HADIFOGSÁGOM TÖRTÉNETE
1945 MÁRCIUS 27-1951 DECEMBER 24.

Írta: Weisz Ferencz

Interneten közreadja a szerző engedélyével Tóth István.

Levél ] 1 ] 2 ] 3 ] 4 ] 5 ] 6 ] [ 7 ] 8 ] 9 ]

7
.

oooooooooooooooo

Októberben, valamelyik nap mikor munkába mentem szólt a magyar táborparancsnok, hogy siessek gyorsan megebédelni és megvacsorázni, mert el kell mennem még ma. Nem tudtam elgondolni, hogy hová, méghozzá egymagam. Egy óra múlva jött a parancsnok meg egy őrmester a garnizonból. Összepakoltam, sok mindenem nem volt .Azt mondta az őrmester először még elmegyünk a raktárba vételezünk élelmet az útra. Kaptam három napi élelmet, csak az volt a baj, hogy kenyéren és olajos halon kívül mindent olyant adtak, amit nem lehetett

Főzés nélkül elfogyasztani, kölest, lisztet, hajdinát, borsót. Jól van gondoltam magamban van 600 rubel megtakarított pénzem, majd tudok talán valami élelmet venni. Ezt a pénzt még az első 5-ös táborban takarítottam meg, mert ott kaptunk némi fizetést. De itt nem kaptunk egy fillért sem. Elbúcsúztam a bajtársaimtól, mindenkinek mielőbbi hazatérést kívánva. Nekem is azt mondták, téged biztos hazavisznek. Ebből semmi sem lett, még igen sok időt töltöttem fogságban. Már elég sötét volt, mikor az állomásra kiértünk. Láttam, hogy az őrmesternek az egyik keze állandóan a köpenye zsebében volt. A kocsiban megkérdeztem miért nem veted le a köpenyed. Azt gondolod, hogy nem tudom, hogy a pisztolyt fogod, ami csőre van töltve.

Mondtam neki nyugodj meg, nem szökök meg, mert itt semmilyen olyan határ nincs, hogy meg lehetne szökni. És én nem akarok semmi rosszat. Mert ha én megszökök és el is fognak téged akkor is falhoz állítanak. Ezután az őrmester megbarátkozott velem és a nevét is megmondta, Borisznak hívták. Végén már egész jó barátok lettünk. Ahogy az állomásokat figyeltem, azt vettem észre, hogy ugyanazon az útvonalon haladtunk, mint mikor 45 júniusában vittek bennünket Ivanovába. Csak valahogyan most másfél nap alatt értünk Moszkvába. Úgy vettem észre, hogy ez idő alatt Borisz nem igen evett, igaz nekem se volt sok, a kenyerem hamar elfogyott. Mikor Moszkvába megérkeztünk a pályaudvarra, bementünk a váróterembe. Láttam ki van írva “utasellátó”. Hívtam Boriszt, igencsak szabadkozott, hogy neki nincs egy kopejkája sem. Mondtam neki ne törődj vele, nekem van. Akkor jegyre 1 kg kenyér 10 rubel volt, 1 kg hús 120 rubel, a szabadpiacon ennek többszöröse volt. Itt a restibe lehetett venni főtt ételt is, gondoltam megebédelünk, kértem két káposztalevest, tört krumplit valami pörköltfélével, meg ittunk is utána, így a 600 rubelből alig maradt valami. Volt nekem egy báránybéléses bundám, amit még Ivanovában vettem egy orosz munkatársamtól azzal a gondolattal, hogyha hazakerülök jó lesz. Mondtam a Borisznak gyere eladjuk a bundát, de úgy hogy helyette szerzek egy köpenyt. Kimentünk a peronra aztán elkezdtünk árulni. Már talán a tizedik oroszt is megállítottuk mire egy kapitánnyal megegyeztünk. Kaptam érte négyezer rubelt, egy .a katonaköpenyt. A négyezer rubel nagy pénz volt, de az élelem olyan drága volt, hogy nem nagyon lehetett hencegni. De akkor nekem jól jött, elmentünk a boltba és vettünk kenyeret meg szalonnát. Akkor azon gondolkodtam milyen az a hadsereg, amelyik ilyen hosszú útra elküldi katonáját, egy őrmestert egy fillér nélkül. Valamikor a háború előtt sokszor voltam kiküldetésben, mindig megkaptam a felemelt kosztpénzemet. Itt meg pucéran elengedik. És ha olyan fogollyal van dolga, akinek semmilye sincs, akkor rosszabb helyzetbe kerül, mint a fogoly. Este szálltunk fel a vonatra. Éjjel nem tudtam nagyon tájékozódni merre megyünk, de másnap tisztázódott, hogy Ukrajna az irány. Reggelre beértünk Brianszkba, ahol 45-ben téglával dobáltak meg bennünket. Hutor Mihalylóvszkában megálltunk, másfél órát vártunk, így tudtam azok után érdeklődni, akiket ismertem. Veráról annyit tudtam meg, hogy férjhez ment. A katonatemető még megvolt. A következő nap délben megállt a vonat Csernyigovban. Valamikor itt volt a hadosztály parancsnokság. Innét indultunk Kurszk környékére 42 tavasz hónapjaiban. Az őrmester az állomásról telefonált valahová, majd mondta, hogy itt várunk amíg nem jön értünk a gépkocsi. De itt az én Boriszom visszaváltozott azzá aki volt az indulásnál. A pisztoly is kezében volt, lövésre készen. Ekkor már kezdett a helyzet gyanússá válni. Megérkezett a börtönkocsi. Engem úgy löktek a kocsi hátsó felébe. Az őrmester előre ült a sofőr mellé. A hátsó részében meg két géppisztolyos MKVD-és katona ült, engem egy vasrácsos ajtó választott el a katonáktól. A kocsiban gondolkodtam mi lehet az oka, hogy engem ilyen biztonsági felügyelet mellett visznek. Megkérdeztem, hogy hová visznek. Az egyik őr akkorát kiáltott, hogy csend legyen, hogy majdnem felborult a kocsi. Jó félóra kocsikázás után egy hatalmas sárgásvörös épület udvarán álltunk meg. Mindenhol fegyveres őrök álltak. Azt már sejtettem, hogy az MKVD épületében vagyok, de hogy miért hoztak ide halvány fogalmam sem volt. Egy óra hosszat vártunk, de már idegen katona vigyázott rám. Gondoltam az őrmester az átadási ceremóniát végzi. De úgy elment azt se mondta “befölhősödött”. Felvezettek a második emeletre. Ott beengedtek egy szobába, ahol voltak 10-en. Itt aztán találkoztam győriekkel, Sopron-megyeiekket. Sokáig tartottuk itthon is a barátságot. De azok közül már csak ketten vagyunk egy bősárkányi bajtársammal. Egész októberben nem történt semmi. Novemberre 42-en lettünk, akkor már volt ott öt magyar tábornok, hat ezredes és egy őrnagy, de ezt csak a tárgyalás napján tudtuk meg. Az ellátásunk a munkástáborokéhoz képest nagyon jó volt.

