SZEKERES IMRE GYULA
/ 1925 Hódmezõvásárhely / |
Csak két napra visznek s jöhetek vissza
1945. augusztus 13-án este hét óra körül a két fiáker végiggurult a városon. A Rárósi út felől jöttünk be és végig rajta, majd a Kinizsi utcán a Deák Ferenc utcán végig. A Szentesi utcán bal felé fordultunk. A Kossuth téren keresztülhajtott a kocsis és a Zrínyi utcába alighogy behajtott, megálltunk. Rideg szavakkal adta tudtunkra a civilek egyike, ne gondoljunk arra, hogy meggondolatlanul is félrelépjünk, mert a katona azonnal szökési kísérletnek veszi és fegyverét használja. Ehhez tartsuk magunkat! Meglepett, amit mondott, hiszen az elinduláskor a tanyáról még, csak hasonlót sem mondott. Sőt! Garanciát vállalt, hogy másnap már jöhetünk vissza B. Pistivel és folytathatjuk munkánkat, ahol abbahagytuk. Igaz, a tanyáról jövetben kicsit zavart a két fiáker, teli orosz géppisztolyos katonával rideg arcvonásukkal és hogy a géppisztolyukat úgy igyekeztek tartani, hogy az igencsak egyértelműen felénk irányult. Gondoltam, ez nem lehet véletlen, ennek valami rettentő félreértés adhatott indokot. Csak úgy, egyszerűen jönnek értünk, fegyver kíséretében tizenkét kilométerről bekocsikázunk egy szó nélkül és amikor megérkezünk, már így nyilatkoznak! Két katona jobbról balról közrevett, tisztes távolságból egy méterre. Pistit a másik két katona. A tiszt után megindultunk a Zrínyi és Ady Endre utca sarka felé és az Ady Endre utca felől az első kapun bementünk egymás után. Még mindig nem sejtettem, hová és miért hoztak. Az emeleten, a folyosón megálltunk. Úgy emlékszem, engem engedtek be először a kinyitott ajtón. Pisti és a két őrzője, meg az egyik tiszt, kint maradt a folyosón. Amint belépek, középen, nagy íróasztal mögött magas rangú szovjet tisztet láttam. Ő látszólag már barátságosabb arccal fogadott és szólt hozzám. A tolmácson keresztül (ez az volt, aki egyik civilként értünk jött a tanyára) kérdezett adataim felől és így válaszoltam. Ahogy az adataim végigkérdezi (szül. év, hónap, anya név, apa név, szül hely, lakáscím, mesterségem, családi állapotom stb.) áttért a katonai kérdésekre. Mikor mentem el Vásárhelyről, hol, merre jártam, fordultam meg, mikor öltöttem legelőször katonaruhát, hová kerültem, milyen kiképzést kaptam, kik voltak a parancsnokaim, katonai vezetők. Kikkel voltam katona ott a kiképzésen, mikor jöttem haza és így tovább, a napi dolgok felől érdeklődve fejezte be a kérdezősködést. A sok kérdés közül, csak a katonatársaim nevei nem jutottak eszembe. Ebben egy benső hangra hallgattam, hogy ez tőrbe csalás is lehet, én pedig semmiképpen árulóvá nem leszek, egyik bajtársam iránt sem. Amikor látta, hogy a nevekre abszolút nem reagálok, akkor néhány nevet kimondott, akik közül Benkő Gyuri és Buzi Mihály neve villámcsapásként hatott. Erre csak annyit mondtam neki, hogy a németek áprilisban lelőtték őket, nem tudom élnek-e, halnak-e valahol. Figyelmeztetett, hogy saját és apám érdekében csak igazat mondjak, mert ellenkező esetben rosszul járhatok. De mi az a rossz, nem említette. Azt viszont igen, hogy Orosházára elkísérnek igazoltatásra, egyeztetésre, ami kb. két napot vesz igénybe. Utána jöhetek haza és dolgozhatok. Bíztam egy kissé, hátha igazat mond. Érdekes, hogy a tolmács semmi jelét nem adta annak, hogy nem hiteles a tiszt ígérete. Utánam Pistit szólították be, engem pedig az akkori városháza pincéjébe lekísértek; (levente-fogda néven volt ismeretes, vagy a pár napos, hetes letartóztatottakat tartották ott fogva.) Rám zárták, életemben először, a fogda ajtaját. Az ablakom a kis utcára, a volt Reggeli Újság szerkesztősége felé nézett, de én kevéssé láttam, mert magasan volt és a vastag rács mellett piszkos volt az ablaküveg. Késő este volt, amikor zörejt hallok