Fejezet: 5

Valami történt.
Nem tudtam emlékezni rá, nem tudtam leírni. Nem akartam rá gondolni. Sokkal fontosabb dolgok jártak afejemben. Például a tény, hogy még mindig meg vagyok bénítva és arccal lefelé vagyok valami vörös kôporfélében. Nem éreztem, csak a szagát. Rothadt, kén szaga volt.
Szag! Igen, bizonyosan éreztem egyre, egyre erôsebben. Ez valami fontosat jelentett. A lövést követôen nem volt szaglásom, de most már igen. Ezek szerint a bénítás kezd elmúlni, mivel távolról, de nyomást éreztem az ajkamon. Koncentráltam, erôsen küzdöttem, majd még erôsebben, aztán végül megmoccantak az ujjvégeim.
A felépülés nem volt gyors, mint a lebénulás. Lassan és fájdalmasan regenerálódtam. Vörös agóniahullámok futottak végig éledezô testemen, melyek a látásom elvesztésével fenyegettek. A szemeim patakzottak, könnyek szaladtak az ajkaimon a kínszenvedés alatt. Lassan, nagyon lassan minden elhalt és sikerült átfordulnom.
Lepislogva a könnyeket, felnézve egy szürke kô plafont láthattam. Nyögést hallottam és kemény erôfeszítéssel elfordítva a fejem és láttam, hogy Sybil mellettem fekszik a földön. A szemei csukva voltak és a testét a fájdalom csavarta amikor ismét felnyögött. Tudtam, miben van része. Lassan és kimerítetten, röfögések és tátogások közepedte kúsztam oda hozzá és megfogtam a kezét.
- A fájdalom – sikerült kimondanom – elmúlik.
- Jim – suttogta olyan halkan, hogy alig hallottam.
- Nem is más. Rendbe fogsz jönni.
Ez elég szánalmas nyugtatás volt, de pillanatnyilag csak ennyi jutott az eszembe. Hol vagyunk? Mi történt? Ha ez volt a Menny, hát eléggé más, mint ahogy leírták. Éles vulkanikus kôzet fû helyett; szikla az ég helyén. Honnan jött a fény? És mi volt az, amit Slakey utoljára mondott? Valamit arról, hogy nem annyira a Mennyekbe.
Némi erôfeszítéssel sikerült felülnöm és láttam egy nyílást a kôfalban: hasadékban vagy valamiféle barlangban voltunk. És a nyílás mögött vörös volt az ég.
Vörös? Távoli, mély dübörgés hallatszott és éreztem, hogy megrázkódik alattam a talaj; sötét füstfelhô terült el az égen. A kôfalnak támaszkodva sikerült magam lábra húzni és Sybilhez botladozni. Segítettem neki felülni a falnak háttal.
Beszélni próbált, de köhögés lett belôle. Végül kipréselte a szavakat:
- Slakey egy lépéssel elôttünk volt egész idô alatt.
- Hogy érted ezt?
- Játszott velünk, és tudnia kellett, hogy az épületben vagy. Rövidre vette a ceremóniát, valami váratlan találkozást említve mentette ki magát, bekapcsolta az orgonafelvételt énekes kísérettel. Mindenkit megkért a távozásra. Engem kivéve. Félrevont arra hivatkozva, hogy valami fontosat kell mondania. Persze kíváncsi voltam, amellett hogy nem tudtam semmi egyéb tennivalóra gondolni. Aztán ahogy a többiek eltûntek, valamivel felém mutatott. Röviden láttam csak valami ezüst pókháló félét mielôtt összeestem. Borzalmas volt! Egyetlen izmom sem tudtam mozgatni, még a szemeim sem! Tudatában voltam, hogy a hátsó szobába vonszol a sötétben. A legrosszabb az volt az egészben, hogy semmit sem tehettem ellene. Nem tudtam mozdulni, nem tudtam mit tenni, és nem tudtalak figyelmeztetni. Emlékszem rá, hogy beszélt hozzád. Aztán viszont semmire.
