A 20. SZÁZADI MAGYAR
NYELVTUDOMÁNY TÖRTÉNETE
Bevezetés
A 20. századot az általános nyelvtudománytörténet is külön korszaknak tekinti. Hiszen ez a század Ferdinand de Saussure munkásságával indul, aki gyökeresen mást, újat kezdeményezett, és az utána jövő irányzatok jobbára vagy az ő nézeteit vitték tovább (pl. a strukturalisták), vagy azok ellenében jöttek létre (pl. a kognitív nyelvészet). Nálunk az 1918-tól napjainkig tartó időt a következő kisebb korszakokban tárgyalhatjuk:
A két világháború között. A nyelvtudomány nehéz anyagi helyzetbe került. Számos munka torzóban maradt, a folyóiratok csonkán jelentek meg, vagy meg sem jelentek. De kiváló tudósok alkottak, valójában a budapesti iskola is ekkor körvonalazódott.
A második világháború után a hatvanas évek vége feléig. Viszonylag sokirányú nyelvészeti kutatás folyt mind az MTA Nyelvtudományi Intézetében, mind az egyetemeken, főiskolákon. Az újabb nyugati irányzatok azonban politikai okokból nem válhattak ismertté.
A hatvanas évek végétől máig. A jelzett irányzatok (pl. a strukturalizmus, a generatív grammatika) a hetvenes évek elejétől lassabban, majd később, különösen 1989 után akadálytalanul áramlanak Magyarországra. Az elméleti oldal nagyobb hangsúlyt kap, új diszciplinák indulnak, a sokoldalúság jellemzi immár nyelvtudományunkat.
A két világháború között
Anyagiak hiányában nem tudott létrejönni semmilyen tudományos központ, és így kollektív kutatás sem. Torzó maradt Gombocz Zoltán és Melich János mennyiségben és minőségben páratlan alkotása: a Magyar Etymologiai Szótár. Úgyszintén a korszak egyetlen nagyszabású szintézisterve: A magyar nyelvtudomány kézikönyve. Ez a kor legjobb nyelvészeinek a tollából 27 egységben (monográfiában, hosszabb tanulmányban) kívánta volna összefoglalni a nyelvtörténeti diszciplinák addigi eredményeit. A köteteknek azonban csak mintegy harmada látott napvilágot.
Mindamellett a nyelvtudósok dolgoztak, a tudományos munka igen magas színvonalú maradt. Ezt igazolja többek között, hogy ekkoriban körvonalazódott a külföld által is elismert budapesti iskola, amelynek a képviselői között ott találjuk Melich Jánost, Gombocz Zoltánt, Mészöly Gedeont, Pais Dezsőt, Bárczi Gézát, Kniezsa Istvánt és másokat. Ez a tudóscsoport módszerében igyekezett elhagyni az újgrammatikus iskola túlzásait, merevségeit, a pozitivizmus szűk látókörét, és ehelyett valamiféle nyelvészeti realizmust fejlesztett ki, amely mindenekelőtt az adatokra épített, de a tények és az elmélet egyensúlyát kereste, és támaszkodott a jól megalapozott nyelvészeti fantáziára is.
Ez a negyedszázad a nyelvtörténetben produkált legtöbbet. Az akkori nézetekben is tájékozott és dinamikus Gombocz Zoltán a nyelvtörténetnek szinte valamennyi stúdiumával (pl. hangtan, alaktan, jelentéstan) foglalkozott. Előadásai 1925-től sokszorosításban jártak kézről kézre, majd nyomtatásban is - részben halála után - megjelentek: Nyelvtörténeti módszertan (1922), A magyar történeti nyelvtan vázlata II. Hangtan, hangtörténet, III. Alaktan (1925), IV. Jelentéstan (1926), Syntaxis (1951). Fontos összefoglalás volt Klemm Antal Magyar történeti mondattana (1928-1942). Nevezetes munkák még: Horger Antal: A magyar igeragozás története (1931), Mészöly Gedeon: A Halotti Beszéd tárgyas elbeszélő múlt alakjai (1931) és Nyelvtörténeti fejtegetések a Halotti Beszéd alapján (1942). A szótörténetet illetően számos tanulmány és etimológiai cikk mellett megjelent Bárczi Géza sokat forgatott Magyar szófejtő szótára (1941). Fellendült a névtudomány: a földrajzinév-kutatásban jelentős Melich Jánosnak A honfoglaláskori Magyarország című műve (1925-1929); a személynevek tárgykörében Pais Dezső Régi személyneveink jelentéstana című tanulmánya (1921-1922). A földrajzi nevek történeti vizsgálatát folytatja Kniezsa István több dolgozatában (pl. Erdély víznevei, 1942; Kelet-Magyarország helynevei, 1944), és alapvető tanulmányokkal jelentkezett Kolozsvárról Szabó T. Attila (pl. Kalotaszeg helynevei, 1942).
