SZEKERES IMRE GYULA  / 1925 Hódmezõvásárhely  /
NYOLC ÉV RABMUNKA A SZOVJETUNIÓ VORKUTAI LÁGEREIBEN 1945-1953
Lektorálta: HÁBEL GYÖRGY  ; © Szekeres Imre Gyula 7144 Decs, Öreg u. 13. Tel : 74/495-948  ; Webmunka : Tóth István
Az itt látható  önéletrajzi írás írójának szellemi tulajdona. Nem magáncélú másolás, idézés csak beleegyezésével lehetséges.
Vissza a webhely tartalomjegyzékéhez                       
A teljes könyv letöltése : szekeres.zip 231K

1 ] 2 ] 3 ] 4 ] 5 ] [ 6 ] 7 ] 8 ] 9 ] 10 ] 11 ] 12 ] 13 ] 14 ] 15 ] 16 ] 17 ] 18 ] 19 ] 20 ] 21 ] 22 ] 23 ] 24 ] 25 ] 26 ] 27 ] 28 ] 29 ] 30 ] 31 ] 32 ] 33 ] 34 ] 35 ] 36 ] 37 ] 38 ] 39 ] 40 ] 41 ] 42 ] 43 ] 44 ]
6

Nem emlékszem már arra, mi volt a főtt étel, de a pár napos hideg élelem után a meleg étel nagyon jól esett mindenkinek. Elsőnek jó benyomást keltett. Majd ebéd után, amikor már mindenki utána volt, sorakozót rendeltek el az iskola utcájában a katonai pk. előtt. Felálltak a századok sorban. Fogadás lévén, parancsszóra jobbra nézt vezényeltek és ekkor kijött az iskolából egy fiatalos megjelenésű, körszakállas, roppant barátságosnak tűnő bőrdzsekis főhadnagy. Csizmanadrágja feszült a térdén és alacsony szárú tiszti csizmájában, teljes öltözetében nagyon jó benyomást keltett. Simlis, magyar tisztisapkáját kicsit, alig észrevehetően jobbfelé billentve viselte. Ezeket csupán azért részleteztem ennyi idő után, mert az a benyomás, ami akkor ért bennünket, nemcsak az én véleményem volt, hanem általános közöttünk. Ritkán látott az ember ilyen formájú katonatisztet abban az időben.

Amit viszont előttünk elmondott, csak tetőzte első benyomásunkat.

Azzal kezdte, hogy bemutatkozott: “Forrás főhadnagy a nevem. A kiképző tábor parancsnoka.” Nagyjából eleiben elmondta, amit már Rába-füzesen is hallottunk. Majd rátért a lényegesebb dolgokra. “Itt a három hónap kiképzési idő alatt elsajátítják mindazokat a tennivalóikat, amelyeket alkalmazni fognak a bevetésük után azokban a körzetekben, ahová kérik, hogy ejtőernyővel eljuttassák Önöket. A feladatok között első helyet foglal el megakadályozni, a Szibériába irányított (emberekkel és anyaggal megtömött) vagonok, szerelvények vonulását. A lakosság biztonságán őrködni. Rendellenes cselekmények megelőzését, megfékezését, a lakosság bevonásával biztosítani. Bűncselekmények ellen fellépni. Egyszóval a magyar nép, lakosság védelmére, szabadságjogaira biztosítékot nyújtani.

Mi csak a magok leszünk, de ki kell terjeszteni a védelmet az egész magyar területre és az egész lakosság széles körére. Ilyen és hasonló alakulataik vannak a környező országoknak is, akikkel ha kell és tudunk együttműködhetünk. A függetlenséghez és szabadságához minden népnek joga van, azt megvédeni, vagy ezért harcolni szent kötelessége.

A kiképzési anyagot igyekezzünk jól elsajátítani saját érdekünkben is, a feladatok sikeres végrehajtásának érdekében is. A kiképzés kemény lesz, de nem embertelen, nem kegyetlen, de nem is laktanyai jellegű. Komoly a feladat és aki ezt vállalja, hazájának érdekében az itt marad, aki viszont úgy látja, most még minden következmény nélkül távozhat más alakulathoz. Aki marad, azokat Nagyalásonyban ellátjuk új felszereléssel, ruhaneművel. Aki viszont távozni akar, azok jobbra lépjenek ki és még a mai napon távozhatnak a legközelebbi KIEG pk.-hoz, ahová a névsorukat elküldjük. Végeztem”.

