. . |
oooooooooooooo |
Stark Tamás : ElőszóKözvetlenül a második világháború után a szovjet politika és propaganda egyik legnagyobb sikere annak elhitetése volt, hogy a kényszermunkatáborokban lévő külföldiek mind hadifoglyok illetve háborús bűnösök. Mivel a német és a vele szövetséges hadseregek a visszavonulás során valóban hatalmas károkat okoztak, a katonák sorsa a nyugati közvélemény érdeklődését nem kelthette fel. Magyarországon, akárcsak Németországban, természetesen más volt a helyzet. A foglyok sorsa, hazaszállításuk kiharcolása és megszervezése a magyar belpolitikai élet egyik legfontosabb kérdése volt a háború utáni években. A magyar sajtóban és a hivatalos dokumentumokban is csak „hadifoglyok”-ról volt szó, bár az országban mindenki tudta, hogy a szovjet fegyveres erők a civil lakosság egy részét is kiszállították. A kommunista hatalomátvétel után még az eufémikus „hadifogolykérdés” is tabu lett és többszázezer magyar sorsa csak a rendszerváltás után került ismét a politika illetve a tudományos kutatás látókörébe. 1997-ben Dupka György és Alekszej Korszun a kárpátaljai deportálásokkal kapcsolatos korabeli dokumentumokat adta közre. A kelet-szlovákiai elhurcolások történetéről Dobos Ferenc írt, míg az Erdélyben élők tragikus sorsát a Romániai Magyar Demokratikus Szövetség által kiadott Fehér Könyv tárta fel. Zialbauer György a magyarországi németek elhurcolásának történetét írta meg. A fogoly sors átfogó bemutatására eddig Füzes Miklós, Bognár Zalán, Domokos József és e rövid előszó szerzője vállalkozott. A közelmúlt megismerésének elsődleges forrásai azonban mégis a visszaemlékezések. Az elérhető hivatalos dokumentumokon kívül a kutatók is elsősorban ezekre támaszkodnak munkáik írásakor. Közvetlenül a rendszerváltás után még számos túlélőt sikerült megszólaltatni. Szebeni Ilona író 44 Bodrogközből elhurcolt nő sorsát adta közre interjú kötetében. Rózsa Péter a Nyírségből deportált túlélőkkel beszélgetett. Ártatlanul elítélt fiatalok kálváriáját rögzítette Szente Zoltán. Herczeg Mihály egykori hódmezővásárhelyi leventék visszaemlékezéseiből szerkesztett kötetet. A meghurcolt nőknek és férfiaknak Sára Sándor valamint a Gulyás testvérek dokumentumfilmekben állítottak emléket. Valódi hadifoglyok, kényszermunkára elhurcolt polgári lakosok, hamis vádakkal elítélt egykori rabok tucatjai írták meg visszaemlékezéseiket és a munkák egy része könyv alakban is megjelent. A szemtanú irodalom Zsúnyi Illés könyvével is gazdagodott. A szerző saját tapasztalatait mondja el, de történetéből a magyar foglyok százezreinek sorsát ismerhetjük meg. Hogyan történhetett meg mindez?Az eredeti dokumentumokból, valamint a nemzetközi szakirodalomból világosan kiderül, hogy, ami a szovjet megszállás első hónapjaiban Magyarországon történt, az nem egyedi jelenség volt, hanem az elfoglalt területeken folytatott szovjet politika szerves részét képezte. 1939 őszén a Lengyelország elleni szovjet támadás során mintegy 250 ezer lengyel katona esett fogságba. A közkatonák egy részét idővel szabadon bocsátották, de mintegy 40 ezer fogoly kényszermunka táborba került. Az elfogott tisztek közül mintegy 14 ezer főt 1940 nyarán kivégezték. A németek által megszállt területekről menekültek közül 145 ezer civilt a táborvilágba szállítottak és körülbelül 10 ezren a GULAG-on végezték. Ugyancsak „társadalmilag veszélyes elemek”-nek tartották és letartóztatták, majd elítélték a lengyel államigazgatás tisztviselőit. Több tízezer nemkívánatos lengyel elkerülte a hadifogoly és internáló táborokat, valamint a GULAG-ot, de rájuk a kitelepítés várt. Biztonsági okokból Kazahsztánba deportálták az elitéltek családtagjait, mintegy 60 ezer főt. Ugyancsak a szovjet hatalom megerősítését szolgálta a húszas évek elején érkező lengyel telepesek kitelepítése nyugat-Szibériába. Ez az akció 140 ezer embert érintett. 