SZEKERES IMRE GYULA  / 1925 Hódmezõvásárhely  /
NYOLC ÉV RABMUNKA A SZOVJETUNIÓ VORKUTAI LÁGEREIBEN 1945-1953
Lektorálta: HÁBEL GYÖRGY  ; © Szekeres Imre Gyula 7144 Decs, Öreg u. 13. Tel : 74/495-948  ; Webmunka : Tóth István
Az itt látható  önéletrajzi írás írójának szellemi tulajdona. Nem magáncélú másolás, idézés csak beleegyezésével lehetséges.
Vissza a webhely tartalomjegyzékéhez                       
A teljes könyv letöltése : szekeres.zip 231K

1 ] 2 ] 3 ] 4 ] 5 ] 6 ] 7 ] 8 ] 9 ] 10 ] 11 ] 12 ] 13 ] 14 ] 15 ] 16 ] 17 ] 18 ] 19 ] 20 ] 21 ] 22 ] 23 ] 24 ] 25 ] 26 ] 27 ] 28 ] 29 ] 30 ] 31 ] 32 ] 33 ] 34 ] 35 ] 36 ] 37 ] 38 ] 39 ] 40 ] 41 ] [ 42 ] 43 ] 44 ]
42

A fogadás során még megtudtuk, hogy a karantén ideje alatt bármilyen egészségügyi panasszal fordulhatunk az orvoshoz és ott kezelésben részesülünk. Szálláshelyünket megmutatták, majd elfoglaltuk ki-ki a maga társaságával, földijével együtt. Kaptunk rendes háromszori étkezést, megvolt ami kell. Nekem előjött egymás után arcomon egy gennyes góc, amilyen addig sohasem volt. Orrom mellett jobbról-balról majd halántékomon mind a két felől. Arcom megvolt dagadva, csúnyán néztem ki. Gondoltam, ha ez így megmarad, nem ismernek meg otthon. Kicsit megijedtem mi lesz velem. Szerencsére mire vége lett a karanténnak, az én sebeim is begyógyultak.

A hatnapi ráadás azért eléggé nyugtalanított mindenkit, de nem tehettünk mást, el kellett fogadni és kivárni míg megkapjuk a végső elbocsátási papírjainkat. A várakozást szerettük volna elütni egy kis körülnézéssel.

Amikor valaki az épületből távolabb akart elmenni, azonnal hallotta a: Vissza. parancsot a bokor mélyéből. Ugyanis körbe voltunk véve géppisztolyos katonákkal, akik változatlanul rejtőzködve a bokrok sűrűjében állandóan figyeltek bennünket. No nekünk sem kellett több. Panaszra a legmagasabb PK.-hoz. Mi ez mért kell bennünket őrizni ha szabadok vagyunk? Erre ő azt válaszolta, hogy mivel nagyon messziről jöttünk, ők nem ismerhetnek bennünket, kire mi ragadt és ők felelnek értünk, hogyan számolnak el velünk, ha valakinek oly kedve támad, hogy nem jönne vissza. Szóval várjuk meg, míg vége lesz a megfigyelésnek és akkor mehetünk ki merre lát. Mi maradt hátra, a mese, a beszélgetés és helyenként még a nótázás is előkerült. Ezt nem tilthatták meg.

Türelmetlenségünknek egyszer csak vége szakadt, amikor eljött a hat nap vége. December 2-án megkaptuk a vasúti jegy árát pontosan kiszámolva a szülővárosomig Hódmezővásárhelyig. Egy fillérrel sem többet. Kaptam én is egy „Igazoló elbocsátás”-t, amelyen a személyi adatokon kívül még az állt, hogy az alulírott kéri a hatóságot, hogy segítse a nevezettet, elbocsátottat munkába állásában, elhelyezkedésében. Nekem egyszer sem kellett elővenni, nem volt rá szükségem sohasem. Enélkül is el tudtam helyezkedni, amikor szükség volt rá. Ezt a papírt a nyugdíjazásomig meg kel-
lett őrizni.

