SZEKERES IMRE GYULA  / 1925 Hódmezõvásárhely  /
NYOLC ÉV RABMUNKA A SZOVJETUNIÓ VORKUTAI LÁGEREIBEN 1945-1953
Lektorálta: HÁBEL GYÖRGY  ; © Szekeres Imre Gyula 7144 Decs, Öreg u. 13. Tel : 74/495-948  ; Webmunka : Tóth István
Az itt látható  önéletrajzi írás írójának szellemi tulajdona. Nem magáncélú másolás, idézés csak beleegyezésével lehetséges.
Vissza a webhely tartalomjegyzékéhez                       
A teljes könyv letöltése : szekeres.zip 231K

1 ] 2 ] 3 ] 4 ] 5 ] 6 ] 7 ] 8 ] 9 ] 10 ] 11 ] 12 ] 13 ] 14 ] 15 ] 16 ] 17 ] 18 ] 19 ] 20 ] 21 ] 22 ] [ 23 ] 24 ] 25 ] 26 ] 27 ] 28 ] 29 ] 30 ] 31 ] 32 ] 33 ] 34 ] 35 ] 36 ] 37 ] 38 ] 39 ] 40 ] 41 ] 42 ] 43 ] 44 ]
23

A pokolba vezető út északon havas, jeges

 

1946. április első napjaiban többszörös átszámolás és testünk, kis batyunk átellenőrzése után kiléptünk azon a már megszokott kapun = (kvákta), amelyiken keresztül majd három hónap óta, nap, mint nap átjártunk. Szememmel búcsút vettem utoljára azoktól az épületektől, amelyekben megfordultam, jártam és találkoztam azokkal az ittfelejtett magyar fiúkkal. Vajon hazaértek-e már? Nem vittek-e hírt rólunk? Nem mozgat-
nak-e meg valamit értünk, hiszen elmondtuk nekik, hogy mi úgy tudjuk, úgy érezzük, nem követtünk el olyan bűnt, hogy ezt érdemeljük. Javító-nevelő munkára ítéltek, no de ennyire igazságtalanul tizenöt évre, mint otthon egy apagyilkost valamikor. Meg háborús bűnösnek tituláltak, de miért?

Ilyen és hasonló gondolatokkal voltam tele. De nem beszélhettünk.
A már megszoktatott módon csoszogtunk. Azért egymást nézve meg kellett állapítani, hogy külképünk az öltözékünket ítélve, sokat változott ahhoz képest, ahogy januárban idefelé jöttünk. Egy jó darabig azon az úton haladtunk, ahol azt a tengernyi mennyiségű havat eldobáltuk a vasúti sínpályáról. Vajon kik dobálják ezután? Nem a mi gondunk. Most csak az a dolgunk, reménykedjünk abban, ahová megyünk befogadjanak bennünket és rosszabb sorunk ne legyen, mint a téglagyárban volt. Milyen nagy hibát követett el ez a két fiú! Ki tudja, hol lehetnek? Kibírták-e a testi fenyítést? Találkozunk-e még valamikor velük?

Sok minden eszembe jutott. Otthon már zöld minden, kirügyeztek a fák, dalolnak az énekes madarak. Megjöttek messziről a fecskék, gólyák. Óh, de messze is vagy szeretett hazám, nem is tudom merre, csak sejtem, délen valahol, ott, ahol zúg az a négy folyó! Ott, ahol szenvedni jó! Istenem, itt sem szenvedni, sem dolgozni, sem egyáltalán nem jó. Nekünk különösen nem, akik a mérsékelt éghajlathoz szoktunk születésünktől kezdve. Ez a hideg dermesztő! Állandóan mozogni kell, mert majd elfagy a lábam.

Áprilisban még erre északon semmi jele a tavasznak. Azt, hogy kifelé megyünk a télből, a napok hosszabbodásából vesszük észre. Nem könnyű a naptári napokat sem pontosan követni. Semmiféle ceruza, papír nekem soha nem volt. De minek is? Ha feljegyeztem volna valami ártatlan dolgot, barakk-kutatáskor vagy személyi vizsgálatkor megtalálják nálam, úgyis elveszik. Nem tarthat az ember semmit, csak a száját, de azt nagyon.

Sokáig mentünk és mintha kicsit felfelé emelkedett volna az út. Messzire ugyan nem láttunk, de mintha a látótávolságban valami magasan füstölne. Közelebb érve, tényleg egy nem túl magas hegyen, mint a Gellért hegy, lehetett összerakva piramis alakba a kő egymásra, és párolog, füstöl de nagyon. Mellette még több is. Mintha kicsiben az egyiptomi piramisokat láttam volna.

Nem arrafelé mentünk, hanem a völgy felé vezettek. Ott kirajzolódott egy még kisebb láger a kerítésével és barakkjaival, mint ahonnan eljöttünk. A láger kapuja felé mentünk és ott megálltunk. Kéredzkedett az őrünk, szállást és ott tartózkodást kért a részünkre biztosan. Sikerrel járt, mert beengedtek bennünket hamarosan. Úgy gondolták, jobb ami biztos, inkább mihamarabb belülről nézzünk kifelé.

