SZEKERES IMRE GYULA
/ 1925 Hódmezõvásárhely / |
Lovas Józsi is sokat dolgozott ott a hegyen, Koczur és Sörös is. A kőbánya meg nehéz volt, azért volt rossz. Huszonnégyen voltunk a brigádban és csak tizenhatan dolgoztunk mindnyájunk napi adagjáért! Persze, hogy az általunk kiérdemelt adagot nem mi kaptuk meg, hanem akik hajtottak bennünket! Még vizelni is úgy tudtunk, hogy a két térdünket széttettük, arra a szállítóláda fogóját, és úgy végeztük dolgunkat. Ha indokolatlanul, tehát nem a munkából kifolyólag álltunk meg, akkor már repült a kő, csattant a hátunkon a vaspajszer = (feszítővas). Ez a nyolc tolvaj csak azzal foglalkozott, hogy állandóan menjen a munka. Ha mi nem serénykedünk, ők is éhesen maradnak. Így csak nekünk jutott a leggyengébb koszt, a legkisebb kenyér. Csoda-e, ha fokozatosan aszalódott összefelé az ember? Egger Géza hat-hét évvel idősebb volt nálam, így ott ő bátorított és vigasztalt engemet. Arra is volt ereje, hogy egy-egy pesti viccet bedobjon, - ezzel is segítsen, bánatunk oldódjon. Keserves hetek, hónapok teltek egymás után sorban. Reméltük, a büntetés nekünk is egyszer csak lejár. Sokan voltak olyanok is, akik három hónap után elmentek. Cserélődtek. Mi mindig csak maradtunk és újabb hajcsárok, fenevadak jöttek. Nem túlzok, ha így mondom, hiszen jobban nem is lehet. Ezek az emberek szívták az életemet. Szívták mindegyikünkét, s abból alig maradt annyi, hogy csupán arrébb vonszoljad magadat! Nyáron, ahogy nyúltak a napok, úgy nyújtották a napi munkaórát. Már tizenkét órát dolgoztunk, hogy a tervet tudjuk teljesíteni. A nap éjfélkor is fennmaradt, végig nem tűnt el a horizont mögött. Egy-két órára hajnalban már magasra emelkedett. A munkanap reggel hat órától este hat óráig tartott egész nyáron. Szeptemberre megváltozik az időjárás, éjszakai fagyok, nappal alacsony hőmérséklet. A hónap végére már az első hófúvások betakartak mindent. Reggel, a hó alól ki kellett először a köveket szabadítani. A robbantások padkaszerűen, fentről lefelé történtek. A hatalmas egyenes fal félelmetesen kapaszkodott a magasba. Ez állítólag első osztályú mészkőhegy. Jó minőségű meszet lehet kiégetni belőle. Csak az a baja: rettenetes áron, ha egyáltalán az emberek kínlódását, szenvedését árnak lehet nevezni! Igaz, nem kell a munkaerőt fizetni, csak a fenntartásukat. Az pedig nem lehet valami sok. Így hát megérheti kitermelni. Az utolsó hónapba léptünk, amikor új vattakabátot, inget és új nadrágot kaptam. Sokáig nem mertem levetni, hanem öltözetestől aludtam. Matraca senkinek sem volt, azt a nagykabátja helyettesítette mindenkinek, akár a padlón aludt, akár a priccsen. Szerencsére a barakkot jól fűtötték, de kellett is, mert a földön lakóknak hidegebb volt a levegő. Meguntam az öltözetben feküdni, egy este levetkőztem és az új ruhámat fejem alá raktam. A husláton (vattakabát) aludtam. Reggel arra ébredtem, nincs fejemalja. Hiányzott a nadrág, ing vattakabát. Hiába kerestem a tömegben, teljesen reménytelen volt. Mit csináljak? Nem tudok kimenni dolgozni, akkor pedig öt napi „karcel” = (fogda) néz ki, akárhogy is nézem. Ilyen esetet nem szoktak a katonák figyelembe venni. Vigyázzon mindenki a holmijára! Eszembe jutott, hogy Sipos Marci közülünk a legfiatalabb (16 éves) barakkszolga, hátha ki tudna segíteni használt ruhadarabbal. Csak úgy gatyában átszaladok az alattunk levő kis barakkba és mondom neki, hogyan jártam. Azonnal szerzett és adott annyit, hogy megmentett, ki tudtam menni dolgozni. Persze az új ruhák árát szépen a kartonomra rávezették. Évekig vonták, még akkor is, amikor már mások pénzt is kaptak kézhez. Nekem nem volt sokáig. Így jártam én. Az új ruhámnak rövid ideig örülhettem. Aki elvette tőlem, pár adag kenyérért továbbadta, vagy dohányért, ment az üzletelés. Este kilenc órától reggel fél ötig zárva volt a barakkunk. Innen tényleg nem lehetett kilógni sem. A Pecsora folyó ott folyt a lágerünk alatt és a folyóvizet dézsával hordta két ember a hegyre fel, a lágerbe. A