Naplójegyzetek

[A Kassai Naplóban 1922-ben, hét részben megjelent naplójegyzetek. A közölt szöveg az 1914–1916-os (első) naplófüzet bejegyzéseinek átdolgozása. Az 1., 2. részt egészében, a 3. rész első felét kézirat (ennyi maradt fenn mint az Új Időkbe szánt negyedik rész), a többi részeket a folyóirat alapján közöljük.]

 

[1. rész]

Pista: Szelídített farkas. – Barátságos, meleg, hűséges tekintet… A farkas elrejtőzött… Azonban: ne merj magánügyeibe avatkozni, ne zavard, mikor udvarol, mert megvillogtatja a fogát…

 

Én mindenesetre s mindig készenlétben állok… Még a legnagyobb szimpathia, kényelem vagy barátság sem bágyaszt el annyira, hogy megfeledkezném arról a tapasztalatról: vigyáznom kell, ütést kaphatok!… s éppen a legközelebb álló emberemtől… Már pedig ezt azonnal vissza kell ütnöm, különben, ha a választ magamba fojtom, örökre meggyülölném őket. Ma már ütésre készen állok… s mindenkivel szemben. S ma már nem vagyok sem szomorú, sem elkeseredett, ha megbántanak… Nem is csodálkozom – ez a természetes! Az előtt a meglepetés mozdulatlanná, gyengévé tett… Tehetetlenül, kielégítetlen dühvel magamba csuklottam… Ma már azt sem várom meg, hogy üssön, – mihelyt érzem, hogy készül rá, – máris rácsapok… Sőt, – előre is ütök, ha látom, hogy edzett, harchoz szokott lény áll velem szemben… Mert – a megaláztatást (számolnom kell vele) – ezt bírom el a legkevésbé… S mindezt a következő történetre: – X-ékkal a legbensőbb barátságba kerültem. Igen szívesek voltak hozzám mindenkor s én is igen szíves voltam. Jók voltak, jó voltam. A viszony egyre melegebb és bensőségesebb lett, megható szívélyességek váltották fel egymást mindkét részről. Azelőtt holmi rezervációra még csak gondolni is – képtelenség lett volna… Ma azonban el voltam rá készülve, hogy egy napon egyszerre csak valami megroppan… Baj lesz… Az élet nem fenekéig méz s az emberek nem lelkük mélyéig jók. Én sem, ők sem. Tudtam: még mindig a formákat hántjuk le egymásról, még mindig a külső rétegek nyájaskodnak, hajbókolnak egymás előtt… Várjunk: mihelyt a lélek gyökeréhez érsz – az egyik részről egy kis szörnyeteg, valami kis ördögöcske majd csak előugrik… S ezért nem is kell majd megharagudni, mert ez természetes!… S így is lett… Egy nap megérkezett a férfi huga – egy gazdag lány. Ránéztem – s azt mondtam az asszonynak: – egy kicsit emlékeztet engem Z-re: egy rokonunkra. (Amivel nem dicsérni akartam.) Az asszony akkor a szemembe nézve sóhajtott, mondván:

– Sajnos… igen… hasonlít hozzá…

Egy napon, mikor el akartam tőlük menni, a kisasszony is éppen távozóban lévén, felajánlottam, hogy elkísérem… s megkérdeztem az asszonyt, megengedi-e? Mosolygott, habozott… Máris visszavonultam …

– Kérem, kérem barátom, csak tessék… de talán ne nagyon messzire…. jó?… Talán a Váci-utca sarkáig…. S akkor elmegy szépen… Mert úgyis, írja anyád, hogy egy idegen fiatalemberrel láttak sétálni Pesten… Jó lesz nem nyugtalanítani az otthonvalókat… – fejezte be mosolyogva.

Elsötétűlt az arcom: világos, hogy itt miről van szó… A leány gazdag…. S ők meg akarják nékem szabni, hogy meddig kísérjem… Vagyis, nehogy eszembe jusson!… Megértettem s mosolyogtam. Persze végig elkísértem s valamit utközben máris elhatároztam: azt, amit végbe is vittem s ami majd itt következik. Utközben a leány nékem otthoni életéről beszélt s néhány szava után kibontakozott előttem egy kis Sodoma: a poshadt, romlott vidéki élet egy kis kreaturája beszélt… Az arcába néztem: a szája körül, mikor nevet, mély vonások… Egyik férfinév a másik után bukkan fel – s mindet a keresztnevükön nevezi: a Feri… a Gyuszi… Egyik arc a másik után. Elemében van: nem ellenőrzik, hadar, össze-vissza mindeféléket, bugyborékol… Néki X éjjeli zenét adatott s ekkor atyja kimászott az ágyból… Suttogások a szobában… A barátnőjével kilovagoltak… ekkor egy főhadnagy… A főszolgabíró azt mondta:

– „No iszen, ezek a komisz zsidók”… s úgy berúgott, hogy rosszul lett… Kártyán a Zseni néni elveszített 5000 koronát…. S nevet-nevet és hadar… Másnap újra elmentem hozzájuk. – S ekkor az asszony egy alkalmas pillanatban így szólt hozzám engesztelésül, magyarázatúl:

– „Hát tudja, az Irénke… Nézze – maga okos ember… Mi a Gábornak szántuk őt… Tudja, hogy mi mennyire szeretjük a Gábort… Hogy egyik legjobb barátunk… Szegény, sokat szenvedett ember, ki tudja, mikor kerül haza a frontról?… S a múltkor is úgy, oly mélyen megszántam; – itt ült ugyanebben a karszékben… S az életéről beszélt… Hogy ő még sosem volt boldog… Ekkor elhatároztuk az urammal, hogy Irénkét majd néki neveljük… Mégis – talán ez a kislány… hiszen még fiatal.…”

Hangosan nevettem – s partnerem még nem tudta, min nevetek… Szóval: – megmagyarázod, hogy miért nem szabad nekem… S előre lehetetlenné teszed a dolgot, nehogy még eszembe jusson: a kislány már… már majdnem oda van ígérve… Jó – majd meglátjuk!… A szemébe néztem: – a dolog tőlem függ s nem tőled, angyalom! – ezt szerettem volna néki mondani, a legbensőségesebben megcirógatva ezt a tervcsináló, drága fejecskét… S még aznap titkon megsimogattam a kislány kezét – később pedig, mikor a szalonban egyedül maradtunk, ő rámhajolt s el kezdett harapni… Úgy ujjogtam, mint kevésszer életemben… Megbeszéltük, hogy másnap találkozunk… Ő jelölte meg a helyet: – s igen verzátusnak bizonyult… Lenn a dunai rakodóparton… s valóban: nagyszerű hely! Árúk, – gépek, – raktárak… Ott aztán egy szép aratógép ponyvái mögé rejtőztünk… S mindennap …. Közben elmondta, hogy ő azt a bizonyos Gábort nem is ismeri… Egyszer látta… Tudja, hogy össze akarják boronálni vele, – de ő undorodik tőle, – hallani sem akar róla… Az ő hozzátartozói nagyon számító emberek ám… A Gábor mérnök – és most már aligazgató!…

Még sokszor találkoztunk – s közben ő még szerelmes leveleket is csúsztatott a zsebembe: émelygős, ostoba „irodalmi leveleket” egy piszkos lény átszelleműlési affektációit… S mikor aztán megelégeltem már a dolgot… mikor már veszély fenyegetett, hogy komollyá fajulhat „az ügy”… akkor ünnepi arcot öltöttem… s alig bírván féken tartani a bennem ficánkoló gúnyos, nevető boldogságot – felmentem hozzájuk… – Fontos ügyben… pár pillanatra csak… egyedül szeretnék a Nagyságos Asszonnyal beszélni, – mondtam mélységes komolysággal. Meglepve fűrkészte ünnepélyes arcom. S én egészen szelíden kezdtem. – Megkérdeztem, ismeri-e jól az Irénkét? Aztán nagyon megkértem, maradjon e beszélgetés végleg köztünk… Én természetesen egyet-mást nem közölhetek, csupán arra kérhetem, hogy a kislány érdekében is… természetesen az ő érdekükben is, legjobb lesz Irénkét szépen hazaküldeni…

