.
Zsúnyi Illés : Nehéz idők

Előszó ] 1 ] 2 ] 3 ] 4 ] 5 ] 6 ] [ 7 ] 8 ] 9 ] 10 ] 11 ] 12 ] 13 ] 14 ] 15 ] 16 ] A templomépítő ]

.

oooooooooooooo

Kint dolgoztunk az erdőn és az egyik fiú azt kapta feladatul, hogy amint a rönköket egymásra görgetik, a még rajta levő csonkokat vagdossa le. A rönkök ekkor már derék magasságban egymásra voltak rakva az út mellett, ahonnan a tehergépkocsik rakodtak. Itt ment az egyik személy, aki megcsúszott, önkéntelenül a rönkhöz kapott. A fiú akkor csapott a fejszével a csonkra, amelyet ezzel egy időben fogott meg a másik keze. A kézfej súlyosan csonkolódott. A személyt azonnal kórházba szállították. Egy idő múlva másik helyen összetalálkoztak. Egymásra ismertek. A csonkolt kezű közölte, menjen vele a barakkba, ahol ő volt a barakkfelelős. Ennivalóval kínálta, de a fiúnak nem ízlett semmi. Várta a következményeket. A csonkolt közölte, hogy nem haragszik, inkább hálás neki, mert így, hogy rokkant és a jobb keze hiányos, nem kell dolgoznia. Nem kell erdőirtásra járni, hóban, fagyban éhezve. Középkorú és a 25 évből még igen sok visszavan. Jellemző, mikor valaki vagy valakik kényszerből dolgoznak, még az egészség sem fontos.

Vontatottan, de épült az új barakk, és közbe mindig rosszabb lett az idő. Későn kaptunk téglát, a kályhák építéséhez. Mivel télen is csépeltek, a tetőre is jutott szalma. Amit földdel takartak le, majd besároztak. A nagy mennyiségű sarat pelyvával kellett összedolgozni. Ezt mezítláb végeztük. A fagyos földet forró vízzel öntözték. Amíg ezt felkenték, meleg helyen vártuk az újabb keverést. Este fertőtlenítőben a meleg helyen szaunáztunk, még náthásak sem lettünk. Télen a tüzelő gondot okozott. Reggel kihajtották az erdőre, aki mozogni tudott és kézben vagy vállon kellett a tábor részére fát vinni. Ha valakinek akkora darab nem jutott, amekkorát egyedül vinni tudott, akkor 10 főnek is alá kellett állni egy-egy rönknek és a térdig érő hóban vinni, nem számított, hogy öreg vagy beteg. Az ember nyaka tele hullott hóval, a keze kesztyű nélkül majd megfagyott. Összeácsoltak rönkfából egy csúszó eszközt, amit egy SZ-100 lánctalpas húzott, rajta rakodók és a kísérő katonák voltak. Ez a szerkezet többszőr is fordult, így látták el az őrséget és hozzátartozóik a parancsnokságot, valamint a lágerok lakóit. Amikor a kályhákat befűtöttük, elfelejtettük a kínlódást, míg a több köbméter fát a rettenetes hidegben a lágerhoz szállítottuk.

