SZEKERES IMRE GYULA
/ 1925 Hódmezõvásárhely / |
Ahogy közeledtünk a határhoz, egyre inkább látszott, hogy mily sok alakulat (katonai és egyéb) igyekszik átmenni a határon vagy eddig eljutva (önként vagy kényszerből) töprengésbe esik, menjen-e tovább a kilátástalan jövő felé vagy maradjon a még biztos hazai földön. Nekünk is furcsa érzéseink támadtak a határ előtt letáborozva, várva a felsőbb vezetésünk döntését. Megyünk tovább vagy maradunk és szétszéledünk. A front felől vészesen érkeztek különbnél különb hírek. Megtudtuk, hogy ahová az oroszok betették a lábukat, ott a civil lakosoknak épp úgy nem hagynak békét, mint a katonáknak. Beterelik a férfilakosokat fogolytáborba és bevagonírozzák őket, majd a Szovjetunió felé irányítják. Persze tisztán nem láthattunk, de ha fele igaz, az is sok a bizonytalanságunkat fokozni. Március végén voltunk és várakoztunk a rengeteg katonai alakulat között, amikor feltűnt Benkő Gyurinak, hogy nincs közöttünk Bodré Pisti. Eleinte csak gondoltuk, valahol elkeveredett a nagy zűrzavarban és majdcsak előkerül valahonnan. Már sorakozóra szólítottak bennünket és menetkészen kellett állnunk a mi III-ik századunknak, amikor kiderült, nemcsak Pisti hiányzik, hanem néhány másik katona is. Nem tudtuk hová lettek. Később sem, a háború végéig. A határátlépési engedélyt századunk megkapta, így elindultunk és pont április elsején elhagytuk szép hazánkat, édes Magyarországot, amit alig másfél hónappal ezelőtt semmi áron nem vállaltunk. Most pedig elszakadva a többi századtól, meneteltünk a Gráz felé vezető úton, magas fenyvesekkel övezett környezetben. Szép volt a látvány, csak a tudatunk nem akarta bevenni a valóságot. Előttünk ismeretlen táj és jövő, a napi élelmiszer-szükségletünk bizonytalansága, mert fogytán volt a készletünk. Ezek mind együttesen nem kis aggodalmat sejtettek bennünk. De mentünk és haladtunk, néha olyan meredek utakon is, hogy bizony a kocsi fékjét teljesen be kellett csavarni, fogni. Ez a mi kocsink nem volt felszerelve még ilyen meredek hegyi utak biztonságos közlekedésére. Félő volt, hogy a behúzó láncszem elszakad, a fafék kienged, a kocsi beleszalad a lovak hátsó lábába, azok megugranak és kész a baj. Későbbi időben ez a félelem valósággá is vált. Erről később. Grázot érintve, jobbra kanyarodtunk és Pöllau irányába
mentünk a Masenberg magas hegységig. Ezt a helyet szemelte ki a század vezetősége.
Más századoktól teljesen elszakadtunk és nem is tudtunk róluk semmit. A szerpentinen haladtunk lassan a csúcsa felé. Közepe táján elhagytunk egy kis templomot. Jól esett legalább látni kívülről. Be volt zárva az ajtaja. Egynéhány tanyát is elhagytunk magunk mellett. Kíváncsi idősebb emberek megnéztek maguknak, kik lehetünk, idegenek, az ő birodalmukat háborgatva. Látva, békés szándékúak vagyunk, behúzódtak házaikba. Haladtunk a hegy tetejéig, ameddig a szerpentin út felvezetett. Itt letáboroztunk, kicsit pihentünk és utána a rajok nekiláttak bunkereket ásni a föld alá, ahogyan azt annak idején tanulták Dobán. Azért is volt nagy szükség föld alá bújni, mert először is ott melegebb volt, mint a felszínen. Hárman maradtunk vásárhelyiek, Bodré Pisti nem jelentkezett. Egy rajhoz tartoztunk mind a hárman, így együtt ástuk a szálláshely gödrét. A földre lefektettük a kivágott és méretre vágott fatörzseket és szorosan egymás mellé raktuk. Majd aláástunk úgy, hogy jobbról balról vállrész maradjon, amin fekszenek a faderekak. Jó mélyen leástunk a famennyezet alatt, hogy a legmagasabb embernek se kelljen lehajolni. Hosszát úgy hagytuk meg, hogy keresztbe feküdve kényelmesen elférjünk. A kitermelt földet ráraktuk a gerendák tetejére-mennyezetére. Lépcsőt is vájtunk, amin kényelmesen lejártunk. Elég sok munka volt ez, de szükség volt rá, mert