SZEKERES IMRE GYULA
/ 1925 Hódmezõvásárhely / |
Megköszönöm mindazoknak, akik e könyv kiadásához önzetlen segítséget nyújtottak, hogy még a honfoglalás 1100. jubileumi évében az olvasóhoz kerülhessen. Hiába volt már 1989 január végén befejezve a kézirat, ha biztatás hiányában az íróasztalfiókban hevert 1996 januárig. Amikor Hábel György barátom elolvasta a kéziratomat, azzal biztatott, hogy ezt nyilvánosságra kell hozni, amiben megpróbál segíteni. Segített is, többet mint gondoltam. Köszönöm fáradozását bár ne lenne hiába, térüljön meg azáltal, hogy minél többen elolvassák a (remélem) nem unalmas, valóban megtörtént életrajzot. Meg kell említenem Katona Lajost a hódmezővásárhelyi Emlékbizottság elnökét, Herczeg Mihály ny. tanárt, levéltárost és Tárkány Sz. Imrét, a Volt Hadifoglyok és Leventék Baráti Körnek szervező titkárát. Mind a hármuknak köszönet, hogy annak idején bátorításukra megírtam 40 nap alatt a visszaemlékezésemet. Amikor hozzáfogtam, úgy gondoltam, talán a végét meg sem érem. Írásom jóval meghaladta terjedelmében az általuk kért szöveget. Nagy segítséget nyújtott feleségem, Klárika, aki biztosította részemre, hogy éjjel is, de nappal is, amikor írtam, zavartalan volt környezetem. Szerencsémre szolgált, hogy tél volt, így a kerti munkák szüneteltek. A legfontosabb mégis az a lehetőség volt, hogy le lehetett írni nyíltan, valósághűen azt a velem-velünk történteket amiről addig nem volt tanácsos beszélni sem. Amikor a lágerből elengedtek rabtartóink ezt mondták: ha nem akarunk visszakerülni oda ahonnan eljöttünk akkor tekintsük az egészet meg nem történtnek és igyekezzünk felejteni mindent. Nem volt véletlen az sem, hogy amikor 1969-ben megkaptam a rehabilitálásomról szóló szovjet dokumentumot, ennek eredményeként 15 év után itthon “volt hadifogolynak” minősítettek át. Addig ugyanis priuszos voltam, amit bizony többször éreztettek is velem munkahelyemen. Nagy különbség volt jogilag a hadifoglyok és az elítélt rabmunkások között. A hadifoglyok ugyan a nemzetközi jog védelme alatt álltak és reményük volt a hazatérésre, de a táboraik zsúfoltsága, a gyenge élelmezés, a járványok miatt tömegesen pusztultak el. Velünk rabokkal “gondosabban” bántak, mert a munkaerőnkre hosszabb távon volt szükségük. A szabadulásra azonban csak a hosszú büntetési idő leteltével látszott lehetőség és akkor is csak a Szovjetunióban történő letelepedésre. Csak Sztálin halála és a nemzetközi politikai nyomás tette lehetővé a külföldi állampolgárok hazatérését. A szovjet rabok eleven halottaknak tekintették magukat, mert számukra a teljes értékű szabadulásuknak semmilyen reménye nem volt. Visszaemlékezéseimben azt is leírtam, hogy a hódmezővásárhelyi kötöttárugyár szakmunkásai (hadiüzem alkalmazottai) 1944 őszén a kiürítés során hogyan kerültek a Dunántúlra. Szakmunkásai közül a fiatalabbaknak (segédeknek) be kellett vonulni katonai kiképzésre. Közülük négyen egy helyre kerültünk így barátokká is váltunk és fogadkoztunk, hogy nem hagyjuk el egymást, egyszerre megyünk haza. A kiképzésünk csak másfél hónapig tartott, három hónap helyett a front közeledte miatt. Még márciusban és áprilisban is együtt voltunk, amikor két hét választott el a háború végétől. Négyőnk közül csak én maradtam életben. Kötelességemnek tartom, hogy az elhunytaknak emléket