oooooooooooooo
|
|
Kint dolgoztunk az erdőn
és az egyik fiú azt kapta feladatul, hogy amint a rönköket egymásra
görgetik, a még rajta levő csonkokat vagdossa le. A rönkök ekkor már derék
magasságban egymásra voltak rakva az út mellett, ahonnan a tehergépkocsik
rakodtak. Itt ment az egyik személy, aki megcsúszott, önkéntelenül a
rönkhöz kapott. A fiú akkor csapott a fejszével a csonkra, amelyet ezzel
egy időben fogott meg a másik keze. A kézfej súlyosan csonkolódott. A
személyt azonnal kórházba szállították. Egy idő múlva másik helyen
összetalálkoztak. Egymásra ismertek. A csonkolt kezű közölte, menjen vele
a barakkba, ahol ő volt a barakkfelelős. Ennivalóval kínálta, de a fiúnak
nem ízlett semmi. Várta a következményeket. A csonkolt közölte, hogy nem
haragszik, inkább hálás neki, mert így, hogy rokkant és a jobb keze
hiányos, nem kell dolgoznia. Nem kell erdőirtásra járni, hóban, fagyban
éhezve. Középkorú és a 25 évből még igen sok visszavan. Jellemző, mikor
valaki vagy valakik kényszerből dolgoznak, még az egészség sem
fontos.
Vontatottan, de épült az új barakk, és közbe
mindig rosszabb lett az idő. Későn kaptunk téglát, a kályhák építéséhez.
Mivel télen is csépeltek, a tetőre is jutott szalma. Amit földdel takartak
le, majd besároztak. A nagy mennyiségű sarat pelyvával kellett
összedolgozni. Ezt mezítláb végeztük. A fagyos földet forró vízzel
öntözték. Amíg ezt felkenték, meleg helyen vártuk az újabb keverést. Este
fertőtlenítőben a meleg helyen szaunáztunk, még náthásak sem lettünk.
Télen a tüzelő gondot okozott. Reggel kihajtották az erdőre, aki mozogni
tudott és kézben vagy vállon kellett a tábor részére fát vinni. Ha
valakinek akkora darab nem jutott, amekkorát egyedül vinni tudott, akkor
10 főnek is alá kellett állni egy-egy rönknek és a térdig érő hóban vinni,
nem számított, hogy öreg vagy beteg. Az ember nyaka tele hullott hóval, a
keze kesztyű nélkül majd megfagyott. Összeácsoltak rönkfából egy csúszó
eszközt, amit egy SZ-100 lánctalpas húzott, rajta rakodók és a kísérő
katonák voltak. Ez a szerkezet többszőr is fordult, így látták el az
őrséget és hozzátartozóik a parancsnokságot, valamint a lágerok lakóit.
Amikor a kályhákat befűtöttük, elfelejtettük a kínlódást, míg a több
köbméter fát a rettenetes hidegben a lágerhoz szállítottuk.
A fürdőt úgy oldották meg, hogy egy nagyobb
helységbe kazánházakat építettek be vízforraló edényekkel. A fürdést úgy
történt, hogy a ruhát egy ablakon a fertőtlenítőbe karikára fűzve leadtuk.
Ezután egy sajtárba egy meregetővel kaptunk hideg és meleg vizet. Volt,
amikor forró víz sikerült, de volt, amikor hideg lett vagy langyos
Szappant meg csak akkorát adtak, mint egy a nagyobb fajta kockacukor.
