SZEKERES IMRE GYULA
/ 1925 Hódmezõvásárhely / |
A sakktábla készítése szovjet börtönben: egyikünk rongyzsebkendőjét négyszögletesre eltépni és szélességében nyolc egyenlő részre osztani és egy-egy szálat kihúzni keresztirányba, úgy, hogy a kihúzott szálak egyenlő négyzeteket alakíthassanak ki. Ezután a fal tövéről a kék festéket ujjunkkal ledörzsölni és minden második négyzetet bedörzsölni kékre, minden mellette lévő négyzetet úgy hagyni, a rongy színében. Így nagyszerű sakktábla alakítható ki egy kis türelemmel. Mire ez kész, akkorra megszáradnak a figurák is és lehet játszani. Játszottunk is addig, míg el nem vette az őr. Mert ugye semmiféle szórakozás nincs megengedve. Pedig unaloműzőnek milyen jó volt! Emlékszem, kétszer megcsináltuk és valameddig nem jöttek rá. Végül a második után nem próbálkoztunk, mert elhelyeztek másik cellába, ahol már százan voltunk és lehetetlen lett volna az ilyen szórakozás. Még egy dolgot megtanultam, hogyan kell tüzet varázsolni, ha gyufa és más, ehhez hasonló sincs, mégis a dohányos rá akar gyújtani. A vattakabátból ki kell csípni egy kis vattát, szétszedni laposra és jó erősen összesodorni cigaretta formára. Utána valakinek a bakancstalpával a padlózaton addig kell gyorsan mángorló mozgást végezni vele oda-vissza, amíg nem érzik a szaga. Ha érzik, hogy valami már ég vagy füstölni kezd, akkor a görgetett, hosszúkás pamuttekercset széttöröm, húzom egymástól középtájon és erősen fújni kezdem. Ha jól időzítek, akkor megjelenik a pici, izzó szál, ami a fújással terjed és már kész a parázsló tűz, ami bőven elég a megcsavart cigaretta meggyújtásához. Persze, ha erre az őr rájön, akkor balhé van. Ezért a dohányosok olyankor időzítenek az ilyen munkálatokra, amikor már nem várható az őr bejövetele. A két szűk hónap így telt, nem túl nagy változatossággal. Napközben tíz percre levezettek bennünket a belső udvaron, sétára. Itt körbe-körbe jártunk leszegett fejjel és hátratett kezekkel. Hetenként ismétlődött a cella ellenőrzése, ami a személyek és holmijaik áttapogatásával is járt. Az őrségváltáskor nem hagytak ki egy létszámellenőrzést sem. Közben üres, csendes időkben folytak köztünk a beszélgetések. Amit csak akartunk egymásnak, elmondtunk, elmeséltük magunkról, otthonunkról, családjainkról. Egyre jobban kialakult egymásról az emberi arcunk. A Schmidt Franzi, osztrák fiú, idősebb volt tőlünk és elég jól tudott magyarul is beszélni. Sőt, az orosz nyelvben is kicsit jártas volt. Szívesen segített, ha kellett megértetni magunkat. A nagy orosz is csendesen viselkedett másodmagával, ketten állandóan beszélgettek. Szóval aránylag jól megvoltunk, csak a leves minőségével soha nem voltunk megelégedve. Változatlanul rossz ízű és fekete, sötét színű levesek váltották egymást. Talán csak nem ez lesz később is a legjobb produkciója az orosz konyhának, mert akkor elkeserítő lesz részünkre. Haladtunk az idővel és minden egyhangú, kilátástalan. Semmit nem tudunk, csak sejtjük, hogy innen egyszer csak továbbvisznek. Az orosz szerint hamarosan továbbvisznek, mert ez a börtön csak elosztó szerepet játszik velünk. Ottó változatlanul mélyebben gyakorolja nyilvánosan is már a sarok felé fordulva, térdepelve esti lelki elmélyedését. Kicsit túlzásnak neveztük mi, többiek, mert este csendben, feltűnés nélkül is mindenki magába mélyedhet lelki érzelmeivel. Meg is teszi biztosan, aki akarja és szüksége van erre. Jómagam sem feledkezem el legalább szellemben az otthoniakkal