MINDENNAPI ÉLET
A Horthy-korszak, 1920-1944
Nagy életmódbeli különbségek
A hagyományos agártársadalmakra jellemző évszázados szokások, valamint az igen nagy vagyoni és jövedelmi különbségek következtében a két világháború közötti magyar társadalom egyes rétegeinek az életmódja, azaz a mindennapi élet keretei és tartalma igen nagy mértékben különbözött.
A társadalom legfelső csoportjai - elsősorban a nagybirtokosok és a nagypolgárok - sokszobás kastélyokban, illetve villákban laktak, s kényelmükről többfős személyzet - inasok, komornák, nyelvtanárok és nevelőnők, szakácsnők, kocsisok - gondoskodtak. A munka mellett idejük igen nagy részét fordították művelődésre és szórakozásra. Sok időt töltöttek külföldi üdülőhelyeken, rendszeresen vadásztak és sportoltak, s esténként estélyekre, színházba és a férfiak a kaszinóba jártak.
A középosztályi életforma jelének és elengedhetetlen tartozékának a háború előtt a legalább egy cselédet és a legalább háromszobás lakást tekintették. Ebből egyet hálónak, egyet ebédlőnek és egyet szalonnak használtak. Az úri középbirtokosok, középpolgárok, vezető köztisztviselők, a jól menő magánpraxist folytató orvosok és ügyvédek, a sikeres írók, művészek és egyetemi tanárok a Horthy-korszakban is megőrizték magas életnívójukat: 4-6 szobás lakásban laktak, cselédet, nevelőt, sőt esetleg még inast és szakácsnőt is tartottak, s néhány hetet minden nyáron valamelyik hazai vagy külföldi üdülőhelyen töltöttek. A középosztály alsóbb csoportjainak háború utáni elszegényedése, illetve felhígulása következtében ugyanakkor gyakorivá vált a két, sőt kivételes esetben az egyszobás lakások bérlése, ami a századfordulón még tipikusan kispolgári szokásnak számított. Az úgynevezett alsóközéposztály-beliek hanyatló életszínvonala kifejeződött abban is, hogy étrendjükben csökkent a húsok szerepe, és a főzelékek mellett gyakori vacsoraétellé vált a kávé és a kakaó. A két legfelsőbb elitcsoporthoz képest a középosztálybeli férfiak ugyan jóval több időt töltöttek munkával, ám napi hat óránál csak ritkán dolgoztak többet.
A társadalmi hierarchián lefelé haladva a lakások területe egyre kisebbé és felszereltsége egyre szegényesebbé vált. A birtokos parasztok például még különböző gazdasági épületekkel - csűrrel, pajtával, ólakkal - megtoldott két- vagy háromszobás házakban laktak. A földnélküliek vagy kevés földdel rendelkezők viszont már csak szoba-konyhás-kamrás vályog- vagy vert falú házakban tengették életüket, s telente még ezt a szűk lakteret is megosztották apróállataikkal. A cselédek a nagy uradalmak többnyire sárgára meszelt, hosszú, s az istállókkal és a disznóólakkal egybeépült úgynevezett cselédházaiban laktak, amelyekben egy családra a gyerekszámtól függetlenül rendszerint egy szoba jutott. A közös konyhán két, három vagy négy cselédcsalád osztozott. A parasztság táplálkozása ugyanilyen differenciált képet mutatott. A tehetősebb parasztság nemigen szenvedett szükséget, sőt a kelleténél sokszor nagyobb mértékben fogyasztott kalóriadús, zsírban és szénhidrátokban gazdag étkeket. A szegényparasztság fő ételei viszont a kenyér és a különböző tésztafélék, illetve a krumpli, bab, káposzta és hagyma különböző variációi voltak, amelyhez hús csak kivételes alkalmakkor társult. 1936-ban, amikor a derekegyházi parasztgyerekek körében Féja Géza felméréseket végzett Viharsarok című szociográfiájához, kiderült, hogy tejet jó ha havonta egyszer láttak, s azt, hogy mi a vaj, az egész faluból egyetlen gyermek tudta. Az az idő, amit nem munkával és passzív pihenéssel, hanem művelődéssel töltöttek el, a parasztság felső és alsó rétegei körében egyaránt csekély volt. Több időt fordítottak viszont szórakozásra és a társas kapcsolatok ápolására, amelynek szokásos alkalmai a bálok, a búcsúk, a vásárok és a lakodalmak voltak.
A városi munkásság életmódja ugyancsak tükrözte e csoport belső hierarchiáját. A szakmunkások általában egyszobás, szoba-konyhás, esetleg kétszoba-konyhás saját vagy bérlakásokban laktak. Ezeknek a munkáslakásoknak a zöme részben a nagyvárosok emeletes bérkaszárnyáiban foglalt helyet, részben telepszerűen helyezkedett el a városok szélén, illetve a főváros külső kerületeiben. A falusi lakásoktól eltérően a munkáslakások kétharmada rendelkezett folyó vízzel, mintegy fele villannyal, s mintegy harmada vécével. A munkásság mintegy harmadát alkotó betanított és segédmunkások, továbbá házicselédek és a rosszabbul fizetett szakmunkások szegényes, sőt gyakran nyomorúságos viszonyok között tengették életüket. A város széli nyomortelepek ugyanolyan lehangoló képet nyújtottak, mint a faluvégi viskók vagy az uradalmi cselédházak.
A városi munkásság a századelőn általában napi 11-12 órát, az 1920-as években pedig 9-10 órát dolgozott. 1937-től viszont - legalábbis elvileg - 8 óra lett a napi maximális munkaidő. Ettől kezdve az ipari munkások néhány napos évi fizetett szabadságban is részesültek. A parasztoktól eltérően a munkások, legalábbis felső rétegeik több időt töltöttek művelődéssel. Ennek szokásos színtere a szakszervezeti egylet volt.
A két világháború közötti magyar társadalom alsó, középső és felső csoportjainak az életmódbeli különbségei tehát igen jelentősek voltak. A változások iránya azonban e különbségek csökkenése irányába hatott. A lehetőséget erre a szabadidő növekedése és az iskolázottsági szint javulása teremtette meg, s a tömegkultúra új és olcsó eszközei - mindenekelőtt az irodalom, a sajtó, a mozi és a rádió - segítették elő.
Olvasási szokások
Az irodalom iránt érdeklődők köre a Horthy-korszakban kitágult. A háború előtt a vagyonos és művelt rétegekből is csak kevesen olvastak szépirodalmat. A két világháború között viszont a kispolgárság jelentős tömegei és a szervezett munkások közül is sokan olvasókká váltak. A kiadott könyvek száma - a népességcsökkenés ellenére - így aztán nem csökkent, hanem nőtt. 1913-ban 2378, 1930-ban 3403, s 1941 után több mint 5000 különféle könyvet adtak ki. A könyveknek olykor harmada, olykor negyede számított szépirodalomnak, amelyen belül azonban az igényes irodalom kategóriájába csak a címek 50 százaléka tartozott. A másik fele ponyva volt. Példányszám szempontjából ennél is kedvezőtlenebb volt az arány. 1938-ban a mintegy 7 milliós összpéldányszámból a 415 filléres és pengős szerelmi, kaland- és detektívregényekre 4,8 millió kötet, tehát 70 százalék jutott. Vagyis míg egy ponyvát átlagosan csaknem 17 000 példányban adtak ki, addig egy szépirodalmi munkát csak 3000-4000 példányban. Ezekben az években terjedt el a modern szórakoztató irodalom ma is népszerű típusa: a regényfüzet.
1928-ban 10 000 fölötti példányszámban 51 mű - zömmel ponyvaregény és tankönyv - jelent meg. Legmagasabb - 240 ezres - példányszámot a Szent István Társulat Kis katekizmusa ért el. Az imakönyvek kategóriájában az egész időszakban nagyon keresett volt Bangha Béla jezsuita szerzetes Imakönyv a művelt katolikus közönség számára című kötete. 1938-tól, amikor első kötete megjelent, egyre többen olvasták P. Howard, azaz Rejtő Jenő szórakoztató idegenlégiós regényeit is.
Az Országos Széchényi Könyvtár 1934-es kölcsönzési naplója szerint a legkedveltebb szerző Jókai Mór volt, akit Gárdonyi Géza, Zilahy Lajos, Herczeg Ferenc, Mikszáth Kálmán, Erdős Renée és Arany János követett. A falusi és kisvárosi közkönyvtárak állományából nagyjából ugyanilyen - röviden romantikus-nemzetinek nevezhető - ízlésre következtethetünk. A sort itt is Jókai és Gárdonyi vezette, s mellettük Mikszáth, Tömörkény és Herczeg köteteit kölcsönözték ki leggyakrabban.
A paraszti lakosság legkedveltebb olvasmányai továbbra is a kalendáriumokban közölt egyszerű és gyakran humoros életképek és rövid történetek voltak. A kalendáriumokból 1922-ben 19 fajtát adtak ki, összesen 233 000 példányban, ami több mint fele volt az 1912-es példányszámnak. Igényes irodalmat a parasztok továbbra sem vásároltak. Filléres ponyvaregényeket, betyártörténeteket azonban egyre többen vettek kezükbe, s az újságolvasók tábora is szélesedett.
A szépirodalmat olvasóknál is nagyobb arányban nőtt az újságolvasók száma. 1910-ben 1882 hírlap és folyóirat jelent meg Magyarországon, 1938-ban 1934. Az utóbbiak közül politikai napi- és hetilap volt 376, szépirodalmi folyóirat és hetilap 138, élclap 7 s kis példányszámú tudományos és szakfolyóirat 1043. A posta által terjesztett összpéldányszám meghaladta a 100 milliót. A régi nagy napilapok közül legnagyobb olvasottságnak továbbra is a délben megjelenő Az Est örvendett, amelyet 150 000 példányban adtak el. Az 1920-as években ezt megközelítő olvasótáborral rendelkezett a Pesti Hírlap, amelyet 100 000 példányban nyomtak. A hetilapok közül az alacsony szinten többféle - szépirodalmi, politikai, társadalmi - olvasói igényt kielégíteni képes hetilap, a Tolnai Világlapja volt a legnépszerűbb. Ennek ugyancsak 100 000 körül mozgott az átlagos példányszáma.
Kávéházak, kocsmák
Eltérően napjainktól, amikor az emberek otthon, útközben vagy a hivatalban olvasnak újságot, a Horthy-korszakban - a századelő hagyományát megőrizve - a kávéházakban is a közönség rendelkezésére álltak az ország, sőt a világ közkedvelt hírforrásai. A kávéházak száma Budapesten mintegy félezer körül mozgott, s a vidéki nagy- és kisvárosoknak is megvoltak a maguk elegánsabb vagy egyszerűbb szórakozóhelyei, ahol a vendégek egy csésze kávé és egy pohár víz mellett órákon át olvasgathatták a legkülönfélébb hazai és külföldi újságokat, valamint folyóiratokat. A fővárosi kávéházak közül legelőkelőbb az 1894-ben megnyitott New York Kávéház volt. De "jobb helynek" számított az Abbázia, a Japán és a Centrál is.
A kávéházakba elsősorban az iskolázott középosztálybeli férfiak jártak, s mellettük a kispolgárok és a szakmunkások egy része. A szegényebb emberek - a csapszékek és kocsmák mellett - a kisebb könyvtárral felszerelt és egy-két lapra is előfizető különböző egyleti helyiségekben és olvasókörökben találkozgattak, s a falvakban, ahol még ilyenek sem épültek, a "malomalján" vagy a kovácsműhelyben.
Operett, magyar nóta, dzsessz
Színházba és operába ugyancsak a felsőbb és műveltebb rétegek jártak, míg a dal-, illetve operettszínházakba a kispolgárok és a szakmunkások egy része is. A legismertebb operettslágerek lassan-lassan a legalsóbb néprétegekig leszivárogtak, s a korszak vége felé már falusi lakodalmakban is énekelték őket. Az operettnél is népszerűbb volt az úgynevezett magyar nóta, amely ekkor élte reneszánszát. A szerelemről szóló dalok és a kuruc nóták mellett tömegesen születtek az első világháborús katonadalok és a hazafias irredenta "kesergők".
Az operett és a magyar nóta mellett az 1920-as évek elején megjelent, s a kor technikai találmányainak, a rádiónak és a gramofonnak köszönhetően gyorsan terjedt a dzsessz és a modern tánczene, a charleston, a one step, a tangó, a rumba és a swing. A tehetősebb polgári családok által rendezett zsúrokon és ötórai teákon, valamint a nagyvárosok éjszakai szórakozóhelyein egyre inkább ilyen zenét hallgattak, illetve ezekre táncoltak, s a csárdás és a polka kezdett visszaszorulni a kisvárosi bálok és falusi lakodalmak világába. A konzervatív magyaros ízlés kedvelői leplezetlen ellenszenvvel figyelték ezt a tendenciát, és sokan közülük kifejezetten károsnak és erkölcsrombolónak tartották. A Magyar Rádió 1941-es közvéleménykutatása szerint a legnépszerűbb műsorok változatlanul a cigányzenés, magyarnótás közvetítések voltak, s legnépszerűtlenebbek a komolyzenei adások.
