Tartalom Következő TIZENHARMADIK FEJEZET Ott egy nap, itt egy év Momo fölébredt, s kinyitotta a szemét. Egy darabig gondolkodnia kellett, hol is van. Zavarba hozta, hogy a régi amfiteátrum fű benőtte kőlépcsőjén találja magát. Mégse járt volna néhány pillanattal korábban Hora mesternél a Seholsincs-házban? Hogyan jutott olyan hirtelen ide vissza?
Sötét volt és hűvös. A keleti szemhatáron a legelső hajnalfény derengett. Momo fázott, összehúzta magán a túlságosan nagy kabátot.
Nagyon is pontosan emlékezett mindenre, amit megélt, az éjszakai útra a nagy városon át, a teknősbékára, aki vezette, a különös fényű városszélre, a világítóan fehér házakra, a Soha utcára, a teremre, ahol a számtalan óra volt, a csokoládéra s a mézes zsemlére, Hora mesterrel való beszélgetésének minden szavára s a rejtvényre. Mindenekelőtt azonban az aranykupola alatt megélt élményére emlékezett. Csak be kellett hunynia a szemét, s látta maga előtt az eddig soha nem látott virágokat. S fölcsendültek fülében a nap, a hold s a csillagok hangjai, olyan tisztán, hogy dúdolni tudta velük a dallamokat.
Közben meg szavak formálódtak benne, olyan szavak, amelyek valóban kifejezték a szirmok illatát, soha nem látott színeiket! Momo emlékezetében a hangok mondták e szavakat de magával az emlékezetével is valami csodálatos dolog történt! Nem csupán azt találta meg benne, amit látott és hallott, egyre többet talált benne. Mint kimeríthetetlen varázskútból, kelt ki az idővirágok ezerféle képe. S minden virággal új szavak hangzottak. Momónak csupán hallgatnia kellett figyelmesen, hogy utánamondhassa, sőt énekelhesse őket. Titokzatos és csodálatos dolgokról volt szó, Momo amint megismételte a szavakat, meg is fejtette az értelmüket.
Tehát erre gondolt Hora mester, amikor azt mondta, a szavaknak előbb meg kell nőniük benne.
Vagy csupán álom volt végül is mindez? Nem is volt valóság ez az egész?
De amíg Momo így töprenkedett, odalent a tér közepén mászkált valami. Úgy látta, hogy teknősbéka, amely lassú mozgással valami ehető fűféle után matat.
Hamar lemászott hozzá, s leült mellé a földre. A teknősbéka épp csak megemelte a fejét, ősöreg, fekete szeme vizsgálódva nézte a gyermeket, aztán nyugodtan tovább evett.
Szervusz, teknősbéka! mondta Momo. A teknősbéka hátán nem jelent meg válasz.
Te voltál, aki az éjjel Hora mesterhez vezetett? - kérdezte Momo.
Semmi válasz. Momo csalódottan sóhajtott.
Kár morogta Momo , szóval csak közönséges teknősbéka vagy és nem... jaj, már a nevét is elfelejtettem! Nagyon szép neve volt, hosszú és különös. Eddig soha nem hallottam.
KASSIOPEIA! jelent meg hirtelen halvány fénnyel a teknősbéka hátán az írás. Momo elragadtatva betűzgette.
Bizony! kiáltott föl, és összeverdeste a tenyerét. Ez volt a neve! Akkor mégiscsak te vagy? Hora mester teknősbékája vagy, ugye?
KI MÁS?
De hát miért nem válaszoltál mindjárt?
REGGELIZEK olvashatta Momo a páncélon.
Bocsánat! válaszolt Momo. Nem akartalak megzavarni. Csak azt szeretném tudni, hogyan van az, hogy egyszerre megint itt vagyok?
TE AKARTAD! jelent meg a válasz.
Érdekes - mormolta Momo , nem emlékszem rá. S te, Kassiopeia? Te miért nem maradtál Hora mesternél, miért jöttél ide velem?
ÉN AKARTAM! fénylett a páncélon.
Nagyon köszönöm mondta Momo , nagyon kedves tőled.
KÉRLEK! volt a válasz. A teknősbéka egyelőre befejezte a társalgást, tovább-baktatott, hogy folytassa félbehagyott reggelijét.
Momo leült a kőlépcsőre, s előre örült Beppónak, Giginek meg a gyerekeknek. Megint a zenére fülelt, amely nem akart szűnni bensejében. S habár egészen egyedül volt, s emberfia nem hallotta, egyre hangosabban s szívből énekelte a dallamokat és a szavakat, egyenesen a fölkelő nap sugaraiba. S úgy tetszett neki, a madarak, a tücskök, a fák, még a vén kövek is őt hallgatják.
