Kovács László
Visszaemlékezések a GULAG lágereiben eltöltött évekre 1945-1953

Ez az írás Szekeres Gyula volt elítélt és unokája Bereczki Zoltán áldozatos munkája nyomán lett megmentve, 
és füzet formában kinyomtatva néhány tucat példányban. Internetes publikálás a család engedélyével. 
webmester : Tóth István, honlapja : www.gulag.hu 

Előszó ] 1. ] 2. ] [ 3. ] 4. ] 5. ] 6. ] 7. ] 8. ] 9. ] Függelék ] Letöltés 56kB ]

Ezen a helyen, minden változás nélkül eltelhetett, mint egy jó hét, mikor a teherautó ismét előállt. Egyesével, "Davaj, na avtómasina!", fölszálltunk mintegy 12-15-en az egyik leponyvázott teherautóra. Azt nem tudtuk, hogy hány autót indítottak, és azt sem, hogy a lányokat is vitték-e, na meg azt sem, hogy hová megyünk. Jó néhány órai út után érezhetően zajosabb, nyilván lakott területre értünk. Nem sok időre meg is állt az autó, szétnyílt a ponyva, és az el nem maradható két őrünk kiszállásra ösztökélt minket. Első pillanatra meglepődtünk a szép látvány láttán, de hamarosan megállapítottuk, hogy ez a hely is csak volt szép. Ahol álltunk a géppisztolyoktól körülvéve, egy gyönyörű parkos villát láttunk, magas fenyőfákkal. Az első ami kiábrándító volt, hogy az őreinken kívül ott fenn ténfergő katonák közül az egyik elrikkantotta magát, és az egyik fenyő magas ága felé mutatott. Egy másik nyomban ott termett, fegyverét célzásra emelte, és egy sorozat leadása után, egy aranyos kis mókus élettelenül hullt le. Számunkra ez fölháborító látvány volt, mint ahogy az is, mikor egy tőlünk mintegy harminc méterre levő melléképület előtt a katona egy fához kötött lovat ütött és rugdosott, mutatva a másiknak, és nyilván nekünk is, hogyan tudjuk a lovat nem oktalanul fegyelmezni. A ló nyerítő hangot adott, miközben oldalirányú rúgásokat végzett. Meg volt a véleményünk. További elszomorító látvány volt, hogy a kastélyszerű épület faltövei körül, láthatóan ablakon kidobált értékes bútordarabok hevertek, ronccsá törve.

Már vagy fél órája álltunk megbotránkozva a látványoktól, de még semmi nem történt velünk. Már ábrándozni kezdtünk újra, hátha most írják a szabaduló levelünket, mire megszólal az egyik: "A fenét a szabadulót, akkor nem hoztak volna bennünket kifelé. Mert ha tudni akarjátok, Báden üdülőhelyen vagyunk, a szomszéd portáról hallottam."

Kisvártatva aztán, véget vetettek az ábrándozásnak Kettős sorba állítottak és tízőnket, akik előbb álltunk, leválasztottak a többitől és a közeli épületszárny alagsorába tereltek. Amolyan 10x5 méteres helységbe irányítottak minket. Nem egyedül voltunk, mert vagy tizenöten már voltak ott korábbi lakók, akik németek vagy osztrákok voltak. Jól kifeküdt szalmával volt a fal menti rész ellátva. A már ottlévőkkel nem sokra mentünk, mert mindannyian meglehetősen letargiába esett, meggyötört arcú emberek voltak. Rezignáltan maguk elé néztek, mintha mi ott se lennénk, de maguk között se beszéltek. Ki tudja, nem-e arra gondoltak, hogy besúgók vannak köztük, ezért biztonságosabb a hallgatás. Az idegenek felőli részen megpillantottuk, hogy van egy fali kifolyó csap, kagylóval alatta. A hozzá közelebb lévők egyike odament és megnyitotta a csapot. Csodák csodája, óvatosan ugyan, de folydogált a víz. Hű, micsoda öröm lett Hunniában. Egyikünk megkérdezte, nincs-e kifogásuk ellene, hogy megmosdjunk. A kérdezett csak egy fáradt fejbólintással jelezte, tegyük. Úgy egyeztünk meg, hogy az elfoglalt ülés ill. fekvés sorrendjében megyünk mosdani. Mikor mindannyian túl voltunk a mosdáson, olyan felfrissültnek éreztük magunkat. Nem is csoda, hiszen az én bőröm is már legalább egy hónapja nem találkozott vízzel, de volt, akié több hónapja sem. Ennek megfelelően borostások voltunk. Késő délutánba érve, mikor már nyilvánvaló volt, hogy az aznapi "étkezést" megspórolták, elszenderedés előtt egyet ittunk a jó és áldott csap vizéből.

