HADIFOGSÁGOM TÖRTÉNETE
1945 MÁRCIUS 27-1951 DECEMBER 24.

Írta: Weisz Ferencz

Interneten közreadja a szerző engedélyével Tóth István.

Levél ] 1 ] 2 ] 3 ] 4 ] [ 5 ] 6 ] 7 ] 8 ] 9 ]

5
.

oooooooooooooooo

Eltelt tíz nap, itt is összeállítottak egy transzportot, mert ez olyan elosztó láger volt. Kiszámoltak 2000 magyart, meg 600 németet. Már jó estefelé járt az idő, mikor a szerelvény elindult. Elkönyveltük magunkba, hogy biztos Szibériába visznek bennünket. Figyeltem az útvonalat, merre megyünk, mert én pontosan az ablak mellett foglaltam helyet. Mikor elindultunk már harminc fok körül volt a meleg., az ablakon alig jött be levegő. A nép vízért kiabált, de az őrök nem akarták meghallani, nem akartak ajtót nyitni. A vonat robogott. Még aznap elértük Csernovicot, igaz, hogy az még Bukovina. Reggelre értünk Tarnopolba. Mondtam bajtársaimnak, hogy ezt a vidéket már egyszer megjártam lóháton. Ez a szerelvény csak rohant és elértük Berdicsevet. Naponta egyszer adtak főtt ételt, valamilyen levest, amibe sós halat főztek bele. Azért nem lett volna olyan rossz, ha rendesen vízhez tudtunk volna jutni. Így csak kínlódtunk a szomjúságtól. Mindig följebb kerültünk Ukrajna belsejébe. Pár nap múlva értünk Kievbe. Itt egész nap rostokolt a szerelvény. Amerre vittek bennünket mindenhol kövekkel dobálták a szerelvényt és kiabálták: Fritz. A lakosság körében a német gyűlölet igen magas fokon volt. Nemcsak a volt megszállt területeken, hanem ott is ahol nem voltak harcok. Mondtam a bajtársaimnak, most megtudjuk hová visznek bennünket. Ha Harkovnak, akkor délre. Ha Kurszk felé, akkor Szibériába, de ha északnak, akkor Moszkva, vagy Murmanszk. Reggel indult a szerelvény. Mikor láttam az állomáson a feliratot Nyezsin, Backmacs, Konotop, akkor már sejtettem, hogy valahová északra megyünk. Itt mindig mondtam, hogy milyen állomás következik. Hutor Mihálylovszkában a vonat megállt. Itt osztottak levest, kenyeret, meg annyi időt adtak, hogy mindenki vehetett fel vizet. Egy pillanatra átnéztem a szerelvényen, mert az állomás felől a téren volt a katonatemető. Kb. 500 katonasír volt benne. A mi szäzadunk hősi hallottai is itt pihentek. Még mindig úgy volt, ahogy mi 43-ban letettük középen a nagy keresztet, még a sisakok is rajta voltak a kereszteken. Egy másik helyen külön voltak az orosz hallottak, megjegyzem azok, akiket mi temettünk el. Sokáig nézegettem ott a csap mellett, hogy nem látok e valaki ismerőst. Hiszen alig múlt két éve, hogy onnét elmentünk. Egyszer csak megláttam egy vasutast, azonnal szóltam neki: Vaszil! Rögtön odafigyelt, de az őr is. Hát te honnét ismered ezt az embert. Mondtam, hogy én a háború alatt itt voltam. Megkértem hadd beszéljek vele pár szót. Majd először én, mondta az őr és félrevonta a vasutast, pár szót váltottak, majd megengedte, hogy beszéljek vele. Kérdeztem tőle, hogy mi van Kovácova Verával. Tudtam, hogy nem messze lakik. Megkértem szóljon neki. Máris ment, alig telt el fél óra jöttek mind a ketten. Láttam, hogy a Vera hoz valami szatyrot. Az őr kérdezte, honnét ismer engem. Mondta neki, hogy a harcok alatt a házuk romba dőlt és mi segítettük felépíteni, de nem csak nekik másoknak is sokat segítettünk. A őr megnézte mit hozott, a kenyeret, szalonnát megengedte, hogy átadja, de a pálinkát elvette. Különben nem hagyott sokáig beszélgetni. Mikor a vagonba visszamentem csodálkoztak, hogy nekem itt is van ismerősöm. Mikor 43-ban elbúcsúztam Verától igen biztatott, hogy maradjak ott nála. Nem fogadtam el a tanácsát, most mondta is, ugye nem maradtál itt, és most mégis itt vagy. Csak most nem tudok segíteni. Még egyszer mentem ezen keresztül 47 októberében, de akkor már nem találtam, mert férjhez ment és elköltözött.

