.
Zsúnyi Illés : Nehéz idők

Előszó ] 1 ] 2 ] 3 ] [ 4 ] 5 ] 6 ] 7 ] 8 ] 9 ] 10 ] 11 ] 12 ] 13 ] 14 ] 15 ] 16 ] A templomépítő ]

.

oooooooooooooo

Az etáphoz (foglyokhoz) nagyon kevés volt a lovas kocsi, így csak kevés személy ülhetett föl míg az izomzata némileg rendbe jött. A helyzetünket még nehezítette a mostoha útviszony, a hó és dombos vidék. Pihenőt nem igen akartak adni, mert abban a percben elaludt a kimerült társaság. Ilyenkor ütötték-verték az ébredni nem akaró és nem tudó holtfáradt embereket. Egy kisebb falun mentünk keresztül és a lakosok közül néhányan a hólapáttal fenyegettek bennünket. Rettenetes érzést váltott ki bennem. Tereltek, hajtottak, enni csak naponta egy darabka kenyeret kaptunk. Pécsre érve egy iskolába kerültünk, keverve különböző nemzetiségű foglyokkal, főleg bolgárokkal

Az iskolában a padokat kirakták az udvarra és az üres teremben a fal mellé körbe kellett ülni, valamint a terem közepén a hátunkat összevetve újabb sorba ülni. Itt kaptuk az elmaradhatatlan káposztalevest. A leves elfogyasztása után csendet parancsoltak és csak suttogás hallatszott. Itt jelentkezett először a vécét helyettesítő hordó, amit addig, míg meg nem tellett, nem ürítették ki. Napközben fölöltözve kellett ülni, közben bejöttek tisztek és a köztünk lévő folyosón menve ellenőrzést tartottak. Előttem megállt az egyik és a nevemet kérdezte Az őrmester felírta, majd elmentek. A többség véleménye az volt, engem el fognak engedni mivel a szovjetek jó emberek és még propagandából is megteszik. Megkezdtek ezért felkészíteni az üzenetek továbbítására, hogy a családtagjaiknak hová vigyem az üzenetet. A helyzetnek az vetett véget, hogy jöttek értem és elkísértek egy különálló épületbe, ahol a parancsnokság székelt. Bekísérve láttam, egy iskola padon ül már egy velem egyidős szovjet katona. és mivel tolmács nem volt, mutatták, hogy üljek mellé. Valami parancsot adtak ki, de nem értettem, amit mondtak. Csak azt láttam, hogy „Szergej” leveti azt a gumitalpú, szétfeslett, főleg talpnélküli bakancsát, amiben a Volgától idáig jött. Aztán mutogatással tudomásomra hozták, hogy nekem is ezt kell tennem az enyémmel. Egyből süketnéma lettem. Őket ez nem zavarta és úriembert csináltak belőlem, mert kifűzték dupla talpú fordított bőr bakancsomat, meglátták az édesanyám által kötött gyapjú zoknimat, ami ki volt egészítve kapcával és mindet elvettek. Nekem a tönkre ment gumitalpú bakancs mellé olyan kapca jutott amelyet még soha ki nem mostak és darabokban lógott. Mivel a fölhúzással nem boldogultam, az egyik kapitány mesterien a lábamra csavarta és a bakancsot a lábamra húzta. Ekkor egyértelművé vált, hogy így el nem enged(het)nek és el kellett maradni az üzenetek továbbításának. Ekkor az az öreg suszter jutott eszembe, aki gyerekkoromban a lyukas cipőmet oly mesterien megfoltozta, újjávarázsolta. Nekünk gyermekkorunkban sem igen jutott új cipőre, így a lyukas bakancs sem volt újság. A szovjet rossz bakancs elkísért a szibériai lágerekig, és amikor lehullott a lábamról és sárban-hóban mezítláb kellett járnom, még a rossz bakancsot is visszasírtam.

