SZEKERES IMRE GYULA  / 1925 Hódmezõvásárhely  /
NYOLC ÉV RABMUNKA A SZOVJETUNIÓ VORKUTAI LÁGEREIBEN 1945-1953
Lektorálta: HÁBEL GYÖRGY  ; © Szekeres Imre Gyula 7144 Decs, Öreg u. 13. Tel : 74/495-948  ; Webmunka : Tóth István
Az itt látható  önéletrajzi írás írójának szellemi tulajdona. Nem magáncélú másolás, idézés csak beleegyezésével lehetséges.
Vissza a webhely tartalomjegyzékéhez                       
A teljes könyv letöltése : szekeres.zip 231K

1 ] 2 ] 3 ] 4 ] 5 ] 6 ] 7 ] 8 ] 9 ] 10 ] 11 ] 12 ] 13 ] 14 ] 15 ] 16 ] 17 ] 18 ] 19 ] 20 ] 21 ] 22 ] 23 ] 24 ] 25 ] 26 ] 27 ] 28 ] 29 ] 30 ] 31 ] 32 ] 33 ] 34 ] 35 ] [ 36 ] 37 ] 38 ] 39 ] 40 ] 41 ] 42 ] 43 ] 44 ]
36

Ahogy legelőször szemem elé tárult a bánya képe, úgy tűnt mint egy igen nagy földalatti város. Benne mindenütt villanyfény az utakon. A mellékutakon csak a saját bányászlámpák világítanak. Oldalra nézve, sötétben a kamrák világa. A robbantáskor szolgáltak védelmül. A legalsó szinten villamos mozdony húzza a tonnás, megrakott csilléket, amelyek a szállítószalagról sorban telnek meg. A több szintről minden kitermelt szén a legalsóra folyik a szállítószalagok segítségével. Amikor egy szerelvény megtelik, akkor tovább áll és elhúzza a felvonóhoz. Az üres vagonokat közben alátolja a kezelője sorban a szalagnak, hadd folyjon a jó fekete szén.

Volt alkalmam egyszer megnézni a felvonót is. Ez több méter átmérőjű kettős kerék, egy vaslemez két oldalán. A vaslemezen sín volt, hogy a csille át tudjon állni. A kezelő rögzítette a csillét, majd megnyomott egy gombot és a kettős kerék fordult 180°-ot, és a rögzített csille alulra került, a kiürült csille pedig felülre. Ugyanis a lemez alatt egy óriási vascsúszda volt elhelyezve. Innen a csúszdából a szén belefolyt a felvonó többtonnás vasládájába. Amikor tele lett, a kezelő jelzést adott a felszínre és megindult a felvonó. Karvastagságú drótkötele nagy robajjal, nagyon gyorsan megindult. Lentről a teli, fentről az üres vasláda megcserélődött és pár perces szünetekkel ez így ment folyton-folyvást, megállás nélkül. Csak karbantartáskor álltak meg. A felszínen, majdnem hasonlóan csúszdákon, szalagokon keresztül folyt a kőszén a kombináton keresztül, és legvégül belefolyt a hatvan tonnás vagonokba. Amikor ötven-ötvenöt kocsi megtelt, akkor elindult az ország belseje felé, a 9 ezer kalóriás antracit.

Tehát beálltam én a kijelölt helyemre és a motort hol be, hol kikapcsoltam, aszerint, hogy a felettem levő szalagot el-, ill. leállították. A műszak alatt a robbantók odahoztak hozzám is egy nagy csomó sárgaföldet, hogy gyúrjam össze és alakítsak nekik belőle kolbász forma rudakat. Ezeket a sárkolbászokat használták a kifúrt lyukak betömítéséhez azután, hogy a robbanóanyagot már a lyuk belsejében elhelyezték. Így nem unatkoztam, csak volt időm gondolkodni. Jól lekerültem én a föld gyomrába többszáz méterre. De legalább nincs nagyon hideg. Csak itt magányosan üldögélni és hallgatni a szállítószalag monoton, búgó hangját, a széndarabok egymáshoz verődésének pattogó hangját, ott a félhomályban, eléggé romantikus volt.

Közben egy francia polgárral is megismerkedtem egyik szünetben. Érdekes volt ott északon, föld alatt franciával beszélgetni. A bányász életem teljesen olyanná vált, mint a többieké, akik már évek óta ezt csinálták. Még jobban tiszteltem a bányász munkáját, személyét. Láttam nap mint nap, mennyi sok energia szükséges ahhoz, hogy itt helyt álljanak az emberek. Az ácsok, az erősítő vastag fenyőfaoszlopokat cipelték és állították helyükre, ahová kellett. A vájárok fúrtak egész műszak alatt. Ez is nagyon nehéz munka lehet. Tartani a fúrófejet és nyomni előre a szénfalba. Sok lyukat ki kellett ahhoz fúrni, hogy előbbre mehessenek. Jöttek a robbantók és a kifúrt lyukakat előkészítették. Az 1,5-1,8 m hosszú lyukak legmélyére került a robbanótöltet és a gyutacs. A zsinórt kivezették a lyukból és a sárgyurmákat egymás után betolták a töltetekig. Seprűnyél formájú rúddal jól benyomkodták, tömítették. Amikor az egész fal szakszerűen el volt készítve, akkor összevonták az összes gyújtózsinórt és elmentek egy védettebb helyre, ahonnan az engedély megadása után elektromos készülékkel elvégezték a robbantást.

