Fejezet: 18

Számos fáradalmas nap telt el nem is szólva az éjszakákról a végtelen, agyatlan robotban. A kaja undorító volt, de legalább a test kazánjának befûtött. A krenó-elragadó barátom, akit mint hamar megtudtam Lasche-nek hívtak volt a barakk bikája. Került engem, de egy darabig még az egy pár fekete és kék szeme mögül meredt rám, melyeket nekem köszönhetett, aztán talált magának egy sebezhetôbb balekot.
A rutin nem lehetett volna egyszerûbb vagy agyrombolóbban unalmasabb. Két mûszak volt, az egyik dolgozott míg a másik aludt és nem voltak szabadnapok. A nap akkor kezdôdött, amikor a fények felgyúltak és Bubó terelgette az elmaradozókat a bioklasztjával. Amint kikígyóztunk a barakkból, a másik mûszak betámolygott. Ez volt a melegágyas szisztéma ahol az egyik melós közvetlen azelôtt kelt ki az ágyból, mielôtt a másik belemászott. A durva pokrócok sosem lettek lecserélve vagy kimosva és ez adta az alvóhely orrfacsaró szagát. Így kezdôdött a nap és így is ért véget, amikor a fények kialudtak.
A munka és az alvás között vagy az alvás és a munka közt ocsmány kajákat ettünk, miket a robotkonyha készített. Nagyon kevés beszélgetés zajlott a lakótársak közt kétségtelenül azért, mert nem volt mirôl. Az egyetlen változás a rutinban az volt amikor a Kilnecvenegyes helyett a hordárt üzemeltettem. Ez még utálatosabb és unalmasabb volt mivel mindössze el kellett hajtani telepakolva, leszórni a rakományt és visszamenni üresen.
Némi érdeklôdés volt bennem az elsô töltet leürítésénél amint egy másik megrakott kocsi után gurultam. A célpont semmivel sem bizonyult izgalmasabbnak mint egy óriás fémkocsi a földbe rögzítve. Nem volt jele hogy hová kerül a zúzott kô. Vagy miért. Volt valamiféle barlang vagy szállítószalag? Nem úgy tûnt. Erre a bolygóra Slakey szerkezetének köszönhetôen kerültem. Jó volt az esélye hogy ugyanezen módon megy el innen a kô. Ezen tûnôdtem egy kicsit majd elfeledkeztem az egészrôl a munka nyomása alatt.
A fáradtság kellett legyen, ami elvette a figyelmem. Nem aggódtam Lasche miatt akinek a szemei feketébôl zöldre és minden egyéb színre váltottak az elsô pár napon. Úgy tûnt, ô is elfeledkezett rólam.
De nem tette. Az éjjeli étel hûvös maradványait tunkoltam fel amikor észrevettem a velem szemközt ülô arckifejezését. A vállaim felett nézett el és a szemei elkerekedtek. Reflexszerûen ugrottam félre és nagy szerencsém, hogy a koponyám nem lett beverve. A Lasche kezében lévô kô a vállamnak verôdött és leestem a padról. Felbôgtem a fájdalomtól és oldalra gurulva lábra kerültem, szédelegve álltam fel a falnak háttal. A bal kezem ökölbe szorítottam, de a jobb béna volt és erôtlen. Addig oldalaztam a fal mentén, amíg nyílt tér nem került elém. Lasche követett a követ baljósan felemelve.
- Most meghalsz – mondta. Nem éreztem késztetést beszélgetésre. Figyeltem az üveges, piszkos apró szemeit, hogy megállapítsam, mikor támad.
Támadott, de pofára esett, amikor egy mögötte ülô kitartotta a lábát ôt elbuktatni. Én kihasználva az alkalmat a térdem elé tartottam zuhantában. Rekedten felordított és elejtette a követ. Azt én megragadtam a jó kezemmel készen arra, hogy a koponyájának vágjam.
- Ha megölöd vagy munkaképtelenné teszed, Bubó végez veled – mondta a férfi. Az elbuktató. Ledobtam a követ és egy gyors rúgással a bordáiba és egy ütéssel az idegdúcába vettem elégtételt; ez egy darabig csendben tartja majd.
- Köszönöm – mondtam. – Tartozom.
A férfi szikár volt de izmos, fekete hajú még feketébb olajjal a kezein. A fájó karomat masszíroztam és az bizsergéssel kelt életre.
- A nevem Berkk – mondta ô.
- Jim.
- Tudsz ívhegesztôt mûködtetni?
- Profi vagyok.
- Sejtettem. Figyeltelek mióta idejöttél. Tudod, hogy vigyázz magadra. Menjünk Bubóhoz!
A brutális ôrünknek saját szobája volt ami abszolút luxus ezen a helyen. És szénfûtése. Amikor találkoztunk vele, ô egy csúf narancs masszát kevergetett egy kopott fazékban. Ám az illata jó volt és az íze is jobb kellett legyen a mi moslékunkénál.
