.
Zsúnyi Illés : Nehéz idők

Előszó ] 1 ] [ 2 ] 3 ] 4 ] 5 ] 6 ] 7 ] 8 ] 9 ] 10 ] 11 ] 12 ] 13 ] 14 ] 15 ] 16 ] A templomépítő ]

.

oooooooooooooo

A templom elé emlékművet emeltek. A magyar anya mellett egyik oldalon a kislány és kisfiú, s átkarolja őket a karjaival. Feje fölé Sajó Sándor verséből készül egy idézet:

„Magyarnak lenni tudod, mit jelent?

Küzdelmet, fájót, véges végtelent.”

A szobor előtt, alakzatban mindig díszmenetben mentünk. Sajó Sándor versének idézete egész életemben elkísért és tudom, mi a sorsom, és miért a szenvedés.

A polgári iskola elvégzése után újra kísérletet tettem és beiratkoztam az újvidéki gépipari technikumba, ezt a tervem azonban a háború megakadályozta. Közben átéltem életem legnagyobb tragédiáját: 50 éves korban hirtelen meghalt édesanyánk. Nem volt, aki főzzön, mosson, és a házimunkát elvégezze. A családban mindenkinek a reá eső munkát kellett csinálnia. Az első időben némi segítséggel megtanultunk szerényebb ételek elkészítését. Keserű volt a falat, mert az anyai szeret hiánya, megszűnt az összefogó erő, ami a családot egybe tartotta. Édesapánkra a gondok és bajok tömege nehezedett és tették szinte elviselhetetlenné sorsunkat, életünket. Engem magához vett apai nagynéném és családja, így tudtam a községházán elhelyezkedni és keresetemmel a család anyagi gondjain segíteni. A háború miatt bevezették a jegyrendszert, amit a lakosság tudomásul vett. A falusi emberek az élelmiszer szempontjából általában önellátóak voltak, abban az időben 1944 nyarán Újvidékről előadók és szervezők jöttek a faluba. És szűk körben ismertették a hadi helyzetet és a várható eseményeket.

Megalakították az ABIT-szervezetet. Antibolsevista Ifjúsági Tábor néven, mely a Keleti Harcvonal Bajtársi Szervezetének ifjúsági tagozata volt. Nem volt cél a tömeges növelés mert, a jövő bizonytalan volt, de könyvekkel és sajtó cikkekkel elláttak. Előadást tartottak a Szovjetunióról és a világforradalomról. Ekkor már a szovjet csapatok megközelítették a Kárpátokat. Megragadta a figyelmemet az egyik könyv, mely a pánszlávizmust ismertette és nem tett különbséget a cári Oroszország és a Szovjetunió között. Ismertette a Duna-medence helyzetét és a környező szomszéd szláv népek érdekeit, és itt van a magyarság és románság egymásnak uszítva.

Éltünk mi a szláv horvátokkal 800 évig békében együtt mégis egyesültek a szláv testvéreikkel, vagy a szlovákok a csehekkel. Végül szétdarabolták az országot, és nem vették figyelembe, hogy egyes területek etnikailag hova tartoznak. Nem vették figyelembe, hogy ez a nép Európa védőpajzsa volt. Egy másik könyv olvasása belső rémületet okozott. Egy német mérnök gyárépítésen dolgozott, a Szovjetunióban letartóztatták, és mint kémet 10 évre ítélték. Büntetése után hazakerült. Fogságát leírta és magyar nyelven is megjelent. „Tíz év a vörös pokolban” címen. Az élet szomorúsága az volt, hogy fél év után már bőrömön tapasztaltam, éreztem a szovjet birodalom önkényét. Amit a könyvben leírt, azt ugyanúgy én is 9 évig át kellett, hogy éljem, talán sok esetben még embertelenebb körülmények között, küszködve az éhínséggel, szibériai hidegben, nem megfelelő, hiányos ruhában, gyógyellátás nélkül. A katonai behívók meg jöttek és néha betegen vagy sebesülten leszerelés is volt. Nem sok jót hallottunk, tőlük éltük szomorú, nehéz életünket. Jött az elsötétítés, a szórakozóhelyek alig működtek. Nappal meg a légiriadó, jöttek az amerikai nehézbombázók az őket kísérő vadászgépekkel. A rádió állandóan ismételte Baja-Bácska légiriadó! A kertekben bunkereket ástunk. Kinn voltunk a határban, amikor fejünk fölött repült egy nagy létszámú csapat, még megszámolni sem tudtuk, annyian voltak. Arra figyeltünk föl, hogy valamit ledobáltak, elég lassan értek lefelé. A földre esve megállapítottuk, hogy üzemanyag póttartályok. Benne néhány liter üzemanyaggal. A mindennapi elfoglaltság mellett is nehezen teltek a napok. A bizonytalanság „mi lesz velünk” mindenkire rányomta a bélyegét. Visszajönnek a szerbek és vége lesz az álomnak, mely csak néhány évig tart? A híreket, amit kaptunk, semmi jóval nem szolgáltak. Megjelentek a menekültek. Semmi jót nem remélhettünk, Délvidék sok nemzetiségből tevődik össze, így érthető, hogy a nemzetiségek érdeke is más-más.