Rettenetesen sápadt volt a blamage-tól és rimánkodott, mondjak többet… Nem mondtam többet, – csak mélyen, megvetően a szemébe nézve ennyit:

– És ezt a leányt szánták Önök legkedvesebb barátjuknak?… szegénynek, aki még sohsem volt boldog? …

– Hát… Istenem… talán… talán már nem is tisztességes?… – kérdezte fuldokolva a szégyentől…

 

[2. rész]

– Azt én nem tudom, feleltem… – nem tudom… De a vidék – ez kétségtelen, – megrontotta… Szívtelen kalandor-természet és… most már – kényes helyzetben vagyok vele szemben… elvégre mégis legjobb barátaim hozzátartozójáról van szó… S ez így tovább mégsem mehet… – „De hát mi történt az Istenért?” – kérdezte magánkívül… Semmi – feleltem, – csak félős, – mégis… Sokáig beszélt aztán… S ahogy belemelegedett, – kiderűlt, hogy már régen mindent tud, – ami a kislány helyes megítéléséhez szükséges. Elmondta egy csomó „szívügyét” – gyanus afférjairól beszélt… – s egy mélységes elkeseredés és megvetés csordult ki belőle. – S Ön mindezt tudta és tudja – s mégis a jó Gáborhoz akarták őt feleségül adni, – kérdeztem szeliden, mosolyogva, nyájasan… Hallgatott… S aztán lassan megjegyezte, hogy – ők úgy képzelték, – a Gábor oldalán még megváltozhatott volna – mégis ennek a nyugodt, előkelő embernek a hatása… – Hm, – egy huszonhárom éves leány? – kérdeztem. – Nem hiszem, – folytattam aztán lassan… Legjobb lesz persze férjhez adni… – De kihez? – tört ki belőle a kétségbeesés. – Hangosan, jó ízűn kacagtam. – Azt én nem tudom, – azt Önöknek kell tudni, – mondtam vidáman. – S azóta ismét a legjobb barátságban vagyunk: – mindössze az történt, hogy nem tűrtem, hogy jó viszonyunkat a leigázásomra használják fel. – – A kielégülésem teljes volt s talán tulságos is: – mert később szemrehányásokat tettem magamnak, hogy túlerős volt a medicina. Kiszolgáltatni egy lányt? – Hogyne! Nagyon természtesen! – A lány kéjenc: a kéjencek pedig megvetendők s kíméletet nem érdemelnek. Másodszor: – egyik levelében valami olyast pengetett, – hogy ő most elutazik nemsokára haza – s akkor… akkor az idő el fogja halványítani a képemet szívében… bárhogy őrzi is… Szóval: – nehogy azt higyjem, hogy ebből a kis szórakozásból valami következik. Ő elvégre milliomos leánya. – Ugyanúgy búcsúzott, – mint mikor valami vidéki nábob Pestre jön – szórakozik, – s aztán megerőltetve kis eszét egy pár szólamot mégiscsak odavet annak, akivel jól érezte magát. Eh mit! – piszok fajzat! Megaláztam őket – s ez a fontos, – nem hagytam magam tőlük megalázni.

Bár, – eszembe jutott az is, hogy – hátha azért próbálták tőlem távoltartani a kisaszszonyt, nehogy megtudjam, milyen… Nem lehet: – a hang ismerős – tulságosan is ismerős nekem, – amellyel féltették tőlem… Egy kis formahibája azonban mégiscsak volt a dolognak: egy kicsit jezsuita voltam: oly mézédes, oly alakoskodó, – oly jóságos… Úgy tűntettem fel a dolgot, mintha az ő érdekükben jelenteném fel a drágát, – mintha még ebben is szívemen viselném sorsukat… Egyszóval: gyáva voltam. Nyugodtan, céltudatosan, ingadozás nélkül csak büntetni kellett volna!

 

Ma reggel – csodálkozva ébredtem: – én írni is akartam valaha? – Micsoda téveszmék! – dolgozni reggeltől estig és még írni is?

 

– Talán a legmelegebb szó, amellyel asszony valaha hozzám fordult – mégis a K-né megjegyzése volt: „Mért kínozza magát? – Mindent megvon magától? – Nem engedem, – azonnal rendeljen magának… Itt ül és nézi, hogy mások hogy isznak”… (Örök nyomot hagyott e pár szó.)

 

Minél kevésbé ismeri emberi sorsa súlyát, minél fiatalabb, tapasztalatlanabb, – minél könnyelműbb, bizakodóbb, – annál erőteljesebb megjelenés. (Fiatal katona.) – S mily bizakodó a szerelmesek tekintete, – mily céltudatos… (Szegények – meg kell törniök: ez a sorsuk.)

 

Azt a munkát, melyet a legjobban tudnék végezni, a legnagyobb erőfeszítéssel: erre a társadalomnak nincs szüksége, azt elutasítja… Nem akarja, hogy író legyek, hogy szívből és teljes erővel dolgozzam… Azt kéri tőlem, a mit a kis újammal is rosszul végzek, – ezt az alacsonyrendű, gépies, únott gyötrődést kívánja tőlem… Hát legyen… Úgy látszik, nincs szüksége rá… Ez az én szerencsétlenségem, – de nemcsak az én károm. – Ki vagyon merülve s ma már eszembe sem jut megírni.

 

A meleg égöv boldog lakói, – a citrom, pálmák, az örök meleg, a rózsák országának lakói feljönnek északra meghalni.

 

Oh, ha végre egyszer pihenhetnék! – Gyötrő, örök figyelem, – örök munka, – szakadatlan, céltalan őrlése a semminek, a megváltozhatatlannak!… Még álmomban is: – ma éjjel, emlékszem, – megerőltetve gondolkodnom kellett valamin – s mikor aztán megnyugtattam magam, hogy: „hiszen most alszom!” – eszembe jutott álmomban, hogy ezt a fegyelmet nem bírom már el sokáig… – Milyen furcsa, hogy nem ismerem a derűs nyugalmat, – az elrévedező, szórakozott sétát, – nincs egy könnyed, sétáló gondolatom, – minden percem erőfeszítésben telik. – Milyen jó is lehet a holdtöltét nézegetni, – vagy este a tóparton fütyörészve menni, – nem gondolva semmire. – Milyen jó annak, aki nem vési örökre emlékezetébe, amit lát, – nem siet, nem fél tőle, hogy élete elmúlik, – nem erőlteti szemét, – hogy abból, ami felfogható, ne múlasszon el semmit, – hanem derűsen élvező s beéri vele, ami könnyen magától adódik: a szíve könnyű, az érzései lengék és könnyedén fakadnak; – nem szakadnak oly nehezen a mélyből… Ugy él: „mint virág a réten… Örül, ha éri nap és éled az esőn… Nem sír nevetőn és nem mosolyog sötéten”…

 

Milyen szerencse: – előbb a Forum köve lenni, aztán a Szent Péter templomé: – örökké nemes alak.

 

Van bennem egy készülék,… mely pontosan mutatja, mit fog valamely jelenséghez a barmok világa szólni. Bartók egy művét játszotta a kislány – s előre tudtam, hogy a francia-tanár úr majd vinnyog és gúnyos megjegyzést tesz… A kislány aztán mást kezdett játszani… s én lestem a tanár úr vonásait… Hopp! – Máris torzul egy kicsit tudákos pofácskája… Odamegy a zongorához s megnézi a kottát… „Á – Beethoven!” – mondja meglepve és kibékülve a sorssal. – Barom! – Persze, Beethoven olyan név, amelyre még a legnagyobb ökör sem mer gúnyos megjegyzést tenni.

