SZEKERES IMRE GYULA  / 1925 Hódmezõvásárhely  /
NYOLC ÉV RABMUNKA A SZOVJETUNIÓ VORKUTAI LÁGEREIBEN 1945-1953
Lektorálta: HÁBEL GYÖRGY  ; © Szekeres Imre Gyula 7144 Decs, Öreg u. 13. Tel : 74/495-948  ; Webmunka : Tóth István
Az itt látható  önéletrajzi írás írójának szellemi tulajdona. Nem magáncélú másolás, idézés csak beleegyezésével lehetséges.
Vissza a webhely tartalomjegyzékéhez                       
A teljes könyv letöltése : szekeres.zip 231K

1 ] 2 ] 3 ] 4 ] 5 ] 6 ] 7 ] 8 ] 9 ] 10 ] 11 ] 12 ] 13 ] 14 ] 15 ] 16 ] 17 ] 18 ] 19 ] 20 ] 21 ] 22 ] 23 ] 24 ] 25 ] 26 ] 27 ] 28 ] 29 ] 30 ] 31 ] 32 ] 33 ] 34 ] 35 ] 36 ] 37 ] 38 ] 39 ] 40 ] [ 41 ] 42 ] 43 ] 44 ]
41

 

Valósággá vált az álmom

 

Széles vágányon, hatvan tonnás vasúti kocsikban gördültünk elég nagy sebességgel mindaddig, amíg a Kárpátok külső lejtőjét el nem értük. Mégis lassúnak tűnt minden, ahogy haladtunk délnyugati irányba. Már nagy szó volt az is, hogy láthattuk merre haladunk. Eszembe jutott a kifelé menet ideje. Abszolút zárt vagonban, ujjnyi vastag, deres, fagyos belsejével rémálomnak tűnt ehhez képest. Most aránylag kényelmesen el is férünk, nem szorongunk és rendesen enni és inni is adnak, amikor arra szükség van. Micsoda különbség az életünkben!

Kíváncsian néztünk kifelé és nagyon élveztük a környezetet. Mindegy volt mit nézhettem, csak lássam az élet nyomait, hogy itt, erre is emberek laknak, élnek és ha még nem is a mi hazánk, szülőföldünk földje, de mégis sokkal különb, sokkal szebb annál, ahonnan északról eljöttünk. Bár már a szemem megszokhatta Lembergben öt hónap alatt a természet csodálatos látványát; azt ugyanis, hogy fák is, növények is vannak újra szemem előtt, mégis, még most sem tudtam velük betelni. Hosszú, szörnyűséges hosszú idő volt az, amíg csak havat, jeget és zúzmarát láthatott a szemem az évek háromnegyed hónapjaiban. Akik ott fent, északon, a sarkkörön túl töltötték idejüket, így volt ezzel valamennyi társam, bajtársam mindegyike.

Mivel közel fekszik a Kárpátokhoz Lemberg, így aránylag hamar el-
értük a hegyek lejtőit. Erre már csendesedett a menetiram, hiszen felfelé, kanyargós úton haladtunk. Mivel november utolsó hetében indultunk el, ennélfogva itt már szinte újra télies volt az idő. Nagyon kíváncsi voltam, vajon otthon milyen idő fogad? Szerelvényünk szinte alig állt meg, csak ment-ment, mint ami nagy késést akar behozni. Bizony nagyon sokat késett. Nyolc és fél évet.

Mivel délután indultunk, az éjszaka sötétje elfödte előlünk a Kárpátok vonulatait. Mire megvirradt, már átjöttünk talán azon a hágón is, amelyiken valamikor ősapáink erre jöttek... Szívemet szorongatta, torkomat fojtogatta az az érzés, hogy mégis van Isten, aki engem annyi, de annyi kérés után, könnyes fohászok után haza engedett jutni.

Ami legelőször mégis feltűnt, az a levegő hőmérséklete, a táj mindenfelé zöldellő szépsége; szinte még itt az ősz! Itt még nincs tél, nincs hideg, erre még csodálatosan zöldell a fű, a fáknak lombjai vannak.

