oooooooooooooo
|
|
A templom elé emlékművet emeltek. A magyar
anya mellett egyik oldalon a kislány és kisfiú, s átkarolja őket a
karjaival. Feje fölé Sajó Sándor verséből készül egy idézet:
„Magyarnak lenni tudod,
mit jelent?
Küzdelmet, fájót, véges
végtelent.”
A szobor előtt, alakzatban mindig
díszmenetben mentünk. Sajó Sándor versének idézete egész életemben
elkísért és tudom, mi a sorsom, és miért a szenvedés.
A polgári iskola elvégzése után újra
kísérletet tettem és beiratkoztam az újvidéki gépipari technikumba, ezt a
tervem azonban a háború megakadályozta. Közben átéltem életem legnagyobb
tragédiáját: 50 éves korban hirtelen meghalt édesanyánk. Nem volt, aki
főzzön, mosson, és a házimunkát elvégezze. A családban mindenkinek a reá
eső munkát kellett csinálnia. Az első időben némi segítséggel megtanultunk
szerényebb ételek elkészítését. Keserű volt a falat, mert az anyai szeret
hiánya, megszűnt az összefogó erő, ami a családot egybe tartotta. Édesapánkra a gondok és bajok tömege nehezedett és tették
szinte elviselhetetlenné sorsunkat, életünket. Engem magához vett apai
nagynéném és családja, így tudtam a községházán elhelyezkedni és
keresetemmel a család anyagi gondjain segíteni. A háború miatt bevezették
a jegyrendszert, amit a lakosság tudomásul vett. A falusi emberek az
élelmiszer szempontjából általában önellátóak voltak, abban az időben 1944
nyarán Újvidékről előadók és szervezők jöttek a faluba. És szűk körben
ismertették a hadi helyzetet és a várható eseményeket.
Megalakították az ABIT-szervezetet.
Antibolsevista Ifjúsági Tábor néven, mely a Keleti Harcvonal Bajtársi
Szervezetének ifjúsági tagozata volt. Nem volt cél a tömeges növelés mert,
a jövő bizonytalan volt, de könyvekkel és sajtó cikkekkel elláttak.
Előadást tartottak a Szovjetunióról és a világforradalomról. Ekkor már a
szovjet csapatok megközelítették a Kárpátokat. Megragadta a figyelmemet az
egyik könyv, mely a pánszlávizmust ismertette és nem tett különbséget a
cári Oroszország és a Szovjetunió között. Ismertette a Duna-medence
helyzetét és a környező szomszéd szláv népek érdekeit, és itt van a
magyarság és románság egymásnak uszítva.
Éltünk mi a szláv horvátokkal 800 évig
békében együtt mégis egyesültek a szláv testvéreikkel, vagy a szlovákok a
csehekkel. Végül szétdarabolták az országot, és nem vették figyelembe,
hogy egyes területek etnikailag hova tartoznak. Nem vették figyelembe,
hogy ez a nép Európa védőpajzsa volt. Egy másik könyv olvasása belső
rémületet okozott. Egy német mérnök gyárépítésen dolgozott, a
Szovjetunióban letartóztatták, és mint kémet 10 évre ítélték. Büntetése
után hazakerült. Fogságát leírta és magyar nyelven is megjelent. „Tíz év a
vörös pokolban” címen. Az élet szomorúsága az volt, hogy fél év után már
bőrömön tapasztaltam, éreztem a szovjet birodalom önkényét. Amit a
könyvben leírt, azt ugyanúgy én is 9 évig át kellett, hogy éljem, talán
sok esetben még embertelenebb körülmények között, küszködve az éhínséggel,
szibériai hidegben, nem megfelelő, hiányos ruhában, gyógyellátás nélkül. A
katonai behívók meg jöttek és néha betegen vagy sebesülten leszerelés is
volt. Nem sok jót hallottunk, tőlük éltük szomorú, nehéz életünket. Jött
az elsötétítés, a szórakozóhelyek alig működtek. Nappal meg a légiriadó,
jöttek az amerikai nehézbombázók az őket kísérő vadászgépekkel. A rádió
állandóan ismételte Baja-Bácska légiriadó! A kertekben bunkereket ástunk.
