúszva menekülni. Én emeltem fel ismét.
- Nézd! – mondtam. – Az ölés és evés
a te ötleted volt. Mi csak védtük magunkat. Legyünk
kvittek? Csak biccents a fejeddel, úgy. Azt hiszem, rosszul indítottunk,
úgyhogy próbáljuk meg újra! A nevem Jim...
Huppanás hallatszott és fájdalomkiáltás
mögöttem bizonyítékaként, hogy Sybil biztosít.
- A nevem... Cuthbert Podpisy, a komperatív anatómia
professzora a Wydawnietwo Egyetemrôl.
- Örvendek, professzor! Nincs távol otthonról?
Megdörgölte a fájó rekeszizmát, felnézett
rám csípás vörös szemeivel és sóhajtott.
- Gondolom de. Nem sokat dilemmáztam ezen mostanában.
Az éhség és szomjúság uralni tudja a
tudatot. Csak egy kis fehérjére vágytunk – nyögdécselt
egy kicsit önsajnálóan. – A diéta monoton és
nem valami tápláló. Az aminósavak hiányoznak,
ebben biztos vagyok. Ahogy az ásványok és vitaminok
is.
- A szürke holmi, amit a sziklából ettél,
az a diétátok?
- Mindig ugyanaz. Colimiconnak hívják. Nem tudom,
mit jelent. Akkor hallottam, amikor elôször voltam itt.
- Hogy kerültél ide? – kérdezte Sybil mellém
lépdelve de nem véve le a szemét a kivégzôcsoportról.
- Fogalmam sincs. Vakációzni indultam erre a világra.
Jól érezni magam a Vulkann partjain. Nagyon szép volt
az egész és jól leégtem, de nem ilyen vörösre,
és hízni kezdtem a túltápláltságban,
a májam meg pusztulni kezdett a túlzott ivászattól,
tudod... Csak arra emlékszem, hogy egy éjjel ágynak
dôltem és itt ébredtem fel.
- És a többiek?
- Akikkel beszéltem, azok nagyjából ugyanazt
mondják. A többiek ôrültek, nem beszélnek.
Úgy tûnik, minél régebb óta vagy itt...
meg fogsz ölni?
- Ne bolondozz! Ettem pár furcsa dolgot életemben,
de a professzoroknál meghúzom a vonalat.
- Most ezt mondod, de...
- Megígérem, rendben? Ami a professzorokat illeti,
hallottál már Justin Slakey professzorról?
- Nem, nem hangzik ismerôsen. Az enyém kis egyetem.
- Rendben. Most beszélj a vörösekrôl. Azt
mondtad, érkeznek ide. Távoznak is?
- Csak mint vacsora! – rikácsolta nyáladzva a tátott
fekete fogsorán át, nem olyan értelmes képet
vágva, mint korábban. Tárgyat váltottam.
- Amennyiben anatómia profeszor talán meg tudja magyarázni
ezt az érdekes bôrszínt. Nem is említve a szarvakat
és a farkat.
Egy maroknyi elhalt bôrt fogott meg a gyomránál
és rápislogott. – Igen érdekes – mondta halkan. –
Tanulmányoztam a jelenséget és jegyzeteket készítettem
illetve megpróbáltam. Egyáltalán nem pigmentált.
Úgy hiszem, a színváltozás oka a felfokozott
kapilláris növekedés a bôr alatt. Ó, a
farok... – A sajátja után nyúlt és cirógatni
kezdte. – Lehetséges csontadalék a coccyxhez. Nem lehetséges,
mégis az igen, vagy porc...
Hagytam magában motyogni és intettem az egyik oldalra
Sybilnek ahonnan mindenkit figyelemmel tudtunk tartani. Nem mintha fenyegetést
jelentettek volna. Néhányan még eszméletlenek
voltak míg mások úgy ültek vagy feküdtek
mintha erejük végén lennének. Egy fiatalember
lábra rántotta magát és egyértelmû
félelemmel nézett minket. Hogy nem reagáltunk semmit,
ô elbotorkált a kanyon kanyara után eltûnve.
- Egyáltalán nem tetszik ez nekem – mondta Sybil.
- Nekem sosem tetszett és annál kevésbé
tetszik minél tovább maradunk. Ezek az emberek nem bennszülöttek.
Idehozták ôket. Ide dobták valami ismeretlen okból.
Legalább azt tudjuk, ki. Visszautat kell találnunk mielôtt
olyanokká leszünk mint ezek. Kezdek már vörösödni?
- Nem, de igazad van. Ellent kell állnunk. De mit tehetünk?
Van valami oka visszamenni a Szülôvároba vagy a disznósüleidhez?
- Egyelôre semmi, ami eszembe jutna...
