Fejezet: 6

- Hol? – kérdezett Sybil talpon állva a kezével árnyékolva a szemeit. Csendesen mutattam.
- Ha egyet láttál, mindet láttad – mormogta rosszallva. – Gyártószalag termékek, úgy köpik ki ôket mint a zacskós mûzlit. Hajlítsd meg, ragasztózd be, ültesd le, köss bele áramot és mûködik is! Nem bírtam elviselni a Szülôvárosomat... ha hiszed, ha nem, ez volt a neve. Elsôként vizsgáztam a gyereksuliban, ösztöndíjat kaptam, máshol folytattam és sosem mentem vissza. Próbálkoztam, aztán jött a rendôri munka és tetszett. Aztán besorozott a Különleges Alakulat és a többi történelem.
- Meg akarod nézni ezt a Szülôvárost?
- Nem.
- Pedig poén lehet, és talán találunk kaját. Hacsak nem vágysz disznósültre annyira, hogy megölj hozzá egy disznósült puszta kézzel!
- Ne viccelj, kérlek! Megnézem.
A tó nem volt nagy és a gyaloglás sem tartott sokáig. Sybil, aki jókedvûen indult el, egyre csendesebb és csendesebb lett ahogy a mozdulatlan épületekhez közeledtünk. Végül megállt.
- Nem! – mondta határozottan.
- Mit nem?
- Nem, ez nem az a hely, amit meglátogatnék. Mind pontosan egyformák, mint mondtam, központi tervezés, központi kivitelezés. Dugd be szépen és nézd, ahogy mûködik. Gyûlöltem a gyermekkorom.
- Nem tettük mindannyian? De a disznósülök, ôk voltak a legjobbak az egészben. Talán az egyetlen momentum, amire érzelmekkel emlékezem. Most menjünk szépen és nézzük meg, találunk-e egy McSwineyst ebben a bizsu kisvárosban.
Semmi sem mozdult az utcákon vagy az épületekben elôttünk. Egy beton út hagyta el a várost és hirtelen véget ért a fûben. Valami reklámtáblaféle állt mellette, de háttal és meg kellett kerülnünk, hogy elolvashassuk. Szögben közelítettünk hozzá, amíg ki nem tudtuk venni, mirôl szól. Sybil hirtelen megállt és olyan erôvel csapta össze a tenyereit, hogy az ujjpercei belefehéredtek. A szemeit lehúnyta.
- Olvasd el! – mondta.
- Megtettem.
- Mit ír?
- Csak véletlen egybeesés...
Sybil szemei felpattantak és szaggatva mondta a szavakat. – Te ezt el is hiszed? Mit ír?
- Vastag, vörös nagy betûkkel fehér alapon írja, hogy...
- Üdvözlünk a Szülôvárosban! – Mi ôrültünk meg vagy ez az egész planéta?
- Semelyikünk. – Leültem és elszakítottam egy fûszálat, majd rágni kezdtem. – Valami történik itt. De hogy mi, arra még rá kell jönnünk.
- És úgy fogunk rájönni, hogy seggreülve füvet rágunk?
Most már dühös volt, ami sokkal jobb, mint ijedtnek vagy depressziósnak lenni. Édesen mosolyogtam és a füvet paskoltam magam mellett. – Akkor munkára! Te leülsz és füvet rágsz amíg én körbecserkészkedem a tájat. Ül!
Leült. Vagy a személyiségem ereje miatt, vagy mert még mindig fáradt volt. Én lábra tápászkodtam recsegve és ropogva, aztán meglendültem a Szülôváros irányába.
Rövid idô alatt megtudtam mindent, amit akartam és visszatértem Sybilhez ücsörögni és rágni.
- A legfurcsább, amit láttam életemben – mondtam.
- Jim, ne kínozz!
- Sajnálom, nem akartalak, csak próbálom megfogni ezt a bizonyos valóságot. Elôször is a város üres. Se emberek, se kutyák, se autók se gyerekek. Semmi. Az egyik ok, amiért üres lehet, hogy minden mintha egy díszlet lenne. Mintha így lett volna csinálva. A kilincsek nem forgnak, és az ajtók a falak részeinek tûnnek. Ugyanígy az ablakok. Nem tudsz benézni. Illetve benézel, de amit bent látsz, az az ablaküveg része. És semmi sem hat igazinak, teljesnek. Olyan ez, mint az elképzelése a Szülôvárosnak ahelyett, hogy maga lenne a Szülôváros.
Sybil a fejét rázta. – Fogalmam sincs, mirôl beszélsz.
- Ne aggódj! Nekem sincs sok. Csak próbálok utat találni számos furcsa jelenség közt. Egy barlangfélében érkeztünk ide. Vulkánokkal és lávafolyamokkal semmi fûvel vagy egyébbel. – Felnéztem a duzzadt vörös napra és rámutattam. – Legalább a nap változatlan. Szóval sétára indultunk és zöld füvet, disznósült találtunk, gyerekkorom disznósülét.
- A Szülôváros az enyém. Valamit jelentenie kell...
