William Gibson


J O H N N Y,  A   K A C A T T Á R
(Johnny Mnemonic)





A puskát egy Adidas-táskába tettem, és betömtem mellé négy pár
teniszzoknit. Az ilyesmi egyáltalán nem jellező rám, de épp ez volt az
egészben a lényeg: ha azt hiszik, erőszakos vagy, légy technikás; ha
meg technikásnak hisznek, légy erőszakos. Én világéletemben technikás
fiú voltam, ezért úgy döntöttem, erőszakos leszek, amennyire csak
lehet. Igaz, mostanság elég technikásnak kell lenned ahhoz, hogy utána
keménykedéssel próbálkozhass. Mindkét tizenkettes töltényt magam
esztergáltam és töltöttem (elő kellett ásnom egy régi mikroinfót, hogy
megtudjam, hogy megy ez); meg kellett bütykölnöm a fegyver
rugószárját, hogy stimmeljen az átmérőhöz - trükkös megoldás, de
tudtam, hogy működni fog.
A randit a Drome-ban beszéltük meg, éjjel tizenegyre. Három
metrómegállóval túlmentem, azután visszasétáltam. Szükséges
óvintézkedés.
Szemügyre vettem magam egy kávékioszkot díszítő krómcsíkban: átlagos,
fehérbőrű férfi éles vonású arccal, sűrű, sötét hajjal. A pofaszobrász
csajok épp Sonny Maóra gerjedtek, alig tudtam ledumálni őket a
manapság oly divatos szemzugi mongolredőről. Kinézetemmel aligha
teszem bolonddá Ralfi Pofát, de az asztaláig valószínűleg eljutok
majd.
A Drome egyetlen hodály, bárpulttal az egyik, asztalokkal a másik
oldalon. Nyüzsögnek odabent a stricik, a feketézők, a legkülönfélébb
drogok handlerei. A bejáratnál ezen az éjszakán a Veszettkutya Nővérek
álltak - nemigen bíztam benne, hogy átjutok köztük, ha a tervem nem
sikerül. Két méter magasak, csontsoványak. Az egyik fekete, a másik
fehér - ettől eltekintve azonban olyan egyformák, amilyenek a
kozmetikai sebészet jóvoltából csak lehetnek. Élettársak, szeretők,
amellett kemény ellenfelek a harcban. Hogy eredetileg melyik volt a
férfi, nem tudtam eldönteni soha.
Ralfi a törzsasztalánál ült. Egy rakás dohánnyal lógott nekem. Sok
száz megabyte-nyi információt tároltam az agyamban idio-szomatikus
alapon - olyan adatokat, melyekhez tudatosan nem férhettem hozzá.
Ralfi eltárolt bennem ezt-azt, aztán elfelejtett jelentkezni érte. Az
adatokhoz, sajna, csak ő juthatott, méghozzá a maga kiagyalta szóbeli
kulcs segítségével. Drágán mérem a szolgálataimat, a késedelmi kamatok
meg egyenesen csillagászati összegre rúgnak. Ralfinak jó ideje a
színét se láttam. Utóbb hírül vettem, hogy ki akar nyíratni.
Találkozóra hívtam hát a Drome-ba - mint Edward Bax, korábban Rióban
és Pekingben működött feketepiaci importőr.
A Drome üzleti csomópont volt, levegőjében ott érződött az idegesség
verítékének fémes szaga. Izomagyúak rajzottak a tömegben, erejüket
fitogtatták, olykor-olykor halványan, ellenségesen egymásra
mosolyogtak. Némelyikük annyi beültetéses műtéten esett át, hogy már
nem is emlékeztetett emberre.
Pardon hogy bocsánat, elzézést, emberek... Ez itt csak Eddie Bax;
Gyorskezű Eddie az importőr, az ő feltűnésmentes sportszütyőjével - és
kérek mindenkit, még véletlenül se szúrja ki azt a rést a táskán,
ahová a jobbja épp belefér...!
Ralfi sem volt egyedül. Egy nyolcvankilós, szőke kaliforniai
bélszínszelet feszengett mellette - lerítt róla, hogy harcművészetben
pácolták.
A Gyorskezű Eddie Bax lezökkent a szemközti székre, mielőtt a fickó
elvehette volna a kezét az asztalról.
- Feketeöves? - kérdeztem kíváncsian.
Bólintott; kék szeme automatikus letapogató üzemmódban cikázott rajtam
fel és alá.
- Én is az vagyok - folytattam. - Az övemet ebben a táskában hordom,
látja? - Azzal benyúltam a résen, és hüvelykujjammal felkattintottam a
biztonsági reteszt. Klikk. - Kétcsövű, tizenkettes, összedrótozott
ravasszal.
- Puska -  magyarázta Ralfi, aki a fiú hullámzó, kék nejloninges
mellkasán nyugtatta kövérkés kezét. - Johnny egy antik lőfegyvert
dugdos a táskájában.
Hát ennyit Edward Baxről.
Ami Ralfit illeti, ő mindig az volt, ami, új vezetéknevét azonban
példátlan hiúságának köszönhette. Teste olyan volt, akár egy túlérett
körte, mégis arra vetemedett, hogy húsz éven át viselje a
híres-hírhedt Christian White arcát. Az Árja Reggae Band Christian
White-jáét, aki saját generációjának Sonny Maója, a rasszista rock
apostola volt. Fújom az ilyen adatokat - sokra vihetném valami
kvízműsorban.
Christian White: klasszikus pop-pofa egy énekes kidolgozott
arcizmaival, szépen metszett járomcsontokkal. Az egyik megvilágításban
angyali, a másikban elragadóan romlott. Ám ebből az arcból Ralfi
szemei tekintettek a világba: aprók voltak, hidegek és feketék.
- Kérlek - mondta most -, beszéljük meg a dolgot, ahogy
üzletemberekhez illik! - Szavaiból álságos nyíltságot éreztem
kicsendülni. Iszonytató. Christian White-tól orzott szájának két
sarkában nyálgöbök. - Lewis barátunk - biccentett az izomagyú fiú felé
- egy fasz, semmit sem ért. - Lewis nyugodtan fogadta a bókot. Az az
érzésem támadt, úgy rakták össze valami spéci készletből. - Te nem
vagy hülye, Johnny.
- Dehogynem, Ralfi! Egy hülye köcsög vagyok, tele implantokkal, ahová
elsuvaszthatod a szennyesedet, míg más köcsögök után nézel, hogy
kinyírass velük. A táskának erről a feléről nézve nagyon úgy tűnik,
Ralfi, hogy magyarázattal tartozol nekem.
- Csak a legutóbbi eresztéssel volt baj, Johnny. - Mély sóhaj. -
Viszonteladói minőségemben...
- Orgazdát akartál mondani - szúrtam közbe.
- Viszonteladói minőségemben nagyon ügyelnem kell, honnét szerzem be
az árut.
- Vagyis csak a legmenőbb tolvajokkal dolgoztatsz. Világos.
Ralfi megint sóhajtott.
- Igyekszem - mondta fáradtan - elkerülni, hogy hülyékkel üzleteljek.
Tartok tőle, hogy ezúttal melléfogtam...
A harmadik sóhaj volt a jel Lewisnek, aki működésbe hozta az
asztallapra tapasztott, rám hangolt neuro-diszruptort.
Minden erőmmel azon igyekeztem, hogy jobb mutatóujjammal elhúzzam a
ravaszt, de hasztalan: az ujjaimmal átmenetileg megszakadt a
kapcsolatom. Éreztem a fém hidegét, a szigetelőszalag érdességét,
mellyel a vaskos markolatot betekertem, kezeim azonban mintha viaszból
lettek volna: távolinak, idegennek rémlettek. Csak abban reménykedtem,
hogy Lewis valóban akkora fasz, amekkorának látszik, hogy nekem ugrik,
hogy elmarja a táskát, és eközben mozdít valamit merev ujjamon. Hiába
vártam.
- Nagyon aggódtunk miattad, Johnny. Nagyon. Tudod, amit a fejedben
hordasz, a jakuzák tulajdona. Egy őrült állat rabolta el tőlük, fiam.
Azóta felfordult már.
Lewis kuncogni kezdett.
Hirtelen minden a helyére került bennem. Nem állítom, hogy kellemes
volt: mintha nedves homokkal teli zsákok zuhantak volna egymásra
odabent. A gyilkolás nem tartozott Ralfi eszköztárába, és ami azt
illeti, nem tartozott oda Lewis sem. Pechjére mégis szembe került a
Neon Krizantém Fiaival, valami miatt, ami az ő tulajdonukat képezte -
vagy inkább más használta, de az ő jóvoltukból. Ralfi természetesen
bármikor kimondhatta volna a jelszót, hogy idio-szomatikus transzban
kidumáljam magamból a "meredek" programot anélkül, hogy egyetlen
szavát is megjegyezném: egy Ralfi-féle orgazda rendszerint beéri
ennyivel. Nem úgy a jakuzák. Ha valaki, ők aztán tudják, mire képesek
a S.Q.U.I.D.-ek, és nem kockáztathatják, hogy valamelyik kiolvassa az
agyamból drága programjuk homályos, de maradandó emlékét. Ami engem
illet, keveset tudtam a S.Q.U.I.D.-ekről, de hallottam bizonyos
történeteket, amelyeket ügyfeleimnek semmi pénzért nem adtam volna
tovább. Nem, a jakuzák nem kockáztathatnak; nem engedhetik, hogy
tevékenységükről bizonyíték maradjon. Nem úgy érték el, amit elértek,
hogy bizonyítékokat hagytak maguk után - élő tanúkról már nem is
beszélve.
Lewis vigyorgott. Azt hiszem, elképzelt magának egy pontot valahol a
homlokcsontom mögött, és épp azt latolgatta, hogyan juthatna odáig a
lehető legfájdalmasabb módon.
- Hé! - csendült egy halk, női hang valahol a jobb vállam felett. -
Kicsit leengedtetek, nem igaz, fiúk?
- Tűnés, riherongy! - vetette oda Lewis; napégette arca rezzenetlen
maradt. Ralfi csak bámult maga elé.
- Lazítsatok! Mit szólnátok egy-egy adag jóféle fűhöz? - A jövevény
széket húzott oda, és gyorsan le is ült, mielőtt azok ketten
megakadályozhatták volna benne. Épp hogy látható volt fixálódott
látómezőm peremén: sovány csaj tükrös napszemüvegben, sötét haja
Kleopátra-fazonra nyírva. Fekete bőrszerkó, alatta vörössel-feketével
csíkozott póló. - Egy nyolcas gramja.
Lewis ingerülten felhorkantott, és megpróbálta lecsapni, de valahogy
nem érte el. A jövevény keze fellendült, megérintette a csuklóját.
Élénkpiros vér freccsent az asztalra. Lewis most saját csuklóját
marolta, olyan erővel, hogy bütykei elfehéredtek. Ujjai közül vér
szivárgott.
Pedig úgy láttam, hogy a csaj keze üres...
Lewisnek szorítókötésre és hasonlókra volt szüksége. Sürgősen.
Felállt, azzal sem vacakolt, hogy a székét hátratolja. A szék
felborult, a fickó egyetlen hang nélkül kotródott el a látómezőmből.
- Orvoshoz kéne fordulnia - jegyezte meg a lány. - Ronda egy vágás.
- El se tudja képzelni - kezdte Ralfi, és hirtelenjében nagyon
kimerültnek tűnt -, milyen mély a szar, amibe az imént ugrott fejest.
- Komolyan? Igazi rejtelem! Halálosan izgatnak az ilyenek. Például
hogy miért ilyen csendes ez a maga barátja. Mintha ledermedt volna.
Vajon mit keres itt? - Felemelte a kis távirányítót, amit Lewistól
szedett el. Ralfi most már komolyan gondterheltnek látszott.
- Hm, esetleg... kereshetne negyedmilliót, ha ideadná azt az izét, és
járna egyet... - Kövérkés kezével idegesen végigsimított keskeny,
sápadt arcán.
- Én munkát keresek - mondta a lány. Csettintett; a távirányító
megvillant a lámpafényben. - Melót. Az erős fiú felsértette a
csuklóját. Mit gondol, mennyiért pótolhatja?
Ralfi hirtelen kiengedte a tüdejében tartott levegőt, és felnevetett.
Kivillanó fogai egyáltalán nem passzoltak a Christian White-i
arcélhez. A lány kikapcsolta a diszruptort.
- Kétmillió - mondtam azonnal.
- Ez az én emberem! - kacagott az ismeretlen. - A táskában mi van?
- Puska.
- Rázós... - Talán bóknak szánta.
Ralfi nem szólt egy szót se.
- A nevem Millions. Molly Millions - közölte velem a lány. - Nem kéne
mennünk, főnök? Bámulnak a népek. - Felállt. Bőrnadrágja mélyvörös
volt, akár az alvadt vér.
Csak most vettem észre, hogy a foncsorozott napszemüveg valójában
beültetett lencsepár; ezüstje teljesen eltakarta két szemüregét. A
tükrökben új arcom apró másait láttam.
- Engem Johnnynak hívnak - mondtam. - Magunkkal visszük Mr. Pofát.



