1936., október 1-én.
Hát ez most már ki is van zárva, hogy ennek a végére jussak. A szívem álmomban nagyokat dobban, olyan nagyokat, hogy még álmomban is minden egyes esetben azt gondolom: közeledik a vég, – ez a fáradt, bánattól agyonhajtott szív meg akar állani…. s minden életképességemnek vége van. Mozdúlni már alig tudok a sokféle fájdalomtól, oh rosszúl megy nekem és rosszúl ment mindig, én bizony sosem örűltem az életnek. – S hogy ezt a hosszú regényt befejezem-e még? Egy év kellene nékem. De az az érzésem, hogy nem fogom már ezt sem befejezni, – nem baj az sem. Oh én kikóstoltam a hiábavalóságok poharát, ma már az sem nagy baj, ha minden el fog is veszni, amit gondoltam és műveltem. Vesszen el, – nem is lesz nagyobb kár az eddigieknél.
No Nagy Kálmán és Nagy Gyula, – álmodtatok-e ílyet? Hogy mint Darányiak majd idáig értek? – Ezek többet kaptak, mint amit valaha is álmodni mertek volna, – még anyjuk legmerészebb álmain is túltett a bőkezű sors. Ugyanilyen jól járt Szigeti József is, ő se hitte volna, hogy ennyire fogják becsűlni valaha. – Én pedig magamnak dolgozom a sötétben és nagyon-nagyon beteg vagyok. – Jól van így.
Azt mondod, hogy összes ideáljaink elérhetetlenek s az igazságosság a következő gondolatmenetet követeli tőled: – A fiú sokmindent örököl az apjától, de hogy felelőssé tegyem az apja hibáiért s bár úgy szól az írás, hogy a fiak bűnhődni fognak hetedíziglen…. – mégis, ezt a szigorúságot te nem veszed a lelkedre s ha az apa bűnös volt, a fiú ártatlan. S annak ellenére gondolkodol így, hogy tételeddel szemben így is lehet gondolkozni: A fiú az apjától örökli az arcát, annak erejét, vagyonát, vallását, de sőt társadalmi helyzetét, összeköttetéseit is, – vagyis kinetikus és potenciális energiákat egyaránt, – nevezzük így. Ha tudomásúl vesszük azt az igazságtalanságot, hogy az egyik tehetségesen születik s ennélfogva jobban boldogúl, vagy azt, hogy a szépségével mindenkit elbájol s ezért szeretik, – akkor talán azt is el kellene fogadnunk, hogy az összeköttetései is javára vannak, – mért tiltakozzunk épp ez ellen, holott bízvást kimondhatnók, hogy ez is a tulajdonságai közé tartozik, úgy született, hogy jó összeköttetései vannak. Mért nevezzük el ez utóbbit szerencsének, holott ez nem nagyobb szerencse, mint az a körülmény, hogy tehetségesen született. Mi talán azért is tesszük ezt a megkülönböztetést, mert úgy véljük, hogy a tehetséghez még hozzá is kell tenni valamit, – még szorgalmasnak is kell lenni…. de honnan veszi ezt a szorgalmát? – kérdezem újra. Nyílván szintén a hagyatékából. De viszont még fáradnia is kell, – sőt! a tehetséges embernek kell csak igazán fáradnia! Micsoda ostobaság ez? A kötörők talán lustálkodnak az országutak szélén? (S még csak nem is biztos, hogy ezek mind tehetségtelenek ezek a szegények, mert ez volna csak az igazi szörnyűség, tudni, hogy a természet csak a szegény ostobákat ítélte örökös gályarabságra!) – Egyszóval, ha el kell fogadnunk azt a tételt, hogy örökség igenis létezik s hogy mi potenciális energiákat is kapunk elődeinktől, ugyanúgy, ahogy minden erőnket, vagy erőtleségünket is tőlük kapjuk, akkor nincs mit tiltakoznod az ellen, ha én egy rossz apa fia felé így kiáltok: apád rossz volt irántam, elkeserítette az egész életemet, gyilkosa volt az életemnek s most mit akarsz, hogy tárt karokkal fogadjalak? – Minthogy örömkiáltással fogadnám az oly apa gyerekét, aki netán jó lett volna hozzám. – Ez az örömkiáltásom csak nem igazságtalanság? Minthogy a fiú örökli apjától, annak összeköttetéseit is, de azt is, ha nincs összeköttetése. – Vagyis e dologban egyetlen jámbor sóhaj fejezheti csak ki a tényleges álláspontot: – jó az, ha valaki szerencsésen születik bele egy társadalomba. S mindezt arra mondom, hogy a kevésbbé szerencsések most Darányi karrierjének láttán megvetően jelentik ki, hogy könnyű annak, aki jó helyről való. Persze, könnyű annak, csakhogy ezen nincs megvetnivaló.
Az inzulin maga nem elég, még egy valami fermentum kell, amely azt alkalmassá tegye a szervezet számára, vagy a szervezetet tegye alkalmassá az inzulin felvételére. Így van az okosságoddal is. Azt a társadalom nem veszi fel. Ha csak eszes vagy s nincs ehhez még egy valamiféle ismeretlen tulajdonságod, amelylyel együtt eszességed a társadalom számára alkalmassá válhatik, akkor saját értelmi erőid neked magadnak lesznek ellenségeiddé, meg fognak ölni téged, feltéve, hogy el nem titkolod különállásod és különbözőséged. Ha el tudod titkolni, vagy van egy ilyen fennemlített fermentumod, csak akkor válik hasznoddá, hogy okosabb vagy mint ők. S ez már annálfogva is így van, mert a megjelenő, felágaskodó okosság, ha nem kíséri még valami, kíméletlen, megalázó a többire – s ez az az állapot, vagy helyzet, mikor magadnak is ellenségeddé válik az eszed. Értelmi erőidnek tehát valahogy úgy kell megjelenniök, mintha az ő erőik volnának azok, a te eszed az ő eszük volna…. annélkül, hogy észrevennék kell vezetned őket….. azt kell érezniök, hogy ők maguk teszik, amit te teszel, akkor szeretni fognak. Azt fogják érezni, hogy te az ő eszközük vagy, az ő szervük. Oh nagy titok ez, nagy tudomány! – – A hallgatag természetűeknek könnyebb ebben a dolguk, már az előbb említetteknél fogva is. Érdekes, szegény anyám mennyire tisztában volt mindezzel. Az ő graciáni elvei ilyenek voltak: – „Te sohase nyilatkozzál, – hagyj másokat beszélni, – tégy úgy, mintha semmit se tudnál, – sose mondj véleményt semmiről s főleg ne végleges véleményt, – az embereknek sosem szabad tudniok, hogy hányadán vannak veled s legkevésbbé azt, hogy megveted őket, – neked sose legyen bizalmasod, – amit tudsz, sose kösd az orrukra, nemhogy még rájuk is erőszakolnád, – – mindig te tanúlsz tőlük, ez a fő, mert ha te tanítod őket, akkor megharagszanak rád s aztán elmennek tőled s amit nálad tanúltak, felhasználják másutt s te mindig hoppon maradsz….” – S használt a tanítás? Nem, semmit. Hiányzott a másik tulajdonság, a fermentum.
Csakis a mámor vagy a hit tudja feledtetni a halált. Tehát a fiatalság mámora, vagy a szerelem, vagy a dicsőség…. és az áhitat, persze az áhitat! (Szegény Dezső! – borzasztó, elviselhetetlen reá gondolni szegényre.)
Ma azt mondtam valakinek: Hogy miután oly szerencsések lettünk s egyszersmind szerencsétlenek, hogy a természet ránk bízta szerelmi életünk berendezését….. semmiféle berendezkedésnek sem lehet becsülete, csak akkor, ha a kultúrában gyökerezik. Ez a kultúra pedig a múlttal való összefüggést, a tradiciót éppúgy jelenti, mint a nagy összefüggésekről való áhitatos elgondolást…. mert ha ebben gyökerezik, akkor az ember becsvágyát, sajátmagáról szóló ideálját nem sértheti a szabadosság – akkor az kegyelemmel szentesítve van….. az aszkézis gyötrelmét viszont elviselhetővé, sőt boldoggá teheti a rajongás. A természet emberfeletti elrendező hatalmát tehát át kell vennie a kultúrának…. különben el kell süllyednünk, az ész, vagy belátás, vagy okosság kevés ahhoz, hogy nemi életünket rendezze. Minden szerelmi rend fel fog borúlni s ide-oda fog ingadozni enélkűl.
„Nagy árnyakat ingat a mécsük utánad”… (Babits.) – Nem képzelem el a képet. Hol is van az a lámpa? – előttem van, mögöttem? – ezt nem kérdezem. A hangzásával beérem – s a szó nagy hatásával. Viszont mihelyt valaki csinálja a képet, akkor kidolgozza. Déry képeit csak úgy értem meg, ha az öklömre támasztom a fejemet és töprengek rajta, hogy hogy is van ez? S aztán miután szellemes, bonyolúlt, agyafúrt mivoltát megértettem, akkor esetleg még azt is rámondom, hogy egész jó….. csakhogy jó-e az igazán, ami ilyen módon hat, nem elemi erővel? Nem hinném.
Úgy tesz az édes, mintha nem tudna jól németűl…. s továbbá papucsot is hímez éppen az édes, minek folytán az amerikai utitárs majd megbolondúl az édességtől…. ez egy ílyen házias nő? egy ílyen cukros angyal? Rögtön el akarja venni feleségűl. S most még vegyük ehhez, hogy rossz németsége folytán még tegezi is a férfit, azt mondja neki: „Du und du”…. – természetes tehát, hogy az amerikainak a szíve olvadoz, hogy szédeleg, úgy érzi magát, mintha bűnös titkokat susognának a fülébe……
Egy fiatal francia pszychoanalytikus, mint hallom, megírta a tükör-stádiumot, – arról írt, amit húsz éve hirdetek, hogy „minden, ami van, lenni akar és tükröződni és azáltal is válik valamivé, hogy tükröződik…..”
Mindenki gratulál a miniszterelnöknek, ünneplik, – míly különös. Mintha ő volna az első tanuló köztünk. Gratulálnak neki ehhez a kitüntetéshez, hogy miniszterelnök lett. Az ilyesmit tudniillik úgy fogják fel az emberek egész szemérmetlenűl, mint a személyes ambiciók beteljesedését – és nem szégyellik magukat. Nem arról van itt szó, hogy az ország ügyeit vinni nehéz dolog, nagy felelősség, nehéz munka…. a miniszterelnökség arra való, hogy egyesek, akik oda jutnak, tetszeleghessenek és ragyogjanak, hogy ők ki legyenek elégűlve s ez a személyes előnyük nyilvánosan elismertetik. Míly gyerekes zagyvaság ez az egész.
Társaságba menni… nem jó nekem társaságba menni. Gyűlöletes, hamis hangokra vagyok még mindig képes. Mért magyarázom azt, hogy Szilasi mégiscsak jó ember? – sokat komédiázik, de azért jó lélek? Minek? Mikor tudom, hogy nem az, de nem akarom ezt közölni, viszont azért jellemzem őt… Különben is csupa olyanokat mondok, amiről nem vagyok meggyőződve, – megkövesedett szavak vetődnek fel bennem, ezeket kimondom s aztán csodálkozva nézek az értelmük után. Példáúl, hogy Goethe rossz ember volt… ez valaha megfordúlt az ember fejében, – de sosem lehetett ellenőrizni úgy van-e? s ez mint az embernek végső véleménye jelenik meg. Az embernek továbbá eszébe jut valami, páldáúl az, hogy az orvostudomány ma már hajlik afelé, hogy a beteg szerveket kevésbbé kímélje – s ezt az ember úgy adja elő, mint szilárd meggyőződését. Sosem tudtam attól az érzésemtől szabadúlni, hogy a beszélgetés silányság, – még nagyobb ostobaság, mint amit rendesen művelni szoktunk.
„Én bizony olyan voltam eddig, eltűrtem, hogy a társaságomban levő urak akár az én káromon is szórakozzanak.” (Gelléri)
Ki mondotta meg a hernyónak, vagy a bábnak, hogy madárhulladékot, vagy birka-bogyót utánozzon, – honnan tudja, hogy ahhoz nem nyúl senki, – s hogy tudja kívűlről nézni magát? S ki mondotta meg a sejtnek, mikép kell szervezetet alkotnia, magát alárendelnie…. s a termeszeknek, hogy sejtek módjára alkossanak egy nagyobb organizmust? Itt muszáj valamiféle rendezőt feltételezni. – – Különben képzeld el sejtjeid helyzetét: ezek nyílván egysetjű organizmusok szeretnének lenni, a maguk önálló életét szeretnék élni s ezzel szemben, mint a termeszek, lemondtak a szaporodásról, – sötétségben (pincében) töltik el életüket s állandó szolgálatban…. s mi volna, ha egyszerre a közösség rovására elkezdenének szaporodni? Ebből mindjárt meg is értheted a tested és lelked közt fennálló leírhatatlanúl furcsa viszonyt. Te ura vagy a testednek, azt érzed, hogy a lábad a tiéd, (sőt még azt is érzed, hogy a lábad te magad vagy….. ha valaki hozzányúlna a lábadhoz, azt mondanád rá: ez én vagyok!) – csakhogy te a tirannusa is vagy a saját testednek alighanem, ami abban él, az leigázva él, tehát alighanem ellenséged is, – lázadásra kész, ellenállásra, diszharmóniára és elszakadásra, – arra, hogy önálló életet kezdjen…. egy szóval megvan benne az a félelmes idegenség, amely olyan, mintha még egy másik istenség is élne benned, nemcsak az, amely létrehoz és fenntart, – hanem egy másik is, amely ezt nem szereti. – – – Így valahogy.
Ne feledjük el, hogy szegény Dezső „rosszhiszemű sznob”-nak, „rosszhiszemű Schőngeist”-nak tartotta Osvátot. Aki szerette a blufföt, akinek mindig voltak valami okai, céljai és hátsógondolatai, hogy becsapja e világot s aki élvezte is ezt a hatalmát, hogy teheti, mert oly nagy tekintély. Gellértet kijátszotta Ady, majd Babits ellen… (Ezt különben maga Gellért is mondta nekem, hogy ez így van.) – S valami sátáni öröme telt benne, hogy ami teljesen értéktelen, azt belekényszerítse az emberekbe, s mikor látta, hogy fennen virúl, az volt az ő teljes elégtétele irói képtelenségéért.
1936., november 1-én.
Bőszűlt volt, hogy meg kellett halnia, azt mondják, még a ravatalon is bőszűlt volt az arca.
November 3-dikán, kedden, 11 óra 6 perckor Dezső meghalt. – Nagyon sírtam, nagyon sírtam. – – Aztán elmentem oda…. benéztem egy pillanatra szegény szobájába, – egy pillanatra látni akartam óriási könyvtárát, amelyet, mint a pelyvát hord majd szerte a szél s a nagy rendjét… – drága Dezső, hiábavaló az emberi erőfeszítés, tudtad és mégis tetted. – S ott űltek a kondoleálók és mindenfélét összebeszéltek, nagyon mosolyognál, ha hallanád… egész éjjel veled foglalkoztam. Egy ember nem maradt utánad, aki élne-halna érted… – Senkit sem szerettél s ez az űr most utánad tátong. S mikor a hírlapi gyászbeszédek hidegét is érzem, megint ugyanaz a kérdés merűl fel bennem, hogy vajjon érdemes volt-e akkora erőfeszítést tenned azért, hogy tessél nekik, hogy a Gömbös Gyula népszerűségének tizenhatodik rangfokozatát elérjed lihegve… mert lihegtél. Holott érvényesűlni és becses munkákat írni, ez két külön dolog, tudjuk, csak ritkán van együtt, – nem természetük az együttlét, – az utóbbihoz esetleg szép tincsek kellenek és szajha-mosoly s más esetleg nem is kell hozzá…. megvetetted Gömbös Gyulát és mégis ugyanazon a síkon is boldogúlni akartál, mint ő és erre tetted fel az életedet…. és egy pillanatnyi időd sem volt, nem maradt, hogy egy emberre a szíveddel figyelj…. nem, nem, az is mind csak szorgalmad tárgya és témája volt. Bizony, lásd, szívtelenűl éltél!
XI/5. Jó sötét a délután mélye és Dezső el van temetve. – A kormány egy miniszteri tanácsost kűldött ki a temetésére, a főváros egy tanácsnokot…. A Pesti Hírlap nevében valami ökör beszélt, aztán Móricz Zsigmond beszélt silányságokat…. no Dezső, ezért nem volt érdemes annyiféle bohócnak lenni! Akkor már a zord gőg jobb és a kis kereset! – Fáj a szivem érted.
Az ember azt hinné, hogy ezek ott fenn a barátságos ablakokban urai a saját jólétüknek, az estéiknek, holott hát rabszolgák ők is: az idő ragadja őket el magával, vagy nem is tudom, miféle szeszélyes hatalom, amelynek függvényei örök időkig, – s azon múlik minden percük, hogy békésen telik-e egy-egy pillanatuk?
Hogy tudod kiszámítani, hogy mi hogy lett volna? Ha példáúl nem létezik a telefon, az életed egész biztosan máskép alakúl. Így megközelíthető vagy – s ez óriási különbség. Példáúl meg se házasodtál volna, ha nincs telefon, egész más barátaid volnának és így tovább.
Azt olvasom az agyonhajszolt tevékről, – ha énekelnek nekik, tovább bírják. Oh a szegények! Hát nem csodálatos az élet?
A siker legtöbbször szerencse dolga s mégis honorálni vagyunk kénytelenek mindnyájan akár az érdemet. Ha a legremekebb operációt hajtják is végre valakin és nem sikerűl, – az illető ez esetben kevésbbé lesz hálás, mintha sikerülne. Vagy ha ingyen operálják, remekűl operálják, csak nem az a baja, amiért operálták. Egyszóval a sikertelen életű emberek dolgát kár avval a büszkeséggel nézned, amelyben az foglaltatik, hogy ilyen, ez a világ sora: minden, ami nagyszerű, csak sikertelen lehet. Most úgy érzem, hogy, ami nagyszerű és sikere is van, ez által még nagyszerűbbé válik. Mert a siker igenis, bátran azon dolgok érdemeként tekinthető ugyanúgy ahogy neked érdemedűl tudatik be, hogy tehetségesnek, vagy szorgalmas természetűnek születtél.
Hogy majd találkozzam vele valahol? – ki van zárva. Ő az anyag és napfény egyesülésének egy formációja volt, amilyen a vizek hulláma…. A hullám lehull – s a víz ugyan megmarad, de a hullám nincs sehol. – Ezen a helyen a forma a lényeg, – nem a víz, a víznek alakzatai, – de hagyjuk ezt. Egynémely titkot még elmondhatnék, de félek, hogy megreped belé a fületek.
Nagyon kedves fiú ez a VIII-dik Edward, úgy látszik, igaz ember is és kitűnő stiliszta, de hol van benne azon fenségnek akárcsak az ezredrésze is, amely az ostoba Leart naggyá teszi, vagy akárcsak a hivatalnok-lelkű Ferenc Józsefet jellemezte? – Egy kicsit túlságosan közvetlen, szinte Shaw-i, viszont a fenségre nekünk szükségünk van.
1936., december 1-én.
Valami egy dolog volt benned s te a nemlét e nyugalmát felbontottad funkciós valamivé: vággyá és kielégüléssé. A nemlétnek ezen egysége tehát felzendűlt, azon céllal, hogy kűzdelmek árán ismét nemlétezővé semmisüljön, – tehát valamely úton jusson el odáig, ahol azelőtt is volt, – ez az egész életed képe is, kicsiben, de ha akarod, egy kisebb dologé, mondjuk, a dohányzásé. Felbontottad a nyugvó semmit vágygyá és kielégüléssé, hagyd tehát, hogy megint dinamika nélküli semmivé nyugodjon.
Persze, még eddig mindig meggyógyúlt, nem volt ahhoz hozzászokva, hogy beteg-állapota, amelyet már annyira ismer, halállal végződhetik. – Hát természetes, hogy meg fogok gyógyúlni, – felelte látogatóinak.
– Nem szeretem az életet! – mondtam szegény Dezsőnek. – Nem szeretek élni, – ismételtem. No de mi más az, nem szeretni az életet és megszűnni! – az megint más dolog.
Katalizátor. Sok olyan személy van, aki legtöbbször fantáziás okokból nem tud senkihez sem kapcsolódni, főként szerelmi tekintetben nem. Orvos úr, keresd meg tehát a katalizátorát s akkor már eleget tettél, vagyis találd ki azt a szót, vagy dolgot, amelynek jelenléte kettőjüket mégiscsak egyesíti s már eleget is tettél. Vagyis boldogok tehát, akik rájöttek, hogy koporsó látása kell nekik a szerelemhez, vagy alázatosság, vagy egy-egy rejtélyes szó, amely felgyújtja képzeletüket, – – nagyon sokan vannak olyanok, akik érzik ugyan, hogy valami ilyen varázsra szükségük volna, de nem tudják, mi az?
A csírasejteknek egyetlen olyan találkozása sem volt évmilliók óta, amely azt eredményezte volna, hogy én élni éreztem volna magamat, – hogy van ez? Épp most, évmilliók után? S csakis ezen bizonyos csírasejtek hozhatták létre ezt a speciális eredményt?
Olyan mosolya volt…. mintha azt akarná mondani vele, hogy valami olyat tud, amit mi nem tudunk.
A Gyuszika…. nem múlik három hónap, hogy valami csodálatosat ne hallana az ember róla. Példáúl: marakodik érte a Nemzeti Bank elnöke a Pénzintézeti Központ elnökével, – a belűgyminiszter pedig a Ház folyosóján így szól hozzá: – „No te vén bolseviki, te mit keresel itt?” – Hát nem édes évődés? – – Csodálatos egy fiatalember különben is: mindig olyasmiért él-hal, amiért valamilyen tömegek, – ő mindig konform a nagy áramlatokkal, még véletlenűl sincs soha egyetlen különvéleménye. Vagy hogy az érzései túlzásokba ragadnák…. Ez aztán egy érzésteli fiatalember! Kiért él-hal? Babitsért.
Főrstner Tivadarnak is vége. Szegény Dezső temetésén még olyan volt, mintha semmi köze sem volna az anyaföldhöz. No de kicsusszant ő is az életből egy furcsa pillanatban és semmi köze nem lesz hozzá sohatöbbé. Hányfélekép fejezzem már ki magam, hogy megértsetek? – Ha átléptetek egy könnyű, véletlen kis lépéssel azon a zónán…. (oly könnyű az a lépéske, mintha csak a kertbe mennétek ki egy pillanatra…. mert egy hajszálon múlik az egész s amellett az ember mégis rettenetesen sokat elbír, el ne feledjétek! – – ) szóval, mihelyt túljutottál azon a kis ponton, amely elválasztja egymástól az életet meg a halált, – akkor nincs több újrakezdés meg kijavítás – és ha Shakespeare szeretnél lenni, akkor e rövid idő alatt kell annak lenned….. s ha nem voltál az, akkor többé nem is lehetsz….. viszont, ha az voltál is, mindegy, mert nem te voltál, újra beletorkollasz a nagy áramba s akkor már nem te voltál…. egy rög feltámadt és szépen szólt és visszahullt… hát hiába, az elmének elviselhetetlen ez az egész, hogy hogy van ez így? És mivégre van, – sem a szív, sem az elme ezt nem fogja elfogadni soha, de megsértődve visszaveti: – S ílyen volt ez az év! Körülöttem csapkod az istennyila….
1937., január 1-én.
Az oroszlán nem tehet róla, nyílván a levegő sem tehet róla, még talán a nap sem, hogy a teremtményeknek meg kell szűnni s hogy egymást megeszik…. Nyílván van itt egy alapvető törvény, amely úgy a levegőt, mint a napot, az oroszlánt, a sejteket és az atómokat vezényli….. s ezt a törvényt keresi az ember-fajta, mióta itt jár s ezt nevezi Istenségnek. – Ne feledd, az oroszlánnak muszáj megenni áldozatát, – ő a véres cselekedetre kényszerítve van s még akkor is, ha gyűlölné, ne feledd….. ilyenkor aztán a düh meggyőződése segít, – feldühíti magát s úgy tesz, mintha haragudnék arra, amit megöl! – Oh ismerlek, ravasz természet!
A narkótikumok tanához. – Meg kell különböztetni a heves vágy kielégülésének pillanatát, a mérgező utóhatás kéjétől. – A cigarettának példáúl alig van kellemes utóhatása, – a coffeinnek sincs, – az alkoholnak és ópiumnak már igen. A dohányzás öröme tehát a kielégülés percének kéjéből áll. (Az megint más kérdés, hogy ez a kielégülés is igen kétséges valami, – ha most nőkkel vitáznék, ők azonnal erre a mellékágazatra tévednének.) – S ezzel szemben az opium, vagy szesz öröme a kielégülés és utóhatás együtteséből tevődik össze. Könnyen elképzelhető tehát, hogy ez a kettő esetleg még külön is van egy ideig: valaki példáúl nincs még hozzászokva az alkoholhoz, nem kívánja, sőt nem is jól esik neki, de az utóhatás boldogítja, (a könnyed részegség példáúl,) – így voltam én eddig az alkohollal s most, hogy a dohányzás lekűzdésére segítségűl veszem, – a kielégülés perce kezd csábítani s ez a veszélyesebb, – mert alíg várom már, hogy a számba eresszem…. a szobám abban a pillanatban ünnepi fényben látszik úszni, – ez rendkívűl veszélyes, tehát, sajnos abbahagyandó!
A földből húzta elő a tagjait.
I/7. S most Somlyó Zoltán, borzasztó, már azt se tudom, hova legyek! Rettenetes, rettenetes! Ötvennégy éves volt.
Hogy van ehhez kedved? Ami ép és szép, agyonverni, vagy ha nem egyszerre teszed: elrohasztod, elzüllösztöd, tönkreteszed előbb s mikor már büdös és fekete odarúgod a szemétdombra, – szép ez a terv, vagy jó ez?
– Jól enni, inni, – mondták nekünk a zabálók fiatalkorunkban és röhögtek rajtunk. S mi dühösek voltunk s valami magasabbrendűt szerettünk volna mutatni. S még dühösebbek voltunk, mikor ez nem sikerűlt, mikor kiderűlt, hogy nekik van igazuk, az anyagiakon múlik minden… de hát azon múlik-e minden Úristen? – keseregtünk. S mégse akartuk elhinni.
Klima Ilona. Ili…. és Maca…. sírni tudnék, ha az a csattanós nevetés, az az élénkség, fütyörészés, nyugtalanság megjelenik előttem, – a cigarettázások, bűnözések, forróságok és tanulások…. oh a fiatalság de fáj nekem. Hol vagytok édesek. S Révész Erzsi drágám, finom mosolyoddal!
Carl Duisberg, az IGE vezérigazgatója is azt a mondatot írta le, képzeld, hogy az ő élete olyan gyönyörű volt, hogy nem volt egy órája, amely szebb lehetett volna. Most mit szólsz ehhez? Hát vannak emberek, akik így élnek? A csupa bánatok és megbánások embere ezt nem is érti, – nem a kijelentés butaságát nem értem, hanem azt a másik fajta életet elképzelni sem tudom, amely ilyen nyilatkozatokat sugall. – Milyen élet lehet az Uramisten? Igazán mindig jól érezte magát?
Mégiscsak kegyetlen és iszonyú az egész. Akárhogy könyörgött, agyonverték. Sírt, tiltakozott, lihegett, – minden hiába volt. Meg kellett halnia. (Dezső)
Annélkűl, hogy bárminek is végére járna, a semmibe lép. S itt folytatódik a zajgás.
Szabály: ahogy az anyag engedi magát csinálni, úgy kell csinálni.
Annyi milliárd ember élt előttem és egyik se voltam én, még véletlenül sem, – hogy van az? hogy lehet az? S akkor egyszerre két sejt egymásra talált s egy idegen piszkafa, vagy egy sejtcsomó egyszercsak kedvetlenűl mozgolódni kezdett s miután megmozdúlt, azt mondta rá: „én vagyok az!”
Egy kíváló zenész egyszer azt magyarázta nekem, hogy a reprodukáló művészet azért alacsonyabbrendű az alkotónál, mert előbbinek határa van, – létezik benne olyan teljesítmény, amelyet az elképzelhető legjobbnak kell neveznünk. S én ezt akkor tagadásba vettem fiatalon. S ma is tagadásba veszem, annyi év után, hogy Toscaninit hallottam. Mert maga ő erre az élő cáfolat. A reprodukáló művészet is határtalan, a legnagyobb csodák léteznek benne…. ilyen csoda lehetett példáúl Liszt.
Én azért hangsúlyozom, hogy a zsidókat is ugyanaz az anyaföld hozta létre kérem, mert hisz ritusaik, gondolatjárásuk s egyéb intimitásaik olybá tekintetnek, mintha vadidegen származék, nem is e föld szülöttei volnának. Vagyis tehát, amit ők mívelnek, kérem, azt is e föld akarja így, az is e föld tulajdonságai közé tartozik, ne tessék tehát oly fenkölt idegenkedéssel tekinteni, sem pedig oly elnézőn.
Egyetlenegyszer volt és soha többé nem lesz a pisze Szini Gyula! – de furcsa dolog ez!
Csakugyan mint a tenger hullámai. S mi minden erőnket megfeszítjük, hogy visszaemlékezzünk és elmondjuk: milyen is volt ez vagy az a szegény hullám.
Nem hagyják magukat, nem, nem! Azt a gyalázatot, hogy az egyik ember szerencsésebbnek, okosabbnak, erősebbnek, szorgalmasabbnak születik, valami erőszakkal helyre kell ütni…. illetve, ha nem is helyrepofozni, egy kicsit kijavítani legalább! Lopnak tehát! Minden erővel lopnak! Behatolnak, ahova nem szabad minden erővel és minden szívósságukkal! – És lopni fognak, amíg a világ állni fog.
Ami a fiatalkorból való, azt nem jó most megnézni. Az Erzsébet-körút egy idegen város! De furcsa volt ott járni szegény Somlyóval!
„Az igazgató nekem húsz skatulyát küldött”, – mondotta és érezni lehetett, hogy hazudik. De mért kellett neki mindúntalan hazudnia?
Buta állat vagy, de megvetlek! Okádod a szót. Mindenkivel összeveszel. – Nem örűlsz már meg attól, hogy már-már a lelkedet is kiadod? És szünet nélkül beszélsz? Hogy nincs vége a magyarázatoknak és a magyarázatok magyarázatainak? – Továbbá: Míly undokúl gyenge vagy! Ha egy állat volna e veszélynek kitéve, amelyet a nikotin okoz….. s ha ismerné a pokoli szomjúságot, amely a kostolások után következik, – megmentené magát tőle. De te nem. Még és még és nincs vége. Mikor már megnyugodnál, újra kezded. S akkor a napokat és az estéket újra átkínlódni. És még képzelegni is róla szünet nélkül. Gyűlöllek. II/9.
El kell gondolni, hogy mílyen gyorsan rohant el tőlem az életem. Gellért Oszkár fia már abban a korban van, mikor én idegileg tönkrementem. Ez a fiú. Térűlt-fordúlt s már ott tart, annyi idős! Alighogy körülnézett s már vége volt az ő életének is, – mert hisz az is idegeinek a nyomorékja.
Gondolnád azt, hogy érett emberek még mindig hajlandók példáúl betegséget és fájdalmat hazudni, ki tudja, mely oknál fogva? Hogy a színjáték kedvéért teszik-e? – – S gondolnád-e, hogy meglett emberek odaállnak orvosdit játszani és hajlandók kikopogtatni egy embert, annélkül, hogy tudnák, hol a máj vagy a lép? (Bródy is.)
Magam pedig az egész világgal feszűlt viszonyban vagyok. Ez furcsa.
„Láttam egyszer egy gyönyörűszép ajtót. A kilincse is csodás volt. S én már kíváncsiságból is rátettem a kezemet. De nem engedett. De én addig-addig, egyszer mégiscsak engedett.” (Jancsó Benedek gyengéd-szép elbeszélése arról, hogy hogyan csalta ő meg egyszer a feleségét.)
Az esztétika tanárának előadását hallottam… borzasztó! Mégiscsak kár az én esztétikai jegyzeteimért. Még azokból is lehetett volna valami épkézláb egységet létrehozni, szerencsésebb körűlmények között.
A múlt azzal a jóakarattal ítélendő meg, amellyel az összes jóvátehetetlen dolgok. Ne kínozd tehát magad!
Az igazságos elosztás rémuralma: Aki tehetséges, szorgalmas, törekvő, annak minden adassék és aki nem ilyennek született, az nézze? Szóval minden Goethének adassék és Fanfari Jenőnek, aki nem képes tisztes életet rendes keretek közt élni, hanem egy született kedves csirkefogó, annak semmi ne adassék? Ebbe még én sem egyezném bele, aki pedig bolondja vagyok az igazságosságnak. Muszáj, hogy Fanfari Jenőnek egy kis szerencséje legyen néha, – és máskor még nagy szerncséje is, mert az agya berendezéséről nemde semmit sem tehet.
II/24. De az Uristenért valamiféle önuralomra mégiscsak szükség volna te vén marha! Hogy minden ellenállás-képesség nélkül töltöd el ezt a kis idődet!
II/28. Megint mindenféle félelmek. Példáúl E. alighanem gravid. Egyik a másik után. Dehát ő hallgatag természet, alighanem lusta kinyitni a száját, nem kérdezi meg az orvosától, hogy mit tegyen, mivel védekezzék….. s egy olyan gyógyszerészhez megy, aki cégtelen receptre is megcsinálja a védő-szert s a szublimátot valószinüleg kihagyja belőle. Csupa undor már ez az élet, szeretnék elköltözni s ide vagyok kötözve. A szótlanság az első. Letesz elém egy ívet s nem mondja meg, mi az? – Szívdobogást kell kapnom: mi ez? Egy cikkem, de mért? S aztán nagy nehezen kiböki, hogy ő legépelte a cikket, szép tőle, de a mód, mért némán s mért két hét múlva, hogy azt kell hinnem, hogy baj van a cikkel? Továbbá spórol, gyalog megy Kisázsiába, – s közben hallom a társától, hogy könnyen folyik el ujjai közt a pénz, ő is észrevette, – míly esztelen dolgok ezek, s itthon soha nincs a világért sem egy pár pengő. Fáradt vagyok, rendkívűl kifáraszt ez a nem nekem való vérmérséklet. Nagyon szeretem őt, talán jobban, mint magamat s mégis, ha hónapszámra mindig ugyanúgy megy minden, meg lehet bokrosodni tőle. S amikor ugrál az ember….. Ezüst láncok vannak a fiókjában egymással összegabalyodva…. s a táskája a hencser alatt, – el volt utazva egy napig, de nem csomagol ki, nem, nem, nem. – – Még jobban szerethetném, zavartalanabbúl, ha nem laknék vele. De én ott hagytam az állásomat, eljátszottam a pénzemet, – mikor lesz már az életnek vége? Fáradt vagyok és únom. És a küszöbön a lovagkeresztes uralom, – csupa szépségre van kilátás.
Ha pedig szembeköpnek majd az utcán, – oh ma már nem gondolom azt, hogy én egyenrangú ember vagyok itt, hogy tehát, ez valami renkívüli sérelem. Azelőtt boszúló isteneket idéztem volna, mert azt hittem, hogy én magyar ember vagyok, vagyis olyan igényű voltam, mint a többi: becsületben, elismerésben és bánásmódban….. de ma már? Ez világmozgalom! – S ami pedig az igazságtalanságát illeti, hozzá vagyok az igazságtalansághoz szokva, hogy kevés számú üldözőből és sok-sok üldözöttből áll ez a világ. Hogy ártatlan lények tehetségtelennek és csúnyának születnek s miután ismeretlen elődeikért eképen bűnhődtek, még rosszakká is lesznek gyötrelmes állapotukban és esetleg még egyszer megbűntettetnek. Mért épp a zsidók dolgán csodálkozzam oly nagyon? – – Csak egyet helytelenítek még mindig saját magatartásomban: – hogy hajlandó vagyok megérteni az antiszemitizmust, mondván, hogy az elkorcsosúlt zsidóság bizony rászolgál néminemű idegenkedésre….. vagyis, hogy ennek az üldöző tömegnek álláspontját igyekszem én is magyarázni, holott semminemű álláspontja nincs. Nem azért üldöz, mert utálkozik, arról szó sincs, hanem mert éhes és mert üldözni akar és akárminek nekimenne, aminek nekiuszítják. Álláspontja: hogy erővel szerezzen magának mindenfélét, amitől a balsors, tehát a tehetetlensége is elütötte.
Micsoda berendezkedés ez és micsoda stabilitás? Hogy állandóan reszketned kell, hogy, amid van, el ne lopják, ahol a lopást mint állandó quotienst mindig bele kell venned a számításaidba. – A lopás természeti törvény, no, szóval mit erőlködöl?
1937., március 1-én.
Voltam egy esküvőn s ott zsidókat láttam, – zsidó nőket bundákban. Az iszonyú ebben az volt, hogy úriemberek módján voltak öltözve, sőt bizonyos pompával is s mikor megszólaltak, nem a parasztok faragatlanságát mutatták, mert az még jó lett volna, szép lett volna, nem a nyárspolgárság általános perfidiáját, hanem valami aljasat és piszkosat. Mocskos volt minden szavuk, büdös a mosdatlanságtól, – kíváncsiak voltak és beavatkozók, piszkosan disznólkodók, egyszóval elviselhetetlenek. Hisz a városi lakósság mindenfélekép undok fajta, a középosztály, a kereskedő-féle….. de ez a fajta förtelmesebb volt mindennél, amit e téren tapasztaltam. Nemcsak hogy utálkoztam, szégyenkeztem, de nem is éreztem magam közéjük valónak. Bármely munkáshoz, vagy földmívelőhöz több közöm van e világon.
A Menaca-féle balett némely pillanata évezredek művészetét, áhitatát érteti meg. Isteneik furcsa-szép mozdulatait most megértettem és azzal is tisztába jöttem, hogy ez a hindú szellem a világegyetem valamely csodálatos megérzését éli…. Az egyik aranysisakos ott állt három ujját felemelve sokáig. Sötét is volt a színpadon s én biztos voltam benne, hogy azt akarja mondani, hogy ez egy rettenetes furcsa világ, amelyben a lélek idegen kéjek foglya s amelyben gyilkolni is muszáj bizony…. s amelyben az elmúlás csak látszat azonban. Oh ez ide-oda hullámzik, de azért van az egész….
Nézz le a magasból erre a planétára és mondd meg létezésének az értelmét! Hogy itt teremtmények vannak, amelyek mind egymás életére törnek…. hogy örökös élet-halál-harcban van az egész, – vagyis ennek a planétának a törvénye, hogy egymást kell gyilkolniok szüntelenűl. S minden, ami ott van, holttestekből van megalkotva: a bútor, a papír….. S most mondd meg, légy szives, mit keres akkor köztük a szeretet? mi végre van ott és hogy kerűlt oda? Tisztán csak úgy, hogy a nemeket kapcsolta össze és az anyák útján a fajok érthetetlen és ostoba fennnmaradását szolgálta és úgy lett belőle valami? Gondolom, hogy úgy. Mert ez egy tébolyúlt égitest.
Regényem: lehet-e a nosztalgiát jobban kifejezni, mint egy hűtlen asszonyban?
Márai úr: kiókumlálja, hogy mit kell írnia.
Milyen kicsi az ember és milyen óriásiak a bűnei, egész az égig érnek. – Csakhogy ezek nem az ő bűnei.
Ami eszedbe jut leírni, – valószínüleg ez az igazi költészet útja. Csakhogy mégis tudnod kell a módját, hogy melyik is az, ami ebből jót igér. S ezt tudni: alighanem a művészet legnagyobb titka.
Hogy ez egy zagyvaság-sorozat, – még most sem szoktad meg? S mért vagy olyan szigorú? Hogy az élményeink hibásak, hogy mi magunk zavartak vagyunk, hogy csupa ostobaságot beszélünk és művelünk és hogy hiábavalóságokra pazaroljuk minden erőnket, hibás ostobaságokra…. még most sem veszed észbe, hogy ez itt a rend? S hogy a nyugtalanság a szabály? Mért akarsz hát tökéleteset? S mért vagy oly szigorú szegény csacsi Gellérivel?
Rosszúl vagyok éjjel. Jajgatásomra a feleségem fölébred és azt kérdezi: – Mi baj szívem? – Aztán elalszik. Újból fölébred a nyögésre s újból elalszik. – – Remek, nem? Ha én ezt tenném, azt hinném, hogy embertelen, nyomorúlt fajta vagyok. – – Elmegyek az apja lakomájára, a nővére esküvőjére – mért nem merek én is olyan lenni, amilyen vagyok? (Még ilyet nem láttam, csak nála, – ő volt az, aki nem volt hajlandó bekötözni egy lábsebemet reggelente, – aki évekig nem volt hajlandó a dietámmal foglalkozni, nekem kellett az ételeket kitalálni hozzá…. Mi ez? tunyaság? Nem értem.)
Tavaszi napfényben hideg vizet inni.
Akik bírálják Isten művét, azok a fennköltek és ízlésesek, akiknek nem tetszik a szerelmi játék….. heh de idegenek nekem! (Beck)
A kitűnőség úgy jön létre, hogy veszélynek van kitéve. S most itt van az ember kifejlett szellemével s a természetnek viszont ma sem fontosabb a léte, mint amilyen a baktériumoké. Márpedig az emberi szellemnek ez érthetetlen, hogy ez így van. A világ gyűlöletes néki azáltal, hogy ez így van, minthogy ő a szellemet nehezen termelte ki magából (s ösztönei rovására, szegény feje!) ennélfogva neki az becses.
Olvasom a Geister über Wasser-t, Ganymed-et, a Prométheüszt, a Rőmische Elegien-t, a Kronoszt – és csodálkozom. Mennyire igazam volt mindig! Csinált nagyság! Nekem olvashatatlan. Hogy mérhető ez Hőlderlinhez? – Retorikája példáúl a pathoszhoz? Nem csodálom, hogy az előbbi generáció szerette az ílyen felkiáltásokat: „Ich dich ehren? Wofűr?” Nyílván van egy-két remek verse, – mondják tiz. De nem több. Neki nincs több.
Megint túlbarátságos vagyok, – az ifjak kűldöttsége iránt, a fiatal költők iránt. Ide nyomakodik egy fiatal költönő s én egész délután foglalkozom a verseivel s kiderűl, hogy ő tőlem semmit még nem olvasott. – Gratulálok levélben egy fiatal költőnek s az nem felel nekem, kiderűl, hogy lelkes jobboldali…. (És különben még nem is volt a világon ílyen lelkes jobboldaliság!) – – Azt mondom egyeseknek, hogy hívjanak meg…. (az ifjú hölgyeknek, Molnár Toninak, a bőrgyógyásznak) – még mindig ezt mondom. Leveleket írok, amelyekre nem biztos, hogy fogok-e választ kapni, (Jáva[?], dohány-ügy, Főrsterné) – és így tovább. Csak azt akarom itt megállapítani, hogy változatlanúl ostoba vagyok, s akármennyit nyomorgatom magam, ezen alig lehet változtatni: – És fiatal íróknak gratuláló leveleket írok, – még mindig.
S mért is vagyok magammal ennyire szigorú? Nem természetes-e, hogy legtöbb munkám nem tetszik, nem is tetszhetik nekem, – ha Goethével így vagyok? (Igaz, hogy Tolstojjal példáúl vagy magával az egy Raszkolnyikovval nem vagyok így!) – az ember ír, ír, de hogy jó-e az, a java? – nem jó, persze. De mért kell szégyelni e régi munkákat. És annyira, ahogy én szégyellem? A Gőtz első jeleneteit is elolvastam. Míly laposak! Hogy lehet ezt a Boldogtalanok ritmusával összehasonlítani! ezt a laposságot!
Johann Georg Hamann (der Magus des Nordens,): „Poesie ist die Muttersprache des menschlichen Geschlechts; wie der gartenbau, älter als der Acker: Malerey als Schrift: Gesang, – als Deklamation: Gleichnisse, – als Schlűsse: Tausch, – als Handel. Ein tieferer Schlaf war die Ruhe unserer Urahnen; und ihre Bewegung, ein taumelnder Tanz. Lieben Tage im Stillschweigen des Nachsinns oder Erstaunens sassen sie; – – und taten ihren Mund auf zugeflűgelten Sprűchen. Sinne und Leidenschaften reden und verstehen nichts als Bilder. In Bildern besteht der ganze Schatz menschlicher Erkenntnis und Gluckseligkeit. Der erste Ausdruck der Schőpfung und der erste Eindruck ihres Geschichtschreibers; – – die erste Erscheinung und der erste Genuss der Natur vereinigen sich in den Worte: Es werde Licht! Heimit fängt die Empfindung von der Gegenwart der Dinge an.” – – – – „Reden ist űbersetzen – aus einer Engelsprache in eine Menschensprache, das heisst, Gedanken in Worte, – Sachen in Namen, – Bilder in zeichen; die poetisch oder kyriologisch, – historisch oder hieroglyphisch – – und philosophisch oder charakteristisch sein kőnnen.”
Mi úgy szoktunk a középkorról beszélni, mint a sötétség és elfogúltságok korszakáról. Ez nevetséges! Melyik korszak volt kevésbbé sötét? – már egyes 20-30 éves intervallumoktól eltekintve. Úgy látszik, hogy az emberi lénynek éppen ez a sötétség és elfogúltság nagyon megfelelő állapota. Sőt talán maga a természet s törvényeinek bonyolúltsága is azt követeli tőle, hogy ílyen legyen.
Szó sincs róla, hogy szerelmes lett volna belé (J. E.-be,) de azért azt írta neki, hogy az….. s attól fogva szerelmes is lett csakugyan. Vagyis nála a kimondott szó indukálta az érzéseket, csak önindukció útján jutott érzésekhez gyerekkora óta.
Két novellát kellene megírni, az egyiknek címe az lehetne. „Csupa szerelem.” – Guszleth úr szerelmes a főbírónéba. S valahányszor a főbíró inspiciálni megy, Guszleth úr besurran az asszonyhoz, ezt az egész falú tudja, – addig-addig beszélnek róla, amíg a főbíró is megtudja a dolgot. Egy nap hazajön s Guszleth úr kénytelen harisnyában távozni az előszoba-ablakon át…. – Réby és Pex, akik ilyenkor mindig ott strázsáltak (kíváncsiságból) a főbírói lak körűl, látták is őt mászni…. s jöttek is aztán hírűl adni a nagy újságot, hogy mi történt. S attól fogva Guszleth úr nem járt többé oda, hanem elzüllött. Iszákos lett. Viszont a férj is elzüllött, az is elkezdett inni. (Hogy mi történt a hálószobában akkor éjjel, senki sem tudja.) – – S a férj ezt huzatta a feleségének, mikor érte ment a kocsmába: „Amíg engem szerettél.” – Guszleth úr pedig ezt, a feleség ablaka alatt: „Csak álom volt a mi szerelmünk.” – – Közben én, a kisfiú imádatos szerelembe voltam merűlve: a főbíró nagyobbik leánykáját imádtam. Ugyanakkor a segédünk is szerelmes volt ebbe a gyönyörű, szőke angyalba…. s én rajta lestem, hogy mit is kell olyankor csinálni, ha az ember szerelmes? – A kis kisasszony szándékosan betörte az ebédlőjük ablakát, hogy így egy kicsit hozzájusson a segédhez (aki ábrándos-szép ember volt, nagy oroszlánsörénnyel,) – s a segéd el is ment „az ablakot megcsinálni” s két óra hosszáig maradt oda s aztán mesélt nekem róla…. Csakhogy a főbíróék ebből is megneszeltek valamit s a segédnek többé nem lehetett odamennie. S ettől aztán beteg lett, hónapokig feküdt… – Hát a szerelem ílyen, hogy valaki lázas-beteg lesz tőle? – kérdeztem én magamtól. – – – – A másik novella szintén csupa szerelem volna s arról szól, mikor a szerelmes férfi a nyakigérő vízáradaton is átlábol, hogy az asszonyához jusson. (Kikeresendő a naplóból.)
Gyötrelemes emlékeim: beszélgetéseim fiatal lányokkal. Ha kérdezed, hogy hol van? A sírban van szegény.
Fölépíted lassan a gyerekedet, – s akkor elesik és vége. Ez az embléma az élet jelképe lehetne!
Lehetetlen, hogy megérthessük…. illetve, hogy egyetérthessünk vele, ha egyszer a bacillus neki nem kevésbbé becses, mint az ember. Ezt mi soha el nem fogadhatjuk.
Ezt a rettenetes igazságosságot….. Elfogadod azt, hogy hiába Shakespeare valaki soha ki nem kukkanthat a sírjából. – Viszont hogy lett Shakespeare belőle? Több joga volt neki ahhoz, mint bármely bogárnak, amelyet én teremtettem? – kérdezi a Természet.
Viszont csakugyan: meg tudod csinálni jobban? Hogy legyen ez a dolog? A világ örökké tart. Legyen minden lény egyforma benne? A sorsa is egyforma? S tartson minden örökké? Elbírod e gondolatot? – Hogy csinálnád meg megújulás nélkül azt a világot, amely örökké tart? – – Sehogy, – felelem én. Mert ezt a fájdalmat, amely itt van, nem akarom. S a megszünés iszonyatát s az örök üldözést nem helyeselhetem. Inkább ne legyen ez az egész. – – Hogy? A semminek süssön a nap? És inkább senki se legyen, aki megélné a tavaszt? Nem tudom, mit feleljek. Iszonyú az egész, azt tudom.
Az anyáknak pénz kell, nem gyönyörű versek.
Senki se járhat jól, aki megszületik.
Megírtam százszor: az idegbetegnek, ha aludni akar, nem kifárasztania kell magát, hanem pihennie kell előbb. Mert kimerűltségben szenved. Az idegbeteg ember a feszültségek áldozata, – mindig kimerűlt.
Ahogy királyokat és isteneket, ugyanúgy csinálnak maguknak törvényeket s aztán leborúlnak előttük. Vagyis az ember hajlamos arra, hogy istenítse, amit ő maga alkotott. Vedd a kardbojtot példának…. mely szamár fickó találta ki a századok mélyén, ki tudja? S most vedd a babonás borzongást, amelyet benned is kelt, a tiszteletet és hódolatot!
„E percben valamely furcsa érzésnél fogva az volt a vágyam: hogy de jó is volna téged meginni….. – Most pedig – és erre is esküszöm, – valami remek jó tavaszi illatok szálltak be az ablakon s azt hittem, hogy te vagy, hogy a te parfömjeid”…. (Szerelmes telefonbeszélgetése.)
Azt mondtam valakinek, hogy ami lassú, egész lassú, az nem lehet művészet, minthogy a művészet csak gyors lehet, csak lendületes, csak erőteljes sodrú…. amiről tehát azt hinnők, hogy lassú, az nem az, figyeljük csak meg jól, azt szokták mondani, hogy Dickens míly részletező, aprólékos, körűlményes…. szó sincs róla, hogy az volna! Annak látszik, holott pereg, holott egyetlen vonással rajzol meg egy egész jól megkülönböztethető alakot, illetve, ahol csakugyan lassú és körűlményes, ott rossz is. – A rohanó pataktól a széles folyamig: körülbelűl ennyi a szélső határa annak, ami tempóban lehetséges. Sem az állóvizek, sem a poshadt mocsarak nem lehetnek a művész példaképe tempó dolgában.
Elillant, odébbállt Dezső…. – Úgy látszik, ez az egész átváltozásokból áll….. az energiák rohanva változnak át: a fény kémiai energiákká, izomerővé, hővé…. s az egyik teremtmény sietve megy át a másikba, – mért hajszolja oly lázasan egyik forma a másikat? – Hogy nincs több állandóságod, mint a fénynek, nem hitted volna, ahhoz képest több bizalmad volt a lelked ereje iránt…. És lám eliramlottál nyomtalanúl.
Mit csinálna a nap a tüzével, ha nem pazarolná? Meg kellene repednie.
A legnagyobb humbug pedig az itt, hogy személyiségekre különülünk s ennek rendkívüli fontosságot tulajdonítunk, – a legnagyobbat! Holott fel kell adnunk únos-úntalan s aztán végképen is, minthogy büszkeségünkre semmi jogcímünk…. te részeges kocsis! te is én vagyok, egy az egész!
Hogy szenvedélyes ember voltam-e? – ezek olyan osztályozások, amelyek a valóságban tulajdonképen nem léteznek. A valóságnak nincs neve, mert megfoghatatlan, ezek az osztályozások épp arra valók, hogy valamelyest megközelítsük a megfoghatatlant. Tehát voltakép nem lehet megmondani, hogy milyen voltam. Ha a tenyérolvasó azt mondja: hah, de szenvedélyes, – teljesen igaza van s ha azt állítja, hogy én semmiért se lángoltam, az is igaz. Az egész mindenestűl kifejezhetetlen s nekem magamnak is.
Mondd a baktériumok társadalmának, hogy ne legyenek olyan mohók, legyenek mértékletesek, mert ha sietnek, meghal a beteg s abból mi hasznuk? az az ő haláluk is! – mondd nekik, add tudtukra szócsövön… – nem értik a szót, épp úgy, mint mi nem a magasabbrendű szózatokat, ha ugyan vannak ilyenek… de hiszen még az okosságét se értjük! mert nem érthetjük, a mi pályánk szükségszerű és kényszerű. Hiába figyelmeztetett volna példáúl valamely szózat, hogy ne siessünk úgy a kémiával s ne fedezzünk fel annyi mindenfélét, – s ne igyekezzünk repűlni, mert abból semmi különös jó nem származik, csak halálos veszedelem, – nem hittük volna el neki. És ha elhittük volna? Az utat muszáj volt megtenni.
Már most reformer vagyok-e én? vagy mi vagyok? Én a szabadság híve, aki gyűlölöm a királyokat, aki nem is akarta megérteni, hogy hogy lehet az, hogy egy „modern” világban még királyok vannak? – én igenis amellett vagyok, hogy térjenek vissza a szipolyozó Habsburgok, ötszáz főhercegükkel, – inkább az legyen itt, mint martalóc-hadak veszedelme és szabad lopás! Mégis Ferenc József alatt nem volt szabad lopás se „vogelfrei” nem volt senki…. amellett az öregurat szerettük is, hát hiába, ílyen az emberi lélek! Szereti alárendelni magát, szeret áhítattal felnézni valakire, még akkor is, ha az illető nem is tud magyarúl! S hátha még tud is! No lám! Ilyenek vagyunk. S most mondd meg, hogy reformer vagyok én, vagy mi vagyok? A gyűlöletes Osztrák-Magyar Monarchiának visszaállítása mellett szavazok. Minthogy itt tekintélyre van szükség, minthogy a magyar basák nem tudják, mi az önuralom.
Milyen furcsa volna, ha a nap önmagának sütne…. – viszont hogy van az, hogy az okos ember önmagának van, senki hasznát nem veszi, mert nem is veheti, mert nem érti s mert nem is kell neki az okossága, de nem is hasznos neki. Az okosság tehát nem a fény, hanem valami más. (Bár hisz: nagyon sok fényt se lehet kitartani, az is igaz.)
Vajjon Horthynak is minden emléke szégyelnivaló, kínos szörnyűség? Gyötrelem? Úgy gondolom, hogy csupa édesség lehet a múltja, amelyen kellemes elkérődzeni, minthogy mindenkor vezető volt, nem igen kellett megalázkodnia s biztosan nem gyötörték halálra. A kérdést csak az abszurditása miatt teszem fel: annak szélsőséges bizonyítása végett, hogy milyen abszurd volt az életem.
Legyünk szabadságszeretők, gyűlölni kell a zsarnokságot, – rendben van, de milyen mértékig? és melyik határig? Példáúl a törzsek legyenek szabadok, vagy a városok? Vagy ezek mégiscsak legyenek alárendelve egy felsőbb hatalomnak? Mi helyes? Hogy az arabok egy hatalmas központi felsőbbség alatt egyesűljenek s alkossanak hatalmas nemzeteket, vagy pedig portyázzanak szabadon, lévén ők szabadságszeretők, no erre felelj nekem, mi a helyes? de úgy felelj, gondold meg, hogy te vagy a törzsfőnök, akit meg akarnak fosztani szabadságától.
Létezik rossz? Ha igen, akkor létezik jó is, (mégpedig úgy erkölcsi, mint önző értelemben véve). Ha pedig jó léteznék, akkor tudnók, merre kell mennünk. Márpedig nem tudjuk. Tehát nem létezik rossz. Csak kecsegtetés létezik: hogy jó lesz, ezt keresd, (pl. pénz, szerelem,) – ez rossz lesz, ezt kerüld, (pl. betegség, halál). Holott a pénz nem jó s a betegségből a legnagyobb örömök s a legszebb eredmények adódhatnak, tudjuk. (Hollónak.)
Már most vedd ezt a Nadányit. Könnyű és habos, – ahogy a szív diktálja, olyan. És elmés, – Petőfi jut az ember eszébe, ha olvassa… az ő kis ötletei, amelyeket azonnal valóra vált. S minthogy szemünk láttára jutnak eszébe, nemde szuggerál is velük, minthogy a dolgok létrejöttének látványa szuggerál a legjobban. – Igaz Petőfi szeszélyesebb, gyorsabban változik kedélye, – igazán olyan, mint egy áprilisi nap. Petőfi csapongóbb, tüzesebb, szertelenebb…. ő még fellengős is olykor, (nagyon kedvesen!) – tehát fordulatosabb is…. viszont Nadányinál ugyanazt a fajta édességet érzem. S míly okos! Annyira okos, hogy nem árúlja el egészen, mennyire az! Megmutatja példáúl, hogy hogy nőtt nagyra az a személy, akit szeretett az ő képzelete által, de óvakodik, hogy kimondja, hogy: „én nem téged szerettelek, hanem a saját képzeletemet”….. vagy azt: „én csak azáltal tudok érezni, hogy kimondom, – előbb kimondom, aztán érzek!” – Mílyen rosszúl hat az okosság a költészetben! – S az akarásnak művében semmi nyoma.
Az erőfeszítés ártott legjobban az én tehetségemnek, az, hogy akartam is valamit, – a legjobbat akartam kihozni magamból. Az akarat gyilkosa a művészetnek!
1937., május 1-én.
S vedd továbbá Michael Kohlhaast. A lehető legrövidebben van előadva, még a jelenítésben is fukar az író, csak annyi párbeszéd-töredék van benne, amennyi okvetlenűl szükséges, elkerűlhetetlen. S attól félek éppen, hogy én itt is azon igyekeztem, hogy minél jobban ábrázolhassak s felhasználtam erre minden kínálkozó alkalmat. Ennélfogva megintcsak az erőfeszítés jeleit hordja ez a munkám is….. az író igyekszik minél íróibb lenni, – a másik meg éppen az önmegtartóztatást mutatja. Az író sokkal szinesebb lehetett volna, élénkebb, drámaibb, de még ebben is tartózkodó és mértékletes volt.
Lehet hinni Istenben? Lehet nem hinni benne? – egyformán jogosúlt kérdések és egyformán érthető mindkettőnek az emfázisa.
A kidobott papírok közt mindenféle pompás írásokat találok s újra kidobom, én szegény! Mit fáradtam én életemben hiába! – Egy parasztlegényről, aki a klinikán jelentkezik s aki kijelenti, hogy ő mostanában tejen hízlalja magát…. borotvát nyelt ugyanis. – Egy tönkrement emberről, aki végűl batyúval járja a házakat s azt énekli:
|
– – No persze, vídámnak kell lenni, kinek szabad arról tudni, hogy mit jelent az ő hátán a batyú? S amellett ide-oda hajladozik, nem jól látni ugyanis a fényes ablakok mögé, – hogy nem int-e innen is onnan is valaki. (És mílyen pompásan volt ez megírva!) – – S aztán jött ugyanezen ember váltóhamisítása. – Pszt! – suttogta anyám és körűlnézett. S attól fogva mind a hárman suttogtak. Az öreg ügyvéd szemei, amelyek mindegyikében olyféle törés volt, mintha búzamagot vetettek volna bele (hisz mindenki ösmerheti ezt a sárgás törést) – ezek a szemek most felélénkűltek. Még valamit vettem akkor észre rajta: hogyha beszédre figyelt, száját határozott „o” betű formájára nyitotta szét és ujjaival dobolt az asztalon. – – Kávéval vendégelték meg akkor. Ő a kenyér héjját késével lehámozta előbb, majd ugyancsak késével hasított szép pontos alakokat a kenyérből s a langyos kávét lassan kortyantotta hozzá. Ez nagyon tetszett nekem akkor. S ami kenyere még megmaradt, azt beaprította végűl. Nagyon figyeltem minden kicsiségre. – – Még egy csésze kávét kért susogva. Ki lehetett éhezve szegény. – Csak langyosan, langyosan, – tette hozzá susogva. Anyám boldogan töltötte neki – szülőim aznap este határozottan boldogok voltak. S így folyt le a váltóhamisítás. S csudák csudája, a pénzt is megkapták csakugyan. Az írás olyan jól volt meghamisítva, hogy tulajdon nagybátyám is zavarba jött általa.
Nem tegezte, mert tisztelte benne a szerencsétlen embert.
Futnak a cselédek, esik az eső.
Ha megtanítod a fiadat, hogy a szemébe nézzen annak, aki beszél hozzá, akkor már nyert ügye van, körülbelűl. Mert ilyen egyszerű az élet.
Ma már mintha tisztábban látnám ezt a munkámat, a hajóskapitányt magam előtt. Hát egy kicsit ravaszféle munka, úgy látom, virtuóz is, csakugyan. Ahogy Osvát kifejezné, a „Nevetők” sorozatából való. Vagyis, sok-eseményű, nyugtalan, drámaian és ravaszúl vezetett, állandóan meglepetésekkel szolgáló mű….. az idegek munkája és az idegekhez szól, – nem az a bensőséges, érzelemmel teljes és lassan kiteljesedő, amilyet szerettem volna, de mit csináljak? Ilyen. Szenzációs, no, egyszóval. Viszont nem lehet tagadni, hogy rengeteg szenvedély s jó erejű drámai jelenetek vannak benne. És megrázóak is. És meghatóak is. Végül is: egy nagy szenvedélyről szól s az ki van benne fejezve.
1937., július 1-én.
Nem tudom megállapítani, hogy miben különbözik a mai Erzsébet-körút az akkoritól. Furcsa, furcsa. Ma arra jártam s mintha kisvárossá változott volna. Akkor, ha kimentem este a villanyfényes körútra, az volt a nagyvilág. (Szegény Somlyó ott sétált galambszín mellényben. De fáj nekem a fiatalságom.) S most oly kicsi s oly balkáni, szines és piszkos! Idegenné lett! – – S hogy az irodalmi szalámik kora letelt, – hisz ez tegnap volt Úristen, nem értem a dolgot, hogy azóta harminc év múlt el s ez máris történelem. Mi gúnyosan mondtuk: hozzon egy irodalmi szalámit, – ez t.i. egy új intézmény volt. Tegnap, tegnap. Kellene valamit írni a múltról. – Oh gyere ide Béla, Vilmos, hiszen ti mindig a fületek mellé toltátok a ceruzátokat, – s mik vagytok máris, árnyak? hogy lehet az? (Milyen szép a Karácsonyi ének!)
Birálat a hajóskapitány regényéhez: – Minden bonyolúlt. Még az is, mondjuk, hogy mért nem tud valaki a sógorával folyton együtt lenni. Mert a hitvestársával még így-úgy igen, ha nem is szereti, de ahol még a kötelesség érzése sem munkálkodik, ott már nem megy a dolog, – és így tovább. Órákig lehetne mindent magyarázni, végűl egyebet se tehetsz – és magad is érezni fogod, hogy jár a szájad hiába, mert senki se bír már figyelni rád, magad se bírod már hallgatni. Vagyis a kommentár csak akkor ér valamit, ha önmaga szép, vagy értékes, ha példáúl villámszerűen megvilágító, vagyis indulatos és hirtelen, ha sistereg, – vagy esetleg az egész életet úgy foglalja egy szóban össze, ahogy Shakespeare teszi.
Franciaország segítette az Egyesűlt Államokat annak idején Anglia ellen…. mármost, ha az egész világ így ide-oda botorkál, akkor csodálkozol, hogy az egyén? S már most, amit most hamarjában jónak neveznél, aminek örülnél, azt akarod, hogy azt egy felsőbb hatalom az égben is jónak ítélje, hogy oly kicsínyes legyen? – – Mi jó van abban, ha megjön a pénzed Berlinből? – (ha egyszer nem éhezel?) semmi. És mégis örűlsz neki, – vagy ha ki tudsz javítani egy elromlott gépet…. mi jó van benne? És ilyenek a többi játékaid is. – És ezekről azt akarod, hogy a sors is komolyan vegye?
Rémséges, hogy engem hogy kirabolnak. Heltai ellopta szegény Henrikem egy jelenet-ötletét a Néma Levente című giccséhez, – Henrik kiüti az ékszeres dobozt valakinek a kezéből és lánykák keresik össze a földön az ékköveket s valahogy hasonlóképen Heltainál, aki jól ismerte a Henriket. Minden oldalról kirabolnak, – a Henriket már Ebermayer is el akarta lopni, talán már elő is adatta, mint sajátját. Ez rendkívűl fáj nekem, éget, nyomorít. Éjjel réműlten ébredek erre. S a Hernrik még ma sincs kiadva.
Beletörődtem az értelmetlenségbe, céltalanságba s abba, hogy amit az ember igazságosságnak, vagy erkölcsi világrendnek nevez, egész kis fantóm, alacsonyrendű a kozmikus dúlás-fulás monumentalitásához képest…. s mondhatom, szinte megrendűlnék tőle, ha kiderűlne, hogy mégiscsak van igazságszolgáltatás. Nem szeretném ma már. Zavarba jönnék tőle. Nem tudnék vele mit csinálni. Ne legyen. Mert akkor még kevésbbé értem az egészet. Mert ma már értem azt, hogy a zsidó ne nagyon nyavalyogjon, hogy elvették tőle a földjét, mert hisz azt ő is erőszakkal vette el valakitől, tehát nem is lehet ebben igazságot tenni, mert nem létezik ilyesmi…. – Mindezt pedig abból az alkalomból, hogy Surgoth vészbíró fivére agyonlőtte magát. – (A másik ezzel szemben a Kúria másodelnöke lett.)
VII/12. Már másodszor álmodom gyerekről. Először egy kis fogadott lánykáról álmodtam, akit nagyon szerettem s ma egy fiúcskáról, aki nagyon sírt, hogy meghalt az apja. Ezt csókolgattam s nagyon boldog voltam vele, mondván neki, hogy ne sírjon, most már én leszek az apja. – Mi ez? mit jelent ez? Hogy a végem felé járok? – – S míly furcsa! Az utóbbi időben egyre számolgattam: ha most gyerekem volna…. még mindig jóval fiatalabb volnék, mint az apám volt. S íme az idő elfolyt, mégpedig kábító gyorsasággal. Hol vagyok én még attól, – így volt eddig. S ma már benne vagyok ugyanabban a korban, az apám korában vagyok íme, mikor néki gyereke született. Mindez oly különös! És hogy készülődni kell, menni kell!
Lovat adtam alájuk, leírtam a verseim egyikében, hogy zsidó vagyok. S azóta hát zsidó vagyok e papagájok számára. – Zsidó lamentáció, – valami ilyet ír a geniális Schőpflin.
Azt gondoltam: ne szomorkodjál, másnak még ennivalója sincs. Aztán azt: szomorkodjál, amért másnak még az sincs. Viszont vedd azt, ha van is ennivalója, akkor esetleg izolálva van és azért boldogtalan… Vagyis kiderűlt, hogy sajátmagamról beszélek. Nem vettem észre, hogy sajátmagamat hozom fel példának és bizonyítékúl a saját-magam számára és arra vonatkozólag, hogy másnak se megy sokkal jobban, ha boldogabbnak is látszik, de nem boldogabb, mert ha beletekintenél a titkaiba…. és ez nagyon érdekes volt. Mert bele is tekintettem ezen idegen ember titkaiba s ez az idegen: én voltam. Vagyis én voltam a szomszéd, akihez bekukucskáltam. S ez azért is érdekes volt, mert az ember úgy szokott gondolkodni: csakis én vagyok ílyen boldogtalan, de mi van, ha magamat beviszem egy másik házba és bezárom az ajtót…. S akkor kiderűl, hogy ezen idegen úrnak ott benn épp annyi baja van. (Vagyis: csakis én vagyok ílyen boldogtalan: szintén az egoizmus szólama.) – S ez azért is érdekes volt, mert az ember iránya rendesen olyan, hogy az ismeretlent vonja magához avégből, hogy megismerje s itt az ismerőset tolja el magától az ismeretlen felé. A címe ennek az lehetne: te vagy a szomszéd. (Te vagy annak a bizonyítéka, hogy másnak se megy jobban.) (Misztikus matematikai érzés. A=X. Az ismerős ismeretlenné vált. Én te vagyok.)
Ma egy kicsit kívűlről láttam magam megint. Hogy míly szigorú vagyok, (az igazság őre bizony!) megvető az ostobákkal szemben s olykor a szimpátiámban is hamisan izzó és túligényes…. mindenesetre pedig az az úr voltam, aki mindent tud. Gyűlöletes, útálatos voltam én.
Vera: „Az ethika finom rajza.” – Ugyanő: „Az nincs csak úgy, hogy az ember jobb akar lenni ösztönei ellenére, hanem csakis úgy lehet, hogy az embert az egyik ösztön hajtja afelé, hogy jobb akarjon lenni.” (Különben csakugyan alig volna lehetséges, hogy az egyik ember szenvedélyesen akar ilyet, a másik nem.)
Az alvó felriad és így szól: „árnyékban voltam”.
Panaszkodol. No de az egyiknek csupa rossz legyen minden és neked jobb sorod legyen, azt akarod? Még szép is, hogy senkinek sem lehet jó sora, – mondod. És nem veszed észre, hogy hiszen egy rosszakaratú Teremtőnek helyeselsz, akinek világában a rossz az alapmérték.
Olykor a holdnak semmi fénye nincs. Egy kis pirosas szelet tiszta feketeségben.
Ha a kisújját most megmozdítaná, a világ legnagyobb csodája volna. Pedig mílyen életteljes volt, csupa élet. (Szegény Dezső.)
Saját súlyodat éreznéd az ágyban…. Vagyis, hogy rá mered bízni magad az ágyra, – a sorsra, akármire, – ott kezdődik az életöröm. (Vagyishogy nem te magad tartod fenn magadat mindig, még ott is, – mert, figyeld meg, ezt teszed.) – – Különben, amit itt hallasz, nagy titok.
A dolgok sejtkapcsolat útján jönnek létre és sugarasan, – mind úgy, mint a gyerek az anyaméhben. Vagyis, a formai kapcsolat, a lényeges kapcsolat, úgy látszik. Vagyis, nem az úgynevezett tartalmi kapcsolatok az alapvetőek, (amilyenek az anyagok rokonsága, vagy lelkiekben: a logikai összefüggések,) hanem a „burkok” rokonsága, „a sejtfalaké” a döntő. Vedd példának, ha azt mondom: vese, ez inkább kapcsolódik ehhez, hogy: mese, kese, – mint ahhoz, hogy húgysavas kiválasztódás és a többi. Ami pedig a sugarasságot illeti, ez azt jelenti, hogy egy egész teremtmény jön egyszerre létre, nem pedig valami részlete magában, (már ezt biztosan fel is jegyeztem néhányszor).
1937., július 17-én.
Az ember néhanap szembekerűl saját magával. Anni meséli, hogy ő Bécsben kért engem, ne írjak neki levelezőlapokon, mert olvassák a leveleimet. S én erre megint levelezőlapon feleltem neki, mondván, hogy így kényelmesebb is, olcsóbb is. – Anni sacharint kért tőlem az apja számára s én papírba töltöttem neki valamennyit, mondván, hogy sokat nem adhatok, mert egy félévre el kell hogy látva legyek vele. Nem értem. Dögletes. Hacsak nem úgy, hogy vannak kegy-tárgyaim, példáúl a ceruza, (a sacharin is!) – amelyekből a világért nem adok senkinek. – Hasonlóképen, hogy hogy bántam én Tóth Árpáddal! Szegény! Kért, hogy bocsássam előre a rendőrségen, (sorba álltunk útlevelekért,) s én bosszúságomban, hogy mindig duzzog és negédesen kényes, mintegy kisasszony, nem engedtem előre. S másodszor: írt egy bírálatot az Aranytálról. S Nagy Zoltán megmondta neki, hogy én keveslem. (Nem tudtam, hogy ő írta.) Erre ír nekem egy sértődött levelet…. no szóval erre aztán gorombán feleltem. Nem tudtam, hogy te írtad, de szégyenlem magam, hogy te írtad stb. – – Holott mílyen egyszerű lett volna előreengedni a rendőrségen s mílyen egyszerű lett volna azt írni, hogy: nem tudtam, hogy te írtad, különben nem lettem volna oly goromba megítélésekor, csak szomorú lettem volna, hogy egy barátomtól csak ennyi telik. – – Hát hiába, az ostobaságok és neurózis útja ez. S az ember nem is lehet felelős minden cselekedetéért, különösen nem az ilyen unszociális lény, – mert most már meg kell állapítani, hogy az vagyok. S mi következik mindebből? Hogy az ember ne legyen olyan nagyon szigorú saját magával s különösen mással nem, (példáúl Osváttal,) mert más sem lehet felelős minden cselekedetéért. Légy tehát engedékenyebb, ha ugyan még érdemes, ez a tanácsom számodra a születésnapodon. – Ebből állok? Nem tudom.
Folytonos hibák nélkül nem is megy a dolog, ezt vedd észbe! – Mindenki folyton hibákat követ el a másik ellen, a surlódás, ellentét, sérelem természetes velejárója az ember együttes életének, ennélkül a dolog nem is megy…. Továbbá ügyetlenségek és ostobaságok is léteznek és ezek is szükségszerűek és folytonosak, ezért nem szabad oly szigorú bírónak lenned. (Hisz magad is állandóan benne leledzel a hibában és ostobaságban.)
S ezenfelűl: az emberek nem lehetnek barátságosak, mert ismerik az életet. Nem is barátságosak. Vedd sorra: ki barátságos? – Ovatosak, hidegek és nagyon pontosan mérik a szót. És mindegyiken valami olyas érzik, hogy az ember azt szeretné kérdezni, – mért nem egyszerűbb és szívhezszólóbb. Nem, nem egyszerű és nem szívhezszóló. Ellenséges.
Mért haragszom én annyira Osvátra? No lám, az Anni ügye kicsit felvilágosíthat. Gyűlöl egyes „esetek” miatt, – mondjuk. Viszont abból álltam, hogy megbántottam őt? Egyebem nem volt a számára? – Osvátnak is volt egyebe számomra. Vagy mit vártam én tőle, hogy tökéletes legyen? soha semmi hibát se kövessen el ellenem? Ezt annál kevésbbé várhattam, minthogy magam elég elviselhetetlen fickó lehettem fiatalkoromban – és Osvát nemhogy hibátlan lett volna, de rosszindulatú, kínozni szerető és más szörnyű tulajdonságokkal megátkozott ember volt. Viszont volt egyebe is számomra az évtizedekben, a rosszon kívűl, – ezt állapítottuk meg. S mihelyt ezt megállapítom, akkor már hálátlan sem vagyok és meg is nyugodhatom, nem kell, hogy olyan iszonyat legyen az emléke.
Miután megette egyik társát, megnyugodva és felfrissűlve szaladt végig papirjaimon, aztán kitárta szárnyát és elrepűlt. De úgy ám, mint mikor valaki a kávéházból jó reggeli után távozik, esernyőjét kinyitva. Továbbá azzal a biztonsággal, mintha tudná, hogy mi ez a világ, (amelyben ő két nap óta van) és azt is, hogy ebben a végtelen térben ő hova tartozik.
Milyen eleven volt! S ha most a kisujját megmozdítaná a sírban, a legnagyobb csoda volna!
Zilált éberségben vannak az idegeim: álmatlan vagyok.
Az ember ugyanazt teszi, mint az állat, sőt annál rosszabbat, – kénytelen vele, csak épp lelkiismeretfurdalásai is vannak. Ez különbözteti meg. Vagyis a visszássága és vitája önmagával emeli magasra.
Wetzler Sámuel, volt növendékem. – Csodásak a lélek útjai! Egyszercsak elkezdtem tudni, hogy ki volt ő, a levelei alapján, elkezdtem őt látni, hogy pirospozsgás, mosolygós fiú volt, hogy folyton mosolygott… – Ez nem én voltam, hanem a fivérem, akit szintén Ön tanitott… – írta ő nekem. S most, hogy itt volt, azt kérdeztem tőle: nem hitkösségi alkalmazott volt az édesapja? De igen. Zsidó kántor volt. Hogy jelent ez meg bennem? És honnan? Soha erről nem beszélhettem senkivel huszonkét év óta. (Mert hisz, ezt senki nem is tudta.) Nem lehet tehát máskép, mint hogy az anyakönyvek adataira emlékszem, amelyeket be kellett vezetnem, – hogy ezek az adatok jelentek meg hirtelen előttem. (Aminthogy így is tettem fel a kérdést, mintha arra emlékezném.) – Szóval még ez is benne marad az emberben, az ilyen apró részlet is és hirtelen felmerűl a kellő pillanatban, – sok ilyet megéltem. Azt mondta továbbá Wetzler: – „Ön nagyon megváltozott, hát hiába, huszonkét év nem csekélység, nagyon megöregedett. Vagy talán nem is éppen öregség ez, más ember lett, más az arckifejezése. Nagyon szép és roppantúl elegáns ember volt, mindig nagyon irigyeltük. S egy gyönyörű lánnyal járt, egy csodaszép lánnyal, nagyon irigyeltük ezért is. Edit volt a neve, még ezt is megtudtuk.” – Így néz ki kívűlről a dolog. Hogy jó megjelenésű voltam, tehetséges és boldog…. És hogy éltem? Rettenetes elgondolni, hogy hogy éltem.
Szegény barom doktor bácsi sose mulasztotta el, valahányszor borjúcsontot tettek eléje, mindig megjegyezte: kollagén! És ezen nevetett, mindig nevetett ezen szegény, jóságos barom.
Tudod az ihlet miféle? És hogy mért jó az, amit az diktál? Ezért: – mert az ihlet dobogtatni kezdi a szívedet, hogy míly remek lesz az, amit itt le fogok írni ezen a papíron. Vagyis az ihlet a „papír-értéket” figyeli, hogy hogy hat valami leírva. A hangzást, mindent, ami ehhez tartozik és ha az jónak ígérkezik, annak örűl. Mármost ezzel szemben hallasz egy „remek-jó” beszélgetést a villamoson. Az leírva legtöbbször semmit sem ér. És mért nem? Mert nem te „alkottad.” És mi az, hogy alkottad? Úgy hoztad létre, hogy az írás természetének, arányainak, törvényeinek megfelelően jól hasson a papírról. Vagyis amit a villamoson jót hallottál, azt a képzeletednek azonnal át kell alakítania a papír igényeinek megfelelően. (És ezt tudja remekűl Móricz Zsigmond, ez az a processzus, amely benne nagyszerűen megy végbe.) – – Mármost a regényemről: egy nagy regényt nem lehet terv nélkűl végigírni. S ennek a tervnek követelményei vannak. Vagyis kénytelen vagy rá, hogy máskép is dolgozzál, nem csak úgy ahogy az ihlet diktálja, – vagyis nemcsak az ihlet öröme irányában, hanem bizonyos más követelmények szerint is. (Minthogy az ihlet felelőtlenűl akar haladni s neked, ha valami „át” mondtál ebben a regényben, akkor „bét” is kell mondanod.) Mármost hogy kell akkor haladnod? Megvárnod, amíg az ihlet a célszerű irányba magától elindúl? Meddő várakozás. Nincs más mód, mint az, ami célszerű addig próbálgatod a papíron, amíg a célszerű jól kezd hatni és így találkozik lassú processzus útján a kettő, az, amit akarsz írni azzal, ami a papíron, annak külön törvényei szerint alakúl. – (Dúrván idevázoltam, amit erről érzek.)
Egy ötven éves ember, aki minden tekintetben ugyanolyan szamár és esendő, mint húsz éves korában volt. Ez vagyok én.
Előkészület nem létezik, mert az már maga a te igazi időd. Átmeneti korszak sem létezik, sem ideiglenesség, mert az egész élet ideiglenesség s az már mind a te igazi időd.
A másik lény ugyanaz a fajta, mint te vagy, és mégis megölöd, hogy van ez? Ez az oka annak, hogy az oroszlán dühös, mikor öl és hogy a kígyó is gyönyörködik olykor a nyulacskában, mielőtt bántaná.
A visszaeső aztán úgy tesz, mintha meggyőződésből volna visszaeső. Hogyne! – Dezső is azt mondta szegény: – Elvettem feleségűl, akkor jobban lehet elválni, – könnyebb lesz elválni, – képes volt ezt mondani szegény!
„Hiányzott egy pörc az ujján, gonosz ember volt.”
Ő maga csinál magának egy törvényt, példáúl, hogy a cselédbérek dolgában azonnal ítélni kell, – mondjuk. S ezt a törvényt aztán ő maga tiszteli. Azt mondja: – Nem tehetem kérem. Én is kötve vagyok, mert ez az igazság. – Hát nincs ebben valami fenkölt, mégiscsak? Oh te furcsa emberi fajzat, mennyi mindenre vagy képes!
1937., aug. 19, 20, 21, 22, Alsó-Told. – Szép éjszakák. S míly szép a bagoly villámgyors, könnyű röpte holdvilágnál. – – Rezső meséli, hogy náluk Erdélyben gyönyörű kis román lánykák jöttek le a havasok lejtőjén, – s a mélyen fekvő, hűvös-szép völgyek megteltek velük. Egy szál ing volt rajtuk, vastag, háziszőttes, – viszont a kis mellecskéjük oly kemény volt, hogy kikoptatta ezt a háziszöttes inget. Ahol a mellbimbójuk volt, ott két kis luk volt az ingen.
