Vissza a tartalomjegyzékre

ÉLETMÓD

GAZDASÁG ÉS GAZDÁLKODÁS
TECHNIKATÖRTÉNET
ISKOLA- ÉS TUDOMÁNYTÖRTÉNET
MINDENNAPI ÉLET



GAZDASÁG ÉS GAZDÁLKODÁS

A Horthy-korszak, 1920-1944

A Monarchia felbomlásának következményei

Az első világháború előtti magyar gazdaság az Osztrák-Magyar Monarchia kereteihez igazodott, s a birodalom piac- és nyersanyagviszonyaira épült. Ez a nagy és csaknem önellátó gazdasági egység 1918 őszén hat részre bomlott. Ez a körülmény önmagában több évre szóló feladatokat rótt az országra. Ehhez járult a történelmi Magyarország területi összezsugorodása, s ezzel együtt a nyersanyagforrások jelentős részének elvesztése, ami a Monarchia felbomlásából adódó nehézségeket még tovább fokozta.

Mindezek a változások rendkívül nehéz helyzetet teremtettek, és elkerülhetetlenül súlyos megrázkódtatásokkal jártak. A háború végére bekövetkezett gazdasági válságból hosszú ideig lehetetlenség volt kilábalni. A mezőgazdasági termelés 1920-ban a háború előtti szint 50-60 százaléka, a gyáripari termelés 35-40 százaléka körül mozgott.

A háború, a forradalmak és végül Trianon megrázkódtatásai a magángazdaság mellett az államháztartást is súlyos válságba sodorták. Az egyre növekvő költségvetési deficitet a Tanácsköztársaság bukása utáni ellenforradalmi kormányok is fedezetlen bankjegykibocsátással pótolták, ami tovább fokozta a háborús években kezdődött inflációt.

A stabilizáció

A gazdaság újjászervezésének első lépéseként 1920 tavaszán felülbélyegezték a régi bankjegyeket - valamennyire a Magyarország feliratot nyomták -, s ezzel megteremtették az önálló magyar pénzjegyet. Az eljárás során a bemutatott és lebélyegzett bankjegyek értékének felét az állam kényszerkölcsön formájában igénybe vette. A koronaérték javítása érdekében megszüntették a fedezetlen pénzkibocsátást, és szigorú takarékossági rendszabályokat léptettek életbe. A redukált állami kiadások fedezetének megteremtése céljából a kormány felemelte az adókat, s több új adónemet vezetett be. A bevételek növelése terén legnagyobb jelentősége az egyszeri nagy vagyonadónak volt, amelynek mértéke vagyonnemenként 5 és 20 százalék között váltakozott.

A stabilizációs kísérlet sikeresen indult, ám 1921 őszére kudarcba fulladt. Hegedűs Lóránt pénzügyminiszter ezért szeptember 16-án lemondott, s a bankóprés ismét működni kezdett. Az infláció ezt követően ismét felgyorsult, s 1922 nyarától havi két számjegyűvé vált.

Az új pénzügyminiszter, Kállay Tibor eleinte ugyanazokkal a módszerekkel próbálkozott, mint elődje. Hamarosan nyilvánvalóvá vált azonban, hogy az államháztartás egyensúlyát és a pénz stabilizációját nagyobb összegű külföldi kölcsön megszerzése nélkül nem lehet elérni.

A kormány 1923 tavaszán jelentette be igényét 600-700 millió aranykorona összegű népszövetségi kölcsönre. Hosszas viták után a Népszövetség a kért hitelnek a felét szavazta meg. A 307 millió aranykorona kölcsön mintegy 50 százalékát Anglia, a másik 50 százalékát további hat ország biztosította. A feltételek a szokásosnál kedvezőtlenebbek voltak. Ezért a ténylegesen kapott 250 millió aranykorona kölcsön fejében húsz év alatt több mint 600 milliót kellett visszafizetni. A kölcsön felvételét megelőzően, 1924 tavaszán vállalnia kellett Magyarországnak 179 millió aranykorona készpénzben fizetendő háborús jóvátétel teljesítését is, ugyancsak húsz év alatt.

1924 tavasza az infláció utolsó szakasza volt. A kormány ekkor megszüntette kiadásainak papírpénz-kibocsátással történő fedezését, s a pénzkibocsátás jogát átengedte az ekkor felállított Magyar Nemzeti Banknak. Egyik első jelentős lépéseként a Nemzeti Bank új pénznemre cserélte a koronát. Erről már az 1925. évi XXXV. törvénycikk intézkedett, ám a gyakorlatban csak 1927. január 1-jén jelent meg az angol fonthoz igazodó pengő és váltópénze, a fillér.

A Népszövetség Pénzügyi Bizottsága által kidolgozott rekonstrukciós tervjavaslatot a nemzetgyűlés 1924. április 18-án fogadta el. Az állami költségvetés tartós egyensúlyának biztosítása érdekében ez nemcsak a nemzetközi kölcsön két és fél éven át folyósítandó részleteivel számolt, hanem az állami bevételek további növelését és az állami alkalmazottak létszámának újabb csökkentését is előirányozta.

Az újabb adóemelések következtében a fejenkénti adóteher az 1920-as évek közepétől mintegy 60 százalékkal múlta felül az 1912. évi szintet. Bár a legtöbb adónem esetében továbbra is érvényesült némi progresszivitás, összességében ezek a terhek a szegény néprétegeket és a kisembereket mégis jobban sújtották, mint a középosztályt vagy a felső tízezreket.

Az állami alkalmazottak létszámát két lépcsőben - 1924-ben és 1925-ben - 35 000 fővel csökkentették. A közalkalmazottak száma így 1925-1926-ra 150 000-160 000 fő körül stabilizálódott, ami a háború előtti létszám felének felelt meg.

Az 1923-1924. évi költségvetés még deficittel zárt, az 1924. június 26-án folyósítani kezdett kölcsön egy részét ezért a hiány fedezésére kellett fordítani. A következő évi azonban - a háború kitörése óta először - már jelentős többletet ért el, s ez így maradt az 1920-as évek végéig. A szanálás hivatalosan 1926. június 30-án fejeződött be.

A népszövetségi kölcsön és a sikeres stabilizáció bizalmat keltett Magyarország iránt nyugati pénzügyi körökben, s magánhitelek egész sora előtt nyitotta meg a kaput. 1929-ig, a nagy gazdasági világválság kezdetéig a különböző magáncégek, egyházak, önkormányzatok és maga a kormány összesen mintegy 1,9 milliárd pengő hosszú, közép- és rövid lejáratú hitelt vettek fel. A háború előtti kölcsönökkel együtt az ország adósságállománya így 1929 nyarára 3,5 milliárd, 1931-re pedig 4,3 milliárd pengőre emelkedett. Az egy főre jutó adósságállomány ekkor az egész térségben Magyarországon volt a legmagasabb.

A pénzügyi stabilizációval közel egyidejűleg került sor az új vámrendszer kidolgozására, amelyet 1925. január 1-jén léptettek életbe. Ez több mint 40 000 árucikkre vonatkozott, s a háború előttinél lényegesen magasabb, átlagosan mintegy 30 százalékos vámvédelmet biztosított a gazdaságnak, elsősorban az iparnak. Leginkább a fejletlen, de hazai nyersanyagbázissal rendelkező könnyűipari ágazatokat, így például a textilipart, s mellette a bőripart, papíripart és az élelmiszeripart védték. A nyersanyagok többségének és egyes mezőgazdasági felszereléseknek a behozatalát ugyanakkor egyáltalán nem gátolták.

Gazdasági fellendülés az iparban

1925-re a gazdaság rekonstrukciója és új kereteinek kialakítása befejeződött. Ezt követően a magyar gazdaság néhány esztendőn át a fellendülés időszakát élte. A kormányzat gazdaságpolitikájából logikusan következett, hogy ez a fellendülés elsősorban az ipar területén mutatkozott meg. Az utolsó békeévben, 1913-ban az ipar és a bányászat a nemzeti jövedelem 25 százalékát adta. 1924-1925-re - részben a területváltozások következtében is - ez az arány 29 százalékra, s 1928-1929-re 31 százalékra emelkedett. A gyáripari termelés 1924 és 1929 között több mint 70 százalékkal emelkedett, s az 1929-1933-as világgazdasági válság előestéjén mintegy 12 százalékkal múlta felül a háború előtti szintet.

Az általános fellendülésen belül az egyes iparágak helyzete eltérő képet mutatott. Leglátványosabban a textilipar fejlődött, amelynek termelési értéke 1921 és 1929 között közel megtízszereződött. Az új helyzetben túlméretezett, nyersanyagbázisának és piacainak egy részét elvesztett élelmiszeripar relatív túlsúlya viszont csökkent: részesedése a gyáripari termelésből az 1913-as 44, illetve trianoni területre számítva 42 százalékról 1929-re 36 százalékra csökkent. A könnyűipari struktúra tehát lényegében az ország belső szükségleteihez idomult.

A könnyűiparéhoz hasonló átrendeződés ment végbe a nehéziparban is. A korábban fejlett mezőgazdasági gépgyártás és járműgyártás biztos piacok nélkül visszafejlődött. A beszűkült kapacitásokra jellemző, hogy több olyan találmányt, amelyek a technikai fejlődés élvonalába tartoztak, a sikeres kísérletek ellenére végül nem Magyarországon kezdtek el gyártani. Ilyen volt például a helikopter, amelyet Asbóth Oszkár nemcsak feltalált, hanem meg is szerkesztett, sőt 1928-ban külföldi szakemberek jelenlétében be is mutatott. Vagy Fonó Albert találmánya: a sugárhajtómű, a modern repülőgépmotorok alapja. Néhány nehézipari ágazat azonban az új helyzetben is megőrizte versenyképességét. Ezek közé tartozott például az elektrotechnika. Az Egyesült Izzólámpagyár volfrámszálas, majd kriptongázos villanykörtéit 53 országba exportálták.

A bázisiparágak közül a villamosenergia-termelés fejlődött látványosan. 1921-ben az új határok között maradt termelés 276 millió kW-ot tett ki, amely egy főre számítva háromszor múlta felül a háború előttit. Egy évtized alatt ez még egyszer megháromszorozódott. Az ércbányászaton és a fémkohászaton belül a Veszprém környéki bauxitkincs feltárásának megkezdése bizonyult nagy jelentőségűnek 1925-ben. 1929-re a termelés elérte az évi félmillió tonnát.

Stagnáló mezőgazdaság

A mezőgazdaság részesedése a nemzeti jövedelemből az 1913-as 44 százalékról 1928-1929-re 40 százalékra csökkent. Túlsúlya tehát mérséklődött, de ettől függetlenül még mindig a nemzetgazdaság meghatározó ágazata maradt. A növénytermesztés szintje 1929-ben is csak 1-2 százalékkal haladta meg a háború előttit. A szerényebb előrehaladás, illetve stagnálás okai közül legfontosabbak a birtokszerkezet egyoldalúságai, a háború előtti művelési struktúra konzerválódása, s végül a talajerő-gazdálkodás elhanyagolása voltak.

A birtokszerkezet régi egyoldalúságai annak ellenére megmaradtak, hogy az 1920-ban elfogadott Nagyatádi-féle földreformot végrehajtva az 1920-as években folyamatosan parcelláztak. A közép- és nagybirtokosok érdekeinek hatékony védelme miatt azonban összesen csak 1,2 millió holdat osztottak szét, amely az ország termőterületének 8,5 százalékát tette ki. Ebből következett, hogy a 100 kat. holdnál nagyobb birtokok részesedése a földterületből csak igen kis mértékben, 53,5 százalékról (1921) 48 százalékra (1935) csökkent. A földreform másik nagy negatívuma abban állt, hogy ezt a kevés földet félmillió igényjogosult között osztották ki, átlagosan 1,7 kat. holdnyi törpebirtokok formájában. A gazdaságok száma így ugyan 1925 és 1930 között közel félmillióval, azaz 40 százalékkal nőtt, csakhogy ez a növekedés részben az 1 kat. hold alatti, részben pedig az 1 és 5 kat. hold közötti birtokokra terjedt ki, s az 1 és 100 hold közötti, élet- és versenyképesebb parasztgazdaságok száma és földterület-állománya ugyanezen idő alatt csökkent. Közgazdaságilag, az üzemstruktúra optimalizálása szempontjából tehát a reform nem hozott kedvező változást. Arra, hogy az új nadrágszíjparcellákon intenzív kultúrák honosodhatnak meg belterjes állattenyésztéssel, ami kívánatos lett volna, gondolni sem lehetett. Az új földtulajdonosok jelentős része előbb vagy utóbb tönkrement, s azok, akik nem, általában hagyományos kultúrák - főleg búza és kukorica - termesztésével foglalkoztak, s ezen a téren törvényszerűen lemaradtak a nagybirtokok mögött.

A mezőgazdasági termelés növekedésének másik gátló tényezője a gabonatermelés által dominált művelési struktúra konzerválódása, sőt megerősödése volt. Minderre egy olyan helyzetben került sor, amikor a Monarchia védett gabonapiaca többé nem állt a magyar mezőgazdaság rendelkezésére, s az észak- és dél-amerikai búzatermelés fellendülése miatt a nemzetközi piacon egyszerre nagy és egyre növekvő búzakínálat keletkezett. Nem növekedett a legintenzívebb kultúrák, a kert- és a szőlőgazdálkodás területe sem.

A talajerő-gazdálkodás, amely a 20. századra a hozamnövelés egyik legfontosabb mozgatórugójává vált, ugyancsak stagnált. A holdankénti műtrágya-felhasználás a háború előtti 12 kg-ról az 1920-as évek végéig mindössze 15 kg-ra emelkedett. A legfejlettebb nyugat-európai országokban a hektáronkénti műtrágya-felhasználás ugyanekkor már 1 és 3 mázsa között mozgott.

A hozamnövelő tényezők közül egyedül a gazdálkodás technikája javult. A munkafolyamatok gépesítése, amely már a századelőn megkezdődött, folytatódott. A traktorok száma 1925 és 1929 között 1189-ről 6800-ra nőtt, azaz csaknem meghatszorozódott. Ennek köszönhetően a szántási és a cséplési technika tovább korszerűsödött. A szállítás és a betakarítás munkafolyamatait, valamint a kapálást a gépesítés egyelőre nem érintette. Ezeket a munkákat továbbra is kézi, illetve állati erővel végezték.

A gazdálkodás technikájának szerény mértékű javulása nem ellensúlyozta az egyéb negatívumokat. A legfontosabb termények termésátlagai ezért a háború előttiekhez képest vagy stagnáltak, vagy csak egészen minimális mértékben emelkedtek. A magyar mezőgazdaság fejletlenségét, amely a háború óta tehát nem csökkent, hanem növekedett, jól mutatja az 1 hektárra eső termelési érték átlagos indexe. A délkelet-európai országokban ez az 1930-as évek elején 17 és 19 között mozgott, Lengyelországban 18, Magyarországon 21, Franciaországban 26, Csehszlovákiában 31, Németországban 44, Dániában 57, s Hollandiában 91 (a legmagasabb) volt.

Az állattenyésztés a földművelésnél is kedvezőtlenebb képet mutatott. A háborús veszteségek és a hagyományos állattenyésztő vidékek jelentős részének elvesztése miatt az egységnyi területre eső állatlétszám 1911-hez képest jelentősen csökkent. A négy legfontosabb haszonállat, a ló, a marha, a sertés és a juh együttes száma még 1929-ben is csak 87 százalékát tette ki a trianoni területre számított 1911. évi állatlétszámnak.

A stagnálás ellenére a mezőgazdaság továbbra is a magyar export domináns ágazata maradt. A mezőgazdasági termények és az élelmiszer-ipari cikkek az 1920-as évek második felében az összes export 50-57 százalékát, az élő állatok pedig 12-15 százalékát, együttesen tehát több mint 60 százalékát tették ki. Az ipari készáruk aránya ugyanakkor csak 30 százalék körül mozgott. Legfontosabb külkereskedelmi partnerünk Ausztria volt, amely a korszak elején a magyar export több mint 40 százalékát, 1929-ben pedig 30 százalékát vette fel.

Közlekedés, hírközlés

A gazdaság egyéb területei szerény mértékben bár, de - az iparhoz hasonlóan - fejlődtek. Új gőzmozdonyok üzembe helyezésével, továbbá a Budapest-Hegyeshalom vasútvonal villamosításával és az 1890-es években gyártani kezdett Kandó-féle villamos mozdonyok bevezetésével korszerűsödött a vasúti közlekedés. A vasúti közlekedés mellett lassan, de terjedni kezdett a gépjárműforgalom. A gépjárművek száma 1923 és 1928 között megötszöröződött, azaz 4400-ról 23 ezerre ugrott.

A hírközlés eredményei közül a rádiózás megindulása emelkedik ki. Az első, viszonylag kis teljesítményű adót 1925 decemberében helyezték üzembe Csepelen, az ennél nagyobb, 20 kW-os lakihegyi adót pedig 1928 áprilisában.

A villamosenergia-termelés fellendülésének köszönhetően jelentősen előrehaladt az ország villamosítása. A villannyal ellátott községek száma megháromszorozódott, a háború előtti 300-ról 1933-ig 999-re, azaz az összes település 27 százalékára nőtt.

A nagy gazdasági világválság évei

Az 1920-as évek második felére jellemző gazdasági fellendülésnek az 1929 őszén kezdődő nagy gazdasági világválság vetett véget. Közép- és Kelet-Európa, s ezen belül Magyarország szempontjából különösen két tényező hatott igen kedvezőtlenül. Egyrészt az agrárárak rendkívüli mértékű zuhanása a világpiacon, amely a magyar export legfontosabb ágazataira mért csapást, másrészt pedig a nemzetközi tőkeimport elakadása, amely régió szerte a nemzetgazdaságok egyik legfontosabb finanszírozási forrásaként szolgált.

A válság legpusztítóbban a mezőgazdaságot sújtotta. Az ipari és a mezőgazdasági árak közötti különbség (agrárolló), amely kis (5-6 százalékos) mértékben az 1920-as éveket is jellemezte, 1929 és 1933 között így megtöbbszöröződött, s 1933-ra 70 százalékra nőtt. Az egyébként sem prosperáló mezőgazdaság ily módon rendkívül nehéz helyzetbe került, nagymértékben eladósodott, s fejlődése úgyszólván teljesen megállt. A traktorpark például 1929 és 1935 között alig több mint 100 darabbal bővült, a műtrágyafogyasztás pedig a holdankénti 15 kg-ról 2 kg-ra esett vissza. A búza termésátlaga ezáltal az 1926 és 1929 közötti holdankénti 8,08 mázsáról 1930 és 1934 között 7,34 mázsára csökkent, s érdemben a későbbiekben sem nőtt.

Az ipari válság valamivel később, 1930-tól vált érezhetővé. Elsősorban azokat az iparágakat sújtotta, amelyek termelőeszközöket gyártottak, s amelyek iránt a fizetőképes kereslet minimálisra zsugorodott. A textil-, bőr-, papír- és vegyészeti ipart viszont alig érintette a válság. Ezek termelése 1931-1932-ben mindössze 1-2 százalékkal maradt el az 1929. évitől. Ez elsősorban abból adódott, hogy a kormányzat beavatkozásának köszönhetően a külföldi behozatal ezekből a termékekből a válság alatt szinte nullára redukálódott.

A válság különösen elmélyült 1931 nyara után, amikor a nemzetközi pénzügyi és hitelrendszer összeomlása is elérte Magyarországot. Az európai csődök nyomán a külföldi hitelezők minden felmondható hitelt visszavontak. Az ország nemesfém- és devizakészletei ennek következtében kimerültek. 1931. december 22-én a kormány ezért teljes transzfer-moratóriumot rendelt el, azaz minden külföldre szóló kifizetést megtiltott. A válság elmúltával ezen enyhítettek, de a szabad devizagazdálkodást teljesen többé sohasem állították vissza.

Nemzetközi jelenség lévén a gazdasági válságból kijutni csak a külgazdasági feltételek megváltozása, mindenekelőtt a mezőgazdaság piac- és árproblémáinak, valamint a hitel- és a kölcsönproblémáknak a megoldása révén lehetett. Az utóbbi terén már 1932-ben kedvező fordulatra került sor: nemzetközi megegyezés keretében törölték az összes jóvátételi fizetéseket. 1933-ban mérsékelték az adós országok kamatfizetési és tőketörlesztési összegeit.

A devizagazdálkodás új alapokra helyezésénél is fontosabb volt, hogy sikerült biztos piacokat találni a magyar mezőgazdasági export számára. Ezeket a piacokat részben az első világháború előtti és alatti kelet-közép- és délkelet-európai behatolási törekvéseit felújító Németország, részben pedig a vele konkuráló Olaszország, valamint a hagyományos partnernek tekinthető Ausztria nyújtották. A kapott kedvezmények fejében a magyar kormány 20-30 százalékkal csökkentette a német, olasz és osztrák iparcikkek importjának vámtételeit. Az általános devizahiány miatt e tranzakciók legnagyobb része egymást kiegyenlítő áruszállítások, azaz bilaterális klíringelszámolások keretében bonyolódott.

Fellendülés az 1930-as évek közepétől

A három kitüntetett jelentőségű külkereskedelmi partner közül legfontosabbnak Németország bizonyult. Németország részesedése a magyar kivitelből egyetlen év alatt megkétszereződött, az 1933-as 11,2 százalékról 1934-re 22,2 százalékra nőtt, és ezzel megelőzte az addig első Ausztriát. Ez a tendencia az 1930-as évek második felében is folytatódott: Németország részesedése a magyar kivitelből 1937-re 42 százalékra nőtt, majd az 1938-as Anschluss után az 50 százalékot is meghaladta. Az 1930-as évek közepétől - a modern magyar gazdaságtörténetben először - Magyarország legfontosabb külkereskedelmi partnerévé Németország vált. A magyar kivitel szinte kizárólag mezőgazdasági termékekből állt. Az 1930-as évek végén a magyar agrárexport háromnegyede irányult Németországba. Nagyjából ugyanilyen arányban nőtt a Magyarországra érkező német importáruk értéke is. Ezek között főleg gépek, műszerek, autók, gyógyszerek és festékek szerepeltek. Az ország második legfontosabb partnere Olaszország volt. 1941-ben e két ország vette fel a magyar kivitel 74 százalékát, s e két országból érkezett az import 79 százaléka. A környező országokhoz és Európa, illetve a világ más részeihez fűződő gazdasági kapcsolataink ezzel párhuzamosan drasztikusan leépültek.

A nemzetközi gazdasági feltételek javulásának, mindenekelőtt az agrárpiac megteremtődésének és a hitelválság enyhülésének, valamint a kormánypolitika beavatkozásainak köszönhetően mintegy fél évtizedes depressziós periódus után az 1930-as évek közepétől a magyar gazdaságban ismét fellendülés kezdődött. Az ipari termelés értéke először 1937-ben haladta meg az 1929-es szintet. A mezőgazdaság vetésterülete és termésmennyiségei, valamint az állatlétszám ugyancsak 1937-1938-ra érték el a válság előtti szintet. Dinamikusabban ezekben az években is az ipar, a kereskedelem és a szolgáltatások fejlődtek, miáltal a mezőgazdaság részesedése a nemzeti jövedelemből 40 százalék alá esett vissza.

Az ipar területén legjelentősebb új fejleménynek a nehézipar ágazaton belüli arányának 4, s ezen belül a vegyészeti ipar 3 százalékos növekedése számított. Ez azzal függött össze, hogy az 1930-as évek elején értékes földgázmezőkre, majd 1937-1938-ban jelentős olajkincsre leltek. Jelentősen nőtt a bauxittermelés is, s 1934-ben Magyaróvárott működni kezdett az első timföldgyár. 1935-ben Csepelen üzembe helyezték az első alumíniumkohót.

A válság hatására a mezőgazdaságban egészséges alkalmazkodási folyamatok kezdődtek. A gabonával bevetett területek nagysága végre csökkenni kezdett, a munkaigényesebb termények vetésterülete pedig nőtt. Ugyancsak nagy jelentőségű változás kezdetének tekinthető a zöldség- és a gyümölcstermesztés ugrásszerű fellendülése. Erre dinamikusan növekvő konzervipar épült.

