SZEKERES IMRE GYULA
/ 1925 Hódmezõvásárhely / |
A rabságom első szakasza lezárult
1948 első negyedével lezárult a fogságom egyik formája. Eddig az ideig kimondottan fizikai, külső, felszíni munkákra voltam igénybe véve. Kezdtem a hóeltakarítási munkákkal, majd az égetett mész, később a kőhordó munkát végeztem. Innen visszakerültem a téglagyárba, ahol már eléggé változatos munkákat csináltattak velem; hóeltakarító, gödörásó (kubikos) építésnél segédmunkás, majd a téglagyárban szárított téglakihordó voltam. A különböző munkák arra késztettek, hogy bíztam magamban. Akármilyen munkát bíznak rám, nem fog ki rajtam. Csak egy baj volt. Hosszú távon a rendszeres erő-igénybevétel az erőtartalékomat igencsak veszélyeztette. A napi rendszeres adag elfogyasztása kevésnek bizonyult olyan munkásfogolynak, aki a munkáját igyekezett elvégezni. Ha pedig csak lazítva dolgozott valaki, akkor a leggyengébb kosztot kapta, ami megint csak odajuttatta, hogy rövid idő alatt leromlott. Az esetleges kórházi beutalások pedig valóban csak pihenést szolgáltak az ember lesoványodott testének; kikerülése után nagyon lassan tudott újra belelendülni az ember az újabb munkák ritmusába. Tehát szerintem nem volt az az ember kisegítve, akit kórházba utaltak. No, nem mondom, hogy nem esett jól az embernek máról holnapra az a tisztaság, pihenés és nyugalmas étkezés. Persze hogy jó volt, de nem elég. Egyszóval nem a véletlen műve volt, hogy én akkor ott a téglagyárban a kórházi beutalás lehetőségét elvetettem és a konyhai munka mellett tartottam ki. Igaz, nagyon gyengének éreztem magamat, szinte elkeserített nap, mint nap. Amikor Achromenkó brigádvezetőm elintézte, hogy konyhára kerülhetek kórház helyett, éreztem és bíztam abban, hogy ha rajtam fog múlni, a konyhát meg fogom tartani mellékállásnak, már csak a pótadagok miatt is. Ha ez sikerül, nem gyengülök én le többet és az erőmet nem fogom elveszíteni soha. Beláttam, itt csak az marad meg, aki az erejét meg tudja tartani. Akik otthonról kaptak csomagot, ezért voltak előnyben velünk szemben. Ha nem is sűrűn, de mégis időnként sokat jelentett ez a pótlás is szervezetüknek. Tehát ott tartottam, hogy a három hónapos konyhai tartózkodás után kijártam a brigáddal dolgozni, de esténként amikor hazajöttem a munkából, egyenesen mentem a konyhára. Eleinte kicsit feszélyezve éreztem magamat, mert ez is már kiváltságnak volt tekinthető, a konyhára járni dolgozni és enni! Természetesen az én napi adagjaimat most már megkaptam rendesen. A reggelin és a kenyéren kívül már az ebédet nem ettem meg, azt oda tudtam adni hol az egyik, hol a másik fiúnak (persze magyarnak). Nekem bőven elég volt este, amit a konyhán kaptam enni. Már el volt téve a részem és megmondták mit csináljak. Mindig hagytak munkát is, amit a konyhán el kellett végeznem. Nem sokáig ment ez az idő, mert hamarosan nagy ETÁP-ot szerveztek a 40-es bánya lágerébe. A konyhán dolgozott egy ukrán Fégya nevű fiatal szakács, aki azt mondta, hogy ha ő is belekerül a csoportba meg én is, akkor ő ott az új helyen elrendezi a dolgomat, hogy egyenesen a konyhára kerüljek, konyhai dolgozónak. Mit mondhattam erre az ígéretére! Csak el tudtam fogadni ígéretét, de még ehhez az is kellett, hogy én is menjek a csoporttal. Sokan mentek, belekerültem én is, ő is. Azt már korábban tudtam, amikor ott dolgoztam köztük a konyhán, hogy nagyon ragaszkodnak a személyemhez, munkámhoz. Mert a kezük alá tudtam igényüknek megfelelően dolgozni. Mert azért tudtak ám követelni is, de nem mindenki tudta őket rendesen kiszolgálni. Én