SZEKERES IMRE GYULA
/ 1925 Hódmezõvásárhely / |
A másik pedig az, hogy már az első este vételeztem fel a raktárból tört paprikát is, amit azelőtt tudtommal soha sem használtak, csak a fasírtba. Mondta is a raktáros, mit akarok vele. Azzal ne törődjön, az az én dolgom (mondom neki). Ha már van, akkor használjuk is. A vöröshagymát nem géppel vágattam össze, hanem kézzel én magam szépen késsel. Olajban megsütöttem jó barnára és törtpaprikát tettem bele, majd így került a kész leves tetejére. A lisztet nem vízzel habartam, hanem rántásnak megsütöttem, ahogy kicsiben szokás, úgy került a levesbe. Még ez nem volt minden az első éjjel. A húsfeldolgozó kínainak megmondtam, a csontokért jelentkezem, ha készen lesznek. Mivel százhúsz-százharminc kg hús volt egy-egy napi norma, így volt csont bőven. Jó lábszár, comb, gerinc, borda stb. csontjai, amikről leszedték úgy-ahogy a húst. Baltával összedaraboltattam, hogy jól ki tudjon főni a velő, és egy százötven literes üstbe beleraktam. Rágyújtottam a tüzet és hadd forrjon hajnalig. Jól kifőztem kétszer is. A levét ráosztottam a többi üstre. A csontról lehulló húsdarabkákat, copákokat, inakat összedaraboltam, a velős csontokat kivertem és szintén ráosztottam az üstökre. Persze, hogy a jó csontlé megbolondította a többi leves ízét. Reggelre az üstök környékét szépen lemosattam, a duralumínium fedőket is szépen vizes ruhával megtörültük, egyszóval a külalakra is adtunk. Jól mutatott az üstök környéke is, meg a tartalma is. Savát is most először magam adtam meg. Vaszka belenyomta a tányért a sós dézsába és ahogy sikerült. Én megmértem és ha pl. káposztaleves volt, akkor alkalmazkodtam az eredeti, sós ízéhez is. Nekem ez sem volt mindegy. Amikor szokás szerint a próba-üvegedényekbe kivettem a mintát, elláttam címkével, bevittem a mintaszobába. Jöttek az átvevő-próbavétel tagjai. Egy szabad nő (valamelyik nagyfőnök felesége szokott lenni) az egészségügyi ügyeletes, a konyhafőnök Iván Gregorovics és a főszakács. Így, hárman szokták átvenni máskor is. Egy tányér tiszta vízben három ízlelő kanál volt és végigkóstolták az összes üstöt, azaz bennük a levest. Mindjárt a kérdések halmazával láttak el. Miért piros, mik úszkálnak a tetején? Amikor a merőkanállal megmutattam a sűrűséget, azt kérdezik, ezt hogy és mivel csináltam, hogy darabokban van a krumpli. Mondom, kis késsel daraboltattam össze. Nem tudtak mást mondani, csak azt, hogy mologyec venger (ügyes magyar). Nagy kő esett le a vállamról. Jól sikerült a bemutatkozás. Pedig még a java hátra van, azt csak én tudtam egyedül. A segítségemmel szorgalmasan kezdtük kihordani a levest az osztóhelyiségbe. Az osztók reggel és este dolgoztak, tehát nem tudtak semmit, mi hogyan alakult. Csak nézték az új formába öntött levest. Megkóstolták, ízlett nekik is. Nyomban egy tányérral bevágtak. Nem volt szokásuk a közös levesből enni, esetleg a kórház részére főtt ételből ettek. Kettő helyen mérték, osztották a levest és egyebet. A levest száz literes hatalmas fazékból. Ebbe kellett az állandó utánpótlást kihordani hatvan literes fazékkal az üstből. Amikor a zöme jött a népnek, bizony nem volt megállás, állandóan kellett hordani. Lestem, figyeltem a hatást, milyen lesz a fogadtatása az első bemutatkozásomnak az ebédlőben, a bányászok részéről. Persze ők semmit sem sejtettek, hogy a konyhán milyen személyi változás történhetett. Őket és minden foglyot csak az érdekelte, hogy azt a kevés ennivalót gyorsan elfogyassza és menjen a dolgára. Mégis, ebben a rohanásban is kialakult egy viselkedés. Legtöbben úgy ették meg az ételt, ahogy kapták. Voltak olyanok is, akik a levesüket ráöntötték a kásás tányérjukra, hogy a kásával együtt kenyérrel ehessék meg. Úgy gondolták, így tartalmasabb lesz estig. Volt aki a halat vagy