Vissza a tartalomjegyzékre

TÁJ ÉS NÉP

TERMÉSZETI FÖLDRAJZ
NÉPESSÉG, ETNIKUMOK
TELEPÜLÉS ÉS LAKÓHELY



TERMÉSZETI FÖLDRAJZ

Az ország földrajzi helyzete, tájai

Magyarország az északi félgömb mérsékelt éghajlati övében, az Alpok, a Kárpátok és a Dinári-hegység által övezett Kárpát-medence középső és nyugati részén helyezkedik el. Az Egyenlítőtől és az Északi-sarktól megközelítően azonos távolságra, csaknem 5000 kilométerre fekszik. Tipikusan szárazföldi ország; tengerpartja nincs. Legközelebb - a déli határtól 200 km-re - az Adriai-tenger található, az Északi-tengertől több mint 1000 km, az Atlanti-óceántól pedig 1300-1700 km választja el. Területe 1920 óta 93 030 négyzetkilométer. Legnagyobb kelet-nyugati irányú kiterjedése 520 km, az észak-déli pedig 320 km. Nagytájai az 1920-ban megvont határokon túl is folytatódnak; a jelenlegi országterület nem alkot önálló természetföldrajzi egységet. Tájföldrajzi részei a Kárpát-medence közepén elhelyezkedő Alföld, az ehhez nyugatról csatlakozó Dunántúli-középhegység és Dunántúli-dombság, valamint a Kisalföld Dunától délre fekvő része. A Kárpát-medencét övező hegységek közül egyedül a Kárpátok részét képező Északi-középhegység tartozik hozzá.

Az éghajlat

Az ország medencejellegének, mérsékelt éghajlati klímájának és az Atlanti-óceántól való közepes távolságának számos természet- és gazdaságföldrajzi következménye van. Lényegében ezek határozzák meg a természetes növény- és állatvilág összetételét, befolyásolják a talajadottságokat és a csapadékviszonyok alakulását, valamint megszabják a termeszthető növények és a tenyészthető állatok körét.

A mérsékelt égövi fekvésből következik az évszakok markáns elkülönülése. A négy évszakhoz, amelynek periodikus ismétlődését a Nap delelésmagasságának a változása határozza meg, más-más hőmérsékleti viszonyok tartoznak. A leghidegebb hónapunk január, amelynek az átlaghőmérséklete -4 és 0,7 C között váltakozik; a legmelegebb pedig a július 19,3 és 22,6 C közötti értékekkel. Az évi középhőmérséklet 8,8-11,5 C. A hőmérsékleti viszonyok változása erősen hat a mezőgazdaságra - a tél miatt például készletező gazdálkodást kell folytatni -, s ezen keresztül az itt lakók táplálkozási szokásaira, valamint településeik és lakásaik jellegére is.

A mérsékelt égövön belüli egyedi sajátosságokat részben az Atlanti-óceántól való távolság okozza. Ezzel függ össze, hogy a telek gyakran enyhébbek, a nyarak pedig hűvösebbek, mint a hasonló szélességi övben fekvő ázsiai területeken. A mediterrán hatásokkal kiegészült óceáni és kontinentális éghajlati tényezők teszik lehetővé a szőlőtermesztést, amelynek elterjedési határa a Kárpát-medence északi sávjával azonos. A domborzati viszonyok mellett az óceántól való közepes távolság okozza azt is, hogy az éves csapadékmennyiség (620 mm) a nyugat-európainál szegényebb, az ázsiainál viszont gazdagabb. Ez a csapadékmennyiség az év folyamán közel egyenletesen oszlik el. Május-júniusra esik a maximum, míg a legkevesebb csapadék januárban hullik.

Fontos sajátosság az ország medencejellege is, vagyis a környezetéhez viszonyított alacsonyabb fekvés, az alföldi jellegű síkságok uralkodó volta. Ebből következik a központ felé irányuló egységes vízhálózat, a felerősödő kontinentális éghajlati sajátosságok (relatíve magasabb hőmérséklet és kevesebb csapadék), az Alföld gyér erdősűrűsége, továbbá a talajviszonyokon belül az alföldi szikes talajok magas aránya, valamint a mezőségi talajok és a barna erdőtalajok meghatározó volta.

A domborzat

Az ország domborzati viszonyaira a felszín viszonylag gyenge függőleges tagoltsága a jellemző. Az 1000 méternél magasabb hegységek hiányoznak, a tengerszint feletti átlagos magasság nem éri el a 200 métert. Az ország legmagasabb pontja (Kékes: 1015 m) és a legalacsonyabb (Szegedtől délre 78 m) pontja közötti szintkülönbség mindössze 937 m.

Az országterület csaknem 40 százaléka 75 és 125 méter tengerszint feletti magasságú síkság. Ide tartozik az Alföld középső és déli része, a Duna menti síkság és a Kisalföld nyugati fele. A 80 és 200 méter tengerszint feletti magasságú, úgynevezett egyenetlen síkságok közé tartozik az enyhén hullámos felszínű Duna-Tisza közi sík vidék, a Nyírség, a Kisalföld keleti és déli része, valamint a Dunántúli-dombság nyugati harmada. Ennél valamivel nagyobb szintkülönbség jellemzi a nyírségi és a Duna-Tisza közi homokos hátságot. Ezek adják az országterület egyharmadát. 130 és 550 méter közötti tengerszint magasságú dombságok és hegylábi felszínek alkotják az ország területének 20 százalékát. Ezek jó része az Északi- és a Dunántúli-középhegység részhegységeinek a peremén, valamint a Dunántúli-dombvidéken és a nyugat-magyarországi peremvidéken található.

A 350 és 750 méter tengerszint feletti átlagos magasságot elérő hegységeink az ország területének mindössze 5 százalékát teszik ki. Két nagy hegyvonulatunk a Bakonyból, Vértesből, Gerecséből, Budai-hegységből és a Pilisből álló Dunántúli-középhegység, valamint a Visegrádi-hegységből, a Börzsönyből, a Cserhátból, a Mátrából, a Bükkből, Aggtelekből és a Zempléni-hegységből összetevődő Északi-középhegység. A Dunántúl déli részén különálló egységet képez a Villányi-hegység és a Mecsek, a Dunántúl nyugati részén pedig a Soproni- és a Kőszegi-hegység.

Folyók, tavak

A vízfolyásokat a Kárpát-medence nyugati feléből a Duna, a keleti feléből pedig a Tisza gyűjti össze. A Duna magyarországi hossza 417 km, a Tiszáé közel 600 km. A Dunába négy kisebb folyó csatlakozik: a Rába, a Sió, az Ipoly és a Dráva. A Tisza mellékfolyói: a Szamos, a Bodrog, a Zagyva, a Körös és a Maros. Az évszakoknak és a váltakozó időjárásnak megfelelően folyóink vízjárása nagymértékben ingadozik. Árvizek leggyakrabban a tavaszi hóolvadás és a nyár eleji csapadékmaximum idején jelentkeznek.

A természeti erőforrások

A gyengén tagolt domborzat és a mérsékelten csapadékos éghajlat következtében tavaink száma nagy (összesen mintegy 1200), területük viszont csekély (az ország területének 1 százaléka). Három legnagyobb tavunk, a Balaton, a Fertő és a Velencei-tó együttes területe 704 négyzetkilométer. A medencejelleg miatt jelentős viszont a felszín alatti vízkincs. A felszín alatti rétegvizek egy része 35 C foknál melegebb. Ezeket hévízként tartjuk számon. Jelenleg mintegy 500 mélyfúrásból termelhető hévíz. Az 1990-es évek elején ezek közül 28 táplált gyógyfürdőt. Hivatalosan elismert gyógyvízből 58-at, ásványvízből 23-at tartunk nyilván.

