SZEKERES IMRE GYULA
/ 1925 Hódmezõvásárhely / |
A lyuk olyan kicsi lehetett, hogy alig látszott, de a padló tetején a megpörkölt rész jól látszott. Gondolhatták ezek az őrök, talán így akarunk mesterségesen egy nagyobb lyukat csinálni, amelyiken sorba kiengedjük magunkat. Őrült elképzelésük szerintem lehetetlen. A napi néhány darab szuhari = (száraz kenyér) és egy marék sós hal, meg a jeges víz, nem vigasztalt meg bennünket. Gyorsan belehelte a száz ember a vagon belsejét és szépen, lassan a vagon belseje olyan lett, mint ma már látom, a mélyhűtő a leengedés előtt. A leheletünk ráfagyott a vagon belsejére és vastagodott, szépen hízott ujjnyi vastagra. Eddig sem nagyon feküdtem le, hiszen a padlózat igen hideg volt, inkább álltam és hogy csökkentsem lábaimon a testem terhét, vállammal nekitámaszkodtam az ajtónak. Éjjel teljes sötétség volt, nappal némi világosság szűrődött be a deszkaablakon. Igen ám, de december volt és ott, amerre járhattunk, rövidek lehettek a nappalok. Egy-kettőre ránk borult a sötétség és a kegyetlen hideg állandósulása. Ma már nem lehet azt érzékeltetni, hogy mit éltünk át. Egy szóval kifejezve az egészet, talán a kegyetlen, szörnyű szó illene ezekre a hetekre leginkább. Nem is volt hangoskodás, verekedés. Elcsitult mindenki és a ruha vackába belehúzódott. Nagy Sanyinak váltig mondtam; mozogj, mozogj, mert megfagysz. Lépkedj ide-oda, de ne hagyd el magadat. Ki kell bírni, majd csak vége lesz. Szabó Pisti meg mindig kesergett, hogy itt halunk meg elevenen. Volt egy régi katonasapkája, a szélét lehúzta füleire, mert az is, meg mindenütt fázott, ahol csak éreztünk. Legjobban az a testrészünk, ami érintkezett a vagonnal. Tehát a lábunk. Ez volt legnagyobb veszélyben. Amióta a kályhát kidobták, egyszer sem feküdtem le, állandóan csak álltam és táncoltam, lépkedtem. Amikor annyira el voltam már fáradva, akkor guggolva összehúztam magam. A fiúkkal egymást melegítettük. Azon vettük észre, amikor szunyókálásunkból felébredtünk, hogy a vagon dermesztő oldalához odafagyott vállunk vagy hátunk, amivel odaértünk. Kívül nagyon hideg lehetett. Továbbra sem tudtuk, melyik irányba megyünk. Csak amikor valahol várakozott a szerelvény, a külső hangokból próbáltak tájékozódni a köztörvényesek (blotnojok). Ők mondták először ki, hogy valószínű észak felé tartunk. De persze ők sem tudták, csak találgatták. Volt olyan nap, hogy csak ellenőrzés volt, meg kosztbeadás. Már az ürüléklyukat sem nagyon használtuk. Keveset ettünk, nem szaporodott bennünk a táplálék. Egész napot is álltunk valahol egy pályaudvar külső vágányán. Ez volt a tetőzés érzéseinkben, mert nem haladtunk, így tovább tart a vagonban fogságunk. Ennél már bármilyen élet csak jobb lehet. Ennél rosszabb csak szenvedésben haldokolni. Mi azért nem haldokoltunk, csak rettentően fáztunk. Miért is kellett ennek a parazsas történetnek bekövetkeznie? A többi vagonban biztosan valamivel könnyebben viselik az út fáradalmait, mert ennyire nem fázhatnak. Vitt a szerelvény tovább, tovább az ismeretlen terület felé. Reményem csak egy volt, ennél jobb sorsunk lehet. Már szinte minden mindegy állapotába kerültem társaimmal. Alig volt annyi lelkierőm, hogy vigasztaljam őket. Szinte bennük láttam magamat. Én viszont határtalan elszántságot éreztem a túlélés lehetőségére. Nem adom meg magamat, hacsak egy csapásra agyon nem ütnek. Azt meg miért tennék, hiszen nem szolgálok rá. Tehát éreztem: bennük nekem kell tartanom a lelket, mert így én is erőre kapok, amire természetesen nekem is szükségem volt. De engem ki vigasztalt - senki sem. Itt tapasztaltam meg legjobban mit ér, ha az embernek van egy fundamentuma, erőssége, a hite. Ez az erősség pedig az addigi élete folyása,
gyermekkortól kezdő- Valahogy most mindig jobban eszembe jutott az az ifjúkor, amikor még a nagy élet megpróbáltatásairól semmit sem tudtam. Most jött el vajon az az idő, amikor meg kell állni igazságérzetében az embernek? Mérlegeltem helyzetemet és hasonlítottam a kereszthalál történetéhez. Mi ez az én gyarló életem ahhoz képest? Engem nem akarnak keresztre feszíteni, tehát az életemet meghagyják, csak csupán szenvedek. Jézus még a keresztfán is azt mondta „Atyám legyen meg a Te akaratod.” Akkor nekem nem szabad zúgolódnom, inkább másokat vigasztalni, erőt adni, biztatni. Így cirkuláltak bennem a gondolatok, amikor szerelvényünk egyszer csak véglegesen megállt. Rettentő