SZEKERES IMRE GYULA
/ 1925 Hódmezõvásárhely / |
A kiskonyha forgalma állandóan egy szinten mozgott. Hétközben, vasárnap, szünnap vagy munkanap, nekem teljes kapacitással kellett helytállnom. Ma, amikor ezek az idők jutnak eszembe, biztos vagyok abban, hogy sem azelőtt, sem azóta, ilyen csúcsra nem értem el, vagyis arra, hogy az emlékezetemre, koncentrálásomra annyira rá legyek utalva, mint ott, akkor. Igaz, hogy papíron volt felírva kinek, mikor, mit kell elkészíteni, de azt én naponta fejből is tudtam, percnyi pontossággal. Nem téveszthettem, nem felejthettem és nem hibázhattam. Tudtam, éreztem az emberek iránti felelősségemet. Akik fáradtan, éhesen, a napi munkájuk után odajöttek hozzám a kész ételért; azt akartam elérni és úgy hiszem el is értem, hogy a jóízű falatokat barátságos, szinte otthonos körülmények között fogyasszák el, és meg legyenek elégedve. Öröm volt az számomra is és megelégedés, hogy a szemük láttára ott készíthettem az ételeket, látták hogyan csinálom. Ahol főztem, sütöttem, ott étkeztek egy helyiségben velem. Kölcsönösen megvolt a bizalom. Inkább csodálkoztak, hogy ilyen sok lett az anyagból minthogy gyanakodtak volna, hogy elvettem belőle. Nem is bírtam volna ilyet megtenni - bár volt, aki ilyenre biztatott -, hogy abból elvenni, amit az otthoni hozzátartozók féltő szeretettel küldtek hozzátartozóiknak. Úgyis a kész ételből hagytak ott annyi ennivalót, hogy Jugyim bácsi, a segítségem, meg sem győzte enni. Félrerakta a szekrényajtón belülre, mondva, jó lesz este a magyar testvéreknek. Olyan jó szíve volt, úgy gondolt a földieimre is. Jöttek is öt-hat óra körül megfagyottan, átfázva és a jó meleg előtérben megmelegedtek, beszélgettek a jelenről, a jövő kilátásairól. Én sajnos egyáltalán nem tudtam belemelegedni a beszélgetésükbe, hiszen minden percem foglalt volt. Be nem tudtak ülni hozzám, mert különösen este nagy forgalom volt. Egyszerre tíz-tizenöt ember tudott szűkösen leülni. Nem nagy hely volt. A vezetők gondolták, így is elég. Azt senki sem sejtette előre, hogy ekkora forgalma lesz és ilyen nagy igénnyé fog válni. Aki ott volt akkor és látta vagy részese volt annak a két teljes évnek, ami ott lezajlott, gondolom másoknak is kellemes élménynek maradt meg, eltérve a fogság körülményeitől, nekünk magyaroknak oázist jelentett. Tehát a nagy rosszban egy kis fészek, ami meleg és kellemesen hatott az emberekre. Volt, hogy egyik ember arra kért, ne vegyem rossz néven, ha napközben, amikor kicsit kisebb a forgalom, bejön egy kávéra, de úgy szeret itt lenni, úgy elnézi, ahogy én serénykedem a fehér öltönyömben, fehér tányérsapkámban, ilyenkor az otthona jut eszébe. Mondom, én önökért vagyok itt és nem fordítva! Természetes, hogy bejöhet, csak ha jönnek a kosztosok és nincs hely, csak akkor kérem a hely átadására. Már második éve csinálom ezt megállás nélkül. 1951-et
írunk. Este nyolc óra körül kerülök a barakkomba anyagfelvétel után. Nem
mondom, fáradt voltam, de senki nem tudott volna lebeszélni, hogy ne
csináljam. Óriási sikerélményem volt nap, mint nap. Az emberek jól
megismertek, szinte már arcukról, nevükről én is jól ismertem őket.
