SZEKERES IMRE GYULA  / 1925 Hódmezõvásárhely  /
NYOLC ÉV RABMUNKA A SZOVJETUNIÓ VORKUTAI LÁGEREIBEN 1945-1953
Lektorálta: HÁBEL GYÖRGY  ; © Szekeres Imre Gyula 7144 Decs, Öreg u. 13. Tel : 74/495-948  ; Webmunka : Tóth István
Az itt látható  önéletrajzi írás írójának szellemi tulajdona. Nem magáncélú másolás, idézés csak beleegyezésével lehetséges.
Vissza a webhely tartalomjegyzékéhez                       
A teljes könyv letöltése : szekeres.zip 231K

1 ] 2 ] 3 ] 4 ] 5 ] 6 ] 7 ] 8 ] 9 ] 10 ] 11 ] 12 ] 13 ] 14 ] 15 ] 16 ] 17 ] 18 ] 19 ] 20 ] 21 ] 22 ] 23 ] 24 ] 25 ] 26 ] 27 ] 28 ] 29 ] 30 ] 31 ] 32 ] 33 ] 34 ] 35 ] 36 ] [ 37 ] 38 ] 39 ] 40 ] 41 ] 42 ] 43 ] 44 ]
37

A bánya új beindítása sok új, emberibb körülményeket is kellett, hogy hozzon magával. Kiemelt adagokat, minőségi ételt kaptak a bányászok. Ahogy visszakerültem a konyhára, ott is, meglepetésemre egész sor új anyagokkal találkoztam. Jöttek a hordós (bolgár) remek ízű, savanyított káposzták. Úgy ettük savanyún, abban a formában, ahogy el volt téve.
Vitaminpótlásunkat ebben találtuk meg. Levesek készültek belőle és dinsztelt káposzták. Jó minőségű lisztek, sokféle jó magok, rizs is volt bőven. Csodák csodája, melegített vagonokban hozták a fagyásmentes krumplit, vagy szárított zöldségfélét, gyökeret, sárgarépát, céklát, hagymát, fagymentesen. Szóval el voltam ámulva, mit meg nem tesznek a bányászokért, a szén kitermeléséért. Szóval most már tényleg csak jól kellett elkészíteni mindent, mert volt miből. Természetesen volt azért fagyos krumpli többször ezután is.

Erről a folyamatos és látható fejlődésről csak azért beszélek, hogy lehessen látni, hogy aránylag rövid idő alatt az ország is oda akart hatni, hogy ami részére fontos, ott még a fogoly lágerekben is valami fejlődést kell elérni. Legalább azt, hogy elviselhetőbb legyen, mint korábban volt. Éppen elég elviselnivaló akadt még ebben az időben is, ezután is.

A legkegyetlenebb mindennél az időjárás, továbbra is. Ezen nem lehetett segíteni. Ha megérkezett a szélvihar a hóval, bizony hiába volt menedéket nyújtó a bánya mélye, a sok építményben levő munka. Továbbra is odáig ki kellett menni, ha esett, ha fújt. S ez éppen elég volt.

A lágert összekötötték a munkahellyel egy körülzárt drótkerítéssel, ami megkönnyítette az addigi, szigorú őrizet alatt csoportok vonulását.
A kétoldalt körülzárt útvonalon, kíséret nélkül vonulhattak a brigádok, nem kellett kísérni őket. A kerítés két odalát persze továbbra is szigorúan őrizték a felállított őrtornyokból. De ez is könnyebbség volt, már csak azért is, mert az állandó számolások miatt rengeteget ácsorogtak, toporogtak a foglyok
-30-40 °C-on hidegben is.

A konyhán az új és friss nyersanyagokból érezhetően jobb minőségű ételeket lehetett készíteni. Érkeztek rendszeresen hatalmas halszállítmányok is. Zubátka nevű tengeri hal pl. akkora is volt, mint egy ember, 160-180 cm-es. Fagyasztva hozták hozzánk, csakúgy, mint a húsokat is. Rengeteg szarvas-, tehén- és birkahúst dolgoztunk fel. A konyha vezetése nem változott, csak a szakácsokat jól megválogatták. Hiába, a sok ember közül mindig tudtak kiválogatni szakembereket is. Bár a nagyfőnök meggyőződése az volt továbbra is, hogy inkább legyen valaki kezdő szakács, de feltétlenül becsületes ember, de ne gazember.

Így aztán a sok csere, lebukás után, ahogy körülnéztem, a régi káderek közül Matyi bácsi és a kis kínai húsos-halas szakács maradt velem együtt. Még a módszerek is jobbra változtak, ahogy csak lehetett, újítottunk mindig. Így nézett ki belülről a konyha képe. Az ellenőrzések szigorúak voltak, de nem találtak kivetnivalót a későbbi időben sem.

