Ötödik naplófüzet

1930. június 14-től 1933. február 1-ig
Becsületes megtaláló 500 pengő jutalmat kap.
 

NAPLÓ.

1930., június 14-től 1936., szeptember 30-ig.

1930., június 14-dikén.

No még egy könyvet, – ugyanoly melanchóliával! Reménytelenűl, elveszve. – Több mint ötszáz oldal: ez öt évre elég volna. Addig negyvenhét éves lennék. E napokban, hónapokban megint nem kívánom, hogy annyi legyek, – nem is leszek! Le vagyok törve mindenképen: foglalkozásom nincs – s a tehetségemben végkép nem bizom, végzetesen kételkedem benne, – megvetem magam, – minek is élek? – – Megint pokol-forró nyár van kinn. – E könyv födele: I. István aktatáskája volt valaha. Mikor már elnyűtte, nékem adta, huszonkét éve lehet. Nékem aztán még húsz évig mint aktatáska szolgált. S ez lett belőle. – Halálosan, elviselhetetlenűl szomorú vagyok. – Vajjon lesz-e még jobb is? A könyv belső födele is fekete, – reménytelenűl fekete s nem sok jót ígér.

 

Átkozott vagyok. A porig vagyok alázva. – Meggebedésre vagyunk ítélve mind, úgy látszik.

 

Dostojevski, úgy látszik, csakugyan bűnösnek érezte magát valamely tetteiért. Hogy egy negyven éves férfi erőszakot követ el egy tiz éves leányon, – ez a gondolat, vagy képzelődés túlsokat foglalkoztatta ahhoz, hogy semmi köze ne lett volna hozzá. (A Raszk-ban Razumihin beszél róla, – ő maga mint novella-témát meséli el s éppen szerelmese anyjának Krukovskaja asszonynak, – hogy mit szól hozzá? – Svidrigajlov egész élete ilyesmivel van teli.) – Bűntudat gyötörhette; – a halálos ágyán az elveszett fiú tartott attól, hogy ha valaha úgy adódnék, hogy nagy bűnt követnének is el, – paraboláját olvastatta fel magának, (D. Aimée emlékiratai,) – s gyerekeinek prédikációt, csak bízzanak Istenben. – – A nővéréről vette az Ivanovna Alena mintáját…. nővérét, aki zsugori asszony volt, megölték, – homályos körülmények között. – Ő „a nagybácsi álmá”-nak egy alakjával és a „Félkegyelmű”-nek főalakjával azonosította magát, – ő olyan, mint ezek, mondotta. S mind a kettő degenerált. S hogy micsoda hallucinativ erő lehetett benne, mutatja, hogy tréfás beszédeket szokott tartani: a nagybácsi álma, alakjának nyelvén, kézmozdulatait, hangját, grimaszait utánozván annak. (D. Ai. emlékiratai, – amelyek pokolian ostobák.) – Furcsaság az is, hogy Szibéria után míly bolondja volt családjának, – hagyta, hogy kiszipolyozzák…. még furcsább, hogy elhalt fivére adósságait egész oktalanúl magára vállalta…. mindez azt a benyomást teszi, mintha vissza akart volna valamit fizetni, – mintha valamit jóvátenni, bűnhődni akart volna. – Szegény, szegény! – „Rossz a karakterem”, – írta barátjának.

 

Egész életünkben a halállal foglalkozunk, – életúntak vagyunk épp elégszer…. felháborodottak a csalás ellen, hogy egy örökélet követelményét lopják belénk s egy arasznyi léttel csapnak be…. s mégsem, ó mégsem tudjuk elképzelni, így felkészűltek sehogy….. hogy húsz év, legfeljebb húsz év…. de lehet hogy két nap s mindennek vége van!

 

Lámpám előtt a piros bársony mappán egy hosszú bogár tisztálkodik…. hosszú csápjait kefélgeti szárnyain. Olyan, mint egy megpihenő Don Quijote. – – S egy másik: áttetsző zöld, fínom erezetű, csodálatos szép!

 

Krisztus a nyitott ajtó előtt.

 

Tegnap itt volt Peterdi István, aki elmondta, hogy Dosztojevszki halála után legjobb barátja Maikov Apollon azzal állott elő, hogy ő Dosztojevszkitől magától tudja, hogy az 40 éves korában erőszakot tett egy 10 éves lányon. – A brosúra nagy botrányt kavart fel, olykor még most is említik Oroszországban. Nékem erről fogalmam sem volt. Ámúlva hallgattam őt, aztán megmutattam néki fenti jegyzetemet.

 

Egy alak: „Hanyag vagyok. – A Kommün után liquivdálhattam volna, – de liquidálni? Ahhoz erő kell. Hagytam. Inkább fizettem a fekbért: az árú megér 2000 pengőt – s én 11 éve fizetek évi 3000et. – Itt van ez a kis találmányom, egy éve vacakolunk vele… amíg nagynehezen rájöttünk, miféle súly kell az aljára…. mérnököt kellett volna kérdezni, persze…. – Húsz éve lehet, hogy megharagudtam a munkásokra, – kitalálok én egy új rugót – engem nem csaptok be többé a munkaórákkal…. persze, energia kellett volna hozzá…. s a haragom nem volt elég nagy. Ezt az űzletet megcsinálnám Önnel”…. (Mindezt egy vadidegen asszonynak: E-nek.)

 

S lestem az arcát, mit szól hozzá. Aztán így szóltam hozzá: Egy barátom jól csinálta.

 

Furcsa dolog a tehetség! – Konstruálni akarok valamit: semmi sem jön ki. – Ílyenkor csodálkozva olvasom a jó írókat, mílyen csodás alakokat, furcsa szituációkat tudtak teremteni! – S mihelyt kedvem van valamihez: írás közben csak úgy ömlik az új meg új ötlet, – egyre szinesebb találmányaim vannak s ugyanoly természetű furcsaságok, újságok teremnek a kezem alatt mint amilyeneket megcsodáltam másoknál. Ilyenkor ravasznak érzem magam.

 

Megnéztem a „Karamazov” terveit. Három évig tartott a tervezés. – Hát ez baj. Tervezni én semmit sem tudok. Vagy talán egy intenzivebb, tovább tartó tervezésre volna szükség? – Nem tudom, nem tudom. – Egyes képességeim volnának talán – de anyag nincs. – Egyfajta anyagra volna szükség, amely, ha meg volna, – akárhány regényt írhatnék belőle. – – – „Ez valódi orosz!” – írta D. a Karamazov egy alakjáról. – Fontos volt néki, – hogy mindenképen orosz legyen a munkája, – ne legyen kozmopolita-jellegű. – Ez is baj. – Én magyar hazámat nem ismerem. – – Most kezdenek rájönni, amit húsz éve hangoztatok, hogy D. a legszentimentálisabb, legémelyítőbb romantikusokkal tart rokonságot, hogy munkáinak terve, a motívumok fonása merőben azokra emlékeztet. Rég tudom. Cherbuliez-re emlékeztet ő engem alapvető írói jellemvonásaiban, – csak aztán a kivitel! (Shakespeare is meséket dolgozott fel, a mese szellemében komponált, – csakugyan úgy dolgozott, mint egy középkori romancier, – csak aztán a kivitel!) – Nem érek semmit, haszontalan rossz vagyok, – semmi egyebem nincs, minthogy szeretnék nem az lenni!

 

A kislánynak nem imponál, hogy szerelmese költő, – nem, nem, – ő nevet azon. Szétszedi, mint egykor babáját – s nevet a nagy babán. Mit ér ő a költővel? Néki más értékek kellenek…. amit eddig szerzett magának nagy erőfeszítéssel a fiú, az itt mind semmit sem ér, – meg kell emberelnie magát s valami olyat mutatni néki, – ami néki tetszik. – Nem a költészetet szerette meg benne, hanem azt, hogy csinos, kedves fiú…. Ha hivatalnok volna, – ez alighanem éppannyira megfelelne neki. Tehát a nagy erőfeszítés, (amely voltakép az ő megszerzése végett volt,) – értéktelen függeléket produkált. – Így van…. s szép, hogy így van. – Hogy azonban ez a fiú számára egy kis tragédia: megértem. (Illyés)

 

Regényt lehetne írni: Egy fantaszta beűl a szobájába s miután senkije, semmije nincs…. a falon lógó képek felől fantáziál. Azok éjszakánként lejönnek a falról s regényt kezdenek. Mesélnek az életükről – s a regény ott formálódik előttünk, – egyre életteljesebbé válik. S aztán mi történt? – kérdezi a képzelgő. – A legfantasztikusabbnak is van helye.

 

Mért van az? – hogy ha egy szép arcon egy kis folt van, – nem a nagy hibátlan részeket figyeled….. hanem az egyetlen ici-pici kis foltra irányúl minden figyelmed? Csak arra figyelsz, ami megbontja, elrontja a szépet, vagy egy picit ellentmond neki s nem a szépre.

 

Turgenjev: Egy óra története. – Remek! Nem szerettem ezt az írót… Ez a műve remek!

 

Nyári délután. Minden áll. A fény, a levegő….. Mintha soha nem múlnék el egyenletes, lankasztó kínja.

 

Action gratuite! Mért kezdenek el a kakasok egyszerre kukorékolni? S a jóllakott szomáliak a lakoma után vértől, hústól megrészegűlve fanatikusan üvölteni s vadúl táncolni, mindenekfelett táncolni…. olyannyira, hogy ez a tánc aztán mindenekfelett való s elönteni látszik az egész világot?

 

A cselédlány sikál. Az úr ott áll és nézi tökéletes finomságú idomait. – Oly alázatos a lány…. töri magát, nagy vedreket cipel, tökéletesen megadja magát gyalázatos munkájának – nem kíméli törékeny, finom kis testét. Az úr ott áll, – nagyon sajnálja őt s egy kicsit túlságosan is gyönyörködik. Arra gondol, hogy ez a lány egy holdvilágos estén így szólt barátnőjéhez az ablak alatt: „– Taláncsak mégis megsegít az Isten Pistával és egymáséi leszünk.”… (Akkor az úr pipázva kihajolt az ablakon s mikor ezt hallotta, visszavonúlt egy kicsit…. hogy ne zavarja őket, de olyképen, hogy mégis minden szavukat jól hallja tovább is…) Most hogy a lány sikált…. nagyot gondolt az úr. Ezentúl minden délután odaállt a tornácra pipával, hogy a sikálást nézze. Nem igen szólt…. csak olykor egy-egy tréfás szót….. amelyre a lány azonban soha semmit sem felelt. S olykor kiköpött a tornác karfáján túl, minél messzebbre, ki a kertbe. – Egy nap aztán sajátságos dolog adódott. – Az úr éppen betegeskedett megint…. ott feküdt habos fehér ágyában, puha sáppadt testével, amelynek husa olyanféle volt, mint a gyermekeké….. az ablakredőnyök le voltak eresztve szobájában…. odakinn rekkenő meleg volt… – Az úr boldogtalan ember volt. Mondom, ott feküdt elhagyatva, senki nem törődött véle…. s ő különösen kedvelte ilyenkor, hogy ama bizonyos kislány szolgálja ki őt. – Bárha csak konyhalány volt ez a lány…. nem volt még szobalány sem soha, – úgy fogadták fel egykor ide…. egy év előtt az ő hűtlen felesége úgy fogadta fel, hogy egyelőre csak segítsen a konyhán, – majd kitanítják őt itt s ha ügyes lesz, – feljebb viszi majd. Nagyon ajánlták őt ide. A nagyságos asszony egy kedvelt régi szakácsnője, aki azóta jól férjhez ment, s a faluban lakott – kétszer is itt járt kezetcsókolni s beajánlani őt. – Oly árva szegény! – mondotta ez a jó lélek. Druszám is! – Nyugodj meg Mari, mindent meg fogok tenni, hogy feljebb kerűljön! – mondotta néki a Nagyságos Asszony. – De a Nagyságos Asszony azóta Párisba ment….. egy nap pedig bejött a kis Mari az úrhoz és így szólt: – Tessék megtartani engem Nagyságos Úr…. nincs ugyan már dolog a konyhán, – de a kertben segítenék. Szólt és lesütötte porcellános fényű, fiatal szemeit. – Legyen úgy, – felelte homlokát összeráncolva az úr. – Ott maradt tehát. – S most hogy az úr beteg volt, – egyre csak küldötte őt a szakácsnő, aki nevetős, csiklándós természet volt: – Eredj csak be az úrhoz, szolgáld ki, hátha kell néki valaki…. S nevetett. S mikor a kis Mari ránézett, – éppen semmit sem tudott kiolvasni szemeiből. Valamit öblögetett, mosogatott és savanykás mosollyal kérdőn nézett rá, – annélkűl hogy pillanatra is abbahagyta volna munkáját. – Mért nem mégy, – te szamár? – kérdezte tőle. – Szamár vagy, – kiáltott még utána. – A kis Mari kiment a konyhából s a forróságtól kicsit szédelegve nézett körűl. Azután benyitott az előszobába, ahol aggancsok voltak. Utóbb halkan kopogott egy ajtón. A szive nagyon vert akkor. – Ki az? – hangzott belűlről az úr hangja. – Én vagyok, Mari, – felelte ő kissé rekedten. – „Gyere be.” – Benyitott hát. Az úr ott feküdt patyolat-ágyában és gyertya fénye mellett olvasott. – Mit akarsz? – Mordúlt rá kissé nyersen. – Bekűldtek, hogy nézzem meg…. kezdte Mari, de elakadt. Az úr mosolyogva nézett reá. – Nem kell semmi fiam, – mondotta szelíden, szeretettel mosolyogva. – De Mari még mindig ott állt a helyén. – Akarsz valamit mondani nekem? – kérdezte az úr. – Igen. – Mit? – – Én… kezdte megint és elhallgatott. – No mondd csak, mondd, – ne félj tőlem, mi bajod? – Vagy bánt valaki? – nógatták őt jóságosan a gyertyafény felől. Amire ő összeráncolta a homlokát s mintha nem is volna jelen, – valamely igazi messzi idegenségből felelt a Nagyságos Úrnak. – Én nem maradok itt, mert megbolondulok, Nagyságos Úr, – mondotta. – Mért bolondúlsz meg, mi bajod? – kérdezte az úr s mint aki kellemetlenséget vár, lehúnyta szemeit. Régi szokása volt ez neki, – hogy a csapásokat, de még a kisebb zavargásokat is, amelyek megbonthatták csendjét, – lehúnyt szemmel várta. – No szólj, – fordúlt hozzá s rányitotta megint szenvedő szemeit. – Én szeretem az urat, – mondotta Mari és még mindig ott állt. Nem történt semmi. A szobában ugyanoly csend volt most is mint eddig. – Te szeretsz engem? – kérdezte az úr és kissé felemelkedett ágyán. – Ez a vallomás nagyon tetszik nékem, – becsüllek és szeretlek érte, – mondotta utóbb. – Gyere csak közelebb. S Mari közelebb lépett. – – Senki sem csodálkozott felette különösen mikor Mari néhány hét múlva bekopogott a plébános úrnál egy levéllel, amelyben az állt, hogy a főtisztelendő urat kegyura arra kéri, tanítsa ezt a lányt írni olvasni s időnként jelentést is tegyen a lány előmenetele felől. – A plébános, aki kövér ember volt, alázatosan fogadta ezt a megbízást. Nagy szemei voltak, amelyekkel olykor oly pillantást vetett mint a madár…. tudni lehetett, hogy ilyenkor ennen lelke mélyére figyel…. vagyis felismeri az előtte levő szituációt. Mégsem akart túl alázatosnak látszani. – Foglaljon helyet gyermekem, – mondá néki kissé kenetesen, kissé nyersen. Mari leűlt. (Oly nőt kellene itt ábrázolni, aki sem nem jó, sem nem rossz. Rejtélyes, olyan mint a természet. S más alakokat hozni be – kéregetőket a falúból. Egy rosszalló nagybácsit. S az asszony megjön megtörve Párisból. Kidobják.)

 

Egyik oldalamon fekszem: fájni kezd. Ez azelőtt sosem volt. – Hogy lép be lassan az öregség!

 

VI/24. Szegény jó, kedves Horváth Henrik járt itt. Nagyon kétségbe volt esve… Valami nagy baj lehet vele! – Arra kért: írjam le róla, hogy valakiért lelkesednie, rajongania, ez volt élete legfőbb kincse. S hogy mennyire rajong ő Mimiért! – mint egy gimnázista. Ezt is írjam le. S hogy ő mennyire boldog, ha van valakije, akire gondolhat, akinek élhet. – Aztán a morfinizmusról, a pusztulás módjai felől érdeklődött! – S megint Medgyaszay Vilmáról, – a Mimiről, az áldott jó és okos Mimiről, beszélt s mohón érdeklődött, szeretem-e én is? Aztán össze-vissza beszélt, – s mindig úgy, mint aki elkészűl az élettel és testamentuma felől tünődik. – Hazakísértem. Az úton lelkiismeretfurdalások gyötörték. – „Ha belém látnál ebbe a zűrzavarba, ebbe a piszokba amely bennem kavarog” – mondotta. (Ilyet ő még sohasem mondott.) – „Megvetnél, megvetnél Milán”, – ismételgette. – Valami nagy baj lehet itt.

 

Dosztojevski-revíziónak kell következnie. – A Raszkolnyikovért rajongtam fiatalkoromban – s most hogy újra elolvastam, egyik ámulatból a másikba estem, hogy mílyen remek! – Tudtam, hogy a sznob nem ezt, hanem a Karamazovot tartja jobbnak…. (a sznob az még okosabb, mint az okos,) – s annak idején megpróbáltam, hogy megbirkózzam vele…. ugyanúgy jártam az Idiotával, a Goljadkin-úrral, a Netoskával, a Stepancsikovóval, a Szegény emberekkel…. – Egyik rosszabb, hamisabb, csináltabb, mint a másik. Amit az ihlet diktált a Raskolnyikovban, azt ezekben a szándék tönkre laposítja. Igy pártóltam aztán át Tolstojhoz. Most hogy néhány életrajzát elolvastam – s a Raszkolnyikovot is…. s miután azt olvastam, hogy André Gide míly elragadtatással írt a Karamazovról…. s miután Freud Zsigmond előszavát is elolvastam, amelyben a Karamazovot a világirodalom legnagyszerűbb regényének mondja s a főinquizitor epizódját mindennél szebbnek, amit valaha írtak…. elővettem hát újra a Karamazovot. Talán még soha nem vettem könyvet íly áhítattal kézbe. Meg voltam győződve róla, hogy fiatalkoromban tévedtem. Megerősítette ezt a föltevést, egy másik körülmény is… Egy kis részét ugyanis „Három orosz fiú története” címen ifjúsági iratként kiadták, – ezt elolvastam néhány hónap előtt s remeknek találtam. – Türelmesen kezdtem el a behatolást… végre a kétszázadik oldal körűl meg kellett állapítanom, hogy nagyszerű szellemnek ílyen szemetje még nem is kerűlt kezembe talán soha. – Szégyenletes egy locsogás! Amit a Raskolnyikovban a poklok minden hatalmával állít elénk… azt itt elmondja szépen…. hogy volt egyszer egy ember, aki nagyon szerette a skandalumokat.. s aztán programmatikusan meg is csináltatja véle a skandalumokat…. hamis és hazug minden sora. Mint a többi hazug munkájában ugyanúgy itt is: időérzéke, helyzetérzéke semmi….. öten vannak a szobában, locsognak, – elmondják, amit a szerző életében kiokoskodott magának s amelyről azt hiszi, hogy egyszerűen csak le kell írnia s az nagyon érdekes lesz…. (nagy művésznek mindent lehet!) – (nem is szólva ezeknek az elgondolásoknak pokolian ellenszenves voltáról, klerikalizmusáról, elfogúlt butaságáról,) – ott ácsorognak öten s nem tudjuk – még mindig ácsorognak?… – Ez a szentimentálisan beállított, kenetesen bölcs alak, ez a sztarec….. ez haldoklik…. és bölcselkedik? – a szituáció nem az érdeklődésünket, hanem a türelmetlenségünket, kényelmetlen érzésünket fokozza…. Míly hamis minden gesztus, míly csinált, mesterségesen felfokozott az emfázis…. ez az egész jelenet míly pokolian hamis! Az öreg skandalumot csinál, aztán még egy skandalumot csinál…. ó szegény ostoba Dostojevski! Fogalma nem volt róla, mi a művészet. Láza, ihlete a legnagyobb remeket vetette ki belőle, a Raskolnyikovot – s mikor láztalan volt: ostoba fickó volt. (Nem hiába útálta Turgenjev is, Tolstoj is…. Nem hiába becsülöm én sokkal többre Tolstojt, ha ezt a nivót: a Raskolnyikovét nem is érte el soha. De ílyen szemetet sem írt soha!) – Valaki felhág egy kocsi hágcsóra s az öreg egy kis beszédet tart hozzá…. ám Iván lelöki a vendéget a kocsiról…. – S a lába hol volt addig? Még mindig a hágcsón van a lába, holott annyira sietett? – S a starec ezt a hosszú hokusz-pokuszt, amelynek a világon semmi szépsége mind tízperc alatt csinálja? – S míly erőltetett, mesterkélt hamis a beteg kislány kacagása…. és az a kis történet amit elmond Aljosával való ismeretségükből…. s Aljosának egyhangú pirulása míly unalmas! S hogy mennyit locsog itt mindenki! Szégyenkezés nélkül ezt a könyvet nem lehet olvasni! – Okos dolgokat is mond pedig itt-ott…. lélektani megfigyelései elég jók…. és mégis határtalanúl unalmas! Olyasmit is próbál, ami nagy regényében oly jól sikerűlt neki…. hogy szimpatikusnak leírt hősét egy másik oldalról is bemutatja…. fogásokat használ…. de semmi sem sikerűl neki. Csupa fogás az egész, – balfogás, – ihlettelenűl írta s ihlettelenségében ő tehetségtelen volt. – Elolvastam aztán a fő inquizitorról szóló novellát is…. úgy fogtam hozzá, mint aki ennyi sivárság után üdülést keres. Reménykedtem. Nyoma sincs benne művészetnek! Sivár, szomorú bölcselkedés, amit az ember tiz perc múlva halálosan megún. – Freud mindig gyanús volt nékem….. idegenkedtem tőle mindig. Nem ismerem műveit, de tudom, hogy Jensen Gradivájáról értekezést írt. Elolvastam ezt a Gradivát. Egy hazug, hamis művet lélektani kutatás alapjáúl venni? – S most megint nagyon kompromittálta magát előttem. Ez nem lehet nagyon okos ember… ha egyszer hatáskörét ennyire túllépi…. de az még nem is volna baj, csak ennyire érzék híjján…. s ennyire ostobán ítél!

 

A fiú fél, hogy rákot örökölt az atyjától…. Erre a jó mama, a szemérmes, ijedős, túlon-túl tisztességes anyóka egy nap félrehívja fiát: – „Ne félj fiam” – mondja néki…. S értésére adja, hogy nem is az apjától való ő…. még esküdni is hajlandó lett volna, hogy megmentse fiát a félelemtől. – A fiú boldogan mosolyogva néz reá…. átlát persze rögtön a szitán. S az anyóka elpirúl. – Ez aztán az anyai önfeláldozás! (H. H.)

 

Fel muszáj jegyeznem a következőket: – Osvátné haragudott Kosáryékra, – azzal vádolta őket, hogy nagy piszok volt náluk. A férfi ugyan ingyen tanította Ágnest zongorázni, de nem volt köszönet benne…. Tuberkulotikus volt s piszkos kézzel fogdosta a lánya kezét, – még étellel is kínálták… s Ágnes így inficiálódott. – Néhány hónap múlva gúnyosan beszélt G. Oszkárról, aki nem merte őt meglátogatni, mikor spanyolban feküdt. (Négy kis fiú apja volt akkor.) – Haragosan beszélt Fenyőnéről, aki nem akarta Ágnest magával vinni, mikor családjával a keleti tengerhez ment nyaralni….. („Bezzeg Abbáziában jó voltam neki, mikor házassága első évében minden fájdalmát elém öntötte” – rótta fel neki.) – Ágnes már súlyos beteg volt, – kis serdületlen lánykák jártak hozzá és nyalták-falták…. s a jó Osvátné hagyta. Az egyik beteg is lett! (A lány is megkövetelte, hogy megcsókolják…. az ő tuberkulózisuk nem olyan tuberkulózis mint a többi!) – Engem valósággal felbőszített ez a viselkedés. – – Most pedig ez történt: H. H. kétségbeesve jött el hozzám. Tabes. – Mindent megtettem érte, amit tudtam…. bár: távolról sem azzal a hévvel és melegséggel, mint amilyennel, mondjuk, tiz év előtt jártam volna el. – Nem szándékosan voltam hűvösebb, – hagytam, hogy olyan legyen viselkedésem, amilyent az érzés diktál. – A barátom nagy bajban van, hálálkodik nekem, – biztosít, hogy én vagyok az egyetlen nemes, jóérzésű ember, akit ösmer, – a legjobb barátjának nevez…. s mindez csak kevéssé hatott rám, még a hiúságomra sem, mégcsak azt sem akartam megmutatni néki, hogy igaza van, ha becsűl – s ennek örülök. Megtettem, ami tellett tőlem, mert íly esetben meg kell tenni, – de már a kényelmemben példáúl nem nagyon zavartattam magam, – semmi erőszakot nem tettem a természetemen. Én ílyen vagyok: kényelmes vagyok. – Hát más mílyen? Tett valaha erőszakot a természetén H. H. – értem? A legjobb barátja vagyok, – mit tett értem, – olyat, bármit, amit tehetett volna? – Én mindig rendelkezésére voltam, sokat fáradtam érte mindig, anyja halálakor hetekig szaladgáltam ügyeiben….. (Mikor az én anyám meghalt, – éppen feszűlt volt köztünk a viszony, – ő kezet sem fogott velem.) – De mit tett ő? Melyik az a pillanat, amelyre azt mondhatom, hálás vagyok, – úgy viselkedett, mint ahogy barátnak kell. Egyszer nagy szükségem lett volna figyelmére és idejére…. hetekig sem jelentkezett s mikor ezért szemrehányást tettem neki, így felelt: primum vivere! Jött-e valaha hozzám azzal, hogy valamely munkám nagyon tetszett neki, ő azt lefordítja, – a honoráriumra pedig ne legyen gondom? Egyszer fordítattam vele valamit, – a Catullust, – annyit kért tőlem, mint mástól, 400 pengőt…. s gyalázatos volt a munkája. Újra le kellett fordíttatni az egészet. – Ő ilyen, mit csináljunk… – lehetne mondani, – te pedig légy olyan, amilyen vagy…. ne tégy igazságot, mert igazságot tenni lehetetlen… Az igazság ebben a bonyolúlt szövevényben ezerféle ágazatban szalad, buvik…. H. H. egy nagy pólyásbaba – látod jól! – te pedig légy buzgó és aktiv az érdekében, – amilyen a természeted, olyan légy…. s bízd az igazadat akármire, valami csak kijön mindebből, itt ez, ott az…. s végül: ennen érzésed lesz hálás neked buzgalmadért: az örömöd lesz a jutalmad, – a szeretet az egyetlen, ami boldogít! – Mind igaz, – tudom, de én viszont ílyen vagyok. Gyerekes vagyok én is – s nem tudok feledni! (Ha K. D. keservemben, mikor „A néma barát” rosszúl sikerűlt, megerőlteti magát s mellettem áll, buzdít, – sose feledtem volna el neki s ma felhívnám, hogy megnyugtassam, mikor tanácsom ellenére anyajegyét kioperáltatta és sarcomától reszket.) – – S ilyenkor felhányni mindezt? – mikor a barátod a legnagyobb nyomorúságban sínylődik? – Hát mikor felhányni? Mikor van annak következménye, ha nem ilyenkor? – annak, hogy valaki semmi tőkét nem gyűjtött? – hogy semmit sem írhattam javára? Ez nem adás-vevés, az igaz…. híszen meg is tettem érte mindent, amit könnyen megtehettem, megerőltetés nélkül. A lelkem pedig nem erre hajt, hanem arra, hogy igenis nagyon megerőltessem magam. Csakhogy elhidegűltem! Mikor éreztettem volna Peterdivel, hogy elhidegűltem, ha nem akkor, mikor a fogságból visszajött? – Talán akkor, mikor fenhéjázón fölényeskedett? – – Kiderűlt tehát, hogy H. H-nak tabese van…. S az nap itt űl vacsorán. S holott háromszor visszautasítom s kedvetlen arcot vágok, minden erővel rám kényszerít tányérjáról saját villájával egy darab pecsenyét, amelyet ő már nem tud megenni. Észre kellett, hogy vegye vonakodásomat,… de kényszerített. Mért nem lehet valakit rendre utasítani ílyenkor, ha ennyire tapintatlan? – sőt talán boszúsan erőszakos is, hogy ne legyek vele szemben undorodó? Köteles vagyok tapintatosabb lenni, mint ő? – s kénytelen-kelletlen, boszankodva s némi ellenkezéssel (bárha egyátalán nem vagyok finnyás) – le kell nyelnem ezeket a falatokat? Ha valaki ilyen undorítóan egocentrikus? – Elég nyomorúlt – nem szabad még jobban megbántani – mondod. Nem elég nyomorúlt, ha ezt megteszi – felelem. Az embernek annyira nyomorúltnak kell lenni, hogy ilyesmit mindenekelőtt ne tegyen meg többé! S ilyenkor egy oly mozdulatot kellene produkálni, amely eszére téríti. – – Mivel érdemelted ki, hogy a csillagokat látod? – s mivel érdemelte ki az, aki vakon született, hogy ne lássa? – Így van. És mégis.

 

Miket hall az ember! – Egy ember megszólít egy másikat. A megszólított sánta cukrász oktalanúl átkozódik. – Disznó barom, dögölj meg, – kiáltja. – A másik visszafelel bizonyos távolságból. – „Mért átkozódik, mért szid? – nem bántottam magát.” – „Dögölj meg, gazember!” – dühöng a sánta cukrász. – „Mit avatkozol az ügyembe” – ordítja. – „Hát rendben van, hibáztam, – az Isten áldja meg magát és engem verjen meg, – jól van?” – – „Piszkos gazember, nyavajás, ostoba barom!” – „Hát ostoba vagyok, – belátom, – mit akar még tőlem?” – Egy okos rendőr odalép: – „Mindent hallottam, goromba volt, dúrva volt, ha nem hallgat el, elrontom ám a napját.” – A dúrva sánta meghökken. – „Rákospalotáról jövök – itt a kislányom is, – fáradt vagyok!” – mondja. – De hogy az okos rendőr enged és távozik a szintérről, rögtön észbe kap, megnő a szarva. – „Ho ho! – Mindenkinek joga van az utcán beszélni!” – kiáltja utána. – Az okos rendőr azonban nem törődik a sánta diadalával, – tovább megy.

 

Egy részeg: „– Hagyj engem, ne zavarj engem…. Hagyj engem boldognak lenni, – hagyj engem nyugodt embernek lenni….”

 

Nincs az a vadállat, amely oly vígasztalanúl könyörtelen volna irántunk, oly fagyasztóan hideg és közömbös, mint az élet, – amely ide-oda táncoltat tengerén mindnyájunkat, mintha élettelen fadarabok volnánk…. Semmi sincs itt tekintettel arra, hogy érző lények vagyunk…. a véletlennek kiszolgáltatott tárgyak vagyunk…. A szemeink érzékenyek….. egy rossz mozdulat és kifolyt a szemünk! – egy rossz lépés és végünk van, agyonnyom valami minket épp úgy, mint mi a szúnyogot. Az elementumok hideg, vak és érzéketlen közönyét érezzük magunk körűl – s amellett mindenünk oly érzékeny és gyengéd, – gyengédség után sovárgunk. – A hideg űrben függünk, ahol nincs se menekvés, se vigasz, – a kozmikus hidegben kell helytállanunk egyedűl…. szemben a halállal…. állandóan farkasszemet nézve a kérlelhetetlen pusztulás iszonyatával. – – Kétféle viselkedés lehetséges: az ember vagy meghúzódik, remegve, félve, iszonyodva lapúl, összekuporodva várja az ütést, – vagy kihűlt szívvel átadja magát a zordonságnak, a viszontagságnak s hidegen komázik a veszéllyel, – nevetve nézi, mint veszti el valamijét, ami hajdan drága volt neki, – akár a szemevilágát is – és nevetve kitart, amíg lehet és nevetve távozik, ha muszáj.

 

Mikor már a késsel kezdenek el manipulálni, akkor már nagy csend van…. épp úgy a csontok is nagy csendben kezdenek ropogni és törni… Kísérteties ez a némaság. Aztán még egy pillanatnyi révület s csak azután kezdődik a vonítás.

 

A kakas kukorékol. Félhárom van…. a kocsmáros vízhordó szamara is rákezd. A részegek pedig így dalolnak: „Azt a legszebb…. legszebbik le-ányt…. (gyönyörű rezgő tenorban). S utána: „Borbély, – fodrász…. a búr, a búr, a búr kalap”…. – Mi végre mindez, Uram, mi végre? Betöltöd a teret hangokkal…. az élők hiábavaló jeleket adnak róla, hogy élnek…. mi végre?

 

Hej ti néma legények ott alant, – gyanakvók, – kik voltatok,
Mint a mérges felhők, oly vadak…. ti restek és lomhák…. [ceruzás betoldás:] álmodók
Nem voltál-e több, mint a fű, vagy a vad-cseresznye – vagy vedd a csodás amaranthot akár,
Csak épp hogy itt pompáztál, fütyöltél a szélben, sétafikáltál s elnyomott kalapod alól
Sandított oldalvást a lány után fekete, tüzes szemed?
Hej te néma legény ott alant, de elfed, téged most a gyalázat, – (felfalt és elnyelt)
S a mindennel egyesűlni kész, parázna temető….
Részeg kocsisokkal vagy most egy ugy-e bár, te ki a szélben úgy álltál ki a város
Léghuzatos sarkaira, mint a szeleverdi Joachim, a csélcsap és könnyű vér.
Legfiatalabbja nemcsak e kornak, de minden időknek, s álnoka!
S vékony pálcával verdested futball-kedvelő lábaidat?
Mi voltál te, felelj, ha nem voltál semmi más,
Mint a fény, amely kalapod karimáján elsuhant…
Csak szeszély voltál-e, – csak szeszélyből teremtett a Teremtő?

 

Az élet legfőbb feltétele oly kémiai szisztéma, amely egy könnyen és állandóan újra meg újra megzavart egyensúlyhelyzetet elbír. Ezekből az enyhe zavarokból s az általuk létrehozott egyensúlyi ingadozásból áll az élet.

 

Azt mondod: Theofilaktusz Szimokatta…. – kit jelölsz meg a semmiből? A századok mélyén, a múltak sötétjében volt egy ember – s ez a szó maradt meg belőle. – A sok százezer millió ember közűl éppen ez? S mifelé nyújtod ki a kezed, mikor kimondod ezt a két szót? A csontjai felé? S hogy volt, bizonyára volt valahol egy Amaltheusz nevű, sőt egy Fernando Gipon nevű ember is, azzal te nem törődöl? Oh míly furcsa, furcsa felfoghatatlan csalás ez az egész! Hogy minden erőddel az örökkévalóságodon munkálkodol…. Az örökkévalóságod pedig ez: Hogy, majd az utód majd megerőlteti két szemét, – belemered a sötétbe, még jobban kimereszti szemeit s aztán a semmi felé fordúlva halkan kimondja ezt a két szót: Theofilaktusz Szimokatta…. s ez a te dicsőséged! Mert nem azt mondotta ő, hogy Fernando Gipon, – hanem azt, hogy Theofilaktusz Szimokatta! – No örűlsz?

 

Barátaim azt kívánják, hogy ügyeikkel oly módon foglalkozzam, mintha azok a magaméi volnának. Nem szeretik a közönyt, az idegenséget, amely abból a megkülönböztetésből ered, hogy te meg én….. Én pedig visszapróbálom rajtuk azt a közönyt, amelyet részükről tapasztaltam, mindeddig, mindig! Egy ideig foglalkozom az ügyeikkel, aztán egy pillanatban azt mondom: dolgom van s ott hagyom őket bajaik közepén. Ámulva néznek utánam. Hogy én míly hűtelen vagyok! Hogy én nem azonosítom magam velök! Ejnye, ejnye! Most már nem akarom őket lekötelezni semmikép!

 

Nékem nem szabad hazudnom. Elhatároztam, hogy ennek a kíváncsi, fecsegő ortopédnak az orrára koppintok és minden kérdésére valami nagyot hazudok. – Tanár vagyok-e? Igen. – Hol? – Itt meg itt. – Elutazom? Mért? – Azért. – Honnan van ez a szép Milán nevem? – S íme másnap a tanűgyi osztály helyettes vezetője űl kinn vele együtt a váró szobában. Szóval nyugalmazott tanár vagyok, – megtudta azonnal. Rajtam ütnek azonnal. S ez már másodszor történik így velem. (Mátrafüreden is.)

 

 

1930., július 17-dikén.

Előző estén ki nem fogy a nékem szánt meglepetésekből. Egy doboz fínom cigarettát vesz elő a köténye zsebéből, később Arany János hátrahagyott munkáit hozatja elő pergamentbe kötve. – Bemegyünk a hálószobába éjjel, – egy nyakkendő vár. A fürdőszobában új szőnyeg…. Kora reggel az ágyamhoz űl, – még egy doboz nagyon fínom cigaretta s Dostojevski összes műve van odakészítve az éjjeliszekrényemre. (Éjjel, mikor bementünk, a hálóba egy kedves vendég: egy madár-fióka űlt az egyik képrámán. Már nem is csodálkoztam felette, azt hittem, ez is az ő műve, az áldotté. Pedig hát betévedt, berepűlt, szegény.) – Hogy mílyen lény ez, hogy mílyen lélek…. áldanom kellene az Istent, – és szomorú vagyok mindig! Hiszen ő az egyetlen megnyugvás szivemnek, – rá gondolok, ha már nem birom tovább nyomorúságomat, – ő minden vigasztalásom, – nélküle már rég nem élnék: úgy érzem…. s mégis, ez még mind kevés. Az emberi lélek hálátlan, mert szerénytelen, – vígasztalannak érzi a létet, hánytorog…. az élet oly javai után sajog, amelyek értéktelen rongyok ahhoz képest, ami itt van, a kezében van, – s amellett, önkényt kínálja fel magát, eseng az után, hogy jobban szeműgyre vegyék….

 

„Bist Du bei nur
So geh ich mit Freuden
Zum Sterben und zu meiner Ruh.
Ach wie vergnűgt wär so mein Ende,
Es drűckten deine guten Hände
Mir die getreuen Augen zu.”

 

Bach sem volt újító, Shakespeare sem. Mindkettő egy meglevő nagy stilus betetőzése s konszervativ betetőzése. Mindkettő úgy élt, hogy nem tudta, míly nagyot alkot…. s tehát: a nagyság felelősségérzetének terhe nélkül alkotott. Nem nagyot akart alkotni egyik sem: – előadásra alkalmas kis valamit…. olyat, ami megfelel annak, amit követelnek tőle.

 

O. E-ről rosszat mondani – egy halottról? Annyi, mint egy képzelt személyről!

 

Az élőlények nem egymás mellett élnek, hanem keresztűl-kasúl egymást rágják.

 

Peterdi: még ílyen embert sem láttam. Ismét mellém kerűlt fiatalkori barátom – s úgy látom, hogy akkor fiatalkoromban nem ismertem őt eléggé. Libeg… azzal a könnyedséggel fogadja az életet, amílyet az megérdemel…. nem rossz, nem jó…. aki rossz iránta, nem haragszik reá túlságosan, – aki jó, aziránt sem túlságosan hálás, – nem ragaszkodik senkihez….. voltakép alig is tudok néki mit mondani, – ágálásom, dühöm, leperegnek róla…. egy pillanat múlva elfeledi a legkínosabbat is, amit eléje tárok…. (inkább a megszégyenülés, megalázás iránt érzékeny, mint más komolyabb és nagyobb szenvedések iránt). – Elbeszéléseiben a pusztulás oly könnyen megy… oly könnyedén és felelőtlenűl, mint ahogy az csakugyan történik… – Elmegy, továbbmegy „áldott jó emberek” – gazemberek és csirkefogók mellett…. megállapítja, hogy mílyenek voltak, kellemesek, vagy kellemetlenek netán s vállat von…. Haszontalanságaira csakugyan nem emlékszik…. hogy valaha én szereztem meg példáúl néki az árvaszéktől a pénzét… – s hogy aztán eltűnt előlem a pénzzel együtt: csodálkozva hallgatja…. Véleménye sosem hat úgy, mintha meggyőződését hallatná…. s a mások véleménye előtt könnyen deferál. – Mellette csakugyan olyannak látom magam, mint valamely nehézkes istenséget, aki feledni nem tud – aki mindent túlkomolyan vesz…. aki eltörődik és töpreng… mert semmit sem tud elbocsátani magától, mindörökre – …..az életet oly komolyan veszi, mint a megváltók: ezt a libegő semmiséget…. aki folyton talapzatot keres, amelyen szilárdan megállhatna,… különben elveszettnek érzi magát…. Gravamenjeim, haragom, boszúm egy negyed óra múlva magam előtt is nevetségesekké válnak, ha vele vagyok… Rájövök, érzem, hogy feledni kellene csakugyan, úszni az árral, libegni, lengeni…. s elveszettnek érzem magam, egy órát töltök el vele s nincs is már senki számára mondanivalóm többé…… – – Nevetni, azt ő tud, – ami komikus még a pusztulásban is, ebben az örök pusztulásban: senki sem érzi nála jobban. Én is érzem, – de kénytelen vagyok vele: megállok révűlten, ámúlva…. ő nem érzi ennek szükségét, tovább megy közönyösen fütyölve.

 

Meddig tart még az élet? Alig birom már elviselni! Soha még íly izzóan s áhítattal nem kívántam: vajha vége volna már!

 

 

1930., augusztus 1-én.

Míly játékos a gazdagság! Egy kicsit több, vagy kevesebb van, – mit számít az? S míly gyerekesen rajongóan tragikus a szegénység! Ijedten néz körűl, aggályosan, hogy a maradékokból mit kaparhatna még össze magának.

 

Nem láttam még embert, akinek oly kevés feleslege lett volna, mint T. A-nak. Pontosan csak annyi esze volt, amennyinek mint lyrai költő hasznát vehette. Az ízlése csakis lyrai munkák iránt s azoknak is nyelvtisztasága iránt volt legfőként érzékeny, – más irodalmi munkákkal szemben bamba tájékozatlanságot mutatott. – Ha Shakespeareről szólt, úgy beszélt róla, mint a kisfiú a felnöttekről…. nem értette, csodálta, megadta magát annak, hogy ő olyan volt, amílyen volt….. s elfogadta kötelezőnek az általános csodálkozást, ha nem is értette egészen. – Az erőt élvezni képtelen volt, – a nyerseség szépsége iránt semmi érzéke nem volt. (Ami csak puha, nyerseség semmi sincs benne, az számomra élvezhetetlen, – számára nem volt az.) Babitsnak ezt a rimét példáúl: Nunquam revertar, – mondta Dante hajdan, – Nunquam revertar, – mondanám bár én is – Nunquam revertar – harci zivatarban… – ezt a rimet ő nagyon kifogásolta. Hogy egy ilyen kitűnő embernek, mint Babits nem jut eszébe jobb rím, – példáúl: „zajban”, – ezen ő nagyon csodálkozott. Nem vette észre, hogy „zivatarban” – ez sokkal szebb itt, mint „zajban”, – mert zakatol. A „zajban” viszont simán lefolyik, éppen, mert tökéletesebb rím.

 

Egy útépítő vállalkozó harmincötezer pengőt keresettt egy négyszáz méteres út építésénél. – Ha egy kőtörő munkás kereste volna…. megmondták volna neki, hogy egyszer életében kell naponta kilenc órát követ törnie – s aztán soha többé…. de egy mérnök úr, aki nagy kényelembe jár ki inspiciálni rabszolgáit? Mi különbözteti meg ezeket az egiptomi kő-törő rabszolgáktól? Hogy tetejébe nincsenek még meg is kötözve? Vagy mi? – A rabszolgára is vigyázni kellett, ha azt akarták, hogy kitartson.

 

O. E. és T. A. – a sírban! Ezek csak a semmittevők!

 

A szárnyas szavak után kutatni régi jegyzeteimben! (Míly okos voltam akkor – előre tudtam, hogy ebből vers lehet – ez az a szárnyas szó s megjelöltem.)

 

Kimúlik valami nagyon erős, intenziv szín a világból…. nem gondolod, hogy akkor annak pótlódnia kell? Hogy valahol akkor csendben kiérlelődik ugyanaz a szín, vagy hatóerő?

 

Ahogy ez a nagy golyó céltalanúl kering… ugyanazt a céltalanságot hordja magában, mint legfőbb tulajdonságát a legkisebb jelenség is. – S ahogy az függ az űrben, úgy függsz te is talajtalanúl, – mit csodálkozol? Léted eredete ez. – Egy autó majdnem nekimegy egy társzekérnek. A kocsisok és a soffőr ordítanak. – Ökleiket rázzák, mindenféle szavakat hadarnak, – egyik sem ért a másik szavából semmit. És ha értenék? – „Marha dög vagy!” – erről akarja egyik a másikat meggyőzni. S holott biztosan nem sikerűl meggyőzniök egymást, – a kocsisok, még utána is kiáltanak valamit a soffőrnek, mikor az már elindúlt. Senki sem érti, hogy mit kiáltottak, de ők maguk nevetnek rajta. S erre aztán megbékélve elindúlnak ők is. S ennyi az egész élet. Imaginárius számok állanak szemben egymással.

 

Mely esetben érdeme valakinek az, ha nagy szempontok vezetik ítélkezésében? Csak akkor, – ha az ítélkező nyakig merűlt el mindeddig abban, ami kicsi…. s jó szemei voltak: minden kicsiséget észrevett és mégis – nem veszett el abban, ami apróság. – De ha valaki ideák felhőjén úszó fensőséges szellem? – – – Különben: semmi sem érdem!

 

Álom egy kis fiúról: – Előbb megvertem, – menekűlt előlem, aztán utána mentem s oly melegséggel és szeretettel szóltam hozzá, mint senkihez még életemben: Te vagy az én kis fiam, – az én egyetlen kisfiam vagy! – Oly boldog voltam e szótól…. ezt a boldogságot nem is ismerem, – állapítottam meg, mikor felébredtem.

 

K. D-né járt itt. Minden hidegséget és visszautasítást megérdemel – s E. csakugyan oly hideg volt hozzá, visszautasítóbb magatartással már nem viselkedhetett volna. – S erre én sajnálni kezdtem K-nét. Nem vagyok képes íly kegyetlenűl megbántani valakit. Ha már feljön s egy mézeskalács-szivet hoz… egyszóval jóvá akarja tenni hibáját, akkor már szégyellek nehezteléssel lenni. – S azt se tudom biztosan, igazam van-e csakugyan? – Legfeljebb arra vagyok képes, hogy kitárjam előtte keserűségemet és kimagyarázkodásra adjak lehetőséget. Még a gramofónlemezedet sem adtad kölcsön annak az Erzsinek…..

 

Olykor csak a pietás régi mivoltunk iránt: ifjúságunk iránt tart vissza attól, hogy egészen átadjuk magunkat a megöregedés könyörtelenségének, – de ugyanaz tart vissza attól is, hogy tapasztalatainkat egész súlyuk szerint értékelni tudjuk.

 

Hogy hogy éltek a rómaiak? Nagyon érdekel, izgat?… boldog volnál, ha egy félórára visszamehetnél a régi Rómába? Nos menj vissza. – Egy szomorú társaság űl együtt egy kertben és semmivel tölti az időt. Halálosan unatkoznak valahányan. – Az idő múlik s ők nem tudnak hová lenni az életunalomtól. A férfikorban vannak mind, – abban a korban, amelyet oly nehéz kitartani…. amelyben az életnek már oly kevés az ingere. Végre cihelődnek, mennek el, hogy „eltegyék magukat holnapra”…. s reménytelenűl…. mert híszen mit remélhetnek? Hogy holnap is lesz egy nap s holnap ugyanoly napot élnek majd, mint a mai. S ha nem jön valami baj, még jó…. – Nos meg vagy elégedve? Így űltünk mi tegnap 1930., dec. 12dikén éjjel Berényi Róbertnél…. De űlhettünk volna Rómában, vagy Egiptomban háromezer év előtt is ugyaníly érzésekkel s ugyanígy töltve a „korszak” drága idejét….. mely neked történetbuvár úr oly becses most…. s amely nékik oly terhes volt s oly untató. – Az unalom s az élni képtelenség ősi örökség…. s mehetsz évezredeket előre vagy hátra…. semmi különbség, egy pirinyó kis változást sem találsz a szivekben. – Pedig már villanylámpák égnek a kertben s a rádiót is kitalálták. – Mindez arra jó, hogy itt-ott foglalkoztasson, – belebotlasz ebbe-abba: repülőgépet csinálsz, repűlsz…. szórakoztat, fáraszt, feléleszt, boszant, de a léted fundamentális tételén semmit sem változtat. Maradsz aki voltál: a téveteg unatkozó.

 

Lásd, a lovak nem szentimentálisok. – Nem sértődik meg, ha a kőpor, malter, durva hangok durva világában ásók és csákányok csattogása közt ordítanak vele, – éppoly engedelmesen és okosan végzi földi dolgát, – mikor a kordé tartalama kifordúlt mögötte, magától megy tovább. Nem hat rá, hogy malteres legények taszigálják.

 

Nem a tanúlás, nem az írás – rájöttem: a lázas tevékenység az elemem, vagy a teljes semmittevés.

 

1930. VIII/15. Megálmodtam a halálomat, – talán először életemben. S minthogy hiszek az effélében…. (Anyám is megálmodta halála előtt röviddel: „húznak le a gödörbe”, – mondotta.) – Súlyosan beteg voltam álmomban s nem volt már segítség…. én is jajongtam, mint annyi más…. szépnek mondottam az életet, – vágyva, sírva néztem vissza kis örömeire…. Erzsi volt mellettem s Lévy Lajos ott állt komoran, s láttam rajta, azon tünődött, hogy megkönnyítse nékem a tusát. Valami infekcióról beszéltek. – „Más 72 évig is elél”, – 42 éves vagyok, – még 30 évem lehetett volna, panaszkodtam sírva áldott, jó, kedves Erzsimnek.

 

Az emberek nem szeretik a gúnyos orvosokat.

 

VIII/23. A Nyugatokat rendeztem. S még évtizedek múlva is ott látom nyomát annak, hogy míly nagy hatással voltak az emberek rám mindig…. időnként megszólaltak bennem s én aszerint cselekedtem, ahogy képzeletem szerint ők cselekedtek volna helyemben. – Én rendes ember voltam mindig…. de időnként nagyon terhemre volt már rendszeretetem. Ilyenkor valamely példakép könnyített rajtam. – Egyes Nyugatokat példáúl az ujjammal szakítottam fel…. s még ma is jól emlékezem reá, hogy nem mertem volna így cselekedni, – ha nem állt volna előttem Pista példája…. ő is az ujjával szakítja fel, – mért ne lennék könnyelmű s tenném én is? – De ma is ílyen vagyok. – Boldogságos megkönnyebbülés, ha nem kell mindenre vigyáznom, a lehető legovatosabban és legcélszerűbben cselekednem… Most példáúl könyveimet adtam oda köttetni…. Erzsi se számolná meg a könyveket, – gondoltam, – mért ne legyek én is bizakodó? S feloldottam magam minden teher alól.

 

Mintha a sorsom üldözne: rossz emléket rossz emlékre halmoz bennem: hogy üldözött legyek, – a rossz íz, keserű múltak üldözöttje. Ó ez a vessszőfutás!

 

A legnagyobb meglepetés nyílván az volna: ha csakugyan olyféle paradicsomban, vagy pokolban ébrednél fel, amilyenről itt papoltak néked. És Szent Imre hg. csakugyan az Úristen jobboldalán űlne összetéve kacsóit, mint egy megborotvált szűzlány.

 

Mit vártál az emberektől ifjúkorodban? Hogy úgy hassanak reád, mint szomjuhozóra a forrásvíz. S ehelyett, ha enyhülést hoztak, csak annyi volt az, mint amit égett sebnek ad az olaj. Nem feleded akkor sem a sajgást, legfeljebb, hogy nem ugrándozol egy lábon.

 

Megpróbáltam, kezdtem, századszor kezdtem el újra, hogy naplójegyzeteimet sajtó alá rendezem. De mindig útálat volt a vége. Kár volt ezért a tengernyi fáradságért! Nem is szabad ezt a tébolyt továbbvinni, – ez a legmélyebb érzésem – s legbuzgóbb kérelmem sajátmagamhoz. Elég volt ebből a pokolkínból, a meddőségnek ebből a fajtájából. Más ember is gondol ezerfélét, – fejlődik, tisztúl – s másoknál is nyoma vész a folyamatnak. – Sokat kell tudnia másnak is, míg egy sort leír, vagy egy gondolatot megformál…. – Nem ez nem megy tovább. Csak amit mindenkép muszáj leírni, – csak azt írom már le. – S ami időt így nyerek, azt annak szentelem, hogy a régieket megfésűljem, vagy kiválogassam. Ne vesszenek kárba egészen. – S ennyi az egész, nincs több hátra. Ez életem egyetlen további feladata s még az, hogy ha mégis lehetséges volna, a Néma barátot még befejezzem.

 

Állandóan Osváttal álmodom most, minden éjjel…. Hogy nem sikerűlt az öngyilkosság, – hogy súlyosan beteg…. hogy él! – Ugyanúgy, mint szegény anyámról halála után egy évvel.

 

Milyen nagy csendbe’ vagytok valahányan…. míly csodás!
Hát elűlt a vihar egészen, amelyet éltetek?
Azt igérted egykor, nem felejted el
S ott űltél ágya szélén sírva…. s most meg se mozdúlsz
S jelet sem adsz, hogy egykor éltél s megrázta létedet a vihar?
Szél van odakinn – s én azt hittem, te szólsz…. mégiscsak
Felemelted fejedet hamvaidból….

 

Az ember ágálásával: boszuállásával és igazságtevésével oly kicsinek, oly nevetségesnek tünik….. „Ez megbántott engem, – ez iránt nem vagyok szíves”. Nevetséges! Ott áll apródad felindulásával és buzgólkodik, – billenteni akar az óriási tunya testen…. – – s minden folyik a maga útján tovább.

 

Leghasznosabban töltöm az időmet, ha alszok: idáig jutottunk.

 

Feslett, vagy akár könnyed felfogású szülőknek második gyermeke rendesen aszkéta. Ő a lázadó.

 

Rászáll (Ráűl) a felhő. – Megűli a köd.