Odakint lézengett, várt. Pont úgy festett, mint egy átlagos turista,
egy facér technikus. Plasztik baseball-sapkát és ostoba Hawaii-inget
viselt, melyet cége legnépszerűbb mikroprocesszorának mintázata
díszített. Jellegtelen kis ember, az a fajta, aki leissza magát valami
szakébárban, ahol sült rizst, hozzá tengeri zöldféléket kínálnak. Az a
fajta, aki kapatosan vállalatának himnuszát kezdi gajdolni, utóbb
elsírja magát, és hosszasan rázogatja a csapos kezét. A stricik és a
kábítószerkereskedők nagy ívben kerülik, hisz lerí róla: reménytelenül
konzervatív. Keveset vár az élettől, és kétszer is meggondolja,
mielőtt a hitelkártyájáért nyúl.
Ha így, utólag belegondolok... alighanem amputálták a bal hüvelykjét
az első ujjpercnél, és üreges protézissel pótolták. Az üregbe
Ono-Sendai-féle gyémántalalóg henger került, melyre három méternyi
monomolekuláris fonalat tekercseltek.
Molly szót váltott a Veszettkutya Nővérekkel. Ez lehetővé tette
számomra, hogy kitaszigáljam Ralfit - a sporttáskát a puskával erősen
a hátába nyomtam közben. Molly láthatólag ismerte a két szörnyeteget.
Hallottam, hogy a fekete felnevet.
Kiérve - talán mert sosem fogom megszokni az ilyesmit - reflexszerűen
felpillantottam az ívlámpákra, bámultam a fölénk boruló szürke
kupolát. Valószínűleg e tétovázásnak köszönhettem az életemet.
Ralfi továbbment. Nem hiszem, hogy menekülni akart. Nyilván
beletörődött már sorsába. Tudta, vagy legalább sejtette, mivel került
szembe.
Visszanéztem, és még láttam, hogyan robban szét.
Az emlékezetembe égett felvétel visszajátszása: Ralfi előrelép,
mellette, akárha a semmiből bukkant volna elő, feltűnik a kis turista.
Mosolyog. Az illendőség kedvéért meghajol - és leesik a bal
hüvelykujja. Mint egy bűvésztrükk. Az ujj ott lóg ég és föld között.
Tükrökkel csinálja? Esetleg damillal? Ralfi megtorpan, a hátát mutatja
nekünk; fakószürke tropikálzakójának hóna alatt sarlóforma
izzadtságfoltok. Tudta. Tudnia kellett. Aztán a bűvészboltba
való trükk: a protézist a gyilkos kezéhez rögzítő, láthatatlan fonál
keresztben átmetszi a koponyáját, épp a szemöldök felett. Majd felfelé
cikázik, lecsap, válltól mellkkasig hasítva szét a körteforma testet.
A vágás oly keskeny, hogy egy csepp vér sem ömlik, míg a tagok a
helyükön vannak. Az első rándulással egyidőben azonban győz a
gravitáció: Ralfi rózsaszínes folyadékok felhőjében hullik szét, három
darabja a kockakövön csattan. Néma csend.
Felfelé lendítettem a sporttáskát - a kezem remegett. A fegyver
visszarúgása olyan erős volt, hogy kis híján eltörte a csuklómat.



Nyilván esett; vízerek csorogtak a kupola egy résén át, a cseppek
körülöttünk kopogtak a betonon. Egy sebészbutik és egy régiségbolt
közti szűk sikátorban kuporogtunk. Molly egyik foncsorozott
lencséjével épp hogy kilátott. A téren egy Volks-modul állt, vörös
tetőfényei villogtak. A zsaruk feltakarították Ralfit. Kérdéseket
tettek fel.
Pörkös fehér csomók a vállamon, a fejemen. A teniszzoknik maradványai.
A sporttáska elformátlanodott plasztikbilincs a jobb kezemen.
- Gőzöm sincs, hogy hibázhattam el...
- Úgy, hogy gyors. De még milyen gyors! - Molly átfogta két térdét, a
sarkán hintázott. - Meg van drótozva az idegrendszere. Gyári
szabadalom... - Elvigyorodott, fel is rikkantott az elragadtatástól. -
Elkapom azt a srácot. Még ma éjjel. Ő a legjobb, a number one, a
sztárok sztárja, az abszolút csúcs!
- Ennek a srácnak a kétmilliójáért viszont a következőt fogod
tenni: azonnal kiviszel innét! Az a pali egy chibai szervkádban
termett. Jakuza orgyilkos; semmi esélyed ellene.
-  Chiba City? Aha... Tudod, Molly is járt ám Chibában! - Azzal
megmutatta a kezeit, enyhén széttárt ujjakkal. Formásak és egészen
fehérek voltak, ápolt, hosszú körmei burgundivörösek. A körömágyak
alatti tokokból most tíz penge siklott elő: halványkék acélból készült
keskeny, kétélű szike valamennyi.



