Fejezet: 7

Feltartottam feléjük a kezem nyitott tenyérrel a béke univerzális jeleként. Valószínûleg.
- Várjatok! – mondtam. – Ha támadtok, kénytelenek leszünk megvédeni magunkat. És mi nagyon veszélyesek vagyunk. Bajotok lesz, eleshettek ha ellenkezni merészeltek. Normális emberek vagyunk, de könyörtelen gyilkosok.
- Vacsora! – tajtékzott a vörös vezér. – Ölni!
Csészét képeztem a kinyújtott kezem tenyerébôl a másikat pedig védô-támadó pozícióba hoztam és az egyensúlyom elôre toltam a talpaim golyóin.
Sybil mellettem állt ugyanúgy tartva a kezeit. – Nem gondoltad komolyan, hogy megöljük ôket, ugye?
- Nem, de akartam, hogy féljenek ennek a mielôbbi befejezéséhez.
Hangosat kiáltva egyszerre támadtunk. A vörös rikácsolt és leejtette a fegyverét amikor kézéllel csuklón vágtam, amit az ujjbegyeim követtek a napfonatában. Meg nem torpanva rúgtam ki a két mögötte álló ember lábait.
Tudatában voltam, hogy Sybil oldalra mozdult hogy meglepve az ellenfeleit váratlanul kibillentse egyensúlyukból. Két éles veseütés két nôt küldött a földre jajgatva.
Egy kôfegyver lesújtott és én odavetve magam nyakon találtam az illetôt, majd félre léptem amint elesett.
Még pár rövid suhintást követôen vége volt. A földet vergôdô, nyögô vörös figurák borították. Egy kéz nyúlt egy fegyverért, de én a csuklójára léptem. Ez volt az utolsó ellenállás.
- Szánalmas és gyenge csürhe – mondta Sybil undorral porolva a kezeit.
- Máshogy nem megy. Törött csontot nem látok, se vért. – Felszedtük a kôfegyvereket és félredobtuk ôket. Közelebbrôl megnéztük a szétkent merénylôinket. Volt rajtuk ruha, ha annak hívhatók a rongyos, elfakult ruhacafatok. Némi anatómia ki-kilátszott. Mindenkinek világosvörös volt a színe szarvakkal és most már ernyedt farokkal. Félrekapták magukat amint közéjük léptem és felhúzták az eszméletlen vezérüket, a sziklafalnak támasztották várakozva az eszmélésére. Ô morgott és kinyitotta a szemeit, rikácsolt, elesett és megpróbált kúszva menekülni. Én emeltem fel ismét.
- Nézd! – mondtam. – Az ölés és evés a te ötleted volt. Mi csak védtük magunkat. Legyünk kvittek? Csak biccents a fejeddel, úgy. Azt hiszem, rosszul indítottunk, úgyhogy próbáljuk meg újra! A nevem Jim...
Huppanás hallatszott és fájdalomkiáltás mögöttem bizonyítékaként, hogy Sybil biztosít.
- A nevem... Cuthbert Podpisy, a komperatív anatómia professzora a Wydawnietwo Egyetemrôl.
- Örvendek, professzor! Nincs távol otthonról?
Megdörgölte a fájó rekeszizmát, felnézett rám csípás vörös szemeivel és sóhajtott.
- Gondolom de. Nem sokat dilemmáztam ezen mostanában. Az éhség és szomjúság uralni tudja a tudatot. Csak egy kis fehérjére vágytunk – nyögdécselt egy kicsit önsajnálóan. – A diéta monoton és nem valami tápláló. Az aminósavak hiányoznak, ebben biztos vagyok. Ahogy az ásványok és vitaminok is.
- A szürke holmi, amit a sziklából ettél, az a diétátok?
- Mindig ugyanaz. Colimiconnak hívják. Nem tudom, mit jelent. Akkor hallottam, amikor elôször voltam itt.
- Hogy kerültél ide? – kérdezte Sybil mellém lépdelve de nem véve le a szemét a kivégzôcsoportról.
