HADIFOGSÁGOM
TÖRTÉNETE Írta: Weisz
Ferencz 4 |
oooooooooooooooo |
VAGONÍROZÁS VESZPRÉMBE Május vége felé egyik nap jöttek a tisztek és mondták, hogy álljanak ki a 18 éven aluliak és az 50 éven felüliek. Még a feldbacki táborban hozzám szegődött egy l5 éves gyerek a Horthy Miklós repülőiskola növendéke volt. Mondtam neki: Feri állj ki, ti hazamehettek, de mi már nem az biztos. De Feri csak mondogatta őrmester úr én magát nem hagyom el. Kikötött velem fönt, északon majdnem a Jeges tengernél Wanovába. Csak úgy maradt meg, hogy mi idősebbek támogattuk a magunkéból. Végül 47 júniusában betegen sikerült neki hazajönni. Mikor az öregeket és a fiatalokat kiválogatták, a középkorúakat felsorakoztatták, elkezdődött a számlálás. Megint 2500 főt számoltak. Már délután volt az idő mikor elindultunk szigorú őrkísérettel. Aznap Devecserig mentünk, másnap értünk Veszprémbe az állomásra. A teherpályaudvaron már el volt készítve a szögesdróttal ellátott szerelvény, a végére géppuskát és fényszórót szereltek. Borzasztó látvány volt. Jobbról-balról katonák géppisztollyal a vagonok mellett. A vagonírozás gyorsan ment, mert állandóan hajtották a népet /davaj, davaj, bisztri/ A száztonnás vagonokba 103, a 40 tonnásokba 42 főt zsúfoltak be. Szabályosan úgy voltunk, mint a konzervdobozban a heringek. Március 27.-től, mikor fogságba értünk most volt először fedő a fejünk felett. Ahogy a vagonok megteltek, azonnal rázárták, rossz volt hallani, ahogy az ajtók zörögtek. Ajtózárás után a nép egy kis időre elcsendesedett, csak pár perc után tértünk magunkhoz. Mondtuk egymásnak: nesze neked dokument. Akkor még nem tudhattuk, hogy a három nagyhatalom megegyezett, annyi embert vihetnek ki, amennyit tudnak. Én egy olyan vagonba kerültem, ahol 103-an voltunk. Adtak be két vizesvödröt, de vizet nem, pedig ott volt a csap az állomáson. Mikor minden rendben volt az oroszok végigjárták a szerelvényt, tolmácsot kerestek. Gondoltam nem jelentkezem, mert már kétszer megjártam az orosz tudásommal, majdnem az életembe került. Mikor a mi vagonunkhoz értek, a bajtársaim kiszóltak hogy itt van tolmács, mondtam, hogy én nem akartam jelentkezni, de már akkor nyílt a vagonajtó és rám mutattak. Na fogjam a holmimat és menjek velük. Közbe megkérdezték hol tanultam oroszul. Most megint elmeséltem, amit már néhányszor elmondtam, Kárpátalján tanultam ukránul, Mindjárt mondták, hogy jól van, tökéletesen megértenek. Elköszöntem társaimtól és megígértem nekik, hogy amint tudok, segíteni, fogok az egész transzporton. Előre kísértek a parancsnoki kocsiba, ott adtak egy piros karszalagot, amire oroszul volt ráírva, akkor még nem tudtam elolvasni, mert az orosz abc-t nem ismertem, azt csak később tanultam meg. A karszalagot felvarrtam és leültem egy zsákra. Nem szóltam semmit, hallgattam, mint a sír. Az egyik tiszt elővette a harmonikát, és el kezdte játszani a szép magyar táncot. Azt kérdezték tetszik-e nekem, hiszen ez magyar nóta. Tetszik feleltem. Mért nem beszélsz? Mondtam, hogy nincs kedvem. Mondtam nekik: olyanok vagytok, mint a németek, mert mindig hazudtok. Közben a szerelvény elindult Pest felé. Megint megszólalt a parancsnok: ne szomorkodj, nem lesztek sokáig. Meg lesz a békekötés aztán jöttök haza, csak pár hónap, addig dolgoztok egy kicsit. Amit leromboltatok, azt fel kell építeni. De én nem romboltam le egy házat sem. De a magyarok Ukrajnában hány házat és falut felgyújtottak. Mi Magyarországon egy falut sem