Fejezet: 13

- Beszél vagy utánoz? – kérdezte Angelina.
- Beszél... beszél... beszél...
Nem volt valami értelmes válasz. A szemkocsányok még mindig az irányunkba himbálództak ahogyan egy másik szerv vagy gombaszerû növekmény is ami a szemek alól nôtt ki. Duzzadni kezdett majd egy trombitaszerû virággá nyílt szét. Ez úgy járt elôre-hátra mintha keresne valamit majd egyenesen felém fordult és rám mutatott. Hátraléptem.
Szín, hang, mozgás, terror.
Fájdalom és vörös hangok, éles emlékek.
Egy sikoltás... egy kiáltás...
Amikor ez befejezôdött, felismertem, hogy a kiáltó személy én voltam. Kezeimmel a karjaimon tisztára pislogtam a szemeim és láttam, ahogy Angelina fog engem.
- Mi történt? – kérdezte.
- Én... nem tudom. Mit láttál?
- Becsuktad a szemeid és hát a földre estél. Aztán valahogy felkavarodtál kiáltozva és tekeregve. Gyorsan lezajlott.
- Az a valami – mondtam ziháltan lélegezve. – Az agyamban volt és kommunikálni próbált vagy mit. Nagy és erôs...
- Megpróbált bántani?
- Egyáltalán nem, épp ellenkezôleg. Volt persze kíváncsiság, de nem éreztem fenyegetést vagy veszélyt. Bármit is akart, hát nem találta. Egyszerûen kiment. Talán nincs hozzá hasonló intelligenciám.
Mialatt beszéltem, a virágnövekvény becsukódott és eltûnt. Mellette a vízhordó amely megduzzadt megállt és valamiféle csavarodó mozgásba kezdett. Aztán egy loccsanó hanggal elszabadult a felszíntôl. A földre ugrott és elsietett.
- Ez a királynôféle – mondta Angelina. – Kolóniatagokat növeszt.
- Vagy maga a kolónia.
A kísérletet követôen a lény nem próbált többször kommunikálni. A szemeit visszahúzta mintha elveszítette volna az érdeklôdését. De tudta, hogy ott vagyunk mert az egyik lábas lény két vörös, kint érlelt gyümölccsel besitett. Egyet az óriás lény oldalán lévô nyílásba dobott, majd egyet elénk vetett mielôtt újra kisietett.
- Kösz királynéni – mondtam. – Nagyon kedves tôled. Ideje enni? Olyan mint amit korábban ettünk és a barátunk most nyelt be egy ilyet. Megpróbáljuk? – Leguggoltam és közelebbrôl szemügyre vettem. Megdöftem az ujjammal és az szétnyílott. Megnyaltam a levét a kezemen. – Nagyon hasonlít az íze arra, amelyért harcolnunk kellett.
- Miért ne? Ha az a gyilkos dolog a tisztáson csalogató dolgokat kínált, akkor ehetônek kell lennie. Adj egy darabot, kérlek!
Közösen végeztünk vele. Aztán mellôzötten érezve kimentünk a barlangból az idegen kertbe.
- Mit szólnál mégegyhez?
- Hogyne!
Egyetlen surrogó lény se jött a közelünkbe és nem is vetettek ügyet ránk amikor magasra nyúlva leszakítottam egy másik gyümölcsöt. Kényelmesen nekidôltünk a sziklafalnak és megettük. Nagyon rostos volt és híg. Ital és élelem is egyben.
- Most mi legyen? – kérdezte Angelina az utolsó cseppeket nyalva le az ujjairól.
- Jó kérdés. És javaslom, hogy aludjunk rá egyet!
- De most egyszerre csak egyikünk. Még mindig nem bízom a kaptárkirálynôben.
- Akkor ki innen, keressünk egy félreesô helyet távol az ösvénytôl. Bármikor visszajöhetünk, ha éhesek leszünk.
Angelina kecsesen ásított. – Te kezdesz, férjecském. Hosszú nap volt ez!
Két rövid éjjel és nappal ismételtük el ezt. Alvás, vissza további gyümölcsökért, a lehetôségeink kiértékelése, amelyek igen limitáltak voltak, és megpróbáltuk kitalálni mit mûveljünk legközelebb. Erôsen törtük a fejünket és sikerült lényeges döntés nélkül maradnunk. Aztán aludtunk és kezdôdött a folyamat elölrôl. A harmadik napféleségen Angelina elôállt egy megfigyeléssel ami végül döntéshozatalra kényszerített. Hosszasabban volt ezen az egzotikus világon nálam és tovább nélkülözött rendes kaját.
