[Az 1930-as évek elején tervezett naplókiadáshoz 1933 körül átdolgozott korai naplójegyzetek. Autográf javításokkal ellátott gépirat.]
Ha jó gyereket akartok, neveljétek magatokhoz hasonlókká. Az elhagyott, maga-nevelődött gyerek, az idegen hatások alatt álló, hogy ne válna anyjához idegenné?
Ami Párisból jön, azt, még a legjobb szellem is megilletődve, elfogódva, már eleve megvesztegetve fogadja.
A közlékenység melegség: ezért van annyira szükségünk reá. Vannak hallgatag, mosolygó és jó emberek, akiktől mégis idegenkedünk. Szívesebben vesszük, ha valaki rossz és meleg, mintha jó és hűvös természet.
Végzetes tapasztalataim vannak két ember együttélésének lehetősége felől. A köztük levő különbségek soha ki nem egyeztethetők. Érzés, ízlés, gondolat örökös megbékélhetetlen ellenfélként, állandóan harcrakészen áll a másik ellen. S a gondolat még csak hagyján, – abba még csak belenyugszom valahogy, hogy a másik másként gondolkodik mint én s ez nem is nagy baj, de az ízlés, hogy felüvölt az ízlés minden egyes alkalommal, ha sértik! Kínos, nyomasztó, megőrlő hatása van ennek a folytonos együttlétnek. Kiszárítja az agyat. Csak ha az egyik teljesen elgyengül, teljesen alárendeli magát, csak akkor lehetséges az együttélés.
Hogy mi az ethikus? – Ennek a fogalomnak főként társadalmi jelentősége van s ha ennek szempontjából vizsgáljuk, akkor főként cselekedetekre leszünk kíváncsiak. Minket azonban elvonatkoztatva praktikus jelentőségétől az ethikumnak a lélekre való hatása jobban érdekel. Ha valaki a vallás parancsa folytán tartózkodik attól, ami rossz, vagy azért, mert ízlését sérti, hogy olyat tegyen, amit mások megrónak, vagy azért, mert undorodik mindattól, ami tisztátalan, (e két utóbbi ethikus viselkedésnek aestethikus okai vannak,) – vagy végül azért jó: mert ismeri a jót és rosszat s a jó mellett döntött, – mindezen lelki előzményeknek egyféle következménye van, vagyis az, hogy az egyén ethikusan viselkedik. S bár be kell látni, az eredmény a fontosabb, mégis sokkal bonyolultabb és érdekesebb az indítékot és lelki előzményeket figyelni.
Pszichikai előzmény dolgában alig van különbség egy elképzelt, vagy megálmodott és egy végbevitt gyilkosság között. Akinek jó fantáziája van, vagy akit hypnotizáltak, az összes szörnyűségeit épp úgy átélheti, sőt jobban, mint valamely érzéketlen gyilkos. S mégis, míly óriási különbség, megtenni valamit, vagy elképzelni! Ha csak megkarcolok is valakit azzal a késsel, amelyet gyilkos szándékkal viszek a teste felé, – maga már ez a kis tény is óriási változásokat idéz elő bennem, – ezzel szemben a képzeletbeli bűncselekménynek úgyszólván semmi pszichikai rossz következménye nincs. Hogy megbántottam valakit, megaláztam, vagy, hogy rossznak mutatkoztam előtte: ez okozza szenvedéseimet. Szánom, akit bántalom ért s erre viszont úgy vagyok képes, hogy képzeletben azonosítom magam vele. – – Lehet, hogy az állami rend ölési tilalma hozzájárult az emberi képzelet, tehát a szánalom kifejlődéséhez, de nem hiszem, hogy jogrend nélkül ne volna emberi fantázia. Helytelennek tartom tehát azt az észrevételt, hogy oly világban, amelyben nincsen állami tilalom, nincs lelkiismeretfurdalás sem. Akik ezt állítják, hivatkoznak vad törzsek közt észlelt tapasztalatokra. S ahelyett, hogy a fantázia fejletlenségéről számolnának be, – a jogrendet nélkülözik. Jogrend azért nincs közöttük, mert fejletlen a fantázia, s nem fordítva.
El tudok képzelni jó gyilkost, vagyis olyan embert, aki szánalomra képes, sőt, aki érzelmes. Elképzelhető, van olyan ember, aki valamely nyomorgó láttán könnyekre indul s áldozatát viszont egészen közönyösen és részvét nélkül öli meg. A képzelet nem egyformán fogékony, nem mindent tud egyforma intenzitással a felvett kevés adat alapján kiteljesíteni, vagyis ha vért látok, nem okvetlen szükséges, szenvedést hallucináljak hozzá, feltehető, hogy éppen örömöt hallucinálok hozzá. S ez nem csak a kimondott betegeknél van így. Az ilyesminek számtalan lelki oka lehet: kiesése vagy hiánya a beleélőképességnek már maga elég ok ahhoz, hogy valaki gyilkossá legyen s nem szükséges okvetlen feltételeznünk, hogy az illető teljesen fejletlen fantáziájú. (Kisebb-nagyobb eltévelyedésben mi mindnyájan szenvedünk. Ki ne vette volna észre magán, hogy néha nevetési ingere van, mikor másokat sírni lát.) A fantáziának különben az a tulajdonsága, hogy minél kevesebb adat áll rendelkezésre, sokszor, a legtöbbször annál intenzívebb munkára hajlandó. (Mintha újra akarná teremteni a világot.) Sok adat gyakran megköti a fantáziát. Ezenkívül: szívesebben képzelődöm valamiről, jobban ingerel, ha ritkán láttam, alig ismerem, mint akkor, ha már hozzászoktam látásához. (Ez különben a művészi munkának is egyik alapszabálya.) Nem is tudom egyébként, mikor ismerek valamit jobban, ha képzeletemmel igyekszem elérni, mint hogyha belenyugszom abba, hogy ismerem. Mindenesetre tapasztalati tény, ha, gyakran látok vért, – az kevésbé hat reám. (Csak annak van „tekintélye” előttem, amit nem elég jól ismerek, – vagy aminek a megismerésében az ismeret semmilyen stádiuma sem tud megnyugtatni. – Ez a szerelem.)
Leborulni az ismeretlen hatalmas külvilág előtt, – s ócsárolni azt, ami az övé, – ilyen anyám. Bárkivel legyünk is együtt, pillantásaival állandóan azt izeni nekem: „látod mily kiváló ember ez, – csak én vagyok oly szerencsétlen, hogy ily gyenge és gyarló fiam van.”
Egy ifjú, aki oly gyenge, hogy állandóan megnyugtatásra van szüksége arra vonatkozóan, hogy ő nem jelentéktelen ember. Ezért van az, hogy állandóan vitát provokál s miután jó vitatkozó: villanó érveit senki sem hallgatja oly élvezettel, mint ő maga.
Schopenhauer azt állítja, hogy csak a közönséges embert nyűgözi le jelene olyannyira, hogy nem tudja megítélni, mi abban a jelentékeny s mi a jelentéktelen. Úgy vélem, hogy többé-kevésbé mindenki így van evvel. A nagy közelség rövidlátóvá tesz. Tizennégy napot töltöttem a szanatóriumban s ezalatt annyira hozzászoktam életrendjéhez, ismeretlen emberek annyira fontosakká lettek nekem, – hogy hiába mondogattam magamnak, hogy ez a kirándulás életemnek csupán kis epizódja, ez csak egy kitérés a rendes útról…. a szenvedés oly éles volt, a dolgok fontossága annyira megnőtt, hogy úgy mérlegeltem eseményeit, mintha majd örökké itt kellene élnem. – – – Az ember olyan s különösen fiatal korában, hogy azt hiszi, hogy sérelmét, fájdalmát örökké hordani fogja, amíg él, hogy, ami fáj, nem múlhat el benne soha. S az ember olyan, hogy örömét is, fájdalmát is egyaránt elfelejti.
A mai idők irodalmi tapasztalatából számunkra az a tanulság származik, hogy a szépség nemcsak azokban a jelenségekben található fel, amelyekben eddig kerestük, hanem mindenütt: csak nem mindig nyilvánvaló…. rejtve, lénye mélyén minden magában hordja s még az is, amitől eddig undorral elfordultunk. Vannak költők, akik megmutatták nekünk ezt a rejtett szépet s miután mi a felmutatott jelenséget igaznak ismertük fel s gyönyörködni is képesek voltunk benne, – tehát e költők nem hazudtak.
Hugó von Hoffmannsthal: Pszichológiája az ideges, modern emberé. S emellett a múlt század romantikusainak idealizmusa utóvirágzását éli benne. Drámáiban a grandiózusig felfokozott érzések álmatag szentimentálizmussal vegyülve jelennek meg: – igaz, hogy nem is oly őszintén, mint a régi romantikusoknál. Nagy tirádák, nagy érzésekről: baráti szeretetről, halálmegvetésről… Önfeláldozás, nemes halál, hősiesség, gyűlölet: e nagy szólamok bizonyos kedvteléssel vannak nála kiemelve az elmúlásból…. Ő stilizál: vagyis nem hisz abban, amit mond, de kedve van elmondani. – – – Versei nagyon szépek. Nála a fogalmak szimbólummá válnak. Dolgozási módjának pszichikuma nagyon érdekes. Amiről beszél azt abstrakció útján fogalommá teszi: vagyis vérteleníti előbb, ami által a dolgok átszellemülvén jelentőségükben nőnek. Az elvont dolgoknak aztán oly konkrét leírását adja, mintha azok realitások volnának: ezáltal teszi életteljessé, élénken elképzelhetővé, ami elvont. Egy rab hajószakácsról ír például, aki nem konkrét létező, hanem elvont fogalom: „a Rab” szólal meg. A fogalom beszélni kezd…. a fűszerekről és halakról…. s arról, hogy mint hajlik rá munkájára a lámpa fényénél: s íme egy gyönyörű csendélet jön ki. – – Realizmusának különös aromája van s rám sokkal bensőbb benyomást tesz a szimpla realizmusnál, a „megfigyelésnél.” Talán azért is, mert a tehetségem nagyon hasonlít az övéhez. Az én verseim is abstrakciók s a konkrét leírás teszi azokat erőteljesebbé. Az én látásom plastikusabb, – Hoffmannsthalé színesebb, festőibb. Miután a dolgokat hétköznapiságukból kiemelte: dúsan színezi azokat. Úgy dolgozik, mint a festő: a tónusok szépsége érdekli, a dolgok térbeli aránya, rajzos szépsége… versei, azon kívül, hogy szimbólumok: stilizált csendéletek. Sovány fák az esti térben…. Egy kristályüveg színes tüze…. piros halacskák s más hallgatag állatok létének misztikus csendje… egy nagy sárgaszárnyú, óriásszárnyú, barna hajó…. – – Nemes, ízléses de nem nagyon fontos mondanivaló az övé. Nemes játék. Zengő, tragikus, pathetikus játék.
Wedekind azt mondja: mit szólnátok ahhoz, ha ez a sok szörnyűség valóban összehalmozódnék? Mert bizony még ez is lehetséges! – A színfalak mögött ott áll őkelme s azon szórakozik, hogy miként rémülünk mi el a keserű és fájó groteszk túlhalmozásán. És amikor már úgy érezzük, hogy mindez mégiscsak több a soknál, akkor még tetézi, úgy, hogy most már inkább nevetünk. (A világ mégis csak fennáll, gondoljuk.) De ő nem nevet. Játékos kedvvel tovább kavarja a boszorkány-fazék levét és mint a gyermek kéjeleg, ha minél büdösebb szag csapja meg az orrunkat attól. Néha aztán ő maga is egy kicsit belekeseredik ám: egy kicsit már túl utálatosnak találja még ő is a dolgot, – mert hiába minden tettetés: ő mégsem cinikus. Kompromittálni szeretné fájdalmait, – nehogy azokat ő maga is túl komolyaknak érezze, – de ez nem mindig sikerül neki. Bizony el-el szomorodik néha: s ez teszi meghatóvá a komédiást. – – – Disznólkodni is szeret, mint a gyerekek, – azt akarja magának bebizonyítani, mint a gyerekek, hogy akit mi istenítünk, imádunk: az angyali nő, épp oly kevéssé angyal, mint mi vagyunk. Szereti a kontrasztot, sosem mulasztja el, hogy olyasmi mellé, ami gyönyörködtető volna, – oda ne állítsa rögtön azt, ami szörnyű. A szentségtörés a kenyere, – állandóan az orrom alá dörgöli, hogy mily hitvány mindaz, amit valaha is istenítettem. Első csalódásán való keserűségét nem akarja soha többé elfelejteni, – s az kényszerképzetté nőtt meg benne. Már unom is, már bosszant is s mégis kedves nekem, mert jó ember ő s kitűnő művész. A csipkéit tépi lázasan, a fehérneműit tépi hercegnőinek, hogy lemeztelenítse, kompromittálja előttünk szíve régi ideáljait, – az egész gyülekezet jólneveltségét akarja csiklandozni, – állandóan, megnyugvás nélkül s mint minden gúnyolódóról, róla sem tudom, hogy mi is hát a célja mindevvel s végül is velünk? – Mintha azt kiáltaná állandóan: undorodni akarok.
Valami középutat kellene találnia a nevelésnek, mert ez nem jól van így, hogy a fiatal lény ideáiból egyszerre csöppen bele az élet megdönthetetlen realitásaiba, a képzeletből a tényekbe. Ahhoz kellene talán a gyermeket jobban hozzászoktatni, hogy létének nincs nagy jelentősége, hogy az nem más, mint efemer jelenség… Meg kellene barátkoztatni korábban a halállal. Azután: hozzá kellene szoktatni, hogy küzdelem vár reá, tehát, hogy küzdeni tudjon s hogy legyen bátorsága mindazt megszereznie, ami nélkül az élete meddő és üres. Tehát elsősorban a szerelemért tudjon küzdeni. „Téged angyal hozott, nem a gólya…. Te sosem fogsz meghalni,” – mondotta nékem anyám apró koromban. Később aztán meggyőződni arról, hogy mennyire nem fontos létem sem Istennek, sem angyalainak, s hogy egyedül és támasz nélkül kell tudnom megállani s minderre hirtelen ráébredni: keserves ébredés.
Oly sok ember hord bundát, oly sok embernek van kocsija, oly sok szépasszony van! – Mit érdekel engem mindez. Engem a nagyság érdekel, – éreztem és mondottam fiatal koromban s ma már se nem érzem, se nem mondom.
A vadállat nem tesz erőszakot természetén, – azt a munkát végzi, amire a természete hajtja, tehát szívesen végzi, – észre sem veszi, hogy munkát végez. Az ember vágyát közvetve elégíti ki, – ha éhes, címeket kezd írni, holott a címíráshoz semmi kedve. Csakis az teszi tűrhetővé munkáját, hogy a bennelévő mozgási vágy, agilitás kielégül általa, – vagy az, hogy állandóan a cél van szeme előtt, amiért dolgozik s az fűti. De mi fűti a civilizációra fogott szegény háziállatot?
Tündérek légies tipegése s hozzá vastag atyafiak brutális tréfái…. Furcsa vegyülék. Ezek a polgárok sokkal inkább germán mesteremberek, mint athenaeiek. (Szentivánéji álom.)
Hogyan? Egész Olasz-országnak nem lehet élnie és fejlődnie antiquitásai miatt? Egész Olasz-ország egy nagy műremek? Akkor tönkre is kell mennie!
„Egy kis jóakaratú igyekezetet kérek, Uraim…. Az életet el kell tudni viselni…. S ami rút: azon felül kell emelkednie a bölcsnek…. Tudnia kell, hogy ez az élettel vele jár: az undorodás…. Annál jobban esik majd megállania amellett ami jó és szép s átadnia magát egészen annak….” (Hogy felháborodik az ilyen ökör, ha az ember történetesen mégiscsak szerencsétlen és mégsem tanácsai szerint rendezi be az életét.)
Mihelyt rosszul megy neked az emberek azonnal jogot formálnak reá, hogy tanítsanak, szidjanak, moralizáljanak, sőt, hogy még tanácsot is adjanak. Csak arra nem jönnek reá, hogy segíteniök kellene. – – – Felhasználnak minden alkalmat arra, hogy fel legyenek háborodva, szemmel látható boldogságuk egy pár pofont ígérniök. Mihelyt más ember sorsának intézése kezükbe adatik, – az, hogy kényükre, kedvükre van bízva, már megbizsergeti vérüket. Igyekeznek rettenetes dühbe jönni, mihelyt erre egy kis joguk van s ez veszélytelennek látszik, – valami élvezetet szerez felháborodniok. – Mihelyt jobban megy soruk: lendületesebbek, tehát kegyetlenebbek és kíméletlenebbek…. A bestialitás az emberben hatalomvágynak neveztetik.
Mi oka annak, hogy a művészet a tragikusat kedveli? Úgy látszik, hogy ami szomorú, ami megdöbbentő az több alkalmat nyújt fontos és nagy dolgok kifejezésére, mint a komikum. Igaz, hogy ez a tétel elsősorban az irodalomra vonatkozóan áll fenn. A képzőművészetekre nem vonatkozik s a zenére sem teljesen: hiszen a scherzo nem kevésbé lehet becses mint a legmelancholikusabb andante.
Állandó narkózis nélkül alig lehet élni. A rosszra el lehetsz készülve, az biztosan bekövetkezik s hogy ez így van: a legostobább ember is tisztában van vele, tehát még erre is azt a nagyszerű feladatot rója a természet, hogy beletörődjék, megtanulja elfelejteni azt, ami biztosan vár reá.
A mai irodalmi törekvések egyik jellemzője a mondatkultusz. Egy mondatba axiómaszerűen egész életfelfogást belesűríteni úgy, hogy amellett könnyed is legyen, mély is legyen…. s amellett még zenéje is legyen…. Fából vaskarikát szeretnének. Ennélfogva persze csinált zenéje van az ilyen megfabrikált mondatoknak. Nehézkes mondanivalókat elegáns formába bujtatni alig lehet anélkül, hogy ne legyen mesterkélt, émelyítő, tudákos a mű. Valami kellemetlen intellektualitás jellemez ma sok írót s a természetes előadás és közvetlenség hiánya. Művirág-készítők. – – – Az írásban a legnagyobb közvetlenséget az adja, ha a természetes asszociációk egymás után következését imitáljuk.
Ma minden ifjú leány, aki modernnek akar látszani, kötelességének tartja, hogy egy benne szunnyadó ibseni tragédia jeleit hordja mélytüzű szemében. – – – Ma a legtöbb lyrikus ha verset ír, már szükségszerűnek érzi, hogy keseregjen abban. A melanchólikus hangok ma olcsók: szinte már természetes lelki reflex váltja ki a költőben megszokott melankóliáját, mihelyt verselni kezd. – Sok van olyan közöttük akiről – ha feltennék a kérdést, hogy mi az, ami szomorúvá teszi, – kiderülne, hogy pénzt kell néki adni s mihelyt egy kicsit jobban élhet, megszűnik lyrája. – A filozófiai meggondolásokból származó fájdalom lyrája jobban érdekel. Ezek között is azonban sok olyan van, amely ellenszenves, mert azt érzem, hogy a jóllét unottságának kifejezése, – neuraszténiás panaszok közlése. Aszkétának kell lennie, hogy világfájdalma érdekeljen. – – – A legtöbb író a stúdiumot nélkülözi. Iskolázottságuk nincs. Tíz-tizenöt évi gyakorlat nem ártana. Bár: ez óhaj ellenvetéséül azt lehetne mondani, hogy, – ha az írók e tanácsot elfogadnák, akkor nélkülöznöm kellene az ifjúság minden irodalmi megnyilatkozását: kedves tüzét, éretlen botorkálását az élet dolgaiban. Minden újból kezdődik, – s minden kezdetlegesen indul: újra meg újra s aztán kiérik. Mért legyen éppen az irodalom az, amelytől csupa érettséget követelünk? Az irodalom az író szubjektumából ítélve: nem más, mint az élet egyes stádiumainak kifejezése. – Az impresszionizmussal is baj van. – Az emberek azt hiszik, hogy az ma kötelező. – A naturalizmussal is baj van, erről is azt hiszik, hogy kötelező. Meg kell nézni az új darabok színlapjait, már maga az beszél. A mindennapi élet alakjait mindennapi nevekkel szerepeltetik, például azt írják: Nagy Péter, zeneszerző. Hamisnak érzem már magát a nevet, – azt érzem, hogy az író azt mondja általa: „mindegy hogy hogy hívják, – egy ember, akárki. Az életben vannak ilyen egyszerű nevek.” Vagy azt olvasom: Braun Móric bankigazgató. Ellenszenves, – azt fejezi ki nekem: naturalista vagyok! Némelyek aztán tréfálnak a nevekkel, – becéző neveket, jour megszólításokat vagy argó elnevezéseket írnak ki a címlapra: a Liduska, a Pista-bácsi és a „gyökér”. Mindez hamis. Érzem, hogy az hiányzik belőle, ami a naturalizmust leginkább teszi létjogosulttá: a tökély. Kis tehetségek naturalizmusa kellemetlen. – Naturalistának lenni nem kötelező, annál kevésbé, mert nagy művészet kell hozzá.
Nincs az irodalomnak egyetlen olyan életnyilvánulása, mely annyira magán hordaná efemer voltát, mint a kritika. Glosszálni, feljegyezni egy mű hibáit, – hová, vajon hová teszik el megóvás végett az örökkévalóság raktáraiba ezt a sok megjegyzést? Az irodalmi munkák élnek, vagy meghaltak, – de mi legyen a róluk szóló megjegyzésekkel?
Meunier nem szánakozik, propagandát sem csinál. Ő abszolút művész, aki odavetődött a munkások közé s a sok remek izommozgás, elgyötört test, fáradt alak gyönyörködteti. Egyetlen egyszer sem éreztem azt művei szemlélete közben, mintha egyebet is akarna mondani művészinél. S éppen azért lehet őt annyira szeretni, mert ránkbízza, hogy szánakozzunk.
A művészi kedvtelés egyik legpompásabb példája a Periklész emlékbeszéde. Hogy egy írónak kedve legyen ennyire józan, mérsékelt hangú, körültekintő és óvatos politikai beszéd megírásához, – ez csodálatos. Hogy valaki fellengzős, lendületes beszédet szívesen ír meg, azt értem. De: ravasznak lenni: utánacsinálni körültekintő politikáját, – a politika reális eredményeinek élvezete nélkül, – az íróasztal mellett? Magának?
Egy elfoglalt ember: aki nem én vagyok, az is én vagyok! – Én nem érek rá ilyen finom disztinkciókat tenni magam és mások között…. – Egy unatkozó: ha Önnek az a véleménye, hogy ez az élet szamárság, – én abba is szívesen belemegyek…. Akkor hát a szamárságot műveljük tovább és igyekszünk szórakozni rajta…. Mert valamit csak kell csinálni….
Mily szörnyű a régi dolgokra visszaemlékezni! Micsoda szégyen! Fejlődni: keserű. Sokszor már azt érzem, hogy végleg ki vagyok fáradva az örök elégedetlenség örök keserűségétől.
Szívélyesen, komolyan és hallgatagon kellene élni az emberek között. Nem fürkészni és nem magamat odakínálni! Sokkal közömbösebben és érdektelenebbül. – (Az vagyok-e én, aki vagyok, – a fejlődő, – vagy pedig az-e, aki nézem és megvetem magam?) – – Apró kis különbségek teszik, árnyalatok, amelyek megkülönböztetnek minket egymástól és okozzák együttélésünk nehéz küzdelmeit. Hányszor éli át az ember, hogy két egyirányú jóindulat olyan összeütközésben van, mintha gyűlölködő ellenfelek volnának. – – S mihelyt valamely bensőség támad két ember között: e nüanszok harca rögtön megkezdődik. Épp ezért semmilyen bensőséges viszonynak sem jósolhatok hosszú életet. Csak a hűvös viszonyok tartósak. – Maga ez a fogalom, „liberalizmus”: valamely hűvös szívélyességet hord magában.
Tévedés azt hinni, hogy vannak olyan kincseink, amelyek akkor a legjelentősebbek számunkra, ha nem kell róluk tudomást vennünk. Az egészségről szokás azt mondani, hogy akkor igazán javunk, ha nem érezzük. A ritmus természetességének is az a legfőbb bizonysága némelyek szerint, hogy észre sem vesszük. – – – Ez az észrevétel kissé schopenhaueri természetű. Minden olyan javunkról ezt állíthatnók, amelynek élvezetét vágy, vagy szenvedés nem előzi meg. (A környezet természeti szépségét még a görögök, e gyönyörű világ lakói sem ismerték fel.) És mégis: a nagy egészség az erőknek olyan túlhabzását hozza létre, – a szervezet mélyén az erőknek olyan öntudatát, – frissességét és játékosságot, hogy korántsem lehet az állítani, hogy csak a hiánya érezhető. – A ritmus a szervezethez szól s valami olyan jóleső mozgást okoz az idegrendszerben, hogy szintén pozitív jónak tekintendő. – – Ha igaz az, hogy a művészi munkát a szervezet játékos kedve hozza létre: vagyis az ifjúság és egészség, – akkor nem tudom, hogyan egyeztethető össze evvel az a tény, hogy a legtöbb művész beteg idegzetű? Vagy csak a dekadens művészetek művészei azok?
Mily különös az, hogy legbecsesebb és legősibb táplálékaink: a tej és kenyér ízetlenek. – Gyerekkorom óta foglalkoztat a kenyér nélkülözhetetlenségének misztikuma. Mintha valóban Isten kezéből eredne!
Anyám mindig gyűlölte azokat, akik, ha elbeszéltek valamit, szóról-szóra idézték egy másik emberrel folytatott párbeszédüket, – különösen, ha még a hangját is utánozták. Például: „azt mondja nékem; ha maga tudná, hogy én mennyire becsülöm magát Weisz úr, – de még mennyire becsülöm….” – Mindig gyűlölte a fecsegőket: minden felesleges szóra összerezzen és gúnyosan éles pillantásával nézi a beszélőt. – S ő maga a legnagyobb fecsegő emellett! Ha egy tejesasszonnyal beszélget: természetesen rögtön áttér a sváb dialektusra s a múltkor azt mondotta az egyiknek: Jékusné! Kínlódva próbáltam gúnyos pillantással reá idézni kritikáját, hogy valamit megéreztessek vele abból az élességből, amelyben általa annyi részem volt eddig.
Ne legyünk oly ambiciózusak! Már az is szerencse, ha valaki nem csúnya, nyomorék, – az pedig ha szép: már különös szerencse. Ambícióval tölteni egy egész fiatalságot ahelyett, hogy azt tudná élvezni az ember amiben része lehetne, – mily szörnyű badarság! Mire való az ambíció? Arra, hogy igényeinknek megfelelő élet megszerzésére sarkalljon: közben pedig eltelik az élet vele anélkül, hogy, amit az élet valóban nyújt, értenyúlnánk. A követelményekre függesztett szemmel vakon haladunk el a valóságok mellett. A becsvágy öncéllá lett és felemészt. Meg kellene tanulni, hogy kell megalkudni! S micsoda meglepetés érheti az ilyen szegény fickót, ha ideáiból véletlenül egy percre feleszmélve a valóságban kielégülést keres! Csodálkozva nézi: hogy íme, mégiscsak örömét leli abban, ami van…. s úgy, ahogy van… – s minden várakozásán felül! Ilyenkor történik, hogy ifjú emberek az első utcalányba, aki meghallgatja őket, mindjárt bele is szeretnek. Gyakran megtörténik, hogy a fiatalember ilyenkor belezüllik a valóságba, – s epedő ifjúkora nemes soványságából átmenet nélkül jut el egy kövérkés középszerűség állapotába. – Királyságról álmodozott s most nagy boldogság néki egy miniszteri fogalmazóság hatalmát éreznie ereiben.
Nem a beszéd az, amely minket megkülönböztet: a papagáj is beszél. A gondolat az, amely megkülönböztet.
Úgy működöm, mint a gép. Amennyi energiát a táplálkozással felveszek náluk, – ugyanannyit kell rendelkezésükre bocsátanom. Legfeljebb annyit lopok belőle, hogy gondolkodom. Tengődöm. S nincs bennem semmi hála azért, hogy élek, hogy gondolkodom.
