SZEKERES IMRE GYULA  / 1925 Hódmezõvásárhely  /
NYOLC ÉV RABMUNKA A SZOVJETUNIÓ VORKUTAI LÁGEREIBEN 1945-1953
Lektorálta: HÁBEL GYÖRGY  ; © Szekeres Imre Gyula 7144 Decs, Öreg u. 13. Tel : 74/495-948  ; Webmunka : Tóth István
Az itt látható  önéletrajzi írás írójának szellemi tulajdona. Nem magáncélú másolás, idézés csak beleegyezésével lehetséges.
Vissza a webhely tartalomjegyzékéhez                       
A teljes könyv letöltése : szekeres.zip 231K

1 ] 2 ] 3 ] 4 ] 5 ] 6 ] 7 ] 8 ] 9 ] 10 ] 11 ] 12 ] 13 ] 14 ] 15 ] 16 ] 17 ] 18 ] 19 ] 20 ] 21 ] 22 ] 23 ] 24 ] 25 ] 26 ] 27 ] 28 ] 29 ] 30 ] [ 31 ] 32 ] 33 ] 34 ] 35 ] 36 ] 37 ] 38 ] 39 ] 40 ] 41 ] 42 ] 43 ] 44 ]
31

Rohantak utánam és tépték le rólam a leveses, vizes fehér ruhát. Jött azonnal a főszakács is, aki egy padra fektetett, teljesen csupaszra vetkőztetve. Egy odakért nagy tányér étolajat a fülemtől a bokámig rámöntött. Odakért két tányér sót is és azzal jó vastagon besózott, mint otthon szokás a sonkát és szalonnát disznóölés után. Így só alatt fekhettem öt percig. Majd még ugyanígy megismételte vagy háromszor. A só nagyon jót tett, hűtötte testemet végig. A főszakács azt állította, hogy a só kiszívja a bőr alól azt a nedvet, ami ilyenkor ide szokott gyülemleni. Így alakul ki a hólyag.

A harmadszori sózás alatt már sokáig feküdtem, majd leseperték rólam és hideg vízzel lemosakodtam. Tiszta ruhát vettem fel és folytattam a munkámat. Akár hihetetlennek tűnhet, de így igaz, hogy egy szemnyi hólyag nem lett rajtam. Igaz, a fülemtől, nyakamon, testemen végig a piros nyom ott volt, de hólyag sehol. Tehát a sóban van a rejtély valóban, mert azóta is kipróbáltam már néhányszor és bevált. Csak gyorsan kell cselekedni. A hideg víz szerepe a leforrázott testrészre megint igaz, orvosilag is javasolt újabban.

Ha ez a gyors beavatkozás nem történik, nem tudom mi lehetett volna. Egy biztos: őrült fájdalmat éreztem az első percekben. Csak a víz és só hűtötte valamelyest lejjebb. A korábbi kis löttyenéstől tenyérnyi hólyag keletkezett a bokámon, most a hatvan liter forró levestől egy centi hólyagom sem alakult ki. Szinte csodának minősítettem. Csoda persze nincs, azt én is tudom, de így szokták mondani. A kedvem teljesen megjött utána. Úgy éreztem, minden jól megy.

Csak egy dolog bántott és az nagyon. Telnek az évek és sehol semmi. Az ígéretekből nem valósult meg semmi. A „ckoro damoj” (hamar haza) bizony nem jött be, még 1949-ben sem. Negyedik év telt el, ahogy eljöttem hazulról. Hármat mondott a tolmács Temesváron, amikor a tizenöt évet kihirdették. Vigasztalt hazugsággal, igaz is nem tudhatta persze. Itt előre senki nem tud semmit. Minek is tudna? Mindenki tegye a dolgát, ahogy tudja, ez a dolga. Napközben senkivel nem tudok magyarul beszélgetni. Szörnyű ez az egyedüllét a nyelvemben. Amikor lenne időm a műszak miatt, akkor meg a fiúk kint vannak a munkán, azért nem találkozhatunk. Hosszú a tizenkét óra munkaidő is. Este, amikor hazajutok a barakkomba, nem sokára ránk zárják. Nem tud az ember elmenni más barakkokba. Igaz, tiltva is van.

Közben tényleg „rezsim láger” lettünk, nem is szóltam még róla. Kaptunk betűt és számokat, amit hordani kellett a rendes felső ruháján az embernek. Sapkáján, hátán és térdén. Szabályos nagyságú, méretű számokról kellett gondoskodni mindenkinek. Ellenőrzéskor rendben kellett lenni, mert különben baj lehetett belőle. A lágeri rendszabályok azért nem enyhültek egy cseppet sem. Csupán az élelmezési és lakókörülmények javultak egy kicsit. A fegyelemnek mindig és mindenütt megvolt az ellenőrzése. Az csak a rezsimfőnöknek volt köszönhető, hogy hol, hogyan alkalmaztatta.