1941 tavaszán 86 ezer lengyelt a határzóna „megtisztítása” miatt szállítottak a Szovjetunió belsejébe. Hasonló tisztogatások zajlottak az elfoglalt Baltikumban és Besszarábiában. A szovjetek 1944/45-ben, a kelet-európai térségben ott folytatták, ahol 1941-ben kényszerűen abbahagyták. Különbség azonban, hogy míg 1940/41-ben a polgári lakosság egy részének az elhurcolása elsősorban politikai célból történt, addig a háború utolsó évében végrehajtott deportálások célja a Szovjetunióhoz csatolt területek etnikai arculatának megváltoztatása, és a munkaerőszerzés volt. A gazdasági szempontok mellett azért nem szorultak háttérbe a politikai, biztonsági megfontolások sem. Az NKVD különleges egységei letartóztatták és elhurcolták a német és a szovjet hadsereg ellen harcoló Ukrán Nemzeti Unió (Organizacija Ukrainszkih Nacionalisztov) és az Ukrán Felkelő Hadsereg (Ukrainska Posztanszka Armija) partizánjainak hozzátartozóit, mintegy 100 ezer polgári személyt. A kollaboráció vádjával Ukrajnában és Fehéroroszországban több százezer személyt tartóztattak le. Az etnikai és politikai tisztogatások folytatódtak a Baltikumban és a visszafoglalt lengyel területeken. Bár a szovjet vezetők szándékairól nem állnak rendelkezésre eredeti dokumentumok, a történetekből nyilvánvalónak tűnt, hogy Magyarországon az elhurcolások legfőbb célja a Szovjetunió világháborúban leapadt kényszermunkás hadseregének a feltöltése volt. A kényszermunka ellentétes a hadijoggal, és bár a Szovjetunió nem írta alá a Genfi hadifogoly konvenciót, 1941-ben megígérte annak tiszteletben tartását. Közvetlenül a háború után a győztes országokban általános vélekedés volt, hogy a kényszermunka, ha nem is jogszerű de igazságos, mert a volt ellenségnek fel kell építeni azt, amit a háború alatt lerombolt. Kezdetben nem emeltek kifogást a nyugati hatalmak vezetői sem. Kevesen tudták, hogy a jóvátételbe a Szovjetunióban végzett munka nem számított bele. A külföldiek kényszermunkája, függetlenül attól, hogy politikai vagy gazdasági szempontból alkalmazzák a szovjet rendszer lényegéhez tartozik. Lavrentij Berija, belügyi népbiztos, közvetlenül a Lengyelország elleni szovjet invázió megindulása után, 1939. szeptember 19-én rendelte el a Hadifogoly és Internáló Táborok Igazgatóságának (Glavnoje Upravlenyije Vajna Plenniki Internirovannih - GUPVI) felállítását. Stefan Karner osztrák történész kutatásai szerint a gyorsan növekvő táborvilág összesen 340 főtáborból és 4000 melléktáborból állt. A fő és melléktáboron kívül léteztek még speciális munkatáborok, kórháztáborok, elkülönített munkabrigádok, büntető munkatáborok, politikai elkülönítő táborok és börtönök. A GUPVI táborrendszer felállítása bizonyítja, hogy a szovjet vezetés eleve nem tett különbségek civilek és katonák között, és a szovjet területeken vívott háború a kommunista rendszer kiterjesztése mellett a munkaerő szükséglet kielégítését is szolgálta. Magyarországon a polgári lakosság elhurcolása két hullámban történt. A tömeges lefogások első hullámára közvetlenül a hadműveletek után került sor. Egy, egy nagyobb település elfoglalása után két-három nappal a szovjetek rendszerint romeltakarítás ürügyén gyűjtötték össze és vitték el az embereket. Az elhurcoltak számáról csak szórványos adatok állnak rendelkezésre. Kolozsvár elfoglalása után a szovjet haderő mintegy 5 ezer városi polgárt hurcolt el. 1944 október 28-án Hajdúböszörményből 300 polgári személyt vittek el. November 2-án mintegy 2 ezer férfit és nőt tereltek fogolytáborba nyíregyházáról. Hajdúnánásról 300 polgári személy került szovjet fogságba. Budapest elfoglalása után Malinovszkij marsall 138 ezer hadifogolyról tett jelentést. Mivel a hadifoglyok