Valami történt.
Nem tudtam emlékezni rá, nem tudtam leírni.
Nem akartam rá gondolni. Sokkal fontosabb dolgok jártak afejemben.
Például a tény, hogy még mindig meg vagyok
bénítva és arccal lefelé vagyok valami vörös
kôporfélében. Nem éreztem, csak a szagát.
Rothadt, kén szaga volt.
Szag! Igen, bizonyosan éreztem egyre, egyre erôsebben.
Ez valami fontosat jelentett. A lövést követôen
nem volt szaglásom, de most már igen. Ezek szerint a bénítás
kezd elmúlni, mivel távolról, de nyomást éreztem
az ajkamon. Koncentráltam, erôsen küzdöttem, majd
még erôsebben, aztán végül megmoccantak
az ujjvégeim.
A felépülés nem volt gyors, mint a lebénulás.
Lassan és fájdalmasan regenerálódtam. Vörös
agóniahullámok futottak végig éledezô
testemen, melyek a látásom elvesztésével fenyegettek.
A szemeim patakzottak, könnyek szaladtak az ajkaimon a kínszenvedés
alatt. Lassan, nagyon lassan minden elhalt és sikerült átfordulnom.
Lepislogva a könnyeket, felnézve egy szürke kô
plafont láthattam. Nyögést hallottam és kemény
erôfeszítéssel elfordítva a fejem és
láttam, hogy Sybil mellettem fekszik a földön. A szemei
csukva voltak és a testét a fájdalom csavarta amikor
ismét felnyögött. Tudtam, miben van része. Lassan
és kimerítetten, röfögések és tátogások
közepedte kúsztam oda hozzá és megfogtam a kezét.
- A fájdalom – sikerült kimondanom – elmúlik.
- Jim – suttogta olyan halkan, hogy alig hallottam.
- Nem is más. Rendbe fogsz jönni.
Ez elég szánalmas nyugtatás volt, de pillanatnyilag
csak ennyi jutott az eszembe. Hol vagyunk? Mi történt? Ha ez
volt a Menny, hát eléggé más, mint ahogy leírták.
Éles vulkanikus kôzet fû helyett; szikla az ég
helyén. Honnan jött a fény? És mi volt az, amit
Slakey utoljára mondott? Valamit arról, hogy nem annyira
a Mennyekbe.
Némi erôfeszítéssel sikerült felülnöm
és láttam egy nyílást a kôfalban: hasadékban
vagy valamiféle barlangban voltunk. És a nyílás
mögött vörös volt az ég.
Vörös? Távoli, mély dübörgés
hallatszott és éreztem, hogy megrázkódik alattam
a talaj; sötét füstfelhô terült el az égen.
A kôfalnak támaszkodva sikerült magam lábra húzni
és Sybilhez botladozni. Segítettem neki felülni a falnak
háttal.
Beszélni próbált, de köhögés
lett belôle. Végül kipréselte a szavakat:
- Slakey egy lépéssel elôttünk volt egész
idô alatt.
- Hogy érted ezt?
- Játszott velünk, és tudnia kellett, hogy az
épületben vagy. Rövidre vette a ceremóniát,
valami váratlan találkozást említve mentette
ki magát, bekapcsolta az orgonafelvételt énekes kísérettel.
Mindenkit megkért a távozásra. Engem kivéve.
Félrevont arra hivatkozva, hogy valami fontosat kell mondania. Persze
kíváncsi voltam, amellett hogy nem tudtam semmi egyéb
tennivalóra gondolni. Aztán ahogy a többiek eltûntek,
valamivel felém mutatott. Röviden láttam csak valami
ezüst pókháló félét mielôtt
összeestem. Borzalmas volt! Egyetlen izmom sem tudtam mozgatni, még
a szemeim sem! Tudatában voltam, hogy a hátsó szobába
vonszol a sötétben. A legrosszabb az volt az egészben,
hogy semmit sem tehettem ellene. Nem tudtam mozdulni, nem tudtam mit tenni,
és nem tudtalak figyelmeztetni. Emlékszem rá, hogy
beszélt hozzád. Aztán viszont semmire.
