Tartalom
Következő
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
Aki előre lát, és nem néz vissza

Momo nem tudta, mennyi idő telt el. A toronyóra néha vert, de Momo alig hallotta, hányat. Csak igen lassan tért vissza megdermedt tagjaiba a meleg. Mintha csak megbénult volna, képtelen volt akármi elhatározásra.

Menjen haza a régi amfiteátrumba, és feküdjön le aludni? Most, hogy neki és barátainak a legutolsó csöpp reményük is odaveszett? Hiszen megtudta, minden-minden helyrehozhatatlan...

S aztán Kassiopeia miatt is az aggodalom. Mi lesz, ha valóban kézre kerítik a szürke urak? Momo rettenetes szemrehányást tett magának, hogy egyáltalán szóvá tette a teknősbékát. De olyan elfogódott volt, rá se eszmélt, hogy meg kellene fontolnia minden szavát.

"Meglehet, hogy Kassiopeia rég Hora mesternél van – vigasztalta magát Momo. – Igen, reménykedem, már nem keres engem. Nagy szerencse volna neki is, nekem is..."

Abban a pillanatban valami gyöngéden megérintette Momo mezítelen lábát. Momo megijedt, s lassan lehajolt.

Ott kuporgott előtte a teknősbéka. S a sötétben lassan fölizzottak a betűk:

– ÚJRA ITT VAGYOK.

Momo gondolkodás nélkül fölkapta, s gyorsan a kabátja alá rejtette. Majd fölegyenesedett, és fülelt, kémlelt a sötétségbe, mivel félt, a szürke urak még itt lehetnek valahol a közelben.

De minden csöndes volt.

Kassiopeia hevesen rugdalódzott a kabát alatt, s megpróbált kiszabadulni. Momo erősen magához szorította, de belesett hozzá a kabát alá, és azt suttogta:

– Kérlek, maradj nyugodtan!

– MI EZ A BOLONDSÁG? villódzott a páncél.

– Nem szabad, hogy meglássanak – suttogta Momo. Most a következő szavak jelentek meg a teknős hátán:

– NEM IS ÖRÜLSZ NEKEM?

– De – mondta Momo, és majdnem elsírta magát –, de örülök, Kassiopeia, nagyon örülök! – S néhányat cuppantott a teknősbéka orrára.

A betűk a teknősbéka hátán szinte elvörösödtek, amint megjelent a válasz:

– DE KÉRLEK!

Momo mosolygott.

– Egész idő alatt engem kerestél?

– PERSZE.

– S hogyhogy épp most és épp itt találtál rám?

– TUDTAM ELŐRE – volt a válasz.

A teknősbéka tehát egész idő alatt Momót kereste, habár tudta, hol fogja találni? Akkor keresnie se kellett volna valójában. Ez is amolyan Kassiopeia-féle rejtvény volt megint, aminek megfejtésén nem akaródzott az észnek mozogni. De ez nem is a megfelelő pillanat volt, hogy Momo töprengjen rajta.

Momo suttogva mondta el a teknősbékának, mi történt közben.

– Most mitévők legyünk? – kérdezte végül Momo. Kassiopeia figyelmesen hallgatta. Majd a következő szavak jelentek meg páncélján:

– ELMEGYÜNK HORÁHOZ.

– Most?! – rémült meg Momo. – De mindent tűvé tesznek érted! Épp csak itt nincsenek most. Nem jobb, ha itt maradunk?

A teknősbéka hátán ez állt:

– TUDOM, MENJÜNK.

– Egyenesen a karjukba szaladunk – mondta Momo.

– SENKIVEL SE TALÁLKOZUNK – felelt Kassiopeia.

Nos, ha olyan bizonyos ebben, akkor lehet rá számítani. Momo letette Kassiopeiát a földre. De eszébe jutott a hosszú, fáradságos út, amit akkor megtettek, s hirtelen úgy érezte, nem lesz hozzá elég ereje.

– Eredj egyedül, Kassiopeia – mondta halkan –, nekem már nincsen annyi erőm. Menj egyedül, és add át üdvözletemet Hora mesternek.

– EGÉSZ KÖZEL VAN! – válaszolt a teknős háta.

Momo elolvasta, és csodálkozva nézett körül. Lassan derengett neki, hogy ez az a szegényes és kihaltnak tetsző városrész, amelyikből akkor a fehér házas, különös fényű környékre jutottak.

Ha tényleg olyan közel van, lehet, valóban lesz ereje a Soha utcáig s a Seholsincs-házig.

– Jó – mondta Momo –, megyek veled. De nem volna jobb, ha vinnélek, és gyorsabban érnénk?

– SAJNOS NEM – olvasta Kassiopeia hátán.

– Miért kell mindenképp magadnak másznod? – kérdezte Momo.

Megjelent a rejtélyes válasz:

– AZ ÚT BENNEM VAN.

Ezzel a teknősbéka elindult, Momo a nyomába szegődött, haladtak parányi léptenként.


A lány meg a teknősbéka alig tűnt el az egyik ide torkolló utcában, egyszeriben nagy mozgolódás támadt a tér körüli házak sötét árnyékában. Zizegő hang járta a teret, akár egy hamuszín heherészés. A szürke urak vidultak, meglesték a jelenetet. Néhányan itt maradtak a tér környékén, hogy titokban megfigyeljék a kislányt. Soká tébláboltak, de hogy ez a várakozás ilyen kellemes meglepetéssel szolgálna, maguk sem gondolták.

– Itt mennek! – suttogta egy hamuszürke hang. – Elkapjuk őket?

– Dehogyis – súgta egy másik. – Hagyjuk csak őket.