Sosem időztem sokat az Éjszakai Városrészben. Nincs ott senki, aki
fizetne azért, hogy emlékezzek a dolgaira, sőt. Sokan rendszeresen
fizetnek azért, hogy elfelejtsenek nekik ezt-azt. A garázdák egymást
követő nemzedékei addig tizedelték a közvilágítás neoncsöveit, míg a
karbantartók feladták a hiábavaló küzdelmet. A fénycsövek most már
délidőben is éjfeketék voltak a kupola gyöngyszürke hátterén.
Hová mehetsz, ha a világ leggazdagabb bűnszövetkezete nyúl ki,
tapogatódzik utánad hűvös ujjaival? Hová rejtőzhetsz a jakuzák elől,
akiknek saját távközlési műholdjaik és legalább három űrsiklójuk van?
A jakuzák testvérisége igazi multinacionális vállalat, akár az ITT
vagy az Ono-Sendai. Születésem előtt jó fél évszázaddal magába
olvasztotta a Triádokat, as Maffiát, a Korzikai Uniót.
Molly persze tudta a választ: a Gödörben kell elrejtőznünk, a
legutolsó bugyorban, ott, ahol mindenfajta külső behatás a nyers
erőszak koncentrikus köreit szüli. Irány az Éjszakai Városrész - azaz
inkább ami az Éjszakai Városrész felett található. Mert a Gödör
szimmetriája fordított: alja az eget veri, az eget, melyet az Éjszakai
Városrész sosem láthat, hisz lakói saját, akrilszármazékokkal bemázolt
mennyboltjuk alatt élnek és halnak. Felfelé törekedtünk, a homályba,
ahol Pri Tekek lapulnak, mint a középkori katedrálisok homlokzatának
faragott szörnyei, míg szájukban csempészett cigaretta lóg.
És nem ez volt az egyetlen problémám, amire Molly megoldást kínált.
- Szóval sarokba szorultunk, mi, Johnny-san? Nincs módod hozzáférni
ahhoz a programhoz a ejedben, ha nem ismered a jelszót...? - Egyre
vezetett, bele a fényesen kivilágított metróállomáson túli sötétségbe.
A betonfalakat mindenütt irkafirka csúfította, a hosszú évek "termése"
amolyan dühből és elkeseredésből fogant freskóegyüttest alkotott.
- A tárolandó adatokat sebészi úton beültetett kontraautisztikus
modulokon keresztül viszem be... - daráltam le szokásos üzleti
halandzsám kurtított változatát. - Az ügyfél kódját különleges
mikrochip őrzi - ez még a S.Q.U.I.D.-eknek is kemény dió. Róluk
egyébként sem igen teszünk említést. Rajtuk kívül nem férhet az
anyaghoz senki: kábítószerrel, műtéttel, sőt, még kínvallatással sem
csikarható ki. Fogalmam sincs, mit cipelek épp a fejemben. Nem
tudhatom soha.
- Szkvid? - vigyorgott Molly. - Polip, sok ronda, vonagló
csáppal? - Egy néptelen piactéren vágtunk keresztül. Kétes alakok csak
a halfejekkel és rothadó gyümölccsel teliszórt betonnégyszög
túloldaláról méregettek minket.
- Szupravezető kvantum-interferencia detektorok - mondtam. - A
háborúban tengeralattjárók felkutatására, ellenséges kibernetikus
hálózatok megbénítására használták őket.
- Egen? - így ő. - Szóval ez olyan haditengerészeti izé? A háború
idejéből? Egy... szkvid ki tudná olvasni azt a te jelszódat? -
Molly megtorpant. Éreztem, hogy szemei rám szegeződnek a tükörlencsék
mögött.
- Még az egyszerűbb modellek is képesek kiszűrni egy-egy mágneses
töltést a Föld milliárdszor erősebb mágneses terében. Olyan ez, mintha
kpes lennél rá, hogy egy üdvrivalgástól visszhangzó stadionban
meghalld egyvalaki suttogását.
- Ezt csinálják a zsaruk a parabolikus mikrofonokkal meg a lézerekkel.
- Az én adataim így is biztonságban vannak! - vágtam rá némi szakmai
gőggel. - Egyetlen kormány sem engedi a rendőreinek, hogy
S.Q.U.I.D.-ekkel dolgozzanak. Nem bizony, még az állambiztonságiaknak
se! Túl nagy mozgástérre tennének szert a rivalizáló ügyosztályok. Nem
sok kell, és máris kész egy vadiúj botrány.
- Haditengerészeti izé... - tűnődött Molly, aztán felragyogott az
arca. - Haditengerészeti. Van nekem egy haverom, aki ott szolgált.
Jonesnak hívják. Fel kéne keresnünk, azt hiszem. Nagy drogos különben
- muszáj lesz vinnünk neki valamit.
- Drogos?
- Naná! Delfin a szerencsétlen.



Jones több volt közönséges delfinnél, bár egy közönséges delfin
szemszögéből nyilván kevesebbnek tűnt. Elnéztem, ahogy lustán forog
galvanizált tartályában. A peremen túlcsorduló víz egykettőre
eláztatta a cipőmet.
Jones az utolsó háborúból maradt selejt volt, kiborg.
Most kiemelkedett kissé a vízből, látni engedte az acéllemezeket
mindkét oldalán. Afféle vizuális poénnak szánhatta, de elég tragikus
volt: természetes eleganciája szinte semmivé foszlott a kezdetleges,
történelem előtti időket idéző páncélzatban. Feje két oldalán
szenzorokat rejtett a deformált fémköpeny. Szürkésfehér bőrének
látható részein ezüstös hegek éktelenkedtek.
Molly füttyentett. Jones csapkodni kezdett a farkával, még több vizet
kényszerítve a peremen túlra.
- Hol a fenben vagyunk? - tudakoltam. Bizalmatlanul néztem a homályban
felderengő formákat, a rozsdásodó láncokat, ponyvával takart halmokat.
A tartály felett elnagyolt faácsolat, azon több sor poros
karácsonyfaégő.
- Hogy hol? Játékországban. Állatkert, vurstli és más effélék. "Válts
szót a veterán cettel", meg ilyesmi. Szép kis cet ez a Jones...
Jones megint forogni kezdett, aztán megállapodott, és rám meredt
szomorú, vénséges szemével.
- Hogy beszél? - kérdeztem. Alig vártam, hogy odébbálljunk végre.
- Ez a legklasszabb az egészben. Köszönj szépen, Jones!
A karácsonyfagők egyszerre kigyúltak: vörösen, fehéren és kéken
világítottak.


VFKVFKVFKVFK
VFKVFKVFKVFK
VFKVFKVFKVFK


- Látod? Jól bánik a szimbólumokkal, bár a kód elég kezdetleges. Amíg
a haditengerészetnél szolgált, ilyenkor egy audiovizuális kijelzőhöz
kapcsolták... - Molly kis csomagot kotort elő dzsekije zsebéből. -
Tiszta lószar, Jones. Akarod?
A delfin mozdulatlanná dermedt a vízben, aztán merülni kezdett.
Furcsa, de eluralkodott rajtam a pánik: eszembe jutott, hogy nem hal,
és akár meg is fulladhat. - Johnny adatbankjának kódja kell, Jones.
Gyorsan.
Az égők felpislákoltak, elhalványultak.
- Gyerünk már, Jones!


(kereszt alakzat K-val jelzett kék színből)


Kék égők, feszületformán.
Aztán a sötétség.
- Tiszta lószar, Jones! - ismételte Molly. - Semmi trükk!


FFFFFFFFFFF
FFFFFFFFFFF
FFFFFFFFFFF
FFFFFFFFFFF
FFFFFFFFFFF



A lány vonásait fehér neonfény fürösztötte. Nyers monokróm árnyak a
járomcsont alatt.