Nem való vagyok emberek közé, most már végérvényesen nem. Most már valami dühös raptus is el-elfog, elönt a vér és nekimegyek rendkívűl gorombán az embereknek. Nem elég, hogy Gellérinek megmondom a házasságkötése napján, hogy ostobán viselkedett az anyakönyvvezető előtt, még ilyet is mondok neki, (miután hirtelen elöntött valami vadság,): – Én kérem utálom az ostoba embereket. – Ugyanúgy Rezsőnek: – Tehetsz amit akarsz, csak én útálni fogom. – – Aztán a határokat is mindig túllépem. Minek olyan jó viszonyba kerűlni a szállásadó ifiasszonnyal? meg a lányával? S aztán a tréfáimnak sincs határa bizony…. Viszont, mikor szemtelenűl bánnak velem, nem veszem észre. (Kilencen egy autóban.) Kirobbanok, mondván, hogy én szeretem, ha a szállásadó keres rajtam s aztán nem veszem észre, mikor megcsal. Milyen természet ez az enyém? Átkozott természet. Hallgatni kellene kárpótlásomul hatszáz évig. S ma aug. 24-dikén, Mária anyja előtt a fiatalkori szexualitás szörnyű nehézségeiről kezdtem el beszélni s szidni kezdtem Tóth Tihamér könyveit…. nem értem magamat. Hát alszom? Mikor ez egy bigott asszony. Nem vagyok egészen ébren? Távol vagyok ilyenkor? Mi bajom van? – S utána meg bocsánatot is kértem. S utána úgy mentem el onnan, mint akinek paradicsommártás ömlött a nyakába.
Kíméletlen egy fráter! Minden szavát meg kellene bánni… Nincs mérték az idegeiben, semmi mérték! S mit gondolsz, ki ez?
Vesekólikája van, rettenetes fájdalmai. S közben azt gondolja, hogy ő most az inquizíció gyötrelmeinek van alávetve – s ezt meg is játssza. – Nem vallok, nem, nem! – beszél bele az éjszakába a legrettenetesebb kínok között. – És mégse vallok, – mondja és így játszadozik a saját szenvedéseivel. Bizony, ilyen az ember. (Gomper)
Az orvos így szólt Máriához: – Most még nem altatom, megvárjuk Kiss tanársegédet. De azért rátette a maszkot. – Oh, altathat őnélküle is, – mondta Mária és máris érzett valamiféle szagokat. – Milyen szag ez? – kérdezi boszúsan. – Ez semmi, – feleli az orvos, és leveszi a maszkot…. – különben már itt van Kis József is….. – No akkor altathat, – mondja Mária. – Nem, még ráérünk, most még a tanár úr nincs itt… De azért visszateszi a maszkot. – Hogy is hívják magát? – kérdezi hirtelenűl. S Mária ekkor azt gondolja: – Mért kérdezi ez, hogy engem hogy hívnak? De azért megfelel rá. Azt mondja: Papp Oszkár…. s aztán azt gondolja magában: ezeknek ez is elég. Minek mondjam én meg nekik azt is, hogy: né? És máris mélyen alszik szegény lélek.
Egy ember, aki megmondja a másiknak, hogy az anyja (ezen másiknak) nem rokonszenves neki. Láttál már ilyen ökröt? S ha ötszáz éves leszek sem fogok ebbe belenyugodni, hogy ílyen voltam. – A rossz motor sebesültje voltam minden időben, vagyis a saját magamé. Gondold meg, ebben a mivoltomban Aradra kerűlni olyan népség közé, amely éppen kapaszkodik fel a zsentri-fára.
Mért kell dokumentálni az elragadtatásod? Mért kell nekimenni valakinek és fölfalni azonnal. Minden rossz.
Az volt a tragádiám, hogy sose szerethettem azt, akit szeretnem kellett volna, példáúl magamat. Ellenszenves voltam magamnak.
Egy őrült: – „Csakhogy bölcsen hallgatnak erről”… (mármint a nők,) – „és mért? mert az jó! És van akivel még jobb!” – (Utánanézni az előző kötetben már van egy ílyen felkiáltás.) (VI kötet, 306.) [A megmaradt naplófüzetek közül az ötödikre utal, amelynek második fele – így a 306. oldal is – elveszett.]
Egy egész jó verskezdet van a VI kötet 285-dik oldalán. [A megmaradt naplófüzetek közül az ötödikre utal, amelynek második fele – így a 285. oldal is – elveszett.]
Aki nem akar csalódni, annak nem szabad élni.
Rezső: Egy gyönyörű szép fekete tücsök jött be a szobába, (lakkos-szép fekete volt,) s én biztos voltam benne, hogy az apám volt.
Figyeld csak míly komoly a város! Az emberek csak akkor vidámak, ha berugnak.
A darázs nem mondja: – „Ej de ostoba voltam, ennek nem kellet volna megtörténni velem.” – Mert ami megtörtént, annak meg is kellet történni, azt ő úgy veszi. S akár az ostobasága miatt történt a végzetes baleset, akár véletlen miatt….. a véletlen ugyanis neki nem kisebb törvény, mint nekünk a csillagok futása.
Míly különös, te csacsi kis teremtés! – másoknak tetszeni vagy a világon. S amit teszel, nagyrészt azért van. S az arcodnak pírja, mosolya…. Ha azt mondják neked: – Aj, aj, de szép vagy! – és csóválják a fejüket, akkor te elkezdel ragyogni és mosolyogni…. akkor meg vagy elégedve, s az olyan neked, mintha rádsütne a nap.
A csoda ebben ez: hogy milliónyi évek telnek el és soha az az én-érzés még nem jött létre semmilyen petében, amely az enyém. És épp most ötven év előtt… Egyszerre azt éreztem, hogy ez én vagyok, – ez a különös és ez a tragikus. Mármost semmi sem pusztúl el, minden energia megmarad s minden forma megismétlődik…. – csak épp az az egy bizonyos én-érzés soha többé fel nem merűl itt, ha egyszer letűnt: az egész föld-világnak ez az egész tragédiája, – vagyis minden tragikuma ebben van, hogy éppen ez soha többé fel nem merűl! – Viszont mért ne merűlhetne fel? Igazán. Mikor minden megismétlődik. Kizárva nincs.
A sajátmagával való vita, továbbá ellentmondásai teszik az embert.
1937., szeptember 1-én.
IX/17. Szegény, beteg Margóm álma: – hogy én halálomon vagyok, csak vérátömlesztés segít, van is egy a kórházban, aki jó e célra, csak nem biztos elég lesz-e? Ő tehát mindenesetre elmegy a kórházba, jelentkezik, hogy ő is ahhoz a vércsoporthoz tartozik – s csakugyan igénybe veszik. S ő betegen ott fekszik a műtőasztalon mellettem s érzi, mennyire gyengül pillanatonként…. rettenetesen rosszúl lesz, de azért azt mondja magában: nem baj, ez jó! – – – Hát nem megrázó? Nem szeretet ez? – – S erre ébredt, nagy szívdobogással. – Romantikus álom.
A kovács alig tud mozdúlni az izmaitól.
Talán az apám lett volna a pozitiv intuicióm. Ő talán azt súgta volna, hogy ne utasítsam el a fagylaltot és ha meg is tiltotta az anyám. És a Szegő doktor úrnak se feleljek annakidején visszautasítón. (Lehet, hogy Szegő doktor úrnak ebben a kérdésében az élet minden szerencséje rejlett, lehet.)
Az ember hiúsága miatt kénytelen jót tenni, vagyis tudása legjavát áldozni társainak: s alighanem ez által marad fenn a világ.
– Nézd meg, mennyit szenvednek mások, hogy mílyen rossz nekik s ehhez képest… és így tovább. Ez az exísztencia a rosszra van alapítva. Vagyis az ember kénytelen ílyeneket gondolni: – hála Istennek, hogy a szerencsém szenvedést is jelent, (az a kevés, amim van,) meg a tehetségem, – mert hogy lehetne elviselni, ha csupa jó foglaltatnék abban, – mikor a többi annyit szenved!
Megérzi, hogy kiesik egy gyöngy a gyűrűjéből. Olyan érzékeny, hogy ezt a súlyveszteséget érzi. Egyszer pedig egy kő esik ki egy másik gyűrűjéből, mikor éppen merik ki a kutat, tisztítják a kutat s ő nézi, – épp akkor esik ki a kő.
De mért van az csakugyan, hogy még a hangos filmre sem jól emlékszik az ember? Holott az már hanggal is kapaszkodik az ember lelkébe? – Vegyük azt, ha valódi elefántokat láttam volna s igazi indiai tájakat, – mennyivel jobban emlékeznék rájok!
Gelléri A. E. a verseimről: „kusza megbonthatatlanság”.
Öregedés: az álom állapota is rossz! Jaj csak már ébren lennék. Nem jó aludni sem.
Azért nevezed magasabb régiónak a Shakespeare világát, mert csak a csúcsait látod s ezek a csúcsok rendkívűl magasak. S úgy képzelődől róla, mint akiben semmi zagyvaság nem volt, zavar, bizonytalanság, hanem minden porcikája és sejtje hasonló fönségben ragyogott volna.
Erkölcsi elgondolásainkat a szenvedély talajára helyezni.
Kosztolányi széttépte az öreg 76 éves angol nála levő listáit s ezt elmesélte nekem. Aztán ráeszmélt, hogy ez talán mégsem egészen helyes cselekedet és így szólt: – „Legalább van az öregnek munkája, arra szüksége is van az ilyen öregnek.” – – Azelőtt az ilyen beszédre rendkívűl találó feleletet tudtam adni, véglegeset s most akárhogy töröm is a fejem, nem jut többé eszembe. – A felelet körűlbelűl ilyen lehetett: Ami jó ebből s az összes gonosztettekből is származik, az, – ne téveszd össze a dolgokat, – a természet egyensúlyának műve s nem te erkölcsi mivoltodé. Mert a természet nem hagyja, hogy valami merő ártalom legyen, mert ha hagyná, kipusztúlna a világ. Hogy valami jó származik abból is ami rossz, ez a világ principiuma – s ne írd, kérlek, javadra, nem te vagy az oka ennek, mert akkor azt is érdemedűl tekinthetnéd, hogy megöltél valakit s a megölt ember özvegye ennek véletlenűl örűlt. Te csak azt tekintheted érdemednek, ha jóakaratú voltál s bármi rossz származott is abból, esetleg.
Kertek ködben.
Szép őszi idő és katonazene.
Itt annyira a szép törvénye uralkodik, a formáé, a ritmusé, hogy példáúl szólás-mondássá, állandóan használt kifejezéssé, vagy jelmondattá is csak az lehet, aminek ritmusa van. De még ahogy a gyerek ostobáskodik, az is ritmikus, – illetve csak az teszi állandóvá, ami versszerű. (Nem tudok most erre példát hamar.) – Míly furcsa! Ebben a rossz világban a szép uralkodik. Kell tehát, hogy valami rokonságuk legyen egymással.
Ez a legfölényesebb fickó, akit életemben láttam. Játszik az emberekkel. Találkozik a feleségemmel az autóbuszon s azt mondja neki: – „Mi vagyok én Milánhoz képest? Amit én összefirkálok az csupa hiba. Tudom is, csak rögtön megutálom s képtelen vagyok újra írni. De a Milán az más. Az mindig tökéleteset ír.” – – Mármost nem muszáj ebbe egy gyengébb idegzetű, beteglelkű írónak beleesni? Miután éppen elégedetlen a munkájával s ezt hallja? Hisz beleremeg a gyomra, hogy ő ílyen nagyszerű ember! S most gondold el, hogy szegény, végzetesen hiú Babitsnak ezt üzente a feleségével! – – Azt ízente mondjuk: – „Mihály egy Isten s minden sora csoda!” – – S ezt a feleség a szegény, hiúsági őrületben szenvedő Mihálynak elmondta. Képzeljük el! Mihály lelkét elöntötte a meleg olaj s azt kiáltotta: – „Ez az én fiam!” – – – S képzeljük el továbbá, hogy mennyire fölényes lehet: ezt ő nékem akkor üzente, miután néhány nap előtt találkoztunk s a helyzet oly utálatos volt, feszűlt, kellemetlen, hogy röviddel érkezése után felállottam és elmentem. De ő nem keserű, nem haragszik…. útál ugyan, azt érezni lehet, de ezt üzeni. S a markába röhög. (Illyés Gyuszika.)
Valakinek Egyptomban az az ötlete támadt, hogy a holtak 3000 év múlva feltámadnak. S a többi generáció gyerekkorába vette át ezt a hiedelmet, – abból a sötétből, amely mintha az Isteneket födné el a szeme elől, – természetes tehát, hogy azt komolyan is vette. Amit az ember gyerekkorában kap, az szentség, éppen mert akkor kapta s légyen az bármilyen előítélet.
Ők azt mondják: „az ószövetségi szent könyvek isteni sugalmaztatása!” Kiket sugalmazott az Isten? A zsidókat. Kik írták ezeket a könyveket, amelyek szentek nekik? A zsidók. S épp ezeket megvetik, de hogy, mint a négereket. (Érzem, érzem, hogy hogy néznek rám.) Viszont a zsidóknak elviselhetetlen tulajdonságaik vannak, ezt is érzem. Tapintatlanok, ízléstelenek, tűrhetetlenek, – éppen ők, akik a szent könyveket írták. Nem furcsa sors? Iszonyú sors. Outrageux fortune.
Hollósnak azt mondtam: – Nem ismerem Freudot, a munkáit sem s amit véletlenűl itt-ott olvastam tőle nem is tetszett nékem és mégis szeretem őt. Mert szelleme a bátor és keserű világosság benyomását teszi reám. Mint mikor valaki szemben áll az ellenféllel és felfedi rostélyát: ez életének legfőbb mozdulata, az a benyomásom róla.
Ez csak egy kis kóstoló a napfényből.
Hát hogyne volnánk ellentétes principiumok nyomorúltjai, mikor ellentétekből jött létre a világ. Példáúl abból, hogy ami teremt, ugyanaz pusztít, ugyanaz az erő. Önmagában rejti ellentétét.
1937., XI/1. Mondom Erzsinek, hogy míly furcsa, egy angol régészt, aki királyi múmiát csempészett haza Nubiában, vadászaton a vezér-elefánt eltaposta s mikor exhumálni akarták, sírja nem volt sehol, a kiáradt folyó kimosta és elvitte a hulláját. Utóbb felbontják a fáraó mumiáját s a mellén levő átokszöveg úgy szól, hogy vadállatok fogják széttépni azt, aki nyugalmát megzavarja s a folyó fogja kimosni hulláját és elviszi oda, ahol semmi sincs. – – Erzsi: ez úgy magyarázható, hogy annyiféle átok volt ott, hogy ez is benne volt. Tovább olvasok s kiderűl, hogy csak egy átok szokott lenni a múmiák mellén. Reggel gondolkodom erről s azt gondolom, hogy a véletlennek vannak ílyen csodás játékai. Hogy a millióféle inkongruencia után, amelyet nem tudunk, két dologban egybevágnak a motivumok s erről értesülünk. Alighogy ezt gondolom, a lány bejön a villanyszámlával. Nem akarok fölkelni az ágyból, veszem a pénztárcámat – a számla 8 pengő 66 fillért tett ki. Számolok: hat pengő már van, hét is, a többit a lány előlegezze, – de 8 is van már, – no majd a többit a lány adja, – gondolom. De pontosan 8 P. 66 volt a tárcámban. Egy fillérem se maradt. – Ilyesmi még nem történt velem, soha, pedig jól emlékszem az életemre. Azt éreztem, hogy valami most megmutatta magát. Talán a véletlen a véletlen által.
1937., november 1-én.
Egy zavart lélek szegény: – „Az én fejem folyton csak csupa fortyogás, hogy meg nem áll benne soha semmi, – a szél, a szél… hogy le kellene vágni…”
Hja bizony, aki nem alázatos az élettel szemben…. Hogy gondolod azt, hogy a polgármester úr őfőméltóságának nem köszönsz?
Mese: Vedd példának a mesebeli kislányt: volt szép mellecskéje, szép haja, körmöcskéje, kezecskéje, – nagyon jó kis étvágya volt és ezernyi udvarlója. De ő csak búsúlt. Mért búsúlsz, ha van szép körmöcskéd, kezecskéd, szép hajad és ehhez még gyönyörű fésűd is? De ő csak a fekete követ akarta, amely megszerezhető is, nem is. Megszerezhető azért, mert megtalálható, csak mihelyt a kezébe vette, már nem volt néki elég fekete. Hát így vagytok ti is híveim. Azt hiszitek több jár nektek, mint a részeges napszámosnak, akit úgy lenéztek? Egy kis jó levegő, egy kis jó eledel, szerelem – s legfeljebb még egy jó kis itóka: ennyi jár nekünk, nem több, így van berendezve ez a föld. S végűl a halál jár nekünk. – Ami pedig a gondolatot illeti: mindenben van jó is, rossz is, de a gondolatban több a rossz, mint a jó, bizony mondom nektek.
A cselédi sort nem én teremtettem és mégis muszáj enyhítenem, javítanom, amennyire birom, – vagyis kijavítanom a sorsot, no lám. Mert undok gazember az, akinek lelkiismerete a véletlen rendeléseibe panasz, vagy lázadás nélkül belenyugszik. És ha az is a vége, hogy bele kell nyugodnunk a magunk nyomorúságába is. (Amit most leírtam, arról érzem, hogy nem kétes tétel, hanem hogy ez igenis, véglegesen így van.)
XI/3. Úgy látszik csakugyan a fény természetét tartja meg mindaz, ami általa létrejön, – egyszóval minden ami itt van. Hol van példáúl K. D., szegény? Itt volt s ma már nyoma sincs, megfoghatatlanná lett, továbbállt.
Gyereket hoztak a világra, aki majd itt egész életén át a halálon töprengjen.
No én nem voltam rest, ezt még az ellenségem se foghatja rám.
Az élet szörnyetege.
Az egyik író eljutott odáig, hogy gyönyörködve tekinti a természet kegyetlenségét. Igazán eljutott oda, hogy örűl neki? Azt hiszem, csak úgy tesz. A gyönyörködése fájdalmat is okoz, tehát valószinüleg fájdalomból is származik ugyebár. Gyönyörűséggel álcázott fájdalom az övé. – Ezt a kis nőt tönkretették hatalmas fickók? – Hahah bizony, az élet ilyen, – körűlbelűl ilyen hangja van annak, ahogy Haukland példáúl a természetnek helyesel. – A másik, a szentimentális fajta (elméleti értelemben szentimentális,) – fájlalja a dolgok mivoltát s megmarad amelett, hogy sír. (Én vagyok ílyen.)
Rendkívűl dúrva vagyok. (Molnár Ákos, Gelléri, Rezső anyja, – fúj!) – – A lelkialkatom az éles bírálat dolgában ílyen lehet: – Én nyílván úgy képzelem, hogy vannak személyek, akik bizonyos hibákat, (amelyeket én gyakran követek el,) sosem követhetnek el. Példáúl azt, hogy egyes pillanatokban ne tudnák, hogy kell viselkedniök s aztán valami nagyzoló, nem nekik való, hamis gesztust választanak. (Mondjuk ílyet: M. Ilonka felállt az asztaltól, vitte a teáját s így szólt: – „Ilyen társaságban nem maradok.” A fivére ugyanis a saját gyerekére ílyet mondott: – „Mit ordít már folyton ez a dög, a ménkű csapjon belé!”) – – Azt képzelem tehát, hogy csak én vagyok ílyen esendő, sem Osvát, sem a feleségem, sem J. E. sohase tenne ílyet. Holott ha úgy tekinteném a dolgot, hogy mi mindnyájan csetlő-botló, esendő emberek vagyunk, akkor elnézőbb is volnék. De így a bírálat pillanatában magamat belehelyezem a tökély világába s onnan szörnyűlködöm. Sosem érdekes, hogy a gyengeség hogy változhatik át szigorrá?
Mindenféle adagiok vannak a zenében, amelyekről én vajmi ritkán tudom csak, mire vonatkoznak? S ilyenkor zavarba jövök, mert nem tudom, mire gondoljak hamarjában? egy tragikus lakodalomra, vagy ifjúságom elhagyatott tájairól szól-e az ének? Egyszóval nem szeretem a szomorúsággal való visszaélést, sem a tárgytalan borongást. – – Pontosabban szólva: ha valamely dallam, vagy indulatmenet kétségen kívűl a gyász, vagy az első szerelem, vagy az Isten iránti hűség szorongásait kelti, szóval egy gyengéd kéz úgy vezeti a lelket az érzések labirintusán át, szelíden, de határozottan, mint valami nemtő, azt szeretem. De szép az is, mikor a játszi báj önmagában kezd el gyönyörködni, mint valami tükörben, egyik hang mulattatja a másikát, – mikor önmagáért csobog a mű tárgytalanul és végeláthatatlan menetekben, ki nem fejezhető de megintcsak határozott mozgalmakat indítva meg a szívben, – még ezt is nagyon élvezem. Én csak az általános szomorú ámolygás ellen szólok, amely a romantikusok után annyira elharapózott. (Már Emanuel Bachnál kezdődött.)
Mindig azt mondtam eddig, hogy nekem nem is kinálkozott soha a szerencse. Mégcsak ezt se mondhatom. Ismertem jól a mai miniszterelnököt szegény korában, többször volt nálam látogatóban, a konyhában, ahol laktam. Ismertem egy nagysikerű ökröt, egy mai színigazgatót, – sőt, nagyon is jól ismertem, – egy mai film-királyt, egy mai lapszerkesztő-királyt, a mai polgármestert….. S ha történetesen ezek egyike lett volna a barátom…. De én fantomokkal viaskodtam és csirkefogókkal.
Erzsiben egy szemernyi irígység sincs, de lelkének egyetlen redőjében sincs, – a boszút nem ismeri, a káröröm oly messzi van tőle, mintha egy másik égitest indulata volna…. Tizenöt év alatt nem volt egyetlen olyan pillanatunk, amelyben a rosszindúlat bármily kis jelét vettem volna észre rajta…. nem ez a lény az, akit a nemeslelkűség példájaként taníthatna a biblia? Még nem is láttam ílyen élőlényt. Maga a „gyermeki” ártatlanság, a gyermek minden gonoszsága nélkűl. Hát nem csodás alak? S nem csodálatos az is, hogy erre csak olykor ébredek rá, hogy mílyen fenkölt lélekkel élek együtt? (S nemcsak a természeténél fogva ílyen, hanem rendkívüli fölényénél fogva is.)
Idegenség: Ruhát próbál a szabónál, egy másik tükörből a saját hátát látja és azt hiszi, hogy Sándor fivére jött be a szobába. Vagyis összetéveszti sajátmagát vele. – A nővére pedig egy sötét folyosó tükrében meglátja magát jönni s azt hiszi, hogy az édesanyjuk jön, – megfordúl, hogy üdvözölje. Jobb példát már nem is tudok, a saját magunkban rejlő idegenségre.
Hol vegyek egy kis boldogságot?
Mit tud az oroszlán a fajának múltjáról, vagy akár a sajátjáról is? Csak azt tudja, hogy él. – – Mit tud a csemete arról, hogy őbelőle fa lesz. Csak azt tudja, hogy ő most fű.
Ezek fényjelenségek. Az emberek is. Tünékeny semmiségek.
Mintha tenyésztettem volna az ellenségeimet. Bízvást megkérdezhették volna a barátaim: össze akarsz veszni velem? – – Ötvenedik évemben vagyok s ha eddig mellőztek, akkor mellőzött voltam. – – Nem marad más hátra, mint folytatni úgy a visszavonúltságot, mint a teljes tartózkodást. A tartózkodásból nem lehet engedni többé, mert az ellentéte sem vezet semmihez, ki van próbálva. (Vedd Horváth Henriket.) S tegyen velem a sors amit akar. Nincs másom, mint a munkám, avval kell tehát foglalkozni, – az emberekkel úgy sem tudtam boldogúlni soha. S a munkáimat mégiscsak én írtam. Ennyi az egész.
Valóban meg vagyunk mérgezve. Olyan ez, mint egy mérgezés. A halál mindig, mindenben, mindenütt. – Szükség van tehát a másik méregre, az ópiumra.
Bismarck azt felelte a parlamentnek, mikor aggályoskodtak a sok hősi halott miatt: – „Uraim, Önök túlbecsülik az ember életét…” – – Nagyon helyes, okos beszéd. De mi az, amit nem becsülünk túl, mert megtámadhatatlan érték? Talán a közösség élete? Mit érhet a közösség, amelynek kollektiv lelke nincs, ahhoz viszonyítva, ami nékem a saját életem? – e kérdést bízvást fel lehet tenni ellene…. egyszóval minden érték kétes és megtámadható. Egyszóval, mi válogathatunk a csillogó semmiségek között: választhatjuk azt az ideált, hogy az egyén az összességért van, vagy azt, hogy az összesség egy-egy nagyszerű egyéni érték kitermelését célozza…. vagyis választhatjuk a hazaszeretetet, a kollektivizmus, vagy individualizmus utját – viszont választanunk muszáj, mert annélkül nincs emberélet. Hiábavaló és meddő lelkesedés nélkül nincs emberélet, mert abból áll. S ha már itt tartunk, én is a közösségért való halál ideálját választom. Ez különben is gusztus dolga s nekem ílyen a gusztusom. – Nemrég azt hallottam valakiről, (hogy ki volt, már nem emlékszem rá,) hogy, ha már meg kell halnia, szeretne valamiért meghalni, – s körűlbelűl így érzek én is. Jó volna példáúl a szegény emberekért meghalni, – így érzem én.
Egiptomi portrék: – egy törpéé példáúl igen jellegzetes vonásokkal. S más igen jellegzetes arcok, hogy majd megszólalnak, az ember régen ismeri őket…. s már most miről tesznek ezek tanuságot? Hogy itt a föld röge valamikor ilyen alakot öltött. Semmi egyébről. Mert hol van már az, aki valaha ilyen volt? Még a csontjának pora sincs sehol, nem hogy a sírja. Hozzátartozója, utódja senki, – ő maga pedig sohase fogja már megtudni, hogy élt. Hogy kell ezt kifejezni? Ő már maga a semmi, senki sem tudná, hogy itt volt valaha, épp úgy, ahogy a többi milliárdról semmi értesülésünk se lehet – s mármost maradt itt egy üres név, amely semmit sem jelent s ez a forma, amely a nem létezőről ad tanúságot, valamiről, aminek már semmi más nyoma nincs… – – S míly megdöbbentő elképzelni, hogy Dezső is már ezek közé tartozik. S azáltal, hogy egy pillanatban elhanyatlott és meghalt. S hogy ő is hozzátartozik az évezredes semmihez, meg Tóth Árpád is, holott most még itt voltak. Az embernek mégiscsak az az érzése, hogy, ha meg is haltak, azért hát mégiscsak itt vannak s majdcsak visszajönnek. Vagyis az ember nem tudja elképzelni a halált, akárhogy erőlködik is. Azt, hogy néhány évtizedet van csak itt, ezért ismerkedett meg az egésszel s aztán semmi sem folytatódik. Ez az amit az ember nem képes elfogadni. Vagyis az élet tökéletes irrealitását, – az imaginárius számvetést.
Szegénykém, úgy fáj a karja, hogy ballett-figurákat táncol s aztán azt mondja: állni akarok és huhogni. Még sohasem szerettem így senkit.
Beledalol a gondolataimba.
Öngyilkos lett a fia sírján s ott félholtan kirabolták, hallottál már ilyet? Lehúzták róla szépen a harisnyáját, cipőjét, elvitték a kalapját, retiküljét… – hát nem remek? Nem Shakespearenak való virága ez a rettenetesnek?
Margó: „– Nem várok szeretet. Az emberek magukba is vannak merülve s képtelenek, hogy a mások dolgát magukévá tegyék. Meg is vannak kövűlve. S mikor látszólag legjobban magukévá teszik az ügyemet, – akkor is a saját szerepük követeli ezt rendesen tőlük s ezt hamar megérzem.” (Ebben nem a panasz, hanem az elnézés becses.) – – „– A sógorom beteg, tehát kínozza beteg feleségét, ilyenkor tör ki belőle legjobban a tirannus. S hogy ez mért van így? – rosszúl felfogott én-érzetéből folyik.” (Vagyis abból, hogy azt hiszi, hogy így kellene kiélnie magát, pedig nem. Azt hiszi, hogy most az önzése diadalmaskodik, pedig nem. Rosszúl ismeri magát s nem is tudja, mi kell neki. Tehát voltakép mélyen szerencsétlen ember. Ebben is elnézés rejlik.)
E furcsa föld, igen, igen e furcsa föld. És e furcsa földi élet.
Húsz évvel ezelőtt megmondtam Czigány Dezsőről, hogy gyilkos. Hogy ő ölte meg az első feleségét is. – S most elment: a megbánás nélküli halálba.
Berény Róbert: a humanizmusa oly megkapó…. hogy szeretet van-e benne, nem lehet tudni. S a szeretet mégiscsak más, mint a humanizmus.
Mílyen különös ez a leépítési-rendszer is. A magas értékű szerves vegyületeket a nap szétbontja egész egyszerűekre – s akkor használja fel a növény s építi fel újra magas értékűekké. S ezt teszem én is: az idegen fehérjéket aminosavakká bomlasztom s aztán újra felépítem belőlük a saját fehérjéimet.
Chajim Block könyvét olvasom Bál-Sémről és a többi chassidról. Azzal a szándékkal vettem kezembe, hogy egy kis kapcsolatot keressek a zsidósággal. És szégyenletes – le kell húnynom a szemem ezek alsórendűsége miatt. Agyafurtak, negédesek, affektáltak és hazugok. Csaló népség és mélységesen ostoba is. Egy magasrendű szót nem találtam az egészben! (Hogy Ch. Block mílyen ostoba, azt még jellemezni sem lehet, de nem is róla beszélek.) S hogy mi dolguk van ezeknek Istennel állandóan – ezeknek mindenük Isten! Neki táncolnak, neki ebédelnek – s már ebből is olyan hamisság áll elő, hogy émelyítő. Hazug élet és hazug elmék, – ezek közé nem akarok tartozni.
1938., január 1-én.
Ha az élet meghosszabbítása jó volna, akkor csak a gazdagoknak volna jó dolguk. Ha a pénz jó volna, ugyanúgy. Mi tehát bele vagyunk állítva a semmibe s elénk van téve mindenféle, hogy kapkodjunk utána. S a vágy irányít. Viszont, ami után kapunk, az ugyanolyan kettős, kétes érték, mint az egész élet. Se nem egész jó, se nem egész rossz. Mert ha nem így volna, akkor itt csakugyan az igazságtalanság uralma volna: akkor annak, aki szép nőnek születik, csupa szépség volna az élete. Viszont mégsem az. A csúnyának esetleg van olyan szép az élete, mégiscsak. (Ez most világosabban van kifejezve.)
Ami pedig a munkámat illeti: Isten engem nagyon megszelidít.
Az emberek értéke a kifogásaikban inkább kifejeződik. Ami tetszésükre van: az inkább a gyengeségeiket mutatja. – Pontosabban: az emberek gyengesége inkább megnyilatkozik abban, ami tetszik, mint abban, ami nem tetszik nekik.
Fiatal szemek. Egy idős úr van a társaságban s nézem, mílyen idős úr ez? Kiderűl, hogy nálam fiatalabb.
Egy novella, amelyben „őszintén” vannak feltárva a nők genitális nyomorúságai – s a nagy realitása olyan, mintha nem írta volna senki. Személyiség nincs mögötte. Mert mi lett volna a személyiség ebben? Ha valaki leírás közben ellágyúl, szégyenkezik, vagy gyengéd, vagy meleg…. így azonban a tárgy ott van s az író nincs sehol. Olyan, mint mikor az anatómián kivágják az egyes szerveket és odateszik tepsiben az ember elé.
Ha az ember azt mondja: „olyan jó tarhonyás húst ettem, még a fülem is remegett belé” – mondjuk. Ennek teli hangzása van, megvan minden tulajdonsága, ami az emberi szónak lenni szokott. S mihelyt erőltetett csinálmány valami, akkor nincs teli hangzása, akkor a felületen kopog, rezonanciája nincs, üresen szól. Még az értelmére is nagyon oda kell figyelni. (Friss Endre versei: – S néhány erőltetett, – bár természetesre és könnyedre hamisított fejezet a regényemben.)
Ránk van bízva, hogy halásszunk, – a porfírra azt fogjuk mondani, hogy jó, az ammoniakra, hogy csúnya és így tovább. Ahogy éppen adódik. Hogy tehát itt a szépnek és jónak valami rendje céloztatnók, arról szó sincs. Az Ó-testamentumban a honfoglaló zsidók rablása és gyújtogatása mint szépség van feltűntetve. Az, hogy az erdélyi magyarok áskálódnak a románok ellen, hogy a csehek elárúlták a háborúban a monarchiát, – az ott és akkor csúnyának számít és számított. S a csillagok rendje nem rejt semmiféle útmutatást. S a dolgokba nincs belerejtve semmiféle pecsét.
Oh, mint a Tiéd is, harag az én kenyerem, harag, harag s a földindulások epeömlése. (Zavart kép és mégis jó.)
Gróf Dohna hősiessége, (Mőwe) – Ezt az állatot! A korlátra támaszkodva gyönyörködik a foglyúl ejtett gőzös utasainak rémületében. A sülyedő gőzösök neki gyönyörű látvány. És így tovább. Ez az agyvelő nélküli állat. – Nem szerethetem annyira a hazámat, hogy embertársaimat ennyire ne szeressem. (Az ílyen határszéleken a kíméletlen és útálni való önzés remekűl kivirágzik. Nehogy a sajnálkozás erőt vegyen rajta – egyenes útat enged az állatnak.)
Szerelem: – az arányérzékét veszti el mindenekelőtt.
Ujsághírek: – 1) Egy hazatérőt megtámad két ember éjjel, – leütik. S még el is gázolja egy autó. Meghal a kórházban. Az egyik tettest letartóztatják, (sikerűlt elfogni,) – tökrészeg, nem ismeri az áldozatát, sose látta, nem emlékszik semmire s fogalma sincs róla mért ütötte le szegényt. Találós kérdés: mért halt meg ez az ember? – 2) Kanadában áradás van, kiönt két rettenetes, veszélyes folyó, – egy ember épp a fürdőkádjában űl, – az áradás elviszi tehát a vízzel telt káddal együtt. (Meghalt, meghalt persze.)
No lám, az erdőeladás a Kareninában, – meg a korcsolyázás. Továbbá: – van szerencsém bemutatni, barátom a súlydobó, – meg Sztiva a gyerekekkel kora reggel…. – nem is tudtam, hogy ennyire élnek bennem e jelenetek!
A Missisippi című versben egy sor visszajavítandó az erdetire: „Majd vigyetek a Missisippi mellé” – így jobb.
III/11. Ez úgy van, hogy ha valaki egyszerű igazságokat fogad el végleges igazságokúl, akkor könnyebb élnie és cselekednie. Példáúl kijelenti, hogy vannak alacsonyabbrendű fajták – s ezeket alá kell rendelni a magasabbrendűeknek. Ez volt a hódító népek jelszava is minden időkben. A jazigok alacsonyabbrendűek lettek, mint a dákok (mondjuk) s ezek ismét mint a rómaiak s Japán őslakóit, az ainókat megvetették a győzelmes maláji fajták. – Miről van szó? – a jóindulat igyekszik a meglevők dolgát lehetővé tenni, tűrhetővé, az önzés viszont világokat kizár a jóindulatából, s változtatni akar a mások rovására – a célszerű önzés, – ennyi az egész. Mert sohasem lehetett az, hogy egy csoporton belűl valaki az emberszeretetével boldogúlt volna, – csak a fajszeretetével boldogúlhat, tehát az önzés dallamával. – Mindenesetre csodálatosak az élet útjai: egy ember a szőkék dicsőségét hirdeti s ő maga barna, – a germánokét s ő maga idegennek számít, Adolfnak hívják s a szőkék és germánok prófétája lehet. Káplár volt a háborúban, kitüntetése se volt s a hatalmas német hadsereg legfőbb ura lehet…. – fantasztikusok az élet lehetőségei. Egy jelentéktelen, üres arc. Karriérje olyan, mint az álom. Ha pedig az ő szubjektivitása szempontjából vizsgálom: talán még nem is volt ember, akinek ennyire módjában lett volna mindent valóra váltania, amiről álmodott. Képzeld el a sötétséget, amelyből elindúlt: a népkonyhákat és nyomortanyákat, a megaláztatások sorát s vedd ehhez azt a gyerekkori képét, mikor az iskolai csoport tetején az utolsó sorban fenn egymaga állt mellén keresztbefont karokkal, – vagyis nyílvánvalón már akkor is a királyságról álmodozott. S minden, amiről álmodott, bevált. Létezik-e teljesebb élet? Az egész alig is képzelhető el másként, mint hogy praedesztináció mégiscsak létezik. Csak mért van az, hogy e praedesztináció csak egyes kiválasztottak életében mutatja meg magát ilyen félreismerhetetlen erővel? A többiek ide-oda botladoznak. Mert ez gondviselésszerű jelenség, csakugyan prófétikus, minthogy a legalkalmasabb pillanatban jött, óriási tehetsége volt s az összes véletlenek kedveztek tehetségeinek. S ami már most a tehetségeit illeti: eszes ember kétségtelenűl, csak tudatlan és alacsonyrendű intellektus s ez mind alkalmas arra, hogy hasson a tömegre, – kétségei nincsenek s persze nem finnyás izlésű, se szemérmes, se érzékeny, – a piszkos eszközök használatától ő sem ijed meg….. – s mi közöm nékem az ílyen emberhez azonfelűl, hogy alá vagyok rendelve neki. Hogy a kényétől-kedvétől függök mint magyar zsidó? Olyan ez, mintha valakinek nagy tehetsége van a bikák öléséhez meg a mészáros-mesterséghez. Rendkívüli tehetség, csak semmi közöm hozzá. Massarykhoz volt közöm. Az magasabbrendű ember volt, ez pedig egy lángelméjű állat: Mussolinival, az álhirlapíróval egyenrangú. – – S most még egy kis kérdést a magyar urakhoz: – Nos, hogy tetszik Uraim? Üldözőnek lenni nagyon boldogító lehet, ha az embernek van ereje hozzá…. csak megeshetik az ilyennel, hogy egy nap arra ébred, hogy ő is üldözött. S akkor elkezd az emberi szív méltányosságára hivatkozni. No igen, minthogy az evangéliumot és az irgalmat a gyengék, esendők és üldözöttek számára találták ki Uraim. S az ilyenek többen vannak. És úgy vélem, hogy jobb, ha ezek ahhoz a fikcióhoz tartják magukat: hogy igazság mégiscsak létezik, – mármint igazságosabb elbánás és méltányosság…. A kutyafáját. Hisz mindjárt ki fog derűlni, hogy alacsonyabbrendű fajták vagytok. Nem jobb akkor az emberiesség és a szánalom fikciójához tartanotok magatokat? Vagy üldözők és üldözöttek egyszerre akartok lenni? – Mert megeshetik ám, hogy a hódító nagyon fel lesz háborodva illetlen viselkedésetek miatt, hogy nem hagyjátok magatokat lenyelni. És panaszkodni fog. Ahogy Mussolini tette az abesszin rablás idején s ahogy most Hitler tette, mikor megokolta Ausztria felszívását. – Csodálhatom, mint jelenséget…. s még inkább a világot, mint őt, hogy ílyen próféta hathat reá, de egyetértenem nem lehet vele. És rokonszenvem sohasem lehet az övé. (Mindezt pedig válaszúl Hollós Istvánnak.)
Továbbá: – Hát nem szentimentális, arról szó sincs. – De ha az önzésnek ezt a nyílt dallamát tiltakozás nélkül elfogadjuk, – a honfoglalókét, (s akár a bibliai honfoglaló zsidókét is,) – akkor be kell látnunk, hogy mindaz, amit erkölcsiségnek, vagy kultúrának neveznek, csakugyan csak máz rajtunk. – Veszélyes ám a sikere szerint megítélni valakit, óvakodj lélek ettől a tévedéstől. Mert mit szólsz akkor szegény Archimédészről, aki arra kérte a betörőket, hogy ne bántsák a köreit és meghalt. – Be kell látni tehát, hogy az embernek a középkor nem is volt rossz állapota, – mért beszélünk róla oly fölénnyel, mi jogon? Akkor tán nem éltek okos és jó emberek is? Példáúl Shakespeare, az újkor elején? Az üldözés, rablás, gyilkolás alapvető principiumok e földön, a végveszély állandó. Vedd a nyulat vagy az oroszlánt, állandóan megfeszített figyelemben kell élnie – de ha nincs is világfelfordulás, influenza-járvány mindig van. Jogbiztonság? – nevetséges fogalom, általában a nyárspolgároknak biztonságba vetett hite és reménye nevetséges. Kis időközök, annyi az egész, – apró kis intervallumok, mikor egy kis nyugalom van, valamivel több, mint előtte és utána. – – Az álom segít, minthogy az ember élete ennyi: hogy állandóan világfelfordulás van körülötte, s közben, ha nem pusztúl vele: övé az álom, amíg nem pusztúl el. Lapúl, buvik, – elszí egy jó szivart – azért még beszélgethet is, mialatt körülötte döntik le a tornyokat, amelyeket ők maguk építettek. S ennyi az egész. – – Bécsben kirabolják az embereket, mint a brigantik a középkorban. Mit csodálkozol? Az ember ugyanaz.
És mégegyet mégegyszer. Mégcsak nem is jajgatok sokat és ha nekem is bele kell pusztúlnom. Mert gondold el: születnek tehetségesek és ügyesek s ezeknek a szerencsés tulajdonságaikért még zavartalan jutalom is járjon. Mégcsak félniök se kelljen? S a boldogtalanok: lusták és ügyetlenek tömege lázadás nélkül nézze ezt az elosztást. Még talán megjegyzést se tegyen, hogy a sors őt butasággal verte és még nélkülözéssel is? Csak Neumann fülorvosnak szabad jól ebédelni, vagy nekem? Hátha ez ellen egy tehetségtelen ember egy nap tiltakozni kezd, mondván, hogy ő rosszúl járt e földön, pedig hát ő is csak teremtmény. – Sajnálom Neumann tanárt, de nem annyira, mint átokvert, tehetségtelen és nyomorúlt embert. – Meghalni lehet, ezt tehetem, ennek különben is itt az ideje. S még jó, hogy nem kell reszketnem a gyerekemért. Mert világra hozni s aztán hidegen és objektívan megállapítani, hogy őneki is ugyanez lesz a sorsa: alá kell rendelnie magát az esetlegességnek, az érthetetlennek, – ez még rosszabb volna.
A rablógyilkos is biztos a dolgában. – Csak az nem akar semmi jót. – Dehogynem. Magának és a családjának jót akar.
Vannak genialitások, amelyekről csak a siker tanúskodhat. Politikus és hadvezér csak a sikerére hivatkozhat, – elmélet nem létezik.
Azt mondják: Nobel és Oppenheim meggyilkolása nem maradhat boszúlatlanúl. Dehogy nem. Hát Archimédeszt ki boszúlta meg? Pedig milyen világraszóló-szép volt, amit halála előtt mondott. S mikor a zsidók elfoglalták hazájukat, biztosan leterítettek egy pár tudós, okos öregurat is, minthogy kiirtották az országot. – Azt mondja Kant: hogy az erköcsi világrend az ember szivében oly megdönthetetlen, mint a csillagok rendje odafenn. És mégis furcsa módon túlteszitek magatokat azon, hogy honfoglaláskor úgy a japánok mint a magyarok, mint a zsidók elpusztították az őslakókat, holott azok is emberek voltak! (Létezik máskép honfoglalás? liberális honfoglalás nem létezik!) – – Micsoda próféta támadt most a zsidók ellen, – mondjátok, – hogy milyen szerencsétlenek a zsidók, hogy ílyen próféta támadt fel ellenük, aki ílyen tehetséges! S azt kutyába se veszitek, hogy számos tehetséges próféta prédikált a „kűlföldiek” ellen Palesztinában is s ennek mindig pogrom és kiűzés volt a vége. Vagy az a szerencsétlen nép nem számít. – – Az angolom azt mondja nekem: „– Sajnos, az igazságnak mindenkor csak kevés híve van.” Melyik igazságnak? Neki az az igazság, hogy a purgatórium létezése bebizonyított tény. S amit én gondolok, azok is tévtanok, biztosan, – hogy a szegény emberen segíteni kell, meg ilyesmit. Ha volna egy felsőbb értelem, az én gondolataimat épp úgy a lim-lomok közé vetné, mint az angolom igazságait. – Egy dolog van itt: – ha ki tudod verekedni tévtanod győzelmét, akkor sem lesz igazad, csak sok ember azt fogja mondani, hogy igazad van.
Osvát Kernácshoz: „Én is bizony máskép akartam, csak belezavarodtam.” – Kernács álma Osvátról: Három bohóc közeledik felé, egy ember, egy gyerek. Ilona csodálkozva nézi. „Hát nem ismersz meg, mindenemet elhozom neked, ami szép” – szól a bohóc. Osvát volt a bohóc. – Ilona nagyon kíváncsi volt fiatalkorában, hogy milyen lesz a halála. Nagy erővel képzelődött erről. „Minthogy az ember akkor még oly mohó, úgy érdekli őt az élete, hogy még a saját halálát is meg akarja élni.”
Tudod, hogy az antilop hogy iszik? Miután egész nap a forró pusztán legelt minden rezzenésre figyelve, este halálra tikkadva a gyönyör várja őt, – megy inni. Csakhogy egyetlen meggondolatlan lépés, ott a halál. Mert minden ott leselkedik rá, az oroszlán, a párduc, a hiéna. Tehát egész nap éber szemmel – s most aztán még százszorosan ovatosabban. – De nehogy azt hidd, hogy az oroszlánnak nem kell vigyáznia, az is nagyon ovatos, minthogy üldözésből és kergetésből áll ez az egész. Ezt vedd észbe.
III/26. Vae victis! Ez mindenkor így volt. Önérzetről szó se lehet. Le kell hajtani a fejet. Az éjjel valaki felhívott és így szólt, (egy női hang): „Zsidó, zsidó hepp, teli van a szád.” Ezt háromszor elmondta és letette a kagylót. Semmit se szóltam. – – Persze a nyulakat is minden üldözi és a négereket is, de hát erre azt mondtuk: mit lehet tenni? Mikor azonban ránk kerűl a sor, akkor jobban csodálkozunk, ez a világ rendje.
Hányan gebedtek meg, repedtek meg itt s aztán elnémultak. Ezek a hegyek pedig mindehhez nem szóltak semmit.
Előre tudtam, hogy ez a ripacs (Mussolini) meg fog bolondúlni a Hitler sikereitől. S különösen attól, hogy annak még katonai hatalma és rangja is van, rá esküsznek fel a katonák…. Kineveztette tehát magát „első tábornaggyá”. – Sajátmagát meg a királyt. És ő fogja vezetni ezentúl a csatákat, mert ő egy Napoleon is. Ez a nagysikerű ripacs. Mert minek kell szemérem, – nem igaz? Szerénység, becsület, ki a fenének kell? És kivel törődik ő? Fődolog, hogy most már legalább valamiben egyenrangú a királlyal, mert hisz ez nyomta az ő begyét s ugyancsak Hitler miatt. Félig most már ő a király is, – a veje pedig nemcsak miniszter, a kamara elnöke is, de nemcsak elnöke, – minden! Egyszerű a dolog! Mert minek a szemérem?
Előbb teremtettél gyengéd virágokat, aztán teremtettél dúrva szelet. Mért kell a virágnak gyengédnek lenni?
Szemei oly hidegen és okosan csillantak, mint a patak.
Párducos hidegség a szemekben.
E világ nonszenszét mi ábrázolja jobban, minthogy a világ legnagyobb zeneszerzője süket volt? S az, hogy fegyencek a világ urai, – mert hogy tehetségesek is? Igaz. De gondolod, hogy a fegyházak népe közt nincs tehetség? Sőt! Remek tehetségek vannak ott is, elnémítva. Egy ember, aki csúszó-mászó volt, alázkodó, sunyi…. nézd meg az arcát! a degeneráció és bestialitás minden jelét hordja, – valamiféle epileptikus benyomást tesz, – hogy ez kormányozza a világot, nem érdekes ez is! Egy ember aki rendőr-kém volt! Úgy látszik a világ ezt érdemli, – úgy látszik, az ő karriérje ezt akarja példázni minden erővel! – s míly érdekes, hogy ez a sunyi csúszó-mászó míly jól megállja a helyét, – nem alázkodó és nem fenhéjázó, nem pózos, hanem tartozkodó és mértékletes! (S e tekintetben még rokonszenvesebb is, mint Mussolini, ez az álhirlapíró!) – – Engem mindig emlékeztetett egy kicsit Chaplinre is. Az akkurátus mivolta, pedantériája, hivatalos esetlensége…. – mindenesetre nagyobb csoda nem történt még, minthogy ez a fickó és állatias barátja, Gőhring térdrekényszerítették a világot s felráncigálták Németországot a porból.
1938., április 1-én.
Különben is, sokszor mondtam, hogy bizonyos eredményeket csak alacsonyrendű emberek érhetnek el.
E világnak nonszensz jellege van. Számolnod semmivel sem lehet, mert itt minden szám imaginárius. Arturo Graf azt mondta: a tragédiánk abból áll, hogy logikai követelményeink vannak s a világ körülöttünk illogikus. Ezzel egyetértek, csak épp úgy korrigálom, hogy logikai principiumaink vannak s mi magunk nem olyanok vagyunk, mi magunk sem, hátmég a világ körülöttünk. – Vedd a barátságot! Egyenrangúság semmilyen viszonyban nem létezik, lehetetlen, kivihetetlen. Viszont amire következtetsz, hogy tehát a nem egyenrangú viszonyok akkor nyílván kivihetőbbek, ez sem áll meg. Mert tűrhetetlenek. Akkor viszont milyen barátság lehetséges? Az ilyen-olyan, viszontagságos, kűzdelmes barátság. Az állandó vita lehetséges. Csak a mozgás és a viszontagság állandó, semmi más. E világ hepe-hupás jellegű.
Sera bono, sera bono, – jó leszek, jó leszek, nem fogom többé tenni, – sír a kisfiú a szomszéd kórteremben. Reggel aztán bejönnek az ápolónők és megkérdezik a beteg doktorkisasszonytól, hogy meddig hallotta sírni – s beírják, hogy ekkor meg ekkor meghalt. – – S aztán ő is jobban lesz, gyönyörű álma volt, csodás épületeket látott maga előtt, kőlépcsőket s egy udvart – s attól fogva tényleg jobban lett.
Galli-Curci úgy énekelt, azt a benyomást tette, mintha oda se figyelne s Barrientos a legnagyobb erőfeszítéssel. S mind a kettő jó volt.
Minden képzeletet felülmúl, – tehát fantasztikus. S az élet ílyen, minden képzeletet felülmúl, tehát fantasztikusabb, a legmerészebb képzelet látomásainál.
Benes nem lehetett híve a restaurációnak, mert ellene volt Németország, Franciaország, Anglia, Lengyelország, sőt a saját közvéleménye is. Tehát úgy a barátai, mint az ellenségei. S nem bizonyíthatott nékik azzal, ami még nem történt meg, az annexióval, mert evvel csak akkor lehet bizonyítani, mikor már megtörtént. S Hitlernek ebben is szerencséje volt, – programmjának nyílt útja volt, az egyenes volt és semmi nagyobb erőbe nem ütközött: Németországot kellett felemelni a porból. Az ilyen programmnak oly nagy az erkölcsi ereje, hogy a kisebb ellenállást elsöpri – s Benesnek nem lehetett ilyen rövid programmja. – Azt felelik nékem, hogy Hitler nem lángész, a viszonyok kedveztek neki. Hát válaszd szét az eredményben a szerencse koefficiensét a tehetségétől, próbáld meg.
Nekem a sakkjátékhoz semmi tehetségem, mert a helyzeteket nem becsülöm eléggé, ez valami furcsa dolog. A következők iránt nincs érzékem: ha alkalmas pillanatban adsz valakinek injekciót, akkor még húsz évet él…. mert én azt érzem: addig él, amíg élnie kell. Illetve ez még nem is jó példa. Mondjuk így: ha a fogport leborítom a földre, akkor már nem fogpor ugyebár…. ezt nem akarom én felérni ésszel, hogy valami csak akkor valami, ha az asztalon van. Vagy vegyük ezt: miután Németország alkalmas pillanatban nyelte le Ausztriát, tehát mindörökre az övé: a világ megváltozott egy pillanatnyi ügyesség következtében, – ezt nem tudom én jól felfogni és méltányolni, csak csodálni, hogy ez így van. A képzeletem körülbelűl ilyen: – akit megillet, azé lesz Ausztria, – vagy esetleg: aki erősebb lesz, azé lesz, – vagy méginkább: azé lesz, akinek igaza van! – az ilyesmit értem, de hogy pillanatok esetlegességén múlnak a végleges, vagy mondjuk úgy stabil állapotok, ez nem megy a fejembe. (Egy pár szó van erről különben a Henrik királyban.)
Mint hallom, a házban azt beszélik, hogy rosszúl bánunk a szolgálókkal: nincs mit enni, dúrvák vagyunk velük…. Hát így megy ez, a legnagyobb könnyedséggel, akármit beszélnek az emberek. És ezért kűzdünk ezeknek az elismeréséért, mílyen furcsa! mert mégiscsak ezért kűzdünk, – s a látszatokért? Hogy becsűljék meg azt, hogy mílyennek látszunk. – Vissza kell vonúlni, – jó. Ez az élet akkora nonszensz, hogy nem lehet vele megkűzdeni. Vissza kell vonúlnod és magadnak dolgoznod. De az nekik van, nem? Nem azért kűzdesz, hogy a magad igazságát elfogadtasd velük? S nagy erőfeszítést teszel magányodban s ők aztán valamit fognak mondani rá, épp oly megalapozott véleményt, mint az volt, hogy éhezteted a cselédeidet. Nonszensz az egész, nem birkózol meg vele soha.
Ez a hitlerei pedig a legnagyobb monstrum, amely valaha volt, ezen aztán amíg élsz, törheted a fejed. Mert az élet monstruózus érthetetlensége talán még semmiben sem fejeződött ki ennyire. Hogy nem lehet felfogni, bevenni, akármit csinálsz vele, akárhogy forgatod, nem érted s nem jön ki belőle semmi. Hogy egy állat való a világ kormányzására, – megérted ezt? Hogy egy állatnak mindenben igaza van? A genialis tökfejűségnek? Hogy amit ez mond, az jól van, az törvénnyé és paranccsá válik s a személye mintaképpé? Hogy amit mindenre elszánt fickók, fegyencek kitalálnak, az a legragyogóbb hadvezéri bölcseség? Hogy az állatiasságba bújt bele az égi tűz? S hogy amit ez tesz, azt az idő mind igazolni akarja. Ha pedig mindez így van, akkor ez a világ számomra ismeretlen terület. Hiszen eddig is az volt, de magam sem hittem el ennyire. Se magamnak, sem a nyulaknak, akik mindig panaszolták, hogy érthetetlen ez a világ, mert abban a legkegyetlenebb állat az úr: az ember. Aki nagyon szereti az állatokat, természetbarát s ezért vadászni megy. Jézust imádja s népét, a zsidót megveti. Aki azt követeli, hogy az ember keresztény legyen, aszerint ítéli meg, hogy az-e – s a keresztény egyházat gúnyolja, lenézi. És így tovább. Meg kell őrűlni ettől a szörnyetegtől, ami az élet.
Tisztázzuk tehát mégegyszer: Nagy vagyonokat csak rablás és csalás útján lehetett szerezni minden időben. De még a szerencse is bitang és felháborító, – sőt még az is, hogy egyeseket nagy tehetséggel áldott meg a sorsuk, – mert a nyomorúlt képtelenek tömege mit szóljon ehhez? A természet igazságtalanságát jobban el tudod viselni, mint az emberét? Nem, ne áltasd magad, ez nagyon szép szólam, de azt se bírod, – mutatja, hogy korrigálni szeretnéd. De hogy akarod korrigálni? Erőszak nélkül a gazdag nem adja oda, nem hogy a fölösleges vagyonát, de még a papucsát sem. Csak az erőszaknak enged, csak, ha elveszik tőle. Amikor hozzászokott, jobban ragaszkodik hozzá, mint az életéhez, – ílyen az emberi természet. Muszáj tehát ölni s ez a rettenetes. – – Helyes észrevétel a következő: az emberek minden szociális indulata ma a zsidók ellen fordúlt, mert ez meg van engedve, ők szabad préda. De minden forradalmi vágy is ellenük fordúlt, – magasrendű katonatisztek ma nagy kedvteléssel beszélnek forradalomról, értsd alatta: a zsidók kivégzéséről. Ugyancsak: mert ilyen forradalomról beszélni szabad, nem veszélyes, az ember, ha ilyet mond nem bolsevista. Holott miről van itt szó? Arról, hogy el akarják venni a vagyonokat attól, akinek van…. vagyis bolsevisták. Vagyis megint a homousion korát éljük, egy betűn múlik megint az élet. Mert Hitlernek is mi volt az eredeti programmja – s ezeknek mi lappang az agyuk velejében? A papi-birtok, meg a nagygazdaságok is és így tovább. Csak ezt nem szabad kimondani, kevésbbé ajánlatos. Minthogy ők gyűlölik a bolsevizmust, diametrális ellenpolusai. Csakugyan azok? Nem. – Egyelőre tehát csak a zsidóktól veszik el, amilyök van, mert ezt lehet, ez ellen senki se szól, – mert az igazi és őszinte bolsevista programm, a néven nevezettt szélső baloldaliság lehetetlenség ma. Ők tehát szélső jobboldaliak, bolsevista vágyakkal és titkos gondolatokkal. S mármost mért vagyok én oly nagyon feldúlva, hogy ők a zsidókat nyúzzák, ölik, becstelenítik? Hogy megalázzák a porig, a sírig? Faji összetartozásnál fogva? Még ez se volna megvetendő, – de nem, sajnos, nem tartozom sehova. Semmi közöm se a Rotschildhoz, aki rablással szerezte a vagyonát, se a mohó, ronda, vastag lipótvárosiakhoz. És mégis mért vagyok elkeseredve? Értük, miattuk? Nem. – Vizsgáljuk meg, ha minden gazdag embertől elvennék a vagyonát, mit szólnék ahhoz? Lévén mindegyik rablással szerzett vagyon, – ebbe belenyugodnék? Ezt igazságossabnak érzem, mert mégse tesz különbséget ember és ember között. Csakhogy nekem való annak a kivitele? Nem nekem való. Én gyűlöltem a komműn gyülöletességét is. Hiszen le is akartak tartóztatni, mert járt a szám. Mi való tehát nekem? Nem tudom. Ez az, amit nem tudok. Az ölés nem, az erőszak nem, az általánosítás nem, – viszont ezek nélkül, mint a tapasztalat mutatja, nem lehet segíteni a szegény emberen. És segíteni muszáj rajta. Mert a gazdag kényszer és erőszak nélkül nem hajlandó segíteni rajta. Mi hát a teendő? Nem tudom. Talán prófétát várok, aki édes szóval, isteni szóval ki tudja csalni átkozott zsebeikből a fölöslegüket.
Éltem és éltem és mind mélyebben átértettem, hogy ez az élet semmis. Hogy értéktelen és érthetetlenűl silány, ahhoz képest, ami az igényünk. S mármost honnan származik ez az igény? Az anyaöl gyöngédségéből? Nem tudom. – Csak arról tudok számot adni, hogy ez a tudásom egyre mélyebb lett, mintha ez az egész élet csak arravaló lett volna, hogy ezt bizonyítsa nekem, hogy őmaga semmit sem ér. S mintha csak azért öregednék is meg az ember, hogy minél könnyebben hagyja itt.
Gondold meg, hogy nemrég mi még ilyen axiómákat közöltünk egymással: „aki embertársát megszégyeníti, az nem érdemli meg, hogy embernek nevezzék,” – vagy: „jobb igazságtalanságot elviselni, mint elkövetni.” – S ez most már mind nem számít? Vagy ez csak holmi tespedt korokban, az emberiesség megvetnivaló intervallumaiban érvényes?
Van-e nagyobb nonszensz, mint az, hogy Gellért Oszkár, ez a különben derék ember a Nyugat szerkesztője és elismert költője a mai irodalomnak. Ez a teljesen tehetségtelen, műveletlen és ostoba ember? („Nem igaz, – mondta nékem néhány év előtt karakán módján, – nem igaz, Hitler nem ostoba ember, hisz Nietscheből vette a tanait.” – Ha Nietschéből vette, akkor már rendben van. Ugy beszél erről, mint a cigány a bablevesről, mint ami kívüle esik és valami magasabbrandű dolog.) S nem az élet nonszenszének legszebb példája, hogy ezt az üresfejű embert a legterhesebb fejű ember, a nagyeszű Osvát állította a dolgok élére?
A zsidókról megint. Egy ír gimnáziumban pályadíjat írnak ki erre a kérdésre: ki a legnagyobb ember a világon? A zsidó fiú nyeri meg, azzal a felelettel, hogy Szent Patrik, Írország védszentje. S mikor megkérdezik tőle, mért felelt ílyet, így szól: – „Én gondoltam, hogy Mózes, de nem azt mondtam, mert business az business.” – – Remekül világítja meg e világhoz való viszonyunkat, az ezotérikus tanokat a lelkünkben, amelyek senkinek sem valók s azt is, hogy mivel boldogulunk. De azt is, hogy a zsidó aztán félrevonúl ezotérikáival s a magányában monomániásan keresztülviszi azokat. Mert vannak ezotérikái, ezt érezni lehet minden alkalmazkodása ellenére is s innen is ered különállása. – Hallom különben, hogy most Varsóban is Bécsben is tömegek vannak éhhalálra ítélve. – Nos, akkor végre kipusztúlnak, – gondolom én magamban elkeseredve, – mert hisz arra valók. Mert mi célt szolgált ez az évezredes martirium? Semmire, semmire. Konok maradiság volt – s nem hoztak létre semmit. Bloch Chájim hülye könyve a chassideusokról ezt nékem végkép bebizonyította. Mert abban az üresség tátong. Egy gondolatuk nem volt századokon át, csak csupa skolasztikus vakarózásuk, – a szégyenletes, gépies kérődzés bajnokai voltak. – Vagy talán ez az a perc, amikor végre kitérnek mind. Bár, ez sem várható tőlük. – S azzal vigasztalom magamat, hogy a tömegek halála szenvedésnek nem több, mint egy emberé. S aztán azt mondom magamnak: nemcsak ők! ezrével pusztúlnak éhen Turkiában is, másutt is az emberek, – itt, itt a proletárok. – Én ki akartam térni fiatalkoromban, csak akkor még nem láttam át, – nem kellett ennyire belátnom e konokság végzetességét, – és Osvát tradiciós hajlamai is hatottak rám. S most a keserveim alatt még bele is írtam a verseimbe, hogy zsidó vagyok, – töröltem továbbá egy nagy Ave Máriát, mert affektációnak ítéltem, hogy egy zsidó keresztény himnusszal kérkedjék. – Be kellett volna látnom e különállás végzetes hibáját, szörnyüségét s az asszimiláció föltétlen szükségét. Hisz beláttam én, csak nem vettem elég komolyan e véleményemet, mert nem volt rá szükség. Nem volt rá ennyire szükség. Pedig, ha jól megfígyelem magam és őszintén akarok beszámolni, akkor meg kell vallanom, hogy még a rendőr tekintetére is figyelek a villamos-magállónál, hogy vajjon zsidónak néz-e? S igyekszem olyan arcot vágni, hogy ne nézzen annak, ne vessen meg engem s igyekszem oly tisztán beszélni magyarúl a feleségemmel, amennyire csak birok. S mikor a rendőr tekintetén békességet látok, megnyugszom. Szóval tetszeni szeretnék és kibékíteni a világnak ellenem való gyűlöletét – s a legegyszerűbb emberét is, – itt tartunk. Mert önérzetről szó se lehet, – nevetséges, megvetem a hepciáskodókat, akik még ma is verik a mellüket, hogy ők zsidók. Ostobaság, ostobaság! Egy legyőzött népnek nem lehet önérzete. Itt tartunk.
Igaz, nem illő, hogy egy egyén oly nagyon sértődött legyen, mikor egy egész népet kergetnek halálra s mégis, most kellene kitérnem, mikor ez már nem opportunizmus. Tiltakozásúl és e jelkép kedvéért, hogy ezt nem szabad tovább csinálni, nem szabad zsidónak maradni.
Inkább elszenvedek az élettől akármit, csak azt nem, hogy sehogyse értsem, hogy ne tudjak vele mit csinálni: ne próbáljam valahogy összeegyeztetni magammal, amit tapasztalok. Hisz enélkűl talán élni sem lehet. S ez az, ami most már sehogy se megy. Hisz azelőtt is éreztem én, hogy ami körülöttem van, nem nekem való, sőt még magamban is éreztem ugyanezt a nonszenszet, de meg tudtam vele békűlni legalább, mint egy ismeretlen állattal: szembenéztem vele és mind a ketten lecsillapodtunk. De mért nem tudok lecsillapodni. Idegenben vagyok, az űrben és ez az állat el akar nyelni. – Az állásfoglalás hiánya ez. Szétbomlóban vagyok. (Könnyen el tudom képzelni, hogy ez a lelki helyzet végűl is megöl. Mert kitarthatatlan.)
Eresszem útnak az emlékeimet…. rendben van, csak akkor mégis mi az életem? Miből áll? A jövőmből? Nincs jövőm.
Nekem itt nem lehet igazam, sem az óbégatóknak. Akármit beszélek, semmi sem bizonyíték amellett, hogy igazam van. Csak a sors döntheti el, kinek van igaza. Ha Hitler kitöri a fogát, akkor nem volt igaza. De amíg sikere van…. Nagy baj, hogy Németországban ki van mondva a mértékletesség elve is, tehát túlkapás aligha lesz. És nagy baj, hogy Anglia öregembernek neveztetik, aki arra dől, amerre pofozzák. Megmondtam akkor, hogy Anglia veszte MacDonald miniszterelnök lesz, ez a hülye, ez a pacifista, aki leszerelte Angliát! Ez a hiú állat, Anglia legostobább vezetője.
Szerencsém, hogy nem születtem árjának, hogy nem eshetem abba a kísértésbe, hogy üldöző legyek. Nem, nem, inkább vagyok üldözött.
Ha pedig világpályázatot írnának ki, hogy valaki egy szóval hogy bizonyíthatja be ostoba voltát, alighanem Chájim Bloch nyerné meg, aki előszavában azt írta, hogy a chassideusok is kezdenek romlani, „weil der schrekliche Weltkrieg” őket is megnyomorította. A világháborút röviden és gyorsan „schreklicher Weltkriegnek” nevezi. Érzed itt a tempóban, a gyorsaságban a tökfilkót. Hogy mílyen gyorsan besorozza, osztályozza és elintézi, hogy mílyen volt a világháború? Röviden szólva „schreklich” volt.
A szerencse pedig olyan dolog, hogy azt hiába lesed, próbálsz utánamenni, nem jön, nem jön. De ha szerencsés vagy születésednél fogva, akkor utánadmegy. Tudod hová, meddig? A Hortobágyra, egy tanyai iskolába. Odamegy utánad főherceg képében. („Albrecht főherceg egy tanyai tanítónőt vesz el feleségűl.” – Napihír.)
Mikor köröskörűl dögvész van, vagy háború, az nem kisebb nonszensz.
Váltóáram. Egy kis elemista zsidógyerek árva maradt. A tanító megkérdi a gyerekektől, ki fogadná magához, kérdezzék meg odahaza. Másnap reggel nyolckor egy ébredő jelenkezik, – ő akarja a gyereket. Elfutja szememet a könny, – most mit érezzek, gondoljak? Verni akarja a zsidókat s amellett ehhez a kicsihez jó akar lenni? – A másik megkérdi mílyen vallású a gyerek. Amire a tanító: – „itt vallásról nincs szó kérem, itt egy árváról van szó.” Megint elfutja szememet a könny. Hogy a zsidót itt még embernek veszik, a megalázottat. S nyomban utána a pöffeszkedők jutnak eszembe, akiket én se veszek emberszámba. Mit érezzek, mit gondoljak? Pillanatonként változom. – S az izraelita árvaház nem vette fel a fiú nővérkéjét mert már elmúlt tíz éves. De az apácazárda felvette. Erre utálat fog el a zsidók árvaháza iránt s mély szeretet a zárda iránt. Csupa könny vagyok. Mit gondoljak?
Ha megveted a zsidót, akkor vedd talán vitézkötéses, hencegő zsentri-fajtánkat is bírálat alá, vagy a nehézfejű, lusta, fantáziátlan kispolgárt s agyuk velejének a pokoli sötétjét… oh de hagyjuk ezt!
Ezzel a fogalommal: szocializmus talán mégiscsak együtt kellene, hogy járjon a szabadság – s íme a szocialista államban, a szovjetben a legnagyobb terror van…. – Úgy látszik, az embernek nem is való a szabadság, nem való neki, rég tudom. Úgy látszik, az államot s bármíly alakulat légyen is az, csak erőszakkal lehet fenntartani. (Hisz már Blum is kezd a sajtó megrendszabályozásáról beszélni.) S akkor Hitlernek ebben is igaza van, csak éppen gyülöletesek és elviselhetetlenek az igazságai.
Abból állt mindig az élet, – hogy a szomszéd várost bombázták, de azért valahol a közelben játszottak egy játszma sakkot s megettek egy vacsorát. S amit így szereztek maguknak, az az övék volt. Ebből állt. – – Nos jó, rendben van, ez a világ legnagyobb embere. Rendben van, nézd tehát meg magadnak és örűlj neki. Így néz ki a legnagyobb ember.
Kinek volt igaza? J. E-nek, vagy nekem? Ezt se dönti el senki! Mikor otthagytam, akkor igazam lett, – a veresége kezdte beláttatni vele, hogy igazam van. Vagy legalábbis, hogy valami kis igazam lehet. – És ennyi az egész. Ha Hitler rosszúljár, akkor nem volt igaza. Különben hogy lehet megítélni az egészet.
Nonszensz, hogy Beethoven, akinek legjobban szüksége volt a fülére, süket volt, – a legnagyszerűbb fülnek nem volt szabad működni. – Hogy a gondolkodók hazája, Németország a legostobább, gondolkodásra képtelen népből áll, – hogy a zene hazájában, ugyancsak Németországban nem tudnak zenélni, se énekelni, se zongorázni, se hegedűlni, – operaelőadásaik precizen unalmasak. – Hogy a négereket a fehérek cipelték Amerikába rabszolgákúl, hogy meggyötörték őket s most azért gyűlölik őket, mert ott vannak. – Hogy a menadók népe portugál volt egykor, megvetették és elűldözték őket a celebesi parti őslakókat, aztán megfeketedtek, négerek lettek s most őket vetik meg az újonnan érkezők. Általában, hogy a fehér ember odamegy, ahova nem való, ahol nem tud átváltozás nélkül megmaradni, a forró égőv alá és kiszorítja azokat, akik a forrósághoz már hozzáidomúltak: feketék. S hogy az ember rangkülönbséget csinál nemcsak a foglalkozásból, még bőr szinéből is, hogy még az is olyan neki, mint a tábornoki stráf, – s lenézi azt a fajtát, amely kénytelen volt a nap hatása alatt megbarnúlni. S ami ebben a bőszítő, hogy még ebben is hivatkozhatik arra, hogy igaza van, mert a forróság lakói csakugyan tunyák és megbízhatatlanok, morális inszániára hajlamosak: minthogy ezt is a klíma műveli velök. S ami mégjobban zavarba ejtheti az ítélkezni akarót, hogy a fekete is felnéz a fehérre, mintegy magasabbrendű fajtára, (ugyanúgy, mint a szamár tekinti a lovat, valószinüleg, – legalábbis a párosítási kísérletek ezt mutatják,) – s nem nevetséges-e, hogy a szabadság és a jég barátját, a jegesmedvét, leviszik a meleg égövek alá és ketrecbe zárják, hogy próbálja ott jólérezni magát… s nem nevetséges-e ez az egész élet? Mért is oly nevetséges az egész s oly ellentmondásokkal teljes az embernek legkisebb cselekedete is? Hogy nincs oly mozdulása, amely eltűrné a bírálatot. A szeretetről elnevezett eucharisztikus kongresszusra példáúl idejében kellett mindenkinek jelentkezni, hogy a mészárosok tudják, hány marhát kell leölniök, – nehogy fölöslegesen sokat öljenek a szeretet kongresszusa számára. – – Micsoda heróikus kűzdelme van tehát a jóakaratnak ebben az összevisszaságban, – mindezeket vedd előbb észbe s aztán mérd fel a szánalom titáni és sziszifuszi erőfeszítéseit. – És mégis és mégis, annélkűl nem ember az ember.
Hálát adok, hogy nem vagyok „árja”, hogy nem eshetem abba a kísértésbe, hogy üldöző legyek. Hálát adok azért, hogy üldözött vagyok, mert az jobb nekem.
Álom: bekukucskálok Ferenc József dolgozószobájába. Egy katonatiszt áll ott haptákban, előad valamit, majd kihúzza zubbonyából a jobb kezét. Műkeze van. Aztán előadja, hogy ő sebész akar lenni, ő le akar vágni testrészeket… (Pontos álom: a magyarokat üldözik s üldözni akarnak.)
Monstrummal viaskodtunk eddig is, ne feledjük, – az élettel viaskodtunk eddig is.
Sémita lágyság és sémita keménység. No melyik?
Képzeld el, hogy pórúljárt, – nem elég az? Vagy inkább veszel részt a más sorsában, ha valóban megtörténik vele valami, mint akkor, ha elképzeled? Hisz akkor is csak látvány neked. Részesítsd hát magad ebben a látványban, ha szükséged van rá. Arra való a képzeleted.
Szunyókáló: ha zavarják, hamarabb alszik el, a csendtől felriad.
Miből áll az egész? Hogy eltereled figyelmedet a halálról. Meghal valaki: félrefordúlsz és még éldegélsz egy kicsit.
Az angolom: „ha a világ felfordúl én is vele fordulok, ha visszafordúl, visszafordulok.” S úgy látszik, ez a legnagyobb bölcsesség. Mást mit tehetnék, mielőtt meghalok? – Eszeveszett ostobaság az egész, gyűlölöm az életet!
„– Hat sie Liebreize?” „– Nein.” „– Ist sie interessant?” – „Nein.” (Beszélgetés az autóbuszon.)
Rázom ezt az életet, mint egy citromfát, – rázom, rázom, mint a próféták, de nincs gyümölcse.
Éhes láz a szemeiben. És gyomorbajos csillogás.
„Én nem öltem meg, csak a saját bőrében törtem meg a csontját.”
Elbúcsúzni sajátmagadtól. Össze-vissza törve meg kell halni. Úgy látszik nem vettem eddig elég komolyan, hogy meg kell halni. És mindentől el kell válni.
Mert nem másmilyen sétaut ez, mint mikor az ember a hóban a saját régi lábanyomába lép.
Arra az Istenre hivatkoznak, aki kivitte őket Egiptom országából. Szóval, megmutatta, hogy szereti őket. Ezek szerint akkor most már nem szereti őket. Mert nem tudom, hány ezer éve nem vezeti ki őket sehonnan, nem menti meg őket semmi bajtól. Mert hisz mindenütt üldözték őket a föld kerekén. Nemcsak Egiptomban, Perzsiában, mindenütt. Gyűlölt nép voltak minden időben, végigverték őket a föld hátán s az Istenük nem mutatott irántuk semmi könyörületet, soha. S most még mire várnak? Ha Istenüknek mindez még nem volt elég, sem az inquizició máglyái, sem a spanyol kiüldözés, vagy a gettó nyomora s most ez a hitleri pokol: az örökös megvetés, mészárlás és mindenkori sarc nem volt elég ahhoz, hogy közbeszóljon, akkor mikor akar közbeszólni? – – Szóval ílyen az, ha egy nép legyőzetik, és mégis megmarad. Vagyis el kell pusztúlnia, be kell olvadnia, mihelyt elveszti a hazáját. – – Üzletiesek, szívtelen, kegyetlen uzsorások, ez igaz. Nos, ha így van is, mit csináljak? Gyűlölöm az üldözőt, holott az undorát megértem – s gyűlölöm az üldözöttet, bár sajnálom is s bár engem is odasoroznak, – most mondjátok meg, mit csináljak? Hova tartozom? Kinek adjak igazat? Gyűlölöm az életet. – S most mondjátok meg, semmi jótulajdonsága nincs a zsidónak? Csak undoritó? – Úgy látszik: a Megaláztatások Istene az, akit imádnak.
S a kegyetlenségek földje ez a föld.
„Ramszesz múmia-mosolyát irigylem, mert az szeretnék lenni már régen, ez a mosoly!”
A méhet sem kíméli senki. Mikor összegyűjtötte szépen a mézecskét, elveszik tőle, – ugyebár, gyerekek. S akartok még egy mesét hallani? A malájok úgy fogják a kis majmokat, hogy csemegét tesznek szűk nyakú kosarakban a fák alá. S a kis majom bebújik a kosárba, de kijönni már nem tud, mert megmarkolta a csemegét, – vagyis az ökle vastagabb lett, viszont el nem eresztené a csemegét a világért. A zsidókat is itt fogják agyonverni, helyben.
Mármost mondd meg, hol kezdődik ez a dolog. Hogy a mézkiáltó madár addig kiabál, míg az ember a mézet elő nem szedi a vadméhek rejtett kasából, sőt oda is vezeti az embert, – ezt még meg lehet magyarázni, hogy hogy kezdődött. De hogy a nyaktekeres-madár, hogy kezdte el utánozni a kígyót, hogy hol figyelte meg és mikor kezdett el először sziszegni és hogy adta át ezt a tudományát az első utódnak, – ezt képzeld el, ha tudod.
Egy édes történet. Az apa magyar ember volt, zsidó, gazdag gyáros volt Bécsben, – a felesége keresztény asszony s volt egy felnőtt fiúk. S most ez a felnőtt fiú odaáll az anya elé s azt mondja neki: – hogy nem volna-e lehetséges, hogy az anya valahogy bebizonyítaná, hogy ő, mármint a fiú, házasságtörésből született, mégpedig keresztény embertől? – Vagyis egyszerű a dolog: nemcsak hogy feladja rögtön az apját, az emlékét, de szívesebben venné, ha az anyja ringyó lett volna valaha, mint azt, hogy ő zsidótól származzék. Azt, hogy az apa jó volt hozzá, hogy kényeztette, mint egyetlen gyereket, – mindez semmit se számit. Az se sokat ezekután, amit a szegény özvegyasszony felelt, hogy: „– én szerettem az apádat, de téged nem szeretlek és nem is akarlak látni többé.” – Mindez semmi ahhoz képest, amire az ember a gyalázatban képes. Vagyis a fenevad benne mindenkor ugrásra készen áll, – ezt példázza ez az eset oly remekűl. Mert úgy érzem, bizonyos szempontból ez a non plus ultrája, a maximuma annak, amit az emberről elképzelni lehet. (Hiteles történet.)
1938., május 1-én.
S egy másik kis történet: – hogy válik az üldözőből üldözött rövid uton? Gellért Oszkár elhalt fivérének maradt egy „nagyszerű” fia, akit én csak egyszer láttam annakidején, de mérhetetlen ellenszenvesnek találtam azonnal. (Mikor az apja meghalt, ezt jajveszékelte pédáúl: „no most vége van az én fiatalságomnak”.) No szóval, ez nem tudta, hogy ő zsidó származású, tehát be akart állni az iskolai nyilas-egyesületbe. Vagyis verni, üldözni a zsidót, megfosztani mindenétől. S addig-addig, amíg muszáj volt megmondani neki, hogy ő is odavaló. Erre idegsokkot kapott. S megint azt jajveszékelte: Hogy mi lesz most mát ővele? Hogy ő most már utcaseprő legyen? (Vagyis rájött arra, hogy ő nem tehet róla, hogy zsidótól származik. De arra sose jött volna rá, ez a bigott állat, hogy a többi se tehet róla. S abba ő könnyen belenyugodott, hogy a többi kitűnő fiatalemberből utcaseprő legyen, csak őbelőle ne legyen.)
A világ fordulása. Apponyi Albert, az egykori „fekete gróf” lett idővel a legnagyobb támaszunk, nem mert ő változott, nem ő lett világosabb, csak a világ olyan fekete…. Zichy János szintén, Horthy Miklós, – sőt Héjjas Iván. – Szabó Dezső, Héjjas Iván a védnökünk.
Azért sokmindent megtudtam itt.
Nem lehet majd kiadni a munkámat, amelyen három éve dolgozom, a Henrik királyt, a naplómat, semmit. Most mit csináljak?
Szépen süt a nap, szépen süt a hold. Kinézek s azt mondom: nem kár itthagyni, mert ez a gonoszság lakhelye volt, az üldözésé, kínzásé, pokolé. Hogy e szép napsütés alatt mit szenvedett az ember, ma már tudom.
Szóval elkezdődik a hangyásodás. „Az egyéni szabadság korlátozása, a nemzet kedvéért,” a kegyetlenségek a nemzet kedvéért, – s a „nemzet szelleme” gondolkozzék az egyén helyett, a faji géniusz, értsd alatta, aki azzá válik, példáúl Mussolini, vagy Hitler…. csakhogy mi lesz az agyvelőkkel? azok kioperálandók? Mert azt hittem eddig: az embernél az elhangyásodás azért fog nehezen menni, mert agyveleje van…. vagy nincs is? tévedtem? vagy nem is oly nagy akadály? – – Goldmann úr Berlinből azt magyarázta itt, hogy Hitler remekűl dolgozik, a kűlföldi propagandája elsőrangú, a valuta ellenőrzése példátlan, a munkanélküliség problémáját óriási arányú közmunkákkal remekűl elintézte, – általában a gazdaságpolitikája üdvös és remek, – csak épp az egész élet meg van hamisítva, érzi az ember, hogy az egész mindenség, ami itt van, nem igaz, – hogy csalás az egész. Már azért is, mert az emberből ki akarják operálni az agyvelejét…. a szellemiségét…. S ő Franciaországtól várja a megujulást, amely mindenkor a világ tanítója volt, – hogy onnan megint kapunk talán egy kis eszmei viharzást, – magam nem bízom ebben, sem olyasmiben, hogy az ifjúság mégiscsak olvasni fogja majd a történelmeket s látni fogja, hogy azért más is volt már a világon, – minthogy annyira meghamisítani a történelmet mégsem lehet. – Mindebben nem bizom, minthogy az ember reménytelen fajzat s halálra van ítélve.