Az egyes nemzetgazdaságok fejlődése jelentős mértékben függ a természeti erőforrások nagyságától. Ez a függés a világpiac elérhetőségével, illetve az export-import forgalom növekedésével párhuzamosan az elmúlt két-három évszázadban ugyan csökkent, de szerepe még ma sem elhanyagolható. Az erőforrások megléte általában dinamizálja, hiányuk fékezi a gazdasági növekedést. Persze ellenpéldákat is ismerünk, amelyek közül legismertebb Japáné.

A természeti erőforrások a nemzeti vagyon részét képezik. Az 1980-as évek számításai szerint a természeti erőforrások a magyar nemzeti vagyonnak mintegy 34 százalékát alkotják. Ebből a föld aránya 65%, az erdőé 3% és az ásványvagyoné 32%.

Termőföld-ellátottságunk kiemelkedően jó, európai viszonylatban egyenesen élvonalbeli. Az ország összes földterülete 9,3 millió hektár, amelyből 8 millió hektár termőterület. A termőterületből 6,2 millió hektár minősül mezőgazdasági területnek. Ez azt jelenti, hogy az egy főre jutó hasznosítható mezőgazdasági terület 0,65 ha, miközben Dániában 0,64, Lengyelországban 0,60 s Ausztriában 0,36. Ez lehetővé teszi, hogy a magyar mezőgazdaság a hazai szükségleteknél jóval nagyobb mennyiségű mezőgazdasági, illetve élelmiszer-ipari terméket állítson elő.

A különböző talajképző tényezők változatos talajföldrajzi viszonyokat alakítottak ki. A különböző talajféleségek közül Magyarországon legelterjedtebbek a hűvösebb és csapadékosabb éghajlatú középhegységeket és dombságokat borító barna erdőtalajok. A barna erdőtalaj jellemzője az alacsony humusztartalom és a savanyú kémhatás. Az ország földterületének ez a talajfajta mintegy 40 százalékát teszi ki. Az úgynevezett mezőségi vagy csernozjom talajok részesedése mintegy 25%.. Ezek jellemzője a vastag humuszréteg, a mésztartalom és a gyengén lúgos kémhatás. Tipikus elterjedési területük a magasabb fekvésű lösztáblák, löszhátak, például a Mezőföld, Bácska, Tolnai-dombság, Hajdúság. További Magyarországon előforduló talajtípusok a Duna-Tisza közére jellemző meszes homoktalaj, a Nyírségben és Belső-Somogyban előforduló savanyú homoktalaj, a Tisza mentén és a Duna-Tisza közén egyaránt megtalálható szikes talajok, valamint a vizenyős területen kialakult réti talajok.

A talaj természetes termőképessége típusonként változó. A kifejezetten gyenge minőségű földek aránya a nagyon jó minőségű földekhez viszonyítva Magyarországon magas. Ezen különböző beavatkozásokkal - például talajjavítás, öntözés - lehet változtatni. Legjobb minőségű földnek általában a mezőségi talajok számítanak, míg a barna erdőtalajok, a szikesek és a homoktalajok az értéktelenebb fajták közé tartoznak.

Az éghajlati és egyéb tényezők mellett elsősorban a talajminőség határozza meg az egyes területek gazdálkodási színvonalát. A legalacsonyabb színvonalú gazdálkodás térségei egybeesnek a kedvezőtlen természetföldrajzi adottságú területekkel. A kedvezőtlen adottságú agrárterületek egyik csoportját a hegy- és dombvidékek (Bakony, Zala, Somogy, Cserhát) alkotják. A másik csoportba pedig az alföldi homokos, szikes és vizenyős területek (Nyírség, Duna-Tisza köze, Közép-Tisza vidék) tartoznak. Közepes színvonalú körzetnek a Tiszántúl löszvidékei, Duna-Tisza köze szőlő- és zöldségtermesztő vidékei, a Dunántúl északi része és a Duna jobb partja (Mezőföld, Tolna, Baranya) minősülnek. A legszínvonalasabb termelés a fővárosi és nagyvárosi agglomerációkban, az üdülőövezetekben és egyes löszhátakon (Észak-Bácska, Hajdúhát) folyik.

Magyarország erdőségei 1,7 millió hektárra tehetők, melyek az ország területének 18 százalékát foglalják el. Ez alacsonyabb, mint az európai átlagos erdősűrűség (27,1%). Erdeink túlnyomó többsége (84%) lombos erdő, az értékesebb fenyvesek mindössze 16 százalékot tesznek ki. Az erdőségek fajtaösszetételétől függ, hogy milyen minőségű faanyag áll rendelkezésünkre. Legértékesebb lombos fánk a tölgy, amely a hegy- és dombvidékek alacsonyabb lejtőit borítja. Elsősorban bútorkészítésre használják. A tölgynél kevésbé értékes a cserfa, amelyet részben tüzelőként, részben farostlemezként hasznosítanak. A gyertyánt elsősorban ugyancsak tüzelésre használják, míg a hegyvidékek magasabb régióit kedvelő bükkből hajlított bútor, funér és hordó egyaránt készül. A szárazságot jól tűrő akác, amely az alföldi homokterületeken honos, a parketta alapanyaga, és emellett tüzelőként is fontos. A gyorsan fejlődő és igénytelen nyárfát a papíripar hasznosítja. A fenyő, amely őshonosan csak a Dunántúl csapadékosabb nyugati vidékén fordul elő (fenyőerdőink többsége telepített), elsősorban az építőipar számára nélkülözhetetlen. A készletek az ország szükségleteinek mintegy negyedét fedezik. A domborzati viszonyok, a talajszerkezet és az éghajlati hatások miatt lényegesen más arányokat a jövőben sem lehet elérni.

Az ásványvagyon az ipari termelés egyik legfontosabb alapja. Készleteink egyetlen ásványi nyersanyag esetében sem érik el a világ készleteinek egy százalékát. Európai viszonylatban 10 százalékot megközelítő részesedéssel rendelkezünk viszont bauxitból.

Az energiahordozók közül jelentős az ország szénvagyona. Az 1995-ös állapot szerint a kitermelhető szénmennyiség elérte a 3200 millió tonnát. Ennek mintegy fele azonban a gyenge fűtőértékű és jelentős környezeti terhelést okozó lignit. A lignitkészletek többsége az Északi-középhegység déli peremén (Visonta, Kál) és Nyugat-Magyarországon található. A kitermelt mennyiség nagy részét villamos erőműveink használják fel. Legkevesebb a jó minőségű feketeszén, amelyet a Mecsek hegységben bányásznak. Ennek a fűtőértéke több mint kétszerese a lignitnek, s mintegy 20 százaléka alkalmas kokszosításra. Jó minőségű barnakőszenet Dorog, Tatabánya, Dudar és Oroszlány mellett bányásznak, gyenge minőségűt pedig az ajkai, a nógrádi és a borsodi szénmedencében.

