Vallomás naplójegyzeteimről

[Az 1930-as évek elején tervezett naplókiadáshoz 1934-ben írott előszó. Az autográf javításokkal ellátott gépirat bővebb, mint az ismert Nyugat-beli variáns, ezért ezt közöljük.]

 

 

Minél idősebb az ember, annál egységesebb színfolttá olvad szemei előtt elmúlt életének egykori tarkasága. Ha most visszanézek: az alkonyulat távlatából már-már olybá tűnik egész életem, mintha egyéb se lettem volna, egyebet se tettem volna, mint hogy éjjel az íróasztal előtt görnyedtem s a naplómat írtam. Erről a naplóról, titkos szenvedésemről és megnyugvásomról, örök vérveszteségemről és mégis: úgy látszik, örök, rejtett erőforrásomról alig beszéltem én még a nyílvánosság előtt – s erről kívánok itt most pár szót szólani abból az alkalomból, hogy megkezdtem e nagy anyag sajtó alá rendezését.

Oly ember áll Önök előtt, aki különös hajlama vagy rendeltetése folytán kora ifjúságától minden olyat feljegyzett, amit feljegyzésre érdemesnek talált, vagyis tehát alig képzelhető el oly fontos érzése, gondolata, hangulata vagy tapasztalata, amelynek nyoma ne volna jegyzeteiben. Ezzel a különös teherrel bocsátott engem útnak a Teremtő.

S hogy ez míly munkatöbbletet jelent egy különben is munkára hajlamos ember életében, el nem képzelheti senki. Hogy micsoda fáradtság volt ez, – különösen kezdetben, régen, ifjúságomban. Én mégcsak nem is neveztem akkor e jegyzeteket naplónak. Nyílván nem volt kedvem ahhoz, hogy még tetszetős címet is adjak a gyötrelemnek. Még tizenhat éves se voltam, amikor minden más erőnél jobban megejtett az a félelem, hogy ami bennem történik, nyoma vész, vagyis, hogy tehát a pillanat, mihelyt elillant, igazi mivoltában többé viszsza nem idézhető…

Itt azonban kár volna valamiről megfeledkezni: e jegyzési kényszer rögtönösségi mozzanatáról. Mihelyt késtem a feljegyzéssel, idegenné lett előttem az, ami még az imént érzésem szerint sajátom volt, amivel pillanatok előtt még egészen azonos voltam. Alig voltam képes benne magamra ismerni, – íly tapasztalatokat tettem már a dolog kezdetén. Ennek oka pedig nyilván abban van, hogy amit az ember érez vagy gondol, az talán csak keletkezése pillanatában igazán az övé, vagy addig, míg keletkezése hangulatát magán hordja, illetve: amíg ez a hangulat felidézhető, – mihelyt ez elvész, vagy talán: mihelyt a lélekben valami végleges formát kap: az máris leválik róla, idegen testté válik benne. A lélek tehát, úgy látszik, ilyen genetikus hajlandóságú, hogy csakis a szülemlő dolgokat vallja egészen a magáénak, s ami már megszületett, amit már kivetett magából, az még a gyermeke ugyan, de már nem tulajdon ő maga.

Meg akartam érteni az életet, de úgy, ahogy átéreztem a sejtelmeim pillanatában.

Ez lett tehát a végső célom, hogy oly emlékjeleket tegyek, amelyekből mindenkor felismerhessem, felidézhessem egykori magamat. Vagyis, még a legkialakultabb, a kifejezés előhaladott stádiumában levő, vagy akár lelki formulává lett mondanivalóim is visszamutassanak majd keletkezésük történetére. Hogy hasonlattal éljek: akár a kristály, amely tapadása helyének vagy amorf múltjának nyomait hordja magán. S micsoda csalódás ért! – ám erről később! Annyit még meg kell e tárgyról jegyeznem, hogy ma is így vagyok ezzel: csak amit magam létrehozok, csak arról érzem, hogy az enyém. Tehát ezt a fogalmat is: „megérteni”, én ma is úgy értelmezem, hogy „átélni”, ezt pedig úgy, hogy újból „létrehozni”. Ha pedig ennek a legérdekesebb pillanatnak hű emlékét akarom megőrizni, a bennem való élet emlékét, azt a pillanatot, mikor valami valóban a tulajdonom volt…

Így éltem, ennek éltem.

