Fejezet: 12

- Beszél! – mondta Angelina.
- Nemcsak hogy beszél, de az agyat is olvassa. Pont erre gondoltam mielôtt megszólalt.
- Kíváncsi vagyok, az enyémet is tudja-e olvasni... – mondta az a valami rekedtesen.
Angelina hátrahôkölt. – Ez az, amire én gondoltam. Nem tetszik ez a dolog, egyáltalán nem. El innen!
- Egy pillanat múlva. Szeretném megtudni mik azok a gömbök.
Megtudtam, és gyorsabban, mint akartam. Az ágalakú növekmény hihetetlen sebességgel lódult felém. Mielôtt elugorhattam volna, a nyakam körbefonta és közel húzott.
- Grrkk... – ez volt minden, amit mondani tudtam miközben abba a valamibe döftem az üveg késsel. Sárga genny csöpögött a sebbôl; átkozottul nehéz volt átvágni és még mindig húzott maga felé.
- Tedd le! – kiáltotta Angelina megragadva a derekamnál teljes erôvel húzva. Ez segített kicsit, de még mindig a hangokat eregetô nyílás felé tartottam.
Most már nem beszélt és a lyuk mind nagyobbra tárult, nedvezett és éles, sötét gerincek jelentek meg benne.
Fûrészeltem és fuldoktam. Nem láttam valami jól. Tovább fûrészeltem.
A nyílás már az arcomnál volt, amikor az utolsó rostos köteget átvágtam és a földre zuhantam.
Bizonytalanul tudatában voltam ahogy Angelina a földön húzott el a lénytôl, amely most már hangosan és recsegôsen huppogott.
- Azon tûnôdöm... az biztos... olvasd csúnyaságom...
Felültem és megdörzsöltem a torkom. – Ez... túl közel volt.
- Hogy érzed magad?
- Felhorzsoltan, de jól. – Lenéztem és láttam, hogy a késem és a jobb kezem betakarta a vaskos, ragacsos lé. És a másik kezemmel még mindig markoltam a kocsány levágott végét rajta egy vörös gömbbel.
- Menjünk vissza az óceánhoz – mondtam olyan rekedten mint az ellenfelem, aki még mindig beszélt a gondolataink keverékét adva vissza. – Le akarom mosni ezt és megtundi mi a vörös gömb.
- Majd én cipelem – mondta Angelina. – Mozogj mielôtt ez a szörny kimászik a földbôl és utánunk ered!
Tréfának szánta, de én felgyorsultam. Vissza a partra, ahol vakartam és tisztogattam az alvadt folyadékot. Angelina mellettem tunkolta a vörösséget a vízbe.
- Add csak a kést! – mondta. – Most én kóstolok bele a helyi ízekbe!
- A kés kezd lágyulni.
- Gyors leszek.
Mielôtt megállíthattam volna szétszeletelte azt a valamit hogy vörösnél vörösebb szöveteket tárjon fel. Csúnyán emlékeztetett a húsra. Levágott egy darabot és megszagolta.
- Nem rossz a szaga.
- Ne! – mondtam, de késôn. Ô már a szájába hajította, gyorsan megrágta és le is nyelte.
- Nem rossz – mondta. – Átmenetet képez a tengeri étel és az édesség között.
- Nem kellett volna...
- Miért ne? Valakinek muszáj. És ahogy mondtam, rajtam volt a sor. Még jól érzem magam.
- Hát legalább azt tudjuk, miért kerülte el az ösvény a tisztást, aú! – tapogattam a fájós nyakam. – Ezentül az ösvényen maradunk. Ebben igazad volt. Az a valami olyan, mint egy halászó hal.
- Egy mi?
- Egy hal, amely az óceán mélyében él. Van neki egy pecabot szerû szerve a feje tetején amit a szája elôtt lóbál a neve ellenére. Van egy dudor a végén ami világít a sötétben és odavonzza a többi halat. Rákapnak és megeszi ôket.
- De minek a gondolatolvasó szám?
