Fejezet: 21

Azonnal visszavonultam. Biztos hallhatta a szívem basszusát visszhangozni azon a csöndes folyosón. Meglátott? Vártam egy másodpercet, kettôt, de nem hallottam követô lépteket.
Visszafelé indultam amilyen csendben jöttem, amikor a követô lépések felhangzottak mögöttem. Csak szaladni tudtam. Megpróbálva elôtte maradni a cammogó lépteknek. Ha ô egy kicsit gyorsabban ment vagy én egy kicsit lassabban, eléggé közel lenne a kanyarban, hogy észrevegyen. Vagy ha valami hangot hallatnék. Vagy... túl sok volt a vagy.
Elôttem voltak a lépcsôk, ahol lejöttem. Megpróbáljak felmenni rajtuk? Nem, egyenesen mentek, nem ívben, mint az alagút. Még mindig fölfelé mennék rajtuk mire ô az aljukhoz ér. Elôre, mindig csak elôre. Elhagytam ôket. A szilárd, beton lépcsôket, amelyek kivezetnek. És alattuk a nagy sötétség.
Megkockáztattam, ugrottam és a lépcsôk alatti falnak lapultam. Megpróbáltam lelassítani a légzésem, ami olyan erôs volt a füleim közt, mint egy disznósülé a melegben. Slakey léptei közelebb értek. Lehet, hogy elhalad a lépcsôk mellett? Ha azt teszi, felfedez. És nem számít milyen gyorsan támadok és teszem eszméletlenné, észrevett volna és minden más Slakey tudná abban a pillanatban, hogy itt voltam.
Az lenne a vég.
Paff, paff, a lábai csattogása közeledett. Másmilyennek tûntek, közelebbinek, majd elhalónak. Felment a lépcsôn.
Amikor az utolsó klakk-klakk is elhalkult majd elhalt, megengedtem magamnak, hogy a felüljek és nekidôljek a falnak. És visszahúzzam a cipôimet.
Jim – mondtam magamnak halkam -, remélem élvezted a kis feldidet. Ennyire közel voltál hozzá, hogy véget vess az egésznek!
Aztán vártam, sokáig. Jóval tovább, mint ameddig szükségesnek véltem, majd még egy kicsit. Mire megmozdultam, a seggem elzsibbadt a kemény padlón. Csikorogva lopakodtam fel a lépcsôn. A fejem annyit forgattam, hogy hamarosan a nyakam is megfájdult. Vissza a nagy mûhelyen át és ki az ajtón. Látatlanul, legalábbis úgy tûnt. Végig a folyosón a raktárszobába.
Ijedten ugrottam vissza a rémes morgásra.
Megnyugodtan csuktam be az ajtót magam mögött Berkk újabb gargalizáló horkolása hallatán. A lábujjam enyhén a bordáihoz ért, ami felkeltette.
- Horkolás mûszakban halállal bûntetendô – mondtam.
Ô komoran bólintott. – Sajnálom. Ébren akartam maradni. Azt hittem tudok. Nem ment. Mit találtál?
- Étel és ital adagolókat. Ez felkeltette a figyelmed, nemde? Nézz csak magadra, talpon vagy, az orrcimpáid izzanak, a hortyogásnak vége. Miután odavezettelek, elmondom a többit.
Nem idôztünk az étkezôben. Be és ki amilyen gyorsan csak tudtunk, hátha Slakey is megéhezik.
- Könnyen katasztrófában végzôdhetett volna – mondtam az utolsó morzsát nyalva le az ujjamról. – Talán a szerencsének tudható be, amit kívántál. Amennyiben így van, kösz.
- Ugyan már! Életben vagyunk, tele étellel és itallal, egyelôre biztonságban és még egy kicsit ismerjük is a környezetet. Kezdetnek jó!
- Valóban! – az ujjaimon vettem számba a történteket. – Rázós utat választottunk, de még mindig haladunk. Elôször is elkerültünk a kôfejtô munkától sok kô kíséretében. Másodszor, megtudtuk, hogy a köveket porrá zúzzák egy földalatti zúzóban. – Megérintettem a kövektezô ujjamat. – Harmadszor, miután a kô egy csövön keresztül kerül ide, ahol rejtôzünk. Még mindig a föld alatt. A körkörös alagút, amire leltem a lépcsô lábánál, nagy erôfeszítéssel lett kiásva, kifúrva és bevakolva. És igen összetett gépekkel van tele. Hogy miért, nem tudom. Van valami ötleted, mire használhatják?
