SZEKERES IMRE GYULA  / 1925 Hódmezõvásárhely  /
NYOLC ÉV RABMUNKA A SZOVJETUNIÓ VORKUTAI LÁGEREIBEN 1945-1953
Lektorálta: HÁBEL GYÖRGY  ; © Szekeres Imre Gyula 7144 Decs, Öreg u. 13. Tel : 74/495-948  ; Webmunka : Tóth István
Az itt látható  önéletrajzi írás írójának szellemi tulajdona. Nem magáncélú másolás, idézés csak beleegyezésével lehetséges.
Vissza a webhely tartalomjegyzékéhez                       
A teljes könyv letöltése : szekeres.zip 231K

1 ] 2 ] 3 ] 4 ] 5 ] 6 ] 7 ] 8 ] 9 ] 10 ] 11 ] 12 ] 13 ] 14 ] 15 ] 16 ] 17 ] 18 ] 19 ] 20 ] [ 21 ] 22 ] 23 ] 24 ] 25 ] 26 ] 27 ] 28 ] 29 ] 30 ] 31 ] 32 ] 33 ] 34 ] 35 ] 36 ] 37 ] 38 ] 39 ] 40 ] 41 ] 42 ] 43 ] 44 ]
21

Közben odaérkezünk az ő barakkjához. Ekkor még lehetett átmenni idegen barakkba, későbbi években már azt sem. No, tovább kezdenénk beszélgetni, de odajön egy másik magyar fiú, Vavrik Karcsi is. De még van két másik magyar is. Egyik Tokajra való, a másik Máramarosszigetre.
A tokaji fiúnak sehogy sem jut eszembe a neve, a máramarosszigeti mintha Mankovics lett volna, de nem biztos. Az az igazság, velük talán addig találkoztam, míg bemutatkoztunk egymásnak, azután rövidesen mindnyájan elkerültek valahová. Talán hazajöttek, de ezt nem tudom. Jó lenne persze ma már megtudni, remélem nem vennék semmiféle szervezkedésnek ezt. Igen, hazajöttek, 1946-ban. Szóval mesélik, hogy ők 1941-ben jöttek ki
„a szocialista hazába” szökéssel. Katonák voltak, tizenkilenc-húsz évesek. Gondolták átszöknek és erről az oldalról segítik a fasizmus elleni harcot valamilyen formában. Amikor a határon átjutottak, elfogták őket és nem hitték el nemes szándékukat, hanem bíróság elé állították valamennyiőjüket. Kaptak három-három évet. Rövidesen ide, Vorkutára kihozták őket és itt a téglagyárban dolgoznak azóta.

Igen, 1941-ben három év, de ma már 1946-ot írunk és hogy-hogy még itt vannak, ebben a lágerben? Azt mondták, ezt ők is szeretnék tudni. Várják az elengedési papírjaikat, a szabadulási engedélyüket. Különben itt már elég jól megvannak, nincs rossz helyük, keresnek kielégítően. Valóban, nem is néztek ki rosszul. Klein Ottó égetett-téglakihordóként dolgozott. Az égető kemencéből hordta ki a vagonba, huszonöt darabot a hátán egyszerre! Erős fiú volt. Vavrik Karcsi kazánfűtőként dolgozott. A másik két fiú brigádvezetője volt valamelyik csoportnak.

No, ami személyemnek lényeges volt később is, a kioktatásom. Ezt Vavrik Karcsi mondta el a legközelebbi alkalommal, amikor hozzámentem beszélgetni. Azt kérdi, hogy életben akarok-e maradni? Hát persze, mondom én. Akkor jól figyeljek rá, mit mond.

1. Ahogyan csak lehet, mennél rétegesebben öltözzek mindig, mert jobb három vékony réteg, mint egy vastag. A kapcát is több rétegben használjam a csizmában.

2. A lábbeli megválasztásánál mindig egy-két számmal nagyobbat válasszak, hogy legyen helye a lábfejek, ujjak mozgatásának.

3. Ha útban vagyok valakivel, aki mellettem megy, állandóan figyeljük egymást, mert ha kezd fehéredni az orrom hegye, vagy az arcom búbja, azt nem érzem. Ha egymáson látjuk, kezd fehéredni, azonnal be kell dörzsölni a kesztyűvel. Kesztyűt csak kétujjast használjak és azt is inkább egy vékonyat belül és a külső lehet vastagabb. Az ujj hegyét mozgatni kell állandóan.

4. A fagyástól nagyon őrizzem magam, mert nagyon ronda seb keletkezik belőle. Le tud rohadni az a hely.

5. Nyers vizet soha ne igyak, csak pároltat. A nyers víztől hasmenést lehet kapni. Havat, jeget se egyek soha.

6. Csak azt egyem meg, amit kapok és úgy, ahogy kapom. Eszembe ne jusson a kenyeremet megfőzni vízzel és így megenni, mert vízbetegséget lehet kapni (felfújódni). A mások levesét se szedjem össze és ne igyam meg.

