SZEKERES IMRE GYULA
/ 1925 Hódmezõvásárhely / |
Rengeteg sebesült volt kint és bent is. Azonnal jelentkeztem az eü. pk-nál és mutattam a papírt. Erre beintette a sebesültjeinket. Mind a hármukat megnézték, de csak a Benkő Gyuri sebeit kötötték újra. Tüdőlövése volt, melyet hátulról kapott és bent maradt, mert elől nem volt lyuk. Láttam amikor kötötték, így lapockája alatt, a jobb felén volt látható a sötét véres lyuk. Szája szélén enyhén szivárgott a vér. Nagyon halkan adta tudtomra, hogy álljak el szándékomtól, és menjek haza, vigyem el a családi fényképeit és mondjam el, mi történt vele. Erre kért, nem tudtam ellent mondani. Megígértem, bármi áron is hazamegyek, úgy teszek, amint mondta. Testi-lelki jó barátom, jó bajtársamat veszítettem el örökre benne. Hányszor elmondta, hogy sógorok leszünk, ha hazamegyünk, mert van egy szép hugikája, akit nekem fog kommendálni. Álom lett csupán. Hozzátartozói kerestették háború után (amikor én már Vorkután dolgoztam) és papíron igazolta a nemzetközi vöröskereszt, hogy 1945. június 5-én Grázban meghalt. Buzi Misi bal combját lőtték át. Nem kapott új kötést. Nagyon sápadt volt, igaz egyébként is fehér árnyalatú volt az arca, de most különösen. Ő is arra kért, menjek haza, vigyek hírt róla. Vittem mindkettőjükről, de sajnos nagyon szomorút. Buzi Misiről a mai napig semmit sem tudunk, hová lett. Az elsősegélyhelyen úgy tudtam, Grázba viszik mind a három sebesültet. A hadapródról sajnos semmi adatom nem maradt meg, csak annyi, hogy kétfelől az ágyékába ment be a golyó és ott sem jött ki, mint Gyurinál. A vásárhelyi fiúknak tett ígéretem mindenképpen kötelezett, komolyan vettem. Addig, míg a hegyről jöttünk lefelé, volt időm gondolkodni hogyan is legyen ezután, mi lenne a helyesebb cselekedet részünkre. Az már biztos, hogy eddigi életünket ott fent a hegy tetején nem folytathatjuk. Mivel a csoport felelősének engem jelölt ki a szd. pk., így javasolni fogom a bajtársaimnak, hogy ne menjünk vissza a hegyi táborba. A német katonák már ezek szerint elénk kerültek a frontvonallal nyugatra. Ha mint mondották, úgy látták, gondolták orosz előőrsöket látnak, amikor Gyuriékat meglátták, sőt amikor a hdgy. ment öt-tíz perc múltán, még akkor sem győződtek meg, kit látnak és csak úgy vaktából lőttek, akkor már mit várhatunk ezután tőlük, szövetségesektől. Minket is bárhol lelőhetnek, alkalom adtán, mint a kutyát. Nem, semmiképpen én nem mehetek vissza, mert akkor ki visz hírt a szülőknek és édesapám is hiába vár haza engemet, ha hasonló történne velem, valami, mint Gyuriékkal. Az azonban megfordult a fejemben, hogy a fiúkkal elmegyek akár- Addig viszont még el kellett helyezkedni és a katonaholmitól megszabadulni a leggyorsabban. Jártunk, keltünk a faluban és akit kiszemeltünk, attól érdeklődtünk. Megtudtuk, hogy a közelben van egy iskolaépület, ahol korábban francia foglyok voltak és otthagytak sok civil ruhát. Megkerestük és sikeresen felöltözködtünk tetőtől talpig. Igaz, hogy nekem női zakó és női hosszú nadrág jutott, de nem számított, csak civil legyen. Fegyverünk nem volt, azt nem kellett rejteni. Meghallottuk, hogy éjszakánként kisebb csoportok négy-öt személy átjut a frontszakaszon és még nem jöttek vissza, tehát biztos sikeresen átjutottak. Jó lenne megpróbálni nekünk is, jó lenne már hazafelé ballagni. Jelentkeztünk. Négyszemélyes csoportba kerültünk. Rajtunk kívül egy szkv. utász és kedvese jutott. Sötétedéskor kellett jelentkeznünk bizonyos helyen, ahonnan elindultunk. Amikor teljes sötétség lett, sőt az eső is permetezett, elindultunk. Egy vezető és mi négyen. Egy óriási mély szurdok mélyén haladtunk a legnagyobb csendben. Nem lehetett beszélgetni, nehogy a német őrszem észrevegyem bennünket. Egyszerre megálltunk és a vezető nagyon