. . |
oooooooooooooo |
Ilyen körülmények között virradt ránk 1953 március 6-a, Sztálin halálának nyilvánosságra hozása. Aznap nem kellett munkát végezni. Teljes volt a bizonytalanság. Az őrség viselkedése megváltozott és mindent Moszkvára hárítottak. Közölték, ők sem látták családjukat évek óta, az ő ellátásuk is siralmas, persze nekik nem kell dolgozni. A nagy öröm lassan kezdett alábbhagyni, újra megindult a munka és az időjárás is napról napra javult. Örültünk a napfénynek és újra elviselhetőbb lett a sorsunk. Megtelt a szívem reménnyel, hogy a kilencedik év szörnyű kezdete, 37 nappal élet-halál közötti állapotban, újra előttem az élet. Az útépítés és az út mellé ideiglenesen lerakott rönkök felrakása a gépkocsikra kis létszámú brigádot igényelt. Viszont egymásra voltunk utalva. A gépkocsira fölgörgetni a rönköket teljes egyetértéssel lehetett, utána pedig míg újra megjött a gépkocsi, lehetett pihenni. Az erdőkitermeléshez viszonyítva elfogadható munka volt, itt a moszkitótól sem szenvedtünk. Meg voltam elégedve sorsommal, de újra az volt a téma mikor megyünk haza. A katonák csak fokozták szívünkben a vágyat, amikor elmondták, hogy láttak a vonaton külföldieket, akiket már elengedtek. Így köszöntött reánk május utolsó hete. Amint a brigádok a kapuhoz értek, külön állították a magyarokat és névsoregyeztetés következett. Közölték, hogy a nevünkre kiadott holmit adjuk le, és menjünk a fürdőbe. Itt a ruhát is lecserélték újra, majd megkaptuk az esti levesünket, aztán pedig a lágertől nem messze lévő Tajset-Bratszk vasútvonal mellé kísértek. Késő este volt. Amikor megláttam messze a vonatot és meghallottam a zakatolását elfogott a sírás. A többiek vigasztaltak, de előttem lepergett az egész életem. Magam előtt láttam a közelmúltat a volt táborparancsnokot, hiszen ő megígérte, hogy elásat, mert nekem úgy is el kell pusztulnom. A vonat lassított, majd megállt. A nagy hangzavarban az egyik vagon nyitott ajtajából Klibán Bandi szólított. Csak kísérők voltak velünk, akik az iratainkat hozták. Még néhány tábor előtt a megállt vonat és felvette a magyarokat. Tajsetben a gyűjtő láger volt. Többszöri ellenőrzés, egyeztetés közben ruhánkat kiegészítették és előkészítették a vagonokat majd elindultunk Nyugat felé. 1945-ben 35 nap alatt értünk Vinicából-Marienszkbe, most nem egész két hét alatt Lembergbe érkeztünk. A lembergi tábort még a németek építették. mikor ide kerültünk ekkor gyűjtőtáborként működött. Érkezésünkkor nem sokan voltak, de nap mint nap jöttek a birodalom egész területéről. Kerestük egymást azokkal, akikkel együtt ítéltek el. A halálraítéltekkel nem találkoztunk, hiába vártuk őket fájó szívvel, de még így is nagy volt a veszteség, alig jött össze az alakulat negyede, húsz fő. A nőket külön szállásolták el. Az érkezők Magyarország egész területéről voltak, akadt közöttük olyan fiatal, aki alig volt 25 éves, ám mögötte volt a letöltött 9 év. Az emberek mindent elkövettek, hogy az idő múljon. Volt, aki a sporttal, olvasással, különböző apró holmik készítésével bajlódott. Néhányan énekelgettek, vagy az ütött kopott zongora zenéjére táncoltak. Esténként néhányan összejöttünk és színvonalas előadást hallgattunk a velünk lévő szerzetes papoktól. Sok közülük egyetemi oktató volt. A bibliamagyarázatuk után sokszor elámultam és nem tudtam magamban feldolgozni a hallottakat, kénytelen voltam másnap felkeresni őket, és magyarázatot kérni, hogy megértsem egyes részeit előadásuknak. Ezt örömmel és szívesen megtették, majd felhívták a figyelmemet, hogy ha hazajövök, kivel tudassam ottlétüket, mert velük közölték, hogy egyelőre nem jöhetnek haza. Az egyik bencés elmesélte, hogy a pártközpontban kellett néki előadásokat tartani a vallásról melyeket a jelenlévő kommunista tanár a hallgatóság előtt cáfolt, majd több előadás után többedmagával