Estefelé, a szerelvényünk elindult, briánszki erdőn keresztül haladt a vonat. Még a felrobbantott vasúti kocsik, mozdonyok ott hevertek a töltés oldalában. Másnap értünk Briánszk városába. Itt megálltunk az állomáson vizet felvenni, meg levest is osztottak, de úgy megtámadtak bennünket, hogy alig tudtunk a vagonokba bemenekülni. Az állomás körül voltak romépületek, onnét hordták a téglát, azzal dobáltak bennünket. Az élelmet sem sikerült kiosztani, csak egy másik állomáson. Borzasztó nagy volt a németgyűlölet, mivel ott teljes két évet voltak. Morvában két napot töltöttünk az állomáson. Itt olyan rendes volt a vonatparancsnok, megígérte ha senki nem szökik meg akkor nyitva hagyják a vagonajtókat. De hát ki szökött volna meg, hiszen olyan gyengék voltunk, mint a légy. Alig tudta némelyik a lábát vonszolni. A szerelvény megindult északi irányba. Itt már nem tudtam tájékozódni, mert ezen a vidéken már harcok nem voltak. Ötödik nap délután érkeztünk Ivanovába 800 km-re Moszkvától. Szerelvényünket a legszélső vágányra félretolták. A vágány mellett volt egy hatalmas rét. Itt 300 főt kiszámoltak, szakembereket kerestek, főleg vasszakmát. Ott volt egy fekete képű kapitány, meg egy hórihorgas főhadnagy, pár civil olyan vezetőformák meg egy őrmester 8-10 katonával. Mikor a 304 főt kiválogatták kérdezték, tud e valaki oroszul. Nem jelentkeztem, de a bajtársaim igen noszogattak; ezt a kapitány észrevette. Odajött hozzám kérdezte: tudsz oroszul? Mondtam, hogy nem. Akkor velem hogy beszélsz? Oroszul. Milyen nemzetiségű vagy? - Magyar. Hol tanultál oroszul? Kárpátalján. Rendben akkor te leszel a lágerparancsnok, érted? Értem, közbe még egy öreg 55 éves is kiállt. Tőle is megkérdezte, hát te honnét tudsz oroszul? Első háborúban 6 évig voltam fogságba. És hol? Ebben a városban! Az oroszok éreztették vele, főleg mikor megmondta, hogy ő harcolt a polgárháborúban 4 évig. Mondtam a kapitánynak, hogy az öreg legyen a parancsnok. Te leszel és kész! Kiadták a parancsot sorakozó ötösével és indulás. A vezetők Teherautóval elhajtottak. Mi pedig gyalog megindultunk. A váras nagy kiterjedésű volt. Sok ipari objektum volt benne. 400 ezer lakosa volt, de ezt később tudtuk meg, mikor már civilekkel is találkoztunk a munkahelyen. Négy órát gyalogoltunk, mire odaértünk a kijelölt helyre. Előttünk volt egy hatalmas gyárterület, mi pedig egy nagy krumplitábla mellett megálltunk, a gyártól 500 m-re. Egy őrmester fogott néhány karót és baltát, kijelölte a területet. Az egész népet odaterelték. Azt mondták, hogy a karók vonalától tovább nem szabad menni, mert akkor az őr használja a fegyverét. Az éjszakát a krumpliföldön töltöttük a kenyereszsákon, vagy a hátizsákon ülve. Óránk nem volt így csak a napállásáról tudtunk tájékozódni, az pedig ott nagyon csalóka volt. Azt mondta nekem a magas főhadnagy vegyek mellém négy embert, elmegyünk a kenyérgyárba vételezünk kenyeret. Választottam, köztük volt egy kolozsvári gyerek, hasonló magas volt, mint a főhadnagy csak sokkal deltásabb. Megjött a gépkocsi és elrobogtunk a kenyérgyárba. Míg ott vártunk nekünk gyanús lett, hogy a nap miért nem nyugszik le. Azt mondta éjfél előtt fél tizenkettő. Mondom neki hogy-hogy mikor a nap még nem ment le. Azt felelte: te biztos nem erre a vidékre való vagy, mert akkor tudnád itt nyáron a nap nem nyugszik le. És tényleg megfigyeltük, hogy éjfélkor kezdett a nap lehúzódni és máris jött föl hatalmas sugarakkal. De a napkelte olyan hideg volt, hogy szabályosan fáztunk. Az oroszok is pufajkában jártak. Megjött a főhadnagy és odajártunk a sütődéhez és megkezdtük a rakodást a csúszdánál. El lehet képzelni, hogy mit éreztünk mikor azt a finom kenyér illatát, éhesen megéreztük. Mikor a vételezés megvolt, azok a nők akik a csúszdán eregették a kenyeret mondták, hogy várjunk egy kicsit, majd lecsúsztattak még négy db 2 kilós kenyeret, még fejenként 4 db barna kenyeret. Megköszöntük, azt mondták szívesen, de ne mondjuk meg, hogy ők adták. Aztán beültünk a kocsi végébe. Késünk nem volt, úgy törtük azt a finom puha friss meleg kenyeret, Jó felét ott helyben meg is ettük. A Megyeri az egész fehér kenyerét megette. Akkor még nem volt különösebb probléma. Mikor visszaértünk a táborba valósággal hentergett a fájdalomtól. Segíteni nem tudtunk neki, két napig kínlódott mire jobban lett Másnap teherautóval hoztak oszlopokat még szögesdrótot. Elkezdtük a kerítést megcsinálni a latrinát ásni; éhesen és víz nélkül. Szóltam a kapitánynak hogy lehet az, sem enni sem inni nem kapnak az emberek. Lesz minden csak egy kis türelem. Tíz óra tájban szólt, hogy kell 10 ember elmennek lajtért és hoznak vizet. Szóltam az öregnek menjen el velük hátha kell tolmácsolni. Egy katonát adtak melléjük. Jó két órába telt mire emberi erővel odavontattak egy 500 literes lajtot. Kulacsdeknivel mértük a vizet. Minden nap kétszer mentünk vízért. Délben hoztak korpalevest az egyik civil étkezdén főzték. Az első napokban munkára nem mentünk, mert el kellett készíteni a kerítést, az őrbódékat minden sarokra. No meg az őrszobát, ez volt a legfontosabb.

