SZEKERES IMRE GYULA
/ 1925 Hódmezõvásárhely / |
Az éjjeli kihallgatások lassan ritkábban ismétlődtek, ahogy telt az idő. Mióta ideérkeztem Pistivel, már a második hét közepén túljutottunk. Úgy emlékszem, augusztus 15-én érkeztünk és azóta nem tévesztettük el a dátumot, a napot meg következtettük. Nappal jövést-menést hallottunk. Talán új fiúkat hoztak? Ki tudja, sok helyiség lehetett ennek a nagy háznak a pincéjében. Az volt az érdekes, hogy nem is sejtettük valójában mi lesz velünk a kihallgatások végeztével. Mert azt tudtuk, egyszer csak vége lesz, hisz nem tarthat örökké, mint minden más. Reméltük azt is, hogy szavukat betartják és ha nem is egy-két nap múlva, mint azt először megígérték, de ennyi idő után is elengednek haza. Felőlünk ez természetes is lehetett volna, mint korábban említettem, nem éreztünk semmi bűntudatot. Igaz, a kihallgatások során egyszer sem hangzott el, hogy ennek a jegyzőkönyvezésnek elítélés lesz a vége. Ezt álmunkban sem képzeltük el, egyikőnk sem beszélt ilyesmiről. Ebből is látszott, mennyire naivan, ártatlanul láttuk helyzetünket. A gyakori napi kihallgatások során magam úgy éreztem, hogy mindent tudni akarnak, ami csak velünk egyáltalán kapcsolatos és akkor már teljesen ki vagyunk szolgáltatva, úgyis mint egyén, úgyis, mint volt közösség tagjai. Tehát tényleg, ha elengednének, akkor is kezükben maradunk, hiszen mozgásterületünket be tudják határolni és ha akarnak, minden lépésünkről tudhatnak. Tehát a szabadon engedésben bíztunk inkább, mint a továbbhurcolásunkban. Arra egyszerűen nem is akartunk gondolni, hogy nem így lesz. Eljött augusztus 28-a. Reggel a szokásos mozgatások, reggeli előtt a parázs kivitele (parázs = ez éjszakára bent a helyiségünkben levő kb. ötven-hatvan literes félhordó, ami a szükségleteink elvégzésére volt az ajtónál belülről elhelyezve), a sorrendben következő ténykedés. Tehát semmi nem sejtette azon a napon ért meglepetésünket. Dél tájban jön a kulcsár, az őrünk nyitja az ajtónkat és egyszerre többünket név szerint szólít kimenni. Eddig csak egyenként és csak éjszakánként, ezért szokatlan volt a jelenség. Felvezettek a kihallgatást tartó szoba mellé, egy nagyobb
helyiségbe, ahol nem volt más, csak egy széles nagy asztal. Mögötte három
borotvált fejű, magasabb fokozatú katonatiszt. Mellettük állt a civil tolmács,
aki eddig is ezt a szerepet végezte. Más helyiségből is hívtak be fiúkat.
Így fel- Amikor beléptünk, úgy tűnt, valami ünnepélyes alkalom kezdődik. Amikor elrendeződtünk, rendesen felálltunk, akkor a három tiszt felállt és a tolmács elkezdett beszélni. Tudtunkra adta, hogy a szovjet állam hadbíró-tanácsa előtt állunk és most megfogjuk tudni a jegyzőkönyvek által összeállított bűnlajstromot és ennek következményét. Elmondta azt is, hogy a kiképzésünket háborús bűnnek nyilvánítják és ezért a 19-58-8-9-es paragrafusok alapján a következő ítéleteket hozták. (A torkomon éreztem szívem dobbanását, mi lesz ebből, milyen ítélet vajon?) Az egyik tiszt olvassa sorban a neveket és hozzá az éveket. Mikor rám került a sor, nem hiszek a fülemnek. Nevem és tizenöt év javító-nevelő munkatábor. Nekem még némi magyarázatképpen hozzáfűzte, hogy a plusz öt évet azért kellett hozzáadni, mert bebizonyosodott, hogy hazatérésem után aktívan hozzákezdtem a szervezkedéshez. Ez, a valójában megtörtént “szervezkedés” abból állt, hogy egy magyarbánhegyesi Koczur István szüleinek nyílt postai lapot küldtem azzal az értesítéssel, hogy fiuk él, egészséges és útban van hazafelé. Semmi több, csak a cím és név! Kint Ausztriában nekem mondta Koczur, hogy arra megkérne, írjak idős szüleinek, nyugtassam meg őket, ne aggódjanak miatta, jön hazafelé. Régen nem tudtak már egymásról szüleivel. Tehát, ha hamarabb hazaérek, legyek olyan szíves, tegyem meg neki. Május 13-án már otthon voltam, így gondoltam, hátha még nem érkezett haza, hát írok. Vesztemre vagy szerencsémre, ezt utólag már nehéz eldönteni. Lényeg az, hogy a tizenöt évemmel kiérdemeltem az északi sarkkörön belőli lágeri életet. Ide, túlnyomórészt tízen felüli elítéltek és a paragrafusok milyenségének változata szerint kerültek az emberek. Velünk együtt ítélték el Bodré Pistit is. Ő tíz évével nem került északra, mert kis évesnek számított. Őt bent az országban, valamelyik lágerben helyezték el. Sajnos nem voltam közelről vele együtt tovább sem, így csak annyit láttam, amikor az ítéletet felolvasták, neve után nagyon sírt. Ebben nem volt egyedül, hiszen sok mindenre gondoltunk, de arra nem, hogy el is ítélnek bennünket és ilyen óriási évekre, akár, mint valami megrögzött, többszöri visszaeső apagyilkost. Még azzal vigasztalt a tiszt a tolmácson keresztül, hogy a 19-es szám