SZEKERES IMRE GYULA  / 1925 Hódmezõvásárhely  /
NYOLC ÉV RABMUNKA A SZOVJETUNIÓ VORKUTAI LÁGEREIBEN 1945-1953
Lektorálta: HÁBEL GYÖRGY  ; © Szekeres Imre Gyula 7144 Decs, Öreg u. 13. Tel : 74/495-948  ; Webmunka : Tóth István
Az itt látható  önéletrajzi írás írójának szellemi tulajdona. Nem magáncélú másolás, idézés csak beleegyezésével lehetséges.
Vissza a webhely tartalomjegyzékéhez                       
A teljes könyv letöltése : szekeres.zip 231K

1 ] 2 ] 3 ] 4 ] 5 ] 6 ] 7 ] 8 ] 9 ] 10 ] 11 ] 12 ] 13 ] 14 ] 15 ] 16 ] 17 ] 18 ] 19 ] 20 ] 21 ] 22 ] 23 ] 24 ] 25 ] 26 ] 27 ] 28 ] 29 ] 30 ] 31 ] 32 ] 33 ] 34 ] 35 ] 36 ] 37 ] 38 ] [ 39 ] 40 ] 41 ] 42 ] 43 ] 44 ]
39

Úton hazafelé.

A beígért rövid út hosszúra sikerült

 

Vorkutát elhagyta a teherkocsikból álló szerelvény. Sokan voltunk, de hányan, azt nem tudnám megmondani. Az biztos, hogy velünk, magyarokkal más külföldinek számító elítélt is szabadult. Legnagyobb számúak a németek, mert azokból voltak az orosz emberek után a legtöbben. A mi negyvenes lágerünkből úgy tudom, százötvenen jöttek el velünk. Természetesen őket, mint mindenféle nemzetiségűt, vagyis állampolgársággal rendelkezőt külön-külön csoportosítottak és gyűjtötték.

A vagon, amely most rendelkezésünkre állt, egész más volt, mint amilyenben 1945-46-ban jöttünk kifelé. Külsőleg ez is olyan volt, de belül mindenkinek jutott rendesen fekvőhely. Az étel, amit adtak, megfelelőnek bizonyult és mivel úgy éreztük, valami nagy dolog történik most velünk, nem is nagyon törődtünk már vele. Különben is ott volt velem a nagy zöld lemezláda, tömve minden ehető anyaggal, így pótolta azoknak, akiknek netán kevésnek bizonyult a kapott adag.

Robogott a vonat velünk egész nap. Alig tapasztaltuk, hogy sokáig állt volna. Leginkább az élelmezés miatt állt, amikor kiosztották az ételt és italt. Ilyenkor a vonatkísérő magas rangú tisztek végigjárták a nyitott vagonokat és sorra kérdezték, van-e valami panasz, valami hiány? Mi lett volna? Az, hogy minél hamarabb hazaérni szeretteinkhez, akikről azt sem sejtettük, hogy élnek-e, halnak-e.

Tudtam én is, mint valamennyien, hogy nagy dolognak kell történnie ahhoz, hogy még egyszer szülőföldemet megláthassam. Többször hangoztattam, Vorkután a többi rab sorsához viszonyítva, nem volt rossz sorom, mégis inkább otthon énekes koldus lennék.

Igen, mert mégiscsak kalitkába zárt madárkák voltunk mi valamennyien. Mi nem ismertük pl. azt a szokást valamikor otthon, hogyha el akar utazni az ember az otthonából, arra engedélyt kell kérni. Nem nagy dolog ez, de nekünk furcsa volt.

Kíváncsian néztük a terepet nappal, nyitott vagonajtó mellett. Most nyár eleje, inkább tavasz volt még erre. Június 5-én indultunk, így valóban hűvös volt a levegő is. Most láttuk, hogy a vasút mellett mennyi láger volt felépítve. Biztosan a vasút fenntartására és hó eltakarítására tarthatták itt az embereket.

Ameddig a szem ellátott, semmi más építmény nem volt. Úgy véltük, hogy délre, legalább öt-hatszáz kilométerre kezdődött csak el a fenyves erdő széle. Ahogy haladtunk lefelé Leningrádnak, átmentünk egy iszonyú széles folyón is. Ez lehetett a Volga. Leningrádra nem emlékszem, de Moszkvára igen. Estefelé érkeztünk az állomásra. Itt kicsit többet időztünk, mint általában.

Úgy emlékszem, a Lomonoszov egyetem magas épületét láttam a Moszkva folyó partjához közel. Legalábbis úgy tűnt. Akkor persze mit sem sejthettem mi micsoda, de azóta már volt alkalmam meggyőződni az útvonalról és a látottakról. Átjöttünk az erdőrengetegen, amiről oly sokat hallottam a világháborút megjárt katonáktól. Mocsaras, sűrű erdő. Napokig jöttünk keresztül rajta.