Az ég egy pillanatra elsötétült és
mi rogyadozni kezdtünk hirtelen elnehezülve. A jelenség
éppoly gyorsan halt el, ahogy jött. Gravitációs
hullámok? Nem hagytam az agyam ezen idôzni. Mit tehetnénk
a magunk megmentéséért?
- Szedjünk annyi colimicont, amennyit elbírunk – mondtam
komoran. – Az étel és ital életben tart és
lehetôséget ad a következô lépés
megtételére... – Az inspiráció elfogyott, de
Sybil is gondolkozott.
- Menjünk vissza oda, ahol felébredtünk! Annyira
rossz állapotban voltunk, hogy nem kutattuk át alaposan.
Hogy mit keresünk, arról persze fogalmam sincs.
- De van egy jó ötleted. Bármi hozott is ide,
azon a bizonyos ponton dobott le. Jobban meg kéne nézni.
– Én a terpeszkedô skarlát figurákra mutattam.
– Mi legyen ezekkel?
- Nem sokat tehetünk értük jelenleg. Talán
mikor visszatérünk néhány válasszal. Talán
akkor tehetünk valamit. Életben vannak, így legalább
túlélni tudnak. És megpróbáltak megölni.
- Jól mondod. Menjünk!
Találtunk még némi colimicont és gumis
csonokat feszegettünk a repedésekbôl. Nehéz volt
cipelni, de Sybil a hosszú szoknyáját minivé
tette hosszabb szövetanyag letépésével. – És
így klasszabb is – mondta kötegbe kötve az ételünk
és italunk. Elvettem tôle és mutattam.
- Menj elôttem!
Nem mertem belegondolni milyen hosszú itt egy nap, mivel
a nap ugyanolyan magasságban állt, mint amikor elôször
láttuk. Talán a bolygó nem forog a tengelye körül
és ez a nap egy millió évig tart. Botorkáltunk
elôre. Vissza a nyílásba a sziklán, ahol ez
az egész lehangoló mûvelet kezdôdött.
Felfelé indultunk az egyik kavicsdûnén amikor
egy nagyobb darabon elbotlottam és elôre estem.
Láttam hirtelen szétvetôdô kôdarabkákat,
egy kis gödröt és hallottam a gellert kapott lövedék
hangját.
- Mozgás! – kiáltottam. – Valaki lô ránk!
Sybil a szikladarabok mögé szaladt miközben én
oldalra gurultam és lábra keveredtem. További lövések
követtek, de egy gyorsan mozgó célpontot nehéz
eltalálni. Megcsúsztam és tátott szájjal
zuhantam be egy sziklamenedékbe, látva, hogy Sybil már
biztonságban van.
- Hol a mesterlövész? – kérdezte.
- A lejtô tetején ahová tatottunk. Csak egy
pillanatra láttam, hogy valami mozog.
- Volt valami különösebb színe?
- A helyi divatos.
- Most?
- Visszanyerjük a lélegzetünk. Aztán szétválunk
és levadásszuk a vadászt. Sajnálom, de leejtettem
a kaját. Majd késôbb foglalkozunk vele. Miután
megtaláljuk a vöröskét. Egyetértesz?
- Egyet. Bárki is az, inkább magam elôtt akarom
tudni, mint mögöttem.
Én szaladtam elôször keresztbe a dom lejtôjén
egy másik kôköteg mögé. Egy lövés
eltalálta a követ szilánkokat szórva szét
egy másik pedig a földbe fúródott. Ám
miközben ô lôtt, Sybil már szaladt is, ahogy én
tettem.
Hullámokban kitörve haladtunk felfelé a dombon.
A támadónk tovább lôtt; úgy tûnt,
bôven van lövedéke.
Közel voltunk a sziromhoz, amikor megláttam. Nagy, vörös
volt és jobb fedezék után szaladt egy zsákkal
a vállán egy hosszúcsöves fegyverfélével
a másikon. A nyomában sprinteltem. Ismét kômenedék
után vetôdtem, amikor megfordult és tüzelt. Láttam,
hogy Sybil oldalazva közelít a dombtetônél mialatt
a pacák egyik lövedéket a másik után lôtte
felém.
Gyorsan jött a vég. Hallottam, ahogy másik irányba
tüzel – észre kellett vegye Sybilt. Lehúzott fejjel
törtem fel a lejtôn teljes erômbôl. Ott állt
pár méterre tôlem, felém fordította a
fegyverét, amikor egy eldobott kôdarab hátba találta.
Ô felrikoltott, felugrott és célozni próbált.
Én már rajta voltam. Elcsavarva a fegyvert rúgtam
erôsen mellbe. Rikácsolva esett hátra, a zsák
lehullott a válláról fényes csöveket szórva
szét.