Rövidesen a pécsi állomásra kísértek bennünket és a bajai Dunaparthoz vittek. A vagonokban egymás ölébe kellett ülni majd ránk csukták az ajtót. Aznap megérkeztünk a bajai Duna „híd” romjaihoz. A befagyott Dunán Bajára tereltek bennünket, egy keskeny utcán kísértek egy épület udvarára és pincéjébe. Menet közben újabb szörnyű élményben volt részünk. Velünk kísértek egy bajai embert is akit az utcabeliek felismertek és értesítették a feleségét. Nemsokára három kisgyerekkel megjött az asszony, magával hozva egy szakajtó ruhában néhány pogácsát. Megismerve egymást a kisgyerekek találkozni akartak édesapjukkal, de ekkor azonban az őrök megvadultak és gépfegyverrel az anya és kisgyerekek, valamint az édesapa közé álltak, nem engedve a találkozást, illetve búcsúzkodást. Az őrjöngő anyát a többi asszony, az apát pedig mi védtük a katonák dühétől. A katonák ütlegeléssel kényszeríttettek bennünket gyors tempójú távozásra, hogy mielőbb a helyszínre érjünk. Beesteledve megkezdtük a bevagonírozást. Ez abból állt, hogy mint az állatokat, vagonba kergettek, ahol az egyik oldalon egymás ölébe ülve kellett ülni, s ekkor drótkerítés fonattal beszögeztek bennünket. A vagon másik felébe lábadozó katonák jöttek, géppisztollyal nekik priccsek voltak szalmazsákkal és takarókkal. Reggel és este a drótfonatot kitépve lyukat csináltak, azon kibújva, a vagonból kiszállva szükségletünket el tudtuk végezni. Temesváron Tuba Anti talált egy cső kukoricát és egy cukorrépát, ezt a vagonban lemorzsolta és a beteg orosz katona késével a répát szétvágta, majd elosztotta közöttünk. A Kárpátokon belül hová jutottunk! Sírni, és kétségbe lehetett esni. Édesanyám, aki a temerini temetőben kisfiaddal együtt őrangyalaim vagytok, vigyázzatok reám és kérjük a Szűzanya segítségét! Az életben minden kilátástalan volt: a fűtetlen vagon, a tél közepe, állandó éhínség. Főt étel nem volt csak naponta bedobott darabka kenyér és víz. Egyedüli reménység és megnyugvás az imádság volt. Ilyen körülmények között eljött a nap, amikor a Déli-kárpátokat elhagyva a román alföldre került a vonat. Egy este felé Galacra érkeztünk, ahol megkezdődött az átrakás a széles nyomtávú vagonokba. A mi vagonunk „utasait” kijelölték az élelem átrakására, ami a szerelvény nagyságához viszonyítva nem sok, és inkább csak az őrségé és a személyzeté volt. Itt történt, hogy néhány bolgár fogoly tiszt a zűrzavarban megszökött, de helyettük ugyanannyit pótoltak az állomáson lévő románokból. A románok tiltakozása hiábavalónak bizonyult, az erő hatott reájuk. Elfáradva, sorsunkba beletörődve, a bizonytalanságba merülve mind nagyobb lett a némaság, ültünk magunk elé meredve. De ki vigasztaljon, hiszen mind egyforma elesettek voltunk, mindannyiunknak egyforma nagy volt a bánata, az élet és minden nagyon sötét volt.

