. . |
oooooooooooooo |
Éjjeli műszakban jobb volt dolgozni, mert éjjel nem volt moszkitó, s a nappali melegben csak szúnyoghálóban lehetett dolgozni. A muslincánál alig nagyobb vérengző moszkitó megnehezítette az életünket. A ruha alá bebújva a bőrünk alá rágta magát, nem kímélve az ember nyakát, szemét, csuklóját és minden elérhető testrészét. Amikor a hó elolvadt, azonnal megjelent, és amíg az első fagy meg nem jött napfelkeltétől napnyugtáig nem tágított. Éjjel meg a szúnyogok kellemetlenkedtek, de azért elviselhetőbbek volt a moszkitóknál. A moszkitók rágása főleg a balti népeknél és németeknél volt problémás mivel a testük feldagadt. A sok bajban - miután mind politikai fogolynak számítottunk - egymáshoz való kapcsolatunk elfogadható lett. A munkahelyen megértés volt függetlenül attól, hogy milyen nemzetiségű volt az illető fogoly. A fűrésztelepen a gépeket ki kellett szolgálni, mindenkinek megvolt a feladata. A kisvasúti sínen érkező rönköket, melyeket rakoncafa tartott a kocsin, úgy vettünk le, hogy fejszével a rakoncafát kivágtuk, és a rönkök legurultak a kocsiról. Ezeket kettévágtuk, és a fűrészhez görgettük. A rönköt előre-hátra futó kocsira gurítottuk, melyen egy személy két helyen kapoccsal a kocsira erősítette és a skálát a megfelelő méretre beállította. Társa a gép mellett állt indította és fékezte a méteres átmérőjű forgó fűrészlaphoz a kocsival a fát. A fűrészt elhagyva, a kocsiról leszedtük az akkor levágott deszkát vagy talpfát. A deszkát osztályozni kellett méret szerint. Valamint külön a szélezettet és külön a szélezetlent. A talpfa egy lengő fűrészhez került és itt megkapta a hosszméretét. A fűrészpor a fűrészgép alatt lévő aknába került, innen talicskával kellett kihordani a talpfákat és a deszkát, az üzem mellett lévő vasút mellé kellett összerakni és onnan a vagonokba hordtuk. Az épületek némi védettséget adtak az időjárás viszontagságaival szemben, ellenben a gépek minden erőt kivettek az emberből. Semmi pluszhoz nem lehetett hozzájutni, míg a Szibériai lágerekben legalább disznóparéjból tudtuk főzeléket főzni. Az élelmezés szempontjából mind elviselhetetlenebb volt helyzetünk. Nyáron a moszkitó, télen a hideg, de a legszörnyűbb az éhínség 1952-ben a fűrésztelepről erdőkitermelésre a moszkitók birodalmába kerültem. Az erdőkitermelést erőltették és a mozgatható munkaerőt ide irányították. A rönkök elszállítására tehergépkocsikat hoztak, mivel a kisvasúti sínnel nem győzték, ezért deszkapadlóból és fából talpfa utat csináltunk a gépkocsik részére. A talaj ingoványos volt, ezért ha felmelegedett és a talaj felső rétege kiengedett, a kocsik lecsúsztak a padlóról. Ilyenkor a gépkocsivezető kivágta a rakoncafát és a farönkök legurultak az út mellé, ám mindezt újra a kocsira kellett görgetni, gödrös tuskós területen, fagyban-hóban vagy nyáron a vízben. Az erdőkitermelőknek újabbnál újabb területeket kellett előkészíteni. Nyiladékot kellett az erdőben vágni hogy a katonaság, őrség látókörében dolgozzunk. A szállításhoz az utakat állandóan javítani kellett. Az emberfeletti munka és a nem megfelelő minőségi és mennyiségű élelem éreztette hatását, az emberi szervezet kezdett leépülni. Reggel a korai indulás, gyalog a munkahelyre és este vissza a táborba, a nehéz erdő kitermelés után, nyáron a bogár invázió télen a fagy és a nagy hó, az ember minden erejét igénybe vette. Éreztem, valamit tenni kell. A megfagyott lábaimmal kínszenvedés volt a menés az erdőbe reggel, este 6-8 kilométerre. Betegen, egész nap dolgozni. Mivel nemcsak egyedül voltam beteg, így az egész brigádot büntették. Úgy határoztam, egyszer, hogy nem megyek munkára, mert akkor legalább a fejadag élelmüket megkapják, és nem miattam büntetik a társaimat. Miklós szerint, ha lábunkba petróleumos cérnát húzunk, bőrkiütést kapunk, fertőző betegként pedig a központi táborba visznek. A műveletre éjjel került sor, amikor társaink a fáradtságtól mélyen aludtak. A petróleumba mártott cérnaszálat magunk készítette tűvel húztuk a lábunk ikrájába. Én pár óra múlva a fájdalom és kétségbeesés miatt, hogy mi lesz a cérnát a lábamból kihúztam. Miklós azonban tűrte és nála megjelent a várt eredmény, el is vitték a központi