SZEKERES IMRE GYULA
/ 1925 Hódmezõvásárhely / |
Azon az új területen, ahová gödröket ásni kivittek bennünket, dolgoztunk egy bútorgyár alapjainál is. Itt hatalmas, széles és mély gödröket kellett kiásni. Ásni, igen, mert másfél-két méter mélység után már ásni is lehetett. Addig nem! Örök fagyban pihen a föld. A felszíni, fagyos réteget később már tűzgyújtással és parázzsal olvasztottuk. Este, mielőtt hazamentünk, tüzet raktunk a gödör fenekén. Másnap reggelre a fagy engedett. Nem sokat, de mégis könnyebb volt, mint csákánnyal egész nap verni. Emlékszem, mily öröm volt már az is, ha elértük a lágy, puha részt, amibe már az ásó is belement. Azt is nehéz volt kiásni, kidobni a mély gödörből, de mégis könnyebb a csákányos munkánál. Találtunk kettő-három-négy méter mélyen kavicsréteget is. Alatta megint puha földet. Érdekes volt a tundra belseje lefelé. A mély lyukakba azután beleállítottunk egy hosszú,
vastag, kihegyezett végű fenyőfaoszlopot, melynek mind a két vége megvolt
vasalva. Szóval különböző munkákon részt vettem, ahová küldtek. Ellent sohase mondtam. Mintha hálás lennék, hogy ilyen munkán dolgozhatok. Igaz, a munkatársak is mind politikai paragrafusosak voltak. Most már rengeteg ember jött utánpótlásnak, oroszok, németek, lettek, litvánok, észtek, ukránok stb., stb. Különböző lágerekből idejártak. Egyszer egy nagyfőnök, látjuk, mutogat, járkál nagyon. Az lett belőle, hogy egy ötven-hatvan méteres, nagyon széles dombot elhordtunk talicskával egy tó közepébe, mert ott a tavon keresztül vasúti töltést kellett építeni. Először nem hittük el, hogy ebből lesz valami. Kérem, lett! Pár hónap, s a vonat már közlekedett is kerülő nélkül. 1947 elején, ahol ásni kezdtük a gödröket, nyáron már álltak a barakkok. Állt a hatalmas hangár-tetejű és óriás hosszú, kb. százötven méteres építmény, amiből a bútorgyár egyik legnagyobb üzemcsarnoka lett. Ennek a tetejének zsindelyezését is csináltam. A zsindely egy vékonyra gyalult fenyőfaforgács, melyet mint a cserepet, egymásra kellett szegelni. A szegünk drótkötélből készült. Öt-hat centiméterre el lett vágva a drótkötél, amit a szénbányáknál kiselejteztek; ilyen célra még remekül megtette. Persze, amelyik nem bírta ki az ütést, kibírta az ujjunk. Szerencse, hogy az ilyen munkát nyárra tervezték, ütemezték. Őszre engem visszavontak erről az építkezésről és a lakólágerhez tartozó téglagyárban kezdtem el dolgozni. Már az, hogy nem kellett három km-re eljárni reggel, este, meg haza, ez is nagy könnyebbség volt. A téglagyárban szárítóban dolgoztam. A szárítás úgy ment, hogy a hosszú, keskeny kamrákba alulról felszállt a füstös meleg levegő, amelyet alagútrendszeren vezetettek ide a kamrák alá a kazántól. Csak utána engedték ki a kéménybe. Így azután a farekeszeken nyugvó nyers téglák, olyan kormosak és szárazak lettek pár nap alatt, hogy alkalmassá váltak kemencébe rakásra. Igaz, gyorsított volt a szárítás, de muszáj volt siettetni, mert a terv sürgetett. A vagonok jöttek üresen, telve mentek el. Tíz kemence üzemelt állandóan. Sorba berakták, begyújtották, égett, majd ürítették. Mindenfajta munkának megvoltak a szakavatott munkásai. Ahogy a kitermelt sárgaföld bejött a csillékkel, úgy
