Harmadik naplófüzet

1919. szeptember 1-től 1922. szeptember 30-ig
Dr. Füst Milán, Budapest, IX. Angyal u. 29. földszint 6.
 Telefon József 75-58.
Becsületes megtaláló tizezer korona jutalmat kap!
 

Napló

1919. szeptember 1-től 1922. szeptember 30-ig

Budapest, 1919. szeptember 1. – Isten nevében!

Megint egy új, vaskos könyvet kezdeni – s nem tudni, lesz-e vége. – E könyv fedele irattáska volt: sok évvel ezelőtt adta nékem Brázai Emil, – mikor még irtózatosan szegény ügyvédbojtár voltam. – Ezt a könyvet nem avval a mélységes melanchóliával kezdem, mint az előbbit, – egy kissé talán már megszilárdúltam, nyugodtabb vagyok, közönyösebb. – Hiszen nem vagyok én boldog ember, – nem is leszek soha, talán már nem is vágyom rá. Dolgozni akarok. – A közügyek nagyon deprimálnak: – de ez a szomorúság már össze sem hasonlítható a régivel. – Ma fennjártam az izraelita hitközségnél, hogy a védelmi intézkedésekhez munkaerőmet felajánljam. – Ott volt a jó Osvát is. – Az ő szimpatikus ragaszkodása minden iránt, ami igazságos, – együttérzése mindavval, ami szenvedő és elnyomott, – örök szolidaritása az emberi nyomorúsággal: nagyon meghatott engem s szívvel-lélekkel kész vagyok az üldözöttek sorsában osztozni. – Szomorú gyülekezet volt ott s irtózatos pusztításokról beszéltek. – Az egyik asztalhoz léptem, hogy beiratkozzam s bemondtam nevemet. Igen jól esett, hogy az illető úr, aki felvett, így szólt: – Természetesen – az író? S oly tiszteletteljesen és hálásan nézett rám, ahogy mások még eddig soha. – Rettentően nyomasztanak az özönlő gyászos hírek s egyre jobban gondolkodom felőle, hogy kivándoroljak. – Mindent eladnék s egy új vándor-élet kezdődnék.

 

 

Szeptember 2.

Olyasmit éltem át, amilyet még eddig soha. – Délután a Margittal keresztül akartam menni a Sip-utcából a Károly-körútra. – (Margit előzőleg kért, hogy ne menjünk arra, – ez veszélyes vidék.) Egy rendőr-ellenőr jött s megkérdezte a portást, van-e ott valami ülés? – Nincs, – felelte a portás. Azzal az ellenőr lezáratta a kapukat – s utasítást adott, hogy senkit se eresszenek ki, – de be kell mindenkit ereszteni, aki be akar jönni. Továbbá: rendőrei menjenek fel az emeletre s ahol „csomóba” vannak, letartóztatni. Igen udvarias volt velem, – mikor megkérdeztem, elmehetek-e, hiszen én itt csak keresztül akartam menni az átjáró házon. – „Méltóztassék egy percig várni”, – mondotta, – de valami olyan mosolylyal, amely rosszat árúlt el. Közben: – aki be akart jönni, – azt beeresztették, sőt becsalogatták a kapún. – Ő nem tehet semmit, – ő telefonáltat, felsőbb utasítást vár: – mondotta a nyugtalankodóknak. Egyszerre iszonyú dobogás, ordítozás – s menekülés lármája. Soha nem látott borzalom: a románok jöttek rohanva, ordítva, szuronyt szegezve, felvont revolverekkel: – a pánik borzalmas volt. Menekűltünk mindnyájan, – nehogy szembe kerűljünk velök. S azzal ők felrohantak az emeletre. Több lövés dördűlt el. – Minket pedig leállítottak az udvarra – az volt mindannyiunk érzése, hogy most kivégeznek minket. – Több rendőr érkezett a románokkal, akik aztán nekiláttak: – egy másik rendőrellenőr vérszomjas lángolással esett neki azoknak, akik elbújtak – nekikestek s elkezdték őket irtózatosan verni. Ártatlanokat, – kihallgatásuk nélkül – ez a pogrom! „Piszok, rongy zsidó, – összetaposlak, – a véredet fogom inni”… Egy fiatal orvos megkérdezte, hogy mit akarnak tőle, – hisz ő csak át akart menni a házon – azt ugyanez a rendőr-ellenőr úgy fejbevágta vasbotjával, hogy menten elborította a vér. Az egyik rendőr pedig így szólt: „Megyek az ébredőket értesíteni.” Elvették botjainkat s elvittek a Royal-épületben levő román őrségre. – Az úton irtózatosan verték az utca-közönségét. Egy román katona különös örömét lelte ebben, – sőt egyszer már fel is húzta fegyverét, hogy közéjük lőjön. – Az őrségen a magyar rendőrök, (mint később egy orvos-társunktól megtudtuk, aki tudott románúl,) – előadták, hogy mi bolsevikiek vagyunk s a román hadsereg elleni összeesküvők. A tiszt toporzékolt: – Majd adok nektek büdös zsidók, – mondta tört magyarsággal s csúnyán káromkodott mellé. Margit felszólt neki, – hogy ez egy úriasszony előtt – illetlenség. S ezzel kísértek minket a Vörös Pálné-utcai román főparancsnokságra. S az úton olyasmit láttunk, ami elképzelhetetlen. A románok irtózatosan verték az utca népét. – Mikor pedig a Dob-utcába jutottunk: az egyik román óriás elkezdett garázdálkodni. Táncot járt, fékezhetetlenűl tombolt, kiélte magát, elemében volt! Egy furkós bot a kezében s neki az utca népének! – A tömeg a hosszú utcában úgy menekűlt előlünk, mint ahogy a szél a port fújja, – egy pillanatig gomolygott a világ s aztán eltűntek. – Ám a román katonának jó kedve volt: bíztatta őt társainak nevetése s a rendőrök uszító kiáltozásai. – A redőnyöket az ijedt nép lebocsátotta. – S ő tombolt: – beszaladt a mellékutcákba – egy zsúfolt kávéházba…. Asszonyokat megvert – s két tehetetlen öregnek nekirontott, akik nem tudtak menekűlni. – Sosem felejtem el a két öreg réműlt, védekező mozdulatát s az artikulálatlan hangokat, melyek belőlük előtörtek. – A román ütlegelni kezdte az egyiket, – mire az összerogyott. A másik menekűlni próbált, de elesett, amire fektében verte őt össze a katona. Közben eldobta fütykösét s egy farakásról egy vastag husángot kapott fel. – Minket puskatusokkal kergettek és rúgtak. – Féltünk, hogy a rendőrségre visznek, – mert ott tudtuk, – agyonverhetnek minket. – A Károly-körúton egy román tiszt megfenyegette garázda katonáit – s attól fogva csendben vittek. Csak: – egy-egy rendőr, ha elment mellettünk, fenyegetett meg minket: „Ki kell őket taposni!” – A kaszárnyában a katonák hangja és tekintete megváltozott. – Eddig iszonyat volt az arcába nézni egy-egy ilyen elszánt, sötét, boszútól lihegő alaknak. – Felvittek a tábornok elé. – Margit, szegény hősiesen viselkedett. – Csak attól félt, hogy ebből családi botrány lesz, ha kiderűl, hogy velem együtt fogták el. Éreztem a sors kezét: – mikor minden nyomorúság egyszerre szakad az emberre ártatlanúl. Még ez a gyanúsítás is? – A tábornoknak a magyar rendőrök ugyanazt mondták el, mint a Royalban: – zsidók, kommunisták, a román hadsereg ellen szervezkedők…. A tábornok: – okos és előkelő arcú ember megpróbált kihallgatni minket – s ekkor kiderűlt, hogy huszonnyolc rabbi van közöttünk, (Budapest összes izr. hittanára), akik a tanév eleje lévén konferenciát akartak tartani a hitközségen, – megállapítandó, hogy ki hol tanítson. – „Ki engedte meg, hogy gyűlést tartsanak?….” – kérdezte haragosan, – (németűl.) Megmagyarázták néki, miről van szó. – A rendőrök újból ellenünk vallottak. – Csendet! kiáltott rá ingerűlten az egyik rabbira. – Össze-vissza beszéltünk s megpróbáltuk megmagyarázni, miről van szó. – Én angolúl próbáltam véle beszélni s túlkiabálva őt magyaráztam néki…. – „Romániában egy évig nem volt tanítás, mikor önök benn voltak nálunk, – ki mondja, hogy önök megnyissák iskoláikat?…” – kérdezte ingerűlten. – Végre is egy órai zűrzavar után csendet parancsolt s a következő beszédet mondotta: – „A román hadsereg nem azért van itt, hogy politikai üldözések eszköze legyen. – Mi csak azt fogjuk vizsgálni, tettek-e valamit a román hadsereg ellen”…. Megéljenezték. Fellélegeztünk. – Vettem a botom – s el akartunk menni, – de mikor már a kapúban voltunk, – két román tiszt megfogott, – tessék visszamenni. Az udvaron a tábornokhoz fordúltam s kértem, eresszen el minket. „Előbb majd kihallgatják Önöket,” – mondotta. Visszamentünk. Egy román kapitány jött utánunk s elkezdett szidalmazni: „Meg akartak szökni, – majd adok én maguknak!” A Margit rendreutasította, – én pedig így szóltam: „tanár vagyok, – nem vagyok bűntettes”. „Maga magyar tanár én pedig román katona vagyok”, – felelte megvetőn. – Felállítottak minket a folyosón. – Ekkor könyörögni kezdtem a kapitánynak, – eressze el Margitot. – Hátat fordított. Végre a Margitot szabadon eresztette. De Margit érzékenyen búcsúzott tőlem. „Szervusz Milán”…. amire a tiszt ismét dühbe jött. „Még itt is folytatják a disznólkodást?” kérdezte. A többiek leveleket adtak Margitnak, hogy értesítse családtagjaikat. A kapitány elszedte tőle. – De Margit újra elfogadta a leveleket – amire magából kikelve levitette őt egy zárkába. – Minket egy pince-szerű helyiségbe zártak. – A fejbe ütött orvos rosszúl lett: magas láza volt s egészen összeesett. Egy másik orvos megnézte: koponya zúzódás, vagy repedés. – Nem voltak műszerek. – Könyörögtünk, vigyék kórházba, mert az orvos egyre rosszabbúl lett…. Este aztán kihivattak engem: Margit állt kinn Fóris dr. unokabátyámmal, – vacsorát hozott. – Igazán hős ez az asszony. – Egy főhadnagy titokban kieresztette s ő visszamerészkedett. – A katonák majdnem nekimentek a főhadnagynak s újra le akarták Margitot fogni. Igen emberséges, kedves tiszt volt, – bemutatkozott s ő intézkedett, – hogy aztán a beteg orvost éjjel elszállítsák a kórházba. (Ez éjjel egykor megtörtént. – A főhadnagy neve: Pirici.) – Közben egy igen kedves ember, egy Hilfreich nevű úr meglátogatott minket s harminc skatulya szardiniát osztott szét közöttünk, valamint cigarettát és bort. Eljött a hitközség titkára Gábor dr. úr – s az amerikai misszió orvosa is: Weisz úr. – Megnyugtattak, hogy reggelre kieresztenek minket. – Én pesszimisztikusan fogtam fel a helyzetet s nem hittem, hogy hamar szabadulunk. Román tisztek és altisztek jöttek s végigmértek minket: – „zsidók vagytok?….” (Volt közöttünk egy keresztény detektiv, – aki szintén át akart menni a házon.) Az éjjel eltelt – s jött a másnap s mi még mindig fogva voltunk. – Nézni felfelé, – hogy kinn süt a nap, – kinn járnak az emberek, – minden neszre, kiáltásra összerezzenni, – a szabadulás jön-e, vagy meg fognak minket a marcona, sötét tekintetű őrök botozni?…. Az ember fogadalmakat tesz: – hogyha kiszabadúl, hogyan fog örűlni az életnek. Olyanok voltunk, mint a szenvedő állatok, – nem tudtunk panaszkodni, mert nem értettek meg minket. Nem egyszer határtalan gyűlölet fogott el az élet ellen: – reménytelen és szomorú tengődés az egész! Minek ragaszkodni hozzá! S nagyon kívántam, vajha belepusztúlnék ebbe a kalandba. – A katonák dúrvák és nyersek, – állati életet élnek…. Röhögnek rajtunk…. Hogy hogyan bánik az ember az állattal, – most látom. Ez a föld megmenthetetlen, – örökös pokol! Igaz, hogy akad egy-egy jó ember – s magam is az vagyok: s az ilyen fejlettebb példány talán vígasza lehet ennek a vérző világnak…. S aztán: – megmenthetetlen, mert ami bűne az embernek, az erénye is – az ambició, hiúság és becsvágy kergeti – s ezért ilyen feneketlenűl rossz! azért gyilkol!… – De mivé lenne ambició nélkül?…. Csodálom, hogy az állat nem mind olyan alázatos, mint a kutya – a féktelen, irtózatos emberi vakság nem törte még meg a szelíd állatot…. Beláttam, – véglegesen beláttam, felfogtam és megéreztem, hogy az embernek nem szabad boszúállónak lennie, – mert a boszú mindig félre talál – s ártatlanokat is ér…. De: nem szabad boszút állani azért sem, – mert a gyűlölet az ember pokla, – az teszi gonosztevővé…. S ha valaha ura lehetnék ennek a csőcseléknek, mely ezt a sok borzalmat véghez viszi: – érzem, hogy nem tudnám, nem akarnám megbüntetni…. A természet úgyis eléggé boszút áll az emberen!…. S az ember dolga: – elfelejteni és megbocsátani…. Mert mi lesz ennek a vége? – egyik boszú a másik után? Ember embernek farkasa legyen örökké?…. Nincs bennem semmi boszúérzet – de annál több a hidegség a szívem körűl, annál több reménytelenség és halálvágy!…. Ez az emberi élet semmire sem visz, – semmi célja, semmi reménye…. A jó és rossz egy furcsa egyensúlya, mely nullát ad…. S hogy mikor végzed el: – nem mindegy-e? – mert a semminek, a végtelennek a fele, a negyede is csak úgy végtelen, csak úgy semmi – ez az élet mindenképen semmi, – a tört pálya is egész pálya… – – – Nagyon meghatott, többször könnyeztem, mikor láttam azt a nagy szolidaritást, mely a zsidókat összeköti…. Az ortodox hitközség háromfogásos ebédet küldött be nékünk nagy bödönökben s száz tányért – evőeszközökkel…. Két úrilány vállalta a tálalást…. Egyik csomag a másik után érkezett…. (Margit szegény – egész nap ott lebzselt.) Dél felé a konferencia elnökét kihallgatásra rendelték fel – kétszer is kihallgatták, – délután újra kihallgatták – és semmi eredmény. Délután a kimerűltségtől nagy neuralgiám támadt…. Mikor már az ájulás környékezett kikéreződtem a levegőre…. A katonák nevettek s: „Moisi”-nak gúnyoltak. Estefelé nagy félelmek kezdtek gyötörni, – hogy hazamennek majd hozzám házkutatást tartani, – szétszórják irataimat – egész életem munkáját – s ezenfelűl: naplómból kitűnik, hogy a zsidók szövetségébe felvétettem magam… S még ezenfelűl….. Estefelé mindnyájunkat kihallgatásra rendeltek fel – s ott ácsorogtunk három óra hosszat az előcsarnokban…. Katonák végigmértek, leköptek és lökdöstek minket…. Tisztek jártak-keltek…. (A román tisztek igen jól megtermett, fess fiúk, – igen előkelőn mozognak: hosszú, ruganyos léptekkel járnak… A katonák irtózatosan zordon jelenségek, – különösen egy börtön-cella világosságából nézve ezeket a vas-sisakos fekete órjásokat.) – Este engem is kihallgattak. Az a bizonyos kapitány odajött hozzám s átölelt: – „ezt az embert szabadon kell bocsátani, – mondta s szünetet tartott…., Ha mindent megvall”…. – Mindent megvallok, mondtam – s erre a tisztek felálltak…. S be akartak vinni a másik szobába…. Ekkor értettem meg, miről van szó s kitört rajtam a hideg verejték…. „Mert ha nem vall, – olvasta-e a hirdetést, – nyolctól tíz évig tartó fegyház”…. „De hát mit valljak be?” – kérdeztem. – „Maga az egésznek a szervezője, – a főbűnös”, – mondta nékem bizalmasan. – Gyötrelmes volt. – Jegyzőkönyvet vettek fel vallomásomról s aztán eleresztettek. – Botom aranyfogantyúját a katonák ellopták. – Hazajövet egy templom előtt mentem el: – a hívek még ájtatoskodtak. Megrázott az iszonyat. Mért nem hiszem róluk, hogy jót mívelnek, mikor ájtatosak? Mért lel tőle a hideg? Mert gyűlöletet hoznak a templomból magukkal – az örök-mécs színes lángja a borzalomé, – mert önzésüket, tudatlanságuk gyűlöletét vetítik ki – az önzés istenét imádják!… S nem a jóság szimbólumát: Jézust.

 

 

Szeptember 3.

Margit elbeszélése családjáról: – volt egy nagyapja, aki akkor kezdte őt szeretni, mikor már nagyocska leány volt…. Valósággal gavallérja volt…. Egyszer sírva találta: ő ilyen rongy seprővel nem seper…. Akkor az öreg úr elment s a belváros egyik előkelő űzletéből seprőt hozott néki…. Az apja is nagyon szerette: – az ő ízlése döntött a familiában – reá hallgattak – s ezért az anyja bizonyos féltékeny ellenszenvvel volt iránta….. Ezért van, ennek tulajdonítható, hogy meg akart tőle szabadúlni, – gyorsan férjhez adta s roszszúl: meg akarta alázni!…. Az öccse nagyon szerette, – csakis őt szerette s oly rajongással, hogy nem tudott más nőt szeretni, – magával akarta vinni Londonba…. Ő pedig, mikor már asszony volt, elfojtott, szerelemtelen életének minden forróságával szerette bátyját, – olyan rajongással, amely „ki nem fejezhető”. Ekkor a bátyja meghalt. Öccse azóta elfordúlt tőle – a sógornőjével foglalkozik s az bilincselte le teljesen…. S Margit ennek örűl, – hogy végre is felszabadúlt tőle, – a testvér kép szuggesztiója már nem köti idegzetét… Tud más asszonyt is szeretni….. S az apja szintén elfordúlt tőle…. Az apja egy időben súlyosan beteg volt – s ezt Margit annak tulajdonítja, hogy „nem tombolta soha ki magát”…. Betegsége alatt egy szanatóriumban élt, ahol nagyon megtetszett néki egy fiatal hölgy…. De idős ember lévén fékezte magát – s legalább arra törekedett, hogy menyéűl megnyerje…. S ez sikerűlt. A fia felesége lett. S most az öreg úr egészen bódúlt… Nem lát, nem hall – nem akarja ismerni a családját – egész nap a menyénél űl, – ajándékokat visz neki….. Íme egy egész család, melyben az örök nemi kapcsolaton, – össze-vissza bogozott szerelmi szálakon kívűl semmi más nem dominál. – S a szülők: míly irtózatos elnyomók!…. Nem förtelmes hatalmak-e a szülők? Nem kellene-e súlyosan megbüntetni őket?… Mikor két meglett ember, aki gazdaságilag is gyerekeinek az ura és parancsolója, – a világban is megállja már a helyét, – megkövesedett, megkeményedett a harcban – gyengéd, félénk, még lábán megállani nem tudó gyermekeknek a zsarnoka – s engesztelhetetlen keménységgel, hajlíthatatlan merevséggel áll ellent minden törekvésükkel szemben – s „tiszteletet” parancsolva lop, csal, hazudik, önkénykedik – s lenyomja a lázadó fiatal fejet….

 

Testileg – egyre rosszabbúl állok. Elromlok egészen.

 

Horváth anyja rólam: F. M. olyan ember, – aki amit gondol, azt mondja s amit mond, azt teszi.

 

Egy hazug: tudni lehet, mikor hazudik, – mert a hazugság előtt mindig ugyanazt a szót mondja, – szinte jelzi, hogy most hazudni fog.

 

Bruckner Antal élete jó regény-téma. Pásztor volt, – teljesen kulturátlan, műveletlen, kultúrátlan ember maradt később is, – s mégis a világ egyik legnagyobb művésze lett. – Parasztos korlátoltság…. Ha magyarázat közben meghallotta, hogy harangoznak, – letérdelt az Akadémián…. Ha meghallotta, hogy Wagner jön az Akadémiára, hazaszaladt frakkot húzni….. A portásnak mindig így köszönt: „Küss die Hand”… S mikor Brahms megkérdezte, mért nem ír ő is néha dalocskákat, mint amilyenek a Brahms-éi, így felelt: „Ich mach schon lieber meine Sacherl”…. És ezek a „Sacherl” – a legbonyolúltabb, legravaszabb, legkörmönfontabb monstrumok…. A legrafináltabb tudás, – a legötletesebb invenció…. (Olyan volt mint egy egyűgyű paraszt, aki a legkörmönfontabban érti a mesterségét: – űzleteket kötni….)

 

Nem furcsa-e, hogy a nép-ösztön mindig pontosan megérzi, mi fog történni…. A paraszt nem fogadta el a fehér pénzt soha, – de a forintos-koronás bankjegyeket elfogadta…. (Nem is szólva arról, hogy a háború elején az arany, ezüst, nikkel, mind az ő zsebében tűnt el.) – S beigazolódott, hogy igaza volt. – A kommunizmus alatt – nyakra-főre keresztelkedtek ki a zsidók, – pedig még nyoma sem volt, mi fog következni, – de pontosan megérezték.

 

Halálom percéig nem fogok megszűnni, vizsgálni az emberi természetet.

 

Míly kár, hogy gyerekkoromban oly kevés gyümölcsöt ettem – gondolom, – most már nem lehet. Pedig nem is ettem kevés gyümölcsöt. – Csak úgy érezzük, mert betelhetetlenek vagyunk e világ örömeivel – örökké szomjasak s nem hisszük el, hogy valaha beteltünk… S így van a szerelemmel is, – öregkorunkban úgy érezzük, hogy nem is éltünk – elátkozzuk ifjúságunk s előlről szeretnők kezdeni!

 

Nincs hazám e földön, nincs otthonom, – oly hidegen állok! Nincs bennem meghitt érzés, ha hazajövök, leűlök íróasztalom mellé – nem fogad a lámpa barátságos melegével. Fázom és irtózom! – Szerencsétlen vagyok. Mióta elfogtak, gyakran ellágyúlok s könnyezem: – minden meghat. – – Különös, – az ember azt hinné, hogy szerencsétlen fiatalság után megenyhűlt férfikor következik – s ezzel szemben azt kell mondani, hogy ilyen boldogtalan fiatalkor után csak boldogtalanság jöhet.

 

Egy rajongó: – ha utazik, félrevonúl a kupéban s magába merűl: – számot vet életével, mint élt, hogyan élt az utolsó utazás óta, – elvonúltatja az eseményeket maga előtt. – Különben is céltudatosan irányozza életét. – Napjában többször vallásos rajongás fogja el: – látja maga előtt, akarja látni a naprendszereket s a világegyetem létéről s céljáról való mély meggyőződése világosságánál megnyugszik bármi baj érje is. Szereti az emberi vallásosságot: becsüli az emberben a törekvést, hogy összeköttetést keres avval, ami örökkévaló s hogy egy gondolatban koncentrálja mindazt, ami benne ideális, ami „felfelé törekszik.” – Szeret „lelkészkedni” – mások egyensúlyán bíbelődik – s ezt hivatásának érzi. „Ősi tipus a lelkész tipus”, – mondja – „s ősi szenvedély az emberekben a mások szenvedéseivel való foglalkozás” – persze egyike a legnagyobb narkotikumoknak s amellett a hatalmi vágynak erős kiélése.

 

 

1919. szeptember 10.

Semmi sem marad meg bennem. Mi ez – szenzációvágy? Mihelyt tudok valamit, vagy történik vélem valami, – kikiáltom. Már mindenki tudja, hogy el voltam fogva, hogy a főhercegnél jártam, hogy mesterséget tanulok. Ez által nyílvánossá lesz az életem. S amellett: ominozus mindent előre elmondani, mielőtt megvalósítaná az ember, – ha mint kész tényt adod elő, rendesen nem lesz belőle semmi, – valami titkos hatalma van a titoktartásnak s a hangtalan munkálkodásnak.

 

Holnap kezdem szűcs-inasi időmet.

 

Vadmacska: míly mohó gyűlölettel félti falatját, – hogy ugrik vele el, hogy néz körűl: – néki az élet iszonyú kűzdelem – s iszonyú gyönyörűség. S ami nékünk oly természetes, – táplálkozni, az néki az örömök legfelsőbb foka. Minthogy folytonos veszélyben az élete, – folyton védekeznie kell, osonnia, lapúlnia s merészen erején felűl kalandokra vállalkoznia, – az élet gyönyörűsége intenzivebb lobogással ég benne, úgy képzelem. Vad örömök – kűzdelmek eredményei, – vad félelmek, – folyton halálos veszélyek – semmi biztonság soha: amely léleknek ez az eleme, – az éli az ősi, természetes életet s hallatlanúl boldog lehet. – A társadalom a gyengék védelmezője, – félősek vagyunk, gyávák – erőtlennek érezzük magunkat – ezért reszketünk, mihelyt felbomlik a rend s a magunk erejéből kell megmentenünk magunkat, – ravaszon, szemtelen merészséggel, ügyesen, dühösen és ellenállhatatlanúl. – Hozzászoktunk a védelemhez s pipotyán siránkozunk, mihelyt meginog.

 

 

Szeptember 11.

Végzetes hibák életem ellen. – S ami a kétségbeejtő: nincs bennem kétségbeesés! – Semmi keserűség, mely a torkot fojtogatná – mindennek már vége, – csak a fiatalkor ékeskedett evvel a szenvedéssel. – Semmi sem korbácsol fel többé. Megnyugszom.

 

Nem lehet másként, mint pesszimikusan megítélni az ember életét. – Tacitust olvasom – s a Britanniából elmenekülő gallusok szörnyű esetén elmélkedem. Szegény halálba küldött, nyomorúlt rabszolgák! Harcolniok kellett! S elesniök valamiért, amiről nem tudták, hogy mi. S mikor menekűltek, nyomorukban egymást ették meg – s aztán kidagadt szemekkel, az őrület iszonyatával mesélték, hogy min mentek keresztűl. S a csőcselék körűl állta őket és élvezte az iszonyatot. – S az újkor történetét olvasni! Vér – vér mindenütt, fondorlat, gyűlölet, csalás, börtön, kivégzés, lázadás. – Mi lesz veletek, emberek!

 

Karinthy: semmi szolidaritást nem érez embertársaival. Csakis akkor szenved, ha hozzá ér, érinti a veszély.

 

Fiatal Freud-követők! Túlegyenes úton jártok, túlkeveset haboztok és kevéssé veszitek észre, míly bonyolúlt az ember élete. – A mester tudja ezt! Ő lassan halad, de ti rohantok a megadott jelre, – s úgy bántok az emberi lélekkel, evvel a labilis, légnemű valamivel, mint a kelkáposztával. – Folytonos pszichikai inzultusokat követtek el dúrva kezetekkel. – S túlokos zsidók vagytok. Szofizmák körűl táncoltok s ötleteken mulattok!

 

 

Szeptember 14.

Néha egészen türelmetlen óhaj gyötör: – csak már vége volna! Csak már túlestem volna rajta, – a halálos perc borzalmán! Csak már az a megbékélt enyhülés lebegne felettem, – a síré. Milyen nagy eredmény az, mikor már az ember halott! – – Kéjelegni, – gazság! Minden, ami morális benned – elpazarlod véle s az élet komolyabb szépségét tékozolod el. (Tolstoj: Kindheit-jének olvasása közben.)

 

Piszkos, édes kis emberke, – irodalmár, lapot indít, – befurakodik mindenüvé – s boldogúl. Végül egy igen szép fiatal lány felesége lesz, – amilyenre én, (míly szomorú!) gondolni sem mertem. – S a milliomos fia, a nagy szocialista szélhámos, akiről a kiadott részben írtam: – szintén megnősült. Egy gyönyörű, fiatal tanárnőt vett el, egy milliomos nagyváradi fakitermelő leányát. – Nesze neked jutalom az életedért! A szenvedéseid pokláért! – Menj aludni barátom – s aludj minél többet s légy végül oly álomszuszék, hogy az ujjaid megmerevedjenek belé. – Lusta alvó, mikor döglesz már meg!

 

Az asszonyok, leányok már nem szeretőim, hanem lányaim mind. Már nem óhajtom őket, hanem kedvelem őket, – hidegen, barátságosan, – már nem titokteljes életük; – oly természetes nékem e világi hajszájuk s oly furcsa!

 

Ifjúkor: – hogy vágytam egy szebb életre s hányszor kellett elfojtanom minden rebellis moccanást! Én vasba haraptam: tudom míly kemény az élet – s már nem remélek sokat: – egy kis csendes harmóniát néha, – talán!

 

 

Szeptember 20.

Ne fogd rövidkötélre az embereket, – hosszú pórázon tartsd meg őket – s akkor szeretni fognak. Ha hagyod őket élni, nem vagy féltékeny szenvedélyeikre, nem kívánod őket a magad számára lefoglalni egészen, – akkor hálásak lesznek. (Hiszen, ezt a tanácsot már nem hűvös-magamnak adom, – hanem a nagy „önfeláldozóknak”. Gyanús volt nékem mindig a martir-természet. Nagy pszichikus inverzió megy benne végbe. Azért önfeláldozó, – mert magának akar lekötni valakit egészen, – egy szabad lélekzet-vételt nem tűr. S minél hűtlenebb, „kicsapongóbb” a másik, – annál jobban belemerűl martiriumába: gépies auto-imitáció ez már, – önbüntetés és narcizmus is: saját magán hajtja végre, amit vár a másiktól, – keserűn mutatja be saját magának, hogy mi járna néki.)

 

Két fiatal medika beszélgetése: ….„Meg is értem, tudod….valami nagyszerű érzés lehet, mikor egy forró dorongot tolnak be az ember szervezetébe”…

 

Nem elég nagy csoda, hogy élsz? Még nagyobb csodát akarsz?

 

Míly különös, – ha elutazott volna, – vágynék rá, hogy lássam végre; – s hogy meghalt, belenyugszom, hogy sosem látom többé. (K-né)

 

Zsidók: – igaz, hogy más faj, – nem asszimilálódott teljesen. Megismerem a legtöbb emberről, hogy zsidó, mert kétségtelenűl vannak faji jellemvonásai. S az is való, hogy ez a faj igen tehetséges és élelmes s hogy a jó poziciókba tör be. Igen, – igaz, hogy hajlandó igába hajtani a gyengébb fajokat. – S hogy a többi fajok ez ellen a hegemónia ellen lázadnak, – hogy nem tűrik, hogy a nyakukra nőjjön, – érthető. Ez a létért való kűzdelem. Csoportokba tömörűlnek – s úgy ölik egymást – s keresnek rá okot, hogy miért gyűlöljék egymást. Elpusztítani az élet túl sok vágytársát, – nemsokára a barnák a szőkék ellen fognak tömörűlni.

 

Örök magány, örök bánat, – nékem ez jutott! Soha semmi boldog életöröm, bizalom, megnyugvás! – Hidegség!

 

Való igaz: – mennyi gaztettet követtek már el különböző vallások jelszavával! Hiszen mindegyik, kivétel nélkül jóságra, türelemre és igazságosságra tanít. Mert erre kell tanítani az embert, – ölni már tud. (Kivéve talán a régi karpokratianusok különös, érdekes szektáját.) – Mi mindenre használták már fel a szelíd, szomorú Krisztus tanítását – s most mire használják fel, – a gyűlöletre. Vallásos nemzeti elveket csináltak, – összekeverik a keresztényi gondolatot a faji kérdéssel: – s ez a keverék aztán tetszik, ez az elv általánosúl…. Míly szomorú! (– Nem vagyok itthon saját hazámban, melynek kultúrájáért dolgoztam, – melyre büszke voltam, ha kűlföldön valaki bármiért is dícsérte. – Tekinteteket érzek magamon, – mérlegelnek, – védekeznem kell, – mint egy rühes állat: szégyenkezem, futok, hogy valami hibám van. Felmegyek az Otthon-klubba s ifjak a lépcsőn végigmérnek, – sehol sem vagyok otthon. – Ki innen!) – Nemrég volt egy pillanatom, melyben azt gondoltam, hogy ki kell térnem, – nem félelemből, hanem mert nem köt engem sem a valláshoz, sem a fajhoz semmi, – keresztény nevelésben részesűltem, a keresztény gondolat jobban foglalkoztatott 15-16 éves koromban, mint bármi – s ezenfelül: – nincs okom, hogy vállaljam e mártíriumot: rokonaim rosszak voltak hozzám s a zsidóság nem különben… De aztán meggondoltam s a megvetés és gőg nem hagyott így tennem. Jobb leszek-e, vagy más a keresztvízzel? Nem vagyok-e irótok, akinek megfeszített munkája nektek hoz eredményt, – már nekem semmit nem hozhat, csak saját magát. Nem kellek nektek így, – nem kell az erőfeszítés? Mi vagyok én, – nem azok közzé tartozom-e, akik a vallásokon felűlállanak, mert inkább törekszenek jók lenni és tökéletesedni, mint a többiek…. nem azok közzé-e, akik tanítanak s taníthatnak? – S aztán: az én pályám eddig is nehéz volt. Eddig is tudtam, hogy az alacsony értelem hat a tömegre, – eddig már megtanúlhattam hogy türelmesen várakozzam. – S végűl magáról a zsidó vallásról is, – most először életemben, – gondolkodni kezdtem. S megállapítottam: 1) hogy a zsidók soha sem öltek, nem harcoltak fegyverrel azért, hogy tanaikat terjesszék. Soha ez a tanítás öléshez nem vezetett. 2) A zsidó államban vallásos kötelesség volt az ellenséggel és idegenekkel jól bánni (biblia!) – s hét évenként fel kellett őket minden szolgai kötelék alól szabadítani oly időben, amikor az egész világ minden kultúrája rabszolgatartáson épűlt. A zsidó maga dolgozott s nem hízott soha rabszolgái munkáján mint minden más kultúr-nép. 3) A zsidó vallás volt az első spirituális vallás: – mely bámulatos módon akkor keletkezett, mikor még a világ egyetlen népe sem szabadúlt fel a primitív isten-fantázia megkötöttségeiből. Egy nép lakott valahol, melyben csodálatos módon az a szózat vált egyre hangosabbá: – hogy nincsenek démonok, nincsen férfi és nő-istenség, mint az egiptomiaknál, nincsenek csodatevő bálvány-szobrok, – hanem egyetlen szellemi istenség van. – Igaz, hogy primitív volt még ez a szózat, de erős volt – s meglepő emelkedettsége, átszelleműltsége ha más vallásos szózatokkal összehasonlítjuk. Hiszen bámulatos, hogy ebben a kis, elszigetelt népben támadt s vált úrrá ez a gondolat – s vajjon honnan fejlődhetett? Hogyan tört elő a múlt sötétségéből ez az ismeretlen sugár, – kiben ébredt fel először a gondolat, – nem meglepő-e, hogy ősök nélkül, hirtelen támadt valahol?… (Igaz, hogy antropo-centrikus vallás, vagyis csak az ember szenvedéseiről és életéről szól – s a keleti vallások e tekintetben fejlettebbek. Az emberi léleknek állatokba való vándorlása, – az állatölés tilalma, az állatok tisztelete – s a nirvána gondolata: – mindez magasabbrendű képzeletre vall. S ha ősibb elemekből, kezdetlegesebb motívumokból jött is létre: panteisztikusabb, mélyebb, önfeláldozóbb vallás a Buddhizmus, mert nem az embert helyezi a mindenség középpontjába.) 4) Egyéb népek története teli van hódítások emlékeivel, teli dicsőség-vágygyal, leigázott népekről szóló tudósításokkal, – a gyűlölet, harag és telhetetlenség hősei sorakoznak egymás után – s íme a zsidó, az egyetlen ősi nép, melyben oly sok ezer év előtt már a legfőbb erény a szelídség és erkölcsösség volt, – melynek törvényei testi és lelki tisztaságról szólnak s legendái nem leigázókról, hanem a szelídség mintaképeiről a patriarchákról s prófétákról. Az egyetlen nép! Itt hangzanak el először a mai erkölcsi alaptörvények: „ne ölj!” S a szeretet fogalma először terjed el egy népben, – valóban papi nép ez! Nem csodálni való, hogy Jézus éppen ebben a népben támadt. 5) S mit adott át ez a kis nép az egész világnak? Mi az, amit a mai világ róla tudhat, ha akar tudomást venni arról, ami valóban megtörtént? A testamentum egyik részét küldte el magából világgá – s ha más tőle nem is származnék, – ezért nem jár becsülés? – – Most lettem zsidóvá. – S ha ezernyi rossz tulajdonsága van is ennek a fajtának, – nincs több rossz tulajdonsága, mint bármíly más fajtának. S hogy szereti-e azt a földet, ahol él? A Spanyolországból 1500 körűl kiűzött zsidók még ma is spanyolúl beszélnek – s az Amerikába kivándorolt társaink második generációja már nem tud magyarúl.

 

A kommunizmus a szellemi életet élőknek elégtételt szolgáltatott: Hogy minden labilis, csak a szellemi érték nem az.

 

Az élet napokból áll s egy napot mindig ki lehet tartani.

 

Szép házak, paloták, – nem hinnéd, hogy fenevadak laknak benne.

 

A gazdasszonyom: milyen rettenetes lesz, ha itt majd bejönnek s a tanár urat agyonverik, a jajgatást hallani, a vért látni… S esetleg a hulla majd sokáig itt fog feküdni, – s aztán majd eltemetni… (Egy kis óhaj is van az elképzelésben.)

 

Ha a naplómat írom: – ez az én imám. – Ha leírom a dolgokat, megkönynyebbülök tőlük, elintézem őket, nem kínoznak tovább.

 

A férj könyörög felesége volt szeretőjének, – mondja meg neki, mit gondol, hű-e ez az asszony? – S egy másik jelenet: – „Mért van az ajka feldagadva?” – „Neki mentem az ajtónak.” – „Na na! – valami szép ajtó lehetett!” – (Öt perccel előbb a kérdező neje harapta meg s aztán felláciát követett el…. S még a férje évődött K-val.)

 

K.: „Kissé életképtelen vagy, Milán, – nincs érzéked a valódi élethez, – balkézzel nyúlsz hozzá, – nem találod fel magad”…. Igaz!

 

Aki öl, – annak nem fontos a másik élete: – épp ezért nem jól teszi, ha könyörög, hanem más módokon kell hatnia, – példáúl méltósággal.

 

A vágyakról: Millió vágyad van – s valószínűnek tartom, hogy nincs számodra kielégülés…. Mert sosem arra vágyol, ami van, – hanem vágyol valamire – s ha jól figyelsz szervezetedre, ki fog derűlni, hogy e világi dolgok nem tudnak kielégíteni, – olyan dolog nincs, ami ki tudna elégíteni….. (Még étel sincs olyan, amely vágyadnak teljesen megfelelő.) – Vágyol s nem tudod mire: aztán látsz valamit, – érzékeled, – s kijelented, hogy erre vágytál… Nem tudod soha, mi elégítene ki – s legtöbbször nem is azt választod, ami távolról is alkalmas volna, hogy kielégítsen. – Fáradt vagy, éhes, – nem tudod, hogy mért nyugtalan s rágyújtasz egy cigarettára s megnyugszol…. Ez a narkozis! Kiválasztasz valamit s teljesen átadod magad neki – s egyéb vágyad elzsibbad, elhal…. Nem úgy születtél, hogy tudnád, mi alkalmas kielégülésre – csak tapasztalatból tudod, hogy bizonyos érzés, nyugtalanság megszüntetésére jó, ha vizet iszol… (Pedig talán nincs is a világon olyan ital, amely egészen megnyugtatna.) – Nagy kultura jele, ha jól tudsz figyelni vágyaidra s híven tudod követni, mit is óhajtasz… Igen fejlett érzék lell hozzá. Hányszor voltam fáradt s nem tudtam mitől, míg aztán K. I. nem hívta fel figyelmemet: „Ne járjunk ezen a kemény kövezeten – itt a puha úton nem fáradunk úgy el….” Aminthogy a koitusz sem elégít ki soha…. Talán csak szimbolum az: az egyesülés nagy szimboluma – s lehet, hogy igaza van K-nak, hogy a testünk akadálya az igazi egyesülésnek…. Hiszen egész lényünk egyesűlni kíván.

 

Érdekes: – K. elbeszélése, hogy a felesége haldoklott – s ő bement egy utcai nőhöz, hogy először életében hűtlen legyen. De nem tudott hozzá nyúlni. – S majdnem megtörtént, hogy a haldoklóval koitalt…. Ezt meg kellene írni!

 

És ha belehalsz is, légy jó!

 

Míly csúnya, ha egy már nem egészen fiatal ember belelovallja magát – s mint egy kölök, lelkesedni kezd! Ízetlen, mint egy öreg, kihasznált kokott szentimentális szerelme. (Kosztolányi)

 

Párizsban élt egy magyar szűcs, akinek három lánya volt s néki mind a hárommal viszonya volt. Még dicsekedett is vele. „Én teszem, vagy más, – az mindegy”….

 

Képzelet egy jó, szelíd, fölényes, derűs nőről, – aki okos és odaadó, – aki megvéd szelíd nyugalmával a rettenetes viharoktól – s akivel való bensőséges együttlét a párna, amelyen az ember megnyugszik…. Jövök – már a cseléd is szívesen fogad, – tudja, ki vagyok – s alig űlök le, hozza a teát…. Nem kell szólnom: itthon vagyok…. (Hiszen minden emberi kapcsolat talán ezen az érzésen alapszik: Nem fogsz hagyni meghalni, – megvédesz…. Vagy te is velem halsz…. Ősi gondolat ez az emberben – ellenállhatatlan vágy: – mutatja a sokféle ritus, amely szerint az asszonynak a férfi után kellett halnia.)

 

Az orvos akkor így szólt hozzám: „Nem ismertem még embert, aki oly igazságszerető lett volna saját magával szemben, aki annyi inzultust követ el magán, mint maga”…. Nem tudta az orvos, hogy eleinte mást hibáztatni nem is tudtam, csak magamat…. Hogy, ha azelőtt valaki rámszólt: már igazat is adtam neki…. S hogy anyám mindenért engem tett felelőssé, még azért is, hogy a világ rosszúl bánt velem…. (Mért nem tudok bánni vele: hogy megszeressen…)

 

Az ember olyan edény, amelyben több van, mint ami belefér – túlsok e rövid életre.

 

Hatvan éves korodban majd megtudod, mit csinálj fiatalságoddal.

 

Hogy tévednek a nők: – azt hiszik, elég, ha veszélyesnek mutatkoznak. – Nem elég veszélyesnek lenni, – jónak is kell lenni. Mert Isten is nemcsak veszélyes….

 

Úgy unatkozom!….

 

A gondolkozás – nem lehetek én, mert az egyik szervemnek egy funkciója csupán s evvel a funkcióval nem lehetek azonos, ahogy a kezemmel sem vagyok azonos…. S aztán: ugyanazt gondolom, amit te: te vagyok én…. Nem különböznék tőled? Csakhogy: én nem egy szervemmel, vagy annak egy működésével, (amit léleknek neveznek,) vagyok azonos, hanem avval a teremtő erővel, amely létrehozott: – ez vagyok én, – amely akarta, hogy legyek, amely kezemet s gondolatomat teremtette – s ez már szuverén – ez már különbözik tőled!… Én teremtettem magamat, – vagyis az vagyok én, aki engem teremtett…. (Karinthy)

 

Az apák az ősidőben is zsarnoki, rettenetes hatalmak voltak, – minden az övék volt, – minden nő az ő zsákmányuk…. S addig garázdálkodtak, míg a fiúk agyon nem verték őket.

 

Az áldozat – furcsa, ősi érzés, furcsa ősi szükséglet az emberben…. Most jól megy nekem, – de tudom, hogy rossz is következik majd, hogy nélkülözni fogok s szenvedni, – nem vehetném most meg magamnak üdvösségemet, – most, amikor van miből?….

 

Míly remek a Rúth története: – most olvastam. Jót tett véle Boáz – s ő nem úgy tett, mint ahogy a mai felfogás sugallná: hogy hálás vagyok neked, csak éppen azt nem adhatom, ami legjobban kellene neked: magamat…. Ő azt adta, amije volt – s azt rögtön, szívesen, habozás nélkül felajánlotta…. S míly szép, mikor a férfi azt mondja: „Jót tettél vélem Rúth, – ez a nagyobbik jótéteményed…. hogy nem ifjak után szaladtál, – hanem nékem (öreg embernek,) adtad magad…..” S míly gyönyörű az öreg Noémi szerepe, aki már okos és tapasztalt – s aki tanácsolta, hogy Rúth így cselekedjék…. S míly remek, a végső kórus: Áldott legyen – áldott az úr, ki öregségedben rokonságot adott néked Noémi!…. (Fel kellene dolgozni.)

 

Labirinth: míly misztikus emberi gondolat, ilyet építeni – s míly különös lehetett, mikor nagy jólétében a faraó kiókumlálta, hogy ezt a rettenetes játékot véghezviszi s iszonyú komolyan hozzá is látott.

 

Mért hátborzongatóbb, nagyszerűbb elképzelni a walkűrök vad, viharos nyargalását, – mintha látnók őket lovaikon…. Mi az, amivel tökéletesebbet nyújt nékem a képzelet – s mi az, amivel a valóság diszgusztál?…

 

Kölönös, – az én időmben, most hirtelenűl megváltozott a klima – nagyot fordúlt az ősi rejtély.

 

Csak barátot ismerek: – a másik nem iránt nem fogamzik bennem érzés…. Ellenszenves másik fajta, alig ismerem – s eddig csak a nyers öröm forrása volt.

 

Szép lakás, – meleg feleség! Nem volnál íly átkozottul elhagyott!

 

Sok milliót szereznek most becstelenséggel. – S ha elgondolom, hogy márványpalotát építenek majd belőle…. S hogy e márványpalota foyerjában a szép feleség szenvelgő melanchóliával fogadja este vendégeit…. A csillárok már ragyognak! Szépséggé lesz a becstelenség! – S te lenn maradsz a szegényes mélységben!

 

Sosem fogja senki sem megtudni, hogy rossz ember volt…. Ha majd öreg ember lesz, jó ember lesz belőle – s ezt sem fogja senki sem megtudni, – hogy milyen vulkanikus változás ment benne végbe.

 

Mindenütt másodiknak lenni, – sohasem elsőnek…. Szüksége volt rá, hogy valakihez mérje magát…. (Novella Nordról.)

 

Természetes, hogy ha valaki elbeszél valamit, – túlozzon: – a művésznek is túloznia kell, mert a valóságot akarja éreztetni, – valamit amit átélt…. S a szó kevés hozzá, – tehát túloz s evvel pótolja a valóság sok összetevőjét.

 

Nagy, régi és ősi kultura a zsidóé: – nem szabad elfelejtenem azt a jelenetet, mikor Zborón zsidó parasztok között éltem…. Egy korláthoz egy 15-16 éves zsidó fiú támaszkodott s én beszédbe elegyedtem vele: Spinózáról beszéltünk nemsokára s az emberi élet legnagyobb kérdéseiről. – Hol van az a paraszt, milyen más nép parasztsága az, melynek ilyen szellemi szükségletei volnának – s Spinózáról tudná, hogy élt? – Ők maguk szántanak, vetnek s kis törpe lovaikkal poroszkálnak egyik falúból a másikba… S a bakon filozofálnak…

 

Egy fiatal anyának álma volt: incesztusz három éves kis fiával. (G. E.)

 

 

1919. október 1.

„Azt hiszed, egy kardheggyel elpusztíthatod, amit nem te teremtettél, – amit Isten teremtett, az életet?…” (Maha Bharata)

 

Nem tud meghalni, mert az iratai itt vannak, – vissza kell jönnie s gondoskodnia róluk.

 

Míly rettenetes járom a szegényé: – nyomasztásából nincsen menekvés! Aki alúl van, – annak minden órájáról be kell számolnia a munka istenének: – nincs egy szabad pillanata. Örökké dolgozni, mint a gép, amíg ki nem dől – s mindig csak annyit kereshet, amiből eltengődik. Semmi reménye egy szabad lélekzethez… egy lendülete sincs életének, – ez csak a gazdagoké, vagy akik már felemelkedtek egy kicsit…. Soha utazás, soha pihenés, szanatórium, szépség… gépies élet! Hogy mivé fejlődöl: már nem tőled függ, – rab vagy, a munka szabja meg!

 

A zsidó fajból valami meleg sugárzik, amit megérzek s ami más fajokban nincs meg. Megérzem, ha zsidóval beszélek, – talán barátságosabb? Más fajok hidegek. – Különben is az élet komplikált kérdéseiben alig lehet halandó embernek ítélete. Egy fajról, annak hivatásáról, mivoltáról véleményt mondani? Az elágazó kérdések egész labirintusa veszi körül egy nép mivoltát, – abban nem igazodol ki. – Tisztán a szimpathiádra, vagy antipathiádra kell bíznod magad.

 

Legfőbb ellentmondás az emberben: az önzésed indulata az mondja: ölj! S a tudatod erkölcse azt mondja: légy jó! S az indulat szokott győzni! Előkelő léleknek már az indulata jó.

 

Anyanyelv: – valaminek a fogalma rögtön valami hangzáshoz is kapcsolódik. To squander = eltékozolni…. A tékozlás evvel a squ…val függ már össze.

 

A gazdagnak, – királynak egyaránt rettenetes, elviselhetetlen az élet, mert a halál tudatát kell hordania magában, hozzá kell szoknia a halálhoz – s ez lehetetlen! Tragikus szomorúság rejlik a legpompásabb élet mélyén is…. S mit kellett dolgoznia a bölcsnek, amíg hozzászokott a halálhoz, amíg barátja lett, kisterilizálja magából önzését, – amíg egy emberfölötti magaslat derűjéhez emelkedik s maga ellen természetesnek s helyesnek ítéli érzéseiben a pusztulást. (Ezért oly szép nekem Mach Ernő utolsó üzenete.) – Míly nehéz a férfikorban megállani örökké az önzésem ellen tett megállapítások hontalanságában, kietlen pusztán, – melyben nincsen vigasz: – mert nem az embernek termett e világ! – – Ha golyó ér bárhol, vagy rád esik egy tégla: ez természetes halál, mert nem tudtad, mikor ér, – természetellenes csak az öngyilkosság, vagy halálos ítélet, mikor látod végedet.

 

Wilhelm Buschnak egy levelében Maria Andersonhoz olvasom: „Der Zustand vor jedem Dasein war besser, war unsere Heimat. Je nachdem die Ahnung davon einen Menschen mehr oder weniger durchdämmert, – wird er seinem Wollen, welcher ihn in die Fremdetreibt die Entsagung, die Umkehr entgegensetzen.” – Valamint az egyik talmud-iskola hetekig vitázott a másikkal, – arról a kérdésről jobb-e élni, jobb-e már halottnak lenni, vagy jobb lett volna-e meg sem születni. Ez utóbbi mellett döntöttek, kimondván, hogy: „ha azonban már itt van az ember, vigyázzon az életére s arra, hogy mit tesz.”

 

 

1919. október 5.

Pater Gratianus könyvét vettem a kezembe – s meglepve olvasom Schopenhauer róla írt szavait, melyek szerint ezekre a nagy bölcsességekre mindenkinek szüksége van…. Meglep, hogy ez a nagy szellem az érvényesülés e mocskos kátéját magasztalja…. S ami még inkább csodálkozásba ejtett: Gratianus szóról szóra anyámnak élet-bölcsességeit írja, – amelyeket azután kiirtottam magamból, mert erkölcstelennek találtam őket. (Ki van zárva, hogy anyám Gratianust ismerte volna.) Mindenesetre leírom, ami még eszembe jut ezekből a tanításokból: 1) Niemanden wegstossen, nur weglehnen. Nem tudod kire és mikor lehet megint szükséged. 2) Soha semmiről véleményt ne mondj. Schütte dein Inneres nicht aus…. Man soll sich nicht blosslegen… Hagyd az embereket beszélni, – csak egy-két lekötelező szót szólj hozzájuk, amely megnyitja szivüket, – mézesmadzagot dobj nékik, – hagy beszéljenek ők, te pedig hallgass. Man soll schweigen können. 3) Mégis úgy kell látszanod, hogy van meggyőződésed. 4) Ha mindenedet kiadod, szegény vagy…. Csak addig vagy érdekes és izgató, amíg nem ismernek…. Ne tudják – kivel van dolguk… A titok mindig érdekes és tekintélyes…. 5) Aki sokat beszél, az szükségképen néha ostobaságokat is beszél…. 6) Légy kedves és lekötelező mindenkihez, hogy azt higyjék, te vagy a legjobb barát, – hogy aztán mi vagy, az a te dolgod…. Man soll sich niemandem ganz hingeben… 7) Tekintélye csak annak van, akit nem ismernek… 8) Asszonyok útján nagy karriert lehet csinálni…. Nyúlj hozzá, – de ügyesen, – ne vedd el, amit nyújt: mert ha elfogadod, akkor egy másik ügy lesz belőle, szerelmi ügy, – hanem hagyd várni: akkor tenni fog érted, amit akarsz. 9) Mindenkit hallgass meg s tégy úgy mintha nagyon érdekelne, igyekezzél mindenkitől tanulni: csald ki belőle, amit tud, – de te ne légy senkihez se bizalmas – senkihez a világon, – mert a barátok ellenségek… S a falaknak is füleik vannak… S ha bízalmas vagy – akkor egyik bízalmasság követi a másikat s egyszerre azon veszed észre magad, hogy nincs semmid, ki vagy fosztva, – a kezében vagy, ki vagy szolgáltatva néki…. (Nyerészkedés – fui! Így indúltam: hamissággal – s a szerelmem is ilyen volt.) – 10) Ne légy soha senkinél okosabb… azt ne vegyék észre, hogy okosabb vagy, – mert akkor irigyeid lesznek…. Inkább panaszkodjál mindig: akkor sajnálnak, vagy örűlnek…. 11) Ne igyekezzél azonnal állást foglalni, mihelyt valamiről szó van…. Várd meg, amíg mindenki nyilatkozott…. – nehogy a kártyáidba lássanak. S néha egy elhamarkodott állásfoglalás örökre kötelez. – 12) Arra törekedj, hogy mindenki szeressen…. Mindenkinek kell tudnod, valami lekötelezőt mondani…. Magadról ne beszélj, mindig arról beszélj, akivel együtt vagy…. 13) A szenvedélyeken nem uralkodni – ez a közönségesség. Mindig higgadtnak kell lenned, (gediegen,) – előkelő ember sosem veszti el önuralmát. Könnyű az indulatok rabja lenni, de nehéz uralkodni rajtok. „Sei schlagfertig!” – Ha éles a helyzet, légy szellemes és hárítsd el egy ügyes fordulattal… 14) Der arme Mensch wird zum Tode verglichen: – nem szabad szegénynek maradnod… 15) Nem szabad egyes kifejezésekhez ragaszkodnod… A kotyogók szeretik ismételni „zamatos mondásaikat”…. s a fejükre nő a sok fecsegés, belegabalyodnak… Amit te mondasz, – légy férfias! – az szentség legyen, arra építeni lehessen…. S ne töltsd szerelmeskedéssel az időt…. Azt mindenki tudja, a kutya is…. De te ne légy oly kicsinyes, hogy egy szép arcocska miatt egész életedet elrontsd… Hidegen számolni, – mindig! A szépség elmúlik! Nézd ezeket a fiatal embereket űlve maradnak egy kötény mellett…. 16) Rossz társaságba ne keveredj… Man soll sich zurückhalten können… Majd csábítani fognak, – mert az emberek szeretnek megrontani…. „Na jőjjön velünk!” – S ők aztán vigyáznak magukra – téged pedig nyakig belerántanak s aztán otthagynak…. Figyelj a mondásaimra, örökké nem leszek melletted!…. Nem tudod, milyen rossz a világ! 17) Mindenkitől tanulni, de senkit sem tanítani! A tudásod magadnak kell… Soha ítéletet senkiről ne mondj…. – – Ezt meg kell írni.

 

Össze kellene űltetni egy táncoló dervist, meg egy skót puritánt, meg egy vörös terroristát, meg egy ébredő magyart, – beszélgessenek egymással az emberi életről, boldogságról, igazságról – hányják meg, vessék meg, hogy is gondolják ők ebben a zűrzavarban… (Théma.)

 

Nem írtam meg a régi naplókban, milyen hatást tett rám Tolstoj Die Wallfahrerja Rűgen szigetén.

 

Végigneveti az utat hazafelé – és hahotázva, lelkendezve nagy szegénységéről mesél, hogy még nyolc nap van hátra a hónapból s néki már egy krajcárja sincs. – Fiatal leány. (A fiatalság!)

 

Öregedő ember számbaveszi tulajdonságait, – mérleget készít újra s megállapítja, hogy ő véle már nem lehet élni. (Zsurzsi)

 

„Wie gut wäre noch einmal jung zu sein, – aber kein Rauchfangkehrer”…. – Levél feleséghez. Közmondás lehetne.

 

Éhhalál Konstantinápolyban. Egy katona halálán van. Az ifjú épp hazafelé tart átöltözni és látja a haldoklót. Átöltözik – s a köpenyében egy fél kenyeret visz magával s elhaladva a haldokló mellett elejti előtte. Az feltápászkodik s lassan sapkájához emeli kezét és szabályosan szalutál…. míg hat lépésre nem ment tőle a tiszt, – aztán halálos mohósággal esik neki…

 

Mikor szeretni kezdtem, még önző voltam. Úgy néztem az életet, hogy nékem minden szabad…. csalni is. Fő, hogy boldogúljak, hogy szerezzek…. Szeretőm is legyen, sok nőm – s szabadságom is…. – erkölcstelen voltam. (Erkölcs: Ami néked fáj, másnak is fáj – a többi ember sem a te mulattatásodra él, nem látványosság, hanem épp úgy érez, mint te… Tehát, amit magadnak nem kívánsz, ne kívánd másnak…. Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!) – No de megkínoztak! Addig gyötörtek amíg megtanúltam erkölcsös lenni….

 

Inszolid alapú élet ez az én életem… Örökké nyugtalan lelkiismeret, – mindig félni, hogy kevesebbet érek, hogy megaláznak, – tehát többnek akarok látszani, mint, ami vagyok… – Rossz helyről származom.

 

Isten! Segíts! – Mért átkoztál meg!

 

Árdrágítás: ha a munkabér emelkedik, – a tőkekamat illetve konjukturális hasznok is automatikusan emelkednek, – minden…. Tehát mindegy volna, hogy egy forint valami, vagy öt. De: a processzus nem egyszerre megy végbe. – Aki először emeli az árat, az nyer, – mert a többinek kűzdenie kell az emelkedésért. S aki utoljára jut el a nívóig, az veszít – s ez rendesen a munkás.

 

 

1919. október 10.

Az öröm a kínok megszünése. – Az új lakás, vagy új bútor nagy örömet szerez sokáig, – a szépség, ami a tied lett sokáig boldogít…. Hol van mögötte a kín, vagy a vágy? Talán permanens általános vágyaid egy szebb élet után nyernek itt kielégülést?…. S nem egy konkrét szenvedés?

 

X/19. A „Walkűrök” után. Kinek írom én le, ki hallja meg a pusztaságban s a pusztuló jövőben, – ki hallja meg a tömkelegében a szenvedésnek, ki hallja meg a pusztulás mámorában és zsibbadt önfeledtségében, millió vérző seb tátongó vinnyogása közben, – – hogy nékem is fájt valami, hogy rám rohant ma este egész elkótyavetyélt életem, végtelen, feneketlen nyomorúsága. Hogy eszembe jutott anyám gondozatlan sírja, hogy nem tudtam hová legyek, kihez szaladjak, kinek az ölében sírjak…. Sötét és hideg, elviselhetetlen magány borúlt reám. S nem volt menekvésem sehol. Látom magam tönkremenni – s fáj, hogy már mindennek vége van jóvátehetetlenűl. – Fiatalkori arcképem ott lóg a falon s rámbámul, – ruháim, amelyekben még fiatal voltam a fogason függnek – s nékem már végem van. Hideg élet, ó jéghideg életem! Hogy menekűljek előled s hová. Kűlföldön talán boldogabb leszek? Hát lehetek még valaha derűs és elégedett? Rosszúl gazdálkodtam, – rám rohant az élet s kifosztott. Kiégtem, – élő halott vagyok. Hogy szomjazom perzselő mohóságod – fiatalság! Únottan, vénülő vonásokkal s egyedül, mint az északi sarkon, – egyedül, mint a vénülő állat…

…Hányszor szeretnék leborúlni imádkozni – a földre, a földre – vagy még mélyebbre valahová a sírba s a sírból üvölteni megszakadó szívvel, – s nem tudok. Hová menekűljek a sötét, hideg utcákon a gyötrelem elől, – hogy nincs hazám, kinek panaszoljam, hogy tönkrement minden: ország, élet, világ…. S hogy hajlik, könyörtelenűl hajlik a sír felé az én életem…. s hogy már megcsap a könyörtelen hideg…. Ó mennyire becsülöm most már, amit megvetettem: kis melegedet meghitt emberi hajlék… család! – Nem szabad ennyire gondatlannak lennem, – mindezt valami felkavarta, – nyílván. Többé nem megyek fel hozzájuk.

 

Az utcán Adyról: szegény már beteljesűlt: „Felségesen fogok halni”… Még nemrég fiatal költő volt, – mindnyájunk fiatalságát az ő neve is jelöli – s most már nincsen. Addig panaszkodott, kacérkodott a halállal, míg beteljesűlt. Ady Endre – már múlt, már nincs többé. Alig lehet elhinni. – Rövid a tánc, rövid a pálya! Minden szavad a sírról szól! „S nap-szemét nagy fájdalommal már sokszor rajtam felejti”…. – a nagy önzésnek vége! Reáborúlt a sír…. Hiszen ezt a sort már nem is lehet, hogy magáról írta, hanem az Emberről! Utolsó látogatásom nála, – szegény Ady Endre!

 

Téma: Mysterium. Vendégek vannak együtt – s köztük egy félszemű vándor. Senki sem szánja a leányt csak a vándor. Hogy didereg, hogy nincs hová menekűljön hogy elhagyott és magános – senki sem érti – a lakodalom folyik. (In medias res! – Magyarázat nélkül, rapszodikusan.) A vándor hallgat – s hallgatása feltűnést kelt, belekötnek – akkor veszik észre, hogy idegen van köztük. Már-már megverik. De az Isten kiegyenesedik. – Apotheozis: azt hiszed, nem szorítlak a szivemhez, – hagylak sírni a visszhangtalan pusztában…. Hát nem vagy-e gyermekem, – nem fogadlak-e nagy fájdalommal magamhoz szenvedő, szomorú lélek…. hagylak-e vergődni a semmiségben vigasz nélkül…. (Versben. – Wotan Krimhilde esküvőjén.)

 

Beethoven: az ember mindenféle formában elsírja magát, – bánkódik írásban, szoborban, zenében, hogy az élet mulandó.

 

Ember, mért is nem tudsz tisztán élni ezen a rövid pályán, – ahogy a bölcsek tanácsolják néked: dolgosan, erkölcsösen, szerényen. Hiszen tapasztalod is, hogy elviselhetőbb volna az életed úgy – nem égetne oly irtózatosan!

 

Minden vallásban vannak víg, bohókás ünnepek: Ramadan, Pünkösd, Purim.

 

Hazudni, fecsegni, – mohón nyilatkozni, – még egypár nagy bemutatkozás idegen tűzhelyek előtt meghajolva – s aztán vége.

 

Az emberiség bornirtsága monumentális!

 

Egy vígasztaló levélkét kellene küldenem az ismeretlen dámának, akinek a bundáját szabom: – hátha egyszer a kezébe kerűl…. Nem közönséges elme munkálkodott az Ön bundáján….

 

Válts meg, – tisztíts meg – már nem várhatom senkitől.

 

Fogház: Egy óriás matróz volt vele bezárva. Irtózatos izomzat, hatalmas öklök…. Nyaka mint az oszlop. A szemei sütnek – már nem is feketék: lángolnak. Az ember nem bírja el tekintetét. Haja fekete és csapzottan szakad valahová kifelé – a homlok előtt mered…. S az óriás mesél: – Őt nem verték meg a rendőrök, mert ő nem nézett a szemükbe…. „Tudok én alázatos is lenni”… – mondja s e percben összegubodzik s egy szerény, apró, alázatos emberkévé görnyed…. „De csak azt tudjam meg, hogy ki jelentett fel…” – mondja, – „körülcsavarom a belét – így!” – szól és mutatja, hogyan fogja körülfacsarni a belét… – s kiegyenesedik – s megint nem lehet ránézni. Ő a boszúállás sötét istene. – – Különben L. I. igazán a legnemesebb emberek egyike. Kíváncsi volt úgyan, ki jelentette fel és juttatta börtönbe ártatlanúl, – de, miután ő még nem gyűlölt soha senkit életében, – most sem akarta a gyűlöletet megtanúlni s nem nézte meg. – Nem mesélte el martiriumát senkinek, csak nekem: – nem tud „sebeket mutogatni.”

 

Igazán megdöbbentő dolgokat produkál a szemem…. „Már egészen borzalmas, – maga a vesékbe lát”…. mondta Szigetiné, mikor férjét jellemeztem.

 

Annyi bizonyos, hogy én már nem tudnék gyermekemnek „praktikus” tanácsokat adni, már nem tudnám arra nevelni, hogyan kell „okosnak” lennie – én már csak a legmélyebb tisztaságra és erkölcsre tudnám tanítani, ha nem is tudnék ennek tökéletes példája lenni.

 

 

1919. okt. 20.

X/21. – Koncert: Kétségtelen, hogy a zene mégis hangulati eszközökkel dolgozik, – nem mellékes tehát, hogy mélyen lyrai-e valamely théma, vagy sem – mert nem a felépítés konstrukciója minden, hanem a hangulat mélysége minden. Tehát igenis a laikus sok élvezetet találhat benne, minden szakszerű tudás nélkül is, ha muzsikális és élvezőképes.

 

X/22. Míly nagy sikere volt a Nevetőknek! Óriási hatást tett emberekre s oly kitűnő intelligenciákra, mint Conrad Ottó. Nem lehet rossz munka. S mit tesz a pénz! Ezt a jó munkát egy másodrendű fordítóval kell fordíttatnom – s a kiválóság Horváth Henrik pénzért szemetet fordít s mindenre vállalkozik. S a Boldogtalanokat sem fordíttathatom véle. S a Naplóm néhány kötetét is kiadhatnám, – legépeltethetném, rendes kiadóhoz vihetném s lefordíttathatnám. Hiszen már maga ez is egy oeuvre. Másnak egy életre elég volna. S talán nékem is elég.

 

C. O.: A házasság, – rendőri intézmény. Nem az egyén jóllétére statuáltatott, hanem az állam javára. Nem a boldogság a célja, hanem az állam fenntartatása. Minek csapassam be magamat, – hiszen a becsapás elég nyílt, – nem is dolgoznak nagy ravaszsággal! Mért legyek én törvények és rendőri szabályok szerint boldog? Mért intézzem az életem úgy, ahogy mások akarják – s áldozzam fel egyéni boldogulásom lehetőségeit a köz javára?

 

A megfigyelés csak arra való, hogy a valóságot kifejezze, de nem arra, hogy annak értelmét. (Tolstoj egy novellája kapcsán, mely a megfigyelés értékein nem emelkedett túl. Göttliches u. menschliches Schicksal.)

 

Ha én ebben a chaoszban élek s élve tudok maradni, – akkor mégiscsak van Isten. Minden rám acsarkodik: – s nemcsak a rossz ember, hanem a bacillus is. – S fennállok! Ez válaszom a gyáváknak s ez az ellenem acsarkodóknak: nemcsak ők, – a bacillus is! – – S az élet veszedelmében csalni nem erkölcstelen. Hogy a katonaságnál csaltam: – ez a létért való nyers s nem társadalmi kűzdelem, ahol a nyers erők birkóznak – s aki erővel bírja: erővel kűzd, a ravasz pedig ravaszsággal. Életről s halálról van szó – meg vagyok támadva s ha érdemes az életemért hazudnom, ha nem vált még a tisztaság véremmé, öncéllá – helyes, ha hazudom. – Az igazság komplikált s útja nem egyszerű.

 

Nők egész garmadával – igen szépek. S megvetem!

 

A férj hálószobájában le van véve a kilincs az ajtóról, mely az asszonyhoz vezetne.

 

Fiatal asszonyok együtt: – viháncolnak, disznólkodnak, felemelik szoknyájukat s úgy ugrálnak le a lépcsőn – „A te melledet elevátorral kell kiemelni”… szól az egyik. – „A menses Önöknek nem is oly kellemetlen!” szól a másik orvosnő. – „Ne paráználkodjatok!” Köszön el a harmadik orvosnő. S mindezt mégis bizonyos kedvességgel, naivan, mint diák-lányok egymás közt. – Mikor végigcsókoltam mindegyiket, az egyik így szólt: „Szomorúvá tesz ez a sok csók, mert hidegségre vall, – Ön nem vágyakozik Uram, – Ön talán impotens?” S én megmondtam, hogy nem vagyok ugyan impotens, de hideg természet lettem az utóbbi időben.

 

 

1919. november 1.

Szerelem! – furcsa s megint önemésztő. Úgy van, hogy az embert valaki egyszer megtanítja valamilyen módon szeretni – s úgy látszik ez egy életre szól, – nem tud többé másként. Megint: féltés! – az alapja. A rossz. Mohóság jellemez, ajtóstól rontok be, – gyorsan be akarom mutatni magam, le akarom igázni, meg akarom hódítani egy csapásra s nincs idegeimben ökonómia. Ahelyett, hogy türelmes, csendes és nyugodt volnék – s fölényes! Szeretetteljes és meleg! Gyötröm már most, – szuverénje akarok lenni érzéseinek s szemei előtt a tökéletesség. Rossz már a kiindulás is. Mert ezekből az indulatokból az következik, hogy folyton hazudom. Hiú vagyok, – ebből ered minden, – tehát a folytonos tökéletlenségi szégyen-érzetek is. Hazudom! – egész építménye áll már a hazugságoknak, keresztül-kasúl szövöm a viszonyunkat hazugsággal, – apró másításai a tényeknek már aláaknázzák a jövőt, – lehetetlenné teszik, mert mi volna, ha valóban összekerülnénk. Valóban talán a legmelegebb érzés köt hozzá, amit ember iránt valaha éreztem. S megint: minden pillanatban eszembe jut – s féltem! Másoktól s magamtól. – Mi volna, ha ezt a kietlenséget ezt a végleges szomorúságot megismerné? Be tudná-e tölteni ezt a sok hiányt – át tudná-e melegíteni ezt a nagy fagyot, megbocsátaná-e a sok hibát? S a múltat? Kibékítene-e, – megváltana-e? Hiszen még sem vagyok alkalmas rá, hogy valakivel éljek. Újra revideálni magamat, újra égessenek a hibáim, újra elégedetlen legyek – s próbáljam még egyszer kifényesíteni más előtt, – újra gyötrődjem s szembe nézzek gyűlölt magammal, – ehhez már fáradt vagyok. – Beletörődni, – ez ma már a jelszó! Heverő ember vagyok, – henyélő s belecsontosodtam a magányba. Szegény, kedves – nem kívánom néki magamat. Derűt és szépséget kívánok néki. – Ha szegény volna s szerencséje volnék – nem gondolkodnám.

 

Hogy a szájamat jártatom s szidom a reakciót – ellenhatás – mert nem akarok gyáva lenni. – Fejjel ne menj a falnak, – attól még lehetsz tisztességes.

 

Két ember, – örök kamaszok. K. szerelmes – és S. Z. is hódítja a nőt, mégpedig sikerrel. K. gyötrődik, – együtt űlnek s egyik tépi a másik szivét. S. – ma megy a döntő légyottra. – Jó lesz megborotválkozni – mi? Kérdi K-tól gúnyosan. K. pénzeli, hogy ne menjen. Kínál néki a tárcájából. „Csak adj – majd ebből veszek néki virágot, meg csokoládét,” – feleli S.

 

Két agglegény, – egy öreg úr s egy már öregebb legény együtt laknak. Az öreg úr már régen jár egy családhoz, hol a nőtagokba szerelmes. S egy este aztán megjelennek imbolyogva ketten, – két magános karó – „felhoztam barátomat is”: s engedelmet kér, hogy bemutathassa. S azontúl ketten járnak fel két bohó, magános ember s mind a kettő szerelmes.

 

Ha igazság volna is, – igazságot sem a sors, sem az ember nem szolgáltat talán senkinek.

 

A beszéd nékem talán a legnagyobb kiélés, narkózis. – A beszédes, nyílt ember mindig fél a hallgatag zárkózott embertől – mindig tökéletlennek érzi magát képzelt tökéletessége előtt.

 

Boldog voltam ma Z-vel, hogy rég nem láttam s egész szívvel szerettem.

 

Fiatalkoromban mégiscsak minden a pénzen múlt! – Anyámat boldoggá tehettem volna vele, – én is nem nyomorogtam volna – s ma nem lennék betege. Tanulhattam volna, utazhattam volna. – Gazdagnak lenni jó. Ma azonban mégsem akarok többé gazdag lenni, mert a gazdagság gyűlöletes. Hová menekűljek, milyen vakító fénybe, milyen zene-bonát csapjak a fülemnek, hogy ne halljam a nélkülözők kiáltását, hogy ne tegyek szemrehányást magamnak, ha egy nélkülözőt látok, hogy én is a szerencsések közé tartozom. Akiket joggal gyűlölnek! Ma már a lelkiismeret túlteng, – átivódott idegeimbe a szenvedések ismerete – s az élet örömei már nem vonzanak annyira, hogy vállalnám értök azt a megaláztatást, amit okozna, ha mint gazdag ember nélkülözőkkel szemben éreznék. A szegények és nyomorgók barátja akarok maradni – s nem akarom, hogy szellememet bármi narkotizálja: hogy megfeledkezzem róla, mi van e világon. Szerény ember is vagyok, bírom a nélkülözést – sokra nincs többé szükségem. (Ez is megváltoznék, ha családom volna, – ez a nagy függetlenség.) Mert hamis öröm a fény zajában élni, mikor nyomor van a világon – én örülök, hogy nincs fényesség, hogy rosszúl vannak világítva a koncert-termek. – Hiszen tudom, néhány forintért két évig lehettem volna Párisban – jól élhettem volna. S akkor még érdemes lett volna! – De ma már semmi nem kell!

 

El kellene venni feleségűl azt a hős kislányt, aki a gimnáziumban felállott, hogy ő nem ír az adott témáról dolgozatot, mikor gyilkolják hozzátartozóit e hazában.

 

Aki minden szépségét igyekszik megmutatni, az nem okozhat meglepetést.

 

Szigorú az, aki még nincs készen magával: az szigorún ítélkezik, mert még néki magának is menekednie, óvakodnia kell a rossztól. Tehát nagyon szidja. Elnéző a kész ember: aki már egészen tiszta és jó, vagy annak született.

 

Zongoraművész: (Dohnányi) – A hangok időmértéke nem minden művésznél egyforma értékű. Van olyan, akinél egy lehelletnyi pausa-köz van a hangok közt – s ez a körülmény teszi annyira ritmikussá játékát. Amint abban is nagy a különbség köztük, hogy ki hogyan tartja ki a hangokat. – A ritmikus beidegzéstől igen sok függ!

 

Nyelvek, – olvasmányok, – utazás hiányoznak!

 

Érdekes motivum: – A Judás, – a feljelentő megvan bennünk. De különös, hogy a gyerekben míly hatalmas ösztön van, hogy feljelentse büntető apját! – (Igen erős novella-téma.)

 

„Der Zustand vor jedem Dasein war besser, war unsere Heimat. Je nachdem die Ahnung davon einen Menschen mehr oder weniger durchdämmert, – wird er seinem Wollen, welches ihn in die Fremde treibt die Entsagung, die Umkehr entgegensetzen.) (Wilh. Busch, – Brief an Maria Anderson)

 

 

1919. november 10.

Egy munkás, aki Párisban élt sokáig: – undorodik minden vallásosságtól, – bizonyos szabadelvűség jellemzi és sohasem indiszkrét. A halottégetés híve. – Mégis milyen nagy hatása van egy kultúrált környezetnek! Pedig nem is gondolkodó lény!

 

A gazdasszonyom: „Elmegyek innen Magyarországból, – valahová, – dolgozni fogok sokat és jól és megszerettetem magam az emberekkel… és jó dolgom lesz ott”….

 

Fiatal emberek, – együtt töltik az időt, – beszélgetnek, heccelik egymást, – barátok s kissé savanyún élnek együtt. Ideiglenesen, míg az álmok valóra nem válnak, hajlandók megtűrni egymást, – bár, szó sincs róla egy kis kicsinylés kiérzik modorukból: – „Nem te vagy, akit én várok…. Hercegnőket s grófokat reménylek”….

 

Szerelem! Furcsa volt nagyon! Válságos két nap telt el. Újra mérlegre tenni mindent…. Újra halálosan elégedetlen lenni magammal s reszketni: – a múltra gondolva. S tisztán látni… Az öngyilkosság gondolata kerengett megint a fejem felett…. S bár: a torkom nem szorúl már össze a keserűségtől, (úgy látszik, a szív már nem lüktet elég erősen,) – s mégis egy éjjel elviselhetetlen volt a küzködés…. Hát nem, – nem a kitűnőséggel, nem avval, amire törekedtem, lehet boldoggá valaki. Nem a hiúság ment meg és emel fel! Míly undorító a hiúság ilyenkor: – ragyogsz… A szerelmes ember számára énje oly antipatikussá válik, oly terhessé örök túltengése az önzésnek!…. – Soha még ennyire a fiatalsághoz nem ragaszkodtam! S ifjúságom emlékeihez: nem akarom, hogy elmúljanak, – felidézem újból és újból, – görcsösen fogózom beléjük…. Hiszen én mégcsak 26 éves vagyok, – még nem vagyok 31! Hiszen mégcsak tegnap voltam 26! – Az utcán tüzet kértem egy fiatal embertől s aztán az arcába néztem, – viruló volt, fiatal s pipából adott tüzet… Ó hogy szerettem a fiatal pipást abban a pillanatban, hogy becéztem őt, – visszaemlékeztem boldogtalan, pipás fiatalságomra. – S ha elaludtam, – bármit álmodtam is, az Zs-re vonatkozott…. Emlékszem, valaki mással beszélgettem – s amit feleltem néki, az mind Zs-nek adott felelet volt. – – Hogy is volt, mint volt oly melegen és oly jósággal szerettem, mint talán senkit. Kedves és meleg szelíd teremtés. S még azt is szerettem, mikor tudtomra adta, oly őszintén, egyszerűn és melegen, hogy már angazsálva van: – „Lássa, kiöntöm a kávét, ha rágondolok”…. Tréfálkoztam: hogy majd tartson az ifjú elé tükröt, mondván neki: – Akinek képe a tükörben megjelenik, azt szeretem. Nevetett. „Trükk? – kérdezte, – hisz arra nincs is szükség… majd megtudja, egészen egyszerűen, a maga útján – nincs erre szükség… S majd megtudja mindenki, – látni fogják”…. S mikor egy kis iróniával tiszteltettem a boldog ismeretlent, – „köszönöm, majd átadom”, – mondá méltóságos fejmozdulattal. – – Furcsa érzés volt, különös történet. Néhány napig emésztő szenvedést okozott rágondolni – s aztán nyomtalanúl elsüllyedt az egész érzés-tömeg, emlékké vált, melyre csak ritkán gondolok. Furcsa lélek-alkatú ember vagyok, az kétségtelen, – nagy meglepetéseket szerzek saját magamnak is! (Hogyan lehet ez – van bennem egy másik ember is, aki a meglepetéseket szerzi?) Letérdepelni! Törd meg magadat gazember! – éreztem és sírtam. Lehajtom a fejem és tűröm, amit juttattál nékem – óh ha még jobban tudnék sírni! – Keserű értékeket halmoztál fel bennem – ó mért nem egy kis könnyűséget is, – egy kis derűt, könnyelműséget… Súlyos vagyok és nehézkes!… gondoltam. – Annál különösebb ez a hirtelen változás, (talán a természet védekezett a nagy megrázkódtatás ellen,) – mert ismét rákoncentrálódott minden érzés és gondolat, (aminthogy a szerelem, úgy látszik nem más egyfajta centrális érzés és gondolat, – horgonyt vetni a végtelenben,) – s a végsőkig hajszolt megint, – megint nem bírtam élni! De míly nagy nyereség az élet reggel, – míly boldog az ember s mennyire megnyugszik, ha éjjel közeljárt a halálhoz s reggel élve találja magát!

 

Orgona a kis férgek lakodalmán. – Furcsa vízióm volt róla, hogy míly különös: ezt az óriás monstrumot szólaltatják meg, – meg vannak hatva, rendűlve s az örökkévalóságra gondolnak – kis életű, apró lények kapaszkodása a végtelen felé… Elmúlik még emlékük is, – eltűnnek a semmiségben, ahonnan előbukkantak, – de e percben mégis, megszólaltatják a monstrumot – s meg vannak hatva az örökkévalóság gondolatától. (Ki tudja ma, hogy a XIII-dik században Lőwen falúban élt egy Bartalus Grűn nevű szabómester, akinek három gyereke s egy angyali jóságú felesége volt – s akinek életét e percben komponálom.)

 

Most már értem azt a pillantást, amit gyerekkoromban szabók és suszterek legényei vetettek reám, ifjú úrra, – azt a bizalmas, kissé alázatos pillantást…. Persze: dolgoztak értem, szolgáltak engem, kiskirályt, aki most kényesen bejövök a műhelybe s rá sem hederítek a cipőre, melyet oly nehéz volt megcsinálni…. Munka volt vele – s erről nékem fogalmam sem volt. (Itt a cipő, – termett valahogyan.) – A gazda fiának bundát csináltunk – és nagyon kellett vele sietni, – hogy dolgoztunk, izzadtunk, míg meglett: az ifjú úr fényűzésére.

 

Ölni? Akár boszúból, akár büntetésből? Akár az igazság nevében? Ahol ölni kell az igazságért, egy oly világban, melyben ez a principium, – ott még ölni sem érdemes – mert minden visszatér úgyis, ami igazságtalan.

 

Amit jó életnek neveznek, – egy kis jólét, szerelem, vagy efféle, – nyelvek, utazás, külföldi barangolás – mindebből semmi soha. – Míly szép lehet pedig húsz éves korral Grácban az egyetemre járni, – egyedül, megterheltetés nélkül élni – s egy diáklánynyal berendezkedni, – egy szigorú tekintetű, szeszélyes, sáppadt, féltékeny teremtéssel.

 

Teremtett nékünk napot és estét, – csillagokat és hegyeket – s vajjon felelős-e érte, hogy mi hozzászokván, kiélvezvén, megúnván e csodákat, – keveseljük ajándékait? Szerelmet, kűzdelmet, nehéz életet, – hát igen, ezt adta s ha százszor ennyit adott volna, mi keveselnők ismét csak végére járván örömeinknek…. Nem ámúltunk-e e világ dolgain gyerekkorunkban, – nem nagyszerű csoda volt-e mindaz, ami van? – – S Ő így adta elvegyítve a jót rosszal, a kűzdelmet és illúziót – így kell elfogadnod s vigyáznod kell magadra, hogy mértékletes légy követelményeidben, – nem csak az emberekkel szemben, hanem a rosszal szemben is, – s hogy ne légy telhetetlen.

 

Ich habe meine Pflicht erfüllt: habe gelebt und bin gestorben. – – Azért dolgozott-e szegény egész életében, hogy sírköve legyen? Míly borzalmas elképzelni! Amit gyűjtött, – ma nem több, mint egy rendes sírkő ára. – Míly furcsa: a nőket alsóbbrendűeknek szokás mondani s szent lesz mindegyikből, mihelyt anya lesz.

 

Ha valami szerencse lehetősége nyílik meg előtted s elmulasztod: talán boldogtalanabbá tesz, mintha soha nem lett volna módod boldogúlni. – Az angolom felkeresett s kétségbe volt esve: ő angol állampolgár s egy űzletet sem csinált.

 

Egy nő bölcs férjéhez: „– ó ne hidd, – nem akarok még tovább is objektivitásod céltáblája lenni.”

 

Leűlt a köd s feketén mereng…. Nem mozdúl, bárhogy ostorozod…. Néha a maga jószántából ide-oda mozdúl, oly mozdulatokkal, mint egy nagyon kövér, nevetséges órjás….

 

Naturalizmus: – a valóság elvégre mégsem mindig érdekel! Határai vannak a valóság ábrázolási lehetőségeinek…. Ha az ember anatomiai képét mintáznád, – belső szerveit, máját, lépét, – kimondom a törvényt: nem lehet sem szép, sem érdekes…. S így lelkének puszta anatomiája sem…. Valami másra is van szükség, – de hogy mire – ki tudja? A művész felel rá, aki valami szépet csinál. – – Szavaink összefoglalás, amelyekkel a világ jelenségeit jelenítjük magunknak és másoknak. Ha azt mondom, apa, – ezek hangok s nem fejeznének ki semmit, ha nem kísérné a fogalmat bennem valami érzés, ha vele kapcsolatban vízió és hallucináció-töredékek is nem jelennének meg képzeletemben. Valószínű, hogy a saját apámról való érzéseim kísérik, de ha ezek gátolva vannak, akkor más emlékek jelennek meg. Mégpedig halványan: – nem abban az élességben, ahogy látok – s összefoglalásban, – sok részlet kimarad. (Próbáljunk egy ismerős utcát elképzelni: Ablakokat nem látunk.) Rendesen azokkal a jellemző sajátságokkal foglaljuk össze magunkban, amelyek az apa fogalmát több embernél megjelenítették előttünk. (Típus.) (Ami pedig a nyelvet illeti: – szavaink hang-festő elemei bizonyos fogalmakat megszíneznek bennünk… Az angol gyerek a tékozlás fogalmát mély a hangokon ismeri meg to squander – s így rögzítődik benne.) Megértem Rimbaud versét, melyben a hangok színeit jelöli meg – mert vizió nélkül a puszta hang üres csengés, mely semmit sem jelenítene…. Megértem fiatalkori idegbajomat, mikor a magánhangzókat hangosan kiáltoztam erőszakosan preciz kiejtésre törekedve sőt leírtam pontos betűkkel: hogy ezzel jobban elképzeljem, újra átéljem, amin gondolkodom. Sőt: idegállapotom legfőbb jellemzője az, hogy ma is, folyton erőszakot teszek magamon: s kényszerítem magam, hogy átéljem, elképzeljem, amin gondolkodom – az egész múlt szituációt, összes érzéseivel próbálom visszaidézni s addig nem nyugszom, míg ez valamelyesképen nem sikerűlt. Ebből áll talán a napló-írás kényszere is. Sokszor hangosan mondom, amit gondolok, hogy jobban, teljesebben gondoljam el. Ez fárasztotta ki fantáziámat, tett a jelenben illúzió-képtelenné és fantáziátlanná a való jelenségekkel szemben. Pedig a látáshoz is nagy fantázia kell, – mert érzékeink is összefoglalnak, – nem látunk mindent s ami nem adódik azt meg kell éreznünk, sejtenünk, fantaziálnunk. – Tehát: ha azt mondom „apa”: a hangoknak meg kell telniök a megjelenitő fantázia képeivel, – vagy ha azt mondom „tél”. Azt mondtam „tél” – s erre eszembe jut egy tél, mikor nagyon hideg volt – gyerekkoromban, mikor először láttam telet s még nagy szenzáció volt e jelenség…. (Az első benyomás az örökös – rendesen az színezi halálunkig képzeletünket.) Vagyis: az asszociáció egyik okozója az, hogy: mikor beszélünk szavainkat emlékeink színezik; – emlékeink teszik konkrét jelenséggé képzeletünkben a puszta hangokat, azok töltik meg az emlékek elemeivel – így realizálódik a semmit mondó hang – s így gördűl a képzelet egyik képtől a másikhoz. – (Ez a folytonos fantáziálás, – melylyel az ember vissza is él – én, – kimeríti a testet, mert nem képes az élmény állandó izgalmát elviselni.)

 

Irodalom: édesbora, kisajtolt lelke egy népnek. Sürített elixírje a nép-karakternek…. A végtelen Oroszország pusztáit bejárhatod – s szobák, utak, kereskedők, falusi nép, egész tapasztalatod csak híg leve annak a fanyar, erős ízű italnak, amit Gogol nyújt neked…

 

Halál: – várod, mintha közeledő lépések zajára figyelnél.

 

Írni: ez kétségtelenűl az igazságszolgáltatás egy faja is, – az ember ítél benne a múltak felett, igazolja magát, – egy évtized tűnődése után felel válasz nélkül hagyott kérdésekre.

 

Sohasem értettem meg annyira, mint ezekben az időkben a: „noli tangere circulos meos” mély értelmét és szépségét. Valóban én magam sem az életemet féltem: – sokkal inkább életem munkáját. Ebben ne zavarjanak, ezt ne pusztítsák el – a testemmel akarom védeni. – – Ha megöltök – talán nektek már nagyobb kár is, mint nekem. Nékem talán már elég is volt! Eleget láttam ebből a kavargásból. – – Hiszen egész életemet abszorbeálja már ez a napló, – nincs semmi egyebem, mint napról napra ez a kis idő, míg írom. Ez egyetlen örömöm, menekvésem.

 

Milliomosoknál jártam látogatóban: – érdekes, hogy egytől-egyig korlátolt, közönséges, sőt rossz emberek! Úgy látszik, törvényszerű, hogy ezeknek jut minden… – Én, biztosan sosem leszek szerencsés, – inkább arra vagyok hajlamos, hogy még azt is elveszítsem, amim van! Ügyetlen vagyok, fogalmam sincs, mit hol fogjak meg…. Nincs is kedvem erre figyelni – lusta vagyok, terhes nekem. – S itt százszámra gazdagodtak az emberek. – Nem szabad, hogy gyerekem legyen, mert megátkoz.

 

Kétségtelenűl megállapítható azonban, hogy fejlődtem – s ösztöneim mások, mint fiatalkoromban voltak. Ma már egészen mást adnék át gyerekemnek, mint akkor… Az önzés nyerseségei, dúrva óhajai, szenvedélyei megvannak fékezve – s átváltoztak. Én átváltoztam, – nem az vagyok, aki voltam: a tisztátalan, hiú, egocentrikus ember. Ha ez eredmény: – nem maradtam olyan, amilyennek születtem, amilyenné lehettem volna, vagy előreláthatón kellett volna lennem.

 

Megy, mendegél ám a gazdag ember s egyszer csak talál az úton egy arany borjút, – úgy ám!

 

Ez a világ – s jelenségei: örökké egyformák s mégis különbözők, – jók és rosszak egyszerre: nem ismered ki magad; – úgy látszik, sorsod az, hogy nem szabad benne kiigazodnod.

 

Míly gyönyörű lány, míly gyönyörű virág, – kié lesz, vajjon kié lesz! – – „Leánykoromban is tisztességes voltam – s most hogy asszony vagyok, – a férjem tíz éve beteg!” (Egy ballerina.)

 

A hang a nő érzékeire erősebben hat, mint a férfiéra. (A hím az énekes az állatok közt is.)

 

Szerelmesnek lenni egy énekesbe – s miután az csapodáran száll tovább virágról virágra, – összeállani a megtört feleséggel, pártjára állani – s véle együtt gyűlölni őt: ez csak természetes!

 

Egy úr: „Azt hiszi Ön, hogy nem lehet ünnepélyesen közösűlni, vagy tréfásan?”

 

Az ember természetesen több lénybe is lehet egyszerre szerelmes. Hiszen talán csak mégis sokféle szimpathia-komplexuma van az embernek: – én legalább sokféle kapcsolatot tudok elképzelni. Amit „rajongás”-nak neveznek – s amit „érzéki bódulat”-nak, amit „megszokásnak” s amit „gyengédségnek” – vagy „szánalomnak”, – mindez köthet egyszerre is különböző nőkhöz. – Persze, az élet egy kicsit rövid ehhez s a nap is rövid. Így hát csak elméletben: – nem csodálkozom. Tehát: kék szerelem – s piros szerelem!

 

Érdekes, hogy a szerelmes gyakran szereti lealacsonyítani szerelmesét képzeletben s a valóságban. (Rendesen olyan szerelmes, aki alárendeltnek érzi magát s megközelíthetetlen magasban imádottját.) Állati neveket különben is szívesen adnak egymásnak bece-névűl a párok – s főként szívesen képzeli el a szerelmes a másik állati mivoltát s természetes fogyatékosságait.

 

Házasságtörés: – elvégre a csábító férfi mégsem lehet annyira felelős, mint a házasságtörő asszony, aki benne van egy erkölcsi kötelékben. Elképzelni nem annyi, mint átélni valamit!

 

Hiszen fejlődtem, az kétségtelen. S ha fel tudnék reggel kelni, rendes szerelmi életet tudnék élni, nem volna bennem a hazugság ösztöne, nem szeretném az apró, véletlen hasznokat s mint a koldus, ezért nem panaszkodnék oly sokat – akkor talán meg is lehetnék magammal elégedve.

 

Érdekes megállapítani, hogy mire becsűlnek az emberek s mire becsűl a társadalom. A Boldogtalanokat nem akarják kiadni, nem akarják játszani, sem itt, sem Németországban nem sikerűl elhelyeznem. A Naplóra sincs kiadó. – Mikor Szénáson voltam egy hölgy két fiával szintén ott nyaralt. Foglalkoztam a fiúkkal s megmondtam a hölgynek, mi a véleményem róluk s hogy milyen pályára menjenek. Tapasztalt ember vagyok, tanár is vagyok, – a véleményem számottevő. Igen hálás volt. A faluban közben nem lehetett dohányt kapni s a hölgy kapott Bécsből egy skatulyával – s rám tukmált hét cigarettát. A többit félretette a mészárosnak, aki húst szállított neki. – A proletárdiktatúra második vagy harmadik napján felmentem az Osztr. Magy. bankba, hogy kék pénzt szerezzek fehér bankóimért. Egy fiatal leány sétált az előszobában s előadta, hogy milliomos az apja s betegen fekszik, nincs semmi pénzük otthon – a bankoknál irtózatos a tolongás. Később, mikor kijött az alkormányzótól, sírt, mert az megveregette arcocskáját, mikor állást kért tőle. Ekkor elhatároztam, hogy elejtem a magam ügyét s a kormányzót, aki tanártársam volt, arra fogom kérni, hogy állást szerezzen a kisasszonynak. Lengyel hideg volt s elutasított. Magammal vittem s addig jártam vele, amíg állást szereztem neki, ami nagy dolog volt akkor, hiszen tizezer banktisztviselő volt akkor állástalan. – Egy hét mulva telefonon felhivott, hogy megköszönje-e F-nek az állást, (aki elhelyezte) – s azóta sok minden történt, ők megint milliomosok s én nyomorgok. Eszükbe sem jutott, hogy érdeklődjenek, mi van velem, nem lehetnének-e valamiben szolgálatomra. – E-éknek házi bolondja voltam fiatalon. Ügyeikben eljártam, Ilonának addig beszéltem, amíg beiratkozott az egyetemre, – soha eszükbe nem jutott, hogy irántam érdeklődjenek, szegény, nyomorban levő fiú iránt, – s most, hogy megmilliomosodtak: – nem érzik kötelességüknek, hogy érdeklődjenek, – nem kell-e valami? Hisz nem fogadnám el, de nem is felejteném el. Aminthogy ismerőseim, barátaim tudják, hogy nincs pénzem, sem fűtőanyagom: s egyiknek sem jut eszébe, hogy megkérdezze, nincs-e valamire szükségem. Egy milliomos ismerősömnek összeköttetése lévén a szén-hivatalnál kieszközöl nekem tizenöt q szenet – de ezt magának szállíttatja (így szerez magának ismerősei útján szenet) – s három q-t ajándékoz nékem belőle. – C. O-nál voltam látogatóban s ott marasztaltak vacsorára. L. L. titkára is ott vacsorázott. Meglepett a nagyszerű menue, – jobb volt, mint mikor engem hívnak meg. (Pedig: értem lelkesednek.) S a titkár urat, egy bornírt ökröt, – a háziasszony jobbjára ültették – aztán, folyton töltöttek neki – s az én poharam üresen állt – s végül vacsora után havannával kínálták s észrevettem a gazda feszűlt mozgásán, hogy el szeretné felejteni a skatulyát felém tolni. Aminthogy így is történt. Hja, a kegyelmes úr titkárja! Semmilyen szellemi fölény nem ér annyit, mint az ő befolyása!

 

Hogy Babits korlátolt, rossz ítéletű s gyenge jellemű ember, azóta hírdetem, mióta négy évvel ezelőtt egyszer sokáig sétáltam vele. Akkor azt magyarázta nékem, hogy Ady nem művész, – nem ez az, amit nyugaton művészetnek szokás nevezni. Azután: vagy az is remekmű, amit most ír, vagy ez sem ér semmit, mint a régiek, (történetesen Ady akkor gyengéket produkált,) – mert a lángész mindig remeket alkot. S mikor megkérdeztem, hogy mit tart erről a verséről: „Nagy fehér fényben jön az Isten, – Hogy ellenségim leigázza” – kiderűlt, hogy Adynak e remekét nem ismeri. Aminthogy: csak saját magáról volt képes odaadással foglalkozni, – Karinthyt ócsárolta, Tóth Árpádot részben ócsárolta, részben nem ismerte, az én munkáimról fogalma sem volt…. Most aztán ő Ady legnagyobb prófétája – s mióta a többi urakkal megismerkedett, – azóta hát – nőttek a szemében mint írók is (– s mióta fordúlt a világ, ő már „keresztényi” szellemben bírálja a verses könyveket….) S: negédes, kellemetlen, szirupízű önteltség jellemzi…. Fui! De undorító!

 

Karinthy: „A csontváza többet ér nekem, mint az összes nők a világon…. Gondold el: csak őrá, az ő testére tudok vágyni – s ő nincs már.”

 

Mi a legnagyobb szemtelenség? Egy sánta koldusnak visszaköszönni. S mi még ennél is nagyobb? – Előre köszönni néki.

 

Művészet: egy dimenzióban akarja a többit is érzékeltetni, – tehát ebben az egy dimenzióban túloznia kell. S ha naturalista, akkor is, – mert ha nem túloz, nem lehet művészet! – S különben is: nem a papíron mozognak az alakok sem a könyvben, hanem a fantáziában. A művész eszköze tehát közönsége fantáziája!

 

Egy egiptomi sírkövön
Élek és kiáltok, hogy halld, – de vajjon még meddig kiáltok én?
S vajjon kinek kiáltok én
S meghallják-e vaj’ a századok, hogy egy ember élt itt
S vajjon elbolyong-e jajszavam a századok rengetegében – s nem hal-e el?
S vajjon tovább hullámzik-e a századok tengerében
Ha oly gyengén lejt is majd tovább
Mint nagy viharban kis hullámfodor?
S vajjon kinek kiáltok én, ha nem érti más,
Ha nem érti senki más, mit mond e jajszó?
Ha nem érti senki más, hogy mit tanúltam én,
Hogy mit szenvedtem, és mit láttam én?
Ó miért is szólok hát s mért nem némulok el?
Mért kell hirdetnem néktek örök fájdalmamat,
S hogy szenvedéseteknek őse én valék!
Mért kell alamizsnát kérnem tőled, átkozott Utókor?
Hogy tekints vissza majd reám az Idők és Szenvedések
És nagy viharok rengetegéből át hullámon és ködön
Gondolj egy másodpercre reám, mint a hajós
Ki nagy viharban siklik át az örvény feketeségén
S szellemszemekkel látja társát ott alant
Amint zöld mohára hajtja elfáradt fejét
S gyengéden úgy öleli elfáradt szivéhez
Egyetlen kincsét: az örök éjszakát!

 

Érdekes, hogy a geometriai ornámens, – amelyről alig tudjuk, honnan keletkezett s miért is tetszik nekünk, – milyen misztikus hatást tesz az emberre! Vallásos és filozofiai hangulatot keltenek – de hogy mért? S kétségtelenűl ez az oka, hogy a bálványszobrok, sírkövek, templomok mindig erősen dekorálva vannak ilyen ornamensekkel – s hogy egyes ilyen ornamensek mint misztikus jelek vallásos borzongást keltenek a hívőben. Az alchimia, astrologia és a jövendőmondás minden formája symbolumainak kifejezésére használja továbbá címereken, zászlókon országok és vallások, titkos társaságok jelei gyanánt használtatnak fel.

 

Örök törekvés: – hogy elnyeld az egész világot, elterjeszd magad benne, betöltsd lényeddel, hangoddal a teret, – vagy pedig magad olvadj el; enyéssz el a mindenségben. (Buddhizmus.)

 

Megint meggazdagodhattam volna, ha mozdúlni tudok. Ez volt talán az utolsó alkalom! Rendes időkben az emberek egy élet legnagyobb erőfeszítésével szerzik a vagyonokat – s csak ilyen rendkívüli időkben dől a szerencse.

 

Mégis: ha itt-ott egy-egy meleg embert találsz, valami helyen jó és meleg szivet, igazságszeretőt, – megnyugszol és megbékélsz.

 

A hatalom felé félelmében mindenki legszebb arcát fordítja, – mert a hatalom kényszerít rá, hogy szíves légy hozzá. Míly nevetséges élet-forma az enyém, kinek semmi hatalmam, – hogy beszélek-beszélek nékik s erkölcsi mívoltommal próbálok hatni reájuk, hogy jók legyenek hozzám. Erkölcsöt prédikálni, – a gyengék menedéke. – Sosem leszek képes javítani sorsomon, csak töprengem rajta, hogy milyen rosszúl megy! – A gazdagot néha szentimentális ellágyulás fogja el, – ilyenkor egy percig hajlandó jó lenni.

 

Míly gyakori jelenség: hogy az apák lágyak és tehetetlenek az anyák pedig energikusak s ambiciótól sötétek!

 

Hogy álljak boszút a világon? – Nem lehet – csak azzal, ha én is szerencséssé leszek! Pénz: I-ék már megszerezték az erőt! – Milyen senki lettem ebben az új világban! Mindenki belém rúghat!

 

[Az ismeretlenhez]
Te vagy ki meg fogsz váltani
A szenvedéstől s a halál elől
Két karod védőn átölel.
Te vagy, te vagy én babérkoszorúm
Én Téged nyertelek e hosszú versenyen
S hogy elfáradtam – nem csodálkozol!
Ó – leűlt a köd, – leűlt a köd
A ködben sétálsz-e és merre vagy
És hol bolyongsz a messzi csillagok között?
Ha hírét hallanád, – hogy rossz vagyok:
Ne hidd, ne hidd, siess felém
S már messziről megismersz: mély alázatom
Majd úgy hajlik előtted földig….
Ahogy a pálma meghajtja magát,
Ha az Isten előtte megjelen….

 

 

[Ceruzával írott variáns]
Te vagy ki meg fogsz váltani
A szenvedéstől s a halál elől
Két karod védőn átölel.
Te vagy, te vagy friss babérkoszorúm
Én Téged nyertelek e hosszú versenyen
S hogy elfáradtam – nem csodálkozol!
Ó – leűlt a köd, – leűlt a köd
A ködben sétálsz-e és merre vagy
És hol bolyongsz a messzi csillagok között?
Már hallom lépteid s ó nékem intesz-e?
S a szived mosolyát hogy nékem küldöd-e?
S hogy tudod-e hogy mi az irgalom…
Ha hírét hallanád, – hogy rossz vagyok:
Ne hidd, ne hidd, ó jöjj felém – siess
S már messziről megismersz: mély alázatom
Majd úgy hajlik előtted földig….
Ahogy a habvert és magános
Átkozott szirt meghajtja magát,
Ha Istene előtte megjelen….

 

A közfelfogás míly iszonyú hatalom! Még Shakespeare is kényszerűlt alávetni magát: drámáiban a zsidó gyűlöletes, a hazafi dícséretreméltó, a nemesség méltóságos! S még így is nagy! Hát még, ha szabad lett volna! – Nem akarják elfogadni a jót, – elrúgják a segítséget, kiköpik a gyógyszert – a zsenit rájuk kell tukmálni, míg respektálni kezdik. Cukorral kell behinteni!

 

Fiatalember: míly fölényesen bánik már velem! Övé az élet!

 

A katonaság ragadja ki először az ifjút az anyaölből. Nagy próba – itt érzi először, mit jelent, az, hogy nem ő a világ közepe, hogy ő csak egy szám! És sír is eleget!

 

Egy asszony: „Ha a férfi szokásai ellenszenvesek, nagyobb baj, mintha jellembeli fogyatkozásai vannak.” Érdekes megjegyzés! Ha ellenszenvesek szokásai, akkor megútálja, nem tudja szeretni, – de viszont züllött gazembereket, süllyedő patkányokat hányszor szeretnek ragyogó csillagok!

 

„Van egy anyja, akit eltart,” – mondják róla. S az ember képzeletében az ifjúnak egy fölösleges függeléke jelenik meg – valami szegény, töpörödött, öregasszony, akinek már jobb is volna meghalni. Mennyire nem számítanak már az öregek! Mennyire teher a jelenlétük!

 

Nem vagyok a biztosabb és erősebb fél sem anyagiakban, sem szellemiekben, – ezért van, hogy alá volnék rendelve élettársamnak. A világ veszedelmeitől félő, elbágyadó, előre ellankadó, kűzdőképtelen, – a másiktól várom az erőt, hogy óvjon meg! Ha talán gazdag lettem volna valaha, – vagy értenék a gazdagodáshoz, – talán akkor nem lennék ilyen.

 

Ahogy a házmester nékem csengetésemre visszafelelt: megállapítottam a csengetés játékosságából, hogy deliriumos lehet. Határozott csengetés volt: de fecsegő – tízszer csengetett hosszan. A deliriumos mulat rajta, hogy kezei nem teljesítik jól a parancsot.

 

Egy rajongó szobrász: „Gyönyörű ifjúságom volt, – epileptikus családból származom”….

 

Szidja kéregető unokaöccsét – s aztán a végin a prédikációnak mégis megenyhűl, – mert kezdi megint érezni, hogy úgy sem lehet egészen igaza…. „Ki tudja, hol az igazság?” – És megint csak ad neki.

 

A zsír történetét, Nordot, az énekmestert egyesíteni: az énekmesterrel végződnék: s az egész szerelem benne legyen!

 

Érdekes, hogy az egyik életkorból a másikba nem átmenet útján jut az ember. S a letörés is egyszerre jön! Egyszerre észreveszi magát, hogy már nem szerelmes, rajongó ifjú – arra ébred, hogy kimerűlt, diszgusztált, kiélt ember. S az öregek lábai is, tegnap még jól működtek s holnap megmerevednek.

 

Az emberek rendesen szépen s nyugalomban, megvédett helyzetben töltik fiatalságukat – húszig, – s a viszontagság akkor kezdődik. S én akkor már holt-fáradt voltam. – Fiatalkorban jobban kell a pénz, mert jobban kell az, ami pénzért vehető. – – Szegény anyám, ha Szemethy beszélt hozzá: – csoda történt vele, kezdett figyelni arra, aki csendesen beszélt vele s nem ágyúzott s e csoda két okból jött létre: mert nem volt szokva ehhez, – úgy meglepődött, hogy figyelni kezdett, – és mert más beszélt, nem én, bizonyítani akarta, hogy ő megérti, ha szépen beszélnek vele.

 

Mondaine nő: – nem mondhatok néki olyan bölcsességet, ami ne lenne néki egészen természetes.

 

Azzal nem lehetek hálátlan senki iránt, ha azt mondom róla, amit igaznak érzek vagy tudok. (Tanúság bíróság előtt.)

 

– „S ezért a rongy nőért ennyit kockáztatsz?” – „Miután nincs egyebem, – ezért kockáztatom az életemet.”

 

Kinevetni valakit: ez a fölény mindig gyűlöletes volt nekem s megbocsáthatatlan. Nincs olyan ember, aki fölénynyel nevethetne a másik gyengeségein, vagy azon, hogy kompromittálta magát: – s undok a szituáció, mikor valaki a szerencsés bíró védett helyzetéből lenézve gúnyoskodik a gyengén, akit az ítélet prédájáúl dobtak oda.

 

A közügyek, a politika: megmérgezi az ember életét, átok! Most látom míly megvédett helyen voltam mikor nem kényszerűltem rá hogy közügyekkel foglalkozzam.

 

Ha beteg vagyok, szanatóriumba nem mehetek. – Ki fognak nyílni a határok s én látni fogom, hogy a sok-sok gazdag ember hogyan özönlik a kűlföld felé – s én majd mozdúlni sem tudok. – A kereseti lehetőségek normális állapotok közt nem nagyok, – egy élet kell, hogy az ember valamit szerezhessen. És: ha gazdag emberekről beszélnek, megemlítik, hogy mikor, milyen rendkívüli konjuktura alkalmával szerezte vagyonát. – S végűl: tegnap C. O-t megkérdeztem, hogy a sógora, egy gazdag kereskedő boldog-e? „Ó nagyon!” – felelte, – „tudatosan élvezi az életét, minden cseppjét szürcsöli az élvezeteknek.” – S aztán hogy ő boldog-e? „Nagyon”, felelte, – „mindenem megvan s ami csúnya életemben, az űzlet, – az is sport nekem”…. Végül B. S-ék felől érdeklődtem. – „Ó azok nagyon boldog emberek”, felelte nagyanyjuk. „Mindenük van, szép lakásuk, jó ellátás, szeretik egymást, a gyerekek egészségesek, szépek, – most utaznak a Tátrába, vagy Münchenbe – s mi kell még?”

 

 

1919. december 1.

Úgy látszik, vannak szerencsésebb emberek, – pl.: C.O., – aki mindarról nem tud, ami egy életet szerencsétlenné tehet. Tegnap azt mondta magáról, hogy ő boldog ember, – tehát nem lehettek oly irtózatos korszakai, mint nekem. Évek, mikor düh, kétségbeesés, melanchólia váltakoztak – s folyton az öngyilkosság szélén jártam. Úgy látszik, az ilyen erős embereket elkerüli az elemi csapás, a tragikus, jóvátehetetlen szerencsétlenség: amilyen nékem volt anyám helyzete – s aztán, hogy meghalt annélkül, hogy segíthettem volna rajta. S azután a pszichozis miatt való nagy bánat, – évekig tartó nyomorúság, miközben a fiatalság eltelt, – örömök nélkül! Reménytelen szerelem, – s elpazarolt életerők: mindez az ő életükben másként alakúl, – ők, szerezni tudnak, erősek s jól élnek. – S nincs mit megbánniok.

 

Egy kártyás igen ingerűlten: „Menjen innen – mert maga peches ember!” (Lerí az arcomról.)

 

Hogy megmosolyogtuk a régieket! Titkos szobákat csináltattak, titkos folyosókat, titkos fiókokat. Mosolyogtunk. Mi már jogrendben élünk, gondoltuk, velünk baj nem történhet, – minek nekünk e régi requizitum? Egy elmúlt kor bizonytalan életének emlékei, mikor az ember még menekűlni kényszerült, mint a vad. – S mit ért volna most, a proletár-diktatúra alatt ilyen titkos szoba, vagy az utána következő reakcióban? Ránk is elkövetkezett mindaz, amiről azt hittük gyerekkorunkban, hogy oly aggastyánok fantáziáiban él csak akik egykor nehéz időket láttak!

 

Érdekes megfigyelni, mennyire elkomorodnak az arcok, míly üzleties biztonság mered reájuk, mihelyt pénzről van szó. Az Otthon croupierja és pincére mély alázattal, hódolatteljesen köszönnek nekem, kinél a fiúk érettségizett – s hogy kezet fogok velök – ez még jobban meghatja őket. Pénzt váltottam náluk – s erre elkomorodtak, – szigorúan a formához kötötték magukat. A zsargon költő mély tisztelete is megcsappant – s figyelmeztetett – kötelességemre, mikor egy pillanatra tiz koronát kértem tőle… Balázs Sándor arca elkomorodott, mikor azt mondtam, hogy nincs pénzem…. – hátha kérek tőle? – Ez így nem mehet tovább. Nem akarok többé egy társadalom Lázára lenni. Halálos méreg van már a szívemben s oly düh, amely elviselhetetlen. – Gábor tavaly arra gondolt, hogy ki fog menni egy kicsit a családjával kűlföldre üdűlni. Vége a háborúnak, – a határok megnyílnak, – jó lesz gondoskodni kűlföldi pénzekről. Vett tehát egy ezer fontos angol bankjegyet – (ezt be lehet varrni a mellénybe) – s még frankokat. Jött a kommunizmus – bankjegyeit könyvekbe rejtette, – aztán üzlete foglalta el, – míg egy napon arra nem ébredt, hogy valutája megtízszereződött értékben. Eladta: kereken egy fél millióért. Ezért részvényeket vett: akkor nyílt a tőzsde. Nem mohón, – csak szépen nyugodtan, hogy a pénze otthon ne heverjen. Négy hét múlva további százezret nyert. Én mindennek tanúja voltam. S míg erről beszélt, arra gondoltam, hogy íme: a szőnyegen játszadoznak kislányai. Ő, az apjuk néha feledékeny, néha szórakozott, néha egy kicsit befektet szórakozásból! – s mindez vagyonokat hoz néki s a jövendő generációnak. Ő feledékeny volt, – nem gondolt pénzeire s a jövendő generációknak nem kell többé koplalni, sem megalázkodni, – dölyfös lehet és fenhéjázó, szeszélyes…. Értékes emberekké fognak fejlődni, – tanúlni fognak sokat, – szép életre fognak törekedni – s mindezért nem kell többé kűzdeniök, ami mások egész életét abszorbeálja…. Véletlen elfeledkezések: – s egész életek nyomorúsága, kűzködése, fogcsikorgatása – nékik idegen csoda! Anyám elpusztúlt a munkától, a fiatalságom tönkrement, nem tudtam kifejlődni, – T. A. súlyosan beteg s nem tudja gyógykezeltetni magát: – meg kell alázkodnia alamizsnákért, – az emberek megölik egymást anyagi szenvedések miatt, – egy fillér után hárman nyúlnak…. Meg kell alázkodni, – a sárba kell hajtani a fejet, – tűrni kell a felebbvalók szeszélyét – dúrvaságát…. az ember ki van szolgáltatva kenyéradójának s alázatoskodnia kell, – emberek kinn állanak az utcán vakon s alamizsnát kérnek, mások éhen halnak – lányok ringyókká lesznek – írók eladják magukat, családi harmóniák bomlanak meg…. Nem bírom el tovább! Költőnek lenni nem más, mint gyengének lenni, élni nem tudni…. Az élet után áhítozni s miután az nem nyílik meg: egy másik életet fantáziálni – illetve fantáziálni az életről…. A szerzetesek őrjöngése, az elfojtások dühe tör ki a művészből s a kitörés után megnyugszik…. Azalatt mások nyugodtan és szépen élnek…. A költők minden energiáját a maguk vígasztalása emészti fel – s egy hamis világot konstruálnak, kijavítják az életüket…. Nékem elég volt. Ha a mai nap, 1919, december 6-dika sem változtatott meg, akkor megérdemlem, hogy felfordúljak és megdögöljek…. Naplót írni, – versikéket! Tegnap leköptem az íróasztalomat, mikor a sok könyvet „iratot” láttam rajta, melyek egy fillért nem hoznak nekem. S mikor Beethovenre gondoltam s fájdalmas borongásaira, – fuldokoltam a nevetéstől. Ringyó-élet! Az! A tehetetlenség orgiája egy-egy ilyen adagio. S hízelgés van benne: az erősekhez intézett fohász! S ha tagadja a művész, hogy műveiben instanciázik, akkor nem ismeri ösztöneit! Vége legyen a firkálásnak. Megvetem! Az energiáimat egy pontra kell irányoznom – s ha nem sikerűl, meg fogom magamat fojtani! Játék az egész – merni kell – s ha nem fogok merni, akkor magamba szúrok. A játékos ne sírjon, ha nyerési alkalmakat elmulasztott – de soha részt nem venni és soha nem nyerni? Hülyén állni és forintokért a legjobb tudásodat árúba bocsátani? – És még egyet: ha nem vetem végét a kotyogásnak, akkor széttöröm a fejemet. Az emberek szívnak – szívesen fogadnak mindent, amit ingyen kapnak s én szívesen adtam nékik ingyen és minden számítás nélkül, amit tudok. Ez nincs többé. Nem adnak semmit, ha megfúlok is! A kisujjukat nem nyújtják. S én szívesen hagytam magam kihasználni. Lágy barom voltam. Szerettem beszélni és megnyerni őket. Most ki fogom őket használni! S ha forduló-pontra kerülök teljes energiával és szégyenkezés nélkül, – mert ez dönti el! Hogy megvetem magam, – hogy megvetem! Vén szamár vagyok s az élet hajlik lefelé – és én semmit el nem értem. Évekig „művészek” közé jártam, mert vígasztalt, hogy ők épp oly lehetetlenek és szegények, mint én. – Vagyonomnak kellene lenni, ha nem becses személyiségem foglal el annyira. Nem tudtam a folyamba jutni az idő ritmusát figyelni, mert képtelen voltam a külvilágra figyelni. S ha valamibe kezdtem, – kifecsegni: ez volt az első. Összeszorítod a fogadat, vagy beverem a pofád! – Míly átkozott élet ez! Mikor múlt el az én spontán élet-örömöm s mikor jött rám ez a töprengős nyavalya? Hiszen tizenhat éves koromban még kicsaptak életerőim, küzdő és élvező-képes voltam, – bíztam és nem voltam ennyire gyáva! Az önzés még sértetlen volt! – Akkor kezdtem tehetetlenné válni és átfínomodni! A meg nem tört, nyers önzés, bátorság az élethez, – ez visz előre. S aki ezt az előretörési akaratát elfojtja, ha ennyire intenziv benne, mint bennem, – az megöli magát. Mert én is irigylem a karriért és óhajtom. Elképzelem, míly boldog lehet a néptanító, mikor az Operába, páholyba beűl este, aznap, mikor miniszterelnök lett! Én savanyúan sóhajtok! És savanyúan sóhajtok, ha azt mondják nekem: – „mért tölti így el fiatal éveit, mért pazarolja semmire fiatalságát, – hiszen sokan szívesen elmennének magához, – nem volna jobb, ha egy szép fiatal nő élne maga mellett? – – Hát jó ez a hideg elhagyatottság?” – (S ha még tudnák, hogyan élek, hogyan pazarolom az életemet, hogyan töltöttem s töltöm ezt a pár évet, ami még hátra van! Milyen megalázó, mennyire nem méltó egy kutyához sem. Irtózatos, elviselhetetlen már ez a málé tehetetlenség!)

 

Tiszta lelkek, ártatlan fehér virágok nincsenek. – Csak az jó, aki tudja, hogy mi benne a rossz s úr fölötte.

 

Az én életem! A fiatalúrnak szűz szeretője van, – számos szép szobalány szolgálja vágyait és kisasszonyok! Mit tud ő a förtelemről, amin mi átmentünk. A piszok és az égés pokla.

 

Álmatlan lévén, – régi módszerem szerint közömbös képeket kergetek a szemem előtt látó-közelben. S íme: bármit láttam – félelem, idegenkedés fogott el láttára: én gyáva vagyok élni. Mindentől félek.

 

Tél: – s furcsa télközépen boldog koratavasz. – (Megváltozott a temperatúra: az kétségtelen!) Boldog séta: eső után minden oly tiszta; csillog, borzong a fekete tócsa tükre. – S csábít, egyre csábít a távol: ott még szebb lesz, jer, ott még szebb lesz! S az ember mohón falja a messzeséget.

 

Testvérpár egymás mellett élnek férjnél. Az egyik nő meggazdagszik. A másik szomorú s ez ilyen formában jut kifejezésre: én mennyivel jobban tudnám a pénzt felhasználni!

 

Aki balekot akar fogni, annak kell, hogy balek-arca legyen.

 

Csak az érti meg az életet, aki tudja, hogy az élet nem szabályos, nem logikus, nem igazságos, nem szimmetrikus, nem kiszámítható (majdnem igaz az az észrevétel: hogy ami nem szabályos, az életteljes) – mindebből van benne valami, az emberi agy számára csaléteknek; – s ha be akarod rendezni a társadalmat, csak olyan rendezés jó, mely nem logikus, hanem teli van ellentmondással: tehát épp oly fából vaskarika, mint maga az élet!

 

Egy ifjú elmondja előéletét. – A férfiak nagy szerelmi szabadságáról beszél, hogy az míly szép és boldogító – s miközben meséli, – lassan kibontakozik a szabadság szörnyetege: a mai szerelmi-élet. Szajhák – s a folyton éhes szem. Örökös nemi szimatolás – és semmi egyéb, mint nemiség: soha sem szerelem! Luetofobiás őrületek, piszok, – cselédekkel való szajhálkodás, házasságtörés – s e fertőzőtt múlt után: egy tiszta nővel élni, – miután ez van a háta mögött s a szeme már örökre paráznává aljasodott?…. Téma.

 

Elvált asszonyt vett el – s a feleség jól végezte dolgát. – Csak néha volt szomorú: ilyenkor első urára gondolt – s hasonlítgatta össze evvel!

 

Nagyszerű ebéd után: Kellemes, üde szoba, szép világos alkonyi világítás, – meleg, jóleső magány! (Felejthetetlen míly jók és kedvesek voltak: Pásztor és Gábor.)

 

Ha ég a ház: nem tanácsos előbb rendszert csinálni az oltására, hanem fejjel-lábbal neki! Rendetlenűl és lázasan. S ezt nem is kell tanácsolni sem. – Vannak dolgok, melyek nem tűrnek rendszert – s gyanítom, hogy az egész élet ílyen!

 

A hideg szobát könnyen elviselni most már nem lehet. Mert nagy a nélkülözés és teljes, végzetes a magány! – Évek múltak folytonos vágyban s teljes kielégítetlenségben! S hogy örökre le kell mondanom a nőről – irtózatos! – Ez a világ olyan, hogy az embernek nem jó benne!

 

Míly misztikus, tisztelt állat a hattyú! (Liba-fajta.)

 

Vidéki utazás: (Dombóvár.) Piszok: szomorúság a nézőnek. Egykedvű vándorlás ez az élet! Hónapokig, évekig nem fürdenek, piszokban, piszkos ágyban közösködnek – s aztán a dunna alá teszik kelni a kenyeret s odaállnak szennyes testtel a tűzhelyhez – ropogós malacpecsenyét sütni. A gyomor! Vezérmotívum itt! Homály, fagyott göröngyök, (enyhe időben nyakig sár!) unalom és – lassúság! – Űlnek a kávéházban. A pincér-fiú (a tulajdonos fia,) nem tudja, mit tegyen, – egyik lábáról a másikra áll, – lóg, – aztán oda áll a tűkörhöz fésülködni. Körülötte minden szennyes: a tükör, a padló, az emberek. („Mindenütt jó, de legjobb otthon!” – mondja közben valakinek. S őneki ez a szenny: a melegágya persze.) Ide-oda jár, aztán kártyázik egy vasutassal, minden pillanatban rágyújt és sokat köp a padlóra. Nem tudja, mit tegyen az életerőivel: hiszen duzzad, – még fiatal. S már megint itt az este, – elmegy egy kicsit sétálni, – vagy valami lányokhoz. (Kerestem valami tanyát éjszakára – s tőle kértem, kalauzoltasson. Összenevetett az öccsével, – folyton összeröhögnek, – s elkalauzoltatott egy falusi bordélyba.) – A kályha körűl egy végtelen piszkos ember ugrál, – dörzsöli a kezeit, – s nem viszket rajta a piszok! Pedig látszik rajta, hogy sohasem mosdik. – Vannak itt továbbá konyhában élő lények: örökös kályha-füstben terpeszkedők, akik életüket hámozással töltik…. – Valaha így gondolkodtam, elmúlt és soha vissza nem térő fiatalkoromban: – az csak természetes, gondoltam, hogy az embernek rendes élelem, fürdőszoba, melegvíz-szolgáltatás – természetes szükségletei: – ez a legkevesebb, – mert ha ez már megvan, akkor jön a gondolkodás, a müvészet! Pedig hát: ez a komfort, – ez már a végső teteje az életének, ez az, amiért kűzd s amit sohasem fog tudni elérni, – mert a göröngyös természet ellentáll! Azt képzeltem a szobából, hogy csendben, szépen élhet az ember…. – mindene meg kell, hogy legyen…. pedig hát mocsokban kell fürdenie – ez az ő rendeltetése: a fütést, ennivalót elkészíteni…. A szoba gyermeke az asztalnál még az almát meghámozni is lusta…. s ez a már legmagasabb testi kultúra szférája, – ahonnan én is érkezem. – S míly nehéz tanácsot adni: – tanúljon-e, vagy ne tanúljon a fiú…. a főldbirtokos úr fia…. Mert hiszen, ha nem tanúl, únalmában butasággal tölti majd az életét: kicsapongó lesz, – agyon fűti lakomákon a szervezetét – s azután majd csak ő is szépen meghal, mint az apja-ura…. Mert: míly rövid a pályafutás s míly szkematikus: házas-élet, gyerekek születése, evés-ivás, hosszú esték – s halál…. S a szülők még itt ülnek az asztalnál velem s beszélgetnek – s melancholikusak: mintha ez az érzés, az elmúlás töltené be épp most őket is! Mert: a gazda okos ember…. Már nagyon is egykedvű ahhoz, hogy ne érezné az élet örökegy örökkévalóságát…. Hogy az embernek elpusztúlnia adatott, – ez a sorsa – s ez az emberiségé is s hogy csak folytonos haladékok vannak: biztonság a semmi, – ma így küzködik, holnap úgy….

 

D’Annunzio: Milyen óriási különbség, hogy elfoglalta Fiumét s Dalmáciát: milyen nagy úr! Ő szerezte a hatalmat az erőt s az emberek látják ezt s a tények előtt meghajlanak. De ha elfogták volna a fiúmei kaland alkalmával! Az emberek elfogadták volna, hogy ő kicsi…. Rimánkodására, hogy szabadítsák ki: lassan meg is indúlt volna az akció… És gyengesége erőt adott volna ellenfeleinek… Vagyis: ha a kűlvilágtól várod, hogy igazságot tegyen s megadja néked, ami illet, – butaságot művelsz. Egyrészt magad sem tudod, mi minden jár neked: majd a bátorságod s a szerencse dönti el…. Másodszor: az igazságodat neked kell a világban erőkkel létrehoznod – s a világ hódolni fog erőd előtt, – a tények előtt, melyeket létrehoztál! Erő: saját igazságodat valósítsd meg, – ne várd, hogy megvalósúljon, – mert más nem teremti meg neked. Ha azt érzed, hogy igaztalan hozzád a világ – változtasd meg!