- Veszíted a súlyod, Jim. És én is. – Ez bizony igaz volt, de én nem akartam róla említést tenni. – A gyümölcs laktató, de felismered milyen gyorsan válunk ismét éhessé?
- Gondolkoztam róla, de tényleg!
- Hagyd abba! A víz víz, hidrogén és oxigén. Mivel nem leszünk szomjasak, eleget nyerhetünk a gyümölcsbôl. Ám a táplálék más. Ki tudja miféle elemekbôl és molekulákból áll ez a gyümölcs. Egyáltalán nem hiszem, hogy tápanyaghoz is jutunk. Ha itt maradunk és ezt eszegetjük, akkor addig formásodunk, míg éhen nem veszünk.
Boldogtalanul sóhajtottam. – Muszáj egyet értsek. A gondolat csiklandozta az agyamat, de azt hittem, meghülyültem. Tulajdonképp klassz volt itt még ha teljesen idegen módon is. Vissza az Üveg szigetre?
- Nincs más. És furcsa az ízlésed ha élvezted az ittlétet. Én azt mondom, vissza a civilizációba kajáért és meleg fürdôért. Keressük meg azt a tisztást, ahová érkeztünk. Meglátjuk, megtalálta-e már valaki az üzenetet!
Integettem ahogy elindulunk. – Viszlát és kösz a vendéglátásért! – persze nem volt válasz. Lementünk a dombon, kikerültük a gyilkos pecást, majd visszaúsztunk a szárazföldre.
- Elôre az üveg erdôbe! – mondtam amennyire vidáman csak tudtam. – Coypu mostanra már kielemezte a gépet és hamarosan megépíti a sajátját. Amit majd arra használ, hogy itt megtaláljon minket és megmentsen. Szték vacsorához ülünk le még mielôtt észrevennénk.
Még három helyi napot követôen megettem volna az elsietett szavaim, mivel az üveg világban semmi sem volt ehetô. A tárcám ott volt, ahol hagytam, az üveg nyilam és üzenetem pedig érintetlen. Alapot raktam a kristálydarabok alá apróbb daraboból kormoran morogva.
Aztán csak vártam. A kristály tisztás az erdôben üres maradt. Senki sem jött, egyáltalán semmi nem történt. Ott maradtunk és rövid utakat tettünk csak az óceánhoz inni. Az idô annyira lomhán haladt, hogy úgy éreztük, annyival jutottunk elôbbre mint a kristály húsevô. Azt közelebb került a menekülô áldozatához, de csak lassan, nagyon lassan. Újabb éj szállt le és újabb vigyorgó nap követte. És még egy. Még egy lyukkal beljebb szorítottam az övem és megpróbáltam figyelmen kívül hagyni Angelina arca csontosodását. Az ötödik napra aggódni kezdtem.
- Kell legyen még valami amit tehetünk – panaszoltam.
- Én nem hiszem. Te mondtad, hogy csak várnunk kell. Légy türelmes!
- Nem vagyok!
- Sosem voltál. De meg kell próbálnod vagy kiütésesre aggódhatod magad.
- Inkább kiütésesre innám magam! – Az erôs ital vagy sör gondolata megindította a nyálam. Az erdôbe köptem és néztem ahogy egy hajtás elolvad. Jó hogy itt sosem esik.
A hatodik várakozó napunkon a nappal keltem és néztem ahogy a zöld csíkos korong átragyog a színes lombozaton. Már nem volt izgalmas, és nem is foglalkoztam már a csíkokkal. Angelina sápadt volt és nyúzott, morgott aludtában. Nem akartam felébreszteni ôt; az alvás volt az egyetlen menedékünk az éhség és a végtelen várakozás elôl. Mentem egy kicsit az ösvényen és kinéztem az óceánra. A hullámok felduzzadva hömpölyögtek a sziklának, semmi egyéb nem mozdult. Depressziót depresszió követett. Nagyot sóhajtottam és visszamentem a tisztásra.
Amikor Angelina felébredt, gyalogoltunk kicsit. Én szomjas voltam, de ô nem, úgyhogy egyedül mentem le a partra inni. Semmink sem volt, amiben vizet vihettünk volna. Ezért felváltva jártunk inni, hogy valaki a tisztásnál maradhasson. Várakozni.