nem tudtuk meddig leszünk itt. Innen egy lépést sem megyünk tovább nyugatra, akár mi lesz. Ehhez tartotta magát Babics fdgy. század pk. Gondolni sem mertük, hogy az oroszok idáig merészkednek később. Április első napjaiban voltunk és vártuk az új helyen, az új következményeket. Jöttek is hívás nélkül hamarosan. Az őrhelyek fel lettek állítva és az őrség tagjai felváltva foglalták el kétórás posztjukat. Mindenkire előbb vagy utóbb rákerült a sor. Rám azért nem, mert beszerzési útra mentem majd mindennap. Hol kocsival, hol lóháton. Amikor lóháton mentem, két katonát választhattam. Persze, hogy Benkő Gyuri és Buzi Misi jött velem. Ilyenkor sorra jártuk a környék osztrák tanyáit és gazdáiktól a század részére vásároltunk azt, amit csak tudtak adni. Abban az időben nekik jól jött a pénz, nekünk pedig az élelem. Annyi élelmiszert szedtünk így össze, amennyit a ló hátára fel tudtunk rakni és magunkkal elhozni a táborba. A kenyértől a sajtig, vajtól a lisztig, de még almát is vettünk, amit csak meg lehetett enni. A lóhátas beszerzésen egyszer nagyon megjártam. Egymás után poroszkáltunk az egyik hegyi településen keresztül és nézegettük, hová is menjünk be. Középen haladtam, elöl Gyuri és hátul Misi jött. Misi valamit mondott, erre hátrafordultam, de a lovam haladt tovább, és olyan közel voltunk Gyurival egymáshoz, hogy az ő lova és az én lovam közé került a jobb lábam feje. Kifelé fordult és most is egy nagyot roppant. Nappal volt, de ezernyi csillagot láttam a ló hátán ülve. Megmozdulni sem tudtam, úgy fájt. Most is azt gondoltam, eltört, de nem, csupán kificamodott, kiderült, amikor levettek a nyeregből. Mire helyre tették a fiúk (ekkor négyen mentünk) csurom vizes lettem, úgy izzadtam a fájdalomtól. Így mentünk tovább az úton. Estére mindig együtt volt a század, vacsora után most nem szállt a dal, nem szállt az ének, nem volt kedve senkinek vigadni. Hogy nyugtunk se legyen, jött az első kellemetlen hír: az osztrák partizánok követelőznek, tőlünk kérnek fegyvert, lőszert. Ők harcban álltak a német katonákkal és kellemetlenkedtek sokat nekik. Hívtak közéjük, hogy álljunk be és harcoljunk velük a független Ausztriáért. Majd meghálálják nekünk a háború után. A század pk. nem hajlott erre, valószínű nem lehetett, nem volt egyéni döntési joga hozzá. A semleges válasz nem tetszett a “hófehérkéknek” (így nevezték el őket). Később az őreinket is leszerelték, elvették puskáját, kevés lőszerét. Mindennapra jutott valami. Egyik alkalommal távolsági beszerzési útra indultam, egy másik kocsi kíséretében. Jött egy tiszt is velünk. Valami élelemelosztó hely lehetett, mert itt mindenféle konzerv látható volt, liszt és főznivaló magféleségek. Megraktuk a kocsikat és visszafelé elindultunk. Az én kocsimra jutott egy akkora sajt, mint egy óriási malomkerék. A kocsim teljes szélességét elfoglalta és volt vagy negyven-ötven centiméter vastag. Életemben ilyen ill. ekkora sajtot nem láttam azelőtt. Már az odavezető utat látva is tartottunk attól, hogy mi lesz velünk, ha teherrel jövünk visszafelé. Aggodalmunk nem volt hiába. Amikor elértük azt a nagyon meredek útszakaszt, ahol a lovak fejetetején keresztül nem láttam az út felszínét, kicsit megijedtem. Be kellett húznom teljesen a féket, de úgy csúszott a két hátsó kerék, hogy elérte a lovak lábát és nyomta is őket. Az út egyik oldala magas hegyoldal, az út másik oldalán mély szakadék. Igaz, az út mellett közvetlenül mély levezető vizesárok van. Mégis ha... Bekövetkezett! Elszakadt a láncszem, a fékfa felengedett, a kocsi még jobban megindult terhével a lovaknak. Húztam teljes erőmmel a lovakat bal oldalra, amelyre a vizesárok volt. Még ha a lovakat sikerül belevezetni a mély árokba és a kocsi fel is fordul, még az is jobb, mint jobbra a szakadékba