(horogkereszt V betűkből)


A vörös horogkereszt ágai hajladozni látszottak a lencsék tükrében.
- Add oda neki a löketet, Molly - suttogtam. - Megvan a kód.
Ralfi Pofa. Sose volt fantáziája.
Jones félig feltornázta páncéllal nehezített testét a peremre - úgy
tűnt, a tartály fémje mindjárt enged. Molly megküldte at
oltópisztollyal: helyet keresett a csőnek két páncéllemez közt.
Sűrített levegő szisszent. Fénymintázatok robbantak, színek vibráltak
át a villanykörteerdőn, aztán elhalványultak.
Hagytuk Jonest, hadd lebegjen, forogjon lustán a sötét vízben. Talán
épp a Csendes-óceánon vívott háborúra gondolt, a kiber-aknákra,
melyeket semlegesített, óvatosan megpiszkálva áramköreiket
szkvidjével - mellyel Ralfi hülye kódszavát is kicsikarta a
fejembe ültetett mikrochipből.
- Azt még megrtem, hogy kiakadt, miután leszerelték - mormoltam. - Az
is oké, hogy hiánytalanul meghagyták az elektronikáját. De hogy a
nyavalyába kap rá egy kiberoid delfin a drogra?
- A háborúban szoktatták rá - magyarázta Molly. - Ahogy a többit. A
haditengerészet csinálta. Másképp hogy vette volna rá őket, hogy
melózzanak neki?



- Nem vagyok biztos benne, hogy ez olyan bomba üzlet - jelentette ki a
kalóz, aki nyilván még több pénzt akart. - Egy olyan műhold
pályaadatai, ami nem szerepel a jegyzéékben, nos...
- Ha vesztegeted az időmet, egy buznyákot se kapsz - közölte Molly, és
az összekarcolt műanyag asztal felett áthajolva megbökte a fickót
mutatóujjával.
- Máshol tervezed beszerezni a mikrohullámokat? - A kalóz kemény
gyerek volt a kötelező Mao-ábrázat mögött. Alighanem már itt
született, az Éjszakai Városrészben.
Molly keze a dzsekije felé villant, és lehasított belőle egy darabot
anélkül, hogy a bőrét megkarcolta volna.
- Most áll az alku, vagy nem?
- Áll - mormolta a fickó. Tönkretett dzsekijét nézte - reményei
szerint csak udvarias érdeklődéssel. - Áll.
Míg a korábban szerzett két rekordert ellenőriztem, a lány egy
zippzáras zsebéből előhalászta a papírszeletet, amit tőlem kapott.
Széthajtogatta, elolvasta azt a pár szót - ajkai némán mozogtak -,
aztán vállat vont.
- Ez az?
- Kezdjük! - mondtam, egyszerre nyomva le a két gép RÖGZÍTÉS gombját.
- Christian White - szavalta Molly -, és az ő árja Reggae Bandje!
A hűséges Ralfi. Rajongó volt halála napjáig.
Az átmenet az idio-szomatikus üzemmódba sosem olyan gyors, amilyen
lehetne. A kalózrádiós egy csődbe ment utazási irodában dolgozott, egy
pasztellszínű kockában, melynek berendezése egy asztalból és három
székből állt; a bejárattal szemközti falon egy svájci tulajdonú
orbitális gyógyüdülő kifakult plakátja éktelenkedett. Molly könyöke
mellett két füstüveg testű, bádoglábú játékmadár "kortyolgatott"
felváltva egy műanyag pohárból. Ahogy lefelé tartottam idiótába,
mozgásuk mind gyorsabbnak rémlett, brillantszínű tollazatuk csakhamar
szivárványos sávvá mosódott össze. A műanyag falióra villogó LED-je,
mely a másodpercek múlását jelezte, értelem nélküli vibrálásnak tűnt,
azután kezdett elhalványulni Molly meg a Mao-képű kölyök is; karjuk
moccant csak olykor-olykor követhetetlen sebességgel, mint a rovarok
csápja. Azután mindent elnyelt a hűvös, szürke vibrálás, meg a
mesterséges nyelven szóló, végeláthatatlan litánia.
És csak ültem ott három órán át, míg az utolsó szóig ki nem dumáltam a
néhai Ralfi lopott programját.



