Tartalom
Következő
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
Dönteni kell végre!

Halk hang szólalt meg.

Momo lassan fölbukkant az álomtalan alvás mélyéből. Csodálatos módon frissnek és pihentnek érezte magát.

– A gyermek nem tehet róla – hallott valahonnan egy hangot –, de te, Kassiopeia, miért csináltad ezt?

Momo kinyitotta a szemét. A pamlag előtti asztalkánál Hora mester ült. Gondterhelt arccal nézett le a padlóra, ahol a teknősbéka kuporgott.

– Nem jutott eszedbe, hogy a szürkék követhetnek benneteket?

– CSAK ELŐRE LÁTOK jelent meg Kassiopeia hátán az írás –, NEM GONDOLKODOM.

Hora mester sóhajtva csóválta a fejét.

– Jaj, Kassiopeia, Kassiopeia, néha rejtély vagy nekem!

Momo fölült.

– Ó, a kis Momónk fölébredt! – mondta barátságosan Hora mester. – Remélem, jól vagy megint!

– Köszönöm, nagyon jól – felelte Momo –, ne haragudj, hogy csak úgy elaludtam itt.

– Sose bántson – válaszolt Hora. – Ez így van rendjén. Nem kell magyarázkodnod. Amit a mindenlátó pápaszememmel nem tudtam megfigyelni, azt közben Kassiopeia elmondta nekem.

– És mi van a szürke urakkal? – kérdezte Momo.

Hora mester nagy, kék zsebkendőt vett elő kabátja zsebéből.

– Körülvettek bennünket. Körülvették mindenfelől a Seholsincs-házat. Vagyis, ameddig meg tudták közelíteni.

– De hozzánk, ugye, nem tudnak bejönni? – kérdezte Momo.

Hora mester a zsebkendőjébe fújta az orrát.

– Nem, azt nem. Hiszen magad láttad, hogy egyszerűen semmivé foszlanak, ha belépnek a Soha utcába.

– Ez hogyan lehet? – kíváncsiskodott Momo.

– Az idősodor teszi – válaszolt Hora mester. – Tudod, ugye, hogy ott mindent visszafelé kell csinálni. A Seholsincs-ház körül ugyanis fordítva jár az idő. Azzal, hogy egyre több benned az idő, egyre öregebb leszel. A Soha utcában azonban kimegy belőled az idő. Azt lehet mondani, fiatalabb lettél, amíg a Soha utcán végigmentél. Nem sokkal, épp csak annyival, amennyi idő kellett, hogy végigmenj rajta.

– Ebből én semmit se vettem észre – ámult el Momo.

– Na persze – magyarázta mosolyogva Hora mester –, egy embernek ez nem sok, mivel az ember sokkal több annál, mint az az idő, ami beleszorult. A szürke urakkal azonban másképpen van. Ők csupán az ellopott időből állnak. Az meg szempillantás alatt kimegy belőlük, ha az idősodorba tévednek, akár a levegő megy ki a léggömbből. A léggömbnek legalább megmarad a burka, de belőlük semmi sem.

Momo erősen töprengett.

– Nem lehetne egyszerűen hagyni fordítva menni az időt? – kérdezte egy idő után. – Csak egy kicsit, úgy gondolom. Akkor mindenki egy keveset fiatalodna, s ez igazán nem lenne baj. Az időtolvajok meg semmivé foszlanának.

Hora mester mosolygott.

– Ez persze szép lenne. De sajnos nem lehet. A két áramlat egyensúlyban tartja egymást. Ha az egyiket megszüntetjük, a másik is megszűnik. Akkor többé nem is lenne idő...

Megállt, s homlokára tolta mindenlátó pápaszemét.

– Vagyis... – morogta, s egyszerre csak mélyen gondolataiba merülve járkált föl-alá a kis szobában. Momo feszülten figyelte, Kassiopeia is szemmel követte.

Hora mester végül leült, s vizsgálódva Momóra nézett.