állítsak, mert becsületüket ők már nem tudják megvédeni. Őket már nem rehabilitálják. Benkő György és Buzi Mihály Ausztriában német golyótól halt meg, Bodré Istvánnal 1945-ben hazakerültünk, vesztünkre, mert három hónap múlva a KGB elhurcolt bennünket hamis hazug ígéretekkel. Én szabadulásomig végig Vorkután raboskodtam, de Bodré István sohasem térhetett haza szülőföldjére, mert fönt északon egy pecsorai lágerben agy- és mellhártyagyulladásban 1947. februárban meghalt. Ezt egy magyar rab felcsertől, Stefán Istvántól tudtam meg, aki akkor vele volt. Szerintem mindhárman hősi halottak. Nevük emléktáblán is meg van örökítve Hódmezővásárhelyen és Ausztriában a Lajta melletti Bruckban a temetőben, díszsírhelyen. A kettős kopjafát Hegyi Flórián (volt levente) faragta. Emlékük legyen áldott. * * * * * Emlékezés az örökre ottmaradt rabtársaimra E sorok megírására Gyuszi barátom kért fel. Vele éltem át a vorkutai poklok összes szenvedését és ez kovácsolt össze kettőnket legjobb baráttá. Ha Vorkuta nevét hallom, könny csordul szemembe. Eszembe jut az a sok jó bajtárs, aki örök álmát alussza a tundra örök-jéghatár mezején. Akik üveges szemekkel égre bámulnak, mert kegyetlen hajcsáraink nem engedték, hogy kezüket imára kulcsoljuk, szemüket lefedjük. Egy ócska deszkalapon vontatta két rab utolsó útjára, a gyászmenetet négy csákányos rab követte. Hátukon nagy fehér betűk és számok jelezték, mint nálunk a gépjárművek rendszáma, hogy jelentéktelen, névtelen eszközök vagyunk, és a napi adag kása is csak addig jár, míg az erőnk bírja. Végül a gyászmenetet két fegyveres őr sítalpakon zárta, mellettük egy hatalmas vérebbel. A fegyver nem végső tiszteletadásra szolgált, hanem, hogy belénk lőjenek, ha a végtelen tundrán szökni próbálnánk. Virágok helyett a rabtársak könnye jéggyöngyként hullott sírjukra, a gyertya lángját a csonttá fagyott földet verő acélcsákányok szikrája pótolta. Óh azok az összetört szívű anyák, akiknek fájdalmas sóhaja és eget ostromló imája, nem segített, hogy legalább még egyszer átölelhesse fiát! Jogosan kérdezhetik önmaguktól, hát ezért érdemes volt gyermeket szülnöm? Ti hős özvegyek, kiknek karrierjük az élet legszebb korszakán derékba tört és félárvák ezrei, kik hiába vártátok édesapátok visszatérését, helyette csak a fakó fényképét csókolgathattátok. Ha tudnák a süvítő, északi szél nyelvét, biztos azt
üzenik nékünk: “Ha van igazság és Isten az égben, akkor valakiknek
keményen fizetni kell * * * * * * Előszó “A magyar kérdés, csak vagonkérdés” (Molotov,1944.)1994. április 11. Budapest - Farkasrét. Lovas József okl. villamosmérnök kollégámat és barátomat temettük, hetvenéves korában. Szívbetegségben halt meg. A háborús években a Műegyetem gépészmérnök hallgatója volt. 1944 őszén a Műegyetem erőszakos kitelepítésekor nem ment Németországba. A front átvonulását Budapesten akarta megvárni, hogy utána Munkácsra mehessen rokonaihoz. Ez a terve nem sikerült, mert SAS behívóval bevonultatták katonának az itthon maradt műegyetemistákból alakított zászlóaljba. Parancsnokuk kimentette őket Dunántúlra. Harcokban nem vettek részt, a háború végét Ausztriában élték meg. Vesztére hazajött, folytatni szerette volna gépészmérnöki tanulmányait. A besúgók a műegyetemi zászlóalj tagjainak névsorát átadták a szovjet parancsnokságnak. 