Sóhajtottam és vállat vontam. – Bárki kitalálhatná. Jól kell mûködjön a helyi létformákon... mit mûvelsz?
Levágott egy újabb darabot a vörös gömbbôl és azt rágta.
- Eszem természetesen. Még mindig jól vagyok és nem kicsit éhezem.
Figyeltem az árnyékok mozgását és megpróbáltam megsaccolni mennyi idô telt el. Angelina az arcomba nézett majd megfogta a kezem és megpaskolta.
- Szegény Jim. Olyan aggodalmasan nézel. Én jól vagyok, csak éhes.
- Hadd próbáljam meg még mielôtt tovább eszed! Lehet, hogy nemfüggô méreg.
- Milyen kedves gondolat! – mondta és erôsen elkomorodott.
- Sajnálom, nem kéne ilyeneket mondanom. Biztos megvisel ez a hely. – Vágtam, rágtam és nyeltem. – Nem rossz. De miután végzünk ezzel a gyümölccsel teszek egy második próbát arrafelé.
- Egyetértek. Észrevetted, hogy ismét sötétedik?
- Észre. Javaslom hogy aludjunk meg itt hajnalig aztán folytassuk az ösvényen. Második menet?
- Feltétlenül.
Amikor a nap felkeltett életben voltunk, jól és éhesen. Felosztottuk a gyümölcsöt és az egészet megettük. Lemostuk a levét, ásítottuk, nyújtóztunk és az ösvényre néztünk.
- Lehet nálam ma a kés? – kérdezte Angelina. – Hogy utat tudjak törni.
- Elolvadt – mondtam a nyirkos késformára mutatva a homokba.
- Megnézem találok-e valami alkalmas kôfélét.
Talált egyet ami nem különbözött sokban egy kézifejsze fejétôl; hagyományos emberi szerszám. Én is keresni kezdtem és még néhány kôvel tömtem meg a zsebeim. Angelina vezette az utat mivel ô éppolyan erôs és fitt volt mint én talán még jobb reflexekkel. És nem akartam elkezdeni megvitatni vele a nemek egyenlôségét semmilyen alkalomból.
Teli hassal, pihent testtel jól haladtunk. Követtük az ösvényt a tisztás mellett. Csak annyi ideig álltam meg, hogy megkínáljam egy kôvel a teremtményt; csak erre a pillanatra cipeltem magammal egészen a tengerparttól. Az szépet huppant és a csáp fenyegetôen integetett.
- Azt kívánom... bárcsak lenne egy motoros fûrészem... – mondta a lény.
- Te gondoltál erre?
- Jóhogy.
Végül felküzdöttük magunkat az ösvény legmeredekebb részén a tetôszirtre. Megálltunk.
 - Szép kis változás – mondta Angelina.
Az összes zöld hirtelen véget ért. Mintha egy vonalat húztak volna a sziromnál. Katlanszerûség volt elôttünk a hegyek közt. Tökéletesen életmentes. Homok és kövek és semmi egyéb; kopár sivatag.
- Azt mondtad itt sosem esik? – kérdeztem.
- Soha.
- Ha esne, lucskos véget érnének az üveg létformák. Ez azt is jelenti, hogy a szén és klorofill élet nem távolodhat túlzottan el az óceántól. Fefogadom, hogy belevájják a gyökereiket vagy a levegôbôl gyûjtik a harmatot. Úgyhogy idefent se víz se élet.
- De az ösvény folytatódik – mutattam elôre.
- Érdekes. Gondolom akkor folytatjuk mi is.
Tovább haladtunk a házméretû sziklák közt tekergô-kavargó ösvényt egy központi síkságra a homoksivatagban.
- Mi a csuda az? – kérdezett Angelina. Nem jutott eszembe válasz.
A homokban egy kis piramis volt láthatólag kôbôl. Nem látszottak illesztések, csak üregek. A teteje le volt törve és beleláttunk. Üres volt. De még érdekesebb volt egy némileg nagyobb piramis a közelben. Szintén nagy nyílással a tetején. És a következô a következô után. Egyenes vonalban a sivatagban. Mindegyik nyitott tetôvel, mindegyik egy kicsivel nagyobb az elôzônél.
