Kovács
László
Visszaemlékezések a GULAG lágereiben eltöltött évekre 1945-1953
Ez az írás Szekeres Gyula volt
elítélt és unokája Bereczki Zoltán áldozatos munkája nyomán lett
megmentve,
és füzet formában kinyomtatva néhány tucat példányban. Internetes
publikálás a család engedélyével.
webmester : Tóth István, honlapja : www.gulag.hu
I.
fejezet
1935-36-os években voltam tényleges katona az V. hadtest híradó osztályánál, ahol távírászi kiképzést kaptam. E minőségben kiváló eredményt értem el, -morze versenyen 120-as vételi. és 130-as adási eredménnyel- a mindenkori elsők között végeztem. Nyilván ennek köszönhetően, mint. tartalékos ötször voltam SAS-os behívóval hadi szolgálaton. Részt vettem a fölvidék. Erdély és a Délvidék megszállásában, ill. visszafoglalásában. Utoljára 1943 augusztusában hívtak be hadiszolgálatra. 1944 őszén Verecke és Skúlé között a Kárpátokban súlyos fej és combsérülésekkel a visszavonuló németek találtak rám. 20 órás eszméletlenség után sebesülten feküdtem kb. 6 hétig a munkácsi katonai kórházban, ahonnan bevonultam a szegedi pótkeretünkhöz. Onnan rövid időn belül, mint jól képzett rádiótávírászt az akkor már Kaposváron állomásozó V. HDT kémelhárító osztályához vezényeltek. Kiderült, hogy holttá voltam nyilvánítva. Mivelhogy az osztálynál más volt a forgalmi szolgálat, és néhány más morzejeleket is alkalmaztak, másodmagammal átállási gyakorlatot végeztem. Itt meg kell jegyezni, hogy láthatóan nem érződött a vezető tisztek részéről holmi reménykeltő hangulat az egész fronthelyzetet illetően. A főnök kijelentette, hogy Szállasira nálunk senki sem fog felesküdni, majd később időben kijelentette, hogy a fronthelyzet megítélésében a jelek arra mutatnak, hogy hamarosan nyugat felé kell tovább mennünk.
Ugyanakkor kihirdette, hogy aki tovább akar menni az osztállyal nyugatra, azok vele fognak menni, akik családi, vagy más okok miatt nem akarnak menni, azok itthon kapnak feladatot. Mi úgy döntöttünk (30 évesen), hogy nem akarunk Németországba menni. Így került sor arra, hogy egy ottani tiszt ceglédi lakásába mentünk. A tiszt családja már Pestre menekült. A nagy belvárosi házban csak egy háztartási alkalmazott volt rajtunk kívül.
Odainduláskor a főnök nem nagy meggyőződéssel, megadta a műszaki eligazítást azzal, hogy legkésőbb két napon belül jelentkezni fog nálunk egy, de lehet, hogy még egy másik hírszerző is. Azt mondta, hogy csak úgy fogadjuk az anyagot, ha a megadott kódex szerinti jelszót használja. Azon meglehetősen csodálkoztunk, hogy a kapott kis adóvevő angol gyártmányú volt, de még a rejtjelezési mód is angol szótár segítségével történt. Terv szerint, a híranyagot rejtjelezve, a megadott periódusidőben kellett volna a bárhol tartózkodó központnak leadni.