a szomszédos cella ajtaján. Valószínű Bodré Pistit hozták utánam le. Sajnos senki emberi személynek nem tudtam se szólni, sem inteni, hiszen rám szakadt az egyedüllét kínzó csendje. Vártam egész éjszaka, hiába. Másnap reggelig senki nem nyitott rám ajtót. Pistiről semmit nem tudtam, csak sejtettem, hogy mellettem van a cellában. Nem tudom hány óra lehetett, amikor a foglár (egy rendőr) behoz edényben valami reggelizni valót. Akarok kérdezni tőle, de nyomban leint, hogy nem lehet beszélgetni. Így semmit sem tudhattam meg. Édesapámnak szerettem volna üzenni, de hiába próbálkoztam. Jó idő múlva újra nyílik az ajtó, bejön a rendőr és azt mondja, jön mindjárt az apám és egy-két percre megengedi, hogy a járófolyosó felől a városháza udvarra nyíló ablakán keresztül szót válthatunk, de siessek, mert nincs engedélye rá, hogy találkozhassunk. Picit várt, kiment és újra bejött értem: “No, jöjjön!” Így a közlekedési folyosóra kiléptem, a szemben levő ablakra néztem föl és a rácson túl ott láttam édesapán szomorú, aggódó tekintetét és mindjárt azt kérdezte. Mi történt, kisfiam? Erre én: “Semmi különös, csak letartóztattak, de semmi bűnöm nincs, így hamar hazamegyek, csupán kivizsgálásra visznek. Nagyon kérem vigyázzon magára, nehogy baj érje ... édesapám.” Folytattam volna még. Nem is tudom, hirtelen mivel vigasztaltam volna meg, de a rendőr jóindulattal megérintett és a cellám felé irányított. “No elég lesz, mert megtudják és nekem lesz kellemetlenségem belőle!” Így ezek voltak az utolsó szavaim hozzá és megmaradt szemeim előtt nyolc és fél éven át az a nagyon szomorú tekintete, aggódó arca. Dehogy is sejtettem akkor még, hogy a két nap csak nyugtatónak volt szánva, mert ők, a kihallgatók akkor már tudták, kellett tudniuk, nekem és a rengeteg hasonló korú fiatalnak készen áll az út a távoli Szibéria minden részébe, sok-sok lágere felé. Másnap reggel korán, alig pirkadt még, ébresztett a rendőr és beadta a huzat nélküli paplant, egy sötét zakót és egy román szőttesből varrt nadrágot. Egy porcelán csészében túrót és pár szelet kenyeret. A rendőr azt mondta, édesapám hozta be tegnap utasításra, jó lesz az útra. Egyek és készüljek, mert hamarosan jönnek értem és elvisznek. Hová, nem mondta, lehet, nem is tudta, nem tartozott rá. Álmosnak, fáradtnak éreztem magamat, mert csak reggel felé aludtam el. Akkor éjjel olyan csattanások, dörgések voltak, hogy a falak beleremegtek. Valószínű, óriási égiháború szakadt azon éjjel Vásárhelyre. Azóta tudom, valóban óriási jégverés pusztított a határban. A kukoricát úgy megverte, hogy foszlányokká szaggatta leveleit. Szomorú búcsúm volt városomtól, még a természet is megérezte, egy édesgyermeket szakítanak ki ezen reggelen anyja kebeléből, öléből. Mire jött a rendőr szólni, hogy készen vagyok-e, akkorra már elkészültem. Azt a ruhát, melyet a cséplőgépnél használtam, természetesen nem vettem fel, hiszen az egy nyári poros, piszkos munkaruha volt. Abba öltöztem fel, amit édesapám behozott. Ez volt akkor a legszebb, legértékesebb ruhám, amit májusi hazajövetelem óta vettem magamnak. Igaz, két ünneplő ruhám volt csupán. A másik használt ruha volt és már szűk is mindenhol. Akik értem és Pistiért jöttek, szintén orosz katonák voltak, de mások, nem azok, akik a tanyára jöttek. Amióta bejöttünk a városházára, most láttam először Pistit. Első tekintetem rá esett a cella előtti folyosón. Úgy láttam, vörösek a szemei és fáradt. Biztosan ő is második napja nem aludt már, nem hagyták a gondolatai. Mi lehet ez a hirtelen változás? Ő már márciusban itthon volt, ahogy Ausztria felé meneteltünk, közben lelépett és ahogyan a front átment rajtuk, egyenesen hazajött Vásárhelyre. Igaz, mi még meg sem tudtuk beszélni a történteket, hiszen nem