Ilyen körülmények között érkeztünk Odesszába, ahol minden idegen volt nekünk és érthetően nem tudtunk örülni. Nem úgy a katonák, ők hazaértek, Azt, hogy otthon vannak, még éreztették is velünk, kíméletet nem mutattak. A vasútállomáson gyalog kísértek az odesszai börtönbe, ahol megkezdődött az átadás-átvétel. Ekkor még nem tudtuk, mit jelent az 58/9 § és társai. A börtönben kopaszra nyírtak és egy padra kellett sorba állni. Börtönőrnők jöttek és a vödörben szappanhab volt, benne korongecset. Arcunkat, hónaljunkat és egyéb szőrzetünket beszappanozták, majd újabb nők jöttek, s ki az arcot, ki az egyéb részeket borotválta a jéghideg helyiségben. Még a vacogást is megpróbáltuk visszatartani, nehogy a borotva véletlenül a nemes részt kivágja amit borotválás közben a „Natasa” kézben tartott. A fürdő áldatlan állapotban volt, a fürdővizet nem tudták szabályozni, a különböző hőfokú víz egyenlőtlenül folyt, többször a hideg, mint a meleg szinte csak arra volt idő, hogy zuhany alá álljon az ember és már abba kellett hagyni a fürdést. Közben dobálták ki a ruhát, amit hiányosan adtak vissza. A börtönállapotok rémisztőek voltak. Az élelem szinte ehetetlen. A kenyér árpalisztből sült és nem volt rendesen megsütve. A levesbe hal volt szétfőve, tele szálkával. Levest csak az evett, akinek volt edénye, vagy kölcsön kapott. A börtönlakók zömében köztörvényes bűnözők közül kerültek ki de sok volt a katonai dezertőr, öncsonkító, akik nem akartak a frontra menni és átlőtték a kezüket vagy lábukat, de voltak Vlaszovisták, németekhez átállt katonák is. A bűnözők, mivel más nem volt a ruhánkat kezdték elszedni, s ezért állandó volt a verekedés.

A börtönhelyiség padozata kőlapokból volt, így csak az segített, ha összebújtunk és a lesoványodott testünkkel egymást melegítettük és egyben védtük. Egy éjjel átvittek olyan kazamataszerű helyiségbe, ahol csak az ajtó és szellőzőnyílás volt, az egész teremben mindösszesen 15-en voltunk. Teljesen ismeretlen emberek, főleg német tisztek. Elmondták, halálra vannak ítélve. Egész éjjel mozgás volt és reggelre nem sokan maradtunk. Reggel engem visszaengedtek társaimhoz. Valószínűnek tartom, hogy valami tévedés volt, vagy valaki részéről hírmondót akartak belőlem csinálni. Az odesszai börtönben állandó mozgás volt, hozták és vitték az elitélteket. Mi is hamarosan sorra kerültünk. Újra vagonba raktak bennünket, sok volt közöttünk a „moldáv és besszarábiai” és aztán megindult a szerelvény. Havazott és hideg volt. A háború még javában tartott, így a rab szerelvény sokat várakozott a mellékvágányokon. A következő állomásunk Vinica volt. Útközben kenyeret és halat adtak, vizet pedig csak akkor, ha a szerelvény megállt és lehetőség volt rá.  Ez többé-kevésbé nem állt fenn, így a szomjúság elviselhetetlenné vált. Vinicába érve az út mellől a havat felszedtük, és azt ettük szomjunk enyhítésére. A börtönben forró vizet adtak, az osztást egy porcelán mozsárba kaptuk. Amikor rám került a sor, nem törődtem vele, hogy leforrázom a szám és torkom csak nyeltem-nyeltem a forró vizet. Igaz a szám fölhólyagosodott, de fertőtlenítette a piszkos havat, amit útközben megettem. Nagyon sokan hasmenést kaptak a hótól. Vinicában a börtönviszonyok abból a szempontból volt jobb, hogy a padozat padlóból volt, így nem volt olyan hideg. Igaz, nekem a WC-ként használt hordók mellett volt a helyem.

