SZEKERES IMRE GYULA  / 1925 Hódmezõvásárhely  /
NYOLC ÉV RABMUNKA A SZOVJETUNIÓ VORKUTAI LÁGEREIBEN 1945-1953
Lektorálta: HÁBEL GYÖRGY  ; © Szekeres Imre Gyula 7144 Decs, Öreg u. 13. Tel : 74/495-948  ; Webmunka : Tóth István
Az itt látható  önéletrajzi írás írójának szellemi tulajdona. Nem magáncélú másolás, idézés csak beleegyezésével lehetséges.
Vissza a webhely tartalomjegyzékéhez                       
A teljes könyv letöltése : szekeres.zip 231K

1 ] 2 ] 3 ] 4 ] 5 ] 6 ] 7 ] 8 ] 9 ] 10 ] 11 ] 12 ] 13 ] 14 ] [ 15 ] 16 ] 17 ] 18 ] 19 ] 20 ] 21 ] 22 ] 23 ] 24 ] 25 ] 26 ] 27 ] 28 ] 29 ] 30 ] 31 ] 32 ] 33 ] 34 ] 35 ] 36 ] 37 ] 38 ] 39 ] 40 ] 41 ] 42 ] 43 ] 44 ]
15

Nem emlékszem mennyit mehettünk, de lényeg, egy állomásra értünk és ott bevagoníroztak bennünket. Előre elkészített, szállításra alkalmas vagonokba szálltunk fel. Kilátásunk sem a tiszta levegőre, sem a jövőnkre vonatkozóan biztosítva nem volt. Ablakunk itt is csak az égre nézett és onnan tudtuk, hogy éjjel, avagy nappal lehet. Továbbra sem tudtuk, hová visznek. Sok vagon volt, valószínűleg mindegyikbe jutott fogoly. Ezek normál nyomtávú vagonok voltak, de útközben valahol, valamelyik határállomáson átszállítottak bennünket széles nyomtávú, hatvan tonnás vagonokba.

Ezekbe már százan kerültünk. Jobbra balra, ötven-ötven ember. Ugyanígy, az ajtó mellett lyuk az ürülék céljára. Másik oldalon az ajtó mellett egy fadézsa vízzel és bögrével. A jobb és bal oldalon vállmagasságban priccs volt erősítve deszkából. A deszkapriccsre természetesen a legkiváltságosabb tolvajvezérek és bandájuk kerültek. Kényelmesen elhelyezkedtek és a többieknek, az ördögöknek pedig, a földön, azaz a vagon deszkáján jutott hely. Ebbe a vagonba is kerültek onnan a pincebeliekből, de azért itt már keveredett a nép. Mindenesetre a tolvajok újra többségbe kerültek felettünk. A csoda tudja, honnan van ennyi tolvaj, de legalábbis velük szimpatizáló alak. Mi, politikaiak elenyésztünk mellettük. No, a gyors megkülönböztetés a paragrafusok számával, minőségével volt lehetséges, meg a külalakjuk, a viselkedésük azonnal elárulta, hogy ki hová tartozik.

A vagonunkban pl. száz közül alig voltunk húszan politikaiak. Persze, hogy uraltak bennünket. Ha mindig megkaptuk volna azt a fejadagot, ami járt, már az is tűrhetőbb lett volna. Pl. három dkg cukor is járt naponta. Még nem is láttam, csak azt, hogy ők eszik, mi meg nyaljuk a szánkat. Ők vették fel és ide sem adták egyszer sem.

