SZEKERES IMRE GYULA  / 1925 Hódmezõvásárhely  /
NYOLC ÉV RABMUNKA A SZOVJETUNIÓ VORKUTAI LÁGEREIBEN 1945-1953
Lektorálta: HÁBEL GYÖRGY  ; © Szekeres Imre Gyula 7144 Decs, Öreg u. 13. Tel : 74/495-948  ; Webmunka : Tóth István
Az itt látható  önéletrajzi írás írójának szellemi tulajdona. Nem magáncélú másolás, idézés csak beleegyezésével lehetséges.
Vissza a webhely tartalomjegyzékéhez                       
A teljes könyv letöltése : szekeres.zip 231K

1 ] 2 ] 3 ] 4 ] 5 ] 6 ] 7 ] 8 ] 9 ] 10 ] 11 ] 12 ] [ 13 ] 14 ] 15 ] 16 ] 17 ] 18 ] 19 ] 20 ] 21 ] 22 ] 23 ] 24 ] 25 ] 26 ] 27 ] 28 ] 29 ] 30 ] 31 ] 32 ] 33 ] 34 ] 35 ] 36 ] 37 ] 38 ] 39 ] 40 ] 41 ] 42 ] 43 ] 44 ]
13

Mivel ez a számlálás-szokás később mind a zárt helyeken is folytatódott, mind a kiszállításunk alatt is, így arra következtettem, mégiscsak fontosak lehetünk, hiszen nem tűnhetünk el, nem veszhetünk el csak úgy, hogy ők ne tudjanak rólunk. Mégiscsak szükség lesz ránk, azaz leginkább ha még marad belőle, az erőnkre. Egyre fogyott az is, mert a szervezetem gyöngült. Éreztem, hogy több és jobb táplálék kellene. Ez, amit itt azóta kapok, talán ha fele értéke van az otthoninak. Pedig otthon sem étkeztem első osztályon, de legalább a jó házi tejet naponta, reggel állandóan megittam. Olasz néniék - ahol laktam, a Rónai utca 9. alatt - tartottak tehenet is, mert ugye paraszt család elképzelhetetlen volt tehén nélkül. Így testközelben voltam a tejjel, ezért minden reggel az én virágos, fél literes lábasomat teleaprítottam kenyérrel, és az volt a reggelim. Bírtam vele délig könnyedén. De itt hiába eszem meg azt amit adnak, akár egyszerre, akár beosztva, állandóan korog a gyomrom.

Tűrni kell, mit tehet az ember. Csak ezt a természetbeni zuhanást egyszerre igen nehezen viselem el. De állandóan azzal szuggerálom magamat, hogy ki kell bírni, hátha jobb lesz ennél a későbbi életem. Ilyen reményekkel gördült a vonat velünk, ki tudja merre, hová. Mert ugye itt nincs kalauz, aki készséggel kérdésünkre válaszolna. A kalapácsos katonákat pedig megszólítani sem lehet, hiszen mi nem értjük őket, ők minket. Milyen jó, így nem is tud veszekedni az ember. Különben is, ők nem azért kísérők a vagon külső két végén fegyveresen, hogy még a társasági igényünknek is eleget tegyenek. Ők teszik a maguk dolgát, mi meg tűrjük a magunkét. Különös színjátéka ez az emberiségnek. Mi úgy érezzük, ártatlanok vagyunk, legalábbis jogunk van érezni ezt. Ők pedig fasisztáknak, meg ellenséges söpredéknek tekintenek bennünket - (legalábbis a velünk való bánásmódból ezt következtetjük). Talán az egész játékot önkéntes jelentkezés alapján is meg lehetett volna játszani olyan kenyér-kolbász ígéretekkel, hátha akkor az utazók elégedettebbek lettek volna. Ellenőrizni sem lett volna szükséges, hiszen ki az a bolond ember, akinek jobb élet reményében eszébe jut, hogy megszökjön.

