SZEKERES IMRE GYULA  / 1925 Hódmezõvásárhely  /
NYOLC ÉV RABMUNKA A SZOVJETUNIÓ VORKUTAI LÁGEREIBEN 1945-1953
Lektorálta: HÁBEL GYÖRGY  ; © Szekeres Imre Gyula 7144 Decs, Öreg u. 13. Tel : 74/495-948  ; Webmunka : Tóth István
Az itt látható  önéletrajzi írás írójának szellemi tulajdona. Nem magáncélú másolás, idézés csak beleegyezésével lehetséges.
Vissza a webhely tartalomjegyzékéhez                       
A teljes könyv letöltése : szekeres.zip 231K

1 ] 2 ] 3 ] 4 ] 5 ] 6 ] 7 ] 8 ] 9 ] 10 ] 11 ] 12 ] 13 ] [ 14 ] 15 ] 16 ] 17 ] 18 ] 19 ] 20 ] 21 ] 22 ] 23 ] 24 ] 25 ] 26 ] 27 ] 28 ] 29 ] 30 ] 31 ] 32 ] 33 ] 34 ] 35 ] 36 ] 37 ] 38 ] 39 ] 40 ] 41 ] 42 ] 43 ] 44 ]
14

Az egyik magyar fiú odaszólt, ugyan add oda, úgyis elveszik és akkor csak rosszabbul jársz. Lehet hogy igaza volt, de mégis fájt a szívem megválni a jó, puhabőrű, kényelmes bakancsomtól. No, de tényleg, mi lesz, ha nem adom szépen, akkor meg verés kíséretében, erőszakkal elveszik és akkor semmit sem kapok helyette. Mikor látta, nem tágítok, csak fontolgatok, akkor még tett egy kedves ajánlatot. Kapok egy “garbuskát”, egynapi kenyéradagot. Ez megcsillantotta kedvemet és ráadtam magam annak a reményében, legalább amióta eljöttem hazulról, először jóllakom kenyérrel.

Előre elkértem a cseretárgyakat és én is odaadtam a kedves, jó kis bőrbakancsomat egy sás lábbeliért és egy napi kenyérért. Milyen üzlet volt? Ott jó.

Később meggyőződtem arról, ha vetkőztetni akarnak valakit, akkor előnyösebb, ha mindjárt belemegy, mert akkor legalább kicsit alkudhat és mégis kap valamit.

Azt is megtapasztaltam, hogy panaszra az őrző katonákhoz hiába is fordult bárki, mert pláne a hiányzó nyelvtudásunk miatt ezek nyomban kifordították az egész lopás történetét, úgy mintha a károsult lopott volna. Volt rá példa, amikor az illető károsult rászánta magát, hogy szól az őrnek. Dörömbölt az ajtón, amit az őrök egyébként is úgy vehettek, mintha a fenekükbe egyszerre több akáctüskét szúrtak volna. Olyan mérgesek voltak, úgy kiabáltak érte, hogy rossz volt hallgatni. A tolvaj, amelyik érdekelve volt, meg a társai csoportja ott állt a károsult háta mögött, és hangosan túlkiabálták szegény ördögöt. A katona amikor kinyitotta az ajtót, kérdi miért dörömbölnek. A károsult szóhoz sem jutott, mert a háta mögött levők fordítva állították be a dolgot és erre a károsultat kilökték a nyitott ajtón és a katona gyorsan jól helybenhagyta; legalább annyira, hogy az illetőnek örökre elment a kedve a panasztevéstől. Amikor a katona kidühöngte magát, hogy őt az őrhelyéről fölzavarták, a testi nyugalmából kimozdították ezek a söpredékek, disznó fasiszták, akkor lenyugodva a vesztett felet belökdöste és sorsára hagyta az ajtón belül.

A java persze ezután kezdődött, mert a sakálok még az esetleg épen hagyott részeket kézzel-lábbal remekül kiegészítették. Úgy, hogy annak a politikai elítéltnek, aki netán a jó szóra, a tapasztaltabbak szavára nem hallgatott, bizony a saját kárán kellett megtanulnia a börtön rendszabályait, az erősebb kutya elvét. Jobb ha meghúzódik és csendben marad. Különben is, a legdrágább értékét, az életét, ezek a sakálok nem vették el, arra vigyáztak, hiszen később is nem a saját munkájuk eredményéből éltek, tartották fönt magukat, hanem a szegény ördögök szorgalmas munkájukért kapott koszton. Erről is később bővebben.

A második napon már megszabadultam a kabátomtól is, a zakómtól is, a nadrágomat később vették el.