Furcsa benyomásom volt, mindjárt az elején erről a lágerről. Maga ez a hirtelen hegy, rajta ezek a hatalmas kőrakások. Honnan van ez a sok kő? Miért csak ez a pár barakk? Itt ilyen kevesen lennének? De kik vannak itt? Akit így megláttam mindjárt, ahogy bementünk, nagyon hasonlított a tolvajok faarcára. Oda is jött azonnal egyik és tüzetesen és követelődzően kérdezgetett hol egyiktől, hol másiktól. Honnan, kik, miért? Kiderült persze, hogy mi nem az ő riválisaik vagy ellenségeik vagyunk, így csak azt tudakolták, milyen árúnk van. Ez sem volt biztató, hiszen mink lett volna, ami nekik megfelel. Egy másik is odaszaladt hozzánk, érdeklődik eme tolvajtól, hogy kik ezek. „Csortok” mondja neki. Igen, mi csak szegény ördögök voltunk és maradtunk is egyelőre.

Amikor az átvételünk megtörtént, elvezettek egy kicsit nagyobb barakkba, mint amilyen a téglagyárban volt száz ember részére. Itt sokkal egyszerűbbnek, piszkosabbnak, elhanyagoltabbnak tűnt minden, mint ott, ahonnan jöttünk. A különbséget azonnal láttam, persze negatív értelemben.

A láger területe hegyoldalban volt, körülvéve igen magas, sűrű szögesdróttal. Gondoltam, ezt biztosan nem fújja be a hó, olyan magas a teteje. A drótok az oszlopokon olyan sűrűn voltak, mintha kerítés volna. Keresztülnézve a lágeren, lentebb egy kis barakk volt. Később megtudtam, ott a konyha és a szolgálati barakk. Középen a nagyobb barakk, ahol mi is végig laktunk, majd fent a hegy tetején egy kisebb barakk. Ez a kórház, „feljavító” azok részére, akik már egyáltalán nem tudnak járni sem a gyengeségtől. Még egy barakk, ahol a mosoda, fürdő és egyéb irodák vannak.

Tehát ez volna minden. A barakkokban csak olyan emberek tartózkodtak, akik aznap valami indokkal, persze hivatalosan otthon maradhattak. Ez csak néhány ember csupán. Vagy szabadnapos, vagy járó gyengélkedő. Persze olyan később is megesett, hogy valaki otthon maradt valaki helyett, akinek otthon kellett volna maradni pl. az orvos engedélyével.

Itt azután, hogy kiderült részünkre hol vagyunk, hová is kerültünk, teljes volt az elkeseredésünk. Nem hiába, ez volt a lágerek lágere, a poklok pokla, feneketlen mélységével, embertelenségével.

Nemrég olvastam az egyik írásból, amit hasonlóan egy lágeri életről írt valaki, hogy az ország más részein levő foglyok, mennyire féltek az északi vorkutai lágerektől, de különösen a mészégetőtől. Ide tényleg csak az emberiség legelvetemültebb és legveszedelmesebb tolvajait, gyilkosait hozzák hathónapi maximális időre, büntetésből. Bennünket áprilistól november végéig tartottak itt. Tehát ráverettek velünk két hónapot, lehet ők sem tudták miért. Talán túl szívósaknak bizonyultunk? Túlélési képességünk meghaladta számításaikat? Ki tudhatja ezeket?

De úgy, egyáltalán milyen előjelet kaphattunk mi? Mit keresünk mi egyik napról a másikra a büntető lágerben? Mit vétkeztünk huszonnyolcan? Ki ad rá választ? Senki. Soha nem is kaptunk erre választ, később sem.

Aznap nem dogoztunk, csak lágeri munkára fogtak be, nehogy egy kicsit is pihenjünk az út után. Megmutatták, hol fogunk lakni és a barakk-ügyeletes elrendez bennünket. El is rendezett gyorsan. Egyszerűen megmondta, a padlón keressünk helyet, mert a priccs mindenütt foglalt. A földön is sokan fekszenek, de máshol nincs hely. Ebben a száz férőhelyes barakkban akkor ott, háromszázan laktunk. Estére már megtapasztaltuk. Nem volt nehéz meglátni.

Mikor megjöttek a hegyről a kőrakók, aztán az égetett mésszel dolgozók, majd a kőbányában dolgozók, akkor láttuk róluk mi lehet odafent, ha így néznek ki. Lerongyolódva, piszkosan, a meszesek arca véres csíkban kimarva, a szemük véresen, ahogy a mészpor kieszi. Szörnyű képet festettek. Megborzongtam, de rabtársaim is. Mit ad a Teremtő, jön a két elveszett szökött fegyenc is. Már itt vannak, gyorsan idehozták őket. No, nem örvendeztünk látásukon, mert azt sejtettük már akkor is, hogy miattuk hoztak ide minket.

