Fejezet: 27

Mindannyian fürdôruhát viseltünk az áttetszô ruha alatt. Angelina és Sybil elég vonzóan néztek ki. Gyorsan levettem a szemem az egyikrôl és csókot dobtam a másiknak.
- Felszerelés ellenôrzés! – mondtam elôrántva és feltartva a fegyverem. – Egy bénítópisztoly töltettel. Egy táska altatógáz gránátokkal, egy másik füstgránátokkal. Egy haditôr ezüst fogpiszkálóval. Bilincsek rabok biztosítására, igazságszérum injekciók a beszéltetésükre.
- Plusz egy gémánt-pengés lánc fûrész egy bizonyos robot felaprítására – mondta Angelina feltartva egy halálosnak tûnô tárgyat.
- Minden rendben, minden a helyén. Csak még egy dolog! – vettem fel egy hátizsákot amire egy vörös kereszt volt festve fehér alapon. – Vészhelyzetre. Az áramkörnél vagy, mindenható Inskipp?
- Ott! – kerepelt a hangja a füleimben. – Számtalan halálos segítség áll készenlétben ha szükség adódna.
- Csodálatos! Coypu professzor, ha kérhetem, nyissa ki az ajtót!
Átbillentette a kapcsolót és a vörös fény az ajtó felett, melyet masszív szegecsek és csavarfejek fogtak oda, zöldre váltott. Megragadtam a kilincset és elfordítottam, felcsaptam az ajtót és átmentünk a Mennybe.
- Mi a helyzet a felhôkkel? – kérdeztem az ujjammal az egyik tovarepülôbe bökve; az vidáman csilingelt.
- Egy erre a bolygóra jellemzô létforma – mondta Coypu hangja a füleimben. – Kristályos a bele, ami magyarázat a csilingelésre, és azért repül, mert metánt generál. Légy óvatos a szikrákkal, mert felrobbanhatnak!
Nem csak hogy felrobbanhattak, de meg is tették. Egy robbanás lángja terített be. Pislogtam az izzásban, de semmit sem éreztem. Slakey nyilván figyelemmel kísért és tüzet nyitott. Más felhôk úsztak az irányunkba, de le lettek lôve mielôtt közelkerültek volna. Szépen lángoltak. Amikor az utolsó füstfelhô is elsodródott egy szépen ápolt füvesre mutattam.
- Arra megyünk! A Valhalla hamis, csak bemutató a Paradicsom pedig építés alatt. Nem kívánjuk meglátogatni a szeméttelepet sem. A Menny szeglete, ahol Slakey-t találtam, arra van! Menjünk, csakis a sárga köves úton!
Angelina körülnézett ahogy haladtunk. – Elég kellemes planéta lenne ha nem Slakey-n múlna.
- Azért vagyunk itt, hogy tegyünk errôl!
- Fogunk. Zenét hallok?
- Azok ott madarak? – kérdezte Sybil.
- Nem egészen – mondtam felismerve a csapkodó kis teremtményeket. – Olvastam róluk egy könyvben, melynek a címe, Minden, amit tudni akartál a vallásról, de sosem merted megkérdezni. Legendás lények, a nevük cherubim vagy cherubs. Nyilvánvalóan aszexuálisak és nagy hárfajátszók, nem is említve az éneküket.
A röpködô felhô közelebb jött húrokat pengetve és hamisan énekelve. Egy újabb raj tûnt fel, buján énekelve annak ellenére, hogy nem volt hozzá tüdejük, mert nagy fejekbôl álltak apró szárnynövekményekkel a füleik mögött. Ez elég különös volt és kezdtem gyanakvó lenni.
- Ezek mind otthonosak a bolygón? – kérdezte Angelina.
- Fogalmam sincs, de nagyon szeretném tudni.
Alacsonyabbra szálltak körözve kórusban magas tónusban a fejeink körül. Behajlítottam a térdeim és felugrottam. Megragadtam egyet a lábánál mielôtt ellibeghetett volna. Tovább énekelt a kék szemeivel fölfelé bámulva. Megszorítottam, megérintettem a szárnyakat, megpróbáltam meghúzni a szalagokat az ágyékánál. Ennyi. Megcsavartam két kézzel és letéptem a fejét.
- Jim... te egy szörnyeteg vagy! – kiáltotta Angelina.
