HADIFOGSÁGOM
TÖRTÉNETE Írta: Weisz
Ferencz 6 |
oooooooooooooooo |
Közben az építkezés folyt, mert az oroszok állandóan hajtottak bennünket, hogy megfagyunk a fa barakkokban. A táborban volt egy budaörsi főhadnagy 58 éves volt, építészmérnök Hufláger József. őt bízták meg az építés vezetésével. Az épület még nem volt kész csak a földszint és a pince. Még két emeletet kellett felépíteni. Muszáj volt beköltözni. Szeptember 8-án leesett a hó és meg is maradt. Közben a brigádnak ki kellett menni krumplit szedni pajszerrel a hó alól. A kezünk majdnem lefagyott a téglán, a malter is jeges volt. A helységet, amiben voltunk magunk gyártotta kazánokkal fűtöttük tőzeggel. Az egyik nap szóltak a szerelőbrigádtól, hogy a Mátéka szaluléccel üti a magyar foglyokat. Megkérdeztem milyen jogon ütöd te a foglyokat. Azt mondta, hogy a főmérnök utasította, hogy a magyarokat ütni kell, aki nem dolgozik rendesen. Igen és te honnét tudod megállapítani, hogy ki hogyan dolgozik, mikor szakmád sincsen. Az engem ne zavarjon, azaz ő dolga. Majd holnap illetékes helyen elrendezzük. Reggel szóltam a főmérnök titkárnőjének, hogy szeretnék vele beszélni. Tudtam róla, hogy kommunista és a rendszer híve. Mikor beléptem a keresztnevemen szólított. No mi a probléma Fedor. Rákérdeztem igaz e, hogy a Mátékának azt mondta ütni kell a magyar foglyokat. Nyugodtan válaszolt, ő tiszta szívű kommunista, ő előtte nem számít ki milyen nyelven beszél. ő csak egyet ismer a munkást. A magyarok meg jó szerelők és azt nagyra becsüli. Különben nem hisz a terrorban. Kérte a titkárnőt szóljon le a műhelybe és küldje fel a Mátékát. Hamarosan jött és nagyon meglepődött, mikor meglátott. Főmérnök kérdőre vonta, ő tagadott. Kértem, hogy hozzanak ide egy két magyart, meg kell kérdezni őket. A két fogoly meg sem szólalt, látszott, hogy félnek a bosszúállástól. Végül a főmérnök becsületszavát adta, hogy semmi bántódásuk nem lesz, ha elmondják az igazat, erre aztán megbátorodtak és elmondtak mindent A főmérnök rögtön felhívta a politikai tisztet, hogy gondoskodjon a Mátéka ne legyen brigádvezető. Délután, mikor a műszakból jöttünk Mátékát akkor vitték a karcelba. Az egy földalatti helység volt alig két négyzetméter. Csak a vasajtón volt egy kis nyílás. Ha valakit ide bezártak, a szakácsok, meg a bajtársak mindent elkövettek, hogy segítsenek rajta. De a Mátékára senki nem gondolt a tíz nap alatt. Mikor kiszabadult egyszerre disztrófiás lett, ami a legsoványabb kategória. Egyszerű szürke fogoly lett belőle ezután, akit a fogolytársai velem együtt utáltak. A Canglin kívül senki sem beszélt vele. Még szerencséje volt, hogy a szlovákok 46 nyarán hazamehettek. Még sokáig nem volt a tábornak fürdője, így minden hónapban el kellet menni fürödni. Másfél órát kellett menni gyalog műszak után. El lehet képzelni, hogy az amúgy is elcsigázott emberek mennyire elfáradtak. A fürdőben teljes szőrtelenítés volt, amit nők végeztek. Az egyik a hajat, a másik az alsótestet borotválta. Bizony sokszor történt, hogy be-be vágták, ami aztán elfertőződött és soha nem gyógyult be. Karácsony felé kaptunk egy igen csinos ukrán orvosnőt. Akit csak királynőnek hívtunk. Ami a legfontosabb volt, tiszta szívből vigyázott az egészségünkre, amennyire a körülmények