Kovács
László
Visszaemlékezések a GULAG lágereiben eltöltött évekre 1945-1953
Ez az írás Szekeres Gyula volt
elítélt és unokája Bereczki Zoltán áldozatos munkája nyomán lett
megmentve,
és füzet formában kinyomtatva néhány tucat példányban. Internetes
publikálás a család engedélyével.
webmester : Tóth István, honlapja : www.gulag.hu
Míg a zongorával bíbelődtek, elkezdtük a szélső ablakon a rámolást. Egyszer csak nagy nevetés, hát fel sikerült nyitni a zongorát. Felváltva elkezdték csépelni, mert azért közülük egy mindig szemmel tartott minket, majd az egyik fölment a zongorára és a húrokon elkezdett táncolni, hozzávartyogva, hogy múzik kapitaliszt. Egyszer csak elcsendesedett, én éppen a zongora föltámasztott takarásában, egy akasztós szekrény ajtaját nyitottam ki, melyből egy fehér köpeny lógott az ajtóra akasztva. Ördög tudja milyen indíttatásból, gyorsan magamra kaptam. A zongora húrjain elcsendesedett őr felé fordultak a többiek és rá mutogatva kegyetlen röhögésbe törtek ki. Hogy a zongorán az őr mit csinált. azt a kegyetlen büdös szag terjengése tanúsította.
Eközben én a szekrényben gyorsan leltároztam, kezembe is akadt egy finom angóra jó hosszú női ing. Gyorsan a köpeny alatt a derekamra gyűrtem (Isten sugallta indíttatásból). Ez az angóra holmi mentett meg később a borzalmas büntetőlágerekben a tüdőgyulladástól, míg évek múlva le nem rohadt rólam. Az angóra termékeket különben jól ismertem, mert odahaza foglalkoztam az értékesítésével.
Mikor a tettes lejött a zongoráról, a másik gyorsan lecsukta a tetejét, és ezzel az aktussal be is fejeztük a rombolást. Egy-kettőt ráköptek a zongorára és elhagytuk a meggyalázott színhelyet. Nekem viszont birtokomba került egy remek angóra fehérnemű. Miközben attól féltem, hogy a fehér köpenyt majd levetetik, mikor sorba rámoltak minket, nagy röhögve mutogattak rám, hogy doktor, doktor. Láthatóan nekik is tetszett a fehér köpeny, mert az egyik kissé meghajolva, sapkáját megemelve (privét páne doktor) üdvözlöm doktor úr, a többiek persze jót kacagtak rajta. Mennyire észrevehető volt, hogy amikor nem volt jelen magasabb rangú katona, ők az egyszerű katonák a maguk módján mennyivel emberségesebbek voltak, mint különben.
Szálláshelyemre érve az első dolgom volt, hogy az angóra hosszú inget az ingem alá vegyem. Nem mintha fáztam volna, mert akkor talán május vége, június eleje lehetett és jócskán meleg, de így biztonságban éreztem a kincsnek vélt angórát, minthogy majd a későbbi hideg időben az is volt.
Nem értettük, de némi bíztató jelnek vettük, hogy hozzánk, magyarokhoz egy árva szót sem szólt soha senki, már ami valami kihallgatás félét jelentene. A jelenlegi helyünkről időnként egy-egy osztrákot kihívtak. Volt, aki már nem is került vissza, volt, aki igen, de egy árva szót sem mondott a nyilvánosság hallatára, hogy miket kérdeztek tőle.
