.
Zsúnyi Illés : Nehéz idők

Előszó ] 1 ] 2 ] 3 ] 4 ] 5 ] 6 ] 7 ] [ 8 ] 9 ] 10 ] 11 ] 12 ] 13 ] 14 ] 15 ] 16 ] A templomépítő ]

.

oooooooooooooo

Az erdők között ősgyepek voltak ezeket kaszálták, és széna meg siló készült. A megszáradt szénát a szarvasmarha és lóistálló mellé hordatták. A gyomosabb fűből silót kellett készíteni. Nyáron silógödröt készítettek. A mély gödörbe hordták a lekaszált füvet, majd ezt letakarták. Télen vasékekkel tudtuk a földet szakaszonként lebontani. Terménytárolót úgy készítettünk, hogy középen egy oszlopsorra gerendát emeltünk kb. 5-6 méter magasra, ez tartotta két oldalról neki támasztott villanyoszlop magasságú fákat, amelyek végeit a földbe ástuk. Ezekre vékonyabb fák kerültek, ezt szalmával és lombleveles ágakkal fedtünk vastagon.

A burgonyaverem teljesen a földbe épült, ennek ellenére sajnos sokszor érte fagykárosodás a terményt. Télen válogatni kellett a tárolóba lévő bokszokban. Mivel ezekben elég sötét volt így lámpát és mécseseket használtunk. Év végén leltárt kellett készíteni. A terménytárolóban bükköny volt. Ezt ládával mértük át. Az átmért és átmérendő között nem volt több hely két méternél. A ládákat furnérlemezre írt vonallal számoltuk. A raktáros a táborparancsnok felesége volt. Igen jóindulatú és kedves nő volt. Munka közben a katyilokban (edény) a bükköny hólében főtt. A megfőtt bükkönyt még a katonák is elfogadták. Este befejezés után megengedte, hogy a zsebbe vihessük magunkkal a táborba. Az őrökkel megbeszélte a dolgot, így a motozás elmaradt. Persze a furnérlapra nem került fel a teljes mennyiség. Amit tudattuk vele. Így hiánya nem jelentkezett. Jóindulata jeléül még a konyhába is küldött. Mi minden pluszért, ami szomorú sorsunkon enyhíteni próbált, mindig hálásak voltunk, és jóindulatát nagyra becsültük.

A legnagyobb bajt mindig az élelem hiánya vagy minősége okozta. Amikor két-három nap nem hoztak kenyeret vagy lisztet, hogy sütni lehessen, a kétségbeesés vett erőt rajtunk. Ilyenkor a barakk tetejére felmászva az emberek révülten néztek a távolba jön-e a várva várt kenyér vagy liszt. Amikor végre megérkezett, az emberek azonnal mássá váltak, nem lehetett rájuk ismerni. Amikor nem kell nélkülözni, eszükbe sem jut és felfogni sem tudja az emberiség egy része mi, az éhezés és az éhenhalás.

A központi tábort körbe vették a különböző személyekkel megtelt barakkok. Így volt külön női például az ötös számú. A legszomorúbb mégis az úgynevezett „gyermekváros” volt, ahol 500-600 állapotos vagy rabság alatt megszült anya volt apró gyermekével. Bizonyos idő után az anyát elvitték, a kicsik meg egyelőre maradtak.

A központi táborban különböző operációkat is végeztek, és tüdőbeteg részleg is működött. Az élelem sajnos itt sem érte el a megfelelő szintet. Ha valamit kértünk, a válasz az volt, hogy az ország a háborúban tönkre ment, a civil lakosság még rosszabb körülmények között él. Drákói szigort alkalmaztak a lakossággal szemben, mindent megtoroltak. Ha az apa a fronton volt, vagy meghalt, az anya sok esetben több gyereket nevelt szinte a semmiből. Ha haza mert vinni néhány szem burgonyát vagy egyéb terményt, hogy éhező gyermekének éhségét csillapítsa, akkor bíróság elé került és komoly büntetést kapott. Nem törődtek, hogy mi lesz a családdal. Később ez visszaütött, mert a szülő nélkül maradt gyermeket a táborba hozták, itt dolgoztatni nem lehetett az erőtlen, kiéhezett fiatalokkal. A táborlakóktól mindent elloptak és mindig volt, aki a lopott holmit tovább adta. Ez az áldatlan állapot hosszú ideig fent állt.