- Jelent is! – pattantam lábra és elôre-hátra tipegve sarkalltam a gondolkodásom. – Slakey tudta, hová küld, és ez nem a Menny, mint mondta. Úgyhogy ô már járt itt. Nem annyira a Mennyekben... És ahová érkeztünk, az nagyon Pokolszerû volt azzal a vörös teremtménnyel, a vulkánokkal, lávával meg egyebekkel. Lehetett azért Pokolszerû, mert annak akarta? Mert ez az ô elképzelése a Pokolról?
- Te vezetsz Jim, de én nem tudlak követni.
- Nem okollak, mivel az ötlet még fonák. Tudjuk, hogy valami Menny nevû hely létezik valahol. Ha van egy hely, lehet több is. Ez egyike a többinek. Bizonyos szokatlan tulajdonságokkal.
- Mint például?
- Mint például azt látod, amit látni akarsz. Mondjuk, hogy ez a bolygó vagy bármi volt is, csak egy lehetséges hely volt Slakey megérkezéséig. Aztán azzá lett, amit találni akart. Talán a vörös nap elgondolkoztatta a Pokolról. És minél többet gondolkodott, annál Pokoliabb lett. Ennek van értelme.
- Ugyan már! Ez a legszétesettebb elmélet, amit valaha hallottam.
- Bizony az, és még több is: abszolút lehetetlen. De itt vagyunk, nem?
- Egy másik ember Poklában?
- Igen. Ott voltunk, amikor megérkeztünk. De nem tetszett és el akartuk hagyni. Emlékszem, az járt a fejem, hogy ez a vulkanikus világ, es a sivárság pont az ellentéte annak, ahol felnôttem...
Most rajtam volt a sor eltûnôdni azon, hogy ez az egész nem csupán intézményesített ôrület-e. Ám Sybil praktikusabb volt.
- Oké, mondjuk, hogy ez történt. Erre a Pokoli helyre érkeztünk, mivel Slakey volt itt elôtte és minden úgymond felért az ördögi elvárásaival. Nekünk nem jött be és erôsen kívántad, hogy legyünk egy jobb klímájú helyen. Nagyon dühös lettél ami talán segítette formálni amire vágytunk. Aztán átgyalogoltunk bele. Ittunk, de még éhesek vagyunk. Illetve én már csak voltam, mert annyira éhes lehettem, hogy az elsô ízélményeimre gondoltam. Amelyek a Szülôvárosomhoz kötôdtek. Mondjuk ha igaz mindez, mit mûvelünk legközelebb?
- Az egyetlent, amit tehetünk. Visszamegyünk a Pokolba.
- Miért?
- Mert ott jöttünk be és ott is kell legyünk ha ki akarunk jutni. Slakey az egyetlen aki tudja hogyan kell átjárni ezek között. És még valami... – a hangom hirtelen elkomolyodott.
- Mi, Jim? Mi az?
- Csak a kijózanító gondolat, hogy Angelinát ide küldhette mielôtt minket. Amennyiben igen, nem fogjuk ôt a te vagy az én ifjúságomban találni. Slakey kifejezett Poklában kell legyen.
- Igen! – mondta felállva füvet kefélve le a ruhájáról. – Ha szomjasak vagyunk mindig visszatalálhatunk ide. Ha éhesek...
- Tartsd meg ezt egyelôre. Egyszerre egy lépést!
- Persze. Indulhatunk?
Visszaindultunk a mezôn és az edôn át, ahol jöttünk. Egy távoli, vidám röfögés vidított fel. Ameddig disznósülök léteznek, a galaxis nem lesz egy rossz hely. Ki a fák alól aztán át a füvesen. Ami egyre ritkább és rövidebb lett míg végül eltûnt. Vulkanikus talaj ismét és több mint egy fuvallatnyi kén. A dombok mind nagyobbak lettek és idôvel már kapaszkodnunk kellett egy meredekebb fal megmászásához. Amikor elértük a szirtet, tisztán ráláttunk a pöfögô vulkánra. Úgy tûnt egy a nagyon sok közül. Mögötte pedig a vörös nap alig valamivel a horizont fölött lebegve.
A dûnék véget értek a repedezett és töredezett hegyek lábánál. Amelyek vörösek voltak persze. Egy kis kanyon hasadéka vágott át közöttük és mi arra tartottunk. Sokkal könnyebb, mint újabb hegyet megmászni. Egyszerre hallottunk meg egy rikácsoló hangot; megálltunk.
- Várj itt! – suttogtam. – Megnézem mi az.
- Veled megyek, diGriz! Együtt megyünk végig! – Persze igaza volt. Bólintottam és az ujjamat a szám elé tettem. Lassan haladtunk tovább amilyen halkan csak tudtunk. A rikácsolás erôsödött, majd elállt. Mi is megálltunk. Aztán egy szürcsölô nedves hang érkezett a közelbôl, majd újra indult a rikácsolás. Figyelmesen araszoltunk tovább.
Egy férfi állt lábujjhegyen a feje fölé tartva egy szikladarabot valami szürkét kaparva a szikla homlokzatán. Annak egy darabja levált és ô a szájába tömte, majd hangosan rágni kezdte.