 

Rejtélyes Oroszország! Iszonyú erők fűtik! – Furcsa emberek az oroszok: – a gyerek álmodozik egy világról, melyben néki majd jó és szép lesz, – mely azért van teremtve, hogy néki majd jó legyen benne, – isten szeme rajta van, ő a kiválasztottja, ő a világ közepe…. Na már most: ezt a töretlen önzést kevesen viszik végig életük útján. Talán némely közepes ember mint családja tyrannusa – ilyen marad sok tekintetben mindvégig…. – vagy talán a zseni, ha rövid életű, vagy gyenge ön-kritikus (ami a zseni legfontosabb tulajdonsága!) Legtöbb ember megtörik. Némelyik belefut a másik végletbe: (én) alárendeli magát mindennek és mindenkinek s fél…. Ő a leggyengébb, legelhagyottabb, legalázatosabb! Mások elzüllenek. Vagyis: beletörődnek azokba az örömökbe, melyeket az élet nyújt, megalkusznak megszelidűlnek – élvezőképesekké lesznek egy második életben – a kisebb ígényű valóság – principium áhítata szállja meg őket…. Nem lázadnak többé s nem elégedetlenek – s a gyerekkori álmok végleg elmerűlnek s csak némely részegség, duhajság hívja őket vissza pillanatokra vagy egy váratlan viharban döntik fel a csendes megnyugodás minden derűjét s újra életet követelnek…. (Ez a megnyugodás: a züllés! Megvetetted azelőtt a családapai örömöket? S most észreveszed, hogy nem maradt számodra egyéb? S megnyugszol? – gyerekedet ringatod – magasabb célok helyett? – – S mi még a züllés? – A fiatal kor éles határokat ismer: a szépet a csúnyától nagyon élesen megkülönbözteti. Erősen undorodik: mert éppen nagyon félti magát. Aztán kezdődik a romlás: kezdenek az érzékei tompúlni: – nagyon sok rosszhoz és csúnyához kell hozzászoknia s végűl is nem ismeri ki magát, – mi a szép, mi a jó? – Hiszen az orvostanhallgató ifjú a legszörnyűbb véglethez kell hogy hozzá szokjék hulláktól, sebektől, bélsártól nem szabad undorodnia…. S a szerelmi élet realitásai: szépnek találni azt, amitől eddig undorodott…. S aki könnyen, lázadás nélkül megnyugszik, alkalmazkodik: az züllik…. – aki elfelejtette végleg fiatal kora hyperesztéziáját. – Mi még a züllés? – A fiatalkor egy nap fellázad. Kimondja a forradalmat. Vagyis: nem tűri tovább, hogy az élet jelenségeit néki egyszerűen prezentálják tanítói és szülői, – hogy ez így meg úgy van és nincs másként…. hogy házak vannak és alkotmány, – a szülőket tisztelni kell, a hazát szeretni, jónak kell lenni, stb. – hanem kimondja, hogy ő ezentúl mindent meg fog újra vizsgálni, revizió alá veszi, – megnézi honnan származott, mi a lényege – s hogy igaz-e? S akkor rájön, hogy mennyire becsapták, mennyi maszlagot etettek vele – s fellázad. Ő újra teremti a világot, felforgatja az intézményeket….. S amíg ezt teszi egyre jobban belátására jut, hogy jobban alig lehet, hogy ezt a világot már az ősök milliói a lehető legjobban össze-vissza rendezték – s felad minden további bírálatot, vizsgálatot – s mindenben megnyugszik s kártyázni kezd. Ez is züllés: mert, – házas ember belátja, hogy változtatnia nem lehet, mégis egész élete kell, hogy abban a folytonos vizsgálódásban teljék el: mi az, amit az ősöktől átvett – s revideálja mindazt, eredetét nézi mindannak, ami van! – Mi még a züllés? Ha megúnván a folytonos akadályait élet-ösztönének, – felhagy mindazokkal a megállapításokkal, melyek saját-maga ellen szólanak, – teljesen igazat ad mindenben saját magának és vágyainak s euforiás hatalmi-őrületbe esik. A nem elég intelligens agy szívesen hódol minden oly teóriának, mely az erkölcsöt sutba veti s az ösztönök irányába lendíti az intellektust. Ezért ártott oly nagyon Napoleon példája s ezért csinált oly sok félkegyelmű, finomkodó démont Nietzsche.) S mindezt Oroszországra vonatkoztatva: – Az orosz természet nem bírja el a valóságot s gyerekkori álomfelhőit szövögeti tovább ittasan, mámorosan – még öregkorában is. Lázadó örök-ifjú fajta, mely csalódásainak fájdalmával sosem készűl el. A magyar is álmodozó: – nehezen tűri az is a valót… Vidéki dzsentri-féléink kis királysága, lakomái, kicsapongásai és virtusai, álmodozó szerelmei – szóval az irrealitás kedvelése minderre vall. – Homlok egyenest más a német. Az elzüllik azonnal. Minden ellentállás nélkül átadja magát a realitásnak – s benne él emlékezés nélkül holtáig. – Míly furcsa, hogy ez az igazi züllés menti meg őket reális életük épségét – s amely fajta tiltakozik a züllés ellen, – külső, aktiv élete maga a züllöttség.

 

Az emberi agy szeret racionalizálni. Ha jó-szagú valami, – biztosan hasznos neked. Hogy szerelmes vagy: fajodat fenn kell tartanod…. Persze: csábítja az embert az a körűlmény, hogy az egész élet egyszerű alapépítménye rationalisnak látszik…. A píllérek oly egyszerűek s oly logikus látszatúvá teszik az egészet…. Aki éhes, az enni akar!… Aki megöregszik, az meghal a végin…. (Csak későn veszed észre, hogy a természet nem tűri, hogy szabályokat merjenek létéről levonni.)

 

Hogy naplómat érvényre juttassam, muszáj egynéhány sikeres munkát is írnom.

 

A logikus dolgokat megérteni könnyű! – ehhez logika kell csak! Nehezebb azt megérzened, ami illogikus: mert ehhez jó ösztön kell – s az a tapasztalat, ami az öregeké: mílyen útakon is megy ez az élet? Hogyan is szokta? – A kártyások ösztönéhez hasonlít: azokéhoz, akik a szerencse fordúlásait vélik érezni, – mert minden szerencse-fordulat és minden játék!

 

A legerkölcsösebb állásfoglalása a gazdag embernek a szegénység gyűlöletével szemben: ha nincs túl nagy étvágya.

 

Egy festő: „Azt nékem meg kell fizetnem, azt a passziómat, hogy jó képeket akarok festeni. Olcsóbban kell tehát őket adnom.”

 

 

Budapest, 1920. január 1.

Hát még ha örökéletűek volnának! – Akkor volnának még csak rosszak, elbizakodottak és barátságtalanok!

 

Téma: „Judás!” kiálltotta az öregasszony, becsapva előtte az ajtót. – X., kinek emlékezőtehetsége még kitűnő volt; még világosan emlékezett mindenre, amit átélt – s kinek minden képessége teljes virágában állt öregkorában, – akinek a kedve azonban végleg tönkrement, (nem volt már kedve élni) – mosolygott, – leűlt az ablakhoz és nézte a járókelőket. – S ekkor furcsa dolog történt vele: amint nézte a rozsdavörös tetőket, nézte a távolban s a ferdén rájuk tűző őszi napsugarak játékát, – hirtelen egy kép jelent meg a szemei előtt: – először egy teret látott, nem tudta hol és mikor látta…. Kutatott emlékei után – s nem sikerűlt felidéznie….. De az ősz oly szép volt, hogy nemsokára elszórakozott a tarka látványon: s íme nemsokára újra megjelent a piac – s most már emberekkel teli – soha nem ismert arcok villantak meg előtte, – mintha álmában látta volna őket valahol – s a tömeg egy szűk kis utcába torkollott – már az utcácskát is látta – s ekkor meleg érzések öntötték el, boldogabb emlékek előfutárjai s ő még mindig nem tudta, mi az, amire emlékezik…. S ekkor egyszerre tiszta szépségében állt elé egy boldog régi emlék s egészen elöntötte a sok érzés! – Fiatal kölyök volt, talán huszonkét éves, mikor mint katona Prágán utazott keresztűl. Leszállt a vonatról – s elhatározta, hogy egy-két napot itt tölt, megnézi a várost. Nincs senkije – kihez megy ő szabadságra? – Kódorgott. – Meg akarta nézni a híres, évszázados zsinagógát is. Zárva volt. Egy kis utcába utasították, – ott lakik egy öreg cipész, annál van a kulcs. Egy nagyon öreg embert talált, aki még dolgozott. Kérésére az öreg bekiáltott valahova: Eszter! – s a függöny mögűl egy kedves fej bukkant elő s egy nagy kulccsal már mentek is a templomot kinyitni. Már az első pillanatban is oly barátsággal és meghitten beszélgettek egymással, mintha régi ismerősök volnának, – ő értett hozzá, mint kell szíveket kinyitni – s a lány nagy fekete szemeivel oly bizalommal nézett fel rá. Kicsi lány volt, fel kellett néznie rá, alig hogy a válláig ért. (Talán ez a bizalmas hit juttatta a Judás! kiáltásra mindezt eszébe.) – Bementek a templomba – és sokat és élénken beszélgettek: – hogy miről, már nem emlékszik, – csakhogy könnyű szívvel és boldogan: az biztos! Arra mégis emlékszik, hogy valami cseresznyékről is volt szó…. A templomra alig figyelt, pedig a kislány buzgón magyarázott… (Úgy nézett rá bizton, mint valami álombeli hercegre – messziről jön, elegáns, finom beszédű fiú,) – annyi tény, hogy néhány perc sem telt s ők már bolondoztak…. Egy kis szűk helyen pedig a leány a legnagyobb bizalommal hozzá simúlt s felnézett rá. Ő gondolkodott egy percig s nem használta ki az alkalmat, (most boldog, hogy így történt,) – mert úgy látszik érzés kötötte máris a kislányhoz. Tréfálkoztak, játszottak, pedig már egy kis komolyság, egy kis melanchólia is volt a dologban. Mikor az oltár elé értek, – a fiú arról kezdett beszélni, hogy néki nincs senkije – s a leány összehúzva szemöldökét figyelmesen nézett rá. Hirtelen vad tréfába csapott át s azt proponálta – esküdjenek egymásnak örök hűséget. A leány belement – s valami ünnepélyesség volt a pillanatban, – utána pedig rossz lett a fiú szája-íze….. „Fiatal szívek!” gondolta most az emlékező és sóhajtott. – Egy pillanatra másra terelődött gondolkodása: azokat a kislányokat látta maga előtt, akik ma délben viháncolva, mulatva jöttek ki az iskolából… ó ha az övé is köztük volna! Míly boldogság is volna, ha felnézne reá, – nem is gyermek volna, hanem az egyetlen gyermek a világon!…. Hiszen már mi van hátra? – Néhány lépés a halál, – hiszen ő súlyosan beteg! S mindvégig ezt csinálni? – Majd ő zárkózik be, majd az asszony…. Így élni az utolsó percig, – minden más lehetőség nélkűl?… – Kinn kisütött a nap s ő visszakényszerítette képzeletét a múltba, – kényszerítenie kellett, mert most már fájóbb emlékek következtek…. Ők akkor a templom után elbúcsúztak, – kissé hűvösebben már, ki tudja miért?! Úgy volt, hogy az éjjel tovább utazik. Már csomagolta is holmiját a szállóban, – amikor furcsa, egészen furcsa változás állott be rajta. Erkölcsi változás egy éjszaka alatt! Mikor újra maga elé képzelte: már úgy látta, amint nappal nem: vetkőzni látta – s kívánságok lepték meg, önző és kíméletlen vágyakozások. Másnap ott sétált az üzlet előtt és leste. Sokáig kellett várnia míg végre jött. A leány meg volt lepve, örűlt neki, de láthatóan, volt örömében valami szomorúság. S aztán az övé lett, – egészen egyszerűn: nem kellett megerőltetnie magát, – úgy adta oda magát, oly természetesen, ahogy csak azok a jóságos lények teszik, akikben nincs számítás, – hanem az életre és érzéseikre bízzák magukat. – Még ma is emlékszik arra a diadalmas érzésre, amely este, kalandja után elfogta…. arra a boldog, diadalittas hahotára…. Nem gondolt semmire, – nem voltak meggondolásai, lelkiismeretfurdalása, – nem is gondolt többé a leányra, se nem sajnálta, se nem szerette többé – búcsúzás nélkül elutazott. – – Mikor felesége bejött, – a szekrények tárva voltak s ő az egyik előtt ott állt és egy kis kézibőröndbe rakta a holmiját. Az asszony előbb nézte, később egy gúnyos, kihívó megjegyzést tett, – este pedig ellágyúlt: – minderre már azonban nem kapott feleletet. Másnap reggel X. felűlt a vonatra és búcsúzás nélkül elment. – – Prágában bejárta újból a régi városrészt: – a házak nagyrésze még a régi, – de látszik, hogy már egy új generáció él itt. Egyik letűnik, – a másik felbukkan! – gondolta. Éppen azt a házat, amelyben a kis cipészbolt volt, – már régen lebontották. Érdeklődött, kérdezősködött öreg embereknél: – emlékeznek-e, – 30 év előtt lakott itt egy öreg cipész, – egy, vagy talán több leánya is volt néki, – senki sem tudott már semmit róla. Azazhogy: az egyik öreg elkezdett motyogni valamit, de érthetetlen volt számára… Újból felkereste és lefordíttatta magának az öreg beszédét; s egy régi világ ócska, elárvúlt, elhamvadt életei bukkantak fel előtte – s ő nem ismerte ki magát. Mintha egy lim-lomos kosarat borítottak volna fel…. Igen sokszor volt szó példáúl egy vörös emberről…. Azután egy mészárosról beszélt az öreg… Ott hagyta: értelmetlen zagyvaságnak tűnt beszéde. Közben furcsa kalandja volt. Az egyik kis utcában ődöngött s azon gondolkodott, – hogy lakást kellene változtatnia: ez nedves és sötét – s ekkor egy arc bukkant fel előtte, – mely mintha emlékeztette volna a régi eltűnt leányra…. Utána ment: s erősen ránézett s a lány visszanevetett rá… Ekkor jutott csak tudatára, hogy tulajdonképen az arcra már alig is tud visszaemlékezni…. Csak annyit lát: hogy vöröses, lágy hajhullámok öntötték el a homlokát – s hogy kistermetű volt… Amint így gondolkodik – az egyik házon cédulát lát: hogy itt szoba kiadó – s az ő anyja írása rajta. Megdöbbenve megáll és nem érti ezt a meglepő hasonlatosságot. – Másnap tovább kutat: már többre megy…. Megtudja, hogy a család kivándorolt Prágából, – az öregnek volt egy férjezett leánya, aki Bécsben élt – s mikor az öreg cipész meghalt, az egyik rész ide Bécsbe szakadt, a másik Sziléziába…. S ismét számtalan ismeretlenről esik szó – ismét a vörös ember… A következő éjszaka pedig álma volt: azt álmodta, hogy ő felment abba a házba, kivenni a szobát – s ott találta az édesanyját…. Megismerték egymást, de úgy tettek, mintha egy harmadik is jelen volna, akinek nem akarják felfedni titkukat… Nyájasan beszélgettek egymással s bizonyos fájdalmas melegséggel…… „Édesanyám, gondolta az álmodó, – ide menekűltél előlem, – jobb itt neked, ebben a szegénységben?…. Reggel nagy izgalommal ébredt – s azonnal felment abba a bizonyos lakásba…. Egy egész másféle asszonyt talált itt…. Ő a cipész felől érdeklődik…. Nem tudnak róla semmit…. Ekkor bevezetik a másik szobába, – itt van az asszony apja, egy igen öreg ember, aki nagyot hall s egy székben az ablaknál űl egész nap…. Beletrombitálnak a fülébe… Az öreg felfelé ráncolja a homlokát és csóválja a fejét…. Nehéz már emlékezni – rossz az óramű. Nem – nem tud semmit!… Azazhogy – igen ismerte az öreget, jó cipész volt! Igen, – nagyon jó cipész volt! – De meghalt…. Aztán kivándoroltak, – de hogy hová? nem tudja…. Azazhogy, – az egyik lánya…. Melyik? kérdé szívszorongva. „Egy kicsi termetű….. Vöröses?”…. Igen!…. Az, – hozd csak ide az én irományaimat…. S itt kinyitottak egy fiókot…. Régi, porladó holmi – egy erszény, egy gyűrűsszivar a bécsi kiállításból…. Érmek: – az öreg katona is volt! Az öregnek céh-levelei….. S végűl egy régi notesz…. Szilézia, – Kmit an der Au város – ide költözött, – mert még én adtam neki egy levelet, hogy vigye egyik vevőmnek – lássa itt a vevőm neve is….. Igen az férjhez is ment: egy vörös emberhez, – de hogy ki volt, már nem tudom…. De azt hiszem, elvált tőle…. Igen, – hiszen egyedül ment….. No – és gyerekei nem voltak?…. De, – talán – azazhogy – azt nem tudom…. – – Elutazott. A városban aztán már sokkal nehezebb volt a dolga…. Az asszonyt apja nevén nem ismerte senki…. Végre megint segített a szerencse!… Egy mészárosnak elmondta, hogy keres valakit: ő rokon, – családi ügy – örökség-féle – s leírta, akit keres…. Egy kis faluba utasította…. Igen, itt lakott a városban, de elköltözött…. Mühle faluba…. Itt meg itt lakott – de vagy tizenkét éve elment…. Persze, nem biztos, hogy az az…. Hiszen elvált asszony, kistermetű, őszes vörös haj – az megfelel…. „És gyerekei voltak?”…. Azt hiszem három…. „De a legidősebb?” – Hát azt bizony nem tudom uram…. Elment a régi lakására is, – itt már nem tudtak róla semmit…. Elutazott tehát…. Az állomástól nyolc kilométerre volt a falu…. Kocsi nincs…. Nekivágott tehát az útnak gyalog…. Körülbelűl az út fele-táján egy korcsma volt az országút mellett. Ide betért. Lombos fák, gyönyörű tiszta vidék. – Dél van, mégis hűvös szél jár. Egy fa alatt pihent, – elhagyottan, emléktelenűl, melanchólikusan, magába süppedve. Egy kíváncsi tekintetű szolgáló, aki kiszolgálta, megkérdezte, hogy hová tart? Nem felelt. Rosszkedvűen, halálosan kimerűlve űlt a helyén, – mikor egyszerre mintha ütést mértek volna a szivére, – felugrott. Támolygott egy kissé. – Egy nehézkes járású fiatal férfi jött az útról a kertbe, vállán egy zsák…. – s az arca: az ő fiatalkori képe-mása….. De nem akart feltűnést kelteni, – leűlt, – bár a szíve lökései minden pillanatban újra megszédítették…. A szája és a halántéka körűl ismeretlen, idegen vonások, – de különben szakasztott ő…. Leűl az egyik asztalhoz és a homlokát törli… X. csak nehezen tudta türtőztetni magát, hogy oda ne rohanjon – s rá ne borúljon sírva…. Ekkor a fiatal férfi megszólalt: s a hangja – ó az már teljesen idegen, – nyers és fénytelen s a kiejtése kissé nőies….. Kiváncsian érdeklődik, hogy mi járatban van erre…. S ő alig tud néki mit felelni…. Ekkor megjelenik egy öregasszony az ajtó küszöbén, – s X. nézi….. Apró termet, töpörödött, kemény arc, kemény, sovány vállak, – szúrós, éles, bizalmatlan tekintet…. Végigméri őt…. Egy másodpercre találkozik is tekintetük, – de a szem-tükre az asszonynál hullámot nem vet…. S a homlokára egészen ősz fürtök hullanak s köztük egyetlen vöröses-szőke szál fénylik a napban…. A fiú és az anyja pörölnek – úgy látszik nem élnek jól együtt…. A hang, a hang pedig, az idegen és kellemetlenűl éles…. Ha ő most megmondaná! „Mit akar ez itt?” hallucinálja tekintetüket…. Úgy látszik, az asszony gazdag és zsugori….. Ez egy idegen, néki ellenséges világ…. – hiszen ő érzi is, ezt a fiút is egyenesen ő ellene, az ő gyűlöletére nevelték…. Csupa ellenség, – mit keres ő még itt, e földön?…. Kimerűlten nézett szét maga körűl, – anya és fia már eltűntek…. Feláll és bemegy hozzájuk…. Ő valamit szeretne az asszonynyal beszélni…. Furcsálva, bizalmatlanúl végigmérik…. Beszélni? Vele? Mit akar?…. S csak nehezen szánja rá magát, hogy félreűljön vele…. De X. kéri, hogy a kertbe jőjjön…. Csak nem kéregetni jött?…. (Dúrva, rossz nép ez!) – Lassan kezdi, hogy ő ismerte az apját, az öreg cipészt – és érdeklődni jött, hogyan megy neki…. Az asszony tekintete ekkor felmelegszik, – s éppen az a bársonyos, szelíd fény ragyog benne, melyre most e pillanatban oly jól tud visszaemlékezni…. Még mosolyog is…. Szelíd, meleg mosoly…. Igazán ismerte?…. No, ez szép… S elkezd beszélni…. De hogy hogyan jutott ide s honnan tudja, hogy ő, az, – hiszen megöregedett ő nagyon – s kacéran, melegen, kedvesen nevet…. A férfi szíve kissé felenged…. Ő erre utazott, – azt ő tudta, hogy ők idejöttek – és a mészáros Auban…. Ja, igen – az a komisz, rossz ember…. És az asszony elkezd mesélni…. Családjáról: „hiszen, ha ismerte az apámat”…. és ismeretlen életek tömege bukkan ki a múltból…. És a férje? Kockáztatja meg a férfi…. Nem tudtam szeretni, – mondja az asszony szinte derűsen…. Hát kit tudott szeretni? – kérdi most könnyedén mosolyogva, de a hangja elakad…. Ó – nevet az aszszony – azt már én nem is tudom…. De hová való Ön? – S ekkor a férfi, – mégis eszére tér. Sóhajt, feláll…. Ez egy idegen világ! – ismétli magában gépiesen…. Mikor a fiatal férfitől elbúcsúzik, oly melegen, szinte forrón rázza meg a kezét egyenesen a lelkébe nézve annak, – hogy félre nem érthető: némán igen sokat akart mondani. Meglepve, értelmetlenűl – de kissé felindúlva néznek utána – s ő érzi, hogy hátamögött titkokat sejtetett…. Ki tudja – ki is lehetett?… – Azután az országúton visszafelé még megállott: – ez egy idegen világ, mormogta maga elé – s aztán lehajtott fejjel ment, ment, hogy visszatérjen abba az ismerős világba, ahol Judásnak nevezték s becsapták előtte az ajtót.

 

(Jegyzetek: – ez előtti kötet 460, oldala a gyerek utáni vágyról; – 498, oldala: az anyáról való álomhoz; – 350, oldalala kislánynyal a malomban; – 281, oldala arról a témáról, hogy valaki meglátja gyerekét egy idegen világban.) – (S ezenfelűl: az útitársról 344, – Templom tornyok 344, – Repkényes ablak 344, – A zajda: 345, – Gyerekekről: 349, – A fiatalságról: 350. – Egy téma: 459, – apácák, öreg csehó, A félős gyerekek.)

 

Még egyszer foglalkozni kell a lengyel Hedwig történetével, mert nagyon szép téma! Regénynek való!

 

Nem jók az olyan nemzeti indulók, amelyekben programm van a szabadságról, a függetlenségről. Csak az lelkesít engem, ha egy szó sincs erről, ha a nép példáúl egy régi dalt választ, – mely mondjuk a halász-élet szépségeiről szól.

 

Kifolyik az élet ujjaid között, – nem tudsz belőle semmit sem megfogni, – mi marad belőle?…

 

Kisfiú: – nem érzi szembaját szerencsétlenségnek…. Tűri, mert azt érzi, hogy ez rendjén van, ennek így kell lenni, ez nincs másként…. (Szenvedtem, de míly természetes volt nekem a klinikára járni.)

 

A nagyvilági beteg hölgyet a szülészeti klinikán apáca ápolja…. Míly érdekes a viszony…. Az apáca dolgozik és hallgat, – csak a szenvtelenségén érzik a szemrehányás: „látod mit műveltél?” S egy kis, alig érezhető zárkózottság érezteti idegenkedését… S a hölgy pedig elnézést kér a szent nőtől: – „látod ezt csinálom… ezt az ostoba játékot, melynek íly komoly vége van…. Bocsáss meg: ez az egész életem”….

 

Ha a művészet utánzás, akkor a tükör a legjobb művész, – vagy a mozi!

 

Az, hogy százmillió ember van, az az én énemnek egységét, egyetlenségét, számomra való legnagyobb fontosságát nem érinti, sem azt az érzést, hogy én vagyok e világ egyetlen, legfőbb öntudata.

 

Különös történet, – nem is értem! Purkersdorfban, a szanatóriumban volt egy bolgár jogász-leány. S volt egy púpos fiatalember: elveteműlt, alacsonyrendű arc – a közönségesség és dúrvaság maga. S a leány beleszeretett. Már a légyottot beszélték meg, mikor az orvosnő közbelépett: a púposnak nyílt luesze volt! – S még dölyfösködött: – mit hencegnek, – kap ő nőt szebbet, amilyet csak akar!

 

Mindenütt az érv tetszik nekem és sohasem az indulat. Ha valakit megtámadnak, – még a rabló előtt is érvelni kell!

 

Míly furcsa az élet! Mindenütt élet-veszély! A halál leselkedik reád mindenütt. S feladatod: a folytonos élet-veszély közben valamit létrehozni.

 

Ha szegénytől visszakéred adósságát: ez a pénz átkozott és elmegy semmire.

 

Nem azoké a ház, akik fáradtak: tehát, akik tervezték, a követ hordták hozzá, – hanem valaki a börzén a szobájából egy kis manővert csinál: azé!

 

Egy zsidó rabbit kikérdez az entente-ezredes. Volt-e ezen a vidéken zsidó-üldözés? (A fehér tisztek körül-állnak.) – Már hogy lett volna?… Hát magát nem bántották? – Már hogy bántottak volna? Egy ilyen szegény, öreg zsidót ilyen előkelő nemes urak…. (Később: „Hja – a tiszt urak ittmaradnak, – de az ezredes elmegy.”)

 

Egy kisgyerek odaszalad a koldúshoz, amint az éppen kenyeret eszik – és kér tőle. A koldús ad neki: „Gyereknek kell adni, ha kér,” – mondja fájdalmas mosolylyal. – Nem emlékszem már, ki volt az a gazember, aki mikor koldús kért tőle, megnézte a kötését, hogy valóban seb van-e alatta?

 

Egyik testvér a másikhoz: – „anyám írt ma nékem.” Míly különös, míly furcsa! Mindegyik testvér külön viszonylatban van az anyával: az néki külön anyja és senki másnak – s ő egyetlen gyerek! Nem együttes a viszonylat.

 

A mi beidegzésünk rossz! A mi követelményeink a művészettel szemben helytelenek: elrontott minket a naturalizmus, a naturalista látás. – Egy képet láttam: dús tájkép hegyekkel, – messze perspektíva, – az előtérben, a kép két szélén két fa, középen egy akkora szerzetes megy egy ici pici ösvényen, mint a hegyek s mint a fák. Tehát: az egész perspektíva meg van hamisítva – 1) hogy sokat lehessen összefoglalni, 2) hogy ami fontos, (a szerzetes) ki lehessen emelni. – Mai művész mit csinált volna? Egy olyan utat, amelyről el lehet hinni, hogy egy ekkora szerzetes mehet rajta, – vagy egy pici szerzetest…. S a régi művész? Csinált pici tehénkéket, – az egyik ember akkora, mint maga a bambino – s egy nagy lovat…. S mit csinált Shakespeare? Ugyanezt! Ha én darabot írok – mindent jól előkészítek, megindokolok, valószínűvé teszek…. Ő pedig mert akármit, – perspektívával nem törődve, – mert sok mondanivalója volt s ahhoz hely kellett!

 

Furcsán kisérteties a számok hatása! S nemcsak azt értem ezalatt, hogy bizonyos számok megmagyarázhatatlan misztikus érzéseket keltenek, hanem a számok általában is különös jelentőségűek. „Keni a farát ott – három öreg bába, – Elviszik a barátod – a sötét szobába” – ezt a tréfás szörnyűséget csináltuk M-mel fiatalon. Infantilis képzetek: öreg bábákról, akik kenőcsökkel manipulálnak – s pláne a „farukat” kenik – de hogy hárman és egyszerre ugyanazt teszik, annak már bizonyos kísérteties félelmessége van, – mint egy lidérc, úgy hat – automatizmusánál fogva. – De miért?

 

Lányi Sarolta – csak olyan motivumokkal dolgozik, amelyek a kezeügyébe esnek.

 

Érdekes szegény Sári néni! Míly érzékeny – nem tűri, hogy hozzá közelítsenek. – „Az unalmas, ha vélem foglalkoznak” – mondja. S én mégis dúrván és tapintatlanúl közelítek.

 

Alig két-három versét hallottam Catullusnak s drámát terveztem ki róla. – „Legyen Claudia” – a nő neve egyelőre. Elmondom a témát Eislernek: – „Nem Claudia, hanem Lesbia” – mondja. Jó. A théma ez volt: Lesbia rá akarja beszélni Catullust, hogy ölje meg a férjét stb. – Még egy alak kellene gondoltam. S Révész Lacira gondoltam, aki annyira szereti a nővérét s az ő alakját túlozva egy fivér alakját komponáltam bele, aki Lesbián élősködik s belé szerelmes. Továbbá: hogy Lesbia idősebb, mint Catullus, mert E. is idősebb volt, mint én. – S kiderűlt, hogy a legújabb kutatások szerint: 1) Lesbiát tulajdonképen Clodiának hívták; 2) Catullusnál tíz évvel idősebb volt; 3) azzal gyanúsították, mégpedig nem is alaptalanúl, hogy az urát megölte; 4) a fivérével, Pulcherrel viszonya volt!

 

Míly furcsa: – rosszúl is érzem magam, hogy valóban valaha élő emberekről rosszat írok, – kicsit hasonlít ez a szellemidézéshez! Mi volna, ha a szellemek felkelnének boszút állni, amiért rágalmazom Pulchert!

 

Kártyaasztal mellett, – egy hang: „– párbajt vívok magammal, hogy játszszam-e? – Az ördög azt súgja, hogy erre a coupra minden pénzt!”

 

Szegény kis nevelőnő. Megesett. – Egy ilyen kis szüzecskét, milyen könnyen ejt meg valaki, – teljesen elegendő, hogy legyen egy barátnője, aki rábeszéli. – S míly nagy hős! – Lefűzte magát, egy hangot nem ejtett – este még a vacsorán résztvett s éjjel, mikor vajúdott – hangtalan volt. S íly lelkiállapotban szolgálni, dolgozni – érezni a közelgő veszélyt, iszonyatot s jó képet vágni – …Azt várta talán szegény, hogy nem igaz az egész, – csoda fog történni…. S még a szülés előtti napon a gyerekek érte is imádkozni akartak – s ő megtiltotta: ő érte nem szabad imádkozni! – Szegény meg akart halni.

 

Folytonos alázat: a házi zsidóé. – Udvarolni, helyeselni, barátkozni, – tanácsot adni családi dolgokban, beavatkozni.

 

Senki sem mondhatja fiának: íme itt van, hagyok neked pénzt – álmodozhatsz, a világról nem kell tudomást venned – élj tetszésed szerint. A világ fordúl és hullámzik, – a vagyonok elsüllyednek, eltűnnek…. S minél nagyobb egy vagyon surlódási felülete, – ha nem nyúlsz hozzá, – annál jobban pusztúl, oszlik el. Kűzdelemre kell tehát tanítani a gyereket, hogy szerzőképes legyen és kibírjon mindent, akárhogy indúl is el!

 

Cornélia – ambiciózus volt nagyon! (Ilyen apától származni!) S meg vagyok győződve, hogy ő hajtotta fiait a halálba!

 

Álom előtti hallucináció: Láttam magamat, amint E-ék utcájában a levegőben hintázom, – mégpedig: a második emelet magasságában. Az égből lelóg egy kötél, azon függök; vízszintesen is ki van feszítve egy kötél: ezzel áthúzom magamat az átellenes oldalra s aztán nagy erővel visszalendülök E-ékhez. S mikor felébredtem arra gondoltam, hogy íme: szimbolum. Csak azért húzom el magam tőle, hogy annál nagyobb erővel visszalendűljek hozzá.

 

Angol-amerikai virtus! – Az angol ezredeshez megy egy magyar, – üzletet ajánl. Most nem ér rá: frakkban van estélyre megy. De jőjjön holnap délben s addig írásban hagyja az adatokat. – Jó. – Másnap délben odamegy. – „Nem lesz drága ezen a birtokon két jégszekrény ennyiért meg ennyiért?” – kérdi – és sorra kérdez kívűlről egy csomó adatot. – „Kérem ez magyar álláspont,” – mondja később. „Én nem úgy számolok, hogy az angol pénz most jól áll – s ez potom ár akármennyit kérnek is, – hanem: hogy mit vehetek pénzemért a lehető legjobban.” – S most a magyar arra kéri, hogy mégis, – legjobb lesz, menjenek együtt megnézni a birtokot. – Hja ő már látta, ma reggel hétkor. Szóval: éjjel soiréen volt, áttanulmányozta az iratokat a reggel már ott is járt. – Ez gyorsaság s ez élet! – Ugyanez a magyar levelet kap, hogy menjen egyik este az X. kávéházba egy amerikai úr várja. El is megy. – Furcsa, nem kávéházi publikum: családok űlnek az asztaloknál. A pincér egy úrhoz utasítja. S az amerikai megkérdezvén nevét elmondja: hogy az öccse üdvözölteti, – itt meg itt van, állása ez meg ez, vagyona ennyi meg ennyi….. Azt izeni neki hogy…. stb. Azzal végigmegy az asztalok közt s mindenkinek megkérdezvén nevét, fejből elmondja hozzátartozói üzenetét. – Magyarunk hálás akarván lenni, megkérdi, hogy nem lehetne-e üzleti ügyekben segítségére, – mégis így ő is kereshetne valamit?… S az amerikainak ez a kérdés rendkívül tetszik – s nagyon ajánlja neki, hogy kimenjen Amerikába. – Náluk ez a nagy élelmesség erény. Az űzlet – erény. – A mi fogalmunk mellett az előbbi kérdés egy kicsit ocsmány – adott szituációban. – Az angol ezredesről még meg kell jegyezni, – hogy este ő más ember. Este szeretője megjelenik az operában – meztelenűl!

 

– Hát igen mégiscsak meg kell halni, – sóhajtja a haldokló. („Most küzködik a halállal szegény” – mondják róla.)

 

Hogy hogyan alszik el valaki? – Előbb kedves képeket lát gyerekkorából. (A gyerekkor: a valódi, a pozitiv élet, az ember hazája!) – Példáúl: a kalifa türkiz-bányáiban képzeli magát. – Aztán egy vadászatot képzel így: hogy ő repülőgéppel megy a medve ellen egy erdőszélen s a propellerrel agyonveregeti a medvét. – Igen élvezi a képet s már érzi is, hogy boldogan felhősödik el!

 

Egészen biztos, hogy szaladgálnak a világon egészen egyforma emberek. – S minden klubban találsz ilyen kettős példányokat.

 

Míly szörnyű! – Egy öreg házaspárt elválasztanak egymástól még életében, – az öreg asszonyt szeretet-házba adják. Ott űl szegény öreg párjától máris elválasztva – s csak vasárnap látják egymást. – S ez így megy már a sírig. – Mert, – ha jól van ez így: hiszen ők már túl öregek, – mi javulás várható akkor sorsukban? Már most pihennek: már életükben megkezdik a magános síri csendet!

 

Hogy csengenek a női hangok a magyar vidéken. Míly ércesek, komolyak s amellett míly játékosak, incselkedők. – Emberi élet: valaki leesett a vonatról s a kalauz nem akarta megállíttatni a vonatot, – mennyire eldúrvúlt a szív!

 

A számadás furcsa egy dolog! Az ember azt hinné: – bevettél ennyit, – kiadtál annyit, össze kell adni, ki kell vonni, – ennyi az egész. Nem tudom még megmondani hogyan: – de a számadás a legagyafúrtabb, legkomplikáltabb valami. – Azt jelképezi nékem, hogy az élet egyszerű szabályai míly roppantúl változatosak, ha az ember éli.

 

A derék ember arról ismerhető meg, hogy egész élete során üldözik. – És nemcsak Krisztus, Szókratész, – de végig az emberiség életében.

 

Ki tudja, hogy hol született gyereked! – Sehol. Nékem nem. Nem grasszáltam – nem volt kalandos életem. – És szerencse sem ért: hogy fiatal szép növendékemet elvettem volna.

 

Szószátyár szellőztető vagyok. Minden kimegy belőlem. Rémes!

 

A hóhér: olyan mint az apa. Jól kell bánnia az elitélttel, – az ő kezeitől függnek szenvedései, – ha siet: megkönnyíti a tusát. S míly melegen, míly meghatottan suttognak felé, míly bizalmas hangon kérik, mint az apjukat!

 

Délutáni álom: a gyerekkori elsőosztályos osztályfényképeimet nézegettem. – S a gyerekek arca elmosódott – végleg eltűnt. – Szimbolum: örökre vége van annak, ami akkor volt!

 

A vágóhídon voltam. – Az ölés monstruózus temploma ez! Az ölés városa! – Mindenütt vér. „Patakok”-ban folyik – valóban igaz. – A vásártér felől egy csordát hajtanak be: monumentális látvány. Bivalyok: s míly gyanakvó szimatolással, – állandóan visszahőkölve mennek előre. – A vásártér zúg a bőgéstől – s apró emberek veszekszenek itt az élet felett, – piszkos kupecek. Irtózatos a zsivaly – néha felcsap egy-egy káromkodás. – Egy szekéren még egy ökör vonaglik – ebben a percben ütötték le! – Elveteműlt üres arcok, – kés fityeg az oldalukon…. Az egyik sántít – vöröshajú ember s itt keresi kenyerét… Az emberiség söpredéke kupeckedik itt – s a szelíd állatok tűrik. – S mindenki nyakig vér. Apró kis vérpatakok. Benézek az egyik feldolgozó-terembe. Grandiózus látvány! Óriási terem – egy gőzben! az állatok gőzölgő tetemeitől. Egy marha ott fekszik még egészben, – éppen fejtik, – s oly puhán, hogy érzem: egy perccel előbb még élhetett. S az óriási teremben a gőz felhőiben apró emberek dolgoznak nagy gyorsasággal. – Kinn az összekötő udvaron a mérlegek – itt is gőzölög a friss állati tetem. Két ember veszekszik nagy, káromkodó kiáltozással. Előbb az egyik a másik orra alatt hadonász – aztán a másik az egyik orra alatt – s aztán kómikus, meglepő gyorsasággal, hirtelen parolát csapnak. Megvan az alkú – s két hatalmas, véres legény már emeli is le a húst a mázsálóról. Mindenütt alkú, ordítozás, veszekedés, üzlet, – közben a szegény állatok elnyújtott, reszkető bőgése. – S az egészben van valami, irtózatos, komor monumentalitás! – Ha tudnád: tányérodon a hús – hányan veszekedtek, verekedtek rajta – mennyi vita előzte meg. Csúnya, közömbös arcok, melyek hirtelen mohóra változnak, ha valami messziről kínálkozik.

 

 

Budapest, 1920. február 1.

A férfiben már megkezdődött a halál, – de ők, a család azért tovább élnek!

 

Annyit mégis elértem, hogy kissé, – egy árnyalatnyira kívételes a helyzetem az emberek között – s néha meghívnak vacsorára.

 

Nem tiszta élet, nem tiszta beszéd: – néha hazugságok, – űzletek, nem egészen tiszta intenciók; – nem egészen kitisztúlt személy: a tisztátlanságok még nyomokban. S gyanús, kétes ügyek. S ezenkívűl: semmi sem marad meg bennem: lukas zsák vagyok. Nem tudok hallgatni: hogy ne legyek unalmas.

 

Tisztességesnek lenni a közéletben, úgy látszik, ez annyi, mint örökös ellenzéknek lenni.

 

Kis théma: Egy furcsa, különc él Párisban. Magános, mogorva, hallgatag, – a magyar kolóniát kerüli. Egy gazdag ember távolról figyeli s tetszik néki ez a magános fenómén: – aki amellett borzasztó szegény. Egyszer egy körúton találkoznak s akkor rátukmál egy húsz frankos aranyat. – Aztán tovább megy. Egy kávéházon plakátok: ma egy biliárd-sampion mutatkozik itt be, – belépti díj egy húsz frankos arany. – Belép s az asztal előtt ott találja a magános koplalót. A húsz frankért, – vacsora helyett, – bement megnézni a sampiónt.

 

Milyen gyors szája van a világnak: – alig szólasz – s már körűlforgott, már visszajön hozzád.

 

Gazdag család: egymást csak megajándékozgatják.

 

Esteledés: fenn elhallgat az őz, – pihenőre menekűl a veszélyes erdőn…. Sír az alkonyatban, – az életét félti… S nem tudja, mért sír, mért kell itt futnia s mért kell féltenie életét, amelyet nem ő kért, amely benne él…. S aztán elhallgat, elhal az egész mozgalom, pihen, piheg a misztikus lét – s nem tudja mért kell elnyugodnia… S csak az éjszakai ragadozók járnak nesztelen – és álmában támadják az életet.

 

Pokol: kis ördögök gyújtanak majd alám.

 

– Míly egyszerű az élet, – gondolod. Minek kell annyit okoskodni véle? Lám, erős, egészséges emberek néhány nap alatt elpusztúlnak spanyolban…. – Egyszerű igen, – ha meghalsz spanyolban, akkor nagyon egyszerű, – de ha élve maradsz, akkor komplikált.

 

A bírónak gyűlölet jár.

 

Míly szertartásos voltam munka alatt és után, – valóságos pillanatnyi istentiszteleteket tartottam – s míly áhítattal!

 

Egy asszony a szekrényben akasztja fel magát – s hazajön a férje, leűl vacsorázni s miről sem tud.

 

Egy nagyon öreg, elegáns bácsi megy az utcán, – alig totyog már szegény – és hangosan énekelget. – Ritka látvány! – Emlékszem egy pirosképű emberre, aki félrecsapott cylinderrel, ragyogó, tébolyúlt, ittas szemmel énekelt az utcán. Őrűlt volt. (Szegény! – mondták megállva a járókelők.)

 

Úgy iszkolsz, mint a víz, ha végigszalad a forró kályhán.

 

Egy nagyon öreg ember beszélget. (84 éves, de azt mondja: 81 vagyok mégcsak!) S az éveket ugyancsak hajigálja: huszonnyolc év előtt, – negyven év előtt! – Huszonkilenc év előtt, mikor nyugdíjba ment, nagyon unatkozott, beiratkozott hát egy zenekedvelő körbe. S itt egy fiatal özvegy nagyon tetszett neki. – Egyszer húsz év előtt beteg volt s az orvosok nagyon aggódtak érte s ezt meg is mondták a feleségének. – „Engem akarnak ezek eltenni láb alól?” – mondá akkor. S valóban: a két orvos, – fiatal emberek, – már rég meghalt s lám: ő még itt van. „Nem lehet a mi fajtánkat elpusztítani; – mondja most is, – nem akarok én még meghalni, – még legalább húsz évet szeretnék élni”…. „Filozófiával mindig akartam foglalkozni, – de mindig halogattam – de majd csak rátérek még arra is!”

 

A rossz, a szenvedés megtéveszti az ember ítéletét.

 

A jellemző dolgokról nem mindig szabad ítélni.

 

Egy kis zsidó csodagyereket néhány Mecénás itt Pesten neveltet egy intézetben, hogy Hubaynál tanúljon. – Egy napon aztán megjelenik az intézetben a gyerek apja – s követeli, adják néki ki a kincset, a gyereket. (Hisz ez valóságos kincs, – ha kávéházban játszana, – mit lehetne véle keresni!)

 

Szegény anyám – mindig citrommal gyógyította beteg ujjait.

 

Boldog voltam egy délután, – hála Néked! Első fűtés február 12.-dikén. – Meleg van, lámpák égnek, – csend, szabadság: tehetek amit akarok, – ennivaló is volt, – a tanítványok nemrég itt voltak. – Eredmény is van: – mert lám befejeztem a Dániel bírót (hála!), – néha a telefon szól s én dolgozom. Úgy látszik szeret némely ember! Cigaretta, feketekávé, néhány órai gondtalanság!… A gazdasszony fehérneműt javít. – Ennyi az én életem öröme. – Talán elég is!

 

Amit átéltél: múlt. Hiába érezted akkor, hogy ez csak egy pillanat, – hazaszaladsz innen s már nem is volt igaz. Ez a te múltad – és feltámad, kísért, – hogy kéjnőknél töltötted első fiatalságod.

 

Ha az embernek jól megy, feltétlenűl belerántja magát valami rosszba!

 

Ha a saját magam atyja lehetnék s tanácsot kérne tőlem ifjú lényem, – vajjon mit mondanék néki? – Legyen iró?

 

Hallgatag emberek nem isznak vizet.

 

A fém meztelenkedik.

 

Még fiatal vagyok: jó cipő, ruha, – prém, finom bot, kesztyű – vidámság – s egy kislány gyönyörködő szeme rajtam.

 

Dúrva ember voltam: s ezért örök nosztalgiám a fínomság után – s ezért fogom mindig szeretni a drámát. Alsóbbrendűnek éreztem magam mindig…. S a régi komiszságnak még most is van nyoma, – de elnyomom.

 

A gyermekkori emlékezésben minden nagyobbnak tűnik – ha ma arra jársz apró a régi ház… Egyébként az emlék szükűl idővel…

 

Az örökös én unalma. – Nem tudsz e társaságtól megszabadúlni. – Hogy is bírod ki őt örökké. – Hogy nem fulladsz meg csömörétől?

 

Nem hagyom, hogy a tapasztalat desilluzionáljon! – Haladó akarok maradni, ha kompromittálva volna is a haladás gondolata! Nem akarom, hogy a meggondolás tegyen emberré, hanem a hit!

 

Egy szelíd, csendes, közvetlen ember…. – aki amellett nem tudod, mennyire előkelő. Ostoba embereknek közvetlensége csalétek: azt hiszik minden szabad s perfidiájuknak szabad a vásár… S beleugranak – fejest! – Ő pedig nézi őket, elközömbösűlt szemmel – s hagyja őket evickélni levesükben s nem segít talpra: – ennyi minden boszúja.

 

Gyereket nevelni: – 1) Figyelni tanúljon – tanúljon meg más lénynyel is foglalkozni, ne csak saját magával. – 2) A szerelmi élet és nemi élet egy – és nem kettő. – E két elvnél többet általánosságban alig tudok mondani.

 

Valaki hazamegy: s egy halottat talál otthon. – Míly romantikusnak tűnt ez a téma még néhány év előtt, míly valószinűtlennek – s míly nagy ma a realitása!

 

Jó író nem arra törekszik, hogy kimerítse hőse egész lelkét, (analyzis), – sőt éppen: hogy kimeríthetetlen, azt kell éreztetnie!

 

A lelkek megnyílnak nekem. Csak egy lelket nem tudtam soha megnyitni – természetes, hogy akkor örökös a hatása.

 

Azért kellett tisztának lennie, mert mindent, mindig kifecsegett. – Úgylátszik elég jó erkölcsi faktor a nyílvánosság ellenőrzése, – tehát hiúságod. – Tehát: talán akkor ne tégy semmi olyat soha, – amit nem tudnál bármikor, bárkinek szégyenkezés nélkül elmondani!

 

„A dámát arról lehet megismerni, hogy mindig tudja, mit csinál.” – „Szép lányoknak szép lányok, – de nem ideálok!”

 

Iparos-nyelv: „A menyasszony dobálta magát, – ő meghal vőlegénye után.”

 

Egy ember, akinek nincs sorsa. Nem tűri, hogy sorsa legyen. Szembe helyezkedik vele, ellene tesz. – – Két olyan ember kerűl össze, akik, ha összekerűlnek, el kell egymást pusztítaniok, ez a sors!

 

Ha új, ismeretlen ember közelébe kerűl, a mohó, ifjú ember: ez boldog lehetne…. Hogyan rendezkednék én be az ő helyén, – gondolja.

 

Vannak meghatott percei, de e percek között semmi összefüggés, – nincs jóságának kontinuitása. Jó fiú, de nem jó ember. (Kar.) – S az élet megvesztegeti: feladja ideáljait, nem mer a gondolatai szerint élni, – olcsóbban adja!

 

Egy nő: „Magának ne legyen, aki csókot ad?” – S van-e?

 

Nehézkesen írni könnyű, – de hogy az írás könnyednek hasson: ez a nehéz!

 

Egy örökhagyó unokaöccsének egy rejtélyes kis dobozt hagy s nagy adósságokat.

 

„A dicsekvés mindig Isten-káromlás!”

 

Évekig élnek együtt: – s csak későn, hónapok múlva van egy perc, mikor valóban találkoznak, – mikor a férfi azt érzi enyém vagy s a nő: tiéd vagyok. S ez a perc is eltünik.

 

Egy idős férfi, tehetetlen, telhetetlen szerelmes: Belenyugszik, hogy az asszony gondolatai nem az övéi – s később már kéjeleg is: – lesi hogy az asszony másról fantáziál-e? Bemutatja szép fiatal embereknek – s annál veszettebbűl őrzi. – Kínozza.

 

Téma: A fiatal hölgy a Rivierára utazik. S valami harminc órán át egy fülkében van egy amerikaival. Milliomos, – középkorú ember, nagystílű életet él, – örökké vándorúton van. Nagystílű élet s nagystílű hangok. A találkozás nagyszerű. Mintha egymásnak teremtették volna őket – mondja rögtön az amerikai. S mivelhogy ő hozzá van szokva, hogy mindent elérjen, amit akar – ezt el is mondja a doktorkisasszonynak. S a kisasszony hallgatja őt s lehúnyja szemeit. S mérlegeli: ez a fej-e az, amit ő szeretni tudna…. S íme: máris egy másik fejet képzel a helyére… Ha ílyen volna, – akkor igen!… S aztán a testét képzeli el: – nem! érzi, lehetetlen! Bár: erősen csábítja egy szabad, egy változatos, „nagyobb” élet lehetősége…. „Hát épp úgy akarja leélni életét, mint nagyanyái” – mondja a férfi, – „törvényszerű az egyhangúság – nem jöhet semmi más egy nő életében?” – mondja a férfi…. S a szavak a szívig hatnak. Valóban. Törvényszerű-e az egyhangúság? – S arra született-e ő…. De hát: ez a férfi blöfföl is – szereti a nagy hangokat is! – Kétségtelen. Hidakat épített a Niagara fölé, – míly amerikaiasan hangzik. Lehet. – – – Tehát nem. A férfi tombol. „Ez vétek a természet ellen – kisasszony!” S térdenállva könyörög. Nem azért, hogy a felesége legyen, hanem hogy a szeretője… Ez is oly kellemetlenűl nagystílű… Tehát nem! – Firenzében szolgálatára van s úgy ellátja, mint egy grófnőt. S búcsúzásúl azt mondja néki: „Ha öt év múlva azt írja nekem, hogy legyek ezen meg ezen a napon Kairóban, – ebben meg ebben a szállóban, – ott leszek”…. – A kisasszony férjhez ment azóta. S most írt neki egy levelet: – hogy küldjön néhány dollárt, itt nagy a nyomor….

 

Furcsa: lányok férjhezadása körűl rendesen van egy kis becstelen machináció…. (Jaul-né. Tolstoj-i téma.) Ahogyan az asszony azt mondta egy ifjúról: „egész derék fiatalember” – ebben a pártfogásban és tologatásban, ahogy kínálgatta lányának: láttam, hogy kombinációba vette. – – Az E. ügyet végül mégiscsak ki kell tépni. Elég volt! Semmi közöm hozzá – nem foglalkozom tehát véle többé. S minek alakoskodni? Legfeljebb düh – ezt érzem még iránta: s még ez is pazarlás! Gyáva vagyok úgy látszik. – Becstelenek voltak: menyasszony volt s mégis nyilatkozatra szólítottak fel, – elkűldték szegény embert hozzám…. Ezt tudjuk. S én gyáva vagyok, hogy örökre megvessem őket – félek sokuktól, hogy legyőznek, hogy szerencséje lesz a sok embernek – s én alúl maradok. De mért versenyezzem? – Ők már mélyen alúl voltak egyszer, – s én bennem semmi szeretet nincs többé irántuk. – Hízelegni s szerénykedni? – Eltiltom, hogy még egyszer az életben szóba álljak velük.

 

Afölötti kétségbeesésükben lesznek öngyilkosok, hogy az élet nem tart örökké…

 

A királyi méltóság: – éjszaka bandukol egy szegény ember az erdei úton, – ő annak is királya.

 

Tolstojnál a mindennapos élet szemléletét, mozdulatait olvasni olyan élvezet, mint gyerekkorban kenyeret enni. Az ember folyton olvasná.

 

III/25. Míly boldogtalan az ember! – Míly boldog lettem volna: ennyi szép, fiatal és kedves teremtés körülöttem! Margit asszony, Böske, Aranka, – Erzsi, – H-né – s a kedves, kedves Rózsa! S mind míly kedves, nyílt és meleg! Míly boldoggá tett volna azelőtt! – S a sok kedves fiatal lány az iskolában – s a H. Lola! – Míly végtelenűl boldogtalan az ember!

 

Dr. Holló kritikája a Dániel-ről. – Gyönyörű, – de még nem teljes. Egy kicsit a levegőben lóg. Nincs eléggé realizálva. Tolstoj biztosan pontos képét adta volna betegségének, hogy hogyan fáslizza be este a lábait, mert ödémások. S egy kissé önbizalom nélkül is van írva: minden mondatban valami nagyszerűt akarok még mondani, – nincs még türelmem szélesen végigvezetni az olvasót a történteken, – nyugodtan, félelem nélkül! S kissé nehézkesen kezdődik! S ezenfelűl: a történet valószínűtlenségét kissé hangsúlyozni kellett volna – szóval az extázisnak talán egy nagyobb fokán indúl el! – – Sok igaz van benne!

 

Mocskos száj: folyton okádja a piszkot.

 

Gyönyörű, üde fejecskék, vajjon ki lesz a szerencsés, akit boldogítani fognak? – S dús, telt asszonyok, izmos, nagyszerű termetek s feszülő, szűzies idomok, – mennyire gazdag a mások élete!

 

Nagy temetés: – Reszket a levegő – a kandeláberek füstje remeg messziről a tavaszi, tiszta levegőben – s tüzük sötét! – Egy vonat dobog a messzeségben. Nagy csend! – A hűvös koratavaszi levegőben a meleg nap oldalról ér s az ember arcát cirógatja. – Nagy csend. Míly hű szív a munkásé, míly nemes tud lenni s míly impozáns néma fájdalma! Aki dolgozik, az megnemesűl. – Nagy csend. Szemben egy zárda. S e másik világ ablakai némák, – néptelenek – a másik világ nem nyit ablakot. – S a bányászok ott állanak lámpásaikkal: a föld alá ők viszik szegényt, – az ő birodalmukba!…. S lámpást gyújtanak s lóbálnak a napfényen szegény lelkének. – Nagy csend! S egyszerre lelendűl a sok kalap! S megharsan egy összetartó, egységes megdönthetetlen kórus s úgy megráz, mintha egy tömör, megdönthetetlen ércfal zengene…. Szilárd, – ó végtelen szilárd az emberi szolidaritás…. A szemek már könnyesek…. Ó szív, emberi szív – hasadj már meg! Mért szenvedsz annyit, – mért kínlódol annyit? – Mire való ez az egész?

 

Henye és ügyes magyarázatokkal megindokolni a megindokolhatatlant: az ölést!

 

Szemérmes ember: alvás közben a Club karszékében eltakarja arcát.

 

Beszélgetés: – Mindent gyűlölök, ami arra indít, hogy az ember gyűlölje egymást…. – Csakhogy az már nem lehet, hogy az ember szeresse egymást, oly dolgok történtek, melyek ezt lehetetlenné teszik… Megmérgezték az életet! Csakhogy én nem vallok ám színt mindenkinek… Néha még ugyan elragadtatom magam, – de a végin összezavarom, hogy ne ismerje ki magát, ki s mi vagyok? Forradalmár-e, vagy reakciós? Hiszen meg lehet érteni az ölést, mindent, csak arra ne hivatkozzanak nekem; logikus elme mindent meg tud érteni: de az erkölcsi és logikai következtetés más és más! Minden filozofálgatás sunyi ellennyilatkozat a haladás ellen! Ha pedig minden mindegy, – akkor pedig legyünk haladók! Bölcsnek lenni passzivitást jelent, a bölcs az példáúl nem megy oda meghódítani egy szép asszonyt, hanem legyint! És bizonyos túlokosság, vagy túlravaszság már hülyeség… (Hiszen a hülyék különben is ravaszok!) A sorsát ember ne kerűlje el! Itt van példáúl ez a Bródy Sándor! Nagy vitalitásától az emberek lekenyereztetik magukat: – s ő pedig boldog és harmónikus embert játszik nékik.

 

Közben szó kerűlt arról is, hogy R. V. megérti a boszúállók lelki zavarát: Először is öl! S aztán az ölés a lelkiismeretfurdalás miatt erkölcsi zavart idéz elő s újabb kielégítetlenséget, amire újra öl – s szomja örök az őrülésig!

 

Közben N. L. így szólt: – Furcsa – hogy mi mind a ketten íróknak nevezzük magunkat Herczeg Ferenccel. Mert mind a ketten írunk? Az ügyvéd is ír! Ha ő lelkének minden erejével, ösztönei felkészűltségével, transzcendens képzeletének minden erejével azt akarja bebizonyítani, hogy a házasság jó intézmény s én ugyanoly eszközökkel éppen az ellenkezőjét! – Nem az eszközök teszik s az nem közömbös, hogy mi írásunk végcélja! Legyen ő az író – de én akkor nem vagyok az!

 

Közben R. V. elmesélte hogy a sötétből egy alak így kiáltott feléje: „Maga az?” Aztán futott utána. Ő a lámpa alatt bandukoló két alak felé tartott. Üldözője folyton ezt kiáltotta: „főlhadnagy úr, főhadnagy úr, fogja meg!” mikor odaértek a toprongyos, züllött alak igazolásra szólította fel. A két úr a lámpafényben húzodozott. S ő papírjai után nyúlt, hogy igazolja magát. (– Minek igazoltad magad, te ostoba! – szóltam közbe. – Jó, jó! Utólag rá akar beszélni, hogy ne igazold magad! – mondta N. L. – de te csak igazold magad!) Ekkor egy harmadik úr ért oda, aki úgy ütötte pofon a toprongyost, hogy felbukott. Ez erre a sötétség felé futott vissza, kiáltván: „Pista bácsi, Pista bácsi!” – Két alakot fantáziált magának a sötétségbe, hogy segítségére legyenek. – Elmeháborodott útonálló lehetett.

 

Kérni, szegénységet mímelve, amikor nem kell!

 

Csak az ifjúság él, – ő a stabil, a valódi világ, mert még nem érzi a vérében a halált s ha gondol is rá, – hol van az még!

 

Még ilyen keverék talán sosem sétált egy társadalomban együtt az utcán: a felforgató ujítók s a legsötétebb reakció!

 

Hellsicht: olyan, mint mikor éjjel mégy és oly biztonsággal pottyansz be a gödörbe, mintha ezt akartad volna…

 

Isten szemeit keresi a sötétben, imádkozás közben. – Érdekes: – az embernek elképzelhető isten kell: – ezt most már értem…. Mert hogy imádkozom – én is keresek szemeimmel valamit – s valami világosság dereng a tetők felett, a sötétben, szemeim előtt! Most már bármily kép jelenik is meg, – azt fixirozom – s az az, amelyhez imádkozom, – pl. egy napsütötte fal-részlet.

 

Némely emberben megmerevűl a lélek a vágy-stádiumban s nem oldódik fel a kielégületlen keserűség. (Sári néni) Menekűlnek tőle, ha tisztelik is, mert érzik, hogy ő sem tud feloldani. – – Míly fínom látvány, – látni előkelő hölgyeket – beletörődve a mindennapi élet egykedvűségébe, – kielégületlenségnek talán semmi nyoma bennök, csak néha egy-egy néma kis jel, – vagy az az olthatatlan vágy a zene után… S akkor sötétes délután leűlnek zongorázni: s ez nékem úgy hangzik mint a sóhaj egy magasabb register, egy szebb régió után!

 

Az énekesek mind hogy szétesnek, szétmállanak!

 

Az ember zárt világ: s néha üzenetet próbál küldeni, – példáúl zongorázik…

 

A szervezet nyitva a bonc-asztalon: – ez már nem egy még nagyobb igazság, – mert ez már semmi! Az ember csak együtt valami!

 

Bensőséges találkozás volt, – intenziv együttélés, mely örökkévalónak tűnt – s örökre megszűnt; – aminthogy, jegyezd meg jól magadnak, minden pillanatod az örökkévalóságba omlott vissza, – szegény anyám!

 

Zordon arc, elrongyolt, öreg alak: – sötét szemrehányás lángol szenvedő szemeiben: „mit csináltatok ti itt nékem és nélkülem, – megkérdezésem nélkűl? – Háborút? Éhezem, nincs kenyerem, nem tudok megélni!” – S megy, lézeng őgyelgő léptekkel – céltalanúl, lankadtan! Szegény! Szegény! – Olyan elísiumot adjatok, ahol koldusok nincsenek!

 

Ifjak: a dámák előtt szeretnek részegeseknek feltűnni!

 

Egy élveteg özvegy. – S a fehér szűzek úgy andalognak lefelé a lépcsőn, mint a havazás. (Koncert.)

 

Kimenni sírt kapálni anyám sírjára – s megőrülni bele! (Ez még téma is!)

 

Nem tudtad, hogy hogyan kell élni – s ha nem jól tanítottak, – mire megtudnád, már vége van!

 

Bar: – A régi társaság lassan szállingózik. S mindig lehet tudni ki jön, – mert a zongorás mindig az illető kedvenc darabját kezdi. (Regényben ez igen hatásos és tartós motivum – s megható: mikor már egyre kevesebben jönnek!)

 

Nem írigylek senkit, aki e világra jön: félni a haláltól ez az ő dolga.

 

Tolstoj: állandóan azt érzed, hogy nagy dolgokról van szó. – Kis mesék vannak mindenütt s oly konkrét dolgok mindenkiről, hogy eszedbe sem jut kételkedni: valóság-e, amit olvasol. Pl.: – csak úgy véletlenűl megjegyzi, hogy a művész-növendék, (akiről az előbb már megmondta, hogy paraszti-származás,) nem jól tudott futni, mert rövid lábai voltak – s aztán soha többé szó sem esik róla. – Minden kis szó egy centrális, nagy világ-szemléletre utal. (Feltámadás: – a kislány életének leírása s a két dáma életének leírása,) – s minden szó az élet nagy kritikusáé, aki helytelenít, átkoz, szenved, megvet, gúnyol, – de sosem mondja ki, – csak apró tényeket sorakoztat reálisan egymás mellé, – csupa realitást s ezekből meg kell tudnod, mi az ő véleménye.

 

Mit jelent egy elnyomott fajhoz tartozni? Örök átok! Csak néhány nép úr a világon, a többi a sötétség és elnyomatás rabszolgája! Levegőhöz sem engedik. S hiába nagy úr s hiába művelt az afgán herceg, – bármíly kiválóság is – s hiába megyen Párisba lakni – nem lehet belőle francia! S ha afgán marad: a szerencsétlenséget vállalja örökké! S ha államot alkot a zsidó: – akkor is! Kultúrnép nem lehet, mert nyelvét nem ismerik s mert kihasználják, nyakára űlnek s megölik, – gyarmattá lesz. Ezért vállalja inkább az örök martyriumot! – Így pedig mindenkor kellemetlen, tűrt vendég marad, – örök bűnbak, aki mindenért lakol, – tehát óvatosnak félénknek kell lennie, nem szabad soha állástfoglalnia…. Hallgatagon alkalmazkodnia kell!

 

Leonardo: egy zenélő éjjeli edényt konsturált valamelyik hercegasszonynak. Tudta, mi az iszonyat, mi az életnek ziláltsága, – örök megoldhatatlansága…. S ránk hagyta, ami rejtély. Nem oldott meg semmit, – úgy hagyta ránk, ahogy van, – borzalmasságával, szépségével együtt! Egy szép mosolyt. A kérdést hagyta itt.

 

Versem: (Szüreltelők dala:) 1) A tapasztalat más, mint a tudás… 2) A férfikor nem bölcselkedik, hanem a konkrétet figyeli…. 3)?

 

Az emberek csak a brutto nagy összefoglalásokban érthetnek egyet egymással. – A sokféle, százezer vélemény hogy találkozhatnék másban, mint nagy, kényszerű, gépies általánosságokban: – példáúl abban, hogy királyt akarnak…

 

A fiú a moszkvai pályaudvaron áll, míg a többi hadifoglyot bevagonirozzák. – Két kaftános zsidó sugdos és sandít feléje. Végűl odalépnek: – „Testvér, úgy látjuk, te is zsidó vagy,” – mondják neki. – „Itt a tárcánk, vegyél magadnak, amennyi kell, – hiszen te bajban lehetsz”…. S rátukmálják, kényszerítik, – vegyen, majdcsak megküldi – s ha nem, az isten majd segít. – Ki teszi még ezt? Melyik nemzet fiai?

 

Egy anyához a lánya: „Du… Du Schicksalsmacherin”…. – Ugyanő: „In mir schalten und walten zwei Seelen: Die Traurigkeit und der Schelm”…. – Ugyanő: – „Wenn ein Mann kommt – da heisst es bei den Frauen – mobilisieren! Sämmtliche Schőnheiten – ich meine hinauf auf ’s Dach!”

 

Gábor-fiú: zenész, nyelveket tud, képzőművészetben jártas: – micsoda erő van a kezében s mennyire képes tetszeni! S míly boldog lettem volna mindevvel!

 

Érdekes: – az ember míly gyanús, félelmes lény az embernek is! – Jobban fél tőle, mint az elemi csapásoktól! Veszélyesebbnek érzi embertársát, mint a pestist!

 

Az ember az anyját, a szülőit vonja felelősségre amíg élnek, mindenért…. Mért hazudták néki, hogy az élet jó lesz…. De ha már nincs kit okolni, vádolni!…

 

Érdekes, hogy az asszony rendesen megálmodja, ha veszély fenyeget, – nősülési szándék van a levegőben. Azt álmodta, hogy jegygyűrűt látott az ujjamon, de töpörödött volt a háta, csak elől volt fényes… (Szóval én csak fényeskedem vele, – különben mit sem ér.) S egy férfinév volt benne s ez a név: Irén…. (Szóval valakitől elveszem a nőt.) – S mikor megkérdezett, – azt feleltem néki, hogy úgy sem nősülök, csak úgy hordom. (Tehát tetszelgek magamnak a gondolattal, – honnan tudja? – Érdekes!) – – Most látogatóban voltam valahol, ahol sok szoba volt s nagyszerű berendezés. S valaki azt tanácsolta, – vegyem el a házikisasszonyt, – enyém a sok szoba. – S az asszony azt álmodta, hogy rengeteg szobám volt s gyönyörű berendezésem s hogy megnősültem.

 

Novella-téma. (A jóság.)

Kalun Sándor valaha egy leány árnyéka volt. Kísérte őt némán s szüntelenűl s akkor így okoskodott: – „Ő finom lény az kétségtelen. Hja, de könnyű néki finomnak lenni. Én is finom vagyok most már, – de milyen kűzdelem volt az! Őneki viszont az apja és anyja volt a finom – s azoktól látta – s nem is tudta, hogy lehet az ember másmilyen is! Az ő apja meg szintén a szüleitől látta – és így tovább visszafelé… És az ő gyereke is csak ezt fogja látni, – egy egész generáció, egy hadsereg menetel a századokba előre, csupa fínom ember, – ha ugyan az egyik ki nem üt a hámból…. Micsoda törvényszerűség! A fínomaktól fínom ered, a durváktól pedig dúrva! – Mert vajjon igaz-e, hogy én már fínom ember vagyok? Mert, – mert, hiába itt mindenféle nevelés….” – Így gondolkodott és sokat emésztette magát, – de hiába, nem tudott kiokosodni. – Ha az embert nem szeretik viszont, – akkor bölcselkedik…. S így tett ő is. – – Sokáig járt utána némán s egyszer aztán elmaradt mögüle. Visszahúzódott az emberektől s nem szeretett többé senkit. – S a magányában aztán furcsa tulajdonságok ütköztek ki belőle a századok messzeségéből, – amelyekről ő sem tudott eddig s amelyek most megrémítették. – A számadás görcsös örömein lepődött meg először. Mert a számadás nem oly egyszerű dolog, mint az ember hinné. Azt hinné az ember, hogy van bevétel s van kiadás – s a kiadást ki kell vonni a bevételből…. De egész másként van a dolog. Az ember, – mint Kalun Sándor is, – elsején hazavitt egy kis fizetést. Ezt gondosan betette egy borítékba, a borítékot egy tárcába s a tárcát egy fiókba…. Már most: – mikor már mindezt szépen elintézte, akkor újra kinyitotta az ember a fiókot és kivett belőle harminc forintot és fel is írta – „kivettem harmincat”. S akkor aztán elkezdett élni és ami kellett, azt is felírta szépen…. De valami csoda mindig történt a számadásokkal. Kiderűlt, hogy nemcsak kivonás és összeadás az egész mesterség, hanem ennél sokkal több és komplikáltabb… Pl.: mi van akkor, ha ő kölcsönvett valamely félretett „alapból”? S Kalun néha féléjszaka ott űlt kis számadásai mellett. – És: – ha néki pl. nyakkendőre volt szüksége…. Mosolygott s ezt mondá könnyedén három-négy barátjának: míly szép nyakkendőd van, adhatnál egyet… S máris három-négy nyakkendője volt! Nagyon szeretett találni „valamit” az utcán, – vagy „nyerni annyit, amennyi holnapra cigarettára kell”….. S ezenfelűl: takarékos ember volt s furcsa gondolkozásmód lett úrrá rajta…. Ő állandóan számított: s nagy öröme telt benne. Beszámításokkal élt, – de különös módon. Ha egy kis haszna volt valahol, vagy ajándékot kapott, – ezzel rögtön elkészűlt – az övé volt, nem gondolt rá többé, elfeledte. De ha kár érte! Elvesztette a radírját, vagy eltörött a sétapálcája…. Ezt bepótolni valamivel! Vagy meghivatta magát vacsorára ilyenkor…. de nem egyszer már arra is gondolt, hogy valamit elcsen a barátjától, – egy kis értékű csecsebecsét, – mert a számítás a vacsoránál még nem ért véget, – s néki régi adatok jutottak eszébe: régi károk, amiket sosem sikerűlt bepótolnia, – mialatt a kenyerét elgondolkodva, lassan mártogatta, vagy meggondoltan szürcsölte feketéjét…. Úgyannyira, hogy, ha valaki meglepte valamivel, – már valami melanchólikus mosolylyal vette át, – mint aki azt mondja: – mennyi kár ért már engem életemben, azt soha többé nem lehet bepótolni! – – S nem volt semmi e földön, ami annyira bántotta volna, mintha utóbb kiderűlt, hogy valahol valami haszna lehetett volna s ő elmulasztotta… Néha napokig szomorún s gondterhelt arccal járt emiatt…. Vagy: megundorodván magától, haragos villámokat szórtak szemei magános lakása kopár zúgaiba… Mert: nem lehet mondani, hogy ne lettek volna válságai…. Néha megúnta mindezt, ráeszmélt élete kicsinyességére s ilyenkor vad elhatározások érlelődtek benne…. De aztán elgyengűlt megint s ment minden a maga útján tovább….. Szóval: nem lehet mondani, hogy élete minden változatosság nélkül telt volna el…. Nem egyszer, megundorodván magától „megbűntette” magát – s valami nagy-nagy könnyelműséget követett el…. pl. minden számítás nélkül költekezni kezdett…. – – Egy tavaszi vasárnap éppen rosszkedvűen ébredt. Haragosan kereste papucsait s mivelhogy nem találta, elhatározta, hogy végre mégiscsak elköltözik innen…. S még amellett: fogkeféje is kiesett kezéből – s ő sokáig állt ott elkeseredve, tehetetlenűl…. s nem tudta, mit tevő legyen, – eldobja-e most már, hiszen beleesett a cipőjébe…. De még ez sem volt elég, – mintha az apró dolgok összeesküdtek volna ellene…. A spongyája, az ő féltett, ragyogóan tiszta spongyája is kiesett az ablakon, mikor az ablakdeszkára tette száradni s ő a tehetetlen dühtől felordított magányában s majd hogy sírva nem fakadt…. És: mint egy pontos könyvelő, úgy működött lelke berendezkedése… – valaki mindezt felírta lelke mélyén egy táblára, hogy mennyi baj is érte őt ma reggel…. S nem mondhatni, hogy hiába cél nélkűl indúlt ő neki aznap az életnek – egy egész csomó „jóvátétel” lehetőségét kellett szimatolnia, – óvatosan, ravaszan, hogy senki észre ne vegye, – de annál titkosabb örömök között… – Már dél volt s ő még mindig a karosszékben űlt, elkedvetlenedve, kimerűlten, mikor a kis tót cseléd jött jelenteni, hogy egy hölgy keresi őt… – – – Ahá, gondolta kárörvendőn, mikor a hölgy kisírt szemeivel ránézett…. Azt már hallotta volt ideáljáról, hogy rosszúl megy néki, szenved, házassága nem sikerűlt, – s noha e hírek nagy elégtételűl szolgáltak néki, – kárörömét eddig még sosem engedte a szíve mélyéig hatolni…. – talán mértékletes ovatosságból sem:… az élvezetekkel csínján kell bánni! – Ámde: – meglepetésére, alig nézte őt néhány másodpercig – káröröme mint az illó olaj tűnt el belőle…. – Úgy látszik, mégiscsak jószívű ember vagyok én! – gondolta ellágyúlva s ritka megelégedéssel… – Tehát: az ő ura már régen nagy beteg, – hónapok óta fekszik s nem tudták megállapítani, mi baja…. Most aztán egy kitűnő ember a klinikán egészen pontosan megmondta néki, hol a baj…. Egy napig sem szabad késlekedni az operációval…. S ők a kezelés költségeivel is tartoznak…. Ne csodálkozzék, hogy ő erre a lépésre szánta el magát…. Bár hiszen ő belátja, különös megitélés alá eshetik… Hogy éppen őhozzá…. De egy önfeláldozó hitves…. S néki, mint emlékszik jómódú emberekkel van összeköttetése… Aztán célzást is tett: – hogy hisz ő nem akarja őt magát igénybe venni… – bár hiszen tudja, hogy neki is volna pénze…. De hát erről szó sincs… – – Néki valóban volt egy kis pénze s a legnagyobb felháborodással, gyűlölettel fogadta lelke legmélyén az erre való utalást… Persze, hogy erről szó sincs – ostoba! Ez egy megközelíthetetlen rossz nő! – gondolta régi szenvedéseire emlékezve… – Elment és felkeresett egy embert, akiről, úgy tudta, hogy egy gazdag és jótékony ember jótékonysági tanácsadója. A tanácsadó igen csúnyán viselkedett, bár Kalun a legmeghatóbban vázolta előtte a nyomorgó X. helyzetét. Felháborodva, magából kikelve távozott tőle… – lihegve és vörösen az indulattól… – Mit vállaltam én itt? – micsoda megalázkodást! – gondolá. S gyűlölte a társadalmat s becstelen rosszaságát…. Sok milliója van – s ez a néhány korona! – Elviselhetetlen keserűséggel torkában nagy dologra szánta rá magát… Levelet írt egy gazdag barátjának, akinél vacsorázgatni szokott – hogy segítse ezt a szegény szükölködőt – s elküldte az asszonyt a levéllel. – Mihelyt elküldte, megbánta. Elviselhetetlennek tűnt, hogy ő ekkora kötelezettséget vállaljon valakiért, akit nem is ismer… És míly szemtelen, zsaroló beállítás ez? – Holnap reggelig, – vagy meghal…. S a gazdag barátja fel is hívta őt telefonon…. – Ez az asszony sírt, – ha nem segítem őt, meg fog halni az ura, – emberéletről van szó, – én nem vagyok rossz ember, dehát – az összeg mégiscsak sok! – mondá néki barátja. S ő telefonon arra bírta rá, hogy nem, semmiesetre se’ adjon neki! – A gyűlölettől toporzékolt! Éjjel azonban, magányában mégis igen furcsa gondolatai támadtak. – Emberéletről van mégiscsak szó, – gondolá. S mi az ő áldozata egy emberéletért?… Le lesz kötelezve, – ennyi az egész… Igen ám, de mi volna, ha százezret kérne, – ha ennyi kellene megmentésére? G. gazdag ember és ezt is elbírná, – de vajjon lehet-e ennyit követelni egy élet megmentésére? Igaz viszont, hogy nem szabad ezt így felfogni: ennyi kell – tehát a dolog nem lehetetlen…. S ezenfelűl, – a legnagyobb baj az, hogy ő, megtisztelve, hogy néki íly nagy befolyást tulajdonítanak – bíztatta az asszonyt s most már nem lehet őt kiábrándítania – ez szégyenletes volna! – S mi volna, ha tőlem kérné, – gondolta…. Ha oda kellene adnom annyit, amennyiből egy évig élhetnék! – Egy év egy emberéletért – ez csak kötelesség! Vagy ha annyit kérne, hogy ezentúl apró kényelmeiről le kellene mondania, – vagy, ha annyit, amennyit öreg korára félrerakott magának! – Mert ő is olyan ember volt, mint sokan mások: előbb kitűzött egy kis célt magának s ha azt elérte, nem örűlt néki, mert már új cél állott előtte…. Szerezzünk annyit, ami az öregkorra elég…. s mikor ez megvan: ami az öregkort megaranyozná, – s végül álmodozva: „egy szép kis ház vidéken árnyas kerttel”…. – Szóval, – mi volna, ha tőle kérné…. S meghűlt benne a vér erre a gondolatra. Hiszen elvégre ez is lehetséges lett volna! S ő mennyire fel volt háborodva, mikor diákkorában nyomorgott és senki sem akart segíteni rajta… hogy gyűlölte a társadalmat, hogy megvetette az embereket… S mennyire felháborította a gazdagok telhetetlensége… – Egész éjjel nem aludt. S evvel a megoldatlan kérdéssel kelt fel ágyából: hogy van az, hogy őt az is felháborítja, ha őnéki hiába kérnie kell s az is, ha tőle kérnek. – S aztán egy jelenete van az asszonynyal, amikor tovább lendűl a kelleténél s felajánlja, hogy ő fogja az összeget adni. A vér a fejébe tolúl s rögtön meg is bánja, – de a szót már kimondta…. S megkezdődnek gyötrelmes napjai. Iszonyúan meggyűlöli az asszonyt, akin segített, – akkor ábrándúl ki belőle végképen. Vannak elégűlt percei is, amikor meg van magával elégedve s nagylelkűségét mint egy, a sorsnak tett áldozatot tekinti – de legtöbbször méltatlankodás, gyűlölet és felháborodás hullámzanak benne. Egészen lesoványodik. Milyen jogon követelik ezt tőle? S hogy szaladt az asszony a pénzzel, hogy markolta, mintha félne, hogy visszaveszik tőle…. S úgy látszik az asszony is meggyűlölte, mert azóta nem jelentkezik…. Egyszer látta őt az utcán, egy fiatalemberrel ment és nevetgélt… Nyílván nem bánt véle elég „gyengéden”… Biztosan észrevette őt, mert elfordította a fejét… – Végűl hosszas töprengés és gyötrődés után Kalun döntött ebben az űgyben és így határozott: Ekkora áldozatot elvégre tőle senki sem követelhet – sem a társadalom, sem a lelkiismerete…. Ő mindent megvon magától, – egyetlen keserű önmegtagadás az egész élete… (s mikor erre gondolt: könnybe lábadt a szeme,) – ő nem szórhatja el azt a keveset, amije van…. Hiszen azóta is, ha valami szépet lát kirakatban, barátainál, mindig azt gondolja: lám, ezt mind megvehettem volna azért a sok-sok pénzért. Egy éjjel aztán mentő gondolata támad…. A pénzt „társadalmi úton” össze fogja gyűjteni. S másnap már hozzá is fog. Klubokban, ismerősei közt gyűjt „egy szegény, tönkrement ember számára.” S oly megindító egyszerűséggel tudja ezt mondani, hogy alig tud néki valaki ellenállni. Meghatón, – a könnyezésig meghatón vázolja a házaspár helyzetét s a hangja remeg. Mégis sokat tapasztal. A gyűlölet az emberek iránt újra felszikrázik benne. Sokféle embert lát. Az egyik a név után érdeklődik s miután megtudta, így szól: „Á – ennek nem adok!” Egy igen kövér ember, aki rossz ember hírében áll s akiről tudja, hogy sosem adott még senkinek így szól: – „Ismerem őt – szegény! Én imádom őt, de nem adok, mert ő sem adott még nekem soha!” – Egy harmadik egyenesen nyíltan és szívélyesen néz a szemébe s oly vídám kedvességgel mondja: „Dehogy! Szó sincs róla! Ó – ez már mindenen túl van!” – Közben egyre ingerűltebb lesz saját maga ellen – amint látja, az emberek mennyire vigyáznak pénzükre. Ostobaság volt! – hiába! Megint elgaloppírozta magát. De azonnal megváltozik hangulata mikor G-ékhez megy. Ott előadja kérelmét – s az első szavak után már nem engedik tovább beszélni. Rögtön adnak: s ő maga kéri, ne adjanak oly sokat, – mert látja, hogy ez a pusztulásukra vezet. Egyik kéregető a másik után… Az asszony kórházakba, börtönökbe jár – s ételt, fogkefét oszt ki a szenvedők között…. Kalun szégyenkezik… Az egyik gazdag barátjáról, – aki felhívta őt telefonon, azt hallja, hogy az illető akkor egész éjjel nem aludt izgalmában – hogy ilyen „iszonyú áldozatra akarják őt kényszeríteni”…. S mikor a gyűjtőív eléje kerűl egy másik aláíróhoz igazodva egy kisebb összeget ad. Kalun végűl is kimerűl. De egyet észrevett magán: hogy ízlik néki a gyűjtés! S mikor már összegyűlt a pénz: nagy kűzdelem kezdődött meg benne – hogy ne folytassa-e? S ismét úrrá lett rajta az a bizonyos kompenzációs érzés. Mindennek ez az átkos telefon az oka, – gondolja. Legalább az esedékes telefon-díját kellene „még” összeszedni….. S aztán: őneki ezért a nagy ötnapos munkáért is jár valami…. Elvégre ő szegény ember – ő ingyen dolgozzék? Aztán eszébe jutott, mennyi jót is tett – mennyi pénze veszett oda, amivel barátai adósok maradtak néki…. – Aztán a reménytelen, behajthatatlan tartozások jutottak eszébe: a sok kár, amely élte során érte és mostanában is: az órája is elromlott!…. Szegény emberek, hányan fordúltak már hozzá, hogy aztán becsapják őt, aki jót tett velök…. Aztán eszébe jut, hogy elvégre ő is szegény és tehetséges ember, – s míly rosszúl bánt véle a társadalom! Igaz, hogy van egy kis vagyona, – de míly gyalázatos kuporgatással kellett azt összeszereznie… – s most itt az alkalom! Mi volna, ha most boszút állana mindenért, – elégtételt venne – s miután már úgyis benne van – elkezdene gyűjteni – magának! Először is fehérneműre volna szüksége… Azután fát kellene vennie – míly hideg a tél! Közben egyre gyűjt: – az egybegyűlt összeg már régen túlhaladta azt, amit ő adott… De ő egyre szenvedélyesebb. Már szegény, tisztességes, nagyrabecsűlt barátait is előveszi, – azoktól is kér…. Csak mikor elteszi a pénzt, az a pillanat kellemetlen! Ő elvörösödik ilyenkor s hozzá is teszi gyorsan: „remélem, nem hiszed, hogy magamnak gyűjtöm”… S most már azokat veszi elő, akiknek valaha ő adott: tisztességes, előkelő érzésű, de szerencsétlen életű embereket… Közben egy erszényt talál, – látja, amint kiejti valaki a zsebéből – ő egy pillanatig habozik – s aztán zsebrevágja… De nem sokáig tart így… végűl is felébred mámorából egy szörnyű éjszakán. „Hát én is épp olyan aljas vagyok, mint a többiek?” – gondolja és reszketni kezd undorodásában. „Semmi tisztesség – semmi becsület?” S eszébe jut, hogy ő voltaképen sohasem volt tiszta ember…. Az ő nevelése tette őt ilyenné… S eszébe jut, hogy gyerekkorában egyszer a szomszéd cseresznyéért küldte őt – s ekkor anyja így szólt hozzá: – „De egyél ám belőle – sokat!” – S eszébe jut, hogy épp ma, mikor a Klub lépcsőjén ment felfelé egy idős emberrel találkozott s ráhunyorogva így szólt hozzá: „Nekem most van ám pénzem Sándor bácsi!” – Talán az emberek már tudják is róla… s csak még várnak – figyelik… Oda kellene adni az egészet az asszonynak, – neki nem kell ez a piszkos pénz! Minden krajcár égetné a lelkiismeretét! – De ennek az asszonynak – ennek a gonosztevőnek. Hiszen azóta mi derűlt ki! Egy ember, akitől szintén kért, – utána járt a dolognak a kórházban s kiderűlt, – hogy az operáció nem is volt sürgős! – S még egy: ő azóta beszélt véle s ekkor az asszony elszólta magát, – hogy néki van egy fínom kis karperece, meg egy aranyórája s egy pár gyémánt függője – régi, családi ékszer… Hogy hol lehetne azt jól eladni…. Szóval először is kérni jött… Ó – ó míly gonoszak az emberek! – Izgatott lett s nem tudta mit tevő legyen, mert azt érezte, hogy a pénz már úgy megmelegedett nála, – már úgy „beszámította” abba, ami az övé, hogy nem fog tudni megválni tőle… „Az alakoskodást, már ezt magát nem éri meg ez a pár forint – amit szereztem” – s leűlt számadást tenni. „S lám: nem nevezhetem jó embernek magam többé, – csak olyannak, aki néha elgaloppozza magát”… „Ilyeténképen összes adósaim tartozásait behajthatnám – s ők lekötelezettjeim maradnának halálukig” – gondolta később…. „S hogy vajjon A. és B. ez a két kiváló, nemes és egyszerű ember, – vajjon ezek megtennék-e ezt az aljasságot?” Igaz, hogy őt sokan kihasználják… S az is igaz, hogy ő nem segélyező egylet… A múltkor is X. festő megszólítja, hogy nagy nyomorban van… S ő nem tudott ellentállani, – azonnal adott néki száz koronát…. S ilyenkor az egész hete tönkre van téve, – eszi magát könnyelműségéért…. Helyes tehát: ez is szegény ember volt – s ő szegénynek gyűjt. – Nem fogja tőle soha visszakérni, – de ezt begyűjti. S mindazokét, akiknek adott s akik szegények, – nyomorgók voltak… Igaz, hogy a név más… – és mást terhel a kérelem… De az most már nem fontos…. Mert mi nagy dolog van benne? Igaz, hogy van a dologban valami süppedő, veszélyes határtalanság, valami nagy labilitás – nem volna szabad még kísérletezni sem vele, – mert az erkölcsi határok hamar kitolódnak – s az ember megszédűl… De hát mi történt itt voltaképen? – Semmi különös! Noha nem elég korrekt úton jött be, – megkapta, ami járt neki! – Hiszen nem jó dolog ez, az kétségtelen, apró morzsák hasznának örűlni, – inkább a szerencsére kellene bízni, hogy adjon: az adhat mérhetetlenűl sokat egy kis mozdulatával – s ezért a kis semmiért ennyi munkát! Apró kuporgatás helyett – egy kis szerencse sokkal többet ér! De ha nem jön soha ez a kis szerencse sem – s ő sötét életű, nyomorúlt, kicsinyes ember kénytelen maradni egész életében… S szemeit elfutotta a könny. – Node végűl is legyünk csak józanok! Nem oly nagy hiba az egész. – Szédűlt. A kétségek újra feltámadtak. „A döntést – írásban kell adnom, hogy tisztességes ember vagyok”… – gondolta. Leűlt tehát és írta: Kelt ekkor meg ekkor. Döntés! – – – S mégis, mégis nem tudott többé szabadúlni mindettől. Egy napon aztán feloldó, megnyugtató, kibékítő gondolatra ébredt. – Minek is kínozza ő magát, – mikor a sors azt kívánja, hogy szenvedélyébe belenyugodjon? Bele kell nyugodnia, nem szabad zúgolódnia, – aszerint kell cselekednie, ahogy a szenvedélye parancsolja – s meg fog nyugodni, ki fog békűlni a sorssal. – S így tett. A jótékonyságra adta magát végképen. Nagy társadalmi gyűjtések élén állott nemsokára s igen meggazdagodott azóta. Azóta híres ember s mindenki nagyon becsüli, aki tudja míly buzgó, igazságos ember s mennyire odaadással mérlegeli – kin kell segíteni?

 

Dr. M. képe a szobámban: egy megközelíthetetlen, rossz nő.

 

„Ich kenne nichts ordinäreres, wie wenn eine Mutter auf der Promenade ihr Kind schlägt?” – Promenade: férfiaknak ismeretlen élet: – a háremélet egyik mozzanata. (Idős dáma mondása.)

 

Swift: a kétségbeesés extázisa.

 

Öreg szolgáló: néki magának már nincsenek örömei. Ő már csak annak örűl, ha gazdái, ha „a kisasszonyka” – vagy a nála 20 évvel fiatalabb nagyságos asszony örűl, – ha egy torta sikerűl s a vendégek dícsérik.

 

Állandó érzésem: hogy vendég vagyok itt – e világon s már nem sokáig.

 

Mese-motivum. A királykisasszony és fivére világgá mennek. Az országúton egy óriás jön. A herceg megvív vele és elesik. A királykisasszony egész életét avval tölti, hogy feltalálja az órjást. S mikor feltalálja: a felesége lesz. (Ostromolja a várat. Ne ostromold – légy inkább a feleségem.)

 

Egy pillanatnyi érzés: Összevisszaság, zűrzavar az egész. Senki sem nyugodt és soha és senki nem lehet nyugodt, – nyugalom nincs s ha király volnál sem volna nyugtod – s nem csak ennél az asztalnál nincs, hanem Párisban sincs s a föld egyetlen tájékán sincs. Csak kűzdelem, gond, – semmiért – ennek az átmeneti állapotnak örök izgatottsága, „Wahn”-ja. S mért tartod mégis oly komolynak az egészet s oly fontosnak, mint egyetlen kincsedet? Ez a zűrzavar néked mégis „mindened”, – hogy itt lehess, ebben a forgatagban, ebben a bohóc-mulatságban, melynek semmi megfogható tartalma nincs… S kétségbeesel, hogy itt kell majd hagynod – s eltolnád e percet a végtelen felé…

 

Míly szép kép: A kisfiú vendégségben van a másik tanyán. Este a tiszttartó felűlteti egy öreg lóra s az elindúl véle az ismert úton… Hazabotorkál az alkonyatban s hátán a kisfiú…. Már hazafelé érnek, mikor a ló megszomjazik… De a vályú üres s az öreg ló befelé néz a kútba – s a kisfiú sikít, – majd hogy bele nem bukik….

 

El ne felejtsem, hogy azt gondoltam: hogy elcserélném s inkább kívánnám régi egészségemet, mint e világ legnagyobb hatalmi pozicióját. Már itt tartunk! S oly természetes nékem! Csendben és boldogabban élni! S Conrad is: „ha tiz évvel fiatalabb lehetnék odaadnék érte mindent.”

 

Conrad: – „Azt kívánom magamnak, – hogy száz éves koromban a feleségem, aki akkor kilencvenkettő lesz, – szívszélhűdést kapjon, – mert értesűlt róla, hogy van egy egy hónapos törvénytelen gyerekem.” (S ezt a felesége előtt mondta, – aki nevetett s azt mondta néki: „Kívánom neked!” – Később meséli, hogy a bank…. A förtelem országa… S hogy reggel felhívja őt a felesége – s ő oly élvezettel hallgatja hangját, – „mint egy interurbán hívás a béke országából”…. Ha az asszonyoknak sejtelmük lenne, hogy mit is csinál az a férj egész nap, hogy honnan jön… Tulajdonképen minden asszonynak meg kellene kóstolnia a férje munkáját…. Mikor az ő anyja özvegyen maradván férfi-életre kényszerűlt, azt szokta volt mondani: „Most már értem, mért kell megolajozni az ajtókat, ha a férfi hazajön, – most már tudom, honnan jönnek délben”… (Igazán érdekes és igaz, hogy a nőket a szexuális ambició abszorbeálja – s a férfi mégiscsak: ezenfelűl még rendszerez, szereti a gondolatot, ambiciója is többféle – s még marad ereje és energiája a szerelmi élethez…) – Ő (C. O.) – nagy űzleteket indít meg most is a bank számára…. De nehogy azt higyjem, hogy sikere magán az űzleten múlik… A fele energiáját néki a konkurrens igazgatókkal való harcra kell mindig fordítania… Mert azok először is lehetetlenné akarják tenni az űzletet… (Ellopatják a néki szóló leveleket, vagy megakadályozzák, hogy jelentése az elnök elé kerüljön…) S ha ez nem sikerűlne, akkor legalább is ki akarják ütni a kezéből, ha már megvan az űzlet…. „Hogyne! Az természetes!” – mondá rajongó tárgyilagossággal, mikor csodálkoztam azon, hogy ez így van…. „Wahn! – mondá, – ein Treiben und Dinge die einen nicht beglücken!” – Mindenki őrjöngve törekszik valami felé…. Verseket írnak, vagyonokat hajszolnak, szenvedélyesen gyűjtenek – minek? Jó – rossz, mi az? Hiszen mindenki jó – nem? Azazhogy mindenki rossz…. Menjen ki a temetőbe, ott fel van mindenkiről írva, hogy a legjobb ember volt – s ez igaz is! Rossz volt magához és másokhoz, hogy jó lehessen magához és másokhoz… Igazság: – mi egyéb, mint összeegyeztetett önzés?…. Egy ismerősöm azzal köszöntötte fel a feleségét az ezüst-lakodalmán: „Hálás vagyok hogy jóindulattal voltál lázas ambicióm iránt, – amely néked egy ismeretlen világ volt”….

 

Yogi: A szervezet vegye át a tudást, amit megszereztél magadnak…. Mert lehetetlen állapot az, hogy gondolkodol, gondolkodol – s aztán elfelejted s egész másképen élsz…. Én itt űlök évtizedek óta s kényszerítem minden ösztönömet, akaratomat – s minden gondolatomat, hogy helyezkedjék ugyanarra a magaslatra, amelyen a gondolat áll…

 

A hypnotizőrnél voltam: Míly mélyen megható látvány…. A sok sáppadt, szenvedő arc, akik ott körűl űlnek… S a szenvedésnek az a nagy rajongása, bánattal terhes lelkendezés, amelylyel felemelik a „mester” felé tekintetüket – s míly szívesen, boldogan rendelik alá magukat az elmúlásnak, a megsemmisülésnek: az elalvásnak…. Az ember szívesen hal meg! S míly végtelen megható, mikor a fejek lehanyatlanak… Érdekes: hogy az intelligensebbjének, előkelőbbjének még ez a mozdulata is választékosabb… (Ez is azt látszik bizonyítani, hogy a tudat éber…) Az öregek úgy alusznak el, mint a madarak, mint ahogy a veréb ugrál: tip-top!… A részeges rendőr állatin szuszog és oly mélyen alszik, mint az ágyú…. S míly furán szép: Egy kislánnyal kísérleteztek hogy szerelmes legyen valakibe… Míly álomszerű, meseszerű volt ez a hypnózisban szerelmes tekintet!

 

Egy asszony álma, mikor operáció előtt narkotizálták: Hogy azt parancsolja most néki valaki a felsőbb régiókban, hogy a világra kell jönnie… S ő lélek-állapotában sír, reszket, fél e világra jönni….

 

Meg akarta ölni a gyerekét, mikor született – s nem sikerűlt… az attentatum ellenére a gyerek ép és egészséges…. Azóta gyűlöli, mint bűne hordozóját, mementóját – s örök a szemrehányás ellene!

 

Egy igen szép, fínom kis hölgygyel beszélgettem, aki azt bizonyítgatta nékem, hogy a szerelem csak érzékiség, semmi más…. S a házasság: együtt élni valakivel s egész nap traccsolni – s közben elmúlik az élet….

 

Egy osztálytársamra emlékezem vissza…. (Húber Vilmos), akivel néhány év előtt találkoztam…. Kis ember, tarkó, keménykalap félrecsapva a fején…. S igen vídámnak, könnyeden léhának igyekezett mutatkozni s ez a vídámság nekem ezt látszott kifejezni: – Minek indúltunk mi – s most vidéki patikus-segéd vagyok, aki még mindig nem tette le a vizsgáit…. De baj is az! Nézz ide: vídám vagyok s gondtalan… Nem igaz? – „A babám!” – mondta s parázna mozdulatot tett…. „Az ördögadta szigorlat!” – mondta helyre-fiúhoz illőn…. „Odalenn egy szép kis lány, – megnősülünk barátom”… (Csak egy ember lettem, aki él, – semmi más, bocsáss meg nekem s tedd lehetővé, hogy ne szégyeljem magam előtted, – beletörődtem a dolgokba s nem javítottam semmit…. – ezt fejezte ki nékem züllött életkedve, amelyet előttem megcsillantatott. – Mert talán minden fiú lelke mélyén ott az ígéret, a hit: hogy ő, ő majd mindent megváltoztat, – ő valami rendkívülit fog csinálni. – A lányok egyetlen reménysége a szerelem, a házasság, – nem áltatják magukat semmivel: az ő részükről tehát nem züllés, ha minden erejük emberi létük leélésére kell.

 

Furcsa, biztos érzésem van, hogy aki nagyon rendszerető: az rendkívül egocentrikus ember – az saját individuumát érvényesíti, mikor mindent rendbe összefoglal. Narcisztikus kiélés.

 

Én többet érek, mint műveim s ha meghalok, – ki is fogja sejthetni, mi voltam? Mennyit láttam, tudtam s hogy megéreztem az egész lét rendszerét. Műveimben, – alig marad belőlem valami.

 

Előkelő ember: figyel arra, hogy hogyan hívnak valakit…. Néki nem mindegy: valami Weiss vagy Schwarz – ő nem téved, mert az lebecsülése volna a másiknak. (Nevelő szavak egy fiúhoz.)

 

A hold mindenütt előbúvik – kiérsz egy utcából: s minden fordulónál újabb, más-más holdmezők.

 

Krisztus: (Míly különös mondás!) „Hagyjátok most a szegényeket, – szegények mindig lesznek veletek, de én nem mindig leszek veletek.”

 

A varázslók – szerencsétlen emberek.

 

Láz-álom: egy betű képe irózatos jelentőségű – s oly mély értelmű, oly titkosan sokat jelent, – hogy mikor felébredsz: mintha az egész élet fontossága jelent volna meg előtted valami jelenésben.

 

„A távollét szerelmesek közt úgy hat, mint a szél a tűzre – a kis szerelmet eloltja, a nagyot tűzvésszé növeli.”

 

Mi lehet más az igazi érvényesülés, – ha nem az önérzet.

 

Tulajdonképen: e földi dolgokat Isten nem ételnek s italnak teremtette. S mi mikor éhesek vagyunk – nem a priori tudjuk, hogy mi az, ami minket kielégítene. Mi megpróbálkozunk s aztán tapasztalatból tudjuk, hogy bízonyos ételek bízonyos mértékben kilégítők. (Vannak, akiket pl. a víz sosem elégít ki.) – S ha nem így volna, akkor nem volna lehetséges, hogy különbözőképen próbálnának ételeket csinálni – s egyik jobb, mint a másik. Vagyis: azt híszem, hogy talán nincs is olyan étel, amely teljesen kielégítene.

 

Nagy por a városligetben, – a ringlispiel körűl színes kavargás. S ebben a furcsa környezetben temetnek. Négy néma ember megy a koporsó után. S néha, titkosan körülnéznek, nem lesz-e valami baj? – Zsidók – és zsidó a ritus. – Egy kis trafik ajtaján ez áll: Haláleset miatt zárva. Biztosan szegény trafikosné megy itt el!

 

Egész éjjel anyámról, a holttestéről s a hypnózisról álmodtam. – Egy inc. álom is volt nem régen.

 

A Dániel bíró mindenütt – csak tetszett. Ez volt a legnagyobb meglepetésem e téren, – azt hittem, hogy ennek sikere lesz.

 

Bankigazgató, – mikor a hipnotizőrről beszéltem neki: – „Isten milyen jó űzleteket csinálhatna!” – S később: „Én, aki csak azért figyelem az emberek életét, hogy párhuzamot vonjak a magam élete és az övék közt…”

 

Egy ember, aki sosem csinált semmit s ezt evvel indokolta, (egész családja drágakő-kereskedő volt,): „Fel fogják fedezni a mesterséges gyémántot s akkor itt állok”….

 

Találkoztam negyedik elemi-iskolás tanítómmal. Már akkor értésünkre adta, hogy találkozott egy volt növendékével, aki már doktor… S mi akkor csodálkozva hallgattuk… S azóta még egy emberöltő telt el. – – Nem ismer? – kérdem tőle. – Nem. – Milyen derék ember lett? Hát a mama? – Már rég meghalt, – felelem. – Úgy? A szegény. Hát bizony én is haldoklom. Asztmám van. Nem fekszem ám éjjel sosem, – csak űlök. Ma éjjel sem aludtam semmit. Nincs lélekzetem. Sokáig tart ez a haldoklás. Most megyek egy kicsit a múzeum-kertbe. (Brr! gondolom. Mikor ennyire összeszűkűl az élet! Gyerekek közé menni, gyerekek világába s ott űldögélni – a múzeum-kert világa! Egyetlen üdülés.) – Nem tudom, ösmerte-e a leányaimat…. Igen. Nohát a harmadik számú leányom… Maga is tanár volt: s meghalt, elvitte a spanyol. Bizony, – a harmadik számú leányomat. – Én sóhajtok. („Harmadik számú” leány: – biztosan tréfásan így nevezte – s most már nem érzi az árnyalatot.) A fiam meg fogságban van. Magának barátja volt a Mártonffy – úgy-e? A szülői elegáns emberek voltak. Mit csinál az apja? – Az bizony már meghalt, – felelem. – Úgy – és az anyja? – Az is meghalt. – Úgy? – Most már én vagyok soron. És a kedves mama? – Hiszen már mondtam, hogy meghalt, – felelem. – Úgy, – persze, persze…. – És mit csinál Héczey Nándor – kérdezem most én. – Az már rég meghalt. Elvett egy lányt és nemsokára meghalt. – Szegény! – mondom. És a gyerekei. – Tudja Isten, azok elszéledtek. Hát, – talán már én sem látom többé – Isten vele, – mondá és elment. – Rettenetes érzés volt! Már egy egész generációt láttam eltűnni, – alig maradt belőle egy. – Szegény, szegény eltűnt, régi világ, – mely elsülyedt a többi elsülyedt világok közzé és soha többé fel nem támad s ahova a mi utunk visz. Mert mi ez a kis spácium? Már magam is lefelé menő vagyok. Dehát nem lehet rossz: elmúlni, ha így minden elmúlik. – Míly furcsa a fiatalság, – az ifjú idősebb lesz – s nem öregszik, – sőt egyre erősebb és fiatalabb lesz – egy bizonyos korig. De aztán megváltozik a dolog: – s mi csodálkozunk, reszketünk minden napért: mert nem ehhez szoktatott az élet fiatalkorunkban. – Gyönyörű C. F. Mayer verse a magvetőről.

 

A jelen a legkevésbbé reális idő. Miután az időnek olyan szektorát elképzelni sem tudod, mely ne válnék azonnal múlttá: azt kell mondanod, hogy jelened az a mozzanat, mikor a jövő múlttá válik. A múltról pedig kétféle felfogásod lehet. Vagy az, hogy a múlt – nincs, teljesen irreális valami, amely csakis képzeletedben megmásítva s töredékeiben van meg, – vagy az, hogy a múlt van s épp oly messze van tőled, mint Amerika, mint a csillagok. Ha nem vagy is valamely csillagban: – az van s te tudod is, hogy van…. – Csak messze van tőled…. S minden messze van tőled, kivéve az, ami közel környez, – mert ha elmennél is abba a csillagba: a messzeség épp úgy körülvesz s ismét más pontok lesznek messzeséggé…. Tehát csak egyetlen pont lehet hozzád közel…. S még azt is gondolhatod: ahogy a térben megforogsz, – úgy a múlt is periodusokban visszatér! – Egyetlen pozitiv valami a jövő: amely vaskövetkezetességgel, irgalmatlan, megmásíthatatlan egyenletességgel közeleg feléd…. Épp ezért érzed oly furcsának életedet: kicsúszik a kezedből, mielőtt még észrevetted volna: múlttá válik. – Míly furcsa: a jelennek, múltnak van művészete – s ami a legreálisabb s legkonzequensebb: a jövő – annak nincsen! Bár: a futurizmus, aktivizmusnak nevezett iránynak vannak íly irányú törekvései: a levést „das Werden” – a folytonos mozgást, történést, változást kifejezni, – szóval az élet drámaiságát: – mi más ez, mint tiltakozás a régi felfogás ellen: hogy valami van, hogy valami ilyen meg olyan, – mikor állandóan változik. Hogy mi okozza, mégis, hogy oly intenziven érezzük a jelent? Egyrészt talán az, hogy a testünk, a lét-érzésünk állandóan jelenvaló s kontinuens – míg a világ dolgai elfutók s csak abban kontinuensek, hogy mindig vannak…. hogy valami mindig van, – s talán még az okozza: hogy pszichikai szervezetünk az időfolyást megállítja, felbontja, – egyenletes folyásában egy megszakító interpolációt (?) helyez közé: s ez érzékletünk ideje, (amely változó s az érzéklet intenzitásától és más körűlményektől függ) – s ez a filozófiai másodperc, vagyis, – amíg az érzéklet észrevétellé válik. Ez a megszakított idő vehető jelennek. – Ha felteszed: hogy ez az automobil, amely a szemed előtt állandóan ott áll csak minimálisan változik azalatt, amíg nézed, – tehát az a kontinuens idő, amíg nézed: a jelen, – miután éppen kontinuitása folytán nem veszed észre, hogy múlik – ez a felfogásod azonnal megváltozik, mihelyt az automobil elindúl s eltűnik szemedből. – Az autó annyira megváltozott neked: hogy egyszerűen megszűnik néked lenni – volt, nincs! Tehát: tested kontinuens érzékelése, valamint a téged környező dolgok érzékelésének relatív kontinuitása kelti a stabil jelen fogalmát. – – Az viszont kétségtelen, hogy a múltba való visszanézésed perspektivikus: – vagyis a múlt természete hasonlít a távolságok természetéhez… (Ha pl. a múltból emlékezel egy térbeli képre: az már összeszűkűlt.) Két perspektivád van – előre egy s hátra egy: s e két perspektíva határa a jelen. – – Különös dolog, hogy a halálfélelem, (mely egész életünk legfőbb principiuma,) s a halál tudata azt az érzést keltik, hogy a mi életünk csak időben van, – illetve az idő abszorbeálja mibenlétét, tehát, ha az idő letelik az élet is elmúlik. Pedig: utolsó perced múlik el, nem életed. Lehetetlennek tűnik nékem, hogy az élet érzetének, a létnek csak egy dimenziója legyen: – az idő. S mihelyt egyszer elképzelem, hogy időn kívül is van, van része, amelynek közömbös az idő múlása, mely attól független, mely ebből a formájából kilépve is fennáll, – akkor az örökkévalóság is könnyebben elképzelhető. – Vagy: az élet valóban elmúlik az utolsó perccel, – mert hiszen nem akkor múlik el, hanem letelt addig s az utolsóval csak az utolsó perc múlik el…., – de míly különös, mennyire különbözik ez az utolsó az összes többitől, – mert elteltével elmúlik az összes előzők emléke s az egész létérzés, – a múlt és jövő elvész…. Itt jut eszembe, hogy sokszor csodálkozom: Egy hetvenöt éves embernek példáúl öngyilkosságot kellene elkövetnie, hogy halálfélelmétől szabadúljon.

 

F. tanár: „Én csak olyannal vitatkozom, akiről feltételezem, hogy ugyanolyan indulat vezeti, mint engem: az igazság kiderítése”…

 

K.: „Valami pozitiv célért, példáúl a poloskák kiirtásáért hajlandó vagyok odaadni az életemet… – Csak nem eszmékért, nagy szavakért, melyekből sosem lesz semmi, amelyek üresen konganak – s fantaszták torzszülöttei”….

 

Egy lány: „A férfiak nem oly rejtelmes szfinxek, amilyeneknek képzeltük, épp olyan emberek, mint mi vagyunk”….

 

Egy ifjú: „A legfőbb élettartalom: a kétség”…

 

Egy hölgy: „Lehet valakit nagyobb veszélynek kitenni, mint a világra hozni?”

 

Pillanat az ablakon át: Egy komoly úr, a pipájára rágyújt…

 

Egy elragadó könyvet olvastam. Tagebuch eines halbwüchsigen Mädchens. – – Mennyire értem ma már, hogy az ember a halálával a gyerekének nem akarna fájdalmat okozni, – sőt örűl, ha az nem szenved sokat, hanem felejt, hamar túlteszi magát rajta.

 

Régi mondásom. Flaubert szerint a boldogság kellékei: Gazdagnak lenni, művésznek, fiatalnak, szerelmesnek,… – S szerintem a boldogtalanság: magyarnak, zsidónak, szegénynek, betegesnek s özvegyasszony egyetlen fiának….

 

Míly furcsa az afféle „táblabíró”…. Ő korrekt, – ő előkelő úr, nem szereti, ha befolyásolják ítéletében – s ítélete: a szeszélye…

 

Két rossz ember barátkozik már évtizedek óta…. Ismerik egymás piszkát, segítik egymást…. S egyszer aztán egymást kezdik becsapni, cserbenhagyni, – egymás ellen mennek egy közös vállalatban – s igen elkeserednek… Ez szép.

 

Fiatal lányok társaságát fogom keresni.

 

Míly gyönyörű együtt: „Wozu all der Schmerz und Last, Sűsser Friede, – Komm, ach komm in meine Brust – – Űber allen Gipfeln ist Ruh!”… Két gyönyörű egymást követő sóhaj.

 

A lábam idegen, – a gondolat sem lehet az énem, – tehát minden, amit közlök, az már nem én, – az idegen…. Ugy látszik, ott kezdődik az énem: amit nem tudok közölni.

 

Elkészűlni mindennap a halálra, – készenlétben lenni a távozásra: – ez az életem. (Ha ezt a naplót ki tudnám nyomatni, – s naponta, vagy hetente sajtó alá rendezném az újat: akkor azt mondhatnám, hogy bármely pillanatban készen vagyok.)

 

Kalauz: az ezerfejű csaló fortélyaival verekedni. Előhívni a zsebekből a pénzeket.

 

Egy asszony válófélben van. Jókedvű, – úgy mutatja, hogy örűl, hogy végre megszabadúlt… Bár ma: eléggé deprimált napja volt…. A férjről jött hír, – hogy emészti magát, nem tud megnyugodni…. (Harctéren elvesztette az egyik lábát.) – Este társaság van az asszonynál s ő vídám… Az új jövendőbéli is ott van – és társasjátékokat játszanak. Azt játszák, hogy a férj-jelölt hipnotizálja az asszonyt (nem valóban) s az asszony engedelmes. Azt parancsolja néki, hogy lopja el a társaság egyik tagjától érmét s aztán próbálja leplezni – s mikor keresni kezdik s csodálkozva gyanúsítják, – sírógörcsöt kapjon és rohanjon az ablakhoz, mintha ki akarna ugrani. – Játék. – Szépen végigcsinál mindent (jó színésznő) – s a társaság nevet pompás ötletein. S mikor már a másik szobába fut – s az ablakpárkányhoz ér: érzi, hogy nem futott utána senki…. Benn még nevetés hangzik s ő irtózatosan keserű lendületében kiugrik az ablakon. De nem hal meg, csak megsérűl s egyik lábára sánta marad. – S kezdődik egy keserűbb s komolyabb élet.

 

Szegény P. I.-ről kiderűlt, hogy már régen elmebajos: Szörnyű látvány volt. – Míly irtózatos fegyelemre volt képes szegény, ha ennyi idő alatt nem derűlt ki róla a szörnyű igazság…. hogy egész téves rendszer van a fejében… Ezért volt hát mindig oly feszűlt az arca, mintha írtózatos töprengés, vívódás menne végbe benne állandóan… Mélyen beesett szemek, felfelé ráncolt homlok, feszes, kimerűlt arc folyton foglalkoztatott tekintet…. S állandóan soványodott. Az elmebetegek, szegények, egészen rendes emberek, akiknek egy rugójuk rossz. Ő is ott feküdt a dívánon – s egészen okosan beszélgetett – csak éppen nagyon betegnek s szenvedőnek érezte magát, szegény. Filozófia is hatott rá: elcsendesűlt izgalma, ha megnyugtató dolgokat mondtam néki. S mikor megkérdeztem mi baja, így felelt: egy néhány kételyem van…. Benn az intézetben is: – urak űlnek együtt s kártyáznak… De mintha rossz szellemek volnának – idegenszerű urak ők nagyon…. S a szörnyű az, hogy ilyen elmebajos gyakran figyeli magát: – tudja, hogy téves az, amit gondol, látja, hogy dühöng s nem helyesli – de egy belső kényszer-indulat ereje hajtja… – Furcsa: nem éreztem félelmet az őrűltek között, – az volt az érzésem, hogy én sosem tartozhatom közéjük… S mégis meg kell állapítanom, hogy – amikor reggel egy megmagyarázhatatlan gyűlölködő-indulattal ébredek s gyűlölöm, okolom az egész világot – egy oktalan és haragos indulat vagyok, amely elönt és magával sodor… s ebben az a tény: hogy napközben felvett rossz benyomásaim lerakódnak bennem s így kitörnek néha – ez már mégiscsak rokona a fenn elképzelt indulatnak. – – S mikor másnap a felesége meglátogatta, így szólt szegény: – „Lehetetlen kitartani, úgy érzem, hogy ezek közt a bolondok közt meg kell őrűlnöm”…. – S míly megható volt: – „Lásd, – mondta a feleségének, – ha tudnám, hogy csendes elmebajos leszek mindig s nem ártok senkinek, – letenném az ecsetet s elmennék kocsisnak, egyszerű munkásnak, – mert mért is ne éljem le azt a pár napot, ami még adva van…. Te pedig fiam, menj szépen vissza a hazádba”….

 

Egy előkelő származású kis lány: Egész fiatal még – s előkelő fiúk veszik rajongva körűl – s ő a világért sem követné el a legkisebb inkorrektséget sem. De: – egy lift-fiúnak adja oda magát legelőször, aztán egy szegény, kócos szininövendékkel van viszonya, – titkos találkákra jár s cigarettákat visz a fiúnak. – Szereti talán a szegénység romantikáját? Vagy a maga-fajtájával szemben feddhetetlenűl akar állani? Vagy, végűl – talán bámúlatos ösztönnel érzi, hogy ott, az ő köreiben híre kelhetne – s így örök titok marad? – Ma már asszony. – Mindenesetre kívánatos volna, hogy minél több íly kalandos lélek volna köztük, – így a szegény kitagadottaknak néha inkasszálodnék életük örök káprázata.

 

Fölényes modor: – Ha más gyengének érzi magát, nem segíteni rajta: hagyod gyengének lenni. Mert ha megszánod s megmutatod, hogy te is gyenge vagy, – ne féljen, akkor szemtelenné válik. – Ha oka van rá, hogy szégyenkezzék, hagyod szégyenkezni s nem szégyenkezel helyette. Ne légy annyira félénk, hogy jóvá akarnád tenni az ő hibáját is. Hagyod: hogy evickéljen zavarában – s nem oldod fel azt. Példáúl: Ha kölcsönadtál valakinek pénzt és sokáig nem adja meg, – akkor zavarban vagy, ha vissza kell kérned. Mert: ha látod, hogy szégyenkezik, azt gondolod: „Lám, – mégiscsak tisztességes ember, – mégsem kellett volna”…. De te most már ezt gondolod: „Nem szégyenled magad, hogy ilyen tisztességes embernek, mint én vagyok, – ilyen sokáig nem adtad vissza a pénzét?”… – S azután: – Társaságban sokszor próbára tesznek téged, – mílyen is vagy? Ilyen a gyenge lelkeknek az a fajta puhatolózása, mikor másokkal beszélve tekintetük hozzád fordúl s érdeklődni látszik, mit szólsz a dologhoz…. Helyesled-e? – S te az idegenek előtti félénk tiszteletedben és zavarodban gyorsan helyeselsz is, mintha csak ezt akarnád mondani gyorsan: Persze, hogy helyeslem…. S csak ezt várják ők. Máris föléd kerűltek, – máris lenéznek s vállon veregetnek. – Vagy: rádmosolyognak – s várják hümgető válasz-mosolyod. – Te azonban mindezt tudod már: – figyelmesen a szemükbe nézel ugyan, de nem azt adod nékik, amit várnak tőled. Csak akkor helyeselsz és mosolyogsz, amikor te akarod s nem amikor ők. Ők meglepődnek, – ha nem is tudnak róla, – s tisztelni kezdenek máris.

 

A jövő: – „Mit! a jelen! Míly gyorsan elmúlik ez a kis öröm! És a szépség! Ne kössön egy szép arcocska, – míly gyorsan elvirúl!” – mondta anyám. S szenvedélyesen a jövőbe vetett minden bízodalmat, – mintha az valami pozitivabb, biztosabb élet kilátását nyújtaná. Furcsa ösztön. – A jelen mindig valami átmeneti állapotnak tűnt néki.

 

Shakespeare: Míly furcsa az ő művészete. Az események halmozódnak nála, – azokat sűríti, összevonja – a jellemek azonban annál jobban kitágúlnak. Hagyja, hogy az esemény irreális, romantikus hatást tegyen – s a jellemek igazságával realizál. (Lear, Othello, Romeo, – mind mesék. S míly reálissá válik Lear alakja: – egy bolondos, vén, szeszélyes és fenséges gyerektől ez a meseszerű bolondság kitelik. Mert: jobb definíciót arra, hogy mi a romantikus, – ma sem tudok, mint amelyet tizenhat éves koromban csináltam, hogy: romantikus az az esemény, ami lehetségesnek, de nem valószínűnek tűnik. Kétségtelen, hogy hiszékenységünk angazsáltsága mondatja vélünk valamiről azt, hogy reális, vagy azt, hogy romantikus. Ha azt akarom elmesélni, hogy egy lány, hogy megtartsa magának szeretőjét, mint visz néki egy másik lányt: ez romantikus téma – s mihelyt megokolom, kézzelfoghatóvá teszem, a legreálisabbá tehetem. – Boldogtalanok.) – Sh. az emberek élesen elhatárolt rajzával realizál. Bár sokszor romantikus marad – ahol nem dolgozza ki eléggé alakjait. Richard első jelenetében a királynő átkozza férje s atyja gyilkosát, – éppen férje holtteteme mellett – s jön Richard s megkéri a kezét s ő hozzá is megy. Ezt egy mai drámaíró három felvonáson át a legreálisabbá vagyis a leghihetőbbé tudná tenni. (Aminthogy a mai drámaíró átka éppen az, hogy semmit sem mer megokolás, valószínűsítés nélkűl mondani – s ez igen nagy teher.) A mai író az eseményeket mindig igyekszik valószínűvé tenni – s a jellemei ennélfogva kevésbbé tudnak kibontakozni. Flaubert történeteiben a kidolgozás pompás – s Homais úr példáúl összefoglalt alak. – Inkább az eseményeket foglalná össze! – S még egy megjegyzés Sh.-ről! – Sosem tudod, mi a véleménye embereiről, dolgokról. Azt hiszed, hogy rokonszenvezik valakivel, – mert a magad rokonszenve is az alak felé fordúl, – s kiderűl, hogy bírálja, neveti. (Frank ítélete Kentről.) Épp így: azt hinnéd, hogy sokszor az uralkodó felfogások szószólója ő, – hogy szereti a nemesi erényeket, a hűbérrendszer hű embere, – zsidógyűlölő stb. – mert éppen mindenféle felfogás és meggyőződés teljes intenzitással ég benne – s az uralkodók és nemesség: darabja főhősei, akik már rokonszenvesekké lettek nékünk ezen a nyelven beszélnek, – s ekkor megszólal a nép: – s ugyanoly erővel ég előtted éppen az ellenkező felfogás. A népet szidja, megveti Coriolanus. S megjelen a nép: igazat adsz Coriolanusnak, – buta, közönséges, befolyásolható, megvesztegethető nép ez: de meleg és hű is tud lenni, ragaszkodó és meghatott – s szerencsétlenségében máris melléje állasz. Hogy mi volt az ő legfelsőbb, mindeneken felűl álló kritikája? – Ő a zűrzavart, a kűzdelmet s az összevisszaságot akarta ábrázolni.

 

Hogyan vagyunk az igazsággal? Hogy mi az igazság – a bíró ítéli meg az emberek között: ember. Már most nincs-e módomban, hogy egy igazságos űgy mellé álljak – s mert éppen az igazságot akarom – hogy hamis vallomást tegyek? Én is megítélhetem, mi az igazság, – én is ember vagyok, mint a bíró! S nem egy fajta formalizmusa-é a léleknek, hogy elzárkózom előle, hogy nem vagyok hajlandó hamis vallomást tenni még akkor sem, ha a rágalmat nem lehet másképen sehogy kivédeni, X-et hamisan bevádolták. A tanúkról tudom, hogy rosszindulatú, embertelen individuumok, hogy hamis tanúk. S igazságérzetem azt mondja, hogy, – feltéve, hogy X. valóban mondta volna az inkriminált kifejezéseket, – normális, törvényes világban az nem lehetett volna jogos kritikánál egyébnek nevezhető. Ehhez mindenkinek joga van. Az igazság tehát csak hamissággal érhető el, – ha ellensúlyozom a hamisságot hamissággal: de az igazság érdekében. Igaz viszont, hogy olyan léleknek, aki már nem értékeli túl e földi élet javait – s magát az életet sem szereti annyira, hogy bizonyos néki nem megfelelő árat fizessen érte: l’art pour l’art nem hazudik, – még az igazság kedvéért sem, – még az igazság sem ér neki annyit, hogy hamis eskűt tegyen, – mert a tisztaság-érzése már öncéllá vált. Talán ez az érzés vezetett, mikor konfidensnek ítéltem az erre vonatkozó célzást.

 

P-né férjéről: Beteg volt, nem volt normális, mégis igen boldog voltam vele e nyolc év alatt. Mert nem közönséges élet volt. Színes és szép volt, – mert rendkívüli képzelőerejű ember. Amíly köznapi lett volna az élet valamely köznapi érzésű, egyhangú képességű emberrel, – oly ragyogó volt így… Nem tudom, megérthet-e? Nem tudom, más is oly bolond-e s megérti-e, felveszi-e az ilyesmit? – Mikor a menyasszonya voltam s Párisban sétáltunk, – váratlanúl így szólt hozzám: „…Te – tudod-e miből fogok neked házat csináltatni?… – Zöld… sötét zöld palackokból… üvegekből – hogy se meleged ne legyen, se ne fázzál soha benne”… S lehet, hogy nevetséges, – de engem oly mámorossá, oly boldoggá tett ez a pár szó…. Aminthogy: mindig magával tudott ragadni: fantaszta volt. S míly lelkes, míly szenvedélyes míly elragadtatott! – S mikor fiatal házasok voltunk – azt el sem tudja képzelni, milyen élet volt az! Egész napokat azzal töltöttünk, hogy rajzokat, terveket készítettünk: léghajókat építettünk papíron, – vagy egy gépet szerkesztettünk, amelyet nitro-glicerin hajt…. – Míly szép volt! – Míly gazdag, – hogy kiragadott az élet sivárságából! – – S mikor vígasztalni akartam: – hogy ne sírjon, majd csak akadhat még valaki, akivel kölcsönösen megszeretik egymást: – Míly nehéz az! felelte. – Mindenütt családi feszűltségek, szenvedélyek, – s míg valakinek a szeszélyeivel, nyugtalanságaival összeszokik az ember! – E pillanatban igazat adtam néki s azt gondoltam: – Bizony rövid az élet – s főként a fiatalság! Mikor az indulat, a szenvedély még oly nagy, hogy mindezt a sok nehézséget – s még sokkal többet: anyagi nyomorúságot – térde alá gyűri: s összehoz két embert poklokon, zivataron keresztül! Ma már, – harmincon túl, – a szenvedély csökkent! S kis nehézségeket sem bír elhárítani útjából…. S ami mégis oly könnyen ment: összeállani, – ma már mint egy reménytelen fényű, fáradt fényű csillag int – amelyet elérni hamar lemond a szív!

 

Koncerten: Gyönyörű nyak fénylik, – de hány! S a fürtök: kékes-szőkék, – vöröses árnyalatú mély fekete haj, – hamúszín-szőke s mégis fénylő,… S egy frizura: köd űli a koronás hajékességet: felfelé fésűlt, gyönyörű gazdagság s mintha fénypor lengené körűl.

 

Egy férfi tekintete: impetuozus, irgalmatlan szerelmes!

 

A napok elmúlnak, – s nem mindegy-e, hogy jól rosszúl telik-e az élet? S nem mindegy-e, ha már elmúlt. S míly gyorsan múlttá lesz, – észre sem veszed. Ha jól telt el: észre sem veszed, hogy élsz – s mire körűlnézel: este van. Csak ha bánatod van: akkor érzed az életet: s ez jutalmad bánatodért. A börtönben nehezen telhetnek a napok – de lefutnak mégis s életed így is úgy is elmulik.

 

Mért oly rossz az én szívem? Érthető-e ez? K-ék oda voltak úton. Sokáig nem jött értesítés, mi van velük? A hozzájuktartozók aggódtak, – mi van velük. – Én szeretem őket s ők is engem. S mégis, – mikor arra gondoltam, hogy bajban lehetnek – valami pokoli elégtétel, helyeslés, kielégülés suhan át rajtam, – persze egy másodperc ezredéig – de többször is! Meg kellett állapítanom, hogy káruk, szenvedésük óhaja él bennem, – valami érthetetlen rosszindulat!

 

Nem furcsa-e véglegesen megállapítanom: – hogy nem találtam szépnek, – nem kívántam őt érzékileg, – nem találtam jónak: sőt kicsinyesnek, számítónak, nyárspolgárnak, – az intelligenciája nem volt számomra sem kellemes, sem kielégítő, – affektációi ellenszenvesek voltak – nem értette írói törekvéseimet, gondolataimban, szenvedéseimben nem tudott részt venni: szóval ellenszenves volt nékem – s én mégis bolondja voltam nyolc évig. Antipathikus nőt szerettem, – aki nékem is az volt!

 

Hadiözvegyek árúlnak, egy óriási, üres vásártér egy sarkán űlnek ketten egy-egy kövön. Hogy milyen vevőkre számítanak – ki tudja. Kukoricamálét. Mikor odaérek, egy napszámos guggol előttük és igen sokáig mérlegeli, – melyiket is válassza. Sokáig keresgélnek, végűlis megállapodnak. Két darab legyen. S mikor már megállapodtak: a napszámos még ott guggol és pillanatokig némán szemléli darabjait. (Furcsa ez a pontos nagy számítás étel dolgában – egyszer sok évvel ezelőtt már megfigyeltem egy építő-munkásnál. Ott állt s a kirántott húsról lehulló morzsákat oly pontosan szemelgette kabátujjáról, tenyeréről, – hogy egy gondolatnyi se vesszen kárba.) Aztán beszélgetnek elesett férjükről (ez nekem szól,) – gyerekekről, nehéz életről. – „Így már én is sétálgatnék, – szól az egyik… – sétálgatni, semmit sem tenni”… (Egy kisasszony ment arra.) A sétálókat, szerelmes párokat megmustrálják – s kicsit epések.

 

Asszony-gondolkodás. – Hát magának sem használt a quarzlámpa, kisasszony? – Dehogynem. Nagyon. Nézze. – Valóban, milyen sűrű a haja. – És hányszor űlt? – Csak négyszer. Igaz, hogy nem attól sűrű…. Én abbahagytam a kezelést – s így nem is használhatott.

