SZEKERES IMRE GYULA
/ 1925 Hódmezõvásárhely / |
Valóban, az 1-es számú téglagyár előtt megállt a menet (ETAP), az új munkaerő-tartalék. A vezérőr bebocsátást kért és kapott végül is, de addig még táncolhattam egyet jobbra, egyet balra, nehogy a hóhoz odafagyjon a sásból font lábbelim. Vastagon volt többszörösen becsavarva kapcával a lábom feje, mégis majd megfagyott a lábamujjam. Meg is fagyott volna, ha állandóan nem mozogtam, topogtam volna. Az mentett meg bennünket, amit ösztönösen csináltunk. A vérkeringésnek nem szabad megállni! Még szerencsénk volt, hogy egy erős szélvihar nem fokozta az így is rettentő hideget. Mert annak jövetele, mint később már többször tapasztaltuk, teljesen kiszámíthatatlan volt. Egyik óráról a másikra képes volt olyan erővel jönni, mint a Tájfun, amiről addig hallottam. Képes 1 mp alatt 8-10-12 m-t haladni. Borzasztó erős. Ez együtt a hideggel -35 °C alatt kibírhatatlan. 1 °C = 2 m szél. Vagyis ha -30 °C a hideg és van hozzá 10 m-es szél, akkor semlegesítik „aktiroválják” a napot, vagyis munkaszüneti nap van azok részére, akik a felszínen dolgoznak. De akik helységben, védett helyen, bányákban dolgoznak, azoknak ki kell menni a munkahelyükre és majd onnan vissza, haza. Nagyon borzalmas a hidegben, nagy viharban menni! Ilyenkor csak összefogódzkodva lehet ötösével menni. A vihar hordja a hódarát, az ember arccal képtelen előre menni. Az álarc meg nem jó, mert teleleheli az ember és megfagy az arca előtt. Ettől meg az arca, orra könnyen megfagyhat, úgy hogy észre sem veszi. Legjobb ilyenkor nyitott arccal menni. Az egymás mellett menők figyeljék egymás arcát. Ha fehéredne valakinek, azonnal dörzsölni kell. Ezeket a fenti szokásokat később jól kitapasztaltuk és kénytelenek voltunk alkalmazni, ha nem akartuk, hogy megfagyjon valamink. Tehát megkaptuk az engedélyt a bemenésre a munkáslágerbe. Az ottani kapuőrök kijöttek és tüzetesen átvizsgáltak bennünket tetőtől talpig, nehogy valami szúró-vágó szerszámot bevigyünk. Mást nem is kerestek, ezt sem találtak. No, de fő az óvatosság, ki tudja, honnan jöttünk, kik vagyunk. Nagyon megnéztek bennünket ezek a katonák, valószínű nem tetszettünk nekik. Biztosan az öltözékünk miatt nem lehettünk valami biztatóak. Nem bántuk már mi akárkinek néznek is bennünket, csak engedjenek be a várva várt, óhajtott, meleg barakkba. Hátha új életre kelünk, új erőre, új reményekkel. Már besötétedett, amire bejutottak az emberek. Igaz, ahogy reggel elindultunk napfeljöttekor, kilenc óra körül, most már egy óra körül járt és esteledett. A napnak ilyenkor van a legrövidebb pályája. Délelőtt kilenc órától egy óráig van világos, ha tiszta az idő. De ha borult, akkor a napot sem látja az ember és a sötét éjszaka fokozottan még jobban kinyúlik. Nagyon kíváncsi lettem, mi vár ránk odabent. A lágert körülveszi többsoros szögesdrót. Persze ilyenkor jó magasan befújta a hó és a magasságából el is lop valamennyit. Előfordul, hogy egy-egy hófúvás után eldobáltatnak a mellékéről egy-két métert, de akkor is újra telefújja a szélvihar kemény darával. Így ismétlődik ez is, mint a vasútnál elmondtam. Telefújja a szél hóval, eldobálja a fogoly lapáttal. Szélmalomjáték tíz hónapon át, évenként ismétlődően. Amikor beljebb kerültünk, ma talán utoljára, még egyszer megszámoltak bennünket, nem bújt-e meg közülünk valaki a kapu mellett. Ugyan miért veszne el egy is közülünk, amikor alig várja mindegyikőnk, hogy barakkba kerüljön végre. Az első meleg barakk csodálatos élményt nyújtott. Belől a láger területe a hótól úgy kb. egy szintben látszik, csak ahol barakk van, ott a lejáró lépcsővel van kivésve a hóban. Tehát több lépcsőn kell lemenni a barakk ajtóhoz. Valószínű a tél eleje óta már jó sokszor eldobálták itt is két oldalra a hókockákat. A barakknak csak a legteteje látszik ki a kéményével, de mivel a tetőn is hó van, így a hullámos hóbuckák ellenére is olyan, mint a „hósivatag”. Vagy inkább így mondjam, a hótenger. Vége nincs. A