lezuhanni. Pillanatokon múlt a helyzetünk. A kocsi szinte tolta a lovakat, azok meg megijedve az ároktól, nem akartak belemenni, hiába húztam a gyeplőt. Már attól féltem, elszakad a gyeplő is, mert akkor vége. A lovak áthúznak az ellenkező oldalra és lezuhanunk a mély szakadékba. Mégis végre megúsztuk úgy, hogy a lovak belementek az árokba rézsútosan. Egy nagy reccsenés, egyik első kerék összetört, a kocsi megállt, a lovak belegabalyodtak a hámba, és szerencsére semmi bajuk nem lett. Szerencsénkre a közelben találtunk egy tanyát, ahol kisegítettek egy kisebb átmérőjű kerékkel, de mégiscsak kerék volt és ha nehézkesen is, késő éjszaka, de hazaértünk a táborba, ahol már régen elveszítettek bennünket. Közeledett a front, amit onnan sejtettünk, hogy mindennap több német katonát láttunk nyugat irányába vonulni. Nem szóltak hozzánk, mi se hozzájuk. Semmi közünk nem volt egymáshoz, csak megbámultuk őket, ők pedig minket. Gondolom nem azonos véleményen voltunk egymásról. A századunk katonái kezdtek idegesebben viselkedni és türelmetlenebbül várták a háború végét. A hangokból azt következtettük le, hogy a front nem messze lehet tőlünk. Szálláshelyet kellett változtatni április vége felé, mert a nappali mozgásunkat már felfedezték a repülőgépek és be-becsapódtak közénk a tábor területére a gránátok. A század pk. utasítására 3-400 m-rel odébb kerestünk alkalmas helyet a fenyőfák között. Ami télutói havat találtunk a hónap elején, már lassan elszopogatta a nappali langyos meleg. Egyik nap a század pk.-tól olyan feladatot kaptam, hogy menjek el általam kiválogatott két jó lövővel és ha tudunk, hozzunk szarvast a konyhára. Babics hdgy. tudta, hogy sportlövő voltam civilben. Most Gyurira és Misire bíztam a lovaim, hogy inni adjanak nekik. Ki voltak pányvázva, legelésztek. Magasan sütő nap déltáján lehetett, amikor hárman
visszatértünk a sikertelen vadászatról. Messziről láttunk mi három szép
nagy szarvast, de mire valamelyest lőtávolságra megközelítettük őket,
otthagyták a patakot, ahol ittak. Utána már hiába vártuk őket, vagy másokat,
nem jelentkezett egy példány sem. Amikor visszaértünk az új szálláshelyre,
feltűnt azonnal, hogy az egyik lovam, a sárga nincs a helyén, ahová kikötöttem.
A párja a félmuraközi csillag pedig folyton nyerít. Mivel a fenyőfák sűrűje
nem engedett szabad áttekintést a táborhely fölött, így megkérdeztem a
legköze- Ebben a pillanatban irtózatos süvítéssel fejünk felett szállnak a lövedékek többszöri sorozatban, ahogy felismertük német villámgéppuskából. A fenyőfák gallyai, ágai apróra zúzva hull ránk a magasból. A lövéssorozat kezdetén már reflexszerűen azonnal elvágódtunk a földre, ki ahol állt, vagy ült. Mi vagy ki lehet ez? kérdeztük halkan egymástól, amikor a sorozat elnémult, elhallgatott. Semmi nesz utána, semmi hang semerre. Babics hdgy. gyorsan előkerült és parancsot adott ki: Mindenki maradjon a földön, senki ne mozogjon, ne beszéljen hangosan. Míg vissza nem jövünk, el ne hagyja senki a tábor területét. Maga mellé vett egy hadapród őrmestert és elindultak a vélt hang irányába, ahonnan a lövések jöhettek. Derékban meghajolva, nagyon figyelve mentek. Az egész század feküdve, feszülve várt, figyelt minden neszre. Semmit nem hallottunk percekig. Nagyon gyanúsnak tűnt ez a síri csend mindenkinek. Halkan tanakodtak a katonák, ki lehetett, aki lőtt német? orosz? vagy a Weisgrot emberei? az osztrák partizánok? Ki tudhatja míg a hadnagyék vissza nem jönnek. Nem telhetett el tíz perc sem, amikor váratlanul egy új hasonló sorozat az előbbi irányból, vészjóslóan megszólalt és kaszálta a fenyő lombját. Ennek már fele sem tréfa, ilyet eddig még nem éltünk át. Rettentően feszültté vált mindenki, de nem tudtuk mit csináljunk egyebet, amit a hdgy. Babics