SZEKERES IMRE GYULA
/ 1925 Hódmezõvásárhely / |
Márciustól kezdve hosszabbnak tűntek a napok részemre. Titkon reméltem, valami csak bekövetkezik. Még három hónap telt el, amikorra tényleg sorsfordulóhoz érkeztünk. Egyik este kilenc óra körül bejön a konyhánkra a narjádcsik, ez a személyzetis. Nagyfőnök volt ő, a személyi elosztásokat intézte. Odajön hozzám. Én éppen szójás lisztes, cukros teasüteményt dagasztottam a reggelihez. Könyékig járt a kezem a hatalmas tésztacsomóban. A vállamra teszi a kezét és azt mondja: hagyd abba Jura (így hívtak) a munkát, mert holnap mégy haza. No, ne nézz rám olyan csodálkozóan, mert komolyan beszélek. Én meg csak tényleg néztem rá és néztem és közben egy pillanat alatt lepergett előttem a hosszú nyolc év, minden szörnyűségével, vágyakozásával és az utóbbi idők felzavart érzelmeivel. Talán egy hosszú percig is nézhettem rá, mert ámulatomból újra serkentő szavai ébresztettek fel. No, Jura, ha mondom, hagyd már abba, mert holnap indultok külföldiek haza! Nekem elhiheted, én tudom. Reggel felöltözöl új ruhába tetőtől talpig és úgy hagytok itt bennünket. Másodszori felszólítására kezdtem magamhoz térni. Tudod mit, Szerjózsa, ha igazat beszélsz, pláne nem hagyom abba a munkát, hanem addig dolgozok, amíg lesz mit csinálni. Dehogyis hagyom én itt a fiúknak a rengeteg munkát, megcsináljuk együtt. Nem bánom, ahogy gondolod; én szóltam, hogy elmehetnél a barakkba aludni. Mert holnap mozgalmas napod lesz. Ne félj, ki fogom bírni ezt is, kibírtam már nehezebb éjszakát is. Valóban, végig is dolgoztam azt az éjszakát a fiúkkal. Nem sejtettem, miben serénykedtek. Csak reggel tudtam meg, amikor egy hatalmas, furnérból készített faládát átadtak és azt mondták, csak az úton hazafelé bontsam ki. Nem is tudtam tényleg mi van benne, csak a vagonban. De olyan nehéz volt, mint a sár. Kézről kézre járt, ahogy mentünk, egymás kezébe adtuk folyton át. No, eljött a reggel. A búcsú pillanata. A két lengyel
fiútól, Zsénkától és Sztyepántól érzékeny búcsút vettem. Nagyon jó
kollégáim, barátaim voltak, gondolom én is nekik. A közös felelősség, a
munka összehozott bennünket, szinte összeforrasztott. Nehéz volt a búcsú,
mert ők ott maradtak, nekem mennem kellett. Nekik kilátástalan volt a
jövőjük, hiszen szovjet területhez tartozott a szülőföldjük. Ők nem
remélhettek így, egye- Megkerestek az udvaron a régi kiskonyhám vendégei is. Köztük Romanov, a moszkvai színházigazgató, akinek oly sokat főztem. Félrehív és azt mondja nekem: Jura, senkinek ne higgyen, semmi mende-mondának, és megmondom hová viszik magukat. Haza! Ezt nekem elhiheti. Én zsidó ember vagyok, hiszen ismerhet, én nem hazudok önnek. Tényleg ismertem őt is, meg még néhány mérnököt és Leningrádban dolgozó filmgyári operatőrt, akik szintén odajöttek és elköszöntek tőlem. Szerencsés utat, boldogulást az életben! - kívánták. Ezeknek azért hittem, mert nagyon művelt zsidó emberek voltak és igen tiszteltem is őket abban az időben is, amikor a kiskonyhán vendégeim voltak nap-nap után. Nehéz volt a búcsú a magyar bajtársaktól is. Kb. tizenöten voltunk ott és felényien jöttünk el. Nem értettük, miért osztottak meg bennünket. Hiszen anyaországbeliek voltunk valamennyien. Gondoltuk, a következő csoporttal jönnek utánunk. Jöttek is, de csak 1956 nyarán. Sajnos még három évet ráhúztak. Matyi bácsi is ott maradt, meg Vukovári Pali a jó barátok közül. A kárpátaljai magyar fiúk többen. Persze ők is már sajnos szovjet állampolgárokká lettek akaratuk ellenére. Csak azért, mert magyarok, rájuk nem vonatkozott az amnesztia. Szomorú sorsok... Ki tudná ezt kifürkészni, mi miért történik? Milliónyi
ember sorsát talán csak néhány ember irányítja jobbról-balra és