A placc össze-vissza negyven kilométer hosszú - az egykori urbánus
verőérre Fuller-kupolák viharvert sora borul. Ha egy derült napon
szüneteltetik a közvilágítást, a napfény szürke derengés formájában
tör utat magának az akrilfesték rétegein át: az égbolt ilyenkor
Giovanni Piranesi börtönfreskóira emlékeztet. A placc déli végének
három kilométere a voltaképpeni Éjszakai Városrész. Az Éjszakai
Városrész nem fizet se adót, se illetéket. A neoncsövek döglöttek, a
gerendázat feketéllik a sok évtizeden át itt lobogó tábortüzek
kormától. Az Éjszakai Város délidejének szinte teljes sötétségében
ugyan ki figyel fel a civilizáció pár tucat bújdosó, őrült gyermekére?
Két órája tartottunk már felfelé cement lépcsősorokon, vaslétrákon;
kiürült konténerek, porlepte gépek mellett vezetett az utunk. Ahonnan
elindultunk, használaton kívüli raktárudvar lehetett: mindenütt
háromszögletű tetőelemek rozsdásodtak. A környék minden falát vastagon
borította a szórópisztolyos irkafirka: bandanevek, monogramok,
évszámok a századforduló idejéből. A graffitiözön egy darabig követett
minket felfelé, majd fokozatosan elmaradt - utóbb csak egy elnevezés
ismétlődött: PRI TEK. Fröcskölt, fekete blokkbetűkkel.
- Ki a Pri Tek? - tudakoltam.
- Mi nem vagyunk, főnök, az hétszentség... - Molly egy rezgő
alumíniumlétrán tartott felfelé éppen, és eltűnt az egy plasztik
burkolólapon tátongó lyukon át. - Primitív technika, primitív
technológia. - A szigetelőhab jócskán tompította a hangját. Követtem,
pedig nagyon sajgott a csuklóm. - Egy Pri Tek nyilván lehalt volna a
gyönyörűségtől a puskás trükköd láttán.
Egy órával később - egy újabb, ezúttal rétegelt lemezbe vágott,
szabálytalan alakú nyíláson vergődtem át éppen - találkoztam először
eleven Pri Tekkel.
- Semmi vész - suttogta Molly. Keze a vállamat érintette. - Ez csak
Kutya. Mizújs, Kutya?
A zseblámpa leukoplaszttal keskenyített fénykévéjében gubbasztó lény
ránk szegezte egyetlen szemét, majd kinyújtotta nagy, szürkés nyelvét,
és megnedvesítette agyarait. Elbizonytalanodtam kissé. Mióta számít a
doberman-foggyökök átültetése primitív technológiának?
Immunoszupresszív drogokat sem találni minden utcasarkon.
- Moll... - A fogorvosi beavatkozás nem tett jót Kutya kiejtésének.
Kifordult alsó ajkáról nyálinda csüngött alá. - Hallottalak gyönni.
Rég nem. - Úgy tizenöt éves lehetett, de az agyarak meg a fényes
mozaikként megjelenő műtéti hegek miatt egészen vadállati volt az
arca. Jó sok időre és bizonyos kreativitásra lehetett szükség e
torzkép megalkotásához. A fiú grimasza arról árulkodott, remekül érzi
magát a fenevad bőrében. Foszladozó farmert viselt, mely feketéllett a
kosztól, a varrások mentén meg egészen kifehéredett. Mellkasa, lába
csupasz volt. Valami olyasmit művelt a szájával, ami a vigyor helyi
megfelelőjének imponált. - Követtek titeket.
Valahol odalent, az Éjszakai Városrész felső körében egy vízárus
kínálta fennszóval portékáját.
- Kapásod van, Kutya? - érdeklődött Molly, és oldalra villantotta
zseblámpáját. Vékony zsinórokat láttam, melyek a peremig húzódtak, és
elvesztek valahol a mélyben.
- Oltsd el a kibaszott lámpádat!
A lány megtette.
- Hogy lehet, hogy a tagnak, aki követ, nincsen lámpája?
- Semmi szüksége rá. Ez a pasi kemény dió, Kutya - ha az őreitek
kötözködnek vele, darabokban kerülnek haza!
- Ez is barát barát, Moll? - Kutya hangja kelletlenségről
árulkodott. Hallottam, hogy csuszkolja talpa az érdes lemezt.
- Nem. De az én ügyem. Ez viszont - veregette meg a vállamat - barát.
Világos?
- Persze - mondta Kutya minden lelkesedés nélkül, aztán a tető
pereméig trappolt, és valami üzenetet kezdett pengetni a feszülő
zsinórokon.
Az Éjszakai Városrész úgy terült el alattunk, mint egy patkányok
számára készült terepasztal. Az épületek parányinak látszó ablakaiban
gyertyaláng pislákolt, alig néhány helyen izzott villanyégők,
karbidlámpák élesebb fénye. Elképzeltem a se vége se hossza
dominójátszmákba temetkezett véneket, akikre a fejük fölé aggatott
mosott ruhák jókora, meleg vízcseppjei hullnak - aztán megpróbáltam
elképzelni őt, ahogy ráérősen kapaszkodik felfelé a
sötétségben, ocsmány pantallóban s túristaingben, bambán, egykedvűen.
Hogyan követi vajon a nyomunkat?
- Nagyszerű - mondta Molly. - Jön a szag után.