No ez egyenes beszéd volt, így már többet tudtunk valamivel, mint eddig. Mi vásárhelyiek, mindenképpen maradtunk. Voltak azért akik kiléptek és távoztak, de nem sokan. Mi, akik ott maradtunk a század, szakasz, raj beosztás után átmentünk és Nagyalásonyban megkaptuk az új katonai felszerelésünket. Ott találkoztam egy vásárhelyi ismerőssel Tóth Imrével. Vele korábban egy levente lövész szakaszban voltam, onnan ismertem. Azt mondta, amikor megtudta, négyen is vagyunk, hogy jó helyre jöttünk, nem fogjuk megbánni. Ő raktárosi beosztásba volt minősítve.

Felszerelés után mindjárt jobban éreztük magunkat, mint a gyűjtő-
táborban kapott szedett-vedett szennyes ruhákban. Felöltözve, egymást csak néztük és dicsértük, de jól áll rajtad a ruha. Elit katonának éreztük ma-
gunkat.

Tehát az első napunk már telt gyomorral, tiszta, új ruhába felöltözve aránylag megnyugodva, lehiggadva, némileg a jövőbe látva 1945. február 5-én elkezdődött kiképző tábori életünk. Még vacsora előtt meggyőződtek szakasz és századparancsnokaink afelől, mit tudunk az alakizás fegyelmezett magatartásáról. Mivel a gyűjtőtáborban mást se csináltunk, csak alakiztunk, így maradt azért valami mutatnivaló. Itt már azért a követelmény jóval magasabb volt, már csak azért is, mert az összerázódásra, összeszoktatásra, fegyelmezett magatartásra, állóképesség fokozására nagy szükség van és lesz is. Szálláshelyünk egy parasztháznál volt, ahol a mi szakaszunk elfért. A házigazdánk idős házaspár, jó szívvel látott bennünket és közvetlen barátsággal viselkedett irányunkban.

Csak Bacsics század pk. nevére emlékszem, aki egy ludovikás hdgy. volt. Jó pk., mindig velünk volt a kiképzésen. A szakasz pk. is mindent velünk csinált. Másnap hat órakor ébresztő, hét órakor reggeli. Közben körletrendbetétel, raj- és szakaszjelentések, tisztálkodás stb. Percre kiszámítva minden és beosztva. Századkihallgatás után már közvetlen kezdődött az arra a napra tervezett kiképzési anyag leadása. Mindennap felszaladtunk a Somlyói várhoz, csak úgy erőnlétünk fokozására. Az alakizás naponta és az éjjeli riadó soha el nem maradt. A képzelt ellenség mindennap leszállt ejtőernyőjével közelünkben. Ezeket el kellett fognunk a legnagyobb ügyességgel, ravaszsággal és óvatossággal, hogy zajt ne keltsünk, nehogy fordítva történhessen meg. Az erdőben levő szivárgásunk annyira hozzánk tartozott, mint a lélegzésvétel. Fától fáig rejtőzködve mentünk kilométereket, néha egész délelőtt vagy esti szürkületben vacsora után. Szinte a huszonnégy órából úgy tűnt nekünk, minden perc be volt osztva, mégis volt mindenre idő is. Pl. nagyon szerettünk dalolni, erre is volt idő adva. Jó hangú tapolcai fiúkkal voltunk egy rajban és velük, de másokkal is megtaláltuk a közös hangot. Hétvégeken látogatók is érkezhettek hozzánk. A környékbeli, de távolabbi hozzátartozók is jöttek és hozták a finomabbnál, finomabb enni- és innivalókat.

Az egy rajba tartozók mindig megosztották falatjaikat azokkal, akik esetleg nem kaptak látogatókat. Mi Benkő Gyurival itt szabadultunk meg utolsó civil ruháinktól és a gyapjútakarótól. Elcseréltük egy malacért, amit a cseretársunk megfőzött és megsütött részünkre. Odajártunk ebédelni vagy vacsorázni, míg el nem fogyott. Jól táplálkoztunk, így bírtuk a kemény erőpróbákat is. Nem fogott ki rajtunk semmi. Mindenben megálltuk a kiképzés követelményeit. A közvetlen kiképzőink, tizedesek, szakaszvezetők jól felkészült, kemény nevelésű katonakiképzők voltak. Tudtuk, hogy a követelmény saját érdekünkben történik. Az első napokban még mindig megkérdezték, hogy van-e, aki nem bírja a fizikai megterhelést és menni akar. Nem volt. Talán ez a kemény, de nem embertelen bánásmód is közrejátszott abban, hogy mindennap jobban és jobban összeszoktunk, összetartozóknak éreztük magunkat. Mindenben segítettük egymást és nem voltak az ismert katonaságnál, ismert kitolások, kigúnyolások. Mindenki egyformán kapott és adott azt, ami tőle telt, de azt őszintén. Nagyon jó szellem alakult ki közöttünk katonák és katona pk. között. Ez nagyon lényeges dolog volt. A magasabb pk-okat tiszteltük, a közvetlen pk-t ezenkívül szerettük is. A kiképzés során azért történtek balesetek is, melyek közül a legsúlyosabb volt a Polyák Karcsi esete, sebesülése. Egy magyar taposó hasábakna telepítése közben keze között felrobbant és jobb karját összeroncsolta. Keze fejét teljesen levitte úgy, hogy karjáról a bőr cafatokban lógott. Feje teljesen vérbeborult, ülő-guguló helyzetéből hanyatt esett.

