Esterházy Péter (1950-)

Esterházy Péter
Az 1970-es években indult írónemzedék alighanem legnagyobb hatású tagja. Műveiben a posztmodern próza számos sajátsága fellelhető (idézet- és utalástechnika, önreferencia, metanyelvi kiszólások stb.). Első két kötete után a Termelési-regény (kisssregény) (1979), ez az ironikus-szatirikus kettős regény emelte a kortársi élvonalba. E műben avatta fel igazi és csaknem kizárólagos irodalmi hősét: Esterházy Pétert. Párhuzamosan íródik az önéletrajzi regény és a regény önéletrajza: a regény regénye. Mindez egy "főszöveg" és az - egyébként jóval nagyobb terjedelmű - jegyzetapparátus formáját veszi fel, létrehozva ezzel egy sajátos, posztmodern jellegű intertextuális erőteret, amely az olvasótól a szokásosnál nagyobb erőfeszítést igényel, ugyanakkor a szokásosnál jobban be is vonja a történetbe. Hasonló törekvések jellemzik a második fő művet, a Bevezetés a szépirodalomba című írásműsorozatot is. Képregénytől anekdotagyűjteményig, automatikus (vagy annak látszó) írásműtől cizellált stílusimitációig sok minden megtalálható benne, olyan klasszikus avantgárd gesztusok is, mint Ottlik Géza Iskola a határon című regényének lemásolása egyetlen papírlapra. A mű elején és végén kifelé forduló zárójel található: a könyv a világ könyvön kívüli részét zárójelbe teszi, önmagát a világ többi részénél valóságosabbnak állítva ismét elmossa a valóság és elbeszélés közti határvonalat. A sokféleségből kiemelkedik a sorozat vitathatatlan csúcspontja, a látszólagos önfeltárás, valójában rejtekező gesztusait félretevő, megrendítő vallomás: A szív segédigéi (1985). Nagy feltűnést keltett, és sok találgatásra adott okot a Csokonai Lili név alatt megjelent fiktív önvallomás (Tizenkét hattyúk, 1987), amelynek hőse, Weöres Sándor Psychéjének mai utódja, stilizált 17. századi nyelven mondja el merőben mai történetét. Az 1980-as évek vége felé Esterházy Pétert egyre inkább foglalkoztatja a Kosztolányi-féle értelemben vett hírlapírás. A Hrabal könyvében (1990; angolul: 1993, 1995) a főszereplő (és narrátor) saját felesége, címzettje pedig (a "második személy", akihez az első beszél) Bohumil Hrabal. (A prágai író sok tekintetben példaképe Esterházy Péternek, például abban, ahogyan életét "átlényegíti" irodalommá.) A Hahn-Hahn grófnő pillantása (1992), e sajátos, többrétegű utazóregény újabb nyitást jelent Esterházy Péter pályáján. 1989-től jelentős publicisztikai tevékenységet folytat; ezek a vegyes műfajú írások négy kötetet tesznek ki. (A halacska csodálatos élete, 1991; Az elefántcsonttoronyból, 1991; Egy kékharisnya följegyzéseiből, 1994; Egy kék haris, 1996). Ezeken kívül a Egy nő (1995) című kispróza-sorozat keltett nagyobb feltűnést (melynek előzménye az Egy nő című, Banga Ferenc rajzaival tekercsen közzétett egyetlen rövid próza volt). 2000-ben jelent meg újabb nagy műve, a Harmonia caelestis. A könyv első felének 371 különféle terjedelmű és műfajú töredékét főleg az köti össze, hogy mindegyiknek "édesapám" a hőse. Néha az igazi, de többnyire inkább történelmi ősapák. Az ebből összeálló tabló a néha hősies hazafiként, néha korrupt intrikusként tevékenykedő arisztokrácia kalandos életét mutatja meg, s ezt a képet összevethetjük a háború utáni viharos deklasszálódás képeivel (s persze ennek morális tanulságaival). Az idő- és szereplő-ugrások a lineáris történetmondás szükségszerű fikcionalitásáról, a történeti igazság megragadásának lehetetlenségéről beszélnek. Így a könyv első fele minden mikszáthi anekdotázás mellett is a par excellence posztmodern próza díszbemutatója, megerősítve mindazt, amit eddig gondolni véltünk Esterházyról. A könyv második fele teljesen rendes regénynek látszik, az igazi édesapa történetének. amiből sokan arra következtettek, Esterházy visszatért a realista próza nagy hagyományához, és megírta végre a maga nagy történetét, az oly régen hiányolt magyar nagyregényt. Ez a regény azonban rejtettebb és körmönfontabb módon ugyanazokat a technikákat alkalmazza, mint az első rész: a szerző a saját családja történetébe (illetve az annak látszó történetbe) mindenfélét beapplikál, leginkább más irodalmi szövegeket, Kosztolányitól Garacziig. Ez a második rész tehát ismét azt mondja, hogy a történet csak szövegként létezik, az emlékezet kész sémákba rendezi, és ezzel el is törli a megtörtént "valóságot".

KA