A karantént elhagytuk, egymástól elbúcsúztunk, ki erre ki arra ment a vonatjával szűkebb hazája felé. Nekem Szolnok felé kellett mennem, arra legközelebb. Ott átszálltam a Szentes felé menő vonatra. Míg vártam az átszállásra Szolnokon, meséli az egyik vasutas (amikor megtudta ki vagyok), hogy neki egy jó komáját is elvitték az oroszok, akkor 1945-ben a nagy kiszállítások idején. Itt állt a fogolyvonat, számolták az oroszok az embereket és hiányzott a létszámuk. Fogta magát a katona, elkapta a legközelebbi vasutast, a gitárjának csövével noszogatva fölparancsolta a vagonba, rázárta, a vonat elindult, feltehetően Szibériába a vasutas komáját azóta sem látta. Mondom neki, ennél még furcsább dolgokról is hallottam már. Amikor a magyar katona önként szállt fel a vagonba, a komája kedvéért a nyugati határ szélén, hogy együtt jöjjenek haza (mert az orosz azt mondta, mentek haza) igen csak azt nem mondta, melyik hazára gondolt. Bizonyára a sajátjára, oroszra. Jött a Szentes felé menő vonat, felszálltam, az új ismerős vasutasnak búcsút intettem, ő is sok szerencsét kívánt, kiáltotta han-
gosan.

Szerettem volna, ha a vonatom most kivételesen repült volna velem, hogy minél gyorsabban hazaérjek vele. Nem tudtam szabadulni az állandó feszítő gondolatoktól. Kit találok élve otthon. Elsőnek édesapám érdekelt. Mindenki más csak utána jöhetett. Nővéreim és gyerekeik vajon ott van-
nak-e ahol hagytam őket! Tudom, aki elolvassa ezt az írást valamikor, gondolhatja talán jogosan, nem túlzok-e ezekkel az állandó gondolatokkal. Nem, nem túlzok, mert valóban így gondolkodtam, hiszen valóban attól függött jövőm kezdete, kit találok a régi otthonomban. Ezért nem volt mindegy nekem.

Az ellenkező gondolatom pedig éppen az volt, hogy minél lassabban menni, haladni, hogy később tudjam meg a valóságot.

Ilyen kétkedésekben, jóra és rosszra, minden meglepetésekre gondolva haladt a vonat idegtépően, úgy tűnt nekem lassan. Közben erősen figyeltem a tájat, hogy némileg eltereljem feszültségemet.

Az már lerendeződött bennem, hogy ha édesapámat élve találom, nagyon hálás leszek Istenemnek, aki oly sok estén hallgatta meg könyörgő fohászomat. Édesapámat pedig hűségesen fogom magam mellett gondvi-
selni, míg csak él.

Újra és újra eszembe jutottak az Ausztriában megsebesült bajtársaim is, akikre Vorkután is számtalanszor gondoltam. Sikerült-e felgyógyulni nekik súlyos sebesüléseikből? Otthon vannak-e? Szinte összekuszálódott már bennem minden. Istenem csak épségben hazaérhessek, ne érjen olyan elmezavar, mint azt a szegény sorstársamat, aki Sóstón levetkőzött elmezavarában. Így gondolkodtam magamban minden eszembe jutott. Ha én túlélhettem a nehéz időket miért ne élhetne édesapám? Biztos ő is imádkozott értem naponta, hiszen tőle tudtam azt a történetet, hogy: az első világháború idején édesanyám az apró gyerekeivel egyedül maradva, esténként imádkoztatta őket. Legidősebb nővérem már hétéves volt a háború kezdetén, így már tudott beszélni. Édesanyám megtanította imádkozni és minden alkalommal nevek voltak az imába foglalva a rokonságból persze édesapámé volt az első.

Az ima végén azt kérték: „én édes Istenem akit említettem, hozd haza kérlek őket”. Úgy tudom, ez így történt, azok mind hazajöttek a rokonságból, akiknek nevei említve lettek. No de azokért is imádkoztak, akik nem jöttek sohasem haza. Ez az élet titka! Ma is így van ez.

