Oravecz Imre (1943-)

Oravecz Imre
Egészen sajátos módon járult hozzá a lírai beszéd megújításához. Erőteljesen koncepciózus (és koncepciójukban egymástól meglepően különböző) köteteiben arra tesz kísérletet, hogy ne csak az "én" kitüntetett helyzetének pátoszát, hanem a kitüntetett hely elvesztésének iróniáját is kiiktassa a versnyelvből; végső soron a beszéd modalitását, a beszélő bármiféle involváltságát, a mondottakhoz való viszonyulását számolja fel. Ez a redukció erőteljes minimalizmust jelent, s egyebek mellett a nyelv és a versforma alluzív (hagyományokhoz kapcsolódó, felidéző) funkcióit is minimumra csökkenti, amely tulajdonság sokkal inkább a neoavantgárddal rokonítja, mint a hagyományok ironikus összemosásában érdekelt posztmodernnel. E minimalizmus tárgya lehet egyfelől szélsőségesen eltávolított, mint a Hopik könyve teremtett világának kulturális (azaz nyelvi) idegenségében; másfelől zavarba ejtően ismerős és közeli, mint az 1972. szeptember című kötetben, amely egy szerelmi válság történetének szenvtelen élveboncolása, voltaképpeni elbeszélés és bármiféle vallomásos jelleg nélkül, eleve elutasítva a kérdést, hogy ki is tárulkozik fel itt. A 2000-es év egyik nagy irodalmi eseménye volt Oravecz Halászóember című nagyszabású kötetének megjelenése, amelynek (Szajla-ciklus néven is emlegetett) versei egy nagyon is személyes, megrendítő történelmi elbeszéléssé kapcsolódnak össze a hagyományos falusi életmód és közösség pusztulásáról.

KA