HADIFOGSÁGOM
TÖRTÉNETE Írta: Weisz
Ferencz 8 |
oooooooooooooooo |
No de menjünk tovább. Az épületben rengeteg szoba volt, különböző méretűek. Így 5-től, 14 főig kaptunk a szobákban elhelyezést. Hiába voltunk tető alatt majdnem megdermedtünk reggelre. Másnap kimentünk az építkezésre. Másnap hoztak kondérokat és egy szobát berendeztünk konyhának. Tüzelőt is hoztak, tőzeget, mert az volt bőven az Unióban. Pár nap alatt berendeztük az épületet a központi fűtéssel együtt. Később tavasz felé kerestek esztergályost, motorszerelőt, villanyszerelőt. Összehoztunk 6 fős brigádot úgy, hogy csak 4-nek volt szakmája. Két haveromat rábeszéltük, jelentkezzenek, majd ellesznek velünk. Nagyon jó munkahelyünk volt az MVD garázsban dolgoztunk, egy őrnagy volt a garázsfőnök. Szerette a magyarokat, Miskolcon volt városparancsnok. Reggel kiadta a munkát, délután megjött, átvette, amit elvégeztünk. Minden napra beírta a 120-125 százalékot. A két földműves gyerek is jól belejött a szerelésbe. Szabadon jártunk, őr nem volt velünk. Minden nap magunk jártunk ki és be. Sokszor elcsavarogtunk a városba, senki nem kérdezte hová megyünk, vagy honnét jövünk. A szomszédban volt a rendőrség, ha valamit dolgoztunk nekik megfizettek érte. Így mindig volt pénzünk. Azok is, akik az építkezésen dolgoztak megtalálták a maguk számítását. Mert a seftelés az óriási méreteket öltött. A foglyok a civilekkel összebarátkoztak. Kiev akkor kezdett újjáépülni. Sokan voltak, akik a hadifoglyok révén akartak olcsó építőanyaghoz jutni. A romépületekből futotta, mert senki nem állapította meg, hogy mennyi építőanyag jön ki belőle. De a főnökök is ezt tették, volt mikor a bontásnál a foglyok összeraktak anyagot, reggelre elvitték. Mindenki tudta, hogy ezért hosszú éveket lehet kapni. Hiszen egy mázsa krumpliért 8-10 évet adtak. Rengeteg volt az elítélt, ők is ott dolgoztak, úgy meneteltek ötösével, mint a katonák és kutyákkal kísérték őket a munkahelyre. Mi a táborban jól megvoltunk. A szomszéd épületben németek voltak, kb. 2000-en. Az udvarunk közös volt. A táborparancsnoknak igen csinos felesége volt. Közülünk a Fazekas Pisti valahogyan az őrnagy feleségével szerelmesek lettek. Pisti bácskai gyerek volt, mint levente került fogságba. Egy szép júliusi napon megszöktek. Eljutottak egészen Konstancáig. Mikor a feketetengeri kikötőben hajóra akartak szállni a román határőrség elfogta őket. Két hét múlva, augusztus 3-án este, mikor a népszámlálás megtörtént, odahozták a foglyok elé bemutatni, hogy íme nem érdemes megszökni, mert úgyis elfogják .Ez még nem is olyan nagy baj, mert a fogoly, ha megszökik azt lehet hogy elfogják. De több, mint 2000 ember előtt elkezdték ütni, agyba-főbe ütni, rugdosni. Akkor a több mint 2000 ember felbőszült. A tábor bejáratát rögtön megszállta a nép. Senkit nem engedtek ki. Azok a tisztek, akik a Fazekas Pistit behozták perceken belül a foglyok túszai lettek. Azt mindenki tudta, hogy az orosz katona a tábor területére fegyvert nem hozhat be. Így a nép a négy tisztet bezárta egy üres helységbe, az ajtónál két őr vigyázott. A nép meg elkezdett kiabálni: gazemberek, meddig akartok itt tartani bennünket, vigyetek haza! Az őrbódékat megszállták a garnizon katonái. Felállították a gépfegyvereket. Tisztában volt azzal mindenki, hogy a kerítést három méterre megközelíteni nem szabad, mert akkor lőnek. Egyszer csak megérkezett a tábor politikai tisztje és parancsnoka. Felszólították a népet, hogy mindenki menjen az épületbe, a tiszteket meg engedjék ki. De a nép hajthatatlan volt. Én akkor fent voltam a második emeleten. Ketten jöttek értem, hogy tolmácsoljam a követelést. Közben kiabálták, hogy “haza” A tisztek meg voltak rémülve, mert