Tartalom Következő NEGYEDIK FEJEZET A hallgatag öreg és a szószapora fiatal Bármennyi a barátja is valakinek, mindig akad köztük egy-egy, aki a többinél kedvesebb. Momo is így volt vele.
Volt két legjobb barátja, mindkettő napról napra eljött hozzá, mindenüket megosztották vele, amijük csak volt. Az egyik fiatal volt, a másik öreg. S Momo nem tudta volna megmondani, melyiküket szereti jobban.
Az öregnek Utcaseprő Beppo volt a neve. A családi neve valójában más volt, de mivel foglalkozása szerint utcaseprő volt, és emiatt mindenki így is hívta, maga is így nevezte magát.
Utcaseprő Beppo az amfiteátrum közelében lakott egy viskóban, amit maga eszkábált össze téglából, hullámlemezdarabokból és tetőkátrányból. Szokatlanul kis növésű volt, hozzá még kicsit hajlottan is járt, úgyhogy szinte akkora volt, mint Momo. Nagy, kurta, fehér sörtéjű feje volt, mindig kicsit ferdén tartotta, orrán apró pápaszem.
Némelyik ember úgy vélte, hogy Beppo nem egészen épeszű. Azért, mert az utcaseprő a kérdésekre mindig barátságosan mosolygott, de választ nem adott. Gondolkodott. S ha úgy találta, hogy a válasz fölösleges, hallgatott. Ha úgy találta, hogy szükséges, akkor gondolkodott előbb a válaszon. Előfordult, hogy egy-két óra kellett neki, volt, hogy egy egész nap, mire a választ kimondta. A kérdező persze közben megfeledkezett róla, mit kérdezett, s csak ámult Beppo szavain.
Egyedül Momo tudta kivárni, s értette is meg, mit mond Beppo. Tudta, az utcaseprő azért gondolkodik annyit, hogy mindig igazat válaszolhasson. Mert az volt a véleménye, a világ minden szerencsétlensége a sok hazugságból származik, a szándékos hazugságból meg a nem szándékosból is, amit csak sietségünkben, hebehurgyaságunkban követünk el.
Minden hajnalon napkelte előtt rozoga, nyiszorgó kerékpárján behajtott a városba egy nagy épület elé. Aztán odabent az udvaron a többi kollégájával együtt megvárta, hogy kiadják a söprűt meg a targoncát, s bizonyos utcába beosszák, ahol söpörnie kellett.
Beppo szerette a napkelte előtti órákat, a város olyankor még aludt. Szerette a munkáját, és alapossággal végezte. Tudta, hogy nagyon fontos munka.
Söpörte az utcát, lassan söpörte, de megállás nélkül: Minden lépésnél lélegzetvétel, minden lélegzetvételnél söprés. Lépés lélegzetvétel söprés. Közben néha azért kicsit megállt, s elgondolkodva maga elé nézett. Aztán megint tovább lépés lélegzetvétel söprés.
Ahogy így megfontoltan haladt, előtte a piszkos utca, háta mögött a tiszta, gyakran nagy gondolatai támadtak. De szóba alig foglalható gondolatok voltak, nehezen meghatározhatók, akárcsak bizonyos illatok, amikre még épp hogy emlékezünk, vagy színek, amiktől szép volt az álmunk. Munka után, ha ott üldögélt Momónál, elmagyarázta a kislánynak a nagy gondolatait. S mivel Momo a maga módján hallgatta, az utcaseprőnek megoldódott a nyelve, s megtalálta a megfelelő szavakat.
Látod, Momo mondta aztán úgy példaképpen , ez így van: az ember előtt néha egy hosszú utca van. Azt gondolná, szörnyen hoszú; ennek sose ér a végére, gondolná.
Egy ideig hallgatagon maga elé nézett, majd folytatta:
Aztán elkezdi az ember, iparkodik. És egyre jobban iparkodik. Ahányszor fölnéz, látja, nem lesz kevesebb, ami előtte van. Még jobban nekiveselkedik, félni kezd, végül a szuflája is elfogy, nem bírja tovább. Az utca meg még mindig ott van előtte. Így nem szabad csinálni.
Gondolkodott egy sort. Aztán tovább beszélt:
Sose szabad egyszerre az egész utcára gondolni, érted? Csak a következő lépésre kell gondolni, a következő lélegzetvételre, a következő söprűvonásra. Aztán megint mindig csak a következőre.
Megint megállt, töprengett, aztán hozzátette:
Akkor örömöt okoz. Ez fontos, mert akkor végzi az ember jól a dolgát. És így is kell, hogy legyen. Ismét hosszú szünet, majd a folytatás: Egyszer csak észrevesszük, hogy lépésről lépésre végigértünk az utcán. Észre se vettük, a szuflánk se maradt ki. Bólintott magának, s azt mondta befejezésül: Ez fontos.
