SZEKERES IMRE GYULA  / 1925 Hódmezõvásárhely  /
NYOLC ÉV RABMUNKA A SZOVJETUNIÓ VORKUTAI LÁGEREIBEN 1945-1953
Lektorálta: HÁBEL GYÖRGY  ; © Szekeres Imre Gyula 7144 Decs, Öreg u. 13. Tel : 74/495-948  ; Webmunka : Tóth István
Az itt látható  önéletrajzi írás írójának szellemi tulajdona. Nem magáncélú másolás, idézés csak beleegyezésével lehetséges.
Vissza a webhely tartalomjegyzékéhez                       
A teljes könyv letöltése : szekeres.zip 231K

1 ] 2 ] 3 ] 4 ] 5 ] 6 ] 7 ] 8 ] 9 ] 10 ] 11 ] 12 ] 13 ] 14 ] 15 ] 16 ] 17 ] 18 ] 19 ] 20 ] 21 ] [ 22 ] 23 ] 24 ] 25 ] 26 ] 27 ] 28 ] 29 ] 30 ] 31 ] 32 ] 33 ] 34 ] 35 ] 36 ] 37 ] 38 ] 39 ] 40 ] 41 ] 42 ] 43 ] 44 ]
22

A magyar fiúk közül voltak, akik a szökési kísérletet látták megoldásnak. Szerintem teljesen kizárt dolog ezzel foglalkozni is. Igaz, a lágerből vagy a munkahelyről eltűnni egyik pillanatról a másikra éppen meg lehetne tenni. De hová tovább? Tőlünk öt-hatszáz kilométerre kezdődnek a fenyves erdők (délre). De lakott rész nincs. A civil lakosság vagy a saját szabadságát kockáztatja, vagy magas jutalmat kap, ha feladja az illetőt. Miért lenne érdeke engemet tovább segíteni? Tehát őrültség az egész. Tudták, hová kell bennünket hozni, hogy biztonságban legyünk. Már három hónap eltelt és kicsit reméltük, a téglagyári munkára is igénybe vesznek bennünket, ahol azért jó meleg munkahelyek is vannak. Az agyag kitermelése a föld alól történik, fedett alagutakon jönnek-mennek, dolgoznak.

Igaz, nehéz munka, de a legjobb kosztot kapják érte. Jól néznek azok ki, akik ott dolgoznak. Egyelőre, ha nem is bíznak bennünk, talán eljön az idő, amikor eloszlik irántunk a bizalmatlanságuk. Mármint a lágerfőnökségnek.

A fiúk is beálltak oda dolgozni, ahová beosztották őket. Itt nem kérték számon a főiskolástól mit tanult, a főkönyvelőtől hogy dolgozott otthon, a kereskedőtől hogyan szolgált ki. Az otthoni szakismeretek értéktelenekké kezdtek válni. Ha mégis valaki lakatos, villanyszerelő, cipész és szabó mesterségekhez értett, esetleg számításba jöhetett, de csak addig, míg be nem telt a létszám. Tehát a tömegmunka és részmunka játszott szerepet. Bekerülni jobb helyre, a mi részünkre egyelőre reménytelen álom maradt. Lassan kezdtünk beletörődni kilátástalan jövőnkbe, amikor egyik reggel az ébresztő sínvas verése után a számláló lágerőrök újra és újra számoltak bennünket.

A lágerőrök, a katonák se önszántukból voltak itt...

Az volt a szokás, hogy a sínvas verésére a láger lakói felébrednek és a katonák nyitják az éjjelre bezárt barakkokat. Ekkor nem ért véget a reggeli számolás, mert az egyeztetésnél valószínű mínusz vagy plusz jött ki. Ha plusz jön ki a fatáblán, az a jobb, mert elszámolták és az újraszámolásnál igencsak kijön a hibás összeadás. De ha mínusz jelentkezik, akkor csak a rosszabb lehetséges, azaz hiányzik valaki. Ilyenkor lázasan számolnak újra. Most ezúttal is. Nem mehet ki senki a barakkból még a javítóba sem, ahonnan a ruhát és a lábbelit elhozzák, amit este leadtak javításra.

A kenyérért sem mehettek a soros emberek. Pedig már előfordult, hogy az első számolás után elszaladtak az élelmesebbjei a kenyérért, mert ott is sorba kellett állni. Reggel mindig idegesebbek az emberek, mert dolgozni kell. Már kellene reggeliért menni, de csak nem jön ki a számolás, mert újra jönnek a katonák. Látszik rajtuk, mérgesek és nagyon szokatlanul parancsolgatnak. Kezd a barakk-társaság is fegyelmezetlenebbé válni, nyugtalan, mert kizökkentek a megszokott ritmusból. Lassan már készülődni kellene a kapuhoz kimenetelre és még nem is reggeliztek. Késik a számolás miatt minden ritmus.

