Kovács
László
Visszaemlékezések a GULAG lágereiben eltöltött évekre 1945-1953
Ez az írás Szekeres Gyula volt
elítélt és unokája Bereczki Zoltán áldozatos munkája nyomán lett
megmentve,
és füzet formában kinyomtatva néhány tucat példányban. Internetes
publikálás a család engedélyével.
webmester : Tóth István, honlapja : www.gulag.hu
Így zötyögtünk Bp. Damjanich utcára, amikor már sötétedett. Egyenként kísértek minket, engem a jó öreg bérház egyik első emeleti, szinte roncs állapotú fürdőszobájába löktek, rámutatva a koszos fürdőkádra: “szpáty!''. Nem sok időm volt gondolkodni, hogy hol másutt lehetne itt szpátyolni, mint a fürdőszobában, mert minden helyet elfoglalt az oda bedobált lim-lom. Találtam is ott egy jó méternyi ócska futószőnyeg darabot, amit magam alá terítettem. Fejem alá egy csorba ágytálat tettem, s mit tesz Isten, rövid idő után úgy elaludtam, mint nyáron a tej. Még sötét volt, legalábbis a fürdőszobában, mikor felébredtem. Kegyetlenül fájt a nyakam. Azt gondoltam, biztosan a kegyetlen fejtartástól, nyomban hozzákezdtem óvatos fejkörzésekhez. Csigolyáim nagyokat roppantak, miközben ujjaimmal tarkómat nyomkodtam, majd befejezésül a kádban jó kiadós fejállást csináltam (hisz sportember voltam). Utána karkörzés, térdhajlítás stb. és a végén a fejfájás elmúlt, egészen fölfrissültem. Időközben hűséges őröm bebenézett, s megelégedve nyugtázta: áh, fizkultúra. Láthatóan ez egy barátságos fickó volt. Megláttam, hogy egy nagyobb méretű tükör mögött egy kifolyó csap lapul. Gondoltam, milyen jó lesz még meg is mosdani. Minthogy a csap alatt még kagyló is volt, úgy tűnt, minden rendben. Odafurakodtam és a csapot óvatosan kezdtem elcsavarni, de az bizony még nem is hörgött, nemhogy víz jött volna ki belőle. Éhséget ugyan nem éreztem, inkább szomjas voltam. A romok között egy viharvert színház életet pillantottam meg. Jó öreg volt, a 30-as évekből való. Ha jól emlékszem, azt a cikket kezdtem el olvasni, aminek a címe ilyesmi volt: Zerkovicz plágium pöre xy-nal. A lényege, hogy Zerkoviczet bepörölték dal, zene lopásért, egyben lopkovitznak nevezték. Böngészés közben, őrzőm megjelent egy csajka valamivel, mondta, hogy kusáj, és felém nyújtotta az edényt. Elvettem azt a meleg valamit, aminek meleg gőzének illata, dohos gabonára emlékeztetett. Én bizony, nem igen kívántam, pedig csak előző nap reggeliztem. Igaz, jó kiadósan, mindenre felkészülten. A szomjúság azonban győzött. Némi undorral elkezdtem szürcsölni, aztán nem is találtam olyan rossz ízűnek. Végül egészen a sűrűjéig megittam, és egészen jól éreztem magam. A sűrűje lehetett egy decinyi, mikor őröm megjelent a csajkáért és látta, hogy a sűrűje bent maradt. Zsebéből kivett egy kanalat és felém nyújtva mutatta, hogy egyem ki kanállal a sűrűjét, ami valami gabona törmelék volt. Én a kezemmel mutattam, hogy nem kérem, mire ő kissé beljebb lépett, és gyorsan bekanalazta. A front jutott eszembe, és szinte megsajnáltam szegényt.
Lehetett úgy de. 9-10 óra között, mikor mozgolódás hallatszott a házban, mármint az előbbieknél erőteljesebb. Az én fürdőszobám ajtaja is nyílott és jött egy másik géppisztolyos őr, kezével mutatva, hogy kifelé: davaj, davaj. Egy hosszabb folyósón előttem is kísértek magamhoz hasonló, civil ruhás polgárokat. Lent az utcán, ismét állt egy leponyvázott teherautó, amire engem is fölinvitáltak. A plató két hosszú oldalán egy-egy pad volt, ahol már nyolcan ültünk, de utánam még páran fölszálltak, úgyhogy lettünk tizenketten. Számomra mindannyian ismeretlenek voltak, általában úgy 30-50 év közöttiek lehettünk. Szót váltani egymással nem volt szabad, ha valami halk neszt hallottak a kocsi két végén, egymással szemben ülő őrök, odaripakodtak, és a fegyver csövét is odafordították. Egymást rendesen nem is láthattuk, hiszen a teljesen leponyvázott kocsi belsejében elég sötét volt. Zötyögtünk ismét, majdcsak egész nap, míg végre érezhető volt, hogy forgalmasabb úton haladunk, városzajféle hallatszott. Végre megálltunk, és az egyik katona leugrott. Az ajtót lenyitotta és egyenként leszállított minket. Utolsónak a másik katona is leugrott, de akkorra már másik két őr is megjelent. Egy nagy, kivilágított épülettömb udvarán voltunk, láthatóan a háború nyomait viselő lomok között. Az őrök fölsorakoztattak minket, és a nagy épület alaksorába kísértek, ahol egy kisebb teremnek megfelelő helyiségbe tereltek, aminek jó izmos ajtaján rácsos kémlelőnyílás is volt. A padozat tégla volt, de csicsogott rajta a talajvíz, gondolom a tavaszi esőzések miatt. Minthogy tizenkettőnk számára hely volt bőven, a vizes talaj nem okozott gondot, mert a nagy felületű priccsen akár bukfencezni is lehetett.