A mérlegre állok: a súly, amit mutat, abban van minden, ami az enyém: lelkiismeretfurdalásaim és rögeszméim…. Céltalan életem egész szomorúsága. – S a szóözön, amely bennem kering…. s a szavak leírhatatlan csömöre!
Mégis csak egészségesebb volt az ember azelőtt. Mi minden kellett ahhoz, hogy az ember olyan szívettépően tudjon félrebeszélni, mint Hamlet.
Olyan némely arc, mintha egy filozófiai ultimátumot akarna kifejezni: valami kötekedő, kihívó szomorúságot.
Mi emberek az ökrök között minden nap rendezünk olyan katasztrófát, amilyen a messinai földrengés. – – A tömegek katasztrófája szenvedésnek nem szörnyűbb, mint egy ember halála. Egyetlen halál: ez amit egy ember elviselhet, sok halált, halálok halálát nem szenvedheti el úgysem. A sok haláltusa szenvedését nem egy nagy öntudat éli át…. mint ahogy mi képzeljük abban a pillanatban, mikor híradást hallunk róla. Egy ember meghalt…. ez az ami történt voltaképen…. egy-egy ember: s akkor is csak ennyi történik, ha majd világok omlanak össze. – – A tűzhalál biztosan hasonlíthatatlanul nagyobb szenvedést okoz, mint például az aggkori végelgyengülés, – dehát szerencsére a legnagyobb kín is legfeljebb halállal végződik s ez, maga a halál nem szörnyűbb pillanat, akármi előzi is meg…. ugyanolyan, mint amelyen mi mindnyájan át fogunk esni. A fantázia e téren kétségtelenül optikai csalódásokat okoz. Míly szörnyűnek találjuk mi például a spanyol inkvizíció kínzásait és az általa bekövetkezett halált: azt, hogy valakinek a körmei alá szögeket szúrtak előbb, mielőtt megölték…. mennyivel elrettentőbb ez nekünk, mintha ma azt halljuk, hogy valakit narkózis nélkül operáltak halála előtt. – Jézus Krisztus kínszenvedését és halálát hányan könnyezték már meg, nemcsak mint az emberi élet legigazságtalanabb mártíriumát, hanem azért is, mert kínszenvedésének részleteit átélik s így halála valami emberfölötti gyötrelemnek tűnik előttünk. – Valójában pedig mivel volt nagyobb testi szenvedés az övé, mint azé, akit elgázol a villamos s kétnapi kínlódás után meghal? – – – A tömegkatasztrófák alkalmával bekövetkező halál pszichikai szenvedését talán az fokozza, hogy az egyén a veszély perceiben teljesen magára van hagyatva: a gyenge ember még érzésben sem menekülhet az embertársak sokaságának oltalma alá.
Mindenkinek akad valakije, aki szeresse…. akinek ő az „egyetlen-egy”…. az egyénnek mélyebb ismerete kell ahhoz, hogy alkalmunk legyen lénye határtalanságából, kifürkészhetetlenségéből valamit megsejtenünk. Ez a gesztenyés-asszony a Népszínház-utca sarkán, ez a rongycsomó…. valakinek szent, valakinek, aki előtt leginkább nyílt meg lénye: a gyerekének…. Mi ő a tömegben? – Egy asszony, – egy a sok közül s ha majd meghal egy szám lesz ő a kórház halottjai sorában, – az, aki nélkül az élet elképzelhetetlen volt egykor valakinek. – Egy ember megismeréséhez sok kell, – még a közelség sem teszi: csak a fantázia hatalma vihet minket beljebb zárt világa ismeretlenségébe.
Mi állandóan kritizálunk, kritikai készségünk állandóan éber. Mi megtesszük megjegyzéseinket mindenkiről, akit ismerünk s rólunk is mindenki, aki ismer. Mi célja ennek? – Mi jön ki mindebből? – Hol itt a megállás, hol az igazság? – Ki mondja meg nekem, hogy mi az, amit a magam tökéletlensége miatt másban hibáztatok s mikor van valóban igazam? – Nincs oly viszony amelyben ne azt éreznők, hogy sérelmet kell elszenvednünk. Valóban sérelmet szenvedünk-e, – s mindig másban van a hiba? Hogy áhítaná pedig az ember, hogy olyasvalakit találjon magának, akivel hibátlanul meglehetne! Vagy nincs ilyen s mindenkivel torzsalkodni kell? Az ember azt gondolja néha: ennek a temperamentuma megegyezik az enyémmel, – érzékenységemre vigyázni fog, – ő az aki igazat fog adni másokkal szemben fennálló pereimben. S ez így is van egy ideig, – amikor egyszerre kiderül valami olyan tulajdonsága, amely nekünk elviselhetetlen. Ismét kereshetünk valakit. S ki lesz végre az, akiben teljesen megbízhatunk, hogy nincsenek olyan tulajdonságai amelyek vitát, ellentétet, indulatot kavarnának fel köztünk s akiről tudhatjuk, hogy, ha ilyesmi mégis felmerül, annak sosem ő az oka, hanem mindig mi, – akinek személyében örökös perünknek ez a láncolata véget ér…. hogy ne kelljen örök panaszokkal hontalanul futkosni az emberek között, – kifogásokkal, sérelmekkel, kielégítetlenül egyiktől a másikhoz. – – – – És mi a teendő? El kell-e felejtenünk sérelmeinket? – Az embernek az a dolga, hogy feledjen! – Mivelhogy az idő-múlásban a történtek elhalványulása természetes folyamat és aki konzerválni akarja haragját, örök mesterséges felháborodásban tartva idegzetét: az merényletet követ el lelke természetes hajlamai ellen… A lélek feledni akar. Vagy valóban szükséges-e az, hogy az ember egyszer s mindenkorra megjegyezze magának, ami tapasztalat embertársai részéről érte… – Az ember eszes lény s eszességének van is néhány fontos ismertetőjele s így elsősorban az, – tud-e tapasztalni? – s tud-e e tapasztalatokból következtetéseket levonni? – A magam részéről úgy vagyok vele, hogy elfoglalt elméjű ember lévén, csak későn veszem észre, ha sérelem ért…. S ha észre is veszem: nincs elég lélekjelenlétem, sosem tudom kellőképen visszautasítani. Ennek következménye, hogy indulataimat elfojtva, haragomat sokszor évekig hordom és dédelgetem, hogy életben tartsam, – mert úgy érzem, az emberekkel szemben való elégedetlenségem konzekvenciáit mindenkép le kell vonnom, – különben mire való volna ez az elégedetlenség s mi célja akkor az érzésnek és tapasztalatoknak? S annál forróbb ez az óhaj, mert az emberekkel való viszonyomban mindig túlságosan meg is alázkodom s ez a tudat is lázadásra, megtorlásra kerget. Évek után rendesen váratlan düh-kitörésben fakad fel mindez, – átmenet nélkül, véglegesen szakadok el, szakítom el magam az emberektől. Bizonyára érthetetlen meglepetés számukra, hogy engem, megalázkodót, ily brutális kitörésben kell látniok. (Magam is azt óhajtanám, vajha inkább szellemesen tudnám értésökre adni régi elégedetlenségemet.) Azért szakítok ily hirtelen, mert le akarom végre rögzíteni tapasztalatom eredményét s azért ily véglegesen, mert félek, hogy közelségük majd megint megejt s ideig-óráig megint elfelejteti velem azt, amit tapasztaltam, – vagyis újra „fájdalmasan kell csalódnom” bennök. – – – Úgy kezdődött emberekkel való viszonyom, hogy talán bárkihez is szívesen odacsatlakoztam volna, mint a kóbor eb. Családi tűzhelyek vendége, vándora, magános, félénk, szegény koldusa voltam sokáig…. s emberek bámulója…. emberarcok ijedt figyelője…. Magamat kicsinyeltem, mások értékéről pedig mindig sokkal többet tételeztem fel, mint amennyi az illetőkben tényleg volt. S mindig akadt egy-két olyan lény, akinek magam-faragta portréját, mint apró isten-szobrot hordtam tarsolyomban. Gyerekkoromban nem volt senkim, aki mintául szolgálhatott volna nekem s miután anyám úgy nevelt, hogy mindannak bámulója legyek, ami idegen: mindenki mintául szolgált nekem. Az indulatos ember hangjának dörgő férfiassága épp oly tekintély volt előttem, mint az önuralomra képes ember mérséklete, – az elegancia épp úgy meglepett, mint a puritán tartózkodás….. és nem tudtam, mihez tartsam magam, milyen legyek, kit kövessek? Mert azt, hogy én valamilyen már vagyok, nem mertem elhinni magamnak, – nem hittem például, hogy jogom volna kolerikusnak lennem…. s ebből aztán az jött ki, hogy adott dühítő pillanatokban: indulatos próbáltam lenni, mert ez másoknál tetszett nekem, viszont nem mertem lenni, mert féltem, nekem ezt nem szabad. (Emlékszem rá: én nem voltam indulatos természetű gyerek, – az indulat lassan, nehezen kelt fel bennem, – mindaddig, míg anyám örökké izgató viselkedése, s a fent említett példányképek hozzá nem szoktattak.) Az a gyengeségem, hogy nem mertem elhinni; jogom van valamely határozott formát felvennem az emberek között, abból a furcsa hiedelemből is táplálkozott, hogy azt hittem, hogy én olyanná lehetek, amilyen akarok lenni: hogy én mindenre képes vagyok magammal. Még azt is hittem, hogy nincs oly emberi foglalkozás, amelyet ne tudnék megtanulni, – sőt kiválni benne. Mindezek következményeként évekig tartó dresszurának vetettem alá magam az összes elképzelhető emberformák mintája után. – – – Legfőbb vágyam pedig még sokáig az volt, hogy olyasvalakit találjak magamnak, akit nem kell és lehet bírálnom. Ez talán az a bizonyos ideál utáni vágy, amelyre, úgy látszik, minden ifjú lénynek szüksége van. S mily fájdalom idővel rájönni, hogy küzdelem, kifogások nélkül nincsen emberi viszony, hogy ez a küzdelem örökös, nyugvópont nélküli. Hiszen még halottainkkal is tovább vitatkozunk s ugyanoly viszonyban vagyunk velök, mintha élnének: néha szeretjük őket, néha gyűlölködünk. Végül is mi marad más, minthogy az ember belenyugszik, hogy temperamentuma követelményei szerint éljen, – hogy úgy tesz, mintha végeredményében saját-magának adna igazat, vagyis nem vitatkozik saját-maga ellen tovább s nem igyekszik saját-maga ellen szóló megállapításaival mások igazának oly heves védője lenni, mint fiatalkorában. – Mert nem sokáig bírjuk el, hogy embertelenül bánjunk magunkkal. Végül is keresünk magunknak valakit, aki temperamentumunk igazságát egész életére magáévá teszi, – s ez aztán erősségünk a hosszú kóborlás után. S folytatjuk a végnélküli bírálatot s örök küzdelmet az emberek ellen! – – Magányunkból az emberek közé hajt égő, boldogság kereső vágyakozásunk. A csömör kerget vissza tőlük a magányba. S ez a kerge körfutás örök.
Nem úgy vitatkozik már, mint egy ifjú zseni, aki minden szavával azt akarja bizonyítani, hogy ő milyen okos…. A hangsúlyozása személytelen: azt akarja mutatni, hogy őt a tárgyszeretete beszélteti. Valami elvont, absztrakt, élettelen és indulattalan hangsúlyozás ez, amelyből süt elfojtott hiúsága. Nem jutott el arra a fejlődési fokra, mikor az ember indulatainak ismét szabadabb utat enged, ha másért nem, megnyilvánulásai életteljessége kedvéért. – Ha filozófiáról van szó, Kant nevét csak éppen, hogy halkan megemlíti, – nem mulasztja el, hogy egyik-másik cikkében külön egy-egy kottarészletet is ne közöljön csak épp odavetve…. mert hisz felesleges arról szólni, hogy ő a zenéhez is ért…. azt is csak úgy mellékesen adja tudtunkra, hogy az ő költői egyénisége mennyire hasonlít a Goethééhez, – ő is ugyanolyan sugaras tehetség: ő is egyaránt érti az összes költői műfajokat s tervbe is van véve, hogy a költészet egész területén működni fog…. Ezenkívül, ha arra kerül a sor, odaáll hólabdával dobálódzni kövérkés feleségével az Abbazia-kávéház elé, mert hiszen neki gyermekes kedélye is van. Ő gyermek…. Ha akarja; ő nevető kisfiú lesz azonnal…. Neki mindene van, ő minden, – ő maga az utálatosság is, – csakhogy az utóbbit nem hiszi el nekem.
Nagyszájú művészet…. Puffog. Plakátstylus, – szélesen elnagyol, rikítóan mázol. Nagyvonalúsága ellenszenves, mert hetykélkedés, brutalitás, tetszelgés foglaltatik benne. Egy Verlaine, magyar gatyában…. Amellett modoros s modorossága roppant emlékeztet Bródy Sándoréra, alighanem tőle tanult affektálni. Épp oly telt szájú, épp oly nagyszájú, mint az…. viselkedésének hánya-veti, zseniális lendületessége épp olyan… s ezenkívül: az associative egymástól távolfekvő fogalmak egymás mellé állítása is reá emlékeztet, „Bolond és fehér valahány” mondja Ady… – azelőtt nem merték volna a bolondot a fehérrel ilyen ártatlanul egyszerű kapcsolatba hozni. Bolond ugyan, de fehér, vagy bolond, de fehér, – mondották volna azelőtt. Ez a nagy, teltszájú szókimondás Bródytól ered. Ez a „verizmus”…. Valakiről jót és rosszat mondani, – egyszerre, keverve a szót, – tárgyilagosan! – s arról is, akit szeretünk… Mert hát ők elfogulatlanok!… „Nagy, szép hasas nő volt,” – az ilyen mondatoknak ő az atyja, – az övék e fattyak. Mégis, Ady nála sokkal tehetségesebb, szó sincs róla, – csak ellenszenves tehetség ő is. Saját személyének, testi nyavalyáinak, esendő karakterének ez a nagy kultusza például, egész életének nagy nyilvánossága, mindez ismét Bródyra emlékeztet és engem megundorít. Perfid ember. S azzal, hogy magatetszelgő, nagyhangú nyilvános vallomásokat tesz, – ez személyének utálatosságán semmit sem enyhit. Egész úgy néz már ki a dolog, mintha az embereknek valóban joguk volna testi és lelki gyengeségeikből erkölcsi tőkét kovácsolniok. Erre még az ily nagy tehetség sem jogosít, mint az Adyé.
A magyar nyelvnek sajnos nincs elég karakter-változata. A családban épp úgy beszélnek, mint a piacon, iparágakat és foglalkozásokat alig lehet kifejezéseikről megismerni…. A nyelvnek egyféle karaktere van. Talán ez az oka, hogy egyes írók annyira vonzódnak a pesti magyarsághoz, mert ezáltal nyelvük valami új tónust kap.
A szépasszony együtt ül a szülőivel s megállapítható, honnan származnak arcának vonalai s ami széppé feslett, hogy az hová tér majd vissza, ha majd megöregszik.
A vizsgálóbíró kijelentette, hogy a fiatalembernek nem lehetett szándékában Clemenceaut megölni, mert nem láthatott be abba az iroda-szobába, amelyben az elnök tartózkodott. Hátha a golyó véletlenül találta volna az elnököt? Úgy nézett ki a dolog, mintha ölni jött volna – s valóban ölt is, – bár az igazság az, hogy nem volt szándékában…. – Vajon akkor is megállapítható volna a szándék hiánya?
A neuraszténia költészete: kissé szándékolt és utrírozott az a tempó, amelyet ezek az elbeszélők műveikben vesznek. Becézik neuraszténiájukat, – annak élnek. Ők annyira szenzibilis lények, hogy egészen a pillanat hangulata szerint cselekszenek s hőseik is. Mikor belefognak valamibe, – persze fel sem szabad tételezni róluk, hogy előre tudnák, hogy mi lesz a vége…. A pillanat eldönti… Ők elvégre a hangulat emberei…. S oly nagy urak, hogy az egész életüket hangulatuk szeszélyei szerint rendezhetik be. Ki fog ma tervszerűen élni, meggondoltan ma, a huszadik században, az idegszenzációk e korszakában? Szinte kérkednek vele, hogy ők tervtelenek s a pillanatokban s a pillanatok elől menekülve élnek.
Azt mondják az emberek: maga még fiatal, – az egész világ a magáé. Hol van ez az egész világ?
Azelőtt nem tudtak a természet szépségeiben gyönyörködni, – legalább is régi korok művészeteiből ezt az impressziót nyerjük. Ehelyett természetimádók voltak. Szent ligetek, szent hegycsúcsok imádói. Csak azt nem tudták, hogy azért imádják, mert oly szép.
Hoffmannsthal művészetében az az ellenszenves, hogy ő kimondott szép-látó. A hideg, nehéz, ünnepélyes hangulatokat szereti s oly állhatatosan, hogy már unalmas… Csak azt csodálom, hogy meg nem unja. Csupa gyászinduló, nehéz gyászdrapériák….. Levegős-hideg látományok…. Szándékosan régies, újra leegyszerűsített hasonlatok. – Kulturált ember, csak nem elég nagyszerű tehetség. Ha valaki nem elég nagy művész, akkor rendesen a Sprachenkünstlereiba menekül bele. Így ő is gyakran üresen dagadoz. – Drámáiban az emberek közötti különbség attól függ, hogy mit beszélnek. S miután a legtöbbször a költő mondanivalóját mondják el transzponáltan: tehát alig van köztük különbség.
Az utcán: hazamenni! – Ott jó lesz, legalább megtudom mit mondott az orvos az anyámnak. – Otthon: a clubba megyek, ott jó meleg van, fény és szórakozás. – A clubban: elviselhetetlen ez a sok ostoba ember, – nem jó köztük lenni, – elég, ha a mozgalmat zajlani látod. – Az utcán: elég-elég, mást! – Menjek talán valami nő után? – Már kísérem is s már meg is untam, meg is bántam, de aztán azt gondolom: azt mondani valamire, hogy kár: – ostobaság…. Semmiért sem kár, – csak ostobaság az egész. Nem szabad oly komolyan értékelni a dolgokat, hozzá kell szoktatnom magam, hogy ne tulajdonítsak nagy jelentőséget semminek. – Ha sokáig egyedül vagyok, – úgy érzem, hogy nem bírom el az életet emberek nélkül s közéjük megyek. Nagyon rövid idő múlva már menekülök tőlük, – mert úgy érzem, hogy nem bírom el az életet, csak magánosan. S hiába minden tapasztalat: rövid idő múltán megint csak hajt a nyugtalanság az emberek közé…. Tragikus ez? – ez az örök nyugtalan futkosás ide-oda?… s hogy helyem sehol sem lelem?… – Nem, csak ostoba!
Szó sincs róla, hogy az ember olyan jól meg tudná különböztetni a fontosat a kevésbé fontostól. Általános törvénynek tekinthető, hogy az ember a luxust előbbre helyezi, mint például a hygeniát. Még a legszegényebb faluban is községháza, templom luxuriőzen vannak kiállítva ahhoz képest, hogy például a csatornázás, az utak milyen állapotban vannak. S maga az állam is inkább nagyszerű palotákat, színházi épületeket építtet, semhogy a luxusról lemondva, mondjuk, a bűnözés kérdését próbálná megoldani. Inkább gonosztevők legyenek! – csak operaház legyen, – inkább utcai koldusok. – – – Egy milliárdos Amerikában broschurát tett közzé, amelyben az egyszerűséget dícséri. Minek ananász? – kérdezi. Az alma a gyümölcsök királya. – – Én a magam részéről ki nem állhatom az almát. És mi szegény emberek mind unalmasnak találjuk az almát, meg a narancsot is. Mind a kettő a szegények gyümölcse. Ananászt szeretnénk. Lehet, hogy igaza van a milliomosnak: ebben az esetben tehát annyit jelent kívánságunk, hogy csalódni szeretnénk az ananászban. Aki csalódott, az élt. De aki meg sem mozdult, meg sem kísérelt egyebet csakis élete szegény, nehéz egyhangúságát? Hiszen akkor nem kellene egyebet tennünk, minthogy nyolcvan éves korunkban egyenes utat mutassunk fiainknak, mondván: ezen menjetek!… S ők ezen mennének, mint a tinók. Csakhogy ők próbálkozni akarnak s ebből áll éppen az életük. Azért nem unalmas az nekik, mert elölről kezdik, mintha még senki sem kezdette volna előttük s ezért oly végtelen unalmas nekünk, valahányszor az időtlen-idők örök körfutását kíséreljük meg átélni gondolatban. – Igen, volt már oly üresség életemben mikor valamely elveszett délután mélyén valóságos szenzáció volt a fiókban egy almát találnom. – Ó, – ezért érdemes élni, – gondoltam akkor. Egy alma? – Az élvezet és öröm…. S nékem semmim sincs! – – Igazat kell adnom a milliomosnak abban, hogy szerényebbeknek kell lennünk mindannyiunknak s hogy az alma valóban egész jó gyümölcs annak, aki szereti, csak abban nem adok neki igazat, hogy meri azt tanácsolni nekünk, – hogy felismervén ezeket az igazságokat, most már hagyjunk is abba minden küzdelmet. Az igazság megösmerhetetlen, – lehet, hogy a természet legmélyebb igazsága az, hogy vannak elnyomók és elnyomottak, farkasok és bárányok – s ha ez igaz, vagy bárhogy áll is az igazság: a szociálizmus nem oly fantomok elérésére törekszik, mint az igazság, mert ha arra törekednék, céljai elérhetetlenek volnának. Nem az igazságra törekszik, mert célja nem igazságtevés, hanem küzdelem. A szocializmus a gyenge fegyvere, amellyel a maga igazságát: azt az elfogult véleményt igyekszik érvényre juttatni, hogy neki is joga van élnie. Mert nem csak annyi a valóság, hogy erősek és gyengék vannak, hanem az is valóság, hogy ezek a gyengék mindenkor azt hiszik, hogy élni vannak itt e világon, tehát küzdenek érte. Az ereikben van a küzdelem: ez is valóság! Nem csak a gyilkolás, hanem a védekezés is áll. A szocializmus a szegények elfogultságát és részrehajlását fejezi ki pregnánsan: a maguk szegény élete megítélésében való elfogultságukat és nem is tartalmaz oly nagy követelményt, hogy azt higgyék róla, mintha igazság volna!
Rövidesen ott leszünk, ahol a kínaiak, hogy hatvan éves korunkban leszünk csak készek kultúránk történelmi stúdiumaival, akkor amikor már nincs erőnk, hogy ezt a megismert kultúrát továbbvigyük. A kínaiaknál mint hallom, úgy van a dolog, hogy a nagy tömeg egészen kulturátlan, azután van egynéhány aggastyán-tanuló és végül van néhány merész fiatal, aki az európai kultúra végső eredményébe, felületébe veti bele magát.
Az ember nem tud konzervativizmusától szabadulni, attól, hogy gyermekkorára visszatekintsen s ettől a mai kultúra sem tud szabadulni. Az irodalom tanítása például a latinokkal kezdődik, ennél fogva sem Goethe, sem Verlaine tanítására idő nem jut. (Az irodalom történeti ismertetésével kínozzák az ifjúság nem arravaló javát, ahelyett, hogy arra tanítanák meg, amire valóban szüksége van, – hogy mi például egy jó szövet, hogy tudja, ha szövetet akar vásárolni magának, vagy arra, hogy miként kell egy perben eljárnia?) Úgy vélem, hogy csak azokat kellene irodalomra tanítani, akiknek szemmellátható kedvük van ehhez és ezekkel sem a dolgok elején kell elkezdeni, mert különben nem győzik az anyagot. Az irodalom általános tanításának következménye az: a történeti, művészeti ideológiákban élő, – egy mesevilágban élő, fejlődésre képtelen iskola nevelésének következménye, – hogy annyi a félbemaradt ember, a félművész. Mi dolog az, hogy ma annyian foglalkoznak művészetekkel? – Ez nem a kultúra terjedésének jele, hanem az emberek megbolondításának eredménye! Mennyire szereti ma a nyárspolgár a regényes pózokat, – félig művésznek érzi magát az is szegény. Nagyon könnyen jutnak a művészet közelébe: jobban el kell dugni előlük ezt a nyalánkságot. És ezek a tanárok! – akiknek semmi közük a művészethez s akikbe mégis erőnek-erejével belenyomtak valamit abból, amit a világ irodalma Homerostól Kisfaludy Sándorig termett. Agyonszekírozott és nem is józaneszű emberekké lettek ezek, – s ezek aztán nekigyürkőznek irodalmat tanítani úgy, hogy egy hatvan év előtti nyelven beszélnek a gyermekhez.
A dolgok talán nem is olyan tragikusak s már csak azért sem lehetnek azokká, mert mi gyengék és ingatagok vagyunk. Nincs meg bennünk a tragikum előfeltétele.
Jólesőnek érzem néha brutális, indulatos kitöréseimet s azt igyekszem megmagyarázni magamnak, hogy az ilyesmi jogos is néha…. – vagyis egyszerűen szólva: indulatos természet vagyok. – S hiába itt minden belátás: a belső törvények uralkodnak felettünk. – Ha az enyészet férgecskéje beszélni tudna, így szólhatna Spinoza koponyájához: nagyon szép rendszert gondoltál ki, – szó sincs róla – s én mégis a magam törvényei szerint vagyok kénytelen továbbműködni s nem rendszered szerint.
Merőben ellentétes, egyforma erők egymásnak feszülése mozdulatlanságot hoz létre. Az erők e jelenlétét a nyugalmasnak látszó dolgok gyakran nem árulják el. Ha két tárgy a leghatalmasabb erővel van is egymáshoz préselve, – sokszor nem más benyomást tesz, mintha csak egymáshoz volnának támasztva. Az erőknek e csendjét sejtem mindenben ami van: úgy képzelem, hogy az egyensúly, a kohéziós összetartozás, – mindez egymással ellentétesen működő erők következménye. (Vagy az erőknek csak kivételes feszültségi állapotai esetén van ez így? S nem minden stabilitás a természeti erők nagy egymásnak feszüléséből ered?) Mi egy kőtömböt látunk például nyugodtan állani valahol. S nem is sejtjük, – az erőknek micsoda küzdelme megy benne végbe, hogy szét ne hulljon.
Annyit gyötörnek azzal, hogy élősködő vagyok… Jó, – az leszek, lelkiismeretlen élősködő. Miért ne? – annak látszom s azzal vádolnak, vagyis előlegezik a büntetést nekem és még lelkiismeretfurdalásaim is legyenek? Vannak ilyenek is; akik tudatosan kihasználják hozzátartozóikat és ezeket sem lehet jobban gyötörni, mint ahogy anyám engem gyötör. – Hát igen, anyám szenvedélyes gyűlölködő s úgy örül, ha oka van haragudnia, olyannyira elemében van, mint ahogy a tűz megörül a könnyen égő anyagoknak.
