SZEKERES IMRE GYULA
/ 1925 Hódmezõvásárhely / |
Aszódi őrhelyen November elején behívat Oláh Pál hadiüzemi parancsnok, főhadnagy kettőnket Benkő Gyurival. Tudtunkra adja, hogy ránk esett a választás, hogy Aszódra kiküldjenek kettőnket, hogy egy ott levő raktárt (pincében) őrizzünk mindaddig, míg saját magunk nem győződünk meg arról, hogy most már tovább kell állni, vagyis onnan a budapesti Kokron irodára kell menni jelentkezni, hogy feladatunkat teljesítettük és a havi fizetésünket felvegyük. Nyílt parancsot most is kaptunk, mely igazolt bennünket ott-tartózkodásunk alatt. Ez fontos dokumentum volt már akkor, mert a nyilasuralom katonái igencsak igazoltattak mindenfelé és a tábori csendőrség is. A feladatot megértettük és elfogadtuk abban a reményben, hátha lesz szerencsénk és a front átmegy rajtunk és utána hazamegyünk Vásárhelyre. Ki láthatott abban az időben tisztán és pláne okosan előre. Megérkeztünk Aszódra. Fogadott bennünket a megadott címen Micsinay Péter, gyárunk főmérnökének testvére. Első látásra megnyerő, barátságos, egyik lábára sánta a házigazda. Mondta, hogy tud az érkezésünkről és tudja mi a feladatunk. Bemutatta az épületet, mely nekünk igencsak nagynak tűnt első látásra. Villaszerű főépület, körül sok melléképület sorakozott. Bemutatta a főépület belsejét is, mondván, hogy mi ott is lakhatunk, ha akarunk, mert ő hamarosan el fog menekülni nyugatra, vagyis a Dunántúlra. Bemutatta az éléskamráját, mely zugig volt mindenfajta élelemmel, csüngött a sok szalámi, kolbász, sonka, a polcokon a rengeteg befőtt. Szabad kezet adott, hogy abból eszünk, amiből akarunk, belátásunk
szerint. A melléképületben pedig fel volt raktározva a sok gabona. Góré
alatt a sok disznó, anyakoca a malacokkal. Sok tyúk, csirke, kacsa, gyöngy- Azt a rejtélyes pincét is megmutatta, amiért tulajdonképpen ide kellett jönnünk. Ez a domb oldalába süllyesztett, kb. harminc méter hosszú, eléggé széles pince volt. Külső felében nem volt semmi, viszont belső egyharmada le volt lécráccsal zárva. Mondta, ez itt a lényeges, ezek a gyártulajdonos dolgai. Tulajdon, tehát idegenek ezekhez nem férhetnek, nem nyúlhatnak hozzá. Ezt kell nekünk őrizni. Arra még felhívta a figyelmünket, hogy légitámadás esetén a pince alkalmas óvóhelynek is, így, ha lesz rá igény, a község lakói igénybe vehetik ezt, megengedhetjük. Az állatokat etessük és vágjuk, használjuk ahogy igényeljük. No ilyen helyről mi nem is álmodtunk, hogy ilyen jó helyre kerülünk. Ígértük, hogy mi vigyázunk mindenre addig, míg itt leszünk, de ha a front közeledik és nekünk menni kell, akkor itthagyunk mi is mindent. Nagyon mi se láttunk előre, mi fog bekövetkezni. Néhány nap múlva valóban felkészült Micsinay úr a távozásra. Sok élelmet felpakolt egy féderes kocsira, majd utána kötötte a tehénkéjét, befogta az egy sárgapej lovát, elköszönt és elindult a nyugati irányba, Budapest felé. Egyedül ment, valószínű felesége nem volt, sem más hozzátartozója. Egy hölgy mégis volt, akitől ott az udvaron érzékeny búcsút vett és nekünk azt mondta, ha valamiben mégis nem boldogulnánk, ő segíteni fog, megbízhatunk nyugodtan benne. Mi mégsem foglaltuk el a főépületben a lakosztályt. Jobbnak tartottuk, ha az udvari részen álló, külön kis épületrészt választjuk. Ezt a helyiséget fűteni is lehetett, tehát főzni is alkalmas volt és fekvőhely is volt benne. No meg nem is volt nagy célpont mint a főépület. A Gazda alig hogy elment, jöttek és bemutatkoztak olyan emberek, akik azt mondták, hogy ők bejáratosak ide dolgozni. A kertészeti munkákat végezték. Nem voltak rosszindulattal irántunk, így eltársalogtunk velük. Megkezdtük a mindennapi életünket. Főztünk, ettünk, ittunk (sok szörpöt is találtunk). Vágtuk a baromfit, meghívtuk ebédre, hol az egyik, hol másik új ismerőst. Volt időnk most már jól szétnézni, aprólékosan a
