Fejezet: 1

Jó adag viszkit töltöttem a jégre, méregettem, majd utánalocsoltam még. Ám amint felemeltem a poharat és élvezettel kortyolni kezdtem, felemelt tekintetem az órára tévedt a bár mögötti falon.
Még csak reggel tíz volt.
- Ejnye, ejnye Jim, minden reggel kicsit korábban kezded – morogtam magamban. No és? Az én májam, nem? Felhörpintettem az egészet mire a házi számítógép szólalt meg gazdag, mûvelt és talán gúnyosan?
- Valaki a fôbejárat felé közelít, uram!
- Nagyszerû! Talán a piabolti szállítmány? – csöpögtek ájtatosan a számból a hangok, de a kompjúterek immunisak a szarkazmusra.
- Nyilvánvalóan nem, uram, lévén a Garry Grog és Fûszerbolt a szállítócsövet használja. A közelítô személyt Rowena Viniculturaként azonosítottam. Az ugrókocsiját az elsô mezôre parkolta és éppen kiszáll.
A morálom mutálni kezdett ahogy a név nekiverôdött a füldobjaimnak. Lussouso minden szépsége közt talán Rowena volt az elsô és a legunalmasabb. Le kellett lépnem – esetleg öngyilkosságot elkövetnem – mielôtt belépett. Már a ház vége felé tartottam hogy talán a medencébe fojtsam magam amikor a házirobot fémhangja akasztott meg haladtomban.
- Úgy tûnik, Vinicultura arra a lábtörlôre esett, amely hat nyelven üdvözöl.
- Hogy érted, hogy esett?
- Úgy vélem ez a helyes kifejezés. A szemeit lehúnyta és a teste elernyedt. Aztán lassan leereszkedett a talaj felé. Jelenleg fekszik, mozdulatlanul, még mindig csukott szemekkel. A pulzusa lassúnak és szabálytalannak tûnik a lábtörlô nyomásérzékelôje alapján. Sebek és karcolások vannak az arcán…
A robot hangja követett amint a házon végigrohantam.
- Nyisd az ajtót! – kiáltottam. Amint megtette, kivetôdtem.
A nô arca sápadt volt, sötét haja összezilált, bô keblei lassan emelkedtek és estek. Vér volt az arcain és egy sötétedô karcolás a homlokán. Az ajkai mozogni kezdtek ahogy közel hajoltam.
- Elment… - mondta alig hallhatóan. – Angelina… elment…
Úgy éreztem, harminc fokot esett a testhômérsékletem. Ez persze csöppet sem lassított le. A karjaimban tartva ôt sikerült a csukló-kommunikátoromba ütni 666-ot.
- Hol van az itthoni elsôsegély? – üvöltöttem karjaimat a meleg combok és puha hát alá csúsztatva óvatosan emelve fel a nô testét.
- A kanapé helyén, a könyvtárban, uram!
Szaladtam figyelmen kívül hagyva a kétségbeesés csomóját amit a nô szavai formáltak bennem. Mivel mind Angelina, mind én makk egészségesek voltunk, sosem használtuk a házi orvosi kellékeket. Egyetlen pillantást vetettem csak a specifikációkra amikor aláírtam a bérleti szerzôdést; az orvosi kellékek legalább egy vidéki kórház szintjén kell legyenek. Mire a könyvtárba cipeltem Rowenát, a kanapé a falba tûnt és egy vizsgálóágy vette át a helyét.  Amint ráfektettem ôt, a detektorok kígyóztak lefelé a plafonból elôugrott medbotból. Egy analizáló csatlakozott a tarkómnak amire én ellöktem.
- Nem engem! Ôt az ágyon, te idióta masina!
Hátraléptem míg a gép mechanikus lelkesedéssel látott munkának. Egy sor csillogó mutató kelt életre a képernyôn. A hômérséklettôl, pulzuson, az endokrin egyensúlyon, májfunkción minden, ami mérhetô volt, megjelent.