fasírtot eltette egy kis rongyba, hogy későbbi időben egye meg. Tehát változó volt a szokás és viselkedés is. Sokan a leves felét ették meg, mint már említettem is, főként a csomagosok. No, így ahogy nézem az edényeket, amiket az ebédlői dolgozó szedegetett össze, valamennyi üres volt. Így gyorsabban ment az összeszedése is a tányéroknak. Az edénymosogatóban állt egy kétszáz literes hordó és ha a tányérokban volt, maradt ételmaradék (leves), akkor ebbe öntötték bele, Valahogy ma reggel nem szaporodott, sőt nem is hordtak vissza leveket. Úgy látszik, a hét deci leves ízlett mindenkinek, mert elfogyott anélkül, hogy tudták volna miért. Hiába, a sült hagymás, paprikás olaj, meg a rántás, csontlé megjavította a leves ízét. Én magam is persze abból ettem, tudtam a különbséget a korábbi gyakorlattól megítélni. Ezért is csináltam. Tehát bevált a módszerem, így folytattam ezután. Minden másnap hal, minden másnap hús volt a kis kínainál. Attól kezdve sohasem égették el a lefejtett csontokat, csak kifőzés után. A többi szakács kolléga is megbarátkozott az újításommal. Ízlett nekik is, ahogy csináltam. A főszakács, Vologya is elismerően nyilatkozott és bátorított, csak csináljam úgy, ahogy jónak látom. Így mentek-teltek a napok egymás után 1948 nyarán, amikor kb. két hét múlva hirtelen hívat a nagyfőnök, Dgyemcsenkó. Ez ritkán állt szóba az emberekkel. Nem az volt a dolga, hanem az egész konyhai nyersanyagigényeket a központtól igényelni és a személyi állományok biztosítását, igénylését, szóval apró dolgokkal ő nem foglalkozott. Különben úgy hallottam, ez volt a polgári foglalkozása; de a politikai, a városi vorkutai pártbizottságon volt titkár is. Tehát jól ismertük. Az ő szavai emlékezetesek, amikor megbízást kaptam a szakácsi teendőkre. Ő is a lopást tette főbenjáró bűnnek. Mint ahogy szava így hangzott: „Jobb, ha az elkövető saját maga veti le a fehér nadrágját, kabátját, mert ha ő vetteti le, akkor soha többé azt már fel nem fogja venni. A bánya mélyére küldi és ott gondolkozhat bűnein.” Szóval, ha ő akart valakivel beszélni, az nem lehetett kis dolog. Hozzá futottak be a politikai bejelentések is. Ennélfogva találgattam, miért hívhat engem. Mit vétettem, mit tévesztettem el, amikor úgy tudom, jól mennek a dolgok a kezem alatt. Amilyen időpontra rendelve voltam hozzá az irodára, pontosan megjelentem. Kérdi tőlem, itt van-e az öreg sertésgondozó? Kinézek a folyosóra, mondom, most jött. Hívjam be. Behívtam, mellém áll. Dgyemcsenkó, a főnök, komoly arckifejezéssel odaszól az öregnek, akit én látásból ismertem. (Tudtam, hogy már Vaszka idejében is mindig jött az edénymosogatóba és a kétszáz literes maradékgyűjtő hordóból szánkóval elhordta, ami benne összegyűlt. A kásás üstök kaparékjai is ide gyűltek. Különösebben én őt nem figyeltem eddig. Tudtam, hogy huszonöt-harminc disznóra vigyáz és ünnepnapokra, különösen november 7-re mindig tőle kapta a konyha a vágnivalót, amit ünnepélyesen, szép darab húsokat a konyhán hozzáosztották az átlag étrendhez. Május 1-jén is hasonlóan. (Ünnepi adag volt.) „No, most mondja el mi a panasza, öreg” - szólt a főnök. Ez elkezdi, gondolom már korábban előadott panaszát. „Amióta ez a kis venger itt van és ő főzi a levest, azóta nem tudok a disznóknak vinni maradékot, nincs pótlásom. Biztos kiönti vagy nem tudom hová teszi.” Ránézek, nem hiszek a szememnek, fülemnek szavai után. Ez a szerencsétlen ilyen panaszt emelt ellenem? Hát csak ez a baj? Gondolom, megkérdezem a főnökömet, most mi a teendőm? „A disznóknak kell-e főznöm vagy a bányászoknak?” Azt feleli a főnök: „Természetesen a bányászoknak” és most tegyem azt, amit eddig, végezzem a dolgom. „Maga pedig öreg, igényeljen a raktárból a disznóinak takarmányt és azt etesse. Végeztem.” Hű, ez megint meleg