pedig nem restelltem a tisztaságra is nagyon ügyelni. Az nekik is jólesett, amikor egészségügyi ellenőrzést kaptak és ragyogott minden. A padlódeszkát késsel kapartam fel, olyan volt mint a nyújtódeszka. Az edények, üstök környéke is mindig rendben és tisztán volt tartva. Az ő munkájukba is sokszor besegítettem és látták, kezemre áll a szakácsmunka is. Ezért ragaszkodtak hozzám. Tehát belekerültünk elég sokan az elmenő csoportba. Néhányan azok közül is, akikkel a mészégetőben is együtt voltam, magyar fiúkkal. Egger Gézával, Lovas Józsival. Egyébként itt szakadtunk legjobban széjjel azoktól a magyar fiúktól, akik eddig velem voltak. Sipos Marci, Ludányi Laci, Mohari Feri, Kereszthidi Ottó, Farkas Karcsi, Sörös Tamás, Koczúr István, Oláh Feri. Persze sokat nem tudhattam az új helyről, csak azt híresztelték, hogy egy új szénbánya lágerébe megyünk. Búcsút vettem megint a téglagyártól, örökre immár. Mert többé soha sem jártam arra. Csak az emléke maradt meg bennem, jó és rossz képekben egyaránt. A fiúktól, akiktől tudtam, elbúcsúztam. Voltak, már nemcsak magyar barátaim is, hanem pl. a két tatár Aljisin fivérek, Jaska és Zsorka. Jaska borbély volt, Zsorka szakács. Nagyon szerették a magyarokat. Rendes fiúk, barátságosan keresték meg mindig a magyar fiúkat. Érdekes volt mindig egy olyan emberi találkozás, amikor nem a nyelv, hanem a közös teherviselés, az ottlét közös szenvedése hozta össze az embereket. Kereste mindegyik, mit tud felfedezni a másikban, hasonló tulajdonságot, ami őbenne is megvan. Egy barátságos mosoly, egy kedves szó, érdeklődés sorsom iránt, az otthonom iránt, ki maradt otthon, ki vár? Ezek a kis apró figyelmességek egymást iránt, nagyon sokszor megnyilvánultak, még idegenek részéről is. Némelyik nem is nevezhető idegennek a magatartása miatt, csak nyelvében. Viszont a nemzetközi nyelvünkké vált az orosz. Ki úgy, ki így selypítette, de igyekeztünk úgy magyarázni, hogy megértsük egymást. Dehogy láttunk egymásban ellenséget, hisz ők éppen olyan szenvedő alanyai voltak, lettek a háborúnak, mint mi. A legkülönbözőbb dolgokért lettek politikai elítéltek. És ez egy közös nevező volt nekünk. Nem kevesen voltak, hitbeli meggyőződésükért, fogságba esésük okáért. Volt ott hős, veterán, cári időkből még élő hajóskapitány is, meg ki tudná szegényeket felsorolni. Elmentünk tehát egy új helyre, amit még nem ismerünk. Reméltem, Fégya ígérete is segített abban, hogy ne szomorkodjam a fiúk, barátok elvesztése miatt. Mégiscsak az embernek elsősorban magával kell foglalkoznia. Ha esetleg jobban fog menni sora az átlagnál, akkor tud segíteni másik magyar rabtestvérén. Igen, az élet kegyetlen törvénye ott is igaz. A létfenntartásért folyik az állandó harc. Csak ott a fogságban kicsit másképp, mint a szabad életben. Bár sok hasonlóság van, mivel ott és itt is, kívül és bent emberek élnek. Az emberek pedig természetüknél fogva szinte mindenre képesek. Ehhez használják fel a tudatukat, érzelmeiket, jó és rossz indulataikat. Milyen szépen is lehetne élni a világon, ha minden ember a másikban önmagát keresné. Ne akarna mindjárt uralkodni a másikon. A gyengébbeket támogatná, segítené az erősebb. Hiú ábránd. Kicsiben, itt-ott még meg-megnyilvánul ez az ábránd, de egységesen, a földkerekségen még sok az elvárnivaló. Mi marad hátra, kisebb csoportokban megvalósítani az emberibb életet. Ilyen és hasonló gondolatokkal meneteltem a csoportban. Megérkeztünk az új helyre. Valóban új itt minden; a barakkoktól kezdve a hatalmas konyhaépületig. Már a kapu előtt észrevettem a