hidegben, mert a vagonajtónk megnyitásával csak úgy áramlott befelé a még dermesztőbb hideg. Ahogy első pillantásra kinéztem, csak egy végtelen, fehér vakságot láttam. Nem is tudtam felfogni, köd vagy hó van előttem. A serény vezényszavakra sorba nyitották a vagonokat és kellett volna leszállni. Ott álltak a katonaőrök előttünk és noszogattak, hogy ugorjunk már le. Az elevenebbjei hamarabb leugráltak, de mi, akik középen dideregtünk tizenkilenc nap óta, mi csak próbálkoztunk, megdermedt testünkkel nem mertünk ugrani. Tétovázásunkat erőteljes megmarkolás váltotta fel és ruhánknál fogva lerángattak a vagon platójáról. A fagyos havon elterültünk, mint egy rongycsomó. Nem sokáig fekhettünk, mert a vagonból, amikor a századik
ember is leszállt az őrök segítségével, akkor újra talpra kellett állni
és sorakozni. Ahogy körbenézek égő szemeimmel., mert ugye a sötét, hosszú utazás megviselte látásomat és alig akar hozzászokni a vakító, fehér fényességhez, látom, rajtunk kívül semmi mozgó lény, semmi lakott terület nem látszik. Te jó Istenem, csak nem ebben a hósivatagban akarnak bennünket elpusztítani? Hol vannak itt rajtunk kívül élőlények? Mindenfelé hó, hó és hó, ameddig a szemem ellát. Út sincs, csak megyünk a hó tetején, hosszú, fekete sorokban. Mert ugye a vakító hóban mi, a ruházatunknál fogva fekete, sötét menetnek látszottunk. Ez lenne az új munkahelyünk? Mit lehet itt csinálni mást, mint havat hányni, dobálni. De minek és miért? Nekem értelmetlennek tűnt az egész. Jó, hogy végre megérkeztünk, de hová, miért ide? Sok kérdés merült fel hirtelen bennem. Nagy Sanyi, ahogy a vagonból lerántották, attól a perctől nem tudott járni. Kétfelől segítettük. Alig tudott lépni. Szenvedett a két lábára nagyon. Nem fagyott-e már meg és kisebesedett-e? Nem tudtam, csak később, - valóban meg volt fagyva mindkét lába fején az ujjak és a sarka. Így vonszoltuk magunkat, amíg egyszer csak előttünk bizonytalan távolságban füstölő kéményeket láttam. Barakkot, házat nem. Teljesen le voltak fedve hóval. Csak a barakk lejárata elől volt eldobálva a hó és kétfelé feldobálva kocka alakban. Középen hólépcső vezetett le az ajtó elé. Sorban felfedeztem szememmel, sok barakk van itt, csak nem látszanak a hótól. Csak a kémény az egyedüli áruló jel. Rettentően nézhettünk ki kívülálló szemében. Én is
csak másik tár- Ebben az időtájban, januárban otthon az én szép hazámban is hideg napok vannak, fagyok, nagy hóval. De mennyire más az otthoni környezet és az itteni, még ilyen szempontból is. Ez rettentő hideg itt a tél közepén. Úgy hallom, valaki mondja is: -30 °C. Elképzelhetetlen volt eddig részemre. Most benne vagyok, vagyunk valamennyien. A barakkban eligazítottak bennünket. Volt egy ebédlő is arra a célra, hogy ott étkezzünk. Adtak meleg levest, meg főtt zabkását, meg egy darab sült halat, kenyeret. Gyorsan ettem, nagyon éhes, fáradt voltam, kimerült. Alig volt jártányi erőm. Hiába, hosszú volt már ez a keserves út az én sportos testemnek is. Nem éreztem már rugalmasnak magamat. Oda lett a szívósság! Talán csak eddig bírtam én is? Nem, nem szabad elhagyni magamat, tovább kell élni és mozogni, mozogni. Nagy Sanyit elvitték hordágyon, valószínű kórházba. Megtudtam, ez egy fogadó láger és elosztóhely. Egyúttal karantén is. Hat napig megfigyelés alatt állunk, hordozunk-e valami járványbaktériumot, vírust magunkban. Ezt kötve hittem, hiszen ezen a hidegen még a bacilus is elpusztul, dehogy bántja még az embert ő is. Itt csak hadd éljen és dolgozzon, szenvedjen az ember, ha már megszületett erre a gyarló világra. Biztos, hogy vannak olyan emberek ezen a világon, akik nem is sejtik hol és milyen körülmények között is megy az élet tovább, tovább, rettentő lemondással, szenvedéssel. De akik ezt megrendezik, előidézik, jól megszervezik, mit érdekli őket, hogy milyen áron élnek, dőzsölnek párnás környezetükben! Nekem ez jutott osztályrészül és úgy érzem, egyre jobban, hogy ezt én, sem társaim nem érdemelték meg. Nem szolgáltunk mi erre a szörnyű környezetre! De vajon akik itt hazaiak, itthon érzik ráadásul magukat, azok mit gondolhatnak magukban? Nem tudom, ők otthonukban, szabad életükben, családjaik között mit veszítettek? Én azt tudom, hogy én mit veszítettem és velem édesapám is. Ő a gondviselőjét, támaszát öregségére, nekem pedig álom maradt a sok elképzelés, hogy a háború után dolgozom, családot alapítok. |
18 |