halkan elmondta a szkv. Koczur Istvánnak, mi a további teendő. Otthagyott. Mi kis ideig még tovább mentünk. Síri csend körös-körül. Távolról azért hallatszott a háború zaja, moraja. Kicsit merésznek tűnt ez a vállalkozás. De most már benne vagyunk nyakig. Megálltunk. Mondja nekem halkan Koczur szkv, hogy most menjek ezen a tisztáson keresztül és ha átérek, várjam meg őket. Ha észreveszek valami gyanús neszt, akkor jöjjek vissza. Na gondoltam ez egy katonaviselt frontszolgálatosnak is kemény feladata lenne, hiszen itt élesbe megy minden. Korom sötétség, alig lehet a permetező esőben pár méterre kivenni, hol is vagyok. Azt érzékelni inkább, mint látni lehetett, hogy körben erdő széle lehetséges, mert oda, aztán belátni lehetetlen volt. Combközépig érő, vizes fűben haladtam, jól meghajolva lépésről lépésre. Sejtésem szerint már a nyitott terepnek közepén lehettem, amikor velem szemben, előttem bent, a vaksötétben, tehát az erdőben, reccsenés hangot hallottam, mint mikor száraz gallyra lép az ember. Azonnal elfeküdtem és amennyire csak tehettem, rálapultam a vizes fűre. Alig értem testem teljes hosszában földet, amikor hallhatóan géppisztolyból, teljes tár mennyiségű lövedék süvített fejem fölött. Nem mozdultam, vártam. Hallani lehetett, ahogy tárat cserél. Közben valószínű a lövés zajára beindult a gépezet föntebb, mind a két oldalon. Eszeveszett oda-vissza lövöldözés kezdődött mindkét részről. Már úgy tűnt, nem hagyják abba és mi lesz ha itt ránk virrad. Betyár helyzet volt. Tíz-tizenöt perc múlva elcsendesedtek, nyilván ezek a szórakozások hozzátartoznak a frontos élethez. Mikor csendet véltem hallani, újra reccsen az ág a gally és utána újra csend lett. Elképzeltem, ez az őrszem sem láthatott többet sokkal, mint én. Márpedig akkor nem lehetett biztos abban, ember, állat lehetett-e a sötét alak, amit ő is látni vélt. Gondolhatta, reggel kiderül, mi lehetett, így hátrább ment őrhelyére. Sokáig vártam fekvő helyzetemben, de reggelig nem várhattam vagy világosig. Megkezdtem hát életem leghosszabb laposkúszását, ráadásul hátrafelé. Nagyon lassan kellett csinálni, nehogy a csúszás hangot adjon és az őr meghallja. Kezem, lábam sorrendben megemeltem, majd letettem, úgy végeztem az örökre emlékezetes és nagyon veszélyes kúszásomat. Sikerrel járt! Csendben hátraértem a társaim legnagyobb csodálkozására. Mindenre gondoltak, csak arra nem, hogy megúsztam. A lövéssorozatot fejük fölé kapták, így gondolták, hogy kaptam belőle. Csak azt nem értették, miért nem adtam hangot valamiféle kiáltást. No és hogy soká jöttem vissza az erősítette bennük, hogy ottmaradtam a fűben. Most mit csináljunk? Kérdeztem kicsit megpihenve Koczurtól. Visszamegyünk. Ez sem járt sokkal kisebb veszéllyel. Most meg a németek lőhetnek le bennünket visszafelé menet. Szerencsére a szurdok jó mély, így nem valószínű, hogy óvatos lépéseinket meghallja a német őrszem fönt a parton. A sötétben nem volt könnyű megítélni helyzetünket, hollétünket, de sikerült és az eredeti kiindulási helyre visszaértünk. Köszönet Istennek, hogy megmentett bennünket. Most láttuk utána, meggondolatlanság volt. Szétváltunk Koczuréktól, mi ketten maradtunk Antival. Úgy döntöttünk, hogy tovább megyünk innen csendesebb helyre és valahová bekérjük magunkat az eredeti elgondolásunk alapján. Neudau kis falu, nem messze volt Pöllauhoz, így hamar odaértünk. A falukép első benyomása megtetszett mind a kettőnknek. Jóval csendesebb hely volt, mint az előbbi helység. Német katonát alig láttunk. Inkább ha voltak is, falun kívül tartózkodtak vagy mozogtak. Most már csak a befogadásnak kellene még sikerülni. Anti annyira értett és makogott németül, hogy ha kérdezett valakitől valamit, az megértette. Így ő volt ezen a téren a sikeresebb kettőnk közül.