gazdaságban, mibe is csöppentünk. Rengeteg értéket hagyott ott a
tulajdonos. Nem is lehetett megérteni miért kényszerült az elmenésre. Ő
biztosan tudhatta mitől félt, pedig már nem is volt fiatal. Úgy gondolom ma,
hogy ötven év körül jár- Arra is még jól emlékszem, hogy óva figyelmeztetett, nehogy bevárjuk az oroszokat, mert kivisznek Szibériába fogolynak. Ezt megjegyeztük magunknak. Gyorsan teltek a napok és közeledni látszott a front, Bag község irányába, ha fölmentünk a domb tetejére. Látszott, különösen éjjel, ahogy becsapódnak a lövegek. Az ágyúdörgés szinte szüntelenül hallatszott. Nappal orosz felségjellel a repülők is megjelentek. November vége felé megjelentek a német katonák is, nagy dirrel-dúrral, kiabálással. Látszott rajtuk, hogy nagyon idegesek lehetnek. Mutogattak nagyon a főépület felé. Én meg mutattam, nem értem. Gondoltam én, hogy be szeretnének menni, mert megnézték, zárva volt. Kérték a kulcsot. Kiabáltak, hangoskodtak. Az egyik falusi ismerős éppen jött hozzánk és látja a jelenetet. Int és súgja, adjam oda a kulcsot, mert ha nem adom oda, az lesz a vége, hogy betörik. Gondoltam, igaza van, Gyuri is megerősítette szándékomat, bementem a szobánkba és kihoztam a kulcsot, odaadtam a tisztnek és mindjárt lecsitult. Úgy nézett ki, hogy csak egy szoba kellett nekik, amibe egy főtiszt hamarosan jött is és néhány tiszttel beköltözött. A mi szobánk ablaka, ajtaja pont szembenézett az ő bejárati ajtójukkal. Még csoda, hogy megtűrtek bennünket. Jöttek is a repülők, sűrűbben, mind eddig. Az udvarba is kaptunk becsapódást. Az egyiknek szilánkja az orrom előtt csapódott a szekrényajtóba, amikor éppen mostam a teknőben a szennyes ruhánkat. Gyuri járt ki a jószágot etetni és egyéb dolgokat elvégezni. A főzés az én feladatom volt. A főépületből változatlanul kihoztuk az élelmiszert, amire szükségünk volt. A németeknek, úgy látszott, nem kellett csak a szoba, bent nem nyúltak máshoz. Az anyakocát azonban kiszúrták maguknak és el is vitték, hiába volt Gyurinak egy kis német nyelv ismerete a polgári iskolából, amit most hasznosítani akart, magyarázott, mi lesz a kis szopós malacokkal. Nem törődtek vele, kellett nekik és föltették a teherkocsira és elszállították. A másik kellemetlen dolog az volt, amikor egyik katona kenyéren keresztül a keze fejét átlőtte és rájöttek, hogy nem valódi sebesülése van. No ezt a fegyelmező jelenetet is végig kellett néznünk. Borzasztóan kikapott, majd elvitték. Szóval megszűnt a mi nyugalmas életünk, nem sokáig tartott. A légiriadó már mindennapos volt, így a községből naponta feljártak harminc-negyvenen, főleg gyerekes családok. Volt már olyan is, haza se ment, ott aludt a pincében. Meg kellett kezdenünk komolyan venni a helyzetet és megosztani gondolatainkat valaki helybélivel. Ahogy a németek befészkelték magukat, a belövések, becsapódások is sűrűsödtek. Veszélyessé vált a helyzet. Közben