engedték. Csak az volt a baj, hogy nem sokáig hagyták nálunk. Egy- két szót tudott magyarul, mert két hónapot töltött Fehérváron. A királynőnek aztán az lett a veszte, hogy volt a táborban egy Bottó Károly nevezetű hadnagy, aki civilben zenetanár volt. Nagyon szépen hegedült. Mielőtt a királynő hazament mindig odament a hadnagyhoz és elhúzatta vele a “szép magyar táncot” /csendül a nóta, perdül a tánc/ Botló hadnagy megtanította vele a szöveget is. Aztán a sok csendül a nótának az lett a vége, hogy a mi királynőnk beleszeretett a hadnagyba, ő meg a királynőbe. Ez lett a veszte mind a kettőnek. Az orvosnőt elvitték valahová, amikor rájöttek, illetve mikor a rosszindulatú emberek beárulták őket. Elvitték a hadnagyot is nem hallhattuk többé a szép magyar nótákat, meg az operetteket. Többet nem hallottunk róluk, itt maradtunk orvos nélkül. Az egyik alkalommal, amikor a havi fürdés elérkezett a mi brigádunkra az éjszakai műszakba került a sor. Én a matracomat nem vittem el, de mások sem. Reggel, mikor visszaértünk Cangli kérdőre vont bennünket. Egy beáztatott rudazókötél volt a kezében. Az egyik priccsre mutatott, ahol az öreg Szabó Pista bácsi feküdt. Úgy fogtok járni, mint az aki ott fekszik. Mondtam neki ha valakit meg mersz ütni, te soha nem fogod meglátni a családodat, mert itt fogunk megölni. A tábornak volt egy hatalmas krumpli verme. Minden brigádnak három órát kellett a krumplit válogatni. Szívesen mentünk, mert az orosz raktáros mindig azt mondta, gyerekek főzzetek magatoknak és egyetek. Hát mi főztünk rendes vizes vödörbe. Egyik nap lejött a Cangli vesztére. Éppen akkor főtt a krumpli. Egyenesen a tűzhöz ment és felrúgta a vödröt. Mi voltunk vagy harmincan. Körbefogtuk. Kérdeztem milyen jogon rúgta fel a vödröt. Mert ő nem engedte meg. De az orosz megengedte! Erre azt mondta a brigádvezető be fog menni a karcelbe. Az egyik fogoly az üres vödröt a fejére húzta és ahol érték elkezdték ütni. Majd a földre esett, rugdosták, először fenyegetőzött, akkor még jobban rugdosták. Mikor tudta, hogy ez nem használ, elkezdett szépen beszélni. De a foglyok úgy belemelegedtek a verésbe, hogy a végén nekem kellett megvédeni nehogy teljesen agyonverjék. Mikor a válogatással végeztünk megfogtuk és vittük magunkkal. Nem szólt csak nyöszörgött. Mikor a táborkapuba értünk a szolgálattevő tiszt megkérdezte hát ez kicsoda. Mondtuk, hogy leesett a lépcsőn és összetörte magát. Így vittük a gyengélkedőbe. Ez az eset használt neki, mert leszokott a verekedésről. Lassan elérkezett 45 karácsonya, addigra az épület is elkészült. Meg jött egy új orvosnő, de ez nem volt barátságos. Ha komissziót tartott csak azokat írta ki disztrófiásnak, akik már alig tudtak mozogni. Az 1-3 csoportosok meg az O-kások egy kanál levest meg 20 dkg kenyeret kaptak pótlásnak és könnyebb munkára osztották be őket. De még a pótlással sem lehetett jóllakni. Csak akkor volt jobb, ha valami pluszhoz lehetett hozzájutni, mint például ősszel káposztához, sárgarépához. Karácsonykor a szakácsok meglepték a népet. Már a korábbi vételezéskor mindig elloptak valamit és összegyűjtötték. Abból készítettek a körülményekhez képest ünnepi vacsorát és másnap finom ebédet. A karácsony estét megünnepeltük. Valaki hozatott orosszal