Gördült velünk a vonat, míg egyszercsak megállt. Hatalmas pályaudvar fogadott rengeteg vágánnyal. Érdeklődésünkre már jelezték is, hogy átszállás lesz. Akkor még nekem sejtelmem sem volt arról, hogy tulajdonképpen már régen nem a mi hazánkon jöttünk idáig. Persze a lakosság keze nyoma megmaradt azután is ahogy a határt megváltoztatták. Most jutott eszembe, hogy ott kint az ukránokkal mennyit vitatkoztunk azon, hogy Kárpátalja hová tartozik. Szerintük Ukrajnához, szerintünk mihozzánk már több mint ezer éve. Ezt csak erővel lehet elvenni, de elörökölni semmiképpen. Lám mégis most látom, igaza lett a vitapartnernek, hogy most az övék lett. Elvették. Azt vettem észre, hogy mellénk tolattak egy szerelvényt, amelyik hasonló volt a régi emlékezetes fapados személyszállító vonatokhoz. Egész eltörpült az a szerelvény a miénk mellett. Le kellett szállnunk és el kellett foglalnunk helyünket a mellénk állt szerelvényen, természetesen ellenőrzés mellett. Amikor átszálltunk, akkor már láttuk ezeket a nagyon régi, magyar fapados kocsikat, amelyek még most is helyi szénfűtéssel, kályhával vannak ellátva.

Az ablakon keresztül integettünk a már volt orosz kísérőinknek, akikből édes keveset láttunk idáig, mert csak akkor jelentkeztek, amikor megkérdezték, van-e panaszunk. Mi lehetett volna! Ha kelet vagy észak felé vittek volna, bizony lett volna bajuk velünk. De így szavahihetőnek bizonyultak végre valahára. Tehát búcsút intettünk feléjük... mit tehetnek ők azért a sok rosszért, ami velünk megtörtént. Ők is emberek, mint mi, csupán szembe lettünk állítva. De belülről egyformák vagyunk, kívülről meg alakítható bárki. A szív, a tüdő, a vese stb. minden embernek egyforma, csak a szellemisége az különbözik és sokszor nem azt teszi amit kellene.

Elfoglaltuk a helyünket és vártuk az indulást. Megnéztük kísérőinket és feltűnt, hogy nem a régi magyar katonaruhában vannak, hanem hasonlítanak a már jól ismert orosz egyenruhára. Elöl-hátul a vasúti kocsikra géppisztolyos katona szállt fel, gondoltuk mindjárt, ezek nem bíznak bennünk, úgy mint a kísérő oroszok. Vagy talán vigyáznak ránk? No, de kitől féltenek? Az oroszok nem féltettek és bíztak bennünk, itt meg ezek, a hazánk fiai csak nem bűnözőnek néznek bennünket? Az orosz magas rangú tisztek jobban ismertek már bennünket? Szóltunk a katonákhoz, válaszra sem méltattak.

No jól nézünk mi ki.

Alig indultunk el máris a határhoz érkeztünk. Tehát az a nagyállomás volt a teherpályaudvar. A határt elhagyva le akartuk húzni az ablakot, de a kísérő katona nagyon mogorván odaszólt: „felhúzni, nincs kinézés”. Szigorú tekintete azt mutatta, nem viccel. Pedig de szerettünk volna egy kis magyar levegőt tüdőnkbe beszívni. De nincs megengedve, ezt azért nem gondoltuk volna, hogy ilyen fegyveres szúrós pillantású fogadásban lesz részünk. Rádöbbentünk, hogy a kommunista Magyarországra érkeztünk haza...

Nem vártam én, hogy virággal, pompával várjanak de legalább emberi hanggal, barátságos tekintettel.

Még a vándort is valamikor megkérdezték nem-e fáradt, éhes-e, szomjas-e? Hát a mi véreink ránk ennyire nem kíváncsiak? Tőlük akár fel is fordulhatnánk. Hála Istennek nem voltunk rájuk szorulva. Az oroszok az utolsó pillanatig elláttak bennünket. Nem voltak kiábrándítóak. De ezek katonák?

Megdöbbentettek bajtársaimmal együtt. Nem értettük mi ez, mit jelent? Hirtelen felocsúdtunk, hogy magyar földön járunk, úgy illik, hogy első teendőnk, megfogtuk egymás kezét és szívből, úgy igazi benső érzésből elkezdtük a magyar nemzeti Himnuszt énekelni: Isten áldd meg a magyart. Jó kedvvel bőséggel. Nyújts feléje védő kart, ha küzd ellenséggel. Balsors akit régen tép, hozz rá víg esztendőt. Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt.

Jólesett énekelni, először annyi év után, hangosan, bátran és együttesen. A könnyek peregtek az arcokon, amire vége lett az éneknek.

Soha azóta sem tudtam megismételni azt az érzést, amit ott akkor éreztem. Bár azóta is voltak boldog pillanataim, de olyan sohasem. Nem
is baj. Hiszen a szülőföldre való visszatérés jelentette számomra az újjá-
születést.

A reményt egy új, boldog életre, sok szeretettel embertársaim iránt. Az éneklés után összeölelkeztünk megcsókoltuk egymást és csak könnyeztünk egy darabig. A vonat kerekei alattunk gördültek immár biztosan magyar földön. Mintha a talpam érezte volna a föld csodálatos varázsát.

