HADIFOGSÁGOM
TÖRTÉNETE Írta: Weisz
Ferencz 9 |
oooooooooooooooo |
HAZATÉRÉS Az utolsó ebéd rendkívüli volt, húst is adtak és nagydarab sült halat. Majd felsorakoztattak bennünket. Mindenkinek tiszta alsóneműt adtak meg új felsőruhát, ami kék munkásruha volt. Én egy pufajkát vételeztem. Délután 3 órára készen voltunk. Alig volt idő búcsúzkodni. Egymás után adták a címeket, hogyha hazaérünk kit hogyan értesítsünk. Nem akarom részletezni a búcsúzkodást, ami ott lezajlott. Rengeteg könny áztatta annak a tábornak a kapuját, mikor elváltunk. Délután 5 órára értünk az állomásra. Egyetlen őrszem sem jött velünk, egy hadnagy és egy orvosnő volt a kísérőnk. A főhadnagy szólt, hogy akinek pénze van vásárolhat, mert kb. egy óra múlva lesz itt a szerelvényünk. Valamennyi pénze mindenkinek volt. Legtöbben csak kölnit vettek. Amint a vonat megérkezett lefoglaltunk egy kocsit. A büfében mindenki vett vodkát, meg valami harapnivalót. Alig indult el a vonat máris rákezdtünk a nótázásra. Kb. 150 km után valaki meghúzta a vészféket a nyílt pályán. El nem tudtuk képzelni, hogy mi történt. Azt mondták, hogy közülünk valaki kiugrott a vonatból. Gyorsan leugráltunk megnézni mi történt. Hiába futottunk vissza a sínek mentén a szerelvény mindkét oldalán és jó darabig bementünk a szántásra is, de élve sem halva nem találtunk senkit. Később tudtuk meg, hogy egy gyulai levente ugrott ki a vonatból. ő négy évre volt elítélve valami krumpli lopásért. Megismerkedett a bírónővel, az Olgával, csinos barna nő volt. Majdnem mindenki ismeret, szerette a magyarokat. A nótázás folytatódott, egy-két civil is átállított hozzánk a vodkával. Még táncoltunk is. A szabadság megadta a jókedvet. Pillanatra mindenki elfelejtette, hogy reggel még elítélt hadifogoly volt. Lassan azért kezdett a hangulat alábbhagyni. A felső priccsek megteltek alvó emberekkel, a vodka is megtette hatását. Isten tudja mikor ittunk utoljára szeszt. Másnap délben értünk Kievbe. A főhadnagy megint szólt, hogy akinek pénze van elmehet vásárolni, de csak aki tudja hogy hol van Darnica. Akkor a Dnyeper keleti oldalán volt, nem tartozott Kievez, most annak egy kerülete. Volt olyan, aki csak másnap jelentkezett a táborban, oda kerültünk, ahonnét a tárgyalásra vittek bennünket. Most gyűjtőtábor lett. Egész december elejéig voltunk Darnicán. 51 januárjában kiszámoltak 2500 főt, én is bekerültem. A vagonírozás gyorsan ment, minden elő volt készítve. A priccseken tiszta új matracok voltak. Komótosan elfértünk. Szóltak, hogy vásároljuk el a rubelt, mert a magyar határon nem lehet 10-nél több nálunk. Ezért voltak, akik nagy csomagokkal tértek vissza, főleg, akik a bányában dolgoztak, mert jól kerestek. Akkor még nem gondoltuk, hogy a vásárolt holmikból vajmi keveset tudunk hazavinni. A szerelvény közepén volt a konyha. De most nem a foglyok főztek. Orosz nők voltak a szakácsok. Egész úton kiválóan főztek, igaz, hogy oroszosan, de kifogástalan volt mindhárom étkezés. Lehet, hogy propogandának szánták? Négy napig zakatolt a vonat mire Máramarosszigetre értünk. Mikor a Kárpátok vonalát elértük, még meg tehetett látni az Árpád vonal által kiépített lövészárkokat. Mikor Komoricsihez értünk a völgyben ott voltak a katonasírok, még a neveket is el tudtuk olvasni rajtuk. Mikor a falut elhagytuk volt ott egy vastag fenyő, mellette húzódott a lövészárok, amelyikből jó néhány orosz támadást visszavertünk 44 novemberében. Mikor azt a farönköt megláttam mondtam a bajtársaimnak nézzétek annak a rönknek a tövébe feküdtem. Máramarosszigeten öreg lovassági laktanyába kerültünk. Lepakolás után azonnal a fürdőbe mentünk, ruháinkat a fertőtlenítőbe vitték tetvetlenítés végett. Úgy volt, hogy