Tudtam, édesapám sohasem járt orvosnál, szervezete egészséges volt mindig, tehát őt csak a lelki bánat vihette a sírba. Erre meg azt gondoltam, hogy aki Istenben bízik, annak nem szabad megtörni. Ő erős Isten hívő. Tehát mégis volt reménységem.

A vonat ablakán kitekintettem, nem győztem gyönyörködni az őszi tájban. A kukoricaföldeken a kúpokat már behordták a téli rossz idő elől. Alig látni itt ott még kukoricakévét. Azért volt ahol sorban álltak a föld hosszában. De jó volt látni a sok tanyát, szép rendben, fákkal körülvéve. Szép vagy gazdag, drága Hazám, csakhogy itt lehetek újra.

Csodálatos volt tudni, hol is vagyok. Ekkora változást leküzdeni a tudatomban nem kis dolog és ilyen rövid idő alatt. Kezdtem jól érezni magamat, kezdtem természetesnek venni mindent, ami körülöttem történik és amit látok. Szentest elhagytuk majd Szegvárt, következik Mártély, fiatalságom annyi szép emléke fűződik hozzá a levente- és rövid cserkész életem ideje. Mártélyt nagyon szerettem a vize miatt és a gyönyörű környezete miatt. Igazi természeti szépség a Nagyalföldön. Nem is csoda, hogy Árpád apánknak megtetszett ez a nagy medence a Nagyalföld jó termő földjével sok vizével, folyóival. Igazi kincsesbánya az itt élő magyar embernek. Ezért is van talán a véremben ez a határtalan vágy otthonom iránt, mert oly sokat emlegette édesapám elődei életét, akik mindig a földhöz, a munkához voltak ragasztva. Dolgoztak és harcoltak a létükért évszázadokon keresztül. Őseink ha már vérüket áldozták e szép hazáért, akkor nekünk utódoknak kötelességünk mindenáron megtartani és ha kell áldozatot is hozni érte. Talán az ilyen érzelmeimért kellett nekem is kikerülnöm rabságba és a sorstársaimnak szenvedni és sokaknak elpusztulni, mert szerettük hazánkat és amikor hívott a szó, mentünk.

A motorvonat közben bekanyarodik a Népkerti állomás felé. Bal kéz felől megpillantom a Halasi telepet, ahonnan Lázár Zoli jó barátom, apukája Pista bácsi sofőr és anyukája Irmuska néni jut eszembe.

Megáll a vonat, készülök leszállni, de lábom mintha remegne, Istenem most segíts meg, adj erőt nekem, mondom magamban. Leszálltam leléptem a földre, arra amelyre másodszorra térek haza. Félreléptem ahol nem volt feltűnő, lehajoltam egészen a földig és megcsókoltam a szülőföldemet. Megkönnyebbültem. Felálltam és körülnéztem. Minden a régi, vagy mégsem? Szívem erősen lüktetett, szinte a torkomban éreztem.

Az állomás nagyon tetszett, nézegettem. Az emberek nem tudhatták, ki vagyok, de a nagy vattakabátról gyanússá váltam és megkérdezték talán keres valakit? Nem, csupán nézegetek, mert most jöttem haza.

Hiába, a vattakabátom (a „pufajkám”) elárult engemet.

Valaki újra meg is kérdezte, hogy talán keresek valakit vagy valamit.

Mondom: nem keresek én senkit és semmit, csak nézegetem és élvezem a hazai levegőt, ismerkedem a hazai környezettel. Csodálkoztak, amikor megmondtam honnan jöttem. Nem sokat beszélgettem, bár jólesett szót váltani vásárhelyi emberekkel. Igyekeztem elindulni a népkerti vasútállomásról.

Azt vettem észre, hogy a lábaim alig visznek, szinte lelassultak. Persze, mert ahogy haladok, elébem tárul a régi-régi gyermekkori kép.

