SZEKERES IMRE GYULA  / 1925 Hódmezõvásárhely  /
NYOLC ÉV RABMUNKA A SZOVJETUNIÓ VORKUTAI LÁGEREIBEN 1945-1953
Lektorálta: HÁBEL GYÖRGY  ; © Szekeres Imre Gyula 7144 Decs, Öreg u. 13. Tel : 74/495-948  ; Webmunka : Tóth István
Az itt látható  önéletrajzi írás írójának szellemi tulajdona. Nem magáncélú másolás, idézés csak beleegyezésével lehetséges.
Vissza a webhely tartalomjegyzékéhez                       
A teljes könyv letöltése : szekeres.zip 231K

1 ] 2 ] 3 ] 4 ] 5 ] 6 ] 7 ] 8 ] 9 ] 10 ] 11 ] 12 ] 13 ] 14 ] 15 ] 16 ] 17 ] 18 ] 19 ] 20 ] 21 ] 22 ] 23 ] 24 ] [ 25 ] 26 ] 27 ] 28 ] 29 ] 30 ] 31 ] 32 ] 33 ] 34 ] 35 ] 36 ] 37 ] 38 ] 39 ] 40 ] 41 ] 42 ] 43 ] 44 ]
25

Vissza az emberibb életbe, a téglagyárba 1946. novembertől

 

Amikor november végén a menet újra összeállt és elindult ismeretlen célja felé, nagyon gyászos, rongyos, megnyomorodott képet nyújthattunk. Egy volt a vágyunk: valahol befogadjanak bennünket. Nekem és Gézának, akik kórházból jöttünk ki, egy kicsit könnyebb volt a járás, mint a többieknek. Szörnyű állapotban láttam meg újra őket. Lesoványodva, testük felületén, arcukon vércsíkos foltok a mészpor kimarásától. Alig tudtak vánszorogni. Életemben azóta sem láttam ilyen embereket, mint őket ott. Ha filmben ilyen külsejű embereket kellene kreálni a rendezőnek, bizony nagy bajban lenne, mert ilyen képet mesterségesen felidézni nem lehet.

Nappal, világosban mentünk, indultunk el és úgy emlékszem, kétszer megálltunk. Valószínű, be akartak adni valahová bennünket, de nyilván előítéletből nem vettek be sehol. Hol kellenek olyanok, akik a mészégetőből jöttek? Határtalan negatív előjelnek hatott. Ha nem volt felsőbb utasítás rá, bizony nem fogadtak el, vigyenek az őrök ahová akarnak. Pedig erősen esteledett és jó lenne már a novemberi hideg ellen beljebb húzódni. Ment a csoport magányosan, gondolataiba merülve tovább. Nem kellünk sehol. Magyarok és románok, néhány ukrán. Összesorsolva, kiszolgáltatva a véletlennek?

Amikor túlmentünk a város szélén, újra arra az útra tértünk rá, amelyik már általunk ismert környezettel a téglagyárhoz vezetett. Arra is mentünk. Feldobbant a szívem halk mozgásából. Újra visszamegyünk oda, ahol voltunk? Hála Istennek, ott mégiscsak emberibb élete volt mindannyiunknak. Hogy tud az ember annak is már örülni, ha a legrosszabból némileg jobb helyre kerül. Én örültem biztosan. Nem tudtam, honnan is tudhattam volna, mi lesz a jövőnk, mégis valami azt súgta belülről, ezután jobb sorsom lesz. Valóban csak jobb lehetett, hiszen az elmúlt nyolc hónap a lehető legrosszabb kép formájában maradt meg mindvégig emlékezetemben.
A fordulóponttól kezdve pedig jobb és jobb.

Tehát itt állunk lerongyolódottan, siralmasan és kérjük bebocsátá-
sunkat, mintha a bibliai tékozló fiú térne vissza atyjához, csakhogy mi nem a saját jószántunkból mentünk el és nem a saját könnyelmű életünk miatt jutottunk ilyen szánalmas állapotba, hanem mások hibájából, embertelen bánásmódja miatt lettünk ilyen nyomorultak. Egy nagy bűnünk van: élni szeretnénk még és megmaradni azok számára, akik otthon várnak ránk és még szeretnek bennünket. Akik nem felejtettek el, mert úgy érezzük, mi sem felejtettük el őket. Egyszerűen még szeretnénk élni és nem úgy, mint eddig, hanem emberi körülmények között. Ha itt is kell lennünk, már az is büntetés, de még azzal is ne büntessenek, hogy zsiványok közé dobnak bennünket. Mi nem akarunk itt sem senkit bántani, megsérteni, emberi mivoltában megalázni, de bennünket se bántsanak, hagyjanak dolgozni, úgy, ahogy erőnk még megengedi. Ennyi volna csupán a kérésünk! A többi úgysem önökön, helyi hatalmasságokon múlik. Talán ha ezeket megengedik nekünk, lesz reményünk még túlélni ennyi veszély és szenvedések között is. Csupán ezt a vágyunkat teljesítsék, hagyjanak dolgozni és ne bántsanak, mert mi dolgozó, becsületes nép fiai vagyunk. Hűek szeretnénk lenni népünk hagyományaihoz, nem akarunk mi szégyent hozni a magyar névre, inkább tiszteletet és megbecsülést szeretnénk elérni!