Meglehetôsen érdekes látvány volt. Még érdekesebb volt a tény, hogy világos vörös volt a színe. Minden öltözéke egy ôsi, kifakult gatya volt javarészt hiányzó szárakkal. Nyilván lyukas volt az ülepén, lévén a vörös farka kiállt rajta.
Ekkor vett észre minket. Egy pillanat alatt megfordult és feltátotta a nyirkos száját a törött fekete fogaival, majd a kôdarabot felénk hajította. Lebuktunk ahogy a kô a közeli falnak csapódott. A pacák seperc alatt felrajtolt a lejtôs sziklán bámulatos tempóban, majd eltûnt a fölsô perem mögött.
- Vörös – mondta Sybil.
- Nagyon vörös. Észrevetted a kis szarvakat a homlokán?
- Nem lehetett nem észrevenni. Meg nézzük mit csinált?
- Mit csinált és mit evett.
Felkaptam egy kisebb kôrepeszt és odamentem, ahol ô korábban munkálkodott. Egy gumiszerû szürkeség állt ki a kanyon egy falrepedésébôl. Én magasabb voltam mint rózsás barátunk és könnyedén elértem; addig vagdostam és veregettem amíg egy kis darab levált.
- Mi az? – kérdezte Sybil.
- Fogalmam sincs. Növény, nem állat... gondolom. És láttuk, hogy rágta. Akarsz egy harapást?
- Nem fosztanálak meg a lehetôségtôl.
Nagyon szürke és nyálkás volt az íze is és nagyon, nagyon rágós. Kábé olyan élmény mint egy mûanyag zacskót rágcsálni. Csak ez nedves. Nyeltem és egy darabka lecsúszott. Lent is maradt. A gyomrom panaszosan morajlott.
- Próbáld meg! – mondtam. – Elég ocsmány, de van benne víz és talán némi táplálékérték. – Letéptem egy darabot és átnyújtottam. Sybil nagyon gyanakvóan tette a szájába. Én felnéztem, felugrottam és megragadva ôt félretoltam.
Egy jókora kô huppant oda, ahol elôzôleg álltunk.
- Dühös a vacsora elvesztéséért – mondtam. – Menjünk távol a szikláktól valami olyan helyre, ahol látjuk, mi történik.
Egy rövid pillanatra láttuk ahogy még magasabbra mászik és eltûnik.
- Te maradj itt! – mondtam. – Figyelj erre a Vörösre! Én szedek még ebbôl a trutymóból!
A nap nem emelkedett észrevehetôen magasabbra az égen mire befejeztük az étkezést. Kellôen eltelt hassal, oltott szomjjal pihentünk az árnyékban mivel észrevehetôen emelkedett a hômérséklet.
- Nem jó, de laktató – mondta Sybil a körmével kapargatva ki egy fogai közé szorult darabot. Amikor kiszabadította, Sybil megvetôen nézegette majd a földre vetette. – Van valami ötleted mihez kezdünk most?
- Elôször is beindítjuk az agyunkat. Mióta felébredtünk itt, egyik közel-katasztrófából a másikba kerültünk. Nézzük át, mit tudunk!
- Elôször is – kezdte Sybil – Slakey Pokol verziójába kerültünk. Annak is hívjuk, amíg többet meg nem tudunk. Egy másik helyen vagy bolygón vagyunk vagy megôrültünk.
- Én az utolsót nem tudom elfogadni. Mi valahol máshol vagyunk. Tudjuk, hogy ehhez köze van gépeknek, mivel alaposan szétroncsolták ôket Lussuosón. Angelinát elküldték valahová abból a templomból. Minket szintén, de a Vulkannon lévôbôl. Ezt biztosan tudjuk és valami még fontosabbat is. A visszaút lehetséges. Te a Mennybe mentél és visszatértél. Valamint figyelembe kell vennünk a lehetôségét, hogy Angelina itt járhatott elôttünk.
- Ami annyit tesz, hogy intelligenciára van szükségünk a szó katonai értelmében.
- Úgy van! Ami viszont annyit tesz, hogy meg kell találnunk a Vöröst a szarvakkal és farokkal megtudni, amit tud. Angelináról, errôl a helyrôl, hogy került ide ô, mi. És hogy hogyan fogunk elmenni...
Egy hang tört ránk, egy lágy, csoszogó hang, lassan erôsödve. A kanyon alján érkezett felénk. Aztán susogó hangok következtek.
- Emberek! – mondtam amint a nemrég tôlünk elvált ördögi barát a színre került. Követte ôt egy kisebb csoport, legalább tizenkét ember. Férfiak és nôk. Mindannyian világos vörösek. Mindannyian éles kôdarabokkal. Soha egyikükkel sem találkoztam, és egy pillantás elég volt megállapítani, hogy Angelina nem volt a tartabarka csapat része. Megálltak amikor megláttak és akkor indultak tovább, amikor a vezérük intett nekik.
- Menekülhettek, ha akartok, de utánatok jövünk. Szaladni vagy maradni nem különbözô – rázta a kôdarabot a kezében.
- Meg fogunk ölni. Ölni és enni.
- A Pokolban pokoli az éhség.