Igaz, minket veszélyes elemeknek minősítettek, akkor pedig otthon is mit kezdtek volna velünk? Minket ezek szerint nem kívánatos embereknek tekintettek és ki velük a határon túlra, majd az oroszok tudják jól, mit kell velük csinálni. Őnekik már kiforrott hagyományaik vannak erre, hol kell őket foglalkoztatni, hogy ne sok maradjon belőlük. Akik mégis túlélik, azok már úgyis betörnek testileg-lelkileg, nem is árthatnak senkinek.

Ilyen gondolatokkal mentünk a vagonnal előre, de nem sejtettük hová, merre. A végcélt tudtuk csak, ez Oroszország. Eszünkbe jutott az a plakát is, amelyet a háborús években ragasztottak ki az utcán. Egy óriási, vörös emberi fej. Ennek egy kitátott szájába a kanyargós vonat ment befelé, nyelte el a pici emberfejekkel megtöltött vagonokat. Talán a plakát rajzolója jó előre ilyenekre gondolt, amilyen a miénk is? Ki tudja, hogyan van ez? Kiismerhetetlen a világ. A békés természetű emberre is azt mondják ki, háborús bűnös. Aki soha életében nem verekedett, veszekedett! Sportlövő létemre, soha emberre nem fogtam fegyvert, még véletlenül sem. Erre tanítottak vezetőim és ilyen voltam valójában is. Aki Jézus tanításait már pici gyerekkorától magába szívja, és egyet is ért vele kamasz fél-férfi korában is, az hogyan lehet csak úgy, máról holnapra a nép ellensége, amikor minden vékony, vastag gyökere az egyszerű nép fájából ered. Ősi magyar érzel-
meimet nem tudtam bűnnek felfogni, akinek egy hazája, egy Istene, egy családja van, a magyar nép.

Volt idő ott a vagonban gondolkodni és szenvedni is a honvágytól, ami minél jobban távolodtunk hazánktól, otthonunktól, annál jobban sajgott szívünk tájékán és amitől elszorult a torkunk.

Végre hosszabb ideig állt a vonatszerelvényünk. Talán megérkeztünk úticélunkhoz? Halljuk kívülről a katonák kiáltásait, vezényszavait, a vagonajtók hangját, amint mellettünk mindig közelebbről oldalra tolják. Majd ránk került a sor, mi következtünk. Nem adtak már be semmit se akkor. Mi meg nem is törődtünk vele, csak leszállhassunk végre a földre. Ahogy a vagonból kinézek, a messzeségben úgy tűnt, mintha egy nagy, sötét erdő terülne el óriási szélességben.

Egymás között mondja valaki, nézzétek ott a Fekete-tenger. Hát az nem erdő? Nem ám, az tenger. Ennyi volt az egész, a felfedezésből ennyi jutott. Valóban Constanzába, a tenger közelében egy alacsony építésű, lapos tetejű, modortalan, szürke kövekből épült börtön felé vette útját a menet.

Itt láttuk, milyen sokan vagyunk. Valószínű, amikor egy-egy állomáson álltunk, hozzánk csatoltak újabb vagonokat. Így, egy szerelvény lett belőlünk. Hogy kikből állt, azt nem tudtuk meg, hiszen nem engedtek beszélni és különben is csak egy-egy vagon emberei maradhattak együtt. Minden vagonból külön őrizettel vonultunk a többi ember után. Jobbról balról kutyás, géppisztolyos katonák vettek közre bennünket elég sűrűn, úgyhogy bárkinek a szökési próbálkozása biztos halált jelentett volna. Ezt meg is mondták hangos szóval. Tolmács nélkül is már annyiszor elmondták, meg kellett érteni. “Széles lépés, jobbra-balra kilépni tilos, mert az őr fegyverét használja. Leszegett fej, beszélni tilos!” Ha mégis valamelyik elszólta magát, az őr mellettünk nem volt olyan messze, hogy meg ne hallotta volna. Erre hangos rendreutasító szavak dörrentek. Így lépkedtünk hosszú sorokban előre, kutyaugatások kíséretében, gondolatainkban elmélyedve. Magunkra nem kellett gondolnunk, hiszen mindig megmondták, mit csináljunk. Most meneteltünk. Ez volt egyetlen feladatunk, hová, merre, nem a gondunk!