Nem sejthette, hogy soká nem is lel majd más hallgatóságra. Nem sejthette, hogy hiába vár a barátaira, hogy amíg ő ilyen hosszú ideig távol volt, a világ alaposan megváltozott.
Gigivel, az idegenvezetővel, a szürke uraknak igazán könnyű dolguk volt.
Kezdődött azzal, hogy jó egy évvel korábban, röviddel azután, hogy Momo nyomtalanul eltűnt, hosszabb cikk jelent meg az újságban Gigiről: Az utolsó igazi mesélő, így hangzott. Az is benne volt, hol és mikor található meg, s hogy olyan attrakció, amit nem szabad elmulasztani.
Egyre több ember jelent meg az amfiteátrum környékén. Gigit akarták látni és hallani. Giginek persze semmi kifogása nem volt ellene.
Mesélt, mint mindig, mondta, ami épp eszébe jutott, a végén körbejárt a sapkájával, s az minden alkalommal megtelt fém- meg papírpénzzel. Nemsokára egy utazási iroda alkalmazottja lett, még azért is külön pénzt kapott, hogy őt magát idegenforgalmi látványosságként bemutassák. Autóbuszok hozták a turistákat, s Giginek nemsokra rá már pontos tervet kellett betartania, hogy mindenki, aki fizetett, valóban láthassa, hallhassa is őt.
Már akkor is nagyon hiányzott neki Momo, hiszen többé nem volt igazi szárnya a történeteinek, habár makacsul mindig vonakodott, hogy ugyanazt a történetet kétszer is elmesélje, még akkor se, ha dupla pénzt ajánlottak érte.
Néhány hónap múlva már nem volt ráutalva, hogy a régi amfiteátrumnál lépjen föl s körbejárjon a sapkájával. Fölkérte a rádió s nem sokkal később a televízió. Ott mesélte el heti három alkalommal millió és millió hallgató előtt a történeteit, s töméntelen pénzt keresett.
Időközben már nem is a régi amfiteátrum közelében lakott, egész más városnegyedbe költözött, oda, ahol a gazdag és híres emberek laktak. Nagy, modern házat bérelt, a ház körül ápolt park. Nem is Giginek nevezte már magát, hanem Girolamónak.
Persze új történeteket se talált ki már, mint azelőtt. Erre már nem volt ideje.
Kezdett jól gazdálkodni az ötleteivel. Egyetlen ötletből néha öt történetet is fabrikált.
S mikor már ez sem volt elég, s a növekvő igényt mindenképp ki akarta elégíteni, egy nap olyasmit csinált, amit bizony nem lett volna szabad megtennie: elmesélt olyan történetet, ami csakis Momo története volt.
Éppolyan nagy sikere volt vele, mint valamennyivel, s éppolyan hamar el is feledték. Újabb történeteket követeltek tőle. Gigit annyira elkábította ez a tempó, hogy gondolkodás nélkül áruba bocsátotta valamennyi történetet, amit csakis Momónak lett volna szabad elmesélnie. S amikor elmondta az utolsót, hirtelen úgy érezte, teljesen kiürült, többé nem tud kitalálni semmit.
Félelmében, hogy bukás lesz a vége, újból elmesélte mindahány történetét, a szereplőknek persze új neveket adott, s persze magán a történeten is változtatott kicsit. S azon csodálkozott, hogy hallgatói semmit se vesznek észre. A sikere mindenesetre nem csappant meg.
Gigi ebbe kapaszkodott, mint vízbe fúló a szalmaszálba. Hiszen gazdag volt, híres volt s nem erre vágyott-e mindig is?
De olykor éjszaka, selyemtakarós ágyában fekve, arra a másik életre vágyott, amikor Momóval, az öreg Beppóval meg a gyerekekkel volt együtt, s még értett az igazi történetek meséléséhez.
Csakhogy oda többé nem vezetett út, Momo eltűnt, s nem került meg. Eleinte Gigi komolyan azon volt, hogy megtalálja, később erre már nem maradt ideje. Most már három derék titkárnője volt, ők kötötték a szerződéseket, nekik diktálta a történeteket, ők gondoskodtak a reklámról, s figyelmeztették az időpontokra. De olyan időpontot, hogy Momo keresésére induljon, soha nem tudott beiktatni.
A hajdani Gigiből alig maradt valami. Egy nap azonban összeszedte magát, s elgondolkodott. Mégiscsak valaki, mondta magának, hangjának súlya van, s milliók hallgatják. Ki mondhatná meg az embereknek az igazat, ha nem ő? Úgy gondolta, beszél nekik a szürke urakról! El akarta mondani, hogy ez nem kitalált történet, s kéri valamennyi hallgatóját, segítsenek megkeresni Momót.
