HADIFOGSÁGOM
TÖRTÉNETE Írta: Weisz
Ferencz 1 |
oooooooooooooooo |
Az alakulatunk 1944-ben először június 31-én vagonírozott be Érsekújváron, onnét a Kárpátokban az Ökörmezőn vagoníroztunk ki, július 4-én délben. Akkor a front a Kolamia térségben volt. Kivagonírozás után megkaptuk az ebédet és azonnal lóra ültünk és megindultunk a Kárpátok lejtőin a front irányába. Kétnapi menet után egy lengyel faluba szállásoltunk el. Másnap már mentünk is bevetésre. A Komáromi 22-es gyalogezred és a 6. Komáromi tüzérezred támogatásával 2 napi heves harcok után kénytelenek voltunk a Kárpátokig visszavonulni, Komoricsi Dolina térségébe és itt megvetettük a lábunkat egészen novemberig. De addigra a huszárezred a felére zsugorodott. Majd összevágtak bennünket a Rimaszombati 7-ik felderítő huszárosztállyal, de már azok is megfogytak, úgyhogy kivontak bennünket a harcokból és útnak indítottak a Felvidéken keresztül Kassa, majd Sátoraljaújhely, Érsekújvár felé. December 9-én érkeztünk Érsekújvárra, az öreg lovassági laktanyába. Mikor odaértünk bizony nagy volt a meglepetés, minden más volt, mint a nyáron. A kapuba két árpádsávos katona állt őrségbe. Aki oda bement onnét nehezen szabadult ki. Ott volt a magyar honvédség minden fegyverneme. Civil is bőven vagy 300 fő. A szobákban már egy ágy sem volt, a padlón szalma, de az már fekete volt a sártól. Lefeküdni, aludni azt nem lehetett, mert a tetük majd megették az embert. Azok közül, akiket otthagytunk, már senki sem volt a laktanyában. A laktanya parancsnoka Vitéz Kuti István nevű sánta lábú százados volt, akinek a kezébe állandóan fonott korbács volt. A helyettese pedig egy Nyilas nevezetű szakaszvezető volt, mind a ketten széles Árpádsávot viseltek, ez a két ember volt a laktanya Atyaistene. Az élelmezés szárított krumpli, szárított káposzta, bab, borsó, hús vagy hasonló nem volt. Azt mondta a százados, hogy aki nem harcol, annak nem jár. Két napig csak téblábaltunk a laktanyában, azután a harmadik napon déltájban felsorakoztattak bennünket az udvaron. Jött Nagy Kálmán százados a mi osztályparancsnokunk, meg Slávik főhadnagy, meg Erődi Tamás főhadnagy és a laktanyaparancsnok, Vitéz Kuti István százados. Rövid tájékoztatás után felszólította a népet, hogy a huszárok lépjenek ki, ők kapnak új ruhát és fegyvert. Több mint 200-an jelentkeztek, olyanok is, akik sohasem szolgáltak a huszároknál. Nem is a harci szellem, késztette őket, hanem, hogy abból az áldatlan állapotból megszabaduljanak, hiszen mindegyik velünk együtt megjárta már a poklot és mind valamilyen szétvert csapattest maradványaként kerültek Érsekújvárra. A válogatás után velünk együtt összehoztak két századot; lett egy osztály. Az egyik századnak Erődi Harag Tamás százados lett a parancsnoka, helyettese Báró Józsika Jenő főhadnagy. A mi századunké pedig Slávik főhadnagy. Ezek mind hivatásos katonák voltak. A helyettes századparancsnok egy tartalékos főhadnagy, civilbe valamelyik hevesi faluból való. Abszolút nem érdekelte a háború, csak az, mikor kerül haza. Mikor az osztály megalakult, a többinek oszoljt vezényeltek, mi pedig a fedeles lovardában elkészítettük a beosztást. Az volt a baj, hogy tiszt nem volt, így a szakaszparancsnokok is tiszthelyettesi rangban voltak, így lettem én is szakaszparancsnok. Alig, hogy elkészültünk a beosztással berobogott az udvarra négy lovas, megrakva tiszta új ruhákkal, fegyverekkel és megkezdődött a felszerelés. Mindenki új ruhába öltözött. Az élelmezés is mindjárt más lett, már húst is kaptunk. Felszerelés után Erődi százada megindult lóháton le a Balatonra. Mi csak másnap indultunk, de a mi századunkban csak a fele embernek jutott ló, a többi gyalog volt, főleg azok, akik más alakulatnál szolgáltak, őket gépkocsival vitték Ravazdra. Itt megszállásoltunk és mentünk tovább Nyirád mellé Ujdörög pusztára. Egy eldugott, kopár fabarakkal ellátott település volt, csak a parancsnoki település volt téglából. Mivel hogy már karácsony fele járt az idő, majd