Igen ám, de mi hiába vártunk a jelentendő anyagra, senki sem hozott nekünk leadandó hírt. Üresjáratban pedig csak úgy jelentkezgetni nem lett volna tanácsos, mivel a szomszéd utcában, majdnem velünk légvonalban egy szovjet rádiós kocsi állomásozott keretantennával, ahonnan könnyen bemérhetett volna minket. Még egy hetet vártunk, mikor egy napon egy román parancsnokság teljes apparátussal beköltözött a nagy, üres házba. Kérdezték, hogy mi vagyunk-e a házigazdák. Azt válaszoltuk, hogy Pestről jövet, egy ismerős ügyvédnél átmenetileg szálltunk meg, talán vesztünkre. Mi a készüléket a fásszínbe berakott, mintegy tonnányi fa közé dugtuk el, nehogy avatatlan szemek elé kerüljön, mert a házban tartózkodott a felvidéki, tót származású nő is. Mit tehettünk, nekünk menni kellett. A készülékhez hozzájutni semmiképpen nem tudtunk. Az egész házat vagy harminc fő román katona ellepte. Lovas kocsik, konyhakocsi, amit éppen a fásszín elé telepítettek és meg is kezdték a főzést. Ezt megelőzően közelünkben egy kigyulladt házat mentünk meglocsolni. Locsolás közben megismerkedtünk egy hasonló korú fiatalemberrel, aki már akkor felajánlotta, hogyha valami közbejönne költözzünk hozzá, mert ő egyedüli házpásztor főnöke nagy házában. Így mentünk Szüle ügyvédéktől átköltözve Ungváriékhoz a Temető utcába. Innen, amint az időjárás megjavult, mert előzőleg esős volt, elköszöntünk és gyalogosan, torony iránt megindultunk haza. No, aztán a hazáig tartó út sem volt egy kényelmes, izgalommentes cserkészút. Helyenként szovjet. vonuló csapatok elől kellett rejtőzni, máskor fegyveres, szökött rabló katonák elől. Kisebb falvaknál kommunista néphajcsárok elől rejtőztünk. Éjszakáinkat tanyákon töltöttük. Azt a sok csalódott, elkeseredett embert, akár szegény, akár jó gazdák is voltak kifosztva, meggyalázva, a keserű panasztól könnyezve találtuk. Volt hely, ahol már megtörtént, volt, ahol az öngyilkosság gondolatával barátkoztak a kilátástalan jövő miatt. Amikor kérdezték, hogy kik vagyunk, azt válaszoltuk, hogy textilkereskedők vagyunk, akik áruért mentünk Budapestre, de ott rekedtünk és most így hazaindultunk. Mit tesz Isten, idehaza alig egy hét elteltével vakbélgyulladással kórházba kerültem. Az akkori főorvos, Generzich, már kora reggel megvizsgált és azt mondta: "Fiam, ezt műteni kell! Mikor evett utoljára?" Kérdezte. "Tegnap délben egy keveset, azóta semmit." - válaszoltam. Egy óra múlva már a műtőasztalon feküdtem és a főorvos úr ezzel nyugtatott meg: "Fiam, ez egy kicsit fájni fog, mert érzéstelenítő nincs, mindent elvittek az oroszok." Ellentétben azzal, amit a kommunisták mondtak, éspedig azt, hogy a németek vittek el tőlünk mindent. Az oroszok pedig csak hazugságot, becstelenséget és nyomorúságot hoztak ránk. Nos, megkezdődött az operáció. Már azt is irtó rossz volt hallani. ahogy a kés sercegett a bőrben és a húsban. A fájdalom még tűrhető volt. Amint a beleimet húzta a műtét egyes fázisában, olyan fájdalmat éreztem, hogy az ájulás határán billegtem. A verejték szakadt rólam, de összeszorított szájjal, csak az orromon fújtam egy nagyot. Amikor egy jó óra múlva kész volt a főorvos ezt mondta: "Fiam, maga vitézül helyt állt." Gondolta, úgyis elájulok, és akkor már nem érzem a fájdalmat. Megmutatta a kivett, perforált vakbelet - mint mondta, ő mindent megtett, amennyire lehetséges volt kitisztította. Hogy mi lesz, majd kiderül. Tíz nap múlva, nem könnyen, de elhagytam a kórházat. El lehet képzelni; ha ez hazafelé jövet a tanyák közt ér el, akkor nincs mentség, hiszen a tanyában ló sem volt, esetleg kocsi, de ló nélkül.