Szenet régóta bányásznak Magyarországon. Szénhidrogéneket, vagyis kőolajat és földgázt, amelyek ugyancsak energiahordozók, viszont csak 1937 óta. 1960-ig a kőolaj- és a földgázkitermelés egyaránt Délnyugat-Dunántúlra összpontosult. Napjainkra azonban a Kecskemét-Debrecen vonaltól délre fekvő alföldi területekre (Algyő, Nagylengyel, Kiskundorozsma) helyeződött át a termelés súlypontja. Az eddig feltárt kőolajvagyon 85, s a földgázvagyon 90 százaléka itt található. A kőolaj- és a földgáz minősége egyaránt jó. A felszínre hozott kőolaj és földgáz értéke az 1990-es évek közepén 125, illetve 553 milliárd Ft-ot tett ki.

A fémhordozó ásványok közül kiemelkedő jelentőségű a bauxit. A kitermelhető bauxitvagyon mennyisége 1995-ben 31 millió tonnát tett ki. A legjobb minőségű készletek Halimba-Szőc és Nyirád térségében találhatók. Az ország színesércvagyonából említésre méltó a rézérc, amelyet korábban Recsk térségében bányásztak, valamint a Mecsek hegységben bányászott uránérc is, amelyből mintegy 4 millió tonna készlettel rendelkezünk. Tekintettel a magas és ezért gazdaságtalan kitermelési költségekre az uránérc bányászata napjainkra megszűnt. A bauxiton kívül ma már lényegében csak mangánérctermelés folyik Magyarországon.

Jó kitermelési lehetőségekkel rendelkezünk az építőanyag-iparban és a kohászatban fontos nemfémes ásványok közül perlitből, bentonitból, dolomitból, kvarchomokból és gipszhidritből. Ezek a készletek részben az Északi-középhegységben, részben a Dunántúlon találhatók.

A vizeket és a levegőburkot, illetve ezek minőségét általában nem számítják be a nemzeti vagyonba. Nem kétséges azonban, hogy ezek is a természeti kincsek, illetve erőforrások közé tartoznak.

A második világháború utáni gazdasági fejlődés és a kommunális igények rohamosan növelték a vízfelhasználást. Magyarország vízfelhasználása például 1970 és 1990 között 3 milliárd köbméterről 8 milliárd köbméterre emelkedett. A szennyvíztisztítás fejlesztése ugyanakkor elmaradt a kívánatostól. Ennek következtében gyorsult a vízkészletek elszennyeződése, és romlott a víz minősége. A csatornázások fejlesztése és a szennyvíztisztító kapacitások bővítése ezért a jövő kiemelt feladatai közé tartozik. Vízrendszerünk sajátosságából következik, hogy a környezetszennyeződéssel szembeni hatékony védekezés számos esetben nemzetközi összefogást igényel.

Az iparosítás, a motorizáció és a lakosság energiafelhasználásának növekedése következtében a levegő minősége ugyancsak folyamatosan romlik. A légszennyező anyagok kb. fele ipari, 40% közlekedési és több, mint 10 százaléka kommunális eredetű. A legnagyobb mennyiségű légszennyező anyag a szén-dioxid, amely elsősorban felelős az ózonréteg károsításáért és az üvegházhatás fokozódásáért. A savasodást - savas esők, felszíni vizek savasodása - elsősorban a kén-dioxid és a nitrogén-oxid okozza. A közlekedés légszennyező hatását jelentősen sikerült mérsékelni az üzemanyag ólomtartalmának csökkentésével.

A különböző légszennyező anyagok által előidézett szennyezettség alapján az ország területének mintegy négy százaléka tartozik a szennyezett, kilenc százaléka pedig a mérsékelten szennyezett területek közé. Ezeken a területeken él az ország lakosságának mintegy fele. Elsősorban a nagy iparvidékek - Borsod, Budapest és környéke, Tatabánya térsége, Ajka-Veszprém-Várpalota - tartoznak ide. A légszennyező anyagok általában egészségkárosító hatásúak. A légúti megbetegedések, a vérszegénység és a daganatos betegségek terjedésében egyaránt közrejátszanak.

A levegőt, a vizeket, a talajt és a növényzetet ért károsodások miatt sokak szerint Magyarország - a világ számos más országával együtt - súlyos környezeti válsággal néz szembe. A tudatos környezetvédelemnek ezért minden korábbinál nagyobb szerepet kell kapnia az elkövetkezendő évtizedekben.

NÉPESSÉG, ETNIKUMOK

Nemzetiségi változások 1920 után

A trianoni békeszerződés értelmében Magyarország lakóinak a száma 18,2 millióról (1910, Horvátország nélkül) 7,9 millióra csökkent. Mivel az elcsatolt területeken élők nagyobb része nem magyar nemzetiségű volt, a magyar társadalom soknemzetiségű jellege megszűnt. A nem magyar anyanyelvűek aránya 45,5 százalékról (1910) 10 százalékra (1920) zuhant. A csökkenés kismértékben a későbbiekben is folytatódott. A nemzetiségek aránya - a jelentős népességnövekedés ellenére - 1930-ban már csak 8, 1941-ben pedig - a trianoni ország területén - 7 százalékot tett ki.

Az ország egyetlen jelentős nemzetiségi csoportja a német maradt, akiknek a száma Trianon után félmillió körül, arányuk pedig 7 és 5% között mozgott. Zömük - mintegy 80% - vidéken, falvakban élt, és a mezőgazdaságban dolgozott. Kezdetben az 1924-ben alapított és a magyar állammal szemben lojális Magyarországi Német Népművelődési Egyesület köré tömörültek, amelyet Bleyer Jakab, a budapesti egyetem germanisztikai tanszékének a vezetője irányított. Franz Basch vezetésével ebből vált ki 1935-ben az a nemzetiszocialista érzelmű csoport, amely 1938-ban megalakította a Magyarországi Németek Népi Szövetségét (Volksbund der Deutschen in Ungarn). Ez a nácibarát szervezet kezdetben csupán néhány tízezer, 1942-ben viszont már mintegy 300 000 tagot számlált. Főleg olyan szegényparasztok, törpebirtokosok csatlakoztak hozzá, akik a Hitler által ígért földosztásban reménykedtek.

A németeken kívül csak a szlovákok száma haladta meg a 100 ezret. Három nagyobb területen éltek: Délkelet-Alföldön (például Békéscsaba, Tótkomlós), a Pilisben és az Északi-középhegységben. Eltérően a németektől, akiknek mintegy 90 százaléka teljes vagy részleges német nyelvű alapoktatásban részesült, szlovák nyelvű oktatás nem folyt a két világháború közötti Magyarországon. Általában csak a hittant oktatták szlovákul.

A horvátok száma 36 000-22 000, az úgynevezett bunyevácokkal és sokácokkal együtt 57 000-48 000 volt. Számos kisebb néprajzi csoportot alkottak, így például a Dráva és a Mura mentén, Baranya megyében (bosnyák-horvátok) és Bács-Kiskun megyében (sokác-, bunyevác- és rác-horvátok). Többségük a németekhez hasonlóan falun lakott, és a mezőgazdaságban dolgozott. Mivel katolikusok voltak, és anyanyelvi iskolahálózattal nem rendelkeztek, kulturális beolvadásuk a magyarságba gyors ütemben haladt előre.

A románok száma 23-14 ezret, a szerbeké 17-5 ezret tett ki. A románok többsége Békés és Hajdú-Bihar megyében, a szerbek Baranyában, Szeged környékén és Szentendrén éltek.