S így jött létre e furcsa, de talán nem érdektelen gyűjtemény.

Természetesen sok haszontalanság kerűlt így papírlapokra, könyvek szélére, még a falra is… De sok olyan észrevétel is, amelyet ma meglepve olvasok. S itt már helyénvaló, hogy csalódásomról is vallomást tegyek, vagyis arról, hogy hiszen voltaképen hiábavaló volt ez az én nagy erőfeszítésem, idegeimet felőrlő fáradtságom… mivelhogy én e jegyzeteket alig is vettem kézbe többé… Évtizedek múltak el… az ember irtózik a múltjától, nemhogy szándékosan felidézné! Amiből következik tehát, hogy én az elmúlás elleni tiltakozásomnak ezeket az emlékjeleit szépen rábíztam az emlékezetnél erősebb papírlapokra… – s amit leírtam, levált a lelkemről, – eltemettem.

Ó, jól tudom én és tudtam mindig is, hogy csakis pórúl járhatok ezzel a szenvedélyemmel, – hogy ami ellen való tiltakozás volna, hogy épp azt szolgálom vele s általa: az elmúlást, a feledést… Ám mit segíthet ilyesmiben a belátás? – miután már végkép leigázott a szellem, akit magamra idéztem, az életem kérlelhetetlen zsarnoka lett.

De nem panaszkodni akarok itt. Különben is: beletörődtem a sorsomba, – hogy oly fáradtságot kell elviselnem, amilyet az emberi élet talán már nem is érdemel, – abba, hogy nékem az a sors jutott, hogy állandóan úgy érezzem magam, mint némely szórakozott ember, amikor rájön a félelem, hogy valamit elveszített s nem tudja, mit, az Istenért?… szembe kellett néznem a veszéllyel, hogy e múltakhoz való görcsös ragaszkodás végül is nemcsak erőimet, hanem mindenkori jelenemet, tehát életképességemet fogja felemészteni, mivelhogy az olyan ember, aki mindig csak az előbbi pillanat kincsét félti, a jelen pillanatét természetszerüleg el is veszíti ugyanakkor… S el lehet-e képzelni, mit jelent az, míly veszélyben van az a lélek, amelynek légkörében porszemek, mint meteorok kezdenek el tündökölni… s mit jelent az, ha valami, ami eszköznek jó volt talán, öncéllá lesz és elhatalmasodik felette?

Néha mégis búsan szemlét tartottam e furcsa kincsen, amelyet életem minden erejével gyűjtöttem össze – s hogy mivégre? – nem tudtam semmikép eldönteni. Azt gondoltam, – ha céltalan munkában telt is el az életem… ami céltalan volt, a végén mégse lesz talán egészen hiábavaló. Ám egyik zordon barátom így szólt hozzám: – „Halálod előtt el kell majd égetned!” – Ekkor határoztam én el, hogy szó sincs róla, nem így fogok cselekedni. Mert ez a szó úgy hatott rám, mintha arra akarnának rávenni, hogy magamat égettessem el s még élve. Nincsen az az anyagi csőd, amely ehhez hasonló érzést keltene. Szorgalmas voltam, sokat munkálkodtam s most munkálkodásom legfőbb eredményéről magam jelentsem ki, sőt magam tegyek róla tanúságot, hogy mit sem ér?

Vagy tizenöt év előtt aztán próbát tettem a nyilvánosság előtt is e jegyzetekkel. „Egy ember élete” címen kiadtam az egyik folyóiratban e nagy anyagnak egyik együvé tartozó részletét. S e kísérlet aztán végkép meggyőzött afelől, hogy kár volna e művemet megsemmisítenem. Ez egyszer, egyetlenegyszer életemben az emberek érdeklődése döntötte el e művem, a legnagyobb munkám sorsát, – az a rokonszenv, melyet e nehéz, komor, sokszor gyötrő olvasmány bennök mégiscsak keltett.

Nem volt szórakoztató, nem volt és nem is lesz kellemes olvasmány, tudom.