Az engedélyt mindig a szellőztető brigád mérései után adták meg, ha a metán-levegő keveréke nem érte el a kritikus arányt. Metán mindig jelen volt a levegőben, de nem érhette el a kritikus töménységet. Nagyon szigorúan vették, mert ha tévednek egyszer is, végzetes lehetett volna. A szellőztetők csoportjába tartoztak a gázmérők, akik állandóan járták az utakat, munkahelyeket és lámpájukkal mérték a levegő-gáz összetételének százalékát. Az ő szavuk szigorú parancs volt. Ha azt mondták, itt és itt szünetel a munka, akkor két deszkát keresztbe odatettek a vágat bejáratához, és azt csak ők vehették onnan el. Fegyelemnek kellett lenni.

Persze, így is történtek balesetek állandóan. Omlásokból történt talán a legtöbb baleset. A kirobbantás után az alsó és felső homokkőzet réteg közül, amikor a szénréteg kijött, akkor a felső plafon átvizsgálása nélkül nem lehetett tovább dolgozni. Jöttek ilyenkor az erre a munkára kiképzett szakemberek, akik hosszú vasrúddal megszurkálták, megkopogtatták minden részét a mennyezetnek. A hangjáról meg tudták állapítani, van-e tölcsér ott. Ez a tölcsérforma kőzet le tudott válni, mert a formája leborított tölcsérhez hasonlított. Az ilyen omlások néha nagyon megnehezítették, illetve akadályozták a továbbhaladást. Ilyenkor, omláskor a rengeteg követ el kellett takarítani, hogy az erősítéseket el tudják végezni, és tovább tudjanak haladni.

Társaim, akik szintén életükben először láttak bányát belülről, sok érdekes dolgot láthattak velem együtt. Nem túlzok, ha azt mondom, egy többszintes hatalmas város épült ki rengeteg egyenes utcájával. Ezek a tárnák pontosan keresztezték egymást. A kitermelést szolgálta minden és mindenki, aki ott dolgozott. Ki tudhatná megmondani, hány kemény, elkeseredett ember munkája kellett ahhoz, hogy 1952. január 1-én beindulhasson ez az óriási bánya. A vorkutai szénmezőn 52 akna-üzem volt!

Most elérkezett az idő. Egymás után kezdtek hozzá az 50×50 méteres körülhatárolt széntér terep kitermeléséhez. Az egyik liften csak szén jött felfelé szinte állandóan. A másik liften pedig az embereket le- és felszállították. A rengeteg fenyőfaoszlopot is itt szállították le, ami egy nagy erdő fatömegének felelhetett meg. A szénfrontokon dolgozni az omlásveszély miatt fa nélkül elképzelhetetlen. Teljesen körbe volt ácsolva. Ez biztosította az ember és eszközök lenti létét. Iszonyú sok és rettentően nehéz munka volt ebben a bányában. Ami már eddig is benne feküdt, hát ami még hátra volt, mennyi lesz! Hisz igazából azért nyitották meg, ami most fog következni.

Azért kellett Karagandából is az utánpótlás, mert sok ember kezére lesz itt szükség. Igaz, láttam én itt már szénkombájnt is, ami nagyon érdekesen működött. Határtalan erős, nehéz gép, ami mindent maga csinál. Megy, mászik a földön, és kaparja magát a szénfalba, rakja magára és mögötte már a vasteknőben a láncra erősített keresztvasak tolják maguk előtt a széndarabokat a szalagra, ami megint tovább szállítja. Az emberi kézimunkát igyekeztek könnyíteni rakodógépekkel, de a lapátot teljesen nem lehetett nélkülözni. Az elszórt és megmaradt szenet csak kézi erővel lehetet teljesen eltakarítani.

Hogy mennyire értékes munka volt ez, amit ezek a szerencsétlen, idehurcolt emberek végeztek, arra csak egy példát hadd mondjak el. Az itteni bányamunkáért ötszörös bért fizettek, mint az ország többi részén. Mert találkoztam én ilyen emberekkel is, akik ide eljöttek szenet lapátolni. Megérte nekik, mert a családjukhoz amikor öt év múlva visszatértek, lényegesen több pénzük volt, mintha otthon maradtak volna. Megérte a különélés, hogyha áldozattal járt is.