- Ez nagyjából minden amire emlékszem mielôtt itt kinyitottam a szemeim.
Megtapogattam a zsebem, éreztem a kommunikátor púpját és egyben apró reményt is. A fülemhez tettem és bekapcsoltam. Semmi. Ez történt minden rajtam levô készülékkel. Mind halott. Az elemek és áramtöltetek lecsapolva. Még a svájci bicskám pengéjét sem tudtam kinyitni; egybeolvadt az egész. A kis kupac fémhulladékra pillantottam és szükségét éreztem végigrúgni a barlangon. Engedtem a sürgetésnek és megtettem. Szépen csattant.
- Csak szemét. Mind bekrepált. Semmi se szuperál – fordultam sarkon és a fény felé indultam.
- Jim, ne menj el...
- Nem megyek messzire. Csak ki akarok kukkantani kielégíteni a kíváncsiságom, megtudni, hol vagyunk.
Egy kezemet a falon húzva, nehogy elbotoljak kicsoszogtam a bejáratig kinézni. Éreztem, hogy leesett az állam a megrázkódtatástól ahogy térdre estem. Hosszú pillanatokig csak meredtem. Nagynehezen elfordultam, sikerült ismét talpra kerülnöm és visszamentem Sybilhez. Már felült és sokkal jobban uralta magát.
- Mi van odakint, Jim?
- Bizonyosan nem a Mennyek. Az ég vörös, nem kék, nincsenek fehér felhôk és sehol fû. Egy földrajzilag instabil terület a közelben egy üzemelô vulkánnal. Bôséges füst, de legalább láva nincs. És van egy nagy, meggyûlött nap, amilyen semelyik általam látott napra vagy csillagra sem hasonlít. Világosvörös árnyalatú, nem fehér vagy kék, ami magyarázat a táj rôt tónusára.
- Hol vagyunk?
- Hát... – tátogtam valami intelligenset próbálva mondani. – Nos, annyit tudunk, hogy nem a Vulkannon vagyunk – ennyivel tudtam elôrukkolni. – És...
Sybil leszûrte a vonakodásom. – És?
- Megpillantottam.
- Megpillantottad? Látnod kéne magad, teljesen elszürkültél.
Megpróbáltam nevetni ezen, de szánalmas gôgicsélésre sikeredett.
- Igen, megpillantottam valakit vagy valamit. Nagyon rövid ideig láttam valami alakfélét, amely elszaladt, gyorsan. Két lábon, felegyenesedve. – A hangom elmélyült és Sybil nagyon aggodalmasan nézett. – Sajnálom. Csak hülyéskedek. Túl gyorsan mozgott ahhoz, hogy bármit is kivegyek. De azt hiszem, biztos nem vagyok benne, hogy volt egy farka. És... világos vörös volt a színe.
Hosszú szünet után szólat meg.
- Igazad van. Biztos, hogy ez nem a Menny. Milyen a teológiád?
- Nem valami jó, de elég ahhoz, hogy tudjam: nem lenne szabad arra gondolnom, amire most gondolok. A megérkezésed elôtt beleástam kicsit a teológiába a Mennyek koncepciója, meg az utóélet, utóvilág tárgyában tények feltárása és betekintés reményében. Attól tartok, a korai vallási oktatásom erôsen el lett hanyagolva. Íme! Annyi koncepció létezik a mennyekrôl, ahány vallás. Azt tettem, hogy körvonalaztam a Mennyeket az alapján, ahogy az Örök Igazság Templomába járók látták és összehasonlításokat tettem. Ez igen érdekes választékot és választékos vallásneveket eredményezett. Leszûkítettem azokra, amelyek a Menny és Pokol kettôségét említették, amelyek helyek, ahol a halálod után laksz. Van egy lélek nevû objektum, ami nem látható vagy található vagy ilyesmi. Valami ismeretlen helyrôl ered. A leírása pedig igen ködös. Ez a lélek, valami meg nem magyarázott módon téged kell jelentsen. Illetve a lényegedet. Ne nézz így rám, nem én találom ki! Szóval, ez a lélek a Mennybe akar kerülni. Említésre kerül egy ház a félúton Purgatórium néven. És, már biztos, hogy hallottad, egy totál ellentétes hely, a Pokol.
