SZEKERES IMRE GYULA  / 1925 Hódmezõvásárhely  /
NYOLC ÉV RABMUNKA A SZOVJETUNIÓ VORKUTAI LÁGEREIBEN 1945-1953
Lektorálta: HÁBEL GYÖRGY  ; © Szekeres Imre Gyula 7144 Decs, Öreg u. 13. Tel : 74/495-948  ; Webmunka : Tóth István
Az itt látható  önéletrajzi írás írójának szellemi tulajdona. Nem magáncélú másolás, idézés csak beleegyezésével lehetséges.
Vissza a webhely tartalomjegyzékéhez                       
A teljes könyv letöltése : szekeres.zip 231K

1 ] 2 ] 3 ] 4 ] 5 ] 6 ] 7 ] 8 ] 9 ] 10 ] 11 ] 12 ] 13 ] 14 ] 15 ] 16 ] 17 ] 18 ] 19 ] 20 ] 21 ] 22 ] 23 ] 24 ] 25 ] 26 ] [ 27 ] 28 ] 29 ] 30 ] 31 ] 32 ] 33 ] 34 ] 35 ] 36 ] 37 ] 38 ] 39 ] 40 ] 41 ] 42 ] 43 ] 44 ]
27

Arról már korábban említést tettem, hogy a szélnek milyen nagy szerepe volt és hogyan függött össze a hideg értékével. Amikor a -35 °C-nál mélyebbre szállt a higany szála és vihar is volt ráadásul, akkor szinte megállt az élet is. Egyszer fordult elő, hogy a vonat nem tudta behozni a kenyeret, három napig kenyér nélkül voltunk. Csak leves és kása, meg hal volt a táplálék felváltva hússal. Ezekből volt tartalék. No, de a kenyér jelentett legtöbbet, a tartalmat, a lényeget. A kenyeret kenyérgyárban sütötték, úgy hordták a lágerekbe szét. Csak a legzordabb időjárás akadályozhatta meg a széthordásban, szétosztásban. Ez sem sokáig tartott. Erre a három napra emlékszem, más alkalomra nem, hogy hiányzott volna kenyér.

A tél nagyon hosszú nekünk itt, mérsékelt égövi embereknek. Legalábbis ilyen körülmények között a legnehezebb elviselni. A hideg időjárást (úgy tapasztaltam) legjobban az az ember tudja elviselni, aki jól táplálkozik. A katonákon pl. nem látszott, hogy túlságosan szenvednének, de biztosan több kalóriás élelmet fogyasztottak. Jól néztek ki, az arcuk majd kicsattant az egészségtől. A mienk meg sovány és sápadt. Testünket, ha leromlott, szinte lehetetlen volt még egyszer abba az állapotba visszahozni, mint eredetileg volt. Jómagam is úgy éreztem, ahogy a téglagyári munkát abbahagytam, fokozatosan megint mentem össze és ment el az erőm. Megfigyeltem, hogy amikor kicsit is jobban táplálkoztam, mindjárt kezdtem összeszedni magamat. 1946 végén, amikor kórházban voltam, teljesen kipihentem magamat és aránylag kicsit éreztem is, hogy jobban bírom a munkát.

Szerencsére szervi bajom soha sem volt, így csak a gyengüléstől kellett félnem. El-eljártam én egy kis pótkaja után, de erre sokan voltunk és a plusz munka nem volt annyi, hogy állandóan kapjon az ember.

Így jött el 1948 márciusa. Már alig tudtam a hókockákat dobálni.
A brigádban természetesen aszerint osztották el az ételjegyeket, ahogy a munkát bírta valaki. Az erősebbjeinek jutott a több, jobb étel, a gyengéknek a gyengébb étel.

Dolgozni pedig kellett minden nap. Szorgalmasan csináltam én, de meglátszott a teljesítményemen, hogy nagyon nehezen megy.

