Tartalom
Következő
TIZEDIK FEJEZET
Vad üldözés, nyugodt menekülés

Az öreg Beppo nyikorgó kerékpárján vegigpedalozott az éjszaka sötétjén. Sietett, ahogyan csak tudott. Egyre a szürke bíró szavai hangzottak fülébe: "...Ezt a különös gyermeket mindenesetre szemügyre vesszük... Nyugodt lehet, vádlott, még egyszer nem fog ártani nekünk... Minden eszközzel gondoskodunk róla..."

Kétség nem fér hozzá, Momo nagy-nagy veszélyben van! Tüstént oda kell mennie, figyelmeztetnie kell, a szürke urak mire készülnek, meg kell tőlük védenie – habár fogalma sem volt, hogyan. De ezt majd kitalálja. Beppo nyomta a pedált. Ősz haja lobogott. Az amfiteátrumig még hosszú volt az út.


Az egész rom ki volt világítva, rengeteg elegáns szürke autó állta körül, s vetítette rá reflektorát. A szürke urak tucatjai siettek föl s alá a fű benőtte lépcsőkön, minden kis zugot végigkalamoltak. Végül a falban levő nyílást is fölfedezték, Momo szobájának bejáratát. Néhányan be is másztak, az ágy alá, még a tűzhely hasába is bekukucskáltak.

Aztán megint kijöttek, leporolgatták szürke öltönyüket, s vállukat rángatták.

– Kiröpült a madárka – mondta valamelyik.

– Fölháborító – vélte egy másik –, hogy egy gyerek éjnek idején csak úgy csavarogjon, ahelyett hogy feküdne az ágyában s aludna.

– Nekem ez egyáltalán nem tetszik – magyarázta egy harmadik. – Egészen úgy fest, mintha valaki időben figyelmeztette volna.

– Elképzelhetetlen! – mondta az első. – Az illetőnek korábban tudnia kellett volna a határozatunkról.

A szürke urak nyugtalanul egymásra néztek.

– Ha valóban figyelmeztette volna valaki – mondta kétkedve a harmadik –, akkor már bizonyosan nincs itt a környéken. Akkor az egész keresés csak időpocsékolás volna.

– Van jobb ötlete?

– Véleményem szerint azonnal értesítenünk kellene a központot, adjon parancsot a teljes bevetésre.

– A központ előbb meg fogja tőlünk kérdezni, alaposan átkutattuk-e a környéket, s joggal.

– Na jó – mondta az első szürke úr –, kutassuk át előbb a környéket. De ha a kislánynak valaki segítségére van, akkor bizony nagy hibát követünk el.

– Nevetséges – vetette közbe mérgesen a másik. – Ebben az esetben a központ még mindig elrendelheti a teljes bevetést. Akkor minden rendelkezésre álló ügynök részt vehet a körözésben. A kicsinek szemernyi sansza sincs, hogy elmeneküljön. Most pedig munkára, uraim! Tudják, mit kockáztatunk!

Ezen az éjszakán a környéken lakók csodálkoztak, miért nem szűnik a tovaszáguldó autók zaja egy másodpercre sem. A legkisebb mellékutcák, murvás, kavicsos szegélyutak is megteltek ezzel a robajjal. Virradatig hallatszott ez a száguldozás, ami különben csupán a főútvonalakon volt szokásos.

Senki nem aludt egy szemhunyásnyit sem. Ebben az időben Momo a teknősbéka nyomdokán lassan haladt át a nagy városon, amelyben még ebben a kései órában sem aludt senki.

Az emberek hatalmas tömegben sürögtek, rohantak az utcán ide-oda, taszigálták egymást, egymásba ütköztek, vagy egymás hátában iparkodtak végtelen menetben. Az úttesteken autók tülekedtek, hatalmas buszok dörögtek, belsejük túlzsúfolva utasokkal. A házak homlokzatán föl-fölvillantak a neonreklámok, tarka fényüket a nyüzsgőkre loccsantották s újra kihunytak.

Momo, aki ilyesmit még sose látott, tágra nyitott szemmel s mint az alvajáró haladt a teknősbéka nyomában. Nagy tereken s élénk világítású utcákon vágtak át, mögöttük s előttük autók robogtak, járókelők tolongtak körülöttük, de senki se figyelt a gyermekre s a teknősbékára.

Nem is kellett megkerülniük soha senkit, nem taszították félre őket, egyetlen autó sem fékezett miattuk. A teknősbéka mintha teljes biztonsággal haladt volna, mintha pontosan tudta volna, melyik pillanatban hol nem jár autó, hol nem lép gyalogos. Sose kellett sietniük, se megállniuk, várakozniuk.