Másnap reggel mikor már a helység jól kivilágosodott, körül nézve tapasztaltuk, hogy korábbi lakótársaink gyakorta vakaróznak. Tetűre nem is gondoltunk, hiszen eddig a mi köreinkbe nem volt. A portán állandó mozgás volt hallható, parancsszavak, káromkodás, néha lövések. Déltájon megkaptuk a szokásos szétfőtt szemű búzalevest és a darab korpakenyeret. Jól jött, mert már éhesek voltunk. Következő nap reggelén viszketést éreztem a hónom alatt, majd ismét és ismét. Gyanússá vált a dolog, ezért levettem zakóm, mellényem, ingem és próbáltam a hónom alá nézni. Iszonyat fogott el, szép számmal mozogtak ott az addig ismeretlen tetvek. Számomra ez annyira lesújtó érzés volt, hogy ha akkor azt mondták volna öt éves fogság vár rám, nem sújtott volna le annyira, mint ez a fölismerés. Már egy hete éltük tetves életünket, ami nem is volt itt unalmas, mert reggelente menetrendszerűen tetűvadászattal indultunk. Aztán belefáradva bambultunk egyet, ki szundikált, ki ismét tetvészni kezdett. Érdekes módon egy-egy megjegyzésen kívül senkinek sem volt ándungja beszélgetni. Lakótársaink a németek ill. osztrákok már hallgatagabbak voltak nálunk is. Erősen borostás, úgy félszakállas sápadt arcok, réveteg tekintet - nem lehetett tudni, hogy min mentek keresztül azelőtt és aztán, hogy a szovjetek fogságába estek - látszott rajtuk, hogy nehéz időket éltek át.

