SZEKERES IMRE GYULA
/ 1925 Hódmezõvásárhely / |
Bevonultattak katonának Január első hetében 1945. január 6-án behívat az irodájába Oláh Pál hü. pk. 15 menekült segédet. Köztünk volt már eleitől kezdve Bodré Pisti, aki vasutas lévén mégis bátyja kedvéért, hogy együtt legyenek, hozzánk csatlakozott. Persze ő fizetést nem kapott. Ahogy körülnéztem, valamennyien az én korosztályomhoz tartoztak a fiúk. Közöttünk volt természetesen lakatos, villanyszerelő is, meg egy kereskedő, aki a cég üzletében dolgozott elindulásunkkor. Mindnyájan (Bodré P. kivételével) a cég felszabadult segédei voltunk. Félkörben felálltunk és középen Oláh P. pk. a következőket mondta nekünk: Fiúk önök hadkötelesek, ezt jól tudják a közleményekből, falragaszokból. Eddig önök megkapták a rendes havi járadékukat fizetésüket. Sajnos a körülmények nem vigasztalóak. Mint látják, itt vannak a családos mesterek és még néhányan, akik nem hadkötelesek, de a cég kötelessége gondoskodni róluk. Ennélfogva a pénzkeret nem futja a jelenlegi létszám fenntartását, így csökkenteni vagyunk kénytelenek a létszámot, úgy, hogy önök jelentkeznek a KIEG. pk.-nál. Így a bevonulási mentesség önök részére megszűnik, mert kiléptek a gyár kötelékéből. Annyit tud segíteni rajtunk, hogy olyan katonai alakulatba irányítsanak bennünket, amely távolabb áll a frontszolgálattól. Így kerültünk Szombathelyre, a gépkocsizó alosztályhoz. Megnyugodtunk, de nem sokáig. Megérkeztünk Szombathelyre, ahol egy hdgy. fogadott bennünket. Mindjárt kiválogatott szakmai ismeretünk szerint. Neki csak lakatosra és esetleg villanyszerelőre van szüksége. Így a tizenöt személyből öten kiestünk. Benkő Gyuri ker., Bodré Pisti vasutas, mi hárman Fürdős Lajos, Buzi Misi és én kötszövők. Mi öten kaptunk egy nyílt parancsot Rábafüzesre címezve, hogy ott gépjárművezető tanfolyamon részt vegyünk. Ez még tetszett is nekünk hirtelen, bár nem szívesen váltunk szét a többi fiútól, mert mégiscsak összetartozottnak éreztük magunkat. Hiába nem lehet érzelgősnek lenni, menni kellett. Elbúcsúztunk a fiúktól, ami nem volt annyira könnyű és az “Árpád” sínautó elszáguldott velünk az állomáshelyünkre. Rábafüzes közvetlen az osztrák határon van, így talán ezért is ott találtunk együtt több száz magyar katonát egy gyűjtőtáborban. Már a faluba, amikor beléptünk a sok jövő-menő katona öltözéke rányomta bélyegét, hogy itt nyomorúságban és nem laktanyai sorsban élhetnek. Mi még akkor saját ruhánkban érkeztünk, mert Szombathelyen nem öltöztettek be bennünket. Az utcasoron, majd minden házban és két iskolában szalmaágyon katonák voltak elszállásolva. Nagybetűvel, számmal kiírva a táblára, melyik század, szakasz vagy raj emberei laknak a körletben. A rend azért katonásnak tűnt. Megtaláltuk a helyi pk.