száma a német katonákkal együtt sem lehetett több 40 ezernél, a hiányzó fogoly mennyiséget Malinovszkij mintegy 100 ezer lefogott budapesti és pest környéki civillel pótolta. Az elhurcolás második hulláma, az első után 1-2 hónappal kezdődött. Ez az elsőnél jóval szervezettebb, gondosan megtervezett és előkészített akció volt, mely azonban nem terjedt ki az egész országra. A harcok elcsendesülése után egy-két hónappal végrehajtott elhurcolások a munkaerő biztosítása mellett, a kollektív felelősségre vonás jegyében történtek. Az akció a front előrehaladását követve a Tiszántúlon és északkelet Magyarországon kezdődött, Budapest környékén és a Duna-Tisza közén folytatódott és délkelet-Dunántúlon fejeződött be. A lakosság szelektálásának lefolyásáról a visszaemlékezések adnak egy-egy pillanatképet. Ezekből úgy tűnik, hogy a szovjet belügyi csapatoknak területekre lebontott fogoly kontingenst kellett feltölteni, és a Szovjetunióba szállítani. Ha a kontingenst a német nemzetiségűekkel nem lehetett feltölteni, akkor jöttek a német, majd a magyar nevű magyarok. Az Északkelet-Magyarországról elhurcoltak szinte kivétel nélkül magyarok voltak, mert abban a térségben nem éltek németek. Sashalmon például a 16 és 45 év közötti német nevűeket fogták el. Ceglédberceliből is vittek férfiakat és nőket is, de később elengedték azokat az asszonyokat, akiknek 6 éven aluli gyerekük volt. Simán a 17 és 50 év közötti férfiakat és nőket hurcoltak el. Vajócról, Hetéről és Tarpáról viszont csak a férfiakat vittek el. A legkülönösebb szelektálásra a bodrogközi Ónodon került sor. Itt németnek tekintettek mindenkit, akinek a családneve „r” betűvel végződött, mondván Hitler nevének utolsó betűje is „r”. Így kerültek az elhurcoltak listája olyan színmagyar nevek, mint Pásztor, Molnár, Bodnár, Csíger, Gyüker, stb. A katonák és a civilek mellett a foglyok harmadik csoportját azok a magyarok alkották, akiket - gyakran a magyar hatóságok közreműködésével - a szovjet hadbíróságok ítéltek el háborús bűntette vádjával - legtöbbször alaptalanul. Közéjük tartozott Zsúnyi Illés. Az ő beszámolójából is kiderül, hogy a tárgyalások formálisak voltak, az ítéleteket a szovjet katonai bíróságok hozták. A magyarul rendszerint csak alig tudó „tolmács” ujjai feltartásával jelezte, hogy a „vádlottat” 10, 20, 25 évre ítélték. A szovjet állambiztonság elhárításának és ideiglenes hadbíróságának egykori épületein és börtöneiben szerte az országban ma 14 emléktábla, és két emlékmű őrzi a törvénytelenül elítélt rabok emlékét. (Budapest két emléktábla: VIII. ker. Tolnai Lajos utca 43, Városligeti fasor 4/b; továbbá: Sopronkőhida, Sopron - két emléktábla, Szombathely, Nagykanizsa, Nagyalásony - emlékmű, Balatonfüred, Tés - emlékmű, Kaposvár, Gyöngyös, Jászberény, Kompolt, Nyíregyháza-Sóstófüdő, Eger) a Szovjetunióba hurcolt magyarok emlékhelye még a Budapest V. kerületi Honvéd téren felállított GULAG emlékmű. Hányan voltak?A Központi Statisztikai Hivatal a szovjet területeken, valamint a magyarországi harcokban, továbbá az 1945 márciusi - áprilisi visszavonulás során német területeken fogságba esett magyar katonák lehetséges számát is figyelembe véve - összesen 600 ezerre becsülte a szovjet fogságba került magyarok számát. Mivel a KSH 1946-ban készített jelentésében nincsen szó sem a Magyarországról kiszállított népi németekről, sem a Kárpátaljáról és Erdélyből elhurcolt magyarokról, a szovjet fogságba esett, illetve elvitt magyarok és magyarországi németek teljes száma 50 - 100 ezer fővel is meghaladhatja a KSH adatát. Ezeket a becsült határértékeket nagyságrendileg az 1989 után felbukkanó, egykori szovjet adatok is alátámasztják. A Szovjet belügyminisztérium adatai szerint 1945. október 31-én 541530 fogoly volt a Szovjetunióban. Ez a szám