Szakmám kirakatrendez,. textilkereskedő, de üzlet sehol, csak a feketézés. Még jó, hogy volt egy szép angóra nyúl állományom, amit távollétemben édesanyám gondozott. Ezeknek a nyulaknak a gyapjútermését dolgoztuk fel késztermékké, értékesítettük, átmenetileg ennél jobb lehetőség nem kínálkozott. Míg így teltek a hónapok, eljött április 14-15. Azon a vasárnapon éppen ebédeltünk, mikor két vendég érkezett. Az egyik Szüle ügyvéd volt Ceglédről, a másik nyilván egy szovjet részről való civil ruhás nyomozó, vagy elhárító, aki tökéletesen beszélt magyarul. Én mindjárt rosszra gondolva, semmi jelét nem adtam, hogy ismerősként üdvözöljem őket. Miközben megkérdeztem, hogy mit óhajtanak, az idegen azt mondta, hogy itt Vásárhelyen keresnek egy Kovács László nevű embert, akivel a Szüle úr Kaposváron együtt volt a VKF (Vezérkari Főnökség) 2-nél, miközben félszemmel Szülét figyeltem, aki szemhunyással és bólintással jelezte, hogy ő az, akit keresnek, mármint én. Próbáltam elhárítani, hogy nem emlékszem, miszerint valaha is találkoztam volna ezzel az úrral. Ő erre azt mondta: "Ugyan ne beszélj már, hiszen az osztálynál te voltál, aki a szomszédos étteremben engem is rászoktattál az ott főzött finom gombásételekre, a szegedi Ördög Jóska barátunkkal együtt. Különben is a Jóska már Szegeden vár bennünket.
Be kellett látnom, hogy itt már nincs mit mellé beszélni. Kiderült a hatodik Kovács László, egyben az utolsó is a városban, akit fölkerestek. Az is kiderült, hogy volt Cegléden egy kommunista, aki Szüle ügyvédet figyelte, de minket is, akiket a lakásába telepített. Történt ugyanis, hogy a románoknak konyhájuk is működött a ügyvéd házába, így a farakás fogyott, és előkerült az én rádióm. A házban maradt az ügyvédéknek egy felvidéki nőalkalmazottjuk, aki elmondta, hogy a rádiót csak én rejthettem el. No, azért lettem én fontos. Arra nem derült fény részünkről, hogy- a románok ez ügyben tettek-e lépéseket.
Tény azonban az, hogy 1945-ben, mikor a front áthaladt országunkon, Szüle doktor családjával Budapestről hazaköltözött Ceglédre. A helyi hatóságok ez után kezdték el faggatni, hogy ki volt az a két fiatalember, akik lakásában laktak, és volt-e nekik adóvevő rádiójuk. Ő aztán emlékezetből-e, vagy ott, valaki mástól megtudta nevünket és azt, hogy Szegeden, illetve Vásárhelyen lakunk, közelebbi címet nem. Így adták őt át a ceglédi hatóságok a szovjeteknek, akik megkezdték a felkutatásunkat. Ahogy Szüle maga elmondta a szovjet civil ruhás előtt, aki maga is igazolta, hogy miután ő az osztrák határtól visszajött a családjához Pestre, a nagy főnök azt mondta neki, hogy a ceglédi hírszerzők és rádiósok is leléptek. Ezt már a civil ruhás is megerősítette, mert így ebből nem lehet ügy, hiszen a rádió megtalálását igazolta. De ha kell, a románok is. Különben a tót nő az oroszokkal megértette magát; és nekik is elmondta még akkor, amikor Szüle doktor haza sem jött, hogy mi nem is rádiózhattunk, mert ő félelmében mindig közelünkben tartózkodott.