Meglepôdötten nézett. – Akkor te úgy hiszed... hogy mi talán ezen a Pokol nevû helyen kötöttünk ki?
- Nos, amíg jobb ötletem nem lesz, és remélem, hogy lesz, ez lenne a következtetés...
Távoli morajló zaj hallatszott, a talaj remegett a talpam alatt. Hirtelen súly ereszkedett rám és a térdreimre estem, a kezeimet elôre tartva az esés enyhítésére. Elôbb nehéz, majd még nehezebb lettem; Sybil ismét a földön volt elterülten.
Aztán elmúlt az érzés amilyen gyorsan jött, és már ismét álltam, bizonytalanul.
- Mi volt ez?
- Halványlila fogalmam sincs. Még soha nem éreztem ilyet. Olyan volt mint... Mintha gravitációs hullám haladt volna át felettünk?
- Nem létezik gravitációs hullám.
- De most már igen.
Sybil mosolyogni próbált, de reszketett helyette.
- Ne! – mondtam. – Valami furcsa helyen vagyunk, amit nyugodtan nevezhetünk Pokolnak. Ám még élünk, úgyhogy irány kifelé ebbôl a barlangból felfedezni, hol a Pokolban vagyunk!
Sybil hátralépve kiegyenesedett; az ujjait átfuttatta a haján. És most összejött egy kisebb mosoly is. – Lefogadom, hogy Pokolian is nézek ki – mondta. – Indulás!
Enyhe lelkesedésünk nem tartott sokáig. Ahogy sétáltunk, a levegô egyre forrósodott, méghozzá kellemetlen mértékben. Megkerülve egy sziklacsúcsot megtudtuk miért. Visszahôkölve a hôhullámoktól néztünk a feltáruló képre elôttünk. Közvetlen elöl széles lávafolyam mozgott. Elsötétült salak képzôdött a tetején repedezve és töredezve ahogy tovahaladt feltárva a vaskos magmafolyamot maga alatt. Hátráltunk.
- Megpróbáljuk a másik irányt – mondtam és köhögni kezdtem. Sybil nem válaszolt, csak bólintott beleegyezôleg. A torka valószínû éppoly száraz volt, akár az enyém; ô éppoly szomjas lehetett, mint én. Volt valahol víz ezen a szikkadt térképen? A válasz nem igen kecsegtetett.
Valami egyéb viszont igen. Angelina. Slakey valami olyan helyre küldhette, ahová minket. A Mennybe – reméltem. És méginkább reméltem, hogy ô nem erre a borzalmas bolygóra került.
Visszamentünk a barlang szájához, ahonnan elôkeveredtünk és végigbotladoztunk a sóderdûnék között. Az is meleg volt, de nem annyira, mint a sütôszerû katlan az ellenkezô irányben.
- Egy pillanat! – szólt Sybil megállva és ráülve egy nagyobb kôdarabra. – Kissé fáradt vagyok.
Biccentettem és mellé ültem.
- Nem meglepô. Bármi is volt az a bénító háló, nem mûvelt semmi jót velünk. Sem fizikálisan, sem mentálisan.
- Csapzott vagyok és lehangolt. Ha tudnám, hogy szálljak ki, megtenném.
Látván a kétségbeesettséget az arcán, hallván a kimerültséget a hangjában, dühössé lettem. Ezt a jó, erôs, szép ügynököt nem alacsonyíthatja le így egyetlen ember!