Az író szándékossága rendesen modorosságra vezet. A stilizálás mélyén sem rejlik más, mint szándékosság s gyakran ez egész nyilvánvalóvá lesz, különösen az oly művekben, amelyekben az író azt fejezi ki, hogy ő maga sem veszi egész komolyan viselkedését, – ez őt mulattatja, ez a kedvtelése. Az elrajzolás is leggyakrabban szándékosságból ered. Bár, néha kétségtelenül az írói lélek fejletlensége, vagy idétlensége, bizonyos lelki sutaság hozza létre. Hogy a stilizálás és elrajzolás sokszor mennyire a csinált-virágok művészete: mutatja, hogy mennyire nehéz elviselni valamely hosszabb lélekzetű munkában: egyenletes és egyforma szándékossága nemcsak unalmassá válik, hanem bizonyos idő múlva már egészen határozottan az affektáció vagy modorosság hatását kelti. S Isten mentsen az oly affektációtól, amely ha mégoly friss is, tíz percnél tovább tart. Rövid művekben még hagyján! Kerr örökös magaingerlő mérgességét, Altenberg bácsi gyermekes nagyapa-hangját nagyon lehet élvezni. Ezek az írók rövid terjedelmű munkákat írnak. De már a Salambot nagyon unom, pedig ennek előadásmódja teljesen egyszerű s csak abban rejlik az író affektációja, hogy mindenáron el akarja felejteni azt, amit tud, – az egész mai életet – s egy régi kor elmerült világának sokban primitív mentalitásába akar mindenáron belehelyezkedni s néha már oly konok, görcsös következetességgel, hogy primitivitása az affektáció, affektációja pedig már-már a bárgyúság benyomását teszi. Két-három oldal Shawból is elég nekem s még Wedekindből is. – – Jacobsen óta a lírikus természetek mind nagyobb bátorságot vettek maguknak, hogy hosszabb lélegzetű prózai műveket is írjanak: amolyan vékonypénzű, egyetlen húron pendülő, halvány, nyápic lírai elbeszéléseket s ezek sokáig az újság ingerével hatottak íróra, olvasóra egyaránt. Az önmegfigyelésnek ezekben megnyilvánuló impresszionizmusa azt a benyomást kelti, mintha az embernek nemcsak pillanatnyi közérzése, hanem egész életöröme az idegrendszer változó szeszélyeitől s az azt befolyásoló apró külső körülményektől függne. Valami hamis van ezekben, az kétségtelen! E művekben pillanatonként változik, inog a lélek, – hatásuk nyugtalanító, – nem kielégítő, mert a létnek egy rendíthetetlenebb alap-érzését nélkülözzük bennök. Az írók neuraszténiájukat hangsúlyozzák, s bizonyos kedvteléssel. S ez az állandóan nyilvánvaló szándék válik modorosságukká. – Ma a modorosságnak nagy a keletje s úgy veszem észre, azért is, mert olyan látszatot kelt, mintha e módon valami pszichikailag komplikáltabbat lehetne kifejezni, mint az előadás teljesen jóhiszemű egyszerűségével. Örülnek néki például, hogy morális inszániájuk gyakran a hamleti szeszélyre emlékeztet s ez önérzetes betegekké teszi őket. – – Persze távolról sem vagyok biztos benne, hogy ezeknek a lírikus elbeszélőknek az ízlése tökéletesen kielégül-e avval, amit csinálnak? El tudom képzelni, hogy akad közöttük nem egy, aki sokkal jobban kedveli a nyugodt, békés folyamú elbeszélést, mint a maga izgatott, nyugtalan és modoros előadási módját…. A gazdag nyugalmat szereti és a szegényes izgalommal kell beérnie…. de ha egyszer nem tud mást! Ha ez felel meg neki. Az író kénytelen úgy dolgozni, ahogy tud s azt csinálni, amihez kedve van még akkor is, ha kevésre becsüli azt, amihez kedve van! Mert csak így ömölhet bele minden ereje munkájába. Hiába kedveli a nyugalmat, ha az temperamentumának nem felel meg s ha erőltetné, mesterkélt lenne a nyugalom. Valamit akarni és valamivé lenni: kétféle dolog. S aki azzá lett, amivé akart lenni, – tehát becsüli azt, amivé lett: az szerencsés ember. Nem a kritikai meggyőződésük az, ami az írókat egymástól megkülönbözteti, nem is az, amit célul kitűztek maguk elé, hanem a kedvük s az, amire a temperamentumuk legjobban képes. Ezért van annyiféle író, – oly sokféle olvasó kedvére való művész. Ha akaratukon és ízlésükön múlnék, ambíciójukon és nem indulataik természetén: akkor nagyon sok közülük inkább egy új Homérosszá vagy Shakespeare-ré szeretett volna lenni, mint azzá, ami valóban lett belőle.
Az igazi lendület a versben az indulat. – Régi megszokott lendületek megszokott tempója szerint verset írni: ehhez nem kell indulat. Az indulat a maga saját tempóját kategorikus erővel diktálja s új formákat és új ritmust vet ki, mint a vulkán. Azok a költők tehát, akikben ilyen formateremtő indulat dolgozik, mégiscsak nagyobbat művelnek mint azok, akik régi indulatok formáitól nyerik lendületüket. Az én verseim lendülete és ritmusa merőben új: a mondanivaló szerint változik. Ezt igazán nem lehet senkitől megtanulni, még a magam régi munkájának formáját sem vehetem soha többé mintául. Minden vers külön újság.
Az életismerethez az irodalom nagyon hozzásegít: sok irreális hasznával vagy haszontalanságával szemben ez az egy haszna nemcsak reális, hanem praktikus jelentőségű is. Mindenki felhasználhatja ezt a könyvekből vett életismeretét, csak a művész nem.
Ha ránézünk valamely sík alakzatra az szabályos négyzetnek tűnik mindaddig, míg meg nem győződtünk róla, hogy szabálytalan trapezoid. Az csak ritkán történik meg velünk, hogy szabálytalanságot tételeznénk fel valamiről, ami nem az.
Aki küzdőképtelen s mégis meg van verve ambícióval, az egy másik világba menekül, olyanba, ahol más módon is boldogulhat, – nyílt küzdelem nélkül. Rendesen a művészet világa ez. Azok, akikben nagy az életvágy, de kevés az életerő: rendesen mind ide menekülnek, lemondván a világi hatalomról s abban reménykedvén, hogy e föld fölötti aetheribb, imaginárius területen mások a fejedelmek…. nagyszerűbbek a fejedelmek…. s ahol még van mód rá, hogy mi magunk is fejedelmekké lehessünk. A fantázia e fejedelemségéből e földi élet lehetőségeit és perspektíváit vizsgálván, természetesen mindaz kicsinek, szánalmasnak és szegényesnek tűnik, ami az embereket általában boldoggá szokta tenni. Szinte újból hozzá kell szoktatnia magát a realitáshoz. A nőket rendesen megvetéssel nézi, de ha valaki hajlandó volna mégis oly bátor lenni, hogy hozzászoktassa őt a földi örömhöz… – – A legtöbb művész valóban azt veszi el, akinek hálával tartozik, hogy kézen vezette, járni tanította, hogy megtanította őt élni. Aki módot adott rá, hogy kipróbálja: való-e neki az, ami csábítja? Szüksége van erre az indítóerőre, már azért is, mert sokkal szórakozottabb, hogysem kellő pillanatban megindulni tudna.
Sok olyan ember van aki ifjúkorában a világi hatalomról fantáziálván, rosszul képzelte el annak kellékeit. Az ember Cézárról vagy Napóleonról olvas ifjúkorában s azt képzeli például, hogy az ilyen nagystílű élethez előre el kell készülnie. Úgy érzi, hogy sokat kell tehát tanulnia, – megterheli magát útravalókkal. Azt hiszi, hogy mindenekelőtt sajátmagát kell megismernie s javítania… s hogy az emberi lelket általában ismernie kell: egyszóval oly nagy apparátussal indul útnak, mintha az örök-életre készülődnék. S apró-cseprő dolgok akadnak aztán útjába szegénynek, amelyeken megbotol, amelyeken összetöri magát s kezdi úgy érezni, – szomorún – hogy mindaz a nagy előkészület csak ballasztja most már. Eldobná szívesen, dehát lehet azt? s ekkor, – ekkor tekint ama aetherikusabb világ felé, amelyben mindez a derék szorgalma még javára válhat.
Az ifjú lángelmék szokása, hogy mindenkit értelmisége szerint ítélnek meg…. Ez az ember buta…. ez okos…. mert azt hiszik eleinte, hogy az értelmességen múlik minden e világon s hogy az értelmesek majd megjutalmaztatnak. Valahogy úgy képzeltem én magam is, hogy ha gondolkozni fogok, tanulni és dolgozni, akkor mindazt, ami nékem ezért jár, szabályszerűen meg fogom kapni. El sem képzeltem, hogy e világ rendje annyira szabálytalan, hogy nékem majd azért a jutalomért amelyet képességeimmel s munkámmal már megérdemeltem, még külön küzdenem is kell. Mikor erre kezdtem ráeszmélni, egész felháborodtam az új megismerésen. Kezdtem az embereket most már fanyalogva aszerint vizsgálni, vajon ki a szerencsés közöttük, mert a szerencse a fontos s nem az értelmesség s az érdem, – állapítottam meg most már. – Az érvényesüléshez legalább is annyi kell, – gondoltam, – hogy az ember tulajdonságai szerencsésen vegyüljenek. Olyan képességű ember, mint Bismarck volt, biztosan sok van ma is, ha magát az értelmességet, tehetséget és készültséget együtt vesszük a kiválóság mértékéül…. de Bismarck érdeme nemcsak ebből állt, hanem abból is, hogy arra a helyre tudott felvergődni, amely néki való volt, – ahol képességei legjobban kifejlődhettek és érvényesülhettek. Még később mikor az ember már a szerencse reményéről is lemond…. arról a lyrikus óhajáról: hogy, ha nincs is jól berendezve a társadalom, s ha nem is lehet jól berendezni, – legalább a szerencsések közé kellene valahogy befurakodni… – mikor erről a jámbor óhajtásról már letett s belátja, hogy szerencséjét hiába lesi, – ekkor, attól való félelmében, hogy az élete elmúlik mielőtt bármi örömét is élvezhetné…. – ekkor válik szociálistává. Hiszen ha évszázadokig lehetne élni! – akkor mindennek megjöhetne még az ideje s az a gyermekkori érzése, hogy az ő életében minden lehetséges még valóra is válhatna, – de az élet rövid – s ezt belátni szomorú! S még szomorúbb életünk sikertelenségéből arra a következtetésre jutnunk, hogy igen, mégiscsak vannak, akiknek mindvégig örömtelen az életük! S az ember figyelme most már s egyre jobban e szerencsétlenekre terelődik, – s oly mértékben azonosítja magát velük, mint még eddig soha, – úgy érzi, hogy közéjük tartozik s hogy tehát küzdenie kell azért, amiért ők valamennyien küzdenek: egy kis örömért, egy kis szépségért. S ebből az időből származik az a szigorú pártállása, amely szerint az élet hangsúlyát a küzdelemre és a munkára helyezi és minden jutalmat csak akkor becsül, ha nem könnyedén jut hozzá az ember, hanem azt fáradságosan kiérdemeli. – Természetesen ez az elfogult álláspontja aztán beveszi magát minden ítéletébe: a művészetről sem tud tehát anélkül ítélkezni, hogy ezt a becsületes, makacs álláspontját be ne csempéssze legfőbb szempontjai közé. – S amíg az örökkévalóságra készülődik: elővigyázón és meggondoltan takarékoskodik életerőivel, – egy valami szebbre és véglegesre tartogatja élvezőképességét, – mikor azonban a szerencséről szóló gondolatok már kezdik korrumpálni puritánságát, aszkézisét, – kezd ő is könnyelműbben lengeni a világban s végül szinte szórja már mindazt, amivel eddig takarékoskodott. – Mikor szocialistává lesz: konok komolysága megint zsugorivá teszi…. s megint megrontja életörömét.
Ady igen sokszor ír igazat, ritkán művészit.
Különös sport, különös passzió! hogy oly szenvedelemmel keresik a hibákat. Ha valaki az összes hírlapi recenziókból kívánna fogalmat alkotni magának, mondjuk egy színpadi-mű felől, akkor könnyen támadhat az a benyomása, hogy az egész nem más, mint egy óriási nagy hiba. Sokszor oly idegessé tesz már ez a meddő szőrszálhasogató, aprólékos kritizálás, mint az, hogyha valaki egy emberről azt mondaná nékem, hogy szép ember az illető, okos is, csak tegnap mondott egy butaságot. – Nem tudom, hogyan kellene megítélni valamit, – de azt érzem, hogy így semmiképpen sincs jól. Azt szeretném, ha legalább azt megóvnák valahogy: – az isteni és emberi teremtés tökéletes, egész voltának látszatát és nem kínoznának apró bűneink, kifogásaink elősorolásával. Szeretem azt az illúziómat, hogy a teremtés alkotásai voltakép tökéletesek, csak éppen különböző tökéletességűek. – Inkább ismertetni kellene a műveket s nem kritizálni.
Meunier: – Pietà nevezetű fa-szobra megdöbbentő szépségű. Az ember nem mondhat rá mást, mint azt az egy primitív mondatot: Mintha élne! Ezzel a szóval azonban nem a hétköznapi életet akarjuk megjelölni, hanem az egész életet s csodálatos erőinek minden titkos összműködését, – azt, ami e lángoló tüneményt, az embert létrehozza. – – De a többi szobrai is csodálatosak! Mindegyiknél az az érzésem, hogy, amit látok, több mint szobor, nemcsak plasztika, hanem valami egyéb is, ami minden plasztikai qualitásánál értékesebb. Az emberi szervezet energiáinak erőteljes harmóniáját érzem s mindenik szobránál egy más szervezet más harmóniáját. A karakterizáló arányok kifejező vonalai oly hatalmasok, hogy megdöbbenünk tőlük…. Némely munkája azt a hatást teszi, mintha meg volna benne sokszorozva az ember.
Egy gyűszűnyi csokoládét három inas szervíroz a szépasszonynak, nehéz ezüst tálakon. – Minél kulturáltabbak vagyunk, annál nagyobb tért nyer a forma s annál elenyészőbb a lényeg. S nem szemtelenség-e az, hogy valamely munkásember, aki pontban tizenkét órakor az építőállványhoz támaszkodva ünnepélyes lassúsággal eszi ebédjét, – úgy, mintha valami rendkívül komolyat és fontosan művelne: kirántott halat fogyaszt s óvatosan vigyáz, hogy a kezefejére lehulló húsmorzsa a világért kárba ne vesszen, – s épp ezért a legnagyobb gondossággal csipegeti fel minden apróját ormótlan ujjaival: hogy ez az ember szintén épp úgy hús és vérből való, s épp ezért egyenlőnek érezheti magát a legelkényeztetettebb dámával, – sőt, van benne elég szemtelenség, hogy evvel még dicsekedjék is!
Mily keserű, ha a gyermek vigasztalan sötétet lát maga körül! – Szerencsére azonban a gyermekek még a legnagyobb nyomorban is álomba, egy másik világba merülve, – a felnőttek szenvedései iránt érzéketlenül meresztik ránk nagy szemeiket…. Nem veszi észre a nyomort, – csak akkor, ha éhes…. különben…. mikor a legnagyobb baj van, akkor ő éppen hadvezér, vagy valamely oroszlán a messzi sárga pusztákon….
Hogy hozzánk idomul környezetünk! Talán a magunk láthatatlanul áramló testecskéivel telítjük azokat? – vagy mi vagyunk-e telítve mindannak emlékképeivel, ami körülvesz? Karosszékem nekem egész olyan, mint egy ember, – mintha arca volna…. – Ha utcát említ valaki előttünk: az az utca jelenik meg szemünk előtt, – a régi utca, amelyben oly sokáig laktunk, – ha szobáról olvasunk, a mi szobánk s ha városról: Budapest. Így válik környezetünk hazánkká.
Az ifjúság nem tud letenni arról, hogy ne tartsa minduntalan a maga és mások szemei elé, hogy a dolgok belseje nem oly szép és megnyugtató, mint gyakran a külseje. Olyan ez az ösztönszerű munkálkodás, mint a gyermeké, aki szereti játékszereit felbontani s megnézni, hogy mi van benne. Az ifjú a nőt képzeletben nemcsak, hogy levetkőzteti, hanem nem nyugszik addig, míg csontvázát el nem képzeli, – de tovább is megy, szervezete egész mechanizmusának képét kényszeríti a szemei elé…. S hogy ez mért van így? – nyilván azért, mert nem tudja, hogy mit tartson lényegesnek. Az összhatást megpróbálja felbontani alkatelemeire, azt hívén, hogy ezáltal a lényeget jobban megközelíti s kísérletezik magával, – tetszik-e neki a dolog így is? Ez talán minden szentségtörés pszichikai alap-oka, – megnézni a dolgot közelről, részleteiben, – hátha csak a perspektíva az, ami széppé varázsol? S ha a perspektíva! – az ifjú nem tudja elhinni, hogy a futó látszat nem kevésbé lehet a dolgok lényege, mint az, ami tüzetes vizsgálat után kiderül róluk, előttük.
Az önmegfigyelés impresszionizmusa a művészetekben azért kelt bennem sokszor oly ellenszenvet, mert nem hiszek teljes őszinteségében: azt nem hiszem el, hogy az író valóban oly nagy fontosságot tulajdonít idegei minden rezzenésének. Meg vagyok győződve, hogy az író is meg tudja különböztetni a fontosat a kevésbé fontostól, – vagy legalábbis gyakran vannak józanabb pillanatai, amikor idegei nagy érzékenysége nem dominálja egész kedélyét. A legérzékenyebb lélek is megítéli, megszűri lelke szenzációját a maga számára, – s az emberi lélek nemcsak maga a szenzibilitás, hanem maga az a szűrő is, amely arravaló, hogy ne adjuk oda magunkat minden apró érzékenykedésünknek. Ezek az impresszionisták a lélek érzékenységének állandó feszültségét tükrözik, – s ez nemcsak egyhangúvá teszi őket, hanem szavahihetőségüknek sem nagyon használ. Egész jól meg tudom érteni anyámnak azt a megjegyzését, amelyet nékem szokott felelni, ha túlságosan szeszélyes vagyok: volna csak egy kis komoly bajod, mindjárt nem nyavalyognál annyit! – Gyakran ez az érzésem az ilyen nagy szenzibilitású írók olvasásakor is.
Ha elgondolom! – mennyi e világon a kutya-éhség és kutya-hűség.
Nincs az a dühkitörés a világon, amelyben ne volna valami színészi, valami tetszelgő. Az ember elvégre akkor is látja magát, s noha igyekszik úgy viselkedni, mintha haragja elvette volna az eszét…. s mintha ő szenvedne tőle legjobban, – mégis azt állítom, hogy öröme ilyenkor sokkal elementárisabb, mint fájdalma. Ez az egyetlen igazi alkalom, mikor a legszegényebb kis nyavalyán is hatalmát és erejét végre egyszer kiélvezheti. S mily meggondolt az ilyen dühöngő! Megfigyeltem magamon, hogy egy alkalommal, mikor „dühömben” éppen oda akartam vágni valamit, – válogattam a tárgyak között. S mondhatom, igazán nem azt a porcellán tálat választottam, amelyet én vettem magamnak, hanem anyámnak egy szegény kis cseréptálját, – s ezt aztán oda is vágtam alaposan.
Ülök, ülök és laikus filozofémákat gyártok, tanulás helyett. – Pedig a jövő hegemóniája nem a spekulatív elméké lesz, mint Platon képzelte talán, – sem a katonai hatalmaké, mint eddig volt, – hanem valamelyik tudósé. A művészek hegemóniáját el sem tudom képzelni s nem is kívánatos.
Sophokles hőseit nem életük hétköznapjain érjük tetten, hanem ünnepélyes pillanataik kigyúlt exaltációjában.
A nyárspolgár mindenkor mentségéül használja ezt a közmondást, hogy de gustibus non est disputandum. Ez a közmondás felmenti őt annak vizsgálatától, vajon nem butaságának következménye-e az, hogy az ízlése olyan, amilyen.
A kifejlett izomzat munkához van szokva s erre kész is. Ha hosszú ideig pihentetjük, akkor már maga a benne felgyülemlett energia is indulatosságra hajt. – Sokszor láttam már olyan embereket, akik alig várják már, hogy üthessenek s ahogy indulataikat lefékező nyugalommal ránéznek az emberre, – az szinte hátborzongató. Úgy képzelem, hogy a fogságban tartott, tétlenségre kárhoztatott vadállat veszélyesebben indulatos, mint az, amelyik szabadon feléli energiáit. – Gyakran volt alkalmam megfigyelni, hogy igazán erős emberek, akik nagy testi-munkát is végeznek, csak ritkán használják fel erőiket más ember megtámadására. Nem ütnek, mikor ütniök lehet. Ha azt olvasom az újságban, hogy valamely munkás verekedett, rögtön azt gondolom hozzá, hogy biztosan munka nélkül van már jó ideje. – – – Egy jelenetnek voltam tanúja nemrég: „Hát bordéllyá lett az én házam?” – mondotta a ház ura s ez a szó bordély, máris lendületbe hozta indulatait. Jól ki volt pihenve – vasárnap volt és délre járt az idő – s olyan lázongásba jöttek idegei e szóra, hogy rögtön tombolni kezdett, – mintha háza szavától valóban bordéllyá vált volna. – – – Mi a teendő az indulatos hajlamok ellen? – Azt kellene elérni, hogy a meggondolás és ízlés olyannyira véremmé váljon, – azt olyannyira felvegye szervezetem, hogy ugyanoly automatikusan korrigálja, – szuggerálja indulataimat, mint amilyen közvetlen erővel hatnak reám a meginduló szenvedélyek. A meggyőződést hajlammá kell tenni, az a feladat. A meggyőződés legyen oly erős, hogy inklinációnak lehessen nevezni.
Érdekes, hogy az embereknek mily sokat ér a helyváltoztatás. Érteném, ha a növények szívesen kockára tennék életüket azért, hogy azt ne kelljen egy helyben eltölteniök, – de az ember? Hiszen csak arról van szó, hogy a tempót szeretné mindenképen gyorsítani, – s ezért a tempóért kockáztatja ezerféleképen az életét, – és semmi tapasztalat nem riasztja vissza, hogy ne igyekezzék egyre hevesebb gyorsasággal száguldani.
Amíg e dióhéjon-épült, porcellánra-épített, törékeny világban, valahogy, egy kis időre rendben van minden, – vagy legalább is nincsen nagyobb földrengés, – az emberek a tökéletesre törekszenek. Nemcsak egy ember halálát, de még a kihágást is megtorolják. A rendszeretet mániákusaivá lesznek, mindaddig, míg egy kis megingása rendjöknek nem teszi őket ismét hazardokká. A berendezkedés tökélyét szeretik – s mennyi mindent gyűjtenek össze, – mennyi minden kell egy ember életéhez, – mennyi poggyász erre a rövid útra! Karszék, a karszékhez védő-huzat, hozzá kefe, a keféhez tartó…. sokallom ezt a sok vacakot. – – – Ez a szép és kedves íróasztalom itt, – amelyen ismerős rendben oly rokonokká lettek a dolgok…. Ez a kis rendje életemnek, amelybe oly görcsösen kapaszkodom, – mily hamar szét fog ez omlani, – mily hajlamos ez a szétzüllésre…. mihelyt meghalok, széthordja a legkisebb szél. Az örök-mozgás örök tengere.
Hát nem elég szórakozás maga az, hogy élek? – Az emberek ezt mily gyakran elfelejtik rosszkedvükben.
A jól keresztülvitt aszketikus magatartás önbizalmat ad. Ha az ember sajátmaga fölötti erejét érzi, ez felkelti lankadt energiáit. Úgy határoztam, hogy egy hónapig hallgatni fogok, de ez adott körülmények között, sajnos, keresztülvihetetlen. Ha az ember már valamilyen, akkor nem változhatik meg máról holnapra, mert az emberek csodálkozva néznének reá és vissza követelnék rajta régi megjelenését. Maradok tehát a régi kínzó munka mellett s a magam örökké éber kritikájának gyakorlatát folytatom. Az aszkézis erőt ad, – s az önkritika gyengít – s én arra kényszerülök tehát, hogy állandóan gyengüljek. Küzdő erőimet a magam átszublimálására fordítom, ahelyett, hogy arra fordítanám, hogy a külvilágban valamit elérjek velök. De talán így van ez jól.
Vágyindító erőik tudatában, hogy mosolyognak a nők a nőgyűlölőkön! Persze, szegények: míly szomorú is az, mikor az ember megvetőn néz le magára, – amiért félre kellett tennie meggyőződését a mindennapi élet apró örömei miatt! – az ember úgy néz magára ilyenkor, mint egy működő állatra. – Míly furcsa viszonyban van szervezet és intellektus: – ellenségként állanak szemben azok az erők, amelyek egymás teremtői és fenntartói! S ha ez így van, – ha ez a természetes, – az emberi élet nyomorult kényszere teszi általánosan érthetővé, – akkor mért kevésbé érthető a szeretetnek és gyűlöletnek az az ellentmondása, amely a nő iránt van, bennünk. – Minél jobban lenyűgöz, minél jobban leköti és megbénítja intellektusunkat, annál gyűlöletesebb! Amennyire nincs kedvem fogfájásommal és szervezetem egyéb esendőségével elfecsérelni fontosabb dolgokra hivatott figyelmemet, – épp oly kevéssé van kedvem nők nyavalygására fordítani életem idejét. – Hogy ő most egy kicsit meg van sértve, – hogy néki most megint valami rosszul esett, – hogy ő néha oly bolondos, – á! – semmi kedvem ehhez.
Messinában földrengés volt és ez alkalommal is ugyanaz az érzésem támadt, mint az emberi élet esendőségének minden nagy színjátékánál, – hogy voltaképen könnyelműbben kellene élni, – játszani kellene ennen életünkkel, úgy mint ahogy a kártyajátékot játsszuk…. Szórakozásnak kell tekinteni az egészet: az én életem, az én szórakozásom. – – – Könnyen el tudom képzelni azt a pillanatot, mikor az emberek ezen a rettenetes eseményen kérődzeni kezdenek…. Mondjuk, hogy a károsultak javára koncertet adnak és költeményekben pathetikusan szenvelegve elszavalják – átélik még egyszer a messinai tragédiát…. – eljátsszák és elsiratják ami ott történt…. S a nézőkön ezalatt lelkes hangulat vesz erőt: a fájdalom mimizálása elragadja őket, – közben természetesen szerelmesek is lesznek a szavalóművészbe, – könnyezni kezdenek a hegedű érzelmes panaszán…. – Míly nagy majom az ember! S míly ellenszenvessé teszi művészetét az, ha tetten érjük, hogy elmúlt komoly szenvedésekből játékot csinál a maga mulattatására. Míly bántó lehet e művészi produkciókon való meghatottságukat nézni olyasvalakinek, aki ott volt, átélte a katasztrófát és, mondjuk, anyját, vagy szerelmesét siratja az áldozatok között. A művészet komolytalansága, játékossága ilyenkor tűnik ki legvilágosabban s legkínosabban, mert ilyenkor sértő.