- Nem egészen – elhúztam a fejét és vezetékek jöttek ki a nyakából. Tovább énekelt és csapkodott a pillangó szárnyaival. Elengedtem és elszállt még mindig énekelve a lógó fejével.
- Null G-s robotok rögzített zenével. Slakey azért készíthette ôket, hogy a tájék változatosságához adjon a balekok átejtésére.
Az út virágos bokrok között kanyargott a völgyben. Ahogy közel értünk, valami kiugrott a bokrok közül és felénk vágtázott.
- Az az enyém! – kiáltotta boldogan és felé szaladt. Egy rozsdás és karcos robot egy szemmel. Angelina után siettem nem azért hogy az örömét elrontsam, hanem hogy biztosítsak balhelyzetben.
Ami nem következett. Megfontoltan zajlott le az egész. Amikor a lapát kéz megindult azokkal a penge-éles ujjakkal, akkor Angelina még gyorsabban reagált a láncfûrészével. A kéz csörömpölve leesett a csonkolttan hagyva a robotot. Pillanatokkal késôbb már kétszeresen csonkolt volt.
Rúgni próbált. Újabb csörömpölés és megpróbált egylábon elugrálni. Aztán végtagtalanul gurult a földön.
- Nem vagy valami kedves az emberekkel – mondta Angelina berregô fûrésszel. – Érzéketlen fém vagy, úgyhogy nem fogod érezni, amit veled teszek. Te csak az utasításnak engedelmeskedsz. A gazdád lesz a következô!
A fej a lábam elé gurult. Lenéztem és elmosolyodtam ahogy a fény az egyetlen szemében kihúnyt.
- Egy kész! – mondtam félrerúgva. – Most már csak az utat kell követnünk a gazda kuckójába! Legyetek éberek! Slakey tudja, hogy jövünk és mindent ránk fog küldeni, amit tud!
Bevillant egy emlék hirtelen és félreugrottam felkiáltva.
- Le az útról!
Kicsit késôn. A szürcsölô megszólalt és az út kigurult alólunk feltárva a szakadékot.
- Gravitációs ernyôket! – parancsoltam a sajátom bekapcsolva. A zuhanásunk megállt a cakkos sztalagmitok és éles pengék elôtt, melyek felénk irányultak odalent a gödör aljáról. Felemelkedtünk és félre a biztonságba, majd folytattuk az utat. Az út mellett.
- Ott van! – mutattam a fehér templomra a dombtetôn. – Ott találkoztam az öreg kövér Slakey-vel aki Istent játszott ebben a mennytelen Mennyben. Kíváncsi vagyok, most is ott van-e?
Éppen azon voltunk, hogy megtudjuk, a márvány lépcsôkhöz közelítettünk óvatosan. Ez alkalommal nem mozogtak, nem volt égi mozgólépcsô a számunkra. Határozottan haladtunk felfelé amíg meg nem pillantottuk a trónt. És rajta ülve Slakey-t. Erôsen mérgelôdött.
- Nem vagytok szívesen látva! – mondta a fejét rázva. Rángott a zsír az arcán és az arany glória remegett a mozgástól.
- Ne légy rossz házigazda! – mondtam. – Válaszolj pár kérdésre és már megyünk is!
- Ez a válaszom! – vicsorgott ránk és hátranyúlt a glóriáját megragadni, majd felém hajítani. Felrobbant a ruhámnak csapódva és engem a földre lökött. Lábra kapaszkodtam és láttam, ahogy Slakey, a trón meg minden elsüllyed a padlóban.
Ahogy leereszkedett, úgy jött le a plafon is. A támasztó oszlopok teleszkópok kellettek legyenek. Mielôtt kimenekülhettünk volna, a kô plafon, a tetô timpanonnal meg mindennel összepréselt minket, mint a bogarakat.
Illetve azt tette volna, ha nem vagyunk a védôruhában. A kô súlya alatt zártak a ruhák nanomolekulái és olyan merevekké lettek, mint az acél.
Acél koporsók. – Tud valaki mozogni? – kiáltottam. Válaszként csak nyögés és röfögés érkezett. Ez lett volna a vég? Összezúzva egy árammal mûködô templommal a Mennyben? Várakozva a levegônk kifogyására? Száz óra... aztán gázmérgezés.
