SZEKERES IMRE GYULA  / 1925 Hódmezõvásárhely  /
NYOLC ÉV RABMUNKA A SZOVJETUNIÓ VORKUTAI LÁGEREIBEN 1945-1953
Lektorálta: HÁBEL GYÖRGY  ; © Szekeres Imre Gyula 7144 Decs, Öreg u. 13. Tel : 74/495-948  ; Webmunka : Tóth István
Az itt látható  önéletrajzi írás írójának szellemi tulajdona. Nem magáncélú másolás, idézés csak beleegyezésével lehetséges.
Vissza a webhely tartalomjegyzékéhez                       
A teljes könyv letöltése : szekeres.zip 231K

1 ] 2 ] 3 ] 4 ] 5 ] 6 ] 7 ] 8 ] [ 9 ] 10 ] 11 ] 12 ] 13 ] 14 ] 15 ] 16 ] 17 ] 18 ] 19 ] 20 ] 21 ] 22 ] 23 ] 24 ] 25 ] 26 ] 27 ] 28 ] 29 ] 30 ] 31 ] 32 ] 33 ] 34 ] 35 ] 36 ] 37 ] 38 ] 39 ] 40 ] 41 ] 42 ] 43 ] 44 ]
9

Elindultunk haza

 

Estefelé elkészültünk az utazáshoz, kevés, alig maradt már vinni való. A házinéni egy kis élelmet összepakolt részünkre, ami azért nagyon jó volt, mert nélküle bizony éhezhettünk volna jó darabig, napokig.

Végső búcsút vettünk, elindultunk toronyiránt, kelet felé erdőnek, mezőnek, ismeretlen utakon keresztül-kasul, hogy minél hamarabb és rövidebb úton elérjük a magyar határt. Úgy tudtuk a házibácsitól, hogy itt, ahol voltunk a régi ezeréves határ húzódott és ide a csonkaország határa kb. hatvan kilométer. Tehát volt mit legyűrni, egy nap, meg egy éjjel. Végre megláttuk a csodálatos nagybetűket, az állomás tetején: SZOMBATHELY. A vasútállomáson felkuporodtunk Antival egy tartálykocsi tetejére és megvártuk, míg elindul az ígéret szerint az ország belseje felé.

Amikor először meggyőződtünk az országhatárkőnél arról, hogy magyar földre léptünk, bizony gyorsan lehajoltunk Antival és megcsókoltuk a szent magyar szülőföldünket, a mi édes hazánkat!

Bizony sok mindenen keresztül mentünk április 1-je óta, amikor átléptük Rábafüzesnél a magyar határt. Legfájóbb mindennél, a két jóbarátunk, jó bajtársunk (legközelebbiek) megsebesülve kint maradt és Isten tudja látjuk-e még valaha egymást vagy örökre elbúcsúztunk egymástól ott a hordágyon Pöllauban. Istenem segítsd meg őket, hogy kibírják, túléljék.

Három napig ugráltunk át arra a szerelvényre, amelyik gyorsabban, hamarabb indult az állomásokról Budapest felé. Útközben nem mertünk leszállni a vonatról pl. élelmet venni, mert tartottunk az orosz járőröktől, hogy igazoltatnak bennünket. Láttuk, hogy nem fenékig tejfel a háború utáni állapot. Több embert láttunk, akiket kísértek az orosz katonák, ki tudja hová.

