Fejezet: 10

A repülés a ballisztikus pályás SST-vel egyáltalán nem tartott soká. Bôséges G-k mindkét végén, gyorsítás és lassítás, közte meg szabadesés. Aludtam a sújtalanságban; igen nyugtatónak találtam. És volt mi alvást bepótolnom. Földi szállítás és mégegy tengerész tiszt, ez alkalommal egy hadnagy várt ránk. Sok merev szalutáció csattant, ami oly kedves a hadi színvnek. Türelmetlenül vártam amíg minden ujj visszakerült a nadrágvarratokhoz.
- Mondja hadnagy, változott valami a jelentés óta?
- Negatív, uram. A detektorok a két személyt követik csakúgy mint korábban. Nem mozdultak és mi tartottuk a távolságunkat. Egyikük sincs a gép közelében.
- Van fogalmuk róla, hogy figyelik ôket?
- Negatív. Soha nem kerültünk közel, ami azt illeti még csak nem is láttuk ôket. A parancsunk a távoli megfigyelés amíg ön ki nem biztosította a gépet.
- Most azt teszem. Vezessen!
Amennyire lehet egyszerûen intéztem ezt a mûveletet, nem akartam egy harmadik baklövést. Az épület elsô ajtaja már nyitva volt és biztosítva; további tengerészek rejtôztek odabent. A fegyveres ôröm mögöttem ügetett amikor ügettem, megállt amikor megálltam.
- Ismételje el – suttogtam. A hadnagy a magasba mutatott a dupla ajtóra a hall végében.
- Ott találkoztak. Az egy konferencia szoba, kör alakú, úgy húsz méter átmérôjû. – Átnyújtott egy kis fém dobozt egy sor gombbal. -  A detektora, uram!
- Adja oda a kapitánynak! Nyitva van az ajtó?
- Nem tudom, nem mentünk közel. De a kulcs itt van!
- Jó. A következôt tesszük. Csendben az ajtóhoz megyünk. Maga beteszi a kulcsot a zárba. Kipróbálja. Ha zárva van, kinyitja. Amikor biztos benne, hogy nyitva van, bólint egyet és feltépi az ajtót. – Feltartottam az IG-t. - Ez nem egy elemlámpa, hanem egy idôbeli gátló. Maga kinyitja az ajtót és én bekapcsolom. A szobában minden megmerevedik az idôben. Odabent semmi, sem ember sem gép nem fog tudni mozdulni amíg újra le nem kapcsolom. Amit nem teszek meg amíg a gépet nem biztosítottam. Mindenki megértette? – a szemek izzottak, jó okkal. Vállat vontam.
- Nem szükséges. Készen állnak? – lelkesen bólogattak. – Akkor rajta!
Mind újfent szalutáltak, ám ez alkalommal legalább mellôzve a bakancscsattogást. Grissle és a két hadnagya a nyakamban lihegtek ahogy elôrekúsztunk. Készenlétbe állítottam az IG-t. A hadnagy beillesztette a kulcsot, lassan elfordította, aztán megrántotta az ajtót és az feltárult.
- Megvagy! – kiáltottam és bekapcsoltam az IG-t. Éjsötét volt bent és semmit sem láttam.
- Felkapcsolná valaki a világítást? – kérdeztem. Nem érkezett válasz. Megfagyva az idôben. A hadnagy furcsán egyensúlyát vesztetten húzta az ajtót folyamatosan. Az üveges szemû osztagom szobormereven állt. Kicsit hátraléptem; amint a mezô beburkolta a teret, mozdulhattak.
- Bemegyünk – mondtam. – De semmit sem látok semmit és nem merem kikapcsolni ezt a gépet a kapcsolót megkeresni. Javaslat?
- Ütközeti fáklyák – mondta Grissle kapitány a detektort áttéve a bal kezébe leoldva egy fáklyát az övérôl. Világos fény lövellt ki és továbbiak követték.
- Maradjanak közel! – mondtam. – Fogják a kezem vagy a karom, vagy úgy néznek majd ki, mint a hadnagy! – mutattam a guggoló, mozdulatlan alakra. Mindenki összeölelkezett. Úgy kavarodtunk elôre, mint egy nyolc láb egy zsákban verseny résztvevôi a szoba távoli vége felé.
- A jel egyenletes – mondta Grissle – és a tû arra az ajtóra mutat.
Az ajtó nyitva volt, így legalább azzal nem kellett törôdnöm. Ciszegve csoszogva haladtunk bevilágítva a szomszédos szobába.
Egy köteg elektronika tárult fel. Másolata annak, amit legutóbb láttam leszámítva, hogy ez érintetlen.