Itt is naponta egyszer, a porta félre eső részére kiengedtek dolgunkat végezni, ez az idő lehetett, az őrök kedvétől függően, öt-tíz perc. Jólesett mélyeket szívni. ha rövid időre is, a májusi fenyőillatú levegőből. Így telhetett el mintegy hét, mikor egyik délelőttön nyílt az ajtó, és az ajtóban megálló őr egyenként mutogatott úgy hatónkra: "Davaj, nadvór!" Volt köztünk egy csabai fiú, aki tótul beszélt, és sokat megértett az oroszból is. Mondta is mindjárt, hogy az őr az udvarra küld minket. Sorba kimentünk, ahol újabb őrök fogadtak, és egy leponyvázott teherautóra mutattak. A teherautó hátsó oldala le volt nyitva, ott egykettőre fölmásztunk. A két őr előre terelt bennünket egészen a vezető fülkéig, majd ők is felszálltak és a hátsó részen maradtak. Itt már kedvünk lett volna tanakodni, hogy mit akarnak ezek most velünk, de nem volt szabad beszélni, mint mindig, ha őr volt a közelünkbe. Az autó ismét elindult velünk ismeretlen célja felé. Néhány kanyar, talán öt perces út után azonban a kocsi megállt. Az őrök ki, mi leszálltunk a kocsiról, és kis tanakodás után, fölkísértek bennünket egy nagy emeleti szobába, remek berendezéssel, itt-ott egy foghíjjal, amit láthatóan már kiemeltek. Képek helyei is láthatóak voltak a falon. Őreink az ablakokat kinyitották, de előtte minket az egyik sarokba tereltek. Az egyik őr, fegyverét felénk szegezve, türelemre ill. fegyelemre intett minket, majd mutatták, hogy a kertek felé nyitott ablakokon a bútorokat dobáljuk kifelé. Ha nagyobb darab volt, mint a hatalmas ablakok, akkor előbb össze kellett törni. Jól megépített tárgyak lévén ez elég komoly munkát adott. Ez így folytatódott szobáról-szobára, szinte kezdtük megszokni azt, hogy parancsszóra ugyan, de részeseivé váltunk annak a barbarizmusnak, ami első percekben borzongással töltött el. Ennek ellenére egy-egy nemesebb darab, vagy egy gyönyörű velencei tükör, amibe egyik őr a kidobása előtt fegyvere tusával belevágott, s fogai közt sziszegte, burzsuj kapitaliszt, az ember megborzongott. A falak tövén már jókora mennyiségű bútorroncs hevert, hegyén-hátán égbe nyúló szilánkokkal a törött darabok. Láthatóan előttünk a földszintet már valakik kirámolták. Dél körül lehetett az idő, néhány órai romboló munka után, mikor visszakísértek a teherautóhoz. Visszavittek a szálláshelyre, ahol megkaptuk a szokásos búzaleves adagunkat a darab kenyérrel. Vegyes érzésekkel a romboló munka után, de éhesen ittuk és ettük ill. a sűrűjét kanál híján szürcsöltük adagunkat. Szinte hihetetlen, hogy szavak nélkül, némán magunkba szállva mennyire reménykedtünk abban, hogy előbb-utóbb eljön az idő, amikor hazaengednek minket, hiszen nincs is okuk rá, hogy fogva tartsanak minket. Annak ellenére bíztunk ebben, hogy egész idő alatt alig esett szó arról, hogy melyikőnket miért fogtak be. Legtöbbünk meg volt arról győződve, hogy semmi olyan katonai-politikai bűne nincs (mármint a mi fogalmunk szerint), amiért felelnie kellene. Így teltek napjaink, bízva és remélve a jövőben, a mindennapi foglalkozásunk közben, ami a tetűvadászatot illeti. Megállapítottuk ugyan, hogy hiába írtjuk, ha különösebben nem is szaporodtak, de valahogy nem is fogytak. Következő napon ismét autóra vezényeltek, természetesen most is jól leponyvázva. Nem azért, hogy nehogy huzatot kapjunk, és nem is azért autóval vittek, mert a ház, ami ellen a merényletet elkövettették velünk messze volt, hiszen mint megtudtuk az a szomszédos Erzsébet királynő útján volt, de a látványt nyilván nem akarták közszemlére tenni. Megállapítható volt, hogy ahol mi laktunk, és a kiürítésre váró villák közelében sem laktak civilek, bár az utcán járókelőket szórványosan lehetett látni, de nyilván tőlünk távolabb laktak, mert a környékünkön lévő házakban csak katonák laktak. Meg is érkeztünk ismét egy, az előbbihez hasonló szép parkos villába, ahol rajtunk és a minket körülvevő őrökön kívül egy lélek sem volt látható. Ez a körülmény láthatóan őreinket is nagyobb szabadságra ingerelte, sokkal mókásabbak voltak. Láthatóan viccelődtek egymással, még minket is belevontak, bár kissé otromba formában, ami abból állt, hogy hol az egyik, hol a másik felénk közeledve ránk fogta géppisztolya csövét és vele söprő mozdulatot végezve, a szájával "ratatatatata" sorozatot imitált. Aztán nagyot nevetve mondott valamit, amit persze nem értettünk. Valami olyasmi lehetett, hogy ugye jól rátok ijesztettünk Látható volt, hogy ha valamelyikünk tudott volna oroszul, el lehetett volna diskurálni. Különösen egy látszott közülük mókásnak.