A leíró jellegű kutatások kis területre zsugorodtak. Csupán a fonetikában látott napvilágot három összefoglalás: Gombocz Magyar fonetikája (1925), Horger Általános fonetika különös tekintettel a magyar nyelvre című munkája (1929) és Laziczius Gyulának e tárgyban addigi legterjedelmesebb műve: a Fonétika (1944). Leginkább fellendült a nyelvjáráskutatás, elsősorban Csűry Bálint jóvoltából. 1935-1936-ban kiadta saját gyűjtésű, módszerében mintaszerű kétkötetes regionális tájszótárát: a Szamosháti szótárt, majd mint a debreceni egyetem tanára megszervezte a Népnyelvkutató Intézetet, és megindította a Magyar Népnyelv című évkönyvet. Csűrynek és tanítványainak hatására országszerte megindult a nyelvjárásgyűjtés és -feldolgozás. Ezenkívül megjelent Horgernek A magyar nyelvjárások (1934) és Lazicziusnak fonológiai sajátságokra alapozott hasonló című munkája (1936).
Ez az időszak nem hanyagolta el az általános nyelvészetet, elsősorban Gombocznak és Lazicziusnak ilyen irányú érdeklődése folytán. Gombocz ilyen jellegű műve a már említett Nyelvtörténeti módszertan, a Lazicziusé pedig az Általános nyelvészet (1942). Ez utóbbi Saussure és a prágai iskola hatását is tükrözi.
A második világháború után a hatvanas évek végéig
Ebben a negyedszázadban nyelvtudományunk részben kollektív munkával törlesztette a múlt adósságait, részben korábbi színvonalát megtartva továbbfejlődött, jóllehet politikai okokból el volt zárva a nemzetközi, főleg a nyugati tájékozódástól. Az előbb mondottakat az tette lehetővé, hogy az előző korszak tudósai - nagyrészt mint vezetők - tovább munkálkodtak; hogy megalakult az MTA Nyelvtudományi Intézete tekintélyes számú kutatóval; hogy megnőtt az egyetemi és főiskolai nyelvészeti tanszékek száma, és ezek is lassanként kutató műhelyekké váltak. A régi folyóiratok is nemcsak rendszeresen és a szokott terjedelemben jelentek meg, hanem újak is indultak.
Nyelvtudományunknak ebben a korszakban három sajátosságát emelhetjük ki. Először, hogy eddig nem tapasztalt mértékben fordult a gyakorlati élet, a közvetlen - beszélt és írott nyelvi - használat kutatása felé. Ennek következtében a gyakorlatibb jellegű diszciplinák: a leíró nyelvtan, a stilisztika, a nyelvművelés, a lexikográfia, az irodalmi nyelv vizsgálata, sőt az eredményesebb nyelvtan- és nyelvoktatás, a minél gazdaságosabb hírközlés, továbbá a gépi-fordítás kutatása került az érdeklődés középpontjába. Ebből is következik a második sajátság, hogy ti. e tudományág egyre jobban differenciálódott. Addig elhanyagolt diszciplinák újultak meg, vagy éppen addig ismeretlenek születtek. Az előbbiekre példa a stilisztika, a nyelvművelés, az irodalmi nyelv vizsgálata, az utóbbiakra pedig a történeti nyelvjáráskutatás, a lexikográfia, a matematikai nyelvészet. Végül pedig azt is kiemelhetjük, hogy az egyes diszciplinák komplexekké váltak, és így sokoldalú kutatást igényelnek.