tehetetlenek voltak. Először fenyegetőztek, majd szép szavakhoz folyamodtak. A végén már egy kievi ezredes is jött, négy-öt kísérettel meggyőzni a népet, hogyha szabadon engedjük a túszokat nem lesz bántódásunk. Mondtuk, hogy ezt a mesét már ismerjük. De ő a becsületszavát adja. Ismerjük már az orosz becsületszót! Ezeket mind nekem kellett tolmácsolni. Egyszer csak elkezdték kiabálni, hogy addig innen nem megyünk el míg Moszkvából nem jön olyan valaki, legalább tábornok, akivel szóba állunk. Dühösek voltak az oroszok, hogy az nem megy olyan könnyen, Moszkvából csak úgy idecitálni valakit. Már éjjel is elmúlt, senki nem mozdult. Szép éjjel volt. A reggelit senki nem vette fel. A szakácsok ugyan főztek, de csak a négy tisztnek. A túszokat nem bántották, csak a szobát nem hagyhatták el. Nem őrizték üres kézzel, mert mindegyik kezében ott volt a söprűnyél. Azért megmondták nekik, a tiszteket csak agyon kellene ütni, de nem bántunk benneteket. Úgy meghunyászkodtak, mint mikor a kutyát a gazdája megfenyíti. Lassan dél lett, akkor sem ment senki az ebédért. A tisztek mindinkább idegesek lettek. Főleg mikor a vacsorát sem vette fel senki. A tisztek megpróbáltak mézesebb hangot használni. De a nép csak követelte, vigyenek haza bennünket, a háborúnak már öt éve vége van, haza! haza! A nép csak zúgott. Könyörögtek, hogy menjünk fel a szobákba, de senki nem mozdult. Mert azzal mindenki tisztában volt, ha felmegyünk elveszítjük a játszmát. Már augusztus 6. volt, de még nem jött senki Moszkvából. Augusztus 7. a születésem napja. Már kezdtünk szédelegni az éhségtől. Aug. 8-án már sokan nem tudtak felállni. Sok volt az ájult, aki csak feküdni tudott. Akkor már a tábor vezetése meghökkent és hívtak Moszkvából küldöttséget. Repülőgéppel jött egy vezérőrnagy, meg két ezredes mind a hárman MKVD-és tisztek voltak. Jóformán a tábor tisztjeit meg sem hallgatták, egyenesen a foglyokhoz szóltak. Mi a panaszunk, kérdezték. ők hoztak magukkal egy kárpátaljai tolmácsnőt. Azt kérdezték mi a követelésünk. Mondtuk, hogy öt éve dolgozunk azért a 60 dkg kenyérért és a három káposztalevesért. Szállítsanak haza bennünket, mert innen csak az állomásra megyünk. Felszólítottak, hogy engedjük szabadon a négy tisztet. Mondtuk csak akkor, ha teljesítik kérésünket. A hazaszállítást nem tudják teljesíteni, mert azt a magyar kormánnyal kell lerendezni. De megígérték, hogy másnap, érintkezésbe lépnek Rákosi Mátyással és értesítenek bennünket a tárgyalás eredményéről. Most pedig engedjük szabadon a négy tisztet. A lázadásért senkinek nem esik bántódása. A tiszteket kiengedtük, aki tudott az felvánszorgott az épületbe, de kb. 70-en az udvaron maradtak. Mert azok már olyan gyöngék voltak, hogy már csak feküdtek. Azokat gépkocsival kórházba szállították. Minket, akik nem voltunk annyira legyengülve levesekkel, teával négy nap alatt helyrehoztak. Megérte, mert a táborélet megváltozott. Minden hónapban kaptunk fizetést, hol többet, hol kevesebbet. Így a népnek nagyobb kedve volt dolgozni. De más is történt. Az egész tábor tisztjeit leváltották, de még az orvosnőt is. Csak néztünk mikor az új tisztek megjelentek. Egy hónap leforgása alatt minden ment a maga útján. A táborban vihar előtti csend volt érezhető. Egyszer csak hol az egyiket, hol a másikat hívták az MKVD-re kihallgatásra. Természetesen először nem azokat hívták, akik a lázadást elindították, azok voltak az utolsók. Világos mindig vannak mindenhol gerinctelen emberek, nálunk is így volt. A kihallgatáson megfenyegették őket és lassan kialakult az a csoport, akik a szervezésben részt vettek. Először 16-an voltak, akiket nem engedtek munkára. Majd elvitték őket Darnicára egy tiszta román