A mozi
A századelőn hódító útjára indult film a legnépszerűbb művészeti, illetve szórakoztatóipari ággá vált. A kávéházi, éttermi vetítéseket kiszorítva gomba módra szaporodtak a kizárólag filmvetítésre szolgáló épületek: a mozik. 1920-ban 347, 1935-ben 599 "filmszínház" működött az országban. Ezek mintegy 30 százaléka Budapesten, a többi a vidéki nagy- és kisvárosokban csalogatta a főleg fiatalokból - munkásokból, kimenős bakákból, cselédlányokból és a középrétegek legkülönfélébb rétegeiből - összetevődő közönséget. A falvakban ekkor még nem épültek mozik, alkalmi filmvetítéseket azonban a nagyobb településeken már tartottak. Az olcsóbb mozijegyek mindössze néhány fillérbe kerültek, tehát bárki által megfizethetők voltak. A mozi népszerűségére jellemző, hogy az 1930-as években az emberek körülbelül annyi pénzt adtak ki mozijegyekre, mint minden nyomdaipari termékre, sajtóra, kalendáriumokra és könyvekre együttvéve. A film népszerűségét nagyban növelte, hogy a némafilmek korszaka után 1929-től egyre inkább hangosfilmeket gyártottak és mutattak be.
A rádió
A hírközlés, ismeretterjesztés és szórakoztatás másik forradalmian új találmánya a rádió volt. Az 1924-es próbaadások után a rendszeres rádióközvetítések Magyarországon 1925. december 1-jén kezdődtek. Ekkor 16 000 készüléket tartottak nyilván. Tíz év múlva, 1934-ben viszont már 340 ezret, 1943-ban pedig 891 ezret. 1938-ban országosan minden 22., ezen belül vidéken minden 30., Budapesten pedig minden 7. lakos fizetett elő rádióra. A vidéki rádiótulajdonosok mintegy fele az értelmiségi foglalkozásúak közé tartozott, s az őstermelők, tehát lényegében parasztok aránya nem tett ki többet 7-8 százaléknál. A rádió tehát a könyvhöz hasonlóan először a középrétegeket hódította meg, s a munkások és a parasztok között csak az 1930-as évek végétől kezdett nagyobb ütemben terjedni, miután az olcsó néprádiók megjelentek. Mint szinte minden másban, Magyarország a 100 főre eső rádiókészülékek száma alapján is megelőzte déli és keleti szomszédait, elmaradt viszont a nyugat-európai országok, sőt Ausztria és Csehszlovákia mögött is.
Sportolási lehetőségek
A sport, amelyet a századelőn még viszonylag szűk rétegek űztek, a Horthy-korszakban tömeges méretű időtöltéssé vált. 1918 előtt Magyarország területén nem egészen 700 sportlétesítményt tartottak fenn. 1935-ben viszont már 6822-t írtak össze. Közöttük mintegy 2000 céllövőpályát, 883 teniszpályát, 550 tornatermet és 192 uszodát. A versenyszerűen sportolók száma mintegy 100 ezerre volt tehető. A legnépszerűbb sportág a labdarúgás volt, amelyet a külvárosok grundjain és a faluszéli libalegelőkön egyaránt játszani lehetett. A Ferencváros és az MTK rivalizálása folytatódott; a szurkolók száma nőtt. Az 1920-as években ezért mindkét klub sporttelepének 20 000 fő befogadására alkalmas nézőterét 40 000 főssé bővítették. A kor legnagyobb sportberuházása a Nemzeti Sportcsarnok felépítése volt a régi lóversenypályán 1940-1941-ben.
Nyaralás, üdülés
A szabadidő-eltöltés régi formái közül a nyaralás a középosztályi családok szinte kötelező nyári penzumává vált. A háború előtt mintegy 10-20 ezren jártak külföldre nyaralni. Az 1930-as években viszont már mintegy 200 ezren. Még nagyobb ütemben terjedt a belföldi üdülés. 1911 és 1914 között a 20 milliós lakosságból évi átlagban csupán 100-150 ezren tartózkodtak különböző hazai gyógy- és üdülőhelyeken, s a Balaton partján nyaranta mintegy 20-30 ezren kerestek felüdülést. Az 1920-as évek elején a belföldi nyaralók száma - követve az összlakosság számának változását - lecsökkent 50 ezerre. Egy évtized múlva, az 1930-as években azonban már egymillió felé közelített. A belföldi nyaralók mintegy fele a Balatonnál üdült. A hosszabb nyári üdülések mellett az 1930-as évektől emellett terjedni kezdett a víkendezés, amelyet a kevésbé tehetős városi rétegek is jobban megengedhettek maguknak.
A fővárosiak üdülési igényeit kielégítendő az 1920-as években kezdtek parcellázni nagyobb ütemben a Balaton-parti községekben, s jelentősebb arányban építkezni Szentendrén, Gödöllőn és Gödön. A természetjárók számára a hegyvidékeken turistaházak épültek; s a szervezett munkások nyári pihenő- és találkozóhelyeként Göd és Dunakeszi között megépült a Duna-parti Fészek.
Akik a változásokból kimaradtak
A mozi, a rádió, a turizmus és a tömegsport terjedése - kiegészülve a technikai modernizáció más új vívmányainak, a villamosításnak és a motorizációnak a terjedésével - egy nagy életformaváltás kezdetéről tanúskodnak. Ez a forradalmi jellegű átalakulás, amelynek a "végterméke" korunk legkülönfélébb technikai eszközökkel felszerelt, uniformizált jóléti tömegtársadalma, a magyar népesség egészét ekkor még távolról sem járta és formálta át. A rohamléptekben modernizálódó városi, s elsősorban polgári rétegek mellett a falusi lakosság nagy tömbjei lényegében továbbra is hagyományos módon élték életüket. A nyaralás, a turizmus számukra ismeretlen fogalmak voltak, s ha a fiatalabbak néha meg is csodálták a fehér falra vetített beszélő és mozgó képeket, vagy hallgatták is a távolba beszélő szerkezet zörejekkel és recsegésekkel teli üzeneteit és zenéjét, mindez még egzotikum volt számukra, s nem életük, mindennapjaik szerves része. Ugyanilyen eseménynek számított az is, ha vonatra, netán autóbuszra ültek, s nem gyalog, lovon vagy szekéren közlekedtek. Az életformaváltás a falvak és a tanyák népéhez átütő erővel csak évtizedekkel később érkezett el.
Az átmenet évei, 1945-1949
A nélkülözések kora
A fél évtizedes hadigazdálkodás, valamint az emberéletekben és anyagi eszközökben elszenvedett 1944-1945-ös hatalmas károk következtében a magyar gazdaság teljesítőképessége 1945-1946-ban ismét az első világháború utáni alacsony szintre zuhant vissza. Ebből következett, hogy a lakosság szenvedései a fegyverzaj elültével korántsem szűntek meg. 1945-1946-ban emberek százezrei éltek igen sanyarú körülmények között: éhezve, fázva, s ráadásul a rekviráló szovjet katonák zaklatásainak is kitéve. A két világháború között megállapított napi 3000 kalóriás népszövetségi norma, s az ugyanezen években Magyarországon átlagos 2700 kalória helyett az 1945-1946-os gazdasági évben egy ember mindössze 1700-1800 kalóriát tudott elfogyasztani. Ezen belül jobb helyzetben voltak a mezőgazdasági termelők, míg a városiak ezrei gyakran az éhhalállal küszködtek. 1946 elején a 800 000 budapesti felnőtt átlagos élelmiszer-fejadagja például nem érte el a napi 480 kalóriát, s a nehéz testi munkásoké is csak 1000-1200 kalória körül mozgott. Az ipari munkások bérei 1945 nyara és 1946 nyara között - nagy havi ingadozással - az 1939-es szint 12-54 százaléka között mozogtak, s egy korabeli közvélemény-kutatás szerint a nagy-budapesti munkások negyede békebeli életszínvonalának 10 százalékára sem taksálta azt a nívót, amelyen ezekben a hónapokban tengette életét. A fővárosi önkormányzat 1945 januárjában 20, a nyáron pedig már 124 ingyenes népkonyhát működtetett a legszegényebbek táplálása érdekében. A nélkülözők gondjainak enyhítéséből a különböző nemzetközi segélyszervezetek is kivették a részük. Az UNRRA és JOINT, a legnagyobb amerikai zsidó segélyszervezet százvagonnyi élelmiszert, gyógyszert és ruhaneműt küldött a rászorulóknak.
Az árukínálat és -kereslet egyensúlyának drasztikus arányú megbomlása az első világháború utáni helyzethez hasonlóan táptalajává vált a nagyarányú feketézésnek, üzérkedésnek és batyuzásnak. A lassan meginduló vasúti forgalom jellegzetes utasai ezekben a hónapokban a vagonok tetején szorongó, s szatyraikban, zsákjaikban baromfit, tojást és egyéb élelmiszereket szállító parasztok voltak, akik azután egy-egy étkészlettel, aranyórával, szőnyeggel és jobb ruhadarabokkal megrakodva igyekeztek haza, ha portékájukon sikeresen túladtak. Az általános áru- és élelmiszerhiányon a kormány a háború alatt bevezetett kötött terménygazdálkodás (Jurcsek-rendszer) fenntartásával, sőt szigorításával igyekezett segíteni. Ez azt jelentette, hogy a különböző termények egy részének kötelező beszolgáltatása mellett, amelyért a termelők csak minimális ellentételezést kaptak, mindenféle más módon is igyekeztek elvonni a parasztok készleteit. Kenyérgabona őrletésekor például a termény negyedét, árpa- és kukoricadaráláskor pedig a termény tizedét kellett dézsmaként átadni az államnak. A levágott sertések után zsírdézsmát kellett leróni.
Pénzügyi stabilizáció
A helyzet orvoslása érdekében 1946-ban sikeres pénzügyi stabilizációt hajtottak végre. A műveletet kizárólag belső erőforrásokra támaszkodva, s a háború előtti bérszint igen jelentős csökkentésével vitték véghez. A stabilizációt követően kidolgozott hároméves terv keretében a kormány azzal számolt, hogy a lakosság életszínvonala 1947 és 1949 között mintegy 80 százalékkal fog növekedni, s ezzel eléri a háború előttit. Részben a tervezés megalapozatlansága, részben a tervprioritások menet közbeni módosítása miatt ezt sem sikerült elérni. Az 1949-es hivatalos jelentés 37 százalékos növekedést közölt, s a későbbi feldolgozások általában 10-20 százalékos életszínvonal-növekedést valószínűsítenek. Ez azt jelenti, hogy nemcsak túlszárnyalni nem sikerült a háború előtti szintet, hanem egyelőre elérni sem. Az alacsony életszínvonal egyik jeleként az egy főre jutó élelmiszer-fogyasztás a legfontosabb cikkek közül csak cukorból, tojásból és borból haladta meg lényegesen az 1938-as szintet, s a fejenkénti hús-, a zsír- és a tejfogyasztás még mindig elmaradt 10-20 százalékkal.
Az állami bér- és szociálpolitika vezérelve - mint már a stabilizáció esetében is láttuk - a nivellálás, azaz a korábbi nagy különbségek megszüntetése volt. Ez teljes mértékben sikerült. A nemzeti jövedelem személyes fogyasztásra fordított részéből az ország lakosságának 9-10 százalékát kitevő középső és felső rétegek 1938-1939-ben mintegy 40 százalékos arányban részesültek. A társadalom 90 százalékának ugyanekkor mindössze 60 százalék jutott. 1949-re ezek az arányok úgy módosultak, hogy a volt felső rétegek és a középosztály részesedése 11-12 százalékra csökkent, az alsóbb, zömmel fizikai munkát végző rétegeké pedig 88-89 százalékra emelkedett. A fizikai dolgozókon belül ugyanakkor jelentős egyenlőtlenségek alakultak ki. Az agrárolló és a beszolgáltatások miatt a parasztság életviszonyai sokkal kisebb mértékben javultak, mint a munkásságé és más rétegeké. A parasztok egy főre eső 1949-es jövedelme így csak 52 százalékát tette ki a munkabérből élők átlagos jövedelmének. A parasztság és a munkásság esetében is kedvező változást jelentett azonban, hogy a mezőgazdaságban és az iparban egyaránt csökkent a munkanélküliség. A paraszti munkanélküliség a földosztás következtében lényegében teljesen felszámolódott, az ipari munkanélküliséget pedig a kezdődő iparosítás mérsékelte, majd szívta fel teljesen. A családi jövedelmek növekedésében emellett szerepet játszott a nők munkavállalásának terjedése is. A paraszti gazdaságok úgynevezett segítőit, azaz felnőtt nőtagjait nem számítva a női munkavállalók aránya az aktív keresők körében 1949-re 29 százalékra nőtt.
A korai ötvenes évek
Fogyasztás, jövedelmek
Az igen magas beruházási ráfordítások miatt az életszínvonal az 1950-es években sem igen emelkedett, sőt több szempontból csökkent. Az 1950-1954-es évek átlagában az egy lakosra jutó fogyasztás 1934-1938-hoz viszonyítva egyedül cukorból nőtt számottevően (85 százalékkal). A lisztfogyasztás 2 százalékkal emelkedett, a húsfogyasztás viszont 5, a tej- és tejtermékeké 8, a tojásé 15, s a burgonyáé 17 százalékkal elmaradt az 1930-as évek szintjéhez képest. Ez még az úgynevezett feketevágásokat beszámítva is alacsonynak tekinthető. Az árualapok olyan szűkösek voltak, hogy 1951 elején ismét bevezették a néhány hónappal azelőtt, 1949-ben megszüntetett jegyrendszert. Cukorhoz, liszthez, kenyérhez, zsírhoz, húshoz és szappanhoz az év végéig, illetve 1952 elejéig ismét csak központilag szétosztott jegyekkel lehetett hozzájutni - vagy feketén. Cukorból a fejadagok havi 0,5-1,20 kg, finomlisztből havi 1,20-2,40 kg, s kenyérből napi 0,25-0,55 kg között ingadoztak. A magasabb fejadagok a nehéz fizikai munkát végzőket, valamint a vezetőket és az élmunkásokat illették meg.