Az ország villamosítása az 1930-as évek közepétől folytatódott. 1933 és 1938 között további 180 községet kötöttek be a hálózatba, miáltal az összes település 36 százaléka rendelkezett villanyárammal. Mivel ezek többsége város és nagyobb község volt, a lakosság 71 százaléka élt ezekben a településekben. A motorizáció az 1930-as évek közepéig stagnált, ezt követően viszont ismét fejlődésnek indult. Az 1930-as évek végén ezer főre Magyarországon két személygépkocsi jutott, miközben déli szomszédainknál még csak egy. Igaz viszont, hogy Csehszlovákiában már öt, az észak-európai országokban 20-30, a legfejlettebb nyugat-európai államokban pedig több mint 40. A kor kihívásaira válaszolva megkezdődött a rendszeres légiforgalom. Menetrendszerű repülőjáratok az 1930-as években Bécs és Budapest, valamint Budapest és Belgrád között közlekedtek. Ezek évi forgalma azonban alig tett ki többet néhány ezer utasnál.

Az 1934 utáni fellendülésnek köszönhetően az 1930-as évek végére a magyar gazdaság teljesítménye nemcsak elérte, hanem meg is haladta a válság előttit. Az egy főre eső nemzeti jövedelem - Paul Bairoch számításai szerint - 1938-ban 6 százalékkal múlta felül az 1928-1929-est. Ha az első világháború előtti szinthez viszonyítjuk az 1938-as eredményt, akkor 21 százalékos növekedést kapunk. Ugyanezen negyedszázad alatt az egy főre eső GNP Németországban 48, Franciaországban 34, Olaszországban 25, Jugoszláviában 19, Nagy-Britanniában 18 és Csehszlovákiában 4 százalékkal nőtt. 1913-ban az egy főre eső magyarországi nemzeti jövedelem az európai átlag 69, 1929-ben 74, és 1938-ban 67 százalékát tette ki. Az utolsó békeévben, tehát 1938-ban az egy főre eső magyarországi nemzeti jövedelem az angliainak 38, a németországinak 40, a franciaországinak 48, az ausztriainak 70, a csehszlovákiainak 82, a lengyelországinak 121, a portugáliainak 128 és a romániainak 131 százalékát érte el. A magyar gazdaság tehát megőrizte a Balkán-országok és a cseh-morva területek közötti - történetileg kialakult - átmenetet képező szintjét. Nem ugrott ki, de nem is esett vissza; fejlődése az átlagos tempónak felelt meg.

A gazdaság a világháború éveiben

A gazdaság fejlődése a háború első szakaszában is folytatódott. 1943-ban már modern repülőgépeket és harckocsikat is gyártottak Magyarországon. A növekedés persze szükségszerűen a hadviselés érdekeinek, s ezen belül a német igényeknek rendelődött alá. 1942-ben például a bauxittermelésnek 90, az olajtermelésnek pedig 50 százaléka került Németországba. Hasonló volt a helyzet a mezőgazdasági termékekkel is. Az 1941-ben visszakerült Bácska gabonafeleslege mellett Németországba vándorolt a kukorica és az olajos magvak túlnyomóan nagy része. S mindezért Berlin egyre kevésbé fizetett, vagy ha mégis, akkor fegyverekkel. A magyar-német külkereskedelmi forgalomban így mind jelentősebb aktívum halmozódott fel. A német tartozások összege 1944-re elérte az 1,5 milliárd márkát. Az így keletkező hiányt a kormányzat fedezetlen papírpénz-kibocsátással ellensúlyozta. Ennek viszont elkerülhetetlenül infláció lett a következménye.

A mezőgazdasági terményeket a kormány már a háború kezdetén zárolta, s nagy részüket ettől kezdve központilag osztotta el. 1941 szeptemberétől a kenyér- és a liszt-, 1942 májusától a tej-, és 1943 januárjától a húsfejadagokat is jegyre adták. A mezőgazdaságban 1943-ban teljes beszolgáltatási kényszert vezettek be. Ettől kezdve minden gazda a föld aranykorona-értéke alapján meghatározott összegű termény beszolgáltatásával tartozott, függetlenül a tényleges évi terméstől. Ezt a begyűjtési rendszert Jurcsek Béla államtitkár dolgozta ki, s ezért mint Jurcsek-rendszer került a köztudatba.

A hadsereg, illetve Németország igényei következtében fellépő áru- és élelmiszerhiány ellenére a társadalom életviszonyai nem romlottak olyan mértékben, mint az első világháború alatt. Az életszínvonal csökkent, ám az alapellátottság 1944-ig mindenki számára biztosított volt. 1944 őszétől azonban megváltozott a helyzet. A második világháború utolsó 8 hónapjára Magyarország is hadműveleti területté vált. Az elhúzódó harcok, valamint a mozgatható értékek német és nyilas elszállítása, továbbá az előrenyomuló szovjet és román csapatok rekvirálásai következtében az 1938-as nemzeti jövedelemnek több mint ötszöröse, a nemzeti vagyonnak pedig mintegy 40 százaléka pusztult el. Magyarország ezzel a legsúlyosabb háborús károkat szenvedett országok egyikévé vált. (A trianoni békeszerződés által okozott veszteségek az 1918 előtti nemzeti vagyon 62 százalékára becsülhetők.) A gyáripari berendezéseknek 54 százaléka, a sínhálózatnak 40 százaléka, a mozdonyoknak több mint kétharmada, az állatállománynak ugyancsak több mint fele pusztult, illetve veszett el. Az újrakezdés legalább olyan nehéz feladatokat rótt tehát az ország népére, mint az első világháború után.

Újjáépítés és átmenet, 1945-1949

A háború utáni gazdasági helyzet

A fél évtizedes hadigazdálkodás és az 1944-1945. évi hatalmas károk következtében a magyar gazdaság teljesítőképessége 1945-1946-ban ismét az első világháború utáni alacsony szintre zuhant vissza. Az 1945-ös termésátlagok az 1930-as évek átlagának mintegy kétharmadát, a termésmennyiségek pedig harmadát-felét tették ki. A helyzet érdemben 1946-ban sem javult. Az igen radikális 1945-ös földosztás következtében tömegesen létrejött kisgazdaságok súlyos igaerőhiánnyal küszködtek, s az újgazdák a legnagyobb önkizsákmányolással sem tudták produkálni azt, amit a háború előtti mezőgazdaság termelt. A gazdaság egyéb szektorainak a teljesítőképessége ugyancsak visszaesett. A közlekedés bénultsága, valamint a nyersanyag-, energia- és munkaerőhiány miatt az ipari termelés 1945 májusában a háború előtti szint alig 30 százalékát érte el.

A gazdaság dezorganizáltságából és a termelés visszaeséséből következett, hogy 1944-1946-ban ismét emberek százezrei éltek igen sanyarú körülmények között: éhezve, fázva. A nehézségeket fokozta, hogy a fegyverszüneti egyezmény értelmében, amit később az 1947-es békeszerződés is megerősített, az ország tetemes jóvátételt fizetett a Szovjetuniónak, valamint Csehszlovákiának és Jugoszláviának. Emellett Magyarországra hárult a kezdetben 1,5 milliós, de még 1946 nyarán is félmilliós szovjet katonaság élelemmel és üzemanyaggal való ellátásának a terhe is. Ezek együttes összege megközelítette az 500 millió dollárt.

Az árukínálat és -kereslet egyensúlyának drasztikus arányú megbomlása s az elapadt adóbevételek híján a kormány kiadásait fedező papírpénz-kibocsátás nagyarányú inflációhoz vezetett. 1946 tavaszára ez olyan méreteket öltött, hogy a forgalomban lévő pénz mennyiségét a továbbiakban csak csillagászati számokkal, billiókkal, trilliókkal, majd quadrilliókkal lehetett kifejezni. A világtörténelem legnagyobb mértékű inflációja a mai napig az 1946-os magyar. A hiperinfláció következtében 1946 nyarára a pengő minden pénzfunkcióját elveszítette, s gyakorlatilag kiszorult a forgalomból. Helyette aranyban, idegen valutákban és közszükségleti cikkekben számoltak az emberek.

A túlélők ilyen vigasztalan körülmények között láttak hozzá az ország újjáépítéséhez. Az egyik első teendő az ország vérkeringésének, vagyis a közlekedésnek a helyreállítása volt. 1946 végéig a 28 felrobbantott tiszai és dunai híd felét állították helyre, s a 114 vasúti hídból 100-at helyeztek üzembe. 1947 márciusára a gépjárműállomány megközelítette az egy évtizeddel korábbi szintet. A vasúti közlekedés annak az 500 darab gőzmozdonynak az üzembe helyezésével kezdett visszatérni a megszokotthoz, amelyet az amerikai hadsereg adott el Magyarországnak áruhitel formájában (Truman-mozdonyok).

A forint megteremtése

Az ország infrastruktúrájának a helyreállítása mellett a másik alapvető feladat a pénzügyi stabilizáció megteremtése volt. Erre 1946. augusztus 1-jén került sor. Eltérően az 1924-es stabilizációtól, ehhez külföldi kölcsönt a kormány nem vett igénybe. A műveletet kizárólag belső erőforrásokra támaszkodva és a háború előtti bérszint igen jelentős, mintegy 50 százalékos csökkentésével hajtották végre. A fizetéscsökkentések vezérelve a nivellálás volt. A stabilizáció másik sajátosságának az agrárágazat diszkriminálása tekinthető. Egységnyi iparcikkért a parasztságnak a továbbiakban dupla mennyiségű terméket kellett előállítani és értékesíteni. A földreform miatt egyébként is zavarokkal küzdő mezőgazdaság regenerálódását ez nagyban megnehezítette.

A stabilizáció az új pénz bevezetésén alapult. Az új valuta neve az 1892 előtt használatos forint, váltópénze pedig a fillér lett. A stabilizáció sikeres volt; a forint belföldi értéke hosszú éveken át alig változott. Külföldön viszont - a korábbi magyar valutáktól (pengő, korona) eltérően - nem fogadták el konvertibilis fizetőeszközként.

Az államosítások

A stabilizációt megelőzően, 1946. június 26-án államosították a szénbányákat. Ez megfelelt a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front programjának, s a Nyugat-Európában ez idő tájt zajló nacionalizálások mértékét sem haladta meg. Az ezt követő államosítások azonban már túlléptek mind a kisgazdapárti és a polgári erők által még elfogadhatónak gondolt szinten, mind a nyugat-európai mértéken, s a magántulajdon csaknem teljes felszámolásával néhány év alatt gyökeresen új helyzetet teremtettek az iparban és a pénzügyi szférában egyaránt.

A szénbányák államosítását 1946. december 1-jén a négy legnagyobb nehézipari komplexum állami kezelésbe vétele követte. Az állami szektorban dolgozó munkások számaránya ezzel 43 százalékra emelkedett. A következő lépés a nagybankok és az általuk ellenőrzött cégek állami tulajdonba vétele volt 1947. szeptember 29-én. Ezután a 100 főnél több munkást foglalkoztató gyárak államosítása következett 1948. március 25-én. Az állami szektorban foglalkoztatottak aránya a bányászatban és a nehéziparban ezzel 90 százalék fölé ugrott, a könnyűiparban pedig 75 százalék körül mozgott. Az ipart, a kereskedelmet és a szolgáltatást érintő államosítások betetőzésére 1949 decemberében, az egypártrendszer megteremtése, illetve a totális kommunista hatalomátvétel után került sor. Ekkor minden 10, sőt egyes esetekben 5 főnél több munkást alkalmazó vállalatot államosítottak. A magánszféra szerepe az iparban és a kereskedelemben ezzel a javító-szolgáltató funkciókra redukálódott. A kisajátított vállalatokért a rendeletek kártalanítást helyeztek kilátásba, ám erre a valóságban sohasem került sor.

A mezőgazdaság kollektivizálása - óvatosságból, a parasztság ellenállásától tartva - kezdetben nem szerepelt a kommunista célkitűzések között. 1948 őszén - a két munkáspárt egyesülését követően - azonban ez is napirendre került. Rákosi úgy tervezte, hogy 3-4 év alatt a parasztság 90 százaléka megválik földjétől, és belép a termelőszövetkezetekbe. Számítása azonban nem vált be. A parasztok döntő többsége a nehéz termelési feltételek ellenére sem igyekezett magántulajdonától megválni. 1949 nyarán így az egész országban még csak 584 termelőszövetkezeti csoport működött 13 000 taggal és 55 000 hektárnyi területen.

A hároméves terv

Az államosításokkal egyidejűleg kialakultak a központilag irányított tervgazdálkodás szervezeti formái. Ennek egyik legfontosabb intézménye az Országos Tervhivatal volt, amelyet 1947. június 11-én hozott létre a kormány. Ez dolgozta ki az első hároméves terv általános irányelveit, és határozta meg ezen belül évekre és vállaltokra lebontott feladatokat. A tervgazdálkodás másik fontos szervévé az 1949-ben létrehozott Népgazdasági Tanács vált, amely egyfajta gazdasági csúcsminisztériumként működött.

Az első hároméves terv 1947. augusztus 1-jén kezdődött, s két és fél év alatt, 1949 végére fejeződött be. Az előirányzatok eredetileg azt tűzték ki célul, hogy az újjáépítés munkáját befejezve a tervperiódus végére a mezőgazdasági termelés érje el az utolsó békeév szintjét, a gyáripari termelés pedig 27 százalékkal haladja is azt meg. A Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti ellenségeskedés kiéleződése miatt menet közben ezek az elképzelések annyiban módosultak, hogy a háborúra való felkészülés jegyében az ipar - különösen a nehézipar - fejlesztésére még nagyobb hangsúly helyeződött, s a mezőgazdaság érdekei teljesen háttérbe szorultak. Ezzel magyarázható, hogy miközben az ipari termelés 1949 végére már mintegy 40 százalékkal felülmúlta az 1938-as szintet, a mezőgazdaság össztermelése csak a háború előtti szint 85 százalékát érte el.

A közlekedést az iparhoz hasonlóan stratégiai ágazatnak tekintették. Ezért az összberuházások tekintélyes hányadát fordították rekonstrukciójának a befejezésére. A vasúti forgalom helyreállítása 1949-re teljes mértékben befejeződött. Ekkortól vett nagyobb lendületet a közúti forgalom - addig gyerekcipőben járó - motorizálása is, s 1949-re befejeződött a Ferihegyi repülőtér háború alatt elkezdett építése.

A külkereskedelmi kapcsolatrendszer átalakulása

Az új politikai helyzet következtében gyökeresen átalakult az ország külkereskedelmi kapcsolatrendszere. Németország, az addigi legfontosabb partner egy időre teljesen kiesett a magyar export-import forgalomból. Helyébe a Szovjetunió lépett, ahová a magyar kivitelnek már 1949-ben 25 százaléka irányult, s ahonnan az import 21 százaléka érkezett. A Szovjetunió tehát már ebben az időszakban Magyarország legfontosabb külkereskedelmi partnerévé vált. A szovjet hadsereg által elfoglalt és ellenőrzött többi országban hasonló tendenciák bontakoztak ki. Ezeket a bilaterális jellegű kereskedelmi kapcsolatokat fogta keretbe a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa (KGST), amely 1949. január 20-án alakult meg Moszkvában.

A Rákosi-korszak, 1950-1956

Az iparosítás

Az 1949 utáni kommunista gazdaságpolitika két fő célt tűzött ki maga elé: az iparosítást, s ezen belül mindenekelőtt a nehézipar fejlesztését, valamint a mezőgazdaság tulajdonviszonyainak a megváltoztatását, azaz a szövetkezetesítést. Alapvetően mindkettő a szovjet viszonyok mechanikus másolásából következett. A nehézipar fejlesztését emellett az 1950-es évek elején a korábbinál is valószínűbbnek látszó világháborúra való katonai felkészülés is motiválta. Magyarországot - mint Gerő Ernő, a gazdaságpolitika legfőbb felelőse megfogalmazta - minél gyorsabban "a vas és acél országává" kell tenni. Ez vált az első ötéves terv (1950-1954) legfontosabb célkitűzésévé.

Az iparosítást preferáló fejlesztési stratégiának köszönhetően 1938-hoz képest 1953-ra az ipari termelés közel megháromszorozódott. Részesedése a nemzeti jövedelem termeléséből az 1939. évi 39, illetve az 1949. évi 42 százalékról 1954-re 54 százalékra emelkedett. A nehézipar erőltetett fejlesztése tartós károkat és torzulásokat is okozott. Olyan ágazatokat - kohászat, acélgyártás - futtattak fel hatalmas ráfordításokkal, amelyekhez hiányoztak a hazai nyersanyagforrások. A világ fejlettebb régióiban ugyanekkor már az autó- és műszeripar, illetve a híradástechnika és a műanyaggyártás tört az élre, s megkezdődött az automatizálás és az elektrotechnika térhódítása. Káros volt a nagy múltú élelmiszeripar és könnyűipar fejlesztésének elhanyagolása is.

További súlyos következményekkel járó hibának bizonyult a minőségi szempontok elhanyagolása. Csak a mennyiség, az országosan előírt és vállalatokra lebontott tervszámok elérése, sőt túlszárnyalása számított. A kötelező tervutasításokra épülő, maximálisan centralizált tervezés rendszere ezekben az években teljesedett ki. A tervgazdálkodásra jellemző mennyiségi elv fejeződött ki a felülről ösztönzött különböző versenymozgalmak terjedésében. Ezek keretében a munkások ellenszolgáltatás nélküli túlmunkákat vállaltak, és állandóan emelték a maguk szabta normát. A versenymozgalmak kiemelkedő teljesítményt nyújtó résztvevőit sztahanovistáknak nevezték. Az egyik legismertebb magyar élmunkás Pióker Ignác volt.

Az erőltetett iparfejlesztésből következett, hogy a gazdaság egyéb ágazatai stagnáltak vagy visszafejlődtek. A valaha nemzetközi színvonalú magyar vasút kezdett korszerűtlenné válni. A vasút- és villamoshálózat elöregedését részben ellensúlyozta a nagyobb arányú gépkocsi- és autóbusz-forgalom megindulása. Az autóbusz az 1950-es években kezdett a települések közötti közlekedés tömegesen igénybe vett eszközévé válni. A közúti teheráru-fuvarozás ugyancsak ezekben az években lendült fel.

A mezőgazdaság

A mezőgazdaság addig eredménytelen kollektivizálásának a végrehajtása érdekében változatos eszköztárat alkalmaztak. Az egyik legfontosabb kényszerítő eszköz a magángazdaságok adóterheinek a folyamatos emelése volt. Emellett egyre nagyobb mértékben kötelezték a gazdákat terményeik szabott áron történő beszolgáltatására. Az állami készleteknek 1952-ben 73 százaléka származott begyűjtésből. Hatásos eszköznek bizonyult a tagosítás is. A megalakuló szövetkezetek szerteszét heverő kisparcelláinak az egyesítésére hivatkozva ennek keretében a magánparasztokat ingatlanjaik cseréjére kötelezték. Ezeket az ingatlancseréket azután arra használták fel, hogy a téeszek kapják a jobb, s a magánparasztok a rosszabb földeket. A parasztság sanyargatásából különösképpen kijutott az úgynevezett kulákoknak, azaz a 20-25 holdon felüli közép- és gazdagparasztoknak, akik a falu hagyományos vezetői és a legversenyképesebb gazdák voltak.

A kegyetlen módszerek megtették hatásukat. A termelőszövetkezetek száma 1948 vége és 1953 nyara között 468-ról 5000 fölé, a tagok száma 13 ezerről 370 ezerre, a téeszek területe pedig 76 000 holdról csaknem 2,5 millió holdra emelkedett. Az állami gazdaságok szántóterülete ugyanezen idő alatt 50 000 holdról 1,25 millió holdra nőtt. 1953-ban a téeszek kezén volt az ország szántóterületének 21 százaléka, az állami gazdaságok kezén pedig 13 százaléka. Ugyanezen idő alatt a magángazdaságok száma mintegy 400 ezerrel csökkent. A földjüktől megváló parasztok többsége, mintegy 360 000 fő az iparba áramlott. A "reakciós osztályidegenek" és kitelepítettek mellett belőlük lettek a nagy ipari beruházások segédmunkásai. A mezőgazdaságban dolgozók kereső népességen belüli aránya így aztán 1949 és 1953 között 55 százalékról 44 százalékra esett vissza, miközben az iparban foglalkoztatottaké 20 százalékról 28 százalékra emelkedett. A lakosság foglalkozásszerkezeti viszonyai tehát öt év alatt többet változtak, mint a megelőző két és fél évtizedben.

A nagyüzemi gazdálkodásra való áttérés keretében kezdetét vette a mezőgazdasági munkafolyamatok szisztematikus gépesítése. 1950 és 1956 között 13 ezerről 25 ezerre növelték a traktorok számát. Az ország lemaradása mindazonáltal nem csökkent. Egy traktorra Magyarországon ekkor 274 hektár terület jutott, miközben Angliában csak 20, Ausztriában 72, Franciaországban 85, Csehszlovákiában 108, s még Bulgáriában is csak 251. Nem jutott pénz a talajerő-gazdálkodásra sem. Az egy holdra jutó műtrágya-felhasználás 1950 és 1955 között 20 és 25 kg között mozgott, tehát alig volt több mint az 1920-as években (15 kg). Így aztán nem csoda, hogy a termésátlagok továbbra is csak alig haladták meg az 1938-as szintet, sőt egyes termények - lucerna, cukorrépa - el sem érték azt.

Az iparhoz képest nagyon alacsony beruházási arányok és a tulajdonviszonyok terén kialakult kaotikus állapotok miatt a mezőgazdasági termelés bruttó értéke két évben, 1951-ben és 1955-ben haladta meg az 1938-ast. Egyébként mindig alatta maradt a háború előttinek.

A Nagy Imre-kormány korrekciós politikája

A Sztálin 1953-as halálát követően hatalomra került új szovjet vezetők több szempontból módosítani kívánták az addigi szovjet politikát. Ennek keretében az iparosítás addigi koncepcióját is újragondolták. Az "új szakasz" magyarországi exponense Nagy Imre miniszterelnök volt, aki a szovjet javaslatoknak megfelelően a gazdaságpolitika terén is több korrekciós lépést kezdeményezett. 1953 nyarán módosították a beruházások szerkezetét. Az ipar részesedése 46 százalékról 35 százalékra, a nehéziparé 41 százalékról 31 százalékra mérséklődött. A mezőgazdasági beruházások aránya ugyanakkor 13 százalékról 24 százalékra emelkedett. A mezőgazdaság terén jelentős változásnak számított az is, hogy enyhítették a magángazdák terheit, szabaddá vált a termelőszövetkezetekből való kilépés, sőt a téeszek fel is oszlathatták magukat. 1953 nyara és 1954 vége között a téeszeknek 16 százaléka s a tagságnak 39 százaléka élt ezzel a lehetőséggel. Ezek a változtatások egy szocialista tervgazdaságon belüli modellváltás lehetőségét ígérték. A sztálinista erők 1955-ös ellentámadása és Nagy Imre félreállítása miatt erre ekkor nem kerülhetett sor. 1956 után azonban újra felmerült, majd meg is valósult ez a lehetőség.

A Kádár-korszak, 1957-1989

Gazdaságpolitikai prioritások

A kiegyensúlyozottabb növekedés és a lakosság bizalmának a megnyerése érdekében a Kádár János által irányított pártvezetés gazdaságpolitikai prioritásai 1957-től kezdve fokozatosan módosultak. Az addigi gyakorlattól eltérően 30 százalék fölötti értékekről 20 százalék alá csökkent a nemzeti jövedelem beruházásokra fordított aránya. A fogyasztásra szánt hányad ugyanakkor emelkedett. A beruházások ágazati megoszlása ugyancsak módosult. Az ipar részesedése 1958 és 1970 között 35 és 38 százalék között ingadozott, miközben a mezőgazdaságé 16, majd 18 százalék fölé emelkedett. Ezen aránymódosulás jelentőségét növelte, hogy a gazdaság szerkezeti modernizálódása következtében a mezőgazdaság hozzájárulása a nemzeti jövedelemhez tovább csökkent, s 1968-ban már csak 23 százalékot tett ki.

A gazdaságpolitikai prioritások újragondolása kiegészült a gazdaságirányítás mechanizmusának korrekciójával. Csökkentették a központilag meghatározott tervmutatók számát, enyhítettek a munkaerő-gazdálkodás centralizáltságán, a bérpolitikában nagyobb teret biztosítottak a teljesítménynek. A valóságtól teljes mértékben elszakadt 1951-es termelői árrendszer helyett 1959. január 1-jén valamivel racionálisabbat vezettek be. 1960-ban egyszerűsítették a soklépcsős és túlbürokratizált irányítási hierarchiát. Így, bár a gazdaság alapvetően tervutasításos jellege megmaradt, rugalmassága és ezáltal hatékonysága valamelyest javult.