folyóvizet lepárolták, úgy, mint a pálinkafőzdében. Csak ilyen vizet volt szabad inni. Már itthon hallottam, hogy állítólag a higanyos tartalma miatt nem volt szabad nyers vizet inni. Hasmenést kapott és alig tudták elállítani annak, aki mégis ivott. Nekünk azt mondták, baktériumokkal telítődött a víz, azért kell párolni. Én betartottam mindenesetre. Rossz, ízetlen volt, de nem akartam ráadásul hasmenést is kapni. A kórházba rendszeresen utalták a legyengülőket. Minden este harminc-negyven személy állt az orvosi rendelő előtt. Naponta csak maximum tíz személynek adtak valamilyen kedvezményt. Vagy otthon maradt, vagy kórházi beutalás. Aki otthon maradt, könnyen rávették, hogy azért menjen ki a munkahelyre. Nem kell, hogy dolgozzon, csak legyen ott. Helyette egy egészséges tolvaj a barakkban maradt pihenni aznap. Aki kiment a zónába, kevés esélye volt, hogy tényleg ne dolgozzon. Esetleg könnyebb munkát adott neki a brigadérja. Mindent megoldottak. Tüzet táplált például. A kórházba utaltak megfürödve jelentkeztek a helyszínen, a hegyen fent. A kórházi kezelés abból állt, hogy a vérnyomását megmérték és megmérték van-e láza. Lehet, hogy gyógyszerezték is a beteget; de én ezt nem tapasztaltam, amikor idekerültem. Jóllehet, más „rendes” lágerben, azért jóval meghaladta a kórházi kezelés az ittenit. Nemcsak a lejárt egyhónapos erősítő pihenés miatt üresedett a kórházban hely, hanem teljesen (disztrófiás) vitaminhiányos szervezeteket kezeltek. Sokat már nem tudtak megmenteni. Hová vitték őket, soha sem hallottam erről, rejtély maradt. Az biztos, hogy csak feldarabolt, tanulmányozott csontvázakat vittek a rejtett helyre. Ezt később egy Radó Jani nevű magyar asszisztens mesélte, akinek fő feladata volt a koponyákat kettévágni fémfűrésszel. Jó gusztusa lehetett. Ennyi haszon lett az elhaltakból! Legalább az orvosok tanultak általuk. Az elhalálozottaknak úgyis már mindegy, épen maradnak vagy sem. Tehát a körforgás remekül meg lett szervezve. Utánpótlás, minden időben érkezett, a kör be volt zárva. Lassan, de biztosan kihaladunk a nyárból. Az őszi átmenet hófúvásokkal, 25-30 °C mínusszal és erős, állandó széllel rohamosan jelentkezett. Október már jóval rövidebb napokat hozott, így az erőnk és reményünk teljesen elfogyott. Jelentkeztek a munka közbeni verések, állandó noszogatások, mert napról-napra gyengébbek lévén, nem tudtuk azt a tempót teljesíteni, mint előző hónapokban. Egyik október végi napon ismételten jól helyben hagyott az egyik hajcsár brigádtársam, kint a kőbányában. Azzal tetőzte, amikor látta, hogy az orromat is beverte és a vér beszennyezte fehér színű (buslátom) nagykabátom elejét, még lelökött egy három méteres kőgödörbe. Ott is maradtam a munka befejezéséig. A kimerültségemben, meg a hideg hatására összehúzódzkodva elszundítottam. Annyira elszenderedtem, hogy amikor a brigád ment volna már haza a lágerbe, akkor jöttek rá, valaki hiányzik. A katonák keresésemre indultak és kutyájukkal hamar megtaláltak ott, a gödör fenekén. Arra ébredtem, hogy fejem felett csahol a kutya. Mindjárt
felmértem, mi a helyzetem. Ezek még azt gondolhatják, szándékosan
elbújtam, hogy ne kelljen bemenni a lágerbe. Felálltam és ki akartam
mászni, de nem értem fel a gödör szélét. Létrát kerítettek és azon
felmásztam. Szerencsémre a buslát eleje tanúskodott arról, hogy engem
helybenhagytak, csupa véres volt. Géza meg tanúskodott a katonáknak, hogy
belelöktek a gödörbe. Így megnyugodtak, hiszen nem én voltam az első, és