- Egy idegen talány – mondtam vidáman; Angelina csak szipogott nem érezve ezt válaszra érdemesnek. Elhagytuk az ösvényt és a piramisok vonala mentén haladtunk tovább. Több, mint harminc volt belôlük, a legutolsó pedig magasabb mint mi.
- Az utolsó – mondta Angelina mutatva. – A teteje egy pontba tart és szilárd. Magyarázat?
Egy ritka pillanatig csendben maradtam.
- Eláruljam mi történik? – kérdezte.
- Kérlek szépen!
- Ezt nyilvánvalóan egy szilikon létforma csinálta. Homokkal táplálkozik és kô az üledéke, így épít piramist maga köré. Amikor kinövi a piramisát, kitör, továbbmászik és újat épít.
- Nagyon érdekes – mondtam lenyûgözve a logikájától. – De elôször is hogy építette meg az elsôt és hogy építkezik belülrôl?
- Nem várhatod el, hogy mindent tudjak – válaszolta feddhetetlen logikával. – Irány vissza az ösvényre.
- Még ne! – mondtam mutatva. – Nem mozog ott valami és közelít felénk az ösvényen?
- Nem valami, hanem valamik.
- Igazad van. Tudsz okot amiért nem kéne elrejtôznünk amíg meglátjuk, mik azok?
A fejét rázta és a legnagyobb piramis árnyékába húzódtunk ahonnan mi látunk, de ahol talán nem látnak. Angelina a nyakát nyújtogatta, majd a fülét a piramis falának nyomta.
- Hallgasd! – szólalt meg. – Nem valami csámcsogó hang jön odabentrôl?
- Kérlek, most ne! Talán késôbb. Egyszerre egy idegen rejtélyt ha lehet!
A lények menetelô sora épp elég rejtély volt. Tizenegyen voltak, durván emberi méretûek. De a hasonlóság ezzel véget is ért. Rojtos lábakkal vagy csápokkal vagy valamikkel rángattak mindegyikük magát szaporán a földön. Ezek a mozgó részek merev törzset tartottak faháncs szerû színnel és mintákkal. Akár fából is lehetett. Egy egyszerû kocsány, nagyon hasonló mint a lényé korábban a tisztáson, ami megpróbált megenni állt ki a törzs közepébôl egy gumós szemmel a végén. A szemek pislogtak és körbejártak nyilván nem véve észre minket a piramis árnyékában rejtôzve.
Csendben továbbcsoszogtak porfelhôt kavarva fel, túl a szirmon majd eltûntek lefelé a túlsó gerincen.
- Most már meghallgatod a piramist? – kérdezte Angelina.
- Igen, persze, hogyne! – Hallgatóztam és bizonytalan, távoli csámcsogást hallottam. – Hallok valamit...
- Visszajönnek! – mondta ô.
Azt tették. Hogy ugyanaz a csapat volt-e, vagy más, nem lehetett megmondani. Mások, egész biztosan, mivel a rövid idô alatt amíg távol voltak, teljesen megváltoztak. A bordás törzsek gömbformájúak lettek és áttetszôek, megduzzadtak, és most a bordák már szabálytalan csíkok voltak a felszínen.
- Tele vannak vízzel – mondta Angelina és én bambán bólintottam.
- Lehetséges, lehetséges – motyogtam.
- Átmenetelnek a sivatagon és vízzel telnek meg egy forrásból vagy az óceánból. Aztán visszamenetelnek vele. Miért?
- Egyetlen módja van megtudni. Kövessük ôket!
Talán nem volt valami bölcs. Talán veszélyes volt. De túl sok furcsa és megoldatlan rejtélye volt ennek a bolygónak. Mindketten vágyakoztunk megtudni, akár egyet is meg tudunk-e oldani közülük. Amikor látóhatáron túl voltak követni kezdtük ôket az ösvényen.