A már szokásos vagoni élet változatlanul ismétlődött. Kopácsolás, számolás, ételbeadás, evés, ivás, hallgatás. Mert ugye hangosan sem beszélhettünk, mert akkor az volt a bajuk, hogy ők nem értik, hátha róluk beszélünk. Inkább hallgattuk a kerekek zakatolását, véget nem érő ritmusában. Megérkeztünk, álldogáltunk valahol öt-hat napra. A vagonokat sorba nyitották ki, egymás után. Ahogy leszálltunk, nyomban sorakozni kellett ötösével, hosszú sorokban. Itt is jobbról balról szigorú őrizet mellett, kutyák csaholásának ritmusára lépkedett a gyászos menet újabb célja felé. Hosszú, széles utcán mentünk végig. Ki tudhatja, hányan lehettünk, rengetegen. Itt már azokkal is szaporodtunk, akik a nagy vagon átrakásakor hozzánk csatlakoztak. Tervszerű szervezéssel gyűjtöttek bennünket mindenfelől. Itt már meg-
tudtuk, sok nemzetiségűekké váltunk.

Főképpen Európa országaiból kerültek ki a politikai rabok. Nem is sorolom fel, hiszen sok lenne, de a legtöbb magyar, román, jugoszláv, cseh, sok német és néhány osztrák is.

Hallottuk menet közben, hogy Ogyesszában vagyunk. Eddig csak térképről ismertem, a Fekete-tenger partján épült. Kikötőváros, igen nagy kiterjedésű, sok gyárral, üzemmel. Megint megálltunk egy óriási magas épület előtt. Négy, egymással, szembenálló, kereszt alapú, több emeletes épülettömb, rengeteg apró, rácsos ablakkal. Mindjárt sejtettem, megint börtön előtt állok sokadmagammal. Ezt is magas, több méteres kőkerítés fogta körbe. A négy épület közrefogta a börtönudvart. Vajon hány ember férhet ebbe az óriási építménybe? Később megtudtam, mindegyik szár-
nya négyezer fogolynak ad szálláshelyet. Négyszer négy egyenlő tizenhat ezerrel.

Hatalmas kapuján lassan, százasával engedtek be bennünket. Adategyeztetés után egyenesen a fürdőbe vittek, ahová úgy kellett bemenni, hogy teljesen pucérra vetkőztünk és minden holminkat le kellett adni a gőzkamrába. Ez ugyan nem nedves gőzös, hanem száraz, meleg levegő volt, amelyben a sörke és a tetű megsült. Amire kijöttünk a fürdőből, kis várakozás után újra megkaptuk a ruháinkat. A fürdőbe való bemenetkor még előre, mielőtt megfürödtünk, lekopasztották fejünket, hónaljunkat és nemi szőrzetünket is. Furán nézegettük egymást, ahogy kinéztünk így lekopasztva minden szőrzettől, de nem bántuk, csakhogy végre normális fürdést végezhettünk. Már éppen ideje volt, olyan koszosak és szagosak voltunk. Mégis, minden rosszban van valami jó is.

Itt már a nagy mozgás közben tapasztaltam, több magyar van, mint korábban gondoltam, ebben a börtönben. Jó lett volna valamennyien összekerülni, de egyszerűen lehetetlen volt. Ahogy készen lettünk a fürdéssel, úgy felöltözködtünk a forró kamrákból kivett ruháinkba. A paplanom olyan forró volt, alig tudtam megfogni. Jól átforrósodott a pamut benne és nehezen hűlt ki. Erősen szorítottam hónom alá az eddigi mentőmet, ami védett az eddigi felfázásoktól. Örültem, hogy eddig még nem vetettek rá szemet és bíztam, ezután is meg tudom majd őrizni.

A fürdőből menet, közben kicsit körbenéztem az útvonalon, amelyen haladtunk. Az udvaron óriási krumplikupacok voltak felhalmozva. Valószínű a mi takarmányunk lesz. Eléggé aprónak tűnt, otthon az ekkora nagyságú krumplit a jószágnak szokták megfőzve odaadni. Itt is őrtornyok mindenfelé. Benne az őr vigyázóan kémlel, nincs-e gyanús mozgás valamerre.