Momo csodálkozott, hogyan lehet ilyen lassan ballagva olyan hamar előbbre jutni.


Utcaseprő Beppo végre odaért az amfiteátrumhoz, s még mielőtt a biciklijéről leszállt volna, észrevette, mennyi autó járt itt, lámpájának gyér fénye töméntelen keréknyomot világított meg. Fűbe hajította a kerékpárját, s odasietett a falhoz, Momo bejáratához.

– Momo! – suttogta előbb, majd egyre hangosabban szólt: – Momo!

Nem jött válasz.

Beppo nyeldekelt, torka kiszáradt. Bemászott a lyukon a teljesen sötét szobába, megbotlott, s megrándult a lába. Reszkető kézzel gyufát gyújtott, s körülpillantott.

A ládából készült asztalka s a két szék földöntve hevert, az ágy takarói s a matrac szétdúlva. Momo sehol.

Beppo az ajkába harapott, rekedt hangján szinte fölsírt, úgy érezte, szíve szakad meg.

– Istenem – mormolta –, én Istenem, elhurcolták. Már elhurcolták a kicsi lányomat. Elkéstem. Most mitévő legyek? Mit csináljak? – A gyufa megperzselte az ujját, elhajította, s állt a sötétben.

Amilyen gyorsan csak tudott, kimászott a szabadba, s megrándult lábával a kerékpárjához sántikált. Fölkapaszkodott rá, s elkarikázott.

– Elő kell kerítenem Gigit! – hajtogatta magában. – Most Gigi van soron! Remélem, megtalálom a sufnit, ahol alszik.

Beppo tudta, hogy Gigi azzal is keresett néhány fillért, hogy vasárnap éjszakánként egy autóbontó műhelyében aludt. Vigyáznia kellett, hogy a használható alkatrészek el ne tűnjenek, mint régebben.

Beppo végre megtalálta a sufnit, öklével az ajtót verte, Gigi meg odabent lapult, mint az egérke, hátha autótolvajok akarnak betörni hozzá. De aztán megismerte Beppo hangját, s kinyitott.

– Mi a fene bajod van? – nyöszörgött ijedten. – Nem tudom elviselni, hogy ilyen durván rángassanak föl legszebb álmomból.

– Momo! – nyögte Beppo, lélegzete elakadt. – Momóval valami szörnyű dolog történt.

– Mit beszélsz? – kérdezte Gigi, s mint akit fejbe kólintottak, roskadt vissza fekhelyére. – Mi történt Momóval?

– Még magam sem tudom – zihált Beppo –, valami szörnyűséges.

S elmesélte, mit élt át: a bíróságot a szeméttelepen, az autónyomokat a rom körül, Momo eltűnését. Eltartott persze egy ideig, mire mindezt kinyögte, hiába aggódott annyira Momóért, gyorsabban ettől se tudott beszélni.

– Elejétől fogva sejtettem – fejezte be Beppo a mondókáját. – Tudtam, hogy nem lesz jó vége. Most aztán bosszút álltak. Elhurcolták Momót. Jaj, istenem, Gigi, segítenünk kell rajta! De hogyan? De hogyan?

Beppo szavai a legeslegutolsó pírt is elűzték Gigi arcából. Úgy érezte, hirtelen kicsúszott lába alól a talaj. Mindeddig a pillanatig nagy játéknak tűnt előtte minden. Annyira komolyan vette, mint minden játékot és történetet – sose gondolt a következményre. Először életében a történet nélküle folytatódott, önállóvá vált, s a világ minden képzelete se tudta meg nem történtté tenni. Úgy érezte, megbénult.

– Tudod mit, Beppo – mondta egy idő után –, az is lehetséges, hogy Momo egyszerűen elment valahova sétálni. Előfordul, hogy megteszi. Egyszer három nap meg három éjszaka összevissza csavargott. Úgy értem, egyelőre talán nincs is okunk, hogy ennyire aggódjunk.

– És az autónyomok? – kérdezte Beppo fölháborodva. – És a szétdúlt matrac?

– Na persze – válaszolt Gigi kitérően –, tegyük föl, valóban volt ott valaki. Honnan tudod, hogy otthon találta Momót? Lehet, hogy közben el is ment. Különben nem dúltak volna föl annyira mindent.