– Hogyhogy? – kérdezte az előbbi. – Hisz meg kell fognunk a teknősbékát! Arról volt szó, hogy mindenáron...

– Persze. És mire kell nekünk?

– Hogy elvezessen Horához.

– Így van. S épp ezt teszi most. Kényszerítenünk se kell. Magától vezet; ha nem is szándékosan!

A hangtalan heherészés ott verdesett megint a sötét árnyakon át, körös-körül a téren.

– Azonnal értesítse a város valamennyi ügynökét. A keresést befejezhetik. Mindenki csatlakozzék hozzánk. De teljes óvatosság, uraim! Senki ne álljon az útjukba. Mindenütt szabadon haladhassanak. Sehol egyikünkkel se találkozzanak. S most, uraim, szép kényelmesen kövessük gyanútlan vezetőinket.


Így történt, hogy Momo és Kassiopeia valóban egyetlen üldözőjével se találkozott. Hisz bármerre fordultak, az üldözők csöndben és időben kitértek előlük, hogy aztán a lány meg a teknősbéka háta mögött csatlakozzanak társaikhoz. A szürke uraknak egyre szaporodó, falhoz, házak sarkához húzódó menete követte hangtalanul a két menekülő útját. Momo úgy elfáradt, mint még soha életében. Már-már azt hitte, most esik el és zuhan álomba. Aztán mégiscsak összeszedte magát, és lépett, lépett. S aztán kicsit jobban lett megint.

Csak ez a teknősbéka ne mászott volna olyan szörnyű lassan! De hát ezen nem lehetett segíteni. Momo már nem nézett se jobbra, se balra, csupán a lába elé meg Kassiopeiára.

Egy örökkévalóságnak tetszett, mire azt vette észre, lába alatt az utca egyre világosabb lesz. Fölemelte ólmosnak tetsző szempilláját, s körültekintett.

Igen, végre megérkeztek abba a városnegyedbe, ahol a se hajnal-, se estszürkületi fény uralkodott, s ahol az árnyak különféle irányba estek. Vakító fehéren és megközelíthetetlenül álltak a fekete ablakú házak. S Momo a különös emlékművet is meglátta, azt, amely semmit se ábrázolt, fekete kockatalapzaton hatalmas tojás volt csupán.

Momo megbátorodott, hiszen már nem soká tarthat, és Hora mesterhez érnek.

– Kérlek – mondta Kassiopeiának –, nem mehetnénk kicsit gyorsabban?

– MINÉL LASSABBAN, ANNÁL GYORSABBAN – volt a teknősbéka válasza. Továbbmászott, még lassabban, mint eddig. Momo észrevette – ahogyan múltkor is –, hogy épp ezzel jutnak gyorsabban előre. Szinte olyan volt, mintha siklana alattuk az utca, minél lassabban haladnak ők ketten, annál gyorsabban.

Hiszen ez volt ennek a fehér városrésznek a titka: minél lassabban haladt valaki, annál hamarabb ért. S minél gyorsabban haladt, annál lassabban jutott előre. Ezt a szürke urak akkor, amikor a három autón üldözték Momót, nem tudták. Így menekült meg Momo.

Akkor!

Most azonban másképp állt a dolog. Hiszen most nem is akarták a lányt meg a teknősbékát utolérni. Most épp olyan lassan követték kettejüket, amilyen lassan azok haladtak. S ilyenformán rájöttek a titokra. A fehér utcák lassan megteltek szürke urakkal kettejük háta mögött. S mivel a szürke urak most már tudták, miképpen kell itt mozogni, valamivel még lassabban is jártak, mint a teknősbéka, s így egyre közelebb és közelebb jutottak. Olyan volt, akár a fordított versenyfutás, a lassúság versenye.

Keresztül-kasul vitt az út ezeken az álomutcákon, egyre beljebb és beljebb a fehér városrész belsejébe. Aztán elérkeztek a Soha utca sarkára.

Kassiopeia már be is fordult, és iparkodott a Seholsincs-ház felé. Momónak eszébe jutott, hogy akkor ebben az utcában addig nem jutott előrébb, amíg meg nem fordult és hátrafelé nem ment. Így hát most is megfordult.

S elállt a szíve verése rémületében.

Akár egy szürke, mozgó fal, közeledtek az időtolvajok, egyik a másik mellett, haránt betöltve az utcát, sor hátában sor, ameddig csak ellátott.

Momo fölkiáltott, de nem hallotta meg a saját hangját. Futva behátrált a Soha utcába, s kitágult szemmel meredt a szürke urak közelgő seregére.

Most azonban valami különös történt: amikor a szürke urak első sora be akart nyomulni a Soha utcába, az egész sor Momo szeme láttára szó szerint semmivé foszlott. Előbb kinyújtott karjuk tűnt el a szürke uraknak, aztán a lábuk, a törzsük, s végtére meglepetést és rémületet tükröző arcuk.

De nemcsak Momo vette észre mindezt, hanem az első sor háta mögött nyomuló többi szürke úr is. Az elöl haladók megpróbálták megállítani a többit, egy pillanatra valóságos kézitusa támadt köztük. Momo látta dühödt arcukat s fenyegető öklüket. De már senki se mert tovább utánajönni.

Momo végre elérte a Seholsincs-házat. A nagy, zöld fémből készült ajtó megnyílt előtte. Sietett befelé, végigrohant a kőalakokkal szegélyezett folyosón, kinyitotta az icipici ajtót a túlsó végén, bebújt rajta, végigfutott a számtalan óra termén, egészen az állóórák közepében levő szobácskáig, a díszes kis pamlagra vetette magát, egy párnába rejtette az arcát, se látni, se hallani nem akart.

Tartalom
Következő