– Adtál nekem valami ötletet – mondta –, de nemcsak rajtam múlik, hogy megvalósítható-e.

A lábánál kuporgó teknősbékához fordult.

– Kassiopeia, drágám! Véleményed szerint mi a legjobb, amit ilyen támadásnál tenni lehet?

– REGGELIZNI! jelent meg a válasz a páncélon.

– Igen – mondta Hora mester. – Nem rossz ötlet ez se.

Abban a szempillantásban meg is volt terítve az asztal.

Vagy már egész idő alatt meg volt terítve, csak Momo eddig nem vette észre? Mindazonáltal ismét itt voltak a kis aranycsészék s az egész aranyfényű reggelihezvaló: a gőzölgő csokoládés kanna, a méz, a vaj meg a ropogós zsömle.

Momo időközben sokszor gondolt vágyakozva a pompás enni-, innivalóra, s most mohón nekifogott. Ezúttal szinte jobban ízlett neki, mint első alkalommal. Különben Hora mester is bőségesen evett.

– Azt akarják – mondta egy idő után Momo az evéstől kikerekült képpel –, hogy add oda nekik minden ember idejét. De hát te ezt nem fogod megtenni, ugye?

– Nem, gyermekem – válaszolt Hora mester –, ezt soha nem fogom megtenni. Az idő egyszer kezdetét vette, s egyszer elérkezik a végére, de csak akkor, ha az embereknek nincs többé szükségük rá. Tőlem a szürke urak szemvillanásnyit sem fognak kapni.

– De azt mondják, kényszeríthetnek rá, hogy odaadd – folytatta Momo.

– Mielőtt erről tovább beszélgetnénk – mondta Hora mester nagyon komolyan –, szeretném, ha magad megnéznéd őket.

Levette orráról a kis arany szemüveget, s odanyújtotta Momónak, hogy tegye föl.

Előbb csak a színek és formák örvénye jelent meg előtte, akárcsak múltkor, s megszédült tőle. De most hamar elmúlt. Kis idő után az ő szeme is hozzáigazodott a mindenlátáshoz. S most megpillantotta az ostromlók seregét! A szürke urak vállvetve álltak beláthatatlan sorban egymás mellett. Nemcsak a Soha utca előtt álltak, hanem messzebb is, egyre tágabb körben, ami a fehér házak negyedén húzódott végig, s középpontja a Seholsincs-ház volt. A bekerítés tökéletes volt. De aztán Momo még valamit észrevett, valami megdöbbentőt. Először azt hitte, talán a mindenlátó pápaszem üvege párásodott be, vagy mégse lát vele olyan tisztán, hiszen különös ködbe mosódtak a szürke urak körvonalai.

De aztán megértette, ennek a párának semmi köze a pápaszemhez, se az ő szeméhez, hanem odakint az utcákon keletkezik. Némelyik helyen már vastag és átláthatatlan volt a köd, másutt csak most kezdett emelkedni. A szürke urak mozdulatlanul álltak. Valamennyinek kerek keménykalap volt a fején, aktatáska a kezében, szájában apró, szürke szivar füstölgött. De ezek a füstfelhők nem oszlottak szét a levegőben, mint rendesen. Itt, ahol fuvallat se moccant, ebben az üveges levegőben a füst makacs pókhálóként húzódott, fölkúszott a fehér házak falán az utcák fölé, s hosszan lobogva ingott kiszögelléstől kiszögellésig. Undorító zöldeskék felhővé csomósodott, lassan elkezdett egymáson tornyosulni, s mindenfelől körülvette a Seholsincs-házat.

Momo azt is látta, hogy időnként új szürke urak lépnek a régiek helyébe, váltották egymást. De mire volt való mindez? Mi volt a tervük az időtolvajoknak? Levette szeméről az üveget, s kérdőn Hora mesterre nézett.

