SZEKERES IMRE GYULA  / 1925 Hódmezõvásárhely  /
NYOLC ÉV RABMUNKA A SZOVJETUNIÓ VORKUTAI LÁGEREIBEN 1945-1953
Lektorálta: HÁBEL GYÖRGY  ; © Szekeres Imre Gyula 7144 Decs, Öreg u. 13. Tel : 74/495-948  ; Webmunka : Tóth István
Az itt látható  önéletrajzi írás írójának szellemi tulajdona. Nem magáncélú másolás, idézés csak beleegyezésével lehetséges.
Vissza a webhely tartalomjegyzékéhez                       
A teljes könyv letöltése : szekeres.zip 231K

1 ] 2 ] 3 ] 4 ] 5 ] 6 ] 7 ] 8 ] 9 ] 10 ] 11 ] 12 ] 13 ] 14 ] 15 ] 16 ] [ 17 ] 18 ] 19 ] 20 ] 21 ] 22 ] 23 ] 24 ] 25 ] 26 ] 27 ] 28 ] 29 ] 30 ] 31 ] 32 ] 33 ] 34 ] 35 ] 36 ] 37 ] 38 ] 39 ] 40 ] 41 ] 42 ] 43 ] 44 ]
17

Egyhónapi hosszú utazás Vorkutára.
Fűtetlen vagonban tél közepén

Ahogy búcsút vettünk szemünkkel Ogyessza városának hatalmas börtönétől, hosszú sorban haladtunk előre, amíg egyszer megérkeztünk a pályaudvarra. Itt már vártak ránk a hatalmas vagonóriások. Ide is ilyenekben érkeztünk. Nagy méretükhöz képest a mi kis tehervagonjaink eltörpülnek. Rendre felmásztunk, ahogy sorra kerültünk. Belülről is már ismerős volt a berendezése. Jobbról-balról középmagasan deszkapriccs, ami újból a blotnojoknak és fullajtárjaiknak adott kényelmes helyet. Középen kályha, mellette szén és fa. Az ajtó mellett egyik felől a vizes dézsa, másik felől az ürülékre kivágott lyuk.

Száz embert számoltak ki előre és akik egybeestek, azok kerültek össze. Csupán hárman voltunk magyarok, akik összekerültünk. Szabó Pista egri villanyszerelő-segéd, Nagy Sanyi egy komáromi fiú, meg én. Vagy tizenöt moldovai román gyerek és a többi orosz anyaországi volt. Természetesen nekünk, idegeneknek a középmezőny jutott az ajtó mellett. December 10-én indult el a szerelvény velünk északi irányba. Később megtudtam, innen rengeteg embert hordtak szét az ország különböző részeibe.

Mi most innen nem keletre, hanem észak felé indultunk. A vagoni élet a már ismertetett és sablonos módon folytatódott velünk. A változat érdekesebb volt az eddigieknél. Igaz, december volt és egyre hidegebbre vált az idő a vagonon kívül. A kályha jó szolgálatot tett, mégiscsak melegített. Volt egy kiszemelt tűzőr, aki felelős volt a tűz ébrentartásáért és amikor a vonatszerelvény megállt, a pörnye és salak eltávolításáért. Nappal a köztörvényesek a kályha körül melegedtek. Nekünk nem jutott hely mellette. Éjszakára elhúzódtak a helyükre, ekkor egy kicsit közelebb férkőzhettünk a meleghez. Naponta megkaptuk a fadézsába a jeges vizet, egy marék apró sóshalat, aminek természetesen a bele is benne volt. Három-négy darab szárított kenyeret, amelyek kb. egy-egy darab tenyérnyi nagyságúak lehettek. Olyan száraz volt, hogy a fogammal csak koptatni lehetett, harapni nem. Így sokáig tartott legalább. A halat viszont elég gyorsan megettem. Jó sok vizet lehetett rá inni. Legalább így érezte az ember, hogy megdagad benne. Igaz, elég hosszú volt a huszonnégy óra, de ezt is ki kellett bírni, hogy életben maradjunk.

A vagonok ellenőrzése változatlanul megtörtént, el sem maradhatott. A fakalapács serényen pattogott a deszkán körbe és számoláskor a hátunkon. Kb. két hétig ment velünk a szerelvény a fenti „szórakozás” közepette. Éjjel kicsit szunyókáltam és melegedtem, de nappal nem lehetett pihenni, olyan mozgás és zaj is volt. Itt nem szólt az őr, hogy csend legyen, mert a vagon két végén foglaltak őrállást, ezért nem lehetett nekik sem mindegy elviselni a robogó vagy álló vonaton a hideget. Az ablakdeszka mellett és az ürülék-lyukon elég sok hideg bejött, a meleg levegő pedig elszökött.

Így kb. karácsony estére megérkeztünk többszöri állás után Harkov városába. Nyíltak egymás után a vagonok ajtajai és le kellett szállni. Eléggé el voltam társaimmal gémberedve és kint már erős, fagyos, havas, jeges, zúzmarás tél fogadott bennünket.