Nem sokan voltunk magyarok, az egészhez viszonyítva. Több nemzetiségből tevődtünk össze. A létszám zöme orosz volt. Hiába volt pl. orosz egyik új jövevény, őt is odaszólították az ítélőszék (pódium) elé és jól kikérdezték. Hallottuk, hogy frontos katonának mondta magát és százados volt. Az egyenruhájában jött be, de természetesen rangjelzés nélkül. Mikor befejezték a bőséges terjedelmű kihallgatást, akkor vele is alkudozni kezdtek a vetkőztetést illetően. Látom, nem akar kötélnek állni, csak vitatkozik és jól odamondogatja nekik, a főnököknek. Nem értem, de gondolom a szavaikból, hogy ez a tiszt nem tekintette ezeket semmire. A főnökök megunhatták a sok vitát és intettek a fullajtároknak, akik akkorára már ugrásra készen álltak, csak az intésére vártak a legfőbb rémúrnak, a vezérnek, aki annak tarthatta magát az ott levő tömegen.

A jel megadására ugrottak a sakálok és leteperték a tiszti egyenruhában levő embert egy pillanat alatt és fejjel bedugták a pódium alá annyira, hogy a lába kint maradjon csizmástól. A csizmát addig cibálták, amíg le nem jött a lábáról. Mikor lehúzták, akkor erős hangú szitkozódással még beljebb rugdosták és vigyáztak, hogy ki ne tudjon onnan jönni, míg meg nem bánja elkövetett bűneit. Ha mégis próbálkozott volna kimászni, akkorát rúgtak bele, hogy azonnal visszahúzódott. Úgy látszik, lebecsülte ezeknek az ott levő erejét. Nem tudom miért, máig sem tudom ki lehetett ez az ember, de akkor is, de még ma is, ha eszembe jut, nagyon sajnáltam és megszántam azt a szegény embert. Ahogy elbántak vele, az nem emberi, hanem állati, de talán az állatokra nézve is sértő lehet, ha hozzájuk hasonlítom.

A vízből itt már nem volt hiány, a parázs= (hordó) is tanúsította. Reggelenként mindig csordultig lett. Sőt, ki is folyt és lassan szivárgott a fekvőhelyek felé, erős szaggal.

Az egész pincében az átlagos félhomálynál is sötétebb volt, hiszen a négy-öt téglányi nagyságú nyíláson kevés fény szivárgott be. Mégis, ahogy teltek a napok, a szemünk kezdett hozzászokni. A pince lejáratánál és tőle öt-hat méterre teljes sötétség volt nappal is. El lehet képzelni, amikor a kis és nagy dolgunkat végeztük, úgy kellett kitapogatni, hol a hordó. Persze hogy volt olyan az egész tömegből, aki több-kevesebbet mellé is pisilt. Azért történt az is meg, hogy amikor már egész tele lett, még akire rájött, ráadott és az már csendesen a szélén szivárgott a földre. Mivel a lejárati rész és a környéke magasabban volt az egész pincefenék szintjénél, természetes, hogy befelé csordogált a folyadék. Ezért is az első jövevények a pince legbelső felében helyezkedtek el. Ahogy szaporodtunk, úgy tovább-tovább a kijárat felé. Nem tudom hányan lehettünk, de a tizenhat szörnyű nap után, amikor a mi csoportunk onnan kiment, akkorára teljes hosszában végig feküdtek az emberek. Ezért is, akiknek már az ürülékes-hordó közelében jutott hely, ugyancsak kellemetlen volt, amikor ott kellett aludniuk. Mert nappalra azért itt-ott az ablakok alatt összecsoportosult az egynemzetiségű társaság.

A tolvajok, ha később érkeztek is, a legbentebb levő “ördögöket”= (politikai elítélteket) mindig kijjebb rugdosták és erőszakkal is elfoglalták helyüket. Mire vége lett ennek a pokoli állapotnak, jómagam és magyar társaim is a középről jóval kijjebb kerültünk az eredeti fekhelytől.

Az ürülékes-hordót ha tele volt, ha nem, akkor is minden reggel ürítették. Mellette egy másik fadézsában állt a víz, egy hozzákötött bögrével. Itt mindenki annyit ivott, amennyire szüksége volt. De mire is ivott sokat. Kétszer kaptunk tíz személyenként egy bádogvödör levest. Itt is körbeül-
tük vagy térdepelve sorban a fakanállal kikanalaztuk. Milyen levesek?
Borsó, zab, árpa és rántott levesek közepes sűrűséggel. Tetején néhány tepertő úszott.