- Ott! – mutattam. – Ez az amit akrok. Összebújni, összefogózni és csoszogni. Oké, ott állj! Mivel van egy probléma. Ki kell kapcsolnom az IG-t ha ki akarjuk kapcsolni azt – mutattam egy izzó fényre az irányítópanelen. – Ki kell kapcsolnunk a tápot is ha magunkkal akarjuk vinni. Van javaslat?
- A hadnagyok fegyvert rántanak fedezni minket – mondta Grissle. – Maga és én megragadjuk a gépet, elhúzzuk, megkeressük a kapcsolókat, vezetékeket, akármit. Egyebet nem tehetünk.
Egy pillanatra elgondolkoztam, de nem találtam alternatívát.
- Rajta! Elô a fegyvereket! Kiáltsanak ha valamit látnak! Vagy még jobb, elôször lôjenek! Kikapcsolom az idôfagyasztót és visszaáll a status quo. Készen?
Zord válaszbólintások; a hadnagyok kitartott fegyverrel, a kapitány a gépet fogva.
- Kezdôdik...
Megnyomtam a kapcsolót.
Minden egyszerre történt.
A masina életre kelt, fények villogtak gyors iramban. Borzalmas rikácsolással valaki feltûnt elôttem, megragadott és kibillentett az egyensúlyomból. Én a szabad kezemmel megfogtam...
Már mentünk is. Valahová, valami helyre, megint az érzelmekkel, amelyek nem voltak érzelmek. Megyünk.
Csak annak voltam tudatában, hogy a szívem egyre hangosabban és hangosabban ver az üres csöndben. Félelem? Miért is ne? Vissza a Pokolba? Vagy a Mennybe...
Fehér fémy, erôs, melegebb légkör. És a csengô, csilingelô üvegtörés hangja.
A földön voltam, élességekkel a hátam alatt és egy öregebb, hájasabb Slakey verziója bukdácsolt el tôlem. Az IG még a kezemben volt.
- Megvagy Slakey! – kiáltottam kitartott kézzel és megnyomtam a kapcsolót.
Ô szaladt, megállt és megfordult, szédelegve tántorgott nevetve.
- A fegyvered bármi is az itt nem mûködik. Semmilyen behozott gép sem. Te bolond, még nem tanultad meg?
Tanultam, de nagyon lassan. És a felvágdosott lábaim fájtak. A nem mûködô IG-t a törött kristályra tettem a földön, és rá támaszkodva keltem fel. Egy ezüst üvegdarabot húztam ki a lábamból és néztem ahogy a vért beissza a ruhám.
- Nem a Pokolban vagyunk – mondtam körülnézve. – Ez a Mennyed?
Könnyen lehetett az, lévén az egész hihetetlen volt. Bámulva tátottam a szám. De a kövér Slakey-t nem tévesztettem szem elôl. Amit láttam az valami olyan volt, amilyet még sosem láttam vagy képzeltem.
Áttetszô szépség világa, kristályos, túláradó, színes és színtelen, a magasba emelkedô. Üveg bozót, üveg fák és levelek, áttetszô és erezett, minden irányba kinyuladozva.
Ahol tartózkodtam, az viszont egy körkörös pusztítási felület. Törött és zúzott.
- Nem, nem a Menny – mondta Slakey.
- Akkor mi?
Mivel nem válaszolt egyet léptem elôre amire ô feltartotta a kezeit.
- Maradj ott! Ne gyere közelebb! Ha maradsz, válaszolok a kérdésedre. Megegyeztünk?
- Pillanatnyilag. – Nem tettem ígéreteket. De annyira keveset tudtam, hogy bármi, ami beszélteti, segíteni fog. – Ha nem a Mennyben, akkor hol vagyunk?
- Egy másik helyen. Nem jövök ide gyakran. Kicsi vagy semmi haszna. Szeszélybôl Szilikon Völgynek hívtam. Most csak Üvegnek, simán csak Üvegnek.
- Te vagy Slakey professzor. És talán az aki a hátrahagyott mûveletet irányítja, Krümmung báró.
- Ahogy parancsolod. – Körbenézett. Puhatoló lépést tettem, amire felfigyelt. – Ne!
- Nem mozgok, nyugi! És áruld el mi ez az egész...
- Nem mondok semmit!
- Még magadról sem a Pokolban?
Nyelt egyet amikor ezt mondtam.
- Tragikus hiba. Ilyet mégegyszer nem teszek. Természetesen nem mehetek el, túl soká voltam a Pokolban. Túl soká. Biztos halál ha most megtenném.
- A fegyver! Minek a fegyver?
- Minek? Hülye kérdés. Élni persze, enni. A colimicon nulla vagy kevés tápértékû. Lassú vele a halál. Egy fegyver vadászatra, fegyver a vadásznak.