-ot. Egy alacsony termetű vállas főtörzsőrmester fogadott bennünket. Megmutattuk a nyílt parancsot, ránk nézett, majd elnevette magát és ezt mondta: fiaim, itt még teherautó sincs, nemhogy tanfolyam. Ez egy tévedés az önök számára. Itt gyűjtőtábor van azok részére, akik alakulatuktól lemaradtak vagy kórházból kikerültek és nem találták meg az egységüket. Szóval, ha már így sikerült, akkor keressenek maguknak szálláshelyet, mert sok választás itt nincs, telve van minden, ahol ember le tud feküdni. Ha találtunk, jelentkezzünk és majd akkor beosztanak bennünket a legközelebbi századba, szakaszba. Tényleg nem volt könnyű helyet találni. Olyat kerestünk, hogy mindnyájan elférjünk és lehetőség szerint ne a bolyba, hanem teljesen külön, mert már megtudtuk, rengeteg a tetű a szállásokon. Hordják a ruházatot fertőtlenítőbe, de mégis marad belőle, ami újra szaporodik. A tisztálkodást mindenki saját maga oldotta meg úgy, ahogy tudta. Mivel tél volt, így hó is bőven akadt, leginkább hóval mosakodtak az emberek. Találtunk, sok járkálás után egy nekünk tetsző helyet. Legszélső ház volt a faluban, a határ felől. Bekéredzkedtünk, elmondtuk kik vagyunk. Miért van ilyen igényünk, hogy a közös szállásra nem akarunk menni. Megtetszettünk a házi bácsinak, amikor megtudta, hogy nincs tetűnk. Megmutatta, mivel tud szolgálni egy istálló, benne két tehénke, az ajtó felé farral. Úgy nézett ki, hogy a tehenek faránál, szalmára, megtudunk ágyazni mind az ötünknek. Arra nem számoltunk, hogy a teheneknek is kell kis és nagydolgukat végezni és ilyenkor fel kell nekik állni, rendszerint hátrább húzódva. Örömmel elfogadtuk a házibácsi ajánlatát és már ott is maradtunk nála. Szállásunkat bejelentettük és így kerültünk a III. század első szakaszába. Az első éjjel már tapasztaltuk, hogy a tehenek nem vettek valami szívesen bennünket, sőt betolakodónak nézhettek. Úgy akartak elűzni bennünket, hogy éjjel, amikor aludtuk igazi álmunkat, arra ébredtünk, mintha esne az eső. Pedig dehogy, csak a főbérlő tehénkék végezték szükséges kisdolgukat, a fáradt vizük szalmára, földre esve permetezett nyakunkba, fejünkre. No, de a tetvességnél mégiscsak elviselhetőbb! Következő éjszakára már megoldotta az, aki ebben jártas volt közöttünk. Rövidebbre kötötte a teheneket. A háziakkal egész jól megvoltunk. A napi alakizás után elfáradva, átfázva jólesett hozzájuk bemenni és elbeszélgetni. Még arra gondoltak, hogy részünkre tejet juttassanak, ha nem is sokat, de akkor a kevés is nagy segítség volt. A tábor csak egyfogásos ebédet biztosított, és este, reggel feketekávé felváltva zupa levessel, a kenyér kis adag volt. Ha nem lettünk volna pénzzel feltöltődve, amit jól kellett beosztanunk, akkor bizony éheztünk volna naponta. Így azért pénzünkért kaptunk a civil lakosoktól pótlást. A házibácsi kiejtéséről ítélve osztrák lehetett, a felesége magyar asszony. A bácsi szeretett beszélgetni. “Tudni fiam az orosz nem jó lenni. Elvinni sok ember Szibériába, nem jönni vissza. A nőket bántani, mindent elvinni, rossz.” Volt ott náluk egy Pestről menekült anyuka kislányával. Apukája katona valahol, nem tudták hol. A házibácsi adott menhelyet nekik átmenetileg. A tejet, amit a két tehén adott, elosztotta szépen közöttünk, hogy mindenkinek jusson. Mi meg segítettünk fát vágni, meg elláttuk, rendbe tartottuk az istállót. A házigazda nagyon meg volt velünk elégedve, drukkolt nekünk, hogy a háború végét ott érjük meg náluk. Ebbe mi is belementünk volna, ha rajtunk múlik sorsunk. Hamarosan azonban január vége felé egyik reggel korán riadóztatták az egész tábort. Több százan