Mivel a jegyrendszer a hiányt nem tudta megszüntetni, 1951 végén és 1952 elején fokozatosan felszámolták. Ezzel egyidejűleg újabb általános ár- és bérrendezést hajtottak végre. A fogyasztói árak színvonala 1952-ben körülbelül 40 százalékkal volt magasabb, mint 1951-ben. (Az 1946-ban megállapított árakhoz képest 237 százalékra rúgott az emelkedés.) A nominálbérek emelkedése viszont ennek felét sem érte el. A fizikai munkások bérét 21, a mezőgazdaságban dolgozókét 15, s a tisztviselőkét 15-18 százalékkal emelték. A fizetőképes kereslet visszafogását szolgálták az ismétlődő normarendezések, azaz -emelések, amelyeket a több száz, sőt ezer százalékos többlettermelést elérő sztahanovisták eredményei "igazoltak". A pénzelvonás és állami hitelfelvétel sajátos formája volt a terv- és békekölcsönök jegyeztetése a lakossággal. Ezekkel a jegyzési kampányokkal a családok keresetének átlagosan mintegy 3-5 százalékát vonták el. Mivel a papírok visszavásárlására csak késleltetve, az 1960-as és 1970-es években került sor, s akkor is valorizálatlanul, a lakosság csak kis töredékét kapta vissza "befektetett megtakarításainak".
A reáljövedelem, s különösen az életszínvonal alakulását a reálbérek mellett természetesen más tényezők is befolyásolták. Ebből a szempontból kedvező fejleménynek számított, hogy a társadalombiztosításba bevontak száma gyors ütemben nőtt: az 1938-as 2,8 millióról 1949-re 3,8, 1953-ra 5,7, majd 1956-ra 6,3 millióra, azaz az összlakosság valamivel több mint 30 százalékáról 64 százalékára. Betegség esetén a társadalom kétharmada részesült táppénzben, ingyenes orvosi ellátásban és kórházi kezelésben, továbbá olcsó gyógyszerekben. A kötelező társadalombiztosítás előnyeiből a parasztság jelentős csoportjai - az egyéni gazdálkodók és az öregek - továbbra sem részesültek.
A lakáskörülmények
A lakáskörülmények általában véve romlottak. Mivel a lakásépítés nem tartott lépést a lakosságnövekedéssel, az egy lakóhelyiségre jutó lakók száma az 1941-es 2,57-ről 1949-re 2,59-re, majd 1955-re 2,64-re nőtt. Ahhoz, hogy az egy szobára jutó laksűrűség a normának tekinthető 2 főre csökkenjen, 650 000 kétszobás lakást kellett volna építeni. Az évi lakásszaporulat azonban a 14 ezret sem érte el. Bár az új lakások jelentős része az új iparvárosokban - Sztálinvárosban, Kazincbarcikán, Komlón - épült, a gyors lakosságnövekedés miatt Budapest és a többi ipari centrum mellett mégis ezeken a helyeken volt a legnagyobb a lakásínség. 1949 és 1954 között a társbérletben lakók száma 50, az albérletben lakóké pedig 40 százalékkal emelkedett a városokban. Ez azt jelentette, hogy társbérletben mintegy 300 ezren, albérletben pedig körülbelül 120 ezren laktak. A kisebb bérházak 1952-es kisajátításával a városi bérházak összessége állami kézbe került. Az államilag megállapított lakbérek névlegesek voltak, a háború előttinek a töredékét sem tették ki. Ez kedvező változásnak tekinthető. Az épületek karbantartásáról ugyanakkor senki sem gondoskodott, s így azok állaga fokozatosan romlott. Egy 1954-es felmérés szerint a városi lakosság körülbelül ötöde lakott életveszélyes vagy teljes tatarozásra szoruló lakásban.
Művelődés
A művelődés terén a két világháború között kibontakozott tendenciák folytatódtak. A Rákosi-kor fél évtizede alatt a moziba járás általánosan elterjedt tömegszórakozássá vált. Az egy lakosra jutó átlagos évi mozilátogatás az 1935-ös 2,1-ről 1949-re 4,6-ra, 1956-ra 12-re emelkedett. Az előadások és a látogatók száma legnagyobb arányban a falvakban, azután a városokban nőtt, s legkevésbé a fővárosban, amelynek a lakossága már a két háború között megszerette a moziba járást. 1948 szeptemberében, amikor az államosításokra sor került, összesen 862 mozi működött az országban. Ezek száma 1956-ig 3931-re nőtt, tehát több mint megnégyszereződött. Ezen belül a budapesti mozik száma alig emelkedett, a falusi moziké viszont meghétszereződött. 1950-ben minden 100 falu közül 42-ben volt mozi, 1958-ban 84-ben. A tömegkultúra eme vívmányát az 1950-es évek végén már csak a legkisebb falvak és a tanyás vidékek nélkülözték, ahol havi egy-két alkalommal vándormozik tartottak előadásokat.
A mozihoz hasonló látványos karriert futott be ezekben az években a rádió is. Bár a rádió-előfizetők száma a háború végére 1938-hoz képest kevesebb mint felére csökkent, s csak 1948-ra érte el az utolsó békeév szintjét, ezt követően gyors felfutásnak indult, és 1956-ig közel megnégyszereződött. 10 000 lakosra 1938-ban 456, 1945-ben 198, 1950-ben 551, 1957-ben 1806 rádió-előfizető jutott. A mozihoz hasonlóan elsősorban a rádiózás is a vidéki, s ezen belül a falusi lakosság körében terjedt. Az összes rádió-előfizetőnek 1950-ben még 51, 1956-ban viszont már csak 31 százaléka élt Budapesten. A vidéki városokban élő előfizetők aránya ugyanezen idő alatt 23 százalékról 26 százalékra, a falusiaké pedig 26 százalékról 43 százalékra nőtt. A régi típusú vezetékes rádiók mellett 1950-től jelentek meg és kezdtek terjedni a villanyhálózatra kötött és antennával ellátott önálló készülékek. A sem telefonnal, sem villannyal nem rendelkező kis falvakban és tanyákon ugyanakkor úgynevezett elemes - "fűtős és telepes" - rádiókat vásároltak az emberek. Az egyes készülékek ára típustól függően 600 és 3500 Ft között váltakozott. A legegyszerűbb készüléket tehát sokan megvásárolhatták, ha néhány hónapig takarékoskodtak.
A sajtó a modern tömegkommunikációs eszközök terjedése ellenére megőrizte kitüntetett szerepét a hírközlésben és az emberek véleményalkotásának befolyásolásában. Sokszínűsége persze a diktatúra viszonyai között tovatűnt. Az időszaki sajtótermékek száma nemcsak a háború utáni években maradt nagyságrendekkel az 1938-as szint alatt, hanem 1950 és 1956 között is csak annak negyede (400-500) körül mozgott. Ezen belül a napi- és a hetilapok száma is lecsökkent közel 400-ról 60-70-re. A lapok példányszáma viszont megtöbbszöröződött, s a két háború közötti 100-200 millióval szemben 1955-re megközelítette a 600 milliót. A 20-22 politikai napilap közül 4-et terjesztettek az egész országban. Legtöbben a Szabad Népet vették és olvasták, amely az MDP pártlapja volt. A régi nagy napilapok közül kettő jelent meg ezekben az években is: a szakszervezetek lapjává vált Népszava és a Magyar Nemzet. A sportrajongókat a Nemzeti Sport helyett Népsport címmel megjelenő sportlap tájékoztatta. A központi napilapok mellett minden megyeközpontban, illetve megyei jogú városban is kiadtak egy-egy regionális napilapot. Politikai különbség az egyes lapok között nem mutatkozott, sőt még stílusuk, nyelvezetük sem ütött el egymástól.
A kormányzat jelentős összegeket fordított arra, hogy az irodalom, a mozi, a rádió és a sajtó által közvetített ideológia a címzettekhez jusson. A mozihálózat mellett ezért a könyvtárak és a művelődési házak számát is jelentősen növelték. A különböző - tanácsi, szakszervezeti - könyvtárak száma 1950-1951-ben közel ugyanannyi - mintegy 4300 - volt, mint 1938-ban. Ez a szám 1955-1956-ra csaknem megduplázódott. 1953-tól minden községben, nagyobb üzemben vagy hivatalban működött kisebb-nagyobb könyvtár. A könyvállomány - a hivatalos statisztikák szerint - ezen idő alatt megötszöröződött, a beiratkozott olvasók száma megháromszorozódott, s a kölcsönzött könyvek száma megnégyszereződött. A közművelődési könyvtárakból 1954-ben 717 000 olvasó 15 millió kötetet kölcsönzött ki, a szakszervezeti könyvtárakból 1955-ben 543 000 olvasó közel 8 milliót. A több-kevesebb rendszerességgel olvasók száma tehát jelentősen kitágult. Az érettségizettek és a városi szakmunkások mellett már a falusi lakosság fiatal nemzedékeiből is sokan könyvet vettek a kezükbe. A gyermek- és ifjúsági irodalom mellett, amelyet legkönnyebb volt megérteniük, elsősorban azokat a szerzőket - Gárdonyit, Móriczot, Mórát és Tömörkényt - olvasták, akiknek a művei róluk, az ő világukról szóltak. A két világháború közötti polgári, konzervatív, nacionalista és vallásos szellemű irodalomhoz ha akartak volna, sem juthattak hozzá. Herczeg Ferenc, Tormay Cecile, Márai vagy Zilahy Lajos éppúgy hiányzott e könyvtárak anyagából, mint Heltai Jenő, Molnár Ferenc, Erdős Renée vagy Rejtő Jenő. A könyvbeszerzés és forgalmazás szabályozása mellett a totális pártállam más módon is törekedett az olvasók befolyásolására. Ezt a célt szolgálták az olvasóórák, amikor a legfrissebb politikai irodalmat olvasták fel és kommentálták a pártbizottságok munkatársai vagy az ideológiailag arra alkalmas könyvtárvezetők.
A művelődési házak vagy kultúrotthonok hálózata ugyancsak gyorsan fejlődött. Az 1930-as évek végén működő másfél ezer "népházból" a háború végét alig néhány száz érte meg. 1950-ben így még mindig csak 615 művelődési otthont tartottak nyilván. 1953-1954-re azonban már 2000 fölé emelkedett a számuk. Ezek túlnyomó többsége lakóhelyi vagy területi jelleggel működött, mintegy 250-et pedig a szakszervezetek tartottak fenn az üzemekben. A művelődési házakban szakkörök, tánccsoportok, színjátszó körök és kórusok ezrei találtak otthonra. Ezek munkáját az 1951-ben alakult Népművelési Intézet igyekezett összefogni és irányítani. A kultúrházakban propagandával egybekötött és átideologizált ismeretterjesztő előadások ezreit (Szabad Föld Téli Esték) tartották: 1950-ben összesen 50, 1953-ban 123 ezret. Ezek látogatóinak a száma évente 4 és 6 millió között mozgott. Ennél is többen, évente 9-14 millióan vettek részt a műsoros esteken, amelyek száma 36 és 62 000 között ingadozott évente. Ezeken általában operetteket, zenés népszínműveket, kórusműveket és különböző könnyűzenei összeállításokat adtak elő. A vidéki előadások egy részét műkedvelő egyesületek tartották, másik részét az Állami Falu (később Déryné) Színház, továbbá a 15 vidéki és 13 fővárosi színház művészeiből alakult alkalmi csoportok mutatták be.
Az eszpresszó
A városi emberek régi kedves találkozási helyei, a kávéházak viszont egyre-másra zártak be. "Az új otthont építők rohanó irama idején nemigen jut idő a kávéházi életre. [...] A napestig tartó üldögélésnek, a csacsogásnak, a kávéházi szellemi harisnyakötésnek örökre befellegzett" - érzékelte egy régi kávéházi ember, Heltai Jenő már 1948-ban. Még kevésbé virágozhattak a polgári lét eme intézményei abban a világban, amely a polgárságot mint olyat persona non gratának nyilvánította, s szellemét minden más alternatív ideológiával együtt a máglyára vetette. A régi kávéházak így azután vagy vendéglőkké, éttermekké és gyorsétkezdékké alakultak át, ahol ebédelni és vacsorázni lehetett, vagy pedig eszpresszókká, ahová csak néhány percre ültek be az új kor sietős emberei egy-egy frissen főzött szimplát vagy duplát felhajtani.