 

Még egyszer néhány szót tapintatlanságomról. – F. K. Ilonának megmondtam az „igazat.” – Kíméletlenűl, kegyetlen brutalitással mondtam el neki úgyszólván mindent, amit gondoltam róla. – Persze tizenhat éve motoz ez bennem – de mi célja, vagy értelme volt, hogy kipattant belőlem? Persze aztán megbántam és sokszor bocsánatokat kértem tőle. Visszás zagyvaság jön ki az ilyesmiből. Hogy jóvátegyem az ílyet: esetleg még egyszer jóbarát is leszek. – S amellett a legigazabb véleményemet még mindig nem mondtam el: – hogy vidéki nagyságnak tartom….. hogy finomkodónak, „dámának”… s amellettt pénzéhesnek láttam őt mindenkor, aki nagyon szereti mindazt az előkelőséget, ami pénzért megszerezhető, – és még sok egyebet nem mondtam el: – mért mondtam akkor ennyit is? – Ez legyen az utolsó ílyen eset életemben. Elég ebből mindörökre, – akkor már inkább „libegni”, – félig éreztetni….. félig elhallgatni…. – – Érdekes, hogy egész életemben így voltam vele: az ösztönös mérték hiányzott belőlem s főleg e tekintetben. Tapintatlan voltam s aztán szégyenkező és bocsánatkérő. Gorombaságaim véletlenek voltak. Nem így J. E. példáúl, aki tapintatos volt, de ha aztán nyaklevest akart adni, akkor adott – és nem is kért utána bocsánatot. – Most efelett nem kel nyavalyogni tovább így történt – megtörtént! S ha nem tetszem: el lehet kerűlni engem. S végűl úgy is felfoghatom, hogy ilyféle fáradtságomért voltakép még köszönet is járna… (ha nem mennék túl a határon), – azért, hogy mások dolgaival törődni hajlandó vagyok….. de hogy odáig vigyem, hogy még bocsánatot is kelljen kérnem érte – s hálásnak lennem, hogy eltürik érdeklődésemet – s minden erőmmel azon lennem, hogy fáradtságommal a hevességem okozta sérelmet jóvátegyem – s eszem és szivem szolgálatait kárpótlásúl odaajánlani…. Ostoba, fonák, szamár helyzet! Hallgatni kellene tudni…. eh, de már vége van az életnek ugyis.

 

Délutáni álmában meghűlt és meghalt.

 

Tudja az ördög, hogy van ez? – Még mindig azt kívánom, hogy az emberek számontartsák, hogy törődtem velük, nem voltam oly közömbös, mint a többi…. – Ezt nekem köszönheted, mert törődtem veled! – törődik veled más is? Annyira hozzá vagy szokva, hogy törődnek veled? – Velem, látod, sose törődött senki. – Még most se bízom a szélre, hogy szórja szét, amit szét akar szórni….. s mindez oly fonák s oly fölösleges! – Nagyon undorodom mostanában magamtól.

 

Egy nagy világ pedig, mint a buja gyom. Gazdátlan burjánzik és tenyész…. – Ki írta ezt? Én írhattam volna. – Illetve én is írtam most. Magam csináltam most ezt a két sort, de aztán rájöttem, hogy valaki már megcsinálta, ugyanígy.

 

Jelenet: – „Jó, sűrű, hosszadalmas őszi eső van, – örűlsz neki? Ilyenkor jó csak igazán beburkolózni és durmolni!” (Bebugyolálja.) – „Látod, milyen jó, hogy még mindig élek, – van, látod, valakid, aki olykor bejön hozzád és megkérdezi: furcsaságom, hogy vagy, hogy aludtál, haragszol valamiért? – Lásd, egyedűl volnál nélkülem, – idegen cselédek csak ennyit mondanak: parancsol valamit? – és kimennek. – Jó vagyok én még nektek! – Mégiscsak mondom ezt-azt, ha meg már porladok, akkor senki se mondja még ezt sem. – No, aludni, aludni, – gyönyörű hideg ősz van, – alvásnak való idő. – Sokat táncoltál az éjjel”…. (Kifelé megy. – A fiatalasszony megmozdúl az ágyban:) „Ó mama….. oly szerelmes vagyok!”

 

Oly szépen esik kinn. Köd van. Gomolyog, zuhog. – Piros virágok állnak kinn a kertekben rövid szárakon.

 

Könyvekben, folyóiratokban régi jegyzeteket találtam. Sérelmek, fájdalmak, küzdelmek abrupt jegyeit. – Hogy elsárgúlt mindez! – Mit csináljak az akkori idők sérelmeivel s mit a fájdalmaival? Csak nem várom meg most is mindezek jóvátételét, – most, mikor magam is alig emlékezem már, hogy miről is lehetett szó akkor? Ez a távlat furcsa távlat, ahogy én nézem most már magam. Hidegen, nagyon hidegen s mint egy idegen fiatalembert, úgy nézem akkori magamat. S hideg szívvel megsemmisítek minden nyomot ma már. Legszívesebben a naplómat semmisíteném meg… de ehhez még nincs erőm. Megjön-e még? – Emlékezni nem érdemes, megörökíteni akarni nem érdemes, – még ha sajátmagadnak teszed is: a legmeddőbb ostobaság. – Ki adta nékem a kényszernek ezt a nyomorú kínját? – ki hagyta reám?

 

Szept. 27. Egy vers. (Copperfield Dávidhoz!)

 

Leölik a csirkét…. az hamar elnémúl. Ugyanekkor egy szekér dörög be a kapúaljban. A dörgés folyamatosan, változatlan erővel folytatódik, meg se rezzen, meg se hökken a zaj, – pedig egy lény kimúlt. Mélyedj ebben el! – A mozgásnak s a zajnak ebben a szűntelenségében. – A világ tovább dörög. – S mintha csillagokat hallottam volna magam mellett elszágúldani nagy sietséggel!

 

A fegyenc fia. (Ballada)
 
Fordúl a kulcs a zárban….
 
– Mit akarsz itt Almandól?
 
– Én vagyok a szégyen-király.
 
– Azt ígérted, hogy elkerűlsz,
 
– Úgy esküdtél, hogy elmerűlsz
 
– S ím itt vagy újra s szertezilálod álmaim….
 
– Sutba vetem érted bronzból vert szégyen-koronám,
 
Elvetem palástomat is, mit varrt valamely szeleverdi Rózsi,
 
Elhagyom lakomat érted: rászáll a felhő, megűli köd, –
 
Jer, menjünk vándorolni ketten.
– S ha mint csillag dörögnél is el az arcom előtt
S ha mint Cherubim futnál is nagy fénnyel előttem….
Nékem fegyenc volt az apám s az anyám koldúsasszony….
S inkább nyíljon meg e fal s nyeljen be mindörökre magába
Hogysem téged én mégegyszer lássalak.
 
Úgy hát itt hagylak akkor s elmegyek.
 
S felkeresem újra ködűlte lakom.
 
S felveszem hát újra királyi koronámat
 
S vállaimra vetem a királyi palástot
 
S úgy nézek onnan le nagy fenséggel reád.

 

Az anyagnak volt egy tulajdonsága, amelyet úgy hívtak, hogy T. A. – ez a tulajdonság így, vagy úgy hatott – s hol van most? – megszűnt. S most szobrot emelnek e tulajdonságnak, amelyről még azt sem állíthatjuk, hogy valaha is tudomást szerezhetne majd még egyszer róla, hogy ő volt.

 

Lélektani könyvet lehetne írni a következő szerény, tehát szimpathikus megfigyelésből kiindúlva: Az érzékenység elhatalmasodása bennünk az énnek oly megbetegedéséből ered, amelynek következményeként úgy érzéseink, mint ítéletünk felmondja a szolgálatot, mihelyt annak mérlegelésére kerűlne a sor, hogy mi a mi helyzetünk, személyünk fontossága, jelentőségünk embertársaink között. Az érzékenység egyik legmindennapibb megjelenési formája, a túlzott szégyenérzet példáúl élénken dokumentálja, hogy miről is van itt szó? Emberek öngyilkosok lesznek afeletti szégyenükben, hogy: sikkasztottak, – egy orvos, mert kiderűlt róla, hogy nő-betegeit fogdossa, – egy kisasszony, mert meglepték, amint a házitanítóval csókolózott….. – Ha ezek az emberek képesek volnának egyetlen oly pillantást vetni magukra, amelyből felismerhetnék saját helyzetüket embertársaik között s némi perspektivát nyernének ennen személyüket illetőleg, akkor biztosan nem lennének öngyilkosok. Az embertársak meghallgatják a szégyenteljes esetről szóló hiradást, örűlnek neki, vagy a fejüket csóválják s öt perc múlva másra gondolnak. Ha olykor megint eszükbe jut, – mosolyognak s megint elfelejtik. – S ezek a szegények: ezért lettek öngyilkosok. Vagy netán azért végeztek magukkal, mert ambicióik nem nyertek kielégülést. Mire irányúltak ezek az ambiciók? Hatalomra. A képzelet ilyeneket sugallt: El kell érnem valamely olyan poziciót, hogy X. és Y. ne alázhasson meg többé. S legtöbbször miből áll e megalázás? X. és Y. valamely hivatalban oda se néz, hogy kivel komíszkodik…. Valamely alárendeltet, vagy ügynököt lát – hát komiszkodik. S én ezt úgy veszem, mint személyemnek szóló felejthetetlen inzultust s a boszú olthatatlan vágyát hordozom magamban. S ha boszúra kerűl a sor – az illető arrogáns csodálkozva néz reám, – miután semmi sértő szándékára nem emlékezik. S miből áll a várva várt fölény, a „hatalom”. – Az emberek meghallják, hogy hatalomra jutottam, vagy meggazdagodtam s boszankodnak, aztán elfelejtik s megvannak így is, rövidesen megbarátkoznak e kellemetlenséggel is. – S ennek szól mérhetetlen vágyam – és balsikerem esetén ezért ölöm meg magam? – A személyem objektivizációjának képtelensége bennem kényszerű szakadást hoz létre ennen személyem és a kűlvilág között, – a kontaktus e kettő között egyre lehetetlenebb. S minél inkább azt érzem, hogy létemnek csekély a fontossága mások előtt, – ennek reakciójaként annál óriásibbá dagad az a világom, amelynek középpontjában én állok. Az énem mérhetetlen fontossága elfajzik bennem s mindent benő burjánzásával, – egy második világot teremt, amely merőben ál-képlet. Könnyen lehet, hogy maga az, amit szkizofréniának neveznek, – vagy legalább is annak tünetei között a nagyzási hóbort: íly eredetű. – S hogy már most az énnek ílyképen való munkálkodása honnan veszi eredetét? – (azon kívűl persze hogy legtöbben hajlamosak is vagyunk az ílyféle megbetegedésre.) – Ennek elképzelésére elég példáúl a megszégyenítés ránk való nagy hatására visszagondolnunk gyerekkorunkban. – Aki megszégyenített az cselekedetünk fontosságát túlozta, – egyik felidézője volt annak, hogy helyzetünk meghamisított képe álljon elénk. – Aki nem csinál sok teketóriát semmiből, józan, – az élet hűvös közönyét jobban sugározza, mint az önzés mindent felemésztő tüzét, – könnyen szid, de könnyen is felejt, – egyszóval létének nincs akkora súlya szivünkben, mint egy mázsás kőnek….. aki az élet efemerségének képét vetíti elénk mindenkor könnyedebb felfogásával, – az e tekintetben a jobb nevelő. – – S minél ridegebben fogad a kűlvilág valamely betegesen megnövekedett én-fantómot – az annál jobban bezárkózik magába s annál nagyobb impulzust kap ezáltal, hogy a sötétben munkálkodjék magán s világát még jobban kiterjessze.

 

 

1930., október 1-én.

Ami megtörtént, azt menti már az is, hogy megtörténté tenni nem lehet.

 

Az égen ott fenn…. lassan halad ama sáv,
S Budafok ködlepte vidéke kitisztúl.
Az éjben…. ó ti szegény ördögök, kik elbaktattok alattam….

 

A hatalom: mindenképen indulatot kelt bennem…. mindenekelőtt a lázadásét, – ez aztán hirtelen fordulattal a kutyahűség rajongásába tud átcsapni. Olykor ez a rajongás oly színt nyer,– mintha a fegyelem, szubordináció boldoggá tudni tenni. – Fegyelemből boldogan alárendelni magam, vagy agyonvágni a felebbvalót: egy a kettő közűl.

 

Okt. 5. – Ez a pokol. – E. beteg. És ezenkivűl: ami itt benn tombol! A magamtól való undor már-már elviselhetetlen…. Bármire gondolok életemből: undorít. – Nagy handa-bandázásaim! – …. Ha Hatvanyról való vitám eszembe jut! Ha egyéb nagy handabandázásaim eszembe jutnak!…. amint megdícsérek egyes okos embereket…. igazságot szolgáltatok, megítélek! S tudákosságaim! – vagy meleg, zsidós alázatom! Vagy az, hogy mindent kibeszélek! – megmondom a véleményeimet: Grétéről, Gellértről, Ferencziről, Zoltánról…. s aztán igyekszem kínosan jóvátenni, mert szégyellem magam. – Mostanában három visszautasításban volt részem: a Tiller-lány, a Leopoldék, s a Nagy nőorvos adták tudtomra, hogy nem igen kívánnak további kapcsolatot. – Ilyenkor érzem alacsony mivoltomat! – S a Grete megtudván mindenféle kifogásomat, – visszavonúlt. – Hisz ez rendben is volna, – csak ne kellene szégyellnem magam! – S a többi súlyos, végleges fiaszkó!

 

Párbeszéd. – „Mit csinálsz, hova mégy most?” – „Hát csak úgy kóborgok a városban”…. – „Táskával?” – „Természetes. Hogy azt higyjék, hogy sok a dolgom…. – Mikor annyi az éhség és az éhhalál a városban…. gondold el jogos és megérthető megbotránkozást kelthet, ha valaki íly tétlenűl éli világát, mint én…. Semmit se tesz nap nap után, csak kóborol”….

 

Viselkedés. – Mindig tudtam, hogy az ember viselkedése: külön világ, – de sohasem éreztem ezt át annyira, mint most. – Úgy éltem, hogy voltakép kevés energiát szántam a viselkedésemnek, – amílyen vagyok, olyan vagyok, mondtam, – vagy így vigasztalódtam legalább is. – Oly érzésem is volt, – hogy átlátni rajtam ugyis, mindenki tudhatja rólam azt, amit én tudok magamról,…. hiába emelném fel a fejem mikor megtört vagyok. – Oly érzésem is volt, – hogy a hiúság és érzékenység megmerevedett, kemény formái sosem elég emberségesek…. egy meleg, emberséges szó többet tesz, mint órákig tartó hiú csatározás…. Oly érzésem is volt, hogy ami valóban vagyok, – annak kell az emberek között boldogúlnia. S bár komédia nélkül én sem úsztam meg ezt az életet: – e nagy komédiában a nyíltszívűek közé kellett soroznom magam, – akik érzékeny pontjaikat önmaguk fedik fel, – akik sosem képesek feltételezni, hogy meg akarják őket bántani – s inkább még egyszer megkérdik: „kérem szépen, meg akart Ön bántani engem?” – – Így volt, pontosan így volt. – – Egyszóval: a bennem levő anyagi igazság erejére bíztam magam – s a formát, mint lényegtelenebbet megvetettem. Ami szamárság. – Nem éreztem át eléggé, hogy azon pillanatnyi helyzetek, amelybe az élet vitája sodor, – hogy azok a potenciális energiák, amelyek pillanatnyi helyzetekből adódnak, hogy ezek sokkal többször döntik el sorsunkat, mint az, hogy igazunk van-e, vagy sem? – Ott állok igazammal a szivemben s megbántva nézem, mint iramodik el valaki oly zsákmánnyal, amely az én jussom lett volna s amelyet az illető egy éles, helyzethez alkalmas szóval szerzett meg. – Egyszóval sakkjáték ez! – vagy kártyajáték s ehhez sosem értettem jól. (Ezekben is mindig úgy éreztem, hogy akkor kell nyernem, ha jó kártyám van. – A nyers erőnek kell győznie s nem az ügyességnek. Az ügyességet turpisságnak éreztem mindig. S az életben: akkor fogok boldogúlni, ha szorgalmas leszek.) Holott hát: országokat lehet veszteni vagy nyerni a helyzeti, pillanatnyi energiák felhasználásával. – (A helyzetem rosszabb a másikénál, – de a futó most így meg így áll, – egy ügyes lépéssel megnyerem tehát az egész játszmát. Az ilyesmi ellen az érzésem mindig tiltakozott.) – Ha szerelmes voltam, – megmondtam, minden erőmmel megmutattam, hogy az vagyok…. s ha nehezteltem, – első dolgom volt, hogy ezt éreztessem. Holott: szerelmesnek lenni és meg is hódítani azt, akit kíván az ember, – ez merőben két dolog. S kegyét talán azáltal szerzem meg sokkal inkább, ha azt mutatom, hogy közönyös vagyok – s a sértődöttségemet mosollyal burkolom. – Mennyivel otrombább az, aki ezt a művészetet nem érti? – – S a művészetben nem úgy van-e? Nem a forma dönti-e el ott is? hogy egy szó melyik helyre kerűl…. hogy mi a potenciális energiája itt, vagy ott a szónak? – – – S meg tudom-e még szívelni mindezt? – van-e még idő?

 

Elégia.
Türelemmel megőszűlni
Tanúlj meg Morfondér!
S az öt évet, míg beletörődöl, hogy öreg vagy,
Töltsd el nemesen!
Végy néhány drága szivart
S zúzd darabokká…..
Drága illatszert is tölts talán a szemétre…..
Vagy végy aranyport s szórd el az úton
S gondolataid, mint a füttyöt, bízd a szélre….
Így szoktasd rá magad lassan s nemesen
Hogy Isten remeke, aki voltál: lassan múlasz el….
S hogy sírni: nincs okod rá. – Ó ne hidd, nem kár,
Nem károd az elmulás….. Inkább az isteni könnyelműség
S e királyi pazarlás részese hogy lettél: az árassza el végre valódat….
S ne sírj, mint az akadékoskodó gyermek, ha fürösztik,
De segíts inkább a kéznek, amely megmarkolja szived s mosolyogva
Csókold meg inkább.

 

Abba kell hagyni ezt az örökös számítgatást: ezt tettem érted – s te értem soha semmit sem tettél! Bízzuk ezt a számadást Istenre! Ennek a végére úgysem jársz…. sosem tudod meg úgysem, ki és mikor volt jó hozzád s hogy mi mindenben részesűltél. – Délután nyitott ajtó mellett elalszol a dívánon s a szolgáló életedet menti meg vele, hogy betakar…. nem is tudsz róla, még csak egy jó szót sem vetsz néki cselekedetéért… nos ki fogja ezt néki meghálálni valaha? – Hiszen el is vetetted volna rég ezt a számvitelt, ha nem volnál oly átoksújtotta lény. – (Érthető, hogy Liszt Ferenc, akit úgy elárasztott adománnyal a sorsa, – hogy ő fölényesebb tudott lenni – s teljesen átadta magát az élet sokféleségének s elejtette logikus követelményeit teljesen.) – – Grétének van igaza: „aki adni tud, akinek módja van rá, az már úgyis oly szerencsés helyzetben van, hogy a hála cselekedete már kettős jutalmazása volna.” – Ehhez kellene valahogy igazodnod. – – El nem éred ésszel a természet munkálkodásának rendszerét úgy sem. – Ha nagyon sokat teszel valakiért: meggyűlöl….. ha elvesztesz valamit: a veszteségen felűl, még bánkódol is…. (a veszteségedért még bűntetésben is van részed,) – hogy akarsz te itt emberi ésszel kiigazodni?

 

A szégyenem ez: – Úgy látszik, csak akkor vagyok érző ember, ha megnyílvánulok. – E-t operálni akarják. Merőben érzéketlenűl hallgatom. – S mikor azt mondom: „édes jó Erzsi!” – ezen azonnal sírva fakadok. (A magam mutogatására lenne beállítva egész valóm?) – S min sírok még? – Ha valaki azt mondja Erzsire: „drága teremtés!” – Ha valaki most jóságos irántam. – Ha arról beszélek, hogy valaki míly jóságos irántam. – Ha azt mondom: „édes jó barátom, köszönöm!” – – Maga az a tény, hogy beteg, hogy veszélynek van kitéve, – idegen test bennem, amellyel nem tudok foglalkozni. Nem is foglalkozom vele, egész másokon töröm a fejem, – rendesen sajátmagamon. A félelem és fájdalom szavakhoz kötődik bennem, – egyes formák, vagy fordulatok váltják azt ki. Megint nem a tartalom az úr….. hanem talán annak a lélek előtt megjelenő kifejezési formája. Nem nagyon félek, – de mihelyt kifejezem, hogy félek, – megráz az iszonyat. S a vihar, mely végigsöpör ilyenkor bennem, – jóleső. – Ráz a zokogás: s érzéseim telje ilyenkor jólesik. Érzelmes és lágy vagyok ilyenkor: csupa szeretet egész valóm. S ez jól esik. – Maga a félelmes tény nem hat reám, – kiváltó forma kell, hogy hathasson reám. Meg kell jelennie a lelkem előtt, hangom által valamely alakban testet kell öltenie s akkor visszahat sajátmagára: megnő. – Mindezt így képzelem, látom magamról: de hogy így van-e csakugyan? Fogalmam sem lehet róla, hogy milyen vagyok? – mi lappang bennem, – szeretet-e csakugyan. – Vagy minden csak önindukció útján jön bennem létre? (Egy kétségtelen: hogy ha gyűlölnék valakit, vagy közönyös volnék iránta, nem tudnék ennyire egész szívemből zokogni.) Egyébként: mindez a művészeket mindnyájokat jellemzi. – Hogy jöhetne létre különben az improvizáció? Az a csodálatos tény, hogy valaki kilép a pódiumra és olyasvalamit produkál, amely őmagát is meglepi?

 

A Copperfield első kötetét olvastam el megint. S annak mélyebb belátására jutottam megint, hogy mi a tehetség? S hogy az mennyit lát, tud, – hányféle embert hord magában…. hányféle fordulatra képes, – hányféle ötlete van s épp abban a percben, mikor szükség van rá, – két mérfölddel előbb, hogysem unalmassá válhatnék: hogy ráz meg újra, meg újra. – S hogy mi az ihlet, mi a hallucináció! – Nem szabad többé regényt írnom, – mert igen-igen szegény legény vagyok én ehhez képest! – Micsoda gazdagság ez! – micsoda erő és okosság! – Csak ezt a drámát fejezzem még be – s azzal elég volt! Bele kell nyugodnom a sorsomba, hogy csekély tehetséget juttatott csak nekem.

 

Megint emberek közé kerűltem s megint szégyenletesen rosszúl viselkedtem. Minden mozdulatom ügyetlenség. – Ezt az örök bocsánatkérést! Locsogást! – Mi volna, ha hallgatnál s az emberek szólítanának meg? – s nem te az embereket? – – Minden gyötör, – minden hang fáj, minden emlék fáj, – minden, ami eszembe jut, szégyelnivaló. – Gyulával találkozom s az igazságról írott szemét miatt halálra szégyellem magam. Megemlítem, – miért? – Gyula hallgat. – Arról beszélek, hogy idegrohamom volt, – miért teszem? – Gyula hallgat. Mintha azt kérdezné: – „Egyedűl voltál, mikor rohamod volt, vagy társaságban?” S érzem, hogy igaza van, mikor mosolyog azon, hogy nem voltam egyedűl. („Az ember egyedűl nem komédiázik.”) – Az idegroham után Grete így szólt: „Ne haragudj rá, – de a doktorkisasszony azt mondja, hogy a beteg a fontos, nem a hozzá tartozók. S ezzel talán értésemre akarja adni, hogy a magam fontosságát keresem az idegrohamban is. A férje így szól: „Nem heccből, mulatságból csináltad”… – Groddeck is eszembe jutott aki így szólt: „Mért ne komédiázna? Meg tudja mondani, hogy mikor komédiázik?” – – Úgy látszik: azok közé tartozom, akik, nemhogy szégyelnék magukat, ha meglátszanak rajtuk érzelmeik, hanem akiknek szükségük van rá, hogy mutassák azokat, vagy még többet mutassanak…. Annak élnek, hogy látsszék rajtuk valami. – – Úgy látszik: azok közé tartozom, akiknek szükségük van arra, hogy egyensúlyukat veszítsék, – bizonytalanná váljanak embertársaik között. – Igen, vannak ílyen emberek, – akik csak a szégyen és rajongás nagy kilengései között tudnak meglenni. Nem úgy élnek, hogy állandóan a biztonságot keresik, hanem, hogy állandóan elveszítik a talajt a lábuk alól. Vagy többnek akarnak látszani, mint amik, – vagy kompromittálják magukat….. Ezeket rendesen saját hangjuk viszi valahová s beszéd közben való érzéseik. A hangjuk által lesznek valamivé. (Paula is ilyen.) Ezek azok, akikről azt szokás mondani, hogy belelovallják magukat valamibe. – Ezek beszéde és megnyílvánulása állandóan bizonytalan, – az ember mindig meglepetésekre lehet elkészűlve, igaz, hogy előre elképzelhető meglepetésekre. Ezeket a hangjuk teszi valamely meggyőződés, vagy vélemény híveivé, – amely rendesen nem az ő véleményük. Ezek megmámorosodnak beszéd közben s ez a mámor ragadja őket tova, – valamerre. Természetes, hogy fontoskodók tehát. Nem tudják, hogy mikor mit kell mondaniok, hogy ilyennek, vagy olyannak látszodjanak s ekkor mondanak valami nagyot, – amitől meg vannak ők maguk is lepve. – Oh átok, átok – ezek közé tartozni s főleg: tudni, hogy ez vagy. Mért nem tudsz hallgatni?

 

Igen, egyeseket szerencsétlen hajlamokkal bocsátott útnak a Teremtő. – Az egyensúly-érzék állandó zavarával, örökös szenzáció-vággyal, örök narcisztikus lobogással…. Ezek a savanyúak, a kiállhatatlanok, az örök zavargók, az örök bizonytalanok. Akik nem találják a helyüket s mindenütt alúl maradnak…. S alúlról, mint egy mély kút fenekéről kiáltoznak felfelé…. Oh impotens, kesernyés mosoly, oh kényszeredett mosoly – de ismerlek gyerekkori képeimről!

 

Minden szó, amit kimondok: felesleges szó. Vagy bizalmasság, vagy udvariaskodás…. (Bár: lassan-lassan s már-már hozzászokom az emberekhez. Úgy látszik, elszoktam tőlük.) – Minden szavam ügyetlenség, – maga a mesterkéltség, ahogy viselkedem. – Az operáló tanárt megölelem…. – nem tudom, mikor mit kell mondani és tenni. – Erzsinek rettenetes fájdalmai vannak s én megemlítem, hogy a fogait majd meg kell csináltatnia, lám, mílyen rosszak, – ne legyen majd hanyag. – – A villamos megindúl…. nem tudom, mikor mit kell, – mert utánam néznek, – a villamos után s felugrom rá, mikor már robog. Pedig: egy ilyen rossz pillanat elég! – Egy mozdulatom sem helyénvaló. – Nincs egy érzésem, amely akkor jelenne meg bennem, amikor várom. Mi mindennek az oka? Sok minden lehet. Példáúl ez: – vannak olyanok, akiknek uralkodniok kell magukon, hogy úrrá ne legyen rajtuk az érzés…. én pedig keresem magamban az érzéseimet és nem találom….. más ember kerüli a látszatokat, tehát azt is, hogy érzéseit arcán megfigyelhessék, – én viszont, úgy látszik, szeretem, ha néznek…. én sosem vagyok egyedűl, még akkor sem, ha egyedűl vagyok…. s kiszínezem a látszatot, amit keltek…. talán mindenképen a látszatnak élek, az is lehet! – Én kételkedem magamban: vajjon van-e bennem érzés? S meg kell bizonyosodnom percről-percre saját magam felől…… s nemhogy önuralomra törekedném, – ellenkezőleg! – minden cseppnyi kis érzést felnagyolok, – még sajátmagam számára is! – más viszont biztos magában s érzéseiben: gőgösen utasítja tehát el magától azokat az alkalmakat, mikor megmutathatná akár sajátmagának is, hogy mílyenek azok az érzések? – – Persze: én folytonos agymunkát végzek, állandóan ellenőrzöm magam….. s ez felemészti lelki erőm s képtelenné tesz, hogy a lelkem akkor feleljen valamire, mikor kérdezik…. folyton a múltakon, az előbbi pillanaton rágódom, nem várhatom hát magamtól, hogy lélekjelenlétem legyen. – Az érzések kontinuitását várom magamtól, – holott azoknak is oly szükségük van szünetekre, mint a figyelemnek…. az érzés is lökésekben, eruptiven hatol fel a mélyből s nem egyenletesen buzog…. – S mégis, mégis, ha valamely előkelő embert képzelek ide a helyemre….. az nem hajlongott volna, nem lett volna, rebegő, alázatoskodó, félelmét az orvosok előtt bizonygató…. hanem csendes, végtelenűl csendes, – olyan lett volna, mint aki végérvényesen megalkudott önmagával. Szűkszavú lett volna s rövidbeszédű s megbízott volna ennen érzéseiben.

 

Megfigyeltem magam…. valóságos lélektani kísérlet volt: – hagytam, hogy elszórakozzam, – hagytam, hogy gomolyogjon bennem, ami gomolyogni akar…. s mikor felpillantottam Erzsire: teli voltam gyengédséggel és szeretettel. – Hiszen én kínzom magam! – eszméltem rá magamra….. folytonos szellemi éberségben és erőfeszítésben élek: hogy tisztában legyek magammal, – csodálkozom-e akkor, ha az érzések kiállanak? Az érzés nem tűri az örökös figyelmet….. s nem tűri azt az igát, amit a jószándék akar rárakni mindúntalan…..

 

X/13. Kutattam magamban….. Hiszen a matúra, vagy egy sorozás izgalma hasonlíthatatlanúl nagyobb volt….. mint mikor ott viszik, a hordágyon viszik azt, mindazt, ami engem még az élethez köt. Hol a megdöbbenés bennem? – kutattam, – hol az iszonyat? A szívemben néma volt minden. – S mikor megtörtént az operáció….. hol a megkönnyebülés, a megszabadulás, az öröm? – kérdeztem magamtól. – Szomorú voltam és fáradt. – – Ő pedig felébredt a narkózisból s még félálmában azonnal mosolyogni kezdett, rám mosolygott… s ismét álomba merűlt. – Tíz perc múlva újra felnyitotta kedves szemeit…. – (most tudok csak sírni felette,) – s azt susogta: szeretlek! – s ismét azonnal visszaesett az önkívületbe. Ez volt az első szava. – Ilyen ő és ílyen vagyok én! – Aztán téveteg volt és túlhangos…. azt hitte nem hallják, amit mond, vagy: ő maga volt az, aki nem hallotta jól saját hangját…. Reális, józan volt a hanghordozása, – csak éppen túlhangosan és túlságosan határozottan fejezte ki sóhaját…. Szégyenkezés nélkül átkozódott, káromkodott nagy fájdalmában, – tekintet nélkűl arra, hogy ki volt benn nála.

 

A gyermekek védett helyzetéhez ragaszkodom ma is…. még mindig tiltakozom az ellen, hogy ki kelljen lépnem a lökdösődésbe, a ridegség világába….. nem akarom tudomásúl venni, hogy csalás, irigység, képmutatás szegélyezik az utat s nékem libegnem kéne…. – Ne haragudjék, ne nehezteljen, bocsásson meg! – e szavakkal hajlodozom jobbra-balra. S hajlodozom, de hogy, hogy meg ne bántsak senkit s ne haragudjanak reám. – Ezek azok a szavak, amelyeket nem volna szabad többé kiejtenem a számon. S ha így volna, még örűlni is tudnék neki.

 

Erzsi az egy angyal! – mondják s ezzel Erzsi el van intézve. – Nem tudják róla, hogy azért oly tartozkodó, azért nem boszuálló, nem elégtételre vágyó, nem feltűnéskereső, nem kicsinyes, – mert ízléses, érzékeny s amellett fölényes. Nem tudják róla, hogy amit tesz, rendesen helyénvaló, – s tud nyaklevest is adni, mikor az helyén van! S akkor goromba, mikor azt úgy találja rendjénvalónak – s akkor ő már nem az a szerény és örökké finom-viselkedésű angyal, – akihez eddig hozzászoktak. Egyre jobban szeretem, ha ez ugyan lehetséges.

 

Egy évben ezer vesét megvizsgálni…. Úgy látszik, az élet követelményei közé tartozik, hogy gépiességét el tudjuk viselni. Talán nincs is olyan élet, amelynek legfőbb „vivő-anyaga” nem olyasmi volna, ami lustán mozog, álmosan visszatér. S ebbe a lusta anyagba vannak beletűzdelve, mint valamely rosszúl kelt pépes kalácsba a mazsolák, – „rendkívüli pillanataink”…

 

Silányak vagyunk. Nagygyá minket a gesztusaink tesznek. (Utirányt mutató rendőr.)

 

Hányan estek át a halál pillanatán, – gondold el. Hányan érezték: „most meg kell szakadnom.” És megszakadtak. – Ákombákomokat jegyzel ide fel, – mi értelme van? Menj lefeküdni és várd a percet, amikor meggebedsz. – Mostanában nincs pillanatom, amelyben ne azt érezném: – hogy ha azt mondanák nékem: légy elkészűlve, mert holnap van a napja…. mégcsak körűl se néznék. Megcsókolnám Erzsit, megköszönném néki, ami meg sem köszönhető és nyugodtan feküdnék síromba. – Mitől búcsúzzak? – A királyi vártól? – vagy a Dunától? Megvolt nélkülem is oly sok időkig! – Oh az íly bús elmével élni nem lehet!

 

Kosztolányi: A felületbe lenni szerelmesnek, miután a lényeget nincs mód megismerni sehogy. S már ez maga a nihilizmus. – Korán elfordúlt attól az erőfeszítéstől, hogy a lényeg megismerésén bibelődjék. Inkább a habját veri, még jobban felveri…. a megnyílvánulási formáin káprázik. S szeret káprázni tőle. – Impresszionista, így nevezik az ílyen lelkeket…. oly istentelen impresszionista, aki a kivitelezésben kegyetlen: kíméletlen teljességgel írja le, amit elsuhanni látott, – kőbe vési, s annál inkább kicirkalmazza kemény styloszával, minél gyorsabban suhant az el előtte, s minél dühitőbb volt eliramlása. Az akarat, a leírási szándék harsány világításába teszi impresszióit, – flauberti eszközökkel vés, de nem flauberti anyagon, – mert Flaubert elméje sosem vetette el magától egészen azt a komolyságot, amely a lázas gyereket jellemzi legjobban: hogy rendet akar teremteni látományai zűrzavarában. – Flaubert komoly gyermek volt. Kosztolányi lázas, bolondos, kuszafejű gyermek, – komolytalan gyermek, – ő játszik a lázzal s úgy megbarátkozott vele, hogy nem is akar kilábolni belőle semmikép. Ami komolyságot megőrizett, az sem Isten felé tekint, sem a Rend szellemét nem idézi soha…. az csak arra való már, hogy görcsös erőfeszítéssel tartsa tisztán a tükröt…. amelyben életünk örök Változata vetűl vissza ránk éles konturokban…… oly élesen olykor s oly pontosan, mintha e tükörkép rajza vádiratnak volna szánva.

 

Portás leszel akkor. – Tűnődnöd
Oly sok ott az időd. – Vagy éjjeli őr még inkább a fatanyán…
Kutyákkal járod a sáncot,
Vélük beszélgetsz, ha csikar az éji fagy….
S kunyhóba veled, ha jő a vihar
Kunyhóba veled nyavalyás ha jő az öregség
S totyogni kezdesz el, mit megvetek.
S ott állsz majd, délután, ha felcihelődtél……
S a búcsúzó nap még mindig bántja fakúlt szemeid….
Ott állsz majd sapkásan s megpofozva az isteni kéztől….
Ferde sapkáddal fejeden ott állsz majd a garatnál
S kemény kenyeret őröl majd megkeményűlt eszközöd: fekete ínyed…
Oh igen! Csak ne panaszold! Ha feltámadok egykor, ugyis
Oly boszulód leszek én még! – meglásd! – úgy megrázom e világ alapjait akkor…
Hogy nincs az a kéz, amely összerakja megint ezernyi dirib-darabokból!
De hallgatunk addig is nemde – s bárhogy fú a szél
S bárhogy veti majd rongy hajónk az óceán!
Ujjad a szájadon…. s oly jelentős hallgató lesz még belőled addig
Mint akitől eltanúltad: alkotód!
S ha megkérdez az ifjúság: tátogva meredsz rá:
Sipogva hebegsz rá, mint a tátogó madár.

 

Lépcsőn pénzt találni. (Mindig lépcsőn.) Dübörögve (Dörögve) haladnak.

 

Az élet egész más valami…. Olyan számodra, mint a jeges víz. Egész mást kíván tőled minden tekintetben, mint amire hajlamaid képesítenek. – Ha eszességről van szó, – az eszed nem alkalmas…. ha élettapasztalatról, – nem a te élettapasztalatod az, amit megkiván tőled. – A naplót akarom leközölni: – a legkevésbbé őszinte részek felelnek meg legjobban, – ezt már jóelőre tudni lehetne. – – Vagy hozzászokol a jeges vízhez s mukkanás nélkül türöd, vagy vacogva és megtörve végkép vissza kell vonúlnod. – Magyar István koronaügyész a gyilkosságok okairól oly cikket írt….. nincs az az elemiiskolai tanító, akiről fel merném tételezni, hogy íly ostoba! Egy büntetőjogász, akinek lélektan a mestersége….. nem, arra a lélektanra, amit te tudsz, semmi szükség!

 

Kaleidoszkop: – az alkatelemek mindig ugyanazok, csak különbözőképen variálódnak s különbözőképen tükröződnek. Ennyi az egész, – semmi több, semmi több!

 

Mért van az, hogy oly sok olyan ember van a társadalomban, aki tehetséges….. Csak épp az az iniciativ energia hiányzik belőle, az a kezdeti energia, hogy arra a helyre kűzdje magát, amelyen tehetségei csakugyan érvényesűlhetnek: – ez egyike a legfontosabb lélektani kérdéseknek. (Azért oly fontos kérdés, mert egy egész társadalom betegségi tünetéről van szó…. – s amelyen a szocialisztikus állam-berendezés, úgy látszik, csakugyan enyhíteni volna képes.) – Nagyon sok olyan ember jár közöttünk, aki hivatalnok-szellem, – oly értelemben, hogy magának a munka-alkalmat megszerezni képtelen….. de mihelyt odaállítod valamely helyre: kitűnően végzi dolgát. – Nem spekulatív úton, de ezernyi tapasztalatok alapján kellene ennek okai felől vizsgálódni. – Egyeseknél kétségtelenűl úgy van az, hogy: gyermekkorukban a jók megjutalmazásáról s a rosszak büntetéséről szóló tanok oly mélyen vertek gyökeret lelkükben, hogy a kiválóság természetes következményének kellett képzelniök érvényesülésüket. – Nékik még csak jelentkezniök sem kell, – hisz e társadalomban szükség van arra, aki kiváló…. majd értük jön valaki, – nékik az ujjokat sem kell megmozdítaniok…. – Hogy nékik azért még küzdeniök is kell, hogy arra a helyre kerűlhessenek, ahol dolgozniok lehet, – ez az, ami készületlenűl találja őket. – (S hogy: ha már igénybe is veszi őket a társadalom, – akkor sem legjobb erőiket veszi igénybe, – hanem alsórendű, hozzájuk nem méltó munkára fogja be őket mindenekelőtt – ez nem kevésbbé lehangoló. – S hogy: már ezért is a közepesség mindenütt jobban boldogúl, mert éppen annak az alsórendű nem annyira alsórendű…. – S végűl: hogy a társadalomnak voltakép nincs is szüksége kiválóságokra, – azoknak kell magukat a társadalomra rátukmálniok – s a mindenütt érvényesülő alsórendűséget legyőzniök.) – Ravaszsággal, vagy erőszakkal: tehát a harc eszközeivel kell e helyet megszerezniök – de sem ravaszság, sem erőszak nem kenyerük, – sem a szerencse dib-dáb játéka nem szerez nékik örömet, – miután ők a szorgalom, becsület, igazságosság és tehetség jutalmát várják a sorstól s képzeletükben sosem szerepelt az a beékelődő momentum, hogy a jutalmuk lehetőségét ki kell erőszakolniok s már azzal, hogy valamely pályára kell gördűlniök előbb – oly pályára amelyen főnök is van, aki előtt megmutathatják, mit tudnak. – Az íly emberek rendesen visszahúzódnak utóbb, ennen szívüket kezdik emészteni s gúnyos megvetéssel tekintenek az ökleikkel érvényesülőkre s azokat becsteleneknek hajlandók megbélyegezni. – Lehet, hogy ezek az öklözők, vagy ravaszok csakugyan erkölcstelen eszközökkel jutottak el arra a helyre, melyen képességeik kivirágzása és boldogulása van….. de vajjon: a társadalom tagjainak működése nem akkor a leginkább erkölcsös hatású-e, ha azon a helyen vannak, amelyen tehetségüknek alkalmuk van a lehető legjobban kibontakozniok? – Ha semmi mással, már ezzel a ténnyel magával is jóvátették minden előbbi bűneiket.

 

S egy másik kérdés: – némelyek számára a hiúságuk a legfőbb erő, amely őket előbbre viszi – s másoknak a hiúság legfőbb kerékkötőjük. Némelyeket a hiúság arra ösztönöz, hogy környezetüket leigázzák – s másokat, hogy saját magukat emésszék. Egyiknél az érzékenységet fejleszti önmaga megítélésében, a másikat tompává teszi: képtelenné az önismeretre.

 

Az a megdöbbenés, amit az élmény okoz, még nem művészi ihlet! – Az ihletet rendesen szavak okozzák, ezt jegyezd meg jól – s az élmény e szavak által válhatik újra testté….. esetleg egy másik élményed (s nem az, amit kifejezni akartál,) – esetleg egy olyan, amelyről nem is tudtad, hogy élményed. – S még egyet: vannak írók, akik rendesen azt írják meg, amit érett fejjel világosan láttak…. (Móricz) – s mások: amit gyermekkorukban láttak. (Jensen) Te ez utóbbiak közé tartozol. Ez utóbbiak mondanivalója rendesen jellemezhetetlenebb.

 

Ez a napló: ez rögzít a léthez…. Ez által gyökerezem a múltban. – Ha nem támaszkodhatnék a múltra: meginganék, nem bírnám el az örök változást, a gyökértelen libegést… – pedig hát: a fény természete a tiéd! – Olyan légy, mint a sugár, – mert az vagy! Idevetődtél és elvetődöl ismét.

 

Az árvagyerek, amíg él, fél a gúnytól.

 

Az undorodás helye: a száj. Furcsa ez az emberi élet. – Régiókra vagyunk osztva. A fül zsiros váladéka a fülben nem útálatos – s ha szájadba kéne venned? Pedig az is benned van, csak nem a szádban. Az orr váladékát már nem útálod annyira kényszerűségből. – De mihelyt kifújtad az orrod s vissza kéne venned a szádba, ami oly közel volt hozzá…

 

Csak a legteljesebb könnyelműség, a játékos kedv, a passzió – a hangzásban való gyönyörködés hozhat létre költői munkát. Mihelyt akarok valamit kifejezni, – vége a mulatságnak, tehát vége a szépségnek is. (Ezt vésd észbe, – ha ugyan érdemes még erre a rövid időre. Mert megúntam az életemet, végzetesen undorodom tőle! – s már nem sokáig birom, ebben biztos vagyok.) – – Nem adtam fel eddig egészen a mondanivalóimat, – pedig azokat egészen fel kell adni…. teljesen rá kell bíznom magam a hangzásra s a hangzással való mulatságomra – ez az én törvényem. – Különben semmi jót nem csinálhatok. A művészetnek könnyelmű mulatságnak kell lennie.

 

Népszónok lettem, demagóg…. beleugrattak. S miután nincs pályám, nincs utam, beleugrottam. Ó életem pokoli undora, – meddig tudsz még növekedni. – Minden, amire gondolok, vagy visszaemlékezem: rossz…. az emlékek üldözöttje vagyok – s most még olyasmibe is belekezdtem, ami a legkevésbbé való nékem. Aki a konkrét dolgoktól idegenkedtem, – akinek teher volt még az újságolvasás is, – most a legkonkrétabb iránt való figyelmet kényszerítem magamra. S meddig megy ez még így. – Minden éjjel azon imádkozom, hogy ne kelljen többé fölébrednem.

 

Huius loci arbiter…. E hely bírája kegyelmezzen bűnös szemeimnek. – 1. Lehúnytam azokat, mert azt hittem, hogy minden csak engem figyel…. 2. Mert azt hittem, hogy oly fontos vagyok másnak, mint voltam én magamnak. – Nem, nem vagyok én fontos másnak, tehát szégyenem sem az – nem nem, tehát még életem sem az – nem, tehát bukásom sem érdekelhet senki mást…. Az ember felpillant s mondja rólam, eltűnt, – vagy így szól: megbukott szegény – és elfelejt.

 

 

1930., december 1-én.

Az ellentétek éltetik egymást. (Két ellentét egymásból él.)

 

Egy asszony: „Azt hittem, hogy a paragrafus egy ember.”

 

Novella: A rabló a bánatos özvegynél. Csupa jóság, csupa vigasz. S csupa gazság. A szemei élesen figyelnek.

 

Novella: A pincér halálát meg kellene írni. – Az ezredesné és a kisfiú történetét is.

 

Meséket kellene írni. (A naplóban foglaltatik néhány.) – Ilyen mese lehetne: A kakas odamegy a tépett hollóhoz: „Te vagy a teremtés koronája s mégis szomorú vagy?” (Ezt kukorékolja néki fel a fára.) „Én vagyok a teremtés koronája? Nem is tudtam. Tépett hollónak véltem magam….” – A kakas nevet: „Hát nézz rám inkább, míly nyomorúlt vagyok! – Öreg kakas vagyok s nemsokára megesznek. Pedig megjósolhatom nekik, hogy négy óra hosszat fogok főni tüzükön, oly kemény a husom, érzem.” – A holló: „Ejnye erre nem gondoltam eddig…. A teremtés koronája vagyok csakugyan? – Eddig csak a sasokat néztem s attól ovakodtam, hogy rám ne vessék gyilkos szemük. – Mert hát rossz falat volnék, megjósolhatom nékik előre.” Hallja ezt a beszélgetést egy szegény favágó. Ejnye, gondolja magában, – mindenkinek van felebbvalója, aki meg akarja enni? Elmegyek én, – az erdőben lakik egy remete, annak nincs felebbvalója. Lássuk mit beszél? – Elment a remetéhez s az elmondta néki a köv. történetet: (S itt egy majdnem egészen független történetet. Az előbbi: praeludium.)

 

Ha messziről nézed imáikat, énekeiket – s az egész csodálatos ráépítményt, – ezt a reményből és fájdalomból épített lélek-palotát, amelylyel jelentőségében túl akarják emelni ennen valóságán azt, ami van: – még kedved is telhetik a látványban….. még gyönyörködnöd is van módod azon a konok erőfeszítésen, amellyel a semmit ostromolják…. Csak éppen részt venned benne…..

 

Karácsony előtti nap: – Behivom s meggyújtok néki egy csillagszórót. – Másnap közli velem, hogy ez a pillanat volt számára a legszebb ajándék. S hogy mért? – nem tudja. – Még nem láttam ílyen lelket, aki íly nagy tudással született volna….. Már gyerekkorában tudta, amit mások öregkorukig hiába tanúlnak, – hogy csak a véletlen boldogíthat. Nem az boldogít, ha megkapom, amire nagyon vágyom, sem az ha olyat kapok, amire mások vágynak, nem a drágaság, nem a ritkaság, – hanem egy-egy elfutó pillanat, – amelyet talán észre se vennék, ha nem volna rá képesség bennem, hogy észrevegyem. S ez a képesség a legnagyobb tulajdonsága lelkének. Persze olyan szerénység is kell ehhez, amilyet csak kiválasztottaknál, megszentelteknél találni. – – Másnap: ő maga gyújtott magának csillagszórót. A gyermek révületével nézte – azzal a gyönyörrel, amellyel a gyerek magát mulattatja s unszolja magát, hogy boldog legyen. Egy kicsit még táncolt is a fénynek. – Gyönyörű volt.

 

Még egy bírám akadt karácsony estéjén. – Arról beszéltem E-nek, hogy míly nehéz elviselnem…. Az írónak írnia kellene s én évek óta itt heverek… semmit sem csinálok. Nyolc év alatt két nagyobb munka, problematikus értékűek, néhány kicsi…. s mindezek tetejébe idegbajom…. az életemnek semmi tempója, semmi formája, semmit sem produkálok, élnem rossz és egyre rosszabb. – A vizió hiányzik, talán. – Még egy novellát sem tudok megírni, még a legkisebb dolog sem sikerűl. – Megint hallgatott s felelet helyett elmerűlt olvasmányaiba. Mikor ezért szemrehányást tettem…. hogy hát nem azért beszél az ember, hogy szavainak soha semmiféle visszhangjuk ne legyen, – megszólalt végre: „Mit mondjak – oly dologról, amit te jobban ismersz, mint én. Ha szólok, az a veszélye, hogy oly dologról beszélek, amelyhez nem értek s te abba a helyzetbe kerűlsz, hogy azt kell elmagyaráznod, amit régen jól tudsz, aminek meggondolásán túl vagy. – Amit én gondolok erről az ez: Hogy túlságosan hiú vagy, mértéktelenűl, – az lesz itt a baj. Csak olyat vagy hajlandó kiadni kezedből, ami nem tudom, mílyen követelményeknek is megfelel. Nem tudod elviselni, hogy nálad jobb író is van a világon. – Ha nincs vizió, – valami csak van, – valamit csak tudnál csinálni avval, ami van?… Ha csakugyan oly nagy a munkanélküliség miatt való keserűséged, mint amilyennek mondod, – lehetetlen, hogy ne találnál mégiscsak munkát…. mondjuk essayt írnál – s ha ehhez megint hiányolsz valamit magadban, – mért nem keresel valami mást? Csakhogy úgy van az veled, hogy nagyon is válogatós vagy, finnyás vagy – neked nagyon kevésféle munkához van csak kedved, ahhoz is csak kevés kedved van s ezt a kevés hajlandóságodat sem melengeted eléggé. – S ha pedig elkészűlsz valamivel…. példáúl ezzel a darabbal…. hibákat találtál benne – jó. De mit csináltál vele? Úgy estél neki, – úgy akartad meggyógyítani, mintha Holló Gyula két nap, két éjjel rajta tartaná egy beteg mellén a fejét, hogy tüdejének minden apró zörejét ellesse. – A beteget is agyonnyomná íly vizsgálattal, – ő maga is megbolondúlna tőle.” – Erzsinek sokban igaza lehet, mégis, úgy érzem, hogy egy kicsit hideg bírálat ez. Túlkeveset utal arra, ami kevés megbecsülendő van bennem, – vagy abban, ahogy éltem. Túlméretezett tárgyilagosság ez s az abszolút közönyt, vagy hozzá nem értést fejezi ki az iránt, ami voltam s amit csináltam, mégiscsak. – Nincs az az irodalommal foglalkozó kis egyetemi hallgató, aki ne tudna több melegséggel foglalkozni múltammal s ne találna mégis valamely vígasztaló momentumot is. Több tévedés is van itt: nem éppen a hiúságról van itt szó, hanem az izlésről s undorodásról. Ha valamitől undorodom, azt kiadjam? S ami a kevés munkakedvet illeti: nem lustaság ez, hanem csak annyi, hogy művészi munkában a kedv nem fokozható fel, – mert az ilyesmi megboszúlja magát, keservesen tapasztaltam ezt magamon elégszer. S végűl: a sikerűlt munkákkal nekem nincs bajom, – ott nem esem a hibáknak úgy neki, ahogy fent le van írva. Csak ha valami hamis, akkor van nagy bajom vele. – De mindegy. Nincs kedvem sem beszélni, sem írni, sem élni. Súlyos idegbajban szenvedek, nincs munkám, – elég ebből. Egyetlen olyan pillanatot nem tudok az utóbbi évekből, amelyben azt mondtam volna magamnak, hogy lám, – mégiscsak kár lett volna még maghalni. Meg akarok halni, – csak a véghezvitellel van még baj. Nem tudok ilyesmit csinálni s ez a nagy baj. De végbe fogom vinni mégis, mert ez így nem folytatható tovább. Elviselhetetlen.

 

Elvesztettem egy üveg pezsgőt – s ez pillanatonként visszatér belém. Nincs egy pillanatnyi nyugtom két nap óta. Nem tudok a változhatatlanba belenyugodni. Beteg vagyok.

 

Egy lány: „Ha már az ember megállapítja hibáját, akkor mindjárt egy kicsit büszke is kezd lenni rá….. Ez az én hibám! – mondja magának.”

 

Grete megállapítja Magdáról, hogy ilyen, meg olyan, művészi indulata nincs, felületes, egy kedves kis madár, semmi más, – egyszóval találóan jellemzi, mindenben igaza van! – S Magda jellemzi Gretét, – hogy fölényeskedő s látszólagos nagy alapossága mellett felületes, mert előre lefektetett sinein szalad mindig… és így tovább… – s mindenben tökéletesen igaza van. – Kölcsönösen ellenszenveznek egymással…. vagy ha nem is: megítélik egymást s a rossz véleményében mind a kettőnek igaza van.

 

Egy hölgy (Garami Ernőné) meséli: „Egy estélyen voltam, ahol Kassákné verset szavalt; – a versnek refrénje ez volt: puáh, puáh, hu-hu-hu. – Mikor megkérdeztem, mi ez? – azt felelték nekem, hogy a költő így fejezi ki szerelmi indulatait. No, mondtam én, ha nekem valaki 16 éves koromban ílyképen udvarolt volna, kinevettem és kidobtam volna….” A hölgynek igaza volt: aki ezzel akarja szerelmét művészien ábrázolni, az egy ökör, aki magyarázza, hogy ez hogy értendő, szintúgy egy ökör, – ám aki tizenhat éves korára hivatkozva próbálja a művészi munkát megközelíteni, – szintúgy az, még talán ellenszenvesebb ökör. – Egymást tükrözik s kölcsönösen jól.

 

Az orrszarvú nekiszalad annak, ami megzavarja, a nyúl elszalad tőle. – Súlyát, veszélyét, erejét érzi, aminek van súlya, veszélye és ereje.

 

A kritikusnak kettőt kell figyelnie mindig: a dolgot, amelyet bírálni akar és önmagát.

 

Az én fölényem senkit sem jogosít arra, hogy azt, hivatkozván rá ellenem használhassa ki.

 

 

1931. január 1-én.

Éjszaka: orrvérzéssel kezdődött az újév.

 

A gyilkos nő….. míly szomorú, szegény, rokonszenves, minden szeretetre érdemes teremtés lehetett…. s míly undokúl hiú, magamutogató szép-lélek a férfi! (Kuno Hoffer és Reginald Boulter) – A nő ezt írta egy levelében: „Útközben a vonaton enni kezdtem a csokoládéból, amit útravalóúl adott. Egy öreg kövér úr űlt velem szemben és meglehetősen megrőkönyödött arccal nézett rám….. Úgy látszik, nagyon sokat ettem.” (Remek! – Ez a szörnyű magány!) – „Ne felejtse el, hogy azt ígérte, hogy karácsonyra kűld nekem egy szép fiatalembert, hogy együtt ebédeljünk. Várom.” (Remek! – Micsoda magány! – S micsoda rongy az, amit magának választ, – amivel beéri, hogy gyönyörködtesse.) „Én vagyok itt a szállodában az egyetlen magános nő és minden egyes alkalommal sok lelkierőre van szükségem, hogy lemenjek az étterembe.” (Szegény, szegény!)

 

Ez az elbeszélésem a kis festőről (címe még nincs) – nem rossz, teli is van szép részletekkel, – mégsem boldogít. Hígnak érzem, – olyannak, mint egy jó művész ifjúkori munkáját….. nem érzem benne azt a koncentrált erőt, amely büszkévé, öntudatossá tett, mikor a Boldogtalanok volt mögöttem. – Limonádé-féle, – ezt érzem.

 

I/25. Lévy Katának kell ajánlanom ezt a munkát. Ő a legkedvesebb és legnemesebb lény, valóságos áldás egy-egy szava. – S meg kell jegyeznem azt is, hogy nem szabad többé mukkannom, ha bármit mond is, bárhogy bánt is, – néki szabad. Felejthetetlenűl kedves és melegszivű volt irántunk.