ránk parancsolt. Volt velünk két zászlós, akik a századunkhoz tartoztak, ők sem javasoltak mozgást. Kik lehettek akik lőttek, váltig ez a kérdés, de nincs válasz sehonnan. Már lenne vállalkozó a katonák közül, aki azt vallja, hátha segíteni kellene nekik, mert bajban vannak. Nagy volt a tanácstalanság, nőtt a feszültség mindenkiben. Németek miért lőttek volna, amikor kell tudniuk, hogy egy kiképzetlen magyar század itt tartózkodik az erdőben. Erről van nyílt parancsunk, mondja a zászlósunk. Vagy az oroszok előőrsei, már ennyire ide merészkedtek? Eltévedtek? Kérdés. Válasz semmi. Az óráját nézi, akinek van. Már mindjárt egy órája, hogy az első lövések eldördültek felénk. Következtettünk. Alulról fölfelé lőhettek, azért hulltak a fenyőfák lombjai a magasból. Mindenképpen nyugati irányból lőttek, bárki is lehetett. Már éppen az előbbi vállalkozó újra jelentkezett a zászlóshoz kúszva, hogy ő nem vár tovább, megnézi mi történt, nehogy az oroszok itt nyírjanak ki bennünket egy szálig, váratlanul. Hiába van személyi fegyverzetünk, ha nem használhatjuk amikor kell, mondja. Ekkor lépett be hirtelen a középre Babics hdgy. úr. Azzal kezdte, ki van itt Vásárhelyről? Parancs, feleltem. Azonnal tizennégy ember, főleg tiszántúli szereljen föl, indulásra készen. Kijelölt menetpk-nak azzal, hogy a három súlyos sebesültet, akiknek a német katonák elsősegélyt nyújtottak és hordágyat rögtönöztek, leviszem a fiúkkal (katonákkal) a hegy lábánál elterülő Pöllauba az elsősegély-szállító helyre. Adnak egy igazolást, azt át kell adnom a sebesültekkel. Továbbá két katona viszi a sebesültek szerelvényét, a többi tizenkettő pedig viszi a három hordágyat. Itt a csapáson haladva, nyugati irányt felvéve az erdő tisztásán megtaláljuk a három sebesültet. A németek lőttek tévedésből rá a két katonára és később ránk is. Tüdő, bal comb és kétoldalú ágyéklövése van a katonáknak. Siessenek, de vigyázzanak a lejtőn, le ne essenek a hordágyról az emberek. A felelős a sebesültekért az átadásig én vagyok. Értettem! Végeztem! Elköszöntünk és már indultunk is a kijelölt irányba. A sárga lovamat fejbelőve megtaláltuk azon a csapáson, amelyen Gyuriék haladhattak. Éppen nem érték még el a volt táborunk területét, amikor a németek rájuk engedték a sorozatot. Siettünk, hogy minél hamarabb megtaláljuk a fiúkat. Kiértünk az erdő tisztására, melynek egyik széle emelkedőn terült el. Itt egy nagy fából épített deszkaház volt, melyet béke idején turistaháznak használtak. A tisztáson ott feküdt egymás mellett a három hordágy. Kimondhatatlan rossz érzések fogtak el, amikor közelről meglátom őket. Nem lehet most érdeklődni, beszélgetni, minden perc fontos, indulni kell! Messze van a segélyhely. A németek magyaráztak valamit, mondtak is, de nem értettük őket, borzalmas gondolatok voltak bennem irántuk. Legjobb bajtársaimat lelőtték, mint a kutyát! Szégyelljék
magukat, de mondtam volna nekik, ha tudom! Láthatták rólunk, a képünkről
biztos, hogy hová kívánjuk őket akkor is, ha világmegváltónak képzelik
magukat. A papírt megkaptuk és elindultunk gyalogosan a nyugati lejtőn a fák
között kúszva, csúszva, vigyázva, óvatosan, állandóan kérdezve a sebesülteket,
hogy érzik magukat, hogy menjünk, hogy nekik jobb legyen. Keserves út volt
lefelé csúszni, fától fáig. Kb. háromszáz métert csúszhattunk, amikor
elértük a szerpentin utat. A sebesültek beleegyezésével egy közeli tanyából
kocsit, lovat kértünk és kaptunk, megtömtük szénával és a három hordágyat
ráhelyeztük egymás mellé. Nagyon gyorsan megoldottuk az egész műveletet,
hogy ne veszítsünk semmi időt. Így a szénán jobb fekvésük volt biztosítva.
Én megfogtam egyik kezemmel a kocsirudat, másik kezemmel pedig a kantárt és
vezettem a lovat megállás nélkül, míg megérkeztünk az első- |
7 |