Hogy kinek dolgozik a művész? A nyárspolgár szeret e kérdésre a gazdasági szempontok előtérbe helyezésével válaszolni: a művész abból él, hogy műveit eladja, tehát a közönségnek dolgozik. S ebben a véleményében támogatják azok a híres művészek, akik valóban a közönség ízlésének dolgoznak, – s nevük különösen akkor hozható fel erős érvül, ha emellett véletlenül valóban még nagy művészek is. Az emberek szeretnek ilyenkor elhalt nagyságokra is hivatkozni és elfelejtik, hogy a régiek legtöbbjének is, ha újító volt, pályája kezdetén micsoda harcot kellett megharcolnia. Hogy az olvasóközönség ma már elismeri értékeit, ennek oka az, hogy az iskolában megtanították a megállapított értékek tiszteletére. S ha nem is ismeri a művészt, nevét tiszteli, mert hisz azoknak, akik gyerekkorában tiszteletre tanították. – – Hivatkozni szokás ilyenkor a közlés ősi ösztönére is: hogy hát minek ír, minek közli mondanivalóját, ha nem törődik azokkal, akik meghallgatják? S ez az utóbbi érv valóban kissé megnehezíti e kérdés megítélését. Hogy a művész, amikor dolgozik, valamilyen közönséget maga elé képzel, hogy valakinek mondja azt, amit mond, – ez kétségtelen. Kivételt e tekintetben talán csak azok a művészek tesznek, akiket hosszú évek rossz tapasztalata és lemondása hozzászoktatott ahhoz, hogy maguknak dolgozzanak, – de még ezek felől sem vagyok e tekintetben egészen biztos. S hogy milyen az a közönség, amelyet a művész magának elképzel, az épp a kérdés! Ha nem is épen mindig szigorú olvasót lát maga előtt, de semmi esetre sem olyat, amely ízlése fejletlensége folytán képtelen azt felfogni, amit ő ki akar fejezni. Márpedig a közönség fejlett és kevésbé fejlett ízlésű individuumokból áll s tudjuk, hogy a fejletlenek vannak nagy többségben, – el sem képzelhető tehát, hogy az a kérdés, vajon valaki nagy művész-e vagy sem, hogy ez népszavazás útján volna eldönthető. A sületlenségek mesterei nyernék a legtöbb szavazatot. Maradnak tehát a jobbízlésűek, – de kik ezek? Kézenfekvőnek ígérkezik az a feltevés, hogy a többi művészt kell leginkább hivatottnak tartanunk társuk műveinek megértésére és megítélésére…. Hiszen a céhek idején is a többi mester volt az, aki a remek alapján mesterré avatott. S csodálatosképpen: senki nem okoz nagyobb és keserűbb csalódást a művésznek meg-nem-értésével, mint épen a többi művész. Keserűbb ez a csalódás az összes többinél, mert a szakértelem kedvezőtlen ítélete jobban képes megingatni önmagában való hitét, – mindaddig, amíg be nem látja, hogy társainak idegenkedése szükségszerű és természetes: ők a maguk művészetével vannak elfoglalva, – csakis a maguk felfogásának rokonai állanak közel hozzájuk – s épp meggyőződésük nagyobb intenzitása teszi őket más irányok konokabb ellenzőivé. Kije marad tehát a közönségből, akire bizton számíthat? Marad ő maga egyedül, – ideális olvasójával, vagyis magának dolgozik. S hogy kikből adódik végül is valódi közönsége? Akadnak hívei…. Itt is, ott is egy…. S hogy mi teszi híressé? – a szerencsének ebben nagy a szerepe, feltéve, hogy ízlésében és művészetében nincsenek oly esendő elemek, amelyek könnyen kedvessé teszik a nagy tömegek előtt. Szónokiasság, politikum, feltűnő élet, – mindezek alkalmasak erre. S ha neve már belesodródott a köztudatba s ha feje már áttörte a közöny jégtakaróját, – akkor már a lendület ereje egyre jobban viszi hírét, – annál a természeti törvénynél fogva, hogy ami nyugszik, nyugodni akar tovább is, – de ami már mozog, az mozogni akar tovább is. – (Tehetetlenségi nyomatéka nem csak a nyugalomnak van, hanem a mozgásnak is.) – – Abban sem hiszek, hogy az utókor igazságosabban ítél, – vagyis tehát, hogy lehetne valamely mű értékének igazi próbája: vajon fennmarad-e, vagy sem? Az utókor sem igazságosabb, mint a jelenkor. Elfogultság volna az utánunk következő generációkat sokkal többre becsülnünk magunknál. – – Nem hiszek abban, hogy mindazok a nagyságok, akiket megbecsülendő örökségképen hagyott ránk sok elmúlt század ítélete, – hogy ezek mind, kivétel nélkül nagyságok volnának, – de abban még kevésbé hiszek, hogy a múlt igaz értékeiből egy csomó régi kincs el ne kallódott, – feledésbe ne merült volna. Hiszen a múlt távlata, – belátom, – sok mindent tisztábban mutat s aki valóban kitűnőség: azt az idő sodra rendesen előbb-utóbb felveti, – de hogy ez a távlat tökéletesebbé tenné az emberi szemet? – – – Innen is, onnan is egy-egy hívő, – lármás, vitatkozó, rajongó és gyűlölködő hangok össze-visszasága: ez az a bizonytalan tenger, amelyből gyakran az írói nagyság érc-szobra kiemelkedik.
Néha úgy érzem, hogy Adyra Rippl-Rónai művészete is nagy hatással lehetett. Számomra a művészetük rokonsága evidens. Rónai nagy rajztudása, édes-élénk, könnyed, franciás színei s az a könnyed, rikító egyszerűség, amellyel azokat felrakja – s emellett maga-tetszelgő modorossága, lendületességének hangossága, – mindez Adyt hozza eszembe.
Én magam rendesen két átfestéssel dolgozom. Előbb alapozok, – de sosem bízom ennek a pillanatnak abszolút ízlésében. Még egy lelkesült pillanatra van szükségem, – hogy egy második szerencsés másodperc ízlése átformálja és abszolútabbá tegye a munka értékeit. – – Rendesen témából is kettő kell nekem egy munkához, – az egyik az alapozáshoz szükséges, a másik, hogy kitöltse és teljesebbé tegye.
Kevés olyan tehetség van ma, amely a monumentálisat szeretné és azt kiteljesíteni tudná. Az apró döbbenetek, édes pillanatok és mélységes kis finomságok művészete ma a közkedvelt. Letompultság, kicsiszoltság, kifinomultság: – ezek azok a tulajdonságok, amelyeket a mai művészetekben dicsérni szokás. Úgy látszik, a túlságosan érzékeny ízlésesség megbénítja a robusztusabb indulatokat: az egér az oroszlánt. Rafinált és finom disszonanciák mesterei élnek ma, – hibától óvakodó, halk-szavú, diszkrét-mosolyú, elegánciát kedvelő művészek, – akik sokat tanultak és stúdiumaikat nem merik elfelejteni. S műveik: dédelgetett, beteg kis virágok, melegágyiak, agyongondozottak, – elkényeztetett, kikészített kis gyerekek, sápadtak: semmi durva egészség bennök…. Finom kis döngicsélés, – takaros, csinos miniatűr-munka, – remekbe készült csipke…. ez az, ami ma közkedvelt….
A lelki történés drámai ábrázolásával küszködik Maeterlinck is, Hoffmannsthal is. – Maeterlinck jeleneteinek misztikus és exaltált beállításával próbálja megoldani azt a problémát, hogy mint lehet leheletszerű, alig észrevehető külső történésben a lelkieket drámaian ábrázolni. Az atmoszférát változtatja meg tehát s ebben új légköri tünemények törvényeit hozza létre. Más a visszhang…. Egy-egy szó néha percekig ide-oda csapong az üres térben s ahelyett hogy elgyöngülne, – messzeségből hangzó, elnyújtott kiáltássá nő meg. Más az akusztika. Szavak és cselekedetek hangsúlya például a megszokottól teljesen eltérővé lesz: hétköznapi cselekedeteink szinkopikus ütemű mozgásban jelennek meg előttünk, a járás absztrakt tánc-lépésekben szimbolizáltatik például: ami által groteszk és transcendens benyomást is kelt egyszerre. – Néha egy-egy vaskos szó lélekké válva süvit, jajong a légüres téren át. – – Bármily kitűnő művész, – még sem tud minket meggyőzni arról, hogy drámában a lélek történetét másként is ki lehetne fejezni, mint úgy, hogy az embert durva mozgásba hozzuk s külső események ingerével próbáljuk lelke mélyéről kicsalni azt, ami benne van. Némely munka olvasásánál azt érzem, hogy az író sokkal többre volna képes, ha akarná. Hogy ez mind csak amolyan könnyedén kivetett tetszetős áru, – s a nagy, a komoly mű még hátra van. Vagy: hogy egyáltalán nem tartja érdemesnek, hogy megerőltesse magát.
Ambrus: a belátó intelligencia az, ami őt a többinél kiválóbbá teszi. Kemény fogalmazás és lágy szív.
Othello: minden rendben volna, ha Jago nem volna. Ő az, aki minden jóból rosszat, a csendből bonyodalmat csinál. Ha Jagot elimináljuk, akkor nincs dráma, – mert hiszen Othello csak Jagonak nagy erőfeszítésére válik drámai hőssé.
A cicám haldoklott s oly elviselhetetlen volt a halál zord kényszerűségével szemben állani! – A tudat, hogy meg kell halnia s nincs szegény kis kínlódó számára segítség. Furcsa a sors! A királyt talán senki sem sajnálja, mert senki sem áll hozzá közel. A kis macskát igen.
Tegnap E-nek azt írtam, hogy ez a jelentéktelen, ostoba jelen gyönyörű múlttá, a fiatalság felejthetetlen emlékévé lesz valaha.
Vannak emberek, akikkel egy életben csak egy nagyszerű dolog történik, – az például, hogy fényes gombú atillájuk volt: katonák voltak valaha. Egész életükben van tehát miről emlékezniök. S évente a hadgyakorlat: az sem kicsiség. Egy évig csendes, ostoba hivatalnokok voltak, amikor fess hadnagyokká válnak hirtelen, – kalandorokká, főurakká, sneidig, hősies és garázda gavallérokká! A zsugorgató kis szív egyszerre kitágul az eseménytelen élet hirtelen felragyogásában. S aztán megint egy évig valamely hivatalban, valamely számadatok helyességét és valódiságát szagolgatni! Hát bizony: az almában a kukac furata neki egy életre szóló nehéz feladat bizonyára. Mi kettéharapjuk.
Bánk bán, a vad magyar úgy beszél, mintha Hamlet és Othello volna egyszerre.
A stylus művészete, bármily intelligenciát vagy érzés-finomságokat fejezhet is ki, – még nem az írói alkotó művészet. A grand art!
Lehet valami kitűnően jellemző, amellett, hogy nem valószerű. A művészetben az életnek külön élete van s a művész ennek törvényéhez kell, hogy alkalmazkodjék.
Hoffmannsthal különösen a külsőségekben szeret régieskedni. Nyugodtsága és fenségessége néhol keresett: – éppen azáltal, hogy a régies hanghordozással az antikot stilizálja. – Néha szinte már az a benyomásom róla, – hogy drámáiban újra fel van dolgozva mindaz, amit már sokszor hallottunk, – csakhogy a neuraszténia megvilágításában.
Ibsen óta a nagy szimbolikus szavak szentimentális világát éljük.
Egy fél napon át aludni s az ébrenlét egyik felét azzal tölteni, hogy rendbehozzuk, ami rendetlenséget a pihenéssel csináltunk…. Mindig az volt az érzésem, hogy az élet adminisztrációja elveszi előlünk az életet. – – – S mennyi kellék! Aminek az ember úgy örül, hogy feltalálta, az mind terhévé lesz végül.
Kétségtelen, hogy mi, ha a halálra gondolunk nem a teljes megsemmisülést értjük alatta, hanem valamit, ami félig élet, félig halál. A halálról való képzelődéseinkben rendesen igazságaink elégtétele is bennfoglaltatik. Egy-egy meglepő, váratlan pillanatban aztán újra s mélyebben átérezzük, hogy mi is lehet hát az a halál…. S ilyenkor ez képzelteti el velünk a megsemmisülés teljes mélységét. – Ma Izoldára gondoltam s arra, hogy valaha szőke szépség volt s a letűnt ezredév alatt nemcsak az őt övező pompa s élete szép szomorúsága tűnt el a megsemmisülésben, hanem még szegény pora sincs sehol. – A halálról való képzelődés mindkét vágyamat kifejezi: azt, hogy szeretném, ha vége lenne már az életnek s azt, hogy sajnálom elmúlását.
Bach: valami kedvderítő férfiasság az, ami legszebb tulajdonsága. Szabad fantázia és szabatosság: ami a művészetek legritkább harmóniája, – az jellemzi őt legjobban. A szigor, amelylyel még angyalhangú, éneklő kantátáit is keresztülviszi, – egész megdöbbentő néha.
Akik falun élnek, nem szorulnak olyannyira a szoba négy fala közé, tehát bizonyára családi életük sem oly kényszerítően szoros. Szabadabb lélegzetvételük van, úgy képzelem.
Úgy vélem, hogy a drámai műfaj természetéből következik, hogy tanítás foglaltatik benne. A színházban sokan vannak együtt s a tömeg szenzibilitása más, mint a magánosé, – az élőszó s különösen, ha színpadról, dobogóról hangzik közvetlenebb, szuggesztívebb és erőteljesebb hatást tesz az emberek legtöbbjére, mint az olvasmány, – a drámai hangsulyok is intenzívebbek, – bizonyos ünnepélyessége is volt mindig s különösen a régi drámai előadásnak: mindezekből önként következik, hogy a tanító-hajlandóságú íróknak nem lehetett a jó alkalmat elmulasztaniok, hogy tanúságot ne csempésszenek bele drámáikba. – – Elragadja őket a nagyszerű alkalom: ez az oka, hogy például Ibsen hősei oly túl okosakká lesznek a darab végén.
Igazmondást és nyíltszívűséget követelni embertársainktól s aztán ugyanezért megharagudni rájok: még az értelmesebbek is ebben a gyarlóságban szenvednek. Különben is az a tapasztalatom, hogy az eszes emberek legtöbbje nem becsületes s csak a magasrendű értelmesség lesz ismét tisztaságkedvelővé.
Az az érzésem néha, hogy az írók között az igazságok nagy keresői mégiscsak többet tesznek értünk, mint akár a legkitűnőbb stiliszták vagy a l’art pour l’art legjobb művészei. Ha Tolstojra, Zolára vagy Gorkijra gondolok, – sokszor az az érzésem, mintha róluk mintázta volna az antik világ Prométheuszát.
Az ember tragédiájában az Úr dicsérteti magát…. Érhet valamit az oly dicséret, amely alacsonyabbrendűektől, gyarlóbbaktól származik? Lucifer támad – s bármily okos ő, még mindig nem oly okos, mint ellenfele, az Úr… A keleti irodalmakban a Magasztos és Gonosz mindenkor egyenrangú intelligenciák.
Sosem tudom magam függetleníteni attól az ellenszenvtől, amelyet az epedő szerelmes jajgatása kelt bennem…. Ugyanazt az undort kelti, mint a felgerjedt kutya szűkölése. Természetes, de undorító. Ez lehet az oka annak is, hogy annyira idegenkedem mindenfajta szerelmi lyrától.
– – Vannak emberek, akiknek lényét aljas, alsórendű életfunkcióik olyannyira betöltik, hogy láthatóan azoknak karakterét hordják magukon. Ezek finnyásság nélkül elfogadták életüket úgy, ahogy van, – s nem undorodnak, jól érzik magukat benne. Másoknak ismét szellemisége lép előtérbe s ezeknek, mintha nyűg volna testi létük…. Egész lényük az anyag elleni tiltakozás és kritika benyomását teszi rám. Ez utóbbiakat irigylem: mert mindazoknak, akiknek ízlésük elégedetlen hajlamaikkal, vagyis, akik nem képesek lebírni testüket: ezeknek roppant sokat kell színészkedniök saját maguk és mások előtt s ez a színészkedés fárasztó és ellenszenves.
Egy gondolatmenet csak akkor lehet magától értetődő, ha meg van benne a gondolat kialakulásának hangulata.
Ami nagy és erőteljes, annak természetes tulajdonsága lehet, hogy mélységet hordoz magában.
Apró és finom szépségeket apró és finom eszközökkel kifejezni: ez talán a miniatűr művészet célja és lényege. De ehhez nagyító kell. Drámában mindazt, ami leheletszerű, – materializálni kell, vagy legalábbis hangsúlyozni, – ha másként nem, úgy, hogy éles pillanatok világosító fókuszába helyezzük.
Nem hiszem, hogy a fejlődés volna az emberiség egyetlen lehetséges útja.
Peter Altenberg: – Melegsége a moralitása. – Eredetisége: hogy sosem akar valamit úgy kifejezni, hogy az ismerősnek hasson. – Érdekessége: hogy művészetében az élet kis dolgainak nem kisebb a jelentősége, mint azoknak, amelyeknek nagy jelentőséget szokás tulajdonítani, – s hogy ezt elhiteti velünk. – Verseiben a próza felé, prózájában a vers felé törekszik. – Nem az egész világot akarja ábrázolni, csak az ő kis belső világát – és sokszor kelti azt az illúziót, hogy ez a kicsi, ez az egész nagy világ. Művei alapján a tragikumot úgy lehetne jellemezni, hogy tragikus bennünk mindaz, ami nem hétköznapi bennünk: – aki mélyen érző, az a szomorúságra ki van szemelve. – Az élet apró öröme néki nem más, mint narkotikuma annak az egyetlen nagy vágynak, amely nem tudjuk mi felé sóvárog, – s úgy látszik, a végtelenbe vezet. – Szívesen lerészegszik érzéseitől, – mint más ember, ha megunja a világot és bornak adja fejét. – Bizonyára voltak nagy élményei is életében, – komolyak és keserűk, – de ezekről hallgat. Ő a jelentéktelent szereti, – ebbe belefelejtkezik: s mosolyába rejti zokogását. – Belelovallja, uszítja magát, hogy érezzen; hogy szeressen, – s mihelyt szépséget lát, azt igyekszik szeretni. – S amellett, hogy az életet, s a jó életet kedveli: van egy fájdalmas vonás mosolyában, amely Schopenhauerra emlékeztet…. Oly fájdalmas ez a mosoly! s mintha azt akarná véle mondani, hogy a vágyakat le kell igázni, ki kell irtani…. S hogy ő mondja ezt, a vágyak legmelegebb költője. Néha ravaszkásan mosolyog s ilyenkor tudom, hogy füllenteni fog. S megteszi. Azzal a jóindulattal, amellyel nagyapák unokáiknak szokták, ha örömet akarnak szerezni nékik. Azt tanácsolja például olvasóinak, hogy mindenki írjon költeményeket, – azt füllenti, hogy szeretné, ha mindenki költő volna: ő, aki a leggőgösebben tudja értékelni az igazi művészetet s megveti a dilettantizmust. Hashajtókról is beszél s közben hunyorgat a szemével, mintha azt akarná mondani: én a hygiénikus életmódot szépnek találom. – Kiélvezni az életben mindent ami szép, az utolsó cseppig s ha csak egy cseppet találsz, tedd, mint a rózsaolajat életed eszenciájává, – növeld meg, hypertrofizáld a szívedet s ami ezzel egyértelmű, a naivitásod: s ami rút van itt, talán el fogod tudni felejteni, – – ez körülbelül tanításainak lényege. – Szinte már színészi pathosszal emeli ki életünk apró jelenségeit, mintha tiltakozni akarna minden nagyképűség ellen s főként az ellen az igényes hajlam ellen, amely a nagyszerű utáni vágyat kelti bennünk. Íme ez a kicsiség, – tessék! ez a nagyszerű, – nagy dolgokat vártatok és kicsiket kaptok, de ez nem baj, mert én most megtanítalak, hogy ezeket megbecsülni tudjátok. Néha már úgy beleszeret egy-egy szózatos prédikátori tanításba, hogy nem győzi azt fennen hangoztatni s még akkor is, ha az netán ellenkezik azzal az életfelfogással, amely műveiből kiviláglik. – – Kedves, ravaszkás apostol! – Fel akarja rázni az embereket köznapi életük fásultságából, – s bár ő maga csak a tétlenséget szereti és dédelgeti azt az érzékenységet, amely csak a tétleneknek juthat ki osztályrészéül: mégis az agyondolgozottakhoz, a fásultakhoz húzza szíve s szégyelli művész-élete lustálkodásait. S mintha kártalanítani akarná e világot e tétlenségért oly kötelességtudó a tömörség dolgában: a dolgok legmélyebb illatát, lelkét adja kárpótlásul…. még azt sem szégyelli, ha azzal vádolják meg, hogy a gyönyörködtetés céljából egy kicsit meghamisítja, beparfömözi a dolgokat…. Szándékosan teszi. – Néha bizony akaratlan is kiütközik szavaiból, mily keserű látvány néki a világ, – de nem sokáig engedi meg magának azt, hogy másokat is keserítsen, – ő gyönyörködtetni akar. – Természetesnek találom, hogy voltakép a keserű írók kedvencei, például Strindberg. De: minden művészetnél jobban szereti az életet. Mintha azt mondaná: én ismerem, ami sötét és fájó, de szívesen veszem, ha becsapnak, ha akár a legostobább kis nőszemély s hacsak egy pillanatra is el tudja hitetni velem, hogy élni: szép.
Mennyi könyv! – s egyik sem vezet végleges eredményre. Az emberi elégedetlenség és kétkedés kifejezői. Nem leszel okosabbá általuk. Némely nagy műben megnyilatkozó fájdalom megráz – s aztán azt kérdezem magamtól, – mintha villámcsapást láttam volna: hát ez minek volt?!
Néha kétségbeejt az erkölcsi törvények relativitása. Függetleníteni nem tudom magam alóluk: amit belém neveltek, érzem, örök hatása van reám. Vagyis: egyéni erkölcsiségem mindenkor függvénye marad az általános erkölcsi felfogásnak. S megnyilvánul ez már abban a princípiumban is, hogy az egyéni erkölcsi felfogást csak akkor tartom jogosultnak, ha a törvényhozóénál nagyobb szigorúság és erkölcsi érzékenység sugallta és sohasem akkor, ha a kötelességek lazítására törekszik. – – – S ha meggondolom ezek után, hogy voltak és vannak társadalmak, amelyekben az emberevés és testvérek közötti házasság a legnagyobb erények közé tartozik, – de sőt, hogy a mi társadalmunkban is, – ami a legnagyobb bűn: a gyilkosság, néha mint hősiesség dicsértetik… – – Örökké zavarban vagyok, ha erkölcsi kérdésekről van szó. Erkölcsi finnyásságomat bírálat alá venni nem merem, – pedig érzem, hogy az nem annyira valamely meggondolás eredménye bennem, mint inkább egy konzervatív automatizmusé.
Álmatlanságomban rájöttem arra, hogy milyen lelki processzus az, amely az álmot megelőzi és azt előidézi. Ha a figyelem gondolatokra irányul, – ha bármiként fixálva van, akkor nem lehet elaludni. Megfigyeltem, hogy az álom állapotát képek előzik meg az öntudatban. Képeket igyekeztem tehát felidézni s rájöttem, hogy azoknak nem szabad érzéseinket erősen foglalkoztatniok, – tehát sem nagyon kellemes, sem nagyon kellemetlen víziók nem alkalmasak arra, hogy elaltassanak. A figyelemnek még képekre sem szabad fixálódnia. Közömbös hatást keltő képek a legalkalmasabbak tehát, s ezek is főként akkor, ha gyorsan váltják fel egymást. Az is fontos, hogy e képek ne legyenek túl nagy távolságban: – szemközelségben levő és lehetőleg pontosan kirajzolt alakzatok a leginkább alkalmasak. Azt kell tenni tehát, hogy az ember nagy fáradsággal valamely közönyös képet kényszerít a szeme elé s mindaddig fárad, míg azt pontosan nem látja: például egy faágat, vagy egy lámpát. S mikor már pontosan látja, nem engedi, hogy foglalkozzék vele, ami erről a látomásról eszébe jut, hanem gyorsan egy másik kép felidézésére törekszik. A képek bizonyos idő múltán gyors egymásutánban száguldanak el szemei előtt, aztán elhomályosulnak, felhősekké lesznek s végül álomképekké bomlanak. – Azt a feltevésemet, hogy az alvás előidézésére hallucinációnkat kell kifárasztani: támogatja az a tapasztalati tény, hogy a gyermek is mesékre alszik el legkönnyebben, vagyis színes látomásokra van szüksége. Egymásután következő közönyös dallamok is alkalmasok erre, – ami úgy látszik szintén elősegíti a gondolkodásnak, vagy a figyelem fixálódásának hallucinatív úton való kikapcsolását. Mihelyt a hallucináció megindult, – mint a megindított motor automatikusan működik tovább.
Évszázadok tapasztalata kevés volt ahhoz, hogy az állat elveszítse az ember iránt való bizalmatlanságát. Pedig azt a tapasztalatát, hogy az ember, miután magához szoktatta, – a végén megöli az állatot, – ezt a tapasztalatát nem adhatta át utódainak. Az ember magához édesgeti és az állat mégis bizalmatlan, – úgy látszik az ember gyilkos szándékait megérzi.
Keleti bölcselet: – Ha az ember élve átérezhetné a semmit! – Mint mindenütt, a keleti irodalmakban is felmerült a kérdés: vajon tudja-e az Isten, hogy milyen ez a világ s ha tudja, meg lehet-e vele elégedve? Az ember boldog lehetne, ha nem kellene semmi rosszat tennie, – s egész életében rosszat cselekszik. – Ha élve is oly közönyös maradhatnék, mint az élettelen anyag: s vidáman végezném dolgomat, közönyösen és hidegen, de nyájasan és őszintén nézhetnék embertársaim szeme közé…. – ha tudatosan azzá a közönyössé lehetnék, ami a tudattalan, talán ez volna a fejlődés legfelső foka.
Bármily szánakozók legyünk is, – azon nem igen szoktunk habozni, hogy a poloskát, vagy patkányt, és mindazt, ami nékünk utálatos, megöljük. Gyorsan eldöntjük magunkban, hogy az ilyesminek nincs joga élni. Amitől pedig nem undorodunk, azt szánakozva öljük meg.
A fejlődés útja számunkra csak az lehet, hogy a bennünk levő princípiumok ellentmondásaihoz: alkalmazkodásunk lehetőségei és feltételei bennünk megjavulnak.
A keleti ember azt szeretné, ha hideg és közönyös természet hideg és közönyös szemlélője lehetne. Már maga ez a törekvés sem vezethet filozófiára. Olyan ez, mint mikor a víz tükrözi az eget, – vagy mint mikor két tükör egymással szembe állítva a végtelent tükrözi ugyan, de ezáltal még nem teszi érthetőbbé. Hogy miként fogadják a jelenségeket, valamely véralkat indulatai, a szanquvinikus, vagy flegmatikus emberéi, – számomra csak ez lehet a filozófia. Nietzsche: a tudás és szkepszis a szenvedés nyomása alatt diadalmas ragyogó tagadássá egyesült benne. Ujjongása: a végleges szomorúságé.
Nem személyének, arcának, sorsának vagy életének emelik a szobrot, hanem nevének s annak az illúziónak, hogy valaha élt. Az emberek, ami nincs, ami leggyakrabban hagyja cserben őket: a fantazmagóriákat többre becsülik embertársaiknál. Olyanok, mint a gyermekek, akik meglöknek egy kis kocsit s aztán ráugranak, hogy vigye őket egy darabon.
Szinte szobrokként, az út szélére állított bálványokként ábrázolják a vándor előtt a bennünk levő principális ellentéteket megkövült erényeink: – azok a tulajdonságaink, melyek a századok ítéletében erényekké magasztosultak. Önmegtartóztatás és hősiesség, bátorság és aszkézis, bőkezűség és takarékosság, – ezek mind ott állanak az úton s megszemélyesítői egyszersmind annak a ténynek is, hogy az egységes, nagy igazságot az ember még elképzelni sem meri…. csak épp az apró igazságokat….
Valamiről elképzelés útján értesülni, vagy tapasztalni, – ez kétféle dolog. A fiatalkor képzelete az egész világot gyorsan bejárván a dolgok lényegét kutatja, – a bölcselmet szereti tehát. A férfikor konkrét kis dolgokon, – a tapasztalat kis göröngyein akad fenn, – képzeletének szárnyalása tehát korántsem oly lendületes…. a fiatal, költőnek és bölcselőnek való, – a férfi a konkrét dolgok bírájául van kiszemelve.
E földnek minden kis zugát megtölteni élőlényekkel: mintha ez volna a teremtés célja. Minden kis morzsa felhasználtatik az élet létrehozásához.
Az az ősi hit, hogy e világnak van egy jó és egy rossz szelleme: legmélyebb érzéseinkből származik. Pillanatonként a szemünk előtt játszódik le a kettőnek küzdelme, – csak azért vesszük oly ritkán észre, mert mi is a kettőnek egyesüléséből származunk.
Élni nem érdemes és panaszkodni igen? ez az a gyatra kérdés, amelyre a túlontúl értelmes elmék oly sokszor vetemednek. A világ legnagyobb szellemei életük nagyobb felét abban a meggyőződésben töltötték el, hogy élni nem érdemes. S mégis, úgyszólván mind írtak. Írni: panaszkodni, – ezt épp oly kevéssé a célszerűség belátása művelteti velünk, mint azt, hogy élünk. Mind a kettő kényszerűség. Temperamentumunk örök filozófiát, kíváncsiságunk örök művészetet kíván.
Nem csodálatos-e, hogy egy olyan kozmoszban, melyben a cél nélküli körforgás főtörvénye uralkodik, – hogy ebben ébredhettünk olyan létre, amelynek a célra törekvés legfőbb princípiuma.
Ködös, álmatag, téli napon üvegfolyosó melegében téli virágok: abbáziai emlék.
Minden ami van, ami létét fenntartani és érvényesíteni tudja, – minden ellenséges, léte ellen ható erők ellenére: mindaz valamely alagút képét hozza elém, – amelynek passzív léte a hegygerinc reáható súlyos tömegei ellenére is fennáll. – Maga ez a tény, hogy fennáll, – maga ez a tény impozáns előttem, anélkül, hogy kutatnám, hogy mire való léte? A magyarázatok alig képesek kielégíteni, – inkább a lét tényeinek leírása érdekel. Például: hogy mindenkor voltak az önzetlenségnek, vagy őszinteségnek apostolai s hogy ezeket magasztalva szokás említeni, – s hogy voltak ezen kívül az önzésnek hősei, s hogy ezeket is magasztalón szokás említeni. – Az egymásnak ellentmondó tényeket, úgy látszik, bírálat nélkül tudomásul kell venni, – mert kétségtelen, hogy e világ egyensúlya nem az értelemben jön létre.