- Fogalmam sincs. De azt tudom, hogy még nem vagyunk kint az erdôbôl. Vagy alagutakból.
- Bizony. Pihenhetünk kicsit, de az nem fogja megoldani a problémánkat. Elôbb vagy utóbb tovább kell állnunk. Logikusnak tûnik, hogy az ôrölt kô jó okkal megy valahová. Slakey rengeteg problémán és költségen esett át, hogy ide jusson. Le merném fogadni, hogy oda kerül az asztalokra, ahol a nôk válogatnak, akikrôl beszéltem neked.
- Igen. Ahol jártál mielôtt a kômunkát felvetted.
Erôsen törtem ezen a fejem. – Az asztaloktól a lépcsôre mentem, ami abba a szobába vezet, ami a kôtelepre nyílik. De te egy másik bolygóról kerültél közvetlen oda. – Berkk bólintott. – Ez azt jeleni, hogy univerzumközti átjáró vezet abból a szobából. De... – a fejem kezdett fájni, de erôltettem. – De az asztalos helyre úgy kerültem, hogy leestem egy lyukon a Mennybôl...
A hirtelen felismerés sisteregve égette az agyam és talpra pattantam az erejétôl. – Gondolkozz csak! Mindketten átmentünk az átvivôn amely a fagyott bolygón van a felszíni bányával. Kétségtelenül átmentünk egy másikon is. A Mennybe! Talán a föld alatt vagyunk, de a Mennyben, az egész operáció itt ér véget.
Üvegesen nézett mint aki nem tud követni.
- Gondolkozz! – utasítottam. – Ha a Mennyben vagyunk, akkor a Slakey operáció szívében. Minden itt kezdôdik és végzôdik. Bármit akar is elérni, bármire is költi azokat a kredit milliárdokat, az körülöttünk van. – Egy ujjal felfelé mutattam. – Ott, a felszínen van a Menny. És Coypu professzor a Különleges Alakulattól tudja, hogyan lehet oda jutni.
- Nagyszerû! De ez mi jót jelent nekünk?
Lehangoltan rogytam vissza a földre. – Igazából semmit. Még mindig mélyen vagyunk a lerakatban és keressük a kiutat.
Aggódva nézett. – Igen? Amennyiben igaz amit kiokoskodtál, csak mennünk kell tovább. Követni az ôrölt követ az asztalos helyre, amirôl beszéltél. Ott jöttél be, úgyhogy lehet kiút is. Csak követni kell a kôport.
- Nem olyan egyszerû?
- Miért nem?
Tényleg, miért? Vissza nem mehetünk, úgyhogy csak elôre! Ez volt az egyetlen lehetôségünk.
- Igazad van, ugyanarra megyünk tovább.
- Most?
Ezen gondolkoztam kicsit. – Slakey ébren van és mászkál. De talán nincs egyedül. És mindig van esélye, hogy valaki bejön ebbe a raktárba. Kockáztatunk, bármit teszünk.
- Nem vagy fáradt?
Eltûnôdtem és a fejem ráztam. – Ami azt illeti, kapat a koffein. A legkevésbé sem vagyok fáradt. Menjünk!
Azt tettük. Egerekként osontunk át a szobákon. További rejtélyes gépezet és egy reményteli jel. Berkk rámutatott és én bólintottam. Egy vastag csô emelkedett ki az egyik komplikált szerkezetbôl és szépen robajlott a fejünk felett. Egy jókora nyíláson át a falba ment és az az mögötti szobába. Nem igazi szoba volt, inkább barlangféle tömör kôbôl kivésve. Haloványan világították meg a gyenge fények, a beton padló lyukacsos volt és poros. Ám a csô még mindig jelen volt már nem a plafonra függesztve, hanem a földön futva.
- Még mindig morajlik – mondta Berkk a kezét neki téve. – Vibrál. Valami bizonyosan megy benne.
Ami rendben volt. Az egyetlen, ami nem volt rendben, hogy a csô egyenesen tovább haladt a durván vésett falba. Egy nagyon szilárdnak tûnô falba, amelyen nem voltak nyílások.
