- Mit látsz? – suttogott Berkk.
- Semmit, sötétet.
Nagy csend volt. Kinyitottam az ajtót annyira, hogy az izzó
lemezek fénye beszûrôdhessen egy durva padlót
megvilágítva tele szeméttel. Egy meghajlott tábla
volt a falon, rajta izzó betûkkel:
HAGYD EZT A HELYET ÚGY, AHOGY TALÁLTAD!
Elég csúnyán kellett találják,
ha úgy nézett ki mint most. Különbözô
hosszúságú mûanyagok voltak a padlón
üres, félig összenyomott tatályokkal. És
büdös volt.
- Juj! – mondta Berkk. – Valami itt megrohadt.
- Nem, nem itt. Az egész környéken, ez az a szag,
ami a porból vagy homokból áradt. Visszakerültem
oda, ahol kezdtem a Mennyben.
- Nem tûnik Mennyeinek.
- Ez azért van, mert a Menny odafent van, a felszínen.
Engem egy beépített gravitációs ernyôs
robot ragadott el. Belezuhantunk egy gödörbe és itt kötöttünk
ki. A Menny fent van.
- Általában.
- A bolygó felszínén, te idióta! A bolygó
neve a Menny.
- Nagyszerû! De hogy jutunk fel oda?
- Ez egy nagyon jó kérdés. Amire e pillanatban
nincs válaszom. Úgyhogy kezdjük azzal, hogy kimegyünk
innen. Az ott valami fényféle? Csukd be résre az ajtót,
úgy. Igen, maradj itt, amíg megnézem.
Botladozva és rúgdosva átkeveredtem a szeméthalmon
egy függôleges repedéshez, amin vöröses fény
szûrôdött be. Az ujjaim végighúztam a széleken;
nyilvánvalóan két fém lemez közötti
rés volt. Közel tettem a szemem és kinéztem.
Egy elhagyatott vidék izzó vörös gödrökkel
a háttérben, némelyekbôl lángcsóva
tört fel. És az a szag erôsebben vágott be. Visszakerültem
oda az alvilágban, ahová érkeztem.
- Berkk!
- Igen?
- Tapogass körbe a szeméten és keress valami
vékony, feszítésre alkalmasat. Ez a fal, vagy bármi
ívlemezekbôl van, és nem túl jól illesztett.
Az elsô mûanyagdarab meghajolt majd eltört. Újra
próbálkoztunk egy hosszabb hajlított fémmel
és sikerült a nyílást kitágítani.
Elég nagyra, hogy az ujjaink átdugjuk és káromkodva
húzzunk amint az éles fém az ujjunkba vágott.
- Most egyszerre! – mondtam. Azt tettük. Valami nyikorogva
elszabadult elég nagyra tárva a nyílást ahhoz,
hogy átpréselhessük magunk.
Egyik börtönbôl ki, a másikba be. Megtartottam
magamnak az ilyen kishitû gondolataim és körbenéztem.
Sötét formák.
- Épületek – mondtam. – Nem láttam ôket,
amikor elôször idehoztak. Nem mintha sok esélyem lett
volna bármit is látni rángatás közben.
- Megnézzük?
- Van más választásunk?
Erre nem volt válasz. A vörösfoltos félsötétben
nehéz volt messzire látni. A terep nyílt volt és
rejtek nélküli. De semmi sem mozdult, semmi a látótávolban.
- Indulás!
Amikor közelebb kerültünk, láthattuk, hogy
valóban épületek vannak ott sötét nyílásokkal
az oldalukon. Ablakoknak és ajtóknak tûntek üveg
vagy borítás nélkül. További izzó
lemezek szolgáltattak bent némi fényt, s mi óvatosan
lépdeltünk. Se hang, se senki a láthatáron. Átnézve
az ablak üres négyzetén ágyakat vagy hálóalkalmatosságokat
láttam.
- A nôk – suttogtam mutatva. – Ôk nem tudnak állandóan
dolgozni, és némelyik ágyon fekszenek.
- Akár a kôásásnál, talán
két mûszak, úgyhogy egész nap folyik a munka.