 

Utcai zaj s hozzá – és tetejébe mindenek megkoronázására – zongoraszó a harmadik emeletről. – Egy mesterlegény a másikkal íncselkedik. – Menjen innen, – hallja, – menjen!.. – s egy nyersen tréfás mozdulat, amelytől megborzongok – s politúr-szag a ruhájukon. – Alkonyat. – Az utcán egy kis műkertben, a poros utcán egy borzalmas banda cincog s néhányan kurjongatnak hozzá. – Mért vagyunk oly sokan a világon Istenem, hogy némelyiknek ilyen élvezet jusson…. Egy cigány szomorún kicsapongó nótája: egy öreg emberé, aki azért állt ide a poros utca sivár kertjének borosüvegei közé, hogy legalább aznapi falatja meglegyen…. S húzza! – És én emlékezem: így volt ez békében is! Akkor is zsúfolva volt a város és akkor sem jutott a „tömeg” élvezetéűl több – mint ez a vigadás – s a bandának több, mint ez a kis étel-reménység egy napról a másra! – Szegény Oroszország! Most felforgattak benne mindent: se vasútja, se postája, se rendje…. Pedig volt már egy rendje: egészen tűrhetően berendezett ország volt… De: ők rendezték be – ők rendet kívántak maguknak s csináltak is – a rendes életűek: postát és vasútat s az működött is szépen…. S megkövesítettek egy rendet, uralkodóvá tették, megmerevítették az állapotokat: Nékünk jól megy, – s vannak, akiknek rosszúl megy – s a posta és vasút…. Most aztán semmi sincs. Jobb-e így? – S mi lesz a „rossz” hajlamú emberekkel, a tétlenekkel, az álmodozókkal, az iszákosokkal, a művészekkel, a soká alvókkal, – ezeknek a nyomorúságán nem lehet változtatni – s ezek igen sokan vannak! – Akik már mindent abbahagytak?

 

Fiatalkor: – akkor még így gondolkodik az ember: minek olyat tenni, amit az ész nem helyesel? S az ember kűzd a szertelen vágyak, a kicsapongás vágya, a züllés narkózis óhaja ellen – s később? Az ember már régen hozzászokott, hogy vágyai alatta állanak intelligenciája niveauján – s hogy a kielégülés? Ha csak egy pillanatig is hagyná az ember, hogy kritikája hallassa szavát! De már nem hagyja: – mosolyog. Már régen tudja, hogy intellektusa – s élete merőben ellentétesek – s megnyugodott bele, – elfogadja ezt a rendet is!

 

Mágnás-ízlés: míly furcsa… Ízléstelennek érzed első pillanatra, mert nem oly kerek, formás pl. öltözködésük sem, mint a polgároké…. De aztán rájössz nyers ízének kellemességére… S a csíkos ruha, a földesúri gusztus máris mint valami „magasabb” jelenik meg képzeleted előtt. – S míly különös: az írek is szeretik ezt a nyers, hosszúcsíkos viseletet, a keményebb formákat.

 

K.: „Ó bár már megcsalna! Akkor megszabadúlnék tőle! – Míly jó volna már, ha fájna, ha szenvednék tőle, hogy megcsal! Míly nosztalgiát érzek az egyedűllét és a fájdalom után! – Mert, hidd el, egész életemben az volt a legfőbb vágyam – s mikor a legszerelmesebb voltam is éreztem ezt: megszabadúlni a nőktől! Végleg! S szabadnak lenni – végre!”

 

Fiatal lány: egy sikító istenség!

 

Pedagógiai tapintatlanság: ma elloptak az iskolában egy könyvet. Felirattam a fiúkkal, hogy kit gyanúsítanak. – S aztán felolvastam a szavazatokat. – Rettenetes lehet a fiúnak a napja, – akit akár egy gyanúsítás is ért. Egész életre kihathat ez a megszégyenülés. Mennyivel előkelőbben intézte ezt a bécsi tanárnő!

 

Egy asszony a villamoson: „Mindjárt lelöklek kis fiam evvel a batyúval… – Nem adtok nekem helyet? Hát szép ez? Biztosan német gyerekek vagytok… S maga, – magának az arca is olyan sárga: látszik, hogy irígy természet”…

 

Egy asszony: „Nem akarom elhinni, hogy valóban eltelt az életem – ílyen nagyon szegényen…. Várom, egyre várom az én másik, igazi életemet, – amelyre mindig számítottam, hogy elkövetkezik… Mert ez nem az igazi…”

 

Öreg ember: szegény is, hasznavehetetlen is. Le is nézik, mert egész életében érzelmes fecsegő, önző, puha ember volt. Most: a fia feleségének gazdag rokonainál semmi befolyása, tekintélye… Nagy szavakat mond tehát, szép frázisokat, dagadó mondatokat: mintha ezzel legalább valamit közrehatna a dolgok menetére… – Igen, – mondja, – el kell kűldeni a gyermeket szanatóriumba, – mert a gyermeki lélek… stb. Nem is kellett őket rábeszélni, – mindenki úgyis el akarta küldeni. Beszédeit tehát szórakozott tekintettel, közömbösen hallgatják – s ő úgy felizgúl mondataitól, gesztusainak hevessége úgy magával ragadja, hogy sétálnia kell… Nagy lépésekkel jár tehát a puha szőnyegen s egészen ki van kelve magából, – mintha vitatkoznia kellett volna, valakit meg kellett volna győznie… Liheg – s az elégedett harag, a méltatlankodás nemes tüze ég szemeiben – s úgy érzi, hogy ő még sincsen egészen hiába ezen a gömbölyű világon.

 

Falun: Micsoda komédia ez az egész élet. – Otthon űlt szobájában, soha sem tudta, mi a föld, – telefonon papírokat vett s eladott – s ma egyik oldala az, ami a más ember léte-alapja földbirtokosnak lenni… a paraszté, – aki egész életében földre éhes, az elszegényedett mágnásé… Soha ki nem jön erre a gyönyörű birtokra, – városokban él, utazik… Játékkal elérte, amit családok generációkon keresztűl hajszolnak… Amire Berzsenyi büszke volt… Játékkal: hogy nem tartozik soha többé a nyomorgók százezrei közé… Nem kell alázatosnak lennie…. Büszke és nyugodt lehet – nem kell többé nagyon barátságosnak lennie… A világ az ő barátságát keresi – s míly jól él! A földi öröm: az övé!

 

 

Budapest, 1920. június 1.

Falun: feudális ország ez! Míly mélyen alázatos a paraszt földesurához! Hogy megérkezik: megszólal a harang… Ők parádéba öltöznek, – szónoklatokat tartanak hozzá: Jótevőnk!…. Még a vendégének is kezet csókolnak… S ott ácsorognak a kastély körűl: adasson nékik pünkösdre egy kis bort…. „Ha már kenyerünk nincs, – egy kis bort, könyörgünk, régi jó szokás szerint, – a cselédeknek….” S a vincellér szól: – „Emberek! a nagyságos úr megtisztelte magukat azzal”…

 

Nagy áldozat ám művésznek lenni… Évezredek előítéletén túltenni magadat s mindavval nem törődni, amire az egész világ törekszik… Mert ki nem gondol a „jó módra”?… Homérosz nem aszerint osztályozza-e az embereket? Nem leír-ja-e a gazdagságot – s hogy legelteti rajta a szemét, – míly élvezettel! S azóta, – nem mindenki ezt hangsúlyozza legerősebben? „Gazdagok voltak… – a jó mód… – a szerencse… – nagy szerencse érte…” – csak úgy cseng a füled: az emlék-töredékek emellett szólanak…. Hiszen lehet róla beszélni – nem minden az sem, mégis, ki állítja, hogy nem nagyon fontos!

 

Álom: álmomban egy darabot láttam… S a harmadik felvonásában még játszottam is… A főhős a III. felvonásban (nem tudom már miért: pusztulóban van,) – egy kakast hozat be magának – még egyszer hallani akarja a hangját… S aztán bejön valaki s valamely számokat olvas: – amelyeknek rendkívüli fontosságuk van. S mikor az ő számát olvassa: ő nem felel… Vagyis ő már nincs. Ő már régen nem él, – létének már csak látszata van…. Az irtózat átszágúld rajtunk s rámeredünk… Ő pedig szótlanúl, fantom-arccal, mindvégig szembenézve velünk kimegy a szobából.

 

Egy álom következménye: – annyira hatással van reá, hogy más viszonyba kerűl azokkal, akikkel álmodott – sokkal tartózkodóbb irányukban.

 

Nem is tudod, hogy nyelved van, sosem gondolsz reá… De hogy nemi szerved van: figyelmed folyton reá van irányúlva…. Örökké permanenciában vagy mint szexuális individuum… Figyeled magad: tönkre kell tehát mennie.

 

Az egész család haragszik rá, különösen az öreg nagymama, – mert egy „borzasztó dolgot” követett el. – A lány kérte, menne ki, mert öltözni akar – s ő úgy tett, mintha kimenne, – de egy ajtó mögé állott. S mikor a lány alsószoknyában ott állott, előlépett. – Valóban van benne valami faragatlan, érzéketlen nyerseség.

 

Az úton. Zsentritársaság: szomorkás, mély hangzású magyar szó. Pötyögtetik. Sötétes hangzásúak a magánhangzók. – „A Himike ezt mondta….” Mindenki őket nézi, mikor bejönnek, csak egy kapitány marad tökéletesen közömbös… – S e közönyben van valami nem kíváncsi előkelőség.

 

„Moderálja magát!” – mondta nékem a barátom. Én nem mondanám neki, – nem merném. S ő sem merné sógorának a milliomos nagybirtokosnak mondani, akinek vendége.

 

Én is, mégiscsak nagyon a pénzhez vagyok ám nőve… Zsugori hajlamok, sok számolgatás…. Elszomorodom, ha nagy gazdagságot látok… irígy vagyok s kárörvendő.

 

Pista: – mialatt Szibériában hadifogoly volt, átgondoltam vele való viszonyomat s örökre megharagudtam rá – a távolságon át. Hálátlan, – ő is a „kihasználók” fajtájából való. S ő a távolságon át hálás volt. Megérkezett egy tanár ide, akinek ő sokat mesélt rólam, hogy milyen ember vagyok…. S ez a tanár lett a fegyelmi bizottság egyik tagja.

 

A klinikán a múlt héten egy fiatal nő feküdt a Röntgen-készülék alatt. S hallom a másik szobából: – „Nem fáradt még el?” kérdi az orvos. – „Ó dehogy!” feleli. „Ha csak tudnám, hogy segíteni fog! Én oly türelmes volnék! Oly szívesen volnék türelmes!” – Rákja van, operálni nem lehet már: néhány hét az élete.

 

Novella-téma: Szamosi a Carmenben olyat lökött Burriánon, hogy az felbukott s erősen megsértette magát. Sajnálkozását fejezte ki az eset fölött…. Ő egyébként csak „revanche-irozta” a művésznek egy régi, hasonló hevességét… Sok évvel ezelőtt indulatos játéka közben a tört oly erővel döfte belé, hogy erősen megsértette őt…. Tudni kell azonban, hogy akkor, mikor Burrián a tört beléje döfte még nem volt Burriánnal viszonya – s most hogy „viszonozta” a véletlenséget, – Burrián már ott hagyta őt…

 

Ki ki olyan életformában boldogúl, amilyet szenvedélye választ számára…. Akinek a pénz-szerzéshez van tehetsége: szerencsés tehetség…. Aki szenvedélyesen gondolkodik: az vagy szerény legyen, vagy legyen benne egy hízelkedési és koldulási képesség is…. S vannak végül olyanok, akik a börzén nem nyernek, sem nem gondolkodók: ők mindenből kiesvén olyasmit vállalnak, amit senki más nem vállal, vagy csak kevesen: a piszkos feladatokat…. Ők mocskos, aljas munkára kaphatók – s ők csalással szereznek – ez a képességük. S ami másnak könnyen megy tisztán is: – egy kis játékkal a börzén – ugyanazokat az összegeket ők acsarkodva, fondorlattal, aknamunkával szerzik…. Élhetnének a mezőn is, – de ők a csatornát szeretik. (Barta)

 

Míly szép, előkelő megjelenés volt Szénáson az a magas, tót szépség, akit a szomszéd község bírájának fia megejtett. – S míly gyönyörűn, érett nőiességgel tudott nevetni, – s míly szépen énekelt. S míly kár, hogy én nem törődhettem véle!

 

Női mosoly, – illetve nevetés: ha hall valami malacságot, felnevet s utána a „tudás” látszik szemeiben. Mintha azt gondolná: „no igen – hisz tudjuk”… Igéző!

 

Cseléd az asszonyához: – „…És ezt a gyönyörű szőnyeget is – meg ezt a sok szép holmit… Kinek fogja ezt a sok mindent hagyni?”….

 

Huszonnégy éves leány: nékem már – ez a kor is míly gyerekes fiatalság, – nem tudom, mit tegyek vele.

 

Falu: – egyebet sem hallasz itt: mint eső… eső…. jó volna, ha esnék… kiszárad a kukorica…. Lesz-e eső?…. S az élet – zsíros.

 

Olyan nagy kegy – nézhetni a felhőket, – hogy csak egyetlenegyszer adatik – és soha többé?

 

Kora reggel: Micsoda koncert a parkban….. Ezer madárhang – s fölöttük hirtelen végigcikkázik egy gyorsreptű: neki fontos mondanivalója van, mert erősen izgatottan hangsúlyoz…. Lenn pedig egy kis cinege csípog szerényen.

 

A virág míly reszketve, epedve nyitja kelyhét! A bibe és porzók íve míly vonagló, feszűlt epedést fejez ki!

 

Az élet vége: úgy látszik az individuum halála. Hogy ez a nagy élet, az örökélet, többé nem szakad benne individuummá, – de maga a nagy principium az élet örök! Csak formái folyton változók!

 

Rejtelmes, csodálatos éjszaka! Meleg szél volt – s mégis üdített, – s zajtalanúl sütött a hold. Az ég mélyen kék, mint valahol Törökországban, a csillagok szikráztak – s a holdszelet olyan tündéri mágikus fénnyel bűvölt amilyennel talán még soha… Különben is: a vegetáció az idén szinte tropikusan gazdag. Burjánzik a világ,… A falombok nedvesen sötét-zöldek – ezer rózsa pompázik s a szél bódító, szédítő, nehéz illatokat hordoz. (Hold-fürdőt venni a hold-mezőben meztelen!) Elbűvölő, szédítő, tündéri éjszaka! (Egy nászéjszakát kellene így leírnom.) – S a pacsirták mit műveltek! Egész koncert: nem oly hangos, mint reggel, – mintha hypnotikus álmában szólana: halkabb és tévetegebb…. – Néha egy-egy gerle búg fel messziről, aztán a pitypalatty csattog…. S közben változatlanúl és egyenletesen süt a hold! Édes, mézet lehellő éjszaka! Az álombeli koncert egyre tart – mikor egyszerre egy kísérteti bagolyhang kel fel valahonnan: – (a magasból oly furcsán száll le az u-szerű mélybe,) – s minden elhallgat. (Élni: örökös életveszélyben lenni, mint a csatatéren.) – S furcsa, hogy mindezt a sok szépséget én már nem érzem, nem élvezem, nincs bennem borzongás, indulat, félelem, vagy meghatottság – mindezt csak észreveszem s tudom, hogy szép! – Bódúlt nem vagyok! S nem fogtam már fel, mi az, hogy a csalogány éjjel énekel – s hogy mért énekel éjjel is? S csak később jutott eszembe, hogy talán boldogságában?… Oly boldog, amilyen lenni én már nem tudok, elképzelni sem tudom, – már eszembe sem jut, hogy lehetséges…. Ebben a török tavasz-éjszakában: mikor a hold így fénylik, ílyen bűvösen, mikor ilyen terhes minden az élet örömétől, – olthatatlan, bódúlt mámorában énekel… – nem akar aludni – s nem tud elfáradni: – fiatal! Szédűlt fiatal boldogság, – amelyet elfeledtem!

 

Upaniszada
Hej, te hold, te rejtelmes,
Ki a rejtelmes élet felett úszol
A mélység felett s a kérdések chaoszán ellejtesz!…
Hej te hold, te sejtelmes, – tudod-e?
Hogy szép vagy és hiú!
S tudod-e hogy úszol! – Hogy illegeted magad!
Hogy itt mélyen alant, a messzeségben mosolyod őrjít?…
S hogy talán sugárzó uszályod – e mély csend a szívem fenekén!
A néked járó tisztelet: az álom mélyűlt tisztasága!
S a hódolat a néma szív káprázata
Szeretünk, mert te megcsalsz minket
S szépséggel megétetsz mint az édesanyánk!
Szólítlak holdszelet, te álomjáró! Álmok kék királya te!
Míly szerelemmel áhítunk téged ó elérhetetlen!
Mi szegények, elbüvöltek, a halál gyermekei
Úszol…. pompázol s felhőkkel cicázol felettünk,
(S hogy idelenn a poklok katlanja ég
S hánytorogva ordít a zűrzavar,
Ki hinné kűlvilági lény, ki látja fénymezőid?)
Úszol a mélység felett!
Ó hold, ó holtak lámpája, szellemek napja
A csalogány is bódúltan repűl feléd
És énekel neked – fényedben fürdik
S káprázva visszahull!….Özönlő!
Hold-özön, ó mélabús derű!
Miért, ó mért halok meg oly hamar
S ó mért nem nézhetlek örökké!

 

Kocsiban: egy óriás űl igen elegánsan s egy apró, törékeny szépség! – Micsoda roncsolás!

 

Kislány: mint egy kis majom, gyorsan lép, majd elejtvén valamit, ügyesen lehajol, – s ahogy tükrébe néz utána! Mint egy ügyes majom.

 

Elmondtam megint kis üzleti lehetőségeimet – s még mielőtt beváltak volna! Holott tudom, hogy így mindent elrontok! (Koródy Gábor)

 

A Mecaneas-kérdés megint foglalkoztat. A maiak egy-egy vacsorára meghívják a művész-urakat. – Különben is egyre világosabban látom, hogy két részre osztható a társadalom: a kihasználókra, – akiknek a kihasználás a szenvedélyük s akik örömmel kihasználtatják magukat – s ilyen voltam én is. Mindenkinek rendelkezésére állani! Örömmel! S ők elfogadták. – Ma: mindent meg kell fizetniök – legfőképen társaságomat. – Igaz: hogy passzió és szép passzió büszkén ontani, amid van – s hogy ez igen anyagias és nekem nem tetsző álláspont: – de ha fölényt jelentene legalább! Ó nem! Oly nyugodt fölényben voltak mindig fölöttem – még alázatos is voltam. A kihasználó még gőgös is – s nékem öntudatot ad, ha körmére koppinthatok. Mert: megalázó tudni, hogy azok közé tartozom, akik megtisztelve érzik magukat, ha kihasználják őket. Mert: a szegénynek tetejébe még az is átka: hogy „remél”, – a gazdag „nagylelkűségében” reménykedik – s ezért odaadja, lábai elé teszi mindenét, hízeleg, alázkodik, megtisztelve érzi magát – s az okos, hideg gazdagok ezt nyugodt, szédítő gőggel fogadják. – Ó nem! Vége!

 

Most olvasom véletlenűl újra a Titanic-hajó esetét. S hogy a hajón volt a „kék-gyémánt”, mely eddig még mindenkinek szerencsétlenséget okozott, – (talán még annak is, aki gondol reá, vagy leírja a nevét,) – s én ebben hiszek, hogy ez így van. – Nem tudom szavakba foglalni, – de a legmélyebben meg vagyok győződve, hogy fátumot igazgat, – hogy életeket ront ez a mélységből felkerűlt furcsa, ősi kő, hogy összekuszálhatja az ember gondolatait, vonz olyan erőket, amelyek az embert tönkre teszik. Vagy gondtalanná, apathikussá s könnyelművé tesz…. Narkotizál! – Elvégre, hogy mi hat az emberi szervezetre? Hogy a Röntgen-sugár hat…. – s még ezerféle más ne hathasson?…. S míly furcsa, kísérteti, hideg szíve volt! Nem is kisérteti, hanem fatalis! S most, hogy visszakerűlt a zordon természet mélységeibe, – ahonnan többé aligha fog előkerűlni…. (Még azt is éreztem, hogy bizonyos erő-változások állhattak elő a föld mélyén, mikor kiemelték. Mi minden lehetett benne koncentrálva! – Míly közel áll ez ahhoz az ősi hithez, – hogy föld alatti szellemek kísérik útján a furcsa követ, – hogy rajta van a jelük, – hogy néma megegyezéssel őrzik őt a föld alatt s föld felett… – Regényt kellene írni ilyen kő vándorlása körűl.)

 

Aminthogy meg vagyok saját életem tapasztalataiból győződve, hogy természeti törvény: hogy az embernek időnkint áldozatokat kell hoznia! El kell vesztenie valamit, vagy kell, hogy kára legyen! Ahogy a fa elszórja rengeteg virágát, ahogy több gyümölcsöt terem, mint amennyit megérlel s többet érlel, mint amennyi terem, – ahogy energiát pazarlunk játékra, betegségre…. Talán az erő-fölösleg törvénye ez! (Ring des Polykrates.)

 

Míly különös: a kislány szép volt, okos, – végezte a zongoratanszakot. Este hazajöttek a Lion Lea előadásáról: jókedvű volt és boldog. – Éjjel felébreszti hozzátartozóit, hogy valami mászik a paplanán: – s azóta, attól a perctől elmeháborodott. Érzékei teljesen tompák, – érzésképtelen, – emlékezőképessége pedig ijesztő. (Dementia pr.) – Szótalan, nem zongorázik. – Igen sokszor sírni szeretne, de nem tud. – Ha nővére elmegy hozzá látogatóba: – leveszi fejéről a kalapot – s felpróbálja… – „Te, te…. igen… és én nem!” – dadogja ilyenkor és sírni szeretne…. Súlyos spanyol-lázon ment keresztűl, – utána sokáig sírt s azóta kissé jobban van….

 

Egyformán születünk s egyformán halunk meg – ebben nincs köztünk különbség. – Lehetséges? Az iszákos halála ugyanannyi, mint a gondolkodóé?

 

Némaság: (O. némasága:) – a hindú yogi évtizedeken át egy helyben űl és hallgat; – egy gondolat hatja át a szervezetét s minden egyéb gondolatát ehhez az egyhez akarja hozzáformálni – hallgat, mert mi mondanivalója lehetne más, mint ez az egy…. (O. az egyetlen, akit a legtöbbször konkrét napi cselekedetében is az elért legmagasabb gondolat hat át.) Aminthogy a hindú irodalom mindig csak egyről szól s annak az egynek a magyarázatáról… Az irodalom: író európai értelemben éppen csakis az lehet, aki ezt az egyet mindig elfelejti, aki szenvedélyes tud lenni, izgatott, szerelmes s az élet napi realitásai, szenvedései elsodorják előle az egyetlen gondolatot… Az európai író gentleman, aki épp úgy él, mint a többi, – mert ha nem úgy él, bolondnak nézik, – tehát „smart” életre van kötelezve, – érdekei vannak, kűzd s feleségének ebéd után „egészségére” kívánja az étkezést. – Természetes, hogy ha abból a magaslatból figyelnők életét, le kellene őt néznünk, mert nem szent, hanem kufár. Érdekei szenvedélyessé teszik s szenvedélyei tömlöcéből néz – s akkor sem egy szabad tájra, – hanem egy tömlöcudvarra: s ezt ő vágyva szabadságnak nézi….

 

Ahogy nem szabad megkülönböztetni testi és lelki szerelmet, mert nem tudod, mi hol végződik s mi hogyan elegyűl…. Épp úgy nincs „anyagi” és „erkölcsi”, – mert nem tudod, hol lesz az anyagból erkölcsi…. Tehát: öt forintot keresni: ez erkölcsi tény épp úgy – s egy űzlet épp úgy az…. Itt kettőnek látszik az egység, – van, hogy száznak látszik…. Az adás-vétel, furcsa: legegyszerűbb faja az életek pusztulásának s megujúlásának. Léted alapja épp úgy meginog tőle s épp úgy felemelkedel általa, mint attól amit nagyjelentőségűnek ítélsz.

 

Ma az a különös érzésem volt, hogy megértettem a bor, vagy a kenyér, vagy a föld terményei felett mondott zsidó áldásokat. Mikor azt átértettem, hogy az anyagi momentum mindig erkölcsi is, – megvillant bennem az is, hogy kenyeret sütni; ugyanannak az egyetlen gondolatnak inkarnációja. Nem tudom kifejezni. Komoly és mély aktus volt nékem pl. a főzés. Körűlbelűl az az érzésem volt: lám, míly egyszerű formában – gabona és főzés, (mindennapi megszokott konkrétumok) formájában adatott itt nékünk, – a komoly és mély élet. És sütni, főzni: ugyanazt a szellemet tartalmazza, mint bármely más tüneménye a létnek – (Tolstojnál érzed is a kenyér komolyságát.)

 

Megértem, megtörtem, – kész a termés, – kinek?

 

A pénz is érték: sőt, úgy látszik, az első érték. S a hatalom is érték: sőt, úgy látszik, az első. – S aki író, vagy gondolkodó, az másodlagos módon akarja megszerezni ugyanazt az értéket, mert másodlagos tehetségei vannak. Ő nem erős, hanem alázatos, nem mer, hanem fél s az embereket nem kényszeríti, hogy jól bánjanak véle, hanem lelkükre beszél. (Ei. sógorával míly csínján bánik! A gondolkodó a milliomossal.)

 

Egy fiatalkori megjegyzést találtam: Egész életemben a halálra gondoltam, – most hogy meghalok, az életre gondolok.

 

Ez a sok-sok betű! Halmaza a semminek. Szavak! – Egymás mellé tett hangok, egymás mellé illesztett fogalmak, – egymáshoz kényszerített gondolatok… A semmit felbontják – s a semmiből nem is lesz semmi.

 

Novella-théma: Halálos veszély van: az ellenség bevonúl holnap a városba. S az asszony – e halálos veszélyben: most már úgyis mindegy! – odaadja magát régi udvarlójának, a férj barátjának. (Sokáig nézi őt, míg hallgatja rossz híreit. – S a férfi, mintha tudná, hogy minél rosszabbakat mond, annál inkább saját javát mozdítja elő, – feketít. Furcsa ösztön.) S aztán elmúlik felettük a baj, – s az asszony csodálkozik: míly egyszerű dolog! Mért is nem tette már előbb! Mért kínozta magát!

 

A martyr-természetű nők. Rendesen csúnyák és senki sem veszi őket észre: úgy érzik. Nem számítanak – s hogy aktívvá lehessenek a részvétlen emberek világában, hogy észrevegyék őket, – hogy mégis fontosabb szerepük legyen s behatolhassanak, – feláldozzák magukat. – Szinte ösztönükké lesz. Automatikusan belevetik magukat a legnagyobb bajokba: elviselni, szolgálni! (Kundry: Dienen! Dienen!) S az emberek nézik, kissé szabadkoznak s aztán elfogadják! El ám! Sőt annyira hozzászoknak, hogy már kezdik rossznéven venni, ha a martyr, most már mégis belecsöppenvén az életbe egy kicsit visszavonúl, (mert kiábrándúl a csodált fantomból s meg is únja.) – Elfogadják, bár nem szívesen viselik el társaságát. – Terheli őket, szégyenkeznek is, unják is néma, szemrehányó szomorúságát s szabadúlni akarnak tőle.

 

Korántsem vagyok pesszimista az emberek megítélésében, – nem mondom, hogy a világ undok, – vissza kell előle vonúlni…. Sok szép van az emberekben, – kár mindezt nem élvezni. Élvezni kell őket s amikor a gonoszság kikandikál, – rájuk koppintani…. S minthogy ez biztosan elkövetkezik: állj tehát en garde!

 

Az előkelőbb ember tud elfogadni: – s ő nem is oly heves már hogy ugrana: – itt vagyok, vegyetek, rendelkezésre állok….. A lehiggadt temperamentum – jó marad, de ökonómikusabb, nem oly heves már…. Sokáig hagyja kérni magát s ilyenkor a szemedbe néz – s aztán megteszi amire kéred. S nyugodtan elfogad: nem szégyenkezik, nem érzi nagyon lekötelezve magát. A gyenge lélek annyira hálás, oly lekötelezett minden kis ajándékért, szolgálatért annyira oda van, hogy feltétlenűl alárendelt helyzetbe kerűl. A nyugodt, fölényes ember oly egyszerűen köszöni meg, hogy az ajándékozó kerűl zavarba: nem hozott-e valami sértő csekélységet – s ha gyenge: máris bocsánatkérőre görbűl.

 

Aki kényelmesen akar élni, vagy ostoba, az legjobb, ha valamely automatizmusra bízza magát. Írott törvény, írott morál, vallás…. De az igazi lélek fáradalmak között él: minden napját s minden cselekedetét mérlegeli. Élete folytonos mérlegelés s bíráskodás.

 

Analyzis: – halljuk, beszéljen az ellenőrzés nélkül való, szabad ember: – s egy szemétkosár ömlik ki miden emberből. Szégyenkezve, undorodva nézi: ez volnék én? Az én drága lelkem? – Te nemcsak az vagy, ami megfordúl elmédben, hanem a szűrő is te vagy, – a cenzúra is! Tehát az is te vagy, ahogy mások és magad előtt megjelensz!

 

Az emlékezés: líra. (O.)

 

Egy egészen fiatal asszony. Szegény Ady szerette s hozzá írta a verseit – s már ma halott régen!

 

Míly furcsa volt! Egy emberről azt mondták, hogy meghalt. Még a halála körülményeit is elmesélték. Én elgondolkodtam róla: hogy őt sem fogom soha többé látni – és sóhajtottam. – S egyszercsak egy napon, szembe jött velem az úton. – Szörnyű érzés volt, egészen olyan nekem, mintha a sírból kelt volna ki.

 

Furcsa: – „aznap egy kocsiban egy urat látott űlni, – ő az! Majdnem utána szaladt. – Abban a pillanatban halt meg az illető vidéken.” (Regénybe való.)

 

Aki végigélte az életet, aki megharcolta a harcot… aki látta ezt a sok mindent. Míly nagy szó. S öreg emberek hogy megértik egymást. Ha két öregasszony kerűl össze, – a rangkülönbségek sokkal inkább eltűntek, mint bármely más életkorban. (Talán a gyerekek között.) S ha kérdezi egyik a másikát: mit csinál a gyereke?… S az élet terhétől görnyedt már mind a kettő. Az életismeret s a nehéz múlt közelebb hozza őket egymáshoz.

 

Feces: a természet itt határt húzott az undorító és nem undorító között. Úgy látszik eltolhatatlan határt akart vonni. Mert az ember mindenre képes s az élet lehetőségei határtalanok. Ez azonban stabil határ maradt mindig.

 

Fiatalság: Nem tudja, hogy a virágot nézze-e az asztalon, e csodálatos csokrot, olvasson-e s mit inkább: ujságot, vagy könyvét, – vagy közben a zenét hallgassa?…

 

Filoména: csodálatos regény. Ez a fiatal nő mindent tud – amit mások egy életen át tanúlnak! S meg van e regényben, amit már oly sokszor tűztem ki principiumomúl, hogy a változást kell mutatni, – nem a szép királykisasszonyt s a vén banyát, akik még ma is élnek, ha meg nem haltak, hanem: hogy hogyan lesz a királykisasszonyból vén banya. – Mennyire a torkában van a szive, míly állandó meghatottsága! S míly friss az átérzése! Sosem fáradt, sosem közvetett. (Én távolról sem vagyok íly eredeti. Ismertebb és fáradtabb hangok s nehezen indúl el a szívből a meghatottság! Én csak az állatot tudom így szeretni és sajnálni, mint ő az embert: – talán mert ő az embert még nem ismeri annyira.) – Ugyanaz az egyetlen hang, végesvégig az ember nem érzi, hogy egyetlen érzés hatja át, – részvéte nem fárad ki. (S míly változatos mégis! Az öreg Filonéma: szegény, tompúlt lélek, kifáradt szív: – mikor öregkorában szolgálni megy! – e fejezeteknél meghatóbbat! Akinek már nyugalom kellene – mikor beáll a konyhába dolgozni! Alázatosan, fáradtan. Sikál és felszolgál – s kissé nyersen bánnak véle, – szegény öreg úriasszonnyal. S mikor álmából keltik s a keresztnevén szólítják – s ő révetegen, tompúltan ébred: – megrázó. Alázatos és megtört – s örökké magános! S a tengernyi könny! „Itt szeretnék én szolgálni!” – öreg korában: ez szivettépő.) Természetesen még vannak hibái is. Az iskolaszolga: gyengén átérzett alak. Betegsége kissé légiesen van elképzelve. A tanár haragja indokolatlan. – A környezetek kissé álomszerűen, meseszerűen, naivan vannak megrajzolva. (Szeretem, ha pár vonással úgy rajzol valaki, hogy a földön járjon minden.) – S aztán: egy kissé a szomorúságra van beállítva az egész. – Az ember úgy olvassa, mint egy halálra ítélt életét, mint valakiét, akit már a bölcsőben halálra ítéltek. Hiszen mindenkit halálra ítéltek már a bölcsőben, de az élet illuziót keltő: – s az író dolga, hogy épp úgy megcsaljon minket illuzióival, mint az élet. Felfelé kell vinni az élet vonalát – sokféle reményt kell kelteni, hogy ne tudjam soha, mi lesz! Hátha mégis, valami szép jön! S akkor aztán lehet oly mélyre levinni, amíly mély a pokol feneke! – Új író: olyan, mint egy új szerelem!

 

Míly nagy sikere volt az Élet királynőjének! Mindenütt beszélnek róla – s az én könyveimről soha!

 

Csak aki felemelkedik, tud szépet látni, – aki közelről néz: soha. Ezért nem szabad, csak bizonyos idő után az élményhez nyúlni! S ezért rosszak naturalista kísérleteim. Nincs fenség bennük – s távolság! – Hiszen persze: ezen a világon csak fájdalmas van, más nincs, – mert az élet elmúlik s ez a tudat minden percedet fertőzi. De ami fájdalmas, az lehet emelkedett is!

 

„Gyerek: ha van, akkor aztán mindig van… Nem lehet tőle pihenni többé, – nem lehet félretenni”… (Egy anya megjegyzése.)

 

A tekintet a halál előtt hogy elkomolyodik! Míly mélységes és egyszerű az a komolyság! (Anyám szeme.)

 

A fák mennyire beletörődtek az elmúlásba!… Csak az ember épít, rak sírköveket, erőlködik görcsösen: hogy nyoma maradjon. – S itt e földön aztán néma jelek láthatók a múltból, – melyek nem mondanak semmit. – Egy kellékkel több – még emlékre is szükség van…. Egy requizitummal több a sok sok vacak tetejébe, – mely mind életedet cifrázza.

 

„A nő eléggé van díszítve, ha csak egy férfi is szereti.”

 

„Érdekes, hogy akik közel állanak egymáshoz, nem jól ismerik egymást. Úgy látszik, a nagy közelség árt a látásnak. Bizonyos távolság kell, mint az olvasáshoz.” (O-né megjegyzése.)

 

S végül is: mennyi mindent nem írtak meg! Mi lehet e világ igazi története! Leélt életek garmada! Gyilkosságok és szerelmek!

 

Az élet komplikált. S a lélek sokrétű. – Megvetjük tehát ami dúrván, nyersen egyszerű, ami gépies, – arra azt mondjuk, hogy állati, vagy azt, hogy primitiv. Egy üzlet: míly aljasan egyszerű dolog. Pedig: nem látod, hogy ez az egyszerűség a nagyon komplikált lét egyik döntő folyamata lehet: hogy „benne szökken virággá a komplikáció tökéletessége.” – Az evés míly egyszerű – pedig egész komplikált léted egyik fundamentuma – s a koitus míly nyers, érthetetlenűl egyűgyű valami a szerelemhez s gondolathoz képest: pedig az teremti meg az életet, – ezt a bonyolúlt életet. (Pontosabban kellene kifejezni tudni.) Dúrva, nagy szimbolumok.

 

Valuta….. Kűlkereskedelem…. evés és szaporaság, – míly komplikációkat okoztak!

 

Az asszonyok inkább megtanúlnak fontos ügyeikről hallgatni, mint a férfiak!

 

A társadalom osztályokra oszlik, – hogy emberek kűzdhessenek egymással valamely módon egy társadalmon belűl. – A főrangúak és középnemesség kűzdenek….. Természetes, hogy vallás szerint is csoportosúlnak, – aminthogy csoportosúlnak az összes elképzelhető különbségek és közös hasonlóságok alapján is. – Néha aztán egyesűlnek egy ellen, de ez az egyesülés nem tarthat soká. – A zsidóságnak, úgy látszik, – mégiscsak szüksége van ezekre az elnyomásokra: ilyenkor éled fel ellenállló ereje, – ez tartja fenn s óvja meg a beolvadástól. – Látom: ismét megerősödött az összetartás ereje.

 

Furcsa: egy fiú, ki a villanyvezetéket javította nálam, leesett a létráról – s éreztem, hogy többször magam elé kell idéznem e jelenetet, hogy elintézzem magammal, hogyan is volt, – de aztán mégis elhárítottam. – Minek az? – gondoltam. Megtörtént, hát megtörtént. – S észrevettem, hogy nyugtalanít s valahányszor eszembejut, – megdöbbenek. – Ha pedig többször magam elé képzeltem már, akkor már nem döbbenek meg többé, – ez a furcsa! Úgy látszik mégis nagy dolgot végzek én életemen át, – hogy minden gondolatnak, eseménynek a szemébe nézek, elintézem, – a végére járok…. Mert mi más ez a napló is? (Kivéve anyám halálát.) – Mégiscsak nagy dolog lehet ez a kérődzés! Más eltemeti a dolgokat, – én felbontom s mindig elintézem. (O. is biztosan.)

 

Míly furcsa a halott a hálószoba ágyán. – Szegény Karinthyné halálakor gondoltam ezt! Az ember nincs hozzászokva, hogy halottat találjon egy szobában. A halottak valahol messze kinn vannak – s oda valók. Ők itt valami igen nagy idegenség közöttünk! – Egy néma ember, aki nem mozdúl többé! Egy tárgy, amelynek emberformája van – s egy kifejezés dermedt reá az arcára, amely nem fejez már ki semmit.

 

Egy asszony szemei: Szorgalmas, – minden figyelme gyermekeié, férjéé, gondjaié…. – de érzem rajta, hogy messze a lelke mélyén egy tűzvész pusztítja el valamijét. S ő nem akar gondolni rá: a kötelességét végzi s meg akar állani helyén, – s feledni akar: azért ez a nagy, odaadó figyelem. – Mint az orvos, aki beteget vizsgál – figyelme teljes, komolysága koncentrált, – de égő szemei sejtetnek valamit…. S csak ő tudja, hogy gyermeke haldoklik otthon….

 

Fiatalkori barátságok: hogy elmúlnak, – mihelyt asszonyok jelennek meg a láthatáron…. Míly kedves az együttélés – s a sok bolondság…. S hogy elfújja valami, – soha fel nem támad… s a közeli életek eltávolodnak egymástól…. – az egyik megszeretett egy nőt….

 

Egy egészen hosszú levelet írt…. Búcsúzott. S oly jól esett búcsúznia! – Egyre jobban esett véleményét szabadon megmondania – s egy világosságba emelt szomorúságról tartózkodás nélkül beszélnie… S írt. – Az élet az elmének teljesen érthetetlen és elviselhetetlen…. Egy tiszta, kristálytiszta mély érzés, mely egyre gyakrabban jelentkezik nálam…. S nem fájdalmas, ó nem, – tiszta és mély vágyódás, óhaj, nosztalgia a sír nyugalma után…….. Valami vígasztalót találjatok ki magatoknak ó emberek…. Én nem tudtam nektek ílyet kitalálni… pedig… pedig…. ó ha inkább azért adhatnám oda az életemet…. Meséket találjatok ki újra, – valami rege-világot, vagy tanúljatok meg újra hinni… mert ez a ti mostani világotok… – vígasztalan s reménytelen s mosolytalan!…. – – Szerettem a zenét…. s míly jó volna, ha fiúk, leányok – az én kedves fiatal szíveim énekelnének temetésemen – s én még ezt az egyet hallhatnám…. S ha ott talán összeismerkednének egymással s néhányan meg is szeretnék egymást – s én azt még láthatnám…. Mert csak az ifjúság szép, – amely még valami gyönyörűt remél, mely még nem hisz a halálban…. Valamely jótékony istennek el kellene őt örökre altatnia szerelmese karjai közt…. – Mert hogyan lehet kitartani ezt az örök halálfélelmet, – ezt az örök figyelmet, mely a pusztulásra irányúl…. Nem a halál-e az egyetlen gyógyszer, mely a halálfélelmet meg tudja szüntetni?….

 

Semmiség, ó jaj nincs! Rájöttem! Csak ez a világ van – s innen többé ki nem szabadúlsz!

 

Fiatal korom: megvetettem az élet élvezeteit. Ha temetőben jártam, ezt gondoltam: – ezek éltek… – mi végre? Ki tudja? Nem kicsinyes és szégyenteljes-e, hogy apró örömeiknek éltek, mint az állatok? Mit adtak az emberi gondolathoz, – e világ rejtélyének megfejtéséhez?… Anyák és apák voltak, – míly megvetendő! (S hogy szerettek, küzdöttek, anyák voltak, – mit számított ez nekem?) – – S ma, hogy azt olvasom, hogy Kazinczyt egész családja gúnyolta irodalmaskodása miatt s hogy nagy anyagi gondjai voltak ennek a nemes és jó embernek – s hogy aztán halálakor a nemzet hálátlanúl s rögtön elfeledte s csak születése századik évfordulóján kezdtek ráeszmélni, ki volt ő…. Akkor amikor már sem ő nem hallja, sem a kortársai közűl senki sem értesül róla, hogy igaza volt, hogy jogtalanúl gúnyolták…. S ha a halála után is, – de mégis, meg lett volna családja előtt az elégtétele…. Mikor ezeket olvastam és elgondoltam, mégiscsak megborzongatott a hideg… (Mégis, – mozdúlnom kellene érte, hogy egy kis sikerem legyen – s nem oly isteni öntudattal várni apotheózisomat!… amely esetleg soha el nem ér engem…) S egy verset is terveztem: – Majd kikaparnád csontjaimat – S feltámasztanál, – Hogy irányt mutassak – S legyek bírája életednek….

 

No és hogy telt el a mai napod? – Észre sem vetted? Ugy-e? – No és mit gondolsz? A napok így mennek sorra…. Eltűnnek a lábad alatt – s mire szétnézel: Este van!

 

Ott űl: – s nem is tételezed fel róla, hogy gondolatok suhannak át szemei előtt…

 

Anyámmal való harc: akkor azt hittem, hogy az én dolgom véle egyedüli jelenség, egyedüli szenvedés…. Akkor még 8-10 éves koromban hogyan tapasztaltam volna, hogy a világ egyforma életekből való…. Hogy ez a kűzdelem törvényszerű…

 

Ifjúkor: mi mindennel kell elkészűlnie! – Küzdenie nagy vágyaival, szerelmi szenvedésével, tanúlnia, megértenie a világot, – s állandóan tapasztalnia és csodálkoznia! Szegénység, tervek, filozófia, – elfojtás…. – hogyan, hogy meg nem roppan tőle?

 

Az én kezemből ne vedd el a kenyeret, gyermekem, drága gyermekem, mert méreggé válik, amíg adom. – Hát minden összedől, ha én nyúlok hozzá? – Nagy, örök fecsegő vagyok én! – Ominozus biztonsággal összedől minden, – már azért is, mert beszélek róla!

 

Érdekes! Igazi kicsinyesség! Kis károk hetekre szomorúvá tesznek – s nagy kár ha ér: – egész nyugodt voltam most is. És semmi haragot nem éreztem E. ellen, vagy neheztelést! Nem haragudtam reá.

 

Fantasztikus, vagy detektiv-novella téma:

1996. nov. 2. Újra elővettem a régi könyvet s lapozgattam benne….. A nagyapám, Dr. F. M. tanár és író (?) naplóját, melyet szegény jó anyám oly gonddal őrizett haláláig – s melyet úgy adott át nekem négy nappal a halála előtt, mint valami ereklyét… Először, mikor belenéztem, idegenkedtem tőle, nem ízlett…. De aztán mégiscsak izgatott – s egyre jobban belemélyedtem…. Érdekes könyv!…. Érdekes és, – valóban nyugtalanító. Nem szeretek régi dolgokkal foglalkozni – a régiek nyugodjanak! Mert míly szörnyű elképzelni, hogy ezek mind éltek, dolgoztak, gondolkodtak, – éppen mint mi, élők…. S hová tűntek?…. S hogy mi épp így eltűnnénk?… Brrr! Nem hiszem, vagy legalább is nem akarok rágondolni. Ugyanaz mégegyszer és annyiszor – újra és újra…. És minek!…. – De jobb, – beláttam, sokkal jobb, minderre nem gondolni! – Szegény öreg, sokat foglalkozott a halállal s már harminc éves korában, – éppen az én koromban, – azt írta: „majd ha már por leszek…. ó egészen, egészen biztosan!” – Szegény! Ez mégiscsak meghatott egy kissé…. (Bár: hiszen semmi közöm őhozzá, az kétségtelen…. Élt, meghalt, kész.) S arra gondoltam, hogy oly nagyon csodálkoznak, ha valahol próféta támad!… Mikor, – mi könynyebb, mint prófétának lenni? Csak azt kell mondani: „majd, ha már por leszek”…. – – – – Szóval, azért mégiscsak olvasgatom néha. – Tegnap este felé is elővettem. – Máris míly sárga, halvány a tintája… Ezek a régiek mind ilyen vacak tintával írtak? Szegény feje, – nyilván azt hitte, hogy az örökkévalóságnak teszi le gondolatait. S hogy nevetek rajta, – naiv és kedves. Érzelgős. Bár: – néha, mondom, – nyugtalanító. Tegnap is példáúl nem tudtam tovább olvasni. Alkonyodott – és az utcán – egy percre kinéztem, – nem járt senki. Hogy lehet ez – hát elaludtak? Végre nagy nehezen jött egy szpenár. Tovább olvasom, megint nagy csend az utcán. Megint kinézek: – senki. Mi a csoda? kiáltom! Az ipar-csarnokok fedelén senki. Nem dolgoznak? Az Emlékszobor ködbe van burkolva…. S csak valahol Buda felől érkezik valami élénkség. Nemsokára mégis megszólal az Arénában a megszokott csengetés. Ez megnyugtat. Visszasüppedek. És akkor olvasom: „majd ha már por leszek”… – Az ablakokat nézem: – sötétedik s az ablakfüggönyeim lassan mozognak befelé…. Brrr! – az áldóját! Odacsaptam. Szét is szakadt egy kicsit. – Mindenesetre azonban elhatároztam, hogy én is naplót fogok írni. – Ma különben megint sokat gondoltam szegény anyámra és furcsa, megható sorsára. Nagyapám ötven éves volt, amikor anyám született…. (Kíméletlen és ostoba eljárás: – ötven éves korában az embernek ne legyen gyereke.) S akkor is: nagyapám sosem vette el a nagyanyámat. Pedig tudom, hogy szerette és bolondúlt a lányáért, – és mégsem. Furcsa, magános, különcködő volt, – hisz ez már régi dolog. – – – – – – 1996. nov. 8. Ma kellemetlen dolog történt velem. Meglátom Violát egy szpenáron és vele az a bizonyos „megbízott”. Egy kicsit, – nem tagadom, – megmerevedtek a lábaim. Megálltam, – persze már messze voltak. Vagy csak káprázott a szemem? Éppen ezen gondolkodom, mikor felriasztanak…. Egy csomó ember szalad a villamos felé…. Eszembejut: jó lesz nekem is. Én is szaladok. Már majdnem odaérek, mikor valaki, azt hiszem egy öreg ember, szinte szándékosan, oldalról nekem fut és feldönt. Az arcára mintha most is jól emlékezném – az az érzésem. Hosszú, sárgás arc, – fekete foltok, valami kiütésféle. Mire feltápászkodom, – sehol sincs. Jól összeütöttem magam. – (Folytatást: talán csak nem él még? A dúdoló öreg. Eltűnt akkor. Lehetetlen, 1888-ban született. Violának rosszúl megy a „megbízottal”. S ő sok kincset talál, – de nem szabad, hogy kincse legyen. S Viola hajlik felé, mert valamit érez.) – nov. 14. Viola, – megállj, megállj! – Arra gondol: hogy ez a dúdoló öreg az ő nagyapja. – Mi volna? Lehetetlen! Hisz ma 108 évesnek kellene lennie! – Egyszer aztán megismerkednek. Szép beszélgetés ifjú és öreg között. Meg is kérdi, – hány éves… s az öreg bizonytalanúl felel: 104 éves. – No lám! mégsem! – Máskor újra beszélgetnek – s a fiatalember életét egyre inkább megváltoztatják ezek a beszélgetések…. Nyugodt most már, – s mégis izgatja: mennyi idős? Valóban annyi-e s hogy ki ő? Újra megkérdezi. – Elfeledtem mennyi idős vagyok, feleli az aggastyán. Hatvanon túl nem akartam többé gondolni reá, – nem számoltam többé az éveket. S lám, – ki hinné, sosem hittem volna, – hogy ezt is el lehet feledni: elfelejtettem, mikor születtem. – Talán hatvanöt éves lehettem, mikor úgy éreztem, hogy gyöngülök, – közeledik a vég! S minek legyek tehetetlenségemben terhükre! Látni egy öreget halódni! Vagy megérjem azt, hogy a gyerekeim elpusztúljanak. – Elmentem – eltűntem. S nem tudom, élnek-e valahol a hozzámtartozók – a gyerekeim…. (A gyerekeim: – hisz nagyapámnak csak egy lánya volt.) Teljesen szabad s magános vagyok újra, mint régen. Mert, – lám, az öregségben is vannak hullámzások: ismét megerősödtem…. Nyílván, most már az utolsó hullámvölgy következik, – de hogy mikor? Van-e még egy évem, vagy holnap-e? – Sokat vannak együtt – s végül az öreg elhivatja: meghal. – S ő sosem tudja meg: ki volt. S ha a nagyapám volt, – mért lökött meg akkor? (De: lehet a történetet nyugtalanító elemmel gazdagabban szőni.)

 

Nevelési elv: Nem ráfeküdni a gyerekre, nem tirannizálni, nem megmerevíteni. Rábízni a szabad elhatározására, hogy úgy bánjon vélem, ahogyan akar. Nem kényszeríteni!

 

Hogy nem únja meg: ugyanazt az ételt enni haláláig! Ugyanazt a magot őrölni zápfogai között… Az öregnek bizony már nem nagy szenzáció semmilyen gyümölcs…. Ő már oly válogatós szakértelemmel ízleli…. s már meg is únta!

 

Érdekes, O. – míly erősen hajlandó rá, hogy afférjaimban mindig az ellenfélnek adjon igazat! A hangja mindig éles, – mindig polémizáló. S ha egy új író támad – ő akkor azonosítja magát vele s oly szenvedélyes gőggel védi, mintha ő maga volna az…. Valahogy csatlakozik hozzá, – szövetségese lesz, melléje áll – s szegényt aztán ott is hagyják. De végűl is nem jó ítéletű ember – ezt végleg megállapítom. Az Ivan Iljics ellen fontos kifogásai voltak, – a Filoménát pedig ötször elolvasta, annyira tetszett neki. A Filoménáról még a nem nagy eszű Schőpflin sokkal jobbat mondott: „ha vannak is akiknek a kvalitásai értékesebbek… példáúl erőteljesebbek… s akiknek összes kvalitásaik együtt nagyobb érték, mint, ami e regényben van… mégis kevesen írtak ílyen egységes munkát…” – Gellért néki nagy költő. Pedig hiányzik belőle valami, ami a költőt teszi…. S ezenfelűl: ízetlen, sőt émelyítő sokszor. És elvégre az is teszi, mekkora az indulat ereje, milyenek a tulajdonságai tehetségének, – vajjon valami markáns egyéniség erőteljes képe emelkedik-e ki verseiből…… Á! szó sincs róla, – még sem jó az ítélete. Ő azon a fokon van, amikor már a qualitások egy-értékűek… De talán mégiscsak fontos, hogy micsoda asszociációkat kelt, micsoda horizontot érint az író… S bár nékünk már egy gondolat sem új – s mégis! ha egy új fogalmazásban kapjuk is ugyanazt, – de az egész élet legyen! Néki már: egy jól megírt jelentéktelen jelenet épp oly jó, mint egy nehéz témának jól megírt nagy jelenete. Másképen nem érthetem, hogyan lehet, hogy a Hajnik teljesen jelentéktelen regényére, – (az ember elolvasta és soha többé nem gondol rá, alakjai üresek, története összefoglalt, szegényes – egy jelenete nincs, amely különösen megragadná, egy leírása nem új, vagy megrázó, vagy rendkívüli, – szóval rögtön elfelejted az egészet!) hogy erre azt mondta, hogy inkább néki adta volna a díjat, mint a Nevetőknek…. Ez kómikus. Fontos, nagy téma, komplikált emberek, sokkal fontosabb mondanivaló – és szép, nem közönségesen érdekes jelenetek! Hát hiába! Függetlenítenem kell magam!

 

VI/26. Szerelem és érzékiség nékem csak fájdalmat és mérhetetlen szenvedést okozott. Mert mi az a parányi öröm ahhoz a végtelen bánathoz képest, mely egész fiatalkoromat tönkretette – s ahhoz az örökös kétséghez, melyet most okoz…

 

Örökös indulati kitörések! – Időnkint a rosszkedv összehalmozódván kirobban valami nyerseség és dúrvaság… Úgy látszik, szükségem van rá, nélküle lenni már nem tudok, – végleg hozzászoktam – egyre jobban beidegződik. S az alázatból is származik, melyet gyűlölök magamban…. Kitör a nyerseség, mert meg akarom mutatni magamnak és másoknak, hogy nem addig a! Felszakad az ellentét és nyersen! Vagy alázatos, vagy durva, – vagyis lázadó!

 

Öreg tudós. A fia is tudós már – s két szobában sokáig ég a lámpa…. Egy reggel így szól az öreg úr: „Ma becsaptam a fiamat!… Nem akarom, hogy oly sokáig fenn legyen, – de ő velem versenyez…. Ma aztán eloltottam és vártam…. Nemsokára ő is eloltotta, – akkor vártam – s mikor már azt hittem alszik megint felgyújtottam…..” – – S az asszony: vállalni az élet összes terheit, fájdalmát s örökké egyedűl…. „De örülök főtisztelendő úr, – dehogy zavar,…. legalább látom egy kicsit az uramat”…. – – Áldozata mégsem oly nagy, mint Kazinczy Ferencnéé, mert az urát nem nevetik, nem gúnyolják, hanem elismerik…. Ő a világ legnagyobb tudósa….

 

Ezen a világon semmiből nem következik semmi! Nehogy azt hidd, hogy következtethetsz….

 

Keletázsiai utazó: a legvadabb vidékeken áthatol, – kiismeri magát, – éjszaka…. S egy városba érkezve, – az utcák között eltéved… (Stein Aurél)

 

Amennyit én szomorkodom és alszom, – más ebből az időből mennyit sajtolna!

 

Valami talán bomlik bennem mégiscsak! Az ellentállás nem elég elasztikus már! Tegnap határozottan féltem a megtébolyodástól, – oly furcsa izgalmi állapotban voltam egész napon át.

 

„A bányavállalat összes asztalosa koporsókat csinál”…. – míly borzalmas jelentés. (Anina)

 

O. a „Mártuska boldogságá”-ról: „rátereli a figyelmet, hogy hány lény mellett megyünk el, – amelyről feltesszük távolról, hogy nincs joga az élethez.” – S később: „vannak művek, amelyekről szívesen beszélek, – olyan mintha kinyujtóznám, egész egyéniségem kidagad – s ezáltal hiúságomat és önbizalmamat fokozza”…

 

S ha van is haladás! Meddő minden, amíg az ember halandó! Mindegy, hogy mit tudsz s hogyan élsz, – ha a halál gondolatával élsz szüntelen – s ha napjaid nyomtalan, elfutó homok!

 

Hiszen lehet, hogy a fele úton vagyok s hogy a fele még hátra van – de nem a szebbik fele.

 

A szív izgalmi feleslege: művészet.

 

Élet és szaporodás: merő passzivitás. (Kínodban úgy teszel, mintha akarnád, pedig eszköze vagy valaminek s a tehetetlenséged nyomatéka: életed.)

 

Együttélők: mindig beszélnek, tehát semmi felületi niveau-különbség nincs köztük – s ezért unatkoznak.

 

Író élete, – lehetetlen élet! Örökké az örök dolgokkal vesződni – egy kicsit sűrű élet sok semmittevéssel.

 

Ha majd hazajön Pista, – misztifikálni fog, – valamit majd hazudik, ami majd sok kínt okoz neki, – pl. hogy ő már orvos – letette a vizsgát Kazánban.

 

Egy korszak pusztulásából, elsűllyedéséből az egyén úgy szólván semmit sem vesz észre, – a romlás eloszlik századokra.

 

Egy osztálytársam: öreges arc volt már gyerekkorában is – s ma is épp olyan.

 

Lenn a személyzet töri magát a kis bérért: s míly komoly néki ez az üzem! – S aki a hasznot húzza, – fent él az emeleten s nem tud semmiről: – néki tréfa, vagy álom az egész.

 

Miután cselekedeteim összes indokait közölnöm a kűlvilággal lehetetlen – tehát tudom, hogy látszatok után ítél. Kell tehát, hogy legyen egy figyelő-készülékem is, – amely eldönti, milyen lehet cselekedeteim látszata – s vigyáz e látszatokra.

 

Az ég dörög, a villamosság megoszlik – s mégis marad minden a régiben. – Értem: a természetben azért mindegy: élet és halál s bármerre mozdúlsz is, szenvedsz-e, vagy nem? Idő múlása. Azért azonos minden, azért nincs lényegében változás, csak látszólagosan. Mert: az energia nem változik meg, csak formát változtat. A chemiai és fizikai erők labilis helyzetükből stabil helyzetükre törekszenek s ebből ismét kizavartatnak. A természetben minden önmagába visszatér: a pályák, körök s a mozgás örök – s kezdősebességüket a futó testek megtartják energia fogyasztás nélkűl a világűrben. Mert: ha nem így volna, – ha nem volna az anyagcsere örökös – s pontosan nem maradna meg minden a változások dacára: a világ elfogyna. S minthogy minden pálya önmagába tér vissza, ne csodálkozzál tehát életed haszontalanságán sem: – hogy a kűzdésed, szenvedésed mind a semmibe szalad, semmi sem lesz belőle, életed és halálod kiegyenlített semmi, hogy a történelmi korszakok a semmibe vezető változások s hogy minden megujúl és mégsem lesz belőle semmi! Hogy meghalsz és szaporodol – szenvedsz és kihűlsz! (Pontosabban, mert az érzés is pontosabb volt, de már nem emlékszem jól!) A principium azonosnak látszik! Valami van! – és nem fogy el, hanem fennáll, tehát ami rajta történik, annak közönyös mérlegűnek kell lennie, annak semmivé kell kiegyenlítődnie.

 

Fölébredni századok múlva s megnézni, hogy mit csinál az emberiség…. (Hiszen ennyi az életed: megnézed, mit csinál a világ s aztán távozol…) S míly szomorú lehet látnod, – hogy rohan tovább, a régi s megújhodott viszontagságok között! De míly érdekes is volna ide visszapillanthatni! S míly szomorú egyszersmint – senki, akihez érzés kötne, – egy idegen világ! – S hogy elfeledtek-e egészen? – Igen!

 

Az energia is relativ fogalom. Ha minusz 1800 fokos lehetne egy tárgy s feltehetnők, hogy ez a természetes temperatúrája, amelybe szeret visszatérni, (ha volna ilyesmi,): akkor az fagyasztana s forralna, vagyis energiát produkálna. Vagyis: nemcsak a hő energia, hanem a hiánya is. S: hideget adott körülmények közt előállítani, – ehhez is energia kell.

 

O. véleménye már nem döntő: – mert már ő semmit sem szeret. Csak ha dícsér: ez fontos!

 

Néha az élet meglep nem várt logikusságával. Mert azt eddigi tapasztalataim szerint igazán nem hinném: – hogy oly egyszerű principiumok szerint van építve… Ha belebeszélek egy tölcsérbe s a hangot egy lemez felveszi, – hogy ugyanazt vissza is adja… Könnyebben hinném, hogy hang helyett valami változatos morajt ad vissza.

 

A vágy nagyobb költő, mint én vagyok, – ezért szeretek az embereknek hiányozni – s maradok el néha örökre emberek mellől, – ha érzem, hogy a vágy már örök s eltörűlhetetlen. (E.)

 

Nyomorgók Boszniában: a szegény nem tud ám valamire vergődni, felemelkedni s ezt a jobb módban élő ember elfelejti ám… Neheztel, hogy elzüllött!…. Hogy az az asszony mért nem élt tisztességesen, akkor nem volna nyomorban felnőtt beteg lányával s nem kellene kinn élnie, sinylődnie a földeken…. Cseléd volt, aztán napszámos volt az ura, aztán özvegyen maradt, aztán megint szolgált, – hányódott…. Miből gyűjt annyit, hogy kereskedést nyisson, vagy hogy öreg korában legyen valamije… – Tehetetlen sorsa javításában…. Aminthogy csodálkozom, hogy a segéd: egy életen át, hogyan buzgólkodhat folyton változó gazdái javára?

 

Amennyit bánkodtam szerencsétlenségemen, amennyit űldögéltem felette szomorún, elégedetlenűl, – tudós lehettem volna azalatt.

 

Fiatalkor: ma már sem az a forró étvágy, sem a kedvenc ételek nem boldogítanak, sem az uszoda, sem a kukorica-csutkát sem szopogatod, – sem utazni nem vágyol!

 

Az édeskés hanghordozást, udvarlást, megtisztelt gőgicsélést abba kell hagyni, – ezt a meleg, hízelgő hangot. – Bár az emberek ezt szeretik bennem s meg is kívánják már tőlem. – Ez a rabszolga hangja. Komolyan és nyugodtan és sokkal nagyobb közönnyel! Mennyire megérzik a hangon, hogy ki a felszabadúlt rabszolga s ki született szabadon!

 

Nem vagyok konszequens és nem is szégyenlem, – mert nem tudom megállapítani, mi a konstans bennem, csak érzem, hogy van, – de kifejezhetetlen. – Tehát: nem azonosíthatom magam soha emberi közületekkel, vagy pártokkal. (N. L.)

 

Nevelőnő, aki férjhez megy időskorában: évekig tart meghatottsága, – hogy most már körülötte minden az övé, otthona van!

 

Kislány: szédűlt, mámoros szemei vannak, árnyasak.

 

Jövőre rendes foglalkozást kell kezdenem, – eddig átlaviroztam a hónapokon, de mi lesz ezután?

 

Előbb leírod s aztán húzod alá, nem fordítva!

 

Befelé, magam ellen vívok. Nem kifelé harcolom a bátor, létért való kűzdelmet, hanem befelé intézem el, – magam ellen intézem, amit kifelé kellene. Nem győzök le embereket és világokat, hanem indulataimat magam ellen fordítván – megbékélek sorsommal, megalkuszom.

 

Benne lenni bizonyos élet-korban: ebbe bele kell törődni végleg, ezt nem lehet elfeledni, – nem olyas, ami majd megváltozik, – ez jóvátehetetlen, itt nincs remény – s ezért fejez ki oly tragikus szomorúságot a lefelé menők tekintete.

 

Az árok szélén nyugodtan mégy – s megszédűlnél, ha szakadék volna. – A halál fenyegetése teszi?

 

Oly meztelen, mint a hattyú!

 

A villamosból kinézek: mennyi ember! S ennek mindnek volt édesanyja, aki dédelgette, óvta s aki elpusztúlt volna bele, ha elveszíti. Mindene volt neki, – az egész eljövendő élet. – S mik ezek most? Emberek, emberek, emberek. Vagy ha tetszik, a tömeg. Nékem: futkosó, izzadó nyomorúltak – s nem is egyének. A velem szemben űlő őrnagy szemének: célpont talán az ágyú számára. – S egy óvott, dédelgetett gyereket a világra hozni s beleszabadítani a tömegbe, ahol semmi ő, ahol elenyészik – s amelynek semmi ő? – Mégsem!

 

Egy öreg hölgy: – „Ez nem jó arcképe a fiamnak. Szörnyű! Bátran azt lehet rá mondani: Ha nagyapád nem lett volna oly részeges, szebb volnál.” – Aztán bókol nekem, szarkasztikusan: „Wie schőn Sie sind heute, wie geschminkt!” (H. H. édesanyja.)

 

Az én legkedvesebb és legszeretettebb barátom volt itt Nagy Zoltán. Míly megnyugtató. Ő hallgatag ember, de nem mert elhatározta, nincs is hallgatásában semmi kihívó, nyugtalanító, vagy feszűlt. S aztán: ha megint megered a nyelve, akkor beszél. – Ő az egyetlen, – aki verseimet igen sokra tartja. „Ön túl fog élni minket, – mert rendkívüli az, amit írt. Mi jó költők vagyunk T. A. is én is, de ílyen sok van… Ön egyedűláll! – Nagyszerű dolgok vannak verseiben… Nagy komplikációk s utána egy tő-mondat, példáúl ilyen: Ó jaj, megütöttek engemet, mint egy szegény, vak állatot! – az ember ezen elálmélkodik.” – S míly gyönyörű volt elbeszélése barátnőjéről. Igazán mélyen erkölcsös s némán előkelő ember, ezt az ember nemcsak képzeli róla s nemcsak a modora az. Az anyja halt meg éppen, mikor találkozott véle, – épp az elzüllés előtt. „A sárból szedtem fel – s mindent megtettem érte, amit tudtam, – e tekintetben nyugodt vagyok.” Nővérei, – jómódúak, – még azt is el akarták venni tőle, azt a kis berendezést, amely az anyja után maradt. – Pedig az anyját ő tartotta el. – Tartott a viszony, – míg bejöttek a románok. Akkor valószínűleg megcsalta őt egy román tiszttel. Nem akarja tudakolni, – így volt-e? Elég az, hogy rossz érzést keltett benne ez az űgy – s nem tud véle azóta elfogulatlanúl beszélni. – Később üldözni kezdték a lányt a román miatt – s ő éjjel-nappal talpon volt, hogy a veréstől és letartóztatástól megmentse. Ez sikerűlt. Azóta nincs köztük semmi, de ő tartja. Mert: nincs ugyan már dolga véle s ő elég szilárdan levonta ennek az „űgynek” a konzequenciáját, – elvált tőle, – de a régi gavallér-tempó nem ízlik néki, hogy: Elmégy! Mezítláb is elmehetsz! Hogy ő elvált tőle, ebből nem következik, hogy a lány ne vacsorázzék rendesen. S hogy meddig fogja segélyezni? Ezt nem kell brüszken elintézni, az időre kell bízni, az majd megoldja. – Különben is: ő nem tehet róla bűnösnek is érzi magát a lánnyal szemben. Mert hogyan van az, micsoda társadalom az, ahol valakinek éhen kell veszni, mert az anyja meghalt. S mért van néki mit ennie s másnak nincs. S hiába mondja az ember magának, hogy „nem én vagyok az oka”, – olyan ez mint egy útleírásban olvasta egyszer. Amerikában a fegyházban van egy torony. Az alsó szoba menyezetéről három súly lóg le egy csigán. Valamelyik fogja lerántani a halálraítéltet. Fenn az emeleten három toronyőr űl egy asztal mellett s elvágnak három kötelet: – hogy melyik ölte meg a delikvenset, soha senki sem tudja meg. – Én sem, én sem – s mégis én is! (Ilyen emberek is vannak, – hála Istennek!) – – „Házasság? Hiába – ez nem elvben elhatározható dolog. Még eddig nem találkoztam olyannal. Ha megkérdeztek volna akármelyik felől: elvenné ezt a kisasszonyt? Nem! – Sose tudtam volna még mást felelni.”

 

Hisztéria: mű érzést, érzés-imitációt produkál rendesen. Egy fajta exaltációt: ami nem más iránti érzés, – bár a beteg úgy érzi, hogy az… Rendesen önzés-kitörés… A beteg érzésképtelen mások iránt saját maga felé fordúlt teljesen – s e viharok az érzés mű-képletei.

 

Fiatal bankigazgató: míly komoly foglalkozás ez ennek a gondterhelt komoly szemű nőnek itt a villamoson…. Ez az állás, ez a szerencse életet, vért, gyerekeket teremt, – csokoládét s gyöngyfüzért a nyakba s tűrhető életet ebben a melegben. – Milyen jó parthie az ilyen ember! S mi van nékem ebből a „szellemi életből”? Folytonos kétségbeesés és keserűség! És magány! S ha gyerekem volna, – annak szemrehányó szeme, amiért oly mafla voltam életem során. Kazsulálni kis embereknek, – csalárd ügyeikkel bíbelődni „csalárd bíró” lenni – pfui! – ez az én sorom! Koldúlni! Kicsinyes örömeim! Zsugorgatásom! S kis családoknál melegedni! S ez a magány – ez a szerelemtelen élet! Míly nyomor voltaképen!

 

Nemi élet: úgy látszik, sok vágy kell – s nem annyi kielégülés jut, amennyi vágy. S vágy azért van fölös, mert ellentállást kell véle legyőzni! Tehát nem is szabad annyi kielégülésre gondolnod, mint amennyi a vágyad. Kitartó vágy s erő kell az ellentállás legyőzésére.

 

Igaz, hogy ami megtörtént, – jóvátehetetlen. De: az idő múlik – s már nem is igaz, hogy megtörtént! Mert az időmúlás misztikus valami. Eltöröl mindent. Semmivé lesz ami volt. Nem igaz, hogy volt. S ha a pozitivisták annyira tisztelik a tettet, az eseményt: – mert ami valóban megtörtént s nem képzelet, az nem jóvátehető, – s nem lehet meg nem történtté tenni, – viszont az idő meg nem történtté teszi. Még egy emberélet határán belül is, – hát még századok alatt. Eltöröl mindent. – Innen a nagy rotáció: ellentmondó igazságok alapján épűlt az élet – minden mindegy, minden önmagába fut vissza, minden semmissé válik – s ha vannak is igazságok, van ami semmissé tegye őket. Az idő múlik s minden enyhűl, könnyebbűl, homályosúl, ködképpé lesz s ködbe vész. Minden év egy új satirozás – míg feketévé nem válik a múlt s a sötét háttér elnyeli! S mi mindent elfelejtünk, még anyánkat is!

 

Egy asszony: Jól esett néki tréfából adott csókom, – tehát elkomorodott. (B. A-né)

 

 

Tiszaújlak 1920. július 16.– augusztus 3-ig
 Virágvölgy 1920. augusztus 4.– augusztus 28-ig

Hullnak le az égből, mint a zápor s tűnnek el a föld alatt az emberek. – Hol van az a sok veterán, aki gyerekkoromban udvarunkon játszott? – Haladás? Kultúra? Amíg az ember halandó? Mit számít ez a kicsiség, – akármilyen környezetben élsz is, ahhoz a nagy szomorúsághoz képest, hogy meg kell halnod?

 

Jeruzsálembe kivándorlók! És akik Dél-Amerikába mennek! Micsoda szenvedések, küzködések, nélkülözések, – amíg megöregszik, megőszül s megtörten megnyugszik a változhatatlanba! Amíg végül is tehetetlenűl űldögél s fogatlan szájjal rágicsál – beletörődve mindenbe – s nézi fiai érthetetlenűl sötét, keserű elégedetlenségét, lázadását. – Ehelyett mennyivel egyszerűbb, – Tiszaújlakon valuta csalásokkal milliókat szerezni – s könnyedén él azontúl s minden nehézséget kikerűl – s mindennek a sok nyomorúságnak lehetősége megszűnik.

 

Már többször hallottam idősebb hölgyektől: „Az én egykori udvarlóm ezt meg ezt mondta, úgy meg úgy dícsért”… Az udvarlók mindenféléket összehazudnak s ez aztán egy életre önhitté teszi a dámákat. Az én szegény anyámnak példáúl bebeszélték, hogy ő mindenben tökéletes s ő el is hitte egy életre.

 

Elaludni: ez vélem történik, – figyelem, – a lelkemmel történik; tehát a lelkem funkciói nem én vagyok – hiszen figyelem őket.

 

Éjszaki szél!
Repűlj az éjben,
Repűlj az égben,
A fényes feketeségben!
S életem lángja libegj!

 

A hold felé fújja szivarja füstjét. – A hold beszivárog a fák közé. – Holdfoltok. – Az erdő misztikumát ejti el a vadban a vadász – az vonzza… S lázas öröme, mikor elejti a suhanó magánosságot!

 

Halál: egyetlen ellensúlyozó hatalom: nem gondolni reá, nem félni tőle, – nevetni. (Hiszen az élet úgyis egészen más, mint a halál! Nem igaz – talán az sem, hogy az élet teli van szőve halál-motivumokkal. Semmi közöd a halálhoz amíg élsz, mert fel sem foghatod, meg sem értheted s amíg élsz, addig nincs halál s mikor meghalsz: egy másik világ az élet!) Aki ezt tudná, annak nem léteznék.

 

Asszony: tisztúltabb a feje, jobban tanúl, mint lány-korában.

 

Paraszt-előkelőség: előkelő dolog, ha ragadós, fiatal csikai vannak, ágaskodók. – „Kalyibaszájú zsidó.” „A gyorsménkű zsidó.” – Mindenkinek gúnyneve van ezen a vidéken. – Vaskapa György története: Kinn feküdt télen, a lábán daganat, – három napja nem evett már s elgyengűlt. Kinn találták meg, amint az úton nyöszörgött s egy olyan ember találta meg, akit szintén kinn találtak télen, csecsemőkorában nyakig a trágyába ásva. (Innen a neve: Ganéj Péter.) S a duhaj, vad, fékezhetetlen csirkefogó iszonyún szerette ezt a lelenc-gyereket, ez volt a gyengesége, ellágyulása. – Ámde: most elment a vidékről, itthagyott csapot-papot – s a fiúnak megint senkije, aki gondoskodnék róla, – megint kinn fekszik az úton. K-né felszedi, jól tarja, az alélt kamasz magához tér, – ám amikor munkába akarják fogni – megszökik s nem jelentkezik többé. – – Vadon is nőnek fel emberek ezen a vidéken… Kertek alatt ólálkodva, suttyomban kéregetve: s mikor utánuk nézne az ember, már eltűntek… Az egyik fiúnak senkije sem volt és az utcán sírt, mert éhes volt. Se apja, se anyja, a nagyanyja most nemrég halt meg. Istállókba huzódott télen éjszakára, nyáron széna-aborákra mászott. Egyszer majd beledöfték a villát, mert a paraszt kijött, hogy éjszakára adjon a teheneinek abrakot s ő nem mert vakkantani…. de aztán könyörögve megszólalt s a paraszt kidobta. Itt-ott kéreget árván: néha eszik valamit, ha almát lop éjszaka, vagy megkönyörűlnek rajta. Mikor felveszik valahol, – egy hét alatt kivirúl sárga arca, kipirosodik, ragyog a szeme: – de hamar megúnja s megszökik, mert hozzászokott, hogy nomádon henyéljen.

 

Egy arcképbe szerelmesnek lenni: illúziót szeretni. – Azt hinnéd, hogy az illuzió csak az emberé. Pedig a természet produkálja: képzetek vannak s éjszakai álmok.

 

Foggal született, – tehát „tudós ember”. Tud ráolvasni. – Egy csapat nővel találkozunk a vasúton: hová mennek? A jósnőhöz. Hozzátarozóik elestek a háborúban, mennek megkérdezni tőle, nem kívánnak-e valamit a halottak?

 

Letörik az ág a gyümölcs súlyától: az anyaság szimbóluma.

 

Csillagok és tücsök a temetőn. Hallgató fűzfák! – S mintha a csillagok is egy terebélyes fára tűzve égnének, – mintha egy nagy fa dísze, koronája lennének; – csillagkorona!

 

Ha ezt a sok fáradtságot előre tudtam volna, – nem utaztam volna! S mindezt előre tudom, nem születek meg!

 

Kalauzok, – magyar emberek: na – mi ujság Budapesten? – kérdezik, hamiskás mosolylyal, tartózkodón. (Ők cseh szolgálatban vannak.) Úgy beszélnek róla, mint a szépasszonyról, akit szerettünk valaha, de akire nem szabad gondolni.

 

A „Wettermann”: széltoló köpeny, borzas haj, torzonborz szakáll. Kis emberke, álom-kék szemekkel. Ott áll éjjel a szobor talpazatánál s a csillagokat figyeli. A paraszt hisz neki, – tőle kérdi, lesz-e eső, kaszáljon-e már. – Való igaz: míly furcsán működnek az íly elmebajos ösztönei! Sokszor napokig zavart – ziláltan érez s aztán fellángol benne valami: – valami bajt előre megsejt, amelyről más mit se’ tud. – Ő szegény egész éjszakákon át barangol, – a napkeltét is várja, mert a nap-foltokból olvas. – „Az éjszakai szél a barátom” – mondja mosolyogva. S míly szép szenvedély az övé! A csillagokat szeretni! S míly boldog lény, – sose dolgozik, egyre csak kedvére kószál. A testvére, egy öreg kisasszony, – egy nagyon szemérmes lény, aki amellett teljesen naiv, gyerekes, nyílt érzékiségű. Egyetlen nagy szerencsétlenségének érzi, hogy a félkegyelműről kell gondoskodnia – pedig, nem is tudja míly nagy szerencséje e martirium! E nélkül nem volna semmije! Különben ez a hölgy szerencsés temperamentum. Jól bírja a magányt; – „örülök, hogy egyedül vagyok s nem is kell nékem senki,” – mondja. S gúnyosan mosolyog egy másik idős hölgy bánatán, aki özvegyen maradt – nagy vagyonnal. „Elviselhetetlen ez a magány!” – mondja az özvegy…. „Mit csináljak, mi a teendőm ezen a világon? – Elviselhetetlen az élet!” S: „Most kezdjek valami újat? Nincs türelmem már a régihez sem!…” (Vagyis: a temperamentum teszi elviselhetővé, vagy elviselhetetlenné az életet. S: míly megvásárolhatatlan ez a temperamentum!) – S az öreg kisasszony messzilátót vesz a csillagok barátjának, – karácsonyra, mint egy kis fiúnak… De nem tud véle mit csinálni – s bár büszkélkedik véle, eltöri. (Igen szép volna ez a karácsony-est az öreg kisasszonnyal, az özvegygyel s a Wettermannal – novellának vagy drámai jelenetnek.) – Kitűnően biciklizik a félkegyelmű. Falukon át rohan s a parasztnép mindenütt ismeri és szereti. – S míly fájdalmas látni ezt a nagy, ártatlan gyereket szenvedni, pusztúlni. Mellhártyalobja volt s azóta összeroskadt. Jó lélek, szelíd, rajongó! Mélytűzű, szürke szemek, – egyszerű meggyőződés sugárzik a lélektelen mélységből. S bozontos szemöldök – s fogatlan száj. Dadogó beszéd. – S nappal hunyorgat, ügyetlen az emberek között. Csak akkor éled fel, ha küld hozzá valaki. „Ergye, kérdezd meg a jóst, kaszálhatunk-e már?” Ilyenkor komoly hivatása felfénylik homlokán, – mert büszke rá, hogy jóslatai sokszor beváltak. Siet, – dolga van és sürgeti szerény vacsoráját. S a vén kisasszony gyerekes, hívő mosolylyal – siet. Egy kicsit büszke ő is. – Így élnek együtt. – S ő egész éjjel kinn a folyó mellett az éji cirpelés zenéje mellett a mély kék eget lesi. Nedves réteken kószál a szélben s a csillaghullás megremegteti.

 

Öreg úr, orvos – türelmetlen, szorgalmas természet. – Egész nap lót-fut. – „Adjátok ezt oda annak a komédiásnak,” – kiáltja és elrohan hazulról. Se felesége, se leánya nem tudják, mit, kinek kell odaadni, – kérdezni pedig nem merik. – Odaadtátok? kérdezi, mikor hazajön ebédelni. – „Add ide ezt a puskát és rajzolj le!” mondja a leányának – s az már érti, hogy le kell fotografálni az öreget, kell a fénykép a vasúti jegybe. – „Menj ki, már megint itt van az a matador!” – kiáltja. – Egy kis síró gyereket ért alatta, akit a rendelésre hoztak.

 

Miután az antique leányszobát rendbehozták, friss függönyöket akasztottak fel, felhúzták a csipkés ágyat, – estefelé így szól a cselédlány a kisasszonyhoz: „Szépet álmodhatik, aki ilyen ágyban alszik!” – Reggel kérdi tőle a kisasszony, hogy hogyan aludt…. „Lássa fiam nekem ebben a szép ágyban egész éjjel fájt a fejem.”

 

Egy irtózatos viharról beszélnek itt, – mely kocsit-lovat elsodort s több száz méterre elfújta az embereket, – közben ökölnyi nagyságú jég esett. – Egy fiatalember volt velük, aki Ágnest megmentette – a nagy mentési sietségben elfelejtette a fejét letakarni, – természetesen feldagadt az egész. – Míly megható feledékenység!

 

Mesélik Sauer Emilről, hogy egyik pesti hangversenye után egy fiatal lány jelent meg nála szállodájában, hogy ő oda akarja adni magát néki. – S. elutasította, de a leány utánaszökött – Bécsbe. Azóta együtt élnek. Igen gazdag és szép lány az illető: Török Margitnak hívják.

 

Sári néni: maga tud ám igen kíméletlen is lenni, – kíméletlen, neveletlen, modortalan!

 

Olvasom, hogy hogyan élnek a jávai hollandusok. – Nem megszerezhetné magának ezt itt is, – egy kis rizst ebédre? Ezért tűri, szenvedi az irtózatos, elviselhetetlen meleget? Mert egyebe nincsen – csak még annyi, hogy vagyont gyűjt. S mi végre gyűjti, – ha egy kis rizs: ennyi az élete? Nyílván önmagáért a vagyongyűjtésért műveli az ember mindezt: öli a benszülötteket – és saját szervezetét pusztítja.

 

Öreg szakácsnő: vajákos, ráolvasó-mester…. Tehát: ha kérdeznek tőle valamit, muszáj tudnia, különben elvesztené a tekintélyét… Megkérdik tőle, mi okozza ezt a különös borzongatós hangot éjszaka? – Madár, vagy tán teknőc?… „Nachtpitz!” – feleli nyugodtan, habozás nélkül.

 

Ember, – mint a hangya: szétdúlják fészkét, újra felépíti, újra feldúlják, – újra felépíti… Újra, újra, újra!…

 

Hernyó: míly furcsa érzés lehet begubóznod, – misztikus munka, amelyről nem tudod, mire vezet, – de tenned kell, mert egy titkos erő hajt.

 

Az a biztos érzésem, hogy bizonyos időszakok leteltével kell hogy valamilyen kár érjen. Érzem, hogy nemcsak annyit kell szereznem, ami evésre, lakásra, orvosra, ajándékokra, cipő csomagolásra, hőmérőre, stb – millió mindenre szükséges – ezenfelül egy állandó tételt kell állandóan számbavennem s ez: a kár. S ha netán nem érne kár: – már félek. Az egész vegetáció e szerint a principium szerint igazodik, – a fa millió virágot terem, – jó része elhull; a gyümölcs jórésze még a fán elrothad…

 

Viharos éjszaka. A messzi villám füstöt vet. Viharmadár csapdos ziláltan. A fiókák kipottyannak fészkükből. Gyenge, gyengéd kis ág a nagy viharban hajladoz, karcsún, szendén, ártatlanúl hajladoz…. Ez a kisérteties világítás éjjel, – villám-szünetben honnan jő? – A közeli villám már át meg átvilágítja a fát – soha nem látható oly fénylőn remekmívű tündér-szerkezete. S azt gondolod: oly nevetségesen kevés az, ami érthető s kiszámítható… Csak a véletlen a fontos! – És: egyetlen reménységed maradt meg e földön… A többi reménység már nem komoly, már nem lelkesít, nem üdít… Ez az egy igazi reményed: hogy talán könnyen fogsz meghalni, hogy talán könnyen fogsz a nehéz perceken átesni…

 

Már hányszor állt világosan elém: – hogy zárúl be a személyes kör: – a haldoklónak mint távolodik a világ! Míly messzi zajlás neki az! Mennyire nincs köze hozzá s míly hazug mese néki már az egész! Míly messzi álom! Nem is igazak már nagy komplikációi.

 

Fanny-néni: – itt a hegyalja vidékén élnek magános úrhölgyek, fínom korból maradt aggszüzek, valamely regénynyel a szívük mélyén. Keserűek. – Török selyempapucsban fogadott, mezítláb, tornyos frizurában… Persze: beutazta a világot, – régen… Élt Párisban, – a téli évszak alatt, mikor a szőlő alszik. Jó francia, – rajong a kultúráért – s most a háború miatt ittrekedt… Lakása rendetlen – fínom holmik, régiek, dugókkal és kulcsokkal keveredve enyésznek a porban….

 

Szegény öreg Steinberger! Azt mesélik róla, hogy eszes ember is volt és rendkívűl tevékeny. Éveken át ágált, pihenés nélkül. Sokszor egy pillanatnyi ideje nem volt, – neki fontos dolgai vannak. S most mondjátok meg nekem, hol van ma már, huszonöt évvel a halála után nagy, mértföldes tevékenységének bármely nyoma? Energiái eloszoltak, mint a füst, nyomtalanúl. – Hol vannak álmatlan, gondok közt átvirrasztott éjszakái? Vagyont szerzett ugyan, de az eloszlott…. S a fű nő, – ugyanoly elementáris erővel sarjad, buzog az élet tovább… Csak a híre maradt fenn, hogy rendkívüli ember volt…. S a sírköve!

 

Az nekem az író, aki minden perspektívában megáll. Ha nyomorban van, ha az élet legkomorabb gondjait cipeled: akkor is rá gondolván, – nem veted meg s nem tartod komolytalannak munkáját s őt komédiásnak. Tolstoj az!

 

Ősállatokról olvasok. S arra gondolok, hogy az ősállat példáúl egy napon kitörte a fogát. S nagy bajban van. Ekkor a fog vagy újra elkezd nőni, vagy nem. Ha nő: néki szerencsés csoda. Vele történik valami, valaki intézte sorsát, valaki kiszabadította a bajból, – aki hatalmasabb nála s tudtán, akaratán kívül változtatott helyzetén. Míly érthetetlen csoda ez a világ!

 

Kommunizmus falún: a falú népe legtöbbször szemérmes volt… Restelte hatalmát az „urak” felett. – A falú! Ez minden változás felett örökké élni fog! – Bármíly hatalom alá kerűljön, – az emberek sarjadnak tovább… – – Kevés különbözteti meg őket az állatoktól: egy kis lyuk kell, ahol élnek, pipadohány – s mi még? Kevés szóval elél halála napjáig. – Nehéz mozdúlatú parasztok: mikor pihennek is, – a nehéz munka érzik taglejtésükön. – – Egy haldokló falún: – „Augusztus, vagy július, mindegy az már nékem!” – S a fia: – „Nyolcvankét éves az apám,” – mondja. „Kilátása van uram egy hosszú életre,” – felelem. Mélyen sóhajt.

 

A dolgok vannak, – de evvel még nincs megadva, hogy lássad őket. Energia kell hozzá: fény. S hová lesz ez az energia? Szemeiden át agyadba hatol – s gazdagít? Szóval táplálkozol szemeiden át?

 

„A jó bika korán öregszik!” – Kinn állani az ég alatt s legeltetni! – A paraszt: elviszi az ökrét a vásárra, – nem eladni, – csak élvezni, mennyit ér! – Érdekes! Hallom, hogy ezen a vidéken sok a matúrált paraszt. Iskolába járatja a fiát, de nem hagyja lateinernek menni. Gőgös és büszke gazdagságára!

 

Az biztos, hogy mindenki megúnja végül is! Minden ismétlődik és semmi új sincs! – Biztosnak tekinthető, hogy van nagyobb félelem a halálfélelemnél: – az ismeretlentől való.

 

Végül is: elégedetlen vagyok magammal. Nem hiába van az, hogy bizonyos igen érzékeny, zárkózott lelkek hozzáférhetetlenek maradnak nékem mindig. S gyanakvók velem szemben! Azok megérzik, hogy a melegség, amelylyel szólok, állandóan a felületen van, – tehát nem igazi melegség – inkább egy behízelgő hang… Hogy érezni én már nehezen tudok…. Érzik, hogy az édesség mögött kíméletlenség is lappang… Ceremoniás, kissé ünnepélyes, papos magaviselet…. Szörnyen le is van mindenért kötelezve, állandóan feszűlt nagy lekötelezettségi érzései miatt… Túlalázatos, túlhálás…. Nem közvetlen és nem meleg, hanem mesterkélten az, – csinált, szándékos minden mozdulat, mert nem elég komoly, mert az agy sugall mindent s nem a szív – …Túlsok a komédia s gyakran vásári. – Sok a szokvány-kifejezés, a modoros mozdulat és hang – nem elég komoly ember. – Sok jellembeli gyengeség is terhel: barátom cselédei tetszenek – s a lehetőségek melyek bennem nyílnak – kissé alacsonyak. – Ein geknechteter Hund: – készséges, alázatos mozdulatok, gyors ijedtség, – rögtön bűnösnek érzem magam, – semmi öntudat! Hja – rabszolga sorból szabadúltam fel s ez megérzik! Túlalázat minden szavam: térdet hajtok és szentelt vizet eregetek! S amellett: hiányzik a friss lélekjelenlét s a gyors ítélőképesség. Milyen nagy bajba kerűlhettünk volna, mikor a szepesváraljai templomban a himnuszt játszottuk orgonán! S ezt én megengedtem! – – Hát persze, hiszen mindennek sok oka is van. Semmim sincs, amivel felvehetném a versenyt: sem tudás, sem nyelvismeret, sem vagyon: nem a szerencsések közül való vagyok, – egyetlen erősségem a gondolat! – S ezzel szemben egy hölgy ma azt mondja nékem: „Die höchste Philosophie liegt im Besitz des Lebens!” – Ismét elgondolkodtam ezen…. – S még hozzá recidiválni is, a régi nehéz nyomorba! – – Itt egy este a milanói domról volt szó, továbbá a többszólamúságról, a quatrocentoról, a lombard stilusról – s én nem konyítok semmihez! Művelt emberek között száz író neve merűl fel, akikről nem is hallottam. – Egy emberről hallom: „Szokása volt egyet-mást elvinni.” Míly furcsa szokás – s míly mélyen megértem!

 

Nem volt szokása panaszkodni. A halála emlegetésével nem kínozta hozzátartozóit. – Fiának sosem tartott prédikációkat, hagyta szabadon felnőni. – A nászútján azt mondta: „fiam, augusztus 15-dikén Pesten kell lennem.” Az asszony nem is sejtette, mi lehet ez a fontos dolog: – s íme, megérkeznek, ő leűl az íróasztalához s az elhagyott mondatot folytatja. – Sem ő, sem a felesége sosem mondanak rosszat senkiről. Sosem hálásak túlságosan. Ökonomikusak még az elképzelésben is! – „Én nem szeretem a számat tátogatni!” (Sokat akarni!) – mondta az asszony egy tervezgetés alkalmával. A pontos és egyensúlyozott élet mintaképei. – Szegény tanáremberek: – s mikor szegény diákok jönnek az utolsó vizsga után elbúcsúzni – s nincs hova nyaralni menniök – ő (akkor már élete vége felé járt,) elhatározza, hogy villájából stipendiumot alapít szegény diákoknak, hogy nyaralni mehessenek. – Nem panaszkodók, nem töprengők, rendesen, kissé szigorúan élnek – végig és eszükbe sem jut egy másik élet lehetősége. Ő egyike a legnagyobb bibliai tudósoknak. Élvezik a kűlföldön is a köztekintélyt. – Sosem jött ki a béketűrésből, sosem káromkodott, („mintha béka jönne ki a szádon,”) – nem szerette a szokványos kifejezéseket sem magánál, sem a környezeténél, – sosem szellőztette privát-ügyeit, nem indiszkrét magával szemben, – sajátmagában intézi el… Nem mondta példáúl soha, hogy: „nézze, míly kitaposott cipőben kell járnom, – mert nincs…” – ő a lehető legjobban igyekezett palástolni, hogy „nincs” – s ha mégsem ment, akkor elviselte és hallgatott. Egész élete munka, pontos és fegyelmezett. Még a halálos ágyán is dolgozott. S az asszony éppúgy dolgozik: tanúl és szenvedélyesen él hivatásának, a tanárságnak. Vadság, nyerseség – távol áll mindkettőjüktől: a férfi egész életében sosem veszett össze senkivel. („A pofon nincs benne dictionariumomban” – mondta az asszony.) – A fecsegéstől undorodott: – temperált egyéniség volt mind a kettő…. Nem túlzók, nem hangosak, nem indulatosak, nem veszekedők, – ők az abszolút becsületesség… s ugyan kis fizetésükkel igen ökonomizálnak, hogy teljék belőle utazás is, (mert a férfi magánórát sosem vállalt,) – (a férjének volt egy solitaire-briliáns gyűrűje; – színházba menet legurúlt az ujjáról; – egy ideig keresték, – aztán elmentek a színházba;) mégsem krajcárosak, nem szeretik a becstelen, kicsinyes, szorongó, apró gyűjtést: mert méltóság van bennök…. Szerelmi életük múltjában semmi tisztátlanság – el sem tudnák viselni ezt a múltat…. Pontosan kelnek reggel és még sosem késtek el sehonnan. Mentek egyenesen és nyugodtan előre! – Nem alázkodók és nem pletykálkodók: – szabad, nyílt a tekintetük, – félelem nélküli, bátor – s bár nem pazarok, de zsenerózusak! „Mit csodálkozik, nem tudta-e, mikor tanárnak ment, hogy a tanárok mindig nagyon rosszúl voltak fizetve… Újság ez Önnek… ez ugyan szomorú, de így van és így is lesz mindig”, – mondta az asszony, mikor lázadoztam és panaszkodtam. Szóval: ők a tökéletesség! S míly undorítóak mégis! Mennyire fogalmuk sincs az emberi szenvedéshez, mennyire nincs közük a fájdalmas és igazi élethez! Persze: a tanár szegény! De ők: mellékesen még igen jó módú emberek is, akiknek soha gondjuk nem volt! S aztán: míly rezolut ez az asszony, míly töretlen önzés, – míly követelőző egész férfias, biztos, következetes, bátor, szörnyű megjelenése, (semmi gyengeség benne!) – míly bátran és fölényesen beszél a pincérekkel – milyen jól tud élni! Ez nem az elmélyedő művész, vagy gyötrődő tudós, hanem a határozott karakterű nyárspolgár! S míly furcsán „jól tud kijönni” mindig: – számításai beválnak, – ő kiveszi magának ami jár – s olcsón! Borravalót szégyenkezés nélkül igen keveset ad! Ő sosem veszti el a fejét s mindig jól boldogúl! Megfélemlíti a világot biztonságával és nagy realitásával. Együtt étkeztünk – s oly ügyesen dolgozta fel a kis porciókat, hogy nékem alig jutott valami. – S a patriarchalis hatalom apostolai voltak egyetlen fiukkal szemben. „Ha a fiam meglátta messziről az apja frakkját, már reszketett”, – mesélte nékem. „Az ő fölénye és nyugalma! Míly biztonságban volt az életem kezében!” S aztán elmondott egy szép kis történetet…. Akkor ő még fiatal asszony volt. S évek óta volt egy derék, becsületes, jó cselédje… De aztán figyelmeztető levelek jöttek, hogy a huszonöt éves szép lánynak szeretője van. S valóban: egyszer késő este színházból jöttek haza. – Tessék csak megnézni! – most fent van! – mondta a házmester. S ők erővel bementek a cselédszobába. A lányuk egy ingben. A férje pedig, – a talmud-tudós, aki egész életében erkölcstannal foglalkozott, – a botjával kikotor az ágy alól egy reszkető embert, ingben-gatyában: – az orvostanhallgató urat a harmadik emeletről. – S ezt a gyalázatos esetet a nemes hölgy így indokolta: – „az úrinő, mégis fürdik”… És: – „jól van-e az, hogy ilyen viszonyt folytat – és mi lesz ha gyereke lesz?” Hiába magyarázom, hogy ennek a szegény rabszolgának is joga van élni – és nem mehet a Gellérthegyre szeretkezni és hogy ahhoz is joga van, hogy gyereke legyen és nemcsak annak a büdös úrinőnek van joga közösülni ablakredői mögött… – Nem érti. – A jó parthiekat bezzeg érti és méltányolja! Véletlenűl a fia is ilyet kötött. Hiába mondom, hogy munkás (különösen ilyen személyes kötelemben levő) és munkaadó közt erkölcsi viszony is van, – s ha a lány másállapotba kerűl: ez az ő dolga is – segítenie kell! Nem érti, mert gazdag, tehát aljas! Vannak, akik szerencsésen születnek s nem is érthetik soha a boldogtalanokat. – (Ma: a gazdagé az erkölcs és a szemérem! A gazdag hét szeretőt tarthat a világ hét táján – senki sem tud róla! Szegény, nyomorúlt kis orvostanhallgató! S míly megható, hogy a szép lány pénzzel is segítette, – hogy néha menjen el kávéházba!) – S végűl: egész életében francia és német irodalommal foglalkozott. Kivűlről tud ezer verset. Nékem pedig azt tanácsolja, hogy ne legyek oly „bolondos-életű”, – „rendes, szép életet kell élni – s megházasodni és nem így lógatni az orrot – és olyan darabot írni, amely pénzt hoz…” Ő, aki Heinéért „rajong”, – legjobban a nyárspolgárt szereti – s a költőt sem nem érti, sem nem szereti. Fogalma sincs róla, ki az? (Bacherék)

 

A szegények nem is érnek el a rendig. – Átmeneti, rendetlen állapot az életük.

 

Egy özvegyasszony, halott uráról: „Es fehlt der Freund meiner Seele…”

 

A templomajtó csendje alá menekülő koldusok. – Hűvös csend a forgatag közepén.

 

„Szép piros vagy, de nem mint a rózsa, hanem mint a daganat.”

 

Egy szép lány űl az autón, mely végigrobog a remek völgyön. – A lány már az ifjabb nemzedéket nézi, – az érdekes arcú ifjút, a nagyhajú, művész arcú fiatal lényt. – „Míly gyönyörű, míly romantikus völgy ez, míly csodaszép!”

 

Éj: csillag hull s visszhangzik az erdő a kutyaugatástól! Mindenütt erdő, a házak ajtajáig szakad le! S éjjel lejönnek a misztikus vadak s a házak körűl ólálkodnak, szaglásznak s aztán eliramodnak. – A szobám teli van gombával: – a holdfényben talán egy manó jön vígasztalni elrablott gombatestvérkéit.

 

A vándordiák megérkezik egy tót faluba. – Nagyon melege van, nem tud aludni s lepedőben kimegy: az esőkádban megfürdik. Reggel ott a falú népe: a szentjük leszállt fürdeni, sokan látták. S majdnem búcsújáróhely lett a falúból.

 

Zsentri: épp oly ostoba, mint a zsidó köznép; – de sokkal finomabb tradiciói vannak.

 

A folyosók misztikusak.

 

Kis okosságod: gyertyával akarod megvilágítani az éjszakai sötét eget.

 

A gróf szól: a feleségem más állapotban van; – s a mosolyában, tekintetében huncut éjszakák emléke villan, – az együttes okok pajkossága.

 

Az anya keblére odatartozik, odavaló a gyerek tömege. (Cigánykaraván a tűznél, éjjel.)

 

Még ha szép vidéken barangolt is, – mindig csak azt várta, hogy mikor lesz vége ennek is…. Hajszolta az életét, – olthatatlan volt türelmetlensége…. S még ha a legszebb vidéken sétált is, – még akkor is csak azt gondolta: de jó volna meghalni!

 

Minden este valami mélységére gondolni a megmérhetetlennek, – s azután imádkozni. Elérni a következtetések legvégső határát, – ahonnan már csak a semmiségbe való ugrás következik….

 

Elfödik a szénát, – az eső így nem éri….. Tettek egy kis fedelet rá – s evvel elkerülte volna természetes sorsát, – nem fog elrothadni? Hát lehet azt egy kis födéllel elhárítani? A természet mammut-következetességű, óriás törvényét kijátszod, elhárítod? Egy kis intézkedés – az oldalakon csorog a víz s a széna száraz marad… Elteszed télire…. S a széna az állatok beleiben rothad el – s a hús az emberben s az ember a földben… S a szabály útját megváltoztattad, de a szabályt nem! S a természetnek oly mindegy, hogy hogyan megy végbe, amit parancsol… De: végbe kell mennie!

 

Tücsök a fűszál végénél: hetykén bohó figura!

 

Elbeszélés-téma:

„Lőcse városának utolsó pallosa, mellyel 1851ben Schmidt mézeskalácsost lefejezték, mert a feléségét megölte. Felirata: „Wenn ich dieses Schwert tue aufheben, – So wünsch ich dem armen Sündiger das ewige Leben!” – Igen élénken elképzeltem ezt a történetet és pontosan átéltem, – míly határtalan különbség: egy tettet elkövetni – s aztán rájönni, hogy „gyilkos voltam!”. – Kifőzte, megtette – és aztán: mikor már elkövette, – alakoskodni – kiállani a vizsgálatokat – s aztán elviselni, hogy rábizonyítsák, hogy a bírák elé állítsák – (az egész város róla szörnyűlködik!) – s végül is: végig menni a városon az utolsó napon a kivégzéshez…. (Szinte hallottam őt szuszogni, – mint egy kiszolgáltatott állat, olyan volt, – bódúlt, értelmetlen és teljesen ártatlan. Megtette, amit követeltek tőle…. Ráhajtotta fejét a tőkére… – vérvörös volt az arca és szuszogott…) Míly irtózatos, segítség nélküli hideg volt – mikor kiderűlt, hogy ő a gyilkos… – a vér a fejébe tolúlt – s máris nem volt segítség se égen, se földön… Az emberek elhagyták… „Wenn ich dieses Schwert tue aufheben!”…. S a másik borzalmasan hideg perc, – mikor a kivégzésre vitték, – őt, jómódú és tekintélyes polgárt!…. Senki sem szólította meg…. Csak a végén: – Du Johann, habe Mut! – szólt félhangosan egy emberséges jóbarátja. – Gyűlölte, megtette, – értem! De mikor ráiszonyodik, hogy kiderűlt a dolog! – Előbb jár-kel és beszél róla: A feleségem öngyilkos lett…. S aztán kiderűl, hogy hazudott! – A szégyen! Ő a tettes! (A bírák, – mindenki, mintha összeesküdött volna: úgy tesz, mintha nem is gondolna erre a lehetőségre. – S egyszerre gyilkos hideg részvétlenséggel s szigorral letartoztatják. – S a bíró, akit oly jól ismert!) S mikor ráolvassák sok ismerős jelenlétében… – Én??? (Mintha egy másik világból ébredne s mintha valóban teljesen ártatlan volna. Mert ártatlannak érzi magát, mihelyt üldözik…. Talán ha magára hagynák, akkor érezné a másik iszonyatot… Különben is, akit megölt, az néki nem is volt emberi lény…. Csak látvány, – rossz, undok látvány, amelytől szabadúlni akart…) S zúgó, iszonyodó lélekkel érezni a rettenetes veszélyt közeledni: gyilkos vagy! – Mikor futkos – és még senki sem gyanúsítja! De érez valamit a levegőben – és: minden összeomlott körülötte…. Nincs segítség! Hiába van vagyona, tekintélye, barátai, – nincs mibe kapaszkodni… Evvel az egy dologgal mindennek vége van… És akkor elmegy egy barátjához beszélgetni, – és roppant szelíden beszélget, – ő a vérmes, indulatos tyrannus… És a barát, – mit sem sejt, – sajnálja őt, – azt hiszi, a felesége hirtelen halála lágyította meg ennyire!… S aztán kiderűl a csalás – ő előtte is, – ez szégyenletes! És a gyerekei! És a rokonság! Hogyan magyarázza meg nekik, hogy ő nem megvetni, gyűlölni való ember… ő ezt megtette, – igenis, mert igaza volt! Mert ezt meg kellett tennie, – nincs benne semmi rossz! Csak az, hogy véghezvinni, mégsem kellett volna, – csak elgondolni, mint eddig is már annyiszor: az nem bűn? Mi a különbség?

 

Asszonyok: ha forradalom van, – ők a legvadabbak és legvérengzőbbek! S mikor a reakció győz: nincs náluk vakbuzgóbb templom-látogató, gyilkosabb, boszúszomjasabb sötétség! – S míly irtózatosan – anyagias módon vannak nevelve? Nyögdécsel nékem egy asszony, hogy ő míly boldogtalan…. Tréfából azt mondom néki, – hát akkor, hagyja ott a férjét, jőjjön hozzám feleségül… Mint a gummilapda pattan ki belőle a válasz: – abból a kis fizetéséből? – Dolgozik, fordít: – „oly keveset keresek vele!” – sóhajtja. Kejzlerosok.

 

Ismeretlen nyelv: hangzók, hangzók, – mindig ugyanazok – kombinálva. Hogy ennek értelme van? És míly érthetetlenűl lefetyelik! Olyan, mint az állatok beszéde! Ott sem hiszed, hogy kifejeznek valamit kevés modulációjukkal, – pedig most már szinte biztosra veszem, hogy igen!

 

A természet nem kíméli remkműveit: egy őzecske kitépett torka! – A torok egy nagyszerű egésznek része volt! – Egy kis őzet siratott, – hogy míly ártatlan s boldog volt s hogy már nem él szegény! – Hát szebb a tört szem, mint a fénylő, értelmes, élő tekintet? Mit csinálsz e világ remekeivel, alkotó! – Benne van az ember idegzetében a pusztítás! Nagyobb örömét leli egy megtört szemű halott őzben, mint egy ragyogó szemű szép kis mesterműben.

 

„El-múlik a nyár, el a szép kikelet”…. – énekelte Karinthy s szegény felesége melanchólikusan hallgatta. – S már vége a nyárnak s néki is vége! – S a madár fütyöl itt az ágon, – s ő is csak ebből a tűnős világból való, ahova egyszer van bejárás – és vége! Ő is ide való! – Regényt kellett volna írni (szentimentálisat) abban az időben, mikor Bártfára menet a madarat elsirattam.

 

Az élet útja hajlik….
Ó hadd dícsérem most szerény virágaim!..
Ó nem volt íly szerény szerelmem, jól tudom!
De most: a szív lassít – s az élet árja
Tajtékja tornyosúlván, visszahull! –
Szerény, szegény virágaim: most elsiratlak!
Ó, – nem feledlek el virágcsokor!
Holdvilág-csokor, te ifjúságnak csokra
A szívszakadás csokra: ég veled!

 

Az ősi kőrisen függött Wotan a világ keletkezése előtt kilenc napig: Da lag ich für mich selbst…. Egy kőrisfán, – melynek gyökere az időben, koronája a térben…. S az első óriások.. Die Winterriesen! (Edda-dalok.)

 

Egy öregúr, aki 60 év óta a Tátrában lakik, – télen nyáron. A Weiss-bácsi! Ő rendezi a tombolát s a csintalanságokat. Őslakó. Úgy számított: hogy ő hoszszú életet akar!…. Egészségesen akar élni, – s ez a számítás bevált. Emberek jöttek-mentek… Kűzdelemből jöttek fáradtan s oda mentek vissza s elhullottak… S ő csak mosolygott.

 

E.: – „Úgy szeretnék oda felmenni! Hogy szeretem a magasságot!” – s szemeiben fellángolt a vágy… – S engem már e vágy magánossága is sértett. Hát akkor én minek vagyok itt? Egyedül óhajtaná? Nélkülem szereti? Nem kívánja, hogy én is ott legyek? Nélkülem vágyott mindenre s egyedűl szerette az életet. – Sie war fűr sich.

 

Sok a költő! – Ugyanazt mondják el ezren! – Bele kell törődni, hogy nem az egész világ számára dolgozol, hanem csak egy kis területen élő emberek számára… Egy kis csoport figyel rá, hogy mit mondasz… Itt is, ott is, egy kis csoport….

 

Milyen jó, hogy a halálnál nincs szörnyűbb, – tehát, aki ma él, sem szenvedhet többet, – mint legfeljebb: meghal!

 

A mindennapos gyász alkonyatkor: hogy a napnak megint csak vége van! – A kályhában dohog a tűz!

 

Érdekes, hogy már néhány hétig sem tudok távollenni otthonomtól, – vágyom haza! Már nem tudok oly könnyen elhelyezkedni s akklimatizálódni új környezethez! Nagy nyughatatlanság!

 

A kis űgyek mestere vagyok én! Minden nagyot elmulasztok! Rossz helyeken kereskedem, – kis dolgokkal bíbelődöm, – szomorú, apró sors az enyém. – Megint százezreket keresnek a tőzsdén s én tehetetlenűl űlök! – Feleky felemelkedik, – Herceg F. gratulál neki, – Fenyő M. levélben köszönetet mond – s én űlök! – Csécsi pár hét alatt megmilliomosodik szép fiatal felesége oldalán! Eh – de undorodom az életemtől. Vége! – Még ezt leírni is förtelmes! – Lesz, amilyen lesz! Talán ezt a rongy darabot, mint végső rongy menedéket, – talán ha ezt megírnám!

 

A lányt férjhezadni! – A szemek érdeklődve néznek felém! – „Míly rossz a szegény embernek!” – mondom most a csendben bárgyú őszinteséggel. S erre az anya tekintete rögtön elközömbösűl! – „Szerezzen néki valami jóravaló fiatalembert!” fordúlnak most már hozzám az anyák.

 

Én olyan ember vagyok, aki a szegénységtől irtózatosan szenved, – aki alig bírja el, hogy a gazdaggal ne legyen egyenrangú. – Tehát mégis aszerint kellene élni! – S nem mint a belenyugvó remetének! Mégsem nekem való!

 

Öregeknek az ágy míly fontos! „Ha gazdag volnék, az ágyamat mindenüvé magammal vinném” mondta egy öreg hölgy.

 

Öregkor: legfőbb jellemzője, hogy nem bírja el a másik véleményét, hangját, akaratát, logikáját… Néki kell dominálnia! S ezt oly erővel viszi keresztűl, oly erőszakos intenzitással, ahogy más, fiatalabb a szerelmét hódítja meg.

 

Kinyitom a szívemet – csakhogy az emberek rendelkezésére lehessek: – nesztek mindent oda adok. – Hangos vagyok, szeretek nagyokat mondani, szeretem erős gesztusokkal a túlzó magyarázatot – néha hazudok s érzem ezt…. Kotyogó – mulattató, komolytalan hang, – fecsegő! – érzem! A dúrva, nyers, vad kifejezési módokat, a szokvány-kifejezéseket…. Érdekes, hogy ellenszenves vagyok az emberek között – mert a várakozó egoizmus jelen van. Sok van még bennem a fecsegőből!…. S míly erősen hangsúlyozom, ha tetszik valami, – csakhogy evvel is szolgálhassak! S mély alázatom, amikor köszönök, – vagy pláne, ha megköszönök valamit…. Míly szörnyű megalázkodás volt, mikor megmutattam az igazgatónak, hogy hörög a mellem!… Hidegségre és gőgös szemtelenségre kell szokni! – Gyáva, alázatos, meghunyászkodó kedveskedés, alázatosság, félénkség! – elég!

 

„Az ember egyedül rossz, – csak két ember együtt lehet jó!”

 

Nem szeretném elfelejteni, amit anyám mondott, – s íme mégis már kezdem feledni!

 

Levél E-hez! („Leszámolás!”) – mint novella!

 

Fantasztikus álmom volt: – a mester tetemét el kell vinni valahová. – Egy vasútas jön be s szivart ad el, – aztán behív egy lovat…. Villódzás az úton… – ennyire emlékszem. – Igen erősen hatása alatt állottam másnap. – S míly furcsa: most, hogy visszagondolok, – akkor nem tudtam, hogy O. beteg, – de most már tudom, hogy az álom a beteg O-ra vonatkozott. – – Anyámról is álmodtam, hogy feltámadt szegény és ruháit kérte, melyeket elajándékoztam.

 

A lakáj a szocializmus legnagyobb ellensége. – Ő a legerősebben arisztokrata, – ő az arisztokraták élősdije…. – – A gazdag bűne nem tűnik nagynak, – hiszen csak éppen, hogy szórakozott, hogy nem gondol rá, mi baja lehet a szegénynek, – elnézi… S míg elnézi, – a szegény éhenhal! – Szegény jó anyám s én kis nyavalyás.

 

Buja pusztulás, buja növés: – te is bele tartozol!

 

Még azt mondta valaki a vasúton: – „Még nagyon szép fiú vagy Milán, – még feltűnsz az emberek között”….

 

Hogy örök lesz a pihenés! Most végre megérdemled! – Ez az érzésed nagyobb munka után. S már másnap kezdődik az új zűr-zavar.

 

Egy ficsúr a vonatban fecseg: – No – az egy évi kórházi gyakorlat, ami még hátra van…. Az semmi! Beszámítják nekem – én annyit voltam kórházban, tetszik tudni…. (Nem igaz, – hazugság az egész…) Ezerhétszázért egy méter szövet – az olcsó! – Ön ezt drágálja, nagyságos asszony? ( – „No tudja ez már sok egy kicsit a jóból – ez volt az űzletben a legdrágább szövet… – felelik.”) – No de hisz 10 000 egy ruháért az ma normális!…. – Valami állást kell szereznem Pesten valamelyik minisztériumban… – Hogy potya vasúti jegyem legyen, – ez így már nem megy!….

 

Kedves ember ez a cseh orvos! Nem kedvesség-e: – mosolygott búcsúzásnál s azt mondotta: „viszontlátásra!…. Also – ja?” Valakinek ezt mondani, akit nem fogunk látni soha!

 

„Tudod-e, mi teszi az élet örömét? – Ha az ember jobban tud örűlni a nyereségén, mint bánkódni a veszteségén”… S nálam éppen fordítva van!

 

„Az emberi gyarlóság enyhíti a rossz törvényeket”… – mondá Gábor I. s mosolyogva benyúl zsebébe a baksisért…. S való igaz: a határon míly ostoba, kegyetlen rendeleteket hajtanak végre irgalom nélkül – és: és ő megvesztegeti az embereket s a rossz törvény reá már nem vonatkozik.

 

Utazás: nagyon jól érzed magad, mert jogosúlt a semmittevésed.

 

Reggeli vídámság!

 

Egy vasúti bakternél kellett töltenünk az éjszakát a határon. – Vén csirkefogó, minden hájjal megkent rabló. Csempész. Megviselt gézen-gúz arc. (A felesége szegény, – a rendes szenvedőbb, finomabb arc.) – S elalvás előtt legnyájasabb, gyermeteg hangján imába kezd: „Istenkém, – segíts meg minket!”… mint egy kisbaba, mély sóhajjal.

 

Szajhákat fog el a rendőrség. – Ők azelőtt egy női zenekarban voltak alkalmazva, holott hangszerhez nem értenek…. Markirozták a játékot… (Micsoda exisztenciákat teremtesz!) – A realitás fantasztikumai!

 

Becsületesség: a potenciával fordítva arányos… S a becsületes ember sorsa rendesen az, hogy megbánja becsületességét. – Egy nő-hódító szól: „minden új hódítás – új csapás, mely a hitet teszi tönkre.”

 

A család felvirúl. Minden tagja jól kezdi érezni magát…. A szerencse máris símogatón körülöleli őket – s ők úgy kezdik érezni, hogy élni jó! S hogy: „mit panaszkodnak annyit némelyek?” S az élet svungja lendíti, – derűje emeli, – vídám élvezetei kecsegtetik a mély lélekzetre kapó kebleket s tágra nyílt, mohófényű szemeket…. Óh! Élni jó! S a sötét filozófusok lelke megenyhűl.

 

Pont tizenkettő van most! – mondom energikusan – s az óra engedelmesen annyit mutat. – Óh ennyi az én elmúló magányban csendülő életem egy mozzanata. Ennyi! – Meggyógyulni valamely betegségből: – néhány évvel többet halál-félelemben tölteni!

 

A hold vesszőzve korhol,
Nem tudom merre űz…

 

Nyugtalan össze-visszaság, rendetlenség, megbízhatatlanság az én életem: s ez az életem, nemcsak a formája.

 

A cseh hivatalnokok java-részt kultúrált, kellemes és igen udvarias emberek. Igen előzékenyen bántak velünk! – Persze hiba, hogy különbséget tesznek cseh és tót ember közt és elárasztják cseh intellektuellekkel a felvidéket, – ez gyűlöletet kelt a tótokban. – Az adminisztrációval meglehetősen gyorsan rendbe jöttek, különösen a vasútakat szervezték meg igen gyorsan. – Eléggé toleránsak, – a magyar himnuszt népgyűléseken gyakran éneklik, én is hallottam. – Eléggé szociálisak. Virágvölgyet a vasúti munkásoknak vették meg, üdülőtelepnek, – itt a munkás együtt ebédel az úrral – s ez igen jól esett nékem. De: ahogy viszont a minisztert fogadták, – ez megint a régi jó királyságra emlékeztet. Szép zenekultúrájuk lehet: a munkás mind többszólamúan énekel. – Nem csúnyán soviniszták. Hallottam sajnálkozó hangokat Magyarországról, cseh részről. – Csak a papok undokúl pánszlávok. Majdnem bajba kerűltünk, mikor a szepesváraljai üres templomban a magyar himnuszt orgonáztuk… (Lassan szállingóztak befelé a papok!) Megható jelenet volt! Aminthogy megrázón szomorú: átlépni a határt és búcsút mondani a szomorún lengedező kis magyar zászlónak. Ez volna a vég? – Lehetetlen! Egy tót paraszt éjjel az országúton kezet akart nékem csókolni, mikor hallotta, hogy magyar vagyok. – Ő gyűlöli a csehet, mert elveszi a kenyeret. „Eljen magyarsky! – Ja szom magyarsky!” – mondta. – S míly szomorú a Tátrát járni – az óriási befektetések, mind másokéi?

 

Nagyon vágytam haza (a vágy maga, – a hullámzás a fontos!) – rohantam a vasúttól, szinte bebuktam az ajtón s rögtön fájdalommal vágytam vissza, – a zöld pázsitról álmodoztam, amely ott virúl nélkülem.

 

 

Budapest, 1920. szeptember 1.

Most kiderűl, hogy hányan voltak szerelmesek belém fiatalkoromban, fiatal leányok. Óh ha tudtam volna! A gyönyörű Forgács-lány, szegény Jancsi húga – s a szegény Lujzika! Míly gyönyörű volna most visszaemlékezni reájok! – – Nincs nő életemben, akinek hálás lehetnék! – Míly ostobán nevelik őket!

 

Vannak azért, akik tudják rólam, hogy élek és költő voltam. – Váry főügyész igen megtisztelőn fogadott, mikor fent jártam nála, hogy valaki le akar tartóztatni. – „Talán a nagy költő?” – mondta. „Nem csodálom, hogy kevesen olvassák, – mert Önt nehéz olvasni, – de fogják, mert kell olvasni. – Kivűlről citálhatom, ha kívánja… Mindig nagy élvezetet szerzett nekem… Nem is olyan kis név, mint amilyen szerény megjelenés, – Isten hozta!” – Nagyon boldoggá tett. – Örűltem annak is, hogy egy egyetemi hallgató úgy nyilatkozott, hogy három kedves írója van: Dosztojevszkij, Romain Rolland és F. M. – ez a lehetőség igen megörvendeztet. – Egy főhadnagyról hallom, hogy verseimet kívűlről tudja.

 

Móriczné nagy elfoglaltságomban idetelefonál, hogy fontos űgyben keressem meg. Beteg is voltam, – felkeltem s elmentem. Hogy az ő bundáját ki kellene javíttatnia – s én mint szűcs…. Ajánlottam valami módot. „Ó, de az nem lesz jó, – mondta éles hangján, – vajjon elég-e, ha maga ír annak a szűcsnek… Mert, ha én ezt nem csináltatom meg, akkor képes vagyok rá és nem teszek egy lépést egész télen!”… Aztán a szobafestő után szalad: – „de az én érdekeimet vegye tekintetbe, – az én érdekeimet – s ne jőjjön oly későn reggel”… Borzalmas volt, amint ezt az „én érdekeimet” – énekelte. „Már megint pénz kell?” – kérdezte savanyún a cselédtől s úgy nézett le a szegény kifacsart, meggémberedett alakra, mint egy rabszolgatartó…. Rettenetes nő!

 

Osvát szegény! – Messze innen egy nagy kórteremben sír! És én végzem tovább dolgomat és aránylag míly ritkán gondolok reá! Részvétképtelen vagyok? Hogyan van ez? – Míly borzasztóan nézett ki! S hogy oda volt híres lelki ereje, – mennyire nem tudott uralkodni magán! – S hogy ragaszkodik az élethez – jobban talán, mint én ragaszkodnék! – „Csak jó helyre tegye!” mondta rimánkodva a tapaszt rakó ápolónőnek. – – S míly furcsa, hogy aznap, mikor megtudtam, hogy beteg – egész éjjel róla álmodtam… – – Egy este imádkozás után mély meghatottsággal: most nem magamért imádkoztam!

 

Mennyi régi embertől távolodtam el! Mffy! Peterdiék, – Pálék, Deutschl, Kernács, Radóék, Vikár, E-ék, Rosenthal, Tóth, Guthi E., Fazekas Sándor, Breuer E. – mennyi munkám fekszik bennök!

 

A drága hozzátartozó! Élete mindennél becsesebb – s mégis! – Sosem krajcárosabb az ember, mint megmentése és halála körűl!

 

Arc: látszik rajta, hogy (mély kortyokat húzott) mélyeket kortyintott az életből.

 

Haty-tyú! – mondja a kisbaba; – gyönyörű, tiszta harang-hang… Soha később ez a tiszta csengetés!

 

Nem búcsúztam el attól, aki engem a legjobban szeretett, aki sírt miattam,… Egy könny volt az élete! S nem akarok véle találkozni többé? (Keserű élet volt!) Nem volna boldogság?

 

Örök fájdalmam – ez örök tüzem, – ez istentiszteletem!

 

Naenia
(Egy jóbarát emlékére)
Valaha nagyokat énekelt
S mélyet kortyantott…
S ma porhanyó sírjába’ porladoz…
Ó – ó, – hogy élveznéd az Ősz
Pirosló színeit – s új borát!
S az enyészet karjába dőlsz!
Még itt díszlik ablakod alatt
A százados dió s az őszi kökörcsin
Egyre megujúl… De te nem,
Csak te nem ujúlsz meg sohasem!
Hogy itt voltál és éltél hirdetem!
De vaj’ meddig vagyok még hiradó!
Hisz időm nékem is letelik
És minden napom a sír felé
Oly biztos lépéssel közelít
Mintahogy a meleg földanya
Felölti lassan a ködruhát.
Könnyelmű te! Nem olyan az ének
Mióta nedves házikódba bújtál.
Nyers énekeket teli szívvel fújtál
És nem volt benned semmi félelem.
„Nagyot ugrani! – Az élet árja
Habjai tornyosúlván, – elragad.”
Szóltál és nagyot kortyantott nyakad
S megdőlt, szőke fejed mint az anyaölben
Oly lágyan símogatták láthatlan kezek.
Én szerettelek! Hidd el: hisz e földi térből
Pajtás, megyek én is már kifele!
S hiába szívem hogy rád emel
Színes pohárban opál-bort!
Az őszi erdőség kopár, zord
Nyögése elhallik errefele!
S a szív sunyít, – megáll és füleli
Jelt ad-e, menni már valami?
Én szerettelek, mert az őszi csendben
Úgy űltél részeg trónusodon, mint a gőgös
Szerelem istene s az Értelmes Mámoré!
Mintha várnád, hogy e föld fiatal és zsenge
Tudatlan szűzei jőjjenek hosszu sorokban s őszi
Koszorújokat meghajtván, – fürtös, barna fejökkel
Esengve boruljanak le nagy lelked elébe.
S vártál… S úgy nyúltál aztán poharadhoz
Oly sunyi mosolylyal, mint kinek titka van!..
S örökké várni kész, hogy álma teljesűl-e?

 

Egy kis téma: Rodinnek paraszt felesége volt. Erről egy rövid jelenetet. – Egy hölgy jelenik meg, aki keresi a szobrászt (festőt?). Nincs itthon. Leűl s a paraszt feleséggel kezd beszélgetni. – Ő a feleség. Úgy! – Nem akarja, hogy tanúljak. – Nincs senkije?… Igazán – és még lány? Harminc éves és még leány? Úgy sajnálom a nagyságos asszonyt. (Könnyezik.) – Itt szivarcsutkát gyűjtünk, – amiket eldob… ő nem tud róla… – Ó nagyon szeretem, bár egy kissé bolondos…. – És hogyan szerette meg magát?… (Kissé szégyenlősen:) – Nála voltam alkalmazásban… – Apám, anyám nagyon akarták, hogy úrhoz menjek, de én nem akartam… (mélyen sóhajt:) Nem bántam meg. – Gombát szedtünk – ő azt mondta, hogy meg fogunk bolondúlni tőle… Lám, nem bolondúltunk meg…. Engem ő nem szeret, – él velem…. S az úri hölgy annyira belemelegszik, hogy már-már megnyílik a szíve, – együtt űlnek s ő már mesélni kezdi: hogyan is volt… A parasztasszony összeráncolt homlokkal figyel, – megerőlteti magát, – de úgy látszik nem nagyon érdekli… s rögtön át is tér más tárgyra… Ő most vadászni van a parasztokkal, – a sógorával… – Télen Párisban lakunk…. – Jön egy paraszt és tárgyal és Mathilde ád néki valamit… – S a paraszt magyaráz: egy fogam van még: az maradt meg nagys. asszony, – amivel azt a csúnya, rossz szokásomat művelem, – bagózok… Undok egy szokás, – de hát én szeretem… És most szokjak le róla? – a sír előtt?… – Hát szivart mért nem ad a testvérének? – – Jó ez neki! És ezt se’ adnám – de hát tejet, mi mást inkább adnak ebben a háborús világban…. (Súgva:) Mert tetszik tudni, hogy ő zsidó? – S megjön a szobrász. – Nem lőttünk semmit. – A parasztok becsapnak, mialatt a legnagyobb jóakaratot mímelik – hagyom őket, – csak így lehet velök boldogúlni. – A feleségem az más! Ő már nem csap be! – – Jöttem búcsúzni Camillo, – férjhez megyek egy attaséhoz Londonba…. Nékem volt itt egy portrém: ezt még megnézném, ha megengedi… – – – Minek akarja megnézni, – úgy sem maga már az, hanem akire én gondolok… (Közben teáznak s a parasztasszony, akárhogy hívják, nem űl le melléjük az asztalhoz.) – Sajnálom, hogy így végződött Camillo… (súgva:) sajnálom magát… De hát végül is elmegyek… De magával akarok maradni lélekben – jó lesz?…. S végül is a paraszt-feleség mond búcsúzásúl egy utolsó, meleg, kómikusan ható szót, – amelyből kitűnik, hogy mindent jól értett… S a szobrász mosolyog, megveregeti arcát és megöleli.

 

Jó, ha az embert olyasmire is figyelmeztetik, amit ő maga is jól tud.