A többszöri számolás után már terjed a híre, két személy hiányzik. Ki lehet az? Mindjárt mindenki a legközelebbi szomszédjait nézi, a megszokottakat. Hamar kiderült, a mi barakkunkból hiányzik két ember. Ráadásul rájöttünk, mind a kettő magyar. No, ez kellett nekünk. Ki az? Hát a két kesergő, az egyik magyarbánhegyesi Kaczur, a másik Sörös Tamás, tót gyerek. Mikor és hogy mentek ki, én ma sem tudom, nem is érdekelt. De egyáltalán a merészségük és az esztelenségük felelőtlenség, saját maguk és az ottmaradottak iránt nagyon súlyos hibát követtek el. A foglyok mehettek reggelizni és utána sorakozhattak a kapuhoz munkára. Meg voltunk döbbenve ezen a két fiún. Egyáltalán nem szökésre alkalmas személyiségek voltak. No meg hová? Ha nem mentek volna utánuk, akkor is rövidesen elpusztultak volna a hómező végtelenjében. Ennivalójuk egy napi, ha volt, az nulla. Állítólag egy kilométert mentek, amikor kezdett nyolc órakor világosodni. Két pont a fehér havon remek célpont. Amire kiértünk a munkahelyre, már el is vitték a városba őket.

A szökés csak a munkamegtagadásnál volt súlyosabb cselekedet. Mind a kettőt súlyosan büntették. Akkor, a három hónap alatt már többször tapasztaltam, hogy egy-egy hóvihar alkalmával a lágert körülvevő kerítést a hó teljesen elfedte, így akkor és ott nem volt művészet kisétálni rajta.
Az őrtoronyban meg, ha az őr nem látott a ködtől vagy éppen hófúvás közepette történt a szökés, akkor meg lehetett csinálni. A másik meg az, hogy itt, mint már el is mondtam, „kisévesek” voltak rajtunk kívül. A „kiséves” pedig ritkán, vagy egyáltalán nem szokott kockáztatni. Van reménye, hogy majdcsak letelik és megszabadul. Tehát a láger fegyelme sem volt túl szigorú. Ezen rövidesen változtattak is.

Kaczurt és Söröst nem hozták vissza, hanem úgy hallottuk, a városi börtönben vannak. Ilyenkor, ilyenért újabb pótéveket szoktak adni, egy kis testi formaigazítással. Amiből szintén nem kérnék egyszer sem. Láttam ilyeneket később, mert bemutatták őket tanulság miatt. Kényszerzubbonyukat hátulról összekötötték és addig húzták a csomót össze, amíg csak a hátgerinc hátrafelé tudott formálódni. No, de nem mindenki kígyóember, hogy mindenfelé hajlik a csontja. Szóval nem érdemes, ott legalábbis 1% esélye sincs a szökésre. Akkor pedig miért?

Pár nap múlt el és halljuk, ETÁP lesz készülőben innen a téglagyárból. Lett is hamarosan. Nem sokan, csak huszonnyolcan. Pont úgy válogatták össze, hogy az összes magyar és román, akiknek tizenöt évük volt. Nem tudtuk persze, hová lesz a menet, de gyanús az volt, miért ez a kiválasztás. Hallottuk azután azt, hogy a lágerparancsnok akar megszabadulni tőlünk, nehogy a többi is szökésre adja fejét. Neki ez volt csupán az érdeke, a biztonságérzete. No, de hová megyünk? Másik lágerba, gondoltuk valamennyien, ahol nagyobb lesz a szigor. Hallottunk mi már a három hónap alatt azért egyet és mást, hogy azért nem minden lágerben ilyen „jó” lenni.

De elképzelni azért én sem tudtam addig, míg nem tapasztaltam, hogy létezik egy emberformájú alakokkal feltöltött pokol, ahol az élet csupa pokoli és a bánásmód olyan, hogy az megfeleljen a szökevényeknek, munkamegtagadóknak és többszörös gyilkosoknak is elrettentésül.

22
1 ] 2 ] 3 ] 4 ] 5 ] 6 ] 7 ] 8 ] 9 ] 10 ] 11 ] 12 ] 13 ] 14 ] 15 ] 16 ] 17 ] 18 ] 19 ] 20 ] 21 ] [ 22 ] 23 ] 24 ] 25 ] 26 ] 27 ] 28 ] 29 ] 30 ] 31 ] 32 ] 33 ] 34 ] 35 ] 36 ] 37 ] 38 ] 39 ] 40 ] 41 ] 42 ] 43 ] 44 ]

Vissza a webhely tartalomjegyzékéhez