- Nem... lehet! – morogtam dühösen. A kezeimmel az oldalaimon. Minden nyomás a mellemen volt, ami olyan merev maradt mint a nanoacél. De nem volt súly a kezeimen és rángatni tudtam az ujjaimat. Mozgatni és az övem mellett tapogatózni a sötétben. Kitapintottam egy dinamit gyutacsát. A kôtörmelékek közé tuszkoltam, amilyen messze csak elértem. Mély levegôt vettem. Kibiztosítottam.
Láng csapott ki óriási hangrobbanás kíséretében. Füst és kôpor, ami leülepedett és arrébb szállt, hogy egy krátert mutasson a kôben. Napfény szûrôdött be.
Még néhány gránát elvégezte a munkát. Lábra keveredtem meginogva amint egy újabb robbanás rázta meg a templom romát és Angelina lépett elô a füstfelhôbôl. Összeölelkeztünk, majd kirobbatottuk a többieket.
- Lehetne ezt nem megismételni? – kérdezte Sybil egy csöppet megrázottan az élménytôl.
- Elkeseredett lépés a részérôl – mondtam. – Megpróbált kicsinálni, mielôtt közel kerültünk volna. Nem sikerült és most nála folytatjuk a harcot.
- Hogyan? – kérdezte Angelina az örökkön praktikus.
- Erre! – mondtam visszavezetve ôket a lépcsôkön. – Az a gödör, amibe beleestünk! Az a csapda, ami embereket öl. Az visz le az alvilágba, ahol az egész mûvelete zajlik.
Amint ezt kimondtam, egy újabb gránátot hajítottam arrafelé az úton, ahol én és a robot lezuhantunk. Az szépen felrobbant bejárót nyitott a mély szakadékba.
- Én megyek elôre, mert én ezt már megjártam egyszer.
Beindítottuk a gravitációs ernyôinket és beleléptünk a cikcakkos nyílásba. Lassan ereszkedtünk lefelé, nem zuhanva, ahogy én mentem az elsô alkalommal. A csipkézett kôfalak komótosan haladtak el mellettünk és vörös fény világította meg ôket alulról. Aztán feltûnt a kietlen, fekete tájék az elszórt lángkitörésekkel. Az asztalszerûségek még mindig ott voltak, alig kivehetôen a vörös fényben. De volt különbség: a nôk eltûntek.
Hamarosan megtudtuk, miért. Az épületek elôtt csoportosultak. Az embereim landoltak és szétszóródtak fegyvereikkel készenlétben.
- Ne lôjetek! – kiáltotta Angelina. – Azok a nôk áldozatok, ôk a munkások!
Amint óvatosan közelebb kerültünk hallottunk egy mély nyögést és ismerôs köhögést hallottam. Nyilvánvaló volt, miért. A nôk össze voltak kötözve huszasával.
- Biztonságban vagytok! – kiáltottam. – Felszabadítani jöttünk!
- Ó nem, dehogy! – mondta Slakey kórusban. Minden nôköteg mögött állt egy fegyveres Slakey. Egyszerre beszéltek mivel persze ôk egy személy voltak.
- Hagyjátok ôket vagy mi lelôjük mindet! – kiáltotta/kiáltották kórusban és mindegyikük célzásra emelte a fegyverét.
Patthelyzet volt.
- Ezt nem úszod meg! – mondtam az idôt húzva azon tûnôdve, mit tehetnék a megmentésükért.
- De igen – mondta a csoportos hang. – Háromig számolok. Ha addigra nem tûntök el, minden csapatból lelövök egyet. A ti lelketeken fog száradni. Aztán újabbat és újabbat. Egy... kettô...
- Állj! – szólaltam meg. – Megyünk!
De mi nem mentünk, a nôk mentek. A nyögést és köhögést csend váltotta fel, majd egy suhanó hanggal kitûntek a létbôl. Egy pillanatra megrémültem attól, hogy hová lehettek, meghaltak, amíg észre nem vettem a meglepett kifejezést a Slakey-k arcain.
Coypu professzor, hát persze! Ô figyelt és átcsente ôket a Mennybôl a Fôbázis biztonságába.
Felemeltem a fegyverem és lelôttem a legközelebbi Slakey-t és a tehetetlen teste felé szaladtam. Addigra már mindenki lövöldözött és egy robbanás hátravetett. Botladoztam, majd tovább szaladtam és a Slakey-re markoltam, amelyet lelôttem.
