Kovács László
Visszaemlékezések a GULAG lágereiben eltöltött évekre 1945-1953

Ez az írás Szekeres Gyula volt elítélt és unokája Bereczki Zoltán áldozatos munkája nyomán lett megmentve, 
és füzet formában kinyomtatva néhány tucat példányban. Internetes publikálás a család engedélyével. 
webmester : Tóth István, honlapja : www.gulag.hu 

Előszó ] 1. ] 2. ] 3. ] 4. ] 5. ] [ 6. ] 7. ] 8. ] 9. ] Függelék ] Letöltés 56kB ]

2. fejezet

A lágerélet

1948 őszén némi változás történt. Vékony, de szalmazsákot kaptunk, és elénk ömlesztettek egy nagy mennyiségű rettentő ócska, piszkos, német katonai egyenruhát, ezekből pótolni tudtuk némileg lerohadt ruháinkat. Mosléknak minősíthető ételünk talán annyit javult, hogy kevesebbet loptak el a gabonából a láger külső személyzetének. Jellemző volt embertelenségükre, hogy az őserdőben gazdagon burjánzó csalánból is csak annyit kaszáltak számunkra naponta, hogy a levél csak úszkált a lében, holott főzelék sűrűségűre is főzhették volna, éhségérzetünk csökkentésére. Ehhez azonban egy minimális emberi jó szándék is hiányzott.

1948 után észrevehető volt bármelyik lágerben még az ellátásban is némi javulás, és megszűnt a nadzorok is az állandó fasisztázás. Állandó rend volt az, hogy kb. évente a láger tagjai átcserélődtek, esetekben kisebb csoportokba nvilván politikai megfontolásból. Ezzel egy időben kezdetét vette az, hogy minden lágerben bármi munkát is végeztek, szervezettebbé, rendezettebbé vált.

Nekem a 8-ból való elmozdításomat egyrészt az indokolta, hogy már jó két éve a katonai egyenruha varró üzemében dolgoztam riménscsikként, ami gyakorlatban az volt, hogy a varrógépeket hajtó transzmissziót a gépek meghajtószíját (ami textil csíkokból volt fonva), a gép fékberendezését, a spulnizó részt és az olajozást kellett üzemképes állapotban tartanom. Ezen feladatok közül, tulajdonképpen a viszonylag gyorsan elkopó hajtószíj cseréje jelentette a gyakran előforduló textil szíjak cseréjét. No, ebben aztán fölülmúlhatatlan lettem rövid gyakorlati időn belül. Az erre megadott, mármint a cserére való norma ideje két perc. Ezt én alaposan fölülmúltam, már csak azért is, mert az én gépsoromon (egy gépsor 45 varrógép) volt nyolc magyar, tizenkét észt, négy finn, a többi pedig német, ukrán, orosz, azerbajdzsán és vietnámi nemzetiségű. Tudni kell, hogy itt vattás holmik készültek. Ezeket ők, fazon vengerkáknak nevezték, ami némileg hasonlított a huszárokéhoz, sima keld színben, de elég sok mintából, darabból állt össze. Egy gépen elég rövid részt vartak össze, egy-egy motoros, (így nevezték a gépen dolgozót, akinek fogalma sem volt a szabósághoz) egy zsebfület vagy gallérdarabot már precízen varrt. A napi munkaidő 12 óra volt.