találkoztunk. Csinálta mindegyikünk a maga dolgát családján belül. Volt éppen elég. Mi csak a letartóztatásunk előtti nap estéjén, a Fekete Sas báltermében találkoztunk először. Ott mondta nekem, akarsz-e gabonát keresni? Ha igen, holnap gyere ki, mert emberhiány van a cséplőgépnél. Hétfő reggel kimentem és délután már jöttek is ketten civilek: Pokomándi Gábor és a tolmács, egy szeplős, vöröshajú, alacsony fiatalember. Úgy jött ki hát, hogy még a katonaidőnkről sem tudtunk egymással beszélgetni. Meglepetés, villámgyors minden. A szovjet tiszttel jött egy tolmács is, aki újra elmondta miheztartás végett az úton való viselkedésünket. “Egymás mellett fogunk menni Pistivel, de nem válthatunk szót egyet sem az úton. Jobbra, balra nézni tilos, csak elébünk, a földre szegezhetjük tekintetünket. Az úton senkit meg nem szólíthatunk. A tiszt elől megy. Az elinduláskor tartott távolságot tartani kell. Mögöttünk jön a két géppisztolyos katona. A csomagunkat egyik kézben tartva, a másikat hátratéve kell haladni. Semmi gyanús mozdulat, mert abból szökési kísérletet láthatnak és ennek megítélése súlyos következményekkel járhat!” Megértettük. Elindultunk. Korán lehetett, mert alig jártak az utcán. Pedig én azt szerettem volna, ha legalább valaki ismerős látna bennünket és továbbíthatná szüleinknek, hogy elvittek. Szerencsétlenségünkre az állomásig alig találkoztunk járókelővel. Az utca és járda nedves, a levegő párás. A nap még nem látszik. Nem villoghatott az ember, legalábbis feltűnően nem, hogy a két mögöttünk lépő katona ne vegye észre, de mégis emlékszem most is arra, mily fájdalmas léptekkel haladtunk. Egy kicsit azért szemem sarkából búcsúztam az utca két oldalától, amit láthattam belőle. Az Andrássy utca jobb oldalán haladtunk a járdán, egészen tovább, végig a Kálvin térig, majd a Kállai utcán végig az állomásig. Az állomásra már azért több felől érkeztek utazni akaró emberek. Ott álldogáltak a peronon elég sokan. Odapillantottam, hiszen a menetfegyelem kissé fellazult, mivel lépcsőn is fel kellett lépni a bejáratnál. A tiszt egyenesen a ma is ott üresen álló helyre, a WC-k elé, a peron szélére, törökülésbe leültetett egymással szemben. Kezünket hátunk mögé tartva, fejünket leszegve vártuk a jószerencsét. Nem tudtuk milyen vonatra várunk. Ekkor még elhittem, hogy valóban Orosházára megyünk. A két katona közrefogott. Két-két lépésre álltak mellettünk. A tiszt lehetett főhadnagy, a két katona pársávos altiszt. A katonák természetesen géppisztolyukat tartva álltak mellettünk. Az egyik a bejárati oldalon, a másik pedig a vágányok felől. A tiszt pedig a várótermek felől állt. Így körülbelül háromszöget zártak be. Mivel én arccal a váróterem felé ültem, így előttem a
tiszt állt és velem szemben Pista ült. Csak az járt a fejemben egyre, hogyan
lehetne üzenetet itthon hagyni. Addig-addig pislogtam, eszembe jutott, hogy el
kellene a tiszt térképtáskájában levő néhány sort olvasni, megfejteni,
ami a celluloidon keresztül elég jól látható volt. Gondoltam, az útvonal
lehet neki leírva. Az nekem megmondaná hová megyünk. Az volt persze a baj,
hogy orosz betűkkel írták le. Addig néztem, hogy a felső sorból az X kezdőbetűs
szóból kiolvastam városom nevét. Ezekből a betűkből az alatta levő szót,