A zsidó pedig mit mondjon és mit tegyen? Az ellene szóló javaslatot tárgyalják, akkor se merjen szomorú lenni, mert ezzel e konjunktúrának árt, tehát hazaáruló. – Sokasodni se merjen, ha pedig csökken: no lám akkor, itt a bizonyíték! annyira jól megy neki, hogy korlátozni meri a szaporodást. Igyekezzék kivándorolni Németországból és akkor is, ha senki se fogadja be, – a pénzét pedig nem viheti magával, csak tiz márkát, de azért menjen mielőbb. Oh embertelenség, hogy eljött a te országod! Ha a parlamentben valaki csak kiejti is a száján ezt a szót, hogy „kíméletlenség”, – vagy azt mondja: „ezt nem lehet máskép, csak brutálisan keresztülvinni,” már tapsviharban van része.
Fazekasné a késői szerelemről: …„mint mikor megy le a nap s az ember ebbe a nagy fénybe beleveti magát.”
Bátor vagyok közölni veled, most már megítélhetjük Barátom, – nem voltál Shakespeare.
Shakespeare: mílyen furcsa, mílyen furcsa, hogy csinálhatsz, amit akarsz, imádhatod, csodálhatod, többé meg nem szólal, – hogy fel nem idézhető, akármit csinálsz is! (Ebben különben még ma sem vagyok egész biztos. Ez oly nagy, hogy ennek lenni kell valahol.)
Sose hittem volna, hogy a hűtlenségre ekkora intézményes példa legyen a természetben, mint a kakuké. Hogy a szabály az, hogy egy éjszaka nyolc-tiz hímé a nőstény, – s hogy a hím vadászterületén ugyanennyi kis asszonyka fut át s az mind kacagva hívja s az övé lesz…. S most még vedd ehhez, hogy a nőstény idegen fészekbe rakja tojásait, tehát még a költéssel se vesződik, olyan kis ringyó… kis öröm-ringyó. Milyen furcsa ez az egész, furcsa és csodás!
Ami fokozza a szenvedést, annak azt meg is kell szüntetnie. Ez a tapasztalatunk.
Hogy miket beszélnek össze az emberek! – mindenfélét összebeszélnek! Szent-Györgyi: hogy ő csodálkozik a gyűlöleten, amivel ember ember iránt van, a fajok közti gyűlöleten, mert ő megtud lenni gyülölet nélkül is, ő úgy is tud dolgozni, hogy ne gyűlöljön senkit. (Nagyon szép tőle, igen emberséges beszéd, csakhogy itt részben éhségről van szó, másrészt, hogy Németország világhatalom akar lenni, aztán Franciaország fél is, tehát fegyverkezni kénytelen, – és itt van Abesszinia is, – egyszóval a derék tanár úr szavai úgy hatnak, mintha valaki a levegőbe kezdene belebeszélni, vagy a falra borsót hányni,) – a miniszterelnök erre: hogy a családot kell megerősíteni, a családi szeretetet, – de mért? akkor jobb lesz az embernek? Abessziniát akkor visszaadják és Hitler ellen nem fognak védekezni? (Nem csoda, ha a megbutúlt, de különben is ostoba polgár ezt hallgatja, hallgatja, igyekszik nagyon ájtatos lenni, aztán hazamegy és nem tudja, hogy mit csináljon? Kezdje nagyon szeretni a veszekedős nővérét, vagy mit csináljon.) – Az eucharisztikus kongresszuson fel-le hajóznak a Dunán a szentséggel, Krisztust, a drágát, elnevezik királynak, (ami oly rettenetesen ellenszenves, hogy nem tudok, mit csinálni vele? – s nemcsak azért, mert megkérdezhetném tőlük, azoktól, akik legjobban kergetik a zsidókat, hogy kiknek a királya volt?) Az eucharisztikus kongresszuson továbbá mindenkit megáldanak, – vagyis mindenki legyen boldog: az éhező munkásnak is jó sora legyen, meg Pallavicinek is, – a németeknek, meg a franciáknak is, s a cseheknek nemkülönben… az embereknek továbbá rendkívűl sok a dolguk, lótnak-futnak, (a szolgálóm így szól ehhez: én is katholikus vagyok, de ez az egész, úgy látszik, olyas valami – valami, ami semmi,) – muszáj gyorsan imádkozni, – egész nap imádkoznak tehát, de mért imádkoznak egész nap? Mert azért imádkozni, hogy egy népnek jól menjen, vagy egy bizonyos egyénnek, – ezt lehet, de hogy az egész emberiségnek jól menjen, vagy egy bizonyos egyénnek, – ezt lehet, de hogy az egész emberiségnek jól menjen, ez kicsit ellenkezik a természet törvényeivel, meg az összes eddigi tapasztalatokkal, mert példáúl ha Magyar Hazánknak jó sora lesz, mit fog ehhez szólni a szétszedett Csehország? Szóval itt szent órák vannak és nagy tanácskozások, nagy értekezletek. Vajjon miről értekeznek? hogy ezentúl vallásosak lesznek? hogy a miseruhákat ezentúl jó lesz mindenhova elvinni, vagy miről? Közben a nép mindenen tapsol, hogy az indonézek üdvözlik Magyarországot, – nagy taps. Hogy a testvérnépek ezentúl ne bántsák egymást, – nagy taps és így tovább. Közben az egyik főpap így szól: – Most pedig szétvisszük a világ minden tája felé a szeretet evangéliumát. – Már szét van vive, nem kell még külön is szétvinni. – Az angoltanárom pedig így szól: Hát lehet azon vitatkozni, hogy van-e purgatórium? Mikor ez a bebizonyított igazságok közé tartozik. És hát addig jó az embernek, amíg bocsánatos a vétke, – de ha halálos: than is all lost! Minden veszve van. Isten előveszi a ceruzát és kitörli az ilyen embert az osztálykönyvből.
Mondd meg Serédi Jusztiniánnak, hogy ez a tétel: Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat, (és hátmég az, hogy ellenségünket is szeressük,) csakis túlzó fogalmazásában áll meg, – mert vannak oly tételek, amelyek csakis tulzásukban, vagy indulatos fogalmazásukban igazak, amelyeknek minden igazsága a szenvedélyességük, – példáúl ez a szó is ilyen: odaadnám érted az életemet Krisztusom! – Aki ilyet mond, attól senki sem fogja ezt követelni, Krisztus sem, – legfeljebb szeretni fogjuk az ilyen embert az odaadásáért. Mármost: az ilyen tételek szkolasztikus, vagy jogi realizálása, – hogy tehát mely mértékig szeressük felebarátunkat, példáúl az életveszélyben, mi ugorjunk-e előbb a mentőcsónakba s őt toljuk-e el? igen kényes és undorító feladat – és nem is való egy fennkölt szellemű főpaphoz, hozzá inkább való, hogy boldogítóan tudja mégegyszer kimondani azt a szót: szeresd felebarátodat, mint tenmagadat, – rábízván az egyes lelkekre, hogy ez állati mohóságukkal és nyomorúságukkal hogy bírják összeegyeztetni? Viszont az a főpap, aki – mint Serédi is a zsidókérdésben, – elkezdi „taglalni” e tétel kivihetőségének módozatait és példáúl azt a tanácsot adja a süllyedő hajó népének, hogy azért ílyen esetben mégiscsak a saját önzésem a fontosabb, – ettől egy fenkölt lelkű papnak óvakodnia kellene. Bízza ezt rá a skolasztikára, – a szobák titkos bölcselőire, ez nem való ki a napfényre.
Nem tudom megírtam-e már itt, hogy a hallgatás dícséretét én fiatalkoromban két helyről hallottam: anyámtól és a Darányiaktól. (Később Osváttól is.) „Si tacuisses, philosophus mansisses,” – magyarázta nekem D. Gyula, – és még más mindenféle formában terjesztette azt a tudományát, amelyet apjától tanúlt. A higgadtságot is nagyon sokra becsűlték ezek. S most aztán módom volt megfigyelnem, tanúja voltam annak, hogy mire megy az csakugyan, aki betartja ezeket a tantételeket. Mert betartották. – Egy nap nemrég találkozom Rosenthallal, aki azt mondja nekem: – „Voltam a dékán úr őméltóságánál, ennél az ökörnél (Darányi Gyula volt akkor a dékán,) – ez azt hiszi, ha hallgat, ha adja a higgadtat és meggondoltat, akkor az ember mindjárt el is hiszi neki, hogy megértette, amit hall.” (Quidquid agis, prudenter agas et respice finem, – jut eszembe a Darányiak az egyik tanítása.) S most képzeld el ezt a hallgatag férfiút, a Kálmánt a Gömbös-féle minisztertanácson. Gömbös fecsegő volt, pózos, hebehurgya, – képzelheted, mennyire imponált neki ez a meggondolt férfiú. És csakugyan miniszterelnök lett. S akkor aztán elkezdtem hallani: „Ez ám egy szűkszavú ember!” – mondta ki az egyik. – „Higgadt egy férfiú,” – kiáltott fel a másik. Amíg egy napon elő nem állt Sulyok Dezső és ki nem mondotta, amit itt-ott már kezdtek gyanítani; – hogy ő nem hajlandó a hallgatag ürességet bölcsességnek nézni, sem a tehetetlenséget megfontoltságnak, – mílyen érdekes, mílyen érdekes! Negyven éves útját volt alkalmam megfígyelni ennek az egyetlen tételnek, hogy hallgatni kell s tapasztalnom az állhatatos keresztűlvitelét s látom, hogy csakugyan igazuk van, hogy mire lehet menni vele! Mert alig volt egyéb a tarsolyukban, mint ez. Nem ostoba emberek, de nem is rendkívüliek. Csekély tehetségű emberek voltak, tisztességesek és elég eszesek, – ez volt minden.
Hitler nem nagyobb veszély, mint egy romlott rostélyos, mert halál csak egy van és nincs még egy nagyobb halál és négy Hitler sem nagyobb veszély, mint egy.
Mindez pedig füstté válik és semmi értelme sincs, a világegyetemben, – mert semmi se figyel odafönt. Hogy mi a szép, a jó, hogy szeresd-e felebarátodat, vagy ne szeresd és mílyen mértékben és meddig a határig, és hogy mikor jó a művészi kompozició, – a felhőknek ehhez semmi közük. Továbbá: hiába imádkozol olyan vadul a szent hetekben a kegyetlen természet rendíthetetlenűl áll, vagy forog, az ének meg a jajgatás nem hat fel hozzá, nem befolyásolja, egy jottányit sem. – – Nem csak az életed volt hiábavaló, a gondolataid is. Továbbá az anyatermészet egész más természetű, mint te vagy. (Lehet az?)
Csodálkozva nézem saját betűimet, hogy hogy megöregedtem. Nézem-nézem, ezek az én betűim? (Különösen a számok csodásak!)
1938., június 1-én.
|
Hízik a szőlő.
Petőfit olvasgattam az éjjel s az ő példája is mutatja, hogy úgy a regény, mint a verseim korrektúrájában túl messzire megyek. Nem szólva Petőfi szörnyű verseiről, (a legtöbbje szörnyű) – ott annyi javítanivalót lehetne találni, mégpedig ritmikailag is és mindenkép….. – Különben is nagyon sajnálom, hogy verseim új kiadásában a javítások az egész művet a jambus felé vitték közelebb.
Petőfi: – ezt a szemét-tömeget! diákos éretlen zagyvalékot! – Sértődöttsége, jóakarata példáúl nem magasabbrendű, mint egy izgatott diáké – s ez verseiben, prózájában egyaránt így van. (Példáúl amit a zsidók védelmében írt, – nagyon tisztességesen, kedvesen, csak éppoly fejletlenűl…. jól odamondogatja mindenkinek, mint egy mérges diák.) – – S a panasza míly nyárspolgári sokszor, meglepő, – ez a „vad zseni” úgy beszél, mint egy bólogató nagynéni. Hogy az ő apja hogy ment tönkre. – Túljó volt, az volt a baja, – szól az egyik nagynéni. – Hiszékeny volt, tehát a jégre vitték, – szól a másik. (Különben is: a „Levél István öcsémhez”, – mílyen gyenge! Meglepő.) S az egész lelkivilága valahogy fejletlen: amit a hálátlanságról ír, a hűtlen barátokról s a saját szive jóságáról, mindez kisasszonyok emlékkönyvébe kívánkozik. – – Viszont persze remekeinek nincsen párja, némelyike olyan, mint a tűnékeny csoda! (Példáúl a „Négyökrös szekér”.) S olyikban a tüze isteni, csakugyan isteni! („Levél Arany Jánoshoz”) – – S míly gyönyörű az is, hogy „Megölte valaki magát, Az hozta ezt a rút időt….” – – ezek csakugyan a világ legszebbjei. Csak ne feledjük, hogy kevés van ílyen, nem tudom, húsznál több-e? Én ezt nem keveslem, csak épp meg akarom állapitani. S azt is, hogy azért Shakespeare magasabbrendű szellem volt, – a tüze szintén ilyen vulkáni természetű, de érettebb mégis az egész ember. Nem ílyen csacska és gyerekes. Pedig gyakran vettem észre magamon, hogy Shakespeare-ra gondolva, hajlandó voltam Petőfit is odavenni melléje. Rokonok, ez igaz, de azért mégse hasonlíthatók egymáshoz. Csak a kisöccse Shakespearenak. Igaz, ez is elég.
Fontoskodás nélkül nem megy. Meg akarom hallgatni Magyar Samú kis énekes-lányát, hogy elég tehetséges-e, mielőtt ajánlanám. Minek? – S aztán még mindig mindenfélét összebeszélek. Szeretnék kűldöttséget meneszteni magamhoz, hogy végre hallgassak.
Sáros bajúsz.
Most gondold el: valaki tizennyolc éves, teli nosztalgiával, érzés-képességgel és világra-szóló erővel – és senki sehol a láthatáron, akit szerethetne. Minden hideg, közönyös, gunyos…. mintha a természet a lehetetlenséget szeretné s azt, ami boszantó, sivár. Nagyon tüzes valamely teremtmény, csupa vágy és szenvedély, akkor mogyorófapálcát kap és fügét mutat neki minden. Mintha csak a koldús-maradékok dáridója volna ez a világ: mikor már jócskán megtört s erői maradékán tengődik, akkor igen, akkor megnyílik neki a paradicsom. Mikor már nem kell.
Az kétségtelen, hogy én, úgy szólván, mindenkivel összevesztem, rosszúl bántam, kegyetlen voltam: szegény Havas Gyula, szegény Tóth Pádi, – de végigvehetnék mindenkit, aki a közelemben volt! Illyést, Gellérit, Szegi Pált, sőt Fenyő Lászlót, – egyszóval nem voltam emberek közé való. S amellett mikor már tűrhetetlen voltam, elkezdtem hízelegni: – mért vagy olyan rosszkedvű Zoltán, Zoltánom és megcsókoltam esetleg! Fúj! – Nem marad más hátra, mint folytatni a teljes visszavonúltságot, mint egyetlen lehetőséget.
A történelemben ílyenek állnak: a bojárok vették a kezükbe a hatalmat s ez megváltoztatta az államrendet és jellegét. (Mondjuk.) – Vagy: a királyi ház afgán eredetű lévén…. S el tudod-e ugyanezt képzelni a zsidókra vonatkozólag is? Példáúl: akármilyen magyar-érzésüek voltak is, azáltal, hogy a kezükbe kerűlt a katonai hatalom…. vagy a kormányzat, mégiscsak változtatott a dolgok eddigi jellegén. – – Igen, ilyesmit el tudok képzelni. S ha az állna: hogy a földbirtok, vagy a gazdasági élet egésze kerűlvén a kezükbe, hogy – e körűlmény döntően változtatott, – ezt is el lehet képzelni. De a kulturális élet uralma is változtatna, – márpedig a magyar magyar akar maradni, – ez természetes. Ami van, az meg akarja tartani a jellegét és védekezik a lényegét megtámadó befolyások ellen. S mármost, mi akkor a teendő? Helyes-e a zsidók visszaszoritása, megnyomorítása és üldözése? – Ez annyi, minha azt kérdeznéd tőlem: helyes-e, ha a macska megeszi az egeret? Az életkűzdelem kérdése ez, aki bírja, marja, erről van itt szó s öröktől fogva, mindörökké, mert ezen épűl a világ, csinálhatsz, amit akarsz. S én ezt nem helyeselhetem, a teremtést én nem helyeselhetem, én csak arra törekedhetem, hogy, mint Jézus rendelte, vagy az ószövetség, hogy enyhítsem e szörnyű törvényt: ne legyetek olyan nagyon vadak s ne öljetek állandóan. Vagyis, hogy a teremtésnek egy másik, sokkal gyengébb principiumát próbáljam érvényesíteni: a szánalomét. Vagyis: ne verjétek oly rettenetesen az ellenfeleiteket, még akkor sem, ha elképzelhető, hogy ő megtenné, ha fölűl kerekednék. Vagyis, számomra ennyi értelme van annak, hogy „szeresd ellenségedet is”.
Két téma, amelyet ki kell fejtenem: 1) Az igazságosság rémuralmáról. Hogy mint természeti erők működünk ebben: nekünk akarnunk kell az igazságosságot, a bennünk levő és kiirthatatlan erkölcsi erők következtében, – de hogy míly szörnyű volna, ha mindenki azt kapná, amit érdemel: a) ha csak azt kapnók, b) ha a tehetség, azonfelűl, hogy tehetséget kapott, még további jutalmat is kapna. – – 2.) A második téma logikai: mért van az, hogy egyes következtetések, ha egymásra következésükben nem is hamisak, a gyorsaságuk folytán, ahogy egymásra következnek, válnak nonszensszé. (Melléktémák ebben: 1) két vélemény, amely végeredményében egyforma, még nem egyforma, mert az út teszi, a gondolat tartalmát. 2) Mílyen formátlan elemeknek, (chaotikus nyomoknak) kell benne foglaltatni egy következtetésben ahhoz, hogy a keletkezéséről győzzön meg minket. 3) Mért van az, hogy az átvett gondolatok épp ezért sosem hatnak elég meggyőzőn a simaságuk miatt, minthogy a keletkezés nyomait nem hordják magukban. 4) Szóval egy logikai menetben érezni kell azt is, hogy milyen ellentmondó principiumokat győzött le a gondolkodó, mialatt egyik lépésről a másikig előrehaladt.
A régi misztériumok tanusítják, hogy a hajdaniak érezték ám, hogy evvel az élettel valami kis baj van, hogy itt valami nincs rendben, hogy az embernek itt nem jó, – vedd az Osiris-misztériumot, vagy a Danaidákról szóló misztériumot, a Sisiphusét vagy a Tantaluszét…. egyszóval, ahol legragyogóbb az ég, ott is tudták.
Fényes eső. – Hajnali eső. – Dallom az erdőt.
Eppinger bécsi belgyógyász-tanár megírta a Sztalin megvizsgálásának történetét. Ő ma se tudja, melyik volt az igazi Sztalin, minthogy ő a Kremlben hat Sztalint vizsgált meg s ezek mind egyforma emberek voltak s mind a hatról konziliumot is tartott. – Hogy csak a legszűkebb környezete tudja, hogy melyik az igazi. – – Most képzeld el egy színdarab első felvonását: bejön hat egyforma ember és leűl egy asztalhoz! S most vedd ehhez, hogy az egyik esetleg azt kezdi vitatni, hogy ő az igazi… Vagy ilyesvalamit, – mert hisz bármi, ami ebből a helyzetből következik, vagy elképzelhető, mind remekül érzékelteti azt a fantómot, amelyet így hívnak: iszonyat! S úgy is, hogy rémuralom, – vagyis a rémek uralma a lelkeken!
|
„Az idő rohan”, – mondta Darányi miniszterelnök úr. S mért vall tökfilkóra ez a három szócska? Nem tudom, nem tudom. „Eszeveszett órjásként rohan az idő” – kicsit barokk volna, de mégis jobb. – De ez így: „az idő rohan” – ökörre vall, még hozzá „knapp” ökörre és nem lehet megmondani mért? – Iskolai dolgozatok stílusára emlékeztet. Hasonlóképen, mikor egy napról a másra meggondolta magát és zsidóverő lett. És kijelentette, hogy „azért” a zsidókat mindenben a „business” vezérelte. Ökör. Ez a szó, hogy „business” vall az ökörre.
|
Vihar előtti volt, sárga idő. – „Olyan szeme van, mint a gyöngy.”
S a hold, a hold! Lázasan fenn bolyong, pedig már hajnal van. Az ember kinéz s még mindig ott van, érthetetlenűl és nyugtalanúl.
A csillagok kűzdenek.
A boldog nemlét őslakóival….
Ez az élet hogy van teremtve? Hogy legfőbb, egyetlen kincsünkről, az életünkről ki kell jelentenünk, hogy semmis, értéktelen, semmit sem érő? Hogy hiábavaló. S hogy minden erőfeszítése hiábavaló. Nos, hogy van ez teremtve? Az ember számára való dolog ez?
Öntelt életúntság.
Hogy elveszik a kenyerüket és másnak adják, – ebben még van a reálitás. De hogy a fürdőben letartóztatják és koncentrációs táborba viszik őket, mert nem szabad fürödniök, hogy zsidó nevet kell felvenniök megbélyegzésük végett és a többi, – mi más ez, mint emberi gonoszság, a törvénybe iktatott embertelenség? Ilyesmi talán még nem is volt – s akármílyen színpompás is a történelem gonoszságok dolgában, – mert az ember legtöbbször azért szégyelte is magát kicsit, valamelyest – s tudatában volt annak: hogy amit most tesz, az rosszaság, az gonoszság….. De hogy a szadizmusát ennyire helyeselje, hogy büszke legyen állati voltára… Őrűlt kormányozza ezt a világot és nem veszik észre, még a kínzási vágyán sem, – minthogy a világ nagy része hajlik az őrület felé. – – Kifejlődött benne a fantázia meg az emlékezés, – ezt kapta ajándékba a fejlődéstől, de persze ezt se bírja ki, mert hisz egészében egy ajándék se bírható ki, – szüksége van tehát az alkoholra, hogy feledni tudjon. S ha nem adják neki, akkor visszaállatiasodik, az állatiasságba menekűl, hőköl visszafelé, – ez az élet útja. Íme a józan németek, akik szeretnek tisztán látni, s akik az ítélőképességükre hivatkoznak mindig – s akik nem szeretik a mámort, hanem a tisztánlátást, – íme, hova süllyedtek. Iszonyat rájuk gondolni. S a világ siet utánozni őket. Oh gyönge honfitársaim.
Panaszkodik, de ő maga se hiszi, hogy olyan rosszúl van, ez az öregkor csalóka képe s a haldoklás lényege. S akkor egyszerre meghal. Ha tudna róla, nagyon csodálkoznék.
Nemcsak a fájdalmaimon, az írásomon is látom, hogy nem élhetek már sokáig. A kezem nem engedelmeskedik nekem. S az írásom egy öregember írása. Érdekesek ám ezek a zé és m betűk, amelyeknek a szára nem akar kijönni, akármit csinálok is.
Augusztus 29. – Karinthy Frigyes meghalt. Meg vagyok dermedve. Ez jobban fáj mint Osvát, mint Dezső, mint akárki, nem is hittem volna. Úgy látszik, a fiatalkor teszi, hogy együtt voltunk fiatalok. (Tihanyi halála is nagyon fájt.) S mi jön most? – menni kell. De nem is érdemes már így lenni, élni, valami kopár Szaharában, mindentől megfosztva, ami az ember szivéhez volt nőve. – Oh Frigyes, nagyon fájsz! Hogy szabadott neked meghalni? S akármilyen züllött voltál, szerettelek.
Mikor Pilisi Lajos meghalt, (éppen Frigyes mesélte el a halálát két év előtt,) – akkor az ember azt gondolta: – Istenem, ez ő volt, neki kellett meghalnia, nem nekem, súlyos beteg is volt….. holott hát! Édes Istenem, itt van előttem, nekem is át kell esnem ezen a próbán hamarosan…. S oly egyszerű is ez a próba! Nem harsonákkal következik, hanem úgy, hogy ma elmegyek az elöljáróságra, meg az adóhivatalba is, benézek a Rezsőékhez…. aztán mi is következik? Ja igen, aztán meghalok. Vagyis egy egész egyszerű kis esemény ez, apró feladat, nem is túlságosan nehéz valószinüleg…. csak elképzelni oly nehéz. Vagyis efemer jelenség, kicsi, jelentéktelen, csak egy lépés….. az a lépés, hogy a semmibe lépek bele, és már igaz se volt, hogy erre jártam. – Oh Frigyes, egész éjjel sirattalak, hogy tehettél ílyet? Hogy szabad ílyet tenni, hisz nem való volt neked a halál.
Ezt a rossz házigazdát! Itt űlünk és nem tudjuk, melyik pillanatban veszi tőlünk vissza kegyeit.
Hogy nincs egyebünk, mint ez a rettenetes élet. Hogy azt kell rá mondanunk, hogy rettenetes és nincs egyebünk. És nem kell megalázkodni? még önérzetről beszélsz? Ki ellen lázadjon az ember? Megfenyegesse az egeket?
1938., szeptember 1-én.
Az emberiség sok mindent tudott már, ami feledésbe megy, – nem mindent lehet megtartani. Ezer mindenfélét tudott már gyógyítani, biztosan és sok adatot tudott itt-ott elszórva s az mind feledésbe ment és megy is állandóan. S ezért lehetséges, hogy vannak titkos tanítások s egyes mágusok, akik rég elfeledett tanokat tudnak, magános megfigyeléseket jegyeztek meg maguknak, – vagyis a tudnivalóknak ebben a tömkelegében lehetségessé vált, hogy egyesek többet tudnak, mint társaik.
Egész éjszakákat vele töltök, nem hittem volna, hogy vérré vált bennem. Hogy ennyire érdekelve van a szívem. Igen, a szívem fáj rettenetesen s mi más ez, mint szeretet? Szerettem ezt a fickót s nélküle nem teljes nékem ez a világ. Hogy ő nincs többé? Nem is értem. S hogy mi hangok, mozdulatok, mondások, tekintetek, mosolyok maradtak meg bennem utána, nem hinné az ember, – roppant életteljes fickó volt, annyi gesztus és annyi hang mint tiz más ember. Hogy szinte betöltötte az egész fiatalságomat. Hogy ehhez képest, amit másról tudok, szegényes semmiség. S bizony gyakran sírok, mikor senki se lát. S bizony gyalog zarándokolnék el oda, ahol ő elnököl hiú csillogásban és senki mással nem törődve. Haszontalan volt, önző, hiú csirkefogó, – tisztátlan is, piszokba merűlt, de aranyos, édes fickó.
Huszonkét halottat számoltam össze az éjjel. Betölthetnének egy nagy asztalt a régi New York kávéházban. Mikor éltek, nem szerettem őket ennyire. S most folyton sírni tudnék. A szívem rettenetesen fáj értük. – Nemes halottak, nemes halottak, – ezt hajtogatom folyton végső rezumé gyanánt.
Ki tesz ki benned ennyit, mint ez a Frigyes? Nagy Zoltán, szegény Pádi, vagy Turcsányi? Még talán Peterdi sem. Mert hangokkal és mozdulatokkal vagyok teli tőle. Ez egy kis izgatott világ volt mégiscsak. És mindig vidám volt. Oh, fájdalom.
Meghalt végeláthatatlanúl. – Szegény édes halottak. Csendes ember lett belőle.
A sírás elhangzik, – hiába volt. Senkise felelt rá, semmi következése nem volt. Az illető meghal és ügyét senkisem intézte el. (Sírás Velencében.)
Igazán a kávéházból a semmibe lépett. – Milyen szép nagy asztaltársaság kerűlne ki a New York halottaiból! Osvát, Osvátné, Tóth Árpád, Havas Gyula, Szini, Szininé, Rózsafi, Bán Ferenc (most hallom!), Karinthy, Karinthyné, Kosztolányi, Zoltán Vilmos, Váradi István, Kunz Aladár, Pólya Tibor, Boros László, Bálint Aladár, Gara Arnold, Újhelyi, Kaffka, Somlyó Zoltán, Bródy Sándor, Ambrus, Török Gyula, Csáth Géza, Bródy Miksa, Zoltán Vilmos, Tihanyi, Erdősi Dezső, Várnai, Krúdy Gyula, Ady, Rippl-Rónai, Vécsei, Elek Alfréd, Greiner, Feleky Géza, – egy egész kis világ. Hiába mégy be a New Yorkba most már, ne is menj be többé. (Később szegény Szász Menyhért is.)
A létet s tébolyát elfelejti. S most vedd a kék hajnalokat, mire valók?
Zakatol a világ, zakatol. S ez mind arra megy ki, hogy az ember elnémúljon. Nos, kész vagyok. Meghalni muszáj.
Mikor annyit szívtam, amennyit akartam, nem szóltam semmit. Most három Nikotex-mirjam birtokában azt mondtam tegnap, hogy királynak érzem magam.
Önvallomás. Az autóbuszon egy kövér, tömzsi, csunya úr elterpeszkedve űlt s nem mozdúlt, mikor mellé akartam ülni. Kicsit túlhatározottan mondtam neki a pardont, erre észbe kapott és igen alázatosan helyet csinált. (Szegény!) De határozott szavam még tovább is hathatott benne, mert egy elég hosszú és jelentős pillantást vetett a társára, (vagy talán testvérére,) aki épp oly csúnya, törpe úr volt és ferdén űlt vele szemben a hosszú padon. Éppen Hitler diadalának napja volt. S én abban a pillantaban azt éreztem: lám, ezek zsidóverőnek néznek engem – s micsoda fölemelő érzés volt, a másik fajtához tartozni, ahhoz, amely az úr s nem az üldözöttekhez. Azonnal egynek éreztem magam, nemcsak az autóbuszon ülő néppel, hanem a környező világgal. S elég méltányosnak éreztem magam, de azért határozott voltam, közömbös és hideg. S most jön valami, amit nem értek. A két törpe úr igen megtörten és szomorúan ült a helyén, – talán menekülők voltak, de ha nem is, minden okuk megvolt a szomorúságra, mert zsidók voltak az Isten adták, a nyomorultak s ha el is távolodtam tőlük, azért mélységesen sajnálom őket, mert állati szenvedés ez! – – egyszóval én ezt gondoltam: – lám ezek szomorúak! Bizony lehetnek is, minden okuk megvan rá. S még mindig ugyanabban a ringatózásban, bizonyos elégtételt is éreztem: no ugy-e szomorúak vagytok? Örűltem neki, vagy mi az ördög? Ilyen állat rejtőzik a kultúra máza alatt, – mert máz az, rongy, semmi, igaza van azoknak, akik azt állítják, hogy csak máz, – vagy oly ellenszenves volt nekem e kövér, törpe kereskedőféle, amely az előtt bizony hetvenkedett is? És erre gondoltam-e, erre a hetvenkedésre? Nem tudom visszaidézni. Elég abból annyi, hogy meg voltam elégedve a bajukkal és bánatukkal, vagy legalább is megállapítván vettem tudomásul s minden részvét nélkül. Nem értem. Meg vagyok rendűlve a csodálkozástól, hogy mi minden telik az embertől.
Peterdi István álma anyjáról. Ott ült az ágya szélén, élesen megvilágítva. – Már megint milyen gyenge vagy Pista. – Pista: – És te milyen szép vagy. – Mindig mondtam neked, hogy meghalni nem könnyű. Pista: – És én most azt mondom, hogy élni nem könnnyű. – És ekkor szólt a telefon, megszakadt az álom. – – Pista a nővére férjéről: „Memoriátlan ember. Nagyon szerette a feleségét. Aztán, hogy meghalt, nincs felesége, nem emlékszik rá.” (Példátlanúl érdekes megjegyzés.)
Szóval Bán Ferenc is meghalt, Rózsafi Dezső is, – ma értesűltem. Meg vagyok rendűlve a sorozattól. Meg vagyok rendűlve. Ezek nincsenek tehát.
És most Kassákné, rettenetes! Ebben a pillanatban értesülök!
A tények hatalma: – amíg sikere van Hitlernek, senki a világon be nem bizonyítja, hogy nincs igaza. S az emberek kis sorsa dolga ugyanílyen. Ha egyszer otthagytam E-t, akkor nem volt igaza. Mert legalább is az igaz: hogy evvel az emberrel máskép kellett volna bánnia.
A többi ember csak kulissza volt Kosztolányinak. S hogy ez milyen dolog, azt ma kitűnően megéreztem. Karinthy fiáról beszélgettünk, Gáborról. Ha nem figyelek oda: ez egy fiú, szomorú fiú, az ördög tudja, mért mindig olyan szomorú, – mi baja van? (Ezt kérdezték tőlem is mindig a barátaim: mi bajod van? – évtizedek után is, miután ezerszer elmondtam, ezernyi bajomat. Csakhogy oda se figyeltek.) – Ezt éreztem ma: ha nem figyelek rá, akkor azt kérdezem: mi is a baja neki? Ezt szórakozottan kérdezem, aztán szélnek eresztem a bajával együtt. Csakhogy én azt mondtam: ez egy rettenetesen elhagyatott boldogtalan fiú. S mondtam ezt azért, mert abban a pillanatban összefoglaltam magamban az életét – s vettem azt a fáradságot, hogy mélyen átérezzem a sorsát. Hogy mit szenvedhetett a közönyös, szórakozott apja, állatian ostoba mostohája mellett és most teljesen elhagyottan. S ez a különbség. Mert tudok én is úgy élni, hogy festett kép nekem a többi, amelyet szórakozottan tekintek, csak épp az erkölcsi érzékem nem tűri. Halljátok? Az erkölcsi érzékem.
Ma itt járt Kosztolányi fia. Huszonnégy éves fiatalember. Milyen gyerekes! – mondaná az ember magának, – és milyen kezdő ez még, holott én akkor? Kész ember voltam és világokat éltem át. – – Ez az a szemlélet, mikor az ember mint a képet a maga mulatságára nézi a többit. Vedd tehát tudomásúl: épp olyan világokat s épp oly száz fontos nyomoruságot élt át ő is, mint te: feledhetetlen gyerekkori csodákat, iskolai fájdalmakat és halálos vitákat a szülőivel. De ha erre nem gondolsz, akkor mosolyogsz, mint a többi ökör és azt mondod rá: mílyen tapasztalatlan, Istenem, mílyen tapasztalatlan.
Ami nagyon lassú, az már nem lehet művészi. Sem ami nagyon részletes. Bizonyos tempón alúl tehát nincs művészet sem bizonyos lendületen alúl.
A háborúról szóló cikkemnek, (Nyugat, körkérdés,) megtámadható pontja ez: (egyik se jött rá e nagy szellemek közül,) – veszélyes kimondani azt, hogy mindenkihez, az egész világhoz nem lehetünk jók, („az egész világ nem a mi birtokunk, csak, amit a szív felvehet magába”) – legyünk tehát egy kis csoporthoz, a mi népünkhöz, a hazánkhoz jók… mert ez a szólam az egoizmus dallama s ebből már nagyon könnyen gonoszság származik. Mert az e csoporton kívüliek iránt rosszra ösztökél, ad jogot, – mert e tétel parafrázisa így hangzik: szabad rossznak lenni az idegen iránt. S aztán: könnyen meg is szorítható. Melyik legyen az a kis csoport? A reformátusok, – vagy talán csak a családom? (Ahogy J. E. mondta egykor: „ki a jó ember? aki a családjához jó.”) – S a többi idegen. Vagyis ez a tétel rossz embereket nevel. Nem jobb akkor azt a lehetetlenséget irányelvűl szabni, azt a kivihetetlenséget, impraktikumot, hogy legyünk mindenkihez jók, még az ellenségünkhöz is?
Mac Donald úr és Blum úr megették a levesemet, mit csináljak? Főként Mac Donald. (Akkor mondtam, hogy ökör, mikor uralmon volt. Egy nagyhatalom miniszterelnöke, aki pacifista és lefegyverzi ezt a nagyhatalmat.)
Erzsim: „Az igazság gyilkos, kegyetlen dolog, nem való az embernek. Az embernek kímélet kell.” (Mílyen különös. Okos. S amellett: az ember azt hinné, hogy neki nincsenek ilyen igazságai.) Naív lélek, de ha számonkéri magától a dolgokat, már nem is naív.
Emlékezés egy harminc év előtti olvasmányra, – a „Fehér ház”-ra. Idill, amelybe az élet igazsága úgy vegyűl, hogy egy kemény szikrázás áll elő általa, hideg szikrázás, mint a gyémánté. Ritkaság, különlegesség.
Ha ennyire tisztában vagy vele, hogy az igazság nem a másik elé való, akkor talán az életed is olyan. (Vagy olyan lehetne.) – Kernách: – mihelyt valaki egy fix pontot konstruál magának, akkor muszáj meginognia. Akkor rátámaszkodik s a végén feldől vele. (Hűség.)
Emlékezés az északiakra. Knut Hamsun és a többiek, – Haukland is, – olyan emberekről írtak, akik társadalmon kívűl álltak, vagy nem szerették a civilizációt és hajóztak belőle kifelé. Revíziós-emberekről, akik éppen vizsgálat alá kezdték venni apai örökségüket. S mármost ezek számára nevetségesekké váltak a társadalom hazugságai, – nem tűrték s a magukban szunnyadó állatot hívták segítségűl, hogy eredendő tisztasága és fennkölt eredetisége szabadítsa meg őket a konvenciótól. Úgy lehetne mondani, hogy a gyermek eredetisége után áhítoztak, romlatlan látását keresték magukban – s innen van, hogy még az ethikus magatartásukat is bírálat alá vették s nem tűrték példáúl, hogy elnyomja megvetésüket és nevetésüket, ahogy eddig, vagyis farizeust faragjon belőlük. Vagyis hajlandók voltak esztéta lényekké is válni, kegyetlenekké, akik nem kenyereztetik le magukat a jámborságukkal, – vadakká, akik a szemébe röhögnek a pietásnak. Ráismersz? ilyenek ezek? Igen ilyenek. Vegyünk egy jelenetet, amelyet most fabrikálok az ő szellemükben: – Az éhező a torony alján üldögél, arra megy egy ember, ránéz és szeliden, hangtalanúl két tojást tesz az éhező ölébe. Az éhező is ránéz. – Kövér dög, – gondolja magában, – te akarsz velem jótékonykodni? Hisz zsíros a pofád, annyira jóllaktál. – És se szó se beszéd, belenyomja a két tojást a jótékonykodó hasába. Csak azért mert útálja a hasát, az eszét, a jótékonyságát. Ilyenek ezek? Ilyenek. – – Csak egy kis baj van evvel, hogy ez az eredeti gesztus hamar kimerűl formáiban s unalmasabbá válik, mint a hazugságaink. Egy másik embernek a foga nem tetszik, egy harmadik sakkozni hívja, de ő épp akkor vakarózni akar…. s aztán? Nem nagyon variálható a dolog. Az állandó elfogulatlanság unalmas. Nem is szólva arról, hogy – bár nagy igazságokat fejez ki, egy nem kisebb igazságot elhanyagol, hogy nélkülözhetetlenek számunkra hazugságaink s mi annélkül a törekvés nélkül, hogy jók akarunk lenni, már élni sem tudunk. S nemcsak az invariabilis eredetiség gesztusa válik unalmassá előttünk, hanem maga az eredetiség is s az egyszerű kegyetlenség, – az indulatok és érzések hamisítatlan hullámzása, – megúntam Hamsun naturbursait szívem mélyéből. – Déry Tibor a Liában még jobban csinálta, s ez hervadhatatlan érdeme. Hogy ez az egyhangúság mindvégig érdekes nála – és nem is kelti az affektáció benyomását, pedig Hamsun legtöbbször. Az „Éhség” jó, a többi nagyrészben affektált csinálmány.
Három jele volt gyalázatomnak, – haj haj, biztosan észrevették. Észrevették, észre, mit csináljak? (Régi dolgok.)
Régi dolgok. És gyors dolgok. Huszonnégy év után végre meg tudtam felelni J. E. levelére. S micsoda hévvel! S hogy fűt még ma is. Nem a szerelem, mert az nincs, nem is volt talán. De a sérelem. A válasz így hangzik: Erzsike, úgy látom, ezt a levelemet is félreértette, mint az előbbit. Az előbbire virágot küldött, most gorombaságot, – ismétlem, ennyi bizalmat, ilyen bizalmat, hangot én már nem érdemlek. Mégsem utasítom vissza, mert annak jeléűl veszem, hogy szeret. S a szeretetért én mindenkor hálás vagyok. Ha nem is annyira, mint valamikor lettem volna. – – Hibátlan válasz, nem lehet rá felelni, pedig kettős nyakleves. – – Megint órákon át foglalkoztat ez a dajna. Nem tudom, miért?
Micsodaféle civilizáció ez? Egy öreg főorvos, hatvanöt éves, életének legfőbb rezüméja: hogy a nők mégiscsak szeretnek közösködni. Erre jött rá végűl is, hatvanöt év töprengése és tapasztalata után. – Hja mert annyira burkoltuk a dolgokat, különösen azelőtt!
A Fehér ház, – megint elolvastam. Harminc év után. Az asszonynak hideg tekintete van, állandóan azzal fenyeget, hogy tisztán lát s hogy keresztűlviszi életismeretét. Csakhogy az életismeret végső eredményeinek állandó jelenléte egyhangú, – nem vonzó, sőt unalmas is, egy kis hamisítatlan életörömért, amelybe engem is belevisz, (s amely nem csinált és nem elszántság eredménye,) odaadnám minden okosságát. Az ethikus szemlélet fel van függesztve, – jó! s helyette az esztéták kecsességei és undora foglalják el a teret…. az asszony a természet vad és szívtelen álláspontjára helyezkedik, amely a szépet, úgy látszik, jobban pártfogolja, mint a jót…. no de meddig megy ez még? Minthogy az ilyesmi gyorsan kimerűl, hatását veszti rajtunk, míg az érzelem soha!
Egy állandó türtőztetés feszültsége Menczerben is, Anniban is. Mílyen volna ez, ha kitörne? – kérdezi az ember. (Tehát affektációs jellege van.)
Ahhoz nincs ideje, hogy hű legyen.
„Hol van huszonöt évem, mondja meg, hol van, tanár úr?” Bizony hol van? Hova tűnt? Hol fogható meg? Hol tapintható?
Ez nem lehet más, mint rossz munka, a születése körülményei után ítélve. Még semmit sem írtam ennyiszer, csak rosszat: a Catullust. (Még a címet leírni is iszonyat.) És ílyen tanácskozásokat se folytattam még soha. Menczer, Kernách, Déry, a feleségem, Gelléri, – valóságos tanácskozási játszma volt. Nem volt mondanivalóm s nekiindúltam a vak világnak, hogy majdcsak kijön valami. S ahogy a rossz munkák idején, most is gyorsan írnám a jót, – menekülök oda, már meg is kezdtem. Szeretnék már végre valamit írni, ami magától megy, mert valódi levegője van. Ez is fülledt. Ha megítélem ezt a Borton kisasszonyt példáúl…. s így telt el négy év. – Mit csináljak? Úgy fogom fel a dolgot, hogy öregkoromban pepecseltem valamivel, nem volt más. – Felfújtam a semmit valamivé.
1938., november 1-én.
Ha meghaltam, már nem vagyok zsidó. S ez jó lesz.
Tudott franciáúl, németűl, angolúl, olaszúl, spanyolúl s egyetlen lépésre mindez megsemmisűlt, az összes élettapasztalataival együtt, – beláthatod, hogy ez nem az embernek való, hogy evvel nem békélhet meg, nem helyeselheti, nem foghatja fel ésszel. (K. D.)
Ennek a munkának is valószínüleg az a baja, ami annak az átkozott Catullusnak, életem szégyenének! Ügyesen van csinálva, felpaprikázott jelenetekkel, felélénkítve, az értelme pedig semmi. Egyetlen álló helyzet, amelyből se ki, se be, s a szereplők ahelyett, hogy igyekeznének kimászni belőle…. Ott az ajtó, kiléphetnénk a fülledt szobából, talán nyitva is van, vagy legalább is kivághatnák sarkaiból, de nem. Nem tudnak egymástól szabadúlni, – ez rendben volna, no de meddig?
Én elfelejtettem, hogy hogy kell megírni valamit, ez az igazság. Nyílván azt képzeltem, hogy egy „nagy” regényt szélesebben is lehet. Aztán észbekapok s kezdem írni az újat, úgy ahogy kell: kutyafuttában, felületesen, gyors menetben.
Oh édes Isten, ezekkel nem lehet többé dominózni. (Karinthyék)
Nyugodtan azt a címet adhatnám ennek a szemétnek: egy nyavalygás története.
Az a szenvedélyes nyíltság, amely a legelőkelőbb lelkek tulajdonsága.
Megint egy sereg nagy hiba. H. I-nek küldök én levelet! Ezt a baromi ostobaságot! Ismeretlen írócskák műveit hangosan megbírálva, annélkűl, hogy kérnének erre, aztán dedikált kötetet kűldök nekik! (Földes Jenő, Havas Géza, Gellért Kató, Zsigmond Ede)
Ez ma így megy, ílyen bírálat járja, erre tanította meg őket Németh László példája: – nem szeretem, tehát írok róla. Azelőtt úgy volt: amit szeretek benne, arról irok, sajnálom, hogy ezt meg ezt nem szeretem benne, – vagy: ez nagyon rossz, ez métely, – de hogy becses munkáról azon a címen írjon valaki, hogy nem szereti? – – Szokás lett továbbá az író személyének pellengérre állítása. Ezt a verset ő azért írta, mert irígy, vagy, mert idegbajos, – a személyi tulajdonságaiban, környezetében való turkálás…. Nyomon lehet követni, hogy részegszik meg az író úr saját bátorságától. Mindent bírálat alá vesz, az író nyakkendőjét és névjegyét, a házikabátját, – érdekes, igazán. Nem vagyok én tárgy. – – S nehogy egy kis elfogódottságot, vagy megilletődést mutasson! Vagy még tiszteletet is esetleg. Nem, ő rettenthetetlen. S azonfelűl készen ugrott ki Minerva fejéből, – hogy neki tanúlni kéne még, vagy elmélyedni valamiben, arról már szó se lehet! S lehetőleg minden második szó támadó jellegű legyen, hadd ijedjenek meg tőle. Szemtelenség, igazán szemtelenség. – Ő nem mint ember, hanem mint megfigyelő volt itt, a lelkét otthon hagyta. (Egy Földes Jenő nevű rettenthetetlen ifjúról van szó.)
Milyen jó novella lett volna abból a hülyéből, aki „dalművet” írt a „panzi”-ról. Mílyen kár, hogy eldobtam! Itt a délamerikai. Meg a röntgenes doktor.
Meg kell gondolni, még eddig mindig azzal jártam rosszúl, ha barátságos voltam és sohasem azzal ha rideg voltam. (Az öreg Gelléri, Fenyő, Ferenczy, Illyés, Szabó Lőrinc, – Gellértnek: ő beszélgetni szeretne velem – én: nagyon megtisztelő. Mért felelek én ílyet? Nem is értem.)
Itt a rosszhoz kell igazodni, hogy lám, másnak is milyen rossz. Mert itt nem a jó a principium.
Mikor igazgatóságot, főigazgatóságot helyeztek kilátásba, nem tértem ki. S most ki fogok térni. Mert nem megy tovább. Mert ki az a hős, aki világok megvetését kibírja s mégcsak nem is a meggyőződésért. Mert századszor ismétlem: a zsidónak se nyelve, se földje, se tradiciója, se hite, s amellett nem nomád pogányok közt szorítja kebléhez erkölcstanát, a kereszténység a zsidó erkölcstan folytatása, sőt fejlettebb formája is, – mihez ragaszkodik tehát oly görcsös erővel? Minden, ami van, meg akarja őrizni karakterét, – de az övé korcs karakter. S ekkora szenvedés árán, hogy minden fél évszázadban lenyúzzák? Célpontot ad a különállásával, mert a világ minden megtámadhatót megtámad. – És mégis azt gondoltam: hogy az üldözötteket nem hagyhatom ott. Gyerekem nincs, idős is vagyok már s aki voltam, az maradok. Le is tettem a garast, meg is írtam, hogy mi vagyok, – s ha nem kellek nekik így ahogy vagyok…. – – A meggyőződésem az, hogy a zsidóságnak el kell tűnni a világból, be kell olvadnia, de az volt a véleményem, hogy feddhetetlenebb vagyok, ha ezt mint zsidó hirdetem és állítom. Vagyis nem önigazolásomúl. S most mégis kitérek, mert nem birom tovább. Mert mindenütt szembeköpnek – egyébről sincs szó, mint hogy mílyen aljas és becstelen a zsidó, – a világ harsog tőle s ki az a hős, aki ezt kibírja? Aki nem érez szégyent azért, hogy az. – – S ezenfelűl: én nemcsak azt akarom dokumentálni, hogy ez a zsidóság helyes útja, hanem legfőképen azt, hogy magyar író vagyok. Éspedig mindenáron ezt és ha bármit is követelnek tőlem ezért: formaságot, vagy akármit. Hogy vágassam le ezért a karomat, akkor is az akarok lenni és megteszem.
És nem fogok innen elmenni soha. Lenyúzhatnak, akkor sem. Ez a hazám. Itt élned s halnod kell. Hát legfeljebb rosszúl bánnak velem, mit tegyek? Vannak mostoha gyerekek is a világon, sőt édes gyerekek, akiket nem szeret az anyjuk. S az mégiscsak az anyjuk s a gyerekek tragédiája, hogy nem szerették őket, s éppen az a személy nem, akiért jó lett volna élni-halni. – Én még sehol sem éreztem jól magam, semmilyen országban, semmilyen városban, csak itt, csak Budapesten, s már fiatal koromban is. Mit mondjak még? Mikor Pádovában magyar szót hallottam az utcán, leszaladtam a szállodából. S most én innen elmenjek? Nem, itt fogok meghalni.
Erzsim: Mintha elmebaj kormányozná a világot, a téboly. Kiderűl, hogy Kóródyék kitérése érvényes, hogy ők 1919 óta reformátusok, a gyerek reformátusnak is született, erre az asszony zokog, a gyerek boldog…. s mitől? Ettől a két szótól: evangélikus, református. A gyerek nem változott meg, ugyanaz, aki volt, a szülők is ugyanazok, a környzetük is, minden! És mégis, úgy érzik, hogy megfordúlt velük a világ: az emberek nyájasabbak ezentúl, – az emberi önérzet is visszatérhet beléjük! a nap aranyosabban süt ettől a szótól. Most ezt vedd be, emberi ész. Akár a homoiúzion korában! Dehát ahol a téboly az úr, ott az ésszerűségre hivatkozni, vagy megpróbálni mindenáron aszerint élni, nem lehet… Feladom a harcot.
Elfelejtettük a verset: „Késő este értem a tanyára… – – készűlt vacsorára.” Miből készűlt a vacsora? Találgattuk Erzsivel: Friss gulyásból, – nem jó, rettenetesen rossz. Törtem a fejem, mit lehetne odatenni, ami nem ront, nem teszi tönkre a verset. – S nem tudtam ilyen szót találni. Turóból? – rettenetes. Tejből? – – – Milyen csodás ízlésű ember volt ez! Így lehetne költészettant tanítani. Hogy egy szó mennyire tönkre tehet mindent. „Friss gyümölcsből készűlt vacsorára” – remek. Móra Ferenc vastag gulyást írt volna s a magyaroskodók mind. S azt is tanítani kellene, hogy a „Négy ökrös szekér” című remekműben ez a név Erzsike, – „Erzsikének”, míly csodásan hangzik s míly csúnya volna ott Lola, vagy ilyesmi. Hogy tudtam volna tanítani őket s nem hagytak. De nem panaszlom. Szegény Petőfit, ezt az Istent halálba kergették s én panaszkodjam?
Előbb fölkelt, hogy elmenjen a családjának kenyeret keresni. – Nekem családom van, – mondta haragosan. Aztán visszafeküdt s elkezdte hangosan mondani a halottak imáját, saját maga felett. Abban a végső derengésben. S aztán kezdődött a vég. – – Magam pedig a dívánon űltem s papírból kivágott katonákkal játszottam. Nem éreztem semmit. (Apám halála.)
A konzervatizmus felett tehetetlenségi nyomaték, tudjuk.
Képek az ujság mellékletében. Az angol hadűgyminiszter egy ágyut vizsgál s közben röhög. Állatian. – A norvég trónörökös megérkezik Londonba halott anyjához, méltóségteljesen, komoran s mögötte mindenki nevet, – Isten úgy segéljen, főként a nők. – Szent Hubertus napján nagy vadászatok vannak Franciaországban. S le van fotografálva egy szarvas amint a kopók raja elől úszva menekűl, – sőt két kép is van erről…. Gondold el: nem mulatságból úszik, a szíve majd megszakad izgalmában, aggodalmában s az erőfeszítéstől, – de az emberek ennek örűlnek. A szarvas szája kicsit el van már torzúlva bús komolyságától. – – No furcsa növényzet ez bizony! S nem „rentábilis” itt lenni. (Erzsi szavai.)
Hát nem becsapás ez? A teremtmény nagyon meg akar születni. Hova? A pokolba. A zsidó gyerek is nagyon akar. Rugdalózik, türelmetlen.
Péntek, 1938., december 2. – Zsakettet vettem, egy kis ünnepélyességre készültem el – s jaj de csúnya lett. Pedig egy kis meghatottság is volt bennem – végre az új testamentum egész fiatalkorom legfőbb könyve volt. Sokat sírtam rajta, fölötte. S a pap arca ma zsíros volt, hájas az egész ember, a szine piszkosan szürke, a tekintete mohó s a viselkedése álnokúl alázkodó…. s a többiek, akik mind ott voltak! Szegények!
Érdekes, hogy lehetséges: hogy vannak kis növénykék is a réten. Ezek mindenféle praktikával léteznek biztosan, – a magvaik talán olyankor kelnek, mikor más növény nem, vagy előbb, vagy később, vagy máskép s beérik olyan táplálékkal, amely másnak nem kell, vagy egy csekély kis por is elég nekik a kövek közt…. – íme zsidók, így kellett ügyeskednetek a gettóban, kereskednetek, mert más szégyelt kereskedni s ahol maradt egy kis életlehetőség, oda gyorsan becsempésznetek magatokat. De most ezt is lehetetlenné tették a németek. Meg kell tehát szűnnetek, valószinüleg. Sok nép pusztúlt el világon, nemcsak ti. Tizenhat évvel ezelőtt még azt mondtam Kóródyéknak: – a kis népeknek is van létjogosultságuk, – senki se tudja, mért teremtette Isten a kis népeket. Teremtette. Sőt, nemcsak az van, hogy a népek igyekeznek megnőni, hanem az ellenkezője is: ami nagy, igyekszik széttöredezni, – mert éppen karakterben különválik a nagy egységtől…. s ami van a világon karakterét meg akarja tartani. De ma azt mondom, ílyen szenvedések árán kár megőrizni ezt a hibrid karaktert s a különállás által állandó célpontúl kinálkozni az emberi állatiasságnak.
Folyton Karinthyról gondolkodom megint hetek óta. Iszonyúan fáj nekem, nem is tudom mért? Mintha ő lett volna az ifjuságom. Nem furcsa?
XII/21. Egy levélből (Déry Tiborhoz, a fogházba:) – Richard Katz nevű nagyon tehetséges német írónak olvasom egy útleírását. Egy észrevételt vet el a kínai rajzról. Azt írja nagyon helyesen: Hogy a kínai tájkép néhány vonás, – három-négy vonal az egész, „aber das sitzt,” ahogy magát kifejezi. S mért fejez ki ez a semmiség mindent? Hogy lehetséges ez? Úgy, hogy a festő úr három évig gyakorolja, hogy melyik az a három vonás, amely mindent kifejez. Nagyon helyes beszéd. – Mert mi az, amit biztos kéznek nevezünk? Az a kéz, amely mindent agyonlő s észre sem veszed. A szíve közepén talál el mindent, – nagyon helyes beszéd. S ehhez sok gyakorlat kell s az anyagnak teljes ismerete. Nézd: Vak erők hozták létre e világot s addig munkálkodtak egymás mellett és ellen, amíg olyasmi alakúlt ki, mintha törvénye volna, – (utólag!) – mintha tervszerű volna. S ez az! Addig surlódtak, amíg létrejött valami, ami egyedűl lehetséges. Van szerencsém tehát e szóval megmagyaráznom, mért írom már hétszázadszor ugyanazokat a mondataimat készülő kis müvemben.
Én mondtam azt először: – Nincs nemzetiségünk, csinálunk hát magunknak egyet, a zsidót. S ezt megmondtam 19 év előtt Fábiánnak. – És most: mindenkit öleljünk szívünkre, – ruthént, tótot, szerbet, – így szól a kormányzói parancs, csak a zsidót nem. Azt gyűlölni kell.
Hitlerék kifelejtették az érveik közűl: faj legalább annyira létezik, mint igazság. Nem tudjuk meghatározni, miben áll, megfoghatatlan, de azért érezzük, hogy létezik.
Nem tudom, leírtam-e ide, hogy néhány goethei „remekművet” újra elolvastam: a Prometheust, Geister űber Wassert, a Ganymedet, a Kronoszt – s hol van ez Hőlderlin fenségétől. Rendkívűl gyengének találtam s retorikusnak. „Ich dich ohren? Wofűr?” – A nagyanyáink retorikája jutott eszembe.
Húsz év után viszontlátom saját szavaimat. Karinthy nálam aludt s én így szóltam hozzá: – Az, hogy az emberiség iránt jó vagyok, nem ment fel a kötelezettség alól, hogy egyesek iránt is jó legyek. – S most szó szerint benne van hátrahagyott naplójában.
XII/26. Isten betereli a báránykáit, karácsonykor a legkedvesebbeket, – az édes John Fegan meghalt. Szegény, édes, öreg barátom. Hogy ez is mennyire fáj. – – Emlékezzél szegényre, mikor itt állt az ajtó mellett és mutatta, hogy ő kisgyerekeket hogy tanít. (Nem volt már elég órája, muszáj volt kezdőket vállalni.) S öreg tagjaival elkezdett tornászni: I bend my arms, I fold my arms…. Aztán meghajolt. – – Mit kívánhatok szegénynek? Hogy úgy legyen ott, ahogy remélte, hogy legyen egy paradicsom is valahol e pokol után, mert ő odavaló. – – Az bizonyos, – ha nem is talál ott semmit, mégse tudnék neki jobb életformát, mint ahogy élt, mert hinni, vakbuzgónak lenni, – ez talán az egyetlen lehetőség, hogy az ember ezt kibírja. Vagy legalább is, a legjobb lehetősége. – – Oh ti szegények valahányan! Milyen élők voltatok! S most a világ legnagyobb csodája volna, ha egy centiméternyit megmozdítanátok a kisujjatokat a sírban.
Még van egynéhány szarvas az erdőkben, még nincs kiölve mind, – de ezt is csak azért tartja és tenyészti az ember, hogy egyenként célba vehesse és megölhesse. Az életörömnek szolgálnak, hogy lehessen kényelmesen és könnyen, sportszerűen és a jólevegőn ölni. S kik e vadászok? Mind a legnagyobb állatbarátnak mondja magát. S azok is, elhiszem nekik. Az élet zagyvalék.
Vártuk a halált, ő is, én is. Ő szegény mégis elhárította magától, templomba járt….. de érezte persze, hogy meg vannak számolva az órák. S most itt van, bekövetkezett. „Átlépett a keskeny pallón s elrepűlt.” – – Fáradt és komoly volt.
Egy exakt család exakt kislányának, (Holló Ágnesnek): – 1) Egy szemernyi romantikáért kapsz egy hatost. 2) Teketóriázz velem egy kicsit, kapsz egy hatost. 3) Két pont között a legrövidebb vonal az egyenes, – a legrövidebb, legenergikusabb, leghatározottabb, legcélravezetőbb, de nem a legbájosabb s nem a legboldogitóbb. Mert egy kis kokettéria, egy csöppnyi görbeség példáúl boldogítóbb lehet, mint egy köböl igazság.
A gyermeki örömök, amelyek az ember szívét egész életére megédesítik.
Shakespeare: ejti a szavait, sokszor olyan, mintha elszórná, odadobná.
A tél hercege.
Disraeli: Ott áll a szobra a parlament előtt, idegenek számára, akik nem ismerték. Nem érzed ebben is, micsoda nonszensz az egész? Mert gondold meg, senki nem tudja ezek közül az ő dolgát, senki nem élte át s neki is: a közönyös idegenek tömege ez. Nékik akart ő bizonyítani valamit? Hát nem a nagymamája volt az, aki a legjobban tüzelte, mert kicsinyelte és becsmérelte, – hát nem az kellene, hogy ő jőjjön ide csodálni az unokáját s azt mondani: – lám, szobra van. Hát nem ez volna az elégtétel? Akkor érdemes volt szenvedni. Csakhogy a nagymama meghalt, mikor ő még semmi se volt. S az apja meg a nővére, – ha legalább ők láthatnák a grófságát meg a szobrát, de nem. Semmi olyas nem adatik, aminek értelme van. Az apa sose tudta meg, hogy a fia a nagy Disraeli. Csak annyit, hogy bolondos, fura tehetség.
A természet hagy minket ugatni, – disztinkciókat csinálni jóságról, miegymás, – aztán megdöglünk. Mindegy, hogy mit beszélünk.
Én voltam az, aki először hivtam fel a világ figyelmét, a tengerbe döntött kávé jelenségére, – naplómban. Így nem mentem semmire. Hogy nem szereztem magamnak helyet a világon.
Különben, tudod mit, – mindegy. Mikor Robert Peelt megbuktatták, mílyen sáppadt volt, ahelyett, hogy tiszta szivéből mosolygott volna, mondván: – mindenki megbukik. Majd az is megbukik, aki megbuktatott s én esetleg még mindig itt fogok űlni. – – S mikor W. Pitt bukdácsolt fel-le? S létezik az ma már, tud róla valaki, az igazi valóságáról? Pitt sem létezik, csak könyvekben áll a neve, de ő maga se tud róla.
A hivatkozás helye1939., január 1-én.
Ma pénteken, január 13-dikán arra jártomban bementem a Dohány-utca 63 kapúján s megálltam a lépcsőházban, néztem az udvart….. A csendélet állandó: egy macska űl egy küszöb előtt s ugyanolyan-féle feketefoltos, mint az én macskáim voltak. Hogy szinte arra szeretnék ebből következtetni, hogy a mozgás csak látszat itt, voltakép örök a mozdulatlanság. (Ahogy azt a Pensieroso kőalakja gondolja is valószinüleg.) S az idő áll. Folytonos délután van. – – Emlékezni, ebből állok ma már s ez következik, márcsak ez. S elszakadni, amihez a szivem úgy hozzá van nőve, – aki voltam, – míly tragikus már ez is. A szívem olyan fájdalommal ragaszkodik a múltjához, még nem is láttam ílyen embert. – – Ott álltam a New York-kávéháznál s néztem fel az ablakon át arra a drága félemeletre, ahol az ifjuságunkat töltöttük – tegnap. S hol vannak a drágák. Sírtam az utcán. Frigyes, – ő fáj a legjobban, nem tudom mért. S innen indúlt el „a nagy” Korda, igazán innen indúlt el….. S mikor megláttam a színes ablakokat, ugyanazokat, – igen az ablakok még ugyanazok, nem akartam, nem tudtam elhinni, hogy mindez elmúlt. Oly erős, oly szédítő hatása volt rám éppen e szines ablakoknak. S fönn megint vitatkozók, fiatalemberek az asztaloknál, ahol mi űltünk tegnap. S ugyanez az ablak látta szegény Pádit. – – Különben is olyan vagyok Pesten, mint egy kivándorló, aki látogatóba érkezett. Tizenhárom év alatt ha egyszer jártam arra. – S no aztán a Dohány-utcai ház. Ott álltam a régi házban s néztem a lépcsőt, amely látott engem mint nyolc éves gyereket, a lakók névjegyzékét, – az is látott. (Abba a bizonyos boltba bemenni huszonöt éve nem mertem – s hogy eliramodott ez a huszonöt év. Érthetetlen. Ha bolondulásig töröm a fejemet, akkor sem értem. Hogy közben elmúlt az élet s már vége is van. Mi volt az egész?) S nem gondoltam arra, hogy itt lenn írtam, a Nyilas havát, az Armeniát – s fenn az emeleten a Boldogtalanokat…. nem, nem, csak néztem az udvart, alig változott, csak kicsit szürkébb lett…. Poros. Arra se gondoltam, hogy mit szenvedtem én itt e kapú-ívek alatt s hogy hányszor osontam én itt a kuckómba lábujjhegyen kora reggel. – Most látom, milyen piszkos környezet volt s milyen iszonyú szegénység. Aki nem ott születik, ezekben a kaszárnyákban, nem tudja, az nyílván azt képzeli, hogy a polgári jólét a szabály. – Vagy még porosabb és szegényebb és megalázottabb lett ez a vidék? Elamerikaiasodott a nyomor, úgy veszem észre s már ennélfogva is még nagyobb. – Az iskolaudvarba is bementem, megnézni, hol állt egykor Héczey bácsi cigarettázva. Mílyen ferde, dőlt, ócska és rozoga már itt is minden. Rálép a halál. – Keresek valamit, ami látott engem mint gyereket. Az udvari porolóállványt megcsókolom és sírok. – – De visszatérve a régi házhoz. Itt megint egy ablak volt rám olyan nagy hatással. A lépcsőház nagy ablaka oly furcsának tűnt, – ez nem volt azelőtt oly világos. S ime, az egyik részén még ott van a régi edzett üveg nagyúri mintájával. S mihelyt elképzeltem az egészet, megint fiatal voltam. Szédítő erővel fogott meg az az érzés, hogy semmi se múlt el, mindez érzékcsalódás, én fiatal vagyok, pár pillanat óta állok itt, az ablak alatt, a jól ismert, rettenetesen ismert nagyúri üveg-minták alatt, a régi világosság alatt s csak tűnődtem egy kicsit s csak álmodtam azt, hogy közben elmúlt valami…. – – No mondok valamit! Az nem volna jó, hogy mindig, minden maradna a régiben, hogy is lehetne kitartani, – dehogy ez sincs jól…. hogy így kitépik az ember szivéből, ami szent neki? Nem, nincs jól, ez nem kevésbbé rossz. Épp ma gondoltam, hogy, akik ott fönt űltek a New York-kávéházi balkonon, szentek nekem. Aztán megfogtam a lépcsőkorlátját abban a házban s azt mondtam: ez szent. – S anyámra mégcsak gondolni sem merek s arra sem, hogy mit sírt, szenvedett ő itt e piszkos falak között, e nyomorú vidéken.
Hát szabad ezt tenni valakivel? Hát jószívű az, aki ezt teszi az emberrel?
S ebből nőttem ki? Az egyik üzletre az van kiírva: „A Sücihez”, – bizonyos Eibenschütz úr űzletére. S most képzelj el egy érzékeny fiút ebben a környezetben, ebben a poros világban, ebben a gettóban és dúrvaságban. Hogy is maradtam meg s lettem mégis azzá, ami vagyok…. – S míly érdekes érzés! Aki ma indúl el onnan, abból semmi sem lehet, az az érzésem! S hogy mért? Nem tudom. Sötét a jövő, nincs jövő, az érzésem. Mert akkor mégiscsak valami feltámadt és fellendűlt, és megindúlt, gazdaságilag is és ma pusztul, ez a reménytelen érzésem van nem is tudom, miből adódik? Azelőtt: volt Nyugat, új friss vicclapok indúltak, új irodalom, volt egy kis Thália-Színház, a karriérek így-úgy, de mégiscsak kibontakozhattak… de mi lehetséges most? Az ország kicsi, magára hagyatott, a legnagyobb veszélyeknek van kitéve, az egész világ felfordulóban, a művészet tehát döglődik…. De meg ílyen kicsiségben is furcsa az érzésem: – diákkorodban kimentél este a villanyfényes, gyönyörű körútra. S ma ez a körút is sötét és piszkos, ocsmány és nyomorúságos, nem tudom, mért. Reménytelen a körút. – – S mármost képzeld el, ide hazamenni, ezek közé a falak közé, a piszkos lukakba visszabújni, mondjuk az első abbaziai kúra után…. csoda-e, ha ebben a piszokban s e tönkrement, tönkrefáradt és bitang emberek közt olyan volt egy évtizedig ez az emlék, mint a tündérálom, már tiszta légköre miatt is. – Csoda-e, ha iszonyodtam tőle, ha nem volt otthonom, ha nem is akartam soha hazajönni s ha nem gondolok oda sohasem. Megtagadom a múltamat, persze, mert nincs benne szép, csak ocsmány fájások és kűzdelmek.
S mit gondoltam én itt a falak közt? Volt most oly pillanatom, mikor azt gondoltam, hogy talán semmi különöset. Hogy ugyan folyton jegyeztem, de csupa ostobaságot. S hogy csak annyi volt az egész gondolati anyagom, ami a verseimben meg is van írva… De aztán eszembe jutottak egyes gondolatcsoportok, amelyek gondolkozásomnak ma is pillérei. Példáúl ez: hogy eső esik a városokra is, mert a törvény nem részletes, nem a részletekhez alkalmazkodó, hanem általános. – Vagy az élet részletességéről szóló észrevételeim, amelyek semmiféle szabályokba nem foglalhatók. S csodálkozásom a jogtudományon, amely mégis megpróbálja ezt a lehetetlent, példáúl, hogy mi történjen akkor, ha valaki nem téglából, de márványból tör le egy darabot, éjjel és idegen helyen. Vagy ha egy ág áthajlik a másik udvarba, illetve nem is az ág, csak az árnyéka…. – S az észrevételeim arról, hogy a nagy és egyszerű kozmikus törvény, amely úgy látszik, logikus és konszequens és egyszínű, hogy bomlik szét a föld légkörében a szivárvány szineire…. hogy változik az egy többfélére, (s amely lényegében úgyis ugyanegy marad, csak formáját változtatja,) – s hogy a surlódás itt hogy hozza létre épp ezt: a formaváltozást, vagyis az életet…. – Nem voltam értéktelen ember, ezt meg kell állapítani, akármílyen kegyetlenűl itélkezem is.
(L. a 135 oldalt) [Utólagos bejegyzés, a „Karinthynak először ötlete támadt…” kezdetű bekezdésre utal, jelen kiadásban l. az 1939. október elsejei bejegyzés.] De mennyi mindent tudott Karinthy fiatalkorában. Példáúl azt is, hogy idősebbnek kell mondania magát. S én mind e mai időkig azt hittem, hogy egy évvel idősebb nálam s még egy kis tiszteletben is volt része emiatt. Nem volt ő a gondolkodó elme, mert az nem az eredmények kedvéért gondolkodik, hanem gondolkodni szeret. S nem bánja, ha minden a végtelenbe fut is, és reménytelenűl: minden praktikus haszon nélkűl. S ő szerette az eredményeket, túlságosan is. De azért volt egy pár nagyon eszes észrevétele így: Lear Kentjéről, (mikor kalodába teszik, az igazmondásért,) Madách Évájáról, (az apoteózisról,) Dosztojevszky Szvidrigaljovjáról, (mondván, hogy ez az alak Shakespearehez méltó, ahogy megjelenik, s ahogy a szerelméről azt mondja, hogy olyan, mint a málna s ahogy a pókok túlvilágáról beszél,) – Tóth Árpádról, Kemény Simonról, rólam, (a máj, vénasszonyok,) – Reviczkyről, („mikor már alkonyúlni kezd”) – a Macbethről (dreamed by a fool,) – Othello khaoszáról, – Goethe bölcsességeiről…. (azért sorolom fel, hogy el ne felejtsem,) – Petőfi Aranyhoz írt leveléről, (mennyi mindent tudott ez a fiú,) – Copperfieldről, Jób Elifázjáról, aki szid,…. S míly pompás, szellemes meghatározásai és felismerései voltak, – fiatalosak, kedvesek: a szerves betegség a szervetlenen…. testünk akadálya a teljes egyesűlésünknek azzal, akit szeretünk…. én mindenfélében hasonlítok hozzád, – mondta nekem egy éjjel az Üllői-út sarkán, (szegény!) – a jóságom: az még mindig nem én vagyok, sem a rosszaságom, sem specifikusan személyes mivoltom, mert olyan, mint a tiéd, én csak azzal az erővel lehetek teljesen azonos, amely létrehozott…. Mit gondolsz, mílyen boldog volnék, ha egy szellemmel végre találkozhatnék…. Míly megható látvány: egy öregember, aki még mindig rág…. – A nők hite: hátha van Isten… S az ifjúság véres pesszimizmusát ismered? – – S a közületről: hogy az gyermek a felnőtt és fejlett individuumhoz képest. – – Liliom! – kiáltott rá Rónai fényképész a feleségére vadúl – s e becenév használata közben akarta agyonütni…. S Jób Dánielről: egy segéd aki szenvelegve szól a vevőhöz: jobbat is adhatok… – S amit a katonák trágárságáról tudott! – Szellemes, okos fiú volt. – – Hogy fáj nekem ez a Frigyes, – nem értem, egész éjszakákat vele töltök most is. Mértéktelenűl fáj – s a szegény, a világ szegénye, az áldott Fegan bácsi is érthetetlenűl.
És milyen piszkos és szegényes a New York-kávéház, (Nyehónak nevezte Frigyes harminc év előtt, jössz a Nyehóba?) – a világnak e legdrágább kávéházából mi lett? – És mért van olyan rőtes-féle fény a Dohány-utcai ház udvarán? S ez a nagy csend hozzá a macskákkal, – valósággal misztikus az együttes. (S a macskák ugyanaz a fajta, mint az én Micim volt. Biztos, hogy az ő ivadékai, rokonsága. Tiz macska-generáció az egész azóta.)
Semminek nem járhatsz a végére. Évekig törheted magad azon, hogy milyen is volt az, mikor a Dohány-utcában voltál egy délután…. s nem jutsz el a hangulat legmélyére.
Most derűlt ki, hogy még a nyugdíjamat is elveszik. Mílyen élet ez?
Nyafog, rosszkedvű, aztán szétüt az emberek közt, mint egy boszorkány: bomba.
Tegnap mesélte Benke, hogy Sámson Mária, akit úgy szerettem, akárkié volt. Hát ilyen volt az életem, mit csináljak?
A matematikában vannak tételek, amelyekre nem szégyenlik odaírni, hogy megoldhatatlanok. (Példáúl a osztva 0-val.) S mért szégyeljük mi ezt erkölcsiekben és egyebekben? Mért akarunk mindenáron állástfoglalni. Példáúl: Sámson Mária Adorján Mihálynak köszönheti, hogy kikerűlt az otthoni nyomorból, Adorján a legnagyobb önfeláldozás árán is taníttatta – s végűl be is jutott az Operába….. Csakhogy Adorján Mihály undorító ember volt s most hálából ki kellett volna tartania mellette? Lehet ezt kívánni? Nem visszataszítóbb az ílyen hősiesség, – szerelmi dolgokban, – mint a csalás? S nem érthetőbb-e, ha néhány évi erőszakos kísérletezés után úgy otthagyta, hogy tudni sem akar róla, kijelentvén szóval is, hogy „erről az emberről pedig, aki olyan jó volt hozzám, nem akarok tudni többé, nem létezett, – a mór megtette kötelességét, a mór mehet.” Értsük meg egymást, nem szép beszéd, nem helyeselhető álláspont, – de lehetséges-e ebben a helyzetben olyan, amely helyeselhető? Megoldhatatlan helyzet volt. Se ottmaradni, se elmenni: egyik sem volt elviselhető, vagy akár erkölcsi érzékünknek is megfelelő, – csak embertelenség útján lehetett megúszni bármelyikét. S nem érthetőbb-e, ha inkább kioperálja az egészet magából s akár hálátlanság árán is, ha elszánja magát a dúrvaságra is? – – Anyámmal való helyzetem volt ílyen. – – S épp úgy, be kell látni, hogy egyes emberekhez való viszonyom megoldhatatlan: Pataki iránt példáúl volt bennem szeretet, viszont nem tudtam elviselni, tehát még jó is, hogy megsértett. – – „A zsidókérdést most kell megoldani,” – mondta Eckhardt úr, (ez a dúrva fráter, ez a kulturátlan személy, akihez képest Rassay római magaslatokon van,) – de hogy kell elintézni? Példáúl a lelkem hogy fogja elintézni? Az üldözés és káröröm útján, vagy hogy? S a valóságban? Az összes állam elzárta határait. Körűlbelűl százezer zsidó kiment Németországból, a többi ott nyomorog és vár. Megegyezésre jutni nem tudnak s az elzárkózás egyre ijedtebb. Most tessék elintézni. Mint az egérfogóban űlnek itt a zsidók, várva a csapást, amely meg van nekik ígérve és se ki, se be. Háború lesz s ágyutölteléknek fogják őket kűldeni, ez is meg van ígérve nekik – és nincs menekvés. De a lelkük is mílyen bajban van. Én még mindig kitartok amellett, hogy magyar vagyok, de lehet ezt a tömegtől követelni, nem természetes-e föltételezni, hogy épp oly közönséges és aljasindulatú személyek vannak többségben köztük, mint az üldözők között? Nem természetes-e tehát, hogy az üldözésre gyűlölettel felelnek? S mármost: a hazáját gyűlöli, – s kimenni? ott hazátlan, talajtalan, nyomorék egy életen át. Elejtem őket s a rajtuk és sorsukon való töprengést. Ügyük megoldhatatlan, átengedem őket magammal együtt a pusztulásnak. – – De a legtöbb viszonylat megoldhatatlan. J. E-t elvenni Isten őrizz! S hogy nem vettem el, meddig voltam betege! – Karinthyt hogy siratom. S ha feltámadna, tudnék-e vele lenni? Elviselhetetlen volt a hiúsága, a vak hiúsága és tetszeni vágyása. És Fegan bácsi után hogy kívánkozom, hogy fogadkozom: ha élne, hogy igyekeznék türelmes lenni és lélektelen gépiességét szivesen elviselném, – nem viselném el. Ezek a nosztalgiák is megoldhatatlanok. – (Vagyis még erkölcsi érzéked elégtelensége se tévesszen meg a tekintetben, mintha azáltal, hogy elégedetlen vagy, mindjárt meg is volna oldható valami.)
A regényem is megoldhatatlan helyzetről szól: egy ember szeret egy asszonyt s az asszony nem szereti. Mármost a férfi mit csináljon: követeli, hogy szeressék, fenyeget, szelidséggel próbálkozik, kérelemmel, – mindez nevetséges, mert aki nem szeret, az nem szeret. S ezért kicsit nevetséges ez a téma, mert állóhelyzet s a tehetetlenségnek helybentopogását fejezi ki – s ha még rövid volna ez a kűzdelem – hagyján! – ha gyorsabban jönne rá helyzete terméketlenségére, nosztalgiái sterilizálására, még jobban elviselnők. Csakhogy ő a tehetetlenség összes variánsait kipróbálja magán, tehát lelkileg nem sokra megyünk. Ha hamar ölne – példáúl, – az indulat igazolná a regényt. De így? S ez az, amit ide-oda való tántorgásnak érzek ebben a munkában.
Ne feledd, hogy gyerekkorodban, mikor falura kerűltél, nem tetszettek neked a girbe-gurba utak, az aszfaltozott utak jobban tetszettek. S nem értetted, mért kell szabálytalan görbe fákkal rontani a város mértani szabályosságait? – – Már nem tudom, ki figyelmeztetett mostanában arra, hogy nem igaz, nem feltétlen szükséglete az emberi lénynek a kék ég és zöld mező látványa, – hogy a városi lakók évszázadokon keresztűl megvoltak kőházaikban és zsúfoltságukban s jól érezték magukat, – sőt, csakis ott, az volt az otthonuk és semmi vágyat nem éreztek a falú csendje és levegője után. Nem is nyaraltak soha. Vedd a gettót példának. (Talán Martos említette? Elfogúltságnak nevezvém a mai higiénikus követelmények nagyrészét?)
Tegyük fel, hogy van zsidókérdés s hogy a zsidók útálatosak s nem kívánatos, hogy itt legyenek. Szóval kiűzendők: – vagyis, csak embertelenséggel oldható meg a probléma. – S akkor számomra megoldhatatlan.
A regényem hősének azt lehetne mondani: – ez a nő nem szeret téged, mit nyavalyogsz annyit, unlak, öld meg, vagy hagyd ott.
Ugy-e, rég megírtam, milyen egyszerű kis büntetéseket nem tudnál kiállani, amelyekre sose gondoltál, hogy mennyire elviselhetetlenek, példáúl: ha nem szabadna többé Pestre jönni, – vagy olvasni! S most hogy odaadnád Mussolini minden dicsőségét néhány cigarettáért.
Valamelyik éjszaka rendkívűl nevetségesnek tűnt az, hogy ők leborúlnak és megköszönik azt, hogy vannak…, – minek azt? pártfogolni a Teremtést, – a Teremtés nem szorúl arra, helyeslésre, se hálára, – a többi teremtmény is van és nem köszöni meg…. s aztán reszketve könyörögnek az életükért, hogy jaj, ne kelljen meghalniok, – ez is nevetségesen hatott, a félelemnek ez az őrjöngése. (Viszont, ha azért könyörögnek, akit szeretnek, – mégis míly megható, – míly nyomorúlt az ember!) – – S most vedd azt, hogy világokat alkotott számukra a félelem odaát…. s mi van, ha se Mohammed nincs odaát, se Mózes, se Buddha, s amihez, akihez ők könyörögtek, az mind nem létezik, az a semmiség, a némaság. Itt megteremtették maguknak a sokféle kapcsolatukat, hogy mi lesz az erényük jutalma, – egy gyengéd, jó apát képzeltek maguknak szegények és mindenféle más kapcsolatokat s mindez a levegőbe van építve, hiába mormoltak annyit, mert nincs. Hányan imádkoztak Demeterhez – s gondold el, mennyire ismerték az arcát s Demeter nincs. És Kronosz senkinek sem az apja. – Míly furcsa sors ez, ki eszelte ki? Gondolom, senki. A vak erők addig torzsalkodtak, illeszkedtek, amíg kialakúlt valami, ami utólag tervszerűnek látszik. – A teremtmények itt egymásból ettek, – ezt nem tudom elfelejteni. Furcsa sors volt.