kijelölt barakkban már helyet csináltak nekünk előre. Vagyis ahányan
voltunk, annyi hely üresen állt részünkre. A barakk berendezése egyszerű,
praktikus. Jobbról és balról hosszú sorban deszkából alsó-felső
fekvőhely volt kialakítva. Összesen száz ember fért el egy ilyen barakkban. A bejáró részben volt az éjszakára elhelyezett, már oly jól ismert parázs = (kübli, hordó) a szükségletek céljára. Persze csak éjszakára, mert nappal ott volt az udvaron levő guggulós árnyékszék. Eléggé rossz külképe volt a környékének. Körbepisilték és mindig vastagodott a sárgás víz. Így időnként csákánnyal szét kellett verni a jeget és darabokban elszállítani a sok pisit. A másik része a guguló helyen sokkal gusztustalanabb volt. Ezt a részt is csak csákánnyal tudták idomítani és elhordani lágeren kívülre egész télen. Ez a téglagyári láger „kiséveseknek” volt szánva és azok is voltak, később megtudtuk. Felső határ tíz év. Miközülünk a legtöbben tizenöt évesek voltak, „nagyévesek”. Jól megvoltunk azért együtt, amíg a tragédia meg nem történt. A lágerben női foglyok, elítéltek is laktak. Főleg lett, litván és észt, meg ukrán nőkből tevődtek össze. Voltak vagy kétszázan. A városba valami varrodába jártak naponta dolgozni. Külön barakkban laktak természetesen és nagyon el voltak különítve, vagyis nem volt szabad a férfiakkal találkozniuk. Mégis valahogy megesett, hogy néhány nő „megesett”. Így a munkából kiesett, ami elég nagy bűn volt ráadásul. A gyereket természetesen elvették és tőle távol nevelték új hazafinak. Nem tudom valamikor az ilyen anya megtudta-e, hogy hol és él-e ott született gyermeke. Később a nőket külön női lágerben tartották, csak így tudták megakadályozni a mind veszedelmesebbé váló férfi-női kapcsolatot. Természetesen a férfi-női kapcsolatot nem miránk kell ám érteni, hanem olyanokra, akik már régóta lágerben voltak és már bedolgozták magukat a munkahelyen. Aránylag elfogadható volt a („pridurkák”) = jobb sorban élők helyzete. Sokan, akik szovjet területen laktak valamikor, azoknak otthonról jöttek a hazai csomagok is. Akinek jobb körülmények között éltek hozzátartozói, annak értékesebb csomagok jöttek. Akinek szegényebbek voltak a csomagjai vagy ritkábban jött, bizony az olyan fogolynak úgy éltek családjai is. Akik egyáltalán nem kaptak, azoknak nem voltak hozzátartozói vagy nem volt mit küldeni. Az ilyen fogoly csak levelet kapott, mint a többi, azt is ritkán. Mi, akik határon túliak voltunk, soha sem kaptunk sem levelet, sem csomagot. Mi annak örültünk, ha más kapott csomagot, mert akkor esetleg kinézett egy-egy cigaretta azoknak, akik dohányosak voltak. No, meg olyan is volt, hogy aki jobb csomagot kapott és közelében olyan dolgozott akik soha sem kapott, az aznapi levesét esetleg kásáját átadta emennek. Nekem, szerencsére dohányra nem volt sohasem szükségem. Ennivalóra annál inkább. Mindjárt az első napokban beosztottak egy hóeltakarító brigádba. Kijártunk a riadó szerint éjjel és nappal havat dobálni a lágerbe bevezető vasúti sínekről. Mint korábban már említettem, az ilyen brigád huszonöt fős volt. Állandó jelleggel csak havat dobáltunk. Mindig dolgoztunk, minden nap. A szabadnapokat úgy adták ki felváltva, ahogy sorra kerültünk. Nem volt a vasárnapnak jelentősége. Akkor pihent az ember, amikor a brigádvezető este szólt, hogy („záftra szobosgyon”) - holnap szabadnapos lesz. Aki szabadnapos lett, egy napot az a pihenéssel vagy valami munka után nézéssel töltötte a napját. Ilyenkor kínálkozott vagy a saját barakkjában, vagy máshol, esetleg a konyha körül szén-, salak-, víz-, hóhordás, amiért egy darab kenyeret vagy a konyhától egy tányér kását kaphatott. A konyhára pl. néhányszor hordtam kockára vágott havat, aminek a teteje tiszta volt. Ezt belerakták a hatalmas, háromszáz literes üstökbe, felolvasztották és ebből főztek levest, kását. No, az ilyen vízszerzés csak ekkor, 1946-ban létezett.