1945 augusztus 20-án a pesti Szent Imre kollégiumból hurcolta el társaival együtt a szovjet titkosrendőrség. A Szovjetunióba deportálták. A bíróság 15 évi “javító-nevelő” lágermunkára ítélte. Ezt követően sorstársaival együtt az északi sarkkörön túlra, a tundravidékre, a vorkutai szénbányák rabtáborába szállították. Vorkuta az Ural északnyugati végén fekszik, Budapesttől légvonalban 3250, a rabok vasúti szállítási útvonalán mérve, 4300 km-re. Nyolc évet raboskodott ott. Sztálin halála után, Isten segítségével, 1953-ban hazakerült. Az életben maradásában sokat segített munkácsi főorvos nagybátyja, aki amikor lehetséges volt, rendszeresen küldött neki csomagot. Azért tehette meg, mert Munkácsot a Szovjetunió bekebelezte. Különösen a vitaminok segítettek sokat az életben maradáshoz. Lovas József nemes lelkületét bizonyítja, hogy a kapott csomagokat mindig megosztotta magyar rabtársaival. Sose beszélt itthon részletesen a vorkutai szenvedéseiről, mert szabadulásukkor rabtartóik fenyegetésekkel hallgatásra kényszerítették őket és az itthoni politikai légkör sem volt erre alkalmas. Amikor hazánk szovjet megszállása 1992-ben megszűnt, már nem volt sem lelki ereje, sem egészsége az átélteket leírni. Ez a könyv helyette is készült, az ő sorsa is benne van. Temetésén a kollégák nevében én mondtam búcsúbeszédet. Így terelődött rám vorkutás bajtársainak figyelme. Ekkor ismertem meg Szekeres Imre Gyulát. Őt hasonló módon 20 éves korában, Hódmezővásárhelyről deportálta a szovjet titkosrendőrség és együtt raboskodtak Lovas Józseffel. Lovas József magával vitte a sírba szomorú emlékeit, Szekeres Imre Gyula azonban 1989-ben, amikor ez már nem járt kockázattal és megtorlással, a hódmezővásárhelyi városi levéltár kérésére leírta szomorú élményeit. Kéziratának másolatát nekem is elküldte. Amint elkezdtem olvasni, egyre nagyobb érdeklődéssel mélyedtem el benne. Nemcsak a lágerek kegyetlen világának megismerése volt
nagy élmény, hanem a szerző stílusa is. Pedig Szekeres Imre Gyula nem járt
középiskolába, szakmunkás volt, ezért még inkább megérdemli az
elismerést. Úgy éreztem, hogy kitűnő élménybeszámolóra leltem, amelyet
nem szabad íróasztalfiókban vagy múzeumi levéltárban őrizni, hanem
közkinccsé kell tenni. Ebben az is vezérelt, hogy nem kerültem a frontra és
az utána következő kommunista diktatúrát baj nélkül átvészeltem. Három
bombázásból kerültem ki épen, három alkalommal menekültem meg szovjet
fogságba- Egyre kevesebben vagyunk, akik a második világháború
borzalmaiból élve kerültünk ki. A magyar történelem, az utókor és
elpusztult sok százezer bajtársunk iránti kötelességünk az igazság
maradandó ismertetése, mert a Történelmünk legnagyobb tragédiái közé tartozik a II. világháború, de nem azért, mert elvesztettük. A győztes szövetséges hatalmak közötti érdekszféra felosztás alapján a hazánkat megszálló németeket a szovjet hadsereg verte ugyan ki, de a németek egy évig tartó megszállását és kegyetlenkedéseit a 47 évig tartó sokkal kegyetlenebb szovjet megszállás váltotta fel. Ez volt a nagy tragédiánk. Ha hazánkból 1956-ban kivonultak volna a szovjet csapatok, Ausztria színvonalán élhetnénk és nem nyomorognánk! Jól emlékszem még diákkoromban, 1943-44-ben látott “Szibériába” feliratú komor plakátokra. Ezeken egy marhavagon végén vöröscsillagos szovjet katona őrködött. Voltak akkor, akik ezt csak elrettentő propagandának tartották, de nagyon sokan elborzadtak tőle. Ebből a “propagandából” egy év múlva véres valóság és népünk nagy tragédiája lett. Sok százezer magyar vált rabbá, indokolatlanul hosszú ideig hadifogollyá, “málenykij robotossá” a legkeservesebb életkörülmények között. Jelentős részük örökre ottmaradt a szovjet birodalom jeltelen tömegsírjaiban. Sztálin részéről a magyarok fogságba,