Kicsit irigyeltem is ezért. Ő polgárit végzett, onnan eredt a német tudása.
Nem is kellett soká érdeklődnünk, az egyik civil járókelőtől, aki véletlenül
keveset selypített magyarul, megmutatta hová zörgessünk be, mert ahogy
tapasztaltuk, minden kaput zárva tartottak. Óvatosságból. A tanácsolt házba
bezörgettünk. Kocsi- Elmosolyodik a bácsi a bajusza alatt és ezt mondotta. “Jó lenni gyerekek, jönni be ott meg beszélni.” Bementünk, legnagyobb meglepődésünkre, hogy a bácsi ha hibásan is, megszólalt magyarul. Ez már biztató jel és az, hogy mindjárt (beinvitált) behívott bennünket. Nagy, tágas udvar, kettő is, mert a felső udvar kerítéssel le volt választva a baromfiudvartól. A lakóház folytatásában lefelé a kert felé nagy kamra istálló és alsó épületek tyúkól, disznóól, fásszín. Hirtelen körbemutatta az udvart és környékét. Az udvaron baromfik, az istállóban két tehén (fejősek). Más nem is volt, mert mint mondta, a disznókat elvinni német katona régen. Az udvar bemutatása után mutatta, menjünk beljebb a lakásba (konyhába). Ekkor látjuk, egy szintén idősebb néni (gondoltam a felesége, az is volt) szorgoskodik a konyhában. Oda sem figyelt addig, hogy bejöttünk a házba, csak most nézett ránk hirtelen, kik lehetünk. Csodálkozó szemét le sem vette rólunk, míg a bácsi elmondta (gondoltam), de most saját nyelvükön , kiknek mondtuk magunkat és mit akarunk. A bemutatás végén láthatóan a néni szeme felcsillant. Ki tudhatta mitől. Ő is saját nyelvén szólt és fejbólintásáról gondoltuk, hogy egyetértett és megértett bennünket. Szorongásom felengedett, ránéztem Antira, láttam
mosolyog. (Külön- Még kijártunk szántani is a földjükre. Úgy láttuk, hogy megkedveltek, ahogy teltek a napok. A kosztunk közös volt velük. Amit ők ettek, azt adták nekünk is. Nem mondom, hogy az ő kosztjuk azonos a mi hazai kosztunkkal, de háború lévén, még örültünk is, hogy ennyi és ilyen jut nekünk, szinte kegyelemből, emberi megértésből, segíteni akarásból. Jó volt szinte ott lenni velük, mintha otthoni hozzánk tartozóak lettek volna. A tej volt a legbiztosabb napi ellátásunk. A kenyerük olyan volt, mintha sárból állították volna össze. Még vizes kézzel formálta is a néni. Alig láthatóan kelt meg. Inkább bodaghoz hasonlított, mint kenyérhez. Mégis jóízűen fogyasztottuk és hálásak voltunk a háziaknak, hogy naponta juttattak belőle részünkre. Ez az igazi emberiesség. Mintha családjuk lettünk volna, úgy viselkedtek velünk szemben. Igyekeztünk mi sem lemaradni. Ma úgy érzem, visszaemlékezve azokra a napokra, mint legszebbre, amióta elszakadtunk otthonunktól, családunktól, szülőföldünktől. Jólesett. Jött egy éjjel, úgy május 8-9-e lehetett, ahogy Antival a szokásos helyünkön fekszünk és már elszenderegtünk, őrült csattanásokra, durranásokra, lövöldözésekre ébredtünk. A pajtának nem volt padlása, csak cserép teteje, amelyre úgy hullt a szilánk, mint a jégeső nyáron. Kiszaladtunk a pajta elé és fönt az égboltozaton láttuk a millió nyomjelzős lövedékek színes vonulását. Káprázatos, szép is, de borzalmas is egyszerre. Szép, mert szép, mint a békés tűzijáték békében, de borzalmas is, mert ki tudja hol, emberhalált is okozhat és okoz is. Nem értettük, mi ez a szokatlan éjjeli “tűzijáték” itt a közelben és környéken. Majd egy óriási robbanástól megremegett a levegő. Ennek fele sem tréfa. Itt lehetnek az oroszok és meglepték