Körbejártuk a csendes épületet, és
ott voltak! a vörös fényes látóhatárba
veszve. Az asztalok. A ráhajoló nôkkel. A hirtelen
suhogó hanggal amit a csúf szag kísért, miközben
újabb ôrölt kôtömegget terítettek.
- Beszélni akarok velük – szóltam. – Ôk
biztos többet tudnak errôl a helyrôl. Érkeztek
valahonnan, és ha így van, lennie kell kiútnak.
Indultam, de Berkk megfogta a karom. – Nem egyedül. Én
is jövök!
Együtt szaladtunk a legközelebbi asztalhoz, és
lebuktunk az árnyékába az egyik munkás lábánál.
Ha tudatában volt a jelenlétünknek, nem adta jelét.
- Ni estas amikoj, – mondtam. – Parolas Esperanto?
Elôször nem válaszolt vagy reagált. Csak
lengette lassan a karjait az asztal mozgó felszínén.
Aztán megállt, de nem nézett le.
- Igen. Kik vagytok és mit mûveltek itt?
- Barátok. Mit tudsz elmondani errôl a helyrôl?
- Nincs mit elmondani. Dolgozunk. Megtaláljuk, amit meg kell.
Amint eleget találtunk, az a valami tud róla.
Mindig tudja. Aztán idejön és elveszi amit találtunk
és akkor mehetünk enni és aludni. Aztán megint
dolgozunk. Ez minden.
A hangja elhalt és a kezei ismét lassú söprô
mozgásba kezdtek.
- Mi az a valami? – kérdeztem. – Mi dolgoztat?
A nô felemelte a karjai, majd elfordult és lassan az
asztal túloldalára mutatott. – Az a valami, ott!
Csak annyira emeltem ki a fejem, hogy átnézhessek
és azonnal vissza is ejtettem; ijedten húztam Berkket a mélyebb
árnyékba.
- Az ô valamije az én robotom. Az, amielyrôl
meséltem, ami ide hozott. Ô az ördög a pokolnak
ebben a szegletében.
- Mit tegyünk? – rettegés volt a hangjában, s
nem minden ok nélkül.
- Nem tudom megmondani, de nem hagyjuk magunkat meglátni.
Halottak leszünk vagy legjobb esetben visszakerülünk a kövekhez
és az utálatos ôrünkhöz, Bubóhoz.
Amilyen erôsen csak tudtunk nekipréseltük magunkat
a poros asztal oldalának. Remélve, hogy elrejtenek az árnyékok,
amint a robot megjelent lejjebb a többi asztalnál.
Egy nô volt vele, leszegett fejjel, lassan lépdelve
utána. Az épületek felé tartottak, melyeket korábban
elhagytunk. Olyan közel haladtak el, hogy a rozsdafoltok kivehetôek
voltak a fobot hátán. Meg az egyetlen, izzó szeme.
Amikor bementek az ajtón, lábra emelkedtem.
- Gyerünk! Amilyen messze csak tudunk ettôl a robottól!
Berkket nem kellett sürgetni, ami azt illeti, le is hagyott
az élet-halál versenyben.
Egyetlen fej sem fordult az irányunkba, ahogy elszaladtunk,
a nôk kezei tovább söpörtek, keféltek.
- Valami van ott elöl, valami fényféle! Talán
épületek – mondta Berkk.
Magunk mögé néztem és pánik sebességbe
kapcsoltam, úgyhogy le is hagytam ôt.
- Észrevett! Utánunk jön!
Amikor ismét nézni mertem, már közelebb
volt, gyorsabban haladt nálunk, az acél lábai úgy
jártak, mint a dugattyúk. Nem gyôzhettünk...
Visszafordítottam a fejem, épp elegendôen ahhoz,
hogy lássam, az egyik nô elhagyta az asztalát; csak
a sziluettje volt kivehetô a távoli fényben. Elfordult
és kilépett elém. Megpróbáltam kikerülni,
de a kezei megragadtak. Egy hirtelen csavarás és kifulladtan
a födre kerültem.
Egy pillanattal késôbb Berkk rámzuhant. És
a robot már majdnem odaért!
A nô érkezett elôbb. Elôrevetette magát
úgy, hogy az arca majdnem az enyémnek ért.
- Ideje volt, hogy elôkerülj! – mondta Angelina.