SZEKERES IMRE GYULA
/ 1925 Hódmezõvásárhely / |
Búcsú a kiskonyhától, a jó szakács jó bányász is lehet, ha kell A kiskonyhának már emblémája is volt. Egy román ezredes (nevére már nem emlékszem) arra kért, hogy festhet-e nekem a konyhára. Kitesszük a cégért, ha kész lesz. Mondom, csinálja nyugodtan. Ő is a kevecsén (kultúrszoba) dolgozott, ott festegetett. Öreg úr volt, de jó, barátságos modorával, humorával többször bejárt kávézni, mert ő sem tartozott a csomagosok táborába. Egyszer hozza ám a képet megfestve. Kb. harmincszor negyven cm-es méretben. Azt mondja, hogy amikor a régi világban járt Magyarországon, akkor látott ilyen képet és neki úgy megtetszett, nem felejtette el. A kép egy kecskét ábrázolt, két lábon állva issza a sört. (A Dreher sörgyár reklámja volt.) Felül odaírva körbe: „Vengerszkaja Resztorán.” Alul pedig „Invidiulnaja kochnjá.” „Magyar étkezde, különleges konyha.” Ő ezzel akarta megtisztelni a konyhámat. Ternovszki Jancsi, asztalos műhelyben dolgozott, bekeretezte üveg alá és kiraktam a bejárat fölé. Nem sokáig tartott a kiegyensúlyozott és bár igen nagy fáradsággal járó munkám. Egy hirtelen üzenettel hívatnak a nagykonyhára. Dgyemcsenko a szabad nagyfőnök megint. Megjelenek nála. Barátságosan fogad a megjelölt időben. Azt mondja, hogy vissza kell jönnöm a konyhára és itt dolgoznom. Nincs főszakács és azt átmenetileg helyettesítenem kell. Majd utána, ha lesz, akkor majd meglátja mi lesz velem. Egyelőre hassak oda, hogy olyan ételeket, amiket ott produkáltam a kiskonyhán, itt is csináltassak a nagykonyhán. Mindjárt rám sújtott (éreztem) a nagy teher. Éreztem a hangjából, most nem azt kérdi elvállalom-e, hanem ezt kell egyelőre csinálnom. Csak annyit mondtam, tudom, hogy itt nincs meg minden feltétel. Ott van pl. a török származású Musztafa, aki világ életében mást nem csinált, csak kelt sült pogácsát, hogy fog az nekem fánkot sütni. Azzal ne törődjek, ez az ő dolga. Én csak bizonyítsam be, hogy lehet. Mit is mondhattam erre? Ha már megteremthettem a föltételeket is, akkor belevágok. Pedig nagyon sajnáltam a független, két teljes évi bedolgozott munkámat és vendégeimet. A kiskonyhára egy moszkvai származású öregurat raktak. Egy napot dolgoztam együtt az öregúrral, de mindjárt láttam, ő nem fog olyan tempóban dolgozni, mint én. El volt képedve, amikor a füzetet meglátta, mennyi rendelés volt benne naponta. Azt mondta, ez őrültség. Mondtam neki, ennyi az igény és én ahhoz alkalmazkodtam. Senkit nem engedtem el, ha időben leadta a rendelést. „No, nekem húsz is elég lesz egy napra, majd jönnek másnap” - mondja. Gondoltam, ennek se lesz jó vége. Egyből, több, mint felére lecsökkenni a főzés számával. Botrány lesz ebből. Szegény bányászokat, építőket sajnáltam, akik már úgy megszokták, hogy a gondolatukat is ellestem. Olyan jól érezték mindnyájan magukat, míg elfogyasztották az ételüket. Az öregúr lehet, hogy tudott főzni, de a kapacitás miatt nem fog tetszeni. Mit tehettem, elköszöntem az aznapi vendégeimtől és megköszöntem bizalmukat. Nem akarták elhinni és egyszerűen fel voltak háborodva. Hiába írták napokon belül több száz aláírással, hogy kérnek vissza a kiskonyhára; nem volt foganatja. Magasabb érvek, indítékok vitték a dolgokat előre. Két teljes év után hirtelen kirepültem a megszokott helyemről. Vegyes érzelmek