November első napjaiban elkezdődtek a tárgyalások. Gondoltam, hogy a feljavított étkeztetés kedveskedés volt, hogy minél többet tudjanak kicsikarni belőlünk. A kihallgatások legtöbbször éjjel történtek. Ha nem voltak megelégedve előfordult, hogy két, három órát kellett a fal felé fordulva állni. Először azzal kezdték milyen csapattestnél szolgáltunk, melyik hadosztályban és kik voltak a parancsnokaink. Hiába bizonygattuk, hogy nekünk a felsőbb vezetéssel nem volt dolgunk. Hamarosan rájöttem, hogy akiket odavittek mind a megszálló hadosztályhoz tartoztak. A 102-es, 105-ös, 108-as. Igaz volt, hogy a jelinói és a brianszki erdőben sok falut feltüzeltek a németek és a magyarok egyaránt. Voltak falvak, amelyiknek a fényképét megmutatták, mikor a magyar katonák gyújtogatták a házakat. És megkérdezték mit szólunk hozzá. Hol hogyan készítették a fényképeket, nem tudom. Gondolom, hogy voltak bátor partizánok, partizánlányok, akikről nem is gondoltuk, hogy kik és ők készítették a képeket. Olyant is mutattak, ahol a mi századunk is részt vett. De én nem ismertem el, hogy ott voltunk. Ezért a pisztolyt a kihallgató tiszt a homlokomhoz nyomta. Két órát a falhoz állított. Újból behívott, de többet akkor sem mondtam. Az egyik győrnagybaráti fiú, aki a győri 16-ik gyalogezred első zászlóaljában szolgált elmondta, hogy a jelinói erdőben, mikor a falut felgyújtották sok civilt kivégezetek. A kihallgatást vezető tiszt megkérdezte akkor maga mit csinált. Azt mondta ő is lövöldözött. Kinek a parancsára. Senki nem parancsolta, csak úgy magamtól, mert azt mondták, partizánok. Mondtuk neki te magad alatt vágod a fát. Másnap kiszólították a folyosóra és csak december 2.-án láttuk újra a tárgyaláson a vádlottak padján a tisztek között. A tárgyalás előtt még egyszer kihallgattak, elénk raktak egy csomó fényképet, magyar tisztekét. Voltak hadnagyoktól vezérezredesig bezárólag. Hát én bizony elég sokat felismertem, de csak kevésre mondtam, hogy ismerem. A tárgyalás de., 2-től 18-ig tartott. Ezek a városi színház termében zajlottak, minden nap kivittek bennünket kocsival. Rengeteg volt a civil, minden nap telt ház volt. A tárgyalás végén az ügyész minden vádlottra a legsúlyosabb büntetést kérte. Itt a tárgyaláson ismertem meg azt a partizán tábornokot, aki a brianszki erdő partizán hadműveleteit vezette. Orolenkó tábornok majd két méter magas, hatalmas ember volt. Annak idején vérdíjat tűztek ki a fejére. Itt mint koronatanú volt jelen. Elgondolkodtam milyen pontosan dátumról dátumra olvasta fel a magyar hadtestek mozgását, harci tevékenységüket. Akkor azért megkönnyebbültem, mikor a századunkról szólt, mert nem csak negatívumokat mondott. Most láttam milyen jó, hogy tudok oroszul, mert megértettem mindent. Különben a kihallgatásokon sem fogadtam el a tolmácsot, mert nem azt mondta, amit én. Dec. 18-án kihirdették az ítéletet. Akinek rendfokozata volt azt először lefokozták. Mi 13-an 25 évet kaptunk és visszavittek abba az épületbe, ahol voltunk. A volt tiszteket a csernivogyi börtönbe vitték. Elképzeltem, milyen lelki megrázkódtatás lehetett az öreg főtisztek számára, akik között alig volt 60 éven aluli. Ugyanabban az időben még két másik tárgyalás is folyt Oltovában és a németeknek Kievben. 16 németet ítéltek el, köztük volt Kiev városparancsnoka is. Ezeket mind kivégezték a főtéren a Bogdanov szobornál.