Hja, itt kegyetlen istenek laknak, az nem is kérdés. A Moloch-féle szimbolum a legigazibb.
Éjszaka van – s mint a hideg űrben, úgy érzem magam, teljesen reménytelenűl.
Dúrva kanállal lökte beléd az indulatokat, aki épített, – írtam az emberről azelőtt. Hát igen, nyersen kapod az éhségedet és a szerelmi vágyat s ezek egymás mellé darabosan vannak letéve, kétségtelenűl. Hogy szinte érezni a struktúra ősi darabosságát – hogy ciklops-építkezés, azt érezni rajta.
Most álmodtam róla, de hol láttam őt a valóságban? Mert láttam, ebben biztos vagyok, csak hol? S minthogy nem vagyok képes megállapítani s csak az arc van előttem, a hely nem, – ezt tehát egy hely nélküli dolog, akkor tehát visszatérő álomról lehet szó. – Mikor már ledöfködte áldozatát mégpedig az ujjával kimért késheggyel s az már a földön fekszik, ő leguggol hozzá s bizonyos tárgyilagos buzgalommal és szakértelemmel még befejezi művét. S hogy mért, nem tudom. Az áldozat már ott fekszik, ártalmatlan, – a teljesség kedvéért? Vagy mert ez is még jár neki, véleménye szerint, hogy tehát minden szerelme és baja meglegyen, ami jár neki? Beleszúr tehát a nyakszirt tartóizmaiba, ott meg is forgatja kését, de nem sietősen, csak épp céltudatosan és ügyesen, mint egy kikészítő mintha disznót dolgozna fel, – aztán a bordák közé szúr, a szalagok közé és elválasztja a bordakapcsokat és ha jól emlékszem, az Achilles-int is elmetszi. Az áldozat meg-megrándúl. – S a kikészítő arckifejezése: hosszúbajszos, feketebajszos arcán nyugalom van és céltudatosság, szinte szakértői öröm: ő tudja még, mi dukál. – (Ki van zárva, hogy én ezt álmodtam volna, én ezt iszonyodva láttam valahol, de hol? – Úgy kezdődött, hogy a sarokbaszoritott áldozat üvöltött a félelemtől s ő némán, gyorsan beleszúrt kettőt-hármat, amire az felbukott. S akkor kezdődött a guggolás.) – – Infernális tárgyilagosság. Mintegy jótevő: Ő tudja, hogy ez kell még neki.
A lélek szégyelli a testet, mint egy szegény rokont. (Ez a szemérem.)
Mért olyan nagy fájdalom a múlt, – s lassan szentté válik minden köve, minden alakja…. valami Gizi nevű nem tudom mílyen írónő merűlt fel hirtelen emlékeimben az éjjel s meghajoltam előtte s a szívem fájt. De minden köve szent igazán s a New York-kávéház minden üvegablaka, a lépcső, a Dohány-utcai ház korlátja…. s Karinthy, Karinthy mindenekelőtt. Most látom csak, hogy válnak szentté az emberek. S az ilyen csélcsap fiúk is. – Ha ő ezt tudná: hogy én mennyire fájlalom és szeretem, nagyon csodálkoznék.
Belelöktek egy talányba, hogy egyél a többi teremtményből, aztán kivonnak innen megfejtés nélkül. Sose tudod meg, mért kellett enned a többi teremtményből.
1939., február 1-én.
Én voltam az első, aki azt mondtam húsz év előtt: „itt élned s halnod kell.” – Én figyelmeztettem arra is, hogy mit jelent a mondás: „ne zavarjátok a köreimet”.
Egész komoly tériszony-jelenségek. Azzal kezdődött, hogy itthon kezdtem félni nyitott ajtónál aludni: hogy leugrom a balkonról, az emeletről. (Szóval: folytonosan működő képzelet dolga ez, úgy látom. Nem szabad a mélység-fantáziákba belemenni, mert most is félek, mialatt ezt irom, – mihelyt el is képzelem a dolgot. S mihelyt hagyom, hogy a képzelet kitapossa magának ezt az utat….) – S ma felmentem annak a háznak a harmadik emeletére s ahhoz a lakáshoz, ahol az apám meghalt. S itt már alig bírtam kitartani a szédülést. S azóta is növekedett itthon is. Lelki kapcsolatok az apjával, – mondja erre rögtön a gyorseszű pszychoanalytikus, ugy-e? – Nem azért szédültem, nem az apám miatt, már régen érzem ezt s most még fáradtabb is vagyok. S nem is járok ki, – tehát idegenszerűbbek a terek, kétségtelenűl.) – Negyvenkét év óta először voltam ott. – Elmentem a Magyar-utcába is, ide is felmentem az emeletre. Itt negyvenhárom éve nem voltam. Mért is nem? Pedig sokszor jár az eszemben.
Csakis alkalmazott igazságokról lehet szó, sosem az igaziakról. Nem arról, hogy egyenlők-e a teremtett emberek, – példáúl, – hogy mindenkinek egyformán joga van-e kűzdenie, hanem arról, hogy adott viszonyok között egy legyőzött népnek mibe kell beletörődnie.
A dolgok e világon libegő-állapotukban vannak, tudjuk, fix-pontja semminek sem lehet, ennél fogva a végleges állásfoglalás bármiben is lehetetlenné válik, mert mihelyt végiggondolsz valamit, megzavarodol. Példáúl azt mondod: – semmi sem áll meg, amit gondolok – s bár a szegény ember nem kevésbbé rosszakaratú, mint a gazdag, sőt, a rosszakarat olykor az egyetlen menedékének és védekezésének látszik, – mégis az ő dolgához tartom magam. Ő lesz a fix-pontom: az iránta való szánalmam és rokonszenvem. Lássuk tehát. Melyik szegény emberhez tartod magad? A kiüldözött, örökösen megkínzott és megvetett zsidóhoz-e? Igazságos-e tőle mindent elvenni? Nem. Viszont mért veszik el? (Helyesen, vagy helytelenűl, célravezetőn, vagy ostobán, de mégiscsak valamely indokból kifolyólag.) Mert korrigálni akarják a vaktermészet tűrhetetlen szeszélyeit, hogy az egyiknek ügyességet adott, élelmesnek teremtette, a másikat esetlennek és ügyetlennek. (Hisz a szocializmus is ebből a felháborodásból táplálkozik.) A magyar élhetetlenebb volt, mint a zsidó, ez kétségtelen, – a zsidó itt poziciókat és ipart kereskedelmet teremtett, tehát városokat és civilizációt, (tőlem azt is elviheti az ördög, de így igaz,) – s a magyar tehetetlenűl nézte, nem versengett vele, mert a verseny már eleve lehetetlenűlt: hátrányban volt e tekintetben, nem volt se fifikus, se gyorsszámoló, – tehát uraskodott, vagy nyomorgott tovább…. S végül, aki uraskodott, az is elszegényűlt. Szóval ebben a magyar volt a gyengébb, ő volt a szegényebb, őt nem sajnálod? De igen, tiszta szivemből. Szeretem és sajnálom, mert ismerem: szeretnivaló, kedves nép. Bölcs, bölcs, józan, kedves, szeretem. Béketűrő, – nem rossz nép ez. És most mégis kegyetlen, mert el van keseredve. Mert úgy érzi, hogy az ő zsírján, a nyomorán mások élősködtek, holott pedig ő volt tehetetlen. S a jóhiszemű lázítók, (mert ilyenek is vannak e gonosz űgyben, többen, mint a zsidók hinni szeretnék,) – a próféták mit mondanak? Hogy ők semmi egyebet nem tesznek, minthogy a szegényebbek pártjára állanak, igaz, faji alapon, amely kétesebb jellegű, mint az általános tőke-ellenes álláspont, viszont a gazdagodás és a nagyobb jólét itt oly szembetűnő….. Nem igaz ez? – Igaz. Ha nekiállunk és faji különbségeket kezdünk megállapítani, – továbbá más különbségeket, amelyek azonnal kínálkoznak, mihelyt egy társadalmon belül egyes csoportok jól megkülönböztethetők….. S a kétségbeesett, nélkülöző ember, mikor megvadúl a nélkülözéstől hogyne venné észre és hogyne esne neki ezeknek a csoportoknak, mihelyt úgy véli, hogy ellenségei, – nos, mondom, mihelyt egy társadalom egységét az elkeseredés és a kenyérért való vita csoportokra bontja, akkor az ilyen szembeszökő nagyobb jólét okvetlenűl megtámadtatik, ezen nincs mit csodálkozni. – – Nos, kinek adok igazat? Nem tudok felelni. Sajnálom nagyon a zsidót, hogy ilyen iszonyú a sorsa, hogy évszázadról évszázadra kitépik a kezéből a kenyerét s a vágyam az, hogy a zsidóság megszűnjön, hogy ne adjon többé célpontot minden emberi gyűlöletnek, de hogy a magyarra most haragudni tudnék? Nem tudok, szeretem. Sírva szeretem. El fogja venni a rongy kenyeremet, az életlehetőséget, azt, hogy író lehessek, – akkor is. Végre meghalni is muszáj. Én magyar voltam azelőtt, nem is tudtam, hogy nem lehetek magyar. – – Nos, kinek adok igazat? – Nincs itt fix-pont. A gondolkodás számára nincs. S a természetben és az indulatok számára is csak egy ilyen van, – s ez megdönthetetlen erejűnek látszik s hiába ostromolják e pokoli kapút nagy táblák, mint a tízparancsolat s nagy könyvek, mint az evangéliumok, – a természet igazsága öröktől örökké az erősebbé. Aki erősebb, annak igaza legyen, – ez a természet „evolúciós” parancsa is és nincs olyan erejű szánalom és szív, amely ezt megdönthetné. Ideig-óráig csendesíti talán az erősebb diadalordításait, ennyi az egész. – – S a saját indulatod is nem erőről álmodozik? Amíg a magyar meg volt alázva, nem csatákról ábrándoztál? amellyel porrá sújtanád Ausztriát s a békeszerződések után az édes Franciaországot, – még azt is, annyira haragudtál reá…. És most nem álmodozol-e megnyomorított kínaiak, az abesszinok és zsidók valamelyes diadaláról, mert úgy érzed, hogy abban rejlik az igazság. Miben? Hogy most ők nyerjenek egy kicsit, valamit, édes Isten, mert megaláztattak. Vagyis nagyobb erőről ábrándozol, sajnos te is. Vagy szerencséről, ami ugyanaz. S ha nyernének és világokat letaposnának tűrnéd őket, elbírnád őket? Nem. Hát nem az édes Franciaországot is gyűlölted, mikor gőgös volt és taposó? – Nincs álláspontom, csak fájó szivem s ebbe voltakép bele kellene halni.
Egyet viszont mondhatok: – bármily ellenszenvesek is bizonyos dolgaikban, ha megölnél, sem tudnám azt tenni velük, amit itt akarnak. Sem a zsidókkal, sem a négerekkel.
Elfecsérelt életem és jóbarátaim. – Berény Róbert itt volt és egyszerre csak értésemre adta, hogy ő Hermann analytikust tökfilkónak tartja. – Rettenetes ostoba fickó, – mondotta Róbert. (Igaz, Hollós se sokkal többet ér, az sem okos ember – adta értésemre.) S mármost gondoljátok el, hét évig jártam ehhez az ökörhöz, ami nemcsak energia- és időveszteség, de pénzembe is kerűlt, akkor, mikor nagyon rosszúl ment nekem. (Legalább havi húsz pengőbe [kerűlt] az az ajándék, amit karácsonykor kapott – s nekem az akkor nagyon sok volt.) – – S Róbert hagyott engem hét évig idejárni. Mert mondjuk, négy évig hágy, abban a reményben, hogy hátha ez is segíthet, ha itt kibeszélem magam, – de hét évig, édes Isten. S ha nem nekem, a feleségemnek nem mondhatta volna el aggályait, hogy ez így nem lesz jó, hogy ne tovább? – Nagyon kedves volt tőle, hogy ingyen paciensnek ajánlott annakidején, szívből nyugtázom, köszönöm, de amilyen baráti szolgálat ez volt, majdnem ugyanolyan haszontalan közöny ez a másik. Hét év, barátaim!
Szomszédaim: „Mi szeretjük a zenét!” – S csakugyan szeretik is. Mindent.
Hát ez mi? Folyton más lakásokról álmodni – s mindig nyomort, – vagyis visszamenni rosszabb lakásokba, az Angyal-utcába százszor, a Dohány-utcába százszor, – a földön aludni s mindig Erzsi az oka, hogy otthagytuk ezt a napfényes, kilátásos, szép lakást. – S most már albérletben is voltam egyedűl ma éjjel, – mi ez?
No ma pontosan kipróbálhattam valamit. Az íróasztalkulcsomat kerestem, nem volt sehol. Erre a következő biztos érzésem támadt: én ki fogom nyitni ezt a fiókot s ott lesz a kulcs, (ahol sohase szokott lenni, ahova még tévedésből se teszem soha,) – no, próbáljuk ki, – mondtam magamnak. És ugyanúgy volt ott, ahogy felvillant előttem. Mílyen nagyon furcsa az ilyesmi. Mílyen nagy tünet ez a csekélység!
|
Hát azt képzeled, hogy ez az óbégatás nekik jól esik, hogy ezt ők hallgatják s talán bólintanak is rá, mikor a mohammedán nagyon szépen üvölt, a sikh tengerét csattogtatja s a tibeti lámák együtt vinnyognak az éjszakában…. s erre aztán azt mondják: jól van, ez olyan szép volt, hogy most engedünk s adunk nekik kicsit, valamit. S mindazoknak, akik ott együtt üvöltenek velük….
S mit gondolsz továbbá, ha a dalai láma áldását küldi Nepál tartományainak – akkor ott mindenkinek jobb sora lesz? Vagy hogy lesz az? A munkásoknak és munkaadóknak egyszerre és egyaránt? S az ellenséges Bhután tönkre fog menni? S ha igen, akkor ennek örüljek, vagy hogy?
Széljárta semmiség. S a halál hallgatagsága.
|
Hogy ne higyjél Istenben ember, erre nem tudlak rábeszélni. Mert nem tudsz meglenni annélkűl. Szóval kell is képzelned valakit, aki feletted van, (tervet és érzést, ésszerűséget,) – csak éppen a kivitelt elképzelned nem szabad. Hogy hogy büntet-e, mikor és mért, hogy mi a büntetésed, mert ennek a végére nem jársz. Hogy bólint-e akkor, ha nagyon jajgatsz és óbégatva imádkozol hozzá. Ezt mind el kell engedned, meg se kíséreld elképzelni.
Mi az, hogy jó tanár? Ha előre elhatározod: a jó tanár legyen szigorú, pedáns, konszequens, – mindez ostobaság. Az összes tulajdonságok alkalmasak arra, hogy jó tanárt csináljanak valakiből. Példáúl: ha valaki nem tud fegyelmezni az is s ha tud, az is. Ha engedékeny, vagy szigorú, sokat követel, vagy keveset, mindegyik. Lásd, ez is az egyéniségen múlik.
A dolgok újból és újból való megrágása ellen: úgysem élheted át teljesen a dolgokat, a fenekére semminek nem érsz le, az egészet s minden mivoltát, hangulatát úgysem foghatod fel és ha százszor visszaidézed is. – – A cigarettázás ellen: nem kell folyton kielégülni, nem kell. – – A rángatózás ellen: nem veszed észre, hogy ez oly inger, amely nem kielégítő s ha tápot adsz neki, engedsz neki, még fokozódik. Vagyis egyre növekvő vágy, amelynek nincs kielégülése s amely a végtelenbe vesző az egyre nagyobb nyugtalanságba hajt.
Az ember átröppent az utolsó húsz éven s a dolog olybá tűnik, hogy ez az idő nem múlt el igazán, az ember csak megkóstolta, csak érintette s majd csak most kezdi élni az egészet, de most már komolyabban. Karinthy csak most lesz jóbarátom, holott már porlad. S hogy ez a könnyedség azt jelentse, hogy az élet végérvényesen elmúlt, végzetes-komolyan, nem veszi be emberi ész. Az érzésem az, hogy bármikor visszaidézhetem, – e fölületes, futólagos tapasztalatok nem veendők komolyan, s hogy még minden hátra van. Ez az, amit édesanyám úgy mondott élete vége felé, hogy: „fiam, én mindig azt hittem, hogy ez csak átmeneti állapot s íme az életem elmúlt.”
Hűvös szél, amely az ember arcát éri és meleg napfény: ez a tavasz.
Igazság, igazság. Melyik lesz az? Ha a németeknek fog jól menni a franciák rovására, vagy fordítva. Mert rovás nélkül ez nem igen megy. Ha megadjuk a tehetségesnek, ami a tehetség jutalmáért jár neki s a tehetségtelentől megvonjuk a javakat…. Akkor már mégis hatalmasabb, megdönthetetlenebb s ellentmondás nélkülibb a természetnek az a parancsa, hogy az erősé a világ, – habár épp oly elviselhetetlen is. S az éhség parancsa, amely nincs a szánalomtól megbénítva s örökös vitában vele.
1939., március 1-én.
Megkóstoltatod teremtményeiddel az életet, aztán elveszed tőlük.
Még mindig figyelt. Holtában a lámpát nézte rendkívül figyelmesen. Ferdén. Talán még a lámpa is zavarba jött. (Osvát)
Ha a takarékosságba vetett hitemet elvesztem, akkor az anyagi létem elvesztette az értelmét. – Ha a jóságba vetett hitemet, – akkor erkölcsi mivoltom csődbe kerűlt s ugyanúgy, mihelyt az igazságba vetett bizalmamat, ha nonszensz is! – S ha az értelem követelményeit feladom, akkor nincs értelme, hogy az emberekre hatni akarjak. Akkor csak a magam számára gondolkodhatom s mindig eredménytelenűl s mindig a végtelenségig. Mert csak kétfélekép lehet hatni rájuk: képekben és az értelem utján, csak az életörömüket s a belátásukat lehet megszólítani, hogy akarod őket máskép megközelíteni? Ha pedig a nevelés hatásába vetett hitedet feladod, akkor megtagadod azokat, akik a szívedet valamire vitték: Shakespearet és a Testamentumokat.
Mi nem vagyunk egységesek, funkcióink szerint változunk. El sem tudod képzelni, hogy ez vagy az a gondos és komoly anyácska mílyen szenvedélyes szerető volt! Mert egész más a gondos anyácska, semmiben sem emlékeztet a szeretőre, egy atomját nem érzed benne, rajta. Vagy gondolnád-e a komor Gladstone-ról, hogy a kályha előtt táncot járt a feleségével, énekelvén a „Raga-muffin husband” kezdetű dalt. Egy másik ember. Mi megoszlunk, rétegeink szerint különbözők vagyunk s talán ezért is vagyunk oly rejtélyesek egymás számára.
A butaság őserő, a világ alapanyaga, magyaráztam néhány hónap előtt Fodor Józsefnek, tegnap leírta a P. Naplóban.
Az anya panaszosan meséli, hogy ha ez a vőlegényke feljön, hiába csinál ő teát, akármit, minden elhűl, mert ez a két gyerek semmihez se nyúl hozzá, csak űlnek, űlnek és nézik egymást és nevetnek. (Hát nem gyönyörű! Lehet ilyesmit kitalálni? Csak az élet tud ilyet produkálni.)
Dérynek pénzt, – ezt a butaságot! A morális inszániának táplálékot. Mikor két hét helyett, négy hét múlva felszólít, egy szót sem említ az ügyről, nekem hagyja a kellemetlenséget, hogy említsem. No persze, megvan a gyakorlata. S aztán: – ő csak egy részét tudja megfizetni s nem mondja, mennyit. Tűnődöm: mit gondolsz, a felét? Nem, nem csak annyit, mint azt előre is feltételeztem huszat, vagy harmincat a százból. S most: – „Mikor egyszer tőled szívességet kérek, először az életben”, (nem igaz,) „akkor te is bajban vagy, – mit csináljak.” Szóval szememre veti, hogy még nem szerencséltetett s most, mikor egyszer végre és ő…. a maga javára könyveli a szerénységét s nyílván elszámol magában, mint ezek rendesen. Hogy mit segített ő példáúl a regényem meghallgatásával és így tovább. Szilasinak a vendége is voltam négy napig. Ki kellett volna javítanom a fogalmazását: – Nyílván azt akarod mondani, ugy-e, hogy fájlalod, hogy nem lehetsz pontos és ígértedhez hű, mikor én olyan bajban vagyok. – A pénzt, ha megadja, odaadom Róbertnek, egy tisztességes embernek ajándékúl. Leteszem az asztalára, ha nem is kéri, vagy nem is kell neki épp most.
Amit én átéltem, csupa pokol volt. Előbb a gyerekkorom, aztán a háború s az idegzetem végleges pusztulása s most ez: a zsidóügy. – A fiatalságom: – ott éltek mellettem a barátaim s fogalmuk se volt róla, mi éget, – hátmég, hogy mi van mögöttem a gyerekkoromból. I have a friend but my sorrow has not friend, – olvastam most Lee Masters-nél e bibliából vett remek idézetet. S ez velem is így volt. Róbertnek s a feleségének most egy este levázoltam nagy hirtelenséggel a gyerekkoromat, azt felelte rá: – „csodálom, hogy még itt vagy, hogy élve maradtál.” Azt viszont nem is csodálja már, hogy az analyzis nem segített. Mert egy púpot nem lehet leanalyzálni valamiről. – – Különben az analytikusról, akinél hét évemet töltöttem el hiába: hogy egy egész ostoba fráter. Ezt mondta róla Róbert, – ő, aki oda ajánlott s aki hagyta, sőt kérte, hogy járjak csak, folytassam.
Itt járt Elek Artúr. S miután egy könyvkereskedőről kijelentette, hogy „ledér természet” és más íly hivatalos kifejezéseket használt, az unokahúgáról azt mondta, hogy: „szép nő, egész határozottan csinos, mikor itt volt, meglátszott az arcán.” Érted ezt? Szóval meglátszott az arcán, hogy szép. Mindenáron hallani kívánta a regényem egy fejezetét s én a legjobbat felolvastam neki. Egy betűt nem értett belőle. Oh szegény ökör, szegény barátom. Szegény barátom egy ökör. Mondta, hogy nagyon „élénk”, „életteljes”…. csak csodálkozását fejezte ki, hogy hát ez ilyen „élénkebb” regény ez, nem „meditációs”? Becket megint Philippónak nevezte persze, (én nem tudom, ha ezek négyezer évig élnének, sem unnák meg ezt a negédes szépséget?) S persze higgadt, – oh ezek higgadtságot játszanak ezek a tökfilkók. Elhatározták, hogy mílyen a tisztes férfiú, aki sose mond másról rosszat, nem irígy, kegyeletes, tisztán beszél magyarúl – s lehetőleg egy hibája sincs. (Beck is, Ő is.) És rendreutasítják a hirtelenkedőket. Példáúl: Márai egy nap azzal jött a szerkesztőségbe, hogy ílyen gazembert, mint ez a Drehr Imruska! Amire Artúr: „no nem gazember, csak széltoló!” – Érted ezt? A rendreutasítás fölényét s a mértékletességet. (Szegény Dezső, a csirkefogó, jól értette őket. A körme többet ért mint a fejük, ez a tisztes csinálmány.) – S most nekem. Mondom, hogy Osvát pénzpocsék volt. Erre Ő: – „csak nem tudott a pénzzel bánni.” – S Kosztolányinéról. Mondom, hogy hallottam, kölcsönadta Dezső könyvtárát a Baumgarten-alapnak. Nem, eladta. Mondom, én úgy hallottam tőlük. Erre nem azt mondta, amit mindenki tud, hogy Kosztolányiné egy undok, förtelmes, ilyen-olyan alak, egy kurva…. – nem, ő újsággal szolgál, – „erről látszik, hogy mennyire nem őszinte,” – mondja ő (mármint Kosztolányiné,) – s ezt nevetve, rosszmájúan mondta, kacsingatások közben. Szendén, édesen. – Mert ezek olyanok, hogy fel is találják a puskaport. – Eljutott odáig, rájött, hogy nem őszinte, negyven év után. Nem művész, no, egy atom nincs benne a művészből, nem is író. Íróféle, schőngeist. És ez volt Osvát egyik legjobb barátja. S a másik Beck. (Akinek barátsága szebbé tette az életét.) Vagyis, nem nekivaló emberek. Csakhogy ő is „tisztes” ember volt, az eszével létrehozta mégegyszer sajátmagát s elhatározta, hogy hozzá nem a csirkefogók valók, hanem az ilyen ibolyaszerény, fínom lovagok. – Ezek teatrálisak ám és maguknak játszanak.
– Kosztolányi úr kereste telefonon, – mondja a lány. – Rendben van, – mondtam én és bementem a szobába. Kísérteties volt, – megint ugyanaz. Elfelejtettem, hogy meghalt szegény. Hiszen csak tegnap volt, hogy így fogadtak, mikor hazajöttem. – Különben itt járt Kosztolányi Ádám és Karinthy Gábor. S mindkettő kijelentette, hogy „nagy megkönnyebülés” is neki az apja halála. Hogy járom alól szabadúlt. Mert az apjuk erőszakos volt és elnyomta őket.
Ti urak, ne feledjétek el, hogy nem tettetek értem soha semmit. Hogy úgy éltem itt, mint a pusztában, hogy egy köszönő szó, egy elismerés, egy krajcár, – semmi nem telt tőletek. Vagy ezt is el akarjátok sikkasztani, hogy becstelenek voltatok? És talán még szónokolni is akartok a siromon? – Persze, persze, mert akik majd szónokolni akarnak és szerepelni, azok azt fogják mondani, nem mi voltunk. Az előző generáció becstelen volt, de mi?
|
A hatalom. Írtozatos és démoni erő s a véletlenek és törvényszerűségeknek ebben az összevisszaságában pozitivum. S a természet rendjének megfelelő pozitivum, az erősebb igazsága. S hogy micsoda erő, ezt csak most kezdem érezni. S ma már nem is vetem meg annyira a behódolókat. Egész életem oppozició volt, – egy látszólagos szabadság és liberalizmus világából sarjadtam fel s ma rémülten kérdem: lehet-e a hatalomnak egyáltalán ellenállni? Elképzelhető olyan egyén? Csak az élete árán, ezt ma biztosan tudom. S ma már jobban megértem a zsidók gerinctelen alázatát és hajladozását, – tudták ők, hogy mit csinálnak, évezredes tapasztalat tanította őket arra, amit én jellemtelenségnek neveztem eddig. – – A sors akarata, ha felvet valakit – s azelőtt nem meghódolni? a vak sors előtt nem? ma már szinte érthetetlen előttem. Olyan, mintha neki akarnál menni a világrendnek. Azelőtt neki akartam menni, de oly sokmindent láttam és gondoltam az utóbbi években…. A hatalom pozitiv tény. S a legerőteljesebb tények egyike. Lehajthatod a fejed s gondolhatsz, amit akarsz. De le kell hajtanod a fejed, az a benyomásom. Mert boldogúlnod nem lehet a sors akarata ellen és elégtételed semmi sincs. Csak a halál.
1939., május 1-én.
Az éjjel Karinthy novelláit olvasgattam, („A két hajó”) szédítő. Az volt a benyomásom, hogy írni tud, de a világon semmi tehetsége nincs. Sose volt alkotó. Utánzó, s nem is az életet, írókat. S nem is író, újságíró. Tipikus, kitűnő ujságíró. Oldalakon át semmi nincsen, az űr, az űr, – s az ürességet kavarja s elég ügyesen. – Hogy le kéne térdelnie ez előtt az undok, vad paraszt előtt, Móricz előtt, mert mik ezek az irnokok hozzá képest? (Ugyanez volt különben első benyomásom is róla, fiatalkorunkban, az első novellái után. S meglepő, milyen pontosan ugyanaz most is.)
Csóron van egy patak, amelyben mint négy éves gyerek játszottam, fürödtem. Gondold el, hogy az azóta folyik, folyik szüntelenűl. Míly csodás az élet.
Végre egy nekemvaló költő: Robert Burns! Ezt a gyönyörűséget! Még ílyen boldogságot nem is éreztem, – egész éjszaka nevettem. S a: „John Anderson my jo, my John” – kezdetűt kétszázszor olvastam el, rögtön. Ezt a csodás játékot és gyengédséget és édességet! S a „bonnie blue!” – míly csodás a „bonnie blue”! Imádnivaló! Még ilyen csodásan rajongó szavakat sehol sem olvastam. Vagy a „Long, long the night” – elragadó. – – Már akkor felfigyeltem én nagyon, mikor néhány év előtt Arany fordításában ezt olvastam:
|
– nagyon megjegyeztem magamnak ezt a fura játékot. Ez a leginkább nekemvaló költő, akit valaha olvastam.
Mutatom Erzsinek, olvasom s mint rendesen, nem reagál. A nehezen kiváltható, lassú reakció különben is jellemzi. – „Attól félek, hogy én ostoba vagyok, – mondja nekem, – egy fejlődésében elmaradott gyerek.” – Szegény kedves. És ha így van is, én annál jobban szeretem. – – Illetve, nem hogy ostoba volna, sőt: életfelfogásában, életismeretében, az érettsége mindenkin túltesz. Fölényes eszesség az, amellyel az emberek dolgát megítéli – s viszont más dolgokban egész fejletlen. Az intelligenciás része a szellemének, – a felfogása lassú, akadályozott, az elképzelései gyerekesek, az előadása, az írása, a tanulásképessége, mint egy kis csacsié. A legrosszabb polgárista tanuló. De én szeretem, nagyon, így is, mert a szíve színarany. A legnemesebb és legédesebb szív, amelyet eddig láttam. S mert igazán olyan, mint a gyerek, – pontosan egy kis gyerek. Nem leszek többé szigorú, még annyira sem, mint eddig voltam s még azokban a dolgokban sem, amikben eddig. Mert nem is kell, – minek?
Hogy mikor igazságos az ember, mikor igazságtalan, nem tudom. De azért, – furcsa dolog, – egyszerű esetekben meg lehet mondani. Példáúl: – Egy gyerek nem követett el valamit s azt mondják rá, hogy elkövette s ezért megbüntetik, vagy a bíróság tesz ilyet egy emberrel, – az ebben a limitált esetben és csakis erre vonatkozóan igazságtalanság. Viszont mihelyt tovább megyünk a szemléletben, ha kilépünk a korlátok közűl, akkor már esetleg nem az, – mert eszünkbe juthat példáúl, hogy mindenki megérdemli a büntetést, sok más mindenért, ha nem is ezért. Különben ez a fogalom is, hogy: érdemelni mindenkép revizióra szorúl. Szerencsés volt, mikor jól ment a sora, szerencsés volt, mert tehetséges volt és ezért még jutalmat is kapott a társadalomban – és most szerencsétlen – ezt is lehet mondani.
– Bezzeg az én édesanyám, – mondom magamban, – bezzeg… – És végig se gondolom a keservet. Mert minek újra meg újra? Különben is letelt az idő.
– Nem létezik, – mondom, – eltűnt és elment, eltűnt és elment.
Ma délelőtt arra gondoltam, hogy elmegyek Karinthyhoz s azt mondom neki: – Lippewechsel Amália. – Csak ezt az egy szót. De aztán eszembe jutott, hogy meghalt.
– Ha nem volna mennyország, akkor nem volna érdemes élni, – mondják a hívők, az ájtatosok. (Még ők is: szegény Fegan bácsi.) Márpedig nincs menyország. Nos akkor mi legyen? Vagy akinek nincs, a limine nincs, az mit csináljon?
Skót balladákat olvasok, csodásak. El vagyok ragadtatva. „He rode saddled and bridled,” (Campbell) – a világ egyik legszebb verse és a „Wraggle haggle gipsies” – még szebb. Egész éjjel nevettem a boldogságtól. (V/13)
Az életörömnek szól az elbeszélés, a ballada az életörömnek meséli szomorúságát. Képzeld el: van egy gyereked, már álmos és azt akarja, hogy mesélj neki, hogy kezd el annak a szeme csillogni, mikor azt hallja: the wraggle, haggle gipsies. – Olyan ez, mint egy álom. Vagyis a gyerekkori álom szépsége van ebben.
V/16. Ma felhívott szegény, vak Náci, – ha tudná, hogy minden szava ma is él bennem. Micsoda ballaszt, mindenre emlékezni s micsoda fájdalom, feladni az emlékezést, ha már felejteni kezd az ember. – „A föld maga megmondja, mit akar: kapáljatok, töltsetek, szedjetek”… – magyarázta ő egy parasztnak 1917-ben, – beszélhet ennél szebben magyarúl valaki? És most bevándoroltnak fogják minősíteni, mert nem lehet megszerezni a nagyszülők okmányait.
Tanúlj meg hamar angolúl, mert szükséged lesz rá. Megvan? A gyorsírásban is jó lesz tökéletesítened magad. Megtanúltad? Jó. Akkor tudod, mit? akkor most elmegyünk. Nem számít az egész. Kaptál ugyan egy pofont most éppen valakitől, de az se számít, tekintsd meg nem történtnek a dolgot. És mindenekelőtt az egészet. – És akkor az ember meghal. Így megy ez itt. Előbb valami arra késztet, hogy számoljunk, (annélkűl élni se lehet, ugyebár,) – aztán egyszerűen áthuzzák a számításainkat. De mindig, az enyémet példáúl mindig. Hitlerét talán nem. – Igazam volt, nem volt igazam? (Különben is, ez emberi fogalom, a természetben nem létezik,) – tanúltam-e valamit, nem-e? Letörlik a számadást a tábláról.
Hadd mondom mégegyszer: ha passziózus az előadás, kedvtelés van benne, akkor jó az előadás.
V/19. Oehm úr elkűldte a lánya fényképét a két kínai unokával. S a kicsinek már vatta-haja van bizony, fekete vatta. S a szemei: mintha mézzel kenték volna meg, – jól ismerem őket, a tekintetük édes és zavaros tüzekben fellángoló.
Nagyon köszönöm és van szerencsém, nyomorogni most már nem fogok. Most már elég részem is volt abban a kétes szerencsében, hogy itt lehettem.
Hozzászoktatnak minket ételekhez, amelyek nem ízlenek nekünk s akkor le kell szokni, az élethez s arról is le kell. Érzelmi kapcsolatba lépünk emberekkel, – mindezt letörlik, azt akarják elhitetni velünk, semmise történt, nem visszaélés ez? Nem csalás, nem perfidia? Vagy elmennek az ember elől örökre, mikor már a véreknek részei. Felnövel előbb, aztán agyonüt. Megtanít mindenfélére, aztán elveszi.
A haladó szelleműeknél nincsen útálatosabb. Menetrend szerint gondolkoznak. Okvetlen el akarnak jutni valahova.
Furcsa grófné, gyönyörű még ma is, öregkorában (Klein felesége.) Finom kellemes, megtört. Azt mondom néki: – Sajnos, ami jó, nem maradhat meg a földön. – Amire ő: – de nem is halhat meg, mert örökéletű. Mindig feltámad újra. – Gyönyörű felelet.
Most kezdem csak látni, ámúlva látni, hogy mi volt az életem. Nem ismerek egyet, aki hasonló poklot látott volna. Tizenhét éves koromban halálfáradt voltam. – A bánatnak és öngyilkosságnak ezt a tengerét! Most kezdem csak csodálni, hogy itt vagyok, még mindig itt. A pokoli fáradtságnak, nyomornak, keserűségnek ezt a tengerét! Mert hogy mit dolgoztam példáúl és hányszor volt az, hogy három-négy éjjel alig aludtam egy-egy órát és keresztűldolgoztam négy napot. S a visszaélésnek ezt a tengerét! Csodálom, hogy itt vagyok. – Egy áldott, kedves ezredorvos azt mondta huszonegyéves koromban a sorozáson: „Milyen kár egy ilyen fiatalemberért.” Szép szó volt, szeretettel gondolok erre az idegenre.
A pesszimizmus legfőbb érve lehetne: ha előre tudnád, hogy ez a munka ilyen nehéz lesz, elkezdenéd, mernéd? S ha tudnád, hogy az élet ílyen nehéz lesz….. – nos, ezt gondold meg, mikor új életet akarsz a világra hozni.
Nem kisebb a fenyegetés ebben a kis és rövid életben, mint a vak és örök nemlét. – És folytonos a fenyegetés.
A végeláthatatlan bonyolúltságok, a kifejezhetetlenek, amelyek ílyen dúrva egyszerűségben csúcsosodnak ki, (vagy keverednek vele?) amilyen a koitusz, vagy a falás. S ezek olykor még azt a benyomást is kelthetik, (materializmus,) mintha ílyen egyszerű volna az élet.
Tudod én mit éltem meg? Van fogalmad? Én a poklokon mentem keresztűl, csodálkozol tehát, ha sötét vagyok? Az én anyám rabszolga volt. De úgy, ahogy mondom, nehogy azt hidd, hogy túlzás van benne. Reggel hattól éjfélig dolgozott, egy percnyi pihenés nélkül, húsz évig.
1939., június 1-én.
Én hogy boszankodom, hogy ílyen lassúeszű vagyok. Elmulasztott szavak megint. És utólag nem pótolhatók. Fejlett technika: kér kétszáz pengőt eskű alatt két hétre, olyan tiszta ábrázattal, mint egy hős. (Legfeljebb, ha harmincat ad meg, – mondtam Erzsinek, – mert hisz akkor ő már becsületes volt.) Százat adunk. Négy hét múlva felhív, nem mentegeti magát, egy szót se a pénzről, ő ide akar jönni látogatóba. S minthogy ismerem az emberemet, elhárítottam, de másnap felhívtam, hogy szükségem van a pénzre. Boszantott a dolog. Ő csak harmincat tud adni, – mondja erre. Csak most már szoritottam, mert nagyon boszantott. Erre: hogy ő egyszer kér tőlem szivességet, (százszor kért, csak elfelejtette,) s íme, akkor épp nekem is oly sűrgős. Erre én nem mondtam neki azt, hogy belátom, hogy boszantó, hogy a nagy kivétel, aki én vagyok, még egyszer ne hagyja megvágni magát. – Sőt fel volt háborodva, hogy honnan vegye, ha nincs, nehéz az élet, ő hiába kaparja a zsebét…. Erre én nem mondtam neki, hogy tartsa rejtve erkölcsi felháborodását, én is rejtve tartom. Hogy pedig nehéz az élet, azt legjobb volna cédulára nyomtatni s az ilyen esetekben elővenni. Ezt különben is hagyjuk, ezt ismerem, a többi barátaimtól már megtanúltam, hogy ílyen esetekben nehéz az élet. S ezt legjobb talán olyankor mindjárt előrebocsátani, mikor kér az ember. – És még és még: ha tisztességes ember akarsz még lenni az életben, akkor legjobb táblát hordanod a nyakadban: moral-inszániás vagyok. – – S mire kellett neki a pénz, mit gondoltok? Nem almára, sem a beteg mamájának, – mire kelhet neki? Nőszerzésre, vagy magzatelhajtásra, azt mondani se kell. S az utóbbira kellett. – – Mikor hatvan pengőt végre kipréseltem belőle a legnagyobb nehézséggel, rögtön odaadtam egy tisztességes embernek, Róbertnek, aki nem csak magzatelhajtásból áll. (Tibuska)
Ezt a kicsiséget, ezt az in-sich-játékot. Nevelt magának egy népet, hogy tisztelje őt s az sosem akarta rendesen tisztelni, erre megverte őket, sokszor megverte. Szaladt utánuk, mérgelődött, mert nem akarták dicsőíteni, – mért volt erre szüksége? Hát ilyen hiú volt? S aztán: létezett ez a Baál? Ugy-e nem? Csak ő létezett, ő volt az egyetlen valóság. Akkor tehát a Baálban is őt tisztelték, mert a félelmeset, az ismeretlent tisztelték, más néven, – milyen néven? Ha lefordítom magyarra az Isten nevét héberből, az is más név. Tehát Beélt mondtak Eél helyett. És magaslati oltárokon tisztelték….. Azt mondták, hogy boszúálló. Nemcsak boszúálló, – kicsinyes is. (Az ó-testamentom olvasása közben.)
Viszont ez az egész oly kísértetiesen tervszerűnek látszik olykor…. mert olyan fejlődéstana nincs a világnak, amely megmagyarázza, hogy egy szervezet hogy jön rá, hogy neki elektromos áramot kell termelnie fog helyett a másik megölésére, – vagy mérges fogat? – – Ezen száz évig törheted a fejed.
Amellett teli megrázó csodával, az erkölcstani és tisztasági parancsok egész csodásak. S a fantázia és életgazdagsága, némely helyeit nem lehet könnyek nélkül olvasni, példáúl az Ezsau panaszát s mikor Jákob viaskodik vala egy férfivel álmában. – Szeretném közbeiktatni valahova ezt a mondatot: – Izrael egyes nemzetségeiben pedig gyenge férfiak és erős asszonyok születnek vala.
A „csoda” váratlan jellegét mi sem bizonyítja jobban, mint a rádió és a többi találmányok, de különösen a rádió. Már észre se vesszük. S hogy hogy jött létre ez a csoda épp oly kevéssé firtatjuk, mint azt, hogy reggel feljön a nap – s a többi csodákat, amelyekhez épp úgy hozzászoktunk.
Osvát panaszolja egyik epigrammájában, hogy némelyik lángész átka: az egyetlen, aki méltó arra, hogy szóljon róla és figyelmeztesse rá a világot, bereked, nincs diszponálva, (egy életen át), nem találja meg a hangot…. És ő, Osvát, aki senkiről sem írt, végre megszólalt, – éppen ő, és a világ legnagyobb marhájáról írt, a legtehetségtelenebb senkiről, nem érdekes? Senki se volt elég jó neki, csak ez. (Osvát és Gellért)
Az egyesülés egyszerű, a szerelem bonyolúlt, azért is csodálkozik úgy az ember, mikor ebben az egyszerűségben az összes bonyolúltságok, ha csak egy pillanatra is, de feloldódnak.
Rajonganak az igazságért, csak nem bírják elviselni, kibújnak alóla. – S minden hamisítva van bennük, az egyszerűségük, közvetlenségük, puritánságuk és nemi életük tisztasága, – kényszer, kényszer minden! Megkötözött emberek. – Az asszony példáúl képtelen kapcsolódni a világgal s a kislányuk még inkább s e képtelenség: félénkség, ügyetlenség, elkényszeredettség és elnyomorodottság fölé a legkönnyedebb hang van hamisítva, – ismered ezt? Valami üres közvetlenség és gyors, tárgyilagos folyékonyság, amihez a lelküknek semmi köze…. Egyszóval soha nem beszélhetsz a lelkükkel, – ők egyszerűre vannak hamisítva, ismered ezt? A lány pedig ílyen leveleket ír, – hasonlót még sose láttam életemben, – egy tizenhét éves lány: „Kedves Erzsi néni! Nagyon sajnálom, hogy gyors elutazásom előtt nem búcsúzhattam, de remélem, mielőbb helyettesíthetem megérkezésem alkalmából való köszönéssel.” – Hát ílyet még nem hallottam az életben.
A viszonyok mindig rendkívüliek, rendes viszonyok nincsenek. Az élet impertinens.
Úgy látom, hogy elég jól ítélem meg a dolgokat. Harminc év előtt állapítottam meg, hogy a kultúra és civilizáció ellenlábasok s ma alig olvasok jó gondolkodót, aki ezen ne rágódna kicsit. Láttam egy kivándorlót Palermóban – s megállapítottam a magam számára, hogy míly iszonyú dolog a kivándorlás, – s a trópus különösen s a megszokhatatlan idegenség – s most kivándorlók leveleit olvasom s még az is benne van, amit akkor éreztem, hogy visszatérni se lehet azért, mert mikor itt van az ember bírál, folyton csak bírál s vágyik oda vissza. – Láttam egy hajóskapitányt s egy is elég volt, hogy megérezzem az egész fajtáról, hogy mi a bajuk. Nagy Zoltán el volt ragadtatva, mikor a rádiót kitalálták, hogy hogy fogja ez a kultúrát terjeszteni, – a szemetet fogja terjeszteni és a ponyvát, – mondtam én, – meg a zajt. Az én ítélőképességem és tapasztalni-tudásom mégis megbízhatóbb tehát, ezt akarom most megállapítani. A zaj a civilizáció legnagyobb átka – mondtam húsz év előtt, – a zaj fárasztja legjobban az emberi idegzetet s hova-tovább a csend lesz a legnagyobb luxus. S most olvasok egy ideggyógyászati folyóiratot, ahol fárasztási kísérletekről van szó – s kezd kiderűlni, hogy a zajnál nincsen fárasztóbb érzéklet.
Ma, augusztus 15-dikén este a halál szinonimáit kerestem a szótárban. Találomra kinyitom s ott a szó, vastag betűkkel: halál. No, – gondoltam, – ez rosszat jelent. Próbáljuk meg még egyszer. Becsukom a könyvet, jól lenyomom és újra kinyitom, találomra. Megint ott van a vastag betűs szó az oldal elején: halál. Nem tagadom, rossz érzés volt, még mindig rossz érzés, akármilyen fáradt vagyok is és menni készülő. Két nap múlva, aug. 17-dikén megint kinyitom véletlenűl a könyvet, megint ugyanaz nyílik föl, megint halál. És megint kétszer egymás után.
Előbb van a ló teremtve, aztán a bőgölyök, hogy kínozzák, aztán a lónak hosszú farka adatott, hogy védekezzék, akkor a bőgölyöknek ravaszság, hogy kikerűljék az ütést, akkor a lónak még nagyobb okosság…. és így tovább. Érted-ezt? Megtudod a teremtést érteni?
Egyik fent, a másik mélyen lent, – a többség. S ennek a pokoli lutrinak, ennek a rossz esélynek teszed ki a gyerekedet? Ide hozod, erre a világra?
A Velencei kalmárt olvasom. Bizony hibás mű. Egyrészt, hogy egy embernek minden nekimegy, a saját lánya is: „– Ha szerencsém van, elveszted lányodat s én apámat”…. és kilopja a kincseit a ládájából, sőt még vissza is megy lopni, – tehát a pénzét se fogja visszakapni, a lány is meglopja és otthagyja, – a darab beállítása roppant embertelen. De nem az életé, az íróé. – Aztán egy jelenete van, amelyet én jobban csinálnék, (talán az első eset Shakespearenél, hogy ez az érzésem támadt) helytelen, hogy Shylock monológban elmondja, hogy Antonió rosszúl bánt vele, – előre elmondja, holott ez kitűnően kiderűlhet a következőkből, mikor neki mondja, – előbb feszűlt és lassú a beszélgetés, aztán egyszerre kipakkol a keserűségeivel, ez drámai és meglepő. Antonio erre goromba, újra kutyának nevezi s ott is akarja hagyni esetleg, a pénzkérés nem sikerűl s ekkor a zsidó azt mondja, – nem, jó, várjatok, csináljunk egy kis tréfát, én adok. Én akkor is adok, ha ennyire megvetsz, csak csináljunk egy kis bohóságot…. Erre Bassanío: A világért se kell Antonio, gyerünk. Erre Antonio: de azért is, hadd lássuk zsidó, belemegyek. – Shylock: hisz úgyis csak tréfa, egy kis tréfaság, mert mit csinálok én az emberhússal? Az nem fizettség nekem, csak tréfa. (Így sokkal drámaibb volna.) – – Egyhangú a Shylock többiek iránt való gyűlölete is, mikor vacsorára hívják. Sokkal változatosabban lehetne megcsinálni.
1939., szeptember 1-én.
Karinthy el volt ragadtatva, mikor a repülőgépet feltalálták. – A pusztítást fogja szolgálni, – mondtam én. Nagy Zoltán el volt ragadtatva, mikor a rádiót feltalálták. – A butítást fogja szolgálni, – mondtam én.
Keresztény testvéreim, mit csináltatok a Tűzföldön az indiánokkal? Sztrichninnel öltétek, mint a kutyákat, – egyszerűen vadászatot rendeztetek ellenük, kutyákkal s annál inkább, minthogy minden indián-fülért egy font jutalom járt. – – Üldözött is lehet ám az emberből testvéreim, ne igen szaporodjatok tehát, azt tanácsolom, mert az utódaitokkal megeshetik ám, hogy mások fognak vadászni rájuk….. jaj bizony. Vagy azt akarjátok, hogy azok is üldözők legyenek? Útálni fogom őket, ha pedig üldözöttek lesznek, sajnálni. Az egyik lény a másikat kergeti, lássátok s legtöbbször egész népek kipusztúlnak, annélkül, hogy bármi csoda segítségükre sietne. Nem. Semmi sem történik. A szenvedő szenved tovább, aztán meghal. S elégtétel nincs. Vigyázzatok, keresztény testvéreim, ne sok utódot hozzatok a világra, mert ezen a földön egyetlen törhetetlen törvény van, – amelyben mégcsak ellentmondás sincs: az erősebbé.
Tehát: vontatott és lassú a beszélgetés Antonio és Shylock között, nem tudjuk Shylocknak mi baja. Egyszerre kipakkol: – pénzt igen? no, ne mond! A pénzem jó nektek? A rongyos zsidóé? Hányszor nevettél rajtam, köptél a szemembe…. Antonio: Tudod mit? Most is ezt teszem. Rongy, piszok zsidó vagy. A pénzed kell nekem, nem te! Vagy azt hiszed, mert hozzád fordulok, eltűröm a bizalmaskodásaid. Tudod mit? Még az se kell, a pénzed sem kell, azt is megvetem. (Menni akar.) Shylock: No nem, ne menj még, várj, minek szaladsz, én jószívű vagyok. Ismerj meg, lásd, hogy az vagyok. Még adok is neked. Csak van egy kis ötletem. Tréfa csak, merő bohoság, most jutott eszembe. Én adok, lásd, még akkor is ha megvetsz. Csak van egy szerény, kis tréfás óhajom. – Bassanio: A világért se tedd Antonió, gyerünk. Antonio: Ej dehogy nem, azért is, rendben van, zsidó. Shylock: Csak tréfaság. Mert mit csinálok én az emberhússal? Tréfaság. Stb. – – Különben eddig, a második felvonás végéig egy olyan szót nem találtam benne, amit érdemes volna elolvasni. Üres munka, csodálatosan üres, egy kicsit silány is. (E helynél azt fogja mondani, aki ezt száz év múlva olvasná: – aha, mert F.M. zsidó volt, látszik az elfogúltsága, – itt kibújik, azért nem tetszik neki a Velencei kalmár. Oh, jó Uram, mílyen ostoba Ön, ha tudná. Ha fogalma volna róla, mílyen ellenállhatatlan ereje van annak, ami szép, – s nem zsidókról, ha szól, – az édesanyámat ha szídja, akkor is. Mutasson egyetlen olyan helyet benne, amitől el van ragadtatva, amit nem lehet letenni, vagy aminél azt érzi az ember, hogy muszáj kívűlről megtanúlnia.)
Szept 1. – Hitler gondolatmenete ellentmondásnélküli, minthogy a természet erkölcstanát tette magáévá, – az erősebbé az élet, a gyönge pusztuljon. S könnyű a demokrata országok ellentmondásaira rámutatnia, minthogy azok is egy ellentmondásos erkölcstan hívei, – érted alatta, hogy ellentmondás van a tantétel és kivitelezése közt, nem jól kivihető az, hogy szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Azért mindenesetre jó az ilyesmit kimondani barátaim és biztatni ezt a pokoli világot egy kis emberségre, – mert arra bíztatni, hogy állat legyen, úgyse kell, mert úgyis az. Igaz, Hitler nem jól használhatta most a gyengéd elveket, minthogy a hatalmas Németország leigázva hevert, – nem sokra mehetett volna azzal, ha az alázatot prédikálja. – – Mindegy. Rámutatni arra, hogy az erkölcstan és kivitele közt ellentmondás van, könnyű. Egy ragadozó életében nincs ellentmondás, tudjuk. Mert nem sajnálja áldozatait.
A Henrik királyról innen is onnan is az hangzik vissza felém, hogy nagy mű. – Berény Róbertnek viszont nem nagyon tetszik. – Milyen benyomást tett, – kérdezem. Jót is, nem is, – feleli.
Álló harc lesz, egyik se mer támadni s akkor Hitler megeszi a lengyeleket.
A tanár úr, aki mindent tud, mindenhez ért, mindennek az okát tudja és mindjárt meg is magyarázza, – példáúl: hogy mért ne legyen ennek a fiúnak egy kis haja meghagyva? – legyen. Ez nyáron foglalkoztatja, mert ékesség, télen pedig a bundája…. (Egy polgáriskolai-féle tanítót hallottam az utcán ilyesmit magyarázni egy anyának – nos, én is ilyen vagyok.) – – S ezenfelűl példáúl nem is tudom, hogy hogy kell egy vad és akaratos gyerekkel bánni, – mert példáúl hajlandó vagyok dúrva lenni vele – „összetörlek ezer darabra, nézz ide, én erősebb vagyok,” – meg ilyesmit, ami pedig érzem, helytelen, nemcsak azért mert egyenrangúvá tesz vele, hanem mert a gyereket aljassá, dacossá, gyűlölködővé teszi. Szóval „megtörni benne a komiszságot,” – nem jó metódus. Viszont szeliden hatni nem lehet rá, akkor mit kell tenni? Nem tudom. Öreg tanár vagyok és nem tudom. Indulatos, vad és dúrva vagyok az ilyennel szemben, és ez kielégülést okoz, tehát a szadisztikus erők kerűlnek azonnal fölűl, a törés, zúzás vágya s a megalázásé. Ez pedig nem az igazi. Mert, bár a nevelő is ember és akkor igazi, jó nevelő, ha nem hamisítja meg magát s a hajlandsóságait nem bujtatja el egészen, nem retusirozza egész hamisra:– tehát kitelik tőle egy nyakleves is, indulat, sőt igazságtalanság is, – ez azonban mégse jó, úgy érzem. A gonosz gyerek tirannikus, brutális vágyakat kelt bennem, le akarom törni. S mindenfélének lehet lenni, de brutálisnak soha, – ezt érzem.
Láttam fürödni Bethsébát s ez gyönyörű volt. (Dávid zsoltára lehetne.)
Mint Menas, olyan vagyok, akit kutyái űztek. (Remek legenda a krokodilokról. Menásnak saját kutyái megvadúltak és űzni kezdték urukat. S egy krokodil mentette meg.)
Milyen furcsa, gyerekek közt nincs elmebajos. Ez pedig jelent valamit, példáúl, hogy a téboly a fejlődés mirigy-változásaival lehet kapcsolatos. (Shymusz?)
V. Pista: mélye nincs. Okos is, főként kellemes, csak épp a közhelyek veszélye állandóan fenyegeti és rezonátort nem érez az ember a hangszer alatt.
Agyafúrt talmúd lett a freudizmusból, – nagy szellemi erőfeszitéssel csupa zöldség létrehozva. Mindig útáltam őket s minél öregebb vagyok, annál jobban. Roheim Géza freudista ethnologus könyvét olvasom. Dúrva elme, inkább ostoba, mint okos, de még ez hagyján. Ő a mai benszülöttek álmaiból analyzálja ki, hogy az ősök kétezer év előtt mílyen ritust mért hoztak létre. S hogy az hogy fejlődött, ferdűlt el az évszázadokban s mílyen eventualitások, csekélységek, személyek ferdítették el, – eszébe se jut erre gondolni. – – Viszont csodálatos! Hogy az észak-afrikai népek és mások éppúgy kitalálták a cirkumcizió és az urethrális bemetszés ritusát, mint az ausztráliaiak – ezt már érdemes volna kitalálni, mért van? Most törvényszerű: Csak mi benne a törvény? – S hogy a polynéziai népek, mint Malinovszkynál olvasom, épp oly kevéssé tudják, hogy a nemi aktusból lesz a gyerek, viszont a fogamzásról ugyanazt gondolják, hogy az ősök rajzanak a levegőben s azok szállnak bele az asszonyba – s az ausztráliaiak szintén: ezt már érdemes volna megállapítani mért van? Csak talmúdi gondolkozással nem lehet.
IX/26. Alpvető tulajdonságok: ambició, vagy alázat, vagy félelem, hogy megnyerjem az embereket. Ha nem ügyelek magamra, akkor ez így van, túl meleg vagyok, keblemre ölelem őket, igyekszem szeretni őket, szóval a tartózkodó viselkedés nehezen megy. Most ennél a házvételnél példáúl. Barátkozni akarok velük, igyekszem megmutatni magam, hogy ismerjenek meg, ártatlan vagyok, jó vagyok, szinte mint az orosz mese parasztja az eltévedt királykisasszonyt, hogy szinte a szivét viszi eléje, hogy ne féljen tőle. S jön ide egy taknyos lány (Holló) azzal is ugyanúgy. Különösen, ha egy hibát már elkövettem, azt igyekszem minden erővel jóvá tenni. – S a másik: ahogy apámtól hirtelen elfordúltam gyerekkoromban, úgy a barátaimtól is, – véglegesen és mégse véglegesen. Mert abban a reményben, hogy még összehoz velük a sors. (Így apámmal is.) Mert végleg elválni nem tudok. S ezeknek a gyors szakításoknak most már se szeri se száma: J. E., Eisler, Mártonffy, Pista, Grete, Pataki, Fazekasné, Kóródy, Annus, Karinthy, Tóth Árpád, Horváth, Osvát, Déry, Illyés, – össze se tudom számolni. S ami a lényeg: azon veszem észre magam, hogy folytatni akarom, – nagyon mesterkedem, hogy valami okom legyen rá és példáúl Rezsőtöl is elfordúlhassak. Igaz, ez nem oktalanúl történik, – sőt, sokáig nem reagálok a sérelmekre. S akkor egyszerre! Régen únom őket s nagyon türelmes vagyok…. sokáig észre se veszem, mílyen ostobák. De mikor végre észreveszem, akkor lecsapok. S azt se feledjük, javarészt helyénvaló is volt, hogy megszabadultam tőlük, – sőt, alig is tudok egyet, akinél ne lett volna helyénvaló, akit végleg visszavennék. Azért mindig volt ennek egy másik mélye is. Isten tudja, hogy van.
Ezek a női realisták: Szenes Piroska, Török Sophie…. az ember olvassa őket s nem tudja, mi baja. Mert amit olvas, nem éppen rossz, – gyakran rossz, de néha egész hagyján, de mintha senki se írta volna, az író hiányzik belőle, az egyéniségük nincs sehol.
Kis történet, az élet egész pimaszsága benne van: – Az ujságban olvasom, hogy Délfranciaországban egy ember, (a neve is benne volt,) miután végigharcolta a háborút, boldogan élt, nem volt semmi baja. Tavaly, vagy mikor szívtájéki fájdalmak lepték meg, – megröntgenezik, hát kiderűl, hogy egy három centiméteres srapnell-szilánk van a szivében. Gyerünk, operáljunk. Kiveszik a szilánkot, megint boldogan él, hibátlanúl még másfél évig. Mikor is torokgyulladás következtében elhalálozik. (Rejtélyes, kifürkészhetetlen az élet természete.)
A formám hű marad önmagához. Tehát, – ismételjük: mikor már rendes fizetést kaptam, mint tanár, a fizetésem elértéktelenűlt. Mikor már el tudtam volna tartani az anyámat, meghalt. Mikor már teljes volt a szabadságom, nem kellett. Mikor utazhattam volna, szintén vége volt a láznak. Az S. Fischer Verlag elfogadta 1914 júniusában a Boldogtalanokat, – kitört a háború, kijelentették, hogy a mű túlsötét. Mikor a Henrik királlyal valamire mehettem volna, új világ kezdődött Németországban. S most: végre megjelenik az első felvonása, amire pontosan betiltják a Szép Szót. S végre irok egy „hosszú” regényt, (minden kiadónak csakis „hosszú” regény kellett mindeddig, az volt a divat, – „ezer örömmel, – mondták nekem, – hozzon egy hosszú regényt, mert mit csináljunk a kis regényekkel?”) – no, szóval, itt a nagy mű, erre nincs többé kiadó zsidó számára. – Nem veszed észre, milyen pontosan működik ez a szerkezet? – S mármost vettünk egy kis kertes házat, egész életemben vágytam rá, – most már nem annyira, de valamit mégis, most is jelent, – most már csak azt várom tehát, hogy mi lesz, ha beköltözünk. Azt hiszem, meg fogok halni. Mert körűlbelűl ez felel meg az eddigieknek. Ha ugyan egyáltalán beköltözhetünk. Mert azon se csodálkoznék, ha épp ebben a percben tiltanák el, vagy tennék lehetetlenné, hogy zsidó ember akárcsak ilyen ingatlant is szerezhessen magának.
Az ember annak fizet, aki nem érdemli s annak nem ad semmit, aki megérdemelné. Ha egy nő jó volt az ember iránt fiatalkorában, az iránt hálátlan volt s aki kínozta, annak odaáldozott mindent. Kézcsókkal üdvözli a villamoson a tolvaját, mert nem ismeri meg, hogy ez az a cseléd, aki kirabolta valamikor…. S egy hanyag, disznó orvosról, aki majdnem tönkretette a feleségemet, elnevezek valamit véglegesen, mert jó neve van…. henye összevisszaság ez a világ. – Szeretnéd, ha szobrod volna? Ha Vilmos császárnak megtetszik egy munkád, akkor lesz szobrod.
Komlós Aladár verseskötetébe: pöszén beszél a lelkem. Selypít. Illegeti magát. – – S mit tett a zsidó írók érdekében ez a nagy zsidó? Megtámadta Bródy Sándort, hogy megmutassa, mílyen elfogulatlan. Ez a Nagy Elfogulatlan. Ez az Egyetemes Szellem. S ezt most megírtam neki, hogy nevetségesnek tartom a kritikai magatartását. S persze ódalog, nem viseli el. Mert élnek-halnak az igazságért, csak nem viselik el.
Várja a parasztasszony a fiát, a nagyurat, akit zsidó uraságok örökbe fogadtak. S az egész falú fenn van vele. Micsoda jelenet. (A büszkeség és bánat együtt.)
A félelem országa ez, igen, a félelemé. Minden ugrásra készen áll, hogy menekűljön. – – „A tücskök egyenletes zenéje adott barátságos szinezetet a pampasok csendjének, amely bizony félelmetes olykor.”
„Még mindig szép volt, de már hűlőben a szépsége.”
Szép Ernő: no lám, a tehetség! Cseléd-regényekből és cseléd-nótákból vett érzelmes motivumok vannak a verseiben és szépek, kedvesek. Még ezt is lehet.
1939., október 1-én.
X/12. Ma éjjel J. E-től csókot kaptam álmomban és boldog voltam. Huszonhét év után, – ilyesmi van még mindig a lélek mélyén? Csodálom, nem értem s annál kevésbbé, mert ilyet még sosem álmodtam róla, de nem is kívántam ilyet soha, fiatalkoromban sem. Egész más volt a vele való kapcsolatom. S azóta meg éppen: csupa per, – az utóbbi időben már unalmas is volt rágondolni, – s egy kicsit már utáltam is mostanában.
Meleg ködök, ezüstös napfény: ősz.
X/18. Tegnap végre végleg befejeztem a hajóskapitányt. Pontosan négy és fél évi munka. S éjjel-nappal. – A drágám születésnapján.
Havas: „Ezek a racionalisták…. ezek azt hiszik, hogy az emberek csak azért szerencsétlenek, mert ostobák. Elfelejtik, hogy ördög is van a világon.”
Karinthynak először ötlete támadt, aztán kezdett el gondolkodni: az ötlet kedvéért s annak alátámasztására. S ez rosszfajta gondolkodás, nem az igazi gondolkodóé. Mert már ennyi célszerűség is elzülleszti a gondolatmeneteket. (Lásd különben a 105-dik oldalon is, ugyanerről.)*
A szerelmi vágyakozást majdnem megközelíti az embernek az a vágya, hogy Istenben hihessen. Sőt, ez néha még erősebb: hogy imádhasson valakit. – S ugyanebből következik, hogy királyt kell okvetlenűl tennie maga fölé. Mert hisz árva gyermek az ember ezen a világon.
Azt értem: ha a kigyók szervezete az évezredekben kitapasztalta, hogy neki mi jó, de azt, hogy más szervezeteknek mi rossz, mi fog ártani – ezt nem értem. Hogy hogy termelt ki magából egy ílyen mérget?
„Hódító jelenség voltál!” – mondta rólam most egy asszony. – „A legszebb férfifej, akit életemben láttam,” – egy másik. S mi haszna volt? Ha púpos lettem volna, sem lehetett volna rosszabb és csunyább fiatalságom.
Casanova. A szerelemnek célja az egyesülés, de nem a tartalma. S ezenfelűl: gondold meg, az oroszlán nagy-nehezen megszerzi a zsákmányát néhány kilót eszik belőle, aztán otthagyja. Mért nem marad ott, mért nem őrzi? Mert hisz megeszik a többiek előle. És mégis jó messzire megy tőle, mert látni sem akarja, utálja. – Casanova viszont ott marad az asztalnál állandóan. Ezért olvashatatlan.
A bordélyosok kűldöttsége a város polgármesterénél: hogy csináljon rendet, vigyázzon jobban az erkölcsökre, mert hogy éljenek meg a tisztességes bordélyosok, ha a város női szabadon lengedeznek. (Remek egyfelvonásos volna.)
Tudod mit? Sosem a közönségnek írták a műveket. A közönség kapott valami csodát, amelyet nem értett s aztán hozzánevelődött. Ezt hivják kultúrálodásnak.
Egy ilyen ökör: amit csinál, azt helyesli. Mikor nagy dohányos volt, azt, most, hogy absztinens, azt.
A világ legnagyobb csodája volna, ha szegény Dezső a kisujját – ha csak a kisujját is meg tudná mozdítani a sírban. Ő, akinek annyira életteljes volt minden porcikája.
Ruadratikus álom, hosszú álom, J. E-ről.
A Dohány-utcában: a cicák ugyanúgy nyújtóznak a küszöbök előtt a délutáni rőtes fényében és mégis máskép múlik az idő, a múlásán érzem, hogy közben letelt az élet. Akkor máskép sütött a nap, ezt érzem. Ez az én pensieroso-pillanatom, a Dohány-utcában, ezen az udvaron. A régi macskák idején a délután fényében benne volt, hogy sok minden van még előttem és most: hogy kevés.
„Kicsit későn,” – mondta valaki a házvételre.
Ifjúkor, örök nyugtalanságod, – emlékezel? Akárhol voltál is, hogy hol másutt kellene lenned? – A szerelem bújkált benned szünet nélkül, az elérhetetlen szerelem.
Cseng az erdő. – Szép, sárga idő.
Ellenkező irányból visszatéríteni valamit nagyobb erővel lehet. (A hátúlról föllendített kalapács.)
1939., november 1-én.
Pesszimizmus: mért van az? Hogy sohase fordúl elő, hogy azt mondanák neked: amit megszoktál, megszerettél, rendben van, tedd, jót fog tenni neked, csak mindig, hogy szokjál le róla, tönkre teszed magad vele.
Pesszimizmus: Számolt, törte a fejét, nem akart kijönni a számadása, csupa hiba volt, százszor előlről kezdte hiába. Mikor is egy kéz egész egyszerűen letörűlte a tábláról az egészet. Mindegy, hogy mit számolt, akármit számolt: – ez az életed.
Az ember csak avval az ökonómiával boldogúl, amellyel a természet őt teremtette: a szád beszédre, evésre, lélekzésre, csókolózásra való: ugyanolyan legyen tehát a berendezkedésed is. Ne végy tehát külön konzervnyitó kést s egy külön ollót a füled szőreinek, mert számon se tudod tartani a végén, hogy mid van.
Én azt szeretem, ami szükséges, te azt szereted, ami fölösleges.
A nőknek nincs fantáziájuk. Példáúl: szegény fiú voltam, nagyon áhítottam a jó berendezkedést. S mikor módom lett volna rá, meghökkentem. Felemészt a róla való gondoskodás, nem lehet egy berendezkedésnek élnem. Az élet adminisztrációjától szabadúlni kell, nem növellni! – Tolsztojnak a felesége és leánya írták még a leveleit is, Freudnak felesége levitte a nyaralóba egész dolgozószobáját, még a régi ceruzáját is ott találta megszokott helyén…. az én viszonyaim nem ilyen kedvezők. A feleségem keresi meg a kenyeremet. Akkor tehát az élet leegyszerűsítendő, hogy minimális legyen az adminisztrációja, – ezt azonnal elhatároztam, mert azonnal észrevettem, mivé nőheti ki magát az ilyesmi. De a feleségem nem tudta elképzelni. Beleszeretett a jó berendezkedésbe és attól fogva hajrá. Kacatokkal van teli az életünk. – Ő példáúl a tálaló leemelhető felsőrészét akkor akarja telirakni porcellánnal, mikor le van emelve, – a fantáziájában nem jelenik meg azonnal a képtelenség, hogy hát hogy is emeli majd vissza teli porcellánnal? Figyeljék meg, képtelenek az élet elképzelésére.
F. Aladárról mindenfélét, mint egy locsogó. Silány fráter vagy.
Az állat munkája mindenkor életöröm-fokozó.
Nincs olyan negativum, amelyben ne volna egy parányi pozitiv elem. (Vagyis épp a negativum olyan, hogy el se képzelhető az ellentétes principium jelenléte nélkül. Vedd példáúl a klitoriszt.)
Túlvilág: – fiatal vagy ott vagy öreg? S a csecsemők, akik elhaltak? – Nem berendezhető. Csakis úgy rendezhető be, ahogy van, hogy megsemmisülünk. Hogy szegény Havas Gyula nem örökzöld ifjú ott s én nem totyakos vén szamár, hanem, hogy nem létezünk. Az egyetlen lehető berendezés viszont a léleknek mégse jó berendezés. – Hasonlókép: A farkasok ravaszsága s a tigris kegyetlensége nem aljas a szemünkben, sőt szép, igéző, hatalmas, érdekes…. az ő életükben nincs is ellentmondás, csak mi vagyunk úgy megátkozva, hogy áldozatokra van szükségünk, muszáj ölnünk s aztán sajnáljuk áldozatainkat. Egyszóval a természet eredeti rendje ellentmondás nélküli: s úgy látszik, az egyetlen lehető berendezkedés itt, hogy aki bírja marja, az erősebbé a hatalom, – minthogy a szánalom és erkölcs összes többi kísérletei számítanak. Rendben van, csak épp a lélek számára mégse jó berendezkedés ez, mondhatsz, amit akarsz. Egyszóval: a lélek nem leli itt a helyét, mert mások a követelményei, mint a valóság. (Pesszimizmus.)
Túlvilág mondod? Ahogy a virágok hervadnak és újak támadnak helyettük, a papír porlad, a kő, a hegyek…. csak te volnál kivétel? Nem veszed észre a rendszert, nem akarod észrevenni? Bepakkolod a holmidat s amint kipakkolod, már ócskaság, mert nem tartottad életben minden erőddel. S mialatt építenek valamit, már pusztúl. – Nem veszed észre a rendszert?
Csak azt ne akard, hogy megismerjed, akivel együtt élsz, akkor szeretheted.
Az élet ostobaság, – mondod. – Valami nem lehet egészében ostobaság, amiben a nonszensz benne foglaltatik. (Optimizmus.)
1939., december 7-dikén.
– Kicsit későn, – mondta valaki a kertre meg a házra.
E napon költöztünk a saját házunkba, sokkal drágább életkörűlmények közé és mégtöbb karbantartást, gondot, vacakolást véve magamra. Nem élvezem, nem élvezem. S két és fél hónapot ágyban, fagyban, ílyen télen, mialatt a házat bontották körülöttem s harminc ember járt ki-be a lakásban. Ilyen áron kapni valamit? Mindent ílyen áron kaptam.
S még mindig ugyanaz a szégyen: hogy barátkozni akarok mindenkivel, mert félek mindenkitől. A régi tulajdonossal, még a villanyszerelővel is. A radiator-berendezővel s az asztalossal is. Megint elengedtem magam, vigye az ördög. S mihelyt elengedem magam, hagyom magamat lennem, amilyen vagyok, – akkor ilyen vagyok. Fecsegő, félénk, alázkodó, mindenki előtt megalázkodó, mindenkinek szolgálni akaró…. – a Funktions-Sucht martírja, mert közben nagyon szenvedek. Egyszóval állandó felügyelet nélkül nem megy, mihelyt nem vigyázok magamra, minden gyöngeségemet kimutatom.
Igen, félelem, folytonos aggodalmasság, az vagyok. Gyerekkoromban mindig azt mondtam s mindenkinek: – ne tessék haragudni kérem. – Ma is szívesen mondanám mindenkinek.
Ha megírnám, hogy Móricz Zsigmond, ez a királyi művész milyen irtózatos ökör volt, ki hinné el nekem? S hogy Kosztolányi ez a sokkal kisebb művész, ha nem is volt alkotó gondolkodó, mégis, hogy zsebrevágta őt eszességben, úgy őt, mint Babits Mihályt, aki végtelenűl ostoba ember, – hiú, ostoba, gondolkodásképtelen, ez a világraszóló, nagy költő. (Ifjúkori költészetéről beszélek.) Ki hinné ezt el nekem ötven év múlva? Bizonyítsam? Be kellene bizonyítanom. Úgy ezt, mint a következőt: hogy Osvát Ernő, ez a lángoló szellem, a legnagyobb gondolkodók egyike és nagy kritikus micsoda tévedésekből állt, – csupa tévedésből. Le kellene írnom, hogy miket mondott írókról és művekről, – hogy miket mondott és kiket portált, el nem hinné az ember. Le kellene írnom, mielőtt meghalok.
Furcsa, furcsa az én elválásom, dolgoktól és emberektől. Egyszercsak elfordulok és soha többé vissza nem nézek…. viszont azzal a titkos érzéssel, hogy fogunk még találkozni a nap alatt, okvetlen fogunk. Példáúl: a régi lakásunkra úgy nem gondolok, ahogy apámra, oda se nézek többé. Talán túlfájdalmas is volna, mit tudom én? Mert nem voltam boldog ott sem, szenvedő voltam, tizenhárom teljes éven át, életem delén.
Az egekig szárnyalt és visszahullt.
Jó akarsz lenni valakihez, – hogy mikor vagy igazán jó? Rá akarod hagyni valakire, amid van, – hogy helyesen tetted-e, hogy mi jön ki belőle? A természet magának tartotta fenn a döntést. – Ebben is, úgy látszik, a teremtés örök principiuma fejeződik ki, mert, mihelyt bármi stabil volna itt….. minden állandóan in statu nascendiban benned s mihelyt útjára bocsátod szavak, vagy cselekedetek alakjában…. Hallgatni milyen jó, – megint kimondom, milliomodszor, mert akkor csak benned forr, csak benned van sorsa mindannak, amit gondolsz….
A kiszolgáló hölgy nincs itt, éppen gyereket szűl. Mellékesen csinálja szegény, abban a kis időben, amelyet ez a bölcs és szép társadalom hagy neki, hogy a maga életét is élhesse egy kicsit…. Az egész élete mellékesen, a megmaradó kis idejében zajlik le, szerelmes csak hét után lehet szegény, mellékutcákban s a gyerekét lopva nevelheti, mialatt egylábon állva főz a férjének valamit, lévén ő munkagép, igen s lehetőleg vissza kell szolgáltatnia a kalóriát, amelyet a fűtésére szántak.
Móricz Zsigmond: nagyon sokszor az az érzésem, hogy semmi mást nem mond, mint amit mond s ez a baja. Amit mond, szép is, jó is, mégse vagyok tőle kielégűlve, valami hiányérzetem marad utána.
1940., január 1-én.
Csodálkoztam a katedrálisok gazdagságán: minek ennyi ábrázolat és képmás egy házban? Tízezer, – egy élet kevés, hogy az ember jól megnézze mind. S most ugyanezt éreztem egy kasmir kendő szemlélete közben. Amire Varró így felelt: – „Hja barátom, művészet és természet egyformán pazarló. Céltalanúl ontja, ökonomiátlanúl, eláraszt a szépségével. Akkor tehát nem is az a dolgod itt, hogy a részleteiben élvezd, mert nem is lehet, hanem, hogy valami benyomást szerezz az egészről. Egy nagy katedrális különben is olyan jellegű: mintha agyon akarna nyomni, meg akarna rendíteni gazdagságával is.”
Hogy mílyen iszonyú erejű a pusztulási tendencia, most látom. A legnagyobb erőfeszítés kell ahhoz, hogy karban tartsad, életben tartsad a dolgokat, mert dögleni, romlani akarnak minden erővel. Még el se készűltél valaminek a létrehozatalával, megszervezésével, már pusztúl. – S mihelyt bontod, ami körülötted van, mihelyt elteszed, a padlásra teszed, rozsdás kacattá válik. Csak állandó gondozással marad meg, mint a szervezet, – a rend a vércsere számára.
A hídon batyúval megy át egy ember, ki bejárta Dániát.
Minél erősebb a folyó, annál erősebb gát kell neki. Ez igaz. De ha az egész folyót el akarnád torlaszolni…. Ezt az érzékiségről mondom nektek.
Az egésznek a koncepciója iszonyú. Mindennek, ami itt van. Szívtelen, hideg elgondolás az egész, ha ugyan igazán elgondolás.
A pusztulási tendenciáról: a legnagyobb erőfeszítést teszed, hogy rendben tartsd, rendbe szervezd a dolgaidat, mert csakis a szervezetek élők s az Istennek nem akar rendben maradni, hull szét, mihelyt teheti amorf tömegekké. Mintha csakugyan a halálos állapotra törekedne minden, lévén az az egyetlen statikus helyzete a világnak. Süket akar lenni minden és merev. Lomha, poros kacattá válik, mihelyt nem nézel oda. – S szét akar minden esni, ami együtt van.
„Olyan területeket vagyok kénytelen bejárni, amelyeket más nem szokott, – mintegy magán-parkot.” – „Az embernek kezdetben talán nincsenek is szűlői, azáltal, hogy elfogadja tőlük, amit rá akarnak tukmálni, azáltal kap utólag szülőket.” – „Ha másoktól kell átvennem gondolataikat s magam nem gondolkodhatom, hazátlannak érzem magam.” (Vera)
IV/29. Borzalmas látvány. Így szétrúgni mindent. S épp egy pedáns embernek, amit egy életen át összegyűjtött maga körűl… impozáns is. Minden levelet…. a felesége fényképeit összetépni, jegyzeteket, tanúlmányokat, egy élet minden munkájának nyomait…. most aztán elmondhatja magáról: omnia mea mecum porto s hogy meztelenűl jöttünk e világra. És igaza is van, – a tárgyak semmit sem érnek, alig valamit, különben sem lehet, hogy ezt a rengeteg ballasztot időnként meg-megnézze megint, – nem lehet. Az emlékek a szívben vannak s az emlékeztetők silány rekvizítumok, igaza van. – S míly furcsa: – egy-egy szót olvastam el a széttépett papirokon, amit véletlenűl kapott el a szemem…. ilyeneket: „nyomorúlt életem” – s: „én átkozott vagyok,” – s hogy megszerettem őt s a feleségét is! Csupa fájdalom vagyok tőlük. Még ilyesmi se történt velem: hogy elmentek, most kezdem csak őket igazán szeretni. – – Lehet azért is, mert egész közel léptek hozzám. Egy-egy ilyen szó, egész elmúlt életüket, érzelmeiket és kűzdelmeiket világította meg előttem. (Varróék.) – – Komoly dolog volt: sziveket láttam magam előtt. S fájtak nekem.
Emlékszel az Andrássy-uti kabaré nézőterének ünnepi sötétségére? Mikor Medgyasszay Vilma azt énekelte: „Spitze van tán némi bortul”…. – milyen furcsa érzés erre emlékezni, – kifejezhetetlen. Csupa ünnep, – úgy látszik a fiatalságé, mert, úgy látszik, annak lényege, hogy ünnepi lázakra képes…. s az ünnepi érzés mögött valami sivárság és végtelen szomoruság van. Fájdalmak, fájdalmak, igen. „Puder rejti hév szinét, – Illik néki a minét,” – milyen csodás hangok, emlékszem rájuk, ilyeneket én ma már nem hallhatok.
1940., május 1-én.
Egész egyszerű a megokolás, hogy mért tartom a háborút szükségszerűnek, vagy természeti tüneménynek, amit akartok. Mert háború mindig volt, ebből tehát jogom van arra következtetni, hogy tehát, úgy látszik, az emberi természetből fakadó s nem hiszem, hogy az emberi természet épp az utolsó tiz év alatt megváltozott volna.
Most már nagyon értem én a tűzvészt s az elemi pusztulást-pusztitást. Hát muszáj, hogy a természet törvényeinek érvényt szerezzen, – mert mi kacatot gyűjtünk, hiszen nyakig vagyunk az emlékekkel kacatokkal s a jó természet nem tűri a megállást, az állandosulási törekvést, örök megujulást parancsol.
Efemeriáda: sürgős leveleket írsz, expressz, – elégetik. De megmarad valami talán a szivekben és elmékben, csak aztán az elmék is megszünnek, igen…. szóval minden hiába van. Hányszor mondjam?
Minek teremt, ha elpusztítja? Létrehozza, aztán megöli s esetleg azonnal, vagy két nap múlva. Minek? Ez csak egyszerű kérdés.
Voltakép míly nevetségesen gyerekes is az egész: aki a verekedésben, birkózásban legyőzi a másikat, azé a világ. Akinek a taktikája jobb.
„Mindenben igyekszik, hogy igazán társa legyen a férjének.” Bólogattam. Mert még ílyet nem is láttam: mint egy hagymázas kisfiú bolondságait, úgy tekintik itthon összes ügyeimet, – micsoda fölénnyel! Ami nekem fontos, azon elnéző fölénnyel mosolyognak.