A két hónap fogság és viszontagság nagyon meglátszott rajtam, a ruhám is gyalázatos állapotban volt. A szobaparancsnok adott egy igen elhasznált katonai köpenyt, ez az adott helyzetben nagyon jó szolgálatot tett, hiszen éjjel-nappal jól ki tudtam használni. A börtönviszonyok elfogadhatók voltak az Odesszaihoz képest. Naponta kétszer levest adtak igaz, úgy nézett ki, mint a forró víz. Az edénnyel egyszerre fatányérokat is kaptunk, melybe a levest osztották. Amikor megitta az ember, utána egy vödörben (ugyanabban a vízben) kiöblítettük. Így aztán végén sűrűbb volt a mosogatóvíz, mint a leves. Kenyeret a reggeli levessel együtt adták, ezt mindjárt megettem és csak a délutánra vártam. Ekkor Kalmár Sanyi egyikünk kenyerét eladta. Mivel naponta lehetett valamit pénzért venni, fokhagymát vettünk. A foghagymával bedörzsöltük fogolytársaink kenyerét is némi ellenszolgáltatásért, mely egy darabka kenyér volt így újra tudtunk kenyéradagot eladni. A vinicai börtönben is állandó mozgás volt, foglyok mentek, foglyok jöttek hírekhez jutottunk általuk. A börtönparancsnok újságból is olvastatott, fel innen tudtuk meg, hogy Magyarország területén április 4-én megszűntek a harcok. Európában még állt a háború, ugyanakkor a Távolkelet is lángokban állt. Vinicában ért bennünket az európai háború vége május 9-én. Az általános vélemény az volt, hogy amnesztia lesz és idegen nemzetiségűeket hazaengedik. Erre vártunk még akkor is, amikor megkezdték kiszállítani az embereket a vasútállomásra. A csalódás akkor ért bennünket, amikor a vonat kelet felé indult.
A szerelvény négytengelyes kocsikból állt, áramfejlesztővel felszerelve. A szerelvények elején és hátulján fényszórókkal, az ütközőkön karfákkal ellátott hely az őrséggel. Az ajtónál a vonat egyik oldalán, nyíláson tölcsérszerű bádogot szögeztek, az volt a WC. A vagon két végében deszkából fekvőhelyek voltak kialakítva, ezzel is növelték a férőhelyet. Persze ide kerültek a kiváltságosok. Amikor a szerelvény megállt, a katonák fakalapácsokkal végigverték a vagon deszkáit, félve attól, hogy a foglyok megbontják. Naponta létszámellenőrzést is tartottak, amely úgy történt, hogy a vagon egyik végéből középen állva fabunkóval számolták át a foglyokat. Harkovban egy személy kidobott egy papírlapot a nevével, ezt a katonák meglátták, beazonosították és a vagonunkban, addig ütötték, míg mozgott. Ilyenkor újra számoltak és a bunkóból bőven jutott nekünk is. A távolkeleti háború még folyt, ezért a katonai szerelvények elsőbbséget élveztek, mi a mellékvágányokon vesztegeltünk a bezártság szörnyű volt ugyanakkor a jövőtől való félelem is kínzott bennünket. Penzába engedtek ki bennünket először a vagonból. Itt megfürödtünk, mosakodtunk és fertőtlenítették ruháinkat. Búzából őrölt lisztből sült kenyeret kaptunk mely nagyon jó volt. Amikor újra elfoglaltuk helyünket a szerelvényen, a vonat indult tovább. Nem sejtettük, hogy még nem vagyunk túl az út felén. A vonat meg rendületlenül ment velünk kelet felé. Csak a halottainkat vették ki közülünk. Elértük a Volga partot Kujbisevnél és közelítettük az Ural-hegységet. Az Ural-hegységnél a kocsiból kinézve egy hatalmas obeliszket láttam, nyugati oldalán Európa, a keletin Azija felirattal. A körülmények ezt később igazolták.

Vonatunk, amikor szabad volt a transzszibériai vonal, rendületlenül húzott kelet felé, Ufa, Cseljabinszk, Omszk, Novoszibirszk irányába. Harmincöt nap utazás után megérkeztünk a Marienszk központú (Sziblag) Szibériai lágerek, Berkul 6. sz. táborába.

oooooooooooooo

aa


Előszó ] 1 ] 2 ] 3 ] [ 4 ] 5 ] 6 ] 7 ] 8 ] 9 ] 10 ] 11 ] 12 ] 13 ] 14 ] 15 ] 16 ] A templomépítő ]