Megúsztunk több igazoltatást úgy, hogy a vagon mellett elkerültük őket. Végre Budapesten találtuk magunkat. Óriási volt a sürgés-forgás. Bő szoknyás asszonyok nagy batyukkal jöttek, mentek, ahogy hallottuk feketéztek, csereberéltek, kinek milyen portékája volt vagy hiányzott, aszerint cseréltek gazdát. Amilyen zsúfolt vonatokon jöttünk Budapest felé az semmi azokhoz, amilyeneket itt láttunk. Még az ütközőkön is, lépcsőkön is ültek emberek, asszonyok nagy batyuikkal. Óriási sürgés-forgás mindenütt, Antival megegyeztünk abban, hogy azonnal élelem után kell néznünk. Pénzünk még van, de ennivalónk egy falat sincs. Megkerestük azt a vonatot, amelyik Szegedre megy és én elfoglaltam a helyünket a tetején, mert máshol nem volt. Anti elment élelmet venni valamelyik sátorba. Vártam, csak nem jön, pedig az indulási idő mindjárt itt van, Anti sehol. Az utas rengeteg, szinte áttekinthetetlen. A vonat már mozgásban van, de még nem látom Antit. Mit is csináljak? Leugorjak? Még most lehetne, de gyorsul a vonat, már-már nem lehet, hiszen a tetején vagyok, hogy is másznék le innen.
A vonat felgyorsult, úgy nézett ki, mint egy jól telitűzdelt virágcsokor. Csak az oldalán nem volt utas. Lépcső, ütköző, szeneskocsi, szerelvény tetején annyi utas volt, hogy több már nem fért volna rá. Ha jól emlékszem a Nyugatiból indultunk és Szegedig ment a vonat. Szegeden tudtam meg, hogy Hódmezővásárhely felé nem megy vonat, mert fel van robbantva az algyői Tisza-híd.

Anti sehol nem jelentkezett egész úton, így azt sejtettem, ott maradt Budapesten. Így elválni egymástól, szörnyű, még azt sem beszéltük meg, hogy mikor találkozzunk, hogy elmondjuk, ki kit talált otthon a családban.

Megtudtam, hogy Makó felé megy egy vonat, ahonnan már tovább tudok menni Magyarcsanádra, Lidika nővéremékhez. Legalább ott már megtudom, édesapám él-e. A találkozás öröme nagy volt, hiszen nem tudtak rólam semmit ősz óta, ahogy elmentem a gyárral. Itthon is sok újság volt, de én is meséltem. Ott aludtam, de alig vártam a reggelt, hogy megvirradjon. Indulni akartam, de nővérem le akart beszélni a menésről. Maradjak még egy napig. Nem. Indulnom kell, az én célom az otthonom és persze a hírrel is, ha rossz is, be kell számolnom. A Gyuri és Misi, Pisti szülei is kíváncsiak, mi van velük. Mivel vonatjárás erre sem volt, így gyalog indultam el még reggel korán. Elbúcsúztam a viszontlátásig, Isten legyen velük!

Rám esteledett mire Hódmezővásárhelyre, a város szélére értem. Misiék erre laktak, Újvároson, a Kölcsey utcában. A címet jól megjegyeztem, így hamar megtaláltam őket. Kaput nyitottak zörgetésemre és bementem teljesíteni a nem is könnyű feladatot. Bemutatkoztam, mert azelőtt sohasem találkoztunk.

Elmondtam a gyári vonulásunkat röviden, hiszen nem az volt a lényeges. Amikor rátértem a sebesülés körülményeire, nagyon elnehezült az én szívem is, talán azért, mert most gondoltam át egy pillanat alatt, hogy mi lehetett volna akkor, ha én éppen nem vagyok szarvaslesen, hanem együtt megyünk (mint oly sokszor) a végzetes úton. Nagy csendben, kérdezés nélkül végighallgattak, majd megköszönték, hogy hírt hoztam fiukról.

Kikísértek. A kapuban apukája, Buzi bácsi megkérdezte, ugye megmarad Misi? Mit mondhattam mást, mint amiben én is hittem, igen, nagyon bízom benne. Majd jóéjszakát kívántam, a viszontlátásra és eljöttem nehéz szívvel. Következő állomásom Benő Gyuri családja. Már egész későre járt, így igyekeznem kellett, hogy le ne feküdjenek. Gyuriék a Révai utcában laktak. Kovácsműhely is volt házukban, amiről nekem aszódi tartózkodásunk alatt oly sokat mesélt. Ott tanulta meg a ráverés ritmusát édesapjától. Sok mindent már önállóan is megcsinált, de legjobban szerette, ha ráverési munka volt, mert az a hang nemcsak az utcán elmenő embereket szórakoztatta, hanem a kovácsokat is. Olyan nagy buzgalommal, részletességgel beszélt nekem a kovácsmesterségről, hogy szinte vágyat kezdtem érezni arra, hogy ha majd egyszer hazajutunk innen, én is kipróbálhassam.