 

Oly sokat kellett hegedűlnöm… s földig hajlanom,
Már mint gyermek: nagyurak előtt…. hogy juttassanak nékünk kenyeret….
S ugyanakkor az apám holtteteme fölé, – de később is mennyiszer még…
Mert féltem…. s így meggörbűlt hát a hátam időnek előtte….
Majd ott, a sírban egyenesen fekszem én Uram…
[Mellette:] (Majd ott egyenesen Uram…)

 

I/25. Pokoli nyomorúság! – Halálosan keserűnek lenni, – elviselhetetlennek érezni s megátkozni az életet – s amellett tovább élni: ez minden, amit tehetek.

 

Hol van ma már egy pici kis örökkévalóság is? – Hogy a kis költők, vagy kis zeneszerzők művei valameddig is fennmaradjanak? A végtelenség sivár képe tárúlt fel előttem egy hangversenyen. S a lemorzsolódás látványa…. Szemem előtt láttam, amint a mű belevész a semmibe. – S ezt is rendbenlevőnek éreztem teljesen. S hogy a nagyok is: hogy még Bach és Mozart és Beethoven is még egy kicsit említessenek s aztán még ők is múljanak majd ki e világ emlékezetéből. Ez a sor! Valami s ami a legnyönyörűbb is: egy kicsit virágzik s elmúlik: ez a sor. – Az egész óriási „valami” pedig őrlődik és forog tovább, – és kopik és koptat…. és újra születik és újraéleszt….. iszonytató ez a látvány, nem emberi szemnek való, le kell hogy zárúljon előle, mint a nap elől…. s Istent kell keresnie magának, – mert az istenség mindenkor közelebb van hozzá, mint az, amit megteremtett! – Elvégeztem a dolgomat, hideg vagyok s megyek ha kell. – A természet hideg s nékem is olyanná kell lennem, mielőtt bevégzem. – Meg kell halnom – s mi ehhez képest, ha gazembernek mondanak, vagy felakasztanak? – halálra vagyok ítélve. – Nem is vagyok szomorú talán, csak hideg. – Még nevetek is. – S ami szegénység és nyomor elém kerűl, – nézem s reménytelenűl teszek valamit érte, – ez a dolgom. S csak ennyi részvét telik tőlem ma már. – S hogy panamáznak, csalnak…. nem arra fordítják az adó-pénzt, amire kell, – nos akkor csak csaljanak is tovább, – mert e világ olyan, hogy nem arra fordíttatik az adó-pénz, amire kell – s a világ így áll fenn mégis, forog tovább. Úgy látszik, így is kell fennállania. – S ha ujítók jönnek s zagyvaságokat beszélnek össze: nevetek rajtok s amellett tudom, hogy e zagyvaságból olykor nagy dolgok sűlnek ki. – Ílyen a próféták dolga. – S azt is tudom, hogy olykor a butaság tésztájában…. amelyre oly nagy szükség van, mert az e világ alapanyaga… nos hogy ebben az okosság néha mazsolának is tekintetik s olykor boldogul is így-úgy…. Mindezt tudom s egyre inkább megrendülés nélkül tekintem én, – mert úgy veszem mindezt, mint ami természetes, mert egyre inkább hasonló kezdek lenni a természethez én is…. s egészen is olyan leszek: majd már holtan. Ami pedig a gazdasági pusztulás hullámát illeti: élek amíg lehet s máról csak holnapra gondolok. – Így beszél a férfikor.

 

Együtt lenni emberekkel, akik tudják, hogy mért vagyok mindig szomorú, – jobban tudják, mint én, mert a hátam mögött megbeszélték – s a legnagyobb biztonsággal és elnézéssel beszélnek most már velem….

 

Kétféle nevelési metódus vált be voltakép. – Az egyik ebből indúlt ki: hogy a fiatalkorban kell mindazt megszereznem, amire később szükségem lesz. Igazán tanulni legtöbbször csak a fiatalság tud – s a későbbi korban abból élünk, amit ifjan szerzettünk magunknak. Az ifjúkori benyomások a legintenzivebbek….. az ifjúkori nevelés az életünk alapja, azon nyugszik az emberi munka….. amellett, az ifjúság voltakép csak előkészületi munkát végezvén: munkája gyümölcseit nem rögtön élvezi, tehát nehezebb benne a munka iránti kedvet megtartani…. Amellett az ifjúság életkedve s élvezetvágya a legintenzivebb, – kell tehát hogy ideje maradjon az élvezetek számára is…. s végűl: a testi nevelésről nem szabad elfeledkezni. Vagyis, amit úgy hívnak: gyönyörű ifjúság, – az életünk egyik legnehezebb korszaka. – S hogy helyesen éljünk fiatalkorunkban, annak egyetlen titka van: a jó időbeosztás. Ez a helyes nevelés egyetlen kulcsa. – A másik metódus ezt hangoztatta: az ifjúkori boldogság az élet boldogságának alapja, azon nyugszik az egész emberi élet. Kedve szerint éljen tehát, lehetőség szerint szabadon, korlátozásoktól mentesen…. a kényszer minél később nyomorítsa meg, – nyugodjék sokat, pihentesse zsenge erőit s alapozza meg magában erősen azt a képességét, hogy örűlni tud. – Hozzászoktatni, korán hozzányomorítani a társas élet szükséges korlátozásaihoz….. s abból a félelemből indúlni ki már eleve, hogy, ha nem így teszünk, később is zabolátlan marad s annál többet fog a korlátozásoktól szenvedni: – a tudós bábák bölcsessége ez, akik addig mossák a gyereket, míg semmi sem marad belőle. Az élet épp eléggé korlátoz s e korlátozás impetuózus és behatoló, – elég korán van a gyereknek része belőle úgyis, fölösleges, hogy oly kemény execiriumoknak vessük alá. S ami pedig a rossz hajlamú, zabolátlan természetű gyereket illeti, – abban a korlátozás úgyis inkább dacot hoz létre, mint engedelmességet…. de ha nem is! – a hajlamok nevelése ugyis örök problémája marad a nevelésnek. – S a társadalmi értelemben jóravaló s engedelmes gyereknek meg minek a korai szörnyű gyakorlat…. amely a kötelességteljesítés kényszerén, tehát az időbeosztáson alapúl. – Pihenjen inkább, hogy majd pihent és kiérett erővel kezdje meg igazi munkáját s harcát s ne kimerűlve kerűljön voltaképeni feladatai elébe. – Főként nyelveket kell a fiatalnak tanúlnia – (a többi nem oly sürgős,) – s ezt is lehetőleg játékosan….. mert ha ezt elmulasztják, ez bizonyos szempontokból pótolhatatlan csakugyan. – – – S minél idősebb vagyok, annál inkább vagyok e második vélemény hive. – A civilizációban élő ember élete csupa időbeosztás, csupa kényszer. A gyerek-lélek az örömtől s kedvteléstől korán eltéríttetik a kötelesség felé. – Fürdésnél nem a pancsolás örömének nyílik alkalom – hanem az a tisztaság követelményének lerótt kötelesség. – Enni kell, hogy hízzék. – Tornázni kell, hogy erősödjék. Nyelveket kell tanúlni, hogy művelt ember legyen. – Zongorázni kell, hogy zenéhez is értsen. – Az utcára kilép, vigyáznia kell, nehogy elgázolja a kocsi. Figyelnie kell, hogy hogy megy át az úttesten. (Az önfeledségre semmi boldogító alkalma többé nincsen.) – Szemérmesnek kell lennie, illedelmesnek. Saját piszkának nem örűlhet, – azt útálnia kell. Az ürülésnek s az azzal való játéknak nem örűlhet, mert az szégyen! – Korán kell kelni….. csupa kötelesség az élet s csupa időbeosztás. Mikor van hát módja kedvtelései szerint élnie, ha még gyerekkorában sincs? – De a kötelességtudás belenyúl érzelmei körébe is – s itt van aztán a legnagyobb a károsodás s ez boszúlja meg magát a legkegyetlenebbűl! Kárörvendőnek lenni nem szabad, irígynek lenni nem szabad, ha a mama beteg, szomorúnak kell lenni, – ha a papa meghal sírni kell….. s ha ő nevetni szeretne, akkor mit tegyen? A nevetést el kell némitania magában. S ő szegény meg is próbálkozik vele: hatalmába akarja venni az érzéseit is, – ezeket a souverain-eket! – s azokat is a kötelesség igájába akarja hajtani. (S ezek úgy viselkednek, mint a víz ha nyomják: a hydraulikus présben.) Kényszeríti magát, hogy szomorú legyen s ha nem megy: megveti magát ezért. Jóravaló szeretne lenni mindenáron. S megnyomorítja ezzel az erőszakossággal tulajdon lelkét. – A nyomorúság kétféle: egyrészt a zsarnoki hatalmú s merőben önkényes természetű érzések úgysem engedelmeskednek a kötelességtudásnak….. elinalnak inkább az akarat elől….. (előbb már a rossz elől is s aztán a rosszra irányuló szándékos figyelem elől még inkább…. a papa meghalt: már erre sem akar figyelni a lélek…. muszáj figyelni rá: erre még kevesebb az iramodás!…) – s a spontán kapcsolat esemény és reagáló érzés között egyre közvetettebb, mert közbe van iktatva valami: a becsület akarata…. Előállhat a farizeizmus, – vagy valamely más mesterkéltség. Mert minél inkább akarjuk, hogy érzéseink úgy reagáljanak, ahogy lelkiismeretünk akarná, annál kevésbbé teszik….. S a helyzet ez lesz: a papa meghal s én boszankodom, nagyon boszankodom, hogy eltört a drága szemüvegem….. s viszont egy hónap múlva látok egy kéményseprőt, akinek ferde bajúsza van: s elkezdek ezen sírni. Diszlokációk állanak elő. – Hálás vagyok egy jó szivarért s közömbös vagyok az iránt, aki álláshoz juttatott….. (Ez különben majdnem általánosan emberi.) – Egyszóval: egyre inkább olyan embereket nevelünk a kötelességek kényszerzubbonyában, akiknek nincs helyén a szivök. Egy kicsit több szabadság s az érzések (bármíly komplikáltak azok már eleve is,) – úgy rendeződnek bennünk, hogy sokkal inkább vagyunk emberségesek s méltók magunkhoz ennen lelkiismeretünk előtt is!

 

A papa zsidó ezredes volt….. s a lelkének semmi köze nem volt mesterséghez, – valamire szüksége volt hát, ami betöltse… A mama viszont frigid volt s szende még aggságában is….. s ha nem lett volna gyerekük, nyílván meg kellett volna gebedniök az ismeretlen után való nosztalgiától. De lett egy kis fiúk is – s ennek adták aztán oda magukat, egész életükkel! A gyereknek boldog rabszolgája lett mind a két ember. S a fiúnak felejthetetlen gyerekkora volt. Boldog kényuraság volt a gyerekkora. (S igen kitűnő ember is lett belőle. T. Imre.) S már most: hálásnak kéne lennie? – A kezét kellene tördelnie, siránkoznia, hogy a papa-mama tönkretették miatta saját életük? S most meghalnak mind a ketten, annélkül, hogy tudták volna, mi az igazi önzés igazi gyönyöre? – – Nevetséges volna, ha hálás akarna lenni, – kicsinyesség volna, ha nem bízná a teremtőre, hogy ő rendezze el a tartozások és követelések bonyolúlt számadását. Ő úgyis szereti a szülőit, – véletlenűl – s ennyi elég is. A gondviselés háladatossága pedig ott van, hogy nyugodt, kedves derűt árasztó ember lett belőle. – A hála is nem oda sugárzik vissza, ahova egyűgyű képzeletünk kényszerítené, hanem a végtelenbe sugárzik az, mint a csillag….. s valahol, Isten tudja hol okozhat örömet. Egy alak szépségében régi jótettek iránti kegyelet ragyoghat, – mikor a jótevő már rég halott…. s aki íme, mint a fenti példa is mutatja, voltakép nem is nevezhető jótevőnek… (Isten tudja, mikor volna annak nevezhető!) – s aki voltakép csakis maga iránt volt kegyes, mikor jó volt, – különben meg kellett volna őrűlnie élete tárgytalanságától… s akinek maga iránt való kegyessége éppen csak hogy koincidens avval a ténnyel, hogy valaki máson is segített vele….. s ez már azon a véletlenen is múlt valamelyest, hogy nyílván az írásművészet, vagy a kertészet, vagy a gyűjtési szenvedély rabja nem lett már sokkal előbb! – vagy nem az érzékiségbe dobta bele magát teljesen.

 

Jóságom! – Vagy azt akarom, hogy lássa, hogy nálam nélkűl nem boldogúl, vagy meg akarom mutatni, míly hatalmas vagyok én, hogy segíteni tudok, vagy szégyellem, hogy tőlem is ugyanúgy menjen el, ahogy mások kűldik el maguktól: reménytelenűl, – egyszóval a személyes érdek dominál – s ezért legyen valaki hálás?

 

Összes mozdulataim és iniciativáim: irreálisak. Az emberek csodálkozva néznek rám, ha egy cseléddel kezet fogok….

 

Peterdi: az olyan embert, aki semmit sem hangsúlyoz, semmi mellett sem áll meg, – meghatottsága, haragja egyformán gyorsan ürűl ki belőle: az ílyet nem lehet kitartani.

 

A desperáció ott kezdődik, ahol az összefoglalás lehetetlenné válik…. S minthogy a férfikor a konkrét valóság megismerésében telik el: egyre inkább lehetetlenné válik úgy az abstrakció, mint az összefoglalás. – Iránya rendesen ez: megint Istenem felé kell fordúlnom, – részben mert Isten az én lelkem teremtménye, – magam festette kép s a magam alkotásával való viszonyomból mégiscsak remélhetek valami jót is, – egy kis meleget, vagy szeretetet…. (Pygmalion) – De ezenfelűl: a világ komplikáltságával nem boldogulok, de ha van valaki, aki ezt így akarja, – az akaratban mindig van számomra valami, ami magamra emlékeztet, mert az akarat erkölcsi erő – s én evvel magával is már beérem, mert valami kis melegség száll a szivembe tőle, – abba a szivembe, amelyet a céltalan és tervtelen sokféleség olyannyira kihűtött.

 

Erzsi: minden szívélyességet, minden figyelmességet…. – csak éppen a kötelességeket sohasem teljesíteni! („Bekötni valakinek a lábát, mert gennyesedik, – én azt sose tettem és nem is szívesen teszem”… – De elhalmozni egy ünnep minden szépségével, – karácsonykor, azt igen…)

 

Gondolkodni: oly vakmerő vállalat ez, mint a régi léghajósé. – Nincs megállás sehol – s nem tudni, hova vetődünk, – praktikus eredmény semmi. Abban az életkorban kezdődik a gondolkodás, mikor az ember annak belátására kezd jutni, hogy a végtelennek kell magát átadnia: ez a hozzákészülődés.

 

Hogy mennyire meg kell alázkodni a sors előtt! Le kell hajtani a fejet….. az elégtételnek semmi reménye soha…. Mért tiltakozol hát az ellen oly zabolátlanúl, hogy ember előtt megalázkodj? Mi a különbség? – Valamely ember nem a sorsod megszemélyesítője lehet?

 

A börtönöket kinyitják s a gonosztevők gyorsan, mint a higany oszlanak el a tömegben.

 

A nyugvópont nélküli hányattatásnak átadnod magad, – egyik viszontagságból egyenesen a másikba esned, azzal a tudattal, hogy ez a sorsod – s ami jó ebből adódik: annyi lehet csak az örömed – s valamely stabil boldogság pillanatának lehetőségéről már eleve lemondanod: – ez az egyetlen okosság.

 

A nem-létezés, amelyben nem lehet osztályrészem…..

 

Megvan bennünk hamisítva az élet hangsúlya, ez a legnagyobb bajunk. S ennélfogva túlméretezettek az igényeink. – Az örökélet igénye…. létünk fontosságának követelményei – mindezek ellentétben állanak az élet lényegéről tett tapasztalatainkkal….. az efemerséggel, azzal a könnyedséggel, ahogy valami származik és elmulik…. s hogy hogy kerűlt belénk ez a nehézkesség?

 

Mindent ledöntő hatalmi érzet! – míly hamis és nevetséges képződmény! – míly irrealitás! Hova és meddig terjed a hatalom?

 

A borjú nem arra van teremtve, hogy étel legyen, hanem magának van teremtve s étel is. Már ebből következik, hogy vágyaim és kielégüléseim nem fedhetik egymást. Ami nekem kell s fantáziám milliónyi követelésének megfelel, az nem is létezik. – Minden kielégülés magja a kielégítetlenség, – ez az örökmozgás, az örök rotáció ingerlő csírája bennem. Ha kielégűlnék, – megszűnnék. – Vágyaim tehát irreálisak, olyasmire irányúlnak, ami nem létezik, – s amit a világ ad nekem, hogy kielégűljek: irreális nekem….. ebben az örök irrealitásban forgok. – Kielégüléseim mind narkotikumok, valahogy elcsitítják vágyaimat…. (Végsőkig felfokozott vágy, mely csúcspontjáról visszahull, – már maga ez is irrealitásnak tűnik a kielégülés elképzeléséhez képest.) – Narkotikumra narkotikum, pótlékra pótlék következik, – ez az életem.

 

Csakugyan: aki sokmindenre gondol, annak kevés a mondanivalója. Egyik gondolat üti a másikat – ühmget.

 

S csakugyan: spanyoljárvány van, – az ember nem mondhatja, – majd ha elmúlik, kibuvok odúmból…. élnie kell tovább, – nincs ideje. S út kell […..]

 

[A kézirat 55-60. oldala, 3 lap hiányzik.]

 

[…..] senki más! – Akkor hogy nézne ki a zsidó-gyűlölet? – S még milyen jó, hogy nem vagyok néger.

 

Az asszony írhat naplót. – S megírhatja benne titkos gyülöletét, – ez még mit se tesz. De ha a férj kezébe kerűl, – ez már más eset. A faktumokat a bírónak mérlegelnie kell.

 

Többek közt meghalt. A napi események között beállt az is. Mint ahogy egy tojásnak az a sorsa, hogy leessék, vagy mi…. az idő elteltével, naponta egyes dolgok sorsa beérik, – így az ő halála is. S mit jelentett a hozzátartozóknak, micsoda kínt! Jajongtak, hogy míg a világ világ lesz, nem fogják látni többé…. élete s halála még embertársai számára is nagyobbra nőtt jelentőségében. Pedig hát…. vond egy kicsit össze képzeletben azt az idő-spáciumot, amelyet átélt – s kijön egy szegfűnek, vagy bogárnak az élete: egy jelentőségűvé válik vele…. Felmerűlt, elmerűlt….. ennyi volt az egész. Mert az időkülönbség csak nem teszi jelentékenyebbé ezt a tüneményt, mint a másikat? Hogy egy kicsit többet acsarog valami a napon, vagy kevesebbet? – (Halottvivő kocsi. – S látom képzeletemben, amint valamely öregúr a hátán fekszik benne, megszűnve s igénytelenűl.)

 

Aki ezt az életet bírálni akarná, mintha gyermek menne neki teljes erejével a törzsökös öreg fának s meg akarná rázni. – – Az életünk: Isten jelenléte nélkül való.

 

Jóság. – Ne vigyj minket a kísértetbe! – Ha tehát egész gyanútlan vagy s kiszolgáltatod magad a sógorodnak, mindenedet ovatosság nélkül rábízod, – módot adsz néki arra, hogy becsapjon, – már is nem vagy elég jó. – Ha kísértésbe viszed, hogy rossz lehessen irántad, – minden pénzed odaadod neki….. s aztán elgyengűlve mindent tőle vársz, már nem vagy elég jó. – (Mert az odaadott pénzzel furcsán van az átvevő: mihelyt bekebelezte, – sajátjának érzi s már fáj elővennie, – ez a tapasztalt ember intelme hozzátok!) – Ha pénzt gyűjtesz magadnak, akkor várnak tőled valamit, érsz nekik valamit, – de ha már mindened odaadtad, ki vagy facsarva, – akkor nem várnak tőled semmit, nem érsz nekik semmit….. kisértésbe hozod gyengeségüket, hogy megvessenek…. s szabad-e, hogy oly nagy lelkierőt tételezz fel embertársadban…. nem kíméletlenség-e, hogy oly sokat vársz egy közönséges, esendő embertől? – Inkább légy tehát egy kicsit ravasz, – adj is nekik, de őrizd meg függetlenségedet…. ne adj rá nekik módot, hogy becsapjanak… kényszerítsd is őket, hogy becsűljenek, akkor becsűlni fognak… s minden rendbe’ lesz! – – Ilyen furcsa bukfenceket is lehet ám a gondolkodással csinálni!… – s mindez, amit itt hallottatok, megáll! – Olyannyira megáll, hogy egyes igen jóravaló, de tapasztalt emberek így is élnek: jóindulatúak, de vigyáznak erejükre, nehogy módot adjanak a szunnyadó silányságnak, hogy fölébredjen embertársaikban. – S mit csinálsz akkor, ha a sógorod meghal s gyerekeinél feledésbe megy, hogy mindenedet rájuk bíztad? Mert az ember feledékeny ám, ezt a körülményt se hagyd ki a számításodból!

 

Ovakodjál attól, hogy végérvényessé váljék benned az életismeret!

 

Illata van a télnek.

 

Kosztolányi: Kétségbeesve jött hozzám néhány év előtt, – hogy „a Nyugatnál egy hulla bűzlik,” – mondotta. Ő is hibás benne, hogy ez lehetséges, belátja…. de ez tűrhetetlen! – Őt Osvát annyira befolyásolta, rábeszélte, addig-addig magyarázott neki, míg ennen jóakarata, szándéka, buzgalma megiratta vele a cikket, – megírta lelke minden lázadása ellen, hogy Gellért Oszkár kitűnő költő, – holott Gellért Oszkár, sajnos, egy merőben tehetségtelen ember. – Füle nincs, szive nincs, – szörnyű, amiket ír! S buta ember is…. nincs egyetlen gondolata! Az ember 20 éve ismeri, soha egyetlen értelmes szót nem hallott tőle. Érzéketlen ember, se íze, se szaga, se színe… Savtalan, borstalan, sótalan…. Ezt panaszolta néhány év előtt s azóta állandóan ezzel jön hozzám. Ha valamit jellemezni akar, ami művészietlen, akkor G. Oszkár alakját veszi segítségűl. – Érthetetlennek találja, hogy Osvát, ez a kitűnő ember, ílyen botfülű lehetett? – Vagy mi ez? – Ifjúkori elfogúltságaihoz élete végéig ragaszkodott? – Igaz, hogy az ő túlbölcsesége sokat tévedett…. Lányi Sarolta, György Mátyás – s Térey Sándor – ezek szintén az ő felfedezettjei! – S hogy – igen: így lesz valaki nagy férfiúvá…. így lett a nevetségesen kistehetségű Tompa Mihály is azzá. Kimondották a három nevet: Arany, Petőfi, Tompa – s a dolog ennyiben maradt. – Így Kosztolányi. – S így én. – Tóth Árpád azzal adta vissza a megbízást, hogy róla írjon, – hogy vagy ő költő, – vagy Gellért. – Nagy Zoltán, ha valami szörnyű ostobát akar jellemezni, akkor Gellért verseire utal. – Horváth Henrik neveti…. Karinthy szólna is, nem is, – gyáván hallgat, mosolyog – Babitsban 20 éve háborog a lélek s szólni nem mer. Egy éjszaka, – tizenöt éve lehet, panaszkodni kezdett: hogy egy ílyen tehetségtelen ember…. Szép Ernő mindig megvetéssel nevette – most már hallgat. Ady nem is hallgatott, – úgy megvetette, ahogy a hamisítókat szokás…. A buta Pásztor Árpád, a buta Hatvany Lajos…. nem mintha számottevő volna véleményük, – csak jellemző, mert kifogásuk ugyanaz: nincs füle, – versei komisz, kopogó csinálmányok. – S most már szerkesztő is, most már hallgatni kell, – ezenfelűl sokan bele is ugrottak: letették a garast…. Osvát addig nógatta őket….. (hisz magam is majdnem beleestem ebbe, – majdnem írtam róla, – kicsi híjja. Így estem bele abba is, hogy Lányi Saroltát magasztaljam, idegeim tiltakozása ellenére.) – Az ember szégyenkezett a nagy szellem O. E. előtt, – hogy nem érti azt, olyannyira kellene értenie – s elkezdett bólogatni, – sőt egy bizonyos lelkesedésbe kergette bele magát. Így szövődik a hazugság komplikált szövete….. s válik egyre szinesebbé. – Letették mellette a garast, függnek is tőle, barátaivá is lettek….

 

(Kosztolányi Ádámnak lediktáltam ma egy verseny-feladatot, – a Pesti Napló számára. – Intelligenz-Prűfung, – vagy húsz kérdés.)

 

Mit gondolsz, mi csoda erőfeszítése az emberiségnek: nap-nap után rendben és nivón tartani ezt a világot? – Kisöpörni mindent, – elhordani az éjszaka szennyét s ami tönkrement, kijavítani! – Nem fogja sokáig bírni, bele kell roppannia! – – Mi gondja a tevének a nivóra, vagy a hyénának?

 

Impotens, megtört pofa!

 

Jelszó: Semmit sem helyeselhetek!

 

III/20. A Nevetőket olvasgattam ma. Mi mindent tudtam már akkor magamról. (1917.) – Hogy bennem van a rossz magva…. hogy egy másik emberfaj ellen kűzdök, mert magamat nagyon is alsórendűnek, gyilkos fajtának érzem, – hogy fagyott lélek vagyok, – s a hangomra van szükségem, hogy áradni kezdjen belőlem az érzés!…. S ugyanarról is írtam, amiről ma, – illetve, arra lettem éppen figyelmessé, hogy a Datolyás lányban ugyanoly motivumok vannak, mint a Nevetőkben. Most is azt írom, hogy rájöttem, hogy ő nekem a legdrágább s az átkot örömmel kell viselnem…. (Itt is alsórendű fajta, – parasztgyerek küzd a magasabbrendűvel, – itt is barátkozik a riválisával…. – A Nevetőkben ő maga viszi fel a riválist, épp úgy, mint a Boldogtalanokban…. s már akkor, a szemek nyugalma, a tavak nyugalmára emlékeztetett.)

 

III/20. Gyilkolni mi könnyű! – Megremegtem. Nem akarok gyilkolni, – de ezt a botot oly könnyű a mások fejéhez verni – s oly csábító e gondolat – s akkor már gyilkoltam is. – Nem szabad ezzel a bottal járnom! – Valakinek a torkát megnyomni mi könnyű – s már vége van. – Különben is baj van ezzel a nagy testi erővel, hogy mindig erre hivatkozom magamban…. győzni akarok testi erővel? – Mi ez a furcsa brutalitás bennem? Nem szégyelném, ha győznék testi erővel s valakit véresen vinnének el előlem? De igen. – Jó lesz vigyázni magamra. – Ketrecbe velem, – mert örök veszélyben vagyok. – Már látom magamat a bajban mint bűntettest…. – Két nagy hiba van itt: 1) hogy amit gondolok és képzelek, annak hatását a külvilágra nem tudom megkülönböztetni attól a hatástól, amely beáll, – ha megteszem azt, amit gondolok és képzelek. (Meg vagyok ma ijedve magamtól.) Vagyis: hogy az nem mindegy, kimondom-e, amit gondolok, – de sőt, – a tettek világa egész külön világ. (Ezért élek úgy, hogy az életem: „nyitott könyv,” – mindent kimondok…. s hogy mért kívánkozik minden ki belőlem, – ennek megint más okai lehetnek.) 2) – Nem veszem eléggé észbe, nem elég ehhez való fantáziám van, hogy belássam, – hogy a tényeknek misztikus tulajdonságuk éppen az, hogy nem lehet őket meg nem történtekké tenni…. s hogy hiába simogatok már egy fejet, amelyet bevertem. Egyszóval túlságosan hozzá vagyok szokva a gondolatok és képzeletek világához, amelyben min[dent] el lehet utólag simítani, retusálni…. s minduntalan meg vagyok lepve tőle, hogy a külvilág nem ilyen – s nem vagyok elég ovatos. Ami egyszer megtörtént, az jóvátehetetlen – ezt kéne mélyen magamba iktatnom…. hogy végre ovatosabb legyek. S ne remegő, félénk, csak ovatos! Mert ez volt eddig a bajom, hogy mihelyt ovatosnak kellett lennem, a másik végletbe csaptam – s alázatos voltam és megtört. S ennek reakciójaként is jelentkezik a féktelenség! – Nincs lélekjelenlétem semmi! Milyen nehéz élni! (Veszekedések mindenfelé. Autobuszon, házmesterrel.)

 

„Lassan!” – áll kinn a tábla az utca közepén. – Bizony lassan! – mondom én.

 

– „Mért haragszol rám?” – kérdi. – Minden szót külön kell megcáfolnom. – Nem „mért”, – nem „haragszom” és nem „rád”.

 

Morzsalék nélkül nincs élet. – Idegezd be, hogy az időveszteség, törés, elkallódás olyasvalami, amely hozzátartozik a dologhoz. Nem menthetsz meg mindent, – no, lehetetlen s ezzel az időbeosztással élned komikus. Meg kell eresztened gyeplőidet.

 

Nincs különös kívűlről jövő nyomorúság egyelőre…. S már látom a nagy bajt, amelyet csinálok magamnak. S nem szégyen az? – „Nem volt semmi baja, – kellett ez neki? – Ez a szörnyűség? – El volt látva… S most még ez is…. Ez az a jó feleség, aki mindent megtett érte, – most még ezt is el kell viselnie….”

 

Csattog a trilla, – mint a csalogányé. (Bach: Máté.)

 

„Ha válni készt az óra, – te tőlem el ne válj!” (Bach: Máté. – E-nek halálom előtt.) – – „Nyugton álmodj, álmodóm”!

 

Túlvilág…. a lélek örökkévalósága és függetlensége a hústól:…. A lelkem örömei közé tartozik az is, hogy szeretek feketekávét inni… vagy hogy egy rossz szagtól undorodom…. A lelkemnek a túlvilágon is lesz orra? Talán még zsebe is? – Talán még jó, vagy rossz „ember” is lesz? Talán még miniszteri tanácsos is lesz? – Ó ez a humbug! – S az egész óriási legenda egy halott körűl – s a megváltás körűl, amely nincs… (Bach: Máté.)

 

Az igazat, – mármint, amit igaznak gondolsz, soha, de soha ki nem ejtheted a szádon. Az valami külön dolog…. csakis sajátmagad számára való dolog… (vagy még a magad számára se való!) – Ha király volnál, kimondhatnád azt, hogy Berzeviczy ökör? Joggal haragudnának reád, hogy míly dúrva és kíméletlen vagy! Vagy azt, hogy Babits mostani munkásságát rosszallod…. Vagy Móricz viselkedését útálod? – Ha király volnál is, hallgatnod kellene s ha kényúr volnál is…. semmit se tudnál változtatni. – A miniszterelnök, a kormányzó se tudnak változtatni…. hallgatnak, pedig, – bármiféle emberek is, valami bírálatuk csak nekik is van a meglevőről…. Különben: nem is volnék vezető helyre való! – valaki, aki hallgatni nem tud, összetéveszti gondolatait a szavakkal – s a kirobbanás veszélye folyton fenyegeti!….

 

Erzsi valaminek a megboszulásáról beszél, (Conrad jut az eszébe,) – elégtételt akar venni – s ez egy alkalommal egész szivemmel legyintek, – minek? – Úgy történt ez a legyintés, – hogy láttam magamat valamilyennek, bölcs embernek – képzeletem volt magamról, hogy mílyen vagyok, – vagyis sajátmagamról egy kűlalaki kép jelent meg szemeim előtt. – Úgy látszik, az embernek éreznie kell saját formáját előbb, hogy valamílyen lehessen…. a magamról való képzelet megelőzi azt, hogy mílyen vagyok! – (S ha még nincs ílyen képzeletem, – akkor az apámról való jelenik meg előttem – s minthogy én nélkülöztem ezt, tehát semmilyen se voltam, vagyis bizonytalan, egyszer ílyen, egyszer olyan.)

 

„Úgy látszik.” – Naplójegyzetek. (Cím.)

 

Az életét azzal tölti, – hogy egy fadoboz sajátosságát kitanúlja, – hogy kell rátennie kezét s hogy kell végighúznia rajta, mely szög alatt egy másik fadarabot, hogy a legszebb s legtökéletesebb hangot adja… – S ha ezt a tökéletességig sikerűlt kitanúlnia s folyton ébren tartania magában, (akár a cirkuszi akrobatáknak fogásaikat,) akkor az emberek leborulnak előtte s ünneplik…. hogy míly csodás, tökéletes hangokat csal ki egy fadobozból…. Furcsa ostobaság ez az élet.

 

Szellemnevek: Bibircsók, Szemölcs, Dudorka.

 

Előbb adták neki az életet, aztán így szóltak hozzá: ne félj semmit, húnyd le a szemed, meghalni nem nehéz, légy bátor, – ugorj csak, ugorj!

 

Csakugyan: ha Shakespeare a barátai véleményét sürgette volna, mikor a Hamletet megírta…. akadt volna akár egy is, aki megérti? – Elképzelt hallgatóra szüksége van a művésznek, – csak aztán, ha gyávává teszi ez a hallgató? ha hozzá méri követelményeihez, szellemi kapacitásához – s annak gyávaságához, hogy mit merjen leírni, mit nem? – Roppantúl gyáván dolgozom, – csak amit szabad, lehet, amit megértenek, – csak olyat merek leírni. (Verseimmel ez nem volt és nincs is így.) Olyan hallgatót kell nyílván elképzelni, amilyen sajátmagam vagyok magamnak…. – Vagy a forma félemlít meg? Későn kezdtem a regénnyel foglalkozni s félénk vagyok, nem bízom magamban?

 

IV/10. Egészen furcsa érzések. – Olykor már imádkozom is…. félek magamtól, – félnivalóm van. Az az érzésem, hogy a kényszerek tartották eddig rendben lelkem háztartását…. s ha ezeket oldani kezdjük, – a határtalanba lépek, – olyan indulatosságok birodalmába, amelyben nem tudok majd megállani. – Nem tudom, hogy az indulataim hová vezetnek, mi a határuk…. mihelyt indulatba jövök, elvesztem a tájékozódó-képességemet, hogy minek mi lehet a következménye. S az indulatosság egyre jobban elborít! – „Még gyilkos leszek, attól félek… Nem, az sosem leszek, arról nem beszélek!” Vagyis meg kell esküdnöm Erzsinek: 1) hogy soha megütni senkit nem fogok, 2) hogy indulatos szóra, (amely számomra a legveszélyesebb,) nem felelek többé… 3) hogy indulatos csete-patéba nem avatkozom. Vagyis minden botrányt kerülök és enyheséggel kikerülök. – Olykor már babonás félelmek fognak el: látom magam a börtönben űlni…. – Iszonyú percek ezek. Beteg vagyok. – Különben pedig: a kalapács és a nehéz bot a legönveszélyesebb szerszám számomra….. az ütés most könnyen áll nálam… (megtörténhetik, hogy ütök s iszonyodva fogom látni, hogy az illető vértől borítva, holtan esik össze… – iszonyú képzelet!) – a könnyű botokat kell előkeresnem! – – S végül: az utcán vigyázol magadra, – ott is pillanatokon múlik minden….. egy rossz pillanat és elgázolnak…. ugyanúgy kell az indulatod pillanataira is vigyáznod!

 

No én ugyancsak megjártam! Megbuktam csunyán. Kicizelláltam, kicirkalmaztam ezt a munkát…. s csakugyan elerőtlenítettem. Skandálva írtam…. Ovakodtam attól, hogy egy szó kétszer fordúlhasson elő – s megfojtottam a frisseségét. – Kifejezési finomságokért! – Kidolgozott, agyondolgozott apollói mű lett….. Mindent ki akartam simítani, – s körülírtam inkább valamit, hogysem ismételnem kelljen, – egyszóval jó alaposan „kidolgoztam.” – Móricz egy novelláját olvasom, – remek. Dúrva, nyers, erőteljes. „Evvel meghajtotta fejét.” – – S később, – két mondat után: „a juhász lehajtotta a fejét”… „A bíró utánanézett s tűnődött: Barbárok.” Így írtam volna legalább is: – …s eltünődött, – Barbárok – mondotta csendesen. Pfúj! Ez a sok jelző ez a sok jólhangzás, hangzatosság! Rossz utcába kerültem s tönkretettem valami szépet, – megettem a lendületét. – Le vagyok sujtva. Minek élek mégis, – még mindig? Semmi sem gyilkol már meg?

 

Kívűlről nem lehet ezt a világot megteremteni. Csak aki már hal is volt, csak az csinálhatott halakat.

 

A jóakarat maga csak rossz műveket hozhat létre, – csak a démon alkothat jót.

 

Móricz: Barbárok. – Pongyolábban s istenibben írni már nem is lehet. – Oda van vetve az egész…. s úgy, ahogy a mesélők mesélni szoktak. Ötven „volt” egymás után. – Két mondat, három végződik egymás után azzal a szóval, hogy „a pusztán”. – Meghökkentem, – észrevettem, hogy míly nagy baj az, ha az ember kidolgoz valamit. – Mihelyt egy árnyalattal többet vesz fel valaki, mint amennyit a mesélő-lélekzete kíván, – baj van. S ebben is micsoda hibákat követtem most el!

 

Nékem semmi hasznom sem volt a gondolkodásból. – Semmit se vigasztalnak, vagy enyhítenek az eredményei…. bölcsebb egy jottányival se lettem általuk.

 

A ceremónia tesz erkölcsössé. – Mert arra van szükséged, hogy mag[ad]ból csinálj, formálj valamit előbb…. s hogy lásd sajátmagadat, mint lelked előképét… A saját hangod visszahat rád és formál téged.

 

Rosszúl tettem, hogy otthagytam a tanárságot – s rosszúl, hogy otthagytam a Nyugatot…. Megtörtént. – Férfiatlanság az elismerést várni és várni s ha nem adatik semmikép, duzzogva visszavonúlni, – ez vénkisasszonyos. A sorstól, Istentől várni elégtételt szintén nyomorú és ostoba dolog. Összeszorítani a fogakat és hallgatni, – az idő változik, – ehhez az elvhez kellett volna tartanom magam. (A barátok meleg szivétől sokat várni, vagy a hála mozdulatára lesni, szintén nyomorú és ostoba dolog.) Kassák nem lépett ki, pedig hazugnak nevezték a Nyugatban…. Kosztolányi se tette meg, – pedig az Ady-űgyben igen rosszúl bántak vele – s az idő változott. – – Az emigránsok helyzete mindenkor undorító volt, – a reménytelen sértődöttség, keserű vágy megtestesítőjének lenni megalázó valami. – – A mormotának nincs oly mozdulata, hogy ne nézne körűl, nem fenyegeti-e ellenség?… eszébe sincs dacosnak lennie….. s én bizony ezt az ovatosságot gyakran elmulasztottam. Elfelejtettem, hogy az élet veszélyes, hogy megeszik az embert, mihelyt csak lehet…. s hogy senkire sincs szükség. – Nem vettem észbe, hogy az ügyem nem fontos másoknak, tehát a szégyenem sem az…. s hogy végzetes lépéseket tenni nem szabad. – („Ne lökd el, csak hárítsd el!”) – Mit tehetek? – Most már tűrni és hallgatni kell, – viselni kell a nem ovatos élet következményeit. Én a visszavonúlt és közönyös ember vagyok, – ezt kell kitermelnem akaratom ellen is. – Közönyt kell teremtenem magamban, – sajátmagammal szemben s az emberekkel szemben. – Nem lobogni, – elég ebből. S azt várni, igényleni, hogy szeressenek, hátmég, hogy dédelgessenek. – T. A. se vált meg a Nyugattól egészen, vagy O. E. sem, – bolondok lettek volna az őket megillető helyeket otthagyni. Gellértet biztosan darúval sem lehet onnan kiemelni. – – Elfelejtettem, hogy egy rossz mozdulat s vége mindennek…. Egyszóval a cselekedetek hatását nem tudom mérlegelni.

 

Ma, április 20dikán már úgy tettem, hogy elpusztúljak. Meg fogsz hűlni, – figyelmeztetett egy hang. – Nem baj, – feleltem én neki s tovább ott álltam forró fürdő után félmeztelenűl a balkonon s dideregtem. – S hogy aztán sírni fogok az elválás pillanatában, tudom – s hogy bánni fogom, hogy úgy keseregtem… mert maga az élet is kincs….. Mindezt tudom, unom, undorodom tőle.

 

Hibát jóvá tenni akarni, – az is butaság. A hiba még nagyobbá válik általa….. s alkalmat ad, hogy nagyon belédszúrjanak. Elkövetted a hibát, bocsánatokat kértél kétszer is, szándékosan megaláztad magad, mint egy nazarénus… s aztán megsértődtél hogy fennhéjázón fogadták baráti jobbodat. – Micsoda formája van ennek? – Nincs ítélőképességed! – Ha már alázatos és puha voltál, akkor benne kellett volna formailag legalább maradnod, – semmit sem szólnod s a fennhéjázás után tartózkodónak lenned. – Ez a harc módja. – S nem becsülést, baráti belátást várnod a másiktól. – – A szélsőséges kifejezésmód sem jó forma, – csakugyan nem az! – részint csakugyan megfoszt attól, hogy elhigyjék, amit mondasz, – másrészt az emberek csakugyan nem biztosak benne, mikor kerűl szélsőséges indulataid nyelvén rájuk a sor. – De mindebből elég. – Unom halálosan. – Ha megúszom ezeket a keserveket, amit nem kívánok, – akkor hideg akarok lenni s még a feleségemhez is. – El kell zárkóznom egészen, – kétféle ember ugyanis nem lehetek.

 

Oly kevés az öröm…. Ha tehát dicsekednie a gyerekeivel jólesik neki, – bizony el kell nézned neki.

 

F. M. öngyilkos lett…. oly nagy vereség az, azt képzeled? – A Milly öngyilkos lett, – oly nagy vereség volt?

 

A passzivitás is lehet butaság, de soha sem lehet akkora, mint az aktivitás. (Szörnyű emlékezés Vilmára…. a nyíltan kűldött levélre…. s arra a kitételre, hogy egy korty italra sem telik. – Rémséges. – Hollós most bizony ostobán viselkedett…. de hangtalanúl. – Alig támadható. – Ha ostobának érzi magát, hallgat…. s már meg is van védve… a bíráló alig tud közelférkőzni hozzá. Méltatlankodik, – mit tett ő? Ő hallgatott.) – „Lehet!” – fogja felelni nekem, ha majd szó kerűl rá, hogy mért neheztelek?

 

Ruhát hoztak haza Erzsinek, – s én kipróbáltam egy pillanatig ezt is. – Szép! – mondottam. S azt gondoltam: fáj a fejem s én is kényelmes leszek ez egyszer. De nem volt ehhez szivem. – Neked nem tetszik! – kiáltott fel Erzsi kétségbeesetten. – – De igen, – felelhettem volna minden meggyőző erő nélkül. – S kétségbe lett volna esve. – – Mért csináltattam? – jajongott volna…. – Mennyi pénzembe kerűlt…. – Neked igazán nem tetszik. – De igen, nagyon, – felelhettem volna minden nyomaték nélkűl. – Szerencsétlen lett volna. – De azt gondoltam: ez egy kis ünnep az életben, hogy egy kis köpenyt kapott, csináljunk ünnepet, hogy boldog legyen. S bár fájt a fejem, hozzáláttam…. minthogy a köpeny szép volt, hazudnom nem kellett, csak hevesen hangsúlyoznom. – Megvizsgáltam kis hibáit, körűltáncoltam, – felvétettem hozzá különböző ruháit…. s addig dolgoztam, míg hitt elragadtatásomnak s boldog volt. – Én se vagyok szakember, szabó, – de azzá válok, mert ezt követeli az emberség…. És orvossá válok, és lelkiatyává, (sajnos de hányszor) és állásszerzővé, és ha valakinek a varrógépe elromlik, akkor mechanikussá. – Hollós tudja, hogy beteg vagyok, – válságaimat ismerte, – vitázott velem új dolgozási metódusomról…. s mikor végre tanácsát kértem, – akkor így szólt: „Szép, nagyon szép, – csinyád, csak csinyád! – S nem jelentkezett többé tizenkét napig. Persze nem hittem a dícséretének…. s valóságos fantommá nőtt meg a kicsinylése….. – No de ő nem szakember! – mondotta Kosztolányinak. – Legalább annyira iró, mint én orvos…. – – S ez az amivel tartozik nekem valaki, ha megtisztelem őt s a tanácsát kérem? – S hogy én nagyon értek hozzá – ő tehát röstelli az esetleges mondanivalóját…. nem róla volt szó…. rólam, mindenre köteles, méghogy nevetséges kijelentést is kockáztasson. – S ha nem tetszik a munka neki, még ezt is értésemre adja, úgy hogy lehetőleg ne szegje egészen a kedvem. – Hiba van, – de fel a fejjel! – így kell hatnia az értelmes, de jóravaló embernek. – Vagyis hallgatónak lenni se könnyű…. mert nem egyszerű publikum volt ő, – hanem az, amelyre nékem szükségem volt! – Vagyis emberséges, mélyen emberséges magatartásra lett volna szükség….. s ahhoz ember kell. – Ez az, ami kitelt tőle?

 

IV/25. Még egy-két szót magamnak – s ha mégse lehet kitartani, megyünk. Unom. – – Próbáld meg azt is: amit eddig érdemednek tekintettél, a tehetségedet, – vedd azt is jutalomnak…. S ha nincs tehetséged: amit véletlennek tekintettél, hogy egészséges vagy, nem éhezel, vedd azt is jutalomnak. S ne azt mond, hogy tehetséges vagyok, szorgalmas, becsületes s nincs érte jutalmam…. hanem, hogy a szorgalmam és becsületem is jutalmam.

 

Egy nyegle úr.

 

Öregember a dívánon fekszik…. s úgy hunyorgat rám, mint a cicák.

 

New York alvilága. – Minél elviselhetetlenebbé válik a munka-kényszer – s minél borzalmasabbá a tempo, annál szükségszerűbb, hogy egyesek egyre többen kivonják magukat alóla. Nem mindenki képes elállatiasodni, nem mindenki tűri, hogy belebutúljon a munkába, – fellázad. Megkerüli a rendet, becsapja, megpróbálja munka nélkül és jőjjön, aminek jönnie kell.

 

 

1931., május 1-én.

Peterdi. A mély belátásnak és felületes elintézésnek egy olyan keveréke!…

 

Megmondta elemi iskolás tanítóm: tudákos és okoskodó. – Megmondta nékem ama bizonyos cvikkeres ember Abbáziában: „látja, ezért kiállhatatlan maga… ezért van, hogy ki nem állhatják”… – A legokosabb vagyok, a legigazságszeretőbb, a legszakértőbb mindenben, a legjószivűbb, – maga a derék ember, pfúj! – S mindez nyilván mutatásra megy ki… – S amellett nem kötekedő, nem is olyan természet vagyok, amely borsot tör…. valami bizalmaskodó rajtaütés volt a főtulajdonságom fiatalkoromban (Komlós Aladár Ilonkával,) – az ílyen embert folyton vissza kellett lökni kicsit…. S még savanyú is! – – Csodálkozol-e ezután, ha a verseskönyvedet, épp a tiédet nem adták ki, – ha kihagytak mindenből, – nem szerettek. – Ma elképzeltem O. E. helyzetét velem szemben…. egy fiatalember közeledik feléje, aki ílyen…. s csupa ocsmány hibát csinál, – túlhangos, s olykor a perfidia határán kotorász…. viselkedni nem tud…. Igaz, hogy hű természet, okos, ragaszkodó, lelkességre, exaltációkra hajlamos… no de egyéb tulajdonságaiban ellenszenves, tűrhetetlen. S mindenki elfordúlt tőlem s nem szólt senkisem. – Mért nem szeretett már az iskolában se senki? mert nem voltál finom és jóakaratú és hallgatni nem tudtál! Fontoskodás, igen fontoskodás, – ez volt az alapvető tulajdonságod. – – S vedd most ehhez ezt a tökéletes viselkedésű becstelen frátert, – ezt az Illyés Gyulát! – Ez nem nyilatkozott semmiről soha, s még annak árán sem, ha becstelennek kellett lennie! Vedd azt, hogy hallgatott s nem volt se tolakodó, se bizalmaskodó, – hűvös volt és visszavonuló – s oly ovatos, mint a kigyó…. természetes, hogy a vén bölcselkedő úgy kezdett rátekinteni, mint a csodára!

 

Saláta-termő hely.

 

Sárga volt az a porcellán, oly mélyen sárga, mint némelyik selyem.

 

Megint nyugtalan, szerencsétlen, hangos, tapintatlan ágálások! Hogy nem tudod befogni a szád! Kiszabadúlsz, mint az állat az emberek közé és ontod magadból a szennyet. – Undorító! (Fruchter, Basch, Salten, Kozma, Holló) – Nagy igazmondások, hogy rossz a fekete, hogy Basch nem szereti Móriczot…. (idegenek előtt!) – Csodálkozva kérdeznek meg, hogy ugy-e, nem szoktál emberek közé járni? – Szerencsétlen flótás! – Mindig azzal indúlsz el most már, hogy hallgatni fogsz…. meg is teszed eleinte, aztán valami elragad. Bizalmaskodni kezdel…. Hát akkora az a nyomorúlt hiúságod, hogy okvetlenűl meg kell mutatnod, mi vagy, ki vagy, mílyen igazságszertő vagy?…. (s ama bizonyos metódus, amely oly visszataszitó, hogy erőteljeseket mondasz, hogy dícséretednek hitele legyen!) – Nem veszed észbe, hogy ha hallgatsz, – (s ha már annyira hiú vagy!) – hogy a tekintélyed nagyobb akkor, jobban becsűlnek… s ha végre mondasz valamit, annak nagyobb a becsülete? – Gyerekkorod óta százezerszer gondoltad, leírtad, mondtad ezt – s mindig ugyanezt – s most 43 éves vagy… s mindmáig semmi eredménye. – El kell határoznod a következőt, programmatikusan: Hogy megszámolod, tíz helyre mégy el és hallgatni fogsz! – Tíz emberrel találkozol és ki nem nyitod a szádat, bárki legyen is az! S ha Dezső is az, akit most szeretsz! – S ha hozzád jön is, vagy te mégy bárhova. Egy szót sem, – csak ha már elkerűlhetetlen!

 

A hivatkozás helyeAfférom Móriczcal: Az élet követelményei mások. Elégtételről szó sincs….. s ha létezik elégtétel, valahol másutt adódik. – Nem lett volna szabad megállni és leszögezni, tehát hangsúlyozni, nagy sértődési szünettel hangsúlyozni sem a magam ügyetlenségeit, – hogy bocsánatokat kértem, sem azt, hogy megaláztak. – S főként nem a magam pozicióját öngyilkos módon rontani – s visszavonúlni. Sikamlósnak kellett volna lenni s hidegnek, közönyösnek, – az élet változik….. El kellett volna mosni, – epizóddá törpíteni a kellemetlenséget, – új benyomásokkal elhalványítani nála – s nem fődologgá növelni. – – S a Nyugatnál is, hogy megbántottak nem kihangsúlyozni s megállani mellette, – elválni, – hanem továbbmenni hidegen. – Megtörtént. Most már nem marad más hátra, mint tűrni és hallgatni, – mélyen hallgatni s a visszavonúltat játszani tovább s a keserűségeket nyelni, viselni. S hidegnek lenni, szótalannak! – Ez az egyetlen, ami lehetséges. – S még egy, – ami nagyon nehéz: megtanúlni úgy hallgatni, hogy az ne legyen a rosszkedv, szomorúság jele. – S ha szólsz végre, – ne a jókedvvé kényszerített szomorúság szóljon belőled. – S ne légy az a fontoskodó úr, aki mindig valami okosat akar mondani. – De gyűlölöm magam!

 

Furcsa tisztánlátás szállott meg…. mindenkivel afférem volt. – A Szegi megharagudott, – Fischer Ödön gyűlöl, – mert bírálatot, vagy valami kihívót megérezhet bennem…. Egy áskálódó, elégedetlen, mindenkire haragvó, összeférhetetlen alak képe állt elém, – míly ellenszenves! Valaki, akinek mindig kifogásai vannak, acsarkodik, s intrikus hajlamú is, legalább is, azért, hogy valami igazát, (amit igaznak vél) kihozza, – aki nem tudott megnyugodni, hanem fúr és farag s mindig gyűlölködik…. ezzel szemben azokat a bizonyos hallgatagságot kifejező arcokat nézd meg: a Hooverét példáúl, – vagy azt a harmonikus nyugalmat, életismeretet és derűt sugárzó arcot: a Wlassichét; – ezekre gondolj ezentúl. Hisz így lehetetlen élni! Csodálom, hogy még nem ütötted be jobban az orrodat! Ne útáld magad ezentúl, de hallgatni próbálj! – Mentséged is van, tudom…. viselkedni tudni, ehhez vagy ösztön kell, vagy akarat. (A viselkedés világa külön világ!) S az ösztönöd nem volt jó, – azt hitted, úgy kell viselkedned, amilyen vagy…. s az igazságra kell törekedned…. S a koncentrált figyelem pedig másra kellett: töprengésedhez, betegségedhez, munkádhoz! S a viselkedésnek márcsak töredék figyelem jutott. No de gondold csak el, mennyi szenvedést okoztál magadnak már! Nem jobb-e vigyázni?! – Hűvösnek lenni, hallgatni, közönyösnek lenni s minden szavadra vigyázni, – ebből áll az egész! – Nem tudsz bölcsebb lenni?… hisz ismered a világot s igazságát, – mulass magadban és légy hüvös, próbáld meg még egyszer a magad örömére! – Osvát ösztönei se voltak jók, de kidolgozott viselkedésű ember volt legalább – s te tökéletesen pongyola voltál. Képes voltál felajánlkozni, hogy meglátogatod, aki hűvös volt irántad, (Móricz, Darányi) – vagyis oly előnyöket adt[ál] a vívásban, mintha kitártad volna melledet. (Blősse.) Vívás ez, ne feledd! S a leveleidben ugyanúgy…. Gyorsan elkészűlni velük, hogy töprenghess – ez volt a formád. Nem vetted észbe, hogy ravasznak kell lenni – s ha példáúl megbántottak, ravaszúl: nem elégtétel után sovárogni, hanem elfelejttetni a dolgot s úgy tenni, mintha észre se vetted volna, – egyszóval olykép cselekedni, hogy ne újabb jó helyzetet teremts ellenfeled számára…. S ezt most kell tanúlnod? 43 éves vagy!

 

Az ember, ha névtelen, inkább kerűlhet be valahová, mint ha neve van…. s ha valami alacsonyabb rangú képességet hazudik, vagy mutat, inkább, mintha a teljes tudás fegyverzetében lép fel… (Szegi) Nem ismered az életet?

 

Egy furcsa látomány…. Amit te igazságosságnak éreztél, – az nincs…. egész ferdén, valahogy másként vannak e világ dolgai…. Egyik ember tehetségtelennek születik, – a másik torokgyulladásból poliartritiszt kap…. a dolgok megmérhetetlenek, – másirányú síkban vannak, mint emberi lelked….. s hátha ebbe a másik síkba kerűlsz át, ha meghalsz…. s ez a halál…. s e másik síkban megtalálod az Istent! Ami oly iszonyún bonyolúlt, érthetetlen s igazságtalan….. az egyszerre nem az, mert nincs ennyiféle vetület, csak egyetlenféle vetület van…. s ez maga az Istenség!

 

Néha az diadalmaskodik e világon, ami benned szabályos és gépies…. s ilyenkor teremtődik a tisztaság, gépiesség, a rend civilizációja, kórházakkal és szabályos építményekkel…. s néha viszont az, ami szertelen és szabálytalan…. s ilyenkor kályhákat állítanak fel füstös, szertelen tüzekkel, zsíros edényekből csöpög a lé…. és senki sem érzi azt, hogy ez ne volna helyénvaló…. – a szertelenség, szeszély és szabályokba nem foglalhatóság uralkodik.