Erre az elhatározásra az egyik olyan éjszaka jutott, amikor nagyon vágyott a barátai után. S jött a virradat, ő pedig már az íróasztalnál ült, hogy nagy tervéhez jegyzeteket készítsen. Megcsörrent a telefon. Fölvette, hallgatózott, s megdermedt a félelemtől.
Különös, fakó, egyszóval hamuszürke hang szólt hozzá, s ő egyszeriben hideget érzett támadni magában, mintha a csontja velejéből jött volna.
Hagyd ezt abba! mondta a hang. Jókor figyelmeztetünk.
Ki van ott? kérdezte Gigi.
Nagyon jól tudod felelt a hang. Nem kell bemutatkoznunk. Bár eddig személyesen nem volt szerencsénk egymáshoz, te már a mienk vagy szőröstül-bőröstül. Ne mondd, hogy nem tudod!
Mit akartok tőlem?
Nem tetszik, amit tervezel. Hagyd ezt, maradj jó fiú!
Gigi valamennyi bátorságát összeszedte.
Nem mondta , nem hagyom. Nem vagyok már az a kis, ismeretlen Idegenvezető Gigi. Én most nagy ember vagyok. Meglátjuk, fölvehetitek-e velem a harcot.
A hang fakón nevetett, Giginek összekocódott a foga.
Senki vagy mondta a hang. Mi találtunk ki téged. Te egy gumibábu vagy. Mi fújtuk beléd a levegőt. De ha okoskodsz, megint kiengedjük belőled. Vagy komolyan gondolod, hogy magadnak és jelentéktelen tehetségednek köszönheted, ami vagy?
Igen, úgy gondolom válaszolt Gigi rekedten.
Szegény kis Gigi mondta a hang , képzelgő vagy, maradsz is. Régen Girolamo herceg voltál a szegény nincstelen Gigi álarcában. Most meg mi vagy? A szegény Gigi a Girolamo herceg maszkjában. Mégis, hálás lehetnél nekünk, végtére mi váltottuk valóra álmaidat.
Nem igaz! hebegte Gigi. Hazudsz!
Te jóságos Idő! felelt a hang, s fakón nevetett megint. Kifejezetten te állnál elő nekünk az igazsággal? Régebben olyan szép mondásaid voltak arról, mi igaz s mi nem. Nem, szegény Gigi, nem áll jól neked, ha most megpróbálsz az igazságra hivatkozni. Híressé a hencegéseid tettek, a mi segítségünkkel. Az igazság dolgában nem vagy illetékes. Inkább hagyd!
Mit csináltatok Momóval? suttogta Gigi.
Ezen ne törd a kócos kis fejedet! Rajta már nem segíthetsz, azzal különösen nem, hogy ezt a történetet terjeszted rólunk. Az egyedüli, amit elérhetsz, az, hogy a szép sikerednek, ahogyan jött, úgy vége is lesz. De hát ezt neked kell eldöntened. Mi nem tartunk vissza, hogy eljátszd a hőst, és tönkretedd magad, ha mindenáron ezt akarod. De aztán ne várd, hogy továbbra is rajtad tartsuk óvó tekintetünket, ha ennyire hálátlan vagy. Nem sokkal kellemesebb gazdagnak és híresnek lenni?
De válaszolt Gigi fojtott hangon.
Na látod! Tehát hagyj ki bennünket a játékból, jó? Inkább azt meséld tovább is az embereknek, amit hallani akarnak.
Hogyan csináljam? nyögte ki erőlködve Gigi. Most, hogy mindent tudok.
Adok neked egy jó tanácsot: ne vedd túlságosan komolyan magad. Te igazán nem számítasz. Így nézve nyugodtan csináld, amit eddig.
Igen suttogta Gigi, s maga elé meredt , így nézve...
Kattant a telefon, Gigi is letette a hallgatót. Nagy íróasztalának lapjára borult, s kezébe temette az arcát. Hangtalan zokogás rázta.
Ettől a naptól Gigi minden önbecsülését elveszítette. Föladta tervét, folytatta, amit addig csinált, de csalónak érezte magát. S az is volt. Régen a képzelete lebegő utakon vitte, s ő gondtalanul járta ezeket az utakat. Most azonban hazudott!
Bohócot csinált magából, a közönség majma lett, s még tudta is. Kezdte gyűlölni, amit csinál. Így a történetei egyre ostobábbak, érzelgősebbek lettek.
Ez azonban nem törte meg sikerét, fordítva, új stílusnak nevezték, és sokan megpróbálták utánozni. Divatba jött. De Gigi nem lelte örömét benne. Tudta, kiknek köszönheti mindezt. Ő mit se nyert. Ő mindent elveszített.