Míg haladtam a házuk felé, sok együtt eltöltött szép emlék is eszembe jutott. Aszód pár hetes emlékei, pláne az eleje, tényleg szép és jó volt részünkre, amíg a németek nem háborgattak bennünket. Csak az otthonunk, szeretteink hiányoztak, mert enni-innivalónk bőven volt.

Eszembe jutott a szép terve is (ahogy közeledtem) a jó barátságból sógorságba átváltani. Eddig csak fényképről ismertem húgát, azon nagyon szép fekete hajú leány lehet. A fényképeket és átadott iratait itt hozom magammal, szorongatom zsebemben, hogy ha megérkezem, átadhassam a családnak.

Végre befordultam a Pálfi utcáról a Révai utcába. Mindjárt jobb kéz felől a 2. szám alatt állt a ház. Kilincsre tettem kezem, nagyot dobbant a szívem, vajon ébren vannak-e még? Itt is zárt kaput találtam, zörgettem.

Jöttek, bemutatkoztam és közöltem Gyuriról hozott hírt. Istenem, most segítsél meg, hogy erős lehessek! El tudjam mondani úgy, hogy reményüket ne veszítsék el végképp. Beljebb tessékeltek kedvesen, barátsá-
gosan.

Együtt volt még a család, a nagyszoba szinte tele volt velük. Körben ültek, nyilván a beszélgetés tárgya az lehetett, aki hiányzik a családból, vajon hol, merre lehet? Bent a szobában újra bemutatkoztam, mire ők is.

Gyuri édesanyjának karján egy aranyos fekete hajú kislány ült. Mind együtt vannak, mondták, csak Gyuri hiányzik. Most jött haza éppen idősebb Justina (Pusza) leányuk udvarlója, vőlegénye (később férje) Sándor. Temesváron volt fogolytáborban, ahol rengeteg ember meghalt tífusz járványban. Őt is betegsége miatt engedték el. Kis idő után hagytak beszélni.

Itt is elmondtam a gyárral való utunk rövid történetét Pápáig. Innen már ugrásokkal meséltem a sebesülés idejéig. Nehezen, de sikerült elmondanom a lényegeset. Láttam aggódó arcukon, hogy nem ezt a szomorú hírt várták volna. De ugye nem súlyos? Kérdezték többen is, egyszerre.

Édesapja különösen érdeklődött részletek után is. A visszaküldött fényképeket, iratokat átadtam és elnézést kértem a szomorú hír miatt, elköszöntem, mert későre is járt. Tizenegy óra is elmúlt már. Megköszönték a fáradságomat és eljöttem. Éjfélre járt már, mire befordultam a mi utcánkba.

A Rónai u. 9. alatt megálltam lélegzetet venni, éppen tizenkét órát ütött éjszaka a városháza toronyórája. Mit csináljak? Alszik már biztos édesapám. Bent volt a lakásunk a hátsó udvarban. Lakók voltunk tavaly. Biztos nem változott azóta a helyzet, csak annyiban, hogy Ilonka nővéremék hazaköltöztek a Délvidékről, Mozsorból, ahol sógorom határőr őrs pk. volt, míg hadifogságba nem esett. Utána a hatóság nem állt jót az ottmaradt magyar családokért és el kellett jönniük az anyaországba. Az utolsó vasúti szerelvénnyel jött el nővérem, négy apró kisgyerekkel Icukával, Magdikával, Tihamérrel és Gizikével. Legkisebb három és a legnagyobb hétéves volt. Ha ottmaradtak volna, mint katonafeleség, nem lett volna biztosított életük, mint azt már ma tudjuk, milyen volt a bácskai szerb vérengzés, 1944 őszén. Ezeket a híreket Magyarcsanádon hallottam, Lidika nővéremtől.