Rájöttünk, hogy a szappant nem szabad a fürdésre elpazarolni. Itt a nőknek
nagyobb szükségük volt a higéniára, mint nekünk. A szappant
fölolvasztottuk és vágtunk egy szappan nagyságú fadarabkát, melyet a
fölolvadt szappanban megfürdettünk. Nem minden láger rendelkezett
fürdővel, így mások is itt fürödtek. Amikor a nők jöttek el lehetett adni
vagy cserélni. A baj az volt, amikor mosni, vagy mosakodni kezdtek. Ekkor
mindjárt lelepleződött a csalás. Legközelebb, amikor jöttek Natasáék és mi
is megjelentünk „Caola” szappan utánzatunkkal, Natasa a hajtűjével a
szappanba szúrt, egyből kiderült a turpisság és fejünkhöz vágta. Még
kísérleteztünk azzal, hogy krumplit megfőzve bevontuk szappannal. „Ekkor a
hajtűje eredménytelen volt”. Mosás közben azonban mindenre fény derült és
az üzletnek vége szakadt. A vizet nekünk kellett behordani. négy ember
húzta a kút két oldalát. Két-két ember, 100 literes edények drótkötélen
egyik edény ment lefelé a kútban a másik edény megtelve felfelé. Hasonló
edényre fülek voltak hegesztve, melybe bele dugtunk egy rudat és vállra
emelve vittük a fürdőbe. Ott osztályozták, hogy melyik kazánhoz, vagy
hidegvíztárolóba öntsük. Olyan eset is volt, hogy meg volt telve minden
edény és nem tudtuk hova önteni. A fürdőben nők tisztálkodtak és ott
álltunk pillanatnyilag munka nélkül. Az emberi ösztön arra késztetett,
hogy bámészkodjak. Ennyi ruhátlan nőt látni nem mindig lehetett.
Nézelődésem nem sokáig tartott, mert egy jól megtermett amazon (Sura)
magához rántott és felszólított, hogy-Pomoj Szpinu-„mosd meg a hátam”.
Ellenkezni nem mertem, mert látva az egyenlőtlen testsúlyt és erőt,
féltem, hogy ha szájon vág, még kárt tesz a fogaimban, nagyobbat, mint a
skorbut. A hátát becsületesen megmostam és enyhén megvakartam. Helyeselve
szolgáltatásomat, a fenekére csapva újra, mentünk a következő forduló
vízért.
Az északi sarki táborok NORILSZK, VORKUTA,
KOLIMÁRA csak amikor a nagy folyókon a jég elolvadt és hajózható lett,
akkor tudták az emberpótlást végrehajtani. Ilyenkor kezdődtek az orvosi
vizsgálatok. A jól értesült köztörvényes bűnözők előre tudták ezt. A nemi
betegektől, a szifiliszesektől vért vettek és magukba oltották. Mire az
idegenből érkező orvosok megjöttek, már betegek voltak. Ezek a mindenre
képes emberek a fogoly elitélt orvosokkal összejátszottak és
kényszeríttették a szerencsétleneket, hogy egy-egy szállítmányhoz meglegyen a létszám a gyengébb
fizikumú személyek is bekerüljenek. Nagyon sokan elpusztultak a hajóúton
is. Sokszor a gályarabok élete is különb volt. Azért a szibériai (Sziblag)
lágerekben is volt dolga a boncoló orvosoknak. Télen kitették a barakk
végében lévő hullatárolókba a hullákat, ezek a nagy hidegben csonttá
fagytak. Amikor megjött a boncoló orvos, akkor előtte a terembe
betüzeltünk, majd a megfagyott hullákat a fal mellé felállítottuk. Amelyik
hulla összeroskadt, azt feltettük a boncoló asztalra és az orvos elvégezte
a feladatát. Nyáron rosszabb volt a helyzet és nem minden esetben
boncoltak. A temetés télen csak úgy volt megoldható, ha a közös sír helyén
több nap és éjjel rengeteg fát eltüzeltünk, majd nagy nehézségek árán a
közös sírt kiástuk. A deszkaládában lévő halottakat három sor magasan
egymásra rakva földeltük el. Közben mellette újabb sírt kellett kiásni,
mert Moldvából sokan érkeztek mivel valami betegség pusztított köztünk. A
sír egyik felét nyitva hagytuk, és erre temettünk. Mivel a föld nagy
hantokban volt rászórva, a szél a parazsat a ládákhoz befújta és
begyulladtak. Természetesen rettenetes szag keletkezett. Nagy mennyiségű
hóval sikerült megfékezni a tüzet, de a szag hosszú időn keresztül
érezhető volt.
