HADIFOGSÁGOM TÖRTÉNETE
1945 MÁRCIUS 27-1951 DECEMBER 24.

Írta: Weisz Ferencz

Interneten közreadja a szerző engedélyével Tóth István.

Levél ] 1 ] [ 2 ] 3 ] 4 ] 5 ] 6 ] 7 ] 8 ] 9 ]

2
.

oooooooooooooooo

A FOGSÁG KEZDETE

Március 22-én a nap gyönyörűen ragyogott Keleten. Úgy 5 óra tájban a figyelő jelezte, hogy menjék le hozzá, mert valami motorzúgást hall. Ahogy ott figyeltünk megállapítottuk, hogy valahol harckocsik lehetnek. Megállapítottuk, hogy ezek csak oroszok lehetnek. Mondtam az őrnek: menj fel a tanyára, mondd meg a Maár Gyurinak, hogy a fegyvereket ássák el. De először a zárdugattyút vegyék ki, a gránátokat meg dobják a patakba. Semmiféle lőfegyvert ne hagyjanak. Nekem is igen príma gyorstüzelő karabélyom volt, meg egy csontnyelű pisztolyom. Egyszer csak látjuk, hogy törtet felénk a porfelhőben 4 harckocsi. Biztattam az őrt, hogy siessen, csinálja azt amit mondtam, nehogy késő legyen. És te mit fogsz csinálni kérdezte. Mondtam neki ,hogy én itt maradok, megvárom míg ideérnek. És ha téged lelőnek, mi lesz velünk. Nyugodj meg mindjárt nem lőnek. Az őr felment én meg lent maradtam az úton. Amíg a harckocsik odaértek sok minden átfutott az agyamon, hogy mi fog történni.

Mikor már 300 m-re voltak, elkezdtem lengetni a zsebkendőmet, igaz nem volt fehér, de jelképnek gondoltam megfelel. Mindig közelebb értek. Mikor 20-30 m-re voltak vártam mikor lőnek. De nem ez történt. Mikor odaértek közvetlen mellém, megálltak. Aki a toronyban volt megkérdezte: ki vagy. Magyar feleltem, de oroszul. Mindjárt azt kérdezte, honnét tudok oroszul. Mondtam, hogy Kárpátalján voltam katona. Hogy kerültél ide Mondtam neki, hogy februárba hoztak ide a németek elmentek pár napja. Merre vannak, kérdezte. Fogalmam sincs. No jól van neked elhiszem . Éhes vagy e? - Kérdezte. A harckocsiból kivett kenyeret meg szalonnát. A főhadnagy beszállt a harckocsiba és azt mondta menjetek haza. Elindultak nyugati irányba. Akkor még nem tudtuk, hogy akikkel találkoztunk harcoló alakulatok voltak, és ezért nem foglalkoztak foglyokkal. De nem kellett sokat várni, hogy megtudjuk, csak pár órát és máris fogságban voltunk anélkül, hogy tudtuk volna.