Nem a béke uralkodott, hanem a nacionalizmus. Megfigyeltem, hogy amikor a bennszülött szerb Rádó bácsival beszélgetett apám, akivel a Monarchia alatt együtt voltak katonák, és a jugoszláv éra alatt szinte elviselhetetlen volt a helyzet.

„Látod, Rádó, azért Monarchia alatt jobb volt”, mire Rádó bácsi a kinyitott tenyerét a másik kezével ketté felezve mutatta, hogy a kenyér legyen bár ilyen kicsi, de a király legyen szerb.

Ezt sokszor elmeséltem, amikor látja a sok elégedetlen magyar testvért az ember ugyanis soknak mindegy ki és hogy irányítja az országot, csak ő legyen elégedett, még a jövő sem számít. Nap, mint nap a gondolat és beszéd az volt, mi legyen, menni vagy maradni. Lassan elmúlt a nyár és megjött az ősz. Az anyaországból ott dolgozó személyek a családjukat haza küldték és ők is készenlétben voltak, a frontvonalról meg semmi megnyugtató hír nem jött. Minden nap közelebb került a front. Határoztunk, elhagyjuk a szülőfalut és eljövünk. Édesapám és testvéreim maradtak. Előtte kimentem a temetőbe búcsút venni édesanyám és testvérem sírjától, „úgy éreztem a szívem szakad meg”, kértem lélekben legyenek velem és imádkozzunk egymásért. Nagyon nehéz volt elszakadni a bátyámtól és két fiatal segítségre szoruló öcsémtől. De a legnehezebb mégis az édesapámtól volt. Úgy éreztem ilyen búcsút nem lehet kibírni lelkileg. Kérdések kínoztak: „Hova visz a sors? Mi lesz velem a szülőházon és falun kívül, ahol senkim sincs, és mi lesz a szülőhazával? Tud-e segíteni? Hol fogom ezután álomra hajtani fejemet?” Merengésemben megzavart a templomunk harangjainak zúgása. Csak nem minket siratnak, kik eljövünk a bizonytalanságba. A harangok szavát később is hallani véltem és ez mindig megnyugvást adott. Treszka néném és sógorom közben egy zsákból hátizsákot csináltak. Treszka néném pogácsát is sütött és a sonka mellé az is bekerült egy egész házi kenyérrel. Ilyenkor érzi az ember, milyen nehéz búcsúzni még a házi állatoktól, a tárgyaktól is, melyek az emberhez nőttek. Ahogy múlt az idő, mind több személy hagyta el a vidéket. A néhány éve ide telepített székelyek is újra nyakukba vették a világot. A sok fiatal és kisgyerek, de az idősek, kiknek a béke és megnyugvás kellett volna, betegen elmentek a bizonytalanságba, nem sejtve, hogy egy részüknek ez lesz a végső útja és a bosszúállás áldozatává fog válni sorstestvérükkel, együtt magyarok. Vörösmarty Mihály a Szózatban megírta. „Itt élned, halnod kell.” Az, hogy ki fog élni, és ki fog halni, ezt a bizonytalan jövőben látni nem lehetett. A szőregi útnál kezdtünk gyülekezni, elég sokan összejöttek elbúcsúzni. Ide jött a baráti körből sok leány, ők maradnak, de mi lesz velük, mit mondjunk egymásnak, hiszen olyan fiatalok vagyunk. Mindig szerettem volna világot látni, tanulni, ez azonban nem sikerült. Ekkor még nem sejtettem, hogy most fogom a világot annak is az árnyoldalát sok millió embertársammal együtt meglátni.
oooooooooooooo

aa


Előszó ] 1 ] [ 2 ] 3 ] 4 ] 5 ] 6 ] 7 ] 8 ] 9 ] 10 ] 11 ] 12 ] 13 ] 14 ] 15 ] 16 ] A templomépítő ]