cserélődtek a németek is, egyik pk. elment, de jött mindjárt másik. Azt elnézték, hogy a lakosság feljár a pincébe. Természetesnek vették. Nekünk Gyurival döntenünk kellett, hogy mi legyen azután, amikor mi elmegyünk innen és a ház magára marad. Egyik idősebb ismerősünket megkértük, legyen a megoldásunk segítésében partnerünk. Elmondtuk, mit gondoltunk ki. Közösen megnézzük, mit is őriztünk eddig, a levente puskánkkal. Amire egyébként szükség sem volt. Bementünk kulccsal a pince belső felébe és láttuk, egy rakás láda van benne. No, de ebben mi lehet. Egyiket felbontottuk és láttuk, fehérnemű minden változatban. Másikban felsőruhák, nagykabátok. Sok majolika edény. Abban megegyeztünk, hogy az oroszok kezébe ne jusson ez az anyag, inkább legyen a lakosságé. Ha elmennek a németek, osszák szét maguk között. Az állatállományt hasonlóan, mert az oroszok, ahogy hírlik, mindent elkoboznak, ahonnan elmenekültek. Így meg nem megy kárba, hiszen az idejáró dolgozók viszik el. Ha a gazda visszajön, majd elszámolnak, mi történt. Nekünk is választottunk nagykabátot, fehérneműt, törülközőt az útra és takarót, hogy ne legyen ilyenből hiányunk. A lakosok sütöttek kalácsot, húst az útra, hogy el legyünk látva, ki tudja mi vár reánk, mire Pestre érünk. Három napig tanakodtunk Gyurival, mire a végső döntés megszületett bennünk. Megyünk ma este, elindulunk akármi is történik. Nem biztattak azzal, hogy az életünk biztonságban lenne az oroszok kezében. Ráhagytunk mindent a lakosokra. A németek már korábban elmentek a főépületből és a veresegyházi út nyüzsgött tőlük. Bag felől jöttek és északnyugat irányba vonultak, jármű járművet ért. Este felé búcsút vettünk és két női kerékpárral gyalogosan az útszélén vigyázva, hogy el ne üssenek bennünket, elindultunk 1944. december 10-én. Mentünk, toltuk a kerékpárt a kis batyunkkal, remélve, hogy jól döntöttünk. Határtalan zaj volt, részben a golyózáportól, aknalövegek becsapódásától és a járművek motorbúgásától. Majd megsüketültünk, nem hallottuk egymás hangját sem, amikor egymáshoz kiabáltunk. Ez a vonulat lehetett az első frontvonal akkor, mert mint utóbb háború után ottjárva, megtudtam, reggelre Aszódra bevonultak az oroszok. Kíváncsiságból megkérdeztem, mi lett a Micsinay villával. Azt válaszolták, akik tudták, hogy jó hogy szétosztottak mindent egymás között, mert minden elégett volna a pincében egy gyújtógránáttól, amit egy orosz katona bedobott, arra számítva, hogy németek vannak benne. Ez az út örökre emlékezetes maradt számomra, mert ha előre sejtjük Gyurival, mi vár ránk, jobb lett volna el sem indulni. No, de ha tudná az ember, hogy el fog esni, akkor előre leül. Hajnalig meneteltünk kerékpárunkkal a szemetelő esőben, sáros út mentén, erősen a szélén, nehogy a mellettünk rohanó, robogó katonai járművek elsodorjanak bennünket. Így is megtörtént, hogy a sűrű aknabecsapódások miatt, pillanat alatt lefektettük a kerékpárunkat és mellé feküdtünk a sárba. Már a süvítő golyóktól nem is tartottunk, csak az aknaszilánktól féltünk, és attól, hogy eltaposnak a sötétben a járművek. A sáros kerekeket nem győztük kezünkkel tisztítani, hogy tudjuk tolni a kerékpárt. Közben lehűlt a levegő és a szemerkélő eső átváltott hópelyhekké. A talaj felszíne is kezdett keményedni, megfagyni. Az oroszok hajnalig támadták a visszavonuló németeket, szórták eszeveszettül