oooooooooooooo
|
|
Az etáphoz (foglyokhoz) nagyon kevés volt a
lovas kocsi, így csak kevés személy ülhetett föl míg az izomzata némileg
rendbe jött. A helyzetünket még nehezítette a mostoha útviszony, a hó és
dombos vidék. Pihenőt nem igen akartak adni, mert abban a percben elaludt
a kimerült társaság. Ilyenkor ütötték-verték az ébredni nem akaró és nem
tudó holtfáradt embereket. Egy kisebb falun mentünk keresztül és a lakosok
közül néhányan a hólapáttal fenyegettek bennünket. Rettenetes érzést
váltott ki bennem. Tereltek, hajtottak, enni csak naponta egy darabka
kenyeret kaptunk. Pécsre érve egy iskolába kerültünk, keverve különböző
nemzetiségű foglyokkal, főleg bolgárokkal
Az iskolában a padokat kirakták az udvarra
és az üres teremben a fal mellé körbe kellett ülni, valamint a terem
közepén a hátunkat összevetve újabb sorba ülni. Itt kaptuk az
elmaradhatatlan káposztalevest. A leves elfogyasztása után csendet
parancsoltak és csak suttogás hallatszott. Itt jelentkezett először a
vécét helyettesítő hordó, amit addig, míg meg nem tellett, nem ürítették
ki. Napközben fölöltözve kellett ülni, közben bejöttek tisztek és a
köztünk lévő folyosón menve ellenőrzést tartottak. Előttem megállt az
egyik és a nevemet kérdezte Az őrmester felírta, majd elmentek. A többség
véleménye az volt, engem el fognak engedni mivel a szovjetek jó emberek és
még propagandából is megteszik. Megkezdtek ezért felkészíteni az üzenetek
továbbítására, hogy a családtagjaiknak hová vigyem az üzenetet. A
helyzetnek az vetett véget, hogy jöttek értem és elkísértek egy különálló
épületbe, ahol a parancsnokság székelt. Bekísérve láttam, egy iskola padon
ül már egy velem egyidős szovjet katona. és mivel tolmács nem volt,
mutatták, hogy üljek mellé. Valami parancsot adtak ki, de nem értettem,
amit mondtak. Csak azt láttam, hogy „Szergej” leveti azt a gumitalpú,
szétfeslett, főleg talpnélküli bakancsát, amiben a Volgától idáig jött.
Aztán mutogatással tudomásomra hozták, hogy nekem is ezt kell tennem az
enyémmel. Egyből süketnéma lettem. Őket ez nem zavarta és úriembert
csináltak belőlem, mert kifűzték dupla talpú fordított bőr bakancsomat,
meglátták az édesanyám által kötött gyapjú zoknimat, ami ki volt egészítve
kapcával és mindet elvettek. Nekem a tönkre ment gumitalpú bakancs mellé
olyan kapca jutott amelyet még soha ki nem mostak és darabokban lógott.
Mivel a fölhúzással nem boldogultam, az egyik kapitány mesterien a lábamra
csavarta és a bakancsot a lábamra húzta. Ekkor egyértelművé vált, hogy így
el nem enged(het)nek és el kellett maradni az üzenetek továbbításának.
Ekkor az az öreg suszter jutott eszembe, aki gyerekkoromban a lyukas
cipőmet oly mesterien megfoltozta, újjávarázsolta. Nekünk gyermekkorunkban
sem igen jutott új cipőre, így a lyukas bakancs sem volt újság. A szovjet
rossz bakancs elkísért a szibériai lágerekig, és amikor lehullott a
lábamról és sárban-hóban mezítláb kellett járnom, még a rossz bakancsot is
visszasírtam.
