SZEKERES IMRE GYULA  / 1925 Hódmezõvásárhely  /
NYOLC ÉV RABMUNKA A SZOVJETUNIÓ VORKUTAI LÁGEREIBEN 1945-1953
Lektorálta: HÁBEL GYÖRGY  ; © Szekeres Imre Gyula 7144 Decs, Öreg u. 13. Tel : 74/495-948  ; Webmunka : Tóth István
Az itt látható  önéletrajzi írás írójának szellemi tulajdona. Nem magáncélú másolás, idézés csak beleegyezésével lehetséges.
Vissza a webhely tartalomjegyzékéhez                       
A teljes könyv letöltése : szekeres.zip 231K

1 ] 2 ] 3 ] 4 ] 5 ] 6 ] 7 ] 8 ] 9 ] 10 ] [ 11 ] 12 ] 13 ] 14 ] 15 ] 16 ] 17 ] 18 ] 19 ] 20 ] 21 ] 22 ] 23 ] 24 ] 25 ] 26 ] 27 ] 28 ] 29 ] 30 ] 31 ] 32 ] 33 ] 34 ] 35 ] 36 ] 37 ] 38 ] 39 ] 40 ] 41 ] 42 ] 43 ] 44 ]
11

Innen Arad felé kanyarodtunk és amikor megérkeztünk, leszállítottak bennünket. Itt várakoztunk szintén a peronon, de nem ültettek le bennünket, csak egyik falmélyedésbe beállítottak Pistivel. A két fegyveres elébünk állt kb. három lépésre. Szigorúan felénk tartva mind a két “gitárt”, nehogy a ritmusból kiessünk. A tiszt ide-oda sétált, beszélt egy másik szovjet tiszttel és úgy láttam, informálódott valamiről.

Nem sokat várakoztunk, jött egy személyvonat, amelynek leghátsó kocsijába irányítottak bennünket. Abban a felében, ahol elhelyezkedtünk, csak mi voltunk. Másik felében, akik ott ültek civilek, azoknak hátat kellett fordítanunk, így nem is láttuk, kik utaznak velünk.

A mozgásunk kissé fesztelenebbé kezdett válni, de a két cső változatlanul testünk felé irányult. Most már minden mindegy, túljutottunk az előre beígért állomásokon, tehát mégiscsak Temesvár lesz úti célunk vége.

Persze ezt még mindig nem tudtam, csak sejtettem. Hiszen nem mondták ezt meg nekünk, csak feltételeztem. Estefelé csakugyan megérkeztünk Temesvárra. Itt soha életemben nem jártam, de attól függetlenül még úgy éreztem, itthon vagyunk. Egész úton nem ettünk, nem ittunk, és nem beszélgettünk, csak gondolkoztunk és ahogy lehetett, nézelődtünk. Végig, ahol ültünk, az az ablak fel volt húzva, csak a másik oldalon húzták le a katonák valamennyi ablakot. Ahogy leszálltunk, be sem mentünk az állomásra, hanem jól elkerülve az állomás külső része felé mentünk úgy, mint Vásárhelyen. Mi Pistivel egymás mellett, a két őrzőnk utánunk ballagott.

Csendben mentünk. Beszéd az ő részükről sem volt. Csupán egy-egy érthetetlen hang, ami biztosan azért egymás között érthető lehetett.

Egy kisebb kanális féle partján mentünk jó ideig, egy nagy kiterjedésű parkon keresztül. A “bisztrá” szót már annyit elmondták felénk, hogy sejtettük, “gyorsabban” szót jelenthet. Igen, mert kezdett sötétedni és gondolom, este sötétedés előtt a célhoz kellene érkeznünk.

Befordultunk egy villasorba, ahol két-három szintes villák voltak sorban. Legtöbbje vasrács-kerítéssel volt elzárva, az utca felől a járda belső szélén. A házak beljebb épültek, mint ahogy az utcafront húzódott.