Vagy eljött másszor, szó nélkül leült Momo mellé, s Momo látta, hogy töpreng, s valami egészen különöset szeretne mondani. Hirtelen fölnéz, és elkezdi:
Újra magunkra ismertem. Soká tartott, amíg halk hangon folytatta: Előfordul, hogy ilyen van; délben, amikor mindenki alszik a hőségben. Olyankor átlátszó lesz a világ. Akár a folyó, érted? A fenekére lehet látni.
Bólintott, hallgatott kis ideig, aztán még halkabban így szólt:
Ott másféle idők vannak, odalent a fenéken.
Ismét csak töprengett hosszan, kereste a megfelelő szavakat. De úgy tetszett, még nem találja őket, majd egyszer csak egészen megszokott hangon magyarázta:
Ma a régi városfal mentén söpörtem. Van ottan öt olyan kő, annak más a színe a falban. Így, érted?
S ujjával a porba nagy T betűt rajzolt. Félrebillent fejjel szemlélte, majd hirtelen azt súgta:
Fölismertem őket, a köveket. További szünet után akadozva mondta: Olyan másféle idők voltak akkor, amikor a fal fölépült. Sokan dolgoztak rajta. De volt köztük kettő, ők építették bele a köveket. Ez jel volt, érted? Én ráismertem.
Kezével végighúzott a szemén. Úgy tetszett, fáradságos neki a beszéd, amikor tovább mondta, szavai erőlködve hangzottak:
Ők másképpen néztek ki akkor, ez a kettő egészen másképp. Majd befejezve szinte haragosan azt mondta: De én magunkra ismertem. Magamra meg rád. Magunkra ismertem.
Nem lehet az emberektől rossz néven venni, hogy megmosolyogták Utcaseprő Beppót, ha így hallották beszélni, s a háta mögött némelyek mutatták is, hogy valahol baj van. Momo azonban szerette, s minden szavát megőrizte a. szívében.
Momo másik legjobb barátja fiatal volt, mindenféleképpen ellentéte Utcaseprő Beppónak. Jóképű fiú volt, álmodozó szemű, szinte hihetetlenül szószapora. Mindig tele volt csínnyel, tréfával, és olyan önfeledten tudott nevetni, hogy muszáj volt vele nevetni, akár akarta az ember, akár nem. A neve Girolamo volt, de mindenki egyszerűen csak Giginek hívta.
Beppo a foglalkozása után kapta a nevét, kapja hát Gigi is, bár Giginek egyáltalán nem volt igazi foglalkozása. Legyen tehát a neve Idegenvezető Gigi. De, mint mondtuk, az idegenvezetés is inkább csak alkalmi ténykedése volt, egy a sok közül, hivatalból nem volt idegenvezető.
Egyetlen, amivel az idegenvezető-látszatát keltette, az ellenzős sapkája volt. Tüstént a fejébe csapta, ha néhány utazó a környéken fölbukkant. Aztán komoly ábrázattal hozzájuk lépett, s fölajánlotta, hogy körbevezeti őket, és mindent elmagyaráz. Ha az idegenek szóba állottak vele, nekifogott, ha kellett, lefüllentette a napot az égről. Eseményeket, neveket, évszámokat talált ki, dobálódzott velük, hogy szegény hallgatósága azt se tudta, hol áll a feje. Némelyek a csínyt észrevették, s mérgelődve odébbálltak, legtöbben azonban mindent készpénznek vettek, s készpénzzel fizettek is, ha Gigi a végén eléjük tartotta ellenzős sapkáját.
A környéken élő emberek nevettek Gigi ötletein, olykor azonban aggódó képet vágtak, s amondók voltak, mégse járja, hogy valaki épp csak kitalált történetekért jóféle pénzt vágjon zsebre.
Minden költő így csinálja mondta olyankor Gigi. Talán nem kaptak ezek az emberek semmit a pénzükért? Én mondom nektek, pontosan azt kapták, amit akartak. És az különbség, hogy mindez benne van-e a tudós könyvekben vagy nincs? Hátha azokban is úgy van kitalálva, csak azt már senki se tudja.
Máskor meg azt mondta:
Ugyan már, mi az, hogy igaz meg nem igaz? Ki tudja, ezer vagy kétezer évvel ezelőtt mi történt itt? Ti talán tudjátok?
Nem tudjuk ismerték el az emberek.
Na látjátok! mondta Idegenvezető Gigi. Hogyan állíthatjátok akkor, hogy az én történeteim nem igazak? Lehet, hogy éppen így történt meg. Akkor meg színtiszta igazat beszéltem!
Nehéz lett volna ellenvetést tenni. Ami Gigi beszélőkéjét illeti, azzal versenyre kelni lehetetlen.
