SZEKERES IMRE GYULA  / 1925 Hódmezõvásárhely  /
NYOLC ÉV RABMUNKA A SZOVJETUNIÓ VORKUTAI LÁGEREIBEN 1945-1953
Lektorálta: HÁBEL GYÖRGY  ; © Szekeres Imre Gyula 7144 Decs, Öreg u. 13. Tel : 74/495-948  ; Webmunka : Tóth István
Az itt látható  önéletrajzi írás írójának szellemi tulajdona. Nem magáncélú másolás, idézés csak beleegyezésével lehetséges.
Vissza a webhely tartalomjegyzékéhez                       
A teljes könyv letöltése : szekeres.zip 231K

1 ] 2 ] 3 ] 4 ] 5 ] 6 ] 7 ] 8 ] 9 ] 10 ] 11 ] 12 ] 13 ] 14 ] 15 ] 16 ] 17 ] 18 ] 19 ] 20 ] 21 ] 22 ] 23 ] 24 ] 25 ] 26 ] 27 ] 28 ] 29 ] 30 ] 31 ] 32 ] 33 ] [ 34 ] 35 ] 36 ] 37 ] 38 ] 39 ] 40 ] 41 ] 42 ] 43 ] 44 ]
34

Kész az étel a kért időre. Jön az észt fiú. Eléteszem a tányér makarónit, erre rám néz nagy, csodálkozó szemeivel. Én is nézem őt, hogy ideadja majd a szalonnát és gyorsan átsütöm. De nem ad semmit, csak néz. Kérdem, mi a probléma? Azt mondja, hogy ő szalonnát is hozott. Erre oldalra ránézek Franzra és kérdem, tegnap este ő vette át ezt a rendelést, hol a szalonna? Közben nézem a füzetet, csak makaróni van beírva. Szalonna nem. Franz gyanúsan állítja, ő nem vett át, csak makarónit. No, gyorsan levetettem a fehér kabátját és elküldtem haza, a barakkjába. Mondom, gondolkozz otthon és ha eszedbe jut, hogy volt, akkor gyere vissza.

A vendégemtől elnézést kértem, de biztos voltam igazában, mert soha még a másfél év alatt ilyen vagy hasonló problémám nem merült fel.
A Rachmannt is becsületes, igaz embernek ismertem meg. Elszaladt, hozott a raktárból egy db szalonnát, megsütöttem, a makarónit a zsírjában átsütöttem és megette.

A Franz nem jött vissza aznap. Viszont a német társai, akik vele egy barakkban laktak, látták, hogy eszik szalonnát kenyérrel, de gondolták, kapta valakitől. Így megbizonyosodtam afelől, hogy nem tévedés az egész. Viszont a konyha becsületét meg kellett védenem és úgy döntöttem, miután főnököm véleményét is kikértem, hogy azonnal elküldtem, ami már ugyan előző nap meg is történt, de másnap, amikor eljött hozzám bocsánatot kérni, csak azt mondtam neki: „Igazán sajnálom, de maga kereste magának ezt a helyzetet, én nem tehetek mást. Nem becsülte meg a helyét, ami jó lehetett volna sokáig, most magára vessen keresztet!” Eddig, rövid ideig voltunk együtt.

Azután egy magyar fiút, Radó Jánost választottam a lehetőségek közül. Tőlem jóval idősebb, majd két méter magas, de fájós, vastag, piros foltos lábakkal került hozzám. Állítólag neki volt egy bátyja, aki francia kém volt. Erről néha beszélt. Ő mi volt, nem tudom, nem is érdekelt azután, hogy nem szívesen beszélt róla. Az biztos, hogy pesti ember létére viccraktár volt. Olyan jól tudta előadni a rengeteg viccet, hogy aki hallgatta, jól mulatott.