- Ez nagyjából minden amire emlékszem mielôtt
itt kinyitottam a szemeim.
Megtapogattam a zsebem, éreztem a kommunikátor púpját
és egyben apró reményt is. A fülemhez tettem
és bekapcsoltam. Semmi. Ez történt minden rajtam levô
készülékkel. Mind halott. Az elemek és áramtöltetek
lecsapolva. Még a svájci bicskám pengéjét
sem tudtam kinyitni; egybeolvadt az egész. A kis kupac fémhulladékra
pillantottam és szükségét éreztem végigrúgni
a barlangon. Engedtem a sürgetésnek és megtettem. Szépen
csattant.
- Csak szemét. Mind bekrepált. Semmi se szuperál
– fordultam sarkon és a fény felé indultam.
- Jim, ne menj el...
- Nem megyek messzire. Csak ki akarok kukkantani kielégíteni
a kíváncsiságom, megtudni, hol vagyunk.
Egy kezemet a falon húzva, nehogy elbotoljak kicsoszogtam
a bejáratig kinézni. Éreztem, hogy leesett az állam
a megrázkódtatástól ahogy térdre estem.
Hosszú pillanatokig csak meredtem. Nagynehezen elfordultam, sikerült
ismét talpra kerülnöm és visszamentem Sybilhez.
Már felült és sokkal jobban uralta magát.
- Mi van odakint, Jim?
- Bizonyosan nem a Mennyek. Az ég vörös, nem kék,
nincsenek fehér felhôk és sehol fû. Egy földrajzilag
instabil terület a közelben egy üzemelô vulkánnal.
Bôséges füst, de legalább láva nincs. És
van egy nagy, meggyûlött nap, amilyen semelyik általam
látott napra vagy csillagra sem hasonlít. Világosvörös
árnyalatú, nem fehér vagy kék, ami magyarázat
a táj rôt tónusára.
- Hol vagyunk?
- Hát... – tátogtam valami intelligenset próbálva
mondani. – Nos, annyit tudunk, hogy nem a Vulkannon vagyunk – ennyivel
tudtam elôrukkolni. – És...
Sybil leszûrte a vonakodásom. – És?
- Megpillantottam.
- Megpillantottad? Látnod kéne magad, teljesen elszürkültél.
Megpróbáltam nevetni ezen, de szánalmas gôgicsélésre
sikeredett.
- Igen, megpillantottam valakit vagy valamit. Nagyon rövid
ideig láttam valami alakfélét, amely elszaladt, gyorsan.
Két lábon, felegyenesedve. – A hangom elmélyült
és Sybil nagyon aggodalmasan nézett. – Sajnálom. Csak
hülyéskedek. Túl gyorsan mozgott ahhoz, hogy bármit
is kivegyek. De azt hiszem, biztos nem vagyok benne, hogy volt egy farka.
És... világos vörös volt a színe.
Hosszú szünet után szólat meg.
- Igazad van. Biztos, hogy ez nem a Menny. Milyen a teológiád?
- Nem valami jó, de elég ahhoz, hogy tudjam: nem lenne
szabad arra gondolnom, amire most gondolok. A megérkezésed
elôtt beleástam kicsit a teológiába a Mennyek
koncepciója, meg az utóélet, utóvilág
tárgyában tények feltárása és
betekintés reményében. Attól tartok, a korai
vallási oktatásom erôsen el lett hanyagolva. Íme!
Annyi koncepció létezik a mennyekrôl, ahány
vallás. Azt tettem, hogy körvonalaztam a Mennyeket az alapján,
ahogy az Örök Igazság Templomába járók
látták és összehasonlításokat tettem.
Ez igen érdekes választékot és választékos
vallásneveket eredményezett. Leszûkítettem azokra,
amelyek a Menny és Pokol kettôségét említették,
amelyek helyek, ahol a halálod után laksz. Van egy lélek
nevû objektum, ami nem látható vagy található
vagy ilyesmi. Valami ismeretlen helyrôl ered. A leírása
pedig igen ködös. Ez a lélek, valami meg nem magyarázott
módon téged kell jelentsen. Illetve a lényegedet.
