SZEKERES IMRE GYULA  / 1925 Hódmezõvásárhely  /
NYOLC ÉV RABMUNKA A SZOVJETUNIÓ VORKUTAI LÁGEREIBEN 1945-1953
Lektorálta: HÁBEL GYÖRGY  ; © Szekeres Imre Gyula 7144 Decs, Öreg u. 13. Tel : 74/495-948  ; Webmunka : Tóth István
Az itt látható  önéletrajzi írás írójának szellemi tulajdona. Nem magáncélú másolás, idézés csak beleegyezésével lehetséges.
Vissza a webhely tartalomjegyzékéhez                       
A teljes könyv letöltése : szekeres.zip 231K

1 ] 2 ] 3 ] 4 ] 5 ] 6 ] 7 ] 8 ] 9 ] 10 ] 11 ] 12 ] 13 ] 14 ] 15 ] 16 ] 17 ] 18 ] 19 ] 20 ] 21 ] 22 ] 23 ] 24 ] 25 ] 26 ] 27 ] 28 ] 29 ] 30 ] 31 ] 32 ] 33 ] 34 ] 35 ] 36 ] 37 ] 38 ] 39 ] [ 40 ] 41 ] 42 ] 43 ] 44 ]
40

Amikor hazajöttem, testvérbátyjának elmondtam, amit tudtam Pistiről, de ahogy ő mondta, neki más, jobb értesülései vannak. Úgy tudja, valaki hírt hozott, hogy jön hazafelé. Bár így lett volna, én örültem volna velük együtt hazajövetelének. Kicsit én is meginogtam akkor, hátha tévedett az én értesítőm. Ha élne, biztos régen hazajött volna már.

Nem is volt nekem kedvem azután, hogy ezt a hírt meghallottam olyan, mint addig. Szomorúságomat csak az a remény vigasztalta, hogy a másik két fiút, Buzi Misit és Benkő Gyurit otthon találom. Már ekkor tudtam azt, hogy aki 1945 őszén pár hónapot még nem jelenik meg otthonában, azt már nem hozták ki Oroszországba. Így némi kis reményszálam még maradt a fiúkat illetően. A sebesülésüket nem ítéltem halálosnak, legalábbis olyannak, hogy segítni ne lehetett volna rajtuk ott Grázban, ahová remélhetőleg vitték őket.

Abban nagyon reménykedtem egész hazajövetelemig, hogy Gyurit és Misit életben találom. Nem is mertem másra gondolni. Határtalan csalódást okozott az ő halálhírük is nekem.

Azután, hogy telnek a napok, mind több és több ismerőssel találkoztam. Összetalálkoztam Kneifel Imrével, akivel ott a téglagyárban ismerkedtünk össze. Legnagyobb örömömre és meglepetésemre mind a két szemére látott. Megoperálta egy szovjet szemészprofesszor, visszaadta szeme világát. Én őt ismertem, hisz jól emlékeztem rá, viszont ő engem csak most látott meg először. A hangomra viszont emlékezett.

Ma három fia és kisunokái vannak. Nemrég kaptam tőle levelet. Fiai az ALBA-REGIA zenekarban sok szép sikerrel szerepelnek. Találkoztam Kiss Antival is, akivel együtt jöttem haza annak idején Ausztriából. Ő is ott volt a sebesült fiúknak a szállításánál a Marenberg hegyen.

Azután volt katonatársaimmal is találkoztam. Micsoda ölelkezések, mennyire örültünk egymásnak! Szinte mintha a sírból kerültünk volna újra az élővilágba. Sajnos, hogy ezekről semmi fotó nincs, tehát csak emlékezni lehet rájuk. Általában városonként, helységenként csoportosultunk, keveredtünk egymás mellé.

Általában a dunántúliak és a budapestiek voltak nagyobb csoportokban. Naphosszat sétálgattak, beszélgettek, sakkoztak, kártyáztak, olvastak a fiúk. Voltak, akik futballoztak és egész derbi mérkőzéseket bonyolítottak le. Talán a legerősebb csapatuk a szekszárdiaknak volt. Kapusuk biztosan a legjobb. Közülük később itthon is folytatta egynéhány felfedezett tehetségét. Volt olyan fiú is, aki kötélen táncolt, a bajai Müller. Kialakultak a színjátszók is, nótaénekesek. Zenekarok. Szóval, kikerült ott minden rendű és rangú magunk közül.

A szülőföldemhez, Vásárhelyhez csupán ketten tartoztunk. Kovács Laci bácsit ismertem meg, aki egész más körülmények között került ki és más indokokkal. Lényeg az, hogy az általános amnesztia őrá is vonatkozott. Így, legjobban mi ketten tartottunk össze. Együtt sétáltunk a hatalmas udvaron, együtt tervezgettük jövőnket, otthoni életünket. Úgy emlékszem, látásból már korábban is ismertem Laci bácsit. Kirakatrendező volt korábban, így valószínű, ott láthattam Vásárhelyen.