Megérkeztünk a börtön épülete elé. Óvatosan azért a fejemet néha feljebb tartottam, mégis lássam már hol, merre járunk. Ennek az építménynek a kinézete elárulta, hogy bizony nem is lehet más, csak börtön. Vasrácsos ablakai, magas, körbevonuló falai tetején a szögesdróttal, a hatalmas vasrácsos kapu, égbe kiáltotta, hogy foglyok szállodája, hotele.

Sorban, rendben igyekeztek beterelni a sok népet. Leültettek bennünket a kapun belül, a kerítés és az épület között levő zöld gyepre. Milyen jól esett ennyi idő után a kemény vagondeszka matrac után a lágy, puha füvön üldögélni. Most a fejünket is fenn tarthattuk, szóval nem volt testi szabályozás, csak az ülőhelyünket nem hagyhattuk el. Minek is, hová?

A sorok elein kezdték a kihívásokat, egy asztal mögött ülő, borotvált fejű katonatiszt egyeztette adatainkat. Kérdezte születési évemet, anyám nevét, nevemet és az elmaradhatatlan paragrafusokat. Szóval minden személyt átvettek és egyeztetés után ötösével beljebb kísértek bennünket. Úgy láttam, hatalmas börtön volt ez, sok ember lehetett benne. A kerítés mellett magas lábakon álltak az őrbódék. Teteje alatt az őr figyelő tekintete vigyázott, neki ez volt a feladata. Aki már egyszer a börtön falai közé kerül, mi is lehet más, csak őrizett, akire vigyázni kell több szempontból is.

Vajon külső támadás érte-e már valaha is a börtön lakóit? Eddig, egész életemben azt hittem és úgy is gondoltam, a börtönbe csak bűnös emberek kerülhetnek. Íme, most arra következtettem, nem is biztos. A mi példánkból következtettem: ártatlanok is bekerülhetnek, nem is olyan nehezen. Csak módszer kérdése.

Amikor rám került a sor, ötödmagammal elindultunk egy katona után, aki vezetett bennünket. Itt már nem volt szükség falon belül, a börtön udvarán fegyveres kíséretre. Biztonságban tudtak bennünket őrzőink. A kutyás katonák kapun kívül maradtak. Más feladat után mentek, újabb jövevé-
nyekért.

Ahogy bekanyarodtunk a börtönépület belső, közrefogott udvarára, ott az egyik épület alatti pincelejárathoz érkeztünk. Elég nagyméretű, egyszárnyas, nagyon vastag ajtó volt. Kívülről egy vastag vaspánt is volt keresztben, amivel egy plusz biztosítékot adtak az ajtónak. Itt is a túlbiztosítás. Vagy ki tudja, egy ember mire képes. Mindenesetre az én képzeletemet felülmúlta ez a biztosítás. A kinyitott ajtón belül láttam egy lefelé menő lépcsőt a sötétbe. Betessékeltek mind az ötünket, így a lépcsőn kezdtünk lefelé haladni, de végére nem értünk, amikor már gyorsan a katonaőr becsukta, majd ránk zárta a nehéz ajtót és hallottam a vaspánt kattanását, amint az őr helyére rakta és elreteszelt bennünket a napsütötte külvilágtól. Igen, míg ott a földön, zöld gyepen ültünk, élveztük a már annyira nélkülözött napsütést is. Persze eddig is sütött, csak az nekünk nem volt kívánatos, hiszen a vagonunk külsejét melegítette és attól szenvedtünk.

De most itt élveztem a drága, jó nap melegét és vágyakoztam az otthoni környezetembe. Lehunyt szemeimben megjelentek az otthoni friss és régebbi képek. Édesapám utoljára látott szomorú, aggódó arca, szavai itt csengtek fülemben: “Mi történt veled, kisfiam?”