- Mi akartok? – nézett rosszallóan. Talán fárasztotta a próbálkozás a koherens beszéddel.
- Segítség kell egy Kilencvenegyest újra munkaképessé tenni. Amelyik leesett a szikláról.
- Miért segít?
- Mert én azt mondom. Ez kétemberes. Jim ért a hegesztôhöz.
Megállt a keveréssel és gyanakvóan nézett a dülledt vörös szemeit Brekkrôl rám mozdítva. Kis idôbe tellett; nyilván a koherens gondolkodás is éppolyan idegen volt számára mint a helyes beszéd. Végül röffentett egyet és elfordulva megindult, mi pedig követtük kifelé.
- Lefordítanád? – kérdeztem.
- Egy darabig velem fogsz dolgozni a javítómûhelyben.
- Mindezt egy röffentésbôl?
- Persze. Ha nemet mondott volna, már végeztünk volna.
- Meg szeretném köszönni...
- Ne tedd. Ez nehéz és piszkos meló. Menjünk!
Felemelte egy olajfoltos ujját az orrát megvakarni és egy pillanatra a csücsörített szájához érintette.
Csendet akart, hát azt kapott. Többrôl volt szó, mint ahogy tûnt és elôször éreztem a remény szikráját mióta erre a borzasztó helyre kerültem.
Végigmentünk a folyosón Bubó odúja mögött egy nagy, zárt ajtóhoz. Berkknek nyilván nem volt kulcsa mivel leült háttal a falnak. Én csatlakoztam hozzá és vártunk egy keveset csendben míg Bubó végül elôkerült még mindig rágva az étele utolsó mócsingos darabját. Kinyitotta az ajtót, beengedett majd ismét bezárta utánunk.
- Kezdjünk hozzá! – mondta Berkk. – Remélem nem lódítottál az ívhegesztôrôl.
- Értek hozzá és minden egyéb szerszámgéphez, nyomtatott áramkörhöz, bármihez. Ha elromlott, meg tudom csinálni.
- Majd meglátjuk!
A Kilencvenegyes roncsának az oldala kazánja be volt zúzva amellett, hogy egy tengelye eltört. Én felvágtam a begyûrôdött felületet mialatt Berkk egy acéllapot emelt rá egy kocsira és odatolta. Robotok segítsége nélkül ez nehéz munka volt.
- Itt beszélhetünk – mondta pozícióba kalapálva a fémlapot. – Figyeltelek. Nem tûnsz olyan hülyének, mint azok az izomállatok ott.
- Te sem.
Savanyúan mosolygott. – Ha hiszed, ha nem, önként jelentkeztem. Mindenki más lerészegedett vagy fejbeverték vagy ilyesmi. Itt ébredtek fel. Én nem. Én egy hirdetésre válaszoltam tapasztalt gépészként. Hihetetlen fizetés. Nagyszerûnek tûnt. Egy mûhelybe jöttem, találkoztam Slakey professzorral. Aztán áramszünet... és ébredés itt.
- Hol van az itt?
- Halványlila fogalmam sincs. Te tudod?
- Van amit tudok. Ismerem Slakey-t és tudom hogy lehet ode jutni a Mennybôl. Nem, ne nézz rám így, hadd magyarázzam el! Engem egy szobába dobtak és egy másikban landoltam. Egy másik univerzumban, ebben biztos vagyok. Ugyanez kellett történjen veled is idejövetelkor.
Míg a gépet javítottuk, tájékoztattam ôt Slakey mûveleteirôl. Elég követhetetlen kellett legyen, de nem volt más választása, mint hinni benne. Amikor a javítás megvolt, szünetet tartottunk és ô elôállt egy üveg ominózus kinézetû itallal.
- Kerítettem egy kis nyers krenojt a konyhából, ott is én javítok. Hoztam némi zöldséghélyat és sikerült elkülönítenem egy jó évjáratot. Befôztem a krenojt, és borzalmas! Alkoholos persze, de ihatatlan. Ám egy kis kémcsövezés...
- A hôforrás, párolva, lehûtve és tartósítva, desztillálva és most a figyelmünkre vár! – kavarta meg az üvegben az italt.
- Légy figyelmeztetve! Van benne alkohol, de az íze...
- Hadd bíráljam én el! – mondtam sietôsen. Felemeltem és ittam, majd leengedtem az üveget szárazan öklendezve. – Azt hiszem... – hápogtam olyan érdes hangon, hogy a szavaim szinte kivehetetlenek voltak. – Azt hiszem, hogy ez a legundorítóbb dolog, amit valaha ittam, és egész életemben ócska italokkal éltem.
- Köszönöm. Most átadnád?
Nem lett jobb további ivástól. De legalább az etil alkoholnak megjött a hatása, ami talán az egész gyakorlatot érdemessé tette.