Ahogy beléptünk az egyik többemeletes épületbe, felnézek, az épület közepe üres, egész jó magasan a felső szintig. Ahány emelet, annyi sor drótháló, egészen a lengőfolyosó karfájáig. Ez valószínű azért van, hogyha valakit a cellából kihívnak vagy kísérnek helyére, akkor közben meg ne gondolja magát, hogy átvesse a korláton magát és levesse gyarló testét a mélybe. Jó, óvatos megoldásnak látszik, biztos valamikor volt okuk rá, hogy így felszereljék. A kör alakú folyosókról nyíltak a cellaajtók. Rengeteg cella lehet, csak egy emeleten is. Igaz, a négyezer ember is sok, el kell férni bennük, ki tudhatja milyen kényelmesen. Majd most rövidesen meg-
látjuk.

Felvezettek bennünket a lépcsőkön. Kb. háromszor fordultunk, így a harmadik emeleten lehettünk. Kísérőnk elől is, középen is, hátul is volt, de fegyverteleneknek látszottak. Ahogy haladtunk, úgy nyíltak a cellaajtók előttünk. Nyolcan mentünk be egy parányi cellába. Ez, ahogy láttam, két-
személyes cella lehetett valamikor. Nagyon kicsinek tűnt nyolcunknak, de el kellett férni. A paplant leterítettem és mivel jobb társaságunk volt mint eddig, bíztam is, nem lesz nyugtalanságunk, végre rendben érezhetjük magunkat. Itt hozzánk került egy osztrák, Schmidt Franzi, egy cseh, Svoboda, két orosz és négyen magyarok. Az egyik orosz testes, erős fizikumára rátarti volt és kezdeményezte, hogy ő lehessen a cellaparancsnok. Azt mondtuk, illetve mutogattuk, hogy rendben van, de igazságos legyen. Vfszó parádéi bugyed (minden rendben lesz). Ígérte, úgy lesz.

Ez tehát egy valódi börtön belseje? Jól megnéztem magamnak, úgysem láttam még eddig börtöncellát belülről, dacára hogy lassan már két-
hónapos (rablókkal körülvett) fogoly vagyok. Eddig azt hittem, (az otthoni értelemben véve), hogy sohasem lesz ilyen élményem. Belülről látni börtöncellát soha nem volt vágyam és igényt sem állítottam magam elé. Meg lettem volna nélküle nagyon jól és társaim is, akik itt velem szerényen összehúzták magukat. Ja igen, börtönőr sem akartam soha lenni, mert egyszerűen soha nem akartam olyan áron látni börtönt és rabok között élni, hogy abból éljek. Egyszóval irtózatos hallani részemre, amikor ilyen cellába bemegy az ember és rácsukják azt a vasajtót és csikordul a zár. Kellemetlen érzés az is, amikor az emberrel úgy beszélnek, mint a kutyával. Bár én ma is szépen beszélek a kutyámmal vagy más állatfélékkel is, ha közelükben vagyok. Részemre ezt a goromba, bizalmatlan emberi magatartást nap mint nap tapasztalni, rettenetes élmény. Félek, soha sem tudom elfeledni. Pedig még mi várt rám, illetve ránk, szegény ördögökre.

A cella ablaka jó magasan volt, állva nem lehetett elérni, csak ha egymásnak segítettünk. Egyszer próbáltam meg a fiúk segítségével, de csak egy óriási kékséget láttam, amire azt mondták, az a Fekete-tenger. Tehát ezt is megértük, megértem, végre tenger mellett üdülhetek kedvemre, csak a mozgási szabadságom korlátozott. Vastag, sűrű vasrács van az ablakon, ami jól látszott már a földről is, ahogy közeledtünk az épület felé. Az ajtón egy négyszögletes ablak volt vágva, azon keresztül adták be az ennivalót, ha befért. A vödörben adták a levest, de ehhez ki kellett nyitni az ajtót. A kenyeret az ablakon adták és ha netán még valami más is volt.