Elöl csak két foga volt, mind kihullott. Ez is, egyik alól, másik felül. Szárazon semmit nem evett. A kenyeret mindig a teába, levesbe aprította. Jól jött neki ez a kiskonyha, mert sok palacsintát megevett, amit ott hagytak a vendégek. Ha minden rendelő csak egy-két palacsintát hagyott ott, akkor is egy tányérral összegyűlt estefelé. De János inkább sokat evett, nem hagyott másik, este bejövő magyarnak. Jó étvágya volt, de rengeteget ivott is. Szíve se volt már jó. Úgy viselkedett néha, mint aki viccből unja az életét. Az alsó lábszára olyan vastag volt, mint a combja. Szörnyű, foltos,
visszeres volt a lába. De fel sem vette. A rábízott feladatot ellátta, nekem ez elég volt.

Ebben az időtájban került egyszer hozzánk egy kis sovány, alacsony ember. Mózsi Ferencnek hívták. Kaposvári születésű és emigrációban élt 1945-ig Perzsiában. Ott sokan éltek Magyarországról elvándorolt ma-
gyarok. A Horthy-korszak elől menekültek oda. Családostul éltek, dolgoztak. Ez a Mózsi Ferenc, amikor hozzánk került, már 90%-os vakságban szenvedett.

Így mesélte el röviden életét és azt, hogyan jutott Vorkutára:

Amikor tizenkilenc éves volt, akkoriban kiáltották ki Magyarországon a Tanácsköztársaságot. Ő egy ifjú, meggyőződéses kommunistának vallotta magát. Agitátor megbízatása a Dunántúlon folyt, egészen Horthy bevonulásáig. Mint nyilvántartott, veszélyes agitátor, a törvénnyel összeütközésbe került, így elfogatási parancsot adtak ki ellene. Elfogták, vonaton vitték Budapestre. A mozgó vonatról egy óvatlan pillanatban leugrott egy eléggé növényekkel befedett terepen és futásnak eredt. Mire a vészféket a csendőrök meghúzták, a vonat megállt, ő már túljutott a látótávolságon. Sőt, vagy öt kilométert futott egy szuszra, mire úgy gondolta, a gyűrűből kijutott. Sikerült is neki nappal elrejtőzni, éjjel tovább menni és kijutott Ausztriába. Segítségekkel és irányítással országokon keresztül kijutott Oroszországba. Ott katonának bevonult és a helyi fehérek elleni harcokban részt vett. Ő úgy mondta, nagyon merev, eszmehű volt mindig. Semmi elhajlást nem tűrt. Felvette a szovjet állampolgárságot. A harmincas években internálták a Szahalin szigetekre. Onnan megszökött és Perzsiában telepedett le a többi magyar emigráns közé. Együtt élt egy orosz nővel. Betonszerelőknél dolgozott, mint előmunkás munkavezető beosztásban. 1945-ben haza szeretett volna Magyarországra jönni harmadmagával. A török határnál elfogták és hiányos iratok miatt átadták a szovjet határőröknek. Azok tovább küldték Moszkvába. Ott börtönbe került. Kihallgatást kért a börtönparancsnoknál, de nem kapott. Emiatt éhségsztrájkba kezdett, melyet beavatkozás nélkül néhány napig folytatott. Közbeavatkozás után gumicsővel harminc napig etették. Közben a szeme világát elvesztette. Nem is látott többé. Farkasvaksága lett az éhezés miatt, így mondta. Állítólag csak körvonalakat látott. Így ismertem meg őt.

Odavettem éjjeli őrnek a kiskonyhára, estétől reggelig zárt ajtó mögött szundikált, nappal meg a barakkjában üldögélt, feküdt vagy beszélgetett. Érdekes ember volt. Meggyőződéses kommunistának vallotta magát mindazok után is, ami történt vele. Sokat vitatkozott az itthoni dolgok miatt a két világháború közötti időkről a képzettebb fiúkkal. Csodálatos memóriája volt. Tudott mindenről, ami itthon történt a harmincas években.