A lágeri belső őrség fegyver nélküli volt, de szigorúan megkövetelték, hogy irányukban a fogoly tisztelettel viselkedjen. Nem tűrtek semmi lazaságot. Ha az elítélt elment a katona mellett köszönés nélkül, biztos nem úszta meg eligazítás nélkül. Ha többször előfordult és megjegyezték, könnyen tiszteletadás elmulasztása miatt karcelba (fogda) került az elítélt. Tehát emberét válogatta. Minden huszonnégy órában cserélődött a belső ügyelet. Barakkok, udvar, körzetek állandóan ellenőrzés alatt álltak. Jöttek-mentek az őrök a tábor területén. A konyhán is elég sűrűn megfordultak. Kutattak-kerestek vizsla módjára. A főző helyiségbe, a nagy konyhára nem nagyon jöttek be, de a környékén erősen szimatoltak. Gondolom, a lopásokat próbálták így megelőzni, hogy szem előtt tartották a terepet.

Mégis átverték őket (egy ideig) a hétpróbások. Nemegyszer előfordult az én konyhai szereplésem alatt, hogy lopás történt. Ilyenkor azután lett nagy sürgés-forgás. Erősítés érkezett a „bur”-ból (fogdából) és a kijáratokat elállták. Senki sem közlekedhetett ilyenkor, míg a keresett valamit elő nem kerítették. Minden esetben megtalálták, akárhová dugták el. De hogy ki volt az az éles szemű, aki mindenhová odalátott, soha sem tudtuk, csak sejtettük. Nagyon meg volt szervezve a figyelőszolgálat. Ezt lágeri nyelven úgy mondták, hogy spion, kém, besúgó, kopogtató stb. Ha kitudódott mégis, ki az, akkor őrá már az elítéltek haragja sújtott le előbb vagy utóbb. Bár én messze egyetértettem azzal, hogy nem illik lopni nyersanyagot és soha nem is próbálkoztam vele. Mégis, ez a besúgás olyan titokzatosan rossz érzetet váltott ki belőlem. Én is ki voltam téve a veszélynek. Tőlem is ellophattak pl. olajat, lisztet, egyebet és észre sem veszem, csak amikor kiderül, tőlem hiányzik. Akkor pedig már hiába mentegetőzöm, a tény, tény marad. Az egy vagy két liter étolajat tőlem lopják el és a gyanú fennáll, hátha összejátszottam az illetővel. Pláne, ha valakinek még haragosa is volt, akkor könnyebben mentek hasonló dolgok. Tehát volt mitől tartani, akkor is, ha nekem semmi szándékom nem volt lopni. Így tehát kénytelen voltam mielőbb felhasználni az olyan dolgokat, amit el lehetett emelni. Így pl. rántásnak megsütöttem mindjárt műszak elején a lisztet, olajat.

Egyik időben jött egy új hentes, vagyis húsfeldolgozó szakács. Nem volt fiatal, negyvenöt-ötven éves lehetett. Úgy tudtuk róla, hogy öreg róka. Régi lágeres. Nem tudódott ki meddig csinálta, de egyszer csak lebukott a fasírtjával. Hirtelen megszálltak bennünket a katonák ekkor is. Kutatnak-keresnek, persze nem mondták, hogy mit. Egyszer csak, amikor a mosogatóra került a sor, hozzák onnan ki a fatepsit tele fasírtokkal. Hát hogy akarták kicsempészni a konyháról, fogalmam sem volt, de kb. százötven db fasírtot, két üres fatepsi között odarejtettek a mosogató állványára. A felelősség egyértelmű volt, magyarázat ilyenkor nincs. Azonnali hatállyal mennie kellett a konyháról. Már aznapi munkáját sem fejezhette be. A kis kínai állta tovább a sarat, a frontot.

Különben ezzel a kis kínaival maradtam legvégül a nagykonyhán, a többi tíz szakács mind kicserélődött előbb vagy utóbb. Az egyik főszakácsot Vologyát meg egyik évben leszúrták. Jött egy új ETÁP-pal olyan, aki őrá halálosan haragudott. Régi riválisa lehetett, mert ahogy megérkeztek, megtudta, hogy a nagykonyha főszakácsa az, aki neki az ellensége. Elment a barakkjába és egy-két szó kíséretében végzett vele. Ki tudja, mi lehetett kettőjük között? Kapott az illető még plusz büntetést: huszonöt évet. Ekkor még nem volt bevezetve a halálért halál büntetés, majd csak 1952 kará-
csonyán.

