Kovács
László
Visszaemlékezések a GULAG lágereiben eltöltött évekre 1945-1953
Ez az írás Szekeres Gyula volt
elítélt és unokája Bereczki Zoltán áldozatos munkája nyomán lett
megmentve,
és füzet formában kinyomtatva néhány tucat példányban. Internetes
publikálás a család engedélyével.
webmester : Tóth István, honlapja : www.gulag.hu
Szekeres Gyula : Pár gondolat
Kovács
László jó barátom és sorstársam volt. Első alkalommal Lembergben találkoztam
vele, amikor összegyűjtöttek bennünket a volt Szovjetunió teljes
területéről.
1953 tavaszától, ahogy Sztalin meghalt, folyamatosan indították a
csoportokat az ország nyugati felén felállított lágerba.
Ez a hely korábban Lengyelországhoz tartozott, akkor amikor mi odaérkeztünk,
már szovjet terület volt.
Lembergben
1500 magyar állampolgárt gyűjtöttek össze májustól-novemberig. Ahogy
én június 15-én megérkeztem a vorkutai csoporttal, nyomban kerestem azt a
vásárhelyi fiút Bodré Istvánt, akivel engem elítéltek. Sajnos a
halálhíréről kaptam tájékoztatást. Még 1947. február 10-én meghalt
agy- és mellhártya gyulladásban.
Ahogy kiáltoztam, kerestem B. Pistit, megszólal mellettem Laci bácsi
eképpen: Te is Vásárhelyi vagy? Igen mondom, méghozzá törzsgyökeres, ott
születtem. "Én is" mondja és már készen is volt a hosszútávra
kötött barátság közöttünk.
Ő Mordoviából, a legkorábbi csapattal érkezett. Aránylag közelről.
Attól a naptól kezdve (1953. június 15.) mindennap együtt sétáltunk,
beszélgettünk, hiszen földiek, egy azon városból valók voltunk. Igaz,
Ő jóval korosabb volt nálam, de találtunk közös témát egész
november közepéig.
Szőttük a jövőnket, elképzeléseinket, hogyan tovább ha végre
hazakerülünk. A későbbiekben nem akadtam újabb Vásárhelyire a lágerben.
November
2.-án 750-es csoportot indítottak Magyarországra. Laci bácsi a K. betűje
miatt az első csoporttal indult abba a hazába, melyet több mint 100
hónapja látott utoljára.
1945. áprilisától Ő sem tudott semmi hírt otthonról, a családról.
Így Ő vitt rólam első ízben hírt édesapámnak, hogy él a fia. Amikor én egy hét múlva elindultam hazafelé, szinte hihetetlennek tűnt az egész. Természetesen visszajelzést nem kaptunk otthonról, tehát nem sejtettem, vajon él-e még édesapám?
Szerencsésen hazakerültem én is, mint Laci bácsi. Meg is látogattam hamarosan otthonában.
Mindketten nagyon el voltunk foglalva az új életkezdés kérdéseivel. Tapasztalhattam, hogy amiket ott kint eltervezett, azokat sorra megvalósította idővel. Postagalambokat, angóranyulakat tartott, később díszmadarakkal foglalkozott, aztán fajkutya-tenyésztő lett. Akármihez fogott, sikeres volt a vállalkozása. Kiállításokon sok elismerő oklevelet kapott. Nagy tiszteletben állt, becsületes munkáját határon innen és túl is ismerték. Kereskedelmi szelleme tiszta, és feddhetetlen volt.
Sokszor
beszélgettünk közös és egyéni itthoni élményeinkről. Nagyon
tiszteltem és tisztelettel emlékezem rá míg élek. Ezért is segítettem
unokámmal, hogy e füzet megszülessen.
78 évesen, 1993-ban kezdte írni csak úgy, spontán, olyan papírokra és
füzetlapokra, ami éppen kéznél volt.
Gondolom, ha még élne, biztosan kiegészítette volna további részletekkel,
sajnos már nem volt rá módja, 1998-ban eltávozott közülünk.
Írása nyilvánosan nem jelent meg pénzszűke miatt, de a család, rokonság, jó barátai így megismerhetik, megőrizhetik
Decs, 2000. november 20.