helyzet volt, de nincs baj, szerencsére! Nem is volt valóban. Sok volt a munkám, de győztem csinálni. Ha rövid volt az idő, megtoldottam egy kis ügyességgel. Jó erőben voltam, bírtam csinálni. Két kis baleset azért itt is utolért engemet. A kisebb úgy történt, hogy hordtam kifelé az üsttől a levest egy Achim Tito román moldovai gyerekkel. Lúdtalpas lehetett, mert eléggé talpán ment. Persze a hatvan literes fazék, amelyikkel hordtuk ki az osztóba, elég nehéz is volt. Ha nagyon telimerte, könnyen kilöttyent. Ekkor is majd színig merte, hiába mondtam neki, hogy ne merje annyira teli. Ahogy vittük, persze hogy lötyögött a leves és ráfröccsent a kezem fejére. Mondom, tedd le, vegyünk ki belőle! Nem teszi. Csak lötyög jobbra-balra. Még egyszer mondom, tegye le velem, erre se teszi le. Mondja, mindjárt kiérünk. Erre kénytelen voltam letenni és megbillent a fazék és a levesből ráömlött a bokámra. Csak annyit mondtam, miért nem tetted le, ha mondom, erre megrántja a vállát és csak bambán rámnéz, mint aki nem érti. No, felébresztelek én bambaságodból. Erre hirtelen, szinte ösztönösen akkora pofont adtam szegénynek, hogy vagy öt lépést a lendülettől hátracurikkolt. Mindjárt megsajnáltam én, de annyira égette a leves a bokámat, hogy talán ebben a pofonban véltem enyhítést keresni. Lett is egy hatalmas hólyagom a bokám külső felén. De nem mentem orvoshoz, magam kezeltem és meggyógyult. Az Achim Titót (moldovai román) viszont ilyen munkára nem vettem igénybe, csak üstök mosására és egyéb veszélytelenebb munkákra használtam. Bocsánatot kértem tőle, de azt mondta erre, ha ő járta volna meg, lehet, hogy ő is így tett volna. Harag nem volt. Kedveztem egy kicsit neki kárpótlásul. A másik később történt, amikor már elfeledtem ezt a hólyagot. Akkor azt mondták a szakácsok, ha mindjárt leszórtam volna sóval az égett felületet, nem lett volna hólyag. No, hogy ezt kipróbáljam, azért mesterségesen nem idéztem elő égési sebesülést. A második esetnél is kihordás közben ért el a végzet. Csak ez ott kint, az osztóhelyiségnél történt. Az ételosztó ott állt a száz literes fazék mellett és szaporán merte a levest, majd a kását is, külön tányérba a pótadagokat, darabos porciókat. A pincérek, vagyis az ételszéthordók asztalonként összeszedték a jegyeket, leadták szám szerint. Az osztónak bemondták pl. húsz db. Akkor míg meg nem volt a húsz porció, csak oda koncentrált az osztó. Nem lehetett tévedni, mert akkor a végén nem lehetett elég a bulocska (pogácsa), hal vagy fasírt. Ezek voltak a fontos darabok. Igaz, kaptak ráadást, de nem sokat, így vigyázniuk kellett, el ne számolják magukat. Ha mégis megtörtént, akkor kásaporcióval honorálták a hoppon maradt rabot. De ezt nem mindenki fogadta el. Így hát figyelmes, gyors munkát igényelt az osztás. Ilyen gyors munka közben ért el engem a végzetes csúszás. Az osztó véletlenül, de természetesnek vehetően is, elcsepegtette az éppen akkor kihordásra kerülő zablevest. Ennek a levesnek az volt a tulajdonsága, hogy igen sűrű, ragacsos és ha elfolyt, síkos természetű volt. A zab hántolt, tisztított formában került hozzánk főzésre. A kása belőle majd olyan volt, mintha híg csiriz lett volna. No, ez a leves a padlóra cseppent és én, ahogy befordultam a nagy fazék felé, hogy a fazekat felemelve fenekénél tartva, kiöntsük a nagy edénybe, akkor, abban a pillanatban a sarkam előre kicsúszott alólam és a hatvan liter forró zableves kicsi híjával rám zúdult. Az első pillanatban úgy reagáltam a forró leves hatására, hogy felugrottam, odaszaladtam a mosogatóba és megnyitottam a hidegvizes csapot és a gumicsövet magamra irányítottam. Mostam volna le magamról a ragadós levesmaradékot, hogy ne süssön annyira és hűtse a bőrömet. Mindezt csak ösztönösen, dehogy is tudatosan történt. |
30 |