- Beszélj! Mondd! – parancsoltam, amire elektronikus susogás következett miközben a különféle szakértô-programok összerendezték és eltárolták a beérkezô információt, majd összehasonlították, összevetették az eredményeket megegyezésre jutva egy mikroszekundunm alatt.
- A páciens agyrázkódást és zúzódásokat szenvedett – mondta a számítógép mély, megnyugtató férfi hangon. – A karcolások felszínesek; le lettek fertôtlenítve és ragasztva – surrogás és csillogás – a megfelelô antibiotikumok befecskendezve.
- Térítsd magához! – utasítottam.
- Amennyiben úgy érti uram, hogy hozzam a pácienst a öntudatára, ezen most dolgozom. – Amennyiben egy kompjúter húzhatja a száját, hát most ezt tette.
- Micsa? – motyogott a nô szép lila szemekkel pislogva, melyek homályosak voltak és fókusztalanok.
- Ennél többet kell tenned vele! – mondtam. – Stimulánsokat vagy valamit! Beszélnem kell vele!
- A pácienst trauma érte...
- De nem erôs, ezt magad mondtad. Úgyhogy sarkalld beszédre, te túláras memóriacsip kollekció, vagy rövidre zárom a Romjaid, Promjaid és Epromjaid!
Ennek meglett a hatása. A nô ismét pislogni kezdett és rám nézett.
- Jim...
- Életnagyságban, Rowena drága. Rendbe fogsz jönni. Most mesélj Angelináról!
- Elment... – mondta csapkodva a luxus szempilláival. Éreztem ahogy a fogaim összeszorulnak és mosolyt erôltettem.
- Ezt már mondtad. Hová ment? Miért ment? Mikor ment? – fejeztem be sírásra készen.
- Az Örök Igazság Temploma... – ennyit mondott csak mielôtt a szemei ismét lezáródtak. Ennyi elég volt.
A házirobotnak kiáltottam az ajtót kireteszelve.
- Gyógyítsd meg! Ôrizd! Hívj mentôt!
Nem említettem a rendôrséget mivel nem akartam a simatalpúak beleavatkozását a nyomozásomba.
- Indíts! – kiáltottam az atombringának a garázsba ugorva. – Ajtó nyiss!
A nyeregbe pattantam és teljes lendülettel elvittem a fél garázsajtót, mert az nem nyílott elég gyorsan. Sikerült kikerülnöm egy sétáló párost az úttesten, elhúztam két jármû között és tovamorajlottam. Az atombringa telefonjába kiáltoztam mivel tudnom kellett, hová megyek.
- AdInfo vészhozzáférés. Az Örök Igazság Temploma, koordináták!
Egy utcatérkép rajzolódott ki a megrepesztett szélvédôn és csikorgó gumikkal fordultam el az elsô kanyarnál. Amint kiegyenesedtem, láttam, hogy a hívófény villog. Csakis a vészhívásomra lehetett válasz és csak Angelina, James vagy Bolivár férhetett ehhez a számhoz.
- Angelina, te vagy az?
- Bolivár vagyok. Mi van, apa?
Elmagyaráztam röviden majd elismételtem, amikor James jelentkezett. Fogalmam sem volt, hol vannak – majd késôbb megtudom -, ám elég volt annyit tudni, hogy értesültek és ide tartanak. Ez volt az elsô alkalom, hogy a 666-ot kellett használnunk. Vészhelyzet. Mindent ejteni és összejönni. Akkor léptettem érvénybe, amikor elhagyták az otthont saját útjaikat járni. Segíteni ôket a jövôben – ahogy azt én képzeltem; és most én voltam, aki hívott. Ôk kiléptek nem vesztegetve az idôt fölösleges kommentárokkal. Hallgattak és jönnek.
Bedôltem az utolsó kanyarban és a fékre léptem.
Olajos füst terjengett a levegôben elhalóban: egy tûzoltó helikopter fehér permete zuhogott fentrôl az épületromra. A hûvös szorítás a mellemen már fizikai volt. Beletellett egy pillanatba visszanyernem az önuralmam, normálsian lélegeznem. Akkor aztán a rom felé szaladtam. Két kék egyenruhás állta el az utam terpeszbe ugorva. Egy harmadik, nagyobb torpant elém arany sújtásokkal; a testes talpnyalói felzárkóztak mögé. Uralmam alá kerítettem az adrenalin gyilkolta reflexeim és sebességbe kapcsoltam az agyam.