- Pár dolgot össze tudok állítani – mondta, majd az ujjával végigtörölte a fogai bevonatát, amit az ital hagyott maga után. – Volt itt egyszer egy figura igen röviden, nagy szájjal. Azt mondta, segítette megjavítani a hengereket az örlômalomban valahol. Azt gondolta, a sziklákat ôrlik vele.
- Mondta miért?
- Nem, és másnap eltûnt. Túl sokat beszélt. Ezért kell óvatosnak lennünk. Nem tudjuk ki vagy mi figyel...
- Én tudom. Slakey egyik megtestesülése. Ô ássa ki itt a sziklát majd küldi valahová. Aztán felôrölt formában nôk válogatják, hogy valamit kivegyenek belôle.
- Mit?
- Azt nem tudom, csak azt, hogy borzasztó sokat ér. Pénzben és emberi életben.
- Ebben biztos vagyok. És itt nem találjuk meg a választ. Ki akarok innen jutni és segítség kell.
Micsoda zene a füleimnek! Megragadtam a kezét és élvezettel veregettem hátba. – Van terved?
- Egy ötlet. Nem hiszem hogy kijuthatunk úgy, ahogy bejöttünk. Azon a rúdkapus szobán át.
Egyetértôen bólintottam.
- Az nyilvánvalóan dimenziós kapu, amelyet Slakey maga mûködtet. De mi más úton mehetünk? Alaposan körülnéztem és nem találtam módot kimászni ebbôl a verembôl. És ha találnánk is, hová mennénk? Lehet hogy ez egy meddô bolygó az univerzum végén.
- Tökéletesen egyetértek. Ami csak egy lehetôséget ad. Gondold át magad!
- Na persze. A törött kô a verembe megy. Ha vele megyünk, halálra zúznak, nem?
- Nem. Ezen már nagyon nagyon rég dolgozom. De kell valaki, hogy segítsen...
- Én vagyok az embered! – mondtam. Kissé átázottan.
- Vissza dolgozni! – mondta ingadozva kapaszkodva talpra. – Elôször be kell ezt fejeznünk!
A kemény munkának kijózanító volt a hatása és aznap többet nem szóltunk. Egy elektromos csengô hívta Bubót aki kinyitotta a nagy, zárt ajtót a külvilágra. Reszkettem és a lábaimmal toporogtam míg Brekk a Kilencvenegyest kivezette és leparkolta. Az ajtó ismét bezárult és Bubó kinyitotta a másik ajtót, amely visszavezetett a szállásunkra. Könyörtelenül átmotozott mielôtt kiengedett.
Volt lemaradás a gépjavításokban, úgyhogy volt dolgunk bôven. Amint befejeztük, mehetek vissza vezetni. És Berkk nem beszélt többet a tervérôl. Nem akartam kérdezni; úgy véltem, hogy az ötlet az övé és ô tudja mikor alkalmas. Az élet munkából és alvásból állt, munkából és alvásból köztük ocsmány ételekkel. Berkk csendben maradt egészen a napig, amikor elvégeztük az egyik hordár kerekének cseréjét. Egymás mellett hevertünk a gép alatt, egyikünk tartotta, a másik kalapált.
- Ez az utolsó, amin dolgozol – mondta. – Bubó azt mondja, kevés az embere és mielôbb az ásásnál akar tudni. Halogattam idáig, de nem lehet tovább. Kész vagy menni? – kérdezte, és én nem kérdeztem meg hová.
- Igen. Mikor?
- Most! – fordult el, hogy rám nézzen, és láttam hogy a képe hirtelen elkomorodott. – Öltél már embert? – kérdezte.
- Miért? Fontos lenne?
- Nagyon. Ha megyünk, Bubót le kell fegyverezni, talán meg is kell ölni. Én nem vagyok egy harcos fajta...
- Én igen. Elintézem. És remélhetôleg nem végzek vele. Aztán?
- Aztán ezek. Be kell tegyük ezeket a kocsiba és kihajtani, anélkül, hogy észrevennék.
Arrébbrúgott egy vízhatlan ponyvát, hagyta, hogy a munkafény egy pillanatra megvilágítsa majd visszatakarta.
Két fémkeret volt alatta. Koporsószerû formában, férfi méretben. Az ujjnyi vastag merevítô rudak közel voltak egymáshoz és megfelelô szögekben keresztezve össze voltak hegesztve ketrecszerûen. Mindkét kalitka oldalán zsanér volt, hogy nyitható legyen. Nyisd ki és mássz be. Csukd be és fordítsd el a reteszt. Akkor, hogy mit tervezett, nyilvánvaló volt.
- Ez az egyetlen mód? – kérdeztem.
- Tudsz másikat?
- Ez öngyilkosság.
- Biztos halál, ha nem próbáljuk meg.
- A zúzott kôvel megyünk valahová.
Mélyet lélegeztem és hosszasat sóhajtottam.
- Csináljuk! – mondtam végül. – Minél gyorsabban, annál jobb, mivel nem akarom átgondolni vagy az esélyeinket latolgatni arra, hogy élve kerülünk ki a zúzóból.