Kovács
László
Visszaemlékezések a GULAG lágereiben eltöltött évekre 1945-1953
Ez az írás Szekeres Gyula volt
elítélt és unokája Bereczki Zoltán áldozatos munkája nyomán lett
megmentve,
és füzet formában kinyomtatva néhány tucat példányban. Internetes
publikálás a család engedélyével.
webmester : Tóth István, honlapja : www.gulag.hu
Ahogy megérkeztünk a vasúti sínek mellé, kisvártatva szinte nesztelenül begurult a kis vonat. Csak megálláskor szörtyögött egy nagyot. A nadzor az egyik kisvagon ajtaját félretolta, majd az ajtó felé mutatva ezt mondta: "Na, na, igyí!'' Beléptem a félsötét kisvagonba, aminek egyik oldalán a pad nyúlt. Engem az ajtóval ellentétes sarokba, a padra ültetett, ő maga pedig a pad ajtó felőli végére ült, fegyverét a lába közé állította. Mintegy 20-25 percnyi zötyögés után megérkeztünk egy gyéren megvilágított láger bejáratához. Mikor leszálltunk és mintegy 30 méternyi utat megtettünk a láger bejáratáig, a nadzor nyilván minden bátorságát összeszedve annyit mondott: ,,Na, itt jó dolgod lesz, mert kartoskát szedtek." A nadzoroknak ugyanis szigorúan tiltva volt szót váltani, beszélni a rabokkal. Ami szabad volt, az a lágeri szigorú renddel kapcsolatos, inkább ráförmedés, gyakorlatilag bármiért a foglyot ocsmány módon leszidni. Amint a láger bejárata közelébe értünk, a legközelebbi őrtornyokból, jobbról-balról reflektorfénybe kerültünk. Az őrfülkéből is kilépett egy katona, mire az engem kísérő nadzor valamit odaszólt az őrnek, az őr intett a reflektorosoknak, akik levették a fényt. Az engem kísérő nadzor az őr elé vezetett, helyesebben kísért. Az őr láthatóan tudott érkezésünkről, mert csak annyit mondott: "Davaj bumágá." Az őrbódéból kilépett egy odavaló nadzor és csak annyit mondott: "Na igyí!" Mentem vele a láger belsejébe. Az egyik barakk előtt megállt és beszólt. Az éjszakai niválnyik kilépett a barakk koridoljából (minden barakk előtt építve van egy kis előtérféle, és onnan nyílik a barakk ajtó) Csak annyit kérdezett: "Te honnan jöttél?'' Mondtam, hogy a nyolcasból. Na jó, rámutatott egy üres priccsre, oda fekszel. Az összekötözött némi téli motyómat a fejem alá tettem, az hogy a sima deszkára kellett feküdnöm egy kicsit már szokatlan volt, mert a nyolcasban már volt szalmazsákom. Ha vékony is, de nem a csupasz deszka volt.
Ez az eset, úgy augusztus hónapban volt. Nyilván az előző napi izgalmak miatt elég nehezen aludtam el. Másnap reggel sínvas verésre ébredtem 6 órakor. Ott az udvaron két hosszú vízzel teli favályú volt, ott lehetett mosakodni, már aki akart. Majd fél hétkor praverka.
Ez abból állt, hogy a lágerben, aki élt és mozgott, annak ötösével, vonalban fel kellett állnia, majd jött az ügyeletes nadzor, egy fatáblával a kezében, és leellenőrizte, hogy minden sorban megvan-e az öt ember. Ha mindent rendben talált, elkezdte a számolást, mégpedig úgy, hogy az első sort egy lépéssel elléptette balra és a fatáblán húzott egy vonalat. De volt, aki úgy számolt, hogy egymás után elléptetett öt sort és azután húzott a táblán egy vonalat. Ha darab sor volt a végén, ahány ember volt a sorban, azt jegyezte föl. Aztán vitte a táblát az irodába, és ha számoló zseni volt, akkor ő maga, a fagolyós számoló masinán összeadta, ha nem, akkor valamelyik irodista tette meg helyette. Volt olyan jól képzett nadzor is, aki ott helyben a tábla alapján, fejből is összeadta. Ha a létszám nem stimmelt, akkor minden nadzor elindult a barakkokba és környékére, keresni a hiányzót. Aztán hosszas keresés után rájöttek, hogy az éjjel meghalt, vagy azokat a meghaltakat keresik, akiket hajnalban ki is vittek. No, a praverka végén az egyik brigadéros elkezdte kiabálni a nevem: "Kovács, aki az éjjel jött!" Odamegyek hozzá, mondom, én vagyok az. Na jó, mostantól az én brigádomba leszel. Reggeli után odajössz az X barakkhoz, aztán majd meglátjuk mit fogunk tenni.