Mégis: mintha lángelme volna az egyetlen olyan lény, amelynek léte mégsem céltalan.
Az, hogy az ember oly borzongó idegenkedéssel jár éjjel a hegyi úton: még érthető is! Lelket érez maga körül mindenfelé s ezek barátságtalanoknak tűnnek, mert ismeretlenek, – s barátságosak volnának, ha ismerhetnők őket. Az a megkülönböztetés, amit tenni szoktunk élő lények és holt tárgyak között, – kissé önkényes. Minden él, amiben erő működik s mindenben működik az erő. Mi az életet valamely dolog önálló, önkényes mozgása s önálló öntudata alapján ismerjük fel. Szeretjük a szubjektivitást: nékünk valaminek szubjektivitása: maga az élet, – ez lényünk egyik alapvető tulajdonsága. (Persze: – nem vagyunk ebben sem konzekvensek.)
Mily rossz néven vesszük a szende tekintetű kígyótól, hogy lenyeli a bárányfiókot!
Szeretjük a csodákat, ritkaságokat, a múzeumokat.
Az ember, mióta érzéseiről számot tud adni, – mindenkor panaszkodott: hogy tökéletlen teremtménynek érzi magát. A tökély fogalma mindenkor csak ideáiban jelent meg az ember előtt, – nem a tapasztalat megismerése következtében. De miként és mért csempészte belénk a természet a tökély követelményét, vagy ideáját, – amely pedig inkarnációjában oly idegenszerű és ellenszenves volna előttünk, mint valami kísértet vagy szörnyszülött?
A kielégülés a hajlamokat fokozza, vagy rögzíti. De hogy vagyunk az aszkézissel, vagy lemondással? Kiirtja-e a hajlamot gyökerestől, vagy csak mélyebb rétegekbe nyomja el? Tényeknek és eseményeknek, vagy valaha elgondolt gondolatsorozatoknak a lélekben történő homályos, hangulati elvonulása, – s az, hogy e hangulat felidézésével az események, vagy gondolatok hosszú idők múltán is épségben visszaidézhetők: mindez azt a benyomást kelti bennem, hogy hajlamaink is éppúgy örökké élnek bennünk s legfeljebb aktivitásuk csökkenthető.
Némely cselekedet indokolatlannak látszik s bárhogy idézzük is: a bennünk levő előzmények kifejezésére képtelenek vagyunk. A múltban valami tapasztalatot vettünk fel, – ez eltűnvén lelkünk homályában érzéseinkhez csatlakozott és cselekedeteink titkos indítékaként szerepel. – Természetesen felidézhető.
A lelki funkciók állandóak, szünet nélküliek, mint a szívverés. – Érdemes volna megfigyelni, hogy a gondolat milyen formában jelenik meg az emberi tudat küszöbén? Hogy csak ritkán gondolkozunk szavakban, az kétségtelen, – a szavak legfeljebb képekkel és érzésekkel keveredve jelennek meg. A lelki események egymásután következése gyors s a szavak formálása ehhez képest lassú funkció: már ezért is lehetetlen, hogy a gondolkozásnak még legelvontabb, fogalmi része is szavakban történjék.
Az érett ítélet egyik kritériuma, hogy igényeinket embertársainkkal szemben leszállítsuk. Magas szempontokhoz, az ideálhoz a valóságot hozzámérni: ez az ifjúság jellemvonása. – Ideáljainkkal furcsán vagyunk! – egyrészben kívánatos volna, hogy azokat mindenki öregkoráig megőrizze magában. S mégis azt kell mondanunk, hogy azok mértékül való alkalmazása a naivitás és tapasztalatlanság jele. Az itteni kultúra sokkal kevéssé szellemi ahhoz, hogysem mindennapos látvány lehetne az olyan ember, aki egész életét ideáiban, vagy ideáljaiban elmerülve tölti el. – Az ideáljaim, – az egy más világ, – ezt szoktuk mondani s ezt szoktuk hallani. S ha valaki azt akarja, hogy tapasztalt és értelmes embernek tartsák, olyannak, akinek az ítélete használható, – annak szempontjai színvonalával le kell szállania s követelményeit a lehetőségekhez kell mérnie. Ez a törekvés jellemzi legjobban Macaulayt. Olyan ember benyomását teszi, aki mindennél többre tartja azt, hogy ítélete mindenkor elfogulatlan és józan s azt, hogy e józanságára mindenkor lehet számítani. Láthatóan élvezi, hogy olyankor, mikor indulatos kitörést várhatnánk tőle, – hogy ő olyankor is nyugodt marad. Premisszái elég gyakran indulatosak s a szenvedélyes bevezetés után a következtetést, az ítéletet elönti egy jóleső nyugalom, – s a feszültségnek ez a váltakozása az, ami műveit számomra oly kellemesekké teszi. Az angolok között több oly író van, akinek igénye lehet rá, hogy józan ítéletű és tapasztalt embernek tartsák, – azonban kevés van még ezek között is olyan, akinek a józanság oly passziója volna, mint Macaulaynak. S ami fontosabb: nem ismerek olyat, aki ki ne siklanék ezen az úton s ne volna következetlenséggel vádolható. Az erkölcsi kérdések azok, amelyekben még a tapasztalt emberek is sokszor elfogultan, túl szigorúan szoktak ítélni. Miután minden egyéb kérdésben bebizonyították azt, hogy érett férfiak, – mihelyt oly kérdések kerülnek szóba, amelyek szívük ügyei: hirtelen gyermekekké változnak s már nem is földi szempontok szerint bírálják el azt, ami ítélet végett eléjük kerül. Macaulay ebben is szimpathikus: – őt naiv embernek szokás nevezni s ennek is van valamely jogosultsága, mert ő is sok helyén elárulja, hogy lelkesedő ifjú volt valamikor, – de éppen erkölcsi kérdésekben való nagy nyugalma és béketűrése teszi oly vonzóvá személyiségét.
Materialistákat olvasok. Hova vezet a materialista gondolatmenet? Ha egy bolha anyaga a naprendszer valamely bolygóján végkép megsemmisülne, – ezáltal a világrend egyensúlya megváltoznék, – ezt gondoltam ki magamnak végső konzekvenciájukként s úgy érzem, hogy ez mit sem változtat azon a rejtélyen, amely megoldásra vár bennem.
Ha az élet létrejöttének titkát nem is ismerjük, – annyit talán megállapíthatunk, hogy a teremtő és pusztító erők egymásra való arányos behatása nélkül, ezeknek az erőknek összhangja nélkül az élet el sem képzelhető. – S ha nem is ismerjük a lét célját: a természetnek az a tendenciája, hogy benne az öntudatlant öntudatossá akarja átváltoztatni: ez világosan felismerhető. – A fejlődésről már sokkal kevesebb biztosat mondhatunk. Bizonyos tulajdonságok fejlődése más tulajdonságok dekadenciáját szükségszerűen hozza létre, – tehát azt sem tudjuk voltakép mi az, amit fejlődésnek nevezünk. – – Ennyi az, ami bizonyosat a magam számára eddig meg tudok állapítani, – minden egyéb a törvényszerűnek és véletlennek vad keverékeként hat reám.
Magát a világ kompozícióját egészében felfogni még inkább lehet, mint részleteiben. E világnak s individuumainak egysége az, ami számunkra jelentős és jól felfogható. Mihelyst az egységet alkotó elemeire bontjuk, zavarban vagyunk. Ha például az egyén egyes tulajdonságait kiemeljük s azokat erényekké deklaráljuk, – már ez az absztrakció is megbosszulja magát. Ami erény, az csakis annak a bizonyos kompozíciónak egységében erény s ha megpróbáljuk átplántálni más szervezetekbe, – könnyen lehet, hogy ott ugyanazt bűnnek kell majd neveznünk.
El tudom képzelni az állati lélek működését s nyilván azért, mert tapasztalataimban nem ismeretlen nékem ez a stádium. Nyilván képek és érzések szaladnak át öntudatán s emlékezetéből is nyilván képeket és érzéseket idéz. Valószínű, hogy a csecsemő lelkében is ugyanez megy végbe. Ezért van az, hogy ha valamely bús, öreg állatot látok, – hogy ilyenkor az az érzésem, mintha egy szegény öreg gyermek állana előttem. S mégis: hogy vannak állatok, amelynek idegrendszere érzékenyebb, felfogó képessége nagyobb, érzelmessége gazdagabb, mint sok emberé, ez valószínű. Csak az a csodálatos ebben, hogy alacsonyabb fejlődési fokon levő lélek egy magasabb fejlődési fokon levőt ilyeténképpen túlszárnyalhat.
Az a legkülönösebb, hogy az agy gondolatokat produkálhat saját magáról, mint egy idegenről, amelynek törvényeit, titkát nem ismerheti. Hogy az ember saját testét, – amely individualitása érzését nagy részben előidézi, – hogy ezt, mint valamely ismeretlen, idegen és ellenszenves hatalmat vizsgálja magában. Ez a lehetőség okozza, hogy lelkünket vegetációnknak mint valamely független eredményét testünktől elkülönített egységként fogjuk fel, vagyis, hogy létrejöhetett bennök a test és lélek dualizmusának gondolata. De sőt, adva van még az is, hogy az ember még pszichikumát is mint idegent szemlélheti, vagyis, hogy lelkemnek egyik része: lelkemnek bírája lehet. S mindez összekeveredve s egy szinten kavarog bennem. Ugyanakkor, mikor tagjaimat magaméinak érzem s valami oly egység kapcsolja össze minden porcikámat, amelyhez foghatót szervezetemen kívül nem ismerek (s amelyhez képest az emberi szolidaritás csak halvány kópia,) ugyanakkor valamely belső fájás figyelmeztet arra, hogy beteg vagyok, hogy az, amit én mozgatok s ami felett én uralkodom, – az egy ismeretlen és idegen törvény uralma alatt áll voltaképen, – hogy tehát az öl meg, ami az enyém, aminek a jóindulatában nem kételkedhettem. – – Ő teremt és ő pusztít el engem és én teremtem és én pusztítom el őt, – s mindennek sejtelme egyszerre van jelen a lélekben.
Megbüntetem az apák bűnét a fiakban hetedíziglen, – mondja az írás. Ebben a kinyilatkoztatásban az ember életének, sorsának, akaratának determinációja foglaltatik. – A biblia egész erkölcstana pedig a szabad akarat szuppozicióján alapul: vagyis, ne kövessünk el bűnöket, mert bűnhődnünk kell értük. – – Az emberiség e legnagyszerűbb könyve az ellentmondásoknak olyan halmaza, hogy még csak nem is érdemes logikai kritika alá venni. Ha valaki sorra venné az életjelenségeket s ahol szükségét látná: törvényeket vezetne le azokból, – s mikor azután készen van ezzel az ad hoc törvényhozással, igyekeznék az egészet úgy ahogy összhangba hozni s még az ellenségek kipusztításáról szóló fejezetben is a felebaráti szeretet elvét az abszurdumig hangoztatva…. – Az ilyen törvényhozó kerülhet csak önmagával annyira összeütközésbe, mint az évszázadok törvényhozója a testamentumokban. E könyvekben mindenki találhat vérmérsékletének és hajlamainak megfelelő törvényt, – a jó és rossz ember egyaránt. E könyv lett a gazdagság és fényűzés legfőbb támasza, valamint az aszkézis erőssége s a szegénység vigasztalása. Nyilván ez az oka, ez a sokféleség teszi, hogy annyira elterjedhetett és hathatott, – nem különben a bennelevő életismeret s az emberábrázolás hasonlíthatatlan szépsége.
A végtelen kör végtelen sugarát véges síkkal metszeni: s létrejön e földi élet, – a végtelennek véges formája. S mintha ebben a formában mindaz, ami a tiszta Törvénynek tiszta következése, – mintha mindez itt, a föld légkörében, a súrlódás e világában esendővé züllenék. A kozmikus rend tiszta pályája, körei itt szabálytalanokká befolyásoltatnak s egyszerű törvényei e légkör prizmáján át színes komplikációkká bomlanak. – A perpetuum mobile itt kifárad, – az egység darabokra törik. – Mióta a világ áll mindenki érzi magában a végtelent, ha másként nem, sóvárgás formájában, – s mindenki az esendőt, a végest, testének esendő mivoltában.
Nem lehet más reményünk, mint az emberek lelkiismerete. Minden törvény gyenge ott, ahol a lelkiismeret gyenge. S bármily ellenszenves nekem a klerikalizmus, – ha hozzájárul ahhoz, hogy egy emberben lelkiismeretet ébresszen, – akkor már meg kell neki bocsátani.
A katharzis nem más, mint az a megkönnyebbülés, amelyet sírás után érzünk.
Minden oly művészet, amely a szimbolizálásra hajlamos, intellektuális benyomást kelt. A szimbólum az egységre mutat, – éppen mint a filozófia. – Miután pedig a mai képzőművészet oly erősen hajlik a szimbolizálás felé, – ez az oka, hogy a művészek ma megint oly erősen foglalkoznak filozófiával. A képzőművészet impresszionizmusa és naturalizmusa kivetette magából mindazt, ami a tisztán formai megoldásokon kívül thematikusan kínálkozott: tehát a „novellisztikus” valamint gondolati elementumokat, – sterilizálta magát. Kétségtelen, hogy szegényebbé lett ezáltal. Igaz, hogy ezáltal a művészeket jobban a formai tudás felé terelte és életre keltette a napfény és színek kultuszát, – de minek végleg kizárni bármit is, aminek kifejezési lehetőségei adva vannak? – Hiszen lehetetlen is. Már maguk a térbeli arányok is filozófiai gondolatokat keltenek, mert a legfőbb rendre, a tiszta törvényekre emlékeztetnek. A stilizáló és szimbolizáló törekvések most megint visszatérítik a művészeket a gondolat elhagyott kultusza felé.
A fiatal orvostanhallgatók olyanok, mint a fiatal birkák. A testtel való állandó foglalkozás gondolkodásuk materialista hajlamát teszi bennök túltengővé.
Az euklidesi geometria használható, – mindaddig, míg a méretek megengedik, hogy a végtelen gömb-felület és a sík-felület közötti különbségek elhanyagoltassanak. Ez a használható törvénykezés kitűnően emlékeztet véges életünkre szabott egyéb törvényekre, azokra, amelyeknek szempontjai alacsonyak. – A konkrét élet nem is tűri meg, hogy ítéletünk mértékéül a legmagasabb szempontokat alkalmazzuk, – s mihelyt ezt megtesszük, oly hibába eshetünk, mintha ostobák, vagy ítélőképtelenek volnánk. Ha például egy gyereket elgázol egy villamos s valaki erre a Malthus-teória alapján helyeselné a balesetet, mondván, úgy is sokan vagyunk: nyilván elmeháborodottnak kellene tartanunk ezt az embert. Aki felsőbbrendű meggondolásait nem tudja adott esetben félretenni, hogy helyet adjon használhatóbb rendszereknek, az ártalmasabban ostoba, mint aki elvont gondolkodásra képtelen.
Kétségtelennek látszik, hogy a sokféle meggondolás habozás alakjában a szenzitív és motorikus idegzet spontán kapcsolódását akadályozza. Az impulzus kárára van.
Anyám: „– No és mit írtál rólam abban az újságban? – Biztosan azt, hogy öreg asszony vagyok.”
Némely nap az az érzésem, hogy Napóleon boldog lehetett, mert bosszúját állhatta az egész világon: emberen, állaton, asszonyon, nemzeten. Nem őt csalták, hanem ő csalt, rabolt, gyilkolt.
Koraérett, elkényeztetett, önző gyermekek élete-történetében sok a tipikus vonás. D. M.-nek az apja is olyan ember volt, akivel bizony megesett s nem is egyszer, hogy nem tudta kifizetni házbérét…. S ilyenkor aztán a család a nagy jólétből egyszerre csöppent bele a kalandos nyomorúságba. Eladták a bútort, feladták a lakást, – de hányszor! s a család összes bugyraival kiköltözködött Pest mellé, valami faluba. A költözködések láncolata, örök hányódás volt az életük…. s közben őt, az egyetlen leányt halálra kényeztették. Halálos keserűségek és túlédesített örömök változatosságában telt el az ifjúsága s miután nem tudott soha többé kiszabadulni önzése börtönéből: az egoizmus keserűségében fuldokolva, szeretetre képtelenül tengődik.
Rongyos kis üzletekben, amilyen tízezerszámra van Budapesten, szörnyű erényű, felháborodott tisztességű, vénülő kisasszonyok ülnek nagy női méltóságban és várják, hogy valami mérnök, vagy ügyvédjelölt, „akinek már csak egy vizsgája van hátra”, – egyike azoknak, akik szeretnek kávémérésekben, vagy trafikokban hosszú ideig ülni, vagy állni beszélgetve, – dicsőséget szerezvén maguknak elbeszéléseikkel a kiszolgáló kisasszony előtt, – hogy egy ilyen jöjjön végre s kiemelje őket a tízezer közül éppen ebből a butikból és hadnagyi ruhában oltárhoz vezesse őket…. s hogy az esküvőre az ifjúnak egy igen távoli rokona és állítólagos patrónusa, az udvari tanácsos is hivatalos legyen…. s hogy ez az ifjú férfias felháborodással mutatkozzék késznek arra, hogy megvédje őket mindenki ellen, mint egy oroszlán…. s még megtisztelve is érezze magát, hogy mindezt megteheti. – A férfi, miután vizsgáit mégsem tudja letenni, elmegy vasúti hivatalnoknak s a trafik, vagy kávémérés szörnyű erényű tulajdonosnőjéből hivatalnokné lesz tehát…. aki úgy emlékezik vissza elmúlt leányságára, mint a szűzi erények fennkölt templomára, – kicsinyítve e megemlékezések által férje előtt jelenlegi bűnös asszonyi állapotát. – Egy leány! – szokták mondani rajongva s átszellemült arccal, mintha az emberi élet egy túlvilági szépségű állapotát idéznék emlékezetükbe.
A lehetőség legszűkebb és legtágabb köre: amikor valami már lehetővé válik s amikor léte még mindig lehetséges. Ha az emberek érintkezését figyelem: a modor az, amely lehetővé teszi, hogy a különböző temperamentumok megférjenek egymás mellett. E különböző temperamentumok egymással való megférése azonban nem határtalan lehetőség: egymás előtt való megnyilvánulásuk bizonyos mértéken túl okvetlen összeütközéseket hoz létre.
Silány kis fiú, ki agyon van fáradva az anyai gondoskodástól s már egész meg van öregedve anyja bölcsességétől, – most egy percre felélénkül. Csődület van az utcán. – Mi az, mi az? – kérdezi mohón s szemei végre mégiscsak élénken fellobognak. – Beütöttek fiatal úr egy ablakot, – mondja egy cseléd. – Hadd fiam, – feleli az anyja, még majd agyongázolnak és megütnek. Egy embert visznek be, – biztosan gonoszat tett, – biztosan megérdemli.
Három hétig válogatta a szöveteket, – a körmével vakarta, – megpróbálta, hogy el lehet-e tépni, – odadörzsölte egy fadarabhoz, hogy kopik-e és körülbelül kétszáz embernek megmutatta, hogy mondjon a szövetekről véleményt. Szegény szabó vért izzadott. Én már magamonkívül voltam, – könyörögtem neki, hogy legyen irgalommal, – inkább lemondok a ruháról, – és aztán mi örömöm olyasmiben, ami nem kedvem szerint való. Végül már goromba lettem, – már őrjöngtem, – ő sírt, – megígértem, hogy kitépem a fülét, – ő szerencsétlenségében öngyilkosságra gondolt…. De nem engedett. – Inkább dögöljünk meg mind a ketten? – kérdeztem tőle, semhogy a szövet valamivel rosszabb legyen? – Nem engedett. – Orvoshoz küldesz? – és nem vagy képes egy idegbajos embernek bármit is kedvére tenni? – Megértette, megígérte, – egy kis enyhület és békesség szállott meg végre bennünket, – mint valamely vihar utáni nyugalom, – de nem engedett.
Az apa a meginduló vonat után szaladt, hogy elérje és ettől halálosan beteg lett. A fiú már nem olyan, mint ő, – de a vonat után ő is szalad…. Az apa szerette az apró hasznokat és a kicsinyes takarékosságot, – szerette továbbá a csontokat a kályha tüzébe dobálni s a mohó lángok sercegését aztán hosszú ideig tűnődve bámulta…. s mindezt a fiú csak elbeszélésekből tudja róla. – Mikor egyszer a csontokat a tűzbe dobálta s a lángok játékát figyelte húsz évvel apja halála után, – az anyja csodálkozva csapta össze a kezeit: ugyanolyan vagy, mint apád! – kiáltotta, – honnan veszi ez magát? – ez igazán titok…. titok….
A híd olyan sötét volt, mintha saját árnyéka volna. – Senki sem volt a havas úton s az mégis élénknek tűnt: mintha élet volna világosságában. Barátságos tüzei villódzásában jóakaratú lelkek vonultak el, – a lelkem megérezte közelségüket. Mintha egy kis szoba lenne a néptelen táj: oly barátságossá zárult össze a messzeség. A hó felfogja a hangokat: áhítatossá tesz és csendszeretővé.
Nem félnek-e, hogy egyszerre megszűnik mindaz, ami eddig volt és majd dolgozniok kell? Hisz kegyelemből élnek! Nem félnek, hogy majd megszűnik a kegyelem? – Valamely váratlan csapástól, amely megfosztja őket biztonságuktól, a jóléttől és bosszút áll semmittevésükért! Nem volt joguk élniök, – élősködők voltak és szerelmes nyavalygással töltötték az időt s azt hitték, hogy joguk van ehhez. Ha legalább bocsánatot kértek volna mindezért, – de nem! – Önérzetesek és büszkék voltak arra, hogy ők felsőbbrendű lények.
Impresszionizmus: Oly komolyan adja elő és oly igaz, – az a sok minden, aminek nincsen semmi értelme. – Szenvedélyesen vágyik az életre: arra, aminek az értelméről sejtelme sem lehet. Nem tud ő semmit, csak él: nem tudja, mi lesz a vége annak, amit elkezd. Az egoizmus gazembere: mert nem tudja, hogy mi legyen egyéb? – nem ismeri ki magát. Ha megalázkodik: rálépnek a fejére, – ha gúnyol és nevet: megalázkodnak előtte…. A tapasztalat után megy tehát és gazemberré lesz. – – Sok mindent akar, de nem mind viszi végbe s nincsenek élete ökonomiátlansága miatt aggodalmai, – mert egyáltalán nem hisz a természet, vagy a társadalom ökonómiájában…. Gyakran megesik vele az is, hogy elfelejti amit akart, – másba kezd tehát…. s ha ellentmondásokba gabalyodik: azzal sem sokat törődik…. csak mikor már veszély fenyegeti, akkor kezd el dolgozni, akkor koncentrálódik lankadt értelmessége, – akkor harcol. Keresi is a komplikációt, a rosszat, a kínt, – ha másként nem, másokat gyötör s ha elsimul megint minden, akkor élvezi, hogy elmúlt a baj. Egy-egy ötletébe görcsösen kapaszkodik belé s úgy gyűlik, fut össze benne szeszélye támogatására életének minden akarata, mintha egy egész élet vágyódásának minden eredménye ez az ötlet volna mintha életelvei, meggyőződése váltaná ki belőle ezt az energiát. Voltaképen egy magára erőltetett cinizmus fejeződik ki mindebben s e cinizmus feletti fájdalom. A tönkretett érzések harca a felkelő cinizmussal. Egy érzésbő fiatalság küzdelme azzal a megismeréssel, hogy semmire sem érdemes törekedni. Minden mondatával lelke válságát fejezi ki előttünk: érezzük, hogy vagy tragikus magasságokba kell emelkednie, vagy a humorban kell menedéket találnia. Lelke zavarában a legfőbb kérdéseket elejti s az erotikába szédül bele, – bárhogy megveti is azt: beleveti magát és meggyőződést mímel. Néki örülnie kell, ha legalább ez adódik. – – Ami furcsaságot, esetlegességet magában talál, azt az exhibició örömével feltárja, – szinte kárörömmel mutogatja: amihez hozzászoktunk, hogy szégyenkezzünk felette. Hiszen az ember néha gondol furcsákat, – az emberben néha megszólal a bestia s ő ahelyett, hogy megfojtaná ezt a bestiát, – ujjongva és diadallal viszi a világ elé. – – Magát a küzdelmet akarja megmutatni, feltárni: amely végbement benne mielőtt bele tudott nyugodni abba, hogy érzései elnémuljanak. Nemrég még forrongott, még küzdött, vérzett, még vad volt, feltűnést kereső, erőszakos és ízléstelen, – lelke életteljes és rikító színekben pompázott, – de már a lemondás útján van, már ízléses ő – s mindenekfölött udvarias és hűvös embertársai iránt. Viselkedése sima és kegyetlen. – Ő itt rendet és rendetlenséget vegyülve talált e világon, – kezdetben azt hitte, hogy rendre kell törekedni, – de most aztán belevetette magát a rendetlenségbe. A szerencsét hajszolja: amely néki e világ rendetlenségének szimbóluma. – – Legfőbb erkölcsi értéke e művészetnek az, hogy őszinte vallomást tartalmaz s így előbbre visz a lélek megismerése felé. Az ifjúság morális inszániájának megkapó és megható indoklása.
|
A természetnek az az intenciója velem, hogy ne legyek igazságos másokkal. Aki fenn akar maradni, annak abban az eldöntetlen vitában, amely közte és az ellenséges külvilág között folyik szeretettel kell lennie saját maga iránt, különben nem állhat fenn. Hozzászoktattak, hogy állandóan saját magam ellen vádaskodjam s én már-már számba sem veszem, hogy nékem is jogom van élni.
Az események azonfelül, hogy emlékekké lesznek bennünk, intuitív hatással is vannak reánk: vagy gátolják, vagy előmozdítják hajlamainkat. A cselekvés pillanatában aztán ismeretlen, lelkünk mélyén levő érvek alakjában tesznek bizonytalanná. Így történik azután, hogy a sok lehetőség közül az egyikbe minden meggyőződés nélkül beletámolygunk. A legtöbb ember vallásossága például ilyen benyomást tesz reám: hogy bizonytalanságában beleszédül olyasmibe, amibe az őt környező világ belelöki.
Különböző erők egymásra való hatása létrehozta az emberi szervezet lehetőségét. E lehetőségen belül az embert létrehozó tényezők bizonyos szabad mozgásban vannak, – s ez a szabadság az, ami oly rejtélyessé teszi az egyik ember lényét a másik előtt, – ami oly érdekessé teszi az életet, sokszor oly elragadóvá! – – Az arc formája, a test formája, színe, fénye, felülete, – ennek s ezenkívül sok mindennek szabad változás adatott, az életet létrehozó erők aránya megváltozik: s még mindig létrejön az élet harmóniája. Faji, sőt individuális változások lehetségesek, – az ember lehet fiatal, vagy öreg, – beteg is lehet s a harmónia még mindig fennáll. S mikor megdől…. – ez a halál. – – Az embereknek bizonyos érzékük van annak megítélésére, hogy mi az életképes, – így például érzik azt, hogy ami tökéletesen harmonikus benyomást kelt, az életképtelen. – Valószínű, hogy a legéletképesebb az olyan egység, – amelyben állandóan erőteljes küzdelem folyik a harmóniáért, – vagyis, amely képes arra, hogy állandóan létrehozza és teremtse és küzdve fenntartsa önmagát.
Élni: ez állandóan veszélyeztetett harmónia s, hogy veszélyeztetve van: ez a szépsége.
Az angolok szeretik a gondolkodás hasznosságára fordítani a figyelmet. A filozófia legyen gyümölcsöző! – hangoztatják. Véleményem szerint a filozófia akkor művelné a leghasznosabbat, ha meg tudná mondani az embernek, hogy mért él? – ha meg tudná szabadítani bizonytalansága szédületétől. Praktikus filozófiai rendszerek segíthetnek nekünk a konkrét dolgok megismerésében, módot adhatnak arra, hogy különbözőknek látszó dolgokat egy fogalomkörbe vonjunk, – hogy a bosszantó kivételeket, amelyek nem engedelmeskednek rendszerezési kedvünknek, – amelyek kitörnek a lombikból, mint a föld vizsgálódást nem tűrő, akaratos szellemének jelképei, – hogy e kivételeket is a rendszerek mellékfejezeteiben elhelyezhessük, – legalábbis annyira segítségünkre lehetnek, mint a babona volt valamikor: hogy ideig-óráig megálljunk a lábunkon, – de azt a megnyugvást, amelyre a léleknek valóban szüksége van, semmilyen hasznos filozófiai rendszer meg nem adhatja.