Rövidesen a pécsi állomásra kísértek
bennünket és a bajai Dunaparthoz vittek. A vagonokban egymás ölébe kellett
ülni majd ránk csukták az ajtót. Aznap megérkeztünk a bajai Duna „híd”
romjaihoz. A befagyott Dunán Bajára tereltek bennünket, egy keskeny utcán
kísértek egy épület udvarára és pincéjébe. Menet közben újabb szörnyű
élményben volt részünk. Velünk kísértek egy bajai embert is akit az
utcabeliek felismertek és értesítették a feleségét. Nemsokára három
kisgyerekkel megjött az asszony, magával hozva egy szakajtó ruhában néhány
pogácsát. Megismerve egymást a kisgyerekek találkozni akartak
édesapjukkal, de ekkor azonban az őrök megvadultak és gépfegyverrel az
anya és kisgyerekek, valamint az édesapa közé álltak, nem engedve a
találkozást, illetve búcsúzkodást. Az őrjöngő anyát a többi asszony, az
apát pedig mi védtük a katonák dühétől. A katonák ütlegeléssel
kényszeríttettek bennünket gyors tempójú távozásra, hogy mielőbb a
helyszínre érjünk. Beesteledve megkezdtük a bevagonírozást. Ez abból állt,
hogy mint az állatokat, vagonba kergettek, ahol az egyik oldalon egymás
ölébe ülve kellett ülni, s ekkor drótkerítés fonattal beszögeztek
bennünket. A vagon másik felébe lábadozó katonák jöttek, géppisztollyal
nekik priccsek voltak szalmazsákkal és takarókkal. Reggel és este a
drótfonatot kitépve lyukat csináltak, azon kibújva, a vagonból kiszállva
szükségletünket el tudtuk végezni. Temesváron Tuba Anti talált egy cső
kukoricát és egy cukorrépát, ezt a vagonban lemorzsolta és a beteg orosz
katona késével a répát szétvágta, majd elosztotta közöttünk. A Kárpátokon
belül hová jutottunk! Sírni, és kétségbe lehetett esni. Édesanyám, aki a
temerini temetőben kisfiaddal együtt őrangyalaim vagytok, vigyázzatok reám
és kérjük a Szűzanya segítségét! Az életben minden kilátástalan volt: a
fűtetlen vagon, a tél közepe, állandó éhínség. Főt étel nem volt csak
naponta bedobott darabka kenyér és víz. Egyedüli reménység és megnyugvás
az imádság volt. Ilyen körülmények között eljött a nap, amikor a
Déli-kárpátokat elhagyva a román alföldre került a vonat. Egy este felé
Galacra érkeztünk, ahol megkezdődött az átrakás a széles nyomtávú
vagonokba. A mi vagonunk „utasait” kijelölték az élelem átrakására, ami a
szerelvény nagyságához viszonyítva nem sok, és inkább csak az őrségé és a
személyzeté volt. Itt történt, hogy néhány bolgár fogoly tiszt a
zűrzavarban megszökött, de helyettük ugyanannyit pótoltak az állomáson
lévő románokból. A románok tiltakozása hiábavalónak bizonyult, az erő
hatott reájuk. Elfáradva, sorsunkba beletörődve, a bizonytalanságba
merülve mind nagyobb lett a némaság, ültünk magunk elé meredve. De ki
vigasztaljon, hiszen mind egyforma elesettek voltunk, mindannyiunknak
egyforma nagy volt a bánata, az élet és minden nagyon sötét
volt.
Ilyen körülmények között érkeztünk
Odesszába, ahol minden idegen volt nekünk és érthetően nem tudtunk örülni.