Az agrárpolitika terén kezdetben az egyéni gazdák bizalmának a megszerzésére törekedett az új rendszer. Tudomásul vették a téeszek felbomlását, eltörölték a beszolgáltatási rendszert, engedélyezték a földek 5 holdig terjedő szabad adásvételét. A végcél azonban továbbra is a mezőgazdaság kollektivizálása maradt. Ezt részben a nagyüzemi gazdálkodás fölényébe vetett régi szocialista hit és a magántulajdonon alapuló paraszti autonómiától való félelem, részben a szovjet vezetés kívánsága motiválta.

A mezőgazdaság kollektivizálása

A téeszesítés újabb hulláma 1957-ben kezdődött, 1959-ben gyorsult fel, és 1961-re fejeződött be. Bár a módszerek, melyeket az ellenálló parasztokkal szemben bevetettek, kifinomultabbak voltak, mint a Rákosi-korszakban, a fenyegetőzés és az állandó zaklatás továbbra is az eszköztárhoz tartozott. A falusiak így végül beadták a derekukat. 1961 végén a parasztság 75 százaléka volt téesztag, 19 százaléka állami dolgozó, s magángazdálkodó már csak 6,5 százalék. Az új helyzettel megbékélni nem tudók közül sokan ismét az iparban kerestek munkát. Ezzel magyarázható, hogy a mezőgazdaságban foglalkoztatott keresők száma 1959 és 1963 között 41 százalékról 30 százalékra csökkent. Az 1949 és 1953 közötti nagy elvándorlás után ez volt a magyar társadalom foglalkozási struktúrájának második lökésszerű átalakulása.

A téeszesítés ismét dezorganizálta az 1956 után viszonylag gyorsan magához tért mezőgazdaságot. A falvakban kialakult kaotikus állapotokat érzékelve az agrárpolitika irányítói - Fehér Lajos, Erdei Ferenc - számos olyan korrekciós lépést kezdeményeztek, amelyek eltértek a szovjet típusú kolhozrendszertől. Ezek legfontosabbika a háztáji gazdaságok szerepének a felértékelése, s ezáltal a földhöz és a tulajdonhoz kötődő parasztság mentalitásához való alkalmazkodás volt. Fontos engedménynek számított a részes művelési rendszer bevezetése, azaz a téesztagok érdekeltté tétele is a termésmennyiség növelésében. Mindezek a terméseredmények gyors javulását és a magyar mezőgazdaság regenerálódását eredményezték.

A mezőgazdasági beruházások nagyság- és aránynövekedésének köszönhetően ezenközben nagy léptekkel haladt előre a gépesítés, amely a korszerű nagyüzemi gazdálkodás előfeltétele volt. 1958 és 1969 között a traktorok száma közel megháromszorozódott, azaz 26 ezerről 67 ezerre nőtt. Az egy traktorra jutó szántóterület ezáltal jelentősen csökkent. 1969-ben 1000 hektár mezőgazdasági területre Magyarországon 10 traktor jutott, ugyanannyi, mint Lengyelországban, s valamivel több, mint a dél- és délkelet-európai országokban (5-9). Nyugat- vagy Észak-Európához képest azonban, ahol 30 és 90 között váltakozott az ezer hektáronkénti traktorok száma, alig vagy egyáltalán nem csökkent az ország lemaradása, s hagyományosan előttünk járt Csehszlovákia (19) is. A traktoroknál gyorsabban terjedtek a különböző mezőgazdasági gépek, mindenekelőtt az arató-cséplő gépek, azaz a kombájnok. Ezek száma 1955 és 1960 között 2200-ról 4200-ra, majd 1960 és 1970 között 4200-ról 12 ezerre emelkedett. Hasonló mértékben nőtt a tehergépkocsik száma is: 1960 és 1970 között 3 ezerről 13 ezerre. A mezőgazdasági munkafolyamatok többségének gépesítettségi foka ezáltal néhány év leforgása alatt ugrásszerűen megnőtt, s az 1960-as évek legvégén közepes európai színvonalon állt.

A mezőgazdasági termelés hozamnövelő ráfordításai közül nagy jelentőséggel bírt ezenkívül a talajjavítás, a műtrágya-felhasználás és az öntözés terjedése is. 1968-ban egy hektár termőterületre már 124 kg műtrágya-hatóanyagot szórtak ki, ami két-háromszorosa volt a dél- és délkelet-európai országokban, s fele-harmada a legfejlettebb nyugat-európai országokban felhasznált mennyiségnek.

A gazdaságpolitika és gazdaságirányítás korrekcióinak köszönhetően 1957 és az 1960-as évek vége között a magyar gazdaság dinamikusan, s a korábbinál kiegyensúlyozottabban fejlődött. A három fő szektor közül leggyorsabban továbbra is az ipari termelés nőtt. Új jelenség volt viszont, hogy a korábbi stagnálás, sőt időnkénti visszaesés után látványos fellendülés kezdődött a mezőgazdaságban is. Bár a szolgáltató ágazatok ugyancsak korszerűsödtek, a fejlődés üteme e téren maradt el leginkább a nemzetközi tempótól.

Az iparfejlődés

Az ipar főágazatai közül a nehézipar részesedése a termelésből tovább nőtt, és az 1960-as évek közepére elérte a 60 százalékot. Legdinamikusabban a gépipar fejlődött, amelyet az ekkor felfutó vegyipar követett. A nehézipar túlsúlyából elkerülhetetlenül következett a magyar gazdaság nagy nyersanyag- és energiahordozó-szükséglete. A bányászat, a kohászat és a villamosenergia-ipar termelése ezért az egész időszakban nagy ütemben bővült. 1963. augusztus 20-án az utolsó magyar falut (Aporliget) is bekapcsolták az országos villamosenergia-hálózatba. A magyar energiagazdálkodás az 1960-as évek közepéig hagyományosan a szénre épült. Ezt követően azonban gyors strukturális átalakulás kezdődött. 1967-re a szén aránya 70-75 százalékról 58 százalékra csökkent, a kőolajé és a földgázé pedig 35 százalék fölé emelkedett. Ez az átalakulás részben hazai bázison nyugodott. Az 1930-as évek végén megnyitott zalai kutak után az 1950-es évek végén jelentős földgázmezőket tártak fel Hajdúszoboszlón és Békés megyében, majd 1965-ben az ország mindmáig legnagyobb kőolaj- és földgázmezőjét Algyő térségében. Az ipar egyre növekvő energiaszükségleteit hazai forrásokból mindazonáltal nem lehetett fedezni. Az 1960-as években ezért két kőolaj- és egy földgázvezetéket építettek ki a Szovjetunióba, amely korlátlan készletekkel rendelkezett. A szovjet energiaimport részaránya folyamatosan nőtt. 1960-ban az összes energiafelhasználásnak még csak 26 százalékát adta, 1980-ban viszont már több mint 50 százalékát. A magyar gazdaság függősége ezáltal tovább növekedett.

Az ércbányászaton belül legnagyobb jelentősége a bauxitbányászatnak volt. Ebből - és csak ebből - Magyarország európai viszonylatban is jelentős készlettel rendelkezett. A bauxitércből nyert timföld nagy részét - a kohósítás magas energia igénye miatt - a háború előtt és alatt Németországban, most a Szovjetunióban dolgozták fel.

A könnyűipar nemzetgazdaságon belüli szerepének csökkenése az 1956 utáni másfél évtizedben mérséklődött. Hozzájárulása az ipari nettó termeléshez az 1960-as évek második felében 20 százalék körül stabilizálódott. A textilipar termékszerkezete kissé változatosabbá vált. Az 1960-as évek elején megjelentek az első magyar nejlon- és egyéb műanyag termékek.

Az élelmiszeripar részesedése az ipari termelésből a könnyűiparénál is nagyobb mértékben esett vissza: 1960 és 1973 között 19 százalékról 16 százalékra csökkent. Legkevésbé a cukor-, a sütő- és a söripar fejlődött, leginkább az élelmiszer-tartósító ipar. Az utóbbi növekedése jórészt a mirelit, azaz mélyfagyasztott élelmiszerek terjedésével függött össze.

A mezőgazdaság fejlődése

A mezőgazdasági termelés 1960 és 1970 között évi átlagban 2,5 százalékkal nőtt. Ez nemcsak a két világháború közötti, hanem a dualizmus kori tempónál is gyorsabb volt, és megfelelt az agrárfejlődés második világháború utáni átlagos nemzetközi ütemének. Ez a növekedés jelentős részben a legfontosabb termények hozamemelkedésén nyugodott. A háború előtti 5 év átlagához viszonyítva az 1963 és 1967 közötti fél évtized átlagában a búza, az árpa, a kukorica és a cukorrépa termésátlaga 50 százalékkal emelkedett. Ilyen mértékű ugrásra az elmúlt háromnegyed évszázadban ekkor került sor először. Az európai országok rangsorában Magyarország ezzel visszakerült az első világháború előtti helyére, a közepes termésátlagú országok közé.

A mezőgazdasági termelés gyorsabb növekedésének fontos tényezője volt az extenzív termelési szerkezet átalakulásának a megindulása is. Ez mindenekelőtt a kertészet, valamint a gyümölcs- és a szőlőművelés terjedésében mutatkozott meg. Az éves gyümölcstermelés a háború előtti 30 000-50 000 tonnáról az 1970-es évek elejére 1 millió tonna fölé, a zöldségtermelés pedig 0,7 millió tonnáról 2 millió tonnára szökött. Ezen intenzívebb kultúrák elődleges bázisai mindvégig a háztáji és egyéb kistermelői gazdaságok voltak.

A mezőgazdasági termelés fontos tényezője volt az állattenyésztés előtérbe kerülése is. A háború előtt ez a szektor a mezőgazdasági termelés 37 százalékát adta. 1960-ban viszont már 42, 1970-ben pedig 48 százalékát. Az állatállomány elsősorban a sertés és a baromfi révén szaporodott, de gyorsan nőtt a juhállomány is. A szarvasmarha-állomány viszont - elsősorban a nagyobb tenyésztési költségek miatt - az 1960-as évek végén is az 1938-as szinten stagnált. A folytatódó fajtacserének köszönhetően az egy tehénre jutó tejhozam ugyanakkor 50 százalékkal nőtt. Az állattenyésztés felfutásában a háztáji gazdaságok és a kisüzemek a zöldség- és gyümölcstermesztéshez hasonlóan fontos szerepet játszottak.

Lemaradások az infrastruktúrában

A gazdaság két fő ágazatához, az iparhoz és a mezőgazdasághoz képest az infrastruktúra viszonylag kevés figyelemben részesült. A változás azonban ennek ellenére e téren is óriási volt - jelentőségében csak a vasút dualizmus kori elterjedéséhez hasonlítható. A közúti közlekedés egyre nagyobb teret nyert. 1955 és 1967 között a tehergépkocsi-állomány több mint háromszorosára, az autóbuszpark pedig kétszeresére nőtt. 1970-ben az összes település 96 százalékát érték el a menetrendszerűen közlekedő hazai gyártmányú Ikarusok. Leglátványosabban a személygépkocsi-állomány nőtt. A személyautó 1956-ig feltűnő és gyanús luxuscikknek számított. Számuk ezért a forradalom előtt alig érte el a 2 ezret. 1957-től azonban megváltozott a helyzet. A magángépkocsi-használat az életforma engedélyezett részévé vált. Számuk így 1965-re elérte a 100 ezret, majd 1970-re a 240 ezret. A közlekedés modernizálódásának másik fontos eleme a légi közlekedés terjedése volt. Az 1960-as évek végén a Malév már 33 nemzetközi útvonalon indított gépeket, s a Ferihegyen megforduló utasok száma évi néhány ezerről 350 ezerre nőtt.

Az igen látványos átalakulás ellenére a nemzetközi motorizációs mutatók terén Magyarország elmaradása alig mérséklődött. A legfejlettebb európai országokban az 1960-as évek közepén tízezer lakosra 1520 személygépkocsi, 250 tehergépkocsi és 8 autóbusz jutott. Magyarországon viszont csak 100, 46, illetve 7. Ez valamivel még az európai szocialista országok átlagánál (122, 60, 9) is alacsonyabb volt. Az elmaradottság azonban nemcsak mennyiségi, hanem minőségi szinten is megmutatkozott. A hazai személygépkocsi állomány 30 százalékát ugyanis az 1970-es évek elejétől kétütemű autók - zömmel NDK-gyártmányú Trabantok - alkották. Évről évre vált korszerűtlenebbé a MÁV valaha színvonalas mozdonyparkja is. Ezek 80 százalékát még az 1960-as évek közepén is gőzmozdonyok alkották, s a dízel- és villamos mozdonyok csak az állomány 19 százalékát tették ki.

Legkatasztrofálisabb a hírközlés helyzete volt. Bár az 1000 lakosra jutó telefon-főállomások száma 1950 és 1967 között 12-ről 33-ra nőtt, ez korántsem tartott lépést a nemzetközi tempóval. A fejlett országokban az 1960-as évek végén ugyanis már jóval 100, a legfejlettebbekben pedig 400-500 körül mozgott az 1000 lakosra jutó főállomások száma. Magyarország telefonvonal-sűrűsége a harmadik világ elmaradott országainak szintjén állt.

A külkereskedelem

A magyar gazdaság 1920 után kialakult külkereskedelem-érzékenysége, illetve nyitott jellege a belső adottságokat negligáló iparosítás következtében fokozódott. Az ország legfontosabb külkereskedelmi partnere folyamatosan a Szovjetunió volt. Részesedése a magyar összforgalomból az 1950-es évek elején 20, az 1960-as évek második felében 35-37 százalék körül mozgott. A szovjet import több mint fele energiahordozó, kőolaj, földgáz és villamos energia volt. A második legnagyobb tételt a katonai felszerelések jelentették. A Szovjetunióból érkezett közlekedésieszköz-parkunk jelentős része is, többek között a Moszkvics, a Zsiguli és végül a Lada típusú személygépkocsik, amelyek a szocialista gyártmányú autók között a legjobbak voltak. A többi KGST-országgal külkereskedelmi forgalmunk körülbelül egyharmada bonyolódott. Ezek közül a legfontosabbnak az NDK számított.

Az új gazdasági mechanizmus

A gazdaságpolitika irányítóit az 1960-as évek eleje óta foglalkoztatta a növekedés alapvetően extenzív fázisából az intenzív fázisra való áttérés feladata, azaz a termelékenység, a hatékonyság javítása, s ezáltal a minőségi vagy piaci követelményekhez való alkalmazkodás. Kiszámítható volt, hogy a mezőgazdaságból érkező embertömegek elapadásával ez elkerülhetetlenné fog válni. A tervgazdálkodás újabb - és minden eddiginél radikálisabb - reformját, az új gazdasági mechanizmust az MSZMP Központi Bizottsága 1966-ban fogadta el, és 1968. január 1-jén léptette életbe. Ez három területen hozott lényeges változást. Ezek a következők voltak: 1) a központi tervezés szerepének csökkentése és a vállalati önállóság növelése a termelés és a beruházások terén; 2) az árrendszer újabb, és ezúttal a fogyasztói árakra is kiterjedő reformja, amelynek következtében a termékek mintegy 30 százaléka szabadáras lett; 3) a vállalati átlagbér-szabályozásra való áttérés a bérek szakmák szerinti központi meghatározása helyett. E reformok következtében a magyar gazdaság egy olyan társadalmi - állami és szövetkezeti - tulajdonra alapozott gazdasággá alakult át, amely a központi tervezés és a piaci automatizmus elemeit egyesítette magában. A piacgazdaság hatékonyságát nem érte el, de az addigi és a szomszédos szocialista országokban továbbra is normának tekintett tervutasításos rendszerét felülmúlta.

Az új gazdasági mechanizmusnak köszönhetően folytatódott a gazdaság dinamikus növekedése. Az 1960-as évek első felében elért 4,1 százalékot felülmúlva 1966 és 1970 között évi 6,8, majd 1971 és 1975 között évi 6,3 százalékkal nőtt a nemzeti jövedelem.

Leglátványosabb eredményeket továbbra is a mezőgazdaság ért el. Az új mechanizmus kínálta lehetőségekkel élve a Bábolnai Állami Gazdaság 1969-ben megvásárolta és hazai viszonyokra adaptálta a zárt rendszerű növénytermesztés amerikai technológiáját. A kísérlet, amely 1970-ben indult, oly sikeresnek bizonyult, hogy az állami gazdaságok és a nagyobb téeszek egymással versenyezve vették át a bábolnaiak által kipróbált módszereket. Ennek is köszönhetően az 1970-es évtizedben a magyar mezőgazdaság ismét - modern kori történetében másodszor - megközelítette, sőt némely szempontból el is érte a világszínvonalat. A gabonafélék termésátlaga 1980-ban 4790 kg volt hektáronként. Ugyanebben az évben a világ országai átlagosan csak 2150, a KGST-tagországok 1800, az Európai Gazdasági Közösség tagországai 4460, s az Egyesült Államok 3770 kg hektáronkénti termésátlagot értek el. A mezőgazdasági termelés színvonalának szempontjából, amely a termésátlagok, a munkatermelékenység, a lakosság ellátottságának és a külkereskedelmi forgalomnak az összevont mutatója, a 23 európai ország rangsorában Magyarország a két világháború között a 18. helyen állt. Az 1970-es évek elejére a 12. helyre ugrott, majd az 1979-1981-es évek átlagában a 9. helyre lépett elő.

A hosszú időn át háttérbe szorított és ezért meglehetősen elmaradott infrastruktúra, illetve szolgáltatások ugyancsak korszerűsödtek az 1968 utáni évtizedben. Az 1980-as évek elejére befejeződött az elavult gőzmozdonyok felváltása dízel- és villamos mozdonyokkal. Ugyanakkor folytatódott a gépjárműpark rohamos bővülése. A személygépkocsik száma 1970 és 1980 között csaknem megnégyszereződött, s ezzel megközelítette az egymilliót. Az ezer lakosra eső gépkocsik száma alapján Magyarország 1980-ra elérte a nemzetközi átlag 73, majd egy újabb nagy ugrás révén 1986-ra annak 102 százalékát. Magyarországon 1000 főre ekkor 135 gépkocsi jutott, a legfejlettebb országokban 400-500, Spanyolországban 240, Görögországban 127 és Lengyelországban 99.

A rohamosan növekvő gépkocsiforgalom elkerülhetetlenné tette a közúti hálózat korszerűsítését. Ennek jegyében kezdődött az 1960-as évek végén a Balatonhoz vezető M7-es autópálya építése, amelynek második két sávját 1975-ben adták át. Ezt követően Bécs (M1), Miskolc (M3) s végül Szeged felé (M5) is megindult az autópálya-építés.

A fővárosi tömegközlekedésben az autópályákhoz hasonló jelentőséggel bírt a földalatti-vonalak bővítése. A Deák tér és az Örs vezér tere között 1970-ben indult meg a közlekedés. Új vonalak építésével a pályahossz 1970 és 1990 között 6,5 kilométerről 34,5 kilométerre ugrott. Nőtt az autóbuszok száma és utasforgalma is. A villamosoké ugyanakkor csökkent. A légi közlekedést igénybe vevők száma 1980-ra elérte az egymilliót, majd 1990-re az 1,5 milliót. A hírközlési rendszer korszerűsítése terén azonban továbbra sem történt előrelépés. Az 1970-es évek végén mintegy 250 000 család várakozott telefonra - sokan közülük évek óta és teljesen esélytelenül.

A mezőgazdaság rendkívül gyors és a közlekedés ugyancsak dinamikus fejlődéséhez képest az ipar teljesítménye mérsékeltnek volt mondható. Miközben 1960 és 1970 között részesedése a nemzeti jövedelemből 36 százalékról 43 százalékra nőtt, addig 1970 és 1980 között csak 43 százalékról 44 százalékra. A termékszerkezet szelektálatlansága és korszerűtlensége egyre nyilvánvalóbbá vált. Becslések szerint az 1970-es években gyártott magyar termékek nem egészen egyötöde érte el a világszínvonalat. Közéjük tartoztak az autóbuszok, a győri Rába teherautói és traktorai, néhány gyógyszeripari termék, valamint az orvosi röntgenberendezések. Viszonylag jó minőséget értek el az elektrotechnikai eszközök is, köztük a székesfehérvári Videoton tévékészülékei, valamint a jászberényi Lehel típusú hűtőszekrények.

Az ingadozások, egyenlőtlenségek és strukturális egyoldalúságok ellenére a magyar gazdaság 1960-as és 1970-es évekbeli teljesítménynövekedése világviszonylatban az átlagosnál gyorsabb, a szocialista országokon belül pedig átlagos volt. A világ legfejlettebb régióihoz viszonyított történelmi lemaradásunk ezáltal csökkent. Paul Bairoch számításai szerint az egy főre jutó GNP 1973-ban elérte az európai átlag 89 százalékát, amely az 1913-as szintnél (69 százalék) és a két világháború közötti csúcsnál (74 százalék) egyaránt magasabb volt. A szocialista országok közül ennél jobb eredménnyel Csehszlovákia és az NDK (117-117 százalék), a dél-európai országok közül pedig egyedül Olaszország (112 százalék) büszkélkedhetett.

Új világgazdasági kihívások

Az 1968 utáni dinamikus gazdasági növekedés az 1970-es évek utolsó harmadában veszített lendületéből, majd az 1980-as években jelentősen lelassult. A nemzeti jövedelem évi átlagos növekedése 1976 és 1980 között már csak 2,9 százalékos, 1981 és 1985 között pedig 1,6 százalékos ütemet ért el. Ez részben a politikai vezetés rossz döntéseire vezethető vissza, részben a külgazdasági feltételek megváltozására. A rossz döntések közül legnagyobb hordereje az 1968-as reformszellem visszaszorításának, sőt számos reformellenes gazdaságpolitikai döntés meghozatalának volt az 1970-es évek első felében. Az intenzív növekedési pályára való átállás ezek miatt annyira sem sikerült, mint amennyire az adott körülmények között egyébként sikerülhetett volna.

A külgazdasági feltételek megváltozása alapvetően az 1973-as olajárrobbanással függött össze. Az olajárak néhány év leforgása alatt ötszörösükre emelkedtek, amely a magyar külkereskedelmi mérleget tartósan deficitessé tette. Egységnyi olajért az 1970-es évek végén, amikor az olajárak másodszor is megemelkedtek, nyolcszor annyi autóbuszt kellett szállítani a Szovjetuniónak, mint az évtized elején. A világ piacgazdaságai erre a helyzetre az energiaigényes ágazatok leépítésével, innovációval, takarékossági intézkedésekkel, elbocsátásokkal és a bérek befagyasztásával reagáltak. A teljes foglalkoztatottsághoz és az életszínvonal emeléséhez mint legitimációs eszközhöz ragaszkodó kádári vezetés számára azonban elfogadhatatlanok voltak ezek a módszerek. Ehelyett kölcsönöket kezdtek felvenni a nyugati pénzpiacon, s az évről évre újratermelődő egyensúlytalanságokat ezekkel próbálták kiegyensúlyozni. Az ország adósságállománya, amely 1970-ben még csak 0,8 milliárd dollárt tett ki, 1980-ra így 9,1 milliárdra emelkedett, tehát több mint megtízszereződött.

Az 1970-es évek végére kialakult válsághelyzettel szembesülve a politikai vezetés ismét jelentős gazdaság- és szociálpolitikai változtatásokat határozott el. Feladták az életszínvonal folyamatos emelésének követelményét, s az 1968-asnál is radikálisabb, a piacgazdálkodás irányába mutató reformok bevezetése mellett döntöttek.