A fürdőt úgy oldották meg, hogy egy nagyobb helységbe kazánházakat építettek be vízforraló edényekkel. A fürdést úgy történt, hogy a ruhát egy ablakon a fertőtlenítőbe karikára fűzve leadtuk. Ezután egy sajtárba egy meregetővel kaptunk hideg és meleg vizet. Volt, amikor forró víz sikerült, de volt, amikor hideg lett vagy langyos Szappant meg csak akkorát adtak, mint egy a nagyobb fajta kockacukor. Rájöttünk, hogy a szappant nem szabad a fürdésre elpazarolni. Itt a nőknek nagyobb szükségük volt a higéniára, mint nekünk. A szappant fölolvasztottuk és vágtunk egy szappan nagyságú fadarabkát, melyet a fölolvadt szappanban megfürdettünk. Nem minden láger rendelkezett fürdővel, így mások is itt fürödtek. Amikor a nők jöttek el lehetett adni vagy cserélni. A baj az volt, amikor mosni, vagy mosakodni kezdtek. Ekkor mindjárt lelepleződött a csalás. Legközelebb, amikor jöttek Natasáék és mi is megjelentünk „Caola” szappan utánzatunkkal, Natasa a hajtűjével a szappanba szúrt, egyből kiderült a turpisság és fejünkhöz vágta. Még kísérleteztünk azzal, hogy krumplit megfőzve bevontuk szappannal. „Ekkor a hajtűje eredménytelen volt”. Mosás közben azonban mindenre fény derült és az üzletnek vége szakadt. A vizet nekünk kellett behordani. négy ember húzta a kút két oldalát. Két-két ember, 100 literes edények drótkötélen egyik edény ment lefelé a kútban a másik edény megtelve felfelé. Hasonló edényre fülek voltak hegesztve, melybe bele dugtunk egy rudat és vállra emelve vittük a fürdőbe. Ott osztályozták, hogy melyik kazánhoz, vagy hidegvíztárolóba öntsük. Olyan eset is volt, hogy meg volt telve minden edény és nem tudtuk hova önteni. A fürdőben nők tisztálkodtak és ott álltunk pillanatnyilag munka nélkül. Az emberi ösztön arra késztetett, hogy bámészkodjak. Ennyi ruhátlan nőt látni nem mindig lehetett. Nézelődésem nem sokáig tartott, mert egy jól megtermett amazon (Sura) magához rántott és felszólított, hogy-Pomoj Szpinu-„mosd meg a hátam”. Ellenkezni nem mertem, mert látva az egyenlőtlen testsúlyt és erőt, féltem, hogy ha szájon vág, még kárt tesz a fogaimban, nagyobbat, mint a skorbut. A hátát becsületesen megmostam és enyhén megvakartam. Helyeselve szolgáltatásomat, a fenekére csapva újra, mentünk a következő forduló vízért.

Az északi sarki táborok NORILSZK, VORKUTA, KOLIMÁRA csak amikor a nagy folyókon a jég elolvadt és hajózható lett, akkor tudták az emberpótlást végrehajtani. Ilyenkor kezdődtek az orvosi vizsgálatok. A jól értesült köztörvényes bűnözők előre tudták ezt. A nemi betegektől, a szifiliszesektől vért vettek és magukba oltották. Mire az idegenből érkező orvosok megjöttek, már betegek voltak. Ezek a mindenre képes emberek a fogoly elitélt orvosokkal összejátszottak és kényszeríttették a szerencsétleneket, hogy egy-egy szállítmányhoz  meglegyen a létszám a gyengébb fizikumú személyek is bekerüljenek. Nagyon sokan elpusztultak a hajóúton is. Sokszor a gályarabok élete is különb volt. Azért a szibériai (Sziblag) lágerekben is volt dolga a boncoló orvosoknak. Télen kitették a barakk végében lévő hullatárolókba a hullákat, ezek a nagy hidegben csonttá fagytak. Amikor megjött a boncoló orvos, akkor előtte a terembe betüzeltünk, majd a megfagyott hullákat a fal mellé felállítottuk. Amelyik hulla összeroskadt, azt feltettük a boncoló asztalra és az orvos elvégezte a feladatát. Nyáron rosszabb volt a helyzet és nem minden esetben boncoltak. A temetés télen csak úgy volt megoldható, ha a közös sír helyén több nap és éjjel rengeteg fát eltüzeltünk, majd nagy nehézségek árán a közös sírt kiástuk. A deszkaládában lévő halottakat három sor magasan egymásra rakva földeltük el. Közben mellette újabb sírt kellett kiásni, mert Moldvából sokan érkeztek mivel valami betegség pusztított köztünk. A sír egyik felét nyitva hagytuk, és erre temettünk. Mivel a föld nagy hantokban volt rászórva, a szél a parazsat a ládákhoz befújta és begyulladtak. Természetesen rettenetes szag keletkezett. Nagy mennyiségű hóval sikerült megfékezni a tüzet, de a szag hosszú időn keresztül érezhető volt.

