. . |
oooooooooooooo |
A Háború1944. október 8-án borongós őszi délelőtt indultunk kilencen Temerinből. Útközben egy német üzemanyag szállító jármű felvett bennünket és Kiskunhalasig elhozott nyolcunkat. T. K. Szabadkán meggondolta magát és visszaindult. Több mint 10 év után tudtam meg, hogy eltűnt. Kiskunhalasról vonattal Budapestre utaztunk, este érkeztünk és a Continental Szállón kaptunk helyet. A berendezés szörnyű állapotban volt, az ágynemű hiányzott, saját pokrócokban aludtunk a poloskák társaságában. A következő nap légiriadó volt, azután este Dunaharasztiba mentünk a HÉV-vel. Itt találkoztunk egy a férjét váró, korábban Erdélyből menekült fiatalasszonnyal. Férje a csepeli gyárban dolgozott és elhelyezett bennünket éjjelre. Budapesten kétfelé váltunk és öten maradtunk. Az utolsó készletében lévő krumpliból vacsorát csinált és jó szívvel adta. Mivel Budapesten állandó légiriadó volt, ezért azt ajánlották, hogy menjünk Balatonfüredre a hajógyárba. A vonat Székesfehérvárig közlekedett ugyanis a vasútállomást bombatámadás érte és romokban hevert. A Romkertben ért bennünket a Horthy proklamáció, melyet egyik nyitott ablaknál hallgattunk végig a rádióból. Az ősi kövek között elmélkedtünk a jövőről. De sajnos nem láthattuk a jövőnket. Indultunk tovább és megérkeztünk Balatonfüredre. Lakást a Csók utca 6. számú villában kaptunk. A tulajdonos idős néni volt, aki emberségesen fogadott bennünket. Az első napokban alkalmi munkából éltünk. Ám a jegyrendszer miatt el kellett helyezkedni. Így kerültünk a hajógyárba, ahol a dolgozók nagyon barátságosak voltak velünk. A munkát az állandó légiriadó zavarta meg, ilyenkor a domboldalakon húzódtunk meg. Állandó katonai mozgás volt. Itt találkoztam Varga Imrével, a temerini kántorral. A hajógyárban munka alig akadt, mindenki bizonytalankodott. Egyszer felkeresett bennünket Klibán Bandi és Petró Sanyi barátom és közölték, Budapesten tudnak rólunk, délvidéki menekültekről és várnak reánk. Révész Pistával velük mentünk. Egy hét budapesti tartózkodás után katonákkal, 4-6 fővel kiegészítve a Székesfehérvár-Balatoni vonalra vittek felszerelve, páncélököllel, tányéraknával, robbanóanyaggal és különböző fegyvert meg élelmet is kaptunk. A tűzkeresztségen, a füredi úton amerikai vadászgép támadásakor estünk át. Elképzelések szerint csónakokból tutajt csinálva Révfülöpnél kísérleteztünk először a szovjet csapatok háta mögé kerülni ez azonban nem járt sikerrel. Pár nap múlva levittek Marcaliba és 1944. dec. 22-23.-ra virradó éjszaka léptük át a frontfonalat. A felszerelést ránk osztották, egy 6-8 fm létrát, melyre egy szál deszka volt szögezve s azt két sorba állva és vállon vittük felváltva. Erre azért volt szükség, miután ezen a területen árokrendszerek voltak ezt híd helyett használtuk. A gondot az adta, hogy a szovjet csapatok szinte állandóan fénylövedékeket lövöldöztek (Sztalingyertya), ilyenkor a földre feküdtünk, és így a haladás igen nehezen ment. Így értünk a niklai erdőbe, ahol ránk virradt. Az erdőben megdöbbenve tapasztaltuk, hogy az alakulat éjjel ketté szakadt, és mi vezetők nélkül maradtunk. Az avarban álcáztuk magunkat és felderítőkkel megpróbáltunk összeköttetést teremteni a bajtársainkkal. Ez nem sikerült, mert közben foglyul ejtettünk három szovjet katonát. akik valószínű felderítők voltak. Mi délvidéki fiúk tudtunk velük beszélni. Kétségbe voltak esve. Pálinkával kínáltuk őket, ittak és mindjárt oldódott bennük a feszültség. Elmondták, nagyon sokan vannak, és támadásra készülnek. Közben társainkat fölfedezték és harc kezdődött közöttük. Hogy hányan haltak meg sosem tudtuk meg. Amikor mi láttuk, hogy helyzetünk kilátástalan, megkértük a három szovjet katonát, hogy kísérjenek a szovjetparancsnokságra. Ők ezt megtették! Fogságba estemAmint kiértünk az erdőből, körbe fogtak bennünket az oroszok. Mindenünket elszedték, még személyes tárgyainkat, órát, fényképet, evőeszközt, élelmet és egy kanális mellé kísértek, ami nem messze folyt az erdő szélétől. Arra az álláspontra helyezkedtek a szovjetek, hogy ki kell bennünket végezni. Beszélnünk nem engedtek és a tisztek nem voltak hajlandók tárgyalni velünk. Nehéz időket éltünk át, már kezdett sötétedni, amikor egy magas rangú tiszt érkezett és határozott sorsunkról. Bekísértek