– És ha mégis megtalálták?! – kiabált Beppo. – Akkor mi lesz? – Megragadta fiatal barátja kabáthajtókáját, és elkezdte rázni. – Ne légy őrült, Gigi! A szürke urak valódiak. Tennünk kell valamit, méghozzá tüstént.

– Nyugodj meg, Beppo! – dadogta Gigi ijedten. – Persze hogy tennünk kell valamit. De meg kell fontolnunk. Még azt se tudjuk, merre, hol keressük Momót.

Beppo elengedte Gigit.

– Én megyek a rendőrséghez! – mondta indulatosan.

– Légy már észnél! – felelte rémülten Gigi. – Ezt nem teheted! Tegyük föl, hogy elindulnak, és valóban megtalálják a mi kis Momónkat. Tudod, mit csinálnak akkor vele? Tudod te azt, Beppo? Tudod, a csavargó gyerekeket hova dugják? Intézetbe dugják őket, mert nincsenek szüleik, ott meg rács van az ablakokon! Ezt kívánnád szegény Momónknak?

– Nem – mormogta Beppo, s maga elé bámult –, dehogy. De ha mégiscsak veszélyben van?

– De gondold meg, ha nincsen – folytatta Gigi –, ha épp csak csavarog egy kicsit, te meg ráuszítod a rendőrséget. Nem szeretnék a bőrödben lenni, ha aztán majd utoljára a szemedbe néz.

Beppo az asztal mellett levő székre roskadt, s karjába temette arcát.

– Egyszerűen nem tudom, mitévő legyek – nyöszörgött –, egyszerűen nem tudom.

– Úgy gondolom – mondta Gigi –, mindenképp várnunk kellene holnapig vagy holnaputánig, mielőtt bármibe fogunk. Ha addigra nem jön vissza, mehetünk a rendőrségre. De alighanem rendbejön minden, mi hárman meg jót nevetünk az egészen.

– Gondolod? – dünnyögte Beppo. Egyszeriben nagy fáradtság lepte meg. Kicsit sok volt ez a mai nap ilyen öreg embernek.

– Persze – felelte Gigi, s lehúzta a cipőt Beppo megrándult lábáról. Odatámogatta a fekhelyre, s vizes borogatást tett a lábára.

– Majd rendbe jön – mondta gyöngéden –, majd minden rendbe jön.

Látta, hogy Beppo már félig alszik, sóhajtott, s maga a padlóra feküdt, kabátját feje alá téve párnának. De nem jött szemére álom. Egész éjszaka a szürke urakon töprengett. S eddig gondtalan életében először kezdett el félni.


Az Időtakarék központja parancsot adott a teljes bevetésre. Valamennyi ügynök szanaszét a nagy városban megkapta az utasítást, minden más tevékenységet szakítson félbe, s csakis Momo, a kislány keresésére induljon.

Minden utca nyüzsgött a szürke alakoktól; ültek a házak tetején, a csatornák vágataiban kuporogtak, föltűnés nélkül vizslatták a pályaudvarokat meg a röpteret, a buszokat meg a villamosokat – egyszóval, mindenütt jelen voltak.

De Momót, a kislányt sehol se találták.


– Te, teknősbéka – szólalt meg Momo –, hova vezetsz te valójában engem?

Épp egy hátsó udvaron haladtak át.

NE FÉLJ! – állt a teknősbéka hátán.

– Nem is félek – mondta Momo, amikor kibetűzte a föliratot. De inkább magának mondta, a bátorság kedvéért, hiszen félt azért kicsikét.

Az út, amin a teknősbéka vezette, egyre különösebb lett, egyre áttekinthetetlenebb. Már vonultak kerteken, hidakon, aluljárókon, kapukon, udvarokon, sőt pincéken is át.

Ha Momo tudta volna, hogy a szürke urak egész hada keresi, alighanem még nagyobb lett volna a félelme. De mit se sejtett minderről, s lépésről lépésre türelmesen követte a teknősbékát a látszatra oly bonyolult úton. S így is volt jól. A teknősbéka imént mindig eligazodott az utcai forgatagon, most úgy tetszett, pontosan tudja, az üldözők hol és mikor tűnhetnek föl. Előfordult, hogy a szürke urak egy pillanattal később haladtak el azon a helyen, ahol ők egy pillanattal korábban jártak. De soha nem találkoztak össze.

– Milyen szerencse, hogy már jól tudok olvasni – mondta Momo gyanútlanul –, te nem úgy találod?

A teknősbéka páncélja, akár a vészjel villant föl:

CSÖND!

Momo nem értette, miért, de követte az utasítást. Közvetlen közelben három sötét alak sietett.