 

Dolgoztál, bőségesen vacsoráztál s aztán újsággal a kezedben a vegetativ örömöknek adva át magad, elnyújtózol…. s úgy veszed, hogy mi ez? – ez a minimális, ami kijár neked. Ez valami semmiség, amiben mindig lesz majd. (S egy öngyilkossági híradás érdekességének adod át magad…. szinte élvezed!) – Gondold csak el, hogy ez, még ez a csekélység sem adatott mindörökre! – nemhogy mindörökre, de még csak hosszú időre sem…. még csak néhányszor fogok így elnyújtózni, – jóllakni s elnyújtózni, tőled még ezt is elveszik…. nem a gondolataidat, mérgedet, emlékeidet… de még ezt is….. Egy párszor még és nem tovább! – Egynéhányszor csináltad, csak, igaz, s most már mégsem sokszor fogod csinálhatni, jól vigyázz! És becsűld, nagyon becsűld, légy zsugori, nagyon zsugori!… (Nem a mondani valóban van az érték látod! – Ha így beszéd közben elkezdel a szavakkal játszani s dallamformát találsz…. amit eddig alacsonyabbrendűnek találtál, de mért? – a szervezeted ritmikája s ritmikus kívánságai, ez az őseredetű mozgás és mozgásinger benned, ez alacsonyabbrendű volna, mint a tisztánlátás vágya?…. egyszóval e dallamokban, – légy zsugori, nagyon zsugori…. ilyesmiben rejlik a művészi érték! S a mondanivaló ennek csupán alárendelt szolgája, barátom, úgy bizony!)

 

Miből áll? – Még egy kicsit szeretni, – még egy kis sonkát enni, – még és még és még ugyanabból. – Még mindig nem volt elég Uram Teremtőm! – Ebből áll.

 

A vitorlások matrózai: állandó életveszélyben, – megerőltető munkában, rettentő rossz táplálkozásért s kis fizetésért dolgoznak. – A fegyelem rettentő. Szomjúságot, skorbutot, poklokat kell elviselni. S ami fizetésük összegyűl, azt az első parti bordélyban elherdálják…. mert hiszen a nőt is nélkülözik hónapokon át. – A dohányuk rossz…. s a szárazföldiek táplálkozásáról úgy fantáziálnak, mint a mennyországról. – Mért teszik mindezt? A tenger szeretetével magyarázni ezt az életformát, – túlságosan szentimentális elgondolás. – Szegényen, megrokkanva pusztúlnak el aztán valamely piszkos kikötőben, miután mondhatatlan piszokban s örökös nélkülözések közt élték át az életüket. – Nem tudom, mért teszik, – talán azért is, mert csavargó-fajta, ég lábuk alatt a talaj…. s inkább ezt a pokoli testi erőfeszítést vállalják, hogysem egy helyen kelljen megöregedniök…. – S még inkább azt hiszem, hogy nincs különösebb oka az ilyesminek sem: – odavetette őket a sors…. ott állnak tehát – s ha nincs is értel[me] erőfeszítésüknek, teszik, – mint mi mind…. voltakép az élet irrealitásának szimbólumaként […..]nak odaállíthatók!

 

Nem sikerűlt tehát. Egész nyílt voltam. Bizalmas közléseket tett[em] Illyésről, Dezsőről, Babitsról, – véleményeket nyílvánítottam majdnem Gellértről is – s amaz munkáiról, akivel beszéltem, (Komlós) – egyszóval olyan voltam, mint amilyen mindig is azelőtt. Menjünk hát tovább. S kezdjük megint előlről.

 

Érzés: hogy csak egynéhányszor, alig néhányszor heverésztem a dívánon jóllakva, – meg tudnám számolni az ujjamon, mennyiszer? – S hogy ebben még végtelen sokszor lesz részem…. Pedig hát nem: az idő lejárt. – Nem is értem. – Hát ennyi? – egy ugrás az egész csakugyan? S öt év annyi, hogy mire körűlnézel, elmúlt?

 

Nem létezik…. nincs emlékezése, tehát nem is létezett, – saját magára sem emlékszik, tehát önmagának is csak idegen lehet…. Százezer évekig nem létezett, – s nem létezett számára e világ…. s ez a nemlét fel sem fogható, el nem képzelhető. Egyszerre belépett ide s e világ létezett…. lefejezed őt egy pillanat alatt – s ezzel kifujod őt innen, nem is mint a pihét, de hogy? Nem jobb neki, hogy nincs többé, mert nem emlékszik sajátmagára… s e világ tovább is fennáll viharaival… Minthogy megszűnt azonban az a szuverén és egészen önálló valami, ami megállapíthatta, hogy e világ fennáll… de viszont: ami már nincs és sajátmagára sem emlékszik, az nem is állhat szemben valamivel, tehát a másik létezése, vagy nem létezése – egy olyannal ami már non existens: nem bizonyítható.

 

E világ kifürkészhetetlen bonyolúltságának világító példájaként volna odaállítható: – O. E., – aki nagy szellem volt s mindenki másnál jobban értett a gondolkodáshoz s íráshoz is…. s amellett, nem volt fogékonysága az írásművészethez! (Beethoven pedig süket volt.) – Nem volt füle! – Kiagyalta véleményeit… agyalás útján jutott el ahhoz, hogy becsűljön valamit – s ennélfogva a leghamisabbak éppen az ő véleményei voltak. – Egész érthetetlenűl hamisak voltak. – Gellértet felfedezte…. a zeneietlenséget, kopárságot és kopogást legfőbb líraként állította elénk…. Lengyel Gézát, az invenciótlan, fültelen, szintelen, savótlan novellaírót évekig dicsőitette…. Jászay Elemérre azt mondta nekem, hogy jobb, mint Babits…. Rozványi volt számára az egyetlen élő lángész, mikor Ady még élt, (nekem mondta,) Kuthy Sándort mikor Térey Sándor álarcában jelent meg, évekig ünnepelte… – Az Iván Ilitset kifigurázta előttem s lenézte Csehov: Egy öreg ember iratai című művét – s Kosáryné Álom címűjét viszont tizszer olvasta el, meg volt bűvölve tőle… Révész Bélát, ezt a kopár kopogót, szófacsarót nagyrabecsűlte, Bán Ferencet s Bálint Aladárt is… – S ha valamit összehasonlitott, akkor derűlt csak ki, hogy másutt keresi a dolog lényegét, mint ahol keresendő. Kemény Simon egy versét nagyon dícsértem: „Érti nő, vagy érti férfi?” – azt felelte: Tóth Árpád ugyanezt szebben megírta Szobák című versében. Tudniillik ez is szobákról szól, meg az is…. dehát elképesztő volt ez az összehasonlítás, – a két dolog egymástól olyan messzi van, mint a csillagok. – Ady halála után kicsit röstelkedett, hogy ő bizony nem volt nagy hive…. s akkor szükségét érezte egyszer, hogy kimagyarázkodjék előttem: „Én mindig mondottam, hogy a Disznófejű nagyúr szebb vers, mint a Holló. – Egyrészt: a Disznófejű Adynak nem a legszebb verse, – másrészt: ez a tudákos, hamis bölcselkedés útján létrejött megállapítás, hogy a Poe Edgar Hollója?… Egy más világ! – „Ez az ember Szép Ernő hatása alatt áll,” – mondotta valakire. – Ég és föld volt a kettő…. a világon semmi közük egymáshoz…. a másik költő is gyerekkorát siratta: ennyi volt az egész. De amiből hasonlóságot egyedűlvalóan szabad és lehet megállapítani: a melódia, indulatmenet, ritmikus kiteljesülés, periódusok egyforma kicsengése…. minderről szó se volt. – A legnagyobb ártalom a Gellért ránktukmálása volt.

 

Ha már egyszer agyonvertek volna nyíltszívűségemért sem tudnék oly piszkosan diplomata lenni, mint ez az ifjú költő.

 

Cím: Protuberanciák. – Az idegen.

 

Valószínű, hogy csak egy síkban lehet remekművet csinálni. (Az egiptomiak egysikú profilja juttatta ezt eszembe.) Aki mindent akar: plaszticitást s amellett nyerseséget és finomságot együtt, – az semmire se mén. (Erre a pokol-munkára gondolo[k] a Muskétás-Kapitányra, vagy minek is fogom nevezni.) Ezért kell, hogy az ösztön veze[tésé]re bízd magad, – az majd ökonomizál…. nyers lesz, de hatalmas a munkád. Az ö[sz]tön egyfélét hoz ki.

 

Liba-virágokkal volt teli a rét.

 

Úgy látszik mégiscsak oly zárt rendszer ez, amelyben kárba nem veszhet semmi voltakép… – Az erők ide-oda áramlanak nyugtalanúl s ennyi az egész.

 

Délutáni álmában meghűlt és meghalt.

 

Tóth Árpád: csakugyan fragonard-i a rajz. Oly fínom vonalakra volt képes: szóval hozott létre oly fínom s teljes kivitelű rajzot, mint Fragonard. – Voltakép ezt a teljes kivitelű rajzot nem is nagyon szeretem s mégis épp ílyet csináltam most magam is. (A muskétás Kapitány.)

 

Peterdi István: – Nem köti, bogozza magát az élethez semmivel. Se tárgyakat nem szerez, (amelyeket megszerethetne,) – nem rendezkedik be az életre…. lelkeket nem köt magához…. írásait elégeti: teljesen független akar lenni, hogy bármikor mehessen. – Nagy Lajosnak pénzt ajánl fel: – nem kutatja, milyen ember az, megérdemli-e a segítséget, – komisz-e, parazita-e, nem firtatja…. csakugyan túlkomplikált ember számára e számadás! – De a maga ügyeit se rendezi előbb, mielőtt arra szánná rá magát, hogy segítsen valakin…. ő is tarozik sokfelé…. s így a rendetlenség tetejéről, (meg se kísérelvén, hogy tisztázzon valamit is,) – felajánl havi 10 pengőt, – mi az neki? – Tisztán csak abból indúl ki, hogy rongyos cipőben járni rossz lehet…. S ez talán az emberibb viselkedés, a méltóbb felfogás, az emberhez méltó könnyelműség. – (S hogy aztán viszont míly gonoszúl pusztítja mások pénzét ő maga…. más kérdés: ez az érem másik oldala.) – – Rosenthal nem volt elég szíves hozzá, mikor az osztályán betegen feküdt, – erre boszúságában, mikor R. állást akart szerezni neki, – visszautasította. Nem alázta meg magát, mint én szoktam, hogy farkcsóválva fogadta volna a felajánlt koncot….. félretolva magától elkeseredését, vagy boszúságát R. előbbi közönye miatt, – nem, rögtön döntött s mint egyenrangú társa s nem megalázottja a másiknak. S hogy aztán szegény marad, amíg él….

 

Már régen vagyok itt…. s máig se tudom: minek?

 

S majd kifúj innen valami, mint a pihét s majd akkor sehol se leszek…

 

Vagy azt hiszitek talán, hogy fehér lepelben s fuvolával a kezemben haladok majd át álmaitokon.

 

S oly dallamokat fuvok, mint sohasem azelőtt?

 

Nem, nem én hallgatni fogok. – Aki majd megkeres…

 

„– Táskával jársz?” – „Egy kis házat szereztem vele. ”

 

Egy fához támaszkodik éjszaka, – jó kaland után. Egy kis kaland után. – Lelke mélyén egy kis lámpa ég…. bordélyházi piros.

 

Az ítélkező becsűl minket, vagy nem becsűl…. olyasmi ez, amiért haragudni nem lehet, – ítélet ez, nem affektuózus megnyilatkozás – s mégis, – az emberi természet olyan, hogy szereti azt, aki megbecsüli s haragszik arra, aki nem becsüli: – Csodálnivaló volna az olyan ember, aki, miután tehetségtelen fickónak s ostoba himpellérnek nevezte őt valaki, – ha ezt most megölelné s kijelentené, hogy mától fogva szereti. – Ez elidegenítő látvány volna, embertelen, – nem ismernők meg benne az embert. – S ebben követtem el hibát magam ellen. Erőszakos voltam magammal, okosabb akartam lenni, mint amilyen lehetek. Osvátra csak nem lehet haragudni sem azért, mert a verseimet nem szereti, vagy mert Gellértet, Lányi Saroltát hasonlíthatlanúl többre tartja…. ez a véleménye! – mondottam magamnak…. szeretni kell őt változatlanúl….. – S ma azt mondom: az emberi, a magasabbrendű sosem állhat abból, hogy vétek emberi természetem ellen s mesterkéltté leszek, – így esetleg erkölcsileg jobbat produkálhatok talán tetteimben, de már azáltal, hogy ennen indulataimra bénítólag próbálok hatni: már ezáltal megfosztom magam teljességemtől, – már nem vagyok egész ember! – Csak azon a kereten belűl szabad igazságszeretőnek lennem, hogy indulataim nem szenvednek általa… (S ha uruk maradok is!) – Nem úgy képzelem ezt, – hogy gondolj amit akarsz, érezz: szeress és gyűlölj: – s a cselekedeted: az mindenkor egy más világ! Ez ugyan magában véve igaz, – de nem ezt mondom itt. Azt sem tanácsolom, hogy cselekedj úgy, hogy a cselekedeted igazságszeretetről tanúskodjék mialatt a lelkedben elfogúlt indulatok tombolnak. Mert ugyan az ilyesmi igen kitűnő graziáni tanács arra vonatkozólag, hogy mint kell boldogúlnod, de nem megnyugtató tanács a lelkiismeretednek akkor, mikor az igazságszeretetedről van szó. – Haragudj arra, aki nem becsűl s tudd, hogy elfogúlt vagy, – de fogadd ezt el s ne igyekezz mindenképen túltenni magadon… s hogy aztán mint cselekedel, az csakugyan egy más világ, – hogy mílyen nyilatkozatra érdemesíted majd a kűlvilágot, vagy hogy boldogúlásod érdekében mit tartasz majd szükségesnek: a hallgatást-e, a hízelgést, vagy a kemény dacot?

 

A nagy eső köde.

 

Izzó szenvedélyes örömök vágya és világa volt ifjúkorom. Óriási lakomák, nagy tobzódások, mély alvás….. s mi maradt ebből? – szomorú, lankadt napok egyformasága s örömtelensége.

 

Hogy lehajtottad a fejed, – míly alázatosan elismered a fölötted-valókat… S ha kiderűlne halálod után, hogy első voltál…. hasonlíthatatlan első eredetiségben és erőben, – mert az a legfontosabb! – te, ki mindig és mindenütt másodiknak érezted magad… (Ez csak olyan szomorú képzelgés.)

 

Gyűlölöm most már az egész újtestamentumi maszlagot. – Megváltották a világot… – mitől? Bűneitől, – ugyan! S kiket, – a malájokat, ezeket a tömlő-hasú, tehén-hasú szőrös szörnyeket, – lankadt bendőjű nyomorékékat?

 

Nem lehet az emberből kiverni örökélete ostoba fantomját. Pedig már az is volt, hogy teljesen meghalt valaki – s újra életre masszirozták a szivét. S még ennek sem hitték el, hogy nincs ott semmi, de semmi….

 

Felírnak a táblára…. ott elkezdel mozogni – s aztán jó szivaccsal letörölnek… S te eltűnsz onnan. – Tréfa volt az egész! – mondják, kezdjünk valami mást!…

 

A félrefordított szemű lány (nő). Erről verset!

 

1931., május 24-25. Besztercebánya, Szénás…. 13 év előtt voltam itt. Novotny bíró meghalt, a felesége is…. de az öreg anyó Gregorné (talán 90 éves is lehet,) ugyanoly egyenesen, mint a szálfa, áll apró házacskája apró tornácán. Csak épp hogy még ráncosabb lett az arca. Molcsányiné is él még, lehet vagy 75… éppúgy kendőzi magát. A férjére, Molcsányira azt mondja: „Az mélyen alszik!” – mintha csak köze volna hozzá, hogy oly mélyen alszik. – Szénásra éjjel mentem ki, – a régi házat átépítették. Bekopogok egy világos éji ablakon – egy lány ingben űl a padkán s vajaskenyeret eszik. – Réműlten menekül kopogtatásomra s felkelti öreg anyját, aki méltóságteljesen povedál a sötétből felénk s a kocsmába utasít, hogy ott a helyünk. – A kocsmában holmi begyes Markával s az égi mosolyú Ancsikával táncolok…. (Harminc év óta először.)

 

Az evangélium hirdetésének haragos öröme. (Angyal a templomon.)

 

Sasok [cím?]
Ott ahol a síma tenger domborúl,
Vagy zöld hegyet vet, ha jő a vihar…
Ott él a messzeségben….
[Mellette variáns:]
Ahol domborúl a Csendes Oceán
Vagy zöld tornyokat vet a láthatár felé, ha jő a vihar
Ott éled szomorú napjaidat napfelégette szigeteden
S csodálkozva nézed olykor a tüzes alkonyatot…
Vagy addig lármázol a nap felé míg magad is majdnem belesiketűlsz.

 

Cseh filharmónia, – ílyet még soha se hallottam életemben. Egész jól játszanak s mégis kultúrátlanabb valamit!… A Musikant zenéje ez. – Elképzelhetetlen bornírtság rí le mindenről: programm-összeállításról,…. s ezeket az átszelleműlt cseheket nézni!…. mintha vadak volnának, akik egy év előtt kezdték el tanúlmányozni a kultúrát.

 

Világító fellegeid…

 

A faluban két törpe lakott… Litici és Petruc… ezek ráncosak voltak és szemtelenek. Pöszén sipogtak mindenbe bele, mint a madarak. Mindenütt ott voltak láthatók, – orrocskájukat bedugták minden kis hasadékon – s lesték a szerelmeseket… stb. Anyjuk, apjuk hatalmas szál emberpéldány volt mind a kettő, mint a szakadék fenyői, úgy álltak őrt e veszélyes vidéken…. – – Egy pákosztos félkegyelmű is lakott a falúban, – ez száját nyalogatta folytonosan, – tejfölről álmodozott s üvölteni kezdett, ha harangoztak neki. (Kezdet.) – Egy furcsa kastélyban laktak a törpék. – Boltíves bejárata volt s mi gyerekek úgy hajoltunk be e bol[t]ívek alá, mintha valamely elátkozott ház titkait akarnók kilesni.

 

Ami él, annak héjja is van….. a lelked se lehet mezte[len], kell, hogy annak is héjja legyen…. Valamely hidegebb s nehezebben sérthető burkának kell lennie, – mert különben hogy tudod kitartani az emberek között?

 

Oliv-zöld bőre van – s a haja kócos…. Az egész asszony olyan, mint valami tengeri növény, vagy moszat…. (Olaszhon.)

 

 

1931., június 1-én.

V/30án a kedves Gertrúdnál voltam. – Egész élete ez a gyerekkori szerelem volt, – ez mindene. Órákon át kóválygott olyan iskolák körűl, ahol tanítottam… hátha kijövök véletlenűl. – Guthiék lakása körűl járkált. – Egyszer az Operában volt… „Zene volt, sötétség s valami mégis arra kényszerített, hogy körűljártassam szemeimet a sötétben. S csakugyan: a maga ragyogó két szeme nézett reám. – Oly jó, hogy megmondhatom mindezt, – oly könnyű lett a szivem.” – – – „Nincs mit panaszolnom, – boldog voltam…. többre nincs szükség, ez egy életre elég, – – gyönyörűen éltem. Sose kívántam többet: – csakhogy láthassam…. s a szemeibe, a szemeibe nézhessek bele tanár úr!” – – „Ha feleségűl vett volna, túlsok lett volna nekem, nem bírtam volna ki, talán bele is pusztulok.” – – „Nem akartam férjhez menni soha… Gondolja csak el: – maga szép volt, gyönyörű férfi volt, okos, tehetséges… micsoda kis fiúk ugráltak körűl engem… mik voltak már ezek? – Hogy elégedhettem volna meg ezekkel, bármelyikkel is maga után?” – – „Együtt űltem egy nővel a szálloda terraszán, – lehozták a leveleit…. egyszerre meglátom a maga kezevonásait…. reszketni kezdtem. – Így ismerkedtem meg a sógornőjével tanár Úr.” – – „Egyszer ott volt nálunk. Mikor csengetett, majd elájúltam a reszketéstől. S ilyenkor Lilien szokott tanácsokkal ellátni, ha már nem tudtam, hova legyek. – Úgy fordúltam hozzá, mint Copperfield nagynénje Dick úrhoz. – „Hogy menjek ki? – mit mondjak neki?” – kérdeztem kétségbeesve. – „Mondd neki jónapot!” – felelte Lilien. S ez megváltott, – rohantam ki maga elé. S ugyanakkor a cigarettájához tűzzel akartam szolgálni, – de annyira reszketett a kezem, hogy a gyufa el akart aludni…. s ekkor maga jóságosan megfogta a kezemet…. a cigarettájához vitte kezemmel együtt a tüzet, – emlékszik? – s akkor feléledt a tűz.” – – „Hogy miket képzeltem maga felől? – Nem kívántam semmit, – oly szerény voltam, drága tanár Úr, oly szerény! – Egy gumirádlert képzeltem magam elé, – s hogy azon kocsizik, de az a kívánsága, hogy én is ott legyek valahol a közelében, mert az jó magának, jól esik…. Ott futottam hát a kocsija mellett tanár Úr, mialatt Ön benne űlt – s ez nem esett rosszúl nekem… se megaláztatást, se fáradtságot nem éreztem”…. (Szegény, drága, kedves!)

 

Radványi Kata volt itt, – az unokatestvérem igen kedves, fiatal kis lánya. – „Ha szép férfit akartam elképzelni magam elé, – mondotta, – nem tudtam másra gondolni, csak reád!” – S íme: itt van Gertrúd, – ez a kis Kata, a Juliska – s Isten tudja még hányan! (Tanay-lány!) – s mind nagyon szerettek…. (de már csak akkor bizony.) – Mennyien szerettek engem csakugyan – s boldogtalanabb embert mégis nehezen tudnék elképzelni magam elé, mint amilyen én voltam minden időben. – A bánat tengerét látom magam mögött. Ha púpos lettem volna, nem lehettem volna boldogtalanabb.

 

Bujkáló szemek. – Huncut, mámoros szemek.

 

Violaszín szemek, amelyek megett egy kis piros lángocska ég.

 

A halálunkhoz, – még az öregedéshez sincs semmi közünk.

 

Aranyalak a tetőkön. (Rémlátás.)

 

Koldusoké az ének, – ki énekel itt már másvalaki?

 

Novella: A közvetítő: A nőről azt meséli a férfinek, hogy odavan s a férfiről a nőnek ugyanezt… A régi szerelmesek megdöbbenve sietnek egymá[s]hoz, s íme semmi baj!

 

Fátyolos a messzeség….. fülledt a borulat, – kábító nyár van. S még a harangcsengés is kábító ebben a szikrázó fényözönben.

 

Álmában rózsaszín illatot érzett. (Ez dúrva szó-környezetbe helyezendő el.)

 

Koldusoké az ének, – s mi szomorúan baktatunk el az énekelők előtt.

 

Itt volt Ráth József úr, a mágnás… (Tóth Wanda fivére). Igen udvarias, korrekt, csak éppen kicsit kéreti magát, hogy beismerje, hogy Móricz Zs. […..]

 

[A kézirat 85-90. oldala, 3 lap hiányzik.]

 

[…..] adódik mód mind azelőtt, de azért megváltott minket. Különben egy oly asszonynak a fia volt, aki ugyan szűlt, de szűz volt…. S különben egy oly vallás prófétéja volt, amely szerint Isten maga teremtette ugyan az embert is, a bűnt is – de azért bűntet. (S ha nem a bűnt: a gyengeséget, hogy engedünk a kísértésnek.) – S azt hirdette, hogy: a gazdag ember nehezen jut a menyországba, de azért szenvelgő könnyedséggel jelentette ki, hogy meg kell adni a császárnak a magáét…. – – S ezt az emberek bevették. Nemcsak ezt: az öröm ellen való tiltakozást is… az aszkézis, önsanyargatás minden principiumát. – S ezekből a fikciókból, zűrzavaros bölcselemből nagy tények, világok épűltek fel… nemcsak szobrok és hatalmas templomok…. de államok támadtak s tűntek el – s egy oly világban, amelynek e tanok voltakép nem is voltak inyére…. Egy keleti faj tanai voltak ezek s e hőbörödött, kusza eszméletű, lázas, misztifikálni szerető fajtától maradék nélkül vette át e tanokat egy egész más természetű fajta: – mindenekelőtt a tisztán látni szerető latin s a hideg, realitást kedvelő, tevékeny germán. – S most szóljatok a bolsevizmus természetellenes mivoltáról.

 

Erzsi megszólalt s tréfából a következő verset mondta:

 

Álmodtam, álmodtam, beszépet álmodtam…
Aranyos ligetben egy kis fecske voltam.
Álmodtam, álmodtam, még szebbet álmodtam
A ti kertetekben magános fa voltam.
De áldom az Istent, még szebbet álmodtam én:
Fehér ujjad hegyén piros csepp vér voltam én.

 

Egy koldús: „Ne szidjon, adjon valami rongyot, nézze leégtünk, adjon valamit az öreg huszárnak.” (S a lelke benne a könyörgésben. S valami dicsőt csak kell magáról mondania, amivel hathat rám: „huszár.”)

 

Hogy mit kell szenvedni a kenyérért! – hogy mit kell eltűrni! – Most látom csak, míly gyalázatosan ostoba és kényes voltam, ostoba hercegfi. – Napi három óra munkám volt az iskolában…. a magam ura voltam – s ebből tűrhető megélhetésem adódott! S ezt zsidó-heccek miatt odadobtam! (A három órából is egy óra szünet volt.) – Nem voltam elég megalázott, még jobban megalázott hát az élet! De mennyire!

 

Rák vagy bilincs van-e a kezemen – az élet egyforma önkényének tekintem. Mert nem ismerem ki magam semmikép!

 

Egy munkáscsalád naponta elmegy este az opera előtt. S megbámúlják a fényes portást, – nagy tekintély az előttük! – Míg egyszer eszébe nem jut az egyiknek, hogy hát mit dolgozik az ílyen portás? – S attól fogva elkezdenek ingerkedni véle, – becsmérlő szavakat mondanak neki elmenőben.… – S a portás megzavarodik… (Novella-téma.)

 

A vágyakról való lemondás a legnehezebb. – Nincs kedvem megöregedni.

 

Mindennek van létjogosúltsága, ami van! – A legközönségesebb mezei virágnak s a legnagyobb banalitásnak is van publikuma, ha más nem, egy bogár! – A sorsa pedig ugyanegy, mint a remeké. Ideig-óráig virúl s hervad aztán, aktualitását veszti, – egy napról a másra nyoma vész.

 

Nincs megalázóbb, mint jobbkedvűvé lenni, – mikor semmi sem változott. – Csak épp a lélek nem bírja tovább a keserűséget s ugyan minden maradt a régiben: az ember megbocsát magának, a körülményeinek s amit kibírhatatlannak mondott, azzal ujabb rohamok előérzetében barátkozni kezd.

 

A régi kritikusok: Schöpflin, Ignotus nem szerettek. – A mai fiatalság kedvel. Erre van egy új kritikus, akit a fiatalság szeret…. s ez az új kritikus sem kedvel. Nem azt mondja, hogy van itt valaki, – hanem fölényeskedik, 25 éves munkámat kézlegyintéssel […..]

 

[A kézirat 93-96. oldala, 2 lap hiányzik.]

 

[…..]rek már,… mint a gyerekemet, aki bizony egyszer már nagy fájdalmat, keserűséget, csalódást okozott. – Nagyon szeretem, csak elkomolyodva. Már nem az a csoda.

 

A dolgok természete, hogy egyes helyeken kopnak el, – a többi jó volna még. Könyökön a ruha…. s a szived…

 

Hallgatag volt, – kártyázott: ez volt az élete…. Szótlan, sáppadtan szaladt le a lépcsőn hajnal felé…. s hogy beteg lett: épp oly szótlan volt. Nem jajgatott, nem rimánkodott, – nem csinált sok teketóriát: meg kellett gebedni, – meggebedt. Úgy hullt le, mint fáról a falevél, ha eljő az ideje. – – (Neugebauer) – – A hernyók s lepék dolga: természetes és jó dolog. Ők igénytelenek: élnek…. hogy mivégre, nem kérdezhetik…. érzik a fény melegét s aztán nem érzik. – Ám az ember eszmélete túlméretezi e lét jelentőségét: – az a hiba.

 

Épp oly enyhe rétek, ligetek, tócsák, mint az itteniek… s tigrisek tenyésznek bennök. – A nap erősen süt s a forróság ködei páráznak a napsütésben. – – A macskaféle furcsa: akárhogy becézed is, – s bárhogy szereti is, hogy becézik, – tekintetén látszik, hogy megmarad a maga gondolata mellett. – Ahol a tigris jár, ott minden elmenekűl…. Képzeld el ezt az életformát – hogy hozzászokott: a rémület kiáltásai hallatszanak körülötte mindig.

 

Örülök, hogy egyre kevesebb a jegyzet, – ez most nagy ambicióm.

 

Az őz…. Tüske megy a lábába, elgennyesedik…. nincs operáció, – vége van. Egy kis tüdőgyulladás, a lábát töri – a foga elgennyesedik…. ugyanúgy. Élt vagy nem élt egy ideig, vagy még egy kis ideig, – a természetnek nincs célja vele. Helyette van más, jönnek új generációk s ami elhúll, előbb vagy utóbb, egy nap alatt, vagy egy évtized alatt…. s ha egy szalmaszálon múlik is az élete. Bizonyos életerőt kapott, ennek azonban egy hajszál is halálos mérge lehet.

 

A tudás csak érdekesség. Hogy itt óriás lények éltek egykor, – ha tudod is, – mit érsz el vele? Semmihez se vezet.

 

Ha egy állatfaj vándorolni kezd, – nincs erő, amely útját tudná állni.

 

Mikor tehetséges vagyok: lusta vagyok. – Mikor tehetségtelen vagyok, szorgalmas vagyok.

 

Csak az erkölcsileg szépért lehet igazán lelkesedni. Azért, ami mindenáron jó akar lenni s nem azért, ami mindenkor okos. – Szókrateszért igen, – Osvátért, ha csodálta is az ember, nem!

 

Beszédforma: – „Ő nem mondta nekem, – szót se szólt.” – „Nem mondta, persze, annál okosabb.” – „Egy szót se szólt!”….

 

Dráma: A hév minden.

 

Szegénység: Az olcsóságot ki kell használni. Nincs kedvem kimenni a Zugligetbe, – de mert ingyen van a lakás…. ebből áll. Ha gazdag volnék, nem mennék. A szegénység még akkor sem úgy él, ahogy akar, ha valami olyas adódik életében, ami kedvezőnek látszik. – A legfőbb jó ugyanis mégiscsak az volna: úgy élni, ahogy akarok. Így kezdődik, – ezzel a momentummal a szegény emberek úgynevezett „elzüllésének” oknyomozó története….

 

Nem volt elég, hogy 26 éves koromban Cretier Géza nevű osztálytársammal rosszúl jártam, – nem, nekem 43 éves koromban is rosszúl kell járnom. Odanyújtom az arcomat, hogy pofonüssenek.

 

Gyerek megirígyli az énekes koldusokat és arról álmodozik, hogy ő is az lesz. (Magában énekelgeti a kérőnótát.)

 

A mozdulattá merevedett női epekedés: egy buja keleti növény kimeredő bibéje. – Szinte remeg már, annyira tátott a kehely s oly vadúl kínálkozó a bibe. – – A bennünk levő, ősi, hamisítatlan, eredeti ösztön képe.

 

Pista: – csak a bőrét érinti a világ…. s csak a bőre sugározza vissza élményeit, – de a bőre nagyon okos.

 

Kis kövér, kedves lovacska – kordé előtt kövér öregemberrel. – Egy cukrásztól vette. – A kis ló meghempergőzik a füvön. Igen vidámak mind a ketten. Pedig hát az öregnek úgy a felesége, mint régi kis lova meghalt. (Álom.)

 

Belsőd igazsága…. ennek ügyes vívással kell a világban érvényt szerezned, ha ez ugyan egyátalán elképzelhető. A kűlvilág törvénye más…. ott helyzetek döntik el, fortélyos fogások: egy ügyes szó… hogy kinek van igaza…. a hatás törvénye az úr, – a hang, mozdulat más, mint benső életed. S most vedd ehhez, hogy kardot rántanak körülötted, valóban párviadalt vívsz s egy ügyes szúrás mindent elintéz… nagyobb hatalma van annak az ügyességnek minden egyébnél: igazadnál s ahogy azt érvényesíteni szeretnéd. Egy darab vas.

 

Összes gyarlóságaid bűnbocsánata: ha leírhatod és jellemezheted, hogy gyarló vagy. (Henrik király) – – Vannak, akik mindent jól csinálnak, – ez az ösztönük, – te ha megszólalsz: baj van. – S már azért is, mert nem a tárgyszeretet szólaltat meg…. amely szeretet mindenkor a szükségszerűség mértékére redukálja a mondanivalót, – hanem az önszeretet, a hiúság szólaltat meg, tehát villogsz.

 

Szegény vagyok, de az ígényeim mégis egyre méltóságteljesebben szólalnak meg, hogy öregszem. Nyugalmat és nagyobb kényelmet követelnek.

 

Lángoló oszlopok, amelyek elhamvadnak. S amforák, amelyeknek már nincsen olaja.

 

Képzeld el, hogy kétneműség már százezer év előtt is volt, – hogy ez a principium: nő és férfi, egyesülés: – hogy ez míly ősi…. a páfrányfákkal kezdődött, – ezzel kezdődött a világ.

 

Ford, a túltermelő, megbukott. A racionalizálás maga is túltermelést hoz létre… a nagyüzemmel baj van már ezért is. – Őt tették a szovjet legfőbb ellenképének, – hogy lám: 5 napi munka, jó fizetések… a kapitalista termelés mire képes! – – Ha milliókat fizetett volna érte se tudott volna magának a szovjet nagyobb reklámot csapni, mint amilyet az okozott, hogy Ford megbukott…. és: hogy négyezer zsák kávét dobtak Kubában a tengerbe, – hogy gabonát égettek el Kanadában…. s hogy a petroleumkutakat drágítás céljából leszerelik.

 

Gazdasági Páneurópa: – Amerika egynyelvű, – de még nem is ez az igazi különbség. – Itt Európában minden állam úgy fejlődött, – a kis államok is, – hogy túltermelését ő fogja a környező államokra rákényszeríteni. Mindegyik túltermelő. Franciaország is vasat, szenet, festéket, textiliákat akar exportálni, Németország is, Csehország is…. ez nem áll Texasra, Ohiora, Kentuckyre. – Ha közös vámterületet csinálsz Németországból és Franciaországból, egyiknek tönkre kell mennie. – Gazdaságtörténetük különböző,…. s hasonlíthatatlanúl intenzivebben felfejlődött és fejlesztett egység – (éppen egységgé fejlesztett kis világ) mindegyik…. s ott, Amerikában az egész együtt fejlődött s lett valamivé…. a területek nem állanak szemben, érdekellentétben egymással. Csak a kartelek megnövelése lehetséges gondolat.

 

Handabandázó beszédem…. általánosságokkal hadakozom, konkrét tudás nélkül.

 

Oly szép akar lenni, – legszebb a világon, – látszik kecses, megfeszülő mozdulatán…. s mindegyik. Szegény édes falevélkék. – Ugyanez az életetek emberkék.

 

Csendes éjszaka van. Egyszercsak, Isten tudja honnan, egy rövid kis szél érkezik…. jött valahonnan s továbbállt. Olyan volt, ahogy elment a fák közé, mint egy kis szellem.

 

Jó emberek: – Nem szabad gyakran találkoznod velük.

 

Hogy ez a kiszolgáltatottság lehetséges…. ebben a gyilkos pokolban. – A teremtmények alszanak éjjel…. s ezek között a madarak nyílt fészkeken a fákon, – hogy lehetséges ez?

 

Egy barátságos emberhúsevő kis öreg, – szikár kis öreg, kordéján, jól meghízott kis lovával.

 

A hálátlanság székvárosa: Budapest.

 

A szegény kapitány…. ó, mostanában hogy siratlak, szegény, megalázott kapitány! (Apám.)

 

Mit kellett bukdácsolnia, amíg eljutott ide: hogy ennen lelke nyugságáért becsületes és jóravaló legyen. Az égi jutalmakról szóló képzeletek kásahegyén áttennie magát – s minden embernek újra meg újra…. még a látványtól is elfáradok, Istenem.

 

Vékony inda, – óriás gyümölcs…. becsapták a szegény dinnyefajt, – mikor idáig bolondították el. Hiszen nem is a termését, annak burkát neveli nagyra, mások számára. – Míly esztelennek látszik ez az önzés szempontjából – s mégis! – Azt kell mondani: mégis! – miután így adódott, erre terelték, ez az életútján véletlenűl felvett cél lett az életeleme, – tehát jól van így! – A céltalanságban adódik a cél, valami szél sodorja elénk céljaink látomását s mi felvesszük lelkünkbe, ideálunkká válik… s nagy szenvedélyességgel indulunk el feléje – s ez kitölti aztán életünk. Alkoholizmus, – nagy, túlfejlesztett magház-termelés…. – mi célszerűbb a céltalanságban? Semmi sem célszerűbb. – – Nekiiramodunk, valaminek, ami adódik…. – ez az egész élet képe most nekem. – – S ezt a gondolatodat most tedd be egy drámába, – ugy-e hogy nem lehet? – a műfaj nem engedi.

 

Pár szót a Henrik királyról. Tizenhat-tizenhét éves koromban volt a tervem, hogy drámát írok a canossairól. Apró tanulmányokat is végeztem…. (szegény Zuboly-Bányai szolgált ki a könyvtárban) – s főként a kiátkozás lefordított fáklyái tetszettek nekem. – Hogy sváblányokkal fog mulatni, azt is elhatároztam. S hogy: mikor mindenki otthagyja, az oszlopok között egy árnyék mozdúl meg, – a felesége. Ő ott maradt, mikor mindenki otthagyja. S hogy: az utolsó felvonásban a fia vívja a várat, (akit felesége ellene nevelt) – s hogy ő ebbe az ostromba pusztúl bele. – Ennyi volt a terv. Aztán elvetettem s abban állapodtam meg magammal, hogy nem érdemes megírni, mert nem közérdekű téma. Csak bizonyos történelmek közérdekűek, – véltem, – így a római, görög, zsidó…. s miután nem vagyok német születésű…. – Ennyit a téma rég-múltjáról. – – Most egy év előtt F. Kernács Ilonának teszek e tervről tréfásan említést…. ő a kiátkozás jelenetétől el van ragadtatva…. – Most pedig, nagy keserűségeim után egy drámai jelenet képe jelenik meg előttem, amelyben valaki egy esti utcán azt kérdezi egy öregembertől: „mért nem dögleszted már meg magad?” – A jelenet hírtelenűl Henrik királyba kapcsolódik át. – Egy óra alatt leírom az egész tervet. (Könyvbe persze bele se nézek.) – Az alak úgy jelenik meg előttem, hogy olyan, mint én…. hepciáskodik, könnyed, – aztán észbekap százszorosan bocsánatot kér… megalázza magát önkéntesen…. s aztán dühöng, hogy nem emelték fel térdeléséből, hagyták, hogy ennyire megalázkodjék. – A Móricz Zsigmonddal való esetemre gondoltam. (Lásd 73dik oldal.)* (Osvát: „Bizonyos ügyetlenségek nem intézhetők el másként, minthogy az ember rábízza azokat az elmúlásra és hallgat. Minden szó még csak fokozza ilyenkor az ügyetlenséget. Lásd Csehov remek novelláját.”) A tervben az volt, hogy a felesége oly házias szörny, oly rideg nagyszerűség, mint az első Móriczné…. „Kiállottál fejkendőben ajtót mosni, – ej ne lássalak,” – írtam fel azonnal. (Így láttam egyszer Móricznét.) És: hogy Henrik gyerekesen örűl a koronának, – hogy misztikus borzongás fogja el, ha arra gondol, hogy ő király. – Az egész tervet leírtam – s akkor elővettem a történet-könyvet. Kísértetiesen megegyezett minden! – Bertha kiállott fejkendőben ajtót mosni – s Henrik úgy ujjongott koronájának, mint egy gyerek. – – Elkezdtem dolgozni…. s továbbra is kísérteties biztonsággal írtam le oly történelmi tényeket, amelyekről sohase értesűlhettem sehonnan…. s mikor utóbb ellenőriztem tényeimet, továbbra is minden bevált. (Egyebekkel is így voltam: ha kerestem valamit, – rögtön kezemügyébe kerűlt…. Valósággal babonássá tett, hogy mindez így van.) Hogy csak egyet-kettőt felemlítsek e furcsaságokból: – A nagy átok szövegét én sosem olvastam sehol, – ez akkor, fiatalkoromban is restanciám maradt. Most: elmentem egy könyvtárba, hogy utánanézzek végre, – de a könyvtárak nyári szünet miatt zárva voltak. – – Eh én hasból írom egyelőre, – határoztam el. S a következőt éreztem: hogy az átok egyes mondatai után ament fogok mondatni a papokkal és, – hogy vadúl fognak átkozódni, mint a kegyetlen zsidók. – – – „Ne leld nyugtodat a sírban, vesse ki csontjaidat a föld!” – fogják mondani. – Éjszaka eszembe jutott, hogy van egy egyházjogom, – megnézem, hátha abban megvan az átok szövege… – Sosem olvastam ezt a könyvet. Megnéztem: csakugyan – jegyzetben ott volt. – Szövege szórúl szóra megegyezett az enyémmel. – – A történet-könyv lapozása közben ott látom I. Konrád király nevét. – Egy jó királyt kellett a munkában említenem…. Eh írjuk épp ezt a Konrádot! – határoztam el. – „Légy olyan, mint Konrád, a nagyszívű!” – így áldja meg az érsek Henriket. – Egy éjszaka eszembe jut: mégiscsak meg kell nézni, nem volt-e ez a Konrád éppen valami bestia. – A legnemesebb, legönzetlenebb uralkodó volt, – a német ifjúság példaképe sokáig.

 

Szörnyű nyöszörgést hall álmában…. jaj Istenem, csak ne legyen saját belső állapotának kivetítése…. betegnek érzi magát – s mást hall nyöszörögni. – Uristen, de félek, de féltem. – – – Anyám egyszer azt álmodta, hogy egy gödör mellett kellett elmennie s egy kéz…. szörnyűség, valaki húzta le a gödörbe – s ő szegény jajgatott, – nem akart a gödörbe, sírba menni. Már akkor megtört és öreg volt.

 

Kis ló: élek, vagyok…. makrancos is vagyok – tessék számbavenni azt, hogy létezem és hogy mílyen vagyok. – Nem törekszik arra, hogy jelentékennyé váljék…. de viszont azt, hogy van, igen hevesen érvényesíti, – nem szerény. S ez már a tartásán és becses formáin is meglátszik.

 

A helyzet ma az, hogy azért kell katonát tartanom, mert magyar nyelven beszélek. Ha angolúl beszélnék s körülöttem minden angol volna, – mílyen címen támadnának meg? Talán azért, mert szőke, vagy barna vagyok. – A fajok, nemzetek, nyelvek adják ma az ingert a támadásra, – mert a közületek nyelvek vagy faji tagozódás alapján jöttek létre. Végűl mégiscsak elképzelhető más alapon való szervezkedés is.

 

Szovjet. – Az erőszakos jóakarat erőfeszítésének oly monumentális példája, amilyen még nem volt a világon. Nagyobb emberi mű, mint minden piramisok és obeliszkek együttvéve. – S az a tény, hogy fennáll….. a leghatalmasabb szuggesztió a világnak, – nagyobb el nem képzelhető. Nem is vizsgálják már jó-e, rossz-e, – fennáll, – félszemmel mindenki odasandít s ha baj van: – „a kapitalista termelés csődje,” – jegyzi meg még a kispolgár is. – S mindezek tetejébe még világválság is van…. – A válságok az eddigi termelés, gazdálkodás szükségszerű jelenségei voltak…. de a válság állandó, öt-hat évig tartó állapota katasztrofális. A válság az inga kilengése volt, – ma a kilengés a rendes állapot s ez kitarthatatlan. S a szovjet őrt áll. – Ha 18 éves volnék, boldogan üdvözölném, – de 43 éves korban világváltozásra készülődni s azt kitartani, úgyszólván lehetetlen!

 

A bronzmadár. – Holdfénynél befűzni.

 

Ki-ki a saját keresztjét keresi meg a túlvilágon: ez a legélesebb elméjű parabolák egyike, amelyet ember kitalált.

 

„A tények fontosabbak, nagyobb erejűek, döntőbb jelentőségűek, mint az erkölcsi meggondolások,” – ilyes észrevételt tett Dr. Hermann – s ez mély belátásra vall.

 

Ítéletképesség: tudja, hogy mi a véleménye s nem beszéd közben jön arra rá.

 

Kislány: szomorúan űldögél ágya peremén, – kócosan. Borús reggel van. – „Annyit boszankodtam álmomban!” – panaszkodik.

 

Megölöd a tigrist…. hova lett az izmok ereje? – A lélek mozdítja meg az izmokat. Az izom – kontraktúra a lélektől van.

 

Egy próféta: „a vágóhídon halálra réműlt állatok husát eszitek…. – attól vagytok betegek!”

 

Barnúl a dombtetőn a táj.

 

Aki az emberfajta mivoltát történelméből akarná megítélni? – Gyilkos, kegyetlen, boszúálló…. rosszabb, mint a tigrisek, – csak ez lehet a benyomása.

 

Elviselhetetlen idők. – Hogy egy nyugodt pillanata nincs az embernek! Negyvenhárom éves vagyok és remegnem kell, ha egy pengőt hiába kiadok. – 150 p. előleget kellett adni a Henrik király fordításáért…. s ezt a luxus netovábbjának érzem. – Mások éheznek! – érzem. – – Egy szegény kis kurta paraszt jön szembe velem a hegyi úton fölfelé. Megáll, – kifújja orrát a földre. – „Nagyságos úr, – mondja, – adjon valami kis munkát,” – szólít meg. – ? – „Hát a kertjében, – valahol.” Nincs kertem. – „Három napja járom ezt a várost…. betevő falatra-valót sem szerzek.” – Elég jól fel volt öltözve, – de mezítláb volt. A mellén keresztben spárga, azon lógott valami tarisznya. S nem lázongott, – béketűrő volt, mint aki megbékélt a nyomorával – s ez az, ami nem akart kimenni a fejemből. – „Ha legalább egy negyedkiló kenyerem volna,” – mondotta. – Leköptem volna magam, ha nem adok neki. – – Néhány hónap előtt egy munkanélküli kőfaragósegéd a piacon a dinnyéket nézegette. – A dinnyés nyolc fillért kért egyért s ő alkudott, – ő csak hatot adna. Végre, mikor vevők jöttek, elinalt egy dinnyével. – A dinnyés észrevette s utána! – Ő odadobta a dinnyét s az persze darabokra tört a földön. – A dinnyés erre belevágta dinnyevágó kését a szivébe. – Kiderűlt, hogy egy krajcár sem volt a zsebében s napok óta éhezett. – Pokol ez, nem társadalom! – – Pedig hát: „az emberek kevésbbé rosszak, mint gondolnók,” – mondta Erzsim. – „Mindegyikben rejlik valami emberség, ha jól megnézed. Csak szerencsétlenek – s ez teszi őket rosszá.” – – Régi mondás és igaz lehet. A balsors rosszá tesz sok embert, – keménnyé, kegyetlenné.

 

Akik előtt igazolnom kellene, hogy voltam valaki…. akik megaláztak s akiket jobb belátásra kellene birnom: hogy tévedtek, rosszúl tették, mikor rosszúl bántak velem…. azok rég a sírban lesznek, mikor valamelyes becsületem napja felvirrad… s nyílván én magam is régen ott leszek. – Oly utódok előtt lesz igazolásom, akikhez semmi közöm s akik megint a maguk korának jobb lelkeit fogják kicsinyelni, megbántani. Ilyen az életünk….

 

Ha tarthatnám magam valamire…. ha a magam egyéniségének vihara magával ragadhatna….. (mert igazolva volt s éppen a siker, megbecsülés által, hogy az ér valamit)…. akkor sok szemét is szakadna ki belőlem, meggondolatlanság, sőt hepziáskodás…. no de sok rejtett érték is, – ezt most érzem, hogy így van. – S a diadal melegében nem merűlnének fel többé nálam kevésbbé becses lelkek hangjai és mozdulatai, amelyeket, nekem gyengének, magában nem bízónak, örökké bizonytalannak mint példaképeimet magamra vennem s utánoznom kellene, – mert azok a magam megvetése közben követendőknek, jobbnak tűnnek, mint amilyenek belőlem fakadnak….

 

K. D. egy alakról: „– Fél-értő, hagyd, – erre, ha rákiáltasz, megváltoztatja véleményét!” – Ugyanő, magáról: „Tíz év óta nem használom az önérzetemet, szögre akasztottam, mint egy divatjamúlt ruhát.”

 

A konszervativizmus oly természeti erő, amely – a meglévőt védi. – Ami a meglevőt védi, az valami nagyon erőset véd… – mert ami megvan, a tény…. már azáltal is, hogy tény, hatalmas. Ami tény, annak nagyobb hatalma van felettünk, mint bármely elgondolásnak, tehát erkölcsi meggondolásnak is. – Ami a meglevőt támadja, az is természeti erő…. s igen nagynak kell lennie, hogy ki tudja kezelni, azt, ami oly erős alapokon, meglévő tényen nyugszik. Ehhez minden eszközt fel kell használnia, – mindenekelőtt a fantáziát. Egy eljövendő új világot kell vetítenie, amely jobb a meglévő gonosznál – s ezt kell tennie még akkor is, ha nem érez magában elég képességet arra, hogy amit vetít, azt meg is valósítsa, vagy annál fogva, mert tapasztalatlan és fél…. vagy annál fogva, mert tapasztalt és fél… s erre már próbálkozásaiban is képtelennek bizonyúlt. – A támadás az ő dolga…. lévén ő a stabilitás megingatására hivatott erő…. az örök megújhodás ösztökélője…. akinek megmozdulására kelnek életre a jövendő csírái… s még akkor is, ha ő maga rosszúl képzelődik is e csírázás felől… – – s ha egész másutt rejlik is e csíra, mint ő képzeli… s ha helytelenűl mutat is reá…. akár tulajdon szivére is! Már a támadás tényében élet mozdúl meg: a jövendő élete… S ez épp a támadások legfőbb hatalma rajtunk, hogy a jövendő mozdúl meg általa fantáziánkban.

 

 

1931., október 1-én.

Ma készűltem el a Henrik király lediktálásával. – Holtfáradt vagyok.

 

Váratlanúl sajátmagához: „Ez egy házmester hangja volt… de ki volt ez a házmester?” – S egy rejtélyes szótlan, kis hallgatag öregemberen is eltünődik ugyanakkor.

 

Titkos nevetgélés… míly kísérteties ez!

 

„Mílyen hosszú szemöldöke van, – remek kezei”… mondják még mindig nekem.

 

Ha az embert nagyon megbántották: – akkor voltakép már nem is haragszik. – Ilyenkor van az, hogy az ember szelíden visszavonúl.

 

Ha visszaemlékezem: minden közületben rosszúl viselkedtem még eddig. – Mikor E. beteg volt a kórházban: barátkozni akartam az orvosokkal, – bizalmas hangokat ütöttem meg…. s a klubban is… a szerkesztővel…. R. fivérével…. de minek? Tudnék visszautasító lenni? Nem mernék. Még mindig nyakig vagyok benne ugyanabban a függésben, alázatosságban….

 

Pszychoanalyzis: – „Önnek talán azért van hurutja, mert epével, váladékával akarja elborítani a világot”…. – „Ez az álom talán azt akarja mondani, hogy Ön is, mint az atyja”…. s mégcsak nem is emlékszem egy ily magyarázatra sem…. S mért nem? Ez az ellenállás. S ezzel szemben viszont mi az, mikor az utcán véletlenűl igenis eszembe jut egy-egy ilyen álom-magyarázat-hypothézis s nyugodtan azt mondom rá: nem, ez nem igaz, ez nem találó….. hurutom sincs azért, mert epét akarok köpni, hanem mert mértéktelenűl sokat dohányoztam….. De kűlönben is: még egy olyan álom-magyarázat-hypothézis sem akadt, amelyre utólag riadva emlékeznék, hogy igen, ez találó, ez felnyit bennem valamit…. S mért? Vagy az ellenállás teszi ezt…. vagy titokban alsó tudatomban nevetek az analyzisen… s ezért van az, hogy nem akarom belátni, vagy felfogni azt, amit: Révész László hat hónap alatt, Bálint Alice másfél év alatt, Lévy Kata hét hónap alatt s mások, jó gyermekek, engedékeny lelkek egy-két év alatt beláttak…. Vagy oly nagy szellemek voltak-e ezek? – pszichológiai fogékonyságban oly összehasonlíthatatlan magasságban állottak-e felettem? – Felelet: nem kérem, csak nem voltak annyira neurótikusok, – neurózisuk nem zárkózott olyannyira magába…. (Mellékesen szólva: az is fel van tételezve persze, hogy én többre tartom magam ezeknél, – mindenkinél s ezért nevetek magamban az analyzisen. – Ez a közhely igaz lehet…. ugyanakkor azonban a másik közhely épp annyira igaz: hogy mindeddig rösteltem, szégyenkeztem, hogy ennyire nem vagyok fogékony oly igazságok iránt… amelyeket egyes okos emberek oly természeteseknek, világosaknak ismertek fel – s úgy emlegetik azokat, ahogy természeti jelenségeket szokás….. s ezért nem mertem soha határozott véleményt mondani…. vagyis annak a végleges gyanúmnak kifejezést adni, hogy a pszychoanalysis igenis humbug!..)

 

Mint a tigris, fel és alá, fel és alá és dühöng…. mindenre haragszik…. s vajjon igaza van-e, mikor így haragszik? – s csakis néki van-e e nagy világon igaza? – ez a kérdés merőben fölösleges. – Úgy van teremtve, hogy mindenre haragudjék…. s ennyit tudnunk elég….

 

Hol az igazság, mi az igazság? – ennek voltam lázas csörtetője mindig. Mikor Rémi Ibolyka fáradt, közönyös tekintetében benne láttam a mély megvetést, amit nagybátyja iránt érez, akkor azt mondtam magamban neki, hogy hohó! – ez nagyember Ibolyka, vigyázz, hát az esze? – s így aztán mindenkit meg fogsz ám vetni, mindenkivel harcban fogsz ám állani, ha még az ílyen ember sem elégít ki…. S mikor azt hallottam, hogy Osvát Ágnes halála előtt kifakadt egy orvos előtt: hogy az apja tette őket tönkre, pazarló esztelenségével, kicsapongásaival, – ő miatta kellett az anyjának meghalnia…. szeretőket tartott, elherdálta mindenüket…. alig akartam akkor hinni a fülemnek: – íme nem voltam hát mégsem igazságtalan, mikor magam is ezt mondtam és gondoltam? (Amellett még szeretni is tudtam volna őt, ha nem lett volna oly fölényeskedő és szemtelen – nem igyekezett volna összezavarni minden fogalmamat arról, hogy mi a helyes, mi a becsületes – s csakis azért, hogy fölényes maradhasson s a piszok kellős közepén is kápráztathasson… ha másként nem, legalább rabulisztikái árán. – Nem úgy szólt, hogy „gyenge vagyok, de van mentségem”… hanem úgy: „nékem van igazam!”)