Nem úgy a katonák, ők hazaértek, Azt, hogy otthon vannak, még éreztették
is velünk, kíméletet nem mutattak. A vasútállomáson gyalog kísértek az
odesszai börtönbe, ahol megkezdődött az átadás-átvétel. Ekkor még nem
tudtuk, mit jelent az 58/9 § és társai. A börtönben kopaszra nyírtak és
egy padra kellett sorba állni. Börtönőrnők jöttek és a vödörben szappanhab
volt, benne korongecset. Arcunkat, hónaljunkat és egyéb szőrzetünket
beszappanozták, majd újabb nők jöttek, s ki az arcot, ki az egyéb részeket
borotválta a jéghideg helyiségben. Még a vacogást is megpróbáltuk
visszatartani, nehogy a borotva véletlenül a nemes részt kivágja amit
borotválás közben a „Natasa” kézben tartott. A fürdő áldatlan állapotban
volt, a fürdővizet nem tudták szabályozni, a különböző hőfokú víz
egyenlőtlenül folyt, többször a hideg, mint a meleg szinte csak arra volt
idő, hogy zuhany alá álljon az ember és már abba kellett hagyni a fürdést.
Közben dobálták ki a ruhát, amit hiányosan adtak vissza. A börtönállapotok
rémisztőek voltak. Az élelem szinte ehetetlen. A kenyér
árpalisztből sült és nem volt rendesen megsütve. A levesbe hal volt
szétfőve, tele szálkával. Levest csak az evett, akinek volt edénye, vagy
kölcsön kapott. A börtönlakók zömében köztörvényes bűnözők közül kerültek
ki de sok volt a katonai dezertőr, öncsonkító, akik nem akartak a frontra
menni és átlőtték a kezüket vagy lábukat, de voltak Vlaszovisták,
németekhez átállt katonák is. A bűnözők, mivel más nem volt a ruhánkat
kezdték elszedni, s ezért állandó volt a verekedés.
A börtönhelyiség padozata kőlapokból volt,
így csak az segített, ha összebújtunk és a lesoványodott testünkkel
egymást melegítettük és egyben védtük. Egy éjjel átvittek olyan
kazamataszerű helyiségbe, ahol csak az ajtó és szellőzőnyílás volt, az
egész teremben mindösszesen 15-en voltunk. Teljesen ismeretlen emberek,
főleg német tisztek. Elmondták, halálra vannak ítélve. Egész éjjel mozgás
volt és reggelre nem sokan maradtunk. Reggel engem visszaengedtek
társaimhoz. Valószínűnek tartom, hogy valami tévedés volt, vagy valaki
részéről hírmondót akartak belőlem csinálni. Az odesszai börtönben állandó mozgás volt,
hozták és vitték az elitélteket. Mi is hamarosan sorra kerültünk. Újra
vagonba raktak bennünket, sok volt közöttünk a „moldáv és besszarábiai” és
aztán megindult a szerelvény. Havazott és hideg volt. A háború még javában
tartott, így a rab szerelvény sokat várakozott a mellékvágányokon. A
következő állomásunk Vinica volt. Útközben kenyeret és halat adtak, vizet
pedig csak akkor, ha a szerelvény megállt és lehetőség volt rá. Ez többé-kevésbé nem állt fenn,
így a szomjúság elviselhetetlenné vált. Vinicába érve az út mellől a havat
felszedtük, és azt ettük szomjunk enyhítésére. A börtönben forró vizet
adtak, az osztást egy porcelán mozsárba kaptuk. Amikor rám került a sor,
nem törődtem vele, hogy leforrázom a szám és torkom csak nyeltem-nyeltem a
forró vizet. Igaz a szám fölhólyagosodott, de fertőtlenítette a piszkos
havat, amit útközben megettem. Nagyon sokan hasmenést kaptak a hótól.
Vinicában a börtönviszonyok abból a szempontból volt jobb, hogy a padozat
padlóból volt, így nem volt olyan hideg. Igaz, nekem a WC-ként használt
hordók mellett volt a helyem.
A két hónap fogság és viszontagság nagyon
meglátszott rajtam, a ruhám is gyalázatos állapotban volt. A
szobaparancsnok adott egy igen elhasznált katonai köpenyt, ez az adott
helyzetben nagyon jó szolgálatot tett, hiszen éjjel-nappal jól ki tudtam
használni. A börtönviszonyok elfogadhatók voltak az Odesszaihoz képest.
