. . |
oooooooooooooo |
Újra MagyarországonA mellettük lévő szerelvény magyar volt, fapados kocsikkal és mi szeretettel és meghatottan fogadtuk a magyar szerelvényt. Magyar polgári ruhás személyek jöttek, aztán névről szólítva szálltunk át a magyar kocsikba. Az átadás-átvétel után a vonat elindult és rákanyarodott a Tisza-hídra majd lelassult szinte megállt, hogy a kísérő katonák lelépjenek a lépcső alsó fokairól, és már láttuk is a Tisza alattunk folydogáló vizét. Egyszerre felhangzott a Himnusz. Megmerevedve álltunk a vonaton és elszorult a szívünk. Mikor a szerelvény utolsó kocsija legördült a Tisza-hídról, a vonat leállt és magyar katonaság szállt fel. Ajtót, ablakot be kellett csukni, az éneklést abba kellett hagyni. A vonat megindult és ezután Nyíregyházáig meg sem állt. Menet közbe tiszt keresett a vonaton. Kikísért a peronra ott közölte velem, hogy jugoszláv állampolgár vagyok, és internáló táborba kerülök. Mivel magyar állampolgárként kerültem fogságba, így választhatok állampolgárságot. Amennyiben a magyart választom, úgy Magyarországon maradhatok. Aláíratott velem egy nyilatkozatot, amely szerint magyar állampolgárnak tekintem magamat, mialatt társalogtunk, jól megnéztem, de még ilyen egyenruhát nem láttam. Hasonló volt az oroszokéhoz, csak színében különbözött. Később tudtam meg, hogy az alakulat neve ÁVH. Ezután visszakísértek a helyemre, ahol útközben azt tapasztaltam, hogy a katonák sem sok bizalommal voltak irántunk. Kérdezni nem lehetett, nem voltak hajlandók ismerkedésre, csak néztünk egymás szemébe, mint kutya-macska. Szinte le volt bénulva a társaság. Így értünk a Nyíregyháza-Sóstóhoz, ahol a nyílt pályán állt meg a vonat és vezényszó hangzott: ötösével leszállni futás, majd leülni, majd a géppisztolyos katonák kíséretébe az épülethez kísértek egy erdős részen keresztül. Felvillant bennem; milyen lesz a magyar tábor, mit fognak velünk csinálni, hol kell dolgozni? Az épület előtt egy civil ruhás mondott beszédet. Közölte, becsüljük meg magunkat, mert itt egy új világ épül, és ebben mi is részt vehetünk. Azelőtt ő hentesinas volt, ma meg már magas beosztásban van, ezt a szegediek bizonyíthatják, hiszen többen ismerik közülünk. Némileg oldódott a feszültség, majd mindenki elfoglalta a helyét a szobákban, ahol a földön szalmazsákok voltak pokrócokkal. Az épületen kívül viszont ott álltak géppisztollyal marcona tekintettel. Az ÁVH-s magyar katona testvéreink. November 20-án fürdő, majd november 21-én orvosi vizsgálat következett, november 23-án kaptam meg 482/1953 számú igazolványomat, orvosi igazolásomat, 001484 sz. hadirokkantak utazási utalványát, a C0452766 sz. menetjegyemet hitelesen utazáshoz Nyíregyháza - Bácsalmás útvonalra. Aláírtam a 30 Ft-nak és a mellé kapott kis csomagnak, aztán felszálltam vasútállomásra szállító gépkocsira. Ekkor nem törődtünk azzal, hogy a tehergépkocsi ráz. Elérkezett az az idő, amikor végre nem kísért a géppisztolyok csöve. A főpályaudvaron magunkra voltunk utalva, de türelmetlenül vártuk a vonat érkezését. Jött is nemsokára, gyorsan elfoglaltuk a helyünket, elindultunk Debrecen felé és még reggeli órákban megérkeztünk a cívisvárosba. Érdeklődtünk, hogy mikor érkezik Budapestre a vonat. Közölték, csak dél körül, de hamarosan indul a gyors, ami jóval előbb Budapesten lesz. Úgy határoztuk néhányan, hogy átszállunk a gyorsra, és ha azzal nem mehetünk úgy még a következő állomáson újra személy vonatra ülhetünk. A gyorson azonban a vasutasok megértők voltak mondván, hogy ők kilenc év után szintén ezt tennék. Így még ebéd előtt Budapestre érkeztünk. Mire a vonatom Bácsalmásra indult, késő délután