Megköszönöm mindazoknak, akik e könyv kiadásához önzetlen segítséget nyújtottak, hogy még a honfoglalás 1100. jubileumi évében az olvasóhoz kerülhessen. Hiába volt már 1989 január végén befejezve a kézirat, ha biztatás hiányában az íróasztalfiókban hevert 1996 januárig.

Amikor Hábel György barátom elolvasta a kéziratomat, azzal biztatott, hogy ezt nyilvánosságra kell hozni, amiben megpróbál segíteni.

Segített is, többet mint gondoltam. Köszönöm fáradozását bár ne lenne hiába, térüljön meg azáltal, hogy minél többen elolvassák a (remélem) nem unalmas, valóban megtörtént életrajzot.

Meg kell említenem Katona Lajost a hódmezõvásárhelyi Emlékbizottság elnökét, Herczeg Mihály ny. tanárt, levéltárost és Tárkány Sz. Imrét, a Volt Hadifoglyok és Leventék Baráti Körnek szervezõ titkárát.

Mind a hármuknak köszönet, hogy annak idején bátorításukra megírtam 40 nap alatt a visszaemlékezésemet. Amikor hozzáfogtam, úgy gondoltam, talán a végét meg sem érem. Írásom jóval meghaladta terjedelmében az általuk kért szöveget. Nagy segítséget nyújtott feleségem, Klárika, aki biztosította részemre, hogy éjjel is, de nappal is, amikor írtam, zavartalan volt környezetem. Szerencsémre szolgált, hogy tél volt, így a kerti munkák szüneteltek. A legfontosabb mégis az a lehetõség volt, hogy le lehetett írni nyíltan, valósághûen azt a velem-velünk történteket amirõl addig nem volt tanácsos beszélni sem. Amikor a lágerbõl elengedtek rabtartóink ezt mondták: ha nem akarunk visszakerülni oda ahonnan eljöttünk akkor tekintsük az egészet meg nem történtnek és igyekezzünk felejteni mindent. Nem volt véletlen az sem, hogy amikor 1969-ben megkaptam a rehabilitálásomról szóló szovjet dokumentumot, ennek eredményeként 15 év után itthon “volt hadifogolynak” minõsítettek át. Addig ugyanis priuszos voltam, amit bizony többször éreztettek is velem munkahelyemen.

Nagy különbség volt jogilag a hadifoglyok és az elítélt rabmunkások között. A hadifoglyok ugyan a nemzetközi jog védelme alatt álltak és reményük volt a hazatérésre, de a táboraik zsúfoltsága, a gyenge élelmezés, a járványok miatt tömegesen pusztultak el.

Velünk rabokkal “gondosabban” bántak, mert a munkaerõnkre hosszabb távon volt szükségük. A szabadulásra azonban csak a hosszú büntetési idõ leteltével látszott lehetõség és akkor is csak a Szovjetunióban történõ letelepedésre. Csak Sztálin halála és a nemzetközi politikai nyomás tette lehetõvé a külföldi állampolgárok hazatérését. A szovjet rabok eleven halottaknak tekintették magukat, mert számukra a teljes értékû szabadulásuknak semmilyen reménye nem volt.

Visszaemlékezéseimben azt is leírtam, hogy a hódmezõvásárhelyi kötöttárugyár szakmunkásai (hadiüzem alkalmazottai) 1944 õszén a kiürítés során hogyan kerültek a Dunántúlra. Szakmunkásai közül a fiatalabbaknak (segédeknek) be kellett vonulni katonai kiképzésre. Közülük négyen egy helyre kerültünk így barátokká is váltunk és fogadkoztunk, hogy nem hagyjuk el egymást, egyszerre megyünk haza. A kiképzésünk csak másfél hónapig tartott, három hónap helyett a front közeledte miatt. Még márciusban és áprilisban is együtt voltunk, amikor két hét választott el a háború végétõl. Négyõnk közül csak én maradtam életben.

Kötelességemnek tartom, hogy az elhunytaknak emléket állítsak, mert becsületüket õk már nem tudják megvédeni. Õket már nem rehabilitálják.

