Kovács
László
Visszaemlékezések a GULAG lágereiben eltöltött évekre 1945-1953
Ez az írás Szekeres Gyula volt
elítélt és unokája Bereczki Zoltán áldozatos munkája nyomán lett
megmentve,
és füzet formában kinyomtatva néhány tucat példányban. Internetes
publikálás a család engedélyével.
webmester : Tóth István, honlapja : www.gulag.hu
Másnap reggel megnyílik a kamránk ajtaja, egy őr bekiabál: "Davaj na vrács trí cslovek!" A csabai mondja, hogy mehet három ember az orvoshoz. Az ajtóhoz közelebbiek közül ment kettő, a harmadik én voltam. Ilyen sorrendben is értünk a szomszéd épülethez, ahol egy előszobafélén keresztül, láthatóan orvosi szobának kinevezett szobába az egyik őrrel mi hárman bementünk. A másik őr kint maradt az előszobában. Egy asztal mögött, elég jó arcú, úgy 30-40 év közötti fehérköpenyes orvosnő elég röviden elintézte az előttem lévő kettőt, akiket a benti őr átadott az előszobában maradtnak. No én habozva, makogva kevés ruszki szókincsemmel hirtelen arra gondoltam, hátha ez a nő nem is orosz, hiszen románba vagyunk. Aztán elkezdtem kissé bátortalanul magyarul beszélni Miközben néztem rá, ő inkább szempillantással, mint bólintással bíztatott, de egy szót sem szólt. Egy kis papírra valami fehér port tett és mutatta a poharat, meg hogy rakjam a számba, miközben gyors mozdulatokkal egy másik papírra írta, hogy 3x1 tabl. és hat szem tablettát belegyűrt. Mikor az őr, aki mintegy 3-4 méterre állt az ablak felé nézett, kezembe nyomta és mutató ujját szája elé tette, jelezve, hogy hallgassak. Ez a mindenképpen jóindulatot tanúsító orvosnő magatartása bíztató remény csillantott fel, hiszen olyan körülmények között egy vérhas egyenlőnek tűnt a biztos halállal.
Mi vérhasosok, ételosztáskor se levest, se kenyeret nem kaptunk, de később egy szelet szárított kenyeret és egy kanálfej kristálycukrot igen, azzal, hogy semmi mást nem ehetünk. Ugyan mit is ehettünk volna? A többiek szomszédaikkal cukorért levest, kenyeret cserélgettek, de nyilván rá is fáztak, mert úgy két nap múlva, jártányi erő nélkül kivitték őket a kamrából. Többé nem is láttuk őket. Én is legyengültem kegyetlenül, de a három napos diéta és a háromszor 1-1 szem gyógyszer után a székletem rendbe jött. Ezt követően egy jó tíz nap elteltével, késő este jött egy őr és bekiáltott: "László Kovács, davaj"! Egy szomszédos közeli épületbe kísért, de ellenkező oldalon, mint ahol az orvosi volt. Egy nagyobb szobán át egy kisebbe kísért, ahol egy íróasztal mögött ült egy szadista képű tiszt. Rámförmedt, hogy üljek le. Adataim egyeztetése után ismét rámförmedt: "Mit csináltál te fasiszta disznó a szovjet hadsereg ellen?" Elárultad saját testvéreidet!" Se vége se hossza nem volt az ordítva szórt átkoknak, ami legalább öt percig tartott. Tolmácsként volt még a szobában, mint később megtudtam egy szerb származású, magyarul jól beszélő férfi, aki maga is láthatóan igencsak megrémült ábrázatot vágott erre a pokoli bömbölésre. Ennek a hatása nyilván lélektanilag a fogoly megsemmisülésére volt irányozva. Első pillanatokban engem is jól meglepett, de gyorsan rájöttem, hogy ez nyilván csak olyan megfélemlítési célú, ami