- Fogalmam sincs. Vakációzni indultam erre a világra. Jól érezni magam a Vulkann partjain. Nagyon szép volt az egész és jól leégtem, de nem ilyen vörösre, és hízni kezdtem a túltápláltságban, a májam meg pusztulni kezdett a túlzott ivászattól, tudod... Csak arra emlékszem, hogy egy éjjel ágynak dôltem és itt ébredtem fel.
- És a többiek?
- Akikkel beszéltem, azok nagyjából ugyanazt mondják. A többiek ôrültek, nem beszélnek. Úgy tûnik, minél régebb óta vagy itt... meg fogsz ölni?
- Ne bolondozz! Ettem pár furcsa dolgot életemben, de a professzoroknál meghúzom a vonalat.
- Most ezt mondod, de...
- Megígérem, rendben? Ami a professzorokat illeti, hallottál már Justin Slakey professzorról?
- Nem, nem hangzik ismerôsen. Az enyém kis egyetem.
- Rendben. Most beszélj a vörösekrôl. Azt mondtad, érkeznek ide. Távoznak is?
- Csak mint vacsora! – rikácsolta nyáladzva a tátott fekete fogsorán át, nem olyan értelmes képet vágva, mint korábban. Tárgyat váltottam.
- Amennyiben anatómia profeszor talán meg tudja magyarázni ezt az érdekes bôrszínt. Nem is említve a szarvakat és a farkat.
Egy maroknyi elhalt bôrt fogott meg a gyomránál és rápislogott. – Igen érdekes – mondta halkan. – Tanulmányoztam a jelenséget és jegyzeteket készítettem illetve megpróbáltam. Egyáltalán nem pigmentált. Úgy hiszem, a színváltozás oka a felfokozott kapilláris növekedés a bôr alatt. Ó, a farok... – A sajátja után nyúlt és cirógatni kezdte. – Lehetséges csontadalék a coccyxhez. Nem lehetséges, mégis az igen, vagy porc...
Hagytam magában motyogni és intettem az egyik oldalra Sybilnek ahonnan mindenkit figyelemmel tudtunk tartani. Nem mintha fenyegetést jelentettek volna. Néhányan még eszméletlenek voltak míg mások úgy ültek vagy feküdtek mintha erejük végén lennének. Egy fiatalember lábra rántotta magát és egyértelmû félelemmel nézett minket. Hogy nem reagáltunk semmit, ô elbotorkált a kanyon kanyara után eltûnve.
- Egyáltalán nem tetszik ez nekem – mondta Sybil.
- Nekem sosem tetszett és annál kevésbé tetszik minél tovább maradunk. Ezek az emberek nem bennszülöttek. Idehozták ôket. Ide dobták valami ismeretlen okból. Legalább azt tudjuk, ki. Visszautat kell találnunk mielôtt olyanokká leszünk mint ezek. Kezdek már vörösödni?
- Nem, de igazad van. Ellent kell állnunk. De mit tehetünk? Van valami oka visszamenni a Szülôvároba vagy a disznósüleidhez?
- Egyelôre semmi, ami eszembe jutna...
Az ég egy pillanatra elsötétült és mi rogyadozni kezdtünk hirtelen elnehezülve. A jelenség éppoly gyorsan halt el, ahogy jött. Gravitációs hullámok? Nem hagytam az agyam ezen idôzni. Mit tehetnénk a magunk megmentéséért?
- Szedjünk annyi colimicont, amennyit elbírunk – mondtam komoran. – Az étel és ital életben tart és lehetôséget ad a következô lépés megtételére... – Az inspiráció elfogyott, de Sybil is gondolkozott.
- Menjünk vissza oda, ahol felébredtünk! Annyira rossz állapotban voltunk, hogy nem kutattuk át alaposan. Hogy mit keresünk, arról persze fogalmam sincs.
- De van egy jó ötleted. Bármi hozott is ide, azon a bizonyos ponton dobott le. Jobban meg kéne nézni. – Én a terpeszkedô skarlát figurákra mutattam. – Mi legyen ezekkel?
- Nem sokat tehetünk értük jelenleg. Talán mikor visszatérünk néhány válasszal. Talán akkor tehetünk valamit. Életben vannak, így legalább túlélni tudnak. És megpróbáltak megölni.