Biztosan sokat olvasott ember lehetett. Oda, Perzsiába járatták a fontosabb újságokat és könyveik is voltak bőven. Nem tudom, mi lett volna belőle, ha hazaengedték volna negyvenöt után. Valószínű, ahogy önmagát tartotta, beletartozónak számított az akkori keretbe. Én, mint embert sajnáltam, hogy így megjárta. Az életét tette fel az eszméjéért, és úgy sikerült, ahogyan kinézett. Tíz év, tiltott határátlépésért. Vorkután bóbiskolhatott, ki tudja meddig.

Egy másik kép. Csapó István. Tanító fia. Dunántúlról. Katonai iskola. Kis kadét. Majd tovább tanul. Altiszt lesz. Szeretne továbbtanulni, nem megy, nincs protekció. Falusi tanítónak a fia nem kerülhet a Ludovikára protezsálás nélkül. Apja fogja magát, elmegy magánkihallgatásra Gömbös Gyulához. Kéri, hogy fiát vegyék fel az Akadémiára. Gömböst az érdekli, hogy ki ajánlja, ki a protezsálója? A kis tanító csak azt tudja mondani, mint az egyszeri szegényember. A magasságos Úristennél egyéb ki lehetne nekem, kegyelmes uram. A minisztert úgy megfogta ez a kapásból jött, őszinte kinyilvánítás, hogy azt mondta az apjának: Jól van, rendben, én leszek az. Egyet kérek csak a fiától. Tanuljon jól. Kiváló katonatiszt legyen belőle. Állítólag, ahogy elmondta, sok arisztokrata és felső körökből származó növendékkel került össze, de előttük minden haditudományban élenjárt. Kitűnő eredményeivel első helyre tornázta fel magát. De az is igaz, ilyen alacsony származású sem volt több rajta kívül. Ludovikás hadnagy lett belőle. A kopjásoknál szolgált, mint századparancsnok. Nem tudom hol, valahol fogságba került, így jutott ő is Vorkutára. Őt nem kellett félteni, feltalálta magát, bányászként dolgozott. Talán hazajött és él. Nem tudom, mert ott kint találkoztam vele utoljára.

Még egy kép. Lovas Józsi. Műegyetemista volt, róla már szóltam. Ide-került ő is Egger Gézával. Józsi már korábban egy kárpátaljai rokonával levelezett. Orvosi család tagja volt. Rendszeresen küldték neki is a csomagot. Körülötte levőkkel, főként Gézával osztotta meg csomagját. Sipos Marcit is sokat segítette már korábban. Így éldegéltünk kis magyar csoportunk körül is, meg a nagyobb közösségben. Jó az volt, hogy mégis kicsit összetartoztunk. Már hiányzott, ha valamelyik egy nap nem jelentkezett. Igaz, én nem nagyon tudtam velük beszélgetni, hiszen rettentően elfoglalt voltam. De tudtam, hogy ott kívül vannak és teszik a magukét. Nem egyszer hallottam rosszindulatú megjegyzést is. Ez konyha és nem a magyarok gyülekező helye. Nekünk oázist jelentett.

Igaz, ilyesmi nem volt engedélyezve, sem elnézve senkinek sem, hogy csoportosulni lehessen. De itt nekem elhitték, amikor kérdezték, mert azért kaptam én a bur (fogdá)-tól reagálást. Jött a katona és kérdezte, micsoda szervezkedés szokott itt lenni? Mondom, hacsak az nem, hogy az emberek sorba állnak, mert nincs hely és kint várnak, míg ürül hely.

Tudtam, hogy a besúgó gépezet jól működik és igyekeznek éberek lenni. Tehát nem tagadhattam, hogy van tumultus, csak megindokoltam miért van. Különben a katona engem kioktatott arra is, hogy ha valami rendetlenség vagy indokolatlan csoportosulás lenne, azonnal bezárják a konyhát, engem pedig lecsukat és szakácsságomnak vége! Ezt a fiúknak mondtam is, hogy ne hangoskodjanak, legyenek tekintettel a többiekre is, hiszen a magyar beszélgetés nagyszerűen betöltötte a parányi helyiséget. Szóval nem is volt baj, kivágtam én magamat mindig, annyi tekintélyem azért már volt. Különösen amikor ugyanabban a barakkba, csak másik helyiségben, de szomszédos lett az oper polnomocsi. Ez a politikai tiszt.
A láger legfőbb parancsnoka. Fiatal, sudár férfi, alezredesi rangban.