Amire menetoszlopba verődtünk és lassan eljutottunk a város börtönéhez, majd megfagytunk. Ott meg álldogálni kellett a börtönkapu előtt, mert lehet, hogy váratlan vendégek voltunk. Vagy csak sok volt a dolguk „szegény” személyzetnek. Tudom, sokáig álldogáltunk, míg végre bejutottunk. Már a világos ablakok puszta látványa új erőre serkentett engemet. Gondoltam, itt csak lesz már valami meleg étel és talán újra fürdünk.

Karácsony este érkeztünk meg. Mondtuk többen, ez a Jézuska ajándéka részünkre, hogyha mostoha körülmények között is, de legalább meleg helyen tölthetjük el. A börtön udvarán újra hosszan várakozni kellett, amire bekerültünk meleg helyre. Ahol álltunk, mögöttünk a sötétben valaki felfedezte, hogy hatalmas káposzta kupac magasodik. Egy ember kiszaladt, hozott egyet. Azután még egy kiszaladt, az is hozott. Így, egymás után vérszemet kaptak és egyre-másra hozták és társaiknak, szétosztották. Nekem is jutott a jéggé fagyott káposztából. Nagyon finom, édes volt, ahogy kicsit átmelegedett a köpeny alatt. A jég vízzé változott, megpuhultan haraptuk, ettük, mert ez nem volt ránkmérve. Gyorsan, sokat kellett megenni, mert a börtönbe nem vihettük be. Ott azonnal kutatnak, fitetnek minden után. Lényeg, mire bejutottunk, a lopott káposztát bekebeleztük. Csak úgy émelygett a gyomrom a fagyos, megédesedett káposztától.

Ilyen szerencsénk eddig nem volt, de jó darabig, gondoltam, talán nem is lesz. Nem is volt tényleg, pontosan ilyen. Ehhez kellett egy karácsonyi hangulat, egy éhes gyomor, jeges fagyos káposztalevél és egy rövid, remek alkalom a lopásra. Érdekes, nem volt lelkiismeret-furdalásom ettől. Pedig engem fogadalmam védett a lopás elkövetésétől, amióta az eszem tudom. Most talán a karácsony esti tudat megbocsátotta nekem is, a többieknek is. Különben is, a káposzta biztosan a foglyok tulajdona. Csak mi előleget vettünk a közösből. Legfeljebb ennyi tömegű embernél a tányér levesben egy-két szállal kevesebb fog úszkálni.

Amikor bejutottunk az épületbe, egyenesen a fürdőbe irányítottak bennünket. Meglepetésünkre itt csupa női személyzetet láttunk, alig volt férfi, az is öregecske már. Teljesen pucérra kellett itt is vetkőzni és a ruhaneműnket egy karikára rá kellett fűzni. Számokat adtak, hogy el ne keveredjenek a felfűzött ruháink. Így csak a számokat kellett keresni. Majd a nők elé invitáltak, akik serényen újra az összes szőrzetünket lenullázták géppel. Úgy vezényeltek, hogy csak na, most balra húzd a „kukit”, azután jobbra, hogy a géppel jól hozzáférjen.

Utána mentünk a tus alá. A jó meleg víz olyan jól esett, hogy arra nincs szó, sem akkor, sem ma, amikor emlékezem rá. Majd a szappannal voltam bajban, mert egy evőkanál híg, fekete szappan sűrűjét nem tudtam hová is kenjem, olyan kevés és híg volt. Végül is a fejem tetejére kentem és ahogy a fekete lé folyt le rajtam, úgy mosakodtam vele. Ez is fölséges volt. Utána megszáradtunk és mentünk a fertőtlenített ruhánkért. Felöltöztünk és sorban tovább mentünk a csoportunk után. Nem ment ez a folyamat gyorsan, azért kellett nekünk is ott kint oly sokat várakozni. No, de most kárpótolva voltunk minden fagyoskodásért.

Továbbjutva meleg ételt is kaptunk, jó levest. Ez nem volt fekete és keserű. Csak valami magból főtt és a sava is érzett. Kását is kaptunk a pléh bádogtányérba. Jól esett végre! Első alkalom, hogy melegen meleget és ha szűken is, de eleget kaptunk. Reményem kezdett erősödni, hátha mindig jobb lesz a sorsunk ezután. Itten, jöttünkben erre-arra menve a teremben vagy a folyosón, találkoztunk futólag több magyarral. Érdeklődtem Bodré Pisti után, de senki nem ismeri, nem hallotta ezt a nevet.

A vagoncsoportunkat tovább irányították egy nagy cellába, ahol az éjszaka megaludtunk. Úgy emlékszem, két napig tartottak itt Harkovban bennünket. Utána újra menetoszlopban tereltek az állomás felé. Tehát csak eddig tartott a „szép” élet. Hirtelen megint rengeteg embert láttunk, akiket rajtunk kívül is mozgattak valamerre. Persze remekül sikerült a nagy szervezőknek titokban tartani, senki ne sejtse, ne tudja, hová, merre lesz tovább az útja. Mi sem sejtettük, csak hallottam a tájékozódottaktól, hogy vannak ám sokfelé az országban munkatáborok (40 ezer!) és biztos valamelyikbe odavisznek. Csak nehogy északra vigyenek, - többször elmondták és azt trágár szitkozódások követték, mert ott meg lehet fagyni, sokan meghalnak. Nagyon nagy a hideg és alig van nyár, pár hónap csupán. Mikor erről beszélgettek és amit megértettem belőle, szörnyűnek és félelmetesnek tűnt. Álmomban sem tudtam valójában elképzelni, milyen is lehet. Csak nagyon rossz.