 

Anyám jegygyűrűje: – gyorsan amulettet csináltattam belőle. – Gyorsabban, mint illett volna!… Még ez a mohóság is visszatetsző: emlék-gyártó vagyok?

 

Egy pincér pillantása: – az elnyomotté, akinek semmije sincs, – az enyém. (Most, amikor ezt írom, már szabad és bátor a tekintetem… Egyedül vagyok már s nem félek, – nem, – csak a magam életéről van már szó. – Ó, – de mennyire ismerem az életedet szegény pincér! – Biztosan tudom, hogy még él az anyád.)

 

A kultúra mindennek ellensége volna, – ami természetesnek neveztetik, – lehetséges ez?

 

Ha valami szél összezavarná a villamos elemben levő elektródok helyzetét, akkor nem volna áram. A természetnek ez mindegy – de néked áramra van szükséged. – Ez a relativ helyzet teszi ki egész életedet… Mindegy a természetnek, hogy élesz-e, vagy meghaltál… Az a kis relativitás, hogy benned a vegyületek értelemmé alakultak – ennyi az életed… S ha egy szél összezilálja… A dolgok relativ helyzete számodra a világ felfogható formája, – az abszoluthoz semmi közöd… Minek is próbálsz kibújni a bőrödből?

 

[3. rész]

1916. november 26. – Egy hangversenyen: – Tipegő, gyors, lépcsős, kacagó futamok. – A világ teli van mohósággal, csalással, – csaláson épül fel a társadalom: – mily furcsa, ezt tudta, a IX-diket hallgatni, kombinativ, naív filozofémáit élvezni… A „barátságról”, – a „nagy kétségbeesésről” – …Jön a bánat, – de a remény ismét kecsegtet, – majd az öröm hivogat… Ezek halvány abstrakciók, az élet átélt valóságához képest nem is alkalmasok rá, hogy az egész létet szimbolizálják… Ma már nem nagyon szeretem az olyan abstrakt gondolatokat sem, aminők az Erdgeist-éi, – unom a semmire sem vezető fanatisztikumot: légből kapott koholmánynak érzem – a realitás iszonyú súlyához és erejéhez képest… A zene érzelgős, tárgytalan áradozását, borongását, – a tárgytalan melanchóliát, – a hirtelen kicsapó, oktalan lelkesedést már nem élvezem… Oly ritkán áradozunk… S elvégre is ez a zenei lyra – semmiről sem szól… Egyszerre fortisszimóba csap át s orkánszerűvé dagad a mű – mert az „életöröm” beleszólt a hős küzdelmébe… Hiszen gyönyörű, – de nekem, ki annyi pozitiv szenvedést éltem át, – nekem mégis csak maszlag… Valami komolytalan eleme van… S ma már komikus nekem még csak elképzelni is, hogy Wagner Richard a IX-dik előadásán zokogni kezdett meghatottságában… „Mit szólnak ahhoz, ha látnának engem, szász királyi karmestert sírni?” – mondotta. – Hát én példáúl semmit sem szólnék. Mert nékem az, hogy egy szász királyi karmester sír: csakis kómikus. A tekintély: ez a majomkodás csak nevetséges. De nem hiszek az ember különös rendeltetésében sem, – nem királyban, épp oly kevéssé a szász királyban, – nem az érdem jutalmában, sem az emberi kiválóság örökkévalóságában, melyet nem ismerünk s nem is ismerhetünk… amely nékünk össze-visszaságnak tűnik, – amelyben azonban egy titkos igazság az úr. S ez az igazság nem azonos az ember által elképzelt igazsággal… Már annál fogva sem, mert az emberek igazsága valami szabályos, rendszeres, geometrikus ideának látszik lenni… A nagyobb igazság ezzel szemben egy szeszélyes és hatalmas igazság, elementáris, rideg és kiszámíthatatlan törvény – ő hozza létre a véletleneket s mindazt, amit mi nem érthetünk… Abban a véletlenben hiszek, amelynek sodra téged boldoggá tesz, vagy a mélybe taszít… Abban az ellentmondásban hiszek, mely a világ minden dolgában tündököl – s amelyen te oktalan, csóválod a fejed… Abban hiszek, hogy a pólusban benne rejlik az antipólus, – a szerelemben a gyűlölet, a nemzésben a gyilkosság s az életben a halál… Hiszem, hogy emberi világod relativitás – a végtelen két szektora közé szorult sugárszelet… S ha te azt hiszed, hogy lerombolni könnyebb, mint építeni: – én azt válaszolom rá, hogy igazad van: néked téglát csinálnod a salakból nehéz – de nem annak, aki a salakot teremté… Mert annak mindegy: tégla-e vagy salak, ami az örökkévalóság útján görög…

 

Végre is: – szükséges, hogy az ambició és önkritika megtörjön, ha az ember élni akar… Kell tudni megalkudni, kell tudni megelégedni… Bele kell törődni az élet kicsinyességébe… Telt has… sablonok. Nem szükséges, hogy minden jelenséget újra megvizsgálj, – el kell fognod, amit róla hallasz… A szervezet ezt az örömtelen fáradtságot nem bírja el sokáig.

 

Hiszen a fájdalom valószínüleg célszerű – lehet, hogy ez a szabály… Az általános törvény. – Különös esetben azonban céltalan lehet… A narkózis a fájdalom elaltatója: – a fájdalom pedig szükségszerű: – lehet-e valamit elkerűlni, ami szükségszerű? – Nem is hiszem, hogy az operáció narkózisában a beteg elkerűlné a fájdalmakat: a lélek biztosan épp úgy tudomást vesz a szenvedésekről, mintha ébren volna… Erre vall, hogy a paciens sokszor üvölt narkotikus álmában, valamint, hogy a narkózis után az arcok épp oly megviseltek, mint valamely nagy fájdalom után… Nem lehet csalni!

 

A valóság számtalan összetevőből álló harmóniáját meg nem érheted, ha füledben cseng is e harmonia… Példáúl: a pusztulást helyeselni nem tudod… Az igazság teljessége tehát örökre ismeretlen marad… Kisebb harmóniákat konstruálsz tehát, – amelyek azonban megcsalnak: – kevés összetevőből álló törvényeket: – vagy illuziókat… (mese, költészet). S ha hiszel ezekben: csalódnod kell, de akinek tehetsége és hajlama van a valóság megismerésére és fürkészésére, az e stációnál meg nem áll: az első csalódás ugy megrázza, hogy feltétlenűl tovább dolgozik… s egyre kevésbé fogja magát csalódottnak érezni, illetve: csalódásai a tanulás örömét okozzák. Aki az abszolút igazságot érné el, – már nem élhet. Aki jón-rosszon már túl van, – az élő nem lehet. Az objektivitás lépcsője a halálba visz. A relativitás a legfőbb principium.

 

1916. nov. 28. – Lesz-e olyan pillanat, amelyre azt mondhatod majd: mindez eddig csak átmeneti állapot volt – ezért a percért éltem! (A nők így képzelegnek a nászéjszakáról.)

 

Fenn a tiszta geometria. – Az ürben kereng a tiszta törvény… s talán csak e földi légkör zilálja össze tisztaságát.