A városrész házai, ahol épp jártak, egyre szürkébbek és kopottabbak voltak. Magas bérkaszárnyák, mállott róluk a vakolat, szegélyezték a merő sártócsa utcákat. Itt minden sötét volt, élő ember sehol.


Az Időtakarék központjába befutott a hír, hogy valahol látták Momót, a kislányt.

– Rendben – volt a válasz –, elfogtátok?

– Nem, hirtelen mintha a föld nyelte volna el. Megint elveszítettük a nyomát.

– Hogyhogy?

– Ezt kérdezzük mi is. Itt valami nem stimmel.

– Hol volt, amikor megláttátok?

– Hiszen épp ez az. A városnak olyan részén, amit magunk sem ismerünk.

– Olyan városrész nincs – állapította meg a központ.

– Úgy látszik, mégis. Úgy tűnik, hogy is mondjuk, mintha ez a rész egészen az idő peremén volna. A gyermek meg e felé a perem felé igyekezett.

– Micsoda?! – üvöltött valaki a központban. – Üldözést folytatni! Elfogni, bármi áron! Értve?

– Igenis! – hangzott a hamuszürke válasz.


Momo előbb azt hitte, dereng a reggel; ez a különös fény azonban olyan hirtelen jött, pontosan abban a pillanatban, amikor ebbe az utcába bekanyarodott. Itt már nem éjszaka volt, de nappal se. Ez a derengés se az alkonyi, se a hajnali szürkületre nem hasonlított. Olyan fény volt, hogy minden tárgy körvonalait szinte valótlanul élesen és világosan emelte ki, s mégis mintha sehonnan se jött volna – vagyis sokkal inkább mindenfelől. A hosszú, fekete árnyak, amilyeneket még a legkisebb utcai kövecs is vet, keresztül-kasul nyúltak, mintha azt a fát balról, ezt a házat jobbról, az emlékművet odaát pedig elölről világították volna meg.

Az emlékmű különben elég furán nézett ki. Nagy, fekete kockakő talapzaton hatalmas, fehér tojás. Ennyi volt.

A házak is mások voltak, mint amilyeneket Momo eddig látott. Szinte vakítóan fehérek voltak. Az ablakokon túl fekete árnyak, úgyhogy nem lehetett látni, van-e valaki az ablakok mögött. Valamiképp az volt Momo érzése, mintha ezeket a házakat nem is azért építették volna, hogy lakjanak bennük, hanem hogy egyéb, titokzatos célt szolgáljanak.

Az utcák itt teljesen üresek voltak, nemcsak embert, kutyát, madarat, autót se lehetett látni. Minden moccanatlan volt, akár ha üveg alatt. Parányi fuvalom se rezzent.

Momo azon ámult, milyen gyorsan haladnak, pedig a teknősbéka még lassúbb volt, mint eddigi útjukon.

Túl a különös városrészen, ott, ahol éjszaka volt, három elegáns, élesen reflektorozó autó haladt az utca kátyúin. Mindegyikben néhány szürke úr. A legelső kocsiban ülők közül egyik észrevette Momót, amint az a fehér házakkal szegélyezett utcába kanyarodott, oda, ahol a különös fény kezdődött.

Mire azonban a kocsik odaértek az utca sarkához, érthetetlen dolog történt. Az autók egyszerre csak nem tudtak elmozdulni a helyükről. A vezetők ráléptek a gázra, a kerekek sikongtak, a kocsik azonban helyben jártak, valahogy úgy, mintha futószalagon állnának, amely azonos gyorsasággal ellenkező irányba fut. S minél inkább gyorsítottak, annál kevésbé jutottak előrébb. A szürke urak észrevették, káromkodva ugrottak ki a kocsijukból, s megpróbálták a távolban még épp fölismerhető Momót gyalog utolérni. Arcuk eltorzult a futásban, végtére kimerültén megálltak, hisz nem jutottak néhány méternél tovább. Momo, a kislány közben eltűnt valahol a fehér házak közt.

– Vége! – mondta egyik a szürke urak közül. – Állj, vége! Már nem kapjuk el.

– Nem értem – vélte a másik –, hogyhogy nem jutottunk előrébb.

– Én sem – mondta az előbbi –, csak az a kérdés, enyhítő körülménynek számít-e a megítélésünkben?

– Úgy gondolja, bíróság elé állítanak bennünket?

– Hát biztosan nem dicsérnek meg érte.

Valamennyi úr a fejét lógatta, s kocsija hűtőjére, lökhárítójára ült. Már nem volt sietős egyiknek sem.