érlelődtek akkor bennem. Sajnáltam is, meg kicsit a becsvágyamat érlelte, erősítette az, hogy amit eddig csináltam, jól csináltam. Most a főnökség meggyőződött arról, hogy kicsiben mi minden jót és ízleteset lehet készíteni, miért ne lehetne nagyban is ugyanúgy. Hát, igazuk lett, mert az idők őket igazolták. Csakhogy egy begyöpösödött és elkényelmesedett, régi, megszokott szemléletet is meg kellett ahhoz változtatni. Hiába biztosította a főnökség a jobb és elegendő alapanyagokat, ha annak összeállítása és elkészítése nem merítette ki a lehetőségeket sem. Szóval, nem volt könnyű el sem kezdenem. Mégis a legnehezebb, legkeményebb diót kellett először megtörni. Ez pedig egy eléggé nehéz dolog. A búlocska-sütő Musztafa volt. A kis kínai változatlanul a halas, húsos reszortban
dolgozott és ott jól csinálta. Matyi bácsi a kásafőző szintén jól
csinálta a dolgokat, legfeljebb a főzelék változatában,
többszínűségében csináltunk változást, hogy ne legyen az sem olyan
egyhangú. A levesfőzés úgy ment, ahogy én annak idején otthagytam.
Használták a módszert, amit bevezettem. Erre Iván Grego- Ismertem én már a kis törököt abból az időből, amikor még levesfőző voltam. Tudtam, hogy őneki van egy módszere, azt a legrövidebb idő alatt elvégzi és utána kiül a fűtőhelyiségbe. Törökülésbe rakja lábait és kényelmesen szívja egyik cigit a másik után. Nem mondom, hogy a búlocskái rosszak voltak, mert hagyta megkelni a tésztát, ügyesen kisütötte, fatepsire rakta. Elszámolt és embereivel kitakarított. Ezt a lehető legrövidebb idő alatt elvégezte. Mivel a konyháról hamarabb nem mehetett el, mint általában a többi szakács, így ő a szabad idejében soha, véletlenül sem ment oda másnak segíteni bármit is. A többi mind egymásnak segített, ahol kellett. Volt összedolgozás. Így ő magát e miatt a magatartása miatt a többiektől elkülönítette. Többször cukkolták amiatt is, hogy semmi mást nem vállal csinálni, csak egyedül ezt a kelt pogácsát. Ő nem és nem! Mint elődei: ők nem mennek ki Magyarországról és százötven évig nem is mentek... Tehát nekem sem volt könnyű, nem kiverni személyét, hanem véleményének megváltoztatására. Egyszerűen azt tettem, amikor többszöri kérésemre sem volt hajlandó mást is csinálni, hogy azt mondtam neki: Rendben van, egy napra nekem csak a tésztát porciózza ki és dagassza be, adagolja. Utána kimehet a cigarettáját szívni. Nekem a további segítsége nem kell. Csak nézett rám nagy szemeivel, hogy jövök én ehhez. Mondom, választhat. Ha ezt sem teszi meg nekem, akkor nem muszáj, de aznapi munkájával nem tud elszámolni és azt tudja, mi a következménye annak. Ezt nem merte megcsinálni és tényleg bedagasztott, kiadagolt és akkor én az általam akkorra beszervezett személyekkel, meg az ő korábbi segítségeivel az első töltött pirogot megcsináltuk. Lekvárral és dinsztelt káposztával megtöltöttük és kisütöttük a háromszáz darabot. Musztafa a vége felé már bejött és csak nézte a serény kezeket meg a kisült, szép pirogokat. Megkínáltam az első sütésekből, de nem fogadta el. Vérig lett sértve. Én tudtam vagy sejtettem, hogy csak idő kérdése az, hogy megbékéljen. Úgy is volt. Már másnap aktívan dolgozott. Nem is nagyon duzzogott, csak szótlan volt. Gondoltam, hogy engem átkoz, hogy felborítottam a megszokottságát, de ezt nem magamtól tettem, gondolhatta