Nyáron téglagyárban kellett dolgozni. Egy hatalmas kráter oldalán kisméretű sínpálya vezetett a kráter aljába, ahol bányafából a csillének járatot készítettek, s amikor a csille a kráter aljára ért, két ember a járatba tolta. A járatban a csille fölé nyílást képeztek ki, így az anyagot a csillébe húzták. A kráterben csákánnyal és lapáttal fejtettük a földet. A csille által fölhúzatott agyagból kézi erővel készült a nyers vályog. A mindig éhes, gyenge fizikumú emberek a követelt normát nem tudták teljesíteni. Ezért a kenyéradag csak minimális volt. A silány minőségű leves és 100 g híg kása megtette hatását.

Volt ember, aki a kráterbe a forró napon dolgozva, csákányolva naponta eszméletét vesztette. A tragédia az volt, hogy a vezető, aki ezért és szenvedésünkért felelős volt, honfitársunk volt. Ez az ember megtagadta fajtáját, még nevét is megváltoztatta. Ezt csak 4 -5 év után tudtuk meg, amikor mint sorstárs ő is közénk került

Egy reggel a betegek és elfekvők közül többed magammal az építkezésre kellett mennem. Félelemmel néztem a brigádvezetőt, aki magas jól megtermett, szőke, orosz nemzetiségű ember volt. Ha valami nem tetszett neki, mindjárt kiabált és ütött. Az épületen már a tetőszerkezeten dolgoztak az ácsok. Nekem egy vésőt és kalapácsot adott. Megmutatta, milyen távolságra kell az apró ékeknek a falban helyet csinálni, hogy a társam beverje azokat. A gyengeség és a fáradság, a korgó gyomor miatt a tehetetlenség hamar megmutatkozott. Leültem és elaludtam. Rövid idő után megjött a brigádvezető, látta, hogy nem dolgozunk. Rúgással, veréssel ébresztőt csinált. A rémisztő az volt, ahogy artikulált hangon kiabált. Majd a szívbaj jött rám. Kék-zöld lettem a veréstől. A nap valahogy eltelt és hosszú ideig nem találkoztunk. Én megjártam a hadak útját, különböző lágeri munkahelyeken ismeretséget szereztem a lágeréletről. Ekkor újra jelentkezett Grisa, a brigádvezető, akivel újra el kellett mennem. Most a tetőfedő anyagot gyártó csoportnál kötöttünk ki. Negyed magammal kellett húzni azt a késsel ellátott kart, mely a finsztruskát (finforgács) készítette, vágta. Egy bizonyos mennyiség elkészülte után le lehetett pihenni. Többször ellenőrzött és érződött az egymással szembeni ellenszenv. Több nap után közölte, hogy költözzem át az ő brigádjához. A félelem vett erőt rajtam, teljesen ki voltam szolgáltatva neki. Még néhány nap a csoportnál hagyott, a közelembe sem jött. Kezdtem belenyugodni a helyzetembe. Ekkor megjött, és közölte, menjek vele. A brigádnak volt egy nagy szerszámos ládája, ebből egy rozsdás toport (baltát) vett elő, miközben Nan-Gu-An nevű kínai asztalossal nyelet készítetett a topornak, én rossz érzésekkel voltam tele. Amikor a kínai kész volt, Grisa kézbe vette a szerszámot és szólt, hogy kövessem. A következő állomás a köszörűkő volt, ahol nekem a köszörűkövet forgatni kellett, míg ő a kövön tartotta és élezte.

