. . |
oooooooooooooo |
A fogda három oldalon zárt volt, egy oldalon volt az ajtó mely felett pedig rácsozott ablak egészítette ki a különböző nagyságú épületet. A fogdában és a barakkban is a fűtést általában téglából épített, különböző nagyságú kályhával oldották meg. Ezt később saját bőrömön tapasztaltam, hogy a fogdában a fűtéssel is hatni próbáltak a szerencsétlenekre. A kapuőrségnek elfogadható helye volt. Nappal általában két fő, éjjel négy vagy hat fő volt a kapuszolgálat. A kapunyitáskor az őrség is besegített, a motozást általában a kapuőrség végezte. Itt télen fűtöttek, ellenben a lágerkerítésnél lévő őrbódékban, a fiatalabb katonák nehezen viselték az éjszakát, a szörnyű fagyos, szeles, sokszor a negyven fok alatti hőmérsékletet. A kapunál fel volt függesztve egy vasúti síndarab ezen kongattak ébresztőt delet, és a takarodót. A halott kiszállításakor az őrség a halott homlokát kalapáccsal betörte, nehogy helyette élő foglyot vigyenek ki. Erre való példa, amikor a hulla helyett a szállító ládába szökevény feküdt, s a kapcsolata biztos nagyon jó volt, mert a szökését előre megtervezték, így nem tudták elfogni és többé semmi hírt nem kaptunk róla. Az illető hajón szolgált, összeveszett a kapitányával, akit a tengerbe dobott, ezért kapott súlyos büntetést. A táboron belül sosem dolgozott, még az őrszemélyzet is tartott tőle. A barakkparancsnok középkorú moszkvai tanító (iskolaigazgató) volt. Ismerte a magyar történelmet. Sokat társalogtunk és a hiányos orosz történelmi tudásomat gyarapítottam általa. Amikor látta, hogy bennem megbízhat, elmesélte az életét. Moszkvában lakott egy tömblakásban, két iskolás kislánya van. A háború kitörésekor a frontra került. Betekintést nyert a háborús magyar életbe. Ismerte az 1849-es Paskievich nagyherceg vezette orosz hadsereg beavatkozását és annak következményeit. Így ő ebből a szemszögből ítélte meg Magyarországot és került osztrák földre századosi rangban. Az egyik osztrák helységben egy szolidabb faluszéli házban vett igénybe szállást. Itt lakott míg a csapata tovább nem ment. A háztulajdonos a falu pásztora volt. Amikor megismerkedtek, jó viszony alakult ki köztük. Este a család koncertet adott a tiszteletére, mivel mindenki tudott valamilyen hangszeren játszani. Volt zongorájuk, hegedűjük és egyéb hangszerük. Nem beszélve arról, hogy Csajkovszkijt és klasszikus orosz műveket adtak elő a családfő segítségével. Mint pedagógus, rettenetes dilemmába esett. Moszkvából jött és az a feladata, hogy ezeket az embereket felszabadítsa, de mit hozhat ő nekik de vinni a lelkében neki annál többet kell. Amikor rágondolt a családjára, eszébe jutott, hogy neki még bérelt zongora sem tellett, hogy kislányait zenére oktassák. Hazakerülve ezt elmesélte szűkebb körben. Ám rendszer ezt nem szívesen vette és 10 évet kapott, hogy megismerje hazája másik oldalát, a Gulágot. De hát ő orosz volt, ismerve történelmüket, méltósággal kellett, hogy viselje sok millió orosz testvérének sorsát. Hoztak a táborba egy alkalommal eszkimót. A ruhája kívül-belül medvebőrből volt, de ezt nem hagyták meg neki, elvették és fogolyöltözetet kapott, hiába volt minden tiltakozása, a ruhája védelmében hiába rúgott, harapott, a túlerővel szemben tehetetlen volt. Az élelem azután őt is megviselte, mert nem volt hozzászokva a káposzta- és fagyos krumpli- leveshez. A káposztafejek kazalba voltak összerakva télre, ez eggyé volt fagyva, feszítővassal levéstünk abból akkora darabot, mely a konyha ajtaján befért, megraktuk a szánkót és az őrség kíséretével a táborba szállítottuk. Amikor a konyhán kiengedett, hordóba rakták, és ásóval összeaprították majd kondérban megfőzték a káposztalevest. A burgonya egy része is megfagyott a raktár hiányában és így került a fogolykonyhára, ahol megvárták, amíg kiengedett, s ekkor megpróbálták a héját lefejteni, ami részben sikerült is, persze nem minden esetben. Amiről nem jött le a héja, az úgy került a levesbe. Télen, amikor a káposzta vagy burgonya elfogyott, még bükköny is került a változatosság kedvéért néha a levesbe. Az apró sózott halat megdarálták, némi liszttel keverve fasírtot csináltak belőle. Rettenetes sós volt, tele szálkával és halfejek zúzalékával. De még ebből sem jutott elegendő. A háború befejezése után megindult Kárpátaljáról is az intelligencia elítélése és lágerekbe zárása. A papság felekezetre való tekintet nélkül, de főleg a katolikus és görög katolikus szenvedett. Ungvári, munkácsi és beregszászi papokkal személyesen is együtt voltam, valamint tanárokkal jegyzőkkel és bírákkal. Nekik annyival volt elviselhetőbb, hogy levelet és csomagot is kaptak, miután szovjet állampolgárrá lettek. Az életüket nagyon megnehezítették a köztörvényes bűnözők, mivel tőlük még lehetett rabolni úgy ruhát, mint csomagot. Ezen a láger parancsnokság úgy próbált