Néhány mondatot a kor három vezető nyelvtudósáról: Pais Dezsőről, Bárczi Gézáról és Kniezsa Istvánról. Mindhármuk tudományszervező és nevelő tevékenységet is kifejtett, valójában iskolát teremtettek. Elsősorban nyelvtörténettel foglalkoztak, ezt Melich Jánost követve a magyarságismeret részének tekintették. Az újgrammatikus iskola mechanikus felfogásmódján messze túljutottak, a módszer szabadsága mellett foglaltak állást. Összekapcsolták a magyar nyelv kutatását az irodalmi nyelv, a csoportnyelvek és a kultúra történetének vizsgálatával. Pais professzor munkásságát a kisebb közlemények túlsúlya jellemezte, sokat adott viszont az egyes kérdések művelődéstörténeti hátterének a bemutatására. Nyelvemlék-magyarázatai, szó- és névfejtései eredeti látásmódról tanúskodnak. Ő indította el a magyar irodalmi nyelv vizsgálatát. Bárczi Géza a szintézisek sorát alkotta meg az Egyetemi magyar nyelvészeti füzetek sorozatban és azon kívül. Irányította az intézetbeli kollektív munkálatokat. Megindította a történeti nyelvjáráskutatást. Monográfiát írt a Tihanyi Alapítólevélről és a Halotti Beszédről. Kniezsa István státusa szerint szlavista - európai hírű szlavista - volt, de munkássága a magyar nyelvészethez kapcsolta. Mint a szláv nyelvek történetének kitűnő ismerője és mint igen ötletes nyelvész, elsősorban nyelvünk szláv jövevényszavait kutatta, de megalapozója a magyar helyesírás-történetnek is. (Helyesírásunk története a könyvnyomtatás koráig, 1952).
Lássuk röviden a negyedszázad termését! Először a leíró jellegű munkákat. Elkészült a Nyelvtudományi Intézetben A magyar nyelv értelmező szótára I-VII. (1959-1962, főszerk.: Bárczi Géza és Országh László), valamint kisebb, de ki is bővített változata: a Magyar értelmező kéziszótár (1972, szerk.: Juhász József, Szőke István, O. Nagy Gábor és Kovalovszky Miklós). 1966-ban jelentette meg O. Nagy Gábor Magyar szólások és közmondások című összefoglalását. Itt utalok az értelmező szótár alapján Papp Ferenc által összeállított sajátos munkára: A magyar nyelv szóvégmutató szótárára (1969).
A nyelvtani rendszer szinkron vizsgálatában nagy mulasztást pótolt a szintén kollektív munkával készült kétkötetes leíró nyelvtan: A mai magyar nyelv rendszere (1961-1962, szerk.: Tompa József), amely egyszerre volt összegezés és előremutatás. Rövidített német nyelvű változata az Ungarische Sprache (1968). Ekkoriban készült el A mai magyar nyelv című egyetemi tankönyv is (1968, szerk.: Rácz Endre), amely azonban a tudományos kézikönyv szerepét is betöltötte. Utalok még Hadrovics László sajátos könyvére: A funkcionális magyar mondattan alapjai című munkára (1969).
Tovább gyarapodott a dialektológia. Jól képzett nyelvjáráskutatók Bárczi Géza vezetésével 327 hazai és 68 szomszédos államokbeli kutatóponton mintegy háromnegyed millió tájnyelvi adatot gyűjtöttek össze. Ennek az anyagát hat kötetben 1968-tól 1977-ig jelentette meg az intézet Deme László és Imre Samu szerkesztésében. Megjelentek továbbá színvonalas tájszótárak és napvilágot látott az Őrségi és hetési - regionális - nyelvatlasz (1959).
Természetesen tovább folytak a nagy hagyományú történeti jellegű kutatások. Legnagyobb kollektív vállalkozás volt a Magyar nyelv történeti-etimológiai szótárának a megalkotása (I-IV., 1967-1976, főszerk.: Benkő Loránd). Ebben a korszakban jelent meg A magyar szókészlet finnugor elemei című négykötetes munka (1967-1981, főszerk.: Lakó György). A szókincskutatás területén létrejött munkák (Kniezsa már említett művén kívül): Tamás Lajos: Etymologisch-historisches Wörterbuch der ungarischen Elemente im Rumänischen (1966), Ligeti Lajos: A magyar nyelv török kapcsolatai a honfoglalás előtt és az Árpád-korban (1986).