Jobban megfigyeltem és néztem a bal kezét, láttam, át volt lőve. Tehát öncsonkító volt. A köszörűkőről levette a szerszámot és tüzetesen megvizsgálta az élét. Úgy ítélte meg, hogy elkészült a szerszámmal. Én meg álltam vele szembe földbe gyökerezett lábakkal. Megszólalt, hogy menjünk az építkező mesterekhez. Itt egy elszenesedett fadarabot valamint csapózsinórt kért és a kezembe adta, ő meg egy kb. 1 méter hosszú rönkdarabra görgette egy 5-6 méteres rönk egyik végét. Ácskapoccsal a rönkdarabhoz rögzítette. A rönk felső két oldalán a baltával a héját leszedte. A baltát enyhén belevágta. Tőlem a zsinórt elvette, belefűzte. Amint húzta, a faszén darabokkal feketére festette, majd a végén a fához szorította és kicsapta. A rönkön ekkor jól látható vonal keletkezett. Ekkor fogta a bárd helyett használt toport és a fa oldalát lebárdolta. A kezembe adta a szerszámot és közölte, hogy ács leszek, folytassam. Többször kivette a kezemből és megmutatta, hogyan csináljam. Nem akart sikerülni, mivel akarat sem volt bennem igazán. Nagy emberismerettel rendelkezett és átlátott rajtam. Az első munka az ácsmunka csúfsága lett. Mondtam, hogy nem tudok jobbat csinálni, de közölte, hogy ez nagyon jól sikerült és mehet föl az épülő fal tetejére. Az ácsnak nem tetszett, de Grisa bíztatta, hogy igazítsanak rajta és jó lesz. A brigádtagok csak dicsérték és nekem is ajánlották, hogy iparkodjam megtanulni az ácsmunkát, mert így specialista leszek. A kézügyességem elfogadható volt, így rövid idő alatt hasznos tagja lettem a brigádnak. A későbbiek során komoly munkákat is rám bízott.

Az egész brigád el volt ámulva, amikor a szarufát én a Pitagórasz-tétel alapján a földön méretre vágtam, és az a tetőn egyezett. E miatt nagyon megbecsültek. A sok nemzetiségű brigád összetartó volt.

Iparosként kezeltek bennünket, így sok esetben a táboron kívül is dolgoztunk, építkeztünk. Itt találkoztunk aztán a száműzöttekkel, akik a táboron kívül éltek, a régebbi időkből még ott maradt „bennszülöttekkel”. A szibériai lágerekben némi pénzhez is hozzájutottunk. A munkáért itt elszámolás volt. Minden költséget levontak. „Lakás, őrség, élelem, szerszám, ruha használat”. Így elenyésző összeg maradt. Vásárolni való árú nem igen volt, ezt a külső lakosság megtudta és krumplival, káposztával ízesített lepényt árult. Az éhes gyomor nem válogatott, de az is igen kevés mást nem is tudtak szegények készíteni a nyersanyag hiány miatt. Télen a tejet 0,5 literes, 1 literes edényekben megfagyasztották, majd meleg helyen az edényből kivették,  és ruhába téve darabonként árulták. Az egyik tiszt kettőnket kivitt a lakásának a javítására. Nem tudtuk elképzelni, mi fő a csigunkba. Ebben a praktikus öntöttvasból készült edényben. Alsó része nyíláson beért pár centire a tűzhelybe. Így gyorsan forr az étel. Amikor a felesége az edényből kivette és megkínált bennünket az étellel, akkor tudtuk meg, hogy tarlórépa főtt és az egész család ezt ebédelte. Az ő sorsuk és életük is sanyarú volt és sajnálatra méltó.

oooooooooooooo

aa


Előszó ] 1 ] 2 ] 3 ] 4 ] 5 ] 6 ] 7 ] [ 8 ] 9 ] 10 ] 11 ] 12 ] 13 ] 14 ] 15 ] 16 ] A templomépítő ]