Tartalom Következő TIZENNYOLCADIK FEJEZET Aki előre lát, és nem néz vissza Momo nem tudta, mennyi idő telt el. A toronyóra néha vert, de Momo alig hallotta, hányat. Csak igen lassan tért vissza megdermedt tagjaiba a meleg. Mintha csak megbénult volna, képtelen volt akármi elhatározásra.
Menjen haza a régi amfiteátrumba, és feküdjön le aludni? Most, hogy neki és barátainak a legutolsó csöpp reményük is odaveszett? Hiszen megtudta, minden-minden helyrehozhatatlan...
S aztán Kassiopeia miatt is az aggodalom. Mi lesz, ha valóban kézre kerítik a szürke urak? Momo rettenetes szemrehányást tett magának, hogy egyáltalán szóvá tette a teknősbékát. De olyan elfogódott volt, rá se eszmélt, hogy meg kellene fontolnia minden szavát.
"Meglehet, hogy Kassiopeia rég Hora mesternél van vigasztalta magát Momo. Igen, reménykedem, már nem keres engem. Nagy szerencse volna neki is, nekem is..."
Abban a pillanatban valami gyöngéden megérintette Momo mezítelen lábát. Momo megijedt, s lassan lehajolt.
Ott kuporgott előtte a teknősbéka. S a sötétben lassan fölizzottak a betűk:
ÚJRA ITT VAGYOK.
Momo gondolkodás nélkül fölkapta, s gyorsan a kabátja alá rejtette. Majd fölegyenesedett, és fülelt, kémlelt a sötétségbe, mivel félt, a szürke urak még itt lehetnek valahol a közelben.
De minden csöndes volt.
Kassiopeia hevesen rugdalódzott a kabát alatt, s megpróbált kiszabadulni. Momo erősen magához szorította, de belesett hozzá a kabát alá, és azt suttogta:
Kérlek, maradj nyugodtan!
MI EZ A BOLONDSÁG? villódzott a páncél.
Nem szabad, hogy meglássanak suttogta Momo. Most a következő szavak jelentek meg a teknős hátán:
NEM IS ÖRÜLSZ NEKEM?
De mondta Momo, és majdnem elsírta magát , de örülök, Kassiopeia, nagyon örülök! S néhányat cuppantott a teknősbéka orrára.
A betűk a teknősbéka hátán szinte elvörösödtek, amint megjelent a válasz:
DE KÉRLEK!
Momo mosolygott.
Egész idő alatt engem kerestél?
PERSZE.
S hogyhogy épp most és épp itt találtál rám?
TUDTAM ELŐRE volt a válasz.
A teknősbéka tehát egész idő alatt Momót kereste, habár tudta, hol fogja találni? Akkor keresnie se kellett volna valójában. Ez is amolyan Kassiopeia-féle rejtvény volt megint, aminek megfejtésén nem akaródzott az észnek mozogni. De ez nem is a megfelelő pillanat volt, hogy Momo töprengjen rajta.
Momo suttogva mondta el a teknősbékának, mi történt közben.
Most mitévők legyünk? kérdezte végül Momo. Kassiopeia figyelmesen hallgatta. Majd a következő szavak jelentek meg páncélján:
ELMEGYÜNK HORÁHOZ.
Most?! rémült meg Momo. De mindent tűvé tesznek érted! Épp csak itt nincsenek most. Nem jobb, ha itt maradunk?
A teknősbéka hátán ez állt:
TUDOM, MENJÜNK.
Egyenesen a karjukba szaladunk mondta Momo.
SENKIVEL SE TALÁLKOZUNK felelt Kassiopeia.
Nos, ha olyan bizonyos ebben, akkor lehet rá számítani. Momo letette Kassiopeiát a földre. De eszébe jutott a hosszú, fáradságos út, amit akkor megtettek, s hirtelen úgy érezte, nem lesz hozzá elég ereje.
Eredj egyedül, Kassiopeia mondta halkan , nekem már nincsen annyi erőm. Menj egyedül, és add át üdvözletemet Hora mesternek.
EGÉSZ KÖZEL VAN! válaszolt a teknős háta.
Momo elolvasta, és csodálkozva nézett körül. Lassan derengett neki, hogy ez az a szegényes és kihaltnak tetsző városrész, amelyikből akkor a fehér házas, különös fényű környékre jutottak.
Ha tényleg olyan közel van, lehet, valóban lesz ereje a Soha utcáig s a Seholsincs-házig.
Jó mondta Momo , megyek veled. De nem volna jobb, ha vinnélek, és gyorsabban érnénk?
SAJNOS NEM olvasta Kassiopeia hátán.
Miért kell mindenképp magadnak másznod? kérdezte Momo.
Megjelent a rejtélyes válasz:
AZ ÚT BENNEM VAN.
Ezzel a teknősbéka elindult, Momo a nyomába szegődött, haladtak parányi léptenként.
A lány meg a teknősbéka alig tűnt el az egyik ide torkolló utcában, egyszeriben nagy mozgolódás támadt a tér körüli házak sötét árnyékában. Zizegő hang járta a teret, akár egy hamuszín heherészés. A szürke urak vidultak, meglesték a jelenetet. Néhányan itt maradtak a tér környékén, hogy titokban megfigyeljék a kislányt. Soká tébláboltak, de hogy ez a várakozás ilyen kellemes meglepetéssel szolgálna, maguk sem gondolták.
Itt mennek! suttogta egy hamuszürke hang. Elkapjuk őket?
Dehogyis súgta egy másik. Hagyjuk csak őket.
