.
Zsúnyi Illés : Nehéz idők

Előszó ] 1 ] 2 ] 3 ] 4 ] 5 ] 6 ] 7 ] 8 ] 9 ] 10 ] 11 ] 12 ] 13 ] 14 ] 15 ] [ 16 ] A templomépítő ]

.

oooooooooooooo

Amikor Béla fiam leérettségizett, az agráregyetemre nem vették fel. Akkor egy évig, segédmunkásként dolgozott és munkakönyvében is ez szerepelt. Egy év után már nem számított, hogy Pannonhalmán végzett, bekerült az egyetemre, de előtte be kellett vonulnia katonai szolgálatra. Itt tiszti iskolára mentek az előfelvételizők. Az én fiamat azonban félreállították és közölték vele, hogy nem mehet és, hogy miért azt kérdezze meg tőlem. Ekkor tudtam a fiammal közölni, hogy én a Szovjetunió ellen fegyvert fogtam és ezt nekem a magyar hazám nem tudja megbocsátani. A fiam ezt megértette, és mint őrvezető szerelt le egy év után. Nehéz ezt megérteni. Nálam a fiam is érezte az én múltomat, viszont ma a volt kommunista rendszer híveinek fiait szüleik múltjáért bántódás nem érheti, mert minden embert véd a személyiségi jog. Negyven évig a szocializmus építésekor kit védett? Mi vagy ki védte a B listázott személyek gyermekeit, akik épp úgy osztályidegenek voltak mint szüleik és nagyszüleik?

 Nemcsak a vagyonuktól fosztották meg őket, de még a gyermekek jogait is megnyirbálták. A munkahelyen még a nyolcvanas években is megkapta az ember, hogy lehetőleg legyen csendben, ha nem, úgy más módon gondoskodnak rólunk. A rendszer szent és sérthetetlen. Nagy reménnyel voltunk a Kádár rendszer eltűnésekor, de még a szovjet csapatok itt állomásoztak és minden bizonytalan volt. Az emberek széles rétegeinek a rendszer megfelelő volt, mert mást nem láttak és nem ismerték, csak amikor már nyugatra is elmentek. akkor látta, hogy hova jutott az ország. Hivatalosan is közölték az államadósságot és ez kétségbeejtő volt. Közkézen forgott az úgynevezett "PAKTUM", ha ezt átolvassa az ember, megdöbben, de megérti miért ilyen a helyzetünk amilyen.

A rendszerváltozás mindenkit meghagyott az otthonában nem úgy, mint a kommunista rendszerváltozás.

Az édesapa magyar katonaként halt meg, de mivel német nemzetiségű volt, feleségét elválasztva apró gyermekeitől, vagonba rakták és indították a kitelepülőkkel. Az édesanya leugorva a vonatról egy nádasban meghúzódva szökött vissza és bujkált a falu határában majd áldatlan állapotban nevelte gyermekeit valamint gondozta az idős szülőket. Az eset nem kirívó, mert nem egyedi, volt hasonló életet élt sok másik család is. Nem volt családi pótlék és támogatás, nem törődtek a kereset kieséssel még sztrájkot sem szervezett sem a vasút, sem az egészségügy, sem pedagógusok, de más szervezetek sem.

1992 novemberében kaptam meg a kárpótlási határozatot, majd a kárpótlási jegyeket. Ezen földet és gépet vettem, és 66 évesen, nyugdíjasan új életet kezdtem a családdal. Pénz nélkül, mindent hitellel kellett beindítani a föld megmunkálását és termelést. Váltók aláírásával mások biztosították, hogy a felvett pénzük biztosítva legyen, mi azonban a bizonytalanságban éltük. Újra kellett kezdeni a saját gazdaságot úgy mint az állami gazdaságban és termelőszövetkezetben. Az erőgép mellé munkaeszközök, műtrágya, vetőmag, vegyszer is kellett tőke meg semmi sem volt. A kiadásokat a család nyugdíjából, családi pótlékából próbáltuk fedezni, kölcsönkért pénz kiegészítésével. Biztosításra még gondolni sem lehetett, ezért egy esetleges tűz vagy jégkár által tönkrement termék tragédia lett volna. Majd jöttek terményfölvásárlók a kifogásokkal és hiába az ember szakértelme, a gabonát úgy vették át, ahogy nekik megfelelő volt. Ebben a folyamatban alig van változás, a termelő a kereskedő jóindulatára van bízva. Úgy látszik ebben évszázadokon át nincs változás: a paraszt termel, de a haszon máshol csapódik le. Mindenki beszél és kioktat, de a mindennapi kenyérért ő is nyújtja a kezét. Ilyenkor az ember emlékében megjelenik az az idő amikor kapálni kellett, majd következett az aratás kézzel és ősszel a kukoricaszedés. A föld megművelésébe még a fogságban is be kellett segíteni a Szűzföldeken a búzát gyomlálni, vagy tavasszal burgonyát vetni, majd kapálni, gyomlálni, mert ekkor még vegyszer nem volt. Majd kézzel aratni a zabot, borsót vagy bükkönyt-addig még az építkezést is leállították-vagy felötlik a burgonyaszedés, ami szinte sorsdöntő esemény volt. Télen meg a válogatás adott feladatot. Így jutott a kiéhezett tömeg néhány marék többlethez. Persze ma is összeszorul az ember szíve, ha erre az időre gondol, és újra átélni a szomorú napokat.

