Kovács
László
Visszaemlékezések a GULAG lágereiben eltöltött évekre 1945-1953
Ez az írás Szekeres Gyula volt
elítélt és unokája Bereczki Zoltán áldozatos munkája nyomán lett
megmentve,
és füzet formában kinyomtatva néhány tucat példányban. Internetes
publikálás a család engedélyével.
webmester : Tóth István, honlapja : www.gulag.hu
Példának említem egyik volt brigádtársam, Vaszilij Csukov, moszkvai fiatalembert, aki hivatásos szakács volt civilben. Német fogságba kerülvén, mivel beszélt németül, tiszti konyhába került szakácsként. Háború végén a németek hazaengedték, és szovjet megfigyelő táborba került sok ezredmagával. Ott aztán besúgók révén, rövid úton a háborús hadbíróság 25 évre ítélte, amit büntető munka táborban kellett letöltenie. Indoklás, vagyis a bűne az volt, hogy a német fasiszta tiszteket táplálta, amivel a hazáját elárulta.
Másik hasonló bűnös eset, amit saját fogolytáborában mesélt el egy szovjet a társának - nyilván többen is hallhatták - hogy egy német elesett katonának lehúzta a lábáról a csizmát. Az volt ám a csizma! Mindene tiszta bőr volt és le volt szigetelve, hogy ne ázzon át, nem ám olyan vászonszárú, gumitalpú, ami a sárban előbb-utóbb levált, besúgták, és l5 év lágeri kényszermunkára ítélték. Indok: nemzetgyalázás, hazaárulás.
Az akkori NKVD-nek nevezett szervezet (nálunk ávó) módszereit bizonyítja egy másik eset is. Ez már 1948-ban volt, amikor két angol nemzetiségű fogoly került abba a lágerbe, amelyikbe éppen voltam (ugyanis általában évente cserélgettek minket folyamatosan lágerről lágerre, azért. hogy nehogy túlságosan összeszokjunk). Mivel ők még oroszul semmit sem tudtak egy Ruppert nevű magyar volt éppen abban a Mardóviai 8-as számú lágerben, aki jól beszélt angolul, és rajta keresztül tudtuk meg, hogy két angol őrnagyról van szó. Mint elmondták. Berlinben szolgáltak, mikor egyik bajtársuknak névnapi ünnepségéről jó kapatosan éjjeli időben hazafelé ténferegtek. Éppen olyan helyen jártak, ahol az utca egyik oldala angol, a másik oldala pedig szovjet zónához tartozott. Így történt meg, hogy átténferegtek a szovjet oldalra, mikor egyik olyan ház elé értek, ahol két őr is strázsált az utcán. Vita támadt közöttük, ők ugyan angolul, azok pedig oroszul mondták, így egy szót sem értettek, egyszer csak a két markos katona grabancon ragadta őket, beráncigálta a kapu alá, majd egy helységbe zárta őket. Másnap kihallgatások, vádak: mi keresnivalójuk volt ott, stb. Kémkedésért 15 évet kaptak. Az angol alakulatnál eltűntnek nyilváníthatták őket.
Hasonló elképesztő eset. Ha jól emlékszem a 16-os lágerben találkoztam Kalinin tábornokkal, aki 25 évre volt elítélve. Egyik alkalommal megmutatta azt a háborúról írt szovjet kiadású könyvet, melyben több oldalon foglalkozott a könyv írója a Kijev környéki harcokkal, ahol a Kalinin vezette hadsereg milyen hősies ellenállással tartóztatta fel a minden szempontból jobban felszerelt és túlerőben lévő német hadsereget. Kalinin generálist egyszerűen Kijev hősének nevezte, és a leírtak alapján joggal. Ez, a már nem fiatal, szép szál ember, könnyes szemmel olvasta fel a rá vonatkozó részt. A bűne nem volt más, mint az, hogy hagyta magát német fogságba esni, illetve a fogságba esés pillanatában nem lőtte magát fejbe. E helyett ki tudja, milyen hadi titkokat szedtek ki belőle a németek.
Nézzük Vlaszov tábornokot, aki a megvert maradék hadseregével, miután megadta magát, átállt a németekhez. A háború befejeztével, hangszórókon keresztül hazacsalták a németeknél lévő katonáit, megígérve, hogy senkinek nem esik bántódása. "Gyertek haza, vár a családotok, szerető anyátok, feleségetek, gyermekeitek, ölelő karokkal szerető hazátok."
Hiába volt parancsnokaik és maguk a németek figyelmeztetése, hogy ne dőljenek be a csalfa ígéreteknek, nap mint nap hallva a szép szavakat a jámbor lelkű emberek, katonák sokasága, honvágytól vezérelve haza jelentkeztek. Aztán összegyűjtötték őket és irány Szibéria. Voltak, akiket kivégeztek, másokat 15-20 évre elítéltek. A legenyhébb büntetés a bizonytalan időre büntető lágeri kényszermunkára való izolálás. Ezek a lágerek, az úgynevezett speciális lágerek, ahova a háborús bűnök miatt elítélt politikai foglyokat vitték.