Visszatérve az én riménscsikségemre, engem a négyhetes betanulási időből két hét után már a szalagra helyeztek. Pár hónap után egy perc körüli idő alatt cseréltem egy meghajtószíjat. Különösen ezt igyekeztem boszorkányos gyorsasággal megjavítani, ugyanis a gépen dolgozónak a szalag menetében a leállt gépének időveszteségét, megfeszített tempóban kellett behoznia, hogy a szalag többi gépét ne várakoztassa. Én tehát, az ő érdekükben igyekeztem, különösen a magyar fiúk, de a jó barát rokon nemzetbeliekért is. Én ugyanis, bármilyen gyorsan végeztem is el egy munkafázist, nem kaptam érte semmi pluszt. A gépen dolgozók, pedig pl.110%-os teljesítményért kaptak pluszként 10 dkg zabkását, ami nem volt egyéb, mint egy pempős massza, benne a hántolatlan, üres belsejű köpködő szemek. Bár kevesen voltak, akik kiköpték, hiszen ennyivel üres maradt volna a gyomruk. A munkatempó fantasztikus volt, azért a kása pluszért hajtottak idegfeszítő tempóval. Lehet mondani, hogy fizikailag nem annyira, de idegileg óriási megterhelés volt. Aki egy évet, vagy annál többet végighajtott, emberi roncs lett. Különösen a későbbi időben, mikor már a motorosok zöme varrógépen dogozott, már jól begyakorolta azt a kisebb darab varrandó részt, ami a reszortja volt. A varróüzem megindulásakor egy műszak normája egy gépsoron 80 db vattás kabát volt, ami még igen nehezen, döcögve ment, mert sok volt a hibás, javítani való darab. Később, fél, majd 1 év múlva rendre emelkedett a norma, 90-100-110-120-130 db volt már egy év múlva. Volt olyan gépsor, amelyik heti teljesítménye elérte a 150 db-ot is a 20 dkg plusz kásáért, amit a következő héten kapott meg naponta. Igen ám, de az egy hetes hajtás úgy kivette az emberekből az energiát. hogy a 30 dkg kása helyett hiába ette a következő héten az 50 dkg-ot, már alig volt ereje, idegzete a 140 db megvarrására is. Így ment aztán heteken át a 90-100% közötti termelés. Aztán jött az emberi erő fondorlatos kizsákmányolása, kezdték elölről. Lejjebb szállították a normát, gépsoronként 10-15%-kal, erre föllélegzett a népség, és kezdődött az újabb hajtás a kásáért. Nemkívánatos látvány volt egy-egy műszak után, mikor kivonultak a dolgozó motorosok a gépek mellől a szabadlevegőre. Attól függően, hogy ki milyen fizikai vagy idegállapotban volt l0-20 percen át úgy viselkedett, mintha be lett volna csípve - bárgyú tekintet, tétova járás, szótlanság. Akkor kezdtek felélénkülni, mikor a gyárzónától kb. 500 méterre levő lakózónába vonult a műszak. Itt jegyzem meg, hogy a gyárzóna és a lakózóna (láger), útvonalát egy 8-10 méteres sáv alkotta, melynek két oldala 3,5 m magas cölöpkerítéssel volt szegélyezve. Jobbról és balról a belső oldalán tüskés drótakadály volt építve, amit még árok is szegélyezett bár az domború volt. Átérve a lakózónára (el ne felejtsem) az őrök kísérete most sem maradhatott el. A lakózóna ajtaja kinyílt, és szépen sorban, ahogy jöttünk egyenként a nadzorok körbetapogattak. Aztán bevonulás az "étterembe", amit köznyelven csak moslékolónak neveztünk. Ha az éjjeli műszak volt, akkor mindenki megkapta a kenyerét, és az 500 gr levesét, aztán vonulás a barakkba és lefekvés. Délután 5-kor ébresztő, vacsora 500 gr leves, 6 órára a gyárzónába kellett lenni, de a kapunál előbb mindenkit áttapogattak. A gyárzónába átérve már a nappaliak sorakoztak a kapunál, hogy ők is átessenek azon, amin az éjszakai műszak: fegyveres kíséret, a lakózóna kapu előtt motozás. Pontosítom, az éjjeli műszak éjjel 12 órakor kapta az ebédet, ami leves és kása. A nappali szintén 12 órakor kapta az ebédet, szintén levest és kását. A kenyeret mindig reggel a lakózónán osztották. Az 500 gr korpakenyérből sokszor csillogott a víz. Egyszer volt alkalmam látni, mert ezt a lágeren kívül sütötték. Sötétbarna massza volt (nem tészta), amit cserpákkal mertek a 2 kilós bádogformába, ami lehetett 3 kilós forma is. Volt olyan eset is, mikor 600 gr-ot adtak, de se az egyik, se a másik nem volt biztos soha. El sem volt képzelhető, hogy bármilyen ételben megkaptuk volna az előírt adagot. Már a nyersanyagból is lecsíptek itt-ott, majd aztán a főtt ételből ugyanúgy, eleve azzal a rátartással kellett a menyiséget elkészíteni. Természetesen a többlet plusz víz hozzáadásával volt elérhető.