segíteni, hogy raktárat különített el erre a célra, hogy el tudják zárni, de lényegesen ezt a problémát ez sem oldotta meg, állandó volt a verekedés és rablás. Volt, aki ezen úgy segített, hogy ha megkapta a csomagot, szétosztotta. Nemes cselekedet volt részéről. Így mi is néhány falat pluszhoz jutottunk, amiért hálásak voltunk. Az etápokkal mindig jöttek magyarok, akiket a hadifogolytáborba elítéltek nem egy esetben 25 évre is, és szibériai lágerekbe hozták őket. Sok volt közöttük a családos ember. Az a tudat, hogy a büntetést le kell tölteni és semmi hír a családról, valamint a lágerélet szörnyűségei szinte elviselhetetlenné tették az életüket. Nem számított, hogy milyen nemzetiségű, végzettségű, egy a rabszolgák közül, mindannyian egyformán az emberi társadalom kivetettjei voltunk; akikre a fegyver csöve meredt, és nem sejtettük és nem láttuk, hogy az elviselhetetlen állapot még fokozódni fog. A foglyok élete nagyban függött a tábor vezetőségén, ezt részre lehetett venni táboronként is, így volt olyan hely, ahol könyveket és újságot is a rabok rendelkezésére bocsátottak. Én rendszeres látogatója voltam a kultúrteremnek, ez azonban csak a központi lágerben volt így. Az orosz klasszikusokat nehéz volt megkapni, így Tolsztoj, Csehov, Turgenyev műveihez csak nehezen jutottam. Az akkori szovjet irodalom, Solohov, Erentburg stb. rendelkezésre áll. Az újságok főleg az újjáépítésekről cikkeztek, de újak voltak az Egyesült Nemzetek Szervezete üléseiről szóló cikkek. A szovjet felszólalásokat, mint az emberiség jótevőjét és védőjét állította be minden újságcikk, a nyugati világot, meg mint ellenséget. Nem tudtuk ekkor még, hogy mi a hidegháború és vasfüggöny. Fölfogni sem tudtuk a szovjet sajtó tudósítását az ENSZ azon vitájáról, hogy az egyik delegátus azt állította a Szovjetunióról, hogy több millió ember sínylődik munkatáborban. Ezt a szovjet küldöttség visszautasította és rágalomként kezelte, a Szovjetunió belügyeibe való beavatkozásnak vette. Hozzá csatlakoztak a csatlós államok és szimpatizáló országok, sok ország meg hallgatott, mert nem tudták vagy nem is akarták tudni, milyen élet zajlik a huszadik században a bűntelen emberek millióival. Kínlódás és szenvedés az élet nap mint nap éhezve, fázva, a végtelenségig kizsigerelve betegen is. A köztörvényes bűnözők egy részét amnesztiával elengedték, de mi idegen állampolgárok maradtunk a bizonytalanságban, a szenvedésben. De hát a lágerek körül volt hely halottak részére. A meghaltak elföldelése úgy ruhátlanul csak emberi munkába került és anyagiakat nem kellett igénybe venni a tábor parancsnokságának. Az ötvenes évek nagy változást hoztak életünkben. A szibériai Kemerovo és Marienszk környékéről is megkezdték a politikai fogolyként nyilvántartott emberek elszállítását. A szerelvény kelet felé indult. Krasznojárszkba érve megsirattam Gyóni Gézát, magam előtt láttam vasabronccsal megjelölve testét és nem feledve versét: „csak egy éjszakára küldjétek el őket.”, és nem tudtam szabadulni a bizonytalanságból, hogy mi lesz velünk. Így érkeztünk Tajsetba, máris tovább vittek bennünket: egy jól kiépített fűrésztelepre kerültünk. Hozták kis vasúti sínen óriási erővel az őserdőből a fűrészárut. A fő hangsúly a talpfafűrészelésen van. Két műszakban éjjel nappal fűrészeltünk a Tajset, Branszk, Angara vonalon felhasználásra kerülő talpfákat. Az elkészülteket közvetlenül a vasút mellett kellett összerakni, így szerelvényt közvetlenül a talpfarakás mellé tolatták, ekkor a nyílt pályán lévő vonat megvárta míg megrakták talpfával a vagonokat. Rettenetesen nehéz munka volt, főleg télen, amikor minden fagyos és havas. A nyersfából kifűrészelt talpfa sok esetben a 100 kilogrammot is meghaladta. Az élelem nem állt összhangban a végzett munkával. A táborparancsnokságot hiába kértük az élelem javítására, segíteni nem akartak és nem is tudtak. A fűrészüzem a körülményekhez képest jól fel volt szerelve, nagy átmérőjű körfűrészlapok dolgoztak. A svéd és finn technikát megcsodáltuk. Az erdőben a kitermelés fagázzal üzemeltetett elektromos fűrésszel történt, onnan kisvasúti sínen szállították a fát, a mozdonyok egy része még a Monarchia területén készült és megbízhatóan működött. Egy alkalommal éjjel villanyfűrésszel kellett kettéfűrészelni a vasúti kocsikról lerakott rönköket. A rönkök között azonban a járó villanyfűrész a térdemet elvágta. Mivel a több száz embert foglalkoztató üzem nem rendelkezett elsősegélynyújtó felszereléssel, a térdkalácsomat a fűrész kibontotta. A piszkos gatyaszárakat kellett kötszernek felhasználni. Mivel éjjeli műszak volt, csak reggel részesültem orvosi ellátásban, előtte azonban megígérték, hogy szabotázsnak veszik és bíróság el fog ítélni. A térdemet több kapoccsal fogatták össze többhetes betegséget szenvedve kórház hiányában. |
oooooooooooooo |
|