az 58 előtt azt jelenti, ténylegesen nem vettünk részt semmi akcióban, bevetésben, csupán elméleti részkiképzésben részesültünk! Vajon mi lett volna ha... Biztos halál? Az ítélet kihirdetése után már oda sem figyeltem, miket olvastak még fel, annyira hatása alá kerültem ezeknek a hangoknak. Csak egymásra néztünk és egyik-másik azonnal könnyeivel próbált vigasztalódni önmaga felett, volt aki csak nézett, mint én is, értetlenül és értelmetlenül azokra a kopasz tisztekre lesve, hátha tréfának szánták az egészet és egy pillanat alatt jobbra fordul, megváltozik minden. Nem lehet igaz, akár mint is valóságnak tűnik az egész komédia. Hadbíróság, háborús bűnös, kényszer javító-nevelő munkatábor, tizenöt év. De hol? Talán Szibéria? De hol van az, elképzelni sem tudtam. Mit számított itt az érzékenység, értelmetlenség. Föl kellett ocsúdni a tolmács szavára. Sorakozzunk az aláíráshoz. Már arra nem is emlékszem, aláírtam-e vagy mindenki aláírta-e? Mit számított ebben a környezetben, ahol körben akkorára fegyveres őrök álltak. Attól a perctől, ha lehet így mondani, megduplázódott a fegyveres legénység körülöttünk. Fel lettünk “szentelve”, már elítéltekké váltunk, akik veszedelmes fasiszták, népellenségek és stb. Aznap nem volt étvágyunk, alig ment le a torkunkon a falat. Jól megetettek bennünket, megülte a gyomrunkat jó időre! Egy nap leforgása alatt a házban levőket valamennyit elítélték több-kevesebb évre, de tíz évnél nem volt kevesebb senkinek. Már másnap az ideiglenes szállásunkról elindultunk a temesvári állomás felé, ahol kis tehervagonokba ötvenesével beszállítottak. A vagonajtót ránk reteszelték. Olyan ügyesen el volt minden rés zárva, hogy csak a WC-zés céljára a padlón kivágott kerek, tizenöt centiméteres lyukon keresztül láthattunk ki a szabad levegőre. Vizet naponta egyszer kaptunk és darabos ételt kaptunk Constancáig. Mert odavittek, egy tenger melletti börtön alagsorába, pincéjébe, ami százszor mostohább volt a temesvári ház pincéjétől. Az út is kegyetlen volt. A külső meleg hatására a deszka teherkocsi felmelegedett és olyan hőség volt benne, mintha katlanba zártak volna fűtés után. A szomjúságtól annyira szenvedtünk, hogy egyik fiú, aki nem bírta elviselni, arra vetemedett, hogy szemünk láttára belevizelt a bakancsába és megitta a sós, saját pisijét. Szörnyű volt látni is, de érezni is a kiszáradt szánkat. Örökkévalóságnak tűnt, hogy nyitják a vagont és újra adnak be egy kis langyos vizet, amit ki tudja honnan vettek. Tudom, szörnyűségekre emlékszem, de azokat a pillanatokat, napokat, megélt órákat, perceket nem lehet kitörülni az ember emlékezetéből. Ma már persze elmosódnak a jelentéktelenebb dolgok. Pl. a paplanom milyen jó szolgálatot tett, amíg megvolt, mert ugye később attól is meg kellett válnom erőszak árán. Erről majd később beszélek. Ez is egy történet. Temesváron a pincében gyékény volt leterítve a beton padlózatra, és akinek nem jutott a paplan hosszából, bizony csak a gyékényen vagy ruhaneműjén feküdt. Mi a paplant leterítve annyian feküdtünk rá, amennyien csak elfértünk. Éjjel, illetve amikor aludtunk rajta, egyikőnk vezényelt, ha egyik oldalunkat már nagyon elnyomtuk és egyszerre fordultunk meg. Fekvési időnk alatt többször is sor került a vezényszavas fordulókra. Senki sem tudott külön fordulni, alkalmazkodtunk egymáshoz. Temesvárhoz tehát egyik legkellemetlenebb történetünk kapcsolódik. Erre később már csak úgy emlékeztünk, ahol elítéltek mert jóval később már megtudtuk: Baden-Wientől kezdve több helyen volt ilyen hadbíróság létrehozva. A legjobb tudomásunk szerint az elítélési forma sablonos és formai mintára utalt. Túl sok különbség nem volt a végrehajtásban. Akiket már Ausztriában összeszedtek hazaindulásuk közben, azokat sebtében még Ausztriában elítélték. Hallottam olyan esetről is, hogy már hazaért, de behívták és még ki sem hallgatták, teherautóval külföldre (Romániába) vitték és máshol hasonlóan kihallgatták és elítélték, mint bennünket. A határon, amikor a határőr kérdezte, mi van a kocsin, azt felelték: (szvinya) disznó. Erre engedélyt adtak a továbbmenésre. Az emberi lelemény végtelen, hogy egymáson segítsen, de
ahhoz is, hogy egymásnak ártson. Sajnos az utóbbi háború erre is, arra is
rengeteg példával szolgált. Sajnos, mi magyar fiatalok, akik úgy bíztunk a
boldogabb, szebb jövőben, háború után ezrével tapasztaltuk, mily kegyetlen
árat kellett fizetni az új Magyarország újjáépítéséért itthon és külföldön
egy- elkötelezettség alapján vettek igénybe, jóllehet jóvátétel címén, “kalap alatt”, titokban kényszerítettek építkezni, szenet termelni és sok más munkát végezni. Elég sokáig erőnkkel, életünkkel, megromlott egészségünkkel.