Benkõ György és Buzi Mihály Ausztriában német golyótól halt meg, Bodré Istvánnal 1945-ben hazakerültünk, vesztünkre, mert három hónap múlva a KGB elhurcolt bennünket hamis hazug ígéretekkel. Én szabadulásomig végig Vorkután raboskodtam, de Bodré István sohasem térhetett haza szülõföldjére, mert fönt északon egy pecsorai lágerben agy- és mellhártyagyulladásban 1947. februárban meghalt. Ezt egy magyar rab felcsertõl, Stefán Istvántól tudtam meg, aki akkor vele volt.

Szerintem mindhárman hõsi halottak. Nevük emléktáblán is meg van örökítve Hódmezõvásárhelyen és Ausztriában a Lajta melletti Bruckban a temetõben, díszsírhelyen. A kettõs kopjafát Hegyi Flórián (volt levente) faragta. Emlékük legyen áldott.

*  *  *  *  *

E sorok megírására Gyuszi barátom kért fel. Vele éltem át a vorkutai poklok összes szenvedését és ez kovácsolt össze kettõnket legjobb baráttá.

Ha Vorkuta nevét hallom, könny csordul szemembe. Eszembe jut az a sok jó bajtárs, aki örök álmát alussza a tundra örök-jéghatár mezején. Akik üveges szemekkel égre bámulnak, mert kegyetlen hajcsáraink nem engedték, hogy kezüket imára kulcsoljuk, szemüket lefedjük.

Egy ócska deszkalapon vontatta két rab utolsó útjára, a gyászmenetet négy csákányos rab követte. Hátukon nagy fehér betûk és számok jelezték, mint nálunk a gépjármûvek rendszáma, hogy jelentéktelen, névtelen eszközök vagyunk, és a napi adag kása is csak addig jár, míg az erõnk bírja.

Végül a gyászmenetet két fegyveres õr sítalpakon zárta, mellettük egy hatalmas vérebbel.

A fegyver nem végsõ tiszteletadásra szolgált, hanem, hogy belénk lõjenek, ha a végtelen tundrán szökni próbálnánk.

Virágok helyett a rabtársak könnye jéggyöngyként hullott sírjukra, a gyertya lángját a csonttá fagyott földet verõ acélcsákányok szikrája pótolta.

Óh azok az összetört szívû anyák, akiknek fájdalmas sóhaja és eget ostromló imája, nem segített, hogy legalább még egyszer átölelhesse fiát! Jogosan kérdezhetik önmaguktól, hát ezért érdemes volt gyermeket szülnöm?

Ti hõs özvegyek, kiknek karrierjük az élet legszebb korszakán derékba tört és félárvák ezrei, kik hiába vártátok édesapátok visszatérését, helyette csak a fakó fényképét csókolgathattátok.

Ha tudnák a süvítõ, északi szél nyelvét, biztos azt üzenik nékünk: “Ha van igazság és Isten az égben, akkor valakiknek keményen fizetni kell
érte!”

1994. április 11. Budapest - Farkasrét. Lovas József okl. villamosmérnök kollégámat és barátomat temettük, hetvenéves korában. Szívbetegségben halt meg.

A háborús években a Mûegyetem gépészmérnök hallgatója volt. 1944 õszén a Mûegyetem erõszakos kitelepítésekor nem ment Németországba. A front átvonulását Budapesten akarta megvárni, hogy utána Munkácsra mehessen rokonaihoz. Ez a terve nem sikerült, mert SAS behívóval bevonultatták katonának az itthon maradt mûegyetemistákból alakított zászlóaljba.

Parancsnokuk kimentette õket Dunántúlra. Harcokban nem vettek részt, a háború végét Ausztriában élték meg. Vesztére hazajött, folytatni szerette volna gépészmérnöki tanulmányait. A besúgók a mûegyetemi zászlóalj tagjainak névsorát átadták a szovjet parancsnokságnak. 1945 augusztus 20-án a pesti Szent Imre kollégiumból hurcolta el társaival együtt a szovjet titkosrendõrség. A Szovjetunióba deportálták. A bíróság 15 évi “javító-nevelõ” lágermunkára ítélte. Ezt követõen sorstársaival együtt az északi sarkkörön túlra, a tundravidékre, a vorkutai szénbányák rabtáborába szállították. Vorkuta az Ural északnyugati végén fekszik, Budapesttõl légvonalban 3250, a rabok vasúti szállítási útvonalán mérve, 4300 km-re. Nyolc évet raboskodott ott. Sztálin halála után, Isten segítségével, 1953-ban hazakerült. Az életben maradásában sokat segített munkácsi fõorvos nagybátyja, aki amikor lehetséges volt, rendszeresen küldött neki csomagot. Azért tehette meg, mert Munkácsot a Szovjetunió bekebelezte. Különösen a vitaminok segítettek sokat az életben maradáshoz.