Sportolási lehetőségek
A sportolás, amely már az 1930-as években sokak kedvelt szórakozási és szabadidő-eltöltési formájává vált, az olvasáshoz, a rádiózáshoz és a moziba járáshoz hasonlóan tömeges méretűvé vált, s a városi ifjúság után a falvak fiataljait is meghódította. A mezei futóversenyek, a falubajnokságok és a vasárnap délutáni mezítlábas focimeccsek általánossá váltak. Az 1930-as évek végén - a versenyzőket is beszámítva - mintegy 300 ezren űzték a szabadidős testedzés valamelyik formáját. E létszám 60 százaléka Budapestre összpontosult, és a középosztály fiataljaiból, valamint a szakmunkások egy részéből tevődött össze. 1955-re a sportköri tagok száma meghaladta a félmilliót, s a sportolóknak már csak 30 százaléka élt Budapesten. Megváltozott a sportolók nem szerinti összetétele is. A háború előtt a nők az összes sportoló tizedrészét sem tették ki. 1955-ben viszont már minden ötödik sportoló a nők közül került ki. A vidéki tömegsport elterjedésében nagy szerepet játszott az MHK, azaz a "Munkára, Harcra Kész" mozgalom, amely a két világháború közötti leventemozgalomhoz hasonlóan a polgári társadalom militarizálásának eszköze volt. Az úgynevezett MHK-próbákon 1951 és 1954 között évente 320-520 ezren vettek részt.
Legnépszerűbb sportág továbbra is a labdarúgás volt, amelyet a sportköri, illetve szakosztályi tagok közel negyede űzött. 1955-ben 92 ezer igazolt játékost és több mint 2000 labdarúgópályát tartottak nyilván. A labdarúgó-mérkőzések látogatottsága három-négyszeresére nőtt; egy-egy bajnoki szezonban a nézők száma több százezerre rúgott. Az 1953. november 25-i londoni angol-magyar rangadót, amelyen a világhíres "aranycsapat", Puskás, Hidegkuti, Czibor, Kocsis és a többiek 6:3-ra verték az angol válogatottat, szinte az egész ország végigszurkolta a rádiókészülékek mellett. Népszerűségben az atlétika, a röplabda, az asztalitenisz, a torna és a kézilabda követte a focit. Ezek, valamint a korábban exkluzív vízi- és teremsportok látogatottsága a labdarúgó-meccsekénél is nagyobb mértékben nőtt. A valaha minden igényt kielégítő Sportuszoda úszóversenyek alkalmából kezdett szűknek bizonyulni, s a nagyobb birkózó-, ökölvívó- és tornaversenyek idején a Sportcsarnok befogadóképessége sem felelt már meg az igényeknek. Az új sportlétesítmények közül az 1953. augusztus 20-án átadott Népstadion emelkedett ki. Befogadóképessége megközelítette a 100 000 főt; a labdarúgópálya mellett futó-, ugró-, dobó- és több más ügyességi pályával rendelkezett. 10 000-20 000 fő befogadására alkalmas stadionok számos vidéki városban, többek között Ózdon, Hódmezővásárhelyen, Egerben és Salgótarjánban létesültek.
A sport és a társadalom szoros kapcsolatára, illetve az élsportolók nemzetközi szerepléseinek nemzeti-politikai jelentőséggel való felruházására mi sem jellemzőbb, mint az, hogy a diktatúrával szembeni tömegelégedetlenség első nyilvános jelére egy sportesemény szolgáltatta az apropót: az "aranycsapat" 3:2-es veresége az V. labdarúgó világbajnokság berni döntőjében, 1954. július 4-én az NSZK csapatától. A csalódás rendszerellenes tartalommal feltöltődött kisebb utcai tüntetéseket váltott ki a fővárosban. A spontán megmozdulásra olyan pillanatban került sor, amikor a diktatúrával joggal azonosított Rákosi hatalma átmenetileg megingott, és Nagy Imre személyében egy kevésbé kompromittált kommunista vezető került az élre.
A Nagy Imre-kormány intézkedései
A Nagy Imre-kormány számos intézkedést hozott az ár- és bérrendszer kirívó aránytalanságainak korrigálása érdekében. 1954 tavaszáig mintegy 10 000 fogyasztási cikk árát csökkentették 5 és 40 százalék közötti mértékben. A munkások és az alkalmazottak bérét ugyanakkor emelték - reálértéken számítva átlagosan mintegy 15 százalékkal. E kategóriák reálbére 1954-re így ismét elérte, majd 1955-ben mintegy 6 százalékkal már meg is haladta az 1949-es szintet. 1948-hoz képest azonban még továbbra is mintegy 6, 1938-hoz képest pedig 16 százalékos lemaradás mutatkozott. A parasztság helyzete valószínűleg ennél is nagyobb mértékben javult, ám ezt sokkal nehezebb pontos számokban megadni. A korabeli statisztikai adatok szerint a parasztság egy főre jutó fogyasztásának reálértéke az adó és az üzemi kiadások levonása nélkül 1949-hez képest 1954-re 111, 1955-re 124, 1956-ra 131 százalékra emelkedett. Javult a nyugdíjasok helyzete is. 1954. szeptember 23-án az alapnyugdíjak összegét egységesen a fizetések 50 százalékában szabták meg, s ehhez az 1945 után eltöltött időre évenként 1 százalék kiegészítés járt.
1955 tavaszán, amikor Nagy Imrét eltávolították a vezetésből, ezeknek a közérzetjavító intézkedéseknek vége szakadt. Több más ok mellett ez is hozzájárult ahhoz, hogy a következő év őszén a magyar társadalom egy része fegyvert fogott elnyomói ellen.
A Kádár-korszak, 1956-1989
A jövedelmek
Az 1956 novemberében hatalomra került Kádár-kormány szigorú megtorló intézkedéseket foganatosított a forradalom irányítói és aktív résztvevő ellen. Gazdaság- és társadalompolitikájában azonban a Nagy Imre-kormány 1953-1954-es kezdeményezéseit folytatta. A fejlesztés és a fogyasztás ésszerűbb arányainak kialakítása, amelyre a nemzeti jövedelem folyamatos emelkedésének a bázisán került sor, a lakosság életszínvonalának jelentős és tartós javulását vonta maga után. Az átlagos reáljövedelem 1960 és 1980 között több mint megkétszereződött, 1950 és 1990 között pedig csaknem megnégyszereződött. Leggyorsabb - évi átlagban 6,5 százalékos - volt a növekedés 1966 és 1970 között, és ezt megközelítő - 4,5 százalékos - 1971 és 1976 között. Az 1970-es évek végétől a növekedés üteme lelassult, majd az 1980-as évek utolsó harmadában megállt. Az egy főre jutó reáljövedelem 1989-ben, az egy főre jutó fogyasztás 1987-ben érte el csúcspontját. A munkabérek és a fogyasztói árak változásait tükröző egy főre eső reálbérek ugyancsak az 1970-es évek végéig emelkedtek. Ekkor megtorpantak, és enyhén csökkenni kezdek. Így, miközben a reáljövedelmek 1990-ben csak 2 százalékkal maradtak el az 1989-es csúcsértéktől, a reálbérek az 1978-as csúcsértéknek csak 86 százalékát tették ki.
A munkaidő
Erre a reáljövedelem- és reálbérnövekedésre úgy került sor, hogy azonközben a munkaidő fokozatosan csökkent. A kötelező heti munkaidő rövidítéséről először 1967-ben döntött a kormány. Az általános heti 48 óránál rövidebb munkaidőben addig mintegy 350 ezren dolgoztak - főleg az egészségre különösen ártalmas munkát végző bányászok és vegyészek. 1968-1969-ben 1 millió 700 000 dolgozó munkaidejét csökkentették heti 44 órára, majd a termelőszövetkezeti tagok kivételével 1978-ig ezt kiterjesztették szinte minden kategóriára. 1979-ben 3,6 millió ember, azaz a téesztagok nélkül a keresők 92 százaléka dolgozott 44 órás vagy ennél rövidebb munkaidőben. 1981-ben újabb munkaidő-csökkentés következett. Az iparban és az államigazgatásban, majd később más területeken is 42 órásra csökkent a munkahét. A munkaidő-csökkenés együtt járt a munkarend megváltozásával. Az 1970-es évek közepétől terjedt a kéthetenkénti szabad szombat biztosítása, amelyet az 1980-as években a hetenkénti szabad szombat váltott fel. A szezonális csúcsok miatt a mezőgazdaságban ezt a munkarendet természetesen nem, illetve csak részlegesen lehetett bevezetni, és az ipari munkások közül is sokan túlóráztak. Az 1970-es évek közepén az összes fizikai dolgozó egyharmada végzett rendszeres túlmunkát. Ha ehhez a háztájikban és a kisegítő gazdaságokban végzett munkát is hozzáadjuk, akkor azt a lehangoló eredményt kapjuk, hogy csak a főmunkahelyen töltött idő csökkent 1970 és 1990 között. A ténylegesen munkával töltött idő viszont valószínűleg nőtt, de legalábbis nem változott. Erre utaló adat, hogy a 15 és 69 év közötti férfiak napi időmérlegében a második gazdaságban végzett jövedelemkiegészítő munka időtartama (98 perc) 1986-1987-ben majdnem elérte a főfoglalkozású munka időtartamának a felét (231 perc). A nők esetében napi 58, illetve 150 percet tett ki ugyanez az időráfordítás.
A fogyasztás
Megnövekedett jövedelmeinek legnagyobb részét a lakosság fogyasztásra költötte. Ezen belül legnagyobb tételt az élelmiszer-fogyasztás képviselt. 1950 és 1980 között az egy főre eső hús- és a cukorfogyasztás több mint megkétszereződött, a tojásfogyasztás csaknem megnégyszereződött, a zsír-, tej- és tejtermékfogyasztás másfélszeresére, a gyümölcsfogyasztás csaknem kétszeresére nőtt. A népélelmezés két legfontosabb alapanyaga, a liszt és a burgonya fogyasztása ugyanakkor 20, illetve 44 százalékkal csökkent. Ez azt jelenti, hogy a magyar élelmiszer-fogyasztás nemcsak mennyiségileg, hanem minőségileg is közelített a gazdag országok táplálkozási szokásaihoz. A magyar társadalom nagy tömegei 1960 és 1980 között jutottak el először arra a szintre, ahol az éhezés már ismeretlen fogalom volt, és primer szükségleteik kielégítése többé nem okozott gondot. A "gulyáskommunizmus" mint a Kádár-korszak egyik minősítő szinonimája ennyiben teljes mértékben indokolt. Ugyanakkor tévhit az a feltevés, hogy a magyar társadalom élelmiszer-fogyasztása világszínvonalon állt volna. Több mint 3000 kalórián felüli napi fogyasztásával a magyarság az energiafelvétel szempontjából ugyan az élbolyhoz tartozott, ám ez jórészt magas zsiradékfogyasztásának volt köszönhető. Magyarország ebben - a tojásfogyasztáshoz hasonlóan - a világranglista élén állt. Átlagon felül fogyasztott a lakosság cereáliákat is. Az egy főre eső zöldség-, valamint tej- és tejtermékfogyasztás terén viszont nemcsak a fejlett kapitalista országok előzték meg Magyarországot, hanem a legtöbb szocialista ország is.
A felvett kalóriák növekvő mennyisége ellenére az élelmiszerek aránya 1960 és 1980 között 41 százalékról 29 százalékra csökkent a lakossági fogyasztás egészén belül. Az élvezeti és a tartós fogyasztási cikkekre fordított hányad ezzel arányosan növekedett. A magyar háztartások zömét ebben a két évtizedben gépesítették. A rádiókészülékek mellett, amelyek száma már csak mérsékelten emelkedett, ekkor vált tömegessé a porszívó, a mosógép és a hűtőszekrény, valamint a televízió, a lemezjátszó és a magnetofon használata. Ezek száma a két évtized alatt tíz-hússzorozódott, sőt a hűtőszekrényeké hetvenszereződött (frizsiderszocializmus). A háztartások gépesítettsége, így például az 1000 lakosra jutó tévékészülékek terén Magyarország a legtöbb szocialista, sőt dél-európai országot megelőzte. A szocialista országok közül Magyarország előtt ebből a szempontból két ország járt: Csehszlovákia és az NDK. A modern életmód eme tartozékainak elterjedése alapjaiban alakította át a háztartások élet- és munkarendjét.
A modern fogyasztói társadalmakra jellemző javak megszerzésére a magyar társadalom irtózatos energiákat fordított. A túlórákból, a háztájikból, majd a "géemkázásból" és a "végéemkázásból" származó többletjövedelmek jó részét igen sokan erre, azaz a Lajtától nyugatra megcsodált s gyakran státusszimbólumként is kezelt termékeknek a megvásárlására fordították. Az ezek birtoklása érdekében végzett többletmunka méreteire jellemző, hogy egy automata mosógépért 1985-ben az Egyesült Államokban már csak 50, Olaszországban pedig 67 munkaórát kellett teljesíteni, Magyarországon viszont 407-et. Az ekkor még igen modern és leginkább kurrens videomagnóért ugyanekkor az Egyesült Államokban 52, Ausztriában 193, s Magyarországon 2133 órát dolgoztak az emberek.
A lakás
A lakosság pénzjövedelmeinek 1960-ban 6 százalékát, 1970-ben 12 százalékát és 1980-ban 14 százalékát takarította meg. Ennek nagy részét - eleinte kétharmadát, később felét - lakásvásárlásra vagy -építésre fordította. A lakásépítést a kormányzat is kiemelt fontosságú szociálpolitikai kérdésként kezelte. Bár az ingyenes lakásjuttatás elvét az 1960-as évek közepén feladták, a kedvező hitelkonstrukciók és a viszonylag alacsony árak sokak számára tették lehetővé az új és komfortosabb lakásba költözést. Az 1958-ban hozott párthatározatok az 1961 és 1975 közötti másfél évtizedre 1 millió lakás felépítését irányozták elő. Ezt mintegy 50 ezerrel teljesítette túl az építőipar. 1976 és 1980 között folytatódott ez a gyors ütemű építkezés. Öt év alatt 453 000 új lakás épült fel. A gazdaság problémái és az általános növekedés lelassulása következtében a lakásépítések tempója ezt követően lelassult. Míg 1975-ben - a lakásépítések csúcsévében - ezer lakosra 9,4 új lakás építése jutott, addig 1990-ben már csak 3,9. Az új lakások mintegy fele eleinte kétszobás, több mint harmada pedig egy vagy másfélszobás volt. A kislakások száma később csökkent, és a két szobásnál nagyobbak száma az 1970-es évek második felében már megközelítette a 40 százalékot. Az összes lakásnak így 1980-ban 27 százaléka volt 1 szobás, 49 százaléka 2 szobás és 24 százaléka 3 vagy több szobás.