átadták szovjet katonai szerveknek. Így került az Unióba. Voltak személyek, akiket mikor elfogták, az értékeiket nyilvántartásba vették, de volt sok olyan személy, akik Kolimán az aranybányában pénzt kaptak s Lembergbe ez nyilvánosságra került és a pénzt le kellett vásárolniuk. Ezt egyes hazánk fiai nem jó szemmel nézték és megkísérelték drasztikus eszközökkel eltulajdonítani. Ekkor a velük hazatérő volt csendőrök kézbe vették az ügyet és rend lett. A velünk lévő, ránk felügyelő tisztek a sok ígérgetés után közölték, hogy a magyar kormány nem akar befogadni bennünket, de Törökország vagy Új-Zéland hajlandó erre. Úgy tudtam, a Délvidék újra Jugoszlávia és nekem ágról szakadtnak nincs ott mit keresni, de vajon magyar hazám befogad-e? Főleg a családos emberek nem tudták az ilyen híreket megemészteni, sokan az örültség határán voltak. Az egyik gönci fiú elmesélte, hogy a tanító 15-üket nemzetőrnek beszervezte, így próbálták a rendet fenntartani, amikor a szovjet csapatok megszállták a falut, őket összeszedték és elítélték. Előtte néhány éve nősült és a kisfia pár napos volt és most már 9 éves meg sem fogja ismerni. Honvágyuk kibírhatatlan volt a családosoknak. Itt vagyunk most már nem túl messze a hazától, és nem láthatjuk szeretteinket… Lassan múltak a napok fokozódott a türelmetlenség. Ilyenkor mindig visszagondoltam az elmúlt időkre, 27 évemre, melynek egyharmada embertelen körülmények között állandóan éhezve és fázva, a fegyver árnyékába kutyák vicsorítása mellett múlt el. És mit szólna most Szabadi Tibi sorstárs, akit 9 évvel előbb Odessza és Vinica között holtan tettünk ki a jéghideg vagonból? Vagy mit szólnának a sorstársaink, kiket halálra ítéltek és életüket elvették? Mit szólnának a 9 év alatt elpusztult magyar testvéreink, akiket még ma is haza várja családja? Miért kellett nekünk ennyi szenvedni? Mi most néhány ezren hazamegyünk, de milyen körülmények várnak ránk? Új életet kell kezdeni, de vajon hogyan? Ki fog segítséget nyújtani az új élethez? Mi történt két évvel idősebb Antal bátyámmal, aki Temerinből Bácsalmásra menekült, akiről és címéről a hét éve kapott levélből tudok. A szétszakadt család, édesapám két öcsémmel újra Jugoszláviában van, hozzájuk nem mehetek. Nekem semmim sincs, amikor 1944. december 23-án elfogtak, mindent elvettek, így én most semmit sem kaptam. A 9 év munkája fejében egy öltöny nyári munkásruha, nyakatlan trikó inggel és gatyával, gumitalpú bakanccsal és kapcával, sapkával és vattás kabáttal ez mindenünk. Ebben kell lennem a nap 24 órájában. Úgy éreztem gyermekkoromban sem dicsekedhettem, mégis fölnőttem a foltos cipőben, ezt meg újonnan kaptam. November közepén kezdték a névsort összeállítani. Életemben itt jelentett először előnyt a ZS betű, mert az orosznál az a nyolcadik betű az abc-ben, így én is az első csoportba kerültem. A lembergi táborban összegyűltek felét készítették fel az első szállítmányhoz, kb. 7-800 főt. November 19-én a reggeli órákban felsorakoztunk, kinyílt a láger kapuja és a gyalogmenet a lembergi vasútállomás felé elindult. Fájó szívvel hagytuk a táborban sorstársainkat, akik pár nap múlva követtek bennünket és otthagytunk több személyt, akiket visszavittek és csak 2 év múlva, 1955-be kerültek haza. Az állomáson ott álltak a vagonok beépített priccsekkel, középen fűthető kályhával és fával. A kísérő katonáknak személykocsi volt a szerelvényhez kapcsolva. A vonat csak délután indult el, de idő múlását nem érzékeltük. Kilenc év után újra találkozni a Kárpátokkal északon… Örömömben újra sírtam, mint kilenc évvel előbb a Déli-Kárpátokban a bánat és bizonytalanság miatt. Kora reggel ért vonatunk Munkácsra, ahol néhány órát állt a vonat, majd a kora délelőtt megérkeztünk Csapra. Elszorult szívvel néztem a tájat mi lett Nagy-Magyarországból Munkacsevó, Csop… |
oooooooooooooo |
|