Nem tudom felébreszteni őket, hiszen jól bent az udvarban volt a lakás. Mit tehettem, bemásztam, gyakoroltam eleget Dobán. A kőfal nem volt nehéz akadály. Bezörgettem, kopogtattam a konyhaajtón. Édesapám jött ki. Sötét volt, de felismert azonnal, de az ajtónyitás előtt is mondtam, ki vagyok, ne gondoljon rosszra. Megöleltük egymást, megcsókoltuk, köszöntöttük egymást és bementünk a szobába, ahol mélyen aludtak a gyerekek, csak a nővérem ébredt fel. Azután érkeztek hozzánk, ahogy én elmentem a gyárral előző év őszén. Fekvőhely híján édesapám mellé húzódtam, feküdni. Fáradt voltam, így kevés beszéd után mély álomba szenderegtem, napi fohászom és hálaimám elmondása után.

Másnap 1945. május 14-én felébredtem és kimondhatatlan hálaérzés fogott el sorsom iránt, hogy az oly sok töprengés, bizonytalanság után most itthon lehetek. Édesapám életben találása különös kegyelem volt részemre. Édesanyám halála óta (1942. április 6.) nagyon összeforrtunk és őt is, engemet is nagyon megviselt ez a kilenc hónap elszakadás egymástól.

Nem győztem mondani néki, hogy többé sohasem hagyom el, csak a halál választhat el egymástól. Megnyugodtunk mindketten. Aznap, vagy már előző este megtudtam, Bodré Pisti itthon van már március vége óta. Gondoltam ahá megvan, tehát ő ki sem jött Ausztriába, ezek szerint (okosan), hanem lemaradt és a front áthaladása után korábban hazaért. De nem kerestük egymást, mindkettőnk el volt foglalva a saját családjával, dolgaival.

Első volt, hogy munka után nézzek, mert nővérem igaz, hogy dolgozott (varrónő volt), de a család kibővülése a gyerekekkel, növelte az ellátási gondokat. Találtam, úgy emlékszem a ZÖLDKER-nél a Klauzál utcán egy segédmunkásnak való munkát. Hordtam, cipeltem egész nap a gyümölcsös ládákat. Nem volt könnyű, de szívesen csináltam, mert pénzzel fizettek és az kellett nagyon. Közben pár napos itthonlét után jelentkeztem a rendőrségen is. Kaptam igazoló papírt, hogy nem terhel semmi olyan viselkedésem, ami kompromittálna, azaz kivizsgálásra kötelezne engem.

Valóban csak sportlövő levente voltam és felszabadult gépihurkoló segéd. Ez viszont nem bűn. Azt bárki tudhatta, nyilaspártban sem voltam, amit oly buzgón érdeklődtek, akik nem tudták. Szóval nyugodtan éreztem magamat, semmilyen kétkedésem nem volt afelől, hogy nem érezhettem magamat testileg, szellemileg szabadnak. A volt gyáramat is felkerestem, de munkát egyelőre nem kaphattam, mert nem volt elegendő munka és anyag.

Így várnom kellett, míg egyszer találkoztam Barna Pali szaktársammal, aki mindjárt azt kérdezte, dolgozom-e valahol. Mondom, alkalmi munkán csupán a ZÖLDKER-nél volt. Azt ajánlotta mindjárt, hogy keressem őt a Botond és Révai u. sarkán a Bereczki kötödében. Megörültem, hogy találkoztunk, ő is. Felkerestem és mindjárt egy kézikötő gépre fel is vett. Ő volt az üzem vezetője. A tulajdonos Bereczki Sándor hurkolós mester, a volt gyárunkból. Ez csak kis kötőüzem lévén, nem sokan dolgoztunk. Így csoda, hogy fel tudtak venni kötőnek. A jóindulat nagyban szerepet játszott.