Számoltam a napokat, élveztem a természet látnivalóit. Minden-minden érdekelt. Alig aludtam, odabújtam mindig az ajtóréshez, kukucskáltam folyvást. Egy biztos volt, hogy dél felé haladunk. Reményem folyton nőtt, de a képzeletem mindinkább elhomályosult. Mikor érünk haza, mit, hogyan találunk otthon? Maga az egész élet milyen lesz? Már mertem arra a kislányra is gondolni, akire oly sokat ott kint is. Hátha vár? Rólam mit sem tudhatott persze, hogy férjhez mehetett. De akkor mégis kinek fogok én kelleni így csupaszon, szegényen, politikai priusszal.

Bár egy szikra bűntudatot nem bírtam magamban felfedezni, mégis nagyon szerényen gondolkodtam. Tudtam és éreztem azt a hatalmas erőt magamban, hogy a tisztességes, becsületes munkán keresztül meg fogom állni és találni helyemet otthon. Nem féltem egyáltalán a jövőtől. Sőt, már most azonnal vállaltam volna olyan feladatot, olyan munkát, amitől esetleg mások visszariadnak, nem mernek nekimenni. Tudtam, éreztem, nekem biztosan a nulláról kell majd indulnom. Nem várhattam senkitől segítséget. Egy-szoba-konyhás lakásból jöttem el.

Édesapám maradt abban, amikor eljöttem. Ha élve találom, biztosan ott fog lenni. Megőrizte ruháimat, holmimat. Vajon Ilonka nővéremék ott vannak-e még édesapámmal? Nem baj, akárhogy lesz is, első dolgom lakás után nézni. Ha dolgozom, legyen tisztességes lakásom. Ha összeszedem magam, azután társ, feleség után is nézek, aki engem is elfogad, úgy, ahogy vagyok.

De mi lesz akkor, ha édesapámat már nem találom élve? Ezt gyorsan elhessegettem. Erre nem is mertem gondolni. Nekem nagy szükségem van rá és nekem talán kettétörne az életem, ha most meg őt veszítettem volna el. Nem és nem! Hiszen nekem olyan érzéseim vannak, hogy él. Álmaimban többször láttam. Az én Istenemtől számtalanszor kértem könnyes szemekkel, hogy hazamehessek. Élve találjam meg, aki után úgy vágytam. Öreg napjaira együtt lehessek vele.

Még a jövőt elképzelő családom sem adott annyi gondot nekem, mint édesapám. Nagyon szerettem volna jóvátenni neki azt a szomorúságot, amit okoztam neki. Előttem látom szomorú, kék szemeit ott a rácsokon túl, a városháza pincéje előtt, amikor kérdezte: „Mi történt veled kisfiam?” Óh, csak élve találnám, bár csoda történne! Ilyen és sok hasonló gondolattal gördült a vonat velünk már lassan a tizedik napon, amikor Lembergbe befutottunk. Kinyílt a meseország előttem. Valóságos, emberi körülmények közé kerültünk. Csodálatos látvány volt. Csupán tíz nap alatt mekkora változás tud az emberben lejátszódni.

Gyors és nagyon hirtelen ez a változás velünk. Alig másfél hét alatt a hideg égöv környezetéből idecsöppenni június 15-én a természetnek oly csodálatos, zöld övezetébe, a Kárpátok északkeleti lábánál fekvő Lembergbe. Ahonnan eljöttünk, sík terep, végtelen tundra, zöld moha mezőivel búcsúzott tőlünk. Itt meg, amerre csak néz az ember fa fát ér az utcákon, otthonias környezet, rengeteg kíváncsi ember vesz körül bennünket, ahogy kiszállunk a vagonokból. Érdeklődnek, kérdeznek, bár lengyelül. Alig értjük, de sejtjük, hogy a valamikor elveszített szeretteik, hozzátartozóik után érdeklődnek. Neveket kiáltanak, hátha valaki reagál a névre. Istenem, micsoda remények és reménytelenségek csapnak itt össze. Közelre természetesen hozzánk őket nem engedhették, mert nekünk mennünk kellett az állomásról tovább-tovább az ottani kiszemelt helyre.

Csodálatos érzések tódultak, viaskodtak bennem. Vajon tényleg ez lesz a szabadulásom igazi pillanata? Ez már maga a szabadság? Vagy csak a kezdete? Itt már nincs kutyás őr és géppisztolyos katona. Nem félnek, hogy megszökik valaki. Igaz, keményen megmondták, hogy aki nem úgy viselkedik, ahogy kérik, az magára vessen. Hová is menne itt az ember és minek? Ha már ide, a Kárpátok tövéig elhoztak, akkor már csak el lehet nekik végre hinni, hogy haza akarnak bennünket engedni. Biztosan a formaságokat be kell tartani.