Egyik villa bejáratánál megálltunk. A kapunál szovjet katona állt őrt. Kísérőtisztünk valami papírt felmutatott neki, amire ő egyből beengedett bennünket. Beljebb újra egy őr állt elénk, mire tisztünk mondott valamit az őrnek. Erre felénk fordult és gondoltuk keze mozdulatából, hogy kövessük őt. A két kísérő katonánk továbbjött mögöttünk addig, míg előttünk a pincesorban egyik ajtót megnyitotta az őr és egyikőnket, úgy emlékszem először engem, betessékelt. Pisti kívül maradt, gondolom másik helyiségbe invitálta. Az ajtó bezárult. Jó vastag, nehéz ajtónak látszott és ahogy kivettem, elég nagy pincekulcs járt hozzá.

Amikor beléptem ebbe a kb. háromszor két méteres helyiségbe, szembetaláltam magamat lekopasztott fiúkkal. Első pillantásra észre sem vettem, hogy közülük párat már láttam. Első kérdésük: ki vagy, honnan jöttél és hol voltál katona?

Nagyon rövid idő alatt kiderült, hogy valamennyien kopjások vagyunk, vagyis voltunk. Csak ott az alakulatnál szerteszét, ki erre, ki arra volt a Doba körüli falvakban. Úgy emlékszem, tízen voltunk itt ebben a helyiségben. Szolnokról, Budapestről, Dunántúlról, meg ki tudja már honnan verődtünk össze. A gyors információkat egy-kettőre közöltük egymással. Volt, aki haza sem jutott, hanem hazafelé jövet már elkapták a jellegzetes bakancsa alapján, vagy ismerőse, komája besúgója bemondásának következményeként.

Voltak, akik Székesfehérváron a gyűjtőlágerbe kerültek és onnan emelték ki őket. Egyszóval a legváltozatosabb formában szedtek össze bennünket. Könnyen ment a “begyűjtőknek”, hiszen senki sem tartott attól, hogy háború után ezt az alakulatot megbélyegzik és katonáit mind egy szálig igyekeznek összeszedni, akkor is, ha több hónapot töltött ott, akkor is, ha csak egyetlen napot, mint pl. a budapesti műegyetemisták (Lovas Jóskáék).

Ez a “kopjás” alakulat 1945. március 15-ig toborzott és fogadott bevonulókat. Március 15 előtti napokban egész nagy csoportok érkeztek, akikből újabb és újabb századok alakultak. Így tehát a nyugat felé való nagy vonulás idejére voltak olyan századok, hogy éppen csak összeálltak és már indultak is. A menetoszlopok végtelen sorokban, kiképzetlen katonákból, vagy valamelyik saját volt alakulatától lemaradt és a kopjásokhoz jelentkezett emberekből állott.

Itt Temesváron voltak vegyesen, “öreg kopjás” (két-három hónapos) vagy csak alig odakerült, szinte újonc, néhány hetes, napos akkori katonák. Akkor még rejtély volt számomra, hogy a csodában tudták ilyen alaposan összeszedni ezt a társaságot. Nyilvánvalónak tűnt a dobai “tiszt” szerepe... Tisztogató hadművelet áldozataivá váltunk? Egyáltalán kétséges az is, miért? Hiszen mi úgy gondoltuk pofon egyszerűen, ha a háborúnak vége van, akkor megkezdődik az ország újjáépítése, és ennek mi “kopjások” is aktív, becsületes részeseivé akartunk válni. Semmi olyanról nem tudtam, de a többi fiúk sem emlékeztek olyan eligazításra vagy kiképzési anyagra, amely arról szólt volna, hogy a háború befejeztével bárminemű harci feladatot kellett volna kezdeményezni. Sőt, ellenkezőleg! Ott Ausztriában hallgattam egyszer egy csoport élén a zászlóst az ott egybegyűlteknek azt mondta: “A háború napjai meg vannak számlálva. Rövidesen, talán napok múlva vége lesz a hosszú, kegyetlen vérengzésnek. Nekünk, ha túléljük, az lesz a jövőbeni szent kötelességünk és akkor leszünk jó hazafiak, hívek hazánk népéhez, ha a befejezés után mindenki siet a saját szülőföldjére és ott azonnal bekapcsolódik az újjáépítésbe. Becsületes munkával, lelkiismeretes hozzáállással mindenki azon a területen, munkahelyen dolgozzon, ahol azt az újjáépítés vezetői elvárják.”