fenyőfát, meg gyertyát is szereztünk. Azok az oroszok akikkel együtt dolgoztunk még az utolsó falatjukat is megosztották velünk. Január közepén hoztak 1200 német foglyot. őket az új épületbe tették. Minket a gyár területén egy garázsba helyeztek át. Feloszlattak egy tőzegszedő tábort, mert a foglyok nagyon leromlottak, onnan is kaptunk 50 főt. Az orosz, mind a magyar táborvezetés összejátszott és eladták a foglyok élelmét. Ezek a foglyok is az új épületbe kerületek. Két hétig nem mentek munkára, mert annyira le voltak gyöngülve. Közben két munkaszolgálatos zsidót is kaptunk. Az egyik Hazai Simon nevezetű sátoraljai volt, a másik kiskunhalasi Szekulesz István 200 holdon gazdálkodott. Valamikor az első Jász-kun huszárezred századosa volt. Mind a ketten a Donnál estek fogságba, úgy hogy ők mentek át az oroszokhoz. Szekulesz István élelmiszer raktáros lett, Hazai Samu pedig a ruharaktárba került. Hazai kezdett bennünket fasisztáknak nevezni. De aztán Szekulesz Pista bácsi megmagyarázta neki. Láthatod hogy bántak a legénységgel. Nem ezek a bűnösök. Hányan pusztultak el érdemtelenül. Aztán Hazai Samu is jó barátja lett a foglyoknak. Tökéletesen beszélte a. német nyelvet. De jól beszélt oroszul, olaszul, románul. Jól jött a magyaroknak a két zsidó, sokat tudtak segíteni. Úgy március végén egyik reggel nagyon rosszul éreztem magam. Magas lázam lett. Előttem többen meghaltak magas lázzal tüdőgyulladásban, tífuszban, vérhasban. Engem a Lévai Béla borogatott, de a lázam csak nem ment le. Délben babfőzelék volt kolbásszal, sem előtte, sem utána nem volt kolbász. Mondtam a Bélának nyugodtan egye meg. Közbe úgy lázálmomban hallottam, hogy leveled van, az édesanyád írt, felolvasta, de nem értettem semmit. Mindig rosszabbul lettem, azt már nem tudom mikor, hogyan kerültem a lazarettbe. Egy nap teljesen bedagadt a homlokom és a szemeim. Akkor aztán kivittek a civil korházba és ott megcsapolták a homlokomat. Már semmi bajom nem volt, de még mindig ott tartottak. Segítettem a konyhán, elláttak mindennel. A szobámban volt egy könyvelő és mindig mondta a feleségének mikor látogatni jött, hogy úgy hozzál, hogy van itt egy külföldi annak is jusson. Pedig a háború után a civileknek sem volt úgy élelmük, ahogy kellett volna. Két hónap múlva aztán visszaküldtek a táborba. Jól összeszedtem magam, megerősödtem. A kórházban sokat beszélgettem az oroszokkal mindenről. Az igaz, hogy a Sztálint nem szerették, a munkások dicsőítették, mert a kétkezi munkát jobban megbecsülték, mint a szellemit. Az idősebbek Lenin- pártiak voltak. Egyik reggel, mikor munkába indultam a szolgálatos tiszt megállított. Neked nem szabad kimenni. Először azt gondoltam, hogy valamelyik civil feljelentett valamiért. Teltek a napok semmit nem tudtam meg. Csak voltam a bizonytalanságban. Munkahelyemen szerettek a főnökök és a munkások között is sok barátom volt. Így telt el tíz nap. Egy éjjel 11 ó-kor jött értem a szolgálatos tiszt. Azt mondta az MKVD-re megyünk. Mi a ménkőnek gondoltam magamba. Egy főhadnagy azt kérdezte: ha német vagy miért iratkoztál a magyarokhoz. Azért mert magyar vagyok. Kérdezett családi állapotomról. Melyik alakulatnál szolgáltam. Voltam e fronton a Donnál. Mert, hogy miért harcoltam az oroszok