Ne nézz így rám, nem én találom ki!
Szóval, ez a lélek a Mennybe akar kerülni. Említésre
kerül egy ház a félúton Purgatórium néven.
És, már biztos, hogy hallottad, egy totál ellentétes
hely, a Pokol.
Meglepôdötten nézett. – Akkor te úgy hiszed...
hogy mi talán ezen a Pokol nevû helyen kötöttünk
ki?
- Nos, amíg jobb ötletem nem lesz, és remélem,
hogy lesz, ez lenne a következtetés...
Távoli morajló zaj hallatszott, a talaj remegett a
talpam alatt. Hirtelen súly ereszkedett rám és a térdreimre
estem, a kezeimet elôre tartva az esés enyhítésére.
Elôbb nehéz, majd még nehezebb lettem; Sybil ismét
a földön volt elterülten.
Aztán elmúlt az érzés amilyen gyorsan
jött, és már ismét álltam, bizonytalanul.
- Mi volt ez?
- Halványlila fogalmam sincs. Még soha nem éreztem
ilyet. Olyan volt mint... Mintha gravitációs hullám
haladt volna át felettünk?
- Nem létezik gravitációs hullám.
- De most már igen.
Sybil mosolyogni próbált, de reszketett helyette.
- Ne! – mondtam. – Valami furcsa helyen vagyunk, amit nyugodtan
nevezhetünk Pokolnak. Ám még élünk, úgyhogy
irány kifelé ebbôl a barlangból felfedezni,
hol a Pokolban vagyunk!
Sybil hátralépve kiegyenesedett; az ujjait átfuttatta
a haján. És most összejött egy kisebb mosoly is.
– Lefogadom, hogy Pokolian is nézek ki – mondta. – Indulás!
Enyhe lelkesedésünk nem tartott sokáig. Ahogy
sétáltunk, a levegô egyre forrósodott, méghozzá
kellemetlen mértékben. Megkerülve egy sziklacsúcsot
megtudtuk miért. Visszahôkölve a hôhullámoktól
néztünk a feltáruló képre elôttünk.
Közvetlen elöl széles lávafolyam mozgott. Elsötétült
salak képzôdött a tetején repedezve és
töredezve ahogy tovahaladt feltárva a vaskos magmafolyamot
maga alatt. Hátráltunk.
- Megpróbáljuk a másik irányt – mondtam
és köhögni kezdtem. Sybil nem válaszolt, csak bólintott
beleegyezôleg. A torka valószínû éppoly
száraz volt, akár az enyém; ô éppoly
szomjas lehetett, mint én. Volt valahol víz ezen a szikkadt
térképen? A válasz nem igen kecsegtetett.
Valami egyéb viszont igen. Angelina. Slakey valami olyan
helyre küldhette, ahová minket. A Mennybe – reméltem.
És méginkább reméltem, hogy ô nem erre
a borzalmas bolygóra került.
Visszamentünk a barlang szájához, ahonnan elôkeveredtünk
és végigbotladoztunk a sóderdûnék között.
Az is meleg volt, de nem annyira, mint a sütôszerû katlan
az ellenkezô irányben.
- Egy pillanat! – szólt Sybil megállva és ráülve
egy nagyobb kôdarabra. – Kissé fáradt vagyok.
Biccentettem és mellé ültem.
- Nem meglepô. Bármi is volt az a bénító
háló, nem mûvelt semmi jót velünk. Sem
fizikálisan, sem mentálisan.
- Csapzott vagyok és lehangolt. Ha tudnám, hogy szálljak
ki, megtenném.
Látván a kétségbeesettséget az
arcán, hallván a kimerültséget a hangjában,
dühössé lettem. Ezt a jó, erôs, szép
ügynököt nem alacsonyíthatja le így egyetlen
ember!