– Mindent láttál? – kérdezte Hora mester. – Akkor add vissza, kérlek, a pápaszemet. – Orrára tette, s közben folytatta: – Azt kérdezed, kényszeríthetnek-e? Engem személy szerint nem érhetnek el, ezt most már tudod. De okozhatnak olyan kárt az embereknek, ami sokkal rosszabb, mint minden eddigi tettük. Éppen ezért megpróbálnak zsarolni engem.

– Még rosszabbat is tehetnek? – kérdezte ijedten Momo.

Hora mester bólintott.

– Én minden embernek kiosztom a maga idejét. Ez ellen a szürke urak semmit se tehetnek. Az időt se akadályozhatják meg, amit kiosztok. De megmérgezhetik.

– Megmérgezhetik az időt? – kérdezte Momo lélektelenül.

– A szivarjuk füstjével – magyarázta Hora mester. – Láttad valaha is szivar nélkül egyiküket is? Bizonyosan nem, hiszen szivar nélkül létezni se tudnak.

– De hát miféle szivarok ezek? – érdeklődött Momo.

– Emlékszel, ugye, az idővirágokra – mondta Hora mester. – Én akkor elmondtam neked, minden emberben van ilyen aranytemploma az időnek, hiszen mindegyiknek van szíve. Ha az emberek oda beengedik a szürke urakat, azoknak egyre több szirmot sikerül magukhoz ragadniuk. De az idővirágok, amiket így kitépdesnek az emberek szívéből, nem tudnak meghalni, hiszen valójában nem múlnak el. De élni sem tudnak, hiszen elválasztották őket igazi birtokosuktól. Lényük minden moccanatával igyekeznek vissza az emberhez, ahhoz, akinek a szívébe valók.

Momo lélegzetét visszafojtva hallgatta.

– Tudnod kell, Momo, a rossznak is megvan a maga titka. Nem tudom, a szürke urak hol rejtegetik az elrabolt idővirágokat. Csak annyit tudok, hogy saját hidegükkel megfagyasztják őket, amíg a szirmok nem lesznek olyen keményék, akár az üvegkelyhek. Azzal gátolják, hogy visszatérjenek. Valahol a föld mélyén hatalmas tárolóknak kell lenniük, ahol az egész megfagyott idő hever. De még ott se halnak meg az idő virágok.

Momo arca parázslott a fölháborodástól.

– Ezekből a föld alatti készletekből látják el magukat a szürke urak. Kitépdesik az idővirágok sziromleveleit, addig szárítják, amíg szürkék nem lesznek s meg nem keményednek, s belőlük sodorják apró szivarjaikat. De eddig a pillanatig még mindig van valamelyes élet a szirmokban. Az eleven idő pedig nem ízlik a szürke uraknak. Éppen ezért meggyújtják a szivarokat, s elfüstölik. Mert csak ebben a füstben hal meg végleg s örökre az idő. S ilyen holt emberidővel tartják fönn magukat.

Momo fölállt.

– Ó – mondta –, ennyi holt idő...

– Igen, ez a füstfal, amit odakint a Seholsincs-ház köré vonnak, csupa holt idő. Most még van elegendő szabad ég, még elküldhetem sértetlenül az embereknek az időt. De ha a sötét füstbura körülöttünk, fölöttünk összecsukódik, minden általam kiküldött órába keveredik valamennyi a szürke urak elhalt, kísérteties idejéből. S az emberek, akikhez eljut, betegek lesznek tőle, halálosan betegek.

Momo rémülten meredt Hora mesterre. Halkan azt kérdezte:

– És milyen ez a betegség?