A lakásépítés lassuló, de egészében mégis gyors tempója következtében a lakosság lakásviszonyai jelentősen javultak. 1949-ben 100 szobára még 265, 1970-ben 200, 1990-ben viszont már csak 113 lakos jutott. A lakások számának növekedése mellett azok minősége is hatalmasat javult. Az 1980-ban összeírt 3,6 millió lakásnak közel fele 1960 után épült. Ezek túlnyomó többségét teljes komforttal ellátták. Fürdőszoba vagy mosdófülke 1949-ben a lakások 10 százalékához, 1990-ben 77 százalékához tartozott. Vízöblítéses WC 1949-ben a lakások 13 százalékában, 1990-ben 74 százalékában volt. 1949-ben a lakóépületek 40 százalékának a falazata még vályogból, sárból vagy vertföldből készült, 1990-ben viszont már csak a lakások 9 százaléka tartozott ebbe a kategóriába. Az új lakásokkal szemben támasztható legnagyobb minőségi kifogás a viszonylag piciny alapterület és a viszonylag alacsony szobaszám volt. A magyar lakások alapterülete 1980-ban a dán lakások alapterületének mindössze 36 százalékát érte el. Hasonló volt a lemaradásunk a többi fejlett nyugat-európai országhoz képest is. Az új lakások átlagos szobaszáma és alapterülete a lengyel és a csehszlovák szintnek felelt meg, és csak a sorrend végén álló balkáni (bolgár, jugoszláv, görög) mutatóknál volt jobb.
Az új lakások többségét a paneltechnikára alapozott házgyárak produkálták. Az első ilyet 1966 nyarán avatták fel Budapesten. Ezt követően a legtöbb nagyváros megépítette a maga egy vagy több 4-10 emeletes panelházakból álló lakótelepét. Az ország 408 lakótelepének 518 000 lakásában 1985-ben 1,6 millió ember élt. Az 1960-as és 1970-es években egy-egy ilyen lakás kiutalása nagyon nagy örömet szerzett a lakás nélküli fiatal házasoknak és az addig komfort nélküli körülmények között tengődő családoknak. A későbbiekben azonban egyre inkább kitűntek a lakótelepi életforma árnyoldalai: a zsúfoltság, a monotónia és a sivárság. Az 1980-as években ezért megkezdődött a kiköltözés a lakótelepekről. Aki tehette, zöldövezeti villát vagy lakrészt vásárolt magának, és a panellakásokban csak a kevésbé tehetős családok maradtak. A községekben ugyanezen idő alatt a régi kis parasztházak helyén sátortetős új "kockaházak" épültek, és a megmaradt régi házakat is ilyenné alakították. Ezek a két-három szobás, és egyre gyakrabban fürdőszobával is ellátott egyenházak szakítottak a hagyományos parasztház kettős - gazdasági és otthont adó - funkciójával, és hangsúlyozottan vállalták a lakóépület jelleget. Az állatoknak otthont adó ólak és istállók a telek távolabbi pontjára kerültek; a lakóház döngölt földpadlóját a városi házakból ismert parketta, kő vagy szőnyegpadló váltotta fel; a piciny "kukucskálók" helyére nagy "ikerablakok" kerültek. 1963-ra befejeződött a települések villamosítása. Petróleummal és gyertyával ezt követően már csak a közutaktól távoli tanyákon világítottak. Lakáskörülményeit és a háztartások felszereltségét tekintve a magyar falu az 1970-es években érkezett meg a 20. századba. A városi és a falusi lakások közötti komfortbeli különbségek mindazonáltal korántsem tűntek el teljesen, csupán mérséklődtek. Erre utaló adat, hogy az 1970-es évek végén, amikor a budapesti lakásoknak 71 százaléka, a vidéki városi lakásoknak pedig 64 százaléka rendelkezett fürdőszobával és vízöblítéses WC-vel, akkor a községi lakásoknak még csak negyede, a tanyai lakásoknak pedig csak néhány százaléka. A városi és a falusi lakásépítési aktivitás között lényeges különbséget jelentett az is, hogy míg a falusi lakások szinte kizárólag magánerőből (hitellel vagy hitel nélkül) épültek, a városi lakások között nagyon magas volt az államilag vagy a vállalatok által kiemelten szubvencionált úgynevezett tanácsi kiutalású vagy szövetkezeti lakások aránya.
A pénzjövedelem mellett az életszínvonal alakulásának fontos tényezői voltak a természetbeni szociálpolitikai juttatások vagy társadalmi szolgáltatások, amelyek alanyi jogon illették meg az állampolgárokat. Az ingyenes oktatás és a lakásépítés támogatása mellett ezek közé tartozott a nyugdíjellátás és az ugyancsak ingyenes egészségügyi szolgáltatás, amelyek a lakosság összjövedelmének átlagosan 12-13 százalékát tették ki.
Társadalombiztosítás, szociálpolitika
A kötelező társadalombiztosításba bevont és nyugdíjjogosult lakosság aránya 1950-ben még nem haladta meg a 4,4 millió főt, azaz az összlakosság felét. A mezőgazdaság 1958 és 1961 közötti kollektivizálása során, amikor a rendszert az új termelőszövetkezeti tagokra is kiterjesztették, a biztosítottak és nyugdíjjogosultak aránya 85 százalékra emelkedett. 1972-től bevonták a rendszerbe a magántulajdonos kisiparosokat, kiskereskedőket és egyéni gazdákat is. Ezt követően a kötelező társadalombiztosítás gyakorlatilag mindenkire kiterjedt. A kategóriánként különböző szabályokat az 1975-ös társadalombiztosítási törvény (II. törvénycikk) egységesítette. Ettől kezdve mindenki azonos nyugdíjfeltételekkel rendelkezett. A nyugdíjkorhatárt a férfiak esetében 60, a nők esetében 55 évben állapították meg, és a nyugdíj összegét a szolgálati időtől és az átlagfizetéstől tették függővé. A nyugdíjasok száma és a nyugdíjak összege mindezek következtében rendkívül gyorsan nőtt. 1960 és 1980 között a nyugdíjasok száma több mint megkétszereződött, és arányuk ezzel az össznépesség 8 százalékáról 17 százalékára nőtt. A kifizetett nyugdíjak összege ugyanezen idő alatt évi 4,4 milliárd Ft-ról 26,8 milliárdra emelkedett, tehát meghatszorozódott. A nyugdíjak 29 százalékát 1980-ban a munkavállalók által fizetett nyugdíjjárulék fedezte. A többit az állami költségvetés biztosította.
Az egészségügyi ellátás színvonala szempontjából kiemelkedő eredménynek tartható, hogy az ezer lakosra jutó orvosok száma 1960 és 1980 között 150-ről 280-ra emelkedett, tehát csaknem megduplázódott. Ezt megelőzően, 1950 és 1960 között fele ilyen gyors volt a növekedés, 1938 és 1950 között pedig nem mutatkozott fejlődés. E tekintetben Magyarország - néhány másik szocialista országgal együtt - világviszonylatban is kiemelkedő szintet ért el, jobbat, mint az Egyesült Államok és a legfejlettebb nyugat-európai országok. Az ezer főre számított kórházi ágyak száma viszont, amely 70-ről 90-re nőtt, nem számított túlzottan jónak. E mutató szerint csak az európai középmezőnyt érte el Magyarország, és a háború előtti szinthez képest kevesebb, mint 100 százalékos javulás mutatkozott. A kisvárosi kórházak és rendelőintézetek építésének köszönhetően a főváros és a vidék közötti színvonalkülönbség mérséklődött, de teljesen továbbra sem szűnt meg. Míg 1960-ban 10 000 lakosra a fővárosban 37 és vidéken 11 orvos jutott, addig 1980-ban 54, illetve 22. A beteggondozásban részesülő táppénzesek napi átlagos száma kétszeresre, a kifizetett táppénzek összege többszörösre nőtt. A "táppénzcsalás" az állami vagy szövetkezeti vagyon eltulajdonításához hasonlóan bocsánatos bűnnek számított, amelyhez az orvosok egy része is asszisztált.
Az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején bevezetett családpolitikai intézkedések következtében, amelyek a népességfogyás elkerülését célozták, megnőtt a különböző családtámogatásban részesülők száma, s az erre a célra fordított összegek nagysága. A gyermekszám után fizetett családi pótlékban 1960-ban valamivel több mint félmillió, 1980-ban 1,1 millió család, azaz az összes 36 százaléka részesült. A családi pótlékok összege ekkor 13,6 milliárd forintot tett ki. A gyermekgondozási segélyként (gyes) kifizetett összegek 1967 és 1980 között 64 millióról 3,9 milliárdra nőttek. 1980-ban ezt 254 ezren vették igénybe, havi 1250 Ft-os átlagtámogatásként.
A kiterjesztett szolgáltatások következtében a társadalombiztosítási kiadások megtöbbszöröződtek. Összegük 1950 és 1980 között negyvenszeresre, 1960 és 1980 között nyolcszorosra ugrott. Ha pedig a megtermelt nemzeti jövedelemhez viszonyítjuk a társadalombiztosítási terheket, akkor 1950-hez képest háromszoros, 1960-hoz képest kétszeres volt az aránynövekedés. 1980-ban a nemzeti jövedelem 14 százalékát, 1985-ben 16 százalékát tették ki az ilyen jellegű kiadások. A legfejlettebb jóléti társadalmak - például a svéd, a holland vagy a nyugat-német - ugyanezekben az években a GDP 20-30 százalékát fordították társadalombiztosításra. Az Egyesült Államok azonban nem több mint 10, s Nagy-Britannia és Svájc is csak mintegy 15 százalékát. Az 1980-as évek közepére kialakult magyarországi válsághoz nyilvánvalóan ezek a viszonylag magas társadalombiztosítási kiadások is hozzájárultak. Az egyre növekvő szociális terheket a stagnáló, illetve csökkenő termelés és nemzeti jövedelem mellett másként, mint külső hitelek felvételével aligha lehetett volna fedezni.
Jövedelmi különbségek
Az egyes foglalkozási kategóriák átlagjövedelmei között az 1970-es évek végén közel kétszeres eltérés mutatkozott. A vezetők 92 százalékkal, a szakmunkások 29 százalékkal tettek szert több jövedelemre, mint a segédmunkások. A fizikai munkásokon belül megszűnt a parasztok, illetve a mezőgazdasági dolgozók hátrányos helyzete, amely az 1945 előtti időszakot és az 1950-es éveket egyaránt jellemezte. Az 1950-es évek második felében kimutatott 25 százalékos különbség az 1960-as évek közepére 10 százalék alá csökkent, majd 1968-tól megszűnt, és ettől kezdve a termelőszövetkezeti tagság javára mutatkozott 2-4 százalékos többletjövedelem. A falusiak ezt nemcsak lakáskörülményeik modernizálására, hanem ruhatáruk kicserélésére is felhasználták. Néhány zárványszerű néprajzi szigettől eltekintve az 1960-as és az 1970-es évek folyamán nemcsak a férfiak, hanem a nők is "kivetkőztek", azaz a régi népviseletet szinte mindenütt a városi népesség által használt uniformizált konfekció váltotta fel. A "fecskék" e téren azok az ingázó falusiak voltak, akik városi munkatársaikhoz e téren is hasonulni akartak.
A jövedelmi eltérésekből következett, hogy az egyes foglalkozási kategóriák fogyasztási javakkal való ellátottsága különbözött. Személygépkocsival, háztartási gépekkel és kommunikációs eszközökkel egyaránt a vezetők és értelmiségiek voltak legjobban ellátva, és legkevésbé a nyugdíjasok, illetve a szövetkezeti parasztok. Ezek a különbségek ugyanakkor nem voltak túlzottan jelentősek. Minden foglalkozási kategórián belül éltek gazdagabbak és szegényebbek. Egy jó szakmunkás előbb tudott autót vásárolni magának, mint egy középiskolai vagy akár egy átlagos egyetemi tanár, és persze hétvégi házát is előbb és jobb helyen építette fel. Az egyetemi tanárral elvileg egy társadalmi kategóriába tartozó sikeres filmrendező, színész vagy énekes viszont a gebinessel, lángossütővel, fóliázó zöldségessel és persze a vezető káderekkel együtt bármelyik jó szakmunkást "lekörözte". A foglalkozási kategóriánál ebből a szempontból sokkal jobban differenciált a gyermekek száma, akiknek a nevelési költségeit a különböző szociálpolitikai juttatások távolról sem ellensúlyozták. Ezt bizonyítja, hogy miközben az egy családon belüli kereső-eltartott arány a jövedelmi különbségeknek 1972-ben 38, 1977-ben pedig 44 százalékát idézte elő, aközben a kereseti különbségek csak 12-15 százalékát. Ebből következőleg az alacsony jövedelmű családok túlnyomó többsége vagy a nyugdíjas, vagy a többgyermekes családok közül került ki. Az utóbbiakon belül igen magas volt a cigánycsaládok száma, amelyek nőtagjai átlagosan öt gyermeknek adtak életet, miközben az országos átlag alig haladta meg a kettőt. A romák jövedelmi viszonyait ezenkívül rendkívül alacsony iskolázottsági fokuk és részben ebből következő foglalkoztatottságuk - többségük a legrosszabbul fizetett segéd- és betanított munkások közé tartozott - is hátrányosan befolyásolta. A legtöbb cigánycsalád mindezek következtében a halmozottan hátrányos helyzetű családok közé tartozott. A szegények másik nagy csoportját azok a parasztból lett városi segédmunkások alkották, akik a falu társadalmából ugyan kiszakadtak, ám új közegükbe csak felemás módon tudtak beilleszkedni, és így tartósan versenyképtelennek bizonyultak.