De továbbrohant kocsiján egyik rendezvényről a másikra, a legsebesebb repülőgépeken járt, s diktált megállás nélkül, akárhol időzött, a titkárnők jegyezték új ruhába öltöztetett régi történeteit. "Bámulatosan termékeny" volt, amint az újságokban állt. Így lett az álmodozó Gigiből hazudós Girolamo.
Sokkal nehezebben bántak el Utcaseprő Beppoval a szürke urak.
Az után az éjszaka után, amelyen Momo eltűnt, ott ült az amfiteátrumban, s várt, ahányszor csak a munkája megengedte neki. Aggodalma, nyugtalansága napról napra nőtt. Amikor végtére nem bírta tovább, Gigi minden józan érve ellenére úgy határozott, hogy elmegy a rendőrségre.
"Még mindig jobb mondta magának , ha egy olyan rácsos ablakú otthonba dugják Momót, mintha a szürke urak tartják fogva. Ha életben van még egyáltalán. Egyszer már megszökött egy olyan otthonból, másodszor is megteheti. Talán azt is elérhetem, hogy ne csukják be. De előbb meg kell találni."
Elment tehát a legközelebbi rendőrőrsre, amely a város szélén volt. Egy darabig ott ácsorgott a bejárat előtt, aztán lekapta kalapját, mély lélegzetet vett, s bement.
Mit óhajt? kérdezte a rendőr, aki épp azzal volt elfoglalva, hogy hosszú és bonyolult nyomtatványt töltsön ki.
Beppo sokáig hebegett, mire végre előadta:
Valami borzasztó dolognak kellett történnie.
Igen? kérdezte a rendőr, és folytatta az írást. Miről van szó?
A mi Momónkról van szó felelte Beppo.
Gyermek?
Igen, kislány.
A maga gyereke?
Nem mondta zavartan Beppo , vagyishogy igen, de nem én vagyok az apja.
Nem, vagyis igen zsémbelt a rendőr. Kinek a gyereke? Kik a szülei?
Azt senki se tudja válaszolt Beppo.
Hova van ez a gyerek bejelentve?
Bejelentve? kérdezte Beppo. Hát azt gondolom, nálunk. Mindannyian ismerjük.
Vagyis sehol sincs bejelentve állapította meg sóhajtva a rendőr. Tudja, hogy az ilyesmi törvénybe ütközik? Hova is jutnánk így! Kinél lakik a gyermek?
Saját magánál felelte Beppo , vagyis az amfiteátrumban. De ott már nem lakik. Eltűnt.
Egy pillanat szólt a rendőr , ha jól értem, eddig odakint a romokban egy csavargó kislány lakott, akinek neve... hogyan is mondta?
Momo válaszolt Beppo.
A rendőr nekifogott, hogy mindent fölírjon.
...neve Momo. Momo és még? A teljes nevét kérem.
Momo, semmi több mondta Beppo.
A rendőr az állát vakargatta, s gondterhelten Beppóra nézett.
Na, így nem jutunk semmire, öreg. Én segíteni akarok, de így nem lesz belőle bejelentés. Előbb azt mondja meg, magát hogy hívják.
Beppo mondta Beppo.
És még?
Utcaseprő Beppo.
A nevét kérdeztem, nem a foglalkozását.
Ez mind a kettő magyarázta Beppo türelmesen.
A rendőr letette a töltőtollát, s kezébe temette az arcát.
Te jóságos ég! mormolta kétségbeesetten. Miért nekem kell ilyenkor szolgálatban lennem?
Majd kihúzta magát, vállát hátrafeszítette, biztatóan rámosolygott az öregre, s a betegápolók gyöngéd hangján azt mondta:
A személyi adatokat ráérünk később is fölvenni. Most mondja el szép sorjában, mi történt valójában s hogyan történt.
Mondjak el mindent? kérdezte kétségbeesetten Beppo.
Mindent, ami az ügyhöz tartozik felelt a rendőr. Nekem ugyan egyáltalán nincsen időm, holnap délig ezt a rengeteg nyomtatványt ki kell töltenem, végét járom az erőmnek s az idegeimnek, de maga csak mondja el szép nyugodtan, mi az óhaja, sóhaja.
Hátradőlt, behunyta a szemét, arcán a vértanúk fájdalma, nézett, mint akit épp most sütnek roston. Beppo meg nagy körülményesen nekifogott elmondani a történetet, attól kezdve, hogy föltűnt Momo a különös tulajdonságaival, egészen a szeméttelepen levő szürke urakig, akiket személyesen lesett meg.
S még azon éjszaka fejezte be eltűnt Momo.
A rendőr hosszan, keserűen nézett rá.