Pár nap múlva reggel jött a kapitány szólt, hogy keressek ácsot, asztalost, kőművest, mert kaptunk a gyárból egy raktárt, azt át kell alakítani konyhának, meg étkezdének. 12 önként jelentkező volt. Nem is kaptak őrt melléjük, csak egy civil jött megmutatni, hova kell menni nekik. Most megint az öregre bíztam a munkálatokat, mert hát ha valamire szükség volt ő tudott beszélni az oroszokkal. Teljes egy hétig jártak oda, mire azt a raktárépületet átalakították. Majd szóltak keressek négy szakácsot is. Azután átadták a konyhát a tábor részére. Beépített kondérok voltak, úgy láttam, hogy ez nem 300 főre készült, hanem sokkal többre. A szakácsok mindjárt meg is kezdték a főzést. Most már kaptunk naponta háromszor levest meg 60 dkg kenyeret. De az éhség az abszolút nem csillapodott. Akkor voltunk tető alatt, amíg az étkezdében voltunk. Két hét után kezdték szakmák szerint válogatni a foglyokat. Minden csoporthoz neveztek ki valakit, aki tudott valami keveset oroszul. Lassan kezdtek előjönni a szlovákok meg a szerbek, akik annak idején a magyar hadseregben szolgáltak. Az oroszok azt mondták nem igen értik meg őket. Most aztán megkezdődött az árulkodás.

