. . |
oooooooooooooo |
Minden anyagot jó minőségben készen kaptunk, gyári szöggel és összefogólemezzel dolgoztunk. Ügyesség és gyakorlat kellett hozzá, hogy a normát teljesíteni tudja az ember. Rájöttem, hogy ha vaslemezen kaptafa szerüleg szögelem a ládavégeket, akkor nem kell a szög végit elhajlogatni és korlátlan mennyiséget tudok csinálni. Időközben megjött egy újabb szállítmány etáppal egy erdélyi bácsi. Német származású volt, de a Monarchia alatt Endresz Györggyel együtt volt repülős. Neve Ertl József volt. A német hadsereg őrnagyaként került fogságba, 10 évet kapott. Egyidős volt édesapámmal. Magam mellé kértem a ládaüzembe, így könnyebb lett a sorsa hiszen a malter hordás helyett ládaléceket cipelt, sokat tudott pihenni. Ertl József összejött a német foglyokkal és sok érdekes dolgot meséltek. Az egyik német Otto Krisztián Fischer a birodalmi bank alelnöke volt állítása szerint. Héjába sütöttem krumplit, s a néhol szenessé sült krumpliról, mikor ette, azt állította, hogy a kaviár sem volt ilyen jó. A hatvanas években Németország nyugati felére került. Megpróbáltam felvenni vele a kapcsolatot, de azt írta, hogy családi okok miatt nem tud velem kapcsolatot tartani. Nekem ez nagyon fájt. Mivel a ládakészítésnél a norma nekem nem szabott határt, előfordult, hogy ahol a brigádok teljesítményét a csigától a repülőgépig illusztrálták, engem kétszer egyméteres kifestett képemmel reklámoztak. Ezt évek múltán, életem kilátástalanságánál, életem segítésére fel tudtam használni. A tábor magas drótkerítéssel volt kettéválasztva férfi és női táborra. Itt találkoztam a Budapesti Camara Varieté volt táncosnőjével, Dolly Hopkinssal. Egy kultúrcsoportba volt osztva moszkvai, drezdai, tallinni színházak művészeivel. A ruháját vagy haját piros-fehér-zöld színnel, szalaggal, csokrocskával díszítette, és minden alkalommal csárdást is táncolt partnerével. Egy karácsony szenteste a kapuhoz hivatott bennünket, nagyon jó kapcsolata volt, ismerték, tisztelték és részünkre, saját maga sütötte pogácsát és saját készítésű szaloncukrot adott. Boldog karácsonyi és újévi ünnepeket kívánt. Mivel a karácsony ott nem volt ünnep, dúdolva és sírva a Mennyből az angyallal telt meg a szívünk. Vigasztalást és erőt öntött elárvult szívünkbe. Éreztük, hogy velünk a Jóisten és a Szűzanya nem hagy magunkra a szörnyű sorsunkban sem. A sors szomorú valósága, hogy aki reményt öntött szívünkbe, biztatva bennünket, hogy ne adjuk fel, haza kell jönnünk, ő sajnos ottveszett. A felemelő percekben nem éreztük a szörnyű hideget és nem gondoltunk a borzasztó állapotra, de bemenve a barakkba, rám tört nehéz sorsom minden gondolata. Helyemre feküdtem egyik kezembe a pogácsát, a másikba a szaloncukrot fogva sírtam és a régi karácsony a szülők és testvérek után tört fel bennem a vágy. Itt vagyok a sok szerencsétlen embernek nem tekintett sorstársammal, kiknek még az sem adatott meg, hogy a szent estére gondoljanak. Nem gondoltam, hogy ennél is szörnyűbb dolgok csak később fognak következni. A táborban lévő szlovákokat összeszedték és tudatták velük: hogy ha csehszlovák állampolgárok akarnak lenni, úgy megkezdik a hazaszállításukat. Ez azzal járt, hogy a továbbiakban a volt honfitársaink nem akartak minket ismerni, és még beszélni sem voltak hajlandók velünk magyarul. Tehát üzenni, hírt küldeni velük nem lehetett. Mi is vártuk, hogy ha a szlovákokat haza lehetett szállítani, értünk is jönnek az új rendszer vezetői. De sajnos csalódni kellett, mert