Sybil odabotorkált, olyan kimerülten, amilyen én
is voltam, és elesett ellenfelünkre nézett. Kövér
volt és vörös a már normálisnak mondható
szarvakkal és farokkal. De nagyon ismerôsnek tûnt. Hátrálva
mászott, kiutat kerseve és én láthattam a profilját.
- Nem lehet! Mégis úgy néz ki... – Sybil fejezte
be a mondatot helyettem.
- Lehetne Slakey!
- Vagy Fanyimadu mester vagy Marablis atya.
Ennyire ismerôs volt. Persze nem lehetett. Elkerekedett szemekkel
nézett reszketve, ijedten. Megszólalt.
- Találkoztunk... már?
- Talán – mondtam. – A nevem diGriz. Ismerôsnek hangzik?
- Nem igazán. Rokona a Grodzynskiknek?
- Tudtommal nem. És a te neved...?
- Ez jó kérdés. Talán... Einstein? –
nézett reménykedôen, aztán lelohadt a mosolya
amikor a fejemmel nemet intettem. – Rossz válasz.
Mitchelsen vagy Morley ismerôsen hangzik? Epinard?
- Igen, ôk ismerôsek – mondta Sybil. – Mind fizikusok
voltak. Mind halottak.
- Fizikusok! – derült fel és a duzzadt napra mutatott.
– Az égés folyamatos. De a nukleusz nem stabil, tudjátok.
A mag egy Fermi gömb. Aztán a nukleusz, lítium, nem
stabil...
- Professzor? – kérdeztem.
- Igen? Mi? Ám azok a nukleik egyszerûen újra
felbomlanak.
Lecsukta a szemeit és lassan elôre-hátra dülöngélt
halkan motyogva magában.
- Ôrült – mondta Sybil határozottan. Egyetértôen
bólintottam.
- Akárcsak a többiek és még inkább.
De mond valamit a fizikáról. És válaszolt,
amikor professzornak hívtam.
- Sok professzor van erre.
- Nagyon igaz – vettem fel a fegyvert és körbefordítottam
a kezemben. – És ezt honnan szerezte? Jó állapotban
van, túl jól tüzel – kocogtattam meg a tele tárat
a végén, majd az elszórt csövekre mutattam a
földön. – Felismered?
- Persze, lineáris gyorsító fegyver. A hadsereg
Gauss puskának hívja.
- Pontosan. Nincsenek mozgó részek, sok energia a
nukleáris elemben és bôségesen sok acélpöcök
ezekben a csövekben. Emlékszel mi történt mindazzal
a mechanikus és elektronikus cuccal, amikkel ide jöttem? Semmi
sem mûködik. Nem láttunk más mûterméket
idáig.
Démoni barátunk abbahagyta a mormolást, meglátta
a fegyvert és odaugrott, hogy elvegye. Sybil kitartotta a lábát,
így ô orra vágódott. Feltartottam a fegyvert,
hogy láthassa.
- Professzor, ez honnan van?
- Enyém. Én adtam magamnak a... – megvadultan nézett
körbe. Lefeküdt, lehúnyta a szemeit és aludni látszott.
- Nem valami emészthetô információ –
mondta Sybil.
- Azt hiszem ez az ôrület ragályos vagy növekszik
minél tovább vagy itt.
- Egyezem. Úgyhogy vissza az eredeti tervre. A barlang.
- A barlang – vettem fel a vállamra a csomagot, a fegyvert
és a töltényeket. Visszanéztünk, ahogy meneteltünk,
de a figura nem mozdult.
- Nem érzed úgy, hogy minél tovább vagyunk
a Pokolban, annál több a megválaszolandó kérdés
és annál kevesebb a válasz? – Sybil sötéten
bólintott. Aztán elôre mutatott.
- Nem az ott elöl? A nyílás a sziklában?
- Úgy néz ki.
Depressziósabbnak éreztem magam mint bármikor
életemben. Ami igen súlyos lévén sokszor voltam
már mély depresszióban. Ez a barlangkeresés
jelképezte a kétségbeesést. Ha létezik
valamiféle gép, szerkezet a barlangban, akkor már
látnunk kellett volna korábban. Ez volt a zsákutca.
Ahogy közelítettünk a barlang bejáratához
recsegô robbanó hang érkezett bentrôl virító
fény
társaságában. Sybil félre vetôdött
én pedig felemeltem a fegyvert és bekapcsoltam a tápot.
Kaparó lépések hallatszottak, mintha valami
borzalmas dolog közelítene. Én a csô mellett néztem
egyenletesen húzva a ravaszt amokor valaki feltûnt a bejáratban.
- Dobd azt el és gyere gyorsan! – mondta a fiam.
- Jövünk, Bolivar! – kiáltotta Sybil futtában.
– Mögötted vagyunk!