Ahogy egyik pihenő percben leültem a sínekre, magamba mélyedtem. Elgondolkoztam megint, milyen gyenge lettem újra, alig van annyi erőm, hogy a lapát nyelét megszorítsam. Kifordul kezemből a lapát nyele, amikor dobom a hókockákat. Hogyan tudom összeszedni magamat, nem látok kiutat a jobbrafordulásra. Dolgozom míg bírom, így gondoltam. Eszembe jutott újra az otthoni kép, mint oly sokszor már. Lassan három éve lesz, hogy eljöttem otthonról. Semmi hír, se ide, se oda. A parancsnok azt mondta, nem írhatunk haza, ne is próbáljuk, mert úgysem megy el a levél. Szörnyű helyzet!

Legalább egy sort engednének írni, hogy életjelt adhatna az ember magáról, mindjárt könnyebben viselné édesapám is nélkülözésemet. Én is annyira vágyok tudni valamit otthonról. Hogy vannak, élnek-e? Van-e
kenyér és élelem? Hely de mennyit tudnék én segíteni édesapám mellett.
A nővérem, Ilonka azon őszön jött Vásárhelyre Mozsorból. Sógorom ott szolgált Délvidéken, a határon volt őrsparancsnok. Négy apró gyerekkel menekült el hozzánk, nehogy a szerbek bántsák őket. Pedig ott mindenük megvolt már: állat, élelem, ház stb. Tehát már be voltak rendezkedve az új helyre. Egyik óráról a másikra kellett eljönni nekik.

1945 nyarán, amikor cséplőgéphez mentem dolgozni, abban a reményben dolgoztam, hogy nekik is legyen kenyerük. Minden oly rosszul sikerült. Miért? Még egy levelet sem engednek meg, miért? Miért büntetnek ennyire, ki tudná ezt megmondani? Az oroszokat, ha kérdezi az ember, azt mondják hamarosan hazamegyünk. De mikor? Már két és fél éve, hogy eljöttünk, de semmi látszata ennek nincs. Talán nem is lesz.

Achromenkónak hívták a brigádvezetőmet. Nem volt rossz ember. Igyekezett igazságos lenni. Zömök, vállas, erős ember, határozott jellemű és fellépésével kiharcolta amit akart. Ő arról nem tehetett, hogy én fokozatosan gyengülök. Látta ő ezt, ezért kevesebb havat lépett ki nekem, mint másoknak. Így kevesebb értékű jegyet is kaptam, kisebb kenyérrel.

Ekkor, ahogy ott ülök, odajön hozzám, rámnéz nagy, barna szemeivel. Mintha megszánna tekintetével. Szinte jólesett barátságos szava, amikor mondja: „Mi van kis magyarom? Ne keseregj az otthon miatt, majd haza-mégy nemsoká. Látom én, hogy nehezen megy a munka, de ne félj, három hét múlva betetetlek kórházba a komisszión Vaszil Vasziljevics-csel.” (Persze oroszul mondta.)

A főorvost hívták így. Lehetett javasolni a brigádnak embereket komisszióra, egészségügyi ellenőrzésre. Biztatására nem reagáltam. Mit mondhattam volna rá egyebet, minthogy „köszönöm”.

Valóban, március vége felé meghirdették a komissziót. Ezen minden épkézláb embernek meg kellett jelenni. Megpróbáltam az utolsó erőmet is addig összeszedni és dolgoztam, ahogy tudtam.

A brigádvezetőm betartotta szavát, valóban jön hozzám a barakkban, és fogja a kezem. Mondja: „gyere velem!...” Amikor a főorvosi rendelőben ott találjuk Vaszil Vasziljevics főorvost, előadja Achromenkó a mondandóját. Én csak hallgattam figyelmesen, mi lesz most. A főorvos levetkőztet, megmér, meghallgat, majd azt mondja: öltözzek fel. Közben amikor elmondja a brigadérosom, hogy szorgalmas kis magyarja nem tud dolgozni, ő így látja. Ha lehetne, vegyék föl a kórházba. Én más tervet szövögetek agyamban. Amikor a főorvos kimondja a szót, hogy rendben (ládno), akkor szót kérek. Megadják. Eléggé hibásan ejtem ki tőmondatos szavaimat, amire ők közben összemosolyogtak.

Így mondtam kérésemet: „Grazsdanyin nacsalnik (főnök)! Én nem vagyok beteg, az én orvosságom az étel. Az én kórházam a konyha. Ha én eszem, akkor lesz erőm és újra tudok dolgozni. Kérem, ne tegyenek kórházba engemet. Én tudok konyhai munkát végezni.” Mosolygásukból kivettem, egyetértettek velem.