- A nevem diGriz. Okom van hinni, hogy a nejem odabent van…
- Lépjen hátra, kérem!
- Nem! – köptem a szót méreg módjára és ô automatikusan hátrahôkölt. – Fizetek adót! Sok adót! Hogy magukat fizessék! Több tapasztalatom van a rendôri munkában, mint magának – vonakodtam elárulni, a törvény mely oldalán szereztem ezt a tapasztalatot. – Mit tud maga erôl?
- Semmit. A tûzoltóság és a rendôrség most érkezett. Automatikus vészhívás volt.
- Elmondom, amit tudok. Ez, illetve ez volt az Örök Igazság Temploma. Egy túlélô az imént ért a házamhoz. Rowena Vinicultura. Azt mondta, a nejem itt van.
Hallottam, hogy a rendôrségi számítógép berreg a fülébe.
- James diGriz admirális úr! Mindent megteszünk, hogy a nejét… Angelinát megtaláljuk. Collin kapitány vagyok és tudatom, hogy a státusza lehetôvé teszi, hogy társuljon velünk a nyomozásban a saját felelôsségére.
Puszta reflexbôl hoztam létre a flottaadmirálisi hamis bejegyzést amikor elôször Lussuosóra jöttem. Az alap egyôvigyázatosság mindig kifizetôdô.
Egy jókora, jól szigetelt tûzoltó robotot követtünk a romokba. Gondosan választotta meg az útvonalat idônként permetet szórva a füstölgô halmokra rögzítve minden pillanatot késôbbi kiértékelésre. Nem volt számára akadály. Egy függôajtó nyikorgott majd lezuhant, mi pedig a füstölgô belsôbe hatoltunk, egy mértetes hallba. Robo-fények világítottak a zúgó pengékrôl felettünk átitatva a füstös belsôt.
Rombolás minden oldalon, de nincs látható áldozat. A higeg csomó még mindig a rekeszizmomban volt. A termet komoly mennyiségû falfaragások és – most már füstölgô – drapériák díszítették. Padsorok néztek a terem teljesen lerombolt oldala felé, ami helyén most sûrû füst volt. A szûrôk hamarosan kitakarították a levegôt és a lebegôfények megcsillantak a tönkretett, eldöntött gépezeten.
- Itt megállunk – mondta Collin kapitány. – Innen a katasztrófacsoport veszi át.
A katasztrófacsoportot egy szimpla fémszürke robot személyesítette meg. Kétségtelenül fel volt szerelve mindenféle szakértô programmal tûz és bûnténynyomozáshoz mikorszkópikus pontosságú detektorokkal és szondákkal. Logikusan tudtam, hogy végtelenszer jobb munkát végez majd nálunk, a matató embereknél, mégis félre akartam rúgni és beszaladni.
- Látsz… testeket? – kérdeztem tôle.
- Élôlényt nem. Nincs emberi vagy állati tetem. Nincs… van! Helyesbítek. Vörös folyadék a padlón. Elemzés. Emberi vér.
A torkomon alig jött ki hang. Reszelôsen, nehézkesen kérdeztem.
- Elsôdleges teszt. Vércsoport.
- Tesztelés. 0 pozitív, RH negatív.
A többit nem hallottam, nem is volt fontos. Angelina erôs B-s volt és RH negatív. Megnyugodtam, ha csak egy kicsit is.
Pár percen belül két fontos dolog vált tisztává. Pár vércseppen kívül nem voltak emberi maradványok, sem élôk, sem holtak. A lerombolt hall mellett volt egy szétzúzott szoba tele elektronikus felszereléssel. Jelenleg nyilvánvalóan felismerhetetlenné tett állapotban. De hol volt Angelina?