Az Egyetemi magyar nyelvészeti füzetek sorozat összefoglalva feldolgozza nyelvünk szinte valamennyi részlegének a történetét: Bárczi Géza: Fonetika (1951), A magyar szókincs eredete (1958), Magyar hangtörténet (1958), Magyar történeti szóalaktan I. A szótövek (1958); Szabó Dénes: A magyar nyelvemlékek (1959); D. Bartha Katalin: Magyar történeti szóalaktan II. A magyar szóképzés története (1958); Kálmán Béla: A magyar nyelvjárások (1951); Berrár Jolán: Magyar történeti mondattan (1957). Bárczi Géza írta A magyar nyelv életrajza című szintézist (1963), amely bemutatja nyelvünk teljes történetét, a legmagasabb rendű ismeretterjesztés szintjén. Egyetemi segédkönyvként láttak napvilágot a következő munkák: Papp István: Leíró magyar hangtan (1966), Hajdú Péter: Bevezetés az uráli nyelvtudományba (1966), Bárczi Géza-Benkő Loránd-Berrár Jolán: A magyar nyelv története (1967). Ebben az időben is folyt a legkülönbözőbb nyelvemlékek korszerű kiadása. A névtan területén igen fontos kiadvány Györffy Györgynek Magyarország történeti földrajza az Árpádok korában című műve, melynek eddig négy kötete látott napvilágot (1963-1998).
Új színt jelentenek a Pais Dezsőtől megindított irodalmi nyelvi kutatások: Benkő Loránd: A magyar irodalmi írásbeliség a felvilágosodás első szakaszában (1960), Szathmári István: Régi nyelvtanaink és egységesülő irodalmi nyelvünk (1968). Az alkalmazott nyelvtudományon belül fellendült a nyelvművelés (pl. Lőrincze Lajos szerk.: Nyelvművelésünk főbb kérdései, 1953 és Lőrinczének több más könyve) és a stilisztika (Fábián Pál-Szathmári István-Terestyéni Ferenc: A magyar stilisztika vázlata, 1958; Szathmári István: A magyar stilisztika útja, 1961; J. Soltész Katalin: Babits Mihály költői nyelve, 1966).
Az általános nyelvészet területén meg kell említenünk Bárczi Géza Bevezetés a nyelvtudományba című munkáját (1953) és az 1963-tól megindult, rendszerint évenként megjelenő modern folyóiratot: az Általános Nyelvészeti Tanulmányokat.
A hatvanas évek végétől máig
Ez az alkorszak nem válik el szigorúan az előzőtől, valójában minden folytatódik, csupán az interdiszciplinaritás nő, új stúdiumok nagyobb számban jönnek létre, a súlyponteltolódás erősebb lesz, nemzedékváltás következik be. Mindez természetesen jellemző a hatvanas évek elejétől is - Károly Sándor egyébként ide helyezi a határt -, én viszont lényegesnek gondoltam, hogy a külföldi irányzatok a hatvanas évek végétől, a hetvenes évek elejétől hatottak nálunk jelentősebb mértékben.
Nem szabad azonban elfelejteni, hogy ez az alkorszak még nem zárult le. Továbbá minden olyan közeli, hogy szinte lehetetlen tárgyilagosan ítélkezni róla. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy ebben a negyedszázadban az előzőeknél is több mű látott napvilágot, akkor talán érthető, hogy most már csak a fontosabb diszciplinákat veszem sorra, és csupán néhány lényeges, új munkára hívom fel a figyelmet.
- Leíró nyelvtan
Az ELTE Mai magyar nyelvi tanszékének munkaközössége alapos előkészület után 2000-ben jelentette meg a klasszikus magyar nyelvtan lényegesen megújított változatát Magyar grammatika címen (főszerk.: Keszler Borbála). Az MTA Nyelvtudományi Intézetében készült el az alapjaiban más szemléletet képviselő strukturalista magyar nyelvtan két része: I. Mondattan (szerk.: Kiefer Ferenc 1992) és II. Fonológia (1994, szerk.: Kiefer Ferenc). Ezenkívül É. Kiss Katalin, Kiefer Ferenc és Siptár Péter 1998-ban kiadott egy lényegében hasonló szemléletű teljes magyar nyelvtant, Új magyar nyelvtan címen.
- Szemantika
Károly Sándor: Általános és magyar jelentéstan (1970), Hadrovics László: Magyar történeti jelentéstan (1992) és Szende Tamás: A jelentés alapvonalai (1996). Megjelentek szinonimaszótárak: O. Nagy Gábor és Ruzsiczky Éva: Magyar szinonimaszótár (1978); Kiss Gábor főszerk.: Magyar szókincstár (1999) és egyéb lexikológiai munkák: Kövecses Zoltán: Magyar szlengszótár (1998), Kiss Gábor és Pusztai Ferenc: Új szavak, új jelentések 1997-ből (1999).