mi nem kellettünk nekik. Ezt sok év után tapasztaltuk. Hírt azért kaptunk a szülőhazáról, miután még hosszú évekig hozták Magyarországról az odahaza nem kívánatos személyeket. és ők informáltak bennünket az itthoni életről. Így kerültem kapcsolatban Bazsó Imre bácsival, akinek állítása szerint konfekció üzeme volt, amelyben fehérneműt, inget, gatyát és női alsóneműt gyártottak. A kis üzemét is jóvátételes üzemmé nyilvánították, ahol a készárut szovjet minőségi ellenőr vette át. Tejhatalmú megbízott volt, a készáru nagy részét selejtesnek nyilvánította, amiért nem fizetett, illetve nem lehetett a jóvátételbe beszámítani. A baj az volt, hogy a selejtesnek nyilvánított árut is elvitték minden ellenszolgáltatás nélkül, ezért Imre bácsi tiltakozott, aztán Szibériában találta magát. Állítása szerint más árunál villanykapcsolóknál vagy csepeli esztergapadoknál sem volt jobb a helyzet. Azért nehéz volt eldönteni, hogy mi lesz velünk, ha állandóan jönnek még utánunk sorstestvéreink. Egy későbbi időpontban Budapest főváros polgármesteri hivatalából Dr. Prohászka Oszkár is hozzánk került. Nem sok jóval biztattak bennünket a jövevények. Jöttek a szovjet hadifogolytáborokból is a magyar hadifoglyok, legalizálva 25 évre elítélve, de ők sem tudtak jó hírt hozni, mert Foksány, ahol drótkerítésen belül a hó tetején töltötték a telet és a halálnak volt a legtöbb dolga. Nagy volt a baj a balti népeknél, Moldvában és Besszarábiában, ahol még a családnak is menni kellett, nemcsak a családfőnek. Így a táborok mindig teltek. Télen a tábor közelében lévő sertéstelepen megkezdődött a sertésfeldolgozás. Ez alkalommal a megtisztított sertést kettévágva vagonba rakták, a belet kiürítve, kimosva - már amennyire az adott körülmények azt lehetővé tették - a lágerek lakóinak a levesébe főzték. A mindig éhes nép, nem törődött a szaggal, nem reklamált, megette. Farkasházi Bélának még repetát is sikerült szereznie. Először a levet ettük meg, utoljára hagytuk az edény alján lévő gyomor darabokat. Csalódnunk kellett, mert a mosogatóruha került a levesünkbe. Fürödni 10-12 naponként lehetett, ilyenkor, akinek már megnőtt a haja, újra kopaszra nyírták. Egy alkalommal nyírás közben a nyírógép rugója eltörött, így félig lett a fejemről a haj lenyírva. Félig megnyírva a bohócok példaképe lehettem, aki látott nevetett rajtam. Ekkor tapasztaltam a bohócok lelki világát, hogy jó érzés az embereket nevettetni, és ez az adott helyzetben feledtette az emberek bánatát. Pár nap múlva a táborparancsnok is meglátott és a fodrászhoz kellett vele mennem, ahol-mivel a nyírógép rossz volt-kopaszra borotváltatta fejemet. Ekkor már nem voltam olyan érdekes. A fürdés inkább hasonlított mosdáshoz, mert a kézi sajtárba kapott víz a fürdést nem tette lehetővé. Később csináltak mosdószerkezetet, ami abból állt, hogy egy 2 méteres állványon deszka teknő volt, abból vasszögek lógtak lefele. A végén gumitömítés volt, s ha az ember kézzel felfelé emelte a szöget, akkor a tömítésnél folyt ki a víz úgy lehetett mosdani. Szappan és a törölköző hiánycikk volt. Több év után jutottak a táborok addig, hogy alsóneműt tudtak cserélni, és váltva nyári és téli ruhát adtak, csak az éhínség gyötört mindig. Egy idő múlva a szörnyű halálozási ráta is kezdett mérséklődni. A barakkok félig a földbe voltak süllyesztve. A földet építése előtt kitermelték, majd körbe a falnál oszlopokat ástunk a földbe. Az oszlopok két oldala ki volt vésve, ebbe beillesztettük szintén fából a