táborba. Szeptember vége felé egyik reggel összeszedtem a hat fős brigádomat, hogy munkára menjünk, a kapuban azt mondta a tiszt ti sehova nem mehettek! Minket is elszállítottak a kettes lágerba. Meglepődtünk, mikor találkoztunk a többiekkel. Volt ott 19 magyar meg egy német. Akkor már tisztában voltunk azzal, hogy minket is elítélnek. Megkérdeztem a németet hogyan került ide. Azért mert odaálltam a magyarokhoz. Pedig te nem is tudsz magyarul. De a feleségem magyar, kecskeméti és én szeretem a magyarokat. Hát te most ráfáztál. Darnicán semmit sem csináltunk, csak lődörögtünk a táborban. Majd november 2-án megkezdődtek a tárgyalások. Rabszállító kocsival vittek bennünket. Tizenhat napig tartott reggel 8-tól, d.u. 4-ig. Délben ebédszünet volt, a bírók és a tisztek elmentek ebédelni, mi csak akkor kaptunk enni, mikor befejeződött, délután. Huszonöt tanút hallgattak ki. Akkor tudtuk meg kik voltak a besúgóink. Mikor kihallgatták őket nem mertek a szemünkbe nézni. Szégyellték magukat. Mi meg odaszóltunk. Csak mondjátok, mert ha mondjátok, ha nem minket akkor is elítélnek. Mikor minket kérdeztek akarunk e kérdéseket feltenni a tanúknak azt feleltük, hogy nem. De mikor a tábor tisztjeit hallgatták ki, akkor mindenki adott fel kérdést. Volt köztünk olyan, aki ráolvasott a tisztekre, hogy a lázadásért teljes egészében ők a felelősek. Mire a tárgyalásnak vége lett mindenki elmondta a véleményét. Én a magam részérőt csak annyit mondtam, hogy ez nem más, mint a többi fogoly megfélemlítése. Fazekas Pisti meg azt mondta, hogy szégyellheti magát az egész orosz vezetőség, mert még idáig csak hazudtak és az orosz becsületszó nem ér egy fabatkát sem. Nyolcan kaptunk 15 évet, 5 kapott 10 évet, 6 pedig 8 évet. A német is 15 évet kapott. Szerencsétlen az egész tárgyalásból semmit nem értett, mert német tolmács nem volt. Minket aztán elszállítottak Kiev egyik börtönébe. Ott oroszok közé osztottak be bennünket. 10-12 fő volt egy szobában. Volt ott a civilek közül mindenféle: munkás, paraszt, tanár, mérnök, orvos, mind politikai elítélt. Sokan voltak, akik a honvédő háborút végig harcolták. A legtöbbjük 15, 2o évre volt elítélve, de nem volt ritkaság a 25 év sem. Ahogy szaporodott az elitéltek száma, úgy fogyott is, mert minden héten vittek különböző munkatáborokba embereket. Minél magasabb volt az ítélet, annál messzebb vitték őket. Az orosz elítéltek cseppet sem ellenszenveztek velünk. Pár hét után minket elvittek egy külön cellába. Reggel 6-tól este 9-ig nem volt szabad a priccsre leülni, csak lopva tettük. Volt olyan őr, aki nem szólt egy szót sem, de volt olyan, aki minden fél órában benézett. Az étkezésnél mi voltunk az utolsók és ami maradt mi kaptuk meg, de soha nem laktunk jól. 1950. áprilisban egyik reggel beszóltak, hogy szedjük össze holminkat, mert elmegyünk. Bezsúfoltak bennünket a rabszállító kocsiba, amiben sok volt az emberi ürülék. El lehet képzelni milyen volt az utazásunk Kievtől Dnyetropetrovszkig, majdnem a Fekete tenger partjáig. Ahogy megérkeztünk egy hatalmas raktárépületbe kerültünk, ami tele volt szeméttel, azon kívül még egy ülőalkalmatosság sem volt. A táborvezetők oroszokon kívül németek is voltak. Így az egy németünket el akarták vinni tőlünk, de Henrik azt mondta eddig is egy volt a sorsunk, nem hagyja el a magyarokat. Megint megtakarították 19 ember élelmét, mert egész nap nem kaptunk semmit, de még vizet sem. Holtfáradtak voltunk. Ott a fal mellett takarítottunk el annyi helyet a betonon, hogy ülve legalább aludni tudjunk. Alig kezdett világosodni, már talpon voltunk. Azt gondoltuk, hogy reggel kitakarítjuk a helységet és berendezkedünk. De nem így történt, mert reggeli után beosztottak