VI/17. Mit csodálkozzam? Engem mindig legyőztek. A búrokért lelkesűltem, a spanyolokat féltettem, az oroszokat támogattam lelkemmel….. aztán magyar voltam a világháboruban s akkor még a németekért aggodó, – aztán az abeszsziniaiakért fájt a szivem s most a franciákért. – Jó lesz innen takarodni. – Míly nevetségesek a nagy kijelentések, ha nem sikerűl az élet s míly prófétikusan hatnak, ha sikerűl. „– Majd aztán viselje a következményeit!” – mondta egy francia nagyság, mikor Németország kilépett a népszövetségből. S én már akkor nevettem. Semmi következménye nem lesz, – mondottam már akkor. S ez, sajnos, beigazolódott. – „Ezer évre alapítjátok meg a hazátokat,” – ilyesmit mondott most Hitler. És: – hogy Lengyelország sohase fog feltámadni. – – Talán Istenként kellene imádni, az a benyomásom. Úgyis azt álmodtam, hogy találkoztam vele s fel akartam kelteni a figyelmét személyem iránt.
De azért foglaljuk össze! Radó telefonkereskedő így szólt hozzám, – egy hónapja lehet: „– A németek frissebb fajta, új állam, ahogy mondják is, erőteljesebbek, gyorsabbak, győzni fognak. S ha meggondolom, ez jó is lesz. Az egyén nagyobb megbecsülése következik győzelmükből. Ami pedig a zsidókat illeti, szóra sem érdemes az ügyük. Mert mit számít néhány százezer ember pusztulása, ilyen fontos, nagy, világokat megváltoztató pillanatokban? Ismeri az új törökök dolgát? Lankadt, erőtlen, pusztuló világ volt s ezek összeálltak, mint az ébredő magyarok nálunk s teremtettek egy erőteljes új világot. Akkor még mindenkit bevettek, aki a nemzeti céljaikat helyeselte, de aztán rájöttek, hogy az örményekre nincs szükségük, hogy nem kell nekik parazita. S ötszázezret megöltek, – a népszövetség megállapítása szerint, – vagy másfélmillió hontalan lett, földönfutó, – de mit számít az? Különben is a zsidók megérdemlik sorsukat, – s mondom ezt annak ellenére, hogy magam is zsidó származású vagyok és ha nekem is bele kell pusztúlnom abba, ami következik. Szemét fajta, sok dolgom volt velük, utálom őket, emberszámba menő ember alig van köztük, nagyon ritka. Olvassa el a Papini könyvét, enyhén antiszémita írás, abban megtalálja, mit gondolok róluk, hogy mért olyan megvetendők.” – – – Egész délelőtt törtem rajta a fejem, hogy mit kellene erre a meggyőző szózatra felelni, de olyat, ami nem esetleges, hanem végleges. Végre megtaláltam a magam számára. Vegyük előbb a kisebbik ügyet, a zsidókét. Megérdemlik sorsukat. Mi az a sors? és mi az, hogy megérdemelni? Nekünk egy másik fajta mindig ellenszenves, a hibáik, – mondjuk úgy, – szembeszökőbbek. Példáúl a svábokéi, a tótokéi, az „oláhokéi”. S mikor éreztetjük ezt velük? Mihelyt lehetséges. Ahogy a románok éreztetik Erdélyben szegény magyarokkal. Ha nincs védelmük, elég erős anyaországuk. Akkor eszünkbe jut, hogy jó volna őket kiirtani, mert útálatosak. Példáúl a lengyel Wirtschaft igazán elég útálatos s ez most eszükbe is jutott a németeknek. Ki fogják őket irtani, ki is jelentették. Nagyon szép. – De mondjuk, hogy a zsidók még útálatosabbak. „Ihr habt uns lahmgeschlagen, dann wündet ihr euch darűber, dass wir lahm sind,” – mondotta valaki egyszer az utálkozóknak. A zsidó a gettóba volt bezárva évszázadokig, – ez az ő hibája volt? Mi az, hogy megérdemelni? De ha veszem a világ gondolkodóit, melyik az köztük, aki az üldözés barátja? Aki azt hirdeti, hogy egyik fajta a másikat igenis gyilkolja? Melyik az a fenkölt szellemű ember? Van olyan? Példáúl Tolsztoj, vagy Shakespeare, vagy Swift, vagy Dante, vagy Arany János, vagy Petőfi, vagy Eötvös József? – – De rendben van s most térjünk át a második tételre, vagyis a főkérdésre. Jól tudom, hogy hazát alapítani, megnövelni, naggyá tenni, nem lehet máskép csak nagy erővel és kegyetlenűl. Csakhogy az élet sosem volt nekem való, én mindig útáltam és elleneztem az egészet. Számomra az embert, csakis az ellentmondása teszi: – az oroszlán szánakozás nélkül öl, mint maga a természet, (sőt még dühöt is csempész a természet az oroszlánba, hogy még indokoltabb legyen az ölés,) – az ember néha még szánakozik is az áldozatán s ezt teszi őt szememben emberré, ez a visszásság, semmi több. Már most: ez nem való nekem, ez az üzem, tűrtem eddig undorodva, lelkemnek ezt a hazátlanságát, a honfoglalásokat is, igen, az egész gyilkos berendezkedést, de, hogy még lelkesedjem is érte, azt ne követeljétek tőlem. Hogy helyeseljem. Nem, nem, akkor én már inkább a szánakozást helyeslem.
Milyen jól hat rám az a távlat, ha majd közönyös leszek aziránt, ki eszi a másikat, – a sírban. Ott nekem igazán mindegy lesz, hogy kié a hatalom, mert nem is ismerem többé azt, akié. „Marakodnak,” – fogom gondolni magamban. (Ez a mondat bizonyít legjobban amellett, hogy mért kell az irrealitás ahhoz, hogy az ember jól fejezze ki magát.)
„Wer das Tiefste gedacht, liebt das Lebendigste.” – A gyilkolás is nagyon „lebendig.” Mármost tájékozódjál, ha tudsz. Jó lesz abbahagyni ezt a kerge futást. Soha még ennyire készen nem voltam arra, hogy távozzam. Most aztán igen.
A franciákon és angolokon még képzeletben sem lehet visszamenőleg segíteni. Mert olyan fegyverkezést és okosságot, olyan koncentrációt, amely ide kellett volna, csak a kétségbeesés adhat. S ők nem voltak kétségbeesve. De a németek igen. Vagy legalább is fel volt szítva a felháborodásuk.
A siker! Felgyújtatta a parlamentet, tartott egy nevetséges tárgyalást, Rőhmről egész nevetséges nyilatkozatot tett, mikor megölte, hogy fajtalan, meg ilyesmit, egy pribék, aki hivatalos pogromokat rendeztet, könyveket égettet… s most mégis, az embernek az a benyomása, hogy mindenben igaza volt, az ember nem találja meg többé a mértékeit. Én példáúl csupa hibát követtem el, amit tettem, mondtam, nagyrészt ostobaság volt. S ő mindent helyesen tett és mondott. Az ítélete jó volt, a távlat-érzéke, az akusztika iránti fogékonysága, az emberek butaságába vetett hite helyesnek bizonyúlt…. nekem az a javaslatom, hogy Istenként kellene imádni. – – Verseket irtál valaha, nem szégyelled magad?
Továbbá: nem lehet minden madár sas. Verebek és rigók is vannak és mégis megélnek nagy-nehezen. Végy példát szegény, haszontalan Franciaország.
Vedd azt, hogy ezé a világ uralma. Kié? Aki kijelenti példáúl, hogy a lelkiismeret zsidó találmány. Nem érzed a dolgok játékos esetlegességét a legnagyobb tragédiákban is? Franciaország áldozatúl esett valami játékosságnak, gyerekességnek, hogy ő nem léphet vissza adott szavától Lengyelországgal szemben – s ebbe tönkrement s talán végleg. S az egész világ retteg, reszket, – kitől? Két felvetődött, tehetséges briganti játékaitól. S talán az egész világot megnyergelik, lehet, Amerikát is és mivel? Hazug, hamis tudománnyal, maszlaggal, szédítő ostobaságokat adva be nekik. Zöldséget, baromi tételeket. S ezek legyőzik a világot, rálépnek a nyakára, két primitiv állat, alsórendű lény, két siheder, vagy minek mondjam őket. Nem látod a teremtés gúnyos röhögését? És ki csinálja velünk ezt és mért? Hogy megbolondúljunk.
Nagytehetségű gonosztevők, – viszont mért csodálkozom ezen? Talán mert szegény sorból kűzdték fel magukat. Mert a királyok közt nem volt ilyen elég? Világhódító és bestiális? – – – S amellett igazolva van minden cselekedetében. Míly szerencsés ebben is! Mert míly nehéz, hogy az események utólag igazolják az embert, – ez rendesen csak negativ értelemben lehetséges. Ha nem fogadja meg valaki a tanácsomat és pórúljár. De ilyen eklatánsan bebizonyítani, hogy jó volt szótfogadni neki, – ez még talán nem is sikerűlt másnak ennyire.
A félelem országa ez, az állandó rémületé.
Nem hagyta magát szentimentális gyengék és tudákosok zagyvaságaitól megzavartatni, se ő, se Mussolini, attól, amit idealizmusnak szokás nevezni. Az ember állat, az ember öl, nem erőszakosan szerzi, amije van s a mások rovására? Nem elveszi mástól, amije van? Létért való kűzdelem nem létezik? vagy ez alól az ember már kivonta magát? – ezek azok az egyszerű tételek, amelyek a világosan-látásukat fenntartották s nem engedték, hogy a győzelemmel eltelt népek málészájú pacifizmusát a magukévá tegyék. Fegyverkeztek. A nyers erőnek mindig igaza van, – a győzelemnek mindig igaza van, – mondották maguknak. S tökéletesen a természet parancsait tették magukévá és mindenben. Úgy látszik, a természetben sem fontos az egyén, inkább a faj, (bár az is kipusztúl, igaz, de mégis hosszabbéletű az egyénnél,) tehát kijelentették, hogy az egyén a fajért van…. és ravaszságot, erőszakot, árulást, rabulistikát, hazugságot: mindent megengedtek maguknak, ami csak a létfenntartás fegyvertárában található. Csak egy csoporton belűl legyünk tisztességesek, a saját fajunk csoportján belűl, s ne akarjunk az egész emberiségnek jót, mert az lehetetlen: Csakis az önzésen belűl lehetséges az önzetlenség. S minden kártyát megjátszottak, a végsőkig menő fegyverkezéstől, technikai tökélytől, és egy célra való szervezettségtől kezdve, az írek és arabok fellázításáig, az árúlásig….. egyetlen rése nem volt az ellenfélnek, amelyen be ne hatoltak volna. A holland királynét elrabolni, a lengyeleket és oroszokat becsapni, rajtaütni gyanútlan kis országokon…. mint az ördögök, olyanok voltak. S ezt lehet is, ha valaki egyoldalú, csakis egyfélét akar, s az önmaguknak ellentmondó igazságokat nem tűri meg magában. Az ilyen ember, amit csinál, egészen csinálja. Mármost azonban, hol ennek a vége? Mert, ahol a forma halála van s a gyerekes szentimentalitás véget ér…. ahol semmi egyéb nincs, mint fürgeség, gyorsaság és merészség…. ha merőben ragadozóvá válik az ember…. Hisz akkor egész egyszerűen bemegyek egy meghódított városba, szabad rablást engedek és szabad asszonyozást, – aztán még ki is irtom az egész várost. Mért ne: Ki is jelentették, hogy kiirtják a lengyeleket és leigázott kis népeket. Tatárjárás – látod? A naív reformerek azt hitték, hogy mert technikai haladás van, tehát az ilyesmi már nem is lehetséges. Holott egész egyszerűen tatárjárás ez, változott külsőségekkel. – Hisz megírtam s mindezt előre a Nyugat ankétján, arra a kérdésre, hogy mit tegyen az író a háborúban? Fogja be a száját, – mondtam én. Mindenki nevetett rajtam.
Vak erők, igen. S ami azok torzsalkodásából kijön. Valami rend, a rendnek látszata. Egyik enged a másiknak s a másik az egyiknek. S ebből lehetőségek jönnek ki. Csak azt ne képzeld, hogy az eső engedelmeskedik a terményeknek s aszerint esik, hogy azok ki ne haljanak…. erről aztán szó sincs. Az elemi erők nem alkalmazkodnak a meglévő élethez, hogy azt lehetővé tegyék: a tenger nem aszerint párolog, hogy a kecskéknek meglegyen a káposztájuk. A meglevő élet alázatosan alkalmazkodik, mert így is jött létre s így is folytatódik. Ez az egyetlen lehetősége annak, hogy van.
Ilyen teljesség talán még nem is volt a világon, ílyen mértékben hibátlan programm és győzelem. Lehet, hogy ez egyszer a természet hibátlant akart produkálni, – viszont, amit eddig tapasztaltam, az azt mutatja, hogy ennyire hibátlan dolgok nincsenek. S ebben még lehet reménykedni.
Levél Hollóshoz: – Vagyis nem tudok elképzelni eddigi tapasztalataim alapján olyasmit, ami az embernek csak javára szolgálna s ártalmára nem ugyanakkor. Tehát azt sem hiszem, hogy a mai gyermekcipőiből kinőve eljuthat egy olyan fejlődési fokig, amikor mindent javára fog fordítani. Annál kevésbbé, minthogy ez nem tőle függ, minthogy egy dolog születése egy más dolog halálát jelenti természetszerűleg és ugyanakkor, példáúl: feltalálták a gépet, – a legnagyobb áldás! megkíméli az embert s azóta van egyátalán munkáskérdés és nyomor, – megint a gépet, azóta vannak jó fegyverek, – repülőgépet, remek, – halál a levegőből, a kémia fejlődött, a robbanótechnika is, az ember kitalálta a főzést, tönkretette vele a fogait, az emésztőszervezetét meggyöngítette, – az óvszert, az idegeit, – a rádiót, az idegeit, – a gyorsvonatot, a boldogságát, – akkor hogy van módjában csak javára fordítania fejlődését, a gyerekcipőkből kinővén? Mikor a halál a dolgok minden pillanatában jelenlevő principium? Különben sem tudom az emberiséget mint egységes valamit elképzelni, amely majd…. hát hogy? Az egyik irtózik majd az erőszaktól s támad egy kis erős nép, amely majd nem irtózik. Hát további keletkezés nincs? Vagyis az evolució tök-tanítása ellen beszélek, amely néhány évtized vezércsillaga volt, ha valami nagyot akartak mondani, akkor tehetetlenségükben kipottyant a szájukon az a szó, hogy evolúció. Nem szólván arról, hogy az állatot akarod kiölni az emberből, vagyis azt, ami talán a legbecsesebb benne? Majd ha kinő gyermekcipőiből, akkor nem lesz állat. Hát az jó lesz? Sötét indulatok és sátáni tüzek nélkül? – – – És végűl a konzerv, mint legfőbb ideál és dobozokban vitamin a jó medvehús helyett a kamcsatkaiak számára. Gondolod, hogy rá tudod beszélni, hogy hagyja futni a medvét, mikor annak is elég jó íze van s különösen, ha már megúnta vitaminos dobozait.
Lehetetlen, hogy bárkinek is igaza volna e tekintetben. Mert képzeld el: fel lehet tételezni, hogy bárki is eltalálhatná, hogy e létnek mi a lényege? Mert ha felállítottad azt a tételt, hogy számodra a legnagyobb csoda épp az volna, ha kiderűlne, hogy odaát minden csakugyan úgy van, ahogy hirdetik: a szentek füzérlánca és a többi, – hát nem épp olyan csoda volna, ha a naturalistának sikerűlt eltalálnia az igazat, hogy odaát semmi sincs….. S a nihilistának, aki tagadja az egésznek tervszerűségét és észszerűségét, aki vak erők játékának tartja az egészet…. s e ponton saját magam ellen beszélek, mert én vagyok ez a nihilista. Hogy ennek az egésznek az ember számára semmi értelme sem lehet, ezt erősebben hiszem, mint ahogy élek. S hogy ez egy undok, esztelen, lényegében véve gonosz építmény: a kegyetlenségé, – gyűlölöm az egészet és megvetem s már rég nem vagyok kíváncsi a lényegére. Mert ha a legszelídebb égi mosoly fogadna odaát s kijelentenék, hogy csak tréfa volt az egész…. képzeld, tréfa volt ez a pokol. Hát nem szembeköpném, akinek pofája volna ezt mondani nekem? – Senki se fogja mondani, szerencsére, semmit se fognak ott már mondani, biztosabb vagyok ebben, mint ahogy élek és mégis az eszem azt mondja, hogy rátalálni arra, hogy mi hogy van, valószinüleg lehetetlen. Igaz, ennek ellentmondanak sarkalatos, nagy részlet-egyszerüségek, az ember nem hinné, hogy ilyen nagy egyszerüségek rejlenek a nagy bonyolultságok mellett, – erre a természettudomány már megtanitott…. s lehet, hogy ez is épp ílyen csodálatosan egyszerű valami…. az ember bonyolúltan élt aztán megszűnik véglegesen, semmivé lesz…. lehet, lehet, kivánatos is s ebben én, mondom, csakis azon csodálkozom, hogy no lám, tehát mégiscsak el lehetett találni épp ezt? Mikor még azt se tudjuk megmondani, hogy mi a mágnesesség.
Kant: az erkölcsi rend törvényei erősebbek, mint az égboltozat csillagaié. Melyik erkölcsi rend az? mert nem tudom. Hogy az erősebb nép megeszi a gyengébbet s mióta a világ áll?
Már most mit akarsz tőlem? Csak én legyek gyengéd, magambíráló és keserves? Igyekezzem jó lenni, kíméletes, finom és tapintatos és még mi az Isten csodája? Mikor ez a természetben nincs, a világból teljesen kiveszett, mikor csak a vadságnak és nyers erőnek van érvénye mindenütt? S mit csináljak mármost, ha olyan átkozott vagyok, hogy nekem csak az tetszik, hogy szinte sírok tőle, ha valahol a nyomát találom még mindig: hogy az emberben itt-ott van egy kis jóság, valahol, néha?
Öregkoromban kell rájönnöm, hogy mílyen érzelmes voltam midig, most veszem észre. S még egyet! Hogy milyen érzékeny voltam. Valaki megerőlködik, vele erőlködöm, szinte reszketek, – valakinek nem elég a kenyere, az ördög elvisz, az állatoknak nehéz a teher, elfordulok, hogy ne lássam, mert majd megszakadok tőle. Egyszóval megterhelted az én életemet jócskán. Lehet így élni?
Az összes monológjaim valakihez vannak intézve. Kihez? Szóval még mindig vele vitatkozom, Néki teszek szemrehányást, szóval a bensőm még mindig nem adta fel a reménységet, hogy Ő létezik?
Nézd, az emberek úgy fogadják egymást, úgy néznek az idegenre, mintha ellenségük volna, teljes készenlétben, mindig. S te úgy fogadtad az idegent, mint egy ismeretlen barátodat. Nem úgy kell, nem úgy kell, hanem úgy, ahogy ők.
Van-e olyasmi, ami csak jó az ember számára? Tudjuk, hogy ílyet elképzelni nem lehet. Elveszed, akit szeretsz, megnyered a főnyereményt, – ezernyi mindenféle származik belőle, jó és rossz. És mégis kapsz utána, a természet libegtet előtted mindenfélét, kecsegtet, irányt ad, hogy ez meg ez jó lesz neked. És te kapsz is utána. Fel is osztod a világot jó és rossz dolgokra: az édesre azt mondod, hogy jó, a keserűre, hogy rossz, holott az édes nem mindig jó s a keserű nem mindig rossz. És mégsem azért imádkozol, hogy tüdőgyulladásod legyen, pedig a lázakban nagyon sok boldogító elementum is van. S a betegségben, gyengeségben ragyogó tetszelgések, rajongó önimádatok. Szóval hegyen-völgyön lakodalom, ahogy Osvát mondja, mindenben van jó is. Azt kérdeztem tehát egy nap Hollóstól, hogy mit gondol, van-e tehát olyasmi, amire azt mondhatjuk, hogy az embernek jó? – Hogyne volna, egész biztosan van, – felelte gyanútlanúl. Bármíly gyanútlan volt a felelet, meghökkentett, mert bizonyos tapasztaltság rejlett benne. S csakugyan, ne lehessen azt mondani, hogy van a világon kétségtelenül jó is? ez úgy hatott rám, mint az üres elméletesdi, a tapasztalat mást mond, kérdezz meg egy másik épeszű, egyszerű embert is, rögtön azt fogja felelni: hogyne volna, milyen jó egy túrósrétes, vagy bár nyerném meg a főnyereményt. S ma éjjel végre tisztáztam a kérdést. Mindenekelőtt kétféle jót kell megülönböztetni, kétfélét legalábbis. Azt, amit a vágyaim akarnak, amit kivánok és azt, ami hasznos nekem. A nevelők a gyerek számára rendesen csak azt akarják, ami hasznos neki s itt követik el a hibát, mert a vágyait lekicsinylik. Ami tehát itt következik, neveléstanilag is figyelemreméltó. – Ne vedd el az Évát, mert akármilyen szerelmes vagy belé, csupa kín lesz az életed vele, – így szól a tanácsuk példáúl. S ezt jól is mondják esetleg. Tehát: a vágyaim kielégítéséből sok rossz is fog származni, esetleg több rossz, mint jó. Mármost mi a vágyaim iránya Évával szemben? Több vágyam is van: hogy megöljem, hogy elmenekűljek tőle, de a lényege mégiscsak az, hogy nem tudok nélküle élni. S a jövendölésük az, hogy sok rossz érzésem lesz: ha mégiscsak elveszem. Vagyis hasznosabb volna, nem elvennem. Igazuk van. És mégis. Mi jó számomra e pillanatban? Az, amit a vágyaim mindenekfölött kívánnak, mert csakis a vágyaim irányában lehet az, ami jó nekem. S ez az a momentum, amit eddig kihagytam e kérdés vizsgálata közben. Karinthynak egy jó példázata volt: ha mohón kapok egy darab sonka után s kiderűl, hogy sonka-utánzat, csokoládéból van…. hiszen a csokoládé is jó, – no látod. Csakhogy neked mégis a sonka kellett volna, mert arra készűltél. Ne feledd tehát, bármi rossz elementum lesz már abban az első pillanatban is, mikor megkapod az Évát, rá vágytál s nem egy másikra, ezt ne feledd. Ha tehát egy másikat adnak helyette, annak birtoklásában is lehet jó, de mégsem az, amire vágytál. Mármost képzelj el egy egész életet így: sonkát akartál és csokoládét kaptál, az Éva helyett a Marit, élvezetes nyugalom helyett szórakoztató lármát, hegedű helyett cimbalmot és így tovább. Jó ez neked? Nem mondhatom, hogy jó, pedig sok öröm lehet ebben is, a cimbalomban. S az Évában sok rossz lehet, és mégis az az élet jó neked, vele, mert erre vágytál mindennél jobban. A vágyaim iránya mégiscsak a legfontosabb iránytű a tekintetben, hogy mi jó nekem, tehát nagyon meg kellene gondolni, hogy mit adjak a gyerekemnek, valami haszontalanságot-e, amelyet nagyon kíván, vagy egy kevésbbé haszontalan dolgot, amelyet szintén kíván egy kicsit. – – Nézd meg azokat, akik mindig lemondtak arról, amit nagyon kívántak, mert nem volt helyes kívánniok. A lemondást messziről lehet érezni róluk. Magam is ilyen voltam már eredendő természetemnél fogva: mert mindig visszautasítottam, amit szeretnék, hadd szaladjon utánam éppen az, amit szeretnék. (Nudlileves.) S mármost meg kellene kicsit nézni ebből a szempontból az aszkéták dolgát is. „A nemiség két szépséget teremtett: a szerelmet és az aszkézist,” – mondja Karl Adler. S tudjuk, hogy a vágyamról, vagy vágyaimról lemondanom is lehet jó, sőt ez lobogó nagy örömmé is növekedhetik ott, és annál, akiben nincs más öröm, szükségszerüleg, minthogy végső esetben a legnagyobb kínt is örömére formálja a lélek, tudjuk. Az éhezőknek vannak a legszebb hallucinációik, példáúl. De hogy azt lehessen állítani, hogy az önkínzás a vágyai irányába esik? tehát ez jó neki? Hacsak azokat az idegbajokat nem tekintjük, amikor a kín csakugyan nagyszerű gyönyörűség, vagy a léleknek azt a fáradtságát, mikor a nyugalom csakugyan a legfőbb és legtermészetesebb vágya, amit egyes remetéknek annál is inkább el kell hinnem, minthogy magam is közel állok ehhez. S ez a nyugalom már nem is aszkézis.
A kérdés egész egyszerűen is fogalmazható: – ha tőlem függne, hogy az a bizonyos gyerek megszülessen-e? mármint én. S átessen-e mindazon, amin én átestem: a szinte állandó kétségbeesésen, a tengernyi szomoruságon…. Hát nem, a világ minden kincséért sem. Inkább agyonverni az élete első napján. Nem kell ezt a dicső világot megismerni barátaim. Jobb nem megismerni.
Hát nem épp úgy várod a taglót, mint az állat?
Fiatalkori kérdés: – hát nem lehet valakinek mégis egyszerűen és tisztán végigélnie ezt az életet, ezt a rövid spaciumot becsületesen? – – Nem lehet.
Én azért rágom meg százezerszer a dolgaimat, példáúl a J. E-vel való ügyemet minden reggel, huszonnyolc éve s azért bizonyítom magam előtt ezerszer a feleségem dolgát, mert nem vagyok biztos benne, hogy igazam van-e? Hogy nem vagyok-e igazságtalan? Ezért is mondom el másoknak a dolgaimat, – igaz ma már egyre ritkábban. Mert mindez úgyis hiába van, sosem fogom megtudhatni, mert miből áll az, hogy igazam van? Hiszen ezt se tudom.
Hát mindenkinek nekiesni, aki a közelembe kerűl? S felélni, felfalni, mohó gazember lettem, borzasztó, undorító, hova jutottam. Nem ezt akartam.
1940., július 1-én.
Akik a szellemi erejükkel akartak hatni, azoknak mindig könyörögniök kellett az életükért: igriceknek, lantosoknak, zsidóknak. No látod, úgy van, ahogy mindig mondtad: csakis a valódi, nyers erőnek adatott az élet, a többinek, izomtalannak a könyörgés. – Meghallgatják az énekét, az erkölcstanát, aztán megharagszanak rá az ellágyulásért, az aszkézisért és agyonverik.
Hogy mi a különbség, ha jól csinálnak valamit, vagy, ha rosszúl. Akkor már minden balúl üt ki. Németország hamar legyűrte Franciaországot s ezáltal még egy szövetségest is nyert Anglia ellen benne – Anglia viszont kénytelen eddigi szövetségesének hajóhadát elsüllyeszteni, ami ellenszenves cselekedet. S így ment ez kezdettől fogva, egyik fonák helyzet a másik után, csupa ostobaság és baklövés. S a hülye Mac Donald óta sorozatosan.
Hogy nagy népek léte vagy nemléte attól függjön, hogy melyik csináltatott több repülőgépet? Nem nevetséges?
Levél Hollósnak: És most még néhány szót! Az elkövetkező aranykorban, az emberiség felnőtt-korában, szóval évmilliók múlva, mikor a találmányait, technikai és tudományos eredményeit képes lesz mindenkép és kizárólag a javára fordítani…. (bár hisz ez is merész tétel, hogy lesz egy másik fajta kor, mint az eddigiek, lévén, hogy az emberiség ugyanolyan, mint az ember: születik és pusztúl kultúráival együtt, – véleményem szerint minden időkben egyensúly volt ebben is, ellentétes erők egyensúlya, a világ egyik fele sötét és ismeretlen, a másik fele világos, egységes emberiség sose volt, – vagyis nézetem szerint a világ évmilliók múlva, ha fennáll, e tekintetben nem igen változhatik: egy egyre növekvő, egységes, nagy kultúrát elképzelni naivitás, – lesznek születő és elhaló kultúrák, mint mindenkor,) – – no, szóval, tételezzük fel, hogy lesz egy ílyen, – mit fog az emberiség akkor csinálni, ha már mindent csak hasznára fordít? Szaporodni fog, mint a nyavalya, ugyebár, mert erről csak nem lehet lebeszélni? S mikor már a jugoszlávok hatszáz millión lesznek, körűl fognak nézni hely után, legalább is, ha már papi nem is kell, lévén a dobozban vitamin. (Kétlem ugyan, hogy a föld bizonyos sűrűségnél többet eltűr a hátán, mert akkor megrázkódik, az a gyanúm, mint a bolhás kutya, vagy vérözönt kűld, máj bacillusokat, vagy akármit…. de tegyük fel.) – S hogy fognak helyet szerezni maguknak? Meg fogják kérni a magyarokat, hogy menjenk odébb? – De, tegyük fel, hogy a szaporodás is szabályozva lesz. Törvények útján, vas-törvénnyel….. (bár erre is kíváncsi volnék, hogy lehet a törvényeket végrehajtani szankció és hadsereg nélkül, mikor én Erzsinél tizennyolc év alatt nem tudtam elérni, hogy a fogkeféjét tegye vissza a helyére, – hát még, hogy ne legyen gyereke valakinek, mikor akar, mikor ez a természet szava benne s inkább örökbe fogad, semhogy a folytatásnélküliség vígasztalanságát elfogadja, – de tegyük fel!) – szabályozva lesz tehát a szaporodás, – csak aztán nem akad egyetlenegy icipici, vad népecske sem a világ valamely zúgában, amelyhez mégcsak el se jutott a törvény-kikiáltó, – vagy amelyik fellázad a vas-törvények ellen, azt kiáltja: szarom rá!, – egy óriásit kiált és kardot húz…. s minthogy a többiek fegyvertelenek és szelidek, mindent a javukra fordítanak….. – – No, szóval, én is csak azt akarom bizonyítani Neked, amit annyian mások, hogy a gyilkolás szükségszerűnek látszik mindabból, amit eddig az emberi természetről tapasztaltunk. S hogy ez nem mértékadó a jövőt illetőleg, mert az egész természet mindenestűl is megváltozhatik? Erről nem tudok mit beszélni, mert ismeretlen dolgokról nem vitatkozhatom, csak ismertekről. Mert, hisz azt is állíthatja valaki, hogy fejjel lefelé fognak járkálni az új jégkorszak után. Lehet, de a tapasztaltak után nem valószinű. – – Ha viszont valaki azt mondja nekem: remélem, hogy minden jó lesz, – az rendben van. Mert általános remények, az igen, ha nem is veszek részt benne.
VII/17. Levél Margithoz: Tehát ne vígasztaljalak? Nem is tehetem. Én, mióta élek, arra a mozdulatlanságra készülök, azt áhitom s megvetem az optimistákat, mindenekfelett és módfelett példáúl azokat, akik még gyereket is csinálnak, mert én gyűlölöm az életet, mióta az eszemet tudom, – hogy vígasztaljalak akkor? S gyűlölöm azokat a „barátaimat”, akik nyolcáz éve járnak ide, a pesszimizmusnak ebbe a jó iskolájába s azt mondják nekem: – te túlzó vagy Milán, az élet nem is olyan szörnyű, van benne jó is, – meg ilyeneket. Az ökrök. – Hát nem érzed, hogy süt a nap? – Ökrök. – Hát nem mondhatod azt, hogy volt egy jó pillanatod is? – Marhák. – Ráütnék az apám vesszejére, ha még egyszer akarna világra-dörgölni engem. Ennyit ötvenkettedik születésnapomon a saját létemről. – – – – Hogy vígasztaljalak tehát? Csak azzal vígasztalhatlak, hogy majdcsak elmúlik magától is. Hála Isten. Hogy nagyon csodálkoznék saját nevemen, ha felköltenének. – – – – Vagyis: a kétségbeesés normális állapot, Margit, épp úgy, mint a háború, s csak néha vannak tűrhető percei az embernek, – ehhez a tételhez próbáld hozzászoktatni magad, amíg még itt vagy. Vagyis: Adri is ember volt s hogy kellett élnie? Mármost néki igen, mert az egy másik ember, nekem meg nem, mert én kivétel vagyok? Micsoda szemtelenség. – Ezzel vígasztald magad, Margit. S az a rendkívüli stréber, a mű-ember, akiben egy szó nem volt igaz, szegény Fazekas Sándor, hogy az kénytelen legyen mű-mosolyától, mű-szeretetétől, mű-kedvteléseitől és magára tukmált jóságától megválni és megölni magát? Mért éppen ő? Mert az egy másik ember? Abba belenyugszom? És ha én vagyok bajban, akkor elégedetlen vagyok? Sértődött? Méltatlankodó? Micsoda szemtelenség? – – – – A házunkról ne kérdezz, mert csupa szenvedés volt az egész. („Te túlzó vagy, Milán.” – Marhák.) Mert ezt a poklot! Nyolc hónapja nem dolgozom öt éves regényemen, amelyhez még 2-3 hónap kellene. S hogy mért volt olyan pokol? Majd elmondom egyszer. Egyelőre képzelj el annyit, hogy három hónapig feküdtem ágyban, mert húsz fok volt a temperatúra kinn nulla alatt s a házban központi fűtést csináltak a fejem felett, alatt, a szobám közepén malter, harminc ember járkált a házban, úgy mint: asztalosok, lakatosok, üvegesek, cserepezők, radiátorosok, bádogosok, dög-villanyszerelők, – egyszer ez szakadt le, másszor az, szenet kapni nem lehetett, ennélfogva negyven fokra volt fűtve a szobám nulla fölött egy szabályozhatatlan fűrészpor-kályhával, – no, hogy tetszik? Pedig ez még nem is a java. A harmadik hónap végén négy idegrohamot kaptam s bútorozott szobába akartam menni mindörökre. Mert túl nagy is nekem ez a háztartás, egyebet sem teszek most már, mint ezt igyekszem rendbentartani, a fene egye meg, – minthogy édes, jó, drága, hanyag feleségem irtózatosan el van foglalva. S minek két szerény embernek ez a pokol-fáradtság szerény életéhez? A házmesterem megcsalt, teli vagyunk gonddal, adósággal is, – no mit akarsz még? Kell még több is? Pedig ez még csak a fele. Így néznek ki az ember örömei. – – – – A ház gyönyörű helyen van, gyönyörű kertben, régi fák közt, hegyen, remek kilátással, belűl is gyönyörűen van most már berendezve, végre-valahára, az epém és az életem árán, miután kiokádtam már a lelkemet is, – szóval, aki idejön, azt mondja, jaj de szép. Csak én nem tudok már örűlni neki. Beteges is vagyok és örökre fáradt („Te túlzó vagy, Milán”, – marhák.) A Notre Dame de Sion-zárda alatt lakunk, a Sashegyen, nem messzire onnan, ahol laktunk, – szemben vele, a kilátás kellős közepén, fenn a hegyen. Négy szobánk van, ezek közűl az egyik lovarda, (8½ x 6½), – a konyha stb. a földszinten, (marhaság,) – szóval, olyan, mint egy kastély s ezért is nem nekem való. Rosszúl érzem itt magam nagyon. De hisz majd meglátod, majdcsak eljössz hamarosan, remélem.
Egyszerűen fogja fel az életet és, úgy látszik, igaza van. A nemi élvezeteiről úgy beszél, mint egy férfi, a fiatalkori bűneiről is, – egyszóval nem sokat teketóriázik. Viszonya volt valakivel, otthagyta és már nem is gondol rá, mert neki olyan természete van: ő egyet fordít magán és aki fölöslegesnek bizonyúlt, feledve van. Szorgalmas, a munkáját jól végzi s a földön hál, pedig az apja tábornok…. most pedig fogott magának egy férjet. Elhatározta, hogy ez vegye őt el…. s el is vette. Mindez nagyon természetes, mért tesz mégis annyira hideg benyomást? Mért állati? Mert az embert mégiscsak a teketóriázása teszi, úgy látszik, néminemű teketóriázása, az, hogy felöltözik s nem egészen meztelen. Egyszóval, ezredszer ismétlem, az ellentmondása teszi az embert.
„Azért mégiscsak van haladás! azért mégse esszük meg a másodszülött gyermekeinket!” – mondta Hollós, a nála megszokott joviális és bölcs középszerüség hangján. Egy nap, egy csatában többet ölünk, mint a vadak száz év alatt. S hogy nem esszük meg áldozatainkat, – gusztus dolga, erkölcsi tekintetben vajmi kevés változást jelent. – – Ez a félelem országa, – mondtam neki. – „Mért? – kérdezi nyájasan, – én nagyon nyugodtan sétáltam azelőtt az Andrássy-úton.” – Vagyis az önfeledtségét összetévesztette a biztonságával. Elfelejtette, hogy minden fenyegeti, minden állandóan az életére tör. Nemcsak az autók és ötszáz voltos áramok, meg a baktériumok, hanem általában az az óriási princípium, amely a születése percétől fogva ellene áskálódik, hogy csak a legnagyobb ovatosság, ravaszság és erőfeszítés mellett tud élve maradni. – Nézz meg egy szép zöld rétet, mílyen nyugalmat lehel s az élet-halál-harc pokla, – ha jobban szeműgyre veszed, csupa félelmet és menekülést figyelhetsz meg benne.
Levél Hollósnak: Nem lesz rossz minden, de nem is lesz jó minden. Ugyanolyan lesz, mint most. – – – Vagyis a jó és rossz arányának megváltoztatása nem áll hatalmunkban, ez az arány a természet műve bennünk. És nincsen olyan evolució, amely az emberiség technikai fejlődését csak a javára tudná majd fordítani. Vagyis én olyan tudományról beszéltem megvetőn, amely vakon hisz a fejlődésben még hozzá olyanban, amely az embernek csak javát fogja szolgálni. V.ö. repölőgép, hogy örűltek neki, mikor kitalálták, vagy a rádiónak. S nincs a közönségességnek még jobb terjesztője és istápolója, mint a rádió.
Amit néhány strici a kávéházban kitalált a zsidók kínzására, – (példáúl, hogy a hasukat ezentúl meztelenűl kell tartaniok télen,) azt komoly nagy hivatalos apparátusok tartják számon és viszik végbe. Példáúl: arra külön hatósági anyakönyvvezetést statuáltak, pecséttel és bélyeggel, hogy mindenkinek a neve mellé odaírják: Izrael. Remek vándorút: hogy a stricik szadizmusa, hogy válik szenvtelen tekintéllyé.
Levél J. E-nek huszonnyolc év múlva, (elkésett felelet egy levelére): – „Erzsikém, édes, el nem képzeli, mílyen örömet szerzett nekem a gorombaságaival. Mert minek a jele még ez is, minthogy szeret? – Aranyom! Imádom magát! Miluska.”
A következőn kapom rajta magam: hogy nem is kívánom, hogy a zsidók helyzete visszajavítassék. Csak azt nem tudom már visszaidézni, mílyen érzések közt gondoltam ezt. Hogy a zsidóknak is úgy jó, ha feltűnés nélkül tenyésznek és minél jobban eltűnnek a figyelem színteréről? – Lehet, hogy ezt is gondoltam. De ma még mást is érzek. Sajnos. Hogy nélkülök tisztább a levegő, – ez az érzésem. Borzasztó, de meg kell mondanom, hogy így van. Nem kívánom példáúl, hogy a kereskedelmi iskola úgy teli legyen zsidó tanárokkal. S hogy a közhivatalok teli legyenek velök. Mert rossznak tartanám, ha a magyar uraknak meg kellene hajolniok egy zsidó miniszter előtt, – mert megütközést keltene, csodálom, hogy eddig megtették. Csodálom, hogy eddig tűrték, hogy minden teli legyen velök s hogy minden téren meg kell hajolni előttük. Meg vagyok róla győződve, hogy azok a liberális keresztények, akik liberálisak voltak, ha nem is szívelték a zsidót, – példáúl Rassay, – hogy azok is lelkök mélyén elfogadták ezt az eredményt, hogy a zsidók eltűntek a szintérről, – vagyis a lelkök mélyén hálások azoknak, akik ezt a kegyetlenséget vállalták és végbevitték…. s ha most ezt vissza kellene csinálni, nem szeretnék. Annyira elfogadták ezt a mai állapotot, – gyorsan elfogadták, mert természetesebbnek érzik és szemtelenségnek éreznék, ha újból feltolúlnának az újabb érvényesülés áramlatával. Mintha meg volnék zavarodva, nem találom a helyem, annyira elfogadom azt, ami történt. Csakugyan tisztogatásnak veszem az eredményt, ha becstelen eszközökkel történt is és önző célokkal. – Sőt, sőt! Az a kívánságom, hogy ebben az országban magyarok legyenek az urak, hagyjátok őket, boldogúljanak, ahogy tudnak s ha nem: magukra vessenek, – legyenek végre magukban, ők is, a németek is! S ne legyen köztük többé ez a visszás elem, a zsidó, amelyet nem tudtak és nem is akartak bevenni soha. Amely idegen volt nékik, kellemetlen szokású és undorító…. ők voltak az okai, hogy az lett, az élet volt az oka és csúnya küzdelmei, de csakugyan az lett, valljuk be, hogy ez így van. Menj el a gettó negyedeibe, egy Dob-utcai űzletházba s meg fogod látni, hogy idegenek és kínos érzéseket keltők.
Láttam egy lovat, amint sajátmagán megbotlott álltában és elesett. S hallottam egy emberről, aki el akart taposni egy molyt, elcsúszott s úgy megütötte magát, hogy meghalt. Mások viszont hatvan napig nem esznek az északi sarkon s közben megmásszák a Gaunizaukárt.
A mézérlelő nap.
Spártai kegyetlenség és drakoni szigorúság, – azt hittétek mindez idejét múlta: a Taigetosz eugenetikája s az állam érdekében való egyéb iszonyat. S mindez most újra feltámadt: a vastörvények kora. Az állam érdekében kiirtani egy népet, vagy megnyomorítani, mi az nekünk? Aki pedig a megengedettnél jobban nyerészkedni mer….. s aki a vagyonát el meri titkolni…. nehogy pedig bárki is kivonhassa magát a katonai szolgálat alól…. aki pedig el van tiltva a katonai szolgálattól, az úgy köteles követ törni és hordani, mint a fáraó rabszolgái és ha hatvan éves öreg zsidó lett is belőle. Nem veszitek észre, mi felé fordúlt el a világ? Még a nagy háború utolsó évében is könnyebben mondták ki a „nem alkalmast,” mint most, mikor még nincs is háború. S az öregeket mindjárt most behívják front mögötti szolgálatra, hogy a fiatalok mind és egyszerre kikűldhetők legyenek és senki se bújhasson ki, vagy húzhassa az időt. – S megvallom, nem tudom, nincs-e igazuk, mert lehet, hogy így kell bánni az emberrel, különben kíméletlenűl csal és lop és hazudik, ez rendben van, csak épp ne nézzétek olyan nagy fölénnyel a drakóni törvényhozást, lévén az igenis egyike a kevés lehetőségeknek, amelyekkel az ember-csordát kormányozni lehet.
|
– Meg van verselve. A mondanivaló szomorú s a ritmusa hopszasszá. Ugyanilyen a „Vanitatum vanitas”.
|
– Az ember azt hinné, hogy valami nagyon vídám mondanivaló ez. Alig tudja belekényszeríteni magát, hogy átgondolja, mit is akart mondani vele?
A szúnyogok Shakespearenek nem a szellemét szívták, hanem a vérét, – másra használták, mint amire való volt, Istenemre. Mert, hogy egy kis fehérjét egyenek éppen őbelőle, ugyanazt, amit megtalálhattak volna egy lóban is….
1940., augusztus 1-én.
Tisztázandók Hitlerről: Az emberben az állatot pártfogolni nem kell, mert úgyis állat. Az egyetlen lehetőség fennmaradására, hogy korlátot vessünk benne az állatnak. – Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat, sőt ellenségedet is, – szélsőséges és impraktikus tantétel, de a jóság imperativusza csak szélsőségeiben áll meg, nem lehet praktikus igényekre figyelemmel. Aminthogy az embert épp az jellemzi legjobban, hogy elérhetetlenre törekszik, az igazságra, amely nincs és mégsem hagyja abba, hogy ne keresse…. a neveléssel is bibelődik, pedig nevelni nem lehet. – Az oroszlán megöli áldozatát és nem érez se lelkiismeretfurdalást, se szánalmat, sőt dühöt is csempész bele a természet, amellyel szinte megindokolja benne a gyilkosságot…. s az ember megeszi áldozatát, de sajnálja is: s ez a kontroverzia teszi az embert, semmi egyéb. Mert: azelőtt is komisz volt, de szégyelte, nem volt rá büszke, hogy csak állat, semmi más, – szóval egész biztosan tudta, hogy mikor gyalázatos és nem dicsekedett vele. S ez már maga is óriási különbség, mert volt valami féke a gyalázatosságainak. Volt mértéke a cselekedeteinek, nem állt itt mértéktelenűl. – Szeresd felebarátodat, sőt ellenségedet is, – nem keresztűlvihető principium, az ember egy családon, vagy nemzeten belűl lehet csak jó, tehát csak az önzésén belűl lehet önzetlen – s ez a jóság már az önzés dallama, tudjuk, ismerjük. Hitler jó a nemzetéhez s mindenki máshoz pedig kegyetlen akar lenni s ezt nyíltan hirdeti és kijelenti. S épp erről van szó, erről a nyílt és szemérmetlen kegyetlenségről. Hogy mindenki mást ki akar irtani féktelenűl és szégyentelenűl. S ebben a szégyentelenségben és határtalanságban jelentkezik az állat, amelynek semminemű erkölcsi törvénye nincs többé. Mert az a törvény, hogy „ami nekünk jó, az a jó,” – nem erkölcsi törvény, hanem önzés, az erkölcsi törvény hatása ott kezd megmutatkozni, mikor mérséklően hat az emberre akkor is, ha semmi haszna belőle. Az általános erkölcsi törvény tehát emberségre int minden körűlmények között, ez a lényege és megóv attól, hogy bestiális lehessen az ember.
Bevonúltunk Erdélybe s a zsidóknak katorga! Még az öröm sincs megengedve, most már ki vagyunk zárva ebből is. Pedig micsoda fájdalom volt, mikor magyar hazánk mindent elvesztett. S most Románia vesztett el mindent, erre első dolga, nekiesik a zsidóknak. Mi ez? A végleges téboly? S mi ez a diaszpóra, Isten átka? Csak három népről tudok, amely diaszpórában él: a cigány, az örmény és a zsidó. S mármost ezekkel akármit lehet tenni minden időkben? A sajátosságaik gyűlöletesek lesznek mindig és mindenütt, mert idegenek maradnak minden időben. Az idők végtelenségéig szégyelniök kell magukat még jótulajdonságaikért és megalázkodniok? Az egész világ rabszolgáinak tekintendők. A zsidók sanyargattatása, – írja az ótestamentom. S beszél a gúlaépítésekről s jajszavakról. Hát más ez, amit most csináltatnak velök, köveket hordatnak hatvan éves emberekkel s ezek közt tudósokkal is, – utat épitettnek nyomorékokkal.
Nem élni, – mondom én. S ha akármit ígérnél, valóban a paradicsomot a végén, végigélném-e mégegyszer ugyanazt, amit éltem? A világért nem. S ha viszont azt kérdezed, hogy visszacsinálnám-e az egész életet? vagyis jobb lett volna-e, ha sose látom meg a napot? Mért van, hogy erre már nem tudok olyan határozottan felelni. Pedig ez ugyanaz, ha nem csinálnám mégegyszer. No de várj, nemsokára vége s én boldogan fogadom azt, hogy minderről ne tudjak semmit és sohatöbbé. S ez megint annyi, mintha sohase születtem volna.
1940. szeptember 1-én.
Akikért én lelkesedtem és ízgultam, azok mind megbuktak. Már ebből magából is ítéld meg, hogy mílyen élet volt az enyém? – A búrokért lelkesedtem, a spanyolokat féltettem, az oroszokat, – a nagy háborúban éltem-haltam a mi sikereinkért – s most az abesszinekért és franciákért fájt a szivem, a finnekért…. – s most végre győznek a németek. Mikor szerettem volna, akkor nem s mikor megölnek engem s velem együtt milliónyi ártatlant, akkor igen.
Megoldhatatlanság minden vonalon. Példáúl a nemi dolgokban: mit akart a természet a lueszszel, milyen irányt mutat vele? Az a célja, hogy az emberiség megkapja? Mert ha védekezni akar ellene, – a prezervatívákért idegbajjal büntet. – – A fiatalságnak adta a legnagyobb nemi erőt és vágyat s egyszersmind lehetetlenné tette, hogy kielégíthesse. Ha pedig lehetségessé tenné a normális nemi kapcsolatokat, példáúl a házasságot a fiatalkorban, az még nagyobb baj volna. Mert a fiatalság nem alkalmas a szolidabb kapcsolatokra. – S mármost oldd meg ezt ha tudod. Vagyis ez az élet úgy van kitervelve, hogy lehetetlen legyen berendezni.
Abu Bekr lebukott a víz alá és kiemelte a fiatalember gyűrűjét a tóból. – Megmentetted az életemet, – hálálkodott a fiatalember, – mert ez az életem legnagyobb kincse volt, ez a gyűrű. – Abu Bekr csodálkozott, ő fáradozott ugyan a kiemelésével, de nem tudta, hogy ílyen nagy szívességet tesz vele. S a fiatalember aztán hozott is neki egy kosár gyönyörű szőlőt. – Fogadd olyan szeretettel, amilyennel adom, – mondá a fiatalember. – A saját termésem, – tette hozzá. – És hány ilyen kosár volt az egész termés? – kérdezte Abu Bekr. – Kétszáz ilyen kosaram volt, – felelte szerényen a másik. Abu Bekr pedig ezt gondolta: – Nekem nincs szükségem a mások szőllőjére, mert nem is szeretem a szőllőt, de ahhoz képest, hogy megmentettem az életét s hogy neki kétszáz van, ez a kosár tulkevés. De azért nem szólt semmit. Sőt: mikor egy alkalommal maga a fiatalember esett bele szemeláttára ugyanabba a tóba, ő utánaugrott és kimentette. – No most már a valóságos, földi életemet is megmentetted, – mondotta lába elé borúlva a fiatalember. – Oh mivel hálálhatnám meg a jóságodat? – Majd hozz megint szőlőt, – mondá Abu Bekr. – S csakugyan, a fiatalember már másnap megjelent két kosár szőlővel és így szólt: – Oh én tudom, hogy ez mind semmi, csak vedd azt is hozzá, hogy mennyire szeretlek. – Abu Bekr bólintott. – Aztán még a kutyáját, macskáját, sőt a feleségét is megmentette a fiatalembernek s ezeket már orvosságok útján, mert értett az orvosláshoz is. Sőt meg is tanította egyre-másra a fiatalembert, nem csekély ismeretekre. Úgy, hogy a fiatalember nagyon megszerette őt. Csakhogy egyszer mégis nagyon megharagudott a fiatalember. Ez úgy történt, hogy megint meg kellett volna menteni az életét, ötszáz dinár kellett volna neki, hogy a hitelezőitől menekűljön. Abú Bekr azonban nemet intett. Mert azt mondta magában: – nem adok, ez egyszer nem adok, kíváncsi vagyok, mit szól hozzá? – S csakugyan a fiatalember egész sáppadt volt a csalódástól. – Éppen te nem adsz nekem, – mondotta, – akit a legjobb embernek ismertem eddig s a legjobb barátomnak? Nem tudok többé a barátságban hinni, – én a véremet adtam volna érted. – Abú Bekr nevetett. – A szőlő nem vér, – gondolta magában. A fiatalemberhez pedig így szólt: – Nem adtam neked ez egyszer, pedig módom lett volna rá. S hogy mért nem? Azért nem, mert az embereket a mértékre kell szorítani, különben nem ismernek se határt se mértéket. Ők olyanok. De azért ne feledd ó fiatalember, hogy te nekem az utcán még akkor is köszönni tartozol, ha mától fogva nem is adok neked többé soha semmit.
A boldogság csak a boldogság irányában található meg. Ha ellenkező irányba mentél, akkor hiába vártad, hogy boldog légy.
A gúny nem jó mesterség: Ezért nem tudtam én soha gúnyos lenni az emberi lénnyel.
A dolgok kimeríthetetlenek, – egyetlen jelenetet elképzelhetsz tízezerszer s még akkor is találsz új szempontot, egészen újat, meglepőt, amelyre még sose gondoltál, hogy így is megítélhető. Így vagyok J. E-vel huszonnyolc évvel elválásunk után, – vannak szép momentumok, amelyekre még sohase gondoltam, s amelyek most merűlnek fel bennem, – egész új világításban látom egyes tulajdonságait. Mind jobban megvetem őt s mind többet foglalkozom vele. Furcsa.
Gomperz barátnője, a Lucy meséli: – hogy akkoriban ő még olyan „mentalitású” volt, hogy nem mindenkinek köszönt vissza. (Egyszóval gazdag volt.) S ezt az ügyvédet útálta, alsórendű embernek alacsony indulatú, sötét fickónak nézte, – ez is azok közé tartozott, tehát, akiknek nem köszönt vissza, akármilyen állhatatosan és alázatosan üldözte is őt a köszönésével. De mikor az ura megölte magát és minden összeomlott, mégiscsak figyelmet keltett, olyan meleghangú kondoleáló levelet írt neki. S attól fogva fogadta a köszönését, sőt egy alkalommal a látogatását is. Nagyon alázatos volt, azért jött, hogy felajánlja neki segítségét, a „változott viszonyok” között… (Akkor vonúlt be Hitler Bécsbe s a férje, bár „árja” ember volt, emiatt lett öngyilkos, a Hitler bevonulása miatt, neki pedig, aki zsidó származású a szintén árja ügyvéd sokban segítségére lehetett volna, de nem vette igénybe, elmenekűlt Bécsből.) S itt Pesten aztán egyszercsak megint felkereste őt az ügyvéd. Együtt vacsoráztak a Ritzben s itt a férfi halk hangon előadta neki a következőket: – Hogy a viszonyok megváltoztak. Ő mint magános nő ma már nem élhet olyan büszkén és zárkozottan ugyebár, ahogy azelőtt s ahogy nyílván ma is szeretne élni, ez már anyagi okokból is lehetetlen ugyebár, ő tehát azt az egyszerű ajánlatot teszi neki, hogy ő havonként egyszer-kétszer Pestre jönne hozzá s pontosan meg is jelölte azt az összeget, amit erre szán. S persze Lucy még sosem volt ílyen helyzetben, – bámúlva nézett rá, végülis azt felelte, hogy úgy veszi ezt a megnyilatkozást, mintha nem hallotta volna s evett tovább. De az ügyvéd egy idő után mégegyszer előhozakodott ugyanevvel. Erre már felállt az asztaltól, hogy ő nem érzi elég jól magát, hazamegy. Az ügyvéd vitte őt haza autón. S az autóban még harmadszor is feltálalta ugyanezt, hogy ma nehezek a viszonyok, gondolja meg. Erre már nem tudta, mit feleljen. Ílyen gonosz ez, vagy ennyire érzéketlen állat? – „Bárkinek megtenném, – felelte neki, – csak magának nem, vegye tudomásúl.” – De az ügyvéd még most sem haragudott meg. Nagyon barátságosan köszönt el tőle s néhány hét múlva írt neki Bécsből egy levelet. S ebben a levélben az állt, hogy ő nagyon jól belátja, ha egy ílyen büszke asszony hallani sem akar olyan emberről, akit útál, ez szinte természetes is. De volna még egy ajánlata számára. Most olyan nehezek a viszonyok s ő annyira szívén viseli az ő meg nem érdemelt nehéz sorsát, hogy ajánlana neki egy sokkal rokonszenvesebb embert maga helyett, egy nagyon szép embert, aki biztosan fog neki tetszeni s aki ugyanilyen összeget hajlandó áldozni havi egy-kétszeri találkozásért… Majd elkűldi hozzá Pestre ezt az urat…. – Geniális! Démonikusabban boszút állni, még sose hallottam. Mert gondoljátok el, nem fogadta a köszönését, úgy tekintette, mint egy állatot – s ő szerelmes volt belé, ezt a kitartó munkáján látni lehet. S gonoszabbúl követni egy asszonyt a balsorsában s értésére adni a balsorsát s azt, hogy eladnia magát, semmi más választása nincs többé! – kokott lehet belőle, semmi más, sőt máris az…. – ördögi mestermű és nem tompaság, ahogy Lucyke gondolja.
Egy remek alak: ugyancsak ezé a Lucyé. – Egy homoszexuális mesternél tanúlta a minta-rajzolást s itt volt egy mocskos, keserves cseléd. S ez este hirtelen fényleni kezdett. Odaállt a növendékek rajzai elé s valami csodás hozzáértéssel kezdte bírálni a rajzaikat, de még a tehetségüket is. – „Maguk közűl senki sem ér semmit,” – mondta nekik példáúl, – „ez az egy asszony ért valamit, de akkor sem a részlet-rajzhoz. A kompozicióhoz ért s ami a fő: mindenben van egy kis poézis, amit csinál.”
1940., november 1-én.
A Lucy-féle elbeszélés folytatása, (l. előző oldalon). Ha novellát csinálnék belőle. – Aztán újra jelentkezett, nem fogadtam. Találkoztam egy esküvőn vele, elfordúltam…. S akkor egy nap mégiscsak a szeretője lettem, ez így történt: – s itt egy történetet. Hogy hogy csatlakozik hozzá az utcán levett kalappal. S hogy miket beszél, – remeket beszéljen. Általában kiderűljön, hogy remek ember, az egyetlen ember, akit ő szeretni tudott, mert eddig csak kutyákat és lovakat szeretett. S ezt mondja is mind meg a végén. S talán azért is szeretem úgy, mert olyan mint egy kutya. Nem is kutya, farkas. Ravasz, alattomos és halálig kitartó. Olyan, aki a jégre csalja az áldozatát s mikor elcsúszik, feltépi a torkát. – – Ezzel kezdeni: mikor ezt a történetet elmondtam egy bolond embernek, ezzel a szóval aposztrofált engem: „Ön nem létezik, asszonyom. Ezernyi jó tulajdonsága van, csak épp arról nem vagyok meggyőződve, hogy ezek a tulajdonságok valakiéi….” S lehet, hogy igaza van. Mert én azelőtt különös teremtés voltam, ez igaz. Magamnak is különös. (S mikor a kondoleáló névkártyákat pattogtatja az ujjai között.) – – Vagy: valaki elmeséli Lucy-kének, hogy milyen kíváló ember ez, egy másik történet kapcsán, ebből derűlne ki.
Hogy mílyen geniális ember lehet ez, mutatja, hogy végre az ő nyomán meg tudom fogalmazni azt a válasz-levelet, amelyet eddig huszonnyolc évig hiába próbáltam. Tehát: válasz huszonnyolc év után. Kedves E.! Nem haragszom, hogy ilyen gorombán felelt levelemre, mert belátom, igaza van. Mert nem tudok megfelelni kívánságának, – nem vagyok már alkalmas arra, hogy egész életemre oly híven lekössem magam valaki mellé, mint ahogy erre fiatalkoromban készűltem. De magam helyett kűldenék valaki mást, ha megengedi. Van egy barátom, Augenstein Lajos, (VII. Király-u. 45.) akinek egy alkalommal beszéltem Önről s ő az elbeszélés kapcsán valósággal beleszeretett Önbe. S boldog volna, ha elvehetné. S minden figyelmeztetésemet, amellyel alaposabb meggondolásra serkentettem, elvetette. Így szólt: – „Nem baj, ha a munkámmal nem foglalkozik, ha az életemre nem kiváncsi, – mind nem baj. S ha a saját életét is titokban tartja előttem s nem ismertet meg vele. Ha a művészetemmel nem törődik, (fotografus az illető,) ha az édesanyám nem érdekli…. foglalkozzon csak sajátmagával és a saját ügyeivel, ha olyan a természete. Fő dolog, hogy megtűrjön maga mellett s megengedje, hogy szeressem, nézzem és csodáljam, miként éli a saját életét. S én igyekezni fogok, hogy megfeleljek neki, minthogy tudom, hogy nagyon áhitja a jómódot, azon fogok tehát igyekezni, hogy vagyont szerezzek, már avégből is, hogy mindenképen meg lehessen elégedve velem. S ha nem is lehet vele máskép beszélni, mint virágnyelven, soha egy bizalmas szót, – édes Istenem, én abba is beletörődöm.” – Mit szól ehhez Erzsike? Nagyon ajánlom őt, mert ez az az ember, aki Önnek való! Küldjem fel? Vagy ír maga neki? Ha egy szál virágot küldene neki is, boldog lenne, evvel mindenért kárpótolná. – – Maradok hű barátja: F. M. – – – N. B. Még azt is mondtam Augenstein Lajosnak: és mi lesz, ha Erzsike megint kűlföldre megy néhány évre tanúlni s ott beleszeret egy Fifty herceg, vagy szerződést kap valami kűlföldi operánál? Az nem baj. – felelte Augenstein Lajos. – Én mindenesetre kötelezve vagyok, ő pedig azt tegye, ami majd jobb neki, pillanatok szerint. – Ilyen pontosan fejezte ki magát Augenstein. És e nyilatkozatról ne feledjen majd számotadni édesanyjának is, mert ő szereti az ilyen egyoldalú kötelezettségeket.
A főzés – óriási fejlődés a tűz használata, ugy-e. Elvesztetted a vitaminokat. Házat építettél – beteges kezdtél lenni s fertőzések iránt fogékony. Nem esszük meg a másodszülött gyerekeinket s megvetőn tekintjük azokat az alantas világokat, ahol megeszik – s ők bámúlva néznek ránk, hogy mit szereztünk. Bordélyházakat? (Mondjuk.) S a nő periodusát utáljuk? S a nő természetes parfümje helyett a rózsaillatot kedveljük az asszonyokon? Tehát, ha rózsaillatot érzünk valahol, gerjedelem fog el, viszont a női hormon szagától ellenkezőleg. Mondjuk. Vagyis: nincs fejlődés visszafejlődés nélkül.
Véletlenűl egymás után több flatus-tragédiát is hallottam most. Egy szegény kisasszony zárdába vonúlt, mert az ideálja előtt történt vele ez a szerencsétlenség. – S egy fiúról, aki olyan szerencsétlen volt s egymás után két ideáljából ábrándult ki emiatt. (S ezek a kisasszonyok mégcsak nem is tudták, mért hidegűlt el tőlük, mert nem is sejtették, hogy ő is jelen van, a szegénykék.) No látod. Lehet az okok végére járni? Ezer évig törheti ez a kiasszony is a fejét, hogy mért is hagyták őt el, mért nem szerették? Önző volt a fiatalember, egocentrikus, csak magával törődő, vagy csapodár? Lehet, hogy mindez is közrejátszott, viszont azt, hogy az ízlésében és fantáziáiban is sértve volt s emiatt, – ki lehet ezt találnia és ha akármeddig töri is a fejét?
Mikor az ember a szenvedések dolgában is megérik: – a fiatalembernek mit tesz egy cigeretta? Vagy egy kis bor, vagy egy kis csend, vagy hogy a barátaival beszélget? A fiatalember még csupa tragikum. De az öregedő ember így szól: – mit vársz? Alapvető jó nincs. Lám, tegnap még mílyen keserves voltál, de most a barátoddal beszélgettél s a lelked felmelegedett, – ez volt a jó. Ennyi jár, minek várnál még többet, mikor nincs. De különben is: nem volt elég, nem volt szép? Csend volt a szivedben, nem elég az?
Micsoda ellenállás van az emberekben aziránt, hogy odaadják magukat egy másik embernek: gyanú, csalódástól való félelem…. s az orosz parasztot, de különben általában az oroszokat is az jellemzi, hogy nagy bennük a készség e tekintetben: szívesen és boldogan teszik a kezedbe gyermeki mivoltukat, a naivat, az eredetit, mintha a tenyeredre tennének egy meleg kis madarat, úgy teszik eléd az életüket.
Égi vőlegény és égő vallomás. (Egy kislány álma.)
Azt olvasom, hogy vad törzsek itt is ott is mérgezik a nyilaikat s hogy hogy készítik a mérget…. s én nem hiszem el, hogy evvel a péppel ölni lehet, illetve, hogy olyan nagyon veszélyes egy kis sebben ez a méreg. Sokáig nem hittem el, hogy egy autó halálosan elgázolhat egy embert, hogy csakugyan olyan nehéz, vagy ilyesmit egyebet képzeltem erről. A spanyol királyok öröklött betegségeiről olvasok… s nem értem: ezek csakugyan olyan hatalmasok voltak, élet és halál urai? Nem vagyok képes elhinni. Ezek a lelkibeteg visszavonulók, ezek a tolókocsiban járó emberroncsok, – nem csúszott ki a kezükből a hatalom, mikor fel se tudták emelni a kezüket?.. és más hasonló elemből áll össze ez a kétely, – csakhogy nem ebből áll. Mint a gyerek, csak akkor tudok elhinni valamit, ha kipróbálom. Én egyszer egy kis kutyát vágtam oda a kőhöz három-négy éves koromban s közben ezt kiáltottam: neki úgyse fáj. Ezt azért kiáltottam, mert rettenetesen megijedtem és rettenetesen sajnáltam már abban a pillanatban is, mikor láttam, hogy fáj neki. S ma is magam előtt látom az udvart meg a követ, amelyhez hozzávágtam s pontosan emlékszem a kételyemre is, mielőtt elkövettem volna ezt a bűncselekményt: – hogy egy ilyen állatnak csakugyan fáj az, ha odavágják, hátha nem is fáj, hátha nem is történik semmi baja? Kipróbáltam tehát. – Egy másik ílyen esetről is hallottam. Egy gyerek kihúzta a nagyanya alól a széket, mikor le akart űlni, mert nem tudta elhinni, hogy a nagyanya leeshetik. S muszáj volt kipróbálnia, szinte görcsös kényszer volt…. Mármost mi ez? A léleknek miféle dolga ez? – Sose tudtam elhinni, hogy meghűlhetek, – példáúl. – – Az a benyomásom, hogy nekünk a képzelet nem elég, minthogy semmilyen erős fantázia nem is érheti el a valóságot, muszáj tehát tapasztalnunk ahhoz, hogy a valóságot felfoghassuk. A tűz csak akkor éget, ha hozzányúlsz. – A szexuális operációk érthetetlen nonszenszéről beszélgettem egyszer Holló Gyulával, a Mika-operáció érthetetlen csodájáról és a többiről, amire így felelt: „Az ember mindig hajlandó volt ideáinak feláldozni az életét.” Gyönyörű felelet. Ma Martos is mondott e tekintetben figyelemreméltót: – A gyerek számára a testi fájdalom példáúl a legnagyobb nonszensz – s ezt a nonszenszet idézi fel a kultúra ilyenekben, s már azért is, mert amíg egyedűl élem át a nonszenszet érthetetlenebb, – mihelyt együttes átélés van, az az illúziónk, hogy érthetőbb.
Rajzolj egy rózsát, – nem tudsz. Erre elhatározod, hogy addig rajzolod, míg jó nem lesz. Rendben van, csak ez nagyon sokáig tart, esetleg egy életen át. – Ezt gondoltam ma a regényemről. S ezzel szemben áll: hogy Van Gogh életével foglalkoztam újra. S hogy ezek mit fáradnak! nemcsak ő, a festők általában, – hogy mennyit törik magukat elméletekkel: hogy miből áll az igazi művészet, hogy mi a forma, a fény meg a szín, hogy mik a határterületei a művészetnek…. Csontváry évekig vándorúton volt, mint a nap útjának festője, hogy meglássa végűl azt az igazi napfényt, amelyre vágyott. Némelyik belehalt az erőfeszítésbe: Van Gogh is. – Akkor csodálnivaló-e, ha valaki hat évig vesződik egy nagy munkával s van olyan jelenete, amelyet tízezerféleképen megpróbált? Ez talán könnyebb művészet, mint a festőé?
A fecsegő az összes vonatkozásokban.
A szerelmi romlottságban van valami nagy egyszerüség. A természetesség romlatlansága. – – – Gézához így szólt egy igen kedves kislány, aki egy bankigazgatónak, Géza felebbvalójának volt a szeretője: – De Gézuka, én nem tudtam, hogy kellek magának. Hát jőjjön föl hozzám, megcsinálom én magának is, nem olyan nagy dolog az egész. – És meg is csinálta mikor Havas felment.
A hangya-társadalmak rendkívűl kegyetlenek, tudvalevő. S az ember is ilyen elhangyásodási folyamatban leledzik, – afelé halad, a kollektivizmus felé s úgy látszik, ennek a kegyetlenség velejárója. S mármost helyesen cselekszik-e Hitler, hogy elmebetegeket és gyengeelméjüeket kivégezteti, – egyszóval mindenkit, aki haszontalan terhe a társadalomnak, – nem tudom. A spártaiak is kegyetlenek voltak s egyes, úgynevezett vad törzsek a fölösleges öregeket elteszik láb alól, sőt meg is eszik. Mármost tegyék-e ezt, vagy ne tegyék s méghozzá meg is egyék-e? nem tudok nekik ebben tanácsot adni. Lehet, hogy a köznek jót tesz, – s én mégse tenném, csak annyit mondhatok. Nem is tudom tehát helyeselni. Nem, ennyit ne kívánjatok tőlem, akármilyen belátó vagyok is.
Mi az, amit szégyellünk? – kérdeztem fiatalkoromban Karinthytól. – Az amit útálunk, – felelte ő. – No és a nők mért fedik el legfőbb ékességüket, a mellüket? – – Osvát ugyane kérdésre így felelt: – Meg akarjuk különböztetni magunkat az állattól. – No és hogy van az, hogy a büfögés ebéd közben nagy és régi kultúrákban, példáúl az abesszíneknél kötelező, az araboknál is, – s a flatus a kínaiaknál nem szégyelendő? Ellenben, ha olyasmit kérek, ami nincs annál a háznál, mindenki lesüti a szemét. Mert az illem legnagyobb sérelme. – – Mostanában a szemérem kérdése körűl a következőket gondoltam: – Az alapvető erkölcsi törvények, úgy látszik, stabilabbak és állandóbbak, mint az esztétikum törvényei. Mert: az árvát kifosztani, példáúl mindenütt bűnnek tekintetik. Viszont, hogy mi a szép? Efemer. Ma ez, holnap az. Az Ignác név ma csúnya, tegnap szép volt s a lengyel zsidók számára ma is szépség. S itt ez a szép, ott az. Viszont e tekintetben ítélet nélkül lenni nem tudunk, az életünk egyik legfőbb principiuma, hogy egyes dolgokban gyönyörködni tudjunk. Márpedig, ha valamit szépnek tartunk, akkor a másik dolgot csúnyának kell tartanunk, mert a gyönyörködés az ellenpólusa nélkül nem létezhet. Csak akkor tarthatok valamit szépnek, ha valami mást csunyának tartok. S amit nem tartok szépnek magamon, azt szégyellem. Mégpedig: egyes helyeken a lemeztelenülést, más helyen a felöltözködést, egyik világban a mellemet, másutt a lábamat, talán csak az ánusz és defekáció az, amely mindenütt szégyenkezés tárgya s nyílván mert mindenütt undort kelt. Ami tehát valahol undort kelt az nyílván idetartozik, csak mi hol kelt undort, az a kérdés? Úgy látszik, a defekáció mindenütt s talán a menstruáció is, viszont a genitális parfőmök már egyátalán nem. Minthogy a nő legfőbb parfőmjei s néhol eredeti hatásukat megtartották. Tehát, ami konvencionálisan undort kelt, az idetartozik s ezenkívűl minden egyéb, ami ugyane menzúra enyhébb fokát üti meg: ami megbotránkozást, visszatetszést, vagy ellenkezést kelt valamely konvencionális okokból.
1941., január 1-én.
Harmincadikán volt az ötvenhárom éves születésnapja és február elsején meghalt Mártonffy Máriusz, az én édes, szegény barátom, fiatalkorom, nyomoruságom legfőbb tanuja, aki annyit kínozott és mégis kedves volt nekem. Meg vagyok törve. Nem tudok a folytonos sírástól hova lenni. Ha ő most látna, biztosan csodálkozna felette, hogy ennyire szerettem. Mert nem tudhatta. Az idő s a zabolátlansága elválasztottak tőle. Csakhogy nem úgy van, mert hiába válok én el, aki belém nőtt, azt nem lehet belőlem kiszakítani. Úgy érzem magam, mintha szivem egy részét tennék a sírba. Mert akárhogy volt is, a remény múlhatatlan volt bennem, hogy egyszer még elkezdjük megint a duhaj éneklést a Rottenbiller-utcán. S hogy egyszer megintcsak felcsengetek éjjel a Rottenbiller-utca 15. szám alatt s megint az öreg varga fog kapút nyitni…. – mi mindent cipelek én magamban? S mért nem tudok elszakadni semmitől? Szentek nekem azok az éjszakák, mikor rohantam ki hozzá, (muszáj volt mennem, különben megevett másnap,) – s onnan a New York-kávéházba gyorsan. Fáj, fáj, mindez rettenetesen fáj, majd kiszakad a szívem. Úgy hallom a hangját, ezerféle beszédét, mintha tegnap lettem volna vele utoljára. Mért is nem mentem fel hozzá soha? Mert nem lehetett. Mert ez már más élet. Nem lehet többé vég nélkűl beszélgetni és csatangolni éjszakákon át s főleg nem mindennap, ahogy ő követelte. Mert hogy tehettem volna olyat, hogy mindennap ott legyek, ma már? Feleségem van, és munkám, a forróságok ideje mindörökre lejárt. – – Lobogott, lángolt, haragudott, aztán az egészet mindenestül letörölték, hiába volt az egész. Vedd példának, hogy hiába volt.
Peterdi István Henrik személyéről: az önkény törvénye ő.
Egész életében imádkozott és sose tudta, kihez imádkozik. – – De most aztán megszabadúlt a halálfélelem nyomorától s az is valami. Mondd, nem nagy dolog, már ez maga is? – – Az élet is nyomoruság meg a halál is, mind a kettő rossz nekünk. De mind a kettő csak akkor esedékes, ha megszületik valaki. Ha nem születik meg, nincs semmi baj. – „Élet és halál, egymással várandósok, egymás szülői és felfalói,” – ezt én írtam valamikor. Nem is rossz sorok. – – Mintha csúfot űzne velünk valaki: semminek semmi értelme! van ördög! S mintha kinevetne. Hát nem gúny az is, hogy halhatatlan szerelmünk miben végződik? Hogy milyen kénköves barlangban van a végső állomása s hogy előbb mindazt le kell győznünk magunkban, amit útálunk? Igazán, mintha nevetést hallanál közben, úgy telik le minden erőfeszitésed. – – – Vagy vedd Tóth Árpádot akár. Rendben van az, hogy meghalt? Úgy veszed, mintha rendben volna, hogy ő meghalt, te pedig tovább élsz. S én mondom neked, hogy csakugyan rendben van. Mert biztos, hogy nem járt rosszúl, különben nem halhatott volna meg. Különben is nézz vissza az azóta eltelt tizenhárom évre, – jó volt? Nem volt jó. Érdemes volt élned? Nem. (Hát fiatalkorodban? Nem.) Mert az életed olyan, jól figyeld meg, – nem másizű az sem, mint amit az örömeidnél rég tapasztalsz, példáúl a cigarettánál is, – nem tudod abbahagyni, folyton vágyodol rá, még és még, pedig nem ízlik. Mondod magadnak, hogy rossz, mikor rágyújtasz és mégis akarod.
Gondold el, mi minden nyomja a mai embert: szociális nyomor és szexuális boldogtalanság, – mert hogy milyen boldogtalan a szexuális élete, el nem képzelhető, lévén titokban lappangó szerencsétlenség. (A nászéjszakák legnagyobb része tragédia, az asszonyok nagyrésze frigida. Mert szexuális kultúrátlanság van itt, nyugaton nincs Kamasutra, amely kioktatná az embereket, nőket és férfiakat, hogy hogy kell valamelyest kijavítaniok, amit elrontottak s amivel visszaéltek: a rájuk bízott szexuális életüket. – S a szexuális ereje az emberiségnek hanyatlik is, kétségtelenűl, mert nem tud megfelelni mindennek: hogy munkás is legyen, katona is, gavallér és családapa egyszemélyben…) S most gondold el, milyen szerencsétlen a mai ember. Csoda-e tehát, ha forradalomra hajló? Csakhogy ezen a másik szerencsétlenségén aligha tud forradalommal segíteni, sajnos.
1941., február 1-én.
Egy levélből: És most még valamit. A véleményem ez: Nem volna jó, ha az az állati tömeg, (amelynek állatiságában van valami hatalmas is, lévén az állatiságunk mégiscsak a legbecsesebb részünk, lévén az rejtelmes, sötét és elementáris részünk,) ha ez az állati tömeg, amely a jóakaróit mindig megfeszitette: Krisztust, Szókratészt, Galileót s amely ugyanezeket ma épp oly kevéssé érti, vagy értheti, (v.ö. Krisztus király diadalútja a Dunán,) s amelyet nem hiába neveztek prófétái megelevenedett rühnek és nyüzsgő kosznak, (körmondat!) – nem volna jó, ha ez a tömeg „kulturáltabb” volna. 1) Egyrészt nem igaz, hogy kutúrátlan. Mert a népdalai és népművészete a nekivaló kultúra. S ha ennek helyébe Bachot és Shakespearet tesszük, rossz volna. 2) Igaz, hogy ez csak a falú népére vonatkozik, (amely tehát jobb is ebből a szempontból, mint a városi lakosság, ha nem is érti Galileót,) – mert a gyári munkásnak nincs saját kultúrája. (Mert a ponyva és néger zene nem az.) Mármost, hogy evvel mi legyen, nem tudom. Mert ha ennek kezébe adom Bachot és Shakespearet, szintén nem jó. Mert nemigen lehet az ember egyszerre kétféle, jó Shakespeare-értő és ráverő lakatos egyszemélyben. Korcs-alakzatok jönnek ki. Az élet nem olyan egyszerű, nem hagyja, hogy olyan nagyon jóakaratú és haladó szellemű legyek, mint amilyen szeretnék lenni. – – Nincs rettenetesebb, mint egy finomlelkű kárpitos, édes Barátom! Ez ugyan viccnek hangzik, de rémkép is. Vagy, ha a házmestered Nietzschét kezdené citálni – s amellett rosszúl, esküszöm, mert nem minden fejbe való. – Egyszóval ne vigyük a nép közé Berzsenyi Dánielt, se Keats-et, könyörögve kérlek, mert ló…. jön ki belőle. (Benke Oszkárhoz)
Hűség: egyike azoknak a magasrendű lehetetlenségeknek, amelyekre mégis törekszünk.
Levél Moly Tamáshoz: „Mindenkép kedves leveledért királyi köszönetem! Olyan jól van írva, hogy sajnálom, hogy olyan lusta vagy. S magam azért vagyok olyan királyi, mert hisz Henrikem én vagyok, ezt tudhatnád. Te jonha-vizsgáló! – – – A kérdésed, hogy mi közünk van ehhez a történethez, mindenkép indokolt. Nem is akartam én ezt sehogy se megírni. A történetem erről ennyi: – Tizenhét éves voltam, mikor az az érzésem támadt, hogy jó volna nekem erről a személyről drámát írnom. E sugallat hatása alatt felmentem a múzeum könyvtárába, ahol egy igen kedves ember fogadott engem nagy mosolygások közt, mikor valamiféle kultúr-történetet kértem tőle e korra vonatkozólag. Nagyon ravaszúl így szóltam hozzá: – Mit kell kérem valakinek olvasni, ha történelmi drámát akar írni? Nem én akarom írni, egy hölgy. A témát nem mondhatom meg. – – Az illető rámnézett s valami szégyenlős szeretetet láttam mosolygós szemeiben. Abban a pillanatban megszerettem. Később kiderűlt, hogy az illető Zuboly volt, szegény, akkor láttam először és utoljára. – – – Adott is valami kis kultúrtörténetet, magyarnyelvűt. – – – Nékem akkor a kiátkozási jelenet földrefordított fáklyái tetszettek a legjobban. S elhatároztam, hogy mikor kiátkozzák, éppen sváblányokkal mulasson. S azt is, hogy mikor már mindenki otthagyja az átkozottat: a sötét teremben árnyék mozdúljon meg az oszlopok közt: a felesége. Ő legyen az egyetlen, aki megmaradt mellette, a megalázott feleség, senki más, mert megtörhetetlen szív legyen. Továbbá: hogy az utolsó felvonásban egyik fia vívja majd azt a várat, ahova az öreg zabolátlan visszavonúlt. S hogy Henrikem ebben az ostromban dühöngve pusztúljon el. (Ezt a fiút már a megalázott feleség nevelte az apja ellen.) – Ez volt a terv. Meglepően intelligens és írói egy tizenhétéves fiú viszonyaihoz képest. – – – Mikor is elvetettem mindezt s abban állapodtam meg magammal, hogy nem érdemes e drámát megírni, mert témája nem közérdekű. (Hallod saját kifogásodat? Meglepően intelligens volt a fiatalember!) Lévén csak bizonyos népek történelme közérdekű, – állapítottam meg: a rómaiaké, görögöké, a bibliai zsidóké, – vagy itt, e helyt a magyaroké. Mihelyt a magyar történelemből venném a tárgyat, senkise kérdezné meg, hogy hogy jutott az eszembe. – – – Aztán negyvenhárom éves koromban mégiscsak megírtam s hogy mely lelki konvulziók hatása alatt, evvel már nem úntatlak. Tény az, hogy megírtam. S most itt van. Vegyétek és egyétek, ez az én testem és vérem. S hogy mi jogosúltsága van? Talán az, hogy olyan jól sikerűlt. Tiz év után most elolvastam s azt mondtam magamnak: ob gehupft, oder gesprungen, érdemes volt élned. Mert ez a te viszonyaidhoz képest remekmű. Illetve még a saját viszonyaidon túl is valami. Nem igen csináltak ilyet a juhterelő Shakespeare Vilmos ideje óta. Illetve, alig. Mert hogy dráma e mű, az se csekélység. Dráma nem sok van a világon. Igaz, hogy regény is kevés van, de dráma még kevesebb. – – – Mármost feltehető mindenféle kérdés, ha az ember nagyon akarja, tudom. Minden műnél feltehető, a Hamletnél is. (Amely, mondanom se kell, standard-csillagom ma is.) Példáúl: hogy igazán dráma ez, vagy dramatizált történelem? A dolgok nem egymásból következnek, hanem időrendben következnek. Ez csak portré és nem dráma s van bizonyos epikus jellege is az egésznek. S aztán: a történelem is hiányos benne, nincs minden benne, ami fontos volna, mit tudom én? – – – – Hát a wormsi országgyűlés? – kérdezte tőlem Gellért Oszkár hegyesen. A nála megszokott gyermeki szigorral. Hogy majdnem bepisíltem ijedtemben. – – – Gondoltam magamban…. illetve, hogy mit feleltem neki magamban, nem irom le. Tény az, hogy gyarló emberek vagyunk s műveink is esendők. De ha egy mű igazolja önmagát, hogy van s a gyarlóságait, akkor már meg kell bocsátani neki, mert ez már nagy dolog. Így gondolom ma már. – – – Ha nem is olyan erőteljes dráma-kompozició mint a Boldogtalanok című munkám s a közvetlensége sem akkora, de bővebben ömlő s drámai akcentusaiban jobban kiteljesülő. Meg vagyok vele elégedve. – – – Egyszóval hajlandó volnék róla bírálatot írni s annál is inkább, mert hisz nem én írtam, hanem a Szentlélek, aki napfény képében ráűlt a kezemre. – – – S bizony mondom, tehetségtelen koromban nagy kedvem volna tanulmány tárgyává tenni, hogy hogy is csináltam én ezt? Hogy csinálta ezt annakidején ez a fickó? – – – N. B. Tiz évvel ezelőtt egy világhírű német rendező így beszélt a Henrikről: – „Ja, das ist doch ein Mordskerl. Kolossal. Und kolossal plastisch das Ganze.” – De mint a krumpliról. Mintha plasztikus drámát hetenként hármat kapna. Mintha ez a tulajdonság: „plastisch” nem a legnagyobb raritás volna a drámában. Semmi qualitás-érzékük a világon.