Alig vártam már, hogy kiszállhassak megálljon a vonat. Végre megállt a vonat Nyíregyháza állomásán. Készültünk, hogy illően az első pillanatokhoz mérten lábunk ahogy találkozik a szent magyar földdel kicsit megállunk és... de a pattogó vezényszavakra kemény biztatásra sorba kellett állni és megindultunk a kijelölt útvonalon. Körben géppisztolyos katonák kísértek előre amerre vezettek. A csoportból ha egyik vagy másik fiú hozzá is szólt valamelyik katonához ő csak hallgatott vagy megkapta a kurta választ: nem társalgunk! Igaz is, mit is tárgyalhatnánk velük. Gondolhatnak amit akarnak, de mi is róluk. Szerencsére a gondolat szabadjára van engedve azért itthon is.

El voltam telve a varázslattal, hogy hazai földön lépkedhetek és nagyokat szippanthatok a magyar levegőből. Eszembe jutott Romanov orosz zsidóember. Hogy is mondta? Biztos haza fognak menni! Honnan tudhatta olyan biztosan? Mindegy, igaza lett. Bár ő is szerettei közé került volna azóta. De ő ottani, így kicsi esélye van rá. Jó is lenne azokat valahogyan értesíteni arról, hogy én még 1989-ben is gondolok rájuk, nem felejtettem el őket. Különösen azokra gondolok tisztelettel, akik oda a kiskonyhára jártak be hozzám. Azt nem lehet elfelejteni sohasem.

De a magyar fiúkat sem, akik ott kint maradtak, vajon meddig még? Hogyan tudjuk majd meg, hogy hazajöttek? Hiszen azzal eresztettek el bennünket, felejtsük el ami volt és soha ne beszéljünk róla. Akkor pedig hogyan lehet egymásról érdeklődni akár hivatalosan, akár egyénileg. Kilátástalan. Az biztos, hogy akinek megígértem, hogy szólok, oda elmegyek a hozzátartozókhoz. Így Tóth Matyi bácsit azzal vigasztaltam, rokonainak fogok szólni. Az én környékemben más nem volt akinek szólnom kellett volna. Saját körzetét vállalta mindenki aki hazajött.

Ahogy elérzékenyülve ballagtunk elmélyedve gondolatainkban, egyszercsak megérkeztünk Sóstó fürdőre. Egy nagy liget, fák, bokrok mindenfelé.

Megálltunk egy nagy épület előtt, nem tudtuk mi az, én legalább nem.

Nagy teraszán felálltunk szorosan sorban és elébünk állt egy magát a kormány képviselőjének tartó személy és a fogadást megkezdte. Arra már nem emlékszem miket mondott, de arra igen, hogy félbeszakította beszédét mert mint mondta most közvetíti a Magyar Rádió a magyar-angol futballmérkőzést.

Kérdezi, meg akarjuk-e hallgatni. Egyhangúan beleegyeztünk, így a beszéd helyett szívesebben hallgattuk a közvetítést. Csodálatos élmény volt hallgatni Szepesi Györgyöt életünkben először de nem utoljára. Végig sikerült hallani a mérkőzést, így jól el is telt az idő, állva, lelkesen hallgattuk végig, de nem számított semmi, nem éreztünk fáradságot. A 6-3-as győzelmünk kárpótolt. A kormánybiztos a végén megmondta, hogy hat napig karanténban leszünk és utána hazamegyünk mindenki a saját falujába, városába, családjához.

Igyekezzünk elfelejteni ami volt, mostantól kezdve szabadok vagyunk és élhetünk, dolgozhatunk.

Beszéd közben, egyik sorstársunk kiugrott a sorból és hirtelen vetkőzni kezdett teljesen meztelenre. Sajnos szegény fiú lelkileg annyira megrázkódott, hogy nem bírta elviselni a hirtelen nagy változást és elméjében zavar keletkezett. A fiúk pokrócba becsavarták és el kellett vinni a kórházba. Hallottam később, hogy rendbe jött.

41
1 ] 2 ] 3 ] 4 ] 5 ] 6 ] 7 ] 8 ] 9 ] 10 ] 11 ] 12 ] 13 ] 14 ] 15 ] 16 ] 17 ] 18 ] 19 ] 20 ] 21 ] 22 ] 23 ] 24 ] 25 ] 26 ] 27 ] 28 ] 29 ] 30 ] 31 ] 32 ] 33 ] 34 ] 35 ] 36 ] 37 ] 38 ] 39 ] 40 ] [ 41 ] 42 ] 43 ] 44 ]

Vissza a webhely tartalomjegyzékéhez