Tudtam, ki, mit, Írtam már, hogy voltak extra kívánságok is. A láger előkelőségei (orvosok) is kapcsolatot kerestek velem. Névnapi, születésnapi tortákat is csináltam. Szerencsémre a nagykonyhán volt egy cukrászmesterséghez értő főszakács is. Elmentem egyszer hozzá tanácsot kérni. Ideadta a ruhából varrt bádog, cakkos szélű tölcsérét is, amiből a krémet nyomtam ki a torta tetejére. Szenzációnak számított ott a lágerben tortát csinálni! De mindent elvállaltam, mert éreztem, nem fog ki rajtam. A nagy hajrámunkámban a gondolatom kevesebbet forgott már napközben az otthon felé. Csak este, amikor a barakkba mentem és Matyi bácsival kicsit elbeszélgettem, akkor sajgott fel bennem, vajon meddig még? Mikor lesz vége ennek? Teljesen elfelejtenek bennünket? Hát nem kérnek haza? Nem kellünk mi már otthon senkinek? Matyi bácsi nem tudott vigasztalni, inkább keseríteni. Ahogy telt az idő, a Szovjetunióba bekebelezett Kárpátaljáról is sok magyart hoztak el és hozzánk is kerültek belőlük. Técsőről a nagy, fekete bajuszú Pista bácsi, aki elmesélte fogadásból: Akkora hatalmas palacsintát sütött, hogy egy darabnál többet a fogadó nem tudott megenni. Külön egy negyven centiméteres átmérőjű palacsintasütőt csináltatott erre a célra. Megnyerte a fogadást. De a másik fogadást elvesztette. Ez úgy szólt, hogy az illető úgy berúgatja, észre sem veszi. Sikerült. Az asztaltól nem tudott felállni azután, hogy jól lakott borban főtt majd megsütött fasírttal. Szóval, ment az adoma a magyarok között. Kerekes Józsi bácsi cipész, munkácsi volt. Mindig kesergett, erről ismertük. Volt egy tanítóképzős fiú, tizennyolc éves, aki olyan ügyesen rajzolt, hogy még a főnököket is lerajzolta. Szinte fényképnek nézte az ember. Csodálatos, ügyes kezű fiú volt. A kevecsére járt (ez: kultúrházba) rajzolni. Azután jött Karcsi. Szép, magas, fekete, jótartású,
sportos fiú. Tőle kaptam egy kispárna huzatot, amelyre egy gyönyörű
rózsacsokor volt festve. Valahol börtönben egy művészembertől kapta
emlékként. Amikor el- Azután egy másik fiú, Savolt Misi is emlékezetes maradt
nekem. Most, innen bentről a meleg és jó helyről látni őket, ahogy a hidegtől szenvednek, bizony elszorult a szívem miattuk, de mit tudtam többet nyújtani neki, mint magamnak megtartani ezt a helyet, hogy mellettem ők is melegedhessenek. Az a pár falat vagy pár kanál étel, amit lehetett juttatni, az csak csepp a tengerben, de mégis ha jól esett nekik, nekem százszor jobban, hogy a sors kegyes kezén keresztül lehetőség nyílott rá. Egy-két karácsonyestét is sikerült ott együtt eltölteni és együtt, közösen, szerény körülmények között ünnepelni. Egy parányi fenyődarabka jelképezte a karácsonyt és egy olajmécses, fényénél halkan elénekeltük a „Mennyből az angyal”-t. Gondolatunk lelkünk erejével hazaszállt és az otthoniakkal biztos találkozott. Akik akkor ott jelen voltak és lehettek, biztos vagyok benne, örökre megőrzik azt az emléket. Mint ahogy én most, 1989-ben emlékezem azokra az időkre, bizonyosan akik még élünk szerte e hazában, legalább karácsonykor ráemlékezünk. Még egyet ott töltöttem, de a következőt már 1953-ban itthon, az én drága édesapámmal. Közben peregtek az események is. Az én vendégeim változatlanul meg voltak elégedve. Voltak azért nemkívánatos történetek is, mint a következő. Jugyin bácsi elkerült tőlem, hiába voltam vele maximálisan megelégedve. Elvitték, nem is tudom hová került. Ott azért történtek kiszámíthatatlan dolgok is. Adtak nekem segítségül egy németet. Valamilyen Franznak hívták. Ejtőernyős főhadnagyként szolgált. Állítólag részt vett Mussolini kiszabadításában is. Valamikor kapott egy homloklövést, így a helyzet az volt vele, hogy csak könnyű munkára volt igénybe vehető. Valaki odapaterolta a konyhámra, jó lesz ott. Hát talán jó is lett volna, csak megjártam vele, így csak két hétig tartott az együttlétünk. Azonnal elküldtem, ahogy kiderült az igazság. Az eset így kezdődött: Este öt óra után már általában befejeztem a munkámat. Utána már szállingóztak a másnapra rendelők és hozták a központi raktárból a kis csomagjukat, nyersanyagot. Általában mindig én szoktam átvenni, mert ilyenkor már az agyamba is betápláltam a másnapi feladatokat. Ezt a gyakorlatot csak akkor változtattam meg, ha nagyon mulaszthatatlan elfoglaltságom akadt. Ilyenkor arra a fél órára a helyettesemre, segítőmre bíztam, vegye át az anyagot amit addig hoznak. Jugyin bácsi is csinált ilyet ritkán, de soha nem volt baj. Most a nagykonyhára kellett mennem, üzentek értem. Franz már ismerte a dörgést, a szokást, úgy gondoltam, rábízhatom, hisz értelmes ember volt különben is. Amikor visszajöttem, kérdem, kik voltak itt. Mutatja a füzetet. Nézem, öt-hat személy. Majd látom berakta a szekrény polcára, ahogy én is szoktam. Semmi gyanús nem volt ekkor még. Bejött ma is az ötven feletti rendelés, mint mindig. Másnap elkezdünk dolgozni. Délután munka után szokott
jönni az a Rachmann nevű észt férfi, akinél feltűnt, hogy a szokásos
zsiradékja |
33 |