volna. Mi voltunk a bányászokért és nem ők miértünk. Miért ne kedvezzünk nekik? Közben a bánya területén dolgozó lakatosokkal beszéltem és megrendeltem három darab hatalmas, magas szélű sütőtepsit, amilyen a konyhán addig nem is volt. Ez akkora volt, hogy húsz liter olaj belefért és vígan lehetett fánkot és poncsikot is, pirozskikat is sütni benne. Azután hasonló nagyságút, de alacsony szélűt, két végén fogóval is csináltattam, ezt meg palacsinta sütésre alkalmasnak. Igaz, négyszögletes alakúak voltak a palacsinták, de mégiscsak palacsintatésztából sült. Egyszerre tizenhat darab elkészült. Ezt inkább a kétszázötven-háromszázas létszámú kórházi betegek részére készítettük. Amikor már ráálltunk a fánkféleségek sütésére,
egyszerűen igényelték a szakácsok, úgy megkedvelték a többletmunka
eredményét. Ők is finomabbat ettek mint addig. Egyszóval „forradalmasítva”
lett a konyha szel- Így született meg a „cigány gyerek” is, a forgács fánk. Ezt aztán tényleg nem ismerték. Formájában is új volt. Csodálták, hogy meg tud nőni és milyen foszlós, finom. A pirozski és poncsik az ő ételféleségük. A szabad életből már ismerték, csak itt fogságban el sem tudták képzelni a megvalósítását. Ehhez kellett egy Dgyemcsenko gondolat, majd a kis venger megcsinálja. Meg is csinálta, szinte mindenki örömére. Már a kis török Musztafa is vígan dolgozott. Látta, hogy ha sok is a munka, többletmunkával is jár, de segítségek is akadnak nagyon szívesen. Tehát nem többet kell dolgoznia, csak tovább, hosszabban. Az meg nem baj. A fogság keserves, lassú ideje is gyorsabbnak tűnik, ha elfoglalt az ember. Tehát jól mentek a dolgok. Kaptunk egy nagyon rendes, fiatal főszakácsot is, aki minden bevezetéssel egyetértett. Sőt, folytatta tovább a kitaposott utat. Ekkor ütött be megint a baj. Most meg a bányafőnökség igényelt egy csomó embert a lágertől. Kisült, hogy 1952. január 1-jével be kell indulnia a termelésnek, a szénkitermelésnek. Korábban írtam, eddig csak utakat csináltak. Tehát minden tekintet a bánya beindulása felé fordult. Kiderült, hogy nyolcszáz ember hiányzik. Meg volt igényelve, de nem érkezett még meg. Kazahsztánból Karagandából várták őket. Ilyenkor a cél szentesíti az eszközt. Amire álmomban sem mertem volna gondolni, az következett
be. Beleestem a bányászok toborzásába. A konyháról négyen mentünk el
egyszerre. Az irodákról meg a sok lágeri beosztott munkahelyekről
összeszedtek annyi embert, hogy átmenetileg, amíg az ETÁP be nem érkezik, a
bányában kisegítő munkákat kell végeznünk. Ekkor a Dgyemcsenko keze is
gyen- Mennyire más, mint a fenti munka világa. Számomra érdekes
volt és valahogy nem is féltem tőle. Eddigi életemben csak hallottam a
bányász életéről, most meg itt áll előttem a lehetőség, megismerni
minden csínját-bínját. Eddig is nagyon tiszteltem a bányászokat, mert
tudtam, mennyi ve- A mi bányánk felső kategóriás, metángáz-veszélyes volt. Azt jelentette, hogy egy szikra sem gyúlhat, tűz, parázs, nyílt láng robbanást okozhat. 1937-ben több tucat ember lelte itt halálát robbanás miatt. Dohányzás és minden hasonló kizárt és tilos! Úgy vettem észre, ezt mindenki nagyon komolyan is vette. Senkinek sem hiányzott elpusztulni. Engem egy szállítószalag kezelőjének osztottak be. Többszintes bánya és a legmélyebb szintje ötszázötven
méter volt. |
35 |