bennünket egy házhoz és aztán egész éjjel folyt az adatfelvétel és a kihallgatás. Egy szobába zsúfoltak be és egyenként történt tolmács közreműködésével a nyilvántartásba vétel. Reggel csoportokban tehergépkocsi platóra kellett feküdni, majd ponyvát terítettek ránk, s erre álltak vagy ültek a kísérő őrök, nem törődve, hogy az emberen állnak vagy ülnek. Ennél is kellemetlenebb volt a bizonytalanság, mivel nem tudtuk, hova visznek és mi lesz velünk. Amikor megérkeztünk Kaposvárra egy szuterén(alagsor)-ba tereltek, itt őriztek bennünket. A helyiség előttünk is fogolyszállás lehetett, mert tetűvel fertőzött volt, így néhány nap múlva mi is tetvesek lettünk. Tisztálkodási lehetőség nem volt. Itt kaptunk először enni szárított káposztalevest és katonai kenyeret. Napi kétszeri étkezésünk, mely főleg káposztalevesből állt egy darabka kenyérrel kiegészítve. Reggel és este lehetett vécére menni. Nem volt nyugtunk, mivel állandóan kihallgatásra vittek bennünket. A kihallgatásoknál civil tolmács volt, magyarnak mondta magát, Kovács néven mutatkozott be és azt állította, hogy pécsi. Jóindulatú volt velünk szemben, minden tőle telhetőt megtett érdekünkben. A kihallgatást a saját elképzelése szerint tolmácsolta, ha valami olyat mondott az ember, amit szerinte nem kellett volna, figyelmeztetett, hogy arról hallgassunk. Csodát tenni azonban ő sem tudott. Az elképzelésem az volt, hogy letagadok mindent azt állítottam, hogy a füredi hajógyárba dolgoztam és Temerinbe akartam haza menni, ezért csatlakoztam alakulatomhoz. Mivel ezt a kihallgatást végző kapitány nem akarta elhinni én pedig váltig kitartottam állításom mellett, külön záratott, egyedül egy pincébe. Hiába dörömböltem. A sötét, hideg pince, melyben még szalma sem volt, megtette a hatását. Két éjjel és egy nap után a kihallgatáson, tolmácsunk rábeszélésére elvállaltam, hogy az alakulathoz tartozom. Ezután az ítéletig békén hagytak. Egy napon fényképész hadi tudósító jött és különböző egyéni és csoportos képeket készített rólunk, mint diverzánsokról. Kinézetünk, mivel tisztálkodni nem lehetett, ijesztő volt. Erről ők tehettek, a hajunkat a szemünkbe húzták, mosolyogni nem volt kedvünk, elképzelhető milyen hatást váltottunk ki a Krasznaja Zvezda vagy a Pravda oldalán. Életemben annyi tetűt még nem láttam. Más elfoglaltság híján egész nap tetvészkedtünk, mégis tele voltunk tetűvel. Az alsónemű második hete rajtunk volt és szörnyű piszkos volt. Ilyen körülmények között ünnepeltük a Szentestét és Újévet. Az éneklést a katonák nem engedélyezték, így csak dúdoltuk a Mennyből az angyalt. Kimondhatatlan érzés volt a családra gondolni, és fájó szívünket érezni. 1945 január 11-én a szokásos káposztaleves elfogyasztása után átszállítottak bennünket a nem túl messze lévő iskolába és itt találkoztunk azokkal a sorstársainkkal, akikkel együtt indultunk, de külön kerültek a harc után fogságba, és az ítéletig külön voltak tőlünk. Újra iskolapadba kellett ülni, ahol volt idő elmélkedni a jövőről, arról, hogy milyen lesz a „bizonyítvány”. Az elmélkedésemet katonatisztek, hadbírók bevonulása szakította meg. Bemutatták a bíróság tagjait, még védőt is állítottak egy altiszt személyében. Az ítélethozatal szépséghibája az volt, hogy az egészből semmit sem értettünk, Nem túl hosszú idő után elkezdték a neveket olvasni és kézzel mutatni, ki mennyi évet kapott. Sajnos az adott helyzetben ezt felfogni képtelenség volt. A legszörnyűbb a köztünk lévő halálra ítéltek helyzete volt, mivel ekkor kezdtünk rádöbbenni, hová jutottunk és most mi lesz velünk. Sok elmélkedésre nem hagytak időt, visszakísértek a Füredi út 13. szám alá a pincébe és közölték, hogy ha a halálra ítéltek közül valaki szökni próbál, vagy hozzá segítjük, mindannyiunkat kivégeznek. A halálraítélteknek mindegy volt, nekik úgy is meg kell halni, de a többség élni akart és ragaszkodott az élethez, kezdett hát bomlani az összetartás. A rettenetes állapotnak a frontvonal mozgása vetett véget. A környéken található összes foglyot konvojra terelték és erős katonai kísérettel a nagyobb helységeket elkerülve gyalog Pécsre hajtottak. Útközben sokan izommerevedést kaptak és képtelenek voltak menni, mivel elhagyni egymást nem lehetett, két főnek a harmadikat vinni kellett. |
oooooooooooooo |
|