azonban csak az 1945 őszén nyilvántartásban lévőkre vonatkozik. Ez a fogolylétszám nem tartalmazhatta azokat, akik korábban estek fogságba és 1945 októberében már nem voltak életben. Ugyancsak nem tartalmazza a szovjet adat az átmenő táborokban és a kiszállítás közben elhunytak számát. Márpedig a kiszállítás közben magasabb volt a halandóság, mint kint a táborokban. Az 1945 őszén regisztrált 541530 fős adat tehát lényegesen, akár 100 ezerrel is több foglyot takar. Nem lehet pontosan meghatározni, hogy a fogságba esettek közül hányan voltak civilek. A jórészt hozzátartozók bemondása alapján, 1945 tavaszán elkészített és a Külügyminisztériumba küldött listákon összesen 94783 személy neve áll. Figyelembe véve a Kárpátaljáról ás Észak-Erdélyből elhurcoltakat, a civilek száma elérheti a 200 ezret. Ez a teljes fogolylétszám mintegy harmada. A GULAG-ra került, tehát az elitélt magyar rabokról pontos számadatok ugyancsak nem állnak rendelkezésre, de egy 1947-ben keletkezett szovjet jelentésben 8200 fő szerepel. Ez azonban nem végleges szám, mert 1948-ban és 1949-ben sorozatban ítélték el azokat, akik hadifogoly-táborokban vagy internáló-táborokban voltak. A valós létszám tehát a 8200 főt lényegesen meghaladja. Bizonytalan a Szovjetunióból visszatértek száma is. A bizonytalanságot az okozza, hogy az 1949 júniusa előtt visszatértekről nem készült átfogó kimutatás. Az akkor még elsősorban Szegedre érkező szabadulókat a Honvédelmi Minisztériumnak kellett volna regisztrálnia és ellátnia, azonban a Szövetséges Ellenőrző Bizottság nem járult hozzá, hogy a fogolykérdéssel egy kisgazda irányítású minisztérium foglalkozzék. A hadifoglyok és internáltak ügye végül 1946 júniusában a kommunista vezetésű Népjóléti Minisztériumhoz került. Az addig visszatértek számát a legtöbb forrás 100-150 ezer közé teszi. 1946 júniusa és 1948 decembere között a Debreceni Hadifogoly Átvevő Bizottság 202 ezer visszatérő foglyot regisztrált. 1949-1951 között mintegy 20-25 ezren tértek vissza. Az 1951 után hazaszállítottak pontos száma viszont nem ismert. 1953 és 1955 novembere között mintegy háromezer magyar rabot szállítottak vissza. Magyar források alapján a visszatérők összlétszáma mintegy 330-380 ezer főre tehető. A Csehszlovákiából (Felvidékről) és Jugoszláviából (Délvidékről) származó foglyokat Magyarországra szállították vissza, számukat a magyar adatok tartalmazzák. Ugyanakkor ismeretlen az Erdélybe visszaszállítottak száma. Szovjet adatok szerint csak 1949 januárjáig 419000 főt szállítottak haza Magyarországra. A magyar és a szovjet adat közti különbségre nincs reális magyarázat. Mivel a kiszállított foglyok és politikai elítéltek számát sem tudjuk pontosan az elpusztultakról annyi mondható, hogy számuk 250 - 350 ezer között lehet. Meg kell azonban említeni, hogy a szovjet táborokban regisztrált halálesetek száma „csak” mintegy 61 ezer fő. A Szovjetunióba hurcolt foglyok egy kényszermunkát alkalmazó bosszúszomjas hatalom áldozatai lettek. Ez egyben azt is jelenti, hogy a foglyok alapvetően nem a háború, hanem a kommunista rendszer áldozatai, mert a táborvilág a szovjet gazdaság meghatározó szektora volt. Az életben maradt foglyok zömét a háború után két-három év múlva szállították haza, de az utolsó csoportok jóval Sztálin halála után 1956-ban érkeztek vissza Magyarországra. Bár a foglyok kiirtása nem volt cél, a gyűjtő, elosztó és munkatáborokban, valamint a táborok közti szállítás közben gyakran még az életben maradás minimális feltételeit sem biztosították. Mivel a foglyok mintegy harmada az éhezés és a rossz körülmények miatt fellépő fertőző, és egyéb betegségek áldozata lett, a szovjet fogság is a népirtás egyik formájának tekinthető. Zsúnyi Illés könyve a fogság áldozatainak állít emléket. |
oooooooooooooo |
|