A lágerben az egyik legnagyobb gond a
dohányzóké volt. Aki a nikotinról nem tudott lemondani, annak más
lehetősége nem volt, mint az életben tartó kenyerét feláldozta. A
csomagban kapott mahorkáért elcserélje. Anti fölfedezte, hogy az őrbódék
alatt sok a katonák által eldobált csikk. Szólt a táboron belül
szolgálatot teljesítő társuknak, hogy az úgy nevezett tiltott zónát ő
felgereblyézhesse. Megengedték neki. Öröme teljes volt, mert a katonák
sokszor még Pravdát is adtak neki, legyen mibe csavarni. A csikkekből
készült füstölni valót többen szívták felváltva. Előnye a dohányzásnak az
volt, hogy aki dohányzott annak a füstöléssel töltött időt elismerték
cigaretta szünetnek. Ha csak úgy megállt, akkor mindjárt kiabáltak, hogy
miért nem dolgozik. A tüzet a konyháról vagy a pékségből kértük, a
barakkokban meg vattából sodortuk, izzítottuk.
A leghidegebb idő, amit átéltünk -54
C0 volt. A nyílt pályán megállt a vonat. A raktárnak használt
helység 50-100 méter között volt. Előtte fából hatalmas tüzet raktak. Ezt
körbe álltuk, majd sorba a vagonhoz kellett menni, ahol az ember hátára
tették, csúsztatták a széles kubai zsákot, mely a vállon nem fért el.
Előre hajolva a zsák alsó csücskét megfogva megindult az ember. A zsák
súlya megközelítette a 100 kg-ot. Amikor a zsák a helyére került, egy
kézujj vastagságú ágdarabbal a juta zsákba szúrtunk, majd szájunkat a
keletkezett nyílásra téve meg szívtuk és nyeltük-nyeltük a kubai
kristálycukrot. Mire a munkát befejeztük, megundorodtunk az édességtől.
Ilyenkor mindig volt motozás. Ezért a táborba bevinni ínségesebb napokra
sajnos nem lehetett. Sok esetben nem törődtünk az őrséggel és zacskókba
téve a zsákmányt motozás előtt a még ki nem nyitott kapun keresztül
bedobáltuk. Ilyenkor az őrség dühös volt, mert amit tőlünk elvettek, az ő
zsákmányukat gyarapította. Ez főleg a reggeli műszaknál volt eredményes.
Tavasszal ötünket kivittek a raktárba zabot, bükkönnyel összekeverni. Nem
tudtuk, a raktáros szabad ember, és vajon miért olyan jószívű. Amikor
befejeztük a munkát, közölte, vigyünk magunkkal borsót. Tudatta velünk,
hogy a kísérő katonákkal megbeszélte a dolgot. A nadrágszárát bekötöttük,
a nadrágot kigomboltuk. Ő pedig a gabona meregetővel, (miskával) megrakta
a nadrágot. A borsó húzta lefelé, mi két kézzel húztuk felfelé. Gyanús
volt, hogy a kísérő katonák nevettek rajtunk. A kapuhoz érve az őrség egy
ideig nem nézett ránk. Eközben nekünk minden bajunk előjött.
Legszívesebben a sok nyers borsó evése után a latrináig futottunk volna,
ha engedték volna. Megkönnyebbültünk, amikor hozták a pokrócot és a
nadrágszárán kiengedtük a borsót. Föl voltak készülve, mert még a zsákba
is rakatták. Mi meg a fogdában kötöttünk ki. Az éjszaka a pokollal volt
egyenlő. Hiába ordítottunk vízért, a szomjúságtól félőrülten, nem kaptunk
vizet. A hasunk a sok nyers borsótól kőkeményre dagadt. Reggelre
mérséklődött a bajunk és a katona (őrmester) elárulta, hogy ha vizet
ittunk volna, gyomrunkban a borsó még nagyobb térfogatúra dagadt, és nem
valószínű, hogy a kalandot túléljük. Erre már sok példa volt. Persze ez
egy kirívó eset volt, mert ilyen alkalom ritkán adódott. A gyomor inkább
üres volt. Hasonló eset akkor adódott, amikor egy éjjel a pékségre
kerültem. A friss kenyér evésnek nem tudtam ellenállni. Rettenetesen
szomjas voltam, amit kvasszal próbáltam enyhíteni. Olyan gyomorégés
gyötört, hogy azt hittem a belső részem reggelre kilyukad. Az volt a
szerencse, hogy mikor kiszedtük az utolsó kenyeret a pék nem adott több
munkát, így a barakkon kívüli havat raktam a szörnyű állapotban lévő
gyomromra, reggelre az orvos kréta por készletét tettem próbára. |
|
oooooooooooooo |