lövedékeiket útra, út mellé, talán nem is célozva, csak úgy vaktában. Olykor egy repülőgép felénk jött és rengeteg sztalingyertyát szórt ki, amelyik bevilágította néhány percre az egész környéket. Amilyen szép volt tőlük a sötét égbolt a nyomjelzős lövedékek sűrűjében, olyan borzalmas volt a földön elviselni ezt a pokoli állapotot. Mi Gyurival ilyet még nem láttunk és nem éltünk át eddig. Hajnal felé már nagyon elfáradtunk és mivel a németek vonulása is csökkent arra, amerre mi szándékoztunk menni, úgy döntöttünk megállunk, megpihenünk. Éhesek is voltunk, de főként fáradtak testileg-lelkileg. A fizikai fáradságunk a fentebb leírtak miatt a legtermészetesebb. A lövések, csattanások, becsapódások, ágyúdörgések zaja távolabbról hallatszottak és a németekből is jóval kevesebbet láttunk már. Letáboroztunk. Szürkület volt, hideg téleleji hajnal. A sáros rögök földfelszíne fagyos lett, nem ragadt, mint az éjjel. A kerékpárunkat megtakarítottuk a sártól. Az elemózsiát elővettük, amit az aszódi asszonyok szorgalmas keze elrakott részünkre a zsákba. Megreggeliztünk, majd belecsavartuk magunkat a vastag gyapjú takarókba és fejünket a zsákunkra hajtva a kerékpárok mellett, az ég alatt, jó friss levegőn, nagyon hamar elszenderegtünk. Félreeső helyen, az úttól jóval beljebb arra ébredtünk,
hogy öt-hat centiméter vastagon belepett a hó bennünket. Földön aludva, hó
alatt, kicsit talán hihetetlennek tűnhet, hogy nem fáztunk, de igaz volt. A
vastag gyapjútakaró megvédett bennünket. Már csak ezért is jó volt az ötletünk,
a legszükségesebb dolgokat magunkkal el kell hozni. (Gondolom ez bocsánatos bűnünk
lehet a Kokron család felé, hogy ezt a néhány életmentő ruházati dolgot
magunkkal hoztuk.) Később ezektől a szükség megszabadított, mert szűkös napjainkban élelemért el kellett cserélnünk. A végére semmi sem maradt, még mutatóba sem. No de ne vágjunk a dolgok elébe. Gyorsan megmosakodtunk, a frissen esett hóba, amitől még jobban betüzesedtünk, felöltöztünk és felkészültünk a további ismeretlen utunkra. Mi hajthatott bennünket, milyen kötelességtudat (amire egyébként neveltek), ma nehéz megmagyarázni, elemezni. Újra, most már könnyebben (mert az út nem volt olyan forgalmas, mint az éjjel) mentünk és mentünk. Célunk a Budapesti Központi Iroda, oda kell eljutnunk mindenáron a nyílt parancs szerint. Nem mondhatja senki, hogy nem az utolsó pillanatig tartózkodtunk Aszódon és nem mi döntöttünk saját sorsunk felől. Ki tudja jól-e. Szerencsére Gyurival nagyon jól megértettük egymást, sohasem vitatkoztunk. Megbeszéltünk minden dolgunkat előre és együtt döntöttünk, hogy később, ha nem jól sülne el a dolog vége, egymást nem hibáztathatjuk. Együtt felelünk minden lépésünkről. Mellettünk azért nem volt teljesen üres az út. Hol Pest felé, hol pedig onnan jöttek a szállító járművek, tele katonákkal, meg lőszeres ládákkal. Hordták a frontra az utánpótlást emberben, munícióban. Sebesülteket hátra. Gyurival csak olykor összenéztünk és egyre gondolhattunk. Sohasem hittük volna, hogy ilyen fölfordulással jár a háború. Milyen más volt eddig a Híradó vásznáról ismerni a háborút, érzékelni borzalmait. Most telibe találtuk magunkat vele, itt játszódik szemünk láttára. Nem állhattunk meg pihenni, mert sötétedés előtt be kell érnünk Budapestre. Gondoltuk, de még messzire voltunk tőle és az utat is kellett