Más szóval mondta végül , ez egy fölöttébb valószínűtlen kislány, akinek létét nem lehet bizonyítani, s akit bizonyos kísértetek, akik tudvalevően nem léteznek, ki tudja, hova, szépen magukkal hurcoltak. De ez sem biztos. S mindezzel most törődjön a rendőrség?
Igenis, kérem! mondta Beppo.
A rendőr előrehajolt, s nyersen azt mondta:
Leheljen csak rám!
Beppo nem értette, miért kell, megvonta a vállát, s erősen a rendőr arcába lehelt.
Az szaglászott, aztán a fejét rázta.
Maga, úgy látszik, nem ivott.
Nem mormolta Beppo, s elvörösödött zavarában , én még sose ittam.
Akkor miért meséli nekem ezt az egész őrültséget? kérdezte a rendőr. Hülyének nézi a rendőrséget, azt hiszi, beugrunk minden dajkamesének?
Igen válaszolt Beppo gyanútlanul.
A rendőrnek erre végképp elfogyott a türelme. Fölugrott ültő helyéből, s öklével a hosszú és bonyolult nyomtatványokra csapott.
Most aztán elég volt! üvöltött vörösödő arccal. Tűnjön el innen, de azonnal, különben lecsukom hivatalos személy megsértéséért!
Bocsánat mormolta Beppo megijedten , nem úgy gondoltam. Azt akartam...
Kifelé! ordított a rendőr. Beppo megfordult, s kiment.
A következő napokban különféle rendőrőrsökön bukkant föl. A lejátszódó jelenetek alig különböztek a legelsőtől. Kidobták, barátságosan hazaküldtek vagy vigasztalták, hogy megszabaduljanak tőle.
Egy alkalommal azonban Beppo egy magasabb hivatalnok elé került, akinek kevesebb humorérzéke volt, mint a kollégáinak. Rezzenetlen arccal hallgatta a történetet, aztán ridegen azt mondta:
Ez az öreg bolond. Kénytelenek leszünk megvizsgáltatni, hogy nem közveszélyes-e. Vigyék zárkába!
Beppo fél napig ott volt a zárkában, majd két rendőr autóba ültette. Keresztülhajtottak vele a városon egy nagy, fehér épületig, aminek rács volt az ablakain. De nem börtön volt, mint hirtelen gondolta, még hasonló se, hanem ideggyógyintézet.
Itt alaposan megvizsgálták.
A professzor is, az ápolók is nagyon barátságosak voltak hozzá, nem nevették ki, nem is szidták, sőt mintha érdeklődést tanúsítottak volna a története iránt, hisz újra meg újra el kellett mondania nekik. Habár soha nem mondtak ellent, Beppónak nem volt olyan érzése, hogy hisznek is neki. Nemigen tudott eligazodni rajtuk, de nem is engedték, hogy hazamenjen.
Ahányszor megkérdezte, mikor engedik már ki, az volt a válasz:
Hamarosan, de e pillanatban még szükségünk van magára. Meg kell értenie, a vizsgálatok még nem fejeződtek be, de haladunk.
S Beppo, aki úgy értette, Momo eltűnésének ügyét vizsgálják, igyekezett türelemmel lenni.
Hatalmas hálóteremben adtak neki ágyat, elég sokan feküdtek együtt páciensek. Egy éjszaka fölébredt, s a szükségvilágítás gyönge fényében látta, valaki áll az ágya előtt. Előbb csak az égő szivar kis vörös parazsát látta, de aztán fölismerte az aktatáskát s a kerek keménykalapot, amit a sötétben álló alak viselt. Fölfogta, hogy a szürke urak egyike van itt, hideg markolászta a szívét, és segítségért akart kiáltani.
Pszt! mondta a hamuszürke hang a sötétben. Az a feladatom, hogy ajánlatot tegyek önnek. Hallgasson végig, s csak akkor válaszoljon, ha fölszólítom rá! Gondolom, kissé megtapasztalhatta, a mi hatalmunk meddig terjed. Teljesen önön múlik, meg akarja-e közelebbről is érezni vagy sem. Ugyan csöppet se árthat nekünk azzal, hogy mindenkinek az orrára köti a történetét, mégse kellemes számunkra a dolog. Különben helyes a föltevése, hogy kis barátnőjét, Momót, fogságban tartjuk. De hagyjon föl a reménnyel, hogy bárki is megtalálja nálunk. Ilyesmi nem következhetik be soha. S azzal, hogy mindenáron ki akarja szabadítani, még csak ront a gyermek helyzetén. Valamennyi próbálkozásáért, barátom, neki kell fizetnie. Gondolja meg tehát a jövőben, mit mond vagy mit cselekszik.
A szürke úr füstkarikákat eregetett, s elégedetten figyelte a hatást, amit mondókájával Beppóra tett. Hisz az elhitte minden szavát.