Az 1968-as szellemhez való visszakanyarodást a háztájik és egyéb kisgazdaságok működési lehetőségeinek a bővítése vezette be 1977-1978-ban. Ezt 1979-1980-ban radikális árreform követte, amely a hazai és világpiaci árak szinkronba hozatalát célozta. Ennek következtében a fogyasztói termékek mintegy 70 százaléka szabadárassá vált. A továbbiakban már csak a legalapvetőbb élelmiszerek árait próbálták - sikertelenül - alacsonyan tartani. 1980-1981-ben decentralizálták a nagyvállalati rendszert; a nagyobb vállalatok jogot nyertek önálló külkereskedelmi tevékenységre. 1980-tól lehetővé vált a boltok és különböző vendéglátó-ipari egységek szerződéses formájú üzemeltetése. A reformlépések legfontosabbika azonban az addig felemás módon kezelt kisvállalkozási formák általános érvényű, az iparra is kiterjedő felkarolása és újak engedélyezése volt. Ennek köszönhetően 1985-ben már 10 000 gazdasági munkaközösség (gmk) és 20 000 vállalaton belüli gazdasági munkaközösség (vgmk) működött az országban. A kereskedelem és különösen az ipar ezekben az években zárkózott fel a mezőgazdaság mellé a tervgazdálkodástól a piacgazdálkodás felé vezető úton.

A pártvezetés 1984-ben a reformpolitika folytatása mellett döntött. Hozzáláttak a piacgazdaság monetáris működésére alkalmas kétszintű, a nemzeti banki és az üzleti banki feladatokat szétválasztó bankrendszer létrehozásához. Az új struktúra 1987-ben kezdett működni. Ugyancsak 1987-ben fogadta el az országgyűlés az új - a piacgazdaságokban szokásos - adórendszert, amelynek a személyi jövedelemadó is részét képezte. 1988 őszétől lehetővé vált az állami vállalatok társaságokká alakulása, vagyis a privatizáció. Ezzel visszafordíthatatlan folyamatok indultak el az 1946 és 1961 között általánossá tett társadalmi tulajdonosi szerkezet békés összeomlása és a magántulajdonon alapuló piac- és versenygazdaság kialakulása terén. A magánosítás méreteire jellemző, hogy az úgynevezett jogi személyiségű gazdasági szervezetek száma 1988 és 1990 között csaknem megháromszorozódott: 11 ezerről 29 ezerre emelkedett.

Az 1980-as években hozott reformintézkedések nem tudták a gazdaságot újabb növekedési pályára állítani. A nemzeti jövedelem az 1981 és 1985 közötti 1,6 százalékos növekedés után 1986 és 1990 között már csak 0,3 százalékkal emelkedett. Az egyre szűkülő forrásokat a kormányzat úgy próbálta bővíteni, hogy újabb hiteleket vett fel. Az ország adósságállománya 1980 és 1990 között ezáltal több mint megkétszereződött, s így meghaladta a 20 milliárd dollárt. Ez fokozta a kibontakozó gazdasági válságot, amely jelentős mértékben járult hozzá a politikai rendszer megrendüléséhez, majd 1989-1990-es összeomlásához.

A gazdasági rendszerváltozás, 1990-es évek

Privatizáció és kárpótlás

Az 1980-as évek utolsó harmadában elkezdett gazdasági rendszerváltás folytatásában és kiteljesítésében az 1990-es választások eredményeként hatalomra került új politikai elit - beleértve a szocialistákat is - egyetértett. Bár a részletkérdéseket illetően a pártok sokat vitatkoztak, valamennyien a privatizáció folytatását és a piaci viszonyok kizárólagossá tételét szorgalmazták.

Az 1990-es években is folytatódó magánosítás következtében a magyar gazdaság tulajdonosi viszonyai néhány év alatt gyökeresen átalakultak. 1989-ben a GDP 80 százalékát még a köztulajdonban lévő vállalatok adták, és a magántulajdon hozzájárulása csak 20 százalékot tett ki. 1997-re a köztulajdon részesedése lecsökkent 30 százalékra, és a magántulajdon részesedése 70 százalékra emelkedett. Ezt utóbbin belül 49 százalékot tett ki a belföldi és 21 százalékot a külföldi tulajdon. A külföldi befektetők között az 1990-ben egyesült Németország vezetett, amely 1997-ig az összes külföldi tőke 28 százalékát hozta az országba. Ezt az Egyesült Államok követte 26 százalékkal, majd Ausztria és Franciaország következett 10-10 százalékkal.

A magánosításhoz kapcsolódó egyik legfontosabb vitakérdés a kártalanítás volt. Az ádáz parlamenti viták után 1991-1992-ben elfogadott kárpótlási törvények az eredeti vagyontárgyak visszaadása helyett a tulajdonra (földre, lakásra és részvényre) váltható értékpapírokkal történő részleges kártalanítás elvét mondták ki. Az 1948 utáni államosításokkal okozott tulajdoni károkat tehát nem alanyi jogon és teljes körűen, hanem méltányosságból és részlegesen orvosolták. A kárpótlás mértékét degresszív kulcs szerint állapították meg. Az annak idején kisajátított vagyon után 200 000 Ft-ig teljes kárpótlásban részesültek, efelett viszont csak erősen csökkenő mértékben. A kárpótlás felső határát tulajdoni tárgyanként, illetve személyenként 5 millió forintban állapították meg. Összesen közel kétmillió ember részesült kárpótlásban.

A privatizáció és a földtulajdon-szerzési lehetőséggel egybekötött kárpótlás következtében a mezőgazdaság tulajdonviszonyai a gazdaság egyéb ágazataihoz hasonlóan gyökeresen átalakultak. A termelőszövetkezetek birtokállománya 1990 és 1996 között az összes föld 72 százalékáról 22 százalékára csökkent. A gazdasági társulások kezén lévő földterület ugyanezen idő alatt 13 százalékról 28 százalékra, az egyéni gazdák által birtokolt földek hányada pedig 15 százalékról 50 százalékra emelkedett. Földtulajdonnal 1997-ben 1,7 millió család (az összes háztartás több mint 40 százaléka) rendelkezett. A háztartások mintegy 80 százaléka 1 hektár alatti, 17 százaléka 1-10 hektár közötti földterületen gazdálkodott. A családjuk eltartására képes főfoglalkozású gazdaságok száma a becslések szerint nem haladta meg az 50-60 ezret, az újonnan létrejött korszerű nagyüzemeké pedig a néhány ezret. Ez azt jelenti, hogy az igen nagymérvű tulajdonszerkezeti átalakulás ellenére a régi nagyüzemek - szövetkezetek és társaságokká alakult állami gazdaságok - továbbra is a magyar mezőgazdaság fontos szereplői maradtak.

A gazdaság fő ágazatainak átalakulása

A tulajdonváltásra és a gazdaság piacosításának a kiteljesítésére rendkívül nehéz külgazdasági körülmények között került sor. A nehézségek részben a hagyományos KGST-piac összeomlásából - a szervezet hivatalosan 1991-ben oszlott fel -, részben az Európai Gazdasági Közösség agrárprotekcionizmusából, s nem utolsósorban a magyar termékek jelentős részének gyenge versenyképességéből adódtak. A külkereskedelmi forgalom 1990-től ezért évről évre passzívummal zárult. Kedvező fejlemény volt viszont, hogy az export-import 70 százaléka már 1996-ban az úgynevezett fejlett országokkal bonyolódott, és az Európai Unió részesedése meghaladta a 60 százalékot. Ezen belül erőteljesen megnőtt az áruforgalom Németországgal (1996-ban 26 százalék), miközben Oroszország és a többi szovjet utódállam együttes részesedése 14 százalékra esett vissza. A szomszédos államokkal folytatott külkereskedelem jelentéktelen, 1-4 százalékos szinten mozgott.

A múltból örökölt problémák, az átalakulással járó nehézségek és a külgazdasági feltételek megváltozása következtében a magyar gazdaság 1990-et követően mély válságba került. A bruttó hazai termék (GDP) 1993-ban 18 százalékkal maradt el az 1989. évitől. 1993 végén lassú élénkülés kezdődött, amelynek köszönhetően a GDP 1996-ra az 1989-es szint 86 százalékára kúszott fel. Az 1989-es szint 100 százalékát azonban csak 2000-re érte el. A Magyarországgal valaha azonos vagy hasonló fejlettségi szintet képviselő nem szocialista közép- és délkelet-európai országok gazdaságai ugyanezen idő alatt prosperáltak. A közöttük és Magyarország között már a késői Kádár-korszakban kialakult távolság ezáltal tovább növekedett.

A gazdasági főágazatok közül legmélyebb válságon a mezőgazdaság esett át. A mezőgazdasági termelés értéke 1993-ban alig 65 százalékát tette ki az 1989-esnek. Az ipari termelés valamivel mérsékeltebben, 1989 és 1993 között mintegy egyharmaddal csökkent. A visszaesés elsősorban a korábban is veszteséges nagyvállatokat jellemezte, míg a kisebb szervezetek rugalmasabban alkalmazkodtak az új feltételekhez. 1993 után gyorsuló ütemű fellendülés jellemezte az ipart. A válságból való kilábalás terén legsikeresebbnek a gépipar bizonyult.

Az általános visszaesésen belül egyes területeken - elsősorban a korábban leginkább elmaradott infrastruktúra terén - rendkívül látványos fejlődés indult meg. 1989 és 1996 között megháromszorozódott a távbeszélő-főállomások száma. Az ország telefonellátottsága ezzel közel került az európai átlagszinthez. A személygépkocsi-állomány tovább nőtt, s egyben korszerűsödött is. A Trabantok aránya 15 százalékra csökkent, a korszerű nyugati márkájú gépkocsik aránya egyre növekszik. A vasúti közlekedésben megjelentek a Budapest és a vidéki nagyvárosok között közlekedő, az átlagos európai színvonalat és sebességet elérő InterCity-vonatok. Általánossá vált a modern informatikai rendszerekhez való csatlakozást biztosító számítógépek használata.

A gazdasági válság az infláció felgyorsulásával járt együtt. A pénzromlás eddigi éves csúcsát 1991-ben érte el 35 százalékkal, amit csak az évtized utolsó harmadában sikerült tartósan 20 százalék alá szorítani. A költségvetés túlköltekezése miatt az adósságállomány eleinte nem csökkent, hanem tetemesen növekedett. Az évtized második felében viszont sikerült megállítani, sőt visszafordítani ezt a tendenciát. Ez és a gazdasági élet más kedvező fejleményei növelték a forinttal szembeni hazai és külföldi bizalmat. Ez tette lehetővé, hogy 1997. január 1-jén a forint konvertibilissé vált. A magyar állampolgárok azóta korlátlanul vásárolhatnak külföldi valutát, és forint alapú bankkártyájukat is használhatják a világ bármely országában.

TECHNIKATÖRTÉNET, 1918-2000

Bevezetés

Az utóbbi másfél évszázadot a természettudományok, a technika és az ipar erősödő egymásra hatása, összefonódása jellemzi. Elmosódtak az alapkutatás és az alkalmazott kutatás határai. A tudományos kutatás, a technológiai haladás nemzetközivé vált. A kontinenseket behálózó transznacionális vállalatok országhatárokat átlépve alakítják kutatási, fejlesztési és termelési tevékenységüket.

Magyarországon a 20. század elejére, alig két-három emberöltő alatt, magas színvonalú ipari, műszaki kultúra teremtődött. A legkorszerűbb technikát alkalmazva néhány területen - például a vasúti infrastruktúra és járműgyártás, a malom- és a villamos ipar terén - a világ élvonalába kerültünk. Az Osztrák-Magyar Monarchia fölbomlása és a trianoni békeszerződés megfosztotta Magyarországot hagyományos piacaitól, gazdasági erőforrásainak jelentős részétől. A lakosságában, területében megcsonkított ország gazdaságát új alapokra kellett helyezni. Az ipar részben sikeres szerkezeti átalakításának és az ipari tudományos kutatásnak köszönhetően több magyar vállalat tartósan a világ technikai élvonalában tudott maradni a két világháború között, így például a Ganz-gyár, az Egyesült Izzó (Tungsram), a Süss Nándor-féle Magyar Optikai Művek (MOM) vagy a Richter és a Chinoin gyógyszergyár. Az iparvállalatok szoros kapcsolatban álltak az egyetemekkel és az állami kutatóintézetekkel. A Műegyetemen az Egyesült Izzó alapítványi Atomfizikai tanszéket, a Goldberger-gyár Textilkémiai tanszéket hozott létre. A magyarországi egyetemeken és főiskolákon bevezetett úgynevezett numerus clausus következtében sokan kényszerültek arra, hogy Németországban, majd az Egyesült Államokban folytassák tanulmányaikat, kutatásaikat. A legfejlettebb ipari országokban nemcsak zavartalan alkotó munkára nyílt lehetőségük, hanem kutatási eredményeik társadalmi és gazdasági befogadása is biztosított volt. Több magyar vagy magyar származású tudós új hazájában élve és dolgozva kapta meg a világ legrangosabb tudományos elismerését, a Nobel-díjat.

Magyarország a szocialista tervgazdálkodás idején, 1949 és 1989 között, általában lemaradt a technológiai versengésben. A kommunista hatalomátvételt, majd az 1956-os forradalom elfojtását követően ismét tudósok, mérnökök is távoztak az országból. Az 1980-as években a NATO-tagállamoknak a legfejlettebb technológia átadására vonatkozó tilalma (COCOM-korlátozások) növelte a tudományos és technológiai hátrányt és továbbra is utánzó fejlesztésre kényszerített. A pártállam összeomlása és a gazdasági-társadalmi rendszerváltozás nyomán az 1990-es évektől ismét a magántulajdonban lévő vállalatok állítják elő a nemzeti jövedelem döntő hányadát. A liberalizált piaci környezet, az európai integrációs törekvések fölgyorsították a technikai, technológiai haladást. Magyarország részvétele a különféle nemzetközi tudományos és technológiai programokban (például a CERN, azaz Európai Részecskefizikai Laboratórium kutatási programjai, az EUREKA-program és az Európai Unió kutatás-fejlesztési keretprogramjai) kiteljesedett. Közöttük információs és távközlési technológiákkal, ipar- és anyagtechnológiákkal, környezeti kutatásokkal és energetikai kérdésekkel kapcsolatos témakörökben.

Bányászat

A trianoni békeszerződés szinte teljesen megfosztotta Magyarországot ásványi anyagokban gazdag területeitől. Elveszett a kősótermelés egésze, a nemes- és a színesérc-termelés 99 százaléka, a vasérctermelés 96 százaléka és a kőszéntermelés mintegy 70 százaléka. Az ország számára létfontosságúvá vált az új nyersanyaglelőhelyek - érc-, szén- és szénhidrogéntelepek - feltárása, korszerű bányák, erőművek és szállítási rendszerek kiépítése.

A szénbányászat már az 1920-as évek első felében elérte az utolsó békeév termelési szintjét. A régi technológiát - a kézi csákánnyal történő szénfejtést, a kézi fúrással, véséssel előkészített robbantást, a kézi rakodást és a lovakkal való szállítást - azonban csak igen lassan váltották fel a korszerű eljárások. Az aknába történő le- és felszállást lovak hajtotta járgánnyal, később gőzgéppel, majd a század elején villamos motorral oldották meg. A robbanásveszély miatt a bányák gépesítésénél sűrített levegővel működtetett fejtő- és fúrókalapácsot, sűrített levegővel meghajtott mozdonyt és futószalagot alkalmaztak. A pécsi bányászatban már a két világháború között megpróbálkoztak a réselőgépes jövesztéssel, de a termelés és a szállítás fokozott gépesítését csak a villamos energiának a bányászatban történő biztonságos felhasználása tette lehetővé.

A magyarországi széntelepek töredezettsége megnehezítette a bányászati csúcstechnikát képviselő teljes gépi jövesztés bevezetését, mégis sikerült az 1980-as évek közepére a frontfejtések nagyobbik hányadán megvalósítani azt. A termelés gyors ütemű növekedése a szállítás fokozott gépesítését követelte meg: sújtólégbiztos villamos motorokat alkalmaztak a láncos vonszolók, a futószalagok mozgatására és különleges dízelmozdonyokat a csillék továbbítására. A földnyomás ellen a fejtések és a vágatok biztosításánál alkalmazott acélívek, majd később a hidraulikus támok fokozatosan kiváltották az évszázadok óta használt fát. A gépesített frontfejtéseken önjáró biztosító pajzsokat állítottak munkába. A metángáz fölgyülemlésének a megakadályozására nagy teljesítményű - percenként több mint 10 000 köbméter levegőt szállító -, sűrített levegővel is üzemelő szellőztetőket helyeztek üzembe. A metángáz kritikus fölszaporodása esetén önműködő készülékek kapcsolják ki az elektromos berendezéseket. A bányavíz kiemelésével korábban nem hasznosított szénrétegek váltak kitermelhetővé. A külszíni lignitfejtéseken - a takaróréteg eltávolítására, a szén kinyerésére - óriási teljesítményű gépláncokat alkalmaztak az 1960-as évektől kezdve. Az 1980-as években még újabb széntelepeket tártak föl (Eocén-program), de ezek kiaknázását és a hozzájuk kapcsolódó szénerőművek megépítését a magas költségek, a környezeti kockázat miatt abbahagyták.

Az ércbányászatban a réz, a mangán és különösen az urán, illetve a bauxit kinyerésére hoztak létre korszerű bányatelepeket. Európa legnagyobb rézlelőhelyének, a recskinek a kitermelése a bányászat szempontjából kedvezőtlen geológiai körülmények miatt várat magára. Az úrkúti és az eplényi mangánvagyon fokozott bányászata céljából a művelést villamosítással és gépesítéssel fejlesztették.

A Mecsekben föltárt uránérc bányászatát a legkorszerűbb technikai megoldásokkal végezték. A Szovjetunió atomhatalmi igényeit szolgáló magyarországi uránbányászat 1955-ben indult. A magas költségek miatt versenyképtelennek bizonyult bányászatot az 1990-es évek második felében leállították. A Paksi Atomerőmű alapanyagát behozatalból biztosítják.

Már a Horthy-korszakban hazai bauxitra alapozódhatott a magyar timföldgyártás és az alumíniumkohászat. A dunántúli bauxittelepek (halimbai, gánti, iszkaszentgyörgyi, nyirádi) kutatásában Balás Jenő bányamérnök, Telegdi-Roth Károly és Vadász Elemér geológus tűnt ki. A második világháború után a mélyművelésű bauxitbányákban gépesítették a fejtést, a rakodást és a szállítást. A bakonyi bauxitban számottevő mennyiségű titán és gallium is található. Megoldották a kitermelést akadályozó karsztvíz süllyesztését, ez azonban súlyosan veszélyeztette az ivóvízkészleteket és a termálvizeket. Az alumínium iránti kereslet az 1980-as években visszaesett, mert az energiaárak növekedése megdrágította előállítását. Az alumíniumipar hanyatlása a bauxitbányászatot is visszavetette.

A kiaknázható kőolaj- és földgázmezők nélkül maradt trianoni Magyarországon a költséges és lassan megtérülő szénhidrogén-kutatás, illetve bányászat jogát koncessziós megállapodások keretében korszerű technológiával rendelkező - a magyar szakemberek ismereteire is építő - külföldi cégek kapták meg. A kőolajbányászat és a kőolajipar szempontjából a budafapusztai, a pusztaszentlászlói és a bükkszéki fúrások hoztak számottevő eredményt az 1930-as évek második felétől. Az 1960-1970-es években ugrásszerűen megnövekedett a kőolajszármazékok és a földgáz iránti igény. Nagylengyelben és Algyőn jelentős kőolajmezőt tártak fel. A nagy mélységű, 3000-4000 méter körüli, fúrásokhoz korszerű berendezéseket alkalmaztak, és a hozamok növelése érdekében új termelési technológiát dolgoztak ki. A rétegnyomáson alapuló hozamok természetes csökkenését követően széndioxid túlnyomás létrehozásával másodlagos, vizes átmosással harmadlagos kőolaj-termelési technológiát vezettek be. Százhalombattán és Zalaegerszegen modern kőolaj-finomító épült. A kőolaj- és a földgáz kitermelése során bekövetkező kútkitörések kezelésére különleges technikát és módszert vezettek be. A behozatalból származó kőolaj és földgáz nagy nyomású távvezetékeken a Szovjetunióból, illetve utódországaiból és a Közel-Keletről érkezik Magyarországra. A szénhidrogének pazarló fölhasználását az 1973. évi kőolajár-robbanás, majd az 1990-es években a túlméretezett nehézipar leépülése és az energiatakarékos megoldások elterjedése szorította vissza.

Kohászat

A kohászat fejlődése az első világháborút követően megtorpant. Az ércbányák, az energiahordozók (kőszén- és szénhidrogéntelepek, vízvagyon) az újonnan meghúzott határokon kívül rekedtek. A belföldi piac felvevőképessége összeszűkült. A kohászati üzemek kapacitásfölöslege hátráltatta a technikai, technológiai fejlődést. A diósgyőri, az ózdi és a salgótarjáni nagyüzemekbe összpontosult kohászat csak a háborús fölkészülés jegyében, az 1930-as évek második felében élénkült meg. Ekkor kezdett elterjedni a tisztább acélt és különleges ötvözetek előállítását biztosító elektroacél-gyártás. Diósgyőrött új rendszerű kemencéket helyeztek üzembe: a Weigl Ernő gépészmérnök által kidolgozott kombinált eljárás szerint az olvasztást gázfűtésű Siemens-Martin-kemencében, a finomítást ívfényes kemencében végezték.

A második világháború után a vaskohászat politikai megfontolásoktól vezérelt, erőltetett fejlődésnek indult. A magyarországi vaskohászat a Szovjetunióból származó gyenge minőségű ércre, illetve a szocialista országokból érkező kokszra alapozódott. Dunapentelén (Sztálinváros, ma Dunaújváros) új nagyolvasztóval, kokszolóművel, martinkemencékkel és hengerművekkel fölszerelt korszerű vasművet építettek. A Dunai Vasműben kidolgozott úgynevezett félig csillapított acélgyártási eljárás segítségével csökkenő energiafogyasztás mellett növelték a termelést. A részlegesen csillapított acél alkalmas volt a tuskóból közvetlenül lemezzé történő hengerlésre. A tervutasításokra épülő diósgyőri, ózdi és salgótarjáni fejlesztések csak mérsékelni tudták a hazai vaskohászatnak a fejlett országokhoz viszonyított technikai lemaradását. A vasöntödék egy részében elektromos kemencéket alkalmaztak, és az 1970-es években növekedni kezdett az acél szilárdságát megközelítő gömbgrafitos öntvények gyártása. Az 1970-es években a magyar kohászati üzemek egymás után szüntették be a termelést. A piaci kihívásoknak a legnagyobb kohászati üzemek közül a Dunai Vasmű jogutódja, a Dunaferr Rt. tudott leginkább megfelelni.

Az alumínium lett a 20. század egyik legfontosabb ipari fémje. A magyarországi alumíniumipar az első világháború után épült ki. Az erdélyi bauxittelepek a trianoni határon kívülre kerültek, ezért volt fontos az új, a dunántúli bauxittelepek föltárása és kiaknázása. Az alumíniumkohászat alapanyagát, a bauxitból nyert timföldet kezdetben Magyaróvárott állították elő. A Weiss Manfréd Művekben létesített alumíniumkohóban az első csapolásra 1935 januárjában került sor. A második világháború idején teremtődött kereslet kielégítésére Ajkán és Almásfüzitőn timföldgyár, Felsőgallán és Ajkán alumíniumkohó, Székesfehérvárott könnyűfémmű épült. Az alumíniumból készült repülőgép-alkatrészeket Csepelen röntgenvizsgálattal ellenőrizték. Az ágazat történetében fordulópontot hozott az 1960-as években született, és két évtizeden át működő, magyar-szovjet alumíniumegyezmény. A megállapodás értelmében a magyar fél timfölddel fizetett az alumíniumtömbökért. A valós piaci versenyt hozó 1990-es években a magyarországi alumíniumkohászat válságba került és a timföldgyártás mennyiségét tekintve visszaesett.

Trianon óta a magyarországi színesfémkohászat - színesércbányák híján - alapvetően finomítással és félgyártmányok előállításával foglalkozott. A termelés az 1930-as években a Weiss Manfréd Művekben összpontosult. A század második felében a híradástechnikai ipar, a műszer- és járműipar egyre növekvő színesfémötvözet- és félgyártmányigényét főként a Csepeli Fémmű új finomkohászati öntödéje, a korszerű rézfinomítóval és hengerhuzal-gyártó berendezéssel fölszerelt móri Cső- és Elektródagyár és a réz-, ólom- és cinkhulladékot feldolgozó Metallokémia látta el. Az Egyesült Izzóban a lámpagyártáshoz szükséges volfrámot külföldről behozott ércből állították elő. Ajkán, a hazai bauxitra építve, 1959-ben indult a galliumkohászat. A világ ismert galliumérc-készleteinek 15-20 százaléka Magyarországon található. A galliumot vegyületeinek kiváló félvezető tulajdonsága teszi napjainkban a mikroelektronikai ipar értékes alapanyagává.