A nemkívánatos körülmények között mégis jól esett az embernek, hogy földijével találkozhatott. Mindenki odahúzott az övéihez, így mi is naponta együtt voltunk. Vártuk, mit hoz a holnap, mire ébredünk. Hétről hétre újabb ígérgetések szálltak közszájon. Újabb és újabb dátumokat dobtak be a tudatunkba. Majd ekkor, majd akkor. Már hónapok telnek el és sehol semmi! Eleinte még türelmesebbek voltunk, de lassan fogyni kezdett mindenkié.

Június, július, augusztus, szeptember, iszonyú hosszú hónapok voltak. Már nagyon is otthonosan érezte mindenki magát, de ez senkit nem vigasztalt. Mindenki magára mosott, vasalt és főzhetett, ha akart. Volt egy közös helyiség, ahol lehetett sütni-főzni, ha beszerezte a hozzávalót.

Egyszer szervezett a láger vezetősége olyan brigádokat, akik autóval kijártak valami gazdaságba krumplit és zöldséget, sárgarépát meg káposz-
tát szedni. Szóval, enyhíteni akarták az abszolút tétlenséget és levezetni a háborgó hangulatot. Egy kicsit ez segített, de nem oldott meg semmit.
A ruhák már elnyűttek, cipők és felsőruházat elszennyeződött, elszakadt. Pótlás nem volt.

A legnagyobb baj és a legelviselhetetlenebbnek tűnt a tétlenség és a bizonytalanság. Semmit sem tudtunk, egyáltalán mi lesz velünk. Mert ha legelőször azt mondták volna, hogy önök itt lesznek öt hónapig és utána hazamehetnek, akkor talán másképp fogta volna fel az ember. Bár akkor is nehéz lett volna. De így, hogy megérkezésünk óta két-három hetes tologatással mindig későbbre jelölték a hazaindulásunk időpontját, ez kifárasztott mindenkit.

Aki még ilyenben nem volt, talán nehezen tudja elképzelni, milyen rossz és türelmetlen érzéseket váltott ki mindnyájunkból. Mert ha bármit is, de dolgoztunk volna, akkor az emberek lekötik figyelmüket, elterelik gondolataikat, talán még jobban elviselhetőbb lehetett volna az idő múlása. Már semmi játék, szórakozás, melyet magunknak alakítottunk ki, nem segített. Közrejátszottak olyan tényezők is (hogy a nyugtalanságot tetőzze), hogy közöttünk a nagykártyások elnyerték a nagyobb pénzösszeggel rendelkezők rubeljeit csalással. Ez komoly konfliktushoz vezetett később. Ezeket a rendkívüli ügyes, csalós kártyásokat a sztálingrádi táborból érkezett és nagyon összetartó, magyar csendőröknek kellett megzabolázni. Ez sike-
rült is.

Azon az éjjelen, amikor erre a rendcsinálásra sor került, a csendőreink egységesen kivonultak a körletekből és közrefogták a kártyások szobáját.
A hamiskártyások hárman laktak együtt. Kemény fenyítést kaptak, amikor szökni próbáltak a sötétben. Amikor a rendcsinálásnak vége lett és a csendőrök az egyik kártyást odavitték a kapuőrnek, csináljon vele, amit akar, az őr majdnem kővé meredt ijedtében. Amikor megértette, miről van szó, azonnal mentőkért telefonált és elszállították az összevert kártyásokat a kórházba. Csak hazaindulásunkkor csapták vissza őket csoportunkhoz.

Hiába, ezerötszáz ember között már azért egy-két ember akad olyan is, aki a másokon való élősködést tartja szem előtt. Ha nem csaltak és verekedtek volna és rendesen viselkednek, nyilvánvalóan semmi bajuk nem lett volna. Mindenki szerint, akik akkor ott voltunk, a volt csendőrök a nagy, egész csoport érdekében cselekedtek és jogosan. Azután elcsendesedett a hangulat és tovább tartott a türelmetlenség.

Már novemberben tartunk, amikor hallom, hogy valami aláírást gyűjtenek. A fejrésze úgy tudom, így szólt: Vagy vigyenek haza bennünket a legrövidebb idő alatt, vagy vigyenek vissza oda, ahonnan elhoztak, mert ez tűrhetetlen tovább! Itt a hideg időszak, fa nincs. Fűteni nem lehet, az emberek megfagynak, a pénz elfogyott, ami volt, feléltük. Lerongyolódtunk teljesen. Se fehérnemű, se felsőruházat-váltás nincs. Lábbelink szakadozott. Egyszóval, azonnal kérjük a legfelsőbb bíróság kivizsgálását!”