Hát ez, édesapám, csak nem tudom már mondani sem, mert hiába, nem hallja meg. Jobb is hogy nem tudja, mert a szíve talán megszakadna, ha látná vonulásomat a kilátástalan jövő felé, éhesen és szomjasan állan-
dóan. Az ajtó bezárásával teljesen sötét lett a pince lejáratában, és semmit sem láttunk, mint olyankor lenni szokott, amikor világos, napfényes udvarról az ember sötétebb helyre bemegy. Nem akart a szemünk elé tárulni semmi látnivaló. a lépcsőt, ami még alattunk volt, kezünkkel tapogattuk ki, mert nem győztünk leérni. Végre leértünk és a csupasz, egyenes, valódi földön haladtunk a hangok irányában jobb felé. Kicsit kezdett szemünk látni. De sötét maradt továbbra is, csak az elvakultság engedett egy keveset. Ahogy haladtunk beljebb, tovább, akkor látom már, hogy egy igen hosszú, keskeny földalatti folyosószerű helyiségben vagyunk. A zajról ítélve elég sok ember van, csak még mindig az egészet nem látom át egyszerre.
A fejünktől jóval magasabbra, elérhetetlen magasságban, ritkán, egyszint-
ben pici, inkább téglánál is kisebb ablakok, illetve nyílások voltak, valószínűleg a börtönudvar felé. A tájékozódás alapján így ítéltem.

A pincehelyiség kb. harminc méter hosszú és három és fél, négy méter széles lehetett. Hossz irányban ritkán oszlopok álltak. A pince legbelsejébe, ahová ilyen földi lényeknek, mint én is tartoztam, később is tilos volt még a közelébe is menni. Ott volt valami deszkából összeállított pódium féle. Mint egy katedra, csak nem volt az alja becsinálva, üres volt és valódi sötétség.

Ahogy a lépcsőtől már tisztes távolságba érkeztünk, a sötét félhomályban hangos beszédet hallottunk. Többségét nem értettük, hiszen elég vegyes nyelven beszéltek, ez később már kiderült.

Én, azaz mi, akik most érkeztünk, a magyar nyelvre lettünk figyelmesek. Kik vagytok? kérdezik. Magyarok? Igen, feleltek. De láttam, hogy ismeretlen arcok, a sötétben úgy véltem, mi még nem találkoztunk. Hát bizony több új fiú közé keveredtünk.

Tehát szétszórtak bennünket, nehogy összeszokjunk. A fiúk mindjárt figyelmeztettek bennünket, vigyázzunk a holminkra, mert itt sok a tolvaj és rövidesen jönnek és levetkőztetnek bennünket, megfosztanak valamirevaló, jobb, otthoni ruháinktól, netán értékeinktől, dohánytól.

A házirendet is gyorsan elmondják. Keressünk a földön (itt is gyékényből font szőnyegen) helyet, ahol aludni fogunk. Lehetőleg mi, magyarok egymás mellé kerüljünk, mert ha külön van valaki, nagyon ki lesz szolgáltatva. A parázs (dézsa) ott van a lejárati lépcső mellett, kis és nagy dolgunkat éjjel vagy nappal abba végezzük el. Mi igyekezzünk felébredés előtt elvégezni a nagy dolgunkat kivitel előtt, mert ha valaki az üres hordóba végzi a nagyszükségét, akkor a tolvajok addig verik, míg mozog az illető. Ők már ezt látták, így ehhez tartsuk magunkat.

Alig oktattak ki bennünket, újak, majd még újabbak jöttek be. Alig helyezkedtünk el a már ottlevő magyarok között, máris szólítanak a pince belseje felől. Igyi szuda sznové csoloveki (gyertek ide új emberek). Később ezt tapasztaltuk az újabb és újabb jövevényekkel is. Amikor közelebb értünk a pódiumhoz, akkor látom ám, ott ülnek törökülésben valami sötét képű, eléggé unszimpatikus kinézetű emberek. Hangjukról megítélve erőszakos, támadó jellegű embereknek néztem őket.