 

Egy hordár: finomlelkű, kedves, meleg öreg úr, – a gyerekek nagy barátja. Ott áll, álldogál a napfényben s pipázgat. S ha gyereket tolnak arra – (néki már mind ismerőse) – az öreg rögtön elkezdi ingó mozdulatokkal – imbolyogva, hajladozva – furcsa, bájos bohóságait. – Nevet: – ragyog az arc, – egy átszellemült édesség ül ki rá – s egész kis jeleneteket talál ki a gyerekeknek… S azok nevetnek, kacagnak s nyújtogatják felé puha karocskáikat… De ő nem igen mer ám hozzájuk nyulni… pedig szeretne… Úri gyerekek!… Csak úgy, – óvatosan, gyengéden félénken próbálkozik vele, mint a paraszt a drágaságokkal: alig egy ujjal éri – s rögtön el is kapja a kezét… S amellett, ki tudja honnan, azt is tudja, hogy a gyerekek, – az ő legkedvesebb kliensei, – hol laknak… S ha egyik-egyik elmaradt – Spinat bácsi egy nap megjelenik a konyha ajtajában s a cselédnél kérdezősködik: – halkan s nagyon komolyan, – nem beteg-e? Mert akkor ő. – Ő egy kis ajándékot hozott… S kibont néhány tojást, – vagy egy papír Paprika Jancsit… (K. gyerekének almákat vitt.)… – S nagy zenekedvelő az öreg: tisztán s elég kellemesen énekel nekik naphosszat, – öreges hangon, – igen öreg és elfakult nótákat… Szegény, – az Isten áldja!

 

Egy férfi arca: érzem, hogy egy nő őrködik felette… Hogy mögötte asszonyi gond áll őrt… (E. sosem állt mögöttem: – mit juttatott nekem, – mit adott előlegül, – mi joga hozzám?)

 

Az én életem a világosság igénye.

 

Míly szörnyű tudósítás volna: – ha megtudnák, hogy az égi jómód is olyan, mint a földi, – hogy például az égben csillárok és szőnyegek volnának! Ha igazolva látnák a gazdagok életét!

 

1916. nov. 30. – „A vágyak evezőjét elvesztette, nem hajt semmi, közeledel az öregséghez.”

 

Gyerek, aki téli reggelen az ágyban lámpát gyújt és olvas. (Az álomból, az álomba.)

 

Mégis: az igazság építi fel a házakat és a való dolgokat. – Társadalmat nem építhetsz fel sem a hazugságra, sem a gyűlöletre… De még egy viskót sem…

 

E. – olyan volt, mint a birsalma: illatos, az éhezőt ingerli, de nem ehető.

 

[4. rész]

Mi az én sorsom – mi az életem? S ha ezer évig élnék is? Mintha egy hőmérőt a Dunába dobnának – s az a fenéken századokig mérné az idők melegét oktalanul.

 

1916. nov. 30. – Mily hatalmas a fiatalság. – H. M-mel találkoztam, akivel együtt jártam a gimnáziumba. – Mintha csak tegnap láttam volna utoljára; – majdnem azt kérdeztem tőle, hogy most hányadik padban ül? – S míly összetartozást, rokonságot éreztem iránta, – mintha a testvérem volna, – egyik testvérem, aki ostoba és akit nem is nagyon szeretek. – Az érzés csak fiatalon ver mély gyökeret.

 

Kofa-jómód: „Józefin, – akar egy szép sült almát? – Majd félreteszek magának”… (Mind a ketten kövérek – s ételekben duskálkodók, – sőt válogatósak. – S amellett: – ahogy az almát kínálta, – érezhető volt, hogy üzletről is van itt szó: – egy szép sült almát eladni.) – Nekem ez az egész jelenet rendkivül ízlett. – Sajnos az ilyesmit s az élet ezer változatu számtalan árnyalatu dolgait soha nem lehet megírnom. – Hol vesztegethetek ennyi szót két kofára? – Melyik regény keretei tűrik meg, hogy állatokkal, növényekkel, szabókkal s e világ számtalan teremtményeivel úgy töltsd meg, ahogy öszezsúfolva egymás mellett élik e világi térben egyhangú életük nagy érdekességeit… Hacsak ezer regényt nem írsz s mindegyikről külön-külön egyet.

 

Mégis csak azt kell hinnem, hogy nagy igaztalanságok az életben ritkán történnek. Mégiscsak valami értéke s valami alapja van a dolgoknak… Példáúl: lehetetlenség rólad azt állítani, hogy tizezer forintot sikkasztottál valami bankban, – ha még soha abban a bankban nem is voltál… Lehetetlen továbbá azt mondani, hogy házasságtörést követtél el valami nővel s gyereked született tőle, ha még soha nem láttad… Sőt, – szükítsük a kört! Még akkor sem gyanúsíthatnak meg vele, ha ismerted, de nem tetszett neked s nem foglalkoztál véle… Csak akkor, ha udvaroltál neki… S ezenfelűl: nehezen képzelem el, hogy az emberek példáúl bátran s emelt fejjel sokáig meg tudnának maradni valami fontos állításuk mellett, amely nem igaz… (Persze: a vádlott – az más.) A hazugság bukdácsol – s a hazug nehezen birja el… – Sőt: ha jól körülnézek, még az egyének sorsában is sokszor ott érzem az igazság kezének nyugalmát…

 

Szegény anyám ilyen volt: Ha balra mégy, valami veszély fenyeget az út végén… Tehát ne menj egy lépést se balfelé, – hanem éppen ellenkezőleg jobbfelé… Vagyis: – kártyázni, mondjuk, veszélyes… Tehát sohase végy kártyát a kezedbe életedben.

 

Hol van már a régi ambiciózus, lelkes magyarázó! – Mily boldoggá tett, kivert kutyát, hogy végre valaki szóba áll velem s meghallgatja, mi a mondani valóm erről a világról… Azelőtt: – mikor még a sötét utcákon, hidegben elhagyottan sétáltam, – valami soha vissza nem hozható, soha vissza nem sirható mély bánattal a szivemben… Elhagyott voltam s ki voltam zárva az emberek közül… Legfeljebb a kávéház jutott nekem s a vidám nevetők elsuhanó arca… Oh fiatalság! – Ma már teljes, néma, holt nyugalom!

 

Egy emberrel beszélgettem, aki egy teljes félóráig magasztalta nékem főnökeit, hogy milyen jók azok hozzá: nem bocsátják el az állásából… Nem említette, hogy okuk volna rá s én fel sem teszem. – Tisztán maga ez a tény hozta eksztázisba. Szegény! Ő aztán igazán maga az alázat.

 

Piszoktól, ambiciótól mentesen, függetlenül élni, – nem félteni az életet, hogy elfogy, hanem dolgozni irgalmatlanul: ez a tőke. – Bár: – azért sokszor eszembe jut mégis csak, hogy az Osztrák Magyar Bank főtanácsosa mennyivel nagyobb úr, mint Petőfi volt.

 

Pénztáros: ott ül zárkája sarkában, mint egy mérges rágcsáló – s ha jön valaki: gyorsan, bosszankodva fizet és visszaül.

 

Gyerekkor: – Minek a nőkkel törődni? Minek vannak egyáltalán a világon? – Fő: a dicsőség, az ambició, a cél… Fiatalkor: Úgy látszik: az egyén életének semmi más célja nincs, mint magot teremni s elpusztulni… Hisz látjuk: – mivel telik életed? Egyéni életed elhamvad a szaporaság tüzében… A férfi: Hohó! – Nem foglalkozom én már efféle marhaságokkal… Azaz hogy: – no igen, persze… De csak nagyon másodlagosan… Nyugalom barátom, nyugalom: ez a fő… És, – dolgozni!… Elvégre az individum életének más céljai is vannak e földön… – Az öregedő ember (lázasan): – Igazán, néha már szikrákat szór a szemem, mikor úgy elmennek mellettem… Hát mi van Istenem! Hát én már ki vagyok az életből zárva?… Hát mért élek még akkor? Mily szépek! – Mily üdék! Mily hamvasak, mily kedvesek… El kell ásnom már magam a föld alá! Mért is nem éltem soha! – Az öregkor (bölcsen): Nincsen semmi baj fiam, – csak bizalom! Nem szabad soha kétségbeesni… S ami a nőket illet?…

 

„Hozattál zsírt? – Finom májas pástétomokat ettünk”… Fura ez az élet!… Idegen tárgyakat raknak a szájukba s úgy beszélnek, oly természetességgel a zsirról és a májról, – szegény állatok belső szerveiről, mint valamely gyümölcsökről, amely valamely fán nékik termett…