 

Afférem volt Bródyval: – érdekes, hogy előre megéreztem, tudtam, hogy így lesz… Napokkal előbb fantáziáltam már, mint fogom pofon ütni őkelmét…. Míly furcsa ez az élet! S máris: már régen volt, hogy a szikra kipattant. Tudtad, hogy el fog jönni a perc, – biztosra vehetted, tudtad, hogy el fog múlni – s íme, már el is múlt, – néki is, nékem is…. Míly hamis tünemény ez az egész folyó, megfoghatatlan idő, örökös múltjával…. Kell, hogy egy álló cirkulus vitiosus legyen voltakép… – csak látszat ez az örök elmúlás; – a jövő is csak önmagában állás, visszatérő azonosság! Csalás az egész!

 

Egy öreg ember: aki az utcai vas-szemétkosárból szilvát szedeget és eszik… – Csak egy kis szerves anyag legyen! Az a fő!

 

Míly furcsa: – egy zsidóember felesége lett, – jó zsidó asszony lett belőle – s a gyerekei mind jó zsidók – s ő halálos ágyán visszatért a keresztségbe… Mi más ez, mint a gyerekkor emlékeihez való ragaszkodás nagy konzervatizmusa.

 

Furcsa, hogy lélek és élet két dolog. A lélek bámúlja, hogy mi történik véle – s hogy az ember pszichikai berendezkedése míly furcsa,… (A tudat és szervezet ellenlábasok? – Akarok aludni s nem tudok.) hogy az életnek és pszichikumnak e világon semmi stabilitása…. S míly furcsa, hogy a mozgás, ez az instabilitás a mi életünk s a lélek vágyik a stabilitásra…. S hogy hullámzik, változik az egész – s amit jónak nevezel, míly megfoghatatlan! – Sem az nem volt jó, hogy itt voltak, sem az hogy elmentek barátaim – valami hullámzó nyugtalanság volt az egész!

 

Mit ér, mit ér, végezned tisztán,
Az életedet elmulasztád Tristan!

 

A nővérke egy kicsit csapongó, – mert boldogtalan… A másik nyugodt és biztos a dolgában: szereti az urát. A nővérke, a szomorkás, a boldogtalan egy este igen későn jön haza, – megint próbálkozott, csapongott – s szomorú. A másik, a boldog, már ágyban fekszik és olvas. – Mikor a szomorúcska, kissé sunyítva benyit – nem néz rá az olvasó… Csak néhány másodperc múlva emeli fel fejét és a szemébe nézve csak ennyit mond; – dallamos, gyerekes hangján, komolykodó, tréfás szemrehányással: – „Nahát és nahát,” – és tovább olvas. – A másikból erre valami boldog, felszabadító nevetés tör ki, hogy könnyezik bele!

 

Miután rájössz a dolgok nagy fontosságára (egész életedet evvel töltöd) – kifáradsz s mindent elejtesz!

 

Nem lehet az időt megállítanod, hogy – most aztán ne múljon tovább, – muszáj élned s végigélned!

 

Ha előre tudnád, mennyi baj és bánat ér még!

 

Az ember persze fiatalodik is! Nem oly arányban öregszik, mint ahogy fiatalkorában. – Később fáradt vagy s nem mohó, könnyebben veszed a dolgokat, nem oly tragikusan – s megtört arcod megfiatalodik. – Kezded észrevenni, hogy ha nem bánkódol oly nagyon minden miatt – akkor sincs baj. – Nem muszáj. Elmúlik annélkül, hogy nagyon mérlegelnéd!

 

Kis helyre beszorítva, se levegőd, se egy kis szabad mozgásod, – űlsz és írsz… Nem természetes élet! Milyen más, mikor megízleled, hogy mi is az igazi! – Munka és szabadság a tágas ég alatt!

 

„Kijönni!” – míly zeg-zúgos, hepe-hupás, vacakos nehézség volt mindig, teli nagy zökkenésekkel, – az anyagi életkűzdelem..

 

Az utókornak: hogy mit műveltetek velem! Hogy leköptetek és megaláztatok, amíg éltem. Teli volt a szívem keserűséggel és gyűlölettel!

 

Gyereksírás a természet ölén: – fák, egy kis tinó, egy vadgesztenye az úton, – s egy gyerek egy nyílt udvaron sír! Ugyanolyan lény, mint egy dió… – semmi különbség közte s a természet egyéb dolgai közt. – Az anya a nyílt udvaron mos, egy katlan alá fát raknak… Ebből a kevés szerves vegyületből, amely ehető s amelyet a nap létrehoz – hogyan is fejlődhet egy ekkora lény? – A városban míly másként hat az ember… Ott ő az elkülönített fenség, – a természettől független gyár-építő, magát fenntartó hatalmasság!

 

Mint egy hideg kokottnak: – szíve és erotikája megdobban az ékszerekre, – épp oly nyughatatlan izgalom szállt meg az ajándékokra. – Pedig: elég is volt a szívességekből, – nagyon drága! Ezentúl mégis csak jobb lesz megfizetni mindent, de meg is fizettetni. Állandóan lekötelezettnek lenni, – az sem jó. – Hidegen kell élni!

 

Nagyon rossz kezd lenni a memóriám s nem is igen gondolok semmire!

 

Nem lehet azt mondani, hogy a holt anyag valóban holt. – Fizikai, megállapítható tulajdonságai között van nem egy, amely ugyanarra a principiumokra mutat, mint amelyek az élőlények életét látszanak létrehozni. A delejesség példáúl: azt lehetne mondani, – behatásokra változó lelke az anyagnak. Össztulajdonsága az összes molekuláknak, – együttes megjelenése épp úgy, mint a lélek.

 

Épp oly esztelen, mint a tűz. Melegít, boldogít, – szép és hasznos, de intellektusa nincs – s kell, hogy legyen valaki, aki felhasználja, aki uralkodjék rajta s terelje. – Különben nekimegy mindennek forróságával, – amely van s amelynek el kell lobognia.

 

O. – a Boldogtalanokról. Hallucináltad ezeknek az embereknek a beszédét.

 

Érdekes, hogy ez lehetséges! Egy szent életű, aszkétikus savanyúságban szenvedő leány, (aki maga keresi meg a kenyerét s évek óta egy zárdában lakik) – s egy kokott – a legromlottabb fajtából: – igen jó barátnők. Úgy látszik, a lány nem tud a dologról, vagy mindegy néki, – nem értem!

 

Fiatal asszony – harmincas: – „hogy ne volnék bolond, mikor egy hete már, hogy nem… nem voltam az urammal… Csütörtökön utazom haza… Elvégre egy hét!… Ne ébressze bennem az alvó oroszlánt…. S maga nem él szerelmi életet? S már öt éve? – Akkor vége! Aki már öt éve nem működik, – az elfelejtett”…

 

Folytonos front, – életveszély! Tifusz, vérhas! Véletlen, hogy végigélsz!

 

Az ostoba ember méregbe jön: s az határoz helyette. (A lendület.)

 

Állatnak lenni: – örökre lemondani a kifejezés lehetőségéről. S nem félni a haláltól! – Nem is oly megvetendő. Inkább ezt?

 

Egy fiatal egyetemi tanár: – kiváló sebész, szakmájában legelső, – erős, jó tornász, – sokat utazott, – sokáig élt kűlföldön s kitűnően tud nyelveket, – kitűnő zenész: dirigál és nagyszerűen zongorázik, – szerény, szimpathikus és igen intelligens ember… – tudja, amit egy okos ember élete során megtanúlhat. Csak éppen: hogy nem töprengő. – Vagyonos és igen szorgalmas. – Szóval minden meg van benne, ami kívánatos. Vajjon boldog-e? – Továbbá: a legkitűnőbb közgazdász. – Ismeri a közgazdasági irodalmat és: Ausztria-Magyarország minden vállalatát: Mennyi alaptőkéje van stb.

 

Míly furcsa: – a külső testszerkezetnek van bizonyos szimmetriája. S ebbe a szimmetriába bele van szorítva egy belső szerkezet, amely nem szimmetrikus. A szív balra dől. Máj és lép csak egy van. – Úgy látszik, a szimmetria valami, ami felé a lét törekszik s amit nehéz elérnie.

 

Háború előtt és – ma! Ma oly természetes nékem az emberölés… S míly elképzelhetetlen volt a régi rendben, – míly rendkívüli!

 

Az intelligens alvó disztinquált mozdulatai álmában.

 

Az emlékezés nem valamely folytatólagos folyamat, – nincs az az időrendje sem azonos intenzitása, mint a folyó életnek. Egymás hegyire, hátára hajított képek rajzanak benned… S legfeljebb, ha néhány kép marad meg a milliárdból… S míly nehezen űllepszik meg, míly hosszú ideig rendeződik az a sok minden, amit átéltél!

 

A corki polgármester. – Furcsa dolog a hősiesség. Elgondoltam, hogy ha már az ember mindenben csalódott, ha nagy keserűségei vannak, – akkor odaadja magát egy közűgynek és meghal érte. – Úgyis pusztulóban van, úgy sem szeret élni – nagy bajok és nyormorúságok a háta megett – s az egységessé vált szenvedély (téboly) erejével a halálba megy.

 

Hogy szidom az oroszokat! S ostobának, haladásellenes álláspontnak tartom példáúl, hogy ragaszkodnak a régi naptárhoz; – s hogy az angolok a régi mértékek mellett maradnak. S a zsidóknak megbocsátom, hogy kűzdenek és szenvednek egy ma már értelmetlen tradicióért? – Igaz, hogy az oroszok és angolok nagy ragaszkodása múltjok emlékeihez nem egyéb, mint nemzeti individualitásuk görcsös féltése, – mert az elkülönülésben rejlik a fennmaradásuk…

 

Megfigyeltem: csak azért kívánok rosszat az embereknek, mert, ha jól megy dolguk, – fitymálók s „az élőlények szemtelenségével” oly biztosnak, erősnek érzik magukat, hogy elviselhetetlenekké válnak. Míly elégedetlen az egészséges s míly szerény a beteg: míly nagyszerű néki minden…

 

Egy fiatalasszonytól megkérdi valaki, hogy nem kómikus-e nékik, nőknek a férfi szerelmi gerjedelmében, mikor a végső percben is lihegve vallja: „szeretem, szeretem!” s rájuk hajolva lázasan kigombolja a nadrágját… – S aztán – egyáltalán az egész aktus? Kómikus, groteszk gépiességével? – „Ó nem! – feleli ő, – oly borzalmasan szép az egész egy szerető nőnek, mint egy istentisztelet…. Ha szeret!”

 

Az apját megölik… Ő gyászruhában intézetbe kerűl. Egy szobába teszik egy lánynyal. – A lámpát eloltják s a két lány az ágyból beszélgetni kezd…. Sokáig beszélgetnek, – végül megkérdezi – – „még nem is kérdeztem, hogy hívnak téged?” S egy sikolylyal kiugrik az ágyból s ingben a folyosóra rohan: az apja gyilkosának a lánya. – (Főrstneréknál.)

 

Kar.: Ami mozgásban van, azt nem lehet mint valami állandót megítélni. Az embert nem szabad erkölcsileg végképen jellemezni, – mert folyton változik, halad valami felé. S én éppen azt vizsgálom benne, hogy mi felé halad.

 

A művészfajta úgyszólván mindig: előbb kipróbálja a nőt, mielőtt elvenné. – Különben: valószínű, hogy nem is akarja elvenni, – csak a tehetetlenség véteti el vele.

 

Egy asszony: nem szerelmes fajta, hanem érzéki. De ebben az érzékiségben minden lyrája, gazdátlan vágyai benne énekelnek: – lirai érzékiségű.

 

Gyászinduló: az egész terem hallgat… A nyárspolgárok agyában megjelent a halál! S a tehetetlen félelem munkálkodik, – bennem van a halál és nem tehetek ellene semmit! Istenem mit tegyek ellene! Jaj, meg kell szűnnöm!

 

„A férfiak csak azt a nőt becsülik, aki semmivé lesz kedvükért.”

 

Tizenkét évvel ezelőtt indúlt el Argentinába. – Akkor szegényfiú volt s elindúlt szerencsét próbálni. – Ott volt náluk vendégségben s mikor elment a messzi útra: egy lélek kísérte ki a pályaudvarra; egy jó lélek, a kislány. – Azóta a kislányból asszony lett, gyereke is van már… S a távolélő rokon megérkezik – gazdagon, irtózatosan gazdagon. (Azóta közeli rokonságát már boldoggá tette.) Nagy a tiszteletadás: színházba viszik, koncertre, – autón… S a szivek mélyén valami reménység sandít a milliók felé… – de senki sem szól semmit s ő magától nem ad… Mikor aztán elmegy: – az egész család kikíséri a gazdagot, – pedig nem adott semmit s nem is fog adni soha…. De gazdag… S a szívek mélyén mégis a reménység…. Ez a gazdag ember ereje!… Ha nem is ad egy fabatkát! – a szívek mélyén a titkos reménység leborúl előtte s a szegény hódol, – hogy, – hátha, hátha valaha majd kifizetődik… Pedig semmi! – Mért vagy alázatos, mikor Polnayhoz mégy, – ő néked nem kenyéradód, nem minisztered – kit tisztelsz benne oly nagyon? – Senkid: két úr vagytok. – S a te hátad mégis meggörnyed… Mert – hátha valamikor?

 

Ha állásra pályázol s elmégy ajánlkozni, – tudnod kell példáúl, hogy hányadika van ma…. Mert hátha a kegyelmes úr megtalálja kérdezni… Te abban a pillanatban már megkezdheted a készséges, alázatos szolgálatot… S lám: jó benyomást teszel… Pompás fickó vagy!

 

Falni folyton – s azon gondolkodni, hogy miért is falsz, mi célja, ennyi talán az egész!

 

Ha az ökröknek tetszik, – széna is van benne. – S ha Petőfit a nép egyszerű gyermeke éppúgy – stb. – akkor aljas is van benne, mert az kell a nép egyszerű gyermekének.

 

Hogy az ember a Fohászkodást elgondolhatja s emellett egy konkrét, babonás, tradíciós isten-hithez is ragaszkodjék…, mert, mégiscsak, hátha csak így hallgat meg?….

 

Hát mégis van nyereség? Lehetséges, hogy szenvedésektől megmenekűlhetsz? Ha előre megmondják néked, hogy ma éjjel meg fognak ölni, – akkor a pszichikai szenvedés irtózatos… (Ez lehet a legnagyobb kín!) – S ha álmodban ölnek meg, – s ha épp oly konszequensen, előre megfontoltan hajtják is végre, – nem tudsz semmiről s boldogan halsz meg…. S a narkózis? Sír-e a lélek álmában – érzi-e a fájdalmat – s olyan-e a narkotizált arca operáció és ébredés után, mintha nagy fájdalmakat kellett volna kiállania, – vagy elkerűlte valóban azokat?

 

Egy asszony a villamoson: „én idevalósi vagyok, – tudom én az urak praktikáját, – van annyi jogom, mint magának!…. Voltak maguk mindenféle színűek, – de én egyszínű voltam mindig – én ismerem, mert én idevalósi vagyok, budapesti lakós vagyok!” (S mindezt: mert eleinte nem akarták a csomagjával felvenni a villamosra.)

 

Van, aki erővel bírja – s ez a boldogabb! Van, aki nem bírja s alattomos… S van végűl, aki sem ez, sem az – semmiképen sem boldogúl s a patkányok mesterségére vállalkozik, – ő a szennyest fogja végezni s piszkot fog enni… a leplezett bűn manipulációit, az aljasság dolgait vállalja s elkezd e munkamegosztásos társadalomban suttyomban mozgolódni…. S a költő ott áll közöttük homlokára szorított újjal, töprengve….

 

Míly misztikus és fájdalmas nézni… Tűzre tettem egy régi ládát, egy régi barátot s a lángok martaléka lett….. S hogy minden azzá lesz – ennyi a világ… Fordúl, múlik…

 

Csodálatos álom! Pest egyik ismeretlen, sosem látott városrészében ácsorogtam, – egyszerre jött egy nagy hintó livrés kocsissal… (Inas nem volt.) S a kocsifeljárón felhajtott valami palota elé… A kocsiban török módra lefátyolozott fiatal nők űltek s néhány gyerek… – zsúfoltan voltak… Ahá – ez a török alapítvány, ezeket hercegi rang és ellátás illeti meg, – gondoltam. – Nemsokára ezután valami csoportosulás volt az alkonyatban, – odasietek, hát: – török, gyors, érthetetlen beszédet hallok, amint egy úr az egyik török gyerekkel beszél, – utána szétszaladnak s kezdődik valami ünnepség… Megértem csakhamar, – hogy a fiatal hercegnek születésnapja van… S valami csodálatos, tündéri táncot lejtenek a gyerekek, oly ritmikusan, mint a vídám dzsin-szellemek – s különösen egy gyönyörű kis fiú tűnik fel, – egy kis bohóc, akinél fürgébbet, ügyesebbet, élénkebbet képzelni sem lehet (Egy másik – ismeretlen világ!) – a hercegi gyerekek ölelgetik, barátkoznak véle…. – Azután egy poros, üres téren találom magam, – valami játéktér-félén…. S ott áll az egyik hercegnő: lágy és mégis inas, fekete serdülő leány – afféle gyönyörű szűzleány s egészen lengén a játékhoz készülődik…. Közben a szoknyája alá nyúl s a bugyiját kissé kihuzza alúl, hogy le ne lógjon – s én nézem mindezt… A másik szőke leányra alig figyelek, – de azért látom, hogy nem szép ugyan, de kompakt fejedelmi termet s valami dacos hidegség, gőg van a tekintetében, amelylyel ellensúlyozza, – hogy ő kevésbbé szép! – de véle én nem foglalkozom… A fekete hercegnőt nézem, – boldogan, hogy ilyen szerencsés voltam s láthatom fátyol nélkül….. Amikor egyszerre egy tennisz-ruhás fiatalember jön tennisz-ütővel a kezében felém – s végignéz, (szinte kidob tekintetével), hogy mit keresek e tilos helyen, tolakodó? S én, mint mindig, fájó szivvel, lassan távozom, elódalgok – ez az én sorsom, – még néznem sem szabad… idegen vagyok mindenütt, ahol az élet szépségeit mérik…. De még látom, hogy a két hercegnő valami furcsa játékba fogott: összeölelkeztek – s megperdűltek a porban, – szinte fekve repűlnek benne – s csak felső testük és arcuk látszik ki belőle…. – Egy farácsozatos bejáratnál találom most magam, nem messzire e helytől…. Sötét népség jár erre, – a kűlvárosok népe, köztük a dunai hadihajókról angol matrózok, – akik angolúl köszönnek nékem – s én zavaromban, a szavakat keresve, – németűl felelek. – „Örökre elváljak tőled, hercegnőm?” gondolom aztán álmomban. „S attól a reménytől, hogy szeretni foglak – s hogy, ha elpusztulok is belé, – közeledbe férkőzöm… Szép, idegen lány, – idegen világ! S elválok-e? s lehet-e? Lehet-e megtiltani, hogy vágyódjam feléd – s ki tilthatja meg?” – Ennek az álomnak pedig az a nevezetesége, – hogy döntő felelet volt – egy életbevágó töprengésre. Azon gondolkodtam, hogy H. E-t el fogom venni. Ilyen odaadó lelket s ekkora hűséget senkiben sem fogok találni….. Még O. is, – aki ilyesmibe sosem szokott beleszólani, – súlyosan betegen, – öt perces elbeszélésem után ezt mondta: ezt a leányt el kell venned… Ilyen nem mindennap akad – ezt nem szabad elkönnyelműsködni… S én akartam – s aztán ezt álmodtam válaszúl – s ez döntött is! – Regényrészlet, – pompás: döntő lépés előtt ezt álmodni – s az álom befolyása alatt cselekedni!

 

Mennyivel szerencsésebb minden hercegnőnél, aki nem született…. Példáúl: nyomorék gyereke nem születhet…. S míly megvetés jele: hogy örökkévalóságunkat éppen útált ürítő szerveinkkel kell keresnünk?…

 

A szíve a helyén volt s a torok is!… Erre a principium ez: benyomni a szívet a bordák közé – s ami oly szép rendben volt: tönkretenni! S a torkot kitépni, hogy kilógjon!

 

Zűrzavar van benne: össze-vissza van hányva benne a sok szemét, tisztátlan butaság, hazudik, kokettál és érzelmes mint egy cseléd – a pesti családi ház zsíros közönségességének s a bornírt vidéki életnek emlékei: – s ebben az ős-chaoszban, ebben az ősállapotban, össze-vissza kevert, sosem tisztázott gondolatai, érzékisége ziláltságában: ott a mindig meghatódni kész jósága, – folytonos érzelmessége! (Dr. Ledererné)

 

Külön csoda kell nektek? – E föld nektek nem elég csoda? – Külön jelenés? S a nap jelenése nem elég? – Külön jutalom a jóknak? – Nem elég-e, hogy élnek? – S külön büntetés hetedíziglen? Lángostor? Sodoma? – Az isten jőjjön le nektek és büntessen csodatétellel? – Nem elég isteni büntetés az, ami benneteket ér? De ti az egyenesen logikus következetességeket szeretitek… Ha valaki bűnös – Isten jőjjön le nektek és sújtsa le, – mert ti így nem láttok tisztán, mire mi következik…. Ti ki akarjátok előbb próbálni… – a lehetőségek legszélsőbb határáig akartok ti kiterjeszkedni… Hát nem elég-e nektek a folytonos halálos veszély, az irgalmatlan félelem – s ti még kísérteni akarjátok az erőket: minek legyünk szerények, – próbáljuk meg, legyünk rosszak! – (Esti ima előtti gondolatok.)

 

Bús mesterségem mire jó?
Örök borúm ki éli vélem?
– Nevetsz, mint a csillagok nevetnek
S szemeid hunyorognak mint a csillagok!

 

Míly szép: egy öreg, nagy rabbi halálos ágyáról felemelkedett s egy magyar nótát kezdett el énekelni:…. Zöld mezőben sétál egy madár…. Engem oda vár…. (Valóban búcsú-ének!) s azóta ez a nóta szent a jámboroknak.

 

Mikor súlyos betegen szegény O. – rimánkodott: – „Igen rátesszük… igen… csak jó helyre tegye”… (a tapaszt). – Furcsa – hogy én akkor, annélkül hogy észrevettem volna, – azt gondoltam; hisz hiába téteted ezt a tapaszt, szegény, akárhova!…

 

Hol is gondoltam én, hogy az emberek gondolkodása antropocentrikus? – A képeik? Az érzésük a természet iránt?

 

„A szarvas” témáját – s „a komoly, szemrehányó tekintetű férfi” témáját verssé kell feldolgozni!

 

Nem furcsa-e, hogy van egy zsidó-ölő szervezet, – egy központ ahonnan irányítják a zsidó-gyűlöletet – s itt is, ó itt is van beférkőzött, nélkülözhetetlenné lett egy zsidó fiú…. Ez azonban már megint meggondolásra int!

 

Azt hiszem úgy lesz, – úgy fog történni, hogy mikor felérünk az égbe, – meglepve nevetünk fel: „ja úgy! Hát ezért nem vezet semmire! S ezek szegények, kűzdenek, verekednek s nem veszik észre, hogy hiába, – egy hiba van a dologban – az egész lehetetlen így! – És ezek verekednek, verekednek s nem mennek semmire… – hát persze! S hogy erőlködnek!” (Mint egy találós-játéknál, amely elromlott s az ember nem tudja és órákon át hiába próbálkozik, gorombáskodik, megpofozza a fiát… – ugyanaz!)

 

Nem vagyok egészen tisztakezű! – S míly apró rongy dolgok miatt rontom el a szájam ízét! – Amit nincs kedvem csinálni, mert nem konveniál eléggé, azt nem kell csinálnom!

 

Míly természetes dolog az onania! – egészen magától értetődő, – embernél másként nem is lehet! Fantáziája van, emlékei vannak: – úgy van a szelleme berendezve, hogy kérődzzék. Tehát: erótikus indulatai nemcsak érzetekre támadnak fel, hanem irreális elementumok szellemének!

 

Botticelli: kompakt, rendíthetetlenűl tömör női test, – s olyan világosságú, hogy kápráztat… Világító bőrfelület s olyan test-tömegek, amelyek szinte szétfeszítik a ruhát, a kompozició kereteit – s dominálnak! (Emlék!)

 

Hogy egyes tapasztalatok míly későn jönnek! – Hogy egy jó kályha mílyen fontos, ezt példáúl csak harminc után tudja meg az ember.

 

Idegbajomat egy sajtóhibának köszönhetem. (Így lehetne kezdeni az elbeszélést Nordról.) Aminthogy: nálam valószínűleg az váltotta ki és segítette elő. – Az Ember tragédiájának van egy helye: „De hogy ha a hálának csatja mind le is húllt rólam” stb. – ez a passzus egy népszerű rongy kiadásban így van: „De hogyha a halálnak” stb. – Két hónapig gyötörtem magam miatta s kényszerképzetemmé vált – s ez volt az első kényszerképzet. – Kiállottam a nagy viharokat és megpróbáltatást – és fennállok! – Mondhatom önérzettel. Nagy képességek és erők lehettek az ősanyja ennek a pszichének – s talán el is züllöttek bennem szegények.

 

Házastársak: haragban vannak, nem beszélnek egymással, de azért éjjel a férfi rendes szokása szerint, kéri, hogy tegye szét a lábait. Ez megtörténik: a nő a fogát csikordítja és jajong aktus közben… A harag pedig folytatódik, – nem néznek egymásra s nem beszélnek….

 

Moly és Osvát is: a Berzsenyi-tanúlmányban nincs portré… Berzsenyiről, mint izzó élményemről kellett volna írni… Ezek a megjegyzések a kompozició peremére írt rajzok s maga a kompozició helye üresen maradt.

 

Az emberek élnek, – nem tudják, az életükkel mit csináljanak…. – Unatkozva – próbálkoznak szeretkezni, gyereket a világra hozni…. S közben majd felveti őket valami fojtott életvágy…. Kisvárosban példáúl, – kis környezetben dolgozni estig… néha szórakozni és – várni…. Mire? Hogy mi lesz? – Néha tehát parázna kicsapongás könnyít…. – Várják a halálukat.

 

(Museum.) A nagy komor palota éjszaka: hallgat. Méltóságos.

 

Hatalomra jutni: – annyi, mint másokat elnémítani, elhallgattatni, – megölni, vagy bezárni. – Most már tudom ezt is! Másként nem lehetsz úr, csak ha másokat némává teszel.

 

Öljetek meg álmomban s dobjatok a föld alá s nem volt igaz, hogy éltem és hogy volt anyám.

 

A Kuncz-testvérek. – Megfigyeltem az egyiket. – Még mindig oly gálánsan bánik az utcán a feleségével, – mintha most ismerte volna meg, – ritmikusan jár mellette, udvariasan feléje fordúlva – s aztán félénken beléje karol s boldog ritmusban megy az „úri asszonnyal”…. – Szerelemre, galantériára termett inas férfiak.

 

Adyt olvasgattam. Plakát-stílus. – Odadobott, nagy, szemtelen színfoltok. – Rikoltók, színfalhasogatók. – S mégis míly nagyszerű! Míly tehetséges: egy-egy szava velőkig hat s kinyitja a világ panorámáját!

 

Hold: Misztikusan és szemrehányón reád bámúl – süt! – és elmegy! És távozik érthetetlenűl a végtelen csendben mint egy néma, eltörődött arcú asszony kísértete… (Talán halott anyád?) – a végtelen tér egy másik sarkába megy ezüst sugárzást ontani. Mint egy szellem: – némán és érthetetlenűl bámúl… S miért teszi? (A Mondschein szonáta hallgatásakor gondoltam.)

 

Mindent elfelejtek, amit mostanában olvasok. – Nem tudom, mit is írtam fel még nem is oly régen Szókratész ellentmondásairól?

 

A tanfolyamért, amelyet most tartok, ha jól megy, tizenkétezer koronát fogok kapni. S.: agyondolgozom magam érte. S a pipa, amelyet Heltai Jenőnek ajándékoztam, ma hatezer koronát ér: vagyis a felét! – Néha megszáll a nagy ajándékozási őrület!

 

Eddig ökonomus voltam. Abból a tudat alatti érzésből, hogy e világon a javakat nagyon fel kell használni, mert hiszen sok embernek szüksége van reájuk, minden morzsára szükség van, – nem szabad pazarolni! – Azonban ma furcsa érzés szállott meg: – mi közöd a világhoz? Meddig élsz? Pazarolj – az a tiéd, amit elfogyasztasz és felélsz… – kinek vagy ökonómusa? Az eljövendő generációnak? Mi közöd hozzá? Vagy a világ többi lényéhez mi közöd?

 

Egy gyerek álma. (Két nagynénje meghalt régen – s az anyja elveszített egy szép antique broche-t, melyet nagyon fájlalt.) Azt álmodta, hogy két halott nagynénje űlt a karszékekben – s mindkettőn rajta volt az elveszett broche. (Halál és elvesztés: azonos.)

 

Gyönyörű habos fátyol ruha: a szép nő ködbe öltözik.

 

O. megállapította, hogy kortársaim között én dolgoztam a legkevesebbet. – Furcsa módon értékelni kezdte mindazt, aminek értékelésétől eddig igen tartózkodott…. Nem is szólva „arról a másik csoportról” – mondá, – „a Móricz, Babits, Ady csoportjáról – az meg pláne!”… S Kosáryné! Egyre-másra adja ki a könyveket! – Sokkal többet kell dolgozni!

 

Igazgató: tökfej, – másfél év óta a tőzsdén játszik – s másfél év alatt négyszázezret nyert! – És én gyáván, alázatosan, hálásan lógok Gábornál és semmi se lesz!

 

Valami hibának kell itt lenni. – Elmesélték, hogy a gyilkossággal gyanusított Heller úrnak állítólag viszonya volt a saját anyjával. Erre nékem azonnal olyan biztos érzésem volt, – hogy hiszen nékem is viszonyom volt – borzasztó, én is ludas vagyok! – S már emlékezni is kezdtem, jobban mondva – egy valami, nem tudom honnan való, (talán incestuozus álmokból való) érzés szállott meg: egy ellenszenves, eltelt kéj érzet emléke, – valami undort keltő jóllakottságé, – undorító kielégűltségé – de oly intenziven, mintha valóban átéltem volna! – Valami undorító kielégülés, – túlságos kielégülés! – Szóval itt nem csak egy álom újra-hallucinálásáról van szó, – hanem nagyon erős érzés-kötésekről és a képzetnek asszociatív elhelyezkedéséről. – Ebben mégis: tökéletesen igazat kell Freudnak adni! – Valahányszor vérfertőzésről hallok, – az érzésem mindig az, hogy – én ismerem! – Különös! – Talán valamely idősebb szerető, vagy utcalány emléke is kísért a fiatalkorból!

 

Fáradtan tűnődni, – ez mindened! – De megváltozott az élet íze!

 

Milyen tündéri szépség volt nékem a mollett, kompakt fehér test. Feszes teltsége milyen szent tisztaság. Ez a nagy fehérség, tömör duzzadás! – Nem volt számomra tisztátlansága, – mindenben rózsaszínű fiatalsága praedominált. – S ma már: semmi!

 

Furcsa emberek: – egy hosszú, esetlen legény, nagy, hallgatag, hosszú kályhás, – szűzies, rózsaszín arccal, pici eper-szájjal, jóságos, lomha mozdulatokkal.

 

Ez az óriási nagy világ bennem, – gondolatok tengere, – egy elmúlhatatlannak érzett végtelenség – s ehhez ez a 30 év (legfeljebb!) – ami még hátra van! Nem nevetséges? – Hogy megöregszem – s egyre szükűlni fog e végtelen világ s aztán elhamvad, – elmúlik? – – Az idő, ez a fatalis, felfoghatatlan valami egyre több gondolatot kelt most bennem. – Valami irtózatos csalás, egy helyben-állás van csusszanós múlásában. (Az kétségtelen: ha nincs nap s nem forgunk körülötte – akkor nincs idő. Tehát: ez a mozgás hozza létre.) Hogy: – előre tudod, hogy el fog múlni – s mire körülnézel, – elmúlt! Egyik nap a másik után, villámgyorsasággal…. Megint este van…. S már megint ősz van! S te még mindig húsz éves vagy, – azokhoz az érzésekhez ragaszkodol, még nem estél lelkedben túl rajta – s a fejed már fehér!…. Még a gyerekkorod álom-hatása nem múlt el s már öreg ember vagy! – Gyerek voltál, tanítottak, – most már te tanítod őket, – szülőidről mint múltról beszéltél – s mint múltról beszélnek rólad!

 

Horváth-néni: a férje, akitől különválva élt, meghalt „Ich habe ihn nicht gerne gehabt…. aber man ist nun doch erschüttert von dem Geheimniss… von dem unerschütterlichem, undurchdringbaren Geheimnis”… – „Lieben? – Dann ist man verloren!” – mondta oly biztonsággal, mint egy vészbíró.

 

„Ich bin leidend vor Liebe, – wie ich Tiere gerne kann haben”…. (Egy kislány.)

 

 

1920. december 1.

Elveszett egy nagyon szép szipkám. – A dolgokat az ember jobban szereti, ha már elvesztette őket. – Áldozatokra feltétlenűl szükség van: – ezt érzem már régen, – amid van, abból valamit oda kell áldoznod. – Az áldozat filozofálásra késztet. – Ilyenkor gondold meg, hogy voltaképen milyen haszontalan az egész törekvésed: – gyűjtesz, gyűjtesz – s egy perc alatt tönkremehet minden, amit szeretsz…. Különben is pusztúl, romlik minden – csak egész rövid időre köthetsz magad mellé valamit. – Hogy: amit gyűjtöttél, halálod után hogy szétszalad, mint az egerek, – idegenek kezén rövid idő alatt elpusztúl…. Hogy: száz évig alig-alig tart valami, hacsak nincs kőből, vagy vasból…. Görcsösen ragaszkodol dolgaidhoz és fáj tőlük megválnod – s míly boldog volnál, mikor búcsúzol innen, ha volna még néhány ilyen „rossz” perced….. Hogy: csuszamlós látszat ez az egész lét, – nincs semmi foganatja, – mi teszi mégis, hogy oly pozitivnak érzed?…. – Disznóhúst ebédelsz – a disznónak tehát vége! – Néked is véged lesz – s az mindegy, hogy később-e? (Úgy látszik mindegy.) – De ha mindegy: mért rendeltetett, hogy te egyed: – s azt érezzed, hogy különbség lenned, vagy nem lenned…. – S mért ez a pozitiv, megrendítően határozott forma: hogy disz-nó-hús! – És szénvegyületek? Ki akar téged íly erősen és irgalmatlanúl becsapni? – Idővel – élettel, hittel, megelégedéssel, állandósággal, szerelemmel – mindennel!

 

Bach-kantata: „Ki törli le a túlvilágon könnyeim?”…

 

– Szép reggel volt. A koncert a késői éjszakába húzódott bele s nem tudtam többé elaludni. – Reggel, álmatlan éj után ott űltünk a barátommal és reggeliztünk. – Kinn havas fák és szürke ég, – itt benn pattogott a tűz…. Erős kávé vajas kenyér és pompás kolbász, – egy cigaretta… Kellemes fáradtság tagjainkban…. Halk beszéd.

 

A hiú ember: – folyton személyesen van jelen… örökké ég, – feltűnni vágyik…. Ezért epatiroz, csinál személyeskedő élceket, bohóckodik…. Mért is nem tudnak az emberek szerényen, melegen, egyszerűen érintkezni egymással?… – Lám, ez az énekes olyan! – Rendkívül szerény, – bár biztos modorú, közvetlen, bár nem bizalmaskodó…. Meleg intelligencia. Igen nagy muzsikalitás, kitűnő értelmesség…. Mindent hajlandó elmondani, – nem fontoskodik semmivel, semmi sem túlnagy titok néki…. S míly kedves: – az este koncertje volt, – utána nékünk énekelt – s valahányszor egyedűl maradt: dúdolt magának. (Szobrász is – és irtózatosan erős ember.)….

 

Beteg kis-gyermek: az anya aggodalma tartja éltben.

 

Nem mindig vagy jó kritikusa érzéseidnek: – nem mindig tudod, mit érzel – a világos pillanat ritka!

 

Egy párral kétszer is találkoztam össze egy napon… Valami hebrencs művész-féle, fekete ingben, zsinóros művész-kabátban s egy nővel ment, belékarolva: – kilencven fokú profilban, merev tekintettel feléje hajolva, – folyton őt nézte – s gyorsan loholtak Pest utcáin. A férfi: nagyot akaró, fiatal, modoros hülye, – mozdulatával azt akarta kifejezni, hogy: most, mikor az enyém vagy: – egy pillanatot sem akarok elmulasztani, hogy lássalak. – (Amellett a legnagyobb komiszságra még kész.) – S a nő egy egyszerű, bárgyú tekintetű kislány, – nem szégyenlette magát…. Az ilyen félbolond ifjaknak rendesen szerencséjük van: gyengécske, ostoba kis tehenekre akadnak, akiket kedvük szerint imádhatnak.

 

Szép: Győri Irén: Milán – szerettelek, a verseidet kívűlről tudtam…. Azt hittem mindig, hogy én írtam őket….

 

Nem lesz többé ilyesmi, – az kétségtelen. Hogy Mikuláskor zöld antilop-bőrből készletet kűldjön, – teli csokoládéval cigarettával s amiről csak azt gondolja, hogy vágyom rá…. S a pénztárcában két koncertjegy… S mikor kérem, hogy ő jőjjön el velem, – azt feleli? „hát nincs jobb? – nincs más?” – A koncerten nem látom jól a művészt s ő egy ötperces szünetben elrohan s valahonnan előkerít egy látcsövet, kitéve magát annak, hogy elkésik, megzavarja az embereket…. Ilyesmi nincs többé s ezt nem lehet affektálni. – Ez szenvedély!

 

Egy lány: szép, csinosított, – kifejezéstelen, – olyan mint egy barackvirág.

 

Egy idős hölgy: (Kóródyné:) „Úgy sajnáltam otthon hagyni az öregemet…. Oly szép volt!”….

 

Hogyan van ez? – A vadállat nyers húst eszik, – tehát a mirigyek hormonjai hatnak reá? Jó ez? Vagy rossz?

 

O-né: – „…Ezt az iszonyú céltalanságot? Minek ezt végigcsinálni? Nem oktalanság? – Öreg lenni semmiképen sem akarok. – Minden este avval az óhajjal fekszem le, – hogy most aztán igazán elég lenne…. De eltűnni! S nem még a holttestemmel is terhére lenni a gyerekemnek s a világnak… – Mi a célja ennek, – mondja? Ostobaság…. Dolgozom igen…. Szorgalmas nem vagyok… Csak éppen rendben tartom a dolgokat, hogy össze ne dőljön minden. S dolgozom, hogy elfáradjak estére… – Különben minek feküdnék le? A teljes céltalanság érzésével végzek mindent… Nem vagyok elkeseredve, nem vagyok indulatos, mert kívüle állok, – nem élek benne, – az életben! – Téved, – nem óhajtok utazni, – színház, hangverseny, megfájdítja a fejem… Minél kevesebb dologban résztvenni, – nem, nem – nem kívánok én semmit. – Nagy ára is van mindennek….. S a leányom, – ő majd megpróbálja a szerelmet…. – nagy ára van annak is!…. – Mikor még az ember gyerek-fejjel azt hiszi, hogy ez-az, mégiscsak érdemes a szenvedésre is!…. Dolgozni, – menni, menni, – gyorsan s meg nem állani, – majd csak a végén!…. (S míly objektiv szigorral barátnőjéről F-néról, – aki jó iránta. Tetszik nekem. – „Az egy senki, – az nem tud senkiről semmit.”) (S ilyen szivvel aztán takarosnak, tisztának lenni – s a kötelességeket pontosan végezni, – kedveskedni!…) – Nem, vagyon sosem kellett – sőt! Cselédség? Nem bírom el – cselédet tartani… Vele dolgozom egész nap – s csak azért tartom, mert nem bírom egyedül a sok munkát… Engem ne szolgáljon ki senki!…. S mit csinálnék a pénzzel?….”

 

„De megvásárolnák egyesek a maga pollutióit!” mondta nekem 16 éves koromban szegény, öreg Patai dr.

 

A lehulló parázs élő fényjátéka a sötét falon. Este van megint.

 

Vad tűz: – mint a harapós kutya.

 

Csodálkozni a méhek építményén? S vizsgálni, hogyan hozzák létre furcsa, érthetetlen világukat? Akkor talán az élő sejtek munkáján kellene csodálkozni, amelyek tökéletes és kevésbbé tökéletes szervezetet hoznak létre s alárendelvén a maguk életét: együttes életükkel új lényt hoznak létre! – Talán a méheknek is ez a céljuk – s talán az embereknek is? Talán együtt létrehoztak máris egy nagy élő szervezetet, szellemet, – amelyről nem tudnak – vagy létre fognak hozni – s ez ennek a világnak legfőbb alapelve? – (Materlincket olvasva.) – Az értelem nem hoz oly tökéletes dolgokat létre, mint az őserő, vagy minek nevezzem. – Az ember értelme egész más fajta s egész más munka végzésére képes.

 

A rettenetes órán, – a halálén át kell majd esni – s nincsen menekvés… Szűkűl bezárúl a tér – s az idő megáll!

 

Ismét havazik, – ismét itt van a bűvös, szép karácsony! – Be jól értem a gyermekek határtalan örömét, – akik nem tudják hová legyenek: a könnyű hóba hemperedjenek-e le, vagy csúszkáljanak-e le kipirúlt arccal a dombról, vagy a csillagokat lessék-e este, mint pislákolnak, vagy megdobják-e a hazafelé bandukoló, szipogó öreg némbert…. Ők: az örökkévalóság iránt való bizalom… S karácsony: ez az ő idejük! Meseszerű idő! Ismerlek! Mámorodtól mindenki jobbkedvű, – a határtalan örömök emléke, a végtelen boldogságé motoszkál a szív fenekén – s lásd, – az idősebbek, az anyák mégsem tudják magukat egészen odaadni bódulatának… Nézik a gyerekek játékait és mosolyognak – de mosolyuknak, derűjöknek valami kimondhatatlan érzés határt szab…. Megint itt a karácsony – érzi a szív…. S vajjon hol a határ?… Meddig még te szív! – Mikor lesz vége? A tündéri hónapok káprázata tovaszáll, – az orgonabúgás kifárad a rohanó idővel s elhal – az ünnepi szépség tündéri szikrázása gyerekkorodból nem kísérnek el a föld alá!…. Isten! Isten!

 

A folyók sosem folynak visszafelé… – a kis folyók a nagyok felé iramodnak – s a nagyok a tengerek felé…. S a tengerek szintje ugyanaz, mindenütt e világon…. Valami nagy törvény tart itt rendet, az kétségtelen…. S minél nagyobb körét vizsgálod, – annál egyszerűbb!… A szerves lényekben bomlik sokféle principiummá, mert a szerves lényekben az örök törvények harca: a lét!

 

Vita a zsufolt villamoson. Egy dúrva úr a kalauzt vádolja. Egy harcsa-bajúszú úr megszólal s igen szelíden mondja: – a kalauz dolgozni akar uram, – nem kell rossz néven venni, – már előbb is kérte az urakat, hogy hagyják felszállani…. S szelíd hangjától, őszinte, személytelen igazságszeretetétől minden megbékél. – Egy harmadik úr, mielőtt leszállna odahajlik a második füléhez s odasúgja néki: „ön jó ember!” – s máris eltűnik. (Egy regény kezdete lehetne, – erről a harmadik emberről.) (Regénybe: összevész a távolból [?] Pista, Conrad stb. – Nord. – álom a dzsinnekről.)

 

Új verskötetem címe: Az elmúlás könyve. – Vagy naplómé: A mulandóság könyve. (Naplójegyzetek.) – Vagy: verskötet cím: Az elmúlás kórusa. A mulandóság kórusa. Egy verset is ezen a címen.

 

Osváttól el kell szakadnom! Furcsa: a legkitűnőbb hozzáértő s ítéletei igen sokszor rosszak! Gellért – Lányi S., – Ambrus – Hajnik: – mindezek az ítéletei tévesek. S hogy a regénypályázaton Bónyinak ítélte a díjat, – különös! – Teli van ellentmondásokkal: mikor a Boldogtalanokat a legjobb magyar drámának mondotta – később kijelentette, hogy van olyan jó, mint egy T. J. J. novella. T. J. J.-ről később kijelentette, hogy nem becsűli valami sokra – éppen csak a nyelve frisseségét szerette – de az is múlóban van. A Balajkának nagy sikert jósolt. – A bécsi novella nem tetszett neki: gyenge! A zsidó-kérdésben sincs igaza! – A Nevetőket a Lyával hasonlította össze, annak javára. – Folytonos rendreutasításai: – mikor az Ágnest egyszer megkérdeztem tréfásan: szeret-e? – Dühösen felelte: ő nem szokott nyilatkozni, – s most ő kérdi épp olyan hangsúllyal: egy jelenlevő kislánytól. – Fitymáló, elnöklő hangja – ő az örök elnök! – Megnézni, kik azok, akik körülötte űlnek, – szánalmas látvány. Csupa szegény rabszolga, akik hajlandók mindenre, mert szuggesztiója betegei. (Aki méltóságáról ennyire megfeledkezik, – undorító.) Hajlandók szerény hebegésre – őt mulattatni s egy mulatós hangnemben beszélni, – míg ő ott űl zordon nyugalommal és fojtottan hallgat – vagy legfeljebb belemakog a társalgásba s ez a makogás is a fölényé, – az örök kritikai jelenlété…. Mint a biblia: egy pár rendreutasító szót szól s a körülűlők reszketnek s igyekeznek léte rendszerét ebből a pár szóból megérteni! Logikus lényét! – Mert itt minden a logikára megy: – arrogáns nevetéssel, fitymáló, csufondáros fölénynyel odamakog egy pár szót – amelylyel ahelyett hogy felvilágosítaná a kérdezőt, – rendreutasítja. Ha beszélne: néki is jó – s a társaság is föléledne. – Móricz Zs. példáúl azt kérdezi tőle: nem szokott füstölni ez a petroleum-kályha? – Úgy látszik! – feleli. Értsd alatta: ha te nem érzed: akkor nem… – Hallgat és várja, hogy mulattassák és elmondjanak néki mindent…. Nem kérdez ugyan, de iszonyúan kíváncsi… S az emberek beszélnek, aztán elfáradnak, – de megerőltetik magukat és még mindig beszélnek, legintimebb dolgaikat fecsegik ki – aztán végül is szamárságokat fecsegnek: – s akkor ő a trónusról nevet… Örök kritikája végül is megbénítja őket, – szomorúakká lesznek – és feszűlt csend van…. de ő még ekkor sem érzi kötelezve magát, hogy végül is mondjon valamit…. Hallgat. – S ha valaki jelen van: – akkor engem megszégyeníteni, különös passziója…. Mert gyáva és állandóan rivalizál…. S azonosítja magát ellenem mindenkivel, aki jelen van: helyettük érzékenykedik – s ha mondok valamit, ami sérthetné érzékenységüket, – ők észre sem veszik, – ő rögtön felel…. Nékem elég volt s nem kívánom magam sem ennyire alárendelni, sem megaláztatni. Elég volt, végérvényesen s ezt a határozatot semmi meg nem változtatja! Néha elmegyek hozzá, – de igen ritkán – s nem függ semmi többé ítéletétől.

 

Míly gyalázatosan kiszolgáltattam őt szegényt… Elmondtam barátaimnak a dolgokat – s aztán elvittem közéjök…. Koródyék, Kar-ék, Ötvösék, Eislerék, Pásztorék, Gáborék, Kuncz, Bálint, O. – 18-an tudnak a dologról – s minthogy látnak vele koncerteken…. Szörnyű! Ostoba fecsegője!

 

Beethoven szép adagiókat írt, – szép nőkre gondolva – s nékik ajánlotta műveit…. S a nők andalogva elfogadták s aztán közönséges, ostoba emberekhez mentek nőül: – övék a jutalom Beethoven szenvedéseiért!

 

Borzalmas élet! – Szép, tömör, gyönyörű nők….. Elronthatatlan testek – s én teljesen közönyös vagyok!

 

Egy kis vagyont vesztettem egy nap alatt!

 

Hegedűs Lóránt, az okos gyerek meg fog bukni!

 

Fínom tartózkodás: nem beavatkozni mások életébe, – nem belenyúlni…. Tűrni tudni és hallgatni, – nem akarni mindenáron változtatni…

 

Egy lány a fivéréről (Kemény Lydia): „Ő a szeretetreméltó semmittevés…. Lelkiismeretfúrdalásai nincsenek, – nem tudja mi az…. Moral insania”…. Persze, – ha hysterikus anyja és nővére nyomasztása alól nem tudna szabadúlni: tönkre kellene mennie…. A lány és az anya állandóan marják egymást… Boldogtalan élet! Az anyjuk nem szerette az apjukat, – talán meg is csalta…. Már fiatalon családi tragédiát láttak maguk előtt a gyerekek – s az izgalom néha a tébolyig fokozódott…. Az apjukat most a pogromok idején megölték…. Persze – a fiú a teljes könnyelműségbe és nemtörődömségbe menekűlt bele: lop, csal, hazudik… katonának öltözködik – s halad a szélhámosság felé!….. A kis lány csók közben: „Ki vagy te?” – „Mindenféle!” felelem néki…. „Ki vagy te és ki vagyok én és mire való ez a sok mindenféle?” – kérdések, amelyek a fiatalkort nyugtalanítják…. Sok időbe telik, mikor már nem kérdezed – nehéz szenvedésbe kerűl, amíg hozzászokol az élethez, úgy amint van…. – S mikor már nem kérdezel semmit…. – Sírógörcsök és hysztérikus rohamok, – irtózatos érzékiség, – amely süt…. Nyög tőle a kislány s aztán nevet: „persze, persze – ez jól esik!” (Kineveti magát!) – „Undorodom tőle és mégis kívánom!” – Fiatalnak és forrónak lenni, – az is milyen átok!

 

Méhek: – a dolgozók nemi szempontból elkorcsosodnak… Úgy látszik, az elkorcsosodás – természetes folyamat! – A társadalmakban nem minden individuumnak juthat ki, hogy szaporodjék!

 

Istenem! Miből fogok megélni! Ez a hónap és a következő még megy valamiből, – de mi lesz? Úristen mi lesz! – Az árak pokolian mennek még mindig felfelé!

 

Radó dr., aki nem képes más ember dolgára figyelni, – itt járt nálam. – „Hogyan vagy képes ilyen magános lenni állandóan?” – Valóban e pillanatban megrázott a kétségbeesés. Milyen irtózatosan egyedül vagyok én! S hogy bírom ezt kitartani? És mi lesz? – Az asszony hat napra elutazott. Teljesen ki vagyok néki szolgáltatva: ha el akar menni, – elmegy s amikor akar, visszajön. Azt tesz, amit akar! És itthon hat napig még az ablak sem volt kinyitva, – szemétben, piszokban, gondozatlanúl, hideg szobában tengődtem! – Ki vagyok szolgáltatva: én függök tőle, nem ő tőlem! – Rettenetes élet!

 

Ibsen sem talált volna jobbat. O-ék kislánya: jólétben nevelkedik, becézik, úri, okos gyerek lesz belőle: egy cselédnek ismeretlen paraszttól való törvénytelen gyereke, – mi lesz vele, ha felnő? Micsoda furcsa bánat lesz ez az élet? – – S a másik: a költő-nőnek van egy törvénytelen gyereke. Ha bizalmas barátai megkérdezik, kitől való, – egyszer azt mondja, hogy egy nagy művész az apja, – máskor így felel: „Ein Wachtmeister… Hab’ mich auf die Heide gelegt und habe mir ein Kind machen lassen”… Mikor Greiner Leótól elválik, – egy kéziratot kér tőle, mert ő a fiának gyűjti: ezek a kéziratok legyenek vagyoni öröksége, – ő minden művész-szeretőjétől kért eddig egyet… Már egy egész gyűjtemény van…. S majd ha a fiú ezt a gyűjteményt át fogja venni… S egy öreg barát majd elejt egy pár szót – s megmondja, hogy a világ röhög a háta mögött a gyűjteményen!

 

A mulandóság kórusa: „Az nem én voltam, az nem én voltam!” (Ady) Az nem én voltam, – én nem éltem, – Megtagadlak! (Letakart, néma lélek, – mozdulatlan! – Jajongó hang: az nem én voltam, ó bocsáss meg! – Más vagyok!)

 

Fantáziákra nehezen induló izgalom, – nagyon nehezen indúl és alig – és egészen rövid ideig tart. – Egészen tönkre vagyok menve, – teljesen kimerűlt, kiélt, fáradt ember vagyok. – Lábszakgatások, – nagy visszeres tágulatok a lábon. – Lefelé!

 

Kétféle tűz is van, – furcsa. Ha égő gyufát teszel a kályhába, elalszik. – De ha újra meggyúl a kályha tüzétől, akkor elég.

 

Minek dolgozom? – Kizárólag annak, hogy legyen mivel eltöltenem az életemet. Nélküle halálos az unalom.

 

Ez a napló: a mindennapi kenyér nekem, – az otthon, a meghittség, a hűség…. – Kinek mondhatnám el?

 

Amíg az ember gyerek, felfelé megy, célja van: felfelé… van értelme, hogy múlik az idő – egyik nap a másik után. Mindegyik hoz valami új, sosem látott csodát…. Felfelé! – De ha lefelé megy: – mi itt a cél? A pusztulás?

 

Itt állok kitökéletesűlve…. Elgondoltam mindenfélét…. Tudom, amit ez életről tudni lehet. – Körűlbelűl. – S itt állok magamnak. Mire való? Mi a dolgom vele? Hová tegyem? És minek tanúltam? – És mire való vagyok evvel a tudással? – Valaha talán meg akartam magam valakinek mutatni. De most?

 

Hogy miért van bennünk az utánzó-ösztön? Lipps erre nem tud feleletet. – Mi e világ dolgaival nem indokolásukkal együtt ismerkedünk meg. Mi átvesszük úgy, ahogy vannak. Tehát: nem kérdezzük, hogy az igenlést mért kell fejbólintással kifejezni, – s nem megyünk át a fejlődésnek azon a stádiumain, mely eddig a, mondjuk: célszerű mozdulatig vezetett. Tehát: egyszerűen átvesszük különösebb kiváncsiság, kérdezősködés nélkül, – így veszünk át intézményeket, erkölcsi parancsot, hitet, szokásokat, – vagyis, egyszerűen utánzunk… (S ez célszerű is: mert az élet rövid. A gyerek ezt a sok mindent utánzás útján s az utánzás útján való beleéléssel tanúlja meg… Hogy azután: olyasmit mi nem utánozhatunk, aminek a gyökerei nem voltak meg bennünk: – hogy tehát úgy látszik, mindent magunkkal hozunk, – ez megint más kérdés! –) (A forradalom, – mindennek az újból való megvizsgálása később kezdődik.)

 

Ugyanaz a furcsa élmény megint megesett velem. – G.-ék, egyszer, mikor bent jártam náluk, – tudatták velem, hogy az egyik nővérük meghalt. – (Sok nővér van együtt, – de csak két idősebb lánytestvért ismertem jobban: az övék volt az űzlet. Ezek közűl az egyik meghalt.) Én tudomásúl vettem, sajnálkoztam felette – és elfelejtettem az esetet. – Tegnap találkoztam az egyikkel – jól van! Éjjel aztán eszembe jut, hogy hiszen én ezt parentáltam el! – szóval ez él! – No de viszont a másik – az szintén él s éppen ő közölte velem, hogy ez a kacska-kezű nővér meghalt. Ezt már én elintéztem, – a másikat pedig sajnálnám: hisz arra jól emlékszem: mégis csak az halt volna meg? – Vagy él mind a kettő – és feltámadt talán a halott? – A másik halálába már beletörődtem volt, – de ezt is elfelejtettem…. Míly furcsa!

 

Míly irtózatos bátorság: élni; haladni biztos, nyugodt lépésekkel a halál felé…. És nincs segítség sem égen, sem földön, amely megmenthetne, amely meleggel áraszthatná el árva, magános, elhidegülő szíved…. Nincs amibe kapaszkodjál, akinek rimánkodjál…. Anyád meghalt: – ő, – az egyetlen, akiben bíztál… És elsüllyedsz egyedül, – mint egy hinárban… Két karod még a levegőben kalimpál s aztán – nyomod sem marad.

 

Fejlődés? – Igen: minden azt a látszatot kelti, hogy ilyesmi van…. De azzal, hogy van, nem bizonyíthatod, hogy ez a cél… Ez is van! De a pusztulás is ott van mellette – s egy időben…. Lehet, hogy a fejlődés nem más, mint e törvények uralma alatt álló – s mégiscsak véletlen esetlegességek játéka…. Olyan, mint ahogy a vihar kifejlődik és elhal, ahogyan a hullámhegyek tornyosúlnak az ég felé – s a mélységbe szakadnak…. S ahogy évente a virág kivirúl – s húsz éves korában az ember: – éppúgy (És célt benne ne keress!) faja is – kivirúl és elhal! Örök mozgás ez, örök változás – mely egyre jobban az egyhelyben mozgás, vagy állás benyomását teszi rám…. Ez a mozgás is látszat…. Mert minden változás mögött ott van az örök változhatatlan…. S ami lényegében nem tud megváltozni, – csak helyzetét változtatja: az energia. – Ő legfőbb bizonyítékom!…. Kettéválása jóra-rosszra, szépre, csúnyára – férfire és nőre hogy újból egyesűljön…. Örök kettőssége amely egység!…

 

Mi volna, ha valami biztos jelet adna nektek afelől, hogy mégsincs túlvilág? Egymásnak esnétek és elkezdenétek irgalmatlanúl falni? Vagy elpusztítanátok egymás vetését? Nem volna irgalom, se jóság? Mohón és még gyorsabbak akarnátok élni? – És ha felvesszük is ezt a lehető legjobb esetet, – hogy nincs túlvilág…. Vagy legrosszabb esetet!… akkor sem tudok nektek más tanácsot adni, mint hogy legyetek jók!… Aminthogy a jóság fogalma nem is abból fejlődött ki, sem az erkölcsé, – hogy van-e túlvilág, vagy nincsen, hanem abból, hogy együtt élitek ezt a rövid pályát!

 

Tolstoj: a Feltámadás első fejezeteit olvasom századszor…. A legtökéletesebb írásmű, amely elképzelhető. Emberekről, helyzetekről, környezetekről: a legtökéletesebben jellemzőbbet – szélesen, mint ahogy a dajka, vagy anya mesél. Minden szava új mese: – de reális mese. S mintha mindent átélt volna s most csak emlékeit citálná. Szélesség és mégis ökonómia. – A belső életet nem a belső lerajzolásával, hanem a külsőségek lerajzolásával láttatja – viziót kelt. Fegyház, tárgyalás, bírák, parasztok, kokottok élete, esküdtek… S amellett: az egyszerű elmondásban vélemény is rejlik: – az, hogy lám, – ő miatta van a bíróság előtt – és ő ítélkezik felette… Lám: az űgyész – mit is akar? Hogy bűnösnek találtassék az ártatlan is? S a bíró: gépiesen dolgozik és légyottra siet… de azért figyelmesen és méltósággal dolgozik…. Úgy látszik, van az emberben jó is…. A fiatal titkár ugyan irigye az ügyésznek, – de politikailag sem ért vele egyet, mert az reakciós… – Egyszerű, külső leírás – s az összes emberi viszonylatok kijönnek… – hogy hogyan vannak az emberek egymással összegabalyodva, – milyen érdekek fűzik egymáshoz?…. (Úgy látszik Tolstoj nem volt töprengő, hanem látó…. Erre vall az is: hogy filozófiai gondolatai gyakran nem magasrendűek… Ő látott – s véleményt formált… A látás volt az első, legfőbb principium benne – s nem a töprengés.) – Sajnos, így, ahogy ő: sohasem fogok tudni, – erről le kell mondanom…. – S egy kínos meglepetés is ért! A Dániel-bíró témája igen erősen rokonságban van a Feltámadás egy téma-részével. Az az erkölcsi beállítás: hogy akkor szívtelen volt, mikor elcsábította – s az emlék szépsége, – mindez rá emlékeztet. – Epigon volnék csak? Ennyi az egész?

 

Regényt kellene írni végre arról, hogy hogy hidegűl el az ember élete? Egy asszony: aki egy operáció következtében veszti el élete biztonságát – s egy másik asszony, aki alatt akkor reng meg a talaj először, mikor nászútja előtt atyjától elválik…. Az önzéseknek ellentmondó igazságok pusztítása ez lelked melegén…. Az önzés megtörik és elhidegűl…. Átadod magad a rideg valóságnak és próbálsz úgy élni, – de már reménytelenűl…. – Amíg lehet…. Ezen a legtöbb ember keresztülmegy, kivéve, akik megtöretlen önzéssel, – mint örök gyerekek érik el az aggkort…. Hajlíthatatlanok, elkényeztetettek s még mindig azt hiszik, hogy ők Isten kedvencei, mint Lear….

 

Mit csinálnának ezek a gazdag nők életük unalmában – mit csinálnának céltalanná lett szenvedélyeikkel házasságuk únott rendjében – s a kielégületlenségnek rendetlenségre, kicsapongásra, szertelenségre ingerlő dühével, – ha nem jótékonykodhatnának? – Némelyik élete egész indulatát beleviszi s mint a monomániás dolgozik….

 

Itt van egy bíróság, amelynél megindították a népbiztosok perét…. Iszonyú volt akkor a harag… De a harag enyhűlt, – a viszonyok megváltoztak…. S a bíróság ítélet előtt állott… S a bíróságot magára hagyták, – csináljon most már, amit akar…. Csend volt: – nem befolyásolták, nem adtak tanácsot, – mert maguk sem tudták felűl, – mi a teendő? – A kűlföldön hangok hallatszottak, – tudósok, írók, művészek tiltakoztak…. A bíróságot tehát magára hagyták…. S tanácstalanúl állott itt…. A bírák hat hétig törték a fejöket…. Végűl is, hogy nem jött semmi ujjmutatás: – meghoztak egy zordon ítéletet: – ők maguk, ebben a világperben…. s ebben az ítéletben az egész világ számára újból megbélyegeztek egy kísérleti új világrendet…. S a világ némán állt és nézte ezt a dühöt…. Kissé üresen hangzott máris!…. Ők beszéltek a világhoz: – három szegény nyárspolgár: a régi rend nevében, – de a régi rend már-már visszahúzódott mellőlük s ők elhagyatva álltak… (Az egyik bíró kétségbeesetten mesélte egy hölgy ismerősünknek, hogy hat hete törik a fejüket s nem tudják, mit csináljanak….) Hiszen rettenetesen rossz volt ez a kommunista kísérlet! – De a buta emberek uralma: – még rosszabb!

 

Míly furcsa az élet: tovább folyik bármi van is: – emlékezem az nap szerelték fel szép nyugodtan a telefonomat a szerelők, mikor az ellenforradalmárok bombázták Budapestet….

 

Hozzászoktam Napló-írás közben a sürítéshez, – ami éppen ellentétes principiuma az elbeszélésnek…. Szélesen és részletesen kell – az elbeszélők, a dajkák és anyák így szokták!

 

Akitől erkölcsöt tanúltam eddig, – de valóban tanultam, úgy hogy véremmé vált: az Tolstoj volt! – Tőle fogadtam el eddig egyedűl a prédikációt! – Míly csodálatos a Feltámadás megkülönböztetése állati ember és szellemi lény között! – Míly egyszerű és kézenfekvő, míly nemes és világos! – De következtetni kellene tudni, vagyis önuralmat kellene tudni gyakorolni – s ki kellene vackolódni életem egyetlen nagy piszkából! – Lélektelen és ocsmány! Ez volna a diadal és uralom!

 

Az asszony nemcsak hús, hanem lélek is! – És minden ember… És ez kettéválaszthatatlan! Míly boldogtalan ostoba szerencsétlenség, hogy épp a szerelemben választják ketté…. Egy nőt testileg akarni és lelkileg nem? Vagy fordítva? – Csak a testre vágyni, – lélek nélkül?

 

Otthon, anyám előtt, – minden függetlenség nélküli testrész voltam, – az akaratának a függvénye. E-ék voltak az elsők: emberszámba vettek, – a véleményem számba jött – és evvel voltak előzékenyek! – Meglepetés volt!

 

Ha anya vagy: a gyereked boldogságát kell akarnod s nem a boldogulását. Ne ambiciózus légy, hanem jó!

 

De jó volna ezt a kérdést végre megoldani! – Barátságosan bánni vele, – de hosszú kötélen fogni, – távoltartani s kevés szóval! – Hiszen ő jobban kötve van!

 

Zsidók: – ők a próféták és az uzsorások! A tőkés társadalom támaszai és a szocialisták. – Van ebben közös vonás? – Igen, ha a szertelen ambiciót nézzük benne…. Igen ám, de éppen az is megkülönbözteti a nemes embert a nemtelentől, – hogy az ambiciója más…. Hogy mire irányúl az ambiciónk, mivé fínomúl – az tesz minket….. Szóval, ha az ambició nagy – de más célu akkor már az emberek is mások általa. És: ambiciózusnak talán minden népfaj mondható. – Akkor viszont úgy kell formulázni a tételt, hogy a szertelen egyéni érvényesülés és hiúság az, ami közös bennök.

 

 

Budapest, 1921. január 1.

Feljár a klubba, – kártyázik és sakkozik. – Egy öreg asszony körülötte takarít, – ő meg se moccan, rá se néz. – Az anyja.

 

Való igaz, hogy soha nők társaságában oly jól nem éreztem még magam, mint barátaim között, – nőkkel soha oly baráti viszonyban még nem voltam. – Soha oly érzékeny szeretettel nem szerettem még nőt, mint pl. Pistát – s úgy meg nem örűltem nőnek, mint most Horváth Henriknek, ha látom. – Való igaz, hogy eddigi nőkkel való viszonyaimat tönkre tette az ambició: meghódítani őket, – tehát az érzékiség és hiúság – és a rivalitás: legyőzni őket szellemileg. – Egyébként mindeddig csak únni tudtam társaságukat. – El tudok képzelni férfit, aki csak köztük érzi igazán jól magát. – Ez homoszexualitás? – Lehet, – mindegy! – S való igaz, hogy pl. a Nevetők egy jelenetében, (a diák felkeresi egy kollégáját, aki még ágyban van,) – a kedves, borzas álmos fiú oly szeretettel van megírva, ahogy pl. nő nálam sehol sincs, – és bizonyos alárendelt idegenséggel viseltetik a látogató iránta, – vonzalommal is, – ő a gyengébb, a félénkebb fél – mint egy nő. – Ez homoszexualitás?

 

Egy kapúban egy diák énekel éjjel diák nótákat egy cselédlánynak. – S a hangjából hallom, hogy nem azért teszi, hogy a szegény páriát mulattassa vele. – A gondolatai másutt járnak, – únja a dolgot – ő hódítani akar a hangjával: – szóval csal. Ilyenek vagyunk mind, férfiak. – Így bánunk a nőkkel – s ők is velünk. – Énekel, hogy hódítson, – nem jóságból, vagy rokonszenvből, vagy szeretetből. – S a szegény pária érdeklődő tekintettel hallgatja és mélázik, – azt hiszi, néki énekelnek, az ő mulattatására.

 

Tanyán! Szóról-szóra egy napihírt! „– Borzalmas gyilkosság történt dec. 30án a Kecskemét melletti Felsőszentkirályon. Mintegy öt évvel ezelőtt egy Timon Demeter nevű hadifogoly kerűlt a 249 számú szalkai tanyára, ahol a hat Szalkai-testvér gazdálkodik. A csinos megjelenésű hadifoglyot hamar megkedvelték és az egyik leány, Szalkai Lidia pár év előtt felesége is lett. A 29 éves orosz azonban nem elégedett meg feleségével, hanem felesége és a család tudtával viszonyt folytatott a másik két Szalkai-leánnyal is, úgy, hogy mindhárom testvérnek gyereke született. A férfitestvérek nem jó szemmel nézték az orosz csapodárságát, a leányok azonban kivétel nélkül az orosz pártján voltak és igen természetesnek találták a történteket. Különösen Szalkai József volt az, aki többször élénken kifakadt az orosszal folytatott erkölcstelenség ellen, ami a lányokat arra bírta, hogy bátyjuk meggyilkolására tervet készítsenek elő. – Dec. 30án Szalkai Józsefet, amikor két fitestvére nem volt odahaza, az istállóban az orosz, annak felesége, valamint nővére, Szalkai Juliánna lefogták, nyakára hurkot kötöttek és így megfojtották. A holttestet éjjel kivitték a földekre, ott lehajították a kocsiról és melléje dobtak egy vasvillát és egy pár csirkét, hogy az legyen a látszat, mintha Sz. József csirkét akart volna lopni, de rajtacsípték és agyonütötték. Stb. Csakhamar beismerték tettüket.” – A realitás fantasztikuma!

 

Furcsa! Egy asztalos jött be falúról, hogy egy vidéki rokonom üdvözletét hozza. Münchenben élt sokáig, most Csetényben egy kis magyar falúban él. – „Ebből következőleg, miatt”…. – mondja, „hasonlatos móddal,” – „azonosan,” – „az élet nehéz folyományából eredményeződik,” – „mer’ ennek van legelsőbb a búbánatra kedve”… – Irtózatos nehéz nyelve van – és szépen akar beszélni. – Nagyszerű udvariassági hadarászat volt! – S a másik – én, én meg lesrófolva, parasztosan próbáltam, – ő meg urasan! Csodálom, hogy megértettük egymást.

 

Hazaérkezem: ez az átkozott lakása!

 

Mikor még kétségbeesve néztem fel a melegfényű ablakokba: – ott boldog családok élnek – meleg együttlétben! – Ma már!

 

A rablógyilkos arc nem rossz, – hanem állatian buta!

 

H. E-nek: Ez rossz nevelés, hogy hozzászoktat a haszon; – az ajándék örömeihez…. Vájkálni a jóban, – örűlni apró dolgoknak, – szeszélyesen válogatni…. Elfajúl az ember és ennek kezd élni. – (Novellát is lehetne írni – az öntelt elégedettségről, – amelylyel valaki kitartatja magát s ahogy kezd belekövéredni a jólétbe.) Persze: az érzésekhez, – melyek valaki iránt bennem élnek, – ezek a haszon-érzések kapcsolódnak…. – S míly furcsa: – egész kétségbeesés fogott el a beszélgetés után – iszonyú félelem a jóléttől! – Majdnem kifejezhetetlen érzés volt! Láttam egész jövőmet, amint munkátlanúl élek – s elveszek ezekben az apró örömökben…. Hogy beletunyúlok a lusta örömökbe – s magánosan! Teljes magányban – beleveszve egy házikabáttal való bíbelődésbe!… S a félelem a nagy kényelemtől, mikor mindenem van és semmi sem sarkall! – Furcsa „hang” – érzés volt, – irtózatos félelem! – Nagyon ideges is vagyok.

 

I./8. E-vel végleg szakítottam.. – Hangversenyen találkoztunk s én alig köszöntem. – Még annak a lehetősége is megszűnt, hogy valaha még beszélgessünk!

 

A bűn büntetése is: – sokszor további bűn!

 

Napihír: egy katona rosszúl lett az utcán. Beviszik, – operálják s az orvos a saját vérét átömleszti, hogy megmaradjon. – Árvagyerek volt – sosem törődtek véle: ez az első ajándék…. Furcsa: el kell egyszer valamely ajándéknak következnie?…

 

Ha gyenge pillanatokban tükörbe nézek, – ez erőt ad.

 

Mikor egy ló éjjel hátranéz…

 

Ő (H. E.) meg akart lepni vele, hogy anyám sírját rendbehozatja és sírkövet állít. – Már kinn is volt a temetőben! – Legtitkosabb gondjaimat, – hogy az ágynemű tollát ki kellene gőzöltetni, – hogy a fehérneműt meg kellene varratni, stb. – Éjjel háromig gondolkodott, – mit kellene tenni, hogy pénzhez jussak? – És én dühöngtem már miatta, hogy ez ideggörcs, nem szeretet – hogy ezek az ízléstelen ezűst-tárgyak!… Sokat beszéltem és tanácsot kértem, – kiszolgáltattam azoknak, – akikkel szembe kerűlt! – S ha megtudja, hogy beszéltem! – Borzalmas! – Igaz, hogy nem hiúságból tettem, – nem hogy dicsekedjek vele, – nem is őt lealacsonyítón, – de ingerűlten: s ami a fő: beszéltem! – Rettenetes, hogy semmi sem marad meg bennem!

 

Tiszta, szárazon forró, fiatal test.

 

A jogosúlt semmittevés nékem a legnagyobb boldogság.

 

Az én örömeim a kis ember, a szegény ember örömei – az én örömre való képességem is arra praedestinálnak, hogy kis ember és szegény ember maradjak örökké. – A nagy dolgok kevésbbé izgatnak, – nem is tudom, hogyan kell elkezdeni…. De ha arról van szó, hogy kis hasznot lehet szerezni, – vagy valamit amit el akartam dobni fel lehet használni, – vagy valamit meg lehet spórolni, vagy apró dolgokból össze lehet valami használhatót gyűjteni, vagy jutányosan lehet valamihez jutni, – apró ajándékok…. kis előnyök…. Minden nagyvonalúság nélkül.

 

Az isten nem bánja, – gondoljunk amit akarunk. – És ha gyűlölettel végezzük, – vagy szeretettel: nem szól. Mindegy neki – hogyan jutunk, milyen végső tapasztalattal sírunkba!

 

Két szerelmes összekerűl: – elmesélni, mi volt eddig? Mi volt az élet?

 

Káröröm: – voltaképen részvétel a más ellen történt rosszban. – Ha valakit megölnek és örülök neki, az annyi, hogy én is szívesen megöltem volna, – de így még jobb, hogy nem én tettem. (Igaz, hogy megtenni és kívánni: az két különböző dolog. – És igaz, hogy az igazságszolgáltatás öröme is rejlik sokszor benne!)

 

Ha valami egy pillanatra jól van… Ha egy kicsit jól érzed magad: a jó perceinél nem áll meg az idő, – ezért érzed átmeneti állapotnak egész életedet. – A jó már elmúlt – s te ismét bukdácsolsz a viszontagságok hepehupáin…

 

A szervetlen van. – De: érezni, – tudni, hogy vagyok, – ennyi az egész.

 

Babits: – mondja Horváth Henrik, hogy sosem szólt semmit szándékairól, vagy hogy valakit szeret. Egy nap megjelenik egy hölggyel a kávéházban s így szól: – a feleségem. Egy szép, szőke, karcsú fiatal nő, – sudár-növésű, kedves-nevetésű… És sugárzik a szerelem s a beteljesűlt ambició boldogságától. – Szegény! – Babits még az anyósát sem ismeri: – egyik napról a másikra történt a dolog… – a fiatal hölgy állítólag a verseit vitte fel neki… S most két napja házasok….

 

„Eszét tolvajlámpásnak használja, – nem reflektornak.”

 

Elhagyott téli park…. A sötétben kutyák kergetőznek…

 

A sintér ládájában elfogott kutyák ugatása valami furcsa vegyüléke az örömnek és félelemnek…. Egymásközt vannak!

 

I/20. Idegen leszek én ezentúl mindenütt! – Olyan ember, akinek nincs hazája, vallása, barátja, szerelmese – senkije! – Nem adom oda többé magam, mert nem várok semmit! – Dolgozom – s megfogok jelenni szívélyesen, de reszerváltan! A Nyugat jó volt hozzám s mégis mostoha, – ezt a sértett hiúság savanykás lírája nélkül, – már közönyösen megállapíthatom. Dolgozni fogok bele, – de távol tartom magam tőle s Osváttól is. – S az emberek között hideg, magamban élő idegen akarok lenni: – meg akarom próbálni egészen egyedűl!

 

A magány hűs üdítő itala, – mint a tiszta légáram! Boldogan szívom magamba, ha az emberek forró légköréből kiszabadulok. – S mégis: azt hittem, hogy már túl vagyok a magány problémáján – s most kezd elviselhetetlen lenni. – Folytonos rosszkedv, szomorúság – s a kiszolgáltatottság egy cseléd szeszélyének! Sírni tudnék – oly kietlen elhagyottság ez, – oly kedélytelen, szomorú némaság!

 

Nagy űgy volt – s talán kissé kegyetlen is voltam a derék Gábor Ignáccal, akit melegen szeretek, – mert jóérzésű ember, – ha mohó is – s ha az ösztönei nem is mindig előkelőek. – Bár: ezt el kellett mondanom s nem volt kis dolog. De: – ha elmondtam, a tisztaságot követeltem tőle, – akkor megfojtom ám magam, ha tisztátlan indulat mutatkozik ki belőlem olyannal szemben, aki jó irántam.

 

H. E. – mint mondják, mindent keresztül visz, amit akar. – Nem szabad megfeledkezni róla, hogy az ösztön hogyan döntött ebben a kérdésben végérvényesen! – Merény lett volna az élet ellen! – Meg kell szakítani végleg, – jó úton van! – Nagyon meleg érzéseket váltott ki már a múltkor is, – nagyon melegen szerettem, – de együttélni vele nem tudnék!

 

Mióta a világ áll, – reformálnak! – S főleg földreform, – örökké csak ez! Hogy nem únják meg!

 

Hadiváltság: kitalálnak új címeket a fizetésre – ez a zsenialitásuk, – ez minden! – És mi lesz, ha felszabadúl a lakásforgalom?

 

„Én megmondom úgy, ahogy van!” – ilyen asszony volt. (E. néni)

 

Éjszaka: kinyílik az ajtó, – szegény anyám aludni kűld.

 

Kéreget – s hazudik, hogy román fogságból most szabadúlt… (A román fogságból már régen kiszabadúltak.) – Az elegánsan, bundába öltözött úr a szemébe néz, – a hazugság nyílvánvaló – s nem ad néki semmit…. De egy ötlete támad a kéregetőnek minden harag nélkül: – ott áll késő éjszakáig, – erre kell jönnie haza… (De hátha csak véletlenűl ment erre, – hátha csak lányoknál volt, – vagy látogatóban volt… Az utcácska rövid: puhatolózik…) Végre két óra tájban feltűnik alakja…. S ekkor megöli és kirabolja… Feltétlenűl megírni! – Ez az úr, ha koldúsnak adott, – bár okos ember volt, – sosem adott másként, mint egy előreláthatatlan végzettől való félelmében…. (Végzet! – Látod hogy jó vagyok!…) S ha nem adott: félt, hogy következményei lesznek… Aminthogy: voltak is talán… Mert ő legalább meg volt róla győződve, hogy veszteni kell néha!…. (Gondolatok – utána! Miután nem adott.)

 

Megismétlődés: feketekávét hoznak egy nehéz jelenetnél s nem lesz belőle semmi.

 

Ha örömeid vannak, ha jól érzed magad, – az élet elillan, – észre sem veszed. Csak akkor érzed igazán, hogy élsz, ha szenvedsz, – akkor valami pozitivnek érzed az életet… Úgy látszik, ez a szenvedés jutalma…

 

Öregasszony és papagája. (Ez a két állat összeillik.)

 

Rettenetes hibát követtem el. Egy idős úriasszony, – kopott prémgallérral, bottal a kezében koldúlt az utcán… S nekem nem volt csak tíz koronásom, tehát nem adtam neki… („Szegény ember vagyok, – az sok az én szegénységemhez képest!”) – Undorító! – Mért nem adtam neki húsz koronát, vagy ötvenet! – Egészen beteg lettem bele! – Micsoda nyomor és micsoda mély butaság! – Az önzés mindig undorító. Csak a jóság szabadít fel állati megkötöttségedből és szabadít fel! – Mért nem adtam! Ha százat adok, talán nem kellett volna aznap tovább nyomorognia.

 

Álom előtti hallucináció: nem tudtam, férfi-e, vagy nő.

 

Ellenszenves erények és rokonszenves fogyatkozások.

 

Kaszab, mikor egy Tolstoj-elbeszélés tartalmát mondom el neki: – érdekes! Nem megértő ember, sőt annak diametrális ellentéte – s azt feleli rá: „nem szívesen zavartatom már ki magam abból a pocsolyából, amelyben már vagyok.” – Ilyen nagy morális ereje van Tolstojnak! – A követ is megindítja. (Különben K. az, aki még alig látott rossz embert, boldogtalant még sohasem látott, – még eddig mindenki jól bánt véle.) Úgy látszik, talán oly értelmetlennek tűnt, hogy nem sajnálták tőle, ha halad – rá nem irigykedtek.)

 

Ma mindent felfedek.
S titkaim sírját kibontom.
Lássatok! Ó – nem volt ám remek
Ez életút!.. E rövid pálya…
Nem teljesűlt ez úton egy remény….
S ha vége: – szenvedtem-e, egyre mén…
A bélyeget ma arcukba sütöm.…
S ha csaltam én: – ma felfedem….
…Ködös sovárgás hangján kezdjem el?
S elmondjam-é szerelmemet külön?…

 

Az én barátságaim alázatosak voltak mindig, – meghunyászkodások…. A lázadó rabszolga: az vagyok. (Mert mindig lázadással végződik a dolog.)

 

Lánczy Leó temetése: – hogy van ez? Hát mégis igazságtalanságon épűl az egész? Mióta a világ áll: – aki javukat akarta, azt felfeszítették, – s aki megnyúzta őket azt énekkel kísérik a sírba, jónak, kereszténynek, igaznak nevezik!…. A gazdaság embere az első az élőknek…. akitől koncot remél a gyenge… S persze – ha meghal – vége a koncnak, – tehát néki is. – Új konc-dobó az első. – A szellemiek embere tovább él emlékezetükben, – koncot nem dobott – de már nem él s ingyen ad mindent!… És minden az övé életében: hatalom, dicsőség, asszony, elégtétel! – S a művészé az örök keserűség!

 

Egy apának viszonya volt a leányával. – Üres, lélektelen kéjelgés volt az egész élete, – mindegy lett tehát, hogy kivel!

 

Emlék: – egy penészarcú társam diák-koromban így szólt: tyűh, – egy utcalányt fedeztem fel, – egész olyan, mint a Fűrst Elvira! (A penész vigasztalódik.)

 

Ajándékaim és veszteségeim értéke az utolsó két év alatt: 17,300 k. értékűek, (nem számítva a gazdasszonynak adott 30 ezer k. értékű ruhákat.) (Pipa, lánc, kép, findzsa, cukorfogó, szipka, kesztyű, bot – arany, láda.)

 

 

Budapest, 1921. február 1.

H. E-nek: – nem lehet így akarni, mert az élet nem tűri. – Ezt keresztűl akarom vinni s ha nem megy zúzok! – Az életet csinálni nem lehet, nem hagyja magát csinálni! – És az akarat oly szimpla s a lehetőségek oly sokfélék! – A lehetőségeknek ritkán van olyan lendületük, mint az akaratnak!

 

Úgy senki sem félti az életét, mint egy várandós asszony és egy munkában lévő író. – Azt a félelemmel teljes ambiciót, melyet azelőtt munka közben éreztem, úgy látszik, már nem bírja el a szervezet, – a lázas égést, – folyton! A Nevetők s a Dániel idején még igen!

 

Nem tehetünk róla, hogy elmúlik az idő, – ártatlanok vagyunk ebben. – Egy büntetés, mely mindenkit sújt s mely talán az eredendő bűnt bünteti, hogy ölünk, – megöregedni!

 

Két gyönyörű szem bámúl rám…. Karcsú derék hajladoz zöld selyemtricoban… S egy világos hajfonat leng… S a másik: – szénfekete szem…. S apjától kapott mérges beszéd… (Tanfolyam.)

 

Nagy baisse! – Mi lesz velem!

 

Popperról nagyon kegyetlenűl! – S: interesszált benyomást kelthet örökös kérő igényem K-val szemben: ruhát!

 

A lélek ott van, ahol a test van. Ha felűlsz a vasútra s egész súlyodat viszi, – lelkedet is viszi. – A lélek kihatása a testből alig nagyobb, mint az anyag tulajdonságainak kihatása, – úgy hogy majdnem azt lehetne talán mondani, hogy a lélek az anyagnak egy tulajdonsága, vagy össztulajdonsága?

 

H. H. édesanyja: – Beteg vagyok s a fiam, szegény, ide-oda futkos a fiam szegény, – ez a teoretikus…. (Szegény, magános, elhagyott emberek!) – Jönnek látogatók is… A sógornőm példáúl – ez a dromedár…. Már maga az orra is egy negyedkiló!…. És: a házból jön fel néha egy fiatal nő. Elvált asszony… egy gyereke volt, de az meghalt… Most aztán levágatta haját, gügyög – ismét gyermek lett belőle – és táncolni tanúl…. De amellett egy valami női baja van és az orvos eltiltotta, hogy táncoljon…. „De, – ha belehalok is!” – mondja ő selypítve. És ugrált, mint a bakkecske… Erre gyulladást kapott…. És táncol, mint a veszedelem, – pedig az orvos azt mondja, hogy tej-űzletet nyisson magának…. – (Szegény, elhagyott, tehetetlen, bolond emberek….) Ott űltem és azon gondolkodtam, hogy mi is a jóság? – A jóságot önzésként szokás felfogni…. Milyen szent dolog pedig az! – Ha most valamely áldott női lélek odavetődne közéjük és takarítana, gondjaiba venné ezeket az elhagyottakat – az öreg, beteg, gúnyos hölgyet, aki már fütyöl mindenre: még a kényelemre és tisztaságra is, – aki már csak Hamletet szereti hallgatni s tehetetlen fiát – a litterátust…. – mondom, segítené őket…. S ők is jók volnának iránta s adnák, amit tudnak adni… Szent csere volna! – az önzésnek ez a műve!

 

Hogy ez a féreg, – az ember, – ez a parány, hogy jött rá az istenség végtelen, kimondhatatlan, szédítő fogalmára… Nem is értem!… Mégiscsak nagyszerű!…. Hogy a százmillió mérföldnyire levő csillagok, a végtelen tér és sikamló idő alkotójára gondolt…. Azonban: az is kétségtelen, hogy az istenség fogalma is fejlődésképes fogalom – s nem minden istenhit egy értékű… A vademberé más! Más azé, aki a villámok forgatójától reszket! – s azé, aki az örök mozgás Akaratához imádkozik! A zsidók istensége már igen magas fogalom, – a láthatatlan, kimondhatatlan istené… bár boszúálló haragja és az emberek bolondságaiba beavatkozó csodái még gyenge fantázia-termékek…. – S míly furcsa, hogy nincs az az elveteműlt lélek, amely valami rosszat akar s a rosszhoz isten segítségét merné kérni…. Míly megható Tolstojnál istenről olvasni…. Mikor a Gott szó megjelenik, – fénylik! – „Warum hast damals nicht an Gott gedacht, – wie Du mich zu Grunde gerichtet hast?”… (Feltámadás.)

 

Shakespearet lapozgattam. Az elképzelhetetlen tökély ő! Othello IVdik felvonásának zárójelenete: – ez a kifejezhetetlen tökély! – Valaki alaktalan félelmet érez – s ezt a kifejezhetetlen félelmet dramatizálni! S pehelykönnyű kézzel! – És: asszociative: ami épp keze-űgyében van… Vesd meg az ágyam…. Egy dal jut eszembe… Siess!… Ez a Lodovico szép férfi… És: énekel… De elfeledte a dal végét…. De mégis eszébe jut… Viszket a szeme… Sóhajt: Oh férfiak… – Lehet az, hogy nők csalják az urokat?… – És: a megelőző jelenetek: mikor Othello még nem hiszi a csalást, de már belefészkelődött…. Még jól bánik vele: de mikor elmegy utánanéz – s a világ legbánatosabb s legszebb szavait mondja: „a régi chaosz”… És később mikor már kitör belőle a vadság… a kezét veszi kezébe – s e kézről eszébejut mindenféle…. (A könnyűség netovábbja.) – És életbölcseség és tapasztalat minden szóból! – Remek! (A doge szavai.)

 

Erkölcstelen élet! Mozdúlni sem tudok! Nem tudom magam kiszabadítani…. Piszkos kényelem – s az életem alszik… Nincs kűzdelem… Igaz, hogy idegbeteg is vagyok – és a viszontagságait a kalandozásnak nem birom és nem szeretek senkit! – Pedig meg kellene történni: dönteni kellene s átesni ezen a nehézségen is! – Szembenézni vele!

 

Éjszaka: hatan peselnek egyszerre egy mellékutcán, mint egy hadsereg.

 

Villamosra nem ugrani, sem róla, sem előtte átszaladni!

 

Szigeti József fivére mondhatná: – Én nem voltam apám gyereke? – Tehetek róla, hogy nem volt tehetségem… Rosszabbúl bánt velem, – nem törődött velem, mert hiú volt… S én is hogyan reszkettem érte, a hegedűművészért! – S mi lett a vége? – Sikerei nem az enyémek, mintha nem is élnék, nem törődik vélem, – elidegenedtünk, nem ismer. Sőt – szégyell engem!

 

A szenvedés a pozitiv (erő) – az öröm a negativja (báj). – A férfi talán a szenvedés s a nő az öröm megtestesülése.

 

A holtak, mint az álmos gyerekek, akiknek aludni kevés az örökkévalóság s akiknek nincs még kedvük felkelni – úgy ébrednek az utolsó harsonára.

 

Shakespeare: – Tolstoj ígénye az, hogy elhigyjük neki, hogy amit mesél: így történt! Sh. – most olvasgatom, – ezt nem ígényli. – Fennhagyja lelkünknek nagy komolysága mellett is, hogy a részvét és megrázkódtatás pillanataiban is ezt gondolják: that is only a play! – Ne vedd túlságosan komolyan, hiszen játék az egész!

 

Furcsa, hogy nem jól esik írnom ezt a darabot. Az izgalom nem jól eső s nem előre vivő, hanem gátló. Nagy az ellenállás s nem tudom, hogy miért? A Boldogtalanokat, Nevetőket, Dánielt, a verseimet jól esett írnom – sőt ennél a kis cikknél is (öngyilkosság,) visz a láz. – Rossz volna? Vagy az anyag túl nagy?

 

Az ő számára is elmúlt egy nap: együtt űl velem a világ az elmúlás hajóján.

 

Messziről meg lehet ismerni az ártatlan jó, lump-természeteket, akik a gyereket szeretik, – borízű hangjukról, kopasz fejükről és lassú, meggyőzni akaró beszédjükről. – Egy kopasz borízű bácsi ment itt az Angyal-utcán, – mire az egész utca gyerek-népe összesereglett köréje egy perc alatt… Húsz-huszonöt gyerek – zajongtak körülötte s nyílván valamit követeltek…. (Volt egy-egy későn érkező, – futott s szende arccal belelendűlt társai közé – jött megnézni, mi van?) Mint a zajongó, csintalan angyalok – egy-egy Puck… Rossz kabátkák, lukas cipők, hadonászó kezek… Látszott, hogy szeretik az öreget… S az öreg valamit magyarázott nekik; – mosolyogva, borízű hangon, de energikusan, mint aki meggyőzni akar…. (– Ó jó, kedves, drága ember!) „Ma nincs, ha mondom… Mihelyt lesz, – kaptok…. Ne féljetek lesz! – Biztos!… De ma nincs barátom…. Ha jó leszel és nem mérgesíted anyádat”…. – hallatszott jóságos, meleg hangja… – Zajongtak, mint a kis képviselők… „Na most oszolj!” – hallatszott aztán többször is… és mérges, szerető mozdúlattal kergette őket… S ők, a gyerekek szórakozottan ácsorogtak még – egyik másik harcias tűzzel szemében eliramodott, – némelyik szórakozottan kapirgált valami léccel az utca szemetjében… (Ismered, kedves, a gyerekek szórakozottságát?) – Valami kedves, nyugalmazott, részeges tanító lehet.

 

Ismét rossz szív, – káröröm egy kedves, jó fiú balsorsán. – Igaz, hogy a szülői rosszat is tettek velem.

 

Középkori történet! (Újsághír!) „A sziléziai Hirschberg közelében levő Kleppelsdorf-vár volt a színhelye a nagy feltűnést keltő bűntettnek. Ez a vár sok-sok milliós vagyonnal együtt egy 16 esztendős szép fiatal lányé Rohrbeck Dorottyáé, aki a roppant vagyont, mint egyetlen gyermek a szülőitől örökölte és a várkastélyban együtt lakott 12 éves unokanővérével Schade Ursulával és öreg nagyanyjával. A két lányt a minap holtan találták a hálószobájukban, – mindkettőt revolver-lövések ölték meg.” (Micsoda lélek lehet, – aki ilyen furcsa, magános, úri fiatalság után felnő, – különös női nosztalgia s az emlék szépségének fájdalma!) „A 12 éves Ursula zsebében találtak egy levelet, amelyben a kislány azt írja, hogy közös megegyezéssel öngyilkosságot követtek el. A rendőri vizsgálat azonban megállapította, hogy öngyilkosságról szó sem lehet! Letartóztatták Grupen Péter építészt, aki a kis U. mostohaapja. Gr. 25 éves fiatalember, állandóan Berlinben lakik, nagy telekspekulációs űzletekkel foglalkozik s az utóbbi hónapokban igen rosszúl ment dolga. – Nemrégiben megkérte a fiatal Rohrbeck kisasszony kezét, de kosarat kapott. Különös ember, – misztikus dolgokkal foglalkozik és minden jel arra vall, hogy hypnotizálta kis mostohalányát – hogy ölje meg unokanővérét és önmagát. – R. Dorottya gyámjának is furcsa szerepe van, – keresik – eltűnt. – Mindent az öreg nagymama örököl, – ő az egyedüli örökös!”

 

Éjjel az utcán, – Paulini: „Negyven éves, tudod, lettem valahogyan, pajtás – oszt’ észrevettem, hogy nem lehet éhenhalni… Oszt’ ebbű a tapasztalatbú’ kifolyólag meg is vagyok!…. E is ér valamit! Oszt ebbe bele is nyugodtam. Oszt’ abbú élek, hogy maj csak lesz valahogy…. mer éhen dögleni, – azt nem lehet. Mer mindig gyün valami. Valami csak gyün – nem? Oszt’ azóta nem gondúkodok az úgynevezett életen. Gondulom – azt én má’ kitanútam, – nem? Oszt’ persze ti burzsujok, – nálatok minden a pénz…. Hát a lelki egyensúly – a semmi? Mer a van! De milyen! Gondútam, abbú fogok megélni… Új pálára megyek vele… Akár a cirkuszba – te! Mer ahogy én egyensúlyozni tudok, olyat te még nem láttá!…. Te, mikor gyüssz egy kis konferenciára a Balatonyba?… Délután, vagy este… Mer te, mint látom, coneszőr ember vagy… De gyere egy kis konferenciára!”…

 

Milyen barom voltam! – Odaadtam egész vagyonkámat egy elismervény ellenében! Nincs lélekjelenlét! – Szégyenkezem bátor lenni! – Minden utólag jut eszembe! – Mit kellett volna felelnem? – Bécs az messze van, – s ha űzletet akar velem csinálni, – én is látni akarom mit vesz, – hátha rohadt krumplit vesz érte, – hátha megbetegszik? Itt – szívesen és látni is akarom, miről van szó! Elvégre ez nem sok – de nékem minden pénzem! – Isten segíts most! – És ekkora nyugtalanságot ez a haszon nem ér! Ha lenne haszon! – Csak nem akar tönkre tenni! – Bajos lesz pénzt látni! – Talán csak nem!

 

Kalandor! – Nagy vadász, vagy nagy utazó, – vagy a török császár szolgálatába áll, harcolni az orosz ellen, – mi más ez, mint menekűlni a nőtől, a hitvestől, – aki már teher, – akinek forróságát már nem bírja el! (Kármán szeretőjének férje.)

 

Aki sokat látott, sok vidéken utazott, sokféle életet figyelhetett meg, – az is élet és halál határán járt! A térbeli messzeség épp olyan hatású, mint nagy életet élni! – Látni, – hogy mindenütt milliószámra ugyanazt az életet próbálják, – ott is elmúlnak az évszázadok s kultúrák pusztúlnak el – ugyanaz millió variánsban… Egy emberrel beszélgettem, aki évekig orosz fogságban volt! Azelőtt ugrifüles emberke volt – s igen alázatos, – ma mélyen megkomolyodva áll előttem. – Érdekes, hogy maga a céltalan szenvedés, – az évekig tartó kín, mely nem vezet semmire, – hogy ez maga, – erkölcsi bázisa lehet a léleknek: – mint valami pozitivum hat és erkölcsösebbé, komolyabbá tesz! Érdekes! Mintha valami komoly kincset szerzett volna, – vagy okulást a jövőre nézve – az oktalan, céltalan ostoba szenvedéssel, hogy három évig karámba volt zárva, mint a juhokkal. – Pedig oktalan és céltalan volt. – Vagyis: az emberi lélek mindenkor emberi lélek – s ha céltalan is a szenvedés – él és elrendezi, – mondanivalókat s okúlni valókat szerez általa s arra való még az oktalan szenvedés is, – hogy egy új világrend kialakulását segítse benne életre!

 

Éjszakai fantáziák és gondolatok: – Egy anyagszemet vet ki valahol az őschaosz! – Az ezredekig vándorol egyenletes sebességgel az űrben! Aztán a föld közelébe jut s mint hulló csillag megvillan fénye…. Én is az őschaoszból való vagyok s épp annyi idős vagyok, mint az őschaosz… – én vagyok az őschaosz…. Bennem van… S minden az! S minden annyi idős! – És még egyszer: aki ezt az életet létrehozta, az bennem is van, – én is vagyok az…. s aki ezt az értelmet létrehozta: én is vagyok az…. én is vagyok, aki teremtettem magamat s ezt az értelmet! – S aki teremtette ezt az értelmet, – az ne volna oly értelmes, mint én?…. Az értelem, – az én-érzés despotizmusa azt érezteti velem, mintha én volnék e világ szelleme – s figyelném e világ kerengését…. S bírálom e világ kerengését, – s az az érzésem, mintha én volnék az értelem – s ő a tudatlan eszköze valaminek – holott egyek vagyunk – s ő épp úgy az értelem, mint én…. S mégis míly furcsa, hogy nemcsak látok, hanem csodálkozom is!… S miért van hogy érthetetlen és idegen lelkemnek mégis mindez… Élni sem akar – s a kozmosztól is idegenkedik?…. (– Kétségtelen, hogy a tudat, az én-érzés, az értelem ennek a hullám-tengernek a felűletén van…. s ezért nagy despotizmusa. S az is kétségtelen, hogy bár csodálkoztam meglátván a világot – mégsem volt nékem egészen ismeretlen, – hanem valami volt, ami rokon és ismerős!) – És különös: – elgondolni, hogy ez a világ valóban és nemcsak látszat, – hogy éppen a nean, a semmiség nincsen sehol – s hogy ezen az óriási rendszeren kívül nincsen semmi egyéb – s innen ki nem kerűlsz soha!…. Mert: ha érzékletem téved is, rossz is, – miután egy véges élet észrevétele az övé, – e szubjektív téves érzéklet is biztosan tapasztal valami objektívet is e világ mívoltából, – így: lehet-e, hogy a bolygók e nagy rendszere, e nagy világrend, amelyet érzékelünk…. a nagy csoda, mely oly hatalmas s oly elidegenítő – hogy ez egyáltalán ne állana fenn?…. S az a tény, – hogy az emberi értelem, amelyet világátfogónak ítélünk lenni s amelyet bírónak teszünk e jelenségek fölé, – hogy ez az értelem gyengének bizonyúl, ha a kozmikus és mikrokozmikus jelenségek nagy racionalitását vizsgálja: – ez a tény maga is a dolgok objektiv létének valamely bizonyítékaként hat a lélekre. – Míly különös ez a földi lét, – melyről most a fizika kideríti, hogy kétségtelenűl a tenger vizéből származott! – Érdekes, hogy az ember teli van a tenger ősi emlékeivel: – mondái, amelyekben istennők a tengerből kelnek ki stb. stb. – erről a származásról szólnak talán. – – Még azt sem lehet állítani, hogy e földön állandó energia-mennyiség volna! A nap hőt és fényt sugároz – s a klorofil ez fény-akumulator – megköti, itt tartja ezt az energiát…. Vagy a nap fénye forgatná ezt a földet?….

 

Kutyákat láttam koitálni s ezt gondoltam: – Az ösztön alsóbbrendű funkciónak látszik lenni, mint az intellektus…. (Csak nem te vagy az, aki állati indulattal védekezik, – gépiesen koitál, – stb.) – Az ösztönnek, de az érzékletnek is van valamelyes gépies schematikus mechanizmusa… Általános benyomásokat kapunk belülről is, kívülről is… (Pl.: az édes – kellemesen hat, mégha méreg is s a keserű kellemetlenűl, még ha orvosság is!) – Az intellektus, úgy látszik, egyes eseteket vizsgál, – amit az érzéklet is, ösztön tipizálón szabályba foglal! (Különös, hogy e mellett, viszont az ösztön nemcsak biztosabbnak látszik lenni, – hanem sok tekintetben sokkal komplikáltabban finomabb műszer, mint az intellektus!) – Már most: maga az intellektus is mintha megőrzött volna valamit ebből a szisztematizáló hajlandóságból. – A logika nem elégít ki soha – valamely gépiességről tanúskodik nekem s az az érzésem, hogy e világot megérteni – a logika igen kevés – más magasabb rendszer elvei szerint jött létre.

 

Egy asszony: (Kaszabné) Nem tud atyjának örök befolyásától soha többé felszabadulni. – Akármilyen helyzetbe kerűl is, – az az első gondolata, hogy mit szólna ehhez az atyja… De milyen atya is volt az…. Mikor fiatalasszony korában operálták – egy éjjel felébred és felkelti az ápolónőt: …„Valaki van az ajtó előtt…. Nem, – nincs lázam, valaki van az ajtó előtt”…. – S valóban az apja volt… Nem tudott aludni, – felöltözött s eljött belvárosi lakásából a szanatóriumba, megnézni, nem jajgat-e a lánya…. A nászutra mentek – s apja (ó míly nevetséges lehet ez másoknak!) beűlt velük a kocsiba s elkísérte őket a vasútig. – Mikor a szanatóriumból vissza kellett őt hozni, – apja azt mondta: – „Menjetek a Szabadság-térre, – ott szóljatok a Náci-nevű kocsisnak és mondjátok, hogy az én lányomat kell hazahozni”… Rendelkezett, hogy azalatt, amíg őt a lépcsőn hozzák, – ne legyen senki a lépcsőházban, nehogy az ő lánya szégyenkezzék, hogy hordszéken hozzák… Mikor megérkeztek – lent állt a ház előtt a sógora…. „Valami baj van?” – kérdik őt rémülten… „Nem – apád, leküldött, hogy talán most érkeztél, – hát lejöttem”…. felelte. Vagyis – itt a szivek össze voltak kötve egymással… Élénk kis lány volt – és szeretett nevetni, – másokat kinevetni… „Csak te ne nevess, csak ne nevess!… Másokon nevetni? – Hát mi közöd másokhoz?” – s ezt hallotta amíg férjhez nem ment. A halálos ágyán őt behívatta s így szólt: „végy egy ceruzát s írd ezt a címet, – ma 26dika van, – holnap postára teszel ennyit meg ennyit, – mert ezek várják – s ha nem küldöd éhen halnak”…. – „Tudja isten mért vagyok pesszimista, – folytatta az asszony, – talán azért, mert az emberek nem olyanok, mint ő”… „De hiszen Ön nem pesszimista asszonyom, – feleltem… – sosem láttam példáúl, hogy megítélően nézett volna a férjére”…. – „Megítélőn? – Hiszen ő az én életem vezetője és irányítója!”… – „S mit gondol példáúl rólam?” – kérdeztem. – S érdekes! A szív közelébe tapintott!… „Ön egyedül él, – mondta… és ez, – bocsásson meg, vagy már nyomokat hagyott Önben, – vagy kezd már látszani…. S talán valami mondanivalója lehet, valamiféle fájdalom, – amit nem tud senkivel sem közölni”…. S aztán elmondott egy gyönyörű kis történetet a kommunizmus idejéből. A férje szökésben volt Pestről s aznap éjjel nem jött haza s ő igen aggódott érte. – Felkeresi! – akármi lesz is! Elindúlt tehát. Házmesterük azonban eléje kerűlt a vörös őrökkel letartóztatta, – hogy a férjét megy szöktetni. – Lehúnyt szemmel – irtózatos érzésekkel ment az őrségre, – hogy talán most agyonlövik… „Apám, ha itt lettél volna, – másként tettem volna – s ez nem lett volna!…” gondolta. Egy paraszt elé vezették. Fiatal becsületes arc. Előadják a panaszt. Ő lehúnyja a szemeit s arra gondol: – „Apám, – apám, – hol vagy most? Nagy bajban vagyok!…” – A paraszt ránéz: – „Má’ ez az asszony nem úgy néz ki nekem!” – mondja az őröknek…. – „akárhogy nézem.” – „Megfordúlt velem a világ, – a térdeim reszkettek…. Apám, itt vagy, – itt vagy a szobában éreztem – s oly hetyke lettem, – oly biztos a dolgomban! – S mikor kérdeztek, – ezt feleltem: Én evvel az emberrel 25 éve élek együtt s még nem volt nap, hogy ne aludt volna otthon…. Ma nem alúdt otthon – és elmentem utána – mert nem bírtam! – Ha van anyja, vagy felesége – kérdezze meg tőle, hogy mit jelent ez!… Elbocsátottak!”

 

Csak néhány szót erről a nagy regénytémáról!

„Szigorú öreg ember volt, reszkettek tőle a betegek. – A hosszú korridoron ott űltek sáppadtan, reszketve… Mert kegyetlen volt. Hét éves lehettem, mikor egy asszony elhozta fiatal, hajadon leányát, aki másállapotban volt. Akkor a rendelő mellett levő sötét vendégszoba ajtajához lopództam hallgatózni… Nagyapám megvizsgálta, de úgy bánt vele mint a kutyával… Mintha egész erkölcsi ítéletet benne foglaltatott volna ítéletében. Emlékszem, – nagyon haragudtam akkor a nagyapámra. – És mégis: – az egész nagy Hódmezővásárhely hozzá fordúlt – Berger Ferenc dr-hoz, – pedig volt orvos elég! S mikor nyugalomba vonúlt, – az egész város díszbe öltözött – s óriási ünnep volt a városban. Egy dísz-albumot nyújtottak át neki, amelyben fényképek voltak s azoknak a leiratoknak kalligrafikus másolatai, amelyekben a város háláját fejezi ki tisztifőorvosának. – Rettegtek tőle és mégis szerették, – megtörhetetlen, szigorú öreg volt. – Ő pedig nyugalomba vonúlt s kijelentette, hogy: „elég volt!” – ő eltévesztette a pályáját – ő nem orvos többé, – neki törénetírónak kellett volna lennie. – Nagyanyám híres szépség volt fiatalkorában…. Aránylag elég fiatalon halt meg… Valami baja lehetett szegénynek, – de nem mert szólni – s orvosura nem törődött vele. – Belehalt. – Az öreg Pestre költözött egy kegyetlen, kemény-természetű lányához és bezárkózott – egy hét kötetes történeti munkát fordított magyarra. – Nem törődött senkivel, nem érdeklődött senki iránt, – úgy látszik, egyetlen bizalmasa volt egész életében, – az én voltam. Velem sétált néha – és nyíltan egészen bizalmas dolgairól is beszélt. S én kérdeztem is. Elmondattam példáúl, hogyan szeretett bele a nagyanyámba – s ő minden tartózkodás nélkül el is mondotta. – Mikor aztán hazajöttünk sétáinkról – a gyerekei ámúlva hallgatták, – mikor megemlítettem, mi mindenről volt szó közöttünk. – Soha – még a feleségével sem volt bizalmas, – mondották. Csodálatos! – Egy reggel aztán az történt véle, hogy elcsúszott a parketten és eltörte a keresztcsontját. Hetekig nem engedett magához orvost, – kidobta őket. Végre az öcsémmel ketten bevitettük a klinikára. Ott beteggé tette az orvosokat. Nem bírta kitartani, mert szenvedett mindattól, ami idegen. – Nem bírta el, hogy ne a saját szobájában legyen. – Úgylátszik tirannikus haragja öreg korában saját maga ellen fordúlt, – lehet, hogy öntudatlanúl is, el akarta magát pusztítani. Haza kellett vinni – s ott feküdt aztán minden kezelés nélkül amíg meghalt. Volt egy jelmondata: „megvetlek Rózsi!” – ezzel a két szóval adta mindig értésünkre, ha valami nem tetszett neki – s mi már tudtuk mit értett alatta: – megvetlek világ! – ezt jelentett az a két szó. – De nem is róla akarok voltaképen beszélni, hanem az egyik fiáról. Én gyakran nyaraltam nagyapámnál Hódmezővásárhelyen, – furcsa élet volt ott mindig! – Én szabad voltam, mint a madár, megengedtek mindent, – de a család hallgatott, – meg voltak kötözve. – Az egyik fiú, – akiről szó van, – tehetséges muzsikus volt már egészen fiatal korában – s ezért nagyapám hét éves korában felvitte Bécsbe a konzervatórium hegedű tanszakára. – Ámde mi történt. – Mikor a fiú felnőtt, – egy nap írt haza, hogy beleszeretett egy keresztény lányba s elveszi. – Nagyapám nem volt vallásos, – inkább atheistának lett volna mondható – nagyanyám is csak nagyritkán ment templomba – s mégis kitagadták és sosem beszéltek róla többé. – Mint hallottam, Dezső felesége nagyon szép asszony volt – s két szép fiacskája is lett. – Egy nap, – éppen nagyapáméknál voltam, – egy gyászruhás férfi jön be nagyon alázatosan a házba, – alighogy mukkanni mer, settenkedik, oson, – a Dezső! – Egy üvegablakon át látom a jelenetet s hallok egy pár szót. – Ugy-e megbocsáttok? mondotta Dezső megtörten és mind a kettőjüknek kezet csókolt. – Azok nem szóltak. – Dezső aztán szótlanúl, lélektelenűl járt a házban – s később, – még ma is látom, – befeküdt az egyik szobába a dívánra, – szótlanúl ott feküdt gyász-ruhájában a fal felé fordúlva. – Már serdülő leány voltam akkor – s szobám a nagyszülőim hálószobája mellett volt – s egy kis üvegfal választotta el. – Odaálltam este hallgatózni. – Vajjon mit beszélnek? – Vajjon hogyan intézik el ezt a dolgot? – Vetkőződtek. – – Vajjon mit akar ez a Dezső, – kérdezte hosszú némaság után nagyapám. – Én nem tudom, – felelte nagyanyám. – S aztán csend lett, – eloltották a lámpát. (Csak ennyit gondoltak volna a dologról? – nem hiszem.) – No de a Dezsőről! – A Dezső hogy megnősűlt volt, – abbahagyta a hegedülést. Valami űrűgyet is keresett, – hogy őneki valami bőr keményedés van az egyik újján, – vagy valami effélét. Utoljára egy esküvőn hallottam hegedűlni! – Egy félévvel a felesége halála után egy esküvői lakomán felkérték – s ő játszott. A berceuset játszotta – ott állt gyászruhában, – ma is látom – s a darab közepe táján, – hirtelen zokogni kezdett – s bárhogy próbált uralkodni magán, – nem tudta többé folytatni. – Aztán Pestre ment. Neki kereskedelmi iskolai végzettsége is volt, – valami irodába ment – és éjjel-nappal dolgozott. Körmölt, másolt a családjáért. Koplalt, – volt nap, mikor egy pohár tej és egy zsemle volt egész tápláléka. Közben elvette elhalt felesége nővérét – s ettől időközben három gyereke született – a Feri, aki most volt talán huszonegy, a Baby aki gymnazista-lány ma s a Pista, aki ma 14 lehet. Körmölt sokat, de törhetetlen energiájával végre felkűzdötte magát. – Igazgatója lett egy berlini villamossági vállalat pesti fiókjának. Csakhogy…. Ez a törhetetlen energia – belűl a családja felé és alárendeltjeivel szemben is törhetetlen energia volt – s ez a családi élet rettenetes látvány. Én néha vendég voltam náluk. Az asztalnál mukkanni sem lehetett. S mégis megfigyelhető volt, hogy két párt van itt…. Az első feleség gyerekei éber szemekkel figyelnek – nem kap-e a másik párt valamely tagja többet? Nagyevő volt az apa is – s a gyerekek is falánkok. Óriási tálak kerűltek az asztalra. – S ha valamelyik kicsi tányérja megürűlt – csak várt és nézett – ki könyörűl meg rajta? Végre is az apa megszólalt; – nyersen, szigorún: – No Feri – kell-e? Egy félénk kis kéz nyújtotta alázatosan tányérját az anya felé. – Igen ám, de ez is csak elfogyott. – S ugyanaz az áhító tekintet vándorolt ismét, – tévetegen anyához, apához, – hogy ki könyörűl meg végre rajta. – Így éltek! – Amíg egy napon furcsa dolog történt. Az első házasságból származó – akkor 22 éves Dezső azzal lepte meg az apját, hogy ő szerelmes egy ferencvárosi korcsmáros leányába és el akarja venni. – Az apa, aki sokat tartott háza méltóságára, irtózatosan nekiment persze a fiúnak. – S mi történt. – A fiú összepakkolta holmiját – és se szó, se beszéd, – otthagyta a szülői házat – és soha többé nem látták. A másik fiú – ennek édestestvére, akkor a fronton volt. Mikor hazajött, – nem is jelentkezett otthon, – ő is eltűnt a szülők szeme elől. Ez lehetett az első nagy csapás, amely talán megtörhette nagybátyámat. – De nem mutatott semmit. – Feri és Baby közben nőttek. S tudom, – legtitkosabb tervük az volt, hogy egy napon ők is együtt elmennek hazulról. Rajongva szerette egymást ez a két gyerek. Valami oly olthatatlan szenvedélylyel…. Versenyeztek egymással. Feri kitűnő fiú volt. Egész fiatalon olvasta már a filozófusokat, – kémiával, fizikával foglalkozott, – irodalmat falt – s rendkívűl komoly orvostanhallgató lett. Ha társaságba kerűlt, – hallgatott, sosem szólt semmit. De ahogy összeszorította száját, ahogy tekintete tüzelt, – ahogy minden szó érdekelte, – elárúlta vele, – mennyire érdekli minden, – az emberi élet… hogy szívja magát teli mindavval, amit még nem tud… S a Baby vele… Ő is orvostanhallgatónak készűl…. Közben jött a kommunizmus. Nagybátyámat a munkások és hivatalnokok a szó szoros értelmében kidobták. – Persze nagytőkének kizsákmányoló közeg kell. S Dezső az volt – a legelviselhetetlenebb tirannus. Gyűlölték – s ezt ki is fejezték most előtte. Ez volt a másik nagy csapás. – S ezt még tetézte valami. Mikor a kommunizmus megbukott – Dezső jelentkezett a berlini központnál. S ott azt adták tudtára, hogy nagyon meg voltak ugyan vele elégedve, – de akit ennyire gyűlölnek munkásai, – azt mégsem vehetik vissza. Nem lázíthatják fel a munkásságot. (Németország szocialista.) – S ővele ekkor valami mégiscsak történhetett. Szív-idegbajról panaszkodott – s én is, öcsém is megvizsgáltuk. – Valóban volt valami. – S ekkoriban fent is járt nálam a penzióban. S elmondta szerencsétlensége történetét. – Node mondom, hogy történhetett véle valami, – mert harag és felháborodás nélkül mondta el, – gyűlölet nélkül, – egy kissé megtörten ugyan, de tárgyilagosan… „Látod Erzsi ez meg ez történt velem!”… – Szerencsére kapott egy másik állást, – egy másik vállalat igazgatója lett. – S itt, a hivatalában egy napon küldönc levelet hoz számára. – A levélben a következő állt: – „Édesapám! Menj ki a Margitszigetre s itt a romokhoz vezető úton a hetedik bokortól jobbra a második pad mellett holtan fogsz engem találni. – Bocsássatok meg, nem volt más választásom. – Feri.” – Irtózatos! – Most képzeld el, – micsoda feladat, – ezzel a levéllel a kézben a halott fiú keresésére menni. – Vagyis az átok, a kegyetlenség folytatódik! – Kiment. A fiú már hideg volt akkor – ciánnal végzett. Dezső kettőig nem mert haza menni. – A büntetés irtózatos lehetett. A temetésen ott voltunk. – Az anya zokogását hallani, – elviselhetetlen volt. De valami furcsa illuzióban lehetett ez az aszszony. Nyílván nem tudta felfogni, hogy a fia valóban meghalt. Mikor a Baby kissé fel akarta hajtani szemfödőjét – reszketett: – ne – ne, – hagyd – ne bántsd – az istenért! – esengett… És különben is úgy bánt a halott fiával, mint egy csecsemővel, akit óvni és dédelgetni kell… Mormolt valamit, – a szája mozgott – s egy-egy tört gügyögős hangból ki lehetett venni, hogy hozzá beszél… „Te édes!” – valami ilyet hallottam…. S micsoda fájdalom lehetett – hogy itt vad, idegen, nyers és szívtelen emberek fogják és viszik a koporsót – s nem hagyják, hogy ő dédelgesse…. A sírnál megroggyantak a térdei – akart volna szegény a sírba rogyni…. Az apa összeharapta a száját és szótlan volt. – Baby szerencséjére bőségesen, nyíltan és egész szívével zokogott… A kisfiú, Pista pedig, – mintha fejbevágták volna. Bódúltan ott állt a sírnál és látszott, hogy fogalma sincs róla, mi történik itt?… A sír felé vezető úton ketten vitték a szerencsétlen anyát – az apa és az egyik eltűnt fiú. – Gyászruhában volt: – most jelent meg először.” (Révész Erzsébet dr. kedves barátnőm elbeszélése.)

 

Emlék: – mikor Siófokon a vonaton elgázoltak egy fiút – s én azt mondtam: – „Mit sír ez az asszony? – Rendben van! – Ugyis túlsokan vagyunk!” – Nem is hittem hogy sajnálja. – Fogalmam sem volt, mi a részvét.

 

A Szibériából hazatérő ezt mondta: – Honvágy – nem gyötört, – csak a munka utáni vágy. Apámat-anyámat viszontlátni, – az sem valami olyas nagy dolog, ahogy az ember képzeli. – Nekik persze, – nagy meghatottság volt. – De én: Pesten laktam uram s Pesten lakó szülőimet néha három évig sem láttam.

 

Milyen nehezen indúl belőlem az érzés! – Valahol mélyen eltemetve nyugszik s nem mozdúl! – Minden ormótlan indulatok formájában csap ki aztán. – A sok rossz, amit elnyelek, mint fekete posztó a fényt, – egyszerre kicsap. Utána aztán elgyengülök és megkönnyebbülök! – Szerelem – képtelenség – s aztán egyszerre a féltés pusztító szele! Nyugodtan, békésen tűröm, hogy rosszúl bánjanak velem… – de egyszer aztán „elég!” – Mérsékelt közepes erejű érzésre, vagy érzés-kifejezésre, úgy látszik, képtelen vagyok! Haragra, mely csendes – s szeretetre, amely éltető!

 

Kályhások és kéményseprők: furcsa szerzet! – Szélesképű, pirospozsgás, mosolygós, naiv, jóakaratú népség.

 

Különös álom: – valaki egy egiptomi oroszlán-szobrot mutat nekem, amint fejjel lefelé rézsut áll valamely lejtőn. És magyarázza, hogy: az új fizika új törvényére jött rá az anyagnak! – Éspedig arra, hogy ha természetes súlypontja szerint van az anyag elhelyezve akkor maradandóbb fennállása. – Ha tehát az anyag pl. függőlegesen van egy nem természetes súlypont szerint, – nem ahogy kívánkozik, – hanem egy művi úton létrehozott súlypont szerint van elhelyezve, – akkor romlandó! – Mi minden következik ebből! – Hiszen ez egy új világ! – gondoltam és számos más dologra következtettem, – amire már nem emlékszem.

 

(Bacherné) Egy asszony elbeszélése: – „Ott feküdt halálos betegen… S míly csinos, tiszta volt az ágyban… Míly nett!… Csipkék, fodrok… s az a tisztaság!”

 

A H. H-nak írt levelet felolvastam Bokrosnak és N. Z-nek. Undorító!

 

Felmentem az Otthonba: – undorító volt. Testi fájdalom, – nézni ezeket az embereket. S azt gondoltam: mért nem tudom én a nemest látni bennök, – hisz az is van bennük! – Talán azért oly undorítóak, mert erőszakosabbak a kűzdelemben s én azt érzem. – Egy nőt kellene szeretni! – De a nő ugyanaz, – hisz nőktől származnak a férfiak! – S aztán arra gondoltam: Pista Sziléziában sínylődik! – míly boldogság, – határtalan, volna néki, ha most itt űlhetne, lakása, ruhája munkája s a holnapi napra ellátása volna! – Nagy boldogság volna két napig s akkor előbújna a förtelem, – a rossz az emberekből. – Vagyis ami a legnagyobb boldogság, arról kiderűlne, hogy förtelem. S éppen ez a hallatlanúl szép, – hogy az élet íly határtalan! A jó rosszra fordúl át, csúszik, inog, – s a lehetősége mindennek végtelen. Minden benne van a szép, a rút, – boldogíthat s a legboldogtalanabbá tehet. Labilis valami az egész… S amitől undorodtál, az lesz vágyaid netovábbja s aztán megundorodol megint….

 

 

Budapest, 1921. március 1.

Catullus írása közben: – igazán nem volt másom, csak az Isten! – Sírások, – félelmek, teljes elhagyottság… Senki nő se férfi nem jött lelki szemeim elé, aki vígasztalt, szeretett, vagy megnyugtatott volna… Az Ő kezébe tettem le egészen szívemet, egész létemet átadtam neki… Éjszakák! Mélységes magány! És ki segíthetett nékem más, mint Ő? – Ezért fog végződni az Ő nevével… Catullus is egyedűl marad Vele! – – Kétkedések, bizonytalanságok, hogy van-e! – Ha én vagyok! – Nem biztos-e akkor, hogy ő van! – Kell-e még más bizonyíték?

 

Nem azt teszi az ember, amit kellene! Ahelyett, hogy egymás arcát néznék s gyönyörködnének a természet művében… számukra legfőbb értékben, – hogy igyekeznének egymással bánni, egymást szeretni és érteni… Eltakarják egymás látása elől szemüket – s csak a tárgyakat nézik: „ez kell nekem, meg ez kell nekem – s szükségem van még erre is!” – A tárgyak őrűltjei – erre herdálják el lelköket – s a léleknek már örűlni sem tudnak.

 

Soha oly látomásszerű intenziv gondolatok, mint intenziv munka közben.

 

1921. március 4dikén éjjel két órakor Isten segítségével befejeztem a Catullust. – A ceruzám épp addig futotta s tovább nem, – a füzet éppen megtelt s a tűz épp addig égett a kályhában. – Gyerekkorom óta először, holnap templomba fogok menni! Október végén kezdtem s a témán 1919ben egy hónapig dolgoztam – közben is jegyzeteltem. Ez életem legnehezebb munkája volt.

 

E világ rendszere: mathematikai következetességű és mégsem az! – Hiszen még a legkisebb elementuma az anyagnak is individuális természetű, – ahogyan a mai fizika azt kimutatja. Ha pedig individuális, akkor mathematikai rendszerben nem lehet helye, – mert abban minden egyed kell, hogy egyforma legyen. Elképzelhető azonban az anyagnak egy végső egyszerűségű egyede, amely már nem individuális s ez a mathezis törvényei szerint kereng, mint a csillagok. – Bár különös, – a csillagok nem egyformák – s mégis egy egységes törvény egyforma egységei szerint kerengenek! – – Másvilág: ha legalább annyi volna, mint más világosságban látni az egészet, – másként nézhetni!