Közlekedés- és járműtechnika

Közúti járműtechnika

A két világháború között több gyár is foglalkozott gépjárműgyártással, például a Magyar Általános Gépgyár (MÁG), a győri Magyar Vagon- és Gépgyár, a Weiss Manfréd Művek, a Ganz-gyár, a Láng Gépgyár és a MÁVAG. A sorozatban gyártott, olcsó külföldi személygépkocsikkal nem tudták fölvenni a versenyt. Az 1920-as években összesen mintegy másfélezer személyautót készítettek. Fejes Jenő eredeti ötletének - 1921-1922-ben kidolgozott kevesebb nyersanyagot igénylő és olcsóbb technológiát jelentő találmányának -, a lemezautónak az ipari szintű megvalósítására csak napjainkban értek meg a műszaki feltételek. A világ járműiparában számos magyar vagy magyar származású mérnök, feltaláló alkotott maradandót. A legismertebb Galamb József részvétele a nevezetes Ford T-modell tervezésében és gyártásában.

A magyarországi személygépkocsi-gyártás a nagy világgazdasági válság idején elsorvadt, és a második világháború után sem éledt újjá. A tehergépjármű- és az autóbuszgyártás területén azonban jelentős eredmények születtek. A győri gyárban már 1904-ben négykerék-hajtású vontatót készítettek. 1938-ban itt született meg a világszínvonalú Rába Botond katonai terepjáró. A második világháború után a Csepel Autógyár tehergépkocsijai és az Ikarus Karosszéria- és Járműgyár autóbuszai voltak a keresett magyar gyártmányok. Többcélú katonai járműnek tervezték, a második világháborúban szerzett tapasztalatok alapján, a négyhengeres benzinmotorral fölszerelt Csepel-130 típusú raj-gépkocsit. Az összkerékhajtású terepjáró nagy motorteljesítményének, ötfokozatú sebességváltójának, osztóművének és főáttételeinek köszönhetően rendkívül jó menettulajdonságokkal rendelkezett. Kivételes terepjáró képességére - és gyenge rugózására - utalt "Kecske" beceneve. A Csepel 350 típusú teherautó polgári és katonai felhasználásra épült. A tehergépkocsi Kínában, a Tibet felé vezető 5000 kilométeres próbaúton, bizonyította kiváló tulajdonságait. Ugyancsak kettős célra épült a Csepel D-566 típusjelű tehergépkocsi. Nagy sorozatban gyártott főegységeit úgy alakították ki, hogy terepjármű-futóműhöz is illeszthetők legyenek. Így alakították ki az öt tonna teherbírású, 6x6-os kerékelrendezésű, különféle felépítményeket, illetve fegyvereket hordozni képes katonai terepjáró változatot is. Az első Rába nyerges vontatót és platós kamiont 1969-ben mutatták be. A magyar mérnökök által kidolgozott úgynevezett kombinált feltöltési eljárást - a turbófeltöltés továbbfejlesztését - a világ vezető teherautó-gyártó cégei is átvették. Az 1990-es években több külföldi autógyár - a Suzuki, az Opel és az Audi - hozott létre Magyarországon összeszerelő üzemet. Autóipari kutatással foglalkozó cégek kutatási intézeteket létesítettek. Az utóbbi évek fejlesztési eredményei közül kiemelkedik a nehézgépjárművekre kidolgozott menetstabilitást növelő rendszer.

Vasúti közlekedéstechnika

Az első világháború után a vasútvonalak 40 százaléka maradt a megcsonkított országban. A magyar gazdaság számára súlyos gondot okozott, hogy az új határ átvágta a sugárirányú vasútvonalakat, és vasúti csomópontok kerültek a szomszéd országokba. Az európai átlagot meghaladó sűrűségű magyarországi vasúthálózat ennek ellenére ki tudta elégíteni a személy- és áruszállítás igényeit. A Horthy-korszakban hozzákezdtek a vasútvonalak korszerűsítéséhez: a kavicságyazatot zúzott kőre, a fa keresztaljakat vasbetonra, majd feszített betonaljra cserélték. Annak érdekében, hogy a szerelvények nagyobb tengelytömeggel és gyorsabban haladhassanak, kedvezőbb formájú és megnövelt tömegű síneket raktak le a fővonalakon. A sínrendszer további fejlődését eredményezte az úgynevezett hosszú sínek (120 méter), azután a hézag nélküli összehegesztett sínszálak alkalmazása. Folytatódott a gőzmozdonygyártás és -fejlesztés. A fogalommá vált 424-es gőzmozdony a legsikerültebb típusok közé tartozott.

A nyersanyagforrásaitól megfosztott Magyarországon az egyik legsürgetőbb feladatot a vasutak villamosítása - a szénfaló gőzmozdonyok felváltása villanymozdonyokkal - jelentette. Verebély László villamosítási tervei és a nagyvasúti villamosítás úttörője, Kandó Kálmán elképzelései szerint a vasutat közvetlenül az 50 Hz-es váltakozó áramú országos hálózatról kell táplálni az úgynevezett fázisváltós rendszer segítségével. A tervező nem érte meg a Ganz-gyárban előállított 100 km/h sebességű, 2500 LE-s teljesítményű fázisváltós Kandó-mozdony 1932. évi sikeres indítását. A Budapest-Hegyeshalom vonalon megindult 50 periódusú vasútvillamosítási rendszer jóval megelőzte a világot, és az újfajta egyenirányítós, félvezető technikát alkalmazó mozdonyok munkába állásához sem kellett a hálózatot átalakítani Magyarországon.

A motorvonatok a gőzmozdonyoknál jobb hatásfokkal, kisebb tüzelőanyag-költséggel dolgoznak és működtetésükhöz egy vezető is elég. A Ganz-gyárban már az 1920-as évek közepén elkezdődött a belső égésű motorral hajtott motorkocsikkal való kísérletezés. Végül a Ganz-Jendrassik-féle dízelmotort alkalmazták hajtómotorként. A MÁV 1934-ben állította üzembe nevezetes Árpád típusú sínautóbuszait. Ezek a korszerű járművek áramvonalas kiépítésüknek és hathengeres Ganz-Jendrassik-motorjuknak köszönhetően 110 km/h legnagyobb sebességre voltak képesek. A Budapest-Bécs közötti 278 kilométeres távolságot, egy megálló közbeiktatásával, két perc híján három óra alatt tették meg. A Ganz motorvonatok sikerét, többek között, a dél-amerikai országokból és az Egyiptomból érkező megrendelések is bizonyították. A gőzmozdonyokat - a nem villamosított vonalakon - a második világháború után dízelmozdonyok váltották fel. A külföldi vontató járművek mellett a Ganz-MÁVAG dízelmotorral üzemelő, ingavonati közlekedésre alkalmas mozdonyai jutottak fontosabb szerephez.

A villamos vontatás az 1960-as évektől kezdve hasított ki egyre nagyobb részt a vasúti forgalomból. A Ganz-MÁVAG szilícium-egyenirányítós, majd a feszültséget, s ezáltal a sebességet mozgó alkatrész nélkül szabályozni képes tirisztoros villamos mozdonyokat gyártott. Az 1990-es években a MÁV négykocsis villamos motorvonatokat helyezett üzembe. Az elővárosi forgalomra, illetve távolsági, úgynevezett InterCity közlekedésre alkalmas jármű energiatakarékos, mert változtatható a pótkocsik száma és elektromos visszatápláló fékberendezéssel üzemel.

Városi tömegközlekedés

A városokon belüli forgalmi, közgazdasági igényeket villamos vasutak (villamosok), Helyiérdekű Vasutak (HÉV), helyi és távolsági buszközlekedés, illetve a trolibusz és a földalatti vasút (metró) elégíti ki. A villamos a nagyvárosi tömegközlekedés egyik legfontosabb járműve. 1887. évi sikeres pesti próbaútját követően egyre-másra villamosították a lóvasutakat, a gőzüzemű vasutakat. Az 1930-as években a fővárosi villamosok naponta 700 000 utast szállítottak. Villamosközlekedés napjainkban - Budapesten kívül - Debrecenben, Miskolcon és Szegeden zajlik. Minőségi javulást az 1970-1980-as években üzembe helyezett csuklós villamosok, illetve a betonlemez-alátétes, zajcsökkentett vágányok kiépítése eredményezett. A korszerű villamosok elektronikus indításúak és visszatápláló fékezésűek. Európában a londoni után a második földalatti vasutat Budapesten, 1896-ban adták át. Az Andrássy úton esztétikai okokból helyezték el a villamos kocsik pályáját a felszín alatt. Az 1970-1980-as években már az útfelszíni járműforgalom telítődése kényszerítette ki két újabb földalatti gyorsvasút megépítését. A kelet-nyugati vonalat teljes hosszában 1972-ben, az észak-délit 1986-ban adták át. A metró fejlesztése a nagy energiafogyasztású szovjet gyártmányú metrókocsik lecserélését, illetve a főváros növekvő felszíni forgalma újabb vonalak kiépítését igényli.

A városi (helyi) közösségi közlekedés vagy tömegközlekedés újabb és újabb járműfajták üzembe állítását követelte meg. A magántársaságok által a 19. században építeni kezdett, elővárosi forgalmat lebonyolító Helyiérdekű Vasutakat az állam különféle kedvezményekkel (adómentesség, bélyeg- és illetékmentesség, a MÁV önköltségi árú építőanyag-szállítása) ösztönözte. A főváros vonzáskörzetének települései irányába kiépített Helyiérdekű Vasutak (Szentendre, Gödöllő, Csepel és Ráckeve felé) évente több millió utast szállítottak. A gödöllői vonal korszerűsítésére a Cserkész Világtalálkozó, a Jamboree magyarországi megrendezése adott alkalmat. Az autóbusz-közlekedés úttörő városa a századelőn Arad volt. A fővárosban rendszeres autóbuszjárat 1915-ben indult. Az Ikarus gyár első saját tervezésű autóbuszát 1953-ban állította elő. A farmotoros busz önhordó vázszerkezetre épült. Budapest utcáin 1933-ban három kísérleti trolibusz jelent meg. Az óbudai temetőhöz kiépített járatot újabbak csak a háború után követték. A Kossuth Lajos tér és az Erzsébet királyné út között megépített trolibuszvonalat 1949-ben adták át. A korszerű, környezetbarát járművekből később csuklós típusokat, Ikarus karosszériával és Ganz gyártmányú villamos berendezéssel is forgalomba állítottak. A rendszerbe szervezett nagyvárosi, különösen a fővárosi tömegközlekedés az 1970-es években nemzetközi összehasonlításban is kitűnt.

Hajóépítés

A magyar hajózás és hajóépítés gyökeresen új feltételek közé került az első világháború után: elveszett a fiumei tengeri kikötő és az ottani korszerű hajógyár, lényegesen megrövidült a belföldi folyami partszakasz. A hajópark jelentős része az utódállamok kereskedelmi flottáját gyarapította. A Dunán keresztül a világpiacra történő kijutásra az 1928-ban átadott Csepeli Nemzeti Szabadkikötő és a folyam-tengerhajózás megvalósítása új lehetőséget teremtett. A Horthy-korszakban a magyar hajógyártás kimagasló sikere volt a kismerülésű folyam-tengeri hajók kifejlesztése. A Ganz-Danubius hajógyár új hajótípusának első tagját, a Budapest Duna-tengerjáró hajót, 1934-ben bocsátották vízre. A Scharbert Gyula által tervezett, Ganz-Jendrassik dízelmotorral fölszerelt hajó útja a Közel-Keletre vezetett: Isztambul érintésével Bejrut, Haifa, Jaffa és Alexandria volt az útvonal. Az 500 tonna hordképességű hajó szállítmányát a raktérben, illetve a fedélzeten helyezték el. A Dunán 15 km/óra, a tengeren 8,9 csomó (1 csomó = 1,852 km/óra) sebességre volt képes. A Budapest sikeres útját követően újabb - immár 1200 tonna teherbírású, nyolc, rakodást könnyítő daruval fölszerelt - Duna-tengeri áruszállító motoros hajók épültek. Az áruforgalmi viszonylatok megváltozása miatt az 1960-as években a mélytengeri hajózás került előtérbe: Budapesten, majd külföldön épültek tengeri hajók. A magyar tengerhajózás az 1990-es években válságba került, majd a tengerjáró hajók eladását követően megszűnt.

Ganz-Danubius hajógyár újításai, fejlesztései a két világháború között nemzetközi elismerést váltottak ki: itt épült meg a világ első ívhegesztett hajótestű tankuszálya, Európában elsőként itt készült dízel-elektromos hajtású lapátkerekes vontató, a Széchenyi és a Baross. A második világháború után - a fölrobbantott dunai hidak roncsainak a kiemelésére szolgáló - úszódarukkal bővült gyártmányaik köre. Később a tengeri hajózás követelményeinek megfelelő önjáró típusokat, illetve vasúton szállítható és a helyszínen összeszerelhető változatokat is gyártottak. A világ kikötőiben számos magyar úszó- és portáldaru dolgozik. A váci Dunai Hajógyár újdonsága az alumíniumötvözetből épült vízibusz volt. A könnyű, százötven férőhelyes hajók Európa több országának folyóin és tavain szállították az utasokat. A magyarországi hajógyárakat egyesítő Magyar Hajó- és Darugyárban a Duna-Majna-Rajna vízi útra önjáró, csatornahajózásra alkalmas motoros áruszállító hajókat - hidraulikusan emelhető-süllyeszthető kormányállással, automatizált géptérrel - fejlesztettek ki. A magyar folyamhajózás legfőbb gondját az ezredfordulón az elöregedett hajóállomány jelenti.

Repüléstechnika

Az első világháborút követően a vesztes Magyarországra az antanthatalmak által kimondott repülési korlátozások tönkretették az ígéretesen induló magyar repülőgépipart. Az 1920-as évek elején megindult a légiposta és a légi utasforgalom. A járatokat a mátyásföldi, majd 1937-től a budaörsi repülőtér fogadta. A Horthy-korszakban fölvirágzott motornélküli repülés a repülőépítés és kiképzés fontos iskolája volt. Ipari szintű repülőgép-tervezés és -gyártás azonban csak az 1930-as évek második felében, majd a háború folyamán vett lendületet.

A budapesti Műegyetem Sportrepülő Egyesület műhelyében épített L-2 Róma könnyű repülőgép három világrekord repülést is végrehajtott. A sárkányt Lampich Árpád szerkesztette, az üzembiztos 13,2 kW-os (18 LE) motort Thoroczkai Péter tervezte. Nemzetközi figyelmet keltett 1931-ben a magyar pilóták óceánrepülése. Még tartott az első világháború, amikor Kármán Tódor figyelemre méltó helikopterkísérleteket végzett: az Osztrák-Magyar Monarchia Bécs közelében fekvő repülőbázisán Petróczy Istvánnal és Zurovetz Vilmossal a sebezhető megfigyelő léggömbök kiváltására elektromotorral meghajtott, függőlegesen fölszálló repülőgépet készítettek. A földhöz kötéllel rögzített gép egymás fölött elhelyezett fa légcsavarjai ellentétes irányban forogtak. Asbóth Oszkár az 1920-1930-as évek fordulóján tovább kísérletezett a merev forgó szárnyakkal működő helikopterrel. Gépeivel több sikeres kis magasságú felszállást hajtottak végre, de a merev légcsavaros gép oldalirányú mozgásakor föllépő instabilitást a tervező nem tudta kiküszöbölni.

Jendrassik György az általa kifejlesztett kis teljesítményű, ám igen jó hatásfokkal üzemelő gázturbinát repülőgépeken is fölhasználhatónak tartotta. A légcsavaros repülőgépek hajtóműveként alkalmazható 736 kW-os Jendrassik-féle turbina kísérletei 1940-ben el is kezdődtek, de nem fejeződhettek be. A repüléstechnikában a dugattyús benzinmotort valóban a turbó-légcsavaros hajtás, majd a légcsavart kiiktató sugárhajtóművek követték. A rakétatechnika területén is több magyar szakember alkotott maradandót: Fonó Albert korát jóval megelőzve az első világháború idején torlósugár-hajtású "légi torpedót", vagyis rakétahajtású tüzérségi lövedéket szerkesztett. 1928-ban pedig a hangsebességet meghaladó repülésre is alkalmas sugárhajtóművet szabadalmaztatott. A Németországba, majd az Egyesült Államokba települt Kármán Tódor alkalmazott matematikai munkássága révén meghatározó szerepet játszott az USA repülő- és rakétafejlesztésében. Irányításával alkották meg az amerikai repülőgépek startrakétáit és az első irányított ballisztikus rakétát.

A csúcstechnikát képviselő polgári és katonai repülőgépek kutatása, fejlesztése és gyártása óriási összegeket igényel, ezért Magyarország a katonai célokra, illetve a polgári személy- és áruszállításra szükséges repülőgépeket külföldről szerzi be. A Szovjetunió szállította a turbó-légcsavaros, majd sugárhajtóműves repülőgépeket. Az első rendszerbe állított sugárhajtású vadászgép a MiG-15-ös volt. A magyar légierő legmodernebb, ám az ezredfordulóra az elektromos műszerek és berendezések tekintetében elavuló vadászgépét a MiG-29-es típus képviseli. A polgári repülésben is szovjet gyártmányú sugárhajtóműves repülőgépeket, a TU-134-es és a TU-154-es típusokat állították forgalomba. A növekvő súlyú, jelentős számú kiszolgáló személyzetet és bonyolult műszaki berendezéseket igénylő gépek fogadására megépült a Ferihegyi repülőtér, amelynek 1990-es évekbeli bővítése jelzi a légi közlekedés személy- és áruszállításban betöltött egyre fontosabb szerepét. A MALÉV légiflottája amerikai Boeing és Fokker repülőgépekkel gyarapodott.

Haditechnika

A Honvédelmi Minisztérium 1920-ban létrehozta a Technikai Kísérleti Intézetet, amely álcázott fedőszerve volt a M. kir. Honvéd Haditechnikai Intézetnek (HTI). A trianoni békeszerződés megtiltotta, hogy Magyarország páncélozott harcjárműveket, katonai repülőgépeket és vegyi fegyvereket tartson. Az előírtak betartását 1927 tavaszáig az antant ellenőrző bizottsága a helyszínen felügyelte. A magyar hadvezetés tehát csak rejtve - a rendőrséget, a polgári és a sportrepülést kihasználva - birtokolhatott katonai célokra is felhasználható páncélozott járműveket, repülőgépeket. A hadiipari termelés a második világháború előtt, 1938-tól bontakozhatott ki igazán. A háború idején jelentős és részben kényszerű - a szövetséges Németország és Olaszország is elzárkózott a legkorszerűbb fegyverzet átadásától - haditechnikai kutatás-fejlesztés folyt Magyarországon.

A MÁVAG és a Ganz-gyár svéd licenc alapján Toldi néven könnyű harckocsikat gyártott. A mozgékony, ám gyenge páncélvédettségű harckocsi páncélzatát és tűzerejét később megerősítették. A 20 mm űrméretű páncéltörő nehézgéppuskát 40 mm-es harckocsiágyúra cserélték. A Turán közepes harckocsi gyártására - a cseh Skoda gyár licence alapján - több gyár fogott össze. A páncélos fegyvernem továbbfejlesztését a Turán harckocsi alvázára épített 105 mm űrméretű tábori tarack szolgálta. A Zrínyi-II. névre keresztelt lapos építésű önjáró rohamlöveg a hazai páncélozott gépjárművek kimagasló típusa volt. A rohamtarackot a Weiss Manfréd Művek harckocsiosztályának főkonstruktőre, Kovácsházy Ernő tervezte. A korszerű Tas nehéz harckocsi gyártására már nem kerülhetett sor, mert a csepeli gyár harckocsigyártó üzemét 1944 júliusában súlyos bombatámadás érte.

Gebauer Ferenc még 1918-ban motorhajtású és nagy tűzgyorsaságú repülőgép-géppuskát fejlesztett ki. Az 1926-ra tökéletesített Gebauer-géppuskát, a fegyvergyártási tilalom ellenére, a Danuvia Rt. gyártani kezdte. A harckocsikba, a Csaba páncélgépkocsira és a Balatonfüredi Hajógyárban készített páncélozott őrnaszádokba is Gebauer-féle géppuskát építettek. A Magyar Optikai Művek, egy 1937-ben kötött szerződés értelmében, félmillió lövedékgyújtót szállított Nagy-Britanniába. Így az angliai légi csatában a szigetország légvédelmi ágyúi részben magyar gyártmányú robbanótöltetekkel fölszerelt gránátokkal tüzeltek a német gépekre. Misnay József őrnagy az 1940-es évek elején tapasztalati úton fölfedezte a robbanás erejét megsokszorozó kumulatív hatást, amely nyomán készített üreges töltetet egyes harckocsi- és tányéraknákban, illetve a Buzogányvető páncéltörő rakéta robbanófejében alkalmaztak. A lövedék egyik változatát páncéltörő fejjel erődök és harckocsik ellen, a másikat repeszromboló fejjel élőerő ellen készítették. A HTI rakétaszakosztályán kifejlesztették a Páncélrém kézi páncéltörő és a Lidérc levegő-levegő rakétát is. Juhász István a légvédelmi lőelemképzőhöz kötődő találmányaival vívott ki nemzetközi tekintélyt. Gyárában, a Gamma Művekben ezernél is több, a légvédelmi tüzérségi lövegek célra irányítását szolgáló automatikus berendezést készítettek, illetve értékesítettek Európa-szerte és a Távol-Keleten. Az 1930-as években világszínvonalú Gamma-Juhász légvédelmi lőelemképző alkalmazhatóságának később a repülőgépek sebességének és repülési magasságának növekedése szabott határt.

A Weiss Manfréd Művek a Nagy-Britanniában élő Straussler Miklós gépészmérnök által tervezett, Csepelen továbbfejlesztett összkerékhajtású és -kormányzású páncélgépkocsi-alvázakat gyártott és szállított a szigetországba 1933 és 1938 között. A katonai terepjáróalvázat a HTI és a Korbuly János irányította csepeli szakembergárda saját fejlesztésű fölépítménnyel látta el. Így született meg 1938-ban a Csaba páncélgépkocsi. A felderítő és rádiós parancsnoki változatban gyártott jármű jó lövésbiztonságát ferde síkú páncéllemezeinek köszönhette. A Rába Botond katonai terepjáró tehergépkocsit a győri Vagongyár gépjármű osztályának vezetője, Winkler Dezső mérnök tervezte. Kimagasló terepjáró képességét az ötfokozatú sebességváltó, a hátsó négy hajtott kerék, az árokáthidalást segítő két gördülő pótkerék és a mellső lökhárítóra szerelt forgó mankókerék biztosította. A másfél tonna teherbírású jármű csapatszállító gépkocsinak és tüzérségi vontatónak is bevált.

Közelfelderítő harci gépként nem vált be a WM-21 Sólyom, amelyet a Weiss Manfréd Művek, a MÁVAG és a győri Vagongyár gyártott. A vegyes építésű (fa-fém), kétfedelű repülőgép azonban gyakorlógépnek jól megfelelt. Samu Béla tervezte a legsikerültebb magyar katonai repülőgépet, a WM-23 Ezüst nyilat. Gyártására azért nem került sor, mert 1941-ben aláírták a magyar-német repülőgép-gyártási egyezményt. Az Aerotechnikai (majd Repülő Műszaki) Intézetben több új gépet - gyakorló, harci és zuhanó bombázó repülőt - fejlesztettek ki. Az esztergomi Aero Ever gyárban id. Rubik Ernő tervei alapján épült az R-21 tizenöt személyes deszant szállító vitorlázógép. Magyarországon azonban nem saját tervezésű, hanem főként olasz (Héja) vadászgépet, majd német (Messerschmitt Bf-109G vadász, Me-210Ca-1 romboló) repülőgépeket és motorokat (DB-605 típus) gyártottak a legkorszerűbb technikai színvonalon.