De, hogy tulajdonképpen hol vagyunk, csak napok múlva tudtuk meg, mikor már osztrák állampolgárokat is hoztak be hozzánk Tőlük tudtuk meg, hogy Bécsben vagyunk a "Mária Teréziánumban", a korábbi gestapó fogdáiban. Az ellátás nem is volt rossz, a későbbiekhez képest. Naponta egyszer kaptunk, nagyjából déltájban, egy csajka hántolt árpa levest és két közepes ökölnyi, állítólag szójás fehérkenyeret, amihez hasonlót a további 103 hónapban egyszer sem. Kezdetben alig-alig ejtettünk szót egymás között, általában mindenki a saját gondjával volt elfoglalva, s mint később kiderült, mindenki végigélte gondolatban az egész életét. Teltek a napok, az otthoniakról semmit nem tudtunk. Az osztrákok egyre csak szaporodtak, és pár hét alatt a terem úgy megtelt, hogy már a priccsen is szorongtunk. Naponta egyszer kikísértek minket az udvar egyik félreeső részébe, dolgunkat végezni. A teremben is volt egy kb. 30-40 literes kukaféle fedővel, a kis dolgok elvégzésére. Az osztrákok közül némelyiket kiszólították kihallgatásra, de közülünk, magyarok közül, senkit sem. Emlékezetem szerint, mintegy jó két hét után, egyszer csak szólítgattak minket, magyarokat, és teherautóba szorítva - mert néhány fővel Bécsbe is szaporodtunk -, visszahoztak Magyarországra. Szombathely városszélén, egy Bagolyvár nevű kastély-féle helyiségben, egy szobánál nagyobb teremben találtam magam, többedmagammal Végül is, ezen a helyen is minden szoba megtelt foglyokkal. Ezt a szép fekvésű kastélyt jelentős számú őrség fogta körül. Itt már egyfajta fertőtlenítést is végeztek. 8-10 embert a nagy kertben levetkőztettek alsógatyára, és egy nagyobb hordót téglalábakra állítottak. Három-négy téglát a hordóba tettek, a tetejére dróthálódarabot (drótkerítésből), végül vizet öntöttek bele úgy, hogy a téglákat ellepje. A tőlünk levetett ruhát a hordóba tömték, fedővel leborították, és a hordónak alágyújtottak. A víz forrt, a forró gőz átjárta a ruhákat, a legalsókat meg is pörkölte, de ki lettek fertőtlenítve.
Ezen a helyen a koszt már nem a bécsi. Naponta búzaleves és az eredeti, bádogvályúba sütött szovjet korpakenyér, nem is ez volt a baj, hanem az, hogy kevés volt. Már nekem is, mert kezdtem kiürülni úgy, mint akit már korábban lefogtak. Nehezen értettem előbb, hogy ilyen kosztra hogyan lehet valaki éhes, de most már nagyon is értettem.
Néhány hét múltán ismét teherautóba ültünk, és visszavittek nyugat felé. Bugerland, St. George, egy nagy község, aminek a szélén, egy üres gabonaraktárba telepítettek be minket. Ez a raktár be volt szalmázva, és ezen már kényelmesnek volt mondható a fekvőhely. Itt már nem volt velünk az a szép szál, de tönkregyötört ember, aki repülőszázados volt. Gyakran megkérdezte tőlem, hogy ha nemrég jártam Pesten, nem láttam-e egy magas szőke asszonyt, aki az ő felesége. Mondtam, hogy lehet, hogy láttam, hiszen Pesten sok szép szőke nő van, de nem ismerem. "Ha őt láttad volna, biztosan tudnád, hogy ő az, mert olyan feltűnően szép, fess, csinos asszony nincs másik, egész Budapesten." - mondta. Szegénykém, nem tudni mi mindenen ment át, erről nem beszélt, de már be volt zsongva, zavart volt.