Menetünk lassan haladt a városon keresztül egy elhagyott fatelepre. Hatalmas tégla- és fabarakkok álltak a területén. Ezekben lehettek a famegmunkáló gépek. Úgy néztem, deszkagyár lehetett valamikor. Miután megérkeztünk, megtörtént az átadás-átvétel a kísérő tisztek és fogadók között, létszámhiány nélkül. Elhelyezkedtünk a számunkra kijelölt barakkban. Mindjárt az első pillanatban láttuk, hogy nemcsak vorkutaiak vagyunk. Sőt, lassan kiderült, hogy a Szovjetunió legkülönbözőbb részeiből jöttek emberek. Első kérdésem hozzájuk az volt, nem tud valaki Bodré Pistiről? Ahogy elhelyezkedtünk a fiúkkal, mindjárt széjjelnéztünk a telepen, hogyan is leszünk itt. Tapasztaltuk, hogy drótkerítés azért itt is van, csak ez már nem az a jól ismert, magas, szöges drótkerítés. Ez nem túl magas és átmenni rajta nem okozna különösebb erőfeszítést.

Az őrök sem fatoronyban őrködtek, csak úgy a földön, őrbódéban. No, ezt a későbbiekben sajnos volt aki kihasználta és bizony kiillant a városba, egy kis kimenőre. Persze, létszámellenőrzéskor gyorsan kiderült és az illetőt vissza is hozták közénk. Talán nem is lehetett csodálkozni azon, hogy akad olyan fiú közöttünk, a sok száz ember között, aki elveszti önuralmát és meggondolatlanul olyat tesz, amit nem szabad.

A hír, ami elterjedt közöttünk, az volt, hogy néhány hét múlva hazamehetünk Magyarországra, vagyis otthonunkba. Örültünk, amikor a gyűjtőláger parancsnoka ezt megerősítette. Ahogy teltek a napok, úgy szaporodtunk és a fatelep barakkjai teljesen megteltek emberekkel. Úgy hallottam, ezerötszázan vagyunk és szinte az égtáj minden irányából verődtünk össze. Kamcsatkától Vorkutáig és délen valamennyi kő- és szénbányából az erdőirtásig, mindenfajta munkahelyről jöttek a magyar fiúk.

A kis végkielégítést mindenki hozta magával, amit a hosszú évek alatt a lágerparancsnok megspórolt részére. Nekem, tudom kevés jutott, mert a szakácsi fizetés alacsonyabb volt mindennél. Az első években kb. négy évig nem is kaptam, mert levonták tőlem az ellopott új ruháimra. Így csupán ötszázötven rubelt kaptam, amiből egy öltöny ruhát vettem ott a gyűjtőláger magazinjában. A kamcsatkai aranybányászok jöttek legtöbb pénzzel. Tíz-tizenötezer rubelt is emlegettek. Igaz, nekik az ellátásuk mostohább volt a miénknél. Így a rájuk költött pénzből több maradt meg. Itt, a gyűjtőlágerben el lehetett költeni a pénzt. Volt a magazinban többféle áruvásárlási lehetőség. Azt mondták, pénzt hazavinni nem lehet, így igyekezett mindenki megszabadulni minél hamarabb tőle.

Vártuk, mikor indulunk. A várakozás alatt egyre-másra érkeztek mindenfelől az emberek. Azonnal hozzájuk mentem érdeklődni Bodré Pisti felől. Senki nem hallott róla. Már annyira el voltam keseredve emiatt, hogy szinte betege lettem. A magam szabadságérzete szinte eltörpült már, mert csak azzal foglalkoztam, hogy keressem, kutassam nevét. Hátha valahol, valakivel együtt volt.

Egyszercsak nyomára bukkantam! Aki vele együtt volt még 1947-ben, az tudott felvilágosítással szolgálni. Sajnos, nagyon rossz hírt kellett hallanom, a legrosszabbat, ami csak lehetséges. Ez a fiú Miskolcra való volt és ő is hasonlóan volt elítélve, mint mi, többiek valamennyien. Így mesélte el a történteket. „Felcserként dolgoztam a kórházban, ahová egy fiút hoztak be teljesen eszméletlen állapotban. Az orvos megállapítása szerint agy- és mellhártyagyulladása volt. A lehetőséghez mérten mindent megpróbáltak, hogy segítsenek rajta, de nem sikerült.” Elmondása szerint még valahonnan speciális gyógyszert is hozattak, de az sem segített. Nem tudták észhez téríteni. Csupán három napig volt kezük között, amiután ott a kórházban meghalt. A személyleírása, a neve és főként a kartonján születési helye is megvolt: Hódmezővásárhely. Így, kétséget kizáróan ő volt az. Sajnos ennek a miskolci fiúnak a nevét én már elfelejtettem.

39
1 ] 2 ] 3 ] 4 ] 5 ] 6 ] 7 ] 8 ] 9 ] 10 ] 11 ] 12 ] 13 ] 14 ] 15 ] 16 ] 17 ] 18 ] 19 ] 20 ] 21 ] 22 ] 23 ] 24 ] 25 ] 26 ] 27 ] 28 ] 29 ] 30 ] 31 ] 32 ] 33 ] 34 ] 35 ] 36 ] 37 ] 38 ] [ 39 ] 40 ] 41 ] 42 ] 43 ] 44 ]

Vissza a webhely tartalomjegyzékéhez