Az egyéb kategóriába sorolt nem magyar anyanyelvűek száma, akiknek legnépesebb csoportját a cigányság képviselte, 60 ezerről 63 ezerre nőtt. A valóságban azonban ennél jóval többen tartoztak ebbe a kategóriába. Az első cigányösszeírás szerint, amelyet 1893-ban tartottak, a mai Magyarország területén már 65 000 cigány élt. Korabeli becslések szerint a két világháború közötti számuk minimálisan 100 000 főre tehető. Eltérően a többi nyelvi-kulturális kisebbségtől, a cigányok még ebben az időben is integrálatlan etnikai közösséget alkottak. Különböző törzsi csoportokból álltak, és különböző dialektusokat beszéltek. Egységes nemzeti kultúrával és nemzeti tudattal tehát nem rendelkeztek, sőt jelentős részük még mindig "nomadizált", vagyis nem rendelkezett állandó lakóhellyel.

Változások 1938 és 1941 között, valamint a világháború után

Az 1938 és 1941 közötti területvisszacsatolások következtében az országterület 93 000 négyzetkilométerről csaknem 172 ezerre, a lakosság száma pedig 9 millióról 14,6 millióra nőtt. A közel 5 millió régi-új állampolgár mintegy fele a magyar, 20 százaléka a román, 10 százaléka a ruszin, 8-9 százaléka a délszláv, a többi pedig a német és a szlovák nemzetiséghez tartozott. Homogén nemzetállamból Magyarország ezzel ismét jelentős, az összlakosság 22 százalékát kitevő nemzetiségi népességgel rendelkező országgá vált. Legtöbben a románok (7,5%), utánuk a németek (5%), majd a ruszinok (3,8%) éltek a megnagyobbodott országban, s a sort a szlovákok (1,8%), a szerbek (1,6%) és a horvátok (1%) zárták.

A második világháború után először 1949-ben tartottak népszámlálást. Az ország összlakossága ekkor 9,2 milliót tett ki, akik közül mindössze 128,7 ezren (1,4%) vallották magukat nem magyar anyanyelvűeknek. Az 1941-es állapotokhoz viszonyított igen jelentős mérvű csökkenés elsősorban azzal magyarázható, hogy a potsdami konferencia döntése értelmében a magyar kormányszervek 1946-1947-ben 230 000 németet telepítettek ki Németországba. Az 1945. december 29-én kiadott kormányrendelet értelmében a kitelepítés elvileg azokra vonatkozott, akik az 1941-es népszámlálás során német nemzetiségűnek vagy anyanyelvűnek vallották magukat, akik magyarosított nevüket németre változtatták, továbbá akik a Volksbundba vagy valamely német fegyveres testületbe (SS) jelentkeztek. A csökkenés másik oka az 1946. február 27-i magyar-csehszlovák lakosságcsere-egyezmény keretében Csehszlovákiába áttelepített 73 000 szlovák távozása volt. A statisztikai felvételek szerint a nemzetiségi lakosság száma 1960-ra 175 ezerre (1,8%) nőtt, majd 1980-ra 130 ezerre (1,2%) csökkent. 1990-es részesedésük az összlakosságból 1,5 százalékot tett ki.

A valóságban a nem magyar anyanyelvű lakosság száma és aránya egyaránt jóval nagyobb mértékben nőtt annál, mint amit a statisztikák mutatnak. Megalapozott becslések szerint a nemzeti és etnikai kisebbségek száma az 1980-as évek elejére elérte a 800 000 főt, azaz az összlakosság 8 százalékát. Ez a nagy eltérés elsősorban a magát zömmel magyar anyanyelvűnek és nemzetiségűnek valló roma lakosság különválasztásából és a kisebbségi csoportok közé sorolásából adódik. Másodsorban pedig a kétnyelvű és kétkultúrájú, tehát kisebb vagy nagyobb mértékben már asszimilálódott németek, szlovákok, románok és délszlávok nemzetiségként való kezeléséből.

A trianoni Magyarország legnagyobb történelmi nemzetiségének, a németeknek a száma az 1990-es népszámlálás szerint 37 000 (0,4%), az 1980-as tanácsi minősítések szerint kb. 170 000 (1,6%), s a Magyarországi Németek Szövetségének a becslése szerint 200 000-220 000 főre (1,9-2,1%) tehető. Településterületük négy nagyobb régióra osztható. Ezek a következők: a nyugat-dunántúli határvidék, a Dunántúli-középhegység, Baranya-Tolna, Észak-Bácska és a Solti-síkság. Ezen kívül Békésben, valamint Pest és Somogy megyében is élnek németek. Többséget ma már csak néhány baranyai és közép-dunántúli faluban képeznek. Többnyire kisszámú és viszonylag elszigetelt szórvány-közösségeket alkotnak. Az iparosítás és a meghurcoltatások miatt zömük városokba költözött, s ma szakmunkás vagy értelmiségi foglalkozású. Érdekképviseleti szervük 1955 és 1992 között a Magyarországi Németek Demokratikus Szövetsége volt.

A szlovákok száma az 1990-es népszámlálás során 10 000 (nemzetiség szerint), illetve 12 000 (anyanyelv szerint). A különböző becslések viszont 80 000-110 000 szlovák eredetű és/vagy kultúrájú magyar állampolgárral számolnak. Az 1946-1947-es áttelepítés következtében a szlovákok korábban zárt etnikai közösségei jórészt felbomlottak, és elmagyarosodásuk felgyorsult. Fontosabb nyelvszigeteik Békésben, a Pilisben, valamint Pest és Nógrád megye határvidékén találhatók. Az 1994. decemberi helyi önkormányzati választásokat követően összesen 49 szlovák kisebbségi önkormányzat működött az országban.

A magyarországi horvátok száma "hivatalosan" 12 000, illetve 17 000 fő, becslések szerint pedig 35 000-90 000 fő. Horvátul beszélni - az 1990-es népszámlálás szerint - 35 ezren tudnak Magyarországon. Kulturális életük - a két világháború közötti helyzethez képest - viszonylag élénk; a többi nemzetiségi népcsoporthoz hasonlóan számos népi együttessel és egyéb kulturális szervezettel rendelkeznek, s 1995-ben 57 helyi kisebbségi önkormányzatuk alakult. Sajátos horvát identitásuk feladása ennek ellenére folytatódik.

A magyarországi román lakosság száma 8 000-10 000, illetve a becslések szerint 15 000-25 000. Többségük, mintegy 60-75 százalékuk változatlanul a román határ melletti megyékben él. Ez és az ortodox egyház megtartó ereje magyarázza, hogy nemzeti azonosságuk erősebb a többi nemzetiségnél. Templomaikban az istentisztelet nyelve még ma is a román. 1995-ben 11 helyi román kisebbségi önkormányzat jött létre.

A második világháború utáni áttelepülések miatt a szerbség száma néhány ezerre csökkent. 1990-ben már csak 2900-an vallották magukat szerb nemzetiségűnek, illetve anyanyelvűnek, s a becslések sem feltételeznek 5000 szerbnél többet. Ennek ellenére számos amatőr szerb művészeti együttes működik az országban, s 12 településben saját klubbal is rendelkeznek.

A szerbhez hasonló - egy-két ezres - nagyságrendben élnek még Magyarországon szlovének, bolgárok és görögök, valamint örmények, ruszinok és lengyelek is.

A romák számát - miközben a statisztikák továbbra is csak néhány tízezer roma nemzetiségű magyar állampolgárt mutattak ki - 1962-ben 222 ezerre, az 1970-es évek végén 325 ezerre, az 1980-as évek végén minimálisan 400 ezerre, az 1990-es évek végén pedig több mint félmillióra becsülték. Arányuk tehát elérte az összlakosság öt százalékát. Ez a nagymérvű növekedés elsősorban a romák dinamikus természetes szaporodására vezethető vissza. Az 1970-es és 1980-as években a roma családok nőtagjai átlagosan öt gyermeknek adtak életet, miközben az országos átlag alig haladta meg a kettőt.