Sajnos olyan utazók, akik az amfiteátrumot is látni akarták, ritkán akadtak, úgyhogy Giginek gyakran egyéb elfoglaltság után is kellett néznie. Így volt alkalmilag parkőr, esküvői tanú, kutyasétáltató, szerelmi postás, temetésen gyászoló, ajándékárus, macskaeledel-árus s még sok minden egyéb.
Gigi azonban arról álmodott, hogy egyszer híres és gazdag lesz. Mesebelien szép házban lakik, park veszi körül; aranyozott tányérból eszik, selyempárnán alszik. Úgy látta magát jövendő dicsőségében, akár a napot, s ennek sugarai bizonyos távolságból már most melegítették, beragyogták szegénységét.
Mindent elérek, meglátjátok! kiáltott, ha a többiek nevettek álmain. Akkor majd mindnyájan emlékezni fogtok a szavamra!
Mivel akarta mindezt elérni, nemigen tudta volna megmondani. Hiszen a fáradhatatlan buzgalom s a kemény munka nem volt épp kenyere.
Az nem művészet mondogatta Momónak , munkával gazdagodjék meg, aki akar. Nézz rájuk, milyenek azok, akik egy kis jólétért testüket, lelküket eladják. Hát nem, csinálják, de nélkülem, így nem! S ha nekem néha annyi pénzem sincs, hogy egy csésze kávét megigyam, én akkor is a Gigi vagyok!
Valójában azt kellene hinnünk, két annyira különböző ember, mint amilyen Idegenvezető Gigi meg Utcaseprő Beppo volt, annyira különböző véleménnyel a világról, az életről, lehetetlen, hogy egymással összebarátkozzék. S mégis megtörtént. Különösmód épp Utcaseprő Beppo volt az egyetlen, aki soha nem tett szemrehányást Giginek a könnyelműségeiért. Különösmód éppen úgy az örökké nyelvelő Gigi volt az egyetlen, aki soha nem csúfolodott a különc vénember Beppón.
Nyilván azon is múlt, ahogyan a kis Momo hallgatta őket.
Hármójuk közül egyik se gyanította, hogy hamarosan árnyék vetül a barátságukra. Nem csupán a barátságukra, hanem az egész vidékre árnyék, amely nőtt és nőtt, és már most sötéten, hidegen ráterült a nagy városra.
Olyan volt, akár egy hang nélküli, észrevétlen országfoglalás, amely naponként előrébb nyomul, senki se védekezik, mivel igazán senki se észleli. S akik előrenyomulnak ők kicsodák?
Még Beppo, aki sok mindent meglátott, amit mások nem, még ő sem vette észre a szürke urakat, akik mind nagyobb számban portyáztak a városban, s úgy tetszett, nagyon is elfoglaltak. Közben egyáltalán nem voltak láthatatlanok. Látták őket s mégse látta őket senki. Értették a módját, ugyancsak értették, hogy föltűnést ne keltsenek, úgyhogy egyszerűen elnéztek a fejük fölött, vagy nyomban elfelejtették a tekintetüket.
Így dolgozhattak titokban, éppen, mert nem maradtak titokban. S mivel nem tűntek föl senkinek, senki nem is firtatta, honnan jöttek, honnan jönnek még mindig, hiszen napról napra szaporodtak.
Elegáns, szürke autókkal járták az utcákat, minden házba bementek, ott ültek minden étteremben. Gyakran bejegyeztek valamit a kis noteszükbe.
Olyan urak voltak, akik pókhálószürkébe öltöztek. Még az arcuk is olyan volt, akár a szürke hamu. Kerek keménykalapot viseltek, rövid, hamuszínű szivart szívtak. Mindegyiknél örökké ólomszürke aktatáska volt. Idegenvezető Gigi se vette észre, hogy ezek közül az urak közül néhányan már többször ott ólálkodtak az amfiteátrum környékén, s közben mindenfélét irkáltak a noteszükbe.
Csak Momo figyelte meg őket, amikor egyik este sötét sziluettjeik föltűntek a rom legfelső peremén. Jeleket adtak egymásnak, később összedugták a fejüket, mintha tanakodtak volna valamin. Hallani semmit se lehetett, de Momo egyszeriben úgy kezdett el fázni, ahogyan még sohase. Az se használt, hogy jobban beburkolódzott a kabátjába, mivel ez nem közönséges hideg volt.
Aztán a szürke urak elmentek, s azóta nem mutatkoztak.
Ezen az estén Momo nem hallotta a halk s mégis hatalmas muzsikát, mint máskor. De másnap az élet ment, mint mindig, a maga útján. Momo már nem gondolkodott a furcsa látogatókon. Ő is megfeledkezett róluk.
Tartalom Következő