Üreset fogtam, mivel ô eltûnt. A lövöldözés elhalt, megállt amint a Slakey-k egyesével eltûntek. Angelina eltette a fegyverét és odajött hozzám, majd megveregette a karom. – Láttam, hogy megöltél egyet. Gratulálok!
- Korai. Bénító pisztolyt használtam, mivel beszélni akartam vele.
- Hogyan tovább?
- Jó kérdés. Nincs ok a szénbányába menni, mivel az csak nyersanyag ellátó. Ugyanez áll a ciklotron kamrára, mivel tudjuk, hogy ott készül az unnildecnovum, de ide kerül kiválogatásra a szénporból.
- Akkor tudjuk meg, hová viszik!
- Hát persze... nem lehet messze! – Berkkhez fordultam. – Te hallottad, ahogy Slakey utasítja a robotot, hogy vigye valahová, nem?
- De.
Megfordultam és az üres asztalokon túlra mutattam. – Arra kell legyen. A ciklotrontól ellenkezô irányba. Nézzük meg!
Mentünk. Körültekintôen. Tudatában, hogy közelgünk a küldetésünk végéhez, és hogy Slakey-nek ez egyáltalán nem lesz a kedvére. Nem volt.
- Fedezékbe! – kiáltottam lebukva. Csak egy rövid pillanatra láttam a fegyvert, amely pozícióba lebegett elôttünk. Valami jó nagy ágyú.
Tüzelt és a héj a közelben robbant fel. A talaj megemelkedett és nekem csapódott; repeszdarabok és kôtöredékek hullottak alá. Ez egyáltalán nem volt jó, még Coypu hadiruhái sem védhetik meg a testet egy telitalálattól. Az ágyú újra tüzelt, majd eltûnt.
- Megvan! – szólalt meg Coypu hangja a fülrádiómban. – Egy távirányítású ostromágyú. A Pokol egy vulkánjába ejtettem jó magasról. Van másik?
- Nem látok. De... kösz a gyors reakcióért.
Tovább haladtunk, túl a ponton, ahol az ágyú megjelent, tovább a fém, erôdítmény szerû épület felé. Nem tetszett, ahogy kinézett és még kevésbé amikor kis ajtók csapódtak fel és gyorstüzelô fegyverek kezdtek tüzelni.
- Coypu professzor! – kiáltottam miközben töltetek csapódtak be körénk és belénk a földre vetve és megforgatva.
A professzor a helyzet magaslatára emelkedett. Egy páncélozott fegyverhordó jelent meg köztünk és a épület között még azelôtt tüzet nyitva, hogy a földre huppant volna. A fegyver oldarla csúszott és egyesével leszedte a gyorslövôket. A védelem elhallgattatása után még egyszer arrébbcsúszott a löveg és szétlôtte az épület bejárati ajtaját. A nyílás abban a pillanatban jelent meg, amikor a gép mellé értem és Grissle kapitány az ûrtengerészektôl dugta elô a fejét.
- Fedezlek, amikor bemész. Csak kiálts és mutass!
- Rendben!... és kösz – a levegôbe öklöztem a jobbommal, majd elôre mutattam. – Támadás!
Támadtunk. Egészen az épület elejéig a tátogó lyukra ahol az ajtó volt korábban.
- Grissle, hallasz?
- Tisztán és hangosan!
- Szórj be néhányat mielôtt bemegyünk!
- Nem probléma!
A néhányból száznál is több lett; biztos bôven volt lôszere. Lángok és füst robbantak elô az épületbôl. Mind messzebb és messzebb ahogy pusztult a belseje. A tüzelés megállt. Aztán egy utolsó, nagy kaliberû töltet süvített el, az elkövetkezô robbanás pedig olyan távoli volt, hogy egyszerû huppanásnak hangzott.
- Átlôve a túloldalig!
- Akkor tüzet szüntess, bemegyünk!
Bármilyen védelme volt és csapdákat állított is, azoknak már vége. A lángok és a pusztítás minden akadályt legyôztek. Átkapaszkodtunk a töredéken a sötétben. Ami emelkedni kezdett amint a füst tisztulni. Fény áradt egy tépett nyíláson át az elôttünk álló falból. Fegyverekkel a kézben araszoltunk elôre és kinéztünk.
- Hát nem klassz? – kérdezte Angelina. – Úgy tûnik, végre elértük az út végét!