Tehát dolgoztam nap, mint nap után, a saját szakmámban, ez nem kis dolog. Közben sok mindenről hallottam, ami azóta történt, hogy nem voltam itthon. Meséltek arról, hogy Vásárhely sem úszta meg bombázás nélkül a háborút. A közkórházra akarták dobni az oroszok, de 300 m-t tévedtek, így a mi utcánkba, a szomszéd házra (Meszlényiékre) dobták. A teteje összetört, gerendáit a mi portánkra dobta át a légnyomás. A közvetlen szomszédok lent voltak a ház pincéjében és a sok törmelék elzárta a pince kijáratát. Édesapámnak, mint egyetlen férfinak a sok asszony között, a pince ablakán kellett kibújnia, hogy a sok törmeléket eldobálja. Volt ijedtség elég.

Több, kisebb bomba is esett a városra, de jelentősebb kárt nem okozott. A katonák viszont jól befészkelték magukat ideiglenesen. A mi házunkba is jöttek, ott volt a konyhájuk. Lovaik az istállóban, mivel gazdálkodó ház volt. Az oroszok fiatal 18-19 évesek voltak, mesélte édesapám.

Kérdeztem voltak-e itt erőszakosságok a nőkkel szemben? Elmeséltem, hogy Ausztriában mi adta meg az utolsó löketet nekünk, hogy döntsünk indulásunk idejéről. Amikor meghallottuk az előttünk levő lányos házból azt a vészjósló őrületes sikítást, amikor bement több orosz katona a házukba és elképzeltük (nem volt nehéz) mit csinálhattak ott a fiatal lányokkal, asszonyokkal (és mi a szomszédukban tehetetlenül végighallgattuk), akkor azonnal döntöttünk, még ma elindulunk haza. Otthon van a helyünk, minél előbb. Itthon is meséltek erről, arról, sőt öngyilkosságba is menekült nem egy személy, még család is. Szóval az előző propaganda nem is volt annyira téves róluk, mint többen gondolták. Vásárhelyről 1945 közepére elvezényelték őket más helyre. Így nélkülük jó is volt, nem hiányolta tudtommal senki sem őket. Voltak úgyis elegen azokból, akik bizony örültek annak, hogy úgymond “felszabadítottak” bennünket. Én nem éreztem mindenesetre, hogy korábban rab lettem volna, hogy fel-, vagy meg kell szabadítani valamitől. Úgy gondoltam, minden megy tovább a maga útján, mint eddig, csak nem Horthy Miklós lesz a kormányzó, hanem akit a nép meg fog választani. Nem is nagyon érdeklődtem én az ún. magas politika iránt, inkább az érdekelt, tudjak dolgozni, pénzt keresni. Nekem mindennél ez volt a legfontosabb. Az ilyen politika érdekelt, ha ez politika.

Hanem széjjelnéztem a lányok között is. Bizony, akire számítottam, férjhez ment. Úgy hallottam, nem a legnagyobb szerencsével sikerült neki. Szülei erőltetése nem vált be, mint általában szokott lenni. Ritkán lehet az ilyen összeboronálást eltalálni. Szerelem nélkül mit ér a házasság? Nem sokat. A varrólányok az üzemben majd mindig daloltak szebbnél szebb dalokat. Népdalaik tetszettek nekem legjobban. Tőlük tudom azóta is
“A kanyargós Tisza mentén ott születtem, Oda vágyik egyre vissza szívem-lelkem...” stb. Tőlük tanultam meg azt is, hogy “Valamikor boldog voltam, ha pünkösdi rózsát láttam nyílni. - Valamikor örömkönnyet tudtam én a rózsák között sírni... - Valamikor nem gondoltam, hogy én is egyszer így maradok árván, Hogy énnékem nem nyílik már soha virág a pünkösdi rózsán.”

Nem tudom miért, de ez a két nóta megmaradt bennem és végigkísérte életemet, sorsomat. Talán, mintha rólam is szólna?