 

Kinek van igaza?…. Váltóáram ez benned. Nincs az a bölcs, aki, végignézvén egy tigris és bivaly közötti viadalt valamely pártra ne sodródjék s ne féltené az egyiket…. s rendesen a bivalyt szokták félteni: Mert a bivaly gyengébb…. s ha történetesen ő győzne, egy pillanatra ki volna egyensúlyozva bennünk a természetnek az az igazságtalansága, hogy gyengéket is teremt, de csak egy pillanatra: mert máris zavartak vagyunk, mihelyt elhullt az erős!… – – Mi mindazt a tigris rovására tudjuk be, ami nékünk valamely lényben félelmes, vagy ellenszenves, hogy húst eszik, hogy gyilkol, hogy mindenki felett úr…. S ezzel szemben a derék, szelíd bivalyt, amely kérődzik, senkit se bánt, – a szivünkbe zárjuk…. S amellett, hogy magunk is szeretnénk oly hatalmasok lenni, mint a tigris, – örülünk, hogy elpusztítják e fölöttünk való hatalmat…. (Ambivalencia.) – A szelídségért, béketűrésért képzeletünkben jutalom jár…. Nézd a bitang! – kiáltunk fel a tigris egy-egy remek, veszélyes mozdulatára…. – képzeletünkben büntetés jár azért, amért egy lény húsevő…. Nagy különbséget teszünk: hogy ugrással, támadással, tépéssel boldogúl-e valamely lény, vagy meneküléssel…. S felette megbotránkoznánk azon, ha valaki felállna s azt mondaná, hogy ő a tigrist félti, mert annak karcsúságát, remek mozgását, ügyességét jobban szereti, mint a bivaly bárgyú szelídségét! És aztán: nem a nagyobb erőt illeti a győzelem? – Hol itt az igazság? – Mi az ílyen urat megvetnők, mert aesthéta-lélek…. az aesthetizmus túlharapózott benne az ethikum rovására…. Míly butaság az ember élete…. szalmacséplés minden megkülönböztetés, amit tesz….

 

Bankettek járják…. zászlódíszes a város. Ki van függesztve: a német, japán, török, holland zászló. – Éljenek a vitéz albánok! – hangzik egy tószt s rá vihar támad fel: a lelkesedésé, – éljenek a japánok ez a virágkedvelő s oly rokonszenvesen érzékeny nép…. – éljenek a törökök! – e harckedvelő hatalmas faj…. az emberiségnek le kell tenni arról, hogy a pénzt hajhássza, – ideálokat kell felvennie lelkébe, – kiáltja valaki! – Éljenek a holland városok…. ki ne éljen tehát? kérdem én. S mikor ne éljenek valakik? Vagy mindenki mindig éljen? – Hiszen ez nem így van! Rejtelmes ez az emberélet!

 

„A Henrik király! – az alsó öntudatban kimunkálódott az…. persze persze, tizenhat éves korod óta…. az csak úgy néz ki, mintha most egyszerre pattant volna ki belőled készen, – azt te készítetted öntudatlanúl!” – mondja egy analytikus. – Lehetséges, hogy így van, – nem ellenőrízhető, – bár nem is hiszem, hogy így volna. – Hogy pártfogolják ezek az alsó öntudatot! – Nem igaz, egész egyszerűen nem igaz, hogy így volna… amílyen joggal állitják ezt, épp olyan joggal tagadni is lehet ezt…. ez nem bizonyítható, – még én többet tudok bizonyítani, mint ők, – saját életemről lévén szó. – Hogy az, amit írtam, az bennem fejlődött évtizedeken át, – ez természetes, mondani sem kell, az íly megjegyzés felesleges. Csak épp hogy a IVdik Henrik-témára egyszer is gondoltam volna, akár álmomban is, ez nem igaz. – Gondolkodtam, munkálkodtam, fejlődtem s aztán hirtelen újra megéreztem a régi témát és alkalmasnak bizonyúlt annak kifejezésére, ami vagyok…..

 

Megbántottad őt? – ez hiba, ez baj…. Csakhogy már-már ott tartok, hogy azt mondanám, hogy a hibát jóvátenni akarni is hiba…. majdnem ugyanolyan nagy hiba….

 

Eliramodtak az évek s akár így töltötted délutánjaid, akár úgy…. S ekkora erőfeszítéseket, jézusiakat ezért a rongyért!….

 

Hát csak te vagy becsületes, jó, igaz… a többi mind átkozni való szörny? Vizsgáld meg hát: – anyád elrontotta gyerekkorodat… tűrhetetlen természet volt – s te dúrva voltál vele, – magadat kell átkoznod ezért, vagy őt? Te dúrva és hálátlan természet vagy? Nem. – J. E. megkínzott. Voltál-e már oly kegyetlen valakivel, aki szeretett, hogy kirándulásra hívod riválisával s mellőzöd? Volt-e már oly kapcsolatod bárkivel is, akinek oly keveset adtál volna magadból, mint ő adott neked? – Voltál-e már oly fitymáló, fölényes, szemtelenkedő bárkivel az égvilágon, mint Osvát volt veled? Oly hálátlan, mint Horváth Henrik irántad? Még olyan hanyag se voltam semmilyen ügyemben, mint ő. – Ha megbántottam valakit, – kibékítettem. Peterdi István komisz volt…. én egyetlenegyszer mentem el kocsizni, akkor is őt vittem el magammal. – Én hálátlan és rossz csak Sporrerné iránt voltam. – S kegyetlen: ama szegény, beteg kis szépség iránt….

 

Hullámra hullám, tornyok és hegyek repűlnek…. s te kis igazságaidat hamar kimutatod s így szólsz a német iróhoz: „nem édes Uram, a Nevetők nem igazi jó munka”…. – hát őrűlt vagy? – Hát mit akarsz ezzel a lelkiismeretes kicsinyességgel a tengerben? – Annyi ez, mintha az egyik polip a tengerfenéken kicsit jobbra, vagy balra fordítja fejét.

 

Csak arra jól vigyázz, hogy ne egykönnyen lehessen jót tenni veled! Ez az ovatosság igen fontos! – És Maecenas módjára se viselkedhessenek egyhamar veled! Vissza kell utasítani a jóakaratot!

 

Ha megjövendöltem volna neki fiatalkorában a szörnyűséget! Mílyen szörnyűséget? Hogy öngyilkossá kell majd lennie? (O. E.) – s a lánya fiatalon fog majd meghalni… s a felesége is öngyilkos lesz? Ma mindezt nem tartom többé szörnyűségnek, – mégha nekem magamnak jövendölnék is…. hogy Erzsit elveszítem…. hogy tehát ez a jóság, szépség, bensőség, melegség nyom nélkűl fog eltűnni, mint a fény… s én erre öngyilkos leszek…. Ez nékem nem nagyobb szörnyűség, mint az egész élet s csak annyit fejez ki, hogy meg kell az embereknek halniok…. nem többet….

 

A tigris hatalmas…. eltűrné-e, hogy csak egy kis csorbát szenvedjen is hatalma? – S megalázottnak látom-e, nevetségesnek-e, vagy szégyenének tudom-e be, ha a bivaly legyőzi… vagy ha foglyúl ejtik? Csak ő érezné magát s helyzetét ilyennek, ha emberi lelke volna…. szégyelné magát…. – Ez az én fontosságának túlhatalmasodása felettünk, ez teszi látásunkat, józanságunkat tönkre.

 

Gyerekkor…. ezek a csodálatos felnőttek, akiknek oly nagy tekintélyük van: ezek csodálják, becézik az emberkét s teszik mindenek középpontjává… S később? – A felnőtteknek tekintélyük sincs s nem is becézik az embert. – Egy bordélyban kislányka születik, – a lányok mind odavannak érte…. S tizennégy éves korában elhagyatott, siralmas kis varrólányka lesz – s töpörtőt fog vacsorázni valamely ládán.

 

Kosztolányi: „Minden rendben van nála, az egész fölépítmény jó…. csak épp a föld…. nincs alatta föld, amire az egész építve volna…. Csak épp hogy az egész világ létezik-e? az nem bizonyos, ha az ember munkáit olvassa, vagy véle magával beszél”…. – – – A német író verset olvas fel: – ő rajong a versért…. el van mindentől ragadtatva… öt perc múlva bebizonyítom neki, hogy míly szemét az, amiért rajong….. s belátja, – de két perc múlva ezt a belátást elfelejti s újra rajong, – figyelmeztetem, megint sietve visszatáncol….. – – Társaság van nála…. (részben kétes, züllöttes exisztenciák: egy magzatelhajtó orvos…. egy szürke, szintelen, álmos filológus…) s ő a társaságnak ílyeneket mond: „a magyarok közepes intellektualitásuak…. mert nem esznek halat, – halat kell enni, abban foszfor van”…. „Fölfelé megy borban a gyöngy, – igaza van.” – „Aki a virágot szereti, csakis rossz ember lehet.” – „Butaság a virág-kultusz….. aki a virágért rajong – annak nem marad már érzése embertársai számára.” – – Ezt a felelőtlen locsogást, handabandázást, mindenbe való belemenést, mindenből való következtetést…. tökéletesen megtagadja vele előbbi okos, komoly önmagát…. mint egy éretlen tacskó olyan hebehurgya s közhelykedvelő. – – Ha akarom: már ebből is megérthetem házasságát s a züllött, piszkos cimborákhoz való furcsa viszonyát…. Ennél bizonytalanabb s ingatagabb embert nem láttam. – – S ha netán egy kis szívességet s jóságot sikerűlt végre kicsiholnom belőle, – másnap elzárkózik, – megbánja…. s máris rivális. A Henrik királyt remekműnek mondotta, Shakespearehoz hasonlította…. s hajlandónak mutatta magát, hogy mindent megtesz érte…. aztán hirtelen megbánta mindezt. – Nem tud szeretni semmit…. Egyetlen reménye volt, hogy a fordítással bajaim lesznek – s mikor meghallotta, hogy menni fog – elszomorodott.

 

Peterdi István a Henrik király felolvasása után: – „Milán – ez a zseni…. nem is merem elhinni, hogy a barátom vagy.” – – Lengyel M.: „Gratulálok, – pompás, hibátlan, remek egész.” – Horváth Henrik és Vilma: „Magával ragadó, mint a vihar.”

 

Bebizonyítani egészen semmit sem lehet…. Csak hiszem azt, hogy csak az értelmemre hatnak az érvek…. inkább az érzéseimet nyerik meg, – fordítják valami felé. – Mi a meggyőződés? Egy ember hite és véleménye együtt, – egyszóval az egész ember reszonanciája. Meggyőzni valakit tehát csak akkor lehet, ha az érzéseit is meghódítom – s hogy a hangommal sikerűl-e ez? Valószínűleg a forma, mondanivalóm alakja hat ebben döntően.

 

Mindig este van. – A nap nem számít nálam, – mindig este van. – Az életem rézujja egyformán penget éjt s napot…. s oly egyformán zümmögi siralmait, akár a szúnyogok…. Ó mért születtem én!….

 

Cím: Az aggályos vendég – az vagyok.

 

Oly árnyas vagy, mint egy liget.

 

Amit tudsz: mint valami veszélyes titkot, úgy kell rejtve tartanod a világ előtt.

 

Róbert: a fel nem fokozott ember mintaképe, azé, aki nem doppingolja magát, nem lovallja bele magát semmibe. Arra képes, ami nagyon nehéz: hogy állandóan figyelje magát, vajjon érdekli-e őt valami csakugyan? Szeret-e valamit csakugyan? A maga hangjától nem mámorosodik meg soha. S ennélfogva nem produkál soha olyat, amiről azt érezhetné, hogy néki magának idegen, – amit a német „ich-fremdnek” nevez. – Ez pedig maga a póztalanság.

 

Nem kell hogy elpusztítsuk egymást: a buta emberekkel szépen megférünk a nap alatt. – Nem úgy van az, hogy: vagy ő, vagy én, – ő is, én is, – úgy van az!

 

E világ terve maga is a nihilizmusra látszik felépítve lenni.

 

Az élet természete ílyen: Végighallgatsz egy gyönyörű hegedűversenyt. Minden nagyon szép volt, – de egy csúnya hiba is esett. Erre emlékezel, – ez a domináns. Hogy valami nagyon megrontotta élvezetedet.

 

Minden pillanat válságos pillanat… hogy mit választasz zavarodban, ettől függ minden pillanatod.

 

És mégis: – a felháborodás nélküli ember, – elviselhetetlen lény. Fel kell tudnod háborodnod – s még mindig. Mihelyt az életbölcsességed akkora, hogy megfoszt indulataidtól, – s különösen: ha még véleményedtől is megfoszt: már értéktelenné is válik. – Aki mindent megért s mindent megbocsát: tűrhetetlen lény az! (Kosztolányi, Peterdi….. – Kosztolányi orvosi kabátban becsempészte magát egy orvos-barátjához, aki egy 17 éves szegény cseléden tiltott műtétet végzett. – Meg kell ezt érteni? – Nem!)

 

[A kézirat 115–124. oldala, 5 lap hiányzik.]

 

 

1932., január 1-én.

Gyerekek elszórtan a színen, mint madarak a fán. Csicsergés ez. – „Nekem oly hosszú láncom van”… – „Futok a medve után.” – „Jaj de szép ez a revolver”…. „Hozd ide a katonákat, – nem hozom.” „Ki hozza le a ladikját?”… „Itt egy embert felakasztanak, – jaj de szép.” – S egyre hevesebb a csicsergés, – vad erővel tör ki, mint a forgószél…. kulminációját éri, – körbe táncolnak… mikor egyszerre kiáltás hallik: „A Sztázi mám, – gyerekek a Sztázi mám!” – Mintha forgószél hordaná el őket, úgy tűnnek el, – egy kis sikoly is hallik. – Jön a Sztázi mám bottal. „Ej, kuttyafajta, – hej, micsoda dolog, ez már? – elinaltok, mint rókafiak, hol lesz nékem akkor unokám!” – Széthúzza a bokrok ágait, – hát az egyik alatt rókacsapdában egy kislányka kuksol. Megfogja a rókacsapda. A gyerek nem szól, nem csipog…. néz fel reá szótlanúl, mint egy félénk madár. Piheg…. remeg, pislog, – csak egyre néz fel reá. – „Hej kutyafajta, macskafajta… jól jártam ugy-e lám, – lesz most már egy kis unokám…. Mit gondolsz, nékem nem kell ílyes?…. lásd, míly ravasz ez a rókacsapda, – látod-e?”… – S aranytáskából ezernyi aranyholmit szed elő….. A kislány beleszédűl… s végűl meg is csókolja őt. – A csók hatása alatt Sztázi mám átváltozik: gyönyörű fiatal nő lesz belőle. (Eddig egész jó.)

 

A nean van felírva zászlómra s a vanitatum vanitas az én valutám
Mosollyal fizetek, hol könnyetekel kéne adózni
S meg se moccanok, ha botorság veszejti el a jót…
Ej, mi az én életem – minek hordozom ezt a kabátot, kire várok?…

 

Mostanában már azt mondom magamnak: egy monstrummal vitatkozni? – Az élet monstrum. – S azt is mondogatom: hadd forogjon keserű levében…. meg akarom változtatni? – – És azt is, miközben eszem: mért éppen én? – Hát ez a csirke? Békés volt, szelíd, – erre megeszik őt… Egy monstrummal vitatkozni? – – Vanitatum vanitas, – mondogatom.

 

A sziklák erei….

 

A lét jelentősége azáltal válik éppen semmivé, hogy bármikor megszünhetik. – Eddig még élt…. aztán már egyszerre már nem él…. Lelépett a semmibe. – Itt nincs beteljesedés. Nem célirányos, se nem kerek a pálya…. Minden átmenet nélkűl: eddig éltél s aztán már nem élsz mindörökre…. nem is voltál e világon soha. Annál gonoszabb volt a tréfa: hogy egyátalán éltél. – Nem várják, míg beteljesedel, – vagy beteljesedik rajtad valami, – egyszerre nem élsz, – léted fonala itt, vagy ott megszakad…. S ennyi volt!

 

Továbbá: egy szinten vannak a dolgok: az űzletek és remekművek…. Az űzletek a fontosabbak, – aztán a remekművek a fontosabbak… – ahogy a szenny ugyanabba a világba ürűl be, amelyből életelemedet nyered….

 

Egy rózsa nincs oly műremek, mint Michelangelo munkája? – s két napig él…. S a dómokat siratod? Osvát Ernő lelke nem volt-e éppoly vitatható csuda, – mint akár a kölni dóm tornyai, – amelyek egyeseknek tetszenek, másoknak nem…. – – Nékem ez, vagy az útálatos, ez, vagy az tetszik, – de nem szólok erről többé. Törvényt nem hozok. – Vagy van még kedved vitatkoznod a monstrummal? Az érzéseid, tetszésed: a magad számára való hiábavalóságok. S hallgass! – az a jó.

 

A lélekzetvétel terhétől is, –
Oly jó lesz végre megszabadúlnom Uram…
Az érthetetlenek irtózatától s a pokoli rettegések
Unszoló sietségeitől…. – Vagy a jó Megváltó figyeli tán? valahol a lét mélyén,
Vajjon hova ered a nyáj? – Nékem én Megváltóm elég volt ez a lét.
Akár a vak,
Kinek még kutyája sincs… úgy lökdöstek, tapogattam…
S ami igaz volna, – nem találtam azt meg sem a földön, sem az égen,
Sem az ég és föld között…

 

Mihelyt valami megtörtént: az a szent.

 

A mű értékes…. ez 10 %-ot ér. Kilencvenet tegyél hozzá: személyes megjelenésed, ügynöki kínálatod végzi a többit az érvényesülésben. – A művészi munkának piaca van…. a piac pedig szeszélyes. Néha kell a művészi munka, néha nem….. A tudományos munkának pedig nincs piaca. – Ha valamit kitalálsz, – kapva kap utána a világ, – nem kell kínálnod….. Hogy van ez?

 

 

1932., január 10-től – március 3-ig Berlinben.

A koldusok, akiket megszagolnak a kutyák. (Prága)

 

A hegységből kilép a tehén…. (Egiptomi relief, Berlin.)

 

Hogy mit csináltam itt? – Ha így működtem volna otthon: Tevannál, Knernél, az Athenaeumnál…. – De vártam, hogy értem jőjjenek…. Talán változtatni kellene most legalább. – Mint az ügynök, táskával a kezemben jártam a várost s ajánltam a munkámat. Nagyon tetszett, nagyon tetszet…. öt nap alatt benn voltam vele Berlin szivében. – De hogy történelmi darabot épp ma? – Ötven szereplővel? S drága szcenáriummal? Hova gondolok? – – S az elragadtatásuk is milyen fura volt! – Vállon veregették a legnagyobb qualitásokat: – „ja, ja, – die Figuren sind ja plastisch”…. – oly hangsúlylyal mondták ezt, mintha ezernyi darabot láttak volna olyat, amelynek alakjai plasztikusok. – „Ja, ja, – dieser Heinrich ist ja ein toller Kerl”… – – Mintha kivágták volna eszöket, szivüket…. qualitás-érzékük nincs. – Még értelmes emberek is, akiknek nagyon tetszett a munkám, úgy nyilatkoztak Henrik királyról: hogy az egy ideges alak, – beteges személy… hysztéria! – mondották. – Hozzá vannak szokva ugyanis ahhoz a mesterkéltséghez, amit logikus cselekedetek sorának észlelünk…. (azért mesterkéltség az, mert a lélek mozdulásai nem logikusok,) – s mindent, ami ezen a szokványos logikán kívülesik, azt ők ezzel az egy szóval intézik el: hysztéria! – A fölületesség városa, bizony…. az okosság közkeletű: – mindenki tisztában van a tudományok legújabb eredményeivel, – azokat helyesen mérlegeli, használja fel gondolkozásában, – csak éppen, hogy biztosan tud ennélfogva mindent. – Elmélyedésről, csodálkozásról, kétkedésről, vagy önbírálatról, bizonytalanságról szó sincs… A szép fotográfiákért rajong a város. – A fotografálás művészet, – jelentik ki ellentmondást nem ismerőn. – „Szereti Ön a festészetet?” – kérdezi tőlem egy fiatal fotografusnő… – Nem tudtam, mit feleljek? Olyan a kérdés… valami túlnagyra és meghatározhatatlanra vonatkozik. Mintha azt kérdeznék tőlem: szeretem-e a csillagfutásnak rendszerét? – De ő túltette magát a nehezén. – „Mert én nem szeretem a festészetet,” – mondotta szilárdan. – „Ez jó darab, – kitűnő darab,” – dícséri meg a színigazgató egyik színház újdonságát. – No – és irodalmi értéke van? – vetem fel a kérdést. – „Azt nem tudom!” – feleli. „Lehet, hogy van… – de minek egy darabnak irodalmi érték? – elég, ha jó darab”… – feleli. – A művészetek elérkeztek sírjuk széléhez, – ez volt a benyomásom mindvégig. Minek itt még művészet? – A mozi és rádió megtették a magukét. – S építettek maguknak kövekből egy Babilont, – arra törekedtek, hogy minél nagyobb legyen… – S most már se vége, se hossza…. s a fenntartásához, karbantartásához a figyelem akkora feszűltsége szükséges….. ha csak arra gondoltam is, hogy hány ablakot kell itt tisztántartani, hány villanykörtét karbantartani – kifáradtam tőle. – Egy ügyvédi irodában várakoztam két és fél órán át… a legtökéletesebb telefon-berendezés volt ott…. mindenféle átkapcsolások lehetségesek voltak…. s kapcsoltak is a kisasszonyok állandóan, – két vonal kagylóiba beszéltek bele egyszerre…. s egy nyájas szó nem hangzott el két és fél óra alatt. Csöngetések… kamatkikötések, diktálás…. s este mozi, vagy rádió, vagy nemi gyönyörök… lehet így embernek élnie? S mi mindenre kell ügyelnie? Tiszta legyen a fehér keztyűje, a haja gondozott legyen, a fehérneműje stoppolva, a tyúkszeme kivágva…. – – A lélek senyved. – – Két kis utcalány ajánlkozott, hogy menjek el kettőjükkel…. – „Wir haben keine hängende Brűste, – nein! wir haben Steh-Brűste eins a,” – mondották. – Az árúházak jutottak eszembe, ahol Steh-Kragen-ek ugyaníly egyszerűen, gyorsan, teketória nélkűl kaphatók. – – „Igen, – mondotta egy írónő, – Berlin az a város, ahol két évig naponta öngyilkos akar az ember lenni, míg beleszokik, – hídegség, fagy veszi körűl az embert.” – – „Legnagyobbjaikat meg hagyták halni, a nyomorúságtól – mondotta, – Kleistot, Grabbét… s felsorolt még néhányat. – S a szegénység! – Családanyák a fagyban énekelnek topogva gyerekeikkel, – minden száz lépésre egy koldús…. öreg szakállas művészek… éjszaka tányérsapkás diákok lehorgasztott fejjel a földalatti bejáróinál, – kezükben tányérsapkájuk… koldúlnak. – Egy úrilány a gőg kacagásával kér alamizsnát az operából kisereglő közönségtől – s ha kap valamit, nevetve köszöni meg. – Jó zenészek járják a várost, – kürtösök s alamizsnáért harsonáznak. – – A Deutsches Theater pincéjében űlő szinészek pedig így beszélgettek: – Egy ficsúr egy öregedő szinésznőhöz: „Das verstehst du nicht Gerda!” – A nő (pathetikusan): „Woher diese Geringschätzung auf einmal von dir?… gerade von dir”…. – A fiú: „– Das ist in mir das Dämonische Gerda…. – ich bin mit dir glücklich, – habe aber auch Verachtung für dich űbrig”… – Aztán a többi férfihez fordúl s így szól magyarázatképen: „Wir haben jetzt nämlich mit Gerda drei Nächte zusammen verbracht.” – Aztán másról beszélnek… s egy idő múlva az ifjú szerelmes újból felkiált: – „Und jetzt erzähl ich dir etwas Gerda. – Du gabst dich einmal einem Manne hin und fuhrst mit ihm fort. Wir alle gingen natűrlich alle hinaus zum Bahnhof um uns von dir zu verabschieden… da kam der Gewisse…. mit einem grossen Blumenstrauss und sagte, wie einer der da schon seit Jahren sicher drinnen sitzt: A dieu die Herren, – á dieu, á dieu… wandte sich um, nickte wie ein Prinz und stieg ein”… – „Wer war denn das? – Wer war denn das!?” – lelkendezett kiváncsian a nemes Gerda. – „Ich sag’s dir nicht, ich sag’s dir nicht!” – évődött az ifjú legény. – „Ach ja, – jetzt besinn ich mich erst!” – kiáltott fel végre Gerda, mikor a fiú mégiscsak a fülébe súgta neki, hogy kire kell gondolnia. – – – Úgy beszéltek velem irodalmi tacskók, oly leereszkedőn, mintha irodalmi nagybácsik lettek volna. – Alázatosnak kellett lennem…. jól németűl beszélnem s a nagy publicitású német írók iránt, – kis nemzet fiának tisztelettel lennem. – Mindig alázatos vagyok, – erre kényszerít a sors…. ahova kerűlök, – alúl vagyok…. mert zsidó vagyok, mert magyar vagyok…. – Ha a német író idevetődik, akkor is nekem kell jól tudnom németűl… – Vedd azt, hogy egy görög író jönne ide Budapestre s így tudna magyarúl…. s egy magyar történeti darabot hozna – s egy ílyen darabot? – hogy meg lenne tőle hatva ez a kis közvélemény! – S ott? – Baj volt az, hogy magyar vagyok: az állami színház német szerzőket köteles játszani…. – S hogy egy magyar írta meg legjobban a tragikus életű Henrik drámáját, – kutyába se vették! – Egyre többet gondolok Kleistra, – most érzem csak át, amin azelőtt csak a fejemet csóválgattam – szörnyű sorsát, hogy sose játszották munkáit, – hogy könyörögnie kellett s éppen Goethének s mégse ért el soha semmit. S hogy míly szörnyű érzés lehetett, hogy egy Goethe hagyja elpusztúlni, – ő, a nagy szakértő nem akarja méltányolni s egy Kotzebuet helyez eléje! – – S még hozzá, kiderűlt, hogy a fordítás pokolian rossz. Az a Horváth Henrik, akiért annyit fáradtam életemben…. s aki most oly példátlanúl szemtelen volt, mikor arra kértem, hogy revideálja fordítását… no mindegy! – Könyörögnöm kellett, hogy végigolvassák s ne dobják el türelmetlenségükben. Archaizáló nyelven van fordítva, oly nyelven, amelyen ma már csak a lovagkori dagályt karikírozó persziflázsok nyelvéűl lehet használni, – amelyen legfeljebb oly néptanítók írnak drámákat, akik Grillparzer Ottokárját akarják utánozni. „Mägdelein… du tőrich Weib”… s ílyen szavakkal van telizsufolva… S az inverziói! – Szerencsétlen vagyok ezzel is. Négyszáz pengőt fizettem neki előlegekben, – négyszázharminc márkát költöttem Berlinben két hónap alatt…. három hónapot vesződtem a fordítással – s mindez hiába volt! Megtörve megsebesűlve s nagyon szerényen ódalogtam haza s megígértem magamnak, hogy nagyon csendes leszek….. meghúzódom s örűlni fogok, ha élnem lehet. – Irodalomra nincs szükség.

 

A darab nagyon tetszett, – általában…. a legtöbben csak jót tudtak róla mondani. De voltak, akik kritizálták, – hibákat is láttak benne. – Így Karl Wollf, a drezdai: „a műnek epikus alapkaraktere van s ebből következik, hogy nem annyira koncentrált dráma, hogy a dráma iránti minden követelésünket ki tudná elégíteni.” – Egy fiatal szamár, (Oesterheld lektora,) körülbelűl ugyanezt érezhette, mert odáig ment, hogy azt mondta: „Das ist ein Roman.” – – Ketten azt mondották, hogy ez csak ugyanarról az alakról való arcképsorozat….. a főhős nem fejlődik, ide-odavetődik szélsőségei között s mindig ugyanazon szélsőségek között, – karaktere tehát kissé egyhangú. – Wollf azt is megjegyezte, hogy a történelmi eseményeket a történelmi ismereteinkből kell rekonstruálnunk, – mert a munkából nem értesülünk azokról. – (Különösen áll ez arra vonatkozólag, hogy legyőzte-e vajjon a pápát, vagy sem?) – – Egy valaki azt hibáztatta, hogy: Henrik az egyik jelenetében felmegy a pápához, – ez a drámai pregnáns kifejezés elleni vétség, – mert nem domborodik ki eléggé világosan, – mért megy be hozzá, ha már ellene készülődik. – – – Volt végűl egy olyan kritikus is, aki az elképzelhető legnagyobb butaságokat mondotta róla. Ez Elvesser volt a Vossische kritikusa. „Ez egy pszichológiai munka, – mondotta, – de hát mi öreg kritikusok cselekményt kivánunk. Ebben nincs cselekmény.” – Hogy-hogy? – kérdeztem. – „Történelmi, német cselekményt gondolok,” – mondotta. – „Itt csak pszichológiai történés van. Ez egy pszichológiai munka, – dehát drámában a pszichológia cselekmény nélkül igen veszélyes valami.” – Értésemre adta továbbá, hogy véleménye szerint ezt a munkát sosem fogják eljátszani Németországban.

 

Közben meghalt Ambrus Zoltán, – lelépett léte pereméről s egyenesen a semmibe. Nem valamely átmeneti állapotba, – nem, nem…. az élete elveszett, beleveszett a gomolygásba. Mások 75 éves korukban még kigyógyulnak egy nagy betegségből…. ő szegény elcsúszott egy influenzán s az elcsúszása végleges hatású volt. – Oh míly nyomorúlt semmiség ez!…. Csak jajongani tudok… – vagy még azt sem! – – Szegény Osvát azt mondta szegény Ambrusról…. (mikor egyszer azt kérdeztem tőle: hogy hát az ílyen öreg ember, mint Ambrus Zoltán….. nem fél-e az ilyen naponta attól, hogy ez lesz az utolsó napja…) – azt felelte Osvát: „akinek az élet már annyiszor próbára tette a szervezetét, az meg is bízik abban”…. Okos beszéd, helyes beszéd…. dehát ez, úgy tetszik, tegnap volt, hogy ezt kérdeztem…. s mennyi időt biztosított ez a bizalom? – – S ki emlékszik ma már egy kőhajításnyi idő után példáúl Lovik Károly munkáira? Nem volt tehetségtelen ember…. s az író munkája mégsem hasonlítható a tortaszeletekhez, amelyek részéről szerénytelenség volna lenyeletésük után szerepet vindikálniok maguknak szellemünk életében…. Az író munkája mégis valamelyes kis maradandóságra tarthatna számot…. inkább talán a téglából épített dolgokhoz hasonlítható, mint a tojáshabhoz…. s mégis! Mit csináljunk?

 

Mi van még előttem? – Ama bizonyos lépés a semmibe. Egyre jobban el kell készűlnöm, hogy egyre természetesebbé válik, ha várom, mikor van itt az időm? Még ma-e, vagy holnap talán? Most már bizony készülődnöm kell, mert lassan beleviszi hajómat a szél azokba a vizekbe, most már egy mellhártyagyulladásból nem igen van kilábolás….. s egy ílyen nagy bajra, el kell készűlnöm. Mert nem telik el sok idő, hogy az embernek íly nagy baja, – valamije ne volna. S most már a bucsúzás a természetes, – ez az a kor. Rá kell hát szánnom magam, hogy egyetlen lépéssel, kicsúszással mindörökre elváljak mindentől…. s különösen gondolataimtól….

 

Sokkal világosabban látom, hogy míly pöttöm örömök a jussunk…. ne legyünk hát oly nagyralátók! Boldogság, – ujjongás? Mikor ujjongtál, halljam hát! Egy kicsit az állatkertbe mégy s a nap süt, – ennyi az egész. S hogy gyerekkorodban ezen már ujjongtál? – Hja, azt elveszítetted, de hol van az megírva, hogy nagyobbszerűségek járnak neked ezért pótlásúl?

 

Lieben kann man sie sehr, nur aushalten kann man sie nicht… Eine Hure der Wohlwollens…. mondottam valakinek valakiről.

 

Mindig lázasan. – Panaszkodj…. hogy a lázat kaptad örökségedűl.

 

Te teremted újra fantáziáddal, amit látsz, tehát az egész világot. S hogy ez így van, bizonyítja, hogy amit nem tudsz fantáziáddal követni, újra megteremteni, – az idegen marad számodra, nem veszed fel, ha megérted is. – Példa: Három papír-kúpszeletet kettévágsz. A kúpszeletek mindegyike más más ábrát mutat, mert sodort-kúpszeletek voltak. Érted, – de el nem tudod képzelni, hogy ez hogy lehetséges, oly csodálatosak az ábrák…. S az egész ennélfogva nincs benned, elfelejted…. Vagyis az igazi megértés csakis fantáziás újrateremtés útján lehetséges.

 

Becsvágy: az embereknek, a csordának és szeretetének túlbecsüléséből származik.

 

Még több emberképmás kell?… még a kirakatokat is telerakjátok ember-ábrázolatokkal, viasz-babákkal…. az épületekre ember-alakokat raktok kőből – s a dómok ablakaira százezer alakot festtek? Nem elég nektek ennyi ember, amely itt nyüzsög?

 

A vak, akinek még kutyája sincs…. az vagyok én e tömegben. Nincs vezetőm.

 

„A hárfásnő ujja-hegye kemény volt,” – meséli a szoknyahős…. – „hozzámnyúlt, – majd kivert a hideg, – nem tudtam vele tölteni az éjszakát.”

 

Egy kis szimpathia…. mégcsak nem is mélyreható…. mert semmisem hat oly mélyen, hogy hidegítene…. S ezt barátságnak neveztük el. – Aztán veszekedések…. s ennyi volt! Már vége is van az életnek. A perspektivája valami iszonyú látvány. Alig több a semminél.

 

Sajnálni a halottakat? Annyi ez, mint azokat sajnálni, akik meg sem születtek, nem is éltek!

 

A pillanatnyit nem becsűlni? Az esetlegességet? – Az abszolut szépre törekedni a művészetekben? – S amit akkor szépnek tart s a konvenció szépnek ítél, – azt megvetni? – Mondok valamit. – „Sok lovas poroszkált már e gömbölyű földön Móricz Zsigmond”… – így kezdődik egyik versem. – S most írd Móricz neve helyébe ezt a nevet: Weiss Móricz. – Ugye-e nem áll meg? Miért? Mert a konvenció csúnyának tartja a Móricz nevet, ha keresztnév s szépnek, ha vezetéknév, – tehát te se írnád ide, hogy Weiss Mór. – Vagyis: a konvenciókat ostromolni lehet, muszáj, de kivonni magunkat hatalmuk alól: lehetetlen.

 

A zsidó arc karakterisztikus – és mondhatsz amit akarsz: az! Van hát karaktere a zsidóságnak is bizonyára és akármilyen kifejezhetetlen is ez a karakter és akármily egymásnak ellentmondó elemeket tartalmaz is. – Ne sinkófáld hát el ezt a karaktert magadban sem…. és akárhogy akarnád is tenni, úgy se megy! – Te el szeretnéd tűntetni kiejtésedben, ruházkodásodban minden nyomát annak hogy zsidó származású vagy…. mert ártalmadúl szolgál ez a származás, mert szégyenled…. csúnyának tartod minden megnyilvánulását. Mért? A konvenció rabja is vagy. – Szépnek tartod azt, ha valaki hűvös viselkedésű, világos kiejtésű…. no lám! – Annak kéne lenned és maradnod, ami vagy, annál inkább, mert úgysem lehetsz más…. s nem mint az elfajzott korcs ide-oda libegned….. s nem elég a harc? harcot folytatnod még azzal is, ahonnan származol…. még a talapzatodat is megtámadnod? – Azért vagy oly fáradt.

 

Nem tudod megmérni, melyik boldogabb: a görcsös, keserű rendcsináló rendjével, – vagy a könnyelmű vídám szeleburdi…. Nincs boldogság-mérő óra. S mégis a keserű rendcsináló: a boldogtalan karakter megjelenési formája benned. – Létezik boldogtalan-karakter, – ha nem is tudod megmondani, az e csakugyan?

 

Az Isten csak nem veszi oly komolyan ezeket a német emberkéket, mint engem? Ezekkel ő csak tréfál. Mert ha ezeket a szaladgálókat is éppoly komolyan veszi…. akkor meg vagyok lepve, – akkor mit jelent nekem az, hogy komolyan vesz?

 

Kifejleszti agyát, szellemét…. hogy jutalmúl majd megnyerje a nőket. Ám egy hang szól: hogy ő elégedjék meg ennyivel! – hogy kifejlesztette agyát és szellemét. – Az eszközöd lett a jutalmad, – szól a hang.

 

A család évenként egyszer összegyűl az ősszülők házában a nagy asztal körűl. Ott űlnek az ősszülők: ősapa és ősanya, az asztalfőn, – mindketten pipával a szájukban. – „Meine beiden alten Herrschaften!” – szólítja meg őket az egyik fiú, már szintén öreg ember. – „Meine alte Dame!” – szólítja meg anyját egy öreg asszony.

 

Egy bár: – a tulajdonosnő egész olyan…. olyan gyakorlott mozgású, beszédű, mint egy okos, finom pincér. Boldog vagyok, mert vállamhoz ért finom kezeivel. – Egy züllött tébolyúlt zenész jár oda…. Egy nap megjelenik nagyon finom, nagyon előkelő barátnőjével…. akinek viszont egy nagyon féltékeny-természetű alacsony úr udvarol. – (Ez oly féltékeny és ambiciózus, hogy egy pillanatig sem hagyja egyedűl, – még az illemhelyre is kikíséri imádottját.) A barátnő olykor meg-megcsókolja a zenészt, – a vállára hajtja olykor szép, koszorús fejét…. ám egyszerre megjelenik egy magas, karcsú, lófogú nő. S attól fogva a bolond zenész csak ezzel foglalkozik, véle táncol, néki susog a fülébe…. őt csókolgatja csámcsogva tánc közben, – egész nyíltan. Az elhagyott barátnő lankadtan mosolyog…. „Jetzt ist er glűcklich!” – mondja – s láthatóan nem fájlal semmit. – A kurtára faragott, alacsony úr buzgón udvarol, mint egy heves, mérges kis kutya. A sáppadt, gyönyörű nő eközben elhatározó pillantást vált barátommal, a csődör-tüzű költővel, – akinek szemeiben mint a kések: apró kis lángok gyúlnak fel a szexualitás komoly pillanataiban…. Ezek vörös tüzek, mint a gyufákéi olyanok…. – s az arca is nagyon elkomolyodik, orrcimpái pedig kicsit reszketni kezdenek. Barátom maga elé bólint…. s a sáppadt, koszorús szépség erre bársonyos lassúsággal bocsátja le előtte szemhéjjait. S megtörtént a megegyezés. – – Egy kövérkés, komolyarcú úr is jár oda naponként. Ez is nagyon sáppadt és komoly ember. Látszik rajta, hogy gyáros és jóakaratú ember. – Ez mindig a házhoz tartozók asztalához űl le…. és saját árban kap ott mindent. Igaz, hogy alig fogyaszt valamit…. ásványvizet, továbbá: rádi, rádi, rádi, isst doch rádi, das ist gesund, – egy kis retket eszik néha. – Kiderűl róla, hogy nagyon jó ember…. a lányok tanácsadója ő…. segítője is…. ha egy lány beteg, gyógykezelteti…. kabátot vesz, – megebédelteti…. Szeretik és becsülik itt…. s itt ennél az asztalnál hátúl, a kassza mellett morzsolgatja le esténként második életét. A jóságát morzsolgatja itt. – – Ezt a jó urat egy nap befonják és megölik. Hogy ki volt, – nem tudhatik. Egy ismeretlen nő jött be, leűlt…. italt rendelt, szomorú volt. – A jóságos úr megismerkedett véle, szeliden s nagy meghittséggel beszélgettek együtt. Majd a nő-arc hirtelen vad lett. – „Mit kotorsz a fájdalmaim után?” – hangzik fel izgatott felkiáltása, – revolverlövés is hallik…. – – A nő eltűnt. – S most akik a férfit szerették, elkezdik a kutatást.

 

„Nah bei einander wohnen die Gedanken,
Doch hart im Raume stossen sich die Sachen.”

 

Egyébként: velem minden maradt a régiben. Majdnem…. egy pici, hajszálnyi változással. Hiábavaló volt hát annyi lelki gyakorlat. – Hazudoznom ezt-azt részben muszáj volt…. részben eltúlozó, elnagyoló hajlamom szaladt el velem… Zsidóságomat persze letagadtam, Rilkeről beszéltem… Meséltem darabjaimról, amelyeket itt előadtak…. – mit mondjak? – nem érdemes emlékezni reá. – Még mindig nagyon hevesen estem neki az embereknek, hangos voltam, igyekeztem megmutatkozni, igyekeztem megbarátkozni velük…. egyszóval alázatos voltam, egyszóval féltem…. igaz, hogy néha hallgatni is mertem nagy erőfeszítéssel, ez volt egy kis változás…. – Bocsánatokat kértem, féltem, hogy haragusznak reám… – Megint meggondolatlanúl sokat locsogtam… Elmondtam, hogy Lorsyt gyanusítják, – beszéltem Tiborról, Szilasiról… egyszóval az új környezetben nem váltam be. – Pedig mindenkor azt tartottam a változás legfőbb tanúságának, hogy vajjon egy új környezetben kibírom-e, keresztűl tudom-e vinni a konok hallgatást? Csak épp, hogy törvénybíró, igazságtevő nem vagyok már oly mértékben, mint azelőtt. Valaki szereti Dostojevskyt, vagy nem szereti…. nékem már túlnagy tehernek tetszik a vita, a megváltoztatás akarata…. akár a Gellérthegyet kéne felemelnem. S vajjon mi legyen határa erőfeszítéseimnek? vajjon mindenkit meggyőznek e földön afelől, hogy téved s csakis nekem, kizárólag nekem van igazam? – A pénz körűl is kínos ellentmondásokba keveredtem…. hogy van-e francia pénzem, vagy nincs? – Klárinak azt mondtam, hogy nincs, csak hangoztatom bizonyos okokból, aztán kiderűlt, hogy van… – Kibeszéltem, meghurcoltam barátaimat: Beck Paliról beszéltem nyílvánosan, kríziseiről, apjával való konfliktusáról, – gyorsan átadtam a nyílvánosságnak érzéseimet: példáúl, hogy mennyire hat rám Gerőné…. egyszóval az összes kivetnivaló görcsösen kapaszkodik még mindig gyökereivel belém. – Nyílvános lélek vagyok, akárkinek kitárom magam, – bizony semmi sem változott. – Ennek a kis bölcs Alicenak is módja van rá, hogy csodálkozzék, ha akar…. beszéltem a Palijáról, aki pedig úgy szeret…. mert bizony könnyen összekerűlhet azokkal, akiknek beszéltem.. no mindegy, mit csináljak?

 

Részegség: Zordonan aranylott szeme, mint egy bús lóé… – Nagyot horkan, aztán csendes lesz…

 

„Marie ist sehr klug, sie hat Problemen,” – mondotta egy kislány Berlinben.

 

 

1932., március 15-dikén.

„Hálával tartozom-e, hogy a világra hoztak? – Tehetek én arról, hogy születtem?” – ezek ama bizonyos silány kérdések, amelyek minden gyerekben felmerűlnek…. de csak a silányabbja marad meg mellette, – a nemesebbje hamar elszégyeli magát. – Mért vagyunk mi hálásak voltakép? Valaki jóakaratú, – hálás vagyok-e érte? Legtöbbször nem, – a jóakarata nékem mit sem ér. – S viszont valaki jó véleménnyel van a munkámról, – azért igenis hálás vagyok…. holott ez egy ítélet s azért nem jár hála, – épp úgy, mint a rossz véleményért nem jár hálátlanság… S én mégis szeretettel és gyűlölettel fizetek ezekért, – ami nem elég, mert ezek indulatok s az etikus életemhez kevés közük van…. de én hálára is kötelezve érzem magam azért, ha valaki szeret, vagy előnyösen ítélkezik felőlem…. tehet róla, hogy szeret? – – Az, hogy a világra hoztak: hatalmas tény. Tehetek róla? Nem. Tehetnek a szülők róla? Nem. Még csak nem is gondolhattak rám, mikor szerették egymást, mert nem ismertek…. s mert akkor inkább csak sajátmagukra gondoltak. S mégis, mikor már útban voltam, – még nem is ismertek s már előlegezték nekem a szeretetet. Tehettek róla, hogy szerettek már akkor? Nem. Akartak szeretni? Nem. S ha tudták volna, míly undok, rendőr lesz belőlem, talán kevésbbé szerettek volna. – S ők hoztak a világra csakugyan? Nem. Eszközei voltak annak, hogy a világra jőjjek. Anyám nem „a vére árán nevelt fel méhében,” – mint ahogy mondani szokás…. anyám a kűlvilágból vette táplálékomat s közvetítette azt számomra. S mégis, – ránéztem arra, aki közvetítette ezt a hatalmas tényt…. miért legyek e világon hálás, hanem azért a furcsaságért, hogy valaki akarata ellenére is közvetítette azt a tényt, hogy a világra jőjjek?… s előlegezte nékem a szeretetet? – Megmérhetem az érdemeit? Nem. Számontarthatom, hogy mi volt e tényben akaratának, vagy jóakaratának szerepe? Nem. Ezek megmérhetetlen és rendkívűl bonyolúlt dolgok. S aki meg akarja ezeket mérni és így zárja le a mérleget, – hogy semmi hálával nem tartozom azért, mert a világon vagyok: – az tökfilkó.

 

Anyám elhalálozásának évnapja ez, most eszmélek rá.

 

Az igazságot jobban szerettem talán, mint az életemet. Mert az volt a szenvedélyem.

 

„Az ő fejtartása tanár Úr…. Isten tudja, az tetszett nekem különösen, abba lettem szerelmes….” (Anny)

 

Voltakép talán kopulációra volna szükség, az összes sejtek egyesülésére, hogy elégültebbek lehessünk… (a testünk igazán akadálya az egyesülésnek, úgy érezzük…) s így amit megvetünk „aljas” testisége miatt: a koitus, voltakép márcsak szimboluma a terv eredeti kivitelének…. ugyis már elvontság, – ugyis már szellemiség! – no lám! Már megnyilatkozik benne a természet szellemesítő tendenciája…. s épp abban, ami az értelmes ember számára oly alsórendűnek tetszik.

 

Az ember legnagyobb tulajdonsága: 1) az alkalmazkodó-képesség és 2) az ellenálló-képesség. Az egyik képessé tesz rá, hogy az emberek közt éljünk, – a másik, hogy megmaradhassunk annak, amik vagyunk.

 

Ama bizonyos indulatot keltő, ronda, nyers hang…. Keménység és dúrvaság…. ugyanaz a fajta, amely az Ady-vita hozzászólásában is megnyílvánúlt, – – amely fellázítja a hallgatóban emberi méltóságát…. ezen a hangon szólalok fel az emberek között…. bizonyos fanatikus dühvel, – önmagát mozgásba hozó szenvedelemmel…. S ettől, – különösen, ha életismerettel terhelt lelkeket, – mindig belátásra apelláló szelídséget képzelek magam elé, – ettől bizony egész lelkemmel undorodom.

 

Húsvéti tor. – – Együttes részegség: az imádott asszonnyal és férjével. – Az asszony követeli, hogy igyanak… hogy berúgjanak, – berúgnak s a férj boldog. A férj lakatosmester s úgy látszik, nagyon meg van tisztelve, hogy a híres költő itt tivornyázik húsvétkor vele, hogy ílyen cimborája van, hogy ennek tetszik a felesége. – Voltaképp mind a hárman az életükkel játszanak…. minden pohár bor közelebb visz a teljes nyíltság felé… s az pedig életveszélyes. Mert: a lélek kiismerhetetlen. A férj ugyan mindent tud, de ki mondja meg, – egy pillanatban nem lángol-e fel benne valami, nem eszmél-e rá, hogy bátorsága van?… S ha hangosan mondanák a fülébe, hogy a felesége csal, talán ölne. S a költőt viszont egyre hevesebb gyorsasággal ragadják magukkal paripái: egyre jobban közelít ahhoz a pillanathoz, hogy mindent kitárjon a férj előtt, – hogy dülőre vigye dolgát Isten és ember előtt…. de meg is szeretne halni már ezért az asszonyért. Valami kergeti. – Az asszony dülöngél, sikoltoz…. azt is kergeti valami a szakadék felé…. talán ő is, lelke mélyén e boldogtalan helyzet végleges megoldását sürgeti. „Vigyetek innen valahova ketten!” – sikoltja. „Fektessetek az ágyra ketten, – aludni akarok”… Amire lefektetik őt a tökrészeg szerelmes és az ovatosan ivó férj. – A költő fülel: nem akarja-e őt a férj beugratni valamibe, könnyelmű kijelentésbe…. de hisz ez lehetetlen. Ő is halálosan szereti az asszonyt… s ezenfelűl: – ő maga főzött feketét, hogy életrecibálja vele a részeg költőt. S amellett büszkén csillog a szeme: „Ugy-e hogy nálam is lehet mulatni?” – kérdi büszkén s a mellére üt. – Rejtély, – a tébolyig vivő rejtély ez az egész helyzet. – S a vörös bor már elöntött asztalkendőt, ruhát, mindent… már iszamos tőle a padló…. az asszony úgy tölt, hogy kétszer annyit tölt melléje, mint a pohárba. – Hat éves kislánya sikong: „Részeg anyú, – ó te részeg anyú, – imádlak!” – A téboly csúcspontján a költő részegen és méltóságteljesen megáll hirtelen… mint egy havas hegyorom hideg tetőin: – van más is a világon, – mondja magának és a verseire gondol… – „Van más is, – dadogja… ez sok, de nem minden”…. – s a csordúltig borral töltött három sörös-kriglit most már leteszi a padlóra, „nem iszunk többet,” – mondja, – „majd máskor”…. S feláll. – S elmegy. – Úgy érzi, hogy nincs senkije e világon. – A hegyeken nyargal, – nem érzi a lábát, csak ennen zihálását hallja. Valaki kell, akinek elmondjon mindent. Gyerekkori barátjára, Karinthyra gondol. – Végűl eszébe jutok én…. feljön ide hozzám…. és zokogva mond el mindent. S nyomban megkönnyebbűl. – „Oly gyenge vagyok, – gyenge jellemű, – hadd mondjak el néked mindent!” – könyörög előttem. – No lám, az emberi léleknek a szóra szüksége van, – míly nagy szükség van arra, gondolom én magamban. – S azt tanácsolom néki, hogy a világért se tisztázza a férj előtt hármojuk helyzetét, – mert ez volt még akkor is a szándéka. Mert: ha tudja is a férj, hogy hogy áll vele…. egész más a helyzet ha ezt meg is mondják neki nyíltan. Minden varázsát, titkát elvesztette akkor helyzetük…. hidegen állnak egymással szemben…. s vagy űzletté aljasúl ez a hármas…. vagy gyűlölködniök muszáj: a forma követeli meg ezt tőlük. Hallgatni kell, mert a nyíltság ilyenkor tűrhetetlen. – S egy furcsa fantázia kísértett folytonosan. Hogy drámát kéne írni erről. A férj ebben a duhaj őrűletben szinte approbálja a költőnek feleségével való viszonyát…. s a darab végén, mégis, (mikor végre nyíltan próbálnak beszélni vele erről: éppen approbációjára való hivatkozással,) – sértve, őrjöngve döfi bele kését a költőbe: – mintha most értesűlne csak mindenről – mintha mindeddig fogalma se lett volna arról, amit tulajdon szemeivel látnia kellett…. (A duhaj jelenettel kezdődnék a darab: s lassan bontakoznék csak ki a szituáció, hogy ki ez a három felnőtt s a gyermek.)

 

Tócsák s ködök…. az éj
Homállyal vette körűl alakzatjait. A mély meleg….

 

Gellért Oszkár a „Henrik király”ról. A qualitásait ő sem igen méltányolta. Csodálatosképen ő is azon a hangon szólott…. mintha úton-útfélen találna effélét. Kezdek hozzászokni ehhez a csodálkozás nélküli természetességhez, amellyel ezt a művet egyesek fogadják. Hibájáúl rótta fel a verselése kinövéseit, – sokszor modorossá válik a nyelve a jambus kedvéért. Mindenki egyformán beszél… (?) – a királyt tegezik, ami hamis, nem korhű. – Lényeges hibájáúl pedig azt rótta fel, hogy: 1) Nem dokumentáltatik, hogy ezt az embert szeretik…. (Effélét már hallottam.) Hogy hatni tud tömegekre. Nem hatalmas alak így, vén komédiás marad, semmi más. (?) És a történelmi eseményeket is ki kell egészítenünk ezáltal. (Effélét is hallottam.) Hogyan nyerte ő meg a püspököket Wormsban? – Ez csak nagy dolog volt! – 2) S másodszor: Hogyan lett az ifjú daliás királyból egyszerre öregember? Ez törés. Canossa után nem látom hatalma tetőfokán…. Nincs átmenet. Nincs győzelem. Nincs Salerno. – Íly kívánságok másutt is felmerűltek: Beckné nagynak szerette volna látni, – Lengyel Menyhértné boldognak, – Bárdos is kíváncsi volt: hogy győzte le a pápát? Erdei kíváncsi volt: mért szeretik? – s hogyan csalta meg a pápát? A lengyel írónő egy jelenetet kívánt, amelyben ő az álladalmi nagyságában jelenik meg, – hatékonyságában! – Itt valami csakugyan hiányozhatik, úgy látom. Itt valamiből kevés van. – – Gellértnek a darab nyelve ellen még az a kifogása is volt, hogy néhol olyan, mint egy Shakespeare-fordítás, annyira emlékeztet Shakespearera.

 

Ha író akarok maradni, muszáj a kor törekvéseivel, hangulatával foglalkoznom, – muszáj bekapcsolódnom szellemi áramlataiba, – különben egyedűl élő, egyedűl haló, magános kísértet maradok…. s szegény munkáimnak nyoma vész. – Az individualitás erejében ennyire bízni ma…. lehetetlenség is, gyerekesség is! – Ha pedig a legnagyobbakat veszed mintának, (mindenkinek volt mintája,) – ha mondjuk Shakespearet veszed példaképnek: – valami tulajdonsága mégiscsak volt olyan, amelylyel kora érdeklődésére számot tarthatott, – ha nem más, hogy művei külső formájában nem különbözött a többiétől, hogy azon a hangon szólott, amelyre figyelni: már hozzászokott a világ. A forma segítségére volt ahhoz, hogy megértsék, ha meg akarják érteni. – Különben magános „irodalmár” maradsz ám, – az írók írója… – Vagyis: akár regényt, akár drámát kezdenék el újat: – az első vizsgálat arra vonatkoznék: van-e témájának valamelyes aktualitása. – Nem lehet a vakvilágba írni többé: – a fogadtatással igenis törődni kell! – A témád legyen közérdekű s ezen a követelményen belűl maradj meg irásaidban aki vagy. – – A verseidben pedig egészen megmaradhatsz annak, aki vagy!

 

A Henrik Canossa-jelenetébe talán csakugyan beletoldandó: – Henrik: Nézd, meleg ruhám van ám itt, nézd, a szőrcsuhám alatt… (Kitárja ruháját:) No mit szólsz? Szólj egy szót… És ezt a Bertha tudja ám…. No szólj (nevet). H: – Csodálkozom. – Henrik: És ezt csókolgatták, de hogy, – kár, hogy nem voltál itt… A nép szeret…. (Nevet.) H: És mért csinálod akkor?… Henrik: Mért? – H: Vagy eddig sem értettem abból semmit, ami vagy? H: Hát ílyen tökfilkó vagy, mondd. Oly egyszerűnek nézed te az életet? Vagy nem tudod? – te nem tudod, hogy kínnal van teli, és kínos titkokkal, hogy szégyennel…. Mít művelsz folyton, mít gondolsz, – miket leplezel, azt nem tudod? hogy miket susogsz séta közben önmagadnak, – mit beszéljek annyit? mindezt nem tudod?… – – S a jelenet végére, mikor bemegy a pápához: Egy másik Henrik úr megy itt fel…. Istenem! – – S egy jelenetet csinálni, melyben a püspökök ellene lázadnak, mikor a pápát ostromolja…. s mikor bejön: elhallgatnak. – Győzött is.