A séta fárasztó volt, de muszáj. Teleittam magam majd még egy keveset. A gyomor eltömése egy darabig segített az éhség ellen. A visszaút, különösen a kaptató része rendkívül kimerítô volt. És lassan kellett haladnom nehogy oxigénmámorom legyen.
- Hazatért az ivó, haza a tengerrôl! – kiáltottam. Gyenge humorpróba volt. – Helló!
Talán ismét elaludt. Befogtam a szám és szaporáztam a lépteim.
Megálltam. Megfagytam.
A tisztás üres volt.
- Angelina!
Ez volt a legsötétebb pillanatok legsötétebbje amit valaha átéltem. Ha Coypu beüzemelte a gépét, megmenthette. Ô kellett legyen. Nem Slakey. Lehetséges? De Coypuról nem lehetett tudni. Ha a tengerészek megragadták a gépet és ha sértetlen volt, és ha Coypu épített egyet... Túl sok a ha. De Slakeynek bôségesen volt gépe és ô tudta hol vagyunk. Visszatérhetett és elragadhatta Angelinát engem meg itthagyhatott szépen éhen halni. Slakey volt az, aki elôbb ért ide és elragadta ôt?
- Ki tette ezt? Hol vagy?
Hangosan kiáltottam túláradó frusztrációval és dühvel. És félelemmel. Coypu kellett legyen. Muszáj!
Reméltem.
De ha ô volt miért vitte el Angelinát és hagyott itt engem? Lennie kellett volna üzenetnek, legalább egynek. Eszelôsen rúgdalóztam a törött kristályban. Se jegyzet, se nyoma semminek.
Nagyon nagyon sokáig semmi nem történt. Reszketve nevettem. Túl sok oxigén. Lassulj le, Jim, nyugodj le! Leültem az eltakarított részre ahol aludtunk és lassabban lélegeztem. Egy utolsó vihogásal ért véget a nevetôgörcs. Depresszió lépett a helyébe.
Az Üveg napjai rövidek voltak, de nekem ez volt a leghosszabb, amit átéltem. Sötétedett és elbóbiskohattam a mellemre zuhant fejennel. Félelem, aggodalom, éhség, minden. Túl sok. Túlontúl túl sok.
- Apa, itt! – kiáltotta Bolivar. Pislogtam még félúton ébrenlét és alvás között.
- Jól vagy? Sietnünk kell!
Nem álom! Felállítottam az új rekordot törött üvegen való futásban. Nekivágódtam és majdnem ledönöttem a lábairól. Zuhantunk... vissza egy erôs világítású hotelszobába egy puha, szônyegezett padlóra. Én csak feküdtem, Coypu professzorra nézve fel aki egy nagy köteg deszkákra szerelt elektronika elôtt ült.
És Angelina mosolygott le rám.
- Remélem adtak neked valami jó kaját – mondtam még mindig megszédülten, nem akarva elhinni, hogy véget ért az egész és ô rendben van. Letérdelt és a kezeim a kezébe vette.
- Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott. A professzor azt mondja nehéz volt a géppel célozni.
- Kalibrációs hibák, halmozottan, entrópiás csúszás – mondta Coypu. – Azért minden alkalommal jobb lesz.
- Némi kaja, apa – mondta Bolivar lábra segítve engem egy óriási sülthúsos szendvicset nyújtva át. Nyál indult meg amint felkorduló gyomorral letéptem egy hatalmas falatot és rágtam; paradicsomba illô. Elvettem a felkínált sörösüveget a nyakánál és addig ittam és ittam amíg az orrom vége belesajdult a hidegbe.
- Ülj ide az asztalhoz! – mondta Angelina egy széket kihúzva. – És ne egyél olyan gyorsan, mert még megbetegszel...
- Mihrcsha? – kérdeztem.
- És ne beszélj teli szájjal! Lassan egyél mialatt elmesélem a történteket, az jobb. Blivar jött értem. Nincs idô, mondta. A beállítás bonyolult, pár másodperces. Ellenkeztem, de megragadott és ennyi volt. Annyi ideig tartott ismét eljutni hozzád és tudtam mit érzel. Most mindannyian együtt vagyunk. Vége az aggodalomnak.
- Most kezdünk majd csak aggódni néhányan – acsarkodott Inskipp az ô barátságos, kedves módján amint a szobába sétált. Ledobta magát egy székre és vészjóslóan nézett.