falat. Ez tartotta a barakk mellett a földet, s így a barakk hőmérséklete fűtéssel a legnagyobb hidegben is elfogadható volt. A barakk közepén egy sor oszlop volt, erre gerenda került, ami tartotta a szarufákat, a tető pedig fűrészelt vagy hasított, egymás mellé rakott anyagból volt megoldva. Erre került 50 cm vastagon lomblevelű ágak vagy nyáron kaszált füvet, esetleg szalmát raktunk, amit aztán vastag földréteggel fedtünk. A föld és tető között, a fal fa részén ablakokat építettünk a barakkba. A padozat deszkából készült. A barakk két végén a kijáraton belül kétoldalt szárító helyiséget csináltunk. Négyszemélyes priccsekkel kiegészítve teljes volt az otthonunk. Később már adtak szalmazsákot, fejpárnát és plédet. A szalmazsákot legtöbbször forgáccsal, szárított fűvel töltöttünk meg. Néha kaptunk különböző szalmát. A katonaság és a hozzátartozók részére faházakat készítettünk, rendszerint pillérekre, de ha téli fagy nem engedte, akkor az elkészült épület alá nyáron pótlólag ástuk be a tartó cölöpöket. Ez rettenetesen nehéz munka volt. A faház falait különböző hosszúságú, aránylag megközelítő vastagságú fából faragtuk. A két oldalát lebárdoltuk éles toporral, ezt egy kétágú, vasból hajlított kaparóval megjelöltük. A kaparó egyik ága csúszott a gerendafalon lévő már bedolgozott anyagon, míg a másik hegyes ága megjelölte, hol mennyit kell kivésni a fából, hogy pontosan illeszkedjen az alatta lévőre. Szigetelésre két, háromujjnyi vastag moha réteg került mely, ami egyben szigetelt is. Két-három méterenként vastag fúróval mindkét fába lyukat fúrtunk, az ebbe tett faszegekkel összefogattuk a fákat. Amikor a ház (épület) elkészült, kivágtuk az ajtó és ablaknyílásaikat. Rendszerint csak belső vakolást alkalmaztak úgy, hogy a falat patkósarok nagyságú ékkel televertük, ekkor a fal úgy nézett ki mint a sündisznó, vagy vékony lemezkékkel, mint idehaza az ásott kutak kávája felett látható védőrács rácsozva lett a fal. Erre került a vakolat. Ez a tartotta, hogy ne hulljon le. A tetőre vagy deszka vagy fin forgács (finsztruska) került. Az épületek általában nyersfából készültek, de lebontott templom anyagát is felhasználták. Szörnyű érzés volt ebből dolgozni, én, ki állandóan a Jóisten segítségéért imádkoztam, arra kényszerültem, hogy közhasznú épületté segítsem tenni a volt templomot, melyen még a képek meglátszottak. Téglából csak a Sziblag-ban (Szibériai lágerek) építettek, ott is inkább középületeket. A vécének (latrina) általában négy méter széles különböző hosszú gödröt ástunk legalább két méter mélyen, erre került az épület tetővel. Középen deszkával két részre lett osztva, a deszka fal előtt negyven centire a padlón 25-30 cm nyílás volt, amelyen keresztül az ürülék lehullott. Ha télen megtelt, az összefagyott ürüléket kicsákányoztatták, s akkor az ember ruhája telehullott, s amikor a barakkban felolvadt, sok kellemetlenséget okozott, úgy a ruha viselőjének, mint a barakk többi lakójának. Nyárra új gödröt ásattak, majd a felépítményt az új gödörre átrakatták. A régi gödröt, ami tele volt különböző vastagságú földdel, lefedték. Szegény Pista barátom ezt figyelmen kívül hagyta és rászaladt, és mint az ingoványban hónaljig elsüllyedt, alig tudtuk kihúzni. A ruhája teljesen tönkre ment, cserét csak akkor kapott, mikor valaki meghalt. Hiába mostuk ki azonnal, azt a borzasztó szagot eltüntetni nem tudtuk. Pár napig szörnyű időt élt át, mert este nem akarta a többség beengedni a barakkba. |
oooooooooooooo |
|