Hogyhogy? kérdezte az előbbi. Hisz meg kell fognunk a teknősbékát! Arról volt szó, hogy mindenáron...
Persze. És mire kell nekünk?
Hogy elvezessen Horához.
Így van. S épp ezt teszi most. Kényszerítenünk se kell. Magától vezet; ha nem is szándékosan!
A hangtalan heherészés ott verdesett megint a sötét árnyakon át, körös-körül a téren.
Azonnal értesítse a város valamennyi ügynökét. A keresést befejezhetik. Mindenki csatlakozzék hozzánk. De teljes óvatosság, uraim! Senki ne álljon az útjukba. Mindenütt szabadon haladhassanak. Sehol egyikünkkel se találkozzanak. S most, uraim, szép kényelmesen kövessük gyanútlan vezetőinket.
Így történt, hogy Momo és Kassiopeia valóban egyetlen üldözőjével se találkozott. Hisz bármerre fordultak, az üldözők csöndben és időben kitértek előlük, hogy aztán a lány meg a teknősbéka háta mögött csatlakozzanak társaikhoz. A szürke uraknak egyre szaporodó, falhoz, házak sarkához húzódó menete követte hangtalanul a két menekülő útját. Momo úgy elfáradt, mint még soha életében. Már-már azt hitte, most esik el és zuhan álomba. Aztán mégiscsak összeszedte magát, és lépett, lépett. S aztán kicsit jobban lett megint.
Csak ez a teknősbéka ne mászott volna olyan szörnyű lassan! De hát ezen nem lehetett segíteni. Momo már nem nézett se jobbra, se balra, csupán a lába elé meg Kassiopeiára.
Egy örökkévalóságnak tetszett, mire azt vette észre, lába alatt az utca egyre világosabb lesz. Fölemelte ólmosnak tetsző szempilláját, s körültekintett.
Igen, végre megérkeztek abba a városnegyedbe, ahol a se hajnal-, se estszürkületi fény uralkodott, s ahol az árnyak különféle irányba estek. Vakító fehéren és megközelíthetetlenül álltak a fekete ablakú házak. S Momo a különös emlékművet is meglátta, azt, amely semmit se ábrázolt, fekete kockatalapzaton hatalmas tojás volt csupán.
Momo megbátorodott, hiszen már nem soká tarthat, és Hora mesterhez érnek.
Kérlek mondta Kassiopeiának , nem mehetnénk kicsit gyorsabban?
MINÉL LASSABBAN, ANNÁL GYORSABBAN volt a teknősbéka válasza. Továbbmászott, még lassabban, mint eddig. Momo észrevette ahogyan múltkor is , hogy épp ezzel jutnak gyorsabban előre. Szinte olyan volt, mintha siklana alattuk az utca, minél lassabban haladnak ők ketten, annál gyorsabban.
Hiszen ez volt ennek a fehér városrésznek a titka: minél lassabban haladt valaki, annál hamarabb ért. S minél gyorsabban haladt, annál lassabban jutott előre. Ezt a szürke urak akkor, amikor a három autón üldözték Momót, nem tudták. Így menekült meg Momo.
Akkor!
Most azonban másképp állt a dolog. Hiszen most nem is akarták a lányt meg a teknősbékát utolérni. Most épp olyan lassan követték kettejüket, amilyen lassan azok haladtak. S ilyenformán rájöttek a titokra. A fehér utcák lassan megteltek szürke urakkal kettejük háta mögött. S mivel a szürke urak most már tudták, miképpen kell itt mozogni, valamivel még lassabban is jártak, mint a teknősbéka, s így egyre közelebb és közelebb jutottak. Olyan volt, akár a fordított versenyfutás, a lassúság versenye.
Keresztül-kasul vitt az út ezeken az álomutcákon, egyre beljebb és beljebb a fehér városrész belsejébe. Aztán elérkeztek a Soha utca sarkára.
Kassiopeia már be is fordult, és iparkodott a Seholsincs-ház felé. Momónak eszébe jutott, hogy akkor ebben az utcában addig nem jutott előrébb, amíg meg nem fordult és hátrafelé nem ment. Így hát most is megfordult.
S elállt a szíve verése rémületében.
Akár egy szürke, mozgó fal, közeledtek az időtolvajok, egyik a másik mellett, haránt betöltve az utcát, sor hátában sor, ameddig csak ellátott.
Momo fölkiáltott, de nem hallotta meg a saját hangját. Futva behátrált a Soha utcába, s kitágult szemmel meredt a szürke urak közelgő seregére.
Most azonban valami különös történt: amikor a szürke urak első sora be akart nyomulni a Soha utcába, az egész sor Momo szeme láttára szó szerint semmivé foszlott. Előbb kinyújtott karjuk tűnt el a szürke uraknak, aztán a lábuk, a törzsük, s végtére meglepetést és rémületet tükröző arcuk.
De nemcsak Momo vette észre mindezt, hanem az első sor háta mögött nyomuló többi szürke úr is. Az elöl haladók megpróbálták megállítani a többit, egy pillanatra valóságos kézitusa támadt köztük. Momo látta dühödt arcukat s fenyegető öklüket. De már senki se mert tovább utánajönni.
Momo végre elérte a Seholsincs-házat. A nagy, zöld fémből készült ajtó megnyílt előtte. Sietett befelé, végigrohant a kőalakokkal szegélyezett folyosón, kinyitotta az icipici ajtót a túlsó végén, bebújt rajta, végigfutott a számtalan óra termén, egészen az állóórák közepében levő szobácskáig, a díszes kis pamlagra vetette magát, egy párnába rejtette az arcát, se látni, se hallani nem akart.
Tartalom Következő