- Gyûlöllek, Slakey! – kiáltottam lábra pattanva és az ökleim az ég felé rázva. Egy távoli vulkáni moraj érkezett válasz helyett. Még dühösebbé váltam. – Ezt nem fogod megúszni! Kikerülünk innen, de mennyire, hogy ki! A levegô ezen a bolygón származik valahonnan, élô, zöld növényektôl. Megtaláljuk ôket és ebben meg nem akadályozhatsz!
- Csodálatos vagy, Jim – mondta Sybil felállva és lelapítva a gyûrött, koszos ruháját. – Persze, hogy folytatjuk. És biztos, hogy mi nyerünk!
Bólintottam egyezôleg. Aztán lefelé mutattam a völgybe. – Arra, távol a vulkánoktól és a lávától. Ott sokkal jobb lesz!
Az is lett. Ahogy haladtunk, a levegô úgy hûlt. Egy idô múlva, amikor a völgy kiszélesedett valami zöldet pillantottam meg elôttünk. Elôször nem akartam említeni, de Sybil is észrevette.
- Zöld! – mondta erélyesen. – Fû vagy fák vagy valami ilyesmi. Vagy csak ábrándozom?
- Kizárt! Én is látom, és igen felüdítô látvány. Elôre!
Szinte szaladtunk ahogy a térkép feltárult elôttünk. Fû volt, térd magas, hûvösnek és kissé nyirkosnak érzetük amikor benne haladtunk. Facsoportok következtek egyre egyre több, végül szinte kis erdôvé nôve.
- Jóöreg klorofill! – ujjongtam. – A táplálkozási lánc alja és az élet eredeztetôje. A nap energiáját fogja és táplálékot csinál...
- És víz?
- Tuti, hogy van! Valahol lennie kell és meg fogjuk találni!
- Csitt! – intett le. – Hallod ezt? Susogás, amilyet a száraz levelek keltenek.
Hallottam, halk recsegés közeledett felénk az erdô irányából. Aztán valami apró bukott elô és vonakodva ment be a füvesbe.
- Hát szia! – mondtam a kis vöröses barna, elôtûnô alaknak. Az felnézett rám gombfekete szemekkel és riadtan rikácsolni kezdett.
Ezt a rikácsolást egy hangosabb és dühösebb rikácsolás visszhangozta az erdôbôl. Robajló patazaj hallatszott és egy óriás rontott elô a fák alól prüszkölve anyai védelmi ösztönében. Jó két méter lehetett a fújtató orrától a lóbálódzó farkáig. A testét borító védô tüskéi most mereven álltak.
Sybil holtra váltan tátogott.
Én csak mosolyogtam és kiáltani kezdtem: - Szúúúi, coca, coca!
- Jim, mi az?
- Az egyik legkedvesebb és legszeretetreméltóbb lény a galaxisban, gyerekkorom jóbarátja, a férfi társa. Ez egy disznósül!
Sybil úgy nézett rám, mintha megôrültem volna.
- Legkedvesebb? Nem támad?
- Nem, ha nem fenyegeted a malacát. – A kis lény félelme elmúlt ahogy a védelme megjelent és orrával félretúrta a tüskéket kis frissítô tej után keresve.
Lassan mozogtam, lehajoltam felvenni egy szél lecsavarta ágat. Gyanakvó, gyöngyözô szemek követték minden mozdulatom.
- Jó kislány – mondta, elôre lépve a bíztató kotyogó hangot hallatva. Az állat reszketett némileg, de nem mozdult. A fejét utánam forgatta, ahogy közeledtem. Egy csepp nyál formálódott a kiálló, éles tüskén és a földre hullott.
- Úgy, úgy – mormoltam. – Kis Jimmy nem bántja a disznósült. Kis Jimmy szereti a disznósült.
Lenyúlva egy tenyérnyi tüskét félresimítottam a fülei között, az ág végével megböktem majd vakani kezdtem a vastag sertéken át.