Hogy az ember nem röstelkedik nagy frisseségén! Hogy nem szűnik meg reménykedni! – Mióta a világ áll, állandóan támadják az összes kormányokat…. Az ellenzék sürgeti, hogy távozzék helyéről, mert becstelen. – Mióta emberi társadalmak létesültek: állandóan szüksége mutatkozott annak, hogy javítani, toldozni-foldozni kelljen rajta. Nem volt oly berendezkedés, amelyben az emberek egy csoportja azt ne kiáltotta volna, hogy új rendre van szükség, – a társadalom berendezkedésének új lehetőségére! – – Ne volna az emberekben annyi történelmi belátás, hogy felismerjék végre örök küzdelmük örök meddőségét – s vajjon őszintén hisznek-e elégedetlenségük jövendő eredményében, egy eljövendő jobb világban? – vagy feltételezhetünk-e bennök oly magasrendű értelmességet, amely képessé teszi őket arra, hogy szerepük szerény jelentőségével tisztában legyenek s bele tudjanak nyugodni abba, hogy saját működésüket is e világ egyensúlyban tartó erői megnyilatkozásának tekintsék…. Nem másként működnek ők, mint az emberi szervezetnek mirigyei: ezek mindegyike valamely hatóanyagot küld a vérbe, – az egyik azért, hogy megmozgassa a szervezetet, a másik, hogy ezt a mozgást gátolja, – de egyik sem azért, hogy valami jobb lehetőséget hozzon létre, mint ami van, vagy valaha volt.
Azelőtt a józan szemérem az írók kötelességévé tette, hogy exaltációjukat lecsendesítsék, mielőtt írásba kezdenek, – ma pedig az az általános törekvés mutatkozik meg, mintha az írók minden érzésüket exaltációvá akarnák felkorbácsolni.
Az emberek kinyitják a szájukat… hang jön ki belőle: vagy helyeslés, vagy ellenkezés. Ezen aztán nagyot csodálkoznak, – ez a csoda elragadja őket s néhány perc múlva már lelkes hívei annak az irányelvnek, amelyet szájuk véletlenül kilökött magából.
A szervezet nem oly finom műszer, mint amilyeneket mi tudunk csinálni. Arra van szánva, hogy mindenféle viszontagságokat ki tudjon tartani s mégis meg tudjon felelni komplikált feladatainak. Helmholznak az a megjegyzése tehát, hogy még egy közepes optikusnak is szégyellnie kellene magát, ha olyan műszert készít, mint az emberi szem: egy kissé szakszerű elmére vall. Az ember maga is durván és elnagyolva rója össze azokat az instrumentumait, amelyeknek az a rendeltetésük, hogy hosszabb ideig tartsanak s az elmúlás viszontagságainak ellentálljanak. Borotvaél finomságú műszereit nem hordhatja magával a századok viszontagságain át, anélkül, hogy azokat mindennap meg ne újítsa. S a borotvát nem is lehet ceruza hegyezésére használni.
Kiszedték a különböző emberekből jó tulajdonságaikat s e jó tulajdonságokból képzeletökben igyekeztek egy embert formálni. Természetesen vértelenné lett ez az alak, erkölcsi prédikációik pedig ennélfogva hatástalanokká.
Megmámorosodtak attól, hogy művész-lelkek s úgy érezték, hogy egy titkos tragédia háttere, – profiljukhoz elmaradhatatlan kellék.
A testi fenyítés hatása kétségtelenül döntőbb és határozottabb, mint a dorgálásé. Igaz, hogy nagy károkat is okozhat a lélekben, – de, hogy emléke döntő pillanatokban oly hatásosan lép elő, mint semmilyen lelki behatás emléke, az kétségtelen. A lelki behatások igen gyakran elmosódnak, – ezzel szemben a külső tények emléke, – tudjuk, sokkal intenzívebb. Nem csodálkozom felette tehát, hogy a testi fenyítés a nevelésben és igazságszolgáltatásban oly sokáig tartotta fenn magát.
Szélsőségesebben ellentétes faktorokat jobban egyesíteni, mint ahogy azt a katolicizmus tette, – alig lehet. A reális szükségleteknek megfelelni s emellett vigasztaló mesét mondani, úgy, hogy mind a két szándék meggyőző erővel hasson: nem csodálom, hogy ennek a rendszernek épitéséhez, kidolgozásához évszázadok kellettek. Utolsó részletéig végig van gondolva most már: s logikai láncolatainak szervességével, finoman kiélezett dialektikájával megdönthetetlennek látszik. Már maga, a pszichikai munkának ez a nagy tömege, – a szellemi életnek ez a nagy múltja is hasonlíthatatlan biztonságot ad neki.
Ami egymással ellentétes, az összeütközik. Ami összeütközik, az egyesül. Ebből az egyesülésből valami létrejön, aminek léte determinálva van: a bennelévő ellentétes erők és a külső körülmények együtthatása egy pillanatban létrehozza a jelenséget s az a bennelevő erők, valamint külső körülmények, – vagyis a reá és benne ható erők egymáshoz való arányának változásával is fennáll, mindaddig, míg e belső és külső tényezők harmóniája számára az életet produkálja. Létrejöttének pillanata: létének akkor egyetlen lehetősége, – s a tapasztalat úgy mutatja, hogy mindannak, ami van, létrejöttének pillanatától fogva az élet többféle lehetősége adódik. Ha nem így volna, – akkor a legkisebb változás benne, vagy kívüle, a jelenséget megszüntethetné. A lehetőségnek e két határa között mozog mindaz, amit mi emberek létünk szabadságának érezünk. Tehát: akaratunk szabadsága, szabad mozgásuk és tevékenységük, mérlegeléseink, – s az a szabadság, hogy létünket különbözőképen magyarázzuk. – Az az egyetlen lehetőség amely az életet létrehozza, reám az önmagába záruló kör benyomását teszi. Az a geometriai vízióm van továbbá, hogy azok az erők, amelyek a lét elmúlását okozzák: azok ezt a kört egyes pontjain megtámadják és elliptikus pályára akarják kényszeríteni. Ezáltal egyre inkább táguló körszerű pályák jönnek létre, egészen a lehetőség végső határáig. E legszélsőbb kör egyetlen pontját megtámadni elég ahhoz, hogy a lehetőség megszűnjön. S rendesen így is történik: hogy egyetlen pontján dől meg a lehetőség.
Ha valamely új emberi észrevétel csak egy gondolattal, vagy mosollyal teszi is gazdagabbá életünket: akkor megfelelt hivatásának. – – Cogito, ergo sum: rajta akarom magam kapni, hogy élek.
A lélek sötétebb, mélyebb, ismeretlen rétegeinek akarata: a vágy.
A teremtés gazdagon teremtett: életünk műszereit nem csak hasznosakká, hanem még szépekké is alkotta. A színre, és formákra is energiát pazarolt: a test mialatt hasznosan működik, azalatt szép is. A legfőbb princípium azonban mégis a hasznosság: a szépség csak ritkán adatik a hasznosság rovására, – viszont el sem lehet képzelni, hogy szép lehessen olyasmi, ami haszontalan. (Valakinek szép orra lehet, de senkinek sem lehet az arcán egy gyönyörű szép kinövése. Bár: ezt sem tudom biztosan. A karperecek, orrba és fülbevalók esztétikai méltánylásával nem foglalkoztam.)
A nullával való számolás nemcsak a matezis területén veszélyes. Az angoloknak igazuk van abban, hogy a gondolkodónak tisztában kell lennie gondolkodása céljával. A magasabbrendű célokat szolgáló gondolatmenetek eredményei nem alkalmazhatók alacsonyabbrendű célok elérésére. Aki ilyen imaginárius egyenletet csempész bele hétköznapi számadásaiba, az nullával számol. Láttuk példáit annak is, hogy valaki apró, konkrét cselekedeteinek indokolását a kozmikus törvényeken kezdi, – de akkor egy végeláthatatlan soron kell végigmennie s pontosan azokra a mellékágazatokra kitérnie, amelyek a magasból a konkrét élet adott kis eseményeihez vezetnek. A szent szózata a Mahabharatában ilyen kísérlet s az foglaltatik benne, hogy a harcos nem élhet a legmagasabb yoga szerint, – így csak a yogi élhet, aki egész életét arra szánta, hogy meggondolásai törvényét vérévé tegye. A harcos életében a legmagasabb yogát keresztezi egy másik, a tevékeny, praktikus élet yogája. S levezettetik az is, hogy nemcsak a gondolkodás, hanem a tevékenység és ölés is faktora annak a harmóniának, amely a létező világ fennmaradásának legfőbb feltétele. – Mi nem veszünk magunknak ekkora fáradságot…. mi praktikus érzékünkre bízzuk, hogy a gondolkodás célját minden egyes alkalommal felismerje: – aki erre képtelen, annak gondolkodása haszontalan. Mi úgy vagyunk evvel, mint az álomképekkel: az álomban az egyes képek intenzíven előtérbe lépnek, anélkül, hogy arra az asszociációra emlékezni tudnánk, amely azokat felszínre hozta bennünk. Olyanok, mint a gazdátlan hajók, amelyek rögzítő kötelek és kormányok nélkül úsznak a víz felszínén. Mi nem emlékszünk arra a princípiumra sem, amely azt parancsolja bennünk, hogy különböző szinten levő dolgokat különböző szinten haladó gondolkozással ítéljünk meg. – A tapasztalat hozta létre bennünk ezt a princípiumot, – a princípiumot megelőző gondolatsor pedig elsüllyedt bennünk. – S mi mégis, éppen ezért, hasonlíthatatlanul praktikusabb ítéletűek vagyunk, mint a keleti ember, – mivelhogy nem a gondolkodás fejleszti a gyakorlati érzéket, hanem a tapasztalat. A tapasztalat olyan hatással van a lélekre, mint a verés, – a meggondolás pedig nem erősebb hatású, mint a prédikáció. – Vannak olyan pillanataim, amikor a hosszú gondolatsorokban való bizalmamat teljesen elvesztem. Az a benyomásom ilyenkor, hogy csak az ad hoc létrejött, apró és rövid gondolati láncolat megbízható, – amely is összeütközvén egy hasonlóan rövid, de ellentétes értelmű láncolattal s azzal kiegyezvén, az életjelenségek magyarázatát adja.
Az életről való másik vízióm. – Az ellentétes természeti erők egymásra-hatásából kiszögellő formák jöttek létre, – olyanok, mint a vulkanikus szikla-alakulatok. Egy kis szabad tér is maradt a sziklák között az élet számára s ezen a kis szabad téren mozog az érzékeny, élő sejt, – mindenütt a lehetőségekhez tartja magát s óvatosan kikerülve a kiszögeléseket. – Ez a vízió azonban nem pontos: mert hiszen az ellentétes erők nem csak a külvilág erői, hanem az élő lényben magában is jelen vannak. Az élet nemcsak a kívülről és belülről ható s azt támogató erők eredőjeként fogható fel, hanem egyszersmind az ellene kívülről és belülről munkálkodó erők ellenére fennálló lehetősége gyanánt is. Előbb a lényben levő belső vitának kell léte javára eldőlnie: ez teremti meg őt, – ezután követezik a külső vita s ezt hívjuk létért való küzdelemnek.
Lehetséges, hogy csak azért látunk törvényeket, mert rossz a szemünk. Annyi tény, hogy minél perspektivikusabb valamely kép, annál inkább mutatkozik meg számunkra benne a törvényszerűség. Vagy talán jó is, hogy ilyen rossz ez a szem, mert csak így lehetséges, hogy a törvényt bontó részletek nem zavarnak. – Mindenesetre az a véletlen, hogy két vagy több jelenség létéhez, képzeletünkben, vagy perspektívánkban hasonlónak látszó erők kiegyenlítődése szükséges: gyámoltalanságunk és rossz műszereink ellenére is ez tesz oly vakmerőkké, hogy törvényeket merjünk feltételezni.
A régi társadalmakhoz képest a mai társadalomban az élet lehetősége változatosabb. Régen kétféle strikt lehetősége volt: vagy úr volt valaki, vagy szolga. Igaz, hogy a korlátlan uraság lehetőségei megnyirbáltattak, – de viszont a szolgaságnak egyetlen szigorú életformája vesztett rigiditásából. A törvények is elasztikusabbak, miután nem kevesek számára szólanak.
A habozás pillanataiban mi dönt afölött, hogy miként kell cselekednünk? Nem hiszem, hogy az értelem. Régi minták majmolásának ösztöne, egy-egy régen hallott szó, amely most véletlenül feltolakszik, – a hajlam elnyomott szava, vagy vétója: ezek a lelki motívumok sokkal inkább hatnak reánk, mint az értelem.
Aki az államot és erkölcseit fenn akarja tartani, – tehát az akadémia, – az nem lehet pártolója a szabad, független, elfogulatlan művészeteknek, csakis a régi tűzpróbákon átment formákat és mondanivalót szabad szentesítenie. Ami a tömeget élteti: hiszen az az erkölcsi felfogás is fejlődésképes, csakhogy fejlődése lassú…. S valóban mi volna, ha a tömeget a gondolkodás határtalan területeire csábítanók, – s szánalmas kalandorává tennők annak a világnak, amelynek világosságában rég kifakultak azok a magasztos erények, amelyek még nékik élénken virítanak. Egy nemzetnek nem való a határtalan gondolat.
Míg a kenyér az asztalra kerül! A természet csak a fajfenntartás erőivel pazarló, – az egyén fenntartása az ökonómia szigorú princípiumai alapján történik. S mégis, amivel oly takarékos, avval is pazarol: mennyivel többet kellett annál termelni, mint ami hasznunkra válhat. Mennyi kallódik el az aratásnál, raktározásnál, a malomban, sütés közben s végül az asztalon. – Az ökonómia szükségességének érzése dominál bennem, – erkölcstelennek tartok minden pazarlást, – bár tisztában vagyok azzal, hogy a szigorú ökonómia nem keresztülvihető s nem is természetes. – Az az érzésem továbbá, hogy időről időre szükséges az, hogy kár érjen minket: áldozatot kell bemutatnunk, olyat, amely minden ökonómia hiábavalóságát bizonyítja előttünk, s hogy aztán mégis, e tanúlság ellenére, továbbra is takarékosak lehessünk: ehhez magasrendű életismeret szükséges, amely az ellentétes princípiumokat megérteni és magában összeegyeztetni képes.
A pusztító erők is hozzájárulnak e világ egyensúlyához. Hiszen voltaképen ők a teremtők s csak az egyéniség számára válik ketté az, ami voltaképen egy. – Mindaz, ami az egyén, vagy meglevő társadalmi léte-lehetőségét megtámadni, vagy megszüntetni igyekszik: a pusztító princípium voltaképen a lét örökkévalóságának erőit hordja magában. A nihilizmus szelleme az, amely az életet valamely meglévőnek zárt köréből, – megbontván azt, – tovább lendíti az örökkévalóságba, – vagyis örökké új lehetőségek felé.
Apró emberek nagy példákon felbuzdulva néha bizony túlbecsülik létük jelentőségét. Túlbecsülik saját kis erejüket s úgy akarnak élni, mint a martyrok, vagy a nagy szellemek s persze belepusztulnak ebbe. Szép halál adatik néha az apróságnak.
Tisztán gondolkodás alapján megállapítható, hogy feltétlenül kell lennie egy oly ötvözetnek, amely fajsúlyban, csengésben, színben tizedes pontosságra egyezik az arannyal s csak némely egyéb tulajdonságában: például olvadási koefficiensében, vagy nyújthatóságában különbözik tőle. – Aki érzi ennek az életnek s dolgainak szerkezetét, az elméleti úton oly biztosan mehet előre céljai felé, mintha Isten vezetné. Bizonyos szellemek számára a dedukció épp annyit érhet, mint az indukció. (Nagyon meg tudom érteni például Pasteurt.) – Bár: a fonográf feltalálása nagyon megzavart ebben a meggyőződésemben. Ha valaki megkérdezett volna, hogy lehetségesnek tartom-e, hogy az acéltű hang alakjában adja vissza a viaszlemezről a hang alakjában felvett benyomásokat? – akkor azt feleltem volna, hogy ez az egyenes logikai láncolat túlságosan együgyű a természeti törvények komplikált működéséhez képest. A tű fel fogja venni a hangot: különbözőképen fogja megkarcolni a lemezt, – de hogy hangokat adjon vissza, – ezt kizártnak tartanám. Különböző erősségű hősugarakat fog talán fejleszteni a különböző súrlódás folytán, de nem hangokat. – S íme: hangokat fejleszt. – Hát igen, – egyszer tökéletesen egyszerű a törvény, másszor elképzelhetetlenül bonyolult. Ez a fajta sokféleség is hozzátartozik a lét bonyolultságához. Ugyanily hihetetlenül egyszerű törvényen alapszik a telefon. – – Ez a két találmány minden esetre a következő meggondolást keltheti: ha a világ valamely sarkában elképzelhető egyes dolgoknak olyan rendje, amely a belőle áradó energiát, vagy annak egy részét ugyanazon formában konzerválja, – vagy ugyanoly formában visszaidézni képes, mint ahogy az belőlem kiindult, – akkor elképzelhető, hogy valamely közegben egész lelkem is összegyűl, összeáll, összefut valahol, – a természet egy véletlen akkumulátora összegyűjti magában eredeti formájában valamely hegycsúcson.
Némely költészetet görögösnek, vagy latinosnak szokás mondani s rendesen az olyat, amely, azt, ami görög, vagy latin, holtan vette át s abban a stádiumában, ahogy megkövült. Én a magam poézisét sokkal inkább tartom görögös természetűnek, mint például Babitsét, – mert egy élő szellem lüktet benne. Csak az él, ami fejlődik, változik, mozog: valami aktivitást kell kifejeznie annak, ami az élet látszatát akarja kelteni. A halott klasszicizmusnál igazibb az, amely a mai élet indulatait fejezi ki s emellett annak a vérmérsékletnek a folytatása, amely a régieké volt. Úgy érzem, hogy nékem véremmé vált az örökség, amelyet tőlük kaptam s az ő szellemük formálja mondanivalóimat és mondataimat, – s úgy művészi látásom, mint kifejezésem, – érzem, – sokszor olyan, amilyen egy görögé ma lehetne anélkül, hogy görög istenekről csak említést is tennék.
A bűnözésnek különös pszichológiája van. Egoizmusunkból a bűn természetszerűen következik s kísértése már ennélfogva is állandó. Megtörténhet, hogy ha csak egyetlen egyszer is bűnt követünk el büntetlenül, vagyis a bűn lehetősége, mint valami pozitívum helyeződik el intuíciónkban, – hogy akkor a hajlam, a siker belénk rögződött emléke és a külső körülmények kínálkozása együtt bizonytalan pillanatainkat ezentúl a bűn felé fogják eldönteni. Mihelyt a bűn nem fantázia, hanem bennünk élő pozitívum: akkor hasonlíthatatlanul veszélyesebb is reánk nézve.
A művésznek gyűlölnie kell az oly művészeteket, amelyek felfogásával merőben ellentétesek: ha művészi hitvallása és meggyőződése valóban elég erős, akkor szükségszerű, hogy türelmetlenné tegye, minden iránt, ami annak ellentmond, vagy útjában áll. Az elfogultság itt kötelező, – ha nem eléggé elfogult sajátmagával szemben, sohasem viheti semmire. – – A közönség persze könyvtáraiban egymás mellé teszi a kétféle művész munkáit s bizonyára érthetetlen előtte, hogy mért kellett az egyiknek a másikat gyűlölnie.
Az intelligenciának kétségtelenül vannak bizonyos határozott és soha nem változó ismertető jelei: így, csak az a lény nevezhető intelligensnek, amelyik következtetésre képes, vagyis, az ok és okozat közötti viszonyt felismeri. Másodszor: aki képes a konkrét élet sokféle jelenségében a törvényszerűség felismerésére, – vagyis, aki helyesen ismeri fel a törvényt. (Nékem egyszer a fogam mozgott s hirtelen ki is esett, mikor almát ettem kenyérrel. Mindenki, aki azt akarja, hogy kiessék a foga, almát egyék kenyérrel.) – Harmadszor: a tapasztalás-képesség további ismérve az intelligenciának. Az a kutya, amelyik inkább hajlandó megszokni a verést, semhogy tapasztalás útján rájöjjön, hogy mért kapja azt, – nem intelligens állat.
Macskakölyköket beleölni a vízbe: szükségszerű. Csak a nyomorúság és szenvedés gátolhatja a szaporaságukat s nem a belátás. Ha ma nem öljük vízbe őket, – holnap biztosan meg kell azt tennünk.
A dolgok létében bizonyos elaszticizmus nyilvánul meg: létük lehetősége a bennük végbemenő változások ellenére is fennáll. (Létük olyan benyomást tesz reám, mint valami, aminek képesnek kell lennie, hogy szűk is legyen, tág is legyen, – a szülés aktusa szimbolizálja nékem legjobban ezt a lehetőséget.) Csak kevés oly dolog van, amely kizárólag abban a formában állhat fenn, amelyben valamivé lett…. amely éppen csak hogy létrejöhetett, – s ahogy létrejött, az mivoltának egyetlen lehetősége. Az ily dolgok talán szívós életűek, de nem alkalmasak a változásra. (Borotvaél.) – S bennünk: úgy testi, mint pszichikai szervezetünkben is vannak oly pontok, amelyek mivolta a változást nem tűri, – s legkisebb változásuk pusztulásunkat okozza. Ezzel szemben viszont számtalan oly alkatrész van bennünk, amelyek változása nem veszélyezteti egész létünket. Úgy látszik, mintha a dolgok magva volna az, amely mindenkor ily kilengésre és ingásra, változásra képtelen princípium megtestesülése volna.
Shakespeare: természetesség és modorosság, költészet és eszesség egy nyersen ízes vegyületben egyesül benne. – – Hányszor érzem! – hogy ami másnál már mélység volna: nála csak felszín. Egyre nagyobb meglepetésekre lehetünk elkészülve. – Nem egy mellékalakja annyira telitett és izzó, hogy másnak egész művét betölthetné. – Mindenkor az a benyomásunk, hogy tökéletesen felismerte azt, akit megjelenít, mégpedig normális lélekállapotától a szenvedély határtalanságáig.
A rosszat sokszor nagyon élvezem. A hiábavaló kotyogást hallgatni sokszor már szinte testi élvezet nekem. Ilyenkor lehunyom a szemem s az, hogy nem szólok közbe, hogy nem mondok ellent s nem bántom meg a fecsegőt: a szelídségem, amellyel az ostobaságot tűröm, az tesz mámorossá.
Még a legnagyobb szellem sem mentesül attól, hogy ne az eredményeket honorálja, bármi volt is előzményük.
Emlék: Havas, téli éjszaka volt, – rettenetes hideg s a vonat a kopár Karszton keresztül tűzcsillagokat szórva erőlködött fölfelé. – Fiuméban meleg kandalló mellett, a homályos ablakon át a tenger téli szürkületét bámultam sokáig.
Anyám: „Die Sehnsucht nach dem Unbekannten ist grösser.” – A mysztérium mindig nagyobb tiszteletet is gerjeszt, mint a könnyen érzékelhető tény.
Marsailles: valóban örök dal ez! – Hacsak a kintorna repedt ládikájából szól is: férfikar zug fel belőle. Látom a kort: ezek magukhoz ölelték a világot! – A lázongó hűség, – az emberi szolidaritás megrázó himnusza szól. – A kintornás házról-házra jár vele s nem is sejti, mily nagyszerű hivatás szerény munkása ő: hogy segíti eszmélni az emberi szíveket.
Nem hiszem, hogy férfi valaha is képes volna arra a mártyriumra amelyre a nők közül annyi. Anyám egész élete mártyrium volt mindig s nemcsak ő érezte annak, hanem én is, mióta eszmélni tudok. A férfiak dohányzással, kávéházzal, ivással próbálják elviselhetővé tenni, ami elviselhetetlen, – keresik az önfeledtséget…. s én nem emlékszem rá, hogy anyám valaha, egy percre is önfeledt lett volna. Ha egy-egy pillanatban talán oka lehetett volna legalább arra, hogy valamelyest elégedettebb legyen, – akkor is inkább magyarázta, mint élvezte szerény örömét.
Dráma: extraktummá sűrített idő.
Wagner követői szolgai ábrázolók. Munkájuk szövegkönyv nélkül alig mondható művészinek. – Ők elfelejtik, hogy mesterük tisztán zenei invenciója is mily gazdag, hogy művei szövegkönyv nélkül is mennyire élvezhetők. – Az a tény, hogy a nagy szólisták dicső kora lejárt s hogy helyüket egyre jobban a zenekarok foglalják el: már ez is azt bizonyítja nékem, hogy az individualizmust egy szociálisabb élet váltja fel nemsokára.
Egy régi búcsúlevelem ezzel végződött: Undorodom az olyan társadalomtól, amelyben lehetséges az, hogy egy asszonynak halálra kell dolgoznia magát azért, mert özvegyen maradt. Itt csak az maradhat életben, aki elég erős, hogy a törtetésben fel nem dönthetik. Éljen, ha tud s pusztuljon, ha nem elég erős, – ez a mai társadalom legfőbb szabálya. Könyörületet nem tapasztaltam sehol, bárhogy rimánkodtam is s bárhogy vájtam volna körmeimmel a falat, hogy anyámmal egy kis napfényhez jussunk. Azzal vádolom a társadalmat, hogy gyűlölni való s jogom van ehhez, mert el kellett benne pusztulnom.
Nagy, kicsapongó kedvvel kezdik! – mindenkit meg kell előbb szelídíteni, hogy képes legyen határtalan individualitását kezesebbé tenni. – Mindenkinek meg kell töretnie, – s ha az anyák ezt jobban átgondolnák, bizonyára óvakodnának attól, hogy gyermekeik egoizmusát annyira megnöveljék.
Ezeregyéjszaka: Mily kedves a keletiekben, hogy a mesét annyira szeretik! – egy-egy szép elbeszélésért bárki hajlandó e mesékben a halálbüntetést legalább is elodázni…. bosszút, gyűlöletet, de sőt még szerelmi vágyat is mindenki feledni kész egy-egy szép meséért.
A fiatal asszonyokat nem foglalkoztatja a bennök fejlődő új rövid élet, – lelkük a maguk állapotával van elfoglalva olyannyira, hogy a gyermek születésekor valóságos meglepetés nekik.
Egy gép, amely csak arra szolgál, hogy önmagát megolajozza: ily benyomást tesz reám az ember. Életét azzal tölti, hogy sajátmagát megismerje, hogy megtanuljon az életben elhelyezkedni s mire ezt megtanulta, mikor végre eljutott ahhoz a kérdéshez, hogy: tanultam, dolgoztam, most hát lássuk, minek élek? – addigra már vége is az életének.
Arany munkáinak szerkezete művészibb, mint a Petőfiéi, hangja is változatosabb…. Petőfi viszont szabadabb. Valami oly melegen bizalmas viszony köti a természethez, mint semmilyen más költőt. Valami lelkesedés, valami tűz: a szeretet átszellemíti leírásait! – Arany is szereti a természetet s leírásaiban mégis a vastagabb realitásnál marad.
Néha úgy érzem, mintha figyelni tudnám Shakespearet a teremtés pillanataiban, mintha el tudnám lesni alkotása titkát. Úgy érzem némely helyén, hogy ő maga sem tudta soha előre, melyik alakja miként fog cselekedni, hanem rábízta magát hallucinációjára.
Azt hiszem; az ember részéről a legnagyobb lemondás az, hogy a dolgok megfejtéséről végképen le tud mondani s mégis hajlandó arra, hogy tovább gondolkozzék.