Amikor Kaposváron, abban az iskolában a szovjet hadbíróságtól a hírhedt 58/9 §-sal a 10 évet megkaptam a társaim között még nem tudtam, hogy majd az AB-785 számmal (AV-785 magyarul, mivel a B oroszul vé) azonosítanak.  Később ezt megszoktam, ha tetszett, ha nem, tudomásul vettem. Az orosz nemzetiségű foglyokkal, elítéltekkel sikerült jó kapcsolatba kerülnöm, így megfigyeltem, hogy türelemmel viselik nehéz sorsukat. Igazán azonban akkor értettem meg őket, amikor kezembe került Osztrovszkij műve és ebből egy néhány sort megjegyeztem.

„Mi nagriválisz podznojom

Pod golodom

Zsili mi Zemljankak

borolisz holodom

Vecsnó szagnutoj szpinoj.

 

Mi megedződtünk a bajban

az éhínségben (nélkülözésben)

Éltünk mi a föld alatt

Küzdöttünk a hideggel

Örökké hajlott háttal

Visszaemlékezésemben többször szerepel Sajó Sándor versidézete, aminek én minden sorát, gondolatát magamévá tettem.  Szeretném, hogy aki olvassa, szintén megértené és átérezné, talán könnyebb volna akkor magyar mivoltunkat megérteni, és aszerint élni nemcsak bírálni egymást és azokra gondolni, ki mindenüket, az életüket adták a hazáért és egy jobb, szebb jövőért.

Az életem, a sok közdelem még sokkal nehezebb lett volna, ha nem áll mellettem a család, de ott állt, és így egymást segítve az ember sokszor csodákra képes. Bele mer kezdeni, és meg tud oldani olyan dolgokat, amit egyedül képtelen lenne.

1989-ben a plébános úr felkérésére elhatároztuk, hogy a szomszéd községben, Pusztahencsén templomot építünk. Az elképzelést Cserháti József akkori pécsi püspök támogatta, magáévá tette. Én nyugdíjasként minden erőmet és tudásomat a templomépítésnek áldoztam. Itt is éreztem a család a feleségem és fiam önzetlen támogatását, hiszen minden gondot megpróbáltak levenni rólam. Egy évtized után is csak hálát tudok adni a Jóistennnek azért a lehetőségért, segítségért, amelyhez erőt és egészséget adott, hogy a nemes célt megvalósíthattuk. Erről szól a „Templomépítő” címmel megjelent újságcikk, amit a későbbiekben közreadok.

Az elkészült templomot 1990. augusztus 19-én Mayer Mihály megyés püspök felszentelte.

Az anyagiak összegyűjtése után 1997-ben megkezdtük egyházközségünk templomának, a nagydorogi romai katolikus templom tetőzetének majd a kerítésének a felújítását és a templombelső festését. Amikor magam előtt látom az elvégzett munkákat, a szívemet a hála tölti el, hogy engem mint tanyasi kisfiút a Jóisten végigkísért az életutamon, és megmutattat az életben jót és rosszat egyaránt, és adott egy kevés békés öregkort a családom és három kis unoka szerető társaságában.

Utóirat

Írás közben döbben rá az ember, hogy van az életben olyan megtörtént esemény, amit nem lehet a papírra vetni. A rettenetes állapotról, az éhínségről, betegségről, ruhátlanságról, erről lehet írni, de az embertelenség egyes fajtáit a jóérzés nem engedi. Évekig éhezni, és olyan élelmet adni, kapni, ami nem embernek való és kényszerből ilyet enni biliből, köpőcsészéből. A betegnek nem adni orvosi segítséget rákényszerítve még a patkányra is. És nézni, hogyan pusztul el az ember kiket hazavár a családja, de már soha már nem találkozhatnak. Nyugszanak betört homlokkal, lábukra kötött furnérlappal. Ráírt számmal ruhátlanul a földbe ásva. Még a számukat sem tudjuk. Borzasztó a ruhátlanság, amikor az ember Szibériában van és a hideg még ruhában lévőt is próbára teszi. Akkor lábbeli és felső ruha nélkül az élet a pokollal egyenlő. Ez magába ha éhes, fázik és méghozzá beteg is ezt az állapotot annak a Jóistenbe vetett végtelen hit segítésével lehet elviselni.

A szlovákokat (tótokat), osztrákokat tőlük a kormány haza vitte, elengedték, ám mi nem kellettünk Rákosinak és kiszolgálóinak, de még az utódaik is megkülönböztetettként kezeltek, így 1986-ban törölték csak a büntetésem bűntény hiányában. Sorstestvéreimet ezek szerint szintén bűntény hiányában lőtték tarkón 1945-ben. A helyzet 1956 után sem változott, és az a szomorú benne, hogy nem idegenek, hanem hazánk fiai voltak az elrendelők és az ítéletvégrehajtók. Jeltelen sírok hazai földben...

Visszaemlékezésem 70 évet ölel fel. Kutatómunkát végezni nem volt módom, de ezt megteszik helyettem a történészek. A XX. századi életről szerettem volna megörökíteni eseményeket az utókor számára, saját élmények alapján. Hiszem tanulságul szolgál majd.

oooooooooooooo

aa


Előszó ] 1 ] 2 ] 3 ] 4 ] 5 ] 6 ] 7 ] 8 ] 9 ] 10 ] 11 ] 12 ] 13 ] 14 ] 15 ] [ 16 ] A templomépítő ]