Betegítô volt ez a gondolat, mivel csak egyetlen más táplálékforrás volt a Pokolban. Egy ôrült társaságában voltam és nagyon keveset értettem abból, ami történik. De ô beszélt és én eddig félretettem a fô kérdést, most viszont mellékesen feltettem.
- Az a nô Lussuosón. Hová küldted?
- Az a nô? – nevetett humorhiányosan. – Ugyan már, diGriz, ennyire hülyének nézek ki? A feleséged? Az Angelinád, és te úgy említed, hogy „az a nô”?
Látta a kifejezést az arcomon, megfordult és szaladni kezdett. Egy törött kristály ösvényen a varázserdôn át. Én mögötte voltam és egyre jobban felzárkóztam.
De ô tudta, hová megy. Futott majd megállt, lenézett, oldalra csoszogott. Én utána nyúltam. Pont mikor eltûnt. Kimmentette önmagát ebbôl az univerzumból.
Meglehetôsen egyedül voltam. Zátonyra futottan egy idegen univerzumban. És nem elôször. Megpróbáltam felvidítani magam azzal a gondolattal, hogy már voltam a Pokolban és visszatértem.
- Megint megcsinálod, Jim. Te mindig nyersz. Te vagy az eredeti jófiú és a jófiúk mindig nyernek.
Így felvidulva néztem körbe. A kristály erdô csillogott a napfényben; semmi sem mozdult a meleg csendben. A törött darabok ösvénye elvezetett a tisztástól. Hogy hová, arról fogalmam sem volt. Lassan ballagtam rajta az üveg lombok alatt. Az ösvény elkanyarodott és egy szikla mellett vezetett. Távol balra az ösvény irányába szigetek látszottak. Fölötem a kristályos ágak a víz fölé nyúltak, odalent hullámok csapódtak a sziklának. Felhô úszott a vízen; zavargó hullámzó hab.
Megálltam. Slakey elment és magamra maradtam. Ez nem volt valami kedves gondolat és elvetettem. Csak idô kérdése, ez minden. Grissle kapitány és a tengerészei mostanra ki kellett kapcsolják a gépet és a drága zseni Coypuhoz siettek vele. Aki elemzi és megméri és mûködteti azt a dolgot hogy megtaláljon. Reméltem.
Hogyan tovább? Egyedül ebben a kristály univerzumban nagyon magányos. Mosolyogtam a gondolatra majd hahotázni kezdtem. De min? Semmi sem volt vicces. A fejem ráztam hirtelen megszédülten.
- Oxigén, méghozzá sok – mondtam hangosan a magam igazolására.
Nem volt ok rá, hogy ennek a bolygónak a légköre megegyezzen más terraformált és betelepített bolygókéval. Ha valami, akkor pont az ellenkezôje. Slakey nyilván megkereste és meglátogatta azokat a bolygókat, amelyeken ember élhet és lélegezhet. Visszatartottam kicsit a lélegzetem majd sekélyen lélegeztem. Az oxigén feldobódottság elhalt és én körbenéztem az üvegerdôn benne a tiport üveg ösvénnyel. Az ösvénnyel, amely most a sziklaszélre vezetett. Tényleg követnem kellene? Nem voltam szokva a bizonytalansághoz, de nem voltam határozott.
Pedig dönteni kellett. Az utam a Pokolba bebizonyította, hogy kartográfiai koordináció volt az elhagyott és érkezô pontok közt amikor átröppentél az univerzumok közt. Sybil és én abba a barlangba érkeztünk és onnan is mentünk vissza. Akkor vissza kéne menjek oda, ahová érkeztem? Vagy próbáljak többet megudni az Üvegrôl?
- Erre nyilvánvaló a válasz, diGriz – mondtam magamnak. Meg szoktam fogadni valaki nagyon intelligens tanácsát akiben megbízom. – Ülj le a hátsódra és várj amíg megmentenek és halj meg éhen/szomjan. Mozogj és tudj meg többet errôl a helyrôl! Kezdetnek tudd meg hogy az óceán édes-e vagy kemikáliákkal teli! Vagy víz egyáltalán? Gyerünk, nyomozz!
Mentem. Végig a törött üveg ösvényen. Boldogan a tudattól, hogy a cipôm talpa seringera, ami egy rugalmas anyag kb. acél szilárdsággal. Reméltem is!
Eleddig elfogadtam a kristály növények jelenlétét. Túl sok történt mióta ide érkeztem ahhoz, hogy a tájon dilemmázzak. Nem kérdôjeleztem meg a létüket; egyszerûen voltak. Talán természetes ásványi struktúrák vagy talán élôlények pl. korall választotta ki ôket.