A jelek azt mutatták, hogy ahány helyről a másikra telepítettek minket, az mindig más parancsnokság, alakulat volt. Ez meglátszott a bánásmódbeli különbségeken. Érdekes tapasztalatom volt, ami a tetűket illeti, hogy miután az angóra holmit a bőrömön viseltem, sokkal mértéktartóbbak voltak az irritálást illetően, sőt talán fogytak is, így teltek a mindennapok, minden különösebb változás nélkül. Lehettünk ott már úgy két hete, mikor az egyik napon úgy a miénkben, mint a szomszédos villában is mozgás, nyüzsgés támadt. Csoportokban az udvarra tereltek és megkezdődött az előzőekben már ismertetett forrógőzös fertőtlenítés. Látható volt, hogy most egy nagyobb arányú megmozdulásra kerül sor, olyan nagy volt a sürgés-forgás körülöttünk. Így is történt, a fertőtlenített csoportok már nem mentek vissza a tetves kamrákba hanem jól fölszerelt kísérő őrséggel egy közelben lévő teherpályaudvarra vittek, ahol megkezdődött a jó hosszú szerelvénybe való bevagonírozásunk. Hogy hány vagonba kerültek foglyok, hányba más, nem lehetett tudni. Eleinte nem éreztünk különösebb nyomorúságot a telepréselt vagonba, talán mert éppen hűvösebb idő volt, és lábaink még nem voltak elnyomorodva. Az összegücsörödött ülésből fölállni, vagy állva maradni szigorúan meg volt tiltva, amit vigyázott két géppisztolyos őr, akik a vagonba úgy voltak elhelyezve, hogy a foglyok minden mozdulatát szemmel tarthatták. A vagonajtó jó méternyire nyitva volt a nyílás mindkét oldalán le volt zárva pallóktól a mennyezetig, deszkából készített fallal, de az egyes deszkák között akkora rések voltak hagyva, hogy az őrök itt jól láthattak. A két őr a tőlünk lezárt nyílás között egymással szemben, átellenes sarokban ült, térdükön keresztbe
fektetett géppisztollyal, amin rajta volt a kezük A vagonba kegyetlenül tele voltunk zsúfolva úgy, hogy éjjel-nappal azonos, zsugorított ülésben aludtunk. Ez eleinte nem is nagyon sikerült később, napok múltán a kimerültségtől már valamelyest. Dolgunkat végezni az egyik sarokban volt egy kb. 30 cm kvadrátos nyílás vágva, ahova kézfeltartással lehetett jelentkezni. Akkor fölállhatott az is, aki a lyukon vagy épp mellette ült. A dolgát végezni akaró az útban lévőkön átlépkedve jutott a lyukhoz. Egyébként egy ember esetében elég ritkán került erre sor, mert naponta egy-egy darab kenyeret kaptunk, ami elég gyakran már penészes is volt. Ez különösebben nem zavart minket, örültünk annak is, ha nem maradt el, mert volt olyan is, nem is egyszer a közel két hetes utunk alatt, a legborzasztóbb szenvedés azonban a kínzó szomjúság volt, mert napok múlva kegyetlen meleg időt kaptunk, a verejték szakadt rólunk és bizony voltak napok, hogy vizet egyáltalán nem kaptunk, pedig a kenyér mellé csak a víz lett volna az egyedüli folyadék. Később már nem is izzadtunk, de nyelvünk föltapadt szájunk padlására.
Ha a vonat ment, akkor még csak elviselhető volt a hőség. Sajnos többször egész napot is álltunk, kitolatva rendező-pályaudvarra. Egy hét elteltével kezdett ritkulni a zsúfoltságunk, mert alig telt el nap, hogy ne halt volna meg valaki. A temesvári rendező-pályaudvaron napokat álltunk. A. szomjúság és a kegyetlen hőség, szinte kibírhatatlan gyötrelmet jelentett. Amikor mellettünk, vagy pár méterre tőlünk valaki rnély sóhajtások közt vagy nesztelenül kilehelte a lelkét, már nem is volt olyan megrendítő, mint az azon való csodálkozás, hogy akik még ott vagyunk élünk.
Hogy a halottakkal mi történt, nem tudtuk meg, de eltávolításukra rendszerint este, vagy éjjel kerítettek sort bármikor is történt, és általában nyílt pályán állt meg a vonat. Az is valószínű, hogy egyszerre történt ez az összes vagonba.