- Bagó? - Kutya megnyomorgatott dobozt rángatott elő a zsebéből, és
odakínált egy ellapult cigarettát. Megnéztem a márkáját, mialatt tüzet
adott egy konyhai gyújtóval. Füstszűrős Jühjuan, Pekingi Dohányipari
Vállalat. Ekkor vált meggyőződéssé a gyanúm, hogy a Pri Tekek
feketézők.
Kutya és Molly folytatta a párbeszédet. Vitába bonyolódtak arról,
használhatja-e a lány a Pri Tekek egy bizonyos létesítményét.
- Egy rakás szívességet tettem nektek, ember! Kell a terep. És
kell a zene is.
- Te nem vagy Pri Tek...
Úgy egy kilométeren át csócsálták a témát, miközben Kutya ingatag
pallókon, kötéllétrákon kalauzolt bennünket tovább. A Pri Tekek a
kupolákat tartó gerendázat csomópontjaiban szövik meg hálójukat sűrű
ragasztóval kevert plasztikból, és hevederekben alszanak a mélység
felett. Néhol olyan szűkös a hely, hogy csak a kezeknek meg a lábaknak
jut belőle.
Vérparkett - így nevezte Molly. Én meg, ahogy vadonatúj Eddie Bax
cipőm meg-megcsúszott a kopott fémen és nedves fán, eltűnődtem, vajon
mennyivel lehet az veszélyesebb a környék többi részénél. Megértettem
azt is, hogy Kutya kifogásai alapjában rituális jellegűek, és hogy a
lány számíthat rá: végül megkapja, amit akar.
Valahol alattunk ott köröz a tartályában Jones, aki most kezdi érezni
a lövet utáni másnaposságot. A rendőrség azzal untatja a Drome
törzsvendégeit, hogy Ralfi iránt érdeklődik. Mit csinált, miből élt?
Kivel volt, mielőtt elhagyta a helyiséget? És a jakuzák sötét árnya
lassanként ráborul a város adatbankjaira: alig észrevehető nyomaimat
kutatják a bankszámlák és tranzakciók között. Információn alapuló
gazdaság a miénk - ezt tanítják az iskolában. Amit viszont nem
mondanak el, legalább ennyire fontos. Lehetetlen úgy mozdulni, élni,
bármilyen szinten tevékenykedni, hogy ne hagyj magad után nyomokat,
személyes információk látszólag kiértékelhetetlen darabkáit.
Töredékeket, melyek fellelhetők, tovább követhetők...
Mostanra a kalóz nyilván továbbította már kódolt üzenetünket a jakuzák
műholdjának. Egyszerű üzenet volt: Hívjátok vissza a vérebeiteket,
vagy nyilvánosságra kerül a programotok!
A program. Fogalmam se volt persze, mit tartalmaz. Még most sem. Én
csak kiéneklem, ha eljön az ideje, a megértés szinte zéró. Nyilván
kutatási eredmények lehettek: a jakuzák a lehető legkifinomultabb
eszközökkel rendelkeznek az ipari kémkedés területén. Tiszta sor:
ellopnak valamit az Ono-Sendaitól, és udvariasan visszatartják,
azzal fenyegetve a céget, hogy megfosztják az eredmények biztosította
előnytől azáltal, hogy szabadalmát nyilvánosságra hozzák. De hát miért
ne vehetne részt a játékban más is? Nem lenne-e jobb a jakuzáknak, ha
volna mit visszaszolgáltatniuk az Ono-Sendainak? Miért ragaszkodnak
hozzá annyira, hogy szegény Johhny mindörökre eltűnjön a
memóriaüzletből?
A drágalátos programjuk úton volt egy címre Sydney-ben; úton egy olyan
helyre, ahol bizonyos összeg ellenében megőrzik a kliensek postáját,
és nem tesznek fel kérdéseket. Négyes kategóriába tartozó, felszíni
továbbítás. A másik példány jó részét töröltem, és a hiányzó byte-okra
rögzítettem üzenetünket. Annyi azért maradt a programból, hogy odaát
megállapíthassák: valódi.
Fájt a csuklóm. Meg akartam állni, hogy lefeküdjek, aludjak. Tudtam,
hogy ha nem teszem, hamarosan elvétek egy fogást és lezuhanok; hogy a
fényes, fekete cipő, melyet Eddie Baxnek vettem, lehúz egész az
Éjszakai Városrészig. De aztán megjelent a tudatomban ő, mint
valami olcsó, vallásos hologram, fényesen; Hawaii-ingén úgy
terjeszkedett a felnagyított mikrochip, mint egy pusztulásra ítélt
városról készült műholdkép.
Így hát tovább követtem Kutyát és Mollyt a Pri Tek mennyekben. E
paradicsomot olyan anyagokból róttak össze, melyek az Éjszakai
Városrész lakóinak sem kellettek már.
A Vérparkett átmérője nyolc méter lehetett. Olyan volt, mintha egy
óriás acélkábeleket tekert volna egy fémhulladéktároló köré, hogy
asztán feszesre húzza őket. Valahányszor mozdult, megnyikordult -
márpedig állandóan mozgott, ahogy a gyülekező Pri Tekek elfoglalták
helyüket a kerületén fából ácsolt lelátón. A faanyag ezüstös
árnyalatot kapott, oly régi volt; a fényesre simogatott felületekbe
neveket, ocsmányságokat, biztató jelszavakat véstek. A lelátót külön
kábelek tartották, de a rögzítési pontok láthatatlanok maradtak a
Parkettet megvilágító két, özönvíz előtti reflektor nyers
ragyogásában.
Egy lány - a fogai akár Kutyáé - ugrott most a Parkettre négykézláb. A
mellén tetoválás: két indigókék spirál. Középen kacagva esett egy
srácnak, aki valami sötét színűt vedelt egy literes üvegből.
A Pri Tek divat előnyben részesítette a hegeket, a tetoválást - és
persze az agyarakat. Az, hogy a Vérparkettet villanyárammal
világították meg, valahogy nem illett az összképbe, de ezt a kivételt
nyilván a rituálé, a sport, vagy épp a művészet érdekében tették. Hogy
voltaképp mi az ok, nem tudhattam, de azt hamar felfogtam, hogy a
Parkett különös jelentőséggel bír a számukra. Lerítt róla, hogy több
nemzedék erőfeszítése hozta létre.
A hasznavehetetlenné vált puskát még mindig a kabátom alatt dugdostam.
Ridegsége megnyugtatott, noha több töltényem nem volt hozzá. Aztán
eszembe jutott, hogy fogalmam sincs, mi történik, mire készülnek
körülöttem. Voltaképp erről szólt egész eddigi életem: üres tégely
voltam, melyet időről időre mások tudásával töltöttek meg, aztán
kiürítettek. Szintetikus nyelven kántáltam szövegeket, amelyekből egy