Hamlet: a kétely tragédiája. Annyi ideig latolgatta, halogatta bosszúját, míg annak kötelessége nyűggé, teherré lett a lelkén, – már kényszerítenie kell magát, hogy rágondoljon. Indulatosan akar cselekedni, holott az indulat már rég elvesztette benne minden életképességét. Legszívesebben összecsuklanék fáradságában. Alkalom kellene, – az kellene, hogy megbántsák, hogy hiuságát sértsék s ezáltal felkeltsenek benne egy másik indulatot, hogy így feldühödvén végre ölni tudjon s „nagy bosszúját” is kitöltse pillanatnyi haragjában. (Épp úgy, mint ahogy Poloniuszt megöli.)
Minek töröd magad a rejtelmek után? Istent szeretetünk el nem éri, lelkünk őt fel nem fogja, értelmünk meg nem érti…. csak egy-egy pillanatunk van olyan, hogy felfoghassuk, mi lehet néki mindaz, ami számunkra oly becses. Mi érték néki, hogy százezrek között egy itt élt, szenvedett, tapasztalt, – s mi néki egy férfi életének kis világossága millió sarjadó új világosság között s az, hogy talán valamit mégiscsak sikerült megtudnia abból, ami rejtelem, – sikerült valamit ellesnie a láthatatlanok beszédeiből? Szükség volt rám, becses voltam? – nem! Millió új és új élet sarjad néki, – dicsőségére, – olyat teremt, amilyet akar, – mi néki ez az egy? Megértem pazarlását, s hogy értéktelen lom néki az élő, hogy azt milliószámra küldi tehát porrá lenni, hogy kicsi neki könnyeink tengere s hogy sérelmeinket és fájdalmainkat épp oly kevéssé figyeli, mint a tenger habjait. – Mindez velünk együtt a végtelenbe vész el: s így van rendjén. – Nem kár értünk.
Egy feljegyzés: Nem szabad, hogy anyámnak alkalmat adjak, hogy ráeszméljen: micsoda hálátlan dolog gyereket felnevelni. Mihelyt valaki felnő, függetlenülni akar, – én is ezt akarom, – de nem engedhetem meg magamnak, hogy ezt akarjam, – s ha bármily elviselhetetlen is, hogy annyira magához köt, – mert viszont még elviselhetetlenebb volna tudnom, hogy ezt a szegény, magános, szenvedő asszonyt az élet hiábavalóságának szörnyű belátásához vittem még sokkal közelebb.
Ki a király? – egy ember, akinek az egyénisége ismeretlen kell, hogy maradjon.
Vad enyelgés Siegfrid és a sellők között. Csak úgy visszhangzik a sziklás hegyvidék harsány nevetésüktől. Siegfrid a hídon állva bókokat mond nekik s ők újra nevetnek…. A vég sötét: s aki be van avatva a sors titkaiba, aki tudója, annak nevetése sötét és tragikus…. Kinevetik, de sajnálják is!… – Szegény kis emberi hős! – Mily ügyes udvarló s éppen néki mily közel int a vég! – – S az egyik kis sellő, aki meg akar halni, – nem szerelem miatt, ó, szó sincs erről, – csakhogy minek örökké élni?
Hevesen dolgozó lengyel szövetárus, – oly szenvedéllyel magyarázza szöveteit, akár egy sértett, kegyetlen, titkos szerelmet követelő lovag…. Majd: mintha egy készülő, szörnyű merényletről susogna, oly merészek, oly bűnösek és lendületesek mozdulatai.
Az alkohol nagyszerű fensőséget ad! – Valami düh munkál a részegben, amellyel tiszteletet és csodálatot parancsol a maga számára. Ajkáról ömlik a szónoklat, – dől belőle a nagyszerű semmi. De persze ő erről, hogy az semmi volna, amit mond, mitsem tud: sőt, szegény fejében az ürességnek valami tartalmas, elragadó édessége van. S valami következetesség és állhatatosság szállja meg szellemét: valamely konok, kérlelhetetlen rendszer nyűgözi, amely minden szaván rögtön felismerhető s mégis oly kiszámíthatatlan. – – Inkább semmi, mint mindennap hagymaleves! – kiáltotta s ennen elméssége örömétől szinte elájult: – szédelegni és csuklani kezdett e szentencia után, – de a hagymát elfeledni nem akarta. – A foghagyma szaga egészen jó, – folytatta aztán lendületesen, de csak ha magam eszem.
Kávéház: a többiek semmittevése könnyit a lelkiismereten.
Vágyom feléd misztikus mese, holdas táj és árnyas erdő, magányos sziget és távoli fény, és te, állatok szemeinek hűsége…. – Művésztanya, ahol búsonganak, báli termek zenéje és fényfoltos mezők, ahol vadászhatnék!… Fájó vággyal gondolok rátok! Engem búsít az érzés.
Rohanó, titkolódzó óriások a fák, suhanó, vadászó germán istenek, hallgatag, sóhajtó elátkozottak.
A fiatal szatyrok játékból ölnek, mint a darazsak. A méhnek, szegénynek sokkal több a dolga, semhogy gyilkos kedvtelései lehetnének. – Még nem rég magam is szerettem volna ordítani a szabadban, játékból ölni, táncot járni, vagy valamit legalább! Beleénekelni a kietlen, hideg távolba, a messzeség magánosságába torkom szakadtáig.
Krimhilde meghal s vége az álmoknak, a szerelemnek, az örök, nagy szerelemnek s az egykor lángoló bosszúnak még emléke is elhamvad a kietlen időben. Az ifjúság és Siegfrid emléke többé nem kísért s a kihűlt szíveknek mi öröm, ha életük emléke az utódokban magasztossá szellemül át s mint a tiszta fenség ragyog majd előttük?
Emlék: A zsidó fiúcska szorongó érzései a fóti templomban, – két magános hang kísérteties éneke, papok hajlongása…. s a fal teli szentek életének ábrázolataival: jelenetekkel, amelyekben kopasz fejű, dörgedelmes, puritán aggastyánok a keresztet ölelve prédikálnak a tömegnek. Timotheusz és a gyerekek története jár a fejében és borzong, – továbbá Jónásé – a kathekizmusra gondol vissza s borzong magánosságában.
Érzik, hogy nemsokára el kell válniok, – úgy látszik ezért vannak mindig együtt. Az asszony úgy támogatja öreg párját, mint az hajdan támogatta őt. – A hajdani lovagból fehérhajú, megtört öreg ember lett s csak kék szemei élénksége s üde mosolya, amellyel elnézésért az öregasszony felé fordult: ennyi maradt még benne a régi időkből, talán azért, hogy mások képzeletében visszaidézze hajdani kedves, barátságos ifjúságát.
Zord és feketés szirteken épültek csarnokaid, – s a tenger feketén terül el alattuk, – s te ülsz egy sziklafokon, – s a messzeséget fájdalomtalan figyeled!
Egy régi jegyzet: Nincs egy ember, akivel beszélhetek, aki eloszlatná kétségeimet. Hiába minden, magamnak magam nem vagyok elég.
Új aesopusi mese: A nyúl halálra sebezve erősen megkarmolta a vadászt. Mit tehetett egyebet? Hogy mi célja volt cselekedetének, nem tudni. Egyet még karmolni akart, mielőtt kimúlt. Mit tudunk mi arról, hogy mi miért van!
Mi a hála kötelessége? Ha megszakadsz is tőle, – hallgatni!
A villamosra két nő szállt fel: hatalmasok, nagyok és ledérek, mint két kövér pipacs. Az egyiknek kerek szemei voltak, amelyek dió nagyságúra tágultak némely pillanatban, néha viszont feketén, álmodozva úsztak el az utca népe felett, majd tisztátlanul feketén vergődtek, mint a vízbe esett bogarak. Buján öltözködött mind a kettő: a jó ízlés végső határáig mentek ugyan ebben, de még határozottan ízlésesek voltak. Suhogott a sokszínű selyem, lendült a széles mozdulat…. szélesek voltak és fel voltak csillagozva, suhogtak és feltűntek s mégis mindez valami kellemes kokott-harmóniába olvadt egybe.
Egy kis, megvilágított szoba: ez volt a világom, mióta élek. S innen belefantaziálni az ismeretlen messzeségbe. – – S ha kikerültem az emberek közé, oly gyámoltalan voltam, hogy még ami képességem volt, azt sem mertem megmutatni. Mindig megvártam előbb, hogy valaki elém kerüljön, – szükségem volt arra, hogy második lehessek. Valószínűleg ez is lesz a sorsom mindvégig, hogy sohasem első, csak második legyek mindig és mindenütt. A célt más kell, hogy kitűzze, – minden kezdeményezéstől félek s mint egyes versenylovak, – csak akkor kezdek el dolgozni, ha már van előttem valaki. – Túlságosan hozzá is szoktam már életem meddőségéhez s a tiszta sikernek már örülni sem tudok.
Ha már egy Miatyánkot elimádkozott, attól félt, hogy annak nem minden szavát mondta el kellő áhítattal, épp ezért arra kötelezte magát, hogy legalább is két Miatyánkot mondjon el esténként. A két Miatyánk aztán szabállyá lett s most már attól kellett tartania, hogy a kettő közül az egyiket talán mégsem elég nagy figyelemmel és odaadással susogta, – s így lett belőle három kötelező Miatyánk. S így lett belőle harminc, melyek közül az első hármat úgy kell elimádkozni, hogy az ember minden betűjét külön hangsúlyozza, hogy azok ragyogva világítani kezdjenek a sötétben… Voltaképen harminchármat mond el: az utolsó hármat pótlásul, mert hátha a számolásban tévedett. Nehogy az isten megharagudjék.
Az ember belső részei sosem lehetnek a festő számára csendéletek. – Úgy látszik, azon felül, hogy borzalmat keltenének, azért sem, mert a művészetnek az egységre van szüksége, (még akkor is, ha a romokat választja ábrázolása tárgyául,) – s ahhoz, hogy az emberi testet ne egységben, hanem darabokban lássuk, – ehhez képtelenek volnánk hozzászokni. Grünewald mester már megpróbálta, hogy felbomló testeket ábrázoljon, de még tovább ő sem merészkedett. – – Hogy mi a lényegesebb a művész számára, – a koponya struktúrája-e, vagy az arcot szeszélyesen díszítő hajtincsek, – nem tudom. Nem tudom mi a fontos. A lényegesnek és lényegtelennek látszó elemek olyan egyesülése az egység, hogy, ha a lényegtelent elvetjük, mondván, hogy a fontosabbra kell törekednünk, – akkor könnyen megtörténhet, hogy a lényeges maga használhatatlanná válik számunkra. Egy asszony fejét haj nélkül elképzelnünk, kopaszra nyírva annyi, mintha magától nőiességétől fosztanók meg az alakot.
Azzal szoktam ébredni, hogy rendbe kell hoznom mindazt, ami álmomban rosszul történt.
Hány olyan pillanatom volt, mikor mindentől halálosan undorodtam, bármi jutott is eszembe: emberi törekvés, szerelem, társaság, okosság, élet. Elviselhetetlen volt! S mily szörnyű, hogy feledni fogom e perceket s magam is tülekedni fogok, szerelmeskedni, társaságba járni, ezerszer újra meg újra. Leginkább azt fájlalom ebben a gyenge emlékezésben, hogy képes leszek feledni és elárulni azt a bizonyos szenvedő fiatal embert…. Ki tudott rólam? – Ki veszi számba, hogy pincelyukakban milyen irtózatos szenvedések pusztítanak? Ki gondol a szenvedő, nyavalyás macskákkal? Velem sem törődött senki s hogy még én is megfeledkezzem arról, aki voltam? – Hogy zúztam és törtem magam körül, s aztán csendesen, megadással, alázattal, zokszó nélkül eltakarítottam dühöm cserepeit. Hogy még a legiszonyúbb percekben is a legnagyobb erőfeszítéssel figyeltem magam és feljegyeztem megfigyeléseimet. Hogy reszkettem a félelemtől, hogy gonosztevővé leszek, mert néha már a szúrás, az ölés gyönyörűsége környékezett. – – Gyerekkoromban mégis boldogabb lehettem, mert a fizikai nyomort álmodozva átaludtam.
Meglátogattam egy családot. A családfő betegen feküdt. Sajnálkoztam. Lassanként azt vettem azonban észre, hogy a többiek nem igen törődnek a beteggel, bár ez mindenképen azon igyekszik, hogy a figyelmet maga iránt felkeltse. Te talán törődöl velem? – kezdte. Aztán újra kezdte mindenféle hangnemben ugyanezt, – de senki sem figyelt reá, – csendben maradt hát egy ideig. – A Horváth anyja meghalt, – kezdte újra hirtelenül. Én megrémülve kaptam fel a fejem, mert ismertem és kedveltem ezt az öreg asszonyt. De a beteg felesége, mintha csak azért tenné, hogy bosszantsa, újból csak vállat vont s nem szólt semmit. Ekkor már világosodni kezdett elmém: rájöttem, hogy miről van szó. Ez azt akarja, hogy, ha egyszer beteg, mindenki rémületbe és kétségbe essék körülötte. De környezete már tisztában van vele s épp ezért rá sem hederítenék. – – Később, látva, hogy minden igyekezete hiábavaló, ő maga is nevetgélni kezdett s most már tréfálkozva ismételte amit az előbb szörnyűségnek szánt: – Mit szóltok, a Horváth anyja meghalt, – mondta s olyan szemérmes féle nevetés bujt meg a bajsza alatt. Aztán nyugodtan ültünk uzsonnához, mintha mi sem történt volna. Rájöttem persze, hogy tehát a derék ember szimulálni szokott.
Anyám: – „Nem szeretek mindig beszélni…” – mondja és egész nap beszél. S miután nincs miről beszélnie, tehát szid. Természetesen a végén összeveszünk. Aztán persze kibékülünk. A pillanatnyi enyhült hangulatot persze felhasználja s jóakarata jeléül morált prédikál nekem és most már jóakaratúan tovább szidalmaz. Miután pedig undorodom az érzelmeskedéstől s attól, hogy mint gyenge bárányka, lehajtsam fejem intelmei előtt, – a viszony ismét elmérgesedik közöttünk s kezdődik minden elölről, – de szerencsére jön az éjszaka s ő egy kihűlt és megbántott érzelmesség kesernyés magánosságában alszik el.
Egy ifjú ember: – Mi vagyok én? – amit akartok. Öreg úr vagyok, fiatal házas vagyok, agglegény vagyok, idealista és olyan disznó amellett, amilyent még nem láttatok!
Kiült a konyhába, anyjától főtt húst kért, – azt eszegette képzelődvén, hogy ő valamely indiánus törzs főnöke és szárított bölény húst eszik csata előtt. – Közben benyitott valaki a konyhába. – Kezét csókolom, munkáért jöttem, – mondotta valaki. A fiúcska rögtön tisztában volt a jövevénnyel: – az ellenségnek egyik kéme, – állapította meg s rendkívül haragosan nézett az illetőre.
Ady: A versei gyakran jók, – ő maga soha.
Szemrehányó szemmel, felemelve karját kiáltja a vádat: – Ti vagytok az alávalók, a nyomorultak, – ti teszitek tönkre az emberi életet…. – Kik? – kérdeznők tőle. – Akik nem akarjátok elismerni, hogy a perdita is lehet jó feleség, – feleli felháborodva. (Ezzé zsugorodik össze kivonatban az a harsány bombaszt, amely Molnár Ferenc műveit annyira jellemzi.)
Múlttá lesz a jövő: el fog utazni, nézni fogok a vonat után és séta közben azt fogom gondolni: elutazott. (Emlék J. E.-ről.)
Sírásó: Egész életét a holtaknak szenteli, az élete a nem élőknek szolgál, – nem pedig arra, hogy valamit létrehozzon. S hány ilyen van! Ha körülnézek és össze akarom számolni, hogy ki az, aki közöttünk valamit mégiscsak produkál, akinek az élete nem hiábavaló, – alig vagyok képes ilyet találni. Kétségtelennek látszik, hogy egy új termelési rendnek kell következnie, amely a valóságos termelés felé irányítja az emberek erőit.
Az anyáknak csakis a testiekre van gondjuk. Alig láttam olyan asszonyt, aki ne tömte volna a gyerekét…. a lelket pedig rábízzák a viharra.
Ugyanannak a korcsmának, amelyben Dóri szegény oly nagy ember volt egykor, több, más tiszteletreméltó törzsvendége is lett idővel. Így egy mániákus, alkoholista festő, aki büszkélkedve mesélte, hogy részben delírium tremens, részben pedig dementia miatt többször volt elmegyógyintézetben. S egy másik festő, aki nagy hajat és Krisztus-szakállt viselt és higgadt lépteivel, fejének meggondoltságra valló gyakori ingatásával igen tekintélyes benyomást tett közöttük. Itt éltek a korcsmában, – ez volt a hazájuk. S ha nagy ritkán elrohantak, – pénzcsikaró körutjaikra, azon igyekeztek, hogy minél előbb visszatérhessenek ide… Délutánonként, mikor a korcsmát söpörték és senki sem volt már ott vendég más, – az egyik az ablak közelében ott ült és rajzolt, a másik pedig elnyúlva az egymás mellé állított székeken filozofált. „Az apámnak örömöt okozott a nemzés én pedig a természet törvényei szerint lettem…. egy másik emberré lettem…. okozat vagyok ugyan, de az okhoz semmi közöm…. én bizony egyáltalán nem emlékszem arra, hogy az apám miatt lettem volna…. – semmi közöm tehát hozzá, csak annyi, amennyiben néha bizony belőle élek, – minek is tagadjam, – olyankor, amikor szorul a kapca. Jó ember különben az öreg és megkönyörül rajtam néha, mert hiszen nyomorék vagyok, – isten nyomorékja” – mondotta. A másik szorgalmasan dolgozott ezalatt tovább. Egy környékbeli iparos rendelt nála egy szép kartont, amely az iparos élet szépségét ábrázolja. S másnap a kép asztalról-asztalra vándorol a vendégek között…. – A korcsmáros büszkélkedik házi művészével s magyaráz: – mondom néki, hogy több szint tegyen rá a művész úr, de nem akarja, – azt mondja, így szebb…. s Keresztes tanító úr rá is hagyja menten: Igaza is van, így sokkal szebb s már a vonalain is látni, hogy igaz művész csinálta….
|
A zöld völgyet, a mélyet és magánosat, hol oly barátságosan ragyogtak a csillagok, mintha nékem hunyorgatnának s ahol egy hang szólított egykor: lásd pislogunk, – s a föld forog, és végzi dolgát…. – Még egyszer látnom ezt a völgyet, amelynek éjszakái annyiszor megborzongattak – talán nem is adatik többé! Mozdulatlan éjszakák voltak…. semmi sem moccant s mikor a szobámba visszamentem, még hunyt szemeim előtt feketéllett a sötét fenyők lombja s fel-felvillant az a borzongó folt, amellyel messze előttük a világosabb nyírfák törzse fehérlik…. Borzongtam, ha elképzeltem, hogy mindez él s ott áll és marad az éjben.
Ha sejtjeinket közös rendszerbe köti valami s összműködésükből létrejöhet tudatunk, – épp úgy létrejöhetett valamely magasabbrendű öntudat a naprendszerek szervezetének összműködéséből. – – Hogy isten van, az kétségtelen, – ahhoz nékem nem kell bizonyíték, – elég azt látnom, ami van, – csak mivoltának formája az, amit képzelődéssel megpróbálnék magam elé idézni. Annyit már sejtek, hogy, aki örökkévalóságának legfőbb reményét sejti benne, az nem jól képzelődik mivolta felől. Ő van, s mi mulandók vagyunk. Egyéniségünk megszűnik a halállal és ő ujjá teremti a lelket másban: néki minden lélek ugyanaz, néki nem halál az én halála, amely pedig nékünk örök elmúlás.
Megújul a vágy, mint az újhold, – jön és elmúlik…. Meghal jelenem és siratom, de vágyva várom, ami reá következik. Örülök a fejlődésnek: vagyis sürgetem jelenem halálát. S ez a bonyolult össze-visszaság néha olyannyira átlátszó és egyszerű rendszerré világosodik nekem, hogy szinte gyönyörködöm a konstrukció tisztaságában.
Olyan vagyok, mint anyám, még a jóakaratom is erőszakos.
Majd költsetek fel újra, ha lehet, költs fel újra, ha tudsz és emlékeztess reá, hogy én kértelek erre: – ha akkor nem volna kedvem többé visszatérni.
Sötét és indulatos zene tölti be a teret éjjel.
A gyermeken megismerszik, hogy milyen fajta: hajlamosabb-e, hogy a jövőjével törődjék, vagy inkább múltjával szeret-e foglalkozni? (Ez utóbbiakra mondotta Peter Altenberg, hogy a tragikum ott lebeg fejük felett.) – Legritkább az a fajta életképesség, amely jelenét érzi legfontosabbnak és leghatározottabbnak. Ezeket egy biztos lendület, gyors alkalmazkodóképesség jellemzi és az, hogy minden helyzetbe azonnal beletalálják magukat. Föllépésük biztos és fölényes, – ők meg vannak győződve, hogy helyt állanak mindenütt.
A buta ember, ha egyszersmind tudós is, ártalmasabb embertársaira nézve, mintha megmaradt volna fejletlen butasága egyszerűségében. Minél jobban képzi magát, annál ártalmasabb. S hány ilyen van, – akit az ambíció sarkal, hogy tudományokkal kínozza magát. Olyat még nem láttam, aki addig kínozta volna magát, amíg okossá nem lett.
A Goncourtok egyik regényük bevezető szavaiban felkérik nőolvasóikat, hogy legyenek szívesek s a női élet titkait közöljék velük, – ők aztán a közléseket fel fogják használni regényeikben. Istentelen butaság! – Nem is szólva arról, hogy ez a rongyszedés principialiter ellenkezik azzal, ahogy a művésznek dolgoznia kell, – de ezenkívül abból a kiirthatatlan elfogultságból származik, – hogy a nő más lény volna, mint a férfi. Az a férfi-író, aki nem érzi magában a nőt, az ne írjon nőről.
Egy német meséből: Ich erzeuge ein Wunder und muss dann von dannen.
A sokgyermekes anyák kotlós, cuppanó csókjai. – Az anyai szeretet bárgyúságának, utálatos, állati melegének egyik legnagyszerűbb példája az az eset, amelyet most olvasok: hogy egy asszony Utrechtből hazatérő tüdőbeteg fiának embertejből készített ételeket adott enni, hogy meggyógyítsa vele. Mint a kutya, oly alázatosan kuncsorgott körülötte és tömte az étellel.
Az én titka! – Talán másféle emberré lettem volna, ha más környezetbe kerülök, – de már afelől mégcsak nem is képzelődhetem, hogy mivé lettem volna akkor, ha más apától származom. Ez az én: létemnek legmélyebb álomban is jelenvaló érzése, nem is jött volna létre….
Wedekind versei: Okos ember, keserű ember, érző, eredeti, furcsa…. a ritmusa pattog…. csak nem költő.
Altenberg: Beéri magával a megfigyelés művészetével s nem érzi szükségét a kompozíciónak.
Chopin: Az álmatagság és exaltáció édeskés vegyülékké egyesül műveiben.
A katholikus egyház nem kisebb feladatot vállalt, minthogy az életből az ellentéteket eliminálja. – Az ilyen konokul konszekvens rendszereknél rokonszenvesebb nékem például a buddhizmus nagy káosza. – Az egymásnak homlokegyenest ellentmondó princípiumok már molekuláinkban, sejtjeinkben kezdik küzdelmeiket – s mi, gazdaggá burjánzó életünk bonyolultságát arra akarjuk felhasználni, hogy a zűrzavarban a principális ellentétek tiszta elveit elhomályosítsuk.
Bizonyos, hogy testem súlyában összes gondolataim súlya is bennfoglaltatik. S biztosra veszem, hogy a gondolatoknak valóban van fizikai súlyuk, vagyis materiális megjelenésük.
Ami homlokegyenest ellentétes, az hiába egyesül, hiába jön létre közöttük kiegyenlítődés; – az ilyen princípiumok végső konklúzióikban ismét és természetszerűen a bennük rejlő ellentéteket hordják magukban.
A megbánás s a nyomában keletkező elhatározás kényszerítő ereje későbbi cselekedeteinkben rendesen csak akkor hat elég intenzíven, ha valamely kínos testi impresszió emléke is társul hozzá. Ez az oka, hogy az emberek oly nehezen voltak hajlandók az igazságszolgáltatásban és nevelésben a testi büntetést végleg kiküszöbölni.
Egy leány apjához: – „Ellopod az ifjúságom….” – Egy ifjú ember az ablakmélyedésben: – „A felhők kövérek, mint Rafael angyalkái….” – Egy fiatal hölgy: „Olvadt érc volt a húsomon és én néztem sokáig mint égeti bele magát… Azután, mintha arany cafrangok lógtak volna a szájam körül, – azokat akartam lázálmomban levágni mindenáron. Könnyed érzéssel ébredtem később, mintha valamely folyó felületén lebegnék…. de még ébren is tovább kísértett ugyanaz a látomás, csak megváltozva: havat láttam a szemeim előtt s azt, hogy mint váj magának utat benne valami lecsurgó vér….” – Egy fiatal ember: – „A napnál nincsen fényesebb…. s a napot még senki sem hordta a koponyájában….” (Hangok egy társaságból.)
Egy fiatalember: Bármit teszek is, az mit sem érő. Nem vesznek számba. Ha köszönök valakinek, alig köszön vissza…. Talán nem vagyok elég jól látható, – nem vagyok elég nagy?…. Hátha meggyilkolnék valakit? – Akkor sem vennének észre? – Ha lányokról van szó…. – mintha nem is léteznék. Hát nekem nincs szívem? – Vagy csak áldozatnak vagyok jó? – Csakis arra, hogy mint hős elessem a hazáért? – Szörnyen udvariasnak kell lennem mindenütt, hogy megtűrjenek, – mint egy rabé, olyan az életem…. (Egy kis Herosztratesz.)
|
[cédulán betűzött variáns:]
|
Az egiptomi művészet merev ünnepélyességének állandó formái gyakran olyan benyomást tesznek reám, mintha az államvallás hivatalos szertartásainak kötelező merevségét hordanák magukon.
Vannak, akik a csodákat nem szeretik, akik nem hisznek csodákban. Ezeknek a meglévő világ nyilván nem elég nagy meglepetés, csak az volna meglepetés, ha még egy ugyanilyen világ léteznék valahol számukra haláluk után. Az, hogy e világ van s hogy sajátmagától van, az nékik természetes, – de ha mégis megtudnák, hogy valaki teremtette, e fölött már hajlandók volnának álmélkodni. Isten léte, vagy a túlvilág számomra nem meglepőbb képzelet, mint amilyen e világ látomása, – csak éppen nem mindig hiszek benne.
A tudatlan, gondtalan, meztelen ember a végtelen vizekbe bemeríti hálóját és egy pár élő, ficánkoló halat, egy kis életet kimer a végtelenből…. aztán eszik, mulat, vidám és elégedett.
Némely emberre csak a testi kedveskedés hat, mint ahogy az állatot is csak ezzel lehet megnyerni. – A meztelen pékinasnak nagyokat csapnak lapockájára s ő vihog.
Talán már az maga is erkölcstelenség, hogy testi funkcióinkat, amelyek életünk fenntartására szükségesek kedvteléseinkké tesszük. Nem arra használjuk, hogy fenntartsanak minket, hanem, – miután azt tapasztaltuk, hogy élvezeteink forrásai: – szükség nélkül is élvezeteket igyekszünk szerezni általok. Úgy látszik, ez a kéjelgés. – – Életfunkcióink viszont nem egyformán szereznek örömöt nekünk: – mintha a faj fenntartása fontosabb célja volna a természetnek, mint az egyéné…. – Ha menekülés közben a folyóban úszol, vagy futsz az úton, – ebben még csak élvezetet sem találsz: – holott az úszás és séta régi kedvtelésed.
Napokon át esik…. hűs és álmos távolságokban zajlik az élet! Csodaszép lustálkodásban, álmodozó, szerelmeskedő, összebúvó boldogságban töltik el sokan az őszt s a hosszú, álmos, őszi éjszakákat. – Valaha én is egész nap kártyáztam ilyenkor Héczey bácsival. Az én egész életem gyerekkoromban zajlott le.
A macskának a szemén is van bajusza s bagolyszemű, fekete, vad szörnyeteg az egérnek, pedig ő maga is rongyos éhező. – – Az én macskámnak most lelki bajai vannak: elvették tőle kölykeit. Bánat van a szemeiben, könnyezik s nem tudja, mi fáj neki. Valami bántja, ami még az éhségnél is marcangolóbb. – Úgy látszik, csak annyiból áll emlékezése, – hogy valamiben borzasztóan csalódott.