7. Soha ne szedjek össze a konyha körül hulladékot és ne főzzem meg, mert ez is betegséggel jár.

8. Bárhová osztanak be, ne reklamáljak ellene, mert csak rosszabb lehet. Ha nehéz amit csinálni kell, úgy osszam, részletezzem a munkát, hogy bírjam. Soha ne virtuskodjam és csendesen végezzem a dolgomat.

9. Ha mégis nagyon éhes leszek, kevés a koszt, akkor inkább a konyha körül segédkezzek, mert ott azt kapom, amit egyébként is. Az a plusz adag ki fog segíteni.

10. A blotnojokat, köztörvényeseket kerüljem, soha ne akaszkodjak velük össze, mert úgyis legyőznek és veszedelmesek. Bennünket, politikaiakat különben nem bántanak, mert semmink sincs az életünkön kívül, az pedig nekik kell, mert abból élnek, amit mi dolgozunk.

Így, ezeket elmondtam a többi fiúnak is. Meg hát, aki komolyan vette az élet fennmaradását, az úgyis ezek szerint a szabályok szerint élt. Volt, amit nem értettem meg, miért is kell egy-két dolgot így csinálni, de a későbbi évek bőven igazolták ezen aranyszabályokat. Nélkülözhetetlenek voltak a fennmaradáshoz.

Tényleg, inkább éhesen lefeküdni és korgó gyomorral tűrni, mint valami meggondolatlanságot csinálni és abból jóvátehetetlen dolgok keletkezzenek. Persze nem volt könnyű ott az élet, egy darabig sok-sok türelmet igényelt az embertől és önmegtartóztatást, önuralmat. Senki ott mással nem törődött, mert nem volt rá energiája, elég mindenkinek a saját baja, terhe, szenvedése. Ott nagy szó volt, aki tudott önzetlen lenni egy kicsit és a másiknak valamilyen formában segíteni. Ott formálódtak örökérvényű barátságok, mert ott, aki igaz barát tudott lenni, az a szabad életében is meg tudta őrizni azt.

Talán egy hónapig voltunk még ezekkel a fiúkkal és hirtelen hallom, megvan az engedélyük és mehetnek. Talán megszabadultak a lágeri élettől örökre. Kemény árat fizettek azért a fiatal, mozgalmi, tiszta, eszmei elveikért. Emléküket míg élek megőrzöm, hiszen nélkülük szegényebb lettem volna az ottani sivár tapasztalatok birtokában. Szavaikat maximálisan igyekeztem mindig betartani, talán a későbbi konyhai elhelyezkedésemben is nagyban az ő tanácsaik segítettek engemet. Bár hazakerültek volna!

Soha többé a mai napig nem láttam őket és nem hallottam róluk. Hirtelen búcsúzásuk maradt meg szemem előtt, és az a sok jó tanács és többszöri segítségük, melyet kenyérdarabbal próbáltak irántunk kinyilvánítani. Nagy jelenet volt ez nekem, nekünk 1946 januárjában, Vorkután magyar fiatalokkal találkozni, akik kommunisták voltak - legalábbis hat évvel korábban úgy jöttek ki.

Ki tudja, mekkora eszmei törést okoztak nekik. Ők tudják. Magunkra maradtunk mi magyarok a sok nemzetiség között. Újoncoknak új tapasztalatokat kellett gyűjteni a megmaradásért.

A ruházatunkat ki lehetett már cserélni melegebbre. Vattanadrág, vatta kis- és nagykabát. Meleg téli sapka, meleg kesztyű, meleg alsóing, alsónadrág a legszükségesebbek a kinti munkához. Változatlanul havat dobáltunk. Ha új hófúvás nem volt, akkor egyengettük a két oldalra feldobált kockákat. Már a vonat teteje alig látszott ki a hótömegből. Megkóstoltuk milyen a vihar, milyen érzés a -40 °C. Eléggé próbára tett bennünket. Nagyon fáztunk, pedig ahhoz képest, ahogy idejöttünk, sokkal melegebben fel voltunk öltözve. Kaptam a sásbocskor helyett egy vattaharisnyát, amit ha ráhúztam a nadrágra, elég jól védett. A lábom fejére pedig egy nagyméretű kalucsniszerűt. Ezt ráhúztam a vattavarrásos harisnyára. Persze a harisnyába is belefért egy-két kapca. Szóval a lehetőségekhez képest azért felöltöztünk.