voltunk már összegyűlve a kis faluban és hallani lehetett, hogy hamarosan nyugatabbra visznek innen bennünket a németek és gyors kiképzés után bevetnek bennünket a fronton. Akit nem képeznek ki, alkalmatlanság miatt, azokat viszik lövészárkot ásni. Mi vásárhelyiek (gyáriak) sehogy sem szándékoztunk innen tovább menni. Mégcsak újonc katonák sem voltunk, mit keressünk mi a fronton. Különösen a külföldre való kihurcolástól tartottunk mindnyájan. Amíg a falu vásárterén felsorakozott a tábor valamennyi százada, tanakodtunk mi várhat ránk. Alig szürkülött még a korai órákban, mindenki álmosan vánszorgott a dermesztő hidegben és kereste helyét, századát, szakaszát, raját. Ez a szokatlan időben elrendelt általános riadó mindenkiben feltette a nagy kérdést, mi történhetett, mi vár ránk. Hamar megtudtuk egy magyar katonatiszttől, aki a felsorakozott századok előtt megtartotta rövid, katonás toborzó beszédét. “Katonák! Nevem Kövesdi szds. utász. Kötelességemnek tartom felhívni figyelmüket arra, hogy önöket tervezik innen elszállítani és rövid kiképzés után frontszolgálatra irányítani. Önök magyar emberek és kötelességük itthon védeni hazájukat, s ha kell szülőföldjükön áldozzák életüket. Ebben a táborban az állapotok rosszak, a körülmények javíthatatlanok, mint tudják, látják az élelmezés kevés, a körletek tisztasága elviselhetetlen. Ennek orvoslására nincs semmi esély, ez a tábor mindenképpen rövid időn belül ki lesz ürítve. Gondolják meg, van egy jó lehetőség, hogy hazai földön maradhassanak. Pápa mellett van egy kiképző tábor, ahol magyar kiképző altisztek bevonásával, egy magyar szabadságharcos alakulat kiképzését kezdték meg. A kiképzés ideje három hónap. Kiképzés után minden harcos a saját szülőföldjén harcolhat az ellenséggel szemben. Egy új demokratikus független Magyarországért kell fognunk fegyvert, a magyar népért, a magyar Hazáért! Aki átgondolta és tudja vállalni ezt az új feladatot, az tartsa fel a kezét.” Mi szó nélkül összenéztünk Vásárhelyiek és mintha csak egyet gondoltunk volna, fölcsillant a szemünk. Ez kell nekünk az anyaország, szülőföld, nem pedig Németországban golyófogónak elmenni vagy lövészárkot ásni külföldön. Nem is tanakodtunk, szinte közös akarattal egyszerre emeltük karunkat a magasba. Közülünk csak Fürdős Lajos nem jelentkezett, mert mint mondta, de tudtuk is, gyengélkedett. Ahogy körülnéztünk a tábor nagyobb része jelentkezett, bár keveset tudtunk még arról, hogy mire. Amit a szds. úr elmondott, az meggyőző és érthető volt számunkra. Éreztünk magunkban annyi hazánk iránti szeretetet, hogy vállalva a veszélyt is, szembenézzünk vele. Már korábban sokan bevonultak közülünk, tőlünk pár évvel idősebbek, így legalább mi sem maradunk ki, fiatalok, 18-19 évesek. Legcsábítóbb az volt, hogy ejtőernyős kiképzést is kapunk és szülőföldünkön dobnak majd le. A harci feladat csak a háború idejére korlátozódott, a három hónap hosszú, addig még bármi is lehet. Vége is lehet a háborúnak. A feltartott kezűek helyben maradtak, akik nem jelentkeztek,
kiléptek a sorból és külön alakzatot formáltak. A helyükre felzárkóztak
a többiek és így tisztán lehetett látni, mennyi a jelentkező. A zöme kb.