munkára. Csak műszak után foghattunk neki a takarításnak. Deszkát meg matracot kaptunk, így tudtunk magunknak priccseket csinálni. Először egy hatalmas gödröt ásattak velünk. Azután adtak szakmánknak megfelelő munkát. Nekem, mivel tudtam oroszul, mondták, hogy alakítsak 12 fős brigádot és elmegyünk építkezésre vízvezetéket szerelni. Egy négyemeletes lakóházban dolgoztunk, egyikünk sem értett a vízvezeték szereléshez. A szomszéd épületben oroszok dolgoztak, átmentünk megnézni, hogy csinálják, így szabályosan elloptuk a szakmát. De nálunk nagyon lassan ment a munka. 10 nap múlva jött a mester megnézni mit csináltunk. Elkezdett kiabálni, azt mondta nem kapunk egy kopejkát sem. A fejadagunkat lefogták, csak 40 dkg kenyeret adtak. Letelt a következő 10 nap, akkor már többet teljesítettünk. Lassan a szálláskörzetünket is lakhatóvá tettük, egész modern fürdőt csináltunk. Választottunk barakkfelelősöket, minden nemzet képviselve volt. Nagyon jó barátságban éltünk. Mikor már jól berendezkedtünk egy délután jött a német táborparancsnok, hogy azonnal csomagoljunk, el kell innen mennünk, mert ide a parancsnokság jön. Milyen parancsnokság? Hát a német. Mondtam, hogy innen el nem megyünk. Jöttek az oroszok is és nagy vita keletkezett. A német kiszaladt az udvarra és torkaszakadtából kiabált, hogy “minden német ide”, jöttek is sokan. De más nemzetből is. Először az olaszok kezdték, aztán a magyarok is bekapcsolódtak. Valóságos háború keletkezett a nemzetek között. A verekedés jó másfél óráig tartott. A garnizon beavatkozására lett vége. Mindenfelé emberek hevertek. Koponya, láb és válltörés. Sokan a gyengélkedőbe és a fogdába kerültek. Akiknek lábuk, vagy valamijük eltörött bizony rokkantak maradtak, mert a törést nem tudták jól összeilleszteni. Pár nap múlva, mikor minden elcsendesedett, minden nemzetből választottak felelősöket az oroszok kezdeményezésére. Így én lettem a nemzetközi brigád telelőse, a helyettesem egy román lett, Az épület is megmaradt nekünk, aztán minden ment a maga útján. Ha a német táborvezetésnek volt valami problémája, azt rajtunk keresztül hajtották végre. Időközben összejöttem egy bécsújhelyi mérnökkel, aki áthívott a brigádjába, mivel esztergályosra volt szüksége. ő Sztálingrádnál esett fogságba, mint háborús bűnöst 25 évre ítélték. Csak Sörös Jóska volt közülünk 10 évre ítélve gyilkosságért, mert megölt egy németet, egy másik táborban. Az úgy volt, hogy mint leventét vitték ki Németországba és ott megszöktek, de elfogták őket és börtönbe kerültek. A német az a börtönparancsnok volt, itt felismerte és fűrészlapból készült késsel szíven szúrta, rögtön meghalt. Az ő elmondása szerint borzasztó szadista módon bánt a foglyokkal. 1950. november végén reggel 7-kor kezdtem a munkát, mint máskor. Alig dolgoztam egy órát belépett a műhelybe egy MKVD-és őrnagy. Azt kérdezte dolgoznak e itt magyarok. Mondtam, hogy én is magyar vagyok. Kérdezte, hogy hívnak. Belenézett a papírjába és azt mondta - te mész haza. Nem hiszem feleltem, mert ti már nagyon sokat hazudtatok. De itt van fel vagy írva. Tudsz oroszul olvasni? Tudok feleltem. Átvettem az írást, nyomtatott betűkkel rá volt írva kb. 120 név. Mondtam, hogy még így sem tudom elhinni. Sörös Jóska neve is fel volt írva. Szólt, hogy hívjam őt is. Én azonnal rohantam. Éppen az egyik épület tetején hegesztett. Felszóltam, dobd el a pisztolyt és gyere le, megyünk haza. Hülye vagy felelte. Aztán mégis lejött. Elbúcsúztunk Fazekas Pistitől, de szólni nem tudtunk egymáshoz, mindegyikünknek kicsordult a könnye /ő 53-ban került haza/. Elbúcsúztunk a németektől és az orosz munkatársaktól. Megkaptuk az illetményünket közel 500 rubelt. |
oooooooooooooooo |
|