SZEKERES IMRE GYULA  / 1925 Hódmezõvásárhely  /
NYOLC ÉV RABMUNKA A SZOVJETUNIÓ VORKUTAI LÁGEREIBEN 1945-1953
Lektorálta: HÁBEL GYÖRGY  ; © Szekeres Imre Gyula 7144 Decs, Öreg u. 13. Tel : 74/495-948  ; Webmunka : Tóth István
Az itt látható  önéletrajzi írás írójának szellemi tulajdona. Nem magáncélú másolás, idézés csak beleegyezésével lehetséges.
Vissza a webhely tartalomjegyzékéhez                       
A teljes könyv letöltése : szekeres.zip 231K

1 ] 2 ] 3 ] 4 ] 5 ] 6 ] 7 ] 8 ] 9 ] 10 ] 11 ] 12 ] 13 ] 14 ] 15 ] 16 ] 17 ] 18 ] [ 19 ] 20 ] 21 ] 22 ] 23 ] 24 ] 25 ] 26 ] 27 ] 28 ] 29 ] 30 ] 31 ] 32 ] 33 ] 34 ] 35 ] 36 ] 37 ] 38 ] 39 ] 40 ] 41 ] 42 ] 43 ] 44 ]
19

Első munkahelyem, lágerem a téglagyár

 

Tehát itt lennénk, itt vagyunk valahol északon a hósivatag közepén vagy szélén, egy hóval eltemetet láger-városban? De hol a város? Nem látni egyelőre belőle semmit, csak itt a környező barakkokat. Az első lágerben vagyunk, ahogy ideérkeztünk. Az első fogadtatáson túlvagyunk. A hosszú út megviselt testileg-lelkileg engemet is. A silány, vitaminszegény tápláléktól teljesen legyengültem, alig tudtam annyira összeszedni magamat, hogy járjak. Mindjárt a megérkezésünk után megvizsgáltak bennünket, azaz megnéztek teljesen csupaszon, hogy nézünk ki. Mi van rajtunk a megmaradt húsból? A vizsgáló doktorok elé kerültünk libasorban. Hovatartozás, adategyeztetés, személyi karton megnyitása az új adatokkal. Valamit ráírtak a kartonra, ez az erő csoportosítása lehetett. Az elítéltnek hét lehetősége, azaz nyolc volt.

Ha olyan állapotban találták, hogy alkalmasnak látták szénbányába, akkor földalatti, könnyű, közép, és nehéz fizikai besorolást kapott. Ezekből lettek a bánya mindennemű szakmunkásai később. De ez már megszabta előre azt is, ki hová, melyik szénbányába fog kerülni. Egyelőre a szénbányákról mit sem hallottam, láttam, csak a távoli messzeségből fel-fel hangzó hudokat = (gőzbúgást; ez a gőznek a kiengedése).

Azután a másik besorolásba tartoztak, akik a szívük, vérnyomásuk miatt leginkább felszíni munkára voltak alkalmasak. Itt is könnyű, közép és nehéz osztályozást kaptak az emberek. Ezekből kerültek ki az építkezéshez beosztott mindennemű munkások. A hólapátolástól kezdve a tundra fagyos földjének csákányozásáig. Ezek az ottani kubikosok. Ásó, lapát és csákány volt állandó szerszámuk. A szakmunkások ezeken belől, a besorolástól függően kaptak élelmet.

Tehát eddig hat besorolás, a következő az már csak lágeri belső munkára volt alkalmas. Ezekből lettek a barakk-szolgák.

A láger az a barakkokból álló táborhely, ahol a munkások laktak és ahol mindennemű ellátást kaptak. Innen jártak ki dolgozni. A láger összes szolgáltató munkálatait a könnyű testi munkásoknak besoroltak végezték.

No, itt aztán lehetett manipulálni széltében-hosszában. A nyolcadik helyre a kórházba beutaltak kerültek. Mert ilyen is volt, aki a megérkezés után azonnal odakerült. Ezek vagy erős szervi megbetegedésben szenvedtek, vagy vitaminhiány = (cinga) miatt sebesek lettek testükön, vagy valami fertőzésben találták őket betegnek. Ilyen volt a hosszasan tartó ponosz = (hasmenés is).

Jómagam „lecho pavérknyeszti”, vagyis könnyű fenti földszíni besorolást kaptam. Ezzel kihúztam a végéig, nem emlékszem, hogy máshová soroltak volna valamikor. Pedig negyedévenként, négy havonként kis komissziók voltak, ahol az ember állapotát figyelemmel kísérték, akár javult, akár rosszabbodott. Persze erre a területre is rátehette bélyegét a befolyásolhatóság. Természetesen, akik tehették és rendelkeztek pénzzel vagy a létfenntartáshoz oly szükséges egyéb, otthonról kapott jobb élelemmel, szalonnával és sok másfélével.