A tárgyalás után egész szabadok lettünk, az ajtónál nem állt géppisztolyos őrség. Akkor mehettünk ki az udvarra, amikor akartunk. Azt mondták nemsokára hazamehetünk, de nem hittük el. Három hetet töltöttünk itt és 48 januárjában egyik reggel szóltak, készüljünk, mert megyünk Kievbe a gyűjtőtáborba és onnét megyünk haza. Három nyitott teherautó várt bennünket az udvaron. Az egyiken volt csak ponyva, arra felszállt 25 katona, a nyitottra meg felszálltunk mi foglyok. Mínusz 28, 30 fok hideg volt. A katonáknak volt bundasapka, bunda. A foglyoknak igaz volt vattaruha, bakancs, vagy csizma. Nekem katonaköpenyem volt és bőrcsizmám. Csernyigov - Kiev távolság 280 km. 7-8 órát utaztunk. Mikorra megérkeztünk már majdnem meg voltunk fagyva. Már jó későn érkeztünk a büntetőtáborba, ami a Dnyeperparton lévő nagy fűrésztelepen volt. Ott főleg csendőrök, rendőrök és olyan magyarok voltak, akik az SS-ben szolgáltak, meg voltak doni foglyok és néhány tiszt is. Köztük az első hadosztály parancsnoka Iványi Mihály altábornagy, meg Meskó Zoltán rendőr vezérőrnagy. Ezeket azért írom le, mert később szó lesz róluk. A tisztek nem dolgoztak, csak aki akart, mert már valamennyi azt lehet mondani öreg volt. De mégsem engedték haza őket, mert a Rákosi kormány azt mondta, hogy ezekre az emberekre Magyarországnak nincs szüksége. Este mikor beérkeztünk igen kellemes meleg helységbe vezettek bennünket. Éhesek voltunk, mert egész nap nem kaptunk enni. Jólesett a meleg káposztaleves.

Másnap reggel ébresztőkor a zalaegerszegi cigányzenekar szolgáltatta a zenét. Ezek a zenészek úgy kerültek fogságba, hogy amikor az oroszok elfoglalták Zalaegerszeget a zenekart ahogy volt kihozták Oroszországba. Az is igaz, hogy semminemű fizikai munkát nem végeztek, az volt a feladatuk, hogy a tábort zenével ellássák. Különben az ukránok szerették a magyar zenét, mert hasonlít az ukrán népzenéhez. Jó magam is megtanultam néhány ukrán meg orosz népi nótát, amit úgy hívnak, hogy narodnij pesznya. Minket nem vittek ki munkára. Ez nekünk gyanús volt. Teltek a napok, hetek. Aztán lassan, aki akart talált magának elfoglaltságot. Ki a pékségben, ki a fürdőben. Ketten mentünk a konyhára fát vágni egy újfehértói gyerekkel a Takács Sanyival. Négy hónap múlva mégis kiengedtek bennünket dolgozni a fűrésztelepre. Szerettünk kijárni, pedig nem volt könnyű munkánk. A Dnyeperből kellett a nehéz farönköket kihuzigálni a fagyos vízből. Műszak végére csuromvizesek voltunk. Minden hónapban kaptunk 200-250 rubelt. 48-ban az már elég jó pénz volt. Az orosz aki megkereste az 1000, 1200 rubelt egész jól megélt belőle. Májustól 48 karácsonyáig kultúrműsorokat szerveztünk. Még az oroszok is megnézték az előadásokat. Sokszor a tisztek a családtagjaikat is behozták. Sportoltunk is, futballmeccseket is játszottunk a garnizon katonáival. Talán a tizenegy tábor közül ez bizonyúlt a legjobbnak. Míg aztán karácsonykor beütött a mennykő.