Hogy ki ne hagyjam, előző napokban Szeged, Rókusi állomáson is álltunk egy napot. Némi szerencsém olyan öreg, háborúrviselt vagonban voltunk, hogy helyenként ujjnyi repedés vagy inkább kopás, rongálódás volt a vagon oldalán, így némi kilátás nyílt a környékre. Sajnos egyikünknél se volt semmi papírfecni vagy iron, mert letartóztatásunkkor zsebkendőn kívül minden tárgyat elszedtek tőlünk. Meglepő volt, hogy Szegeden ill. a kitolt pályán az őrök is kiszálltak, és ott tartózkodásunk idején éjjel-nappal a szerelvény mindkét oldalán egymáshoz elég közel sétáltak, és ha valaki látóközelbe került, még a vasutast is elzavarták.
Éjjel talán sikerült volna úgy kidobni valami címmel ellátott értesítést, hogy az őr ne vegye észre, de egyszerűen semmi írási lehetőségünk nem volt. Addig eljutottunk, hogy egyik sapka simlijét szétbontva a benne lévő pakundekni már jó lett volna jobb híján, de iron aztán semmilyen.
Visszatérek a temesvári rendező-pályaudvar pokoli kínok között átélt napokra, amiben a már elnyomorodott lábaink fájdalmában a szomjúságtól és a forróságtól szinte el voltunk alélva. Többen közülünk már a rendszertelenül kapott kenyérdarabkát sem ették meg, a gyötrő szomjúság miatt még éhségérzetük se volt. Tudva, hogy az életben maradáshoz, ha nehezen is ment lenyelni, a kenyeret meg kell enni, lassan, csipetnyi falatonként is, hogy némi erőt gyűjtsön az ember. A Temesváron ill. egy kilökött szabadpályán töltött talán két éjjel és három nap, egyszer kaptunk fejenként, mint egy-két decinyi vizet. Az egyik napon, talán déltájon indult el szerelvényünk. A becsapódó levegő szinte oázisként hatott a mozdulatlan forróság után. Éjjel megint álltunk valami kisebb helység közelében. Másnap tovább mentünk, már elviselhetőbben, mert enyhült valamit a hőség. Még ebben az állapotban is lenyűgöző látvány volt jobbról a Dunaszoros, a vaskapu meredek, szűk sziklafalával, míg balról nagyobb távolból a Fogarasi-havasok napfényben csillogó hókoronájával méltóságteljesen nyúltak az ég felé. Nem tudni, hogy a pálya minősége miatt-e vagy más okból, ezen a szakaszon szerelvényünk teljesen lelassult. Ez tette lehetővé, hogy az ajtónyíláson és a réseken - kinek melyik esett közelebb - gyönyörködjünk a tájban. Valahol egy koromsötét alagúton is átment a szerelvényünk. Szinte nevetségesnek hatott látni, hogy őreink szinte kétségbeesett ábrázattal, egyik kezükben zseblámpával pásztáztak minket, másik kezükben lövésre emelt géppisztollyal minden lehetőségre fölkészülten, mintha legalábbis, mint elszánt banditák, támadásra készülnénk. Holott épphogy éltünk, miközben rettenetes szomjúság gyötört. Ahogy visszaemlékszem, nem tehettünk meg hosszú utat mikor szerelvényünk megállt, és egy tábla Tureszeverit mutatott. Vödrök csörgéséről vélni lehetett, hogy vizet adnak majd nekünk. Jött is a víz nemsokára, de látni lehetett, hogy a vasúti töltés lábán álló kiáradt Dunavizet kapjuk. De a kegyetlen szomjúság nem tudott megakadályozni abban, hogy ne igyuk. Mint később kiderült egyes vagonok rendes ivóvizet kaptak, de nekünk már csak ez jutott. Ismét hosszú napok teltek el, szerelvényünk szinte éjjel-nappal alig kis megállással állandóan