Egészségügyi állapotok
Az egészségügyi ellátás kétségtelen fejlődése és a különböző szociálpolitikai juttatások kiterjedt rendszere ellenére a magyar társadalom egészségi állapota és közérzete nem javult, hanem romlott az 1956 utáni évtizedekben. A deviáns viselkedésformák legveszélyesebbike, az öngyilkosság az 1950-es évek közepétől folyamatosan terjedt, és 100 000 főre számítva az 1980-as évek közepére elérte az évi 45-46-ot. Az egy főre eső hústermelés és tojásfogyasztás mellett sokáig ebben is világelső volt Magyarország. A rangsorban akkor második Ausztriában ugyanis csak 27 öngyilkosság esett 100 000 lakosra. Hasonlóan gyors ütemben nőtt a fejenkénti alkoholfogyasztás és ennek következtében a májzsugorban elhunytak száma. Az 1950-es évek közepén a magyar lakosság évi átlagban még csak 5 liter 100 százalékos alkoholnak megfelelő italmennyiséget fogyasztott. Az 1980-as évek közepén viszont már csaknem 12 litert. Ezen belül leggyorsabban az égetett szeszes italok fogyasztása nőtt, azután a söré, miközben a borfogyasztás stagnált, majd csökkent. Az egészségre legártalmasabb égetett szeszes italok fogyasztása - 4,8 tiszta alkoholnak megfelelő mennyiség - 1986-ban a második legmagasabb volt a világon. A magyaroknál több alkoholt fogyasztó népek - a franciák, spanyolok, olaszok és portugálok - az egészségre ártalmatlanabb könnyű borok élvezetével érték el elsőbbségüket. Az egy főre jutó alkoholfogyasztás 1984-ben érte el csúcspontját. Ettől kezdve mérsékelten csökkent. Az alkoholos eredetű májzsugorodásban meghaltak száma azonban, amely 5-10 éves késéssel tükrözi az alkoholizmus szintjét, tovább nőtt. Az összes májzsugorodás és májbetegség okozta halálesetek 100 000 főre eső száma alapján az 1980-as évek közepén Magyarország ugyancsak világelső volt - több százalékponttal megelőzve Olaszországot, Portugáliát és Ausztriát. Ennek alapján az alkoholizmusban szenvedők száma az 1980-as évek közepén közel félmillióra, 1990-ben 588 ezerre volt tehető.
Az alkoholizmus és az öngyilkosság mellett veszélyesen gyorsan terjedtek a különböző lelki betegségek. 1988-ban a felnőtt népesség 17 százaléka szenvedett kevésbé súlyos, 15 százaléka pedig közepes és súlyos neurózistól. Enyhe depressziós tüneteket 17 százalék, közepeseket 5 százalék és súlyosakat 3 százalék mutatott. A lelki egészség zavaraira utalnak azok a szociológia felmérések is, amelyek a feszültségek megjelenési formáit vizsgálták. Ezek szerint 1978-ban álmatlanságról panaszkodott a megkérdezettek 42 százaléka, 1990-ben 40 százaléka. 1978-ban kimerültnek érezte magát 52 százalék, 1990-ben 54 százalék. 1990-ben gyakori lelki feszültségről számolt be 60 százalék, fejfájásról 46 százalék, szomorúságról, illetve levertségről 34 százalék.
A deviáns viselkedés különböző formái nem a szocializmus vagy a Kádár-korszak termékei. Az öngyilkosságok gyakorisága a múlt század vége óta magas Magyarországon, és egyes adatok szerint alkoholból is átlagon felül fogyasztottak a "boldog békeidők" magyarjai. Kétségtelen azonban, hogy az 1950-es évek közepétől olyan nagyarányú romlás következett be, amely mással, mint a társadalom igen gyors és radikális átalakulásával, a mindennapi élet átlagosnál több feszültségével, a nemzeti történelem és az egyének kudarcaival, és mindezekből adódóan egy széles körű értékválság demoralizáló hatásaival nemigen magyarázható. Ugyanez vonatkozik a stressz és a lelki betegségek különböző jeleire is, amelyek mindenütt a modern élet velejárói, ám csak ritkán olyan mértékben, mint Magyarországon. Az 1970-es és 1980-as években a magyar társadalom jobban élt, mint a legtöbb szocialista ország lakossága. Ezért a magasabb életszínvonalért azonban olyan árat fizetett, amelynek társadalompszichológiai következményei az ipari struktúra ésszerűtlenségéből és az 1980-as években kialakult adósságcsapdából adódó feladatokhoz hasonlóan egész nemzedékek jövőjét árnyékolhatják be.
A kulturális fogyasztás
A társadalom kulturális érdeklődését, művelődési viszonyait két tendencia tartós érvényesülése jellemezte. Egyrészt tovább nőtt a kultúra termékei iránti kereslet, amelynek eredményeként az 1980-as évekre lényegében mindenki a kultúra valamely ágának fogyasztójává vált. Másrészt átalakult az egyes ágazatok iránti érdeklődés. A művelődés közösségi formái és intézményei leértékelődtek; a kultúrafogyasztás színterévé növekvő mértékben az otthon vált. A kulturális termékek új fogyasztói köre elsősorban a falusiak, illetve a termelőszövetkezeti tagok közül került ki. Erre utaló adat, hogy miközben a munkások és a szellemi dolgozók kulturális kiadásainak összjövedelmükhöz viszonyított arányai 1960 és 1983 között alig változtak, a szövetkezeti parasztság ilyen célú kiadásai jövedelmeik 2,2 százalékáról 3,8 százalékára emelkedtek. A kulturális aktivitás (könyvolvasás, tévénézés) rétegenkénti vizsgálata ugyancsak azt bizonyítja, hogy a korábban leginkább elmaradott falusiak művelődési igényei nőttek a leggyorsabban. E téren tehát érvényesült bizonyos mértékű kiegyenlítődés. Az iskolai végzettségből, lakóhelyből, foglalkozásból és részben a tradícióból adódó különbségek azonban természetesen továbbra is megmaradtak, amelyek mind az idő- és pénzráfordítás, mind pedig a fogyasztott termékek színvonala terén megmutatkoztak. Az 1970-es évek végén kulturális cikkekre és szolgáltatásokra a vezetők és értelmiségiek éves átlagban kétszer annyit (2080 Ft) fordítottak, mint a munkások (968 Ft), és csaknem háromszor annyit, mint a szövetkezeti parasztság (698 Ft). Az úgynevezett magaskultúra rendszeres fogyasztói (az összlakosság mintegy 10 százaléka) szinte kizárólag az első kategóriából kerültek ki.
A könyvkiadás
A könyvkiadás terén folytatódott a könyvek számának és példányszámának dinamikus növekedése. 1960 és 1985 között a kiadott könyvek és füzetek száma csaknem megkétszereződött, s ezzel 10 000 fölé emelkedett. Mintegy 250 százalékos növekedést elérve a példányszám az 1980-as évek közepén meghaladta az évi 100 milliót. 1000 lakosra 1955-ben és 1960-ban egyaránt 53-53 könyv és füzet, 1984-ben viszont már 98 jutott. Ennek alapján az európai országok között Magyarország 1970 körül Franciaországgal, Belgiummal és Bulgáriával együtt a középmezőnyben; 1980 körül viszont Ausztriával, az NSZK-val, Finnországgal és Hollandiával együtt - a szocialista országok közül egyedül - az első harmadban helyezkedett el.
A könyvkiadás mennyiségi eredményeinél is fontosabb volt azonban a propagandakiadványok számának csökkenése, valamint korábban ismeretlen vagy tiltott külföldi szerzők műveinek a lefordítása és olcsó áron való terjesztése. Az 1960-as évektől az amerikai, az angol és a francia szerzőktől kiadott szépirodalmi művek példányszáma egyre növekvő mértékben haladta meg a szovjet-orosz auktorok műveinek a példányszámát. Gorkij, Solohov, Szimonov, Gajdar és Katajev művei után, illetve mellett így egyre többen olvastak Faulknert, Dreisert, Maugham-ot, Steinbecket, Feuchtwangert, Mauriacot, Moraviát és másokat. A külföldi írók 1960 és 1982 közötti "top-listáját" persze nem ők, hanem Agatha Christie (2,6 millió) és Robert Merle ( 2 millió) vezették. Igen fontos és figyelemreméltó azonban, hogy közvetlenül utánuk Thomas Mann (2 millió) következett, majd George Simenon (1,8 millió) után Hemingway (1,7 millió). Nemcsak az olvasó emberek száma növekedett tehát hatalmas iramban, hanem az igényes irodalmat olvasóké is. A nagy példányszámú klasszikusok és a sekélyes bestsellerek mellett 100 000 és 300 000 közötti összpéldányszámban keltek el Proust, Joyce, Kafka, Camus, Sartre, Dürrenmatt, Beckett, Ionesco, sőt az amerikai beat-nemzedék képviselői közül Salinger és Kerouac művei.
A magyar szerzők között - ami persze a kötelező iskolai olvasmányok listájával is összefüggött - változatlanul Jókai állt az élen. 1945 és 1982 között 435 kiadásban 15,8 millió példányban keltek el művei. Jókait Móricz, Mikszáth, Móra, Arany, Gárdonyi, Krúdy és Petőfi követte. A két háború közötti vagy 1918 előtti konzervatív-nemzeti irányzat szerzőit, például Herczeg Ferencet vagy Zilahy Lajost sokáig nem adták ki. Zilahy egyes művei az 1980-as évek elején, Herczeg Ferencé pedig 1985-ben jelenhettek meg ismét. Szabó Dezső fő művei az egész Kádár-korszakban tilalom alatt álltak, és nem adták ki Márai Sándor írásait sem. A kortárs magyar írók közül legnagyobb, 0,5-1 milliós példányszámban Fekete István kitűnő gyermekregényei, a Tüskevár (1957), a Téli berek (1959) és a Bogáncs (1973) jelentek meg, amelyek az Egri csillagokkal, A kőszívű ember fiaival és a Pál utcai fiúkkal együtt az 1956 után szocializálódott nemzedékek irodalmi műveltségének alaprétegéhez tartoznak. Fekete regényeit Szilvási Lajos, Berkesi András és Szabó Magda különböző esztétikai szinteket jelentő művei követték 0,3 és 0,5 millió közötti kötetenkénti példányszámmal. Németh László regényei ugyanebben az időben 200 000-250 000, a Képzelt riport... Déry Tibortól 178 000 és Örkény István Egyperces novellái 145 000 példányban keltek el.
A könyvtárak
A közművelődési könyvtárak száma 1955-től nem növekedett, hanem 9000-10 000 körül stagnált. A könyvtári állomány viszont meghétszereződött, s ezzel 1985-re csaknem elérte az 50 milliót. Az országos szakkönyvtárakat és az iskolai könyvtárakat is beszámítva a könyvtárak száma 1982-ben 15 ezerre, a könyvtári könyvállomány pedig több mint 100 millió kötetre rúgott. A közművelődési könyvtárakból kölcsönözhető könyvek és a lakosságszám hányadosa alapján Magyarország 1970-ben és 1980-ban egyaránt az európai országok élcsoportjához tartozott - Dánia, Bulgária és Finnország után következve a sorban. A kölcsönzési forgalom ugyanakkor csak 1970-ig növekedett, akkortól kezdve enyhén csökkent, illetve stagnált. Az 1960-as évektől minden ötödik magyar állampolgár - összesen tehát 2 millió fő - iratkozott be tagnak valamelyik könyvtárba, s egy-egy olvasó az 1970-es évek közepéig évente 25, az 1980-as években pedig 22-23 könyvet kölcsönzött. Az olvasók túlnyomó többsége fiatal - 40 százalékuk 14 éves vagy ennél fiatalabb, 17 százalékuk pedig 15-18 éves diák - volt.
Újságok, folyóiratok
Az időszaki sajtótermékek száma 1960 és 1985 között kevesebb, mint 600-ról 1700-ra, éves példányszámuk pedig 700 millióról 1,4 milliárdra nőtt. A címek számának növekedése elsősorban új folyóiratok indításából adódott, a példányszámé pedig az újságolvasás tömegessé válásából. Az ország több mint 20 napilapja 1960-ban 472 millió, 1985-ben 916 millió példányban jelent meg. A napilapok 1000 lakosra számított példányszáma alapján Magyarország Lengyelországgal, Csehszlovákiával együtt az európai országok középmezőnyében helyezkedett el, jóval megelőzve a balkáni és a dél-európai országokat. Egy reprezentatív felmérés tanúsága szerint 1981-ben a 10 évesnél idősebb népesség 87 százaléka vallotta magát rendszeres vagy esetenkénti újságolvasónak, s 76 százaléka folyóirat-olvasónak. Társadalmi rétegek szerint vizsgálva ezeket az eredményeket a kutatók azt állapították meg, hogy a szellemi foglalkozásúak kevés kivétellel valamennyien olvastak valamilyen sajtóterméket, a munkásoknak viszont csak valamivel több, mint háromnegyede, s a szövetkezeti parasztoknak csak mintegy fele.