Mondott még sok hasonló biztató, vigasztaló útmutatót, de részemre a fentiek voltak maradandóak és lényegesek, amit azóta sem feledtem el. Eddigi életemben magamévá is tettem. Amit mondott, abban semmi ellenséges hang nem volt. Sejtelmünk sem volt, mire jövünk haza otthonunkba. Jómagam is, minden politikai érzelem nélkül beálltam olyan munkapad mellé, amilyen jutott abban az időben.

Itt, ebben a temesvári pincében összezártságunk alatt eleinte sok mindenféle elkeseredett hangulat és vélemény kialakult. Voltak, akik egész nap alig szóltak, csak szomorkodtak és keseregtek. Mások tudni vélték, miért hoztak ide és hová visznek innen. Ez volt talán a legváltozatosabb kép rólunk. Egyértelműbbnek tűnt, hogy valamennyi kopjást összeszednek. Hiszen tényleg az elmondott történetekből az látszott, hogy minden létező kopjást megkeresnek, hacsak életben maradt, bárhol is legyen. Egymásra nézve és kiértékelve én úgy láttam, hogy akikkel együtt vagyok, azok kivétel nélkül jó szándékú munkásgyerekek. Csupán a sors előre kiszámíthatatlan sodrása miatt lettek kopjások. A háború befejeztével mindegyikőnk lezártnak érezte és tekintette az egész tevékenységét, akár kapott kiképzést, akár nem. Tehát ott senkiben ellenséges hangulat nem érződött ki, hogy hazájával, népével szemben állást foglalna. Nem is lehetett ezt elképzelni, hiszen mi is valamennyien a nép fiainak, hazafiaknak éreztük magunkat. Erről csak 1973. után bizonyosodtam meg. Akkor pedig miért hoztak ide anélkül, hogy mindegyikünket a saját otthonának közelében, saját környezetének bizottsága alaposan kivizsgálta volna. Szemtől szembe mondták volna meg, mi a mi bűnünk. Akkor lehetőséget kaphattunk volna a védekezésre is.

Így meg egyszerűen csak elhoztak otthonról, hazugsággal kiszínezve, port hintve, hogy egy vagy két nap múlva visszajövünk otthonunkba. Túladtak rajtunk gyorsan, mielőtt feleszmélhettünk volna; mi és miért történik valójában?

Ilyen és hasonló beszélgetés folyt napokon keresztül.

Fiatalok voltunk mindnyájan, tizennyolctól huszonkét évesig. Alig voltak, akik harminc év körüliek lettek volna. Ha mégis, akkor azok kiszolgált, frontot is megjárt altisztek, tisztek voltak, akikkel később összehozott a sors vagy kifelé menet, vagy már ott a végleges helyen. Itt az új helyünkön azonnal levágták a hajamat teljesen kopaszra. Átnézték a holmimat és felhívták a figyelmet arra, semmi szúró-vágó eszközt, kést, ollót, tűt vagy ehhez hasonlót nem tarthatok sem most, sem később. Így a porcelán csészémtől is meg kellett válnom, amibe édesapám behozta Vásárhelyen a fogdába a túrót. Pedig de szerettem volna megtartani emlékbe, de nem lehetett. Itt nincs apellálás! Még a bakancsomból a fűzőt is ki kellett venni, pedig így fűző nélkül csak csoszogva lehetett benne járni. Igaz, hová is szaladtam volna? Meg kellett tanulni úgy lépni, ahogy diktálták. Ez pedig lassú ütem volt.