megfagytunk, a szél keresztül fújt rajta. Itt töltöttük a karácsonyt szomorúan Magyarországon, de távol az otthontól. Körülálltuk azt a kis karácsonyfát, egy-két gyertya volt rajta, elénekeltük a Mennyből az angyalt és könny hullott a harcedzett férfiak szeméből, soknak ez volt az utolsó karácsonya, anélkül, hogy találkozhatott volna szeretteivel. Mert még a háború sok áldozatot követelt. Én magam éppen 1951 karácsonyán értem haza. Újév után 45-ben január tájékán kaptuk a parancsot, hogy beosztottak bennünket a 4. Német huszárezredbe. De egyelőre nem mozdultunk sehova, csak gyakorlatozni jártunk. Majd január végén megindultunk Tapolca felé. De akkor már nagy hó volt. Az utunk nem tartott soká, mert az alakulatunk a Szigligeti kastélynál megállt. Az osztálytörzs ott elszállásolt. Mi Balatongyörökre mentünk. Mindenhol házaknál szállásoltunk el. Az volt a feladatunk, hogy a Balatont figyeljük, védőállást kellett készíteni. Mi a 13. Gyalogezred egy szakaszát váltottuk le. Hogy azok hova mentek nem tudom. Mi csak február 18.-án mentünk tovább éppen azon a napon hordta a havat. Lentinek mentünk és ott átkeltünk a Dráván, Horvátország területére. Itt egyesültünk először a 4. Német huszárezreddel. Itt tiszta horvát falvak voltak, megmondom őszintén itt féltünk egy kicsit, mert végeredménybe Tito partizánjaival kellett harcolni. Félő volt, mert aki fogságba esett, azt kivégezték. Mi egy sziklás, hegyes terepszakaszt kaptunk. A lovaink ugyan lent voltak a faluba, mi meg a hegyoldalba. Igaz, hogy itt a németek ugyanúgy elláttak minket, mint magukat. A hegy délkeleti oldalán építettük ki a védvonalat, a szállásunkat pedig a vonaltól 300 méterre, a hegyoldalba. Csak az volt a baj, hogy alig volt szerszámunk, amivel dolgozni tudtunk volna. Rajonként, készítettünk bunkert, de majd megfagytunk, mert tüzelni nem lehetett, mert azt meglátták volna. Február végén megenyhült az idő, és elkezdett olvadni, az állásaink állandó vízben voltak, úgy kellett kibélelni az árkot, hogy ne kelljen a vízbe gázolni. Fa volt bőven a hegyoldalban. Élelemért minden nap lejártunk a faluba, ahol az osztály volt. Napjába egyszer főtt étel volt, este, reggel hideget kaptunk. Így telt el tíz nap, nem történt semmi. Már azt gondoltuk, hogy nekünk semmi közünk a háborúhoz. Tőlünk keletre hallottunk lövöldözést, de csak gyalogsági nehézfegyverek voltak. Nekünk Vukovár és Zágráb felé vezető utat kellett lezárni, hogy a partizánok ne tudjanak előre menni. Majd március első napjaiban éjjelenként meg hajnalba elkezdték szórakoztatni. Egy-két aknát kilőttek az állasaink felé, majd egy-két géppuskasorozatot. Azután csend lett. Majd hajnalban újból. De ezt minden nap megtették, az emberek kezdek nyugtalankodni. Március derekán a hó is elolvadt a hegyekről, a talaj is felszáradt. Hajnalonként meg megtámadtak bennünket a partizánok. Úgy hogy éjjel nem mertünk aludni; csak nappal. De akkor is csak úgy szunyókáltunk, mint a nyúl. Állandó erős őrséget állítottunk ki. Egyik nap aztán erős tűzharc keletkezett, úgy hogy elesett Sebők Dávid szakaszvezető meg néhány honvéd és volt vagy tíz sebesült. Ezeket reggel továbbvitték Zágrábba, a hallottakat pedig eltemettük, ők megjárták a doni csatákat és itt kellett nekik meghalni a háború végén. Igaz, hogy akkor még nem tudtuk, hogy a háború a végét járja. De már mindenki sejtett valamit. A katonák már el voltak fásulva, mindenki a Hitlert és a Horthyt szidta minek kellett nekik ebbe a piszkos háborúba belemenni, Akkor mikor az oroszok minket nem bántottak, meg hogy már ennyi ember elpusztult, és még 44 után a sikertelen fegyverletéttel után az a barom Szálasy, mikor az oroszok a fél Dunántúlt elfoglalták. Még akkor is azt akarták bemesélni, hogy elkészültek az új fegyverek és ki lesz verve az orosz az országból. Csak azt felejtettek el, hogy Budapest már orosz kézen van, hogy az országból már csak egy-két keskeny nadrágszíj maradt. Március 18-án dél fele a németek, mint a tehéncsorda