Nemrég: tizenöt év előtt egy Mozart-művet hallgattam a rádión. S azt mondtam rá: elég a hármashangzatokból egy életre. Utána egy pentatóniás modern művet adtak s én azt mondtam: ebből is elég volt az Istenért. Részben, mert semmi egyéb, mint a modernség kelléktárának felvonúltatása, másrészt mert egy kis feloldásért a sok szeptima, szükitett terc, sőt szekund után adnék egy lovat. S most ugyanezt éreztem az összhangzat dolgában egy népdal-estélyen, ahol Bartók és Kodály ikercsillagpár műveit adták elő. A világ kincséért nem: egyetlen tónikát, – mintha a hármas hangzat bűntett volna, – a dallamos tercek száműzve, – úgy éreztem magam, mintha csupa savanyút ettem volna, mint a sivatagban, szomjaztam egy kis kellemesség után. Mert amennyire nem birom el az édeset folyton, ugyanúgy nem lehet a fanyart állandóan szopni. Mert ideges lesz tőle az ember és életúnt. – Csakhogy ezek akarnak modernek lenni, az a bajuk.
Intenciós irány: megütsz két hangot és azok követelik a harmadikat, vagy negyediket is maguk után. Funkciós szükségletté válik a folytatás. S ezt hívják kadenciának. Vagyis a kadencia virtuális intenciós irány. Akkor is hangzik, ha nem ütik le az egészet.
Én mindenkit sajnálok, aki él.
II/23. Nézd meg ezt a római kettest: egy öregember irása. Furcsa: a számokon látszik először az öregség, szegény Dezsőnél is megállapitottam. Az ember, úgylátszik, mindenekelőtt a saját lendülete felett veszti el az uralmat. – No, szóval egy jó napom is volt, fel akarom írni: a mai. Az éjjel jól dolgoztam, ma délelőtt gondoszlató, gyönyörű napsütésben két órát sétáltam, – hűvös is volt, napsütés is volt, gyönyörű volt. Erzsim is itthon volt s együtt ebédeltünk s végre jól is esett az étel…. a Henrikemről is hallottam egy pár jó szót és jól is aludtam ebéd után s most itt ülök a barátságos éjszakában és dolgozni fogok. – Fel kellett jegyezni, hogy ez így volt, mert ilyesmi, zavartalan csend minden tiz évben ha egyszer van. S ma nem is rágtam a saját szivemet.
Levél Benke Oszkárhoz: A következő véleményen vagyok régóta: Hogy, amit kultúrának neveznek, sosem volt és nem is lehet közkincs. (Nem tévesztendő össze a civilizációval, amely nagy részben éppen ellenkezője annak, amit kultúrának nevezünk.) Kultúra: elmélyedés, – kultúra: tradició. És sem elmélyedésre, sem szellemi tradicióra sosem voltak hajlamosak a tömegek. Mindig egyesek, magánosok, nagy szellemek voltak a tradicionális kultúra letéteményesei: sámánok, ráolvasó-mesterek, vándorénekesek, papok, sőt zárdák is: a titkos könyvek elmélyedői és másolói – s amit azok tudtak, titkos tudomány volt minden időben, amelynek csak habját, fölületét, vagy korrumpált népszerűsített higítását szopogatták a tömegek. – – V.ö.: kereszténység. A legnagyobb kultúrák egyike. S mit tud ma a tömeg, kétezer év után a lényegéről, a csinnadrattáján kívűl? És mit valósít meg belőle? A buddhisták, látod, okos emberek voltak: kétféle vallást csináltak: egyet a kiválasztottak számára, a lényegét és egy egészen egyszerűt a tömeg számára: amely két-három egyszerű formaságból áll. „Te, ki a lótuszban vagy,” – és imakerekek, imazászlócskák, ebből áll. Még imádkozni se kell, a szél imádkozik helyettük. Vagy mit tud ott a tömeg a nagy arisztotelikus kultúráról, amely a legnagyobbak egyike volt, a középkor titkos fénye? Arisztotelész varázslónak számított a tömegek előtt, de hogy is ne? Mert hogy lehetett volna megmagyarázni nekik, hogy mi van abban? – – Menj és magyarázd meg Héjjas Ivánnak Arisztotelészt, vagy próbáld megnevelni hozzá. Márpedig Héjjas Iván és Hitler is már kiváló nagy intelligenciák, ezt ne feledjük. Mert koncepcióra képes emberek s ez már nagy szó. A többinek ez a véleménye: – „Nagyon szeretem a pörköltet hagymával.” – És ez még jól is van így, ezt akartam mondani. – – S még az ízléséről is beszélhetnék az értelmi fokán kívűl, csak evvel már nem fárasztlak. – – Egyszóval a dolog mégsincs egészen úgy, ahogy Magda feleséged kislány-korában elhatározta: hogy a nagy szellemeken épűl az emberiség. S ahogy minden jóravaló gyerek szeretné. Nem a nagy szellemein épűl. Hogy min épűl, nem tudom. Talán nem is épűl.
„Nehéz dolog az, hogy erőből ne legyen erőszak.”
Rettenetesen érdekli a vadon élő állatok misztériuma. Révűlten figyeli a mozgásukat, – órákig tudna nézni egy oroszlánt, de nem lehet, mert elsuhan. S akkor megszerzi, lelövi. S ott áll csalódottan, mert semmit sem szerzett meg a titkaiból.
Shaw, ez a nagy anti-monumentalista. Ez a marha.
A természet néha művészi motivumokat hoz létre, értsd alatta: olyanokat, amelyek a művészet hatását keltik. Ezért lehet az, hogy némely halotti maszk művészi hatású, vagy a pompeii farkát harapó kutya, amelyet a láva hagyott ránk s mégis, mintha kompozició volna. S a fényképész is ezért jár néha a művészet határán, – ha a természetben megles ilyesmit.
Mit szólnál ahhoz, ha a lengyelek elkezdenék azt kutatni, vajjon a németeknek igazuk van-e, mikor őket gyötrik? Ha azt mondanák: igazuk van, mi gyengék és utálatosak vagyunk? (Holott hát, ők gyengék és utálatosak voltak. Ha nagyon kutatják, ők maguk rájöhetnek erre. S eljuthatnak az öngyűlöletig. Mert mit csináltak ők a parasztjaikkal és mit a munkásaikkal, – példáúl. Nincs még egy ilyen vitézkötéses, hencegő és rabszolgatartó nép.) – De nem volna-e még undorítóbb, ha megpróbálnának igazat adni a németeknek, az ellenségeiknek? Ahogy a zsidók teszik évezredes megkínzottságukban és öngyűlöletükben? Nem egyszerűbb és igazabb, ha e kérdésben nem is kutatják, mi az igazság? hanem egyszerűen gyűlölik azokat, akik ki akarják pusztítani őket. Ez az életösztön hatalmas és impozáns megnyilvánulása – s ilyenkor a bölcselkedés kicsinyes és alacsonyrendű mulatság. – Csakhogy a zsidó kénytelen vele, mert ide jutott el a legelviselhetetlenebb stádiumig, az önútálatig, mert évszázadok óta hallja, hogy útálatos s mindenütt el kellett viselnie, mert idegen, mindenütt az, hazája nincs. Anyaországa nincs, amely megvédené.
1941., március 1-én.
III/15. Huszönöt éve, hogy anyám meghalt.
Jahnstein Edit anyjának levele Boliviából, bekűldték neki három sor kézírásomat, (állítólag neves grafológus az öregasszony,) – tehát: „Die Schrift sieht eher wie die eines Kűnstler, (Schriftsteller, Maler?) als die eines Arztes aus. Irgendwie leidend, aber eher wie unter psychischem Druck. Unegoistisch, schwer anschlussbereit, gegen Schwermut tapfer ankämpfend, aber nicht mit vollem Erfolg. Sehr vornehm in Gedanken, wie in Handlungen, aber immer wieder gehemmt. Wahrheitsliebend, grossherzig und gänzlich unmateriell. Es könnte auch sein, dass sein psychisches Leiden das Psychische bedingt. Haupteindruck: Enttäuschung.”
E regény keletkezése megdöbbentően hasonlít a Catulluséhoz, életem e szégyenéhez. Ott is hamis anyagot kellet minden erővel életre-pofozni. S ez így-úgy sikerűlt is, – él, de az egész mű hamis. És mert hamis, mélye nincs. – S ugyanolyan kűlső körülmények között jött létre ez is: százezer vázlat és próbálkozás: jó munkámat sohase írtam így. – S akkor is felordítottam egy éjszaka, mikor már úgy éreztem, hogy nem megy tovább – s most is ugyanabban az állapotban vagyok. S ott is, akkor is fűtől-fától tanácsot kértem: mert a lehetetlent akartam jól megoldani, a hamisat igazzá tenni. – A második részben kezdődik itt a hamisság, – lévén a bevezetés széles, nem lehetett hát röviden befejezni, muszáj volt álló helyzetet produkálni, mert ha a dráma folytatódik, akkor a megoldás kötelező: vagy megöli a feleségét, vagy otthagyja, vagy tovább él vele. Tehát nyújtani kellett, még egy szerelemfélét belepréselni s ez már épp ezért, a préselés miatt nehezen ment. No most: kerűlni kellett a döntő jeleneteket a feleségével az egész második részben ugyanílyen okokból: mert ha megint kibékűl vele, akkor az ide-oda való táncolás már idegesítő, boszantó. Meddig tart ez így? – kínálkozik önkénytelenűl a kérdés. S mikor végre kötelezővé válik a döntő jelenet (hajigálózás,) – akkor ugyanez a nehézség merűl fel, ha megbocsát megint, únjuk, ha szakít, vége a regénynek. – Ugyanolyan lapos bölcselkedés-tömegekből, drámaiatlan, erőtlen tömkelegből kristályosítottam ki minden erővel. S ugyanúgy szenvedek még álmomban is tőle, – minthogy agyondolgozom magam evvel is. Ma is egész éjjel evvel vesződtem álmomban s mindvégig azt éreztem, hogy hiábavaló munka ez, mert rossz.
Mármost hogy van ez is? Egész életemben vágytam rá, hogy a magam házában lakjam, – hát minden beteljesülés ílyen? A világon semmi örömöm eddig nem volt benne. S nem tudom megmondani, mért nem.
Városi magyar nyelv. Előre senki megmondani nem tudja, hol kezdődik a nyelvfejlődés és hol a romlás. A régiek számára minden újság idegen. Példáúl: én kezdtem fiatalkoromban félig tréfából a „megjegyzem” helyett a „jelzem” szót használni. S azóta ez általános lett. Rossz? nem is lehet rossznak mondani. – „Anyagilag”, „erkölcsileg”, „állítólag,” „egyhangúlag” – jól használható. De ma már ennek mintájára azt is mondják: – „kávéilag kiélveztem magam.” – Rettenetes. – És mégis a -lag, -leg használata kezd kiterjedni s mármost a nyelv tömörségének hasznára-e? nem lehet megmondani.
Százezerszer mondtam és újra mondom: a szexualitás monstrum az emberben. Albert angol királyi herceg szeretőjének a naplóját olvasom – s mintha egy macskát ettem volna meg szőröstül-bőröstűl, olyan csömör fogott el utána. Mert szívtelen, kegyetlen, gyalázatos kéjelgő az ember, ha szabadjára engedi magát. Tehát: törvény kell a szívnek, korlát a tévelygő érzékeknek, különben elvész az ember. Viszont lehet csupa törvénytisztelettel élni? Nem. Abba is belepusztúl az ember. Meg kell tehát szegni a törvényt s aztán rettenetes lelkiismeretfurdalásokat kell érezni, – ez, úgy látszik, egyetlen lehetséges útja az embernek. – – Miután ezen a pokoli habzáson és kavargáson végigvergődtem, az az érzésem volt, hogy nincs nevetségesebb hiábavalóság a világon mint amit mi csinálunk magunkkal, mikor féltékenyek vagyunk, mikor tisztaságról, tisztes életformákról, ízléses életvitelről beszélünk. Mi lakik a lélek mélyén? Dr. Neubauer meséli, hogy egy orosz kórházban egy finom kis orosz doktorkisasszony deliriumos, kiütéses-tifuszos lázában éjjel-nappal önfertőzött s ordítva követelte, hogy férfit kűldjenek neki, mert ő éjjel-nappal ezt akarja. S megmondta, hogy mit. – Évek múlva találkozott vele Neubauer Kazánban, egy parkban, véletlenűl. Édes, finom, kedves teremtés volt, mint egy derűs és szelid angyal. S ennek voltak ilyen követelményei, mint a vadállatnak.
Mármost mondd meg, mi a művészet, ha tudod. Mért oly csodás ez a sor: „Mért a hajóácsok fogdosása, kiknek köznap s vasárnap egyre mén?” Mi a csoda ebben? A lendülete, vagy, hogy kedve van mellékesen még azt a konkrétumot is megjegyezni, hogy ezek hozzá vannak szokva a sürgősséghez? Nem tudom megmagyarázni. Aminthogy azt a csodálatos hüperesztéziámat sem, mikor egy cigányszőnyegen űltem a Dohány-utcai lakásunkon, a dívánon, s annak vad-zöld és meggypiros szinei oly mámorító hatással voltak rám. (Innen e sor: „S fehér macskája lustán nyujtózott egy színes szőnyegen.” – Persze nem lehetett odaírni, mílyen csodás színű volt ez a szőnyeg. Mert ezt megint a szöveg nem bírta ki, kiugrott volna belőle, – sajátságos, hogy, ami a legfontosabb volt nekem abban a percben, épp azt nem írhattam bele.) – – Egy éjszaka szegény Mártonffynál írtam az Aladdin apja sírjánál című szép kis novellát. (Máriusz, a szegény, aludt egy kicsit.) S volt egy asztali lámpája, amelyen oldalt szines üvegek voltak, – s rajtam a szín-gyönyör kezdett úrrá lenni, – csodás volt nekem az a zöld meg az a sárga, folyton a kalifa türkiz-bányái jártak az eszemben. S mármost mi ez? A kis novella csupa szín lett tőle. – S mért oly érthetetlenűl szép az, hogy Szvidrigaljov a mennyországról ezt mondja: – „Isten tudja, mi lesz a túlvilág. Hátha az csak egy kis szoba lesz, ahol csupa pók van.”
Gyerekkor: nagy komolyság és egy titkos állati önzés együtt. Szóval egy kis hipokrizis, amely nélkül különben a kultúra sem képzelhető el. A gyereket a szent és komoly dolgok foglalkoztatják s az önző és testi örömöket úgy műveli, mint egy kis szélhámosságot, mint amit lop magának, – egy titkos kis világot alkot magában, amelyről senkinek se szabad tudni s amelyre egy kicsit szégyenlős, kicsit ravaszdi mosollyal gondol. – Tudod mit? az azért nagyon jó, – mondja magának. (Karinthy példáúl egész életében ilyen volt, mindvégig gyerekes e tekintetben.)
Önarckép, gyötrelmes előadásban.
Paul Ernst így szólhatna hozzám: – Hja, az én népem nem szereti a zsidókat. – És melyik nép szereti? – Egy nép se szereti. – És hazája sincs? amely, ha van valakinek oly boldogító, ahogy a novelláiból értesülök. Ugy-e nincs hazája, amely védené, ahol otthon érzi magát s ahol a hibáit nem itélik meg oly szigorúan? – Nincs hazája. – Akkor pusztúljon is el, – felelem én, – mert így élni, csupa gyülölet közt és hazátlanúl nem lehet tovább. Embertelen az, aki életben akarja tartani őket örök célpontjáúl még további és mindig megujuló gyűlöletének.
Egy levél: „Tehetséges ember munkája, de nem alkotás. A tárgyilagosság, sőt irgalomnélküli látás elszánt kedvtelése, valamint az írónak az a beállítottsága, hogy, ’én egyszerűen csak elmondom a dolgokat,’ – mindez még nem teszi azzá. Sem az, hogy az író voltakép nem is olyan egyszerűen mondja el a dolgokat, hanem a jelenségek részleteit életmegvetésének megfelelően csoportosítja. Mindez pedig kevés. Mert ezenfelűl még gyönyörködnöm is kéne benne, az pedig nincs, tehát nem alkotás.”
Úgy látszik, ahhoz, hogy magamat többre tarthassam, kell valaki, akit kevesebbre tartsak. S innen is adódik, hogy a népek vagy kitermelnek magukból egyes csoportokat, amelyeket megvethetnek, példáúl a hindúk az alsó kasztokat, vagy a japánok az etákat, – vagy maguktól is adódnak egyes ilyen csoportok, akiket nem véd meg senki, példáúl a zsidók, vagy örmények, vagy görögök, vagy „oláhok”, vagy tótok, vagy négerek.
Csak kétféle kormányzás lehetséges: vagy birtokba veszem az egész csorda testét-lelkét s ezt hívják diktatúrának, vagy a szenvedélyeit veszem birtokba s azt ordítom: le a panamistákkal, le a nagyurakkal – s ezt hívják demokráciának. S nekem egyik se kell. Minthogy belátása a tömegnek nincs. Csak zenei hatásokra, indulati hatásokra reagál.
Milyen jó lesz, már magamtól is végre megszabadúlnom. Tizenötezer pengőbe kerűlt most az összeférhetetlen temperamentumom. (Főtitkár)
Minden ami van, egyformán szolgálja a teremtést és a pusztulást, ezt már mondtam néhányszor.
A vonaton sokkal közlékenyebbek az emberek, – mért?
1941., május 1-én.
Csupa hazugságra tanítjátok a gyerekeiteket, – mondhatná valaki. – Megtömitek a fejét hazug történetekkel: a teremtésről és mindenféle csodákról, – neki magának kell rájönnie érettebb korában, hogy mindez hazugság. Mért nem kezditek mindjárt evvel, vagyis az igazsággal? – Mert ha azzal kezdjük (és nem a mesével) akkor keres magának mesét, illetve hazugságot, különben nem tudná felfogni az „egészet”, (mert a valóság minden bonyolultágában neki felfoghatatlan és érthetetlen,) – márpedig az ember olyan lény, amely világkép nélkül nem tud meglenni. Akkor tehát ezt az utat futná: igazságot kap, – mesét csinál magának, – revizió alá veszi saját meséit. Így, ahogy most neveltetik, egy etappot megtakarít. Mesét kap és revizió alá veszi, – ezen kell átesnie. Tehát az ember nem tanúlhat közvetlenűl, csakis közvetve, csakis a csalódásaiból. S egész nagy korszakok vannak, mikor az igazi kíváncsisága szóhoz sem juthat, az igazi kérdéseit fel sem vetheti, – példáúl, hogy van-e Isten? csak körülötte hadonászhat. Példáúl: hogy ember volt-e az istenség, vagy emberi volt-e? Tehát az egész világ is csak a csalódásai útján tanúlhat, zeg-zugos és tekervényes uton és sohasem közvetlenűl.
Az örök éjszakába merűlve.
Engedelmesen meghalt, tiltakozás, lárma, átkozódás nélkül, pedig nagy tiltakozó volt. (Szegény Máriusz.) A rákényszeritett álom. (Dezső) Mert nem akart aludni.
Ha az embert nem szereteik, az ellen nincs apellata. Megfordíthatod a holdat az égen, csinálhatsz akármit, nincs olyan per, amelyben e tekintetben nyerhetnél.
A dolgokat nem mi műveljük, hanem velünk történnek: az élet és a halál.
„Das gibt’s nur einmal, und ist nicht wieder,” – hogy csak egyszer lehet szeretni az életben. Milyen igaz, – és a dal mégis szemét, nem furcsa? Szóval nem az igazságon múlik. Még igaz is lehet valami, mégis szemét.
Hogy ki mindenkitől váltam el, jóbarátaimtól, – egy világ. Ötvennél több, az éjjel összeszámoltam. Beck Ö. Fülöp, Benke, Bokros, Barta Margit, Eisler dr., Deutschländer, Falus Elek, Farkas Aladár, Gáborék, Dr. Gedő S., Fazekasné, Horváth Henrik, Havas Gyula, Holló Gyula, Déry Tibor, Bán Anna, Jauluszék, Karinthy, Mártonffy, Lengyel Menyhért, Lévy Lajos, Móricz Zsigmond, Nagy Lajos, Fülöp-Miller, Montagh Ákosék, Pál István, Kovács Frigyes, Pásztor József, Osvát Ernő, Pataki, Popper, Révész Laszló, Rosenthal, Radó Sándor, Szigeti József, Tóth Árpád, Varró Gréte, Schwartz kisasszony, Boci, Pongrác Böske, Fekete Miklós, Moly Tamás, Guthi Erzsi, a pozsonyi Fazekasék, Szilágyi Géza, Molnár Ákos, Hollós István, Győri Ernő és Irén, Vikár György, Breuer Elza dr.
Ha nem volna ellenállás a nőkben, csak vágyakozás, akkor ez rövidzárlatra vezetne. Alig volna tartalma az életnek.
Végrendelet: Itt éltem. Ha nem élhettem volna itt, talán nem is élhettem volna. A magyar államhatalom tette különben azt is lehetővé, hogy ne pusztúljak el gyerekkoromban, hogy mi módon, nem akarom most részletezni. Egyszóval: itt születtem, itt éltem s magyarnak érzem magam, – ezt ugyan megtiltották nekem s én mégis úgy érzem. Bűn az? Az anyám megtagadott engem és én mégis szeretem, bűn az? Megcsókolom annak a kezét, aki megtaposott, mert szeretem. Hogy mílyen vérségű az ember, úgyse tudhatja senki biztosan, hogy mi történt őseivel az évszázadokban, – én itt egy gyönyörű nyelvet tanúltam meg, a világ legnagyobb költőit ismertem meg, mert a magyar lyra mégiscsak a legnagyobb a világon…. s megengedték nekem, hogy itt éljek. Minden vagyonomat a magyar államhatalomnak hagyom tehát, tetszőleges alapítvány céljaira. Csak azzal a kéréssel, hogy ebben zsidó is épp úgy részesűlhessen, mint más vallású s nem arányszám szerint, hanem érdeme szerint. Ha tehát több van olyan, aki megérdemli, akkor több kapjon. Mi köt a zsidókhoz? Távoli emlékek s egy mélységes rokonszenv, üldözöttségük s főkép szellemiségük miatt. S hogy mi a szellemiség, nem tudom megmondani, mert nem az intelligenciával összefüggő valami, ha egy gyermek talál egy darab papírt az utcán s azonnal el kezdi olvasni, hogy mi van ráírva, – akkor az az. Vagy, ha egy szegény, ostoba szolgáló szívesen figyel arra, hogy mit mondanak az öreg emberek az életről meg a halálról, ha szívesebben hallgatja ezt, mint a rádió legvonzóbb ostobaságait. S ilyen volt a zsidó nekem, ezt tapasztaltam róla s ha kiveszitek a lelkemet belőlem, akkor is ilyen volt. „Elvész az én népem, ha tudomány nélkűl való,” – mondotta Hósea s úgy látszik, ezt megszívlelték az évezredekben, mert szeretik a betűt és a gondolatot. S ezt most el akarják venni tőlük. Ez se jó, semmi se jó. Az élet csúnya volt. – F. M.
Régen ismerős érzés, íme: ősz hajszál a fésűben, tisztára ősz, – az anyámé volt valamikor ilyen, s ez mintha tegnap lett volna. S ma már az enyém, vagy a feleségemé. Ilyedten néztem: hát él még az anyám? Nem, már huszonöt éve halott. – – Pár lépés ez az élet.
Irénke: delejes nyugalom, mintha bebalzsamozna vele. Gyógyító harmónia.
Egy nagy orosz, akit nem ismertem eddig: Lieszkov. – A dánok és norvégok arról nevezetesek, hogy mégiscsak valami nagy újság származik tőlük: az elfogulatlan ember szemlélete, a társadalmon kívülié, – a konvenciótól mentes szemlélet furcsa csodáját tőlük kaptuk, hogy milyen az, ha valakit az érzései vezetnek és semmi se kényszeríti, hogy az érzéseit meghamisítsa. Az ilyen ember számára példáúl a legnagyobb kincs esetleg a nadrágja, így szól tehát mikor valami társaságba vetődik ezer év hallgatagsága után: – Kegyelmes Asszonyom, én a nadrágomat jobban szeretem a testvéremnél, – mondjuk. Általános a csodálkozás. És aki ezt mondja szintén csodálkozik, hogy ezt nem akarják elhinni neki. Amire azt gondolja magában, hogy legjobb lesz ezeket felvidítani, előveszi hát a trombitáját és tart egy trombita-hangversenyt, mondjuk. Csupa különösség, csakhogy valódi, – mert mílyen különös az igazán magános ember, ha emberek közé kerűl! Példáúl annak, aki segíteni akar rajta, nem mondja okvetlenűl, hogy mennyire hálás, hanem esetleg pofon üti, ha boszantja ez a segítség. – – Lieszkov „Elvarázsolt szerzetese” szintén ilyen érthetetlen magány szülötte, társadalmon kívüli, de nem azért, mert nem él emberek között, hanem mert az agyában van valami, ami elválasztja őt a többitől, érthetetlenné és rejtélyessé teszi. S bár emberek közt él: a szemlélete oly különös, hogy hasonlót az ember még sohase hallott… s amellett oly meggyőző és igaz minden szava…. Eredetiség talán még sohasem hatott rám ilyen őszintén, furcsaságot sose láttam, amely ennyire keresetlen volna. Órákig lehetne róla beszélni. Itt igazán naggyá válik a kicsiség, mert az elbeszélő lelke számára nagy s mi elhisszük neki. – Mi történik egy emberrel akkor, ha nem zúgolódik a sorsa ellen, ha mindenbe beletörődik, ha a véletlent törvényévé teszi, ha nem vádolja soha önmagát se, ha nem töpreng azon: hogy így meg úgy kellett volna cselekednie, akkor jobban sikerűlhetett volna az élet, – egyszóval, hogy mi van akkor, ha mindent úgy fogadunk el a sors kezétől, ahogy adja, – ha azt akarja, hogy kegyetlenek legyünk, akkor azok vagyunk, – vagy gyengédséget követel tőlünk: legyen úgy, – – ez a regény alaptétele. – A főalakja ilyen ember s ebből a szemléletből származik a csoda. – S micsoda költői szépségek amellett! Egy szerzetesnek vezekléséhez odaadják a „boldog hallgatás képét”. Mármost mílyen ez a kép? A Megváltót ábrázolja, de nem keresztrefeszítve, hanem „nyugodt szárnyakkal, amilyen az angyaloké s kezecskéi csendesen keresztbe vannak téve mellén”. – Mikor ezt olvastam, le akartam térdelni, ez oly csodás. Elég sok misztériumot, legendát olvastam már a Megváltóról, de egyik sem hatott rám ilyen rejtelmesen. – – Nagyobb művész ez, mint amihez hozzá vagyunk szokva.
Odafent nem exkuzálja magát senki.
Carlyle: „Hah, mi ez? Úriél, Anachiél s ti többiek, őrangyalok, számszerint öten, a megifjodás pentagonja.”
Borbélysegédet nektek, honom virultjai!
Világok homálya.
A nők nélkülözők voltak s a férfiak is – és mégsem volt szabad összecsapniok, a társadalom tiltotta – s csodás ereje volt ennek a tilalomnak. S mármost mindenféle forradalom volt már eddig: a munkabérek nem elegendők, a szabadság meg a sajtószabadság nem elegendő…. s ebben az ősi és elemi űgyben, amely az ember legnagyobb indulatát bénítja, gyilkolja, öli, ebben még soha egy hang nem hallatszott, hogy van ez? Érthetetlen. Vagy nem tudnak szervezkedni benne s nem tudják, kit kellene támadni? S talán a kokottokra, e felszabadítókra vár ebben a legnagyobb feladat? Lehet. – – Nem hiába van oly tisztelt és tisztázott helyzetük keleten s volt akkora szerepük a világ történetében minden időkben, – rendkívűl fontos a szerepük! S nemcsak azért mert tehertelen örömöt osztanak, (nem terhelnek, csak szolgálnak s minél keletebbre mégy, annál inkább,) de mert ellensúlyozói mindennemű alakoskodásnak és nagyképűségnek. Az a véleményem, hogy prostitució nélkül nem is lehet meg az emberiség. Hogy természetes szükséglete.
Nov. 27. Temetésen. Szegény tanti, úgy fújták el, mint a gyertyát. Szeliden, szeliden, észrevehetetlenűl tűnt el, úgy hogy el se hiszi az ember. – Nagy számadás van ám itt, kolosszális a fejtörés s aztán se szó, se beszéd, letörlik a tábláról az egészet. – Élni nem jó, meghalni nem jó, – az örökléttől pedig Isten óvjon, – akkor mi kellene? Sokat szédűlt, aztán úgy elszédűlt, hogy már nem is igaz, hogy annyi mindenféle volt a fejében: álmok és valóság összekeveredve, a múlt a jelennel, a képzelet a dolgok valódi képeivel…. – valóban túl nagyra becsűljük mi ezt a tengést-lengést, túlnagy a hamisítvány, amit az élet-érzésünk okoz. – – Első éjszaka az idegen szálláson. Szegény. – „Meghalni! – oly emberi ez a sors s mégis oly érthetetlen marad mindörökre!” – mondotta ez a temetői pap.
Egy életet töltöttél el avval, hogy szeretett-e, nem-e? S bánattal, vagy izgalommal, vagy töprengéssel emiatt, hogy nem szeretett. S mármost ismered-e végre a lelket? Kit szeret meg egy nő. Nem elég vallomást tettek neked kitűnő teremtések arról, hogy mi az, amit szerettek? Egy kicsit mélyebb a hangja valakinek, – így, így, – vagy egy-egy mozdulata „oly különös”, – s ők már ellenállhatatlan mámorba estek. S mármost ezért voltál elégedetlen egy életen át, mert a te bajuszod állása nem tett rá „mágikus hatást?” Nem nevetséges az egész élet? Vagy a hangod nem volt egy terccel mélyebb fekvésű? – Ezért a semmiért bánkódtál, hogy egy liftes-fiú nagyobb hatással volt rá, mint te?
Egy frigida azzal jött nemrég hozzám, hogy egy táncdélutánon együtt táncolt egy undok állattal. Megvetette, de „ellenállhatatlan hatással” volt reá. Végre valaki. Másnap a férfi felhívja telefonon és légyottot kér. Kinevette, utálta s közben szédűlt. S azóta a férjével szemben nem frigida. S most ezt próbáld megmagyarázni, kitetűzni, hogy mért volt ez így?
Mondjátok majd meg a feleségemnek, hogy azért nem akartam meghalni, hogy őt el ne feledjem. S hogy ezt ma éjjel jó lett volna versben megírni, de nem megy a vers. Komoly dolgokkal nem tud művészkedni az ember. (XII/13.)
Hol írtam én ezt? Vagy ki írta? „Jól megértjük azt, mit ránk szabott, – Hogy csendesek legyünk – És elfeledjük azt, hogy éltünk”? – (Halottak kórusa)
Hol írtam én ezt? – Ez már elmúlt, mit akar ezzel? Az ügyvéd álmában: – Nem múlt el, nem múlt el!
Van-e ennél kifejezőbb, az önmagunknak ellentmondó principiumokat jobban kifejező, az élet irrealitását jobban szemléltető tény, mint az, hogy az ember az életét teszi kockára azért, hogy megéljen. A halász, a katona, a soffőr…. – – S bár az élet értelme akkor se nagyobb, ha tovább tart, – mégse tehetünk mást, mint hogy ebben keressük legalább némi megnyugvásunkat, ha tovább tart…. – Mert hogy a parazitárius elv folyományaképen, a hernyó bimbójában szétrágja a virágot, a hernyót élete derekán a harkály, a harkályt, még ki se nőtt a bajsza, a kánya… hogy a fogas háromnapos halakat fog el s mi a háromhetes süllőt…. – hogy ez így megy végig az egész soron, s ha még hozzá velünk is ez történne, megbolondítana minket. Mert minek egy háromnapos, vagy féléves élet, jó az? Megkóstolni az életet, elég az, erre való? Csak erre? csak kóstolónak van szánva?
Fénykönnyes szemek.
Furcsa, furcsa. Kiderűlt, hogy ez remekmű. Hétéves gyötrelmem nem volt hiábavaló, – azt kell hinnem, annyira egyöntetűek a vélemények. A kiadók igazgatói személyesen kerestek fel gratulálni s a lelkesedés oly nagy… s legszigorúbb bírám, az életteljesség legjobb bírája, Gelléri oly elragadtatott, laikusok és benfentesek annyira egyfélekép nyilatkoznak, hogy azt kell hinnem, a munka mégiscsak sikerűlt. Sose hittem volna. – – Eddig kritikai észrevételt csak kettőt hallottam s ugyanattól az olvasótól, (Forgács.) Először: – Dickens angolokról írt, Tolstoj oroszokról, Flaubert a franciákról s Ön egy hollandus kapitányt tesz meg hősének, – hogy van az? – (Felelet: ez a regény egy milieutlen emberről szól, amilyen magam is vagyok, részben azért is, mert városi lakos vagyok, (s ez a város jellegtelen,) s főkép, mert befelé tekintő lírikus természet voltam mindig s a környezetemre csak annyira figyeltem, amennyire a gondolataimnak szüksége volt rá. S e regényhős környezete tehát nem lehetett valódi, mert ílyet képtelen voltam csinálni, – koholnom kellett tehát egy oly világot, amelyben elhelyezhetem.) – Másodszor: – Ezt az asszonyt sose lehet megismerni, – mért van az? Hogy nincs feloldása, megoldása a rejtélyeinek. (Felelet: – Ez a mű természetéből adódik, Uram, mert csak ezt viselte el az anyag, minden megoldást kivetett magából. Ha megvallotta volna, hogy hűtlen volt, lezuhannánk valahonnan, ha azt állítaná, hogy hű volt, nem hinnők el. Az a kérdés, igazolja magát a munka így is az életteljességével? Mert lehet, hogy az első is hiba meg a második is, de lehet, hogy e második tulajdonsága még erényének is tekinthető.) – – S egy asszony ezt mondta, (Bokorné:) – Az élet hullámzását fejezi ki. – S ez azért talált szíven, mert ettől féltem a legjobban, hogy végeláthatatlanúl ide-oda hullámzik benne a szeretlek-nem szeretlek. – – Nem tudom. Fogalmam sincs róla, milyen ez a munka. A „Henrik király”-ról tudom, erről nem. A szivem legmélyén nem hiszek még ennek az egyöntetű lelkesedésnek sem.
Levél Peterdi Istvánnak: – E világon egyetlen ellentmondás nélküli magatartás van: a természeté, – aki bírja, marja. Az oroszlán széttépi a borjút és nem sajnálja, sőt, dühöt csempészett belé a természet, mintha vad kegyetlenségét indokolni akarná, vagyis az oroszlán meggyőződésévé is akarná tenni. Az ember megöli a borjút és közben sajnálja, – ez a nemes ellentmondás teszi az embert. Továbbá, hogy az elérhetetlenre törekszik. Igazságra, pedig nincs, nevelésre, pedig nem létezik. – – – Mármost szüntessük meg ezt az örök kűzdelmet, ezt a nemes ellentmondást benne s megszüntettük az embert. Hogy a saját természete, (mondjuk úgy: állati természete ellen) dolgozik heroikus erővel: ez az egyetlen szép és megrázó számomra az életében. És minél heroikusabb ez a kűzdelem. Ezzel szemben az olyan észrevételek, hogy: „amíg torta van az asztalon”, – vagy: „az elmélet más, mint a kivitel”, – vagy: „szép, szép, de kivihetetlen”, – megvallom, ezek az észrevételek lehangolóan hatnak rám. – – – Mert hol volnánk mégiscsak, ha ezek az elméletek nem volnának? Ha Buddha, Mózes, Krisztus és Tolstoj nem prédikált volna kivihetetlen dolgokat? Akkor Szandovics Rudolf téged már régen megevett volna a VIII-dik B osztályban, – lévén a testi nyers erő a természet nyers parancsa s ezzel szemben védekezésűl a ravaszságot és futást rendelte a gyengék számára. – – – Ezért útálom az olyan észrevételt, amelyet J. Erzsi tett harminc év előtt, akármilyen szellemesen is hangzik: „Az erkölcs a gyengék mentsvára, Barátom.” Nem igaz, az erőseké is. Mert az erős is kegyelemre szorúl. – – – Egyetlen észrevétel van, amely számomra még rokonszenvesebb, mint a Buddha-féle tanítás: Hogy az emberen, sajnos, még a pesszimizmusa sem segít. Mert, amit segít, az túlkevés ahhoz képest, amit ez az átkozott lélek, – a szánalma tőle követel. – – – N. B. Michelet, mint egy ídézetből veszem, a következő szavakkal vezeti be az egyetemes történelemről szóló tanúlmányát: „Avec le monde a commencé une guerre qui doit finir avec le monde et pas avant: celle de l’homme contre la nature, de l’esprit contre la matière, de la liberté contre la fatalité. Dure à jamais le combat! il constitute la dignité de l’homme et l’harmonie même du monde. – – – Szóval: ebből a kűzdelemből áll az egész embermivoltunk. Úgy igen, okos ember. – – – Nincs megrázóbb olvasmány, mint Mózes törvényei, amelyek az idegenekről és szegényekről szólnak. Csak sírva lehet olvasni. – – – Pótlásként a levelemhez: Hogy kérdezném azt, hogy keresztülvihető-e? Mikor az a szépsége, a csillaga, hogy nem. Szeresd ellenségedet is: 1) a szeretet nem esik az akarat parancsa alá. 2) És mit csináljak akkor a barátaimmal? – kérdezi Freud. Szellemes, de ostoba kérdés. Egész olyan, mintha azt tanácsolná, hogy hagyjam abba az élet megismerésének a vágyát, mert úgyis megismerhetetlen. Tudom, hogy megismerhetetlen és tudom, hogy az ellenségemet nehéz szeretni és mégis. Továbbá: a jóság nem racionális, nem célszerű, nem praktikus követelmény, (ha vannak praktikus jó eredményei is,) – nem azért kell jónak lenni, mert az ember maga is rászorúl a jóságra, ahogy Te tanítottad valamikor, hanem, mert az emberi lélek integráns része, az ember és az emberiség nem is tud meglenni nélküle. De még az állat se, javarészt, mert az is szereti azt, amit szeret: ok, cél és minden várható eredmény nélkül.
Zöld tükör.
Az illető így szólt: – Én az egész dolgot Patzeugel Jánoska kisasszonytól teszem függővé. – Viszont milyen dolgot? Nem volt itt semmiféle dolog. S ha hozzávesszük ehhez, hogy ilyen nevű hölgy nem is létezik talán…. Majd: – Oh van szerencsém, – kiáltott fel olykor, – van szerencsém. Maga az Patzeugel Jánoska kisasszony? – Pedig nem is volt telefonkagyló a kezében. – Ezt az egész dolgot Snethlage kapitány nem engedi meg és Patzeugel kisasszony sem, – kiáltott bele a teljes magányba. – Hát nem őrűlt az ílyen ember? – kérdezzük az olvasótól. – – – S meg kell vallanom, én vagyok ez az ember. S mílyen dologról volt itt szó? – ismételjük el a kérdést. A dolog csak annyi volt, hogy válni szerettem volna a feleségemtől. S hogy mért? Semmi költészet benne, – ez volt a végleges panaszom. S mármost ki volt ez a Snethlage kapitány, akinek panaszkodni akartam? Megintcsak senki, valljuk meg az igazat. S mármost lehet az boldog ember, aki ilyen beszélgetésekbe bonyolodik? Aligha, – ezt is ideírhatjuk most mindjárt, az elején.
Hol van Asóka király, nagy jóakaratával, a könyörgő? – – Én, mintha nem is volnék már a világon, úgy csodálkozom azon, ami van. – – Hát igazán farkas lettél, ember? És felebarátodnak átharapod a torkát?
Egy öreg koldúsasszony: – „Ha én még egyszer fiatal volnék, kérem, fölvenném a dívánt a hátamra és az Andrássy-úton mindenkivel lefeküdnék.” – – És B. Vilma is: – „hogy én mílyen szép voltam és mirevaló volt? Szerelmes voltam és búsúltam. A mai eszemmel máskép tennék. Nem válogatnék, hanem aki tetszik, – gyerünk.”
1942., január 1-én.
Levél Peterdi Istvánhoz: – Nagy részben persze egyetértünk. A következőkben nem tudok: – – – 1) Hogy a tan in toto volna keresztűlvihető. Mikor egyátalában nem keresztülvihető, – mert, ha élőhöz nem szabad hozzányúlnom, akkor nem ehetem semmit, csak husos-héjju gyümölcsöt, amely a husát azért termelte, hogy megegyék, – vagy legfeljebb még csírás magvakat, amelyekben mégcsak „szunnyad” a lét. S ez nem keresztülvihető, – de a törvény nem is arravaló. A bukdácsolásra való. Mert, ha az állati sötét részedet sikerűlne egészen kiölni magadból, akkor: a) legértékesebb részedtől, a sötét hatalmaidtól fosztottad meg magadat, b) – akkor az etikus törvény minden szépségét elvesztette benned, mert kűzdelemtelen a kivitele. – – – 2) Vagyis az állatot se nélkülözhetem magamban, annak sötét és titokzatos szépségeit, (mert az létem legfőbb tartalma,) – sem az erkölcsi törvényt. Viszont Isten őrizz, hogy esztétikai jellegűnek ítéljem e törvény rám tett hatását – s a legeslegfinomabb értelemben sem. Akikre esztétikus hatást tesz, azokat esztéta-lelkeknek neveztem fiatalkoromban. (Kosztolányi tőlem vette a „homo aestheticus” megjelölést.) Megrendítő hatású kell, hogy legyen, – nem esztétikai értelemben. Példáúl: nem panaszkodom, hogy nincs kalácsom, mikor másnak kenyere sincs. Nem préselem ki a szegény emberből a máját meg a zsírját, mondván, hogy megfizettem. (Határesetek.) Szégyellem magam a szegény ember előtt, mert jobban megy nekem és nem is akarom, hogy olyan jól menjen. És így tovább. Ha ez nem etikus tény, akkor lenyelem a lábamat. And last: a szűzek nem arravalók, hogy olyan nagyon vigyázzon rájuk az ember, hanem arra, hogy elbukjanak, – de azért néhány szüzet már hazakűldtem életemben s nem szégyellem magam ezért. – Szóval: hat, hat a törvény, szó sincs róla, és ha in toto nem is vihető keresztűl. – – – 3) Szeretet, – ezt a szót múlt levelemben csak átabotában vetettem oda. A szeretet más, mint a jóság, – bárha egy irányban haladnak is olykor egy ideig. a) A szeretet érzés, a jóság etikus akarat. b) A szeretet önző és rosszra is képes, a jóság soha. c) A jóságot akarni lehet és kell, a szeretet nem préselhető ki magadból. Bár…. – – – Egy kisasszony egyszer így szólt hozzám: – „Ha a jóság csak szándék, hogy van az, hogy az egyiknek jól áll, a másiknak nem, hogy az egyiké olyan, hogy az egész lénye vele rezonál, a másiknál hideg tény, – ha viszont érzések nélküli volna….” – nagyon helyes beszéd. Hajlam kell hozzá, az egész ember kell hozzá, az egyiknek való, a másiknak kevésbbé. A jóság. – – – Ebben a végeredményben tehát megint egyetérthetünk, ha más-más utak vezettek is ide. Az egyiknek nagyobb szükséglete a jóság, vagy az az érzésteli jóság, amelyet a kisasszony szeret, (ez a szenvedélyes jóság: – nem tudom, minek nevezzem, mert ebben nem tudok eligazodni, – érzem, hogy igaza van a kisasszonynak, csak nem tudom, miből áll ez? Mert ez nem szeretet, ez egy másik etikus szenvedély, – úgy lehetne mondani,) – a másiknak nem szükséglete. De ha nem is: meglenni nélküle annak se lehet, mert akkor nem ember. – – – 4) Én, megvallom, ha ötszáz tartó-pillére van is a világnak: ezt tartom a legfőbb pillérének. Mert nekem ez a legfontosabb pillére. Számomra ebből áll az emberiség egész története, ebből a kűzdelemből, a bátor és merész állati szépség s a szomorú etikus szépség kűzdelméből. – – – 5) „Egyedül üdvözítő mindent-szeretnitudás”, – vagy efféle, ezt én sose mondtam, Pista. Én se szeretem Szandovics Rudolfot, vagy Nemes József doktort, – csak nem zárkózom el előle, Isten bizony nem. Sőt, megvan bennem a készség, hogy szeressem, ezt is megvallhatom neked, hogy hajlamos vagyok rá. Ha találkozom velük, igyekszem az embert megszólítani bennük, megvallom neked e gyengeségemet – s mihelyt a kislányáról kezd beszélni, mondjuk, már szeretem is. Már meg vagyok hatva esetleg, már emberi közösségben vagyok vele. – – – Egyszóval: én sose útáltam őket annyira, mint Te. S ezért sokáig szégyeltem magam, de ma már nem szégyellem. – – – N. B. Hogy narcisztikus-e a szeretet, mindegy nekem. Szép virág. És trágyán nőnek a legszebb virágok. – N. B. Pár év előtt egy német írónő, Hermynia zur Műhlen volt nálam látogatóban. Mondom neki: „– látja, mindennek el kell pusztúlni, ami jó.” (A balti államokra mondtam: jó, szociálpolitikus állam volt valamennyi.) – Amire ő: – „igen, elpusztúl, csak az a furcsa, hogy nem végleg. Mert a jót nem lehet elpusztítani.” – – – Nagyon tetszik nekem ez a szó. Mert kifejezi az erkölcsi törvény legyőzhetetlen erejét. Pedig, látszólag az a gyengébb.
Peterdi István: ha vitatkozik, minden menekvése a bonyolúltságokban van. Ha nagy-nehezen sikerűl ellenfelének valami megállapítást tennie, vagyis összefoglalni a jelenségek sokaságát, meglátni valami törvényszerüséget a sokaságban, – (összefoglalás nélkül gondolkodni nem is lehet,) – akkor ő gyorsan felbontja ezt a kis egységet, a részletekbe menekűl, mondván, hogy a jelenségek bonyolúltak. Igen, bonyolúltak s én nem akarok egészen elveszni, eltévedni bennök, azért gondolkodom. S az ő gondolkodás-módja olyan, hogy épp úgy eltévedek benne, mint a hétköznap zűrzavarában. (A bonyolultságokból akarunk valami törvényt megállapítani, – ez a gondolkodás. Erre ő visszaugrik a bonyolúltságokba.)
Melyik költő írta ezt a remek sort: „Ő az eskető papom.” (Mármint a szenvedélye.) Egy hete töröm a fejem rajta.
– Hát örűljön most, az előbb milyen szerencsétlen volt. – Hja, ha én olyan szerencsés tudnék lenni, mint amilyen szerencsétlen szoktam lenni.
Vannak fa-nők. Ez egész határozottan egy tipus: akiknek a keze mintha fából volna, – egy elrontott férfi, az embernek az a benyomása.
Nagy, lomha, királyi szemek. (Keleti uralkodó.)
Proust: ezt a nyáladékot. Szép lelkeknek való, nyálszaporulat. Néhány év előtt belenéztem. – Rossz! – mondtam magamnak néhány szó után. Furcsa, pontosan ugyanaz a véleményem volt e kóstoló után, ami most. Hogy széplelkeknek való nyáladzás az egész. Oh milyen finom lélek ez. És micsoda gyengédség. Nyolc oldalon kesergi végig, hogy nem kapott este az anyjától csókot. És micsoda pszychológus! A lépcsőháznak festékszaga van s ez az ő gyermeki lelkét jobban megzavarja, mint holmi erkölcsi konvulziók, – mert hisz nem kapott a mamájától csókot. És micsoda komplikációk és nagyszerüségek! Egy levelet akar lekűldeni a mamájának a vacsorához… – vagyis, íme, neki máris kapcsolata van a mamájával, – boldogitó! Csakhogy a szobalány ilyen, meg olyan, – komplikált. Szintén komplikált lélek, finom. Nem akarja levinni a levelet, mert belső remegések akadályozzák. – És milyen átszelleműlt itt minden fogpiszkáló. Csupa előkelőség minden és finom árnyalat, csupa parfőm. Igaz, hogy néha a borbély-szagot is érzem. Tehetséges ember, – talán, – ez se biztos, mert hogy ennyire ne érjen semmit az egész?…
No és Thomas Mann? – ugyanaz a véleményem róla ma is, mint húsz év előtt, sajnos. Hogy kedélytelen, humortalan, vérszegény. Még ötlet-szegény is. Minden erőfeszitésével közvetlen s az aztán úgy is néz ki. Erővé feltornászott gyengeség. S milyen sivárságok és közepességek. És mély okosságok mindenütt, minden fogpiszkáló elmélkedésre készteti, én pedig elalszom. Vékonypénzű. Mert hol van itt az a teli hang, amelyben életet és halált egyszerre érzel s amely nélkül nagyság el sem képzelhető. Volt egy Gogoljuk, Csehovuk, Tolstojuk s ezt szeretik. Egy Lyeszkovjuk volt, – vagy egy Móricz Zsigmondjuk. Ez a fafejű fráter, akinek azonban az ujja-mozdulása többet ér, mint ezeknek az egész életük. Gellérinek egy novellájában több élet van, mint az egész Varázshegyben. S mit fékez Ön olyan nagyon Thomas Mann Úr, mikor nincs is fékeznivalója? Mikor nincs is bősége, se temperamentuma? – Elbeszélése gyakran kinos is: mert mindent lenéz, unalmasan, egyformán, amiről csak beszél. Hol tehát a szive? No és a megrázó, démoni állati szépsége e világnak? Ez a lapos gunyorka az egész írói szemlélete?
1942., március 1-én.
Ezt a finomságot, – hajszálfinom idegeket! Ő nem tud fölmenni a lépcsőn, mert eszébe jutnak az elefántok, (mondjuk,) amelyek megijesztettek egyszer Albániában egy kisfiút, akinek sárga haja volt…. Ő nem tud lemenni a lépcsőn, mert eszébe jut a nagymamája, hogy annak a kezén volt egy bibircsók s azt a szájába vette és savanyú volt… – Ő ugyan nem vette szintén a szájába, csak a nagymamája, de annak az arcáról megérezte, hogy savanyú…. (La noblesse et delicatesse.) – Boszantóbb dilettánsban még sosem volt részem. (Proust)
III/18. Az Isten teremtette így és az ember felelős érte, – veszitek észre? Monstrumot rejtett el a szive mélyén, amellyel nem bír…. S most még vedd ehhez a csábításokat is s akkor legyen ura magának. Ezt akarjátok tőle, emberfelettit akartok tőle? Ne vigyj minket a kísértésbe, – mondjuk mi, – csakhogy a bűn bejön ám a szobába. És néha nagyon gyenge ám az emberi lény.
Nagy tevékenység: – nagy ez a műhely, hatalmas ez az üzem. (Hegycsúcs emléke, felhőkkel.)
Nem sóhajt. (A halott.)
S. Zsuzsa: „Akár így volt, akár úgy, ekkorát hazudni mégse szabad, még jóakaratból se, hogy ekkorát vétsen az ember az ízlése, hajlama, és minden idege ellen, – mert ezt a törvényt, hogy az egyik hang vonzza az embert, a másik nem, vagy egy mozdulat, a tempó, az észjárás minéműsége, – ezt a törvényt ennyire megsérteni bűn. Mert vannak hangok, amelyeket megszokni se lehet. S akkor hiába fáradsz, – nagy nehezen létrehozol valamiféle egyensúlyt magadban, – késélen áll az egész s egy nap felborúl, okvetlenűl, múlhatatlanúl.”
Nincs szörnyűbb látvány, mint mikor a butaság minden emfázisával a haladás szolgálatába szegődik.
Egy elmebajos asszony, aki nyáron befűt: – mert szereti a lángokat s a szeretőjét várja.
Lyeszkov galambfiókákról ír, puhák voltak, mint a pamut s a csőrük oly tarajos, mint a cserkesz-királyé. Nem tudom, mi a cserkesz-király s mégis jó a hasonlat. Sőt. Minthogy a hangzása teszi, nem az értelme hogy mennyire gyújtja fel a képzeletet.
Beczkóy: „valószínű, hogy volt ennek valami terve is, – csak aztán a kivitel, mint ez az építészetben gyakran megesik, nem jól sikerűlt… S a művészet, úgy látszik, visszaemlékezés erre a tervre.”
Hogy van ez? A rosszak a pokolra vettetnek, ugy-e? És mindjárt, – akkor viszont mi van az utolsó ítélet rémségeivel? Újra odavettetünk? Pajtás, ez már nem rémítő, mert megszoktuk.
Öreg lettem s mindmáig nem tudtam belenyugodni a veszteségekbe. Olyan vagyok, mint Csehov koporsócsinálója. – Veszteség, veszteség! – rikítom s nem vagyok képes magamévá tenni azt a principiumot, hogy az élet evvel jár: a dolgok egy hányadát az Isteneknek kell áldozni, hogy egy részük mindig kárbavész, – gyakran a java, amiért egy életen át dolgoztál. Mert a lopás törvény itt s a pech is, – legjobb falatod a földre hull s amit szeretsz, elromlik. – Bölcseséget még mindig nem tudok tanúlni.
Mély részvéttel a világ iránt elalszik.
Az igazság, akármilyen kegyetlen is, mindig van benne valami felemelő.
Havas Géza a paráznaságról: – „Megszállottnak érzem magam, mintha Obidikut szállt volna meg, tőlem idegen, de nálam erősebb ördög…. Átoknak érzem és nem az én örömöm.”
Ugyanő: „Mi a téboly? Ha megmutatom azt, ami bennem van, – még az is lehet, hogy a téboly, semmi egyéb. Meztelenség, szemérmetlenség. Nézze meg a gyerekeket, – a tébolyúltak benyomását keltik, mert összebeszélnek mindenfélét, kimondanak mindent, ami bennük van. A lélek meztelensége, annyi az egész.”
1942., május 1-én.
„Lusta nemzedék, igen, lusta nemzedék.”
„Ez az öregasszony egy lyuk a levegőben.”
Úgy elpirúlt, még a szeme-fehérje is rózsaszinü lett.
Aszkéta az, aki bűneit megbánja.
V/12–VI/8ig, a Szt János-kórházban. – Ha a tigrisnek angina pectorisa van, a természet hagyja megdögleni, nem ad neki orvosszert. De mi adunk sajátmagunknak. Naponta öt injekciót is esetleg: morfiumot, a fájdalmak ellen s ezzel szemben nitroglicerint, hogy mégis működésben maradjon a szervezet, – cukros infúziót a szív táplálása végett és így tovább. S mi az eredmény? Hogy emésztő-gép lesz az emberből. A végső határra szoríttatik, mikor már semmi egyéb, mint csupa büfögés, csámcsogás, nyáladzás és turha-termelés…. – az az érzésem volt, hogy ezeknek a betegeknek már nincs is lelkük, mert zabálásból állnak s annak ellentétes végleteiből, – rettenetes látvány volt: ágytál, köpőcsésze, beöntés, ebből áll az ápolónők élete. A szobatársam, egy szegény szívbeteg így szólt este: – nem kell a vacsora, majd holnap. Azt hittem, tréfál. De reggel hatkor csakugyan behozatta: levest, húst, főzeléket és tésztát evett, csámcsogva, köhögve, köpve s utána reggelit. Két óráig tartott ez az eljárás. Közben megmelegítette a teáját, visszakűldte a vizet, hogy nem elég hideg… – Jól érzi most magát? – kérdezem tőle. – Ha az ember hetven éves, akkor már sosem érzi jól magát, – felelte nekem. Majd hosszú szünet után maga elé merengve: – Hogy vagyok? Mint kutya a kútban. – Az élet rossz, – mondotta bucsuzásúl. – Régen megérett szegény a halálra, de nem fogadta el, hogy ez így van, minthogy a halál gondolatát nem lehet elfogadni, ez a végleges meggyőződésem, – nézd meg, hogy néz ki az ilyen, – öröme semmi és mégis élni akar. Csakis valamely elképzelhetetlenűl nagy vakbuzgóság tud rendületlenűl szembenézni a halállal, ma már meg vagyok erről győződve. Mert még Fegan bácsi is remegett szegény, pedig ő volt a legvallásosabb lélek, akit az életben láttam, – olyannyira, hogy már nem is a saját lelke lakozott benne, mert az kihalt, hanem az egyház által belehelyezett pótlélek…. s még ő is két mellényt kezdett attólfogva hordani, hogy a tüdőgyulladásból 75 éves korában kigyógyúlt. Szóval rettenetesen félt a haláltól, nem örűlt neki, hogy mihamar a túlvilágra jut s meglátja az üdvözülés kapuit. – Rendben van, az ember fél a haláltól, de idáig jutni? Két évig ágyban feküdni, csak azért, hogy a szerkezet még döcögjön egy kicsit. S öt injekciót kapni ezért naponta magával tehetetlenűl? – ne íly véget adj Istenem! – – Sír, sír, sír a halála előtt, még álmában is rettenetesen sír. Aztán összeszedi minden erőit s ki akar ugrani az ágyból. Vagy apathikusan félrehajtja a fejét…. a szív még mindig dobog s ő már talán nincs is itt…. – szomorú, szomorú rettenetesen. S a lánya jön hozzá, bizseréli, csókolgatja, suttog a fülébe, becézi, nevet, – de semmi hatása, ő megingathatatlanúl szomorú. Aztán a haldoklók nagy méltóságával int neki, hogy ne töltse itt ebben a sötétben a fiatalsága napfényes idejét….. S mikor aztán csakugyan itt a végső perc: jár a szeme szanaszét a szobában, nagy meglepetés tükröződik benne, nagy csodálkozás az igazi határon, mert valami szörnyű változást tapasztal a bensejében, elviselhetetlen és el nem hihető változást. És ez a halál. Félrebillen a feje, megnyugszik, mindennek vége van. Minek kellett ezt elkezdeni? – kérdezi tőlem szemeinek jegessé váló fénye. – S ugyanakkor a Szűz Mária szobra előtt a legcsodálatosabb és legtökéletesebb virágok. Olyan csodásan ép tulipánok, mintha viaszból volnának.
Egy okos orvos: „Annyira zavarban voltam, hogy meghültem.”
Az Aquinói szerint Isten nem változtathatja meg a múltat, ami megtörtént…. ezzel szemben a változó sokféleség mögött valami állandót, megváltozhatatlant tételez fel, lévén e változók a változhatatlannak kifejeződési formái…. (így valahogy!) – – egyszóval e formációk tűnnek-mennek, mint a tenger hullámai. Ha pedig ennyire esetlegesek a lényeghez, a maradandó principiumhoz képest, akkor minek nekik akkora fontosságot tulajdonítani? Hogy ezeket az esetlegességeket, mihelyt múlttá váltak, még az Isten se tudja meg nem történtté tenni? De még objektive sem áll meg e tétel sem a képzelet, sem a logika előtt, mert: azt, ami megtörtént, mi csak hatásaiban tudnók érzékelni, felmérni, de még csak elképzelni is…. S mármost vedd a példát: Babyloniában egy púpos ember egyszer leesett a lépcsőről, utána pedig szájába vette az ujját, – hol van olyan képzelet, amelynek mikrométere kimérné ennek a nedves ujjnak hatását a csillagokon? Szubjektíve: a múlt sehol sincs, csak a képzeletünkben s hogy objektive hol van, soha fel nem mérhető, el se képzelhető, vagyis semmikép se lehet azt biztosra venni, hogy van valahol: mert a véges elme számára a végtelen elképzelhetetlen valami s inkább tudjuk elképzelni, hogy e parányi határok végül is elenyésznek, mint azt, hogy még mindig aktivok.
Tigris: a lábon járó halál s micsoda dühvel veti magát az áldozatára s ordítva, mintha fel volna háborodva, hogy élni mer, – minthogy minden dühíti, úgy látszik, ami él. Nagyon furcsállja, hogy vannak kívüle is élők.
Siker, – szomoruság. Mi kellene nékem ahhoz, hogy jókedvű legyek? Éppen most tünődöm róla. „A feleségem történeté”-nek, mondhatni, óriási sikere volt, a mi viszonyainkhoz képest. „Remekmű”, „nagy mű,” – ezt a visszhangját kapom, úgy szólván mindenünnen, – ha nem ezt kapnám, szomorú volnék s hogy igen, megintcsak az vagyok. – Ezeknek akarsz tetszeni? ki az, akinek a véleménye nagyon érdekel, vagy büszkévé tesz, – körűlbelűl ez van bennem. Csupa nagyon gyönge legény ez, alantas, alantas eszű, – néhány barátom van, akinek a véleménye, minden tévedése mellett is érdekelt s mihelyt azt megtudtam: a többi már inkább ellankasztott, mint felüdített. Megértek ezek a dícséretek ennyi munkát? Nem a dícséretek, a mű. Csakhogy a művet kezembe se tudom már venni. Harminc-negyvenezer oldal kézirat ezerötszáz pengő honoráriumért, hét éven át napi átlagban tiz óra munka, (az ünnepeket is beleszámítva,) csak azért, hogy buta emberek butaságokat gondoljanak a munkámról s a félreértéseiktől legyenek elragadtatva, – hisz mindezt előre tudtam én, nem most tapasztalom először és mégis, borzongok tőle, hogy megint részem van benne. – – S hátmég a teljes tökfilkók! Elek Artúr kétszáz oldal, (egyszóval a legjobb részek) elolvasása után így szólt: – „hát igen, civódnak egymással.” (Mármint a házastársak.) Elképesztő ökör szegény. S ez volt Osvát Ernő legjobb barátja, – szeretném egy kicsit kinevetni a sírjában. Egy litterary gentleman, – Waldapfel Imre pedig így szólt: – „ez nem olyan regény, mint a többi, mert ennek a nyelve költői, azért tetszik nekem.” – Hát Tolstoj, akinek a nyelve nem költői, aki még ovakodott is tőle, hogy az legyen, ő nem tetszik Önnek? – Kiderűlt, hogy az is tetszik neki, nagy nehezen ki lehetett hámozni belőle, hogy hát, édes Istenem, úgy látszik, a művészet tetszik neki benne s ezért van az talán, hogy a mai regények kevésbbé hatnak reá. Azt hitte, hogy a költői nyelv teszi, szegény. Fogalma sincs, hogy Isten hol lakik. – Holló Géza pedig: hogy ezen még sokat kell gondolkozni, mert ez „mély regény”, nem olyan, mint a detektiv-regények. Vagy vedd a Fülep Lajos végtelenűl ostoba, előzetes elhatározásait, – hogy csak az lehet regény, ami, nem tudom, miről szól…. Egyszóval keserű ez a leves is. S ha valakinek elmondanám, nem hinné. Hogy milyen életúnt s üres vagyok tőle, utána.
Azt mondjuk: hűség, – azt mondjuk: becsület, bátorság, dicsőség… – az irracionalitás oltárai ezek.
A gyónás szükségessége: – 1) A tények ránk nagy hatással vannak. (S ez adja a pozitivizmusnak a legfőbb jogosultságát.) Hiába viszek végbe képzeletben egy gyilkosságot a legnagyobb részletességgel, másnap semmi hatása rajtam, de mihelyt megpróbálnám, ha csak megsértenék is a késemmel valakit, esetleg egész életemben hordom a nyomoruságát. Ugyanilyen nagy hatású lehet a kimondott szó. Szóval, ami bennem történik, bizonytalan, gomolygás-jellegű, anyagtalan s mihelyt ténnyé válik, bizonyosabbá válik, módom van rá, hogy jobban érzékeljem azt, ami bennem van. Mert hallhatom s az visszahat rám. 2) Mégpedig: idegenűl hat rám, éppen annálfogva, mert a szó más, mint a gondolat. S ez az idegenség megráz, megdöbbent, nemcsak módot ad rá, de kényszerít is, hogy mégegyszer megvizsgáljam azt, amit gondoltam. Kiderűl, hogy nem vagyok azonos magammal. Ez már gondolkodás közben is kiderűl, mert hisz a gondolat is, mihelyt levált rólam, alakot öltött bennem, már a formásságánál fogva is idegen egység bennem. Hát még, ha kimondom. 3) A yogik a másik utat választják, megpróbálják a bennük levált gondolatot visszavezetni oda, ahonnan származott és tökéletesen magukévá tenni, hogy a vérükké váljon megint, ami a vérükből származott, vagyis úgy eloszlatni az idegenségét s az érthetetlenségét, hogy átélik újra meg újra. 4) De mi ténnyé tesszük, kűlvilággá s ezáltal hagyjuk visszahatni reánk egyrészről, – mert másrészről viszont eldobjuk éppen evvel. Szembenézünk vele, aztán útnak eresztjük. (Ennek a naplónak a kényszere példáúl ugyanilyen eredménnyel jár.) 5) Csakhogy a hangos beszéd maga még nem is elég, – konfrontációra is szükségünk van, minthogy mi nemcsak lenni akarunk, hanem tükröződni is. Hogy hat az, ami bennünk szunnyadt valaki másra? S erre nemcsak lelkiismereti okokból van szükségünk. Hanem azért is, amit fent már elmondtam: újra visszakapom a másiktól tükröződés útján s ez segít hozzá, hogy újra élménnyé váljon ugyanaz.
Elek Artúr így szólt: – „Ezek azt hiszik, hogy én mindent tudok. Nos, én nem tudok mindent, kijelentem, hogy nagyon sok olyan dolog van, amit én nem tudok.” (Ne mondd, Artúr.)
Rossz erről beszélni. Megint ugyanaz voltam, aki azelőtt: – megint meg akartam nyerni magamnak egy idegen embert, nem tudom, mért? Megint akartam valakitől valamit, barátkozni, nem tudom, mért? – megnyerni az embereket. Túl bizalmas volt a hangom, familiáris, túlközel léptem hozzájuk…. s ezzel szemben néha üres, szertartásos formákat produkáltam, – undok volt. Egyszóval, zavart vagyok én az emberek közt, nagyon zavart. Semmi biztonságom. Igaz, nehéz volt a helyzetem is: zsidónak lenni, zsidónak, – mit kell annak tenni, hogy elfogadható legyen? Lehet annak biztonsága? önérzete, vagy bármi egyensúlya? Mint egy kisfiú, egy nagyon jó tanuló, úgy viselkedtem a fiatal orvos urakkal, igyekeztem mindenkép és mindenkinek megfelelni…. vagyis valami átkozott, szörnyű és kicsinyes hiuság is munkálkodik itt, amelyet pedig mindig megvetettem, – hogy valaki arra is hiú legyen, hogy elég finom-e az inge. Rossz adottságok, mit tehetek? Csupa gyengeségből állok, – gyerekes jellem vagy, mit csináljak veled? Szomorú alkalmazkodó.