Vártam amíg az épületromot át majd újra átvizsgálták. Semmi újat nem találtak, így csak az idôm vesztegettem a helyszínen. A rendôrség minden ûrjárót folyamatosan átvizsgáltat amely a robbanás után szállt és száll fel. Sem Angelina, sem senki hozzá hasonló nem volt a fedélzetükön. Itt már semmit sem tehettem.
Lassan hazahajtottam minden közlekedési megszorítást betartva. Megálltam a gyalogosok elôtt és intettem. Áthajtottam a garázsajtó maradványain és laparkoltam a motort. Egyenest a bárhoz mentem ahol lelöktem a kitöltött pohár italt és ültömben töltöttem egy kis de erôs pótlást mielôtt a kinyomtatott emailek közé nyúltam. Az ikrek úton voltak. Mindketten planétán kívül, úgyhogy napokba telik majd mire ideérnek. Nem mentek részletekbe, de tudtam, hogy jelenleg vásárolnak, lefölöznek, megkennek és talán lopnak, ami a leggyorsabb pénzmozgatási mód az ismert univerzumban. Itt lesznek. Kis klánunk talán elvethetô a külvilág számára, ám ez csak jobban összetartott minket.
A lassú technológiát meg kellett várni, hogy utána hozzáférhessünk az Örök Igazság Temploma romjaihoz és összeállítsuk a képet a történtekrôl. Semmit sem tehettem a rendôrségi jelentésig. Megpróbáltam Rowenát a kórházban, de ott leráztak. A további kérdôre vonással várni kell amíg kicsit felépül. Lussuoso gazdag volt és technikailag hatékony, úgyhogy jól, talán jobban elvégzi a keress-és-elemezz munkát mint bármely meglátogatott bolygó. Utáltam ezt a helyet, de nagyra értékeltem a technikai kompetenciáját. Az agyam Angelina eltûnésének borzalmas lehetôségeit vette sorra…
Ne idôzz ezzel, Jim! – mondtam magamnak erélyesen. Te választottál egy különös és talán bûnözô életformát. Kezdtem azt kívánni, bárcsak a svihákságnál maradtam volna a Különleges Alakulattól távol. Sosem volt könnyû a törvény jó oldalán. Még jobban megbántam az idejövetelt. Persze akkor jó ötletnek tûnt.
Ez volt a paradicsom bolygója és hihetetlenül drága. Ahhoz, hogy ide költözzek, olyan bankszámlákat kellett megcsapolnom, amikhez évek óta nem nyúltam. Még néhány régóta esedékes kintlévôséget is be kellett szednem, ami nem volt könnyû. A súlyosságot a nehéz fegyverzetre és az emberek sérüléseire értem, amikkel kórházba kerültek a számlák lezárása elôtt. A bûnözô életmód nem mindig profitáló, különösen, amikor nem kívánt munkákkal bíz meg a Különleges Alakulat. Természetesen az univerzum megmentése izgalmas, de csöppet sem pénztermelô. Ugyanilyen volt az is, amikor elnök jelöltettem magam Paraiso Aquin. Élvezetes, de semmi pénz. Angelina és én számos más munkát elvégeztünk, ami a ládáinkat feltöltötte másokét meg kiürítette. Elég összegyûlt esôs idôre, ám itt azóta a nap sütött. Persze megérte, mivel Angelina sokkal boldogabb volt itt mint bármikor azelôtt. Még arról is elfeledkeztem mennyire utálom ezt a helyet amikor rám mosolygott és megcsókolt. Az egész olyan egyszerûen kezdôdött.
- Hallottál már Lussuosóról? – kérdezte.
- Egy új italfajta vagy valami amit a bôrödre kenhetsz?
- Ne bolondozz állandóan, Jim diGriz. Minden nap hallani róla valamit a hírekben…
- Álizgalmak és merô féltékenység. Egy trillió emberbôl egy sem tudna megengedni magának az egy napi látogatást.
- Mi meg tudnánk. Ebben biztos vagyok.