volt. Úgy határoztam, felkeresem Rácz Miklós szüleit, hiszen erre Miklós még Lembergben megkért. Ő még ott maradt, valószínűleg, a második csoporttal fog érkezni. A villamoson egy olyan esemény történt velem, ami örökre az emlékezetembe vésődött. A kalauznő megkérdezte, honnan jövök, s közben a villamoson utazók szinte gyűrűbe fogtak és mindenki érdeklődött. Ekkor a kalauznő fényképet vett elő és azt kérdezte, mit tudok róla. A fényképen felismertem Kun Ferenc sorstársamat és ezt közöltem vele. Azt is mondtam, hogy a következő órákban várható érkezése. A kalauznő örömében összeroskadt, a többi utasnak kellett feltámogatni. Zuglóban Miklós édesanyja és nővére fogadott, örömük teljes volt, hogy pár nap múlva ők is viszont láthatják Miklóst. Az idő rövidsége miatt újra a vasútállomásra mentem, a keletibe, s a vonattal Bácsalmás felé vettem az irányt. Bácsalmásra érkezve az állomáson, Antal bátyámról semmit sem tudtak, de János unokabátyámról igen, így hozzá indultam. Engem senki sem várt az állomáson. Ezt megszoktam, az egyedüllét nem okozott problémát, csak a bizonytalanság gyötört: mi lesz velem? Aggódó gondolatok között értem az Árpád vezér utcába és ott álltam a megadott számú ház előtt. Kinyitottam a kaput, ekkor odaballagott hozzám a házőrző kutya és farkát csóválva megnyalta a kezem. Megnyugvást adott, hogy valaki befogad, s ez más köszönöm volt, mint Záhonyban. A konyhaajtón benézve János bátyámra ismertem, aki kisgyerekekkel foglalkozott, mert a felesége nem volt odahaza. Egymást átöleltük, beszélni nem tudtunk, csak sírunk. Másnap aztán táviratkozott a Dunántúlra Antal bátyámnak, aki Kisdorogon a juhépusztai állami gazdaságba dolgozott. Zsúnyi János unokabátyám is áttelepült Temerinből és itt kezdett új életet. Nagy szeretettel fogadtak. A rendőrségen első bejelentkezésemet is elintézte. A családdal való találkozás lelkileg megnyugtatott és kezdtem visszanyerni reményemet egy új élet kezdésében. Időközben megérkezett Antal bátyám és vonattal a Dunántúlra indultunk. Bajára érve újra előttem volt a kilenc év előtti idő, amikor a bajai állomásról marhavagonba indultunk a nagy Szovjetunióba. Most visszajöttem, itt vagyok és élek. A sok szenvedés csak lázálom? Meg tudom-e hálálni a Jó Istennek, hogy 9 év szenvedése után idáig elvezetett? Gondolatban ide nem több mint száz kilométer édesanyám és védőangyalom, Illés testvérem sírja, mikor tudok sírjuknál térdelve hálaimát mondani? Most a vonat a Duna-hídon visz keresztül 1945-ben ez a híd a Dunában volt és a Duna jegén kísértek bennünket. Szomorú gondolataimból bátyám újabb és újabb kérdése rázott a valóságba és én újra a jövőt láttam magam előtt. Bátaszéken átültünk a bonyhádi vicinálisra. Bonyhádról pedig egy terményt szállított gazdasági vontatóval érkeztünk a juhépusztai gazdaságba. Itt várt Kati ángyom a kisfiával, Ferivel, akiket életemben ekkor láttam először. A mérhetetlen szegénység, a beadási rendszer fogadott és az, hogy az emberek félelemmel ugyan de éltek. Kisdorogon együtt élt az őslakosság egy része, kiket nem bolygattak. A kitelepítettek helyét elfoglaló a Bácskából menekült székelyek, csángók a felvidékről idetelepített magyarok egy része is. Nagyon jól beillettem e társaságba. Hamar szót értettünk egymással, hiszen sok volt a velem egykorú, így baráti kapcsolat is ki tudott alakulni. Rendőrségi bejelentkezésemkor azonban közölték, azt ajánlják, hogy lehetőleg a munkával foglalkozzam. A mondott szóból értettem. A bátyám egy szoba-konyhás, földes szobában lakott, ami valamikor urasági cselédlakás volt. A testvéri szeretetett ekkor éreztem újra, hiszen a kisfiút maguk közé