belebillentették egy óriási keverő vasteknőbe, aminek a közepén egy
spirál forgott, úgy mint a húsdarálóban is. A kezelője hozzáadagolta a
megfelelő vizet, fűrészport, téglaport vagy szénport, mikor mit és a
teknő túlsó végén a már összegyúrt massza bement a formázóba. Ennek a
végénél jött ki a tégla már megformálva. Egy excenterrel működő
acélhuzal rendszeresen felszabta az agyagot téglavastagságban. Ahogy
elhaladt, egy levevőmunkás előtt, ő úgy szedte le a szalagról
hármasával, négyesével, ahogy győzte és háta megett Amikor a vasrámás kocsin levő tíz rekesz megtelt, a kocsi újra visszaemelkedett a vízszintre és a sínen begurította a kezelője a szárító kamrába, ahol a rekeszeket egyszerre ráeresztette a falba beépített vállakra, amelyeken függött a rekesz. Az üres kamra legbelső végén kezdte el a berakást és úgy haladt szépen kifelé. Amikor megtelt a kamra, becsukta mind a két végén a jól záró ajtókat és már rá is nyitotta az előmelegítő nyílást. Huszonnégy órai előszáradás (szikkasztás) után, azután teljes meleggel száradt. Amikor ide beálltam, társam lett egy tatár fiú. Ő már előzőleg itt dolgozott. Ő tanított be a mozzanatokra. A kamrába sín vezetett be, ugyanazon tolták be a nyers téglát is, amelyiken a mi a kis platós kocsira raktuk a száraz, forró téglát. Háromszáz darab fért rá egyszerre, szakszerűen megrakva, hogy le ne dőljön. Arra nagyon vigyáztunk. Előzőleg, amikor hozzákezdtünk a munkához, kinyitottuk a kamra mindkét végén levő ajtókat, hogy a bent lévő meleg jöjjön ki, mert képtelenség volt bemenni. Három kamrát kell kiüríteni egy pár munkásnak. Ahogy végeztünk, úgy mehettünk a zónába haza. Ha hat óra alatt végeztünk, akkor is mehettünk. Akkordban dolgoztunk. Normát nem kellett, nem is lehetett túlteljesíteni, mert gyorsabban a gép nem termelt. A tégla nem száradt és gyorsabban nem égett ki. Tehát könnyen ment a termelés kiszámítása. Igaz, a földfejtőktől sok függött, de azokat fizették a legjobban. Így ment a folyamat zökkenő nélkül. Az első kocsinkat amikor megraktuk, már akkorra olyanok lettünk, mint a kéményseprő teljes díszben, régi értelemben. Egyszer megjártam. Amikor a háromszáz tégla már rajta volt a kocsin, úgy osztottuk be egymást, hogy egyik kocsit én tolom ki a kamrából, a másikat a társam. Mert egyiknek kívülről kellett maradni, hogy a kerék alá tett göröngyöt ki tudja venni. Egy kicsit ekkor én beljebb lazítottam a terhet és a göröngyöt ujjammal akartam félretolni. Ekkor egy pillanattal a társam hamarabb megtolta a megrakott kocsit, mint ahogy szóltam volna neki. A kerék ráment teljes súlyával a jobb kezem középső körmére. Éreztem, kirántottam, hogy tovább az egész tenyeremre ne menjen rá. A körmöm ott lent maradt. Kiáltottam én, de késő volt, hogy „sztoj” (állj), de már a kis vagon elindult, mivel lejtős volt kissé a sínpálya és jött-jött felém. Nekem ott még az volt a szerepem, hogy kívülről tartottam hátammal vissza, hogy fel ne gyorsuljon. Tartom a jobb kezemet fölfelé, a vagont hátammal befelé. Amikor kiérünk a kamrából, mutatom az ujjam társamnak, hogy nézze mit csinált. Nem várta meg az indulási hangot és hamarabb indította el a kocsit. Akkorára az ujjam persze igencsak vérzett. El kellett