A szemeit félig lehúnyta és elégedettem bugyborékolt.
- A disznósül szereti ha a fülei mögött vakarják, azt maguk nem érik el.
- Honnan tudsz ezekrôl a borzasztó lényekrôl?
- Borzasztó? Soha! Az ember társa a csillagközi utazáson. Tudhatnád a galaktikus történelembôl. Abból a részbôl, amikor különös bestiák és halálos lények vártak az elsô telepesekre. Olyan szörnyek, melyek egy harapásra megettek volna egy tehenet. A félelmre a disznósül tanította meg ôket, bizony! Egy mesterséges genetikai mutáció az óriásdisznó és a sül között. Agyarak és paták támadáshoz, tüskék a védekezéshez. Hûséges és pusztító, amikor kell.
- Jó az oldalasa?
- Igen, de errôl nem beszélünk a jelenlétében. Farmon nevelkedtem, és elhiheted, az összes barátom disznósül volt. Ó, elôkerült a papa!
Élvezettel üvöltve üdvözöltem a hatalmas, halálos erdôbôl elôtörô alakot. Ô vörös és disznós szemeivel nézett. Hangosan és örömmel röfögött, amikor a botom vége a bundáját vakargatta. Én mesterséges röfögést hallattam, de szintén örömmel.
- Honnan jöttek? – kérdezte Sybil.
- Az erdôbôl – mondtam vakargatva.
- Nem úgy értem. Miféle hely ez vulkánokkal, lávafolyamokkal, gravitációs hullámokkal és ezekkel a lényekkel?
- Olyan bolygó, amit emberek kellett benépesítsenek. Ez hamarosan kiderül. De elôször kövessük a disznónyomokat az erdôbe vizet keresve. Elôbb iszunk, aztán kogitálunk.
- Egyetértek – mondta az utat törve. Én követtem és újdonsült disznósül barátaink is ezt tették. Várakozóan röfögtek további ízletes vakaró figyelemért. Csak akkor veszítettük el ôket, amikor az ösvény storoak fákkal lett szegélyezett. Az apaállat belevágta az agyarait az egyik burjánzó fába és rázta teljes erejébôl. A makkok, akkorák, mint a fejem esôként hullottak és a család vidáman lakmározott.
Egy tisztásra értünk az erdôn túl, ahol a vizes árkot az éles paták sárosra kavarták. Egy kisebb tó határán állt. A tó távoli vége köd mögé bújt, amely minden egyebet is kivehetetlenné tett. Elhagytuk a sáros ösvényt és onnan egy sziklás polc vezetett a tóhoz. Leültünk a víz partjára és markainkkal mertük a tiszta, hûvös vizet amíg teljesen el nem teltünk.
- Keress pár száraz gallyat, dörgöld össze ôket és disznópecsenyézhetünk – mondta Sybil a szája szélét nyalva.
- Soha! Ôk barátok! – A gyomrom várakozóan korgott. – Hát talán késôbb, sokkal késôbb. És csak akkor, ha nem találunk más táplálékot. Ideje felfedezni. Ez betelepített világ, illetve legalábbis az volt. Az emberek hozták a mutáns disznósülöket és a storoak fákat a csillagokba. Lennie kell itt farmoknak.
- Fogalmam sincs, hogy nézhetnek ki. Én városi lány voltam, vagyis kisvárosi. Az élelem olyasmi volt, amit boltban vettél. Anyám és apám, ahogy mindenki telekonferenciával, programozással és ehhez hasonlóval foglalkozott. Se gyárak, se szennyezés, az olyesmi a messzi, robotikus építkezési telepekre korlátozódott. A városkánk csendes volt és szokványos, sok tereprendezett épülettel és zöld parkokkal. Totálisan és iszonyatosan unalmas.
Hunyorítva néztem végig a tavon oda, ahol a köd oszlani látszott. Mutattam.
- Olyan, mint az ott?