Gyerekkorom

Az ember idős korában sokat gondol az elmúlt időre. Én is így vagyok vele. Magam előtt látom a múltamat. A Jóisten akaratában megnyugodva jártam a sors útját. Azt az időpontot tudom elsőként felidézni emlékezetemben, amikor nem voltam több 5-6 évesnél és édesapám lovas kocsival kivitt a tanyára. Szüleim ebben az időben kétlaki életet éltek. Télen a faluban laktunk, nyáron meg a falutól 6 kilométerre tanyán. Kora tavasszal kitakarították és meszelték, majd az egész család a tanyára költözött. Egy ilyen alkalom volt, hogy két bátyám és két öcsém édesanyánkkal a faluban maradt. Így a sárga lóval, amelynek Mirza volt a neve, ketten mentünk a tanyára. Hogy meg ne fázzak a tavaszi hűvös időben, édesanyám féltő szeretettel még a gyapjú kendőjét is reám kötötte, pedig szívének melege egész életemben velem volt és védett. Útközben legnagyobb örömömre még a gyeplőt is kézbe kaptam, és az igen szelíd lovat én hajtottam. Amikor kifogtuk a lovat még a hátára is ülhettem. Ez az idő a tanyai élet fénykora volt. A megélhetést az apró gazdaságokban leginkább az állattenyésztés biztosította, főleg a baromfi. Örömünk teljes volt, amikor a kotlóstyúk alatt megjelentek a kiscsibék vagy a kiskacsák. Nem volt ismeretlen a liba, a pulyka és a gyöngytyúk sem. Bátyáimmal néha el kellett mennünk a nem túl messze lévő Jegricska (Nagybara) folyóhoz, az ott levő csatorna mellékvizére békalencsét szedni és hozni a baromfinak. Eközben láttuk, hogy Palcsi bátyám hogyan fogja a halcsikot. Megtanított fűzfavesszőből varsát kötni és megengedte, mivel a vizes terület az övé volt, hogy mi is fogjunk halcsikot, amit aztán a testvéreimmel meg is tisztítottunk. Ez úgy történt, hogy vödörbe tettük és sót szórtunk rá. Kinézetre olyan volt, mint a kígyó, de azért szemmel meg lehetett különböztetni. Többszöri átmosás után a belét kivettük, majd paprikás lisztbe forgatta tepsibe rakta édesanyánk és megsütötte. Fenséges étel volt. Nélkülözhetetlen volt a sertés és szarvasmarha, egyes helyeken néhány birka. A tehéntejet fölözőgéppel lefölöztük, a tejfölből köpülővel vajat készítettünk. A tej keverve lett a birkatejjel, így készült házilag a trappista sajt.

Ahogy nőttünk, be kellett segíteni kisebb testvéreink felügyeletébe, valamint a jószágállomány gondozásába. Az állatok itatását a gémes kútból mi végeztük. Szabad időben legeltetni is kellett, közben tankönyvből tanultunk. Iskolába 6 kilométerről jártunk, többnyire gyalog, menet közben csapattá verődve. Rossz idő esetén lovas kocsival mentünk. A cipőnek nem tett jót a makadámút és a rongylabda rugdosása. Ilyenkor előjött a lábam ujja.

Bölcs előrelátással szüleim megbeszélték a suszterral, hogy hazafelé jövet az iskolából bemegyek hozzá, és megcsinálja a cipőmet. Akkor találkoztam a suszterszékkel, melynek három lába volt és kényelmes ülőalkalmatosságnak ítéltem meg. Péter bácsi, a mester, szerszámaival mestermunkába kezdett. A cipő orrának belseje napfényre került, s én elámulva néztem, hogyan foltozza és talpalja újra a hasznavehetetlen lábbelimet. Egy idő múltán suviksszal kikenve, kifényezve teljes volt a mestermunka.

Ünnep volt a mikor édesanyánk kenyeret sütött, s ekkor lángost és kiscipót is készített nekünk. A lángost tejföllel ízesítette meg, ami a kemencében belesült a tésztába és fölséges ízt adott a neki. Amikor a tehenet fejte jóanyánk, mi a bögrénkkel vártuk a friss tejet. Egy bögre tej kenyérrel és meg volt a reggeli, sokszor még a vacsora is. Zöldségfélék és a baromfihús minden igényünket kielégítették.