A szennyes, kis lyukban szörnyű álmai voltak. Almában kukacok másztak elő az orrából. Aztán felébredt s egy édes látomás még mindig ott lebegett szemei előtt: gyönyörű alakokat látott egy holdfényes mezőn kardokkal viaskodni. Azután felkelt és kinézett a piszkos, öreg ház magános sötétségébe. A zene még egyre szólt a sarki lebujban. Ekkor hirtelen nagy hangosság szakadt fel valahonnan az elhagyatott sötétből. Borzasztó asszonyi jajgatás s utána hörgő hangok: az ablakot nyilván kitárták valahol. Haldokló van a házban, – gondolta magában s szemei előtt újra megnyílt azoknak a rézbányáknak halált hozó mélysége, amelyekről tegnap este piszkos, kényelmes vackán elnyújtózva olvasott. – Odakinn nagy mozgalmasság kezdődött ezalatt. A rémült hörgés helyett a haldoklónak egykedvű, szinte barátságosnak mondható kiáltozása vált hallhatóvá. Jaj az olyan világnak, ahol homály van, – gondolta magában az ifjú.
Az öngyilkosság és gyermekgyilkosság: ez az életösztön elleni két brutalitás alig fordul elő az állatvilágban. – A gondolkodás szennyez be minket ennyire? – – Mily különös, hogy ami az egyénnek szenvedés, a fajnak javára lehet. Minél jobban üldözik, annál pompásabban fog tudni védekezni századok multán. – – Az ember az állatot lassan kiűzi a világból, mintha sehol sem volna joga élni többé. Nem csodálom, hogy minden állat oly vad rémülettel menekül az ember elől. – – A hiénát, patkányt utálod és a madárkát szereted, – pedig a hiéna szervezete nem kevésbé gyengéd, finom, nemes szerkezet…. – – Az a különös egyébként, hogy ez a gyengéd mechanizmus a gyengédtelen bánásmódot milyen jól elviseli. A szem például ugyancsak kényes műszernek látszik s hogy a sebészek mily bátran s micsoda fűrészekkel mennek neki!
Furcsa éjszaka volt! Az egyik utcasarkon ketten a pékek garázda népéből nekiestek egymásnak s mind a kettő halálos szúrással testében, vérezve szédelgett a sarki szemétláda körül. Nagy csend volt ám a szúrások után: megkomolyodtak a halál közelségétől…. – Egy másik sarkon egy részeg szép fiú ugyancsak késsel a kezében asszonyokat kergetett s a megbecstelenített, megkéselt nők visítozva ugráltak körülötte. S ahogy szidták, ahogy kiáltoztak feléje, hogy: – Feri, Feri, – hát jöjjön meg az eszed…. ó te őrült…. a Nina bolondította meg…. – egész életük története benne csengett e pár szóban, legintimebb közléseik piszkos életükről. Már a hanghordozásuk is elárulta, hogy mindegyikük szeretője a részeg ifjúnak.
Az idő múlása úgy látszik nem valamely, a külső világban lévő pozitívum, vagyis nem olyasmi, ami a priori adva van. Az időt éljük, bennünk van az idő…. – vagy legalábbis azt kell mondanunk, hogy, ha a külvilágnak valami pozitívuma volna is, akkor is rajtunk, szervezetünkön keresztülmenő áram alakjában, velünk együtt lesz valamivé. Úgy érzem, hogy szubjektivitásunk nélkülözhetetlen alkotó eleme annak, amit időnek nevezünk s a halálnak bennünk levő princípiuma nélkül el sem képzelhető.
Haragos szűziesség: – Valóban nehéz megítélni, hogy szűziességük megér-e annyit, amennyi szenvedést okoz: nekik maguknak elsősorban s azoknak, akik vágynak rájuk. Ha a lány szabadabban él, megnyugszik, felszabadul, – kedves lesz, derűs, – a hosszú önmegtartóztatás pedig haragos és becstelen maskarát csinál belőle, akinek minden mozdulata már célszerűtlen és ostoba ösztönösséggel védekező…. Komikussá lesz szegény feje abban a pillanatban, mikor felháborodott védekezésével már csak az üres levegőt riasztja maga körül. Már nem kell senkinek és ő még mindig védekezik: ha egy kényes szót hall belepirul s mindazt, ami természetes, saját személye elleni merényletnek nézi. S amellett haragos szegény, mert érzi, hogy egész életében nemcsak másnak nem szerzett örömet, hanem saját maga ellen is élt. Takarékoskodott szegény, gyűjtögette, amit másnak nyújthat, – s ezért kegyetlen volt mindazokkal szemben, akik nem biztosíthatták róla, hogy megérdemlik egyetlen nagy kincsét…. amelyért végül is nem jött el senki. Hiábavaló volt tehát a nagy zsugoriság s ő természetesen most már a pazarlásról próbál fantaziálni. Hogy voltaképen mennyivel helyesebben élnek a kokottok…. akik mindenkinek csak örömet szereznek, legfőképpen pedig maguknak: ruhát és szerelmet rogyásig!
Az opera előcsarnokában ácsorogtam szegényen, – csak éppen bementem, mintha várnék valakit, hogy a csiszolt, barna márványfalak meleg fényében kicsit felüdüljek. S arra gondoltam, hogy a paloták e díszét mily nehéz munkával építették szegény tót napszámosok: még jó, ha szalonnán és kenyéren, – s ha nem azon a kotyvalékon, amelyet Lippert vendéglős mért ki szegényeknek hat krajcárért, vendégei összeöntött ételmaradékaiból. Egy pincegádorba húzódtak itt, a vendéglő mellett, vagy leguggoltak a földre s oly bús kötelességtudással kanalazták a kotyvasztott levest, mintha azt akarnák mozdulataikkal kifejezni, hogy ők íme eleget tesznek a természet kényszerítő parancsának, ők fenntartják magukat…. Páriák építették ezt a díszes előcsarnokot, – a játék és erőfölösleg számára, olyanok, akiknek fölösleges játékra, mosolyra, büszkeségre, szerelemre soha, de soha semmi kedvük.
Ha jól meggondolom: a parány voltaképen fennhéjázó, mikor istenben hisz, – vagyis hinni mer egy gondviselésben, amely ezen az óriási világon nemcsak a naprendszerek mozgását, hanem az ő parányi életét is figyeli és irányítja…. Az a látszat, hogy valamely sors jutott osztályrészéül: ez kelti benne szegény önhittségét.
A végén kiderül, hogy mindenki megérdemelte azt a büntetést, amelyet sorsa mért reá…. Ha jól meggondolod, kiderül, hogy mindenki megérdemli, hogy tönkremenjen…. Nem kell megvakítanom, aki rossz szemmel néz reám, sem pedig megölnöm, aki megalázott: büntetését ő nem tőlem kapja, de megkapja ezerféleképen olyankor, mikor ártatlannak érzi magát.
Az ember sokáig azt hiszi, hogy, – ha egyelőre rosszul megy is sora, – ő mégiscsak isten kiválasztottja. Egyszer majd csak kiderül, hogy istennek mi szándékai vannak vele! – Micsoda fájdalom, micsoda meglepetés ráeszmélni a valóságra és elképzelnie, hogy hányan is lehetnek, akiknek mindnek hasonlíthatatlanul jobb sora van, mint neki. E perctől fogva kevésbbé buzgón imádkozik.
Ahhoz, hogy az ember a művészetben valami nagyot alkothasson, igen sokszor talán bizonyos butaság is szükségeltetik. Először is: mikor ábrázol, szellemének éppen kevésbbé értékes erői azok, amelyeknek hasznát láthatja. Nem az intellektus ereje hozza létre művét, hanem a víziója, a hallucinációja, az utánzó képessége s lelke legértékesebb tartalmának: a gondolatnak, csak másodsorban veheti hasznát. De ezenkívül is: hogy valaki egy Divina Comediat végbevihessen, vagyis a naivitásnak, hitnek, emberszeretetnek ugyanabban a zavartalan és ellentmondásnélküli állapotában maradhasson mindvégig, – ehhez az kell, hogy a gondolat szélsőségekben való mozgását hosszú időre meg tudja bénítani. – Wagner, miután épp eleget tapasztalt és garázdálkodott ahhoz, hogy okunk lehet ítéletétől valamelyes józanságot feltételeznünk: – érett férfikorában katholikus naivitásának olyan tartós jeleit mutatja, mint valami korlátolt vénleány. Emberszeretetének gyermekessége s az a primitív elképzelés, ahogy az emberi élet megjavításán ábrándozik szinte már méltatlan gondolkodó elméhez…. Sokkal okosabb ember volt ő, hogysem mindennek őszinteségében fenntartás nélkül bízhatnánk, – hacsak fel nem tételezzük, hogy az a naivitás, amely a művészi munkához szükséges, a művész értelmiségére bénítóan hat.
A régi és új művész között az a szemmellátható különbség, hogy a régi ismert, sokszor felhasznált kellékeket nem átall akárhányszor újból felhasználni, míg az új kor művésze mindenáron új eszközöket szeretne teremteni a maga számára. – A szempillák, mint az alkonyat, olyanok, – a homlok, mint a fenség, – a szemek, mint a tavirózsák úsznak fénylő vízen…. – hiszen ezek a hasonlatosságok variálhatók sokféleképen, de a modell, az ária a régi marad. A modern művész az ábrázolás módját szeretné megváltoztatni: – mentesíteni szeretné ezektől a modellektől.
Flaubert: – Ha Bovarynét olvassuk, előre tudjuk, hogy mi fog történni, olyannyira ismert, köznapi történet van e regényben megírva. S valóban, a történet menete egy ideig igazolja is feltevéseinket. Ekkor váratlanul olyasvalami történik, ami meglepő, amire nem számítottunk, – el lehetünk tehát reá készülve, hogy még sem az fog történni, amit képzeltünk. Az író bizonytalanná és nyugtalanná tett minket s csak azért, hogy mégiscsak odavezesse hőse történetét, ahol annak természete szerint zárulnia kell s amit úgyis tudtunk előre. Ha egyenesen oda vezetett volna: ez az egyenes út nem mutatta volna nekünk az élet ezerféle és kiszámíthatatlan lehetőségeit…. Számtalan a lehetőség s egy történet előrelátható törvényszerűségében is számtalan variáns lehetősége rejlik. S azután: a tiszta vonal a chaoszból szökken.
Vannak emberek, akikre nem tudok hatni, – akikben képtelen vagyok érzést ébreszteni. S vannak ismét olyanok, akiknél minden jóakaratom kárbavész, – legjobb tanácsaim is átokká lesznek rajtuk, mert fogamzásképtelenek, mert érzem, hogy lelkünknek nincs igazi érintkezési pontja….
Érdekes, hogy mennyit veszkődnek az írók hőseik külsejének leírásával, s hiába. Ez talán a legmeddőbb fáradság az irodalomban. Legjobb volna ezt a törekvést egészen elejteni, – mert reménytelen. Szavakkal arcot nem lehet annyira plasztikusan ábrázolni, hogy a fáradság kifizetődhetnék. Legtöbb ilyféle leírás unalmas hiábavalósága az elbeszélésnek.
Akit odaállítottam, hogy nevemmel ajkán elpusztuljon, áldozatomul, – annak testét, lelkét tűz emészti és gyakorta feljajdul felém: ó mért, hogy nem egyszerre végzel velem, – mért égeted el testemet apránként s ó mért nem küldöd legalább egy percre hűvösségedet! Égnek tagjaim a fáradtságtól, a kimerültségtől, a kételkedéstől és félelemtől…. A gödrökből, hová sorsom vetett, hol örökkévaló lelkem sárban fetrengve tengődik, hányszor vetem fel szemeim feléd, ki teremtettél engem….
Fény és forma egymásra kölcsönhatással vannak s úgy látszik, minél intenzívebben éri az egyenletes fény a tárgyat, annál inkább veszít plaszticitásából. (A szín is befolyásolja a formát: s minél színesebb valami, annál kevésbé érvényesülnek formái.) A plaszticitáshoz úgy látszik a fény és árnyék együttese kell.
Szelíd fény vagyok annak, aki nem gyötör, de gyilkos sugár annak, aki megbánt.
Egy jegyzet: – Megint ott vagyok, ahol voltam. Minden lehetőség csábit: s ez az állapot a művész számára szerencsétlenség. Nem tudom, melyik hang az enyém a sok közül, amely bennem cseng. Kiesett belőlem a számomra egyedül lehetséges stylus érzése. – Undorodom különben is az olyan mondanivalótól, amely egyetlen érzést, vagy gondolatot fejez ki, amely együgyűen egyenes, – akkor érzem teltnek a hangomat, ha mondanivalómban egymással merőben ellentétes princípiumok egyesülése és koncentrált kifejezése foglaltatik. Ilyenkor úgy érzem, hogy egy egész világ gazdagsága nyüzsög benne. Meg kell várnom, míg ez a koncentráció elérkezik.
Régi gondolatmenetek, régi képek, vagy asszociációk nem kelthetnek többé figyelmet. Mihelyt valamely asszociáció, vagy kép veszít frisseségéből, – már nem fejez ki annyit számunkra, mint egykor, – megváltozik az értelme. Ha azt mondom: rózsás ajak, – ez a jelző senkinek a képzeletét sem izgatja többé elképzelésre. Az új művészetnek szokatlanságában rejlik hatása.
Ki tudja meg, hogy hányszor ültél egyedül az éjszakában s panaszkodtál a homálynak. Hogy nézted a mélyen kék eget s világító felhőit is, hogy ekkor éltél igazán…. Ha majd megkenik szemed olajjal s azt mondják: isten veled, – vajon tudni fogják-e, hogy kitől búcsúznak?
Vándorok érkeztek s szállást kértek éjszakára. S különös dolog történt! A gazda rendkívül szívesen fogadta őket s miután odakint az ajtó előtt, a sötétben pár percig sugdosódott velök, bevezette a két öreget egy szobába, ahol együtt ült a nagy parasztcsalád. A ház ura felszólította a jelenlevőket, hogy egymás elleni perüket terjesszék e két idegen ember elé, – ők majd ítélkezni fognak. A per harminc hold föld tulajdonáért folyt közöttük s ennek egy hányada, – három hold, – bárhogy ítéljenek is, a bírákat illesse. – Asszonyok is voltak ott, akik savanyu arccal, kielégületlenül ültek székeiken, mintha idegenben volnának…. Még pörge kis kalapjaikat sem vették le fejükről, ami annak a jele volt náluk, hogy itt nem jól érzik magukat. A gazda indítványát mégis mindenki elfogadta: úgy látszik, alig volt már más hátra, mint hogy ezt a különös ötletet elfogadják, mielőtt késsel mennének egymás ellen. – A két vándor körülment közöttük, nézelődtek, láttak, figyelmesen hallgatóztak lehajtott fejjel, aztán összesúgtak egymás között s végül az idősebb oly értelmesen és igazságszeretőn, mintha világéletében mindig igazságosztás lett volna a kenyere, hangos szóval és ünnepélyesen kihirdette az ítéletet. Nagy csend támadt. A nehéz fejekben még nem mozdult meg az értelem, – de az indulatok ismét, máris dolgoztak bennök. Elkeseredés és gyűlölet villant szemeikben egy-egy szó hallatára az ítélet kihirdetése közben…. s a parasztok, azok, akik kicsalják a kenyeret a föld alól és megterítik ennek az éhes világnak asztalát, úgy ültek ott lenyűgözve, mint az élet nyomorultjai…. Mintha semmivel sem tudnának megelégedni olyannal, ami élőtől származik…. Mintha a lelkeket akarnák, a holtakat felidézni perükhöz, hogy a harminc hold felől ítélkezzenek…. A nagy csendben már szinte várni is lehetett tompa morajukat a föld alól…. S hogy voltak bűnösök is közöttük: szemmel látható lett, – arcaikra volt írva, mialatt székeiken előrehajolva az ideges félelemtől és figyelemtől torzult arccal és felhúzott szemöldökkel hallgatták az ítéletet. Nemsokára a másik bíró vette át a szót. S valóban a két bíró kegyetlen volt: becsmérlőn, szinte gyűlölettel szóltak azokról, akik a pert rosszindulatukkal felidézték s mintha maga a kárhozat nyílna meg a bűnösök számára szavaik nyomán…. Kísérteties két öreg volt. Egyre hatalmasabb lett a szó ajkukon: már-már olyan volt, mint valami szörnyű ének, vagy, mintha valaki láthatatlanul – s feddő hangon a kárhozatról énekelne az ítélethirdető alakja mögött.
Félek a formától, sajnálom a sok finom anyagot, amely forgáccsá hull széjjel formálás közben. – Félek a részletektől, mert attól tartok, hogy beletévedvén az aprólékosságba a nagy törvények utját szem elől tévesztem.
Ki építi fel még egyszer, ami elmúlt? – Ki az a varázsló, akinek kezétől hiánytalan, ép egészében kilép elénk a múltból, ami volt? Legfeljebb ha széthullt cserepeken, romok törmelékén kísérelhetjük meg, hogy kontárok módjára egymáshoz illesszük össze nem illő darabjait…. Ám hiába, a lélek csak nem akar visszatérni ebbe a dicstelen, szomorú tákolmányba. Úgy járunk véle, mint az alchimista. Mikor már elérte a zöld oroszlán stádiumát s már majdnem arannyá lett a romlandó anyag: s a gonosz, hamis és tragikus kotyvalék már majdnem él, – akkor hirtelen minden elromlik és összedől.
A paraszt oly kényesen bánik velem, mintha nő volnék: még a részegje is szégyenkezni kezd előttem. – – Ebben az időben álmatlan voltam és ezért biciklit béreltem és bejártam vele a gyönyörű környéket, a hegyvidék fehér, tiszta országutait. De nem használt. Ekkor azt tanácsolták nekem, hogy nézzem meg az alpesi marhavásárt fenn a Gleim-alpesekben. Hajnali félháromkor indultam el Stübingből s a gyönyörű Marienheim községben egy öreg hegyilakó vállalkozott vezetőmnek. Csodálatos zöld völgyön vezetett keresztül az út, Stájerország smaragd-szín, világoszöld, füves alpesi mezőin s mi egész nap vándoroltunk, – legfeljebb, ha egy-egy Joo-Wirt, vagy Sand-Wirt almabora csábított, hogy pár percre megálljunk pihenni. Este értünk fel az alpesi hegy-nyeregre. Éppen vihar indult s már meg is eredt az eső. Mihelyt felértünk, azonnal leültem fáradtságomban a földre, – két napi álmatlanság után már arra sem volt erőm, hogy legalább a korcsmába bemenjek. A nyergen mindössze két épület állt: egy korcsma s vele szemben egy fából épített kápolna. Végre az eső bekergetett az ivóba. Kimerültségemben nekidőltem az asztalnak s feldöntöttem valakinek a borát. A részeg, duhaj parasztok persze rögtön nekem támadtak, az egyik erdészféle rám fogta fegyverét, miközben büdös zsidónak nevezett. – Szállás után kellett néznem, ahol eltölthetem az éjszakát. Aludjam ezek között a szénapadláson! – mondotta a korcsmáros. Persze, ez lehetetlen volt. A kápolna zárva s a kulcsát nem találták. Kimentem a viharba és kétségbeesésemben sírni kezdtem. Ekkor, a villám fényében két úriembert láttam közeledni a hegy-nyergen, – valami tiszttartófélék lehettek…. Rögtön eléjük állottam és sírva elpanaszoltam összes bajomat: Uraim, én álmatlan ember vagyok, – könyörüljenek rajtam…. Azt tanácsolták, hogy menjek balfelé a hegy-nyergen előre, s a hegy lejtőjén majd valami ház fog fehérleni előttem a sötétben: ez egy tehenészet. Az állatorvosnak van itt egy szobája s ha véletlenül nem volna otthon, akkor lesz hova lefeküdnöm. Menjek csak nyugodtan előre, pontosan fél óra út az egész, – s az úton egy kőkereszt áll, ott kell lefordulnom a ház felé. Elindultam tehát az alpesi viharban, az ismeretlen úton. (Arra persze nem vállalkoztak, hogy elkísérjenek.) Már egy jó órát mehettem előre, jéghideg esőben, a fejem felett csattanó mennydörgés erdei zúgásában…. s még mindig nem láttam sem a keresztet, sem a hosszú, fehér házat sehol. Ekkor már halálosan fáradt voltam s úgy határoztam, hogy itt lefekszem valahol az úton, – mert ebben a nagy sötétben vissza úgy sem találnék…. Mégis tovább mentem még egy ideig, amikor hirtelen valami megállított. Mintha valami kar nyúlt volna ki értem a sötétben. Megállottam tehát tanácstalanul. Soha nem éreztem még ennyire elhagyottnak magam. Valószínűleg imádkozhattam. S ekkor, ebben a pillanatban egy nagyot villámlott s én a fényben éppen, pontosan szemben állottam a kereszttel. A hideg rázott. – Az utasítás szerint néhány pillanat múlva már mentem is a síkos lejtőn lefelé s ugyanakkor valami fehér folt szemeim előtt derengeni kezdett a homályban. Nemsokára egy lámpának tűszúrásszerű, vékony fénye is bele-belenyilallott a vastag sötétségbe. A friss trágyán elcsúsztam s jó néhányszor felbuktam a lejtőn. Valahol a közelemben kutyák veszedelmesen csaholtak felém. Végre elszorult torokkal kiáltozni próbáltam…. de alig voltam képes hangot adni, miután most, a szabadulás perceiben kezdtem csak igazán szerencsétlennek érezni magam. Kiáltozásaimra kinyílt egy ajtó és sötét alakok láncot dobtak fel hozzám, nehogy eltévesszem az irányt, mert lezuhanhatok, mondották. Beléptem egy szűk, kis helyiségbe, ahol emberek, asszonyok, gyerekek, síró csecsemők, körülbelül negyven emberi lélek szorongott egymás mellett a szalmával telihintett szoba-földjén. A szekrényekben tej. Előadtam panaszomat és kérésemet. Hogy vacsorát akarok-e? Egy tányér tejet adtak elém. Az állatorvos szobáját a tehenektől egy deszkafal választotta el. Felmásztam a tornyos ágyba s talán két órát valóban aludtam. Kora hajnalban kolompolás ébresztett s a pásztorok kiáltozása. Miután kaptam még egy tányér levest, kifizettem számlámat. – Vacsora, reggeli s a szoba, – tizenöt krajcár, talán nem lesz sok, mondották. Harmincat adtam. Odakint hideg fényesség tárult elém, – a hideg alpesi szépség minden csodája. Üdítő szél volt és sütött a hajnali nap. Ködgörgetegek szakadtak le a lejtőkön s mire kitisztult mögöttük a hegyi táj, szinte függőlegesen zuhanó patakok hideg, jeges fénye csillant meg a szomszéd hegyeken s eltűnt megint a lejtő bozótjában, mint a gyík…. Kidőlt fenyők égfelé meredő gyökérkoronáikkal mint a jajszó, hasítottak bele a táj zordon harmóniájába. – Ha akkor este nem dobják fel nekem a láncot, egyenesen belezuhantam volna a kutyák vermébe, vagy a vermet körülzáró hegyezett karókba. S ha az úton, amelyen az éjjel idáig jöttem csak egyszer is félre lépek: legalább ötszáz méter mély szakadékba gurultam volna le. Isten csodájának kellett tartanom, hogy így sikerült minden. Vidáman, de borzongós sietséggel távoztam e vidékről. Hideg is volt odafenn. Lenn, a mélyenfekvő, melegebb völgyekben, – talán először életemben boldogan és gondtalanul énekeltem. A fűrészmalmok magas, fekete kéményei, mint a talárba öltözött imádkozó papok, fordultak a hegyek felé a keskeny völgy-szalag mélyén. – – Két gaz, útszéli kovács a hegyek között, jókedvű, ravasz fickók mind a kettő, eret szeretett volna vágni rajtam, mialatt az egyik Wirtnél ebédeltem. Hogy, úgy-e kifizetem ezt a néhány rongyos liter almabort, amelyet egészségemre megittak? Egyedül voltam a hegységben s ravaszkás szemvillanásaikban volt valami veszélyes. – Hogyne, – mondottam, – csak igyanak. Megérdemelték volna szegények, hogy megmenekülésemért megvendégeljem őket, – dehát a pénzem is kevés volt, s akkoriban még túlsokra is tartottam a pénzt. Ezért inkább kifogtam rajtuk, – vagyis: hagytam őket nyugodtan inni s egy őrizetlen pillanatban az árnyas lugasból, – a mély völgyből sietve igyekeztem népesebb tájékok felé, nem gondolva reá, hogy talán mindörökre távozom e gyönyörű vidékről.
Csillog a hold pora, – a hold aludni nem hágy, – patakzik ködgomoly, – s a nyugalmas rét oly lágy, – s a csillagok zápora, – a messzeségbe omol, – ….
A hold a szellemek lámpása. – Nyugalmas rét a holdvilágnál.
Halljad jajgatásom, – törje át a levegőeget, a közönyt, a felhőt, amely elzár előlünk s körülveszen….
Megállottam az erdőn hallgatódzni…. s mert nem közölhettem senkivel elragadtatásomat: ezért éreztem elhagyottnak magam. – Nékem a kis K. távozásával üres lett a fürdő és elhagyott. Kezdődött az ősz…. A távozás, az elhagyatottság.
A nap lemegy s véle szemben a túlsó partokon, – a túlsó horizonton óriás árnyak állnak egyedül…. – Lomhán nyúlnak el a fáradt felhők, – s az idő elmúlik felettük.
Csendes éjszakán a hold sugára, – egy kert felett tündöklik gondtalan. – Egy súlyos égi madár a sötétülő horizont felé szárnyal és eltűnik.
A szemtelen gondolat mennyi szenvedést okoz a szegény anyagnak.
Langyos eső paskolja a mély völgy tiszta kertecskéit. Körös-körül a hegylánc fenyves erdői lassan belevesznek gőzeik felhőibe…. Kis tócsák ragyognak a mély-zöld pázsiton s már az ezüstös őszt tükrözik. Az egyik kert lehúzódik a folyóig…. Gyümölcsfáit már elöntötte az ár…. A fák között köteleken szárítani kitett ruhák lógnak, – s ezek között néhánynak mély kék színe van…. Víz mossa a fák gyökerét, – mindenütt víz csörög…. S az ég felhői mögött lassan estére borul…. Ma látni lehetne az üstököst! – Csak meg kell nézni egyszer százötven évben! – De az ég haragvóan bezárkózik.
Kedvesek itt ezek a lányok. Szégyenkeznek, ha figyelem legényeikkel való szerelmes játékaikat…. Még aggodalom is látszik arcukon, – de aztán nevetnek, csintalanul és bizonyos sajnálkozással, hogy én egyedül vagyok és nekem nincs babám.
A szarvasbika kilép a sűrűből, – fejét, mint a karos-gyertyatartót emeli. – Egy király áll szemben véle, aki nem oldotta meg a természet titkai…. Úgy él tovább, ahogy megtanították rá: fegyverrel a kezében: Ő király….
Egy kislány: – A mi tiszink temette édes apát. Szép ember!
Mi az elhasznált levegőt visszaleheljük…. Értékes és értéktelen, tiszta és tisztátlan, szellem és anyag egymással elvegyülve futja a pályát s nem ahogy szeretnők, ami az ideálunk volna: bizonyos rendben, egymástól elkülönülve.
Azok az előnyök, amelyeket az előkelő származás biztosit: valóban előnyök…. Nékem viszont ezekkel szemben az az előnyöm adatott, hogy ezeket becsmérelhetem.
Olyan ember volt, akiben állandóan munkálkodott valami csendes harag. Csak akkor derült fel valamelyest, ha gyermeket látott…. Úgy bánt véle, mintha nem is emberi lény volna, hanem, valami kedves játék s halk hangon dünnyögő verseket mondogatott neki. – Valaha talán iparos volt, mert rendkívüli módon tudta méltányolni a jó iparos-munkát s valósággal, mint egy udvarló, olyan bókokat mondott egyenesen a mester szemei közé nézve s kezével latolgatva a megdicsért holmit. Persze szegény feje nem vett soha semmit, csak éppen elismerését jött kifejezni. Ezt tudták is róla […]