Sorban rohantak az emberek siralmasabbnál siralmasabb állapotban. Meg sem mosakodtak. A mészportól megmosakodni több vízre lenne szükség, hogy tiszták legyenek. Itt viszont nagyon kevés víz jut. Itt nincs víz-
vezeték, csak hóból melegített víz. Inkább nem mosakszik senki, majd amikor a fürdőben rákerül a sor, egy-két hetenként. De addig milyen az ember? És így fekszik le esténként!

Amikor meglátták, hogy új jövevények vagyunk, őket csak az érdekelte, mink van. Nekik az is elég volt, amink volt. Egy-kettőre elcserélték a jobb és ép ruházatunkat. A sajátjukat ideadták azzal a különbséggel, örüljünk, hogy simán, csendben megúsztuk. Ezek aztán vadállatok voltak. Tetőzték a viselkedésükkel azokat, akiket eddig ismertem. Azok ezekhez képest báránykák voltak. Vagy csak úgy tűnt itt egy csomóban látni őket és mind éhes és akar valamit, amit meg tud szerezni. Míg nem jártuk meg, addig nem hittük, itt semmit sem lehet tartani, dohány, cukor, kenyér, mert ha nem eszem meg azonnal félreülve, akkor azután nézhetem a nyomát másnap reggelig.

A cukrot egyszerre adták ki havonta, sárgás, melaszos, vizes cukrot. Kénytelen voltam egy kilogramm cukrot megenni, mert másképp nem tudtam hová tenni. Egyszer próbáltam. Rongyba téve a felét a lábom közé szorítottam. Éjjelre úgy aludtam el. Reggelre hűlt helye volt. Többet nem kísérleteztem. Azt megtettem, hogy fele cukoradagomat egy napi kenyéradagért odaadtam és azzal megettem a cukor másik felét. Cukorosztáskor émelygő édes álmaim voltak, amely szerint jártam a csokoládé hegyben és belsejében és mindenféle édességgel kínáltak, etettek.

Estére, ahogy mindenki bejött a barakkba, láttam, kijjebb-kijjebb szorulunk. A lágeri rang szerint jutott hely mindenkinek. A gyaúrok, az ördögök mind az ajtóhoz közeli területen foglaltak helyet. Máshol nem volt. Mint a hering a bádogdobozban, úgy szorongtunk egymás mellett mind a földön, száz férőhelyen háromszázan. Sohasem felejtettem el! Ilyen nyomorúságban és piszokban soha azelőtt, se azóta, hál Istennek nem voltam.

Ha a barakk belső végéből ki akart jönni és jött is az ürülékes hordóhoz valaki és sokan felkeltek éjjel, ezért úgy szaladtak végig az emberek hasán, fején, kit hol értek, mintha nem is lett volna ott senki. Arra ébredtem jó néhányszor, hogy rám léptek. Némelyik szitkozódott és aludt tovább.
A hordó ott volt a közelünkben, de mit tehettünk, az előjog nem a miénk volt. A helyzetünk csak akkor változott valamelyest, amikor valakinek, valakiknek letelt a büntetése és elment a lágerből. Ilyenkor az idő vagy tartózkodási rend szerint helyet változtathattunk. Nekem legjobb helyem itt, a mészégetőben, a priccs szélén lábtól volt. Ott meg éjjelente rugdostak, lerúgtak a többiek közé.

Nem sokáig, mert ez már a vége felé volt, utána eljöttem onnan Egger Gézával. Szegény már meghalt, most kb. öt éve. Vele voltam párban. Sokat hordtuk együtt a követ a kőbányában. Az aprót az Usza nevű folyó szélére, a nagyokat pedig a csillébe, amit drótkötéllel felhúztak a hegyre, összerakásra. Ebből lett az égetett mész, amikor kiégett.

Közülünk többen ott fent dolgoztak. Ott rosszabb volt. Már csak azért is, mert szinte állandóan fújt a szél. A másik az a rakás, amelyik készen volt. Már egy hónapja égett. Azt szét kellett szedni rövid nyelű csákánnyal. Rárakni kézzel hordható raklapra = (naszilki), és akik erre ki voltak jelölve, hordták a vagonba. A rosszabb az volt, amikor nem állt bent vagon és egy nagy helyiségbe kellett behordani. Ahogy leborították, szállt a mészpor és fojtogatta az ember torkát, tüdejét és ette a szemét. Szegény Ludányi Laci, szinte mindig oda volt beosztva. Pesten villamoskalauz volt. Úgy tudom, hogy ő Budapesten él.

23
1 ] 2 ] 3 ] 4 ] 5 ] 6 ] 7 ] 8 ] 9 ] 10 ] 11 ] 12 ] 13 ] 14 ] 15 ] 16 ] 17 ] 18 ] 19 ] 20 ] 21 ] 22 ] [ 23 ] 24 ] 25 ] 26 ] 27 ] 28 ] 29 ] 30 ] 31 ] 32 ] 33 ] 34 ] 35 ] 36 ] 37 ] 38 ] 39 ] 40 ] 41 ] 42 ] 43 ] 44 ]

Vissza a webhely tartalomjegyzékéhez