 

Fel kell jegyeznem, nehogy elfeledjem. – Évekkel ezelőtt… Karácsony délutánja volt. Huszonegy éves lehettem s már reggel rossz kedvvel ébredtem, mert tudtam, hogy nincs senkim, akinél a karácsony-estét tölthetném. – Régi szokás szerint most is elővettem Dickens Karácsonyi Ének-ét… Ez az édes-bus, drága könyv mindenkori vigasztalóm a karácsonyi szomorúságban… Hiszen emlékezzünk csak, egyszer anyám nagyon beteg volt… Déltől másnap reggelig ott ültem s a vas-kályhát vörös-izzásig fűtöttem… – S közben Dickenst olvastam… Akkor is karácsony volt – s én fájó szivvel boldog voltam mégis. Távoli boldog otthonokra gondoltam, melegségre, barátságra, szerelemre… Mohón faltam a kenyeret s lassan, szürcsölve olvastam… Mert mi is okozza a derüs karácsonyi hangulatokat?… Pudding, lámpafény… kinn a fergeteg… egy világtól elhagyott, de szívektől meleg kunyhóban… Játékok – jó étel, egy kis ital… Középszerűség gondolatban és modorban… Szóval mit csináljak most – mert a régi vigasz, a régi könyv már nem izlik. Eldobtam. Megfürödtem, tiszta fehérnemüt vettem és a zsakettkabátot s délután elmentem barangolni – hátha adódik valami… Ki a messzi Budára… Már erősen szűrkült s én még mindig kinn bódorogtam egyre jobban elfogódó szívvel… Kemény téli fagy volt, száraz vihar, – alig jártak az utcán… Az Istenhegyi-uton jártam s már a villákból meleg tüzek fénye csapódott az útra… Néhol még nem függönyözték le az ablakokat s én befele leskődtem… Egy karácsonyfa… Egy asszony átsuhanó alakja világos ruhában… Egy helyütt egy szép szobalány éppen a redőnyöket eresztette le és rám mosolygott… Hálásan intettem néki vissza s megálltam… Erősen alkonyodott, fujt a szél s én elhatároztam, hogy visszafordulok… Ekkor a néptelen uton egy borzas kis lány jött felfelé… Nagy, élénk szemek, sápadt arcocska… szegényes, tiszta ruha… S megállt velem szemben, hogy kifujja magát… – No kisasszony, – elfáradt? – szólítom meg. Egy vékony, gyermekes hang felelt a szürkületben. Kikérdeztem. – Ő tizenhárom éves és hazafelé megy… Az Istenhegyi út végén, – nem tudom már, milyen hegy alján laknak saját házukban… Ő meg a kis öccse és az apja… S az anyja?… Az anyja bizony elvált az apjától, – már régen s ők egyedül vannak… Ő vezeti a háztartást. Az atyja komor ember, – pallér és bizony dúrva vele… Iszik. – Úgy. És mit szokott ott csinálni magányában? – És honnan jött most?… És iskolába jár-e?… – Már nem jár iskolába, – felelte szomoruan – nem lehet…

 

[5. rész]

Most Pestről jön a mamájától… Csak ritkán szokott átmenni hozzá – nem szivesen megy, mert rossz ember az ura… És a mamája nagyon szerencsétlen… Nem is szereti őt – s nem is örűl, ha átmegy hozzá… De ma átment – hiszen karácsony van!… S néki nincs barátnője – se senkije… A mamájától diós kalácsot kapott, – itt van, viszi haza a kisöccsének… Ő nem rossz kedvű – ó ne higyjem… – Néki mindig van dolga… A háztartás… – No és nem szokott olvasni? – kérdeztem. – Nem – nem igen, feleli. Nem szeret olvasni. Azok a regények… csupa hazugság… Marlit – már nyolc éves korában megunta… De van egy író, akit nagyon szeret, – nem tudja ismerem-e?… Ibsen… Meglepetésemben nem tudtam mit feleljek. Úgy? – Ibsent szereti? Ismerem. És mit olvasott tőle?… Ő egyszer véletlenűl olvasta egy munkáját… Mert a drámákat különben is jobban szereti… Azért mindent megvett – amit meg lehetett kapni… Nagyon szép! Nem emlékszem-e milyen szép, mikor a John Gabriel Borkmann-ban az öreg embert elgázolja a saját fia, – mikor éppen megszökik egy asszonnyal?… – Igen, – emlékszem, – feleltem nagyon elkomolyodva, meghatva. – No és van pénze, hogy könyveket vegyen? – kérdeztem. – Van, van, – néki mindig van pénze, – ne felejtsem el, hogy a ház rá van bízva – ő megy bevásárolni… Szegény, drága, kedves, gondoltam s majd hogy meg nem öleltem. – Már messze kinn voltunk, – a domb tetején jártunk már és egészen sötét volt. S én szívesen kísértem volna még tovább – de ő hazaküldött. – Menjen haza, el fog tévedni, – mondta aggódón, csilingelő, – vékony, elhagyott hangocskájával. – Nagyon fáztam is, – elbucsuztam tehát tőle. – Sok szerencsét kívántam néki s megigértem, hogy nem fogom soha elfeledni – s ő is gondoljon majd néha rám. – Mentem, – de vagy harminc lépésre megálltam s visszanéztem, – Ott állt még a domb tetején, – az esti ég mögötte – s utánam nézett. – Isten vele! kiáltotta a szélben – gyermekes, hűséges, drága hangján. – Aztán ujra megálltam. – Még mindig ott állt: – már alig látszott a sötétben. – Isten vele! – kiáltotta ujból. Vigyázzon, – hogy el ne tévedjen… És vigyázzon – ott egy nagy gödör… – – – Lélekben felfrissülve, megitatva mentem egyenesen az August-féle cukrászdába egy kicsit melegedni. – Kellemes és szép volt ott. – A fehér-kötényes felszolgáló kisasszonyok zajtalanul lépkedtek a puha szőnyegen… A kék szalonban halk zsongás, – néhány jól öltözött ember beszélget, – az evőeszközök és poharak finom csörgése hallik… Boldog megnyugvás száll reám… Kellemes meleg van: s az arcom azonnal tüzelni kezd – s lázas borzongás fut át rajtam… Kellemes szép este volt.

 

Öntudat: gyenge, pislákoló fényecske: ez mindenünk.

 

Egy ortodox papjelölt: Példái a mesterek, akik közül az egyik napjában csak egy órát aludt éveken át, a másik csak egy negyed órát – ott ült a szoba sarkában és tanult. – Egy másik pap már nem érezte az étel ízét: – beadtak a szobájába levest, – egy marék sót tett bele és egy-két kanállal evett, – aztán félretolta… Különben néha negyven napig is elböjtölt… (Az öncélu erőfeszítés legendái.) – Hogy Mózes tényei kisérletek az emberek egy csoportjának szabályozására – s hogy e kisérlet nem rosszabb, se nem jobb, mint amilyen már sok volt a világon: ezt belátni egyszerű… Egy próba: rendet csinálni az örök rendetlenségben… Hiszen érzik ezt ők is, – de nem merik kicsinyelni életük művét, mert nem annyira erősek, hogy talajtalanul is megbírnának állani a világürben… Nem annyira bátrak, hogy mégis dolgozzanak, – tudva, hogy unokájuk sem segít… Az ember javíthatatlan!… S végül, talán kétségbeesnének arra gondolva, hogy hiába gajdolnak, – köztük és Isten között semmi kapcsolat nincs… s oly kietlen egyedülségben kell megállniok, mint a szikla, – melyet nem egy őrködő szem tart a vizek felett, hanem a benne rejlő erők… Benned van az Isten és nem veszed észre, – kivül keresed…

 