érdeklődni a civil lakosoktól, hogy merre veszélytelenebb és rövidebb az utunk. Új döntésünk született. Még egy éjszakát az útban eltöltünk és korán reggel indulunk, hogy időnk legyen megkeresni az Irodát. Jól döntöttünk. Hol volt még Budapest és már esteledett ránk. Most már gyakorlottan kerestünk megfelelő helyet és elszállásoltuk magunkat. Aránylag jól pihentünk és frissen reggel tovább indultunk. Sűrűn kellett érdeklődnünk az Iroda címe felől. Budán volt, így az egyik hídon is át kellett menni. Végre megtaláltuk, fellélegeztünk és Gyurival megöleltük egymást örömünkben. Nem sokáig tartott. Bementünk és kerestünk egy vezetőt, aki tud a mi küldetésünkről. Hamar megtaláltuk és lejelentkeztünk, hogy íme itt vagyunk Aszódról. Saját belátásunk szerint cselekedtünk. Első szava az volt: akkor miért nem maradtak ott? Saját belátásra. Mert mi úgy értelmeztük a nyílt parancs szövege szerint, hogy csak az elindulás idejéről kell saját magunknak dönteni. Uram, Istenem micsoda tévedés. Mennyi fáradságtól és kockázattól menekülhettünk volna meg. Szinte nem akarta elhinni, hogy mi ott vagyunk, amikor Aszód már elesett és ott oroszok vannak. Igen, de mi már 10-én eljöttünk este. Vigasztalódni csak abban tudtunk, hogy az Aszód lakosai sem javasolták ottmaradásunkat. Az iroda vezetője végül tudomásul vette a tényeket és kifizette járandó bérünket és eligazított további utunkra. A gyár menekült csoportját megtaláltuk az óbudai téglagyárban. Kis-tarcsáról már előbb eljöttek és megkezdték a csoport tagjait és az anyagokat szállítani tovább Dunántúlra, Pápára a Mika szövőgyár területére. Hamarosan egyik anyagszállító járművel mi Gyurival is lekerültünk Pápára. December lévén nyomasztóan hatott ránk valamennyiünkre a közeli karácsony ünnepe. Semmi kilátás, hogy a háborúnak vége legyen. Csak a csoda segíthet már. Alig vártuk az új híreket azoktól, akik utolsónak jöttek el Budapestről az autókísérőktől. Szörnyű dolgokat meséltek el, mit láttak útközben. Alig tudtak már kijönni Pestről, mert az orosz csapatok körbezárták, akik bent maradtak azok már nem tudnak kijönni. Mint említettem a Mika szövőgyár pincéjében voltunk ideiglenesen elszállásolva. Itt nyomorogtunk, szorongtunk és szomorkodtunk, mert mindenki hazagondolt, a három hónappal azelőtt elhagyott otthonába szerettei közé. A nagy szomorúságunkban azért készülődtünk sütéssel, főzéssel, mert láttuk az 1944-es karácsonyt mindenképpen itt töltjük a pincében. A mesterek feleségei gondoskodtak arról, hogy némiképp meghitté és ünnepivé tegyék részünkre a szeretet ünnepét. Egyházi éneket énekeltünk és magunkban csendesen imádkoztunk Istenünkhöz, hogy a kegyetlen háborúnak legyen vége és hamarosan visszatérhessen mindenki szeretteihez. Emlékszem még ma is ötven év távlatában, hogy a csillogó, könnyes szemek a pince félhomályában gyermekeknek, felnőtteknek egyaránt békét és szeretetet kívántak, óhajtottak. Eszünkbe jutott az elindulásunk pillanata a hadiüzem pk.-nak ígérete: Pár hét csupán és visszatérünk városunkba. Minő álom maradt minden. Dadányi György fdgy.-ot nem is láttuk mi dolgozók legalább Kis-tarcsa óta. Itt már teljhatalmú hü. pk. Oláh Pál fdgy. lett. Ő, amit mondott, parancs volt. Elmúlt a Szilveszter is, itt az újesztendő, mit hozhat számunkra? Töprengtünk, számítgattunk, találgattunk és mindennap vártuk mit hoz számunkra a holnap. |
4 |