táborba. Én fájós, fagyott lábbal még tetőztem bajomat. Arra viszont jó volt, hogy eltökéltté tegyen: lesz ami lesz, így tovább munkára nem megyek. A tábor területén csak a járni nem tudó betegek maradtak. Engem a fogdába vittek Kimmel együtt, aki koreai volt és a sarkai voltak elfagyva. A fogda teljesen különálló épület volt. Két helyiségnek volt egy közös téglából rakott kályhája, amit az udvarról fűtöttek. Az ajtó szintén az udvarra nyílt, fölötte vasrács. Belső berendezés nem volt. A helyiség padozata deszkából készült. Leülni vagy feküdni csak a padlóra lehetett, mivel azonban nappal fűtés nem volt, a pihenés e formáját nem tudtuk igénybe venni. Az élelem a kinti silány adagnak is csak a töredéke volt. Szomorú helyzetünkben csak a jövőnk látszott szörnyűbbnek. Oroszul jól megértettük egymást Kimmel. Volt időnk az életünket egymással megismertetni. Betekintést nyertem a koreai életbe is. Állítása szerint közeli rokona a pártközpontban volt és annak köszönheti, hogy ide került. Azt mondta, ha letelik az öt nap és nem történik változás az életében olyant tesz, hogy el fogják más helyre vinni. Amikor a fogdába kerültünk, közölték, hogy öt napot kaptunk. A rövid nappal aránylag gyorsan eltelt, de a hideg, hosszú éjszaka örökkévalóságnak tűnt. Öt nap letelte után a katona közölte, hogy orvosi vizsgálatra kell menni, mert utána megyünk újra munkára. Az orvos orosz elítélt volt. Először én mentem az orvos elé-társam ez alatt a váróban tartózkodott a katona nem volt velünk. Az orvos meg sem vizsgált, hanem közölte, hogy 5 nap pihenés után munkába kell menni. Kétségbe voltam esve, mert 30-40 Co hideg, a nagy hó, a holtfáradság, az éhség és a hosszú út az erdőbe várt újra rám. Kétségbe esésem nem tartott soká, mert az orvosi helységben rettenetes zörgést hallottam. A koreai fojtogatta az orvost s közben a silány bútorzatot fölborították. A doktornak minden kísérlete eredménytelen maradt. A koreai keze rátapadt a nyakára. Ekkor az irodából, melyet egy ajtón lehetett megközelíteni, berontott az egészségügyi vezetőnő és a táborparancsnok. Én egy borzasztó nagy ütést éreztem a fejemen. Eszméletre tértemkor rettenetesen fáztam és meg voltam gémberedve. Amíg eszméletlen voltam, a fogdába havat dobáltak és engem ruhátlanul bezártak. Több órán keresztül felém sem jöttek. A fejemet a fájdalomtól alig tudtam mozgatni. Fagyott lábaimmal a havat tapostam, a cellámban ordító hideg volt. Az ajtó feletti vasrácsba kapaszkodtam erőtlen karjaimmal. Sírva imádkoztam, segítsen meg a Jóisten vagy legyen vége az életemnek. Az idő múlását nem tudtam érzékelni, így arra sem emlékeztem, hogy mennyi ideig kínlódtam. Őrségváltáskor bejött egy idősebb katona őrmester, visszaadta ruháimat, megrakatta velem a kályhát, majd a konyháról hozatott meleg levest és kenyeret. Jóságát nagyra becsültem és köszöntem, de az csak a fejét csóválta. Megkezdtem újabb 5 napomat a fogdában az 1953. év elejéből. A koreaival többet nem találkoztam. Közbe behoztak éjjelre egy német fiút, mert aznap nem dolgozott az erdőn és a brigádvezető jelentette. Elmesélte, hogy ma van a születésnapja és ezt valaha a család mindig megünnepelte. Nagyon jó módban éltek. Az apja magas beosztásban dolgozott odahaza. Ámulva hallgattam elbeszélését - csak elképzelni tudtam, amint mesélt - és az éneket, ahogyan bevonult a másik szobából mint ünnepelt Suppé: Könnyű lovasság indulójára. A németet reggel elvitték munkára én meg a fogdában tovább töltöttem sivár életemet. A büntetés letelte után reggel a kapuhoz vittek, ahol a brigádok munkára fel voltak sorakozva. A tömeg állt és figyelt, a kísérő katonák közölték a kapitánnyal, hogy engem nem tudnak a többivel ilyen csetlő-botló állapotban az erdőbe kísérni. A kapitány kivette az egyik katona kezéből a géppisztolyt, és a mellemnek nyomta. A nyomástól hanyatt estem. Ekkor oda vezettek egy lovat, föltettek a hátára és a hasa alatt a kezemet a lábammal összekötötték, majd a menet elindult. Nem volt kényelmes utazás. A napot átkínlódtam, de este míg a táborba értem gyalog betegen, csak az imádság tartotta bennem a hitet. Reggel a fogdából újra a kapuhoz vittek, s kezdődött ismét a cirkusz velem. A brigádok sorra