S végűl még egyszer és utoljára a zsidókról. Reménytelennek tartom a helyzetüket s mindörökre annak, akárhogy végződik is ez a kűzdelem. Antiszémitákkal voltam összezárva, egy igen okos falusi orvossal, akihez be-bejárt a barátja, magasrangú közhivatalnok, aki egész nyíltan beszélt velem, mondván, hogy az ilyen „magas szellemiségű emberrel” ő mer egész nyíltan is beszélni…. megköszöntem ezt a bizalmat. Mindezt persze már akkor, mikor kipakkolt mindennel, s minthogy úri érzésű ember, még fájt is neki, hogy megbántott s igyekezett még barátságos is lenni irányomban. Amit mondott, csupa közhely és mégis nagyon érdekelt, részben, mert nem most tanulta, gyerekkora óta utálja a zsidókat s másrészt: mert így közvetlen közelről elemibb erővel hatott rám ez az indulat. A zsidók ebben az országban minden hatalmat magukhoz keritettek, a bankokat, a kereskedelmet, az ipart, a sajtót, – mondotta ő. – Hogy így volt-e csakugyan, nem tudom megitélni, – feleltem én, – Ön e kérdésekben jártasabb s ha így látja, biztosan van is benne valami, – igen nagy hatalmat kerítettek a kezükbe. S itt már csak az a kérdés, magyaroknak tekinthetők-e? Minthogy általában jobban megtanúltak magyarúl, mint a svábok…. – Ez mimikri, – vetette közbe az elnök úr, – s a svábok közűl azok, akik magyarokká lettek, sokkal jobban asszimilálódtak, mint a zsidók. – Rendben van, – mondtam én, – de mégiscsak megtanúltak igen jól magyarúl. S a kultúrájuk is magyar, nem mondhatja, hogy zsidó költőkön nevelkedtek, a magyar költőket tudják kivűlről. Az a kérdés tehát, hogy érdemes-e őket magyaroknak tekinteni, ha már ennyire ajánlkoznak s minthogy Széchenyi azt panaszolta, hogy oly kevesen vagyunk…. Mert, hogy példát hozzak fel, a régi Oroszországban a tatár eredetű és georgiai hercegek voltak a legnagyobb és leggazdagabb urak, mégse jutott senkinek sem az eszébe, hogy kitessékelje őket és elvegye tőlük, amijök van. Oroszoknak tekintették őket, minthogy oroszok is lettek, kétségtelenűl. S mihelyt magyar itt valaki, akkor – egyéb társadalmi kérdésektől eltekintve, – nem is olyan speciális baj talán, ha hatalmat szerez valaki. – Csakhogy a zsidók nem magyarok, – felelte az elnök úr, – csinálhatnak, amit akarnak, idegen fajta, érzem rajtuk, idegenkedem tőlük, amióta élek. – Ha pedig ez így van, akkor kiirtandók, – mondtam én, – tessék elkezdeni. – S letettem az asztalra a késemet. – Hogy ő megérti az ilyen keserüséget…. – Nem keserűség, – feleltem neki, – szó sincs róla, hogy keserűség volna. Ez a végleges véleményem, hogy kiirtandók. Mert a kutya Istenit maguknak, ilyet mégse csináljanak embertársaikkal, hogy ide-ode rugdossák, leköpik, megbecstelenítik ötven évenként. Hogy ötven évenként kirabolják, elveszik tőle mindenét, amije van…. – Mondjuk úgy, hogy visszraboljuk tőlük, amit összeraboltak, – felelte az elnök úr. – Rendben van, – mondtam én, – csak tisztázzuk talán a fogalmakat előbb. A mohó pénzszerzőket én magam sem szeretem, sőt útálom. S azt kell hinnem, hogy a zsidók csakugyan azok voltak, mert hisz ez oly általános vélemény…. még a világ legliberálisabb korszakából származó, 1860-as Mayer-lexikonban is az áll, hogy olyanok e tekintetben, mint a vándorló kínaiak, vagyis mind a két fajta olyan, mint a nadály, – semmi kapcsolata azzal a néppel, földdel, ahol lakik, csakis arra törekszik, hogy minél többet vegyen ki belőle, – úgy látszik tehát, hogy van ebben valami, még akkor is, ha a tatár hercegekről is el lehetne mondani ugyanezt, meg az angolokról, – rendben van, tegyük fel, hogy a zsidónak is megvan ez az undok tulajdonsága. Csak törvényes, megengedett keretek közt szerezni valamit: ezt nem vagyok hajlandó ugyanakkor rablásnak nevezni, mikor a hirtelen kizsebelést akarom megbélyegezni vele. S mármost erre is rá kell térni persze, hogy mit tartunk e törvényes keretekről. A francia forradalom tette az emberi szív kincsévé a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméit s vele a laissez faire, vagyis a szabad verseny elvét. Nekem ezek még mindig kincseim, de tudom, hogy az ideáknak is megvan a maguk élettartama. Ami tegnap kincs volt, ma már nem az. De nem is itt kell kezdeni. Az idea más és a kivitel más. A krisztusi ideákat, hogy szeressük ellenségünket is, megszívleltük, mégse voltunk képesek keresztülvinni, – pedig az ő megjelenése még hatalmasabb és szebb forradalom volt, mint a franciáké. Nem vagyunk képesek kivitelében eltűrni a teljes szabadságot, részben, mert visszélésekre vezet, (az emberi fajta minden ideával visszaél s a szabadságéval leginkább,) másrészt, – lévén minden intézményünkben, berendezkedésünkben átok és áldás egyaránt, – a szabad verseny legyünk őszinték, nagy igazságtalanságokra is vezet. Aki valamely adottságainál fogva ügyesebb, mohóbb, erőszakosabb, vagy netán eszesebb is az átlagnál, az jobban boldogúl, – s mármost mi legyen azokkal, akik ügyetlenebbek? Azoknak nincs joguk az élethez, – tapsolniok kell a tehetségesek sikeréhez s mégcsak lázadniok sem szabad az ellen, hogy ők az élet javaiból a természet ilyetén rendje folytán ki vannak zárva? Lévén a szabad verseny semmi egyéb, mint az erősebb győzelmének rendje, a szabad struggle for life, törvényes keretek közt. S mármost ki ellen szól ez a lázadás, vizsgáljuk meg ezt is. Ügyesek mindenkor akadnak mindenfajta nemzedékben, csak hogy lehet rámutatni, hogy kik azok? Csakis akkor lehet őket együttesen megnevezni, ha valamely tulajdonságuknál fogva csoportba foglalhatók össze. (Valljuk meg, ezt keresik is a lemaradottak, – húsz éves koromban azt mondottam: ha nem a zsidók, akkor a kálvinisták ellen fordulnánk s ha már ilyenek se volnának, akkor a szőkék a barnáknak mennének neki aminthogy ez némikép így is lett aztán: kezdték pedzeni a mai Németországban.) No, szóval csoportok kellenek nekünk, megkülönböztethető nagyobb egységek, amelyeknek a társadalmi szerződés csendjében mégis nekimehessünk. Mert a létért való kűzdelem a nemzeti egységek közt úgyis háborúsan, nyersen folytatódik, (szükséges egységek ezek, épp azért, hogy e természet-rendelte kűzdelem lehetséges legyen, – ha nem nemzetiek volnának ezek az egységek, akkor formálódnának mások,) – s egy nemzet társadalmi szerződésén belűl is csak úgy verekedhetünk eredményesen, ha csoportokat nézünk ki magunknak. Itt van tehát a csoport. Mert a zsidó, minden asszimilációs törekvése ellenére is megismerhető. Nem tudjuk megmondani mílyen? Mert csakugyan olyan mohó-e? Az is, kétségtelenűl. De nem csak az. Mert ő a kalmár is, meg a próféta is, a nagytőkés, meg a kommunista, ugy-e? a legmaradibb, (ma is spanyolúl beszél a kiűzött spanyolja, orosz kaftánt és orosz tincset hord az orosz-eredetű, közép-felnémetet beszél a németországi, vagyis a jiddist,) – s a leghaladóbb…. ő a legtisztálkodóbb s a legpiszkosabb, a legönzőbb és legjótékonyabb, a könyv embere s amellett a kereskedelemé és így tovább – s mégcsak azt se lehet mondani, hogy a szélsőségek jellemzik, mert undokabb, közepesebb, nyárpolgár nincs nála. Szóval mindenféle, nem lehet megmondani, milyen s mégis felismerhető. És nemcsak az orrán, a tekintetén, Isten tudja, mi mindenen? A testtartásán, vagy a temperamentumán-e? Igaz az is, hogy nemrég kerűlt ki a gettóból s annak a megaláztatásnak nyomait nehéz volt eltüntetni magáról. Mert nem is volt elég ideje az alkalmazkodáshoz. Eszes, de ízléstelen, – jó felfogású, de kulúrátlan, – bátran azt lehet állítani, hogy a java ilyen, hogy a nyers viselkedéséhez nem jól illik a drága bundája…. egy szó, mint száz: megkülönböztethető. Hozzájárúlnak ehhez keleti jellegű szertartásai, amelyek sértik a nyugati izlést, étkezési szabályai, amelyek már titkos jellegüknél fogva is undort keltenek, (Isten tudja, mit főznek ezek! – meg vagyok róla győződve, hogy ez a vérvád legfőbb forrása, – mert a képzelet, megtanúltuk, ilyenkor az exkrementumok s a gyilkosság felé csapong, s hogy az esztétikumból indúl ki az erkölcsi megitélés, – tetszel, szeretlek, nem tetszel, utállak,) – ugyis voltak olyan ostobák és még fenn is tartották, istápolták ezt az elkülönülést…. pedig Kossuth mennyire kérte őket, hogy hagyjanak fel mindezzel…. – de nem! Mert, ami van, az fenn akar maradni, az meg akarja tartani a jellegét, mit csináljunk? S a gyerekkori emlékeknek nagy ebben a szerepük: az apa imája szent az embernek s nem tud tőle elszakadni, ez volt a parszik és a zsidók baja minden időben…. Azt mondtam erről valamikor: hogy két nagy erő tartja fenn az élőt e világon: az alkalmazkodó képesség s az ellenálló képesség egyszerre. Mert ha tökéletesen alkalmazkodom, megszűnik eddigi mivoltom, ha pedig sehogysem alkalmazkodom, el kell pusztúlnom, mert ellentétbe kerülök a körülöttem levő világgal. Egyszóval, csakugyan igaz, hogy a zsidó alkalmazkodott is, de némikép ellent is állt ennek, vagyis fenn is akarta tartani a karakterét, kétségtelenűl. S nyílván ezért is neveztetik mimikrinek az alkalmazkodása. S mármost, hogy mit akart fenntartani magában? Tökéletesen irreális ez a törekvése, mert mi a hivatása? Nem nomádok közt vándorol hóna alatt az ősi erkölcstannal, – a biblia erkölcstana közkinccsé lett, lévén a kereszténység semmi egyéb, mint reformált zsidóság: tisztúltabb s a nyugati izlésnek és szellemiségnek megfelelőbb. Szóval nem a vadak közt prédikál, hanem keresztények közt van, akik a „szeresd felebarátodat” parancsát éppúgy ismerik s épp oly kevéssé tartják meg, mint ő. Mi az tehát, amihez annyira ragaszkodik, amiért e különállás martiriumát vállalja? Nyelve nincs, földje nincs, zsidó tradiciója már régen nincs, hite sincs s a biblia óta semmi olyat nem hozott létre, ami a zsidó kultura továbbfejlesztésének nevezhető, lévén a talmud kérődzés a régieken s nem fejlődés, a haszidizmus pedig valami zagyvaléka az átszelleműltségnek és a szemétnek…. egyszóval hibrid jelenség a mai zsidóság s megint ugyanott tartunk: úgy látszik, csak az apa iránti kegyelet tartja őt fogva a régi szokásaiban. Szóval: inkább magyar, mint zsidó, mert a magyar nyelvet jól tudja, ragaszkodik ehhez a földhöz és szereti s a magyar kultúrát tanúlja, – de mégis megkülönböztethető. S mihelyt megkülönböztethető, a támadásnak ad célpontot, – ebben tehát bűnös is, mert nemcsak az bűnös, aki támad, az is, aki erre minden erővel alkalmat akar adni. Ne vigyj minket a kísértetbe, – mondja az írás s ő igenis kísértetbe viszi a támadót, mert ragaszkodik különösségeihez s most ellenhatásként még inkább: sárga volt eddig, megverték, most még sárgábbra festi magát, – – őszintén szólva magam is megvetettem azelőtt azokat, akik nemcsak kitértek, hanem hogy új hitüket még jobban dokumentálják, körültérdelték a templomokat s nevettem azokon, akik magyarabbak voltak a magyarnál, akik már olyan zamatosak voltak, hogy elviselhetetlen, – de ma már nem nevetek rajtuk. Sose foglalkoztam azelőtt a zsidó-kérdéssel, csak az utolsó húsz év eseményei kényszerítenek erre s most látom csak, milyen megoldhatatlan, pokoli helyzet ez! Mert nehéz ám megállni! – S nehéz elhitetni a világgal, hogy ő már nem olyan útálatos, amilyennek eddig tartották. Ha ketten azt mondják, hogy részeg vagy, eredj haza és feküdj le, – áll valahol a talmudban. S itt annyian mondják, hogy útálatosak vagyunk, – hogy lehet ebben megállni? Hogy lehet akkor önérzetre szert tenni, – ha önérzetes vagy, utálnak, ha alázatos vagy, ugyancsak…. mi marad más hátra? Vagy elhiszed nekik, hogy az vagy s el kezded megvetni sajátmagadat, ami a legrettenetesebb emberi sors, – vagy átállsz a másik oldalra s minden erőddel igyekszel bebizonyítani magadnak, hogy már nem tartozol a régiekhez. – – Ott tartottunk, hogy a zsidó megismerhető, éppúgy, mint a német, meg a román, meg a tót s mi emberek olyanok vagyunk, hogy az idegenek tulajdonságai szemet szúrnak nekünk, nehezebben tűrjük, mint a magunkéit. „A tót nem ember”, – mondjuk, a jámbor oláh parasztot állatszámba vesszük s a svábot zsugoriságáért, önzéséért és padantériájáért tesszük felelőssé…. bárha ezek a népek éppoly kevéssé jellemezhetők, mint a zsidók, de megpróbáljuk, minthogy idegenkedésünket valahogy indokolni szeretnők. Egyszóval idegen csoportok, szintén megtámadható kisebbségek, mégse támadjuk meg őket, mert védi őket valami. A pangermanizmus, vagy a panszlavizmis, mindegyiknek akad védője, mert mindegyiknek van anyaországa is, csak az ilyen népeket nem védi senki, amilyenek az örmények, meg a zsidók, – a görögöket se védte senki Törökországban, minthogy gyengék voltak…. Egyszóval ezeknek nincs boszulója. Márpedig, ha ennyire gyenge valamely kisebbség, akkor a támadás elkerűlhetetlen. Mert, ismétlem, ez az élet-halálharcból következik. Mert, ismétlem, ha nincs rá más mód, akkor körülnéz az ember, hol és hogy találhatna ugyanazon társadalmon belűl valamely megkülönböztethető csoportot? S itt elmondtam a japánok dolgát is. Kiszorította a szigetekről az ainókat s a maradékait most megveti, – a koreaiak közvetítették hozzájuk a kínai kultúrát s most megvetik a koreaiakat is. Sőt: minthogy ez nem volt nekik elég, csináltak a saját népességükből is egy csoportot. Valamikor buddhisták voltak, nem volt szabad állatot ölni: de egyesek mégis vállalkoztak, hogy nyergeket és pajzsokat csinálnak nekik háborús céljaiknak megfelelően…. jól megfizették őket, de meg is vetették, akkor és mindörökké. Mert ezeknek a mészárosoknak és tímároknak az ivadékai az eták, akikkel még ma se szabad egy asztalhoz leűlni, akiknek nem szabad a községek belterületén lakniok, összeházasodni, még szóba se lehet állni velük… pedig azóta áttért az egész nép a sintó-vallásra s jó néhány száz éve szabad megint állatot ölni, mindenki teszi, de azért az eták maradékai még mindig megvetendők. Mert el is fajúltak, az is igaz, a gettótól, amelyben élniök kellett. S elmondtam a négerek példáját is: nem voltak a mérsékelt övre valók, – a saját forró országaikban, a nekik idegen civilizáció nyűge nélkül jól megvoltak, de aztán elcipelték őket rettenetes körülmények közt mint rabszolgákat Amerikába s itt még el is fajúltak az idegen égöv alatt, a nem nekikvaló környezetben, úgy mondják, hogy hanyagok, megbízhatatlanok, alsórendűek, – s most aztán üldöztetnek. A zsidó is elfajúlt a megvetéstől, belátom. Megvetették, mint idegent s most felelősségre vonják részben e megvetés következményeiért is. Talán nem haragudnának rá annyira, ha még jobban elkorcsosúlt volna, ha az uralkodó nép mulattatója, vagy bohóca lett volna, mint a cigány, aki a megvetést oly természetesnek tartja már, hogy maga se tud már máskép tekinteni önmagára. (Bár, ha jobb körűlmények közé kerűl, ő is megváltozik. Erdélyben van néhány falú, ahol megtelepedtek, jómoduak s kezdenek öntudatos emberekké válni megint.) De mindez talán mellékes is, ne kutassuk az okokat, mi miért van, – de nem is lehet, – (nem tudok franciáúl, – s hogy mért nem? hogy szegény voltam mindig, senki se kérdezi), – tény az, hogy a zsidó meg is ösmerhető, útálatos is. Sőt el is terpeszkedett itt túlságosan, mint ahogy ma mindenki ezt állítja, el is szemtelenedett, (talán a megvetés reakciójaképen is, mert ilyesmi is létezik bizony,) – sok a hibája, meg kell vallanunk, bárha másnak is van hibája, csakhogy ezek a hibák szembeszökőbbek, mert idegenek, – mit kell hát tenni vele? Nekem az a tanácsom, hogy szűnjön meg, itt az ideje. Mert háromezer éve futni ugyanazt a vesszőfutást s ötvenévenként leköpetni, kiraboltatni, – mikor még azt se mondhatja, hogy valamely ideáért szenved, nem emberhez méltó sors. A martirium különben sem olyasmi, amit végleges és állandó sorsaként vállalhat egy nép. Csakis egy eszme diadalának reményében képzelhető el az ilyesmi s neki nincs ilyen eszméje, de ha volna is, – évezredeken át hiába reménykedni s újra meg újra megtépáztatni, idegennek lenni idegen földön, alázatosnak lenni, majd ennek ellenhatásaként szemtelennek, hivatkozni nemes ősökre, akikhez már semmi köze, a bibliára, amelyet nem ismer…. – meg kell hát szűnnie, az a tanácsom. Csak nem fog szót fogadni nekem, attól félek. De nem is lehet most beleolvadni a semmibe, mert nem engedik, – mit kell hát tenni vele? Ki kell hát irtani, megintcsak ott vagyok, ez a végleges véleményem róla, mert az még mindig emberségesebb bánásmód, mint amilyet ez a mai kor szánt neki. – Körűlbelűl ilyesmit mondtam az elnök úrnak vagyis igyekeztem összefoglalni, amit e kérdésben kigondoltam. – Meg kell szüntetni, – mondtam neki mosolyogva, – hogy aztán szent nép lehessen belőle, mert hisz az a nép volt mégiscsak, amelyik a bibliákat létrehozta s akinek nagy legendái a teremtésről és bűnbeesésről, továbbá erkölcsi tételei úgy át meg átjárták ezt a kultúrát, hogy alig is vagyunk képesek erkölcsi, vagy vallásos kérdésekben olyat mondani, amely ne volna valamelyes összefüggésben ezzel az eredetével. Mert még a görög kultúra sem hatott annyira ránk. – És mégis ki kell irtani őket, ez a véleményem. Mert útálatosak mindenki színe előtt, még Mac Charty is azt írta rólunk szóló könyvében, hogy 200 000 zsidó túlsok egy városban, ha felismerhető, – – de mondom, nem is kutatom az okokat tovább, mert belefáradtam. Az emberiesség az okokra is kiváncsi, ez igaz. De az állam inkább célszerüségre törekszik… S az állam törvénye nem tűri őket. Az állam azt mondja: – nekünk ez így jó s nekem ezt el kell fogadnom, alázattal meg kell hajtanom ez előtt a fejem. S hogy igazságos-e ez a parancsa? Elvileg a törvény az igazságosságot szolgálja, de hogy az élet ennek kivitelében mi mindenre kényszeríti a törvényhozót? … – ceterum censeo, ki kell tehát irtani őket, mert ez jó nekik is, mert nem jó ezt a poklot még tovább elképzelni, hogy majd Amerikában is kezdetét veszi, de mindenütt másutt is, ahova kimenekűltek…. – Én senkit sem akarok kiirtani, én katolikus vagyok, – felelte végre az elnök úr. – Keresztény népek nem is fognak erre vállalkozni soha. Majd ki fogjuk telepíteni őket. – Nem, nem Uram, az nem lesz jó, – mondtam én. – Részben azért sem, mert a haza fogalma nem üres frázis, Elnök Úr… – Oh, a zsidók hamar otthon vannak mindenütt, – feleli ő. – Téved Uram, – mondtam erre, – egész más lélektani szabályokat kitatálni róluk talán mégse lehet. A patkány útálatos állat, de azért állat, az Isten teremténye, azt senki se tagadhatja. A zsidó is csak ember, ez se tagadható, összes rossz tulajdonságait, énekes beszédét, undok rituáléját a természet hozta létre benne, éppúgy, mint az arabokét, vagy az ausztrál-négerekét, – illetve mondom, ismétlem, ezek nagyrészben azért olyan ellenszenvesek itt, mert idegenűl hatnak, – de azért szíve, lelke neki is van: mert azt is a természet hozta létre benne, éppúgy, mint másokét. Tehát ő is szeretheti azt a földet, ahol született s ahol az ifjúságát töltötte. Mert akármilyen gyakorlatra tett is szert abban, hogy gyorsan otthont tertemtsen magának mindenütt, azért szerencsétlen ebben az új hazában mindenütt, még akkor is, ha dacból letagadja, erről énmagam meggyőződtem számos esetben. A tanítványaim azt írják nekem Amerikából, hogy jobb lett volna otthon meghalni, mint odakinn igazgatónak lenni. Hogy nekik csak ez a táj tetszik, hogy leszaladnak a harmadik emeletről, ha magyar beszédet hallanak az utcán. Mert fiatal fának még jót is tesz, ha átűltetik, de öreg fát átűltetni, kockázatos kísérlet. Figyelmeztettem is őket, mikor kimentek, – mondván nekik, hogy tekintsétek úgy ezt a hazát, mint az édesanyátokat, aki nem szeret benneteket, mert ilyesmi is van a világon és azt is el kell tudni viselni. Mert azért mégiscsak az édesanyátok. De ők nem akartak maradni, hogy nem bírják el a megaláztatást. S most megbánták egytől egyik, de nagyon. – Illetve, ez még hagyján, szenvedjenek, nem baj, másoknak is kellett már szenvedni, hány angol nemzedék hagyta ott a hazáját, sőt a zsidó is már hányszor! s ment a világ minden részébe? Csakhogy itt nem erről van szó, itt tömeges kitelepítést akarnak csinálni, a jóakarat országot akar alapítani nekik valahol, Palesztinában, vagy másutt, csak hogy lehet az ilyesmit elképzelni? Halva született ideák ezek. Mert hogy lehet egy társadalmi rétegződést mesterségesen létrehozni. Az egyetemi hallgatónők földmívelők lesznek ezentúl, – ahogy velem az ostoba cionisták akarják elhitetni? Hogy egész nap a trágyát fogják túrni, aztán este bemennek a fürdőszobájukba? Fürdőszoba és trágya nem összeférő fogalmak. És senki se lehet földművelő néhány évtized alatt. Ahhoz sok emberöltő kell, kidőlnek, alkalmatlanok rá, nem nekik való. Mindeddig csak oly foglalkozást űzhettek, amelyet a vendéglátó gazdáik valamely oknál fogva elhanyagoltak, – példáúl: kitűnő teherhordók lettek Galacban, mert az ottaniak lusták voltak a kikötői munkához, sőt Ó-Budán is a pungerek között hasonló okokból, – sőt a magyar hegyes felvidéken még földművelők is lettek, mert rossz volt a föld, nehezen termő, el volt hanyagolva, – de általában a múlt század közepéig, az emancipációig olyan foglalkozást kellett keresniök maguknak, amelyben ezért, vagy azért megtűrték őket. S most egyszerre földművelő legyen, – lehetetlen. Márpedig ez egy ország létének alapja, mert ha földművelő nincs, akkor nincs ország. Egyszóval: kihajtani őket innen, csordamódra, rosszabb ez, mint a halál. Szóval nem tudom elképzelni, mi legyen velök, ezért ajánlom a sommás elintézésüket. Mert ostoba nép is ez, megérdelmi a sorsát. A magyarnak is volt nagyon szép vallása s Szent István mégis tűzzel-vassal arra kényszerítette őket, hogy felvegyék a keresztséget. Nyílván államférfiúi bölcseségéből kifolyólag is, mert tudta, hogy itt nem lehet máskép megmaradni. (Kemal is át akarta most téríteni népét a keresztény hitre.) – Georgia, ez a rendkívűl kultúrált világ, amely két eposzt termett, megszűnt, beleolvadt a szlávságba, mert a népnek különben el kellett volna pusztúlni, – egyszóval bármíly fájdalmas is elgondolni, bele kell nyugodnunk abba, hogy egyes népi individuumoknak, ha nem elég erősek, hogy fenntartsák magukat, bele kell olvadniok a környezetükbe. S úgy látszik, erre a teljes beolvadásra képtelenek voltak a zsidók. Igaz, nem is volt ilyen tirannusuk, nem is lehetett, – viszont nem elég volt az égetés tirannusnak? Mikor tízezrével égették el őket élve s megmenekűlhettek volna ők és utódaik, ha megcsókolják a keresztet. Ostoba hősök, hiábavaló hősök. Még ma, az általános undor idején is kaftánban és tinccsel mennek végig az utakon, igaz, hogy nagyon sáppadtan, lesütött szemmel és egymást támogatva, mint a vakok…. konok nép! És érzéketlen is! Soha még ilyen veszélyben nem volt, – soha még ilyen hidegen és intézményesen nem jártak el ellene…. mert a pogrom még hagyján, édes Istenem, – azt kell mondanom, hogy érthető és megbocsátható, mert az indulatkitörés emberi dolog, – viszont ezt a hideg és szisztematikus kegyetlenséget, amellyel most kikezdik őket, – s a zsidó kihivóan dőzsöl, mutatja, hogy jól érzi magát, az asszonyai a mai nélkülöző világban jó vacsorákról beszélnek egymással hangosan a villamosokon, a bárok és a kávéházak teli vannak velük, szemérmetlen fényűzésüktől botránkozik az egész város, – hát nem ízléstelen, ostoba nép? Ki kell irtani őket. – – Vagy nem kell kiirtani? – kérdeztem az elnök úrtól. – Akkor közlöm a reményeimet is Önnel. Az erőviszonyok olyan változásában bizakodom, mikor az emberek megint arra lesznek kényszerítve, hogy emberségesebben bánjanak egymással és nagyobb elnézéssel és türelemmel legyenek egymás hibái iránt. Ne tessék félreérteni engem, nem a múltat kívánom vissza, – én még mindig azt szeretném, ha minden zsidó eltűnne ebből az országból, hadd veszekedjenek az urak egymással…. hogy van olyan zsidó-törvény is, amelyet még ők se tudnak kikerűlni, – Kosztolányi szegény példáúl elég szörnyű zsidó-törvénynek esett áldozatúl: rákja volt. Egy szó mint száz: hadd jőjjenek rá, hogy mégse mindennek a zsidó volt az oka, hogy emberi gonoszság és szerencsétlenség, mondjuk példáúl luesz és házasságtörés akkor is lesz még, ha már nem lesz itt zsidó…. egyszóval, ha már nem lesz itt a bűnbak, akire mindent ráfoghatnak… – mégis, ha maradna itt valamennyi, én nem a diadalukat kívánom. Mert undorodnám a diadaluktól, nem való nekik, a zsidó talán még csúnyább is volna, ha diadalmas, – az ember általában útálatos, ha jól megy a sora, hátmég, ha zsidó is! Egyszóval egyetértek Benyovszky gróffal, aki a hálótársamhoz így szólt: – „Tudja jól, hogy én sose megyek ki a házból, hogy a tumultust útálom, de, ha a zsidók diadalmasan be fognak vonúlni Berlinbe, oda el fogok menni, mert azt látni szeretném.” Igaz, a nemes gróf ez alkalommal elfelejteni látszott, hogy mi poklokon mentek át a német zsidók s hogy ha a magyarokat, vagy lengyeleket érte volna hasonló sors, a nemes gróf nem gúnyos szándékkal ment volna el az elégtételüket látni, – de hagyján! A zsidónak nem jár elégtétel, én volnék a legjobban ellene, részben, mert, ismétlem, nem szép ez a fajta, ha diadalmas, más részt nem is jó neki, mert nagyon lakolhat érte, fogja hát be a pofáját, az a tanácsom! – de nem is a régi türelemet áhitom vissza, mert az se jó neki, azzal is nagyon rosszúljárt: kezdte azt képzelni, hogy magyar ő is és annyira eltehénkedett itt, nem volt résen, nem volt önmegtartoztató és ovatos, a 48-as érzelemeivel együtt kezdtek nagyon is kivirúlni az undok faji tulajdonságai. És ez se jó. – Csak annyi türelmet kívánok tehát, hogy amely lehetővé teszi, hogy így-úgy megéljenek itt addig, amíg elolvadnak, felszívódnak a környezetükbe, vagy elszivároghatnak innen valami más országba, a nyomorúltak, – a sajátjukba esetleg, amelyet talán mégiscsak sikerűl összeeszkábálniok maguknak valahol. Még azt is közlöm, hogy nem fogok velük menni. Mert nekem ugyan nem jó itt, de velük még kevésbbé. Nekem sehol se jó. – – – – – S aztán hát inzultáltak is, egy öreg asszony a kertben, valamely incidensből kifolyólag lezsidózott. (Nem engedett elvinni egy széket, amelyet ő nem is foglalt le, mondván, hogy egy piszkos zsidónak nem kell olyan kényelmesen űlni.) – Ne szemtelenkedjen nagyságos asszony, – mondtam én. Hát erre megeredt, megkaptam, amit kerestem. S mikor a hálótársamnak elmondtam, belepirúlt s azt mondta, hogy nagyon helyesen feleltem neki, – de nem úgy én! – Helytelenűl cselekedtem, – mondtam a hálótársamnak, mert vae victis! Látott már legyőzött népet, amelynek módja lett volna önérzetesnek lenni? Befogni a pofát, lehajtani a fejet, – a szemébe nevetni még lehet talán s azt mondani neki: – nagyon kedves Öntől, nagyon köszönöm. A gallusokat láncon vitték ám Rómába a diadalmi szekerek után s gondolja, hogy nagyon veregethették a mellüket? A hármas szabály tehát ez: otthon maradni, lehetőleg nem kimozdúlni a házból. De ha kimegy az ember, soha olyan társaságba, ahol megalázás érheti. De ha igen: nem módot adni erre, nem igazságot keresni és mégiscsak elvinni a széket. De ha igen, akkor az inzultusra lehajtani a fejet. S bármíly ellenszenves is némelyeknek ez az alázat, – gondoljuk meg, nehéz a helyzete az ilyen embernek, akármit csinál, sehogy sincs jól. Viszont, a megaláztatást elviselni mégiscsak könnyebb, mint még nagyobbakat kiváltani önérzeteskedéssel – s annál könnyebb, mert meg kell gondolni a gyalázat nem az egyént illeti ebben, hanem egy egész népet, – s mihelyt egy egész nép van megalázva, akkor az egyénnek már nem sok joga van panaszra. – – – – De még más is volt itt: bejött hozzám J. L., egy zsidó kórház igazgató-főorvosa látogatóba. – Mért hajolsz olyan mélyen a főorvos, de még az alorvosok előtt is, az Istenért, – kérdezem tőle. – Könnyű neked, – feleli erre, – te ki se mozdúlsz a kastélyodból, de én köztük élek. Ez a főorvos példáúl tegeződött velem azelőtt s most már nem, ugy-e? Egy jó barátom volt példáúl a harctéren, akivel még tavaly is, ha találkoztunk, összeölelkeztünk, – egyetemi tanár lett az illető, – s most: egy üres autóbuszban űltem, bejön a barátom. – Szervusz! – kiáltom feléje örömmel és kitárom ostobán a karjaimat. – Van szerencsém, – feleli ő és megy az üres autóbuszban tovább. – Vagy: behívnak minket kórházigazgatókat a városházára, egy sereg jóismerősöm van ott, – de félreűlnek tőlem és senki se fog velem kezet, – ez nekem nagyon elég. S ha vissza is vonnák a zsidótörvényt, én akkor sem akarnék élni, ilyen körűlmények között, nem is élnék, ha nem volna gyerekem. – – – Szinnyei József főorvosunkról azt állították itt, hogy zsidó eredetű. J. L. azt mondta erre, hogy ez a ma szokásos legenda, nem igaz. Mondom ezt a hálótársamnak is, amire ő: „ha bebizonyítják, hogy nem zsidó eredetű, akkor is az.” – És honnan veszi ezt? – kérdezem én. – „Azt nem tudom megmondani, de ötszáz lépésről is megérzem. Feltéve persze, ha erre figyelek, mert különben nem igen érdekel. A hangsúlyáról, vagy modorának egyes árnyalatairól, de még a mozdulatairól is. Van egy nőismerősöm, aki pedig igyekszik tárgyilagos lenni ebben a kérdésben, az összerezzen tőlük, annyira megérzi őket.” – – Rezümé: Hiába minden, reménytelen űgy ez, megoldhatatlan, nem is foglalkozom vele többé. Csak épp ovakodni fogok, hogy akárcsak egy percig is olyan társaságban legyek, ahol lehetséges ez az összerezzenés. Útálatos a zsidó itt, ezt kell tudomásúl venni, útálom, mert útálom, – körűlbelűl ennyi az indokolás, de igazuk is van, az undor nem indokolható. Csak éppen ovakodnom kell attól, nehogy még egyszer ebben a rövid életben bármire is törekedjem velük szemben, hogy netán megint azt akarjam bebizonyítani nekik, hogy tévednek, nem is vagyok én annyira útálatos. Arra törekedtem, hogy kellemes legyek, hogy ne sok alkalmat adjak az undorodásra, csak most már látom, hogy ez is hiábavaló, lehetek akármilyen, az eredmény ugyanaz. Vagyok tehát, amilyen vagyok, – hideg minden körülmények között és elutasító s még azzal szemben is, aki közeledni akarna. Mert ilyen is akad, de nem tűröm többé. – Reménytelen az űgy, akármi lesz is a kimenetele ennek a háborúnak. Mert ez az undor nem múlhat el, nemcsak azért, mert most annyira beléjük nevelték, hanem, mert minden feltétele megvolt bennük mindig, azelőtt is, jól emlékszem a fiatalkoromra. Csak akkor nem vettem elég komolyan a dolgot, de ma már, visszamenőleg nagyon komolyan veszem. A megoldást pedig rábizom a sorsra. Döntsön az idő, ahogy akar, nem nagyon törődöm vele többé. S hogy kezdek végleg rosszindulatú lenni, nem baj. Akivel mindig rosszúl bántak, aki keserűségben töltötte az egész életét, az rossz ember lesz a végén. – – És ezzel bezártuk végleg ezt a kérdést. – De hogy is akarsz ennek a végére járni, hogy mért útálják? A magyar nyelv német befolyás alá kerűlt, – a germanizmus szörnyű, mert zsidós. Német szót keverni a beszédbe, szintén az, – francia szót, az hagyján. Valaminek a végire járni, végiggondolni az irrealitás útját, – destrukció, zsidós. A legszebb neveket vették fel mindig: Izidor, Ignác, Elvira, a legszebb spanyol nevek voltak, ma undokak. Épp úgy, mint Regina (királynő,) vagy Malwina, – de az Edwina már nem az, mert nem használták. A Hermann, Friedmann ugyanúgy, – ha azt mondod: Friedemann, vagy Schwarz helyett Schwarze, már nem az. S a bibliából amit használtak, szörnyű lett: Ábrahám, Dávid, Jakab, Samuél, – de az ugyanolyan „él”-tövű Gabriél, Mikhaél, Rafaél, Emmaunél már gyönyörű. Gedeon is gyönyörű, mert nem kellett nekik, Mária is, – majd most a Péter és András lesz undok nem sokára, mert hisz most már a paraszti hangzásokra fanyalodtak. Elég ebből végérvényesen!
1942., június 1.-én.
VI/20. Szegény Mártonffy sírkőavatásán. Családtagok és tanácsjegyzők, – és ezeknek akartam én tetszeni valaha? Az a furcsa érzésem volt, hogy ezek épp oly alacsonyan tévelyegnek, mint az állatok s nyílván nincs is felettük semmi, mert ezeknek a létrehozásához nem is kell teremtő szellem, – ezek önmaguk is megteremtődhettek így-úgy…. hogy tehát hiába beszélünk le a sírba is, könnyezünk, szentelünk, a szegény Misi koporsójában sincs semmi olyan, amit megszólíthatnánk. Mert, hogy ennek, az esendő gyarlóságnak túlvilága legyen? – Az egyik a cipőjére gondolt, hogy elég szép-e, a másik arra, hogy elég barátságos volt-e hozzá a tanácsjegyző: össze-vissza kalimpált bennük a figyelmük, aztán elszéledtek, S magam én, ugyanúgy. Magasrendűség, Krisztus szeretete, a túlvilág nyugalma, – mindezek idézete oly idegenszerűen hatott a pap ajkáról…. – Maga, M. bácsi, valamiféle költeményeket írt azelőtt, – szólott hozzám egy kis menyasszony, az egyik unoka…. – s mindez úgy hatott rám, hogy megint azt morogtam magam elé: – az irrealitás oltárai. – Különálló oltárok ezek, – néha odamegyünk, csinálunk egy pár hókusz-pókuszt, aztán továbbmegyünk, magával ragad megint a régi zűrzavar.
Ne felejtsd, hogy átadod gyerekedet a közönyös természetnek, hogy csináljon vele, amit akar.
A Karenina Anna, – nagy meglepetés, megint olvasom. Hisz mindig ellenszenves volt nekem a Levin-Kity-féle idill, meg az a végtelen finom pirulékonyság és példátlan érzékenység s az érzékenységnek az a korrespondenciája, amely e könyvben oly nagyon s az író bírálata nélkül jellemzi a felső köröket, – de soha ennyire! A Levin-Kity-féle idilli pásztorjátékot alig voltam képes elolvasni, annyira undorodtam tőle. Különben is nagyon sok a henyeség és a hazugság az egészben, különösen az első kötet vége felé. Az író szinte szemmelláthatólag kifárad a remek jelenetei után, a lóverseny, a vadászat, a Karenina éjszakai vasúti utazása után, cserbenhagyja őt nagy leleménye. A beszélgetések itt már nem érdekesek, a tónus vontatott, Árkágyevics Stefán állandóan osztrigát megy válogatni s állandóan jólelkű s most a változatosság kedvéért egy balerinának csapja a szelet. A válóperes ügyvéd, – néhány vonásban egy új alakot kellett ide csinálni hamar, – ez az ügyvéd nem érdekes ember, túlsokat is kapkod a molyok után, (ami különben jó ötlet,) – Levin is túlegyhangúan gondolja ugyanazt, nagy boldogságában, hogy mindenki aranyos ezen a világon, – ami pedig a Kitynek tett vallomását illeti, hogy ő, harmincöt éves korában már nem tiszta, – ez is még jobban undorított most, mint azelőtt. Már a pásztorjátékaiknak a boldogsága is, ismétlem, olvashatatlan nekem. Hogy hányszor írnak fel mindenféle betüket egymásnak, (s ezeket a kezdőbetüket mindjárt meg is értik,) – s aztán még ez a vallomás is s a Kity kétségbeesése! Ebben a regényben különben Dolly is azt hitte, hogy ő volt az első nő, akit a férje harminc éves korában „érintett” s Levin is teli van önmardosással, hogy ő már nem „tiszta”, mert ő már „érintett” nőket. Borzalmasan hamis dolgok ezek, – ugyanabban a vonalban vannak, mint a romantikusok álmai, csak reálisan előadva. – Hát az onania, evvel hogy állunk? – szeretné kérdezni az ember. Sok zagyva bölcseséget is beszélnek az emberek össze, túlsokat – s az író okos fölénye nem igen érződik ezekben. De a szenvelgés finom világát se kíséri gúnyos mosollyal. Egyetért vele, tetszik neki, az a baj. – S az elhelyezett robbanó tölténykék! Levin esküvőjét kellene megírni, csak hogy lehet azt érdekessé tenni? Helyezzünk el tehát egy kis patront gyorsan: Levin elkésik az esküvőjéről – s mért? Kuzma, az inasa azt hitte, hogy jó lesz a frakkhoz a tegnapi ing is. (Szinte anekdotikus részlet.) – S Vronszkij elkezd festeni – s annélkűl, hogy tanúlt volna, egész jól utánozza az olasz mestereket, – romantikus regénybe illő butaság. Itt már recsegnek a regény eresztékei. S még egy furcsa dolog van itt, – nem olyan gondos a munka, mint képzeltem, úgy látszik vannak benne az első feldolgozásból maradt cafatok, amelyeket nem pucoltak ki a lányai. A második kötet elején példáúl Kitty arról gondolkodik, hogy milyen szép is volt, hogy az Arbatszkíjék fogadószobájában olyan szépen és egyszerűen adta át magát Levinnek. Nos, Arbatszkijék törölve vannak a regényből, nem szerepelnek benne.
Halál, halál, halál, – rendezd itt be nélküle, ha tudod, mikor nemcsak minden jó, hanem minden szépség is onnan ered, hogy van. Mi lehetne nekünk szép, ha örökéletűek volnánk? S nemcsak azért, mert megúnnók mindazt, ami van…. illetve nem jól mondom, mert az örökéletű számára még az unalom is ismeretlen, se jó, se rossz nem lehet számára semmi, minthogy semmi se fenyegeti s minthogy öröme nem lehet, tehát nem is gyönyörködhet semmiben. De mindezeken felűl: számunkra valószinüleg csakis azért lehet szép valami, mert az is elmúlik, meg mi is. Amit örökké néznénk, mert az is örökké van, meg én is, – elképzelhetetlen, hogy az ilyesmit szépnek mondhassam. (Nyílván százszor felírtam már ezt is.) Az elmulás, a halál szomorú szépsége a mi szépségünk. – – – Annyi kötelességet teljesítettem már életemben: hátra van még a legnehezebb, meg kell halnom, – azt is teljesíteni fogom, mert ezt aztán igazán muszáj, e téren semmi kötelességmulasztásnak helye nincs. – – A házi bársonykabátomat meg kellett végre csináltatni, mert elkopott húsz év alatt a gallérja. Volt hozzá maradék-anyag, sőt még mindig maradt, még egy harmadik gallért is lehetne belőle csinálni. Mondom is a kedves feleségemnek: – nézd csak még egy gallérravaló van itt. – Amire szomorúan néz maga elé a kedves. Minthogy a szabó azt mondta, hogy ez további húsz évig eltart, akkor hát erre a maradékra már nem lesz szükség. Nem bizony.
Meg kellene még írni, mielőtt az ember innen elmegy, hogy a „Van Zanten boldog évei” milyen remekmű. Századszor olvasom s nem győzök csodálkozni, hogy milyen remek, minden szava milyen tökéletes. S még egyet: Laurids Bruun, aki e regényt kihozta igen gyenge skribler, a többi regénye olvashatatlan. S mármost hogy hozta ki ezt a regényt? Írt hozzá egy előszót, hogy ő ismert egy hollandust, aki örökségképen ráhagyta ezt a kéziratot. S ez az előszó egész meggyőzően van megírva, konkrét adatai, Van Zanten életéről, utazásairól s kettejük találkozásáról úgy van előadva, hogy az ember elhiszi, hogy ez így volt. Egyszóval, szavahihetőnek látszik Bruun ebben az előszavában. Csakhogy erre az emberek ravaszúl mosolyogtak: – misztifikáció, – mondották, a regényt Bruun írta, Van Zanten költött alak, nem is létezett. Holott nem költött alak s a regényt nem Bruun írta. Minden pontosan úgy történt, valószinüleg, ahogy az előszavában előadja. Vagyis: ezt a regényt a hollandus írta s a második regényt: „Az örömtelen özvegyet” már ő állította össze a hollandus naplójegyzetei alapján. Sokkal gyengébb is, össze se lehet hasonlítani az elsővel. (A harmadik regénye pedig, amely arról szól, hogy néhányadmagával felkeresi a szegény hollandus boldog szigetét, – ez a mű már éppen olyan olvashatatlan, mint Bruun úr többi szamárságai.) – De a legfőbb érv amellett, hogy ezt ő nem írhatta, csakis olyasvalaki, aki ott élt, – az ottani élet, a benszülöttek tökéletes ismerete: ezt nem lehet kifantáziálni, olyan fantázia nincs. Se könyvek alapján nem lehet ezt megírni. Eleget olvastam Malinovszkyt és másokat – s megdöbbentő, mennyire pontos Van Zanten könyve: minden úgy van, ahogy ő megírta, legfeljebb, hogy egyes dolgokat nem írt meg benne. S akkor 1908-ban, mikor az első Van Zanten megjelent még nem is ismerték a szigetvilágot ennyire. De ha mást nem veszek is bizonyítéknak: hagyjuk a bennszülötteket, – a végén leírt vihar is eleget mond: a legnagyobb művészettel van leírva, olyannal, amilyenre nem hogy Bruun nem volt képes, de a legnagyobbak is alig – s a tárgyismeret benne oly nagy, a helyrajz oly pontos, (annélkül, hogy az akarna lenni,) hogy csakis az írhatta meg, aki látott ilyet. Európai író, leirások alapján soha. – Oly pontosan tudom a különbséget ellenőrízni, mint egy jó műszer. Ma elővettem „Az örömtelen özvegy”-et, amelyet naplójegyzetek alapján Bruun kotyvasztott össze. Nekem már ez is olvashatatlan, hamis, ostoba, rekquizitumos. Az első könyvből kiemeli magának a rekquizitumait s megpróbál épp olyan egyszerűen beszélni, – csakhogy a tempója milyen hamis! Példáúl: a varázsló is ott van a fogadtatásánál mikor másodszor megjelenik a szigeten. A varázsló áll. Rekquizitumok: legyezőjét, kését és összegöngyölt gyékényét vitte mindig magával az első könyvben. Írjuk tehát ezt ide is, – csakhogy itt otthonhagyta, legyen ez a különbség. Továbbá, ismétlem, áll, nincs mozgásban, körülötte viszont: „mint egykor, most is sikoltoztak a gyerekek, anyjuk kezébe kapaszkodva, amint őt meglátták és védelmezőik lábaihoz simúltak, az anyák pedig félénken elfordúltak, hogy tekintetük ne találkozzon az ő pillantásával.” Vagyis pics-pacs, minden el van intézve s ez a dilettáns azt hiszi, hogy ez művészet. Elek Artúr sem csinálná ezt rosszabúl. „A leánykák összefogóztak…. a fiúk ingerkedő (!) kiáltásokkal zavarták (!) őket, el-elállták útjokat, beléjük ütköztek, (!) de aztán egy-egy mama feltűnésére elódalogtak,” – írja ez az angyali tisztaságú dilettáns. S így ez is. Büdös, hamis, undok. Milyen igaz volt az első könyvben minden szó s milyen undokúl hazug itt. Egy esernyőről ezt írja: „Vahujának és a király néhány bölcs emberének tanácskozása után végül is a rést egy festett pizang-levéllel töltötték ki és a ritka műtárgy (!) őrzését egy külön erre a célra kinevezett tisztviselőre bízták,” (– undok túlzás, amilyen a másik könyvben egy sincs,) – „aki életével felel annak épségéért”. (Még undokabb és laposabb túlzás.) És a szavai! – Halló! – kiáltott Toko. (Egy bennszülött!) Vagy: – Üdvözlöm atyátokat, – mondta Toko. (Egy bennszülött!) – De nem is kell továbbmenni. Mikor az első könyvet most megint elolvastam, azt gondoltam: – no lám, a nagy művészt elkezdi az olvasó mint embert is szeretni. S meghatva gondoltam erre a hollandusra, – sőt, hogy vajha itt volna most a közelben szegény szelleme, hogy érezné, mennyire szeretem őt. S a második könyv iróját, Bruunt utálom. Állandóan inzultálni szeretném. – Oh, te ökör, – mondanám neki boldogan. Egyszóval Laurids Bruun lopta ezt az első könyvet. Mert bevallotta ugyan, hogy nem ő írta, csak mikor ezt a dolog rendkívüli körülményei miatt nem hitték el neki, rejtélyesen mosolygott. Elfogadta a többitől, hogy ő írta ezt a remekművet. Ez a marha.
Ha elképzelem újra, hogy mi hogy éltük fiatalságunkat… mármint a Van Zanten könyve után! De talán nem is lehet ebben a civilizációban másként: egy tanársegéd úrnak reggeltől estig kórházban lenni, vagy a vasmunkásnak a gyárban s akkor még kultúrát is neki, hogy olvasson, – mi ideje marad az életéhez? „Ahhoz mindenkinek marad elég ideje, Milán” – felelte nekem J. E., mikor fiatalkoromban ugyanezt panaszoltam. Nem igaz, nem marad. A gyorsan lebonyolítható szexualitáshoz még így-úgy, de hogy boldog is legyen, ahhoz semmiképp. Ez az elhangyásodás útja, – s ha csakugyan az, akkor az ember szexualitásának el kell sorvadnia, (aminthogy sorvad is!) – mert nem lehet egyszerre dolgozó is, katona is és fajfenntartó. – Az emlősállatok legtöbbje periódusokban fajfenntartó s akkor abbahagyja a munkát. (A háziállatok közt a csődöröket és bikákat egyáltalában nem dolgoztatják.) A munkás hernyók átváltoznak pillékké, amelyek nem dolgoznak és így tovább. Minden együtt nem megy.
A Karenina: második kötetében már alig van olyan, amit élvezni tudnék – sajnos, a legnagyobb része undort kelt. Mert nemcsak hogy álló víz, – csupa kis ügyek, a nemes érzékenység apró sérelmei döcögtetik a regényt nagy-nehezen előre, valahova…. de olyan „wohlgesinnt” nyárspolgári nemes érzések raktára is, – undoritó. Túlsok a személyekről és lelkiállapotaikról való magyarázat is, – s az írónak nincs több leleménye: Kity féltékeny, mert a férje nem pontos az ebédnél, a városban viszont már nem féltékeny s mindez el van magyarázva, hogy mért igen és mért nem? Anna is amiatt féltékeny, mert Vronszkij elkésik, továbbá nagy forgatag is van akörűl, mert Anna nem képes úgy megalázni magát, hogy levélben kérje az urát a válóper megindítására, – e fennkölt lélek valóságos tragédiába merűl emiatt – s mi únjuk a tragédiát, mert mondvacsinált tragédia. S aztán hát mégis rászánja magát, – bánom is én már. Unalmas, nagyon unalmas. Az is nagy baj, hogy csupa közepes, majdnem érdektelen emberről szól ez a nagy mű, – ezekben a részekben aztán épp ez a körűlmény nagyon megboszúlja magát. – Van egy pár szép rész is benne, ha nem is olyanok, mint az első kötet gyöngyei: A Nikolaj halála példáúl, – az Anna látogatása fiánál, vagy a nemesi gyűlés is így-úgy, nem nagyon…. Csodálom példáúl azt, hogy Tolstoj, ez a nagy ravasz, ez a nagy mester ílyen primitiven állította be Anna fiacskáját, – hogy várja születésnapjára az anyját, ösztönszerüleg várja s akkor tényleg meg is jelenik. Mert példáúl úgy is lehetett volna: hogy nagyon várja egy ideig az anyját, mert nem hiszi el, hogy meghalt, – de aztán már nem várja, el is hidegűl iránta, ki tudja, mért? – ami pedig a halált illeti: azt mondja magának: – úgy látszik, van itt valami. S mikor kinyitja a szemét egy reggel, ott űl mellette az anyja. S még hozzá nem is nagyon ismerős, másnak képzelte. S csak nehezen melegszik bele, hogy ez csakugyan az anyja. De akkor aztán, mint egy kis vihar. – – Az is egész bárgyúan hat az első kötetben, hogy Levin annyira szereti még mindig ezt az unalmas Kityt, a kudarca után is s olyan könnyen esik bele megint. Ha valamelyik rugót itt az író jobban megfeszítette volna, példáúl: hogy játszik vele, azt hazudja, hogy imádja, mert boszút akar állni rajta, – de aztán ő maga jár rosszúl e játék folyamán, mert rájön, hogy még mindig szereti…. – – Aztán annak az analyzisei, hogy Kity a bensejében megmozduló gyermek rugásaira őt egészen a magáénak érzi-e, vagy sem… különáll-e tőle ez az új lény, vagy sem, – s hogy Levin a Kity szemeiben megvillanó új fényektől, amelyek már kevesebb önérzetről, de nem tudom már, mi másról tettek tanuságot még jobban el van-e ragadtatva vagy kevésbbé, – mindez nem nagyon érdekel engem. A második vadászat leirása gyenge, (az első köteté kitűnő volt,) a társasági élet az operában unalmas, – a Varenyka meg a Levin bátyja közti lehetőségek unalmasak, – mit mondjak még? A viták a földműves és az orosz föld viszonyáról unalmasok…. – kétségbeejtő ez a második kötet. Nem tudtam, hogy ilyen.
1942., július 17-dikén.
Fel kell azt is írni, amit Nagy Zoltán mondott a regényemről. Lassú és szótlan természet s ez esetben nem akart elhallgatni, mikor felhívtam telefonon. Lázongott, ilyennek még nem is láttam. Le kellett sütnöm a szemem, minthogy az ember nehezen bírja el a dícséreteket. És mégis jólesett, magával ragadott, mert meggyőző volt. Hogy tegnap ő distichont írt hozzám, mondván benne, hogy lám, igazam volt, mikor annyit dolgoztam, a gyémántot is évezredek termelik ki a föld alatt. Hogy ő nemcsak nem hitte volna rólam, akármennyire becsűlt, ő nemcsak, hogy el van kápráztatva és el van ragadtatva, hanem az életének egyik legszebb könyve ez. – „Az életem könyve,” – azt mondja – a közé a pár könyv közé tartozik, – nem sok van: kettő, vagy három, – amelyet az ember úgy tesz el magának, hogy ez a könyv az egész életére szól. – Beköttette. – Továbbá: hogy ő még nem is tudja egészen felfogni, mi minden van ebben a könyvben. Mert néha szeretett volna megállni és elgondolkodni egy-egy részleten, de nem lehetett, hajtotta őt a könyv ellenállhatatlan izgalma és érdekessége. Tovább kellett menni.
Csináltattam még egy ilyen borítékos napló-kötetet is, – vajjon kinek a számára? Mert csak most látom, hogy aligha juthatok még ennek is a végére. Minthogy hat év alatt itt kétszázharminc oldalt írtam csak, vagyis évente harnincöt-negyven oldalt, havonta három-négy oldalt, – akkor hát ehhez is még hét év kell, hogy megteljen, – akkor hatvanegy lennék mire megkezdem az újat. S az újhoz is tizenhárom-tizennégy év kellene, – volnék hetvenöt a végén. Hol leszek én addig! Furcsa érzés. Egész biztos tehát, hogy ez lesz az utolsó napló-könyvem, valami végre, amit biztosan lehet tudni. Barna kötésű könyv lesz az utolsó, ha ugyan eljutok odáig. Minthacsak a sírkövemet szemlélném. – Néhány napló-könyvből állt az egész. Jól emlékszem rá, nemrég volt, mikor megrendeltem egy új könyvet, aztán az is megtelt, – még egyet…. S íme most eljutottunk a sorozat végére.
Úgy látszik, talán nem is szerettem eddig senkit, még az anyámat se, legalább is ahhoz viszonyítva, ahogy ezt a három éves kisgyereket szeretem, a szolgálónkét. Mert ez már olyan, hogy testi érzés, bizsereg a szívem tőle, valami kéjes boldogságot érzek a szívem körűl. Talán csak a Péter kutyámmal voltam így.
Agyon fognak verni, mint egy veszett kutyát, át kell esnem rajta, várom…. mert hisz mindenkit agyonvernek a végén, vagy keresztrefeszítik, mert hisz mi a halál kínja?
Boldog vagyok, ha kinn a hangocskáját hallom, ha kopog az ajtón, ha bejön s a kis arcát odaszorítja az enyémhez, mindig látni akarom, minden kis szavára kiváncsi vagyok, – minden kevés nekem belőle, olyan ez, mint a forrásvíz, hogy nem tudok betelni vele. S ez egy kis három éves gyerek, – most látom csak mílyen lehet a szerelem.
A Csillagnak keresztelt Magyar Briganti megnyilatkozott. Csak az boszant, hogy Gyuluska ilyen bátran meri tenni, mert hisz ő csak akkor bátor, ha veszély nélkül teheti. – Cselédek, kultúrátlan cselédek. – Azt hallom, azt írja ez a cseléd, (mert a cikket nem olvastam,) hogy Gide-től tanúltam, vagy loptam a hangomat. Érdekes. Éppen Gide-től soha még egy sort nem olvastam az életben, de még a tanúlmányaiból se soha, azt se tudom, miről írt. – Jól értik ezek a művészetet. Nivótlan, kultúrátlan népség.
Figyelj csak, nyilas úr! Akárhogy boszankodol is, a föld alatt egy leszel a zsidókkal.
Az ember lenni akar és tükröződni, – a tükör tehát a legszükségesebb és szükségszerűbb találmányok egyike, az emberi természetnek a legmegfelelőbb.
Arra kell vigyázni, hogy ez a napló, ha meghalok, – nehogy ez a napló Illyés Gyuszika kezébe kerűljön, mert mégegyszer kirabol. Attól félek, hogy tehát letétbe kell helyezni s terminust szabni a felbontására, olyan nagy terminust, mikor már ez a veszély nem fenyeget.
Tolsztoj a Kareniná-ban a Levin töprengései során rájön az élet értelmére. Ez az élet az értelem számára felfoghatatlan, megmagyarázhatatlan, de az érzés tudja, hogy mirevaló: hogy jók legyünk egymáshoz. Bármíly magasztos ez a régi tétel, egy kérdés kétségtelenűl felmerűl az emberben s nyomban utána: hogy ezáltal megnyugszik-e az értelem s érthetőbbé vált-e az egész számunkra? Mindnyájan meghalunk, semmivé leszünk, minden erőfeszítésünk hiábavaló, minden célunk illuzórikus, – ez fennáll, mert ha jók volnánk is egymáshoz: jóságunk ezeken a tapasztalatokon mitsem változtat. Másszóval: mit változtat az élet értelmetlenségén és céltalanságán az, ha e céltalan életű lényekkel jól bánok? Bánjunk velük jól, – ez az egyik tétel, az élet sine-qua-non-ja, mondjuk, – s ezenfelűl pedig céltalan az egész, még ez a jó bánásmód is: ez a másik tétel. Függetlenek egymástól, jól megvannak egymás mellett s minek a kettőt összegabalyítani s céllá tenni az egyiket a másik hegyibe? Igen, én jó akarok lenni a céltalan életűekkel s még hozzá céltalanúl és reménytelenűl, – ez az, amit ki kell tudni állni annak, aki azt akarja, hogy becsűljem. S ha ide lyukadt volna ki Tolstoj, akkor becsűlném az erkölcsi erőfeszítéseit is. – – Egyébként a Karenina második kötete leverően gyengén hatott. S a Levin töprengései leginkább. De a Karenina tragédiája is, – amiért meghal: tökéletesen hidegen hagy. Olyan finom árnyalatok miatt esik kétségbe, a modor olyan libbenő semmiségein akad meg, hogy kénytelen vagyok komolyabb dolgokra gondolni, példáúl csakugyan a gyárak éhezőire és rabszolgáira… s bár megértem én az ilyen inci-finci, finom bajokat is, de, mondom, nem érdekelnek. Megrázóvá kellett volna tenni azt a tényt, hogy mennyire lehetetlen azoknak együttélni, akik szerelmesek, vagy azok voltak, – hogy mennyire nem alkalmas a szerelem az emberek boldogulására, – mondjuk, ha ilyesmi lett volna benne kifejezve s a megrázó szenvedés ábrázolása útján… de így? Karenina nagyon ideges lett a vége felé, szegény és mindent a lelkére vett, apróságokat, mindent célzásnak látott, megalázó helyzetére való utalásnak, – hat ez rám? Nem nagyon. S hogy aztán Vronszkij még a frontra is megy és megmondja akárkinek, hogy nem érdemes élnie…. jaj de rossz. Ez már rossz is.
Hogy az ember ötvennégy éves korában kezdje csak egyik alapvető tulajdonságát megismerni? – meg vagyok lepve. Ettől a ténytől is s a tulajdonságtól nem kevésbbé. Jóakaratú embernek képzeltem magamat. Gyanakodtam ugyan olykor, hogy talán mégse vagyok az, – a vonásaim is elég kemény benyomást tesznek…. de azért ebben döntő hiba sose volt. Most azonban…. a szív szédítő gyönyöreit kezdem abban tapasztalni, ami rossz. Ha fiatalabb volnék, meg volnék ijedve tőle, – de ma már? Majd csak elviseljük ezt is egy kis ideig. Csak épp, hogy nagyon meg vagyok lepve, mondom. Sose tapasztaltam még ilyet magamon. Kínozni azt, akit szeret az ember, – s kielégíthetetlen, olthatatlan vágyat érezni ez iránt…. az öregség jele ez, vagy mi ez? Péter kutyámat hibátlanúl szerettem: szenvedve, de tiszta boldogsággal. Fegan bácsit is zavartalanúl. S most egyszerre? A feleségem iránt sem éreztem ilyet soha és ma sem érzek. – Így ismerem meg magamat öregkoromra. Borzasztó, mi van énbennem. VIII/26. A gonoszság tombolása, bestiális boldogságok, szívdobogó rosszaság. És micsoda megbánás, egész összetörik bele az életem. Ez a jó ember? Megalázva érzem magam, sose tudtam, hogy ilyen vagyok. Nagy élmény ez magammal. – Mert mit ér akkor az egész ember, minden padantériájával és szorgalmával, ha nem jószivű? Az is vagyok, de rossz is. Mi van bennem? Tomboló pusztítás-vágy. S utána megalázó szégyen, zűrzavar, életúntság. Ez az állat bennem.
Belenézek a tükörbe és azt is tudom, hogy ebben az emberben, akit íme a két szememmel látok, hogy ebben belűl mi megy végbe. És épp ebben a pillanatban, mikor rámnéz. Végre valaki, akiről ezt pontosan tudhatom. Különös érzés.
Mást nem tudok gondolni, akárhogy vizsgálom magam, mint hogy a kielégíthetetlen szeretet okoz bennem ilyen perverziós kegyetlenséget. Most ezt a gyereket úgy szeretem, megenném. Még nem is szerettem gyereket ennyire s nem tudok vele mit csinálni, – összetöröm a csontodat, – mondja neki az anyja is s én is ezt érzem, hogy csípném, kínoznám s ha a sírását hallom, egész mámoros vagyok tőle. – – Végül is, hogy éltem, azt is meg kell gondolni, – csupa kötelességben, fáradságban, örömtelenűl sőt örök aggodalomban is, – nem is jó rá visszagondolni, hogy ez mi volt…. s az ilyesmit nem lehet büntetlenűl. Értsd alatta, hogy kínért kín jár, – visszaéltél az erőiddel s ha most az öröm egyszerre tombolni kezdene…. ezt veszem észre rajtad.
Hogy van az, hogy mindaz, amit ez a kisgyerek csinál, tökéletes. Mert érdekes, sőt mulattató, kellemes, izléses, mindig okos és helyénvaló, – azt mondja: – pajadicsomot eszek, nézzed bácsi, – azt mondja ujjongva: – jaj de szép vagyok, nézd a! szajagom van, pijos szajagom…. S minden szava igaz. S mikor húsz éves: ízléstelen, egyetlen szava sincs helyén és rendjén, ostoba is, közönséges is és unalmas, végtelenűl unalmas. Hogy van ez? A mennydörgésre azt szoktam mondani, mikor jó keményen belecsap: – ez aztán a teli hang, ehhez aztán nincs hozzátennivalóm. Éppen olyan teljes ennek a kisgyereknek a sírása. Oly boldogtalan oly tökéletesen boldogtalan s az ujjongása olyan tökéletes vijjogás, – a szív minden hangja szól tőle. S később mindez elmúlik, hogy van ez?
Most jövök csak rá, hogy a magam számára fiatalkoromban feltaláltam a Bedó-rendszert, no de pontosan azt és azóta is azt csinálom. A legökonómikusabb mozdulatokkal működöm.
Légi támadás: gyönyörű, gyönyörködtető, világító csillagok, remek tűzjáték…. s nem az élet csillagai, a haláléi, a pokoléi, a pusztuláséi.
1942., szeptember 1-én.
Légi támadás. Az ablakom nyitva volt, éjfél tájban macskák kezdték el az ablakom alatt szerelmi nyávogásukat. S nagyon kitartóan. Figyeltem, próbáltam ez egyszer megfigyelni, miből áll ez? S tünődtem a természet érthetetlenségén: hogy a keletkezés sejtjeiben benne van ez a hang is? Hogy bizonyos ingerekre majd a felnőtt állat ugyanezeket a hangokat préselje ki a torkán? Ugyanezen gargalizálás benne van a petében s évezredek óta? – Egyszerre még nagyobb nyávogás kezdődött s a macskák nyomban elhallgattak. – Mi az, most már tigrisek is? – gondoltam én az első pillanat tizedében. Nem tigrisek voltak, szirénák. Teljesen nyugodt maradtam. A citadella felől lángcsóvák, nagy dörrenések, – ágyúk talán? S egy vérző, gyönyörű álló-csillag a keleti ég alján. Hosszan tündökölt. – Erzsim nem azonnal akart hinni nekem, csak amikor már megreszketett a ház egy dörrenésre s a csillárok megrezdűltek, akkor szólt oda: – igen, ez bomba volt. Kinn jártunk a kertben mind a két alkalommal, ami, mint hallom, nagy könnyelműség. Meghalni muszáj, – gondoltam én, – Erzsim pedig megölelt, megcsókolt s a szemembe nézett. Ennyi volt az egész. S ha most szúnyog zümmög a fülem körűl a sötétben, felriadok, mert egész úgy hangzik, mint a sziréna.
Nem is vagyok rossz ember, megint ezt állapitom meg, – evvel a hároméves Marikával egész különleges viszonyban lehettem. Vagy túlságosan szerettem s ennek nem lévén kielégülése, kínzási vággyá fordúlt bennem az érzés, – vagy a dacossága, apró gonoszságai izgattak-e? ma se tudom. Tény az, hogy megint vannak itt gyerekek s olyan vagyok, mint a vaj, máris szeretem őket s a világon semmi rosszindulatot nem vagyok képes felfedezni magamban. – Béketűrő ember is vagyok, az előbbi szolgáló robbantó hatással volt rám, – ezek csendes, jóindulatú emberek s én el se tudom képzelni, hogy kihozhatnának a sodromból.
Ami pedig a szeretet és gyűlölet összetartozását illeti, a freudistáktól olyasmiket hallottam erről, hogy „ha gyűlöli őt, akkor szereti, mert csak a szeretet képes gyűlöletre” és a többi. Ez így elég nagy szamárság, mert nem lát rá a dolog gyökerére. – Mindenekelőtt van az, hogy indulat van bennem, valaki indulatot kelt bennem, s hogy ez aztán pozitiv, vagy negativ előjelű? Billen. A rendőr, vagy a katonatiszt, vagy a király vagy hódolatot kelt bennem, halálos odaadást, vagy lázadást. Vagy azt akarom megmutatni neki, milyen hű vagyok, vagy nekimegyek. Hogy szinte azt mondhatnám: előbb van az indulat megmozdulása bennem s aztán kicsiségeken fordúl, hogy szinte tőlem is függ, – szinte irányíthatónak mondhatnám, hogy gyűlölet lesz-e belőle, vagy szeretet? Egy gyereket imádni lehet, vagy megölni s az anyámat szintén s a szerelmemet. Igaz, hogy az indulat megindulása már valamilyen jó, vagy rossz ingerre történik…. – megbánt s én agyon akarom ütni s akkor elmosolyodik, vagy megmozdúl álmában s a gyűlölet rajongásra fordúl. Vagy: imádom őt s arra készülök, hogy ezt megmondjam neki s mikor belépek elfintorítja a száját, – illetve még ennyi se kell: kicsit ferde a helyzet, valamely oknál fogva s én soha olyan kíméletlen nem voltam iránta, mintha baltával akarnám apróra törni a fejét. S az ellenségek, – hányszor vált hirtelen ölelkezéssé a halálosan elszánt szembenállás. S a férj hányszor kezdett el rajongani a felesége udvarlójáért?
1942., október 1-én.
Ennél ügyesebbet még nem is láttam. Ügyesnek kell nevezni az ilyet, vagy aljasnak, minek? Ő nem antiszémita. Csak éppen…. a Móricz Zsigmond emlékének szánt Magyar Csillagban, mint hallom, megírja, – épp azt írja meg, hogy Móricz mennyire nem szívelhette a zsidókat. Bizonyára sokmindenről beszéltek ugy-e, – mert egy együtt eltöltött délután története van a cikkében elmondva, de mintha egyéb se történt volna ezen a délutánon, csak a Móricz gyűlölködése, vagy útálkozása a zsidók ellen. Mert ugy-e más az, ha többek közt nem szerette Hatvany Lajost s az Ujság néhány emberét, – de mondjuk, hogy meggondolta magát s azelőtt ugyan nem, de most egyszerre rájött, hogy gyűlöli a zsidókat. Illyés Gyula ezt tartja szükségesnek elmondani, épp most, a halála percében? – Nagyon ügyes, nem ő beszél, nem ő gyűlöl, – az összes ostoba most is a védelmére kelne, mondván, hogy ő egy áldott, jó fiú. Ezért van az, hogy megölhetné a mamáját az Andrássy-úton, azt mondanád rá, hogy milyen aranyos gyerek…. no nem baj, mindig így volt, csirkefogóké volt mindig a világ.
Az ember, a világ ura, – mint az ürgék, vagy más rágcsálók, mikor megjelenik a héja, – zsupsz be hamar a lukakba, a föld alá. S minél tovább tart ez a kultúra, annál inkább haladunk efelé.
Itt volt megint az egyik tökfilkóm. (Ragadnak rám harminc év óta, nem maradnak el tőlem.) Azt mondja nekem: „– Ahogy Petőfi kitalálta, lefúrni a föld közepéig s levegőbe röpíteni ezt a világot.” Azt felelem néki: – No igen, egész jó terv, csak éppen egy cseppet sem vigasztaló. Jobban szeretnék olyan tervet, amellyel segíteni tudnék az embereken. Mégha tudom is, hogy ez lehetetlen, mert ilyen tervet nem lehet kitalálni. – Feleltem pedig ezt azért, mert útálom ezt az impotens pesszimizmust, – mi se könnyebb, mint azt mondani, hogy élni nem érdemes, – aki mindenre nagy igével felel, az jobban nem bizonyíthatja ostobaságát. Kimondja s az mindjárt fel is menti a további gondolkodás kötelezettsége alól. Egyszóval: az ilyennek semmi nem jut eszébe, ez a lényeg s rögtön a végső konszequenciákba menekűl, már azért is, hogy joga legyen azt hinnie, hogy gondolatokat termel s a mélyére lát a dolgoknak. Amire ő: – Az egész Kelet s itt is a legnagyobb gondolkodók oda lyukadtak ki, hogy ez a mi életünk csupa vanitatum vanitas, egy Mozart kijelentette, hogy az a jó, mikor az ember már nincs, – Schubert, hogy mi van azon sírnivaló, ha megint egy leszek a csodálatos anyatermészettel… – Amire én: – No nézze, maga Simon-nak nevezett ökör! Ezek a vígasztalások amelyek a lemondásban rejlenek, az emberi elme legnagyobb erőfeszítésének eredményei. A keletiek tanácsa így hangzik ugy-e: hogy mondjunk le a vágyainkról s igyekezzünk a létünk fontosságának érzésétől megszabadúlni, – vagyis vegyünk erőt az emberi természeten. Tagadjuk meg! Legfőbb tulajdonságainkat, létünk integráns sine-qua-nonnak nevezhető követelményeit kellene megtagadnunk, – ez bármíly nagyarányú tanács s bármíly mélyenlátás eredménye, vigasznak rendkívűl gyenge. Túlkeserű az orvosság! Ezt pedig én állítom, hallja-e, aki egész életemmel s minden írásommal tanúságot tettem amellett, hogy méltó vagyok e tanításokhoz s annál inkább mert hajlamos is vagyok a befogadásukra. Hogy halálom után egy leszek az anyatermészettel annál kevésbbé lehet vigasztaló gondolat számomra, mert születésem előtt is egy voltam vele és mégsem ezt a koromat nevezem életem legszebb idejének, – nem is nevezhetem, mert ami akkor voltam, az nem én voltam, nem nevezhetem tehát a halálom utáni állapotomat sem annak, mert éppen ebből, az előbb említett tapasztalatból tudom, hogy a személyiségem, vagyis individualitásom feladásával járó boldogság nem az én boldogságom, tehát ebből a szempontból nem is érdekel. S szívesen viszem ezt a tételt még messzebb: – létem integráns részéhez egész ősi, dúrva dolgok is tartoznak, – hacsak annyit képzelek is el, hogy ebben az új állapotomban nem fogok soha ásítani, vagy rostélyost enni, már akkor is kezdem veszíteni az érdeklődésemet iránta, – nemhogy akkor, ha felteszem róla, hogy individualitásom benne egészen megszünik. Vagyis: az emberi lénynek olyan vigasztalás kell, amely meghagyja őt a bőrében, nem forgatja ki belőle, nem követel tőle lehetetlent: hogy annak örűljön, amitől a legjobban fél, következésképen a legkevésbbé tud örűlni neki, – hanem meghagyja őt az individualitásában s a léte fontosságának képzeletében, – vagy, mondjuk úgy: ebben a képzelgésben….. s ezért van az, hogy a spiritizmusnak példáúl olyan nagy a keletje…. – „Gyermekes ostobaságok”, – vágja rá azonnal, mint az automata. – Maga szegény ökör! – mondom neki szeliden. – Maga az összes vallások spiritizmusát, vagy spiritualizmusát ezzel az egy szóval intézi el? Mert mi más vigaszt nyújtanak az összes vallások híveiknek, ha nem azt, hogy mivoltuk lélek formájában fennmarad, tehát annak, hogy milyenek voltak életükben, mégiscsak több fontossága van, mint annak, hogy milyen egy hangya, vagy a tenger egy cseppje…. Nincs tehát más útja az ember vigasztalásának, csakis ez! És ezt én állítom – és annál több becsülete legyen ennek az állításomnak, azt követelem, – én mondok ilyet, aki egész életemmel és minden írásommal bebizonyítottam a klerikalizmus elleni ellenszenvemet. És mégis! Nem szeretem őket és mégis tudom, hogy jótevők! – Nézze csak! A legkezdetlegesebb vallásokban, példáúl az ausztrál-négerekéiben még az Istenség fogalma ki se fejlődött, mikor szellemekben már hittek valamennyien, vagyis abban, hogy nem pusztúlnak el végkép a halálban, – minthogy az ember az örökkévalóság igényét hordja a szivében. Hallja-e maga ökör! Ez a legintegránsabb része az emberi lénynek!
Az optimistáknak! – Mi itt a mondanivaló? Ha semmi egyebet nem veszel, mint hogy a pokol rémségei várnak az emberre, az inquizició szörnyüségeire kell elkészűlve lenni mindenkinek, aki van, a keresztrefeszítés kínjaira: repűlő rémekre s mindazokra a kínzó és torz szellem-vakarcsokra, amelyekről Hyeronimus álmodott, – a halálos ágyunkon, mert hisz erről van szó, ez vár mindenkire elkerűlhetetlenűl, – mi az, amit ellenére vethetsz? Ami ennek pozitiv ellenértéke lehetne?
Tiz év óta először olvastam el a „Kapitány feleségét”. Szégyenletes, nem is értem! Olvashatatlan. Hogy ezt én írhattam s még hozzá a Henrik király után…. – hogy van ez? Hát ílyen tehetségtelen tud lenni az ember, miután már a mennyezetet verte fejével? Mert a Henrik a legerőteljesebb, amit csak magamból kicsalni tudok s ez a leggyengébb. Impotens erőfeszítés, bár ne adtam volna ki! Tehát: „Dániel bíró,” „Catullus,” „A zongora,” „A kapitány felesége,” ezeket nem én írtam.
Okt. 31. óta az ér-elszorító gépben. Pokoli.
1942., november 1-én.
Egy levelemből: S ha netán konszolidálódnának is a viszonyok, a kűlső helyzet jobbra fordúlna, akkkor még mindig itt állok az egyéni keservemmel, amely nem is konszolidálódhat többé, amely viszont még a síromból is ki fog ordítani. Mindegy, nem szoktam én erről részletesebben beszélni, de nem is tudnék. Mert nem is tudom, mit gondoljak magamról s az életemről, egyszer így gondolom, másszor úgy. Tény az, hogy rossz volt.
A legszebb szekfűket teremti néhány napra, remekműveket órákra, Móricz Zsigmondot néhány évtizedre.
Hibát követtél el s azt hitted, hogy aki előtt ostoba voltál, mindig erre gondol, mihelyt meglát. Hogy a valaha elkövetett ostobaságaid más előtt mindig jelenvalók, valahányszor rádgondol. Holott hát még a boldog fölény és becsmérlés sem olyan kitartó emlékező, – erről meggyőződhettél, – mint a magad szégyenkezése. Mért? Mert sajátmagadról van szó – s nekik e rajtad való diadaluk, akármilyen édes volt, sem lehetett olyan jelentős élményük, mint számodra volt a bukás, te tehát számontartod talán mindaddig, amíg élsz, s ők nem. Ennyi az egész. És ezt is meg kellett volna írni abban a cikkben, amely a Szép Szóban jelent meg a túlfejlett én-érzésről s annak hamisításairól. (Kiadott naplójegyzet részletek.) [Szép Szó, 1939. VIII. szám, lásd Függelék.]
Az egész életem ez a napló volt: betege voltam, ha valamit fel akartam jegyezni és eltűnt, ha nem emlékeztem rá…. más a tőzsdei veszteségén nem szomorkodik annyit. Azt lehetne tehát hinni, hogy ebben a néhány vastag kötetben javarészt benne van, ami voltam. Holott a fele sincs és nemcsak az hiányzik belőle, amit nem lehet lerögzíteni, de, amit gondoltam és tudtam, – most látom csak: a felét se tudtam ide letenni. Mert nem lehet, ez is csak hiábavaló erőfeszítés, mindent elmondani nem lehet.
Mit tanúlhatnának ezek tőlem, ezek a tacskók. De nem kell nekik. Kiderűlt, – magam se tudtam, – hogy jobb előadó vagyok, mint itt akárki, – ez se kellett nekik. Semmi se kellett. Ne írjak olyan jót, rosszabbat írjak, rosszabbúl adjak elő. (Ha csak a közös érdekek egy hirtelen hulláma fel nem emeli az embert, akkor persze igen. Mert akkor az istenítés az érdek, ezt úgy hívják, hogy klikk.) – De mit tanúlhattak volna, hogy fejlődhettek volna, hacsak az írói tapasztalataimat kérdezik tőlem, mondjuk. De nem kellett. Vagyis az embernek, úgy látszik, minden erejét meg kell feszítenie ahhoz, hogy a világ elfogadja tőle, amit tud. Ahogy még Buddha is megfeszítette minden erejét és mások. Úgy látszik ilyen a világ szerkezete.
Az emberek azt szokták mondani, (úgy látszik, mindenki!): az én fiatalkoromban máskép volt. Mi még tiszteltük az öregeket, szerettük az igazságot, a becsületet…. Ostobaság! A világ nem változik ilyen gyorsan, egyik emberöltőtől a másikig. Mert ha igen, elsatnyúlna, korcsosodna néhány évszázad alatt. Viszont kisebb hullámok is vannak, kétségtelenűl: satnyúl az erkölcsiekben, aztán megint felemelkedik. Ma nagyon szeretik a repülőgép szépségeit s a szívéit kevésbbé…. aztán megint a szívet kezdik becsűlni, mert muszáj, különben nem tudnának megmaradni. Egyszóval: egyes jelenségeket mégiscsak meg lehet és meg is kell állapítani: hogy a technika nagyon haladt, de a pénz értéke példáúl nagyon esett az én fiatalkorom óta. Hogy az önérzetesség és önbizalom nagyon emelkedett, de az érték iránti tisztelet és áhitat nagyon csökkent. Hogy az emberek közti érintkezés gyorsabb és egyszerűbb lett, de a bensőséges baráti viszonyok még ritkábbak, mint azelőtt. Hogy az érzéki örömök útja könnyebb, viszont a szerelem szépségei ritkák. Hogy a „műveltség”, vagyis olvasottság nagyobb, viszont a kultúra, vagyis elmélyedés kisebb. És így tovább.
Ezt már leírtam valahol: hogy nekem annyi elégtételre volna szükségem, amennyi nem is létezik.
Az idő megtanít rá, hogy ítéletemet és irodalmi ösztönömet végűl is becsűljem valamire. Muszáj ezt feljegyeznem, mert mégiscsak érdekes eset. Tíz éve lehet, hogy egy csomó útleírást kaptam ajándékba. Akkor ösmerkedtem meg Malinovszkyval s nagyon élveztem odaadó tárgyilagosságát, Katznak egy könyvét is elolvastam s bár fárasztott és boszantott állandóan jelenlevő okossága, nagy, könnyed készségét ma is becsülöm. Hírlapíró lett belőle, az tény, de némely fejezetében kitűnő író, ez is kétségtelen, – egy kínai város hajnali leirására ma is emlékszem. Illetve, hisz ez mellékes is. Ugyanakkor egy Ossendovszki nevű útleírónak valami könyve is kezembe kerűlt, – nem tudtam, ki az, nem hallottam róla soha semmit. Két oldalt sem olvastam el a könyvéből, félredobtam, mert azt mondtam rá: ez hazudik. Komisz, piszkos fráter néhány mondat után. S ezenfelűl ostoba fickó. Ma is emlékszem e két oldalra. Egy japán kikötőben álló hajó födélzetéről egy kis gyerek esik a tengerbe. S máris egy cápauszony válik láthatóvá a víz felületén. Csakhogy egy maláj késsel a szájában a gyerek után ugrik, – rövid kűzdelem s a maláj felhasítja a cápa hasát s a gyereket kihozza. Van ilyesmi, tudom, szavahihető útleírók elbeszéléseiből. S ez mégsem igaz történet, – úgy volt elmondva, hogy érezni lehetett, az író sose látott ilyesmit, hallotta valahol. Ezenfelűl pedig dúrva, buta ember, a butasága ellenállhatatlan erővel áradt a soraiból. S valami ordenáré tehetség is persze. Most Havas hozott nekem még néhány Ossendovszkit, – vissza akartam adni, mondván, hogy útálom, az olvasott két oldal alapján. Mégis a kezembe vettem, – s ilyen ostoba, dúrva, műveletlen tökfilkóval még nem is volt dolgom. Tudatlan, kultúrátlan és hazug. Sokmindent látott, kétségtelenűl s ezért végigolvastam a könyveit, de hogy sokat is hazudik, az kétségtelennek tűnt. Ki ez a fráter? – kérdezem Peterditől, – ez az ostoba állat? – Hja, – azt mondja, – hisz ennek volt is valami botránya, valaki ráderítette, hogy hazudik. S történetesen valaki még ide is tudta nekem adni Sven Hedin könyvét, amelyben kompromittálja Ossendovszkit. S mindezt nem egész két oldal kóstolóból azonnal éreztem, tíz év előtt. Ugyanígy Tordaynál is annakidején, csakhogy ez rokonszenvesebb tódító volt, szegény. S Torday könnyebben rajtacsíphető. Utánamegy példáúl egy párducnak, s utoléri, amint éppen tépdesi ki a húst egy elrablott asszony karjából. S Torday néhány lépésről nemhogy belelőne, – nem, ő előbb elkattintja a fényképezőgépe pillanatzárját. Amire a párduc rögtön felugrik, – ez nem igaz. Vagy: egy kisebb fajtájú orrszarvú nekirohan, feldönti, ő eszméletlenűl félregurúl s azt álmodja, hogy az iskolában valaki azt mondja neki: – te rinocerosz. Nem igaz. – S milyen undorító, dúrva arc ez az Ossendovszki. S milyen korlátolt és lapos szellem ez a Sven Hedin is. Vagyis az az érdekes helyzet alakúlt ki itt is, mikor az egyik ellenszenves ember bírálja a másikat, vagyis kölcsönösen megállapítják egymásról, hogy micsodák és mind a kettőjüknek igazuk van.
Egyebet nem teszek, mint vitázom azzal, ami van s azzal is, ami elmúlt, – egyszóval mindenkivel, aki csak eszembe jut. Hát mindenkit meg akarok én változtatni, mindenkit megtanítani arra, amit tudok és gondolok? Minek? Igaz, hogy jobban tudtam gondolkodni, mint ezek valahányan, ezt mindinkább látom, mert hisz alig volt olyan, akitől tanulhattam volna, aki kijavíthatta volna, amit jól meggondoltam az élet során, – de minek őket tanítani, mikor nem akarnak tanúlni? És lehet ennek a végére járni, az egész sorozatnak?
1942., december 1-én.
Már írtam valahol valamit erről, a hasonlataink furcsaságáról. A hasonlat arravaló, hogy jobban elképzelhetővé tegye azt, amit mondok. S míly különös! Mi a tejre azt mondjuk, hogy olyan finom, mint a mandula s a mandulára azt mondjuk, hogy tejes. Vagyis: mihelyt valamit valami máshoz hasonlítok, ez által már elképzelhetőbbé teszem. Muszáj, hogy így legyen, mert, hiszen én a tejet se tudom jobban, élénkebben, erősebben elképzelni, mint a mandulát, – bizonyítéka ennek, hogy a mandulát veszem segítségeműl, mikor a tejet jellemzem, – s noha ez így van, mégis tejjel magyarázom épp a mandulát. Tehát azt, amit hasonlatnak veszek, nem is kell hogy jobban ismerjem, mint a hasonlítottat. Bizonyítéka ennek a Lyeszkov hasonlata, aki a galamb-fiókákra azt mondja, hogy akkora tarajuk volt, mint a cserkesz-királynak. Mi az a cserkesz-király? Nem tudom. A hasonlat mégis kitűnő, mert valami nagyszerűt képzelek. Felgyújtja tehát a fantáziámat, mesebelivé. Különben is: maga az a tény, hogy azt mondom: ez a fa oly óriási volt…. ez a mondat befejezést kíván alakilag. S az alakiság a művészet lényege. S hacsak el nem kezdem rázni a fejem elragadtatásomban, hogy ez a fa milyen nagy és szép volt, vagy el nem kezdek csámcsogni a gyönyörtől, a visszaemlékezés gyönyörétől, akkor mondanom kell valamit. S majdnem azt állítanám, hogy mondhatok akármit, ami nagy és szép, az fel fogja gyújtani a képzeletet, már annálfogva is, hogy alakilag befejeztem a periódust. Ha most még váratlan és meglepő is a hasonlat, annál jobban felgyújtja a képzeletet. Ez a fa olyan gyönyörű nagy volt, mint egy királyfi, – jó hasonlat, pedig hát tudjuk, hogy a népmesék példáúl éppen a királyfiak alakját szeretik sudár-fához hasonlítani. „Ősz van, korán sötétűl és künn esik. Vénül az idő s könnyei szakállára peregnek,” – mondom én. A hasonlat pontosabb is lehetne: mert hogy az idő olyan, mint egy öregember, akinek néhány könnycsepp van a szakállán…. a sűrű, őszi, tartós esőt példáúl nem is érzékelteti és mégis, soha jobbat! Hallatalnúl szuggesztív hasonlat, mert szomorú és szép.
Már ezt is megírtam talán valahol. Ami úgynevezett igazságaink bonyolúltak, az igazságérzetünk tehát bizonytalan. De hogy van az, hogy a gyerekek igazságérzete oly rendíthetetlen! Kérdezd meg a gyerektől, van-e igazság? Egy pillanatig se fog habozni. Mármost más kérdés az, hogy mit tart igazságnak. Bár ebben is kevésbbé csalható meg, mint mi. Vagyis rendesen jó és biztos érzéssel kerűlgeti éppen azt a döntést, amelyet az embernek a jóravalósága kell, hogy sugalljon. Úgy látszik tehát, hogy mégiscsak van az emberi szívben valamely megdönthetetlen principium, amely ezt parancsolja nekünk, hogy erre törekedjünk, nem hiába magyarázta ezt példáúl Kant is annyi hévvel és olyan fenségesen.
Ha meggondolom, a kereszténység is a legsötétebb pesszimizmus alapján áll. Ez a siralom völgye, az egész, – a földi élet csupa sanyaruság…. a kereszténység optimizmusa csak a túlvilágra vonatkozik. S a buddhizmusé nem különben, mert keserűbb szentenciákat senki se tudott mondani, mint Buddha. (Csakhogy ő nem is olyan túlvilági jutalmakkal kecsegtet, amelyek a földi érzékeknek megfelelők, ezért rokonszenvesebb is.) Hát a zsidók! Van-e keserűbb könyv a Vanitas könyvénél, vagy a Jóbénál? S holott mindez régen le van írva, optimista barátaim nem győznek csodálkozni „konok, sötét álláspontomon”, mintha én találtam volna ki a pesszimizmust.
Osvát: mindent különösen akart kifejezni, olyan jól, ahogy senki. Bölcs is akart lenni s amellett könnyed egyszere egy képeslap üdvözletében is. Ennélfogva „geil” volt, vagyis émelyítő mindig.
Már talán ezt is leírtam valamikor, hogy nevelés, íme mégiscsak lehetséges. A leglustább ember voltam s a legszorgalmasabb lettem, hanyag, rendetlen s a legrendesebb, a legtürelmetlenebb s a legtürelmesebbé képeztem ki magam, – a legügyetlenebb, aki amellett még iszonyodik is tőle, hogy kalapácsot kelljen a kezébe vennie, minthogy az már viszontagság volt nekem, minthogy a zavartalan nyugalmat szerettem mindig mindenekfelett s a legügyesebb bedós-mozgású iparos-kontárrá lettem a kényszerűségek hatása alatt… Mi kell ennél több? Igaz, hogy kellőkép rosszúl is érzem magam, minthogy ilyen jól sikerűlt kiforgatnom magam mindabból, ami vagyok.
Meg voltam híva egy rajongó vénkisasszonyhoz. Milliomos. Inas, fény, csillárok, műremekek, – ott űltem egy ideig, aztán véletlenűl szóba kerűlt, hogy mílyen pokol-szegények voltunk gyerekkoromban. Nyugodtan hallgatták, azzal az arckifejezéssel, mint aki azt gondolja magában: mért kell valakinek olyan szegénynek lennie. S magam is körűlbelűl ezt gondoltam. Nehéz ezt kifejezni, hogy milyen érzés volt. – Mért is kell olyan szegénynek lenni, igazán? – körűlbelűl ilyesmit gondolhattam magamban, – hogy lehet az, hogy valakinek konyhában kelljen laknia és ne legyen egy rendes lakása? Hogy szinte bűnös, gyalázatos érzések voltak, – lévén, hogy én csodálkoztam ezen, aki valaha olyasmit jegyeztem fel ugyanebbe a naplóba, hogy a körmöddel vájhatod a falat, csinálhatsz, amit akarsz, mégsem juthatsz egy hajszálnyit előre. – – Utóbb aztán elképzeltem, hogy odakinn az utcán van valami szegény, özvegy trafikosné, vagy tejcsarnokosné, akinek van egy élénk eszű fiacskája. S ez látja, amint autók állnak meg a ház előtt, abból kiszállnak bundás, előkelő hölgyek és urak, – az inas, a livrés inas jön a boltba cigarettákat venni sokat és drágát s mondja ám, hogy az uraságoknál ma nagy vendégség lesz, estélyféle, – sőt a kisfiúnak, mikor felvisz hozzájuk valami csomagot sikerűl még be is kukkantania a tündöklő aranyba, a csillárok és tükrök paradicsomába….. – „Te, itt valami okos kis fiú van ebben a trafikban”, – jegyzi meg az egyik méltóságos úr, a ház úrnőjéhez, az unokanővéréhez fordúlva, amire az unokanővér szórakozottan biccent a fényben s a kaviáron gondolkodik, hogy elég finom lesz-e? – – Ez voltam én, ez a kisfiú, aki néha bekukkant a felsőbb istenek rózsafelhős lakásaiba s aztán mégiscsak kinn maradt megint a sötétben s ment a maga fűtetlen konyhájába aludni…. s miután ez csakugyan én voltam, most itt űlök e rózsafelhős trágyadombon (én vagyok a bundás úr) s nem gondolok semmi jót, csak azt kérdezem magamtól ostobán és rossz emlékezőtehetséggel: – hogy is lehet valaki annyira szegény, no igazán, hogy még lakása sincs? Hogy is volt ez velem akkor, hogy is volt ez lehetséges, no igazán? – Hogy valaki ne tudjon sehogyse megélni, ejnye, ejnye. – És unatkozva csóválom azt az ostoba fejemet.