itt pár napig maradunk aztán megyünk tovább, de aztán nem így lett. A szerelvény a Szovjetunió több lágeréből tevődött össze. Egyszer csak nagy verekedés tört ki. Akit szidalmaztak az egy antifasiszta volt. Mikor a vita a tetőfokon volt azt mondta így fogom a magyarok szemét kitörölni ha Debrecenbe érünk, és mutatta. Akkor aztán azok, akikkel egy lágerben volt elkezdték ütni. Mikor látta, hogy a helyzet kezd veszélyessé válni kiszaladt az udvarra, mert a foglyok nem álltak a pártján. Ahogy futott a többiek meg utána, az egyik elérte és elgáncsolta. Az egyik fogoly lekapta a tűzoltótábláról a gyalogsági ásót és azzal szabályosan ketté hasította a fejét. Ebből aztán lett nagy riadalom, mindjárt jöttek az oroszok. Mindenkit felsorakoztattak, hogy álljon ki, aki megölte. Senki nem állt ki. Többször megismételték, de eredmény nélkül. Ekkor azt mondták, ha nem derül ki, hogy ki volt a tettes akkor visszavisznek a Szovjetunióba. 14 nap után indultunk el újra.. Ezen a télen szerencsénk volt, mert nem volt nagy hideg. Január második felében, a parasztok ingben szántottak. Mindenki nagyon örült a hazatérésnek, csak egy-két magas rangú tiszt nem lelkesedett. Például Meskó Zoltán rendőrtábornok a lágerban mindig azt mondta ő nem akar hazamenni, mert őt idehaza kivégzik, de azt nem mondta, hogy miért. Különben már 76 éves volt. Záhonyban amíg a vagonokat átállították keskenyvágányra addig be keltett menni egy épületbe. Ott az egyik helységben le kellett vetkőzni tiszta meztelenre, a ruháinkat fertőtlenítették. Akinek volt néhány rubelja, azt átváltották magyar pénzre. Egynek a csizmaszárába bele volt varrva 32 ezer rubel, bányában dolgozott és a fizetését összerakta, itt meg elvették tőle. És még le is tartóztatták és visszavitték a Szovjetunióba. Pedig csak 20 km-re lakott Záhonytól. Ezt a földiei mondták. Hogy mit akart a rubellal idehaza nem tudom. Különben nem vettek el semmit. Mikor a magyar határon átmentünk akkor jött az igazi meglepetés. Minden vagonba két államvédelmis szállt fel géppisztollyal. Ezekben a vagonokban még ülőhely sem volt. Egész idő alatt álltunk míg Pestre nem értünk. A katonák nem engedtek egy szót sem szólni egymáshoz. Ha valaki megszólalt ráförmedtek, mint a kannibál. El nem tudtuk képzelni, hogy valójában mi is történt. Hogy szabadok vagyunk, vagy rabok? Debrecenben a szerelvényt ávósok szállták meg. Egyszer csak megjelent egy őrnagy, egy főhadnagy meg néhány katona. Végig mentek a szerelvény mellett, minden vagonba beszóltak, öt, hat nevet felolvastak és menetek tovább. A felolvasottak közül kettőt megtaláltak. Az egyik Meskó Zoltán, a másik egy Virág nevezetű tiszt volt. Ezeket beültették a rabszállító kocsiba. A szerelvény ment tovább. Szolnok - Budapest. Keleti pályaudvaron este fél 10-et mutatott az óra, mikor megérkeztünk. Ahogy beértünk ott újabb ávósok fogadtak bennünket, méghozzá kutyákkal. Az állomáson rengeteg volt a civil, többségükben nők. Hozzátartozók után érdeklődtek, a katonák meg zavarták őket. Kiabáltak: hosszú éveket raboskodtak ilyen durván bánnak velük, nem szégyellik magukat. Maguk nem is magyarok. Kiabáltak sok mindent, de azok csak tereltek bennünket, mint a birkákat. A katonák azt felelték, ezek hazaáruló fasiszták Nem .mondom ezen elgondolkodtunk. Elkísértek bennünket a mosonyi laktanyába, ott aztán annyi embert zsúfoltak be egy-egy szobába, amennyi befért, egymás hegyén-hátán, mint a heringek. Enni itt nem adtak, azzal voltunk, amit Máramarosszigeten kaptunk. Másnap kaptunk ebédet, egy 30 dekás fekete cipót és állítótag borsólevest, ha borsó lett volna benne. A folyosón két géppisztolyos őr sétálgatott. Ha valakinek vécére kellett menni, őr