kukkot se értettem. Technikás fiú. Na persze.
Aztán feltűnt, mennyire elcsendesedtek a Pri Tekek.
És ott volt ő, a fény és a sötétség határán, egy igazi turista
közömbösségével méregetve a Vérparkettet és a lelátón szorongó néma
Pri Tekeket. Tekintetünkben, mely most találkozott először,
felderengett a kölcsönös felismerés fénye - és bevillant egy emlék
Párizsról, a hosszított karosszériájú Mercedes Elektróról, mely a
Notre Dame felé siklott a szakadó esőben; mobil melegházak, japán
arcok az üveg mögött, száz meg száz Nikon vakujának villogása;
kristály- és fémvirágok. Ahogy a gyilkos szeme rám szegeződött, mintha
ugyanezek a gépek kattogtak volna.
Tekintetem Molly Millionst kereste, de ő eltűnt.
A Pri Tekek utat adtak neki, hogy tovább jöhessen. Ő meghajolt,
mosolygott, kilépett a szandáljából, ott hagyta őket egymás mellett
katonás rendben, aztán a Vérparkettre hágott. Felém közeledett a
fémhulladékból össterótt síkon át, éppoly könnyedén, ahogy egy
közönséges turista trappol végig holmi jellegtelen hotel folyosójának
szintetikus szőnyegén.
Molly huppant a Parkettre, és megindult ellene.
A Parkett felbődült.
Be volt mikrofonozva, ki volt erősítve az egész. Hangszedőket
kapcsoltak a Parkett négy sarkát tartó vaskos acélrugókhoz,
kontaktmikrofonokat tapasztottak egyes rozsdásodó lemezekhez. A Pri
Tekek erősítőt és szintetizátort működtettek - odafent a ragyogásban
sikerült felfedeznem néhány nagy hangfal körvonalait.
A szintetizátor verni kezdte az ütemet - ez olyan volt, mint egy
metronóm pontosságával lüktető szív dobogása.
Molly megszabadult bőrjakójától és csizmájától; pólója ujjatlannak
bizonyult. Vékony karjait a Chibában beültetett áramkörök mintázata
árnyékolta. Nadrágja csillogott a reflektorok fényében. Táncba
kezdett.
Behajlította térdét, talpa megfeszült egy szétlapított
üzemanyagtartályon - a Vérparkett pedig megremegett, válaszolt neki.
Világvégi volt a hang, amit eközben hallatott: mintha a mennyeket
tartó kábelek egyszerre megpattantak, a semmiben kígyóztak volna.
A bérgyilkos együtt mozdult a Parkettel. Néhány szívdobbanásnyi ideig
egyhelyben maradt, aztán megindult újra, tökéletesen számítva ki a
Parkett elmozdulását - mintha csak egyik lapos kőről a másikra lépdelt
volna holmi díszkertben. Egy jólnevelt ember nyugalmával vette le
hüvelykujja hegyét, és a fonalat Molly felé lendítette. A molekuláris
szál a szivárvány színeit villantotta fel a reflektorfényben. A lány
előrevetődött, átfordult, felpattant, ahogy a molekulalánc elsüvített
felette - acélkarmai automatikus védekező reakcióként siklottak elő
ujjaiból.
A dobgép gyorsabb tempót diktált. Molly tartotta az iramot, fekete
tincsei vadul röpködtek az ezüst lencsék körül, ajka vonássá
keskenyedett az összpontosítástól. A Vérparkett döngött és dübörgött,
a Pri Tekek ordítoztak izgalmukban.
A japán visszahúzta a fonalat, és méternyi hosszú darabját maga előtt
tartva pörgetni kezdte a gyomra magasságában: kísértetiesen dunnyogó
polikróm pajzs.
Ám úgy tűnt, Molly csak most engedi el magát igazán, szabadít fel
valamit ott legbelül: kezdett belemelegedni veszett táncába. Ugrott,
perdült, oldalt szökkent - és egy könnyűfém motorblokkon landolt, mely
közvetlen összeköttetésben állt a tartórugók egyikével. A fülemre
szorítottam tenyeremet és térdre roskadtam, ahogy a hangzavar a
tetőfokára hágott; arra gondoltam, hogy lefelé zuhan az egész, le az
Éjszakai Városrész poklába - szinte láttam, hogy törünk keresztül a
lemezpadlón, a mosott gatyákon, hogy túlérett gyümölcsökként
loccsanjunk szét az utcaköveken... A kábelek azonban kitartottak, és a
Vérparkett úgy hullámzott, mint valami fékevesztett fémóceán. Molly
pedig táncolt rajta.
És a legvégén, épp mielőtt megint lecsapott volna a fonállal, láttam
valamit a japán arcán - egy sajátos kifejezést, amely sehogy nem
illett oda. Nem félelem volt, és nem is harag. Azt hiszem,
hitetlenkedés lehetett, döbbent értetlenség, elkeveredve a tisztán
esztétikai természetű undorral, amit a látottak és hallottak
szabadítottak fel benne - és persze az, ami rá várt. Még hátrább húzta
a zümmögő fonalat - a szellemkör vacsoratál méretűre zsugorodott -,
aztán a feje fölé emelte kezét, és lecsapott vele. Hüvelykujjának
hegye úgy lódult a lány felé, mint valami élőlény.
Molly épp lefelé liftezett a Parkettel, így a molekulalánc a feje
felett suhant el. Aztán felfelé lódult a placc, és a fonal útjába
emelte a japánt.
Simán el kellett volna suhannia az ő feje felett is, hogy
visszahúzódjék gyémántkemény tokjába - de nem így történt. A csuklónál
választotta el a kézfejet a kartól. A japán előtt egy nyílás tárult
fel a Parketten, és ő belevetette magát, mint valami búvár - furcsa,
kimódolt eleganciával kelt útra, mint legyőzött kamikaze, az Éjszakai
Városrész felé.
Azt hiszem, részben azért döntött így, hogy nyerjen magának pár
másodpercnyi kenetteljes csendet. Molly igazi kultúrsokk kíséretében
végzett vele.
A Pri Tekek bömböltek, de valakinek az is eszébe jutott, hogy
kikapcsolja az erősítőt. Molly egyhelyben maradt, míg meg nem
állapodott a Vérparkett - kapaszkodott némán, sápadt, rezzenetlen
arccal, míg el nem csitult a búgás, s csak a megkínzott fém ropogása,
a rozsdán súrlódó rozsda csikorgása hallatszott.
Átkutattuk a Parkettet a levágott kéz után, de nem került elő.
Találtunk viszont egy elegánsan metszett ívet egy koros acélblokkon:
itt távozott a molekulalánc. A friss vágási felület ragyogott, akár a
króm.