Naponta kétszer levest adtak igaz, úgy nézett ki, mint a forró víz. Az
edénnyel egyszerre fatányérokat is kaptunk, melybe a levest osztották.
Amikor megitta az ember, utána egy vödörben (ugyanabban a vízben)
kiöblítettük. Így aztán végén sűrűbb volt a mosogatóvíz, mint a leves.
Kenyeret a reggeli levessel együtt adták, ezt mindjárt megettem és csak a
délutánra vártam. Ekkor Kalmár Sanyi egyikünk kenyerét eladta. Mivel
naponta lehetett valamit pénzért venni, fokhagymát vettünk. A foghagymával
bedörzsöltük fogolytársaink kenyerét is némi ellenszolgáltatásért, mely
egy darabka kenyér volt így újra tudtunk kenyéradagot eladni. A vinicai
börtönben is állandó mozgás volt, foglyok mentek, foglyok jöttek hírekhez
jutottunk általuk. A börtönparancsnok újságból is olvastatott, fel innen
tudtuk meg, hogy Magyarország területén április 4-én megszűntek a harcok.
Európában még állt a háború, ugyanakkor a Távolkelet is lángokban állt.
Vinicában ért bennünket az európai háború vége május 9-én. Az általános
vélemény az volt, hogy amnesztia lesz és idegen nemzetiségűeket
hazaengedik. Erre vártunk még akkor is, amikor megkezdték kiszállítani az
embereket a vasútállomásra. A csalódás akkor ért bennünket, amikor a vonat
kelet felé indult. A szerelvény négytengelyes kocsikból állt,
áramfejlesztővel felszerelve. A szerelvények elején és hátulján
fényszórókkal, az ütközőkön karfákkal ellátott hely az őrséggel. Az
ajtónál a vonat egyik oldalán, nyíláson tölcsérszerű bádogot szögeztek, az
volt a WC. A vagon két végében deszkából fekvőhelyek voltak kialakítva,
ezzel is növelték a férőhelyet. Persze ide kerültek a kiváltságosok.
Amikor a szerelvény megállt, a katonák fakalapácsokkal végigverték a vagon
deszkáit, félve attól, hogy a foglyok megbontják. Naponta
létszámellenőrzést is tartottak, amely úgy történt, hogy a vagon egyik
végéből középen állva fabunkóval számolták át a foglyokat. Harkovban egy
személy kidobott egy papírlapot a nevével, ezt a katonák meglátták,
beazonosították és a vagonunkban, addig ütötték, míg mozgott. Ilyenkor
újra számoltak és a bunkóból bőven jutott nekünk is. A távolkeleti háború
még folyt, ezért a katonai szerelvények elsőbbséget élveztek, mi a
mellékvágányokon vesztegeltünk a bezártság szörnyű volt ugyanakkor a
jövőtől való félelem is kínzott bennünket. Penzába engedtek ki bennünket
először a vagonból. Itt megfürödtünk, mosakodtunk és fertőtlenítették
ruháinkat. Búzából őrölt lisztből sült kenyeret kaptunk mely nagyon jó
volt. Amikor újra elfoglaltuk helyünket a szerelvényen, a vonat indult
tovább. Nem sejtettük, hogy még nem vagyunk túl az út felén. A vonat meg
rendületlenül ment velünk kelet felé. Csak a halottainkat vették ki
közülünk. Elértük a Volga partot Kujbisevnél és közelítettük az
Ural-hegységet. Az Ural-hegységnél a kocsiból kinézve egy hatalmas
obeliszket láttam, nyugati oldalán Európa, a keletin Azija felirattal. A
körülmények ezt később igazolták.
Vonatunk, amikor szabad volt a
transzszibériai vonal, rendületlenül húzott kelet felé, Ufa, Cseljabinszk,
Omszk, Novoszibirszk irányába. Harmincöt nap utazás után megérkeztünk a
Marienszk központú (Sziblag) Szibériai lágerek, Berkul 6. sz.
táborába. |
|
oooooooooooooo |