Fejezet: 20

Óvatosan megérintettem a bordáimat és felvakkantottam. – Fáj, talán eltört, de ezzel már nincs mit tenni. És te?
Berkk lassan lábra keveredett és fájdalmasan sántikált. – Ugyanaz, azt hiszem. Fáj a sok zúzódás. Pánikba estem, nem?
- Bárkivel megeshet.
- Veled nem történt. Te tettél a ketrecbe és hajítottál le, ahogy magadat is utánam.
- Mondjuk hogy több tapasztalatom van az ilyesmiben, de emiatt ne fájjon a fejed! A fontos, hogy mihez kedünk legközelebb?
- Amit mondasz. Te mentetted meg az életem és tartozom...
- De te mentettél meg engem, amikor elbuktattad a gyilkost, aki ki akarta az agyam loccsantani. Úgyhogy kvittek vagyunk, rendben?
- Rendben. Ám akkor is neked kell eldöntened mit csináljunk most. Talán én csináltam a vasrudas ketreceket, de te vitelezted ki a tervet. Most?
Körülnéztem. – Meg kell tudjuk hol vagyunk lehetôleg úgy, hogy ne vegyenek észre. Egy napra éppen elég volt az izgalomból.
A futószalag mellett gyalogoltunk megpróbálva kivenni valamit a vörösfényes sötétségbôl. A távoli morajlás erôsödött ahogy haladtunk. Elmentünk az egyik izzó árok fölött, ami a kis fényt szolgáltatta és én belenéztem. Folyadékkal volt telt, talán vízzel és az izzás az aljáról jött. Bedobtam egy kis kôdarabot. Az szépen csobbant majd lassan eltûnt láthatatlanul ahogy lefelé haladt. Újabb rejtély, de nem valami sürgôs megoldást váró.
- Fények elöl! – mondta Berkk helyesen. Kivételesen fehérek és a mi oldalunkon a futószalag mellett.
- Rossz oldal! – mondtam. – Inkább a sötétben nyomoznék. Gondolod, hogy át tudsz ezen mászni?
- Vezess!
Könnyû volt miután felkapaszkodtunk lassan és fájdalmasan a szalagra, mivel az nem mozgott gyorsan. Átcsúszkáltunk és átbotladoztunk a törött köveken, és fájdalmasan landoltunk a túloldalon. Párhuzamosan haladtunk közelebb a fényekhez, s a morajlás folyamatosan erôsödött. Meghajolva mentünk az árnyékokban rejtôzve. Megpróbáltunk nem elvágódni a köveken, amik a szalagról hullottak le. Elértünk a szalag végéhez és kinéztünk.
Nagyjából erre számítottam. Ha láttál már egy kôzúzót, láttad mindet. A szalag végénél a törött kô egy zúzóba esett. Alul párokban fémkerekek zúzták ôket még appróbbra. Kétségtelenül azzá a finom porrá lesznek, amit az elosztóasztalokon láttam. A görgôk egy acél keretbe voltak ágyazva amely a végtelen gödörbe veszett. Relflektorok voltak a gödör falába ágyazva. Lehajoltunk majd végül kúszva közelítettük meg az utolsó görgôt és lenéztünk a gödör pereménél. Berkk mutatott.
- Lépcsôk. Úgy tûnik, egész az aljáig mennek.
Egyetértôleg bólintottam annyira elôrehajolva, amennyire csak tudtam. – Pihenô különbözô helyeken a gép javítására. És az úgy néz ki, mint egy irányító terület az alján.
- Látsz valakit?
- Nem, de azért még nagyon óvatosak leszünk. Megnézem a lépcsôket...
- Kizárt! Ha te mész, én is megyek. Együtt vagyunk!
Természetesen igaza volt. Nem volt értleme különválnunk.
- Jó, de én megyek elôre. Maradj mögöttem és fedezz! Készen vagy?
- Nem – ismerte be kínos mosollyal. – És nem hiszem, hogy valaha is leszek. Ez nem fog javulni, úgyhogy annyira kész vagyok, amennyire csak lehetek.