Hallottam 1952 végén, hogy építenek egy új konyhát. Ez nem olyan lesz, mint az én kis konyhám, egyedi, magán, hanem nagyobb méretű sokkal és legalább száz férőhelyes lesz az étterme. Kíváncsi voltam, mi lesz ebből, milyen célt szolgál majd. Hallottam továbbra is, hogy a csomagosok nincsenek megelégedve az utódommal, mert nagyon kevés adagot tud elkészíteni. Tényleg nem csinált többet húsznál. De hiába reklamáltak, hiába gyűjtötték annak idején az aláírásokat, nem segített semmit. Úgy látszik, a két kezemet többre értékelték a közös nagykonyhán, mint ott a kicsin.

Mégiscsak nem az egyéni szempontok diktáltak, hanem a nagy cél elérése. Mégiscsak háromezer ember napi étkeztetése fontosabbnak bizonyult, mint ötven-ötvennégy rendelést naponta elvégezni. Már erre keresztet is vetettem, nem számítottam rá többet. Ők a vezetők, a főnökök, nekik kell tudni, melyik a fontosabb. A bányászok étkeztetése számszerűen is minden téren megemelkedett.

1953 elején, januárban bekövetkezett a nagy meglepetés. Készen lett átadásra a (kámercseszkajá) fizetéses étkezde. Itt készpénzért a bányászok, vagy bárki, akinek pénze is volt, vehetett válogatva nyolc-tíz féle menüből. Levesek, főzelékek, sültek közül. Még teasüteményt is lehetett kapni.

Ekkor is behívatott a nagyfőnök és megmondta, hogy hárman (két lengyel fiú és én) ott fogunk dolgozni ezután. Mi magunk állapítjuk meg, mit akarunk, ill. mit tudunk csinálni. A nyersanyagot továbbra is a nagykonyha raktárából fogjuk kapni és naponta egy műszakban dolgozunk. Este kezdünk és reggelre, délelőttre készítjük el az ételeket. Délelőtt tíz órától pihenünk este hatig.

Egymásra néztünk a fiúkkal és szó nélkül elfogadtuk. Zsénka volt a fiatalabb, olyan idős, mint én; az idősebb, a Sztyepán ötven év körüli. Mind a kettő nagyon jó kolléga volt, addig is, ezután is. Bíztunk egymásban. Nem is bántuk, hogy kiszakadtunk a nagy közösségből, mert itt mi hárman,
összefogva produkálhattunk. Lassan a nagykonyhán is bebizonyosodott, hogy a más nyelvűekben vagy (idegenekben) más nemzetiségűekben jobban meg lehet bízni. Szerintem az volt az igazság, be tudtuk tartani a fegyelmet és nyersanyagot egyikünk sem lopott, de kész étellel mindnyájan, ahogy csak tudtuk, segítettük földijeinket. Ez viszont nem volt tiltva, csak ne fajuljon el a másik végletbe.

 

 

Új konyhán, új követelmények között; megcsap a szabadulás szele

 

Valóban, az új konyhán mi hárman teljesen új követelményeknek néztünk elébe. Amit kitaláltunk, azt főztük, sütöttük meg olyanra, hogy a vendégeink önként eljöjjenek a készítményeinkért és azért a saját, kis, megzsugorgatott keresetüket oda is adják szívesen.

Tehát ez egy harmadik szemlélet volt, az eddigiekkel szemben.
A nagykonyhára mindenki reggel-este jeggyel ment, mert az járt neki. Ha megette vagy nem, saját dolga volt. A kiskonyhán saját nyersanyagokból, kívánságra készült a sokféle étel.

Itt ez teljesen eltérő. Nagy és teljes volt a rizikó. Tehát tényleg össze kellett dugnunk fejünket, mit is csináljunk, hogy kelljen is és el is fogyjon. Legyen rá vendég. De nem fájt a fejünk emiatt. Még volt tartalékunk, mind a hármunkban. Sztyepán főzte a finom leveseket és besegített nekünk. Zsénka főzte a második fogáshoz az ételeket, én meg a többi hús és tészta sülteket.

Tehát beosztottuk a munkánkat úgy, hogy egymással közösen dolgoztunk, de mégis a felelősség részekre volt felbontva. Nagyszerűen összedolgoztunk. Kiváló szakemberek voltak különben is a társaim, nem kellett félnem, hogy cserben hagynak. Már az első alkalommal is csodálatosan sikerült bemutatkozásunk. Az emberek kicsit bizalmatlanul jöttek az első alkalommal. Utána már teljes lett a forgalom. Már csak arra vigyáztunk, annyit vállaljunk, amennyit meg is győzünk csinálni.