Az étteremben, amit általában moslékolónak neveztünk, (sztalóve) néhány ismerős arc, köztük egy Ráchin nevű mandzsúriai kínai, otthon pékmester, akivel korábban a 8-asban igen jó barátságban voltunk. Igen megörültünk egymásnak. Ő számomra arról volt leginkább emlékezetes, hogy feneketlen dühvel gyűlölte a szovjet hatalmat. Mikor korábban mesélni kezdte, hogy micsoda galádságokat vittek végbe a szovjetek, az amúgy kiegyensúlyozott, nyugodt és intelligens ember úgy fel tudott dühödni, hogy szinte vérbe forogtak a szemei. Így mondta, hogy még a csecsszopó gyerekekbe is belenevelik a szovjet elleni gyűlöletet, és majd eljön az idő az irgalom nélküli leszámolásra. Aztán odajött még egy észt fiú is, aki olyan levente korú lehetett, melegen üdvözölt és kérdezte, hogy emlékszem-e rá. Hát persze, mondtam, te adtál nekem egy pár otthoni kötésű gyapjúharisnyát. Kérdezte, hogy megvan-e még, de sajnos már nem volt meg, mert tiszta gyapjúból volt és az, bizony minden foltozgatás ellenére is csak egy telet bírt ki, de lehet, hogy a fertőtlenítő forróságát se nagyon tűrte. Volt olyan rongy, ruhadarab is, amely megpörkölődött. Ez a fiú otthonról félévenként kapott kis csomagot. Akkor már félévenként két kilogramm volt engedélyezve, de azelőtt senkinek semmi. Ez is csak a jól dolgozó, szovjet állampolgároknak járt. Persze igen gyakran előfordult, hogy a rab nem látott se csomagot, se levelet, pláne ha a csomagban, levélben, a legenyhébb kifejezéssel élve is a szovjet érzékenységet sértő mondat vagy szó volt található. A csomag tartalma lehetett kása alapanyag, szárított kenyér, esetleg szalonna 20 dkg-nyi, és hagyma. A baltikumiból érkezettek, lágeri viszonylatban komoly étéket jelentettek. Még Ukrajna és vidékéről előfordult, hogy tartalmasabb csomagot kapott valaki. Talán nem is a rozsdabarna korpakenyérből való szárított kenyeret, hanem olyat is, melyben még liszt is volt. Általános volt a kilónyi köles vagy kukorica, és még olyan is, hogy kis zacskóban maroknyi búzadara volt. Ebből készült ám a csodálatos kása, mannafa, amit dalaikban meg is énekeltek. Mikor még nem láttam ill. nem tudtam, elcsodálkoztam, hogy ugyan mi csodálatos lehet az a manna kása, mikor megtudtam, hogy az nem egyéb, mint grízkása (ez a kezdeti időkben volt). Akkora csalódás ért, és akkor kezdtem megérteni, mert minden nyomorúságot jórészt a háborúnak tulajdonítottunk, ill. annak nyomorúságos következményének. Mint mondtam, akkor kezdtem megérteni, hogy itt nemcsak a háború okozta nyomorúságról van szó, hisz ez a kása mannafa nevű népdalféle, réges-régi eredetű. Márpedig, ahol olyan értéknimbusza van egy kásának a nép nyelvén, ott népjólétről beszélni, hazugság. Sztálinék ezt tették, különösen kifelé, a határokon túlra. Ők ezt tették akkor, amit a román Ceausescu még napjainkban is tett.