Hogy a lehető legrövidebben fejezzem ki magam, hiszen az időm is drága tette hozzá a szürke úr , a következő ajánlatot teszem önnek: mi visszaadjuk önnek a gyermeket, azzal a föltétellel, hogy soha többé szót nem ejt a tevékenységünkről. Ezenkívül, hogy úgy mondjam, váltságdíjként százezer óra megtakarított időt követelünk öntől. Azzal ne törődjön, hogyan jut el a kezünkhöz ez az idő, az a mi dolgunk. Az öné csak annyi, hogy megtakarítsa. Hogyan, az megint az ön dolga. Ha egyetért, gondunk lesz rá, hogy az elkövetkező napokban innen hazabocsássák. Ha nem, élete végéig itt marad, Momo pedig örökre nálunk. Fontolja meg! Ilyen nagylelkű ajánlatot még egyszer nem teszünk. Nos?
Beppo nyelt vagy kettőt, aztán kinyögte:
Rendben.
Nagyon derék mondta a szürke úr elégedetten , tehát ne feledje: teljes hallgatás és százezer óra. Mihelyt a kezünkhöz jut, visszakapja a kis Momót. Minden jót, barátom!
Ezzel a szürke úr elhagyta a hálótermet. Szivarjának füstje úgy fény lett fakón a homályban, akár a lidérc.
Ettől az éjszakától fogva Beppo többé nem mesélte el a történetét. Ha megkérdezték, eddig miért mesélte, vállát rángatta szomorúan. Néhány nappal később elküldték haza. Beppo azonban nem ment haza, hanem egyenesen a nagy udvarú nagy házba, ahol kollégáival együtt a söprűt meg a targoncát szokták átvenni. Megkereste söprűjét, elindult a városba, és söpörni kezdett.
Többé nem söpört úgy, mint régen: lépés, lélegzet, lélegzet, lendület, hanem kapkodva, lélektelenül, s csak azért, hogy behozza a követelt időt. Kínzó bizonyossággal tudta, hogy ezzel legmélyebb meggyőződését, sőt egész eddigi életét tagadta meg s árulta el, beteggé tette az attól való undor, amit csinált. Ha csupán róla van szó, inkább éhen hal, mint hogy önmagához hűtlen legyen. De hát Momóról volt szó, akit ki kellett szabadítania, s ez volt az egyetlen módja, hogy időt takarítson meg, ez a kapkodás, mást nem tudott.
Söpört éjt nappallá téve, haza se ment. Ha úrrá lett rajta a kimerültség, leült egy útszéli padra vagy akár a padkára, s aludt egy keveset. Kis idő múltán fölriadt, és söpört tovább. Ugyanúgy kapkodva gyűrt le valami ételfélét közben. Az amfiteátrumnál levő kunyhójába többé nem ment vissza. Söpört heteken, hónapokon át. Jött az ősz, és jött a tél. Beppo söpört.
S jött a tavasz és újra a nyár. Beppo alig vette észre, söpört, söpört, hogy százezer óra váltságdíjat megtakarítson.
A nagy város lakóinak nem volt idejük, hogy a kis öregemberre figyeljenek. Az a néhány, aki figyelt rá, ujjával a halántékát ütögette Beppo háta mögött, jelezve, valami baj van. Az öreg pedig söprűjével kapkodva haladt előttük, mintha minden lendület az életét jelentené. Beppónak persze nem volt újság, hogy habókosnak tartják, s nemigen figyelt rá.
Azért ha nagy néha megkérdezte tőle valaki, miért ez a sietség, pillanatra megállt a munkájában, fölegyenesedett, aggodalmasan a kérdezőre nézett, s ujját az ajkára tette nagy szomorúan.
Legnehezebb volt a szürke uraknak Momo barátai közül a gyerekeket irányítani a saját céljaik szerint. A gyerekek Momo eltűnése után is ott gyülekeztek az amfiteátrumban, ahányszor csak alkalmuk volt rá. Egyre újabb játékokat eszeltek ki, néhány ócska láda meg doboz elég volt nekik, hogy nagy világ körüli utakat tegyenek meg bennük, vagy mesés várakat, kastélyokat építsenek belőlük. Továbbra is kovácsolták terveiket, s mesélték egymásnak történeteiket, egyszóval, úgy tettek, mintha Momo el se ment volna közülük. S legnagyobb csodálkozásukra szinte úgy tetszett, valóban köztük van.
A gyerekek pillanatig se kételkedtek abban, hogy Momo visszajön. Soha nem beszéltek erről, de nem is volt fontos beszélni róla. A hallgatólagos bizonyosság összefűzte a gyerekeket. Momo közéjük tartozott, s titkos központjuk volt, mindegy, itt volt-e velük vagy sem.