Elhaladok a Schlosserék telkének irányába. Az emlék kirajzolódott előttem. Hét éves lehettem amikor itt futtattuk a fekete Bogár kutyát meg is lovagoltuk Jenővel. Velük szemben Faragó Ödönék háza az ő fiuk is játszópajtás volt. Mellettük a Solti malmosék háza, ahol lakásbérlőként laktunk. Itt történt meg egy emlékezetes esetem. Tél volt nagy hóval, de nem volt nagyon hideg. Iskolából hazamentem délután és a szüleim még nem voltak otthon. Kiálltam a kapuba nézelődni. Jöttek a gyerekek, húzták a szánkót, mentek a töltésoldalba csúszkálni vele. Gyere velünk kiáltották oda hozzám. Sohasem volt szánkóm. Nem sok biztatás kellett, elmentem velük. Gondoltam, nemsokára visszajövök, mire szüleim hazaérnek. A szegedi és a szentesi vasút közé a Balla tanyára mentem a gyerekekkel. Ismertem iskolából őket. Jót szánkóztunk, ránk esteledett. A gyerekek szülei behívtak, hogy együnk szilvalekváros kenyeret. Közben már a csillagok is ragyogtak felettünk, mire én elindultam hazafelé. A vasúttöltésen haladok, velem szemben jön valaki. Közelebb ér, édesanyámat ismertem meg a sötétben. Nagy kérdezősködés után jött rá, merre láttak elmenni egy gyerekcsoporttal. Első szava az volt „na gyönyörű paszur hát te itt vagy? na elkészülhetsz apád meg fog verni amiért szó nélkül elmentél”. Tudtam, hibás vagyok, csak hallgattam. Előlegbe kaptam azért egy lágy anyai nyaklevest.

Hazaértünk, ahol tényleg várt édesapám és az ajtóról leakasztott kemény nadrágszíj. Ő azt nézte meg vizes-e a cipőm? Hogyne lenne, amikor bokáig jártam a hóban. Megmutattam kérésére, megfogja, érzi csupa vizes, száráig. No, hogy ne felejtsd el, kikapsz amiért szó nélkül elmentél és a vizes cipőért. Erre fejemet a lába közé fogta és fenekemen meghúzta a nadrágot, hogy feszüljön és mérte rám a kemény nadrágszíjjal a nem felejthető büntetés sorozatot. Eleinte csak tűrtem, mert tudtam megérdemlem, mert nem volt szokásom ilyet csinálni. De a harmadik, negyedik csapásnál már sziszegve feljajdultam és sírni kezdtem, ami már kihallatszott. Hangosan jajt kiáltottam. Egyszercsak nyílik az ajtó és betoppan a nagyságos asszony, aki selypes beszédemért is nagyon szeretett. Azt mondja: „Szekeres bácsi, ne verje Gyuszikát, adja ide nekem, majd én beszélek vele!” Erre erővel kikapott édesapám keze közül, ölébe vett és felszaladt az utcai lakásba, ahol ők laktak. Mindjárt egy tábla csokoládéval vigasztalt és megígértette velem: ugye többet nem mégy el szó nélkül? „Nem, nem” zokogtam nagy, gördülő könnyek között.

Míg ezekre a pillanatokra perceken keresztül gondoltam, azon vettem észre magamat, hogy már a villanytelep felé haladok. Ahogy átnézek, megpillantom azt a hatalmas platánfát, amelyre valamikor egy hinta volt felkötve és Szegfű Péterrel, osztálytársammal azon hintáztunk szintén hét-nyolc éves koromban. De rég volt, elmúlt az is. Így lassan elmélkedve, gondolkodva haladtam tovább. Vajon mire jövök haza, milyen hírek fognak várni? Váltig ezen járt az eszem. A fiúk itthon vannak-e, a Benkő Gyuri és Buzi Misi? Vajon hogyan élnek? Mikor jöhettek haza, egészségesek-e? Bodré Pisti itthon van-e, hová lett szó nélkül közülünk? Fürdős Lajos, akit otthagytunk Rábafüzesen, a gyűjtőtáborban. Mi lett vele?