- Nincs ajtó – mondta Berkk.
- Lennie kell ajtónak!
- Miért? – kérdezte visszataszítóan együgyûen.
De miért is? Csak mivel eddig követni tudtuk a csövet nem jelentette, hogy ez mindig könnyen fog menni.
- Gondolkozz! – mondtam erôsen törve a fejem. – Azt a fekete sziklát óriási munkával ásták ki. Ide ürítették és még több munkával porrá ôrölték. Azokban a szobákban vagy az alagútban valamit csináltak a porral, valahogy feldolgozták, valamit hozzá adtak vagy valamit kivontak vagy ki tudja. Aztán az egész tovább megy... hová?
- Oda, amirôl beszéltél, a robottal meg nôkkel meg egyebekkel. Kell lennie útnak oda jutni, még ha nem is közvetlen a csô mellett.
- Természetesen igazad van, jóember. Megkeressük. De merre elôször?
- Balra – mondta teljes meggyôzôdéssel. – Amikor cserkész voltam, mindig úgy kezdtük a menetelést...
- Bal lábbal. Akkor irány balra!
Ezt tettük. Minden eredmény nélkül. A fények mögöttünk elhalványultak és eltávolodtak. Szinte teljes sötétben haladtunk tapogatózva a kôfal mentén. Ami semmi egyebet nem eredményezett, mint sajgó ujjperceket. Egy sarokhoz értünk, majd végtelen sok idô múlva egy másikhoz. Aztán amint halvány fény tûnt fel elôttünk, ismét ott volt a csô. A kôkamra három oldalán véigmenve visszaértünk oda, ahonnan elindultunk.
- Talán jobbra kellett volna menjünk – mondta Berkk. Ez nem érdemelt választ.
Vissza a csô végéhez. Ám ez alkalommal jobbra fordultunk és a sötétbe mentünk, Berkk elöl horzsolt ujjvégeivel tapogatva a követ.
- Aú! – mondta.
- Miért aú?
- Mivel belevágtam az ujjaimat valamibe, ami olyan, mint egy ajtókeret.
Kitapogattuk a körvonalait a kezeinkkel és nem csak ajtókeretnek érzôdött, de az is volt. Egy nagyon ismerôs kerékkel a közepén. Nem volt könnyû elfordítani, de ketten sikerült kicsit megmozgatni; a fém csikorgott belül.
- Hosszú idô... a két kinyitás között – hörögtem. – Folytasd!
Egy utolsó csikordulással a zárórúd kiszabadult és az ajtó kitárult. Egy kis szobát láttunk haloványan megvilágítva a fal izzó lemezeitôl. Ez több mint elég fény volt a sötéthez szokott szemeknek észrevenni a következô ajtót a túlsó falon. Kilinccsel.
- És egy kombinációs zár! – mondta Berkk elôre mutatva.
- Állj! – mondtam rácsapva a kezére. – Hadd nézzem meg mielôtt bármivel próbálkozunk!
Pislogva nézegettem megpróbálva kivenni a részleteket a gyenge fényben, a fejem körbe járatva.
- Épp csak ki tudom venni a számokat – mondtam. – Antik dobzár, ami öreg volt már, amikor én fiatal. Ismerem.
- Ki tudod nyitni?
- Nagy valószínûséggel. Illetve nem, mivel nincsenek ledobható kellékek, amiket hallgathatnék. De talán van még egy esély. Az ilyen zár bezárásához el kell fordítani az utolsó számról. Errôl sokan elfeledkeznek.
Azt nem tettem hozzá, hogy azért jóval többen vannak, akik sosem feledkeznek el róla. A gondolat túl lehangoló volt. És nem mehettünk vissza. Kis szerencsére volt szükségem ismét, nagyon sok függött ezen. Az ujjaim nyirkosak voltak és az ingemhez dörzsöltem ôket. Elôre nyúltam, megragadtam a kilincset és húztam.
Az ajtó nem moccant.
Ám a kilincs zörgött egy kicsit a kezemben. Elfordul? Megpróbáltam.
Elfordult. A zár tehát mégsem volt zárva.
Résnyire nyitottam az ajtót és a szemem a nyílásra tapasztottam.