Amikor megtudtam, hogy odajött, így történt: dolgozom serényen. Délután volt, sok volt a rendelésem. Nagyon oda kellett figyelnem, így nem is vettem észre, hogy valaki megállt a küszöbön és figyel engemet. Egyszer mégis megérezhettem, hogy ott áll valaki és felnézek. Látom, egy nagy szál ember tiszti ruhában. Köszönök neki. Int, csak folytassam, csináljam tovább. Gondoltam, majd szól, ha kell valami. Szólt is kis idő múlva. Milyen konyha ez? Mondom. Kinek főzök? Elmondom. Odafordul a vendégeimhez, akik akkor hatan-heten lehettek, nem volt telt ház. Nem félnek, hogy ez a szakács kilopja a maguk szemét? Erre éppen akik ott voltak, megszólalnak határozottan szemébe nézve. Erre az emberre nyugodtan rábízzuk a csomagunkat. Meggyőződtünk mi már régen arról, hogy milyen ember. Erre a nagy darab tiszt elmosolyodik és elmegy.

Másnap megint jött napközben és egyenesen kérdi. Nekem főzne-e valamit, ha megkérem? Mondom, természetesen, nagyon szívesen, csak hozzon hozzávalót. Mit hozzak? - kérdi. Amit szeret enni. Elsoroltam neki; húst, krumplit, de ne fagyosat, tésztát, hagymát, zsiradékot, ebből már összehozok valamit.

Másnap már hozta is a csomagot. Háromfogásos ételt vittem be neki. Levest, szalmakrumplit, sült húst. Így ment napokon keresztül. Változatosan igyekeztem elkészíteni. Örült, láthatóan elismerte, jól esett neki.

Egyszer áthívatott csak úgy. Leültet. Kérdezget. Erről-arról, az otthonról. Otthon hagyott családi életemről. Végül hosszan rám néz és azt mondja: Maga és maguk magyarok nemsoká hazamennek. Még várni kell keveset, de türelem. Majdnem elfelejtkeztem magamról, hogy kezet nyújtok neki és megköszönjem a vigasztalást. De csak szerényen azt mondtam: Nagyon várjuk már régen mindnyájan. Nagyon szeretnénk hazamenni. Eljön az, kis türelmet még! Elköszöntem.

Hű, de jól esett. Ez elég nagy főnök, hogy tudhat valamit. Biztos nem ok nélkül mondhatta. Igaz, azt ígértette velem, tartsam magamban, de mégis nem bírtam ki. Ezt az információt elhallgattam én, hogy honnan veszem, de
biztattam a fiúkat, ne féljetek, egyszer hazamegyünk. Mikor lesz, én sem tudhattam.

Igaz, elterjedt már korábban olyan hír is, hogy a kommunista magyar kormány nem számít azokra, akik 1948 után is külföldön maradtak. Akkor pedig mire, kire számíthatunk? Most mégis ez a darázs hír elég volt majd fél évig, amikor már még többet sejtettek velünk. Addig pedig még történt egy s más.

Például az, hogy újra visszavittek a konyhára.

34
1 ] 2 ] 3 ] 4 ] 5 ] 6 ] 7 ] 8 ] 9 ] 10 ] 11 ] 12 ] 13 ] 14 ] 15 ] 16 ] 17 ] 18 ] 19 ] 20 ] 21 ] 22 ] 23 ] 24 ] 25 ] 26 ] 27 ] 28 ] 29 ] 30 ] 31 ] 32 ] 33 ] [ 34 ] 35 ] 36 ] 37 ] 38 ] 39 ] 40 ] 41 ] 42 ] 43 ] 44 ]

Vissza a webhely tartalomjegyzékéhez