Fejezet: 28

Egy kellemes kis völgyre néztünk a Mennyben. Kék ég fent, zöld fû lent. Enyhe szellô rezegtette a leveleket a díszes fákon és édes parfüm illatát hozta az irányunkba. A völgy alján kis épületek álltak cserepes tetôkkel félig beleveszve a virágokkal telt kertbe. Ösvények tekeregtek a szökôkutak és szobrok közt. Mindezek a legkülönlegesbb tárgyat fogták közre amit a különleges életemben láttam. Egy matt fekete gömb, legalább tíz méteres átmérôvel; egy óriási nyolcas golyó szám nélkül, egy brobdingnagiani tekegolyó lyukak nélkül. Tátott szájjal álltunk.
- Nem érzed? – kérdezte Angelina a talányos gömb irányába nyúlva. – Ez az érzés leírhatatlan... de ezt kerestük a szénporban.
Amint ezt kimondta, távolról felfogtam mit értett ez alatt és tudtam miért nem leírható az érzelem. Egy súly, amelynek nincs súlya, egy korábban nem érzett élmény, egy mozgás mozdulatlanul. A nôk kis mennyiségeket észleltek, de itt elegendô volt nekünk férfiaknak is.
- Unnildecnovum – mondtam. – Ide került, ehhez kellett Slakey-nek. Egyszerre pár részecske a megépítéshez. Iszonyú sok évbe kellett teljen!
- Mit csinál ô? – kérdezte Angelina.
- Nem tudom... de szerintem hamarosan megtudjuk. Nézd!
Egy kerek, kövés alak, aki csakis a templomi Slakey lehetett tipegett elô az egyik sátorból és a konferenciasztalhoz ment, melyet székek vettek körbe és leült a legnagyobbra. Hosszú másodpercekig ült a földre meredve mielôtt felnézett. Dühösen nézett felénk, aztán intett felénk egyet a kezével.
- Ez csapda! – mondta Angelina.
- Lehetne... de szerintem nem az. Ez az ô grálja, bármi is az, és nagy erôkkel építette, nagy erôkkel védte. A csatának vége. Menjünk le és hallgassuk meg, amit mondani akar!
Körültekintôen szétszóródtunk készenlétben a fegyverekkel és lefelé indultunk a völgybe. Békés és nyugodt és kétségtelenül nagyon veszélyes. Jobban éreztem magam ahogy Slakey-hez közeledtem. Már túl közel voltam hozzá, hogy a többi Slakey nehézfegyvert használhasson. Leültem a hozzá legközelebb lévô székre, lecsatoltam a hátizsákom és az ölembe fogtam. Kényelmesen hátradôltem és mosolyogtam. Slakey ezt rosszallotta.
- Foglaljatok helyet, és figyeljetek! – mondtam. – Ez érdekes lesz!
- Bárcsak megöltelek volna, diGriz! Ez volt a fô hibám. Ha megöllek az elsô alkalommal, amikor láttalak, mindez nem történt volna.
- Mindannyian hibázunk, Slakey. Te sokat. Ez a vége és ennek tudatában vagy.
Az arca lángolt az elfojtott dühtôl. Hallottam, ahogy a fogai csikorognak. Nagyon kedves volt a látvány és a mosolyom kikerekedett.
- Tudtam, hogy elkapunk végül – mondtam -, úgyhogy megtettem az elôkészületeket. Ez a tiéd!
Letettem a hátizsákot az ölembôl és az asztalra tettem kettônk közé. Ez teljesen váratlanul érte; összezavartan nézett a vörös háttéren lévô fehér keresztre.
- Megôrültél? Elsô segély... gyógyszer?
- Sajnálom – mondtam. – Ez sokkal tisztábbá teszi majd! – nyúltam elôre és lefejtettem a keresztet.
Alatta egy jókora sugárzás jel. És egy üzenet vörös betûkkel.

TÍZ MEGATONNÁS ATOMBOMBA
GYEREKEK KEZÉBE NEM VALÓ

- Csak egy kis elôvigyázatosság. Kibiztosítottam, amikor leraktam. Most már semmi köze hozzám, bár kísértésbe ejtô a kapcsolót nézegetni. Mint tudod, Coypu professzornál van egy másik indító kapcsoló és folyamatosan figyel minket. Erre emlékezz állandóan!
- Te nem teheted...
- De megtettem. Nagyon komolyan gondolom. Csak még egy apróság mielôtt lezárjuk ezt a témát. Coypu professzor, itt az idô!