Augusztus 12-én a Fekete Sas kávéház emeletén, a nagyteremben bált rendezett valamelyik egyesület. Elmentem, már három hónapja itthon vagyok és még nem voltam sehol szórakozni. Otthon megmondtam, hová megyek.

Itt összefutottam először Bodré Pistivel. Mindent tudott már Gyuriról és Misiről. Amit még nem, elmondtam röviden. Sajnálta nagyon őket és nem sokkal vigasztalt. Én ennek dacára még bíztam. Végül azt mondja, nem akarok-e búzát keresni, kenyérnek valót. Mondom, dehogynem szeretnék, nagyon is. Azt mondja, akkor holnap, mármint hétfő reggel menjek ki a Rárósi úton a 12. km-nél forduljak jobbra és ott már meghallom a gép zúgását. Az ő édesapja a bandagazda és tudja, biztos felvesznek, mert emberhiánnyal küszködnek. Elváltunk azzal, hogyha kapok munkahelyemről szabadságot, akkor reggel kimegyek a tanyára. Vasvillát viszek magammal.

Elszaladtam Barna Pali lakására és megkérdeztem, kapnék-e szabadságot egy hétre, ha szükségem volna rá. Azt válaszolta: természetesen igen.

Így már reggel nem kellett bemennem dolgozni. Hazamentem és lefeküdtem, hogy jól kialudjam magamat, hiszen egyhetes kemény munka vár rám, amit még életemben nem is csináltam. Még este elkértem a házigazdától a vasvillát, hogy reggel ne kelljen felkölteni őket. Ez lett a báli mulatság részemre.

Hajnali három órakor ébredtem és fel is keltem. Megmondtam hová megyek, ezt nővérem jól megjegyezte magának. (Tudniillik amikor napközben kerestek, ő magyarázta el hol találnak meg.) Elköszöntem azzal, hogy szombaton jövök a megkeresett búzával. Sötét volt, kihalt a város hajnali három órakor. Mire kiértem, már sütött a nap. Megtaláltam az elmondás szerint, a tanyát. Köszöntem, már vártak rám, számítottak arra, hogy jövök.

Be is álltam mindjárt kéveadogatónak. Raktam a nehéz kévéket az etető elé. Délben leállás, ebéd mindenkinek. Hosszú asztalra terítettek, jobbnál jobb ennivalókat. Ebéd után rövid pihenő, majd újra a gépre fel. Már öt óra lehetett, amikor egy fiáker befordult a tanyaudvarra. Két civilruhás ember szállt ki belőle. Láttam, hogy érdeklődnek, majd Bodré Pistihez mennek és vele beszélgetnek. Beszéd nem hallatszott, mert zúgott a gép. Egyszer csak felnéz az egyik s kérdezi “maga Szekeres Gyula? Igent mondtam.” Jöjjön le. Váltást küldtek helyettem, lemásztam a létrán. Kérdi, voltam-e katona?

Voltam is, nem is. Újonc voltam, ha ez katonaságnak számít. Be kell jönniük a városba, igazoltatás végett. Már voltam. Akkor is, ez más. Reggelre visszajönnek - mondta.

Vitatkoztunk, már a Bodré bácsi is odajött és mondta, kevesen vagyunk így is. Pokomándi Gábor volt az egyik civil, ismertem, MOVE lövész volt. Hittem nekik. Amikor kiértünk a tanyaudvarból, látjuk, még egy fiáker várt, oroszokkal.

9
1 ] 2 ] 3 ] 4 ] 5 ] 6 ] 7 ] 8 ] [ 9 ] 10 ] 11 ] 12 ] 13 ] 14 ] 15 ] 16 ] 17 ] 18 ] 19 ] 20 ] 21 ] 22 ] 23 ] 24 ] 25 ] 26 ] 27 ] 28 ] 29 ] 30 ] 31 ] 32 ] 33 ] 34 ] 35 ] 36 ] 37 ] 38 ] 39 ] 40 ] 41 ] 42 ] 43 ] 44 ]

Vissza a webhely tartalomjegyzékéhez