szorítanom a csuklómat. A vagont már nem tudtam tovább tolni az égető kemence felé. Azonmód feketén, piszkosan, csöpögő ujjammal átszaladtam a lakózónába, a kórházi rendelőbe. A kapun egyből beengedett a katona, a kapuőr. Az orvos soronkívül fogadott és elsősegélyt nyújtott. Csodálatosan, nekem sem akkor, sem később, semmi fájdalmam nem volt, nyilván először elzsibbadt azért, később meg az injekció miatt. Így megúsztam fájdalom nélkül a körmöm eltűnését. Az ujjsérülés után kicsit bajos volt a fürdésem megrendezni. A kormos por úgy beleszívódott mindennap az ember bőrébe, hogy alig lehetett lemosni. Itt már volt azért szappan, ha fekete is, de jó lúgos tartalma miatt vitte a koszt lefelé. Egy darabig szabadnapos voltam, de nem sokáig. Gyorsan gyógyult. Volt egy másik nagyobb bajom. Még a cementgyár területén, a gödörásás idején egyik alkalommal, ahogy a munkába kimentünk, mindenki a saját gödörjéhez, én is oda igyekeztem. A kidobált földet belepte a hó és nem igen érezte az ember, hová lép. Egy pillanat alatt megcsúsztam és le egyenesen a mély gödörbe. Nem lett volna baj, csakhogy ide már vertek le fenyőgerendát. A felesleges levágott részt a gödör gazdái beledobták a gödör fenekébe. Gondolták, jó lesz majd másik gödörnél tüzelni vele. A lényeg az, hogy a farcsontommal úgy ráestem erre a facsonkra, hogy én bizony ott maradtam lent. Majdnem elájultam a fájdalomtól. Azért megúsztam, komoly bajom nem lett, de a gerincem végén nagyon nagy fájdalmat éreztem. No, az eset is, fájdalom is elmúlt, de azon a helyen, ahol megütöttem, elkezdett egy szemölcsféle növekedni. Először nem vettem komolyan, nem is láttam, csak éreztem ujjammal, hogy van. Inkább járásomban akadályozott. Még ez is elment volna. De amikor ott a kormos, poros szárító kamrában tele lett porral és az állandó mozgástól, nagy melegtől, izzadságtól teljesen elfertőződhetett. Az orvosnak eleinte nem mertem szólni, mert tartottam attól, hogy eltilt, ettől, az amúgy nem rossz munkától. Itt meleg van és hat-hét órát kell csupán dolgozni a normáért. Ekkor elmondtam az orvosnak egyúttal azt is, mi a panaszom. Megnézte és úgy értettem, vadhúst említett. Berendelt és valamilyen szállal lekötötte ezeket a szemölcsöket. Irtózatosan fájt, mert az érzéstelenítő valahogy nem enyhítette. De kibírtam. Néhány kezelésre bejártam és így elmúlt. Máig sem tért vissza, de harminc évig hordtam aranyeret, míg végül meg kellett műtetnem, 1983-ban. Úgy gondolom, az is ennek az ütésnek lehetett következménye, vagy a sok cipekedés, mert mindig olyankor jött elő, kellemetlenkedett, amikor túlemeltem magamat. De lehet, hogy a sok leülés a hideg földre gödörásás közben, az is elősegítette egy kicsit. Így a téglagyártól búcsút vettem, újra hóbrigádba
kerültem. Megváltozott újra a környezetem, az ellátásom. A legnehezebb
téli hónapokat, a legkriminálisabb időjárásokat ekkor éltem meg. Ez az
év márciusa hozta el az ott is ritka, de nem lehetetlen leghidegebb napokat. A
higany szála március közepéig egy héten át, az addig ott sem mért -60
°C-ot mutatta mínuszban, nem túl nagy ingadozással. Dermesztő hidegek
vannak máskor is, -30-50 °C-ig is, de ez az életem ilyen egyedülálló
tapasztalata volt. |
26 |