- Az rendben van, hogy pihentek és felvidítjátok egymást a különös kalandjaitokkal. De elfelejtitek, hogy a többieket a felelôsség súlya húzza. Mióta ez az egész kavarodás elkezdôdött, lemaradtunk a nyolcas golyó mögött, leragadtunk a sárban, árral szemben uszony nélkül és éppolyan gyorsan jutunk sehová, mint egy túlsúlyos teknôs.
Ahelyett, hogy kibogoztam volna a metafóramixtúrája hínárszálait egy újabb szendvicsért nyúltam. Létezik prioritás. Ô folytatta.
- Totyogtunk kalamajkából kalamajkába hátra tekert kézzel minden kanyarban. Egyetlen Slakey sem lett letartóztatva. Amint az egyikükhöz közel kerülünk, egy másik felbukkan és kirántja. Eddig minden erôfeszítésünk arra ment diGriz, hogy kihúzzunk a csávából. És a költség csak nô. Gondolom az a te okos ötleted volt, hogy ezt az egész Vaska Hulja Vakációzó Mennyet kibéreld a mûvelet központjának. Tudod hány millió kreditbe került ez eddig?
- Többe, mint egy gazdag bolygó éves bevétele... remélem! - böfögtem ölesen. – Sajnálom. Túl gyorsan ettem. Másik sör? Kösz, James. És minden kredit jól elköltött, Inskipp, te öreg bôrnyúzó. Rakéták zúgtak, ûrtengerészek gyakorlatoztak dühösen, új riporterek túlóráztak, a galaxis izgalmas hellyé lett és sokzillió boldog polgár szórakozik élvezettel. Áldanod kellene galaktikus kincsként ahelyett, hogy kerettúllépésrôl vinnyogsz. Semmi, csak jó jött ki ebbôl a mûveletbôl.
Elvörösödött, kidülledtek a szemei, kinyitotta a száját, de Angelina szólalt meg elôször.
- Igazad is van Jim meg nem is. Úgy tûnik, Slakey munkanélkülivé lett. A keresés folytatódik, de rég volt már, hogy a detektorok bármi jelét mutatták bármely civilizált bolygón, amellyel kapcsolatba léptünk. A keresés most már kiterjed minden jegyzett világra, ahogy nagy vezérünk, Inskipp kedvesen rámutatott.
Ô mosolygott, de Inskipp immunis volt a kedves szóra és a lágy érintésre. – Kihúzom a dugót és megszabom a költségvetést – mondta. Hirtelen elmérgedtem.
- Nem teszed, te monetárius barom! Minden civilizált bolygó nagy összegeket fizet a Különleges Alakulat fenntartására és soha nem követel elszámolást. Most a legnagyobb veszéllyel állunk szemben az emberiség történelmében és te vagdosni meg menekülni akarsz.
- Miféle veszély? Mit mûvelhet egyetlen ember, ami világok ezreit fenyegeti?
- Gondolkodj! – mondtam egy újabb sört megragadva a szendvicsek lenntartásához. – Justin Slakey professzor talán csúcstudósként, zseniként kezdte. De ez az ugrálás oda-vissza az univerzumok között nem csak meglágyította a közös agyát de valamilyen módon még meg is sokszorozódott. Akarod, hogy ezek az ôrültek tovább szaporodjanak és további problémákat okozzanak? Tudjuk, hogy embereket küldötta Pokolba, hogy étellel lássa el az ottani ôrült verzióját. Slakey minimum tömeggyilkos. Aki tovább fog gyilkolni és ki tudja még milyen más gonoszságokat tesz, amíg meg nincs állítva. De ennél még többrôl van szó...
Most már mindenki nagyon figyelt. Minden szem rajtam volt, minden száj csendben amikor is felemeltem az üveget és ittam egyet a drámai csendre. Aztán feltartottam intôleg az ujjam.
- Sokkal, sokkal többrôl van szó. Figyeljétek, meddig ment el. Egyházakat, szervezeteket hozott létre. Mekkora pénztömeget gyûjtött! És miért tette mindezt? Természetesen a pénzért! Szédítô összegekrôl van szó. Úgyhogy kérdezzétek meg magatok, mire kell neki a pénz?
- Mik a tervei?
- Bárki, aki úgy gondolja, hogy az emberiség közös jólétéért, elhagyhatja a szobát. Aki maradni akar, az meghallgathatja, hogyan találhatjuk meg Slakeyt és hogyan állíthatjuk meg.
- És most... tudni szeretnétek hogy sikerülhet?