A leves elfogyasztása különösebb gondot nem okozott. Sorban egymás után mertük ki a fakanalunkkal, amíg volt. Hamarabb szabad volt abbahagyni, de soronkívül szigorúan tilos volt merni.

No de mi, politikaiak nem is szabálytalankodtunk egymással. Akik vegyesen a tolvajokkal étkeztek, azokra már az emberi szabályok kevésbé voltak érvényesek. Ha az étel valamiért jobban ízlett, akkor a politikai elítélt kevesebbet ehetett, mert a köztörvényesek dirigáltak. Ha pedig kevésbé volt ízletes, akkor meg nem győzték megenni, mert a sakálok otthagyták, “zabáljatok férgek” jelszóval.

A kenyér a legnagyobb kincs a fogoly életében. Ezért szinte minden megmozgatható, mert életet jelent. A kenyérért mindenre képes az éhes ember. A sakálok is a kenyérért vertek, ütöttek, loptak, hazudtak, cigarettát cseréltek és sok minden mást még megtettek.

A fejadag nem volt nagy, mivel olyan nehéz fajsúlyú volt, hogy csupa nedvesnek érzett, csak a héja, ami ugye jobban megsült mint a belseje, az volt ízletesebb.

Mivel formában sütötték, így feldarabolása nem okozott különösebb gondot. Először hosszában kettévágták és azután keresztben többfelé, ahogy a súly megkívánta. A napi adag akkor ott négy-ötszáz gramm lehetett. Egyszerre a vágó sem tudhatta eltalálni, így kis darabkával pótolta a hiányzó grammokat. A kis darabokat fenyőfapálcikával rászúrták a nagyobb darabra. Persze ha öt-hat dekagramm hiányzott róla, nemigen lehetett észrevenni. Míg ha tíz-tizenöt dekagramm hiányzott, akkor már a szeme és keze az embernek észrevette. Ilyen is volt. A kenyeret soha nem az ördögök (politikai rabok) vették át a fatepsin, hanem a sakálok. Ők voltak a feddhetetlen kiosztók. Egyenesen a lépcsőnyílásból odavitték az egészet a pódiumra és rendezkedtek szükségleteik szerint. Ahol két félből volt egy egész “pajka” = (adag), az túl feltűnő lett volna, így meghagyták. De az öt-hat vagy ekörülieket bizony megdézsmálták, tizedelték erősen. Sokan voltak, sok kellett. Reklamációt nem fogadtak el.

A paplanomról még nem szóltam. Ez a darab nagyon jó szolgálatot tett ez idáig. Szerencsére valahogy nem került reflektorfénybe, így mivel levolt terítve a földre, nem is nagyon látszott, mert rá voltak terítve ilyen-olyan ruhadarabok is. Változatlanul annyian feküdtünk rajta, amennyien csak ráfértünk. Itt már nem volt szükséges oldalunkon feküdni, mert azért több hely volt, mint Temesváron. Persze a sok leterítés és rajtafekvés eléggé elszennyezte, már szinte laposra préseltük, de mégis nagyon jó szolgálatot tett, mert védett a föld hidege ellen. A gyékényszőnyeg nem volt olyan vastag, hogy a föld hidege át ne érződött volna. Áldottam is édesapám gondolatát, hogy behozta nekem. Senkinek hasonló nem is volt, esetleg egy pléd vagy vékony pokróc. Most tudtam értékelni, hogy minden darab rongynak is milyen értéke van. A nagyobb darab kapcának, a kisebb zsebkendőnek volt jó.

Nehezen és lassan teltek a napok. Nem tudtuk meddig akarnak itt tartani bennünket. Teljesen kilátástalan volt a helyzetünk. Az újabban érkezők néha hoztak valami vélt jó hírt, de gyorsan szertefoszlott, mert nem vált be a jóslás, amire mondták. Ezek a jóslások a legkülönbözőbb fantáziával születtek. Hallottuk azt is, hogy pár nap és hajóra raknak bennünket és úgy visznek tovább a Fekete-tenger másik partjára, ahol dolgoztatni akarnak minket.

Volt egyik nap olyan lövöldözés az udvar felől, hogy azt hittük sorozatlövéssel lőttek emberekre, akik úgy ordítottak, rossz volt hallani. Lehet, hogy csak pánikot akartak vele elérni, így vigasztaltak bennünket. De ki tudja, nem láttuk, csak hallottuk. Mindenesetre jóra nem nagyon számítottunk se kívülről, se belülről.

Mindennap rendeztek valami rablócirkuszt a tolvajok is, mert ugye minden új jövevénnyel volt dolguk. A motozást is aprólékosan végezték. Más dolguk nem volt, ráértek. Mi régiek csak néztük.