A húsos szakács lebukása egy darabig foglalkoztatta a kedélyeket. Mindenki erről beszélt a konyhán. De mint mindenütt, minden csoda három napig tart és megy az élet tovább. Jöttek-mentek, cserélődtek az emberek a lágerben.

Egyik nap egy új kásafőző is érkezett hozzánk. Hallom, valaki mondja, hogy magyar. Ugyan ki lehet az, igyekszem megnézni, ahogy kijött a konyhafőnöktől. Elébe megyek a nagydarab, erősnek látszó, ezüstös, rövid hajú embernek. Megszólítom: maga tényleg magyar? „Az vagyok” mondja nagyon csendesen, szinte alázatosan. „Maga is az?” - kérdezi tőlem. Természetesen. Bemutatkozunk egymásnak, hogy hová valók vagyunk. Ő Petőfiszállásra való, Kiskunfélegyháza alatt van ez a kis falu. De ő tanyán lakott. Mondom, én hódmezővásárhelyi vagyok. „Csakugyan? akkor földiek vagyunk, nem is messze egymástól!” Gyors, rögtönzött örömünknek vége lett, ami egyúttal iszonyúan keserű is, hiszen hogyan örülhetünk itt egymás ittlétének, amikor mindketten tudjuk hol vagyunk.

A munkáját a főszakács elmagyarázta, ő megértette és aznap csak a konyhán ismerkedett. Néha még váltottunk egy-két szót, de estére, munka utánra tartogattuk a bővebb ismeretség kiszélesítését. Alig vártam aznap, hogy vége legyen a napnak, hogy a barakkban nyugodtan tudjunk beszélgetni. Szomjúhoztam az otthoni híreket. Első alkalom volt, hogy utánam eljövővel találkozhattam. Aki friss, jó híreket hozott talán, biztatót otthonról. Néha oda-odanéztem, szóltam Matyi bácsihoz (Tóth Mátyás), mert így hívták az új rab fecskét Magyarországból. Tóth Mátyás gazdálkodó. Talán 1947-ben vagy 48-ban ítélték el hét évre. Erre pontosan már nem is emlékszem. Nem tudom. Nem is lényeges.

Nagy sokára este lett és hazamehettünk a barakkunkba. Egymás mellé kerültünk csere útján, hiszen akik földik, összekerültek egy barakkba, ez természetes volt, hogy hozzásegítettek a többiek. Ebbe a barakkba csak ilyen lágeri dolgozók kerültek és laktak. Ketten voltunk magyarok itt. Akaratom ellenére kiszaladt a számon: De jó hogy jött, Matyi bácsi, úgy el voltam már keseredve az állandó egyedüllét miatt. Nem találkozom magyar fiúkkal. Nincs kivel magyarul szót váltani. Áhítatos, szelíd arcával csak néz rám, az akasztófa humoromon csodálkozik. Nem jó az Gyuszika (így szólított végig), hogy itt találkozunk, jobb lett volna otthon inkább. Persze, persze, elnézést érte, de most csak ide gondoltam, hiszen én már négy éve elmúlt, hogy eljöttem otthonról. De most meséljen Matyi bácsi, mondja mi újság otthon? Jó az élet? Boldogok az emberek? Tudják, hogy mi itt vagyunk? Stb., stb. kérdések sokaságával halmoztam el. Csendesen hallgat, szomorú, barna szemeit rám mereszti és azt mondja, ahogy elhallgattam.

„Gyuszika, nem jó az élet! Sok rossz ember van, akik a másik ember életére rátörnek. Sokakat elvisznek, nem tudni hová. Bizonytalan az élet. Engem is azért hoztak el otthonról, hogy a földemet el tudják venni. Pedig olyan szép gazdaságom volt a homokon. Sokat kellett dolgoznom, de mindenünk megvolt, ami csak kellett. Tehén, ló, disznók, rengeteg baromfi, kacsa, liba, pulyka stb., stb. Hatvan hold szántó, vetésforgóval. Kellett nekik. Nem akartam lemondani róla, hiszen az apámtól örököltem, hogy adjam oda? Két fiam van, Gyuszika, kellene nekik, ha megnőnek. Nem tudják ám, hogy a homokon mennyit kell dolgozni azért, hogy a paraszt megéljen rajta. Szép gyümölcsösöm is volt. Mindenféle fa benne. A feleségemet is bevitték börtönbe, nem tudom mi lett vele. Ott maradtak a gyerekek. Mi lesz velük? Fiúk, még gyerekek. Tizenévesek voltak amikor eljöttem. Nem jó világ ez Gyuszika - mondja csendesen. Mi lesz velünk?” És elsírta magát a nagy ember.