kísérte. Csak halkan tudtunk a szobában egymás közt beszélni. Az egyik hangosan kezdett beszélni az őr meghallotta. Benyitott és megkérdezte, hogy hívják, ő hozzátette magyar királyi tüzér tizedes. Kihívták, egy félóra múlva belökték a szobába véresre összeverve. Egy hét után elszállítottak bennünket ponyvás teherautóval. Hamar megérkeztünk, de mivel este volt nem tudtuk hova. Háromszoros tüskésdrótkerítést láttunk, négy őrtornyot, portyázó őrt kutyával. Egy istállóba tereltek bennünket. A standokban most nem állatok voltak, hanem emberek. Igaz, hogy szalma volt, de takaró nem. Napok teltek el, mire megtudtuk, hogy Kőbányán vagyunk. Itt már másnap megkezdődtek a kihallgatások. Mindig csak egy fő ment be. Magunk között mondogattuk jobb lett volna az Unióba maradni. Először kérdezték a személyi adatokat, majd volt e a fronton és merre járt. Hol esett fogságba, önként-e, vagy elfogták. Természetesen olyant is kérdeztek, hogy a fronton mit csináltunk. Végén, hogy miért ment ki. A kihallgató tisztek, én ahol szolgáltam még őrvezetők sem tehettek volna. Mikor megkérdezte tőlem miért nem mentem át az oroszokhoz és mért mentem ki a frontra, azt feleltem neki, ha én főhadnagy lennék ilyent egy katonától nem kérdeznék. A kihallgatás után a csendőröket, rendőröket, hivatásos katonákat kiszedték közülünk. A napi foglalkozás két óra sétával és további tétlenséggel telt. Az elsők között december 24-én szabadultam. Emlékszem 15-en voltunk, egy-két pesti, a többi dunántúli. Reggel jött a főhadnagy, megállt az istálló közepén és azt kérdezte ki álmodott hallal. Mondtam, hogy én. Kérdezte a nevemet. Ránézett a papírra és azt mondta, készüljön, mert megy haza, megjött az igazolása, minden rendben van. Az ávós katonák azt sem engedték meg, hogy bajtársainktól elbúcsúzzunk. Máris kísértek bennünket az ÁVH-ra. Ott ujjlenyomatot vettek és még különböző kérdéseket tettek fel. Még azt hozzáfűzöm, hogy amit az Unióban vettünk ajándékot, abból jóformán semmi nem maradt. Alig tudtam a nővéremnek, a húgomnak és a menyasszonyomnak egy kis üveg parfümöt megmenteni. Végre 10 óra tájban megkaptuk a szabaduló levelet meg azt a bizonyos 20 Ft-ot. Azt okvetlenül leírom, hogy amikor elhagytuk a tábort az egyik pesti vett egy köcsögöt. Kérdeztük tőle minek a köcsög. Mikor megmondta, az eladónő ingyen odaadta. Elmondta, hogy amikor őt elfogták tejért ment. Vett másfél liter tejet, most megmondom a nejemnek, hogy megjöttem a tejjel. Az élmény, amit a Keletiben kaptunk a civilektől kárpótolt bennünket. Elláttak mindennel, nem győztünk felelni a sok kérdésre. Két órakor megérkezett a vonatunk Hegyeshalom felé. El lehet képzelni mit éreztünk, mikor felszálltunk. Én utoljára 44. június 30-án utaztam ezen a vonalon. Mondogattuk, ma karácsony van, nekünk eljött a Kisjézus. Este háromnegyed nyolckor léptem be az ajtón. Vártak, mint máskor, de mégsem gondolták, hogy jövök. Ahogy beléptem a nagy meglepetéstől az édesanyám és a húgom azonnal rosszul lettek. Orvost kellett hívni és csak egy hét után tudtak felkelni. Azt mondta az orvos, hogy az öröm ment a szívükre. Egész karácsonyi ünnepek alatt nem voltam sehol. Amikor egy kicsit magamhoz tértem, akkor kezdtem a nép közé menni. Egyik rokonomnak az édesanyja meglátogatott, kérdezte a fiát láttam-e. Együtt voltam vele a mosonyi laktanyáig, azután mi lett vele nem tudom. Azt csak 53-ban tudtam meg, hogy őket Recskre vitték, mert sorozott csendőr volt. Mikor hazajött, rövidesen meghalt. Utána még két évig voltam rendőri megfigyelés alatt, mint a betörők. Nekem 1953. januárban lett vége a háborúnak. Ezt soha nem tudom megbocsátani azoknak, akik belevittek egy esztelen háborúba. |
oooooooooooooooo |
|