Megitattuk lovainkat, megtöltöttük a kulacsokat és megindultunk északnak a Dráva folyó irányába. Kb 2 óra gyaloglás után megérkeztünk, de ott nem volt átkelőhely. Még mentünk 2 km-t és ott találtunk egy fahidat. Mindnyájan megörültünk, itt már magyar feliratok is voltak. Hát mi megindultunk Murakersztúr felé, ahogy a tábla mutatta. A falun keresztül is mentünk, mert a magyar lakósság úgy tájékoztatott bennünket, hogy Csáktornyán vannak magyar csapatok. 8-10 km-re voltunk Csáktornyától, mikor látjuk, hogy valami embercsapat jön az úton. Mi azért csak mentünk a magunk útján, mert nyugati irányba mentünk. Azok pedig észak-nyugatról a másik útról jöttek arra az útra, amelyiken mi haladtunk. Egyszer csak Szemeti Jóska elkiáltja magát! De hiszen azokat kísérik! Mindnyájan arra figyeltünk, de akkor 2 lovas vágtatott felénk. Mondtam a bajtársaimnak, hogy a hazamenetelből nem sok minden lesz. A két lovas jobbról, balról körülfogott minket. Az egyik ránk szólt: hova? Mondtam: haza oroszul /Először majd igazolás./ Azt kérdezte ki a parancsnok, mondtam, hogy én. Leugrott a lóról és odajött hozzám. A távcsövemet és a fényképezőgépemet kivette a nyakamból, majd motozni kezdett, elvette a késemet, órámat, levéltárcámat. Talált benne 70 db amatőr fényképet, amit még Ukrajnában és a Donnál készítettem. Mikor megtalálta, mindjárt hátraszólt a hadnagynak, és azt monda spion. Agyon kell lőni. Mondtam a bajtársaimnak, hogy ezek agyon akarnak lőni, úgy meglepődtek, hogy szóhoz sem tudtak jutni. A szakaszvezető már kezdett lökdösni az út széle felé a géppisztollyal. Én meg húzódtam a tömegbe a lovak közé. Az volt a tervem. kikapom a géppisztolyt a kezéből. Gondoltam, hogy az életemet olcsón nem adom, egy pillanatra az otthon is eszembe jutott. És a csoport mindig közelebb ért, egyszer csak egy lovas előre vágtázott. Mindjárt rászólt a szakaszvezetőre, miért lökdösöd azt az embert. Azt mondta, hogy ukrán spion. Várj szólt a kapitány, akkor hallottam először azt a szót, hogy komiszár. Szólt nekem, hogy menjek oda. A lóról a kapitány sem szállt le. Mi vagy te. Magyar vagyok. Hol tanultál oroszul. Mikor elmondtam, mondta, hogy miért akartátok agyonlőni mikor nincs tolmács. Úgy magamba gondoltam talán már nem lőnek agyon. Közbe megérkezett a csoport is. Olyan összevegyült társaság volt, azokat is úgy fogdosták össze. Mikor odaértek a kapitány beosztott parancsnoknak, mert egyedül én tudtam oroszul. Megindultunk Csáktornya felé. Az úton beszélgettünk az új bajtársakkal, elmondták, hogy őket előző nap fogták el Alsólendván. Azoknak is azt mondták először, majd kapnak dokumentumot. Kérdeztem a zászlóst honnét szereztek élelmet. A faluban kéregettek, ki mit tudott szerezni. Nekünk is csak az volt, amit a harckocsizó oroszoktól kaptunk. Taktikáztak az oroszok. A lovainkat nem vették el, de felülni nem hagytak rájuk. Már délután volt, mikor egy falu mellett megálltunk, az út szélén volt kút, a lovakat megitattuk, meg mi is ittunk. A lovak a réten legeltek, de azok a szegény lovak a kopár réten nem laktak jól. Mi pedig nem kaptunk semmit. A hadnagy azt monda, csak holnap kapunk enni, ha a parancsnokságot elérjük. Azt már láttuk, hogy egyelőre hazamenetel nem lesz. Azt csináltuk, hogy mikor egy-egy falun keresztül mentünk mindig egy lovat elcseréltünk élelemre. Azért is, mert éhesek voltunk, meg azért is, hogy ne legyen rá gond. Sokszor olcsóért hozzájutott egy paraszt a lóhoz. Így tengettük az életünket két teljes hétig.

Addigra már felszaporodtunk több mint 2000 főre magyarok, de még vagy 600 német is. Még pár száz civil is, akik a front elől menekültek. Siralmas egy menet volt, mert csak azt ettük, ami tudtunk szerezni. De minden falatot megosztottunk. Két hét után megérkeztünk a feldbachi táborba. Ott a civileket leválasztották és elmehettek haza. A katonákat pedig beterelték a táborba. Ott volt egy hatalmas kastély, ott volt a parancsnokság, meg az őrség. Azt mondták, hogy a táborban összeírják a népet és elkészítik az igazolásokat, akié készen lesz, az máris mehet haza. Az összeírásból semmi sem lett. A táborban már vagy 30 ezer ember volt, de hajlék, vagy tető senkinek sem jutott, csak néhány tisztnek. A nép az egy hatalmas réten volt a kastély mellett, tüskésdróttal lekerítve, kívülről fegyveres őrök portyáztak. Megmondták, hogy a kerítéshez közel menni nem szabad, mert lőnek. A józanabbja már látta, hogy a hazamenésből semmi nem lesz. Az étkezés nem volt más, két szelet szárított kenyér, meg naponta kétszer borsó, vagy lencse, meg leves. A lovainkat elszedték és elengedték legelni, aztán a kutya sem törődött velük, nem tudom mi lett a sorsuk. Víz az nem volt. Volt két lajt, a lovak mellett mindig embernek kellett húzni. Majdnem verekedés volt sokszor, hogy ki menjen vízért. Volt egy tanya kb. egy km-re, onnét hordtuk a vizet. Mikor a lajt megérkezett rögtön kiosztották és már ment is vissza. De sohasem volt elég. Volt olyan, aki napokon keresztül nem jutott vízhez. Tisztálkodásról szó sem lehetett. Közben a tábor létszáma mindig növekedett, mindig újabb egységeket hajtottak. Félő volt, hogy valami betegség fog fellépni. Mert annak a sok népnek csak két latrinája volt. A tábor környékén már elviselhetetlen volt a bűz. Egyszer csak az egyik reggel nem tudtuk elképzelni, hogy mi történt az oroszokkal. Elkezdtek össze-vissza lövöldözni. Szálltak a rakéták fel a levegőbe. Megkérdeztem az egyik tisztet, mi van, hogy ilyen nagy lövöldözés van. Vége a háborúnak! B... meg az anyádat hamarosan mentek haza! Május 9.-e volt, mi hadifoglyok is, ha éhesek, szomjasak voltunk, mindenki örömmámorba volt. Mi is azt gondoltuk, hogy legkésőbb egy hónap múlva haza megyünk. Ezután kezdődött egy másik háború.

oooooooooooooooo


Levél ] 1 ] [ 2 ] 3 ] 4 ] 5 ] 6 ] 7 ] 8 ] 9 ]