Amikor újra vagonokba szálltunk, már hó volt a földön mindenfelé, abban jártunk bokáig. Dermesztő hideg szakadt ránk.

Hamar otthagytuk a jó meleg börtönünket. Alig „élvezhettük”. Ez mégis jobb emléket hagyott rám mint Ogyessza vagy Constanca. Most már a lopások is csitultak, legfeljebb a napi adagot, a kenyeret tudták még elvenni. Arra meg úgy lehetett vigyázni, hogy minél gyorsabban meg kellett enni!

A vagonunk belseje ugyanolyan volt, mint eddig. Valószínű, ezek a vagonok vártak meg bennünket. Persze eddigre már jól kihűltek, mivel senki sem fűtötte azóta, hogy elhagytuk. Majdnem teljesen ugyanaz a csoport került egybe, ami volt. Hiszen a csoportot már annyira nem keverték, mint korábban. Paragrafus szerint vegyes és valamennyi „nagyéves”.

Amikor a szerelvényt teletömték emberrel, újra elindult velünk. Ez már komoly, hosszú, ötven vagonos szerelvény volt együtt. Úgy mondták, innen már a végleges helyre szállítják az új munkaerőt. De hová, senki nem sejtette. A nagy éveink miatt nem volt biztató a közhangulat. Ugyanis az ilyen súlyos elítélteket eddig mindig súlyos, 101% biztos helyre vitték, ahonnan megszökni sem lehet. Hol lehet ilyen hely? Ki tudja, csak az, aki már járt ott. Aki még nem, az nem is tudhatja. Emberi számítással mindenhonnan meg lehet szökni, csak a zárt helyről nem. No erről később!

Zakatolt velünk a vonat, mi dideregtünk ott középen álldogálva.
A románoknak is oda jutott hely, mert a fapriccs változatlanul a hazaiaké. Mi csak férgek és ördögök maradtunk továbbra is. Veszedelmes alakok voltak ezek. A szabad életben sem szeretnék velük találkozni. Gátlástalanok, szemtelenek, erőszakosak, a napi jobblétükért, hogy jól lakjanak, talán még ölni is képesek lennének. Ilyenek lennének azok az igazi börtöntöltelékek, akik csak dolog nélkül, munka nélkül képzelik el az életet? Szomorúan kémleltem az arcukat és viselkedésüket vizsgáltam. Tanulmányoztam minden mozzanatukat és kérdeztem magamtól, miért lehetnek ilyen különlegesek, ennyire eltérőek a normális ember viselkedésétől. Mi készteti, mi hajtja bensőjükben, hogy ilyen legyen emberarcuk? Mert mégiscsak embernek születtek valamikor és anyától. Sajnos az emberiesség nyomait eddig nem fedeztem fel bennük.

Nappal, úgy mint eddig, a kályha mellett hangosan beszélgettek a nagyfőnökök és közvetlen társaik. Talán már szövögették a jövő szálait, terveit, mit, hogyan csinálnak? Ki tudta érteni őket, én biztosan nem. Talán két vagy három napja indultunk el, de emlékszem, mindjárt Harkov után, az egyik nappali ellenőrzés alatt a katonaőrök felfedezték, hogy a kályha alatt van egy kis lyuk. Valószínű, sőt biztos is volt ez, a parázs kiégette. Mert ugye ezek a blotnojok mindig piszkálták napközben a tüzet, hogy jobban égjen és kikaparták a vaskályhából a tüzes salakot. Lényeg az, hogy csak így történhetett meg, hogy lyuk keletkezett. Mi hárman, magyarok is láttuk volna, ha másképp keletkezik. Mindegy, az őrök egy-kettőre kilökték a kályhát az ajtón. Csak néztük ámulva, mi lesz most. Ahogy kinéztünk a nyitott ajtón, dermesztő telet láttak szemeink. Ha ezután nem fűtünk, megfagyunk! Ezzel nem törődnek? Hát nem törődtek! Ki kellett a salakot, pernyét takarítani a középről. Megszűnt a fűtés addig, míg meg nem érkeztünk a végállomásra.

17
1 ] 2 ] 3 ] 4 ] 5 ] 6 ] 7 ] 8 ] 9 ] 10 ] 11 ] 12 ] 13 ] 14 ] 15 ] 16 ] [ 17 ] 18 ] 19 ] 20 ] 21 ] 22 ] 23 ] 24 ] 25 ] 26 ] 27 ] 28 ] 29 ] 30 ] 31 ] 32 ] 33 ] 34 ] 35 ] 36 ] 37 ] 38 ] 39 ] 40 ] 41 ] 42 ] 43 ] 44 ]

Vissza a webhely tartalomjegyzékéhez