Ezt megszerveztem vele, levertem az ellenállását és meggyôztem, hogy ez az egyetlen lehetséges mód. Slakey-t meg kellett állítani, és másképp nem ment. Megkönnyebbülten mosolyogtam, amikor Angelina és az ikrek, Sybil és Berkk eltûntek.
- Biztonságban visszatértek a Fôbázisra – néztem fel és integettem. – Sajnálom, Angelina, de így kellett tennem. Ha itt lettél volna, nem lett volna gyomrom végigcsinálni. De most már végig tudom. Amennyiben valami rosszul menne – és nem hinném, hogy fog -, emlékezz rá, hogy mindig szerettelek...
Talpra pattantam és megpaskoltam a bombát. – Elég az érzelmeskedésbôl! Pillanatnyilag félreteszem a szerelmet és szilárd gyûlöletre cserélem. És ó, hogy gyûlöllek téged, te soktestû szörnyeteg! És utoljára utállak! Nincs menekvés. Csak te és én vagyunk most, Slakey. Vége a játéknak!
- Meg akarok veled beszélni valamit, diGriz...
- Nincs alku! Csak feltétel nélküli megadás. És ne dühíts fel, különben begurulok és csak megnyomom a gombot egyszer s mindenkorra befejezni az egészet!
- Csak várj, amíg meghallod az ajánlatom! Ellenállhatatlan. Tudod, én örök létet kínálok neked. Nem teteszene?
Igaza volt. Nagyon vonzó ajánlat. Ám ez a agyalágyult egyben dilinyós is volt és egyetlen szavában sem hittem.
- Mesélj csak róla, Slakey professzor! Gyôzz meg és talán fontolóra veszem!
- Entrópia – mondta automatikusan professzionális didakta leckéztetésre váltva. – Ez a szakterületem, mint tudod. De azt nem, hogy meddig jutottam az ismeretekben vagy milyen messzire mentek a kutatásaim. Elôször volt az elmélet. Matematikai elemzéseknek vetettem alá a transzuránikus elemeket. Azt találtam, hogy az atomszámok nôttek az entrópia lassulásával. Nagyon keveset, de a reakció jelen volt. Amikor kiterjesztettem az egyenleteket, megmutatták, hogy a fordított entrópia a száztizenkilences elemnél lép fel. És a számítás helyes volt! Amikor a ciklotron az elsô homokszemnyi unnildecnovumot létrehozta, éreztem. És minél nagyobb tömegben volt jelen, annál nagyobb lett a hatása. – Lábra húzta magát. – Gyere, megmutatom!
- Nem baj, ha magammal hozom? – kérdeztem a bombára mutatva. Ô dühösen felszisszent.
- Most megmutattatik neked az örökkévalóság... és te tovább tréfálkozol...
Végül csak lehiggadt, elfordult és a nagy fekete unnildecnovum gömb felé indult. Valaki megmozdult alig észrevehetôen az egyik fehér épületben, amelyek mellett elhaladtunk és én tudtam, hogy a többi Slakey jelen van és figyel. Közelebb és közelebb kerültünk a jellegtelen gömbhöz amíg közvetlen mellé nem értünk és a fekete buborék el nem takarta fent a napot.
- Érintsd meg! – suttogta Slakey. Ô elôre nyúlt, majd a fejét hozzá tetette. Én vacilláltam, majd ugyanazt tettem.
Leírhatatlan volt, de hihetetlenül érdekes. Olyan érzés volt, amivel együtt tudtam volna élni.
- Kövess! – mondta a gömböt körbe járva a kezét végig a gömbön húzva. Követtem hasonlóképpen. Egy rövid lépcsôsor állt elôttünk és egy óriási unnildecnovum dugó lengett felettünk bejutást engedve a gömb belsejébe. Felmentünk a lépcsôn, majd be a gömbbe.
Üres volt belül és a fala legalább egy méteres. És a leírhatatlan érzés még leírhatatlanabb lett. Slakey egy sor fekete koporsó-szerûségre mutatott a gömb közepén. Közel kerültünk és belenéztünk az elsôbe. Egy vékony Slakey feküdt benne csukott szemekkel, alig lélegezve. A jobb karja a mellkasán hevert keresztbe és most már felismertem. Hiányzott a kézfeje.
Nem egészen. Közelebb hajoltam és láttam egy apró rózsaszín kezet, ami a csonkból nôtt elô.