Ezzel a szürke urak nem tudtak mit kezdeni.
Ha nem tudnak közvetlenül hatni a gyerekekre, hogy Momótól elszakítsák őket, kerülő úton kell elérniük. Ez a kerülő út a felnőtteken át vezetett, hiszen azok rendelkeznek a gyerekekkel. Nem számíthatnak persze minden felnőttre, de azokra igen, akik alkalmasak a cinkosságra, s olyan nem is kevés akadt. S mindennek a tetejébe így a saját fegyverükkel győzhetik le a gyerekeket.
Néhány ember egyszeriben emlékezett a fölvonulásokra, a plakátokra és a föliratokra.
Valamit tennünk kell mondogatták , nem helyes, hogy egyre több gyerek csavarog magányosan és elhanyagoltan. A szülőknek nem lehet szemrehányást tenni, hiszen a modern élet nem engedi, hogy elegendő időt fordítsanak a gyerekekre. A városi közigazgatásnak viszont kötelessége törődni velük.
Nem helyes mondták mások , hogy a csavargó gyerekek állandóan veszélyeztetik az utcai forgalmat. Szaporodnak a balesetek, amiket a gyerekek okoznak az utcán, mindez egyre több pénzbe kerül, amit másfelé hasznosabban elkölthetnénk.
A felügyelet nélkül maradó gyerekek erkölcsileg lezüllenek, belőlük lesznek a bűnözők vélték megint mások , a városnak kell gondoskodnia róla, hogy minden gyereket kézben tartsanak. Intézeteket kell fölállítani, ahol a társadalom hasznos, szorgos tagjaivá nevelik őket.
Megint mások azt mondták:
A gyerek a jövő emberanyaga, A jövő a léglökéses gépek és az elektronikus agyak kora lesz. A specialisták és szakemberek egész hadserege szükséges, hogy a rengeteg gépet kiszolgálják. De ahelyett, hogy fölkészítenénk gyerekeinket erre a holnapi világra, még mindig elnézzük, hogy sokan közülük legdrágább idejüket haszontalan játékra fecséreljék. Civilizációnk szégyene s jóvátehetetlen vétek a jövőre nézve!
Mindez nagyon is világos volt az idejükkel takarékoskodóknak. S mivel már nagyon sok volt belőlük a városban, elég hamar sikerült a városigazgatást meggyőzniük, kezdeményezzen valamit az elhanyagolt gyerekek dolgában.
Erre aztán minden városnegyedben úgynevezett "gyereklerakatot" hoztak létre. Ezek afféle nagy házak voltak, ahova a minden törődés híján levő gyerekeket le kellett adni, s ahonnan alkalomadtán megint el is lehetett hozni. Szigorúan tilos volt gyereknek utcán vagy bármiféle parkban, téren játszania. Ha mégis elkaptak ott egy-egy gyereket, azonnal akadt valaki, aki elvitte a gyereklerakatba. S a szülőknek megfelelő büntetés után el kellett onnan hoznia.
Momo barátai se kerülhették meg az új szabályt. Elválasztották őket egymástól, ki-ki saját lakókörzete szerint került valamelyik gyereklerakatba. Arról persze szó se volt, hogy ott aztán kedvük, ötleteik szerint játsszanak. A játékot a felügyelő személyek írták elő nekik, s csakis olyasmit játszhattak, aminek általánosan megszívelhető tanulsága volt. Valamit persze így elfelejtettek közben: azt, hogy örüljenek, lelkesedjenek, álmodozzanak.
A gyerekeknek lassan olyan arcuk lett, mint az időspórolóknak. Zsémbes, unott, ellenséges, így is csináltak mindent, amit kívántak tőlük. S ha egyszer-egyszer felügyelet nélkül maradtak, már nem tudták, mit kezdjenek.
Az egyetlen, amit még tudtak, az volt, hogy lármát csapjanak ez persze nem afféle vidám lárma volt, hanem dühödt, indulatos, gonosz.
A szürke urak közül azonban senki nem jött el a gyerekekhez. A háló, amit a nagy városra terítettek, most már sűrű volt, és úgy tetszett, eltéphetetlen. Még a legravaszabb gyerekeknek sem sikerült átsiklaniuk e háló szemein. A szürke urak tervüket véghezvitték. Minden készen volt Momo visszajövetelére.
Az amfiteátrum ebben az időben üres volt és elhagyatott.
Momo pedig ült a kőlépcsőn, s a barátait várta. Egész nap ott ült a visszajövétele óta, és várt. De senki se jött. Senki.
A nap lehanyatlott a nyugati szemhatárig. Nőttek az árnyak, hidegedett.