elvonultak a munkára, felettem pedig ítéletet mondott a táborparancsnok: négy katona kezem, lábamat megfogva a kapun belül a nagy hóba dobott, és őrségváltásig feküdtem a hóban, majd a fogdába kísértek. Betegségem alátámasztására úgy határoztam, hogy a kapott büntető fejadagomat sem eszem meg, összehúzódva ültem a fogdában és csak kevés mozgást végeztem. Reggel és este hoztak enni, ezt sorba raktam. Az első napok kellemetlenek voltak, de később már nem gyötört az éhség. Mivel a szervezetem kezdett leépülni, nyugodtan hagytak, ám megfigyelés alatt tartottak. Segítséget csak a Jóistentől remélhettem. Egyik nap jöttek értem és az iroda egyik helyiségébe vezettek. Menni alig bírtam, csak tántorogtam. Majd nyílt az ajtó és csinosan felöltözött két nő jelent meg az ajtóban, halina csizmában, vastag szövet szoknyában és felsőrészben irhabundában és kubánkában. Az irhabundát levetve nőiességük kidomborodott, s úgy éreztem egy más világról jöttek. A táborparancsnok kapitánynak nem engedték, hogy bennmaradjon. Ott voltam én az ágról szakadt emberi roncs. Mindenről kikérdeztek és jegyzeteltek. Milyen nemzetiségű vagyok? Mióta vagyok fogságba? Mi a foglalkozásom? Mondtam, magyar diák vagyok, heten voltunk testvérek, de az édesanyám meghalt, és kértem őket, hogy mint orosz anyák segítsenek rajtam, hiszen nyolc éve rettenetes körülmények között dolgozom. A Sziblagtáborban még sztahanovista is voltam bizonyítottam. Mindenhol kellett dolgozni, de itt a halál vár reám. Hogy haza tudjak menni, kértem segítsenek rajtam. Behívatták a kapitányt és közölték vele, hogy beteg, munkára alkalmatlan vagyok. Amíg meg nem gyógyulok, adják mindenben a normál fejadagot. Velem közölték, hogy mindent meg kell ennem, amit kiírtak. A vizit után távoztak. A táborparancsnok közölte velem, hogy Moszkva messze van. Itt ő parancsol és aztán ha elpusztulok, el fog ásatni; és visszazáratott a fogdába. Az orvosnőknek ígéretet tettem, enni fogok, így amit hoztak, megettem. Isten akaratában megnyugodva imádkozva éltem szomorú napjaimat. Ekkor már túl voltam 35 napon és túl voltam születésnapomon. A tél azért már Szibériában is enyhébb volt. Kezdtek szűnni a farkasordító hidegek. A napi kétszeri meleg leves és kenyér kezdte éreztetni hatását, állapotom javulni kezdett. Kezdtem bízni. Azért a félelem bennem volt, nehogy Gerszi Pali sorstársam, barátom sorsára jussak, akit a vasút karbantartásainál végzett munka közbe lőtt agyon a katona, majd szökésnek állították be az esetet. Újra az irodába kísértek. Útközben a katona közölte, hogy a táborparancsnokhoz kell menni. A kétségbeesés ismét erőt vett rajtam. Mivel a katona többet nem mondott, menet közben újra imádságba kezdtem. Az irodába érve egy idősebb, ősz hajú őrnagy fogadott és közölte hogy a kapitányt elhelyezték és ő az új táborparancsnok. Szeretné, mondta, ha elfogadható állapot lenne a táborban. Nekem lehetőséget ad, hogy egészségileg rendbe jöjjek és megerősödjek, így konyha és barakkok fűtésénél kell segítenem, és amikor úgy érzem, újra tudok dolgozni, jelentkezzem nála. Ezt megígértem és be is tartottam. Az időjárás, ahogy javult, én is úgy erősödtem, éreztem, hogy testileg és lelkileg újra a régi vagyok. Jelentkeztem az őrnagynál, és közöltem hogy rendelkezzen velem, de kértem, hogy jóindulatát és segítőkészségét a továbbiakban is tartsa meg irányomban. Jelenleg a kilencedik évemet töltöm elitéltként, de a sok rosszindulat mellett sok jóval is találkoztam - folytattam - és ezek között őreája is hálával fogok gondolni. Még a konyhánál segítettem egy alkalommal, amikor bejött és kiemelt a fagyoskrumpli-levesből egy adagra valót. A levesben virított egy csúnya nagy héjas krumpli. A szakács kétségbe esve nézte a héjas krumplit. Ekkor az őrnagy megszólalt: Csto Eta? Mi ez? A szakács némán állt ezért az őrnagy szólalt meg újra. Ha fölállsz, rá egyik felén Moszkvát, a másikon Leningrádot látod. Akiknek ezt főzöd, szintén emberek. Néztem ősz fehér haját és éreztem, sugárzik belőle a jóság. Velem közölte, hogy nem tesz az erdőirtásra. Az utak javítására kerültem. Ellenőrzött, érdeklődött sorsom és egészségem felől. Lábam ujjain a fagyás szépen gyógyult… |
oooooooooooooo |
|