Bevezetés

Emlékezéseim feljegyzése azokról az időkről szól, amikor igazságtalanul elhurcoltak Magyarországról, s ami azután velem, velünk megtörtént; távol édes hazámtól, szerető édesapámtól, testvéreimtől, barátaimtól, közelebbi és távolabbi rokonaimtól, egyszóval minden kedves ismerőstől, akik a messze távolban is elevenen éltek emlékezetemben. Akik jelentették nekem az otthon varázsát, szülőföldem, környezetem valós arculatát, elsősorban szeretett városomat, amelyet soha el sem tudtam volna képzelni, felcserélni más várossal, más környezettel, emberekkel. Noha nagyon tiszteltem mindig és ragaszkodtam is azon városok szépségeihez, amelyeket 1944-ig láttam sportversenyek alkalmával, mégis nekem Vásárhely volt a legszebb, legkedvesebb, legvonzóbb egész életemben.

Különösen csodás fővárosunk tetszett nekem a maga zajos forgatagával, zsibongó életével, a rengeteg látnivalóival, de mégis mint egy csillogó kirakatot csodál egy gyermek az utca forgatagában, úgy néztem én Pestet azon napokon, amikor a versenyek szabadideje ezt megengedte.

Első alkalmam Pestet látni 1942-ben volt. Az inasiskolában elért jó eredmények jutalmául Kokron József és Fiai cégtől, vagyis munkahelyemtől kaptam egy ingyen vasúti jegyet és az ipari vásárra szóló ingyen belépőjegyet. Ez volt életem első és igen kedves elismerése munkám és tanu-
lásom, szorgalmam iránt. Másodszorra a lövészekkel mentem életem első országos meghívásos versenyére a szezonnyitó versenyre, mint csapat-tartalék.

Tehát 16-17 évesen láttam első alkalommal Budapestet.

Ma már tudom, hogy az a sok egyszerű, de nagyszerű gyerekkori és fiatalkori élményem összessége tartotta bennem az erőt testileg-lelkileg, hogy el tudjam viselni a legkeményebb, sokszor legszörnyűbb megpróbál-
tatásokat. Vagyis leegyszerűsítve, embernek megmaradni és akként viselkedni.

A 8 és 1/2 év alatt találkoztam a legkülönfélébb embertípusokkal és nemzetiségekkel. Emlékszem, nekem nagyon nehéz volt eleinte csak azt elviselnem, hogy szabad mozgásom teljesen korlátok közé szorult. Letartóztatásom pillanatától kezdve (1945. augusztus 13.) teljesen meg voltam fosztva mindennemű szabad mozgástól. Szinte minden mozzanatom be volt szűkítve. Csak azt tehettem, amit megengedtek. Soha azelőtt életemben még levente fogdában sem voltam. Kötelességtudásra voltam nevelve, tehát törvénybe ütköző dolgot soha nem cselekedtem. Ezért nagyon nyomasztó volt részemre a börtöni rendszabály. De tudtam engedelmeskedni és hittem, hogy egyszer csak kiderül az igazság és akkor újra szabad ember leszek és minden rosszat elfeledek.

Ma már kicsit szépítve néz rám a múlt sötét árnyakkal dúsított története, és szinte az apró részletekből a legfontosabb tényezők maradtak élesebben emlékezetemben. Így tudom, hogy a hit és az emberek iránti szeretet, a szolgálat tisztasága tartott felszínen mindvégig.

Csodálatos dolognak tűnik ma erről beszélni és hogy nyíltan, őszintén, az még fokozottabban csodálatos. Hiszen az ember egész élete ebben is különbözik az állatvilágétól, hogy tud magának rosszat is tenni, de ott van mindjárt a jobbító szándék is, a felmentő tenniakarás, a saját és mások élete folyásában a segítés.

Nagyon igaz az a megállapítás, hogy a gyermekkor jó vagy rossz élményei végigkísérik az embert későbbi életében is. Nekem szerencsémre nem volt elkényeztetett gyermekkorom, de volt szülő iránti szeretetem, szófogadási készségem, engedelmesség iránti fogékonyságom.

Isten fogalmát korán megismertem szüleim révén és úgy éreztem iránta való viselkedésemben, hogy Ő mindig jelen van, mindig tudja mit teszek, hogyan viselkedem. Nekem kell tiszteletet tanúsítanom iránta, mert én Őneki lelki gyermeke vagyok és így lelki elszámolási kötelezettségeim vannak, amit csendes pillanatokban beszélgetés formában (imában) rendeznem kell naponta, főképp este, elalvás előtt, mivel nem tudhatom reggel felébredek-e. Tehát sem testi, sem lelki adósságaim nem lehetnek, amit nem rendezek idejében.

Gondolom, a fenti dolgok vallásos emberek életében a legtermészetesebbnek tűnnek és erre a nevelés útján jutottak el. Senki sem születik sem gonosznak, sem jónak. 1942 nagypénteken édesanyám meghalt és édesapámmal magunkra maradtunk. Rettentő törést okozott bennem édesanyám elvesztése. Életem nagy fájdalmai közül ez volt az első. Egy teljes évig tes-
tileg-lelkileg gyászoltam nagy szomorúsággal. Anyacentrikus voltam, így egész életemre nyomottan nehezedett a hiánya. Mindig kerestem azt a féltő szeretetet, amely belőle sugárzott felém. Olyat soha többé nem találtam.

Tehát ilyen útravalókkal készültem az életre, amely rohamosan jött, egyre közelebb, ahogy inasidőm vége felé közeledett. 1944. szeptember 10-én felszabadultam, gépihurkoló-segéd lettem. Nagyon vártam a felszabadulásom napját, hiszen ez nemcsak azt jelentette számomra, hogy 19 éves leszek, hanem azt is, hogy önálló pénzkeresővé válok.

Édesapám ekkor már elmúlt 65 éves és állandó munkája nem mindig volt. Bár szorgalmas, munkaszerető szakembernek ismerte minden munkáltató, akiknél egyáltalán dolgozott. Kettőnkre szakadt minden házimunka is, a mosástól, főzéstől, a takarításon keresztül a befőtt elrakásig minden. Szóval az inasfizetésem (80 pengő) nem volt sok édesapám fizetésével együtt se a megélhetéshez.

Az örömöm csak két hétig tartott, mert 1944. szeptember 26-án a gyári dolgozókkal együtt el kellett mennem ideiglenes időre a Tiszán túlra, amíg a frontot visszanyomják a magyar és német alakulatok. Ami később történik velem, azt folyamatosan részletekben le fogom írni.

A fentieket előszónak szántam, azért, hogy egy kicsit előképet adjanak magamról, hogy a későbbi történetek érthetővé váljanak. Hogyan volt lehetséges, hogy minden körülmények között az emberekkel hangot tudtam váltani, meg tudtam érteni, hallgatni a hozzám fordult panaszosokat, elkeseredett embereket. Miért tudtam vigasztalni akkor, amikor nekem is jól esett volna egy kedves szó, egy megértő mosoly és egy kis szeretet, amely ott kint oly nagy értékké nőtte ki magát. Senki sem beszélt róla, mert azt csak a cselekedetein keresztül értékelték, akik ismerték még otthonról. Szívből kívánom, hogy szerény, de őszinte vallomásaim és történeteim jó irányba, az emberi érzések nemes területeire a megértés és együttérzés mezejére vezesse a tisztelt Olvasót.

Szekeres Imre Gyula