Szóval az első nagy besoroláson valamennyien átestünk és töltöttük a megfigyelés (karantén) alatti időszakot. Ez együtt-tartást jelentett, egy barakk, egy csoport. Itt, ha valakinek még valami járványra utaló jelentkezik, akkor kiemelik és elviszik még zártabb környezetbe, ahol csak olyanok vannak. Ha véletlenül neki nem komoly a betegsége, akkor „remény-
kedhet”, hogy ott a többitől elkaphat valami nyavalyát.

No, még a fagyásos betegek is azonnal kórházba kerültek. Itt a karanténban történt velem, hogy erős hasmenést kaptam. Eleinte nem vettem, nem akartam komolyan venni, hátha csak a meleg, szokatlan levestől vagy kásától van. De csak nem állt meg. Napról napra megy. Már több nap után kezdtem elkeseredni, mert ugye hallja az ember, hogy lehetséges hastífuszt is elkapni. Nekem soha életemben nem volt. Már vége a karanténnak is, de csak nem szóltam a felcsernek. Attól féltem kiemelnek innen és elvisznek máshová. Ettől nagyon féltem, mert rosszakat hallottam afelől.

Kérdem az egyik „öreg” lágerest, hogy minden hasmenéses kórházba kerül? De nem mondtam, hogy én is az vagyok. Azt mondja, hogy aki oda kerül az durák = (bolond). Hát hogyan tud elmúlni? Egyszerű nagyon.
A levesporciót legalább két-három napig nem kell megenni. Egy napi kása ételt is kihagyhat, csak a megégett kenyérhéját egye meg az illető: Ne is igyon rá semmit. Lényeg, a kenyér héját jó feketére kell a (plitán) = tűzhely tetején megégetni. Amikor nem látta senki, kipróbáltam. Égettem, ettem, nem ittam. A levesporciómat nem kellett kínálnom, csak egyszer, kaptam rá jelentkezőt.

Ahogy az öreg lágeres elmondta, úgy csináltam pontosan. Elmúlt a hasmenésem csodálatosan. Éppen idejében, mert már rettentően legyengített, szinte remegtek a lábaim.

Elmúlt a karantén ideje is és kimehettünk, sőt kicsoportosítottak bennünket havat hányni a vasút mellől. Ekkor kicsit tudtam már tájékozódni. Hol nappal, hol éjjel riadóztattak bennünket, ahogy a hófúvás igényelte. Mert ebbe is belekóstoltunk. Tegnap pl. eltakarítottuk a havat a vágányról, mára már az egészet befújta hóval a szél. Itt tényleg nincs puha hó, csak jegesre fagyott. Úgy kell akkora kockákat vágni, hogy a lapáttal fel bírja dobni a hópadkára. Elég nehéz a hó, hiszen nem hópehelyből van, hanem hódarából. Ezt hordja az erős szél és viszi-viszi addig, amíg valahol megakad és ott feltornyosul két-három méter magasra is. A vonat járata úgy néz ki, mint egy öt-nyolc méteres völgy, csak hóból. Kétfelé elkezdődik a dobálás pl. tél elején, szeptemberben. Így, ahogy egy-egy szélvihar jön és hozza az új adagot, telifújja az eldobált részt. Így megy tovább állandóan. Esik, fúj, dobálás.

Tavaszra, májusra már akkora a hókupac, mint egy kis domb. A vonatnak pedig tiszta vágány kell, mert az hozza az életet, az élelmet, meg sok mást. Elképzelhetetlen, hogy hómunkások nélkül ez az egész terület meg tudna lenni. Rengeteg munkás kell hozzá. Leningrádtól állítólag kétezer kilométer Vorkuta. Egy hóbrigád általában huszonöt ember, brigadérossal és helyettessel. Egy brigádnak a területe ötven folyóméter, vagy lépés. Ezt állandóan tisztán kell tartani, napszaktól függetlenül. Tehát a hóriadó szent, menni kell, mert a vonat másképp nem tud közlekedni. A hóeke is működik, de egyedül megoldani nem tudja. Azóta nem tudom milyen korszerű technikát használnak, de akkor így volt ott kint. Úgy hallottam, a hóbrigádok az első letelepedés óta működnek. Ez is könnyű munkának van besorolva. Az más kérdés, hogy ebben is le lehet gyengülni. Sablonos, egyszerű, monoton és a szemnek vakítóan rossz. Volt időm és alkalmam tapasztalni.

Eljött az ideje pár napra, ahogy a karanténból kikerültünk, újra be-
osztottak bennünket új útvonalunkra. Azt hallani, hogy ez már a végleges helyünk lesz, ahová megyünk. De az továbbra sem szűrődik ki, hová
kerülünk.