A hat országos napilap közül legnagyobb, 700 000 körüli napi példányszámban az MSZMP napilapja, a Népszabadság jelent meg. Mivel ez volt a mindenhová eljutó újság s ennek cikkeiből és kommentárjaiból lehetett leginkább nyomon követni a párt politikájának alakulását, a legtöbben ezt vásárolták. Ennél jóval kisebb, napi 200 000 és 300 000 közötti példányban kelt el a Népszava, amely az 1948-as pártegyesülés óta a szakszervezetek lapjaként jelent meg. A régi bulvársajtó hagyományait követő Esti Hírlap, amelyet 1956-tól adtak ki, főként Budapesten volt keresett. Népszerűségét továbbra is őrizte a sporteseményekről tudósító Népsport. A Hazafias Népfront orgánumaként megjelenő Magyar Nemzet, amelyet elsősorban a nemzeti beállítottságú értelmiség vásárolt, 1970 és 1985 között 100 000-120 000 körüli példányszámot ért el, a kormány félhivatalosának számító - 1968-tól kiadott - Magyar Hírlap pedig 50 000 körülit.
A folyóiratok közül - a műsorközlő Rádió és Televízió Újságot nem számítva - legtöbben a sokféle információt közlő és nem túl igényes Nők Lapját olvasták, amely 1970 és 1980 között 600 ezerről 1 millió fölé emelte heti példányszámát. Ezt megközelítő népszerűségnek örvendett néhány vegyes családi lap, mint például a Családi Lap és a Képes Újság, valamint a rejtvényei és képregényei miatt kedvelt Füles. 1970 és 1985 között jelentősen, 373 ezerről 500 000 fölé emelte heti példányszámát a Szabad Föld, ami ugyancsak a falusi lakosság olvasási kedvének a növekedését jelezte. A valaha népszerű vicclap, a Ludas Matyi példányszáma ugyanezen idő alatt 600 ezerről 331 ezerre csökkent. Az Élet és Irodalmat 1970-ben mintegy 25 ezren, az 1980-as években viszont már több mint 50 ezren vásárolták. A havonta megjelenő folyóiratok közül jelentősen, 12 ezerről 24 ezerre növelte példányszámát a Valóság, míg az Új Írás példányszáma drasztikusan - 17 ezerről 7 ezerre -, a Kortársé pedig mérsékelten csökkent. 1980-tól mérséklődött az érdeklődés a párt hivatalos elméleti lapja, a Társadalmi Szemle iránt is, amelynek példányszáma 5 év alatt felére, 48 ezerről 24 ezerre esett vissza.
A rádiózás
A rádió helye és szerepe a tömegkommunikációs eszközök rendszerében alapvetően átalakult. A szabadidő-eltöltés modern eszközéből, amely még az 1950-es években is volt, a mindennapi élet természetes tartozékává vált. Bár az előfizetők száma 1960-ig még gyorsan, 1955-höz képest több mint 50 százalékkal nőtt, ettől kezdve alig emelkedett tovább. 1960-ban 2,2, 1979-ben 2,6 millió készüléket tartottak nyilván. Ez részben a piac telítettségére utalt, részben pedig arra, hogy a vezetékes rádiók mellett és helyett rohamosan terjedtek a tranzisztoros táska- és zsebrádiók, valamint az autórádiók, amelyeket nem kellett bejelenteni. A rádió-előfizetés rendszere ezért 1980-ban meg is szűnt. Erre az időre lényegében minden család rendelkezett rádióval, sőt a legtöbb család többel. Ezzel párhuzamosan a rádióhallgatás jellege is megváltozott. Míg korábban kulturális eseménynek számított egy-egy műsor meghallgatása, az 1970-es évektől egyre inkább a napi tevékenység olyan hangeffektusokkal járó tartozékává vált, amelyre külön időt és figyelmet csak ritkán fordítottak az emberek. Az olyan, korábban nagy hallgatottságnak örvendő műsorok, mint például az egész Kádár-korszakot végigkísérő, erősen propagandisztikus jellegű rádiójáték-sorozat, a Szabó család volt, elveszítette népszerűségét, a különböző információs és odafigyelést nem igénylő zenés műsorok viszont felértékelődtek.
A televíziózás
A rádió szerepének megváltozása jelentős részben a televízió megjelenésének, illetve gyors elterjedésének a következménye volt. A televízió, amelyet a két világháború között találtak fel, Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban a háborút követő években terjedt el. Magyarországon 1953-ban kezdődtek meg a kísérleti adások, és a rendszeres műsorszolgáltatás 1958-ban indult. A kedden, csütörtökön, szombaton és vasárnap sugárzott műsor heti átlagos időtartama ekkor még nem érte el a 20 órát, s az egész országban összesen még csak 16 000 készüléket regisztráltak. Az emberek eleinte kultúrházakban, üzemi klubokban, téeszirodákban néztek tévét. A tévé-előfizetők száma az 1960-as évektől az 1970-es évek közepéig rendkívül gyorsan, ezután pedig mérsékeltebben nőtt, s ezzel 1985-re megközelítette a 3 milliót. 1000 lakosra 1958-ban 2, 1960-ban 10, 1965-ben 82, 1970-ben 171, s 1980-ban 258 készülék jutott. Az európai országok rangsorában Magyarország ezzel 1970-ben a 13., 1980-ban pedig a 11. helyen állt - Ausztriával, Olaszországgal és Csehszlovákiával együtt a középmezőnyben. A készülékek társadalmi rétegenkénti eloszlása kiegyenlített volt. 1982-ben 100 háztartásra a munkásoknál 108, a parasztságnál 100, a szellemi dolgozóknál 118 készülék jutott. A készülékek számának növekedésével párhuzamosan az adásidő is folyamatosan emelkedett. Az első és az 1980-tól működni kezdő második csatorna heti átlagos műsorideje 1985-re megközelítette a 100 órát. A világ fejlettebb feléhez viszonyítva nagy lemaradás mutatkozott azonban a színes technika terén. A kísérleti színes adások - több évtizedes lemaradással - Magyarországon 1969-ben kezdődtek, és az összes műsoridőnek 1982-ben még csak 60 százalékát sugározták színes technikával. Ugyanebben az időben még a készülékek jelentős része is csak fekete-fehér adások vételére volt alkalmas. A színes televíziózás Magyarországon csak az 1980-as évek második felében terjedt el.
A televíziózás elterjedése jelentősen megváltoztatta az emberek szórakozási szokásait. A szabadidő-eltöltés közösségi formáinak háttérbe szorulásáért elsősorban a tévé volt felelős. A vacsora és a lefekvés közötti 2-3 órát a magyar családok túlnyomó többsége az 1970-es évektől saját otthonában, saját tévékészüléke előtt töltötte - lényegében a műsor jellegétől és színvonalától függetlenül. Ez a 2-3 óra általában az esti mesével kezdődött, a közvélemény-formálás szempontjából kitüntetett jelentőségű Híradóval folytatódott, s egy játékfilmmel fejeződött be. A tömegízlést befolyásoló szórakoztató műsorok közül több millióan nézték a Ki mit tud? címmel megrendezett vetélkedőket, a Táncdalfesztiválokat és a Röpülj Páva című népzenei és népi táncos fesztiválsorozatot. Az 1980-as évek utolsó harmadában, a műholdas adások megjelenésével a Magyar Televízió ízlés- és véleményformáló monopóliuma mérséklődött.
A mozi
A tévénézés általánossá válásával egyidejűleg csökkent az érdeklődés a mozi iránt. A mozik száma 1965-ig növekedett. Ekkor a települések 96 százalékában vetítettek filmeket rendszeresen. Ettől kezdve csökkenés kezdődött, amely az 1980-as évek elejéig tartott. Ebben az időben már csak a települések 77-78 százalékában működött filmszínház. A nézők száma ennél sokkal drasztikusabban esett vissza. A csúcspontnak ebből a szempontból 1960 tekinthető, amikor 140 millió mozijegyet adtak el, egy átlag magyar állampolgár ebben az évben 14 mozifilmet nézett meg. 1970-re, tehát egyetlen évtized alatt ez a szám 79 millióra, majd 1980-ra 60 millióra zuhant. Ezt követően enyhe emelkedés kezdődött, és az 1980-as évek első felében évi 70 millió körül stabilizálódott a nézőszám. Ez kicsit több volt, mint 1950-ben, de jóval kevesebb, mint 1955-ben. A mozik férőhelyeinek kihasználtsága ekkor 40 százalékos szinten mozgott.
A nézőszám enyhe emelkedése az 1980-as évek első felében valószínűleg a filmválaszték átalakulásával magyarázható. 1960 és 1982 között a jórészt még mindig politikai jellegű szovjet filmek száma évi 46-ról 32-re csökkent, a főleg kaland- és akciófilm kategóriába tartozó amerikai gyártmányú filmek bemutatóinak a száma pedig 8-ról 26-ra emelkedett. 1982-ben legtöbben (2,6 millióan) a Ben Hur, azután a Birodalom visszavág, s ezt követően a Keresztapa című filmre voltak kíváncsiak. A magyar filmek, s ezen belül elsősorban a magyar művészfilmek iránt ugyancsak csökkent az érdeklődés. Az egyetlen kivételnek ez alól a Mephisto bizonyult, amelyre 1981-1982-ben közel 1,2 millióan váltottak jegyet - hozzávetőleg félannyian, mint a Csárdáskirálynőre 1971-ben.
A színház
A színházlátogatók száma ugyancsak csökkent, ám jóval kisebb mértékben, mint a moziba járóké. A nagy ugrás e téren 1950 és 1955 között következett be, amikor évi 3 millióról 6,7 millióra emelkedett a nézőszám. Ettől kezdve - kisebb-nagyobb ingadozással - 6 millió körül ingadozott a színházlátogatók száma. Ez részben a motorizáció terjedésének volt köszönhető (a vidéki és a budapesti színházak előadásai lényegében minden gépkocsi-tulajdonos számára könnyen elérhetővé váltak), részben pedig a szervezett iskolai színházlátogatásoknak. Ezek mellett jelentős szerepet játszott a színházak igen nagymérvű, mintegy 70 százalékos állami szubvencionálása is. Ez tette lehetővé, hogy az 1980-as évek elején a lakosság átlagosan kevesebb, mint 30 Ft-ot fizetett egy színházjegyért, alig többet, mint egy mozijegyért. A közönség leginkább a zenés vígjátékok, az operettek, a kabarék és - új jelenségként - a musicalek iránt érdeklődött. Az 1982-es bemutatókról készített statisztika szerint legtöbben - 85 ezren - a "Meddig lehet elmenni?" című kabarét nézték meg, amely a Kádár-korszakra oly jellemző módon tréfaként, viccként mondta el azt, amit a demokratikus országokban a politikai vitákban szoktak. Ezt a János vitéz követte 84 000 látogatóval, miközben Schäffer Amadeusára nagyjából annyian - 55 ezren - voltak kíváncsiak, mint a Marica grófnőre, a Bánk bánra és a Háry Jánosra. Miközben a színházi előadások iránti érdeklődés stagnált, a komolyzenei hangversenyekre járók száma 0,4 millióról 1,2 millióra nőtt, megháromszorozódott. Ez elsősorban a zenei oktatás általánossá válásával és ezzel összefüggésben az ifjúsági bérleti előadások rendszeresítésével volt magyarázható. Egy hangversenyjegy 1982-ben átlagosan 26 Ft-ba került, amelyhez a költségvetés 36 Ft-ot tett hozzá.
A sport
A sport elveszítette azt a kitüntetett helyét, amelyet az 1950-es években élvezett a szabadidő-eltöltésben. A versenyeztetésen, a nagy rendezvényeken és a kampányszerűségen alapuló mozgalmak politikailag és kulturálisan egyaránt új helyzetben talajukat és értelmüket vesztették. A központilag szervezett és részben militarista jellegű testedzést felváltották az individuális jellegű szabadidősportok: a tenisz, az úszás, a síelés, a széllovaglás, a kocogás, a kerékpározás, az aerobic és legújabban a body-building, vagyis a testépítés. Bár az igazolt versenyzők száma szerint legnépszerűbb sportágnak változatlanul a labdarúgás számított, ezután pedig a kézilabda, a tömegérdeklődés határozottan csökkent a labdajátékok iránt. A sportolni vágyók érdeklődésének átalakulását egyrészt a teniszpályák, az úszómedencék, a fedett tornatermek és a kondicionálótermek számának a rohamos növekedése, másrészt a foci- és a röplabdapályák számának a csökkenése jelezte.