öt század jelentkezett és egy szűk századnyi maradt a faluban. Később
ezeket az embereket kivitték orosz hadifogságba, három év múlva jöttek
haza a málenykij robo- A frissen alakult századok rendeződtek, a tábor legfőbb pk.-ja eligazítást tartott az altiszteknek szd. pk.-nak. Új névsorok keletkeztek, beosztások. Mi vásárhelyiek, Benkő Gyuri, Bodré István, Buzi Misi és én egy századba kerültünk a III. szd. I. szakasz I-es raj. Később annyiban módosult, hogy hárman raj pk. lettünk szakaszon belül. Buzi Misi hozzám tartozott. A Kövesdi szds. meghagyta a tábor pk.-nak, hogy másnap az öt század induljon el. Aznap felszámoltuk a körletünket, érzékeny búcsút vettünk a háziaktól, igazán sajnáltak bennünket, de mi is őket. Jó emberek voltak hozzánk míg ott voltunk, panasz nem lehetett. Még a tehénkéknek is megbocsátottuk és elfelejtettük a jó tejért az első éjszakai ammóniás permetet. Január vége, kemény hideg, zúzmarás fákat ajándékozott az útra a hosszú menetoszlopnak. A kopott, szennyes katonai öltözékünk siralmas képet nyújtott, amikor egymásra néztünk. Jobb, tisztább öltözéke, katonaruhája csak olyanoknak volt, akik több éves szolgálatnak voltak már utána és meg tudták őrizni testükhöz méretezett uniformisukat. De még a formásabb ruhadarabok is elárulták gyűröttségük miatt, hogy sokszor megjárták a fertőtlenítők, gőzkamrák belsejét. Következő napon tehát elindultunk az ismeretlen, de reményt keltő jövőnk felé Dobára, a kiképző tábor felé. Pápán már voltunk, de erről a hozzá közeli tíz km-re levő faluról nem hallottunk. Igaz is, hogy hallottunk volna. Csongrád megye messzire van ide és még sohasem jártunk
ezen a dunántúli vidéken. A hosszú menetoszlop közepes sebességgel haladt.
Dermesztő hideg volt, jeges, havas úton meneteltünk. Kiengedett leheletünk
fejünk felett gomolygó fehér füstnek tűnt. Közben volt időnk beszélgetni
is, tiltva nem volt. A magunkkal hozott civil csomagunk (ruhanemű, takarók)
bizony idővel megnehezedtek, elhúzták vállunkat. Rendes kenderzsákból csináltunk
hátizsákot úgy, hogy a két alsó csúcsára és szájára vastagabb madzagot
kötöttünk és így helyettesítette a rendes hátizsákot. Persze a Menet közben majdnem csak erről folyt a beszélgetés témája. A Dunántúlon lakók közül szinte mindenki ismerte ezt az utat amerre mentünk, és azt is tudták hová megyünk. Mint mondták, Doba a Somlyó hegy tövében fekszik, Somlyószőlős mellett. A hegy tetején van egy várrom. A környéken sok a szőlőtermelés, így a jó bor könnyen és olcsón beszerezhető. Tapolcai fiúkkal is megismerkedtünk, akikkel végig nemcsak katonatársak voltunk, hanem igen jó barátságba is kerültünk. Erről később még írok. Végre közeledtünk ahhoz a hegyhez, amelyet már az útközbeni beszélgetésekből jól ismertünk. Kúp hegy lévén messzire ellátszott, így kicsit csalódtunk, mert közelebbnek látszott, mint a valóságban volt. Először Somlyószőlőst érintettük, mert ott volt felállítva a fertőtlenítő kazán. Úgy látszott, itt már óvatosan kezelik az embereket és csak úgy közibük sem mehetünk a többieknek, ahogy vagyunk. Helyiségben lefürödtünk és addig a ruhánkat vissza sem kaptuk, amíg le nem fertőtlenítették. Nem volt rövid az idő, míg mindenki készen lett. Ahogy egy-egy század elkészült, már ment is tovább a szomszéd faluba, a hegyet megkerülve. Itt már minden más volt mint Rábafüzesen, még kívülről is látszott. Az utcán látott katonák rendesen, újnak tűnő ruhában felöltözve tetőtől talpig. Meleg ujj nélküli bekecsben, filccel kombinált bőrcsizmában, meleg, téli, szőrmés sapkában járkáltak az utcán többen. Félve gondoltunk arra, vajon mi is ilyen meleg téli öltözéket fogunk kapni? Először a konyhához irányítottak bennünket. |
5 |