Oros- Mikor ezt megláttam, készen volt az elméleti tervem. Mivel ismeri édesapámat, odadobom a pénztárcát hozzá és kérem, vigye haza és mondja meg, elvittek Békéscsaba felé. Nem sokat tépelődhettem, hisz nem tudhattam, melyik pillanatban indulhatunk valamelyik szerelvény felé és akkor már késő lesz minden szándék. Elgondolásomat egy-két pillanat alatt végrehajtottam, odadobtam, elmondtam amit akartam és kész. Mondanom sem kell, a megmozdulásom pillanatától kezdve rettentő szitkozódásokba kezdett és nyilván rendreutasító szavakat használt a tiszt, de én igyekeztem hangosabb lenni, hogy Mucsi bácsi engem meghalljon. A két katona meg fegyverét csattogtatta fenyegetve, hogy gondolom lőnek, ha nem hagyom azonnal abba. Abba is hagytam, amikor befejeztem a szavaimat Mucsi bácsi felé. Mit ér, ha egyik a másik nélkül jut haza édesapámhoz. Mucsi bácsi a hangra felém nézett, megdobtam a pénztárcát, ami csodálatosan a lábához esett le. Amíg repült, szállt a kísérőszöveg is. Így azonnal lehajolt, felvette és eltűnt a váróterem ajtaja mögött. Jóllehet, óvatosságból utána még talán sietett tovább gyorsan kámfort játszani, nehogy a tiszt utána menjen és felelősségre vonja és elvegye azt a valamit, amit látott repülni, mert nem tudhatta, mi az, hiszen pergett a levegőben. Gondolom, a peronon állók közül lehettek olyan emberek, akik ezt a jelenetet akkor látták, de nem értették meg és talán gyorsan túltették magukat rajta, nehogy belekeveredjenek valamibe, amiről azt sem tudják, miért történt. Lényeg az, hogy amilyen gyorsan kitört rajtam a pánik, olyan gyorsan el is ült. Mit tudtak velem csinálni többet, mint szidtak engemet egy párszor még Temesvárig, de azt szerencsémre akkor még nem értettem, szó szerint mit jelent. Mucsi bácsi aranyos volt, mert amint 1953-ban megtudtam rövidesen tényleg elvitte édesapámhoz a pénztárcámat és megmondta, hogy Szekeres bácsi a fiát, három orosz Békéscsaba felé elvitte katonai szerelvényen. Ezt meg onnan tudhatta meg, hogy utána figyelhetett bennünket tisztes távolból, mikor tűnünk el onnan a peronról. Tényleg 10-15 perc múlva beérkezett egy katonai szerelvény, amely dugig volt töltve orosz katonákkal. Erre felszálltunk és ott a frontos katonák között háziőrizetben mindketten búcsút vetettünk szemünkkel hosszú időre szeretett városunktól. A vonaton sem beszélgethettünk egymással Pistivel. Megpróbáltuk, de nagyon erélyes figyelmeztetést kaptunk, amit ha oroszul mondtak is, azért megértettük. “Kuss!” vagy “csend!”, gondolom más nyelven is ugyanazt jelenti, pofa be. És emelkedett a cső, mert az ugye ettől kezdve, mint az ember árnyéka, végigkísért, hol közelről, hol kicsit távolabbról, de sohasem lőtávolon kívülről. És ugye a géppisztollyal célozni sem szükséges, szórni is lehet vele. Egy-két lövés eltalálhat, és ez elég. Robogott velünk a vonat a sok, talán szabadságra menő katonákkal. Végigharcolták Európát és a megérdemelt szabadságra szeretteik közé hazamehetnek. Daloltak, hangoskodtak, olykor ránk pillantottak gyanús szemekkel, de megvető pillantást is rögzítettem. Itt már nem kellett sunyi, disznó módjára fejünket lehajtani, csak csendben, szótlanul ültünk mind az öten. Részünkre kiürítettek egy ülőrészt, ahol mindnyájan elfértünk ülve. A tiszt fel-felállt, ide-oda ment, de nem távolra. A két katona pedig hűségesen szorongatta géppisztolyát. Arra állandóan vigyáztak, hogy a cső iránya rólunk le ne tévedjen egy pillanatra sem. A jobb mutató ujjukat pedig ott tartották állandóan az elsütő billentyű előtt. Gondolom, gyakorlatuk lehetett már az ilyen tartásban, mert amíg csak figyeltem, egyszer sem lazított, nem változtatta az ujja helyzetét egyik sem. Micsoda elképesztő fegyelemben nevelhették ezeket a fiúkat! Kedvem lett volna beszélgetni velük, hogyan gondolkodnak egyáltalán rólunk. Valóban tényleg ellenségnek tartanak bennünket, vagy csak a katonai fegyelem kényszeríti őket a velünk szemben tanúsított bánásmódra. Tényleg annak tartanak bennünket, aminek néznek is? Ekkor még nem sejtettem, későbbi években milyen nyíltakká váltak ezek közül a katonák közül, akik ránk vigyáztak. No ez nem általánosítható. Orosházán úgy keresztül haladtunk, hogy meg sem álltunk. Békéscsabára érkezve a szerelvény megállt, de nem sokáig. |
10 |