Momo már messze, messze, valahol a hófehér házak, utcák, terek sűrűjében ballagott a teknősbéka nyomában. S épp mivel olyan lassan haladtak, úgy tetszett, az utca tovasiklik alattuk, a házak pedig röpülnek. A teknősbéka újból bekanyarodott egy sarkon, Momo követte – aztán meglepetten megállt. Ez az utca egészen más volt, mint az eddigiek.

Inkább szűk kis köz volt. A házak, amelyek jobbról-balról szinte összehajoltak, úgy festettek, mintha csupa kecses üvegpalota állna, tele tornyocskával, erkélyecskével, pici terasszal, mintha időtlen ideig a tenger mélyében állva most hirtelenében fölbukkantak volna, algával, hínárral födve, kagylóval s korallal telenőve. Az egész mintha enyhe gyöngyház színében játszanék.

Ez az utcácska egyetlen házba torkollt, amely a végében keresztben állott. A ház közepén nagy zöld, díszes alakokkal borított kapu.

Momo föltekintett az utcatáblára, ott volt mindjárt a feje fölött. Fehér márványból, rajta aranybetűvel:


SOHA UTCA

Momo csak pillanatokat töltött a tábla olvasásával, a teknősbéka mégis messze haladt közben, szinte elérte az utca végében a házat.

– Várj meg, teknősbéka! – kiáltott Momo, csak furcsa volt, hogy nem hallotta a saját hangját.

A teknősbéka azonban meghallhatta őt, hiszen megállt s visszanézett. Momo utol akarta érni, ám amint hirtelen a Soha utcába belépett, mintha egyszeriben víz alatt, áramlás ellen volna muszáj haladnia, vagy hatalmas s mégis érezhetetlen szél ellenében, amely egyszerűen visszfújja őt. Nekifeszült a rejtélyes nyomásnak, kiugró falak mentén kapaszkodott tovább, olykor négykézláb járt.

– Nem bírok előbbre jutni! – kiabált végül a teknősbékának, akinek kicsi alakja ott látszott az utca végében. – Segíts már! – A teknősbéka lassan visszajött. Amikor aztán odaért Momóhoz, páncélján a következő állt:

– HÁTRÁLVA MENJ!

Momo megpróbálkozott. Megfordult, s hátrálva ment. S egyszeriben sikerült minden nehézség nélkül haladnia. Nagyon is különös volt azonban, ami közben vele történt. Amíg hátrálva haladt, hátrálva gondolkodott, hátrálva lélegzett, hátrálva érzett – egyszóval hátrálva élt! Mindent visszafelé!

Végül szilárd dolognak ütközött. Megfordult, s az utolsó, keresztben álló ház előtt volt. Kicsit megijedt, mivel a figurás zöld fémkapu hirtelen igen hatalmasnak tetszett neki.

– Ki tudom én ezt egyáltalán nyitni? – töprengett Momo kétkedve. De abban a pillanatban megnyílt a kapu két hatalmas szárnya. Momo egy pillanatig állt, újabb táblát vett észre a kapu fölött. Fehér mókus tartotta a táblát, a következő állt rajta:


A SEHOLSINCS-HÁZ

Momo nem tudott nagyon gyorsan olvasni, a két kapuszárny már lassan csukódni akart, mire végzett. Hamar behussant, a kapu halk dübörgéssel becsukódott mögötte.

Nagyon hosszú, magas folyosón találta magát. Jobbra-balra a fal mentén csupasz férfi és női kőszobrok sorakoztak, úgy tetszett, ők tartják a folyosó mennyezetét. A titokzatos ellenáramból itt semmit se lehetett érezni.

Momo követte a teknősbékát, az előtte mászott végig a hosszú folyosón. A folyosó végén parányi ajtó volt, ott az állat megállt, az ajtó épp akkora volt, hogy Momo meggörnyedve beférjen rajta.

– MEGÉRKEZTÜNK – fénylett a teknősbéka páncélján. Momo leült, közvetlenül az orra előtt apró táblát látott az ajtón:


SECUNDUS MINUTIUS HORA MESTER

Momo mély lélegzetet vett, aztán eltökélten lenyomta a parányi kilincset. A parányi ajtó megnyílt, abban a pillanatban mindenféle hangú tiktakolás, surrogás, bongás, csilingelés hangzott zeneként odabentről. A gyermek haladt a teknősbéka nyomában, hátuk mögött becsukódott a parányi ajtó.

Tartalom
Következő