arra lehet jó, hogy olyat is bevalljak majd, amit ő diktál. Legyöngültségem, elfásultságom érdekesképpen olyan mértékű volt, hogy ez az ordítozás szinte semmi megfélemlítő hatással nem volt rám (normálisabb körülmények között valószínűleg nem így lett volna). Egyszerűen arra gondoltam, nekem nincsen semmi olyan bűnöm a szovjet hadsereggel szemben, amiért nekem félni kellene. Nem tudom ábrázatom mit mondhatott a számára, de a bömbölés befejeztével ahogy végignézett rajtam, hirtelen mozdulattal fölkapta az asztalon lévő iratot leszorító tárgyat. Én érezve a veszélyt hátra ugrottam ülő helyzetemből, a hokedlit, amin ültem felborítva. A tárgy, ami egy terméskődarab volt, repült és a jobb felső combomat érintve a padlóra esett. Az ütés nyoma fájt ugyan, nem különösen, de én túljátszottam, mintha elviselhetetlen lenne. Míg én sziszegtem, fogtam a combom és előre-hátra toporogtam, ő fölpattant az asztal mellől és leszegett fejjel föl-alá trappolt fogai közt szitkokat szórva. Így telhetett el vagy negyed óra, mikor mutatta, hogy üljek le. Láthatóan kifújta magát és elkezdett kérdezgetni, hogy milyen pártnak voltam a tagja, mióta vagyok nyilas, milyen rangom volt leventében stb. Könnyű dolgom volt, mert semmilyen pártnak nem voltam a tagja, nem voltam nyilas és leventéből is általában föl voltam mentve, mert sportoltam. Úsztam. atletizáltam, bokszoltam, tornáztam. - Mindezt egyszerre? - kérdezte.
- Nem, egyszerre legfeljebb kettőt.
- Aztán jöttek a további kérdések:
- Nős-e'?
- Nem.
- Miért?
- Mert mindig katonának kellett lennem.
- Szóval hivatásos?
- Hát akkor miért volt mindig katona?
- Nem mindig, de gyakran behívtak soron kívül.
- Milyen vallású? Nem zsidó?
- Nem.
- Miért volt rádiós a katonaságnál?
- Mert oda osztottak be, híradós kiképzést kaptam.
- Miért volt a kémelhárítóknál?
- Mert oda vezényeltek.
- És ott mit csinált?
- Rádiós szolgálatot teljesítettem.
- A németeknek?
- Nem. a magyar hadseregnek.
- Akkor miért vagy fasiszta?
- Nem vagyok az.
És ehhez hasonló kérdések tömkelege, melyekre értelmes választ sem lehetett adni, mint ahogyan a kérdés is értelmetlen volt. Így telt az idő órák hosszat, a közbeni szünet az volt mikor írt a gépén. A combomon a seb mind jobban kezdett fájni. Próbáltam felállni, de rámförmedt, hogy leülni. Látható volt, hogy az egész hadművelet arra megy, hogy meg-megzavarjon, bizonytalanná tegyen, míg akaratát rám nem tudja kény szeríteni.
A II. világháború során, mint honvédelmi szakaszvezető teljesítettem rádió távírászi szolgálatot az 5. Hadtest kémelhárító osztályán. Szovjet fogságba esve ennek okán a háborús hadbíróság 15 év büntető munkalágerre ítélt. Az ott töltött kegyetlen kilenc év után, szívósságomnak köszönhetően életben maradtam. Egészségi állapotom ugyan megromlott, ennek következtében 1968 augusztusában jobb vesémet el kellet távolítani, mivel a nagyarányú toxinlerakódás miatt az életem labilissá vált. A műtétet a szegedi II-es kórházban Skultéthi professzor úr hajtotta végre. Megállapította, hogy a vese már egy rothadt pacal volt, ami ütésektől és hűléstől származott. Ma 79 évesen leginkább a járásom nehézkes.