A romák mintegy ötöde a fővárosban, a többiek az ország minden területén szétszórva élnek. Jellegzetes településtípusaik a halmozottan hátrányos helyzetű aprófalvak és a hanyatló nehézipari körzetek nagyobb iparvárosai. Az össznépességen belüli arányuk az 1980-as évek közepén legmagasabb Borsod-Abaúj-Zemplén megyében (9%) és Szabolcs-Szatmár megyében (7%) volt. A városok közül - Budapest mellett - a legtöbben Miskolcon, Ózdon és Nyírbátorban élnek. Az 1990-es népszámlálás szerint a romák aránya 49 településben érte el a 25 százalékot, s egyetlenegynek, a Baranya megyei Alsószentmártonnak a lakossága vallotta magát teljes egészében romának. Tekintettel a bevallások megbízhatatlanságára, a fenti adatok csak tájékoztató jellegűek, a cigányság aránya az északkeleti megyékben ma bizonyosan jóval magasabb.

Az elmúlt évtizedekben a romák teljes egészében állandó lakóhelyet választottak maguknak, jelentős részben megtanultak írni-olvasni, s minden más tekintetben is modernizálták életmódjukat. Teljesen kifejlett társadalmat azonban továbbra sem alkotnak; túlnyomó többségük segédmunkás vagy betanított munkás, illetve munkanélküli, s a magyaroktól és a többi nemzetiségi népcsoporttól nemcsak bőrszínük különbözteti meg őket, hanem kulturális és viselkedésbeli különbségeik is. Az elmúlt években ebből számos helyi konfliktus keletkezett. A "fehér többség" és a roma kisebbség közötti feszültségek ellenére a magyarországi cigányság kulturálódási és önszerveződési lehetőségei jobbak, mint a szomszédos országokban élő romáké. Miután a kisebbségi törvény rájuk is vonatkozott, 1995-ben 477 helyi önkormányzatot hoztak létre, vagyis az összes kisebbségi önkormányzat több mint felét.

A népesség felekezeti megoszlása

A trianoni határok a magyarországi népesség felekezeti összetételét ugyancsak módosították. A román, szerb és ruszin lakosság leválásával a görögkeleti (ortodox) és a görög katolikus (unitus) egyház híveinek száma és aránya drasztikusan csökkent. A katolikusoké viszont 49 százalékról (1910) 64-66 százalékra (1920, 1941), a reformátusoké pedig 14 százalékról 21 százalékra emelkedett. Az izraeliták részaránya (5%) nem változott, az evangélikusoké pedig 7 százalékról 6 százalékra csökkent. Az egyes felekezetek területi eloszlása egyenlőtlen volt. Miközben a dunántúliak mintegy 80 százaléka katolikusnak vallotta magát, a Tiszántúl keleti megyéiben a reformátusok adták a többséget. Ezért és mint állandó tiszántúli egyházkerületi székhelyt, Debrecent sokan "kálvinista Rómának" is nevezték. Az izraeliták elsősorban továbbra is a városokban koncentrálódtak. 56 százalékuk Budapesten és a megmaradt 10 törvényhatósági jogú városban élt. A városi lakosságnak összesen 11 százalékát, a törvényhatósági jogú városok lakosságának 15 százalékát és a fővárosiaknak 20 százalékát tették ki.

Az 1949-es népszámlálás szerint a lakosság 68 százaléka római katolikus, 22 százaléka református, 5 százaléka evangélikus vallású volt. A holocaust következtében az izraeliták száma 138 ezerre, arányuk pedig 1,5 százalékra csökkent. Az izraelita vallásúak több mint a fele a fővárosban élt. A csaknem 250 ezres (2,7%) görög katolikus lakosság hagyományosan az ország északkeleti megyéire koncentrálódott. A 36 ezres (0,4%) ortodox közösség többsége román volt, s a Tiszántúl délkeleti szegletében élt.

A népesség vallási megoszlásáról ezt követően évtizedeken át nem tartalmaztak adatokat a statisztikák. Az első új felmérés 1992-ben készült. 1949-hez képest ez alig mutat változást. Római és görög katolikusnak ekkor 68%, reformátusnak 21% és evangélikusnak 4% vallotta magát. Az egyetlen lényeges változás, hogy a felekezeten kívüliek aránya 1949-hez képest 0,1 százalékról 4,8 százalékra emelkedett. Ennél jóval nagyobb arányban nőtt a megkeresztelt, de tudatos ateisták és a templomba nem vagy csak ritkán járók száma. Az 1992-es vizsgálat szerint a rendszeresen templomba járó hívők aránya mindössze 12,7 százalékot, a ritkán templomba járóké pedig 20,6 százalékot tett ki. A többiek vagy a "maguk módján" gyakorolták vallásukat (10%), vagy nem gyakorolták, ámbár hívőnek tartották magukat (29%) vagy ateisták voltak (23,6%). Ez részben a modern életformával az egész világon együtt terjedő vallástalansággal, részben az eszközeiben finomodó, de céljaiban következetesen ateista állami politikával magyarázható.

TELEPÜLÉS ÉS LAKÓHELY

Változások Trianon után

A trianoni békeszerződés következtében jelentősen megváltozott az ország településállománya és településhálózata is. A városi jogállású települések száma 139-ről 47-re, a falvak száma 12,5 ezerről 3500-ra csökkent. A századelő nem túl kedvező - modern és anakronisztikus elemeket egyaránt hordozó - településhálózati viszonyai viszont nemigen módosultak. A falusi lakosság 1910-ben 66 százalékos aránya 1941-ig csupán 62 százalékra csökkent, és a városok közül egyedül Budapest lakossága nőtt észrevehetően: 15 százalékról 18 százalékra. A többi városban lakók száma valamelyest ugyan szintén növekedett, de ez általában nem haladta meg a népességnövekedés általános tempóját. Az urbanizációs folyamat lefékeződése részben az iparosodás ütemének mérséklődésére volt visszavezethető, részben pedig arra, hogy az alföldi agrárvárosok elérték fejlődési pályájuk csúcsát.

Városok és falvak

Az új határok között Budapest minden ellensúly nélküli domináns szerepe megerősödött. A 3643 településből egyedül Budapest lakóinak a száma haladta meg - 1930-tól - néhány ezerrel az egymilliót. Két város, Szeged és Debrecen lakóinak a száma érte el a 100 ezret, míg a harmadik nagy regionális központé, Pécsé csak megközelítette. 20 000 és 100 000 fő között 42 település lélekszáma mozgott, köztük Miskolc, Győr és Székesfehérvár, amelyek regionális jelentősége Kassa és Pozsony elvesztésével érezhetően megnőtt. 5 000 és 20 000 fő közötti lakossággal 227 kisváros, valamint községi rangú mezőváros és nagyobb falu rendelkezett. A városok közül kezdetben 10 - az említett regionális központok mellett Sopron, Kecskemét és Hódmezővásárhely - rendelkezett törvényhatósági, vagyis vármegyei szintű joggal. A későbbiekben ezek száma 12-re emelkedett: Kaposvár és Szombathely lettek új törvényhatósági jogú városok. A lakosság több mint kétharmada 3 000-5 000 lélekszámon aluli faluban élt.