A lágerben az egyik legnagyobb gond a dohányzóké volt. Aki a nikotinról nem tudott lemondani, annak más lehetősége nem volt, mint az életben tartó kenyerét feláldozta. A csomagban kapott mahorkáért elcserélje. Anti fölfedezte, hogy az őrbódék alatt sok a katonák által eldobált csikk. Szólt a táboron belül szolgálatot teljesítő társuknak, hogy az úgy nevezett tiltott zónát ő felgereblyézhesse. Megengedték neki. Öröme teljes volt, mert a katonák sokszor még Pravdát is adtak neki, legyen mibe csavarni. A csikkekből készült füstölni valót többen szívták felváltva. Előnye a dohányzásnak az volt, hogy aki dohányzott annak a füstöléssel töltött időt elismerték cigaretta szünetnek. Ha csak úgy megállt, akkor mindjárt kiabáltak, hogy miért nem dolgozik. A tüzet a konyháról vagy a pékségből kértük, a barakkokban meg vattából sodortuk, izzítottuk.

A leghidegebb idő, amit átéltünk -54 C0 volt. A nyílt pályán megállt a vonat. A raktárnak használt helység 50-100 méter között volt. Előtte fából hatalmas tüzet raktak. Ezt körbe álltuk, majd sorba a vagonhoz kellett menni, ahol az ember hátára tették, csúsztatták a széles kubai zsákot, mely a vállon nem fért el. Előre hajolva a zsák alsó csücskét megfogva megindult az ember. A zsák súlya megközelítette a 100 kg-ot. Amikor a zsák a helyére került, egy kézujj vastagságú ágdarabbal a juta zsákba szúrtunk, majd szájunkat a keletkezett nyílásra téve meg szívtuk és nyeltük-nyeltük a kubai kristálycukrot. Mire a munkát befejeztük, megundorodtunk az édességtől. Ilyenkor mindig volt motozás. Ezért a táborba bevinni ínségesebb napokra sajnos nem lehetett. Sok esetben nem törődtünk az őrséggel és zacskókba téve a zsákmányt motozás előtt a még ki nem nyitott kapun keresztül bedobáltuk. Ilyenkor az őrség dühös volt, mert amit tőlünk elvettek, az ő zsákmányukat gyarapította. Ez főleg a reggeli műszaknál volt eredményes. Tavasszal ötünket kivittek a raktárba zabot, bükkönnyel összekeverni. Nem tudtuk, a raktáros szabad ember, és vajon miért olyan jószívű. Amikor befejeztük a munkát, közölte, vigyünk magunkkal borsót. Tudatta velünk, hogy a kísérő katonákkal megbeszélte a dolgot. A nadrágszárát bekötöttük, a nadrágot kigomboltuk. Ő pedig a gabona meregetővel, (miskával) megrakta a nadrágot. A borsó húzta lefelé, mi két kézzel húztuk felfelé. Gyanús volt, hogy a kísérő katonák nevettek rajtunk. A kapuhoz érve az őrség egy ideig nem nézett ránk. Eközben nekünk minden bajunk előjött. Legszívesebben a sok nyers borsó evése után a latrináig futottunk volna, ha engedték volna. Megkönnyebbültünk, amikor hozták a pokrócot és a nadrágszárán kiengedtük a borsót. Föl voltak készülve, mert még a zsákba is rakatták. Mi meg a fogdában kötöttünk ki. Az éjszaka a pokollal volt egyenlő. Hiába ordítottunk vízért, a szomjúságtól félőrülten, nem kaptunk vizet. A hasunk a sok nyers borsótól kőkeményre dagadt. Reggelre mérséklődött a bajunk és a katona (őrmester) elárulta, hogy ha vizet ittunk volna, gyomrunkban a borsó még nagyobb térfogatúra dagadt, és nem valószínű, hogy a kalandot túléljük. Erre már sok példa volt. Persze ez egy kirívó eset volt, mert ilyen alkalom ritkán adódott. A gyomor inkább üres volt. Hasonló eset akkor adódott, amikor egy éjjel a pékségre kerültem. A friss kenyér evésnek nem tudtam ellenállni. Rettenetesen szomjas voltam, amit kvasszal próbáltam enyhíteni. Olyan gyomorégés gyötört, hogy azt hittem a belső részem reggelre kilyukad. Az volt a szerencse, hogy mikor kiszedtük az utolsó kenyeret a pék nem adott több munkát, így a barakkon kívüli havat raktam a szörnyű állapotban lévő gyomromra, reggelre az orvos kréta por készletét tettem próbára.

oooooooooooooo

aa


Előszó ] 1 ] 2 ] 3 ] 4 ] 5 ] 6 ] [ 7 ] 8 ] 9 ] 10 ] 11 ] 12 ] 13 ] 14 ] 15 ] 16 ] A templomépítő ]