A versenysportok vonzereje ugyancsak mérséklődött. Bár az igazolt versenyzők száma (300 000) 1955 óta érdemben nem változott, a sportegyesületek száma 1964 és 1980 között 4600-ról 3900-ra, a szakosztályok száma pedig 19 ezerről 11 ezerre esett vissza. A tömegsportok szerkezetének átalakulásával, a versenysportok vonzerejének csökkenésével, valamint az iskolai testnevelés leértékelődésével egyaránt összefügghet, hogy a magyar élsportolók teljesítményei egyre inkább elmaradtak a korábbiak mögött. Az 1952-es olimpiai csúcsot, amikor a magyar sportolók 16 aranyat szereztek, soha többé nem sikerült elérni. Bár az 1964-es és az 1968-as 10-10 arany még jó eredménynek számított, a trend ettől kezdve lefelé haladt, és 1976-ban már csak 4 aranyérmet szereztek a magyar sportolók, noha a versenykategóriák száma időközben nem csökkent, hanem nőtt.
Utazás, turisztika, üdülés
Az olvasás és a tévénézés mellett a magyar társadalom életmódjának szerves részévé vált a turizmus, s ezen belül elsősorban a nyaralás. Ennek egyik tipikusan szocialista formája az úgynevezett szociálturizmus, azaz az igen olcsó vállalati vagy szakszervezeti üdültetés volt. Egy-két hetes ingyenes vagy kedvezményes beutalóban 1960-ban félmillióan, az 1980-as évek közepén 1,5 millióan részesültek. Ezt kezdetben a társadalom minden rétege igénybe vette, később inkább az alsó és középső rétegek. A tehetősebb családok az 1970-es és 1980-as években jobbára saját hétvégi házat építettek vagy vásároltak maguknak valamelyik üdülőövezetben, s nyári szabadságuk jó részét és hétvégéiket a továbbiakban inkább ezekben töltötték. Az építkezési lázra jellemző, hogy csupán 1981 és 1987 között 30 000 nyaraló készült el. A motorizáció terjedésével párhuzamosan vált népszerűvé a nyaralásnak egy másik individuális és viszonylag olcsó formája: a kempingezés.
A belföldi üdülés általánossá válása mellett rohamosan nőtt azoknak a száma, akik szabadságuk alatt hosszabb-rövidebb időre külföldre utaztak. 1956-ig erre gyakorlatilag nem volt lehetőség. Az 1960-as években viszont megteremtődtek a tömegméretű külföldi turizmus politikai és anyagi feltételei. 1960-ban még csak 300 ezren, 1970-ben viszont már 1 millióan, és 1980-ban 5,2 millióan léptek ki az országból. Többségük a szomszédos szocialista országokba, de igen sokan a félig Nyugatnak számító Jugoszláviába, amelynek csodálatos tengerpartját az 1970-es években fedezték fel a magyarok másodszor; közel félmillióan kifejezetten Nyugatra utaztak.
A mindennapi élet keretei és tartalma az 1980-as évektől egyre jobban hasonlítottak a más társadalmi és politika viszonyok között élő és gazdagabb nyugat- és közép-európai társadalmak életmódjához. Mindkettő a modern fogyasztói társadalom jegyeit mutatta. A különbség elsősorban a színvonalban, illetve a minőségben mutatkozott meg.
Az elmúlt tíz év fejleményei, 1989-2000
A jövedelmi viszonyok
A GDP 1989 utáni nagymérvű csökkenése elkerülhetetlenül maga után vonta a jövedelmek zuhanásszerű visszaesését. A jövedelmek és a fogyasztás színvonala 1996-ban olyan volt, mint az 1970-es évek második felében. A bérből és fizetésből élők nettó keresetének reálértéke 1989 és 1997 között 25,7 százalékkal, a több mint 3 millió nyugdíjasé és járadékosé 31 százalékkal csökkent. A költségvetési szférában dolgozók reálbérének esése ennél a valóságban valamivel nagyobbra tehető, míg a versenyszférában dolgozóké nemcsak lépést tartott az inflációval, hanem sokuké még emelkedett is. A társadalom felső egytizedére jutó jövedelem 1991-1992-ben már 6,7-szerese volt a legalsó tized átlagos jövedelmének, majd 1993-1994-ben már 7,7-szerese. Azóta ez a különbség még tovább növekedett, s megközelítette a fejlett piacgazdaságokban gyakori tízszeres arányeltérést. Miközben tehát a jövedelemátlag csökkent, a jövedelemkülönbségek nőttek.
A lakosság kiadásainak szerkezete a rendszerváltás után úgy változott, hogy a lakásfenntartásra fordított összegek aránya - alapvetően az energiaárak állami szubvencionálásának megszűnése miatt - megkétszereződött. Az élelmiszerre fordított hányad nem változott, a többi kiadási főcsoporté pedig csökkent. Élelmiszerre és élvezeti cikkekre 1996-ban a háztartások átlagosan kiadásaik 42, lakásfenntartásra 21 százalékát költötték. Ezen belül természetesen jelentős különbségek mutatkoztak az egyes jövedelmi kategóriák között. A felső jövedelemtizedbe tartozók húsfélékből 1995-ben több mint kétszeresét, friss zöldségből közel háromszorosát, friss gyümölcsből ötszörösét fogyasztották a legalsó jövedelmi tized fogyasztásának. A ruházkodásban az eltérés 3,7-szeres, az egészségügyi és testápolási kiadásokban 4,5-szörös, a művelődési és szórakozási célú kiadásokban 6-7-szeres volt. A különbségek azóta tovább nőttek.
A kulturális fogyasztás
A jövedelmek csökkenése és a kulturális szféra piacosítása jelentősen átalakította az emberek művelődési szokásait. Bár a minden cenzurális ellenőrzés nélküli új helyzetben több száz magánkiadó alakult, s 1989 és 1995 között a kiadott könyvek száma is nőtt 15 százalékkal, a könyvek példányszáma mégis 42 százalékkal visszaesett. 1989-ben 7599 könyv jelent meg 108 millió példányban, 1995-ben 8749 könyv 63 millió példányban. A drágább és értékesebb könyveket egyre kevesebben tudják megvenni. Az olcsó krimik, melodrámák és erotikus történetek - a régi ponyva mai megfelelői - viszont nagy példányszámban találnak gazdára. Az 1996-ban 70 legnagyobb példányszámban elkelt "irodalmi mű" között egyetlen esztétikailag értékelhető alkotás sem akadt. 10 ezres példányszámával Rejtő Jenő is csak ezek után következett.
A mozihálózat privatizációja következtében drasztikusan visszaesett a korábban államilag támogatott mozik és a mozilátogatók száma. 1989-ben még a települések 56 százalékában működött mozi, 1995-ben már csak 13 százalékukban. Gyakorlatilag minden falusi mozi bezárt. Az 1980-as években egy magyar állampolgárra évi átlagban 6-7 mozilátogatás jutott, 1996-ban 1,3. Támogatók hiányában csökkent a bemutatott új játékfilmek száma. Az 1980-as évek végén több mint 30 játékfilm készült évente, 1995-ben 9. A színházak és az egyéb kulturális intézmények hasonló gondokkal küzdenek. Miközben a potenciális látogatók jövedelmei csökkentek, a színházjegyek árai - ugyancsak az állami szubvenciók megszűnése miatt - több mint 300 százalékkal nőttek. Száz lakosra 1996-ban 38 színházlátogatás jutott, ami a 80-as évek végéhez képest 21 százalékos csökkenést jelent. 1989 és 1995 között a közkönyvtárak fele zárt be. Ezért és a megváltozott hangulat, az olvasást időpocsékolásnak tartó közvélekedés miatt az olvasók száma 2 millióról 1,5 millióra esett vissza. 1994-1995-ben Magyarországon az összlakosság 15 százaléka rendelkezett könyvtári olvasójeggyel. A környező országok többségénél - beleértve Ausztriát (11 százalék), viszont kivéve Szlovéniát (18 százalék) és Romániát (22 százalék) - ez kicsit jobb arány volt, ám az élenjáró brit és finn szintet (58, illetve 47 százalék) meg sem közelítette.
A fénykorában mintegy 700 ezres vásárlókörrel rendelkező Népszabadság példányszáma napi 250-300 ezerre csökkent. Az 1990-es évek közepén a Népszabadság után a Népsportból Nemzeti Sporttá "visszavedlett" sportújságot (100 000-120 000) és a régi bulvársajtó hagyományait követő két új napilapot, a Blikket (80 000-130 000) és a Mai Napot (70 000-80 000) vásárolták legtöbben. A Népszava példányszáma 200-300 ezerről 70-90 ezerre, a Magyar Nemzeté pedig 100-120 ezerről 40-50 ezerre esett vissza. Az MDF-hez és az MDF vezette kormányhoz közeli napilapként indult Új Magyarország 30-40 ezres példányszámot tudott elérni. A régi népszerű hetilapok közül az Élet és Irodalom olvasóinak jó részét elveszítette; példányszáma 10 000 és 20 000 között ingadozott. Az új hetilapok közül a Csurka István által szerkesztett jobboldali radikális Magyar Fórum 1995-1996-ban 45 ezres, a szenzációéhes és bulvárjellegű Reform 30-50 ezres, a liberális-szabaddemokrata 168 óra 20 000-30 000 példányban jelent meg. A hetilapok közül legnagyobb karriert az átlag-háziasszonyokat megcélzó Kiskegyed futotta be, amelynek példányszáma az évtized közepére félmillió fölé emelkedett, s így körülbelül ugyanannyian vásárolták, mint a nagy múltra visszatekintő és persze megújult Nők Lapját.
A könyv, az újság, a mozi és a színház helyébe egyre inkább a sokcsatornás - kábel- vagy műholdas - tévé és a videó lépett. A videókölcsönzők, amelyek az 1980-as évek legvégén jelentek meg Magyarországon, az 1990-es években ahhoz hasonló ütemben terjedtek el, mint az 1950-es években a mozik és a közművelődési könyvtárak. A családok jelentős részének esti szórakozásává a videózás vált. A tehetősebb városi családok fiataljai körében emellett megjelent és gyorsan népszerű lett a "számítógépezés", azaz a különböző játékprogramok használata, illetve legújabban az "internetezés". Az ezredfordulón hazánkban minden 100 emberből négy rendelkezik hozzáférési lehetőséggel a "világhálóhoz", míg a fejlettebb országokban már több mint tíz.
Mentális viszonyok
Az életkörülmények romlása a társadalom jelentős részét elkedvetlenítette, és kiábrándította a rendszerváltásból. Azonos szempontok szerint végzett szociológiai felvételek szerint 1991-ben az emberek 40, 1994 elején 51 és 1995-ben 54 százaléka gondolta úgy, hogy az új rendszer rosszabb a réginél. Azt viszont, hogy jobb, csak 31, 26, illetve 27 százalék állította. Ezek az arányok a csehországinál, szlovákiainál, lengyelországinál és a "kelet-németországinál" egyaránt nagyobb fokú csalódottságról árulkodnak. A valóságos társadalmi helyzetnek megfelelően legelkeseredettebbek a segéd- és betanított munkások, valamint a mezőgazdasági dolgozók voltak, akiknek 1995-ben 65 százaléka ítélte rosszabbnak az akkori rendszert az 1990 előttinél. Legelégedettebben pedig a vállalkozók és a vezető értelmiségiek nyilatkoztak, akik közül csak 29 százalék gondolkodott így. A pillanatnyi helyzetükkel való elégedetlenség mellett az emberek jelentős része a jövőbe vetett hitét is elvesztette, és sokukban erős nosztalgia alakult ki a Kádár-korszak iránt. Ferge Zsuzsa 1991 és 1994 közötti vizsgálatai szerint - 7 pontos skálát használva - az új rendszer 3,11 pontot kapott, miközben a késői 70-es és a korai 80-as évek 3,79 pontot. Ugyanezen vizsgálat szerint a Horthy-kor teljesítményét az emberek 3,09-re, az 50-es évekét pedig 2,79-re értékelték. A Rákosi-kornál rosszabb minősítést - 2,76 pontot - csak a jövő, az előttünk álló három év kapott.
Az igen borúlátó szubjektív helyzetértékelések és jövőképek ellenére az önpusztító, deviáns viselkedésformák terjedése megállt, sőt pozitív irányú változás következett be. A százezer lakosra számított öngyilkosságok száma 1987 és 1992 között 45,1-ről 38,7-re, majd 1995-ben 35,2-re csökkent. Ez olyan mértékű javulás, amilyenre nincs példa az öngyilkosságok 1867 utáni regisztrálása óta. E javulásnak köszönhetően az 1990-es évek közepére a százezer főre jutó öngyilkosságok terén Magyarország a világelső balti államok és Oroszország mögé került ötödiknek. Kisebb mértékben - 11,3 liter tiszta alkoholról (1989) 10,5 literre (1992) -, de csökkent az egy főre jutó éves alkoholfogyasztás is. A csökkenés ezen a szinten megállt, s azóta stagnálás tapasztalható. Valószínű tehát, hogy a mindennapokban is kétségkívül érzékelhető pesszimista közhangulat mögött sokak esetében mégis inkább optimistább jövőkép húzódik meg. De az is lehetséges, hogy a rendszerváltás "devianciaváltással" járt együtt, s az alkoholizmust - főleg a fiatalok körében - a kábítószerezés kezdi felváltani, az öngyilkossági mutatók javulását pedig a bűnözési mutatók drasztikus romlásával összefüggésben kell értelmezni. Ez utóbbi terén robbanásszerű változás állt be az 1980-as évek második felétől kezdődően, s különösen az 1990-es évek elején. 1985-ben 165 000, 1989-ben 225 000, 1992-ben viszont már 447 000 és 1997-ben 514 000 bűncselekményt regisztráltak Magyarországon.
