Tartalom
Következő
TIZENEGYEDIK FEJEZET
A gonoszak jóra váltják a rosszat

Az Időtakarék ügynökei ide-oda hussantak a végtelen folyosók és mellékfolyosók hamuszürke fényében, izgatottan suttogták egymásnak a legfrissebb újságot: az elnökség valamennyi tagja rendkívüli ülésre gyűlt össze.

Ez csakis azt jelenti, hogy a veszély tetőfokára hágott, vélték egyesek.

Ez csakis azt jelenti, hogy egészen új lehetőségei bukkantak föl az időnyerésnek, következtettek belőle mások. A nagy ülésteremben tárgyaltak az elnökség urai. Ott ültek sorban a végtelen tárgyalóasztalnál. Mindegyik keze ügyében ott volt az ólomszürke aktatáska, s mindegyik apró, szürke szivart rágott. Csak kerek keménykalapjukat tették le, s így látható volt valamennyinek tükörfényes, tar a koponyája.

A hangulat – amennyire ezeknél az uraknál egyáltalán meg lehetett ítélni – eléggé nyomott volt.

Az asztalfőnél ülő elnök szólásra emelkedett. Elhalt a moraj, a szürke arcok két végtelen sora fordult felé.

– Uraim – kezdte –, helyzetünk igen komoly. Kénytelen vagyok önöket tájékoztatni a keserű, ám elháríthatatlan tények felől.

A Momo nevű kislány üldözésére szinte valamennyi ügynökünket bevetettük. Ez az üldözés egészében hat órát, tizenhárom percet és nyolc másodpercet vett igénybe. Minden ügynökünknek ez alatt az idő alatt eredeti ténykedését – az időszerzését – ugyanis kényszerűen be kellett szüntetnie. Ehhez hozzá kell vennünk azt az időt is, amit maguk az ügynökök használtak föl az üldözésre. Ebből a két mínusztételből olyan időveszteség származik, amely pontos számítás szerint hárommilliárd-hétszázharmincnyolcmilliókétszázötvenkilencezer és száztizennégy másodpercet tesz ki.

Uraim, ez több, mint egy egész emberélet! Bizonyára nem kell magyaráznom, mit jelent ez nekünk.

Szünetet tartott, s széles taglejtéssel a terem másik oldalán levő, sok-sok titkos számmal, biztonsági zárral ellátott ajtóra mutatott.

– Íme, az időtárolónk, uraim – mondta emelkedett hangon –, sajnos, nem kimeríthetetlen! Ha legalább megérte volna ez az üldözés. Csakhogy haszontalanul eltékozolt idő volt. Momo, a kislány kicsúszott a kezünkből.

Uraim, ilyesmi még egyszer nem fordulhat elő. Minden efféle kockázatos vállalkozást határozottan ellenzék. Takarékoskodnunk kell, uraim, s nem pazarolnunk! Kérem tehát önöket, minden további tervüket e szerint alakítsák. Több mondanivalóm nincs. Köszönöm.

Leült, s kövér füstfelhőt eregetett. Izgatott suttogás futott végig a sorokon.

Újabb szónok emelkedett föl a hosszú asztal túlsó végén, valamennyi arc feléje fordult.

– Uraim – mondta –, valamennyien egyformán szívünkön viseljük Időtakarékunk javát, javadalmát. Úgy találom azonban, fölösleges, hogy ez az ügy ennyire nyugtalanítson bennünket, s katasztrófát csináljunk belőle. Korántsem olyan a helyzet. Mindnyájan tudjuk, hogy időtárolóink olyan hatalmas mennyiségeket foglalnak magukba, hogy még egy sokszoros veszteség se volna ránk nézve veszélyes. Ugyan mi nekünk egy emberélet? Igazán csekélység!

Mégis egyetértek a tisztelt elnök úrral abban, hogy ilyesminek többé nem szabadna előfordulnia. Csakhogy esetünk ezzel a Momo nevű kislánnyal teljesen rendhagyó. Hozzá hasonló eddig nem fordult elő, s nagyon valószínűtlen, hogy még egyszer bekövetkeznék.