A főnökségnek is megjött a kedve hozzá, mert sűrűn meglátogattak bennünket. Nem hibáztunk, mindennap elfogyott minden, amit készítettünk. Tehát siker! Március 4-ét követő nap valami komoly dolog történhetett. Mindenkinek egy percre meg kellett állni, ahogy terjengett a levegőben, azért, mert meghalt Sztálin. Fel sem fogtuk. Hogyan létezik, hogy egy ilyen hatalmasság meg is tud halni. No, nem azért, mert annyira sajnáltuk volna, hanem azért, mert egy csapásra az jutott eszünkbe, amit már oly régen hangoztattak, sugdostak, hogy akkor megyünk haza, ha meg fog halni.

Mindenki még jobban sugdosott, mint eddig. Minden valamire való jól tájékozott tudni vélte, hogy nagy amnesztiák fognak bekövetkezni. De milyen módon, senki nem tudhatta. Éppen ezért a legvadabb hírektől a legszelídebbekig születtek a reményt fakasztó híresztelések.

A hírekből néhány így nézett ki: a külföldieket kitelepítik a szabad életbe, de zárt helyre, tovább sem teljesen szabadok, csak szabadabbak.
A helyüket nem hagyhatják el. A munkájukért teljes fizetés jár, de továbbra is kolóniákon élnek és házasodhatnak, ha akarnak. Haza nem írhatnak és nem üzenhetnek. Tehát önkéntes, szabad kitelepülők leszünk. Na, csak ez kellene nekünk. Csöbörből vödörbe esünk. Nem tetszett ez a hír egyáltalán.

Másik: Valamelyik semleges országba visznek bennünket és letelepítenek. Ez már kecsegtetőbbnek tűnt, de ez sem az igazi. Azután olyan hír is járta, nem történik semmi, megy az élet tovább. Tehát, ha az ember nem akarta korbácsolni az idegeit, ami már amúgy is totálisan ki lett készítve, inkább nem hallgatott senkire, hanem dolgozott úgy, mint eddig.

Nekem különösen volt mivel elfoglalni magamat társaimmal. Így egymással ezekről nem is beszélgettünk, csak dolgoztunk szorgalmasan. Azért esténként, lefekvés előtt sűrűbben hazagondoltam. Tényleg, ha mégis igaz lenne? Mit is kezdenék otthon nyolc év után? El is felejtettek, talán el is temettek. Édesapám vajon él-e még? Nővéreim? Kisgyerekeik? Már nagy gyerekek, meg sem ismernek engem, a nagybácsit. Istenem, igaz lehet ez? Mégis előfordulhatna hazamenni? Hiszen régebben minden este azzal aludtam el, hogy azt kértem: édes Istenem, adj nekem álmot arról, mi lesz velem, mit fogok én megérni? Vagy elpusztulok ebben a vég nélküli hó-
sivatagban? Túlélem magamat, keseredett életemet? Hányszor jártam a gyárban, ahol valamikor dolgoztam, utcán találkoztam barátokkal, ismerősökkel, még édesapámmal is, de mindenki oly szótlanul viselkedett velem. Hiába szólítottam meg bárkit is, nem szóltak vissza. Nem emlékeztek rám bizonyosan, elfelejtették az arcomat, a hangomat. Így küszködtem sok éjszakán, majd reggel felébredve a szörnyű valóságra, itt vagyok én a tundra északi szélén, a hideg, rideg környezetben, idegen emberek között és reggelenként a sínvas monoton kongása, kalapácsütések búgó hangja ébreszt.

Most mégis, a sok és hosszú álom valóságnak ígérkezik? A lappangó és még izzó parázs, a honvágy új tüzet tud éleszteni bennem? Persze, igen, a tüzet még nagyon is éreztem bensőmben. Az én hazám, az én otthonom, ott van a Tisza folyó mellett, a sík rónaságon, búzát, kukoricát és sok-sok gyümölcsöt termő drága magyar földön. Oda vágyom én igazán, sehová máshova, ha az Isten éltet még engemet, új életet csak egyedül ott remélhetek. Nem cserélném el önkéntesen soha a hazámat, mert én otthon hagytam jó apámat s anyámat. Anyám földben nyugszik, mégis emléke él a szívemben. Soha nem felejtem őt el, itt sem, idegenben. Oda vágytam s vágyok mindig, szüntelen, mert ha él még jó apám, boldog lesz énvelem.

37
1 ] 2 ] 3 ] 4 ] 5 ] 6 ] 7 ] 8 ] 9 ] 10 ] 11 ] 12 ] 13 ] 14 ] 15 ] 16 ] 17 ] 18 ] 19 ] 20 ] 21 ] 22 ] 23 ] 24 ] 25 ] 26 ] 27 ] 28 ] 29 ] 30 ] 31 ] 32 ] 33 ] 34 ] 35 ] 36 ] [ 37 ] 38 ] 39 ] 40 ] 41 ] 42 ] 43 ] 44 ]

Vissza a webhely tartalomjegyzékéhez