 

Korondy Marcsa regénye: – Debrecenben Pista diákkorában egy Lenke nevű leánykának udvarol. – Ennek valami rokona lehetett K. M. – észre sem vette őt, még akkor nem is volt szép! – Gyerekleányka is volt – s a felnőttnek udvaroló, felnőtt Pistába titkon szerelmes. – Egy valami bálon Lenke nem jelenhetik meg s Pista egész éjszaka M-val táncol, – minden különösebb cél nélkül. A kis M. eldicsekszik véle, – nem bírja el, – az iskolában elmondja Lenkének, hogy P. vele táncolt – nyílván már őt szereti. Lenke megharagszik Pistára egy hétig a köszönését sem fogadja – s P. kétségbeesésében megfogja az utcán M-át s jól diákosan összeszidja. – Maga itt baj csinál nekem, én ezt kikérem magamnak, – én magát nem szeretem és hiába is reménykedik – én L.-t szeretem és ne csináljon itt nekem ilyen dolgokat – mit gondol… A szegény kis M. csak áll és nézi. – Később P. Kolozsvárra kerűl az egyetemre – s nemsokára K-ék odaköltöznek. – Nem törődik velük. Nagyokat isznak, Hajagos Jóskával húzatják s Hajagos sokat sír: Tóth Irénbe szerelmes Kecskeméten. Egyszer Kecskemétre megy haza – s hallja, hogy Tóthék Balatonfüreden vannak. Egy éjjel nyer kétezer koronát kártyán s utánuk utazik a fürdőre. A nagyszálloda teraszán vacsorázik a család s egy másik asztalnál egy grófi társaság mulat, húzatja. – No ma nekünk le kell mondanunk a cigányról, jegyzi meg Tóthéknak egy fiatalember. – Ha én itt vagyok, a cigány nekem muzsikál, – mondja Hajagos, ketté tép egy ezerkoronást s a pincérrel odaküldi felét a cigánynak azzal, hogy a másik feléért értejöhet. Odacsalja a cigányt. Másnap húsz koronát kér kölcsön a leány bátyjától, hogy hazautazhasson. – Nemsokára az atyja meghal s harmincezer koronát örököl. – Ennek csakhamar a nyakára hág. – Visszajut Kolozsvárra s itt egy napon Marcsát észreveszi. – Rögtön bele is szeret halálosan. Nem ismeri őket, szeretne megismerkedni. – Minden reggel megjelenik P-nál és kiakasztja a zsakettet a szekrényből: „Csak egy pillanatra menj fel, – aztán mehetsz a fenébe, – csak jelents be engem, hozz össze”… Végre P. felhuzza a zsakettet, felmegy. M. csodaszép lány lett, – de P. mégsem figyel rá. – „Csak most jön, mikor tudja, hogy már hat hete itt vagyunk?” – kérdezi Marcsa. „Most sem jöttem volna, – feleli P. – mert haragszom magára… emlékezik… a Lenke miatt”… – „Ne is említse, – egy kicsit még most is fáj,” – feleli a szegény kis M. – „Csak azért jöttem, folytatja P., mert a barátom H. J. szerelmes magába és fölküldött, hogy hogy lehetne magával megismerkedni?” – Megbeszélik. – Felmennek együtt. – Jól mulatnak együtt. – Egy nap levelet kap P. Jóskától, – hogy ő úgy veszi észre, hogy a Marcsa P. iránt „érdeklődik.” – P. nevet. S mi történik. Jóska Kecskemétről lejön szigorlatozni, – beszél Marcsával, hogy mit, nem tudni, – s másnap vizsga nélkül elutazik…. Két hónap múlva haragjában egy kis csitri-lányt elvesz Kecskeméten, – akinek a családjáról senki sem tud semmit, – néhány hónapja jöttek csak ide Kecskemétre… s mindennek vége. Közben a P. valóban nagyon beleszeret Marcsába. – Marcsa ezalatt valahová utazik s ír H. J-nak, hogy át fog utazni Kecskeméten, – az elébe utazik Cz-ig és együtt utaznak Kecskemétig. Cz-en lefotografáltatják együtt magukat s H. J. elkűldi P-nak, azzal a megjegyzéssel, hogy ne legyen féltékeny, nincs semmi baj! – P. később hazautazik s elmondja apjának, hogy ő szerelmes egy leányba, el akarja venni. Az apa, az öreg orvos – nem szól semmit ellene, – csak ennyit mond: – „Fiam, én nem vagyok nagyon gazdag ember, azt tudod, – sokat nem adhatok nektek… ezer koronát havonta… Elég lesz ennyi?”… A fiú iszonyúan elszégyenli magát, – néhány napig búskomoran sétál, – aztán visszautazik: – szakít, mindennek vége! – S elutazik elbúcsúzik örökre. – Fáj, de elfelejti. Jön egy érzéki, viharos, boldog év Berlinben – egy fiatal kis lány van ott s M. feledve van. Néha aztán még hall egyet-mást M-ról. – Hogy férjhez ment egy gazdag űgyvédhez. – (Még mialatt szerették egymást, P. nővérét Ágnest egy nap kétszer hívják telefonhoz: – „Szeretnélek megismerni, – Pesten vagyok – itt K. Marcsa.” – Később egy másik hang kéri: „szeretnélek megismerni, Pesten vagyok – itt D. Lilly.” – Ebbe a lányba meg Gyuri bátyja volt szerelmes. S ő egyszerre felrendeli a két lányt – s „gusztál” – nagy a hecc.) – Szóval a Marcsa megházasodott – s nem szereti az urát, – boldogtalan vele, – hallik a hír. – P. már másnak udvarol s esténként feljár a panzióba vacsora után, – nővére egy barátnője érdekli – szerelmesek egymásba, – házasság lesz valószínűleg! – Egy nap a férjes Marcsa megjelenik a panzióban – Ágnest keresi. Az már elutazott – de itt a barátnője. S Margó nem szól P-ről semmit. Marcsa összeköltözik a leánynyal – látja P. arcképét a falon s megtudja, hogy hát hiszen itt lakott Ágnes – s ő hagyta itt a képet. Töviről hegyire elmeséli új barátnőjének szerencsétlen házassága történetét – s kéri, hogy ő is mondjon el mindent. – Az nem mond neki sokat, csak ennyit: „Szőke, kék szeme van, mindennap feljön ide!” Ezt úgy látszik, elfeledi Marcsa, mert mikor P. este megjön – borzasztón boldogok egymással s P. négy napig csak vele foglalkozik, – amikor Marcsa elutazik. – A menyasszonyt alig lehet kibékíteni. Ő nem szólhatott szerelméről, a fiú sem szúrhatta szegény M-et szíven. – Később M. szegény megtudja, hogy nem szóltak neki – s izgatottan kérdezi P-t, hogy mért tették bolonddá!… (Gyönyörű!) – P. elveszi menyasszonyát. – M-ről alig hallani. – Hajagossal pedig ez történt ezalatt: – Tüdőbaja már halállal fenyeget! – Felesége kikapós, egész nyílt viszonyokat folytat – s Hajagos Jóska nézi. De semmit se szól. A feleségének kosztümöket vesz az az úr, aki a férj szemeláttára a menyecske kezét szorongatja a vacsoránál. S mikor P. valamiféle formában kérdést tesz, – hogy hát Jóska, – mi ez? – így felel: „Én maholnap meghalok – s ez egy fiatal teremtés… Minek szóljak? – mi értelme?… Hadd éljen kedvére”… s mosolyog hozzá. – Iszonyú életet él, – iszik, kártyázik – s el is pusztúl. A felesége most Pesten folytatja, – állítólag egészen elzüllött. – Közben Marcsa találkozik Pesten a keserű Lillivel. – „Na ugy-e szakítottatok Pistával? Kérdezi – s mint hallom férjhez is mentél azóta!”… – „No és te?” kérdezi a szegény, gyönyörű, boldogtalan M. – „Én is szakítottam Gyurival – feleli, – ez olyan Kóródyas… otthagyni az embert!” – mondja keserűen. – Közben a szegény kis Marcsának mintha felderűlne csillaga. – Elválik az urától, mert beleszeretett egy igen kitűnő fiatalemberbe: – bankigazgató, 27 éves, gazdag, csinos – s őt szereti! – Marcsa már Pesten van: – ragyog, boldog! – Egy este nagy társaságban együtt vannak s reggelig mulatnak. – A fiú maga viszi haza kocsiján – s aztán hazamegy – ő vezeti az autót. Nekivezeti a Margitsziget egy fájának s holtan marad ott. – Marcsa visszamegy gazdag férjéhez – s most otthagyták Szabadkát és Pestre kerűlnek. – Egy nap P-vel találkozik az utcán, aki már közel két éve nős. Megint nagyon örűlnek egymásnak. Az asszony látja a találkozásokat s nagyon nyugtalan. – Hozzám fordúlnak s én azt mondom: – Nem születés óta vagytok együtt, – tehát ami azelőtt volt – az volt! Avval számolni kell. – S okos asszony nem piszkál, ha a fiatal férj szenved – hanem szelíd és nyugodt továbbra is. És van benne méltóság: – ha találsz még ilyen szívet, mint én… tessék! – Hogy ebből valami lenne nem valószínű… S ha a szegény kis Marcsának rossz is a híre!… Mert ha valaha szerette P-t… viszonyt nem kezdhet vele! – alsóbb rendű dologba nem foghat vele, – mert az embernek lelke van! – Csak azt a régi szerelmet követelheti tőle vissza – s ha megkapná, – akkor mindent! – S ha ezt megnyerhetné még egyszer, – ahhoz kevés emberi erő, hogy evvel szembeszálljon, – de nem hiszem, hogy újjá éledne!.. Az bizonyos, hogy számolnia kell vele, – hogy a szegény kis M. iránt, – valaha, – ez fiatalkori érzés volt, – első szerelem, nagyobb mint az, amely házassághoz vezetett – s hogy egész életükben megdobban a szíve P-nek is – M-nek is, ha meglátják egymást valahol!

 

Kedves látvány: – vad, felvidéki diákok, látszik rajtok, hogy szeretik a bort s a lányt s verekedni is szeretnek – s milyen pirulékonyak, ha egy-egy öregebb úrral, vagy hölgygyel van dolguk!

 

Szeretem a vídám embereket magam körűl: – tudni, hogy senki sem neheztel reám!

 

A fenti regény-témához: P-hez kerűl, együtt élnek s aztán szétválnak, – tönkre teszi a fiút. Ő az a nő, aki ha kiválaszt valakit, annak el kell pusztúlnia. (Biblia) – Az atya ássa a vőlegény sírját. S ő csak olyat választ, aki a másé, akit nem lehet!

 

Catullus: valóban a legnagyszerűbb költő! – S míly mások ezek az emberek! – Nyílt, őszinte érzékiség, – de nemcsak frivol-izű – mély, megdöbbentő, misztikus szépségét, ősi nyerseségét érezték az egybekelésnek! – Meglátták benne azt a mélységet, amely mindenben meg van csak meg kell látni…. Mi néha századokig megfeledkezünk róla, hogy valamely életnyilvánulásban mélységet lássunk… S osztályozni kezdjük az életjelenségeket: ez magasabbrendű, – ez előkelő ez szép! – Ezért oly meglepő felásni régi korokat! S a homoszexualitás az incestus nyíltsága! – Freud mégiscsak kiváló elme! S igaza van! Ezeknek a dolgoknak igen nagy a jelentőségük!

 

III/14. Bokros: „szerencsésnek érzem magam, hogy életemben s anyám életében be tudtam bizonyítani anyámnak, hogy szeretem s hogy hű és jó fia vagyok…” – Nagy szó! A mi kűzdelmünkben szegény anyámmal, – most öt éve zárúlt le! – ezt nem tudtam megtenni, – mert anyagi jóléttel, sikerrel kellett volna kapcsolatban lennie! – Csak a halálos ágyán! Talán! Mikor E. azt mondta neki: – „Mit akar még, néni, – mikor ilyen fess, derék fia van”… – – „Jó!” – felelte szegény, már dadogva…. „És ha meggyógyulok én is jobb leszek!”…. – Bokros Berlinből arcképet kűld anyjának ezzel a felírással: „Anyámnak, akiért és akihez esténként imádkozni szoktam.”

 

Érdekes, hogy a nyílt jóság, – vagy odaadás, mely a nyílt szemben tükröződik, – kevésbbé hat az emberre, mint ami rejtélyesebben, titokzatosabban, bizonytalanabbúl nyílvánúl. – Ami nem rejtélyesen nyílvánúl: épp oly rejtélyes és mély, mint ami titokzatosan mutatkozik, – tudjuk ezt és mégis! A titokzatos megjelenés talán az örök kifürkészhetetlent jobban szimbolizálja.

 

A fenti regénytémához: régen foglalkoztat már az a téma, hogy egy asszony egy zülleni kezdő embert szeret, – s minél mélyebbre zuhan, annál szenvedélyesebben!

 

Mosolygó arc, mosolygó szemek – dallamos hang! – Fiatal kis növendékem, kis szőkefürtös, bátor, szép csirkefogólány elém áll a lépcsőn és kérdez valamit. – Ó, ha tudná, hogy leborúlnék előtte és imádnám, én, aki annyi mindent gondoltam el életem során, – őt, aki van, él, szép, friss, üde és nem gondolkodik!

 

Ki felé imádkozunk…. Pedig az őserő, a törvény, az isten bennünk van és bennünk lakik, – bennünk űl törvényt és büntet… A Principium mindenben ott van és betölti az egész világot lényegével… És ha determinált ez az élet: ő teszi, hogy elpusztítsuk magunkat, hogy bánkódjunk aztán felette… mert meg akar bennünk ebben a formájában szűnni…. Az egész világ: Ő – s nem külön lény! Én is Ő vagyok! – Nem teremtménye, hanem formája, az állat is, a kő is!

 

Új fizika: – az ember vérének affinitási törvényei teljesen azonosak, mint a tenger vizéi. – Ugyanolyan adott körülmények között nem ugyanaz az eredmény létesűl. – Az anyagok individualis természetűek – még az oldási hőfoka is más-más ugyanolyan ércnek, ha más-más kőzetből vesszük. – A szervetlen is mutat pusztulási, szétesési törekvést: a kolloidacióra való képessége az anyagnak példáúl csökken, ha gyakran megmerevítik. – Chemiai észlelet: – Néphit sok helyen azt tartotta, hogy menstruáló nő közelében a virág elhervad. Most: kitermelték a menstruáló nő izzadtságából a növényölő mérget. – (Furcsa hit az is: hogy a gyöngy elpusztúl, ha nem hordják. – A gyöngy különben is ominózus rejtélyes dísz volt mindig. – Az opál is.)

 

III/15. Ma éjszaka különös, biztos és nyílt fantáziák.

 

Mondjátok meg azoknak, akik netán valaha műveimet méltányolni fogják, hogy soha még társadalom intézményesebben és gyalázatosabban írót nem akadályozott még munkájában. Mintha meg akarnának fojtani. – Az igazgatóim pöfeteg, aljas népség: milyen sanda gyanúval, gyalázatos bizalmatlansággal néznek, – hogy akadályoznak: – nyílt rosszindulat röhög az arcukon. – Zsidó! – mondják egészen nyíltan. – S barátaik: az aljasság és közönségesség, – kereskedő segédek nivóján álló tanárok. – Csak az aljasság képes életben maradni: úgy látszik, ez természeti törvény: az életkűzdelemé.

 

Nem lehet másként, mint: ha megeszem az állatot, növényt – ő énemmé válik – s belőlem sarjad majd fű és virág én voltam valami más és leszek, valami más. Egy az egész!

 

Nyugati ember élete: folytonos szenvedés, hogy nem a belső idea, követelmény szerint él. – A nyugati irodalom: folytonos önvád, gyónás, vallomás, konfrontáció… A keleti irodalom: – a napba nézni! (Derűs, szép tekintettel.)

 

A Tolstoj-tanúlmányhoz: – Nagyítóval nézni az embert, – talán kicsinyít. (Gulliver) Túlközelről nem lehet olvasni. – Hát mi a fontos, – emberek? – Hogy hogyan fecsegett, – pózolt? – Sosem voltam kíváncsi nagyemberekre. S ha nékem mondta volna, hogy „mehr Licht” – megvakartam volna a fejemet, – tyűh de bölcs vagy már megint, nagy férfiú. – Én ismertem olyan nagy szellemeket, mint Tolstoj, csak nem írtak, – vagy nem voltak oly kifejezőképesek! – Melyik tehát a perspektiva, amelyből egy ember jól megítélhető. – A közelség, a távolság? A múlt, a jelen? – A szemközelség, vagy a művei? – Gorkíjt olvasni: megállapítható, hogy Tolstoj közelről nem jól hatott. – Olyan volt, mint én magam, vagy más gondolkodó lények, – teli gyarlósággal. – G. nem is azért írta le, úgy látszik, mert különösen érdekes, hanem mert író, – aki mindent megörökít, még azt is, ami csak kevéssé figyelemreméltó.

 

Anya és lánya együtt élnek. – A leány: „Férfi nálunk nem igen szokott megfordúlni. – Ha eljön látogatóba egy-egy férfi, – valósággal rosszúl vagyok tőlük. – Szivarfüst, rendetlenség. – Egy-két napig szomorú vagyok utána.” – A hivatalban szenzációt mesél: egy férfival találkoztam. (Idegen világ!) – F. M. volt!

 

Freudnak megint csak igaza lehet! – Azt kérdeztem magamtól: – Ha egyek vagyunk – állatok, emberek – ég és föld, – miért e nagy gyűlölet egymás ellen? – Hiszen nem gyűlölet! – Éppen nem gyűlölet – jöttem rá: – a legnagyobb szeretet! Magamévá akarok mindent tenni, – le akarom nyelni! – Ez ugyan tréfásan hangzik!… És kit „szeretek” aztán? Akit valóban lenyelhetek s magamévá tehetek!

 

Kar-éknál: – Furcsa világ! – Furcsa lehet nagyon pl. mostohaapának lenni… Egy idegen ember vére! – Mi közöm hozzá? – S még dédelgessem is? – Idegen tulajdonságok bújnak ki, amelyekhez hozzá kell szoknom, meg muszáj ismernem s hozzájuk törődnöm, – akaratom ellenére is! – S míly furcsa a kis Karinthy Gabi élete! – Az anyja első férjétől való gyerekei, – féltestvérei. A nevelőszülői gyerekei testvérszámba mennek. Apja második házasságából való gyerek – féltestvére, apja második feleségének első férjétől való gyereke, – testvérszámba megy! – Micsoda perspektívák! – S hiába mondatik, hogy jól élnek! – Az az otthona a szívnek, az a szív, amelyhez fiatalkorában kapcsolódott – s az a test, amelyet fiatalkorában szokott meg! S mása, pótlása nincs többé!

 

Rezignáció az irodalomban, – hamis hang. Formában és tartalomban egyaránt. – Formában: – ha a régi melódia hangján beszél… Mert minek beszél, – ha ugyanúgy vagy ugyanazt akarja elmondani, amit már elmondtak…. Hisz írni, – az lázadni! Elégedetlennek lenni, mindavval, ami van!

 

Modern elveket csinált magának, – a férfi és nő, ha házasságban élnek is: szabadon kell mozogniok, – szabad szerelem; – a gyerek ne tisztelje a szülőit – s elég szívtelen volt elvei szerint élni – következetesen, – logikusan! (Berkovits René.) S nem térítette őt észre semmi, – sem az, hogy a felesége öngyilkos lett, – se semmi! S jött a kommunizmus… És: Berkovits, a stréber, aki szép ember volt, vagyonos, művelt, – háza, tekintélye, könyvtára, minden, – női… Most: hazátlanúl kifosztva, tönkremenve kóborol. Két szép gyereke rokonoknál, – a házát, könyvtárát elárverezték, – semmije! – Ahova a csapás ellátogat!

 

Irtózatos kataklizma: rossz a darabom! – Pokol!

 

Egy elbeszélés: Pólában voltam matróz. Tiszthelyettesi rangig vittem fel. De ekkor történt a nagy baj, négyévi és nyolc hónapi hűséges szolgálat után. Két kalózhajót fogtunk el a dalmáciai sziklák közt és egy tőrszúrást kaptam a nyakamba. Triesztbe vittek és három hónapig kórházban ápoltak. De nem tudtak meggyógyítani és kilöktek a tengerészettől. – Nagyon szomorú voltam, mert egyesegyedül álltam a világban. A szüleim sem éltek már akkor és nem volt egyéb választásom, elmentem Bécsbe az unokanővéremhez. – Talán tetszik is a névre emlékezni: Murszky kamaraénekesnő az udvarnál. Ő vett pártfogásába és kicsinálta, hogy a nagy bécsi kiállításon idegenvezető lettem. Megvolt mindenem és nagy szolgálatokat tettem az uraknak. Ott volt a kiállításon Beaconsfield lord, angol miniszterelnök is. Három napig én kalauzoltam mindenfelé. A lord nagyon megkedvelt és elhívott magával Londonba magyar-német levelezőnek. De csak négy hónapig maradtam nála. Kedves, jó ember volt, de nagyon megdühösödött rám és kidobott. A lord tizenhétéves, kedves, szépséges leánya mindig a nyakamon űlt. – Ezután New Yorkba mentem. Hat évig dolgoztam egy nyakkendőgyárban. – Azután Pesten a Nagymező-utcában cukor és rizskereskedést nyitottam, de belebuktam az űzletbe kérem szépen. Ekkor fogadott fel gr. Karácsonyi Guido. Három évig szolgáltam neki és kísérgettem a vadászatokon. Ezután a bonctani intézetben dolgoztam, később megtanultam a padlóbeeresztést, de hirtelen rámjött a reszketés. Szobákat takarítgattam, de jött a villamos szerencsétlenség és most fuccs…. (Kordik Pál.) – Egy másik: Az emberi szükségletek jogos igénybevételét én épp úgy kényszerűlök nélkülözni, mint ön. De engem a korifeusok segítenek. Uram, biztosítom önt a vezetőség humánus viselkedéséről. Minden megadhatót biztosítván számunkra rang és műveltségi különbség nélkül igyekszik morális igényeinket kielégíteni és szellemi fejlődésünket elősegíteni. – Most a testem gyenge, de az okmányok bizonyítják szellemem csiszoltságát. Abszolvált jogász vagyok, első szigorlatomat síkerűlt letennem és az egyházjogot ma is betéve tudom. Testemnek gyengesége gátolt nagy terveim realizálásában. De rövidesen konzerválom magamat és emberi jogaim alapján ki fogom vívni méltó helyemet az ügyvédi kamarában. Én megmutatom a hitvány kétlakiaknak…. (Fleischer Mór. Mindkettő a szegényházban.)

 

 

Pusztakengyel, 1921. április 1-15-ig.

O-né: bennem – épp úgy, mint Tagoreban: – belűl süt a nap.

 

Csend: az a döbbentőbb csend éjjel, mikor csend van, – de érzed, hogy valami élőlény van a közeledben s az hallgat.

 

Úgy látszik, örülök, hogy megszabadúltam Catullustól, – hogy talán felszabadulás! – Abba kell hagynom az írást, mert nem vagyok író! – Nincs kedvem elképzelni a dolgokat, – sem beleélni magam, – nincs kedvem emlékezni. – Minden témám hideg: hozzá sem tudok nyúlni. Nincs izzó képzelet. Hallucináció! – Nem vagyok én író!

 

Őzecske, mely a tehéncsordába tévedt s ijedten cikkázik a tehenek között.

 

Mörike míly nagy!

 

Csupa hazugság! – Ezerféle hazugság. – Elég!

 

Kegyetlen hajlamok: bűntetni, boszút állani, – káröröm, rosszakarat – elég volt! Alsórendű dolgok.

 

Fiatalkori álom: mint egy nagy úrral, bánnak velem – gyönyörű pusztai birtokon, – a gyönyörű háziasszony… S az éjszaka titkairól beszél: kapuzárás előtt állok, uram…. (Nagyon megszerettem akkor.) – Lovaglás: – míly mély szeretet kapcsol össze az állatokkal! Rabszolgák, – szegények! S a rabszolgák alattomos rosszakarata is megvan bennök – s mégsem tudok rájok haragudni, – szinte bocsánatot kérnék, hogy rabszolgatartójuk vagyok. – Ellágyúlva érzelmesen szeretem és sajnálom őket – s nem korrigálom ezt az érzésemet, mondván: hja – ez nincsen másképen, ennek így kell lenni…. ez a természet törvénye! Én örökké fájlalni fogom, amíg élek, hogy ez így van, – hogy ez változhatatlan – én is egyik tiltakozás vagyok! S míly kedvesek, – a lovak megöregedett gyerekek: – ha az egyiknek adok kenyeret, a másik a patájával kapar: ő is kér. – Brehmet is olvasgattam, – micsoda sorsa van az ember mellett élő állatoknak! – S még egy észrevétel: a nő egészen más konstrukciójú lény, mint a férfi! A nő-állat a hímet pl. igen gyakran csak egyszer veszi fel – s a hím legtöbbször számtalanszor párosodik. – A nő csalása más mint a férfié! A természetes lénynél: az állatnál a legtöbb férfi csal, – a nő soha! – – Míly szép volt lovagolni. Magasan űlni a táj fölött, – szemben a nappal, – minden szikrázik a napsütésben, – átjár a szél, – minden ideged figyel, minden izmod dolgozik…. S a zöld réten a lovasok között egy fehér kutya cikkázik… Hajrá – felhajtani a túzokokat! – S a kis emberke poniján egy idegen kutyát kerget meg galoppban, – porzik a föld az alkonyatban – a fű között közeledik, mint egy kis preri-lovas. Alkonyat: mihelyt lement a nap, – szél támad. – Wettermännchen: pontos, gyorsmozgású emberke, tiszta, – fején süveg – s ha jó az idő elő jön sütkérezni, – ha rossz: elbúvik. – Lám mégiscsak: lehetne valahogy boldogan élni, – mégiscsak van mód egy boldogabb életre, (noha ezt nem hittem azelőtt.) – S nem hiába éreztem évek előtt, hogy most, – most vidékre kellene mennem s néhány évig sporttal kellene foglalkoznom! – Meggyógyulnék: sport, szabad élet, beszélgetések a szerelemről, – esténként egy kis sovárgás – és megszeretni valakit! – Soha, sehol sem bántak velem szívesebben, úribban kedvesebben! Nagyon megszerettem őket! Szivesek, kedvesek, megtisztelők voltak.

 

Ez volt a legszebb vendégség, – itt éreztem magam legjobban.

 

Egy kis élettörténet. – A nagyapja házában él. Tilos a padlásra menni a rezervoárhoz, pedig ő ott szeret játszani. S valóban egyszer beleesik. Nem mer bemenni s a rózsafák között őgyeleg nedves ruhácskájában. – Nem szabad kimenni a kapú elé a cselédekkel. – S ő mégis kiűl alkonyatkor. A szomszédék elmebeteg leánya oda űl melléje s beszélgetnek, – egyszer csak nekiesik a bolond s leharapja az orrát. – Egy éjjel betörnek hozzájuk. A cseléd vőlegénye, egy tiszai hajós birkózik a betörővel, – elfogják. Előttük a téren egy nagy kút van, – délben a rabok nagy kondérokban onnan viszik a vizet. S Lebák Pista egyszer, mikor ő kinn őgyelgett, észrevette őt. Megrázta vasláncát: „megájjatok, – ezér az öt évér még megkapjátok!” S azóta iszonyodva figyelt, mikor telik le az öt év. – S nagyanyja: lábával bölcsőt ringat – s vasal – leányait szigorú szorgalomban neveli. Férje, – a nagyapa, kikapós – száz meg száz nőt ölelt s az asszony hallgatott. Csak egyszer volt baj… A kávéházba utánakűldik a kislányt a cseléddel s a kislány elmondja, hogy egy szép teátristánéval űl, – akkor a nagyanya sírt. Volt egy öreg vaskapcsos pénzesládájuk, ahol az asszony a pénzét kuporgatta, – de ezermester volt az öreg, – hogy hogyan nyitotta ki mégis! – A kislány néha kiszökött éjjel s a kúthoz űlt: jaj ha kijönne a vizi kírály! Az apró vizikirály a kútból. – Egyszer az unokanővére rekkenő délben szólította: jer, – mondta neki, – ha én most a kapúhoz állok s felnézek az égre és elmondok egy miatyánkot, – Szent Péter az égből egy varázspálcát fog ledobni nékem. – S csakugyan a nagy fényességben – még ma is rejtély hogy honnan, – egy csipkébe burkolt ezüstpálcikó hullott le. – Hátúl volt a rejtélyes magazinum vasajtókkal! – Sokat csalt az öreg, de az asszony nem igen törődött evvel, – inkább a pénzt siratta, mint tűnik, fogy nap-nap után a ládából. – Leányait becsülettel kiházasította, pontos, rendes, szép staffirungot adott mindegyiknek… Különben is ez passziója volt: Kistaffirozni… „Még ma is előttem áll alakja, amint a lefüggönyzött szobában hűs vásznakat tép.” – Ő volt az egyetlen, akivel még szerelemről is lehetett beszélni… Mikor a kislány egyszer szerelmes volt, – lehívta a kertbe: – „Nézd kislányom, én is voltam ám szerelmes…. Egy nagyon szép, nagyon művelt, Parist járt fiatalemberbe… Hogy tudott az énekelni és zongorázni! – És látod mégsem az ő felesége lettem és mégis megvagyok…. Hja ez a sors!” – Az asszony szigorú volt, – minden gyereket ütött, csak őt nem, mert: – „ez nem veszi fel!” „Vas vagyok, – ha verik keményebb.” Ha megbántották, – beűlt a zongora alá – s ott busúlt a macskával egész nap – mondja most magáról az asszony visszaemlékezőn. S az öregúr, – míly furcsán élt élete vége felé! Miután annyi asszonyt szeretett – valami bolondság szállta meg, – folyton fürdik. – A házából nem igen mozdúl ki, – s miután hozzászokott, hogy ezermester létére mindent maga javítson ki, – s most már nem igen bírja, – majd rászakad a ház, – düledezik… Még kilencven éves korában is volt egy-egy kis ügye cselédekkel, gazdasszonyokkal…. Ha elment hozzá az ember: – az ámbituson három mihaszna embert látott. Egy kanapén űlt egy öreg kutya, egy másikon Pétör, a szolga… (Ezt a piaci legyet úgy fogta, – hogy kiment az öreg a piacra s a legzüllöttebb, legrongyosabb alakot felszedte s felruházta – szolgának.) S a konyhából perelt a hebegő házvezetőné: – „azt hi-híszi Pétör, én én-neköm me me meséhet kend… azt hi híszi, a egy fé fé fé kiló só vót… Maj jó jó jó főpofozza ma magát a tésúr me még van ám ám neki annyi e e ereje”…. – – Később, – a kislány halálosan beleszeretett valakibe. Úgy történt, hogy azt álmodta, hogy meggyulladt a házuk s az égő házból valaki kimentette. – Néhány nap múlva egy barátnőjéhez ment látogatóba – s ott űlt az álombeli alak! – Egy fiú nagyon szerelmes belé, – együtt sétálnak: „emlékszik?” – kérdezi a fiú. – „Nem, – nem húnyom le a szemem, – mert ez nem magán múlik” – feleli ő. – Bártfán nagy sikerei vannak – a férfiak rajonganak érte, az asszonyok kibeszélik… Egy este az öreg doktor ott vacsorázik a terraszon s odaszólítja: – „Jőjjön csak ide kislányom…. Hogy mit rág itt ez a sok öregasszony…. Hogy ez a sok haj itt nem mind a maga haja”…. S ő nevet, – kiveszi a tűket s megrázza a fejét…. A zsidó doktor felesége, egy bárónő is ott van s egyetlen fiúk is, aki német egyetemen orvostanhallgató. – Sétál vele másnap…. „Diese schőne nervőse Hand” – mondja az álmodozva…. Ausséban nyaralnak egyszer – s ő este barátnői zajos társaságában megérkezik s a pázsiton még letelepednek s beszélgetnek… Egyszerre egy hang szólítja az emeletről. Ő felmegy. Nevelő anyja ott áll az ajtóban ingben – s idegességében egyik lábafejét a másikhoz dörgöli… Hogy micsoda dolog ez, – a férje nem tud aludni!… – Aztán jött a fény! Schweitz! Főúri társaságok, – sikerek főhercegek között. – Aztán férjhez ment. – Nizzaban egy milliárdos udvarol neki s ajánlatot tesz: annyi pénzt ad az urának, amennyit az kimondani tud, ha hozzámegy feleségűl. – (Érdekes: egy ugyanilyen történetet mesélt Révész Erzsi. Vasúton.) – S férje: ha a gyerekek betegek voltak, sosem vesztette el az eszét. – Csak akkor vesztette el minden biztonságát, mikor a kommün alatt a vagyonnak vége volt. – Kiderűlt, kifordúlt, hogy mi néki a legfontosabb! – És: egyszer mesél a feleségének karlsbadi kalandjairól: – színésznők stb. – Az asszony leveszi jegygyűrűjét: – nézze csak meg, – mióta vagyok a felesége! – És: „kapuzárás előtt,” – most kezd fájni a szíve! – „A kielégülések útja – útvesztő” – mondom néki. – Mit akar Ön, – mondja néki egy kedves csirkefogó, egy festő, aki festi arcképét, – mit akar Ön, – hogy a temetésén egy pár öreg anyó azt mondja majd, hogy: „jó asszony volt szegény…. jó asszony volt… De talán, – ki tudja, – talán nem is volt jó!”

 

Estéli vendégtartás szokott lenni.

 

Egy kis fiú mesél: A feleségem… űl a karszékben és öregszik….

 

Hatvanyék: csupa csalás, – a mérleggel csaltak – s most ki tud már arról? Bárók, urak s minden tisztelet, tekintély jólét az övék! – S ha kűlföldre mennek! – És Friedrich: bonyolúlt cselszövényeire ki tud emlékezni? – Mindenki elfelejti, senki sem tudja számontartani, – hogyan is volt az annak idején, – hogy ez a gazember hangosan csitított és titokban uszított.

 

Egy birtokos (Bagi) rábeszéli a feleségét, – gyönyörű szép, fiatal feleségét, hogy adja oda magát a román tábornoknak, – akkor megmenekűlnek a horribilis dézsmától.

 

Csödör: ha sokat izgatják hiába, – a potenciája csökken és maga az állat is pusztúl.

 

A hallgatag emberektől való irtózatom. – Ha valaki hallgat, már úr fölöttem!

 

A fiatal grófnő lemondja a jegyességét, mert értesűl róla, hogy a fiatal gróf még mindig fenntartja viszonyát. – Erre a fiú nővére levelet ír: „míly fájdalmat okoz nékünk ez a rossz fiú.”

 

Vékony témákat lehet csak megírni! – A téma vékony legyen, majd megtelik aztán.

 

Egy birtokosnő: – csak olyan alkalmazottakat vesz fel személyes szolgálatra, akik hisznek a szellemekben. (Téma.)

 

Csinál egy babát magának: három nőből alkotja össze, – mert egy őt sosem elégíti ki. – „S míly szabad vagyok amellett!”

 

Hogy várom az esőt! Hogy óhajtom, – vajha esne! Mert az megmenti a birtokosságot! Míly alázatos vagyok már! – Nem vagyok többé rosszakaratú, – csak jót akarok már!

 

Hamlet I-ső felvonás! Míly szivettépő, míly remek!

 

Megölik az állatot, – szegény kis ürgét kiöntik, – nem hagyják, hogy a napfénynek örűljön!

 

 

1921. április 16. – Budapest.

Karinthy is azt mondja, hogy nem lehet újra írni a darabot.

 

Szegény áldozat, ide van téve, hogy múljon el az élete, – ártatlanúl el kell tűrnie büntetését, – hogy elfolyik az ujjai között – s nem tehet ellene semmit. Mit tett ő szegény, hogy öregednie kell – s hogy el kell múlnia. Ártatlan kis lény volt, akit ide küldtek ebbe a világba. S most már várja a halálát. – – Mint a múló fény, oly megfoghatatlan az élet!

 

Vannak emberek, akik a legkítűnőbben dolgoznak – s oly könnyedén veszik, mintha játszanának. Nem látszik meg rajtok a megerőltetés, a figyelem, – könnyedén tudják koncentrálni magukat. – Mások viszont a megerőltetéstől majd hogy megrepednek. (E. volt ilyen. – S Krúdy – kártya közben.)

 

Egy asszony: – Szomorú minden úgy, ahogy van. De nékem nem fáj. Csak az fájna, ha elhagyna!

 

A férfi: női báj! – Az kell! – S a nő: a férfi ereje – az kell! Amije van, – s amit a másik istenít azt nem is érzi, nem becsüli, nem örűl neki.

 

IV/21. Ismét, – ismét! Megint visszatértem ahhoz, ami tönkretett! Ami elpusztított! – Dehát nem csoda! – Hat ilyen év! Örömtelen, szépségtelen, nyomorúlt hat év életem legszebb idejében! Nem csodálom, ha akármi borzalmasat megpróbálnék, – ha magamra rántanám a pusztulást. Hogyan éltem? Érdemes így küszködni, vergődni, pusztúlni?

 

Mint hallom! – Horthy álomlátó! Ő maga mesélte valakinek. Az otrantói tengeri csata előtt megálmodta, hol az ellenséges flotta és annélkül, hogy meggyőződött volna, ott van-e, nekiment. – Sikerűlt! – Megkockáztatni mindent egy álomra? – Különösen szerencsés álomlátó! Csak előrement az álmai után. Minden sikerűlt.

 

Egy tábornokról hallom: – oly szuggesztiv pillantása van, hogy a parancsőr tisztje, amíg mozdulatlan haptákban állt előtte s jelentést tett, – végigfolytak könnyei arcán pillantásától. – S a legénye irtózatosan izzadni kezdett a hapták alatt.

 

Fecsegő, fecsegő! O. intimus dolgairól – és az amerikairól! – Nem tudod becsukni a szádat? Ostoba!

 

Egy év: mi az? – S néhány év az egész! – Mi az, hogy hatvan év? Nevetségesen csekély idő! (Ma éreztem!) – Sietni kell! Azért oly lázas a tempója. Dolgozni és szeretni!

 

Az ösztön vak, – mechanikus, – természetes! Megszűnik az értelem, ott ahol az ősi teremtés kezd munkálni benned. Mit tudhatnál, – mikor a teremtés eszköze vagy? Érthetetlen számodra gépies, buzgó gerjedelmed, mint a gépies, óriási ős-chaosz!

 

Kávéházban, Kar-ék társaságában: – az üresség mered rám őrűlt szemeivel.

 

Regényfejezet: Bűvészmutatványok egy kűltelki kávéházban. – Gondolatolvasás. – Egy fiatalember azt kívánja, hogy a gondolatolvasó a társaságunkban levő szép hölgynek csókolja meg a kezét! – Nem is ismeri. – Zavar támad. – A fiatalember a fejét rázza: nem ezt akarta. S ez az első szerelmi vallomás. – Később megismerkednek. – Így kezdődik.

 

 

Budapest. 1921. május 2.

V/2. Ma volt az orvosi vizsgálat: – sikerűlt, valóban nyugdíjaztak! – Félelem dolgozik bennem: – nem fogom-e megbánni? Nem fogok-e végképen elzülleni? S új pályát elbírok-e majd? – Akkor mentem tanárnak, amikor a legrosszabb lett ez a pálya – s amilyen ügyetlen ember vagyok, nem akkor távozom-e, amikor javúl? – S talán: igazam is volt, nem is fogok már sokáig élni. – S fáj a szívem növendékeimért is, a tanteremért – már ez is múlt! – Nagyon szerettem őket s nagyon szerettem tanítani! – A fiatalság hűsége és szeretete: fájdalmasan nélkülözni fogom!

 

Villamosról: nyűzsögnek össze-vissza, látszólag céltalanúl, mint górcső alatt a vérsejtek. – S mégis van ebben rend!

 

Egészen másképen látom most az elbeszélést! – A Kareninát olvasom megint, a legnagyobb csodálkozással! – S most már így koncipiálnék: – Az X-utca egy magas, sárga házának kapuja előtt megállott s bizonytalanúl nézett körűl, jó járatban van-e? A kapú előtt két alak állt s búcsúzkodott. – Egy pillantást vetett rájuk – s hallotta, amint az egyik, egy őszülő köpcös alak a kezét rázva egy nagyon alázatoskodó fiatalembernek – nagyon barátságosan ezt mondta: – „Sosem oly mélyen hajolni barátom – soha és senki előtt! – Ezt jegyezze meg magának! – És ne olyan sután”…. – Igaza van az öregnek gondolta, amíg felment a lépcsőn…. És kínos mosolylyal gondolt vissza saját alázatos átkozott fiatalságára…. – Kosz! – gondolta és megállott az egyik lépcsőfokon – s legszívesebben kereplőt forgatott volna megint a füle mellett, – hogy elűzze, – de most már egyszer végleg és vég-ér-vé-nye-sen elűzze a múltat. Míg ezen gondolkodott összeráncolt homlokkal és nagyon kedvetlen arccal – valaki könnyed iramban szökött fel mellette a lépcsőn, – három négy lépcsőfokot ugorva át egyszerre… Az iménti őszülő fej volt. – Megmozdúlt tehát ő is…. és így tovább és így tovább, – a mese adódik magától. – Azt hiszem rájöttem! – Kívülről befelé – az a fontos!

 

Vagy: – A koronás vad ott feküdt a vízmosás partján s nem tudott mozdúlni, – úgy látszik gerincét találtam – a „Schweiss” vékony csíkban csordúlt lefelé a parton oldalából… S én közeledtem feléje…. Zordon fenséggel fordította felém lassan koronás fejét és rám nézett…. Gyönyörű volt! – Én aztán megadtam neki a „Fangot”, – mesélte a kitűnő vadász, aki amellett, hogy kitűnő vadász volt – szerette betanúlt szakkifejezésekkel is értésére adni a világnak, hogy ő az.

 

Megesszük a húst – s megöljük érte a lelket…. S a megevett hús lélekké is lesz bennünk….. Szarvas-bikák viadala: – ott is mostani életet ad a jövő életért…. – S míly furcsa: nem gondolja, – hogy minek életet adni, – ha nem elég erős – türelemmel várni, lemondani amíg erősödik s azzá lesz….. De ő nem vár – s nem türelmesen él, – hanem minden meggondolás nélkül kűzd s vak szenvedélyébe belepusztúl.

 

 

Kengyel, 1921. május 13–május 23-ig

Tolstoj: leír egy versenylovat verseny előtt. – S megtudjuk e leírásból, míly végtelenűl szereti az állatot. – Én legfeljebb azt tudnám mondani, hogy szeretem.

 

Az ember oly büszke rá, hogy beszélni tud, hogy nem kell jelekkel kifejeznie magát, mint az állat. – S íme: visszatér azonban a jelekhez: – nem mondja többé, hogy szeretlek! Gyűlöli fontos dolgokban a kifejezést, – épp úgy tesz, mint a néma állat, amely szeretete jeléűl ráteszi fejét társa nyakára.

 

Az ok és következmény nem is egymás után következik, – ez csak a megnyílvánulása, – voltaképen egymás mellett rejlik a dolgokban.

 

Nem látszik, hogy sír: – a szeme mögött zajlanak könnyei.

 

Paraszt: – ebédje előtt kelet felé fordúl, – az örök mysztérium felé – és imádkozik. (Tolstoj – Karenina.)

 

Ez az örök lélektelen kéjelgés, – aljas élet! – Csak a kéj kedvéért, a nő lelkére való figyelem nélkül. – Valóban: úgy van nevelve a férfi, hogy nem törődik a nő szenvedéseivel még akkor sem, mikor már jajgatni hallja. – És minden cselédet megnéz, – igen, ez szörnyű, de így van, – még a cseléd is alkalmas néki arra, hogy kéjét betöltse. – Micsoda piszkos élet, hogy így van! – S mi lehet még ebből, míg sikerűl ezt a kelevényt kioperálni a lélekből – s az életkörülményekből. – Szörnyű! – És nincs menekvés! – És: tönkemenni ettől az örökös, rettenetes hajlamtól, amely még mindig teljes erejével dühöng és néha nyíltan tombol. – Micsoda élet volt ez! – Ha két évig élhetnék falún és lovagolhatnék, – érzem: meggyógyulnék!

 

A gúnyos mosolyról azt sem tudom, mi az?

 

Parasztleány álma: – Hintó gördűl az országúton, két szénfekete ló húzza, – benne a kisasszony. Mögötte egy bársonyruhás lovas, lovásszal…. Amíg őt is így nem kísérik….

 

Gazdagság, birtok, – szép, nyugodt, kedves feleség…. Mi fogalmuk van nekik arról a szerelmi nyomorról, amelyben én élek?….

 

Megintcsak, megintcsak igyekszem megmutatni magam: – nem bízom eléggé a külsőm kifejezésében. (Vonaton.)

 

Erős napsütés és szél. – Május 15. a nevemnapja, – ezt sem tudtam eddig!

 

Fel kell jegyeznem különböző szemek kifejezéseit, mert szükségem van rájok. – Ez az egyszerű technikai fogás nagy művészetet hozhat ki. – „Szemeid, mint a mancsetta-gombok.”

 

Mélyet sóhajtana, – de a sóhajt rögtön melódiává formálja s dúdol.

 

Szomszéd birtokos asszonyság: „vetőmagvakat vettem…. Ilyen szegény özvegy asszony, mint én…. Csak az Isten segítsen, hogy kifizethessem az adósságaimat…. Nem garantáltam én, hogy a disznó mind vemhes lesz…. Hát az ember olyan restecske”….

 

Öreg gróf: vígasztalni akarja pártfogoltját, aki kibukott a főszolgabíróságból…. Tehát futárt küld neki mindennap levéllel… Egy szó vígasztalás sincs bennök, – csak éppen azt írja meg neki híven mindennap, hogy mit csinál s hogyan megy a vadászat… (Feleségének is pontosan referál a bőgésről.)

 

Tanyai élet: – csend – és mégis lángba borúlt szörnyűségek.

 

Azt szokás mondani, hogy a világ szigorúan ítél! – Ellenkező a tapasztalatom. Én sokkal szigorúbb vagyok. – Elkövethetsz amit akarsz – felejti, – elfelejti… Azt, hogy egy asszony megcsalta az urát, azt, hogy kaszinói kellemetlenségei voltak, hogy vesztegetés útján kerűlt fel, hogy az apja uzsorás volt, – mind a feledés borítja s a megbocsátás! Ha becstelenséget művel valakivel, – azért még ki-ki kísérletezik vele tovább, – s csodálkozva néznek reám, hogy én máris levontam a konszequenciát.

 

A viszony a következő: a birtok nagy része, amelyen gazdálkodik, az idősebb fivéré… Most éppen rosszúl spekuláltak terményeikkel s nincs semmi pénzük… S épp ekkor az idősebb fivér halálosan megbetegszik…. Ők itt építették a házukat, itt rendezkedtek be, – holott tőle függ minden…. S az idősebb fívér már húsz éve szerelmes az asszonyba… S üldözi… Ajánlatokat tesz… Átkozódik… Nem hagy fiatalabb fivérén egy tiszta foltot, úgy bemocskolja az asszony előtt… Erőszakoskodik, – egyszer, mikor ott alszik, bemegy, mialatt a fiú is benn alszik az asszonynál… (Különben szerencsétlen életű ember, – rosszúl házasodott s az egész élete örömtelen. Csak most kezdi a kicsapongást.) – Rád iratom az egész pusztát, – tudod mit ér? Tavaly száz milliót kínáltak érte! – Annyiért sem vagy megvásárolható? – Száz millió! – – A gyerekekről van szó – s ő tudni sem akar kegyelemről…. „Meghagyom végrendeletemben hogy ezt a házat a földig rombolják!” – mondja s ezt el is lehet hinni az elkeseredett öregnek… Mert mi lesz, ha meghal? – Éhes családja majd nekiesik mindennek, ami található… Tisztázni kell a számadásokat, – kifizetni az instrukciókat, kifizetni az adósságokat, – liquidálni a közös számlát – s erre rámehet a mai viszonyok mellett egész vagyonuk… A férje lassan megőszül ezektől a gondoktól…. (A fivér mondta el az asszonynak hogy a férjének van egy törvénytelen gyereke.) – S ekkor, – ekkor, jön egy jött-ment, egy tanító, a fiúk nevelője, aki a hiú asszonyra úgy néz rá, mint egy feddhetetlen „szentre”, – az asszony beleszeret s odaadja magát neki, – „kapúzárás előtt”, – mint mondja. S az ott él házukban, élvezi a férj jóságát s állandóan reszketésben tartja az asszonyt, – féltékeny s oly súlyos dolgokat művel, hogy minden pillanatban kipattanhat a borzalom… Valószínűleg elmebajos is… S az a férfi-becstelenség munkálkodik benne: – ha az enyém lett, akkor biztosan a másé is volt már…

 

Kinn fekszik a rozsföldön pihenni, gondolkodni s lódobogást hall, – kidugja a fejét… Lovasok beszélgetnek… „Hogy a M-nénak – szeretője van”, – mondja az egyik lovas… Nevetnek. – Az nem oly egyszerű, – hallja még… Az arcukat nem láthatta, – mozdúlni nem mer s mire kibújik, már eltűntek a hajlatban…. – A feleségem! – érzi s bénúltan áll a helyén…. Már beszélnek róla. Lovasok: – haragos az egyik s összeszidja a másikat…. Az asszonyt védi igen ingerűlten s közben összekoppan a két lovas kengyel vasa.

 

Ló: becézéseimre közömbös marad – nem látszik esetlen mozdulatain, hogy tudná, hogy szeretem…. Csak hónapok múlva derűl ki, hogy ő is szeret…

 

– Rejtelmes dolgok! – mondá a holdat bámúlva…. – Egy ember, aki folyton utazik a világban: – a hold-tölte után megy – azután vándorol, hogy mindig ott élhessen, ahol holdtölte van… – „A szeretőm ej haj! – a holdra dobta zsebkendőjét”….

 

Aki valaha blamage-omat látta, az úr fölöttem sokáig, – annak sokáig hajlandó vagyok elhinni, hogy különb, mint én… (Fekete Miklós)

 

Mégiscsak: kegyetlen, fejbevágós természet vagyok, – egy ütéssel tönkretenni valakit, megsemmisíteni, – kíméletlen, – a hiúság kedvéért s a ragyogásért is, még mindig! – S az indulatomnak még mindig nem vagyok ura…. – Asztalnál semmit sem szabad elintézni! – Blamage: mert közönségesség az indulat!

 

Felzokogtam: nevetséges! – „Eltört valami bennem!” – mondottam a vallomás után, – holott egy fiatalkori képét láttam néhány óra múlva, – kosztűmben van levéve, diadémmal, – hat sor nagy-gyöngy a nyakán – színes fénykép, – s a szemei oly megviseltek az egész fiatal leánynak, – hogy nagyot dobban bennem a gondolat: hátha hercegi maitresse volt s innen a gazdagság, hozomány, kűlföldi utak s a nagy gyöngysorok… Láttunk már ilyet is! – S a világ aztán mindent elfelejt! – És: nagyon szégyeltem magam naiv melegségemért. – Bár ő még akkor is azt mondaná rá, hogy jó ember vagyok!

 

A férjeknek könnyű védekezniök velem szemben: – csak annyi kell, hogy megszerettessék magukat velem – s akkor már alig vagyok képes becstelenűl megcsalni őket.

 

A férj kíméli a lovakat – de az asszony szereti, ha megy a ló! (A szolga végezze dolgát!) – S csak a szentimentális vendég az, aki kérleli a kocsist, hogy lassan hajtson…

 

Királyfinak születtem, – az az én érzésem. – Trón-örökösének – csendben, munka nélkül, nagy tiszteletben végigélni a létet, – erre nevelnek a kényeztető anyák. Érzem, hogy ez volna az egyedül jó életforma nekem – s az a méltatlankodás, keserűség, izgalom, mely elfog, ha kenyeret kell keresni, ha viszontagságoknak vagyok kitéve, – (nem bírom elvíselni, – csak a csendet!) – bizonyítja, hogy ez a lényem legtitkosabb be nem vallott formája…. S ehelyett:

 

1921. május 23-án beléptem a bankba! Isten segits!

 

Dmitry Rubinstein. Elegáns, 42-44 éves emberke. – Ha a másik szobából hallod rikácsoló hangját: – lengyel zsidónak vélnéd… S ekkor kinyílik az ajtó s belép egy européer. A forradalom előtt Szent-Pétervárott volt bankár. Olyan érdemjelet kapott a cártól, mely után kegyelmes cím jár néki – s valami tanácsos is volt… S aztán elűzték a forradalom alatt őt is… S ő megjelenik Közép-Európában… Néhány hónap s már benne van a legnagyobb pénzűgyi manőverek közepében… Világ-fezőr!… Hogy csinálják ezt ezek az emberek, – hogyan – s miféle érzékeik vannak, – hogy egy idegen világban, – rögtön a pénz-világ közepébe lépnek… – tudják hová kell fordúlniok, mik a titkos érdekek, – mit kell mondaniok, – hol kell elkezdeniök! – Rejtelmes és érthetetlen! – S megint milliomos s most már itt is tekintélyes pénz-ember!

 

Mégiscsak: az egész női nem mivoltát érzékelem akkor, mikor egy nő jó vagy rossz hozzám. – Általa veszek tudomást a nőkről, – ő nékem „a nő”. Már most, persze hogy az ember az egész női nemre haragszik meg – s érthető, ha így fakad ki: amit a nők művelnek! – S valóban volt hozzám jó ez életben akárcsak egy nő is?

 

Egy bankigazgatóról hallom: – szerelmes a feleségébe és Don Juan. – Ez aztán az élet-forma!

 

Az esetlenség szimboluma lehetne: – egy lány, aki mindig és mindenütt beüti a könyökét. – Minden tagja lóg és útban van.

 

Én nem az utódaimban akartam megnemesűlni…. Dúrva voltam, szenvedélyes – s E. nékem egy idegen világ volt…. Felszívtam tehát s most magamban hordom, – tudom már, mi az s nevetem. – Másnál a folyamat a következő: vonzza őt ez a másik világ, – de megmarad a magáéban, – magáévá teszi ezt a másik világot (vele-él) és szenved tőle de nemz utódokat, akikben a kétféleség egyesűl.

 

 

Budapest, 1921. június 1.

Hála Isten! – Mégiscsak…. Azután az irtózatos kétségbeesés után, amely a darab miatt elfogott, – most egy sikerűlt munka! – O. az Aranytálat nagyon, rendkívül megdícsérte. – Ez az én legjobb munkám, – „nagy élvezetet szereztél”, – „pompás”, – „kitűnően van írva”, – „gondolat-gazdag, – teli van mélyen járó gondolatokkal,” – (ez nála a legnagyobb dícséret,) – „minden kiváló író elégedetlen magával s te az vagy Milán”, – – „nem csodálom, hogy rossz állapotban vagy, – ez nem kis dolog, ilyesmit írni ilyen rövid idő alatt”… stb. stb. – ezeket mondotta. – S azt akarja úgy látszik, hogy részt vegyek a pályázaton. – Milyen kedves, meleg és jó volt irántam!

 

Elmebaj: 1) Indulatszavakat mond, amelyek alatt nincs indulat… Jajgat fájdalom nélkül… 2) A szűrő elromlott s az asszociációk párhuzamosan és látszólag logikai összefüggés nélkül szaladnak ki belőle…. 3) A fegyelmező készülék elromlott s ennélfogva, ami eddig el volt nyomva: az ocsmányság szalad ki a legvehemensebben… 4) – S hogy beteg: azt tudja s a gonosz léleknek tulajdonítja… (Lear: három bolond együtt.)

 

Szenvedélyesség: beleszédülök indulataimba. – Ha megindúl a folyamat, akkor ragad magával s nincs megállás, – a derekam s nyakam reszketni kezd…. És most már egyre nehezebben tudok magamhoz térni, – valósággal oda vagyok tőle – s az önuralom is egyre nehezebben befolyásol…

 

Öreg ember: a gallérjában lötyög a nyaka, olyan tág neki. (Az Aranytálba.) (Kemény gallért vett és régimódi nyakkendőt – nagyon gondosan volt kötve.)

 

VI/9. Egy levélből: … (E pillanatban, mikor ezt írom, fölöttem néhány akkordot ütött meg valaki Tristanból, – tévetegen, – s én, ebben a nagy magánosságban, itt, Budapesten, elhagyott kis Angyal-utcámban összerázkódtam a meghatottságtól. – Fél tizenegy van. – Milyen nagylelkű adakozók a művészek, – hogy belopózik lelkük a városokba, utcákba, kövek közé, – elhagyott emberek életébe!… Most már Chopint játszik, – éppoly tévetegen…. Csak éppen tűnődik az illető….) Mindenki vágyakozik – nem szabad szomorúnak lenni… (Látod: most néhány taktust játszik Sámsonból: kinyílt szívem Neked, mint kis virág…. – Isten úgy segéljen! – S én majdnem könnyezem… Őt is, – őt is, a tűnődő zongorázót is ugyanaz a blue-evening űltette le a zongora mellé, amely engem e levél írására ösztönzött.) – Fogadd szeretetem és hűségem jeléül ezt a pár sort… (Ilonkának.)

 

Valahol már felírtam volt ezt a furcsa élet-menetet. – Kezdődik a háború s ő zseniális hadvezérnek bizonyúl, – (már volt egyszer hadűgyminiszter s akkor pazarlása miatt, – két autó használata stb. miatt csúnyán megbukott,) Nomarovnál nagy diadalt arat, – de ekkor váratlanúl leteszik, – vizsgálatot indítanak ellene függelem-sértés miatt… Amikor egyszerre báróságot kap a királytól, – de bámulatos, épp az nap letartóztatják a vizsgálatból kifolyólag… Fel-le! Fel-le! – Stb. – Most azt olvasom, hogy Bécsben az áruminta kiállítás aligazgatója lett! – Ez aztán életképesség! Nem fárad ki! Nem lehet leteperni!

 

Nagy eső Pesten. – A Rákóczi-úton jól öltözött emberek – két nő és egy férfi mezitláb, kezükben cipőjükkel rohannak…. – A cinkotai úton a vihar kitépett egy fát és az országúton sodorja magában a sötétben: olyan, mint egy néma, döglődő bestia… – Irtózatosakat villámlik s a vasúton énekelnek – s minél nagyobb a vihar annál vadabb ének hangzik, – nemsokára persze egyházi énekek profanizálására kerűl a sor…. Sokáig száraz, forró vihar van… Aztán teljes erővel, vastagon megered…. – Facsaró egy víz vagyok! – kiáltja valaki futás közben…. Oly izgatott, szomorú vagyok! – mondja valaki halkan mellettem.

 

Irma: kifizette barátnője adósságát – s erre csak hallja, hogy egy hét múlva már nagy vacsorát adnak titokban, hogy ő ne tudjon róla…. Persze, ilyen az ember… Voltaképen nem is lehet rajta segíteni…. S míly furcsa: én szerény ember vagyok, takarékos – és rajtam még nem segített soha senki…. Csak a Pista-féle moralinszániás csirkefogókon…

 

Egy asszony: mindenkinek rosszat kíván, – örűl, ha az emberek bajba keverednek, – hogy aztán reászorúljanak s ő segíthessen rajtuk. (Grimmné)

 

Egy bíró halála: öt napig nem tudták eltemetni, mert egy krajcár pénz nem maradt utána. – Irtózatos szegénységben élt…. – Továbbá: azt olvasom, hogy a mozi feltalálója, – bizonyos Green nevű ember egész életében nyomorgott…. Most a mozisok konferenciája volt Londonban, ahol egy kopott ruhájú ember szólásra jelentkezett – s mikor beszélni kezdett, holtan esett össze, (az izgalomtól.) – Ő volt a feltaláló s körülötte vastag, milliomos mozi-tulajdonosok…. – S én most a bankban vagyok… Csupa pénzes pénz-ember…. Nem is értik, hogyan lehetséges, hogy valaki szegény lehessen…. Még az is érthetetlennek és nevetségesnek tűnik nékik, hogy egyáltalán vannak a világon olyan emberek, akik művészettel, tudománnyal foglalkoznak…. Vagy az, hogy valaki orvos, – míly nevetséges az! Miből él? – Feljár az emberek lakásaiba és a gyomrukat nézi? – S én nagyon jól meg is értettem őket most, amikor fenn voltam az iskolámban: csupa poros, kopott, szegény ember – s ott szorgoskodnak szegények, – nagyon el vannak foglalva – s szigorú rendeletek feküsznek az igazgató asztalán…. – Ez a pénz igézete! Érzem, mi az – s hogy a pénzes ember hogy megvet minden kulit, – milyen tréfás megvetendő jószág neki a „szorgalmas” ember! – S most már annyira igénybe vesz ez az átkozott munka, hogy a bankról álmodom, – igen gyakran! – Sajnos, mindig kuli voltam s úgy látszik, az is maradok már… Sosem voltam az élet csúcsain, – se pénz, se asszony nem boldogított…. Mégcsak nem is utaztam – s most már ennek is vége! – (Csak annak érdemes, hogy művész legyen, aki egy új világot, egy egész világot tud teremteni! – Wagner!) – Szegény kis, közepes értékű művészkedés ez az enyém!

 

Brueghel: Az árnyék mély sötétjéből hangzik Szt. János prédikációja… Az előtér felé egyre világosodik, – észre sem veszed…. Közvetlenűl a szemed előtt üdítő, friss szinek s a háttérben az emlékek kék levegőjében úszó álombeli kastély.

 

Ha most csak kimondja az ember e szót: kommunizmus, – bezárják, annyira kompromittálták ezt a fogalmat ezek a gyilkos barmok! – Szóval mégcsak arra sem szabad törekedni, hogy ezt az igazságtalan, gaz és henye társadalmat, amelyben kövér bankigazgatók bujálkodnak, – hogy ezt az ember meg akarja változtatni… Most már minden szent, ami van s ahogyan van…. „Felforgatni” – szigorúan tilos!… Nem! – Kuliknak kell itt tengődniök a megváltás minden reménye nélkül – és szerencsés szenvedélyű, – pénzcsináló embereknek autózniok… Ez a rend! – s a helyes rend! – – Míly megható bemenni egy nyomdába s azt a sok kifáradt, megdolgozott arcot látni, – azt a sok fáradt családapát, – gondoktól megviselt homlokot…. Míly megható és szép – s míly ocsmány a puha bank-igazgatók sima, duzzadt pofája s a banktisztviselők: a pénz tetvei, a pénz alázatos, ocsmány kúszó-mászói, – míly elviselhetetlenek!

 

Míly pompásan illik az anya kebléhez a csecsemő teste (tömegben) s az anya arcához a gyerek arca….

 

Gazdag emberek: – gyárosok, saját villájukban laknak, – az öregek veje egy mérnök, aki otthon űlni kényszerűl, mert most nincs munka…. Tehát, – mit csinál? A klozetbe lehulló fecest talicskán viszi a gyümölcsfák alá…. hogy termékenyebbek legyenek…

 

A múlt, úgy látszik, mégiscsak van… (O. elmélete.) Egy médiummal kísérleteztek Bécsben kriminalisták… S a médiumnak azt mondták:.. Két év előtt július 18án, délután itt meg itt egy kirakat előtt áll ön – s mit lát? Erre az illető leírta a valóban megtörtént bűntényt de úgy, mintha most történnék meg…

 

Igaz: ami jó, – annak arányosnak és szépnek is kell lennie… (Leonardo megjegyzése: „ez a repülőgép még nem lehet jó, mert nem eléggé arányos”…) – De furcsa módon az erő eredési helyén, – azon a ponton, ahonnan származik, ahol az ősanyaggal kommunikál, – a tapadás helyén mindig mutatkozik valami ormótlanság, – aránytalan és nyers, ősi forma…. (A köldökzsinór, a villamos vasút hajója – a kristály tapadási helye…) – – Az ember formája az anyag kűzdelmének eredménye: az anyag kristályosodni törekszik amorf állapotából…. És az amorf anyag az oldatban erre az arányos, szimmetrikus formára tökéletesűl, – mert hiszen kristályossá nem lehet oldatban… (A holt anyag különben is az életre törekszik, – már maga a kristályosodási törekvés is ezt mutatja.)

 

Anyák: – azt akarják mindenáron, hogy az ember rámondja: – igenis a csecsemő nagyon hasonlít az apjához… (Ez talán annak az ősi, tudattalan védekezésnek a kifejeződése, amelylyel bizonyítani akarják, hogy hűek voltak… Mater certa est…) Szegény Karinthyné is mindenáron ezt akarta Gabiról bebizonyítani s az új Karinthyné is, – holott örűlniök kellett volna, ha nem hasonlít csúnya apjához…

 

Kioszk: a fáknak alulról megvilágított zöldje, – homályos hold…

 

Egy kis össze-visszaság: Pál nővére… Néki mindíg van pénze… Most rövidre vágatta a haját… és elhangzott már az a szó, hogy ő fiús… No jó! – Együtt él egy barátnőjével s az pénzeli… s az ember nem tudhatja biztosan nem homoszexualitás-e ez? – De viszont: hogy a barátnő férjével viszonya igenis volt, – az szinte biztosra vehető, annyira nyíltan ment a dolog…. (Saját férjétől elvált, mert útálja… De viszont, mikor a menyasszonya volt s az előszobában búcsúzkodtak, – a leány egyszerre csak felemelte a szoknyáját s aztán beszaladt a szobába.) – Szóval most barátnőjével együtt él és fiús… Gyakran elmennek együtt vacsorázni, – de hármasban: a barátnője apjával, – aki viszont egy nagyon is fiatalos kedvű, kéjelgős, öregedő ficsúr, gavallér, – vagy mi a fene… S a Margitkát nagyon is, egy kicsit útálatosan szereti; – s az ember most megint azt nem tudja, hogy a frigid Margitnak (mert az: azt hirdeti évek óta) nincs-e viszonya az öreggel… Könnyen lehet ez is, – mert nagyon kacéran bánik vele… s nagyon is jól, túl jól érzik magukat hármasban….. De viszont, – a barátnő, az megint egy másik eset, – annak több gyereke van, – a férje kűlföldön rendező, – tehát az asszonynak itt természetesen szeretője is van, – egy gazdag, pesti ficsúr, aki viszont beteg, nagyon beteg, titkosan beteg: – morfinista….. (Egy kis, gyönyörű idill a valóságból!)

 

Bank: olyan érzés, mint egy építkezést nézni… Malter, por, tégla-törmelék, mész, – száraz, sívár élet s rásüt a nap. – – Szinte kómikus már nékem azokra az emberekre gondolni, akik munkából élnek, megerőltetik magukat… Itt mílyen egyszerűen megy s míly nagyszerűen! Hetek alatt milliókat! Írni nem tudó emberek jönnek ide… egy kis szeszfőzdéjük is van, – no meg Erdélyben össze is vásárolták a parasztoktól a dollárokat s átcsempészték a határon… – Kuncz, mióta a fogságból kijött, még nem pihent – s egy ruháravalót sem szerzett azóta – egy fogolytársa viszont 1918 óta szűcsárukon nyolcvan milliót szerzett… Az igazgató urak egyike autón megy külföldre s a jótállási jutalékot előbb 800ról 400ra aztán 300ra srófolja le… (Nem szégyenli magát!) – Ugyanez az igazgató reggel bejön a bankba s tudtunkra adja, hogy Jeritza ma le fogja mondani az operai előadást, mert vele vacsorázik és vele hál… S valóban! – Aminthogy: Jeritza úrhölgy, a nagy művésznő és nagy szépség minden este más bank-körben vacsorázik… Végigvacsorázza a pesti bankokat… S mint hallom, – megtetszett néki az egyik társaságban egy fiú, – megizente neki, hogy tetszést talált: – keresse tehát őt fel valamelyik este a szállodájában…. (Csakhogy a fiú homoszexuális volt – s nem ment! – Ó remek össze-visszaság!) – – Egy athéni francia hírlapíró felesége járt itt, – magyar származás, szép nő – s mindennapra más fiút szúrt fel, csípett fel, ölelt fel magának…. Sziniéknél két szinész lakik albérletben s minden este más nővel szerelmeskednek – s mikor Szininé zúgó fejjel menekűl a konyhába, – ott találja a szakácsnőt, babája karjai között. – (Ó gyönyörű, nyájas élet! – S míly nyugodtan s kielégűlve űltök hosszú arcú, lenge úrinők a kávéházakban!)

 

Egyszer, évekkel ezelőtt a furcsa bogárral: Brownnal találkoztam az utcán. Két nővel ment – ő maga is antique-furcsaság – s kísértetei: – mint a lidércnyomás mellette: két nő, a felesége és az anyja… Mintha a sírból keltek volna fel… Soha sem látott mintájú ruhában, valami pongyola-félében egy kövér alak, – széles, mintha krinolinban volna, – virágos mintájú lilás ruhája a földet sepri, – úszik lassan, mint egy öreg felhő…. – az anyja… – S egy irtózatosan magas, vékony, szigorú arcú perszóna – rettenetes kalapban, – idős, szikár, száraz leány, – ugyancsak kifejezhetetlen antiquitású toiletteben, – a nővére.

 

Fürdőző nők emléke: – nedves tricot-ban, – furcsa módon, eszökbe sem jut szégyenkezni! – Rájuk tapad a ruha s hátsórészük kiformálódik, – karjuk meztelen hónaljuk kisötétlik, – mellük bimbaja domborúl s kivirít rózsás szinével… – rózsaszín combjaik ágyékuk hajlatáig kínálkozik… – Nincs az a hálóing, amely evvel versenyezni tudna! – S hálóingben meglepnéd!

 

Leány-feleség, – míly idegen ma nékem, – el sem tudom képzelni, – mit mondanék neki, vagy tennék véle…. – Azelőtt mindent elsöpört volna, felégetett volna, betöltött volna az érzéki vihar!

 

Érdekes párbeszéd volt… éjjel az utcán. – Egy irtózatos szörnyeteg, rémlátomány, kalapban, egy zordon, öreg kokott sétált a körúton és körülötte egy részeg settenkedett és súgott néki egyet-mást… (Épp akkor állt tetején, delelőjén az antiszemíta-mozgalom.) – Látom, hogy a részeg bizalmaskodik, melléje hajlik, hozzáinog…. Egyszerre csak hallom: – Én szójak a Rüfkének? – Mit szójak… Tán mondjam meg neki?… Ha b…i akarsz, menj oda és mondd meg neki magad, – nézze meg az ember…. – szól a szörnyeteg haraggal s méltatlankodva, hogy nem őrá esett a választás… Hanem egy Rüfkére!… És még ő szóljon! Még közvetítsen! Még tőle kérnek tanácsot és segítséget! – Egy gyáva részeges, aki még egy Rüfkét sem mer megszólítani… Egy gyámoltalan rongy fráter! – Ő legyen a tanácsadója, – a kerítője, – mikor még ő is itt van… Nem olyan öreg ő még!.. (negyvenhárom – mi az?) – Ferenc körút.

 

VI/21! – Az ember szenved bűnei után s mégis ujból előlről kezdi… S hiába mondogatja magának, hogy szenvedni fogsz utána, – nagyon! S hiába képzeli el utánavaló nagy szenvedéseit – – nem tudja elképzelni, úgy látszik… Teljesen lehetetlen… Pedig ugyanaz a lelkiismeretfurdalás, kín, gyötrelem szakad reá, mely már annyiszor…. S lehetetlen, – bármennyire emlékszik is – csak halványan áll eléje előtte…. Csak a vágy, a csábítás az erős ilyenkor benne – s elhallgattatja a förtelem emlékeit…

 

Úgy néz ki a dolog, – mintha én most készen volnék. – Az az érzésem, hogy most készűltem el magammal, – most vagyok érettségem teljében…. Nem igen fejlődöm: – a gondolat új terrénumokat alig talál már s ami a legfőbb: – nem újság nékem már semmi, – nem kell kűzdenem, hogy a jelenségeket valahogyan elhelyezzem szemléletem rendszerébe, – minden magától megy már…. A lélek, a gondolat áll, – csend van, – délutáni csend, – emésztés után…. Magamon is alig dolgozom már, – csak a finomabb nüanszok vannak hátra, – úgy érzem, hogy készen vagyok…. Tudom, amit tudni nagyon akartam, – értem, amit érteni akartam, – vagyok, körülbelűl amilyen lenni akartam… Nincs nagy zaj, nagy csodálkozás, nagy elégedetlenség, nagy öröm, vagy bánat, harag, lelkiismeretfurdalás. – Úgy érzem, hogy készen vagyok magammal. – Befejeztem az ismeretszerzést – s az önismeret-szerzést… Magam nem igen okozok már meglepetést magamnak…. Csak kevés gondolatom van már s egyre kevesebb feljegyezni valóm. – Úgy látszik, – ez a napló egyszer önmagától megszűnik majd! – Nem gyötröm magam, – nem igen adok okot rá, – csend van. Nem kritizálom magam. – Tétlen a lélek s mintha elfogyott volna anyaga: – napokig, sőt hetekig kószál a figyelem, – a figyelmetlenség, mert nincs olyas, ami lekösse…. Üres a lélek, nincs dolga… fel van dolgozva, úgy látszik, – minden! – Lássuk, mi lesz!

 

VI/26. O-éknál: hogy kényeztettek! – Karszékbe űltettek, mert fáradt voltam, virágot adott anya és leánya, – egy köteg levendulát is, – az uzsonnát a kezembe adták, a vánkosaimat rendezték… hogy szagoljam virágjaikat, – odanyújtották. – Míly kedvesek voltak! – És ez a meleg asszonyi szféra!

 

Mondom: hogy fenekestől felforgatta lelkemet szegény anyám halála, – mondom s már elfeledtem igaz volt-e? – S hogy miben forgatott fel?

 

Butulok ettől a banktól: dadog, akadoz a nyelvem, – a kifejezőképességem máris roppantúl szenvedett e rövid idő alatt. – Milliomosok járnak itt és paraziták. – Egy zsidó kéregető: „Sie sind ein edler Mann, das seh’ ich Ihnen an”… – Mintha szekiroznának, állandóan olyan az érzésem, – ein abgehetzter Hund, – mintha viszketne az egész életem, mintha szűk volna a gallérom…. – Egy denevért néztem: az nem végez munkát, mert nem nevezhető munkának. Őnéki nem fáradtság: hiszen az eleme, – repűl és legyeket fog, – egész éjjel. – A szervezete olyan már… S ha rákényszerítenék, hogy nappal éljen és kukoricát morzsoljon, – elpusztúlna… Csak az embernek kell mindent elviselnie! – Panasz nélkül. – Csak az nem pusztúl el egyhamar!

 

 

1921., július 1.

Hallom: gazdag házasság! – S valóban értéktelen ostoba ficsurak körülöttem egyre-másra kötik!…. S hogy én! Ilyen neves ember, – nekem lehet! Emlékezem: Pikler Gyuláné is azzal kezdte: – miért nem házasodom, – gazdagon? „Ön, – ilyen kítűnő és neves ember!” – Először is: egyetlen gazdag nőt mégcsak nem is ismerek! Másodszor: – tönkrement az életem, – minden tönkrement.

 

Milyen csoda vagy, természet! – Azt hinné az ember, hogy ugyanolyan lét-feltételek mellett, – ugyanolyan szerkezettel, szervezettel, konstrukcióval csak egyetlenegy resultáns jöhet létre egyetlen lehetősége a létnek – s íme: kettő! Férfi és nő! Ugyanoly szervezet, ugyanolyan életfeltételek és kétféle lehetősége az individuumnak!

 

Forró nyár: – de az ablakai most csukva vannak s nagy forróság tombol odabenn…. a kályha tüzel… Emlékeit égeti, leveleit – irományait, – két nap óta búcsúzik múltjától!

 

Ma azt hallom O-néról, hogy gőgös és kegyetlenűl hideg, visszautasító tud lenni szegény emberrel is! – Nála dolgozott, varrt egy tanár özvegye, – szóra sem méltatta, fitymálta, kutyába sem vette. – Elhiszem – s azt is, hogy az „Erzsike”, a hercegnő anyját említvén így szólt a varrónőhöz: – „megyek, mert a nagyságos asszony egyedűl van”…

 

Egy fiatalkori nyakkendőt felvenni: mely anyámat látta s engem fiatalon!

 

Hagyjatok! Én már nem tudok szeretni! Születésem óta szenvedek, el vagyok kínozva, – én már nem tudok szeretni! – Hogy én ilyen nővel kerülök össze! – Álom! – – Érdekes: egy pár író a Vörösmarty-Akadémia űlésén odanyilatkozott, hogy soha sem gondol a halálra, – nem is foglalkoztatta soha, – most Nagy Zoltán is oda nyilatkozott. – És: érdekes: – Karinthy most melanchólikus néha… és azt a megjegyzést tette, hogy nem hiheti nekem, hogy mindig oly szomorú vagyok, amílyennek mutatom magam… Lám: az embereknek fogalmuk sincs róla, hogy így is lehet élni, hogy ezt ki lehessen tartani! Évek óta, szüntelenűl, megszakítás nélkül szomorúan irtózatosan szomorúan, reménytelenűl, halálos keserűséggel a szívben, – mindennap, este és reggel, az öngyilkosságra, mint egyedül lehetséges megoldásra gondolva – élni? Élet ez? – Lám: ő, Karinthy, – voltaképen ehhez képest boldog embernek volt mindig is mondható, – valami életkedv volt mindig benne, amely az önfeledtség narkózisába sodorta… S az én életem: tisztában lenni és szembenézni! Az iszonyúval, a förtelmessel!

 

Szegény Judik Etel leánykája: ugyanolyan, mint az anyja, – vagyis, jobban mondva, ugyanazok a tulajdonságok vannak benne, – s mégis, mílyen más! Szentimentális, romantikus hajlamú, cigányos, hazúg, alattomos, érzéki… Mindez megvolt szegény anyjában is, – de míly más volt a melange… Ha hazudott: kedves volt, – ha alattomos: nevetni kellett rajta – s ha veszélyesnek mutatkozott, – akkor egy kicsit félelmes, – de nőiesen, szimpathikusan félelmes!… S ez a kislány egy kész érzelgős kalandornő… Egy kártyakeverő műlovarnő…. Polizeiwidrig! – Kriminális! – Az embernek a váltóhamisítás, vagy a szélhámosság jut eszébe, ha látja… Afféle Nagy Irma…

 

Esti, bő, nyári eső, – utána szél.

 

Egy ember: – „Templom-torony-csúcs-aranyozó vagyok”…. (Ez aztán a foglalkozás!) – Panaszkodott aztán, hogy, úgy látszik már az összes toronycsúcsok meg vannak aranyozva, mert ő éhezik…

 

Egyetlen lapban sem szerepelek soha mint író! – De soha még véletlenűl sem…. 30 között nem!

 

Hát nem regény? Három bolond fiatalasszony a Fehérvári-úton felhívja telefonon az Otthonban Karinthyt – s meghívják. – Ők egyedül vannak otthon, – a nevüket nem mondják meg, csak a lakásukat, – uzsonnára jöjjőn. – S ő megy. Sokáig nem tudja, kicsodák, – illetve sokáig? – Két hétig. Mert a harmadik héten annélkül hogy akarná, – (csak azért mert a nő akarja oly nagyon, – gavalléros lustaságból) – elveszi az egyiket. – Mily jól el tudom képzelni: – haragszik az asszonyra, – teli van ellene indulattal, – némely nap össze is vesznek – s azért mégis, akarata, meggyőződése, kedve ellen kénytelen szeretkezni vele, mikor mellette fekszik ez a fiatal test…. – S újra, így kibékűlni, – sóhajtva, meggyőződés nélkűl….

 

Gondolom: megvakulok… (Hála isten! – érzem az ujjongást…) – Gondolom: elgázol a villamos, – gyógyíthatatlan bélbaj gyötör, – ma rosszat álmodtam: baj fog érni – s mindig ugyanaz az érzés: hála istennek, – legyen vége már! Fáradt vagyok, – legyen vége már! Elég volt!

 

Téma (Detektiv-regényhez): Katona Nándor, festő. – Arnheim-ajtaja van, úgy fél a világtól. Összes képei ládákban bepakkolva. – Nagy vasszekrények zsufolva pénzzel. – Piszok, por. Teljes magány. Még cselédje sincs, – egy unokaöccse jár fel hozzá. – Hogy a nőkkel milyen viszonylatban van, senki sem tudja, – titokzatos. – Eredeti képet sosem ad el, – otthon mindig lemásolja s azt adja el. Embereket nem fest, csakis tájképet, – senki sem jár fel hozzá, – néha mágnás-ismerősei, a piszokba. – Idős ember, magános zsugori s közeledik a halálhoz. – Kezdi egy nap észrevenni, hogy furcsán érzi magát lakásában, – mintha itt járna valaki néha. Csak az atmoszféra – más. Mintha valamely titokzatos lény fluidumát érezné maga körűl. Gyakran megfordúl, – nincs-e a háta megett? – Magános alkonyatok és emlékek…. (Grófnő, aki ki akarta őt téríteni – s akit egy képével győzött meg róla, hogy ez lehetetlen!) – Szóval itt valami baj van, – nem tudja, mi? Később objektívebb tünetek: – ijesztőek! Nála a villanycsapot kétszer kell megcsavarni, – hogy láng gyulladjon s ő ezt huszonöt év óta egyszer sem tévesztette el – s íme most egy este egyszeri csavarásra gyullad. – Később: – őnála minden pontosan van elhelyezve, – sőt regiszert is vezet mindenről, – halála esetére – s íme, egyik régi elefánt-csont dobozát egy másik helyen találja, – ahova ő sohasem tette volna semmiképen! – Irtózatosan megijed – s próbaképen, csalétkeket tesz ki, – roppant ügyességgel, – pénzt, értékes és szép ötvösmunkákat, – de semmi, – „a szellem” nem nyúl hozzá… Egy délután egyetlen növendékének, egy csúnya és öreg lánynak, – arra a kérdésére, hogy miért oly szomorú mostanában, – elkezd beszélni, – de az oly ijedten és tágranyílt szemmel néz reá, – hogy ekkor kezd derengeni benne a szörnyű valóság, – igen, úgy látszik, ő meg fog őrűlni! – Napokig tartó apathikus szenvedés e felfedezés után, – néha riadtan figyel fel: – figyeli magát. – Ekkor aztán egy délután irtózatos diadalkiáltás, – ő leszalad a lépcsőn és nyitva hagyja a lakást, önfeledt örömében, – (de aztán visszamegy s bezárja,) – lám, lám, ő mégsem őrűlt, egy határozott jel van! (Valamit kigondolni.) S e naptól fogva a jelek egymásra következnek, – az illető merészebb lett. De ő: megőrűl és meghal. (Eddig talán első személyben.) – S most első személyben a detektiv: – a hagyatékból a feljegyzések szerint sok minden hiányzik. Az unokaöccs, az örökös adja át az ügyet – ő tehát nem lehet a bűnös. De jelentkeznek más igénylők is – és: hátha mégis ő az! – Mert igen értékes dolgok hiányoznak: a görög király egy órája, egy igen régi csipke stb. (Leltár.)

 

VII/8. Megnyerni egy pályadíjat! Hogy a siker hogyan néz ki belűlről! – Nem hittem volna, hogy ilyen végtelenűl rossz kedvű leszek, hogy egyáltalában nem leszek képes örűlni neki s hogy épp aznap íly irtózatosan szomorú leszek. – Irtózatos éjszaka volt s még másnap is egész nap az öngyilkosságra gondoltam. – S hogy miért? – Alig lehet összefoglalni! – Nem is az idegbaj volt az oka, – hanem az, hogy e földön közelről nézve minden undorító – s én már csak a rosszat tudom élvezni, – a jó nem is jut elém. – Tehát először is: én nem vagyok kezdő – nekem az ilyen pályadíj semmi. Nem is szólva arról, hogy tizenöt évi munka után jutalomnak ez édes-kevés! A legkisebb lókereskedő egy patán többet keres – s ezt most itt, a bankban egészen közelről van alkalmam láthatni. A bankban, – ahol agyondolgozom magam. – S az életemen ez nem javít semmit. – Művésznek lenni, – nevetséges és ostoba dolog és ezen már nem segít semmi! – Fogadni a bankban gazdag emberek gratulációját, – hogy nahát, most egy kis pénzhez jutottál! – S maga az űgy! Én nagyon szeretem barátomat O-t és Heltait is szeretem s a kritikájuk nékem fontos, – de azért ne ők csináljanak belőlem nagy férfiút, – majd én magam! – Azután: – kimentem O-hoz: – s kinn volt a másik nyerő, a kis rabszolga, – szintén O-ék alázatos barátja – s egy kissé családiasan nézett ki a dolog, – a család barátai nyernek… Azután: ez a kis tökfej, ez a nagyon közepes intellektus igen boldog volt s kezdett nagyon is öntudatos lenni, – nagyon örűlt és kezdett párhuzamot vonni sajátmaga és Móricz, meg Heltai között… Nem is szólva arról, hogy kezdte a díjat, amelyet kapott, mint első díjat felfogni s tiltakozott ellene, hogy ő a második díjat kapja! – Aztán: – az ujságok! Ridegebben, rövidebben, semmitmondóbban nem is írhattak volna rólam. Most kiderűlt, hogy az ő rosszindulatukon még egyáltalán nem sikerűlt változtatni. Minden sihederről több jelzőjük van! – Csak boldogtalan tudok lenni! S aztán: végigjárni a könyvkiadókat – utána! s egy könyvet ne tudjon elhelyezni az ember! – Könyörögni kelljen! – S aztán: hallgatni az előadást, hogy ez voltaképen jelentéktelen kis munka, – azokhoz képest, azokhoz a nagyszabású munkákhoz képest, amelyek itt olvashatók voltak…. Végül is annyit kapni: – hogy hát, igen, szó sincs róla, azért ez van a legérettebben írva, aki ezt írta, legjobban tudja, mi az írás…. Holott énnekem semmi kedvem sincsen kezdőkkel konkurrálni, – legyenek ők maguknak kitűnők, én már mégsem méretem magam össze velük! (Ilyenkor derűl ki, hogy még nem értem el voltaképen semmit, – a kutya sem tart engem valami sokra! – A Boldogtalanokat – Heltai most utasította vissza, mint amelyhez akaratukon kívűl jutottak hozzá!) Keserűség! Nagy és mély! És mindig csak az! Semmi más! – Gőg kell ide és megvetés, – és minden dicsőség csak arra volna jó, hogy a megvetésemet még jobban kifejezhessem! – Hogy akaratuk ellenére tisztelniök kelljen!…. (O. közben egy kicsit bele is egyezett abba, hogy voltaképen dilettáns dolog ez, – néha írni!) – Nekem nincs kedvem egyik elég jó író lenni – ez csak nem életcél, – ha már nyomorogsz, szenvedsz s mindent odadobsz ezért az ostoba szenvedélyért – s annyit gondolkodol, mint száz más együtt? Tohuva bohú, – a butaságok butasága ez az élet: – ahol Romain Roland a Nobel-díjat kapja s ahol Hatvany Lajost Roland nagy művésznek mondja – s ahol a feje tetején táncol minden – ahol Friedrich István nagy ember s kiderűl róla, hogy üldözött vad… – á! Fáradt vagyok, – nagyon. Visszavonúlhatni egy hegyre s megátkozva mindent, – az irodalmat is, – tovább dolgozni: szerencsétlen szenvedélyből, – tovább! Hitet vesztve és szeretet nélkül, – megundorodva mindentől! – – Megint csak azt éreztem, hogy egy szép nő csókja több minden sikernél, – mikor az Otthon foyerjában szembenézett velem egy igen szép maitresse! (Különös, hogy valóban: munka és szerelem merőben ellentétes dolgok, össze nem férő ellentét e kettő, – valóban: ha dolgozol azért dolgozol – s ha szeretnek a munka után érzel elviselhetetlen nosztalgiát!) – – Egyébként: nem pihentem egy percig sem, – nem adtam át magam a siker dédelgetésének, – sem annak, hogy no most kiélvezem, – nem volt ünnep, amikor az ember számoltalanúl hagyja múlni az órákat… Átadtam magam a hétköznap hullámainak, szekatúrájának, teendőinek, – avval a furcsa kifejezhetetlen érzéssel, mely azt diktálja nekem, hogy úgysem lehet megállítani az időt, – az ember tudomásúl veszi, ami történik aztán tovább él, – hagynia kell a tovább futó élet új benyomásait hatni, – mérgelődik, haragszik tovább, – eszik, kibékűl – s el kell tűrnie, hogy elfelejti, ami tegnap volt! – Vagyis: nincs nagyobb értékű benyomás, – a benyomások úgy szólván egyforma értékűek! Vagyis: nyertem egy pályadíjat, – megütöm a lábamat, – elvesztem a pénztárcámat, – valaki, egy szép nő izgatóan néz rám, – nem jól alszom – rádli rádli – s én benne vagyok, elfogadom, mert tudom, hogy ennek így kell lenni, – nem állok meg semmi mellett! – S nem tulajdonítok egy pillanatnak sem stabilabb jelentőséget ebben a rohanásban. – Tovább dolgoztam a bankban (aznap még több dolgom volt, mint máskor,) – folytatódott a hétköznap teendőivel, egy pillanatnyi szünet nélkül. – S átkozott, – nem néztem az égre, hogy megköszönjem a sikert!

 

Ha fellázadnának az emberek…. De ki ellen? Megfoghatatlan s beláthatatlan… Legfeljebb saját testüket téphetik, – vagy egymást, ölhetik… (Lehet, hogy ez az Isten ellen való lázadás.) – De ki ellen lázadjanak? – A kék ég ellen? A tág égmező ellen? Nevet rajta.

 

Érdekes: – két dúrva embert figyeltem a villamoson és szivem szerint undorodtam tőlük… S aztán eszembe jutott: ha ezek cynikusok volnának, vagyis tudatosan rossz emberek, – távolról sem volnának íly antipathikusok. – S miért van ez? A nyers ösztön rosszasága ellenszenvesebb. Mihelyt az intellektus közbeszól és diktál, – furcsa: hiszen az eredmény voltaképen egy! – mégis magasabbrendű, – nékem érthetőbb!

 

Dr. Zuckerkandl tanár meghalt. – S érdekes, hányszor tér vissza az életben ugyanaz a motivum. Tudós tanár: – nagyon szereti a zenét, – zeneestélyek vannak náluk, (halála előtti estén is volt egy kamara-zene-est,) – a felesége zongoraművésznő.

 

Érdekes: – olvasom a meggyilkolt gyárigazgató esetét. S míg olvasom, hogy hol töltötte egész napját, – biztos vagyok benne, hogy ki fog derűlni, hogy egy bordélyban volt este. – S valóban! S ha az iparos és kereskedő-világ nagyjainak, politikusoknak, – vagy talán bármíly rendű és rangú embernek napjait vizsgálnák, – a legtöbb ott végzi napját. – Míly szörnyű, szívtelen és üres élet ez!

 

Egy bűncselekmény Németországban! – Valaki hirdetést tesz közzé a lapokban, hogy fizikus és szüksége volna rá, ha valamely hajóstársaság magával vinné a tengerre, hogy méréseket eszközölhessen. – És ír is néhány kisebb hajós társaságnak íly értelemben. S az egyik halász-társaság nagylelkűen fel is ajánlja, hogy kiküldi egy halász-vitorláson. – A vitorlás aztán nem jön haza. – Hullban (Angliában) aztán befut egy napon, – üresen, – s a „mérnök úr” egyedül van rajta – s rögtön fel is ajánlja, el akarja adni a bárkát! Kiderűl, hogy a két halászt, aki vele volt, beledobta a tengerbe – s a nyílt tengerből a kis bárkán egyedül evickélt be Hullba, – csak azért, hogy ezt a kis összeget megszerezze! Valaki az életéért (de nem is azért: mondjuk egy évi nyugodt életért) – ezt legyen hajlandó véghezvinni! Ezt kitalálni, – ölni a nyílt tengeren – ötszáz kilóméterre a parttól s aztán hányódni a vizen – nagyszerű!

 

Találkoztam a villamoson valakivel, aki nagyon dícsérte anyámat, – milyen szép volt! – Hogy az én anyámat még szépnek is mondja majd valaki! – Különben az illetőnek magának is elég érdekes az esete! – Vén fickó, felnőtt fiai vannak, – és most vőlegény. – A napokban lesz „az eljegyzés” – az egész család ott lesz… (Patai dr. is!) – Vagyis – ő, aki már alig áll a lábán, elveszi volt feleségét, akitől húsz éve különváltan él s akitől a gyerekei valók… S ő most „vőlegény vagyok!” – Ó boldog, szép össze-visszaság!

 

Ó boldog, szép össze-visszaság! – A sógora nagyon szidja Kosztolányit – s amiben szidja, abban tökéletesen igaza is van! – S az ember azt hajlandó gondolni: – nahát, persze – ez végre egy derék és okos ember, – persze! – – Erre aztán kiderűl, hogy az illető egy tök! Aki elmegy a Vázsonyi-Szterényi lakomára és meghatva meséli: hogy gyönyörű, felemelő volt! – És különben is: egy tök. Ő már húsz éves korában „letette a tollat és búcsút vett a múzsától.” – Egy spisz! – Erre az ember itt áll a vele való egyetértéssel – a kezében, – mint egy darab trágyával – s nem tudja mit csináljon vele…. Abban egyetértettünk, hogy útáljuk Kosztolányinét, – teljesen igazad is van, – na dehát mi van? – Ha egyszer tökfejű vagy?

 

O.: elmondtam néki a bécsi esetet… Egy médium, aki a múltat hallucinálni képes… Persze, mondá, minden, ami volt, az van is, csak bizonyos távolságban…. S mi voltaképen egyebet sem csinálunk, mint mindig ugyanazt, – nemcsak azért, mert minden visszatér, az ami távol volt, az közeljön, – hanem azért is, mert ugyanaz jön mindig vissza…. Mert mi más az, amit mi életnek nevezünk, minthogy a dolgok átvonúlnak a téren, – velünk együtt – s aztán s előtte is tovább vannak, csak nem a térben…

 

Egy hír: Meril K. Riddig rozoga repülőgépén bekószálta már az egész Egyes. Államok területét és nemcsak magát, hanem azt a helyiséget is veszélyezteti, amely felett elrepűl. Az apja maga is elismerte, hogy a fia légicsavargó. Kedvelt szokása a fiatal R-nek, hogy alacsonyan repűl el városok felett és mikor csődület támad, leszáll és felajánlja, hogy öt dollárért bárkit megsétáltat a levegőben. Indiána államban egyszer elromlott a gép, de R. nem tudta a javítás árát megfizetni. A gépet erre le akarták foglalni, de míg a jegyzőkönyvet írták, az aviatikus beugrott a gépbe és átrepűlt a szomszéd államba. Itt aztán megszerezte a javítás költségeit és becsülettel meg is fizette. Szakértők szerint gépe valósággal közveszélyes, a szárnyak váza gyenge s a huzata nemcsak piszkos, hanem rongyos is! (Nagyszerű! Hogyan válik hétköznap az ünnepből s a csodából – oda se neki!) Az Est 1921. VII/19.

 

Egy másik hír: Apa és leánya. Bécsből jelentik: Csütörtökön egy férfi és egy nő egymáshoz kötözött holttestét fogták ki a Dévény mellett a Dunából. A rendőrség megállapította, hogy öngyilkosság történt. A holttestekben felismerték Wodicska Ferenc kocsist és törvénytelen leányát, Hedviget. A további részletek szerint W-nek 20 év előtt viszonya volt gazdájának leányával, – e viszonyból származott Hedvig, akivel az öngyilkosságot elkövette. – W. két évvel később megnősült s ebből a házasságból 8 gyermeke született. Amikor a régebbi gazdája meghalt, otthagyta családját, visszatért régebbi gazdájának leányához és egyuttal viszonyt kezdett saját törvénytelen gyermekével, akinek szintén gyermeke született. – A gyermek meghalt. Az orvosi megállapítás szerint az öngyilkos lány most is terhes volt.

 

Míly különösek a reggeli hangok! – Talán megállapítható volna, hogy a hang hajnalban másként rezeg, – objektíven is, – mert egészen más a karaktere…. Akár felkelek korán, – akár ébren maradok reggelig, – egyformán érzem… A teher-autók robogása más, – a koppanó lépések zaja magánosabb, – a szemetes csengetyűje s egy-egy kiáltás kapúaljakban, – még a telefon-csengetés is, mely egyes irodákból már korán reggel kihangzik… (Már most sürögtök-forogtok, íly korán? – érzi az ember és megrázkódik.) – – S látványnak míly különösek a boltok s a boltosok: – mintha fél életüket az utcán élnék…. Némely fűszeres minden reggel ott áll tisztára sepert boltja ajtajában és nyugodtan pipázik, – a belváros posztó-űzleteit most nyitják, vagy takarítják…. A segéd kihajol az ajtón s előbb méláz egyet, aztán kirázza a törlő-rongyát… Clothok, bélések, szövetek feküsznek az állványokon, porba merűlve…. Még most is oly furcsa érzést kelt bennem a „sale”, – az adás-vevés – az anyagok ott feküsznek – s ebből ők megélnek! – Vagy egy-egy vízvezeték-berendezési vállalat poros kirakata csövekkel, edényekkel, – melyek rozsdásodva ott hevernek… Ki megy be ezekbe az űzletekbe, kik csináltatják a csöveket, – nem értem…

 

– Tessék parancsolni! – mondom néki, – annak, akit megvetek. Nem félek tőle, nem függök tőle, – felteszem erre a konfliktusra egész állásomat – és mihelyt hozzámfordúl, megdöbbenek, talán megtisztelve is érzem magam – ez szörnyű. Nem tudom már, mi az impertinencia, mi az arrogancia, nem tudok senkin sem keresztülnézni, senkit ellódítani, észre sem venni, ignorálni, – fölény, gőg, gúny, megvetés, öntudat, szemtelenség, elbizakodottság, bátorság, önhittség – s a tudat, hogy vagyok valaki: ismeretlen érzések már nékem, – csak egy az, ami örökké ismerős marad már; a félénk, megtört alázat. Alázatos senki vagyok mindig s mindenütt! – (Néha kitör egy rabiatus brutalitás: a lázadás.) – S teherhordó, türelmes állat vagyok, az lettem, – nem várok már semmit, – húzom az igát türelmesen… Úgy hozzászoktam már, hogy egyetlenegy vágyam sem teljesűl soha! – Csend, csend, csend!

 

Nem tetszik nékem az Aranytál. – Nem eléggé egyszerű fogalmazvány ez a történet…. Csak nyakatekert, komplikált dolgokhoz tudok hozzákezdeni!… Akármi, – a napi élet lehet vonzó és érdekes, ha az ember jól ismeri!

 

Buta emberre fontos dolgot bízni? – Buta embertől még egy cipész címét sem szabad tudakolni, – mert az rossz cipész, akit ő ajánl. S az rossz szabó… Hozzá nem szabad nyúlni! (Eisler)

 

A nők: – mindegyik nő egy vállalat. – Itt nagy a tervszerűség. S a szeretetük össze van kombinálva bizonyos gazdasági tervekkel…. – S a házasság? – Nem arról van itt szó, hogy szeretni, – ó már régen nincs arról szó! – Itt szó van közös munkáról, jövedelmekről, befőttekről, ágyneműről, betegségről, igényekről – egy gazdasági és morális szerződés, – amelyhez talán egyik félnek sincs kedve, – de ez már nem kérdeztetik…. Munkabér és tőkekamat-szerződés, betegápolási pótadóval és együttes ebédelési kötelezettséggel a koitus a proposjából.

 

Furcsa, fordított arány: az irodalomban s művészetben repűlni könnyebb, mint szilárdan a földön járni!

 

Elmegy egy öregasszony mellett, aki ott űl az utcán és mohón szilvát eszik fekete kenyérrel. – Visszafordúl s bemegy a szembenlevő kávémérésbe és kávét vitet ki neki három zsemlével. – – Igen, igen, igen! – hadarja az öregasszony izgatott meglepetésében, – mikor tudatják vele, hogy az égből uzsonna-kávé pottyant le a számára. – Ó kedves, kedves bolond művész-lelkek! (Domby)

 

Ha valaki avval a találmányával jönne hozzám, hogy: beszéljek be egy csőbe, egy tű barázdákat von hangom rezgése szerint egy lemezre – s aztán fordítsuk meg: a tű végigmegy a lemezen s a barázdák visszarezegtetik hangomat…. Vagy: beszéljek bele egy csőbe ez a rezgés elektromágnest rezegtet – ez az indukció végigszalad a dróton s másutt rezegtet egy lemezt s az visszaadja hangomat…. – Azt felelném: hohó! Az élet nem oly egyszerű! Engem nem ehhez szoktatott a tapasztalat. A tű hangom nyomán valóban különböző barázdákat von – s ha kifogod próbálni, – mi jön ki belőle: különböző rekedt sivítás…. Épp így a telefonnál is, – az igaz, hogy különböző lesz a rezgés, – vagyis a morgás! – S íme: ez az egyszerű következtetés, primitiv egyszerűségében bevált! – Épp így: ha valaki azt mondaná, – nézd az igazságszolgáltatás egyenes, – a gonoszok elpusztúlnak, – ki miben vétkezik, abban bűnhődik…. azt felelném: hohó, az élet nem ílyen egyszerű! Engem máshoz szoktattak!.. Ez talán a fő-törvény, – lehet, – de míly komplikáltan láttatik! Hát a jók nem pusztúlnak el? – És aztán: – mit tudom én – aki öl, nem büntet-e? S mikor a jó elpusztúl, – nem valamely láthatatlan bűnéért lakol e? Hol ismered te itt ki magad, – hol itt az egyszerűség, – ebben a bonyolúlt szövedékben? – – S íme mégis mégis, – a komplikációk kiismerhetetlen tömkelegében néha, – egyszercsak megjelenik az egyszerű törvény harsonája is, – és egyszerű, szemmel látható tisztaságban hat… Tehát: komplikáltan is, – de egyszerűen is!

 

Csekmanek bíró meghalt… Bunyitay Sándor meghalt! – Kirchner Béla fia meghalt…. És még két-három ilyen eset, amely megrázott! Igazságtalan, gonosz, szívtelen bírák voltak! Megfosztottak embereket életüktől és kenyerüktől igazságtalanúl. – S az okozat törvénye, – az igazság tiszta fényében lecsap, mint a halálos kalapács! – Nem hitted volna? – Nézd csak! És borzongj meg – mi minden van itt. – S aki gúnyolt téged, hogy senki vagy, koldús maradsz, – de ő négylovas hintón vágtat majd, mert úgy fizetik majd őt, a művészt, – éppen az s nem valaki más, – beugrik a Dunába nyomorában! Hiszen elég lett volna, ha nyomorog és senki sem tud róla, – de nem! Tíszta a számla!

 

1921, júl. 17. Míly árva, árva, árva születésnap!

 

Kedves jelenet lehetne regényben: – a lány vasal – s leírni, hogyan?…. S a fiú ott űl és beszélgetnek, – s nem tudni, mért érzi magát meghittebben, jobban általa, hogy ezt a vasalást nézheti… Elmerűlve, tünődve beszélgetnek s a lány közben néha elhallgat: egy nehezebb fodor következik… S már reggeledik….

 

A gyengeelméjű: „– Tisztelt Úr, – szabad-e úgy hazamenni, hogy az ember nem keresett semmit… – Ne bántsd azt a gyereket, mondja az apám, mikor fölébred, – mert anyám üt… Bíztosan a hasadra költötted…. – mondja… – Nem hisz nekem…. Most hegedűlök, – de az embereknek most nincs pénzük… Dolgoztam Budán, a harmadik emeletre vittem fel a nehéz köveket apámhoz… Az kőműves… Húsz éves vagyok… Én gyengeelméjű vagyok, tetszik tudni,” – mondja s tetszeleg vele s a lelke legmélyén biztosan van egy nagy önelégültség létével, állapotával…. Így van, így született, ez lett a helyzete s kívülről nézni képtelen…

 

Hazajönni, nagy délelőtti fáradtságok után, töppedt forróságban, – s nem élvezem, hogy már itthon vagyok, hogy már szabad vagyok…. Érdekes: a vasárnapi pihenés sem szerez semmi örömet, mert érzem, hogy az idő elfut, mint a hab… S én kísérletet sem teszek többé, hogy megállítsam, – átadom magam a rohanó időnek….

 

O. E. rólam: mint az írói erkölcsösség mintaképét állított oda…

 

Kis cica: Azelőtt, ha néztem játékait, – míly ismerősen kedves volt nékem, – valahogyan úgy élveztem, mint a tegnap emlékét… Én is fiatal voltam. S ma: már ezt is csak perspektivikusan látom… Szegény, kedves fiatal lény, – gondolom… Míly rövid lesz ez a fiatalság – s míly nagy szenvedések, éhség, – fáradtság és komolyság következik utána… Biztosan tudom, hogy majd nem lesz kedved játszadozni…. Messze van már tőlem.

 

Hogy mi a szabadság! Mikor az ember azt tehet az idejével, amit akar! S nincs úr felette! Egészen jól megértem a fiatalság kalandvágyó makrancosságát (amerikai aviatikus, – lásd fenn,) – hogy nem akar munkába állani, – hanem kódorogni, folyópartokon hálni, – alamizsnából, csalásból, kalandokból élni… S ez a művész! – amíg kis élete ki nem fogy! – De: naponta, pontos időben, ugyanarra a helyre beállítani – s egy szigorúan megkötött, minden változatosság nélküli életet élni… Hol itt a tünődés határtalan, végtelen ideje, – amely nélkül nincs művész!

 

Némely ember figyelni társára teljesen képtelen… (Eisler és Radó, – fatális! éppen két pszychoanalitikus!) S csak akkor kap észbe és érti meg a másik dolgát, mikor egyszer két év múlva véletlenűl egy este eszébe jut róla gondolkozni… S ahogy az elkésett utas szalad az állomáshoz és néz az éppen kifutó vonat után pakktáskáival és most már hiábavaló plédjével, – úgy jön ő is két év múlva egy újsággal: hogy ő felfedezte, mi az ember baja – és fejbekólint egy már régen nem aktuális, hanem már igen régen krónikus nyavalyának egészen rosszúl, szubjektiven felfogott és értelmezett magyarázatával…

 

VII/24! Borzasztó, borzasztó, borzasztó! – Visszatér minden szenvedés, minden nyomorúság! Nem lehet többé, úgy látszik, – ebben az életben szabadúlni tőle. Milyen szenvedés, milyen pokol nékem ez a rettenetes, elviselhetetlen élet! – Ott vagyok, ahol voltam! S nincs menekvés… S most: boldogtalanságomban…. Oly boldogtalan vagyok, hogy nincs semmim a világon, csak még nagyobb boldogtalanság s hogy végre egészen teljesen elpusztúljak és tönkremenjek!

 

Egy klinikai eset: – Egy nő jön fel a bőrgyógyászati rendelésre, – hogy őt a férje luesszel megfertőzte… Egy éve házas… Megvizsgálják: virgo! – Egy évig nem engedte magához közel luetofóbiájában…. Két hét múlva ujra feljön, – most már őrjöng… A férje valóban lueszt kapott – s most már valóban igaz a dolog… S ő még mindig virgo! – Szegény ember kénytelen volt lueszt kapni, mert a felesége luetofóbiás! – Ó gyönyörű élet!

 

Egy cubai nábob öngyilkos lett. – Mint csavargó kezdte. Egy vak koldúsasszony mellé szegődött – s azt csakhamar felakasztva találták. – Vizsgálat indúlt, – semmit sem lehetett kideríteni ellene. – Egy antiquariusnál lett kifutó. – Az antiquarist, majd a feleségét felakasztva találták. – Megint vizsgálat indult, hiába. – Maga is antiquariumot nyitott. – 1898ban az Egyesűlt Államok blokád alá vette Havannát. – Három éves krízis, éhinség: – ő olcsón földeket vesz. Legfőbb hatalom lett, törvényeket diktált és megsemmisített, – egész Cubát a kezében tartotta, – kíméletlen gazember volt: gyűlölték. – Tudta, hogy műveletlen s ezt szégyenlette – megvette a doktorságot is! Munkászubbonyban járt, – piszkosan. – Most a cukor-krízisben kbelül 100 millió dollárt vesztett s ezért ölte meg magát. – (D. Rodriguez)

 

A fiatalkori vágy mekkora volt! – És ha meg is hűlök és meg is halok! – Fagylaltot!

 

Nyugati, kűlföldi jelek rajtuk: csipkekalap, – font-csavart selyemzsinór a nyakon – s a társaságukban egy olasz férfi. – A férfiak kitűnően vannak öltözve – s a nők! Az egyik is szép és tartós szenvedélyűnek igérkezik… Szintén nagyon szép fogai is vannak! Nyugodt, lusta szépség, mint a holdvilág. – De a másik! – Lázas szemefehérje, – a szem feketéje még jobban világít ezen a lázas alapon s kitüzel az arcból, – ebből a fehér, mozgékony kis arcból, – amelyen szinte beszélnek a lázas éjek emlékei. – Nem gyöngy-fogak, – hanem gyöngyház-fogsor, – sötétes-fehéren csillog: remek tökéletességben tömött sorban következnek – mint egy amphiteatrum olyan a szája belseje…. S ez az arc! Bizakodó, kacagó, – gyerekesen kacagó! Bólogatnak hozzá kalapja bojtjai….

 

Mihelyt rossz napom van: – észreveszik rögtön, – öreges az arc és meg van törve! – Hát persze! – Nézd Caruso két arcképét, – pontosan mutatkozik rajta, – hogyan öregszik meg ez az arc… Először is megsoványodik. Tömött teltségét veszti el… Fénylő színét fáradt, sáppatag sárgás-tónus váltja fel… A szemek még égnek, de nem csillogón, hanem vizesen…. Az üdeségnek vége!

 

Éneklésemmel (hahaha!) vajjon miféle szépséget hódítottam meg e szépségek közűl? – Ó én értem szegényeket, – ők vállalatok s nem is tehetik másképen!… – Különben is: ostoba az, aki függetlenséget játszik, méltóságot hazudik… A pénz hatalom és meg kell alázkodni előtte, – mert rosszúljár az illető úr! – Az öngyilkosság már biztos – ki van próbálva minden! – Vagypedig: beletörődni, hogy kuli vagyok, hogy vannak tehát, – végérvényesen szerencsések és szerencsétlenek s én végérvényesen ez utóbbiak közé tartozom! – Míly komoly lettem én, – mint aki halálán van! – Ó azt nem lehet mondani, hogy finomabb ember és, hogy gazdag lett! – Aki képes meggazdagodni, az már úgy űl az asztalhoz, hogy nyomban fölényben van fölötted, – máris te vagy a gyengébb…. S a véleményét úgy fogja elmondani, hogy elnémúlsz, szégyenled magad: – erőszak, biztonság és hideg fölény jellemzi…. És nőt talán másként lehet hódítani? – Kifinomított a szenvedés – és még meddig akarsz fínomodni, – míg nyavalyatörős esztéta leszel?… Egy nőhöz nincs kitartásod, – mozdúlni nem tudsz… Nem vagy otthon e világban: az néked valamely ellenséges, veszélyes, félelmes tömeg – s míly urai az erőszakos természetek, – míly szabadon mozognak benne! – Befelé emésztődöl, magadat ölöd, ahelyett, hogy kifelé ölnél… Határtalanúl megvetem ma már, ebben az életben a litterátust, aki tengődik. – Nem érdemli meg az életet, aki csak ezt tudta megszerezni magának. Bemenni egy tanári szobába s látni, mint szorgoskodik ott a sok ember kopott ruhában, rongyos cipőben… Az igazgatónak nincs kalapja… 8 éves, zsíros kalapja már túlmeleg neki – s tejet visz haza, meg egy kis húst, délben… De azért csak szorgoskodnak, konferenciáznak s megbeszélnek szigorú főigazgatói rendeleteket a nevelésűgyre vonatkozólag… – Kinek kell az irodalom! Hazugság, hogy arra szükség van! 5% más tehetség többet ér! – Ez a folytonos keserűség – ez az, amit elértem? És mint egy kuli dolgozni a vegetációért? Hónapokon át ne legyen egy jó órája az embernek! – S hogy tengődik minden, ami irodalom, művészet, tudomány! – A nyavalyatörősek! – Semmi, semmi, soha, – csupa szenvedés…. – Minden, ami boldogíthat, amit megszoktunk becsűlni, – másé! – Feljött a bankba Falús Elek. Ő is pályázott a palota építésére. „Unok befolyást érvényesíteni, – mondotta, – fáradt vagyok. Hát az már nem lesz soha, hogy valami olyas nyerjen egy épület pályázatán, amelyik szebb… Elvégre ez közűgy is! Mindig az, ami rohadt? Mit csinálok én már évek óta? Csupa olyat, amitől undorodom…. Ha tetszik nekem, amit csinálok, – már baj van, – ha nem tetszik, – undorodom. Mért kurválkodom tovább a művészettel, – mért nem lettem bőrkereskedő? Trágyakereskedő… Tehetségtelen építészekkel versenyezni, – s még le is győzetni, – mert a tervem nem elég undorító? – – Ó a tőke, – az minden… Augsburgi ezüstöt vettem két év előtt millomosoknak, – ma a százszorosát éri – s nékem egy írómappát adtak érte ajándékba”…

 

Öngyilkosság: – míhelyt elszántad magad, – határtalan lehetőségek nyílnak… Mért nem voltam már akkor bátrabb, – mért nem követtem el valami anarchista merényletet, mért nem nősűltem meg? Mért voltam gyáva?

 

Friedrich István: – nem szégyenkezett senki előtt, hogy ma ezt, holnap azt vallja… Hogy ma zsidó-evő, holnap zsidó-barát… Nem voltak felsőbb hatalmai (O.) – ő volt a felsőbb hatalom…

 

Dunaparti életet él… Ott tölti egész idejét, – mindenkit ismer és mindenki ísmeri „a tanár urat” – minden pincér és a járókelők hozzászoktak arcához. (Kreutzer)

 

Testvérek: gyakran a silányabb példány ugyanaz, mint az értékesebb… Szinte azonosak a tulajdonságok, – csak másképen vannak elkeverve – s innen a silányság.

 

Sem fiatal leányokat sem fiatal asszonyokat nem ismertem soha… Nem tudom mi az „a társaság”…. – Igaz viszont, hogy halálra unom magam velök, ha összekerülök egyikkel-másikkal. – – Kiadtam az ordrét félig tréfásan, hogy nősűlni akarok gazdagon… Míly undorító és ostoba, – míly kompromittáló!

 

Egy kicsit élni! S mennyivel nyugodtabb vagyok, mennyivel kielégűltebb s mennyivel nagyobb az életkedv… Míly teher ez az örökös keserűség!

 

Nehézkes vagyok emberek között, – nincs lélekjelenlétem, – egy fél óra múlva jut, – néha azonban (s elég gyakran!) csak egy év múlva jut eszembe, mit kellett volna válaszolnom. – Soha még oda nem sóztam, – amint azt kell! – Komoly vagyok s gyakran komolykodó asszonyokkal, – mert mit is mondjak nékik? – S hogy élnek ezek az asszonyok! – Hogy világít belőlük az életkedv… S én idegen vagyok nékik – egy furcsa utas!

 

– Hogy van? – Kitűnően! – feleli mély meggyőződéssel. (Devecseri Béla) Ilyet művésztől még nem hallottam soha.

 

Furcsa, hogy azok a lelkek, akik „humánusak” – szeretik az emberiséget, jó véleménynyel vannak róla és kűzdelmeiről, – szeretik a racionális gondolkozást, – sokat tartanak az ok és okozat törvényéről, – azok rendesen az egyes emberek iránt hidegek s nem tudnak sem szeretni sem barátkozni. – Fazekas Bernát, a kiváló tanár ilyen s Barta Lajos is!

 

Kis kutyát tartani – ma már teher még elgondolni is, – teher a szeretet, – hát még egy gyerek!

 

A természet: – milliárd spermát produkál, – írgalmatlanúl bőkezű a szerelemben, – nehogy valahogy kihaljon fajod! Mert nagy itt a veszély a földön, – sok az ellenséged! S az ellenségeket, a veszélyt is ő teremti és épp oly buzgón!

 

Hallom egy fiatal maitresse-ről: – hogy koitus után ott űl a dívánon és szendén, mint egy gyermek s naivan mint egy angyal egy gyerekes kuplét énekel… Hanghordozása, mint egy kis gyereké, – a lelket a nemi romlottság nem is érintette. Ugyanő édes gyerek-hangon szokta mondani: – hja – a szüz lány! annak sok kell, az sokat szeretne – 8-10et egy éjjel és jó sokáig tartson!… Ugyanő nagyon kiváncsi és szeretne másoknál „kukucskálni”… Éppen, mintha cukorról volna szó… Hasonlóképen a hivatalban van egy ilyen kis kokott…. Felső iskolákat járt, angolúl beszél és mégsem más szegény, mint egy kis kokott, – aki; „ha cukrot hoznak nekem, – adok csókot”…. S ha figyelmeztetik, hogy nagyon karikás a szeme-alja: „sebaj, – mondja, – volt már rosszabb is!” A fiúknak állandóan nadrágját nézi, – egy fix pontra szegezve tekintetét, – lesütve komisz szemeit s mesél: „Volt ám egy barátnőm, aki 22 éves koráig úgy élt, mint egy apáca… De akkor – látta, hogy nem lehet férjhez menni, – nem érdemes várni… hát elkezdte… És most boldog… Hát igen, úgy látszik, annyira hiányzott néki”…. Aztán mosolyogva nyújtja kezét s ha hosszúra nyúlik a kézcsók, – forróságában elkomolyodik… – – – Kegyetlenűl, kimélet nélkül, meggondolás és kegyelem nélkül, – elvégzi vele, – meg kell vele tennie s hogy aztán mi lesz, nem törődik, tovább áll rendesen: – megnyugodva, (néha szégyenkezve, vagy felsohajtva menekűl,) – elhelyezte magját, elvégezte dolgát: – koitus.

 

Egy milliomos hölgy – mesél, mesél – és elbeszélésében már kétszer hangzik ki az eladás lehetősége…. Egyszer: fürdőhelyen… egy milliárdos meg akarta venni… És másodszor: a románok békén hagyták volna birtokait, ha… Sőt, – harmadszor: a gondolat azért foglalkoztatja, hogy istenem! – a birtok a gyerekeire szállna, ha a sógorának eladná magát!… Pedig milliomos! – Vagyis: ha halálosan szeretsz valakit s megölöd magad miatta, – ha feltámadnál, sem könyörűlne…. De nincs az a nő aki öt ezer milliárdért ne volna kapható! – Mondok egy nagyon nagy összeget s ha az is kevés egy még nagyobbat! – – S az a gyönyörű szobrásznő (grófkisasszony), aki oly graciőzen fogta a cigarettát: vajjon ki veszi meg? S ó miért, miért nincs egyszer néked földi, tüneményes szerencséd, – hogy azt mondhatnád, – lám nem volt pénzem… Szegény kopott nadrágos fickó voltam s csak fütyöltem neki annyi volt az egész… Hogy aztán mesélhetnéd: kopott nadrággal, fiatalon, – hogyan lehet akkor fütyölni! – és hogyan lehet élni! – S az a csodaszép két lorgnonos leány a Hangliban… Két csodálatos testvér… Az egyik szebb volt, – de aki kevésbbé volt szép – az volt a szebbik!

 

Érdekes: – a föld alatti villamoson szemez velem egy kisasszony… Köszönök néki, – fogadja… Tehát megismert…. (Egyszer hat év előtt az utcán épp így szemezett s megszólítottam, – onnan az ismeretség.) Most újra megszólítom – s kiderűl, hogy nem ismer: ugyanazt csinálta, amit öt év előtt…

 

Újból és újból megvizsgálni az élet nehézségeit, – nehézségeket, amelyeken nem lehet változtatni: – és még mi csodálkozunk a rabúl ejtett állaton, hogy százezerszer fut ketrecében egyik saroktól másikig – és nem képes végérvényesen tapasztalni, hogy nincs menekvés!

 

Vízvezeték: a vízvezetéki igazgató felhívást bocsátott ki, hogy a földszinten lakók takarékoskodjanak a vízzel, mert csak meghatározott mennyiség van rendelkezésre – s ha ők kényelmükre, élvezeteikre túlsok vizet pazarolnak, – a felsőbb emeletekre nem jut. – Gondolkozom ezen a fürdőszobában és már majdnem takarékoskodom, amikor eszembe jut:… Miért éppen a vizzel? – Ugyanezt lehetne talán egyéb javakról is mondani… Meghatározott mennyiség…. kényelem, élvezet. – S másnak a legszükségesebb sem jut – ezt már néhány éve hallom nyöszörögni, – majd ordítani… Ki hallotta meg? – Ki hajlandó kényelméről, blankenbergi fürdőzéséről lemondani, – hogy másnak is jusson egy zöld lomb ebben a tikkadt sivatagban?… Ki hallotta meg szegény jó anyám gyenge segélykiáltását…. – Ó dögöljetek csak meg mind! Oly harag és boszúállás van bennem, hogy jó lenni soha többé nem leszek képes!

 

Most Jaurézről utat neveztek el Párisban – nagy kutyakomédiával! Nem kutyakomédia? – Megölték, – a gyilkosát felmentették, – tegnap – s most mikor már ártalmatlan néma rög a dobogó szív – s mikor már jó lesz a megváltozott világhoz „orientálódni” – ugyanazok teli torokkal nagy embernek kiáltják és beviszik a Pantheonba!

 

Égő mohr-földek! – Míly szép lehet! (Leírás.) Az erdőt veszélyeztetik… Munkások árkolnak… Belűl ég a föld s néha felvet a láng…

 

Gyermek: kutya-fecest vizsgál az utcán térdeire támaszkodva, nagy álmélkodva, – mint egy csodát…. Hát persze…. Ő néki a dolgokat úgy kell elfogadnia, ahogyan vannak…. Én példáúl mindezideig egy pillanatig sem gondolkoztam azon, hogy miért is van, hogy az üvegpalack alúl befelé domborúl (a talpán,) – épp oly kötelező formának fogadtam ezt el gyerekkoromban, mint teszem azt egy zsiráf furcsa formáit… Így van – köteles vagyok tudomásúl venni…. Még mielőtt megszülettem volna, így rendeltetett valahol….

 

 

1921., augusztus 1.

T. J. J.: – Mennyi mindent élt át! Míly pompás emlékei vannak!

 

Ó, ha egy olyan témám volna, mint a Monna Vanna! Mennyivel jobban lehetne megírni!

 

Ivan Iljics olvasása után: Annál, hogy nyersz-e a börzén, hogy darabot írsz-e, hogy szeretnek-e a nők, – mehetsz-e nyaralni, – mindennél így együttvéve van, van egy sokkal nagyobb szerencse: ha ma éjjel, annélkűl, hogy tudnál róla, álmodban meghalsz…. Míly nagyon is relativ az, amit szerencsének lehet nevezni! A halálos kín míly nagy dolog! – S ha, – mondjuk, szerencsésen éltél és jóvátehetetlen poklon mégy át az utolsó pillanatban, – hol itt a mérleg? Mert gondold meg, hogy e föld összes kínját jelenti a halálos perc; tehát: mind azt, amit az inquizició nagy ravaszúl kitalált – százötven méteres kutat, összenyomúló mennyezetet s amit akarsz….

 

Amilyen szerencsés én vagyok: – magamnak mindig a legnehezebb, legkomolyabb munkát választom és hiába! – soha semmi ingyenélés, semmi szerencse…. Hány órát és hány éjszakát töltöttem e napló mellett! – A forma az volna, hogy elveszítsem!

 

Mozi: két artista, aki haragszik egymásra… És hozzá: a Wettermann, a széltoló köpenyű, az idő szerelmese… Az eső és szél szerelmese, – a szegény elmebajos, aki „komoly munkát végez,” – s aki haragszik az asszonyokra, hogy nem értik meg komoly elfoglaltságát…

 

Van szerved, amely irányítja mozgásodat, – amely egyensúlyban tartja jobb és baloldalad (Bárány kísérletei), – egy másik szerved, mely a bőrfelület hő-eloszlását egyensúlyozza, egy másik, amely a tapintást, hogy meg tudd mondani, mi kemény, mi puha, mi elasztikus, egy másik, amely rendben tartja, koordinálja észrevételeidet s intenzitásuk szerint közvetíti, – nehogy a fontosabbat mellőzd, hogy érezd, ami árt….. Minek, ó minek ez a komplikált, pompás szerkezet erre a rövid időre?

 

Ó még rövid kis fiatalságom! Ó vágytalanságom! Mim van?

 

Pénz, pénz, pénz! Ez tette tönkre anyámat s az én fiatalságomat és szerelmemet… S ez teszi most tönkre az életet… Azt a kis utazási vágyadat, ami még maradt s azt a kis szerelmi vágyadat megfojtja – s robotra kényszerít… Másról már fantáziálni sem tudok, mint pénzről…. Örökké!

 

Egy betegséget nevezzenek el rólam: akkor méltóképen megörökítették a nevemet. – Egy nyavalyát….

 

Öregek gyümölcs-evés előtt: Ich steh’ nicht so sehr danach…. – Mennyire értem ma már vágytalanságukat…

 

Tizenhároméves kisfiú és a sport lady… Inas karcsú, idősebb leány a tanár sógornője… A kisváros legjobb korcsolyázója… Száz udvarlója van… Egyszer a kis tejarcú, rózsaarcú fiúval otthon marad és hancúzik vele… Kimelegszenek, – a lánynak térdei fölé csúszik a szoknyája… S a szemtelen bátor pofa nyíltan rátámad a nagy lányra… A lány szemei elborúlnak s mereng egy pillanatig, – aztán magához vonja…. S tanítja őt: ne úgy, kisfiam, – lejjebb….

 

Egy feketekarikás szemű leány: – „míly kár érte!” – kiált föl merengéséből, mikor hallja, hogy egy 26 éves fiú a vízbe fúlt… Elárúlta magát, – hogy máris vele fantáziált….

 

Nagy Zoltánnak megmutattam az Eislerhez írt levelet: rosszalta. – Én aztán gondolkoztam felőle és azon, amit mondott. Ez, az ő temperamentuma becses és előkelő, az kétségtelen. – „Ne mondjam meg az igazságot, amely bennem van?” – kérdeztem tőle… – „Ne! – felelte. – Az az ön aranykészlete”… „Hát akkor mikor és hol hat az igazság, – ha elhallgatják – Zoltán!” – „Hol? – Egész magatartásából kiáramlik, – ahogyan a villát fogja – ott!” Nagy nyugalom! – Igaza van. – S elképzeltem aztán: – hogy ő biztosan nem volna képes reá, hogy követelje az emberektől, hogy segítsék… (Igaz, hogy soha nagy bajban nem is volt,) – sem arra, hogy boszútálljon, kihíresztelvén valakiről komiszságát… (Ez szemtelen dolog és nem méltó előkelőbb érzésű emberhez!) – (Igaz, hogy sosem bánhattak vele annyira rosszúl, mert nem volt soha kiszolgáltatva,) – s végül, hogy ilyen proviziós űzleteket kössön – de viszont az atyaúristen, hogy élt volna ő 1200 kor. havi fizetésből – ezekben az években? Jól élt mindig s az anyja nem szakadt meg a munkától. – – Igaz viszont, hogy én most már teljesen összeférhetetlen vagyok, – teljesen elromlottam…. S még a fantáziám is az elnyomorodott rabszolgáé: már nem is azon fantáziálok, hogy jót fogok tenni, hanem, hogy embereket meg fogok vetni – meg fogok fizetni a megvetéssel. – S rajtakapom magam, hogy egész nemtelen kárörömeim vannak… Akárki – legyen barát, vagy ellenség: – sikerén nem örülök soha, de balsikerén talán mindig. – Ó de tönkrement már az én szivem! Nem így kezdődött ez! (Turcs.: megbűnhődött – s én még mit kivánok.) – Meg kellene tisztúlni! – De talán csak az lehet erkölcsös, aki nem szenved ennyire s nincs úgy elnyomorodva, mint én….

 

És szegény, jó Erzsi, aki igazán oly mélységesen, meghatóan jó hozzám és türelmes…. Ha Eisler most elmondja néki türelmetlen haragomat…. S főként Bálint… Bár hiszen igazat mondottam s néki is megmondhattam volna, ha nem oly fájdalmas…. Dehát a prov! (Kétszer!) Ez a szörnyű!

 

Hogyan viselkedem én ebben a bankban? – alázatosan, lehajtott fejjel, mint egy megijedt nebuló, – örök bocsánatkérés vagyok! Semmi önérzet, semmi öntudat, hogy vagyok valaki! Gyengén és gyáván!

 

Egy költő: ingatag járással, – kiszáradt szemekkel ődöng… Mint maga a téboly, – ebben a nagy, száraz városban, kiszáradt inynyel, – s kiadó után futkos… Ez a költő! S nézz meg egy renomirozott kereskedőt! – Lefekszem meztelenűl s fázom éjjel… Mellhártyagyulladás lesz a vége, – gondolom. De nem mozdulok! Keresem. – Öntudatlanúl szívesen várom, hogy már végre tönkremenjek.

 

Ha éjjel fantáziálok felőle, hogyan lehetne, hogyan lehetne pénzt szerezni: – ha találmányra gondolok, vagy bűncselekményről fantáziálok, – vagy óriási szerencséről: – a legvadabb fantázia sem tud olyat kitalálni, amelylyel annyit lehetne szerezni, mint amennyit egy ilyen bankár élete során szerzett. – Bűn vagy erőszak, becstelenség, zsenialitás: – mind kevés: az egyszerű űzleti tehetségéhez képest. Még csoda is kevés lenne hozzá képest… – Ó – órási hatalom, óriási világ az anyagi erők világa…. Egy másik pólus….. S míg más apa a fiával azon tanácskozik, – lesz-e a télen fa, meg szén… és hogy hogyan lehetne 500 forintot szerezni, – Ford arról gondolkozik, hogyan teremtsen elő 59 millió dollárt, hogy összes üzeme baj nélkül tovább forogjon… S ehhez aztán megvesznek egy vasútat: hogy minél előbb szállíthassák automobiljaikat, – hogy a tőke még addig se heverjen kihasználatlanúl….

 

Elek Artúr anyjának temetésén:… a szülők, az anya a szülésért, a szülés fájdalmáért kapják tőlünk az elszakadás, a halál fájdalmát… Tág ég a temető felett…. A pap imádkozik a sírnál, – aztán jönnek a szolgák s dobog a föld… – Ez a halott kislány is volt valaha s örűlt valami játékszernek – s itt járt 62 évig… sok bánat s egy kevés öröm s egy hosszú história… (Ahol a fiút temetik, ott megismerem az anyát, – sírásáról.) – Előbb még döbögés hallatszott a ravatal alatt: a szél dübögött kinn…. (Borzasztó szag a feloszlásé,)…. Egy túlfejlett bogyó vagy, ember: az agyad jobban kifejlődött, mint kellett volna – pedig épp úgy lehullasz… – Tüskés növényt nem szabad temetőbe űltetni, mert abban megakad az ember s a szív megdobban: a temető húz? – – Aki villamoson elmegy a temető mellett, – egy pillanatra mégiscsak elhallgat…. – valami nyugtalansággal s félelemmel néz feléje: – mi lesz? S ha már halott: – egy perce, vagy ötezer éve halott-e? – Ő már az örökkévalóság óta halott, ha már az! – Mindenesetre fejlődés: nem voltam jelen, – nem törődtem senkivel, főként nem magammal közöttük – beszélnek-e velem, vagy sem?

 

Nyolc évig egy osztályt vezetni s aztán elbocsátani: – már terhes lehet a halál érzésétől – s nehéz!

 

Úgy volt, hogy az asszony elmegy. – S engem ez is nagyon meghatott, – bármíly terhes ez az élet! – Az élet egy periodusának vége van…. S hű melegsége! – Együttérzése!

 

„Hat in guten Häusern unterrichtet… Dort hat sich ein Mädchen in ihm verliebt” – hallom s míly gyakori ez a történet!