robogott. Így a zsúfoltság és meleg is elviselhetőbb volt. Egyik napon őreink fölállást vezényeltek, ami együnknek másoknak csak nagy nehezen sikerült, inkább csak segítséggel. Izületeink fájtak, lábaink cidriztek, de most meg már leülni nem volt szabad. Mint egy óra hosszat kellett állni, aztán vezényszóra mindenkinek leülni. Eleinte nem tudtuk mire vélni ezt a dresszúrát, de mikor ez már többször is megismétlődött, már éreztük, hogy ez a megérkezés előtti állás, mozgásgyakorlást jelenti. Úgy is történt. Mint egy másfél napos bemelegítés után este megérkeztünk egy láthatóan nagyobb állomáshoz. Éjfél körül lehetett mikor megnyíltak a vagonajtók és kiszállást vezényeltek. No, a kiszállás egy nyomorúságos látvány lehetett. Az elsők, akik legjobban bírták magukat, kimásztak, és próbálták a többit egyenként kivonszolni. Magam is nagy hegykén megindultam volna a lépcsőn lefelé lépkedni, s mint egy lőtt lábú nyúl buktam a lent lévők karjaiba. Őrség, katonaság csaknem annyi, mint száz számra a foglyok. Akik kibuktak, összetörve magukat lovas kocsikra rakták, minket pedig igyekeztek ötös sorokba terelni. Ez nehezen ment, mert az egyik jobbra, a másik balra rogyott össze. A végén az ötös sorok egymásba fonódva, egymást tartva elindítottak minket. Kétoldalról, mint egy ötméternyire egymástól, géppisztolyos katonák kísértek, valami nagy széles kihalt utcán. Itt-ott egy tiszt is feltűnt, fojtott hangon, de erőteljesen diktálta volna az ütemet, hogy "Bisztré, bisztré!" Meg voltam lepődve magamon, hogy milyen erőtlen vagyok, hiszen én a végső időkig végig a vagonban a zöméhez képest elég erősnek éreztem magam minden nyomorúság ellenére. Végül is edzett sportember voltam, honnan gondolhattam volna, hogy már a vérhas munkál bennem. A kora hajnali órákban az örökkévalóságnak tűnő nyomorúságos gyaloglás után, megérkeztünk újabb szálláshelyünkre, mely a hajnali derengésben láthatóan, valahol a város szélén lehetett. Mint később megtudtuk, egy valamikori matrózbörtönben voltunk a Fekete-tenger partjához közel.
Tekintélyes épületrendszer, jó nagy portán, az épületek közelében elszórtan fákkal. Engem vagy húsz társammal egy jó hosszú szobába tereltek be, ahol a sima padlón fáradtan, mint a tej, elaludtunk.
Déltájon lehetett, mikor ébredezésünkre megkaptuk a szokásos (az utazás előtt) búzalevest és a darab kenyeret. Késő délután volt, amikor a szokásos őrfedezet mellet egy hepehupás, elkerített udvarba tereltek minket, hogy miért azt a korábbi nyomok láttán nem kellett megmagyarázni. Így kucorodtam le én is érezvén, hogy tudok valamit produkálni. Tudtam, de nem vált örömömre, ugyanis fekete aludt vér jött tőlem, de hasonlóan másoktól is. Ahogy ezt egymás közt beszéltük. hallotta az a békéscsabai tótul beszélő fiú, aki oroszul is tudott, mint már említettem korábban. Most ő is velünk volt, bár nem egy vagonba utaztunk. Azt mondta, hogy ezt a vérhast jelenteni kell. Ki is zörgött az ajtón, melynek kukucskáló nyílása is volt. Megmondta az egyik ott sétáló őrnek, hogy jelentse a megbetegedéseket. Nemsokára jött is egy kegyetlenül rücskös arcú idősebb őrmester, aki azt mondta, hogy holnap lesz doktor, és majd intézkedik.