– Eleinte alig veszed észre. Ha megkapod, egy szép napon mindentől elmegy a kedved. Semmi se érdekel, sivár minden. De ez a sivárság többé nem múlik el, megmarad s egyre nő. Napról napra, hétről hétre rosszabb. A beteg mind kedvetlenebb, belül mind üresebb, mind elégedetlenebb magával meg a világgal. Majd lassanként ez az érzés is megszűnik, és többé semmit sem érez. Teljesen közönyös és szürke lesz, az egész világ idegennek tetszik neki, semmihez semmi köze. Már nem haragszik, nem lelkesedik, nem örül, nem szomorkodik, többé nem tud se nevetni, se sírni. A belsejében hideg lesz, már nem tud szeretni senkit. Ha idáig jut, a betegség gyógyíthatatlan. Nincs visszatérés. Üres, szürke arccal járkál, ugyanolyan, akár a szürke urak. Bizony, már egy lesz közülük. A betegség neve: halálos unalom.

Momo beleborzongott.

– S ha nem adod oda nekik minden ember idejét – kérdezte –, akkor gondoskodnak róla, hogy minden ember olyan legyen, mint ők?

– Igen – válaszolt Hora mester –, ezzel próbálnak zsarolni.

Fölállt és elfordult.

– Mind ez ideig arra vártam, hogy az emberek maguk szabadítsák meg magukat ezektől a gonosz szellemektől. Megtehették volna, hiszen a létükhöz is hozzásegítették őket. De most már nem várhatok tovább. Tennem kell valamit. De egymagám nem tehetem.

Momóra nézett.

– Segítesz nekem?

– Segítek – suttogta Momo.

– Olyan veszélybe kell hogy küldj elek, ami fölmérhetetlen – mondta Hora mester. – És rajtad múlik, Momo, megáll-e örökre a világ vagy újra elkezd élni. Valóban meg akarod próbálni?

– Igen – mondta Momo, s hangja elszánt volt.

– Akkor most nagyon figyelj arra, amit mondok – szólt Hora mester –, mert teljesen magadra leszel hagyva, és én már nem tudok segíteni neked. Én se, más se.

Momo bólintott, s nagy-nagy figyelemmel nézett Hora mesterre.

– Hogy tudd – kezdte Hora mester –, én sosem alszom. Ha egyszer elaludnék, a világnak abban a pillanatban vége volna. Az egész idő megállna. Ha pedig nincsen többé idő, a szürke urak senkit se lophatnak meg. Egy darabig még létezhetnek, hiszen elég sok az időkészletük. Ha azonban ezt fölhasználják, semmivé foszlanak.

– De hát akkor egészen egyszerű – vélte Momo.

– Sajnos nem olyan egyszerű, különben nem szorulnék a segítségedre, gyermekem. Mert hiszen ha nincs többé idő, én már nem ébredhetek föl. S ezzel a világ megállna, örökre megdermedne. De hatalmamban van, hogy teneked, Momo, csakis teneked adjak egyet az idővirágokból. Persze csak egyetlenegyet, hiszen mindig csak egyetlenegy virít. Ha tehát a világon minden idő megállt, neked még van egy órád.

– És én fölébreszthetlek téged! – mondta Momo.

– Pusztán ezzel – válaszolt Hora mester – semmit se érnél el, hiszen a szürke urak készlete sokkalta sokkal nagyobb. Egy óra alatt szinte semmit se használnak föl belőle. Vagyis még mindig itt lennének. A föladat, amit meg kellene oldanod, sokkal nehezebb! Mihelyt a szürke urak észreveszik, hogy az idő megállt, ezt pedig hamar észreveszik, hiszen a szivarutánpótlásuk megszűnik, félbehagyják az ostromot, s időkészlet után néznek. S neked oda kell őket követned, Momo. Ha megtaláltad a rejtekhelyüket, meg kell akadályoznod őket, hogy a készlethez hozzájussanak. Mihelyt a szivarjaik kifogynak, nekik is végük. De még azutánra is marad tennivaló, s ez a legnehezebb. Ha az utolsó időtolvaj is eltűnik, neked ki kell szabadítanod az elrabolt időt. Mert csak akkor, ha ez az idő visszatér az emberekhez, indul el újra a világ, és fölébredhetek én is. S minderre neked egyetlenegy órád van.

