SZEKERES IMRE GYULA
/ 1925 Hódmezõvásárhely / |
Menekül a gyár... 1944. szept. 26-án kora délutánra a Kokron József és Fiai Kötöttárugyár szakmunkásai (mesterek és segédek) össze lettek híva a gyár mellett és az eligazítás Dadányi György hadiüzemi pk. fdgy. részéről megtörtént. Így hangzott kb: “mivel Magyarországon hadiállapot van, és ez a gyár, mint tudott hadiüzem, így a mesterek hozzátartozóikkal (feleség, gyermek) továbbá az idősebb és fiatal nemrég felszabadult segédekkel át lesz mentve a Tiszán túlra néhány hétre, míg az ellenséges erőket visszaverik csapataink. Utána visszajövünk és folytatjuk a munkát. A parancsot kötelesek vagyunk teljesíteni, mivel a statárium ránk is vonatkozik, így a katonai törvények ránk is vonatkoznak. Szökés esetén hadbíróság elé kerülünk”. Komolynak tűnt a helyzetünk. Így nem sokan próbálkoztak vagy ha mégis rászánták magukat, akkor csak biztosra szervezhették szökésük tervét. A talán szerencsésebbek későn indultak otthonról és félútról visszafordultak, hogy idejében a front keresztülhaladjon rajtuk. Ha megúszták, hogy hazakerüljenek épségben, lehetővé vált részükre, hogy az új rendszer alaplerakói lettek. Mindenesetre én nem is próbálkoztam szökéssel, erre se alkalmam, se akaratom nem volt, mert valahogy nem akartam kockára tenni a megmaradt csekély biztonságomat. Ha valamikor is bármilyen csábítás megközelített, mindjárt arra gondoltam, nekem minden körülmények között túl kell élnem az idő vérzivatarát, mert otthon vár édesapám és nekem őt még gondoznom kell. Másra nem számíthat. Így vigyáztam, hogy meggondolatlanságba se előbb, sem később ne keverjem magam. Itt a Tisza-Duna közén vagyunk és könnyen a folyón nem tudnak átjönni az oroszok. Csak akkor lepődtünk meg, amikor megkaptuk a parancsot a további útra. Felszedtük sátorfánkat és eléggé gyorsan szállítójárművekkel (teherautóval) elhagytuk Gátér község környékét, a kastély épületét, amelyben kb. egy hétig el voltunk szállásolva. Következő szálláshelyünk és már hosszabb ideig tartó állomásunk Kistarcsa lett, a Kokronék (tulajdonos) fiók üzeme. Ez egy fésűs-fonógyár, ahol a gyapjúfeldolgozástól a pamutig többféle fonalgyártásra be voltak üzemelve. Innen kaptuk mi Hódmezővásárhelyre is a rengeteg alapanyagot, melyből készültek a kötöttáruk. Itt többen be is álltunk dolgozni, hogy az unalom ne öljön meg bennünket. Megkaptuk azt a kedvezményt, hogy választhattunk munkahelyet. Az alapfizetésünket rendre megkaptuk, mintha otthon dolgoznánk. Hiányérzetünk csak az otthonunk után volt. Mi történhetett az otthon-maradottakkal. Jót mindenesetre nem hallottunk az orosz csapatok garázdálkodásairól, nagyszerűen működött a propaganda gépezet. Az már más kérdés, ki mit hitt el ezekből. Egyik októberi napon keresnek önként vállalkozókat, akik lemennének szétnézni Kiskunfélegyházára és esetleg Gátérig, hogy az otthagyott anyagokból lehetne-e valamit még megmenteni, elhozni ide Kistarcsára. Ha a lehetőség fennáll és szabad az út, akkor Illy Dezső műszaki rajzoló bútorait is felraknánk Kiskunfélegyházán, ami ott maradt és elhoznánk utánuk. Erre az útra négyen vállalkoztunk, már csak azért is, mert keveset tudtunk a hírekből és reménykedtünk abban a naiv felfogásban, hátha nemsokára hazamehetünk. Az akkori hadiüzemi pk.-tól Oláh Pál fdgy.-tól kaptunk “nyílt parancsot”, mely biztosította részünkre a szabad mozgást és bármilyen jármű igénybevételét. Mi, vállalkozók baráti alapon álltunk össze így: Bódi Sándor kereskedő, Benkő Gyuri kereskedő, Buxbaun József kötősegéd és jómagam kötősegéd. Szerencsésen leérkeztünk Gátérig a nyílt parancs segítségével. Igen ám, de itt már belül voltunk, a front belső vonalán. Itt már állandó jelleggel lőttek lentről és fentről, a Rata orosz gépekről. Csak úgy szórták az apró kis bombáikat, melyre az ottani frontkatonák csak úgy mondták: szórják a kosárból az áldást. Majd tetőzték géppuskával, pásztázták az utat, amelyen mi mentünk. Egy ilyen meglepetéskor, amikor azt hittük összeszakad ég és föld, csak a hirtelen megközelített Krisztus szobor melletti fedezék nyújtott védelmet. A magyar katonák jóindulatára hallgatva gyorsan abba is hagytuk felderítési szándékunkat, nehogy értelmetlen érdeklődésünknek tragédia legyen a vége. Gátér határából visszafelé menet az országúton találkoztunk az utánunk jövő teherautóval, melyet visszafordítottunk és a biztonságosabb bútorszállítást hajtottuk végre. Így meghiúsult reményünk a korai hazatérést illetően. Visszatérve Kistarcsára, új hír fogadott bennünket. Aki úgy gondolja, hogy be akar vonulni, azt a gyári vezetőség, ill. hadiüzemi pk. elengedi és hozzájárul. Néhányan éltek ezzel a lehetőséggel és választottak maguknak megfelelő katonai alakulatot. Én és közelebbi barátaim nem éltünk a lehetőséggel. Jött okt. 15-e. A Kormányzó Úr kiugrási szándéka a háborúból bennünket hirtelen örömmel érintett. Gondoltuk ez nekünk csak jó lehet, végül is már ez benne volt a levegőben, beszéltek róla. Csak mi tényleg keveset voltunk informálva a háború valós helyzete felől. Mi szerettük volna, mint szakemberek épségben túlélni az egész kálváriát. Az igazság az, hogy a németeket már testközelből ismertük és tartottunk tőlük, az oroszokról meg csak rossz információnk volt, így nem csoda, ha féltünk tőlük, különösen Szibériától, ami különösen be volt ígérve, ha elfoglalnak bennünket. Nekem volt szerencsém már VI. osztályban hallani a vörös veszedelemről és Szibériáról, az ott lévő kegyetlen körülményekről és táborokról. Ez a néptanítóm, amiket 1937-38-ban elmondott akkori gyerekeknek, bizony későbbi életem folyásán bőven bebizonyosodott és bőven tapasztaltam saját bőrömön. Pedig amikor hallottunk Szibériáról, még fel sem fogtuk igazi valóságát, sőt hihetetlennek tűnt, pedig mennyire igaz volt és várható. Tóth Dániel tart. hdgy. nem várta be az oroszok teljes betelepedését az országba, nem hitt nekik, inkább a halált választotta, mint a térdenálló szolgaságot. Tisztelettel tartozom emlékének, igaz magyar, hazájához hű embernek. Jött egy újabb hír. Keresnek két jelentkezőt, akik Aszódra lennének kiküldve. |
3 |