Sosem tudtuk meg, elfogadták-e feltételeinket a jakuzák, vagy hogy
megkapták-e egyáltalán az üzenetet. Amennyire én tudom, a programjuk
még mindig ott várja Eddie Baxet egy polcon, a Sydney 5-ös Központi
harmadik emeletén, egy ajándékbolt hátsó helyiségében. Az eredetit
valószínűleg hónapokkal ezelőtt eladták... azaz visszaadták az
Ono-Sendainak. De az is lehet, hogy fogták a kalóz adását, mert senki
nem jött többé utánam, pedig majd' egy egész év telt el közben. Ha
mégis jönnek, hosszú út vár rájuk felfelé a sötétségben. Át kell
verekedniük magukat Kutya őrein, meg aztán... nem is hasonlítok Eddie
Baxre mostanság. Molly szabott át, helyi érzéstelenítéssel. Az új
fogaim kezdenek rendesen benőni.
Úgy döntöttem, idefent maradok. Mikor végigtekintettem eddigi életemen
az ő érkezésekor, ott a Vérparketten, egyszerre beláttam,
micsoda üresség tátong bennem. És megértettem: elegem van abból, hogy
mások kacattára legyek.
Majd' minden éjjel lemászok Joneshoz. Partnerek lettünk mi ketten - és
persze Molly Millions. Molly intézi az üzletet a Drome-ban. Jones még
mindig a Vidámparkban él, de kapott egy nagyobb tartályt, ahová
hetente egyszer friss tengervizet töltenek. És drog is kerül neki,
amikor csak akarja. Még mindig dumál a gyerekekkel azon a kijelzőn, de
van egy jobb berendezése is, amin át velem érintkezik. Egy pavilont
bérelek ott, abban tartjuk. Állítja: menőbb még annál is, amit a
háborúban használt.
Valamennyien szép pénzt keresünk, sokkal többet, mint azelőtt, mert
Jones szkvidje képes kiolvasni az agyamból bármit, amit valaha
ott tároltak, aztán továbbítja a kijelzőre, érthető nyelvre fordítva.
Rengeteg minden kiderül így a régi üzletfeleimről. Egy szép napon
fogadok egy sebészt, piszkálja ki ezt a sok szilikont a fejemből - az
emlékeim attól fogva csakis az enyémek lesznek, ahogy az egy normális
emberhez illik.
Addig is remekül elvagyok idefent a sötétben. Szívom a füstszűrős
kínait, hallgatom, hogy csepeg a víz a kupolák alatt. Pompás ez a
csend - csak nagynéha törik meg, mikor egy Pri Tek párnak táncolni
támad kedve a Vérparketten.
Még tanulok is. Most, hogy maga Jones segít kiokumlálni a dolgokat,
hamarosan én leszek a legtechnikásabb fiú az egész városban.