Momo tanácstalanul nézett Hora mesterre. Ennyi nehézséggel, ilyen töméntelen veszéllyel nem számolt.

– Biztos, hogy meg akarod próbálni? – kérdezte Hora mester. – Ez az egyetlen, az utolsó lehetőség.

Momo hallgatott.

Lehetetlennek tetszett, hogy mindezt véghez vigye.

– VELED MEGYEK! – olvasta egyszerre csak Kassiopeia hátán.

Ugyan mit segíthetett neki mindebben a teknősbéka! S mégis parányi reménysugarat csillantott föl Momónak.

A tudat, hogy nem lesz egészen egyedül, bátorságot adott. Ez a bátorság ugyan inkább vakmerőség volt, de Momo egyszeriben elhatározta magát.

– Megpróbálom – mondta elszántan.

Hora mester hosszan nézett rá, és elmosolyodott.

– Könnyebb lesz, mint most gondolod. Te hallottad már a csillagok hangját. Nem kell félned.

Aztán a teknősbékához fordult, és megkérdezte:

– És te, Kassiopeia, igazán vele tartasz?

– PERSZE! – állt a páncélon. Az írás eltűnt, s másik jelent meg: – VALAKINEK MUSZÁJ VIGYÁZNI RÁ!

Hora mester és Momo egymásra mosolygott.

– Ő is kap idő virágot? – kérdezte Momo.

– Kassiopeiának nincs szüksége rá – magyarázta Hora mester, és gyöngéden megvakargatta a teknősbéka nyakát –, ő időn kívüli lény. Saját magában hordja a maga kis idejét. Akár a világ fölé mászhatna, ha minden örökre megállna.

– Jó – mondta Momo, akiben hirtelen föltámadt a cselekvésvágy –, és most mit tegyünk?

– Most – felelte Hora mester –, most szépen elbúcsúzunk.

Momo nyelt egyet, aztán megkérdezte:

– Hát nem látjuk viszont egymást?

– Viszontlátjuk egymást, Momo – felelte Hora mester –, s addig meg életed minden órája üdvözletet hoz tőlem. Hiszen barátok maradunk, vagy nem?

– De – mondta bólintva Momo.

– Én most elmegyek – folytatta Hora mester –, te meg ne kövess engem, és azt se kérdezd meg, hova megyek. Mert az én álmom nem közönséges álom, és jobb, ha nem vagy jelen. Még csak egyet: mihelyt én innen kimegyek, te azonnal nyisd ki mind a két ajtót, a kicsit, amin a nevem rajta van, s a zöld fémből való nagyot, ami a Soha utcára nyílik. Mert mihelyt véget ér az idő, minden megáll, s ezeket az ajtókat se nyithatja ki semmi ereje a világnak. Jól megértettél mindent, és meg is jegyezted, gyermekem?

– Meg – mondta Momo –, de miből vegyem észre, hogy az idő megállt?

– Ne félj, észreveszed.

Hora mester fölállt, Momo is vele. Hora mester lassan végigsimított a kislány borzas haján.

– Isten áldjon, kis Momo – mondta –, nagy örömömre szolgált, hogy engem is meghallgattál.

– Mindenkinek mesélek majd rólad – válaszolt Momo –, majd később.

Hora mester egyszer csak fölfoghatatlanul öreggé változott, egészen olyan volt, mint akkor, amikor az aranytemplomba vitte őt, olyan öreg volt, akár egy szikla vagy egy öreg fa.

Elfordult, és gyorsan kiment a kis szobából, amit az állóórák alkottak. Momo egyre messzebbről és messzebbről hallotta lépteit, azután már nem tudta őket megkülönböztetni az órák tiktakolásától. Talán éppen ebben a tiktakolásban tűnt el.

Momo fölemelte Kassiopeiát, s szorosan magához ölelte. Élete legnagyobb kalandja visszavonhatatlanul megkezdődött.

Tartalom
Következő