A negyvenes évekig még rádió sem volt. Sok este Gobor Károly bácsi felment a tanyáján a szalmakazalra, akkor a környéket elárasztotta a tárogató hangja:

„Krasznahorka, büszkevára,

ráborult az éj homálya,

tornyok ormán az ősi szél

régmúlt dicsőségről mesél

Rákóczinak dicső kora

nem jön vissza többé soha.”

Hallgattuk a kedves zenét, és a szívünk megtelt a sok szép magyar nóta dallamával és örök nyomot hagyott bennünk. A tantestület úgy határozott és kérte szüleimet, hogy Szabadkára, a magyar nyelvű gimnáziumba jelentkezzem a négy elemi iskola elvégzése után. Nagy izgalommal és örömmel vártam, az indulás napját. Édesanyám egy csirkét kirántott és szakajtóruhába kötötte a friss kenyérrel együtt. Egy Szabadkán tanuló nagydiák kíséretébe többed magammal vonatra ültünk. Életemben először történt ez velem. Elképzelni sem tudtam a tanya után milyen lesz a város. Ültem a fapados vonaton és néztem a tájat. Megtéve a 100 kilométeres utat azt hittem, a világ másik végére kerültem. Az állomáson leszálltunk és a Palicsi út 25 sz. alatti kollégiumba mentünk. Az idő kora ebéd után volt, s ekkor a nagyfiú Vecsera úgy határozott, hogy villamossal kimegyünk palicsi fürdőre fürödni. A lábam a földbe gyökerezett, amikor megláttam a nagy vizet a sok fürdőzővel és rádöbbentem, hogy nincs fürdőruhám, a kevés pénzem sem költhetem a nélkülözhető fürdőzésre és fagylaltozásra. Szóltam Vecserának, hogy visszamegyek a kollégiumba, megengedte. Útközben nagyon megfigyeltem a palicsi utat, majd leszállva megnéztem városháza tornyos épületét, utána pedig a templomban mély áhítattal kértem a Jóisten és Szűzanya segítségét családunkra. Időközben megéheztem, ezért a kollégiumba mentem, ahol a szakács nénik sok szeretettel fogadtak. Örültek, mikor látták, milyen jóízűen fogyasztom remekművüket, a paradicsomos káposztát.

Szabadkán felvételi vizsgán kellett részt vennem. Nagyon sokan voltunk a Délvidékről. Az eredményhirdetéskor három személy nevét kiemelték, köztük az enyémet, akiknek ősszel itt kell kezdeni. Ősszel azonban szüleim nem tudták vállalni a költségeket, így nem mehettem Szabadkára és folytattam iskolámat az elemiben. Édesapánk esténként sokat mesélt az első világháborúról, 1914-től amikor a Galiciában harcolt, majd átkerült a Doberdora, ahol résztvett az isonzói csatában és megsebesült. Itt rakta le a magyar hadsereg a fegyvert az olaszok előtt. A fogságból megszökött és hazajött. Szülőföldjét a szerbek megszállták, és létre hozták az SHS Szerb-Horvát-Szlovén Királyságot. Az élet nem volt könnyű. Az 1934-es év II. Sándor király Marseille-i meggyilkolását és a gazdasági világválságot a magyarság nagyon megérezte, mert a végrehajtók állandóan jártak és elhajtották a tehenet. Ilyenkor nem csak a borjú bőgött és kereste az anyját, hanem mi gyerekek is sirattuk. Az iskolában és hivatalokban megjelentek a zománcos táblák rajtuk a király utolsó szavai: „Csuvajte Jugoszláviju” „Őrizzétek Jugoszláviát”, valamint „Govori podrzsavnom jezikom”. „Beszélj az állam nyelvén”. Voltak olyan helyek, ahol a nemzetiséggel ezt betartatták. Később, amikor újra magyar fennhatóság alá került a terület a táblára felhívták a szerbek figyelmét, hiszen „ti raktátok fel”. Bámészkodva néztük a jugoszláv hadsereget, hogyan építi a betonbunkerokat északra néző kilövőnyílásokkal.