Mi is elítélésünk közel 9 évében nyomorogtunk azokban a mordovii őserdei speciális lágerekben. (Mordvinok, Csuvasok földje, ahol ázsiai őseink élnek még ma is. Ezekben a hatalmas őserdőkben 3-5 kilométerenként, egy-egy szűk írtáson épült fel 36 láger. Ezeket részben mi, részben pedig elődeink, német, japán, stb. hadifoglyok építették föl. A barakkok természetesen fából, a kerítések, mintegy 4-4,5 m hosszú nyílegyenes cölöpökből készültek. A vastagabb vége 50-60 cm mélyen a földbe volt ásva, a cölöpök szorosan egymás mellett összevasalva. Meglehetősen kis távolságba egymástól a magas őrbódék reflektorokkal és golyószórókkal ellátva éjjel-nappal vigyáztak ránk. A kerítésen kívül-belül egy-egy sor spanyollovas állt, és a két sor szögesdrótkerítés között a homoktalaj mindig fel volt gereblyézve. A kerítés tetejére árammal ellátott drótot vezettek. A töménytelen elítéltet munkalágerekbe kényszeríttették. A szovjet katonák mellett, mintegy 25-30 ezer német, magyar, lengyel, csehszlovák, román, bolgár volt hasonlóan elítélve, többnyire volt katonák vagy magyar leventék. Az egész Szovjetunió területén lévő, mintegy 4600 lágerben, elképzelhetetlen állapotok mellett, szinte éhhalálra ítélve tengették életüket a még élve maradottak. Meg kell jegyezni még azt is, hogy az említett nemzetiségek mellett, kisebb számban voltak még olasz, spanyol, francia, angol, amerikai, litván, észt, finn és lett foglyok is, férfiak és nők egyaránt. Kivétel nélkül háborús bűnösnek nyilvánított politikai foglyok voltunk. Ehhez tartozik az, hogy minden lágerbe telepítettek 20-30 köztörvényesen elítéltet is, azzal a hátsó szándékkal, hogy ezek a minden hájjal megkent (nem holmi tyúktolvajok) szervezett banditák - az NKVD számítása szerint - még jobban keserítik az amúgy is nyomorúságos életünket. No, ez aztán nem jött be nekik, ugyanis mindegyik előbb-utóbb rájött, hogy mi nem vagyunk gyilkos fasiszták. Mi viszont egyre inkább ráébredtünk, hogy nem irritál bennünket a jelenlétük, hiszen ők voltak a szovjet kommunista rendszer gyűlölt ellenségei, és ezt nem is rejtették véka alá. Idővel, mikor már a nyelv ismeretében szót értettünk egymással elmondták, hogy ők magánembert, magántulajdont nem bántottak, ellenben állami tulajdonú raktárakat, gyárakat, tehervonatokat, teherautót és mindent, ami állami tulajdon volt, kíméletlenül kiraboltak és értékesítettek. Különben a láger területén szinte korlátlan urak voltak, ill. magukra nézve nem fogadtak el semmit. Dolgozni nem voltak hajlandók, a lágervezetés nem tudott fellépni ellenük, mert a nadzorok tábori rendőrök, csak minden fegyverzet nélkül jöhettek a láger területére. A blatnojoknak (rablóknak) mindenütt volt egy tejhatalmú főnökük, akitől nem csak a banda tagjai, de a főnökség is tartott. Szembe szállni velük nem mert senki, mert ha kellett, akár a lágerfőnököt is leszúrták. A katonai lágerőrség fegyveresen csak a láger kerítésén kívül, ill. az őrtoronyban őrködhetett. Így aztán a láger vezetése velük szemben tehetetlen volt. A láger parancsnokai általában őrnagyi rangban voltak, előfordult kapitány vagy alezredes is, de az ilyen rendszerint maga is büntetve volt azzal, hogy ilyen helyre került, pár év elteltével, mikor már tűrhetetlenné vált a politikai lágerekbe rakott blatnojok uralkodása, ha jól emlékszem 1947 őszén. Sztálin utasítására a politikai lágerekből az összes blatnojt elszállították, mint később megtudtuk Szibériába, ahol kegyetlen körülmények között végeztek velük. Ők voltak azok is a lágeren belül, akik ha meggyőződtek arról, hogy valaki a politikai tiszt besúgója, menthetetlenül kinyírták. Tehették ezt anélkül, hogy valaki is megkérdezte volna, ugyan ki tette. Különben is náluk egy ember élete még annyit sem ért, mint egy ló élete, pláne lágeron belül. Különben is, ezekben az általuk speciálisnak nevezett lágerekben, aki az első három évet túlélte, annak volt némi esélye ahhoz, hogy a hátralévő bizonytalan időt megélje. Most 1992-ben, mikor a volt szovjet hatóságok a még föllelhető akkori Háborús Hadbíróságok által produkált jegyzőkönyvekből föllelhető példányokat átadták a magyar hatóságoknak, megállapítható, hogy az elítélt magyarok mintegy 10%-a került haza úgy, mint akik túlélték az átlagosan kilenc évet ezekben a szovjet lágerokban, és akik Sztálin halálát követően 1953 novemberében adattak át a magyar hatóságoknak. Most 1992 év végén, a mintegy harmincezer elítéltből alig többen élünk még ezernél, de ez a szám is havonta fogyatkozik. Mint már említettem 1945-48 között elpusztult sok ezrek halálának oka a testünkről lassan lerohadó rongyaink és a fűtetlen barakk. A fekvőhely legjobb esetben egy kopasz deszka priccs, de lehetett a barakkpadló is. (se szalma, se zsák, se takaró) Skorbut, hűléses tüdőgylladás, jártányi erőn túli lesoványodás, száraz éhhalál.