Nem kellett messze mennünk. Az ösvény egy sor nagy sziklához vezetett és eltûnt kettô között.
- Gyanús – mondtam. – Azokat a sziklákat odatették.
- Lehet természetes formáció.
- Lehet, de a probléma ugyanaz. Kint maradunk, vagy bemegyünk nyomozni. És talán emlékszel mi történt a legutóbb, amikor kíváncsiskodtam...
- Mögötted!
Hátranéztem és félreugrottam. Egy másik sor vízcipelô közeledett, és már majdnem odaértek. Az ösvény mellett álltunk feszülten és harcra készen.
Bár észrevettek minket, figyelmen kívül hagyták a jelenlétünket. A sor tovacsoszogott csendben minden szemet ránk fordítva amint elhaladtak.
- Nem nagyon érdekeljük ôket – mondtam.
- Engem viszont érdekelnek. Indulás!
Mentünk. Csúszkálva a nagy szikladarabok közt majd az ösvényt követve egy második sor mellett hogy egy körkörös sziklakertbe lépjünk. Ahol megálltunk és erôsen próbáltunk nem tátott szájjal és düllesztett szemmel nézni, mintha a kettônk összetett intelligenciája nagyjából a testhôvel lenne egyenlô.
Annyira idegen volt, hogy nehezen tudtuk kivenni mi történik. Egy dolog legalább biztos volt: tudtuk hová megy a víz. A követett lények egy zöld labirintust öntöztek meg és lapították vissza a testüket egyidejûleg. Amikor ezzel végeztek, egyikük elsétált a növényestôl, majd egy másik, majd egy harmadik. Kis csoportban ôgyelegtek amíg egy hirtelen döntéssel vagy valami láthatatlan jelnek engedelmeskedve sort formáltak, kicsoszogtak a kijáraton és eltûntek.
Közelebb mentünk a kusza növényeshez, majd megálltunk amikor mozgást láttunk a széles, levélszerû képzôdmények alatt. A félhomályban pókszerû lények mászkáltak a növényest gondozva. Kis zöld darabkák hullottak a földre amit a kis teremtmények eltakarítottak. Újabb, nagyobb darab hullott le a spárga vagy csáp végén valami vöröset fogva.
- Nagyon hasonlít a gyümölcsre, amiért megszorongattattad a nyakad – mondta Angelina.
- Meglehet, meglehet és nézd, hová megy!
Egy hosszú hasadék a sziklában vezetett valami barlangféléhez. Meghajoltam megpróbálni benézni amikor valami enyhén húzni kezdte a lábam pihés tapintással.
- Mi az? – kérdezte Angelina.
Ahogy mindenkor ezen a világon, nem volt egyszerû válasz. Olyan volt, mint egy puha botköteg vagy egy összetett rovar gallyakból. Bármi is volt, húzta a nadrágszáram. Aztán abbahagyta és eltekert a barlang vége felé. Megállt és várt. Majd visszatért és ismét megsusogtatta a szövetet.
- Kommunikálni próbál – mondtam. – Úgy hiszem azt akarja, hogy kövessem. Hát... miért is ne?
- Nem ellenkezem. Ha idáig eljöttünk.
Amint elindultunk, elôresuhogott. Megállt és várt, majd ismét elôrement. Napfény szûrôdött át a barlang száján, elegendô látni a bent terjeszkedô lényt.
Csak egyféleképp lehetett leírni. Összetett struktúrák borították amelyek nyilvánvalóan a zöld takarójából nôttek ki. Néhányat felismertem; ott volt a fölsô fele a vízcipelônek. Egy másik növekvényköteg olyan formába állt össze, mint a kalauzunk. És megint mások teljesen beazonosíthatatlanok voltak. Aztán az egyik dolgozó lény sietett el egy vörös golyóval, amit a lény oldalán lévô nyílásba ejtett.
- Ránk néz! – mondta Angelina mutatva. Egy csoport ostorszerû csáp a végeiken gülü szemekkel nézett ránk.
- Helló – mondtam.
- Helló – huppogta az válaszként.