Úgy emlékszem, megérkezésünk után pár napig nyugton hagytak, mint friss érkezőt, de fogolytársaimat, hol egyiket, hol a másikat éjjelente kihívták és őrizet mellett vitték kihallgatásra. Így ment ez sorba estétől reggelig. Ha nem a mi pincénkből, akkor a mellettünk levő helyiségből hívták a fiúkat. Emiatt is, meg a gyötrő aggodalmunk miatt, keveset aludtunk. Pedig lehetett volna, hiszen idő volt rá. No, de ki tud valóban elszenderedni, amikor két-három óránként hangos kiáltással szólítanak, hol az egyiket, hol a másikat. Amikor rám került a sor, akkor láttam, hogy tulajdonképpen sablonos az egész kihallgatás. Több napon keresztül is ugyanazt kérdezték. A tolmács egy magas fiatalember, de nem tudtam megállapítani, tanulta-e a magyar nyelvet vagy valóban magyar fiú volt. A többiek azt feltételezték, hogy szláv (tót) származású lehet. Mindenesetre nem adta fel magát. Tőle részemre a következő jóindulatúnak látszó szöveg hangzott el, amikor már az ítélet is elhangzott. “Semmi búsulás, két-három év múlva hazajössz, ott kint lesz nagy darab kenyér, hozzá kolbász, nem fogsz éhezni.” Hát ez nem vált be, ki tudja miért. Üres beszéd volt az csupán.

Az étkezésünk kétszerre lett beütemezve, nehogy sok dolguk legyen velünk. Reggelit hét-nyolc körül, az ebédet négy-öt óra körül kaptuk. A le-
veshez kenyeret adtak és állandó használatra egy faragott fakanalat.
A levest sorban kanalaztuk ki a bádog vödörből, hogy ki ne maradjon valaki, mert akkor egy kanál levessel kevesebb jutott volna. Egymáshoz igyekeztünk igazságosak lenni. Nem is volt egyszer sem vita, veszekedés. Jól megértettük egymást. Igaz, nem laktunk jól egyszer sem, de az elosztás igazságos volt. Bár később is így lett volna!

Nappal egyszer kivezettek bennünket. Gondolom, azért is, hogy egy kicsit mozogjunk, és nehogy a vér teljesen meghűljön bennünk. Ők gondolhatták, úgyis nagy út áll előttünk, mi lesz, ha nem bírjuk a strapát, az út fáradalmait.

Abban a házban (emeletes villa) az emeleten civilek laktak, valószínűleg a háztulajdonosék. Földszinten a szovjet parancsnokság. Ezt úgy tudtuk meg, hogy egyik reggel alig kezdett pirkadni, szólt az egyik fiú, aki majd mindig az egyetlen ablaknál állt és nézegetett. Gyorsan felrázott valamennyiünket, hogy nézzük csak, mi ez a tünemény. Kinézünk egymás hátába kapaszkodva, hát látjuk ám, hogy egy szál spárgán csüng egy papírcsomag. Hol áll, hol meg-megmozdul. Hirtelen csaléteknek is gondoltuk, de egyik fiú azt mondja, nyúljunk ki érte, húzzuk be. Egyik hosszabb karú fiú kinyúl és behúzza. (Az ablakon csak sűrű vastag rács volt, üveg nem, de a kéz éppen kifért.) Hát gyorsan leoldjuk a csomagot, kibontjuk a papírból és mit látnak szemeink?