Jól tudom én, nyájas olvasó, mi minden ellenvetést lehet e jegyzetek ellen tenni. Tudom, lesznek, akik majd úgy találják, hogy mindent nagyító üvegen át nézek… akik haragudni fognak rám amiatt, hogy e jegyzeteknek se eleje, se vége nincs… hogy azok semmikép se tagozódnak, – hangjuk sem mulattatóan változatos, ehelyett állandóan egyformán zuhognak s végeláthatatlanul, akár az országos eső… Ismét mások majd furcsálják, hiányolják, hogy e könyvben alig találtatik korrajz, – pikantéria, megszólás, pletykaság meg éppen semmi sincs… s elégedetlenek lesznek életemmel is, hogy abban oly kevés az esemény… ezzel szemben sokallani fogják azt az anyagot, amely szokványosan reflexiónak neveztetik, – unni fogják a magam-feddésének örökös intelmeit, – művészi vázlataimat, töredékes észrevételeimet… egyszóval mindazt fel fogják hozni ellene, amit a töredék, vagy mondjuk így: a művészi törmelék ellen felhozni lehet.

Arra az észrevételre is el vagyok készülve, hogy olyan ez az én nagy erőfeszítésem, mintha valaki a viharos tenger minden változó csodáját, fel- és elmerülő hullámalakzatait akarná megörökíteni s görcsös vágyakozással valamennyit!

Tudom azt is, hogy a lelkem pillanatai csakugyan így egy füzérben sem teszik ki az olvasó számára az egész írót, vagy elmúlt életét, minthogy a különálló részletek összegyűjtve és együttvéve sem tehetik ki számára az egészet… vagyis éppen az életem, a lelkem egységét fogja azokban talán leginkább nélkülözni, azt az egységet, amelyet csak a kompozíció varázslata képes újra létrehozni valamely műben… minthogy, ami dekompozíció, az tömegben sem válhatik soha kompozícíóvá… Tudom azt is, hogy egy széttört tükör soha se lehet többé egész tükör… Mindezzel tisztában vagyok.

De tudom azt is, hogy a széttört tükör minden darabkája megint külön kis pirinyó tükör… De meg is úntam, hogy előítéletek meghatározásaival bíbelődjem, mint amilyenek e fogalmak is, hogy „kompozíció”, „dekompozíció”… s különösen akkor, ha valami elemi erőknek köszöni létét, vagyis okvetlenül létre kellett jönnie, akár hívják utóbb valaminek, akár nem. Mit változtat az, ha el is nevezem a levegő egy alkotórészét oxigénnek? – a levegő létrejött és van… A Teremtő nyilván nem is nevezte azt el semminek… Hogy tehát be lehet-e majd sorolni ezeket a jegyzeteket a művészi munkák közé, vagy azok valamely osztályába? – nem tudom. Egy bizonyos: hogy itt vannak, s hogy ezek voltak egy tűnődő ember egész élete.

Igen, kiadom e nagy munkát, így határoztam és minden meggondolás és zordon intelmek ellenére is! s már azért is, mert mindezek ellenére úgy érzem, hogy bizonyos szempontból épp ebben vagyok teljes, épp e töredékekben, sőt, teljesebb, mint más munkáimban: az improvizáció közvetlensége és nagyobb őszintesége folytán, – s mert a lelkem háborgásáról és változásaimról ad számot, az ember örök változásáról e világon. E könyv lesz tehát örök tűnődésemnek, viszont egyszersmint örök nyugtalanságomnak is: egyszóval mégiscsak leghamisítatlanabb valómnak kifejezője.

S ha neked nem is ígérhetek jóelőre semmi jót, nyájas olvasó. Csak afelől nyugtathatlak meg, hogy megtettem a magamét: szorgalmas voltam és derék: „gondolataimat és érzeményeimet nyom nélkül elröppenni nem hagytam” (Kölcsey: Parainézis.) S kiválogatván most életem tengerének e furcsa hordalékát: azt kérdezem magamtól: hátha mást is érdekel? – hátha másnak szerszám kerül ki belőle?… vagy fegyver is talán, amely majd viaskodni segít neki e nehéz földi terepen… S ha így lesz, vagy nem így lesz, – az már nem az én dolgom, Uram Isten.

Én megtettem a magamét, – híven teljesítettem, amit rám szabtál egykor: hogy legyen rendeltetésem e világon… A többi nem az én dolgom!