- Legalább ötven Slakey kell legyen – mondta Angelina
undorodva csücsörítve a szájával. – Mind
egyformán visszataszító. Professzor, indítsa
a bombát! Jobban alszunk majd éjszaka.
Hárman ültünk és néztük az állandóan
Slakey-t mutató képernyôt. Coypu boldogtalanul csóválta
a fejét.
- Túl kockázatos. Elég ha egy van odakint belôle
a sokmillió univerzum sokezer bolygóin az egész újrakezdéséhez.
- Nézzük, figyeljük, ôrizzük...
- Bárcsak kioldhatnánk a bombát! – mondtam
mély sajnálattal. – A halála sosem tehetné
jóvá az okozott halálokat és pusztítást,
de biztos, hogy segítene. Ám a professzornak van igaza. Lehet,
hogy ôrült, de nem hülye. Ha ezt újra csinálná,
nem használna ál-vallásos trükköket. Ellenôrizhetetlenebb
módon mûködne. Találna egy másik bolygót
kedvezô klímával és szénforrással
és elindítana egy újabb mûveletet. Lassan és
óvatosan mûködne, kimutathatatlanul; végsôsoron
egy örökkévalóságig csinálhatja!
Ó, ott is vannak!
Az unnildecnovum gömb mellett egy apró vibráció
jelezte, hogy az ûrtengerész gyalogosok már akcióba
lendültek. Számtalanszor begyakorolták a mûveletet,
hogy minél gyorsabb és tökéletesebb legyen. Három
másodpercre csökkentették az idôt, és most
is ennyibe tellett. Két nagydarab tengerész vágta
neki a súlyos hidrogénbombát a gömbnek és
az odatapadt. Grissle kapitány megnyomta az aktiváló
gombot és mindannyian eltûntek éppolyan gyorsan, ahogy
érkeztek. Egy kijelzô éledt fel a professzor mellett
Berkk képével.
- A zöldben, professzor. A megfigyelôegység kioldva
és az azutomata kapcsoló mûködik.
- Köszönöm, nagyon jó!
- Vétel!
A képe pislogott majd eltûnt és Coypu mekönnyebbülten
sóhajtott fel. - Jó technikus ez a Berkk. Örülök,
hogy elfogadta a pozíciót az Alakulatnál. Mármint
mindkettô. Ô segített megtervezni az automata kapcsolót,
hogy teljesen hibamentes legyen.
- Lemaradtam valamirôl? – kérdezte Angelina.
- A múlt éjszaka nem tudtam aludni, te pedig rendben
voltál. Idejöttem és egy nagyon vörös szemû
Coypu professzort találtam aki a képernyôt nézte
és ugyanazon aggódott, ami engem is aggasztott: mi lenne,
ha?
- Melyik mi lenne ha?
- Ha egy Slakey még mindig odakint lenne. Mi lenne, ha elég
nagy interuniverzális szállítót építene
ahhoz, hogy átvihesse az unnildecnovum gömböt egy másik
univerzumba? A Slakey-k elszabadulhatnának és újra
kezdhetnék az egész halálos kört. Megbeszéltük
a tennivalót. A raktárból kerítettünk
egy hidrogén bombát, felszereltük molekapoccsal, ami
molekulásisan rögzíti majd a gömbhöz.
- És – mondta Coypu – van benne egy ellenôrzô.
Ha a gömb megy valahová, gombafelhôként ér
oda. Ha elmozdul, a bomba beindul.
- De ha nem próbálja meg elmozdítani, akkor
miért él még a sok testében? – kérdezte
Angelina ellenállhatatlan nôi logikával. – Mit teszünk,
hogy megszabaduljunk ettôl a talán örökös veszélytôl?
A professzor és én duettben sóhajtottunk.
- A szakértôink dolgoznak más lehetôségeken
– mondtam. – A dilemmánkat absztrakt problémává
tettük és átadtuk minden filozófia tanszéknek
a galaxis minden univerzumában. Valaki valahol elôállhat
egy válasszal. Addig is csak annyit tehetünk, hogy megfigyelünk.
- Örökké? Ez ám a hagyaték az unokáinknak!
És az övéiknek meg az azt követôknek!
Túlzottan lehangoló volt belegondolni, úgyhogy
témát váltottam.
- Legalább tettünk valamit Slakey áldozataiért.
A nôk a Purgatóriumból, legalábbis akik nem
szorultak kórházra, a választott bolygóikra
mentek. Életre szóló nyugdíjjal, amit fôként
Slakey elkobzott tulajdonai fedeznek. Ugyanez történt a bányászokkal
egy kivételével. Bubó a veszélyes ôrültek
kórházába tart, hogy megtudjuk, gyógyítható-e?
- Mi a helyzet a Pokol teremtményeivel? – kérdezte
Angelina. – Ôértük nem tudunk tenni?
- De, sokat. Mivel nem hagyhatják el a Poklot, ott kell ôket
segítenünk. Csillagközi karitatív szervezetek már
fel is állítottak átmeneti, légkondícionált
épületeket a számukra. Önkéntesek látják
el ôket orvossággal, étellel, barbeque-val, piával,
tanáccsal, ilyesmivel. Mivel sosem hagyhatják el a Poklot,
állandó gondoskodásra szorulnak. Hamarosan el fogják
tudni látni magukat.
Angelina szemöldökei erre felemelkedtek. – Önellátók...
a Pokolban?
- Az ízlés nem megvehetô – mondtam. – Egy Vakáció
a Pokolban nevû céget hoztak létre és az elsô
turisták már úton vannak. A bennlakókat fényképezik
pénz ellenében. Láván grillezett szték,
borzongás, amikor a gravitációs hullámok megragadják
ôket. Összességében ijesztô, de biztonságos
szórakozás.