A valóságos helyzet azonban ennél is kedvezőtlenebb volt. Az úgynevezett külterületen lakók - az össznépesség 19 százaléka - jelentős része ugyanis közigazgatási szempontból városlakónak minősült, noha valójában tanyán élt. A hivatalosan szegedieknek például 34 százaléka, a makóiaknak 47 százaléka, kecskemétieknek és a kiskunhalasiaknak pedig valamivel több mint 50 százaléka élt külterületen. Korabeli becslések szerint a tanyai lakosság száma másfél millió körül mozgott. Tekintettel arra, hogy a tanyás vidékek jó része Magyarországon maradt, a külterületi népességnek csak a száma csökkent 1910-hez képest, az aránya majdnem megduplázódott. A valóban városlakók hivatalosan 37-38 százalékos aránya a valóságban tehát aligha haladta meg a 25-30 százalékot.

A városhálózat fejlődésének szerkezeti és területi problémái a két világháború között sem oldódtak meg. A jogi és településföldrajzi értelemben vett városok száma továbbra is eltért. A második világháború végén hivatalosan 54 várost tartottak nyilván, miközben városi szerepkört mintegy 150 település látott el. Fejlődési anomália volt az is, hogy alacsony maradt a sokoldalúan fejlett kisvárosok száma. A városok területi eloszlása ugyancsak egyenlőtlenül alakult. Míg a budapesti agglomerációban hat városi jogállású település - például Újpest, Kispest - is akadt, addig a Dunántúl, különösen pedig a Tiszántúl kiterjedt részein egyetlen város sem volt található.

Az urbanizáltsági szint egyik legfontosabb mutatója és egyben az életkörülmények egyik meghatározó eleme a lakóházak milyensége és közművekkel való ellátottsága volt. Bár vidéken jóval több ház épült, mint a fővárosban és általában a városokban, ezek nagy részének falazata továbbra is sárból és vályogból, padlózatuk pedig döngölt agyagból készült. A nád- és zsúptetőket csak lassan szorították ki a pala-, cserép- vagy bádogtetők. 1941-ben a tisztán vályogból vagy sárból épült házak aránya vidéken még mindig elérte a 47 százalékot. Egy 1930-as felmérés szerint Sopronban ugyanakkor a házaknak már csak 0,1, Budapesten 0,7, Pécsett 3,1, Győrött 3,8, Miskolcon 13,7, Debrecenben 24 százaléka tartozott a vályog- vagy sárházak kategóriájába. Az úgynevezett parasztvárosokban, melyekhez nagy külterületek tartoztak, persze jóval magasabbra emelkedett ez az arány: Szegeden 45, Kecskeméten 63, Hódmezővásárhelyen pedig 74 százalékra. A legnyomorúságosabb új házak, az úgynevezett hantházak olyan félig földbe vájt kunyhók voltak, amelyek alig 60-80 cm-re magasodtak ki a földből, s amelyeket gyeptéglákkal, azaz "hantokkal" borítottak. Ilyenek főleg a szegedi tanyavilágban épültek.

Lakásviszonyok

A kedvezőtlen lakásviszonyokon két ízben is próbált segíteni a kormánypolitika. Először az 1920-as Nagyatádi-féle földreform keretében. A szétosztott kis telkeken 1920 és 1930 között 266 000 új ház épült fel a falvakban. A falusi lakásépítés támogatása 1927-től a Falusi Kislakásépítő Szövetkezet (FAKSZ) feladata volt, amely 1938-ig 41 000 építkezőnek biztosított előnyös hitelt. A későbbiekben az 1940-ben létrehozott Országos Nép- és Családvédelmi Alap (ONCSA) látott el hasonló feladatokat. A szervezet 1940 és 1942 között 12 000 sokgyermekes családnak juttatott egy- vagy kétszobás házat.

A házak magasságát tekintve Magyarország a "földszintes" országok közé tartozott. 1930-ban az összes ház 98 százaléka minősült egyszintesnek. A legtöbb emeletes ház természetesen Budapesten magasodott, ahol a földszintes házak száma 1935-ben már csak 56 százalékot tett ki, és a három- vagy többemeleteseké több mint 7 százalékot. A vidéki városokban a főteret és a főutcát övező emeletes épületek számaránya 2% körül mozgott. A városképek érdemben sem a fővárosban, sem vidéken nem változtak. A rövid és válságoktól terhes időszak nem kedvezett a nagy építkezéseknek. Olyan városképet meghatározó új épületek, mint amilyenek a háború előtti 2-3 évtizedben tucatjával nőttek ki a földből, csak kis számban épültek. Budapesten ezek közé tartozott néhány templom, például az 1932-ben épült Lehel téri és városmajori, a Baár-Madas leánynevelő intézet (1929), a Madách téri "diadalíves", árkádos és vörös téglás épületegyüttes (1937), az OTI Tisza Kálmán - később Köztársaság - téri bérházcsoportja (1933), valamint a Dob utcai postapalota (1939-1940). A fővárosi kislakásos bérházak közül, melyek viszont aránylag nagy számban épültek, kiemelkedett a Budaörsi úti lakótelep (1925), amely a legmodernebb, és a Bécsi úti (1927), amely a legnagyobb volt. Buda zöldövezeti kerületeiben ezek mellett számos modern villa is épült - több közülük a legmodernebb építészeti technikák és stílus (Bauhaus) alkalmazásával. Szeged új építészeti létesítményei közül a Tisza-parti klinikák és a 9 épületet magába foglaló templomtéri épületegyüttes (1926-1930), a debreceniek közül pedig a Nagyerdő melletti modern egyetemi campus említhető, amelynek főépületét 1932-ben avatták fel.

A főváros nemcsak a házak magassága, hanem minden más urbanizációs szempontból is kitűnt a többi város közül. 1930-ban a budapesti lakások 83 százaléka rendelkezett villannyal, 85 százaléka vezetékes vízzel, 50 százaléka gázzal. A vidéki városokban villannyal a lakóházak 52 százaléka, vezetékes vízzel 25 százaléka volt ellátva. A gáz elterjedtsége országosan még az 1 százalékot sem érte el. A civilizáció eme áldásait a tanyákon és a falvak túlnyomó többségében természetesen még kevésbé ismerték és élvezték, noha a nagyobb falvakig már eljutottak a villanyvezetékek.

Közlekedés és hírközlés

Budapest a közlekedés és a hírközlés szempontjából is világszínvonalon állt. A lovas bérkocsik száma, bár még sok futott belőlük, tovább csökkent. Szerepüket részben a villamosok, részben az autóbuszok, taxik és a magánautók vették át. 1938-ban 191 km-es pályaszakaszon összesen már 1780 villamoskocsi szállította az utasokat. A fővárost Helyiérdekű Vasút, azaz HÉV kötötte össze a zöldövezetnek számító Gödöllővel, Dunaharasztival, Szentendrével, Nagytéténnyel és Törökbálinttal. Az ország 700 autóbusza közül 223 futott a fővárosban. Az 1930-as évek végén Budapest mellett még további 22 városban közlekedtek autóbuszok, igaz, többnyire csak a főtér és a vasútállomás között. Villamos hat vidéki városban csilingelt, köztük Debrecenben, Szegeden, Pécsett és Miskolcon. Az első közlekedési lámpát Budapesten szerelték fel 1928-ban; az európai gyakorlatnak megfelelő "jobbra tarts" szabályt 1941-ben vezették be.