- Jól mondod. Menjünk!
Találtunk még némi colimicont és gumis csonokat feszegettünk a repedésekbôl. Nehéz volt cipelni, de Sybil a hosszú szoknyáját minivé tette hosszabb szövetanyag letépésével. – És így klasszabb is – mondta kötegbe kötve az ételünk és italunk. Elvettem tôle és mutattam.
- Menj elôttem!
Nem mertem belegondolni milyen hosszú itt egy nap, mivel a nap ugyanolyan magasságban állt, mint amikor elôször láttuk. Talán a bolygó nem forog a tengelye körül és ez a nap egy millió évig tart. Botorkáltunk elôre. Vissza a nyílásba a sziklán, ahol ez az egész lehangoló mûvelet kezdôdött.
Felfelé indultunk az egyik kavicsdûnén amikor egy nagyobb darabon elbotlottam és elôre estem.
Láttam hirtelen szétvetôdô kôdarabkákat, egy kis gödröt és hallottam a gellert kapott lövedék hangját.
- Mozgás! – kiáltottam. – Valaki lô ránk!
Sybil a szikladarabok mögé szaladt miközben én oldalra gurultam és lábra keveredtem. További lövések követtek, de egy gyorsan mozgó célpontot nehéz eltalálni. Megcsúsztam és tátott szájjal zuhantam be egy sziklamenedékbe, látva, hogy Sybil már biztonságban van.
- Hol a mesterlövész? – kérdezte.
- A lejtô tetején ahová tatottunk. Csak egy pillanatra láttam, hogy valami mozog.
- Volt valami különösebb színe?
- A helyi divatos.
- Most?
- Visszanyerjük a lélegzetünk. Aztán szétválunk és levadásszuk a vadászt. Sajnálom, de leejtettem a kaját. Majd késôbb foglalkozunk vele. Miután megtaláljuk a vöröskét. Egyetértesz?
- Egyet. Bárki is az, inkább magam elôtt akarom tudni, mint mögöttem.
Én szaladtam elôször keresztbe a dom lejtôjén egy másik kôköteg mögé. Egy lövés eltalálta a követ szilánkokat szórva szét egy másik pedig a földbe fúródott. Ám miközben ô lôtt, Sybil már szaladt is, ahogy én tettem.
Hullámokban kitörve haladtunk felfelé a dombon. A támadónk tovább lôtt; úgy tûnt, bôven van lövedéke.
Közel voltunk a sziromhoz, amikor megláttam. Nagy, vörös volt és jobb fedezék után szaladt egy zsákkal a vállán egy hosszúcsöves fegyverfélével a másikon. A nyomában sprinteltem. Ismét kômenedék után vetôdtem, amikor megfordult és tüzelt. Láttam, hogy Sybil oldalazva közelít a dombtetônél mialatt a pacák egyik lövedéket a másik után lôtte felém.
Gyorsan jött a vég. Hallottam, ahogy másik irányba tüzel – észre kellett vegye Sybilt. Lehúzott fejjel törtem fel a lejtôn teljes erômbôl. Ott állt pár méterre tôlem, felém fordította a fegyverét, amikor egy eldobott kôdarab hátba találta. Ô felrikoltott, felugrott és célozni próbált.
Én már rajta voltam. Elcsavarva a fegyvert rúgtam erôsen mellbe. Rikácsolva esett hátra, a zsák lehullott a válláról fényes csöveket szórva szét.
Sybil odabotorkált, olyan kimerülten, amilyen én is voltam, és elesett ellenfelünkre nézett. Kövér volt és vörös a már normálisnak mondható szarvakkal és farokkal. De nagyon ismerôsnek tûnt. Hátrálva mászott, kiutat kerseve és én láthattam a profilját.
- Nem lehet! Mégis úgy néz ki... – Sybil fejezte be a mondatot helyettem.
- Lehetne Slakey!
- Vagy Fanyimadu mester vagy Marablis atya.