fordítva. Elgondolkoz- És most sorakozó, számlálás, utolsó integetés. Könnyes szemekkel léptünk ki annak a lágernek a kapuján, ahová soha többé vissza nem tértünk. Teljes öltözetben, nyári ruhában, de buslátban, cipőben megindult a menet. Vegyes érzelmeim voltak. Nagyon sajnáltam azokat, akik itt maradtak. Iszonyú rossz érzés lehetett nekik azt kibírni. Látni, hogy mások szabadulnak, ők pedig ott maradnak. Ott integettek sokáig, míg el nem kanyarodott az út. Alig mentünk, hirtelen beborult az ég, június 5-én és esett és esett, csak úgy szakadt. Nem akart elállni. Már bőrig áztam, biztos a többiek is. Mi ez a különleges időjárás? Igaz, nem jeges eső esett, nem volt nagyon hideg, de azért a teljesen átázott vattakabát és alatta, amik voltak rajtam, csurom vizessé váltak. Ha eddig soha sem, de most biztos megfázok! Vajon hogyan száradunk meg? Ahogy mentünk, állandóan továbbadtuk a bőröndöt, mert nagyon nehéz volt. Szívesen vitték a fiúk is, mert mondtam nekik, biztos valami ennivalót raktak a lengyel fiúk bele, ami jó lesz az úton. Így nem zsörtölődtek miatta. Ahogy bekanyarodtunk az állomás felé vagy három km után elállt az eső is. Mire a vagonokhoz érkeztünk, már a nap is ránk sütött nyári erejével. Persze azért nem olyan, mint a hazai, alföldi, júniusi napsütés. Az útról még csak annyit: nem ismertem rá az egész úton a környékre, ahogy elhaladtunk. Annyi emeletes ház, kisebb-nagyobb építmények, hogy szinte teljesen be lett építve az a tér, ahol nyolc évvel korábban csak hómezők végtelenje látszott. A hósivatagban egy hatalmas város, sok szénbányával és a hozzá kapcsolódó lágerekkel egy városformát alakított ki. Nyáron a hó eltűnik pár hónapra, hogy kizöldelljen újra a tundra. A zöld tundrán is folyik az élet. Hatalmas rénszarvascsordák lassan járják a zöld gyepet és legelésznek. Ilyenkor jól feltöltik magukat, kicsit több húst szednek magukra, hogy a hosszú telet is át tudják vészelni. Igaz, télen a hó alól a mohát is kikaparják, de az a fagyos és gyér táplálék nem sok erőt ad nekik. Az állandó növényevéstől oly lágy, puha, vörös a húsuk, hogy nyersen is lehetne enni. Mégis rettentő szívósak, hiába a hideg és szél, megedzette őket is, mint gazdáikat. Addig, míg magam meg nem győződtem róla, soha nem tudtam volna elképzelni sem, hogy olyan őrült hidegben hogyan tud létezni az ember. S íme, itt a bizonyíték, hogy mi, mérsékelt égövi emberek is kibírtuk. Valószínű, a forró égöviek, a négerek azért már kicsi eséllyel bírnák ki a nagy hőkülönbséget. Igaz, ha a test fűtése, tehát az élelmezés magas kalória tartalmú lenne mindenki részére és mindenkor, akkor a nagy hidegnek is jobban ellenállna az ember. Korábbi időben, különösen a II. világháború alatt szörnyű lehetett itt élni és dolgozni. Azt mondták a régiek, hogy a hideg, a baleset és a vitaminhiány szedte a legtöbb áldozatot. Influenza meg a köhögés és hasonló nyavalya itt alig van. Legalábbis én soha sem voltam benne. Zsebkendőre sincs szükség. Ha mégis az orra folyik az embernek, akkor rutinosan félrefordul, a kesztyű hüvelykujjával az ellenkező oldalról megnyomja az orra oldalát és erélyesen fúj egyet. Azután ellenkező oldalról megismétli. Ez ősi muzsik szokás lehet, mert az orosz embereket csak így láttam orrot fújni. Tehát megérkeztünk a vorkutai állomásra, ami nem nagy látvány volt, csak egy csomó, egymás mellett levő vágány. El voltunk teljesen ázva az esőtől. Hiába süt a nap, nincs meleg, nem száradunk. Mégis levetkőztem, kicsavartam minden rajtam levő ruhát és újra felvettem. Vagy-vagy. Csak úgy gőzölgött a sok ruha a vagonban, ahová beszálltunk. Nem zárták ránk a vagont, de a kísérő főnök megjegyezte, le ne maradjon senki, mert a vonat nem vár és nem keresnek senkit. Saját érdekében viselkedjen mindenki fegyelmezetten. Most azt az utat, amit 1945 decemberétől 1946. január 13-ig négy hét alatt tettünk meg, most tíz napig utaztunk Lembergig (Lvovig).
|
38 |