 

Hogy kiket tartott Osvát nagyszerűségeknek: Ambrus Zoltánt, ezt a mondain-hangú, színtelen, felületeken sikamló, sima írót…. (alig tudom olvasni, úgy unom,) – ez volt számára a legnagyszerűbb szellem a félvilágon. „Hogy így – nagyszerű mondatait aktákra pazarolja a Nemzeti Színháznál,” – sajnálkozott Osvát. – Tiltakozott az ellen a feltevés ellen, hogy Ambrus francia hatás alatt állana… „Csakis az oroszoktól tanult!” – mondotta. (Olyan ez, mint mikor a bócher balkezével vakarja jobb fületövét.) – Révész Bélát… ezt az olvashatatlan féltehetséget…. Szini Gyulát ezt a tipikus epigont, – Lányi Saroltát, ezt a gyengeségtől sugárzó szalon-virágot, – Lengyel Gézát, ezt az íztelen, színtelen, savtalan, borstalan kopárságot, – Kádár Endrét, ezt a szenvelgő remek-írót, aki elszánta magát, hogy ezentúl csak remekműveket zsúfol össze, – Gellért Oszkárt…. – na mit mondjak még? – Bán Ferencet. – A tudákosság és túlokosság megtette a magáét. Néki a „Vadkan”, Móricz Zsigmond olvashatatlan műve remekmű volt. Karinthy irodalmi ízű kérődzése: a „Két verssor között”, – ez a megszokott dagályú parafrázis – ez „egy kis remekmű” volt számára. Ugyancsak Karinthynak lakkosan fénylő s ugyancsak megszokott dagályú miszticizmusa az „Esik a hó” című novellában magával ragadta őt. – Nem is szólok Térey Sándorról, – aki első költő volt két évig a költők között… vagy I. Horváth Elemérről, aki „jobb, mert puhább, mint Babits”. – Vagy: György Mátyásról… Vagy: Imecs Báláról, aki „oly nagyszerű, hogy már nem is folyóiratba való!” – Ezek: egy Térey Sándor is, – mind többet értek, mint ama szegény vad-bivaly: a Somlyó Zoltán…. akinek állati melegsége olyan szavakat vetett ki…. Osvát szalon-ember volt, – minek még többet vitázni? Szalon-literátor. Végre egy lángész! – kiáltott fel, mikor Rozványi megjelent a szintéren. – (Ady akkor virágjában volt.) Balkézzel vakarta a jobb fülét. Nagyon szerette példáúl az irodalmi témájú novellákat, – példáúl a „Milton leányai”-t évekig a világ legjobb novellájának tartotta. A Krisztuson való kérődzéseket is nagyon szerette…. Neki való étel volt, amit ez a vajákos, kenetes ifjú: Pap Károly összefőzött. – Péterfi is neki való kritikus volt: mert a papírízű, literátori tisztaságú, elvontságaiba belemodorosodott írók: ez volt az ő világa. Az olvashatatlan, kenetes Suarez – néki a világ első írója volt…. a papír-ízű Gide-regények: ilyesmi tetszett neki. – Nem tudta megkülönböztetni a kiccset a remekműtől: – képes volt beleesni abba, hogy a „Marika boldogságát” remekműnek tartsa, – hogy elragadtatva beszéljen ugyanennek az írónak vacakjáról, egy kiccses, ostoba, fölületes színműről, – amelyet aztán elő is adatott. – Képes volt Gorkij „Artamanovok” című regényét magasztalni ő, – aki Csehovról mindig kicsinyléssel beszélt – s különösen annak színműveiről. – Shakespeare elbukott volna nála… de Elek Artúr, ha kifejlődik, nagyra vihette volna ítéletében. – Kosáryné Réz Lola „Álom” című regényének első fejezeteit tizszer olvasta el…. – No igen: az erő sokszor megbukott nála, a literatori finomság, vagy finomkodás soha. – – A baráti áldozatkészség ís sokat tett: – Bárdos Artúr sokáig írószámba ment…. Kabos Ede pedig nagy író volt egy ideig…. – – S ő a nagy kritikus, – aki az Ivan Ilitset oly kegyetlenűl bírálta, hogy Tolstojban, ha előtte remegő ifjú író lett volna… hogy még benne is megfagyott volna a vér… ő a szigorú istenség konflisba űlt s ünnepélyes arccal megjelent a Pesti Napló szerkesztőségében, hogy Szabó Lászlótól regényt kérjen a Nyugat számára…. Ó míly útálatos mindez! Nem mert tévedés, hanem mert tudálékosság! – Apponyi Albertet istenítette öreg korában. „Míly kár, hogy nem ismertem őt fiatalkoromban, biztosan nagy hatással lett volna rám”… – mondotta. – Kérdezem: Minek kellett neki még ez is, hogy éppen Apponyi hatással legyen reá? Nem eleget ismert: Shakespearet, Dantet? – Apponyi kellett még neki?

 

IV/10. Az egyik orvos (Dr. Szondi) kijelentette, hogy agy-gyomor-nyomásban szenvedek, – a 3dik agy-gyomor okozta vizenyőben. Innen: a mozgási centrum ingereltsége, általános ingerlékenység, egy különös cukorbaj, amely insulinra alig befolyásolható, – időnkénti lázak, a testi érzékenységi zónák zavarai…. no jó! (A térd-reflex csökkent ingerülete.)

 

Öreg kort élt, gyönyörű férfi volt, miniszterelnök, tudós, – állandóan tudott dolgozni….. s öregkorára még egy olyan lélek is szegődött hozzá lesifülesnek, mint Eckermann! – Mit akartok még többet? Még több szerencse kell?

 

Egyesekre nem hat a Henrik király sehogy, – ebbe bele kell nyugodnom. Horváth Ödön is csak azt írta róla, hogy „sehr interessant”…. Gellért, Menczer, Szenes, Elvesser, Bab…. Reichardt Piroska, Beck… mit csináljak?

 

Azelőtt úgy volt, hogy a költő előállt egy darabbal…. s ha verses volt s nehezen érthető: nehezebben vergődött el a kedveltségig…. mindenesetre, azonban az volt és maradt, ami s az író dolga volt, hogy várja sorsa beteljesedését: mikor szokik hozzá a közönség ahhoz, amit ő írt… Ma – már eleve alkalmazkodnia kell. – Ha verses művet írt: vissza kell azt állítania amorf prózába. – Át akarják mindenáron dolgozni a darabomat. Ahelyett, hogy belenyugodnának, hogy a darabot én írtam, – erényeiért és hibáiért helytállok, – nem, ők már most hozzá akarnak nyúlni, – miután hozzászoktak, hogy úgy bánjanak művészi munkával, mint a krumplival. S ha megadom a jogot, hogy átdolgozzák, soha többé nincs hozzá jogom, hogy saját művemet eredeti formában láthassam, – még könyvalakban sem. Nem! – az átdolgozó művészi tojásait beletojta, – a munkája van benne…. jogot formál tehát ahhoz, ami az enyém s amihez segítséget nem kértem. Iszonyatos élet ez!

 

Az „Édes Anna” oroszúl is megjelent…. A szegény cseléd regénye, – aki addig jó, míg torkára nem forr ennen jósága s megöli a jóságos nagyságát. – Való nekik ez a téma…. s ki fog derűlni, hogy minden írók között Dezső volt a legradikálisabb érzésű. – Az élet komédia.

 

Honnan tudod, hogy butaság? – Olykor az okosság tempójából. – Ha példáúl az okokra túlgyorsan következik a következmény…. Vagy ha valaki oly gyorsan kebelezi be az okosságokat, hogy azoknak még idejök sincs, hogy letelepedjenek benne, – vagy oly gyorsan, hogy útjokban elvesztik mindazt, amiből lettek s csak a lapos eredmény marad meg bennök… – – „Ez az ember szerencsétlen, mert skizofrén természet!” – „Anna kisasszony nem boldog természet…. az atyjától terhelt, az a baja.” – „Ó ez okos lány, – megvannak a maga problémái.” – „Én kérem nem szeretem a festészetet.” Ez mind ebből a fajtából való. – Az illető felszedett okosságok felhasználásával túlgyorsan jut eredményhez.

 

A féltehetséget arról is megismerheted, hogy ott, ahol nem jól ismeri ki magát, ott nagy, világokat átfogó, mérföldes szempontokból kezd vizsgálódni – hamar. – Ahelyett, hogy azt mondaná: „E műben nékem ez meg az a fordulatocska tetszik,” – ehelyett így kezdi: „Az európai, általában a nyugati kultúra nagy válsága… a mohamedanizmus….. Lao cse volt az egyetlen próféta, aki nem volt hiszterikus.” (G. O.)

 

A szigettengerben élni… S megölsz ott, mondjuk, valakit. A király, ha nagyon dühös lesz ezért: elveszik az életedet. A király természetétől s a megivott pálmabor erejétől függsz. S ha viszont egy ravasz fogással sikerűl lebírnod az elméjét, – valami szellemekre hivatkozol, – megbabonázod az ostobaságát, akkor megmenekedtél. – Míly kicsinek, esetlegesnek tűnik néked mindez a távolból! – S ha benne volnál, bennszülött volnál, épp oly vastörvény volna mindez egeden, – mindez az ostobaság, gyermekes szeszély efemer-jelentőségű véletelen, – mint e nyugati ég vastraverzzé kifeszített törvényei, amelyeket mégiscsak tisztelsz s mégse tekinted azokat oly esetlegességeknek. Hát az esküdtek mozi-emlékei? S a bíró szeretőjének szeszéje? – ezektől nem épp annyira függsz, azt hiszed?

 

Kreuger Ivarnak az egész világ lángeszű csalójának nem állítanak szobrot. Teljesítménye pedig legalább is akkora volt, mint Rákosi Jenőé – ugyebár? Csak azt dicsőíthetik ugyanis, akit ők használhatnak, aki nékik hasznos. – Ők nem a lángészt jutalmazzák, hanem a lángész okozta hasznot, vagy vélt hasznot. – Tehát a „nemzeti” költőt, példáúl…

 

Egy Bondy nevű német író járt itt. Ugyanazok a bajai, mint az enyémek. S őt is ennen képtelenségei sarkalták, hogy elmélyedjen abba a stúdiumba, hogy mi a művészet? – Ezeket mondta: – Az örökkévalóságba belenőni csakis faji talajból lehet. – A nemzeti sajátosság a legérdekesebb sajátosság…. S csak nemzeti kultúra létezik. – Az írónak valamely talajból kell kinőnie….. s nem úgy válik valami fajivá, ha kivűlről figyelem azt a fajt….. Ha én magam az vagyok, egy vagyok azzal, amiből kinőttem, – akkor írhatok valamely környezetről…. S környezet, talaj: a regény legfőbb kelléke, – enélkűl nincs regény. – Aki egy regényben megszólal, annak valamely ország, vagy város nyelvén kell szólania…. Az internacionalitás, kozmopolitizmus semmilyen szellemi területen sem oly korcs valami, mint az irodalomban. Az író a nemzetétől, környezetétől kapja minden erejét, – példáúl már a nyelvét. Nyelv-tudás nélkül nincs író. – De nem is tudás kell, – az kell, hogy ő maga legyen a német nyelv, – ő hozza újra létre azt. – Légüres térben nem élhetnek azok az alakok, akiket megszólaltat, – nem beszélhetnek egy oly nyelven, amely nem elég konkrét, amely sehol sem létezik. – – S korrigálni…. kétségek közt írni…. bizonytalanúl….. érezni, hogy még nyelvileg sem nyugszik biztos talajon az, amit irok, – lehet így dolgozni? – – S ez a zsidó író sorsa: – az örök bizonytalanság. Környezetével, akárhogy igyekszik sem válhatik eggyé. – Nyelvművész lehet belőle, de a nyelv szelleme voltakép idegen marad tőle mindig. (Gerhart Hauptmann írhat rossz drámát, amennyit akar, – de ő a német nyelv maga, akármit ír is.) – S azzal álltatni magam, hogy én e mai világot nem szeretem…. elmenekülök a múltba…. mért menekülök el? – mert ezt a világot nem ismerem annyira, amennyire azt az írónak ismernie kell. – – S aki jól ismeri környezetét: – míly egyszerű az ílyen ember dolga. Ezernyi témát talál, – mindent megírhat, amit jól ismer. (Ismeret alatt nem adatokat kell érteni, sem megfigyelést…. hanem oly fantáziát, amely megfigyelés alapján valami meglevőt tud újra megteremteni.) – S a zsídó író viszont: hiába találja érdekesnek ezt, vagy azt az eseményt…. hozzá se tud kezdeni. – Néki meg kell várnia azt a pillanatot, míg olyan témája nem akad, amelyben a környezetnélküliség regényét írhatja meg…. Ám ez alig lehet hosszú regény. – Esetleg képzelt, történelmi, vagy fantasztikus környezetet kell teremtenie – s az ilyesmi viszont sosem lehet elsőrangú produktum. – S még az ilyesmi sem adódik gyakran egy életben, hogy így rátaláljon a nékivaló mondanivalóra…. meddig kell válogatnia, keresgélnie, míg valahol, valamiben végre otthon érzi magát. (Persze: a nosztalgia segíti, hogy hazát találjon végre, szegény.) Már azért sem írhat sokat, – mert, amíg a való élet kimeríthetetlen, ez az örök talajtalan fantáziálás, – amelyben a megfigyelés csak kismértékben lehet segítségére, hamar kimerűl. – Pszichologizálás, bölcselkedés lehet a kenyere. – Stiliszta is lehet, – azt igen!

 

Semmi sem fáraszt jobban, mint a türelmetlenség.

 

Osvát: a mesterkéltség maga volt. – „Ez gondolat!” – mondotta fontoskodón…. „Ez egy mondat!” – mondotta jelentőségteljesen. – „Ez nagy kutya ez a Valery, nagy fogalmazó-kutya!” – „Az Oszkárok tudták, hogy az érzékiségben mi a szépség!” – S ahogy leűlt egy nő mellé, ahogy nevetett…. ellenszenves ember volt. Maga a közvetettség. – Csak épp a lángoló, éles esze, – ez volt mindene.

 

Mennyi fölöslegeset beszélünk! Hozzátartozik az élet üteméhez. – „Ott oly remek idő volt….” „Ne mondja,” – „de oly remek idő.” – – „Úgy ahogy itt lát”…. – „Mármost mondhatsz, amit akarsz”…. – „Vedd úgy, ahogy akarod”… „Én megmondtam néki a magamét…. de tudja, egészen a magamét!” – „Kibékűltél vele?” – „Ki.” – „Ne mondd.” – „Már régen kibékűltem vele.”

 

A legkitűnőbb riportage az a fajta írásmű, amely képes azt az illúziót kelteni, mintha művészet volna…. s igen sok prózaíró, akinek mindene a megfigyelés: nem tud egyebet. – Ezek kívűlről közelítik meg a dolgokat, ezek nem teremtő szellemek. Aki teremt, az magából teremt, annak csak eszköze a megfigyelés…. felhasználja arra, hogy teremtsen.

 

Ilyen lelkek is vannak! – Oly jóságosak, melegek, – olyannyira csupa érzés egész lényük, hogy védekezésképen valami ellenszenves alakot öltenek. – Nyersek, vagy fanyarok…. ők azok, akiknél aztán egészen csődöt mond az emberismeret. (E.)

 

Szóval minden a túlvilágtól függ? – Ha nincsen túlvilág, akkor irracionális volt az egész…. s akkor nihilistának kell lenni? – Akkor, minthogy nem tudsz és nem is tudhatsz róla: vedd mindjárt úgy, hogy nincs. (Éjszaka írom ezt le s nagy frisson borít el: úgy érzem, hogy anyám lelke közel van hozzám és néz.)

 

„Ez a szekrény 1600-ból való!” – Bondynak. – Minek ezt? Ilyen iszonytató butaságot. Tönkreteszek állandóan mindent.

 

Beteg lett, meghalt accidentaliter, – de visszavonhatatlanúl. – Vagyis: – meghalni, ez olyasmi, mint megbotolni….. csak épp véglegesen.

 

Hűvösség, – messzire néző szem…. Mit jelent az apák idegenbe révedő tekintete? Azt, hogy már érzik magukon, a szervezetükön, hogy nemsokára itt az idő, menni kell. Hogy nem az övék, amit magukénak hittek, az élet, – az csak kölcsönkapott jószág, – visszajár az adományozónak…. Hogy ők maguk nem a saját magukéi…. „Ha majd csontjaimat kelletik kiadni”…. – erre gondol valahány. S ezért a furcsa mosoly, különös némaságok, – örömtelen örömök….

 

A négerek okosak. Ők haláluk után nem jó-szellemek, hanem rossz-szellemek akarnak lenni, mert azoknak jobb dolguk van. – – Ebben az óhajban a rossznak olyan felfogása rejlik, amelyben az egész erkölcsi világrend furcsa labilitása ki van fejezve.

 

Egy kép a falon: „Az egész világ csaló gazember…. te is az vagy, – semmi baj! Én azért nem haragszom.” Vagy: „Ismerem az életet, – gazemberek vagytok mind. Te is!”

 

Egy futó őzet képzelek, ezüstös hold alatt,
Olyan tünékeny, mint az árny és oly bohó.

 

Dezső: szempontjait mindig összetéveszti meggyőződésével. – S innen a téveteg, csélcsap ingatagság. – Néha bizony a láptalaj ingatagságát érzed a lábad alatt. – Elég és elég!

 

Meghalt Kohn Arabella, élt 39 évet. – Nagy hühó volt körűle… az Arabella! – mondották sokszor, – mit szól ehhez majd az Arabella…. S az egész hajózás, vagy légi út csak ennyi volt, – mintegy fuvallat, úgy eltelt, elmúlt, a semmibe tűnt….. S ehhez a fuvallathoz kell az évszázadokra épített csontok szerkezete, a máj, a lép, a túlfejlesztett szenvedés…. Körülnéztünk s máris letelt az időd lobogó dajna….. ki annyi nyugtalanságot okoztál mindenfelé…..

 

Ha apámon rajtaüthetnék, amint az én nemzésemen fáradoz, – a körmire koppintanék, úgy segéljen az Isten. Fűzfavesszőt vennék, – jajgatva ugrana ki az ágyból, úgy segéljen az Isten.

 

Minden, ami van, az él. – Halál, sajnos, – ez nem létezik. Nincs oly dolog, amelyben ne volna minden átkos kerengésben s mindaddig, amig csak csillag van az égen.

 

 

1932., május 1-én.

Iső mottó: Ich bin fűr und gegen alles.

 

IIdik motto: Mich trőstet nichts.

 

Csodálom ezt az ifjút. Huszonöt-huszonhat éves. – S már mindent tud, amit az emberekhez való érintkezéshez tudni kell. Tudja példáúl azt, hogy szomorúságról beszélnie velök nem szabad. Sem okosságokkal őket megterhelnie. Tehát kedveskedik, csacsiságokat mond, sokat nevet…. s legfőképen hallgat, mégpedig törleszkedőn, simulékonyan, melegen…. s ezáltal állati meleget fejleszt. Véleményt soha nem mond. Belenyugszik abba, hogy a világ bolondúl zajlik, – hogy Ady rossz verseit istenítik…. Ő hallgat. – Kétségeit sem közli veled soha. Nem mondja, nem kérdi: „Mit gondol, – ez a versem van-e olyan jó, mint a régiek? – Félek, hogy csökken az erőm.” Soha effélét. A gyengeségeit nem viszi vásárra. Csodálatos akusztikai érzéke lehet. Tudja, érzi, hogy személye mennyire kevéssé fontos mások számára, – hogy míly rossz a világ emlékezőtehetsége, – hogy míly könnyen múlnak el, tűnnek tova a dolgok….. S türelmes. Vár. Nem hajszol semmit. Afféle igazi „lassú víz”. S nem kávéházban tölti az idejét…. állást szerzett magának s ott kitart. – – Babitsnál beásta, bevájta magát a szivekbe…. otthon van. S nem mint az ifjak szokták. Ő nem ifjú. Úgy viselkedik, mint a veled egykorúak. Erre megdöbbensz és elfogadod őt egykorúnak. Nincs az orrára kötve, hogy hány éves? (S míly szerencsétlen voltam én! – Osvát pimasz, lenyügöző, lealázó, minden tekintetben összelapító viselkedésének áldozata voltam. Hozzászoktatott az alázathoz.) – S hogy Babitsnál beásta magát, – nehogy azt hidd, hogy ő ezzel kérkedik. – Szó sincs róla. – Ő nem akar irígységet kelteni: – a nyílvánosság előtt visszavonúl tehát Babits mellől, – nem bizalmaskodik vele. (Csodálatos diplomata-tehetség. Nem a jóravaló emberek „Taktgefűht”je vezeti, ezt érzi az ember, – hanem az eszesség és célszerűség.) – Ő a nyílvánosság előtt a lázadó fiatalsághoz csatlakozik, amelylyel szimpathikussá teszi magát Isten és ember előtt s az ifjúságot is megnyeri magának. (Illyés Gyula úr, – de útálom.)

 

Pen-kongresszus: – hiába, nálam alig változik valami. Még mindig nem vonúlhatok hidegen vissza…. nem utasíthatok el senkit magamtól. Még mindig ugyanúgy kell teljes erővel dolgoznom, hogy megnyerjem magamnak az embereket, – egy kis reménység elég ahhoz, hogy el kezdjek ágálni, bölcselkedni, – legszebb tulajdonságaimat mutatom, legfőbb okosságaimat…. még szerény is vagyok – s oly koncentrált és fárasztó magamnak…. olyan vagyok, mint a szirup. Ó de undorító! S mit érek el vele? Semmit.

 

Hogyha az értéknek az a fokmérője, hogy mi fájdalmat okoz, ha elvesztem, – akkor Osvát nékem értéktelen személy volt. – Sohasem fájlalom, hogy nincs már, – nem kívánom látni, – ellenkezőleg! Rossz volna, kinos, ha megint látnom kellene. Hiszen életében is elkerűltem őt s csak álltattam magam vele, hogy keresem a társaságát.

 

Míly egyszerű a recept: – Oda kell menni az ellenfélhez s megtisztelni azzal, hogy szívességre kéri az ember. Ő a legfőbb ellenfél, – legyen most az egyszer elnéző…. S az ellenfélnek dagadni kezd a kebele…. (Radó Antal és én.)

 

Még mindig állandóan mentegetőzöm.

 

V/24. Égő kín az egész. – Csak akkor tudok élni, ha elhitetem magammal, hogy nincs fontossága annak, hogy vagyok…. bele kell tehát vesznem a tömegbe. – Ha meggyőzöm magam arról, hogy mások számára távolról sem oly jelentős az, hogy semmit sem értem el, mint a magam számára, – tehát felemelt fejjel járhatok köztük, nem kell szégyelnem magam. – Ha megnyugtatom magam azzal, hogy volt már a világon haszontalanabb és semmittevőbb mihaszna is, mint én vagyok. – Ha megmagyarázom magamnak újra meg újra: hogy mért kell folyton az élet értelmét keresni s azt vizsgálni, ér-e egyátalán valamit? – Vegyük, hogy értéktelen….. nem is kell, hogy értéke legyen, – van! Élünk, – nem elég az? Ha hívnak valahova, elmégy, – ha nem hívnak, nem haragszol érte s nem mégy el, – ha nem kérdeznek, hallgatsz, – ha kérdeznek, elég őszintén felelsz… – mi bajod? – – S megint megnyugszom egy időre. De lehet-e ebben állandóan megnyugodni? – Mikor konyhát mázolok s legjobb erőim parlagon hevernek, mikor pimaszúl bánnak velem mindenütt? Oly megtört vagyok. Ha most rögtön abba lehetne hagyni…. Oly ostoba vergődés ez! Gondold el: Karaffiáth a miniszter. S ha ő írta volna a Henrik királyt!

 

Dezső: – képes ennyire vágyni…. s képes elérni. Micsoda életképesség – s micsoda energia! Ehhez képest félhalott vagyok rég! – Sem asszony, de még a kenyér megszerzése sem tudott ennyi erőt felverni bennem. Elmúlt mindez. – Elmúlt, elég volt. – Jó volna pihenni.

 

Egyik jóakarómról megmondom, hogy dilettáns. Három embernek is elmondom, hogy a kritikus úr versei nevetségesen rosszak. Elmondom, hogy az ifjú törtető csirkefogó….. Tudtára adatom, hogy nem jöhet fel hozzám. – Nem tudom befogni a számat. Nem tudok fölényesen hallgatni. – Míly kicsinyesség ez, – halvaszületett verseket szidni, – amelyeknek egyenes útja úgyis az elmulás…. hisz akkor egyebet se tehetnék, minthogy rossz verseket, dilettáns regényeket ócsároljak…. minek teszem? – S míly megalázó aztán szembekerűlni ama bizonyos jóakaratú dilettánssal…. s félni, szégyenkezni, vajjon nem értesűlt-e rossz véleményemről? S jóakaratát elfogadni, – közben igyekezni lehetőleg jóvátenni valamivel, valami mással azt a tényt, hogy nem becsülöm munkáját semmire…. Nem jobb volna ehelyett mégiscsak véglegesen hallgatni és soha többé semminemű véleményt nem mondani….. Hiszen jóformán mindenkivel így vagyok már: hogy nem merek a szemébe nézni, mert félek: értesűlt róla, hogy mennyire megvetem!

 

Bizonyos quantumot kell produkálni ahhoz, hogy a nép tulajdonába mehessen át, kincsévé válhasson, ami jót létrehoztál. Sokan csináltak egy-egy jó kis művet, – ezek elvesznek. De ha nagy név lettél, – akkor megőrzik minden kézjegyed. – Egy novellát s a nevet, aki létrehozta csak nem lehet klenódiumként őrzeni, – ez a kívánság nonszensz, még akkor is beláthatod ezt, ha nincs is kedved tömege szerint mérni a művészi munka becsét.

 

Egy halott lába mellett zsineg.

 

Kultúra…. ahol legfőbb dolgaikban íly szerencsétlenek az emberek! – Egyébről sem hallok, mint szerelmi szerencsétlenségről. Sivár reménytelenség szomorúság….. ez teszi ki fiatalemberek és lányok életét. – Nincs senkijök, – egyedűl lézengenek…. nékik eszes lény kell, hű, érzésképes…. s nem tudom még mi minden igény nyomorítja érzéseiket… – ér ez a kultúra valamit, ha ennyi ballasztot rak a fiatalságra? – S amit cserébe ad e nyomorúságért, – kárpótolhat az? – Létezik kárpótlás azért, ha életük legfőbb dolgában, a szerelemben szerencsétlenek voltak? – S nem jobb-e akkor az az élet, nem istenesebb-e, amelyben kevesebb a teketória s mélyebb az öröm? – A sziget-világ maláj benszülöttei erkölcsösebb életet élnek, mert egyszerűbben, igazabban töltik el ifjúságukat s nem cirkalmazzák körűl oly dolgokkal, amelyek díszében a lényeg vész el…

 

Harmonikaszó és a csillagok.

 

A véleményem megváltozott: – a művészet nem a valóság megörökítésére szolgál. – A lelki impulzus, hogy létrehozzak valamit, talán innen is ered, – de mihelyt írni kezdem… s mihelyt kész vagyok vele…. – egész új dolog keletkezett a kezem alatt, amely nem azért, vagy főként nem azért hat az olvasóra, mert emlékezteti valamire. – A művészet külön világ s az örömei nem az emlékezésben, hanem az érzéklésben rejlenek. – Hogy viszont az érzéklés mikor és mért öröm?

 

Könnyelműség a művészetek anyja.

 

Ha az okosság uralomra jutna, vagy a jóság… – s csupa okos, vagy jó ember űlne a kormányon…. az ilyesmi gyakran kompromittálta már magát. Csupa rossz jön ki ebből is. Sok oly dolog van ugyanis, amit csak a keménység, vagy ostobaság tud jól megcsinálni…. (Hogy mit nevezek itt jónak? célravezetőnek, helyesnek? Nem is tudom pontosan. Tény az, hogy az emberiség legnagyobb művei sosem jöttek volna létre keménység, gonosz kényszer, vagy a konok ostobaság erőszakoskodása nélkül. Csak a tirannus rakathat fel magának piramisokat.) – Amit a butaság tud csak létrehozni, azt az okosság nem tudja létrehozni.

 

 

1932, június 1-én.

Főnökök igenis léteznek.

 

Akart, kipréselt érzések is léteznek s ezek jellemezték O. E-t. – Ő azon akart meghatódni, ami jó és szép. Amit annak neveztek a bölcsek, vagy ő maga annak ítélt.

 

E világ míly állapotban van? Oly ostoba, lehetetlen állapotban, hogy az álcázott jóakarat kűzd az álcázott rosszakarattal.

 

Némely ember oly fajta, hogy rögtön butaságba merűl, mihelyt magára hagyják gondolataival. – Ezeknek egy másik lélek kell, amely folyton ellenőrzi őket s akkor nem is oly ostobák. (Kóródy György volt ílyen.)

 

Por és hamú leszek…. egy hant alatt leszek nemsokára, (bizony nemsokára) semmiség leszek, – hazúg maradéka egykori voltomnak….. s ez a tintafoltos könyv még mindig tanúsítani fogja, hogy éltem.

 

Egykori társam…. túlszárnyalt valaha. Oly okos volt, oly elegáns gondolkodású…. (Ma is egészen élénk a mivolta bennem, – mintha ez a kis huszonöt év, amely elrepűlt felettünk, pár nap volna csupán.) – S most elkűldte könyvecskéjét. Elképesztő, érthetetlen, hihetetlen, hogy mi lett belőle. Egy szegény vidéki, széplelkű ügyvéd… félművelt magán-tudós…. s ugyanazokat írja le most szegény, amiket negyedévszázad előtt kigondolt, – s még ezeket is rosszúl és ostobán írja le.

 

A művészet élvezete: – felfokozottság az előfeltétele. – Valami olyan helyzetbe kell beleképzelnem magam, amelyben eddig nem voltam… (Éppen közönyös kedvemben voltam, példáúl mikor meg akarnak hatni valamivel.) – Innen van, hogy a művészetet közvetett hatásúnak érezzük – s innen az ellenállás, amelyet a műnek le kell előbb győznie bennem, mikor pl. olvasni kezdek. – S ezért van az, hogy a legtöbb jó munka impetuózusan kezdődik, – az első hatás, amit érzek az, hogy impetuózus. (Rembrandt is.)

 

Takarít…. Asszonya azon lepi meg őt, hogy egy kis asztalhoz támaszkodva a szoba sarka felé töpreng, – abbahagyott mindent.

 

Jó tanácsadóm talán az, aki ráeszméltet legígazabb véleményemre.

 

A „János vitézből”: „A pompát, a fényt nem kedveli

     Fehér keblem nem kell neki”…

 

ez oly hangzat, amely engem valamely belső, titkos dallamomra emlékeztet. Ez a „nem kell neki.”…. s ezt még folytatni valahogy, – újra: „nem kell neki.”

 

Az Eger melletti tanyákon a gyerekek berúgva érkeznek az iskolákba. – Melegített bort kapnak ugyanis reggelire…. miután bor van bőven, s más nincs. Hatéves gyermekek! – – Ez aztán a vídám élet ebben a tejjel-mézzel folyó Kánaánban, ahol annyi gabona van, hogy bele lehet fulladni! – Hát nem gyilkolni kell, ha ílyet hall az ember?

 

Az ég, – amelynek tornyai vannak….
S az égő tűzzel teli árkok…..

 

Az egyetemre megyek holnap, avatásra…. nem voltam ott avattatásom óta. S mikor volt az? Tegnap. – – Karinthynét avatják…. egy kicsit elkésett, – gondolom. S ha meggondolom: húsz évet késett. – Ezt nem is értem. – Karinthyval kicsit összevesztünk nemrég. – Mikor? Tizenkét év előtt. S azóta négyéves fiából tizenhat éves ifjú lett, aki csodálkozva tekint reám: vajjon nem valamikor az őskor mélyén voltam-e barátja az édesapjának? – E húsz év alatt, mióta nem voltam az egyetemen…. igaz, be kell vallanom, – néhány társam dékán és rektor magnifikusz lett azóta…. – de én még mindig a régi vagyok. – Tizennyolc év előtt írtam a Boldogtalanokat…. – nem értem. S nincs is már tizennyolc évem a Henrik király után, hogy kérődzzem rajta…. hát ennyi volt? Hogy így-úgy elpottyantok egy-egy művet s aztán számadás, meggondolás nélkül…. annélkűl, hogy aratásomon végigtekinthetnék – s valaminek a kellős közepéből távozom? – S ezért volt-e hát a felelősségnek az a mély érzése…. a rettentő, gyilkos önvád, ha nem dolgoztam….. olyan volt mindez, mintha eljövendő számadásoktól tartanék…. Ílyen számadások pedig nincsenek. Nekem nem volt szabad tétlenűl töltenem az időm…. nekem mindig sietnem kellett…. s mi végre? Hogy gazdátlanúl maradjanak majd itt munkáim? …. (amelyeket senki sem írt, – mert hiszen aki írta azokat, az sosem élt….) s átadva a feledésnek, az elkallódásnak? Csalás mindez….. s magamat is csaltam, mert meg hagytam csalni magam. – De viszont mi nem csalás? – kérdezem most a dolgok vége felé…. Ha zabálok, napon sütkérezem, nőket kergetek, – akkor élem igazabb életemet? Erről nincs számadás…. s ami történt, olyan, mintha nem is történt volna…. s akkor: ezért pazaroltam hát el az életem nőkre, ringyókra, sétifikálva holmi folyópartokon?… A végtelenséggel, a megfoghatatlannal, az örök labilitással, ezzel az örök sikamlóssággal vitázni nem lehet. S hiába szállasz perbe, – mindez megfoghatatlan. – Egy kis ideje nem járok az Otthon-Clubba. S azóta felnőtt két új nemzedék s én tekintély lettem köztük, annélkül, hogy ezt akartam, vagy észrevettem volna. Nem kellett semmit sem tennem, csak magamnak is észrevétlenűl megöregednem. – Egy hét úgy telik el, hogy nem győzök csodálkozni felette…. – Egy év előtt írtam a Henrik királyt. Érthetetlen. – Most már kezd összefolyni előttem a múlt idő: a tegnapelőttöt nem tudom megkülönböztetni a tegnaptól…. Egy év előtt mázoltam az ajtókat s azok még nedvesek, – mintha tegnap lett volna mindez. – S egy szép napon kiesik majd kezemből a kanál, – annélkűl, hogy mindennek értelme adódnék. – – – Fejjel lefelé benne lógunk a semmiben.

 

Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét… – éneklik. S belevág a kórus vad erővel: Hogy a fene egye meg…. stb. – Valami elszomorító komikum van ebben a hévben. – Mit fejeznek ezek ki íly vad erővel? Mi a mondanivalójuk? – Hogy a fene egyen meg általában valamit? – – S mikor a többi népdalokat éneklik maguk felverte szenvedéllyel? Az a mondanivalójuk, hogy a betyár a holdvilágnál sír? – A műveszetek közvetett hatásúak. Élvezetükhöz előfeltételek kellenek.

 

Most már ismerem magamat s tehetségem határait. – A regény: epopeia. Egy világnak kell benne rejleni. Ami a gondolkodó számára oly alsórangú, – hogy Erdélyben példáúl hogy metélik a tésztát, – ez az alsórangúság teszi legfőbb szépségét. – S én nem tudom, hogy metélik? – nincs környezetem, – nem is volt soha, – de nem is figyeltem ilyesmire. A gondolatra figyeltem, – az egésznek összefoglalására. – Mégis valami képesség munkál bennem, – ilyesféle is. – Ami különös volt, az mégis csak megragadta figyelmemet – s formáló képességem is van. – – Marad tehát egy elképzelt környezet lehetősége számomra – s annál inkább csakis ez, mert mihelyt a valóság kötelez: megbénúl a fantáziám. – Tehát: távoli világokba vagyok száműzve. – Igen ám, de rájöttem, hogy a fantázia nem adhat ki egy egész epopeiát, – bizonyos konkrét tényeket semmiféle emberi fantázia sem tud kitalálni. Példáúl ezt: hogy szerettem volna elaludni, de nem lehetett, mert a kútnál egy asszony énekelt. Sem ezt, hogy: bementem egy szobába ahol egy ember a széken egy lábán guggolva kuporgott. Így pihent, – ez volt az egyetlen helyzet, amelyben teste jól érezte magát: izületei mind ki voltak ugyanis ficamodva, – öreg cirkuszi bohóc volt. – – Tehát érzem, hogy valamely naplóra volna szükségem, – valamely változatos élet konkrét tényeire….. s ezek volnának a fantáziám támasztékai. – Ennyire korlátozottak az én lehetőségeim. Távoli történetnek kell lennie, – szenvedélyesség felé haladónak, kereken befejeződőnek, olyannak, amelyben a valóság semmikép sem kötelező s amellett olyannak, amely első személyben elmondható, – mert csak az én hangomon tudok elbeszélni…. nem oly könnyű tehát ezekkel az adottságokkal valamit létrehozni. – S mégis: egészen lemondani a regényről ostobaság volna, – mert mégiscsak dolgozik bennem valami, amely a regény felé visz. Most látom: mennyire szükségszerű volt, – szinte egyetlen lehetőség: hogy ezeket a lírai természetű s elképzelt környezetben lejátszódó kis regényeket írtam…. – Nagy regényhez nem volt ugyanis elég konkrét adatom soha.

 

 

1932., július 1-én.

A nagyon régi naplókat olvasgatni: pokoli kín. Az ostobaság és éretlenség táncát járja benne.

 

Megint Reinerről hallottam: ez minden tíz évben valamely „nagyszerű” jelet ad nekem, nehogy elfeledjem, hogy él s magasra lép. Most lovaggá ütötte az olasz király.

 

Két ló közűl az egyik rendesen rosszabbúl húz.

 

Nem az intellektus a magasrendű, – a szellem vitalitása az!

 

O. E. volt a szellemem köszörűköve, – nékem semmi más nem volt. Minthogy nagyon kemény kő volt: őt választottam – s minthogy hozzászoktam e keménységhez, – a puhábbak hozzá képest mit se számítottak többé.

 

A cserebogár is ámúlva nézi ennen csápjait kezdetben: – hogy mi van neki, lám…. ugyanúgy mint a tudós, aki őt lupé alá veszi… S ez talán ennen természetünkhöz való viszonyunk egy kis példázata lehetne. – – Megütötte a feleségét…. no lám, – mit kell a nőnek a férfitől szenvednie…. csakhogy a férfi is csodálkozik rajta, hogy megütötte s ha a nő történetesen agyrázkódást kap a pofontól, – még jobban csodálkozik a férfi. – Hogy nincs harmónia a kettő között soha, – ezen búsulni kár…. előbb azon kell busulni, hogy sajátmagammal sem lehetek harmóniában….. mással sem egyesülhetek jobban, mert magammal sem tudok jobban…. s hogy annak idegen vagyok? magamnak is az vagyok….

 

Húsból állsz s ha húst eszel, mégis úgy emészted, hogy egy része hasznavehetetlennek bizonyúl szervezeted számára…. az anyagokat szervezetedhez kell előbb hozzápasszítanod…. – ugyanúgy vagy az adalékkal: a fele nem használható regényedhez…. ahhoz a szervezethez kell előbb átidomítanod azt. Pedig az is hús, – a regény is húsból áll…. csakhogy a regény egy szervezet.

 

K. D-néhez így tudnék beszélni: a legmelegebb szívvel, melegen tudnám megmagyarázni neki, hogy elviselhetetlen lény ő. – „Nem a zsidót, vagy zsidóságot gyűlöli Önben D: az Ön személye az, amely elviselhetetlen és undorító, – a legnagyobb szeretettel kérem, lássa be.” S elmagyaráznám néki, hogy ki ő… S ha be tudná látni, mílyen féreg, még szeretni is tudnám.

 

Most megy a hegy mögé…. (a hold.)

 

Hozzá kell szokni a gondolathoz, hogy akitől elváltam, mindörökre elváltam, – nincs visszatérés hozzájuk…. nincs még egy találkozás az ég alatt…. S ezt elhinnem nehéz.

 

VII/17. Esőben fürdetett vidék.

 

Gyerekek, mint az elmebajosok. – Ördöngősök. – A szemeik játszanak, csupa gödör és mosoly egy ílyen gyerek. – S elveteműltek. Minden ajtó bezárúl a gangon, amerre az egyik, egy hároméves settenkedni kezd. S már ez a sorsa: így lesz ez bizony ezentúl is, szegény! – Nyalják az üveget, a szenet, – ez nékik túlvilági öröm. – S a kékség után kapnak: – az egyik mindenáron ki akarta szedni kisöccse szemét, mert nagyon tetszett neki az a „kék”! – S egy nagyobbik azt mondja az anyjának: „Maga már egyszer hazudott, magának nem hiszek” – s az asztalt ütögeti. – A másik, az ördöngős egy mókust akar megfogni – s mikor az elmenekűl, – ámúlva, boldogtalanúl csattogtatja utána kezeit – s nem érti, mért nézik őt s mohóságát szörnyetegnek? S hogy ő a saját természete áldozata, még nem tudja szegény! A poroló: ez az ő birodalma lenn az udvaron, – ott jár-kel zordonan és súgdos, – leszáll egy pincelukba, – benéz a házmesternéhez: látszik, hogy egy világ van körülötte. – – Egy lázas kisgyerek így szól: „jobb volt a másik lakás, mert ott láttam az eget, – olyan kis piros pöttyös foltok voltak az égen”… Egy másik a nénjéhez: „rajzolok neked valami szépet, – napfény-virágot, gyönyörű tánckötelet”…

 

Tolstoji történet. A méltányosság most azt követeli, hogy a házbéreket csökkenteni kell…. minden tönkrement. Nem lehet vitás, hogy így kell cselekedni, – ezt követeli a lelkiismeret. Ez egy kitapintható pont, olyan, amilyet Tolstoj szeret: mikor nem lehet kétség aziránt, hogy mit kell még akkor is tenni, ha valakinek szerződése van…. Ám Pásztor József háziúra így gondolkodik: „Mért legyek én jó? – Isten s a természet is kegyetlen velem…. nem kell meghalnom, ha eljött időm?” – S hiába minden kérelem. – – „Ha Isten is oly kegyetlen volna veled, bátyuska s a szerződés betartását követelné tőled akkor is, mikor az lehetetlen… tudod mi volna?” – „Semmi!” – nevet a kegyetlen háztulajdonos. – „Semmi.” – Erre a lakó öngyilkos lesz…. S most következik egy történet, amelyben Isten lehetetlenűlt viszonyok között is követeli a szerződés betartását…

 

Élelmesség: a pók ott feszíti ki hálóját, ahol bogár van s nem oda, ahol nincs.

 

Tudományos filozófia: – A matematika egy praktikus praktikából származik, – ez a praktika arra tanít, hogy 1+1=2. S ezt csakugyan lehet is folytatni. – Ha akarom, már az első egyes sem létezik ugyan….. mert min alapszik? kristályosodó formákon, amelyek az egyetlenegyben külön egységeknek látszanak, vagy minősíthetők…. – de már a másik egyet, ezt már nevetve vehetem tagadásba, ha jól esik – s a kettőt meg éppen. – De hagyján. – Hogy vagyunk azonban azzal a tudománnyal, amely ezt az absztrakciót veszi alapúl ahhoz, hogy az élet számára törvényeket alkosson, – vagy a benne levő törvényszerűségeket ellesse? Ez már az egyes szám helyébe életjelenségeket csempész, nagy bonyolúltságokat…. s elkezd velök oly könnyedén lapdázni, – bonyolúltságokkal, – mint ahogy azt matematikus kollegája teszi az absztrakciókkal. – S elnevezi ezt logikának. – Ám a logikának nemcsak ez a baja, – hanem, hogy álldogál….. s az élet pedig nem álldogál. – Ami van, annak tradíciója van, – a logika törvényeinek pedig sem történetük, sem jövőjük nincs. – Azok végleges törvények, – még fejlődési lehetőségük sincs. – Már most vedd az élet bonyolúlt szövetét s mondd azt, hogy ennek meg ennek a jelenségnek mindene állandóan változik ugyan, múltja és jövője van – szóval folytonossága – de van valamije a gerince, vagy magja körűl, amely sosem változik, – én ezzel a változatlannal akarok mindvégig foglalkozni. – Nem szegényes célkitűzés ez? A logikus principium úgy látszik, – az egész mindenségben is jelenlevő principium, de gőzzé, köddé válva sokkal kisebb a jelentősége ama bizonyos többi nagy köd-tömegekben, – mint amilyen jelentőségűvé az emberi lélek számára vált…. a helyzet ez: hogy bennem a logikus principium domináns elemmé nevelődött…. s ami körűlem van: az ennek a principiumnak fittyet hányni látszik. S mármost én megmaradjak a logika görcsében? – mikor a többi, amely a fittyet-hányja, még jobban érdekel? – Engem jobban érdekel az, ami a logikámnak ellentmond. – A logikát tehát itt-ott pici eszköznek, mérő-eszköznek elfogadhatom ugyan, – de semmi többnek. Hogy ebből egy világot alkossak, hamis világot, – ahhoz semmi kedvem. – S hogy még trajiciáljam is a mindenségbe, – épp ezt a mindennél inkább antropomorf projekciómat, vagy képviselőmet, a logikus gondolkodásomat, mondván példáúl, hogy amint a csillagok futása változatlan törvények örök uralmát mutatja fenn, – – azonképen a bennük levő erkölcsi parancsok…. és a többi. – A csillagok törvényének örökkévalóságáról mit se tudunk. – S ez az antropomorf képzelgés nekem sehogy se tetszik. – S mire megyek végűl azzal a stabilitással, amelyet nékem a logika biztosíthat? Vagy úgy járok vele most is, mint gyerekkoromban….. vagy sutba vetem megállapításaimat akkor mikor az életben részt akarok venni, – feledem azokat az élet kedvéért, egyszóval: kétfélekép gondolkodom: „tudományosan”, mikor egyedűl vagyok, – és „praktikusan,” mikor társaságban vagyok és „alkalmazni” kellene azt, amit elgondoltam. – Gyerekkoromban én is rájöttem arra, amire Malthus, hogy túlsok az ember…. s mikor vonatunk elgázolt egy ifjú pásztort s édesanyja felemelt karokkal szaladt a töltés felé, – így szóltam zokogó anyámhoz: nagyon rendben van, – úgyis túlsokan vagyunk. – S még szégyelnem is kellett magam azért, hogy mindvégig logikus gondolkozást akartam produkálni. Ehelyett azt kellett volna mondanom magamnak, hogy: – én ugyan, ezt kigondoltam, de ez az egyes esetre, mikor egy szegény asszony fiáról van szó, nem alkalmazható. – Ilyenkor a részvétedet vedd inkább elő. – – Vagy mondd magadnak azt, hogy vannak magas szempontok s vannak alacsonyak. – – Ha pedig úgy akarok tenni, mint a keleti bölcselő s állandóan egy tétellé akarom összezsugorítani minden tudásom s tűzön-vízen át keresztülvinni, amit már tiszta pillanatomban megállapítottam egyszer, – akkor is mire megyek? Ugyanazt hajtogatni mindig rendkívül unalmas…. vagyis: az elgázolt pásztorka esetében is, csak azért is ugyanazt megjegyezni, mint a tömegpestisek idején…. oly egyszínű ez s amellett csakugyan oly vígasztalan, mint mindig a napba nézni…. nem is szólva arról, hogy mindig a végleges megállapítással hozakodni elő, olyan, mintha valaki folyvást csak ezt az egy szót hajtogatná, hogy halál, halál, halál…. vagy ezt: semmi, semmi, semmi, – még formája sincs. Ami pedig ennyire forma nélkül való, abban nem bízom. – (No de érezték ezt az indusok is – s még idejében áttértek a folyton változók megfigyelésére is…) – S végűl: a konstans gondolat minden monumentalitását elveszti akkor… (márpedig ez legfőbb ékessége, hogy monumentális!) – elveszti az által, ha csupa konstans gondolat körébe van beágyazva, – ha egész környezete is mindig konstans. Ami monumentum akar lenni, – márpedig a konstans gondolatnak ez határozottan igénye, – annak szerény környezetben kell állnia, mert ha nem ott áll, – környezetével együtt valami megnevezhetetlen féleségbe süllyed…. alighanem jelentéktelenné törpűl…. Ha mindig sziklát látsz, el se tudod képzelni, hogy az valamely hatalmas dolog…. Egyszóval, a szeszélyes, vagy ha tetszik: művészinek nevezhető gondolkodás-forma híve vagyok a filozófiában is. (Beszélgetésem Dr. Kecskemétivel.)

 

Névtelen levelek címet kell adni a naplónak.

 

Cs. K. T. naplójából: – Kívánom a mag elűltetését, a termés behordását – Ó Isten, mit kívánjak még? – Első rajza után sétálni ment…. feleszmél, kinyitja tenyerét – s egy háromszögletű mag van benne – s szózatot hall ugyanakkor…. – a Libanon tövében egy kis görög állt eléje, – hibátlanúl beszélt olaszúl…. s azt mondta néki: „Ön egy nagy művet akar alkotni, tudom, menjen el ide meg ide s ott találja Balbek templomát, ott van az a fény, amit keres.” – Ő már akkor beutazta volt a világot, hogy ezt a fényt, – a nap-útját – meg tudja találni, meg tudja festeni. – Elment Balbekbe…. a romokkal szemben vett szobát…. s hajnalban nagy fényesség kelti fel álmából…. Kinéz az ablakon: – Úristen, ez az a fény! – Rómába megy még előbb s ott rögtön a Vatikánba…. értetlenűl áll meg a szobrok előtt. S akkor jön rá: ő eddig a természet embere volt…. ő ezt, – a művészetet nem értheti…. s a művészet alkotásait egész másféle tehetség hozta létre, mint a természetet….. ahhoz tehát egy beirányított szem, – másféle figyelem szükséges….. (Ilyen őseredeti megfigyelést ritkán olvastam…. hogy hogy áll az ember a művészettel szemben tehetetlenűl, mikor teljesen érintetlen a lelke tőle, – mikor az még idegen, felfoghatatlan neki.) – Ő Istent egy hatalmas festő-lángésznek képzeli, – elmebajában persze…. „A világ teremtője egy olyan festői, művészi energia”… írja. – – S nyomorgott persze. „Könnyebb volt túlszárnyalnom a világot, mint építenem Budapesten hajlékot,” – írja. „Úgy jártam, mint az Erzsébet-téri fülemile, kinek lekűzdhetetlen akadályokba ütközött a hangverseny.” – – Gyerekkoráról így ír: „Nagy hatással volt rám az óriási üstökös, mely nyáron 1856, vagy 57-ben a kisszebeni óratorony felett képződött, de éjfélfelé világító csóvája az égbolton húzódott végig, fényes csillaga pedig házunk felett ragyogott. E tünemény álmaimat soha nem látott tájakkal népesíté be, a valóságot pedig az éghez kötötte.” – Továbbá: „Láttam, a tüzesfarkú rókáknak mi a célja, mi célból harcol a csatában a teve álla, láttam az asszonyok harcát s a Salamon koponyájának a ráncát, láttam a Noé beszámíthatatlanságát s a Mózes koponyájának szarvait.” – Majd: „Isten! ki tüzesfarkú rókák által felgyújtottad ellenségeidnek buzatábláit”… – „S a háború a tevék állkapcsával ment végbe”…. „Az elvetett mag álmosan kel ki belőlem,” – írja – Útjáról: „Nem az árnyékos oldalon megyek fel célom felé, hanem a napsütéses túloldalon, fenn a plein-airben, – a nap aranyos ragyogásában… S feltűnik a nap ragyogó teste”…. „A láthatatlan bölcselővel bejártuk a világot.” (Istent érti ezalatt.) – – „Ti cédrusok, – írja, – háromezeréves lángok, (hajadonok), kik türelmes pártátokkal hajlongtok a szélben – s csak a negyedik évezredben álltok ott gyümölcsöt termő koronával oly sugárzón bontakozva ki, akár az asszonyok”…. S másutt: „A téli gond okozta romlástokat emberek…. Nem tudtok-e hát a sivatagban mélyebben elrejtőzni, mint a cédrusok…. hol az őrzött tűz hazája van…. hol benneteket nyelvpergése nem zavar…. Lássátok ott a Libanonnak hatezeréves szűzeit állni koronával,…. e cédrusoknak koronás oszlopzatát…. – E cédrus ezredéves múltjáról oly bölcsen hallgat….” – „S a nép, mely ott lakott: olyanok lettek, mint a cédrusok.” „E nép mielőtt pihenőre száll – a párducokkal duhajkodik, – nem macskát szeret”… – – „Mi, kik nem a szomszéd város piacán születtünk, de kinn a nagyvilágban madarakként vándorolva éltünk”… – „Itt nálatok, ti emberek, itt nem virít virág… és nem virít a lét, – de ott hol tűzvörös a földek szintje s a cingárok átkos hegedűje nem zenél…” – „Kívánom a mag elűltetését, a termés behordását, – Isten, Isten mit kívánjak tőlük egyebet?” – – „Ez pedig, amit itt mondok, mind az érzés tudománya, semmi más!” – – „Mert Romeonak farkas volt az anyja, nemcsak Romulusnak, – állítom”… – – „Mert én ostoba leszek, ha rajzomra gondolok – s ti azt az iskolában tanítani akarjátok?” – – „Egy láthatatlan nagy lángolás teremtette meg e világot.” – – Nem látta senki e világ rajz-vonalát” – – „S a gondolataim: olyanok, mint az őrködők, – az őrző csillagok.” – – „Különböző fajokban különbözők az érzések és tehetségek – s különböző érzésben, különbözők az erkölcsök.” – – – „Ialla! – ezt mondja Arábiában éjfélkor a csillagok járása szerint a karavánvezető humari. E szóra, mint parancsra talpra áll mindenki, összecsomagolja holmiját: cinedényt, vörösréz-holmikat, bőrből varrt kulacsot, dudát, – a nyereghez köti s a humari segítségével nyeregbe száll és viszont-kiáltja: jal-la! – vagyis, hogy készen vagyunk az útra, mehetünk. Akkor felűl a humari is egy szamár hátára… az megszagolja a földet s amint nyomra talált, – elindúl feltartóztathatlanúl és elterelhetetlenűl s csak reggelre a napkeltében áll meg, de akkor már célnál is vagyunk.” – – „Megbolygatták az emberek hitét, megzavarták eszét…. szavaik áradatával ellepték e világot…. az áradás szennyével beborították a magot, – e magból kelt hajtás ellepte e föld térségeit…. az ördög hordta be, a vad búza esőben ázott…. azt eltaposták a csordák, – oly termés volt ez emberek!….. az ördög hordta be minden ami nemes sudárba szökkent azelőtt, az buja üszökként tenyészett szanaszét…. S e rontás-bontás duruzsolása még most is tart.”

 

Ahogy egy zsebkendő lehull s valamely redőzetet vetve állva marad a földön: – íly természetesen kell mondataidnak is hullaniok. Ez legyen neked a jó stilus.