Ezt a szöveget és a rengeteg aláírást elküldték Moszkvába, a Legfelsőbb Ügyészséghez. Csodák csodája, egy hét múlva jött egy piros sávos, fekete ruhás, jóvágású férfi vagy harminc kísérővel. Sorakozó, szemle! Tüzetesen végignéztek bennünket tetőtől talpig. Meggyőződhettek arról, hogy a jegyzék hatására nem jöttek feleslegesen. Való igaz az az állapot, ami abban le volt írva. Amikor a sorokat végigjárták, pár percre megbeszélték a látottakat és a következő szavakkal fordult a vezetőjük a nagy csoporthoz: „Önök haza fognak menni rövidesen. Erre tiszti becsületszavamat adom. Holnaptól elkezdődik az előkészület az induláshoz. Az első csoport egy hét múlva elindul.” Kívánt minden jót és türelmet. Elköszöntek. Újra egy hasáb fa a tűzre téve. Valóban, ez a hasáb fa a tűzön már hazáig elég volt. Tényleg szavatartóvá vált ez a tábornok, aki a Legfelsőbb Ügyészséget képviselte abban az időben.

Másnap már elkezdték a névsor összeírását. Hétszázötven embert írtak össze ABC névsor szerint az A-tól addig, amíg a szám ki nem jött. Kovács Laci bácsi beleesett az első csoportba. Így, a nagy előkészület után ők elindultak arra, amerre mi egy hét múlva szintén elindultunk. Búcsúzáskor arra kértem Laci bácsit, legyen szíves, menjen el a Rónai 9. szám alá és akit ott talál, az édesapám lesz. Mondja meg neki, élek és indulok hazafelé, hozzá. Valahogy akkor eszembe sem jutott, ami korábban azért halványan foglalkoztatott. Mi is lesz, ha már nem él? Vagy máshol van? Erre akkor, búcsúzáskor, nem is gondoltam. Elmentek.

Ők már egy héten belül megtudják azt, amit hosszú évek alatt csak reméltek. Megérzik a szülőföld, az otthon varázsát valóságban is. Istenem, de nagy pillanatok voltak ezek az idők az ember életében! Soha nem lehet kitörülni, ha már eddig megmaradt. Ilyen pillanatok szülik az emberben a nemes érzéseket. Nehezen telt el, de elérkezett a hét vége. 1953. november 25. Indulás!

Mi már nem búcsúztunk, mert mindenki jött. Nem maradt senki, még talán a nyomunk sem. Mégis, az utolsó mozzanatoknál elébünk tettek valamit, amit én például addig soha sem láttam. Kiderült, hogy ujjlenyomatokat vettek külön-külön, minden ujjról és tenyérről. Kicsit furcsának találtam, hiszen nem voltam én bűnöző és ezután sem leszek, de ha ez nekik kell, ám legyenek boldogok vele!

Akkor, ott láttam életemben először a kétoldali fényképemet is. Szembe és oldalról voltam lefényképezve kopasz fejjel. Rettentő csúnya, iszonyatos, taszító fénykép volt. Ez kísért végig a hosszú éveken át? Nem csoda, hogy látszatra, fényképről bűnözőnek nézett akárki is. Nem érdekelt különösebben, mert már akkor azt tudtam, amit ők talán nem is sejtettek, hogy én soha életemben nem adok alkalmat arra, hogy az ujjlenyomataimra és fényképemre szükségük legyen. Tisztességes, becsületes honpolgár fogok én itthon lenni, aki a munka után fog megélni a jövendő családja körében. Elléptem az utolsó asztaltól is, amikor nevemet kiáltották és odamentem a nagy csoporthoz, akik már remélhetőleg soha többé ilyenfajta megpróbáltatásnak nem lesznek kitéve. Viszontlátásra polgártársak! Isten veletek! Jobb és szebb jövőt nektek is!

40
1 ] 2 ] 3 ] 4 ] 5 ] 6 ] 7 ] 8 ] 9 ] 10 ] 11 ] 12 ] 13 ] 14 ] 15 ] 16 ] 17 ] 18 ] 19 ] 20 ] 21 ] 22 ] 23 ] 24 ] 25 ] 26 ] 27 ] 28 ] 29 ] 30 ] 31 ] 32 ] 33 ] 34 ] 35 ] 36 ] 37 ] 38 ] 39 ] [ 40 ] 41 ] 42 ] 43 ] 44 ]

Vissza a webhely tartalomjegyzékéhez