Azért a természeti csapások sem kíméltek bennünket. Visszaemlékezésemben van egy fagykár, mely főleg a hasban lévő kalászosokat érte 100 %-ban. Ennél még borzasztóbb volt a betakarítás utáni ítéletidő, amikor a szélvihar a tanya tetejét lesöpörte a fenntárolt búzával együtt, nem kímélve a szalmakazlat és a fákat sem. Az újjáépítés költségét és az elveszett gabona, élelem és vetőmag előteremtését nagyon megnélkülözte a család.

Mély nyomot hagyott szívemben a vallásosság, nap és nap várva az egyházi ünnepeket a karácsony a betlehemi jászollal, a kis Jézus szegénysége, a húsvét a szenvedéssel, végigjárva a stációkat. Mi is odaadással viseltük sorsunkat és vártunk egy jobbra. Temerinben, szülőfalumban mindig nagy ünnep az Illés-nap, mely 1853 óta fogadott ünnep. A szabadságharc alatt elpusztult a falu. A visszatelepült lakosok a sorscsapások alatt e napra ért pusztító vihar után tettek a Jóistenhez fogadalmat. Ilyenkor a hálaadás mellett különböző népszínműveket adtak elő általában alkalmi szereplőkkel.

A nagyvilág híreit az újságok hozták, mi az újságok közül megjelenő Reggeli Újságot olvastuk. Foglalkozott kül és belpolitikával, gyermekeknek is volt hétvégi oldala. A nagyvilág eseményei akkoriban arra késztették édesapámat, hogy rádiót vegyen. Az első rádió akkora volt, hogy alig fért el a sublót tetején. Nyitható fedelét, felnyitva látni lehetett, a rádió számunkra bonyolult szerkezetét. Lecsukott tetejére, pedig a különálló hangszóró került. A háztetőre hosszú póznákra antennahuzalt feszítettek. Az áramforrás egy kazettába berakott 40 db lapos elem volt, valamint egy kezdetleges kis akkumulátor szolgáltatta. Nagyanyám nem tudott vele megbékélni mondván, hogy ebben az ördög lelke is benne van. Sokszor még a szomszédok is átjöttek hallgatni, amikor Magyari Imre vagy más zenekarok játszottak, Cselényi József, László Imre énekelt, de a komolyzenét is egyéb műsorokat is meghallgatták. A fő hangsúly azonban a napi híreken volt. A Népszövetségben zajló események, a Szudéta vidék, a német és cseh tárgyalások, a dancigi helyzet. Bécsi döntéssel 1938-ban a Felvidék, 1939-ben Kárpátalja, 1940-ben Erdély egy részének visszatérése és 1941 áprilisában Jugoszlávia fölbomlása. A soknemzetiségű hadsereg megindult hazafelé az út mellé dobálva hadfölszerelését. A felnőtteknek külön gondot jelentett ennek összeszedése. Nagy élmény volt az újvidéki Duna-hidak fölrobbantása, a jugoszláv hadsereg részéről. A hidakkal egyszerre akarták az újvidéki Báni palotát is felrobbantani, de ennek a robbanószerkezethez vezető zsinórját sikerült elvágni, így a palota a városközpontban megmenekült. A környéken lévő betelepült lakosság és a honvédség között több helyen incidens alakult ki, mely oda vezetett, hogy a telepes lakosság elköltözött. Helyükre Bukovinából telepítették be a székelységet. Ősszel megnyílt a polgári iskola és itt folytattam az elemei iskola után. Ez egy teljesen más világ volt. Először hallottam Árpád fejedelemről, Szent Istvánról, a honfoglalásról, Petőfi Sándor verseit magyarul és nem Alekszander Petrovicsot szerbül. Létrehozták a levente szervezetet, ahol hetente volt továbbképzés, elméleti, alaki főleg, elméleti melyre nagy szükség volt. A tanyákról megjött fiatalság nevelése nagy hiányt pótolt.

oooooooooooooo

[ Előszó ] [ 1 ] [ 2 ] [ 3 ] [ 4 ] [ 5 ] [ 6 ] [ 7 ] [ 8 ] [ 9 ] [ 10 ] [ 11 ] [ 12 ] [ 13 ] [ 14 ] [ 15 ] [ 16 ] [ A templomépítő ]