vették az ágyba, és én megkaptam azt az ütött-kopott díványt, melynek lábait téglák helyettesítették egyes rugóit meg a föld tartotta. Micsoda főúri fekhely volt ez a berekuli barakk padlójához képest, ahol Horváth Jóskával a padlón feküdtünk takaró nélkül. Mivel édesapám és testvéreim látogatása az adott politikai helyzet miatt szóba nem jöhetett, csak levelezés útján tartottuk a kapcsolatot. Közben beköszöntött a tél, eljöttek a karácsonyi ünnepek, majd az Újév, s az új emberekkel új munkahely. Ha szórakozni akartam menni, a bátyám ruháját vettem fel. Szerencse, hogy két öltönye volt. A tavaszi munkákat traktorosként kezdtem, így jutottam keresethez és vehettem magamnak ruhát. Itt ismerkedtem meg Hoffher, majd Lanz Bulldog és K-25 Zetor traktorokkal, a vontatott kévekötő aratógéppel, cséplőgéppel. Hoztak a gazdaságba AC-400 aratócséplőgépet, magyar gyártmányú kombájnt, azért a kézi aratás is besegített. A kombájn kicsépelt búzáját menet közbe zsákba kellett ereszteni, majd a zsákban lévő gabonát a földre szórni, estefelé meg a holtfáradt traktorosnak, kombájnosnak és a fogatosnak összeszedni, aztán a magtárba szállítani nehogy elázzon. Szívesen csináltam, mert minden fillérre szükségem volt. Sok éjjeli munkát elvállaltam, mivel a traktorokon éjjeli és nappali váltás dolgozott. Jó munkalehetőséget adott a gazdaságon keresztül vezető makadámút építése, hiszen a szállítási munkák egy részét mi végeztük traktorral. Itt ismerkedtem meg Stockinger Artúr egykori B-listás, velem egykorú személlyel, aki sokat mesélt. Egyébként mesélt mindenki, így újra láttam a bukovinai székelyek sorsát, melyet már a Bácskából ismertem, nem úgy a németek kitelepítését és azzal járó szörnyűségeket, de új volt a felvidéki magyarság áttelepítése, hogy kialakuljanak az úgynevezett telepes községek. A legszörnyűbb mesét mégis a bátyámtól hallottam. A szülőfalut, ahol a megtorlások folytak, ő is elhagyta és Bácsalmásra települ, ahol alkalmi munkából élt. Az életét nehéz körülmények között tengette. A faluban több vele egykorú társa is élt, még N. András is. Mivel az életet teljesen kilátástalannak ítélték meg, így elkeseredésükben a falakra krétával azt írták: „Halál Sztálinra! Halál Titóra!” Ez késő este történt, közben egy rendszerhű nő meglátta, és a rendőrségen bejelentette. A rendőrség letartóztatta őket, és Bajára szállította, ahol egy koalíciós bíróság ítélkezett felettük. A legszörnyűbb az volt, hogy a bíróság magyar emberekből állt és a kommunista pártot képviselő tag követelte, hogy fel kell akasztani őket, mert a nagy Sztálint és Titót ilyen tettel bántalmazták. Rettenetes helyzetben voltak, de a szociáldemokrata párt részéről melléjük állt valaki, és a rendszere hárította, hogy ilyen nevelésben részesültek a fiatalok. Közölte, hogy más nevelést kell adni a fiataloknak, hogy tisztán lássanak. A per végén a bíróság józanul mérlegelt; így bajai népbíróság 1946. május 29-én egy év börtönbüntetésre ítélte, melyet a bajai börtönben töltött le, majd rendőrségi megfigyelés következett és minden vasárnap jelentkezni kellett. Közbe cséplésre készítették fel a gépeket, itt tudott elhelyezkedni, de a rendőrségi jelentkezés zavarta a munkavégzésben ekkor a tulajdonos egy szociáldemokrata személy felelősséget vállalt érte, így a rendőrségi felügyeletet megszüntették. Ez azonban azzal járt, hogy szociáldemokrata pártba be kellett lépnie, majd amikor a két párt egyesült, átkerült az egyesített pártba. Amikor egymással szembe került az ország és Tito ellenség lett rehabilitálták őket, de ez csak kirakat ügy volt. Hatása azonban nem maradt nyomtalanul. |
oooooooooooooo |
|