Előzőleg ott hagytam abba, hogy a moslékolóban találkoztam a kínai baráttal, és az észt fiúval. Ismerős arc volt több is, de annyira nem, hogy barátságosan üdvözöljük egymást, legfeljebb fejbiccentéssel. Kifelé jövet, hátulról belém csimpaszkodott valaki, de mire hátra néztem volna, sajátos hangon elnevette, vagyis inkább elnyerítette magát. Ez nála olyan utánozhatatlan volt, hogy egyből ráismertem: Te vagy a Viktor a 13-asból! Ő egy lengyel fiú volt, húsz-huszonegyéves, mint fiatal katona, szovjet területről besorozva, az olasz fronton tevékenykedett. Nos, ott a 13-as lágerben, úgy tíz napot feküdtünk egymás mellett. Két fagyott ujját kellett amputálni a jobb kezén. a kis- és a gyűrűsujját a második izületig. Nagyon szeretett mesélni, az olasz front hatalmas élmény volt számára. Sokszor kellett neki újra meg újra ismételni az én hiányos orosz tudásom, és az ő orosz-lengyel kombinált szövege miatt. Türelemmel tette s később jó pedagógiai érzékkel keresett másik kifejezést, míg meg nem értettem. Hangulatos, jópofa fiú volt. Nekem fiú, mert ő, amennyivel húsz év fölött, én annyival harminc fölött voltam. Mint később kiderült, abban az időben, ebben a lágerben rajtam kívül magyar nem volt. A Viktorral való beszélgetést a brigadéros harsány hangja szakította meg. Ha még nem mondtam volna, a brigadérosom neve Kuznic volt, egy Minszk környéki, fehérorosz, magas, csontos, vöröses, kissé szeplős, jóindulatú rabtárs volt, mint később kiderült. Brigádonként gyülekeztünk a láger kijárata közelében, majd valamilyen necsálnik, a brigádosokat eligazította; hogy ki milyen munkavégzésre megy. Utána a brigádok egymás mögé felsorakoztak. Az első brigád előtt kinyílt a kapu, ahol soronként előttük állt egy-egy nadzor, és megkezdődött a szokásos egyenkénti megkutatás, körbetapogatás. Ez a művelet nem lehetett túlságosan kedvünkre való, hiszen le is kellett bokáig hajolni. Egyik, majd másik lábon, elől-hátul, jól odaszorítva végig kellett húznia a kezét, ami már kényelmesebb volt, mert télen is ki kellett a pufajkát nyitni, a két kezét a háton húzta keresztül. ill. föntről derékig, majd hónalatt, majd körbe a derékkötésen, végül a két ujjat tapogatta végig. Hogy ez a tapogatás úgy igazából mennyire volt más, mikor egy nacsálnik jelenlétében történt, vagy mikor ilyen nem is volt a láthatáron, nem tudom. Ilyenkor egyike, úgy 50%-os, míg a még kényelmesebbje 20-25%-os hozzáállással végezte ezt az amúgyis értelmetlen műveletet, amit viszont a politikai tiszt biztonsági óvintézkedésként óriási fontosságúnak tekintett, különben is belügyminisztériumi szigorú rendelkezés volt.
Mi
az, ami nem jött be egyből Amerikának.
A német gőzhenger megfékezéséhez elengedhetetlen volt a szovjet aktív részvételét igénybe venni a háború során. Ezért Amerika a háború idején, de még utána is a szovjet népet igyekezett élelemmel, szállítójárművekkel és egyebekkel megsegíteni. Különösen a terméketlenebb területeken az éhínség pusztított. Amerika ahhoz is hozzájárult, hogy a szovjet által megszállt háborút viselt országokban bent maradjon, sőt területfoglalási igényét is teljesítette, illetve hozzájárult. Mindezt nem azért mintha a kommunizmussal szimpatizált volna, sőt hátsó gondolata az volt, hogy ezek a megszállt országok, mint hazánk is, majd ha megismerik a szovjet kommunista gyakorlatot, azt megelégelve, forradalom, vagy bármilyen úton is, lerázzák magukról. Ezzel a kommunizmus hitelét aláássák szerte a világon. Valóban, a forradalom csaknem minden, a szovjet hatalmában lévő ország esetében bekövetkezett, de a kommunizmust, a szovjetet lerázni egyik sem tudta. Az időközben fölzárkózott, sőt katonai nagyhatalommá vált szovjet hadi gépezet kíméletlenül eltiporta mindenütt a forradalmat.