 

William Brown járt itt. Aztán írt két hosszú levelet, – ezeket egybefűzte, – ugyanezeket megírta angolúl is, ezt is mellékelte leveleihez…. megírta levélben, hogy ő valaha IV-dik Henrik királyról, annak apjáról és fiáról is három kompozíciót írt…. s az e kompozíciókban foglaltatott hibákról és tévedésekről ír…. s ama méltatlankodását is megemlíti, hogy hát mit akart Nagy Gergely oly sokat Mathildisnél, – hisz ez felháborító! – Majd mellékeli a három 10-10 soros „kompoziciót”, – egyszerű történelmi felsorolást s aláírja: fejből citálja 1932-ben W. B. – – Ugyanő: tíz évig tartott ki egy embert s annak egész családját leckeadásból… mialatt ő maga a legszerényebben, sőt legpiszkosabban élt, – mindenkor valósággal nyomorgott…. szóval kitartott egy családot azért, mert az illető úr az aranycsinálás tudományának birtokában mondotta magát, – (holmi atom-szétbontás útján…) – Egyszóval: akár a középkorban! Okosabbak ma az emberek? – Nem. S végűl: miután fejőstehenek igenis vannak a világon, nem tagadható – – mért ne lennének ílyenek az emberek között is. – Szegény W. B. fejőstehénnek született, – nincs is mit sajnálkozni rajta.

 

A ló nem tudja, mi a vakság. – Ő nem lát…. s azt hiszi, hogy így született…. azt az állapotot, mikor látott, elfeledte… úgy képzeli nyílván, hogy ennek így kell lenni….

 

Míly különös, mélyen a lélekben gyökerező valami a szertartások szüksége! – Nem gondolkodásra késztető-e, hogy a legkülönbözőbb vad népek s az egymástól legtávolabbiak is… – s a legprimitívebbek is: az ausztráliaiak, – mind szertartás-kedvelők. – Valami mélységes okának kell lenni, hogy így van!

 

Az emészthetetlenre szükség van, – az ártalomra, „rosszra” szükség van!

 

A bűvös Erdély! – Források szaga. – Gyerekek tudják, hogy hol a forrás! – Hideg tavak. – Egy vizimalom cseppjei!

 

Mi a csiklándós? Ha valami alig érinti bőröm. S a szellem számára? Ha nagy dolgok mellett mégy el s úgy teszel, mintha észre sem vennéd azokat.

 

Julius 18dikán érkezett a 12-dikéről szóló házassági értesítés. – Csodálatos, míly izgató hatással volt rám. Úgy látszik végleg lezárni valamit nem tudok. – Elválni… Folytatódik bennem minden, amit valamit komolyan elkezdtem…… S tán azt reméltem, hogy mégis, egyszer, valahol még találkozni fogunk. – Hát Isten veled J. E., – ezennel megpróbálom végleg lezárni veled való ügyemet. Hogy mit akartam tőled még most, – mért vitatkoztam veled még mindig, nem tudom. – Sosem fogod tehát megtudni haragom okait, – azok igazi mélyeit sem fogod látni soha…. Nem fogod megtudni, hogy láttalak egyszer fekete köpenyben befordulni a Báthory-utca sarkán s hogy akkor…. tíz évvel azután, hogy utoljára láttalak, – majd lefordultam a villamosról…. mert: ott megyen az én igazi életem, a hazám, – éreztem, – úgy vágyódtam utánad – nem is teutánad, egy fantom után, akit a képzelet teremtett, vagy a múltad után, – nem tudom, mindegy. Hát Isten veled. And if for ever still for ever, – fare thee well! – A „sohatöbbé” világa e napon kezdődik el…. elválni végleg: most fogom ezt megtanúlni, de nagyon!

 

Szomory: nála a dúrván, zaklatottan, a göröngyös földi lét e fontos principiumán – s ezzel ellentétben a lélek nagy érzékenységén egyszerre van a hangsúly… s e két hangsúly gúnyosan keveredik….

 

Az emberek…. mint kis gyémántok, mint kis csillagok, amelyek mind, külön-külön teljes erejükből csillognak, – túlakarnak tenni saját magukon….

 

A szemmérték viszontagságképes, – a merev szabály soha.

 

És most emlékezett… – ez létezik. Én pedig azt szeretném, hogy minden emlékem egyszerre jelenvaló legyen bennem.

 

Mese: Egy király mindent elkövet, hogy álmát ne zavarják. Palotáját oda építetti…. falat húzat…. az ablakok oda nyíljanak – s halál arra, ki a király álmát megzavarja. – De volt egy légy…. az nem respektálta a király parancsait, – mert nem is hallotta azokat. – Tűzhalált a legyekre! – parancsolta a király!… S a legyek nevettek, mert ezt véletlenűl maghallották. A miniszter orrára szálltak.

 

Emlék: (Bischofshofen) – „Wenn jemand ein Luder ist, lauft der Arzt nicht so schnell, ihm Hilfe zu leisten."

 

Shakespeare írta a drámákat s a politikusok és hadvezérek tették, hogy az angol nyelv világnyelv lett…. ha ők rosszúl sáfárkodnak vala: Anglia Shakespeareval együtt elsüllyedt volna…. látod tehát, mílyen fontosak ők, – mivelhogy dúrva pilléreken épűlt fel e lét! – S Franciahon? A kihalás veszélye fenyegette…. gyenge volt…. – S most megerősítették határait úgy! S akkora hadereje lett a sarcból…. Tehát élni fog e véletlen hadinyereség folytán uralkodni fog a világ felett…. ahogy a kicsiny görögök valaha Perzsia hatalmát megtörték, vagy a kicsiny rómaiak a többi világét, vagy a kicsiny Japán Kínáét, – ebből áll: egyetlen erődítési periodusból…. mikor az lehetséges, megengedtetik – kierőszakoltatik…. vagy a többi éppen nem figyel, vagy nem figyelhet oda….

 

Egy zsebóra? – Egy ceruza…. ettől függjek, – ennek szolgáljak? Tárgyaknak? Hitler Ádolf eldobja az óráját s vesz akárhol egy másikat. Ő, ő a fontos e világon – s a rongy tárgyaktól csak nem tűrheti, hogy lenyűgözzék? Még egy órát s még egyet, – száz iróasztalt[?], akárhányszor új berendezést, – mit! Ő itt a lényeg, nem a tárgyak, melyek körűlveszik s arra valók hogy szolgáljanak? – Minek még ezekben is baráti arcot látni? Óvni, védeni?

 

„Wenn man ein Luder ist, da kommt der Arzt nicht so schnell!”

 

Hát ez csodálatos! Még mindig ugyanott tartok, – amit Bródy Pistával csináltam, vagy Móriczcal, vagy Cretier-vel, vagy Pongrác Böske nővérével, vagy a Tiller leányával, – az még mindig megismétlődik, – mi ez? Örömmel üdvözlök egy senkifiát s mikor az nem köszön vissza, még meg is kérdezem, – „nem tudja, ki vagyok?” – Vagyis szabad vágást, szabad vágást engedélyezek az embereknek magamon. – Amit Márai csinált velem, – ugyanaz történt. – – Nem köszönni többé és ha belegebedsz is, – senkinek. És ha ártatlant sértesz vele, és ha akármi történne is…. nem örűlsz meg többé senkinek, ha meglátod, – tartás! A kutya istenedet! – Nem ellenőrizetlenűl szétbomolni…. Amit Neuberger tett veled, […..]etty, Fischer Ödön, Darányi, annak vége legyen, különben széttaposlak. – Nem értem ezt! – Ilyen hatalmas erejű butaság ez bennem? Meg kell aláztatnom?

 

A víz májas volt, – a hullám tömör, érő és nehéz, mint a tejfel.

 

Az ajkak megsáppadnak, – ez az öregedés fő jele.

 

Napoleonhoz
Hej de pusztítottad őket, mint a legyeket.
S kiválasztottál olykor egy legyet és megtisztelted őt…
Te légy vagy! – kiáltottál rá, – hát megbecsűld magad!
S a legyecske szemei e szóra dagadozni kezdtek, lábaival megdörgölte potrohát
És azt gondolta: lám, én légy vagyok.

 

„Én ezt a legyet lassú tüzön égetem el, ha felkelek. Ezt a pimaszt"… – hát ilyenek vagyunk. Megbüntetünk egy lényt azért, mert olyan, amílyen – s amellett sejtelme sincs róla hogy mílyen! Igaza van Zoltánnak, – az összes büntetés célszerű, – mind a célszerűség szempontjait szolgálja, egyik sem az igazságosságét. – Muszáj megbüntetni, – ez a tétel.

 

A Henrik királyba beleillett volna ez a mondat: Hohenstaufen: Te nem akarsz velem többé találkozni? – kérded valakitől, mint egy Krisztus – s aztán csodálkozol, ha válaszúl azt kapod, hogy nem akar….

 

Dúrvaságok, igen nagy tapintatlanságok, nyerseségek megint, – ordenáré ember vagyok….. Se Holló Gyula, se Rob, se Dezső, se más előkelőbb érzésű ember nem intézné így a dolgait. Rossz gyerekszoba. Mentségeműl: – Igaz, hogy az egészet kell venni, – akarsz egy Holló Gyulává átváltozni mindenestűl?… – Akármíly kedves alak, – nem!

 

Kényszerneurozis: Figyel, aztán mégegyszer figyel, vagyis a figyelme kérődzik…. (Onania.) – S ezáltal fontosabbá válik néki minden kicsiség, – mint a mikroszkóp alatt a kicsiségek. – S mikor el is meséli, amit megélt: – újból seregszemlét tart a dolgain s minden cseppséghez ragaszkodik, – mert azt hiszi, hogy minden szó másnak is oly fontos, mint neki – mindent hangsúlyoz, – mert nem a természetes figyelme beszél…. hanem egy idegesen akart figyelem s ezt másról is feltételezi…. Úgy viselkedik, mint a gyűjtő, aki oktalanúl raktároz fel minden szemetet…. és csodálkozik aztán, hogy az emberek nem esnek révületbe, gyűjteménye apróságaitól. – Elvesztette természetes szemmértékét s szeme perspektivikus viszonyai megváltoztak… Hozzájárúl ehhez az egocentrizmus nagy perspektivikus hibája…. amely azt hiteti el vele, hogy személye és dolgai másnak is oly fontosak, mint neki… ez rendesen egy gyerekes egocentrizmus, – a töretlen egoizmusé, az elkényeztetett gyereké, aki még mindig nem vette tudomásúl, hogy nem ő a világ közepe. (Turcsányi… „satöbbi, satöbbi…. és Ilonka is.)

 

A tücsök nem szól bele az ember halálos álmába.

 

Egy intelem: ne nézz a holdba gyermekem!

 

Menczerék: mértéket tartani a szívességben, barátságban. – Ilyen nagyon jóban senkivel sem szabad lenni többé s különösen nem az ilyfélével…. Selber essen macht fett… – efféle nép ez. Még egy témát se kiengedni kézből, – semmit, csak jól járni. – A nagy bizalmasságból származik a nagy követelőzésem, nagy igényem… s ebből: a hirtelen való furcsa szakítások, egy napról a másra…. Elég volt. – Annyval is csínyján. Nem éppen a lányom. – Sem az alárendeltség, sem a fölérendeltség nem megfelelő állapot az emberekkel való viszonyulásokban…. Csak a hűvös közöny az. – Szeretetre doppingolnod magad többé nem szabad.

 

A gondolkodás rövidzárlatához a végeredmények szeretete vezet.

 

Az a furcsaság, hogy mind e zagyvaságban az igazság mégiscsak itt-ott útat keres magának – s ha rút formában is, de kitör: daganat, vagy bibircsók formáját veszi fel inkább, csakhogy ne kelljen a bőr alatt maradnia. – Kosztolányi hamisított egy Gellért Oszkár-verset, hogy az eredetinek laposságát, hamis retorikáját s értelmi laposságait még jobban dokumentálja legalább önmaga előtt s leadta a Pesti Napló 1932., aug 28diki számában.

 

A fantázia túlhaladta a valóságot, túlizzotta… a valóság már nem részesíthet abban az ezerfélében, amit magadnak megkívántál, elképzeltél, és már mást is kívánsz, átfordúlt a képzeleted, – így jönnek létre a perverziók és el tudom képzelni, hogy az állatokkal való fajtalanságnak is ez az eredete. – Csak amíg fantáziáddal alúl maradsz, – csak amíg a valóság élvezetekor így kiáltasz fel: ezt mégse hittem volna, – csak addig tud a valóság kielégíteni.

 

Nálam előbb jönnek létre a szép szavak – s aztán alkalmaztatásukat keresik, – így keletkezik nálam a vers…. s ez olykor bizony meg is érzik azon, mert az egység rovására többet veszek fel szép szavakból, mint amennyit azon egység elbír… De még a mostani regényemen is meglátszik a betét, a becsempészés s az, hogy no most ezt a helyet felhasználom, hogy valamit elmondjak….

 

Bernáth Aurél így ír a „Kapitány feleségéről”: „felolvasásod óta nem hagyott el ennek a munkának borostyánnal befuttatott bája. Újra megcsodáltam remek ökonómiáját, kifejező erejét s a belőle áradó, szinte kézzel fogható, édes melanchóliáját.” – – Szilasi Vilmos azt írja, hogy új műfajt hoztam létre: a pszichológiai dithirambust…. – Ilyen az élet. Magam e művet ki nem állhatom.

 

Sárga sötétség borított el mindent pár pillanatig, – aztán elfeketűlt a világ s megindúlt a fergeteg. Az ablakon patakokban folyt a víz…. Néha pedig minden megállt s csak szelíd kopogás volt hallható az üvegen, – aztán rákezdte megint gyorsan, mint egy vad cigány. S e nagy vizek ködén és fátylán át még szebb volt, még fényesebb a villámok csodás fényjátéka…. s a nagy zuhogásban még bűvösebbek az erdő távoli sóhajai. Néha recsegett-ropogott minden, pattogások és kemény ropogások lettek hallhatókká… – a dörgés nagyot csattant a hegyeken…. s utána valamely rejtélyes zaj még tovább borongott az erdőn…. nem a visszhang volt, – úgy látszik, inkább a fák hajladozásának zaja…. Az avar lágy lett és erősen gőzölgött. – Figyeltem, mint futkos végig a villám pillanatnyi visszfénye a szembenlevő ház nedves, fekete zsindely-tetején – s mosolyogtam. Úgy futkos, mint a macska, – gondoltam s oly élvezettel gyilkol is…

 

Magános korcsmaház az erdőn…. mintha a vad tenyészet csak a percet lesné, mikor tódulhat be teljes erővel s foglalhatja el magának e parányi tért is…

 

Körűlnéz a napfényes utcán. Nagy porfelhőt havaznak háncs-seprőkkel…. Font gallyakkal koszorúzták a házak homlokát…. egyes ablakokban már ott állottak a barkával, kökörcsinnel, ibolyával körűldíszitett gyertyák. – Kék fejkendős asszonyok, – fehér kendős lányok vadonatúj fűzfakosarakban színes kendőkbe pólyált sonkát, kalácsot hoztak a szentelésből. Egy fiú felvirágozott báránykát hajtott a paplak felé, mögötte szülői ünneplőben.

 

Csendes, szelíd éjszaka lett. Időközben az eső lassan szitálni kezdett a borús égről s nemsokára mindenfelől hallhatókká lettek a vízerecskék lassú csergedezései.

 

Közben meglehetősen besötétedett s már nem a nap, csak visszfénye… maga az ég világitott s a falak kialudt hamuszín világa is szinte pillanatonként olvadt át a sötétbe, egyik a másik után. – Juliánna is befordúlt konyhájába, hogy gyertyát gyújtson…

 

Erről a dombról az egész falút látni lehetett…. Paulina s a mézeskalácsos kinn ácsorogtak az erdő alatti kis tisztáson. – Egyetlen hosszú utca volt a falú, – a szűk völgy egy tágulatában, közvetlen a folyó mentén…. Ezen az utcán kívűl alig néhány magános ház volt még a domboldalakon elszórva. – – – Este lett, hogy a mézeskalácsos és Paulina lejöttek a hegyről, – de előbb megálltak egy kis nyergen, hogy kifújják magukat, körültekintsenek…. nehéz volt a venyige…. s az almáskosár is. – Köröskörűl a falú békésen pihent már odalenn a folyó örök mormolása mellett… Olyan volt ez, mint egy örök altatódal. – Az erdők ma csendben álltak: a suhogás, komor dörömbölés, nyögés, recsegés ma szünetelt…. pedig ritkán van erre eset, – e sokféle zajokhoz hozzá kellett szokni Paulinának s ahhoz is, hogy álmában könnyed, népes álomképek röpködjenek folyton, mint a madarak. – Egyike volt azon pillanatoknak, amelyek szinte baljóslatú érzéseket keltenek a szemlélőben…. Csend volt idefenn a hegytető alatt… A hegyek koszorúja felett pedig még lágy, szelíd, békés világosság derengett sokáig… borús párázatuk egy ideig még magában hordta az elmúlt nap dicsfényét…. a magasan fekvő erdők szine tehát lassabban mélyűlt sötétté, mint a völgybefutóké, amelyek ekkor már vígasztalan sötétségben merűltek el. Különösen a nyugatfelé eső magas hegység taraja volt élénken világos: az elsüllyedt fényforrás magasztos emlékét hordta magán még sokáig, – fényrojtocskák futkostak, libegtek, játszadoztak tetején, mintha szél fújná azokat… A hold még nem kelt fel, csak egy bágyadt, lomha derengés mutatta helyét az ellenkező oldalon, hogy hol kell őt várni….

 

D. T. mint egy kaffer-bivaly: fürgébb, mint gondolná az ember. Lomhán jól élni szerető, igen barátságos, emberhez-bizakodó (zutraulich) és moral-inszániás. – Az a gyanúm, hogy egy nagy moloch is, a bivaly is az, rendkívüli lelki könnyedségre képes s a szidás nem hat rá.

 

A szélsőség jobban hat. – Aki egészen egy kis állat… az jobban hat, mint aki csak félig maradt állat…. – – A pletykaság pedig rendesen a szimpathikus emberek tulajdonsága.

 

Megbántott… bűntetését áhítod…. még halálát is talán. – Hogy van ez? Hát azt hiszed, hogy csak veled volt kapcsolata? – kikapcsolod a többit mind… akikhez jó volt, kevésbbé jó, – vagy rossz akár? Hiszen ha oly egyenes volna is az út, hogy a rosszért rossz jár, – akkor is, – a többit mind hajlandó vagy feledni a magad dolgáért?…

 

A lány meghalt. – Az apa közvetlen a halál után ledörrenti a redőnyöket a halott lány szobájában…. felgyújtja a villanyt… bevégeztetett! – és öngyilkos lesz.

 

Ősz: az éji útra kimásznak a csigák s bogarak… A nagy csend.

 

Egy kétségtelen: hogy kegyetlenebb, hidegebb tervet elképzelni sem lehet, mint e világét. Teremteni előbb s aztán mindörökre elpusztítani, ez oly pokoli, oly ördögi, oly kegyetlen-hideg…. nem a szív találta ki, – nem a bennem levő ragaszkodáshoz, vagy részvéthez hasonló, – ez már kétségtelennek tűnik nékem.

 

Az asszony sír: megcsalt első férjének ígéri megtörten, hogy majd második házasságában hű, önfeláldozó és családiasabb lesz…. (Magda)

 

Viselkedés: Nem túlságosan megörűlni valakinek, mert annak nem tudsz megfelelni később…. (Halasi) – Nem túlságosan megköszönni valamit, mert akkor az adakozó azt hiszi, hogy már eleget tett…. Ha nem nagyon köszöngetsz, – bizonytalanságában azt képzeli, hogy tán elégedetlen vagy még mindig s egy ideig még erőlködik esetleg…. (Illyés Gyula)

 

A hold okozza a nagy hidegeket.

 

A nők a természet cinkosai.

 

Tolstoj: az a mélységes komolyság, amely az embert megrendíti. – Az élet komoly és megrendítő épülete…. Ez a regényem: („A mester én vagyok”,) teli van okossággal, kulturált érzelmességgel, kultúrált cinizmussal, – csupa másodrendű értékkel….

 

Tóth Wanda arcképe: mintha még arca meztelensége is bántaná, úgy süti le a szemét.

 

Azt hittem, hogy úgy lesz: – ha majd a Milánnak kell valami, – a Milánnak? – ugrani fognak… Jauluszék, Neubauer, Horváth Henrik, Osvátné… s mi történt? – Meg se moccantak. Mikor a románok bezártak, Osvátné fenséges volt. – Ők azt természetesnek érezték, hogy én buzgólkodom értök. – Vagy Szigeti József!

 

Ha nem tetszik nekem valami: buzgólkodom, hogy megértsék, mért nem tetszik?… – Ha másnak nem tetszik valami: buzgólkodom, hogy kitudjam, – mért elégedetlen? – Csupa fáradság! Változtatni kell ezen! – – Anni azt mondja, hogy szép, vagy nem szép – s aztán hallgat. – S ha megszidom, hallgat. – No nem! A mások bolondja voltam eddig mindig! – Bebizonyítani, hogy igazam van, – kínos erőfeszítéssel figyelni mindig, ha én beszélek, hogy megértsenek, ha más beszél, hogy lotyogását megértsem, – elég ebből!

 

Ha népeknek vagy kultúráknak csakugyan van gyermekkora…. (példáúl, mikor egy naiv istenhit kezdődik…. középkor: mikor a bocsánatos bűnöknek, bőjtöknek nagy fontossága volt,) – ha ez igaz, hogy van ílyen, – akkor azt az egyet teljes biztonsággal megállapíthatjuk, hogy a mai világ semminek sem gyermekkora, – ez az egy bizonyosra vehető….

 

Szeptember: szél is van, oly nagy a mozgalom!

 

Álom Szerjebranij kozákjairól: Elmentek szabad kozákfalút alapítani s eközben belevágtattak a Volgába.

 

Mint némelyik téboly, oly nyugodt! (Menczer, de Anni is.)

 

Először kimondom, hogy ezek meg ezek marhák… ezt hallván mások megörűlnek, mert nékik is ez a véleményük s mellém csatlakoznak. – Igen ám, de ezen csatlakozók között is vannak marhák. – Erre ezt is kimondom….. Ez az elpusztulás útja, – vagyis: a benned levő tiszta igazsággal lehetetlen élve maradni.

 

Ahogy a test puha…. de rugalmas is – s ami fő: megérzed, hogy kemény csontváz van a puhaság mögött: – ugyanolyan legyen lelked: kell hogy kemény belső szerkezete legyen…. (Anny: nincs tartása…. szenvelgő egyszerűség és szenvelgő mélakór.)

 

„Henrik fivérem berohant a szobába: – Dudits öngyilkos lett! – kiáltotta. Apám, (aki azok közé a hatalmas szál férfiak közé tartozott, akik gyengeszívűek,) – e szóra apám nyomban elvágódott, elájúlt. – Tudni kell, hogy Dudits Endre a húgom szeretője volt, – egyébként unokatestvérünk…. s hogy húgom mindössze tizennégy és féléves gyönyörűszép úrilány volt…. Hogy ez a baj történt s főként, hogy kitudódott annak legfőképen én voltam az oka. – Együtt heverésztünk egy nap Dudits-sal a cselédház közelében egy kis kertben egy kis szalmán, (épp cséplés volt nálunk,) – s így szóltam hozzá…. nézd ezt a diófánkat…. ez az én diófám…. hatalmas fa, mi? (Épp odalátszott a fa hozzánk.) És épp a Lydia ablaka alatt áll…. Furcsa, – mondtam. – Látod azt a hatalmas ágát, arról Lydia szobájába pontosan be lehetne ugrani. – S Dudits úgy tett, amint mondták neki. – Hogy milyen fogadtatásban volt része, milyenben nem, – azt persze, nem tudom, – s nyílván sosem is fogja senki megtudni már, – tény az, hogy egy nap az egyik marokszedő lánytól jövök éjszaka, nem is zajt hallok, valami kis mozgást, már nem is hallható mozgást érzek közelemben a koromsötét udvaron. Mint a pisztolyt szegzem rá villamos zseblámpám tüzét: Ott áll unokatestvérem, Dudits Endre, – nagyon sáppadtan és azt mondja nékem: – a Katinál voltam. – Ezzel sarkon fordúl és továbbáll. Aztán visszafordúl: – Te hallgass, ha jót akarsz! – mondja nékem…. – Még te fenyegetsz? – felelem néki és a szemébe röhögök. – Furcsa nevetés lehetett… mert furcsa érzések is voltak bennem, – biztosan nagyon sáppadt voltam magam is. – Kati a cselédünk volt, gyönyörű harmatosszemű, könnyed, röppenékeny lány, mint a tündérek – s hozzáférhetetlen, legalább nekem az – s akiket én ismertem, azok számára is mindeddig az…. De mit lehessen tudni? Dudits Endre gyönyörű fiú volt. Haja a homlokán pihent, oly árnyasan, ábrándosan, mint egy odaszállt felhő s bajuszkája is hollófekete… mi az ördög? Ezt kifirtatom. Lydiára történetesen nem is gondoltam akkor. S attól fogva puskával lesben álltam éjszaka. – Hogy mért puskával? – fene tudja. Biztosan azt is gondoltam, hogy lelövöm a disznót, ha csakugyan Katihoz megy…. no meg legénykedni is jól esett. – Persze kegyetlenűl bántam azontúl a Katival. Úgy tettem, mint aki tud valamit… Rá sem köptem többé, – eddigi nyájasságaimról persze szó sem volt…. ha pedig mondott valamit, rendesen hahotában törtem ki. – Ja úgy! – mondottam neki rendesen. – Az árva teremtés furcsán meggörbűlt erre valahogy, – másként ezt nem tudom kifejezni…. úgy húzódott, nyúlt s amellett a belső feszültségtől összerándúlt benne valami, – figyelt! – Gyanakvó, gyűlölő szemet kezdett rám vetni ugyancsak összehúzott szemöldei alól: hosszas, rajtam nyugvó tekinteteket…. – Mi leli az ifjú urat? – kérdezte egy alkalommal végre. – Ja úgy?! – kacagtam én. – Dudits Endrével még különbűl bántam el azóta…. Ez árvagyerek volt, apám elhalt húgának fia… az apja Amerikában… ott élt nálunk – a cselédházban volt egy szobácskája, – különben gimnáziúmi tanuló, hetedikes, akárcsak én – és jobb tanuló, mint én. – A király születésnapja volt. Tudja a jó ég, miért, a mi falunkban nagy becsülete volt mindig az öreg Ferenc Józsi bácsinak. – Plébánosunk volt-e oly aulikus, vagy apám is…. hiszen ő is az volt: egyszer ugyanis fenn volt a királynál audencián kérelmezni valamit – s azóta nem tudott másként, csak könnyes szemmel róla beszélni. – Egyszóval nálunk aznap mozsarakat sütögettek el a templom körűl, már hajnalban, a plébános úr pedig, egy totocska, odagyűjtötte a hívőket maga köré a templom-udvarba s beszédet tartott…. hogy mért nem benn a templomban beszélt, azt nem tudom. Odagyűjtötte őket s így szólt: A felsíg, gyerekek, hívők, az nagyszérű ember…. ín ismerem. Ott szolgáltam, káplány voltam, láttam mindenáp. És így tovább. Ott állunk illendőségből mi is Dudits Endrével, – egyelőre hallgatok. Egyszercsak megcsíptem őt és azt súgom neki: – Most kiállsz és azt mondod, hogy Ferenc József egy csúnya hentes. – Ha nem mondod, mindent felfedek. – Hiszen volt mindenféle felfedni valóm egyéb is: bizonyos naptárak, amelyeket ő maga készített magának önmegtartóztatási szándékból s amelyeket én kikotortam a könyvei alól, mikor egyszer nem volt otthon. – Mondod, vagy nem mondod? – kérdezem. Ő rámnézett. – Egy-kettő – parancsolom néki s a szemem villámot szór. – Nosza kilép erre Endre és mondja hősiesen, amit mondani kell. Igaz, nem egészen úgy, – kérdés-alakban. Hogy nem volt-e F. J. azelőtt hentes? – kérdezi vérpirosra válva. (A csúnya szót meg egészen kihagyta.) A plébános rábámúlt, majd hanyattvágódott. – Hentes? – kérdezte. – A maga öreg nyányája volt hentes! – feleli a nép előtt ő is vérpirosra válva. A népek kacagtak persze. – Persze, velünk kegyurakkal uraságokkal nem mert volna így elbánni a totocska… ez azonban: Endre fiú, afféle ágrólszakadtnak számított mindenütt, – sok becsülete nem volt néki sehol. – Hát nagyobb baj nem lett ebből, csak annyi, hogy apám felpofozta Endrét. – Tudom róla, hogy akkoriban revolvert vett magának, abból a pénzből, ami a marokszedésből járt neki… (Az ugyanis a mi jussunk volt, gyerekeké, s ebben már egyformán osztoztunk hárman. – A negyedik gyerek: Henrik már nem kapott ebből részt.) Csakhogy még valamit vett a bitang, amit kár volt megtennie…. Egy finom teniszütőt is vett magának…. viszont azonban csak állítólag magának, mert hiszen fogalma sem volt a teniszhez, de kedve sem volt hozzá. Mit vesz ez egy ílyen finom ütőt? – kérdeztem magamtól s figyeltem. Hát csakugyan két hét eltelte után, az ütő a nővérem szobájába vándorolt…. ezt meg a szekrényéből, a ruhái közűl kotortam ki. – Hát így vagyunk, Lydiácska? – kérdeztem tőle. – Megvetően biggyeszti száját, – nem felel. – Hát ílyen ravasz vagy? – kérdezem tőle. – Nem felel, kimegy. – S ahogy kiment…. furcsa volt nekem e mozdulata. – Eddig semmi gyanúsat nem láttam viselkedésében, – most azonban, – a lábát húzta-e? vagy a lomhasága lepett-e meg? Hisz ez egész olyan, mint egy viselős asszony…. tyűha, az angyalát, – hát ez az Endre nem is Katihoz jár, – jutott eszembe…. s minden egyéb is eszembe jutott rögtön: a diófáról való megjegyzésem is. – Kinyitom a zsalúkat: – s mi az első, ami szemembe ötlik abban a szent pillanatban? A közelfekvő legvastagabb ágon egy kis sárga zsineg lóg… hát ez hogy kerűl oda… alig két-három centiméteres kis zsineg. A szél fújta oda Lydia ablakából, vagy ő dobta ki? – Rámásztam az ablakpárkányra, onnan a fára s elkaptam a zsineget, – onnan vissza a szobába. Nosza, gyerünk Endréhez. – Nincs otthon. A takarítónője kinyitja szobáját… s megint az első pillanatban tisztában vagyok mindennel. Ott lóg egy deréköve, – az szakasztott evvel a fonállal van varrva, – el is volt egy helyen tépve a varrat. Egyszóval minden pontosan megfelelt. Megyek apámhoz, – mondom néki: – Apa, fontos közlendőm van. Mióta anyánk meghalt, Lydi bomlik, – ezt maga is megállapította. – S nem mondok néki semmi részleteset. Csak ennyit, de egész határozottan hogy: Endre éjjel feljár Lydihez. S ezzel ki akarok menni a szobából. Apám nagyot ordít: Megállsz ott, – ordít rám. Visszafordulok. Ott állj meg, ahol vagy. – Honnan veszed ezt? – közeledik felém fenyegetőn. – Honnan veszed ezt? – ordít reám bele az arcomba. Farkasszemet nézünk. – De ha nem lesz igaz, úgy nézd akkor meg magad… – mondja még nekem. Én pedig semmit se szólok. Kifirtatom – emeli fel az ujját. Sarkonfordulok, megyek. – Hát aztán már csakugyan nem is én, ők lesték. Egy hét elmúlik, – semmi hír. Kettő, három hét, – mindegyre semmi. Apám egy hangot nem szól hozzám soha, úgy kezel, mint egy vadidegent. A nála kvártélyban megháló lovas fináncokon szokott így általnézni. – A negyedik hét elején egy keddi nap éjszakán tompa apró dörömbölésre ébredek….. Közvetlen utána lövés dördűl el az éjszakában. Felugrom, – kiszaladok, – ott áll apám a folyosóablakban puskával. – Elhibáztam, – mondja nekem lihegve, semmi többet. Az összeszaladó népnek: cselédeknek, béreseknek pedig ennyit mond: hogy zörgést hallott saját szobájában…. hogy vagy egy ember próbálkozott bemászni hozzá, vagy egy „nagy állat”. – Hogy mit értett „nagy állat” alatt máig sem tudom, – minthogy a legnagyobb állat, amely bemászhatott hozzá: a macska lehetett, – a vadak közűl pedig a mi vidékünkön a menyétke. Öreg béresünk, aki okos ember volt, rögtön furcsállotta is ezt a kifejezést: – Nagy állat? – csóválta a fejét elmenőben. – „Fogja be kend ott a pofáját!” – rivallt utána egyet apám. Amire az öreg béres még egyszer hátra is fordúlt, gúnyos, bölcs arccal, – alighanem, hogy fölmondjon rögtön, – aztán mégis, úgy látszik, jobbnak látta továbbállani. – Henriket is alaposan összeszidta apám. – Ő sokkal idősebb bátyám volt: már huszonöt éves, maga is kényes úr s nem igen szerette, ha hangoskodnak véle. – „Te marha, – mondotta néki apám, – éppen ilyenkor döglesz?” – Amire Henrik furcsán elhúzta a száját, – mint akinek voltakép ez az egész űgy sincs nagyon inyére. – Lusta ember is volt s szerelmiekben éppen igen elnéző: – ő maga is némán kicsapongó kéjenc. – Sose szólt arról, hogy miket művelt, – de mi tudtuk: színésznőkkel, béreslányokkal, mindenféle nővel, – három-négy napot egyfolytában szakadásig. – Aztán még egész éjjel tárgyaltak apámmal, ezt biztosan tudom. – Magam így egészítettem ki magamnak a történteket: hogy apám megvárta, amíg Dudits Endre bemászik a szobába, hogy a crimen teljes, nyílt, világos és tagadhatatlan legyen – s akkor némán nekifeszűlt az ajtónak bivaly-erejével, mégse tudta kivetni sarkából, – aztán nyílván halkan dörömbölt előbb és beszélt is halkan hozzájuk, (mert dörmögését is hallottam a lövés előtt,) hogy nyissák ki, neki ha jót akarnak, – miután azonban nem nyitották ki, vad izgalmában a puskájáért futott, – vagy talán az ott is volt már nála, – s utánalőtt a menekülő Endrének. – Hát hiszen, – mi vad népség vagyunk, vagy voltunk, szó sincs róla, (azóta bezzeg megpuhúltunk alaposan,) – kitelt tőle, hogy agyonlövi ott a helyszinen a fiút, – föltéve, hogy az mukkan: – mert az ellentmondást sehogy se tűrte bővérű apám. Ha valaki szembeszállt vele, akkor vége volt mindennek. – Azon az éjszakán azonban még valamit megértem. Hajnal felé, mikor már minden elcsöndesűlt, halkan kopognak nálam. Én sose zártam be az ajtómat: – tessék! – mondom s meg se mozdulok – Lydia nyit be s egész szemérmetlenűl, – még csak otthonkát sem húzott, – csak úgy, hosszú hálóingében. Egy szál gyertya volt a kezében… Gyönyörű volt. Fekete, mint az éjszaka és egyben sugárzó, mint a hold…. S oly halvány volt a nagy gyertya-lobogásban, – nem is a mi fajtánknak látszott, – mintha csupa tearózsa jönne be az ajtómon két lábon. S hozzá kisírt, szikrázó szemei. – Gyűlöllek benneteket, – mondja nékem. – Oh de gyűlöllek! – Most megöltetek végre, – mondja. Addig mesterkedtetek…. oh gyalázatosak…. – s mindezt mintha a legbékésebb beszélgetésre jöttünk volna össze ketten, az ágyam szélén űlve mondja nékem. – Majd mosolyogni kezd… abban a pillanatban azonban már ugrottam is: – szerencsémre éppen hogy le tudtam még fogni kezét. Ugyanúgy akart végezni magával, mint anyánk: aki tantijai szemeláttára beszélgetés közben s kuglófok közt szúrta szíven magát. – De szóval még sikerűlt lefognom a kezét. A kés leesett a földre. – Ha azt akarod, hogy békesség legyen, – mondom néki, akkor most megígéred… – de szavamba vágott: – Oh tehettek most már velem, ami jól esik nektek. Gyalázatosok! – lihegte bele a szemem közé, amíg két kezét hátrafogva állottam közvetlen mellette, annyira, hogy az orrunk is majdnem összeért. – Aztán elengedtem: – Lidi, – mondtam neki, térj eszedhez, menj vissza, feküdj le…. magam is lihegtem a nagy felindúlástól. – Öngyilkosnak lenni, butaság! – mondottam néki. – Kitartani, a kutya Istenit, – mondottam néki, – csak azért is Lidi. – Most egyszerre a pártjára állottam, – a jó Isten tudja miért? Sajnáltam talán. – Beteg nem vagy? – kérdeztem még tőle…. s fel-le jártam a szobában. Ő a padlón űlt megsemmisűlve. – Kérdésemre nem felelt, – szavaimra nem látszott figyelni, – szórakozott volt, – beleveszett teljesen szégyenébe, szomorúságába. – Aztán sírni kezdett halkan, csendesen ott a földön s oly békésen és hosszan, mint némely nyári eső. Erre felkaptam s bevittem szobájába. Aztán az elgyengűltet megeskettem, hogy most még kitart, nem tesz kárt magában. – Aztán lefeküdtem, elaludtam… Mire felébredtem, – senki sem volt a házban: apám elutazott Lydiával, – mondták, – Henrik kilovagolt a pusztára, – Dudits Endre pedig eltűnt. – Elbújdosott – súgta nékem öreg béresünk. – Most már őt is kezdtem sajnálni. – A keservét! – felnyergeltettem egy jó lovat – és két rosszabbat két fiúnak…. – Gyerünk! – Hajtóvadászatra megyünk! – mondtam nékik…. Három irányból megyünk neki a kiserdőnek, – adtam ki a parancsot, – de teljes csendben. – Ha ott nincs semmi, akkor még az öreghegyi szőllőkbe is felmegyünk… (Nem volt az már szőllőtermő akkor, de mi még úgy neveztük.) – Mit részletezzem? Egész nap lóháton voltunk, – de nyomát se leltük szegénynek. – Estig Katinak is: se híre, se hamva, – megizente a szakácsnéval, hogy ő ílyen helyen nem szolgál tovább s gyalog bement batyújával Fehérvárra. Most menjek utána is lóháton? – Henrik se jött meg éjszakára, – úgy látszik, ő is megúnt minket végképen. – Csúnya éjszakát töltöttem el akkor a teljes egyedűllétben. – Reggel otthon volt már apám…. S alig hogy körűljárt kicsit a szobájában, – berontott közénk Henrik, azzal a bizonyos szörnyű hírrel, hogy Dudits Endre öngyilkos lett, – már ki is vetette testét a tó…. (Egy kis rongy tavacska, talán két kilométerre a házunktól. – Legnagyobb mélysége azonban megvolt legalább is tiz méter.) – S aztán, hogy eltemettük, – (a totocska temette szegényt nagyon meghatottan, még ő maga is sírt, – mert lágy ember volt valójában….) meg is gyászoltuk, – akkor apám kivágatta remek diófámat. Egy nap vadászatról jövök, – ott fekszik a hatalmas fa kidöntve az udvaron. – No, akkor viszont én undorodtam meg saját magunktól végkép. – Bementem éjjel az irodába s ami pénzt kiszedhettem különböző kaszettákból, azt összeszedtem….. s egy hónap múlva már (Skandinávián át) New Yorkban voltam. – Huszonhat évig éltem itt – még hírt sem adtam magamról nékik soha, – nemhogy láttam volna őket. Akkor hazamentem – s egy csodálatos furcsa délutánt töltöttünk megint együtt. Ezt azonban máskor mondom el.” – (Szívtelen történet.)

 

Ha világcár volnál: – nekimennél annak is, ami volt? Pedig az nem kevésbbé izgató…. hogy két év előtt Drehr államtitkár volt. – Mit csinálnál? – Mindent szabályoznál? Kijelentenéd, hogy Korniss Gyula mégiscsak plagizátor? Vagy sírjából keltenéd fel Vass Józsefet s megmondanád neki, hogy panamista volt? – Kidobatnád a Magyar Pantheonból? Mit csinálnál? Tombolnál? A világ kinevetne – s igaza volna. – Nem lehet. Semmit sem lehet. Azt lehet mondani: „Hadd forogjon keserű levében.” Azt is lehet mondani: „Sárkányfogvetemény, – nincsen remény!” – Ezt lehet, – mást semmit sem lehet.

 

 

1932., október 1-én.

 

Most még babér, még sötétzöld amarynth neked
Nyomorgó ifjúságom. S aztán minden ködbevész.
S hogy volt anyám… vagy nem is volt talán?…
Majd nem tudok mit válaszolni erre, elfeledtem akkorig…
Hogy nem a vadvizekből szedett-e fel engem is magának ama fekete kendős, élénkszemű
Pirinyó kis szűz hercegnő, kiről annyit álmodék….
De nem, nem az szedett fel engem, volt anyám, még itt vagyok,
még mondhatom,
E mellett még egy kis ideig szót emelhetek….
Hogy volt. – S hogy dalba eddig nem foglaltam őt? – Ő kicsi volt és sokat szenvedett…
S vaj mit is énekeltem volna róla? Hogy a görcs
Kezét görbére húzta össze? és hogy mást már alig tudott ő, csak álmélkodva mosolyogni
S igen-igen udvarias lett a végén mindenekkel… Hiszen úgy
megaszalta őt egy pár rongy és gonosz év…
Hogy még kisebb lett tőle…. Ama hercegnő
Ájúlt sikollyal veri be bizonnyal ennen pici száját,
Ha meglátja őt, e szörnyű tanúságot: mivé lesz az, aki fiat felnevel….
Ő meghalt már, – őt réges régen betemette már a hant
És emlékére bennem is zuhogva hull a sok idő….

 

Egyszer kellene már egy kis drámát arról is írni, hogy Athén alpolgármestere mílyen nagy úr volt s Szókratész mílyen kicsi úr. Hogy Suffolk alügyész előtt mílyen mélyen hajolt meg Shakespeare, hogy Páris árvaszéki űlnöke mílyen fennhéjázón bánhatott Villonnal. Ez minden hétköznapisága mellett is érdekes és örök téma. – Liber Endre, vagy Harrer Ferenc, vagy Ripka úgy beszél Tersánszkyval, mint egy kifutólegénnyel. – Tersánszky még csak nem is Villon – s mégis! – Izgató ez, örökké izgató, ezen nem fogom tudni magam túltenni soha.

 

Elvenni feleségűl, – nem a világért sem! Szeretőnek? – eh dehogy. Öreg és nem szép. Találkozni, barátkozni vele? – Ostoba lett, nem fejlődött, naivoskodó, – bizonyos dolgokban épp ott tart, ahol húsz év előtt… – El is közönségesedett, dúrva lett, zsarnoki hajlamú, kemény, még konokabb, mint volt…. mit akarsz tőle tehát? Nem akarhatsz tőle semmit, – futni kell hagyni, tudod, – menjen útjára, boldogúljon, ahogy tud… s mégsem készűlsz el vele sehogy. – Nincs vége a vitának. – Mi végre tart még ma is? – Érthetetlen. – Egy irreális kép foglalkoztat: az, aki húsz év előtt volt, vagy akit a képzeleted alkotott meg… azt vitatod, hogy milyennek kellett volna lennie… és nincs vége a vitának. Most is ugyanúgy fájlalsz mindent, mint akkor – s mi végre? Merőben irreális nosztalgia gyötör, olyan után, ami nincs, – s hogy mit szeretnél, sejtelmed sem lehet róla. Fáj, vitázol, szereted, gyűlölöd….

 

Az emberek egyre rejtélyesebbek nékem: megismerhetetlenek. – J. Juci, – álmos, – ostobának, tompának, jelentéktelennek nézed – s csakugyan az. Ugyanakkor: csodálatos értelmesség búvik elő belőle, tompasággal keverve…. Jól megért mindent, ami körülötte van, – csak épp alig érdekli…. Magasrendű zenével foglalkozik, – érti…. s tompán szemléli. Élettelen. – Nem értem őt. Huszonöt éve ismerem s most látom, hogy nem ismertem. – Épp így Patakit sem! – Nem ír és nem ír, ha megfeszűlsz sem. Rajong érted…. s képtelen arra, hogy egy levelezőlapot kűldjön. – Épp így Menczer Rezsőt nem ismerem. Azt hittem: indulatos személy. – Kiderűl, hogy maga a lágy és püffedt tévetegség. Minden korrigálva van benne…. – Éppígy Annit…. maga a mesterkéltség: a közvetettség, az eltökéltség…

 

Leforditják a georgiai eposzt, – a Kalevalát, a perzsa eposzt… S mindennek semmi nyoma. Emberek a koránnal sokat foglalkoznak: – muszáj még ezt és azt felderíteniök…. s mindez nyomtalan elvész, – belehull a semmibe. – Senki sem tud róla, senki sem vesz tudomást róla…. Egyesek, – véletlenűl….

 

Egy részeg: – „Én tudok nagyon finoman beszélni, – de tudok igen gorombán is beszélni!”…. – magyarázza a butikban. S hallgatósága hallgatja őt…. s tudomásúl veszi ezt, hogy ő igenis tud mindenfélekép…. – Az idegenség hallgatja, – az idegenek körülnéznek, – később tévetegen tovább állanak…. S mi a következése ennek? Belehull a semmibe.

 

Fiatal lény, (Anni): – hol a fiatalságod, a lelkességed?… – Elolvassa első terjedelmes regényemet s azt mondja rá: nagyon szép…. s ez minden. Egy észrevétele nincs egy nagy műről, melyet egy hozzá közelálló ember írt.

 

Ahogy a testnek gerince van: úgy van a lelkednek is…. illetve kellene, hogy legyen. – Amely lélek nem kelti azt a benyomást, hogy csontváza van…. az idegenkedést kelt bennem…. (Peterdi, Anni.)

 

Modern építészet. (Kozma bemutatta egy új épületét.) – Csak a csontváz – hús nincs rajta. Legfeljebb: oly csontváz, amely be van festve. – Csak a szerkezet, – mindenütt szerkezet…. a tér kihangsúlyozva…. egy nagy szoba még nagyobb legyen…. – S laknál ebben? – ebben a síkos, túltiszta, túlfehér, sterilizált világban, amelyben egy meghitt helyecske nincs? – Linoleum, üveg, vas, csempe… csupa testnek idegen anyag mindenütt…. Az asztal lába nagyon karcsú, no de vasból van. Az íróasztal olyan, hogy átalakítható likőrös szekrénnyé…. (Egy palotában! – minek ez az ügyesség, ez a trükk?) Csupa trükk az egész. – A bútorok olyan egyszerűek, hogy már figyelmet sem érdemelnek…. Minek összeépíteni ötven szekrénykét egymás mellé? – Ez az egyszerűség már pokolian unalmas. – Egy kandalló is van persze, – a légfűtés mellett… az egybenyíló, illetve egyből álló három terem egyike sarkán, – amellett egy sánta karosszék: bele van építve a kandallóba, tehát a másik két lábra nincs szükség, – ennyire célszerűek. És mindennek megvan a maga fülkéje, – telefonnak, rádiónak… ez az építészet a rend és tisztaság neurozisának torzszülötte. Minek ennyi levegő, fény, – ennyi higiénia? – ez őrjítő, itt ha egy kis szivarhamút leejtesz, már baj van. Síkos, hideg linóleum a földön mindenütt, – a meleg, testnek, szemnek kellemes fa helyett. (Olyan, mintha csupa fürdőszobát csinálnának.) – A hálószobák, mint a hajókabinok, – egy palotában, – minek? Minek nincs ágy egy palotában, ahol bőven van hely díván számára is? – Az ablakok tolható vasúti- hajóablakok mindenütt…. – S a tér óriási, hideg és unalmas, – elveszel benne. S mindenütt nagy világítás és nagy fehérség. – Az egyik szekrénybe be lehet lépni s abból ajtó nyílik a folyosóra, – minek ez egy palotában? Csupa buta, komolytalan trükk. – S amellett: igen nemes művészi törekvések: egyszerűségre, dísztelenségre, tiszta formákra való törekvés, – csak éppen kicsit sok a jóból. – S aztán: úgy hat ez a művészet, mint a merő tiltakozás minden ellen, ami eddig volt…. a tisztaság protestálása a zagyva tisztátlanság ellen… S ezt a mindenben való szélsőséges tiltakozást lakóháznak elfogadni?

 

A modernséget mint célt tenni magam elé: ez az ellenszenves. – Modern akarok lenni, – a mai kor szellemének kifejezője, – mondogatja magának Berényi is, Kozma is…. S ez nevetséges! Vagy modern vagyok, vagy nem.

 

Kár ezt a cukrot elherdálni…. jó lesz valami szegény kóbor kutyának, – gondolod magadban. – De hogy jó lesz valamely szegény kóbor bacillusnak, ezt nem gondolod. – E pontnál bomlik benned relativvá az abszolut, – válsz a saját alkatod szerint célszerűvé. – Egy ellenszenves koldústól is elfordúlsz. Akit pedig szorgalmasnak teremtett meg a véletlen, annak jutalmat ítélsz.

 

Csak az elsőrendű produktum megy a művész szemében eredményszámba…. Mondd néki, hogy elég jó a munkája, vagy azt, hogy: Ön másodrendű művész…. jó művész, csak másodrendű….

 

Mivel lehet több igénye annak, aki volt, mint aki sosem született?

 

Szolgálólány: nagyon szomorú. Elment a temetőbe felírásokat olvasni s mire odaért, beesteledett, nem látott semmit.

 

„A mester én vagyok” című szeméttel ugyancsak rosszúl jártam. Amíg írtam, nem volt publikumom. Erzsi és Anni nap nap után folyton azt mondták, hogy nagyon szép. – Kész lett három hónapi pokoli munkával. S még jambusban is volt írva. ( – Ebben sem tudtam, mi a teendő: – engedjek-e ennek az akusztikus parancsnak, vagy sem. – Kosztolányi aggodalmas kérdéseimre azt felelte,: hogyne, hogyne. – Nem lehet másként, csak metrumban…) – Elkészűltem. Kosztolányi egy nap alatt elolvasta. – „Nagyszerű…. boldog volnék, ha én írtam volna… plasztikus alakok, minden él, – a zsidó balzaci alkotás… a szó jó értelmében…. ez az alak olyan, mint Shylock”…. – Csak éppen a nyelve ellen volt kifogása, – a jambusok sok helyt eltorzították a nyelvet, – magyartalanná tették, kissé körűlményessé, – ezt sokáig s elég izgatottan kifogásolta. – Ez nem nagy baj, ha egyéb baj nincs, majd kijavítom. – De nem voltam boldog, – pedig az lehettem volna: ez volt első nagyobb terjedelmű regényem. – Inkább ingerűlt voltam, – állandóan haragra kész. – – Elkezdi olvasni egy fiatal író, G. A. E. – nálam…. az első 17 oldal nagyon tetszik neki, aztán egyre kedvetlenebbé lesz. S végűl 50 oldal után a következőket mondja: – „Ezek a lelkek…. ezek nem olyanok, amilyeneket valaha is regényben láttam volna, amilyeneket Tolstoj, Doszt. Balzac, vagy Dickens ábrázoltak, – egész másfélék… ezek mind oly különleges érzékenységűek, mint a doktorkisasszony maga. – (?) S mind ajtóstól rontanak be a házba, mintha egyszerre sütne be a fény az ember szemébe és mindig mind izgatottak, – miért? – Az Adventben berúgnak az emberek, ott érthető nagy izgalmuk, – de itt? – Túlsok a reflexió is…. a képek rovására. Itt előbb megmutatnak valamit s ez a kisasszony rögtön meg is mondja arról, amit lát, hogy mit gondol róla? – A főalak, Danieli, érdekes figura, bár kissé barokk, – különösségekkel kissé túlságosan fel van ékesítve. – – S ezenfelűl: az író kűzd a kifejezéssel, szinte mint egy kezdő, – túlságosan kifejezi magát…. cirkalmaz, lehet, hogy a magára kényszerített ritmus miatt is…. no de hol maradnak itt azon rövid, életteljes szavak, amelyek az életet adják? – A mondanivaló a kifejezés között hézagot érez az ember, – a kifejezés modorossá válik…. túlbonyolúlttá… Az ízlés valahogy túlságosan át is finomítja a mondanivalót, szinte, mint a széplelkek írásaiban…. a szavak nem elég érzékletesek ahhoz, hogy szavakból a szemünk láttára tárgyakká változzanak át, – szavak maradnak… nem „életes” szavak, – mint mondá. Ámúlva hallgattam. A reflexiók sokasága miatt magam is aggódtam, – ezenkívűl azonban merőben idegen volt nékem mindez. Felhívtam Farkas Aladárt, – ő a következőket mondta: Ő a regényt sohasem képzelte ílyennek. Se Tolstoj, se Dickens, se Balzac nem erre a módra tanították…. A regény széles, lompos menetű….. az elbeszélő idegei el vannak lankadva, – szeme a végtelenbe mered…. itt ezzel szemben egy oly abrupt menetű valamit kapunk, amely állandóan nyugtalanít s ezt a nyugtalanságot 300 oldalon át nehéz kitartani. Ez egy lyrai és drámai képességű, mindig felfokozott izgatottságú lélek munkája, aki elbeszélésre adta magát. Állandó izgalmi készsége nem talál minket állandóan készenlétben ez izgalmak befogadására. Nehéz olvasmány – s állandóan zakatoló ritmusa pedig még inkább fáraszt. – Az Adventben az abruptság a helyzetből adódik, – itt nem adódik, indokolatlannak látszik. – Hepe-hupás, – folyamatosságának folytonos megszakítása úgy hat, mint valamely ingerlő áram. S ezenfelűl: az alakok is drámára emlékeztető keménységgel vannak jellemezve, – szoborszerűek, pontosan és keményen meghatároltak…. s egy rendkívűl kemény környezetbe vannak betéve, amelyben szintén minden igen kemény és meghatározott…. – S végűl: – minden nagyon érdekes ebben a regényben, az ember folytonos izgalomban olvassa, a részletek pompásak, az alakok némelyike óriási, (pl. Danielié,) – csak épp az elbeszélő maga nem elég érdekes. A viszonylatai érdekesebbek, titokzatosabbak, mint ő maga. – Akit mindig megvernek, alúl marad, – nem is lehet érdekes. Ez a legyőzöttek sorsa, – mondja. Nem érdemel meg háromszáz oldalt, mert nincs benne semmi nagyság (?) – s mi történik vele: az, ami minden nővel: jobbra-balra szeret…. még jó, hogy visszaveszik a szanatóriumba s még férjhez is megy. (Ökör!) – Sok benne a szó: – a jambus is sokmindent körmönfonttá és mesterkéltté tesz benne. – Túlhosszú is, – különösen az eleje. – Jó munka, nem kitűnő munka. – – A két véleményben következő azonosság van: – mind a ketten hivatkoznak az eddigi nagy regényírókra, akik másként, jobban adtak elő, – az Adventre, amelyben az abruptság vagy meredekség indokolt – s hogy a jambus szórendjei körmönfonttá teszik a stilust…. S átérzem a következőket: igazat adok abban, hogy rosszúl jártam a ritmussal…. hogy túlsok a reflexió, (ez a kisasszony rögtön megmondja a véleményét is: X. vagy Y. butaságokat beszél…. ahelyett, hogy egyszerűen bemutatná s hallgatna, – bár ez egy naplóban valósággal természetellenes volna,) – hogy az elbeszélő forma valóban nem kenyerem s miután első személyben vagyok kénytelen előadni, – kijön egy lirai melange, amelyben jó és rossz tulajdonságaim kifejezésre jutnak, – hogy ebben az előadásban idegzetem egész közvetettsége s felfokozottsága szóhoz jut, – örök személyessége, – az, hogy képtelen vagyok sajátmagamtól elvonatkoztatva látni, hogy inkább töprengő vagyok, mint megfigyelő…. hogy inkább akusztikus hallucináció után indulok, mint vizió után…. – Ez a zsidó temperamentum keserves törése. – Persze, az alakokat inkább látni kellene, mint hallani…. ilyet kellene látni: hogy mint „szúr bele szipkájába” valaki egy cigarettát…. – Mit csináljak? – Egész megsemmisűltem mindettől, – megint nem éreztem írónak magam…. – – Olyan vagyok, mint Vaszary festő, aki még öregkorában is egyre kísérletezik…. – mondta rólam Móricz Zsigmond…. s ez az ifjú is utána: „ön egy rubint kérdőjel”. – Hát ílyen az életem: három hónapot töltök halálos munkában s utána hónapokat halálos keserűségben…. – S most egy máris megútált munkához újra hozzákezdeni s újra lediktálni…. – Kijött egy vegyes szósz műveimből: a problematikus értékek gyűjteménye. Nem ezt akartam. – – Jó volna új munkába kezdeni, no de mibe, ha nem vagyok igazi elbeszélő? S a vizió nagy érzékletessége sem erényem? Kényszerítsem bele magam egy nem nekem való hangba? Vagy folytassam ugyanezt? – a személyes elbeszélést, mikor csődöt mondtam vele? – Kosztolányi e kifogásokat nagyrészt elveti. – Hogy lehet a doktorkisasszony alakja kevésbbé érdekes, mikor mindaz, amit elbeszél, érdekes? Lehet valami érdekes, ha egy érdektelen személy meséli el? – egészítem én ki ebéli véleményét, illetve ellenvetését. – Csak épp azt tanácsolja, hogy űljek neki, irtsam a szókat, – az ingerűltségeket szürke pihenő helyekkel enyhítsem…. s a szavakban a lehető legnagyobb egyszerűségre törekedjem. – A nagy szókincs az író ártalmára van. Nyugvópontok kellenek, – szürkeségek, annyi izzás után. – Ha valami él, ha egy regényben nagyszerű alakok vannak, – ő azzal beéri, nem nagyon kotor már mögéje…. Hogy egy mű ilyennek született, – ez néki elég impozáns tény ahhoz, ha igazolja magát, hogy ne nagyon bolygassa meg a többit, annál kevésbbé, mert minden egyéb ezenfelűl esetlegesség. Ő példáúl a nagy elbeszélőket únja, nem tudja olvasni, néki az olvasmányban kokain kell s ez csupa kokain, – őt tehát kielégíti. – Az Adventet sokkal jobban szereti, – részben már azért is, mert a kis munkát jobban szereti, mint a nagyot – s főként: mert az Advent egységesebb, teljesebb kompozíció. – Anni ezt mondta: Olyan olvasmány, amely minden szépsége mellett is fáraszt, – mert: néha már oly hatást tesz, mintha egy vasút ablakából csupa szép tájat látna az ember…. jól esne itt-ott már ílyesmit is olvasni benne: hogy ma fájt a fejem, nem volt pénzem, vagy effélét, – szürke mindennapiságait – továbbá azért fárasztó, mert túlsok az érzelmi és értelmi reflexió benne…. Ezek külön-külön mind nagyon szépek, – de együttvéve túlsokat tesznek ki. Túlsok személy is szerepel…. nem is a személy sok csak épp az a körűlmény, hogy egyenletes erővel vannak megvilágítva, – s túlplasztikus mindegyik. Regényekben az úgy szokott lenni, hogy egy-egy elfutó alak egy két vonással van csak megrajzolva elmosódottan…. – – Hollós István viszont remekműnek mondja, olyan munkának, amelynek a világirodalomban jelentős helye van…

 

A kis N. L. ez a hepciáskodó, magát merészségre és szigorúságra hánya-veti könnyedséggel bátorító ifjú óriás, ez a fenegyerek csúnyán ledorongolta a „Kapitány feleségét.” – S ugyanekkor pontosan kihalászta a legritmikusabb helyét, – azt, amelyet alig mertem úgy hagyni, amelyet magam is sokalltam: – kerestem a hegedűm, hátha játszanék…. stb. – – Peterdi erre elolvasta ezt a munkát: – „Tökéletes remekmű,” – mondta róla – „csodálatosan egységes tónusú, puha…. izzó s amellett szines…. s amellett meleg”…. „Nékem is ez a véleményem róla,” – felelte erre Kosztolányi. – Mármost mit higyjen az ember s kinek higyjen? – Farkas Aladár Emil Ludvigot Tacitussal hasonlította össze… a Henrik király ellen élénken protestált, – írjam a végét újra…. Földi előadásától el volt ragadtatva…. Határozott kis ember. S hogy nagy vágya volt rá, hogy egyszer végre megadja nekem, – azt már régen érzem rajta. Szörnyű bírálataimra válaszúl…. S a regényben ő is szerepel s nem éppen előnyösen….