nem az utolsó hasonló eset alanya. A barakkban Géza is kapott, amiért elárulta, hogy belelöktek a gödörbe. Teljesen el voltunk keseredve. Az orvosi rendelő elé is hiába áll az ember, nem kerül sorra. Egyszer ugyan bekerültünk Gézával, de nem adtak szabadnapot, csak megtapogattak, van-e még hús rajtunk. Nem sokat találhattak rajtunk, mert Géza is eléggé madárhúsú volt. Én sem dicsekedhettem magammal. Nagyon ránk fért volna már legalább a pihenés. Néhány nap még eltelt, amikor számot vetettünk Gézával. Úgy döntöttünk közös megállapodással, hogy következő nap, amikor a folyó szélére hordjuk az apró követ, akkor hirtelen egyszerre levetjük magunkat a meredek kőfolyásban. Ezt gyors és biztos halálnak gondoltuk, hiszen alattunk a folyó legalább negyven-ötven méterre lehetett. Amíg oda leérünk, biztosan meghalunk, összezúzzuk magunkat. Így terveztük el és este együtt búcsúztunk el hozzátartozóinktól gondolatban. Elaludtunk és reggel szokás szerint ébredtünk. Tegnap esti szándékunkat egyeztettük, nem gondolta-e meg a másik. Kitartottunk emellett, ahogy megbeszéltük. Nem volt könnyű idáig eljutni. Lassan, mégis hirtelen érlelődött meg bennem, hogy ilyen áron nem szabad talán még az ember életéhez sem ragaszkodni. Ennyire mélypontra süllyeszteni az ember érzéseit, érzelmeit, puszta létfenntartó valóságát, ez már meghaladja az ember tűrőképességét. Igaz, húszéves vagyok, fiatal, előttem lenne az élet teljes terjedelmével, lehetőségeivel, amiből nekem csak ez jut osztályrészül, ami itt van. Abszolút bűnözők között élni, ártatlanul, egy picurka reményszállal, amin függök. A szál oly vékony, hogy még a lélegzetemre is egyre nyúlik hosszabbra, és már oly vékony, mint a lehelet. Már egy mélyebben vett lélegzet is elszakíthatja. S ezt a szálat már sok hónapon keresztül állandóan csak figyelni, percről percre, hogyan alakul. Persze, hogy a legerősebb idegzet is elpattanhat, mi adhat biztosítékot a megmaradáshoz. Körbenézve ugyanazt látom, amit magamon tapasztalok. Teljes lelki-testi csőd felé haladás. A biztatás, bátorítás helyett, csak azt hallom állandóan: „Megdöglötök kutyák, ha nem dolgoztok, mert ingyenélőnek itt vagyunk mi, akik titeket is felfalunk, ha úgy adódik. Itt csak dolgoznotok kell míg bírtok, mert ha nem bírjátok, úgyis agyonverünk. Rohadt fasiszták, dögök!” stb. stb. leírni sem lehet. Nem is szükséges. Nem ők a hibásak, hanem akik ide juttattak bennünket. Eladtak, kiadtak, kisepertek bennünket az országból, jogtalanul, embertelenül. Mire számíthatok? Arra csupán, hogy a szorgalmam után teljesen végelgyengülésbe esem és úgy dobnak ki a munkazónán kívülre, mint tegnap, azt a szerencsétlent, aki hasonló állapotba került, mint én. A kapun kívüli őrök meg ráuszították a kutyájukat és az tépdelte, marcangolta a foglyot, ott ahol érte! Ilyen gyalázatos halálból nem kérek és senkinek sem kívánom, még itt sem, ezután sem. Akkor jöjjön inkább egy tisztességes Dugonics halál, ami majd egyszer valamikor tisztázódik, ha elcsendesedik a tenger hulláma. Más nem is tudott erről, csak mi Gézával. Felálltunk a kapunál, ahol sorakoztunk a kimenetelhez
munkára. Itt szokták a névsort és számlálást végezni. Itt szokták
felolvasni azok nevét is, akik valami okból aznap nem kötelesek kimenni
munkára. Esetleg kórházi feljavításra, ápolásra fel vannak írva. Ez már
az orvosi rendelőnek az uta- Ahogy olvassák a neveket, nem hiszek a fülemnek, jól hallom-e? Az én nevemet és a Gézáét is olvassák. A mellettem állók erősítettek meg kételyemben. Néhány ember között bennünket kettőnket is beutaltak a kórházba. Mégis van Isten, aki nem akarja, hogy elpusztuljunk itt, mint a kóborló kutyák? Bent maradtunk a táborban és előkészítettek bennünket a kórházi felvételhez. Megfürödve jelentkeztünk a többi beutalt fogoly között még délelőtt a kórházban, fent a hegyen. Tehát egy csapásra megszabadultunk ettől a szörnyű, pokoli bánásmódtól. Mire kijövünk, ki tudja már, mi lesz, hátha akkorára el is kerülünk innen. Már áprilistól nyolcadik hónapja vagyunk itt a büntetőben. Valóban el is kerültünk innen véglegesen november utolsó napjaiban. Útra keltünk egy újabb láger felé. Nem mondták meg hová, csak mentünk elcsigázva, némán, sorjában. Utána voltunk egy olyan élménynek, ami sokáig rányomta bélyegét életünkre, egészségünkre. Később tudtuk csak meg, mennyi nyavalyát, reumát szedett össze fiatal testünk. Nyoma ma is megvan azokban, akik élünk és megvolt azokban, akik már nincsenek közöttünk. |
24 |