1945 áprilisában, szovjet fogságba kerültem, ahol nyilván besúgás, árulás miatt az NKVD letartóztatott. Anélkül, hogy egyetlen kérdést is tettek volna fel, sok más különböző rendű, rangú katonával együtt Pest, Damjanich u., Bécs, Szombathely-Bagolyvár, Szt. Georg. Báden, majd a romániai Constanca várt ránk. Isten tudja milyen szövegű jegyzőkönyv alapján a VJENNAT TRIBUNÁL 15 év büntető munka lágerben letöltendő időre ítélt. Ezt az ítéletet a 3 tagú, tisztekből álló bírói kar így határozta meg.
"Ön. mint rádió-távírász, azon a helyen bármilyen bűnöket követhetett el a szovjet hadsereg ellen."- pont, vége.
Hogy abba a több oldalas jegyzőkönyvbe miket írt bele a kihallgató hadnagy, nem lehet tudni, hiszen egy szerb gyerek lett volna a tolmács, aki se magyarul, se oroszul nem tudott csak gyengén.
A Constancában történt elítélésünk után, - ahol még a kosztunk tűrhető volt, hiszen naponta kaptunk egy öklömnyi kenyeret és félliternyi búzalevest - egy egész szerelvény elítéltet (az ítéletek 10-25 év között) a kijevi nagybörtönbe szállítottak. Ott már minden szovjet és európai állampolgár jelen volt. Néhány hét után nagyon ócska vagonokba tömtek minket, ami tele volt résekkel. Ez különösen zavart minket, hiszen éjszakánként már kemény fagyok voltak. Rongyainkba összebújva próbáltunk védekezni a besüvítő hideg széltől. Végre megérkeztünk a mardóviai őserdő egyik lágerébe. Nyirkos, hideg barakkok fogadtak, -10 fok, éjjeli világítás semmi, cölöpökön álló deszkapadozat, priccs vagy ilyesmi semmi. Egész nap egy falatot sem kaptunk, éhesen, dideregve bújtunk össze kupacokba. Altatót az őserdőből üvöltő éhes farkasok adtak. Barakkunkban reggelre három halottunk volt.
Arról az embertelenül borzalmas állapotról, amit mi az életben maradottak átéltünk nem akarok több részletet írni. Ezt már néhány bajtársam előttem megírta. pl: Rózsás János, Csikós György és még sokan mások. Ezekben az ún. háborús bűnösöket embertelenül kínzó speciális lágerekben elpusztult sok tízezer magyar (hasonlóan sok más nemzetiségű). Az elhalálozások oka a testileg-lelkileg való összeroppanás és kiszolgáltatottság. Ilyen kegyetlen körülmények között úgy hulltak bajtársaink, mint ősszel a legyek. Érezhető volt, hogy minket ezek a hóhérok kínos halálra szántak. Jellemzőként említem meg, ami a constancai fogolytáborban történt az éjszakai kihallgatások alatt. Egy vérhas után teljesen leromlottam, még a beszéd is fárasztó volt már számomra, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy itt már szó sincs az igazság kereséséről, ellenkezőleg, valami bűnfélét kell kitermelni, ha még olyan nehezen is megy. A kiszolgáltatottság érzése teljessé vált, elkeseredésemben azt mondtam ennek a kihallgatást erőltető hóhérnak, hogy nekem már mindenből elegem van, lőjenek engem is tarkón, mint azokat, akikkel hajnalonta minden nap ezt teszik. Erre ez a hiéna hatalmasat kacagva azt mondta: "Ezt a kedvezményt nem fogod megkapni, te fasiszta kutya! El leszel ítélve, és büntető lágerben fogsz lassan elsorvadva megdögleni."
Meg kell említenem, hogy ez a constancai telephelyünk, a város szélén, a Fekete-tenger partján igen nagy területen fekvő nagy és sok épületből álló, korábban matrózbörtön volt. 1945-48-ig eltelt három év alatt a nem szovjet foglyoknak, mintegy 60-70% elpusztult, nem bírva a kegyetlen körülményeket. Akik az első három évet kibírták, már nagyobb eséllyel indultak a hátra lévő időre.