Az angol, az amerikai, a japán, a szovjet és a német radarkísérletekkel egy időben és azoktól függetlenül Magyarországon is hasonló kutatás zajlott. A Haditechnikai Intézetben szigorúan titkos radarfejlesztési szakosztályt állítottak föl. Katonai részről Jáky József ezredes vezette azt a programot, amelybe bevonták a Műegyetem, az Egyesült Izzó kutatóit és kivitelezőként a Standard Villamossági gyárat. Az Egyesült Izzó kutatófizikusa, Bay Zoltán által irányított mikrohullámú technikai kutatás célja a rádiós telekommunikáció fejlesztése és katonai felhasználású (repülőgépek fölismerése és helyzetének meghatározása) radarberendezésekhez szükséges adó- és vevőcsövek, kapcsolási rajzok kidolgozása volt. A titkos kutatócsoport eredményes fejlesztőmunkáját a Sáriban és Jászkiséren telepített Sas távolfelderítő, illetve a Bagoly éjszakai vadászirányító, a Borbála légvédelmi tüzérségi és a Turul repülőgép-fedélzeti lokátor megalkotása bizonyítja. A második világháború idején a német rakétatechnika Magyarországon gyártott elektrotechnikai termékeket is fölhasznált. Németország különféle rádiócsövet vásárolt a fejlesztésükben élenjáró Egyesült Izzótól. Az egyik fajta elektroncsövet - a magyar fél tudta nélkül - a kék fényre érzékennyé téve a Sarkcsillagra tájolták, és a V-2 rakéta navigációs vezérművébe szerelték.

Az 1950-es évektől kezdve a KGST Hadiipari Bizottsága és a Varsói Szerződés szigorúan meghatározta a tagországok feladatait. A magyar haditechnikai kutatás-fejlesztés jelentős része a Szovjetunió uralta együttműködés áldozatául esett. A NATO-tagállamok által bevezetett kiviteli korlátozások pedig lehetetlenné tették, illetve megnehezítették a legkorszerűbb, a nagy megbízhatóságú alkatrészek beszerzését. A nehézségek ellenére Magyarországon a hadiiparban alkalmaztak elsőként számos technikai újdonságot, például a félvezető technikát, mikroprocesszorokat, mesterséges intelligenciát a vezérléshez vagy az optikát az elektronikában.

Magyarországon a szovjet eszközök honosítása mellett alig néhány területen valósult meg jelentős hazai fejlesztés. Utóbbit példázza a gépesített lövész alakulatok számára kialakított FUG és PSZH páncélozott harcjármű-gyártás. Kiemelkedő fontosságú volt a katonai és polgári célokra egyaránt felhasználható, uszályokra alapozott hídépítés megoldása. A kivételesen rövid idő alatt összeállítható TS-uszályhíd változatai a közúti és a vasúti járműforgalom lebonyolítására is alkalmasak. A Varsói Szerződésen belül Magyarország és a Szovjetunió volt a rádiófölderítő eszközök fejlesztője és gyártója. A vevőberendezéseknek a lehetséges frekvenciatartományokban minden sáv vételére és többféle üzemmódra is alkalmasnak kell lenniük. A Boleró mikrohullámú vevőrendszer például az 1-18/40 GHz közötti frekvenciasávra biztosít vételt. Külföldön is keresett termékek voltak a magyar rádiózavaró rendszerek, műholdfelderítő és -lehallgató állomások. A Magyar Optikai Művekben az eredetileg katonai célokra kifejlesztett girotájoló műszercsalád egyes tagjait az Egyesült Államokban is fölhasználták a katonai létesítmények tájolásának ellenőrzésére, továbbá igénybevételükkel tűzték ki a Sziklás-hegységben az USA-Kanada vasúti alagút, valamint Svájcban és Franciaországban a CERN részecskegyorsító több tíz kilométeres nyomvonalait. A MOM szakemberei terepi adatrögzítő számítógépeket, távcsöves körtájolókat, különféle optikai célzókészülékeket, mikrohullámú távmérőt fejlesztettek ki.

A magyar haditechnikai kutatás-fejlesztés újabb sikereinek egyike a Gepárd fegyvercsalád, amely a találati pontosság és a célban kifejtett rombolóhatás szempontjából rendelkezik kimagasló tulajdonságokkal. A lövedék- és repeszálló mellények legnagyobb védelmi fokozatú tagja a 7,62 mm-es páncéltörő-gyújtós lövedék áthatolásával szemben is megvédi a viselőjét. A HTI mérnökei által kidolgozott kerámiabetétes mellény elnyerte az 1996. évi genfi szabadalmi kiállítás nagydíját. Az 1980-as években a tüzérségi tűz hatásosságának növelése érdekében kifejlesztették az Árpád automatizált tűzvezető és információs rendszert. A rendszer továbbfejlesztése során a tüzérségi röppályák kiszámításához matematikai modelleket állítottak föl. Ezek a számítási módszerek alkalmasak mind a hagyományos tábori tüzér eszközök (lövegek, aknavetők), mind a reaktív tüzér eszközök (sorozatvetők) röppályájának nemzetközi összehasonlításban is egyedülállóan megbízható és hatékony meghatározására.

Elektrotechnika

Villamosenergia-termelés

A magyarországi villamosenergia-termelést a Horthy-korszakban annak ellenére sikerült jelentős mértékben növelni, hogy az ország energiaforrásainak döntő többsége a trianoni békediktátum következtében elveszett. Az erőművek, az országot behálózó távvezetékek megépítése és a vasút villamosítása hosszú évtizedekbe telt. Az új erőműveket a szénbányák közelébe, a gyenge minőségű hazai szén fogadására fölkészítve kívánták fölépíteni. Az energiagazdálkodás szempontjából fontos volt, hogy az erőművek generátorait forgató dugattyús gőzgépeket hatékonyabb turbinák váltsák föl. A budapesti Láng Gépgyár gőzturbinái nemzetközi hírnévre tettek szert. A Ganz-gyár csúcsteljesítményű turbógenerátorait Bláthy Ottó Titusz fejlesztette ki, Seidner Mihály találmánya pedig megoldotta a generátor forgórészének vízhűtését. Az Ajkai Timföldgyár hőerőművének tervezője, Heller László új eljárást dolgozott ki a vízszegény környezetben létesített erőművek hűtésére. A világ számos országában alkalmazott hűtőrendszer apróbordás alumínium hőcserélőjét Forgó László szerkesztette. A Heller-Forgó-féle légkondenzációs hűtőrendszerrel - a gőzturbina fáradt gőzét lecsapatva és újrahasznosítva - igen jelentős mennyiségű víz takarítható meg. Az 1950-es években a nagyszabású iparosítás, a mezőgazdasági üzemek és a falvak villamosítása újabb erőművek építését követelte meg. Ekkor jutott el minden községbe a villamos energia.

Az atomerőművekben nyert elektromos energiát távvezetékeken juttatják el a fogyasztókhoz. Az Egyesült Államokba a két világháború között kivándorolt magyar származású tudósok közül többen is döntő módon járultak hozzá az atomenergia megismeréséhez, Szilárd Leó az első atomreaktor megalkotásához. Szilárd, Wigner Jenő és Teller Ede nemcsak az atombomba, hanem az atomenergia békés és biztonságos felhasználásában is kimagasló szerepet játszottak. Magyarországon az első kísérleti atomreaktort 1959-ben, a Központi Fizikai Kutató Intézet területén helyezték üzembe. A szovjet tervezésű és telepítésű reaktor 2 MW teljesítménnyel rendelkezett. A Műegyetemen már magyar tervezésű és kivitelezésű oktatóreaktor épült 1971-ben. A Paksi Atomerőmű építésében, a biológiai védelem méretezésében és a reaktor neutronfizikai tervezésében a magyar szakemberek, kutatók jelentős részt vállaltak.

Világítástechnika

Világviszonylatban is az elsők között épült ki a 19. század végén a magyarországi villamossági ipar, amely az elektromosság gyakorlati alkalmazása terén nemzetközi hírnévre tett szert. A világ első váltóáramú erőművét a Ganz Villamossági Gyár építette föl a svájci Luzernben, és az általuk készített váltóáramú villamos központok segítségével gyúltak ki a villanylámpák számos európai és tengerentúli városban.

A villamos világítás csak az 1920-as években szorította vissza az addig olcsóbb és nagyobb fényt adó gázlámpákat. A siker magyarázata a korszerű izzólámpák föltalálásában rejlett: a szénszálas izzólámpát a volfrámszálas váltotta fel. A világ első volfrámszálas izzólámpáját - a volfrámot szénszálra kicsapatva, majd a szénszálat elégetve - 1903-ban Just Sándor és Hanaman Ferenc készítette. Az izzólámpák előállítására berendezkedett cégek egymással versengve igyekeztek a legalkalmasabb gyártási eljárást kidolgozni. Az újpesti Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. (Tungsram) megvásárolta a szabadalmat, majd a General Electric laboratóriumában - az Egyesült Államokban élő magyar vegyészmérnök, Pácz Aladár eljárása nyomán - kikísérletezett húzott volfrámszál gyártási jogát. Az Egyesült Izzóban a volfrám angol és német neve után vezették be a Tungsram márkanevet. A volfrámizzó tökéletesítésére Aschner Lipót vezérigazgató kutatólaboratóriumot állított föl 1921-ben. A világhírnevet kivívó ipari kutatóhely igazgatója Pfeifer Ignác, később Bay Zoltán lett. A volfrámszál kettős spirálban történő kidolgozását megnehezítette a volfrám kedvezőtlen melegszilárdsága (izzó állapotban megnyúlt) és törékenysége. Ezt az akadályt Millner Tivadar, Tarján György és Tury Pál adalékolással nyert nagykristályos volfrámhuzala hárította el. A molibdénmagra tekercselt volfrámhuzalból nedves kémiai eljárással oldották ki a magot. Az alaktartó, úgynevezett GK-volfrám (Gross Kristallin Wolfram) gyártási technológiája az egész világon elterjedt. Bródy Imre az izzószál párolgásának csökkentését, ezáltal élettartamának és fényhasznosításának növelését kriptontöltet alkalmazásával érte el.

A gázkisüléses fénycsövekkel és a csövekben alkalmazott anyagokkal történő kísérletezés már az 1930-as években elkezdődött az Egyesült Izzóban. Az első fénycsöveket leginkább csarnokok, hivatalok világítására alkalmazták. A hetvenes évek sikerterméke a reflektorokban, vetítőgépekben felhasznált halogén izzólámpa volt. A korszerű kompakt fénycsövek már nem lüktetnek, nem zúgnak és energiatakarékosak. Az 1990-es évek rendszerváltását követően a villamos gépipar nagy múltú vállalatai külföldi cégek tulajdonába kerültek. A Ganz Villamossági gyárat az olasz Ansaldo vette meg, majd 2000-ben a Transelektro visszavásárolta. A gyár budai telepén a termelést megszüntették. A jelentős európai piaci részesedéssel bíró Egyesült Izzó jogutód vállalata a General Electric-Tungsram lett.

Vegyipar / gyógyszeripar

A magyarországi vegyészeti ipar két világháború közötti föllendülését a hadifontosságú termékek (lőpor-, robbanóanyag- és műbenzin-gyártás), illetve az ipari segédanyagok iránti kereslet ösztönözte. A vegyiparból korán kimagaslott a gyógyszeripar, amely a 20. század elején nemzetközi elismertséget vívott ki magának. A kémiai, orvostudományi és egyéb tudományok ismereteinek gyógyszeripari hasznosítása szoros kapcsolatban van a laboratóriumi kutatással, az eljárástechnikai ismeretek kidolgozásával.

A hazai gyógyszervegyészeti kutatás, a gyógyszergépészeti és technológiai fejlesztés jelentős központja a Richter és a Chinoin gyógyszergyár, ahol több évtizedes hagyománya van az ipari és az egyetemi kutatás összehangolásának. A kőbányai Richter gyár neves termékei közül 1912-ben hozták forgalomba a ma is használatos Kalmopyrin lázcsillapítót, majd később a Hyperol fertőtlenítőszert. Világújdonság volt az arany értékével vetekedő B12-vitamin gazdaságos előállításának megoldása, ami Pillich Lajos főmérnöknek és munkatársainak a nevéhez fűződik. A kőbányai cég 1970-es évek végén született sikerterméke a szintetikus úton előállított agyi értágító szer, a Cavinton. Az agy- és szívsebészeti, szülészeti műtéteknél, égési sérüléseknél alkalmazott Adurant az Egyesült Államokban is bevezették.

Az újpesti Chinoin gyárat Kereszty György és Wolf Emil alapította. A cég világhírnévre a Marek József által feltalált Distol nevű állatgyógyászati termékkel tett szert az első világháború után. A juhok májmételykórjával szemben ez volt az első hatásos gyógyszer. A gyár kutatói-fejlesztői sorából kiemelkedik Földi Zoltán, aki számos eredeti készítmény kutatásában és ipari előállításában vett részt. A Chinoin egyes termékei világszerte ismertek és gyógyszerként szerepelnek: például a Sevenal, a Neomagnol, a görcsoldó hatású Novatropin vagy az Egyesült Államokban is bevezetett antibakteriális fertőtlenítőszer, az Ultraseptyl. A Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert szegedi biokémikus által a mellékveséből, majd a paprikából előállított C-vitamin (aszkorbinsav) szintetikus gyártási eljárását Földi Zoltán dolgozta ki 1942-ben. A legújabb sikertermékek közé tartozik a Jumex nevű készítmény, amelyet a Parkinson-kór és az Alzheimer-kór kezelésére alkalmaznak.

A morfin zöld máknövényből történő kinyerése Kabay János gyógyszerész tudományos felismerése volt. Később a morfin száraz mákszalmából és -gubóból való előállítására dolgozott ki eljárást. (A morfint korábban ópiumból nyerték.) Világszerte ma is az ő gyártástechnológiáját alkalmazzák. Büdszentmihályon (ma: Tiszavasvári) 1927-ben kezdte meg a termelést az Alkaloida Vegyészeti Gyár Rt., amelynek első vezérigazgatója Kabay János lett. Az Alkaloida a világ morfiumszükségletének jelentős hányadát állítja elő.

A magyar gyógyszeripar vezető vállalatai (a Chinoin, a Richter, az Alkaloida, a Biogal és az Egis) mellé mintegy félszáz újonnan alapított cég sorakozott föl, mint például a gödöllői Humanpharma vagy a veresegyházi Pharmavit.

A mezőgazdaság gépesítése

A mezőgazdaság gépesítésének a belső égésű motoros erőgépek, a traktorok megjelenésével a 20. század elején beköszöntő új szakasza egyrészt növelte Magyarország leszakadását a magasabb műszaki színvonalon álló nyugat-európai országokhoz képest, másrészt még tovább nőtt a szakadék a tőkeerős nagyüzemek és a kisüzemek között. A rendelkezésre álló mezőgazdasági munkaerő-fölösleg felhasználása visszafogta a korszerű gépek alkalmazását még a nagyüzemekben is. A legjellemzőbb példa erre az aratás gépesítésének igen mérsékelt eredménye. A modern kévekötő aratógépek műszaki színvonala indokolttá tette volna fokozott munkába állításukat, de a munkaerő-tartalék olcsósága útját állta az aratógépek szélesebb körű elterjedésének. A cséplés gépesítése után az aratásé a nincstelen agrárnépesség jelentős részét fosztotta volna meg egyik legfontosabb jövedelemforrásától. A cséplés gépesítését tekintve viszont Magyarország fölzárkózott a nyugat-európai országok mezőgazdaságához. A belső égésű motoros cséplőgépek - a traktorok elterjedésének is köszönhetően - túlsúlyba kerültek gőzlokomobilos társaikkal szemben.

A két világháború között a magyar mezőgazdasági gépgyártás mindvégig gyártási képessége nagyságának és a hazai piac szűkösségének ellentétében élt. A termelés döntő hányada néhány vállalat kezében összpontosult: a kispesti Hofherr-Schrantz-Clayton-Shuttleworth Magyar Gépgyári Művek Rt. (HSCS Rt.), a mosoni Kühne Rt., a budapesti MÁVAG, az Első Magyar Gazdasági Gépgyár Rt. (EMAG Rt.) és a Weiss Manfréd Művek. A magyar mezőgazdaság 1945 előtt rendelkezett azzal a háttériparral, amely képes volt - az aratógépek, illetve arató-cséplő gépek kivételével - az összes szükséges eszköz és gép előállítására. A HSCS Rt. az izzófejes nyersolajtraktorok - a fogalommá vált Hofherr-traktorok - elismert fejlesztője volt. A fémkapaszkodókkal ellátott "körmös" traktorokat fölváltották a gumikerekesek. A gumiabroncs alkalmazásával egyrészt a közutakon is közlekedni lehetett, másrészt javult az erőgép vonóerő-hatásfoka és csökkent a talajszerkezetet romboló hatás. Nemzetközi összehasonlításban is figyelmet érdemlő volt a cséplőgépgyártás, amely az észak-amerikai műszaki eredményeket sikeresen ötvözte az európai hagyományokkal. Korszerűségük, magas technikai színvonaluk bizonyítéka, hogy a világ vezető gépgyártóinak termékeivel elárasztott nyugat-európai piacokon is vevőkre találtak. A magyar mezőgazdaság gépesítettségének csak néhány területen (traktorok, belső égésű motoros cséplőgép-készletek, vetőgépek alkalmazása) érezhető előrelépése és a parasztgazdaságok eszköz- és gépállományának alig kitapintható változása mögött a mezőgazdasági üzemek beruházásokra tartalékolható tőkéjének elégtelensége húzódott meg. A közép- és kisüzemek többsége alig tudta kivenni a részét az agrotechnika modernizálásából.

A kommunista hatalomátvételt követően a mezőgazdaság gépesítését politikai kérdésként kezelték. A nagyüzemi gazdálkodásra való áttérés, a szovjet mintájú szövetkezetek létrehozása állt a figyelem középpontjában. Az egyénileg gazdálkodó kistermelők eszköz- és gépigényével nem törődtek. Egyrészt a mezőgazdasági gépek szűkössége miatt, másrészt a központi irányítás erősítése érdekében állami tulajdonú gép- és traktorállomásokat - az elsőt 1947 novemberében - hoztak létre elsősorban a nagyüzemi gazdálkodás segítésére. Az 1956-os forradalom után a szövetkezetek saját gépparkot alakíthattak ki. A szocialista országok gazdasági tömörülése, a KGST gyártmányszakosítása következtében a magyar mezőgazdasági gépgyártást az 1960-as évek elején átszervezték. A gyárak sikeres termékek gyártását hagyták kényszerűen abba. Áldozatul esett az új utakat kereső magyar traktorgyártás is. A Vörös Csillag Traktorgyár (a volt HSCS Rt.) DUTRA néven új összkerék-meghajtású traktorcsalád gyártásával állt elő az 1950-1960-as évek fordulóján. A tervezési munkálatokat Korbuly János főmérnök irányította. A legkiforrottabb típust a D 4K-B típusjelű traktor képviselte. A műszaki megoldásait tekintve jövőbe mutató nehéztraktort 90 LE teljesítményű, hathengeres Csepel-dízelmotorral látták el. A magyarországi traktorgyártás csak az 1970-es évek második felében, a győri Rába gépgyárban indult újra. A magyar mezőgazdaság így főként a szocialista országokban előállított, gyakran korszerűtlen erő- és munkagépekre volt utalva. A mezőgazdasági termelés modernizálása, technikai váltása mégis igen gyorsan, bő két évtized alatt lezajlott. Jelentősen gyarapodott a traktorok, a kombájnok, a teherautók száma. A gépesítés hozzájárult a terméshozamok ugrásszerű emelkedéséhez. Az 1970-es években az úgynevezett iparszerű termelési rendszerek már a fejlett tőkés országokból behozott technikára, technológiára alapozódhattak. A zárt, szakosodott termelési rendszerek magas szintű gépesítettséget és üzemszervezést követeltek meg. A búza-, a kukorica- és a napraforgó-termesztés, illetve a baromfitermelés területén világszínvonalú eredmények születtek. (A munkafolyamatok gépesítéséhez hatékonyabb növényvédelem, tápanyag-utánpótlás és magas hozamú fajták köztermesztésbe állítása kapcsolódott. Így például beltenyésztéses hibrid kukoricát Európában elsőként Magyarországon nemesítettek. Martonvásáron kidolgozták a kukorica-vetőmag termesztésének és feldolgozásának nagyüzemi technológiáját. Magyarország egy időre a kontinens legjelentősebb hibrid kukorica-vetőmag exportőre lett.) A lakosság élelmiszerellátása igen jó volt. A rendszerváltást követően a mezőgazdaság teljesítőképessége jelentősen visszaesett. A mezőgazdasági nagyüzemek tömeges árutermelésre, vetőmagtermesztésre és törzstenyészetek fenntartására szakosodtak. Megnőtt a kézimunka-igényes zöldség-, gyümölcs- és szőlőtermesztésre, a bérhízlalásra összpontosító kistermelés jelentősége. A családi gazdaságok eszköz- és gépállományának megújítása, bővítése nélkül a termelés kívánt korszerűsítése és a technológiaváltás nem valósítható meg.

Malomipar

A gyáripar termelési értékét tekintve az élelmiszeripar maradt a legjelentősebb iparág a Horthy-korszakban is. A korábban a világ élvonalába tartozó malomipar azonban súlyos válságba került. Az Osztrák-Magyar Monarchia ötvenmilliós piacának ellátására méretezett magyar malomipar óriási kapacitásfölösleggel rendelkezett. Megtorpant a műszaki fejlődés, vontatottan haladt a villamos energiára való áttérés. Ráadásul az 1920-as években romlott a búza minősége. A kormányzat fölkarolta a búzanemesítést és a gabona- és a lisztminőség-vizsgálat ügyét, hogy fölvehessék a versenyt az amerikai búzával. A következő évtizedben terjedtek el a nemesített búzafajták, köztük a Baross László által nemesített kiváló minőségű Bánkúti 1201-es fajta. Hankóczy Jenő olyan készüléket szerkesztett, amely képes - a búza fehérjeanyagának (sikér) kimosásával - a liszt, illetve a tészta minőségét megállapítani. Külföldön is elterjedt a Hankóczy-féle farinográf, amely a búzaliszt sütőipari értékét határozta meg. Gruzl Ferenc számos malom-, sütő- és tésztaipari műszert, technológiai újítást dolgozott ki. Laborográf nevű műszere a tészta nyújthatóságának adatait diagramban írta ki. A vásárlói igényekhez igazodva egyszerűsítették a klasszikus magyar magas őrlési eljárást: a félmagas őrlés bevezetésével kevesebb lisztfajtát gyártottak.

A malmok villamosítása - villanymotorok alkalmazása és transzformátortelepek építése - az 1950-1960-as években valósult meg. A búzatermelés ugrásszerű növekedésével a terményraktárak befogadóképessége nem tudott lépést tartani, ezért gabonasilók és csarnokraktárak fölállításával növelték a tárolóteret. A malmokban új műszaki megoldásokat vezettek be, például a pneumatikus anyagmozgatást, a folyamatos nedvességmérést vagy a lapát nélküli keresztvázas síkszitát. Az őrlési technológiát korszerűsítették, de a géppark és az épületek jelentős része mostanra elöregedett.

Környezetvédelmi technológiák

A 20. században bekövetkezett gazdasági növekedés, gyorsuló ütemű technikai, technológiai haladás a természet rovására történt. Az ezredfordulóra világossá vált, hogy véget kell vetni a környezet pusztító kizsákmányolásának. Az egészséges életre alkalmas természeti környezet megőrzése és a fenntartható fejlődés biztosítása a cél.

Korábban az állam és a politika keveset törődött a környezet szennyeződésével, a természetben okozott rombolással. Előrelépés leginkább a termőföld és a természetes vizek védelmében történt. Az újraformálódó civil társadalom az 1970-es évektől fordít egyre nagyobb figyelmet környezetére, a környezetével történő gazdálkodásra. Napjainkban a környezetet érintő általános veszélyek - az ásványvagyon és az ivóvízkészletek kimerülése, a savas esők pusztítása, az ózonréteg vékonyodása, a légkör fölmelegedése (az úgynevezett üvegházhatás) - éppen úgy foglalkoztatja az embereket, mint szűkebb környezetük gondjai. Sürgős környezetvédelmi beavatkozást igényelt a szovjet hadsereg egykori katonai létesítményeinek kármentesítése, és a bezárt bányák környezetének tájképi helyreállítása. Némi előrelépés történt a víz- és a légszennyezés csökkentése, illetve a hulladékgazdálkodás terén is. Az ipar- és az energiaszerkezet átalakulása, az energiatakarékosságra való törekvés mérsékelte a szennyező anyagok kibocsátását, a környezet igénybevételét. 1990 óta javult Magyarország levegőminősége. A szén- és ligniterőművek légszennyezése csökkent, és a hőerőműveket elektrosztatikus porleválasztókkal szerelték föl. Az ólmozott üzemanyagot 1999-ben kivonták a forgalomból. Műszeres megfigyelőrendszer (úgynevezett monitoring-rendszer) épült ki a levegő minőségének mérésére.