Végül joggal hányta szemünkre az elnök úr, hogy hagytuk kicsúszni kezünkből a Momo nevű lányt. De mi mást kívántunk elérni, mint hogy ártalmatlanná tegyük a gyermeket? Nos, ez tökéletesen sikerült! A lány eltűnt, elmenekült az időtérből. Megszabadultunk tőle. Gondolom, ezzel az eredménnyel elégedettek lehetünk.

A szónok öntetszelgő mosollyal leült. Innen-onnan gyér taps volt hallható.

Most egy harmadik emelkedett szólásra az asztal közepe tájáról.

– Csak néhány szót – mondta fintorral az arcán. – Én a megnyugtató szavakat, amelyeket az imént hallottunk, felelőtlen kijelentésnek tartom. Ez a gyermek nem közönséges gyermek. Mindannyian tudjuk, olyan képességei vannak, amik nagyon is veszélyeztethetik a mi ügyünket. Hogy ez az egész eset rendhagyó, még nem bizonyítja, hogy nem ismétlődhetik meg. Ajánlatos ébernek lennünk! Nem nyugodhatunk, amíg a gyermek nincsen hatalmunkban. Csak úgy lehetünk bizonyosak, hogy többé nem árt nekünk. Hiszen ahogyan el tudta hagyni az időteret, ugyanúgy bármelyik pillanatban vissza is térhet. És vissza fog térni!

Leült. Az elnökség többi tagja fejét lesunyva gubbasztott.

– Uraim – ragadta magához egy negyedik a szót, ő épp szemben ült a harmadikkal –, bocsássanak meg, de nyíltan s határozottan meg kell mondanom: egyre csak kerülgetjük a forró kását. Nézzünk szembe a ténnyel, hogy egy idegen hatalom ártotta bele magát ebbe az ügybe. Én valamennyi lehetőséget számba vettem. Annak valószínűsége, hogy egy emberi gyermek élve, saját erőből elhagyja az időteret, 1 a 42 millióhoz. Más szóval gyakorlatilag lehetetlen.

Izgatott mormogás az elnökségi tagok sorában.

– Minden arra vall – mondta a szóvivő, miután a moraj elhallgatott –, hogy a Momo nevű lánynak segítettek, hogy elmeneküljön előlünk. Mindannyian tudjuk, miről beszélek. Arról a bizonyos Hora mesterről van szó.

E név hallatán valamennyi szürke úr összerezzent, mintha ütés érte volna, többen fölugráltak, s heves taglejtéssel kísérve összevissza kiabáltak.

– Kérem, uraim! – szólt az imént beszélő, s széjjeltárta karját. – Nagyon kérem önöket, uralkodjanak magukon! Ugyanúgy tudom, mint önök, hogy ennek a névnek az említése, hogy úgy mondjam, illetlen. Nekem is erőt kell vennem magamon, de most tisztán akarunk látni, muszáj is tisztán látnunk. Ha ez az Úgynevezett segített a Momo nevű lánynak, akkor megvan rá az oka. Ez az ok pedig, annyi nyilvánvaló, ellenünk irányul. Egyszóval, uraim, számítanunk kell rá, hogy ez az Úgynevezett nemhogy visszaküldi a lányt, hanem ki is képezi ellenünk. Ez pedig halálos veszély lesz ránk nézve. Vagyis nem csupán készen kell lennünk arra, hogy másodszor is föláldozzunk egy emberéletnyi időt vagy annak sokszorosát, bizony, uraim, ha kell, mindent, ismétlem, mindent kockáztatnunk kell! Mert ebben az esetben minden takarékosság átkozottul sokba kerülhet nekünk. Gondolom, értik, mire célzok!

A szürke urak izgalma nőtt, összevissza hangoskodtak. Egy ötödik szónok pattant föl székéről, kezével vadul hadonászott.