gyújtottunk fel, mondta a főhadnagy. Aztán elővett egy kenyeret, meg egy darab szalonnát. Itt van, egyél tudom, hogy éhes vagy. Nem fogadtam el, pedig igazán éhes voltam. Jól van, majd elfogadod mondta a főhadnagy. A végén mégis kénytelen voltam a kérdésekre válaszolni, de arra vigyáztam, hogy olyat ne mondjak, ami esetleg nekik nem tetszik. Reggel 8 órára értünk be a Keleti pályaudvar rendezőjébe. Minden vagonból 5 ember leszállhatott vizet felvenni a kulacsokba. Közben megjött a borsóleves és elég jócskán volt benne borsó. Majdnem egész napot ott töltöttünk. Hamarosan megjelentek a civil férfiak, nők vegyesen, de főleg nők kik a férjüket, fiukat vagy édesapjukat keresték. Az oroszok meg nem győzték őket zavarni a szerelvénytől. Nekem mondták, hogy szóljak nekik, menjenek haza. Nem szabad a szerelvény mellett tartózkodni. Én még azt mondtam, hogy csak keressék. Egyszer csak egy harminc év körüli fiatalasszony megtalálta a férjét az egyik vagonba. De csak a bedrótozott ablakon keresztül tudtak beszélgetni, úgy hogy az egyik őr állandóan zavarta őket. Közben oda jött két magyar katona is. Jól fel volt pakolva a hátizsákjuk. Mondtam nekik, tűnjenek el, mert az oroszok még bevágják őket a vagonba. De ők csak földieket keresnek. Azt mondta az egyik, hogy nekik az amerikai parancsnokságtól van szabályos igazolásuk. Magyarul és oroszul van kiállítva. Hiába magyaráztam, hogy ez nem számít ezeknek. Nem hittek nekem. Jött a vonatparancsnok meg két katona. Kérdezték kik ezek. Mondtam, hogy nyugatról jönnek, szabályos igazolásuk van. Hadnézzem! Odaadták az igazolást, meg sem nézte jóformán és mind a kettőt, összetépte. Köpött egyet, a két embert pedig bevágták az egyik vagonba. Ami hátizsákjukba volt értékesebb holmi, mind elvették tőlük. Már egyik sem volt fiatal, közelebb az ötvenhez. Bizonyosan az első háborúban is részt vettek. Lehet, hogy talán nem kerültek haza, sőt biztos. Csak késő este indult el a szerelvényünk, Kiskunhalas határában megálltunk. Azt mondták, hogy valaki megszökött, de a reflektorfényben észrevették, és hamarosan elfogták. Pontosan a saját vagonja mellett a főhadnagy pisztollyal szájba lőtte, majd feldobták a fékezőkocsi fülkéjébe, a szerelvény pedig elindult. Ez az ember nem volt más, mint aki a keleti pályaudvaron találkozott a feleségével. Pedig de hogy ígérte, hogy visszajövők hozzád. A felesége talán soha sem tudta meg, hogy még Magyarországon meghalt. 11 órára értünk Kelebiába, ami határállomás. Itt megint sokat állt a vonat. Rengeteg civil jött össze az állomáson főleg nők voltak vagy százan. Azt kiabálták a vagonok ablakánál, hogy dobjunk ki címeket. Én sokat mászkáltam ott az állomáson, mindig azt figyeltem, hogy milyen a légkör, hogy esetleg megtudok - e szökni valahogyan. Egy óvatlan pillanatban sikerült az állomás épületén átjutnom. Elkezdtem futni az egyik utcába, mert három utca is vezetett az állomásra. Egyszer visszanéztem, nem láttam senkit. Arra nem gondoltam, hogy engem mégis figyelnek az állomás épületéből, mégpedig egy magyar vasutas. Erre akkor jöttem rá, mikor már elfogtak. Ahova én bementem, az-az állomástól körülbelül 3-400 méter távolságra volt. Talán a házbeliek nem is tudták, hogy én az udvaron keresztül rohantam, egyenesen a szérűskertbe. De legalább már négy kerten is túl mentem. Már akkor hallottam, hogy az oroszok keresnek. Össze - vissza, lövöldöztek, de csak úgy a levegőbe. Nem tudtam mit csinálni, volt ott egy