- Nyelvtörténet
Kollektív munka eredményeként vehetjük kezünkbe a magyar történeti grammatika három hatalmas kötetét: Benkő Loránd főszerk.: A magyar nyelv történeti nyelvtana I. A korai ómagyar kor és előzményei (1991), II/1. A kései ómagyar kor. Morfematika (1992), II./2. A kései ómagyar kor. Mondattan. Szöveggrammatika (1995). Páratlan munka továbbá az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár, Szabó T. Attila alkotása, amelynek eddig kilenc kötete látott napvilágot (1976-1997, A-Op.). Utalok még a következő könyvekre: Berrár Jolán és Károly Sándor: Régi magyar glosszárium (1984); Hadrovics László: Magyar frazeológia. Történeti áttekintés (1995); Benkő Loránd: Az Árpád-kor magyar nyelvű szövegemlékei (1980), Balázs János: Magyar deákság (1980).
- Szövegtan
Ide tartozó munkák: Szathmári István és Várkonyi Imre szerk.: A szövegtan a kutatásban és az oktatásban (1979), Nagy Ferenc: Bevezetés a magyar nyelv szövegtanába (1981), Rácz Endre és Szathmári István szerk.: Tanulmányok a mai magyar nyelv szövegtana köréből (1983), Tolcsvai Nagy Gábor: A szövegek világa (1994), Szikszainé Nagy Irma: Leíró magyar szövegtan (1999), Fehér Erzsébet: A szövegkutatás megalapozása a magyar nyelvészetben (2000). Említést érdemelnek Békési Imre és Petőfi Sándor János munkái és az általuk szerkesztett Szemiotikai szövegtan egyes kötetei.
- Szociolingvisztika és dialektológia
Alapvető munka Kiss Jenő: Társadalom és nyelvhasználat. Szociolingvisztikai alapfogalmak (1995) című műve. A dialektológia körébe tartozik az Új magyar tájszótár (főszerk.: B. Lőrinczy Éva), eddig három kötete látott napvilágot (1979-1992, A-M). Ezenkívül megjelent számos tájszótár, és sok mindenről tájékoztat a debreceni Magyar nyelvjárások című évkönyv.
- Stilisztika
A leíró nyelvtanhoz hasonlóan immár a stilisztikában is képviselve van két egymástól eltérő szemlélet: a funkcionális stilisztika (pl. Szathmári István: Stílusról, stilisztikáról napjainkban, 1994 és Három fejezet a magyar költői stílus történetéből, 1995) és a kognitív stilisztika (pl. Tolcsvai Nagy Gábor: A magyar nyelv stilisztikája, 1996 és Bencze Lóránt: Mikor Miért Minek Hogyan, 1996). További hasznos munkák: Fónagy Iván: A költői nyelv hangtanáról (1989) és A költői nyelvről (é. n. [1999]); Péter Mihály: A nyelvi érzelemkifejezés eszközei és módjai (1991); Szabó Zoltán: Szövegnyelvészet és stilisztika (1988) és A magyar szépírói stílus történetének fő irányai (1998); Szathmári István szerk.: Hol tart ma a stilisztika? Stíluselméleti tanulmányok (1996); Szathmári István szerk.: Stilisztika és gyakorlat (1998). Írói-költői szótárak is napvilágot láttak, ezek közül kiemelkedik a Petőfi-szótár (I-IV. 1973-1987, főszerk.: Gáldi László).
- Névtudomány
A legfontosabb szótárak és névgyűjtemények közül: Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára (I-II. 1988); Ördög Ferenc: Zala megye népességösszeírásai és egyházlátogatási jegyzőkönyvei (1745-1771) (I-IV. 1991-1998); Kázmér Miklós: Régi magyar családnevek szótára XIV-XVII. sz. (1993) és immár csaknem minden megye földrajzi neveinek a gyűjteménye.
- Nyelvművelés
A legjelentősebb munka: Nyelvművelő Kézikönyv (I.-II. 1980, 1985, szerk.: Grétsy László és Kovalovszky Miklós).
Fontos tanulmányokat tartalmaznak a magyar nyelvészek nemzetközi kongresszusain elhangzott előadásokat közreadó kötetek, valamint az egri Anyanyelv-oktatási napok kiadványai és a mostanában nagy számban megjelent emlékkönyvek.
Ha csupán egy mondatban is, történjék utalás arra, hogy a szomszédos országokban, az egyetemi, főiskolai magyar tanszékeken valóságos műhelyei alakultak ki a magyar nyelvtudománynak, így a pozsonyi és a nyitrai egyetemen, az ungvári egyetemen és a beregszászi főiskolán, a kolozsvári és a bukaresti egyetemen, az újvidéki és a maribori egyetemen.