Sajnáltam szegény Matyi bácsit. Olyan szelíd, lágyszívű, mint otthon sok alföldi, igazi vérbeli parasztember, aki mást nem is tud, csak dolgozni és nagyon sokat dolgozni. Ennél jobban csak gazdálkodni, produkálni tudhat. Mert azt bizonyosan tud. Miért kellett ezeket a szerencsétlen, föltúró gazdákat elhozni onnan a hazából, ahol a kezük nyomán arany fakadt?
A városi népnek voltak ők az éléskamrái, a méhkaptár dolgozó méhei. Az ő kevés igényük jóval alatta maradt az általuk megtermelt javaknak. Kár, nagyon nagy kár volt őket is elhurcolni. Nem tudom, mi vétket nyomhattak nyakába, de látatlanul sem tudnám elhinni soha. Egyszer azért csak megkérdeztem tőle, mit tudtak felhozni vétséget ellene. Nagyon elszomorodva mondta, szinte kérdezte: „Mögmondom Gyuszika, de ugye nem hiszi el?” mert nem volt igaz, csak kitalálták. Szégyenkezve mondja, hogy két oroszt kerestek rajta, hová tette őket. „Higgye el, soha senkit nem bántottam, oroszt se. Nem vagyok én olyan, mint gondolják. Katona sem voltam!”

Így kesergett az én Matyi bácsim; sokszor megvigasztaltam, de szomorkodjon, egyszer biztos, hogy hazamegyünk. „Honnan tudja Gyuszika olyan biztosan?” Mert szoktam álmodni és nagyon élethűen járom az utcákat, ahol gyerekkoromban jártam. Azután a gyárban is jártam már, ahol dolgoztam mint tanonc, ahol felszabadultam. Láttam, jól esik neki, hogy biztatom időnként. A konyhán egészen feloldódott munka közben. Úgy dolgozott, mint a megszállott. Csak úgy szakadt az izzadság róla, ahogy keverte a hét-nyolcszáz kg kását a hat üstben. Különben ez a munka volt a legnehezebb itt a konyhán. Vigyázni kellett, ha már sűrűsödött a kása, hogy le ne égjen és nagyon kellett kavarni-keverni a vasnyelű keverővel.

Nagyszerűen dolgozott Matyi bácsi, mindenki nagyon szerette. Lágy szíve, derűs mosolya miatt és nagy teljesítményű munkabírása miatt is tisztelték a többiek. Szerette a tisztaságot, pontosságot. Igen érzékeny volt a hanyagság miatt. Ha mégis úgy adódott, hogy valamelyik konyhai dolgozó (tehát nem szakács) át akarta verni, nagyon mérges tudott lenni. Olyankor jött mindjárt hozzám, most mit csináljon, így és így járt ezzel és ezzel. Mindjárt higgadtságra kértem, ne idegeskedjen, mert itt sokfélék az emberek és némelyik igyekszik kihasználni, visszaélni ezzel. Ne adja magát át az idegnek, mert nem éri meg. Nagyon ragaszkodott hozzám, szinte elhitte nekem, hogy tényleg hazamegyünk. Pedig még akkor honnan tudhattam volna, csak bíztam és reméltem én is.

Egyszer jött egy láda zsír a raktárba. Lehet, hogy több is. Magyar feliratú címke. „I. sz. Közvágóhíd Budapest.” Szól azonnal a raktáros, nézzük meg, ez biztos Magyarországról jött. Valóban, a két egymás alatt levő felirat egymást igazolta. Finoman levettem a címkét és eljuttattam a magyar fiúknak is, lássák ezen az úton haza is tudunk menni valamikor. Kevés vigasz volt, de legalább végre magyar betűt is láttunk és elképzeltük szemünk elé a budapesti vágóhidat, ami most egy pillanatra oly közelre került. Akik csomagolták valamikor, nem gondolták, hogy ez a láda zsír oda messze, Vorkutára megy, a negyvenes lágerbe és magyar fiúk kezéhez jut el a címke. Istenem, ez volt az első tárgyi bizonyíték kapcsolatunkra édes hazánkkal, szülőföldünkkel.

31
1 ] 2 ] 3 ] 4 ] 5 ] 6 ] 7 ] 8 ] 9 ] 10 ] 11 ] 12 ] 13 ] 14 ] 15 ] 16 ] 17 ] 18 ] 19 ] 20 ] 21 ] 22 ] 23 ] 24 ] 25 ] 26 ] 27 ] 28 ] 29 ] 30 ] [ 31 ] 32 ] 33 ] 34 ] 35 ] 36 ] 37 ] 38 ] 39 ] 40 ] 41 ] 42 ] 43 ] 44 ]

Vissza a webhely tartalomjegyzékéhez