Amiben
Amerika és a nyugat nem tévedett
A háborút követő időkben, mikor már a szovjet katonai nagyhatalommá nőtte ki magát, egyre szemtelenebbül fricskázott nyugat, vagy Amerika orra alá. Egyre bátrabban nyilvánította ki világuralmi törekvését. Ennek megfelelően ázsiai és afrikai országokat szemelt ki meghódítandó területként, melyek többnyire nyugati, vagy amerikai gyarmatok voltak. Az itt élő, többnyire színes bőrű. kevésbé iskolázott, műveletlen emberek a szovjet ügynökök számára ígéretesek voltak arra, hogy elégedetlenséget szítsanak, lázadjanak a gyarmat urai munkaadóik ellen Fölvázolták előttük a szovjet földi paradicsomi életet, ahol szinte minden szolgáltatás ingyenes. Nyugat miben tévedett? Abban, hogy éppen ezt a helyzetet használta fel a szovjet terjeszkedés számára, illetve ellene, ugyanis azon területeken, melyek stratégiailag, vagy ásványi és egyéb szempontból nem jelentettek különösebb fontosságot, engedtek a szovjet erőlködésnek. Mielőtt kivonultak volna az általuk odatelepített üzemeket, gyárakat, létesítményeket leszerelték és elszállították. Eredményeként, az örömükben tapsoló, heurékázó szovjetek rövid időn belül rádöbbentek, hogy minél több ilyen területet kaparintanak meg, annál inkább több teher nehezedik a vállukra. A munka nélkül maradt területek lakossága és a gazdaságilag megrokkant ország segítségre szorult. Kitől kérhetett segítséget, hát a "győztes" szovjetektől, ők pedig, minthogy gazdaságilag maguk is hervadtan álltak, mint új gyarmattulajdonosok, gyarmataik megsegítését ráosztották, a II. világháborúval megszerzett tagállamokra, mint ránk is.
Itt teljesült be nyugatnak és Amerikának a számítása abban, hogy egyre nagyobb terhet rakott a gazdaságilag amúgy is ellehetetlenülő szovjet dirigálta táborra. Megemlíteném azt is, hogy a háborút követően a nyugati frontokról visszatérő katonákat etetni kellett valamivel, hiszen csalódottan látták és tapasztalták, hogy ők hazugságban éltek, mert a nyugati népek sokkal gazdagabbak, összehasonlíthatatlanul jobban élnek náluk. Odahaza, aztán meg is kapták rá a magyarázatot mondván, hogy nyugat azért gazdagabb, mert a színes bőrűeket leigázták, gyarmati sorban, rabszolgaként dolgoztatják, hogy az általuk megtermelt javakból kényelmesen, urasan éljenek. De mi ezt elvtársak nem nézhetjük tétlenül. Mi most még az elmúlt háború nyomorúságát éljük, de nemsokára hatalmas hadseregünk lesz, és a gyarmatokat kivesszük nyugat és Amerika kezéből. A szovjet olyan világhatalom lesz rövidesen, amilyen még a világon nem volt, és a mi népeink boldog gazdaságban élnek, hiszen nem lesz ellenségünk, mert az egész világ boldog kommunista lesz. A szovjet nép megnyugtatására átmeneti időre némiképpen hatott is, hiszen a mindig egy irányba tájékoztatott és hiszékeny, mondhatni primitív megfélemlítésben élő tömegeket nem volt nehéz kecsegtető szólamokkal elaltatni. Igen ám, de múltak az évek és javulás csak nem mutatkozott. Ellenben a családok tömegét irritálta az, hogy a háborúban elesett tagjaik mellet az élve hazakerültek sokasága is megfigyelő büntető lágerekben éli nyomorúságos életét, valahol távol a családjától, a legképtelenebb vádakkal elítélve.