Sok-sok kérdés, sokféle válasz nélkül maradt egyelőre. Újra visszakanyarodtam édesapám arcához. Milyen lehet? Mennyire öregedett meg? Hogyan bírta ki ő is ezt a hosszú időt? Nővéremékkel együtt van-e vagy egyedül van? De hol? Ott van-e Olasz úréknál a Rónai u. 9. alatt? Abban a lakásban lakik-e, ahonnan eljöttem nyolc és fél éve? Egyáltalán él-e még? Ha véletlenül nem él, akkor mit csinálok, hová is menjek? Akik velem voltak fiúk megígértették, hogy ha édesapámat nem találnám életben, akkor feltétlenül menjek el, ők segítenek talpra állni. Ott, a Balaton mellett nyitok egy kifőzdét és megélek belőle. Benne vagyok a gyakorlatban.

Gondolataimból a valóság képe lendített ki. Elérkeztem a Hal térre.
A Kmetykó kocsma volt a sarkon gyermekkoromban. Másik oldalon a fürdő kerítését láttam. Előttem egy rég óhajtott sárga épületével a városháza, mellette a református gimnázium. A gimnázium alatt valamikor piactér volt a kőfal mellett. Jószágot árultak hetenként. Télen szalmával disznót pörzsöltek. Nyáron különböző cirkuszos sátrak voltak ott felállítva. Legemlékezetesebb nekem a Cája cirkusz volt, amikor maga Cája, az egyik tulajdonos birkózott egy medvével. Más alkalomból ringlispil (körhinta) volt felállítva, amit mi gyerekek tízszer körbehajtottunk, hogy egyszer a ló hátára felülhessünk. Ezek a régi képek pillanatokra jöttek elém és ahogy előjöttek, újra el is szálltak, eltűntek.

Odaértem a Fekete Sas nagyszállóhoz. Előtte áll a szűz lány szobor, a korsóval kezében. Egy pillanatra jutott eszembe az, amit róla hallottam tanítómtól, Csokán Pali bácsitól. Itt valamikor egy szabad, nyitott kút volt, ahová a környék lakói jártak ivóvízért. Egy leány véletlenül beleesett és belefulladt. Az ő emlékére állították fel ezt a szobrot. Odahajoltam, jót ittam a friss, hideg kútvízből. Valamikor, itt a fejem felett drótkötél volt kifeszítve, amelyen a Bal-dió kötéltáncosok jártak. Amikor vége lett a produkciónak, akkor egy szál kenderkötélen, fejjel lefelé csüngve ereszkedtek a földre, nemzetiszínű zászlót tartva a kezükben. A zenekar játszotta: Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország...

Idéztem egymás után a régi emlékeket egy-egy pillanatra. Nem bírtam sietni, bár szerettem volna szaladni is, hogy minél hamarabb túlessek a leges-legfontosabb, engem érdeklő kíváncsiskodásomon. Minden eltörpült amellett. Mint aki a hegy legfelső csúcsára igyekszik, hogy onnan azután szétnézhessen. Már itt a nagyposta jobbról, a járásbíróság épületre balról. Jönnek-mennek az emberek mellettem, de mind ismeretlenek.

Befordultam az utcánkba, a Rónai utcába. Balról Mészáros Pistiék mindjárt az elején laktak. Lehet, ők már meg tudnák mondani. Nem megyek be, csak haladok tovább ólomnehéz lábaimmal. A szívem is hevesebben kezdett dobogni. Milyen szerencse, hogy tudtam üzenni Kovács Laci bácsival édesapámnak előre. Legalább ő már tudja, hogy élek, ő már lelkében, szellemében elrendezte a legfontosabbat. De én még mindig a bizonytalanságban vagyok.