“Sto jeszt” kérdi tőlem. “Átkudá ti” stb. kakoj a paragrafus. No erre jobbról-balra körülvettek az emberei és erősen átmotoztak, tetőtől talpig. Persze semmi olyat nem találtak, ami a főnököknek megfelelt volna. Pl. jobb ruha, jó csizma, sok dohány, esetleg rejtett gyűrű vagy valami, amit ők sem tudtak mi kellene, csak kutattak. Ami jó lesz majd a lágerbeni életükhöz, hiszen ott is ők voltak a főnökök. Mi csak “csortok”, ördögök.

Mikor látták, nincs nekik való nálam, akkor hangos szidásokkal és néhány rúgással ellöktek vissza a helyem felé. Azt gondoltam, megúsztam, többet nem háborgatnak ezek a félelmetes alakok. Tévedtem. Amikor a többieket is hasonlóan kikérdezték és megleltározták, akkor őket is szabadon engedték. Igen ám, de az embereiknek, a “sakáloknak” az is nagyon megfelelt, amit a főnökök le sem köptek. Így alakult ki pofonegyszerűen az a szemlélet, hogy a kis tolvajok felhajtanak a nagyok részére, segédkeznek a vagyonszerzésben, így a kicsik teljes védelmet kapnak mindennemű támadással szemben. Mert akkor, ha netán az ördögök megütnének egy kis tolvajt a szemtelenségéért, akkor azonnal panasszal élnek a nagy főnökük előtt, hogy lázadoznak az ördögök, a nép ellenségei és akkor jön a könyörtelen megbosszulás. Mivel ők vannak fölényben, így engedéllyel kíméletlen verést tudnak produkálni. Tehát mit tehet szegény ördög, hagyja, hogy ha a hús elfogy, a csontján is rágódjanak a valódi, megtestesült fenevadak.

Sajnos rajtuk nem tudok még ma sem napirendre térni. Hogyan alakultak ki ezek az emberek, milyen családi környezetük lehetett ezeknek, vagy egyáltalán volt-e valamikor. Ezek csak maguknak, magukért éltek először, másodszor és harmadszor is. Pedig mi volt ez még a későbbi tapasztalatokhoz lépest! Mennyivel szörnyűbb dolgokkal is találkoztam. De ebben az időben még a jövőről mit sem sejtettem.

Szóval helyemre sem értem, körbevettek hárman is ebből a kis tolvajok társaságából. Ők is egyezkedhettek egymás között, ki kire száll rá. Ezek rám vetették magukat. Először csak kedvező cserére nyújtottak lehetőséget. Amit odaadtam, azért adtak ők is valamit. Pl. a jó kopjás bakancsom is megtetszett nekik. Adjam oda. Mi lesz nekem helyette? Adnak egy “laptyit”, ez sásból font, bocskor alakú lábbeli. Madzaggal kell fölkötni a lábfejre és lábszárra. Előnye, hogy majd később sok kapcát lehet a lábomra tekerni és a lábam nem fagy meg a nagy hidegben. Mert ott kint a zima (tél) nagyon hideg ám! Így vigasztaltak, győzködtek.

13
1 ] 2 ] 3 ] 4 ] 5 ] 6 ] 7 ] 8 ] 9 ] 10 ] 11 ] 12 ] [ 13 ] 14 ] 15 ] 16 ] 17 ] 18 ] 19 ] 20 ] 21 ] 22 ] 23 ] 24 ] 25 ] 26 ] 27 ] 28 ] 29 ] 30 ] 31 ] 32 ] 33 ] 34 ] 35 ] 36 ] 37 ] 38 ] 39 ] 40 ] 41 ] 42 ] 43 ] 44 ]

Vissza a webhely tartalomjegyzékéhez