Lovas József nemes lelkületét bizonyítja, hogy a kapott csomagokat mindig megosztotta magyar rabtársaival. Sose beszélt itthon részletesen a vorkutai szenvedéseirõl, mert szabadulásukkor rabtartóik fenyegetésekkel hallgatásra kényszerítették õket és az itthoni politikai légkör sem volt erre alkalmas. Amikor hazánk szovjet megszállása 1992-ben megszûnt, már nem volt sem lelki ereje, sem egészsége az átélteket leírni. Ez a könyv helyette is készült, az õ sorsa is benne van.

Temetésén a kollégák nevében én mondtam búcsúbeszédet. Így terelõdött rám vorkutás bajtársainak figyelme. Ekkor ismertem meg Szekeres Imre Gyulát. Õt hasonló módon 20 éves korában, Hódmezõvásárhelyrõl deportálta a szovjet titkosrendõrség és együtt raboskodtak Lovas Józseffel. Lovas József magával vitte a sírba szomorú emlékeit, Szekeres Imre Gyula azonban 1989-ben, amikor ez már nem járt kockázattal és megtorlással, a hódmezõvásárhelyi városi levéltár kérésére leírta szomorú élményeit. Kéziratának másolatát nekem is elküldte. Amint elkezdtem olvasni, egyre nagyobb érdeklõdéssel mélyedtem el benne.

Nemcsak a lágerek kegyetlen világának megismerése volt nagy élmény, hanem a szerzõ stílusa is. Pedig Szekeres Imre Gyula nem járt középiskolába, szakmunkás volt, ezért még inkább megérdemli az elismerést. Úgy éreztem, hogy kitûnõ élménybeszámolóra leltem, amelyet nem szabad íróasztalfiókban vagy múzeumi levéltárban õrizni, hanem közkinccsé kell tenni. Ebben az is vezérelt, hogy nem kerültem a frontra és az utána következõ kommunista diktatúrát baj nélkül átvészeltem. Három bombázásból kerültem ki épen, három alkalommal menekültem meg szovjet fogságba-
eséstõl, illetve a “málenykij robot”-tól és az ÁVH-nak sem lettem üldözöttje, foglya. Hálából, sorsom szerencsés alakulása miatt is kötelességemnek érzem, hogy segítsem ennek az emlékiratnak a megjelenését, sokat szenvedett honfitársaimért is.

Egyre kevesebben vagyunk, akik a második világháború borzalmaiból élve kerültünk ki. A magyar történelem, az utókor és elpusztult sok százezer bajtársunk iránti kötelességünk az igazság maradandó ismertetése, mert a
békésebb viszonyok között felnövõ nemzedékek el sem tudják képzelni, milyen szenvedéseket élt át népünk, s hogy milyen aljasságok történtek vele.

Történelmünk legnagyobb tragédiái közé tartozik a II. világháború, de nem azért, mert elvesztettük. A gyõztes szövetséges hatalmak közötti érdekszféra felosztás alapján a hazánkat megszálló németeket a szovjet hadsereg verte ugyan ki, de a németek egy évig tartó megszállását és kegyetlenkedéseit a 47 évig tartó sokkal kegyetlenebb szovjet megszállás váltotta fel. Ez volt a nagy tragédiánk. Ha hazánkból 1956-ban kivonultak volna a szovjet csapatok, Ausztria színvonalán élhetnénk és nem nyomorognánk!