- Persze…
Persze. Híres végszó. Ahogy lepattant a számról ellazultam és mentálisan elernyedtem. Utólag nyilvánvalóvá vált, hogy ennek az egész beszélgetésnek minden szavát kitervelte és levezényelte a drágám. Olyan nô volt ô, aki amikor tudta, mit akar elvégezni, elvégezte.
Lussuoso. Mítikus hírû, legendás galaktikus szappan opera. Egy paradicsom bolygó. Csupán a nagyon, nagyon gazdagok lakják valamint a még gazdagabbak. Elég kivételes bevételi kategóriában hogy gyorsan felfedezzem, miért olyan népszerû.
Ez volt a fiatalító kezelések galaktikus központja. A kezelések pedig annyira drágák voltak, hogy milliomosnak kellett lenned, csak hogy láthassad az árlistájukat. A kezelések fájdalommentesek, de idôigényesek voltak. A páciens hanyatlási fokától függôen akár évekig is tarthattak. Mivel egy klinika unalmas lett volna és pénzben nincs hiány a projectben egy egész bolygó lett üdülôvilággá alakítva. Luxusvillák rivalizáltak egymással a bôségben. Operák, színházak és mindenféle szórakoztatás doszt. Mindenféle sport mélytengeri merüléstôl és halászattól a hegymászásig és vadászatig sarcolt szépen. Ám a fogyasztói kapitalizmustól elrejtetten ott voltak a klinikák és a mûtétek a gazdagok fiatalodására és ha lehetséges, szegényítésére. Ez tabu téma volt és sosem került említésre, de ez volt a bolygó létezésének elsôdleges oka.
Egy pillanat alatt ismertem ezt fel és feledkeztem is el róla. Angelina nem tette. Tudtam, hogy a sorsom megpecsételôdött, a tetemem puhára fôtt, tálalt és felszeletelt, amikor egy nap megállt az elôszoba tükör elôtt vacsorára induláskor. Megtapogatta a makulátlan ápoltságú haját, ahogy a nôk szokták és közelebb hajolt. Megtapintotta a szeme sarkát finom ujjhegyével.
- Jim, az ott egy vonal?
- Dehogyis! Csak a fény esése!
Ahogy kimondtam ezeket az udvarias, igaz és egyszerû szavakat a gondolataim hirelen felpörögtek. A sok év boldog házasság megtanított egy fontos tényre – ha nem többre. A nôk sok jelentésrétegben beszélnek. Ahogyan az Éhes vagy? kérdés jelentheti, hogy Én éhes vagyok. Vagy: Elfelejtetted, hogy vacsoratalálkozónk van? Vagy: Én nem vagyok éhes, de biztos, hogy te nemsokára az ebéddel fogsz zaklatni. Vagy bármely más a számtalan tekervényes tolmácsolásból. Szóval egy lehetséges vonal a szem sarkában, amit nem sokkal késôbb egy kérdés követ Lussuosóról és egy aranyozott brossúra véletlen megjelenése az asztalvégen csak egyet jelenthetett. Elmosolyodtam.
- Kezdem úgy érezni, hogy e világ szíveslátása elmúlt és már untat is nem kicsit. Gondoltál már esetleg egy nagyobb, izgalmasabb bolygó varázslatára? – kérdeztem.
Megpördült és lelkesen megcsókolt.
- Jim, te egy gondolatolvasó vagy! Mit szólnál…
Nem nagyon volt mihez mit szólnom. Maximum emlékeznem: a rég elfeledett bankszámlákra.
Persze megérte. Egy ideig. Angelina idôrôl idôre eltûnt, de sosem beszéltünk a fiatalító kezelésekrôl. El kell ismerjem, hogy miután észrevettem a szürke hajszálaimat csakúgy mint a  tendenciáját a levegôhiánynak erôs mozgást követôen, magam sem elleneztem annyira pár orvosi találkozót. Különben is én fizettem érte. És Lussuoso volt annyira vidám és szórakoztató, mint a brossúra állította. A házunk szeretni való és a barátaink még inkább. Nem tudom mennyire voltak szépek ezek az emberek mielôtt azzá lettek, de jelenleg jó volt rájuk nézni. Sem a kor nem tûnik el, sem az idô nem fordul vissza. Valamikor azt mondták, pénz nem vehet meg mindent, ám ez a klisé már rég elhalt. Lussuosón mindenki fiatal volt, jóképû és gazdag. Illetve elôször gazdag aztán fiatal és jóképû.