További részleteket nem kívánok leírni ezekről a speciális lágeri nyomorúságokról, mert erről már mások írtak. Azonban írnék arról azt orosz barátomról, aki utolsó állomáshelyén még 1947-ben bécsi nagykövet volt. Mivel 52-53-ban, egy brigádban voltunk, volt módunk beszélgetésre. Neve emlékezetem szerint Kucsernaszov volt, s mint mondotta, ő zsidó ember. Én is elmondtam neki, hogy zsidó cégnél dolgoztam az utóbbi 15 évben, sok mindent tudok a zsidókról, és becsülöm a szorgalmukat.
Érdekes, hogy ez az ember alig állt szóba a brigádbeli szovjet emberekkel, engem pedig bizalmába fogadott, és alkalomadtán elmondott olyan dolgokat nekem, amit ott másoktól soha nem hallottam. Ha azt kérdeztem tőle, hogy honnan tudja, ő mosolyogva mondta, hogy: "Hát te nem hallod, az őserdő susogja, az erdő madarai kicsicsergik csak érteni kell''- és nevetett. De azt már komolyan mondta, hogy egyes újságíróknak van olyan magas szintű szöveg fogalmazása, amit ill. annak valódi mondanivalóját csak kevesen értenek.
Arról, hogy mi volt a bűne, soha nem kívánt beszélni csak annyit, hogy szerencséje, hogy nem kinyírták, mint ahogy a többi visszahívott követtel tették, csak 25 évre ítélték. Az, hogy mennyire járt jól azzal, hogy életben hagyták az persze a letöltött büntetés idejétől függött. Ez már úgy 52 nyarának végén volt, amikor a 16-os lágerben dolgoztunk. Ez egy mezőgazdasági termelő volt. Sokhektáros irtáson káposztát, répát és burgonyát termeltünk. Egy nap éppen burgonyabetakarításon dolgoztunk. Emlékszem szép, langyos idő volt, már koradélután befejeztük a munkát, de a fegyveres őrök csak később jöttek bekísérni. A veremtől tisztes távolba ültettek le minket, nehogy ültünkben a nyers krumplit együk -persze nem minket., hanem a krumplit féltették. A beszélgetésünk közepette a követ barátom nagy jókedvre derült, és azt mondta, most már van remény arra, hogy fogságunk nem tart soká. Nem tudtuk, hogy csak ábrándozik ebben a szép időben, vagy valami alapja is van annak, amit mond. Azt mondta, hogy ez most már biztos, hiszen nem elszórt esetekről van szó, hanem kitudódott, hogy Sztálin agresszívan hozzányúlt a zsidókhoz. Noha nem verik nagy dobra, szinte titokban.,de telepíti ki a zsidókat Szibériába-nyilván átvett valamit Hitlertől. Én kifejeztem a sajnálatomat, de megkérdeztem, hogy hozza ezt összefüggésbe a szabadulásunkkal. Kifejtette, hogy bár én ezt biztos nem értem, de ha ezt így folytatja, akkor biztos nem lesz hosszú életű, el fog patkolni, és akkor mi szabadulunk. Erre én azt mondtam, hogy szerintem ez naiv ábránd, ő meg azt javasolta, hogy fogadjunk egy pajka (napi adag) kenyérbe. Aki hamarabb szabadul egy pajkát ad a másiknak. Ennek értéke akkor életértékileg annyi volt, mint most egy vágó disznó.
Telik múlik az idő, meg is feledkeztünk az akkor elhangzottakról, időközben elmondta, hogy miket olvasott a Pravda sorok közti írásokból. Ekkor már 53-at írtunk, tudom, hogy év eleje volt, de pontosabban nem emlékszem. Az egyik napon azzal fogad a barátom, hogy: “Na ugye megmondtam, hogy Sztálin bajban van! Nem hallottad a kolhoz dudán, hogy a Kremlben letartóztattak három zsidó orvost, és ezt azt jelenti, hogy ez már Sztálin elleni ténykedésük volt." Én még mindig nem értettem semmit, hiszen kinyírták őket és kész, de ő kacagott és azt mondta, hogy nagyon sok zsidó van még ott.