Az első étkezésünk kellemetlen érzéssel hatott rám, de a többiekre is. A vödörben sötét színű lé volt, ami levesnek volt titulálva, “szup”. Úszkáltak benne a krumplihéjak és apró halcsontvázak, ahogy a parányi hús lefőtt a forró vízben róluk. Világos lett azonnal, amint a levét megkóstoltuk, hogy ezt az apró krumplit pucolatlanul, héjastul, az apróhalat belestül belefőzték. Még sót sem raktak annyit bele, ami illett volna, így egyszerűen szinte ehetetlennek tűnt. Körbeülve csak néztük, meg-megkevertük és kóstolgattuk. Senkinek sem ízlett, de az éhség csak rákényszerített bennünket, hogy végül kikanalaztuk mindet, ami nem krumplihéj volt és nem halcsontváz. Szagos fekete lé, ízetlen lötty. Szerencsére a kenyér változatlan maradt, vizes, fekete, de mégis tartalmas. Ez ugyanis megülte néhány órára a gyomrunkat és éreztük, valamit mégis ettünk.

A nagy óriás közöttünk természetesen szolgálta a közösséget. Az étel beadásánál serénykedett, de különösen a kenyér elosztásánál. Féltünk, hogy az ablaknál több időt tölt el felénk háttal, mint kellene. Rájöttünk, hogy azokat a kenyéradagokat élvezettel rendezgeti, amelyeken pótlásdarabkák voltak rászúrva, a már korábban elmondott formában. Szóltunk neki, hogy mit csinál a kenyérrel? Erre éktelen hanggal ránk ripakodik, hogy hallgassunk “molcsi”, mert így meg úgy lesz, beveri a pofánkat, ha nem hallgatunk el.

Kivártuk, szétosztotta a kenyeret, de gyanús volt némelyikünk adagja. Mintha hiányzott volna a pótlás róla. Egy másik alkalommal szintén hasonlóan viselkedett. Az egyik Ottó nevű, pesti fiú odaszólt, hogy ne lopja a kenyeret, nem ezt ígérte nekünk. Erre újra határtalan méreggel, az osztás után majd neki esett Ottónak, már úgy nézett ki, hogy megüti. Készen álltunk, hogyha tettlegességre alakulna a helyzet, megvédjük Ottót, akármilyen debella test is, csak többen vagyunk. Nem ütötte meg. Mikor elcsendesedett mindenki, eszegettük a kenyeret. Egyszer csak Ottó felállt, a kapott napi adag kenyerét nyújtotta a rabló felé. Ez meg ott ülő helyzetében csak néz-néz, biztosan nem hitt a szemének, hogy igaz amit lát? Ami az embernek az életet jelenti ilyen körülmények között, attól egy ördög képes lesz megválni és ráadásul önként. Ez túl meredek lehetett neki megérteni, erre csak egy “durák” (bolond) lehet képes. Nem tudom mi játszódhatott le benne pillanatok alatt, de a vége az lett, szépen visszatolta a kenyeret tartó kezét Ottónak és azt mondta “nye náda, ti kusej” (nem kell, te edd meg). Nagy jelenet volt, ettől a hatalmas, hórihorgas embertől, aki addig úgy tüntette fel magát, hogy neki senki ellent nem mondhat, az ő szava, cselekedete nem bírálható.

Ő addig lelopkodta a dekás pótdarabkákat és szépen megeszegette hatalmi jogon, igaz, ahogy tudta, nem nyíltan. Most meg a felajánlott nagy darabot visszautasította, mert lelkiismerete talán megszólalt így: ez az ember képes éhezni egész nap, hogy átadja kenyéradagját, hogy ő lakjon jól. Határozott, elutasító mozdulatát Ottó elfogadta, a kenyeret nem adta azután oda, hanem megtartotta és később, morzsákra bontva megette.

Attól kezdve ez a nagy ember átadta az elosztás jogát egyik magyar fiúnak, aki természetesen, ahogy az ablaknál beadták a napi adagot, azonnal szétosztotta mindenki megnyugvására.