Itt találkoztam egy komi fiúval is. Érdekes, hogy ő jobban ismert bennünket, magyarokat, mint én őket. Csak hallgattam, amikor mondja, hogy mi rokonok vagyunk. Egy egész megyéjük van ott északon. Komi ACCR. Mesélt életükről, szokásukról, ami igen érdekes volt részemre. Egyik ilyen: amikor szarvast vágnak a hómezőn, mert ugye mindig havat taposnak erre, kéthónapos kivétellel - a szarvast amikor megszúrják, mint nálunk a disznót, akkor a nagy család apraja-nagyja odamegy és a friss, meleg vérből összezárt tenyerébe vesz és ott mindjárt megissza. Nyúzás után a hosszú pecsenyéből is vág egy szeletet a böllér és a család tagjainak szétosztja a gőzölgő friss húst. No, ezt én elhittem, mert nem kell azt képzelni, hogy valami rágós, kemény húsa lenne a rénszarvasnak. A konyhán sokat találkoztam szarvashússal is. Olyan puha, lágy, piros húsa van, hogy nyersen is nyugodtan meg lehetne enni, ha muszáj lenne. Ehhez csak gusztus és jó fogak kellenek.

Akik kíváncsian hallgattuk, azt is megkérdeztük, egyáltalán hogyan laknak a hósivatagban. Egyszerű. Hókockákból összeraknak egy körkunyhófélét, és belül szőrmeruhában, szőrméből készült hálózsákokban alszanak. Sőt, ha vihar érné őket, mert ez igen gyakori a tundrán, akkor is a
hálózsákjuk védi meg őket. Sőt, még adott esetben a házassági kötelezettségeiket is el tudják a zsákban nagyszerűen látni. Nincs ott akadály semmiben, csak mi nehezen tudjuk elképzelni.

Amikor a telepre odavetődik egy idegen, kedvességből, vendégszeretetből éjjelre felkínálják és úgy is rendezik a dolgokat, hogy a házbeli asszonyával aludhasson. Ha a sértést el akarja kerülni, nem is fog ellenállni. Szóval, érdekes dolgokat mesélt el nekünk ez a rokon fiú, akivel közös
őseink ki tudja hány ezer évvel ezelőtt voltak testvérek. Azóta már itthon utánanéztem, nem is mondott ő valótlant. Csak az az érdekes, hogy ott szájról-szájra ment az ősi rege az utókornak és megmaradt bennük, még büszkék is rá, hogy ott messze délen rokonaik élnek.

Így kerültem az észtekkel is dilemmába. Ők többet tudnak rólunk, mint mi őróluk. Azok is, ezek is nagyon kedves emberek. Jól esett, hogy amikor a magyar fiúkkal keveset találkoztam, ezekkel a fiúkkal is el tudtam beszélgetni. Lassan letelt a három hónap és híre járt, hogy akik ideiglenesen lettünk levezényelve, újra elfoglalhatja mindenki régi munkahelyét.

Befutottak a messziről jött emberek is. Már a bányába is lejöttek, amikor megtörtént a teljes váltás. Csakugyan igaz lett a három hónap, amit itt lent, a bányában el kellett tölteni. Mennyire másképp éreztem én magamat most a három hónap alatt, mint annak idején, amikor legelőször a konyhába bekerültem.

Akkor abszolút gyenge voltam, most pedig elég jó erőben. A súlyomat és erőnlétemet, ahogy a konyháról elkerültem, végig meg tudtam tartani. Mint bányászkoszton élő, nem hiányzott a pótadag. Különben sem voltam túl nagy étkű, így elég volt. Tehát eljött a nagy nap, amikor a bányászfelszereléssel le kellett számolnom. Érdekes, hogy a három hónap alatt is állandóan változott valami. Pl. amikor a fürdő még nem volt átadva, csak tíz-tizenöten fürödtünk egyszerre. Amikor a bányából eljöttünk, már üzemelt a nagy fürdőcsarnok. Egy-egy rózsa alatt ötvenen is elfértünk egyszerre fürdeni. A fürdés után, folyosón áthaladva a tiszta ruhákba öltözhettünk fel. Tehát nem úgy, mint eleinte, minden együtt volt. No, de hát egyszerre nem készülhetett el minden. Így is óriási tempót tartottak minden téren.

36
1 ] 2 ] 3 ] 4 ] 5 ] 6 ] 7 ] 8 ] 9 ] 10 ] 11 ] 12 ] 13 ] 14 ] 15 ] 16 ] 17 ] 18 ] 19 ] 20 ] 21 ] 22 ] 23 ] 24 ] 25 ] 26 ] 27 ] 28 ] 29 ] 30 ] 31 ] 32 ] 33 ] 34 ] 35 ] [ 36 ] 37 ] 38 ] 39 ] 40 ] 41 ] 42 ] 43 ] 44 ]

Vissza a webhely tartalomjegyzékéhez