Két óriási szelet kenyér megkenve zsírral és össze volt borítva. Ekkor tudtuk meg, hogy ezt csak a felső emeletről a civilek nyújthatták le nekünk. Ki más tehette volna? Ekkortól kezdve szinte ügyeletet tartottunk az ablak előtt; mondanom sem kell, igazságosan falatokra széttördeltük a nagy szelet kenyeret és elfogyasztottuk. Éhes gyomrunknak igen-igen jól esett. Ez a jelenet amíg ott voltunk, néhányszor megismétlődött. Azt hiszem, aki még él közülünk, ezt a jelenetet, ezt az élményt elevenen őrzi szívében örökre.

De a lelemény nem merült ki csupán ezzel. Gondolhatták ezek a nagyon rendes, együttérző emberek, hogy a dohányosaink mennyire szenvedhetnek dohány nélkül. Kitalálták, hogy a csikktartó tartalmát, sok apró cigarettát, sok egész cigarettával együtt ledobták oda az ablakunk elébe.
Az egész cigaretta vége éppencsak hogy meg volt gyújtva és nyomban el-
nyomták.

Lehet, hogy azért csinálták így az egész cigarettával, nehogy lebukjanak. Használt cigarettának lássék, ha véletlenül a parancsnokság teraszáról valaki lenézne a földre. Szóval nem buktak le egyszer sem, mert míg ott voltunk, augusztus 28-ig, bizony a dohányosok nem nélkülöztek.

Volt egy olyan történet is ilyen séta alkalmával, hogy a sorban leg-
hátul jövő fiúnak, az egyik magas, fekete hajú, szemöldökű, barátságos arcú őrünk kezébe nyomott egy újságpapírba csavart mahorka cigarettát. Mellé még újságszeletet is. Ez olyan vastag cigaretta volt, hogy a fiúk öt normális cigarettát csavartak belőle. Micsoda élmény volt!

Az ablak előtti ügyeletünk közben fedeztük fel azt is, hogy az ablakkal szemben levő szomszéd ház lépcsőházából figyelnek bennünket, javarészt asszonyok. Láttuk, törölgetik szemüket, amikor ott álltunk kopasz fejünkkel az ablak előtt, amennyien csak odafértünk. Biztos sajnálhattak bennünket, de mit tehettek értünk többet. Semmit. Nekünk ez is jól esett, hogy együtt éreznek velünk és az otthonmaradt családot, hozzátartozóinkat láttuk bennük.

Így és hasonló változatokkal teltek a napok.

Milyen az ember? A nappalunkat többször azzal próbáltuk változatossá tenni a nyomasztó egyhangúság ellensúlyozására, hogy kitalálta egyikőnk, játsszunk seggrepacsit. Az akkori fiatalságnak szinte szórakozása volt ez a játék. Mit számított nekünk, hogy lelkünk mélye mily nagy fájdalmakban szenved, hadd szenvedjen kicsit testünk is.

Játszottunk is kivétel nélkül. Hol egyik bújt, hol a másik. A legérdekesebb története mégis az lett ennek a játéknak, hogy az egyik sváb gyerek - pest környéki volt - addig-addig bukott vagyis hunyt, hogy könyörgésre fogta már a dolgot, akár mi lesz, nem bírja már tovább tartani a fenekét. Nem akartuk elhinni neki, mi ez az anyámasszonyság, ez a kudarc. Erre letolja az egyszálvékony nadrágját és gatya nélkül ott áll szemünk előtt szegény Kringer Jóska, a fehér bőrű piros feneke hurkákkal tarkítva.

11
1 ] 2 ] 3 ] 4 ] 5 ] 6 ] 7 ] 8 ] 9 ] 10 ] [ 11 ] 12 ] 13 ] 14 ] 15 ] 16 ] 17 ] 18 ] 19 ] 20 ] 21 ] 22 ] 23 ] 24 ] 25 ] 26 ] 27 ] 28 ] 29 ] 30 ] 31 ] 32 ] 33 ] 34 ] 35 ] 36 ] 37 ] 38 ] 39 ] 40 ] 41 ] 42 ] 43 ] 44 ]

Vissza a webhely tartalomjegyzékéhez