A menetoszlopunk nem volt túl népes, így áttekinthető volt a magyarokat illetően. Vagyis kialakult már az induló kép is. Pestről négyen, dunántúli kettő és tiszántúli kettő. Én egyedül vásárhelyi, a másik tiszántúli Magyarbánhegyesre való. Budapestről: Lovas Józsi, Egger Géza, Ludányi Laci, Kereszthidi Ottó. Dunántúli: Mohari Ferenc, Sörös Tamás, Sipos Marci, Szekszárd. Tiszántúli: Szekeres Gyula Hódmezővásárhely, Koczur István Magyarbánhegyes és Oláh Feri Nagykőrös. Elindult a menet a jövő felé. Útközben kicsit lehetett tájékozódni. Lassan a távolból látszottak már a szénbányák aknatornyai, amit addig életemben sem láttam. A torony felső végében egy hatalmas kerék hol jobbra, hol balra forgott sebesen. Sok hatalmas épület is kirajzolódott a hórengetegből. A magas drótkerítések mellett fatornyok, őrhelyek, ahol őrök álltak bundában. Másfelé is építményeket láttam. Szóval elárulta már a város önmagát. A fagyos, dermesztő csendbe itt-ott gőzsíp hasított bele. Talán műszakváltás van éppen, vagy csak időt jelez. Távol az úttól gőz száll fel a magasba az épületekből. Ez is jelzi, milyen hideg lehet. Viszont egyetlen növényt, fát nem láttam. Azt mondják, itt nem tud meggyökerezni. Itt, a hó alatt csak fű és cserje, meg moha található. Persze ilyenkor télen ez is eltűnik, mert a vastag hó befed mindent, még az egyszintes épületeket is. Ezért nem láttam én eleinte semmit a városból, mert az egész lakóterület be van temetve hóval teljesen.

Érdekes is, elképesztő is az én szememnek az egész. Ilyen hatalmas hóbirodalomban és ilyen rettentő hidegben, hogy tudnak egyáltalán meglenni az emberek. Hogy lehet itt nem megfagyni, amikor az ember úgy érzi, még a csontja is fázik. Ez az öltözet, ami itt most nekünk van, rövid és hosszú távon pláne semmit sem ér. A sapka, a kesztyű, a lábbeli, mintha nem is volna rajtunk. Fázik minden porcikám, de a többieknek is. Egymást nézzük, odapillantunk néha, s kérdezzük egymástól, „hogy bírod”?, - „sehogy” válaszol a kérdezett. Igyekezünk keveset is beszélni az úton. Csak elmerülünk saját gondolatainkba. Vajon hová megyünk?

A katonák kétoldalt géppisztolyt tartva, lövésre készen baktatnak a járatlan hó tetején és serényebb lépésre biztatnak bennünket, gyorsabban, gyorsabban = (bisztra). Biztos nekik sem lehet valami álom ezen a vidéken szolgálni, állandóan figyelni kell, nehogy egy csóró fogoly meggondolja magát és a sorból kilépjen. Mert az ugye biztosan szökni akar és azt le kell lőni, de legalábbis ártalmatlanná kell tenni. Neki ez a kötelessége, erre figyelmeztetett is elinduláskor bennünket. Aki nem tartja a rendet, az ma-
gára vessen. Hej, pedig egyik-másik dohányos de szívesen kilépett volna már egy-néhányszor egy-egy csikkért, amit valaki eldobott a hóval be-
fedett úton.

Tényleg, hogy is látszik itt az út? Nekünk könnyű a helyzetünk, mert legelől bokáig érő bundában megy a vezérőrparancsnok. Ő tudja, látja az utat. Ki tudja hányszor végigjárta már életében. De mi csak megyünk a hó tetején. Ki tudhatja a föld színe milyen mélyen lehet. Út széle nincs. Jelzés nincs. Távol vagy közelebb sötét színű építmények emelkednek, ami legalább kétszintes vagy ennél magasabb.

A füstölő kémények az árulói, hol laknak emberek. Pár óra gyaloglás után elérkeztünk egy bekerített terület elé. Jobbról magas épület, a gőz és meleg levegő igen vastagon jön ki, száll a magasba. Egy magas kémény erősen füstöl. Sok épületet, vasúti sínt, rengeteg téglát összerakva, meg itt-ott menő embereket látok. Ez már lakott hely, talán valami üzem is lehet. El sem tudtam képzelni, ez egy téglagyár itt a hósivatagban.

19
1 ] 2 ] 3 ] 4 ] 5 ] 6 ] 7 ] 8 ] 9 ] 10 ] 11 ] 12 ] 13 ] 14 ] 15 ] 16 ] 17 ] 18 ] [ 19 ] 20 ] 21 ] 22 ] 23 ] 24 ] 25 ] 26 ] 27 ] 28 ] 29 ] 30 ] 31 ] 32 ] 33 ] 34 ] 35 ] 36 ] 37 ] 38 ] 39 ] 40 ] 41 ] 42 ] 43 ] 44 ]

Vissza a webhely tartalomjegyzékéhez