Vagy ezt az egészet egy különleges mûvész készítette? A narancs és sárga kis teremtmény a mezôn mindenképp mûvészi volt. Üveges prém borította, minden szôr különálló és áttetszô. A nyitott szájban két sor apró és pontosan formált fog. A mellette álló fa alá néztem és hátrahôköltem.
Egy állat, kétakkora mint én állt ugrásra készen. Mozdulatlanul. Megnyugodtam. Csodáltam a tôrszerû fogakat a fûrészes élekkel; óriás karmok nyúltak ki minden lábából. Üveg fû tört szét a talpam alatt amikor közelebb mentem. Felnéztem és megcsodáltam a mûvészi építményt. Ennek a valaminek a szeme egy magasságban volt az enyémmel és nagyon is realisztikusan volt kialakítva.
Különösképp mivel mozgott ha lassan is, hogy megnézzen.
Ezek a teremtmények éltek!
Visszamentem és fölé hajoltam a kisebbnek, a vadászottnak. Igen, az egyik láb mindenképpen alacsonyabban volt, míg a másik oldalon lévô kicsit megemelve.
Nem szobrokra vagy mûtárgyakra néztem. Egy lassan mozgó kristály létformára.
- Miért is ne? – nyugtattam meg magam. – Nem vagy ôrült, Jim, csupán a remek megfigyelôképességeddel megvizsgáltad, ami már kezdettôl nyilvánvaló kellett volna legyen.
Próbáltam visszaemlékezni a kémiára. Az üveg se nem szilárd se nem folyékony egy rendezetlen állapotban. És a vízüveg nem egy folyadék? Ahogy mi szén alapúak vagyunk, úgy lehetnének, sôt azok! – szilikon alapú létformák. Biztos benne van néhány egzotikus kémiai kötés és reakció a dologban. De körülvett az élô bizonyíték, hogy lehetséges.
A cipôm szélével eltakarítottam elég törött darabot az ösvénybôl, hogy le tudjak ülni. Az állam a karjaimon pihentettem a karjaimmal átkaroltam a térdkalácsaim és úgy is maradtam ameddig tudtam.
Igen, a két állat mozgott. Lassú metabolizmus és lassú élet. Az entrópia nyilvánvalóan lassabban mozgott ezen a helyen legalábbis ezekkel az üveg teremtményekkel. Kár hogy nem tudtam megnvárni, ki nyeri a versenyt. Talán ha pár nap múlva visszatérek, megtudom. De a felfedezés elôbbre való volt a nézelôdésnél; a hôségben elkezdtem szomjazni.
A sziklaszirten az ösvény ereszkedni kezdett az óceán felé míg egy üveges tengerpartra érkezett. A sok díszes üveg mellett nagyszerû volt a homok minôsége. A víz, amennyiben az volt, tisztának látszott. Az ár-apályos tenger éppen áradt. Elôttem a kimosott kôüregekben kis csillogó medencék voltak. Az elsôhöz mentem és fölé hajoltam és valami besietett egy repedésbe.
Nem ez volt az egyetlen élôlény a medencében. Kis halszerû lények kiálló farkokkal rajzottak el az árnyékomtól. És nem tûntek üvegnek. A vízben éltek ami talán nem volt víz.
- Próbáld meg Jim, talán tetszeni fog – tanácsoltam maganak. Felszedtem egy marokkal és megszagoltam. Víz szaga volt. Egy cseppet ejtettem az ujjbegyemre és vonakodva megérintettem a nyelvemmel. Víz. Kicsit csípôs, de azért víz. Kortyoltam kicsit és könnyen lement nyilvánvaló betegség jele nélkül.
De most elég ennyi. A csípôsség bármi lehet és még nem vagyok borzasztóan szomjas. Várok és meglátom lesz-e bármi rossz reakció. A part mentén sétáltam a kis szigetek felé. Azok alig voltak nagyobbak homokkupacoknál. Távolabb voltak nagyobbak és zöldek, de a kevésbé kivehetôek. Valami növényszerû volt rajtuk. Zöld nem úgy, mint a kristályerdôk és növények. Klorofill? Miért ne? Bármi lehetséges. Víz és talán élelem. Valami megmozdult.
Bokornak tûnt és valami mocorgott benne. Nem a szél, mert az nem volt annak nevezhetô.
Élôlények? Valamiféle állatok? Ehetôk vagy intelligensek? Bármelyik jól jönne. Térdig a tengerbe gázoltam a legközelebbi irányába. A víz elég sekély és talán úszás nélkül elérhetô.
- Helló! – kiáltottam. – Van ott valaki? Én kedves, békeszeretô idegen vagyok messziföldrôl és nem bántó szándékkal. Mi vidas vin. Diru min, parolas Esperanto?
Egy alak lépett ki az árnyékból, intett és megszólalt.
- Ideje volt végre megjelenned!
- Angelina!