Közvetlen közelében (húsz méterre) voltam, így elsősegélyt nekem kellett nyújtanom. A másik sebesülés, ami szintén közelemben történt, egyik fiúnak átment a hímvesszején és egyik tökgolyóján a puskalövedék, amikor a puskagúla összedőlt véletlenül. A fő hiba persze abban volt, hogyan maradhatott lövedék a lövészet után a fegyverben. A gondatlanság is közrejátszott.

Még egy balesetről tudok, ami közelemben történt. A kézigránát gyutacsa cigaretta hozzáérésétől felrobbant és a gyutacsot tartó fiúnak a mutató és hüvelykujját szétroncsolta. Az utóbbi egy meggondolatlan fogadás következménye volt. Tehát azért nem volt teljesen veszélytelen a mi gyakorlatunk a kiképzés során.

Amilyen jól beosztott volt az idő részünkre, úgy szaladt az idő felettünk. Észre sem vettük, már egy hónapja elmúlt, hogy Dobán vagyunk.
A hosszú menetgyakorlatok napi hatvan kilométeres gyaloglással, az éjszakai riadók, ha néhány órára is, de napi ismétlődéssel feledtette a napok gyors múlását.

Néha meg is feledkeztünk, hogy háború dúl, már nem is oly távol tőlünk. Március első hetében Pápáról látogatóink jöttek. Bodré Pisti írt bátyjának, Jóskának, hogy itt vagyunk a közelben, ha tud jöjjön el. Lovas kocsival el is jött, néhányad magával. Nagyot is néztek, amikor megláttak bennünket. Nem gondolták, hogy ilyen fess, elit alakulatnak vagyunk katonái. Egy órát elbeszélgettünk velünk, majd elmentek vissza Pápára.

Volt egy katonai temetésünk is, de nem saját halottal, hanem egy ellenséges repülőből, egy angol katona ejtőernyővel kiugrott és ernyője nem nyílt ki, így szörnyethalt. Mivel a falu közelében történt az eset, így mi tiszteletadással eltemettük a falu temetőjébe.

Megkezdődtek az ejtőernyős kiképzés alapgyakorlatai. Magas hét méteres faállványt készítettünk, melyre három és öt méteren fokozatok voltak az ugrás gyakorlására csinálva, lapos deszka leugróval. Először csak a három méterest, majd az öt méterest, legvégül pedig a hét méteresről gyakoroltuk az összetett lábakkal való leugrást. Ekkorra már elég edzettek voltunk ennek a feladatnak gyakorlására. Olykor a kiképzőink már elejtették azt a szót, hogy lehetséges mireánk már nem kerül sor, hogy repülőről próbáljunk ugrani, mert rohamosan közeledik a Balaton felől a front. Valóban, este, éjjel már villogtak, már korábbról ismerős fények, torkolattüzek. Valójában nem tudtuk mi is lesz velünk, ha a kiképzésünk feliben marad. Az előző századok kiképzése jóval előbbre tartott és róluk sem hallottuk, hogy bevetésekre véglegesen mentek. Egy Bodnár nevű hadnagy lebukott a faluban, titkos rádiójelek leadása közben. Benne volt a tisztikarban. Hadbíróság előtt kellett felelnie tettéért, kém volt, kivégezték. Ő adta ki névsorainkat a szovjeteknek. Bizonytalanná vált helyzetünk. Egyik ugrási gyakorlatok alkalmával, amikor a hét méterest ugrottuk, oly szerencsétlenül értem földet, hogy a bal lábom feje az előttem leugró lába által kicsapott homokgödör szélére esett. Így a bal térdem befelé kicsavarodott és akkorát roppant, mintha kettétört volna. Lent maradtam a földön, meg sem tudtam mozdulni a fájdalomtól, majd becsináltam. A bajtársaim bevittek a körletbe és hívták az orvost. Megvizsgált, megállapította, hogy törés nincs, de erős ficam és ínhúzódás viszont van. Három napig fel sem tudtam állni a lábamra. Éppen jött egy új század a faluba, valami egyetemi diákság, főiskolások budapestieknek mondták őket.