kapcsolatot tartani. Őrizz meg, Uram! Nagy keservemben légy velem, ne hagyj el! Már december lehetett számításaink szerint, amikor eljött a nagy nap és kimozdítottak helyünkről és megint kevertek. Fürdőbe menés következett, teljes személyi holminkkal. Vajon onnan hová, előre nem tudtuk. Mert, ha mindent kellett vinni, annak az a jele, hogy változtatjuk helyünket. Amikorra a fürdőben végeztünk, akkor újra megnyírtak, megkopasztottak minden szőrzetünktől. Tisztán mentünk az új helyre. A fertőtlenítés is megtörtént a tetűk miatt, mert az azért úgy általában mindig feltételezhető volt, így nem hagyták ki az ilyen nagy kapacitású helyeken. A feltétele megvolt. Amikor a fürdőből megyünk vissza százasával a börtön épületébe, már nem arra, amerre eddig voltunk. Másik emelet, másik cella, a dróthálók labirintusa között az ember el sem tudott igazodni. Amikor sorba engednek be a cellákba, látom, hogy ide sokkal több ember befér. Számolnak befelé, egy, kettő, három és így tovább. Akikkel eddig együtt voltam, az orrom előtt bementek és nekem meg néhányunknak a következő cella jutott. Mivel általában a sor végén igyekeztem, így én teljesen lemaradtam az enyéimtől, tehát új környezetbe kerültem. Nekik, az őröknek teljesen mindegy volt én melyikbe kerülök, de nekem jobb lett volna. Valószínű, nagyobb csoportokban számoltak ők, lényeg, mindenki ajtó mögött legyen mihamarabb. Később ellenőrzéskor úgyis kiderült, ki melyik cellában van. Volt idő rá bőven, hogy megállapítsák, legtöbbet ezzel foglalkoztak. Mint az egyszeri tolvaj, aki hirtelen sok pénzre tett szert és nagy örömében állandóan számolta, jobbról-balra, balról-jobbra rakta a halom pénzét. Addig rakosgatta, míg erősebb tolvajok rajtaütöttek és mind elvették a sok pénzét, aminek annyira örült. Ahová bekerültem, rengeteg ember volt és középen álltak, a falnál körben ültek. Hányan lehetnek? Ekkora szobában, ennyi ember. Te jó Istenem; mi lesz itt éjjel, ha le kell feküdni, hogyan jut itt mindenkinek fekvőhely! A helyiség túl kicsi volt a zsúfoltsághoz. A paplanomat nagyon szorongattam, jól össze volt tekerve, de mégiscsak látszott a piros színű paplan formája. Igyekeztem azzal a néhány társammal együttmaradni, akik véletlenül velem maradtak még, de nem sok esélyem maradt közelükben tartani magam. Mindenki lökött rajtam egyet, ki erre, ki arra. Nyomban észrevettem, itt jól össze vannak keverve az “ördögök” a “sakálokkal”. Az ördögök álltak természetesen a szoba közepén és közöttük szimatoltak a kis tolvajok. Nézték, kinek mekkora batyuja van, mi lehet benne, milyen az öltözéke, mit árul el, gazdag vagy szegény csóró, itteni értelemben véve. Vajon van-e még levetkőztetni való valamelyiken? Szóval, mint a hiénák a sztyeppén, kutattak az új
áldozatuk után. Előbb, szokás szerint ők ajánlottak valamit kedvezően
csalogatva az illető esetleges kíváncsiságát. Ha nem állt szóba sem vele,
akkor már előre kitervelt módon közülük néhányan addig lökdösték,
mintha véletlen lenne, hogy a szorongatott tarisznyáját, batyuját vagy
elejtette vagy egyenesen ki is vették kezéből, és tovább bújva eltűntek a
tömegben. Egy-kettő elébe állt: mit akar, maradjon a helyén nyugton, mert
nyomban nyugtatót kap a fejére. Közben jól ráléptek lábára nyomatékul,
vagy jól tökön rúgták. Azt kell még tudni e “rabtörvényekről”, hogy
a tolvajok egymástól soha sem lopnak míg van ördög közöttük. Különben
is nekik minek sokat gyűjteni, hisz ott a nagy lehetőség mindennap újra.