- Borzasztó! Remélem, hogy az öreg vörös
Slakey ördög lelövi és megeszi ôket!
- Ez most már nem lehetséges. Mielôtt odaértünk
volna, a helyiek elunták a lövöldözést és
úgymond vacsoráztak egyet.
- Csodálatos! Tôlem aztán az összes többi
Slakey-t is megsüthetik. Jó megoldás lenne. Errôl
jut eszembe! Pár kérdés, professzor, ami régóta
zavar. Miért van ennyi Slakey és hogy csinálta?
Mint mindig, Coypunak most is megvolt a válasza.
- Az elsô kérdésedre a válasz nyilvánvaló.
Ki másban bízhatna meg? Az örök életet meg
akarta tartani magának. Úgyhogy önmagával lépett
szövetségre a mûvelet felállításához.
Azt, pedig, hogy hogy sokszorosította magát, véletlen
fedeztem fel. Emlékezned kell rá, hogy a frekvencia beállításokat
a többi univerzumához az egyik gépébôl
szereztük. Így találtalak meg az Üvegen és
hoztalak vissza. Amikor volt idôm, megnéztem pár másik
univerzumot. Némelyikük meglehetôsen komisz. Hogy ne
legyen költségtúllépés és ne veszítsünk
el túl sok gépet, egy páncélozott fürkészôt
küldtem, amely megmérte a hômérsékletet,
a gravitációs sûrûséget, a légnyomást
és légösszetevôket, a szokásos dolgokat.
Nagyon meglepôdtem, amikor a Gemellirôl visszatérve,
melyet nyilvánvaló okból neveztem így el, a
gép önmaga egy replikájával tért vissza.
Kis kutatás eredményeként megtudtam, hogy ott a sugárfrekvenciák
megduplázódtak. Úgyhogy a mi univerzumunk anyaga megkettôzôdik
mire visszatér ide. Érdekes jelenség. Úgyhogy
minden alkalommal, amikor Slakey-nek erôsítésre volt
szüksége, be- és kiugrott a Gemellibe és bôl.
Tudod, te vagy a második, aki tôlem ezt kérdezte ma.
- Ki volt a másik?
- Én – mondta Sybil besétálva az ajtón
boldogan mosolyogva. – Mr és Mrs diGriz, szeretnélek titeket
apának és anyának hívni! Nem leplezhetem tovább!
Ôrülten szerelmes vagyok a fiatokba és hozzá akarok
menni!
- Melyikhez? – kérdezte Angelina.
- Mindkettôhöz! – mondta egy második Sybil az
ajtón besétálva. A két Sybil egyszerre beszélt.
Elôször az egyikre, majd a másikra néztem
és életemben elôször elakadt a szavam. Nem úgy
- Angelinának.
- Megkettôzted magad! Te most két Sybil vagy!
- Persze, nem volt választásom – mondta kegyetlen
nôi logikával. – Szerelmes voltam a fiaidba, és a szerelem
mindig talál módot.
- Megosztottad már velük is a jó hírt?
- Még nem – mondták a Sybilek közösen. –
De tudom, hogy szeretnek, a nôk megérzik az ilyet, pont amennyire
én szeretem ôket. Ôk mindketten nemesek, ôszinték,
bátrak és nem merik megkérni a kezem, mert akkor a
másik rajtaveszítene. Ez a probléma most meg lett
oldva.
- Meg bizony! – mondta Angelina komoran a hirtelen döntéssel,
amit a nôk a szívükben hoznak. – És te mit mondasz,
Jim?
- Én azt mondom, a fiúk dolga a döntés.
Angelina beleegyezôleg bólintott.
- Hamarosan itt kell legyenek – mondta a kettôs hang. – Üzentem
értük, mielôtt ide jöttem.
James és Bolivar abban a pillanatban léptek be és
gyorsan párokba szervezôdtek. Mielôtt beszélni
tudtak volna, a Sybilek megragadták ôket és szenvedélyesen
megcsókolták. A válasz, mondhatom, ugyanilyen szenvedélyes
lett.
- Szeretlek – lihegték a Sybilek. – Szívem mélyébôl,
lényem teljébôl. Te is szeretsz?
Ennyi volt az egész. Angelina és én boldogan
mosolyogtunk, kézen fogtuk egymást és hátat
fordítottunk az ölelkezô pároknak, leültünk
és elkezdtük megbeszélni az esküvôt.
Ez lesz a valaha is volt legnagyobb szociális összejövetel
a Különleges Alakulat Fôbázisán.
Csettintettem a robotbárnak, amely egy hûtött
üveg frissítô borral állt elô, ügyesen
kinyitotta a két jobb kezével, kitöltötte és
átadta a csordultig töltött poharakat. Koccintottunk és
ittunk.
- Tósztot! – mondtam. – Tud valaki egyet?
- Persze. A jövendô friss házasaira! És
teljen az életük boldogan!
- Akárcsak a miénk! – mondtam.
- Persze.
Egy csókot követôen ittunk. Angelina válla
fölött láthattam a képernyôn a hatalmas fekete
gömböt.
Hátat fordítottam neki nem várva meg, hogy
elrontsa ezt az emlékezetes napot. Mégsem tudtam kiverni
a fejembôl. Angelina sem.
- Van elég pénzünk a bankban egy ciklotront venni?
– kérdezte.
Bólintottam. – Még egy szénbányára
is futná. Miért kérded?
- Csak elkalandoztam. Milyen csodálatos és szokatlan
ajándékkal lephetnénk meg a friss házasokat...