Ottó később mind jobban kitűnt jócselekedeteivel, lemondásai felajánlásaival, de erre többször ráfázott. Vagyis bizony többször emiatt éhen maradt. Lelkileg teljesen elmélyedt valamilyen illúziókban, ami a vallásos életnek egyik szélsőséges megnyilvánulása lehetett. Mindnyájunknak igyekezett bizonyságait, meggyőződéseit elmondani és próbált is vala-
mennyiőnket ráébreszteni saját gondolatainak valóságára, tisztánlátására, bibliai alapokon. Úgyhogy ő tőlünk lassan lélekben teljesen elkülönült a maga világosságával, Jehova Istenével és mi is, a többiek megmaradtunk a magunk által korábban is élő és hitt Istenünkkel. Akinek volt hite, könnyebben viselte a megpróbáltatásokat, akinek hiányzott a lelki tartalom, azok bizony nehezebben viselték el, most is, később is - a kemény, emberformáló próbákat.

Hosszúnak tűnt napok szakadtak ránk. Itt, igaz már beszélgethettünk is nyugodtan, nem szóltak ránk sem belől, sem kívülről, ha az ajtón kívülre nem hallatszott. Az őr időnként a kémlelőnyíláson be-benézett, mit csinálunk. Csoportba összeülve nem lehettünk, csak ülve vagy állva a fal mellett, külön egymás mellett, hogy mindegyikőnket láthasson. Volt két pesti fiú, Egger Géza, Lovas Jóska, akik azzal szórakoztak hosszú napokig, hogy egy pici tű hegyével a kék színűre elhúzott fal tövén, ami mellmagasságú volt, karcolással algebra számokat írtak. Nekem ismeretlen számítás volt, de ők ezt jól értették. Az egyik fiú gépészmérnöki szakon műegyetemre járt.
A Géza is tanult ember volt. Így ketten kiszámították, hogy a valamikori király mennyi búzát adott, ha egyáltalán adott a sakk feltalálójának, aki pedig csak oly keveset kért a királytól. Ez a kevés abból állt, hogy az első kockára csak egy, vagy két szemet (erre már nem emlékszem, így is, úgy is sokra megy) a búzából és mindem továbbira az előbbinek dupláját és így tovább-tovább. Amikorra a 64. kockának mennyiségéhez jutott, ez oly nagy mennyiségű búzaszem lett volna, hogy a király nem tudta kifizetni a feltalálót. Állítólag ezzel a búzamennyiséggel Nagymagyarországot egy méter vastagon be lehetett volna teríteni. Ezt így hallottam a számítások után. Nekem rengetegnek tűnt. Ezt ők kiszámították, de azt, mikor kerülünk haza, azt ők is hiába számolták, nem jött ki.

A másik érdekes dolog, amit addig nem láttam: sakkfigurákat gyártottunk. Egy jó falatnyi kenyérbelet kellett forgatni a szánkban a nyálunkkal jó ideig. Azután kivenni és ujjunk között gyúrni, alakítgatni. Majd pici részekre szedni és egy-egy fél centiméteres figurákká kiformálni. Ezeket a figurákat csodálatos módon lehet így gyártani. Legtöbbször Kereszthidi Ottóval sakkoztam.

15
1 ] 2 ] 3 ] 4 ] 5 ] 6 ] 7 ] 8 ] 9 ] 10 ] 11 ] 12 ] 13 ] 14 ] [ 15 ] 16 ] 17 ] 18 ] 19 ] 20 ] 21 ] 22 ] 23 ] 24 ] 25 ] 26 ] 27 ] 28 ] 29 ] 30 ] 31 ] 32 ] 33 ] 34 ] 35 ] 36 ] 37 ] 38 ] 39 ] 40 ] 41 ] 42 ] 43 ] 44 ]

Vissza a webhely tartalomjegyzékéhez