Elhagytam a Nyizsnyai Gusztáv keresztutcát is. Már csak három ház és odaérek. Elérem a Meszlényiék házát, a mi kőkerítésünket, nagykaput, kiskaput. Még egyszer, utoljára körülnézek az utcában. Minden a régi formában. Mellettünk Moldvai Győzőék háza, a másik oldalon a Weisz Lászlóék háza. Vajon mindenütt azok laknak, akik akkor, amikor elmentem? Most már gyorsan döntöttem, semmi a világon nem érdekel, csakis édesapám személye.

Megnyomom a kilincset, nem nyílik. Zárva van. Még feszültebb lettem, ha még lehetséges. Zörgettem, csengő nem volt. Hallom, csoszogás a hosszú folyosón. Milyen soká ér ide, aki jön nyitni. Istenem, most jön a nagy pillanat, most dől el, mi lesz velem, most biztosan megtudom, mert aki kinyitja vagy ő lesz, vagy aki jön, biztosan tudja. Hallom a rigli zaját, ahogy félrehúzza és nyitják a kiskaput.

Meglátom Juliska nénit, ahogy szokása szerint szájához emeli köténye sarkát, eltakarja egy kissé száját. Csókolom, Juliska néni, én vagyok, Gyuszi, megismer-e? Mondja, él-e édesapám? „Él, Gyuszikám, de nincs itthon!” Hol van? „Bodrogi Dezsőéknél vágja a fát.” Gyorsan odahajolok, megcsókolom mindkét felől és már rohanok, szaladok egyfolytában. Tudtam, Dezsőék hol laknak. A Rákosi Jenő utcára balra befordulok és a deszkakerítéses kiskapun benyitok. Csengőt mozgatott meg a kapu tetejére erősített vaspálca.

Ahogy előre nézek, a tető alatt meglátom édesapámat. A csengő hallatára jobb kezében megáll a fűrész vágás közben és oldalt fordítva fejét a kapu felé néz. Szemműtétje miatt nagyon vastag, nyolc dioptriás szemüvegen keresztül néz, míg én rohanok hozzá. Kb. nyolc-tíz méterre lehetett hozzám, de az most szinte egy-két lépésnek tűnhetett. Mire odaértem hozzá, letette a fűrészt és felém fordult. Szorosan megöleltük egymást, ahogy már csak egy fiú rég nem látott apját tudja. Egycsapásra megöleltem és ő is szorongatott. Lejátszódott mindkettőnkben pillanatok alatt mindkettőnk hosszú, keserves vágyakozása egymás iránt.

Mind a kettőnk sok-sok imájának kérése beteljesedett. Apa és fia oly hosszú idő után, a bizonytalanság szörnyű, végtelennek tűnő évei után könnyek között és nem akármilyen, hanem igazi örömkönnyek pergésében találkozott. Míg öleltem, csak annyit tudtam kimondani: Édesapám, de jó hogy újra találkoztunk, hogy életben találtam! Soha, soha, míg élek, el nem hagyom többé! Együtt maradunk a jó Isten segítségével.

A Bodrogi család is, de mások is, akik gyorsan megtudták, hogy hazaérkeztem, közben körülfogtak bennünket és sírtak, könnyeztek velünk együtt. Micsoda pillanatok voltak ezek akkor, most is lassú, pergő könnyek között írom le e sorokat.

Hogy mennyire megkönnyebbültem utána, azt ki nem lehet mondani, le nem lehet írni. Eleven, életvidám, erős és egészséges voltam, meg ami a legfontosabb, még boldog ember is, akkor, ezerkilencszázötvenhárom december másodikán.

42
1 ] 2 ] 3 ] 4 ] 5 ] 6 ] 7 ] 8 ] 9 ] 10 ] 11 ] 12 ] 13 ] 14 ] 15 ] 16 ] 17 ] 18 ] 19 ] 20 ] 21 ] 22 ] 23 ] 24 ] 25 ] 26 ] 27 ] 28 ] 29 ] 30 ] 31 ] 32 ] 33 ] 34 ] 35 ] 36 ] 37 ] 38 ] 39 ] 40 ] 41 ] [ 42 ] 43 ] 44 ]

Vissza a webhely tartalomjegyzékéhez