Jól emlékszem még diákkoromban, 1943-44-ben látott “Szibériába” feliratú komor plakátokra. Ezeken egy marhavagon végén vöröscsillagos szovjet katona õrködött. Voltak akkor, akik ezt csak elrettentõ propagandának tartották, de nagyon sokan elborzadtak tõle. Ebbõl a “propagandából” egy év múlva véres valóság és népünk nagy tragédiája lett. Sok százezer magyar vált rabbá, indokolatlanul hosszú ideig hadifogollyá, “málenykij robotossá” a legkeservesebb életkörülmények között. Jelentõs részük örökre ottmaradt a szovjet birodalom jeltelen tömegsírjaiban.

Sztálin részérõl a magyarok fogságba, büntetõtáborokba, rabszolgamunkára hurcolása a legostobább politikai tett volt. Tudta, hogy Magyaror-
szág szovjet zóna és megszállt terület lesz, mert az angolszászok végzetes könnyelmûséggel az õ érdekszférájába engedtek minket.

Ha a magyar hadifoglyokat, a civil rabokat, és a “csak dokumentumot kaptok” hazugsággal lágerekbe csalt és fogságba hurcoltakat a fegyverszünet után hazaengedte volna, nemcsak a magyar nép háláját nyerte volna el, hanem a Szovjetunió számára is ez lett volna az ésszerû lépés. Az elengedett foglyok és rabok ugyanis hazai légkörben, családjukkal együtt élve, kedvezõ körülmények között kapcsolódhattak volna be a termelésbe, amelynek hasznát úgyis a Szovjetunió fölözte volna le. Sokkal több terméket kapott volna, mint amennyit az elhurcoltak a sanyarú szovjet körülmények között produkálni tudtak. A foglyok elszállításához jelentõs vasúti kapacitásokat kellett igénybe venni a tönkrement hálózaton. A foglyokat õrizni, etetni, elszállásolni kellett. És a sok legyengült fizikumú beteg emberrel eleve nem lehetett olyan termelési eredményt elérni, mint normális emberi körülmények között. A rossz viszonyok miatt tömeges volt az elhalálozás. Politikailag nagyon fontos tényezõ volt, hogy ezek az emberek teljesen kiábrándultak a szocializmusból. A Szovjetunió ezzel eljátszotta tekintélyét. Népünk többsége nem felszabadítónak, hanem rabtartónak tekintette, ami kitörülhetetlen nyomot hagyott a magyarság lelkében. De nemcsak a magyarságnak, hanem sok millió rabnak, hadifogolynak és a Szovjetunió népeinek, az egész emberiségnek tragédiája, hogy Sztálin nyolc évvel túlélte a második világháborút. Mennyivel másként alakult volna a történelem, ha 1945-ben õ hal meg és nem Roosevelt USA elnök.

Sztálin nem ismerte fel a kedvezõ történelmi pillanatot, hogy nagylelkûséggel megnyerje a magyarság rokonszenvét. Viszonzásul kapták 1956-os forradalmunkat és szabadságharcunkat, amely a Szovjetunió hanyatlásának elindítója lett. Sztálin szobrát a világon elsõként Budapesten, forradalmunk döntötte le.

Szekeres Imre Gyula emlékiratában tárgyilagosan, szenvedélyektõl mentesen írja le a rabságban töltött nyolc esztendõ fontosabb és jellemzõ eseményeit. Nem napló ez, hiszen a gulágok lágereiben nem lehetett naplót írni. Visszaemlékezéseit deportálásától számítva 44, hazatérésétõl is 36 év múlva jegyezte le. Az idõ múlása sok emléket elhomályosít. A rabtársak véleménye szerint azonban, akik olvasták a kéziratot, a szerzõ visszaemlékezései nagyon is élethûek. Õ szerencsés volt, mert idõvel a munkahelyrõl sikerült a láger konyhájára bejutnia, így megtudta õrizni életerejét és nagyon erõs hite is életben tartotta.

Szolgáljon e könyv emlékül azoknak a bajtársaknak, akik ott pusztultak el, azoknak, akik ha betegen is, de hazatérhettek szeretteik körébe, azoknak, akik ifjúságuk legszebb éveit vesztették el. És legyen ez a könyv a magyarság huszadik századi egyik legnagyobb tragédiájának mementója is.