A településszerkezet átalakulása a második világháború után

A második világháború pusztításait követő újjáépítés rekonstruálta a háború előtti térszerkezetet. A rövidesen kibontakozó erőltetett iparosítás, amely nagyarányú foglalkozásszerkezeti átrétegződéssel járt együtt, a településszerkezet átalakulását is felgyorsította. Az ipari térségek urbánus területté válása következtében a városok és a városi lakosság száma jelentősen megnőtt, a falvak és a tanyák lakóinak a száma pedig csökkent. Ezen túlmenően a város azért is preferált lakóhellyé lépett elő, mert itt lakott a munkásosztály, a szocialista társadalom deklarált "vezető ereje".

A két világháború közötti 3643 településsel szemben az 1949-es statisztika már csak 3265 települést regisztrált. Ezek közül 54 minősült városnak és 3211 községnek. A városokban az össznépesség 37 százaléka lakott, tehát nagyjából ugyanannyi, mint a háború előtt. A településhálózat új hierarchiáját az 1950-es közigazgatási reform (tanácstörvény) tartalmazta. Az új megyerendszer következtében több város (Esztergom, Gyula, Makó, Sopron, Baja) elveszítette megyeszékhelyi rangját. Néhány pedig - például Békéscsaba és Tatabánya - ekkor lett megyeszékhely. E reform keretében került sor Budapest és agglomerációjának - 7 város és 16 község - egyesítésére, amelynek következtében a főváros népességszáma 1,6 millióra emelkedett. A főváros lakossága az ország összlakosságának 17 százalékát tette ki. A 100 000 főn felüli lakossággal rendelkező városok száma kettőről háromra nőtt. A Szegedhez és Debrecenhez felzárkózó harmadik nagyváros Miskolc volt. 30 000 és 100 000 fő közötti lakossággal 19, 30 000 alattival (átlagban 20 ezerrel) 31 rendelkezett. A falvak több mint fele 1000 és 5000 fő közötti lakosságnak adott otthont, a többiben ennél kevesebben vagy többen laktak. 1950 után megkezdték a tanyarendszer felszámolását, illetve átalakítását is. A szétszórtan élő népesség tömörítését mintegy 50 tanyaközség szervezésével próbálták elérni.

Az 1950 utáni évtizedekre jellemző városiasodás két forrásból táplálkozott: a régi városok lakosságának növekedéséből és új városok kialakulásából. A városok száma 1980-ra 96-ra, a 100 000 főn felülieké hétre emelkedett. A bűvös határt erre az időre Pécs, Győr, Nyíregyháza és Székesfehérvár is átlépte. A városlakók aránya ugyanezen idő alatt 37 százalékról 53 százalékra emelkedett. Az 1950-es évtizedben mintegy félmillió, 1960 és 1975 között pedig több mint hárommillió ember vált városlakóvá. A két világháború közötti tendenciától eltérően, amikor dinamikusan csak a főváros lakosságának a száma nőtt, a városi lakosság felduzzadása most elsősorban a vidéki városok népességének a gyors növekedéséből adódott. Míg utóbbiak lakossága 1949 és 1980 között 20 százalékról 34 százalékra ugrott, addig Budapesté 17 százalékról csak 19 százalékra. A fővárosi lakosok számának meglepően mérsékelt növekedése adminisztratív intézkedésekkel, a beköltözés külön engedélyekhez kötésével magyarázható. Budapest szívóhatása ugyanakkor továbbra is érvényesült. Ennek következtében a főváros közigazgatási határára tapadva nagy lélekszámú agglomeráció alakult ki. A főváros körüli "alvófalvak" legabnormálisabb esetének sokáig Érd számított, amely 1979-es várossá nyilvánítása előtt 40 000 lakosával Európa legnépesebb községi jogállású települése volt.

1980 és 1990 között folytatódott a városiasodás folyamata. A városi lakosság aránya egy évtized alatt 6,4 millióra, azaz az össznépesség 62 százalékára emelkedett. A gyors növekedés alapvető oka azonban ebben az évtizedben már nem a falusi lakosság városba áramlása, hanem a községek felgyorsult ütemű várossá nyilvánítása volt. Míg 1950 és 1980 között a városok száma csak 43-mal nőtt, addig 1980 és 1990 között, tehát egyharmadnyi idő alatt 69-cel. 1990 elején így már 166 város volt az országban. Ez a tendencia a rendszerváltozás után is folytatódott. Csupán 1994-ig 28 település kapott városi rangot, s ezzel a városi lakosság aránya elérte a 64 százalékot.

Az új városok jelentős része nem felelt és ma sem felel meg a városokkal szemben támasztható funkcionális, építészeti és egyéb kritériumoknak. Infrastrukturális ellátottságuk gyakran fejletlen, közép- és felsőfokú intézményekben szegényesek, külső megjelenésük falusias. A valódi városlakók száma tehát a két világháború közötti helyzethez hasonlóan a Kádár-korszakban is alacsonyabb volt, és ma is alacsonyabb a hivatalosan kimutatottnál.

Miközben a városok száma nőtt, a településeké 3069-re csökkent. Ez azt jelenti, hogy 1950 és 1990 között több mint 200 kistelepülés közigazgatási értelemben - és részben valóságosan is - megszűnt. Az egyes falutípusok arányai ugyancsak módosultak. Az 5 000 fő fölötti nagyfalvak száma és lakossága a várossá nyilvánítások következtében drasztikusan, a 2 000 és 5 000 fő közötti közepes nagyságú falvaké pedig mérsékelten csökkent. Az 500-nál kevesebb embernek otthont adó aprófalvak száma ugyanakkor jelentősen, sőt valamelyest lakosságuk is növekedett. Az aprófalvasodás alapvető oka, miként egyébként a várossá nyilvánításoké is, az 1971-ben elfogadott országos településhálózat-fejlesztési koncepció azon eleme volt, amely a községi fejlesztéseket a településnagyságtól, illetve központilag megállapított hierarchikus besorolásuktól tette függővé. Ennek értelmében a kisfalvakban új közintézményeket nem hoztak létre, sőt a régieket is megszüntették, aminek következtében a fiatalok közül sokan beköltöztek a szomszédos nagyobb községekbe. Az 1000 fő alatti kis- és törpefalvakban az 1980-as években az összlakosság 8 százaléka élt. A kis- és aprófalvakkal, sőt a nagyvárosokhoz képest a kisvárosokkal szemben is diszkriminatív koncepció 1984-ig volt érvényben.

A hagyományos magyar településszerkezet átalakulásának további fontos eleme volt a tanyai és pusztai lakosság nagy hányadának kihalása, illetve beköltözése a városokba, falvakba és az új tanyaközpontokba. A külterületi népesség száma 1949-ben még mindig 1,6 millióra rúgott, tehát ugyanannyi volt, mint a háború előtt. Az iparosítás, kollektivizálás és körzetesítés következtében - az 1950-es évektől azonban rohamos csökkenés kezdődött. A külterületi népesség száma 1970-re 700 000, 1980-ra 500 000 főre mérséklődött. A körzetesítési kampány az 1970-es évek közepére alábbhagyott, majd 1986-ban feloldották az építési tilalmat a fejlődőképes tanyai vidékeken. A csökkenés ennek ellenére folytatódott. Az 1990-es évek közepén már csupán 150 000-200 000 ember élt tanyán, ami az összes külterületi népességnek mintegy kétharmadát tette ki.