 

A férj dolga: utazás közben magyarázni az asszonynak, hogy mi micsoda – s mindent tudni, gyárakról, intézményekről: ez az ő családi presztizsének integráns része…. – S aztán: – miről beszélget az ember még úton, útitársaival? – Arról, hogy míly nagy a hőség… a cselédmizériáról… S végül nagyot nyujtózva: – „ma aztán igazán jól fogok aludni fiam, – igazán jól… Megvacsorázunk és lefekszünk”…

 

Jaj a prédikátoroknak! – Míly szerencsétlenek!

 

Novella: szüntessék meg a társadalmat! – Minek? – Ez a kín, ez a pokol?

 

Nagy ambiciójú ember volt – s hová sülyedt, – büszkén nézett rám, – mikor mint fiú a söntésbe mentem egy pohár sörért – s ő ott állt szegény s egy krigli sör a kezében szónoklatot tartott a Lakatos Miklós-asztaltársaságnak: – fáradt iparosoknak s feleségeiknek… (Egy asszonyarcra még ma is emlékezem, – egy szörnyű öltözetű, unatkozó, kalapos nőre, – fakó unalom volt az arcán, – összehúzott szemöldökkel, mogorván unatkozott…. Sváb származású lehetett.) – Pollák Dóri.

 

A gyűlölet könyve.

 

Egy másik arc…. A pálinkamérés ablakában űlnek…. Egy rendkívűl magas homlokú, sáppadt napszámos-asszony, – agyongyötört test… Oly magas homlok, – hogy az volt az érzésem, hogy elmebajos, – s a férje: egy érzelmes puhány…. Az asszony szigorú, kimerűlt arca s a férfi kedélyes elhelyezkedése székén…. Egy-egy pohár sör előttük – s szótlanúl tűnődnek…. Ez a perc a nap öröme….

 

Volt ugyan tehetségem, – egy cigány esténként tanított, – de abbahagytam egy megjegyzése miatt: – egy kis szerencsével, vagy öt forinttal szebb nőt vehetek magamnak, mint a legszebb muzsikával…. (A rab novellája.)

 

Rettentőn furcsa zsugoriság, – a kis dolgok még mindig roppantúl nyűgöznek: – példáúl, hogy semmi se vesszen kárba.

 

Álmomban, – egészen határozottan tudom, betakart valaki.

 

Nagy elefánt hátán kis majom: test és lélek. (Hindú legenda.)

 

Író, aki még soha két hónapig sem élt együtt nővel s az édent nem ismeri. – Hogy beszélhet ez az életről?

 

Egy ajtó előtt ketten hiába kopogtatnak: – zárva van – de megismerkednek – itt kezdődik a regény.

 

Gyereknek a holt anyáról írni egy kis regényt, – finom gondolat! – Kar.

 

Kéjelgő: nehéz szemhéjakkal és fáradt tekintettel.

 

Furcsa, érdekes álom: – Egy másik leányról, akinek gondoskodásához, fínom figyelmességéhez úgy hozzászoktam, hogy nem tudom nélkülözni…. Baj lesz: ez a viszony E-vel beidegződik!

 

Befejezetlen mondat naplómban – s meghalni!

 

Csodaszép lányok, – mindenütt! – Ó vajjon kiket fognak boldogítani? (Hangli)

 

Meghalt X. Y. – írják…. S nem mélázik el senki felette, hogy ez mit is jelent? – Hogy egyszer majd ő is…. S majd akkor ugyanígy fognak továbbmenni felette s a következő kolumnán már újdonságok vibrálnak, – s az élet tovább tombol…. – S hogy ő – egy élet kihúnyt?

 

„Nézze majd meg a kisöcsémet, – micsoda fiú az! – Itt a fényképe”…. – S valóban, domború homlok, hatalmas fej…. – No! gondolom, – ez már teszi… Biztosan lesz belőle valami, – ebben a homlokban sok az erő! – – S aztán megismerem az élő gyereket is…. Valóban: – a homloka domború, – de íme máris! Minden életerő, bátorság, szemtelenség kiölve belőle… Nyápic vézna test és vézna lélek…. Már látom ki lesz belőle…. Ugyanaz mégegyszer! Erőtlen, passziv lény, akinek mindene a passzivitás…. Minden képessége – saját lénye babusgatására fordúl befelé – s ahelyett, hogy kifelé ütni tudna, – befelé rágódik… A passzivitás, a nyavalygás zsenije!

 

Idős férj: epés hang, kiégett, merevedő tekintet – s egy égő, savanyú aszszony….

 

Két fiatal asszony – szomszédok, – reggel találkoznak a közös folyosón…. Mind a kettőnek ugyanolyan élményei voltak aznap éjszaka…. De az egyik arcán ott van az írás: – a trágár disznóság, otromba tivornya, szennyes dorbézolás foltjai… S a másik nézi és megundorodik magától….

 

Király: ugyanoly kicsinyes, apró indokokból cselekszenek – s a különbség csak az, hogy e cselekedetek hullámain milliók érdekei táncolnak…..

 

– Ha utána fut, még eléri! – (népszólás az elmúlt, de még el nem hamvadt szerelemről.)

 

Kinn voltam látogatóban Leányfalún Móriczéknál.

 

Móricz Zs.: – és közöttem, sajnos, egyik fő különbség az, hogy én pl. azt mondom: ő így meg így hat, ő ilyen meg olyan, – ezzel szemben Móricz az élő dialógust hallja. – Nagyon okos, már teljesen kitisztúlt felfogású ember. – Munka után van s akkora kimerűltségben, hogy a karját alig bírja megemelni…. Az embereket kerüli, – nem bírja társaságukat – s ami még érdekesebb: szinte nőgyűlölőnek mondható. – – Saját értéke felől egészen nyugodt, – nincsen kétségei, – s ha mások ellen kifogása van, a szemükbe megmondja. – – – A világ dolgai bennem csak azért keltenek izgalmat, – mert állandóan arra kell figyelnem, hogy hogyan érzem magam bennök, – hogy míly szerencsétlen vagyok… Ő azt figyeli, hogy milyen ez a világ? – Meg tudom érteni ezt a szenvedélyt s el tudom képzelni, míly izgalmat okozhat: mindent megjegyezni akarni, – hogy ki milyen, a környezeteket s az egész világ konkrétumait.

 

A bankár felmegy a lépcsőn: – Benn a főherceg fogadja s egy nyurga fiatalember, – valami művész-féle… Nincs pénzük…. S a nyurga ifjú fölényeskedni próbál, – vele, a pénz fejedelmével, hepciáskodik, – kedélyeskedik – s úgy beszél véle, mint egy szegény, sánta megvetett ördöggel a felsőbb hatalmak…. A pénzfejedelem egy ideig mosolyog, – aztán összehúzza ám szemöldeit s elkomolyodik, – nagyon! – A tükörben meglátja meggörnyedt alakját, – csúnya fejét, – annál inkább…. Belemegy a kérésbe – s aztán feltételeket diktál, – hidegen, könyörtelenűl. Most ő táncoltat…. – Tudja – egy táncosnőt láttunk az éjjel! – mondja a művész-féle és csettint…. – Igen, – mondja a bankár s hidegen ránéz, – aztán tovább mondja feltételeit… (Szóval: talán tudnám is, hogyan kell, – de engem csak az a lelki szituáció érdekel, amelybe én kerülök e történet által.)

 

Az ember gondolkodik s próbálja megérteni ezt az életet…. S ami következtetést levont, – azt szeretné közölni. – De ha ezt egyszerűen közli, akkor még nem művész. – Egy sokkal alsóbbrendű tehetségnek is kell lennie, hogy amit mond; az művészet legyen. Emlékezőtehetségének egy majom ügyességével kell utánoznia előtte a konkrét életet…. Hallucínálnia kell mindazt, ami elmúlt – s aztán ki kell tudnia fejezni, – s csak ha mindez a képesség megvan benne, – akkor végre elmondhatja azt is, amit az életről gondol…. S akkor is csak igen keveset, – alighogy valamit lehet elhelyeznie, – mert vigyáznia kell, nehogy aránytalanná váljék, – nehogy kilássék a szándékosság…. Szóval: – ahogy a természet egy nagy berendezést, egész szervezetet csinált egy apró agyvelő mulattatására…. – – Egyszóval: le kell fokoznia mivoltát, – ha legfőbb ereje a gondolkodás s nem a színészi majmolás…. S csak az az igazi író-tehetség, akinek ez a majmolás a fő-öröme!

 

Az a véleményem, hogy azért gyűlölök, ha gyűlölök, – mert nem eléggé jól ismerem indulatom tárgyát! – Ha felmegyek az Otthon-klubba s az ottani életet látván undorodom, – ez onnan van, mert nem érzem eléggé ennek az életnek s az embereknek mivoltát. – Mert emberek! – Jó és rossz van bennök, – megható és undorító! Szép és csúnya! – Gyűlölöm, mert nem ismerem! – Ugyanezt lehetne mondani talán más érzésekről is… Mintha a félelem is ilyesmi volna…. Az ember példáúl fél a korbácstól, – jobban, mint ahogy fáj, mikor kapja…. S a tisztelet is… Kit szoktunk tisztelni? – Akit nem jól ismerünk… Ezek talán az ismeretet megelőző érzéseknek volnának nevezhetők. Az úgynevezett „megszokás”, vagyis ismeret mindezt eltörli…. S hogy úgy félünk a haláltól! – Félünk tőle, mert nem ismerjük!

 

Érdekes eset! – Mikor Beckéktől Gödön búcsúztam, egy hang szólít a sötétből…. Odamegyek: – nem ismer? Milli vagyok. – Két nap múlva meglátogattam, mert érdekelt, mi van velök. – Szóval: – ostoba, üres, lélektelen figura lett Milli is, a nővére Stefi is, – ő, aki annak idején költőktől tanúlta érdekességét. S mégis: e látogatás roppantúl érdekes volt. Hát először is: – A férje továbbra is gazdag és nagyon szereti őt, – kedvére főzet – s ő járja a világot – s kedvére csalja, – nem is tagadja ezt. Kalandok és viszonyok, – mindenfelé! – – Aztán rólam kezdett beszélni, – hogy hát én egy kevéssé savanyúnak látszom voltaképen, – miért van az? Úgy látszik, – nem eléggé jól élek…. – Márpedig mégiscsak az van, hogy az ember lehetőleg jól élje ezt a rövid időt…. Dolgozni? – Ez ugy-e bár – ez csak narkotikum? – – S aztán elmondta Pista nővérének, Klárinak esetét is: – ő elvált a férjétől s annak unokafivére, egy gazdag báró a kedvéért elvált a feleségétől és elvette. – – – S én elgondolkodtam az eseten és rekapituláltam magamnak Klárika életét, – hogy is volt csak? – Itt voltam én, a becsületes Jónathán s a lányok ketten, ő és a Margit itt nyomorogtak rokonaiknál. – S ha valami baj volt, ha nem lehetett már kitartani az életet, akkor elhívtak, – tanácsot és vigaszt próbáltam beléjük önteni. – Azt tanácsoltam nekik, amire engem is tanítottak: – légy jó, légy szorgalmas, hű igaz… tanúlj! Ne töltsd az életedet semmivel…. Legyen hivatásod: iratkozz be az egyetemre…. S te Margit, ha nincs kedved tanúlni, – lépj be hivatalba…. – S az egyik megszívlelte tanácsomat, a másik nem. Az egyik hivatalnok lett, – pedáns, pontos, kitűnő munkaerő – s ma is az! – A másik nem volt erre alkalmas – ő szinésznő lesz! (Közben az történt, hogy mikor kimentem Klárihoz nyomorúságában, egy alkalommal oly forrón nézett a szemembe s úgy szorongatta kezemet, – hogy visszahökkentem….. – Egyrészt azért, mert Klári a barátom nővére volt, – s a barátom vére, tulajdonságai undorítottak Kláriban… – azután: míly közönséges! – éreztem. Hát ez is csak erre megy ki? – Minden? – S nincs más út? – S végül: – lám, ez egy lány, aki nyomorban, bajban van – s hozzám fordúl…. A tehetetlen kétségbeesés gyakran valami vak szenvedélybe fut… Ilyenkor nincs más csak ez – mintha megváltana: amíg tart…. Nem, – nem szabad becsapni, – gondoltam. – S elmaradtam tőle. Örökre meggyűlölt ezért, mondván, hogy én cserben hagytam őt nagy bajában.) – Szóval szinészi nő lett – s mint hallom, vidéken nyomorában pénzért eladta magát. – Aztán feljött Pestre – s itt züllött. – „Ez is olyan életet él! – Nappal alszik, – éjjel bolondúl!” – panaszkodott nékem Margit, a nővére. – Hogy nevet a savanyú tisztesség. – Aztán, – aztán azt hallottuk, hogy férjhez ment, – egy gazdag bányatulajdonos vette el…. Rendben van. – Közben azt hallottuk mindenfelé, hogy csalja az urát, – szeretői vannak…. Aztán azt, hogy elvált – s ujra kezdődött a hajrá; – piszkos élet…. – s ma gazdag és báróné, – rendben van. – A másik, aki megfogadta tanácsomat, – keserű, kielégítetlen, szomorú életet él s talán egyetlen üdülése, ha néha elmehet báróné nővére birtokára üdűlni, – ha ugyan lehet! – – S akit látok tisztességes asszonyt – hány van közöttük szomorú és elkeseredett s míly kevés az, aki könynyű, friss kedélyű s csak valamennyire is kielégűltnek mondható! – Ő azonban az: – friss, jókedvű…. Volt bátorsága élni! – Igaz, hogy rosszúl is sikerűlhetett volna, – dehát ez lutri. Élt, kielégűlt, forgolódott, flirtölt, – más pedig űlt és várt….. Végig az életen, – hajrá! Bevágni hétre! – És sikerűlt. – Változatosság! – Ujdonságok, kielégülések és ujjongások! – Ma tanítónőcske lenne valahol, – savanyú, keserves életet élne, ha erkölcsös tanácsaimra figyel. – Mert van itt szabály? – Lehet azt megmondani, hogyan kell? – Szerencse, hogy nem emlékszik intelmeimre, – különben mekkorát nevet rajtok, ha eszébe jutnak! – – Igaz, hogy – ha valaki szerencsés, akkor is szerencsés, ha hivatalnoknő lesz, – bemegy a hivatalba egy gróf, aki bolondja a pedáns hivatalnoknőknek és – és elveszi. – Más belepusztúlt a háborúba, fogságba, – mások Chinába szöktek és ott is milliomosok lettek, – miután itt is pompásan ment soruk. – Békessy, aki szélhámos volt világéletében, ma igen gazdag ember s Bécs egyik hatalmassága. – S épp ma kerűlt kezembe Lady Hamilton életrajza, – a cselédlányból lett világ-nagyságé….. És épp ma hallottam Millitől, hogy Szigeti Jóska, aki bejárta a világot, – s végigszerelmeskedte fél Európát, míly boldog a feleségével, akivel együtt látta őt Rómában Milly…. Gyönyörű asszony s a férjének nagy sikere volt Rómában…. Egy szabály van csak: – a szerencse szabálya…. A szerencsések közé tartozni: – ez minden! – Ó most már értem! Az iskolában azt tanúltuk, hogy Zrinyi ezt a jelmondatot választotta magának: sors bona, nihil aliud! – Csodálkoztunk, mért éppen ezt? Mért nem valami szebbet, méltóbbat? – Ó, most már értem, – mi az, ha valaki ötven éves korában ezt sóhajtja! – – Dehát ebből az életfelfogásból egyéb is fakad: – egy mély megnyugvás. – Mikor a vonaton hazafelé jöttem, – akkor még hiába próbáltam vígasztalni magam, – hogy hiszen énnekem nem az a boldogság, ami másoknak – s hogy ki tudja, mit jelent az, ami íly szépen hangzik?… – Mindenesetre: amennyire az emberi boldogulás állapota egyáltalán megjelölhető, – kívánatosnak kell tartani azt, amit ez a Klári kapott a sorstól…. Hiszen ha 16 éves korukban eléjük tükrözi valaki sorsukat s megkérdezi, – mi akarsz lenni – egy szegény, fáradt hivatalnoknő, vagy egy gazdag báróné?… – S ha valaki megkérdezi tőlem, – vállalom-e ezt a tenger keserűséget? – Rettenetes keserűség fojtogatott újra: – visszahúzódtam egy sötét sarokba, hogy ne lásson senki, – a koporsóba bújtam volna legszívesebben… Éreztem megaláztatásomat, visszaidéztem ennek az egész, elásott szomorú és tönkretett életnek az útját – s íme, már vége is van mindennek! – Mindenki bátor volt, – csak én nem…. Merészen megpróbálták! Szabadabb életet éltek, sokkal több kielégülésük volt – s egy kis szabad levegő, egy kis szabad boldogság és ujjongás mindig, életünknek talán minden szakában kijutott nékik…. S ha ezt összemérem evvel a savanyú, szenvtelen, élettelen és unalmas élettel, amely egészen elsavanyít s egy százesztendős sérelmeit hordozó, epés, rosszindulatú, kárörvendő és gyülölködő vénkisasszonyt csinált belőlem…. A kielégítetlenség örök savanyúságával arcán, – akiből árad a melanchólia s száraz az örökös vágytól; – kedélytelen, élvezhetetlen és egykedvű. – Ezeket gondoltam s néhány napig igen keserű voltam, de aztán csodálatos fordulat állott elő, – egészen megnyugodtam. – Mindenesetre meg kellene írni Egyenes János élete regényét. – – Míly különös; mikor még ott küszködött rokonai között, egy nap azzal fordúlt Pistához, hogy ő szinésznő akar lenni…. „Nagy ember lesz a nővéredből” irta néki… – S íme, máris letelt az idő… Ez még alig hogy tegnap volt, – egyet fordúltunk s íme már vége is az életnek, – itt a beteljesedés kora! – – S míly különös! Nagynénje akkoriban ment másodszor férjhez, – fiatalasszony volt…. Egyszer rámutatott valakire az utcán: „– látja, ez egy szép fiú!” – mondta az urának: – én voltam az. – Nevettek. Az a selyembélésű felöltő még ma is megvan, ép – s az idő már letelt: – ő már idős asszony s a leánya húsz éves!

 

Egy darabot kellene írni! Ilyen címen: Nőkhöz könnyű kéz kell.

 

Oly szerencsétlen, hogy a legyek az orrára űlnek közösködni.

 

Látszatra adok. – Azonnal ítéleteket hozok, – annélkül, hogy benyomásaim bizonytalanságától félnék.

 

Nála mindene, amije van, csak arra jó, hogy bánkódjék. Szépsége, hogy keseregjen: – hiszen elmúlik! Tehetsége: – hogy nem elég amije van… ó, ó….

 

Ha minden determinálva van: – hány lény éljen e földön, ki legyen nő, ki férfi, – ki szegény, ki gazdag? – hogyan lehet akkor, hogy a természet mégis úgy munkálkodik, mintha a jövő bizonytalan volna s az örök kűzdelmek bizonytalan, soha előre nem látható eredmény. Ha biztos volna, mi lesz – s determinált, – elég volna egyetlen koitusz s egyetlen sperma egy individuum létrehozásához. – Minek akkor a spermák milliói, – amelyek kűzdenek egymással….. S igaza van Materlincknek – míly ellentétesek a principiumok! A természet teremti a méhet a lehető legtökéletesebbé, – olyanná, hogy hivatásának a lehető legjobban megfeleljen – és a természet teremti az esőt és szelet is, hogy ne tudjon annak jól megfelelni. Biztosítja a nemzést – megdöbbentő gazdagságban hozza létre a petét és spermiumot – s az élők életét szűk ökonomia szerint szabja meg; – szegényesen látja el a dolgozókat – de gazdagon pazarolja kincseit a herékre…. Egészen tökéletes, a legcsodálatosabb óramű pontosságával működő szerkezeteket hoz létre a megtermékenyülésre, hogy azok az akadályok legyőzhetők legyenek, amelyeket ő állított…. Ötszáz herét hoz létre, amikor egyre van szükség?

 

Az asszony kételkedik – s a férfi csókkal bizonyít.

 

Szolón, Thálész, Pittakosz, – mondom az utcán, aztán felsorolom a görög bölcseket – és várok valamire. – Arra, hogy mikor jön el végre az alkalom, hogy megmutassam, hogy tudom a görög bölcsek neveit…. S akkor eszembe jut: – miért is várom? – Egyszer Reibner tanár úr megkérdezett minket – tudjuk-e a görög bölcseket felsorolni – s akkor senki sem tudta, csak egy idegenből jött fiú…. Óra után odamentem hozzá s leírtam magamnak neveiket és megtanúltam, – jól! S lestem: – mikor lesz rá megint alkalom, mikor kérdezi megint – s hogy akkor majd én is fogom tudni, – milyen dicsőség is lesz az! – S csak most veszem észre, hogy ezt még mindig, – azóta is várom…. – S ennek már vége volna? – Lehet az? Hogy én már oly messze vagyok ettől, – hogy már tanár is voltam, – már nem is vagyok az…. Hát így tűnik el? – s én hiába tudom a bölcsek neveit? – Nem kérdezte azóta sem – ó sosem kérdezte többé – s nem is fogja kérdezni soha többé…. – – – Ma benn voltam a Munkácsy-utcai iskolában – a Lovag-utcai gimnázium utódiskolájában – s már csak három van itt a régi tanári gárdából…. Három! – A többi meghalt szegény! – Hát lehet az? Hát oly öreg vagyok én már, – hogy aki engem tanított, annak már nem lehet élnie? – Értesűltem, hogy szegény áldott, kedves tanárom, akit a legjobban szerettem: Still Nándor, most néhány hete halt meg…. S én még a sírját sem tudom – s nem fogom őt látni soha többé! – Hogy miért nem szólítottam meg őt, mikor néhány évvel ezelőtt a Kriszina téren láttam menni és mért nem csókoltam meg! – Szegény, szegény!

 

Nem hinné az ember, – ott űlnek a hivatalban, – jó hivatalnokok, – az ember ismeri őket, elmegy mellettük – s nem is tudja róluk, – hogy mindegyikük elkészűlt már élettel, halállal…. Megkűzdötte a maga kűzdelmét az ismeretlennel! – – Ma megszólítom az Atheneum egyik derék hivatalnokát…. – s elmondom néki, hogy Still-papa meghalt s hogy nagyon fáj a szívem az áldott, fehérhajú öregúrért! – „Milyen jó – mondja ő, – hogy meg lehet halni! – Hát nem szép és megnyugtató, hogy mindenki meghal?” – S ő mondja ezt, a kishivatalnok, akinek oly kevés alkalma volt élnie s aki mégcsak nem is fájlalja, hogy a szépség annyi lehetőségét hagyja majd itt, – s nyugodtan, bölcsen pipál hozzá…. „Hát nem jó, hogy meg kell halni? – Engem úgy megnyugtat, – kibékít, megszelídít…. Lássa én este mikor eloltom az ágyban a lámpát, – személytelenségi gyakorlatokat végzek… Nem látom magamat, engem sem lát senki – s próbálok megszűnni – s beleolvadni a halott környezet halálos álmába!”…

 

Érdekes kísérlet volt! Megpróbáltam végre nem lenyelni keserűségeimet és meggyőződésemet, hanem odamondani, odavágni – s lestem, kielégülök-e hát, – megnyugszom-e, ha az igazamat így kimondom? Kegyetlen és brutális dolog volt és semmire sem vezetett, – valóban! – Vagyis: Osvátnak igaza van, – a vita valóban örökös, sohasem érhet véget – s nincs kielégülés! – Mert minden egyébtől eltekintve, – mire való? Meg akarom tanítani valamire? – Nem lehet. – Azt akarom, hogy ezentúl igazságosabb legyen? – Nem lehet. – Hogy belássa, hogy tévedett? – Nem lehet. Mit akarok vele? – S mégis, az emberben örök az ilyenfajta kielégítetlenség… Ezért van, hogy boszúálló, hogy „majd megtanítalak moresre,” – hogy „elégtételt” akar venni, – holott mindez éppoly cirkulusz viciozusz mint maga az egész élet. – Itt azonban mégiscsak meg kell állani…. Mióta élek, olyan vagyok, – hogy tűrök, nyelem a sérelmeket s nem szólok – s akkor egyszerre szakítok „örökre”. – Brutálisan – kíméletlenűl. – Hánynyal szakítottam már eddig így? Már alig maradt emberem. Erzsivel, – Pistával, Gáborral, Conraddal, Fazekasnéval, Bokrossal, Popperrel, Radóval, Bálint Jenővel, Magdával, – Máriusszal s végül Eislerrel, – holott egy fél élet energiája kellett, amíg e viszonyok megépűltek. – Összeférhetetlen vagyok. Ahelyett, hogy hűvösebben, nyugodtabban érintkezném az emberekkel….. Nem tudom, – úgy látszik nagyon önző vagyok s túlsokat követelek tőlük… Igaz, hogy valami átkozott alázatossággal rögtön odaszórom nékik mindenemet, mihelyt a közelembe vetődnek. Valamely hisztérikus érzéshullámzás játéka ez bennem, – vagy szeretni, vagy gyülölni, – s kiszámíthatatlan gyorsasággal sodródom egyikből a másikba… Aminthogy ha a közelembe kerűlnek, nem is tudok rájok haragudni, – a közelség apró meleg konkrétumai feledtetik vélem haragomat…. – de mihelyt elkerűlnek látókörömből! – – – Most pedig már egy ellenség koszorú vesz körűl! – S mintha szeretni egyáltalán nem tudnék oly eszeveszett, köpködő gyűlölet szakad fel belőlem, mihelyt módja van kijönnie…. – Ez az Eisler, ez egy kis földönfutó, – egy mit-ugrálsz! – Akkor viszont mért nyeltem butaságát éveken át, mint egy aszkéta? Vagy ezért akartam-e megbüntetni? – S hogyan? – Egy buta embernek be akartam bizonyítani, meg akartam őt győzni arról, hogy buta? – Hogy kiáltsam bele füleibe, amelyek sivatagok?…. – Ó furcsa, furcsa, – örök szenvedély és örök magamat emésztő szenvedély, amelynek célja semmi…. Míly furcsa kovászból van az ember – s főként a művész! Végre már mégiscsak abba kellene hagyni, – örökös boszúvágy, – örökös haragok… Leraktározom magamba sérelmeimet s jól vigyázok, hogy el ne feledjem azokat…. – a múlton rágódom állandóan, – végre is talán hozzá kellene látni élni, – ha még lehet! – Közömbösebben az emberekkel, – sorsuk nékem nem létező! – Vagy szükségem van az indulataimra, – nélkülök már élni sem tudok…. (S míly gyenge vagyok pedig, – a legkisebb indulatra remegni kezd a derekam – s percekig tart, amíg megnyugszom tőle – s ez is azon átkozott korszak kezdete óta van.) – S az a furcsa viszony, amelyben barátaimmal vagyok!… Évtizedek óta, – mindig kell, hogy valakim legyen, akinek panaszkodhassam, – akinek elmondhassam a nap lelkendező csodálkozását, meglepetését, vagy keserűségét, – akivel konfrontálhassam lelkiismeretemet, – aki feloldjon…. Talán nem is kell nékem az, hogy beszéljen, – talán az maga is elég, ha meghallgat! – – Feljártam Eislerékhez és panaszkodtam. Akkoriban még nem is igen volt emberem senki – s így megilletődtem, megalázkodtam, akárki közeledett… S ez a tökfilkó fölényesen elfogadta megalázkodásomat…. S most aztán, hogy butaságában oly gyalázatos volt, – kitört belőlem a gyűlölet, – egészen őszintén megírtam néki róla való véleményemet. S mire mentem vele? – A butaság szent és sérthetetlen. Megtámadhatatlan. – Hiába magyarázol. Ha azt mondod neki, hogy ostoba, – megkérdi, hogy igazán haragszol-e őszintesége miatt? – S az ember mégiscsak tanít, ír, nevel, korhol… – holott esküszöm, semmi hatása kerek e világon. Oly értelmetlenűl bámúl reád, mintha az égből pottyant volna és csóválja fejét – és aztán megnyugszik. – És: komisznak lenni mégsem lett volna szabad – olyannak akitől minden komiszság kitelik: boszú, intrika, áskálodás… Fölény! – Hiszen, ha gúnyos tudnék lenni. – Egy szó elég! És: elnézőbben! Szegény ördög, – szegény szamár! – Bizonyos eszközöktől tartózkodni kell: – olyasmitől, amit jóérzésű ember soha és semmi körülmények között sem használna! – És végül: aki íly szigorú, az aztán igazán vigyázzon ám magára, – annak aztán igazán ki kell irtania magából minden olyast, ami még csak nyomokban is becstelen…. – – Nem szabad sokat várnom az emberektől. – Kómikus ez a forró barátkozás nyakra-főre – s aztán a gyors elfordulás: – szinte már automatikus, – forróság s utána gyűlölet. S gyűlölet örökké! – Mint aki álmában iszik s szomjúsága nem csillapodik tőle. – Boldogan veszem sérelmeimet, – minél nagyobbak legyenek, – hogy legyen bő okom haragra! Talán a felületes társadalmi élet kultúráltabb jelenség.

 

Míly könnyű elhinni, hogy a halál megsemmisülést jelent s míly nehéz ma már azt elképzelni újra, hogy valami kezdődik akkor!…

 

Margó mesélte, hogy Lustig Gézán B. Gyulán ugyan mindenki nevet, – de azért nagy tudósnak is tartja és tíszteli. S ugyanő meséli, hogy ennek a korcsszülöttnek volt egy gyönyörű szép menyasszonya Svájcban, – (ő, Margó – látta a fényképét és leveleit), aki rajongásig szerette ezt az embert, – egy orosz hölgy, gazdag, szép, – orvostanhallgató…. S mikor én ezt hallottam, – ettől az egy történettől bámulatos változások állottak elő bennem…. – Mielőtt ez az ember megjelent Pesten a New York kávéházban, a tökfejű Major-család hirdette: – hogy nemsokára egy zsenit fogunk látni….. S nemsokára fel is tűnt az üstökös a New York kávéházban…. Egy korcsszülött. Sáfránszínű, hosszú spárga-köteg odaragasztva golyószerű koponyájához, – savószínű szem, – valami irtózatos arc eléktelenítve egy operált nyúl-orral – s piszkos! A körme, a keze, – minden ragad… a cipője, mintha a szemétből húzták volna ki…. S idegbajos beszéde: – beszédközben „o” betű formájára huzódik szája s pillanatokra elakad s egyebet sem tud mondani, mint azt, hogy ó… ó… s dobol piszkos ujjaival. – Közben néha felső kabátja zsebébe nyúl s azon meztelenűl, ahogy a zsebébe volt gyömöszölve, – piszkos porokat morzsol szét ujjai között s a szájába tömi: jód-preparatum, – néki iszonyú neuralgiái szoktak lenni…. Ez a külső. – Megjelenik s a legszemtelenebb fitymálással bánik mindnyájunkkal, mintha a zsebébe akarna dugni mindönket porai mellé. – S beszél: – ontja a szót: tökéletes németséggel, franciasággal… – angolúl, spanyolúl, oroszúl, portugálúl, ógörögűl, latinúl – s írók, írók ezrei, akiket ő kívűlről citál… Mindenki elámúl tőle, még Osvát is…. – csak én nem. Figyelem: – s ravaszságokat szimatolok. O o o dekli, – mondja ő – o dekli gyenge, – értvén alatta a fejét, – mármint a magyar írók fejét, – …. o o o gersli, – mondja ő tovább a pénzre tévén célzást, – szóval szeret „népies” lenni…. S nemsokára kiderűl, hogy ez az úr, aki Anatole France titkára volt Párisban, – egy furcsa szélhámos…. Sokat tud ugyan, – rengeteget, – de még hazudik is hozzá, – citátumait, amelyeket ont, gyakran megismétli, – azok néha hazugságok…. S végűl meg volt állapítható, hogy az illető egy tökfejű fráter, akinek soha egy gondolata nem volt s aki egy sort sem képes leírni…. Igaz, hogy mint receptív fenomén egy csoda…. Ő, – ha nyelvészettel akar foglalkozni, – megtanúl egy hónap alatt öt kötet élettant, – könnyű neki, hiszen amit egyszer elolvasott, azt ő már kívülről tudja…. Zűrzavaros, üres fej különben, – telitömve tücsökkel-bogárral – s amellett egy szemtelen, pökhendi zsidó, akit pofon kell rúgni. – Nagy Lajossal aztán meg is állapodtunk abban a freudi magyarázatban, – hogy amit a természet elvett tőle szerelmi téren, – ilyen rettenetesnek alkotva meg őt, – azt mással pótolta s hogy minden energiája ezek szerint a tanulásba szalad… – Később is hallottunk róla aztán: – hogy lefordította az Education-t… s azt is hallottuk, hogy a fordítás rettenetes…. Aztán könyvet írt a háború alatt: – kiderítették róla, hogy a könyvet szórúl szóra lefordította s kiadta a saját neve alatt, – csak az egyik fejezetbe írta be valamiről a saját nézeteit vagy egy fél oldalon… Ráolvasták, – a blamage teljes volt – s engem nem lepett meg, – mert ezt vártam…. Még az sem lepett meg, mikor azt hallottam, hogy ez a kis eset távolról sem érintette, – mintha mi sem történt volna, – egyáltalán nem szégyenli magát…. – – Aminthogy az sem lepett volna meg, ha egy nap azt hallom róla, – hogy a világ elé lépett egy korszakalkotó munkával – s hogy nagy tudományos felfedezést tett…. Rendben van: hiszen minden erejével azon munkálkodik – s ez síkerűlt, – a dolog ugyan kissé hihetetlen, de nem csodálatos…. – Annál csodálatosabb azonban, hogy ezt az ostoba korcsot, aki piszkos és büdös…. – hogy ezt egy valamire való leány szereti. – – Én eddig azt hittem, hogy ennek első feltétele az, hogy az ember mosakodjék, – aztán, hogy rendesen öltözködjék, aztán, igyekeztem, hogy okos ember váljon belőlem…. (Hiszen ebben tévedtem…. És abban is, hogy valami nagyot kell művelnem, hogy „őt” kiérdemeljem. – A célt már régen feledtette az eszköz s dolgozik tovább megnőve s az égig dagadva – s hol van már a nő, akiért ez az egész lélek megindúlt akkor… – már az sem érdekel: van-e valahol egyáltalán, – már megvetem és lenézem „őt”, aki nem is értene már abból semmit, amit érte gondolkodtam, dolgoztam és figyeltem, – hogy néki megmutassam valaha, ki vagyok?) – – Szóval: – ha gyerekem lesz, azon imádkozzam-e, hogy szép legyen, – vagy azon, hogy értelmes, vagy azon, hogy szeresse a tisztaságot, – vagy min? – Nem jobb-e talán, ha átengedem őt sorsának, – nevetve?…. – Mióta ezt hallottam, nagyon jól érzem magam, – egészen nyugodt vagyok, – mert nem vádolom magam többé, – nem teszek összehasonlítást a magam és a mások sorsa között, – nem mérem, vajjon miben hibáztam? – mi az oka szerencsétlenségemnek? – Semmiben sem hibáztam! – mondom magamnak. – Fatalista lettem. – Nem gondolatban, hanem érzésben, – felszívódott két nap alatt a vérembe…. – – Törekedni kell, de nem szabad csodálkozni, ha a törekvésnek semmi eredménye sincs, – mert nem éppen a törekvés jutalma az élet és javai, – csak néha! – Néha igen – s épp ezért, minthogy tehát sorsunk irányításának egy parányi lehetősége mégiscsak megadatott nékünk – az, hogy törekedjünk, – tehát törekedjünk! – Egy bizonytalan apró kis lehetőség adatott nékünk sorsunk irányítására – s a vele való számítás néhanap be is válik, – de kár túlbecsűlni! S nem szabad mindennap újból csodálkozni, hogy a szerencse mennyivel hatalmasabb faktor minden törekvésnél! – Van tér a bizonytalan kűzdelemre is, – de mennyivel több s nagyszerűbb, mikor egy nagy kéz nyúl az emberért s mint a csecsemőt leteszi valakinek az ölébe! Ha baj ér: – annyit fogok ezentúl mondani mosolyogva: – hiszen nékem nincsen szerencsém! – tudom én azt! S nyugodt leszek s boldog azon, hogy ezt végre sikerűlt végérvényesen tudomásúl vennem. Dolgozom, – persze, – de nem várok érte, tőle semmit, – legfeljebb a mi mindennapi kenyerünket ma! – Mert csodálatos! – mintha valóban isteni törvény volna, – ennyi az, ami a törekvésnek, az inaszakadt munkának valóban, szinte törvényszerűen megadatik: – egy kevés kenyér. – A többi jó, – minden a Nagy Kézben van s lehet adományaira törekedni, lehet lankadtan várni, – mindegy! – hogy mikor ad, annak nincs szabálya! – A legszebb nő lehet a legboldogtalanabb s egy pápaszemes, nagyorrú kaszírnő a legboldogabb. – Nagyszerű a változatosság, – millió a lehetőség s nézhetni: – ez már maga is nagyszerű mulatság! – S minderre ez a jelentéktelen kis eset tanított meg végérvényesen, – egy kis eseten való nagy csodálkozás! – – S még egy élet-elv kezd lassan a vérembe átmenni. – Közömbösebbnek lenni az ember iránt! – tanítom magamat s valóban most már kezdem is megszívlelni a tanácsot! – Nem szeretni és nem gyűlölni nagyon – s nem várni az emberektől sokat…. S valóban: egyre kevesebbet boszankodom az emberi lélek infámiáján…. – Ki fogom ölni magamból egészen a világgal való szenvedélyes kapcsolatokat: – nyugodt és bíztos kézzel….. – – Szóval tűrhetőbb lett az élet, – dehát meddig? – Lesz még nehéz perc elég, – tudom, – s bár borzongok elgondolni, – mégis az az érzésem ma, munka után, – hogy állok elébe!

 

Ma: jobban érzem magam, rend van nálam, – munka után vagyok, – a hivatalt is tűröm…. Könyveim fognak megjelenni, – szinte szabályszerű hogy most, most, valami nagy baj érjen! – Példáúl valami nagy betegség!

 

Teljesen tartózkodón kell élnem!

 

Váry ügyészszel való esetem vajjon fel van-e írva? S Nagy Lajos mondása lelkének permanens mivoltáról?

 

Megértem: – nagy passzió olyasmivel foglalkozni, amihez az ember nem ért! (P. Pista: orvos.)

 

Hogy milyen csodálatos szépségek vannak! – Kiéi?

 

Nékem kizárólag csak szenvedést okozott a szerelemi élet. – Pokol volt az egész! – S legyen is elég!

 

Borszínű bársonyruha, csodálatos esésű: – francia asszony. – A barátommal megyek: – „arra nékem mindig van kedvem,” mondja…. S én nézem az asszonyokat, akiknek oly kedves és magától értetődő s oly természetes, hogy a férfiak, akikkel beszélgetnek bármikor hajlandók nékik rontani…. Ez a természetes, – ez kapcsolja össze őket, – örökké….

 

Értem: – minket gyerekkorunkban nagy szeméremre neveltek – s mi megszoktuk – s bár érett korunkban undorodunk is ettől az ostoba farizeizmustól, – mi már nem változtathatunk, – nem téríthetjük vissza a világot a helyes középútra, – mert íme jön az új generáció s az kezdi előlről – s mire odáig ér…. Mit haladhat így a világ?… Kezdi előlről újra meg újra – s századok alatt talán egy jottát… S különben is mit haladhat? – Oly kis lehetősége van s az oly gyorsan kimerűl…. Semmit. – Soha semmit! – – Hogy óbégatnak a keletről hazaérkező utazók: – a hindúk tehénvizeletet isznak, – szörnyű! Barbarizmus! – Komikus! Ma már ebben nem találok semmi szörnyűt! Mi mindent csinál az ember élete során! S aztán: a vesét megeszi, amely teli van remanens vizelet-anyaggal…. S ha valaki Istene kedvéért ezt teszi, – mi ez a szerelmi őrjöngések antropofag indulatához képest? – Vagy amit egy háborúban el kell viselnie…. Zűrzavaros össze-visszaság!

 

Egy bankhivatalnok: – „Sosem becsűltem a nőt semmire…. Legvadabb fiatalkoromban is, – egy kirándulás mindig sokkal jobban vonzott, mint a legszebb nő. – Elintézni vele, aztán gyerünk gyorsan el, minél előbb – moziba…. El kell intézni, mint a borotválkozást, – dehát lehetőleg minél gyorsabban!”

 

Vannak biztos dolgok: – példáúl nem dinnyéből lesz a tök, hanem a tök finomúl dinnyévé…. – S mégis, mit ér, ha egyet-mást biztosan tudhatunk is…. Öt perc múlva egy másik törvényre bukkansz, mely homlokegyenest ellenkezik….

 

Egy másik hivatalnok: – ma van a nagyanyja halála évfordulója…. Kimegy tehát a temetőbe, – aztán randevúja van…. Este pedig a menyasszonyával vacsorázik… Ez aztán a programm!

 

Egy bíró: – Spiritiszta…. Amellett igen szeret „fütyölni” – hajnalig….. Idős úr…. Úgy látszik, a szellemeknek semmi erkölcsi kifogásuk a bor ellen…. Valami bölcseség és megnyugvás van a borisszák szellemében… lankadt reszignáció s optimizmus: – oszt úgy is lett, – mesélik nyugodt előadással….

 

Királyfiak: nem csodálkozom felette, ha ők azt hiszik, hogy Isten kiválasztottai…. Anyjuk is van, gyerekek is, – az egész világ csodálja és becézi őket…. Én is azt hittem, – nekem is volt anyám, – engem is dédelgettek, – de aztán egészen közönséges ember lettem, – besoroztak, kíméletlenűl belöktek a tömegbe, hogy én is épp oly nem kímélt, észre sem vett numerus legyek, mint többi…. Akkor aztán a lélek, – mely ezt sehogy sem akarja tűrni, – körülnéz – szeretet után…. S nincs se égen se földön…. – – Énbennem megvagy, Uram, aki teremtettél és pártolsz… De magamon kívűl nem talállak… – csak amíg anyám élt, amíg gyermek voltam….. s a szeretet hirdet: hogy vagy!

 

Míly mámoros lettem volna egy ilyen fodros-bodros, bóbitás kislánytól, – felvillanó szemeitől, – csacsi „büszkeségétől” s fölényétől…. – Egy felsőbbrendű lény! – gondoltam volna… S ma már ennek vége!…. – – S ami úrilányoknak nem jutott, bárhogy epekedtek is érte, – nem jutott ostoba társadalmi okokból – az ezeknek a piszkos szajháknak igen, – akiknek nem voltak skrupulusai…. – – Ma már: lábreszketés, derékfájás járja…. Hogy csodálkoztam, miként lehetséges, hogy valaki a nászéjszakáján elaludjon menyecskéje mellett… – – Míly különös, hogy a természet a szerelmi erőt egy fejletlen szervezetnek adja ajándékúl – s a kifejlett férfikort oly gyakran közönyössé teszi….

 

Minek gyűlölni? – Ha tökfej volt is és elbizakodott…. Biztosan volt benne jó is…. Ember volt!… (Osztálytárs.)

 

Hát igen: – Ahogy távolodol a multtól…. – ahogy távolodol helységektől s mégy tovább…. úgy egyszerre távolodni kezdel az egésztől… – Halálos ágy! – Mit számít már akkor, hogy voltál-e Párisban… Igen, – voltál Párisban s most íme, távolodol az egésztől… Helytől és időtől egyszerre….

 

A törzsfőnök: – ravasz fény csillan a szemében s aztán int: – megölni!… Ölni, az passzió!

 

1921. okt. 23. Ma egész nap bombáztak…. Azt beszélik a városban, hogy Károly király itt van valahol…. Nyílván a kormányhű csapatok összeütköztek a királypártiakkal…. – Mikor ilyesmit a történelemben olvas az ember – azt gondolja magában: – míly rendkívüli idők… Itt pedig minden folytatja a maga mohó kis életét, – amely, – hiába! – csak egyszer adatott. – A Svábhegyen voltunk, – ott a bombardement igen erősen volt hallható, – de azért egyes villákban zongoráztak, – hölgyek és urak mulattak együtt…. – Emberi tehetetlenség! Évszázadokon át sírtak, hogy a Habsburgok, – így meg úgy! – S most visszahozzák őket s a hetvenkét főherceget: – ebbe a kis országba. Tehetetlen, szegény ördög az ember, – a szalmaszálba kapaszkodik, – mindenbe belekapaszkodik, hogy majd jobb lesz úgy!

 

Nem tudom, miért gyűlölöm a gúnyt annyira, miért hoz úgy ki a sodromból, – nem tűröm, – azt sem ha mások felett gúnyolódnak…. Szívtelen és jogosulatlan fölény…. S különösen gyalázatosnak találom, ha tanár gúnyolódik növendékén…. Megbocsáthatatlan taknyosság! – Könnyű onnan a katedráról idős embernek egy gyerek felett gúnyoskodni…. (Kuncz Aladár) – Különben Kuncz egyébként is szemtelen egy siheder….

 

A véletlen tengerében egy s más büntetésnek látszik, – oly pregnánsan mutat bizonyos ok és okozati összefüggéseket… Pl.: az ember nemi élete tisztátlanabb, mint az állaté, – adatott néki tehát büntetésűl a legirgalmatlanabb, a legalattomosabb büntetés… a vérbaj. S mikor szenvedélye legerősebb, – legvadabb szenvedélyén kell uralkodnia s megakasztania ösztönét – s vigyáznia akkor, mikor vigyáznia lehetetlen, mikor nincs eszméleténél…. Megátkozták egy féktelen szenvedélylyel – s aztán megátkozták érte a vérbajjal…. Ó circulus vitiosus! – Te vagy legfőbb tiszteletem tárgya!

 

Különös, csak most kezdek ráeszmélni…. Én évekkel ezelőtt megismerkedtem egy nővel, aki elmesélte, hogy őnéki különös tulajdonsága van: – ki tudja találni az emberek életét az arcukból…. Udvaroltam néki egy ideig, – aztán megúntam és otthagytam…. S csak most eszmélek rá: – talán ő büntetett meg engem? – Azóta, – közvetlen utána történt velem az a nagy idegállapot-változás – s röviddel utána a csoda: – arcokból el tudtam olvasni emberek életét!

 

Különös, hogy a babtistákat már messziről meg lehet ismerni…. Mi okozza arcukon e különös változást… Sáppadt arcszín, megnyúlt vonások, valami bárgyú s mégis öntudatos szelídség a tekintetben…. Átszelleműltebb az egész kifejezés s a szem túlnéz az emberen, – valahogy a végtelenbe mennek a szemek sugarai: – mindig, – az eszmére gondol ő mindig, amelyet folyton lát, – s amelyről felteszi, hogy mi nem látjuk – valamire eszmél, amit ő tud és más nem, – tehát titka van – s ez öntudatossá és büszkévé teszi, – ő többre tartja magát nálunk, – épp ezért van alázatosságának és szerénységének valamely szemtelen íze….

 

A Vadóc nagyon tetszik New Yorkban.

 

Szigorú emberek: Amerika! – S olyanok a nők előtt, – mint az ellágyúlt, tehetetlen bivalyok.

 

Kokott-ösztön: tönkretenni a családot! – Még ha szimpathikus is néki a feleség! – A vérében van némely nőnek.

 

Minél öregebb valaki, annál több a kifogás, – annál nehezebb rászánnia magát, hogy a szerelmi élet komplikációit elviselje…. Ezt csak a szágúldó vér képes legyőzni… A vad ösztön, mely gátakat tör s nehézségeket elsöpör…. – Eh, – a nőkkel nehéz! – mondja magának az öregedő ember – s elhiszi magának, hogy a nőkben van a baj…. S azután: a környezeteket elviselni…. s beszélgetéseket, melyekhez semmi köze…. – Mit beszéljek vele? – gondolja az öregedő ember…. S aztán: az a sokféle félelem, – piszok… Eh – a nőkkel sok a baj, – mondja ki végül is – s nem enged a villanó szemek csábításának… De: humorizál…. Mert: a kifáradt férfiakat egy könnyed üres humorizáló kedv szállja meg: a feszűltségek megszűntek….

 

Ma már: – én vagyok a kiközösített bohém… Akinek egy kedves, drága felesége van, – mondom néha sovárogva, miközben boldognak látszó tűzhelyek körűl oldalgok…. – S úgy érzem: ennek már vége!

 

Egy lány: mint egy Messiásról beszél nekem arról a férfiról, aki öt-hatezer koronát adna néki havonta, – „várom őt mint a Hamupipőke a herceget” – mondja. – Szörnyű! – Ezt a háború előtt nem vallotta volna be semmiféle lány… – hogy ő egy vállalat…. Hogy a szerelme bizonyos anyagok megszerzésének lehetőségével van asszociálódva….

 

Mért oly meleg az a lakás, ahol nő is él? – Mi teszi? – Beteszed a lábad – s már az illatáról érzed… Nem is szólva meleg rendetlenségéről…. Tudja az ördög!

 

Öreg ember: – nemcsak az örömei kisebbek, – a fájdalom is, azt hiszem, csökken…. Azt hiszem, ha egy öreg embernek vágja le a villamos a lábát, – könnyebben viseli, mint egy fiatal…. – Különben, érdekes, ugyanezt beszélte két kalauz is, – mialatt egy villamos szerencsétlenségen tanakodtak… Egy öreg embernek elvágta a lábát – s meg se mukkant… Csak ott feküdt sáppadtan…. S én már elképzeltem őt, szegényt….. összeszorított szájjal… Hát igen, – ez az én életem, – gondolhatta…. És ha meg kell tőle halni? – Megadom magam, – elég volt! – – – Szegény, szegény! – Und dennoch sagt der viel, der Abend sagt….

 

Liebesstoff: – Az öreg Jendrassikról hallom, aki jelenleg hatvanhárom éves és a negyedik asszonyt nemrég vezette oltárhoz…. Furcsa, furcsa élet! – – Az asszony gyönyörű, 28 éves – és határtalanúl szereti! „Ha csak egy-két évig tart is, – nem bánom, – nem bánok semmit…. – boldog vagyok!”… – mondja. Az öregúr is egészen felfrissűlt mellette, – s a nő lelkileg egészen átalakúlt, – átszeleműlt…. S amellett: – Az új asszonynak csak egy baja van: – nem igen mer kimenni a házból, mert fél a harmadik feleségtől, aki még ma is bolondja az öregnek…. – Nagyszerű! – Lehúnyni a szemet és várni és nem mozdúlni, – mert minden jó Istentől jön és senki mástól…. – – De ezzel szemben: – „Wer sein Liebchen laufen liess… Der die Liebe nicht versteht… – Wäre er nicht geboren!”…. Bizony, bizony! – – – Gyanakszom: – a szerzetesek és remeték, – akik azokká lesznek, voltaképen mind gyenge, életképtelen emberek…. – No és? Azok számára nincs az élet? – De igen: – azoknak kell a Vígasz. – A művészet, a gondolat és a vallás.

 

Igazán, igazán: – ritkábban bántam meg még eddig azt, amit tettem, – mint inkább és sokkal többször azt, amit nem tettem. – – Sok baj van a szerelemmel, – a szerelem nehéz dolog, mondogatja magának az ember és nem mozdúl…. – Ez annyi mint azt mondani: jobb semmi, mint valami rossznak a lehetősége…. Vagyis: jobb meghalni, mint örökös életveszélyben lenni…. – Hiszen lehet, igen, – a sokféle lehetőség veszélyétől jobban félnünk talán, mint valamely végleges állapotétól…. Az ember a nyomortól ösztönszerűleg jobban írtózik példáúl, mint a haláltól…..

 

Pedig: míly szép is az élet…. Egy koncerten voltam: – s már az előcsarnokban, nők mentek el mellettem…. Prémek, bőrkeztyűk, parfőm s a tiszta fehérnemű szagának bódító keveréke csapott meg, mikor elmentek mellettem… – „Igen, megváltozott a világ, – nagyon… Vannak itt nagyon érdekes nők”…. – mondotta E., akivel találkoztam…. Gyönyörűek – és össze-vissza élnek, – szabadon és őrjöngve, – nem törődve senki mással, csak a saját jólétükkel…. Ujjongó nevetés… – megfordulok, – egy fiatal csodaszép leány, – már romlott a tekintet, – már tudja, hogy ő élvezeti cikk….. Megismerkedünk: bemutatnak…. „Nagyon örülök, – mondja, – míly szép, tekintélyes ember Ön!”…. – Nagyszerű, gondolom, – míly jó nekem! – Míly jó nekem, – íme, már is elfordúl tőlem…. Mennyivel jobb nekem, ki oly szép és tekintélyes ember vagyok, mint például Strasser József dr-nak, aki szegény pohos, kopasz és kis emberke… aki szegény zsurnaliszta volt a Népszavánál majd a Lloydnál s akinek most száz milliója s hat szeretője van…. – A terem különben teli van paripa-idomú szeretőkkel…. – Szeretők, – s mégis, – mi a különbség? – kedves, fiatal nők ezek…. Az egyik: ahogy beszél és mesél és lendűl – mohón, bolondúl…. a dereka majd eltörik – s szürke szemei egy mesevilág… – – S elképzelem a herceg estéit, – melyeket evvel a nővel tölt… Együtt vacsoráznak, aztán elmennek autózni egy kicsit, – a herceg fiatal és jó fiú….. – A gazdagságé minden, minden, ami itt van….. Szerelem, jólét és lágy zene…. – igen! – S én átkozott vagyok közöttük. – S eszembe jutnak undoritó, sovár és mohó szemek…. S tehetetlen gyengeségem…. Átkozott vagyok! – Az egyik asszonyról azt mesélik itt, hogy mikor a fiát halálra lapította a lift, – nem sírt, nehogy az email lemenjen az arcáról…. – Értem! – Ó értelek élet! – S mialatt Önt néztem drága Asszonyom, erősen kételkedtem benne, – vajjon valóban Isten teremtette-e a világot?

 

Reggel a hivatalba: – már másodszor találkozom ugyanazzal a párral… No mit gondolsz mit jelent ez? Egy jól ápolt, kikészített dámával karonfogva menni reggel…. Lehet ez feleség? – nem! – Mért nem? – Mert a feleség hová menne íly elegánsan s kikészítve reggel. – S a ficsúr is míly rendes. – No igen, – nála aludt.

 

Míly egyenes néha a Büntetés! – Hallom, hogy évekkel ezelőtt a következő eset történt: – A villamos megáll – és sokáig áll…. Egy apró kís kölök kerűlt eléje, de nem történt baja, mert oly apró volt, hogy a villamos elment fölötte. – Nővérkéje ott állott szinte önkívületben… – Mért nem megyünk már? – morogta ekkor valaki! – Mit ácsorgunk, – nincs jobb dolguk?…. – Papp Zoltán volt. – S másnap elgázolta a villamos: – levágta a lábát. (Osvát jelen volt.)

 

Pedig milyen szép a szerelem! – Relléről hallom…. – Pécsi Blanka otthon alszik, beteg…. S Relle úr a szerkesztőségben dolgozik, előtte az óra…. S minden félórában felveszi a kagylót: – Blanka! – muszáj, – tessék csak szépen felkelni, – muszáj…. S bevenni az orvosságot… Bevette? – Esküdni! – No jó… Most feküdjék szépen le és takaródzék jól be!… Egy fél óra múlva megint felhívom.

 

Nyárspolgár: – míly mohón s míly odaadással olvassa ujságját, – mint a bibliát… S ez nékem nagy elégtétel…. Ha tudná, – ha eszébe jutna, hogy nem mások írták kedvenc lapját, mint akiket ő megvet: – bohó, csirkefogó ujságírók, – akikkel ő szóba sem áll….

 

Villamos-alkalmazottak: – Olvasom, hogy most Norvégiában sztrájkolnak, – mert éhesek…. Az egész világon nyomorognak – s az egész világ számára nélkülözhetetlenek… – Mindenütt megáll minden, ha ők elkezdik, – s mégis mindenütt hagyják őket nyomorogni…. – Hogy van ez? – Szédítő!

 

Földbirtokosnál: kis zsákok maggal a polcokon a városi irodában – s mérlegek…

 

Látomás
A szél zakatol: –
Ki földi életért
Ott hagyta néma édenét….
Minden lakol….
A szél zakatol:… –
Ó… láttad-e – a síromat
Ássák már valahol?…
Figyelj szív… – nyílik a torok….
Nem – még egy pillanat…
A szél még dalol….
Fuss a rétre! – Nézz szét
S bámúld e világ egészét!..
De kinn a szél kopog….
– S addig még táncolok!….
Még én is, én is táncolok….
A szél zakatol: –
Nézd, nézd, hogy tántorog
Minden, ami él….
Ó – bolond egy dolog!…
Az én lábam is botol….
S kinn a szél:
Az őr morog;
Dalolni volna jó, de nem merek
Mert szétzilálja álmaim….
Míly kár, míly kár hogy én is elmegyek!….
Leány – fiú,
Minden oly boldogon forog….
De valaki érte kap:
S eloszlik erre, mint a hab….
Láttad a kezet?
Ő az – ő!… – Mílyen hiú!
És engem is eltemet!

 

A legfőbb nevelés, amit gyereknek lehet adni, a szellemi magatartás példája…. S ezenfelűl: önfegyelmezésre kell tanítani s arra, hogy helyesen használja fel energiáit… – – Intelligenciára nevelni – annyi, mint megtanítani rá, hogy lehetőleg jól rendezze el tapasztalatait…. – Tehát: szorgalomra kell fogni: – ez nem rossz, – korai felkelésre, – megtanítani rá, hogy ez kűzdelem itt, tehát küzdőképesnek kell lennie, – hogy ő halandó, tehát minél kevesebbet csodálkozzék ezen… (ezt már veszélyesebb és nehezebb megértetni, – csak ha lehet,) – szabad és nyílt bátorsága legyen az élethez s ne habozzék olyasminél, ami elmúlik és soha többé nem lesz! Talán ennyi az egész!

 

A Rennel Sándorka esete: – Miután nagy nehezen elvégezte az orvos-egyetemet, – rögtön egy gyönyörű és vagyonos leányt vezetett oltárhoz…. Aztán a háborúba ment…. Más megnyomorodott általa, ha ugyan el nem pusztúlt, – ő azonban fogságba kerűlt s átszökött Sanghaiba, – s ott megmilliomosodott… – Gyönyörű fiatal felesége, akivel itt egy évig élt csak, – megcsalta itt azalatt…. (Nem velem.) – De ő: bár megtudta ezt, – oda se neki! – Visszajött érte mint diadalmas dollártulajdonos – s viszi el! – Milyen jó a sarlatánoknak!… Míly könnyű az élet, ha könnyű a kedély!

 

Eulenspiegel sírköve: tört tükör és bagoly.

 

Egy asszony a kapubejáratból kikiált gyerekének: – Te kolera!

 

Míly furcsa, felfordúlt, megőrűlt világ…. Vége minden tiszteletnek…. Sem a tudós, sem a művész, – sem az orvos, sem a tanár sem a bíró – ebben a társadalomban ne várja munkája megbecsülését. – Vége. – A valutakereskedőké a világ itt és senki másé! Megszünt a kultúra – senkinek semmi olyasra nincs szüksége, ami a lélekhez szól – csak selyemharisnyák, prémek, őrjöngés…. Semmi becsülete a szellemi törekvésnek, még a hősiességnek sem! – Itt van a háború a hátunk mögött…. S aki látta Szurmayt a bank vezérigazgatójához benyitni s néki kazsulálni, – s azt a fölényes nyugalmat, melylyel a vezérigazgató fogadta…. Altábornagyok, táborszernagyok dolgoznak bankokban mint kis hivatalnokok, – nagy hősök – és Kövess báró tábornagy trafikengedélyt kér s nincs hozzá egy vasa sem, – egy bank aztán becsapja – s Kraus Simon „gavallériája” menti meg…. (A fia még hálálkodik is e gavallériáért…) Eötvös Lóránt lányai mozit kapnak, hogy fel ne fordúljanak éhen…. – Mi van itt? – Förtelem! – Kúriai tanácselnökök rohannak délben haza az ebédet megfőzni…. Az egyik a szemetet maga viszi ki reggel, mert beteges, öreg feleségét „a Babyt” kímélnie kell….

 

Azt álmodja, hogy hideg vízben fürdik s valóban meg is hül tőle….

 

Egy bíróról hallom, – Surgothról, – hogy az egyik bírótársával együtt tízóraizván a vendéglőben, beszélgettek…. A másik bíró az egyik vádlottról beszélt, – hogy az voltaképen ártatlan és erősködött, hogy nem szabad elítélni, – vagy legalábbis az enyhítő körülményeket figyelembe kellene venni…. – Surgoth dühösen védte az álláspontját, – amely nem volt egyéb, mint az indulat…. – büntetni! – – Aztán hirtelen felnevetett…. – „Különben, – tudod mit, – mondotta, – ha fizetsz egy pohár sört, – felmentem”…. És így történt. – A történet hiteles. – (Dr. Valentin bíró mesélte, aki a másik kommunista-tanács helyettes elnöke.)

 

Ártatlan gyermeket látni szenvedni míly fájdalmas…. Nem tud panaszkodni, – nem tehet róla, hogy szenved…. – S az állaton hogy nem sajnálkozik az ember! Pszichikai mivolta körülbelűl a gyermeké lehet, a csecsemőé… Öreg csecsemők ezek….. – – Egy drágalátos lovacskát láttam ügetni az Erzsébet körúton… Ponny volt s egy kétkerekű kordé elé volt fogva, amelyen egy katona űlt…. Igen ám, de a lovacska csak „lazsált”…. Nem volt valami nagy kedve futni, – – mert hát minek is fusson, – néki nincs semmi sietnivalója… Tehát csak úgy markirozott, – táncolgatott nagy lustán, – ugrált a farával…. – Csakhogy tudta ám, hogy csal…. – s két gyönyörű, nagy fekete szeme ragyogva figyelt hátrafelé – mikor nyúl már a lusta katona az ostorhoz… Csakhogy az szerencsére a babájára gondolt – s szórakozott volt….

 

Míly jók is vagyunk mi! – Hogy sajnáljuk és cirógatjuk az állatot, – a vágóhídra pedig gondolni sem merünk…. S a kultúra módot ad rá, hogy gyenge idegzetű, ellágyuló, az örökös szánakozástól szomorú legények legyünk…. Én egy kísérletet tennék…. Egy ilyen ellágyuló legényt koplaltatnék 3-4 napig – s aztán beküldenék cellájába egy élő bárányt, tyúkot vagy libát, vagy borjút…. Hogy esnék neki, – mint egy szörnyeteg! – S tépné szét….. S ezt így csinálnám vele néhány hónapig s aztán kiereszteném…. – Most aztán menj és olvass verseket a szánalomról.

 

Még mindig szeretek hazudni! – Ritkán és nem nagyot, – de mégis!

 

Én azt veszem észre, hogy a legtöbb boldoguló embert voltaképen embertársai útálják – s ők ennek ellenére boldogúlnak…. Azt hinné az ember, hogy ezek, – ezek talán behízelgő modorú, kellemes lények, akik el tudják hitetni a világgal, hogy ők jók…. – de nem. Itt van Sebestyén Károly. Azt hittem, hogy Rákosi Jenő jó véleménynyel van felőle, – de nem, ő is útálja ezt a poloskát…. És mindenki útálja… És mégis, – miután a kommunizmusban erősen exponálta magát, – most a keresztény kurzusban – ő, a zsidó, méltóságos címet kapott. – Hát nem nagyszerű ez? – És egy egész csomó ilyen emberről tudok: – megvetik őket és gyűlölik mindenfelé – és mégis…. Példáúl Pekár Gyula… Rákosi a szemébe mondta neki, hogy ökör….

 

Egy fiatal hírlapíró ment végig Rákosi Jenővel a városon…. Elmentek a Vígadó mellett, – valaha ez is az övé volt…. Aztán a Népszínház mellett, – hallgattak, – vagy közömbös dolgokról beszélgettek… Az öregúr néha megállt és szórakozottan ütögette pálcájával a házak falait… Aztán beértek a B. H. házához… Még itt is ütögette a lépcsőház falát, – aztán nagyot ütött a gépház ajtajára: – Ez is az enyém volt! – mondta és mosolygott.

 

A fák gyümölcsöt teremnek – s az író egy-egy kerek írói munkát…. S ahogy szervesen nő ki abból a gyümölcs… Tehát az egész lény szerves produktuma az írásmű s ha a fa nem nemes….

 

Kinn voltam sétálni ebben a gyönyörű őszben – s meglepve vettem észre, hogy az őszt még sosem láttam eddig…. Valóban: ősszel még sosem jártam kinn, – eddig még mindig kezdődött valami s én sétálni nem szoktam…. – Nem is képzeltem, hogy ilyen csodálatos színei vannak… Leírhatatlanok…. Mert mit mondjak róluk?… Hogy egy-egy fa aranylik s hogy a sárgának, bíbornak és vörösnek színpompája ez, – melyből egy-egy ezüst-lombozat, vagy a fenyők sötétzöldje kiragyog…. Pirosló hegyoldalak…. S lenn a mezőn apró, pirostetejű házikók s apró fák csodálatos tisztaságban – mintha játék-kertecskék, játék-házacskák volnának….. – Dúslombú, bokros szakadékok – s lenn ez a tréfás derű…. – Minden elhalón mosolyog…. S a nap süt…. Virító sárgák, aranyló sárgák, – vérpiros hervadás, sötétbarnába boruló lombozatok, – és bolyhos ezüst-termés az enyhe széltől remegő bokrokon…. – – Tisztaság…. Távolság kell-e ahhoz, hogy a dolgok a realitás szennyétől megtisztúljanak? – A közelség mindent megront?

 

Ujságírás: – míly szörnyű mesterség lehet, valóban. – Nagy gonddal összeállítani a lapot, – igen nagy gonddal méregetni, latolgatni, mi való bele? – S aztán mihelyt megjelent, undorodva eldobni…. Mihelyt az esti lap megjelent, – a reggeli lapnak vége – s a szerző kiköp, ha meglátja, – vége annak amin oly gonddal dolgozott harminc ember…. – Valóban: ki látott még embert, aki a két hónap előtti lapot nagy gonddal olvasná? – Tehát vége, – dolgoztunk s hiába dolgoztunk…. S ezt évekig csinálni?

 

Jó mondás: – olyan komplikált lelkű gonosztevő, hogy alig jellemezhető – s egy szituációból, kettőből meg sem érthető…. Csak körképben lehet ábrázolni….

 

Egy asszony mondta el, – már nem tudom – ki? – S nem tudom, nem írtam-e már fel? – – Amíg terhes volt, nem tudta mi készül vele, – idegen volt néki, ami történik, – nem bánta túlságosan, de nem is szerette…. – S egy pillanatban aztán semmihez sem hasonlítható csoda történt vele: – abban a pillanatban, mikor a gyerek a világra jött…. Őt egy érzés öntötte el, amelyet nem ismert még eddig soha, – amely nem volt meg benne soha – s egy oly forró, boldogító, szédítő érzés, hogy szinte önkívületbe esett tőle…. – Egy forró boldogság – s ez azért volt nagy csoda, mert nem ismerte eddig, nem volt meg benne – s abban a szempillantásban öntötte el, mint a láva, a szívét, – mikor a gyerek a napvilágra kerűlt…. – – Anyák! – Miben bíztok mikor a világra hozzátok…. Ismeritek már az életet és szörnyűségeit, – tudjátok, hogy itt minden megtöretik előbb, mielőtt sírjába dőlne – s aztán végűl is sírjába dől minden… S mégis boldogok vagytok…. Abban nyílván, hogy nem, nem, – a ti gyereketek ő nem lesz, ő nem lehet oly boldogtalan… S ez – ez a kísérlet mindnyájunk útja…. Talán nem!… – – S még csak azt sem akarják, hogy olyan legyen majd, mint ők… – ha szeretik férjüket, – rajongva várják őt – mégegyszer őt, – örökké betelhetetlenűl az örök ismeretlennel… (Mert csak az ismeretlent lehet szeretni…)

 

A menyasszony és a halál…. Volt egy nemes hölgy Veronában, aki nagyon sokáig volt menyasszony… Szép volt és okos, – bár azokhoz a szépségekhez tartozott inkább, akik csak akkor szállják meg idegeidet, mikor már sokszor nézted őt…. Húzódozott az esküvőtől, – mondván: – Mért rohanunk úgy a halál elébe?… Otthon élünk szüzek, anyánknál, aki szeret – s mi menekülünk tőle, – mintha nem ez a szeretet kellene nékünk – valami rosszabbat akarunk minden áron…. – Nem érjük be vele, hogy szeretnek, – mi akarunk szeretni és szenvedni akarunk tőle….. Nem gyermekek akarunk lenni, – anyák…. Tiszták vagyunk, érintetlenek, szüzek…. S azt akarjuk, hogy megérintessünk, bepiszkítassunk, elrontassék ép, hibátlan testünk…. – Nem! Nem! – Én nem akarom ezt…. – – Amíg aztán lett egy Karnevál s ő álarcosan kiment a kapún s eltűnt a tömegben…. (Történet.) S akkor elmúltak kérdései…. – s rájött, hogy csak azért voltak eddig, – mert nem szeretett eléggé.

 

Meg kellene állapítani, mennyit herdáltam el?

 

X/24. Azt álmodtam, hogy nő vagyok és táncolok. – – – De ezenkívűl: meg kell állapítani, hogy a fantáziák egyre nyíltabbak…. Már maga az, hogy bizonyos közelségekre egészen másként reagálok – s hogy amíg minden heteroszexuális közeledés közömbös…. – különös, különös élet! – Fel sem tudom fogni…. Sosem hittem volna, hogy ez lehetséges: – a villamos töltés megváltozott…. S kipróbáltam magam: erővel kipróbáltam a másik fantáziát – s el tudtam képzelni, hogy bizonyos geil, undorító együttes bujálkodás kellemes lehet…. – a képzelet nem volt ellenszenves…. – Hát, – úgy látszik Freudnak igaza van! – Igen! – Nézzük, mi lesz velem? – Elviselni nehéz lenne még ezt is! Szörnyű!

 

X/25 – Sajnos úgy látszik manifeszt jelek: női odaadás… s megnéz embert…

 

Koitusz: – hogy gondolkodó, jó ízlésű lény kénytelen legyen ezt a gépies ostobaságot annyiszor végbevinni életében…. – S mennyire szégyenkezik az ember az asszony előtt! – Bár Margittól azt hallom, hogy az asszony ezt sosem találhatja nevetségesnek – s a férfi szenvedélyessége még akkor is szent és megható dolog néki, ha nem vesz részt benne…. – No de, ha nem is az asszony előtt…. – akkor még mindig: – én vagyok a hold, aki benéz az ablakon….

 

Aranytál: félek, hogy nagyon is nők számára való limonádé, – érzelgős olvasmány…. Hiszen távolról sincs annyi erő benne, mint a Nevetőkben, – az kétségtelen… Pedig hogy lebeszéltek, leszoktattak engem a Nevetőkről esztéta ízlésű emberek, (O., Heltai) – elvették a kedvem tőle, mert ők a gyengéd, jól megírt szerelmi vacakot szeretik…. Az erőtől a „költői” limonádé felé tereltek…. – Egyben azonban kétségtelenűl igaza volt Heltainak, hogy a bevezetés nagyon rontja az egészet. – Már eddig is hallom, hogy többen a második részt, – a feleség történetét várták ez után a bevezetés után… Hiszen Domby is mondta ezt – és utóbb O. is: – hogy ez a kis történet még nem magyarázza meg, hogyan jutott ő idáig.

 

Az boszant, hogy az emberek hangja mindjárt más, ha kérnek valamit…. – Sokkal jobban szeretném, ha akkor is épp oly zordon volna, – mint egyébként…. Vagy fáradt.

 

Opera: – egészen belecsömörlik az ember… Sokáig hallani ezt a sok szép szót, hogy: szívem, – lelkem, – rózsaszál… a szerelem illatárja…. felhők a szív tükrén… – s a ballet bornirt értelmetlenségén tünődni… – S az a gondolat vetődött fel bennem, hogy nem különös-e? Hogy rajong, hogy oda van a szerelmes…. Ömleng, magánkívűl van, könyörög – s nem szégyen-e, hogy ez a nagy exaltáció aztán a koitusz gépies mozgásában kulminál? S akkor aztán sóhajtva megnyugszik. – Voltaképen minden férfinak szégyenkeznie kellene emiatt – s nem szabadna annyit esküdöznie előtte…. Mert utána aztán már nem exaltált, – egészen nyugodt… Úgy hogy a nőnek ez a szemrehányása: – Tudom, hogy csak ezt akarta, – minden férfi csak ezt akarja, – egészen jogosúlt…. S egészen kitűnő K-nénak az az imitációja, mikor bemutatja a szerelmes férfiút – a döntő pillanatban…. Liheg, esküdözik… – szeretem, szeretem, – suttogja, ráhajolva a nőre – s közben lázasan a nadrágját gombolja ki, hogy vágyai ormótlan szimbolumát leleplezze…. – Vesztaszüzek, akiknek nincs mit veszteniök, – mondja valaki a Lakméban – s a nők erre szemérmesen nevetnek: – miről van itt szó voltaképen? Míly primitiv az emberi lélek egyetlen principiuma, – a párzás! a párzás! – mindig és minden ezért, e körül…. Ezt leplezni, – ezt leleplezni, – ekörűl megy a bujósdi… – – Ábrázolni – énekelni, leírni, lefesteni a szerelmet – s nem élni! – Micsoda ostobaság s micsoda szerencsétlenség! Dícsérni az életet a sírból…. a lakomát dicsőíteni a gazdagok asztalánál, – nékik? Pedig ez a művész sorsa! – – Sámson Máriára emlékezem erről, – aki az Operában a szerelem hatalmáról énekelt a fényözönben – s otthon unalmas szerencsétlen életét élte szamár kis urával…. – aki, mint nékem a férfi maga mesélte, – minden másodnap szabályosan meglátogatja ágyában…. – – Komplikált fonása a motivumoknak a zenében: – mi más ez, mint az emberi lélek komplikált érzésvilágának kifejezése, – össze-vissza hullámzik abban is a sokféleség – s mégis egy egységes rend uralma alatt… – – Mikor én a világra jöttem, – már itt volt ez az Opera…. Csodálkoztam rajta később s jól megnéztem…. Míly különös tünemények vannak e világon… Jól megnéztem, mert azt hittem, hogy ezentúl mindig látni fogom….

 

A semmiséget, a neant talán még könnyebb elképzelni, – hogy a mindenség: a semmiség…. – mint azt elgondolni, hogy miért és hogyan alakúlhatott ki a semmiségben a valaminek ez az óriási rendszere? – Azt elképzelni, hogy ez van, – hogy hol van és mi célból? – S hogy miként vált a semmiben lehetségessé? – – S azt hinni, hogy majd mégiscsak többet fogunk belőle megtudni – ott! – Gyerekes gondolat. – Furcsa kóstoló ez az egész, – mely felkelti égő, soha nem oltható, az egész lelket felemésztő kiváncsiságunkat, – s aztán ez az életünkkel együtt kialszik. – – Hogy kinek s mi célja lehet evvel? Ölés, evés, emésztés, – örökös ismétlődés, viszontagságok és zökkenők, fogfájás – s mindez százezer év óta?

 

Reggeli kép: – egy öregasszony totyog libával a karján…. Hogy összetartozik az a két lény: a gyilkos és az áldozata…..

 

Két asszonynyal beszélgettem a villamoson…. Ó – ha nékik ezer koronájuk volna s mehetnének árúlni! – Így hát, – napszám, – örökké! – S én: milyen szamárságokra elköltök ezer koronát s amellett még panaszkodom! – Nincs jogom panaszkodni, ha akármilyen szenvedés nékem is! Ilyenkor, – mikor ezeket a nyomorúltakat látom, – jól esik, megnyugtat tudnom, hogy nem vagyok magam sem szerencsés ember… – S ha az állatok nyomorúságát figyelem, – jól esik arra gondolnom, hogy az ember – az is sokat szenved és nyomorog…. Ma villamoson jövet – megakadtunk vagy tiz percre s én a vásárcsarnok körűl ácsorgó lovak fejét figyeltem… Míly élettelenűl lógatják szegények – az életerőnek, kedvnek semmi fölöslege bennök, – még arra sincs kedvük, hogy megmozdúljanak apathiás álom-állapotuk után… Szinte boszúsan kedvetlen ez a sok fej mind és kimerűlt…. Elnyúzottak a tagok – fáradt az állás…. – s türelmesen állanak, – semmire sem várakozva…. – az ostorra, megerőltetésre várakozva…. Az egyik lovacska, – többször egymás után ugyanazt a fájós lábát egy kicsit megemeli s aztán elejti – megint felemeli – s ez így megy vagy öt percig…. – Akkor gondoltam az emberre – s megnyugvás volt látnom a targonca-tolók megerőltető munkáját, – de annál boszantóbb volt látnom az egyik kupecet, amint kényelmesen elterűlve zsákján pipázott… – Ő persze kereskedésből él: – ő az okosak közűl való, akik a tömeget megdolgoztatják, – ő az ész!… Néki ravaszságáért kényelem jár és jobb életmód…. És én? – Szerencsére én is dolgozom – s nem mondhatom, hogy oly nagyon elkényeztetett volna sorsom…. Persze: még nékem is nagyon hálásnak kell lennem! – (Haladunk a megnyugvás felé.)

 

1921., okt. 30. Manifeszt a dolog! Most már értek mindent visszafelé! – Az egész keserves hat évet, kielégítetlenségeit, kielégíthetetlenségét – s a tökéletes közönyt! – Hát igen! – – Van aki szerencsétlen…. – S bár lehetne ezt úgyis felfogni, hogy mindent jól kell fogadni, amit az élet ad…. S örűlnöm kell, hogy ezt is megismerhettem…. – talán így is lehetne felfogni, de nem tudom…. – Míly, míly szerencsétlenség!

 

Anyámat szidtam O-nénak… aztán anyámmal álmodtam az éjjel… Becéztem, könyörögtem néki, hogy vigyázzon magára – s jóvá akartam tenni mindent…. Aggodalmat és félelmet éreztem, hogy tönkreteszi magát, hogy agyondolgozza magát: – szóval a régi életet éltem újra, azzal a különbséggel, hogy oly gyengéd voltam irányában, mint soha azelőtt… Felébredtem aztán s reszkettem, – itt lehet a közelben! – gondoltam… Ujból elaludtam s a babonás félelmem folytatódott… Itt van a közelben, – gondoltam álmomban is, – átmegy rajtam…. – S rettenetes borzongás gyötört álmomban….

 

A hajszálerek az arcbőr alatt már nem funkcionálnak: – elmeszesedtek…. Közeledik az idő!

 

Azt hinnéd, hogy az hasznodra van, ami jól esik…. Erre rájössz, hogy nem, – nem úgy van a dolog…. – Az is jót tesz, – de tehet rosszat is – s erre kínoznod kell magad, – mert az tesz jót… Sétálni a fagyban kinn: az jót tesz, – ahelyett, hogy benn űlnél dideregve a kályha mellett…

 

Tolstoj: – a népies elbeszélések egyikében egy suszterműhelyben vagyunk: – lenn a pincében…. A suszter dolgozik és nem lát soha többet a kívűl zajló világból, mint az arra menő lábakat az ablak keretei között…. – Később – megrendelő jön, – leveti cipőjét s a lába nagy újját mozgatja a harisnyában…. Jól mondja Nagy Zoltán: – ezek a realitások a hitelesség pecsétje: – valóban megtörtént a dolog s valóban így történt. – – Tegnap felolvastam néki az Advent-et. – Ebben nincs egyetlen egy ílyen pecsét…. Nem tudok voltaképen jól megfigyelni, – jól hallucinálni…. A vizió nem eléggé pozitiv, – a realitás hallucinációja nem elég pontos…. nincs erőm, sem kedvem pontosan látni… Hiszen az örömet okoz, – a reális érzékeltetésnek ez a pompás ötlete: hogy a lába nagy ujját mozgatja az illető a harisnyában – s nagyon jól el tudom képzelni ezt az örömet… S mégis – nem produkálom egyszer sem ezt a tökéletes megfigyelést…. Példáúl: – le van itt írva az első részben egy lakoma…. Az igazi megfigyelő erre mindaddig nincs munkájával megelégedve, amíg ez a lakoma-leírás nem tökéletes…. Elmegy tíz lakomára és figyel…. Elmegy tiz suszterhez, ha leír egy suszter-műhelyt, – beszédbe elegyedik parasztokkal…. Én mindezt nem teszem, – hanem belenyugszom egy olyan ábrázolásba, amelynek eszközei már ismertek, – minden közepes író ezeket használná fel…. Közepesen jó leírás, – semmi különös, semmi megdöbbentően igaz! – Hiszen, – nem mondom van ebben a munkában a közepesnél jobb érték is, – sokféle…. De ami a legfőbb az elbeszélésben: a külső leírás ereje és megdönthetetlen igazsága, – ez hiányzik. – Oly lusta és közömbös vagyok ebben, hogy képes vagyok a törvényszéki leíráshoz az adatokat, a realitást művekben keresni, mert még nem voltam egy nagyobb tárgyaláson sem – s nemhogy elmennék vagy tiz tárgyalásra….. Nincs elég fantáziám a realitás számára, csak az introspekció számára, sem elég kedvem az érzékeltetéshez….

 

Moly: – a gondolatok sem belőlünk valók, hanem mint valamely fluidum lebegnek a világban…. A válaszom erre az, hogy az emberi gondolatok nem libegnek, mert ez a fogalom: gondolat – emberi fogalom, – emberi szervezet és szükségletek kellenek hozzá – s az nincs másutt, csak az emberben… Ez a látás kell hozzá, – a jónak rossznak, szépnek, csúnyának ugyanaz a felfogása…. De: az viszont természetes, hogy igenis – a világ rendje és principiumai mindenben ki vannak fejezve, ami van, – vagyis az a rend, amely itt tapasztalható, mindenben kifejeződik, – tehát a házak szögletességében s a testformák gömbölyűségében egyaránt….

 

O. nem szokott tanácskozni ügyeiről, – meg sem beszéli, – abból a tapasztalatból kifolyólag, hogy az egyik ember úgysem tud a másikon segíteni s csak azt mondhatja néki, amit a másik már úgyis jobban tud…. Én viszont mindent megbeszélek s mindig… – A napokban aztán egészen világossá lett előttem, – hogy az emberek egyebet sem tesznek, mint folyton mindent megbeszélnek. Mi az ügyvéd? A bírák előtt valamely oldalról megvilágít egy ügyet, – s bár azok az ügyet erről az oldaláról is ismerik, – mégis. – Vagyis, ha tudunk is régen valamit, – felhívni rá a figyelmet annyit tesz, hogy felhívni az öntudatba. Az öntudatban t.i. nem egyforma intenzitással vannak a dolgok – s az intenzitásukat megnövelni. – Írtam egy cikket arról, hogy a magyar valutát a margitszigeti játékbankkal kell megjavítani. – A propozició nem volt meggyőző – s ekkor belevettem azt, amit úgyis tudtam, hogy a Balkán…. S erre a meggyőződés bennem megerősödött….

 

Varjas: – azt mondtam róla, hogy örülök, hogy le van zárva… – Bármíly undorító volt is szegény…. – Ez már nem örűlni való.

 

Nem tudom fel van-e jegyezve Brichta ügyvéd története – tanárjáról, akit soha elfeledni nem tud – – s szomorú szép szerelméről? – „Mi egymás számára voltunk teremtve s nékünk még találkoznunk kell!”… (1912ben lehetett.)

 

Nagy vagyok az undorodásban!

 

Japán leány. – Kóródynétól hallok egy japán leányról… Hogy az míly bensőséges (inning), simulékony, ártatlan, áldott kis teremtés volt… Oly egyszerű és meleg valóban, mint egy virág… Virág neve is van japánúl, – valahogy: viang, – amely egy rózsaszín virágot jelent… – S hosszú, sűrű fekete haja…. Oly jóságos, mint egy angyal…. Úgy született szegény, hogy Grimmné egyik fivére talán kilenc évig élt Japánban s ott a japán törvények szerint volt egy időszaki felesége… Aztán visszajött, a másfél éves kisbabát elhozta magával s az asszonyt ott hagyta… – A gyermeket gyermektelen fivérénél helyezte el, – akiknél úgy nőtt fel a kislány, hogy azt hiszi, hogy az ő gyerekük… – És azt mondták néki, a drágának, hogy ő azért másforma, mint a többi leánykák, mert édesmamája akkor Japánban volt, mikor ő született… – (Épp olyan történet, mint Hoffmann Anotáé.) – – Csak egy baj volt véle nevelőszülőinél: – mindig mosolyog, – tehát sosem lehet tudni, mi baja… Sohasem panaszkodik, akármilyen nagy testi fájdalma volna is…. – csak mosolyog. – (Különös, különös dolog! – A japánok ilyenek – s azt hinné az ember, hogy ez nevelés következménye… – Úgy látszik nem! Vagy természettől fogva ilyenek, – vagy a vallásuknál fogva: s az évezredes gyakorlat ilyenné tette természetüket.) – Oly bensőséges, oly meleg, oly fázékony! (K-nénak ragyog a szeme, ha róla beszél.) – Nagyon muzsikális, de finom, törékeny kis ujjai nem bírják a billentést… Különben szorgalmas, – mert mindenben úgy tesz, amint azt tőle kívánják. – Grace az európai neve. – – – S most eszembe jutnak szibériai elbeszélések – japán teaházakról…. Facipőben, papucsokban szaladgálnak az utcán a teaházak gésái…. – S az ember leűl velük egy fülkében és teázik…. Elkészítik a teát – s szótlanok, ha az ember hallgat, – mosolyognak, ha beszédes… néha furcsa, suttogó nevetéssel nevetnek… – Jók, odaadók, melegek és igénytelenek… – nem tartanak az életükről, – úgy látszik sokat…. Valahogy az európai individualitásnak és önzésnek az a határtalansága hiányzik belőlük…. Ők egyszerű kis lények, akik azért vannak, hogy éljenek és hogy szolgáljanak….

 

Még mindig nagyokat mondok néha!

 

O-né! Roppantúl érdekes dolgokat mondott! – Beteg, összeesik a fáradtságtól s megerőltetéstől, – amellett cselédjének a kislányát felneveli… Nagy anyagi küzdelmei vannak – s vendéglátó, oly túlzott mértékben, hogy S. Z. – állandó vendégük! – Mikor panaszkodott, – szemére hánytam, hogy ez nincsen rendjén, – ez túlzás…. – szertelenség… – Egy óra múlva újból felhívott, hogy mennyire nem tetszik néki, amit mondtam, – ő, megvallja, – undorodik az effélétől. – Hogy én egészen úgy beszélek néha, mint egy gazdag ember… – S hogy, ha az ember szegény, – akkor – ezek szerint, – már nem engedhet meg magának semmit? – Igenis, őnéki csupa olyan dologra van kedve, ami bolondság és semmi olyanra, ami okosság…. Legyenek mások okosak, akiknek az a kedvük, – ő eléggé undorodik a világ nagy okosságától… S ha őnéki csupa olyan dologra van kedve, aminek nincs értelme? – Ami mások számára lehetetlennek tűnik… Ő rendelkezésére akar állani azoknak, ahol szükségét látja ennek s ha kedve tartja, – indoklás, szabály nélkül, a szabályok és meggondolások ellenére, kiszámíthatalanúl, a józan ész és minden okosság ellenére…. – „Csak a bolondsághoz van kedvem – és semmi máshoz – és ha ilyen akarok lenni?… Okos legyek? Már régen megundorodtam minden okosságtól… És elvárnám, hogy Maga megértsen, – mert maga nem oly korlátolt, mint az én barátnőm St. S., akinek minden bolondság, ami látókörén kívül esik”…

 

Aki mindent magába fojt, – az megőszűl.

 

A nagy író: nyers és erőteljes. – Amit mostanában csinálok, túl síma és kifésült…. Szókészletemet únom, – ugyanaz mindig…

 

Fáradt, kimerűlt és kedvetlen vagyok társaságban.

 

Királyi pár: – szép királynő, – sok szép és egészséges gyermek körülötte…. – Opera: – az egyik páholyban egy ficsúr egy gyönyörű szeretővel: – néki mindig is szép szeretői voltak! – Szabad élet! – Hogy meg vagyok kötve, láncolva, – puszta vegetáció!

 

Mi konstans bennem: – talán csak a jóakarat, – de azt is mindúntalan bántalom éri!

 

Egy érzésem volt tegnap este: – egy szegény összetört konflislóra gondoltam, – akit éjszaka fognak be, (mikor minden más állat alszik,) – akinek nyirkos téli éjszakákon ácsorognia kell s aztán szaladnia… – aki nem tud nappal lefeküdni az alomra, hanem állva szundikál, – akit, mikor trapban fut, egy rándítással megállít a barom kocsis, – hogy felajánlja rozzant batárját egy züllött aszfalt-társaságnak s aki minden erejét összeszedve áll meg hirtelen futásában, hogy majdnem ina szakad s minden izma reszket a megerőltetéstől, – aki vak és mégis futnia kell az örök éjszakában oda, ahová nem ösztöne, vagy örök-alvó, gyermekes lelke hajtja… S elképzeltem munkában elsatnyúlt lábait – s az volt az érzésem, hogy leborúlni s átölelni szenvedéstől megviselt, munkában kimerűlt csontjait… Ő nézne reám s nem értené, – annál szebb!….

 

 

Budapest, 1921. november 1.

XI/5. Szegény öreg Karinthy bácsi meghalt. – Őt sem látom többé. Az volt az utolsó találkozás, mikor másfél év előtt kórházi sapkában ott sétálgatott velem a Bálint-klinika kertjében… – Akkor nem tudtam ezt, – mert ha tudtam volna, jobban megráztam volna a kezét. – A fia nem akarta, hogy kimenjek a temetésére, – talán röstelkedett annak egyszerűsége miatt. Meséli, hogy az öreg nem is akarta, hogy nagy ügyet csináljanak az ő távozásából – csak éppen, hogy néha beszélgessünk róla, ő azt szeretné…. (Mintha mi örökké itt maradnánk!) – Különben kibékűlve és megnyugodva halt meg, mint Szókratész s roppantúl udvariasan: bocsánatot kérve, hogy terhére van még a világnak.

 

Egy kislány sokkal idősebb és vagyonos nővérénél lakik…. S az oly szigorú! – Tökéletes mostoha!

 

Örök latolgatás: – az ember az ötvenedik születésnapjának reggelén is még – egyre csak számadást csinál… – Hogy is volt csak? Ennyi bánatom volt s ennyi örömöm… – Talán mégsem volt egészen hiábavaló élet! (Heltai Jenő)

 

Garni szálloda! – Az ágy alatt két nap óta egy holttest feküdt, – megölték. Nem igen takarítottak, tehát csak ma akadtak rá, – mikor az öregasszony seprővel az ágy alatt akart kiseperni végre is. – Fölül pedig az ágyon az egész két nap alatt, – mint kiderűlt, – szakadatlanúl szerelmeskedtek. – Nagyszerű!

 

Ahogy ma a villamoson magam elé néztem: – éreztem: – ez az első öreges tekintet! S felijedtem. – Szorgos, – magával elfoglalt tekintet: az ember el van foglalva fáradtságával, kimerűlt szervezetével – s nem ér rá fölösleges figyelemre.

 

XI/7. Schmidt Ibolyka járt itt, – volt növendék. – Csodálatosan szép, virúló fiatalság! Friss, fiatal, ragyogó! – Bizalmatlanúl fogadtam, – de aztán nagyon megnyert, mikor a gazdasszony kisfiát magával vitte, hogy kísérje el a villamosig, – s a kisfiú belekarolt egész úton. – Aztán megállt a cukrászda előtt és süteményt vett a kis kölöknek, – aztán még tiz koronát is adott néki.

 

XI/8. Állandóan anyámról álmodom… Ma is egész éjjel… Aztán ráébredek álmomban, hogy hiszen már nem is él! – S nem akarom elhinni!….

 

Hogy lobog most már körülöttem az asszonyi gyűlölet! Fazekasné! – pfuj! Vilma, – Irma! – S Eislerék! Gáborék!

 

Egy asszony: – nincs aki szereti? – Pedig ez a legfontosabb az életben! – Nézzen gyorsan utána, amíg végleg el nem késik!…. (Renée)

 

Hullámzás ez az egész! – Pozitiv perceid nincsenek! Az örömet meg nem tudod állítani s meg nem tudod fogni. – S még a szerelmi örömök is, – bizonytalan hullámzás, – viszontagság, amelyben nyugalom nincs – s meg nem tudnád mondani, melyik az a perc, amikor boldog vagy…. Előbb nyugtalan vagy s szenvedsz, – s mire körülnézel, – az öröm elillant mögötted…

 

A Walkűr: – míly csodálatos az a történet, – lakodalmat űlnek – s a leány, a szegény leány boldogtalan! – Boldogtalanúl űl a vigadók között… S ekkor megjelenik egy ismeretlen vándor: egy félszemű koldús – s félszemével a boldogtalan menyasszonyt nézi, siratja…. – Őt jött ide sajnálni, – szívből megszánni a félszemű, – az a félszemű, aki hét napig függött köd alakjában az ősi hárson, – mikor még nem volt semmi – s a kietlenségben csak ez az ősi hárs ágazott a messzeség felé s nagy csend volt…. (Edda) Elágazott, – gyökerei a térben, – koronája az időben…. – Ő az, Wotan! Nézi, – aztán felemelkedik s annélkül hogy szólna, markolatig döfi kardját a házat tartó hársfa törzsébe s távozik… – Ha ezt Wagner találta ki, – akkor már ezért övé a szivem… – – S a tűz kártevő ujjongása, gonosz, rontó öröme – minden alkalommal új csoda nekem! – – Érdekes, hogy fiatalkoromban az embert kevesebbre becsűltem, mint a gépet – s az énekest kevesebbre, mint a hangszert… Az ember oly bizonytalan valami, – gondoltam, – bereked, megfázik – s oly érdes, bizonytalan, viszontagságos a hús munkája… A hideg, biztos hangszer, – gondoltam, – az igen!

 

Egy asszony szája: széthasadt gyümölcs, – vérző narancs – feltépett, vérző narancs. – Egy másik asszony, – oly egészséges, mint egy roastbeef… (K-né.) – – Érdekes, hogy ezt a buján pompázó asszonyt egy kis zenész-fiú megkapta, – egy kis taknyos! – Élete örök dicsősége! – Akiért Ady rajongott – s K-nak, szegénynek el kellett vennie…

 

Belűl, bennem van az Isten, aki teremtett… Az erő, amely fenntart…. Higyjek neki? – Ez az erő akarja, hogy éljek! – Miféle erő ez? S kié? – Mert megcsal! – másokban is ott él, más lényekben s azt sugallja nékik, hogy öljenek meg! – A gyerekkor nem érzi a halált, – mert egyre felfelé megy, egyre fiatalabb lesz! – – Nem lehet azt állítani, hogy a jó valami pozitiv…. Kémiai és fizikai törvény, hogy minden test abban az állapotban kíván maradni, amelyben van, – föltéve, hogy ez stabil állapot…. S ha nem stabil: erre a stabilitásra törekszik… Az életnek van egy bizonyos stabilitása – s ebben meg kívánunk maradni, – de van egy még nagyobb stabilitás s ez a halál állapota, – ez az a gravitáció, mely mindnyájunkat maga felé vonz, amely felé voltaképen egy rejtett és mély indulat is hajt minket…. Tehát itt is kettős a mozgás, mint a föld pályáján…. Persze: ami alkalmas arra, hogy minket jelenlegi stabilitásunkban, az életben megtartson: azt jónak nevezzük, – akár öröm az, akár bánat, (illetve ilyesmi ennyire pontosan semmisem jellemezhető, – jó is, rossz is minden! – hiszen abban is van jó, ami a halálhoz visz közelebb, – éppen másik indulatunknál fogva, – s viszont az életet elősegítő jelenségektől sokszor nagyon szenvedünk). – Szóval: ha alszol, nem akarsz felkelni s fenn vagy, nem akarsz lefeküdni, – amíg élsz, nem akarsz meghalni… – Karinthynak elmondtam ezeket, – a csirkefogó biztosan beírja új könyvébe, a Kapilláriába.

 

Még talán nem akadt olyan apa, aki halála előtt így szólt volna leányához: – köszönöm neked, hogy megszépítetted öreg napjaimat… – Pedig ezt kellene voltaképen mindegyiknek mondania, – de ehelyett áldozatokról, a maga önfeláldozásáról beszél – és siránkozik maga-magán!

 

Én már tudom, már láttam, hogy a barátok meg hagyják az embert halni! – Ha kiáltasz is – s ha nem kiáltasz – ki búvik utánad odúdba, ahova visszahúzódtál, hogy döglesz-e már?

 

Minden nap elkészűlni evvel a naplóval annyi nékem, mint elkészűlve várni a halált. – Most lehet! – Most elkészűltem! – Csakhogy: egy mondatot ketté fog vágni – csonkán fog itt maradni! XI/10.

 

Ez a francia nyelv: örök fájdalom! S örök szégyen!

 

XI/14. Egy érintés napokig tartó iszonyata! – S határozott nagy A izgalmak… Nyílt iszonyat!

 

Baj lesz a bankban: – nincs semmi dolgom – ingyenélő vagyok s még mulasztok is!

 

E-nél voltam az űzletben s nem tudván mással viszonozni jóságát, – a társának szóltam, hogy ne hagyja így ebédelni… Hogy én barátja vagyok – s meg kell állapítanom, hogy így meg fog betegedni… Hasznossá tettem magam!.. Mint mikor valakinek nincs ugyan semmi dolga, de elkezd tevékenykedni…. S igen erősen kezdtem emlékeztetni egy alakra, akire már talán huszonöt éve nem gondoltam…. Arra a szakállas, jól táplált, vérmes férfiúra, – arra a gaz semmittevőre, – aki, hogy szabadúljon kötelességétől s ne kelljen eltartania, a szeretőjét egy szegény, derék, naiv német leányt nálunk helyezte el cselédnek rettenetes feltételek mellett! A lány halálosan szerette szép szakálláért…. S a jóltáplált gazember, hogy mégiscsak mutasson valamit – csöpögött a lyrai melegtől – elkezdett a leány táplálkozásáról beszélni, – hogy hiszen ő szerény, – néki nem kell sok, – csak aztán az az „áldott” kis étel, – az legyen jó… Persze, persze…. – És hogy a derékalj… hiszen az sem kell…. – A fickó: aki ingyen kap valamit s aztán evickél, mert nem akar oly nagy gazembernek látszani, mint amilyen…. (Hiszen én nem is vagyok az, de azért a dolog hasonlított ehhez az esethez.)

 

Mindenkivel becézteti, – kényezteti magát, – ő egy szegény költő, – mindenki köteles hálás lenni, hogy reá süti szép szemei világát…. És hogy őt el kell ám látni, – mert ő egy költő – és ő egy fáradt, munkaképtelen, szegény gyengélkedő… – S a mafla világ kezd is lépre menni, – valóban kezdik őt „papa kedvencének”, gyengéd violának nézni…. Csodálom, hogy nem akad egy bátor és okos ember, aki egyszerűen leköpi – fütyölvén nagyságára, melyhez semmi köze…. (Híszen igaz: – leköpték őt már éppen elégszer…. Tudok róla, mert híszen ez az „ő” – én vagyok! – )

 

Olvasom: ő is, mint annyi nagy ember, anyja nevelése.

 

Hát igen: – rövidűl a lélekzet… (Az ember „hízik”…) – – az élet elfogy!

 

Végül meg kell tanúlni: – az nem kereskedő, aki űl az árúján és vár amíg nagyon felmegy az értéke… – aki így tesz, az megdöglik. Mozogni: adni-venni, változtatni kell! – Sokszor veszteségre eladni, – másként nem lehet!

 

Szegény Golzicher Ignác temetésén. – A zsidók spóroltak: – szegényes kórus, – szegényes pompa: kevés gyertya, – kevés közönség s egy tébolyítóan ostoba rabbi…. S Beőthy Zsolt, amint társainak magyaráz, hogy igen, – ezek a zsidók mind gyerekek…. Simonyi is az volt! – A legnagyobb raffinéria és a legnagyobb naivitás együtt… Nem méltó rá ez a pojáca, ez a zsurnaliszta, hogy kiejtse a nevét… – s ezt meg is mondtam Angyal Dávidnak. A tudomány fejedelmét temetik – s ő oly familieren magyarázza: ki is volt ő? – Hát persze – egy közülök való – csakhogy zsidó! – Tökfej! – – Mindenkor bántott temetéseken a héber gajdolás, – csak most esett jól… Mert arra gondoltam, hogy ő szegény, értette ezt, amit itt beszélnek. S különben is: nem szabad többé szégyenkeznem: – ez egy ősi nyelv – s ez egy ősi vallás… S amit a tébolyítóan ostoba rabbi kiáltott, állati fa-hangján jajongva: – hogy mégiscsak – ez a mi vallásunk… ez egy jó vallás!… – butaság! – Mert ez nem szorúl bízonyításra! Az emberiség egyik legősibb hangja: az érzés ősi s a nyelv ősi – s van annyi létjoga, mint bármi másnak! – Hát persze: hiába volt ő a tudomány fejedelme: – ha jött egy kegyelmes úr az egyetemre, – akkor Goldzicher mélyen meghajolt, – mert más mindenki is sokkal mélyebben meghajolt, mint ő előtte – s ha jött valaki a Lipót-renddel nyakában… – Ez az élet! – Minden kis államtitkárocska nagyobb úr volt, mint ő s ő meghajolt…. Minden katholikus tisztelendőcske előtt, meghajolt… Weckerle nem volt jelentéktelen ember, – de ki volt ő ehhez a fejedelemhez képest? – S micsoda pompa s micsoda ember-tömeg volt a temetésén – s milyen lesz Balog Jenőén – a tökfején, – vagy Berzeviczyén – a fő-világtökén… – Ki is ma az akadémia elnöke! (Goldzicher nem volt az!) – Szegény! – A 22dik zsoltárt énekelték néki, – azt akarta: – „Te vagy mellettem akkor is!”… – S a végrendeletéből citáltak: „oda megyek, a tiszta szellemiség világába”…. – – „Jaj nekem ha beszélek – és jaj nekem, ha nem beszélek,” – citálta valaki a bibliából… (Gyönyörű!) – – S ő szegény – ott feküdt, központja volt egy ünnepségnek egy szegényes pompának, ő, – akaratán kívűl, – ki egész életében oly szerény volt, oly egyszerű, oly igénytelen! S ki sosem akart központja lenni a buta tömegnek… – Most aztán az arab, aram, szir, chald, héber, perzsa tudás sejtjei szépen bomladoznak… Csak néhány évre gyűjtötte ő össze ezt a rengeteget – s csak azért, hogy aztán széthulljon semmivé!… Ó emberi, emberi élet borzalmas tragikuma! Halál!

 

Két nagyszerű bünűgy! Az egyik Landru-é Párisban. – Ismerem ezt az alakot. Heinrich Alajos volt tanáromhoz lehet hasonló. – Az arc meg se moccan. Ő maga a legnagyszerűbb bátorsággal ki meri mondani, kibírja a legvadabb hazugságokat, az igazság diametrális ellentétét… Csak éppen a hegyes orr nevet hozzá…. A szemek bár komolyak, de huncutok s befelé tekintenek – s valami cinikus, boldog mosoly játszik a mélyükön… Kétségbeesve, lázadva, felháborodva védi a legképtelenebb hazugságokat, – de valahogy meggyőző erő nélkül – s ő maga is mintha mulatna rajta, – mulattatja magát. Persze: – színészete a részvétnyílvánításig is elmegy, – ő sajnálja a legjobban az eltűnt nőket – és siránkozó hangon meséli, mély megindulással az egyikről, szegényről, hogy milyen nyomorgó életet élt… Nagyszerű figura! Csak éppen hogy nem fordúl oda áldozata anyjához, hogy remegő hangon kondoleáljon néki! Nagy élvezet, – az idegek borzongató, édes játéka lehet! – A cinikusok nem rossz emberek – még ha gyilkosok is! – s a cinizmushoz éles ész kell! Buta ember nem lehet cinikus, csak apathikus! S ezenkívűl még egy pompás tulajdonsága van, amely bizonyítja, hogy ez nem közönséges fickó! Nem látszik meg rajta a megerőltetés. Vannak emberek, akik minden munkát nyögve végeznek, állandóan oda vannak az elfoglaltságtól – s mások, akik viszont sosincsenek elfoglalva, mindig csak játszanak, – nem látszik meg rajtok az erőfeszítés – s mégis pompásan figyelnek – s kitűnően koncentrálják képességeiket. (E. – Krúdy kártyázás közben!) – Ő az utóbbiak közé tartozik! – – – A másik bűnügy, – még meglepőbb! – Egy polgári családhoz tartozó, vagyonos 52 éves asszony megismerkedik a villamoson egy negyvenöt éves, kopott, foghíjas, kopaszodó, facér kovács-legénynyel, – aki miniszteri tisztviselőnek mondja magát – s az egyik lábára sántít, – mégpedig a következőképen: – egy elegáns, bundás hölgy leszáll mellőlük a villamosról s erre a kovácslegény odafordúl az asszonyhoz: – Milyen jó azoknak, – mondja, – akiknek ily pompás bundájok van! – Higyje el az nem minden! – feleli az asszony. – Talán Önnek is van? – kérdezi a kovácslegény. – Hogyne! – nevet az asszony. – Az ember hazakíséri s légyottban állapodnak meg. – Az asszony otthon a felnőtt leányának elmeséli az esetet, – (a férje 72 éves) – pontosan, még azt is, hogy a férfit hogy hívják, hol lakik és hogy légyottra megy holnap. – Mármost: – másnap pompásan kiöltözik, bundát, ékszereket vesz magára…. És minden rendez-vous-ra jobban és jobban felcicomázza magát. – Mint egy gyerek: – tetszeni akar és hódítani s pontosan megfelelni a másik ohajainak és ízlésének. – Végül az utolsó rendez-vous-n a férfi kihívja a Hűvösvölgybe, mondván, hogy néki ott állandó lakása van – s az asszony, mint a kislány a cukor után egészen holdkórosan a koitusz már nem várt fényességétől – megy utána. Persze odakinn megölik. – Nagyszerű ez a történet egyrészt azért, mert egy klimax előtt álló nő pszichikumát mutatja…. Ezek bódultak – egyebük nincs, csak egy gondolat, aggodalom, – hogy a szerelmi életnek vége! (Hiszen meséltek már nékem erről. – Sporrerné: – A villamoson egyebet sem tudok nézni, mint a férfiak nadrágját, – irtózatos. – Hisz nincs egyebem… Néha foltok vannak a nadrágon: a boldogság foltjai… Minden egyes koitusnál azt gondolom: – ez az utolsó!) – És egészen gyerekesekké válnak, elvesztik az ítélőképességüket, – az ízlésük megváltozik…. Másik érdekessége az esetnek az, hogy a nő referált felnőtt leányának… Ezt nem tudom másként elképzelni, mint úgy, hogy anya és leánya együtt disznólkodtak. És kezdődött a dolog azzal, hogy a lány megesett, – borzasztóan félt, – az anyjához fordúlt, – aki legnagyobb meglepetésére nem csinált a dologból nagy ügyet, – sőt! Még sejtetni is kezdett egyet-mást saját fiatalkorából. – Ez közelebb hozta őket egymáshoz, – az asszony pedig boldogan szabadúlt fel: van kivel bizalmaskodnia és disznólkodnia… S attól fogva aztán egy fesztelen és undok bűntársi viszony kezdődött anya és lánya között – ocsmány veszekedésektől megszakított cinkosság! (– „Neked is jó lesz hallgatni!” – Vagy a lány élesen: – „Csak maga ne beszéljen!”… Az anya magából kikelve: – „Te kurva!” – S ez a szó nagyon hat: – a lány hiszterikus görcsöket kap, két napig nem eszik – sőt még egy nagyon halavány öngyilkossági kísérletet is követ el.) – A harmadik érdekesség ebben az űgyben a férfi. – Kopott, foghíjjas, sántikáló, rosszkedvű ember, (45 éves már) – s mégis mindig az asszonyok tartották ki. (Ez a követelmény, úgy látszik épp oly belőle áradó fluidum (– tartsatok ki!) – mint ahogy némely férfiből a szerelmi varázs árad – Liebesstoff! – s csak rá kell néznie a nőre, hogy az sírva, átkozva magát, női sorsát, tette következményeit, de mégis boldogan és remegve odaadja magát néki.) – Sohasem dolgozott életében, – a felesége dolgozik helyette, ki is húsz évvel idősebb, mint ő. – Mint hallom, az asszony megmondta urának, a 72 éves embernek, hogy ő így nem tud élni, néki férfi kell! – Várj, amíg meghalok – felelte az. – Nem, ő nem várhat. Ő így nem tud élni. – S megállapodtak, hogy egy férfit ki fog tartani a nő.

 

Ami Amerikában van! Az emberek úgy dolgoznak hogy a nyelvük kilóg s egyebük nincsen, csak a nő! Kit is eldurvúlt, elközönségesedett életük csillagaként imádnak – eldurvultan s közönségesen! – Egy illusztrált lapban olvastam egy közleményt: csókverseny volt! – Néhány hölgy végigkóstolta a versenyzők csókjait s aztán megállapította, hogy melyik ízlik a legjobban – s az lett a csók-király! – Le is van fényképezve: egy sáppadt, negédes szépség! Puderezett, elegáns strici. Ugyanő be is mutatja, hogyan kell csókolni! – Állj lábujjhegyre, – érintsd a nő derekát, – tégy egy könnyű lépést előre, – úgy! – És a nőt a szája közepén, – könnyedén, bár mégis szenvedélyesen! – Nem szörnyű? – Hogy emberek evvel töltsék drága életüket! – És mozi, színház, tánc, meztelenség, – fülledt, tehetetlen téboly!

 

Kövérkés báj a száj körűl s a mosolyában.

 

Balkezes ember vagyok, – az kétségtelen. – Ma a tőzsdére kellett telefonálnom, hogy cégvezetőm Hajdú egy kötést vesz…. – S az ő jelenlétében kezdem bemondani a nevét, betűzve: – Há – mint halál! – Persze rögtön elállott az űzlettől. – S anyám óta – bár tréfásan, – ő mondta először nekem: – „magából nem lesz sem igazgató, sem cégvezető se semmi, – csak egy feketelátó költő….” („Aus dir wird nichts werden”…)

 

Találkoztam az utcán egy volt iskola-társammal. – Te valahogy nem tetszel nekem, – mi van veled? – mondotta – végigmustrálva arcomat. – Mindig úgy látlak magam előtt, hogy szép, fehér, kerek arcod van – s most sáppadt vagy s teli vagy foltokkal…. – Ez az első eset életemben, hogy valaki már így fogad: – azzal a meglepetéssel, amelylyel az öregedés változását szoktuk másokon fogadni…. – azt, – hogy „mégy már lefelé pajtás!” – Operáltatni kell az arcomat.

 

Részeg ember éjjel: – Nézze csak… Amíg az ember él, addig megtartják neki a nevenapját, – nem? – De ha má meghótt? Akkor má nem. Mer mondjuk, hogy maga meghal? Mondja csak nekem, – szabad akkor a maga nevenapját megtartani…. Vagy én, – mondjuk. (De ez a „mondjuk” – avval a megvető elnézéssel van mondva, mintha azt akarná vele kifejezni, – hogy, mondjuk ugyan, de azért szó sincs róla tudja.) – Mos’ megtartják az én nevenapomat. – De mi joga van magának megtartani, – ha már valaki megdögölt? – (A probléma nagyszerű itt! – Mi mindenre nem gondol az ember!)

 

Tehát: – az ember arra haragszik, aki jót tesz vele. Azt szeretné, hogy az elmenjen, vagy elpusztúljon, mert le van néki kötelezve. – Aztán: az ember nem hálát vár attól, akivel jó, – épp ellenkezőleg – ő hálás… Annyi már a befektetett tőkéje protegé-jánál, hogy szalad utána és tömi tovább, – csak nem hagyja ennyi jóságát kárbaveszni? – Aztán: – azt hinnéd, ha egy barát, vagy rokon van valahol, ahol segíteni lehetne rajtad, – akkor az inkább megteszi, mint egy idegen…. – szó sincs róla! – A barát, vagy rokon csak árthat, – mert rivalizál veled. – Mi fáj jobban: ha egy idegenből lesz király, – vagy ha a barátodból, akivel együtt játszadoztál? Feléje sem nézel többé, mihelyt király lett – s rögtön ellensége vagy! – Tehát: „az idegen gyakran inkább segít, mint a rokon”… – mondják az egyszerű emberek, mikor megköszönnek valami jótéteményt – s igazuk van. – Jól jegyezd meg magadnak e szabályokat – s aztán ismerd ki magad!

 

A gyönyörű Lukács Lucy, – akit úgy bámúltunk – s Lukács miniszter édes lánya is, – mind a kettő úgy odaadja magát, mint az almát. – Lucynek négy-öt szeretője van egyszerre – s már lány-korában is volt! – Vajjon kié lehetett először, – ki volt az a boldog halandó? – Mert egy tökfilkóról tudunk, akit boldogított. – S míly csodálatosan szép ma is! – És Hatvany Ferenc báró felesége!

 

Hálószobámban van egy ominózus kép, amely mióta van, ellenszenves nekem s félek tőle. Apám nagyított képe, szegény, jó anyám csináltatta…. Ropogni szokott – bajt jósol…. S mi volna, ha e kép szemei egyszerre csak kidomborodva élni kezdenének? S vésztjóslón forogva a szörnyű jövő fenyegető, túlvilági iszonyata villanna meg a mélyükön?

 

Csodálatos ez Landru-eset! Jogi kérdésről van szó… – Az én véleményem más! – mondja az elnök… (Egy pompás szakállas gall koponya!) – S mindenesetre kompetensebb, mint az enyém! – mondja nagyon udvariasan, kissé meghajolva Landru… – Később az ügyész rászól: – Ön túlságosan körmönfont! – mondja neki… Landru elpirúl, mint egy szűzlány… Ügyész úr igazán túl sokra becsüli szerény képességeimet… – feleli… – Nem egyszer hangsúlyozza mosolyogva: – S mindezt Landru csinálta a bátor ügynök! – (Nem közönségesen intelligens ember!) – Kérdezik, hogy egyik áldozata a szeretője volt-e? – Hogyan? – kiáltja, – csak legjobb barátja, – igen, legjobb barátja voltam, – fivére!… Valóban: testvérem lett úgyszólván ez a hölgy, – teszi hozzá ellágyúlva, – szentimentális siránkozással… (Egy negyvenegy éves, primitiv falusi asszonyról van szó, – akit nyílván megvetett primitivitása miatt!) – S most az újságból szóról szóra: – „Az akták hetvenezer oldalt tesznek ki…. S Landru nyílván észre is vette poziciójának ezt az erősségét, – lelkiismeretesen tanúlmányoz át minden aktát s nyílván mind a hetvenezer oldalt szóvá akarja tenni a bíróság előtt. – – Ha valami el fogja veszíteni Landrut, akkor ez a francia polgári osztály nagy erénye: a takarékosság. – A minap nagy szenzációja volt Franciaországnak egy különös szerelmi tragédia. Egy asszony a tengerpart egyik sziklájáról a vízbe dobta két gyermekét, mert barátja a gyermekek miatt nem akarta feleségűl venni. – Az egyik kis fiút kimentették a vízből és megállapították, hogy az asszony alig adott rá fehérneműt és négy ruhája közűl a legkopottabbat választotta ki az utolsó útra, hogy így megmaradjon a három jó ruha. A takarékossági ösztön tehát még ebben a nőben sem hallgatott el és ez a takarékossági ösztön dolgozott Landruben is. Tizenegy alkalommal utazott L. Gambaisba, tudva azt, hogy utitársnője nem fog Párisba visszatérni. Mind a tizenegy alkalommal retour-jegyet váltott magának, amivel megtakarított 20 centime-ot… Ez a tizenegy alkalommal megtakarított 20 centime most a legsúlyosabb konkrét bizonyíték Landru ellen és ha halálos ítéletet hoznak ellene, – akkor ez a 2 fr. 20 cent. megtakarítás lesz L. végzete. – – A Journalnak, amely egy millió példányban jelenik meg, most nagy szenzációja volt: közölte L. tizenkettedik menyasszonyának Fernande Segret-nek emlékiratait. F. S. csak egy véletlen folytán menekűlt meg a haláltól. Aznap, mikor már megállapodott L-vel a gambaisi kirándulásban, egy kirakatban megpillantott egy szép porcellántálcát és a gavallér L. betessékelte az űzletbe, hogy megvegye számára ezt a tálcát. Az űzletben pillantotta meg L-t és barátnőjét egyik volt menyasszonyának a nővére, aki nyomban rendőrt hívott és a rendőr letartóztatta L-t. – F. S. – noha a halál küszöbén volt L. oldalán, nem haragudott reá, sőt ellenkezőleg, elégikus hangon, néha lírai ellágyulással ír volt barátjáról. – L. valóságos trubadúr gyanánt jelenik meg F. S. emlékirataiban: mint gyengéd ember, aki fogékony a női lélek minden hangulata iránt és felejthetetlenűl szép órákkal ajándékozta meg barátnőjét. – F. S. nem szívesen mondana le erről az emlékről és mindig szivesen gondol vissza a L-vel töltött szép órákra. – L. volt az első ember, – írja, – aki teljesen megértette őt, felrázta csüggedt hangulatából és megmagyarázta néki az élet szépségét. Pedig L. már túl volt az ötvenen, mikor megismerkedett tizenkettedik menyasszonyával és fiatalember korában sem lehetett szép férfi”… – Ugyanő különben még most is, még a tárgyaláson is a nők kedvence… Ha síkerűl valami, ha diadalmaskodik, – oly kedves, boldog mosolylyal fordúl a hallgatóság felé!… – Fényképe a napló táskájában!

 

Egy asszony: „– Hiszen rosszak, – ezek a férfiak, – mégis, tagadhatatlan, hogy az élet szép perceit nékik köszönhetjük”…

 

Anatole France-ot mostanában már másodszor interjuvolják meg… – s érdekes! – sikere zenithjén, ő, az akadémia tagja, a Nobel-díj nyertese, a hetvenéves ember még most sem tud egyébről beszélni, mint gyermekkora keserűségeiről. – Úgy látszik, ebben rokon vagyok vele! Ő sem tudja megbocsátani, ami akkor történt, – az felejthetetlen, mert az égetett – s az tette tönkre az egész életet! S ma már minden siker kevés, hogy azt kijavítsa! – Apró fájdalmak – egy-egy igaztalan szidás – az anya egy felejthetetlen, szomorú tekintete… Úgy látszik ő is ugyanazt a lehetetlent hajszolja: s egész élete talán nem volt más, – minthogy azokért a fájdalmakért keresett elégtételt, – hogy „megmutassa” – azoknak, akik nem hittek, nem bíztak benne. (Lehetetlen: mert máig már mind halott s az a bizonyos elégtétel nem is esik jól.) – Arról beszél, hogy a kollégiumban, – mindig a mágnások kapták a díjakat – s ő akárhogy megfeszítette is minden erejét…. Volt egy tanára, egy pap, aki még a szülői minden bizalmát is tönkretette, – lebecsmérelvén őt előttük… S az apa szomorú tekintete ez után… Csak az anya bízott – ó csak az anya bízott…. – bár ő is szomorkodott. – Csak a mágnások kaptak díjat, kisebb díjakat pedig csak a polgár-fiúk közűl a kövérek! – No de ő sovány volt! – – Azonban: beválasztatása után az Akadémia üléséről jött – s az aulában kitárt karokkal egy pap jött eléje… – Üdvözlöm Önt kedvesdrága volt növendékünk! – kiáltotta. – De France ellökte őt – … – Ön nyomorúlt! – kiáltotta oda néki! – Ez volt az aki szülőit lebeszélte, hogy őt tovább taníttassák… (Hogy képes volt erre, hogy jólesett ez néki! – Én legyintenék.) – „A Coignard alapján választottak be az Akadémiára – mondá, – éppen a legrosszabb munkám alapján… – Hogyan? Hiszen az egy remekmű! – hízelgett a hírlapíró! – Igen az unalom remeke… felelte… No de beszéljünk másról.”

 

Az anyaság megszépíti a nőt, – az hogy anya… Valami oly nemes árnyalatot, bájt, édességet ad arcnak és szívnek….

 

1921, nov 25re virradó éjszaka: egy hosszú beszélgetés E-vel. – Amit éveken át nem mondtam meg, – s amit ha megmondhattam volna, – boldoggá tesz! – ami elviselhetetlen teher volt szívemen és agyamon – s ami most már nem is feszűlt bennem, – (tíz évig tartott, amíg belenyugodtam, hogy hallgatok,) – azt most nyugodtan, szépen telefonon elmondtam… Azzal kezdtem, hogy hónapok óta először nincs dolgom, – semmi kötelességem… – mindent elintéztem, – a naplóm is rendben van… – most kedvem volna beszélgetni valakivel, aki közel áll hozzám…. S hogy – igen, – én mindennap szeretem rendbehozni elmémet, lelkiismeretemet és íróasztalomat, – hogy sose találjon készületlenűl, ha menni kellene…. – S másnap reggel szegény, szegény odatelefonált a hivatalba, hogy ő nem aludt egész éjjel, – nincs-e valami bajom, – ő aggódik…. – Nem, nem Erzsi, nem volt semmi bajom ma reggel, – sőt vídám voltam…. Elintéztem mindent, – sőt ezt a „leszámolást” is szép nyugodtan – de nem azért, ahogyan ez régen történt volna… Nem a végső keserűségből… Csak véletlenűl – s kellemesen, – s barátságosan, nagyon barátságosan….

 

Igen, – nagyon komplikált az élet! – Ha valaki áldozatok árán jót tesz valakivel, – akkor példáúl felmerűlhet a következő kérdés: – hogy vajjon joga van-e valakinek nagy összegű segítségért fordulnia… – olyanhoz, aki mindig csak vegetált, sosem engedett meg magának semmit, semmi passziója nem volt s mindig csak dolgozott, mint egy állat… (én!) – hogy joga van-e ehhez a szegény agyondolgozott emberhez fordulnia annak, akinek igenis vannak passziói, – példáúl az a passziója, hogy jótékony legyen, – hogy egy szegény gyereket magához vegyen és azt tartsa… – hogy vendégeskedés legyen nála, – vagy hogy kártyázzék, vagy hogy kocsin járjon s elherdálja, ha van pénze…. (Ó mért haragszol? Talán mert nevetni mertem én az éjjel… s nőket csábítani?) – – Igaz viszont, hogy itt megint teljes pompájában kivirúl az ember infámis mivolta. – Mert mit tesz az, aki segít, mit enged meg magának, mire vetemedik? – Segítettelek! – mondja s belenéz a tálba, – vajjon nem esznek-e a megsegítettek túl sokat, – szimatol, vajjon nem szí-e a nyomorgó túl sok szivart, – neheztel, ha vendéget lát nála, ítélkezik, ha könnyelműségének hallja hírét….. – Az én pénzemért? – kiáltja – s bele is avatkozik… – Milyen jogon vagy te jótékony az én pénzemért?… Hogy mered te ezt az idegen gyereket tartani?… Mars ki! És hogy van az, hogy a lányod heverész és egész nap nem csinál semmit? Két órát zongorázik, – az is valami? És aztán? – Aztán beszélget, – mi? – – Jótevő vagy… Majd a magad pénzén… De előbb kelj fel te is korán és dolgozzál – mint én! Mint én húsz éve!

 

XI/25. Nyitva maradt az íróasztalom! Szegény jó anyám fehérneműi!

 

A macskát az emberek unintelligens állatnak szokták nevezni – én azonban azt állítom, hogy igen intelligens állat, – csak éppen egy más fajta intelligencia az övé, mint pl. a kutyáé, – távolabb áll az embertől s ismeretlenebb előtte. Nem az emberrel rokon intellektus. – Aminthogy elképzelhető az intelligenciának egy egészen más világa…. Sőt világai…. Hiszen ez az éppen ami még egy másik embertársamban is olyannyira izgat…

 

Szombat dél volt: – haza lehet menni, aludni, – s másfél napon át zavartalanúl pihenni. – S nékem mégsem öröm hazajönni. – Ha talán valaki várna, olyan szív és lélek, akire állandó derű és öröm ránéznem….

 

Landru: – Segret elbeszéli, hogy képes volt a mindennapi élet köznapi szürkeségét megszépíteni, – a gondok nyomasztó terhét megkönnyíteni…. Este vagy autózni vitte őt, vagy haza, – otthonukba, ahol már várta egy intim két személyre terített asztal… Odakinn zuhogott az eső s L. az elsötétített lámpa mellett, a félhomályban felolvasott, – kedvenc szerzőit olvasta: Balzacot, Flaubert, André de Chemiert, Musset – szóval a szerelem örök mestereit…. „Er war ein Gefűhlsmensch” – olvasom vallomását a Presseben…. – – Hát kétségtelen, hogy vannak gyilkosok, akik ezenkívűl jó emberek, – részvétképesek és melegek…. – A gyilkosság maga nem is érinti morális világukat – az megint valami egészen más dolog! Az ki van kapcsolva a morális összefüggésből…. S a pikáns ezen a tárgyaláson éppen az a körülmény, hogy a bírák, a publikum, mindenki meg van győződve róla, hogy ő gyilkos – még Landru arcjátéka s egész lelki magatartása sem tagadja ezt, – ő úgy viselkedik, mintha azt akarná mondani: „tudjuk!” – itt a forma viaskodik – ez egy formális kűzdelem – s csak arról van szó, hogy L-t szabályos vívásban hogy lehet megverni….. – Kérem, Uraim, ne ragadtassák el magukat, – csak szabályosan kérem, – mondja ő – s az ügyész toporzékol tehetetlen dühében….

 

Érdekes, most már a második nagy realistáról olvasom, hogy legkedvesebb olvasmánya volt Dickens, – először Dosztojevszkijről olvastam, – most pedig Strindbergről azt, hogy egész délutánokon át őt olvasta…. S hogy nő-gyűlölete igazán nem indokolt: – ő volt az elviselhetetlen individuum.

 

Érdekes: Ghika herceg agyonlőtte magát, mert egy nagy bank élén rossz spekulációival tönkretett egy egész pénz-csoportot… S azt olvasom: apja és nagyapja ugyanígy végzett: ők is rossz spekulációk után agyonlőtték magukat… Érdekes: talán ez is a vérben van; – az idegzetben… Balkezű emberek s az a szabályuk, hogy így kell végezniök….

 

Nő: olyan, mint az aszú-szőlő, de annál édesebb….

 

Fiú előtt felkérem munkára…. Finomtalan, nem nekem való összeköttetés… Nekem már tudnom kellene, mi való nekem…. Az ember nem biztat „ein Komplice zu sein”…. – Bár hiszen nem kérdezhettem, honnan való – és ott csinálta is! – dehát ebből mégis rossz származhat!

 

Egy nappal későbben ugyanezt olvasom Salisbury márkiról. Róla a leánya írt könyvet s elmondja benne, hogy apja egész életében szomorú volt… – úgy látszik, Eton-ban, a kollégiumban eltöltött évek nyomorúságától sosem tudott többé megszabadúlni. – A diákok lármás sport-emberek voltak, – ő pedig szomorkás-kedvű, sáppadt, szellemiek iránt érdeklődő fiú…. – S később sem találta helyét a világban: – a főrendeket megvetette: – elkeseredett és rosszkedvű ember volt, aki meg volt győződve Anglia gyors pusztulásáról… (S evvel a téves meggyőződésével: – nagy államférfi lehetett belőle, – nem különös?) Gyűlölte a lordokat, (mindig szomorú volt, ha a lordok házába kellett mennie, – de gyűlölte a köznépet is…. – s gyűlölte, mindenek felett Disraelit…. (Ez egy undok fráter lehetett – és zsidó – és amellett ekkora hatalomra tett szert, – nem különös? És tudta, hogy Salisbury gyűlöli és mégsem tudta nélkülözni! – Aminthogy Szterényiről is azt hallom, hogy senki sem szereti, – mindenki nagyképű és erőszakos embernek ismeri – s mégis!)