- Gyûlöllek, Slakey! – kiáltottam lábra
pattanva és az ökleim az ég felé rázva.
Egy távoli vulkáni moraj érkezett válasz helyett.
Még dühösebbé váltam. – Ezt nem fogod megúszni!
Kikerülünk innen, de mennyire, hogy ki! A levegô ezen a
bolygón származik valahonnan, élô, zöld
növényektôl. Megtaláljuk ôket és
ebben meg nem akadályozhatsz!
- Csodálatos vagy, Jim – mondta Sybil felállva és
lelapítva a gyûrött, koszos ruháját. –
Persze, hogy folytatjuk. És biztos, hogy mi nyerünk!
Bólintottam egyezôleg. Aztán lefelé mutattam
a völgybe. – Arra, távol a vulkánoktól és
a lávától. Ott sokkal jobb lesz!
Az is lett. Ahogy haladtunk, a levegô úgy hûlt.
Egy idô múlva, amikor a völgy kiszélesedett valami
zöldet pillantottam meg elôttünk. Elôször nem
akartam említeni, de Sybil is észrevette.
- Zöld! – mondta erélyesen. – Fû vagy fák
vagy valami ilyesmi. Vagy csak ábrándozom?
- Kizárt! Én is látom, és igen felüdítô
látvány. Elôre!
Szinte szaladtunk ahogy a térkép feltárult
elôttünk. Fû volt, térd magas, hûvösnek
és kissé nyirkosnak érzetük amikor benne haladtunk.
Facsoportok következtek egyre egyre több, végül szinte
kis erdôvé nôve.
- Jóöreg klorofill! – ujjongtam. – A táplálkozási
lánc alja és az élet eredeztetôje. A nap energiáját
fogja és táplálékot csinál...
- És víz?
- Tuti, hogy van! Valahol lennie kell és meg fogjuk találni!
- Csitt! – intett le. – Hallod ezt? Susogás, amilyet a száraz
levelek keltenek.
Hallottam, halk recsegés közeledett felénk az
erdô irányából. Aztán valami apró
bukott elô és vonakodva ment be a füvesbe.
- Hát szia! – mondtam a kis vöröses barna, elôtûnô
alaknak. Az felnézett rám gombfekete szemekkel és
riadtan rikácsolni kezdett.
Ezt a rikácsolást egy hangosabb és dühösebb
rikácsolás visszhangozta az erdôbôl. Robajló
patazaj hallatszott és egy óriás rontott elô
a fák alól prüszkölve anyai védelmi ösztönében.
Jó két méter lehetett a fújtató orrától
a lóbálódzó farkáig. A testét
borító védô tüskéi most mereven
álltak.
Sybil holtra váltan tátogott.
Én csak mosolyogtam és kiáltani kezdtem: -
Szúúúi, coca, coca!
- Jim, mi az?
- Az egyik legkedvesebb és legszeretetreméltóbb
lény a galaxisban, gyerekkorom jóbarátja, a férfi
társa. Ez egy disznósül!
Sybil úgy nézett rám, mintha megôrültem
volna.
- Legkedvesebb? Nem támad?
- Nem, ha nem fenyegeted a malacát. – A kis lény félelme
elmúlt ahogy a védelme megjelent és orrával
félretúrta a tüskéket kis frissítô
tej után keresve.
Lassan mozogtam, lehajoltam felvenni egy szél lecsavarta
ágat. Gyanakvó, gyöngyözô szemek követték
minden mozdulatom.
- Jó kislány – mondta, elôre lépve a
bíztató kotyogó hangot hallatva. Az állat reszketett
némileg, de nem mozdult. A fejét utánam forgatta,
ahogy közeledtem. Egy csepp nyál formálódott
a kiálló, éles tüskén és a földre
hullott.
- Úgy, úgy – mormoltam. – Kis Jimmy nem bántja
a disznósült. Kis Jimmy szereti a disznósült.
Lenyúlva egy tenyérnyi tüskét félresimítottam
a fülei között, az ág végével megböktem
majd vakani kezdtem a vastag sertéken át.