- Örökkétartó élet! – kiáltotta Slakey. Nyálcseppek fröcsögtek. – Én itt pihenek és fiatalodom. Ha fájdalmam van, a testem megjavítja magát. És itt fiatalodtam. Körbevéve unnildecnovummal, fordított entrópiával. Ahelyett, hogy öregebbé, fáradtabbá, rozzantabbá válnék, fiatalabbá, energikusabbá, virgoncabbá leszek. És minél több az unnildecnovum, amit a gömbhöz adok, annál gyorsabban megy a fordított entrópia. Érted már, mit kínálok? Örökkévalóságot! Csatlakozz hozzám, és élj örökké! Egy ilyen entrópia héj a tiéd lehet!
Ez egy olyan ajánlat, amit nagyon nehéz elutasítani. Ki is mondhatna nemet a halhatatlanságra?
Én például. Nem azért mert akartam, hanem mert kellett. Ha csatlakozom hozzá, semmivel sem lettem volna több nála. Meg kell mondjam, meginogtam. De gondoltam a rám váró Angelinára és összeszedtem minden erôm, amit tudtam. Lehetetlen volt mozdulnom. Majdnem lehetetlen. Elfordultam, bár nagyon lassan és elindultam még lassabban a napfény irányába. Ez nem nekem való volt. Nem egymagamban. De annyira csábított! És persze Coypu professzornak tetszene az ötlet, ahogyan Inskippnek is. Nagyon zsúfolt lenne idebent a gömbben.
Nehéz volt elsétálni, de még sokkal nehezebb volt kilépni. Nem tudom meddig álltam a bejáratban. Nem tudtam magam rávenni, hogy kitegyem a lábam és elmenjek. Minden jottányi akaraterôm összeszedtem hogy eltoljam a súlypontom, elôre dôljek egyensúlytalanul. Lezuhantam és automatikusan vállon át forogtam lefelé a lépcsôn a fûbe. Egy ideig mozdulatlanul feküdtem. Végül lábra tápászkodtam. Slakey állt a bejáratban odafenn.
- Azt kell mondjam, nagyon jó az ajánlat, professzor!
- Az bizony! És persze elfogadod.
- Menjünk, üljünk le a bomba mellé, és beszéljük meg!
Nem igazán érdekelt a bomba, csak olyan messzire akartam kerülni az örökkévalóság csalétkétôl, amennyire lehetett.
- Beszéljük meg! – paskoltam a bomát. Ô mereven bólintott. – Nemet mondok az ajánlatodra. Nagyon kösz, de kösz, nem!
- Érthetetlen! – köpködte.
- Neked, nem nekem. Ezrek haltak meg hogy te és az eszelôs vágyad a nyomorúságos létedbe kapaszkodhassatok. Ha kiolthatnám ebben a pillanatban, megtenném. Minden egyes verziójában. Bárcsak lenne merszem kioldani ezt a bombát... de túl nagyra értékelem az életem. Sokminden éltet még és vágyom, hogy hosszú, boldog és fiatalos életem legyen. Most pedig rólad!
A bomba fölé hajoltam és intôen a képébe mutattam. – A következôt teszed: beszünteted a szénbányászatot. A bányászok visszatérnek a szeretteikhez. A két Berkk újra egyesül. Bubót átadod az agyzsugorítóknak. A ciklotron nem ciklizál tovább. A nôk az asztaloknál nem dolgoznak többet. Kapnak egy alapos mosást és hazatérnek ôk is a szeretteikhez. A mûveletnek vége.
- Nem lesz!
- Dehogynem! Az építkezés a Paradicsomban leáll és az építészek ki lesznek fizetve. A Valhalla-turizmus leáll. Nincs választásod. Minden vallásos üzemet bezársz minden bolygón és minden személyed visszatér ide. Amint összegyûltél, az erôd itt marad. Örökre.
- Ezt nem teheted! – rokácsolta.
- Már meg is tettem.
- Hogy bízhatok meg benned?
- Nincs más választásod.
- Elindítod a bombát?
- Csak ha rákényszerítesz. Ezt veheted kölcsönös garanciának. Sosem lehetünk biztosak benne, hogy nincs még egy odakint belôled hogy újra elindítsa ezt a monstre folyamatot. A bomba a mi garanciánk, hogy nem teszed. És mi nem robbanthatunk, ha úgy véljük, egy még mindig maradt belôled. Ez egy paradoxon, egy megoldás nélküli probléma. Egy kezdet vég nélkül – mint a te fordított entrópiád. Úgyhogy csak ülj le és gondold át, vitasd meg magaddal. Emlékezz rá, hogy ez az elsô, az utolsó és az egyetlen ajánlat, amit kapsz.
Elcsigázottan felemelkedtem és kinyújtóztam.
- Vigyen ki, Coypu professzor! Nagyon-nagyon hosszú volt ez a nap!