 

Véredény-betegségben fogok meghalni. – Mindenféle visszértágulatok, hajszál-érelmeszesedések!

 

Weiss ügyvéd Brassóban. Szterényinek a principálisa volt s még mindig él! – Holott éppen nemrégiben a románok kicipelték télen a határba s belelőttek…. Súlyos has-sérülésével ott feküdt egy napig az árokban… – S az ember azt hinné, hogy, – ha nem érte volna ez a szerencsétlenség, talán tovább élne, – de nem! – Azon nem múlik semmi… A szervezetnek véletlen össz-működése fennáll, – zavartalanúl – s az gépiesen működik tovább… – Viszont: egy hajszálnyi hiba megakaszthatja – s akkor megáll. Eddig még nem állította meg semmi, – a lövés sem, – a következménye sem, – azonban megtörténhetik viszont, hogy holnap kenyeret vág a derék ember s megsebzi az újját – s egy vérrög belekerűl a vér-áramba – s vége van! – – A zavartalan összhang véletlenűl fennáll, – mi sem zavarja, – az örök labilitás, – az élet egyensúlyban libeg…. – Ó csak a fiatalság az igazi élet! – Mert akkor még biztosnak érzi az ember az életét, – a lét stabilitása sokkal megbízhatóbb – s ha gondol is rá: – a szíve fel sem foghatja, hogy meg kell halnia…. A lét biztos, zavartalan és határtalanúl tárúl a lélek elé…. Az ember földet érez talpa alatt.

 

Uraim, engem csak egy hajszál választott el a haláltól…. (Így lehetne kezdeni egy elbeszélést.)

 

Különös, hogy míly kevés volt e világon a zeneíró…. Elmégy hangversenyekre: – s ugyanazokat hallod folyton… Schumann, Beethoven, Brahms…. Hogy van ez? – Mikor annyi író s annyi festő élt?

 

Vaknak lenni, – Homérosznak – s énekelhetni! – Míly nagy vigasztalás! – S mindegyik művész így van vele. Életképességükben hiba van – s vígaszra van szükségük – ez a művészet! – Mert hiába, – mégiscsak úgy van az, hogy élni, – járni a világban, élvezni a napot, kiterjeszteni lényemet és magomat mindenfelé – ez az élő örök akarata. – S talán az az igazi élet, amelyet az öreg Wolfner József élt. Különös történetet hallottam róla! – Egy csodálatosan szép, fiatal tanítónő nem akart sokáig segédtanítónő lenni, – felment tehát W. J-hez. S valóban, nemsokára ki is nevezték. Az őregúr szép lakást rendezett be neki, – aztán férjhez adta egy polgáriskolánál sínylődő tanárhoz, – akit áttétetett a gimnáziumhoz. – A házaspárnak egy csodálatosan szép kislánya született, akit a gimnáziumi tanár úr imád – s aki Vera nevet kapott a keresztségben. – Azért Vera nevet, – mert hiszen a W. J. lánya ő – s ebben a városban nyolc olyan Verát ismer az elbeszélő, – aki mind azért Vera, – mert W. J. meg akarta őket valamiképen jelölni, hogy az ő gyermekei. – Talán ez az élet! – S mit érnek gondolataim – ezekhez a friss, szép, csodálatos gyermeki testekhez képest? – S mit érnek fiatal asszonyok harsány, rózsaszín, üde, töretlen szájához képest, ezekhez a porcellán-harangokhoz – s a hosszú combok, hosszú lábszárak szépségéhez hogy ér fel! Fiatal mellek, töretlen, fénylő szemek ragyogásához! – Mit ér mindaz, amit tudok, – mikor ez, ez az élet! – S mit ér, hogy az utcán éjjel egy csoportból valaki kiszólt, – mikor elmentem mellettük s gratulált új regényemhez! – Mikor én úgy éreztem még nemrég, hogy minden atom bennem, minden sejt a nő elérhetetlen, kifürkészhetetlen lénye után vágyik – s magáévá akarja tenni ezt az elérhetetlent, – hogy fel akar olvadni s el akar pusztúlni benne…. – s ez az érzés már nincs sehol! – Mikor szédelegve gondoltam mindarra, ami e messzi világot az ember szeme előtt kápráztatja: – arra, hogy a tükör előtt fésülködik, hogy közben beszél… – hogy holmija rendetlenűl hever körülötte széken, divánon… – csipkés, fodros, kedves holmik, olyanok, mint bizonyos vékony, pelyhes hártyák, amelyek gyümölcsöket burkolnak…. – – Mikor a fiatalság, a vágy már nincs sehol!

 

Egy ember: „Először is az én napi száz forintomat akarom megkeresni… – S ezt már korán reggel, mindenek előtt!… Ami aztán jön: – az már nem oly fontos, – de ezt a száz forintot aztán – akárhogy és akárhonnan… És ha az emberek veséjét kell is kitépnem…… ”

 

O.: „Mért vagy oly alázatos? – Hiszen megtiszteled őket, ha megmutatod munkádat… Ez egy taknyos magántanárocska, – te pedig egy kitűnő író vagy”… – Nincs bennem önérzet semmi. – Teljesen meg van törve – s mindenki előtt meghajolok….

 

 

1921. december. 1.

Valaha persze színész volt az Istenadta… Ma egy vén ember, – aki pikánskodik, – s mindenkihez mézédes… Érzéki tapintású, puha kezei simúlnak….. S oly nyájas az asszonyokhoz, majd elolvad. – Egy gazdag családnál él: – ő a Poldi bácsi, a semmittevő, akit, mégiscsak küldözgeni lehet – s a társaság lelke ezenkívűl… Az édes, vicces, szórakoztató Poldi bácsi, – akit halálosan meg lehet ugyan únni, – de aki mindig készen áll, hogy megnevettessen…. Ő a nevettető gép! – Néha aztán előkerűlnek a régi kuplék is, – Poldi bácsi előadást tart. – Ma, révbe érkezve, – a nyugalom völgyében – a régi kuplékat, mozgalmas, kűzdelmes, viszontagságos hányattatások emlékeit citálja – s annélkül, hogy ezt érezné… Csak én érzem, hogy lelke mélyén mik lehetnek néki e pikáns sorok!… – Az ő arca nyugodt és mosolygós…. Elmondja, – mindenki nevet s ő boldogan szivarra gyújt…. – – Szinész volt!

 

Mint valami jegesmedve az antarktikus viharokban….

 

Mr. Brown. Már húsz éve ismerem szegényt s azóta egy hajaszála nem változott… Az egy élő múmia!

 

Miért tette Shackleton? Mi kergette a sarkok felé könnyű hajóján – a Wedel tenger viharaiba? Menekűlt-e vajjon az élet elől? – Mikor olyan jól éltek az emberek Angliában! – Mi teszi, hogy némelyik írónak, művésznek, vagy tudósnak megy – s elvonúl, félre az élettől, – vagy a déli sark felé hajózik s irtózatos erőfeszítéseket tesz…. (De mi hajtja különösképen az expedició matrózait? – hogy önkéntesen felajánlkozzanak erre a borzalmas útra, – mikor olyan jól élnek az emberek Angliában?) – Mert mi a díj? – Az, hogy valaki majd, mikor évek múlva hazavetődnek, – akkor valaki, aki eddig otthon űlt, nem dolgozott s könnyeden valamely sikeres valuta-űzlet lendületével a magasba szárnyalt – hogy ez majd megdícséri, kitűnteti őket, – vagy a király talán, a másik semmittevő! (Lehetetlen, hogy ez legyen a lélek vágya, – tiltakozom ellene! – Csakis a kutatás szenvedélyét tűröm itt meg, mint magyarázatot. – Mert semmi sem lehet amit ember nyújt, – a szerelmen kívűl, oly becses, – hogy ezt a fáradságot megérdemelje.) – Vagy az alacsony-sorsút mind ilyen vad energia űzi az ismeretlen magasság felé? – Felfelé jutni – s ha összetörik is a test s a lélek belé! – Lehet! – – – Az egyik képen matrózok a szárazföldön oly tehetetlen pingvineket hajtanak maguk előtt a halálba. Megfogták őket! Most hajtják előre – s aztán majd lemészárolják, – de ezt már nem mutatják be képen a publikumnak. – Miért nem? – Mert mi jószívű lények vagyunk s megborzadnánk az ilyesmi láttán. Mi már csak akkor vagyunk hajlandók olajos-ízű pingvin-pecsenyét enni, ha már fel van tálalva! – De hát persze, Shackleton nem lehetett íly finnyás szegény, – a sark vidék nyomorában, – ő kénytelen volt vele, hogy ezeket a beszédesen okos, bohókás és kedves állatokat vérengző vadállat módjára lemészárolja. – Lám! – A pingvin okos állat és sokkal észszerűbb a pszichikuma. – Derék, kedves és erkölcsös állat, – hiszen társaságban él, – de egyáltalán nem érzelgős. – Megfogja a halat, mint annak a rendje – és nem sajnálkozik – nem kér bocsánatot Istentől, amiért ilyennek teremtette… De mi előbb érzelgünk és aztán mészárolunk!

 

Fichte volt-e? Aki Kőnigsbergben meglátogatta Kantot s elfogyván pénzecskéje végül is egy hosszú, alapos gondolatmenetű s pontosan körülményes levelet írt Kantnak, amelyben: 1) először is leírja helyzetét, 2) körülírja eddigi kísérletezését pénz-szerzés dolgában, 3) Kanthoz fordúl, – mint egyetlen reménységéhez, 4) filozófiailag megindokolja ezt a lépését mondván: – hiszen ők már sokszor megbeszélték azt az ethikai tételét, hogy csak olyasmit szabad másoktól kérnünk, amit mi magunk is megtennénk az illetőnek. Nos hát természetes, – hogy ő ezt Kantnak ne tenné meg? – – Persze a pontos életű Kant, aki nyílván irtózott a hitel rendetlenségétől, – persze visszautasította….

 

Egy perdita cigarettára gyújt és sóhajt: – No igen, – persze – némely emberből császár lesz!… (Berlin)

 

Köd: – Romantikus a táj, mert minden megváltozott! – Rejtélyessé lett minden, – az is, amit már az unalomig ismertél! Eltakarja – s te újból megszereted, kívánod azt, amit eltakart…. s vágyódol feléje…. – mi lehet a köd mélyén?

 

Szerelem: – pszichikai beállítottságon múlik. – Persze, ha Kar. ma meglátja E-t, fogalma nem lehet róla, hogy mit szerettem én benne oly nagyon! Ennek persze története van, – hogy hogyan viszonylott egyik lélek a másikhoz. – Számomra minden szónak, amelyet kiejt a múltból jelentősége van, – hogy igen – ekkor meg ekkor én így és így voltam beállítva iránta. – Ebben az időben érthetetlen volt, egy másikban fölöttem állott, – máskor lenéztem….

 

Koitusz: – Lehet, hogy mechanikája a vágy egész pszichikai természetét mutatja. – Mért húzza ki a férfi péniszét, mikor minden vágya az, hogy végre bejusson? – Úgy látszik, azért, mert maga a kielégülés egyre fokozódó vágyból áll s a vágy netovábbja éppen az öröm. – Akadályozni, gátolni, nyújtani az orgazmust: – ez arra való, hogy ezáltal a végső netovábbjáig fokozd a vágyat.

 

Heltai: – öregedő ember s egy kis szinésznővel tölti egész életét. Persze, – mi másnak éljen? – eliramlik az élet – s néki már sietnie kell… mert rövidül a pálya – s ő nem élt! – Már most felteszem a kérdést: – no és ha nem élt? Mi van akkor? A sírban más lesz a közérzése…. – vagy az élet utolsó szusszanásai közben rosszak lesznek az emlékei? – Vagy végül az a perc… igen az a perc amíg éli, – az legyen szép… Értem! De hiszen az éppúgy eliramlik, akár éli, akár nem éli, – s mihelyt eliramlott, abban a minutumban már mindegy is, hogy jól élt-e, vagy rosszúl! – Mit jelent az: „szépen élni?”, – „élvezni az életet?” – Azt jelenti, hogy úgy élj, ahogy kívánod, – mert akkor örömeid vannak…. No – és ha vannak?… Nyugodtabban fekszel le akkor sírodba? Mondod magadnak: „sietni kell élni” – s élsz, mohón, gyorsan, – az élet-ösztönöd sugallja így… – habzsolsz, hogy „kiéld, ami jutott néked” – mert ha nem éled ki, akkor vége: – nem éltél. No – és ha nem éltél? Kinek kár ez? A föld alatti eszméletlen alaknak? – Vagyis: minden mindegy – s az emberi elme ködbe szalad, mint a ponny-ló a cirkuszban s nem tesz utat.

 

Két fiatalember a ködben, az Üllői-úton, – éjjel az Übermenschről beszélget – s hogy azt, hogyan lehet elérni, hogy az ember azzá legyen… – s hogy ők voltaképen azok is…. – „Mármint az olyanfajta ember, mint amilyen te vagy!” – mondja egyik a másiknak – s a másik az egyiknek valahogy hasonlóképen felel…. Hangjuk a szigorú tárgyilagosság medrében folydogál – ők éppen csak hogy objektiv megállapításokat tesznek…. Csak a hang mélyén ficánkol valami alig fékezhető öröm – s a megelégedés parazsa melegít: – hogy hát lám-lám… hallod-e szívem… – milyen jó is nekem…. hogy én olyan nem közönséges fickó vagyok! – Ó boldog, zöld fiatalság – s ó boldog éjszakai séták!

 

Azt hinnéd, hogy az igazság útja nem egyenes. – Néha oly tiszta konszequenciát mutat, hogy meglepődöl Isten egyenes büntetésén – amelyhez nem vagy szokva. – A kommün megszűnése után fiatalemberek bejárták a Dunántúlt és gyilkoltak…. (Fiatal lény még nem tudja, mi való neki, mi nem…. Még zavarban van, – azt hiszi, hogy ő mindenre alkalmas! Ölni? – hogyne, mikor ő űbermensch… hazafi…) – De hát fiatalok voltak s még nem jól bírták az ölést! – Továbbra is együtt maradtak egy társaságban – s gyakran megbeszélték emlékeiket, – de megkönnyebbülést ez sem hozott…. Aztán valaki azt proponálta, hogy tartsanak spiritiszta széánszokat…. s attól fogva aztán szellemeket idéztek…. Elhalt ismerősök és rokonok szellemei jelentkeztek, – akik korholták őket azért, amit elkövettek… Ez súlyos volt… – nehezen elviselhető! – s egy év alatt hatan közülök követtek el öngyilkosságot!

 

Az élet megváltozott Pesten – s a változás apró jelekben mutatkozik…. Egyre többször látni fiatal kölyköket, – iparos fiúkat fiatal, gyerekes arcú szeretőjükkel….

 

Ha valaki előre látná a jövőt s megmondaná nékünk, – gazember volna. – Hiszen ha az ember előre látná, mi várakozik reá s az rázúdúlna tudatára, – nem tudna tovább élni. – Mind kegyetlen és kíméletlen gazember tehát, aki valamit tisztán lát – akár a jelent, akár valakinek reménytelen jövőjét… („Aus dir wird nichts werden, – Du wirst es so wie zu nichts bringen”…) – ha ezt úgy közli vele, hogy a lélek számára elviselhetetlen… A természet is jótékony, – nem közli velünk jövőnket, (talán mert ő sem tudja,) – (bár: egyet közölt az emberrel, – az elkerűlhetetlen halált – s mi elég drágán fizetjük meg ezt az ismeretet….) a jelent is elhomályosítja – narkózissal, – szóval kíméletes!

 

A Kóródy-mama meséli, hogy ő látta a következőket: – Tegnap a postásfiú, – egy kedves, vídám fiú, aki mindig fütyölt, vagy énekelt s akit mindenki szeretett, – ez belefúlt a Tiszába. – Másnap az öregúrral kimentek fürdeni a Tiszába. Látják, hogy a cigányok futkosnak a parton…. Megkérdik, mi az? – Hát hogy ők most úsztatják a szentelt gyertyát… (A néphit azt tartja, hogy másnap azon a helyen, ahol az áldozat belefúlt, egy cipóba dugott, beszentelt égő gyertyát kell leúsztatni a Tiszán – s akkor a vízbefúlt mögötte felbukik.) Nézik a gyertyát s abban a pillanatban felbukott mögötte a vízben a holttest.

 

Mindenesetre csodálatos a kecskeméti eset is! Egy beteges, vézna, kisfiú volt néha vendégségben a családnál és szavahihető tanúk állítják, hogy valahányszor ez a kisfiú ott tartózkodott, – a csodák megismétlődtek. – Ők végigmentek a fiúval a házon: – hát először is kipattant az ajtó, előttük, – egymásnak dűtött nehéz zsákok vágódtak a lábuk elé, – egy nehéz szekrény felborúlt… Az egyik ágyra egy szék volt téve, – az leugrott az ágyról és négy lábán állva maradt… – A kisfiú különben a mozgásokat előre érzi, – mert valami dörömbölést hall s a tüzet is előre látja, mert tűzcsíkokat lát futni a falon….

 

Különös, hogy mennyi a csavargó-természet azon a Tisza-vidéken…. Egy pöttöm kis fiúról van szó, aki lelencházból, javítóból egyaránt megszökik…. Nem marad meg sehol… Egyszer éppen a „Rücskösről” beszélgetnek – mikor épp ott áll az udvaron… – Hát, – ejöttem, – mondja…. Mer’ tudja kisasszony, mikor egyszer én beteg voltam a szememmel – és bevittek a kórházba… – azóta – nem tudok én emberek között, – csak egyedül…. – Tudja, – mondja később, mikor már a kukoricát szedi zsákokba, – maguknál én nem loptam – nem én, mer’ maguk attak enni…. (Alig látszik ki a földből.) – – Egy másik csavargó iránt érdeklődik a Kóródy-mama. – Ismered a Lizát? – kérdi egy kis cigánytól…. (Csodálatos kis alak volt különben – tökéletes kis bronz figura….. Tisztára indus-tipus – égő nagy szemek, az egész lény egy mohó lobogás – csodálatos karcsúság és törékenység és vad mozdulatok… Ott állt meztelen a fák között és kapaszkodott felfelé – és vadúl tépte az ágakat furcsán rikoltozva: – tejes diót akart, de nem érte el – s ha aztán adtunk neki – egy perc alatt lehántotta éles, ragyogó kis fogaival! – A haja fekete kóc, – de gyönyörű!) – Szóval – ismered a Lizát? – kérdi Kóródy-mama. – A Lizát? – Azt ismerem…. – Hát hol van? – kérdi Kóródy-mama. – Győjjön, – elvezetem én…. De mér’ kérdi, – maga talán az anyja? – – S végül: – van nékik egy unokaöccsük a Lolo…. Okos, tehetséges fiú, – de javíthatatlan szélhámos és tolvaj…. Fel-felbukik, aztán eltűnik…. S tökéletes hazúg… Hogy ő most Olaszországból jön – hadifogságból és elfogyott a pénze… S már hallod is, hogy olasz szavakat vegyít beszédébe s az olasz vidékekről roppant érdekes tájleírást ad…. – Majd – ő épp ma érkezett Arábiából – ahonnan megszökött; – máskor: hogy őt Romániában halálra ítélték… – Fejből tudja az egész nagy család összes összeköttetéseit – s ha megjelenik egy-egy városban már be is állít a távoli rokonhoz, – akit senki közülök nem látott húsz éve! – Pompásan ért a katonasághoz, – egész előadásokat tud róla tartani, bár sosem volt katona, csak álhadnagy…. Pesten a jó Sári néni segélyezte egy időben…. Egy nap Sárika a fiókját felfeszítve találja, – ötszáz koronáját Lolo elvitte – s benne egy írás: – „a halálba kergettek! – Lolo.” – Micsoda fölény! Sárika kétségbeesve telefonál Pistának, – hogy micsoda szerencsétlenség, – ez a fiú kárt fog tenni magában…. Tehát: lop – és ahelyett hogy szégyenkeznék, vagy megbánást érezne, – még az érez megbánást, akit meglopott. – – Kedves jelenet: – Kálmán bácsi nem akar tanúskodni menni Nagyszőllősre, ha a csendőrség keresné a csavargó fiút, – ezért nem szabad előtte mutatkoznia… S tényleg, – suttog, oldalog, – de egyszer mégiscsak látják egymást Kálmán-bácsival – s mind a kettő félrenéz… – Rimánkodnak néki: – „menj be fiam Munkácsra, – állj be munkába, – majd csak megsegít az Isten!… (Ez megható ez a szó: – mert szánakozás van benne s nem korholás, – aki ezt mondja abban a pillanatban érti boldogtalan természetét.) S ő fogadkozik, könnyezik, – mert különben érzelmes, lágy természet, – de semmiféle munkában sem tud megmaradni két-három napnál tovább! (A javítóintézetben kitanúlta az asztalos-mesterséget.)

 

A zászlómra azt iratnám, ha középkori hadbavonuló volnék: – minél rosszabb, annál jobb!

 

Csak ennyit kellene imádkozni: tudom, hogy vagy!

 

Változatosságra vágyol: – de elkövetkezik a kor, mikor már nem bírod el a változatosságot, amelyre vágyol.

 

Vannak hideg, jó emberek s meleg, rossz emberek, – igen! Mert: melegség alatt valami mást értek én, mint jóságot, – ki mondja meg, mit? A hang meleg talán, vagy az arc kifejezése, – vagy ahogy simúlni tud az emberhez, mialatt beszél vele… – a lelke közelebb van, mialatt érintkezel véle, – az egoizmus közös talán? – S bármint mérlegelem: az utóbbi időben az az érzésem, hogy ez igen nagy emberi érték, néha még talán több, mint a jóság! – Mert mi az, amit mi embertársainknak adhatunk? Oly sokat tehetünk mi értök? Feloldhatjuk-e lelke szorongattatásából, – segíthetünk-e tanáccsal?… Hosszú tapasztalat azt mondatja vélünk, hogy egyik ember alig tud segíteni a másikon. (S annál jobban lázadok, – ha arra gondolok, hogy talán csak egy van, amivel segíteni lehet s ez – a pénz! Azt érzem legalábbis, hogy az egyetlen, amely anyámat s engem akkoriban a nyomorúságtól, piszoktól, az elviselhetetlen pokoltól megmenthetett volna – s anyámat a pusztulástól! – S annál szörnyűbb érzés: – hogy rajtam talán még most is csak ez segíthet, – ha ugyan már nem késő, – s én nem segíthetek senkin: mert pénzem az nincs!) – Nagy jótétemény tehát, – ha már ílyen tehetetlenek vagyunk, – ha legalább az együttlét perceit tesszük melegekké!

 

Most már gyűlölöm ezt a megbízhatatlan, züllött, zilált újságíró-fajtát! – Gyűlöletes ez a moral inszánia – ez az örökös megbízhatatlanság, – egy cigaretta miatt képes legfontosabb ügyedben nem eljárni, – elfelejti a telefonszámot, mikor az életedről van szó – s aztán lerázza a felelősséget és nevet. – Csak akkor nem csalódol róla való számításaidban, ha arra számítasz, hogy mindent elhanyagol és rosszúl fog csinálni! – Most egy becses könyvemet, Poe-nak egy teljesen kifogyott kiadását lopta, vagy vesztette el egy ilyen csirkefogó… A kölcsönadás napjától mindennap figyelmeztettem, hogy vigyázzon rá, – persze a leghanyagabbúl, a legslendriánabbúl, vérpezsdítő nemtörődömséggel járt el – s persze elvesztette. S az az érdekes, hogy még én voltam zavarban, – még én kértem bocsánatot, hogy ilyesmivel kellemetlenkedem…. – Majd meglesz! – mondá ő nagy fölénynyel – s a kisújját sem mozdította, hogy meglegyen…. S én még csak energikusan sem válaszoltam néki… Ha ez velem történik azelőtt s ha egy idősebb s valamirevaló ember könyvét elvesztem, – nem tudok hová lenni!

 

Nagy gyűlöletek kószálnak bennem – s indokolatlan nagy meghatottságok…. Különösen, ha jól kipihentem magam, – az egész világot s az összes embert, aki csak eszembe jut: gyűlölöm…. Máskor egyetlen szón a könnyezésig meghatódom…. – Különben sem kell hozzá sok, hogy könnyezzem…. (Néhány év előtt évekig nem tudtam sírni!) – Idegbaj, – sajnos! Kósza, gazdátlan indulatok, – ki nem elégűlt vágyak, – eltévedt energiák!

 

Meghalni: – ma úgy éreztem, hogy könnyedén hagyom itt…. Mi az meghalni? – Oly idegen vagyok itt: – s teljes mivoltában éreztem létem téveteg, tűnő, megfoghatatlan ideiglenességét… Érthetetlenségét – és semmi kárát nem éreztem a halálnak… – Sőt rendbenlevőnek, helyesnek, könnyűnek, természetesnek találtam…. S hogy az énnekem nem fájhat, hogy vagyok, vagy nem vagyok, – nékem ez közömbös tény, ez kívülem álló okok által létrejött állapot, – hogy az nékem igazán mindegy…. – Oly tévetegen sétáltam – s oly érthetetlen és idegenszerű volt nékem mindez! – De egy különös dolgot mégiscsak meg kell állapítani s ez az: – hogy egy dolog van, ami néha intenziven ideköt – s ez a tulajdon! Míly meglepő furcsaság! Ha arra gondolok, hogy kedves íróasztalomat, szép noteszemet itt kell hagynom – s főként irományaimat! – akkor szomorkodom. (E percben nem!) – S képes vagyok egy nyilallást érezni, mikor egy nékem oly kedves emberem a haláláról beszél, – örömnyilallást, – mert rám hagyja vagyonát. Persze ez csak állati s ösztönös villanás – s igen gyenge kis örömsugár – a régi vágyak ujjongó kedvéhez képest, – de mégiscsak csodálatos, – hogy éppen ennek – a tulajdonnak van ekkora hatalma az ember felett!

 

Bizony: itt nem emberek, – itt halandók laknak!

 

XII/8. Megerőltetett, fáradt, túlcsigázott idegrendszer – kimerűlt, nincs kedve dolgozni. – Az egész vacak beteg!

 

Vajjon igaza van-e Karinthynak, hogy, ha egy nő Kínában elhatározza, hogy elvéteti magát egy férfivel, akkor átrágja a földgolyót, – de elvéteti magát. – Hiszen a lélek mélyén mégiscsak ez dolgozik minden nőben: – a bírvágy. És egyre intimebb lesz, – egyre jobban hatalmába kerít, – egyre nélkülözhetetlenebbé lesz…. Addig dolgozik lassan és némán, törhetetlen szívóssággal, – öt évig, – fel nem adva a partit, – amíg te egyre jobban gyengűlsz, – s már feladod, amit úgyis rég feladtál, – hogy boldog légy! – Hiszen úgy le vagy kötelezve, – hiszen annyival tartozol, – hiszen szégyenkezel jósága miatt – és el is vagy már kényeztetve, már természetesnek találod, hogy rólad gondoskodjanak, – hogy önállótlanúl rábízd magad egy idegen erőre, amely bírja, hogy érted dolgozzék…. – sőt: már fölényes is vagy és parancsolgatsz…. Már kezdesz elégedetlen is lenni a becézővel…. Sokallod amit tesz: – terhedre van melege – s mégis kevesled ám néha…. – – Csak ne legyen ez megint jóslat, – a második végzetes jóslat életemben!!

 

Egy ember: „Még eddig mindig olyat csináltam életemben, amit eddig még soha”…

 

Sovár arc, – elviselhetetlenűl csúnya, – kivénűlt, szívtelenűl kéjelgő és geil, – egészen utcalányos – s nevetése, valami pokolian aljas…. S ehhez most már közeledni… – Míly szörnyű annak, aki ezt kénytelen ölelni…

 

Öregkor: – mikor már vége a szexualitásnak, – még barátot és érdeklődőt is nehezen szerez az ember… Mert éppen a szexualitás biszexualitás…. A társaságok is nehezen fogadják be…

 

Láttál-e már öreg művészt, aki oly mélyen hajol fiatal művész előtt, mint a taknyos hollandi pénzfejedelem előtt öreg pénzemberek….

 

Érdekes, hogy mindenkor sikerűlt még eddig semmittevő pozicióba kerűlnöm!

 

Arany: szinte az emberi élet szimboluma… Az emberek itt a legszükségesebbekért kűzdenek – s nem ezek a legértékesebbek, hanem valami olyan, amire senkinek sincs szüksége, – az arany….

 

Érdekes, hogy a természetben ugyanolyan eredmény létrehozásához nem mindig ugyanaz az erő kell…. Ha valami forog, – forgásban tartásához kevesebb erő kell, mint megindításához, – a villanyos lámpa kevesebb áramot fogyaszt az átlagpillanatokban, mint abban, mikor felgyújtják…. A felületeken működő erők hatása egészen más, mint a mélyben hatóké…. (Tenger.) – Általában: meglendíteni, megindítani, ehhez nagyobb erő kell. – Talán ebből magyarázható, hogy az indul-at (mint maga a szó etimológiája is mutatja,) – olyan sok idegerőt fogyaszt s hogy a természetrajza egészen más, mint az érzéseké – roppant sok energia koncentrálódik hirtelenűl belé: a feszűltsége más, – villamos kisűléshez hasonló.

 

Gazdag ember, aki egy szegény festőnek megrendelést ad, hogy kenyérhez juttassa: – annyi pénzt ád néki, hogy a vászon s a festék ára több mint a felét megeszi. – Ő is jól akar kijönni ilyenkor: – ez szinte természeti törvény!

 

Álom: tájék és fák vasútból: – azt éreztem, hogy egy vagyok a fákkal, – a kiszáradt fákkal is, – mintha idegek kötöttek volna össze velük. – Ők is érezték és tudták, hogy vagyok, – ahogy én is éreztem őket. – Bús érzés.

 

Érdekes, hogy e világnak egész rendszere a cirkulusz viciozuszé…. Önmagába visszatér – s mégsem az! A körből mikor visszatérne eredeti pontjához: valahol kisiklik – s más pályára csapva kereng tovább. – Semmi sem tiszta kör: – Azt hinnéd, hogy példáúl az áremelkedés törvénye ilyen: ha a buza ára emelkedik, akkor a kenyér drágább – akkor a munkabér is emelkedik – és fordítva: ha a munkabér emelkedik a kenyér drágább lesz, tehát a munkás nem ér vele semmit. – Csakhogy kibuvó van: aki először drágít, az soká élvezi drágítását, mert a többinek kűzdeni kell az arányos emelkedésért – s aki utoljára drágít, az jár a legrosszabbúl. – Az aranyról azt hinnéd: ha valahol sok az arany, ott drága minden, – s az arany olcsó – tehát az emberek kűlföldre mennek vele venni, ahol jobban megbecsülik, – tehát az arany kivándorol – s mihelyt kevés, akkor sokat adnak érte, – tehát visszavándorol, – tehát az egyensúly állandó. No de nem! – Mialatt ide-oda vándorol ez teszi éppen a közgazdaság életét… Tehát cirkulusz viciózusz ugyan, – de az útja új pályákra siklik, – nem egészen az! – Furcsa érzés, – nem tudom kifejezni.

 

Tökéletesség: – e föld légkörén túl, – úgy látszik, már kezdődik a tökély… A surlódás nélküli perpetuum mobile, mely örökké forog s örök pályán… A légkörön túl már Annak a Nagynak atomja kezdődik… E földön örök principiumai lealjasúlnak, – itt surlódás van…

 

Egy író és a gazdasszonya. – Az asszony egy nap elhatározza, hogy nem lesz ő már olyan hű. – Minek? – Van azért hála? – Ki tudja azt be neki? – S lop. Félretesz. – S az író hallgat. – Akkor aztán egy furcsa pillanatban az asszony beviszi néki a szőlőt, amelyet félretett – és még és még: – elébetesz mindent, amit csak tehet. És boldog: – Ő ilyen. – Mit csináljak, ha már ílyen bolond vagyok?

 

Ujszülött borjú: – a tabula rasa butaság! A végtelenség folytatódik benne, évezredek története folytatódik. – Már annál fogva sem tabula rasa, mert valamilyen szervezetű, valamilyen formájú ő s ez a mivolta pszichikumában jelen van. – S már az is megvan benne, hogy ezt az egész új külvilágot ezt az ismeretlent már létrejötte pillanatában megkülönbözteti egy másik lénytől, – az anyjától, amelyhez buvik, amelyhez odadörzsölközik.

 

Érdekes, – mióta erősebb vagyok, valóban nem szívesen használom testi erőmet mások ellen – s még csak az indulat sem sarkal rá soha.

 

Jelmondat: Egyre rosszabb! – Másik jelmondat: Minél rosszabb, annál jobb! – – Ó bús dolog!

 

Csak nevetni lehet! – Ide vagyunk dobva, ahol bizonyos dolgok már vannak s bizonyos rendszer szerint folyik minden! – Betegségek és íróasztalok, bizonyos vaskövetkezetességű formák – s ha kérdezel, – minden tovább futja merev pályáját s nem felel! – Nem tudod, hogy mi ez? – miért vágyik férfi nőre – s nem tudod meg soha, miért szenvedtél, mi végre, vagy hogyan van ez az egész.

 

Atlantisz: – egy világ pusztulása nem nagyobb fájdalom, mint egy emberé…. s hogy elpusztúltak egy borzalmas pillanatban? – A halálnál nincs szörnyűbb – s ezen át kellett volna amúgy is esniök. – Amit Atlantisz szenvedett, – ugyanazt átszenvedte százezer letűnt nemzedék.

 

Idétlen, hét hónapos gyerek vagyok, kérem, – nekem muszáj pihenni!

 

Első panaszok, – első fájdalmas tapasztalások. – „Tegnap kértem őt, kísérjen el a színházba, jőjjön velem, – dúrva volt: néki eszében sincs…. Aztán tudja, hogy jól kikészítettek délután: – mikor délután meglátott, egészen odalett, – hogy hát lehetséges-e, hogy én ilyen szép vagyok – s ha ő ezt tudta volna – s hogy engedjem meg, hogy eljöhessen velem a színházba… És ott is: – hányan néztek, hogy udvaroltak, míly ünnepélyesen…. Hazafelé az utcán még meg is szólítottak…. Borzasztó! – Mondja drága tanár úr, az istenért, – mondja, hát aztán ha az ember egyszer hólyagos himlőt kap, – akkor már vége mindennek…. – ha pedig piros az arcocskája, akkor szeretik – s ha megint rossz napja van: – a kutya sem néz reá?” (Gizi)

 

E.: felveszi a kagylót s rögtön bemondja, – vendége van! Hölgyvendége van! – Micsoda érzékenység! Néha viszont ezzel semmiképen össze nem egyeztethető tompa érzéklet: az esztétika jegyzetek szörnyűsége, az Aranytál gépelésének szörnyűsége, – az a megjegyzés, hogy az ilyen betegség 6 hónapig tart, – az a megjegyzése, hogy gyerekkorában írt egy regényt, amely jó volt! – az, hogy idegkimerűltségemben egyszer idehozta a fivére kisbabáját és órákig nem érezte meg, hogy terhemre van… – Érthetetlen ellentétek!

 

Margit nálam. Elmondja családomról, hogy mind, asszonyok, férfiak egyaránt gyönyörűek voltak és nagy hatást tettek az ellenkező nemre…. – s mégis, mind borzalmas tisztességben, konok, görcsös erkölcsben élt…. – s munkába fojtotta szenvedélyét… (Lám, azt hittem, hogy ez az én egyéni fejlődésem, – pedig, íme: törvény volt, – másként nem is történhetett!) – Az ő apja is ilyen ostobán hű volt – s mi volt a vége: öregkorára beteg lett, – agyvértolulásokat kapott…. – hónapokig szédűlt, – nagy tisztessége utóhatásaként. – S mesél, mesél a családról – és újra ellenállhatatlan erejű undor fog el – s az a meggyőződés diadalmaskodik bennem: hogy mégis, – a család a legnagyobb átok! S furcsa összevisszaság a gyerekek között… Úgy látszik, hogy: ha a szülők nem szerették egymást, nincs a gyerekekre írva semmi lényük egyesüléséből; ahány, annyiféle, – alig adnak képet a szülőikről – s ha igen nem egységeset… Semmit tenni! – Elnyújtózni! – Mindent hagyni! – Semmihez sem nyúlni! – Örök futásom, fáradtságaim után!

 

Cseléd: – öreg nő, mi öröme van már neki. S le is szokott róla végképen, hogy valamit is a maga kedvére csináljon… Szépen felcicomázni a ház kisasszonyát, mikor bálba megy… Jó tortát csinálni a kisasszony zsúrjára… (Alig kóstolja meg, – neki igazán nem kell!) – S fájó szívvel, kesernyés mosolylyal elbúcsúzni tőle, – a dédelgetettől, mikor férjhez megy – s idegenné válik lassan….

 

Lindberg: – rendkívül okos ember. – Keveset beszél – és sosem azért, hogy központja legyen a figyelemnek… De ha már beszél: szívesen teszi, – őszinte és nyílt közléseket tesz s nem óvakodik akár legintímebb dolgokról is nyilatkozni… Nagyon szíves, de nem ragaszkodik senkihez új ismerősei közűl: – szívesen fogad, – de épp oly szívesen bocsát is el maga mellől… Énekelni: ez passziója – s mikor már sokat énekelt az este, – figyeled, – s látod, hogy mialatt átmegy a másik szobába, hogy kottáit elrakja, még magának dúdol… Érzed, hogy ez élettel és halállal elkészűlt ember, elszánt, nyugodt lélek, – nem fél és nem vár, – él, ameddig lehet… Szobrász és birkózó bajnok, – rettenetes nyomorgás után: énekes…. Már mindenki elhagyta volt Berlinben, mikor a rossz tanítástól elvesztette a hangját… S ekkor újra kezdte a maga metódusa szerint… Figyelmeztették, hogy egészen elrontja magát, – de ő nem hallgatott már senkire…. S most, hogy Berlinben nagy diadala volt, – egy volt kolléga nő, aki még máig sem vitte semmire, odament hozzá s így szólt: – Also Lindberg – Sie haben doch Recht gehabt! – Nagy elégtétel! – Két kisfia van Svédországban. A gyerekekről két képe van: az egyiken két kezében hajuknál fogva maga elé nyújtja a lurkókat, – a másikon azok hátsórészüket mutatják s a két lábuk között néznek alúlról felénk. – Nagyon művelt ember s különösen a keleti irodalom vonzza; – buddhistának vallja magát. – A feleségétől elváltan él – s egy diákkisasszonnyal él most együtt egy bécsi orvos leányával Frankfurtban. (Az orvos gyakran meglátogatja őket.) – Roppantúl sokat dolgozik – s minden keresetét volt feleségének küldi. – Ők, a fiatal pár, szűkösen élnek egy nagy hodályban… Furcsa lakás! – Gabonaraktár volt azelőtt s egyetlen óriási terem… (Kapún jut be az ember.) A terem közepén valami meddő fa-kapuzat áll – ez valami elosztó helyiség bemenete lehetett. A falak körűl egy emeletnyi magasban, körben faerkély fut, ahonnan kis fülkék nyílnak, – ezek vannak berendezve: – az egyik hajókabínnak, a másik török szobának, – itt laknak….

 

Engem nem annyira a munka fáraszt, mint a reá fordított figyelem folytonos feszűltsége. Ha mással töltetem a cigarettáimat s én nézem s figyelem mozdúlatait, – félek, nem szakad-e el a papír, – az épp oly fáradság.

 

Móricz Zsigmondnak van egy alteregója, aki a nevével visszaél és részeges disznóságokat művel mindenfelé. – Azt tanácsoltam neki, mikor egyszer nagyon rosszkedvű volt, – hogy figyelje csak egyszer, mit művel alteregója – s ha látja, hogy az jól érzi magát – próbálja meg talán és utánozza egy kicsit őt! (Téma!)

 

Sosem maradok meg biztonságomban: – még most is gyakran talajt vesztek, – vacillálni kezdek a sok beszéd miatt, – s rögtön alárendelem magam.

 

Egy lovat láttam megindúlni, – rettenetes! Alig tudott megmozdúlni – s aztán szegény, szegény! nyomorúlt, béna igyekezetével futni kezdett! Soha gyötrelmesebb látványt! Ájúlt kötelességtudás a halálos nyomorban. – Sántán és vakon futni összetört tagokkal a vakvilágba! – Emberi lény, mit művelsz a föld többi élőlényeivel!

 

Ahogy az ember a kutyát szereti, az talán az igazi szeretet, – ahogyan mindig szeretni kellene. Ez egy másik érzés – sajnos! – nem olyan, mint amilyennel emberek iránt vagy! Önzetlen, meleg ellágyulás, meleg szánalom, – nem akarsz tőle semmit, csak azt, hogy jól érezze magát!

 

Hat hónap óta először fogok megint hozzá, hogy folytassam a feljegyzéseket. – Úgy látszik, talán le kell róla mondanom. – A kenyér mégiscsak fontosabb!

 

December végén elestem s csonttörést szenvedtem. – Különös dolog volt! Privát-munkát is adtak s agyon voltam dolgozva. Az nap este mentem be a bankba. Olyan nap volt, amikor minden rosszúl sikerűlt! A fáradt pszichikum, úgy látszik, nem volt már képes uralmát fenntartani az ösztönök és a test felett… S ha nem ez történik velem, – meg vagyok győződve, hogy elgázol az utcán valami kocsi. S még egy valami különös benne: – s ez az, hogy úgyis szabadságot akartam kérni a különmunka elvégzése után, – nem bírtam már tovább a feszűltséget. Pihenni akartam, – elkövettem tehát valamit, hogy pihenhessek – s még örűltem is, hogy milyen jó lesz, most majd sokáig fekhetek. Mílyen szegény rabszolga a magamfajta ember! Ilyen áron pihenni – s még örűlni is néki! – – A dolog így történt: – Minden rosszúl sikerűlt az nap: – bementem a kegyelmes szobájába s ügyetlenűl bennmaradtam, amíg ki nem utasított… Benyitottam az igazgatósági ülésbe s aztán hosszan exkuzáltam magam! – Jaulusz Gyuri segített nekem akkoriban a munkában – s néki panaszkodtam, míly fáradt vagyok. – „Szerencse, hogy oly erős a szervezeted, Milán,” – mondotta. – „Egyre kevésbbé erős, hisz az természetes is, – feleltem, – az ember lefelé megy.” – „Ó hiszen emlékszem, mikor még félkézzel dobáltál engem, – válaszolta, – nagyon erős voltál mindig!” – „Talán még most is dobállak, – bár lehet, hogy már nem, – hány kiló vagy?” – kérdeztem: – „Hatvanöt,” – felelte. – „Mutasd csak!” – és máris fel akartam kapni a két karomba, – de féltem! Nem mertem ez egyszer megkísérelni, amit annyiszor könnyedén megtettem. – „Menjünk haza,” – mondtam s indúltunk kifelé. – Ekkor hirtelen visszafordúltam a terem felé és – „mégiscsak, mutasd!” – mondtam kelletlenűl. – Felemeltem és amit talán még sosem tettem meg, – feldobtam őt talán egy méter magasra. Mikor visszaesett a hátgerincem nem bírta az eső súlyt és hátrahajolva megroppant. Talán el is csúsztam a parketten s esés közben azt mondtam félhangosan: „baj van!” Rettenetes fájdalom volt. Magam álltam fel ugyan s a magam lábán mentem le a kocsihoz…. S érdekes! Már a kocsiban elkezdődött a penitencia, – nem tudtam másra gondolni, mint arra, hogy felnőtt ember létemre hogyan tehettem ilyet? Hiszen ennek a fiúnak véletlen, hogy nem történt valami nagy baja. S magam is, – gerinctörést, belső elvérzést szenvedhettem volna, – nyílt törést, sérvet kaphattam volna – s miután ő a fejemre esett: agyrázkódás nélkül megmenekűlni ettől a legnagyobb csoda! A halál közvetlen közelségének érzése volt: most vége! Elvégeztetett! Nyugodt érzés volt, – nem voltam megijedve. – Itthon aztán leűltem a karszékbe s mindenekelőtt felírtam megjegyezni valóimat, – éspedig: Hogy egész életemben mértéktelen voltam, – sosem ismertem mértéket. Nem lévén tréfás természet, – mesterséges minden kedélyeskedésem s nem tudom, hol a tréfa határa, nem tudom, hol kell megállani! Akár az apám! Mert éppen természetellenes, – tehát valami brutális, kedélytelen szélsőség jön ki belőle! Mikor már más meghökken, – én még erőltetett nevetéssel, csak azért is folytatom, amit már nem szabad, ami komolyra fordúl, ami már nem tréfa! A megnősülési komédia után szegény Karinthyné is érezte, hogy túl vagyunk a határon! – És, ezenkívül: életem egész szimboluma benne van ebben a cselekvésben: – valami határtalan megerőltetést vállalni mások láttára, – kitenni magamért, – ugyancsak! S nyers, ormótlan, idomtalan, formátlan túlzás lesz belőle: ilyenkor már nem érzem, mit szabad, mit nem szabad. Komoly, higgadt ember, aki már nem mai gyerek, aki nem érzi, mit szabad, mit nem szabad! Majd beletörik a derekam – és semmi hasznom belőle. (Ez egész pszichikumom.) – Ilyen tovalendülés volt már nem egy életemben, – apróság, amelyből nagyon komoly baj lett. A fej elborúl – s én folytatom. Viták szoktak ilyeténképen elfajúlni, – hirtelen megvadúltam növendékek feddése közben is s a szóáradat vitt magával! – Ugyanígy történt, hogy 16 éves koromban, torz mosolylyal a viharos tengerre mentem csónakázni. Csak azért is! – a póz lendületét nem tudtam megtörni. – Mikor ajándékot vittem a Leontin fiának, majdnem ottmaradt a félszemem. – A lehetetlent is, – mégiscsak folytatni, mert már benne vagyunk. Valami forszirozottság, erőszakosság ez természetemben. (Tolstoj: akik mindenáron nekiindúlnak a hóviharnak.) – Hiszen lehet, hogy az ilyesmi szükségszerű! (Verhängniss!) – S érdekes, hogy mennyivel jobban tűrtem azelőtt a testi fájdalmat, – egészen hangtalanúl. A Boldogtalanokat (a IV. felvonást,) foggyőkérgyulladással írtam, – úgy látszik halálra vagyok dolgozva s a viszontagságot nehezen bírom. Türelmetlen voltam és sokat jajgattam…. Igaz, hogy a testi fájdalom idegesítő is: az ember kénytelen állandóan egy pontra figyelni! – Kétségtelen, hogy egy kis rosszúllét is nagyon ledönt már! – – Megsebesűltem, – nagy fájdalom volt! Irtózatosan jajgattam…. fogom olvasni – s máris, hogy leírom, mintha már eliramlott volna mindez. A viszontagságok különben is hozzászoktattak, hogy az események egy pillanatra se állítsanak meg engem. – Tovább rohanok! – Más természet voltam azelőtt, – megállított, tűnődésre kényszerített minden…. Most hagyom, hadd történjék akármi s hagyom, hogy hasson, ahogy akar. – Tovább rohanok! – Tudom, érzem, az idegeimben van hogy elmúlik, eltűnik mindez, a hatása is, – mintha igaz sem lett volna! – S míly véletlen minden nap, ha az ember élve marad! (A szervezet mechanikusan dolgozik tovább. Már öreg, kopott, – de dolgozik. S ha véletlenűl semmi akadály nem merűl fel, – akkor csodák csodája, sokáig élsz!) – Egy mártir természetű kislány (H. E.): – Kezét töri, hazamegy omnibuszon, leküldik bevásárolni, – még mindig nem szól, – míg aztán úgy derűl ki, hogy nem tudja levetni kabátját, mert a karja beledagadt. (Közben még szótlanúl meg is vacsorázik, – de a villa kiesik a kezéből.)

 

Mezitlábas zarándok a villamoson. Hajadonfővel, csuhában, hosszú, piszkos haj, – megviselt arc… Télvíz idején. Biztosan rosszúl élt szegény – s azt hitte, hogy ő a hibás!

 

– Nagyanya, mondja csak, – ugy-e Isten teremtett minket? – Igen. – És Isten teremtett, hogy milyenek legyünk? – Igen, fiam. – Akkor hát ha mi rosszak vagyunk, – azt ő akarja, – akkor mért büntet meg minket érte? (A legegyszerűbb és legősibb ellentmondás!)

 

Friedmann műegyetemi jogtanár, aki a Ritzben állandóan mind a két szeretőjével együtt vacsorázik.

 

Vásárjáró! – Míly furcsa az emberi természet! Rendesen dolgozni, – azt a világért sem! De vásárokra járni! Ott a legnagyszerűbb trükköket kitalálni, hogy a látványos bódéba betólúljon a nép! Valóságos művészet! – Ő vándor-bűvész! S mikor már negyvenezer koronát összegyűjtött, még akkor sem telepszik le! Nem! Tovább vásározni, – most már mozigépet vesz magának. – (Szóval nemcsak kényszerűségből szorúlnak le egyesek bizonyos alsó helyekre.)

 

Kisfiúcska fehér trikó-ruhácskában téli délelőtt, séta közben: – egy bohó szenesember levágja előtte sapkáját a földre és felveszi magára a kisfiú hófehér Jambó-sapkáját. – Bolondoz néki a fekete ember. – Míly tündérálom lehet a kis álmélkodónak! – A másik szenesember, látván, hogy az anya finnyás kedvetlenséggel nézi a jelenetet, – józanúl közbevág: – ugyan hagyd! – S mint a téli szél, – nehézkes lendülettel továbbállnak.

 

 

1922. január 1.

Egész életem: örök álmossággal kűzdeni!

 

O.: – Két ígazi presztizs: életfelfogás és temperamentum.

 

Láttál-e már menyétkét, vagy nyestet: – gyönyörű állatok, – de a száj fintoros, torz és büdös, – húsevők. Ilyen ember K. A. is, – csinos, rendes, de ahol az ősanyaggal összefügg, – ott mutatkozik valami elidegenítő vadság benne.

 

Tüneménycsoport – és még valami: ember!

 

Láttál-e már virágot? Hogy virúl! – De ezenkívűl még valamit mutat: a lét iránt való bizalom fénylik benne, mint egy mosoly. – Bizalom nélkül nem lehet élni!

 

Ha egyszer példáúl az egész város egyszerre kihalna, – vagy csupa farkas születnék egy vidéken s ugyanott a szarvasok mind láb nélkül, – akkor elhinném, hogy nincs törvény!

 

Össze-vissza van itt hajítva mindenféle. – Rothadás és virágok nyílnak mellette! Nem úgy van, hogy a piszoknak külön gyűjtőedényei volnának…. Szénpor ropog a láb alatt… Munkások olajtól és izzadtságtól piszkosak…. S némelyek úgy lépkednek át a piszkon és munkán, mintha az életük tündérálom volna, – hófehér habos musszelinbe öltözve, – frakkba és lakkba, – és oly tiszták, mintha kiemelkedtek volna ebből a piszkos melange-ból, melynek neve élet, – mintha egy tisztább szférába emelkedtek volna fel!

 

Szonja Kovalevszka naplója: vér, könny, keresztrefeszűlés, – minden hiába!

 

Fazekas tanár: – fennjárt nálam a hivatalban. – A kurzus felől érdeklődtem. Teljes nyugalom az iskolában, – nyoma sincs semminek. – És Gézuka – az igazgató úr? – kérdeztem. (Rettenetes harag volt bennem ellene, mert hallottam, hogy zsidó-mentes tanári testületre törekedett ő is!) Semmi, – felelte, – nagyon tisztességesen viselkedik. – Hiszen én ezt meg ezt hallottam…. „No igen, – megszédült ő is persze… Hitt az elv tisztaságában…. De aztán biztosan csalódott az emberekben akik hirdetik – s belátta, hogy nem lehet krisztusi elvek szerint az emberekkel boldogúlni.” – Csodálatos ember! Ő az örök jóhiszeműség! Nem hajlandó rosszat feltételezni az emberekről soha, még a legrosszabb tapasztalatok sem dezillúzionálják annyira, hogy az emberi nemességbe vetett hitét megingatnák! Még ma sem azt mondja, hogy irigység, stréberség és a félelem, hogy helyét elvesztheti, – hogy ezek indították Jablonkay urat elvei hirdetésére. – – S amellett: beletörődött most már rettenetes szegénységébe, ruhája rongyos, ő borotválatlan – s ami szinte szimbolum már: az örök Média-szivar helyett most egy kis fa-pipa van örökké a szájában. – Kínálnak néki jó állásokat, – de ő tanítani akar!

 

Bennetek lakozik Isten, – általatok teremt, szent erejét lelketekbe, testetekbe helyezte, – rátok bízta! – Jól sáfárkodjatok!

 

Fiatalkor: – mért néz az ember felfelé a leányokra? A fiú csodálkozva nézi: míly méltóságosak, míly biztosak dolgaikban! (Egy „biztos-léptű leány”!) Ők talán értik a rejtélyt! Nagy nyugalmuk, biztonságuk: – örök affektációjuk hogy elomlik, mikor egy idősebb férfibe szerelmesek!

 

Csukjátok be az ajtókat, kapúkat – este van! Még gyorsan végigszaladni mezitláb a hideg udvaron – s aztán a konyhán a tűz mellé kuporodni. – Ott lányok pattognak, – ott jó. – Borzongós ősz van! – S aztán felnézni az őszi csillagokba. (Vizió.)

 

Lázas beteg: igen haragos, – nyafog, mert úgy érzi, hogy nem tudja elég jól a nyelvét csücsöríteni!

 

Míly furcsa az én sorsom: – a legnagyobb erőfeszítést tettem, hogy tanár lehessek, – épp olyan szörnyű megerőltetés volt, mint mindenki másnak, aki pártfogók nélkül sínylődik. – Boldog lettem volna! S mire elértem, nem lehetett megélni belőle, – a legborzasztóbb tengődés volt. Mintha arra születtem volna, hogy pokolian kínlódjam, mindig! – Ugyanígy volt szabadságommal is, – mire elértem, mindennek vége volt!

 

Gyönyörű kis taknyos a villamosból leszáll, – gyors, friss mozdulatai a reggeli hűvösségben!… Ó vége, vége az életnek! – Legfőbb boldogságom ő volt, hisz emlékszem – büszke, boldog, mámoros percek. – S ma: a Szahara! – Nagyobb búcsúzás még nem volt, mint ahogy én elszakadtam az élettől 1915-ben!

 

Egy másfajta boldog mámor: – Mégiscsak én én, – én vagyok az egyetlen, – nincs más csak én! (Jubel des Ichs.) S ennek is vége!

 

Mi az igazság? – Ha frou-frou-idat levágom s marad a kopasz fejed? Vagy felváglak s megnézem a májad? Ki vagy igazán? – Vagy ravaszúl bodorodó tincseid, futó mosolyod, – az maga az igazság? – Vagy a napsugár rajtad? S az egész dicső Megfoghatatlanság? (Regénykezdet.)

 

Öregség: – nem is hiszed ma, hogy elkövetkezhet egykor, amikor annyira elgyengűlsz, hogy nem lesz erőd kifejezned magad…. Dadogsz – és nincs erőd.

 

Az elmegyógyintézet mellett van a házuk – s egy elmebajos megöli. (Regényvég.)

 

Bágyadt, buja tekintet. – Csillagkék szemek.

 

Részegen: gyors mozdulatok. – Álom az egész!

 

Egyre ellenségesebb a kűlvilág, – egyre jobban félek tőle! Csak bebújni! Csak itthon jó!

 

Nagy estélyen… Lakk, frakk, – mintha manna hullana nékik az égből… Itt kűzdelemnek semmi nyoma! Annak hogy az embernek agyon kell dolgoznia magát… s vérével keresi kenyerét…. Nincs baj, nincs élet-halál harc – s a kalács oly természetes! – S csodálatos, – élvetegen eldűlő, pók-újjú asszonyok! – Karcsú bokák, fínom ívű lágy ikrák!

 

Ez a sok ember az utcán: – mind valakinek a szeme-fénye volt valamikor…

 

Mint egy legelésző nyulacska, oly üde, oly ártatlan, oly vídám! – – S gondold el, hatalmas ember! – tél van s a nyulaknak nincs hajlékuk. – Zordon télen hóviharban egy bokor alján. Többet bír ki, mint te!

 

Művészet! – Legnagyobb szegénység és legnagyobb szépség, – sohajtotta valaki, aki gazdag és nem művész!

 

A meggondolás mindenkor előkelőbb lelki funkció, mint az indulat.

 

Csak csúnya, vagy szerencsétlen nők tudnak szeretni. – A szerencsés csak magával képes foglalkozni!

 

Kezdődött a dicsőség utáni szertelen vágygyal – s a vágy átfordúlt a boldogság felé.

 

Miről van voltaképen szó? Évezredek óta? – Eszmélj! – Legfőképen arról, hogy egyesek nélkülöznek! – S ez az, ami megoldhatatlan!

 

Adni, – míly irtózatosan nehéz az! – Még mindig nem tudok! Ehhez még további lelkigyakorlat kell!

 

Minden emberi együttélés mindenkor szociális kérdéssé válik. S akárhogy bánsz is példáúl a cseléddel. Hogy bírod elfogadni, hogy valaki személyes szolgálatokat teljesítsen, – lekösse testi jólétednek élete egész idejét?

 

A fiatalkori pesszimizmusnak csak egyetlen adata van s ez az, hogy meg kell halni. – De ez maga is elég, hogy rettenetesen keserűvé tegyen mindent, – éppen mert azt a bizonyos féktelen életerőt fertőzi.

 

Gyerek komédiást néz a cirkuszban s nyílván azt hiszi róla, hogy azért komédiáz, mert jókedve van.

 

Egy asszony: – a házasságban nem lehet szerelem… – A szerelemhez vágy kell…. S mi itt vagyunk egymásnak holnap, holnapután, – mindig… Nem sürgős, nem égető…

 

Hogy néz egy érett nő egy olyan gazdag fiatal fickót, – aki csak a hiúsága unszolására szerzi meg őt magának. Semmi érzés, semmi szeretet: – hiúság, mohóság, érzékiség, önzés! Eszköz néki, nem is figyel reá: csak siet az örömök felé! A megvetésnek, kicsinylésnek, lenézésnek micsoda ördögi fényecskéi villannak a szeme szögletében, – ha mégis, muszáj odaadnia magát néki.

 

Egy ügyvédné: – A férje a háborúban volt – s itt néki valakitől van egy Tamás nevű kisfia. – A férj nem is tud róla: pedig a gyerek az ő nevét viseli. – Itt neveli egy asszony a Mester-utcában – s az asszony arra sétál és messziről nézi, mikor a gyerekét sétáltatják. – Vagy az ablakból figyel lefelé.

 

Reiner Frigyes mert élni: szabadon grasszált, élt, tönkretett, eltiport – s míly gyáva voltam én!

 

Catullus, – első jelenet: – az öregasszony szoknyáját emlegetik s ő állja, – paprikás válaszokat ad – s csak valami furcsaságnál sértődik meg.

 

„Fűr das Alter ist das Sinnesleben der Jugend ein nebliger Traum..”

 

Szép karácsony volt. – Ez volt az első karácsonyfám. – Sok munka után voltam s tört lábbal feküdtem – pihentem. Meleg szép este volt. Sorra telefonáltak barátaim s mindegyik megemlékezett rólam, – nagyon megható volt meleg kedvességük. Úgy látszik, ők is szeretnek engem. – Néhány kritikát írtam ezekben a napokban. – O. azt mondta rájuk, amit még soha: – „el vagyok ragadtatva” – „legelső rangú munkák”, – „pompásak!” – (Lányi Saroltáról, Reichard Piroskáról, Kosáryné Réz Loláról.) – Lám: tűnődő, lusta, semmittevő élet volt, – álmosan űldögéltem és semmire nem volt időm lustaságomban…. Akkor aztán leűltem írni, türelmesen, lustán – s napokig elbíbelődtem egy cikkel… Úgy látszik, a jó élet nem árt az írónak! – Csak nem fog kiderűlni, hogy voltaképen kritikus-tehetség volnék – s önálló művészetre képtelen vagyok!

 

Mit tehetek néked, én önző lény? Azt, hogy vigyázzak magamra, hogy ne legyen túlnagy az étvágyam. Jóakaratú lehetek hozzád, – résztvevő! Ennyi az egész, ami tőlem telik. – Jólétemet, ha volna, egészen oda nem adhatnám s mindent, amit szereztem.

 

„Ott majd Ő, Megváltóm törli le könnyeimet.”
(Bach kantaté)

 

 

Vedd magadhoz lelkemet Uram.
Fáradtan, összetörve kér a férfi, –
Az, ki ifjú szívvel is nyugalmadért esengett.

 

Szergiusz atya: (Tolstoj) – – Mihelyt nem fontos neked, hogy tudjanak rólad (de ki meri magáról ezt mondani,) – akkor igazán mindegy, hogy Szibériában vagy-e háziszolga, vagy remete, vagy vándor az országútakon. S az is mindegy, hogy nyomtalanúl elmúlik életed, némán, eredménytelenűl, – hogy lebuktál, eltűntél a milliók között s nincs elégtételed, hogy megmutasd, – lássátok, nem igaz hogy lebuktam, semmi sem lett belőlem, – az én lebukásom felemelkedés. (Hogy ezt anyádnak, vagy anyád emlékének bebizonyítsd!) – – Az én életem minden mozzanata azért volt és arra irányúlt eddig, hogy tudjanak rólam, hogy tudomást vegyenek az életemről. – De viszont: – mondjuk, hogy végül is valaki ide jutott el s már boldogság néki, ha nem hisznek s gondolnak róla semmit, – – nem a legnagyobb önzés is-e egyszersmind háziszolgának menni Szibériába s csak arra törekedni, hogy én jól érezzem magam? Mi következik ebből az elbeszélésből? Az-e, hogy jól teszi ez a kitűnő ember, hogy piszkosan, nélkülözve, városról városra jár, mint zarándok s végül Szibériában háziszolgává lesz? Ez rendben van? Ő, – az ő szelleme erre való? Állati munkára, elállatiasodásra? – – Nem tudsz természeteden változtatni, – legfeljebb öngyilkos lehetsz. Nem szabad, hogy megengedd magadnak, hogy ízleljen az étel. Mert maga már ez is átok rajtad! Minden örömöd bűn, – rájössz, – s viszont tudod, hogy az örömre vagy teremtve! Hiúságra születtél, – örűlsz a sikereknek, örűlsz, ha tekintélyed van – s majdnem mindent hiúságodért teszel – s nem a dologért magáért teszed, – tudva van!

 

Az emberek társadalmi berendezkedéseik ügyét, erkölcsi kérdéseiket kapcsolatba hozták Istennel. Ez az emberformájú Isten kultusza, – ő ezek felett a berendezkedések felett trónol és őrködik – s hogy talán ostobaság e nagy fogalomról feltételezni, hogy ő ezeknek az aprólékos viszonyoknak ura – mert éppen ezáltal tesszük, hogy amit végtelen nagynak, örökkévalónak akartunk elképzelni, az kisebb és véges lénynyé változik ezen uralma által. – Ember képére: mert feltételezzük, hogy ami van, azt teremteni kellett, hogy kezdete és vége van, – nem tudjuk elképzelni, hogy valaminek nem is kellett létrejönnie ahhoz, hogy legyen. – Nincs vígasztalásod: ha tetszik néked az erkölcsi törvény, – e tetszésed miatt kell erkölcsösnek lenned és semmi biztatást ne várj! – Allmächtiger! – nevetséges! A „Macht” – emberi fogalom, aminthogy a végtelen és örökös is emberi képzelet. Isten kifürkészhetetlen, megismerhetetlen, elképzelhetetlen!

 

A forradalmat a helyi viszonyok szerint, kicsinyesen ítélik meg, – természetes. A világ minden városában kicsinyesen ítélnék meg, – mert aki valamiben benne él, azt nem láthatja távlatból, csakis kicsinyesen. – Zsidók csinálták: a Weiss Dávid, – hisz ismerem. – Sajnos nem lehet senkit sem feltámasztani sírjából bizonyságúl, hogy a francia forradalmat is lehet ugyanígy megítélni… Ki csinálta? A söpredék. – Egy Robespierre, – hisz ösmerem.

 

Míly másként gondoltam! Hogy hű legyen még a halálom után is! Oly fontos voltam még akkor magamnak. – Ma már? Még életemben sem kell hűnek lennie.

 

New York: – nagy város, nagy árnyékok. – S Ötvös: könnyelmű, szeszélyes, egyűgyű ember, de meleg, jó és tiszta. – Nem piszkítja be a piszok, pedig ben-ne él.

 

Érdekes, mennyi közös vonás van köztem és Tolstoj között. Nagynénjének igazán meglepően érdekes emlékirataiban olvasom, hogy ő is, – elment egy nagy társaságba s azután barátainak a társaság egyes tagjait első látás után úgy jellemezte, mintha éveken át velük élt volna. – Ugyancsak: könnyezni kezdett, ha Isten nevét kiejtette. – Az erősen erkölcsös hajlandóság is azonos! – Nagyon sokat beszélt és főként magáról és azután követelte, hogy viszonozzák bizalmasságát. S a grófnő megjegyzi, hogy az ő súlyos, gazdag egyénisége sokkal érdekesebb volt, hogysem elő mert volna hozakodni kis ügyeivel! Ez különben Dosztojevszkiben is megvolt. – Már nem emlékezem: Kovalevszka emlékirataiban olvastam Dosztojevszkiről olyat, ami frappánsan azonos a bennem levőkkel.

 

Lehet-e, hogy minden determinálva van? Ha igen, akkor annak, ami eljövendő meg sem kell történnie, mert máris megvan. Akkor nincs időfolyam, csak látszólagos, mert az ok ugyanaz, mint az okozat, – az okokban benne van az okozat: oly pontosan és megmásíthatatlanúl, hogy nem valami új jön létre a fejlődéssel, mozgással, változással, hanem ugyanaz – újra. S ami jön, az csakis egyféleképen jöhet, miután okainál fogva egyetlenegyféleképen van determinálva, – tehát már akkor megvan, mikor még nincs meg. – S ez valószínűleg így is van!

 

Annak nehezebb hinnie, aki olyan Istenségben hisz, amely nem őt védi; (mert önzésemet csak annyiban segítette, hogy bizonyos önző energiával e világba küldött;) – aki olyanban hisz, amely tehát nem segít, akitől az individuumnak nincs mit várnia; – aki nem igazságos, (mert az igazság az emberi szervezetből, természetből és társadalmi berendezkedésből folyó követelmény;) – aki nem jóságos és nem emberszerető; – aki számára nincs erkölcs, – mert az csak az emberek és társadalomban együtt élő lények számára van… (S annál inkább lehetséges ez az erkölcs, minél inkább a természet maga segít hozzá s teszi gépiessé azáltal, hogy a szervezetet magát e célra átkorcsosítja: – méhek,) aki nem olyan Istenségben hisz, amely nem mindenható, mert nincs benne akarat s nem örökkévaló… S ennek hite, ha áhitatos – ezé a mély és igazi hit – s úgy érzem efelé haladok.

 

Tudományos kérdés: vajjon a moly-kukacok mikor isznak vizet? Talán a bőrük útján felveszik az atmoszferikus nedvességet!

 

Ismét elmúlt egy nap: elfecsérlődött semmivel egy része ennek a drága kincsnek. – Hiún, hiába, – szomorún telt el a visszahozhatatlan, – jóvátehetetlenűl! S hiába vagy zsugori, – ó tehetetlen zsugori, – a legfőbbel nem takarékoskodhatol. S mégcsak avval sincs módod magad védened, hogy legalább méltón, érdemes dolgokkal töltsd el napod…. Elmúlik!…

 

Petroleum-behozatal: – az már igen! – Minden chémiailag felhasználható anyagnak, amelyben szerves vegyületek vannak, – mindnek nagy értéke van a társadalom s az egyén szemében! Mit csodálkozol? Chemiai anyag: ez az alap, – ez táplálja, tartja fenn szellemedet, – enélkül nincs élet és gondolat! – Igaz, hogy a gondolat talán mindennek a hajszának gyümölcse volna, – de ki becsüli annyira, hogy ezt belátná?

 

Mohó gyüjtő természet, – még mindig. Valami undorító van benne. Lemondani arról, ami a tiéd, nem tudsz! – Meg kell tanúlni, hogy semmihez se ragaszkodjál nagyon.

 

Beszélgetés a villamoson (asszonyok a csarnok felé menet): – A lány hivatalnokné, – pedig az anyja közönséges – csak olyan, mint mi vagyunk!

 

A szenvedések pokla vár reám:
Ó halálom!
Elmúlasz életem: s kiállom.
S nem jössz segíteni a vég előtt
Ó messzi ifjuság! – A sír elém nevet:
S születni többé nem lehet.

 

Nem ismeri értékét annak, amit el akar dobni: az életét. – Állítom, hogy nem ismered az élet értékét halálod percéig.

 

Várady Irma: ha már muszáj, – fáradtan, kedvetlenűl, kimerűlten végiglépkedni!

 

A mákot öntözöd?
S fellegeid között
Gondolsz-e reám is? – Beteg
Lelkemre van-e permeteg?
Érzem: a gyökérig hatol
Hűs árvized: s a lázadót
Tanítja tudni a boldog alázatot….

 

Fiatalemberek, akiknek valami boldog titkuk van, ami büszkévé teszi őket, – míly fölényesek ők! – Hallgatagok, de a tekintetükben van valami olyas biztonság, – ami engem megalázott életűt szomorúvá tesz. – Könnyen elbocsát, – nem ragaszkodik hozzád, – kizár titkaiból és életéből. Tudatos mosolyában, szeme-villanásában néha diadalmas éjek emléke tükröződik. – Ha beszélnék neked, – elámúlnál, – mondja ez a villanás. – – A boldogtalan az más, – az dörzsölközik! – – Még ebbe sem döglöm bele? – Kérdeztem fiatalkoromban, rettenetes, öngyilkos, öngyötrő kitörések után. Mennyit kibirok!

 

A realitás basszus hangjai.

 

Érdes, édes tavasz!

 

Oktalan állat: boldogan hentereg a szőnyegen s aztán nekiáll széjjeltépni!

 

Mindennek pusztúlnia kell: ez a principium. Állandóan porlad, oxidálódik, pusztúl minden, – a változásnak ez a folyamata szüntelen. Kövek, fák, házak – minden s burjánzik a pusztulón az új! – Mit ér akkor rongyos kis törekvésed, hogy mégiscsak megments valamit?

 

Rövid az élet, – nincs sokféle lehetőség. Amit művelni akarsz, – annak neki kell ugranod, – mert mire tűnődésedből körülnézel, – minden elmúlt! Ha elvéted a tempót, a ritmust – minden későn érkezik.

 

Néma rejtélynek, magában bizakodó hallgatag rejtélynek egy asszony sem nevezhet engem.

 

Bámulatos ez az örök rosszakarat bennem – s egészen érthetetlen kezd lenni. – Hogy állandóan rossz hírt várok a hozzám legközelebb állók felől – s ha jó jön, csalódottnak érzem magam. – Szinte, – azt lehetne mondani, – mohón lesem, hogy rosszra fordúljon az állapot. – Most megint kétszer egymás után volt módomban ezen rajtakapnom magamat. (Á. – K. Ma.) – Ez idegőrület-e? vagy: megnyugvást hozna, – hogy lám, néked aránylag még tűrhető sorod van? – Vagy a rejtett antipathiák, kielégítetlen sértődöttségek folyománya? – Nem tudom.

 

Az énnek míly természetes állapot lehet az a helyzet, hogy: – királyfi vagyok. – Az csak természetes énemnek, hogy kiválasztott lény vagyok, hogy Isten csakis engemet szeret. – S ezt a naivitást voltaképen az ember sosem veszíti el: az én gyerekes és naiv marad s hiszi hogy ő valami külön bánásmódban fog részesülni s minden rossz tapasztalata ellenére sem képes elhitetni vele, hogy nincs miben reménykednie! (O.)

 

Mit jelentenek ezek ábrázolatok, hogy le van fényképezve a spanyol királykisasszony, amint egy báránykát símogat? – Azt, hogy, – lássátok emberek, ő is csak épp olyan ember, mint ti vagytok. (Gyerekkori emlék: – a Duna-ünnepélyen lázasan érdeklődtem, vajjon a király látja-e? Valaki még meg is kérdezte, nem vagyok-e vidéki fiúcska?)

 

Osvát nagy fölénye! S részben abból is ered, hogy sohasem tapintatlan. – Egy pillanatig sem feledkezik meg a másikról.

 

O.: reális voltaképen az, amit énünk be nem fogad, ami tőlünk idegen. – Mit jelent az objektiven látni, – szeretetlenűl látni. S mit jelent az szeretni valakit? Szubjektive, – az ő szubjektivitása szerint ítélni meg őt.

 

Osvát itt volt nálam többször betegségem alatt. Igazán boldog órák voltak! Az volt az érzésem, hogy voltaképen szép volna így eltölteni az életet: – hallgatagon űlni, szivarozgatva egy örökké tartó téli délutánon – s egy ilyen lélek volna az ember közelében. – Csak éppen hogy itt volna s az ember érezné, hogy itt van az a lélek, amelyben bízni lehet.

 

O.: Egyszer húsz év előtt azt mondta a Hétről, – hogy Kiss József azt egy olvasónőjének szerkeszti, – olyannak, aki hétről hétre butúl.

 

O.: azt lehet jó stilisztának nevezni, aki azt mondhatja munkájáról, hogy azt gondolja, amit leírt.

 

Osvátról tettem egy helyes megállapítást: – Ő az, aki sosem nyugszik meg, hogy íme ez elég, nem kell tovább gondolkodni. – Ő az, aki semmivel sem elégszik meg, – látható, reális eredménye a gondolkodásnak meg nem állítja, – néki mindig határtalan a gondolat!

 

Születés és halál közötti út: az élet. – Két gondolat közötti út: az irodalom. S a két gondolat is ugyanaz mind a kettő. (O.) Csak a formájuk más.

 

A művész legyen szuggesztibilis és szuggesztiv. Vagyis két, talán ellentétes tulajdonságnak kell benne egyesűlnie: – gyenge legyen, mint a viasz, – minden hasson reá, – s viszont erős legyen, mert befolyásolni tudjon.

 

Most kezd lelkem lenni: – tudok másokkal foglalkozni, – részvétet érezni – sőt, sőt szeretni is! Az ember eddig nem tudott meghatni, – inkább az állat. S most már őt is tudom szeretni – eddig ez nem volt! Lágy, megindító szeretetet érzek – tiszta, jóleső, boldogító érzést – s nem vagyok az az örök önzésben égő, csak saját magával foglalkozni képes ember többé!

 

Villamoson: – a velem szemben űlő úr ásít s két fogsora között nyál-híd csillog. – Azt hiszem, még ez az ellenőrizetlenség is jellemző lehet valakire. – Minden valamirevaló embernek állandó ösztöne, hogy testi mivoltát eltűntesse, – láthatatlanná tegye.

 

Oly rosszúl járt szegény az élményeivel, mint mikor valaki részegen, mámorosan megy egy ragyogó mulatság kellős közepébe, – áll a bál – s ott józanodik ki!

 

A szimpathia az más! – Az emberek szeretetről beszélnek. Pedig az ritka dolog! Úgy látszik, fellobbanó valami!

 

Valami hallatlan brutalitás van abban, ha egy tehetetlen, gyenge gyereket egy hatalmas felnőtt megver. – A rabszolgák gyűlöletét kelti fel benne!

 

„Majd ha az első gondjai lesznek, – fogja az első szivart szívni!” (Egy jó dohányos egy antinikotinista ifjúhoz.)

 

Két buta házastárs. Szétkülönböztek, – szétváltak. Nékik válniok kell! Végre találkoznak, hogy megbeszéljék az életbevágó dolgokat. Vitatkoznak tehát: – s érzem, hogy az egyiknek igaza van s szívesen segítségére is sietnék, – no de ő még nagyobb butaságokat beszél, mint a másik. – S miről folyik a vita? – „Mikor elutaztál, – mondja a férj: – már ezzel ront be, – az összes edény piszkos volt!” (Ezt elraktározta lelkében, hogy előálljon vele, – s el nem engedné neki! Ez sérelem!) „Egyéves piszok volt rajta!” – kiáltja. – – „Az lehetetlen, mondja az asszony, – hiszen én ekkor meg ekkor, így meg így!… Hát hol volt piszkos?” – „Itt ni!” – kiáltja diadalmasan a férfi, – „itt!” – S kivesz kofferéből egy poharat s rámutat az alján egy helyre, hogy ott ni, ott volt az egy éves piszok, de ő már a körmével levakarta. – És így tovább órákon át, – az életbevágó haragok elintézésének legfőbb pillanatában.

 

Ez a három összeköttetés: – itthon, – az elfogadások labirinthusa – s E! – akihez voltaképen rossz voltam világéletemben, mert gonosz ifjúkoromban meg akartam csalni! – – Végét kell vetni! – – Míly boldog ember vagyok! – Nyakig a piszokban!

 

Irgalmatlan nyomorúság: – ölelni valakit, akitől az ember undorodik. – Életem szégyene! – Évek együttélése mint mondják testi-szellemi hasonlóságot hoz létre! Szörnyű!

 

Szeret hazudni, hízelegni, magát eltartani, – szeret embereket kibeszélni, – ismeri azt, hogy mi a káröröm, a rosszakarat. – Ezenkívül: folytonos alázatosság, alárendeltség érzése mindenkivel szemben. – Zavar, – még mindig bocsánatot kérek, hogy a világon vagyok. Semmi biztonság és soha semmi fölény!

 

Ha az egoizmust ragyogni akarod látni: az irigységben, hiúságban, féltékenységben nyersen kiragyog.

 

P. István: Semmije nincs soha s mennyivel jobban tudott mindig élni! Utazott, urizált, megnősűlt.

 

Hogy egy cégvezető – egy a százezrek közűl: – hogy ez haragot tartott irányomban, – hogy nemcsak egyenrangú volt velem, hanem lenézhetett, hogy megalázott, győzött, ignorált, semmibe sem vett, – hogy főnököm lévén dúrván rendelkezhetett velem, – ki annyit dolgoztam, szenvedtem s végig mentem a gondolatok útján, – ki fogja ezt tudni, ki fogja hinni. S hogy soha elégtétel nékem nem jutott! Hogy bele kellett törődnöm. – S mindennek mi az oka: – a szegénység! – S hogy az ember el ne süllyedjen, bele ne süllyedjen a semmibe: – nagy lelkierő kell! – – Pedig mi a művész: – valami néki az, ha valaki vezérigazgató? – Királyságra vágyik minden művész – s legbensejében minden művész egy megalázott király!

 

Zajok a lakásban: – még mindig anyámat hallom bennök mozdúlni, köhögni, bejönni. – S meglepem magamat éjjel avval, hogy halkabban mozdulok, nehogy zavarjam szegény alvót!

 

Egy fiatal fiú: (Mencer.) – Udvarias az élet iránt, – udvariasan mélabús. Udvarias gesztussal veti magát alá a változhatatlannak.

 

A hivatalomban alkalmazott Stadler altábornagy meséli meglepetésemre: – hogy mikor ő engem meglátott, – mikor bementem hozzá bemutatkozni, – szinte felkiáltott meglepetésében: hiszen ez a Fűrst doktor! – – Mikor ő az olasz fronton (talán a Monte Maggiorén) volt parancsnok, – kiküldtek hozzá egy geológus-tisztet, egy főhadnagyot Berlinből, hogy barlangokat kutasson a hegyben. Német ember volt s szakasztott olyan, mint én! – Nyílván az unokatestvérem fia. – Míly különös! – Mikor Berlinben megpróbáltam őt meglátogatni, a saját portása hitte rólam, hogy én vagyok a gazdája.

 

Stein Aurél: – kalandos utakon a múltba visszamenni, – emlékeket keresni az emberről, hogy mit csinált, mit gondolt? – Ugyanazt teszi amit én, – semmi mást, – csak több a külső eszköze – s jobban él.

 

Sivatagi teherhordó, – aki rettenetes fáradalmak után végre kikapja bérét – s a hűvös, árnyékos városba menekűl – s egy kocsmába megy be először is. S ott elkártyázza minden keresetét. – Látom őt, szegényt, mikor betér – s mikor az első tétet teszi és nyer. Nem különös öröm, de egy jóleső melegség. Aztán veszteni kezd – ez már komoly, bár még nincs baj. Nagyon komolyan hümmög – aztán összeszorítja szemöldeit, – néma, sáppadt s az agyán tompa nyomás…. Aztán feláll, üres megbénúlt szívvel – s bár barátságosan maga elé nevet az éjszakai utca sötétjében, mikor tanácstalanúl megáll, – de azt hiszem, gyilkolni tudna.

 

Vallásalapító: – Négy napig gondolkozik azon, vajjon belevegyen-e evangéliumába egy mondatot, – ezt: – ki kell üldözni a kúfárokat a templomból! Mert tudja, mit jelent e mondat – s e négy napon át látomásai vannak eljövendő időkből, hogy ez az egy mondat micsoda törvényét fogja szentesíteni a gyilkolás minden fajtájának!

 

Egy Bach-fuga: – Soha még ilyen retteneteset, ilyen fenségesen szörnyűt! Mint egy túlvilági látomás. – – Csendesen gyöngyözik a fuga vitája, mikor egyszerre mint egy óriási ujj, – mint egy ótestamentomi dörej – egy kegyetlen, gyerekesen egyszerű nyujtott hangokból álló skálamenet s a végén egy kegyetlen hang és lassú trilla. A fuga hajszolt, komplikált menetében a hirtelenűl kilépő vad egyszerűség, – az iszonyat… Ez a vérpatak középkori mesterek képein…. Szörnyű vizió egy primitiv, oriási, isteni ujjról, mely még fenyegető mozdulatra sem képes. Őskorian brutális primitivitás a legvirtuózabb komplikációban. – Látomás-szerű! (Hammerschlag hangversenye.)

 

A kietlen, zordon végtelenbe vetetted el magnak tévelygő lelkünket… világaid közzé… S a csillagászok, éber őrök hiába figyelik, – hol, hol, merre és miért? Hű, éber és álmatlan őrök olyannyi hangtalan, névtelen éjszakán!

 

Most értem meg anyámnak rettenetes helyzetét. Ha Ötvös Ilonkának Amerikában egészen egyedül kellene maradnia: – micsoda erő kell ehhez, – életben maradni mégis! Dolgoznia kellene a napi kenyérért, semmi másért, – reggeltől estig halálosan, – úgy mint anyám tette! S egy idegen világban! (Nem volt senkije itt!) – S várva, esengve, hogy majd a fia! – ha majd az megnő, megváltja! S várni míg megerősödik a beteges fiú – a vadidegen világban – s lesni: elég erős lesz-e? A fiú pedig nől a vadidegen világban s próbál is lábra állani s közben ájuldozik a tehertől, – a felelősségtől, a munkától, az erőfeszítéstől… Néki nincs senkije. S ellankad a feszűltségektől! – – Míly meleg a család: ha van valaki akiért az ember élhet – aki segít élni, – támogat a tumultusban. Janinak Ilonka s Ilonkának Jani! – – S míg a fiú kiverekedte a kenyeret, – az életnek máris vége van! – – Legyen ez olyan, mint az engesztelési ima!

 

Anyámról álmodtam újra, hogy előbb tetszhalott volt s aztán újra meghalt. – – Ha vagy láthatatlanúl – s fejem felé terjeszted védő kezeid, – miért teszed, hogy íly boldogtalan legyek. – Ravaszúl mosolyog: – van számodra fenntartva valami fiam, – tudom, – légy türelmes… Boldogság van fenntartva néked.

 

Ami él: – annak saját hőmérséklete van.

 

Női arc, – ezt fejezi ki: – tudja ő mi a kukorékolás, hogy önző gazember a férfi, csak kéjt akar – és mégis! Oda kell, hogy adja magát. Ez a sorsa. Ez a parancs.

 

Olyan ő, mint a víz, vagy a tűz… Mozog, hullámzik, lobog, – úgy látszik, mintha akarata volna, – egy ellenállhatatlan, befolyásolhatatlan akarat, – mint ahogy a folyó ellenállhatatlan, nyugodt erővel áramlik a tenger felé… Ahogyan a tenger felé áramlik, – ebben valamely nagy akarat mutatkozik…. S mégis: viszont ahogy nem tud elbánni egy deszkával, amely a hullámokat megtöri s kiáll a vízből…. – nincs akarata? Hagyja, átömlik rajta, tovább folyik!…

 

Egy szoba zörejeihez hozzá kell szokni!

 

A mások boldogsága, vagy boldogtalansága számomra nem tanúság! – Mondd meg a borjúnak, hogy ne szülessék borjúnak, – akkor majd nem eszik meg! – Nézze meg a sast!

 

Csodálatos fehér tömeg, – hóhalom! Tündöklő fehérség! – És idomok! – Némely nő fehér csoda meztelenűl! – S maguk a szüzek is, – reggel: egy gyors pillantást a tükörbe – s az ember ilyenkor vagy elégedett, vagy elégedetlen! (Ilona) – – Furcsa, furcsa, hogy a természet maga különbözteti meg a szűzet! – Hogy elkülönzi a többitől!

 

Kisbaba: – sírni kezd. Hiába kérlelik, nem tud megnyugodni: – mert nem ismerte meg a nagynénjét báli ruhában – s mikor beszélni kezd hozzá ez a gyönyörű bábú, – még hangosabban zokog.

 

Azelőtt: egy szabad délután kalandos lehetőségei! Mi minden volt az nékem! S ma már pontosan tudom, hogy mi minden. Hogy nem végtelen az idő! Hogy nem lehet majd dolgozni is – tűnödni is: az idegeimbe ment át tapasztalásból az idő értékelése. Nem álmodom felőle már határtalant. – Oly realisan mérem, mint egy kereskedő!

 

Egy fiatal igazgató: – „kriminalitástól sosem féltem… Nem tudok félni, skrupulusaim nincsenek…. Ez érzés dolga s nekem az az érzésem hogy nékem mindent szabad…” (Ez éppen a töretlen egoizmus: Isten kiválasztottja ő!)

 

Egy levélből: „Doch in einer Grossstadt mőchte ich jetzt nicht leben… Auf dem Lande atmet sich’s mit einem schweren Herzen doch leichter”… – „Mit Menschen zusammenleben zu kőnnen, – da braucht man einen Wagen voller Geduld”….

 

„Wie ich geheiratet habe, dachte ich, – ich vermählte mich mit dem Sonnenschein, – später dachte ich, ich warte auf ein frőhliches Alter, – es kommt aber noch immer nicht.” – Ezt mondogatta Anthes felesége, – mialatt férje szemeláttára szebbnél szebb növendékeivel csalta őt. – Marion, Käte, – Spenglerné – a szerelmek garmadája! – Egyszer fogta magát s az egyikkel elutazott nyaralni, – aztán visszaérkezett s a pályaudvaron a felesége várta. Persze a nő is vele. S Anthes a szemébe húzta a kalapot s egy szót sem szólt a feleségéhez. Kocsiba űltek, – persze a nő is vele! – S mi történt? – A nő odaköltözött hozzájuk! – A feleség pedig mit tehetett? Elutazott Németországba! – Hatvan év körüli ember volt s fiatal nők odavoltak érte! Dehát rendben van: hogy szerelmi dolgokban mi az erkölcs, mi nem – ki tudja? Ismerni kellene az emberek életét! Annál kevésbbé lehet megítélni, hogy hogyan ítélendő meg a dolog, mert, mint hírlik, a feleségét szánalomból vette el; (együtt voltak Münchenben az Operánál s az asszonyt, aki szegény volt, el akarták bocsátani). S ezenkívűl mindig nagyon jó volt az asszony rokonaihoz – segítette őket, – keresetének egy jó része mindig odament. De másokat is segített, – nem egy olyan ember volt, aki belőle élt, – így szegény Moshammer Roman élete végén! S mégis: – azt lehet mondani – hogy ez maga a förtelem – ez a szemérmetlen élet: – a kalapot szembe húzni…. – S micsoda forgatag közepén! A szerető ott garázdálkodott – s az asszony nővérével, aki szintén szajha-természet nagy barátságot kötöttek! – S az asszony, aki finomabb természet – ott állt tehetetlenűl! – – S mindezt nékem a szende Erzsi meséli – s oly megbocsátó természetességgel – ő is nagyon szereti az öregurat – s szívesen megbocsát. – Ő, aki úgy kétségbe van esve, hogy a fivérének egy szeretőjéről tudott, aki sok pénzt nyelt el… (Van ebben valami nyárspolgári! Ugyan a nyárspolgárság úgy szokta, hogy másokat szigorúan ítél meg s maga züllött, – s mégis: – megbocsátónak, elnézőnek lenni kifelé s ugyanezeket az elveket szegre akasztani a legzordonabb prüdériával nézni, ha valami ebből a közelünkben előfordúl! – Nem szabad lélek!) – Ugyanekkor felmerűlt bennem az a kérdés, hogy: – bűnt követ-e el az, akinek szeretői vannak, de vigyáz rá, hogy a felesége soha meg ne tudja? – Ami nékem jó, az nem bűn – csak ha a másiknak rossz! S miután rossz nem érhet olyan, amiről nem tudok… – Osvát felelt meg rá, nagyon szépen, – sajnos azonban nem emlékszem reá pontosan. A lényege ez: – az erkölcsi törvény bennünk van s már nem is a másik ember követelményeitől függő, hanem attól, hogy mi magunk mit követelünk magunktól. Aki hazudni tud… aki el tud követni valamit, ami néki fájna, ha véle szemben követnék el… aki együtt tud élni valakivel, aki gyanútlan, olyan emlékekkel, amelyek a másik érzékenységét tudva és érezve magunkban a másik számára elviselhetetlennek tűnnek…. – – Igaz, hogy ezzel szemben áll: – hogy ha össze is állottunk valakivel, ezzel az életnek még nincsen vége – s ha mindenképen hűek akarunk lenni, – akkor legjobb talán egy kriptába elásatni magunkat vele… Azután: – aki hallgat, az még nem hazudik… S mi nagyon gyakran hallgatunk…. Kell is hallgatnunk… Nem mondunk el példáúl a másiknak olyat, amit céltalan volna elmondani s fájdalmat okozna, – példáúl, azt hogy ostobának tartjuk, ha egyszer végképen ostoba! – S a csalás nem is a tényekkel kezdődik, – érzésben is csal az ember s erről is hallgat…. – – – Mindegy! Tény az, hogy háromszáz síró ember kísérte ki gyalog a temetőbe… Asszonyok, leányok, férfiak – mindenki sírt, mindenkinek fájt a szíve, – a szoknyakergetőért, aki oly elragadóan kedves volt! – S aki mégcsak házasságot sem ígért nékik… Ő talán a kiválasztottak, a szerencsések közűl való volt, – lehet! Mindenki szerette – s a felesége boldog volt, ha láthatta, ha egy szót szólt hozzá – s mindent megbocsátott…. Igaz, hogy egyesek gyűlölték, – egyes nők aztán örökre elfordúltak tőle – s ezek azok a „kedvencek” voltak, akiket cserben hagyott… Mert – furcsa! – Az ember azt hinné, hogy a művész, aki minden energiáját művészetébe teszi, – annak nem marad ereje, hogy életére nagyon vigyázzon, – az a dolog természeténél fogva sem lehet oly tiszta…. S íme: Anthes igazgatója lett az operának – s szeretőit elkezdte ott lanszirozni, előtérbe tolni… s csúfosan meg is bukott velük…. – szóval a piszok egy kicsit nagyon is elborította, – belehabzott művészetébe, igazságosságát befolyásolta – s ez talán innen messziről nem oly borzasztó…. – de rettenetes azoknak, akiknek sorsa ítéletétől függött… S azután még egy…. Szabadon élt: – jó! De ha egy kicsit közelebbről nézed… Conrádné, úgy látszik szerette… Azután elfordúlt tőle, de az egész élete kötve maradt…. Éveken át vele ittak éjszakánként…. Azután elmaradtak tőle… Conrad nem ostoba ember: – s mégis úgy tett, – hogy ő rajong Anthesért, vagyis: beletörődését aktiv formában fejezte ki saját maga előtt is, – kissé kesernyés maradt ugyan tőle – s aztán szeretőket tartott: – a hullám-lökés hol végződik? – Fényes Böske szerelmes volt belé – utána járt egész délutánokon át… A férje tudta… – gyűlölte Anthest s az élete, – bár sosem szólt róla, meg volt mérgezve…. (Jelentéktelenségét érezte A-val szemben.) – – S mégis: – szerették! Volt egy tisztelője egy filológus, aki különösen rajongott érte. – Nemrégen egy munkát írt – s az egyik példányát különösen szépen köttette be… – az egész munka különben is A-nak volt ajánlva. Úgy tervezte, hogy 60dik születésnapjára adja át neki, – ámde előtte meghalt. S ott állott most könyvvel a kezében koporsója mellett és sírt. – Kimegy gyalog a temetőbe? – kérdezte tőle E. – Kimegyek, – mondotta ő szomorún, – s bárcsak senki más ne jönne ki, csak én, hogy az egész világ látná, hogy én szerettem őt legjobban! – Kiment s a díszkötésű, remekbe készűlt könyvet bedobta utána a sírba. – – Itt fekszik, akit az öröm elborított! – – Amit az emberek irigyelnek, azt erkölcsileg megítélik, – mondotta róla Conrad. – Lehet!

 

Szterényi felküldött bírákhoz, minisztériumokba. – A minisztériumokban, – nem hinnéd, – a néma ablakok mögött igen finom, disztingualt öreg urak űlnek…. Finom zsentri-fajta. Egyiknek sem volt persze fogalma, ki vagyok. – Ám Szterényi nevének hallatára mind igen felmelegedett… „Mi a Kegyelmes Úrnak hálás hívei vagyunk – s tessék előtte tiszteletteljes üdvözletünket kifejezni!” – Hasonlóképen a szabadalmi bíróság elnöke, a kiváló jogtudós, – Nitsche Győző: – „Nagyon hálás vagyok a Kegyelmes Úrnak, hogy méltóztatott reám gondolni!”… Egy erőszakos, nagyképű, igen közönséges ember előtt tudós és tudatlan meghódol: – s ez a karriér!

 

O-né a gobelin-műhelyben egész közönséges fecsegésre, pletykálkodásra adta magát. – Asszonyos, kicsinyes kibeszélés, kicsinyes megítélni-vágyás, sőt intrikálkodás, összesugdosás volt az elementuma… Azonnal összeállt egyes csoportokkal és hajlandó volt felvenni sérelmeiket, hordozni és elbeszélni…. – – S ezenkívűl: – Elpanaszolta, hogy Ágnes valószínűleg Kosáryéknál fertőződhetett meg…. A beteg ember megfogta a kislány kezét s aztán utána étellel kínálták… S ugyanekkor, mialatt ezt panaszolta, ott űltek leány-barátnői a beteg kislány ágyánál, – egész délután a beteg kezét fogták, ölelgették, babusgatták – s aztán leűltek vacsorázni és senki sem szólította fel őket, hogy mossanak kezet…. (Holott O-né tudta, hogy ez nyílt tuberculozis!) – – S a kislány is: – kijelentette, hogy ő undorodik a tüdőbajosoktól – s megkívánta, hogy tőle ne undorodjanak. – – – Nagyon haragudtam magamban. – Most aztán az egyik kislány-barátnővel találkoztam – valóban tüdőbajos lett! – – S micsoda érzéki vihar volt ebben a gyerekben a kórházban, – egész visszataszító volt! – Edith: komédiás! Igen a férfi családjában sok a komédia. Benne is sok volt belőle. – Ma már sokkal tisztúltabb – s én egészen zavartalanúl, roppantúl szeretem s furcsa: annál ingerűltebbé tesznek ezek a dolgok! – Különös érzés lehet: egy ismeretlent a világra hozni, – egy csodát, valakit, aki egészen más mint ő – egészen olyan, mint az a bizonyos gyűlölt, szeretett másik fajta. (O-né és Ágnes!)

 

Lehet, hogy az a bizonyos két éves láz, – annak a szanatóriumi dolognak következménye volt! (Erdélyi) Másfél év után következett be! S lehet, hogy tályogokat is okozott, – mert utána nagy időközben magas láz mellett négyszer volt hidegrázásom! – S ez az állapot is! Isten büntetése lehet: ki mivel vétkezik, avval bűnhődik.

 

A szeretetnek ellentéte nem a gyűlölet, hanem az undor. (S az undorítónak valamely rokona a nevetséges.) – S mihelyt így fogalmazom: akkor szeretni: – ez a fogalom magában foglalja ezt a mondanivalót is: szeretem a borjúhúst. Amit szeretek, azt magamévá akarom tenni, szervezetembe akarom felvenni, – vagy pszichikai hatalmamba akarom keríteni. (Ami ugyanaz.) Tehát kűzdök érte, – ellene. Tehát az élet-halál harc, a kenyérért való kűzdelem – ez mind szeretet. S amit szeretek, azt meg akarom ölni – ez mind érthető. Amitől undorodom, azt nem akarom megölni. (Megölni valamit – még ehhez is étvágy kell.) – Viszont ebből az egységből már könnyen érthető az a gyűlölködő, örökös kűzdelem, amely azok között folyik, akik azt állítják, hogy ők „szeretik egymást.”

 

Kádba hulló vízcsöppek: határozott dallam.

 

Talán: – meg kellene talán írni azt a bűnös örömet, melyet az érez, aki példáúl egy elhalt rokona hagyatékát örökli s elmegy megnézni, mi maradt reá? – Kotorász a fiókokban – egyre-másra felfedezéseket tesz, – hogy íme, még ez is! – erre már régen mílyen nagy szüksége volt – s ez! ebből legalább lesz most már kettő…. Amint ujjongva lassan veszi fel magába az ismeretlen holmi tulajdonának tudatát, – néha egy kissé undorodva is egy már elpusztúlt lény testi közelségétől… – De nem baj! – gondolja ilyenkor… Majd kimosatjuk s akkor jó lesz!

 

Pihenés: – figyelem, fegyelem, kényszer és pszichikai feszűltség nélkül élni, – végre valahára… Azt tenni mindig, amit a perc hoz… Milyen szép volna!

 

Az anyag: – egy megnyilvánulása a szellem…. Mondjuk, hogy az produkálja… Annál áhítatosabban kell szemlélni! – Benne vannak, szunnyadnak benne tehát azok a tulajdonságok, amelyek a szelleméi! A holt anyagban is! Ha ő hozza ki magából, akkor megvan benne!

 

Míly különös, – ha előbb beleköpsz az ételedbe, akkor útálod megenni! – Különös pszichikai tulajdonság!

 

A hurutok most már súlyosabb lefolyásúak. – Nehezebben gyógyúlnak – és súlyos légszomjat, asztmatikus tüneteket produkálnak!

 

Ágnes betegsége: Szegény jó barátom, ott fekszik az ágyában… Nem panaszkodik, – de vörös az izgalomtól és a tehetetlenségtől….

 

A próba-csődör, amelynek hivatása, hogy a kancát felizgassa, – tönkremegy a sok felesleges izgalomtól.

 

Tolstoj: Micsoda chaosz! – Csupa ellentét! Semmi nem jön ki semmiből! – S mi a tanítása? – Tapasztalatok nélkül el kell fogadnunk amit ő tanácsol? Lehet az embernek tapasztalat nélkül bármit is elfogadnia? Vagy előbb oly rossz fiatalságot kell élni, mint amilyet ő, a mester élt, – hogy aztán ötven éves korunkban megtérjünk? S mi haszna abból e vívódó világnak, ha az emberek életüknek több mint felét „bűnben” töltik el? – Ugyanaz a pokol, szenvedés, gyötrelem akkor minden továbbra is, azzal a különbséggel, hogy egyesek prédikálnak… S a többiek, – a fiatalok élnek kedvükre, – vagyis „tapasztalnak!”… Szóval előbb ölni kell s rossznak lenni, hogy tanúltunk légyen belőle!

 

Vége a zenének: kezdődik az enyészet!

 

Míly szerencsétlenné tettél! – Sívár vagyok, mint egy kiszáradt kút!

 

Rostbeef: – a húsétel látod, kisfiam, – az állat iránti szánalommá fínomúl benned, – úgy bizony…. S ez a véres, tisztátlan táplálkozás, – tisztaság iránti vágygyá!

 

Reinerről hallottam megint. – Mit mondhatok magamnak? Csak ennyit, hogy – igen, a szerencsések!

 

Jeritzáról hallom, hogy milyen kedves, elragadó lény. – A szerencsések, akik kiélik energiáikat, vágyaikat… Fölényben vannak mindig és mindenütt, – azok kedvesek. – A fojtottak, akiknek nem jut semmi, azok kényszeredett, keserves, gépies sétába kezdenek esténként. Egész másfelé mennének, egész mást szeretnének, – – s a sétára kényszerűlnek, száraz, fülledt sétára esténként. – Én még felszabadúlok valahogy, az élet még felcsillan bennem, – mert panaszkodom. – De O. hallgat. S a levegő körülötte sűrű fojtott életvágyától. – – Egy embert láttam egyszer este sétálni: – – úgy lépkedett, mint a tigris. Rettenetes erejű ember volt – s nem használhatta erejét semmire, – az parlagon hevert s beszélgetésekbe, kicsapongásba szaladt belé! – Úgy lépkedett tehát, sötéten, mint a tigris, – játszatva erejét – s nyugalmat kényszerítve lázadó energiáira. (Gallovich) – Ezek a szerencsétlenek! – Reiner: izeg, mozog, utazik, dolgozik, szeret… gazdagon él… érvényesűl…. – él! S én a keserűségtől, száraz egyhangúságtól majd megfulladok!

 

Szinész: – miután százszor meghalt a színpadon, – azzal az érzéssel, hogy hohó! nem igaz ám a dolog! hohó élek! – Ha odakerűl, – vajjon emlékszik e abban a pillanatban a boldog meghalások pillanataira?…

 

Andrássyt láttam az utcán. Mögötte egy lépésnyire ment titkára, oly arccal, mintha a világot figyelmeztetni akarná, hogy ki megy itt…. valami elviselhetetlen, nevetséges jóakarattal nézve reám – tágrameresztve komolykodó szemeit. – S Andrássy feléje fordúlva himbálta magát, mintha beszélgetne véle – s mosolygott. Undok, hiú komédiás lehet!

 

Örömeidet ne add oda az örökkévalóságért! (Csak halandónak lehet öröme.)

 

Életet kikölteni, – ehhez lassú, egyenletes meleg kell!

 

Erdősi hat év előtt: Szép fiú – megnősűlni! Vége a ragyogásnak, – kiütköznek már az arcán a karaktervonások!

 

Gondolkodó, – alkotó művész, – mind átkozott! Nem tud élni, – tehát leűl gondolkozni!

 

Hogy is kezdődött ez Erzsivel? – Elcsodálkoztam, hogy ez a kis semmiség, ez a kis, lebecsűlt intelligencia ilyen titkos, pompás képességeket rejt! – Hohó! Felettem áll talán? – – Így kezdődött. – Visszanézve: rossznak érzem magam: – nem akartam vele jót akkor, – önző és becstelen, becsmérlő, hiú gondolataim voltak – s most én büntessek mindezért? – Hiszen nem is büntetek én! – Ő akar vissza mindenáron. Szemérmetlenűl, erőszakosan, félretéve minden finomkodását. – Még kezet is hagy csókolni! Még ajándékokat is vesz…. S így fejezi ki magát szegény: – „ma van a születésnapom. A fiúktól egy páholyt kaptam ajándékúl…. S én születésnapi ajándékomúl meghívnám magát ebbe a páholyba….” – – S érdekes: idegen személyek hogy megsejtenek mindent közöttünk…. Hivatalnoktársam a kis Elvira azt álmodta, – hogy ott volt látogatóban E-éknél. E. már asszony volt – s én búcsúzni jöttem, hogy pap leszek és zarándokútra megyek és nagyon szomorú voltam. – Kis cipők is előkerűltek valahonnan – gyerekcipők, az E. gyerekéi. – – S a düh, gyűlölet, harag, mind eloszlott – s míly könnyen! (Talán mégsem vagyok én rossz ember!) Ma éjjel (1921. dec. 8.) eloltván a lámpát, lehúnytam a szemem s először életemben ő érette imádkoztam. – Hiába szeretik, hiába kicsinyelik: – hogy ő ki, azt én tudom csak, azt én tudom csak!… (Mint az anyáról.) – – Valami érthetetlen naivitás van benne: – képes volt vőlegényét, szegény Bergert elkűldeni hozzám, hogy hozzon vissza engem. (Ez csak a Canossa! – egy riválisnak könyörögni, hogy térjen vissza!) S mikor most megkérdeztem tőle, hogy hogyan volt képes ilyesmire, csodálkozó természetességgel felelte, hogy hát: – „olyan szomorú voltam, hát elkűldtem magához”…. S míly érdekes, hogy a legfontosabb dolgokat elfeledte. Fogalma sem volt róla, hogy anyja nyilatkozattételre szólított fel, hogy utána ő kiment a vasúthoz Berger elé stb. – s mit sem akar tudni ezekről. (Ez különben természetes is!) – 1922. február 21. Együtt voltunk a Beck-kiállításon s úgy szerettem, oly gyengéden, boldogan, hiúság nélkül, mint soha azelőtt! S hogy tetszett nékem! Nékem ő a legszebb most is. – Kiderűlt, hogy nem a rosszat, a visszautasítást szeretem, – szó sincs róla, – kiderűlt. Másnap az Opera egy páholyában már több volt – s kevésbbé szép! (A több nem mindig szebb!) Rámkönyökölt, hozzámhajolt, arcát értette arcomhoz…. – Kellemetlen volt inkább. S érdekes, hogy itt, miután nagyon védekeztem, – nem történt semmi… S néhány nap múlva ugyanabban az Operában így szóltam valakihez: – Ha nagyon akarja, – elveszem! (H. E.) Itt nem volt veszély, tehát majdnem rosszúl jártam, – odadobtam magam, – nem kellett vigyáznom. – Míly boldogító volt, valakit tisztán, a hiúság összevisszasága nélkül szeretni, – tiszta bensőséges, gyönyörű érzés s most éreztem először életemben. – Különös napok voltak: – valaki, egy fiatalember reggel azt mondotta a hivatalban: „feleségem”, – s erre rosszúl lettem a fájdalomtól. – Míly boldogtalan vagyok! – Kedves, üde asszony volna talán, – rendes életem volna, – mindenről gondoskodni akar, még az anyagiakat is vállalja, – tisztaság, nyugalom s talán még valami bőség is – s mindez lehetetlen, lejárt. – Füvében ette meg gabonáját – s míly furcsák az összefüggések! Mintha a sors ujjmutatásai volnának: – A nővére odajön hivatalba velem egy szobába… A legválságosabb napokon idegenekkel találkozom, akik épp most ismerkedtek meg véle s nékem dícsérik, hogy míly remek teremtés: – hogy nagyon csinos, sőt szép, – roppant kedves, meleg, üde, fiatalos…. El akarom kerűlni, nem akarok véle semmiáron sem találkozni, – lemondok meghívásáról hogy véle menjek páholyba a Nemzetibe, – hogy Osváthoz kell kimennem mindenesetre – s tőle hallom, hogy ma Lindberg-este lesz s el is megyek oda, – hát a nővérei jönnek s nékem bukdosnom kell a szék alá, hogy ne lássanak meg. Már átűlnék a másik oldalra, – nincs hely semmi! Végre elmegyek Lindberggel beszélni, – ő nagyon melegen fogad – aztán ott is hagy menten, sértő nemtörődömséggel, – végül ott hagyom s megyek be a terem felé, már régen lecsengettek, hát a buffetban ott a két nővér, – egyenesen beléjük szaladok…. – Úgy tűnt, mintha rendelés volna, – most már legyetek egymáséi! A súlyos kényszerneurózis is alábbhagyott, tehát rajta! Rajta! – mondotta ő tekintet nélkül reám, – okvetlenűl szükséges-e nékem még mindig ez a kapcsolat. Ő most már szeret, – „csak most kezdődik, – nemhogy vége volna már”, – tehát vegyem el, de hamar! S én nem akartam őt többé, mert szerettem ugyan, de nem találtam ezt szükségesnek, olyasminek, ami nélkül már nem lehetek meg… ha néhány napig nem láttam, már semmi szükségét sem éreztem, hogy lássam…. S az álmomat féltettem legjobban, – érdekes! Hogy ilyen beosztott rendes életet élhessek s alhassam kedvem szerint! S amellett: irtóztam tőle, hogy bármit is el kelljen döntenem, meg kelljen ítélnem, – a saját érzéseim felett akár! Vonakodtam ítéletet tenni, – véglegeset meg plane! – Persze ő most már szegény mindent megkísérelt: az erőszakot épp úgy, mint a könyörgést – s tanácsot is kért most már barátnőjétől, – ami ellen úgy kapálózott, mikor én tettem annak idején. – Hja, aki akar valamit, – aki szerelmes, annak tanácsra van szüksége! – Panaszkodott, hogy én őket lenézem, mert nem voltak oly gazdagok, mint többi barátaim s hogy kérkedtem volna vele, míly gazdag emberek társaságába járok! – – S ha elvettem volna: – íme mindent szellőztettem már – s ezt mégiscsak hiba volt tennem. Hiszen elég közel áll még mindig ahhoz, hogy megkíméljem s hogy ki ne szolgáltassam…. amit velem a szégyenkezéstől nyomorúltan közölt…. Hiszen elég szerencsétlen! – Az érdekesség kedvéért hajlandó vagyok rögtön mindent kitálalni. – S míly nagy naturalista a sors…. – a telefon csenget, – erősen, le kell emelni a kagylót s belehallik talán az óbégatás is – s én lihegve veszem a kagylót aztán…. Micsoda nyomorúlt tükörkép, – íme, akit szerettem s ahogyan élek! – Talán észre is vett valamit! – – Töprengő tünődés – így kezdtem az életet s azt gondoltam róla, hogy hát egyelőre ilyen vagyok. Node a határtalan lehetőségek kora lejárt… Int a változhatatlan! S én még mindig a régi gyerekességben leledzem, hogy még tudja Isten mi nem jön… Csak egyféle lehetséges az életben: az alapakkord – s aztán vége! – Azelőtt azt gondoltam: míly jó egy nőtől megszabadúlni – egy másikkal mást kezd az ember utána… S ma azt gondolom: – Mihez foghat egy ember, aki már egy életre összemelegedett valakivel? – Adódik ez még egyszer? – S míly tehetetlen egyedül! Csak a fiatalkor buzgó boldogságkereső! S míly gyönyörű lett volna: – mindened valaki!

 

S ez a másik eset! A legnagyobb önfeláldozás… érzed – s valami oly konok, határtalan önzést, amelyhez nem is láttál még hasonlót! – Különös, érthetetlen pszichikum – valószínüleg nem is annyira az érzés, mint inkább az ambició fűti. Állandóan szemrehányást kell tennem magamnak: hogy valami taszít…. Ő pedig a világért sem hajlandó számba venni, hogy talán ez a megdönthetetlen erő ellenszenves is lehet! – S mikor elutazik, nem megyek ki a pályaudvarra s aztán szemrehányást teszek magamnak, – miért nem? Hogy kedves lett volna sétálni, – mégis, – hogy elhagyottan ácsorgott, – hogy tőlem íly keveset végre mégiscsak megérdemel jóságáért – s hogy voltaképen én mégiscsak oda tartozom, – hogy az lenne a helyes, ha minden egyebet kikapcsolnék – s ennek, ami fontos, jobban ennek élnék! – Későn megyek el hozzájuk s ő két órán át rám vár…. Rekedt volt tegnap s én nem érdeklődöm utána, jobban van-e? – S teli vagyok lelkiismeretfurdalással. – Furcsa, nyomorú együttélés származnék ebből. – Nem akarom ezt az együttélést. S erre aztán mind a ketten feláldoznók magunkat egymásért: – az egyik azért él, hogy a másik ne érezze rosszúl magát – s a másik feláldozza magát s oly életet él, melyet nem kívánt… – s mind a kettő boldogtalan. S miért? Mert az egyik nem kívánta ezt soha – a másik pedig vakon követi egoizmusát: ő szeret, tehát ez elég!… (Hányan szerettek engem s én míly boldogtalan voltam egész életemben!) – S már majdnem halálosan elszóltam magam…. végzetesen könnyelműen: – annyira lehetetlennek tűnt nékem mindig a dolog, hogy nem is féltem, hogy bekövetkezhet, – tehát nem is vigyáztam, – tehát felajánlottam, hogy ha nagyon kívánja… (Opera.) S amellett, nem mondhatom, hogy nem szeretem. Megható, sírásra indító ez a nagy odaadás, önfeláldozó jóság… S néha egész odáig vagyok megindultságomban… S nagyon, meghatva szeretem. Hiányzik is, ha nincs itt, annyira hozzámtartozik már. De együtt élni vele nem bírnék soha. S ő kitart, […..]

 

[A kéziratból a 491. és 492. oldalt – egy lap – kivágták.]

 

[…..] – S olyan férfi nincs, akinek azt mondhatnám, hogy tíz napra elmegyek, el kell utaznom, mert meg kell néznem, hogy mit csinál maga… hogy pedig mást mondjak, hogy hazudjam, – arra nem vagyok képes… – egyenes természet vagyok, a hazudozás megőröl… – Úgy látom, nékem kell határoznom, hogy a felelőséget magamra vegyem ez által… s hogy ne kelljen majd szemrehányást tennem magamnak, hogy nem mertem, – hogy nem voltam elég bátor….

 

Jaulusz Ilona: „Szomory próbálkozott…” (Szegény Szomory! – ilyenkor kiderűl, milyen szegény!) „Dehát megmondtam néki, – hogy revolverem van…. s hogy nálam ilyesmi az élettel van ám összekapcsolva, – az egész élettel. – Ahhoz viszont már nem volt elég vére, hogy mégiscsak vállalkozni mert volna”….

 

Kosztolányi cikket írt rólam. – Nem tudom az ilyesmit meghatva olvasni, mégcsak örömet sem tud okozni, – sajnos. S épp ezért a tudákos benyomását tehettem Osvátra, – a túlokosét, aki még akkor is higgadt, mikor meghatottnak kéne lenni…. Megmondtam néki, hogy nem nagyon tetszik a cikk, több hibát látok benne s megállapításait többnyire köznapiaknak találom – s hogy megmondhatom-e ezt Kosztolányinak, aki megkért, menjek el hozzá s mondjak a cikkről véleményt? – O. haragudott. A cikk kitűnő, – ez egy kitűnő író, – mondotta – s az alkalom nem éppen illő, hogy az ember elkezdjen tetvezni, – majd máskor! – – Virágot vettem tehát a feleségének s mentem hozzájuk. – Szép, verőfényes kora-tavaszi délelőtt volt, – vasárnap. A Ferenc-körúton egy fiatal, gyászruhás hölgy egy gyermekkocsit tolt s erősen rámnézett, – köszönnöm kellett…. Erre ő otthagyva társaságát lelkendezve felém tartott: – „Drága, kedves, szeretett tanár úr, – ha tudná, mennyit gondolok magára, – mondotta. – Nem tudja, ki vagyok? – Én vagyok a hollandi leány, – hisz maga adta nékem ezt a nevet, – nem emlékszik? – Csengettek s maga kifelé ment az osztályból – mindig felállottunk…. S akkor maga egyszerre felállott, rám nézett s azt kérdezte tőlem, – mondja, mennyi ideig akar maga élni, hollandi lány? – Ötven évig, feleltem. Maga pedig nevetett és csodálkozott. – S bár addig nem foglalkozott velem, – ettől fogva figyelni kezdett rám, – úgy látszik észrevette, hogy nem vagyok oly ostoba…. És én! – míly halálosan szerelmes voltam magába…. ó ne higyje, hogy oly kislány voltam, – már nagylány voltam én akkor s egész életemre befolyással lesz ez az érzés… – Sosem láttam még ilyen tanárt, nem is képzeltem, hogy van ilyen, aki íly szívvel lélekkel az volna…. – nem fogom tudni sosem elfelejteni…. – S hányszor gondolkodtam felette, hogy miért is nem nősül meg…. mindig csak másoknak élni, – tanítani és írni, – éljen már egyszer magának is! – Meg fogom hívni, – jó… tudom: a címe benn van a telefonkönyvben… ezt is tudom s mindent el is olvastam azóta… – Persze, képzeltem, hogy nyugdíjaztatta magát, – nem magának való, ami most itt van!” – – S míly fölényes biztonsággal viselkedett, mint egy dáma…. Környezete gyanakodva, nyugtalan, gőgös tekintettel nézegetett, mikor bemutatott nékik, – ő azonban nem változott semmit, nem intimidálta ezek közönségessége, – épp oly kedves és nyílt maradt… (A Rubinek Gyula fiának felesége.) – Én pedig bementem a virágkereskedésbe s egy kis ibolyacsokrot vettem néki is… Nyílt örömmel fogadta ezt is…. – Véle foglalkozva űltem a villamosra s nem figyeltem azt a nagyon szép asszonyt, aki mögöttem állt – s láthatóan nékem beszélt…. egyszerre csak megszólít valaki… Nemes Jákob és felesége állt mögöttem…. jól megy sora, – ez a szép asszony biztosan az ő felesége…. már nagy gyereke is van…. – „No firkálsz-e még sokat?” – kérdezi tőlem aztán…. s én szelíden feleltem, hogy igen, bizony sokat dolgozom…. Azután leszálltam és mentem Kosztolányihoz: – s így telt el egy koratavaszi vasárnap délelőtt. – – Sajnos, a hollandi lány aztán nem hívott meg, mint ígérte. De néhány hét múlva valaki felhívott telefonon s azt kérdezte tőlem, hogy mi a véleményem? – Adva van egy nő, aki a férjét is szereti, de ezenkívül még egy másik férfit is szeret… mi itt a teendő? – Ridegen feleltem neki – s aztán nem jelentkezett többé. – Míly gyönyörű lett volna mindez néhány év előtt!

 

Petőné: – érdekes, hogy még most sem értem, hogyan kell! – Lelkesedem – s aztán második alkalommal már le is rontok mindent… Hízelegni kell, – egész egyszerűen… Ehelyett én kimélyíteném a dolgot, – elkomplikálom, elokoskodom… a rajongás panaszkodássá lesz, – ami kimerítő, férfiatlan s nem éppen üdítő… Meglepetve és savanykásan figyeli e folytatást!

 

Érdekes, milyen meglepetést szerez némely barát évtizedek után… K. Pistáék a gyereket várták s Pista panaszkodott nékem…. „Van fogalmad, – mondotta, – hogy mibe kerűl az ilyesmi? Dehát majd apáék pénzéből fogom megvenni, ami kell…. ők nekem úgy sem vettek staffirungot, ami pedig járt volna nékem…. A kelengye egy részét pedig a feleségem családja fogja megvenni…. Mért adjak én ki pénzt erre a gyerekre?… Nem vagyok én gazdag ember!… Százezer korona az csak nem vagyon?” (Még mindig saját magának, – még nincs családja: az együttes érdek még nem ment a vérébe.)

 

Sári néni meséli: – A Keresk. Kórházban van egy hivatalnok, akivel időnként találkozni is szokott – s ő ilyenkor mesélni szokott néki a leányáról, – hogy néki egy leánya van, de milyen! – S mesél, mint egy rajongó atyához illik, Sári néni pedig, aki már sok kislányt látott életében, hallgatja…. A rajongó atya pedig tovább rajong, – aztán egyszer csak kicsit alábbhagy vele…. Végül is, hogy az ő nagyszerű kislányának valami baja lehet, mert szomorú… Hát hozza el, majd megvizsgáljuk, – mondja Sári néni. A rajongó atya el is hozza nagyszerű leánykáját, – aki is egy penészvirágocska – s miután Sári néni megvizsgálta, be is hivatja a rajongó atyát s közli véle, hogy bizony a kislány másállapotban van…. Az apa abban a pillanatban elvágódik ájultan. Sárika pedig gyengének találván a lánykát, elküldi a klinikára, ahol megmentik szégyenétől. – A tárgyalások során aztán kiderűl az is, hogy ki a csábító…. „Egy fiatal taknyos!” – mondja az apa, nagyon csóválván a fejét. Egy nap aztán be is állít Sári nénihez a fiatalemberrel, – egy piszkos, csúnya, öreges vonású, beteges szörnyszülöttel. – „Ez az!” – kiáltja a fiú előtt. – „Tessék megnézni!” – – Igen ám, de nagy baj van! – a fiút nem lehet kidobni, mert a lány, – „az a hülye” (most már így nevezi nagyszerű kislányát) – szereti ezt a fiút s elpusztúl bele – no meg, ez, amilyen gazember el fogja híresztelni a bajt, – mert érdeke néki… Van tudniillik egy gazdag nagynéni, aki a vagyonát a lányra testálta… s ha ez megtudja a dolgot, kitagadja…. Szóval bizonyítvány kellene, hogy a leány tüdőbaj miatt állt Sári néni kezelése alatt… Ez is megadatott…. Akkor aztán hónapok múlva meg is jelenik nála a szerelmes kislány is…. – No mi van? – kérdezi Sári néni. – – Kirugtuk! – feleli nagy-élénken a szerelmes kislány s menten el is kezdi pompás frisseséggel mesélni, hogy hát hogy is volt ez a dolog….

 

 

1922., ápr 12.

Ez nem mozog előre, – ez az egész, – hanem ugyanoda visszatér. Nincs tér. Visszafordúl s lehet, hogy nem ugyanoda tér vissza, hanem ciklikus mozgásában is halad, – s ha így van is: akkor is, ez a dupla ciklus, az, ami végeredményképen ugyanoda vezet vissza. – Idő sincs: – semmi sem múlik el, – ugyanaz forog saját tengelye körűl. – Szegényről és gazdagról beszélünk s a szegények kűzdelméről a gazdag ellen… pedig! Ki a szegény s ki a gazdag? Te gazdag vagy s ivadékodban a hullám völgyet ér s más hullám magasra csap ugyanakkor…. Te vagy a gazdag, de te vagy a szegény is, – ugyanazok vagyunk mindnyájan, – téged ér mindaz, ami embert érhet, – véled történik mindaz, – a véletlen sors mindnyájunké, – az eshetőség. Ez is az egység kifejezése: az ugyanazonosságé, – íme a lélekvándorlás mindenféle formában! Ezért borzadsz, ha szörnyűt látsz, – te vagy az! Összefüggsz! (Egy történetet erről elfelejtettem.) – – A szeretet ellentéte nyílván nem a gyűlölet, – mert a kettő ugyanaz! Amit szeretsz, azt le akarod igázni, meg akarod hódítani, – avval a létért való kűzdelemben állasz, – tehát gyűlölöd… S most már azonossá válik a két fogalom, hogy szeretem a borjúhúst és szeretem a barátomat…. Csak nem mondhatod, hogy nem szereted azt, amit a szervezetedbe fel akarsz venni? S az ellenséget, ha az néked oly becses, hogy meg akarod hódítani?…. Ám: kétféleképen tudsz szeretni: olyképen, hogy magadba akarod olvasztani a másikat és olyképen, hogy viszont beleéled magad létébe s próbálod elképzelni, ő mit szeretne magába felvenni…. Az első számára csodálatosnak tűnik, mint fájhat a halnak az, ha anyagát megfosztjuk kohéziójától…. Érthetetlen néki, hogy mi fájhat az anyagnak ebben? Hogy az egy egység, – amelynek világán belűl rettenetes fájdalmak érhetik…. A másik pedig halnak érzi magát rögtön…

 

Elfeledtem Rosenthalnak a dekoncepciós-injekciókról való ideáját?

 

Stein Aurélt olvasom: Előbb megtanúlni 16 nyelvet, aztán kutatni s végűl meghalni…. S az egészet előkészületestől újra kezdeni, – míly szörnyű a generációk életébe beleképzelődni!

 

A társadalom rendje talán jól is volna úgy, ahogy van: – die Menschen műssen geknechtet werden! S egy hallgatag királyt, aki nem közli többé, mit gondol efelől, hanem mindazt, ami van, helybenhagyja, amint van, – nagyon jól el tudok képzelni! – S ha amellett ember is, – még szeretni is tudom!

 

A mag a legsűrűbb élet. Persze hamar kigyullad a belesűrűdött sűrű élet, – megdohosodik, elszenesedik.

 

– „Oh – azelőtt észre se vettünk egy-egy fess férfit… De most bizony fess férfiak, bizony elkellenének… Nagyon elkellene itt egy pár fess férfi!… Oh ha Ön idejönne közénk, – akkor aztán 40-on alúl nem is adnók!” – mondják és kacagnak hozzá. S az asztalon trágár könyvek: Le convent á la rut…. (Nők a tüdőszanatóriumban.)

 

Két-három év óta elalvás előtt tűszúrás-szerű szédülés. Lehet hogy kezdete a vehemens szklerozisnak: a még nem manifeszt tünetek csoportja. Csökkenteni a dohányzást és feketét.

 

Egy fiú szerencséje. A férj idősebb fivére vágyik a szép asszonyra – s hogy fivérét az asszony előtt becstelenítse, azt hazudja az asszonynak, hogy férjének van egy törvénytelen fia. S a birtokára oda is vesz és neveltet egy idegen parasztfiút, akinek vonásaiban hasonlóságot lát a fivéréivel, hogy az asszony lássa, hogy kínozhassa vele. – S a fiúnak fogalma sincs semmiről, – az anyjának sincs sejtelme, mért fordúlt sorsuk oly nagyszerűre, hogy milyen játék folyik személyük körűl. – Pap lesz belőle.

 

Az az érzésem, hogy a magam kedvéért akarok tiszta lenni, no de miért, – mégis? A tisztaság, jóság stb. – ezek konstrukciók, melyek merőben ellentétesek az élet principiumával, – amely az ölés s a társadalmon belűl a lehető ölés: tehát hizelgés, hazugság, alakoskodás – s a bármíly áron való diadal. – Hiszen bennem is dolgozik valamely ősi rosszakarat: – a kutya, melyet nagyon szeretek, lábával beleakad valahová s bennem máris valami gonosz asszociáció fut keresztűl, hogy el fog törni a lába, hogy tehát agyon kell majd lőni…. Ha rossz hírt hallok valakiről bámulatosan felélénkülök, – mért komédiázom tehát annyit saját magammal? – Van is valami rosszról, elkövetetett nagy gonoszságról valami furcsa emlékem: ezek az emberhúsevési, valamint incesztuozus álmok nyílván ezt bizonyítják.

 

Egy négy és fél éves kislány elmondotta álmát, hogy egy gyönyörű fiatalember, egy királyfi mint szólította meg, mint udvarolt néki, – egész addig, amíg lefeküdt melléje, – vagyis a koituszig!

 

Ledovszkyt láttam a villamoson. Idestova már ötvenéves bizony. S mellette űlt egy ötvenéves munkásasszony: – mint anya és leánya, olyanok voltak. Hogy öregít, hogy tönkre tesz a munka! – Operaénekesnő akart lenni s metressz lett belőle. S mit használ ma már az, hogy mást akart valaha! – hogy átmeneti állapotnak tekintette a szajhaságot s nemesebb céljaira gondolt állandóan nosztalgikus fájdalommal? Anya és művésznő akart lenni – s a dolog átmeneti állapotában így véglegesűlt!

 

Vérerek az arcon, kemény köröm, ráncolódó homlok, merev bőr, – elpocsékolt élet! – Milán néninek mondott az egyik igazgató s magyarázatúl hozzátette, hogy rendkívűl nőies vagyok, – érzékeny, betegesen gyengéd érzésű. – – Ki tudja, mennyire ártott annak idején az álmatlanság ellen minden éjjel beszedett tizenkét gramm bróm! – Fáradt vagyok, tanuló-képtelen s amellett semmit sem tudok tisztességesen, még németűl sem…. Gyenge vagyok, mindenki előtt rögtön deferálok, – a fordítóm, már ez a taknyos is a zsebébe dug, úgy bánik vélem, mint egy kisbabával szokás – mert én bocsánatokat kérek, szégyenkezem, megijedek minden úntalan, hogy nem bántottam-e meg?