Gyorsan tanult. Átmentem a fal mellé majd le. Amint az elsô pihenôre értem magam után intettem Berkket majd egy hatalmas leselejtezett görgô árnyékába bújtam. Miután felzárkózott, a vastag porra mutattam a lépcsôn. – Észrevettél valamit? – kiáltottam a kôzúzók csapkolódó morajában.
- Igen, csak a mi lábnyomunk látható.
- És a por több centi vastag. Régóta senki sem használta ezeket a lépcsôket. De ettôl még várhatnak ránk odalent. Óvatosan!
A zaj minden szinttel erôsödött szinte agypusztító erôsségûig. Még mindig senki sem látszott, lábnyomok sem a porban. Most már gyorsabban haladtam kizárólag a zajtól hajtva. Lassabban csak az utolsó szinten a gödör irányítószerkezetei elôtt. Berkket magamhoz intettem és mutattam; ô bólintott. Semmi egyebet nem hallhattunk csak a végtelen morajt.  De láttuk, hol volt a por megzavarva, megkarcolva és lábnyomokkal borítva az irányításnál. A túloldalon nyomok sokasága haladt el egy vastag csô mellett, ami a falba tûnt.
A csô közelében egy vaskos fém ajtó volt ugyanazon a falon.
Az ajtóra mutattam és a levegôbe öklöztem diadalmas gesztussal.
Most ki a gödörbôl mielôtt az agyam összelapul! Hagytam hogy a gumibot, amely még mindig a karomra volt szíjazva a kezembe csússzon. Az ajtónál guggoltam és megérintettem a nagy záró kereket, majd Berkknek jeleztem. Ô megragadta mindkét kezével és megfeszült. Az izmok kidagadtak a nyakán az erôlködéstôl.
Semmi sem történt. Én meghúztam a karját és amikor körülnézett én elmutogattam neki, hogy a másik irányba tekerje.
Ez már mûködött. A kerék elfordult és az ajtó résnyire kinyílt, amikor megnyomtam. Masszív volt és nehéz. Addig nyomtam amíg át nem tudtam nézni a nyíláson a kis, fémfalú szobába. Üresség ameddig elláttam, és egy másik ajtó a falon. Tovább nyomtam és besétáltam, majd bezártam mögöttünk. A hang ezzel távoli morajlásra mérséklôdött.
- Olyan, mint egy légzár – mondta Berkk. Alig értettem a csengéstôl a fülemben.
- Inkább hangzár.
Azért még így is volt moraj. Fölülrôl. Felnéztem a vaskos csôre amely végigment a szobán, a moraj belôle érkezett.
- Próbáljuk meg a másik ajtót? – kérdezte Berkk.
- Mindjárt, amint leáll a légkalapács a fejemben.
A szoba jellegtelen volt. Semmi a falakon, csak világítás a plafonon a csô mellett. És koszos lábnyomok vezettek egyik ajtótól a másikig. Egy lábtörlôn értek véget. Én letisztítottam rajta a csizmáimat.
- Valami civilizáltabbnak kell lennie a másik oldalon. Tisztán tartják a padlót...
Befogtam a szám amint a kerék az ajtón nyílni kezdett.
- Az ajtó mögé! – suttogtam és a falnak lapultam.
Egy embert elintézek simán. De ha többen jönnek, bajban leszünk.
Az ajtó szélesebbre tárult. Leguggoltam és felemeltem a fegyverem. Egy fém talp és egy fém láb jelent meg. Leengedtem a botot amint a robot belépett. Tökéletesen figyelmen kívül hagyott amint megfordult és bezárta maga után az ajtót. Elôrehajoltam és leolvastam az azonosító lapot a fényes koponya hátulján.
- 707-es compbot. Csodálatos! Nem sokkal több leolvasónál lábakon. Használtál már ilyet?