A gyors ütemű városiasodás ellenére a falvakból való elvándorlás korántsem tartott lépést az iparosodás ütemével, ami hatalmas méretű ingázást eredményezett. 1960-ban az aktív keresők 13 százaléka, 1970-ben 20 százaléka és 1980-ban 24 százaléka (1,2 millió fő) "bumlizott" napi gyakorisággal lakó- és munkahelye között. A kiemelkedően legnagyobb ingázóközpont Budapest volt, amely közel 200 000 fő bejárót fogadott naponta. Budapest mellett Miskolc, Debrecen, Győr és Székesfehérvár adott munkát sok vidékinek. A napi ingázók mellett jelentős - az 1980-as években közel 300 000 fő - volt az úgynevezett távolsági ingázók száma. A munka- és lakóhelyük közötti nagy távolság miatt ők hétközben munkásszállásokon laktak, és családjukkal csak hetente vagy kéthetente találkoztak. Az ingázók nagy számából következett, hogy a községek jó részének egyoldalú agrárjellege 1960 és 1980 között megszűnt. A kifejezetten ipari jellegű falvak (például Nagybátony, Beremend, Bélapátfalva) mellett kialakultak az olyan községek, amelyek lakossága megoszlott a három nemzetgazdasági főágazat között. Erre utaló adat, hogy a községek összlakosságának 1980-ban már csak 27,5 százaléka kapta fő jövedelmét a mezőgazdaságból. A nem mezőgazdasági fizikai dolgozók aránya ugyanekkor 52 százalékot, a szellemi foglalkozásúaké pedig 17 százalékot tett ki a községi lakosságon belül. A gazdasági-társadalmi modernizáció két-három évtizedes folyamatában tehát a hagyományos magyar falvak jelentős része átalakult. A továbbra is agrárjellegű települések mellett jelentős számban alakultak ki úgynevezett lakófalvak, amelyeknek a lakossága alapvetően ingázik. Ilyen helyeken a hagyományos termelő funkciót részben vagy egészben felváltotta a lakófunkció. A lakófalvak mellett az ipari övezetekben nagy számban jöttek létre ipari falvak, illetve a szolgáltató szektorhoz kapcsolódva az üdülő övezetekben speciális szerepkörű üdülőfalvak.

Lakásépítés

A lakásépítésre 1956-ig nem sok gondot fordított a kormánypolitika. Ezt követően azonban a kiemelt szociálpolitikai feladatok közé került. Az 1958-ban hozott párthatározatok az 1961 és 1975 közötti másfél évtizedre egymillió lakás felépítését irányozták elő. Ezt mintegy 50 ezerrel teljesítette túl az építőipar. 1976 és 1980 között folytatódott ez a gyors ütemű építkezés. Öt év alatt 453 000 új lakás épült fel. A gazdaság problémái és az általános növekedés lelassulása következtében a lakásépítések tempója ezt követően alábbhagyott. Míg 1975-ben - a lakásépítések csúcsévében - ezer lakosra 9,4 új lakás építése jutott, addig 1990-ben már csak 3,9. Az új lakások mintegy fele eleinte kétszobás, több mint harmada pedig egy- vagy másfél szobás volt. A kislakások száma később csökkent, és a kétszobásnál nagyobbak száma az 1970-es évek második felében már megközelítette a 40 százalékot. Az összes lakásnak így 1980-ban 27 százaléka volt egyszobás, 49 százaléka kétszobás és 24 százaléka három- vagy többszobás.

A lakásépítés lassuló, de egészében mégis gyors tempója következtében a lakosság lakásviszonyai jelentősen javultak. 1949-ben 100 szobára még 265, 1970-ben 200, 1990-ben viszont már csak 113 lakos jutott. A lakások számának növekedése mellett azok minősége is hatalmasat javult. Az 1980-ban összeírt 3,6 millió lakás közel fele 1960 után épült. Ezek túlnyomó többségét teljes komforttal látták el. Fürdőszoba vagy mosdófülke 1949-ben a lakások 10 százalékhoz, 1990-ben 77 százalékhoz tartozott. Vízöblítéses WC 1949-ben a lakások 13 százalékában, 1990-ben 74 százalékában volt. 1949-ben a lakóépületek 40 százalékának a falazata még vályogból, sárból vagy vert földből készült, 1990-ben viszont már csak a lakások 9 százaléka tartozott ebbe a kategóriába. Az új lakásokkal szemben támasztható legnagyobb minőségi kifogás a viszonylag piciny alapterület és a viszonylag alacsony szobaszám volt. A magyar lakások alapterülete 1980-ban a dán lakások alapterületének mindössze 36 százalékát érte el. Az új lakások átlagos szobaszáma és alapterülete a lengyel és a csehszlovák szintnek felelt meg, és csak a sorrend végén álló balkáni (bolgár, jugoszláv, görög) mutatóknál volt jobb.

Az új lakások többségét a paneltechnikára alapozott házgyárak produkálták. Az első ilyet 1966 nyarán avatták fel Budapesten. Ezt követően a legtöbb nagyváros megépítette a maga egy vagy több 4-10 emeletes panelházakból álló lakótelepét. Az ország 408 lakótelepének 518 000 lakásában 1985-ben 1,6 millió ember élt. A községekben ugyanezen idő alatt a régi kis parasztházak helyén "sátortetővel" ellátott új "kockaházak" épültek, és a megmaradt régi házakat is ilyenné alakították. Ezek a két-három szobás, és egyre gyakrabban fürdőszobával is ellátott egyenházak szakítottak a hagyományos parasztház kettős - gazdasági és otthont adó - funkciójával, és hangsúlyozottan vállalták a lakóépület jelleget. Az 1960-as évek elejére befejeződött a települések villamosítása; 1963-ban az utolsó faluban is kigyulladt a villany. Petróleummal és gyertyával ezt követően már csak a közutaktól távoli tanyákon világítottak.

A városi és a falusi lakások közötti komfortbeli különbségek mindazonáltal korántsem tűntek el teljesen, csupán mérséklődtek. Erre utaló adat, hogy az 1970-es évek végén, amikor a budapesti lakások 71 százaléka, a vidéki városi lakásoknak pedig 64 százaléka rendelkezett fürdőszobával és vízöblítéses WC-vel, akkor a községi lakásoknak még csak negyede, a tanyai lakásoknak pedig csak néhány százaléka. Azóta ezek a különbségek tovább csökkentek. Az utóbbi két évtizedben a falvakban is egyre gyakrabban építenek minden komforttal felszerelt tágas villalakásokat.

A városi közlekedés

A városi közlekedés ugyancsak modernizálódott. A fővárosban az autópályákhoz hasonló jelentőséggel bírt a földalattivonalak bővítése. Az 1950-es évek elején építeni kezdett, majd 1954-ben félbehagyott budapesti metró első szakaszán, a Deák tér és az Örs vezér tere között 1970-ben indult meg a közlekedés. A későbbiekben ehhez a Déli pályaudvar és a Deák tér, a Deák tér és a Nagyvárad tér, majd újabb és újabb szakaszok csatlakoztak. A pályahossz 1970 és 1990 között 6,5 km-ről 34,6 km-re nőtt. 1970-ben a metró a fővárosi tömegközlekedésnek 4 százalékát bonyolította, 1980-ban viszont már 19 százalékát. 1960-ig ugrásszerűen, azt követően mérsékeltebben nőtt az autóbuszok száma és utasforgalma. A villamosok jelentősége ugyanakkor csökkent. 1950 és az 1980-as évek között részesedésük az összforgalomból 80 százalékról 30 százalékra esett vissza. A metró- és az autóbusz-forgalom mellett ugrásszerűen nőtt a taxiforgalom. A vidéki városokban egyre inkább az autóbuszok játszották a főszerepet. A villamosközlekedés csak három városban (Debrecen, Miskolc és Szeged) maradt meg.


Vissza az oldal elejére