Kinn voltunk a határban, amikor fejünk fölött repült egy nagy létszámú
csapat, még megszámolni sem tudtuk, annyian voltak. Arra
figyeltünk föl, hogy valamit ledobáltak, elég lassan értek lefelé. A
földre esve megállapítottuk, hogy üzemanyag póttartályok. Benne néhány
liter üzemanyaggal. A mindennapi elfoglaltság mellett is nehezen teltek a
napok. A bizonytalanság „mi lesz velünk” mindenkire rányomta a bélyegét.
Visszajönnek a szerbek és vége lesz az álomnak, mely csak néhány évig
tart? A híreket, amit kaptunk, semmi jóval nem szolgáltak. Megjelentek a
menekültek. Semmi jót nem remélhettünk, Délvidék sok nemzetiségből tevődik
össze, így érthető, hogy a nemzetiségek érdeke is más-más.
Nem a béke uralkodott, hanem a
nacionalizmus. Megfigyeltem, hogy amikor a bennszülött szerb Rádó bácsival
beszélgetett apám, akivel a Monarchia alatt együtt voltak katonák, és a
jugoszláv éra alatt szinte elviselhetetlen volt a helyzet.
„Látod, Rádó, azért Monarchia alatt jobb
volt”, mire Rádó bácsi a kinyitott tenyerét a másik kezével ketté felezve
mutatta, hogy a kenyér legyen bár ilyen kicsi, de a király legyen
szerb. Ezt
sokszor elmeséltem, amikor látja a sok elégedetlen magyar testvért az
ember ugyanis soknak mindegy ki és hogy irányítja az országot, csak ő
legyen elégedett, még a jövő sem számít. Nap, mint nap a gondolat és
beszéd az volt, mi legyen, menni vagy maradni. Lassan elmúlt a nyár és
megjött az ősz. Az anyaországból ott dolgozó személyek a családjukat haza
küldték és ők is készenlétben voltak, a frontvonalról meg semmi
megnyugtató hír nem jött. Minden nap közelebb került a front. Határoztunk,
elhagyjuk a szülőfalut és eljövünk. Édesapám és testvéreim maradtak.
Előtte kimentem a temetőbe búcsút venni édesanyám és testvérem sírjától,
„úgy éreztem a szívem szakad meg”, kértem lélekben legyenek velem és
imádkozzunk egymásért. Nagyon nehéz volt elszakadni a bátyámtól és két
fiatal segítségre szoruló öcsémtől. De a legnehezebb mégis az édesapámtól
volt. Úgy éreztem ilyen búcsút nem lehet kibírni lelkileg. Kérdések
kínoztak: „Hova visz a sors? Mi lesz velem a szülőházon és falun kívül,
ahol senkim sincs, és mi lesz a szülőhazával? Tud-e segíteni? Hol fogom
ezután álomra hajtani fejemet?” Merengésemben megzavart a templomunk
harangjainak zúgása. Csak nem minket siratnak, kik eljövünk a
bizonytalanságba. A harangok szavát később is hallani véltem és ez mindig
megnyugvást adott. Treszka néném és sógorom közben egy zsákból hátizsákot
csináltak. Treszka néném pogácsát is sütött és a sonka mellé az is
bekerült egy egész házi kenyérrel. Ilyenkor érzi az ember, milyen nehéz
búcsúzni még a házi állatoktól, a tárgyaktól is, melyek az emberhez
nőttek. Ahogy múlt az idő, mind több személy hagyta el a vidéket. A néhány
éve ide telepített székelyek is újra nyakukba vették a világot. A sok
fiatal és kisgyerek, de az idősek, kiknek a béke és megnyugvás kellett
volna, betegen elmentek a bizonytalanságba, nem sejtve, hogy egy részüknek
ez lesz a végső útja és a bosszúállás áldozatává fog válni
sorstestvérükkel, együtt magyarok. Vörösmarty Mihály a Szózatban megírta.
„Itt élned, halnod kell.” Az, hogy ki fog élni, és ki fog halni, ezt a
bizonytalan jövőben látni nem lehetett. A szőregi útnál kezdtünk
gyülekezni, elég sokan összejöttek elbúcsúzni. Ide jött a baráti körből
sok leány, ők maradnak, de mi lesz velük, mit mondjunk egymásnak, hiszen
olyan fiatalok vagyunk. Mindig szerettem volna világot látni, tanulni, ez
azonban nem sikerült. Ekkor még nem sejtettem, hogy most fogom a világot
annak is az árnyoldalát sok millió embertársammal együtt meglátni. |
|
oooooooooooooo |