 

Most látom csak: ez a Ferenczi mégsem oly ostoba. A tapasztalt ember tartózkodásával utasította vissza mindig közeledésemet – s ez érettségre vall. – Micsoda gaffokat követtem el…. meglátogattam…. nem volt otthon nem felelt reá…. könyvet kűldtem néki, – az autóbuszon majd a nyakába borúltam…. el akartam kísérni villát nézni…. Erzsi villát keresett számára…. Ajánlkoztunk nála. S ő szíves volt és tartozkodó. – Dúrvasága után még én tettem szóvá az ügyet, – s ő elhárította ezt is, – nem is igen mentegette magát hibájáért, ami szintén életismeretét dícséri…. Nem is oly ostoba. – Én ezzel szemben határtalanúl gyerekes és ostoba voltam bizonyos dolgokban. Valamely részegség fogott el az emberek között – s azt hittem, hogy meg kell mutatkoznom egész mivoltomban előttük. – Különösen az esti nagy szónoklatokat, a nagy handa-bandázásokat szégyellem, – mikor ígyekeztem mindig kitenni magamért…. – S még most is követek el vigyázatlanságot: Dormándynak ajánlkozom, talán tizedszer, hogy hívjon meg…. hát nem nevetséges? S ő hallgat.

 

Petrovics Elek űldögél a barátai társaságában s valahányszor azok komoly dolgokról akarnak vele beszélni, – ő tréfára fordítja a szót. – Ennyi bátorság sem telik tőlem. Tőlem ez telik: hogy barátaimnak azt mondom: – fáradt vagyok, vagy életúnt, – nincs kedvem ebben a rossz életben komoly dolgokról beszélni…. egyszóval megmagyarázom magam…. Ennyi dramatikus erő nincs bennem: hogy úgy tennék, ahogy jól esik, rájuk bízván a magyarázatát mivoltomnak s viselkedésemnek. Félnék, hogy félremagyaráznák, rosszúl értelmeznék… rosszúl ismernének meg, megsértődnének, oktalanúl, – tehát máris elejét veszem…. máris magyarázok…. Gyáva vagyok. – Ő nem sokat törődik sem velök, sem véleményeikkel – s így van jól. – Azt a barátkozást, amelyet én iskolákban, hivatalokban hivatali és tanártársaimmal csaptam! – Heltai igazgató volt – s mindvégig hozzáférhetetlen maradt…. – Ő az autóbuszon csalogatóan, beugratóan mosolyog…. s aztán elhallgat, hágy beszélni…. és rezervált. – Nem megy bele abba, hogy szeresd, vagy becsűld…. még a hódolat sem elégséges ahhoz, hogy becsapassa magát és barátságot kezdjen veled…. (Ez az élettapasztalat dolga…. egyrészt: nem fogadja el a hódolatot, másrészt tudja, hogy meddig tart….) – Én egy ilyen G. A. E-nek rögtön beugrom – s mi a vége? Átfogóan jellemez, – megállapítja, ki vagyok…. rejtély vagyok, problematikus érték az irodalomban….

 

Görcsös ökonómia, aminek vége: mértéktelen pazarlás, – ez a természet módja. (Felépített vegyületeket újra lebontani…. Nagyszerű individuumokat elpusztítani….)

 

Módot adni valakinek, hogy megsérthessen, – épp oly helytelen viselkedés. Ha figyelek valakit s az hátat fordít nekem: – én adtam módot neki e sértésre.

 

A szexuális rendet nékünk kell megteremtenünk, – ezért van annyi baj vele. – Mílyen jó, hogy az eső feletti rendelkezés példáúl nincs hatalmunkban. – Micsoda pokol volna, ha annyi hatalmunk volna, mint amennyit áhítunk. – Háborúk volnának az emberek között az eső miatt.

 

A föld teremtményei megeszik egymást, mit szólsz ehhez? – kérdezhetné csodálkozva az egyik csillag lakója.

 

Senkit sem vállalok többé egészen. Egész mivolta, össszes komplikációi: mindez már túlsok nekem. Példáúl: az Aladár lelke bajait – annak az összes terheit vállamra venném-e? – vagy Auréléit, – vagy Annuséit, – vagy Etáéit? Nem, senkiét többé. Erzsi a feleségem, – véle elég vesződnöm, különösségeivel, – a többi elfutó alak maradjon….. amennyi a futó érintkezésből értésemre adatik, vagy tudomásomra jut: annyi elég. (Hiszen az élet maga útmutatást is adott erre vonatkozólag, – ezért hozta létre a könnyű látszatot, hogy ezzel beérjük.) Mért is akartam én eddig, mindenkivel, aki kedves volt nekem, lelkileg szinte egyesűlni? – Senkit többé közel nem eresztek magamhoz, bármíly rokonszenves is nekem, – mert nem bírom el nagy közelségét. – Mindig azt gondoltam, azt kérdeztem magamtól: ki az tehát, akivel végre teljesen meg leszek elégedve, akiben megnyugvásom lelem…. hát ki lesz az végre? Vagy csak én, saját becses személyem az egyetlen, amely kielégít? – Nos hát senkivel sem lehetek megelégedve, – így van rendjén. S mindez Annival kapcsolatban. Szerénytelen. Csapkodásai, modoros mozgása olyannyira ingerel….. sztereotipiái, az a szerénytelen és fenntartás nélküli meghittség, amellyel ide „hazajön”…. az a lelki kényelem, amellyel kérkedik s amelynek átadja magát, – az a lustaság, amellyel kérkedik, – az az egyszerűség, amellyel kérkedik….

 

„Feleségem akkor változott meg, mikor egyszer egy nőorvos megvizsgálta. Már a lépcsőn észrevettem. – Az utóbbi évben minden bűnös hangú tréfálkozása titkos vallomás volt.”

 

A berlini nő nyilatkozatát a nőkről elfeledtem. Kitűnő észrevételek voltak. – A nők állati lények, – ezt most kezdem észrevenni. – Töprengő nő példáúl nem létezik, úgy veszem észre.

 

Mért megy el az oroszlán a zsákmányától, miután jóllakott, – mért nem őrzi addig, amíg újra éhes lesz? – Mert: ebből álljon akkor az egész élet? – S viszont én így élek.

 

A fiatalasszonyt, mondom, – bár mindenfelé szemérmetlenűl csalta az urát, – kedvelték a társaságokban. Egyesek azonban töprengeni kezdtek: – „Ennyi az egész megvetés? – kérdezték, – nem több. – Mégis csak helyesebb élet volt az akkor a puritánok között, akik az ílyen asszonyt halálra hajszolták…. Mert, ha csak ennyi jár a bűnért, – gondolkodtak, – mért nem élünk akkor mi is könnyedebben? – A bűn ugyanis vonz”…

 

A népszövetséghez!
(Első szatira)
(Fahídat verjetek a Csendes Óceánra!)
Építsetek fahidat a Csendes Óceánra.
A korlátnál ott állok majd a szigonyommal s ha arra jár netán a karduszonyú cet
Beléverem s megélek ebből. – A partokon bőrgyár legyen és szappanfőző katlanok
A cetek feldolgozására… Ebből bőven megtérűl a költség
….. S egyes szegény vándorfiú gyalog mehessen át…. aként rendelkezzetek,
A pilléreken nagy lukakat hagyjatok, hová kalapját letegye s fejét is ráhajthassa éjszakára…
Mert nyolcszáz teljes napon át kell vándorolnia…. ezt gondoljátok jól meg alapító nemzetek!
És őröket is állítsatok oda, nehogy torzsalkodás adódjék a lukak joga felől…
Jól vigyázzatok…. s ha rosszat álmodik a pilléreken, vagy netán a híd is leszakad míg alszik….
Annál jobb neki!
Második szatira
Cselekedni kéne, mondom én magamnak…. csak épp mit? tehát egy nagyot táncolok előbb….
Majd megharapok egy jó kemény ágyút…. aztán felemelem jobbomat s egy kicsit fenyegetek valamerre
Egy-egy kutya arramén, én azt is megugatom alaposan, majd a földre leülök, és nagyot vakarózom….
Ej no, – mondom, – derekasan megdolgoztam, – nagyokat műveltem én!

 

Arra való az udvariasság, – hallod? Ne melegséget, ne barátságot csiholj magadban mindenki iránt, aki szembejön veled…. mint a félénk zsidók teszik…. elégséges az általános, hűvös, tartozkodó, bezárkozó, minden további közeledést visszautasító udvariasság, – hallod? – Tehát mégegyszer, te ökör: udvariassággal adózz s ne melegséggel.

 

Tárlat: Félelem, hogy elveszítem ezt, vagy azt a barátot, ha nem vagyok elég figyelmes személye iránt, – a kötelezettség érzése, hogy jelet adjak a mű iránti tetszésemről, – félelem, hogy tévedhetek ítéletemben – s ezért bizonytalanúl ingani tetszés és az ellenkezője között…. s konfrontálni véleményemet többfelé, minduntalan magyarázni álláspontomat….. s minden benső zavaromról jelet adni s támaszt keresni másokban…. mindez még, ha lecsökkentett s enyhébb formában is, de még mindig munkálkodik bennem. S ezért: ama kívánt, elképzelt s olykor már elért nyugalom helyett: még mindig sok a szó. – – Egy felbukkanó s eltűnő alak vagy a sok között, – nincs jelentősége annak, jelen vagy-e? – Bajaidnak, szégyenednek nincs jelentősége, – légy tehát nyugodt, mert ez jó így, – mert tehát nagy súlyt ejtesz le e meggondolással megterhelt magadról….. súlytalan vagy, tehát felelőtlenebb, jelentéktelen, tehát könnyelműbb is lehetsz, megnyugodhatsz… ez az a prédikáció, amely minden időben helyénvaló volna… ez megelégedésemre változtatni tudna az emberek közti megjelenésem formáján.

 

Nem a hangon, sem a hallgatagságon múlik. Ha hűvösen vagy készséges, akkor is folytatod a régit: szolgálsz…. Ha orvosi tudással fontoskodol, – ha hűvösen ugyan, de fecsegsz, locsogsz…. a szájad jártatod, akkor is folytatod a régit…. – – Hűvösen és ha szíves volna is valaki hozzád. Te elfogadod: és nincs következménye többé a szívességnek nálad. – – – Míly gyerekesen hű voltál Kosztolányi iránt, – boldog, ha rendelkezésére lehetsz – s mi telt tőle? – Ha komolyra fordúlt a dolog, elcsendesűlt. Jól van így. Most már lehet akármíly szíves….. Elég, elég!

 

Érdekes, hogy a női lélekkel mindeddig nem foglalkoztam még…. Annival kapcsolatban kezdek foglalkozni vele. A nőknek nincs lelke! – mondta Groddeck…. csodálkoztam. Berlinben egy asszony érdekes előadást tartott nékem egy éjjel a nőkről, – nem is figyeltem eléggé oda. – S most furcsán eszmélek minderre. – A jelennek náluk nagyobb fontossága van, mint a férfiaknál. A múlttal furcsán vannak…. egy bizonyos, hogy a konszequencia iránt kevés az érzékük. Az ellentmondás is kevéssé zavarja őket…. valaminek a folytatására sem nagyon kíváncsiak…. az erkölcsi érzékük is furcsa lehet: így látom, helyeselnek a törvényhozónak, de nem figyelnek oda, mialatt olvassa a törvényt. Rám állati lényekként hatnak. – Gondolkodás, gondolat, töprengés, – ehhez is kevés a közük, – a gondolkodás kész eredményével beérik. Ha egy gondolatmenetet akarsz közölni velük, – elfordúl a figyelmük valami más felé. Példáúl a mellék-témába szaladnak bele…. S ha van okfejtésedben egy kirakat, – eltűnnek a hátad mögött s megnézik előbb azt, mialatt te azt hiszed, hogy rád figyelnek. – Most kezdek nőgyűlölő is lenni, – világgyűlöletemhez, ember-gyűlöletemhez még ez is társúl. – S a nyelvüket is gyakran kidugdossák, – teszi ezt férfi? Nyalják a szájukat.

 

Eddig azt gondoltam: ha neheztel valamiért valaki, meg van sértve, haragszik rád: – fe kell oldanod lelke görcsét…. a merev formákat, amelyekhez a lélek menekűl, az önzése, hiúsága görcsét… Ma már nem gondolom ezt, – hagyni kell őt, gondolom. Ezt az emberiességet nem érdemli meg senki, mert visszaél vele, megüt, – szabad mellet társz néki általa. – Eddig azt gondoltam: ez félreértés! – ezt fel kell oldani….. vagy azt: X. Y. – nem az igazságot ismerik ebben, meg abban az űgyben, – fel kell őket minden erőmmel világosítanom…. vagy azt: nem voltam ezzel meg azzal az emberrel szemben igazságos, – minden erőmmel jóvá kell ezt tennem. – – Ma pedig úgy gondolkodom, hogy jóvá tenni semmit sem lehet, nem is szabad megkísérelni, mert nevetségessé válsz általa, …..ami pedig a félreértést illeti: legyen, maradjon félreértés! – létezik élet félreértés nélkül, – e világ teli van vele s vajjon mindet el akarod-e oszlatni? – s ami végűl azt illeti, hogy nem a teljes igazságot ismerik? – nevetséges! Hősnek akarsz odaállani, éppen te? s felvilágosítani őket bármiről? – Kár az erőfeszítésért. – – Megint túlsokat köszöntem meg az Aurél rajzát is…. túlságosan le voltam kötelezve.

 

Passzivitás, – ez az a jelszó, amely után indúlnom kell. Ez annyit jelent, hogy nem felolvasni, nem lelkesedni, nem véleményt mondani, – tetszést nagyon nehezen nyílvánítani, – nemtetszést soha, – a sértést pedig egy szóval elintézni s elhallgatni. „– Lármás lettél te mostanában vagy mi az ördög?”… és elég! – – S még egyet: keine Hőchstleistungen mein Lieber! – mindenben, mindig. Eddig mindent legfőbb erőfeszítéssel csináltál. – Megnézed, jön-e villamos? – s mégegyszer megnézed, – a tévedésedre nem bízol semmit. – Megfeszített figyelemmel figyelsz arra, amit más mond s arra, érti-e más, amit mondasz? S ezért még a hangsúlyod is a kedvére valóvá lesz, minden betűt külön ejtesz…. csoda-e, ha fáradt vagy. Mindig, mindenben a legtöbbet műveled, ami csak tőled telik. Ha meg kell nyugtatni valakit… ha meg kell vígasztalni valakit, ha dolgozni, ha gondolkozni kell….

 

„Mosolyogtam, – aztán megálltam az utcán: szomorkodni, – le is hajtottam a fejemet”…. – Szegény, kedves!

 

Az oroszlán úgy pofonüti hitestársát, hogy majdnem belepusztúl, – mert rossz kedve volt s molesztálta. Az ő életében, szellemében nincsen ellentmondás: – nem helyezkedik bele annak lelkiállapotába, akivel szemben áll. Szíves, ha jól esik neki, – mogorva, ha arra hajtja indulata….. s nem kér aztán bocsánatot. Irígylésreméltó.

 

Kényszerneurózis: most azt gondolom erről, hogy alapvető oka: a túlzott, szándékos figyelem – s akinél ez a figyelem mindenre egyformán irányúl, annak minden nyílvánúlása neurotikus. A legnagyobb erőfeszítés, – a figyelem „Hőchsleistung”-ja: úgy vélem, ez a neurózis szülőanyja.

 

Párducok túlvilága. – Mancsával nagyokat üt. – S miként a mykénéi kapún, dühöngve jár, – haraggal ékes, magában nagyokat mérgelődik, úgy mint én….

 

Benkina-János-utca. Ki ez a Benkina, szegény? Adynak tehetsége s lármája, mind nem volt elég ahhoz, hogy egy utcát elnevezzenek róla….. – Nagyatádi Szabó megvesztegettette magát, elárúlta parasztjait – s erre nagy szobrot állítottak néki…. Berzsenyinek egy kis szemét mellszobrocskája áll a múzeum kertjében hátúl…. Reviczky elfeledve, – Gárdonyiról, e nagy költőről egy szót sem szól többé senki…. – e földön csak a szemétnek van helye. – Az érdemnek egész felfordulást kell csinálnia ahhoz, hogy nyoma maradjon. Fülöp-Millernél még Berkes Imre is nagyobb tehetség volt. – Kinek kell a naplóm? – – Mit panaszlod? A libát megeszik, – ő mit szóljon ehhez a rendhez? – amelyben néki pusztúlnia kell? – A burkolt élet-halál-harc minden álnok sajátosságát el kell viselned. Igazságról folyik a szó…. s gyilkosságból áll az egész minden vonalon.

 

Örök béke? – nem is értem az embereket, mint lehet efelől még álmodozniok? Már nem is a tapasztalatra hivatkozom…. a meggondolásra. Japán megtelik…. erre nem fog nekiesni Mandzsuriának? – hanem a saját lakosainak fogja az öngyilkosságot tanácsolni? – A háború a szaporaság és terjeszkedési vágy természetes velejárója: alapvető törvény. – Franciaország hagyni fogja, hogy elnyelje az egyre növekvő germánság?

 

Ha Rockefeller harminc éven át olcsóbban adta volna a kőolajat…. hol volna most megtakarítva az az összeg? Nagyobb jólétben leledzenék a lakósság? több ruhája volna a parasztoknak? – A megtakarítás sehol sem volna látható. S így egy ember rablás útján meggazdagodott – s aztán lelkiismeretfurdalásai tudomyányos intézeteket alapítottak, – nem jobb ez így? – A parasztok a megtakarításokból sosem alapítanak effélét. A parasztnak sosincs fölöslege. – Így válik valamelyes áldássá is a rablás….. aminthogy a kultúra, – az az érzésem, – mindenkor ílyenekből: dúsgazdagok fölöslegeiből táplálkozott, – sajnos! – A nincsteleneknek soha sincsen a kultúra számára fölöslegük….. s a parasztság zsugori és maradi, – ellenfele is a haladásnak, attól semmi sem telik s akármilyen olcsón kapta is a kőolajat.

 

Mottó: Nem fellebezek. – Vagy: Ich bin fűr und gegen Alles.

 

Mottó: Hadd forogjon keserű levében.

 

Téli üresség. – Sárga köd.

 

Tóth Árpád így dolgozott: Versbefejezés mondjuk: „Ajándokúl az őszi bút vigyed.” – Ez volt a mondanivalója? Nem. Erre a forma kényszerítette, – versírás közben jutott eszébe, hogy így-úgy ezzel fejezi majd be. A tehetetlenségi nyomaték mondanivalója volt ez. – Hiszen jó, jó, – a forma kényszere nagy – s a forma mindennél fontosabb, az a fontos, – a Wohlklang! – de magasabbrendű szellemek példáúl a forma kényszere alatt olyat írtak le…. hogy nincs az az Úristen, aki meg tudja az ílyet különböztetni legvadabb meggyőződésüktől. – A forma véletlene megváltó szókat diktált, – példáúl ílyeneket: „Majd megtalállak – valahol az ég alatt.”

 

Drámát oly könnyedén kell írni, mint egy krokit.

 

A nyomor a törvény! – A természet pusztít s mi szánakozunk, – – ennek a nonszensznek kellős közepébe tették bele az embei lelket senyvedni. – Gyűlölöm a létet! – Esztelenség ez, nincs ennek folytatása!

 

Az első tiz fillérnek egész más a természete, – azt megszerezni pokol! Az első pengőt, – az első ezer pengőt is, – de különösen az első tiz fillért. Az ember 2-3 pengőt akármire rászán….. ha már van pénze….. (bár koldúsnak nehezen ad ennyit,) – de ha nincs, hogy emlékezik vissza az íly 2-3 pengőkre, mint a menyországra. Hogy megnő, míly óriásivá puffad a fillér jelentősége a nulla fok körűl. – – S akinek már van pénze, ahhoz megy a többi, – ezt is bátran törvénynek veheted.

 

S a nap tovább nevet. – Hogy ez az aranyos nap, e jótevő oly világot nevel itt, amelyben a teremtmények megeszik egymást…. amelyben a pusztulás a legfőbb törvény…. Voltaképen csakugyan: ez ellen kűzdeni ez volna a legfőbb, legemberibb feladat – s ha bármíly meddő is a kűzdelem. Az ölést korlátozni, – ez a törekvés különböztetheti meg legméltóbban az embert az állattól…. De hisz akkor is, – az örökös halál! – ez elől hol a menekvés? – S ahova mégy, ahova csak menekűlsz, – ezzel állsz szemben. – Ha előveszed a történelmet…. s olvassál bár a nyulakról…. ugyanaz a szomoruság fenyeget a sorok mögűl! – Nyulak: megeszik őket… aztékok: elpusztították őket…. bronzkor: kipusztúlt fajták….

 

Alles schwimmenlassen! … – lebegésben hagyd a dolgokat. Ne hatolj a mélyére, ne firtasd ki s ne traszirozd ki mindenkor az összes folyó-medreket – s tán már ettől is jobban leszel!

 

A hallgatás a legritkább esetben lehet hiba.

 

Az volt az érzésem, hogy 1933 lesz a halálom éve. S azóta ez az érzés nyomonkísér.

 

Elismerésben részesűlni s amellett azt megvetni: hagyján! De nem részesűlni benne s megvetni, – kinos szituáció, már azért is, mert az ember önmaga előtt is gyanússá válik, hogy azért veti meg, mert el nem érheti.

 

Tanúság nincs. Mert azonos praemisszák sincsenek.

 

Ahogy az utolsó húsz év eltelt, hogy minden szenvedése mellett alig vetted észre, hogy is múlt el? – ugyanúgy fog múladozni még valamelyes idő, – míg egy napon a dolog megszakad. Mégpedig véglegesen és benned emléktelenűl, – benned nyomtalanúl, következmények nélkűl, elintézetlenűl…. hirtelen megszakad, amihez búban-bajban is úgy hozzászoktál, hogy élsz…. Ez a nap éppen olyan lesz, mint a többi…. nem fog figyelmeztetni senki, hogy pakkolj, hogy készűlj, foglald össze, amit magadba szedtél…. rövid, rossz álom volt, sok jajongással.

 

Eredmények, siker, elismerés…. elmúlt az az életkor, amelyben ez nagyon kellett, boldoggá tett volna, – ez az életkor letűnt. S ami megmaradt, – az a néhány szegény év…. gyengülő emlékezéssel…. ha megmaradt! – – most aratni egy már savanyú termést? Savanyú, mert már nem is kell, – már nem abban az időben jött, mikor feléleszthet. S néhány évre? már ne jöjjön semmi, már nem kell. – S minek meggyógyulni ma már.

 

Az egyik cseléd, a másik úr…. s azt képzelted, hogy ezzel rendben is van a dolog? – ez az intézmény stabil, békés csendet biztosít neked, – evvel a berendezkedéssel megnyugodhatol? Az egyik cseléd, a másik úr, – és még baj se legyen közöttük?

 

Osvátnak feleletkép arra, hogy az összekoldúlt pénzt csak herdálni lehet; – vagyis: a szegénységemet megszánják s adnak egy 20 frankos aranyat, nyugodtan bemehetek vele egy variétébe, valamely billiárdművész mutatványait megnézni, – ezzel nem követtem el semmi erkölcstelent: – Mivel értem el azt, hogy megsegítsenek? Azzal-e, hogy azt mondtam, azt kiáltottam bele a világba, hogy én egy billiárdművész mutatványait okvetlenűl meg akarom nézni különben elveszek a vágytól? – vagy azt, hogy én egy jó szivart okvetlenűl el akarok szívni? vagy azt, hogy, bár nyomorban vagyok, kenyerem sincs, de ez egyszer malaga-bort akarok inni? – Nem. – Hanem? – Hogy a nagymamám beteg, a lányom halálán van – s nem ettem két napja. S ha mindezt nem is mondtam, – a látszatát keltettem valamely nagy nélkülözésnek, – valamílyen jelet csak adtam erről, különben nem tudták volna meg, hogy bajban vagyok…. Ha pedig szándékosan még jelet sem adtam, csak épp rongyos voltam s kopogó szemeim keltettek szánalmat, – akkor akaratomon kívűl valamely hitet keltettem egy másikban nyomorom felől – s azt a szándékot, hogy olyasmin segítsen, amin segítenie életbevágóan sürgős – s életveszélyes, ha meg nem segít. – Aki segít, nincs módjában, hogy a nyomorgók közűl annak is adjon, aki végre-valahára, egyszer színházba is akar menni…. ha pedig megtudná, hogy pénzén sürgősen színházba akarok menni, – annak adna inkább, aki kenyeret akar sürgősen venni. – Mindenképen megcsalom hát őt, ha színházba megyek…. s innen a szégyenkezés, a sunyiság, amelylyel teszem, ha megteszem. S ez erkölcsös viselkedés?

 

Ízlés…. ez nagyrészben határkérdés: ki melyik határt hajlandó átlépni…. mert a vágy, hogy átlépjük, a bennünk levő hasonló adottságoknál fogva mindenkiben természetes. Ha megcsalnak, ütni szeretnék…. s egy másik ember így szól: „rég túlvagyok ama bizonyos enyheségen, hogy finoman válaszoljak egy csalónak, – én már ott tartok, hogy igenis ütök.” – És üt. – Egy másik ezt a határt fél átlépni, – rosszaló tekinteteket érez magán példáúl. – – Az egyik így szól: – „Mi az, hogy csalni? – A kereskedő nem csal, mikor rámtukmál valamit 50 fillérért, ami másutt 8 fillérért kapható? Ez a törvényes keretek közt való csalás. – És aztán: megúntam a finnyásságot. – S végűl: inkább csalok, semhogy éhenhaljak.” – S mindebben talán igaza is van – s a másik mégsem teszi ezt meg….. ezernyi kicsinyes és nem kicsinyes oknál fogva. – Vannak azután olyanok, akikben a gátló okok nem elég erősek, – ezek néha ízlésesek, néha nem azok…. ezeket szokás meggyőződésképtelen embereknek nevezni.

 

Belénkhelyezte a jót és rosszat, a tehetséget és tehetetlenséget: egyszóval az áldást és átkot – ránkbízta, hogy sáfárkodjunk véle, ahogy tudunk…. s most még meg is büntetne azért, amit netán rossznak tart, – példáúl azért, hogy őt káromoljuk? – Agyonzaklatott, agyonbírált, próbára tett és próbáink után orronütött lények vagyunk – s mégcsak ne is káromkodhatnánk büntetlenűl – s ne átkozhatnók Őt nyomorunk indulata szerint – mi becsapottak, – ó, Ő nem oly kicsinyes. – A vak és ostoba indulatokkal megátkozott….. s mi kívülünk levő, nagy erőknek érezzük azokat… kénytelenek vagyunk tehát így kiáltani: ó buta Istenség! S még ezért újból kikapnánk?

 

Halála előtt sokat aludt.

 

„Ami Shakespearet naggyá tette, a benne levő indulatos összefoglalások…. remek észrevételek, egy-egy hirtelen megnyíló pokoli távlat”….

 

Nem mehetnek neki Istennek, amért a javakat nem egyformán osztotta el, amiért a szerencsétől tette függővé a kenyeret…. amiért a szerencse állását már az anyaméhben osztja egyeseknek, másoknak ugyanott átkot oszt…. – nekimennek tehát a szerencséseknek: királyoknak, gazdagoknak: – ezeket gyűlölik….. Ugyanígy: nem mehetnek végig az okok sorozatán visszafelé, – a legutolsó okot választják tahát cselekedeteik indokáúl. – A feleségem megcsalt: megölöm. Hogy e feleség azért csalt, mert: megkörnyékezték, egyedűl volt, lányságában rossz példaadásban volt része, – mit tudom én, mi mindent lehetne felhozni…. illetve nem is lehet! – Az emberi lélek belevész a határtalan indokolásba. – „Mit tettetek velem?” – kérdi a koldusok tekintete az úriruhás sétálóktól. – Én? – kérdezném tőlük. – A háború. – S a háborút ki okozta? Vilmos császár. S Vilmos császárt? A körűlmények. S a körűlményeket? – A nép gyengesége. – És ezt? – Ezek fajtulajdonságok talán….. És így tovább. – Nem kérdezheti mindezt a koldusok serege. – El kell pusztúlnia, a természet könyörtelen törvényei értelmében, annélkűl, hogy felelősségre vonhatna bárkit is. – Vagy: a legutolsó okozót vonja felelősségre fellázadván. – Engem, jókabátost. S megöl. Ez a dolgok rendje. (Hisz magamat is gyakran rajtakapom ílyen gyűlöleten. Ha egy-egy vaskos, ronda zsidót látok autójába beszállani.)

 

Örök béke? Mondd azt Japán lakosságának, hogy ne szaporodjék. Mikor a faj fennmaradásának érdeke is a szaporaság, – mert akkor erős az ország, ha sok a lakósa. Vagy mondd neki, hogy túlszaporaság esetén se törekedjék új területek megszerzésére, – mondd neki: minek az? minek nektek Mandzsúria? Inkább húzódjatok meg odabenn a kis szigeten, legyetek szerények… – mondd neki, kisfiam!

 

Oh az élet furcsa…. legyints! Mást úgysem tehetsz! Az egész monstrummal úgysem boldogúlsz!

 

Míly iszonytatón gyengédtelen tudok lenni! T. A. útált, gyűlölt téged, – mondom szegény Poppernek. (Az „igazság” fúrja mindig nyomorúlt oldalam…) – Még mindig túlsokat jár a szám…. ellenőrizetlenűl! Nem ügyelek!

 

Rossz volt, hogy nem éltél az éjjel? – Nem. – Itt hagytál pedig minden[t], összes érdekeid megszűntek volt…. s amit szereztél szellemi kincset, mind se[m]mivé lett…. – Oda jutottam a semmiségben, ahová akárki eljut…. az utolsó részeges semmittevő. – No lám: – ez az igazság! Mégis van tehát igazság! Mert belenyugodnál-e abba, hogy egyesek nyomorúltaknak születnek? – s hogy részeges semmittevők – s te kiváló légy!? s még ott is? – Ez az igazság!

 

Nemsokára vége van, – most egész határozottan érzem. Titkos jeleim lehettek, már jó ideje. – Halálos fáradtságok gyötörtek, – elviselhetetlenek…. s most kiderűlt, hogy nagyon cukros vagyok, – az állapotom nyílván nagyon romlott….

 

Az utcán kószál, táskával a kezében, nevetgél… iskolából bandukol haza…. vajjon emlékezni fog-e erre a délelőttre? – Nem. – Hát mi marad meg az emberben? Míly furcsa szűrő az emlékezet.

 

Meg is úntam már az emberekkel való vesződséget. – Oly érthetetlenek mind…. Anny, – még Erzsi is. – Nem oly veszélyes! – mondja, mikor panaszlom, hogy jó munkáim kiadatlan hevernek…. Mely munkáid? – kérdi tájékozatlanúl. – Jövök a Nemzeti Színház igazgatóságától…. ő azonban előbb tovább olvassa újságját. Dolgozom… nem kérdi, mire megyek?… nem kíváncsi rá, hogy csak egyszer is belenézne…. (regényem el sem olvasta….) Halálos fáradtság gyötör, – nem veszi komolyan. Beteg vagyok, – szórakozottan elmegy emellett, – főzet össze-vissza mindenfélét.

 

Még egy utolsó regényt kellene pedig arról írni, hogy egy ember meg akart halni, – aztán lement a hídról. S attól fogva új élet kezdődött, merész, másik élet, – briganti módján volt mindent merő…. – Mi történhet? Legfeljebb meghalok – mondta már az első túlnagy merészségnél magának…. mosolygott és lehúnyta szemét. S hogy emelkedett így embertelen magasságokba s lett Vezér.

 

Megtenni és elképzelni – e kettő egymásnak idegen csillagzat, külön világok, – óriási, megdöbbentő különbség van e kettő között. A tett tragikus: jóvá nem tehető, vissza nem vonható…. ezért van a képzelgőknek és önfertőzőknek akkora tábora….

 

Nem szerette a kicsinyességet, ha a néki szóló ajándékokról volt szó. (Grete. Egy követ hozott nyaralásából, majd rossz spongyákat, – Erzsinek pedig egy kiárusításból egy már megstoppolt pullovert ajándékozott.)

 

A jövő nem igazolhat semmit.

 

Még mindig úgy vagyok vele, mint a talmudista: minden nap egy fejezetet jól megrágni a J. E. körűli megdagadt anyagból. S aztán újra elővenni a már ismert fejezetet és újra megrágni.

 

Anni: „Tanár úrnak elege volt belőlem,” – fogja mondani s aztán, hogy majd megmutatom néki ezt a jegyzetet, minden meggyőződés, vagy csodálkozás nélkűl azt fogja mondani: – „igen”.

 

Mi a világ? s mik a népek, országok?… épp oly kevéssé értem, mint azt, hogy angol király lettem. Hogy épp ez tekintessék tehát az igazságtalan, vagy helytelen berendezés középpontjának?

 

A tudat így szól: ha véged van, mindegy, hogy meddig éltél. S minthogy minden pillanatban véged lehet, tehát egész életedben mindegy lehetne, hogy meddig élsz. Ám az ösztön mégis, – ki tudja mért? – hosszú életet akar. – Még egy napot s még egyet…. s minthogy számításaink e dologban úgyis irreálisak, az ösztön dönt.

 

 

1933., január 1-én.

Mi a csoda? Ami nem tart három napnál tovább s aminek utolsó előzményét nem ismerjük.

 

A legtöbb „természeti törvény”, amelyet megismertünk, hamis ismeret. Mivelhogy a természeti törvények egymással összfüggenek s együtthatásukban, vagy együttműködésükben már mások, mint külön-külön. – Talán csak az energia megmaradásáról szóló törvény állja meg úgy, ahogy hangzik, a helyét.

 

Dialektikus gondolkodásmód az, amelynek legfőbb célja a szép forma.

 

Így szólok: most én az agyvelőm látási mezejét fogom elfárasztani s akkor ettől elalszom. Mi ez? Sajátmagammal úgy operálok, mint egy idegen testtel. Sajátmagam egy részével? Egy részem elé én mesterségesen víziókat helyezek s attól én, (vagyis saját mesterkedésemtől) elalszom? – Mi ez? Milyen viszony ez sajátmagammal?

 

Egyik teremtmény a másikat megeszi s ehhez szmokingot húz.

 

A délamerikainak regényét így lehetne kezdeni: „Szidolt gyártottunk ebből meg abból. Szépítőszereket így meg úgy. Óriási plakátokat mindenféle árakkal. Egy kikiáltó: Senoritas! és a többi. S jöttek a barna démonok. Előugrottam a pénztár üvegje mögűl, mélyen meghajoltam…. Azok gőgösen elfordultak – de azért egy lopott pillantás mégiscsak esett itt-ott rőt szakállamra. – Aztán rablók látogattak meg egy éjszaka. Furcsák ezek a délamerikai rablók, – sok revolver, nagy gyávaság…. Vasárnap hintóba űltem – eléje két szénfekete, lassú trapper…. akár egy grand…. S vevőimnek mégis ugyanoly nagy reverenciával köszöntem, – ám a tekintélyem e trapperek miatt igen megnövekedett. Ekkor jött egy nő: azok közűl, akik lopva pislogtak szakállam felé. – Egy nap egy másfajta feketeség libegett be űzletembe s a legfinomabb szappant kérte. – Estra finos! – mondta. – Ez az? – kérdezte megvetőn. (Lövöldözés. – A segédje. – Egy marha hullája. – Egyszer kocsizás. – Almafák a hegytetőn. )

 

Megtudtuk, hogy az egész mindenség folytonos sugárzásban van…. hogy folyton új világok keletkeznek…. de hogy e sugárzásnak mi a szándéka, mit akar létesíteni, – ezt az akaratát nem tudtuk meg…. csak a meglévő jelenségekből következtethetünk vissza rá. Tehát: a legtöbb emberi lény, néha ujjong, – alapjában és általában véve szomorú…. rendkívűl sok az ostoba közönséges ember…. (ilyesmi állatok közt nincs is talán, – ott nincs bántó ízléskülönbség). – (Ezek példáúl így beszélnek: „Nincs rondább érzés e világon, mint a feszélyezettség, – én, látják, mindenütt rögtön otthonosan érzem magam…. levetem a galléromat…”) – s az ölés az úr e földön! – csak a gyilkos kerűlhet hatalomra….. s aki jobbat prédikál ennél, azt megfeszítik….. s az emberiség, bárhogy erőlködik, nem megy semmire, – minden berendezkedése rossz. – Az itt elmondottak, megállapítható, – évezredek óta ismétlődő jelek…. szabályosan ismétlődők, nem szórványosak, – csak aki minden erővel arra törekszik, hogy ne lássa, az nem látja azokat… Azt lehet tehát állítani, hogy, úgy látszik, a nagy kozmikus sugárzásnak többek közt ez is a célja, hogy mindez így legyen. – Akkor pedig nem érdemes oly buzgón sugároznia – mondom én neki s még akkor sem, ha épp e gonosz ingerűletekkel akarja a szellemet addig keseríteni, míg az magából csodás himnuszokat nem izzad ki mézga gyanánt….. Ily nehezen, ekkora közvetettséggel, ekkora fáradtsággal ílyen másodlagosan jön az létre, amit én, ember, mégiscsak valamivel többre becsűlnék?…. s a világ alapanyaga marad minvégig a bárgyúság, ízléstelenség és ölés?… akkor én, ember, mégse tarthatom e sugárzást impozánsnak…. Nem érdekel, – ha ez az eredménye. S még akkor sem érdekel, ha belátom, hogy amit rossznak, vagy alacsonyrendűnek képzelek, – ugyanaz, ugyanakkor jó is és magasrendű is…. S ami bűn, az új életet teremt… S ami bűn, – az élvezeteinket is okozza talán… – Gömböst tegyék meg világ-elnöknek, – minderre csak azt tanácsolom. Férgeket űltessenek az ember testébe, hogy azt képzelhesse, hogy mindvégig lövészárkokban hever. Héjjas ölés-tant tanítson az egyetemeken. – Együnk gyermek-húst! – Ugy-e hogy megborzadsz ettől? Még rosszabb világ volna! – mondod. – Én pedig azt mondom neked: nem is kell eddig menni, – felfokozni a meglevőt – ami most van: épp oly rossz világ. Hitler tanítja az ifjúságot, – az pedig Héjjas nevelésével equivalens. Tüzérségi oktatás is van. – Gyermekbálokat is rendeznek, mialatt az emberek éhenhalnak az utcán. – Az emberek szemétdombokból szedik táplálékukat, mint a patkányok, én magam láttam. – Felemelted emberré, – aztán lealacsonyítod. Lelket adtál neki, – aztán elsorvasztod a lelkét, hogy lelketlen gép-rész legyen. – Ezért sugárzol oly buzgón? Egy nemzet csak akkor maradhat meg, ha a másik kiirtására készűl. Ezért?

 

Sárga tél.

 

A nagymama állandóan egy falban levő családdal vitatkozik. Ha baj van: hozzájuk menekűl. Tőlük kér tanácsot… ott mindenféle esemény is van: új rádiót szentelnek fel, – esküvő is van….. (Drámába igen alkalmas személy.)

 

Állandó vonúlás.

 

Mikor egy madár beteg lesz: – megjelenik a csőrös, jótevő szörny… És hozzálát. A madár tiltakozik, – aztán megadja magát.

 

A mai barátaim…. a régiek helyettesítői csak.

 

Szerencsém volt: a gondolat volt fontos számomra ifjúkoromban. E világot akartam megismerni. A verseket csak épp kiráztam magamból, – ahogy jön, jőjjön! – melléktermék! – gondoltam magamban. S ez volt a szerencsém. Ezért oly erőteljesek és igazak, – mert az akaratnak nincs szerepe léttrejöttükben.

 

Jajgattak, – eltűntek.
A megcsaltak temetője.
A csalódottak temetője.

 

De van egy ember köztük, olyan is, aki azt mondta halála előtt, hogy: „szép volt”. – Ez Korányi Frigyes, Uraim. – Én nem leszek az.

 

Kapitalizmus…. hát szídják, jó. – De mit tegyen az a koldússzegény inasgyerek, akiről kiderűl, hogy box-világbajnok lehet? Utasítsa el magától ezt a szerencsét? Mondja azt: nem, nem akarok vadászkastélyt? – mikor ez volt gyermeksége álma? Ílyen fejlettséget követeljünk tőle, – vagy mit? – S majd ha a kommunizmus idején nem lesz lehetséges vadászkastélyok birtokára törekedni, – több szafaládét fog kapni, mint más, sokkal többet. Ez nagy kincs lesz…. S ez a kivételezés megengedhető? – Oh Isten, Isten, míly terhes, megúnt nékem e világi űzlet!

 

Prédikáció: fontos személynek kezdem hinni magam. – Isten a szolgája után nagyon rábeszéltet, hogy higyjek benne. (Saját üdvösségem végett, – állítólag.)

 

Atomelméleteket… quantitás-elméleteket hallgatni – s aztán elmenni és letérdelni, hogy az Isten, aki kivezette Ábrahámot, Izsákot és Jákobot, vagy ki a nyavalyát…. és zsidó nyelven szónokolt, – hogy az segítsen…. mikor tudom, hogy nincs segítség: amit rossznak nevezek, az jó is és hozzátartozik az egészhez…. (Hogy Michelangelo szobrai is porladnak, gyönyörű nyelvek kihalnak, – ez a megújhodás útja.) – Az egyik csillag kétmillió fényévnyire van innét – s a zsidók Isten kiválasztott népe, – hogy megy ez össze? S az ember, a teremtés koronája nyomorúságában mégis letérdel, holott mindezt tudja, – miután a különbözőféle dolgok a lélek különböző rétegeiben vannak…. A letérdelés példáúl egy gyermekkori emlékrétegben – s ez a réteg, úgy látszik, mindnél fontosabb. – S innen is adódik talán bennünk az ellentmondásoknak ez a fatális zűrzavara!

 

Még ezt is kifejezni egy munkában s még ezt is…. – gondold meg, milyen jó volna, ha az elefánt még repűlni is tudna s még uszonyai is volnának…. mindene megvolna, tökéletesen felszerelt lény volna. Csakhogy harm[ónia] is létezik. Az elefánt oly teremtmény, amelynek egységében sem a karom, sem a szárny már nem fért el. – Teremtődött tehát szárnyas ormányos, majd karmas ormányos is, – de azok mások. – Éppen ezért ne zsúfolj, – sokfélét kell teremtened, ha zsúfolsz, valamely teremtmény egységét csúfolod meg vele.

 

Ott éltek ennen személyükbe és egymásba beleáporodva. Ezt az áporodott illatot éreztem mindig, ha benyitottam hozzájuk.

 

Végre zsákmányhoz jut, – telifalja magát…. s nem őrzi a zsákmányt, hogy majd, ha újra éhes lesz, legyen mit falnia…. elmegy onnan. – E mozdulatban sok minden van kifejezve. – Ha ott maradna: az élete nem állana egyébből, mint evésből és őrzésből. – De nem, ő inkább ott hagyja, megundorodott: – nem megy messzire tőle, hogy majd visszatérhessen, de ott, mellette nem marad. – Én mellette maradok. (Már ezt leírtam talán.)

 

S hiába volna akár tetszhalott hat hónapig, – fölébred s folytatja: épp úgy fog törtetni, irígykedni, – hiúságának egy hajszálnyi sérelme épp úgy elkeseríti, – nem fogja hirdetni, hogy emberek! nincs túlvilág! – nagyobb nyugalom, – nem érdemes elkeserítenetek az életeteket…. – – Sajnos, mihelyt meggondolásainkon is múlik, hogy mit tegyünk, már baj van velünk. Magasabb perspektivákból minden eredendő hiábavaloságban szenved. – Egyet érdemes csinálni: úgy élni, ahogy a vadállat él…. az vak ösztönei után indúl, azok szabják meg, hogy hogyan éljen – s erre már igazán nem lehet azt mondani, hogy nem érdemes! Mert mit tesz egyebet, minthogy betölti azt a teret, amelyet néki a természet szabott. Ennél okosabbat, célszerűbbet nem is tehetne. – Oly elementáris szükségszerűség minden mozdulása, hogy már bírálat alá sem vonható. – – S hogy él a tigris? Folyton dühöngve, mint az eszeveszett, folytonos ellenségeskedésben: minden ellen acsarkodva, ami körülötte zsibong. Dühének egy pillanatnyi szünete sincs. – Néki mindent el kell pusztítania, ami körülötte életjelet ad…. őrjöngő harc és pusztítás az egész léte. – Nem tetszik neked? Hát vedd bírálat alá. – Te folytonos lelkiismeretfurdalások között ugyanezt teszed.

 

A felesége, akit imádott, meghalt. Hat hónapi szenvedés után volt annyi bátorsága, hogy hozzányúljon a hagyatékhoz – s íme kiderűlt, hogy a felesége mindenkivel megcsalta, összes barátjával, – utoljára 55 éves korában egy mesterlegényt pénzelt…. Ez nagyon megdöbbentő történet, – mondod. – S ha fantáziában csal? – Mi a mérték? – kérdezed tőlem. – – – Azt mondod: – a férfiak gyakran tesznek ílyet, – azt felelem, a nő mégis más. – Azt mondod: hátha csakugyan egy jóságos, kedves teremtés volt, csak éppen az érzékein nem tudott uralkodni, – hiszen az érzéki élet különáll az emberben…. s hátha a férjét csakugyan szerette, – csakis őt, – vagy őt is? – – Nem tudok mit felelni, – csak ezt: felelj erre te magad, jól van-e ez így, hogy összes barátjával megcsalta? – mert akkor már akár mindenkinek is odaadhatta volna magát, – a rendőröknek is, – hiszen ilyesmi is létezik. – De te nem nyugszol meg. – Ha fantáziában csal és erről hallgat…. s jól teszi, ha hallgat…. akkor bűntelen. – S ha valóságban is csal és erről hallgat, – akkor már bűnös? – kérdezed. Nem tudok, mit felelni. – Ha fantáziából átlép a valóságba s egy csókot ad valakinek, akkor már bűnösebb? – ostromolsz. – De én még folytatom kérdéseidet: – S ha egy csók után most már több csókot ad, másoknak is, – akkor már bűnösebb? – Én nem tudom megmondani, mi a bűn, ki a szajha, mi a csalás, vagy hűtlenség… – Egyet tudok csak: hogy élettapasztalatom, ösztöneim egyszercsak megszólalnak – s azt diktálják egyes esetekben, hogy tiltakozzam. – Ennyi az egész, amit felelni merek e dologban néked. – Hogy sikamlós talajon állunk e tekintetben is, azt tudom…. hogy amit hűségnek nevezünk az imaginárius szám s hogy az elérhetetlent vadásszuk ebben is, – magam is régen gondolom. – A mérték fogalma minden tekintetben praktikus fogalom s mi rászorulunk, mert az abszolutum viszont nem létezik.

 

 

1933., február 1-én.

Sajnos, minden él, halál nem létezik.

 

Engem a sorsom mindig magaláz. – F. Mihálykának kell könyörögnöm jóindulatáért. Rossz volna megérnem, hogy a törtetés ragyogó ifjú mestere, Illyés Gyuszika előtt is majd ugyanígy kelljen állnom…. mert hisz ő lesz majd a Baumgarten díj kurátora biztosan….

 

Mint száguldasz a katasztrófa felé, föld….
Úgy látszik, pusztulásod lesz a legfőbb gyönyöröd.
Hogy porrá törd remek Ámerikád….

 

Az elefántnak nem lehet még szarva is. – Mert az egység csak bizonyos mennyiségű tulajdonságot teremt meg s tűr meg valamely lényben. – De lelki okai is vannak ennek nyílván. Ha az elefántnak még szarva is volna: nem tudná, hogy mire figyeljen, melyiket használja előbb, ha támadják. – S most magadról: Spontán megnyílvánúlású lélek vagy: szenvedélyes, nyílt, tehát beszédes, tehát indulatos, tehát féktelen, tehát emberekkel nehezen megférő, – töprengő, tehát felfogásában, apercepciójával elkéső…. s most ebbe egy más egység elemeit akarnád belepréselni. – Hogy hallgatag légy, közönyös, barátságtalan, – sosem impulziv…. Lehet ezt?

 

A forradalom mindig régi előitéletek megdöntésére s új előítéletek meghonosítására irányúl.

 

Mit akarsz? ágálsz? A római pápa trónja fikciók talapzatára van felállítva. De úgy is mondhatnád, hogy hazugságokra, mert amit a nép csinál a kereszténységből? – mozit! – S akkor kétségbe vagy esve, hogy Gellért Oszkárok […..]ól, – tehetségtelen, kopogó fülű, érzéketlen, savtalan, borstalan, íztelen, sótalan lelkeket nagy költőknek kiáltja ki a smokkal önmagukat, saját érzéseiket túllicitáló butasága?

 

A teremtmények megeszik egymást, – érdemes a napnak sütni.

 

Az igazmondót előbb agyonütik, – nehogy igaza lehessen velűk szemben, – s csak akkor veszik át, amit maguk is belátnak igazságából…. s ezt is: annélkűl hogy megneveznék: – mintha nekik maguknak jutott volna ez valahogy eszükbe. – Még olyasmi is hangzik, – hogy ők ezt mindig mondták…. Ki ellenőrzi?

 

Egy életed van – s ezt veszélyeztetni, ezt az egyet: ebből áll az életed.

 

Az anyaölből kivesznek és megkéselnek.

 

A töprengő sorsa, hogy elkésik.

 

Olyan ember, akinek megjelenésében a saját lelkével való drámájának semmi nyoma: elviselhetetlenűl unalmas. Ezekben látszólag semmi sincs keletkezőben minden készen van: s ez az unalmas bennök. – Soha eszesebb és tehetségtelenebb lényt még nem láttam, mint ő. – Nem sokat beszél, de rendesen fölöslegset, mert nem odavaló az, amit mond, sután.

 

Ne bizonyítsd be nekik, hogy igazad van, – ők fáradjanak azzal: hogy megértsék, kivegyék belőled teljes véleményedet – s hogy elmagyarázzák saját felfogásukat. – Ne fáradj!

 

Ami genialis: mindig merész és gáttalan. – S viszont: csak ami ovatos és mérlegelő, tehát fékentartott, csak az tetszik nekem még jobban. – A fék: legnemesebb testrészed.

 

Aki a halált állandóan szemmel tartja, érzi, annak az örömei is melanchóliában szenvednek.

 

Az ember nem állat, féken tartja ösztöneit, – úgy is néz ki szegény!

 

Nagy zaj volt, igen nagy zaj…. aztán minden elnémúlt. Nagy rikácsolás, hejje-hujja volt…. s egy kis sirdomb lett belőle.

 

Legyints, – hát nem tudsz legyinteni? Akkor ezt a mozdulatot minek találta ki a természeted? Csak ágálni tudsz és minden ellen? – – Hát igen, az a sorsod, ami a legostobább s amellett legönhittebb nem-érvényesülőnek, – hogy legyintened kell…. nem tudsz belenyugodni? – A szerencse már az anyaméhben kezdődik, – vésd e jelmon[datot]

 

[A kézirat a 208. oldalon megszakad, kb. 300 oldal (lásd e Naplófüzet első bejegyzését) hiányzik.]