Közben elmúlt a szép napsütéses idő. Elkezdett esni, minden nap esett, nekünk meg nem volt tető a fejünk felett. Már nem volt egy tenyérnyi száraz rajtunk. Állva meg gubbasztva töltöttük az éjszakát. Bokáig gyúrtuk azt a sárga agyagos sarat. Úgy tudtunk fokozatosan tetőt húzni a fejünk fölé, hogy ledolgoztuk a nyolc órát és utána készítettük a házunkat. Először egy színt építettünk, hogy ne ázzunk. Mert éppen tizenhat napig esett. Félő volt, hogy a nép megbetegszik és elpusztul. A táborvezetőség noszogatott bennünket, jön a szeptember, megfagyunk. De anyagot nem adtak, azt mindig a gyár területéről hoztunk, ki mennyit tudott és azt mindjárt beépítettük. Először készítettünk egy fabarakkot emeletes priccsekkel. Oda már kaptunk matracokat szalmavánkossal. Köpenyekkel takaróztunk. Egyszerre többen megbetegedtek. Baj az volt, hogy a foglyok között nem volt orvos és az oroszok sem adtak. Később találtunk egy erdélyi fiút, aki egészségügyi szolgálatos volt a hadseregnél. Orvosságot nem tudott adni, így a magas láztól sokan meghaltak. Az emberek egymás után fekve maradtak, mert a magas láztól nem tudtak felkelni. Szegény Milotai mindent elkövetett, a bajtársak is sokat segítettek a borogatásban. Akkor már nem volt vízprobléma, mert volt már egy vert kutunk.

Aztán a táborban megkezdődött a harc. Kezdtek a szlovákok mozgolódni. Mentek a politikai tisztekhez a magyarokat eláztatni. Volt egy Cangli Gyula nevezetű utász szakaszvezető és egy Pozsony mellé való gyalogos őrvezető a 22. Gyalogezrednél szolgált Komáromban. Ez a Cangli is addig áskálódott, míg kénytelen voltam a táborvezetésről lemondani. Mikor a felmondásomat bejelentettem a kapitánynak azt mondta, ne csináljak ilyent, mert sem a Canglit nem szereti ;sem a Mátékát. Mondtam neki, de ezek nektek nyelvrokonok mi meg nem. De nekem te kellesz, ha magyar vagy akkor is. Hogy ő majd beszél a politikai tiszttel. Megköszöntem neki, mondtam, hogy már késő. De ha tud segíteni, akkor intézze el, hogy a szakmámban dolgozhassak. Másnap reggel a fogolytársak csak néztek, hogy én kimegyek munkára a Cangli meg bent marad és átveszi a tábor vezetését. Két nap múlva már szaluléccel járkált a tábor udvarán és azzal kezdte ütni a magyar foglyokat. Most már a Mátéka is nyeregbe érezte magát. Egyik nap este, mikor már kezdett a nép lepihenni, gondoltam, hogy felettem a Mátéka is már alszik, belevarrtam a gyűrűmet a nadrágom korcába és lefeküdtem. Délben mikor mentem ebédre a szolgálatos tiszt behívott az őrszobára. Kérdeztem. Mit akar? Azt a gyűrűt, amit tegnap este bevarrtál a nadrágodba. Mindjárt tudtam, hogy a Mátéka árulta el Mondtam, nekem nincs semmilyen gyűrűm. Meg ha volna is neked ahhoz semmi közöd. Erre a hadnagy azt felelte vegyem tudomásul, hogy ami a Szovjetunió területén van az mind az övöké. De csak az amiért megdolgoztatok, feleltem. Azonnal vedd elő a gyűrűt, mert lehúzatom a nadrágodat, innen addig el nem mész! Ezzel odanyúlt a nadrág korcához és pontosan megfogta a gyűrűt. Idáig úgy tudtam megmenteni, hogy amikor veszélyben voltam a számba vettem. Jól van mondtam és megmutattam neki és amennyire csak tudtam eldobtam a krumpli táblába. Borzasztó dühös lett. Mondtam neki, ha kell keresd meg. Dolgozzál meg érte. Szép 18 grammos pecsétgyűrű volt. Talán még most is ott van a földben. Keresték, de nem találták meg. Este 10-re mentem dolgozni a Mátéka meg akkor jött be. Alig belépett minden szó nélkül hasba rúgtam. Ahogy előrebukott ököllel tiszta erővel orrba ütöttem. Elfeküdt, mint egy darab fa. Megmondtam neki, ha megtudom, hogy valamelyik magyarra árulkodni fogsz nem kerülsz haza élve, mert itt fogsz elpusztulni. Reggel nem tudott munkába menni. Több, mint egy hétig nyomta a priccs deszkáit.

oooooooooooooooo


Levél ] 1 ] 2 ] 3 ] 4 ] [ 5 ] 6 ] 7 ] 8 ] 9 ]