Szerelem és szaporodás – e kettő talán nincs is lelkünkben szoros kapcsolatban egymással. – A szerelem önálló jelenségnek látszik… s hogy a kellő ok és okozati viszonyban áll, – ezt fiatal anyák mindig külön megcsodálják… A gyerek megszületik: ez egy uj jelenség – egy véletlen életjelenség nekik… – Talán azért is, mert örömeiket már elfeledték, – azok már régen elfakultak emlékeikben – s ime valami stabilabb emlékjele maradt annak, hogy ők éltek… Stabilabb, mint az elfutó idő…

 

Kétségtelen, hogy e kor élvezni képes a paraszt-szinek primitivitását éppen ugy, – mint a történeti szépséget… Szereti azt, ami raffinált s azt, ami egyszerű, – felveszi az ideges tulzást, mely egyes elementumok diszharmónikus hangsulyozásával jön létre: – a pompát, a mozgás izgatott hangsulyozását, – élvezni, ami nagyon színes… egyszóval gyanus nékem e mindenre való képesség. – Nem elég még kultúra, – nincs iránya, karaktere… Egy elég befogadóképes izgatottság uralja…

 

Úgy-e nehéz elviselned az érzést, – hogy a természet épp oly kegyetlen veled, mint te vagy a bornyuval?…

 

Egy aggszüz: – Énekelget szegény, – s a szekrényét rendezi naphosszat. – Nem szereti az embereket, – nyugtalanná teszik őt… Bezárkózik spalettái mögé s csak néha virít ki az ablak mögül nagyon szőke, őszülő feje… Hogy mit csinál egész nap: – danol és ábrándozik… Csalódásai után, küzdelmei után visszatért álmaihoz s most bennök él tovább… Kicsit mámoros, kicsit már meg is zavarodott tőlük… De néki sosem sok belőlük, – nem csömörlik meg az álmodozás tartalmatlan ízétől… Halkan jár szobáiban, kerüli a zajt, – óvakodik tőle, hogy bármi megzavarja… S ha véletlenül mégis látogató jön: – vőlegényéről beszél… Hadar… S az álmok elbocsátott madarai vergődve röpködnek az idegen világban… Tehetetlenül, ügyefogyottan áll a hallgatóval szemben – s mintha védekeznék. – Aztán elhallgat. – Gondolkodik. – „Déryné – szól később, – az esküvőmön maga fog ülni a… tizedik kocsiban”… – Már nem épelméjű, – de betegsége szép: az ifjuság mézét őrzi féltékenyen szíve mélyén…

 

[6. rész]

1916. nov. 30. – Nyomorék, örökké egy székben ülő ember. – Iszonyu vitustánc kinozza, – a kezei le vannak kötve. – Életében egyszer volt az utcán, egy hurcolkodáskor, – soha még sem színházban, se látogatóban nem volt, – örökké ebben az egy környezetben élt: a nyitott ablaknál ül s ugyanarra a kertre és tűzfalra bámul… S mégis: – teljesen tájékozott, – Budapest minden utcájára emlékszik, – tudja, hogy az egyes üzletek, hivatalok hol vannak… Emlékeztőtehetsége kitűnő, – ha egyszer hall valamit, örökre megjegyzi. – Sőt: a világ egyéb dolgaiban is jártas… Józan ítéletű ember, – higgadt temperamentum, aki indulataitól sosem ragadtatja el magát… S rendkivül intelligens: – ő a család esze. Hozzá fordulnak a család tagjai ügyes-bajos dolgaikban tanácsért. Ő a ház éltetője: ő kelti fel reggel a családot: – menjetek dolgozni! – ő tanít ambicióra… Élvezi, ha hall valami nagy munkáról: ilyenkor görcsbe huzódik össze a szája és fénylő szemekkel figyel… Családja tagjai élnek-halnak érte – s ő is végtelenűl szereti őket… S ebben a „lélek” szerepében boldog, teljesen megelégedett és derüs: – a mások munkája kielégíti s hogy ő hozzászólhat… Nagy emberismerete van: – ösztöne a jóravaló embert azonnal megérzi: – s előzékeny, kedves irántuk – s végtelenül lekötelezett, ha meglátogatják… Modora különben is jobb és előkelőbb, mint a hozzátartozóké… tartózkodóbb… Beszéde kínos erőlködés – s mégis bizonyos határozottság jellemzi.

 

Mélyen beesett világító szemei vannak s mindig tisztán meg van borotválva, bár mozdúlni sem tud segítő nélkül… A ruhája már nem tesz ilyen jó benyomást, sem a fehérnemüje… Foltos, rojtos fekete ruhában ül ott, gallér, nyakkendő nélkül… Az inge is meglehetősen szennyes. – Erősen foghíjas. Anyja áldozza fel magát érte – s a nagy megerőltetéstől egyik szemére vak lett. – Apja már nem él. Véle különösen erős kapcsoaltban volt a nyomorék, mert az öreg úr is éveken át beteg volt. Igen szerették egymást s mégis mikor meghalt, ő tért először magához, ő vigasztalta a családot. Nagyon kedveli a zenét, különösen Beethovent s kitünően ismeri. – Nőkhöz való viszonya: – rajong a nőkért s ezt nem is titkolja. – Egyszer a szomszéd szobaleány a balkonról kokettálni kezdett vele, sőt be is ment hozzá beszélgetni. Ő beleszeretett s évekig lelkibeteg volt miatta, amiért elhagyta és nem láthatta többé. (Micsoda példátlan női kegyetlenség!)

 

Jóságára, mint egy kis tömlőre vigyáz… A kebléhez szorítja: nehogy érzése, meghatottsága a sors viharában kárt szenvedjen…

 

Egy diskurzus: – No szép kisasszony, – nem fekszik még le? – Ha Ön kedves Uram elkisérne… – No-no, csak nem tételezi fel ilyen meglett urakról, hogy éjjel – hölgyeket kisérjenek haza… – Ejnye, csak nem papok maguk, hogy ilyen szentek?… – Nem, nem – de majdnem!… – Talán bizony tanárok? – Lássa, ezt eltalálta… – Hát remélem, az ifjuság lelkivezérei is megengedik ezt néha maguknak… Csak nem élnek ugy, mint a gyermekek?… Lássák, én maguknál fiatalabb vagyok – s mégis barátkozom már fiúkkal… (Igen kedves, fiatal teremtés volt szegény. – Egyike a puella classica-knak, ahogy az ifjuság nevezi.)

 

A nevelés elvégre mégis igen fontos. – Még sem mindegy, hogyan tették az embert mintáikkal elfogúlttá – és mi iránt.

 

Sem a haldoklót, sem a holtat, csak az élőt tudom sajnálni.

 

A törvényt talán a megtörésről nevezték el?…

 

Nem volt elkeseríthető: – csak a nagy ambició elkeserithető – s ő rezignált volt.

 

Őrült kéregető: – gunyos mosollyal kéreget, – mintha az életet nevetné.

 

Csak előre nézni, nyilt szemekkel, – ez már maga is filozófia.

 

Szamárfogat – a türelem szimboluma. Nem nagyon húz, nem is élénk, de azért dolgozik: – beletörődött, okos, – gúnnyal, ütleggel nem törődik.

 

Kiáltás az utcán: „Úgy megrúglak, hogy Mezopotámiába repülsz, vagy tudja Isten hová.” – (Tulzás.)

 

Hatalom: – nem várni az emberektől, hogy jószántukból legyenek csendesek és szivesek.

 

Nő a szerelemről: „ahol a lelkiismeret végződik, ott kezdődik az okosság.”

 

Emberi lélek, – el nem tudom képzelni örökkévalóságodat. Minden örömödben, léted minden mozzanatában ott látom a halál principiumát. Ami örökkévaló, annak nem lehet öröme, bánata. – Van-e bánata annak, aminek semmi sem lehet ártalmára? – hogy szeretsz, hogy mohó vagy – nem a halál stigmája mindez?