A nők tulajdonságai. Groddeck egyszer így szólt hozzám: – „Tudja-e, hogy a nőknek nincs lelkük?” – Nagyot nevettem magamban s azt gondoltam: – A világ legokosabb embere vagy, de ez az elméleted a privatissimumok, vagyis a legszemélyesebb ostobaságaid külön világa benned. – Különösen, mikor elkezdte nagy hévvel magyarázni, hogy mért nincs a nőknek lelkük s mikor láttam, hogy e hévbe a személyes keserűségeinek is van beleszólása. (Egyszer különben láttam kijönni tőle egy fiatal studiózus orvost, akinek a szemeiben olyasmi tükröződött, mintha meg kellene bolondúlnia mindattól a zöldségtől, amelyet az aznapi kollégiumon etettek meg vele. Ki is derűlt utóbb, hogy Groddeck, az édes, csakugyan erről beszélt beléje, épp aznap. Hogy a nőknek nincs lelke, de nincs ám.) S ma tizenöt év elmúltával azt kell mondanom, hogy ez a geniális elme, ebben sem volt olyan ostoba, mint akkor gondoltam. Nehéz ezt összefoglalni, hogy mi mindenben adok igazat neki, de meg kell próbálnom, hogy tisztán lássam. Tehát: olyan lelkük, mint a férfiaknak csakugyan nincs. S ha a férfiét léleknek nevezzük, akkor az asszonyokét nehéz ugyanúgy annak nevezni. Lélek, igen, de más fajta? Lehet, – csakhogy nekünk végzetesen idegen és érthetetlen. Mindenekelőtt: képzeletük nincs s ez minden cselekedetükben, a legkissebbikben is megnyílvánúl. (Ezért is nincs köztük művész, vagy alig.) Ezért teszik a poharat az asztal szélére, mert nem társúl e mozdulatukhoz nyomban és automatikusan a képzelet, hogy ezt onnan könnyű ledobni. A feleségem egyszer a lakás berendezése közben így szólt: – „Rakják meg ezt a vitrint porcellánnal, aztán emeljék a tálaló tetejére.” – Álmomban se mondanék ilyet, mert álmomban is érzem, hogy porcellánnal együtt nem lehet a magasba emelni egy szekrényt. Számtalanszor tapasztaltam nála és másnál, számtalan asszonynál, hogy meg akar emelni egy vasládát, mert nem látja rajta, milyen nehéz, hogy egy asztalt nem négy, hanem két guruló lábra akar állítani, mert nem érzi, hogy annak fel kell akkor dölnie, egyik ismerősünk egy nő azt a tanácsot adta nekünk, hogyha kijavíthatatlan a kádunk, tegyünk a tetejébe egy másik újat „egész egyszerűen”, akkor nem kell szétbontani az alapépítményt s körülötte a csempéket. Nekem példáúl nincs veszély-fantáziám, félni nem tudok, csak utólag, a kiállott veszély után s érzem, hogy e tekintetben nőies vagyok. Tudom ezt magamról, de ők nem tudják ezt magukról, nem hiszik el. S innen a felelőtlenségük, mert képtelenek valaminek a következményeit előre elképzelni. S e tekintetben persze gyerekesek is: hasonlók a gyerekhez. „Ein Kind kennt die Tragweite seiner Handlungsweise nicht,” – szavallta ezt is frázisai közé sorolva anyám. S azért frázisszerűen, mert erre a végeredményre még emlékezett szegény, viszont azt a gondolatsort, amelynek útján eljutott idáig, elfelejtette. (Vagy mástól tanúlta ezt a szót, az is lehet tetszett neki a szólam s bemagolta.) No, szóval, fogalma se volt róla, milyen okosság rejlik ennek a mélyén. Egy gyerek, aki még sose látta, tapasztalta, érezte, hogy bizony le lehet ülni a szék mellé is, elhúzza a nagymama alól a széket, mikor le akar ülni. Meg akar bizonyosodni róla, hogy mi történik akkor? S mikor leesik a nagymama, nagyon megijed. Nem tudja még, mi a fogfájás s részvétlenűl nézi a jajgatót. – Fáj a fogad? – kérdezi boldogan. Magam egyszer odavágtam három éves koromban kedvenc kiskutyámat egy kiálló kőhöz evvel a kiáltással: – Hisz neki úgyse fáj! – – De folytassuk. Képzelettelenek, ott tartottunk. S mármost, hogy ezzel van-e összefüggésben, hogy a bűnt nem ismerik, nem tudom. Tény az, hogy általában a leggondtalanabb bűnözők, alig láttam olyan asszonyt, aki megbánást, vagy lelkiiismeretfurdalást mutatott volna, vagy legalább is nem oly értelemben, ahogy azt mi érezzük. Valami tehát van e körül is. Anyámtól egyszer azt kérdeztem: – Mért? neked nincsenek hibáid? – Amire ő, habozás nélkül: – „Nekem nincsenek hibáim.” – Még sohase bántál rosszúl, követtél el végzetes hibát senki ellen? – „Kivel bántam én rosszúl az életben?” – kérdezi csodálkozva. – – No jó, mondjuk, ez még nem a megbánás hiányát, ez az önhittségét mutatja. Bár, – bár, a bűntudatnak ez a feltűnő hiánya mégiscsak rámutat valamire. De láttam asszonyokat életem során, akik tönkretették férjüket, családjukat s teli voltak szemrehányással ezért, – eljöttek hozzám panaszkodni, hogy milyen rosszúl bánt ővelük a környezetük, meg az életük, – de hogy ők bárminek okai lettek volna? Idegenkedve néztek rám, mikor erre vonatkozólag kérdezősködni kezdtem náluk. Ezt a fogalmat: „bűn”, úgy látszik, alig ismerik, csak, ha ellenük irányúl. S ami mármost a nemi erkölcseiket, vagy rendjüket illeti, magam látom, hogy fiatal lányoknak, gimnazistáknak, egyetemi hallgató kisasszonyoknak eszükbe se jut azt kérdezniök, hogy mi lesz a feleséggel, (akiket ők is becsülnek, sőt szeretnek,) – a bűntudatnak nyoma se látszik rajtuk, mikor nős férfiakkal kikezdenek, – a feleség barátnőinek hasonlóképen a világon semmi aggályuk, mikor viszonyt kezdenek a férjjel, – vagyis a férfiaknál ez mégsincs egészen így, valamelyes meggondolás mégiscsak beleszól a dologba, ha ilyen közelállóról van szó, vagy legalább is gyakran beleszól, ez a tapasztalatom…. Groddeck egyszer így szólt hozzám: – „Nem veszi észre, hogy csak a férfi érez valami visszásat és bünöset a nemi aktusban s még inkább a csalásban… A nő számára a nemiség sokkal természetesebb valami, az aktus jelentőségében nem több, mint egy pohár víz, a csalás pedig, – nem érzi át, hogy csal.” – Aminthogy csakugyan: a törvényeket, úgy látszik, nevetik. Nem veszik komolyan, de semmilyen téren, – hagyják ugyan, hogy vesződjön vele a férfi, hogy az élet erkölcsi berendezésén törje a fejét, de bizonyos fölénnyel, mint aki azt gondolja magában: „úgy sem ér semmit, amit csinálsz,” – vagy: „csináld csak, te bolond, nekem beszélhetsz, az élet úgyse szabályozható”…. Egy asszony egyszer így szólt hozzám fiatalkoromban, mikor mindenáron megcsalta velem a harctéren kesergő urát: – „Én nagyon szeretem a férjemet, de hogy akarja maga ezt szabályozni? mikor örűlni kell, ha egy kis öröme van az embernek.” S csakugyan nagyon szerette az urát, tudtam, hogy szereti, de a világon a legcsekélyebb aggálya nem volt, hogy talán mégsincs egész rendjén, amit csinál. S ezt a kételyt szerettem volna felpiszkálni benne. – No és a férje? Az is csináljon odakinn, amit akar? – kérdezem tőle. – Ő nem csinál semmi rosszat, mert sokkal jobban szeret engem… – Szóval maga mégse szereti eléggé? – kérdezem újra. – „De igen, csakhogy nekem más a természetem, azt is számba kell venni.” – S ezzel készen voltunk, minden el volt intézve. Rendíthetetlen volt. Kielégűlten, nyugodtan cigarettázott, ártatlannak érezte magát. – „Látott már olyan asszonyt, akinek valamiféle meggyőződése van?” – kérdezte tőlem nemrég valaki. A kérdés evidens túlzás volt, ezt érezte a kérdező is. – No és az orosz diákkisasszonyok? a római anyák? Hitler, vagy az anyaszentegyház rajongó női? – kérdeztem én. – „No persze, tudtam, hogy nagy példákra fog hivatkozni,” – felelte az illető. – „De nem érzi mégis, hogy igazam van s még akkor is, ha nem tudnám ezt jól bebizonyítani? Meggyőződéses férfit már sokat látott, ugy-e? meggyőződéses asszonyt keveset, vagy ha itt-ott mégis, nem vette észre, hogy más természetű a meggyőződésük, más szine van, máshonnan ered, mert egész másképen gondolkodnak, mint mi.” – S ebben már mégiscsak van valami. Mert, hogy a gondolkodásmódjuk, az eszük szerkezete mennyire kölünbözik a miénktől, azt mindenki tapasztalhatta, akinek asszonnyal már volt dolga. S nemcsak azért, mert fantáziátlan gondolkodás, az emberi szellem másik pólusa, – a logikus principium sincs bennük úgy kifejlődve, mint a férfiakban. Hozzak erre ezer példát, közismert példázatokat arról, hogy milyen az, ha egy nő egy férfivel vitatkozik? A logikus menet nekik kényszer s nem a lélekben lakó apriorisztikus principium, amely nélkül az a lélek létezni se tudna, – ők nagyon jól meg tudnának lenni logika nélkül is, tudjuk mindnyájan. Hogy alig képesek fegyelmezni a figyelmüket, hogy megmaradjanak valamely logikus szequenciában. Hogy el-elkalandoznak tőle, mihelyt csábítja őket valami – s mi az, ami mindig elcsábítja? Kűlsőségek, szines érzéki ingerek, – kapnak utána, mint a gyerek. A gondolatok elemei náluk talán nem is lényegükben kapcsolódnak, hanem külsőségeiben, formájukban, ahogy a sejtek szaporodnak valamely sejtfal-inger hatása folytán, úgy fejlődnek az elgondolásaik. Szóval nem úgy, mint a férfiaknál. Vegyünk egy példát. Valaki példáúl azt mondaná: – „A hindú bölcs megveti az életet. Ketrecbe űl tehát s addig dolgozik magán amíg ezt a megvetését minden gondolata magáévá teszi s minden érzéke elutasítja magától az élet ingerét.” Egy férfi erre azt kérdezné: – „Csak lehet ezt az érzékekkel megcsinálni? Hogy rossznak érezzék, ami kell nekik?” – mondjuk. A nő viszont így felelne valahogy: – „És jó ketrecben űlni sokáig?” – Vagy még egyszerűbben: – „Unalmas lehet olyan sokáig ketrecben űlni.” – Most tegyük fel, hogy nem minden nő felelne így, nem érzitek mégis e kérdésben, a mellékességében, az érzékiességében a nőies vonást? Rosszúl van ez kitalálva? nem csakugyan nőies ez, nem ismertek rá a feleségetekre? Vagy ha azt mondom, hogy a nőknek annyira nem szükségletük a logikai folyamatosság: a prémisszától a konszequenciáig vezető út teljessége, hogy mondat közben képesek kimenni a szobából, vagy megszakítanak valamely nem odaillő kérdéssel, és sose kérdezik a megkezdett dolog végét, minthogy ők nem kíváncsiak a mondat végére, – illetve az eszük nem kíváncsi rá, mert mihelyt érzékeket ingerlő, szines, vagy nagyon akusztikus közlésről van szó, akkor már kíváncsiak. Akkor, ha megszakítod a beszédedet, rögtön azt kérdezik: – „No és, hogy volt az?” – – Nem ismertek rá erről nem egy, de valamennyi barátnőtökre? – – – Amit itt leírtam róluk, korántsem végérvényes mondanivaló, talán nem is áll meg egészében, vagy minden egyes szavam is megtámadható, tudom, – de, hogy valami igazság rejlik benne, arról véglegesen meg vagyok győződve ma már.
Leszerelő princípiumok. Tényleg meg tudnak nyugtatni ma már. Azt látom a plakátokon, hogy a kormányzó nevenapján Márai darabját adják első előadásában, – egy percre meghökkenek persze. Ez az író-svindler, a művészetnek ez az ellenszobra… Aztán nagyon nyugodtan így szólok magamhoz: – Hát végig akarsz menni minden európai nagyvároson, talán még Amerikán is, megállapítani, hogy ki itt meg ott a házi svihák? Vagy a nemzeti stréber? Tehetsz valamit ellenük, mikor mindenkor voltak, mikor minden évtizednek megvolt a maga ünnepelt szamara? Lokális jelenség, – mondom magamnak, – viszont univerzális az, hogy az érték csak nagy-nehezen boldogúlt. Rendesen úgy volt, hogy nagyon nehezen. – És megnyugszom. – – Vagy: vitatkozom ezzel és azzal, az egész múltammal, J. E-vel és Gellérivel, meg Osváttal…. s aztán hirtelen azt kérdezem magamtól: – Mindenkit meg akarsz győzni, vagy mindenkit ki akarsz javítani? – S ez megint nagyon jó, azonnal elhallgatok.
Milyen érdekes: Nagyon éhes embernek hiába adsz finom ételt, nem élvezi, mert mohóságában nem élvezheti. Csak a félig jóllakott ember az igazi élvező.
Mert minek meggyőzni valakit arról, hogy rossz volt, vagy rosszúl bánt velem? Ő maga sose fogja elhinni nekem s végűl: nem is egészen biztos, semmisem egészen biztos, minden érvre ezer ellenérvet lehet felhozni, – egy azonban kétségtelen: hogy aki engem meg akart nyerni, annak nem így kellett volna bánni velem, – minthogy én is számítok a dologban és én is vagyok valamilyen. Az illetőknek tehát nemcsak arra kellett volna gondolniok, hogy mit kívánnak tőlem, hanem arra is, hogy a másiknak az igénye. Ahogy azt én tettem minden időmben.
S végűl vannak az emberi elme kapacitásához, ítélőképességéhez viszonyítva abszolutnak mondható tételek is. J. E. rossz volt, egocentrikus volt, – ez oly tétel, amelybe ennyi, harminc éves gondolkodás után tökéletesen megbízhatok, – ez akkor is igaz volna, ha nem bánt volna velem rosszúl. – Egyszer társaság volt nálam, egy kis leánygyerekről volt szó, akiről azt a megjegyzést tettem, hogy kettős szólam van a lelkében, nagyon nyájas, kedves, közvetlen, aztán hirtelen megmerevedik, mintha megfagyna benne valami… – Nem dadogott ez a gyerek azelőtt? – kérdeztem hirtelenűl, minthogy ez a kettősség nagyon élénken állt hirtelen elém. – De igen dadogott. – Büszke voltam erre a bizonyítékra, hogy ennyire ráböktem s ilyen hirtelenűl egy lélek karakterisztikumára s mikor a szülők elmentek, ezt szóvátettem. – „Magának ebben akkor is igaza lett volna, ez a gyerek dadogó természet lett volna akkor is, ha sose dadogott volna,” – jegyezte meg valaki. Minthogy igazság mégiscsak van azért s ez akkor is igazság, ha nem bizonyúl is be soha, hogy az. S bízvást elképzelhetem ezt azokról a tételekről is, amelyeken annyit törtem már a fejem. De annyit, amennyit talán még ember nem is foglalkozott egy valakivel, vagy egyetlen kérdéssel. Én legalább elképzelni sem tudom, hogy már volt ilyen állat a világon, aki harminc évén át mindennap ugyanazt az egy kérdést rágta volna magában, – hogy gyalázatos volt-e valaki vagy nem? Örök kétségek közt mindig és megnyugvást sohasem találva s az idegei, szervezete, vére igazságát mindenkor elvetve magától…. S abszolút igazságra törekedve ott, ahol ilyesmiről szó se lehet…. – Hogy tudósa lehetnék valaminek, annyi időmet fecséreltem el evvel.
Olyan mélyen fekete szemeket láttam nemrég…. s hogy jobban megnézem, a szemek szürkék voltak, csak a szokatalanúl hosszú pillái voltak koromfeketék. S ezáltal olyan fekete sugárzás indúlt meg belőlük, amilyet, mondom, még nem is láttam soha.
Meg fogom kezdeni e napló sajtó alá rendezését végre is… Rettenetesen félek tőle…. a hangom állandó egyformaságától, – félek, hogy bele fogok őrűlni. És hogy osszam be, mi legyen a tagozása? Fogalmam sincs. – Annyit azonban biztosan tudok ma már, hogy nem lesz érdektelen olvasmány, – illetve, pontosabban kifejezve (s ezt bele kellene venni e naplóhoz írt előszóba is,) hogy nem lesz élvezetes olvasmány, olyan lesz, mint a végtelen folyamatú és egyforma tenger, hogy tehát annak való lesz, aki egy életen át akar foglalkozni vele…. a kisebb igényű olvasó számára nem ajánlható. Mert végigolvasni rövid idő alatt nem lehet. Itt-ott bele fog tekinteni, egy-egy oldalt elolvas majd belőle és félreteszi. Ennyi eredményre számitok, többre nem.
Okosság. Már talán megírtam valahol, hogy mi a legellentétesebb tulajdonságokat foglaljuk e gyűjtő-név alá. Az életben való ügyességet, – majd az értelmességet, az intelligenciát, amely avval merőben ellentétben szokott lenni, – a jó ítélőképességet, (amely a legritkább emberi tulajdonságok közül való,) – az életbölcsességet, (amely talán még ritkább az előzőnél s nem intelligencia kérdése, kisebb intellektusoknál még gyakoribb talán.) De okos embernek nevezzük a geniális embert is, – holott jól tudjuk, hogy, amit genialitásnak nevezünk, merőben más valami, mint az éles ész, vagy következtetni tudás, – inkább a nagyszerű, gyors fantáziához van valami köze…. Nagyon természetes tehát, hogy mikor e nagyszerű képzelet nem működik, az illető egész ostoba dolgokat is produkálhat, – s hogy a nagy intelligenciájú, vagy éleseszű emberek ítélőképességük gyengeségével arra kényszerítenek minket, hogy ostobáknak nevezzük őket….. Szoktam is néha mondani: – kitűnően eszes, ostoba ember, – amin persze csodálkozni szoktak azok, akiknek nincsen képességük az ellentétek felismerésére.
„Vele hál az őrűltsége,” – mondta Havas most valakire, – igen, igen, – jó szó. Mert más az, ha csak cicázik vele. Ezt megtesszük mindannyian.
Hogy is volt ez tehát? Fiatalkoromban valamely isteni sugallat folytán rögtön tisztában voltam vele, hogy hogy kell verset írnom. Hyperesztéziás gyönyör fogott el egyes szavaktól, vagy szókapcsolatoktól s ezeket aztán felírtam, jelet téve eléjük, hogy tudjam, hogy versbe való szavak. Csakhogy ebből még nem lehetett vers, mert, ha e „szárnyas szavakat” összepróbáltam kalapálni, zsufoltság lett belőle. Kezdő sorokra volt tehát szükségem, – s ezt is tudtam rögtön, csodálatosképen, hogy ez így van…. hogy olyan sorokra van szükségem, amelyek megindítanak bennem egy dallamot, vagy indulatmenetet, hogy szinte már a csúcspontját és végzengését is hallani vélem előre s akkor elő a notesszal – s amennyit a lavina felvesz, egy szóval se többet a „szárnyas szavakból”. Lázasan forgattam, – hogy mi illik ide, a kezdő szavakhoz – s akkor már a megindított lendület, az indulatmenet vitt tovább. S mondom, amennyit az felvett magába, csak annyit vettem bele…. s ezáltal a természetes elhelyeződése által minden motivum tökéletesen kiélhette magát. Elvetélt dolgok, zsufoltság, levegőtlenség, – ilyesmi nem volt ott sehol. – S ezt az egészet aztán húsz évre elfelejtettem, nem különös? Mikor hirtelen eszembe jutott egy napon s akkor megint tudtam verset írni. S most mért nem tudok? – Mert a hyperesztéziás érzéklés megszűnt bennem, – ez a boldogság a fiatalkoré. S bár itt van előttem a fiatalkori noteszom csodás, szárnyas szavaimmal, csakhogy kezdő soraim nincsenek, olyanok, amelyek vinnének magukkal valahova. Még egyszer utána kell néznem a régi anyagban, hátha akad még valami, mielőtt befejeznők.
A viza-hal háta teli van parazitákkal. Minek tetted ezt, hogy egész értelmetlen, vagy lélektelen lényeket nevelsz, magasabbrendűek rovására? Ám ez még hagyján. De hogy oly lényeket buktatsz el hasonló módon, akik selymet tudnak szőni és énekelni hozzá, hogy az emberi lénynek is ugyanezt az efemer létet szántad, mint a vizának, vagy bármelyik egyűgyű bogárnak, hogy élete vak erők játéka legyen és vak, sötét, ostoba gomba-társadalmak nevekedjenek rajta s éneklő lelkét megszakasszák és elöljék, – ez már méltatlanság, úgy vélem. Mert minek ez a gombafajta, kinek öröm az, hogy van? Mikor neki magának is aligha lehet öröm, hisz alig-alig vesz az életéről tudomást.
1943., január 1-én.
Szegény Reichard Piroska meghalt. Ő is. Kihal a nemzedék.
A szemét felhabzik, a csőcselék felhabzik, a métely felemelkedik, a butaság felmagasztaltatik. (Ez áll egyik fiatalkori feljegyzésemben.)
Én mondom nektek, hogy, aki néha lop is egy kicsit s ezért szégyelli magát, az az igazabb ember.
Megint Gyuszusról, e csodálatos kaméleonról, bár hisz ez túlszelíd megjelölés a számára, tudjuk. Még a vércse is kevés volna, mert élesek a fogai. No, szóval, volt nemrég egy írói gyűlés valahol s erről most beszámol egy gyönge valaki, a nevét se tudom (most hallom, hogy valami Pálóczi Horváth) és megemlíti, hogy Gyuszus mílyen udvarias ember: kívűlről mondott el mondatokat egyes tanúlmányaiból, – mármint az illető senkifiának az írásműveiből. Vagyis: megnézte a listát, hogy kik lesznek ott? S aztán elkészűlt a leckéből. S mármost képzeld el, egy ílyen senkifia azt hallja, hogy a „tanúlmányaiból” citálnak? Hát nem egész életükre lekötelezi Gyuszus az embereket? S egy szóval, két mondattal. Nem remek? S nem kéne az állát mégiscsak felpeckelni kicsit? – – De vannak itt egész finom árnyalatok is, csodálatosak. Példáúl: megtámadtatja regényemet a lapjában s utána, mint hallom, hirtelen megemlít: hogy engem is azért, mit tudom én, tisztelni kell… – érted ezt? Ő ugyanis igazságszerető, ő a regényemet is csupa igazságszeretetből bíráltatta agyon. Ha tehát most megemlít, akkor nyílván a múltkor is szavahihető volt. – Egyszóval: akármit mondjon is a kitűnő szomorú Marcus Aurelius arról, hogy ugyanaz teremtett engem is, mint Gyuszust…. szinte boszant, hogy ugyanabban a földben kell majd feküdnöm… Mert egy részeges napszámossal eggyé válni a föld alatt, igen, készséggel, de evvel a piszkossal nem.
Megkezdtem a Napló sajtó alá rendezését.
Az ökörtől megkérdezem: – Mit gondolsz, ne vegyek új kádat? Most itt az alkalom, szét van bontva a fürdőszoba, könnyű volna a régit kicserélni. – Amire ő: – Annyi pénzed van? – felelte pedig ezt nem azért, mert megvizsgálta a régit s az még jó, – vagy igazán átgondolta volna, hogy az rettenetes költség, (aminthogy nem is az!) – de mert „higgadt” akart lenni… Milyen is volt az, mikor H. bácsi higgadt volt? – kérdezte tőle az az ostoba lelke. És gyorsan utánozta H. bácsit, mert az jól hat. Szóval ezek az űgy érdekében nem csinálnak, minden csak arra alkalom, hogy az a rongyos egyéniségük figyelmet keltsen.
Azért mégiscsak büszke vagyok az emberismeretemre, – mégiscsak én voltam az első, aki Gyuszusról megállapítottam, hogy csirkefogó, mindenki előtt, amikor még mindenki bedőlt neki, a nagyszerű Osvát is.
Egy barátomnak, aki szeret elárasztani irodalmi véleményeivel: – Volt már ugy-e angolszövetből készűlt ruhád egypárszor? Tudod is tehát ugy-e, hogy körűlbelűl mílyen az angol szövet? S mármost menj fel egy leedsi posztógyároshoz és mondd neki: – nézze csak meg jól ezt a ruhámat, mert ennél jobb angol szövet nem létezik. – A sheffieldi gyáros vakarni fogja a fejét, aztán így fog szólni: – Mi évszázadok óta posztót csinálunk Uram, a textura, az appretura nálunk tradició. Én magam is ebbe születtem bele s az egész életemet evvel töltöttem, – a posztó-gyártás nagy mesterség tisztelt Úr, abba nem lehet ilyen kelekótyán belebeszélni. – S most ezt mondom én is neked, – magyaráztam a barátomnak, – a szövés nehéz mesterség, amelyhez egy élet kell. Hát még az irodalomhoz, lévén az még nehezebb mesterség. – A fogyasztónak készűl, de hogy az aztán értsen is hozzá, azt senki se követeli tőle.
Kékesszürke keze van a ködnek.
Az angol biztositási tervek: mindenki biztosítva lesz, aggság meghülés, gyerekáldás s a képzelhető összes bajok ellen…. – igen tiszteletreméltó terv. Csak bennem a következő érzés van – s ezt még át kéne jól gondolni, hogy van-e valami igazság is a mélyén? Ha a társadalomban mindenki fizeti e biztosítás díjait, akkor természetszerűleg át is kell hárítani azokat. Ebből következik, hogy: 1) a búza drágább lesz a biztosítási díjjal, 2) a munkabér s búza után már lefizetett díjjal és a munkás által fizetett díjjal, 3) a gyáros felszámítja a kenyér, valamint a munkabér után fizetett díjakat s ehhez még a magáét, 4) a kereskedő mindezt még egyszer s persze a gyárosét is, de a magáét is, 5) visszakerűl az őstermelőhöz az árú, roppant drágán fizeti meg, tehát még jobban fel kell emelnie a kenyérmagvak árát – kezdődik tehát az egész előlről. S ez így van persze az összes adózásokkal s az állam mégis boldogúl, – hogy van ez? Nyílván úgy, hogy nem egyformán drágúlhatnak a dolgok, egyes néposztályok megnyomorodnak e sorozatban: rendesen mindeddig a munkások, minthogy a munkabért sose lehetett megfelelően felemelni. S minthogy munkás sok van, az állam tehát boldogúlt. (Ma kezd fordított lenni a helyzet: a gyári munkásoknak jobb a jövedelmük, mint a gyári mérnök uraknak.) – Csak hogy lesz ez egy olyan társadalomban, amely igazságosabb akar lenni? – Mert, ha mindennek az ára állandóan emelkedik, akkor vagy a biztosított kap semmit nem érő összeget, (ami ugyan még mindig több, mint, amit eddig kapott, mert eddig effektiv nullát kapott,) – vagypedig ennek a cirkuszi körforgásnak, az áthárításos emelkedésnek folytatódnia kell.
Az orrából nő ki a szakálla.
– Kevesebb érzelmi kötöttséggel jobban is tud szeretni az ember, – mondtam ma valakinek. Paradox, de tökéletesen igaz. Mert a szeretet is a laza talajt szereti, – véletlenek, szerencsés pillanatok műve s ha a szív szabad és nincs agyonzaklatva mindenfélével….
Egy kislánynak az öccse: – „Te tintaszemű, puha, fekete kutya.”
Fekete szemek vörös tűzzel. – Szürke szemek, amelyek feketének látszanak a hosszú fekete pilláiktól.
Gelléri úrnak: – Ha meg akar alázni, csak folytassa így, nagyon helyes. Mert minél ostobábbnak mutatja magát, én annál jobban szégyellem magam, hogy közölni próbáltam Önnel a gondolataimat.
A törött orrú.
Léghuzatos ám ez a világ.
Platon Lakomájának olvasása közben: – Furcsa érzést kelt ez a mű, mert az embernek az az érzése, hogy csupa mellé-beszélésből áll. Nem azt kérdezik, példáúl, hogy van-e Isten, hanem, hogy mit tesz az, – mondjuk, – Istenhez hasonlónak lenni? Ez csak példa persze, de mit akar kifejezni? – Hogy minden kultúrának meg vannak a maguk apriorisztikus képzetei, amelyekhez a gondolkodók is ovakodnak hozzányúlni, – bírálnak, magyaráznak, de a meglevő és bírálhatatlan rendszeren belűl, (annak tökéletes épségbenhagyásával) s ezért egy másik kultúra számára szinte érthetetlenek. Mert mit kell Erósz isten születésének körülményeit magyarázni, mikor nem is tudom biztosan, született-e? De még a gondolkodásuk eszközei is idegenek, mert a szofisztikus következtetési mód tökéletesen idegen a mai gondolkodó számára. Példáúl: aki valamire vágyik, az azt nélkülözi, (Szókratész,) – a szerelem a szépségre vágyik, tehát nem lehet szép. De ami szép, az jó is, tehát, ha a szerelem a szépségre vágyik, következésképen nem is lehet jó. És így tovább.
1943., március 1-én.
Még a platóni Lakomáról: úgy hat tehát ez a mű, mintha egy nagy vitát olvasnék a homoiusionról. Hogy van-e Isten, arról már nincs szó, megállapodott benne a kultúra, hogy van és a tulajdonságairól is, az arcáról, a szeméről, hogy csakis ilyen meg olyan lehet – s elkezdenek ezen a kereten belül vitázni, hogy tehát a fiának milyen lehetett az arca. – Vagy: hogy Szent József hol űl az égben, Krisztus jobbján-e, vagy balján, mikor az se biztos, hogy van-e mennyország? s egy ujabb, evvel nem rokon kultúra embere persze csodálkozva olvassa ezt a vitát és nem ért belőle semmit. Illetve: hisz érti ő, csak nem bírja mosoly nélkűl olvasni, mert ami azoknak posztulátum, neki gyerekes hiszékenység esetleg. – Mármost képzeld el ugyanezt a mi gondolkodásunkról, ha majd valaki azt fogja olvasni,…. mit? Nem tudok ilyet találni, minthogy a mi gondolkodásunknak nincs központi gondolata, tehát alapvető elfogúltsága sincs, – ebből az következik, hogy a skepticizmus, és nihilizmus sosem kompromittálhatja magát. Legfeljebb akkor, ha netán egy oly elfogúltság következik utána, amely, mondjuk, a zöld tehenet tenné minden dolog alapvető okaként.
A logikáról valamit. Lehet-e azt állítani, hogy az élet jelenségei a logikus gondolkodás számára felfoghatatlanok? Lehet. S még akkor is lehet, ha e részekre nem bontható s csak a szemléletünk természete folytán, általunk részekre bontott, állandó folyamatról, az életről azt állítjuk, hogy benne minden az ok és okozat törvénye szerint megy végbe. Mert, ha még meg is tudom állapítani valaminek az okát, ebből még nem következik, hogy a logikám követni tudja, meg tudja érteni magát a jelenséget. Példáúl: volt itt valaki, aki megölte a feleségét, részben mert gyűlölte, másrészt mert sajnálta is, – az asszony nagyon szenvedett a betegsége miatt. Igaz lehet ez? a gyilkosságnak mind a két oka fennállhat? Igen. S a logikám el tud ebben igazodni? Nem, – ezt csak érezni tudom, hogy igaz lehet, értelmezni nem. Mert: a logika alapvető tétele, hogy egymásnak ellentmondó fogalmak nem találkozhatnak egy ítélet egységében s ennek az egységnek a javára. Márpedig ebben a jelenségben s a jelenségről szóló ítéletben mi ellentétes? Minden. Gyűlölni és sajnálni egyszerre? És szánalomból ölni? – mindez a pszychológia körébe vág, a logika ebből semmit sem érthet. Vagy: az ember élni szeretne és meghalni egyszerre. Vagy: a természetnek ugyanazok az erői ökonómikusak és pazarlók egyszerre, – ugyanazok az erők teremtenek és pazarolnak egyidőben, sőt ugyanazt a dolgot ölik ugyanakkor, amikor teremtik: mert hisz az új qualitás a régi qualitás halálával jár, a fejlődés fogalma is ugyanezt jelenti: a régi mivoltom pusztulását egy újnak a kedvéért. Hol van a világnak az a logikus elméje, amely ezekben a jelenségekben a logika által megkövetelt ellentétmentes egységet meg tudja konstruálni? – Azt szokták mondani: – a fantáziák logikája, sőt: az álmok logikája, ma már ilyesmit is gyakran hallani. Elképzelhető-e, hogy valamely képzeletnek, vagy akár álomnak is oka van? Igen, még talán meg is lehet találni ezeket az okokat. S akkor már azt lehet mondani, hogy az álmok és képzeletek logikus funkciók? Szamárság. Az illogikus gondolkodásnak és cselekedetnek is oka van, mégse lehet rá azt mondani, hogy mert az okait tudom, tehát logikusnak is tartom.
Gyuszusról vezércikkezik Milotay gazember Úr – mint hallom, – és bolsevistának állítja be Gyuszust, – milyen jókor! Soha jobbkor. Továbbá: Gyuszus mint hallom, valami naplójegyzeteit közli, hogy ő vért adott a sebesűlt katonák számára. – No de, ez a hadifoglyok számára is lesz, ugy-e? – kérdezi Gyuszus. – Hogyne, – felelik. – Szeretném is, – feleli Gyuszus. Érted ezt? Most, a fordulópontok pillanatában, most nagyon szeretné, hogy orosz katonák is kapjanak a véréből. Oroszok, hallod? Szegény kis oroszok! Hogy szegény kis bolsevisták is kapjanak. Láttál már ennél ügyesebb embert?
E-ről (én:) – „Aki hozzá megy, jó helyre megy, az a szívhez megy látogatóba.”
Ez azért mégis megjegyezni való. Azt írtam valamikor a „Levél Kanadából” című versemben a hegyi vadászokról: „egyikük piros sipkával integet” – s még eltünődtem, vajjon jó-e ez így? lehet-e egy vadásznak vadkergető, feltűnő sipkája. S most olvasom a nagyon tehetséges gr. Széchenyi Zsigmond Alaszkájában, hogy ott a vadászok kötelesek piros kalapot hordani, nehogy egymásba lőjenek, vad helyett. Hát nem csodálatos ez is? Sejtelmem nem lehetett róla, hogy ez ott így van. – S ezer ilyet éltem meg életemben, sose tévedtem, – amit a sejtelmeim alapján leírtam, jó volt.
Hogy el ne feledjem, a Henrik királyban példáúl az ifjú Henrik ilyesmit mond a tisztjének: – „Fogyó a hold, igaz? Holnap húsvétra virradunk.” – S mármost mért írtam én ezt a fogyó holdat ide? Szép színfolt, a szó maga is szép s hogy a „húsvétra virradunk” ne álljon olyan kopár egyedülvalóságban e helyen. S aztán mégis aggódni kezdtem: hogy kerűl ide a hold? Megnéztem a húsvét fejezetét és kiderűlt, hogy a hold járása szerint szabják meg minden évben, hogy mikor legyen húsvét? Szóval, hogy hibátlanúl írtam. (Soha az életben nem hallottam erről, mondanom se kell tehát, hogy a legnagyobb meglepetés volt.)
A hátgerincsorvadásosok mozdulatainak néminemű eleganciájával.
Ami elementáris, az számunkra majdnem olyasmi, mint a csoda: mert a semmiből eredő nagy erő… nem tudjuk, hogy honnan származik, hirtelen megjelenő meglepetés, követhető oka nincs.
Erzsi érzései ilyenek, – a szeretete. Mert oly hatalmas és érthetetlen, (majdnem idegen is ennélfogva, mert még el se tudja hinni az ember,) – oly egységes megjelenésű és indokolatlan, mint az élet és a halál.
Viszont vannak egyesek ugy-e? akiknek: a szeretete, áradása tökéletesen színtelen, kromoszóma nélkül való, szinte azt lehetne feltételezni, hogy tartalmatlan, mert érthetetlen, nincs miértje, hogyanja, azt lehetne mondani, hogy mindenre vonatkozik, ami eléjük vetődik…. ezek rendesen mindennemű erőfeszítésre, korrekcióra, önismeretre, sőt megismerésre is képtelen lények, – s ezek rendesen mindent el is hárítanak maguktól, ami kellemetlen volna nekik, (tehát minden olyan megismerést is,) szeretnek azért, hogy jólérezzék magukat, a másikra való tekintet nélkül. Restek, lelki munkára képtelenek, nem azt figyelik, hogy a másiknak mi kell, hanem, hogy nekik maguknak mi jó. Az önzés csodái ezek, – mert a legtökéletesebb önzésüek s amellett még nagyítóval se tudod felfedezni kedvességükben, áradó melegségükben, figyelmes jóságukban ezt a legtökéletesebb, jobban mondva zavartalan önzést, annyira megbujik, annyira más jelleget öltött…. És így tovább. – – Létezik ember önzés, hiúság és harag nélkül? – kérdezte tőlem nemrég valaki. Igaz, hogy a jóság öröme a legmagasabbrendű önzés igényét jellemzi…. és mégis. Jóság az, amely a másikra figyelni képtelen?
1943., április 1-én.
Természetes az, hogy az a jó nevelő, aki, miközben nevel, nevelődik.
Nem ismered eléggé? Akkor nem tudod megitélni. Túlságosan ismered? akkor sem tudod. Nem ismered annyira, mint én, aki túlságosan ismerem, tehát jobban tudod nálam megitélni, – ez a helyes mérték.
IV/20. Életmegvetés. Még most se tanúltad meg, hogy miből áll? Abból is áll, hogy nem kell túlbecsűlni, amit az ember elmulasztott, vagy nem jutott osztályrészéül.
A szenvedés inkább való nekem, mint az öröm.
Az ember…. végy többféle nyersanyagot: azok különbözőképen vegyűlhetnek, millióféleképen, ez igaz. S a legkülönbözőbb vegyületek és vegyületi színek jöhetnek létre…. de az alapanyagok azonosak, ez most már kétségtelen előttem. Egyforma adag önzés, hiuság, éhség, – nincsenek csodák a nap alatt, mindnyájan ebből állunk s e tényezők elvegyüléséből és reakcióiból.
Ha előre láttam volna…. illetve, hisz láttam is, csak nem mertem elhinni magamnak. – Egy egész életet így eltölteni? – jajongtam volna, – süket idegenségben? – S íme már el is telt és Istenemre mondom, csodálatos gyorsan. Mintha néminemű, kínos kis tusák lettek volna, – mennyi is lehetett az egész? Egy év, két év…. De nem annyi volt. A fáradtságomon érzem azért, hogy sokkal több.
Sétál s ha odanemillő göröngyöt lát a gyalogúton, félrelöki botjával. Ez a rendszeretet, már az öregúré, – érthetetlen, öreges gondosság. (Én)
Talán leírtam ide, talán nem, hogy mikor a „Tél” című versemet írtam, azt írtam, hogy a föld majd „lassú ütemben fordúl az Orion-csillagzat ködképe felé.” – Soha csillagászattal nem foglalkoztam. Ezt a nevet: „Orion-köd” hallottam persze, – de hogy télen a föld arrafelé fordúl, – sose hallottam. De ha igen, akkor is csoda, hogy felmerűlhetett ílyen pontossággal. Viszont sose tudtam erről, erre esküszöm. Aztán, mikor kész volt a vers, megnéztem persze az Oriont. Szóval igen: télen fordúl a föld arrafelé.
Egy álom (valakié:) Én kinn állok a balkonon s kinn áll a földszinten a cseléd s az álmodó. Azt akarják mondani nekem, hogy szép az idő, jőjjek ki a levegőre. De a feleségem nem ezt mondja nekem. Valami meredek lépcsőn fut egy kutya után, amely menekül előle. Végre eléri és megsimogatja a kutyát, (csak ezért futott utána, hogy ezt megtehesse) s máris fordúl vissza. Oldalvást gyerekek vannak s még azok is nevetik ezt az érthetetlen nekibuzdulását. Mert hisz olyan ez, mint egy action gratuite. A legkifejezőbb, legjellemzőbb álom, amelyet valaha hallottam. Az egész lény ki van benne fejezve. (S a nagy tevékenysége, amely lényegében nem érthető.)
Mindent kétszer él át: éjjel végigéli megint az egész napját. Rettenetes lehet.
Valami lehet szép esztétikai szempontból s ugyanekkor erkölcsi okokból csúnya. Rég tudom, csak azért jegyzem meg újra, mert dokumentálni lehet vele, hogy a szép és a jó nincs egy síkon. Példáúl: Osvát elbeszélése a nyomorgó, párisi fiatalemberről, aki a gazdag embertől kapott húsz frankos aranyon egy billiárd-művészt ment megnézni. Tetszik nekem a szuverenitása, de nem tudom helyeselni. – Sőt: W. S. egy igen snájdig, pattanós levelet írt nekem egy év előtt, olyan volt, mint mikor karikás-ostorral pattint az ember, – szóval e tekintetben szép volt, viszont ízléstelen volt, tehát még az esztétikai ítélet sem egyrétű: többféléből áll az is, amit szépnek mondunk.
1943., június 1-én.
Az egyikről: – nyeldeklő szemek. – A másikról: a szemei békés borjak. – Egy harmadikról: – Ennek is békés szemei vannak s nagyok, mint a szilvák. És a szíve gyökeréig nevet.
Osvátról: üszök volt, amely önmagát emészti. Parázs, amely mindig égni és égetni akar. Elek meséli, hogy utoljára a Garda-tónál nyaralt, – boldogtalanúl jött vissza pár nap múlva, hogy neki ködös az elméje: mert ott végre aludni tudott. S ő nem volt erre teremtve. Beteg volt tőle, hogy nem lehetett állandó munkában az agya.
Egy darabban ezt mondhatná egy hülye a halottakról: – ő és a gyapjú egy. – És újra meg újra: – ő és a gyapjú egy.
Landrock jobb név lett volna, mint Störr. Vagy: Aschenbakl.
Az oroszlán miután harminc kiló húst kitépett a bivalyból, otthagyja zsákmányát s csak másnap tér vissza hozzá. Csakhogy addigra rendesen megeszi előle a sok ingyenes vendég: sakál, hiéna, keselyűféle. Mármost mért nem marad ott s mért nem őrzi a közelből, mindaddig, amíg ő maga el nem fogyasztja? – Mindig éreztem, hogy ez így van rendjén, hogy szükségszerű elmennie zsákmányától, mihelyt telifalta magát, de csak ma éjjel sikerűlt végre kifejeznem, hogy mért ennyire szükségszerű? Mihelyt jóllakott, undorodik tőle, csak mért nem vesz erőt ezen az undorán, mikor tapasztalatból tudhatja, hogy holnap újra éhes lesz? Mert akkor azonnal megváltozna az élete: nem a zsákmány szolgál neki, hanem ő való arra, hogy a zsákmányt megegye. Feladattá, kötelességgé válna, – ő addig nem mozdulhat a dög mellől, amíg a négyszáz kilót fel nem falta. Már utálja s mégis ott kell maradnia s valahányszor elejt valamit, mindig. Mozdulatlanságra volna tehát kárhoztatva, kinos volna az egész élete, tűrhetetlen. – S az ember mindezt megteszi magával: íme az ész, az ökonomia hatása rajtunk, mint a kényszerneurózis egyik forrása.
Szemei oly kifejezéstelenek, mint egy pohár víz. (Gizi)
Mi mindent műveltem magammal! Testileg a leggyengébb voltam társaim közt s atlétává fejlesztettem magam, azt se feledjük.
Azt mondom hangosan: – üres volt az életem, egész fiatalkorom csupa keserüség volt – s nevetni tudnék, annyira nem hiszem el magamnak, hogy ez így volt. Pedig így volt. Ennyire idegenűl hatnak az emberre saját szavai. Mint mikor szegény Dezső azt mondta: – rákom van – és láttam rajta, hogy nevetni tudna, mert nem hiszi. Pedig rákja volt.
G.: – „Egy pillanattal előbb akarom tudni, hogy hogy fogok valamire reagálni, vagy hogy milyen leszek.” (Nem akar ostobán kiszolgáltatottja lenni a saját természetének. Azt akarja mondani neki: – hohó, én tudom, hogy milyen vagy.)
A fának is van kérge, mert, ha nem volna, meztelen állna, minden sérelem elevenébe vágna. Neked is kell tehát s ez a kéreg, vagy köpeny a közöny.
Pesszimizmus: azt is lehetne mondani egész egyszerűen, hogy ami az ember körűl van, az mind más természetű, mint ő maga. Mert mintha csak boszuságára teremtették volna, tették volna ide egy neki annyira érthetetlen, idegen, sőt ellenséges világba. Mert nemcsak az egoizmusa van sértve, mindennemű érzése, példáúl az igazságérzete is. S erre azt mondani, hogy az igazságosság vágya is csak egy magasabbrendű, önzés kifejezése…. próbáljuk ezt ki. Melyik önzésemnek érdeke, hogy példáúl megállapításokat tegyek önmagam ellen? – Az önzésed ama részének, amely él-hal az igazságért, – mondjuk, hogy ezt lehetne rá felelni. – Igen, csakhogy ez már az az önzés, amely kilépett önmagából, túltett önmagán s amit épp ezért, mert merőben ellentétes működésű és hatású, mint az önzés, már nem is lehet már annak nevezni. Minthogy ez az ember által elérhető legszélsőbb ellentéte, – ennél szélsőbb határát annak, ami nem önzés emberi lény nem is képes elérni. Olyan ez, mintha azt mondaná valaki: – éhes vagyok, tehát nem eszem. S ennek az önzetlenségnek se felel meg az, ami az ember körűl van, ha végkép erre az álláspontra tudna helyezkedni, akkor is pórúl járna vele, mert az igazságérzete számára is idegen ez a világ. Akkor pedig minek van itt az ember, ha egyetlen porcikája se tudja itt otthon érezni magát.
Ide-oda csúszkál a szőnyegen a lábával és nézi a lábait: a lelki zavar kifejezése.
Tetű egye meg a szívedet! – cigány-átkozódás lehetne.
A nők nem alkalmasok arra, hogy férfiakkal együttéljenek. Hogy mire alkalmasok? A fene tudja.
Schwarz kisasszony: semmmilyen lényeges tulajdonsága nincs, csak az, hogy egy nővére van, akiért él-hal.
Vizsgáld csak meg magad még jobban: – kit szerettél fiatalságodban? Igaz, meg volt benned a meghatottságra való hajlam, ez kétségtelen s hogy szeretted volna szeretni az anyádat, (így-úgy nyílván szeretted is!) – O-t is, D-t is, J. E.-t is nyílván, Pistát is, Misit is…. de a valódi szeretet csak Gaál tanár urat illette s utólag Héczey nénit és Zsemle Borcsát…. s ennyi az egész. – Továbbá: csakugyan szívesen adtál, ha kértek tőled? Adtál, ez igaz, sokkal többet mint mások neked, többet, mint amit másoknál láttál, hogy adnak… s igaz, hogy el is keserítettek, de csakugyan oly bőkezű hajlamú vagy-e, mint Liszt Ferenc volt, mondjuk, – az-e az elemed, hogy adj? ezt vizsgáld meg. Szeretsz adni nagyon, ez igaz, de megköt, elkeserít közben a magadért való félelem, – azt állítod, hogy boldogabban tudnál adni, ha egyszer, végre valamelyes biztonságban érezhetnéd magad, szóval, ha biztosan tudnád, hogy van miből, – de hányan vannak olyanok, akik ezt érezhetik? S ha mind erre várna? – – S milyen indulatos is vagy még mindig, – mihelyt alkalmad van rá, az vagy. Úgy látszik tehát, hogy van benned valami helyeslés erre vonatkozólag, hogy így kell, különben nem kapnál úgy az alkalmakon, – vagy rossz vagy talán? Szeretsz embertársaiddal keményen bánni s ez csak ilyenkor derűl ki?
Saját életúntságának hősi előadója.
Rózsika: nyomtalan lény. (Nem tud nyomot hagyni.) – Különben derűt keltő, ez igaz, nemhogy terhelné az ember lelkét, de megkönnyíti.
Az én életem nem volt élet, ezt se feledjük. Hogy gyerekkorom a pokol, fiatalságom semmiféle nem volt s a férfikoromról semmit se beszéljünk…. S most itt az öregség és én épp ezért, mert nincs múltam, nem tudom, hogy mit csináljak vele. Valami agitativ, tűrhetetlen nyugtalanság volt eddig bennem, – csak zakatolni, mindig csinálni valamit, hogy magamra ne kelljen gondolnom soha…. s most ez is megszűnt, lomhán tespedek s erőt vesz rajtam, ami elől mindig bújtam: a végső kétségbeesés. – – Az a pár munkám, amelyet csináltam: mindenem, egyebem nincs, ebből álltam.
Sajgás: ebből áll s úgy látszik, errevaló az egész.
Ha felboncolod, biztos lehetsz, hogy benne találod a máját, a gyomrát, a szivét, – de a gondolatai? Soha, senki ki nem veheti belőle, csak a hipnotizőr! Gondold meg, hogy tehát a hipnózis micsoda hatalom!
Ne mulaszd el ezt a nyarat is, – mondom magamnak. Érdekes: hogy átaludnod a nyarat, bűnnek érzed s a telet, – természetesnek. A nyár napjait úgy számontartod, mint a zsugori, mert becsesek neked s csak télen mersz úgy élni, ahogy az élet természete megköveteli, – könnyelműen, mitse törődve az idők múlásával…
Hazudik, – aztán sír, zokog: az egész élete benne reszket a zokogásában s úgy esküszik meg rá s egész szenvedő szíve minden erejével, hogy nem hazudott. S ha még ekkor is kételkedel benne, akkor már szentséget sértesz, a benne küzködő ártatlan gyermeket alázod meg…. egyszóval: más ő most, mikor esküszik rá, hogy nem hazudott, mint mikor megtette, ezt vedd észbe, – vagyis: hogy semmiféle igazságod nincs olyan, amely statikus érték volna, hanem igenis, minden mozgásban levő és változó, ami benned és körülötted van.
1943., augusztus 1-én.
„Ezt az életet már annálfogva se lehet kijavítani, mert hisz az épp a lényege, hogy ne legyen és ne lehessen jobb, mint amilyen.” (Gizi)
Dohányzás: Mint minden, amit az ember egy életen át csinál, ez is oly mértékben szervűl az életével, hogy alig is tudja már megmondani, miből áll, vagy mi jelentősége van számára? Mert mondani se kell, hogy nem épp a nikotin teszi, – hogy ezer összetevője van, hogy az ember hiába is próbálja elemeire bontani azt az egyöntetű és egész életére szóló beidegzést, amit evvel az egyszerű szóval fejez ki, hogy „dohányos vagyok”. Nagyon embernek való mesterség ez, úgy látszik, különben nem terjedhetett volna el ilyen mértékben, – dohányfüst és emberideg valamely végzetesen közeli rokonságban lehetnek egymással, ezt bizonyítják az eszkimók épp úgy, mint Afrika törpéi, akik mihelyt megkóstolják, bolondjaivá lesznek azonnal. – Hátmég, aki egy életen át gyakorolta, hogy annak mit jelent! A cigarettaszelence kattanása s a finoman elkészített cigaretták eleganciája, – a rágyújtás megszokott akciója s a füst költői gomolygása a feje körűl s mindaz, ami még vele jár s körülötte tenyészik: a szipkáival és gyújtóival való vesződség…. magáról a nikotin szomjú öröméről már nem is szólván. Nekem, mondhatom, az életem felét tette ki öregkoromban s most elvették. – Azt, hogy a cigaretta sosem elégít ki, mindig mondtam, – miből álltak tehát az örömei? Úgy látszik semmi másból, mint abból az illúzióból, hogy, ha rá fogok gyújtani, jobban fogom érezni magam s ez az, ami sose hagyta el az embert, mert ez az illúziója mindig megmaradt és ha sose ízlett is a cigaretta, akkor is. Ha megátkozta előző nap, másnap reggel mégis ugyanavval a boldog reménnyel gyújtott rá – s nem kincset ér ez, nem mindent megér az ilyesmi, ha állandóan ott van a kezedügyében valamid, amihez folyamodhatsz, amiben reménykedhetel, – nem kellene még sokkal jobban megbecsűlnötök Istennek ezt a remek adományát? Az élet csupa szenvedés, csúnya vergődés az egész és még sokkal csúnyább volna, ha nem találták volna fel a dohányzást, ezt biztosan merem állítani. – S minthogy az öregkor élvezőképessége olyannyira lecsökken…. mert miből áll az öregedés? Külső jele mindenekelőtt a helyváltoztatás nagy megnehezülése s ami a szivedet illeti: hogy nem szerez már neki semmi sem örömet e szép világon – s így a dohány sem. Nekem már sohasem ízlett, még étkezés után sem. Köhögtetett, állandó hurutot okozott s nagy szenvedést az ereim miatt s mégcsak örömöm se telt benne soha – és mégis, azt állítom, hogy ez a vesződség, ez az óhaj, a gusztálása, a vele való állandó próbálkozás tette ki az életem javát: hogy volt valami, ami még foglalkoztatott ezen a világon, ami állandóan lekötötte a figyelmemet és mindig életörömöt igért. – S mondhatom, nagy hiány és inség maradt utána, – nemcsak a nikotin-szomjuság s a garatnak inzultusra való beidegződése miatt, mert e testi ingerek krízisei aránylag rövid ideig tartanak, (nagy szomjusággal járnak ugyan, de hamar érnek csúcspontot,) – hanem főként az ebben a baj, hogy az ember nem érti, minek él? Minek menjen vendégségbe, ha majd ott se cigarettázhat? És minek az ilyennek a főnyeremény? Mert mit vegyen magának egy öreg ember, ha még cigarettát sem?
Mi a misztérium? A nemi aktus példáúl oly egyszerű valami, nem létezik ennél egyszerűbb és mégse győzöl csodálkozni felette, – egy életen át álmélkodol, hogy hát hogy is lehetséges ez? Csakugyan ebből áll? ez légyen igazán a szerelem célja és kulminációja? S a gépiessége, ősi vadsága az eszes emberi lénynyel hogy fér össze? Egyszóval mi a misztérium? Minden, amiben hajlandó vagy elmélyedni. S ha most ehhez még ez a valami ilyen monumentálisan, elementárisan egyszerű jelenség is, akkor még alkalmasabb rá, hogy barlangok és hegyek titkos kultuszának legfőbb misztériumává legyen.
1943., szeptember 1-én.
IX/9. Mire sírba kerülök, mégiscsak megtudok magamról egyet s mást. Így példáúl, hogy én: gyorsan könnyező és egyre érzelmesebb öregur csakugyan milyen kegyetlen és gonoszérzésű is vagyok voltakép. Egy kis macska volt ma az ölemben, – igaz, én szeretettel vettem fel és szeretni akartam, de a kis kandúr vad volt, makrancos, magának való, semmi jó szó nem hatott rá, karmolt és harapott, ez is igaz. No de aztán hajrá! hogy micsoda szörnyű gyönyörök szabadultak fel bennem és kezdték el bizsergetni a szivem táját! – rettenetes gyönyör volt: agyon akartam verni mindenáron…. ilyesmi még nem is volt velem eddig! Ilyen nyers őszinteségében még sosem nyilatkozott meg a természetem, – a bennem szunnyadó bestialitás. No most végre kiderűl, ki vagy és ki voltál, – gondoltam én. Mert a kegyetlenség öröme, a szív körűl bizsergő kéje mámora, egész meglepően, megrázóan nagy volt. – Ime én, aki a legyet is sajnáltam eddig s képtelen voltam megölni. Igaz feldühített s ez a düh öröme is lehetett és mégse értem, hogy volt lehetséges? Majdnem agyonvertem, – minthogy semmikép nem akart megszelidűlni, – vissza kellett tartanom magam, hogy agyon ne verjem. S ha most visszanézek: agyonverős dühkitöréseimet is szükségszerűbbeknek érzem, azt, hogy időnként egyeseket agyon kellett vernem a szavaimmal, egyszóval: időnkénti tombolásaimat. A Marika iránt való rosszindulatom is így, ennek számbavétele után más világítást nyer, – most már mégiscsak igazi kegyetlenségnek kell minősítenem…. s ugyanígy gyerekkorom egy szörnyű emlékét, mikor egy kiskutyát odavertem… – no lám, kezdi magát a természetem egészen igazolni, bemutatni: – ki fog derűlni a végén, hogy igazi szeretetre nem is voltam képes talán, hogy az igazi mindig ez volt bennem: a gyilkos vadság öröme. Rendben van, ez se baj ma már, fődolog, hogy a végét járjuk. – – S mily furcsa, hogy ez derűl ki rólam, aki nyomorgó kutyákon sírtam az utcán, aki beteg állatokat szedtem fel és vittem haza…. – lehetetlen tehát, hogy ez legyen az alaptermészetem, vagy hogy csakis ebből álljak, annál kevésbbé, mert, ha nyugodt vagyok, sosincs bennem ilyesmi: gyilkos, vagy kínzásra irányuló vágy, muszáj tehát, hogy a düh dala, az indulat édessége váltotta át, vagy segített átváltani bennem a jóindulatot ezzé a féktelen gyalázatossággá. Gizi azt mondta erre: – „úgy látszik ez, (vagyis a tanár úr mivolta) a végső határa annak, ami e téren lehetséges: csak ennyire vagyunk képesek száműzni magunkban a bestialitásunkat s ha már ez ennyire sikerűlt, akkor viszont lehetetlen, elképzelhetetlen, hogy legalább ilyen kitörései időnként ne lennének”…. – S ez a szó mégiscsak megnyugtatott valamelyest. – – Ugyanő később: – „Különben is oly kevés és oly gyenge hangsúlyú s erőtlen megnyilatkozás az, amellyel a szeretetünk megnyílvánúl, hogy szinte szükségszerű is, hogy átfordúljon az erőteljesebb és megrázóbb rosszindulat akcentusává.” (A legokosabb női lény, akit eddig az életben láttam.)
„Ha békén hagyja az ember, ha szabadon engedi lenni és érvényesűlni, akkor rögtön fölényessé válik, tehát egyátalában nem ártatlan – de mihelyt bünteti az ember ezért, akkor nyomban azzá válik megint: tökéletesen ártatlanná.” (Gizi)
„Hogy valaki a dolgok végső stádiumával mindig tisztában legyen s a középső stádiuma iránt mindig ilyen tompa figyelmű és érzéketlen, – az lehetetlen, az elképzelhetetlen. Valami hibának kell tehát lenni e fölényes életszemlélet mögött.” (Gizi)
Gizi: „Micsoda szemtelenség az ilyenfokú kényelem, hogy valaki még azt se tartsa szükségesnek, hogy megösmertesse magát az élettársával.”
A káröröm fejezeteiben már megállapítottam, hogy nem tekinthető csupa becstelenségnek, ha annak örülök, hogy egy becstelen ember kitörte a nyakát, – sőt, hogy: nem is volnék igaz ember, ha nem örűlnék neki…. S most, ha nem is ugyanezt, de hasonlót kell felírnom az irígységről is. Mert vedd ezt: valaki hetven éves korában visszatekintve azt mondja: – szép volt, – vagy harmincnyolc éves korában valaki más, mikor a frontra megy: – én mindeddig, az elsőtől az utolsó napomig boldogan éltem, – vagy azt hallod, hogy valakit huszonöt éves korában nyílvános, rendes tanárnak hívnak meg a Columbia-egyetemre s ő mindjárt el is viszi magával, akibe gyerekkora óta halálosan szerelmes…. nem természetes-e, ha erre azt kérdezi az ember: – hát hogy van ez, a fene egye meg, csak én vagyok megátkozva? – csak az én életemről van megírva, hogy csupa szenvedés legyen? ezek sose törik ki a nyakukat? – nem természetes-e a szenvedő ember méltatlankodása? S nem volna-e hamis, sőt ellenszenves gesztus, ha lehajtaná a fejét s azt mondaná erre, lázadó keserűség nélkül: – így van rólam megírva, tehát így van jól: hogy egyesek boldogúljanak, én pedig boldogtalan legyek. – Útálnám, ha ennyire méltányolni tudná a sors szemtelenségeit.
Hát nem kettős a lélek? Azt felelte az orvosok intő szavára: – Ugyan doktor úr, hova gondol, dehogy hagyom én abba a dohányzást! Legfeljebb néhány évig tovább leszek halott. – S csakugyan tovább dohányzott s csakugyan megrövidítette vele az életét. Egyszóval: csakugyan fölényes volt a viselkedése az életével szemben, az életmegvetése őszinte s a halállal szemben való bátorsága bölcsességre valló. S ezzel szemben viszont: kicsinyes volt, undokúl hiú, szépelgő, aki nagyon vigyázott arra, hogy a kávéház pincérei őt szolgálják ki először, hogy mindenki őt nézze, ha végigmegy az utcán s hogy őt tartsák a legmagyarabb s legnemesebb félzsidónak és így tovább, amit akartok. Tökfej volt, ordenáré éjszakai fráter s amellett, mondom, ilyen őszintén fölényes, – de mit is akarok én mindevvel mondani most? Hogy muszáj is volt ilyen közönségesnek lennie ahhoz, hogy élve maradjon. A pincérek tiszteletén gondolkodnia meg ilyesmit. Mert aki a végső okosságánál akarna maradni, annak már alig is lehet élnie. – Magam is hányszor mondom magamnak: – a gondolataim végén vagyok, vagyis: nem érdekel már a gondolat sem… – és ez így is van s akkor megsért valaki, vagy elvesztek húsz pengőt valahol s az ebből eredő bánat kicsinyessége megment megint az élet számára.
A specializálódásnak jót tesz, ha az ember általános intelligenciája gyenge. Az orvosnak is jót tesz, ha nem nagyon okos, a festőnek, muzsikusnak, sőt irónak is. Egyszóval: a szakembernek csak javára van, ha minden egyébben gyenge…. csak van aztán persze minde munkáknak egy magasabb foka, mikor már nem szakember valaki. Shakespeare példáúl nem az, de Móricz Zsigmond igen, – milyen furcsa! Mélyen átérzem e percben, hogy Móricz csakugyan az.
„Gondolkodás: sajátmagamat fogom meg a hajamnál fogva s húzom ki a mocsárból.” (Klári)
Bergsonról ma azt hallottam, hogy halála előtt pár évvel nagy katólikus lett szivében, s át is akart térni, mikor hirtelen észbe kapott, hogy ez most nem volna szép, ebben a nagy nyomorában otthagyni a zsidóságot…. (mit szólsz, mire rá nem jött!) – ezért hát mégse tért ki, de tovább is nagy katólikus maradt szivében s végűl is nagy lelki konvulzióiban úgy határozott, hogy őt kétféle pap temesse: egy zsidó és egy katólikus…. Eddig a történet. Mármost hogy van ez? azt kérdezem, – filozófus is lehet ostoba? Aki egész életében az eszét tornáztatta? Úgy látszik, igen. Hogy esze az absztrakciók eszközévé válhatik s még arra is alkalmatlanná lesz, hogy két tetűről ítéletet mondjon. Szóval: ítéletképtelen szamárrá lehet a bölcs, akinek sem az ízlésében, (amely szintén az okosság eleme,) sem a jellemében megbízni nem lehet.
Gizi rólam: – „Az emberek az íly mértékű nyíltsággal szemben teljesen érthetetlenűl állnak, képtelenek azt megközelíteni.” (Ez utolsó szó azért tetszik nekem oly nagyon, mert ennek a geniális kölöknek sokrétű gondolkodását jól mutatja: a nyíltság arravaló volna s az ember hajlandó is azt hinni róla, hogy a többiek közeledését megkönnyíti, holott éppen fordítva is történhet: elriasztja őket, minthogy az affektációhoz és kendőzöttséghez jobban hozzá vannak szokva.)
A buchta-leány. Ma reggel, nyílván még a félálom behatása alatt a következőket gondoltam: – hogy J. E., akivel gondolatban az életem javát töltöttem el, voltaképen egy buchta-leány volt, vagyis aki a délutáni kávé mellett űlt, mialatt buchtákat ettem és azt mondta mindenre: – no nem igaz, Milán? – És erőszakos vídámsággal nevetett. S hogy ez a lány nem volt alkalmas arra, hogy valakinek az egész életét betöltse, legalább is, az enyimét nem. Továbbá, még azt is gondoltam, hogy az egész vele való dolgom így is, ilyen egyszerűen is felfogható. – S ez utóbbi fontos szó, mert micsoda fordulatot adhatott volna valamikor az elmének ez a formula…. minthogy formulákon tudvalevőleg rengeteg múlik. Valahányszor eszembe jutott volna, azt mondtam volna magamnak: – a buchta-leány s felhangzott volna bennem erőszakos és kicsit dúrva nevetése…. S kiderűlt volna, hogy ez az egész nagy, életet betöltő, bonyolúlt űgy csakugyan ilyen egyszerűen is felfogható.
Aminthogy azt is mondtam ma magamnak: – minek mindenen annyit töprenkedni, hogy csakugyan úgy van-e és nem tévedek-e? Azt is mondhatnám példáúl, hogy, – úgy látszik, – Gizike kicsit túlélesen figyel s ennélfogva ítéletei is gyakran túlélesek…. mások ezzel tökéletesen beérik, nem firtatják a dolog mélyebben fekvő igazságát s igazuk is van, mert hisz úgyse lehet vele eljutni sehova. Mért ne lehetne nekem ez a benyomásom? S hogy aztán így van-e, nem-e? – Gizike, úgy látszik, túlélesen figyel: ugyanilyen az emberek mindennemű ítélete, vagy legalább is javarészt… s hogy aztán csakugyan úgy van-e? Az ember vállatvon: – nem tudhatok mindent egész határozottan, – feleli a kérdezőnek.
– Tanúljon meg, kisasszony, a semmivel szembenézni, vagyis gondolja meg, hogy ez az egész a semmiben forog s végtelenűl, hogy célja nincs és értelme nincs, hogy tehát, ha az egésznek nincs értelme, akkor a részletei se lehetnek e tekintetben többetmondóak. S miután ezt jól átgondolta, legyen tovább is praktikus hajlamú. Nagyon helyes, én is az vagyok, csak épp, hogy az előbbieket sosem eresztem el szem elől.
Gaál Mózes, mint hallom, gyakran emlegette, hogy a tanítványa voltam és büszke rám…. de, ha összekerűltem vele, gúnyos, arrogáns észrevételeket tett arra, hogy író vagyok. Vagyis: a feleségének mondogatta, hogy büszke rám, nekem a világért nem, minthogy ebben a tetves életben a világért nem történik valami úgy, ahogy kell, hogy az eső pontosan odaessen, ahol szükség van rá, vagy hogy az emberben feloldassék valami fájdalom, hogy elégtétel adassék neki, – azt nem, a világért sem.
És végül: az egésznek irrealitását mi se jellemzi jobban, mint hogy kűzdesz fiatalságodban s megalázkodol. S aztán minden erődet megfeszítve dolgozol egy életen át: az a keserű erő hajt: meg akarod mutatni, be akarod bizonyítani azoknak, akik előtt meg kellett alázkodnod, hogy rosszúl bántak veled – s mire elérnél odáig, nincsenek itt, rég meghaltak. Ha Szájbélyt veszem, vagy Kanpurszkyt, vagy Móricz Zsigmondot, vagy Osvátot, vagy anyámat, egyik sincs már itt, kinek fogok hát bizonyítani? Idegeneknek, akikhez semmi közöm. S ha kiderűlne, hogy csakugyan jó gondolkodó voltam…. mikor derűlhet ez ki? Ötven év múlva, föltéve, hogy a naplóim kiadásához csakugyan eljutok, akkor majd kinek mondjam meg a sírban, amit oly nagyon akartam, hogy hogy mertél te velem beszélni valamikor? – – – Ezért olyan mindennél többet érő ajándék az, amiben a zenészeknek és matematikusoknak van részük: hogy fiatalon, erőik és szenvedélyeik teljében juthatnak el oda…. hova? Az elégtételükig. S mit ér ez akkor is? Semmit. Mert akkor is nem úgy jön és nem onnan, akitől és ahogyan kéne s ha igen: azon veszed észre magad, hogy rég nem érdekel már az egész ember: mert hisz alázatos és buta mosolya van – és ennek akartam én tetszeni? – gondolod magadban keserűn. Minthogy így van itt berendezve az egész.
Most jövök rá, hogy a primitiv embert rendesen az jellemzi, hogy csupa hazugságból áll. Minthogy képtelen máskép elintézni magában a benne levő állatot. (J.E. is!)
Bach: a mértékletesség lángesze. (Néha s máskor viszont: a meggyőző erő matadorja. S olyasmiről győz meg, amiről nem is lehetünk meggyőződve.)
Valami, aminek nincsenek részletei, az nem lehet szép.
Ebben a szobában egyetlen tárgy se tudja azt, hogy ő van…. az asztalterítőnek példáúl fogalma sincs róla, hogy ő egy barna asztalon létezik s rajta vázában rózsák, vagy hogy a nap besüt a szobába… Húnyd le a szemed, és gondold el, hogy ennek a szobának elrendezettségéről, szineiről, fényeiről, amelyek pedig mind oly evidensek, itt e szobában egyetlen tárgynak se lehet fogalma, hogy a vánkosod kék színeit kívüled itt semmi se látja, csakis te figyelheted, mert ez csak néked van megadva…. Ha ezt jól átgondoltad, akkor, – az az érzésem: mintha némineműleg máskép kezdenéd felfogni a létezést.
Vivaldi-Bach: az akadályozottsága oly remek.
Kár, hogy nem láthatlak álmomban is!
Mi itt a sors? Hogy nemcsak az embernek kell meghalnia, hanem minden szépségének és tudásának is. Ezt vedd véglegesen észbe.
– Mi csakugyan ilyenek vagyunk híveim, hogy hajunk egy fodorintott tincse fontosabb nékünk, mint a mások egész élete. Azt mondtam Havasnénak, hogy egyik jóbarátnője halálosan beteg, mert ha csakugyan intentiósus tremor-ja van…. Amire Havasné: – ejnye, hát ilyen rossz véleménnyel van rólam Berény Róbert? (Mert előzőleg arról is szó volt, hogy Berény nem sokra tartja képzőművészeti kultúráját.) – Ez nagyon rendben van, – mondtam néki; – mi ilyenek vagyunk… csak aki ezt nem szégyelli és nem igyekszik magában minden erejével s még hazugságok árán is korrigálni, az egy állat.
Az erkölcsi érzékünkhöz nem az okoskodások bizonytalan útján jutunk el, hívem. Sokkal biztosabb útja van: a szivünkre kell hallgatnunk, arra a bizonyos legbelsőbb hangra, amely bennünk mindig meg szokott szólalni s éppen abban a percben, mikor szükségünk van rá, hogy útbaigazítson. Nincs ennél pontosabb és megbízhatóbb őrző e világon. – Példáúl: – kérdezd meg egy gyermektől, hogy kit sajnál jobban? azt a harcost-e, aki elesett a csatában, vagy azt a kiközösített nyomorúltat-e, akit fegyver nélkül kűldtek ki a gránátok elébe? – A bestialitás táborában ma ezt szokták mondani: – nincs külön részvétem a zsidók számára. Akik a csatában elesnek, épp úgy elpusztúlnak, mint a munkaszolgálatosok. – Akkor hát azt is lehetne mondani egy rablógyilkosság után is példáúl: – igaz, ennek az embernek felszúrták a hasát, no de olyan rettenetes ez csakugyan? – Menjen el uraságod a sebészeti, vagy szülészeti klinikákra: ott számos olyan embert fog látni, aki megkéselve hal meg. – – – Vagy külön részvétünk volt-e a zsidók számára a 14-es háborúban? Akkor talán a zsidó sebesűlteket jobban sajnáltam? Micsoda szemtelenség ezt feltételezni rólam.
1943., november 1-én.
Az előbbi példázat még azt is jól illusztrálja, hogy mennyire csínján kell bánni a logikával: hogy egy pici kis eltérés a helyes következtetések útjáról mire vezethet? Hogy tehát egy buta, vagy rosszhiszemű ember, ha jó szónok, hogy megbutíthat egy egész világot. Minthogy az előbbi kijelentés egész jól is hangzik: – nincs külön részvétem a zsidók számára. Aki fegyver nélkül, védtelenűl hal meg, vagy éhhalál következtében, annak a sorsa nem rosszabb, mint aki fegyverrel a kezében halt meg. Halál, az halál. Hol itt a logikai hiba? Ott, hogy ugyanazt teszi, mint aki nullával kezd számolni a matematikában s egész csodálatos eredményeket hoz ki s az ember észre se veszi, hol a csalafintaság? Aki a halált viszi bele az okoskodásaiba, ugyanezt teszi. Halál, az halál, – azt mondja. Csak épp azt akarja kilopni az egészből, ami számunkra, emberek számára a legfontosabb ilyenkor, hogy megkérdezzük, hogy halt meg valaki? Igazságos volt-e a dolog s okvetlen meg kellett-e halnia? Mert hisz ha ezt nem kérdeznők, akkor nem volna megsértve az igazságérzetünk az özvegyek és árvák legyilkolásakor sem, akkor talán bíróságokat se létesítenénk s nem haragudnánk a rossz orvosokra sem oly nagyon, akik tudatlanságukkal pusztítanak el egy beteget. Halál, az halál, – mondanók erre is.
Mit is gondoltam én valaha arról, hogy a szimmetrikus emberi szervezet asszimétriája, (példáúl a szív baloldali elhelyezkedése) szükségszerű? Hogy milyen unalmas is volna a tiszta szimmétria! Mélyen átéreztem, hogy épp ez az asszimetrikus ellentmondás teszi erőteljesebbé a szimmétriát is…. s hogy így a dolog az élet természetének megfelelőbb: a szimmétriára törő erő maga alá akarta gyűrni a legellentétesebb s neki ellentmondó elemeket és ez sikerűlt is, de mégsem egészen: a kűzdelem örök emléke az az ellentmondás, amely az ilyen remanens asszimétriában megmaradt. S így tehát mind a kettő megvan most az ember szervezetében: a szabályosság és szabálytalanság is!
Hogy milyen szép és tiszta ez a gondolat! és milyen szépen végigvezethető! – Az oroszlán nem sajnálja a borjút, mikor széttépi, sőt a természet dühöt tett belé, mintegy kegyetlensége indokolásáúl. S az ember sajnálja, de azért széttépi, kénytelen vele, – s ez a kettőssége végig vonúl az egész életén: ez az ellentmondás jellemzi az embert. Háború van, milliók pusztúlnak el s egy ember élete miatt ugyanekkor öt orvos tanácskozik egy kórházi szobában…. az elmebetegeket is ápoljuk és őrizzük ugyanekkor…. – mert ha nem volna meg ez a biztonságunk saját társadalmunkon belűl, ha itt is könnyedén irtanók egymást, előállna újra a természet eredeti, ellentmondás nélküli állapota bennünk: hogy aki bírja, marja, hogy az erősebb győz s a gyengébbnek pusztúlnia kell. Csakhogy minket épp a saját elgyengülésünktől való félelmünk is késztetett az erkölcsi törvény létrehozatalára: minthogy vannak korszakok az életünkben, mikor mindnyájan védelemre szorulunk, – a gyerekkorunk is ilyen volt s később mikor betegek voltunk vagy majd ha megöregszünk…. márpedig egyszerű a dolog: ha ettől eltekintenénk, megint az ősállapot állna elő, ugyanaz a védtelen helyzetünk, amely ellen kűzdöttünk. Ezért gyalázat a háború szörnyűségeire hivatkoznotok, mikor embertársaitokkal kegyetlenkedtek, mondván, hogy: – hát a háború? az nem szörnyű?
Vallomás: nem akarja, hogy nevetségessé váljon vele, tehát nevetségesen mondja el.
A gyereknek, ahhoz hogy egyen, kinyitott esernyővel kell sétálniok a szobában: apjának, anyjának, az egész családnak. Ilyet se tud író kitalálni! Csak az élet, csak az élet!
1943., december 1-én.
A legkétségbeesettebb gondolatok mélyén egy állandó dallam huzódik. Valaki azt énekli duhajúl: „sárga recece.” – Majd megint: „Ihaj lé, de tyuhaj lé, sárga ece-rece-vica, sárga recece.” S így végtelenűl.
Az öregség sértett királyhoz hasonló.
Fölveszi a gyereket és átöleli s úgy ráhajtja szőke fejét… S mintha aludna a boldogságtól.
Féltékenynek lenni? Igen. De rosszakaratú cselekedetre vetemedni emiatt, az már disznóság. (Ebben vagy ember, hogy nem teszed, – mit nem? Az érzést nem engeded meg magadnak? Ostobaság. Féltés nélkül nincs élet. Csakhogy megbírálod magadban az érzést és kordába fogod ingerét, – ebből kell állnod.)
A köszörűsök a legnagyobb bitangok.
Sem az öregség tekintélyét, sem a fiatalság szemtelenségét nem lehet kitartani.
Intermittáló butaságban szenved s valahányszor ostoba, mindig meg is van sértve, hogy ezt észreveszik.
Gizi: „Olyan rettenetesen undorodom tőle, hogy időnként el kell mennem megnézni.”
Párbeszéd: – Mert butasággal és gonoszsággal vagyunk körűlvéve édes gyermekem. – Akkor minek hozott a világra édesanyám?
Abba kellett hagynom az ember szervezetéről szóló könyv olvasását. Mert egész beleőrűltem a részletekbe. De nem is jól mondom: a funkciók milliónyinak számontartásába s abba, hogy az egység kezdett egészen eltűnni a szemem elől. S ez az, amit nem lehet kitartani: mikor az ember azért kezdi nem érteni az egészet, mert annyira ismeri a részleteit.
Hiába magyarázol, – ezt végre vésd az eszedbe és a szivedbe. Megpróbáltam ezerszer és ezerfélekép, – azt mondom E-nek: ez meg ez a hiba köztünk. De mintha egy sziklának beszélnél. Csodálkozva néz rám, nem érti a dolgot és egy betűt nem hisz az egészből. – Mondd egy szolgálónak akár, hogy dúrva, vagy tapintatlan, vagy akármit… Havasnak, hogy túlbiztos a dolgában, sőt arrogáns is… egy szót nem fog elhinni neked, ha a lelkedet teszed is ki az asztalra.
Kóstoló ez, a mindenit neki. Az ember belekóstol és odébbáll.
Teremteni és megszüntetni, aztán újra: teremteni és megszüntetni és így tovább végtelenűl, végtelen kegyelemben és határtalan kegyetlenséggel, – vajjon olyasmi-e ez, amit megérthet, elfogadhat és helyeselhet az ember? Aminek célját láthatná és aminek örűlhetne? (Egyszerű kérdések.)
– Kerűlj beljebb szivem, kerűlj beljebb… – ebből áll. Aztán ebből: – Takarodj szivem, takarodj.
Sajátságos vagyok én ebben is! Mintha életbevágó csalódás ért volna, úgy csodálkozom még most is a barátaim butaságán.
Rendkívűl fontos tétel, az egész élet erkölcsi magatartását szabályozó: – Még a vonat füstje látszott, mikor a Rezső szotykája így szólt hozzám a villamoson: – Érzelmeket nem lehet jégre tenni. (Vagyis, hogy ő el fogja bizony felejteni Rezsőt.) Rendben van, ez így van, az embernek ezt tudomásúl kell vennie önmagáról, mert, ha mást hazudik magának, ebből undok hazudozások jönnek ki seregestül, továbbiak, – mindez így igaz. De hogy az ember ezt, hogy ez benne, nála így van, ne szégyelje? És önmaga előtt is, hanem, hogy a pszychoanalyzis szent nevében rögtön belemenjen, – ez az ami oly undorítóan ostoba bennetek modern kultúr-tehenek! – Mert ha az ember ezt nem szégyelli, akkor állat. Vagyis és tehát: tudd meg, hogy állat vagy, evvel jőjj tisztába, de rösteld, hadakozzál ellene, ez a feladatod e világon kultúr-tehén és kultúr-tehenek tanítója: Dr. H. I.!
Éltem egy ideig és ennyi az egész, többre nincs szükség.
1944., január 1-én.
A nem élőknek mindegy. Hogy a cimberek és teutonok vitájában ki győzött? hogy megtorolták-e a tömeg-mészárlásokat, vagy hogy ez, vagy az a fáraó megkapta-e a magáét kegyetlenségéért, ez ma már engem, egyelőre még életbenlevőt sem érdekel, hátmég őket, akik már nincsenek. S ha most az ellenségek egyike győz s berendezi tetszése szerint a világot…. Istenem! emberek helyén emberek lesznek, egyik helyén a másik s ennyi az egész. Ugyanolyan küzdő vitázó társadalmak maradnak…. az egyik elnevezte magát cimbernek s lemészárolja a teutonokat s egy kis távlatból, már csekély távlatból is mit jelent ez? Hogy emberek voltak eddig is a földön és most is azok vannak, a mészárlások után. Mert az a kis különbség, hogy ilyenek-e, vagy olyanok? mit tesz az már kis távlatból is?
Ez a halál éve, érzem.
1944., március 15-dikén.
Ma már én is azt mondom, hogy ki kellett irtani a zsidókat. Mert ezt a sorsot! Gázkamrákról hallok, Drezda mellettiekről, ahova elvitték őket meghalni egyetlen ember akaratából. És itt? A hazájukban megvetették és űldözték őket s most bejönnek ide a szövetséges barátai ennek az országnak s mint a legfőbb, kiirtandó ellenségnek esnek neki a zsidóknak. Egyik rémületből a másikba, egy még sokkal nagyobba. Mint az űzött vad, – mindenütt. Mindenki vadja, szabad prédája, bitangja s kíméleti ideje nincs. Minek ennek lenni. Oh csak már túl volnék azon a percen. De túlleszek, rövidesen, most már biztosan tudom.
A természet embereket hozott létre s ami itt van, nem embernek való. – A halál jár nyomukban, egy szóval jótevők! Mert hisz elképzelhetetlen, hogy a természet teremtményeinek semmi jót ne tartogatna a halálban, ha oly mértéktelenűl öl. Akkor lehetetlen volna, hogy fiatalemberek százezrével hulljanak el, olyanok, akik még meg se kóstolták az életet. Szóval jóság van ebben, azt kell hinnem, mert mást nem gondolhatok erről, – nem lehet az, hogy rossz a halál…. mintha jóvá akarná tenni vele szörnyű ajándékát, az életet: olyan benyomást tesz rám a természet mértéktelen, állandó, kíméletlen pusztításaival. – S mi baj van abban csakugyan, ha egyszer végre tovább fogok aludni, mint ahogy szoktam?
Egy levelemből: S ami mármost rámfogott nagyságom bölcsességét illeti, – valaki néhány év előtt azzal a kérdéssel fordúlt hozzám, hogy mégiscsak nékem, aki annyi mindent gondoltam már össze és keresztül-kasúl, hogy nekem mi a véleményem egyrészt a halálról, másrészt a szerelemről, hogy hogy állok ezekkel a hatalmakkal és mi a magatartásom velök szemben. Így feleltem: – Kisasszony, én csakugyan sokat törtem a fejem egész életemben s e nagy fejtörés legfőbb anyaga éppen e két dolog volt csakugyan: a halál és a szerelem. De bármennyit gondolkodtam is róluk, nem jutottam velük többre, nem tudok ezekről többet, mint Ön. S a magatartásom se különb, – bárhogy megtanúltam is megvetni az életet, halálom percében nyílván épp úgy fogok nyafogni utána, mint Ön, aki nem veti meg, sőt, mint az imént közölte velem, még gyerekeket is szeretne, annyira nem veti meg. Az én helyzetem tehát még megalázóbb is, mint az Öné, – ezt eredményezte a sok gondolkodás: mert azután kapaszkodom, amit utálok, gyűlölök s aminek sohase láttam semmi értelmét, akármilyen erőfeszitést tettem is, hogy megértsem. A gondolkodás tehát épp e legfőbb dolgokban hiábavaló. – – S most ezt felelem Néked is, már jóelőre, kedves Erzsébet. Mert nehogy tőlem megnyugtatást várj. Semmi ilyet nem tudok mondani Neked, bármennyire szeretném. Iszonyodom én is, épp úgy, mint Te, ennyi az egész.
[A naplófüzet utolsó bejegyzése a 291. oldalon található, ezt követően az 546. oldalig számozott, üres lapok állnak.]