büntetőtáborokba, rabszolgamunkára hurcolása a legostobább politikai tett
volt. Tudta, hogy Magyaror- Ha a magyar hadifoglyokat, a civil rabokat, és a “csak dokumentumot kaptok” hazugsággal lágerekbe csalt és fogságba hurcoltakat a fegyverszünet után hazaengedte volna, nemcsak a magyar nép háláját nyerte volna el, hanem a Szovjetunió számára is ez lett volna az ésszerű lépés. Az elengedett foglyok és rabok ugyanis hazai légkörben, családjukkal együtt élve, kedvező körülmények között kapcsolódhattak volna be a termelésbe, amelynek hasznát úgyis a Szovjetunió fölözte volna le. Sokkal több terméket kapott volna, mint amennyit az elhurcoltak a sanyarú szovjet körülmények között produkálni tudtak. A foglyok elszállításához jelentős vasúti kapacitásokat kellett igénybe venni a tönkrement hálózaton. A foglyokat őrizni, etetni, elszállásolni kellett. És a sok legyengült fizikumú beteg emberrel eleve nem lehetett olyan termelési eredményt elérni, mint normális emberi körülmények között. A rossz viszonyok miatt tömeges volt az elhalálozás. Politikailag nagyon fontos tényező volt, hogy ezek az emberek teljesen kiábrándultak a szocializmusból. A Szovjetunió ezzel eljátszotta tekintélyét. Népünk többsége nem felszabadítónak, hanem rabtartónak tekintette, ami kitörülhetetlen nyomot hagyott a magyarság lelkében. De nemcsak a magyarságnak, hanem sok millió rabnak, hadifogolynak és a Szovjetunió népeinek, az egész emberiségnek tragédiája, hogy Sztálin nyolc évvel túlélte a második világháborút. Mennyivel másként alakult volna a történelem, ha 1945-ben ő hal meg és nem Roosevelt USA elnök. Sztálin nem ismerte fel a kedvező történelmi pillanatot, hogy nagylelkűséggel megnyerje a magyarság rokonszenvét. Viszonzásul kapták 1956-os forradalmunkat és szabadságharcunkat, amely a Szovjetunió hanyatlásának elindítója lett. Sztálin szobrát a világon elsőként Budapesten, forradalmunk döntötte le. Szekeres Imre Gyula emlékiratában tárgyilagosan, szenvedélyektől mentesen írja le a rabságban töltött nyolc esztendő fontosabb és jellemző eseményeit. Nem napló ez, hiszen a gulágok lágereiben nem lehetett naplót írni. Visszaemlékezéseit deportálásától számítva 44, hazatérésétől is 36 év múlva jegyezte le. Az idő múlása sok emléket elhomályosít. A rabtársak véleménye szerint azonban, akik olvasták a kéziratot, a szerző visszaemlékezései nagyon is élethűek. Ő szerencsés volt, mert idővel a munkahelyről sikerült a láger konyhájára bejutnia, így megtudta őrizni életerejét és nagyon erős hite is életben tartotta. Szolgáljon e könyv emlékül azoknak a bajtársaknak, akik ott pusztultak el, azoknak, akik ha betegen is, de hazatérhettek szeretteik körébe, azoknak, akik ifjúságuk legszebb éveit vesztették el. És legyen ez a könyv a magyarság huszadik századi egyik legnagyobb tragédiájának mementója is. Budapesten, 1996. március 15-én. |
1 |