 

Embert csak ember tehet boldoggá. – Minden egyéb örömöd kávépótlék.

 

Egy asszony, – a „természetesség” áldozata: „az uram meghalt, – oly boldog voltam vele, úgy szerettem”… És kacag tovább.

 

Olvasom: „A mester jó viszonyba került egy igen befolyásos patricius úrral, – Messer Giovanni Rotunda-val”… – Helyi nagyság! Melyik temetőbe porladnak csontjaid? Azt sem tudtam, hogy a világon voltál… S mily nagy úr voltál, – nem kisebb, mint a mester maga, sőt! – A jelenben a dolgok elvegyűlnek… Helyi nagyságok örök nagyságokkal… s csak a távlatból válik egyre nagyobbá a különbség… Bár: – mily különös! – Mi a mienk a mesterből ma?… A neve egészen elkülönül személyétől és vándorolni kezd a világban… A mester szenved, kűzködik, majd elporlad s a neve egyre jobban fénylik… Nem csodálnám, ha gyűlölni kezdené dicsőségét, a sirban.

 

Nem csodálom, ha a kemény fegyelemre, kemény munkára szoritott emberek egy nap nem birják el tovább a fegyelem terhét… Egy gépezet nélkülözhetetlen szöge lenni… egy életen át mit sem tudni szabadságról, könyelműségről… Egy szabad lélekzethez – egy sóhajhoz ne lehessen ideje egy életen át… Nem csodálom, ha egy napon a társadalomból, a rendből kitépi magát… A munka mily iszonyu monstrum!

 

Amit éltél, – tudássá és izléssé válik benned… ha nem így lenne, akkor az ember talán mégsem öregednék meg. Ha mindent elfelejtenél – szüzies maradnál s kezdhetnéd előlről… Vagyis: élvezeteid és bánatod terhét cipeled görnyedve…

 

Harangszó: – hüs szólam: egyormává lesz a halálban minden szenvedő.

 

A legnagyobb csapás sem változtatja meg az embereket. – X. lueszt kapott. – Akkor öngyilkos akart lenni. S ma már ugyanolyan kicsinyesen spórol, gazdálkodik cigarettáival, mint azelőtt.

 

Aki miattam szenved azt meggyűlölöm, ha nem tudom őt magamtól megszabadítani. (Szegény anyám!)

 

Egyik öngyilkos: egy könyvelő, aki nem akar „mulasztani” hivatalában és szabad napon öli meg magát. Egy másik, aki megkérdezi a revolver árát s az olcsóbbat veszi: spórol.

 

Érdekes, a vidéki primadonnák szoknyája mellett rendesen egy apró emberke húzódik meg: – rendesen egy patikus-segéd. A nagyságok nem a nagyságokat szeretik.

 

Egy anya leányáról: „temperamentumos leány, – férjhez kell adni.” (Ő maga a temperamentumos. – Még mindig udvaroltat magának… S ahogy a férfiaktól óvja, mintha ezt mondaná neki: „Ezt te még nem tudhatod kislányom, – ne is tudd még… Durva, erős ital, de nagyszerű… Sátáni mesterség ez a férfiaké…”) Ugyanez a leány eltakarja az anya arcát, ha apjuk a kisöccsét veri.

 

Kondás élete: az élet úgy múlik, mint az idő… A nap felmegy, aztán lemegy – öntudatlanságában múlt el egy nap s telt el az élet… Ő közben megöregszik s csak az évszakok változása figyelmezteti őt… Ugyanígy élünk s minden erőfeszités, minden mesterkedés hiábavaló… Hiába próbálsz kitalálni mindenfélét, – telefont, távirót, művészeteket, tudományt… A magam részéről egy-két dolgot még rögzíteni szeretnék… A múltat még munkával jelölöm… mert még nem bírom el a jóvátehetetlen, feltétlen elmulást, de lehet, hogy erről is lemondok majd.

 

[7. rész]

Ha szerencsétlenség ér: – a lélek rendesen elnyeli a szörnyüséget s nem tudsz róla sokáig, – elfelejted. S csak lassan, adagolva juttatja tudomásodra, hogy mi történt… A mélységben tanyázik az iszonyat és szinezi életedet…

 

Az elitélt így beszélhetne: – Emberi bíróság – mi vagy te nekem? – Azt képzelitek, hogy tisztelem ítéleteteket?… Felvesztek parókát, talárt… ti felöltöztetett emésztő-zsákok, – mi nékem a ti csinált méltóságotok, – mi elfogult igazságotok – s mit törődöm ítéletetekkel?… melyet az érdek ír elő?…

 

Két pipacs-csokor csodálatos bája: – zöldjének kúszáltsága, – szálainak negédes affektációja… Hogy zuhan, hogy bukik a finom inda, – hogy buvik… Mint a játszó macska, – oly könnyed és kecses….

 

Tengeri csata: zúgó iszonyat. – ide-oda fut a hajó, – futkos, szalad, mint a boszorka és üszköt, csóvákat hajigál… Jobbra! – ordit ujból a kapitány, – (irtózatos az erőfeszítés mindenütt) – s a kormányos ránéz az áhitat, mentegeződzés és öntudat pillantásaival, – („kérd az életem, – látod, hogy megteszem a magamét!”) – s közben irtózatos erővel fordítja a kormánykereket… A kapitány pedig már megenyhűlve nézi, mert fordul a hajócska s baj nem történt…

 

Szeretem az ablakból nézni, ha száguldanak az esőben az emberek… Ernyőjük alá fuj a szél, – az ernyőt felfordítja. Elrepül kalapjuk és gurul – fujja a szél… s ők bukdácsolnak utána… A szél felborzolja a cilindert, kiforditja a szoknyákat… A villamos elgázol egy női kalapot…. – Ilyenkor az ablakban állok és nevetek. – (Boszorkányos alkonyat.)

 

A mesék és regények mindig egy jelent mutatnak: A szépséges királyleányt, – a vén banyát!… Regényt! – mely a változást mutatja, – mint válik a szépséges királyleányból vén banya.

 

Gyönyörű indus mese-motivum: az anya sírjából gyümölcsfa nő, mely táplálja az elhagyott gyereket. – S egy másik: – A teve igy szól az oroszlánhoz: néked kedved van orditani, – nekem a folyóban meghengergőzni.

 

Most már az idegeimben van a múlandóság, – a változás: ha egy öreg embert látok, – már nem sokáig botorkálsz itt szegény, – gondolom magamban.

 

Rohanni! – ez megment. – Száguldani!

 

A haldoklónak távolodik a világ. – Az emberek, – övéi, mind távolabb látszanak tenni-venni. Végül bezárúl a látás és érzéklet: futó kéjük még ködlik, de egyre idegenebbűl. – Maga marad.

 

Fény az ablakon: mily gyönyörűn ragyogsz ó túlvilág!

 

Az ember este várja a napért jutalmát.

 

Aki nem érdemli meg, annak nincsenek jelenései.

 

Forró, piros lányokért e halk zene: – gitár.

 

Anyaság: míly fölényes és elnéző a gyerek a szülőivel… Hogy uralkodnak! – Gyámság alatt tartják az öregeket… „Hozz be vizet!” – szól Jucó az anyjához – s a hang fölényes, bizalmas és megbocsátó… A vénülő ember pedig kénytelen magát alárendelni az ifjuság életerejének. – Mikor a szülők már nem termők – nem marad egyebük… „Nékem nincs más örömöm, csak te!” – mondják szegények. Gyökerekké válnak a virágok és fájdalmas céljuknak élnek tovább.

 

A forma olyan, mint a templom kupolája: ha bezárjuk a tért, – jobban elképzelhető a végtelen.

 

Álom: Tüzes koporsó az égen, – holdak repülnek.

 

Nem volt üres a tekintete, csak sötét attól az ürességtől, amit az életben talált.