Egyik alkalommal messzebb mentünk a szokásosnál havat dobálni. Feltámadt a szél és igen erősen fújt. A hideg is több volt -30 °C-nál. Már a brigadér is kímélt volna bennünket, de nem volt hová bemenni, sík terepen dolgoztunk. Hókockákból raktunk egy falat fejmagasságig és amellé felváltva beálltunk, hogy legalább a szél ellen védve legyünk valamelyest.
Az egyik pesti fiú, Ottó nem akart mozogni sem. Csak állt, állt, mint aki megvan gémberedve. Hiába lökdöstem, csak állt, mint aki el van szán-
va. Amire hazamentünk, a két lábujja és sarka megfagyott. Orvoshoz nem ment addig, míg ki nem sebesedett. Amikor elment, már olyan szagos volt, hogy akik mellette aludtak, alig bírták. Le kellett mind a két lába nagyujját operálni.

Nem lehetett az embernek lazítani egy pillanatra sem. A lágerünk kisméretű volt más lágerekhez viszonyítva. (Ezerötszáz rab.) Sajnos a köztörvényesekkel elég össze voltunk keverve, de a nagyobb vezérek külön barakkban laktak. A vezérek embereikkel olykor feltörték az élelmiszerraktárt, megvámolták a csomagosokat. A kisebb tolvajok pedig fogolytársaiknak okoztak kisebb-nagyobb kellemetlenségeket. Folyt a cserebere itt is a ruhaneműkkel. Ha vigyázott az ember, hogy ne csapják be, akkor melegebb dolgokhoz is hozzájutott, ami azért jó volt. Így a csomagosoktól többnyire jó pulóvert, kesztyűt és meleg zoknit lehetett beszerezni. Persze nem a magamfajtának, hanem aki az üzletelésben benne volt. Ezek pedig továbbadták dohányért, pénzért, cukorért, kenyérért. Folyt a seftelés állandóan.

Itt, a lágerben mivel „kisévesek” voltak zömében - (mi a románokkal együtt huszonnyolcan nagyévesek) - már utólag megítélve lazább volt a fegyelem mint pl. a későbbi lágerekben. Sokban megszabta a lágeri közhangulatot, hogy milyen volt a lágerparancsnok. Sajnos, ha szigorításokra volt szükség, az mindig a köztörvényesek miatt következett be. Nagyon uralták a helyzetet és az nyomta rá a bélyeget legjobban a viselkedésükre, hogy aktívan nem dolgoztak. Helyettük a politikai fogolynak kellett elvégezni a kiszabott munkát. Az nehezítette legjobban a munkát, hogy a különböző (ötféle) ebéd és reggeli jegyet úgy osztották ki, hogy a nem dolgozók kapták az értékesebb jegeket, amiért több ételt kaptak, a kevésbé értékes jegyet pedig a szorgalmasan és aktívan dolgozók. Így a legtermészetesebbé vált, hogy a dolgozó fogoly lassan, de biztosan elvesztette munkabírását, legyengült. Ilyenkor, ha a fenekén, oldalán és karján már nem volt mit fogni, mert nem volt hús, akkor egy hónapra feljavításra kórházba utalták.

Tehát az elosztásba fulladt bele a dolog. A tolvajok erőszak és befolyásoltság alapon is kiharcolták a maguk előjogait. Olyan veszedelmes pókhálószövevény volt ez, amibe akkor az elején bele sem látott az ember. Csak későbbi időben jött rá sok minden lágeri törvényre. Feljebb reklamációt lehetett volna benyújtani, de arra csak a szegény ördög fizetett rá. Olyan szennyes, piszkos vagy nehéz munkák is voltak, amire beosztották és belegebedt vagy... Szóval a mi sorsunk: tűrni, tűrni és kibírni.

Természetesen a sorsunkba bele kellett nyugodni, mert mi mást tehetett volna az ember. Megpróbáltam az alkalmazkodásra hajló természetemet elővenni. Vigyáztam arra, konfliktusaim, összetűzéseim ne legyenek senkivel, mert annak nincs semmi értelme. Innen úgyis csak akkor szabadulunk meg, ha a tizenöt évnek vége. De az rettentő soknak tűnt és én akárhogy néztem is ezeket a valós, reális körülményeket, amit itt a lágerben lát, tapasztal az ember, - mégis valami azt sugallta, hogy az igazságnak előbb-utóbb ki kell derülnie és akkor pedig ez a tizenöt év nullára kell, hogy értékelődjön. Igen ám, de remény csak lehetőségekkel ér valamit, amit itt nem láttam egyáltalán.

21
1 ] 2 ] 3 ] 4 ] 5 ] 6 ] 7 ] 8 ] 9 ] 10 ] 11 ] 12 ] 13 ] 14 ] 15 ] 16 ] 17 ] 18 ] 19 ] 20 ] [ 21 ] 22 ] 23 ] 24 ] 25 ] 26 ] 27 ] 28 ] 29 ] 30 ] 31 ] 32 ] 33 ] 34 ] 35 ] 36 ] 37 ] 38 ] 39 ] 40 ] 41 ] 42 ] 43 ] 44 ]

Vissza a webhely tartalomjegyzékéhez