 

Mért is dolgozom oly nagyon? Az életet miben sem boldogítja. – Hogy jel legyen a síromon, – azért e nagy törekvés? Lázas munka?

 

Lloyd George, – oly nagy tökéletesség ő? Bátor volt és bizalma volt magához és az élethez. Munkaképes volt s a kritika nem tette beteggé. Nem volt előre lefoglalva elméje bizonyos szenvedélyek és stúdiumok számára, tehát annak adta magát oda teljesen, amivel éppen foglalkoznia kellett. – És az sosem volt, hogy egy kis bankocska emberei előtt valaha is meghajtotta volna fejét.

 

Érdekes, hogy fiatalkoromban fogalmam sem volt róla, hogy van élő irodalom is! – S amennyiben a fülemhez jutott valami belőle: megvetettem. A klaszszikusokkal voltam eltelve.

 

Az a ház, amelyben én most lakom valaha egy kutyáé volt. Egy különc öregasszony a kutyájának hagyta ellátásúl. S ebben a szobában már ketten haltak meg. (Most itt ahol írom éjjel 12kor – Balatonberényben Naplómat, – itt is ketten haltak meg a szobában már.) – S a kutyám míly furcsán viselkedett, – felfelé szimatolt a levegőbe, – látott talán?

 

A tenger a hullát kidobja, – talán: nehogy fertőzzön, – tehát célszerű a mozdulata.

 

A témaszépség: – Nem igaz, amit a mai zeneszerző állít, hogy a téma nem fontos, – csak a tónus, hogy hogyan helyezi el? A ritmus, hangszerelés stb. – – Ha a Marseillaise-t veszem: – semmi szöveg nem kell hozzá, – sőt, nincs oly szöveg, mely gazdag indulati tartalmát kísérni tudná. Elő kellene venni – s aláírni, mi mindent fejez ki: – az első rész állítást: hívek voltunk, – a második rész panaszt: miután minden hiábavaló volt, felkelünk igazságunkért, – a harmadik rész konkluziót: és ha meghalunk is érte…. Aminthogy van egy Beethoven-téma (An Elise) – amelynek tematikus szépsége minden. Vagy az elcsépelt Träumerei… S ezeknek legfőbb értéke az, hogy nem kétes, bizonytalan merengésre, kedélyállapot szerint való ellágyulásra késztetnek, hanem majdnem határozott érzést keltenek…

 

Úgy elromlott a kedvem, hogy semmi sem szerez már örömet…. A sok baj, bánat, nyomor…. – borzasztó! Nem akarok semmit – semmi kedvem kezdeni…. hagyjanak békén, ez a legfőbb! – S hogy szép-e valaki nő, vagy nem szép…. mindegy nekem. – Saját magamra tudok már csak figyelni, – odakinn rosszúl jártam. – S társaság: irtózom minden emberekkel való érintkezéstől. – Elég vagyok magamnak, sok is! – S a legkisebb izgalom oly derék-remegést okoz, hogy egész oda vagyok tőle.

 

Mindennek van utóize – s az utóíz bizonyít! – Tehát az utóiz az indulatok után az értelemhez szól.

 

Konczerten: Valóban ez a zene: hangokból álló szerelem…. Nem más mint a dolgok tiszta, testetlen szelleme… – mintha aetherikus volna…. Az instrumentum is azért volt nékem kedvesebb mindig, mint az éneklő ember… mert nem rekedt, (a hegedű igen, – ezért nem szeretem,) nem csuklik, nem böfög…. szerelem amelyben szagok nem zavarnak, – az örök testiség. A lelki lényeg.

 

„Összekötni a hasznost a kellemessel,” – mondotta, mikor felkerestem, – mert dolgom volt azon a vidéken s várnom kellett…. – „Várnia kell, tehát örömökkel tölti az időt!” – Kesernyésen ziláltan állapította meg ezt, boszúsan a fellobbanó reálitástól, tiszta ítélettel piszkos szenvedélyei felett.

 

Nem csodálatos? A veszettség bacillusai a vérbe kell hogy kerűljenek – s erre harapási görcsöt okoznak!

 

Egy kis kutyát hoztak nékem: – s világos volt, mi megy bennem végbe… Nem becéztem és nem szerettem… Mert ha szeretni kezdem, akkor szenvedés nekem…. Féltem szeretni, védekeztem ellene… s azért voltam hideg és haragos.

 

Szeretek tisztán, reálisan látni, – nem szeretem az elborúlt elmét, – de aztán megúnom a realitást!

 

Frakk! – ilyesmit! Ha kenyér volna, amit kérek és elfogadok! De felcicomáztatni magam! Mint egy strici, mint egy kitartott ifjú?

 

Főúri esküvő: tüllök, csipkék… – mint az angyalok! S hogy most legnyersebb szenvedélyük kielégítése következik, – ki gondol erre az orgonabúgás alatt? – S már most állandóan ott van néki majd a szőke, fehér dunna, – micsoda szédület ilyen fiatalon!

 

Érdekes, hogy mégiscsak megváltoztam: gyűlölni, boszút állani nem szeretek, – inkább sajnálni tudom, még azt is, aki gonosz volt hozzám. (Heichné) [?]

 

Komplex az erkölcs: nem szkematikus, mert avval semmire sem mégy…. Nem is éppen személyek szerint változik velük való erkölcsi kapcsolatod… – mindenféle szerint változik. Főelvnek a gyakorlati kivitelben azt kell tekintened, hogy lehetőleg kis fájdalmat akarsz szerezni másnak… – de mihelyt gyengédségeddel magadnál okoznál nagyobbat, vagy ugyanolyat, akkor nincs mit gondolkoznod….

 

Mégis hat évig mellettem volt s vigyázott rám… S hogy hat év milyen hosszú idő, – ilyenkor derűl ki! Az idegek összekapcsolódnak – s miután nem méltó lénynyel kapcsolódnak, tehát nem szabad többé ennyire hagyni, hogy így legyen. – Éjjel olvasok az ágyban s úgy érzem, hogy kinn van s elviselhetetlennek tűnik, hogy nincs itt! – Rokonná válik az, aki az emberrel együtt él, – mert mi más a feleség? – S a hat legszebb évemet így, – ilyen felügyelet alatt tölteni! – Bár hiszen megható dolgokat beszélt: „Majd ha már öreg lesz, tanár úr…. akkor majd visszajövök. (Egy kis lélekzet és itt van, – holnap.) Nekem muszáj visszajönnöm, érzem, – majd megírom, miért?… Most elmegyek valahova – s ha szeszélyes lesz az illető, – az csak jó, mert az elfelejti, ha haragszik… Majd akkor visszajövök, a régi gondozó…. Nyáron, jó helyem akadt volna, egy magános úr, – az lisztet is adott volna, – így elszalasztottam a szerencsémet… – Fogom télen gondolni, hogy beteg-e, ápolják-e?…. Majd visszajövök én a tanár úrhoz…. – ó harminc év, az sok most már, – mit tetszik gondolni: 11 éves korom óta dolgozom! – Nem tudtam eddig, hogy rossz természetem van, – azon leszek, hogy jobb legyen és akkor visszajövök….” – – Aztán ő is gondolkodik így is, úgy is…. – „Megszoktam itt nagyon, annyi az egész… no ha ezek a borzasztó lakásviszonyok nem volnának…. – és csak azért nehéz, mert megszerettem a tanár urat…. Egyszer az is lehetett, hogy szegény asszony szeretett egy urat, – nemcsak gazdag nő. – Hát hiába, szerencsétlen voltam mindig, nem sütött rám melegen a nap…. – Elmegyek Csehországba, Szliácsra és ha ott nem lesz jó, akkor tovább Prágába, – minél messzebb, annál jobb… zajos helyre, emberek közé, ahol zene is van, hogy mindent elfelejtsek….” – Hogy ő olyan még, mint egy 18 éves lány – ő még boldog szeretne lenni…. ha volna valaki, akit szeretne, akit ha hazajön, megölelhetne, megcsókolhatna… (szégyenlős nevetéssel). A két karján hordaná…. Mindennap meg akar halni, – sok neki már… s reggel azt kérdezi, mért élek még mindig?… „Hiszen milyen hideg volt irántam tanár úr mindig s én mégis szerettem…. Ha madár lehetnék és iderepűlhetnék zord télen, megnézni, be van-e jól fűtve, nem beteg-e? – Majd jőjjek mondani, hogyan megy sorom? – rosszúl megy sorom…. kivénűlt öreg kutya vagyok, – kivénűlt, mehet! – – Mindig úgy reszkettem, ha egy új helyre kellett menni… és ha aztán jó volt, másnap már hízelegtem….” – És mikor eljött később is takarítani, – azzal nyitott be: „hazajöttem tanár úr”. A cipőmet pucolta: – „hiszen jó ember az új gazdám, – dehát az nem ugyanez a láb”…. – – Egy nagyon csúnya volt benne: a gyanúsítás! Undorító, csúnya dolog s inkább százan megcsaljanak, hogysem ártatlant gyanúsítsak. – Pedig ő is megcsalt, meg is lopott – s mégis csúnya, önző aljas dolog aztán a gyanúval előállani. – Mert hát persze: ezeknél az embereknél a szeretet a haszon fogalmával szoros kapcsolatban van! – S micsoda pokol volt néki az nap, mikor valóban mennie kellett! Egész tönkrement bele. – „Ma már jobb… tegnap igazán nagyon rosszúl voltam,” – mondotta. S valóban: – szegény! Mi elé megy? Öreg korában talán még kéregetnie is kell, – elhagyatva, kegyelemkenyéren, talán még koldul is!…. S az volt az érzésem, hogy az anyai gondoskodás utolsó szála is megszakad evvel…. – a holmik is, melyek tőle valók, lassanként pusztúlnak el… – a gyufa, melyet azzal hagyott rám, hogy takarékoskodjam véle, – elfogyott….

 

Egy kis vidéki történet: – egy diák egy fiatal özvegynél vesz lakást…. Szép asszony, – tehát a diák kergeti… ám, nem adja meg magát, – míg aztán karjaiba dől végűl… S akkor aztán úgy megvadúl, hogy nincs tőle menekvés többé. A diák már kimerűlt, vizsgára is kell készűlnie… eltorlaszolja tehát éjszakára ajtaját, szekrényeket rak eléje, – ám az feldönt mindent, állványokat, a lakatot feltöri szerszámmal, oly borzalmas mohóság fogta el….

 

Elhamarkodott jóakarattal bánok ismeretlenekkel, – nem várom be első benyomásaimat…

 

Egy asszony: Mér nem kapcsú az a telefonyos kisasszony? Azér fizetik! – Én: nagyon rosszúl fizetik azt asszonyom…. Ő: Bánom is én azt? Én nem ismerek határt. – Én: nem sajnálja a szegényeket? – Ő: Nem én… Ha szegény, hát szegény! – Annak is kell lenni!

 

Az Adventről: – Móricz Zsigmond nagyon kiábrándúlt belőlem, mikor az első vacsora-dialógust olvasta: vontatottnak találta, önmagáért valónak…. S az öreg Valentin bíró: Az elnök személye téveteg, – nem tudni, mit akarok vele. Mesterkélt a párbeszéd, nem jön logikusan a személyek jelleméből, nem felel meg a pszichének, – önmagáért való s vontatott is! – – Alföldy bíró: Az elnök személye nem hús és vér, nem él, – az az érzése az embernek, hogy az illető, aki beszél róla nem ismeri, csak képzelődik felőle…. Homályosak a körvonalak! – nem ismeri a bírák életét… (Persze: miliőhiány: – nem ismerek semmiféle társadalmi osztályt!)

 

Átmeneti idő ez az élet: – végig jajgat a pályán, – kapkodva lábait, mintha tüzes réten szaladna… S nem tudja meg soha miért volt itt…. kiabál tehát artikulálatlan és céltalan hangokat hallatva…. Kiabál, végigfut s elmulik…. Végigfut s egyhelyben áll!

 

Rossz mindez, – minden emberekkel való összeköttetésem. Itthon rossz volt…. H. E-vel való összeköttetésem hamis! J. E. – mit akar tőlem. Ich muss meine Gefühle anderswo ankern…

 

A Bohémek-ben voltam. – S arra gondoltam, hogy igazi bohémek: haszontalanok, kedvesek, irigyek, össze-visszák, bolondok és ellágyulók, – veszekedők, apró hasznoknak örülők s amellett nagy dolgokban könnyelműek – csak a Karinthyék voltak közöttünk. A régi, kedves Karinthy-házaspár. Szerelmes, romantikus, pózolni szerető, játékos bolondok. S vídámak s boldogok!

 

O-né: azt álmodta, hogy egy meredek hegyen kellett felfelé mennie s a hegy minden lépésnél leomlott lábai alatt, – de ő azért csak ment tovább, holtfáradtan. (Valóban: akkor ilyen volt néki az élet, – szegénynek.)

 

Este zene a kioszkban: A halálról, a magányról és a szerelemről szól. – – A természet pedig némán belealkonyúl az estébe ezalatt.

 

Egy öreg bácsi koldúl a villamosokon, – homlokán egy tábla: „Kilencven éves vagyok… Mester-hegedű eladó.” – Kilencven év, – ez aztán a mentő körülmény! S bocsánat egyben mindenért!

 

Villamosról: Mennyi ember hemzseg az utakon – s mindez az elátkozott házasságból, – mégiscsak! Évezredeken át elégedetlenek vele, szidják – s az eredmény, íme, – mégiscsak impozáns!

 

A macska szerencsétlen állat: – nyomorogni télben pincék hulladékán tengődve…. Nem néki való éghajlat ez! – De nem gondol vele, hanem kinn játszadozik heverészve az első napfényen, – ez az élni tudás! Olyan, mint a Turcsányié! – A legnagyobb bajok sem keserítik el annyira, hogy ne szerelmeskednék, kártyáznék s ne volna örömeire gondja. – – Én pedig egészen el vagyok már gyengűlve folytonos szomorúságaimtól s a nehéz élettől, melynek átadtam magam mindig! Munkáim sem erőteljesek, – hol van már a versek indulatos ereje s a Boldogtalanok tömör ereje! – A maiak indulattalan gyengeségben leledzenek, – erőtlen, fáradt idillek! – lirai kilengések. A gyengeség s nem az erő tanúságai. S az embereknek is mindnek alárendelem magam: hivataltársaim, cselédem, mind úr felettem. S minden társaság diktálja a tónust – s fölényes velem!

 

A londoni Rotschild lepkegyűjtő! Micsoda gondtalanságnak tűnik ez ma már! S ma már mindenki más számára lehetetlennek látszik, – legfeljebb gyerekek lehetnek íly gondtalanok.

 

A szeretet többek közt kétféleképen nyílvánúl: – vagy mindig korhol, vagy mindent elnéz, helyesel, mindenben igazat ad.

 

Diadalban semmiképen sem lehet részed: – vagy későn jön s mind halott már, aki megalázott valaha…. – vagy nem is emlékezik már senki arra, ami valaha annyira égetett téged…. S ha emlékeznék is – s hallatlan dicsőségben volna is részed: csak azokkal szemben vagy igazán diadalmas, akik irígyelnek… (Einstein) A közönyösek – meghallják, aztán más új szenzáció kínálkozik számukra csakhamar…. A világ tovább forog – s a legnagyobb csoda is, csak három napig tart.

 

Egy nő hozzám: – Elcsábítani Uram, – fiatalabb korban kell azt csinálni!… – Mondja, mosolyog, nem törődvén vele micsoda kést szúrt belém…. – S ruhája alatt keble fehérsége dereng, – hajnallik mások, fiatalabbak számára.

 

A boldogtalan emberek irígyek s rosszindulatúak.

 

Egy régen hallott szó hogyan hathat: Tizenhat év előtt Reiner Frigyes elmesélte, milyen kalandja volt egy kocsiban Emmerling Jolánnal…. Faggattam, hogy mi lett aztán? – Semmi, – mondotta ő, – mert, mert: „Ich lass mich nix in e Gedräng hinein”. – Most, 16 év múlva nehéz szituációban a döntő pillanatban, – lassan, nyugodt csendességgel megjelent ez a szó…. De oly pontosan a kellő pillanatban, hogy szinte felkiáltottam. S döntött is!

 

Közgyűlés a bankban: lefüggönyzött ablakok, fülledt csend – forró félhomály, – s szinte szimbolum ez a nagy lefüggönyzés: – a csalást finom csipkékkel borítani, hogy aranyos homályban legyen.

 

Bűnt én nem követhetek el, az már bizonyos. – Mindent ki kell beszélnem, különben semmit sem birok el, – vagy legalábbis leírnom. – Egy becsületes emberről, aki ezért becsületes.

 

Régen a szerelemről szegény Demjénnél: – Mikor a színházban szerelemről hallok, – egész oda vagyok az ellágyulástól, – mondottam. S vajjon egy lány ha hallja, – az is? – Megnyugtattak, – hogy igen, mindenki úgy van vele. – S ma már?

 

Alszom itt délután…. Az elátkozott ember lakása ez…. s van egy átkozott díványa, ahol félholtan tölti legtöbb idejét…. – S ha most álmomban a szekrényből előlépne valaki s levágná a fejem? – Vérpatak, – néhány erőteljes szívlökés még – és vége! S ők ekkor elkezdenének vitázni felettem, hogy hát ki is volt az? S ők elkezdik – s folytatják azt az ügyet, az én ügyemet, melynek számomra már régen, egy ezredéve vége van. – Oh angyalok, ti, hallhatatlan lelkünk őrei!

 

Ha most ez a napló, mely mellett életem nagy részét, – nyári fürdés-időt – s a téli örömök meleg idejét töltöttem el, – ha ez most elveszne, vagy ellopnák! Rettenetes és elviselhetetlen volna! Kell szereznem egy kis vasszekrényt, amelybe ezeket a könyveket tartani fogom. – Különben: úgy veszem észre, hogy egyre apad a mondanivaló s azt hiszem, hogy még néhány év s el is fog apadni egészen!

 

T-né: – panaszkodott, hogy a Bródy Zsuzsi zsugorian bánik véle… – s ebben igaza is volt, a Bródyék zsugoriak. Igaza volt, – holott ő parazita-természet! – Így vagy vele gyakran, hogy egy véleményen vagy kénytelen lenni olyanokkal akikkel voltaképen nem lehetsz egy véleményen.

 

A szocializmus: ez nem abszolut igazság… – ez szempont csupán: a szegényeké! Ez nem igazság, hanem kűzdelem, – egyoldalú álláspont – s nem is lehet másnak elve, csak a szegényeké. Ők elégedetlenek – s szocializmus az elégedetlenség kifejezése. Gazdagnak lenni, – ez nem rossz, sőt jó s aki azt mondja, hogy rossz, az áltatja magát… (Tolstoj.) Gazdagság ez annyit jelent, mint megmentve lenni egy csomó szerencsétlen, boldogtalan nyomorúságtól – s nem is lehet azt kívánni a gazdagtól, hogy ezektől önként és szívesen megváljon…. – nem is néki való a szocializmus! – Ez a szegényeknek, kűzdőknek való fegyver.

 

Csillagok: kristályos, csillogó, túlvilági élet kékesen fénylő káprázata. – Hajnal: a madár ébred, aztán elűl megint. – Hajnalban pedig buzgón kezd búgni a gerle.

 

Hosszú állkapocs: a tudákosság jele. (Anyám)

 

Ami eddig volt, nem tarthat tovább! – mondották az ellenzéki politikusok, mióta a világ áll! – S a világ áll!

 

Hogy haragudtam én anyámnak kis dolgokban való nagy körülményességű körültekintéséért… Mindenre gondolni kell! – mondta ő, szegény. – S most látom, hogy igaza volt: – mindent körülményesen el kell magyarázni az embereknek, – egy nadrágot sem lehet másként csináltatni. – S miről van szó? – Mért voltam én olyannyira kiszolgáltatva ennek az asszonynak is? Mert irtóztam tőle, hogy még erre is gondom legyen: – személyzetre…. Pedig hát: egyszerűen fel kell venni a gondok közé, – mint adott, konkrét tennivalót. Van egy néhány tennivaló – s hogy miért éppen csak ennyi, – nem tudom. Tehát: a tyúkszemet havonta le kell vágatni, a fogakat évente megvizsgáltatni, – a személyzettel vesződni s azt a kis, rongy pénzt, ami van, lehetően jól elhelyezni. – Különben pénzem, – most már! Vége annak most már végképen. Csak arra volt jó, hogy örök fájdalmat okozzon! – Két villám lehetne a Balatonnál.

 

Szenvedélyes sport: – nem tudom miért, mindig azt a benyomást tette rám, hogy az valami nemi dolog. Egy nagy absztinens viharnak néztem mindig, – egy fajtáját láttam benne a nőtől való elfordulásnak, félelemnek. Szenvedélyessége, konoksága tette rám ezt a benyomást.

 

Érdekes, hogy a humor változik legjobban évszázadok alatt. A komoly értékek megmaradnak – a régiek humora viszont nagy részében élvezhetetlen ma már.

 

Ott áll a parton egy rég elmúlt szerencsétlenség emlékéűl s a halálnak könyörög két ezredéve. (Kő-Mária a tenger partján.)

 

O.: panaszkodtam néki, hogy a novellát be kell fejezni, – a napló restanciát feldolgozni…. „Ki kell fogni végre ezeket a démonokat,” – felelte a kedves mosolyogva.

 

Kosztolányinak sokat kell írnia, – s könnyedén dolgozik… S miután amit mond, olvasók számára mondja, – nem mélyíti el túlságosan… Beszélgetünk s ő ceruzával a kezében firkál… Gyorsírással feljegyzi, ami tetszik neki – s meg is írja rögtön. Háromszor is megesett velem, hogy rögtön megírta, amit mondtam. – Ezentúl vigyázok, hogy semmi olyat ne mondjak, előtte, amit értékesebbnek tartok.

 

Megölöd az állatot, – a lelkét veszed húsáért. Minél kisebb állatot ölsz meg tehát, annál nagyobb a lélekontás… Ha tehát kövér állatot ölsz, kiadósat: egy lelket pusztítottál sok húsért, – de ha galambot, – akkor lelket pazarolsz.

 

Mint hallom, Ujhelyi Nándor szeretője lett Dergan Blanka. – Vagyis: az életnek nincs szabálya.

 

Isten! – hogy meghajszol engem néha. A novellát kellett volna befejeznem (Hundt) – a naplóval nagy hátrálékban voltam – az elutazásra kellett készülődni – s amellett a bankban rettenetes munkával nyomorítottak meg. Éjjel-nappal dolgoztam hat hétig, – egy pillanatnyi szabad időm, pihenőm nem volt, – csupa célszerű gyors mozdulat az egész életem: – s ekkor éjjel ½ 3kor gyalog akartam menni haza. Ám az eső kezdett szemetelni s én fehér ruhában voltam. – Rohannom kellett tehát. S mihelyt hazaértem, elállt. – Csak épp, hogy végső erőimet is meghajszolja.

 

Baleset az utcán: valaki leesett egy kocsiról. (Furcsa módon szegény! Egy öreg munkás űlt egy teherautó tetején. S a ponyva, amelylyel a kocsi be volt takarva, a kerék alá kerűlt – s ez húzta le a ponyvát és a munkást. Hiába ordítozott szegény, nem hallották, végre egy emelet magasról lepottyant. A kerék alá is kerűlhetett volna. –) Sokan nézték az esetet s egy anya gyerekeivel: az egyik nyakához hajtva puha arcocskáját aludt, – a másik ott futkosott körülötte. – Megbeszélték egymás között az esetet, – aztán hirtelen félbeszakította magát: – te vigyázz, – kiáltotta a futkosó gyereknek, mint a világon minden anya tenné.

 

Abból a konfliktusból, hogy az emberiséget, anyádat, hazádat, az életet gyűlölöd, – nem kerűlhetsz ki épen, hát még győztesen? Mit győzhetsz itt le? Egy folyamatos, tovább burjánzó világ ellen mit tehetsz s mi lehet az elégtételed? Saját magad ellen kell fordúlnod okvetlenűl, – magadat fogod tehát gyilkolni. (A Hongyűlölő – alapmotivuma lehet.)

 

Zene mellett mentem el. Borúsan, fáradtan s minden gondolatra képtelenűl…. Ődöngtem. S alighogy a zene hangjai megütötték a fülemet, – annak ritmusa szerint megindúlt bennem valami hullámzás. Tartalma nem volt, – de lendületbe jött tőle az egész, – ugyanolyanba, mint amilyen a zenéé volt. Arra következtetek tehát, hogy a tempót változtatja meg bennünk, – az asszociáció s az egész lelki lélekzés ütemével van affinitása, azt mozgatja, – valamely olyan funkcióra tesz különösen erős hatást, amely voltaképen nem ismeretes.

 

A fogainkat hegyeseknek teremtette, – különben nem használhatnók azokat, – a szellemünket viszont logikusnak, hogy ne használhassuk a világ zűrzavarának megértéséhez.

 

Nincs kietlenebb, szomorúbb látvány, mint a bepiszkított természet. – Ujságpapírok poros füvek között forró városi melegben. Valami szörnyű abszurdum.

 

Kislány tekintete – csak felfelé! – egyre csak felfelé! A szemtelen! – Cseresznyés rétest evett később mohón, mikor azt hitte, hogy nem látják.

 

Sok ember úgy látszik a szájában érzi lelkét. – A beszéd, – a funkció érezteti vele legjobban énjét.

 

Egy kisfiú egy kislányhoz: – Du lachst wie der Mond!

 

Gyerekek úton: – Tréfálkozó bácsi is mindig volt, aki szívesen elbeszélget gyerekekkel – s komoly, az életet már ismerő, szigorú tanítókisasszony, – aki már nem gyerek…. – aki elnéző szigorral veszi a gyermekek pajkosságát…. S mire a gyerekek leszállanak, – a bácsi máris öregebb s a gyerekek is…. Ott állnak aztán a parton a sok egyenruhás gyermek, Pedlon-t búcsúztatni… tőle kapták a szegénység egyenruháját s míly meghatóak benne!…

 

Osvátot már rég nem láttam. Pedig: azt a rövid időt, amit itt tölt az ember, ki kellene használni, mert elválás következik!

 

Magam cipeltem a csomagomat mindig haza a vasútról, – micsoda fáradtság volt, micsoda megerőltetés. Ó míly ostoba voltam! Ötven évig kocsin járhattam volna minden nap! – Soha többé nem akarok gazdálkodni! – Szórni fogom, amim van! – Sajnos 1917ben már ezt írtam fel! S ha akkor elkezdtem volna vásárolni, szórni, még mindig nem lett volna késő! – – Mi lesz öregkoromban? Pénzem nincs, mert értéktelenné lett, hozzámtartozó senki, – a szegényház marad. – – Darabot kellene mégiscsak írnom, más lehetőségem nincs!

 

Zsolt tanár úr, aki igen közepes hegedűs, – miután megjött angol internáltságából, – itthon csakhamar ügyesen elhelyezkedett. Tanár lett példáúl a Zeneakadémián, ami ezreknek nem sikerűl. – Aztán igen kitűnő társaságokba kezdett járni…. Léha, üres fráter teli üres jóakarattal és gyanakvó számítással…. Gúnyos, rezervált gondolatai vannak – s ez izgatja zsidó jóakaróit. – Most aztán elvett feleségűl egy báró Wodianer-kisasszonyt. – Szóval: kikerűlt a nyomorból, a bizonytalanságból, a függésből örökre! Öröm és diadal jutott oszályrészéűl, könnyed, bitangos, tisztátalan élete után. Nagy fehér fénynyel jött az Isten, hogy ellenségit leigázza! – Hát igen. – Mások (H. H.) pedig vagyontól és szerelemtől megfosztva szaladgálnak értékes derék emberek. – S mint a koldusok! Ha valami jobb ételt akar enni, – egy kicsit kipihenni, – koldúlnia kell.

 

Szobalányok kikezdenek egy inast – s gúnydalokat fabrikálnak róla. S az majd megreped. (Szituáció!)

 

Kétfelé ágazó kézujjak sírköveken. Szimbolum, – itt kohén nyugszik el örökre, olyan, aki tudott! – Aki ujév napján felállott megáldani a népet – s a nép olyankor leborúlt – s nem volt szabad tekintetét felemelnie, – mert a levegőben ott lengett Isten szelleme körülötte. De a kohén, – az harsány szóval, – szembenézve az isteni szellemmel, folytatta az áldást. – Kéz volt, kétfelé ágazó ujjakkal, ő volt a kezdet: az alap, az első betű. Titkokról, ismeretlen erőkről szóló jel. – – Dicsértessél te Isten, ki hajlékot adtál a viharban…. – mindent néked köszönünk! (Most már értem ezt is! – Egyre vallásosabb leszek.)

 

Felfelé sietni az úton nehezebb, mint az egyenes, lapályos úton továbbhaladni. S eleddig még minden energiám arra ment; rohanni felfelé!

 

Csengő-bongó, tornyos vártömb: Pannonhalma.

 

Teli ág, kevés levéllel: – vánnyadtá teszi, elsoványítja, lehúzza a sok gyümölcs: mint az anyákat.

 

Kutya: – az emberek társaságához hozzáidomúlt lény, – csak emberek között érzi jól magát. – Mint egy alsóbbrendű ember, olyan társ.

 

G-ék: – van egy kisasszony, Trude nevű a gyerekek mellett. Ez agyondolgozza magát kis fizetésért, – ajándékot sem kap soha… Miért teszi? – mert szerelmes a Gyuri ifjúúrba. Ők tudniillik szeretőt tartanak benne a házban serdülő fiúk számára, – szép, fiatal szüzet a tizenhat éves serdülőnek – s nehéz helyzetében, mert hogy szerelmes is lett szegény, – kihasználják emellett. – – Akkor aztán a lánynak gyereke született váratlanúl, – némán viselte, hangtalanúl, senki sem tudott róla: – s mikor megszületett, – jajszó nélkül hozta világra a klozetban s próbálta belefojtani lefolyójába…. A gyerek a sógornő szerint, akinek karjaiban meghalt – egész olyan volt, mint a Gyuri… – gyerekágyában pedig azt izente fel az ifjúúrnak, hogy zongorázzon egy kicsit a felette levő szobában. (Amit pedig szégyenében nem igen üzen egy lány annak, akit szeret, – éppen gyerekágyból, – ha a gyerek nem azé, akinek üzen.) Szóval megfojtotta gyerekét. Gáborék pedig eltussolták a dolgot. – S ami már most szörnyen nagyszerű! – a lány tovább is a házban maradt – s az öregek együtt élnek avval, aki unokájukat, fiúk gyerekét megfojtotta az ő házukban, – s dolgoztatják. S a fiú is tovább együtt él vele – és zongorázik s egy széplélek szép foglalkozásait űzi tovább, – bizonyára még mindig viszonya is van vele a tehetetlenség nyomatékánál fogva. Hajlandók kényelmükért ezt a szituációt elviselni! – Wedekindnek való borzalmasan pompás téma! Meg kellene írni!

 

Míly rettenetesen reménytelen az impotens ember élete! Sívár és kilátástalan! Semmi reménysége örömre, családra, valamely jövőre, – hogy örömet ígérne néki asszonyok társasága, – gyermekek látása… Nem lehet belőle semmi más, semmivel sem több, mint ami már most, – hacsak nem művész!… (Téglás Béláról Kosztolányi elbeszélése.) – Az a kis hajlat – az a finom vonal: – az volna néki minden…. s reménytelen szomorúsággal kell néznie.

 

Olyan volt ő, mint a gyomor: – mely mindent megemészt… S ha gyermekhúst eszel is: emészteni kezdi azonnal…. mindegy néki, végzi automatikus dolgát… – – Valóban furcsa viszonylatban van az ember szervezetével! – Az végzi dolgát s te ki vagy szolgáltatva annak, ami a tiéd s azt hinnéd, szellemednek alá van rendelve! – De nem: – kellemes és kellemetlen érzéseket okoz – s néked nagyon vigyáznod kell, hogy valahogyan meg ne bántsd!

 

H. H.: – aki szemérmes ember, – azt mondta nékem nemrég ellágyúlva: – te vagy Milán az én legjobb barátom. S az édesanyja is hogy vigyázott, hogy fennálljon ez a barátság. – Kár!

 

Emlék a felvidékről: – Cseperésző fák közűl – iszamos, ledöntött s lehántolt fatörzseken bukdácsolva keresztűl, nedves erdőn, sikamlós, süppedős mohákon át, kotyorászó patakok mellől – kijutni a napsütött, már szárazabb erdőszélre s ott ledőlni a hűvös, hidegen fehér, nedves, vizes napsütésbe… Kora délelőtt van… Aranylik a pázsit… Gombaszag, a nedves avar szaga, rothadó tönkök szaga csap ki az erdőből…. Meztelen, száradó fatörzsek fehérlenek, – füstölögnek az erdők a messzi hegyeken… – S az esővíz halk csepergése a fákról, – csendesedő kotyogása hogy megnyugtatja a lelket! – Fű, fa, minden csöpög.

 

Ezek a zsidó kereskedők a Rákóczy útról milyen nagy sportsmanek… A football iránt s az athletika iránt míly fogékony mindegyik…. S a lágyságnak és vadságnak furcsa keveréke áll elő bennök. Hasonlítanak a parasztos zsidókhoz.

 

Úton: – Egy asszony meséli, hogy a férje sírt, mikor most elvált tőle, hogy megy nyaralni. – Ezt a nőt siratta? Hát igaz: minden lehet becses valaki számára: – a legundokabb hájtömeg, – a butaság, irigység és rosszaság is! – Nagyanyja pedig, egy undok, még mindig szexuális pillantású vén banya csirkét eszik, – egy ártatlan, szelíd, gyengécske hangon csipogó csirkét leöltek, hogy ennek a vén, mohótorkú baromnak legyen mit falnia!

 

Megfogtam ám magam: – diskurálni s közben hasznosat művelni, hogy ne telljék az idő hiába! – S mit csináltam? Apró, maradék gyertyacsöppekből új gyertyát gyúrtam össze. – Ez életem formája… Gyűjtögetni, a maradékokat felenni, – a hulladékokat felhasználni, – nehogy valami is kárba menjen. S mi az eredmény? Az igaziak prédálnak, pusztítanak – s aztán egyetlen geniális mozdulattal összehoznak annyit, amiből örök életükre prédálhatnak! – – Gyűjtögetni – óh!

 

Balatonberény: – A holdfényben nyulak játszanak a lehajló réteken. – A fogyó holdszelet világa mellett.

 

Szellemek szobája: – Ártalmatlan szellemek közelében nem rossz lenni: ott zakatol, mozog a közeledben, de nem bánt…. Járnak, bebugyolált lábbal járnak a padláson fölötted, – néha nyögések hallhatók – s néha egész éjszaka harangoznak a viharban… Fát vágnak a szomszédban, – pattog a tűz a konyhán; s ha kinézel: sötét van benne s néma csend! Pedig még az evőeszközök csörömpölését is tisztán kiveheted s amint a sparherdajtót csukogatják. Tükörképet látsz szivarod tüzéről a sötétben, ahol nincs tükör…. S a szakácsné nappal úgy beszél a babonáról, mint valamely egészen határozott pozitivumról: – hogy úgy van ez a dolog, hogy az öreg grófné kocsisa és komornyikja ott halt meg azokban a szobákban – aztán eltemették őket… Sírkövet is kaptak s akkor a grófné a fakeresztjüket felvitette a padlásra, mondván, hogy jó lesz az valami szegény embernek – s a keresztek ott is vannak! – Márpedig ami felett „misét mondtak a temetőben”, – amit a pap „összeáldott már a halottakkal” – azt onnan elvinni nem szabad, – mert az már a sírhoz, meg a holtakhoz tartozik, – ezért van hát ez a baj…. – – Kalapálást is lehet hallani egész éjjel… S a zsugori gyűjtés határozott hátborzongatós érzéseket kelt az ilyen szobákban éjszaka: – mintha bűnt követnél el s pokolbéli fajzat volnál magad is: ha pénzt számolva zsugorgatsz, vagy a gyertyacsöppeket gyúrod össze… – Milyen alakja van a kísértetnek? – változó. Néha egy szőrszál alakját veszi fel s a szekrény tetejéről kunkorodik lefelé….

 

Pater Gratianus új tanítása:

 

Levél a nyulakhoz
„Mondom nektek, könnyebben megy át a teve a tű fokán,
mint a gazdag ember a mennyországba….”
„Adjátok meg a császárnak, ami a császáré….”
„Ti pedig legyetek jók, mint a ti mennybéli Atyátok…”
„Aki téged megdob kővel, dobd vissza kenyérrel…”
„Nem hétszer, de hetvenhétszer kell megbocsátani…”
„Ő pedig korbácscsal veré ki a farizeusokat…”

 

 

I. Ami teli van ellentmondással.

…Ha pedig Tolstoj Leó felesége akaratát valóban le tudta volna bírni, akkor, – tudjuk, – a következő mindenféle származhatott volna ebből: – Birtokát tehát szétosztja a nép között, műveit a világnak ingyen hagyja s maga, családjával apostoli szegénységbe megy… Tehát: nem tudom, barlangba ment volna-e lakni, vagy szigorúsága beérte volna az igénytelenségnek azzal a gyakorlati középmértékével, amely oly gyakran a parasztok életében fejeződött ki előtte? – Mindegy. – Mondjuk, hogy egy parasztházban lakik népes családjával s most már valóban vegetáriánus: vagyis nem húny szemet felesége ravaszkodásai előtt, hogy titokban tojást habarjon kásájába májbaja miatt. – Lesoványodik tehát, – ha betegsége nem is veszi elő túlságosan… A többivel azonban már több baj van, főként a gyerekekkel. Így az, hogy télen nemigen fürödhetnek, – aminek következményeképen az egyik valami beteg állattól megkoszosodik… Másik gyerekével még nagyobb a gond! Gyenge szervezetű leány volt különben is – s egyszer aztán nagyon meghűlt valahol… Valószínüleg túlsokáig ácsorgott kinn vedrével, mialatt feltörték a befagyott kút jegét, – vagy a hideg helyiségek, kamra, pince okozták-e, egyszóval tüdőgyulladást kap – s abból felgyógyúl ugyan, de attólfogva köhögni kezd… Szanatóriumról, Schweitzről, Kaukázusról persze szó sem lehet: – ki látott már apostolt szanatóriumban? – Tűrni kell tehát az Isten büntetését! A feleség persze lázad és átkozódik s egy tavaszi napon, mikor a lányka vért köp, kijelenti, hogy apostol-férje voltaképen esztelen gyilkos s legjobb volna, ha kését, amelylyel most nadrágja rojtjait vagdossa, egyenesen a szivébe döfné… Elég volt ebből a konok, bornirt következetességből. Az élet nem következetes – s ők nem erre a baromi életre születtek. Nézze meg kezeit, – véreznek a fagytól…. Irgalmazzon! – – S az apostol lehajtja fejét, Istenre gondol és sohajt. A beteg leánykát pedig beküldik végre kocsin a huszonhat kilométerre levő városka kórházába. Ám útközben is túlsokáig kell vesztegelni valami tengely-hiba miatt, – a kórházban a vidéki felcser is rosszúl kezeli, – szóval végre is meghal. A nehéz kérdés tehát Isten akaratából meg van oldva. – No de legalább a többi gyerekkel nincs baj. Erősek, mint a fiatal bikák. Igaz, hogy épp oly vadak is. Ízléstelenek, vadak, kegyetlenek: egyszóval paraszt lett mindegyikből… Csak a szelíd, elhalt kislány volt szelíd és béketűrő. – Középiskoláról, egyetemről persze szó sincs: – s még maga Tolstoj is idegesen kapja fel néha a fejét, mikor egy-egy dúrva ízléstelenséget lát. Így példáúl nem kis hatással volt reá a következő eset: Egy nap az ablakon keresztül figyeli, hogy az egyik tizenötéves siheder-fia az anyja szemeláttára tapogatja meg a kertben a szomszéd-lány mellét. Az asszony sírva szalad be és hosszan, boldogtalanúl zokog, de most már nem is szól. S mit jelent fuldokló, csukló sírása Nikolajevics Leónak? Semmi egyebet, mint ezt a néma szemrehányást:

– Te ízléses és jó ember vagy, drága, imádott Nikolajevics Leó… mert te tanúltál, gondolkodtál, – aztán megúntad a kultúra hívságait is és remetének mentél… Hiszen én, én értelek, – el kell hinned, hogy én értelek!… De ezek a gyermekek itt, – ezek nem tanúlnak és nem gondolkoznak…. S mi lesz belőlük, – mert amit itt látnak, az maga a förtelem! Az pedig kevés, amennyi időd jut munkád mellett velök foglalkoznod…

S való igaz, – Tolstoj Leónak be kell látnia, hogy amit itt látnak, az maga a förtelem. Mit lehet az itteni parasztokról mondani?… hogy kelljen összefoglalni, hogy milyenek? Céltalan ravaszság – ez az életelemük. Akkor is ravaszok, mikor semmi céljuk vele. Alattomosak, gyanakvók s valami oly jámbor alázattal tudnak mindamellett mosolyogni, hogy az emberben meghűl a vér… S hiába itt minden jóakarat! – Jobb erről nem beszélni!…

S a munka? – Tolstoj Nikolajevics Leó már nem író. – Hiszen erre ideje sincs, mert „fontosabb” dolgok foglalkoztatják. No de nem is akar az lenni, mert, – tudjuk, – gyűlöli ő már a művészetet, ezt a kártevő haszontalanságot…. Ás, kapál, lovát keféli, tehenet fej – s néha igen idegeskedik, mert, – mint mondja is néha, – az az érzése, hogy butúl…. Nem emlékezik már egyes dolgokra, – no és ha ez nem fontos, akkor végre mire való ez az emberélet? Épp ezért egy kis noteszt és ceruzát hord kaftánja zsebében – s azt néha favágás közben előveszi s jegyzeteket tesz, nehogy, – mint mondja: mindent elfelejtsen! Ami pedig igen nevetséges, vagy szomorú látvány: fínoman hegyezett ceruza eldúrvúlt kezében…. S összeráncolt homloka, merev, szigorún égő s mégis szenvtelen tekintete, elégedetlen, boldogtalan arca, melynek minden vonása még mindig „a megoldáson” való megfeszített gondolkodást tükrözi…. Egyszóval: ez az okos, kitűnő ember, ez a kincs ezen a trágyadombon, – maga okozta szenvedései tengerében! – egyedül!

Mert, hiszen embert sem akar ő látni, – holott titokban nagyon vágyik rá, hogy végre valakinek megint beszélhessen, magyarázhasson…. Arról, hogy miket gondolt ő mostanában, – míly végzetes, rettenetes kiábrándulás vette hatalmába az egész emberi élet felől…. Hogy „a megoldás”, úgy látszik, mégiscsak lehetetlen…. S hogy ő néha sírni szeretne, ha ennek a reménytelen lénynek örök kárhozatán tűnődik el… annak sorsán, aki embernek nevezte el magát s szigorún elkülönzi magát a sokkal boldogabb állatoktól…..

S már csak azért sem bocsát senkit magához, – nehogy a hívság bűnébe essék – Szergiusz atya sorsának nem akar osztályosa lenni! – Őt ne bámúlják, ne istenítsék, nem ezért vonúlt ő a pusztába! S ezen felül is! Ó a farizeusok! Istenítenék, – de egy sem akadna talán olyan, aki csak ezredrészét is megpróbálná, amit ő, – hogy akár apró kényelmeik bármelyikéről is lemondanának…. Hát oly nagy dolog ez a rongy, megúnt, megvetett, üres kényelem, – amit „jólétnek” mertek az ostobák elnevezni?…. Igen, úgy látszik, mégiscsak olyan nagy dolog!

S még egy oka van, hogy nem akar embert látni, – mert nem akar hírt hallani többé Jasznaja Poljana felől. Hiszen eleget hallott ő már efelől – s ha erre gondol, majdnem megtébolyodik. – – Mert mit tett ő? Azt, ami minden valamirevaló ember kötelessége: – hogy az elérhetetlen felé törekedjék, még ha tudja is, hogy elérhetetlen. Van igazság? Ha van, mért kell keresnünk…. s ha már keressük is, mért nem találjuk meg soha?… S mégis, ki merné tanácsolni, hogy meg se kíséreljük az igazság megismerését? – Ki tudjuk fejezni magunkat? – Nem hiábavaló-e örök törekvésünk, hogy megörökítsük magunkat s azt, amit gondoltunk? Tudunk hatni egy lényre, amely meghatározott indulatokkal, hajlamokkal e világra születik, – lehet-e egyáltalán szó gyermeknevelésről? És még ezer ilyet lehetne felsorolni az ember legfontosabb törekvései közűl…. S mégis, holott tudjuk ezt, minden valamirevaló léleknek az a dolga e földön, hogy ne adja fel ezt a törekvést soha… – Mit tett ő? Belátta, hogy az emberiségen egyesek túlnagy étvágya a legnagyobb átok…. Hogy egyesek rossz gyomorral, étvágytalanúl is falnak, mikor másoknak betevő falatjuk sincs – s épp ezért, annál mohóbban a látvány izgalmában…. – Példát akart tehát mutatni nekik, ha szélsőségeset is, – hogy irgalmazzanak nyomorgó embertársaikon s ne tegyék embertársaikkal amit eddig… Mert miről van szó itt, mióta a világ áll? Ez a legfontosabb, legnagyobb, legátkozottabb kérdés: az úré és szolgáé, – a szegényé és gazdagé… Hogy az egyiknek van, a másiknak nincs!….

Ő megtette emberi kötelességét, – itt nyomorog, senyved, pusztúl családjával s azért, mert nem bírja el a jólétet, amíg nyomorgók is vannak e földön! S talán nem is nékik, – a nyomorgóknak tette, hanem maga-magának, a saját lelke nyugalmáért. Mert odáig jutott már, hogy az erkölcsi törvény, ha céltalannak, ha értelmetlennek bizonyúlna is, – ott benn, az ő szivében már apriorisztikus hatalom, amelynek nem lehet ellentállni…. A részvét benne úgy elhatalmasodott már, hogy abba bele kellett volna pusztúlni…. S végül, – mindegy is már, hogy az ember mitől pusztúl el, – a nyomortól-e, vagy a lelkiismeretfurdalástól! – – Csakhogy: – csakhogy a lelkiismeretfurdalásba mégsem pusztúlt volna bele…. elaltatta volna magát, – a szegénynek továbbra is egy-egy tallért juttatván – s ettől undorodott meg legjobban!

 

No de mit hall ő most Jasznaja Poljana felől? Azt, amit úgyis előre tudott, amit húsz év előtt ő maga megírt, amit a felesége előre megjövendölt… A parasztok a földek szétosztásánál némák és sötétek voltak – senki sem szólt… de egy fél év múlva kitört a halálos gyűlölködés. Egy gyilkosság is történt. S ami előre látnivaló volt – egy részük a két év alatt elrészegesedett s parlagon hevertette a földeket, aztán újra elszegényedett – ez most átkozódva üldögél és okoskodik, a korcsmában, magyarázván, hogyhát ez nincs rendjén így – s fel akarna mindent forgatni újra. Úgy látszik, bánja is bűnét, mert nagyon fogadkozik, hogy másként tenne ő most már, ha az a föld újra a kezébe kerűl…. – A másik része a parasztoknak pedig ügyesen, ravaszon kereskedvén módfelett és igazságtalanúl meggazdagodott megint…. Még a jegenyéket is kivágták és eladták, – minden dísznek azon a vidéken vége! S ezek már testi munkát nem is végeznek, hanem másokat dolgoztatnak…. (Hiszen: úgy látszik, ez mindnyájunknak gazdasági végcélja, hogy ne kelljen dolgoznunk s mások kínlódjanak helyettünk. – Hát oly nagy dolog ez a rongy, únott, gyűlölt henyélkedés? – Úgy látszik, igen, oly nagy dolog!) Szóval egyesek hamar, ügyesen meggazdagodtak s kettő közülök már bérbe is adta a földeket s a városba költözött… (Talán már zongorájuk is van.) Csak kis részük dolgozik tovább a régi jószándékkal s csak egy van ezek közűl is olyan, aki nem zúgolódik. Ez egy idős, nem nagyon okos, de jólelkű, béketűrő öreg paraszt…. S ha ilyenek volnánk mindnyájan, íly béketűrőek, – talán kevesebb baj és bánat volna e földön…. Ő volt az egyetlen, aki ha nem is értette, érezte, hogy mi van földesura szívében – bár sosem tolakodott közelébe, nem is alázatoskodott körülötte, mint a többiek… Csak mosolygott, – egyre csak mosolygott, ha messziről meglátta, – sapkáját forgatva kezében s oly bámész arckifejezéssel, mintha lelkének őrzőangyalát köszöntené…. – Sajnos fiai már nem ilyenek…. Azok már épp olyanok, mint a többiek – s mindhiába csititja őket az öreg…. Henye, sötétarcú, némán acsarkodó emberek s együtt zúgnak a többivel, hogy a meggazdagodottak uzsoráskodnak velök….

 

*

 

Ki prédikálja, mióta a világ áll, hogy az ember jó legyen? A hatalmasok talán? – azoknak nincs szükségük embertársaik önkéntes jóindulatára: – a hatalom arra is való s arra is jó, hogy rákényszerítse a világot az alázatra…. arra hogy azt hazudja néki, mutassa a többi: – nézd a szívem, hatalmas, jó vagyok. – Mindig az elnyomott volt az, aki egy nap ráébredt, hogy míly jó is volna, ha az emberek jók volnának s nem oly kegyetlenek, gonoszak, erőszakosak, mint eddig…. Mintha a nyulak elkezdenének prédikálni a húsevés ellen…. Az erkölcs a gyengék vígasza.

Szegény nyulak, – elfelejtitek az ősi principiumot, hogy itt e földön ichtiozauruszok éltek valaha s az ölés a principium…. s hogy ha a természet világában valami eltűnik szem elől: – az valamely gyomorban tűnt el… S hogy az ember éppen nem a mértékletes lények közzűl való…. Nézd az oroszlánt: az kiválaszt magának a csordából egy állatot, – egy kis állatot, amennyire éppen szüksége lehet – s kiragadja, – a farkas viszont nekiesik a csordának – s mert nagy a szeme, mikor éhes: nem tudja felmérni, mennyi az, amennyire szüksége lehet s azt hiszi, hogy mindent fel tud falni, – tehát gyilkol előbb s miután négy kiló húst megevett, – a többit veszni hagyja…. Nincs meg benne az ösztönök intelligenciája…. – S az ember éppen a farkashoz hasonló s nem az oroszlánhoz e tekintetben: nem tudja soha, mire van szüksége: azt hiszi, mindarra szüksége van, amit lát, – az utánzási és csorda-ösztön viszi s legtöbbször sejtelme sincs róla, mi az, ami őt valóban boldogítja! Tehát szertelen vágyakozó: nagy szeme van.

Ne ölj! – mondja minden prédikátor. Mit ne öljünk, az a kérdés? A poloskát ne, – hiszen az árt is útálatos is… – a menyétkét ne? Hiszen az kedves, de ártalmas. A borjút ne? – hiszen arra szükség van…. Szóval talán az embert ne! De ha megtámad, ha kenyered akarja elvenni?.. Márpedig akarja, mert a kűzdelem tart.

Szóval ölni kell, – mindazt, amire szükség van s ami ártalmas. Már olyan ez a világ. Porlaszt, őröl, öl minden meglevőt, hogy újat sarjasszon tetemén s aztán megölje azt is…. S ugyanakkor, mikor a lényekben élő istenség fennmaradásuk támasza, – ugyanakkor más lényekben is fennmaradásuk élő istene hat, hogy a többi meglevőt saját léte érdekében megtámadja…. Érzed az Istent magadban, úgy érzed, hogy te éretted van ez a világ s csodálkozol felette, hogy másokban is az Isten él – s arra sarkalja ezt a másikat, hogy téged megöljön…

A buddhistáknak nem szabad kisétálniok sem az esős évszakban, nehogy a sarjadó életet véletlenűl is eltapossák… S úgy élnek-e, élhetnek-e úgy életük végéig, hogy ne öljenek? – S ha ápolják is beteg teheneiket? – százak és ezrek pusztúlnak el éhen, emberek, – mialatt mások jólétben dúskálnak….

Vagy talán annyit jelent az írás parancsa, hogy ne ölj fölöslegesen. De mi az hogy fölöslegesen? Bőrből notesz-fedelet ne csináltass? Vagy, ha rajongasz a feleségedért és selymekbe akarod burkolni? S ha gyémántot akarsz néki szerezni hattyúnyakára? Mihelyt megveszed néki: arra kényszeríted evvel embertársaidat, hogy bányák mélyére szálljanak le érte, – vagy a tenger mélyére a gyöngyökért…. – Márpedig senki sem mondhatja néked azt, hogy a természet nagy ökonomiája mellett is nem pazar…. nem fényűző: nézd meg micsoda prémje nő a nyestnek a megevett madarak husából… S ha a parasztnak nincs is divatja s évszázadokon át ugyanazt a fajta ünneplőt hordja is, – nézd, még nincs fürdő, iskola, kórház stb. a falúban s már díszes templomot, községházát épít magának… – S azután: – légy mértékletes, ne legyen túlnagy az étvágyad, ne ölj feleslegesen? – Ó míly bárgyú volnál, ha így tennél…. Takarékos vagy, – node kinek? Nézd csak – élsz itt egy ideig s aztán elmégy… és takarékos voltál? S ezzel szemben nem helyesebb-e, ha azt mondod magadnak: itt élek, aztán elmegyek – s addig szórom, pazarlom, amit pazarolnom adatik – s nem ölöm magam, nem fárasztom magam a takarékossággal…. Nem annyit fogyasztok, amennyi rám jut, hanem többet…. S ha nincs étvágyam, szétmorzsolom ujjaim között a kalácsot… – ha éppen jól esik! Oly rövid az út…. – Különben, tanácsot én nem adok! Légy mértékletes, ha éppen kedved tartja, hogy csömört ne kapj, vagy el ne telj túlnagyon, – csak azt ne mondd az Istenért, hogy a mások kedvéért akarsz takarékoskodni.

 

Nyulak! – szegények ti, természet szegényei… menekülő, tehetetlen félénk fajzat…. Ha az elnyomott tehetne törvényt a világban…. Kimondtátok ugy-e, hogy ne ölj…. mintha bizony ez a parancsolat tovább adatnék a farkasoknak… Vagy azt kívánjátok-e, hogy a farkasok nemes népe kipusztúljon?

S nem is tudom azt sem, vajjon nem szeretetedet fejezed ki azáltal, ha megölsz valami élőt?.. A szeretetnek ellentéte nem a gyűlölet s nem az ölés, hanem az undor…. Amitől undorodol, azt nem akarod te megölni…. De amit fel akarsz venni szervezetedbe, amit magadévá akarsz tenni, amit meg akarsz hódítani: az ellenséget, amely néked annyira becses, hogy fel akarod falni… – azt igazán, úgy látszik, mégiscsak szereted! S ha ez így van, – akkor igazán egyet jelent ez a két kifejezés: szeretem a borjúhúst és szeretem a feleségemet… – mert íme, mind a kettőt leigázni törekedtél…. mind a kettővel kűzdelmeid voltak a hatalomért s azért, hogy ő olvasszon-e téged magába, vagy inkább te őt… Mert a szánalom érzése, amelyet sokan a szeretettel szeretnek összevéteni, – egészen másfajta érzés. A gyengéké: – mikor ahelyett, hogy a győztesek bátorságával azon fantáziálnál, hogy míly jó lesz ezt vagy azt a lényt magamba olvasztanom, ehelyett abba éled bele magad, hogy míly rossz az, ha valakit beolvasztanak s vajjon nem kerűl-e rám a sor?

S azt sem tudom, vajjon nem ostobaság-e sírnod az ölés miatt már azért is, mert hiszen gazdag és szegény, gyilkos és áldozat, – az mind mind te vagy, – egyek vagytok ti…. a végtelenség hullámzása felvet ezzé és amazzá…. ma gyilkos vagy, holnap áldozat….

Vagy, – hogy az ember kötelessége a természet igaztalanságát kikorrigálnia? Az ember nem képes erre. Ha tíz napig koplaltatnálak s aztán élő csirkét bocsátanék be ketrecedbe Bölcs… – vagy egy galambot, szelídséged szimbolumát, – nem úgy esnél-e neki, mint a fenevad s széjjeltépnéd?

Mennyi erőd és energiád megyen veszendőbe örökös vívódásod miatt, – hogy milyen is légy végül is! Éhes is vagy, falánk is vagy, – node van hátadon egy tarsoly, amely cók-mókkal van teli: avval a parancscsal, hogy légy jó és szeress! S te éhesen vándorolsz s falánk dühvel esel néki mindennek, ami csábít s mikor már beleharaptál, megsavanyodik a falat a szádban… – s azt gondolod: – ja igaz, hiszen jónak kellene lennem… itt a tarsolyban a parancs… Ejnye, ejnye…

Így vándorolsz s életed teli van ellentmondással… Soroljam-e fel mind? Míly teher, míly hazugság, – mindaz amit lelkiismereted súg! Nem ismered ki magad, szenvedsz, zavarban vagy, állandóan lelkiismeretfurdalásaid vannak – s mindevvel megrövidíted az életedet – s hiába! Mégiscsak komisz gyilkos voltál egész életedben s ha nem lettél volna az, amit nem hiszek (hiszen azt gyilkoltad legjobban, akit legjobban szerettél: anyádat!) – akkor is, mit használtál véle a millió áldozat nem kevesbbedett általa, amint nem sokasodik meg a levegőég, ha te már nem lélekzel! Vérző szívvel öltél és ettél…. Háborúba mentél s aztán ápolás alá vetted, akinek szuronyaidtól kifordúltak belei…. Nincs semmi e földön, ami körűl akkora önámítás, csalás és hazudozás volna, mint a jóság és szeretet fogalma körűl….

Míly részvéttel nézed az öreg embert, amint a falhoz támaszkodva magába merűlt szemekkel áll és eszik…. Rág, – nagy fáradsággal, dolgoznak fáradt állkapcsai, őről… A természet rabszolgája ő is, – de te is…. S a természettel merőben ellentétes életelveid rabszolgája is vagy amellett, – vagyis két urat szolgálsz, – egészen megkötöztetted magad… hagytad, hogy leigázzanak…

A nyulak, az áldozatok azt kiáltották szegények, hogy ne ölj! Ám a rókák nem hallják s nem hallják meg a farkasok s nem az ember s nem a természet…. Csak a természet mondhatná ki érvényesen, mert az ő ereje emberfeletti. A jóság, vagy szeretet útja, úgy látszik reménytelen, – mert az önmegtagadásba vezet – s mindaddig míg a természet rajtad nem segít, – míg egész rendje meg nem változik, amíg halandó vagy s amíg el nem sorvad falánk gyomrod s szerelmi vágyaid, – képtelen vagy az önmegtagadásra! – Míly bárgyú és elkényszeredett és szánalmas és unalmas arcod kifejezése, ha látnád! – mikor jóságos együgyűséggel sugárzik le jóakaratod róla (amelyre számítani lehet) – s míly csinált, míly hazug! S míly élénk, igaz, bátor a ragadozók minden mozdulása!

S végül is: – ha már lehetséges volna, – hogyan fogadjunk mi szót Tolstoj Leónak…. Egyszerűen tapasztalatok nélkül fogadjuk el, amit ő tapasztalt, ne gondolkodjunk felette, – ne kísérletezzünk, hanem bárgyú alázattal szívünkben higyjünk neki? Vagy előbb próbáljuk ki az ellenkező életet, amint ő is tette? Hiszen ő nem hitt még csecsszopó korában az evangéliumnak, – sem azután még hosszú ideig…. S kérdeném, mi haszna abból a világnak, ha az öregek majd mind prédikálnak imákat mormolván s a fiatalok kísérleteznek és ölnek… Pusztítanak, mint a fergeteg – s az áldozatok jajszava megintcsak betölti a világot…. Mert fiatalság is mindig van és lesz ugyebár? S még nem volt olyan ifjúság, amely fejét lehajtva elhitte volna, amit még nem próbált – s ha egy-egy ilyen „öregek kedvence” akad is közöttük, – ő éppen az ifjúság szemetje… S ez épp az örök megújhodás törvényéből van így – s ha nem így volna, nem kellene mindent újra kezdeni, – magát az életet sem. – A jóság parancsa, Tolstoj kívánságai hatóerők, mely az erőknek ebben az örök tusájában, ismeretlenűl ható összevisszaságában segítik vagy gátolják a hullámok örök-mozgását.

Hogy pedig az ölésnek utóíze van?… – mindennek van utóíze! S hogy ez az íz bizonyít? – tehát az értelemhez szól? Természetes, hogy értelem és szervezet harcban állanak mindaddig, amíg a jóságot életelveként vallja az ember.

II. Amiben nincs ellentmondás s ami a teendő.

A ragadozó állat életében nincsen semmi ellentmondás. Gyilkol s nincsenek lelkiismeretfurdalásai. S nem vár részvétet: – kűzd s ha kell, elpusztúl bele… Nem nyafog… S minthogy valamiben úgyis muszáj pusztúlnod… Ha kikönyörögsz magadnak egy hosszabb létet: lásd ellentmondásaid ölnek meg időd előtt. – S ha jóság útját választod: gonosz vagy és fanyalogsz amellett: csúnya, felemás, hamis életet élsz…. – Minden hiábavaló! – mondja a Prédikátor, – aki szintén felemás-lény volt…. – Minden arra való, hogy nekem szolgáljon, mondja a hatalmas, aki még nem fertőzte meg elméjét a részvét gyengeségével.

Mit kell hát tennetek, nyulak? – Ha meg tudtok még változni: váljatok farkasokká! Ha nem: legyetek gyors futók, hogy senki utól ne érjen. Csak evangéliumot ne hirdessetek többé!

Változzatok oly lényekké, aki nem ismer irgalmat, de nem is kéri…. Aki állja a vihart, amelybe az Alkotó vetette…

Szégyen talán farkasnak lenni? Aki teremtette, talán szégyenkezik miatta?

Van tér munkálkodnotok! Lehet erővel s a gyengének lehet ravaszsággal, – végül, ha erős sem vagy, ravasz sem vagy: alattomos, orgyilkos, sötét munkálkodással – annak, aki élni akar…. csak könnyes szemekkel nem lehet. Márpedig az alázat örökké könnyekkel a szemében kéreget. Ó ne neveld ellentmondásra gyermekeid, ne neveld lemondásra őket, ha azt akarod, hogy éljenek! A magad élete elleni merénylet a jóság, az önmegtartóztatás és önkínzás. S a vége az, hogy azokat a fegyvereket, melyeket Isten néked a kűzdésre adott, – hogy azokat befelé, saját magad ellen fordítod, magadat gyilkolod velük, mások helyett!

A tenger nem jó, a sziklák nem szeretnek, a vihar nem irgalmas – csak te akarsz elhagyott csónakodon jóságot prédikálni a halaknak?

Sajnos, kétféle tűz van: van olyan, amely meggyújtja a nehezen gyúló kőszenet: – nem én vagyok az! Gyenge tűz vagyok, amely csak könnyen gyúló, kiszáradt fákat tud lángba borítani…

De nem is hirdetem ezt a tant mindeneknek. Hiszen ha mindenki hívem lenne, – vajmi nehéz lenne dolgotok! Kis szövetség legyen ez: amely ledönti a gyengét, becsapja a könnyen hivőt – és sohasem nyafog, – sohasem nyúl gyilkosságai után tarisznyája felé, jósága után. Hízelkedők legyetek ti néhányan, hamisak és kegyetlenek! – Ezt hirdetem! Ahogy teremtettek, olyanok legyetek!

Papok s akik az örökkévalóságba vetették eddig horgonyukat…. ők, ők vannak leginkább hivatva, hogy savanyú óráikban hozzám szegődjenek!

Csak az méltó életadó Istenéhez, aki élni mer!

Ó, mennyit kell majd gondolkodni egy új evangelistának, hogy bevegye-e evangéliumába ezt a mondatot: – „Ő pedig kardot rántott s levágta véle a szolga orrát”… – Mert: ha beleveszi, akarata ellen évezredes háborúknak vált okozójává…. – – Nevessetek, híveim eljövendő töprengései felett! Nehéz ez annak, aki szeret…. nehéz tudnia, hogy szeretetével háborúk okozója lett, – de nehéz-e nekünk háborút viselnünk minden ellen, ami él? – Mi nem kétfélét tanítunk, hanem egyfélét!

S ha azt mondjátok nékem, hogy hát mi lesz akkor az állammal?…. Azt felelem nektek: az állam maradjon meg, amíg kedve van megmaradni!…

És azt mondom továbbá: – az államszervezet csecsemőkorát éli – s öregeket kényszerít pólyába!

Csak hadd maradjon meg, amíg megmaradhat: ti az állam parancsának eleget fogtok tenni! Annyira lesztek bárgyúak, amennyire megköveteli…. Ezen belűl azonban eszesek legyetek! – S nem azt fogjátok hazudni, hogy bárgyúak, jók akartok lenni, – hanem hogy kényszer alatt cselekeszetek, mikor adókat fizettek….

A sejt öröme és az egész sejt-alkotta lény öröme különböző – ezt gondoljátok meg jól. Ti nem vagytok az állam… – Szervezetet már láttam sejtjeire szétbomlani, – de vajjon a sejt, – ha nem tartozik sehova, félnie kell-e annak a szétbomlástól?

S ne hasonlítsátok magatokat a méhekhez soha! – A méh először is nem ragadozó, mint ti vagytok! Nem öl, csak azt fogadja el a természettől, amit az önként nyújt neki – nem bánt más lényt soha s ha védekezik, abba is belepusztúl… – Egész élete egy imaginárius jövő érdekében telik el: olyan lények jövője érdekében, amelyek épp úgy a jövő számára fognak munkálkodni, egyéni életük örömeiről lemondván… Ők valóban erkölcsösek, – tökéletes kis gépezetei egy erkölcsi világnak… Ám a gépezetet maga a természet alakította át ilyenné: még a lehetőségétől is megfosztván őket attól, hogy egyéni életet éljenek s még nemiségüktől is megfosztotta őket e cél érdekében. – Náluk a jóság tehát nem válik ellentmondássá.

Ami pedig a jóság és szeretet elvének az igazsággal való összefüggését illeti: – mi nem tudjuk, mi az igazság! – S vajjon az emberi elme irreális követelményei tekinthetők-e annak, vagy pedig a természet nagy realitásai? Felmérhetjük-e vajjon az évezredek okozatait – s módunk van-e rá, hogy korrigálhassuk, amit egész mivoltában nem is ismerünk? Mi az individuum sorsát vizsgáljuk s a társadalom fennmaradása szempontjából praktikus célokra használjuk fel vizsgálódásainkat…. De nem ismerjük az egész nagy rendszert, melynek összefüggéséből az individuumot kivenni, őt és sorsát megítélni gyermekes egyűgyűség…. Ha tehát bénának születik valaki, vagy szegénynek – épp oly kevéssé korrigálhatjuk a sorsot szánakozásunkkal, mint ahogy a vihar, villámcsapás, földrengés csapásait se meg nem értjük jobban, se nem korrigáljuk, ha tűzoltóságot szervezünk… – – A faleveleket nem egyformán éri a nap – s ha ők fellázadnának helyzetük miatt?…. Az nem igazságtalanság, ha az egyik levelet kevésbbé éri a nap, mint a másikat – mert hogy miért van így, nem tudjuk, emberi ésszel fel nem foghatjuk – s ha szánakozunk a szerencsétlenen: csak optikai csalódás hinnünk, hogy szánakozásunkkal az igazságot szolgáljuk…

Amint tévedés azt hinnünk, hogy az igazság követelményének teszünk eleget, – mikor a szocializmus abbéli elégedetlenségét tesszük magunkévá: – hogy igazságtalan berendezkedés az, mikor az egyik embernek aránytalanúl többje van, mint a másiknak…. Ennek a megállapításnak s a belőle folyó elégedetlenségnek az igazsághoz semmi köze – s csak tetszetős támasza lehet legfeljebb, ha az igazságra hivatkozva elégedetlenkedünk. A szocializmus nem az igazság megismeréséhez vezető tudomány, vagy törekvés, hanem eszköz, fegyver…. – egy álláspont küzdelmében. A szocializmus nem az igazságot fejezi ki, hanem a létért való kűzdelemben egy álláspont kifejezője: a szegényeké. – Gazdagnak lenni jó és nem rossz, – megment a nyomorúságtól…. Aki azt mondja, hogy rossz gazdagnak lenni, – az hazudik magának. (Tolstoj) S nem is lehet azt kívánni a gazdagtól, hogy önként és szívesen lemondjon megváljon attól, ami a rossztól megmenti. A szocializmus nem is való a gazdagoknak: – szájukból e tanítás hamis, mindaddig, amíg tanításait saját magukon végre nem hajtják – ha pedig ők maguk végrehajtanák, rosszúl cselekednének. A szocializmus: panasz, harag, gyűlölet, elégedetlenség – s mindez nem való olyan embereknek, akiknek minderre semmi okuk. (Magadhoz szoktatod az állatot, az legyőzi olthatatlan gyűlöletét, a tehén hátranéz, ha bemégy hozzá – s mikor már barátod, – megölöd.)

Egy kereskedő így szólt hozzám egyszer…. Ezen a világon csupa jó ember él – nem? – Ha az ember kimegy a temetőbe, ott olvashatja: „itt nyugszik a legjobb apa… a legjobb férj… a legjobb ember….” – csupa jó ember nyugszik ott. S én azt gondoltam magamban, hogy ezek a jó emberek ha nyertek, behúzták a nyereséget, ha vesztettek nem adtak fedezetet….

Ugyanő egyszer azt mondta nekem: – Hogy megítélik az emberek azt, aki jól élt és erkölcstelen volt… Hiszen mindent szigorúan megítélnek ők, amit irigyelnek s amit nem tudnak utánozni….

Ugyanő egyszer azt mondta a feleségének: – „Azt kívánom néked angyalom, hogy nyolcvanöt éves korodban gutaütést kapj abban a pillanatban, mikor majd arról fogsz értesűlni, hogy egy hat hónapos törvénytelen fiam van….”

Ez a kereskedő nem hazudott magának. S én azt kívánom, nyulak, hogy ti se hirdessetek holmi felemás tanításokat… mert ebben, mint mondám, nyomorúltak, még jobban elpusztúltok…. Ne hazudjatok mindenfélét magatoknak gyöngeségetekben… hanem igyekezetek erősebbek lenni…. Erősek mint a farkasok s ravaszok, mint a rókák.

Vége.

 

(Ezt a második részt aforizmatikusan, de dagadó krescendo formájában ujjáépítem! – Így lapos.)

 

Kedves: ez annyit jelent, hogy az önzése úgy jelenik meg előttünk, hogy nem bántó. – Jól tudja megjelentetni, felöltöztetni az önzését.

 

1922., júl 26. Balatonberény. Este. Az a határozott érzésem, hogy most már nem tudom sokáig elviselni az életet. Kitarthatatlannak érzem.

 

Szobalány: szép volt és szemérmes… alig mert szólani, – mosolya oly szelíd, túlvilági, – állandóan lesütött szemek… Mint kiderűlt, éjszaka villanyfénynél a mosókonyhában az internátus összes diákjának vigiliája mellett fürdött, – kezébe adván egyik-másik kedvencének a szappant, hogy a delikát helyeken szappanozza meg őt, – „de ne olyan erősen, – csak lassan!” Persze mindegyik be is járt hozzá: még a kicsik is.

 

Egy pesti gyáros felesége büszkén jelentette ki kalaposnőjének, hogy: „én vagyok az első kokott Pesten”. – Ez lehet ambició is, – sőt! Külön világ, melynek kasztjai s hierarchiája van.

 

Csak belűlről várhatsz csodát, vagy véletlent, mely segítségedre jőjjön, – benned az Istened…. Ilyen külső rendelkezések nincsenek: hogy szél indúlna példáúl és csakis azért hogy megvédjen a napszúrástól… A külvilág önzésedet csak addig becézi, amíg anyád van, vagy szerelmesed. – (Négerekről: – a szerelmes vigyáz a mumuthra, – nehogy purmea érje: hulladékaidat igézés.)

 

Átvonuló vihar. – Borúló ákácok. – Repülő madár árnyéka a földeken s tavon, nagy napsütésben. – Hulló falevelek zaja éjjel. – Néptelen, mozdulatlan csend a vizen déli napsütésben.

 

Most közel volt az eshetőség. – Ha Budapest elpusztúlt volna, – vajjon kétezer év múlva hol volna magyar, aki a kedves, szép, elpusztúlt Budapestről álmodoznék, az ottani meleg, kedves életről, amely elpusztúlt… A fájdalomról, hogy volt valaha otthona, élete, irodalma s az elmúlt… – Beleolvadna mind a szomszédos népekbe. – – Míly nagy hatalma van a szellemnek! Annak, hogy Istene volt s dörgő prófétái, zsoltárosai, – fájdalmas kultúrája! – Izraelnek!… Fenntartja s teszi, hogy ma, kétezer év után Jeruzsalem pusztulása napján egész éjjel jajong a nép s Jerémiás siralmait olvassa s előtte kilenc napig böjtöl.

 

Eleinte kifogtam a katicabogarakat a vízből, – de aztán nem többé, mikor láttam, hogy ezrével vannak a tóparton… Ember is sok van…. S ha egy nagyobb szív nem könyörűlne az egyénen, mert nagy a nép…

 

Vízfelület. – Melyik csepp kerűl a felszínre s melyik a mélybe? – Azt hiszed talán, hogy ez oly kis kérdés? Ez csinálja a viharokat! (S a légi viharokat is!) – Hasonlat a forradalmakra.

 

A tanár meséli, hogy gyerekkorában kis halat fogott a tóban s felnevelte. – Mit csinált vele aztán, – kérdeztem. – Megettem, – feleli. Volt szive azt az állatot megenni, amelyet ismert? – Hogyne! – – Vali nevet: – Hogyne ette volna meg, – hiszen azért hízlalta… – mondja s gúnyosan nevet újra. A tanár is nevet. – A barátját megenni? – kérdezem újra, bár már reménytelenűl. – Ujra gúnyos kacagás. – Az egyik fiú: – az méltatlan, hogy a csirkét barátomnak nevezzem. – A kutyával kísérletezem. – Az más, – felelik, – azt nem lehet megenni. – – Régen nem volt ilyen diskurzusom: – most már vagyok olyan tekintély nekik, hogy nem nevetnek rajtam hangosan, ha ílyet mondok… node gyerekkoromban! – Egy harsogás volt a társaság, – s micsoda fölényben hahotáztak mind! – S én hogy belekeseredtem ebbe! Nem tudtam, én vagyok-e bolond? Vagy ők komiszak, közönségesek és értelmetlenek… S el is határoztam, hogy hallgatni kell ezentúl… De nem ment.

 

Érdekes, hogy a legtöbb ember számára a boldogság egyik alkatrésze, ha irigylik őket. (Vali) – Nem szabad tehát megtenni az embereknek azt a szívességet, hogy irigyeljük őket.

 

Két és háromnegyed karát brilliánsot vesztett el valaki. Míly boldoggá tehetné O-t egész életére, ha megtalálja. Vak, ostoba, kiszámíthatatlan sors.

 

Szüretelők dala: A tapasztalat más mint a tudás. A férfikor a konkrét dolgok megítélése felé fordúl, az ifjúkor elvontságai után. – Még egy harmadik tétel is bele van dolgozva: – érdekes azonban, hogy vannak dolgok, amelyeket egyszer s mindenkorra végképen elfelejtek, – ez is ilyen, elfelejtettem saját munkám harmadik jelentését.

 

Rettenetes istenítélet-idő… Az ég egyik fele tiszta s a hold a szemtelen nevet magában. – Fiatal fák meghajlanak a vihar előtt, öregek szakadnak, törnek…

 

Mi tart még mindig életben? Van még életerő? Csodálkozom, hogy még itt vagyok s még kitart ez a szerkezet.

 

S már rövidűlnek a nappalok, – mondják sóhajtva… évről évre – s azután elmúlik ez is…

 

A parti lakósság hozzá van szokva, hogy a rendelt ebéd vendége csak nem akar megérkezni, – kinn rekedt a tavon…. Ők is nagy bajba kerűltek alig fél kilométerre a parttól. Ordítoztak is kétségbeesve… – Ám Keszthelyen a parton épp egy tolvajt kergettek s mindenki odafigyelt…. – ők pedig ott üvöltöttek a széllel s hányta őket a vihar…

 

 

1922., augusztus 1.

VIII/5. Niklán voltunk Berzsenyi sírján. – Istentől elhagyott fészek, – mintha a világ vége volna. Igazán a világ vége, a horizont vége… Élet, világ ott nincs tovább! Nyomasztóbbat, keservesebbet már nem választhatott volna magának. – Por, szegénység, szótlan parasztok… S a család: irodalom, művészet egy másik világ nekik.

 

Élet: örök felkészültség a változásokra… Készenlét, őrség, inspekció – hogy jön, jön valami nagy viszontagság… Hogy elnyugodhatnál végre, elnyújtózva, mondván: most pedig pihenek! – arról a sírig szó sincs…. Ha dolgozol, nyugtalan vagy s ha nem dolgozol, még nyugtalanabb vagy!

 

Nem kellettem nektek mint Isten remeke, értelmes szemeimmel, érzékeny idegzetemmel, – többet érek nektek holtan, mozdúlatlanúl, mint chémiai anyag. (Őzet lőttek az erdőn.)

 

Legfőbb esemény életemben, hogy anyám is volt.

 

Föld: lehúz minket magához, de erőt is ad, hogy vonzása ellen fennen álljunk.

 

Osvát Hundt-ról: Önkényes s olyannyira az, hogy nem érdekes… Nem lehet érdekes. És: improvizáció s bármennyire leplezné is ezt az iró pontos kidolgozással, mégis az… Nem tetszhetik az embereknek…. Nem komoly munka. De azért nem olyasmi, amit az ember eldob, mert kitűnően, elsőrangúan van írva.

 

Ifjúságom kertjei: Dohány-utca!

 

Bársonyos szomorúság a szemekben.

 

Milyen szerény, siránkozó hangocskája van némely ragadozónak! Szinte megszánnád siránkozó, félénk sírását! (Kernách)

 

Vizet iszol… A víz sejtjeidbe megy át… Szóval a tó vize száll beléd s válik élővé, hogy nézze a világot? Az égen úszó fellegek átalakúlnak gondolatokká? S szemlélőkké? – Az anyag vagyok-e én, mely tudatra tér?

 

Mi a lendület? Ha lassan forgatod a kereket, mihelyt a forgató erő nem hat, – a kerék megáll. S ha gyorsan forgatod, még tovább forog. Két különböző világa a lehetőségeknek, – a lendületes mozgás merőben más, mint a lendülettelen. A futás lendületes mozgás.

 

Izgalom: gerincremegést, szédülést és remegő érzékenységet okoz a nyúlt-agy körűl. (Talán véna-tágulatok – vagy szklerózis?) – Még mindig hazudozni, – minek?

 

A második feleség (Révész Erzsi) felment Bécsbe s ott összekerűlt az első feleséggel s egész jó viszonyba kerűltek. Igen érdekes szituáció lehet: – két asszony együtt – az egyik nem bírta el az átkot, a másik még viseli!

 

Rosszakarat: értem most már, hogy mi ez? – Mi kűzdünk egymással – állandóan és szünet nélkül. Mi győzni akarunk egymás felett – s mindenki felett. S még azok felett is, akiket szeretünk. S a kűzdelemben éppúgy nincs szünet, mint a lélekzésben, csak nem mindig vesszük észre kontinuitását.

 

Téma: Valaki azt hiszi, hogy én tudok valamit s elárúlhatom és fél… S én ezt a félelmet észreveszem és úgy teszek, mintha valóban tudnék valamit… (Drámai feszűltsége van.)

 

Valami szörnyű kegyetlenség van a svábokban… „Wie lang wolln’ s’ denn noch leben?” – kérdezték haldokló öreg apjukat leányai, mikor már az öreg császárszakállas főpincér utolsókat rúgva kapkodott az élet után! – S Képessy elbeszélése apjáról… „Már nagyon öreg s már egész állati a dolog… az emésztése, meg megint az emésztése egyebet sem hall az ember… De enni – mint négy ember, úgy eszik. Úgy hogy most már változtatni is kellett a dolgon. Eddig ő volt az asztalnál az első! – no de oly gyalázatosan sokat vett ki… hogy a gyerekek, én a feleségem csak úgy néztük…. De én változtattam kérem ezen a dolgon, – utolsónak kapja most már a tálat… úgy bizony, rosszúl járt az öreg….” – Ugyanő: – „Tudja kérem egy kicsit már sok is az én nagy férfiúi képességeimből…. A feleségem 54, én 60 – és megint másállapotban van…. Elmaradt… mondja egy nap az asszony… Gondolom – nagyszerű! Vége a dolognak, – most aztán hajrá! Lehet bátran! – Mert tudja, eddig mindig vigyázni, aggódni kellett meg mifene… Hát egyszerre az asszonynak a viszerei kezdenek dagadni a lábán…” stb.

 

Rossz jel, hogy ez a Hundt nem jól sikerűlt. Szabadjára engedtem benne magam: úgy fogok most írni, ahogy jól esik – önkényesen! Nem a régi, fáradt módszerekkel… az introspekció rég megúnt fárasztó egyhangúságából elég… S valóban: az út helyes! Ha valaki genialis, akkor akármit csinál – nagyszerű dolgok jönnek ki belőle, – alkalom mindig adódik – s a „saját” módszere, vad iramlása evvel igazolva van… Shakespeare munkái mi mások? Mind önkényes, összecsapott dolgok, rémdrámák a közönség szája izének, – akárhogy! S ez az akárhogy ad alkalmat, hogy remekeljen, hogy olyanokat írjon bele ami mindent jóvátesz: – embereket és jeleneteket formáljon s élet és halál felől örök dolgokat süvítsen, mint a kinyilatkoztatás. S az önkényes szcenéria, – hebehurgya felépítés, – logikátlan gyorsaság: mind csak megkönnyíti dolgát: – nem vesződik haszontalansággal, mikor fontos mondanivalói vannak. Én eddig a haszontalansággal: az összecsiszolással, a valószínűvé tétellel, a logikus menettel bíbelődtem legtöbbet s ezáltal közepeset, tűrhetőt hoztam létre: egy már ismert fárasztó melódiában. – Most megpróbáltam végre a szabadságot! És semmire sem mentem vele!

 

Hivatalnok anyák: befogva egész napi munkára az íróasztal mellé, – szegények! Számok és folyószámlák – s az asztalon ott áll egy kis fénykép: a Ferkóé, aki most otthon ficánkol… S néha aztán be is hozzák a gyereket nekik: a nagymama, vagy a néni… s a fiú ott karattyol a fülük mellett, mialatt dolgoznak… Úgy sajnálom őket… S eszembe juttatják a komolyfejű kancalovakat… Ők maguk már nem ficánkolnak bezzeg!.. az élet komoly munkáját végzik fáradt, kimért, már távolról sem játékos mozdulatokkal, nehéz terhet húznak s igen gondosan engedelmeskednek gyeplőnek ostornak… – s csengős, bolond kis csikajuk ott száguld el mellettük, rugdalózik, kapálózik, szekírozza őket s ők szelíden tűrik.

 

Túlságosan alázatos, túlságosan familier, gyenge, meghunyászkodó vagyok az emberekkel szemben, – mégcsak emberi méltóság sincs bennem. Ennek következménye aztán, hogy tiszteletlenűl bánnak velem, – nem érzik megtisztelve magukat. – Gáborék Lindbergéket nemcsak hogy vendégűl látták, hanem vagy tízszer a Tátrába kocsiztatták, óriási vacsorákat adtak tiszteletükre. – Én, mikor megjelentem Virágvölgyön, kénytelen voltam igen silány vendéglői ellátással beérni – s mikor hazautaztam, egy teherautó tetején kellett mennem, – ahonnan leszállítottak az út közepén a sárba, aztán visszamentem – újra egy teherautó tetején, onnan gyalog fél kilométernyire a podgyászszal – mialatt G-ék kocsin, kisasszonynyal berogtak az állomásra. Ott másod osztályú jegyet váltottak s hagytak engem harmadikon menni – s én még, ökör egy éjszakát ő miattuk, a zongorájuk miatt ott töltöttem Ujhelyen egy bakternél! – Kölcsönadott pénzt, amit ő 3.40nel vett s négygyel számította nekem… Mikor tévedésből 20 koronával kevesebbet adtam, – megreklamálta… A részvények vételénél, többet számított fel nekem hétszáz koronával, mert mire megállapodtunk már hétszázzal magasabban állt… Cigarettát szerzett dohányinséges időben s mikor egy szerződést csináltam neki, ötven Sport cigarettával honorált – addig elnézte, hogy nélkülözzek. A finomabbat megtartotta, hogy legyen mivel vesztegetnie. – Mindezt nem merik megtenni még az ilyen csirkefogók sem, ha az ember hűvösebb és visszautasítóbb. – – Node most rájár a rúd. A vendégjárás ezen a nyáron hét és fél millió magyar koronájába kerűlt – veszélyben van, hogy feljelentik adócsalás miatt – s ezenfelűl megjelent a gyereklány fivére s botrányt csinált. S ők kénytelenek voltak beismerni, hogy a Trude gyereke a fiúktól való – s Szepes megye teli van a botránnyal. – Különben még nincs is vége. A lány meggyilkolta a gyerekét – s ők segítették eltussolni a saját unokájuk erőszakos halálát s a gyilkos anyával együtt éltek mostanig örökös remegés közben: – s most itt van a fivér, aki a nyakukon tartja a kést.

 

Egy kis történet: – A lőcsei polgármester azelőtt közjegyző volt, – s azon kevesek közé tartozik, akik lemondtak a közjegyzőségről, mert úgy találta, hogy már elég pénze van. A város polgármesterévé választotta s ő ezt el is fogadta avval a feltétellel, hogy nem fog hivatalba járni, mert köszvényes, – a lakásán fogad s a tanácsüléseket is ott tartja majd. A lakósság ebbe is örömmel belement, annyira szeretik. – S ő most a város ügyeinek él. – Több fia volt – s ezek mind gazdag tekintélyes emberek lettek, – egynek a kivételével, – aki bíró lett s könnyelmű fiú volt. Sok adósságot csinált, – baj volt vele. – S mint kiderűlt, az öreg úr éppen ezt a fiát szerette legjobban. – Végűl a fiú megnősűlt: – egy kis vidéki színésznőt vett el. – Egy gyerekük is lett…. s mégis csakhamar elváltak. – Rengeteg adósságot csináltak egy év alatt, – az öreg úr ezt is vállalta, – az asszonynak tartásdíjat is fizetett s a fiú a válás után az apja városába helyeztette át magát bírónak, az asszony pedig Pestre Cabaretbe kerűlt és elzüllött. – Egy nap a fiú váratlan meghalt. – Ekkor az öreg feljött Pestre és így szólt az asszonyhoz: – Miklós meghalt. S nem szeretném, ha a gyerek anyjáról azt kellene tudnom, hogy nem úgy él, ahogy az a gyerek javára lehetne. Én öreg vagyok, nem is tudom úgy ápolni, – maradjon hát nálad. Azonban: – meg kell ígérned, hogy változtatsz az életmódodon. Én úri módon akarok gondoskodni rólad. – S azóta tartásdíjat küld neki s az asszony valóban vissza vonúlt a színpadtól. (Pallai Rózsi: – ő volt az, aki a Lővingert énekelte – s még azt gondoltam akkor magamban, hogy milyen furcsa ilyen szép asszony szájából ekkora disznóságot hallani.) – Az apa különben végigküldötte embereit a fiú halála után az ismerősökhöz, hogy nem tartozott-e Miklós valamivel, – mert nem szeretné, ha rossz emléke maradna. (S valóban tartozott is mindenfelé, – s az öreg rögtön mindent kifizetett.) – „Nagyon szeretett ez a fiú engem!” – írta egy levelében róla, mert röstellte azt írni, hogy ő szerette.

 

Tárgyalás: – Egy paraszt van vádolva s rettenetesen haragszik rá mindenki: – ügyész, bíró, hallgatóság, mert állandóan nevet… El is ítélik borzasztóan… – S nem jöttek rá, hogy ez a vigyorgás idegbaj… Nékem is volt ilyen növendékem, – már nem emlékezem rá, hogy ki, – de furcsa, én is haragudtam s én sem jöttem rá, hogy ez idegbaj.

 

Borzasztó exhibiciós jelenetnek voltam tanúja. VIII/19.

 

Buddha: – ő sem tud a logikától szabadúlni. Nem tudja másként elképzelni, mint hogy egy bizonyos fajta élet jutalma a megsemmisülés, – tehát következménye valamely fajta életnek, amelyet tehát jónak és helyesnek kell nevezni. – Azt nem meri kimondani, hogy mindegy, – legyetek jók vagy akár rosszak, éljetek, ahogy akartok: egy következése van: az örök megsemmisülés! – Tanításából látom, hogy ezt a feneketlen örvényét a semminek elképzelni sem meri.

 

Az anya halála: – megnyílik a végtelen, – a végtelen semmiség, – az örökkévaló idő a múltba és jövőbe kitárúl…. Az örökkévalóság, amelynek közepén tengődöl, – ide vagy letéve… Eleddig nem láttad, mert a „kezdet” elfedte szemeidet – s a végét sem láttad, – mert aki a kezdet volt, az megvédte lelkedet, hogy a haláltól félhess, fogta a kezedet, hogy el ne ess… S akkor örökre elbúcsúzol a kezdettől s szemben állsz a halállal, – a kezedet elengedték…. Elbúcsúzol, a soha viszontlátásra, az örök elmúlásra, a soha vissza nem térésre… S akkor tapasztalod először a végtelent, – a végtelen teret és végtelen időt, – amelyben tengesz-lengesz egyedül, – a kezdet támasza nélkül… S magad leszel kezdetté… akkor! – s szemeid felveszik azt a komoly kifejezést amelyre gyerekkorodból emlékszel:… – a szülőidé volt ilyen, – nem értetted akkor… most már érted azonban: azt fejezték ki e szemek, hogy el vannak készűlve szegények az örök eltávozásra!

 

Megint kiszolgáltattam: – hiszen nem tehetek róla. Ennyire belém akaszkodni…. tekintet nélkül arra, hogy bírom-e? Görcsös erővel. – S én panaszkodom. – – (Hiszen nem igen marad meg bennem titok, – akkora feszítő ereje van, hogy nem bírom s muszáj könnyítenem magamon.) – – Tökéletesen úrrá lesz felettem: – oly erővel vesz hatalmába, hogy mozdúlni sem tudok majd; – pénzt akar nekem szerezni, hogy hagyjam ott az állásomat…. – Mi lesz? Csak az Isten tudja!

 

Minden héten a gazdagodás új lehetőségei nyílnak – újak, sosem hallottak… S a fürgék már is csapnak rá… Én pedig heverek és nyögdécselek. Pedig: – micsoda öröm lehet a gazdagodásé! – Egy kis biztonság ezen a vulkánon!

 

Egy finom nőstény fajkutyáról kimondották a véleményt, hogy párosodnia kell, különben megdöglik. – Érdekes, hogy az ember az egyetlen lény, úgy látszik, mely az önmegtartóztatást annyira amennyire bírja!

 

Álom: már felkeltettek s én még tovább aludtam s ilyeneket álmodtam: – hogy inggombjaim szétszóródtak a padlón s ezeket előbb feltétlenűl össze kell szednem, különben nagy baj lesz… Igen ám, de a gombok újra meg újra szétszóródtak… Aztán: hogy egy igen fontos gondolatot kell nekem még előbb jól alaposan átgondolnom….

 

Inc. álom: – azt álmodtam újra (s éreztem az ízét megint,) hogy ez olyasvalami, amire én nyomorúságomban ráfanyalodtam, amire rákényszerűltem, bármennyire undorodtam is tőle…. – Nyílván egy régi, nagyon intenziv álom emléke ez, amelytől nehéz szabadúlni.

 

Az a kérdés, okosan teszi-e az ember, ha vállalja szerencsétlenségét, nyomorúságát, hogy ő most már egész életén át nehéz munkával fogja kenyerét megkeresni. Hogy ne lázadozzék ez ellen s törődjön bele úgy, amint van! – hogy ő igenis a kizsákmányolt munkástömegek tagja… Hogy csodálkoztam én fiatalkoromban a bányászokon!.. Miért maradnak ezen a vidéken, miért nem vándorolnak el valahová messzire, ahol nincs bánya – valami más munka csak akad másutt is! – S miért maradnak e mellett a munka mellett generációkon át, – beletörődvén állati sorsukba? Már akkor inkább vándorlegények lennének, kalandorok: hogy egy kis szerencse érné őket valahol… mert így még ez is lehetetlen! Hogy próbálnának semmittevőkké, ravaszokká lenni, hogy kereskedésre adnák a fejöket? – Mert mi teszi egyes osztályok fölényét? – hogy igyekeztek szerencsésebb emberi tevékenységet biztosítani maguknak – s ez sikerűlt. Addig nem nyugodtak, amíg nem sikerűlt! Ők nem dolgoznak, mint az igavonó barmok! S amit más nem vállalt már, azt ők még mindig vállalták, csakhogy ne kelljen oly halálos keményen dolgozniok… Tehát: a rongyszedést, mocskos szolgálatokat… – S a rongyszedésből kereskedés lett… a szolgálatokból ügynökség…. – – Csak ők maradnak, szegény átkozottak, örökké a föld mélyének rabszolgái!

 

Kiszolgáltattam barátomat mások mosolyának, csakhogy kedvezzek a fellebbvalóimnak – s éppen íly kényes űgyben…. Dícsértem is, szidtam is: kínos volt.

 

Arról van szó, – hogy aki valamely helyzetben meg akar maradni, annak előre kell törnie, – mert ha nem törekszik előre: még a helyén sem maradhat meg, hanem hátramegy, – mert kiszorítják… Vagyis: ha azt akarom, hogy megmaradjak helyemen a bankban, akkor egész életemet kell ennek a munkának kell szentelnem s le kell mondanom az irodalomról…. S O-hoz fordúltam evvel a nehéz, kínos kérdéssel. – S ő mint mindig: macerálni kezd ilyenkor…. Korhol, szekiroz, – minden szóba belekapaszkodik: – mert mást mit produkálhatna íly nehéz kérdésben. (Csakhogy ezt sem kellene produkálnia.) Hogy hát én nagyon hamar letörök… Már szabadságom letelte utáni első napon le voltam törve…. Miért? Mert szabadságom alatt éjjel-nappal dolgoztam…. (Ő kerget mindig a munkára.) – S nagyon kell vigyázni, hogy az ember olyat ne találjon mondani, amibe beleköthet, – mert beleköt: izgatottan, oktalan méreggel… S végül tanácsot is ad: hogy hát hagyjam ott a bankot s igyekezzem egy évi végkielégítést kapni: ő így tenne… ő bizony otthagyná… dehát nem ez a helyes… Hát mi a helyes? – kérdezem. A helyes az, hogy hát teljes erővel dolgozzam a bankban s igyekezzem poziciót szerezni benne – mert hát nem lehet ez a munka oly borzasztó, mások sem dolgoznak éjjel-nappal. (Nem hiszem hogy életében hajlandó lett volna csak egy hónapig is ilyen munkát végezni – s még ha a legnagyobb nyomorúság fenyegette is, – inkább rábízta magát sorsára s arra, hogy majd mások megoldják a nehézségeket. – S egy kűzdelmes, de hajlamainak teljesen megfelelő életet élt mindeddig. – S nem olyan munkát végzett amitől oly halálosan undorodott volna, mint én ettől.)

 

VIII/29. Sportolni kell ezen a télen, vívni, – Eliset felkeresni és franciáúl tanúlni. – S ezekre a dolgokra ügyelni, mert nagyon fontosak. Az egész életet most elrontják. Minden energiát megér, hogy ez meglegyen. S minden figyelmet, különben elpusztulok! – S a pénzemet kiadni akármire! – Vén fejemmel így élni! Ezt! – Hiszen már nem is tartom érdemesnek…. És semmi se jusson ki az életből soha? Tönkretett életemre se áldozzak semmit? Amennyit lehet! – – Ó, ha tudtam volna, hogy öngyilkos leszek, sokkal bátrabban élhettem volna… J. E-t elvehettem volna – s elküldhettem volna, akit el kell!

 

Egy férfi éjjel az úton kiabál: – Menjen innen! – Menjen, vagy seggbe rúgom, hogy menten szétreped… s elszalad. (Be van rúgva szegény.) S egy jólöltözött hölgy, rózsacsokorral a kezében szalad utána… Míly keservesen nagyszerű ez a rózsacsokor s ez a tip-top jólöltözöttség…. míly komikus, hogy görcsösen szorítja csokrát, mialatt a részeget ráncigálja…

 

Egy hangos úr a villamoson: – Fiatal, tetszelgős, – szeretne nagyszerűnek látszani – s oly loyalis, oly szerény!… – …„Egyetlen ember, aki szeret engem a nagyvilágon… – tudod ki?” – „Ki?” – kérdezi a fiatal, szamár kis felesége. – „Az Eppinger Leó. Tudod mért?” – „Mért?” – „Mert az látott engem cselekedni, mikor cselekedni kellett…” „Mert tudod, nekem van egy tulajdonságom, amiben úgyis, – meglátod, – (igen mélabúsan:) úgyis tönkre fogok menni – és tudod mi az?” – „Mi?” „Hogy én odaadó vagyok a barátaimhoz… határtalanúl… határtalanúl rendelkezésükre áll a pénzem… Mert nézd példáúl, ha a te mamád ments Isten beteg lenne… én oda volnék!”…. Nem tudtam tovább hallgatni s undorodva menekűltem, – ami lyrikus, rossz tulajdonság…. (Azonosítom magam a beszélővel s szégyenlem magam helyette, – emlékezem, hogy én is ilyen lehettem stb.) – Az írónak figyelnie és tanúlnia kell!

 

Kímélni magam! – úgyis elég szörnyű volt az életem! – ez most már a jelszó. Nem keserítem magam mindenért – tűrni, elfelejteni: – rábízni az időre, hogy halványítsa, ami borzasztó! Minek végigrágódni rajta? Nincs rendszerre szükség, – rendszertelenűl, össze-vissza élni, egyik részét átgondolva, másikat nem, – félig megmosakodva…. Hogy szereti az ember szekrénykéit, fiókocskáit ebben a chaoszban! – „Önnek Uram igen erős szervezete lehet, hogy kicsiségekkel így meghajszolja, meggyötri magát…” – mondotta nékem a napokban valaki. – Hát még ha tudná! Hogy halálra gyötörtem én már magam! – Úgy látszik? nem ez teszi az embert nagy íróvá, – mert, ha igen: már a legnagyobbnak kellene lennem. – Átadom magam a futásnak: egy pillanatig meg nem állani, nem búsúlni, gyötrődni, emlékezni többé… – ami emlékezésre méltó tolúljon fel magától s ami nem arra való: halványodjék…. Rohanok… És megint este van, reggel van: a rohanásban nincs megállás – s a drága életnek vége! Nincs mibe kapaszkodni! S nincs egy boldogító, szép, emlékezésre méltó pillanat: – s ez épp az elviselhetetlen benne! Amiért érdemes volna ez a rohanás! – S míly különös: – ha valaki megmondaná neked, hogy még egy féléved van hátra, akkor sem tudnád boldogabban, szebben, méltóbban eltölteni napjaidat… Mit csináljon az ember? Talán tovább járnék hivatalba! – – S ha megvizsgálom: – a jegyzési kényszer, a kényszerképzet legfőbb irány-vonala életemnek: az volt benne a legfőbb, legerőteljesebb motivum. S evvel az egy motivummal aztán le is gördűl, – vége!

 

A bank épületében, a nedves pincében huszonkét év óta lakik egy ember, aki ma már 65 éves. Soha fehérneműje, ágyneműje azóta nem volt, – úgy dől le vackára egy rongyos, bűzös szalmazsákra, ahogy hazaérkezett, – azóta talán még nem is mosdott – s amellett teljesen egészséges az öreg. – A gróf kifutója volt: így kerűlt a pincébe – s most, hogy kilakoltatták, kétségbeesve védekezett… Senkije nincs. Egy piszok, egy tetű az öreg. Ha néha egy kis pénzhez jut, mint teherhordó: – berúg és eszmélet nélkül, mormogva tántorog haza: – egyetlen biztos bázisa felé életének: – a pinceodúba! S most kilakoltatták mégis s azóta is sokat zörget a hatalmas kapún éjjelente. – – Nem olyan-e, mint az állat? Homályos öntudat, – silány vegetáció, – s minden cél, vagy eredmény nélküli tengődés. – S mégsem olyan, mint az állat. – Ha beszélnél véle, látnád, hogy tapasztalt…. Mert pislákol, szunnyad benne valami, valami, ami mély és rettenetes: – valamely förtelmes szomorúság, borzalmas tragikum: – a lélek!! – Ez a lélek! (Míly drágán fizetsz meg érte, hogy öntudatod van!) – A lélek, – vagy a szomorúság tud az elmúlásról – s nincs orvossága… s ha bármíly bódulatban, lélekölő munkában telnek is a napok, – s eszmélkedés nélkül: mégis, tud róla, tud, hogy a rohanásban elkövetkezik a megállás… Hogy megöregszel s elmúlsz, annélkül hogy akartad volna, hogy bűnös volnál benne, hogy tehetnél róla és ellene….. Megbüntetnek: – azért, hogy éltél – s éltél, annélkül, hogy kérted volna ezt az életet. – Sors bona, nihil aliud, – most már értelek, szó!

 

S egy másik öreg ember: – elég őt két szóval leírni. Alig áll a lábán a gyengeségtől, – nem is a lábát emeli, hanem az egész testét, ha megy: – s fején vörös sipka s azon felírás: közszolga. – Ő a köznek szolgája s én a gyűlölője vagyok!

 

Reméltük, hogy jön a vasszigor, a katonadiktatura, – mondja egy úr a siklón…. Igen, – feleli a másik… egészen ott vagyunk megint, mint 1918ban: – a szocialistákat szóhoz engedték… – (Oh szörnyüség! – Mennyi értelmes lélek fullad itt bele az éjszakába… A várban sétálni – s az ottani embereket látni elviselhetetlen! – S mért gyűlölöm úgy a papokat? Mintha gonosz éjszakai, kenetes csalók volnának!)

 

 

1922., szeptember 1.

Úgy kell felfogni a dolgot, hogy igazad volt gyerekkorodban. Valóban te vagy a világ közepe és Isten kiválasztottja, – te vagy a világ… Hiszen Isten benned lakik, – aki fenntart: önzésed alakjában s ne várd kívűlről segítségét… S ha ő belülről azt diktálja, hogy az vagy, – kiválasztott, – akkor valóban az is vagy… Magadnak a legfontosabb, az egyetlen világ, amelyet érzel…. A többi világok veled párhuzamosan keringenek s átkiáltanak hozzád: s ha megérzed kiáltásuk tartalmát? ennyi a kapcsolatod velök…. S hogy a többi világ elhiszi-e, hogy te vagy a kiválasztott? – Kényszerítened kellett volna erre, – a benned levő egoizmust arra kellett volna felhasználnod… De nem ezt tetted, hanem ehelyett erőidet, melyeket Isten a kűzdelemre teremtett a magad emésztésére használtad fel: – befelé kűzdöttél…. metélted, ölted Isten-adta egoizmusodat, hogy felfogja végre a világ objektiv szemléletét rólad, hogy nem vagy Isten protekciós személye…. hogy füszál vagy, – eltűnő semmiség…. A lélek ezt nem akarta semmiképen sem felvenni, – de te addig kínoztad, amíg nem vette ugyan fel, de kihűlt és elnyomorodott…

 

Hogy van az, hogy az emberi kéz nem képes egyenes vonalat húzni, – vonalzóra van szüksége. Nem szimbolum ez?

 

Az urak célbalőttek. – Egy úr a cél mellé talált – s a gazda erre felkiáltott: Megvan! Találtál! – Hogyan? – kérdezte a vendég? – Hát úgy, hogy én nem a célt jelöltem meg, hanem egy másik pontot…. mert ha a valódi célt jelölöm meg, – íme, láthatod, sosem találtok bele…. Melléje találtok… Én tehát a fődolgot a környező véletlenségek közé rejtettem és nem szóltam.

 

Abbahagyni mindenféle hazudozást, – elég! (Schnitzler) – Nem értem, hogy nem vagyok képes pontosabban mérlegelni, mikor tér el elbeszélésem a valóságtól!

 

Micsoda áldozatokra vagyok én képes ebben a megveszekedett világban barátaimért? – Ez a munkásember odaadta fáját egy internáltságból kiszabaduló munkás-társának tizedáron: tizezer korona helyett egy ezerért – s fájdalom nélkül. Nincs jól öltözve, az önző, szívtelen emberek csinossága, pedantériája nincs az arcára írva…. S mikor dícsérem, hogy most el vannak látva, nincs baj, szenvedés, – lakás, ellátás van, – azt feleli rá: az semmi tanár úr…. nem az a fontos…. Érzem a szavaiból, hogy kiszabadúlt a pénz rabszolgatartó uralma alól s valóban lelkes lény, – kevésbbé van anyagiakhoz kötve boldogulása, mint az enyém… – s ő beszél így, a szocialista munkás… Hiszen a szocializmust azzal szokás vádolni, hogy az anyagi jólétért a lélek árúlója! – Az nem fontos tanár úr – van, nincs… inkább kevesebbet, de az embernek ne kelljen alázatoskodnia, – cselédnek lennie örökké… – S ő a szegény ember egy még szegényebben segített…. Rongyos ő maga is, nincs egy rendes ruhája, télineműje semmi… – de nem mérte ki, hogy még ez kell, az kell, amaz… s ha már ez mind megvan – majd akkor, – a fölösleget juttatom a nyomorgónak… Nem mérte ki – s ez az ember! Mert a rend, az ellátottság pillanata sosem következik el… S ha kiméred, hogy önzésednek mi minden a jussa – sosem jutsz a végére… Összevissza kell tehát élned, – félig ellátva, egy pillanatban adni, a másikban összehúzódni, – s ha már kétféle szükségleted kielégítetted, – mielőtt még a harmadikra gondolhatnál kidobod a szegénynek még a másodikat is… – Szégyenkeztem! (Szegény H. H.) – Mi telik ki tőlem? Mit adok én? Mit tudok juttatni. Én bizony kitervelő és kiszámító ember vagyok, – sajnos s alig tudok piszkos anyagiasságomtól egy kicsit is megszabadúlni. (Igaz, hogy az idők is szörnyűek, – rettenetes irama, tébolya a gazdagodásnak, a mohóságnak…) – S míly szörnyű, – evvel a becsületes emberrel így bánni! Hogy én nem bírok megmenekedni életem átkától! Szembenézni, – s öt perc választ el tőle, hogy igen rosszúl bántam vele. S az ajtó választott csak el, amelyet magamra zártam…. Mindenkihez gonosz voltam…. Eh! Magamhoz leginkább!

 

A barátok bajba kerűltek… Az egyik nyomorban, a másik beteg…. Elkezdett lázasan dolgozni, – úgy érezte, hogy ez az ő ideje…. Az önzése, hiúsága felvirúlt….

 

Szegény, öreg kedves Horvátné! – Szegény, kifáradt lélek! – Most megint hypnotizálták… Földi hüvelyében még egy ideig vergődik…. Még kűzd… S aztán… – – „Nem lett volna jobb a fiamnak, ha már tizenöt év előtt meghaltam volna? Most boldog ember volna talán…. Ó az anyák! Hogy tönkreteszik gyerekeiket… Gyűlöletes a szülők vén egoizmusa, hogy igába kötik a gyerekeket… – Ördögi hatalmak! – – Mert én hiszek az emberre befolyást gyakorló rossz erőkben: az árimánban…. Nem voltam jó anya… s hogy egzaltált, beteges bolond voltam, az természetes…. De az a szörnyű, hogy ezt én tisztán látom és láttam… ez az átok… tisztán látni az ilyesmit”…

 

Egy kis történetet mondott el az öreg H-né asszony, – kitűnő téma, (talán még drámának is!) – Az öreg Weiss-ügyvédet öreg korában meggyilkolták az oláhok…. – s mégsem halt meg. Fejébe lőttek, hasába, beleszúrtak – s Isten csodájára felépűlt…. Egy fiatal orvos kezelte a brassói kórházban s az öreg úr felesége (H-né nővére) – aki még mindig fiatalos… (szobája olyan, mint egy festő-műterem, – teli festékkel,) – mialatt a kórházba járt, beleszeretett a fiatal orvosba, aki történetesen fiatal házas volt s egy szép, kokett teremtés volt a felesége… Már most: – Weiss dr-né egyik fia öngyilkos lett, másik fia pedig megmérgezte ugyan magát, de felépűlt… („Eine Hőlle… diese Leute hat Gott verlassen, – sie sind gottlos!”) – aztán a háborúban orosz fogoly lett… s most visszatért – s az anya őt használta fel szerelmes terveihez…. Ráuszította az orvos fiatal feleségére s a kokett asszony jól is fogadta…. A fiú, Aurél, az anyja unszolására állandó vendége lett az orvos házának, – egyedül hancuroztak… s az anya inscenálta a dolgokat, – így példáúl: – egyik leánya, Irma, barátnője lett az orvosnénak – s mikor tudta, hogy az orvosné fenn időzik nála, felküldte Aurélt – s aztán utána felküldött egy cselédet is, hogy az Irma jőjjön el hozzá azonnal… – így aztán egyedül maradt a lakásban Aurél az asszonynyal… (Különben ez az Irma, – ez is furcsa egy nő… Sokáig szerelmes volt egy cirkusz-igazgatóba s lovagolni is tanúlt a kedvéért… – aztán ő is szerelmes lett ebbe az orvosba… Ó szexualitás, közösülési téboly, termékenység mennyei zűrzavara!) Szó ami szó, – az orvos mintha mit sem látna, nagy barátságba keveredett az Auréllal… Egy nap aztán az asszonyka beteges lett s épp ezért beküldötték Kolosvárra a szanatóriumba… Egy nap aztán távirat jött tőle, hogy nagyon rosszúl érzi magát, – a férje jőjjön… A férj pedig nem mehetett, – a paciensei tartották vissza… magához kérette tehát Aurélt…. hogy menjen el, legyen szíves a feleségéhez… Aurél szabadkozott, hogy hát – az ő felesége, néki, az orvosnak kell menni… s hogy hát hogy is van ez… dehát végűl megtette a szívességet… Mikor pedig visszajöttek Kolosvárról a férj magához kérette Aurélt s egész nyugodtan így szólt hozzá: – a feleségem most már véglegesen kompromittálva van, – mert hiszen leutaztál hozzá a szanatóriumba s én ennélfogva nem élek véle tovább… el kell venned… „De hiszen te akartad, hogy lemenjek”… – szabadkozott a fiú. – S te megtetted a szívességet, – kompromittáltad… dehát az mindegy is, hogy én akartam-e így… Kompromittáltad s én nem élek vele tovább… Pénzt azt adok neki… – Aurél tehát az anyjához rohant… – kétségbe volt esve… Te tettél tönkre, te csináltad ezt az egész paklit, – kiáltotta… – „Miért ne, szólt az asszony? Te ostoba! – Az asszony csinos… pénze is van – miért ne?” – Aurél tehát valóban elvette… S az öregasszony várt… mi lesz most? – Az orvos pedig eljött valóban egy nap látogatóba s így szólt: – Hála istennek, szabad vagyok… – mondotta… S így elvehetem azt, akit szeretek… de nem mondotta meg, kire gondol… S egy hét múlva valóban elvette egyik paciensét, – akibe mint kiderűlt, évek óta szerelmes volt…. – Aurélék pedig egész jól élnek, csak éppen hogy az asszony egy kissé kokett…. – – Gott? – Ich bin Gott, – szokta mondani Aurél anyja, mikor egyszer megkérdezték tőle, hogy nem fél-e Istentől…

 

O. története: Egy előkelő állami hivatalnok felesége évek óta ideg-szanatóriumban volt… Két leánya nevelkedett otthon egy kisasszony felügyelete alatt… S mikor már a leányok abba a korba kerűltek, hogy különösen fogékonyakká lettek bizonyos kapcsolatok iránt, – észrevették, hogy az apjuk vonzódik a kisasszonyukhoz… Egy nap tehát rábeszélték apjukat, hogy váljék el beteg anyjuktól s vegye el a kisasszonyt… Ez hosszú rábeszélés után így is történt… Ám: a kisasszony, mikor mostohájuk lett: elidegenítette az apjukat tőlük – s nem bírták kitartani otthon… Ki is repűltek szegény kis madárkák a fészekből… az egyik férjhez ment, de egy hét múlva elvált… aztán öngyilkossági kísérletet követett el…. S most a világban tengődnek, – hivatalba járnak, küzködnek… (Baloghy, volt miniszter leányai.)

 

Téglás: – üres, üres és unalmas fráter! Alaktalan lény… az ember sosem tudja meg, mi van benne… Olyan, mint ama bizonyos játék: van egy doboz s abban megint egy doboz s abban megint egy… a végtelenségig… S e dobozok üresek…. Márpedig a doboz arra való, hogy legyen valami benne… de itt sosem következik olyan…. Csak doboz, semmi más… – S ilyen szegény ördögnek lenni – s amellett rossznak lenni! – milyen istenvert nyomorúság!…

 

Lehet, hogy túlságosan nyafogok… de hát azt állítani, hogy hallatlanúl boldog ember volnék, – igazán nem lehet!

 

Rettentően undorodom magamtól! Alázatos rabszolga-lélek vagyok, mélyen hajló…. Ha megbántanak, zavaromban az ösztön győz – s az ösztön bennem a rabszolga…. Ha aztán feleszmélek, akkor gyűlölöm magam s határtalanúl azt, aki megbántott… Aminthogy mindenkit gyűlölök, akivel alázatos viszonyba kerülök, – márpedig úgy szólván összes kapcsolataim ilyenek… Ebből magyarázható, hogy hirtelen, magyarázat nélkül elszaladok az emberektől…. Hirtelen kettétöröm hozzájuk való viszonyomat, – gyűlölködve, hogy elfogadták alázatosságomat. Vagy: a másik szélsőségbe csapok s nehogy rabszolga legyek, – ha bántanak: túlzó brutalitással reagálok… Nem tudok az emberek között élni, – zavartan fecsegek, kibeszélem intim gondolataimat, dörzsölközöm, jóindulatukat keresve félénken… Semmi öntudatosság semmi önérzet, bátorság…. S ezért aztán mindenki úrrá lesz felettem, – semmi tisztelet bennök… – Rettenetesen megalázott lény vagyok itt is, ebben a bankban – s magam tettem magam azzá. Mert nincs meg az a nyugodt biztonság, ami kellene… fölény …erő! S megváltozni már megint nem lehet, ha már ilyennek ismertek meg! – Azonnal tollamhoz nyúlok, mihelyt bejön valaki, mint egy cseléd, mint egy diák, – hogy lássák, hogy dolgozom, nem henyélek.

 

Pesszimista vagyok, mert azt mondom, hogy az embernek végül mégiscsak meg kell halnia. – Vagy csak ennyit talán: az embernek meg kell halnia!

 

Aki törhetetlen, tehát töretlen egoizmusával addig furakodott a tömegben, amíg hatalomra jutott s ott aztán több száz milliót harácsolt össze, – mind magának, – ahhoz gyengédek az emberek. Örűlnek, ha mosolyog, virággal fogadják, mikor megérkezik kűlföldi útjáról…. „Máma jókedvű volt az öreg!” – mondogatják s ennélfogva ők is jókedvűek. – S féltik az egészségét, – de hogy! – Különösen titkárja. Ez egy igen kedves, derék, csinos hölgy, szegény, finom kislány, – aki mint mondja „nagyon szereti”, – mert véle mindvégig igen jóindúlatú és kedves volt! – Aki tehát magának szerzett mindent, – azt jónak szokás legtöbbször nevezni…. mert nem gyilkol, holott elég hatalmas még ehhez is… Jó, jó, – jó ember! (S amellett: módja is van rá, hogy jó legyen, mert hatalma van rá – de ugyan mi módon legyek én jó?) – Szterényi.

 

Eliramlik mérhetetlen távolokba! – Ami kézzelfogható jelen volt még az imént s hiába mondod, hogy tudod, hogy el fog múlni. – – Mikor anyád még élt s anyjáról mesélt, úgy tűnt neked, hogy az egy régi, antique, elhamvadt világ…. Mintha századok sötétsége borítaná…. S most, ha gyermekednek a magad anyjáról mesélnél, aki volt, – bizony volt szegény! – S éppoly messzeségből hangzik majd a citátum, hogy valaha ezt, vagy azt mondotta volt…. S te tudtad, tudtad, érezted, mikor élt, hogy ez így lesz. – S hiába tudtad!

 

Mikor szegény anyám feldühített, – hányszor! – gyakran előfordúlt, hogy valamit összetörtem – odacsaptam. (Nem oktalanúl, – kíméletlen volt a végsőkig, nem is tudta, mi az a kímélet.) – Ám ilyenkor a legvadabb indulatomban is vigyáztam, nehogy az én nehezen szerzett holmimat vágjam oda a falhoz, hanem az ő csészéit.

 

Rabszolgavér! Undok vérem, – hogy útálom! Lehajtani a fejet, – mindig, alázatosan, helyeselni, udvariaskodni, – lekötelezetten mosolyogni, felugrani, ha bejön valaki, gyorsan felelni, ha kérdeznek – szóval félni, mindig, örökké! Hogy nem tudok ignorálni, – kérdésre nem felelni, – s röviden, határozottan, megvetően, ha muszáj, – igen, – nem. – S rá kell szorítanom magam, ha beledöglöm is! Nem fogom észrevenni, hogy szóltak-e hozzám s csak negyedszerre fogok kurtán-furcsán odalökni valami választ! Keményen, hidegen és megvetőn s nem avval a gyalázatos készséggel, amivel eddig! Bujok, mint a cseléd, hogy rajta ne kapjanak, gyorsítom lépéseimet a hivatalban, ha benyit valaki… Dugva kell olvasnom s gyorsan rejtenem, ha valami privát-munkám van…

 

Hogy mind, mind, aki megöregszik és értelmes volt: – undorodik s halálra fáradt ettől a herce-hurcától. Hát ezért vagyunk? S ha nem logikus is az élet – s ha nem is az emberész követelményeinek megfelelőn van teremtve – s ha feltesszük, hogy a logikai primncipiumoknál magasabb rendűek vezették az alkotót – dehát rendben van ez így? Itt emberek élnek, akik mind elkeserednek és a végén átkozzák, gyűlölik mindazt, ami itt van, – hát ezért élnek? Ez a célja? A nékik kinyilvánított világ: ennyit nyújt nekik végeredményűl? Nincs válasz.

 

Vágytalan élet… Szörnyű élet! – A fiatalkor tüzes vágyakozását, mámoros örömeit már el sem tudom képzelni s hogy míly örömöket okozhat a szerelem! – Egyedül, mint egy elátkozott, magános porszem az űrben!

 

Egy gazdag: Lármát kell csapnom magam körűl, nagy hűhót, – mozognom, tevékenykednem kell nagy apparatusokkal, hogy elfeledjem magam – s halálomat!

 

O. – E-ről annak idején: „én hiúbb ember vagyok, mint te, – a hiúságomnak biztosan nagyon tetszenék ez a dolog, – én bizony eljátszogatnék vele….”

 

Nemrég: – ifjúságomban, néhány nap előtt, csodálkoztam: ez-e az az ifjúság, amelyre az emberek visszavágynak… Míly ostoba, hiú, tapasztalatlan, érzéki…. S hirdettem, hogy ez a legnehezebb emberi életkorszak… Most már értem, hogy az emberek visszavágynak, – sajnos, nagyon is értem… Elherdáltam fiatalságomat: – munkával, kűzdelmekkel!… Melynek örök böntetése lészen…

 

Mióta élek, – úgyszólván azóta van így, mindig, – hogy kétségbeesve ébredek az álomból: – miért kell élnem megint – ráébrednem mindenre? – Azt hiszem, ez a pillanat döntő s legfőbb bizonyíték amellett, hogy valaki boldogtalan. – Szörnyű pillanat nekem… – vonakodom, nem akarok élni s nem akarok tudni semmiről…

 

Kényszerűségből Goethe aforizmáit olvasom. – Hetvennyolc oldal. Sehol egy szó szegénységről, nyomorról, pokolkínokról, ami egyeseknek, millióknak osztályrésze. De annál több arról, hogy mi a kellemes társalkodás, hogy a művelt levelezésből micsoda kincset gyűjthetünk mi magunknak s hogy a művelt léleknek mi a kelléke… a hatalmasokkal miként kell bánni, hogy az ember jól kijőjjön velök… Olyan kis művelt társalgó. – Mélység, amely megdöbbentene, sehol. – Elég nívós Schőngeisterei. – Nem hiába undorodtam ettől a derűs fenségtől világéletemben. S megjósolom: nagy zuhanás lesz, ha rájönnek, hogy túlértékelték, – s rá fognak jönni! – Hisz nem mondom én: ne legyen szocialista! De hogy ennek a művelt léleknek egyszer se nyilvánúljon meg a szörnyűség: – a cselédi sor, az alázkodás, a tyrrannizmus, az öregség nyomorúsága, – a fiatalság pokolkínja… Nem is szólva a családi élet förtelméről. – Semmi, semmi. – Üres. – Nem érdemes olvasni.

 

IX/26. – M. – Esti ima: – Hála Neked, hogy élek – s még nagyobb hála, hogy meg fogok halni!

 

IX/27. – Hát hiába! – bevégeztetett. – Végérvényesen megállapítható, hogy elrontottam az életemet. Feléltem, elpusztítottam minden idegerőmet anyámmal való kűzdelmekkel. Ez manifeszt, – végérvényesen megállapítható: – kimerűlt, tönkrement szervezet az enyém, – elpusztúlt idegzet. – Tehát: visszavonúlni, visszavonúlni mindentől, – minden fölösleges idegizgalomtól óvni magam s abbahagyni minden erőlködést, hogy felszínen tartsam magam. – Vagy öngyilkosnak kell lennem, vagy így kell élnem! – Nincs további választás! Tönkretettem magam! – Nem kísérletezhetem tehát magammal tovább! Elég volt! – S elég volt ezekből a pokol-kínokból!

 

Nem úgy van a dolog, hogy megállapítod, ki az, aki szellemednek, lelkednek, szívednek leginkább megfelelő lélek…. Nem. Rossz állapotban vagy, – idegtusáid vannak, – ellentálló képességed meggyengűl – s te ebben a gyenge perben választasz olyat, aki akkor néked megfelel… – s egész életedre. Egy percben választasz az egész életre…. Vagyis a percek nem egyforma jelentőségűek! Némely perc más, mint az eddigi összes percek – s ebben a percben nem egész lényed akarata nyílvánúl meg, hanem csupán azé a percé…. Ez ám a furcsaság!

 

IX/29. Szegény, drága, szeretett, kedves Margit! Sosem felejtlek el… Mert sosem hittem volna, hogy ez lehetséges! – Ő maga boldogtalan – s hogy evvel nem törődik, – hanem egy más ember boldogtalanságát igyekszik enyhíteni, – ez már majdnem több, mint emberi. – Szegény, szegény kedves! Míly hű, meleg és jó teremtés! – Nem akarok most másra gondolni!

 

Krakó, – 30 éves voltam! Az ember akkor van erői, boldogsága, fiatalsága teljében. S én össze voltam törve, meg voltam ölve!

 

Haszon és szeretet: ez a két komplexum igen közel van egymáshoz az emberi lélekben.

 

Hét év óta a legrosszabb állapotban most vagyok. – Ó ha látnának, hogy sírok…. – Néha, ha társaságba megyek, mégis s ott fiatal lányok mosolyán tűnődöm, – fiatal száját nézem, – hogy ered meg a könnyem rögtön… Elpusztúlt élet!… „A maga keblén melegedjem? Hideg lesz ott nekem!… Kihűlt kohó maga már Uram… bácsi-számba megy”… – mondotta nemrég egy fiatal asszony….

 

Klubban: – tűnődő öreg emberek a zsivajban… Ők már tűnődők… Ott áll az egyik egy asztal mellett s olyan arckifejezéssel, mintha egész lénye öregedő szervezetének fáradtságával volna elfoglalva… Révedez és elzárkózik: – a maga távolodó, egyre jobban bezárkózó magányát éli s vár… Csend lesz nemsokára: – ez kong benne, beteg, kimerűlt testében szüntelen… S egy nap valóban nem jön fel többé a klubba – s az ember értesűl róla, hogy az egyik aggastyán meghalt….

 

Fiatal mágnás: olyan mint egy fiatal vizsla. – Hosszú legény, csetlik-botlik s nem tud mit csinálni kezével-lábával….

 

Advent: – Ó, – ő lesz a föld, a némaság szívdobbanása, amint a csendben nagy léptekkel közelg, – jön a légen át.

 

A gégész azt mondja, hogy ritkán látott életében íly tökéletes, mintaszerű gégét, – a fogorvos csodálkozik, míly szabályos, tökéletes két fogsor ez s míly pompásan zár… – A manicure: hogy míly remek hosszúkás köröm ez s míly rózsaszínű, mintha lakkozva volna… – Horváth Henrik pedig így szól: – míly remek, előkelő mozdulataid vannak, – amint így cigarettára gyújtasz… S a gesztusaid míly remekek, – tőled egy Kainz tanúlhatna… Horváthné így szól, szegény: – „Wie herrlich schőn Sie nur sind… diese herrlichen Augen… wissen Sie das nicht?”… – S valóban minderről nem tudok, minderre sosem gondolok, – s oly boldogtalan vagyok, mintha púpos volnék…

 

Anyaság: az ám a mély komolyság, – az igazi elkomolyodás!… – S benne tartalmaztatik, az anyák szájára van írva a törvény: – hogy az üdeségnek meg kell töretnie… Ez a törvény!

 

Bach kantáta: – „Ott majd, megváltóm, Te törlöd le könnyeimet!..” – Miféle könnyeket sírt az aki ezt a verssort írta? – Elvesztett valakit… – a nőt, akit szeretett, vagy gyermeket, vagy anyát…. A szeretett nőt vesztette el s a szíve szakad miatta: Ott majd, Te Megváltóm, törlöd le könnyeimet!… – Egyetlen érzés az, amellyel szeretünk: anyát, gyermeket, asszonyt… Egyetlen nagy meghatottság: – menekülés valakihez a végtelen ridegségében…. Nem komolyabb a sírás, amellyel a gyermeket, vagy anyát siratjuk, – mint amellyel az asszonyt… – hiszen ez egy érzés, egy principium: a szerelem egyetlen egy! Abból leszünk, azért leszünk és azt adjuk tovább…. Szerelemből lesznek az anyák s abból a gyermekek – s ezt a gyermek is érzi, mikor anyját siratja… Nem ugyanoly nagy fájdalom-e, hogy nincs senkim, – mintha elvesztettem volna azt, aki legdrágább nekem? – Talán nem oly akut boldogtalanság, – de tartalma ugyanaz….

 

Ezt a könyvet is befejeztem Isten segítségével, 1922., október elején… Még mindig élek. A megjegyeznivaló kevesbbedik. 190 oldal évente.

 

Te adtad a fényt és az átkot
S némelynek a boldogtalan sírást…
S az én szivembe gyermekkorom óta a halált.

 

 

[Az utolsó oldalra beragasztott virág, aláírva:]

Lótusz-virág a hévizi tóról, harmincnegyedik születésnapomra kaptam Keszthelyen 1922., július 17dikén, H. Erzsitől.