Visszatérve a gabonaraktárra, ez a helyiség két részre volt osztva. Középen egy rögtönzött szelezésdeszkából készült fal volt. Mindkét résznek volt külön bejárata. Szemben állva bal felől voltak a nő foglyok, jobbról pedig mi, férfiak. A kerítésen keresztül hamarosan összeismerkedtem Somogyvári Gyula író lányával, - mikor az őrök nem figyeltek a kukucskálón, akkor lehetett beszélgetni - akinek a Csöpi volt a beceneve. Szomorúan mesélte, hogy míg édesapja a gestapó foglya volt, leány a szovjeté. Itt már azt lehet mondani, hogy oldottabb volt a társaság, arról azonban, hogy ki miért van ott, a legkevesebbet tudtuk
Egy kivétel ugyan volt, a nevére már nem emlékszem, lehetett úgy ötven éves, őszülő hajjal és jó beszédkészséggel. Ő, mint mondta, Horthyék szakácsmestere volt korábban, most azonban, mint volt koronaőrt fogták le. Egyedüli személy volt, akit már ott vagy három alkalommal elvezettek, kísértek kihallgatásra. Mint nekünk elmondta, ők csak Bécsig kísérték a szerelvényt, mely a korona ékszereket szállította. Fűt-fát ígértek neki, ha nyomára vezeti őket az ékszereknek, noha előbb jól meg is verték, mert nem hitték, hogy nem tudja. Unaloműzőül, és az éhséget is borzolni, ételrecepteket mesélt a rácson túli lányoknak, a naív jövő hasznosítására.
Amint így teltek a napok, talán hetek, egyik hajnalon a hegyek felől éktelen fegyverropogás hallatszott, amibe időnként belebömbölt egy-egy ágyúlövés. Mindannyian felébredtünk, hogy ugyan mi lehet ez. Valamelyikünk felerősített suttogó hangon azt mondta, hogy ez nem lehet más, mint a felmentő csapatok, hisz hallani lehetett, hogy a zaj nyugat felől jön. Kisvártatva azonban a mi őrségünk is az udvarban tüzelni kezdett. Erre aztán már mi is nagyon megszeppentünk, főleg, amikor egyikünk ezt mondta: "Ezek foglyokat nem hagynak hátra élve, hanem, ha menekülni kell nekik, lekaszabolják a foglyokat."
Én ugyan nem vagyok könnyen ijedős, de egy pillanatra én is megszeppentem. Azonban mindjárt azon járt az eszem, hogy miként lehetne innen, akár erőszakkal is menekülni. Nem kínálkozott túl sok lehetőség, talán csak egy, de az nem kecsegtetett túl nagy reménnyel. A bejárattal szemben, jó magasan volt egy akkora, nyilván szellőzést szolgáló ablak, amelyen egy ember éppen kifér talán, csakhogy jó erős vasrács volt beépítve. Lehetőségnek ígérkezett, hogy ha a lányoktól elválasztó deszkafalat megbontjuk, talán onnan előkerül olyan erősebb faanyag, amivel aztán ki lehet feszíteni.
Tovább meditálva, észrevettük, hogy az egyik sarokban, egy kis homokkupac volt. Korábbi ismereteim alapján, ezt talán jól fel lehet használni szabadulásunkhoz, úgy, hogy sapkáinkba homokot rakunk minél többen, és fölszólításra majd nem megyünk ki, hanem a bejárattól jobbra és balra elhelyezkedünk a homokos sapkával. Amikor belépnek, mielőtt lőhetnének, a homokot beleszórjuk a szemükbe, aztán elvesszük a fegyvert stb. Mire mindezt elmondtam, éktelen kiabálás támadt az udvaron, fegyverropogások közben. Jobban odafigyelve, hogy ugyan mit is kiabálnak, valaki közülünk meg is fejtette: "a 'kaputt' egyértelmű. De mi a volna?'' -Hát háború! Aztán a lányoktól is átkiabáltak, hogy "fiúk, vége a háborúnak, vége a háborúnak!"
Persze, hogy elkezdődött a tanakodás, hogy számunkra vajon mi várható? Egyértelművé vált számunkra, hogy nem más, mint előbb, vagy utóbb a szabadulás, hiszen az egyetlen koronaőr kivételével, és az ide-oda telepítésen kívül, egy szót sem szóltak hozzánk, tehát nincs mit kezdeni velük.
Úgy délelőtt tíz óra lehetett, amikor az udvarra szólítottak minket. Érdekes látvány fogadott minket: minden őr vigyorgott, és mindegyik derékszíjára körbe fűzve, (a német SS-eknek volt ilyen) fekete tokban, fekete nyelű tőr; de teljesen körbe fűzve ám, mint a Tanganyika béli négerlányok sás szoknyája. Kezeiken hófehér tiszti kesztyű volt, némelyiknek a kezén két-három vekker volt, másoknak zsebórák lógtak a nyakukban, zsineggel felakasztva. Nyilvánvalóan nekünk akartak tetszeni, fölvágni, hogy nekik mi mindenük is van, hogy nagyobb sikerrel érvényesítsék kincseiket. Bohóc módon tették ezt, libbenő tánclépésben, derékriszálással, hogy a tőrök, órák csörögjenek, a fehérkesztyűs kezeket föltartva, kézfejüket billegetve, mint a kocsmába mulató legények szokták. Ez az összkép mosolygásra derített minket. Belegondolva sajnálatot is ébresztett bennünk, hiszen ezek a szerencsétlen szovjet gyerekek, a földi paradicsomnak kikiáltott ország sötét posványában élnek, élhetnek odahaza.