Valóban, az orvos tanácsára elvitt engem a brigadérom a közös konyhára és a főszakácsnak bemutatott. Romanovnak hívták. Eléggé öreg volt már. Jóindulattal azt mondja, hogy ad ő helyet a konyhán, az edénymosogatóban. Jó lesz-e? Hát persze hogy jó. Ez egy elit hely. Látták, meg vagyok elégedve, így ők megegyeztek. Örültem, amikor megmutatták mi lesz az én dolgom. A konyhai edényeket kellett elmosni, rendben tartani és étkezéskor, amikor jöttek a dolgozók haza a munkából és az étkezdében a bádogtányérokból elfogyasztották az ételt, ezeket az edényeket kellett tisztán tartanom, elmosni.

Aznap már beálltam dolgozni a mosogatóba. Hozták ám a szakácsok az ennivalót, csak győztem volna megenni. Nem is mertem nagyon enni túllakásig. Féltem, meg fog ártani a gyomromnak, ha hirtelen túlterhelném. Így, nagyon fokozatosan, de folyamatosan átálltam az állandó éhség érzetéből a normális jóllakottság érzetébe. Sőt, kialakult egy olyan helyzetem, hogy az üstben, nagyobb edényekben megmaradt kásatömeget át tudtam juttatni a többi földimnek pótevésre. Rendszeresen bejártak hozzám az ebédlőbe és a kis ablaknál jelentkeztek érte. Így nagyszerűen kialakult egy kapcsolat, aminek én is, ők is hasznát vettük.

A munkámmal a szakácsok valamennyien meg voltak elégedve. Az igényeiket maximálisan igyekeztem kielégíteni a tisztaság, rendszeretet minden területén. Az erőm is rohamosan kezdett visszatérni. A szennyes vizet teli vödörrel hordtam ki a két méter magasan összeszaporodott és letaposott hóval borított udvarra. A konyhaajtón kívül hólépcsőkön kellett felmenni az udvar szintjére, egészen május végéig, júniusig. Ekkor kezdett ugyanis összeesni a hó.

Eredetileg egy hónap lett volna az az idő, amit a konyhán én eltöltök. Igen ám, de a szakácsok kezdtek ragaszkodni a munkámhoz, így meggyőzték a brigadérosomat, hogy még egy hónapot engedjen itt dolgoznom. Belement. Örömömre. Ugyanis én feketén, nem-hivatalosan jutottam be a konyhára. Úgy jelentett ő továbbra is, mintha kijártam volna a közös munkára. Így az én látszólagos munkám után járó fizetést, élelmet a brigád vette fel és gazdálkodott vele. Engem nem érdekelt, hogyan csinálták, csak engem engedjenek dolgozni, azt, amit szeretek és tudok is.

A főszakács kérésére még egy hónappal meghosszabbították a konyhai tartózkodásomat. Ekkor már bent a konyhán többet dolgoztam, mint az edénymosogatóban. Oda vettek fel másik rászorulókat. Az egyik rövidesen lebukott a lopás miatt, így azonnal el kellett mennie. A következő megmaradt. Három hónap letelte után nekem is ki kellett mennem a konyháról, mert a személyzeti főnök megunta bentlétemet. Igaz, tőlem ő semmilyen honoráriumot nem kaphatott, mert nekem sem volt semmim. De a konyhára esténként továbbra is bejártam segíteni, így hozzájutottam pótélelemhez.

27
1 ] 2 ] 3 ] 4 ] 5 ] 6 ] 7 ] 8 ] 9 ] 10 ] 11 ] 12 ] 13 ] 14 ] 15 ] 16 ] 17 ] 18 ] 19 ] 20 ] 21 ] 22 ] 23 ] 24 ] 25 ] 26 ] [ 27 ] 28 ] 29 ] 30 ] 31 ] 32 ] 33 ] 34 ] 35 ] 36 ] 37 ] 38 ] 39 ] 40 ] 41 ] 42 ] 43 ] 44 ]

Vissza a webhely tartalomjegyzékéhez