 

1916. dec. 2. – Milliomos család: – Együtt ülnek a szalonban, – estélyre készülődik a ház. Megérkezett a nagybácsi Bécsből, híres orvostanár. – Látogatóba jött – meghívták, mert büszkélkedni akarnak Leonnal, aki egy quartettet komponált… S Leon lohol, – mindig lohol… Vörös feje majd itt, majd a zeneteremben imbolyog… Egy kicsit biceg is őkelme: idegességből… Biceg, de amellett húzza a lábait: csoszog, botorkál… – előkészíti a zenészeket… Azok pedig magukban nevetnek rajta: – dadogó beszéde idegesiti őket – s ahogy a ruhájában lötyög egész úri személye: – ez úgy csiklandozza nevetőizmaikat!… Csak a szemök csillog, különös fénnyel, amíg hallgatják, – különben csend és némaság: a szegény embernek el kell fogadni a gazdag gügyék, utasításait… – A kretin! – suttogja az egyik brácsás… Már ötvenszer bemutatkozott… – sosem ismeri meg az embert! – annyira csak az égi szépség atmoszférájában él, hogy nem igen tud emberekkel foglalkozni… Lohol tovább s uj témáin gondolkozik… Néha megáll és brummog… Vajjon mit szólna ehhez az uj dologhoz Reger, – hallhatná!…. – gondolja most magában. Hiszen a mester, akinél évekig tanult, szerette őt, – becsülte benne az irgalmatlan munkaerőt és iszonyu tudást… csak azért szidta vonós-trióját is, mert el volt sietve… – Mért lohol maga úgy, – mondta néki, mikor először volt nála, – tréfás akcentusával… Fél, hogy meghal?… Hiszen a maga szerzeményeit még elolvasni sem lehet – olyan firkantás az egész (Geschkripsel.) – S egy ilyen jó zongorista, mint ön… „Warum hudeln Sie denn so?…” S Leon ott áll a zongoránál, – balkezével önfeledten ütögeti a billentyűket és elméláz… Regerről gondolkozik, szeretett tanárjáról… – Majd a könyvtár-szobába megy, – levesz a polcról egy könyvet és átfutja azt a fejezetet, melyet délelőtt abbahagyott – a vetület-tanból… Mert ő mathezissel is foglalkozik – s ezen felül filozófiával… Közben az egyenruhás inasok a szalonban felgyujtják a csillárt s nagy ragyogó ezüst tálcákon csokoládét hordanak fel… Apró, gyűszűnyi csészécskékből isszák a vendégek… halk szürcsölés… Én az ablakmélyedésben állok és mosolygok… – A nagybácsi már itt is van… Komoly nyugodt hallgatag ember, aki nehezen viseli el ezt a környezetet… Kedvetlenül mosolyog hízelgéseikre… egy kicsit fészkelődik a helyén… Ó – ő már régen elkerült innen!… Mi köze néki hozzájuk…. Még az anyjára is kissé idegenkedve néz… Ugy látszik, szeretné letagadni, hogy ez az ő anyja… S az öreg asszony hallgatagon űl karosszékében… Lába alatt zsámoly… Arca megmerevedett valami keserüségtől s valami kifejezhetetlen bánatot s megbánást érez… Kár volt ezt a fiút oly nagyon várni, oly nagyon készülődni fogadására… S már kedvence, – legkedvesebb unokája: Leon után néz… Leon azonban magáról s a világról megfeledkezve fél lábon áll a könyvtárszobában s a matézis egy rejtett fejezetét böngészi… Közben feje bubját erősen vakarássza s furcsa grimaszokat vág… Én megyek érte… Leon! – szólitom – s felriad. Lélekjelenlét nélkül botorkál utánam, – szórakozott, lefoglalt tekintettel. A nagybácsit megcsókolja, – az végignézi Leont s valami kedvetlen, gúnyos, keserves kifejezést ölt arca. – Csend. – Senki sem szól most, – csak a zenészek hangolása hallik s az öreg asszony gyomra korog, mint a zuhatag. – Mélyen sóhajt utána, mert tudja, hogy ez a korgás közeledő halála hirnöke – s gyógyíthatatlan gyomorbajára gondol. Aztán mélyebb csend. – Ekkor bejön Leon mamája – egy elvált, idősebb hölgy – könnyekkel a szemében. – Senki sem kérdezi, mért könnyezik, most midenki tudja, hogy ő könnyezni szokott gyakran, ok nélkül – s ilyenkor nem szabad őt megszólítani, mert idegrázkódtatást kaphat… A társalgás nehezen indul, de végre megindul, – a tanár úr a családjáról beszél… A feleségének szembaja van s kerülni kell az erős világitást, – ezért nem járnak soha szinházba… Én pedig állok felettük az ablakmélyedésben és mosolygok. – (Képzelet.)

 

Röhög, mint a fazék.

 

Az ideges ember az apró bajt nagynak érzi, – az igen nagyot aztán képes okosan és józanul mérlegelni – és aránylag könnyen túlesik rajta.

 

Egy falusi ház: – Egy öreg inas van náluk: – őt már csak kapunyitásra alkalmazzák… Vannak aztán fiatal inasok – ezek vidámak, vadak és nyersek… Este püfölik egymást a néptelen udvaron… S ha szembe nézel velök, mintha tekintetük is azt mondaná: „vadak vagyunk – igaz, hogy dévajságunk és enyelgésünk is vad mint a nagy macska-fajtáé”… (Képzelet.)

 

Kártyás: – zsetonokra váltja fel össze pénzét, – nehogy otthon másra elkölthesse.

 

Egy tanitványom, egy tizennégyéves fiu, önjellemzése: „Sokat elszalasztok a fülem mellett, – de amit nem szalasztok el, azt aztán alaposan megrágom… ez pótolja az elmulasztottat. – Nem zavartatom magam kényelmemben, de ez a rendszer megváltozik, mihelyt akarom.”

 

Halál: – az idő, a pillanat épp olyan lesz, mint a többi, – nincs külön jele.

 

Egy csalódott kislány ül, ül és igen haragszik saját magára. – Az első csalódás! – Még mikor a folyó egyszer csak kanyarulathoz ér és meglátja saját magát.

 

Nem szükséges, hogy az ember a maga életében sokat szenvedett légyen… Attól még […..] Shopenhauernek nem olyan anyja lett volna – s az apja nem lett volna öngyilkos… Nem elég-e, tudni azt, hogy minden lehetséges?…

 

Ebben a városban és nem másutt,
Az égbolt ez ismeretlen ive alatt,
Az égbolt unalmas csillagai
S régi barátaim között…
S uj barátokat nem keresve
S uj szerelme nem óhajtva
S titkos szerencsét nem remélve
Fogom leélni életem
Nem tágul többé e határ,
Mely régen végtelenbe futni
Oly merész volt, mint a végtelen…

 

Nagyobb intellektus kell a világ logikátlanságát érteni, mint a logikusat.

 

Játékkal szerezhetsz pénzt, – pénzzel mindent. – A dolgok közt nincs fajsulybeli különbség.

 

Érdekes pör: – egy asszony eladja tiszta leányát egy ifjunak aki húszezerkoronás betétkönyvet nyújt át a kisasszonyért. – S a könyv – hamisítvány.

 

Zsugori: – ül-ül és nem igen beszél. – Félóráig is elsodor egy cigarettát, aztán óvatosan levágja kétoldalt a dohányt… Aztán: nem nyálazza meg, mert fél, hogy nyelvrákot kap… Ámde: a nedvesítőben nincs víz – s ő éktelen patáliát csap, – cselédeit leringyózza. – Az egyik fia öngyilkos lett. – „Az ilyen csapás, úgy kellene, hogy magába térítse, hogy megváltoztassa az embert. – De az ember rossz….” – mondja ő maga sajátmagáról. – (A tehetetlenségnek nagy lendülete van.)

 

Vége.