– Nyugalom, nyugalom! – kiabált. – A tisztelt előttem szóló véleményét sajnos arra korlátozza, hogy mindenféle katasztrófát jósoljon. De nekem úgy tetszik, azt nem tudja, mit tegyünk ellene! Azt mondja, legyünk kész minden áldozatra, nos, jó! Szánjuk el magunkat a végsőkre, nos, jó! Ne takarékoskodjunk a tartalékainkkal, nos, jó! De ezek csak üres szavak. Azt mondja meg nekünk, mitévők legyünk! Senki közülünk nem tudja, az az Úgynevezett mivel és mire fogja a Momo nevű lányt ellenünk kiképezni. Egy számunkra teljesen ismeretlen veszéllyel fogunk egyszer csak szembekerülni. Ez a probléma, ezt kell megoldanunk!

A teremben a zaj hangzavarrá erősödött. Mindenki összevissza kiabált, némelyik ököllel verte az asztalt, volt, aki kezébe temette az arcát, pánikhangulat uralkodott.

Nagy nehezen szóhoz jutott egy hatodik.

– De uraim – mondogatta nyugtatóan, míg végre csönd lett –, de uraim, hadd kérjem meg önöket, őrizzék meg józan eszüket. Ez most a legfontosabb. Tegyük föl higgadtan, hogy a Momo nevű lány visszajön, bárhogyan kiképezve, ideküldi ez az Úgynevezett, de nekünk személy szerint korántsem kell fölvennünk a harcot vele. Mi magunk egy ilyen szembenézésre nem is igen volnánk alkalmasak, ezt a közben semmivé foszlott BLV/553/c. számú ügynöktársunk sorsa sajnos fényesen bizonyítja. De hát erre nincsen is szükség. Van elegendő cinkosunk az emberek közt. Ha őket észrevétlenül és okosan bevetjük, uraim, a Momo nevű lányt is, az általa fölidézett veszélyt is könnyen elháríthatjuk, anélkül hogy mi magunk egyáltalán a színre lépnénk. Az ilyen eljárás takarékos volna, ránk nézve pedig veszélytelen és kétségtelenül hatásos.

Az elnökség tagjai föllélegeztek. A javaslat megtetszett mindannyiuknak. Alighanem tüstént el is fogadják, ha az asztal végén nem jelentkezik szólásra egy hetedik.

– Uraim – szólalt meg –, mindig csak azon gondolkodunk, hogyan szabadulhatnánk meg a Momo nevű lánytól. Valljuk be, a félelem késztet erre minket. Csakhogy a félelem rossz tanácsadó, uraim. Nekem úgy tetszik, közben nagy és soha vissza nem térő lehetőséget szalasztunk el. A közmondás azt mondja: Akit nem győzhetsz le, tedd barátoddá! Nos, miért nem próbáljuk mellénk állítani a Momo nevű lányt?

– Halljuk, halljuk – kiáltottak néhányan –, magyarázza kicsit részletesebben!

– Hiszen kézenfekvő – folytatta a fölszólaló –, hogy ez a gyermek valóban megtalálta az utat az Úgynevezetthez, azt az utat, amit kezdettől hiába kerestünk. A gyermek tehát valószínűleg bármikor újra rátalálna erre az útra, s odavezethetne bennünket! Mi pedig a magunk módján kezelésbe vehetnénk az Úgynevezettet. Bizonyos vagyok, hogy hamar végeznénk vele. Ha pedig egyszer már beülünk a helyére, nem kell többé fáradságosan gyűjtenünk az órákat, perceket, másodperceket, egy csapásra a mienk az emberek minden ideje! Akié pedig az emberek minden ideje, azé a korlátlan hatalom. Fontolják meg, uraim, célba érnénk! S ebben segíthetne az a Momo nevű kislány, akit önök el akarnak tenni láb alól.

Halálos csönd volt a teremben.

– De hát tudja ön is – vetette közbe valaki –, hogy ennek a Momo nevű lánynak nem lehet hazudni. Gondoljon a BLV/553/c. számú ügynökre! Valamennyien erre a sorsra jutnánk.