Berkk vidáman bólintott. – Tizenöt ilyenem volt az összeszerelô telepen amit irányítottam. Amint be vannak programozva, csak arra képesek, ami a memóriájukban van. Fogalma sincs róla, hogy itt vagyunk.
Néztük, ahogy az ajtót bezárva átmegy a másikhoz kinyitni azt. Befogtuk a füleinket amint a morajlás bevágott, majd ismét elhalt az ajtó bezárásával.
- Most lássuk mi van a másik oldalon! – mondtam a kereket megpördítve majd az ajtót résnyire nyomva. Egy terem, de egy lélek sem. Szélesre tártam az ajtót és beléptem.
- Itt fogsz hagyni? – kérdezte Berkk aggódva.
- Nem túl sokáig. De meg kell tudni mi vár ránk. Hadd nézzem!
Egy jól megvilágított folyosón voltam a morajló csôvel közvetlen a plafon alatt. Ajtók nyílottak az oldalán és egy a folyosó túlsó végén, amely bármikor kinyílhatott. Az elsô ajtóhoz siettem és megpróbáltam a kilincset. Nem volt zárva. Mély levegôt vettem, kikészítettem a gumibotot és kinyitottam.
Egy raktárszoba, polcok és dobozok – tökéletes a szükségleteinkhez. Visszasiettem Berkkhez.
- Ki innen! Van ott egy raktárszoba!
A raktárszobában az ajtót becsukva magam mögött lecsúsztam és a padlóra ültem. Berkk ugyanazt tette.
- Most mihez kezdünk? – kérdezte buzgón mintha én mindenre tudnám a választ. Bár tudtam volna!
- Pihenünk. És tervezünk. Nem, nem tervezünk. Semmit sem tehetünk, amíg nem tudjuk meg, hol a pokolban vagy Mennyben vagyunk. – Befogtam a szám, mert kezdtem szédülni. A csapkolódás, zúzódás, csúszásmászás, vérzés és alvadás nem tett velem semmi jót. – Te pihenj! – mondtam fájdalmasan kapaszkodva lábra. – Megnézem a többi ajtót és megtudom, amit lehet. Mindjárt jövök!
Az elsô három szoba amibe benéztem látványosan érdektelen volt. Csapágyakkal teli dobozok, számítógép konzolok, kilométernyi vezeték. Semmi amit használni tudtunk volna, megenni vagy meginni. De a negyedikkel megütöttem a fôdíjat és visszasiettem Berkkhez.
- Mindegyik ajtó tárolókra nyílik, de találtam egyet, amiben nem csak csapágyhalom, hanem orvosi elsôsegélyes doboz is van. Úgyhogy nem csak megtisztítani tudjuk magunk és ruhát válthatunk, de valami jóember egy üveg orvosi brandyt is odatett a homli közé.
Megittuk az ivó orvosságot mielôtt a fertôtlenítôkhöz és kötszerekhez nyúltunk. Figyelembe véve hogy min mentünk keresztül, olcsón megúsztuk. Tisztítottunk és fertôtlenítettünk és félig elázottan elmélkedtem a jövôrôl.
- Pihenj, aludj, ha tudsz! – mondtam. – Én veszek egy feldit.
- Az mi? Valami tabletta?
- Nem, te civil, ez egy megmaradt kifejezés a katonai karrierembôl. Afféle felderítés. Megpróbálok nem kockáztatni és visszajövök, amint tudok. Egy ember ezt jobban el tudja végezni, mint kettô, úgyhogy ne vitatkozz!
Nem tette. – Sok szerencsét! – mondta.
- Nem hiszek benne. Én megcsinálom a szerencsémet – dicsekedtem. Hogy emeljem a kedélyállapotát... vagy a sajátomat. Leléptem.
Az ajtó a folyosó túlsó végén egy nagyobb terembe nyílt. A vastag csô tovább ment egész a terem közepéig ahol elkanyarodott és függôlegesen bukott alá a padlóba. Nem tetszett ez a szoba. A szemem hosszasan kulcslyukon tartottam. Voltak bent munkaasztalok elôttük székekkel. És a székek embereket jelentettek. Munkakonzolok csillogtak fénylôen és a távolól járó motorokat lehetett hallani. Most üres volt, de még meddig marad az?
