SZEKERES IMRE GYULA
/ 1925 Hódmezõvásárhely / |
Zárszó
Ma, amikor már úgy látszik, hogy a kéziratból könyv lesz, a kedves Olvasótól néhány gondolattal búcsúzom. Hálás szívvel megköszönöm, hogy egy ilyen témájú írást végigolvasott. Célom az volt, hogy a megtörtént eseményeket és szomorú tapasztalatokat hitelesen mutassam be, mármint azokat, amelyek velem történtek meg, illetve amelyeknek tanúja voltam. Tudom, hogy voltak nálamnál sokkal súlyosabb
körülmények között élő sorstársaim is, akik az első naptól kezdve
végig kegyetlenül szenvedtek, sőt áldozatokká váltak, soha nem térhettek
haza szeretteikhez. Szedte az áldozatát a hideg, a vitaminhiány, a
végelgyengülés és a sok bányaszerencsétlenség. Rettentő erőfeszítést
igényelt a részünkre szokatlan sarkövi hideggel szembeni ellenállás, a
soha nem elég ennivaló miatti éhség. Akik nem bírták ki, azoknak teste
ottmaradt a hó- és fagy birodalmának föld- Minden reggel a sínvas-ébresztő verésének hallatán idegeinkben végigbizsergett és tudatunkban feljajdult az állandóan leselkedő vészhelyzet érzete, hogy talán ma jön el életünk utolsó órája. A szénbánya - felsőkategóriás metános tulajdonságával - ötszáz méteres mélységben az elítélt raboknak a legnagyobb óvintézkedések mellett sem nyújtott teljes biztonságot. De a bányaomlások sem voltak ritkák. Éppen ezért az emberek kriptának érezték azt. A hazatért és még élő sorstársaim, akikről tudok
(Koczur István és Savolt Mihály) a bányaomlástól kapták életük végéig
tartó sérüléseiket. Szekszárdon lakik egyik sorstársam. Amikor elmesélte kinti életét, megdöbbentem. Ő olyan rabok között volt, akik a szibériai vasútépítők előtt irtották az őserdőt. Földbe vájt bunkerban laktak, mert állandóan haladtak előre. Amire szükségük volt, repülőről juttatták, dobálták le részükre. Étkezésük az általam ismert színvonalnál jóval alacsonyabb volt. Pl. húst évekig nem láttak. Őt is, mint sok rabtársát, utolérte a „végzet”. Végelgyengülésben, haldoklóként betették a többi szerencsétlen haldokló közé, akiket egy-két napon belül a halál beálltával temetni szoktak. A hullakezelő észrevette, hogy az egyik rab még három nap múltán is él, nem tud meghalni, s ezért jelentette az akkor odakerült magyar származású orvosnak. Szerencséjére visszavitték és az orvos visszahozta az élők sorába. Simon Lajos így menekült meg a biztos haláltól. Fiatal korában szenvedélyes focista volt, egészséges, szívós, ami előnyére szolgált a kinti nagyon kemény megpróbáltatások elviseléséhez. Ma nagy fájdalmai, szemének betegsége tanúskodnak a fiatal korában átélt nélkülözéseiről. Jellemző, hogy családja csak akkor vett tudomást lágeri sorsáról, amikor a kárpótlási törvényt a magyar Parlament elfogadta és ez őt is érintette. Nemcsak ő nem mert beszélni a régi emlékekről, hanem nagyon sokan még ma is viszolyognak nyilvánosság elé lépni. Nem a „bűntudat” miatt, hanem mert a borzalmas lelki megalázás és testi gyötrés emléke még él bennük. Mint már írtam, sokan meghaltak azok közül, akik
hazajöttünk. Nevüket és a helység nevét a temetési idő sorrendjében írom: Fülöp Mózes, Ózd. Sípos Márton, Szekszárd. Cselik Sándor, Őcsény. Kiss Antal, Szeged. Kádár Sándor, Budapest. Bondor Lajos, Kecel. Lovas József, Budapest. Kovács László, Hódmezővásárhely. Dr. Puskás Rezső, Gyöngyös. A fenti sorstársaimmal halálukig személyes és levelezési kapcsolatban voltam. A még élő sorstársaim, akikkel együtt szenvedtem hosszabb-rövidebb ideig: Csapó István, Farkas Károly, Kereszthidi Ottó, Koczur István, Ludányi László, Mohari Ferenc, Savolt Mihály, Vukovári Pál. Akik meghaltak, de temetésükön nem tudtam résztvenni: Egger Géza, Ternovszki János, budapestiek. A Szovjetunióban volt Magyar Politikai Rabok és
Kényszermunkások Szövetsége (SZORAKÉSZ) szervezete évente megrendezi az
élők országos nagy találkozóját, amelyen összejövünk nemcsak
itthonról, hanem Auszt- Ez az írás is ad némi segítséget majd utódainknak, ha emlékezni akarnak elődeikre. Lássák, hogy milyen mérhetetlen szenvedéseken mentünk keresztül. Azok közül, akik a Gondviselésnek köszönhetően még megmaradtunk, néhányan leírtuk sokban hasonló, de a részletekben különböző szomorú élményeinket. A jó Istennek legyen hála, hogy ezt megérhettem és leírhattam a ma élőknek és az utókornak okulásul. Ma, amikor e sorokat írom, meg kell említenem a legújabb tragédiámat is. A rabságom óta ez a legnagyobb. 1995. december 11-én elvesztettem 36 éves lányomat, Gabikámat. Ez sokkal súlyosabb, tragikusabb minden eddiginél. A lágerből volt remény az erős hitnek köszönhetően, hogy egyszer vége lesz, mert az igazság kiderül. De most már nincs remény, mert már csak a túlvilágon fogunk találkozni. Fiatalon, súlyos betegségben halt meg, szép családi életet élt. Annak, aki mint én is, átéltem a poklok embertelen körülményeit, nagyon nehéz megbékélni a gondolattal, hogy gyermekem idő előtt ment el, itthagyva kilencéves leány-, tizennégy éves fiúgyermekét és férjét. Sorsunk kifürkészhetetlen... Mély sebem már nem heged be, mert szülő lévén, életemnél is jobban szerettem őt. Tudom, a vigasztalás csak Istennél van és Ő segít tovább élni. Hiszem, hogy egyszer ott fent találkozni fogunk. Végül kívánom, hogy Isten adjon a magyar népnek szebb, boldogabb jövendőt, békés életet a következő ezer évben. Gyermekeink, a jövő nemzedéke, a sportban és ne a háborúban keresse és találja meg a nemes vetélkedés sikerét, örömeit! 1996. április 12. Szekeres Imre Gyula |
43 |