lugasféle a közepén volt egy kút, én abba beleugrottam. Az oroszok már a kertekben jártak. Ahogy a kútba értem, éreztem, hogy a víz nagyon hideg, a víz szabályosan feldobott anélkül, hogy a kút fenekére értem volna. Felhúzódtam annyira, hogy az arcom, szám, orrom ne érjen a vízbe. A lábaimat nekifeszítettem a kút oldalának nem betongyűrűk voltak, téglából volt kirakva. Én ott a kútban vártam sorsom beteljesülését. Mindent hallottam, ahogy közeledtek, meg távolodtak. Mikor úgy gondoltam, hogy már elmentek följebb jöttem, hogy ne legyek abba a hideg vízbe. Annyira felhúzódtam a fa kútkáva meg a kút között volt egy nyílás, én azon mindent jól láttam. Egyszer csak hallottam egy hangot, de oroszul. Azt mondta, ott van, csak nézzétek meg, talán a kútba van. Erre ketten odaszaladtak de már nekem nem volt időm, hogy visszamenjek a vízbe. No mi van tolmács? Kérdezték, no gyere fel és nyújtották a kezüket, ahogy kiléptem a kút kávájára, máris elkezdtek ütni a géppisztoly tusával. Rugdostak, mire az állomás épület elé értem már csupa vér voltam. Végigkísértek a szerelvény előtt, megmutatták a foglyoknak, hogy így jár, aki megszökik. Azok a nők, akik ott voltak pedig kiabáltak: pfuj ruszkik! De voltak, akik szerbül kiabáltak. Majd visszavittek az állomásra ott egy padra leültettek. Még ott is pisztoly agyával, hasábfával ütöttek. Csak arra vigyáztam, nehogy elessek, pedig sokszor pillanatnyilag megszédültem. Még most is hordom a sebhelyeket, amit akkor szereztem. Egyszer csak a nők megrohanták az oroszokat, mondták nekik olyanok vagytok, mint a németek. Ti vagytok a felszabadítók? Az a sok nő elkezdte köpködni az oroszokat. Nem tudtak mit csinálni velük, próbálták elzavarni őket, de nem sikerült. A korláton kívül állt egy vasutas, már jó hatvan felé járt. Azt mondta, nem szégyelled magad elszökni a felszabadítóktól! Mondtam neki, hogy én azóta vagyok rab, mióta felszabadítottak. Közbe a nők már mindjobban tomboltak, neki mentek a vasutasnak is, jól helybenhagyták, hogy miért árulta el hol vagyok. Mikor látták az oroszok, hogy a helyzet kezd mindig kényelmetlenebbé válni, elkaptak ketten, és el kezdtek velem rohanni a szerelvényhez. És beraktak egy üres vagonba, mint egy zsák krumplit. Csupa vér voltam, akkor még nem éreztem fájdalmat, lefeküdtem a padlóra. Elkezdtem gondolkodni, hogy azok a hős katonák meghátráltak a fegyvertelen nők előtt. Ennek most már májusban elmúlt 52 éve, de sokszor eszembe jut, hogy ha azok a kelebiai nők nem olyan bátrak, hogy egy ismeretlen embernek védelmére álljanak, akkor én most ezt a visszaemlékezést a másvilágról írnám. azóta is csak hálával tudok gondolni azokra, akik ott nem is sejtették, hogy az életükkel játszottak. Az én szememben hősök voltak, talán már lehet hogy sokan nem is élnek közülük. Bizonyára elmesélték gyerekeiknek, unokáiknak hogyan mentették meg egy ismeretlen katona életét. Én csak hálával tudok adózni azoknak az asszonyoknak, lányoknak. Még az anyámnak és a menyasszonyomnak is megírták /bár nem kellett volna /, mert mielőtt megszöktem a címeinket, felírták. A szerelvény hamarosan elindult. Egy darabig tudtam feküdni, de később fel kellett ülnöm, mert a fájdalmam nem hagyott pihenni. A nyakam, az arcom csupa alvadt vér volt. Csak a következő táborban tudtam nagyjából lemosni. Azon gondolkodtam, hogy alig három hónap elteltével háromszor voltam a halál markában. Megmenekültem a Donnál, Kolomiánál, Beszkidekbe - nekem haza