Petri György (1943-2000)
Első versei az 1960-as évek elején jelentek meg, de utána évekig elhallgatott, és csak akkor szólalt meg újra, amikor úgy érezte, hogy sikerült leküzdenie az indulását döntően befolyásoló József Attila-i hagyományt. Első kötete, a Magyarázatok M. számára (1971) - mint azt a cím is jelzi - az értelmiségi pozíciót kívánta újradefiniálni 1968 fényében, illetve árnyékában, amibe beletartozott a régi-új váteszszerep elutasítása is. A következő kötet, a Körülírt zuhanás (1974) jelentős elmozdulást mutat a korábbihoz képest: míg ott a terjedelmes (ön)magyarázatok, itt a rövid állapotképek dominálnak. Még jelentősebb fordulat pályáján a szamizdatként megjelent Örökhétfő című kötet (1981), amelynek java része a szó szoros értelmében közvetlenül politikai ihletésű "alkalmi" költemény. E versek meghökkentő újdonsága a szinte tüntetően alantas, trágár nyelvhasználat - ezzel is demonstrálni akarta a szókimondás, a néven nevezés fontosságát.
Petri egyike a keveseknek, akik levonták a szocializmus megreformálhatatlan voltának konzekvenciáit, s nyíltan szembefordultak a hatalommal. A demokratikus ellenzék ismert személyisége lett, 1981 és 1989 között a Beszélő című szamizdat folyóirat szerkesztője. Ezért 1975-től 1988-ig publikálási tilalom sújtotta, versei kizárólag szamizdatban és külföldön jelenhettek meg. A rendszerváltás politikai előnyeit társainál jóval szkeptikusabban ítélte meg, sőt némelykor kifejezetten borúlátóan - "rettenthetetlen hülyék", pojácák és gazemberek korát jövendölte.
Az 1990-es évek köteteinek (Valahol megvan, 1989, Valami ismeretlen, 1990, Sár, 1993) legjobb darabjai részben az első kötet feszült, drámai történést körvonalazó, töredékes beszámolóira emlékeztetnek (pl. Részlet), részben a történelmi "helyzetet" mindenkor ironikusan megvilágító kommentárjaira (A 301-es parcelláról). Ezzel szemben az utolsó kötet, az Amíg lehet (1999) már döntően önmagával való számvetés - a halálos betegség szorító présében. Kései költészetének meglepő vonása, hogy hiányzik belőle az önsajnálat, leszámol korábbi szerepeivel, a szerepnélküliség szerepét vette föl (mint egyik kritikusa írta). "Nehéz nélkülem / elképzelni a világot. / De ki mondta, / hogy muszáj elképzelnem?" Talán ekkor eresztette el igazán József Attila kezét is.
VA |
|