Momo végtére fölállt. Éhes volt, hiszen senki nem gondolt rá, hogy enni hozzon neki. Ilyesmi még nem fordult elő. Úgy látszik, Gigi és Beppo is megfeledkezett ma róla. Bizonyosan véletlen az egész, gondolta Momo, buta véletlen, s holnap minden kiderül.
Leballagott a teknősbékához, aki már visszahúzódott éjszakai helyére. Momo letelepedett mellé, s ujjával félénken megkopogtatta a teknősbéka páncélját. Az kidugta fejét, s Momóra nézett.
Bocsáss meg mondta Momo , sajnálom, hogy fölébresztettelek, de meg tudod nekem mondani, miért nem jött el ma egész nap egyetlen barátom se hozzám?
A páncélon megjelent a válasz:
MÁR EGYIK SINCS ITT!
Momo elolvasta, s a jelentését nem értette.
Persze mondta bizakodón , majd holnap kiderül. Holnap biztosan eljönnek a barátaim.
SOHA TÖBBÉ volt a felelet.
Momo egy darabig a gyöngén világító betűkre meredt.
Hogyan érted ezt? kérdezte végül szorongva. Mi van a barátaimmal?
MIND ELMENT olvasta.
Rázta a fejét.
Nem mondta halkan , ez nem lehet. Biztosan rosszul tudod, Kassiopeia. Tegnap még mindnyájan itt voltak, azon a gyűlésen, amiből semmi se lett.
SOKÁIG ALUDTÁL válaszolt Kassiopeia.
Momo emlékezett rá, hogy Hora mester azt mondta, egy napfordulót át kell aludnia, akár a magnak a földben. Nem gondolkodott el rajta, mennyi idő lehet ez, amikor igent mondott rá. Most azonban föltámadt benne a sejtés.
Mennyi ideig? kérdezte suttogva.
EGY ÉVIG S EGY NAPIG!
Momónak idő kellett, mire a választ megértette.
De Beppo meg Gigi dadogta végtére , ők ketten biztosan várnak rám!
MÁR SENKI SINCS ITT állt a páncélon.
Ez hogyan lehet? Momo szája reszketett. Nem lehet, hogy többé semmi sincs, hogy minden, ami volt...
Kassiopeia hátán lassan fölfénylett a szó:
ELMÚLT!
Momo először életében érezte teljes lényével, mit jelent ez a szó. Szíve olyan nehéz lett, mint még soha.
De hát mormolta kétségbeesetten én még itt vagyok...
Szeretett volna sírni, de nem tudott.
Egyszer csak úgy érezte, a teknősbéka megérinti a lábát.
ÉN VELED VAGYOK! fénylett a páncél.
Igen mondta Momo, s bátran mosolygott , te velem vagy, Kassiopeia. S én ennek nagyon örülök. Gyere, menjünk aludni.
Fölvette a teknősbékát, s elvitte a falban levő lyukhoz, bevitte magával a szobájába. Momo a lebukó nap fényében látta, még minden úgy volt, ahogyan itthagyta. (Beppo akkor rendbe tette a szobát.) De mindenen vastagon állt a por, s mindenütt pókhálók függtek.
A ládadeszkából készült asztalkán levél volt a bádogpohárhoz támasztva. De már ezt is pókháló borította. Momónak - ez állt rajta.
Momo szíve szaporábban vert. Még soha nem kapott levelet. Kezébe vette, forgatta s nézte, aztán föltépte a borítékot, s egy cédulát vett ki belőle.
"Kedves Momo! olvasta. Elköltöztem. Ha visszajönnél, kérlek, azonnal jelentkezz nálam! Nagyon aggódom miattad. Hiányzol. Remélem, nem történt bajod. Ha éhes vagy, kérlek, menj el Ninóhoz. Ő elküldi nekem a számlát, én mindent kifizetek. Úgyhogy egyél, amennyi beléd fér, hallod? Minden mást megtudsz Ninótól. Maradj a barátom! Én is az maradok!
Örökkéa Te Gigid."
Soká tartott, mire Momo végigbetűzte a levelet, habár Gigi nyilvánvalóan törekedett, hogy szépen és olvashatóan írjon. Mire végzett, épp akkor hunyt ki az utolsó nappali fény.
Momo megvigasztalódott.
Fölemelte teknősbékáját, s odatette maga mellé az ágyra. Amíg a csupa por takaró alá bújt, halkan azt mondta:
Látod, Kassiopeia, mégsem vagyok magam.
A teknősbéka azonban mintha már aludt volna. S Momo, aki az olvasás közben egészen tisztán látta maga előtt Gigit, nem eszmélt rá, hogy ez a levél már itt hever egy esztendeje.
Arcát a papírra fektette. Már nem érezte, hogy hideg van.
Tartalom Következő