Áttekintés céljából, a gyárzónából 3 darabonként 50 m hosszú jól megépített barakk szolgált az üzem céljára. Egy-egy barakkban hosszában jobbról-balról, mintegy 30-30 varrógépsor futott. Ezek a gépek amerikai gyártmányúak voltak, noha minden gép oldalán egy szovjet gyár igen szép matricája volt szembetűnő helyen felragasztva. A meglepetés akkor érte a jámbor érdeklődőt, ha a gépet fél oldalra billentette, ahol az öntvénybe mélyen besüllyesztve, az USA jegyet találta. Különben csodálatosan jól dolgozó gépek voltak, a legvékonyabb selymet éppen olyan szépen varrták, mint az 5 cm vastag vattás vengerkát. Pedig ha a pedált teljesen lenyomta a motoros, a transzmisszió 3000-es fordulatszámmal pörgette a varrógépet, mégis a legritkább esetben szakított. Erről jut eszembe egy jellemző eset. Történt egyik napon, hogy 3 új gépet hoztak az üzembe, hogy próbáljuk ki, illetve üzemeljük be. Egy gépet leszereltünk a transzmisszióról és felraktuk az újonnan érkezettet. A motorosok mellé ültek, alátettek egy szövetdarabot és közepes sebességgel megindították a gépet. Alig 5 cm után klatty szakadt - próbálták így-úgy, szakított, tépett, használhatatlan volt. Elkezdtük alaposabban megnézegetni kívü1-belül, mikor az egyik litván srác azt mondta: “Na nézzétek már, hát az USA jelet kihagyták az öntvényen!" A vége az lett, hogy a főnökség is meggyőződött róla, hogy ez a gép bármilyen szép is nálunk nem használható. Azért ott maradt a tanműhelybe került, lábbal hajtóskénti minőségben. Igaz ott is a tanulók átkozódásának volt kitéve, mert minduntalan szakított.

Mint előzőekben mondtam, az emberi erő kizsákmányolása maximálisan megvalósult ebben az üzemben, nem azért, mert itt sok más nemzetiségű dolgozott, akiknek más megszokásból táplálkozott a munkához való viszonya - nem erről van szó, hanem arról hogy, azon kívül, amit kézhez kapott eledelt nem volt semmi más lehetősége plusz élelemhez jutni, ezért kényszerült, mert éhes volt, éjjel-nappal a felkínált lehetőséget, a plusz ételt megszerezni. Ebben a helyzetben még három-négy kanál kása többlet is plusz energiát jelentett, s mert a gép mellett ülve nem esett úgy össze a fizikai kimerültségtől, mint például az erdei favágásnál, vagy vasút pályakarbantartó munkánál. Tehát a gép mellett is kimerült, de talán inkább idegileg, és az állandó zajban, hiszen 60-65 gép állandó zúgása a viszonylag alacsony teremben, mely gerendákból épült, magas rezonáló hatást váltott ki. A 12 órás munkaidőből a félórás ebédidő jelentett pihenőt.

Ha a motorosnak munka közben vécére kellett mennie, nagyon rá kellett hajtania, hogy megfelelő mennyiségű darabbal pluszba legyen, hogy a szalag le az álljon. Érdekes, alig pár esetre emlékszem, hogy a motoros a gép mellől dőlt ki, de ők aztán örökre. Gyakrabban fordult elő az, hogy mikor felállt a gép mellől, hogy kimenjen, útközben lett rosszul és esett el. Volt, aki megúszta élve volt, aki nem. Ha eljutott odáig, hogy kórházba került, annyi előnyre tett szert, hogy pihenhetett míg bent volt. Ha úgy jól visszatekintek erre a lágeri varrodaüzemre, talán annyi előnye volt az egyéb munkalágerekhez, hogy télidőben sem kellett annyit szenvedni a sokszor 25-30 fok hidegtől. Akik fizikummal és idegrendszerrel ellenállóbbak voltak két évet is le tudtak dolgozni a motoros varrógépeken. Itt jegyzem meg, hogy a tanműhelyben 6-l0 ember mindig rendelkezésre állt a kiesettek pótlására. Hogy milyen erőltetett ütemben dolgozott ez a rabüzem, arról példát idézett egy ukrán nemzetiségű ember, aki frissen elítélve került hozzánk. Mint elmondta előzőleg ilyen üzemben dolgozott, ahol ugyancsak vattás vengerkákat készítettek. A norma egy műszakban 80 db volt, de l00 db-nál soha nem fordult elő, hogy többet termeltek volna. A legjobbak is általában l00 db-os normát teljesítettek. A fejét csóválta csak azon, hogy - minő tempót diktálnak a rabok üzemében. Különben azt, hogy az általunk gyártott vengerkákat milyen katonák kapták nem lehetett tudni, de a minket őrző katonákon ilyet nem láttunk soha.