Akkor még nem volt kiépítve a vízhálózat. Később már az ilyen
megszűnt. Olyankor is hó- Idetartozik a történetekhez elsősorban az a hatalmas élményem is, ami ott a téglagyárban ért. Ez egy elfelejthetetlen élményem marad, míg élek. Sokat, nagyon sokat köszönhetek ennek a találkozásnak. Azért mondom egy személyben, mert ez tényleg minden egyes fogolynak szuverén magánügyévé vált, amit megjegyzett és betartott, akkor kezdettől fogva fogsága végéig. A történet így kezdődött: Ekkor még az ebédlő is ismeretlen fogalom volt a láger életében. Minden egyes fogoly saját maga ment a napi adagjáért: levesért, kásáért, kenyeréért. A jegyet mindenki megkapta az elvégzett munkájáért, naponta a brigadérjától este, másnapra. Amikor a munkából hazajött a brigád, szaladt majdcsak mindig az osztóba. Mivel a konzerves hét deciliteres bádog alkalmas volt és elég a levesnek, a huszonöt dekagrammos konzervdoboz pedig a kásának, így ezzel, meg a kanalával (amit a csizmaszárban hordott leginkább az ember) szaladt, hogy előbb érjen oda az osztó ablakához. Persze hogy szaladt, hiszen éhes volt az egész napi munka után, és ahogy a brigádok jöttek a lágerbe, úgy szaporodtak sorba mind többen, többen. Olyanok is voltak, akik előbb hazaszaladtak. A kenyeret együtt vette fel a brigádmegbízott a kenyérvágóból fatálcán. Ezt a brigád szálláshelyén osztották ki. No, egy ilyen alkalommal, már jó ideje sötét volt, bár óra szerint még nem volt késő; odaálltam a sorba az ételosztó ablak elé, szorongatva a két bádogdobozt. Libasorba álltunk és ahogy haladok az ablak felé, mögöttem dúdolást hallok. Figyelem, mert ismerősnek tűnt a kottája. Még jobban figyelem, hát a „Debrecenbe kéne menni, pulykakakast kéne venni” dallamai szállnak a fülembe. Hátraszólok, te magyar vagy? Hát te is? - kérdi. Az, mondom neki. Közben haladunk előre és már az eresz alatti sötétség kicsit oszlott, mert a konyha ételkiosztó ablakán keresztül szűrődött ki annyi fény, hogy látva arcomat, azt mondja: én még nem láttalak téged. Mondom, most jöttünk a napokban és többen vagyunk magyarok. Azt mondja, ha megkapom a porciómat, várjam meg. Belemérték a híg levest a nagyobbik edényembe, a kását a kisebb dobozba. Félreállok és nézem, akit megszólítottam. A teste jó erőteljes, jó teltarcú, szinte jó erőben levő, egészséges embernek láttam. Persze vattakabátban többet is mutat az ember, mint valójában. Mindjárt rákerült a sor, és odajön hozzám. „Gyere velem, majd nálam beszélgetünk a barakkban.” Közben, míg megyünk már be is mondja a nevét: Klein Ottó. Én is megmondom a nevem. Ez persze egyikőnknek sem mond sokat. Kérdi, hányan vagyunk? Honnan jöttünk? Hol dolgozunk? Melyik barakkban lakunk? |
20 |