Utazásom a Fekete-tenger mellé, kisebb megszakításokkal
Amint véget értek a bevagonírozások Temesváron, nyomban elindult velünk a szerelvény. Nagyon zárt tehervagonokban utaztunk. Hiába kerestünk nyílást a deszkák között, sehol sem találtunk, egy gyufaszál nem sok, annyit sem. Az ablak úgy volt beszögezve deszkával, hogy csak felfelé lehetett látni, ott jött be a levegő, vagy ment ki, amit mi ötvenen ki-be lélegeztünk. A másik szellőző a padlózaton vágott tizenöt centiméter átmérőjű nyílás volt, ami a szükségletek végzésére szolgált. El lehet képzelni, milyen volt attól, hogy ötvenen naponta legalább egyszer használtuk. Szóval jó korán be kellett látnunk, itt mi elvesztettük teljes mértékben a testi szabadságunkat. Zárt vagonban ennyien utazni a csupasz deszkán és naponta egyszer beadják az egész napi kenyeret és vizet, osszuk be magunknak. Be is lehetett volna osztani szépen, ha elegendőt adtak volna, csakhogy mindegyik kevés volt. Különösen a víz tűnt nagyon kevésnek azokon a meleg őszi napokon. Felmelegedett a vagon külseje, plusz mi is melegítettük, így a hőségtől rettentően szenvedtünk. A szomjúságunk olyan fokra emelkedett, hogy alig-alig bírtuk kivárni a vízosztást. Soha nem gondoltam volna, hogy ezt is ki lehet bírni. Pedig ez csak bemelegítő volt, a java még hátra volt. Így tartott ez az utazás a melegben kb. hat napig, mert ugye nem állandóan mentünk, olykor valahol kilökhettek bennünket valamelyik pályaudvar szélső vágányára. Naponta még hozzátartozott a rendhez, hogy étel és vízosztás előtt a vagonajtót szélesre nyitották és két katona fellépett, néhány géppisztolyos az ajtó előtt biztosított, nehogy valaki is közülünk meggondolja magát és lelépjen a vagonból. A következményekre akárki számíthatott, ha netán erre szánná magát, hogy elég az egészből, megszakítja utazását. Hát ilyen lépésre nálunk nem került sor. Talán akkor hamarabb, ha akkor tudjuk előre, mi vár ránk később. No, a két katona felszerelése egy-egy nagy fakalapács volt
és azzal tereltek a vagyon egyik oldalából a másikba. Így az üres oldal
deszkáit szépen sorban végigkalapálták, azután a padlózatot, majd a
mennyezetet, szóval a kalapács körbe, tüzetesen leellenőrizte, hogy
valamelyik deszka nincs-e fellazítva, netán esetleg már hiányzik is belőle.
Szóval el sem tudom képzelni, hogyan gondolhatták, hogy ezt a deszkalazítást
meg tudnánk tenni, hiszen a tíz körmünknél egyéb szerszám nem volt és
nem is lehetett. Mindegy, feltételezték, mert másképp miért verték volna. Amikor egyik oldallal végeztek, akkor a kalapács segítségével átszámoltak, úgy hogy kedvtelésből is, meg hogy a ritmusból ki ne essenek, jól hátbavágtak vele és ment az agyin, dvá, tri, (1-2-3) stb. Ha olykor eltévesztették, akkor újrakezdték a számlálást, amíg kijött az ötven darab ember. A másik oldal és a két vége is, ahogy le lett ellenőrizve, megnyugodva leszálltak. Ezt csak én gondolom, hogyha mégis lett volna csoda és hiányzott volna egy ember, akkor az illető vagonunk kísérőjét mire büntették volna? Talán saját személyével kellett volna betölteni az űrt, a hiányt? Ki tudja ezt, mindenesetre látszott, hogy nagyon szívesen csinálják, pontos munkát végeztek. |
12 |