A szemeit félig lehúnyta és elégedettem
bugyborékolt.
- A disznósül szereti ha a fülei mögött
vakarják, azt maguk nem érik el.
- Honnan tudsz ezekrôl a borzasztó lényekrôl?
- Borzasztó? Soha! Az ember társa a csillagközi
utazáson. Tudhatnád a galaktikus történelembôl.
Abból a részbôl, amikor különös bestiák
és halálos lények vártak az elsô telepesekre.
Olyan szörnyek, melyek egy harapásra megettek volna egy tehenet.
A félelmre a disznósül tanította meg ôket,
bizony! Egy mesterséges genetikai mutáció az óriásdisznó
és a sül között. Agyarak és paták támadáshoz,
tüskék a védekezéshez. Hûséges és
pusztító, amikor kell.
- Jó az oldalasa?
- Igen, de errôl nem beszélünk a jelenlétében.
Farmon nevelkedtem, és elhiheted, az összes barátom
disznósül volt. Ó, elôkerült a papa!
Élvezettel üvöltve üdvözöltem a
hatalmas, halálos erdôbôl elôtörô alakot.
Ô vörös és disznós szemeivel nézett.
Hangosan és örömmel röfögött, amikor a
botom vége a bundáját vakargatta. Én mesterséges
röfögést hallattam, de szintén örömmel.
- Honnan jöttek? – kérdezte Sybil.
- Az erdôbôl – mondtam vakargatva.
- Nem úgy értem. Miféle hely ez vulkánokkal,
lávafolyamokkal, gravitációs hullámokkal és
ezekkel a lényekkel?
- Olyan bolygó, amit emberek kellett benépesítsenek.
Ez hamarosan kiderül. De elôször kövessük a disznónyomokat
az erdôbe vizet keresve. Elôbb iszunk, aztán kogitálunk.
- Egyetértek – mondta az utat törve. Én követtem
és újdonsült disznósül barátaink
is ezt tették. Várakozóan röfögtek további
ízletes vakaró figyelemért. Csak akkor veszítettük
el ôket, amikor az ösvény storoak fákkal lett
szegélyezett. Az apaállat belevágta az agyarait az
egyik burjánzó fába és rázta teljes
erejébôl. A makkok, akkorák, mint a fejem esôként
hullottak és a család vidáman lakmározott.
Egy tisztásra értünk az erdôn túl,
ahol a vizes árkot az éles paták sárosra kavarták.
Egy kisebb tó határán állt. A tó távoli
vége köd mögé bújt, amely minden egyebet
is kivehetetlenné tett. Elhagytuk a sáros ösvényt
és onnan egy sziklás polc vezetett a tóhoz. Leültünk
a víz partjára és markainkkal mertük a tiszta,
hûvös vizet amíg teljesen el nem teltünk.
- Keress pár száraz gallyat, dörgöld össze
ôket és disznópecsenyézhetünk – mondta
Sybil a szája szélét nyalva.
- Soha! Ôk barátok! – A gyomrom várakozóan
korgott. – Hát talán késôbb, sokkal késôbb.
És csak akkor, ha nem találunk más táplálékot.
Ideje felfedezni. Ez betelepített világ, illetve legalábbis
az volt. Az emberek hozták a mutáns disznósülöket
és a storoak fákat a csillagokba. Lennie kell itt farmoknak.
- Fogalmam sincs, hogy nézhetnek ki. Én városi
lány voltam, vagyis kisvárosi. Az élelem olyasmi volt,
amit boltban vettél. Anyám és apám, ahogy mindenki
telekonferenciával, programozással és ehhez hasonlóval
foglalkozott. Se gyárak, se szennyezés, az olyesmi a messzi,
robotikus építkezési telepekre korlátozódott.
A városkánk csendes volt és szokványos, sok
tereprendezett épülettel és zöld parkokkal. Totálisan
és iszonyatosan unalmas.
Hunyorítva néztem végig a tavon oda, ahol a
köd oszlani látszott. Mutattam.
- Olyan, mint az ott?