Nem tellett sokáig felfedeznem, hogy hihetetlenül unalmas is.
Ha sok pénzt keresel, az csak olyan embereket produkál köréd, akiket csak a pénzkereset érdekel.
Én nem vagyok sznob, távolról sem. A baráti köröm és ismerôseim furcsa és csodálatos példái minden életformának. Álemberek és mûértôk. Hamisítók és erdészek, rendôrök és politikusok, tudósok és zsoltár énekesek. Szórakoztatók és jó társaság mindannyiuk egy sor különös és érdekes módon.
Mégis egy hónap után Lussuosón mindenre kész voltam, csak további Lussuosóra nem. Öngyilkosságra például vagy újra seregbe állni, esetleg kénsav tóban fürdôzni; ezek bármelyike jöhetett volna.
Ám türelmesen vártam és növeltem az italadagom két okból. Elöször is mûholdnyi méretû pénzköteget fizettem az orvosi kezeléskre és a pénzem árát akartam. Másodszor, és ez még lényegesebb: Angelina elképesztôen jól érezte magát. Az életvitelünk korábban megakadályozta nôi ismerôsök vagy közeli barátnôk tartását. A korai, gyilkos élete után a lelki kezelések ôt egy civilizáltabb, nyugodtabb bûnözôvé tették, a múltat remélhetôleg teljesen elfelejtetve. Sosem beszéltünk azokról a napokról amikor ritka kivételként a törvény érvényszerzô oldalán álltam. Ô egy szökésben lévô bûnözô volt. Igen csúnya bûnözô, és igazából sosem értettem meg, hogy lehetett valaki ennyire körmönfont és kegyetlen. Amikor bízott bennem – talán már akkoriban is szeretett - kinyitotta a múltja pecsétjét. A szépsége mûtôs kés terméke. Ez változtatta olyanból, amilyen volt, olyanná, amilyen most. Csakis a bûnözôi léte miatt engedhette meg magának az operációkat. Emiatt és a törvény fölötti életminôségünknek köszönhetôen kellemes létben lehetett volna részünk minden szinten. Nem éltünk magányosan, de mindenképpen eltérôen az emberiség 99,99%-ától.
Az ikrek megszületése regénybe illô volt mindkettônk számára. Nem mondhatnám, hogy nagy lelkesedéssel vártam. De változtam, jobbra, ahogy Angelina mindig mondja, és neki tudnia kell. Amikor felnôttek a fiúk, láthattuk, hogy a legjobb oktatásban részesültek. Sokat beszélgettünk errôl és végül abban egyeztünk meg, olyan életstílust választhatnak, ami a legjobban vonzza ôket. Fair módon, amikor nagyobbak lettek, megmutattunk az életvitelünk érdekesebb aspektusait. Nem örömmel mondom, hogy azonnal rákaptak. Mindez meglehetôsen lefoglalt minket és mivel Angelinának sosem voltak közeli barátai, látszólag nem hiányolta szebbik nem társaságát. Most dúskálhatott bennük.
Együtt mentek ki és együtt mûveltek dolgokat. Hogy miket arról igazából sosem tudtam. De ô, illetve ôk jól érezték magukat. Még ki is ejtette volna egyszer, és bár jobban figyeltem volna, az Örök Igazság Templomát. Nem úgy tûnt, hogy borzasztóan érdekli, de ment mert a barátnôje ragaszkodott hozzá.
És most ez. Hosszat, nagyot kortyoltam az italomból és ellenálltam egy újabbnak.
- Itt diGriz! – mondtam amint a kommunikátor bekapcsolt.
- Collin kapitány, Admirális! Van még némi igen rejtélyes információnk az Örök Igazság Templomáról. Be tudna jönni az irodámba…
Még be sem fejezte mire én már kiértem az ajtón.