kell jutnom! Közben a szerelvény robogott Temesvár, Brassó, Turnuszeverin, Plaesti, majd Bukovina és kikötöttünk Romnipuszerádba. Brassó előtt volt egy hosszú alagút, mikor a szerelvény odaért az egyik vagonban felfeszítették a padlót, és négyen megszöktek. Az őrök még az alagútban észrevették, de hiába volt a reflektor meg a lövöldözés a szerelvény nem állhatott meg, Mikor kiértek az alagútból az őrök gyorsan leugráltak, de azok már gyorsan eltűntek a sűrű erdőben. Ezek mind a négyen arra a vidékre valók voltak Erdélybe és ismerték a területet. Ploesztiben mikor vizet vettünk fel egy ember még ott volt a csapnál mikor a szerelvény már elkezdett mozogni. Jő pár kulacs volt nála, mikor a tetőn az őr meglátta, hogy fut a szerelvény felé egy sorozatot beleengedett. A szerelvény megállt és azt is betették a fékezőbe a másik mellé. Ez volt az egyik, akinek Pesten elvették az amerikai igazolását. Én meg az üres vagon ablakából néztem. Egyszer csak a szerelvényről négy őr meg a vonatparancsnok leszállt bementek az épületbe és kis idő után kísértek az én vagonomhoz tizenegy románt, engem kiszállítottak. Hiába tiltakoztak, meg sem hallgatták őket, rájuk zárták az ajtót. Engem pedig betettek egy százfős vagonba. Borzasztó meleg volt a nép szabályosan őrjöngött a szomjúságtól. A szerelvény aztán sehol sem állt meg. Éjjel esett az eső, aki közel állt az ablakhoz kitartotta a csajkáját és a tetőről lefolyó koszos vizet ittuk. Másnap délben aztán megérkeztünk Romnipuszerádba. Mint a marhákat úgy tereltek ki bennünket a vagonokból, többnapi viszontagságos utazás után voltak, akik nem tudtak lábra állni. Azoknak kellett vinni őket, akik jobban bírták. A két hallottat is vinni kellett, köpenybe tettük és úgy vittük felváltva négyen. Körülbelül egyórai út után megérkeztünk a táborba. Ezt a tábort még a németek építették orosz foglyok számára a város szélén. Volt egy-két téglaépület, de a többi mind fabarakk volt. Egész utcák voltak a barakkokból. Minden két épület között volt két vízcsap, mégis mindig sorba kellett állni vízért. A csapoknál németek voltak, akinek még volt dohánya előbb jutott vízhez. Később aztán a magyarok elzavarták a németeket. Így dohány nélkül is jutott víz, de még annyi nem, hogy az alvadt vért lemoshattam volna. Fürdő ugyan volt, de oda csak a keretlegénység és az ott dolgozó foglyok juthattak be. Annyival jobb volt itt, hogy tető volt a fejünk felett. Itt kaptunk minden nap 4o dkg kenyeret meg háromszor levest. De azért az éhség az egy percig sem szűnt meg, A nép egész nap csak a főzésről meg a sütésről beszélt. Ki tudja, hányszor elmondták, hogy az ő édesanyja, felesége hogy készít el egy-egy ételt. A sebeimet egyszer sem sikerült lekezeltetni. Lassan teltek a napok, közben a német barakkokat is meglátogattuk, összebarátkoztam egy német zászlóssal. Azon vitatkoztunk, hogy melyik nemzet szívósabb, erősebb. Bizonygatta, hogy a német kitartóbb, mint a magyar, meg hogy az éghajlati változáshoz jobban tudnak alkalmazkodni. Mondtam neki, hogy tapasztaltam a Donnál, hogy amíg a németek megkaptak mindent életerősek, vidámak voltak, amikor nélkülözni kellett gyorsan összeroppantak. És nézzél körül, itt is sokkal több a németek közt a beteg. Ezen, sokat vitatkoztunk, különben bajorországi volt. Még itt a lágerban megint összejöttem a kis repülős Tóth Ferivel. Elmondta, hogy a vagonablakból nézte, hogy engem ütöttek az állomáson, még sírt is. |
oooooooooooooooo |
|