Lukács György (1885-1971)
Esztéta, filozófus. 1904-ben a Thália Társaság, 1911-ben A Szellem című folyóirat, 1917-ben a Vasárnapi Kör egyik alapítója. Az 1910-es években Heidelbergben élt, Max Weber köréhez tartozott. Az évtized derekán írt, s könyvformában 1920-ban németül megjelent regényelmélete a magyar szellemtörténet kimagasló alkotása. 1918 decemberében belépett a kommunista pártba. 1919-ben a Vörös Újság egyik szerkesztője, majd a Magyarországi Tanácsköztársaság idején közoktatásügyi népbiztos, a tiszántúli harcokban a Vörös Hadsereg politikai biztosa. A tanácskormány bukása után Bécsbe emigrált. A Történelem és osztálytudat című tanulmánykötete az 1920-as évek eleji nem szovjetizált, nyugat-európai kommunista gondolkodás egyik alapvető teljesítménye. Az 1930-as években a Szovjetunióba költözött, s a Lityeraturnij Krityik című folyóirat vezető munkatársa lett.
1945 után tért haza Magyarországra, s az ő feladata lett a magyar értelmiséget megnyerni a kommunista párt politikájának és kultúrpolitikájának. Egyetemi katedrát kapott, az 1946-ban indított népfrontos folyóiratnak, a Forumnak ő lett a szellemi irányítója, kulturális kérdések megítélésében képviselte az MKP-t a nyilvánosság előtt, de csak "félhivatalosan", mert politikai tisztséget nem kapott. A háború idején született írásaiban Lukács a magyar irodalom csaknem valamennyi jelentős szereplőjét támadta: Babits Mihályt és Illyés Gyulát, a Szép Szó körét és a népi írókat, Kassák Lajosról is csak elítélő szavai voltak. Amikor 1949-ben a kommunista párt átvette a hatalmat, kényelmetlenné vált Lukács álláspontja, s hivatalos megbélyegzés lett a sorsa.
Sztálin halála után visszatért az 1940-es években elfoglalt álláspontjához, de az elmélyülő politikai válság következtében ez már kevésnek bizonyult. Önéletrajzi vázlatában az 1953-as nyitás utáni magatartását "kétfrontos harcként" írta le a Rákosi Mátyás- és a Nagy Imre-féle pártvonal ellenében. A forradalom napjaiban Nagy Imre népművelési miniszterré nevezte ki; a kormány többi tagjával együtt őt is elrabolták és Romániába internálták. Mivel nem volt hajlandó elhatárolni magát Nagy Imrétől, 1957-1958-ban újabb kritikai hadjárat indult ellene. Az 1960-as évek derekán az MSZMP vezetői megkövették őt és visszavették a pártba.
Míg az 1930-as években Lukács minden konzervatívizmusa ellenére, sőt részben éppen konzervatívizmusa alapján fontos értékeket képviselt a hivatalos szovjet kultúrpolitikával szemben, az 1950-1960-as évek fordulójától alapvetően megváltozott a helyzet. Pl. "nagy realizmus" koncepciójának ellenfelei úgy szélesítették ki a realizmus fogalmát, hogy abba még az avantgárd is belefért, ami kétségtelen előrelépés volt. Ugyanakkor az 1960-as évek szellemi föllendülésének Lukács György is meghatározó szereplője, sőt inspirálója volt - legalább két vonatkozásban. Egyrészt maga volt a személyes példa rá, hogy a szocialista mozgalomban is lehetséges és szükséges ellenzéki magatartás. Másrészt nagyhatású kései műveivel, Az esztétikum sajátossága (magyarul 1965-ben jelent meg) és a befejezetlen maradt, posztumusz kiadott A társadalmi lét ontológiájáról című könyvével fontos impulzusokat adott.
VA |
|