Ennyire ismerôs volt. Persze nem lehetett. Elkerekedett szemekkel nézett reszketve, ijedten. Megszólalt.
- Találkoztunk... már?
- Talán – mondtam. – A nevem diGriz. Ismerôsnek hangzik?
- Nem igazán. Rokona a Grodzynskiknek?
- Tudtommal nem. És a te neved...?
- Ez jó kérdés. Talán... Einstein? – nézett reménykedôen, aztán lelohadt a mosolya amikor a fejemmel nemet intettem. – Rossz válasz. Mitchelsen vagy Morley ismerôsen hangzik? Epinard?
- Igen, ôk ismerôsek – mondta Sybil. – Mind fizikusok voltak. Mind halottak.
- Fizikusok! – derült fel és a duzzadt napra mutatott. – Az égés folyamatos. De a nukleusz nem stabil, tudjátok. A mag egy Fermi gömb. Aztán a nukleusz, lítium, nem stabil...
- Professzor? – kérdeztem.
- Igen? Mi? Ám azok a nukleik egyszerûen újra felbomlanak.
Lecsukta a szemeit és lassan elôre-hátra dülöngélt halkan motyogva magában.
- Ôrült – mondta Sybil határozottan. Egyetértôen bólintottam.
- Akárcsak a többiek és még inkább. De mond valamit a fizikáról. És válaszolt, amikor professzornak hívtam.
- Sok professzor van erre.
- Nagyon igaz – vettem fel a fegyvert és körbefordítottam a kezemben. – És ezt honnan szerezte? Jó állapotban van, túl jól tüzel – kocogtattam meg a tele tárat a végén, majd az elszórt csövekre mutattam a földön. – Felismered?
- Persze, lineáris gyorsító fegyver. A hadsereg Gauss puskának hívja.
- Pontosan. Nincsenek mozgó részek, sok energia a nukleáris elemben és bôségesen sok acélpöcök ezekben a csövekben. Emlékszel mi történt mindazzal a mechanikus és elektronikus cuccal, amikkel ide jöttem? Semmi sem mûködik. Nem láttunk más mûterméket idáig.
Démoni barátunk abbahagyta a mormolást, meglátta a fegyvert és odaugrott, hogy elvegye. Sybil kitartotta a lábát, így ô orra vágódott. Feltartottam a fegyvert, hogy láthassa.
- Professzor, ez honnan van?
- Enyém. Én adtam magamnak a... – megvadultan nézett körbe. Lefeküdt, lehúnyta a szemeit és aludni látszott.
- Nem valami emészthetô információ – mondta Sybil.
- Azt hiszem ez az ôrület ragályos vagy növekszik minél tovább vagy itt.
- Egyezem. Úgyhogy vissza az eredeti tervre. A barlang.
- A barlang – vettem fel a vállamra a csomagot, a fegyvert és a töltényeket. Visszanéztünk, ahogy meneteltünk, de a figura nem mozdult.
- Nem érzed úgy, hogy minél tovább vagyunk a Pokolban, annál több a megválaszolandó kérdés és annál kevesebb a válasz? – Sybil sötéten bólintott. Aztán elôre mutatott.
- Nem az ott elöl? A nyílás a sziklában?
- Úgy néz ki.
Depressziósabbnak éreztem magam mint bármikor életemben. Ami igen súlyos lévén sokszor voltam már mély depresszióban. Ez a barlangkeresés jelképezte a kétségbeesést. Ha létezik valamiféle gép, szerkezet a barlangban, akkor már látnunk kellett volna korábban. Ez volt a zsákutca.
Ahogy közelítettünk a barlang bejáratához recsegô robbanó hang érkezett bentrôl virító fény
társaságában. Sybil félre vetôdött én pedig felemeltem a fegyvert és bekapcsoltam a tápot.
Kaparó lépések hallatszottak, mintha valami borzalmas dolog közelítene. Én a csô mellett néztem egyenletesen húzva a ravaszt amokor valaki feltûnt a bejáratban.
- Dobd azt el és gyere gyorsan! – mondta a fiam.
- Jövünk, Bolivar! – kiáltotta Sybil futtában. – Mögötted vagyunk!