Csereberélnek, üzletelnek. Ha éhesek, egy darab kenyérért is adnak egy
cuccot, amit azelőtt loptak el a másiktól Megtudtam az esti számláláskor, amikor mindenki felállt sorba, hogy százan vagyunk. Itt is az erősebbek vitték a prímet, belőlük volt az elosztó és a rendcsináló. Már nappal is néhányszor megkörnyékeztek a tolvajok a paplan miatt, de a húzogatáson kívül mást nem csináltak. Még nem vették el. Egyik csendesebb helyre leguggoltam és ráültem az összetekert paplanra. Így nem volt annyira feltűnő, mintha álltam volna. Reménykedtem, hogy amíg innen a tömegből el nem kerülök, meg tudom őrizni magamnak. Milyen jó volt eddig is, jó lesz ezután is ráfeküdni. Tévedtem, mert ahogy sötétedett és már a parányi villany is alig adott fényt, bekövetkezett amitől annyira féltem. Odaólálkodtak körém ezek a sakálok és hirtelen olyan lökdösést produkáltak, amilyet már korábban leírtam. Azon vettem észre, hogy a paplant valamelyik húzza alólam. Belekapaszkodtam, de olyan gyorsan kalapálták a fejemet, kezemet, hogy kénytelen voltam elengedni. Pillanatok alatt a tömegben eltűntek a terem másik, ellenkező végébe. Ott, arra voltak a fejeseik, a vezérek. Néhány jobbindulatú körülöttem álló vagy ülő mondja, hogy menjek az ajtóhoz és tegyek panaszt a paplan elvételéért. Majd ők segítenek nekem elmondani az ajtónál, csak menjek oda. Előttem még a korábbi képek megjelentek, amiket Constancában műveltek az ilyenek az emberekkel. Nem akartam ráállni. De csak-csak odairányítottak az ajtóhoz és már dörömböltek is. Jött az őr, kérdez. Mondom: “zabrálni paplan” = elvették a paplanomat. Igen ám, de mögöttem is oroszul mondtak neki valamit, amire kirántott a nagy tag katonaőr és nagyon gyorsan úgy helybenhagyott, hogy már a kövön éreztem magamat és úgy rugdosott, addig míg meg nem unta. Közben kiabált és a páplánt emlegette. Amikor abbahagyta velem a cirkuszt, felállított fél kézzel és belökött útravalóval együtt a tömeg közé. Még utánam szólt; “já dám tibe varaváty paplan”. Adok én neked paplant lopni! Így bent még mogorva szitkozódások közepette a vélt helyem felé mentem, ahol reggelig guggolva és ülve azon ábrándoztam, Istenem, milyen emberek ezek, akik így viselkednek. Akik belefojtják az emberbe még az igazságérzetet is. Kifordították szavamat, a katonaőr elhitte és azért kaptam ki, mert el akartam valakitől lopni a paplanát. Most saját bőrömön tapasztaltam, tényleg semmit nem érdemes panaszkodni, de tartani sem, csak annyi személyes ruházatot és az evéshez elengedhetetlen népies fakanalat, amivel a drága fekete levest kanalazzuk a másnapra annyira kiürült, üres gyomrunkba. Szomorú voltam a következő napokban, ha lehet egyáltalán még fokozni. Nagyon sajnáltam oly hasznos tárgyam elvesztését, édesapámtól már csak ez volt az egyetlen megmaradt emlékem. Volt, aki azzal vigasztalt, örüljek, hogy eddig is meghagyták, hisz ilyenre külön figyelnek a vezérek. Világoson próbáltam még nézni, figyelni, látom-e a paplanomat, de soha többé már nem láttam. Talán el is vágták, hogy kisebb csomója legyen és külön maga alá terítette két főnök; majd ott fent, valahol északon, ahol jó szolgálatot tett, de addig is a vagonban. A nagy, tömeges együtt-tartást nem sokáig élvezhettük, mert ellenőriztek bennünket és csoportosítottak. Eljött az a nap is, amikor a rengeteg embert a börtön belső udvarán csoportosították. Évek és paragrafusok szerint. Mikor ott álltunk, kerestem szememmel Bodré Pistit, akit Temesvár óta sem láttam. Gondoltam, hogy ő is ott lehet valahol, valamelyik oszlopban. A nevek olvasásakor egyszer hallom Bodré nevét, arrafelé nézek, hát messzebbről látom. Őt a tízéves csoportok felé irányították az udvar másik felére. Még messzebb kerültünk egymástól. De jó lett volna legalább vele találkozni és együtt szenvedni! Talán könnyebben viseltük volna el és vigyáztunk volna egymásra is. Már hideg volt az udvaron, nem úgy, mint amikor megérkeztünk, szeptember végén. Oda van az év és még semmi hasznunkat nem vették! Pedig ez a hatalmas tömeg sok hasznot tudna hajtani jó szervezéssel valami munkahelyen. Eszembe jutott újra az otthon, amit elhagytam. Mennyivel mások otthon az emberek, még külsejükben is. Itt csak rongyokba bugyolált lábú embereket lát az ember, kivéve a tolvajokat, mert azok azért valahogy kinéznek. A sok lopott holmit büszkén viselik, használják magukon. Itt már katonaköpenyt és az első világháborús csillagos bolsevik