A Kárpát-medence alján fekvő Magyarország felszíni vizeinek mintegy 95 százaléka más országból érkezik. A vízkészlet minőségét és mennyiségét tehát alapvetően befolyásolják a szomszéd országokban és hazánkban végrehajtott vagy éppen elmaradt vízügyi beavatkozások, erdőirtások és szennyezőanyag-kibocsátások. A Tisza vízminőségét súlyosan veszélyeztette a Romániából 2000-ben érkező ciánszennyezés, és komoly pusztítást okozott a folyó élővilágában. A Duna vízminőségén javított a bécsi, a pozsonyi és az észak-pesti szennyvíztisztítók üzembe helyezése. Növekedett azonban a felszíni vizek ammónium-, nitrát- és foszfátszennyeződése. Javulást a folyókba ömlő szennyvizek tisztítása hozhat. A települések alatti talajvizekben fölhalmozódott a nitrát a szennyvizek nem megfelelő ártalmatlanítása és a talajjavításra hasznát műtrágyák miatt. Szennyező forrást jelentenek a mezőgazdaságban alkalmazott növényvédő és rovarirtó szerek, illetve a nagyüzemi állattartásból származó hígtrágya, amelyből az ideiglenes tárolótavakban 14-15 millió m3 halmozódott föl.

A piacgazdaság és a kiépülő fogyasztói társadalom óriási hulladéktermelése a környezetrombolás újfajta veszélyeit hordozza magában. Budapesten működik az egyetlen települési hulladékégető, a többi hulladék a lerakókba kerül. A hulladékok újrafelhasználása és a hulladékszegény technológiák kialakítása csökkenti a környezetet ért terhelést. A környezet megóvása érdekében szükség van a veszélyes hulladékok - például nukleáris (sugárzó) hulladék, akkumulátorok, gumiabroncsok, nehézfém (ólom-, higany-) vegyületek - biztonságos tárolására és szakszerű megsemmisítésére. A kórházak, kutatóintézetek izotópalkalmazásból származó kis és közepes aktivitású radioaktív hulladékokat a Püspökszilágyi Radioaktív Hulladék Feldolgozó és Tároló végzi. Az 5000 köbméter befogadóképességű felszíni betonmedencés tároló lassan megtelik. A Paksi Atomerőmű nukleáris energiatermeléséből származó hulladékot helyben gyűjtik, tömörítik és tárolják. A kiégett fűtőelemeket korábban Oroszországba szállították vissza. A paksi erőműnek jelenleg nincsen végleges elhelyezésre szolgáló önálló telephelye.

Műszertechnika

Geodéziai és méréstechnikai műszerek

Eötvös Loránd a nehézségi erő térbeli változásának mérésére szolgáló műszert, torziós ingát szerkesztett. Az inga kimutatja a földfelszín alatti kőzetek sűrűségének a változását, így abból következtetni lehetett az olaj- és érctelepek elhelyezkedésére. Az Eötvös-ingát geológiai-bányászati kutatásokra először 1915-ben alkalmazták. A világon elsőként Magyarországon használtak geofizikai gravitációs vizsgálati módszert a szénhidrogéntelepek felkutatására. A torziós ingát Süss Nándor műszerész-konstruktőr cége, a későbbi Magyar Optikai Művek (MOM) gyártotta. A műszergyárban továbbfejlesztett inga a világ számos országában segítette a kőolaj- és földgázkutatást, például a texasi, a venezuelai és a közel-keleti feltárásokon. A két világháború között Pekár Dezső az inga nehéz terepen is használható változatát dolgozta ki. Rybár István pedig a platina-irídium torziós szálat volfrámötvözettel helyettesítette, illetve automatizálta és fotografikus rögzítéssel kapcsolta össze az ingát. Az Eötvös-Rybár-ingát főként a kőolajkutatásoknál alkalmazták sikeresen.

A MOM világszínvonalú geodéziai mérőműszerei közül kiemelkedik a Pusztay Ferenc főkonstruktőr vezetésével kidolgozott girotájoló műszercsalád, melynek segítségével az északi irány a mágneses módszer alkalmazásánál pontosabban meghatározható, olyan esetekben is, amikor a csillagászati eljárás nem vehető igénybe. A girotájolók nemcsak katonai célokra, hanem a bányászatban és az alagútépítésben is felhasználhatóak. A magyarországi műszeripar kimagasló alkotása volt - a laboratóriumi és a tudományos méréstechnikai műszerek családjában - az ultracentrifuga. A percenként 60 000-65 000 fordulatot végző műszerrel többek között meg lehet állapítani a vizsgált folyadék alkotó elemeinek molekulasúlyát, részecskéinek nagyságát. Az ultracentrifugának különösen az olaj- és műanyagipar, illetve a biológiai kutatás vette hasznát. A laboratóriumi műszergyártás további nemzetközi jelentőségű eredménye a "derivatográf"-nak nevezett készülék volt, amellyel a porrátört vizsgálati anyag összetételét a hő hatására végbemenő változások segítségével lehet megállapítani.

Orvosi műszertechnika

A modern orvosi diagnosztika és terápia korszerű technikai színvonalat képviselő műszereket kíván. Az élő szervezetben lejátszódó folyamatok feltárása, nyomon követése, illetve az ipari kutatás-fejlesztés is roncsolás nélküli anyagvizsgálatra képes műszereket igényelt. A radioaktív nyomjelzési technika módszerét a Budapesti Tudományegyetem volt fizikaprofesszora, Hevesy György és F. Paneth dolgozta ki. Grossmann Gusztáv az 1930-as években Németországban alkotta meg azt az elméletet, amelynek alapján elkészült a világ első rétegfölvevő röntgenkészüléke, a Tomograph. A tomográffal az emberi test egy kiválasztott szelvényéről lehet árnyékmentes képet készíteni. Magyarországon - a nyugat-európai országok diagnosztikus orvostudományi gyakorlatától lemaradva - az 1970-es években terjedt el az ultrahang-diagnosztika. Ultrahang segítségével a röntgensugárzás káros hatásaitól mentesen lehet vizsgálni, ami a szülészet esetében különösen fontos.

A sebészet területén a két világháború között Petz Aladár fejlesztette tovább Hültl Hümér találmányát, a gyomorvarró gépet. A világszerte ma is használt gép felgyorsította a gyomorcsonkolás műtéti eljárását, illetve megoldási elvét követik az egyéb sebészeti varrógépek. A laparoszkópos operációk technikai feltételei az 1980-as években teremtődtek meg. A sebészeti és nőgyógyászati műtéteknél alkalmazott, rövid gyógyulási időt biztosító módszer esetén kis vágásokon át a szervezetbe juttatott miniatűr videokamera és műszerek segítségével végzik a műtétet. A testüregekbe bejuttatott vizsgálóműszerek, az endoszkópok képtovábbító száloptikai kötegeinek gyártási eljárását hazánkban a MOM szakemberei dolgozták ki. Motoros szívműtéteket az 1960-as évektől kezdve végeznek Magyarországon. A transzplantációs sebészetben, sikeres vese- és májátültetések után, 1992-ben Szabó Zoltán vezetésével hajtottak végre szívátültetést.

Fotótechnika

Magyar vagy magyar származású szakemberek több, a fotótechnikát és a fényképezőgép-ipart forradalmasító találmányt alkottak. A tökéletes fényképfelvétel készítésének egyik fontos eleme a helyes megvilágítás. A megvilágítási idő önműködő beállítását Riszdorfer Ödön oldotta meg. Az általa kidolgozott önműködő fényelemes eljárás alkalmazkodott a fényviszonyok változásához, és kizárta a téves megvilágítást. Neves cégek, például az amerikai Eastman-Kodak és az osztrák EUMIG, a Riszdorfer-féle rendszer szerint gyártották első félautomata fényképezőgépeiket, illetve filmfelvevő gépeiket. Dulovits Jenő szerkesztette a világ első szemmagasságból fényképező (vízszintes betekintésű), tükörreflexes, kisfilmes fényképezőgépét. A Duflex néven forgalomba hozott gép egyik újdonságát, a beugrórekeszes objektívet Tavasz István tervezte. A világszínvonalú fényképezőgép gyártását Magyarországon 1950-ben leállították, ám a gép műszaki megoldásait számos külföldi gyártó átvette.

A közvetlen pozitív fényképezés a budapesti Műegyetemen tanult, de munkásságát egy belgiumi fotóanyaggyárban kibontakoztató Rott Andor találmánya. A lefényképezett dologról az újfajta fotópapíron a diffúziós másolási eljárás következtében közvetlenül pozitív kép születik. Erre a módszerre épül az amerikai E. H. Land által szabadalmaztatott úgynevezett polaroid eljárás, amellyel néhány percen belül kész papírkép készíthető. A magyar származású Gáspár Béla vegyész Németországban, majd az Egyesült Államokban lett a színes fényképezés megújítója. A róla elnevezett Gaspar-Color eljárással nem fakuló többrétegű film készíthető. Újabb változata, a Cibachrome a legszíntartóbb filmanyag.

Az úgynevezett holografikus módszer, azaz a leképezési hiba nélküli teljes térbeli kép feltalálása Gábor Dénes nevéhez fűződik. A holográfia alapelvét már 1947-ben kidolgozta, de a visszavert hullámok összes információját leképező, bármikor rekonstruálható teljes és térbeli kép, vagyis a hologram csak az 1960-as években, a lézernek mint fényforrásnak a felhasználásával lett megvalósítható.

Űrtechnika

A magyar tudósok, mérnökök jelentős eredményeket értek el a világűr kutatásában, hasznosításában. A csillagászati észlelőtechnika, az égitestek földerítése a második világháború idején kifejlesztett katonai radartechnikának köszönhetően új lehetőségekkel gyarapodott. A háború után az Egyesült Izzóban újraindult, immár polgári célú rádióradar-kutatások 1946. február 6-án sikerre vezettek: radarvisszhangot fogtak a Holdról. A nemzetközi űrkutatás e kimagasló teljesítménye Bay Zoltán és munkatársai - köztük Papp György, Winter Ernő, Dallos György és Simonyi Károly - nevéhez fűződik. Egy hónappal korábban amerikai kutatók is eredményes Hold-radar kísérletet hajtottak végre.

Az 1950-es évek második felében korszerű rádiós ionoszférakutató berendezést fejlesztettek ki, amelynek Tófalvy Gyula által kidolgozott változata elnyerte az 1958. évi brüsszeli világkiállítás nagydíját. A következő évtizedben a szocialista országok bekapcsolódtak a Szovjetunió vezette Interkozmosz programba. A magyar elektronikai és fedélzeti műszerek kijutottak a világűrbe. Az első ilyen berendezés a Központi Fizikai Kutató Intézet munkatársai által kifejlesztett, parányi méretű kozmikus anyag összegyűjtésére szolgáló mikrometeorit-csapda volt, amelyet 1970-ben szovjet geofizikai kutatórakéta repített a világűrbe.

A magyar űrkutatás nemzetközi tekintélyét növelte, hogy 1986-ban a Vénusz és a Halley-üstökös kutatását végző VEGA-űrszondák csúcstechnológiát képviselő műszereinek és elektronikájának jelentős része Magyarországon készült. Így például a Tünde részecsketeleszkóp és az első képeket a Földre továbbító mikroszámítógépes televíziós kamerarendszer. A látás alapján mechanikát vezérlő űrrobotot a világon elsőként magyar mérnökök készítettek. A Mars-kutatásra fölbocsátott Fobosz-szondákon magyar fedélzeti mérőműszereket és a leszállóegység számára nagy megbízhatóságú fedélzeti számítógépet helyeztek el. A szovjet, majd az amerikai űrrepülések során is használták az űrhajósokat érő sugárterhelést a fedélzeten azonnal kiolvasni képes Pille sugárdózismérő készüléket.

Magyar űrhajós 1980. május 26. és június 3. között tett űrutazást. Farkas Bertalan űrhajós szovjet űrhajóval repült a Szaljut-6 űrállomásra. Az űrállomáson sikeresen próbáltak ki több magyar fejlesztésű műszert: a Pille dózismérőt és az űrhajósok szellemi és fizikai állapotát vizsgáló orvos- és sugárbiológiai készüléket, a Balatont. Eredményes űr-anyagtechnológiai kísérleteket - tökéletes kristályok növesztése, eltérő fajsúlyú fémek ötvözése - folytattak a súlytalanság állapotában. A Pille helyet kapott az Alfa Nemzetközi Űrállomáson is.

Informatikai forradalom

Távközlési infrastruktúra

Vezetékes- és rádiótávírás

A magyar postai szolgáltatások, a távközlés korszerűsége és teljesítőképessége a két világháború között az európai élvonalat képviselte. A haladás kimagasló műszaki eredményeit az automata telefonközpontok, a távkábelek és a rádióállomások jelentették. A kapcsolatteremtés, a tájékoztatás legfontosabb eszköze a távíró és a gyorsan elterjedő távbeszélő volt. A vezetékes távíró, amely az ifjú Ferenc József főherceget 1848-ban még ámulatba ejtette, a hétköznapok természetes tartozéka lett. Különösen az üzleti élet igényelte a hírek gyors áramlását. A távírójelek vezeték nélküli, elektromágneses rezgésekkel történő továbbítására alkalmas, úgynevezett szikratávírót Fiumében, majd 1914-ben a Csepel-szigeten állítottak föl. A rádiótávíró-forgalom bővítését további állomások építésével és egyre nagyobb teljesítményű adók üzembe helyezésével valósították meg. Az európai országokkal hosszúhullámon, a tengeren túlikkal rövidhullámon épült ki rádiótávíró-kapcsolat. A rádiótáviratok küldését és fogadását betűnyomó géptávírók alkalmazásával gyorsították föl. Az előfizetők által közvetlenül kezelt távgépíró-hálózat, vagyis a telexhálózat úttörő lépéseit már az 1940-es évek elején megtette. A második világháború után a távíró- és telexszolgáltatásban új fejezetet nyitott a hálózat automatizálása. A rövidhullámú rádiótávírás azonban a nemzetközi kábelhálózatok és a mikrohullámú hálózatok kiépülésével, illetve a műholdas távközlés térfoglalásával háttérbe szorult.

Telefónia

A távközlés és a híradás-technikai ipar egyik hazai kutatási és fejlesztési központja a világon másodikként megszervezett Posta Kísérleti Állomás volt. A telefonon keresztüli beszédérthetőség javítása céljából itt végzett Békésy György elektroakusztikai vizsgálatokat. Biológiai és anatómiai ismeretekkel fölvértezve alakította ki a telefonkészülék - például a Nemes Tihamérral együtt szerkesztett CB-35-ös készülék - ideális hallgatóját. Az első gépi kapcsolású automata távbeszélőközpontot, a "Krisztinát" 1928-ban helyezték üzembe Budapesten. A korszerű központok alkalmasak voltak a távolsági beszélgetések önműködő kapcsolására, vagyis a távhívásos helyközi (interurbán) üzemmódra is. A híradástechnikai berendezések, kábelek iránti kereslet számos külföldi gyártót vonzott, például a német Siemens, a svéd Ericsson, az amerikai ITT és a holland Philips céget. Az automatizálásnak, a minőségi javulásnak köszönhetően az 1920-as évek eleji 40 ezerről másfél évtized alatt 100 ezerre nőtt a telefonvonalak száma. Magyarország azonban az 1950-1960-as években a távközlés területén is egyre inkább lemaradt a világ élvonalától, amit a lakosság leginkább a telefonvonalra való hosszú-hosszú évekig tartó várakozás által érzékelt.

A 20. század utolsó évtizedében a távközlési infrastruktúra robbanásszerűen növekedett. Magyarország tíz év alatt behozta a korábbi évtizedekben keletkezett lemaradását: űrtávközlési, földfelszíni mikrohullámú átviteli rendszerek és fényvezetős összeköttetések továbbítják a különféle (beszédhang, zene, kép és adat) jeleket. Az első földi űrtávközlési állomást Magyarországon 1978-ban helyezték üzembe a Szovjetunió irányította Interszputnyik szervezet keretében. A taliándörögdi létesítmény egy televízió- és tíz távbeszélő-csatorna átvitelére volt alkalmas. A tengerentúli forgalom bővítése érdekében 1993-ban csatlakoztunk az Intelsat távközlési hálózat atlanti-óceáni és indiai-óceáni műholdjaihoz. Magyarországon az 1990-es években világszínvonalú digitális távközlő gerinchálózat épült ki. Kielégítették a távbeszélő-igényeket, és a digitális hálózaton nemcsak beszélgetés, hanem távmásolás (telefax), számítógépes információcsere is történik. A digitális hálózat és kapcsolástechnika lehetőséget teremt a legkorszerűbb informatikai szolgáltatások bevezetésére. A digitális, tároltprogram-vezérlésű központok egyebek között hívásátirányításra, hívásvárakoztatásra és konferenciabeszélgetésre nyújtanak lehetőséget, ugyanakkor jobb hálózat-kihasználtságot tesznek lehetővé.

Az információs és a távközlési ipar napjainkban a gazdaság leggyorsabban fejlődő területe. Beszéd- és adatkommunikációs hálózatok épültek ki az ipari, kereskedelmi, közlekedési és pénzügyi vállalatok, a különféle intézmények (közigazgatási hivatalok, hatóságok, egyetemek, könyvtárak) között, illetve az egyéni felhasználók irányába. A távközlési hálózattal rendelkező cégek különféle internetre épülő közcélú számítógépes szolgáltatásokat kínálnak az előfizetőknek. A felhasználók nagy sebességű jelátvitelre vonatkozó igényét különféle technológiák (ISDN- és ADSL-vonal, kábeltévé-hálózat) alkalmazásával elégítik ki. Megvalósult az interneten keresztül folytatott telefonálás: az úgynevezett IP-telefonszolgáltatás alkalmával a (beszéd)hangokat digitális jelekké alakítva az internet-adatvonalakon továbbítják. A közcélú mobiltelefon-szolgáltatás Magyarországon 1990-ben vette kezdetét, és a maroktelefont használók száma az ezredfordulóra elérte a hárommillió főt. A vezetékes telefonnal való ellátottság elérte, a mobiltelefoné jóval meghaladta az Európa Unió tagországainak alsó csoportjáét. A mobiltelefonok számítógépekhez csatlakoztathatóak, illetve egyes típusaik különféle információs tevékenységre (távmásolás, elektronikus levelezés, szöveges adatok letöltése az internetről) váltak képessé.

Rádió- és televízió-műsorszórás

A vezeték nélküli hírközlést a nagy frekvenciapontosságú rádióhullámok sugárzására alkalmas elektroncsöves adó kifejlesztése tette lehetővé. A "lámpaadó" képes volt a távírójelek és a hang továbbítására is. A csepeli rádió adó-vevő állomás elektroncsöves rendszere segítségével rádiótávíró összeköttetést teremtett Európa számos városával. Az interkontinentális kapcsolatfelvétel lehetőségét a Székesfehérvárott és Tárnokon telepített rövidhullámú adók teremtették meg. A rádió adó-vevő állomások gyors információcserét biztosítottak a sajtó, mindenekelőtt a Magyar Távirati Iroda (MTI) számára, és készen álltak a műsoros rádióadásra. Az ismeretközlés új, az emberekhez minden korábbinál - a nyomtatott könyvnél, a napilapoknál - gyorsabban és könnyebben eljutó eszköze a rádió és a televízió lett.

1893-ban szólalt meg először Puskás Tivadar találmánya, a "telefonhírmondó", amely népszerű dallamokat sugárzott, de szolgáltatásai közé tartozott a hírközlés, a pontos időjelzés és az idegennyelv-tanítás is. A vezetékes hírközlő a rádió elterjedéséig közkedvelt volt. A magyar rádió adásait Paksay Bernát műszaki tanácsos és Magyari Endre gépészmérnök, postamérnök felügyelte. A Posta Kísérleti Állomás udvarán fölállított "stúdió"-ból - ponyvás bútorszállító lovas kocsiból - közvetített kísérleti műsort a csepeli adó sugározta. Az első rádióstúdiót 1925. december 1-jén nyitották meg a Telefonhírmondó budapesti épületében. Ez az ünnepélyes pillanat a Magyar Rádió születésnapja. Az új, a Sándor főherceg (ma: Bródy Sándor) utcai korszerű stúdió akusztikai kialakítását Békésy György irányította. A csepeli rádióállomáson egyre nagyobb teljesítményű adókat helyeztek üzembe, majd 1928-ban fölépült a 20 kW-os lakihegyi rádióállomás. Innen sugározták az ország fő műsorát Budapest I. néven, az 545 m-es középhullámon. A Budapest II. műsorát a csepeli, majd a lakihegyi adó sugározta. A rádió-előfizetők száma 1932-ben elérte a 340 000 főt. Rövidhullámú adók létesítésével az 1930-as években megoldották a magyar és idegen nyelvű műsorok sugárzását a nyugat-európai országok és Amerika felé.

A rádióhallgatás elterjedése új iparágat teremtett: az Egyesült Izzóban hatalmas tömegben gyártottak és a világ félszáz országába szállítottak rádió-, azaz elektroncsöveket. A Winter Ernő vezetésével megvalósított fejlesztések eredményeként a Tungsram termékek jobb teljesítményűek voltak versenytársaiknál. A Wolfram Lámpagyár (Orion) kivételesen nagy választékban állított elő és exportált rádiókészülékeket. Orion márkanevű rádióik aratták a legnagyobb sikert. A néprádiók elterjedésével általánossá vált a rádióhallgatás. A második világháború után a vállalatok államosítása, a külföldi tőkeérdekeltségű híradástechnikai vállalatok vezetői ellen indított koncepciós perek lefékezték a fejlődést. Az alapvetően katonai és belügyi híradástechnikai eszközöket gyártó budapesti Mechanikai Laboratóriumban a polgári rádiózás céljaira is alkalmas diktafont, szórakoztató és stúdiómagnetofont fejlesztettek ki. Az 1956-ban az Egyesült Államokba emigrált Csicsátka Antal dolgozta ki a segédvivős kétcsatornás sztereórádió elvét. Ezzel a módszerrel a mono rádióadás vételre alkalmas rádiókészülékek információvesztés nélkül foghatták a sztereóadás jeleit. A sztereó műsorszórás részben még ma is a General Electric munkatársává lett magyar mérnök találmányaira alapozódik. Az első hazai sorozatban gyártott URH-rádiót Horváth Lajos főkonstruktőr irányításával katonai célokra fejlesztették ki. Az R-10-es adó-vevő berendezés világszínvonalú megoldása a spirális tekerccsel, indukciós módon történő hangolás volt. Magyarországon a rádióműsorok vételének minőségi javulását újabb adóberendezésekkel és az URH (ultrarövid-hullámú) sávban történő sugárzással érték el. A szocialista országok azonban a nyugat-európai országoktól eltérő frekvenciatartományban építették ki URH és televíziós műsorszórásukat. A műsorválaszték a kereskedelmi adók megjelenésével rohamosan bővült az 1990-es években.

A budapesti Telefongyár fejlesztési munkáin dolgozó Mihály Dénes 1919-ben olyan "távolbalátó készüléket" szerkesztett Telehor néven, amely kábel nélkül közvetített több kilométer távolságra álló képeket. A világ első mozgó televíziós adását - Mihály Dénes szabadalmazott eljárása alapján - 1929-ben egy berlini rádióállomás sugározta. Találmányaiban a kép sorokra és képpontokra bontását, illetve a kép összerakását mechanikus eszközökkel oldotta meg. A televíziós technika fejlődési irányát az elektronikus megoldású képbontás és képvisszaadás jelentette. A töltéstárolással működő elektronikus képfölvevő cső, az ikonoszkóp működési elvét Tihanyi Kálmán dolgozta ki az 1920-as évek második felében. A töltéstárolás ma is érvényes és fölhasznált alapelv a televíziózásban. Az első gyakorlatban is működő színes televíziót a magyar származású Goldmark Péter Károly alkotta meg. A színes képet sugárzó berendezést az amerikai CBS társaság mutatta be 1940-ben. A Goldmark-féle elektromechanikus készüléket később kiszorították a teljesen elektronikusak. Nevéhez fűződik a mikrobarázdás hanglemez feltalálása is: a long-playing (LP), azaz hosszan játszó hanglemezre már csaknem 40 percnyi zene fért. Goldmark dolgozta ki a - videómagnetofont megelőző - televíziós képrögzítési eljárást.