megindultak nyugatra Zágráb felé, egy harckocsi vonatott kettőt, mert nem volt üzemanyag. Repülőket is járműre raktak, úgy vontatták. Délután már a német huszárok is vonultak vissza, meg a rengeteg gyalogság. Nem tudtuk elgondolni, hogy mi történt, csak sejtettük, hogy valami baj van. Mi semmilyen parancsot nem kaptunk. Mikor a németek már elfogytak Nagy Kálmán hivatta a szakaszparancsnokot. Volt köztünk egy 9o5-ös születésű őrmester őt előléptette törzsőrmesternek és átadta neki a parancsnokságot, addig, amíg ők vissza nem jönnek. Többé nem találkoztunk velük. Nem csak a tisztek mentek el, én úgy vettem észre, hogy akik elmentek többségében nyilas érzelműek voltak. Mi pedig ott maradtunk. Azok minden éleimet elvittek, nekünk semmit nem hagytak. Pedig mi meg voltunk vagy 180-an. Ott maradtunk semmi nélkül. Elkezdtünk tanakodni, hogy mi-tévők legyünk, hogyan szerezzünk ennyi embernek ennivalót. Még lovainknak csak tudtunk valami szénát szerezni. Egyszer csak valaki elkiáltotta magát, hogy menjünk haza. Igen ám de ilyen nagy tömegben nem mehetünk. Elhatároztuk, hogy a horvátoknak eladunk néhány hátaslovat élelemért. Azok szívesen vették az ajánlatot, mert tehenekkel művelték a földeket. Sok mindenük azoknak sem volt, de kenyeret, jó korpásat meg kukoricásat azt adtak. Tojást, kevés szalonnát elosztottuk, a krumplit felraktuk a kocsikra. Én javasoltam, hogy vidékenként álljunk össze, és úgy induljunk el. Úgy gondoltam kettesével, hármasával menjünk, könnyebben szerzünk útközben élelmet és civil ruhát. Az én szakaszom mind Győr, Moson meg Csallóközbe való gyerek volt. Sokan voltak, hevesiek meg alföldiek, de ők is nyugatnak indultak nem akartak az oroszokkal találkozni. Egymásnak kívántunk szerencsés hazaérkezést, és a csoportok megindultak a hazajutás reményében a nagyvilágba, ki-ki a maga választott útján. Mi is megpróbáltunk 25-én az északi irányba szerencsét próbálni. Azt mondák azért maradjunk együtt, mert én tudok a horvátokkal meg a németekkel is beszélni. Különben a horvátok nem haragudtak a magyarokra. Térképünk nem volt, csak a civilektől érdeklődtünk, merre van a magyar határ. Estig nem értük el a Dráva folyót. A hegyoldalban körülnéztünk, hogy találnánk e valami helyet, ahol meg tudnánk szállásolni. Egyszer csak találtunk egy tanyát. Volt egy lakóház meg egy nagy istálló. Teljesen üres volt, tele volt lótrágyával. A ház ajtaja ablaka minden tárva, a bútorok összetörve. Az ablakban volt, tizenegy darab német kenyér, de azokon már, vastagon volt a penész. Szépen levakartuk a penészt és elosztottuk a kenyereket. Nem volt valami kellemes íze, de nekünk jó volt. Volt egy szénakazal, így lovaink nem koplaltak. Bekötöttük lovainkat és megegyeztünk, hogy mindenki ki fog állni őrségbe, egyszerre 2 fő. Egész éjjel csend volt. Reggel azon tanakodtunk, bemenjünk-e a faluba élelemért. Úgy döntöttünk, hogy hárman lemegyünk. A biztonság kedvéért vittünk fegyvert is de nem volt rá szükség, mert mindjárt az első háznál olyan öreg horvátra találtunk, aki tökéletesen beszélte a magyar nyelvet. Megkérdeztük tőle hol tanult magyarul azt monda ő a monarchia alatt Veszprémben volt katona és a háború alatt is végig magyarok között volt. Elmondtuk neki mijáratban vagyunk. Szólt a lányának, aki az udvarban fát hasogatott, menjen el és hozzanak élelmet, ami van. Rögtön ment és negyed óra múlva hozták a tejet, tojást, kenyeret. Amíg összehordták az élelmet, az öregtől megtudtuk, hogy sem a partizánok, sem a németek nem jártak arrafelé mostanában. Az élelmet elhoztuk, fizettünk neki érte két hátaslovat nyergestől. Azt gondoltuk, hogy a lovainkat elcseréljük élelemért, aztán gyalog megyünk. Így sem ültünk lóra, mert a lovainkat nem tudtuk rendesen etetni. Azt gondoltuk, hogy egy napot pihenünk, reggel tovább megyünk a Dráva felé, és ha lehet átkelünk rajta. Már tudtuk, hogyha a folyón átkelünk Muraközbe jutunk, az pedig akkor magyar terület volt. Csak a sors másképpen alakult. |
oooooooooooooooo |
|