Mint később kiderült, ez a szovjet tiszt nem más, mint egy ungvári magyar, aki egyúattal tolmács is a szovjet seregnél. A további, szinte barátságos beszélgetés során derült ki, hogy ő egy Ukrajnába kivándorolt zsidó ember. Kérdezte, hogy ismerek-e itthon, Vásárhelyen lévő zsidókat. Az is kiderült, hogy egy hónap különbséggel, egyidősek vagyunk. Hogy visszalépjek az elmondásban, én már előbb mondtam neki, hogy nem lehettem nyilasféle, hiszen a Novák féle zsidó cégnél dolgoztam már 15 éve. Meglepetésemre elmenni készültek nélkülem, el is mentek azzal, hogy legyek itthon, mert holnap is eljönnek. Gondoltam is, hogy az egész nem olyan meredek ügy. És mi történik, még aznap este eljött újra, és elmondta, hogy őt Sándor Lajosnak hívják, nem szívesen, de ő a szovjet seregben szolgál jobb híján. Megkért, hogy kísérjem el őt egy zsidó családhoz, aki nem lakik messze. Így történt, hogy az utcánk túlsó sarkán volt a Reisinger féle pékség, ahol a fiatal Miklóst ismertem és tudtam, hogy már ő is hazajött vagy el se ment. El is mentünk hozzájuk, ahol őt és édesanyját találtuk otthon. Reisinger mama nagy örömmel fogadott, hiszen majdnem naponta voltam kenyér vagy kifli, vagy zsemle vevője.
Aztán Miklóssal hármasban megindult a beszélgetés. A helyzet ismeretében Miklós próbálta rábeszélni a szovjet Sándor Lajost, hogy ne is jelentse a parancsnokságon, hogy meg vagyok, hiszen ő is jól ismer, nem is hiszi, hogy bűnöm lenne. Lajos mélyet sóhajtott és mondta: "én meg már tudom, hiszen Cegléden készült negatív jegyzőkönyv". Mit kezdjen Szülével, mert ha el is fogadná, hogy nem találtak meg, azt jelenti, őt továbbra is vallatják majd, hogy mit tud stb. S ha neki megszorítják a tojását, még az anyját is elárulná olyan gyáva. Akkor pedig neki vége, kap egyet a tarkóba egyet. (mármint a Sándor Lajosnak) Én magam azt mondtam, nem-nem ilyen veszélybe nem hozhatom Sándor Lajost, aki eddig is nagyon korrekt volt hozzám. Én vetettem fel aztán, hogy mást bajba ne keverjek, mi lenne, ha, majd amikor átadna a parancsnokságnak, alkalmasint onnan lépnék le bármi módon, amint alkalom adódik. Mire Lajos válasza, ha semmi bűnöm nincs is a szovjetekkel szemben, a parancsnok hangulatától függ, hogy nem-e elviteti bosszúból a családom. Mert ezzel valami rejtett bűnt feltételez. Így aztán beletörődve helyzetembe, bízva abban, hogy majd lesz egy helyszíni kihallgatás talán Cegléden, és elnézést kérve hazaküldenek.
Másnap bementünk a Parancsnokságra, ahol már nem is voltak olyan udvariasak, úgy néztek rám, mint egy apagyilkosra. Más ott nem is történt, mint az adataimat ellenőrizték.
Rövid idő múlva megjött egy zárt teherautó, két géppisztolyos orosz katona hátul, ahová megfelelő távolságba közibük ültettek és az autó elindult Szeged felé. Útközben azzal az ábránddal foglalkoztam, hogy Szegeden ott lesz Ördög Jóska távírász társam, és ott majd kihallgatnak mindkettőnket. Talán majd haza is engednek. Ott a rendőrség előtt megálltunk, kisvártatva Ördög Jóska és Szüle ügyvéd is mászott fölfelé a kocsira. Mögöttük egy egyenruhás szovjet hadnagy és Sándor Lajos tolmács állt. Mi üdvözöltük egymást, mire az egyik géppisztolyos ránk rivallt "nye gavarity, ib maty'' (nem beszélgetünk). A pisztolyát ránk szegezte. Elől beült a kocsiba Sándor L, az egyenruhás és a gépkocsivezető katona.