ellen, mikor azok a magyarokat nem bántották Mit kerestünk mi a Donnál. Különben mi is azt kérdeztük akkor egymástól, feleltem neki. Egy jó órát elbeszélgettünk, azután elengedett. Két hétig nem zavartak. Aztán mindig többet, és éjjel. Már a negyedik kihallgatáson kiderült, hogy én az úton a vonatról megszöktem. Hiába tagadtam még az állomás nevét is megmondta. Elkezdtem gondolkodni ki áztatott el. Csak a Canglira és a Mátékára gyanakodtam. Ahogy a folyosóra beértem kihúztam a söprűnyelet és odamentem a Cangli ágyához és ahogy csak tudtam elkezdtem ütni. Még szerettem volna a Mátékát is kicsit helyben hagyni, de addigra már meglett a zűrzavar és lefogtak. És jött a szolgálatos tiszt, aztán vittek a karcelba. Egy hetet töltöttem a fogdában, de több kosztot kaptam, mint mikor fent voltam. Takaróm is volt, csak a világossággal volt probléma. Mikor kijöttem hosszú ideig nem zavartak, a Cangli is kerülte a velem való találkozást. 46 őszén aztán hazamehettek a szlovákok és a felvidéki magyarok, így a Cangli és a Mátéka is. Maradtunk mi az anyaországi magyarok és az erdélyiek. A Cangli helyett lett a Poppelmeyer törzsőrmester a láger parancsnoka. Művelt, intelligens ember volt. Ó és egy utászszázados meg a két zsidó rendbe hozták a láger életét. A százados Kenedi Károly kezdett összehozni egy kultúrcsoportot. Nyelvtanfolyamot is indítottak, angolt, franciát, németet. Jó magam is beneveztem. Minden nap két óra nyelvleckét tartottak. Sportolni is kezdtünk. Boksz, birkózás, meg atlétika. De ebben kevesen vettek részt, mert a napi fizikai munka lestrapálta az embereket. Egy szép irodalmi, vagy történelmi előadást szívesen meghallgattak. Népdalkórust is szerveztünk. Ide sokan jelentkeztek. Mikor már kezdett jól menni, a foglyokat összegyűjtötték, főleg a betegeket és elvitték őket. Úgy jártunk, hogy akik megalakították a kulturális életet elmentek és minden abbamaradt. Majd még egy transzport indult, inkább már egészséges foglyokból. Akinek a neve német hangzású volt azt kivették a menetből. Júniusban, mikor az első menet elindult volna 7-én hatalmas hóvihar volt, olyan hogy térdig jártuk a havat. Az egyik földim, aki benne volt a menetbe azt mondta nekem. Ilyen barom nép idejön lakni, nálunk már szedik a cseresznyét, itt meg még hordja a havat. Mondtam neki, ha szerencséd lesz, akkor te még szedhetsz cseresznyét odahaza. Még a szedés végére hazaért. Mikor a második transzport is elment minket 200-unkat gyalogmenetbe elindítottak. Majdnem egész éjjel gyalogoltunk. Hajnalba értünk a 10-es táborba. Nappal dolgoztunk, éjjel gyalogoltunk és máris beosztottak bennünket munkára reggeli nélkül. Mi 30-an egy téglagyárba lettünk beosztva, ami még 25 km-re volt. Teherautón vittek bennünket. Mikor megjöttek a mesterek kérdezték ki a brigádvezető. Senki nem jelentkezett, Így a bajtársaim engem választottak. Az oroszok elkezdtek káromkodni, mindenféle fasisztának elmondtak. Én pedig szembeszálltam velük. Kikértem magamnak, különben is éhesen dolgozni nem lehet. Kérdeztem, ti ettetek máma! Mert mi nem! Az egyik mester azt mondta az minket nem érdekel, ha nem bírjátok dögöljetek meg. Minek jöttetek ide, titeket nem hívott senki. Az igaz mondtam, de idehoztatok és ha azt akarjátok, hogy dolgozzunk, akkor