Következő nap március 15-ére készültünk, csak úgy, szokás szerint reggel ébresztő s egyúttal riadó is. De most nem a szokásos gyakorlatra, hanem teljes felkészültségbe, körleteket rendbehagyni és az indulási óra megjelölve, sorakozó. Teljesen váratlanul ért bennünket katonákat ez a riadó. Lehet hogy a katonai vezetés tudhatta előre, de mi nem sejtettük.
A szakasz pk.-omnak jelentették, velem mi legyen. Az a parancs érkezett, GH-s kocsis leszek, kapok két lovat és azt fogom hajtani. Ez mind szép, csak még éppen hogy rá tudtam állni a lábamra. De ami biztos, az biztos, a fiúk is azt javasolták, feltétlenül fogadjam el, majd ők segítenek kifogni, befogni a lovakat. Így lettem én lovat hajtó kocsis, amit életemben legkevesebbet csináltam. No, de a vásárhelyi fiúkra Benkő Gyurira, Bodré Pistire és Buzi Misire, de bárkire is számíthattam, ők is rám.

Elbúcsúztunk hát a mi kis falunktól, háziaktól, akikkel olyan jól megvoltunk. Esténként olykor együtt daloltunk magyar nótákat, népdalokat. Gyorsan elrepült ez a negyven nap február 5-től. Micsoda egységgé tud jó vezetéssel, irányítással kovácsolódni az ember. Micsoda jó bajtárssá tud lenni az is, aki az ország különböző részeiből a legkülönbözőbb származási csoportosulásaiból verbuválódik össze. A szent cél érdekében népét, Hazáját ha védeni kell. Ma, amikor visszagondol az ember azokra a napokra, amikor végeszakadt egy olyan kiképzés, ami oly sok ismeretlen veszéllyel jár, ha tovább folytatódik, talán jobb is hogy így történt. Így is rengeteg

áldozatot követelt, halált és távol a Hazától kegyetlen lágeri életet a Gulágon, szerte a volt Szovjet birodalom területén.

A felsorakozott századok elindultak hosszú menetoszlopokban, nyugati irányban. Mentsük, ami menthető, még emberanyagban! Lassan a sokat megmászott Somlyóhegy körvonalait eltakarta (amikor visszanéztünk) az esti szürkület. Általában éjjel meneteltünk és nappal pihentünk óvatosságból, mert az ellenséges repülők ha észrevették a menetoszlopot, bizony nem voltak restek lejjebb szállni és közénk csiholni géppuskájukkal. Ennivalónk volt, mert elhoztuk magunkkal, ami ott Dobán rendelkezésünkre állt.

Mivel nappal erdős vidéken, területen lepihentünk, volt alkalmunk látni egy-két valódi légicsatát a német és az angol liberátorokat (nehézbom-bázókat) kísérő vadászrepülők között. Olykor a lelőtt gép füstölve és pörögve a levegőben rémisztően zuhant a föld felé. Olyan is megtörtént, a pilóta kiugrott ejtőernyővel. Közeledtünk az osztrák határhoz, kemény, fárasztó gyaloglás után. Látszott a katonákon a fáradság jele. Mert a napi folyamatos éjjeli gyaloglás nem volt hasonlítható a korábbi kiképzési gyakorlatokhoz. Nekem és a többi kocsisoknak könnyebb volt elviselni az egész út gyötrelmeit, mert mégiscsak a fizikai fáradságunk minimális volt.

Amikor a nappali pihenők következtek, azért mindennapra kijutott valami érdekes esemény, alvás után. Hol az erdélyi, székely fiúk szórakoztattak bennünket taps aláfestéssel (zene híján) szebbnél szebb ritmusos táncaikkal, hol pedig lóversenyt rendeztünk a szekértábor gyűrűjén belül. Mivel a térdem már eléggé jól rendbe jött, ezen én is részt vettem. Le is repültem én becsületesen a harmadik körnél, amikor lovam, a sárga, hirtelen ki akarta venni az irányt a gyűrűből és a vizesárok előtt megállt, megvetve mind a négy lábát és én szálltam a fején keresztül, mint valami madárka, ami fészkéből kirepül élelem után. Csoda volt, hogy a nyakam nem törtem ki a széles vizesárok túlsó partján. A fiúk megdöbbenve szaladtak oda nézni, nem-e tört el valamim. Örültek, amikor fel tudtam állni és közöltem velük, semmi bajom. De már továbbra a lóversenyt leállította a század pk., megelőzve az esetleges bajokat.

6
1 ] 2 ] 3 ] 4 ] 5 ] [ 6 ] 7 ] 8 ] 9 ] 10 ] 11 ] 12 ] 13 ] 14 ] 15 ] 16 ] 17 ] 18 ] 19 ] 20 ] 21 ] 22 ] 23 ] 24 ] 25 ] 26 ] 27 ] 28 ] 29 ] 30 ] 31 ] 32 ] 33 ] 34 ] 35 ] 36 ] 37 ] 38 ] 39 ] 40 ] 41 ] 42 ] 43 ] 44 ]

Vissza a webhely tartalomjegyzékéhez