Ilyen gondolatokkal elmélyedve vártam társaimmal, hogy ezt a huszonnyolc embert visszafogadja a lágerparancsnok. Kijöttek, körülnéztek és jól szemügyre vettek bennünket. Talán megszólalt a parancsnok lelkiismerete is, amikor döntött a bebocsátási engedély fölött. Hat hónapi büntetőlágeri maximum helyett nyolc hónapot töltöttünk el a Mészégetőben (Izviszkovó). Haláleset nélkül túléltük, de lelkileg-testileg hosszú időre rokkantságot szereztünk. Talán ezt kiheverjük, jobb sorsunk lesz, ha óhajunk szerint élhetünk. Újra bementünk a kapun, ahol áprilisban kijöttünk.

Úgy emlékszem első utunk a fürdőbe vezetett, ahol nyolc hónap után először bőséges vízben, rendesen le tudtunk mosakodni. Kaptunk tiszta fehérneműt. Így már lényegesen jobban éreztük magunkat. Ekkorra már építettek ebédlőt a konyha mellé, így nem kellett már konzervdobozból enni-inni a levest és enni a kását. Jóllaktunk és a kijelölt barakkunkban megpihentünk. Jót aludtunk, most már nem a földön összenyomorodva, hanem tisztességes priccsen, külön-külön kényelmesen. Takarót is kaptunk és matrac volt állandósítva a priccsen.

Másnap felsőruhát is lehetett cserélni, javíttatni, akinek kellett. Hamar megbarátkoztunk a volt lágerünkkel. A női foglyokat női lágerbe vitték el és férfiakat hoztak helyettük. A volt blotnojokat (köztörvényesek közül a legveszedelmesebbeket) is összeszedte az új lágerfőnök és elirányította őket, - állítólag 700 km-rel északabbra Novoja Zemlja (Új-föld) Barents-tengeri (Dunántúl nagyságú 900 km hosszú) szigetre, hadd marják ott egymást.

Így egészen megváltozott a belső rendje is a lágernek. A megmaradt kisszerű tolvajok már nem voltak olyan bátrak, mint gazdáik védelme alatt. No meg kevesen voltak, így szem előtt voltak tartva. A legkisebb próbálkozásukért karcelt (fogdát) kaptak, amitől azért féltek.

Találkoztunk újabb magyar fiúkkal is. Kneifel Imrével is ekkor találkoztam. Három évig vak volt, nem látott. Valamikor Lengyelországban légnyomást kapott egyik állomáson és úgy a falhoz vágta, hogy megbénult a szemidege. Elvesztette látását és így akkor került haza. Gyógyszereket szedett, újra látott letartóztatásáig. A börtönben, ahol tartották, már nem kapta a gyógyszereket, így újra elvesztette látását. Így került ki hozzánk a téglagyárba. Szegény nagyon nehezen boldogult így, mozgási korlátozottságával. Sokat együtt voltam vele és jó barátokká is váltunk. Együtt mentünk ahová egyedül nem tudott elmenni. Nagyon sajnáltam, mert nem láttam előre, mi lesz vele a jövőben. Otthon volt egész nap, sehová nem tudott kimenni. Este együtt beszélgettünk. Inkább ő mesélt; mesélt az otthonról, Velencéről, a tóról, ahol vitorlázott, a zenéről, amiben aktívan részt vett amíg otthon volt.

Amikor 1953-ban jöttünk haza, találkoztunk Lembergben. Nagy örömmel láttam, hogy újra lát. Ő engem nem ismert meg, csak a hangomról. Egy szovjet szemészprofesszor műtötte meg és véglegesen lát. Három fia 1988-ban az őszi szekszárdi szüreti napokon fellépett a székesfehérvári Alba-Regia nevű zenekarban. Megkerestem őket, üzentem apukájuknak. Hatvanhét éves és aránylag még jól van. Írt most karácsonyra üdvözlőlapot, én is viszont. Úgy örülök, hogy találkoztunk, ha sokára is. Remélem még találkozni is fogunk. Az lesz csak igazi öröm.