a németeket? Ki tudhatja ezt, mi történt. A háziak nem jöttek ki az udvarra, biztosabbnak látták bentmaradni. Vagy a bácsi bölcsebb lévén, mint mi, gondolhatta csak, csinálják, ez az ő dolguk. Közben hatalmas motorzúgások, kiabálások különböző zajok keveredtek, ami azt a gyanúnkat erősítette meg, hogy a németek felkerekedtek és vonulnak valamerre innen. Jó egy órát tarthatott a pokoli zaj, zűrzavar, amikor hirtelen, ahogy keletkezett, el is múlt. Le is feküdtünk, elaludtunk és reggelig fel sem ébredtünk. Virradatkor ébredtünk általában, most is. Első gondolatunk volt, hogy a kapuhoz szaladjunk és a kulcslyukon kinézzünk. Anti ért oda hamarabb és örömmel mondja, gyere gyorsan, itt vannak a magyar katonák, a túlsó oldalon sorjában szaladnak, géppisztolyt fognak hónuk alatt. Megnézem én is jobban, nézem és felfedezem, hogy a sapkájuk nem magyar, mert két csücske van. A kívül aljas (hordott) ing is idegen. Te Anti ezek nyilván oroszok, mondom neki. Újra ő is nézi jobban, tényleg igazad van, ezek oroszok. (Ő már tudta, hogy néz ki egy orosz katona, mert édesapja orosz katonaruhában volt lefényképezve, hadifogságban.) Ahogy kukucskálunk, egyszer csak már dörömbölnek is a kapun. Kinyitjuk, beront és kérdi: nyémecki szoldát jeszt? Mutatjuk: nyemec nicht (nincs), erre továbbállt. Alighogy becsuktuk, bezártuk a kaput, jött a másik, harmadik, sokadik. Átjáróházzá vált a mi eddig csendes házikónk. Nem volt egész délelőtt nyugalmunk, jöttek, kérdeztek, vizet kértek, megmosakodtak, végigmértek bennünket, eléggé gyanúsan és tovább mentek. A háziakat csak egy pillantásra méltatták, de bennünk, rajtunk valami gyanúsat észrevettek. Hiába szajkóztuk robot, civil nye szoldát. Gyanúsak lettünk nekik. Igaz, hogy fura civil öltözékünkön sem tudtak eligazodni, úgy állt rajtunk. Most már világossá vált, itt van a háború vége. A mi számunkra dönteni kellett, megyünk vagy maradunk. Megbeszéltük Antival, mindenképpen mennünk kell, hogy minél hamarabb magyar földön legyünk és azután gyorsan haza. Határtalan honvágya lett mind a kettőnknek. Meg kell mondanunk a háziaknak is, hogy úgy döntöttünk, indulunk, kell a mi hazánkba, otthonunkba. No lett szomorúság a két emberben. A bácsi beszélt természetesen. “Mi gondolni örök maradni itt, van otthon neki, nekem nem lenni gyerek, ti nekünk lenni gyerek, jó lenni.” Nagyon is értettük mi, hogy mit akarnak, mit szeretnének, hiszen tettek már korábban is erre célzást, hogy jó lenne, ha mi nem mennénk haza, hanem itt maradnánk náluk örökre. Az ő két fiuk meghalt a háborúban. Ígérték, megnősítenek bennünket, ha itt maradunk. Mi elhallgattuk belső gondolatainkat, nem akartuk előre elszomorítani őket, de nem biztattuk őket semmivel. Az biztos, mint már írtam korábban, hogy kölcsönösen tiszteltük, becsültük és mondhatom túlzás nélkül, megszerettük a két öreg, jószívű embert. Ezzel gondolom emléket is állítok nekik, ha szerény is, de igaz emlékezés reájuk. Jól lehet, bennünk remélték, még öregebb idejükre a biztonságukat, gondviselőjüket. De bennünket húzott az otthoni légkör, az otthon varázsa, szeretete. Nem tudtunk ellenállni, nem is akartunk. Amikor látták, hajthatatlanok vagyunk, könnybeáradt mindkettőjüknek szeme és megöleltek bennünket, mi is őket. Megköszöntük jóságukat, szeretetüket és sajnáljuk igazán őket, de nekünk mennünk kell, várnak szüleink. |
8 |