– Ki beszél itt hazugságról? – válaszolt a fölszólaló. – Természetesen nyíltan közöljük vele a tervünket.

– De akkor sohase egyezik bele! – kiabált valaki gesztikulálva. – Ez elképzelhetetlen.

– Ebben én nem volnék olyan bizonyos, barátom – avatkozott egy kilencedik a vitába –, csak adnunk kellene neki valamit, ami hozzánk csábítja. Arra gondolok, adnánk neki, mondjuk, annyi időt, amennyit csak akar...

– Olyan ígéret volna – kiabált közbe valaki –, amit úgysem tartanánk meg!

– De megtartanánk – felelt a kilencedik fölszólaló, s fagyosan mosolygott. – Mert ha nem tisztességes módon bánunk vele, tüstént kihallja a szavunkból.

– Ugyan, ugyan – kiabált az elnök, s öklével az asztalra csapott –, ebbe én nem egyezhetem bele! Ha valóban annyi időt adunk neki, amennyit szeretne, az nekünk egy vagyonba kerül.

– Aligha – vitatkozott a fölszólaló. – Mennyi kellhet egy gyereknek? Persze állandó apró veszteség volna, de fontolja meg, mit kapnánk érte! Minden ember idejét! Azt a keveset, amit ez a Momo elhasználna, a költségszámlára írnók! Gondolják meg a hallatlan előnyt, uraim.

A fölszólaló leült, mindenki az előnyt fontolgatta.

– Mégis – szólalt meg végül a hatodik –, így nem lehet.

– Hogyhogy?

– Abból az egyszerű okból, hogy ennek a lánynak már úgyis annyi van, amennyit csak kíván. Hiábavaló, hogy olyasmivel vesztegessük meg, amiből fölöslege van.

– Akkor előbb el kell vennünk azt, amije van – felelte a kilencedik.

– Ugyan, barátom – szólt az elnök fáradtan –, mi itt csak körbejárunk. Nem tudunk közel férkőzni ehhez a gyermekhez. Ez a legnagyobb baj.

Csalódott sóhaj szállt végig az elnökségi tagok során.

– Volna egy javaslatom – jelentkezett egy tizedik fölszólaló. – Ha megengedi.

– Öné a szó – mondta az elnök.

Az úr kicsit meghajolt az elnök felé, aztán folytatta:

– A lány a barátaira van utalva. Szereti az idejét másoknak odaajándékozni. Gondolkodjunk csak azon, mi lenne belőle, ha többé senki sincs, akivel megoszthatná az idejét? Ha a lány önként nem akarja támogatni a tervünket, egyszerűen igénybe kellene vennünk a barátait.

Iratrendezőt húzott elő aktatáskájából, s lapozott benne.

– Mindenekelőtt bizonyos Utcaseprő Beppóról van szó meg bizonyos Idegenvezető Gigiről. Aztán van itt még egy hosszú lista azokról a gyerekekről, akik rendszeresen kijárnak hozzá. Látják, uraim, nem nagy ügy!

Egyszerűen elvonjuk tőle mindezeket a személyeket, úgy, hogy többé ne érhesse el őket. Akkor szegény kis Momo teljesen magára marad. Mit jelenthet akkor még számára az idő? Teher lesz neki, sőt átok! Előbb-utóbb majd elviselni sem tudja. S aztán, uraim, következünk mi, s diktáljuk a föltételeinket. Ezer év egy tizedmásodperc ellenében, hogy elvezet bennünket azon a bizonyos úton, csak hogy visszakapja a barátait.

A szürke urak, akik imént még olyan csüggedten ültek, fölvetették a fejüket. Pengevékony, diadalmas mosoly jelent meg ajkukon. Megtapsolták a szónokot, a zaj úgy visszhangzott a végtelen folyosókon, mellékfolyosókon, mintha kőlavina gördülne alá.

Tartalom
Következő