Nem tudni miket mondhattak egymásnak, talán vicceket, de jókat nevettek. Majd pillanatok alatt elkomolyodtak és keményen elhangzott, hogy no davaj, brosszáj, azaz, hogy kezdjünk hozzá a romboláshoz, és az ablakon kidobálni a holmit. Érdekes, hogy ebben a négy-öt szobás villában a bútorok érintetlennek látszottak, de egy-egy kopottabb (perzsa) összekötőn kívül szőnyeg sehol sem volt, csak a nyomai látszottak. Először persze az apróbb darabokat dobáltuk, nem sietve, csak úgy kényelmesen a nagyobb darabokat, szekrényeket és asztalokat már törni kellett. Volt egy gyönyörű nagy és igencsak nehéz szekrény, melynek homlok dísze remek kagylófaragásos, de olyan masszív volt, hogy nem tudtunk mit kezdeni vele. Minket elküldtek az ellenkező falhoz, az egyik őr kinézett az ablakon az utcára, és intett. A mókás őr egy sorozattal függőlegesen, majd vízszintesen végigpörkölt a szép szekrényen, és már nem okozott gondot széttördelni, hogy darabokban kidobhassuk az ablakon. A másik szobába átmenve, előbb ők néztek körül. A mókás őr a kandallóba bekukkantva elrikoltotta magát és bemászott. Amikor kijött, kezében volt egy német tábornoki nadrág, zubbony és sapka. Nem is teketóriázott sokat, levetette a saját zubbonyát, felvette a tábornokit, majd a sapkát. Akarta a nadrágot is, de láthatóan a többiek lebeszélték róla. Két kezét maga elé tartva elkezdett dúdolni, és amolyan keringőféle mozdulatokkal elkezdett a nadrággal táncolni. A többiek röhögve fenyegették, hogy fasiszta generál, ujjaikkal lövést imitálva feléje fordultak, és pú-pú hangokat hallattak, mire a mókás tábornok elvágódott a parketten, rúgott egyet-kettőt, mint aki kimúlt és kitört az általános röhögés. Láthatóan színjátszásnak minősítették, és hogy nehogy megsértődjenek, mi is megeresztettünk egy fanyar vigyort, mert látszott, hogy elvárják tőlünk. Még egy kisebb szoba várt ránk, ez könnyebben ment. Kisebb darabok és könnyebbek voltak, láthatóan lányszoba volt.

Szálláshelyünkre érve jól esett egy kis lemosakodás, noha szappan és valami törölközőféle nem volt. Kellemetlen érzés volt, de az ingujjunkba tudtunk nagyjából letörölközni. Az én drapp puplin ingem olyan színű és szagú volt, mint egy ócska rozsdás kályhacső, a kosz és az izzadság ráégett a korábbi primitív fertőtlenítés nyomán. Igaz, nem bántuk volna, ha most is elkövettek volna egy ilyet ruháink ill. tetveink ellen.

A délelőtti munka után mi is megkaptuk az alig langyos, de jó sűrű búzalevesünket, mert most valóban sűrűbb volt a szokásosnál, nyilván a kondér aljáról volt. Beszürcsöltük a darab kenyérrel, és mondhatni megteltünk.(mert jól nem laktunk)

Majd jött az újabb munkanap. Egyikőnk keze előzőnap megsérült, helyette mást szólítottak ki. Ismét a szokott úton, az Erzsébet királyné útján egy másik villába mentünk. Mindjárt egy jó nagyszobával indítottunk, ami nappali lehetett, benne egy impozáns méretű zongorával. Azzal kezdték, hogy minket félre állítottak. Úgy tűnt már nőtt az irántunk érzett bizalom, mert kévésbé figyeltek ránk, mármint fegyverüket vállra vetve hordták nem ránk szegezve. Ha valamelyik matatott le is tette, persze nem a közelünkben.

Előszó ] 1. ] 2. ] [ 3. ] 4. ] 5. ] 6. ] 7. ] 8. ] 9. ] Függelék ] Letöltés 56kB ]