sapkát is kapott, akinek eddig nem volt semmije. Gimnasztyorkát = “külsőaljas inget” is adtak. A lábbelimre ránéztek, szerintük ez tökéletesen megfelelt a követelményeknek. Sokáig láttam ilyeneket még viselni az emberek lábain. Mire is lettünk volna igényesebbek. Hiszen jobb ruházatunk is volt már, amit otthonról hoztunk, de azt lecserélték már rólam is mind, csak a gatyámat hagyták meg. A csizmanadrágom is katona jellegű volt. Jó erős, csak sokszorosan mosott és igen kopott. A köpeny hosszú, zsíros, piszkos. Majdnem a bokámig ér. De legalább takarja testemet és így véd a hideg szél ellen. Jó lesz ráfeküdni, ha lesz még valahol fekhelyünk. Nagyon vágytam már úgy pihenni, hogy az ember ki tudjon nyújtózkodni és ne kelljen összehúzódzkodva vagy ülve aludni. Istenem, szegény édesapám, de jó hogy nem látja, hogy a fia milyen helyre került. Talán a szíve megszakadna bánatában. Édesanyámra is gondoltam, milyen a gondviselés. Ő aztán szegényasszony létére igazán példásan szeretett forró, anyai szívével. Mit meg nem tett, csakhogy nekem örömet szerezzen, míg élt. Talán jobb, hogy az ő örök honában pihen, nem érzi fia elvesztését. Valamikor így énekelte egyik kedves énekét, amit velem is megtanított. “Ott fent a csillagok felett van nékem egy szép hazám, / Ami soha el nem múlik, oda vágyom igazán, / Ott élek majd végtelenül, megszűnnek gyötrelmeim, / Már Jézusom örömmel vár, Ő veszi le terheim.” Igen, most igazán rajtam voltak a terhek. Jó lenne megszabadulni tőlük, de én nem a halálon keresztül vágytam rá. Csak úgy, hogy az ember körül rendes emberek lesznek már végre, akiktől nem kell tartani, hogy lopnak és vernek mindig valakit. Eddig el sem tudtam képzelni, hogy így is lehet élni, ilyen tömegben, sűrűn, mint a fűszál a zöld gyepen. Eljött a pillanat vezényszavak kíséretében, és újra “gitáros” és kutyás őrök kíséretében megindult a menet valahová, előre a kilátástalan és titkolt jövőnk felé. Reménység lappangott szívemben, talán ezután munkahelyre visznek, oda, ahol dolgozni lehet és ennél sokkal jobb körülmények között élheti az ember hátralevő büntetését. A tolmács szavai még inkább meddővé váltak részemre, amit Temesváron vigasztalásul próbált elhinteni előttünk. “Lesz fehér kenyér és kolbász, nem fogunk éhezni!” Amióta otthonról eljöttem, nem is láttam, de úgy érzem, itt nem is lesz soha. Kevesen láttuk a magyarok közül egymást. Úgy összekevertek a névsor-egyeztetésnél bennünket, hogy itt az év jelentette az összetartozásunkat. Ki, hány évet kapott. Azután jött a név és születési év stb. Mi, akik itt a mi oszlopunkban voltunk, 15-20-25 évre ítéltek. Tehát itt úgy nevezik: “a nehéz emberek, a nagyágyúk”. Természetesen még mindig keverve voltunk a köztörvényesekkel, “blotnojokkal”, mert ekkor ismertem meg ezt a szót is. Tehát semmi jó kilátása továbbra sem lehetett az embernek tőlük. Már az is jó lett volna, semmi más, csak a napi adag kenyerét az ember beoszthatta volna kétszerre, hogy a másnapi kenyér ne kerüljön oly messze a maitól. No, de ehhez semmi remény, mert ugye az eddigi példák is bizonyították, hogy amit megeszik azonnal az ember, csak az van biztonságban. Végigmentünk egy kockaköves úton. Itt-ott civilek néma tekintettel lesték a tömeget. Talán vegyes érzelmek mozoghattak bennük a kíváncsiság mögött. Nem látnak-e ismerős arcot, akinek odaszólhatnának egy-két szót. Vagy megvetéssel nézték a nép ellenségeit. Vagy csak csodálkoztak, vajon honnan ennyi ember egy csomóban, akiket időnként itt tovahajtanak, mint a tehéncsordát, néma bőgéssel és rongyos, piszkos, lógós öltözékükkel. Szerettem volna odaszólni hozzájuk, megkérdezni: Ti kinek néztek bennünket? Mert mi nem a ti ellenségetek vagyunk, de legalábbis én biztosan nem. Olyan „ürge” vagyok, mint ti, csak még szerencsétlenebb. Nektek jobb, mert szabadok vagytok, így látszik legalábbis innen a tömegből. A menetoszlop halkan morajlott, mert beszélni ugye, szokás szerint tilos volt. A bátrabbak egymás mellett menve halkan azért beszélgettek. Az őrök rá-rákiáltottak a mellettük vonulókra; tise! = (csönd!). Csak pillanatokra halkultak el, majd tovább sugdolóztak egymás között. Így ért véget mindenkorra a Fekete-tenger-melléki tartózkodásunk. Nékem újra csak az volt a vágyam, ennél jobb legyen a sorsunk, még ha dolgozni kell is valamit. Csak ennél a fekete, ízetlen löttynél jobb levest adjanak, hogy legalább az egészségemet meg tudjam őrizni. |
16 |