adjatok enni. Kaptok piszkos fasiszták. Kivétel nélkül ömlött belőlük a vodka. Volt egy nő, aki bottal járt, mert a háborúban megsebesült, megkapta a Szovjetunió hőse kitüntetést is. Ez a nő figyelmeztette a többit, most ne fasisztázzanak, hanem fogjanak munkához. Erre aztán jöttek, nekem 6 ember, nekem 8, nekem 4 ember kell, ezek kerültek a legrosszabb munkahelyre. Nő elvitt 6 főt, a sofőr 2-őt, a többi maradt vagonrakáshoz. Végigjártam a munkahelyeket. Azok, akiket a nagyszájú mester vitt el térdig érő vízből termelték ki az agyagot. Szívemből sajnáltam őket. Akiket a nő vitt el a frissen égett téglákat szedték ki a kemencéből. Munka közben ketten összeestek. Már ahogy meg tudták magyarázni a nő kérdésére, hogy mi az oka. Ezért elment és hozott ennivalót, jóllakatta őket. Nem úgy a többi mester. Fél órával a műszak befejezése előtt körbejártam a munkahelyeket, hogy a mesterektől összegyűjtsem a százalékokat. A nővel és a sofőrrel nem volt semmi bajom. De bizony a többiek, volt aki meg akart verni. A vagonrakásnál meg nekem jött a mester, titeket agyon kéne lőni, piszkos fasiszták. Láttam, hogy ezekkel nem megyek semmire, gondoltam elmegyek a gyár főmérnökéhez. Hát ahhoz aztán hiába mentem, tökrészeg volt, előtte volt a vodkás üveg. Elkezdett velem ordítozni. Én meg higgadtan annyit mondtam akinek mérnöki diplomája van, az nem beszélhet így. Közben észrevettem, hogy a fal mellett áll egy főhadnagy. Odaszólt nekem. Brigadír te melyik táborba való vagy és milyen nemzetiségű, hogy ilyen jól beszélsz oroszul. Mondtam neki, hogy magyar és a 1-es táborból vagyunk. Gyere velem és mutasd meg, hogy az embereid hol dolgoztak és mit végeztek. A főhadnagy pontosan fölmérte a teljesítményt és a normakönyv szerint kiszámította a százalékot. Majd visszamentünk az irodába és letette a főmérnök asztalára a kimutatást, az megint ordítozott. Az iroda melletti füves részen várakoztunk, hogy visszaszállítsanak bennünket. Hét órakor a tábor felhívott bennünket, hogy miért nem mentünk még be. Én jelentettem, hogy gépkocsit nem kaptunk, az emberek éhesek, egész nap dolgoztak és semmi ennivalót nem kaptak. Hát mi este 9-ig vártunk a gépkocsira mire megérkezett. Este 10 órára értünk a lágerba. Akkor kaptuk meg a szállást és az egész napi élelmet. Aztán mindenki jólesően elpihent. Reggel megkezdődött a brigádok munkára való kivonulása szám szerint. Az a főhadnagy, aki előző nap ott volt ellenőrizte a kivonulást. Ott volt a gyár teherautója, a vagonkirakodás mestere jött vele. A főhadnagy azt mondta, addig nem enged bennünket a téglagyárba, amíg ott nem rendezik a tartozásukat. A mester elkezdett kiabálni. Szólították azok egymást mindennek. Míg végre a főhadnagy szólt, hogy menjünk vissza a szállásra. A teherautó meg elment üresen. Négy napig nem csináltunk semmit, már kezdtük unni ezt a kényszerpihenőt. Ötödik nap elengedtek bennünket dolgozni. A főhadnagy mondta, hogy minden rendben van, ott a mester előtt mondta, hogy azonnal jelentsem be, ha tapasztalok valami hiányosságot. A mester csak hallgatott. Mikor megérkeztünk már nem voltunk fasiszták. Úgy bántak velünk, mint a munkásokkal. Ettől a naptól kezdve kaptunk rendesen ebédet és a beírással sem volt probléma. |
oooooooooooooooo |
|