December elején elindult az utolsó hadifogoly szerelvény haza. Mi ottmaradtunk és kihirdették, hogy a magyar nép és a magyar kormány nem tart ránk igényt .Erre a foglyok elkezdtek zúgolódni és mindenféle trágár szavakat kiabálni. Szidtuk Sztálint is meg Rákosit is. Próbáltak bennünket lecsillapítani, de nem sikerült, ezért hívták a garnizont, betereltek bennünket, az őrséget pedig megerősítették. De a parázs az tovább izzott. Minden kulturális tevékenységet beszüntettünk. Érdekessége a dolognak, hogy a tisztek mindettől távol tartották magukat. Köztük az én hadosztályparancsnokom Ibrányi Mihály lovassági tábornagy is. Az MKVD megpróbált besúgókat szervezni, azzal, hogy aki nekik dolgozik van rá mód, hogy hazakerüljön. De az agitálás kudarcba fulladt. Már nem hitt senki az orosz vezetőknek. Ha valamelyik tiszt megjelent a tábor területén a foglyok úgy elmentek mellette, mintha soha nem látták volna.

Elérkezett a karácsony. Az oroszok tudták, hogy a magyaroknak ez nagy ünnep. Nem engedtek ki munkára és a fejadagot is megemelték. Aztán vacsora után bekövetkezett az, amire senki nem gondolt. Kigyulladt az épület, amiben laktunk, alig tudtunk kimenekülni. Volt két ajtó, de a 200 fő egymást gyúrta. Sok volt a sebesült, a füstmérgezett. Hiába volt 300 m-re a Dnyeper, az a hatalmas hangárépület porig égett. Mert a falazata kívül, belül hajópadlóból volt összeállítva és a két deszka közé fűrészpor volt bepréselve. Hiába volt a sok tűzoltó, a tüzet megállítani nem lehetett. Csak az volt a fő feladat, hogy a szomszédos épületekre ne terjedjen át, mert ha begyullad a sok fűrészpor még el sem tudunk menekülni a szigetről. Mert az egész egy szigeten volt, amit a Dnyeper vett körbe és csak egy vashíd kötötte össze a szárazfölddel. Mikor már minden leégett ott ácsorogtunk az izzó parázs körül. A mínusz 28, 30 fokos hidegben ott toporogtunk másfél napot minden élelem nélkül, mert az élelmiszer raktár is leégett. Mondogattuk egymásnak, hogy ezt a karácsonyt örökre megemlegetjük. Igaz, hogy a garnizon katonái is ott voltak a szabad ég alatt. Nekik közbe hoztak valami meleget is. Majd karácsony másnapján megjöttek a tisztek gépkocsival és azonnali sorakozott rendeltek el az elmaradhatatlan ötösével. És elindultunk a hídon keresztül a városba. Mentünk vagy három órát mire beértünk a város közepébe, mégpedig a legszebb utcájába a Krescsátikra. Itt kaptunk egy négyemeletes épületet. De hozzáteszem, hogy az egész utcában ez volt az egyetlen épület, amit lakni lehetett. Ezt az utcát és Karl Max utcát a háború alatt teljesen rommá tették. 1985-ben meghívóval megnéztem nejemmel azokat a nevezetességeket, amelyeket ismertem. Meg megnéztük azokat, amelyeket azóta építettek. Mikor utaztunk a villamoson a fiatalok azonnal átadták helyüket. Az emberek közvetlenek, udvariasak egymással. A gőg, a nagyképűség ott nem divat. Utaztunk a trolibuszon, beszédbe elegyedtem egy velem korabéli emberrel. Kérdezte, hova való vagyok, mert úgy beszélsz, mint a Kurszk környékiek. Mondtam neki igazad van sokat jártam azon a környéken. Csodálkozott mikor megmondtam, hogy Magyarországról jöttem. Hát te bizony elkeverednél nálunk, senki nem mondaná meg, hogy nem orosz vagy.

oooooooooooooooo


Levél ] 1 ] 2 ] 3 ] 4 ] 5 ] 6 ] [ 7 ] 8 ] 9 ]