Amikor már a második hetet is eltöltöttük ott, nagyon el voltunk keseredve helyzetünkön. Azóta, hogy itt vagyunk, nem voltunk a felszí-
nen, talán a szemünk ki sem fogja bírni már a napfényes világosságot az udvaron. Szerencsések voltak, akik naponta az ürülékes hordót kivitték és a
vizes hordóval vízért mentek. Erre a munkára is a tolvajok jelöltek személyeket saját belátásuk szerint. Rám nem került sor egyszer sem, ki tudja miért.

Már örökkévalóságnak tűntek a napok, olyan lassan teltek egymás után. Szagosnak éreztük egymást és már megjelent a tetű, először, amióta fogva érzem magam. Biztos hozta valaki és szétszórta, így jutott másnak is. Persze nem láttuk, de a mozgását éreztük. Szörnyen el voltam keskenyedve, mert tudtam, hogy engem valamikor a szúnyog is, meg a bolha is szeretett, megkeresett.

Paraszthelyen laktunk, alsóudvaron keresztül jártam, a disznók is ki-ki voltak engedve, persze hogy elszórták. No, de otthon egy-kettőre elfogta és megölte az ember. De itt ezt a ronda férget, hogy fogja meg az ember? No meg, ahogy mondják, lerakja a petéjét és százszámra szaporodik. Talán amikor még nekem nem is volt, már úgy éreztem, mászik rajtam. Sajnos a helyünk is csak annyi volt, hogy egymáshoz értünk akaratlanul is, tehát kedvére költözködhet ez a ronda tetű, emberről emberre.

Már a tizenhatodik reggelre ébredtünk. Ekkorra már a pince hosszában végig volt emberekkel, csak az ürülékes hordó közvetlen környéke maradt üresen. No de, az a hely már emberi tartózkodására alkalmatlan volt, olyan bűz áramlott a földről. Amúgy is az egész pince levegője szagos volt ettől a helytől, de azt még el tudtuk viselni.

Szinte nem hittük el, amikor a nagy zajjal nyitódó ajtóban megállt egy katona és lekiabálta “sztanavisz podnyemajtisz dnyimanije” = emelkedjetek, álljatok fel, figyelem! Aki nevét hallja, fogja csomagját és jöjjön ki az udvarra! Bisztra, bisztra; ez el nem maradhatott. Valóban gyorsan összeszedtük magunkat és a jobb és szebb élet reményében vártuk, hogy szólítsanak bennünket.

Így kikerültünk az első pokol bejáratából. Kint az udvaron sorba álltunk ötösével, és megvártuk, hogy még utoljára megszámoljanak bennünket, nem faltak-e fel esetleg valakit ott a pincében, mert kevés esély volt onnan kijönni bárkinek is. Az udvaron nemcsak innen sorakoztunk, hanem a börtön felső épületeiből is ugyanígy sorakoztatták az embereket.

Amikor a nagy csoport együtt állt, akkorára a kísérő őrség is elfoglalta helyét jobbról balról, kezében a “gitárral” és elindult a menet a kapun kívülre. Hozzánk csatlakoztak még kutyás őrök is, így teljes díszben elindult a menet, persze én nem tudtam hová. Csak sejtettük, tovább a végzet felé. Egy búcsúpillantást vetettem még lopva a nagy, szürke épületre és egy röpke fohászt éreztem kiszállni torkomon: Istenem, köszönöm, hogy erőt adtál nekem és társaimnak, hogy kibírtuk ép ésszel és bőrrel.

Ahogy végignéztem magamon és társaimon, bizony a külképünk és arcunk is kissé megváltozott. Megfogytunk és a ruhánk is megváltozott. Nemcsak nekem volt már laptyi (sásbocskor), hanem több fiúnak is. No de ilyen az élet, akitől elvették erőszakkal, annak olyant kell elviselni, amilyen adatik.

14
1 ] 2 ] 3 ] 4 ] 5 ] 6 ] 7 ] 8 ] 9 ] 10 ] 11 ] 12 ] 13 ] [ 14 ] 15 ] 16 ] 17 ] 18 ] 19 ] 20 ] 21 ] 22 ] 23 ] 24 ] 25 ] 26 ] 27 ] 28 ] 29 ] 30 ] 31 ] 32 ] 33 ] 34 ] 35 ] 36 ] 37 ] 38 ] 39 ] 40 ] 41 ] 42 ] 43 ] 44 ]

Vissza a webhely tartalomjegyzékéhez