Tehát. mint jeleztem a 8-as lágerből a 14-esbe érkezésemet, megelőzte az a körülmény, hogy a 8-asba egy új politikai tiszt érkezett. Kicájev névre hallgatott. Az én esetem az ő odaérkezése után pár hónappal volt. Nyilván ez a Kicájev az embergyűlölők típusához tartozott, mert legalábbis a rabokra olyan sötét, gyilkos szemekkel nézett, mintha mindjárt át akarná döfni. Nos ez a Kicájev az új söprű jól söpör elv alapján, átnézte az akkor ott lévő foglyok névsorát, hogy ki milyen paragrafus alapján lett elítélve, és milyen munkahelyen dolgozik. Így történt aztán az, hogy éjjel 11 órakor jött a szolgálatos nadzor (tábori rendőr) értem mondván, hogy szerszámot kell leadni. Éppen az éjjeli szménában (műszak) dolgoztam, hát mindössze égy csavarhúzó volt a zsebemben. Szóltam a műhelyfőnöknek, hogy mi van, ő is meg volt rökönyödve rajta. Kovács, téged nem vihetnek el, terád itt nagy szükség van. Szólt a nadzornak, hogy nézze meg jobban, nem-e a Kovait kell elvinnie. Megnézték a papírt mindketten, de hát ott bizony László Kovács szerepelt. Ilyenkor az szokott történni, hogy a nevezett a pokrócát és a matracát leadja, utána a többivel sorba áll és várja az indítást. A létszámtól függően 4-6-8 katona átveszi a foglyokat a láger kijáratánál az odakísérő nadzortól. A katonák mindegyike kezében automata lőfegyver, olyan fenyegetően a foglyok felé tartva, mintha bármelyik pillanatban lőni kellene. Ilyen kíséret mellett halad az etáp az őserdei úton a tyepluska állomáshoz (tyepluska: keskeny vágányú kis vicinális). A tyepluska rendszerint már ott vár. Van olyan láger, ahonnan az út 5-600 m odáig, máshonnan l000-1500 méter. De hogy pontosítsam az esetet, engem nem vittek akkor éjjel sehová. Mikor a nadzorral az üzemzónából átértünk az 1 km-re levő lakózónába, azt mondta, hogy várjak a barakk előtt. Nemsokára jött, hogy menjek lefeküdni.

Nem mondhatom, hogy az éjszaka hátralévő része a békés nyugalomban történt a részemről. Miközben még niválnyik (barakk belső őr) is azzal nyaggatott, hogy miért hoztak be az üzemzónából, azt füllentettem neki, hogy - rosszul lettem, az orvos adott valami gyógyszert és áthoztak, hogy feküdjek le. Hümmögött egyet a niválnyik, aztán csak úgy az orra alatt dünnyögte: akkor neked jó nagy bajod lehet, ha munkaidőben még át is hoztak. Én igyekeztem nem jó társalgó lenni, ugyanis tudott volt, hogy a barakkőrök, a politikai tiszt, vagy a nadzorok főnökének besúgója.

Majd megjött a reggel, hozzám nem szólt senki, mármint fél hét után, mikor az éjjeli szména beérkezett. Közelükbe settenkedtem, hogy megtudjak valamit. Amint meglátott Nazarov, a műszak főnöke, mindjárt mondta: Nagy baj van Kovács! Mikor téged a műhelyből elvittek, az irodából felhívtam a lágerfőnököt, hogy miért akarják elvinni a legjobb riménscsikemet. A lágerfőnök azt mondta, hogy sajnos ez így van. Tájékoztatta őt a politikai tiszt, hogy ennek a Kovácsnak 58/6-os paragrafusa van, mely ugyebár kémkedés, és ilyen személy nem tölthet be bizalmi munkakört, márpedig a riménscsik az. Nazarov azt mondta, hogy megpróbálta meggyőzni őt. hogy én nem vagyok olyan, mire a lágerfőnök megígérte, hogy beszél a nap folyamán a politikai tiszttel, hogy nézze ezt el, hiszen eddig nem volt még velem semmi probléma a lágeri évek során. Ezt leellenőrizte az előző politikai tiszt, mielőtt a riménscsiki beosztást megkaptam. No, a nap hátralevő része abban a reményben telt el, hátha a politikai tiszt lemond a szabály szigorú betartásáról. Sajnos hiú reménynek bizonyult minden jó elképzelés, mert délután közölte velem Nazarov, hogy Kicájev, a politikai tiszt ragaszkodott hozzá, hogy mennem kell. Már csak azért is, mert már régen ebben a lágerben vagyok, meg hát az a fránya 58/6-os pont, amit megmásítani nem lehet. Hiába érveltek gazdasági érdekkel, a politikai tiszt hajthatatlan maradt. Az este folyamán egy nadzor kikísért a tyepluska láger előtti megállójához. Meglepő volt számomra, hogy a nadzor nem a szokott módon, rámszegezett fegyverrel kísért a sűrű erdő borította úton, hanem csak úgy, panyókára vetve, a vállán lógott a fegyver.

Előszó ] 1. ] 2. ] 3. ] 4. ] 5. ] [ 6. ] 7. ] 8. ] 9. ] Függelék ] Letöltés 56kB ]