fejlődés nyomait. Ezek már hatalmas, kétrészes barakkok. Kétszáz férőhelyesek. Középen a bejárat, mellékhelyiségek. Jobbra-balra a szálláshelyek. Rendes priccs matracokkal, középen asztal székekkel. Elhelyezkedtünk a számunkra kijelölt barakkban, utána jöttek és az elosztást megkaptuk. Másnap ki, hol jelentkezik, kinél, melyik brigádban. Az én nevemet nem hallom. Aggódtam, vajon mi lesz velem? Egyszer jön egy másik ilyen személyzetis és neveket olvas. Aki hallja, az jelentkezzen Iván Gregoro-vicsnál, a konyha vezetőjénél. Mások meg máshol. Nekem a konyhán kellett jelentkeznem Fegyával és még két személlyel. Engem konyhai dolgozónak osztottak be. Azt, hogy mikor és ki intézte el idejövetelemet, csak sejthettem, mivel korábban erre ígéretet kaptam. Tehát megkezdődött számomra egy új, más világ a rabságomban. Azt leírni nem lehet, kifejezni nem vagyok képes, mit jelentett. Egyszerűen csak egy bizonyos hálát éreztem valaki iránt, aki sorsomat egyengeti. Ki, vagy mi lehet az? Nekem nem kellett sokáig gondolkodnom ezen, hiszen gyerekkori nevelésem Isten iránti érzelmeimet és az ő gondviselését juttatta eszembe. Hiszen már eddig is szinte szüntelen kértem, tegye lehetővé nekem, hogy el tudjam viselni a szörnyű megpróbáltatásokat. Legyen erőm hozzá. Tudjam kibírni. Meg tudjak maradni. Nem magamért, hanem édesapám életének meghosszabbításáért, mellette lehessek öreg napjaiban. Széppé tudjam tenni öreg napjait. Hacsak kicsit is megérdemlem, hazamehessek. Ezt kértem csupán elalvás előtt. Most meg egy csapásra megváltozik minden eddigi forma előttem. Új lehetőségek az életben maradáshoz! Egy kicsit megcsillant előttem a konyha rejtélye. Eddig azt gondoltam, csupa kiváltságosak dolgoznak a konyhán, egy szövetség, akik határtalan előnyben vannak minden más fogollyal szemben. A konyhán csak olyan dolgozhat, mint szakács és állandó konyhai dolgozó, akiket a láger vezetősége jóváhagy. Biztosan van azért személyi kapcsolat is, mert ha már valaki belől van a konyha ajtaján, könnyedén behozhatja egy földijét, barátját vagy valakijét akit garantálni tud. Persze, azért érteni is kell a dolgokhoz, de legfontosabb a megbízhatóság. Tehát mindenki olyan társsal szeretne dolgozni a konyhán, akiben meg lehet bízni. Pl. a megbízhatóság arra is vonatkozik, hogy tudjon hallgatni, ha valamit lát, ami nem rá tartozik. A főszakácsnak olyan emberekre van szüksége, akik a munkájukat is becsülettel elvégzik a legjobb tudásuk szerint és csak a saját dolgukkal törődnek. Kicsit már láttam, belekóstoltam a konyhai életbe ott a téglagyárban. Így nem féltem egyáltalán. Így meg különösen hogy csak konyhai dolgozó lettem, felelősségem se lesz, csak a saját munkámért. Azt meg igyekszem jól elvégezni, nem lehet baj. Tehát jelentkeztem Iván Gregorovicsnál, aki abban az időben lehetett negyvenöt-ötven éves. Nagyon komoly embernek ismertem meg, soha sem láttam még mosolyogni sem. Egyenes, kimért, lassú lépéseivel, ha végigment a konyhán, mindenki tudta, ezt azért teszi, hogy szemével körbenézzen és meglássa rendben mennek-e a dolgok. Kis dolgokért nem szólt, de amikor végzett a szemléjével, az irodájába visszahúzódott, valakit elküldött az első szakácsért, akinek a portáján rendellenességet tapasztalt. Amikor eligazította, akkor tőle üzent a következőért. Azt mondták, hogy amikor végezte az eligazítást a rendetlenség miatt, azt olyan hatásosan tudta előadni, hogy az embereknek eszébe sem jutott magyarázkodni. Csak ígéretet tehetett, hogy a mulasztást azonnal pótolja, vagy a rendetlenséget elhárítja. |
28 |