A várakozás nem segített, mivel semmi sem mozult, senki sem jött be. Kis káromkodást követôen végül kinyitottam az ajtót és átsurrantam. A munkaasztalok között somfordáltam megpróbálva egyszerre minden irányba figyelni a vállaim fölött. Lengôajtókon át kerültem egy még nagyobb és jól világított terembe. Még mindig senki, bár nehéz volt ezt elhinni. Tovább lopakodtam azon tûnôdve meddig tart ki a szerencsém. Egy ajtó mellé értem rajta kerek ablakkal és óvatosan belestem mielôtt tovább mentem volna. Nagyot nyeltem.
Étel és italkiadó, semmi más nem lehet.
Már bent is voltam, az ajtó becsukódott mögöttem és megnyomtam egy gombot egy italért. Koffein-pótló... pont amire vágytam, amire szükségem volt.
Paradicsomi... Két csészével kiürítettem mielôtt lelassultam volna. Meghúztam az irányítókat amelyek fagyasztott macskaszendvicset és kutyaburgert csúsztattak a mikróba amíg szürcsöltem. Idônként kinéztem, de nem valami alaposan. Elôbb étel és ital, további feldi késôbb. Egy kis sajnálatot éreztem Berkk iránt, de az étel ezt elmosta. Ô alszik és pihen míg én viszek neki egy kicsit ezekbôl vagy idehozom.
Kikerekedett hassal, belülrôl megolajozva mozogtam és úgy döntöttem, még egyszer körbenézek mielôtt visszatérnék.
A kanyarban volt valami új. Egy lépcsôsor vezetett lefelé a durva cementfalak közt. És emlékeztem, hogy a csô zúzott kôtartalmával együtt a talajba fordult. Ami azt jelentette, hogy a célállomás odalent lehet. Megnézzem? Miért ne? A gyomrom tele volt, koffein keringett a véremben és nagyon, nagyon kíváncsi voltam.
Lementem a lépcsôkön egy széles folyosóra, amely mindkét irányba folytatódott. Egy vasrag csôszerû dolog lógott a közepén szintén két irányba tartva. Polírozott fémbôl készült és jóval nagyobb volt, mint a kôhordó csô, amit korábban követtem. A folyosó falai még durvábbak voltak kôformákkal a vakolat alatt. Úgy fúrták és faragták ki a szilárd sziklából. Nehéz elektromos kábelek lógtak füzérekben és elektromos készülék volt a fém csôbe ágyazva. Fogalmam sem volt, mi az. Sétáltam mellette egy darabon és észrevettem, hogy mind az alagút, mind a csô kanyarodik. Egy folyamatos, hosszú, egyenletes ívben. Tovább mentem, de a kanyar íve, a sugár nem változott. Amennyiben így marad, hatalmas kört kell képezzen és idôvel visszajutok oda, ahonnan kezdtem. Egy kör alakú alagút és egy kör alakú csô a közepén. Ismerôsnek tûnt, és...
Felém közelgô lépéseket hallottam a csatornában. Ideje eltûnni, ám a lépések elhaltak.
Tûnj el, Jim, amíg még egyben vagy!
Bármely érzô ember gyorsan és halkan visszavonult volna és más napra teszi a kíváncsiságot. Én mindigis érzô embernek tartottam magam.
De akkor miért vettem le a nehéz munkacsizmáimat és gyömöszöltem ôket a dzsekimbe? Miféle racionális okból tipegtem elôre próbálva átlátni a kanyaron?
Megmerevedtem egyik lábammal még a levegôben.
A kíváncsiságom bôségesen kielégíttetett.
Ott állt, csupán pár méterre tôlem Justin Slakey professzor benézve az ablakon át a nagy csô belsejébe.