Azután Bogdán István Sopron melléki lókereskedővel is találkoztam. Nagyon el volt keseredve. Csak úgy lógott rajta a bőr, olyan sovány volt. Otthon száz kg körüli ember, itt csak hatvan körüli. Szörnyű körülmények között került ide. Egy darabig otthon ütötték-verték. Feleslegesen, mert szerinte amit ráfogtak, ő nem tette. Végül egy rögtönzött házkutatás alkalmával a kemence pörnyelyukban egy régi forgópisztolyt megtaláltak, s rábizonyították, hogy engedély nélkül tartott lakásán tűzfegyvert és emiatt tíz évi ítéletet kapott. Azt mondta, soha ezelőtt nem látta azt a pisztolyt, nem is volt soha pisztolya. Nem tudja, hogy kerülhetett oda. Valószínű, egy alkalmas pillanatban egy besúgó oda beledobta. Szomorú eset. Ide kihozták őt is. Lembergben láttam őt is, 1953-ban, elég jól összeszedte magát, ment szülőfalujába haza.

Azután Oláh Feri is az újak közé tartozott. Mosolygós szemű, szerény, rendes fiú volt. Vele is jó barátságba kerültem. Ő a sárgaföld kitermelésében dolgozott. Jól keresett és elég jól is táplálkozott. Ekkor jól nézett ki.

Tehát valamennyien, ki erre, ki arra, szét lettünk osztva és dolgoztunk. Mi, akik a mészégetőből jöttünk vissza, leginkább újra hóbrigádba kerültünk. Olyan is volt, aki egyből kórházba került. Én még decemberben, januárban, februárban is hánytam a havat, ott ahol korábban. De kivittek egy új gyár alapjainak ásására is. Ez lett a bútorgyár és cementgyár. Érdekes volt, hogy ahol megálltunk, sík hómező látszott csupán. Faoszlopok jelezték bizonyos távolságban, hol, hányas számú barakk lesz, vagy hányas számú gödör.

A gödröket a hó tetején jelölték ki és a hótakarítás után a csupasz föld előkerült. Körben a sok vastag hó. Középen pedig a tundra szűz, fagyos teteje. A lyukak különböző nagyságúak és mélységűek voltak, attól függően, milyen célt szolgált, mi lesz benne, milyen fenyőoszlop.

A lyukakat két ember kezdte el ásni. Csákány és lapát volt a szerszámunk. Hol egyikőnk, hol másikónk csákányozott. Nehéz volt, de az vigasztalt, itt nem hajtanak bennünket. Normát kell teljesíteni. A két embernek
0,5 m3 földet kell kitermelnie. Csak néha tudtuk teljesíteni. Nagyon sokszor oda kellett csapni a csákánnyal, hogy a fagyos föld darabossá váljon.

A felső részén a vízerek jeges hálózatban rétegeződtek a földdel, így elvált néha, pattogott vékony szeletekben. De húsz-harminc cm-rel lejjebb már sehogy sem akart válni a föld egymástól. Olyan volt, mint a teherautók fagyos külső gumija. Rugózik, de nem enged. Esetleg a csákány hegyes vége bele-beleszalad a földbe, de semmi nem pattan, nem szakad. Meg kellett tanulni az öregebb kubikosoktól, hogy milyen módszerrel kell szeletekre vágni a földet.

Mindenesetre itt is a nyers erőre lett volna legjobban szükség, ami kevés volt. Táplálkozásunk, körülményünk javult, de ez a munka mindnyájunknak nehéz volt. Az erőnléti besorolás érvényét vesztette, mert a munkavezetés kevésbé vette figyelembe. Ott csak ki kellett termelni a földet, határidőre kész kellett lenni, más őket nem érdekelte. Legfeljebb, ha nem ment a munka a megfelelő tempóban, akkor kértek új erőket és átcsoportosították az embereket. Itt már rugalmasan megoldották a dolgokat. Nagy-
üzemi gondolkodás folyt.

A dolgoknak menni kellett mindenáron, de nem verésekkel erőszakolták ki, hanem emberibb megoldással. Épp úgy szükség volt könnyű munkára besoroltakra, mint erős, nehéz munkát végzőkre. Természetesen csak az élelmezés fokozásával tudták elérni, hogy a nehéz testi munkát végzők kitermeljék a rengeteg földet. Óriási építkezésekbe kezdtek széltében-hosszában itt a tundrán. Az emberek részére korszerűbb barakkok, ezekhez szolgáltatóházak, fürdők, javítóműhelyek, mosodák, különböző egészségügyi rendelők, kórházak voltak. Olyan lázas tempóban indult meg minden téren a foglalkoztatottság, hogy kezdett rangja lenni az értékesebb munkaerőnek. A köztörvényesek leválasztásával egy csapásra életkedvet tudtak átömleszteni az ereinkbe.

25
1 ] 2 ] 3 ] 4 ] 5 ] 6 ] 7 ] 8 ] 9 ] 10 ] 11 ] 12 ] 13 ] 14 ] 15 ] 16 ] 17 ] 18 ] 19 ] 20 ] 21 ] 22 ] 23 ] 24 ] [ 25 ] 26 ] 27 ] 28 ] 29 ] 30 ] 31 ] 32 ] 33 ] 34 ] 35 ] 36 ] 37 ] 38 ] 39 ] 40 ] 41 ] 42 ] 43 ] 44 ]

Vissza a webhely tartalomjegyzékéhez