Az Orion gyár már az 1930-as években televíziós laboratóriumot hozott létre, és a Posta Kísérleti Állomás kísérleti adással kápráztatta el a közönséget az 1939. évi Budapesti Nemzetközi Vásáron. A fekete-fehér televíziós műsorszórás Magyarországon csak jóval később indult meg: Nemes Tihamér és Horváth Lajos irányításával 1953-ban sugározták az első kísérleti képet, és a következő esztendő januárjában levetítették a Mágnás Miska című filmet. A kép- és hangadót a Széchényi-hegyre telepítették. A vétel kezdetben Budapestre és környékére korlátozódott a kis teljesítményű adók miatt. A Magyar Televízió első közvetítőkocsiját a Posta Kísérleti Állomás szakemberei készítették el, a Mechanikai Laboratóriumban pedig stúdió kamerákat gyártottak. Politikai megfontolásból viszonylag gyorsan kiépültek a vidéki adók és átjátszó állomások. A színes televíziós műsorszórás kísérleti adásai 1969-ben kezdődtek. A rendszerváltást követően megsokszorozódott a műsorválaszték, ami a kábeltelevíziós hálózatok kiépülésének, illetve a műholdas műsorszórásnak köszönhető. Magyarországon az első műholdas TV-csatorna 1992-ben kezdte meg adását. Az ezredfordulón a rádiózás és a televíziózás a digitalizálás korszakába lépett.

Számítástechnika

A számítástechnika robbanásszerű fejlődése által a számítógépek a 20. század végére a mindennapok természetes tartozékaivá lettek. A tudománynak, a gazdaságnak és a közigazgatásnak nincsen olyan területe, amely ne tudná felhasználni a számítógépekben rejlő lehetőségeket. Az otthonokban működő személyi számítógépek a szövegszerkesztés, illetve a számítógépes világhálózat, az internet révén az információáramlás, a különféle kereskedelmi, pénzügyi szolgáltatások segítői.

A magyar származású matematikus, Neumann János a modern elektronikus számítógép "atyja". Részt vett a világ első nagy elektroncsöves számítógépének (ENIAC, Pennsylvania Egyetem) a fejlesztésében, majd az EDVAC számítógépnek már egyik tervezője volt. Kidolgozta a számítógép működési alapelveit. A ma gyártott számítógépek is a Neumann-elv szerint működnek: a gép programvezérlésű, vagyis a programot - az adatokhoz hasonlóan - a memóriában kell tárolni. A számítások menetét tartalmazó programot, vagyis az utasítássorokat kettes számrendszerben kódolva be kell vinni a számítógép tárába, majd a gép irányítását át kell adni a programnak.

A nyugati eredményektől elzárt Magyarországon 1955-ben készült el az első elektromechanikus digitális számítógép, a MESZ-I. jelű berendezés, Kozma László villamosmérnök irányításával. Négy év múlva az MTA Kibernetikai Kutató Csoportja hosszú élettartamú elektroncsöves gépet épített. A szovjet dokumentációra támaszkodó M3-as gép volt az első hazai előállítású elektronikus digitális számítógép. Továbbfejlesztett változata másfélezer műveletet tudott végrehajtani másodpercenként. A szegedi egyetem tanára, Kalmár László volt a magyarországi számítógép-kultúra elterjesztésének, a kibernetika és programozó matematikus képzés megteremtésének egyik szószólója. Kibernetikai Laboratóriumában, Muszka Dániel irányításával, született meg a "szegedi katicabogár". A fényre, nyomásra és hangjelzésre működébe lépő géppel elektronikus úton modellezték az idegrendszeri folyamatokat. A KFKI munkatársai 1965-ben külföldi minta után már Tárolt Programú Adatfeldolgozó analizátort (TPA-1001), vagyis szoftverrel programozott számítógépet építettek. A ferritgyűrűs belső memóriaegységgel ellátott számítógép nem elektroncsöves áramkörökkel, hanem tranzisztorokkal működött. A behozatali korlátozások miatt az erőművek, a nagyobb iparvállalatok és a posta az 1930-as évek végéig megrendelője volt a továbbfejlesztett TPA számítógépeknek. Nemzetközileg is elismert kutató-fejlesztő munkát irányított Uzsoky Miklós mérnök az úgynevezett számítógépekkel segített technikák - például elektronikus rendszerek automatikus tervezése és gyártása - terén. A mai számítógépek a Neumann János alkotta tárolt programú, digitális szerkezeti modellt követik. A jelenleg alkalmazott elektronikai technológia nehézségeinek leküzdésére új számítógépelvet és szerkezeti megoldást keresnek. Az újfajta analogikai celluláris szuperszámítógép elvének kidolgozója Roska Tamás és az amerikai Leon O. Chua. Az úgynevezett érzékelő számítógépekkel végzett kutatás-fejlesztés egyik központja Magyarország.

A számítógépek általános elterjedését az 1971-ben megjelent mikroprocesszor (integrált áramkör) és az új programozási nyelvek segítették. Az amerikai Intel cégnél találták föl a személyi számítógépeket hódító útjukra indító mikroprocesszort. A fejlesztésben és gyártásban élenjáró vállalat egyik alapítója és elnöke Andrew S. Grove vegyészmérnök volt, aki 1956-ban Gróf András néven hagyta el Magyarországot. A magyar származású Kemény János György (1926-1992) és Tom Kurtz dolgozta ki a gyorsan elsajátítható BASIC programozási nyelvet. Kemény Az ember és a számítógép című műve magyar nyelven is sikert aratott. A Word for Windows szövegszerkesztő és az Excel táblázatszerkesztő program megalkotását az Egyesült Államokba kivándorolt Charles Simonyi, a Microsoft cég kutatómatematikusa irányította. A világ élvonalába tartozik a magyar Graphisoft cég ArchiCad elnevezésű építészeti tervező programja és a volt Recognita vállalat optikai karakterfelismerő programja.

A számítástechnika és a távközlés rohamos fejlődése kommunikációs és információs forradalomhoz, a távközlés és a számítástechnika közeledése az információs társadalom kialakulása felé vezet. Az egyetemek, intézeti kutatóhelyek, közgyűjtemények közötti korszerű hálózati információs rendszer kiépítése már az 1980-as évek második felében elkezdődött. A szolgáltatások (üzenetkezelés, e-mail, fájl-továbbítás) és a felhasználók köre az 1990-es évek elején egyre bővült. Az információs infrastruktúra fejlődésében fordulatot hozott az internet-szolgáltatók magyarországi megjelenése. A kereskedelmi termékké vált internet gyorsan és olcsón képes óriási mennyiségű ismeretet szállítani a felhasználókhoz. Aktív használóinak száma egymillió főre becsülhető az ezredforduló Magyarországán. Különösen fontos a számítógép és az internet iskolai fölhasználása.

ISKOLA- ÉS TUDOMÁNYTÖRTÉNET

Horthy-korszak, 1920-1944

Klebelsberg Kunó és Hóman Bálint

A Tanácsköztársaság bukásával az 1918-1919-es forradalmi időszak kulturális téren tervezett radikális reformjai - nyolcosztályos alapoktatás, az egyházi iskolák államosítása - is lekerültek a napirendről. A Horthy-korszak közoktatásügye a 19. század utolsó harmadában kialakult iskolarendszer átvételén és továbbfejlesztésén alapult. Az oktatásügy irányítói közül ketten emelkedtek ki: gróf Klebelsberg Kunó, aki 1922-től 1931-ig, s Hóman Bálint, aki néhány hónapos megszakítással 1932-től 1942-ig irányította ezt a munkát. Bár politikai felfogásuk sokban nem egyezett, az oktatást, a tudományt és a kultúrát mindketten a nemzetpolitika stratégiai ágazatainak tekintették. E felfogásnak köszönhetően a kultusztárca a szanálást követő években folyamatosan 10-12 százalékkal részesedett az állami költségvetésből. Arányaiban ez több mint kétszerese volt az 1900 és 1913 közötti, 2 és 5,5 százalék között váltakozó ráfordításoknak.

Egyik legfontosabb feladatának Klebelsberg is és Hóman is a népiskolai oktatás fejlesztését tartotta. Erre a költségvetési egyensúly megteremtése után nyílt mód. Az 1926-ban elfogadott fejlesztési program 3500 új tanterem és 1750 tanítói lakás építését irányozta elő a következő sorrendben: iskola nélküli tanyai körzetek, iskola nélküli falvak, túlzsúfolt iskolájú külvárosok. Kevés törvény valósult meg olyan mértékben, mint ez (1927. évi VII. törvénycikk). 1930-ig, a gazdasági válság kitöréséig a tervbe vett több mint 5000 objektum mindegyike elkészült. 1926 és 1931 között összesen 1096 új népiskola épült, miközben 1922 és 1925 között csak 150, s a sokkal hosszabb és békesebb 1890 és 1913 közötti több mint két évtizedben is csak 302.

A népoktatás

A gazdasági válság körülményei közepette a népoktatásra fordított költségvetési támogatás mérséklődött. Ebből következett, hogy 1933 és 1937 között csupán 219-cel gyarapodott az iskolák száma. Az 1937-1938-as tanévben így összesen 6899 mindennapos népiskola működött az országban, s ez 1920-hoz képest 23 százalékos növekedést jelentett. Ezzel egy időben azonban a gyermeklétszám is nőtt, az "iskolakerülők" száma pedig csökkent. Egy iskolára ezért még mindig 139 diák és csak 2,9 tanító, s egy tanítóra pedig 47 diák jutott. Nem változott lényegesen az osztott és osztatlan iskolák aránya sem. Az új tanyai és falusi iskolák zöme a régiekhez hasonlóan egy vagy két tanteremből állt. 1925-1926-ban az összes diák 19, 1930-1931-ben 18 százaléka járt teljesen osztatlan, egytantermes iskolába. Mindezek ellenére - és ez volt a legfontosabb - az analfabetizmus tovább csökkent: a 6 éven felüli lakosság 15 százalékáról annak 7 százalékára. Kelet-európai mércével mérve ez az arány igen kedvező volt, hiszen az 1930-as években a 6 éven felüli lakosságból Jugoszláviában 45, Romániában 42, Bulgáriában 39, s Lengyelországban 23 százalékos analfabetizmust regisztráltak a nemzeti és nemzetközí statisztikák. Tőlünk nyugatra, Ausztriában, Csehszlovákiában, Németországban, s általában Nyugat-Európában viszont már 5 százalék alatt mozgott az írni és olvasni nem tudók száma.

A hatosztályos elemi után a tanulmányaikat más iskolában nem folytatóknak elvileg továbbra is a háromosztályos továbbképző népiskolákat kellett látogatni. Az ismétlőiskolák heti 7, s nyáron 5 órás foglalkozásain azonban a tanköteleseknek csak 25-30 százaléka vett részt, s tudásukat érdemben ők sem bővítették. Ezért már az 1920-as évek végén felmerült, hogy az alapoktatás által közvetített tudásanyag szélesítése érdekében ezt a 6+3-as rendszert nyolc- + kétosztályos rendszerré kellene fejleszteni. Az ezzel kapcsolatos törvényjavaslatot végül Hóman Bálint terjesztette a parlament elé 1940-ben. Az 1940. évi XX. törvénycikk szerint a nyolcosztályos mindennapos népiskola négy-négyosztályos alsó és felső tagozatból állt. A nyolcosztályos népiskola a hatosztályoshoz hasonlóan elsősorban alapismereteket és alapműveltséget kívánt nyújtani, ám a korábbinál magasabb szinten. Az első nyolcosztályos tantervek alapján tanuló évfolyamok 1941-ben indultak, de a háborús viszonyok miatt a rendszer nem vált általánossá.

A szakoktatás

Az alsófokú ipari, kereskedelmi és mezőgazdasági szakoktatás kevesebb figyelemben részesült. A közoktatásügyi kormányzat megelégedett annyival, hogy a népiskola 6 osztályára épülő 2-3 éves szakirányú képzéssel sokak számára biztosítsa az iparban és a kereskedelemben való gyors és viszonylag fiatal korban való elhelyezkedést.

A középfokú általános és szakoktatás leglátogatottabb intézménye az elemi első 4 osztályára épülő négyosztályos polgári iskola maradt. A háború előtti csaknem 500 polgári iskolából az új országterületre 253 esett, amelyeknek a száma 1929-1930-ra 353-ra, 1937-1938-ra pedig 397-re emelkedett. A polgáristák száma kezdetben ennél is dinamikusabban nőtt: néhány ezer híján már az 1920-as évek közepén megközelítette a háború előtti 99 ezret. E fölé azonban a későbbiekben sem emelkedett. A stagnálás részben a középiskolák terjedésével, részben a nyolcosztályos alapoktatás megkezdésével magyarázható. A körvonalazódó új oktatási struktúrában a polgári iskolák funkciója kérdésessé vált.

A középfokú oktatás

A középiskolai oktatást illetően a két miniszter elképzelése különbözött. Az 1924-es középiskolai reformmal (XI. törvénycikk) Klebelsberg kettőről háromra növelte a középiskola-típusok számát. A természettudományos műveltséget adó s a klasszikus nyelvek helyett németet és franciát tanító reáliskolát megtartotta olyannak, mint amilyen a korábbiakban is volt. A gimnáziumot viszont két típusra bontotta. A humángimnázium erős latin, görög és történeti tanulmányokkal széles körű és mély klasszikus műveltséganyagot közvetített, míg a reálgimnáziumi oktatás középpontjába a latinra alapozott modernebb humán ismeretanyagok, közöttük a német és a francia nyelv tanítása került. A nagyvárosokban, amelyek több középiskolát tartottak fenn, ez a struktúra annyiban okozott problémát, hogy a diákokat igen korán - 10 éves korban - szakosodásra kényszerítette. A kisvárosokban viszont, ahol csak egy vagy két iskola működött, meg is határozta a specializálódás irányát. Ezért, s az 1930-as évek "demokratikusabb" szelleméhez alkalmazkodva 1934-ben Hóman gyökeres változtatást léptetett életbe: a három addigi típust megszüntetve bevezette az egységes középiskolát (XI. törvénycikk). A latin és a német mint kötelező idegen nyelvek mellett a harmadik idegen nyelvet (görög, francia, angol vagy olasz) a továbbiakban a fenntartó határozta meg, s mód nyílt arra is, hogy az 5. osztálytól latin helyett reáliákat tanuljanak. A szakosodás követelményeinek iskolán belüli osztálybontásokkal próbáltak megfelelni.

Az egymással koncepcionálisan ütköző reformok ellenére a középiskolai oktatás egyenletes tempóban fejlődött, és színvonala is magas maradt. A 267 középiskolának Trianon után közel fele, 129 maradt magyar területen. Ezek száma 1929-1930-ban 156-ra, 1937-1938-ban 173-ra emelkedett. Ez 34 százalékos növekedésnek felelt meg. A fejlődés tehát gyorsabb volt, mint az 1892 és 1913 közötti két évtizedben, amikor csak 26 százalékkal emelkedett a középiskolák száma. A tanulók száma 1923-1924 és 1937-1938 között 58 ezerről 70 ezerre, tehát 21 százalékkal nőtt. Az 1930-as évek végén majdnem annyi középiskolás tanult a 9 milliós országban, mint 1917-1918-ban a 18 milliósban. A 10 és 18 év közötti korosztálynak ezekben az években mintegy 10 százaléka járt középiskolába, míg a háború előtt csak kevesebb, mint 3 százaléka. A középiskolát végzettek aránya így az 1920-as 2,6 százalékról 1930-ra 3,6, 1938-ra pedig közel 6 százalékra emelkedett. A németországi aránynál ez valamivel alacsonyabb, a franciaországinál viszont kissé magasabb volt. A magyar oktatási rendszer tehát ebből a szempontból megőrizte már a századelőre elért jó, lényegében nyugat-európai színvonalát. Az egy tanárra eső diáklétszám a népiskolákhoz viszonyítva igen alacsony, 1913-1914-ben és 1937-1938-ban egyaránt 20 fő volt. Az oktatók között továbbra is igen sok kiváló felkészültségű tudós tanár akadt. Ez és a középiskolák jó felszereltsége továbbra is garantálta az elitképzés magas színvonalát.

A nevelés

Az 1920-as években mindhárom alapvető iskolatípusban, a népiskolában, a polgári iskolában és a középiskolában új tanterveket vezettek be. A tantárgyi struktúrát, az egyes tárgyak óraszámát és az óraszámok arányait tekintve ezek nem nagyon tértek el a háború előttitől. A tanítás tartalma és a nevelés szelleme mégis változott. A Trianon utáni új helyzetet tükrözve, és ahhoz egyben alkalmazkodva is csökkent az értéksemleges intellektualizmus becsülete, s nőtt a világnézeti-politikai nevelés jelentősége. Ennek részeként erősödött a keresztény és nemzeti szellem, s új elemként megjelent az irredentizmus. Klebelsberg, Hóman és mások útmutatásának megfelelően az irredentizmus mellett nagy súly helyeződött a baloldali radikális eszmék, elsősorban a kommunizmus és a szociáldemokrácia, de ezek mellett a polgári demokrácia elítélésére, illetve kritikájára is.

A vallásos és nemzeti szellemű nevelésre, valamint a fiúk testedzésére a tanórákon és az iskolán kívül egyaránt nagy gondot fordítottak. Ennek egyik szervezete a cserkész-, a másik a leventemozgalom volt. A cserkészet, amelyet 1908-ban alapítottak Nagy-Britanniában, Magyarországon 1912-ben jelent meg, de csak a háború után terjedt el. A cserkészek száma 1924-re 15 000, 1930-ra pedig 45 000 főre emelkedett. Elsősorban középiskolás fiúk jelentkeztek cserkésznek. A cserkészet tehát elit ifjúsági szervezet volt. A levente ezzel szemben speciális magyar intézmény volt, amelyet a testnevelés fontosságának felismerése és a békeszerződés által megtiltott általános védkötelezettség pótlásának a szándéka hívott életre 1921-ben (LIII. törvénycikk). A törvény minden 12 és 21 év közötti olyan fiút leventekötelesnek tekintett, aki nem járt rendszeres testnevelést nyújtó iskolába, illetve nem vonult be katonai szolgálatra.

A felsőoktatás

A felsőoktatás a népoktatáshoz hasonlóan kiemelt támogatásban részesült. Elsősorban a háború előtt alapított debreceni egyetemet fejlesztették, valamint a szegedit és a pécsit, amelyeket a részben áttelepült kolozsvári, illetve pozsonyi tanári karra építve 1921-ben kezdtek szervezni. A modern élet követelményeihez alkalmazkodva önálló intézményként már 1920-ban megkezdte működését a budapesti Közgazdaságtudományi Kar.

A hallgatóság száma az 1930-as évek elejéig nőtt, ettől kezdve viszont csökkent. Úgyhogy az 1937-1938-as létszám (13 228) csak 32 százalékkal múlta felül az 1920-1921. évit (10 005). Az 1892 és 1913 közötti két évtizedhez képest, amikor a növekedés 115 százalékot ért el, ez jelentős visszaesésnek tekinthető. Az összlakosság számához viszonyítva viszont ennek ellenére javult az arány. Míg a háború előtt minden 1234 lakosra jutott egy főiskolás, addig az 1920-as évek elején minden 785, s az 1930-as évek végén minden 759 lakosra. A 6 éven felüli lakosságnak 1930-ban 1,1, s 1940-ben 1,2 százaléka rendelkezett egyetemi vagy főiskolai diplomával. A hallgatók szakok- és karonkénti összetétele érdemben nem változott. A jogászok aránya az egész korban 30 százalék fölött maradt, s a mérnököké egyszer sem emelkedett az 1913-1914-es 16 százalék fölé.

Az egyetemi oktatás magas színvonaláról számos kitűnő professzor gondoskodott. A legsikeresebbnek a szegedi Szent-Györgyi Albert bizonyult, aki a C- és a P-vitamin felfedezéséért és orvosgyógyászati bevezetéséért már 1937-ben Nobel-díjat kapott. Kollégái közül később, 1947 után az Egyesült Államokban ezt megközelítő hírnévre tett szert Bay Zoltán elméleti fizikus, aki a második világháború alatt itthoni elszigeteltsége ellenére az amerikaiakkal egy időben fejlesztette ki a radart. A budapesti egyetem világhírű professzorai közül többek között Fejér Lipót matematikus és Békésy György biofizikus említhető. Utóbbi Bayhoz hasonlóan az Egyesült Államokban lett világhírű 1947 után, s ugyanott, a Harvard professzoraként kapott Nobel-díjat 1961-ben.

Az egyetemi képzéshez szervesen illeszkedett s azt mintegy betetőzte a tehetséges diákok és fiatalabb kutatók néhány hónaptól egy-két évig terjedő külföldi tanulmányútjainak rendszere. Ezt különösen Klebelsberg szorgalmazta, aki a magyar tudósok és művészek nemzetközi tájékozottságának megalapozása és a középiskolai nyelvtanárok nyelvtudásának tökéletesítése érdekében 1927-ben külön ösztöndíjrendszert is létrehozott. A magasabb műveltség céljait szolgáló ösztöndíjrendszerhez szorosan kapcsolódott a külföldi magyar intézetek hálózata. A külföldi magyar intézetek általában kettős célt szolgáltak: a magyar kultúra terjesztését az adott országban, s az adott ország nyelvének és kultúrájának a tanulmányozására érkezett magyar ösztöndíjasok munkájának a támogatását tanácsokkal, sőt gyakran lakó- és munkaszobák biztosításával is. Ezek közül legnagyobb jelentőségre a bécsi és berlini Collegium Hungaricum, valamint a római Accademia d'Ungheria, illetve a mellettük működő kutatóintézetek tettek szert. Szerényebb keretek között azonban Európa más fővárosaiban is működtek hasonló intézmények.

A diákság társadalmi összetétele

A különböző iskolatípusok diákjainak társadalmi összetétele - hasonlatosan a háború előttihez - nagy egyenlőtlenségeket mutatott. Míg az elemisták összetétele nagyjából tükrözte a felnőtt társadalom arányait, a polgáriba szinte kizárólag parasztok, kispolgárok és munkások küldték gyermekeiket, a középosztálybeli családok és a felső rétegekhez tartozók nem. A középiskolákban viszont utóbbiak gyermekei tették ki az összes diák több mint 50 százalékát, s a társadalom 90 százalékának gyermekei csak kevesebb mint 50 százalékát. A középosztály mellett elsősorban az önálló iparosok és kereskedők taníttatták gyermekeiket középiskolákban, egyaránt 10-10 százalék körüli arányban, míg a munkásgyermekeknek csak 3-4 százaléka, a szegényparaszt-gyermekeknek pedig alig több mint 1 százaléka érettségizett. A felsőoktatásban kissé még ehhez képest is egyenlőtlen arányok uralkodtak. A nagyiparosok, nagybirtokosok és szellemi foglalkozásúak gyermekeinek részesedése az 1930-as évek közepéig nem csökkent, hanem a háború előtti 57-58 százalékos arányt is felülmúlva 65 százalékig emelkedett. Az önálló iparosok, kisbirtokosok, munkások és mezőgazdasági munkások gyermekeinek aránya ugyanakkor a háború előtti 11 százalékos, 6-7 százalékos, 4-5 százalékos, illetve 1 százalékos érték körül ingadozott. Egyetlen rétegé, a kereskedőké viszont felére, 12 százalékról 6 százalékra esett vissza.

Ezek a háború előtti tendenciáknak részben ellentmondó arányok a kultuszkormányzat, illetve az általános kormánypolitika tudatos és célzatos beavatkozásaival magyarázhatók. Ilyen beavatkozás volt az 1920-ban bevezetett numerus clausus (XXV. törvénycikk), amely az egyetemisták és főiskolások vallási-származási összetételének az arányosítására, mindenekelőtt a zsidók létszámának csökkentésére törekedett. E törvény következtében az izraelita felekezetű egyetemi hallgatók 1918 előtti 30-34 százalékos aránya az 1920-as évek első felében 8-11 százalékra mérséklődött. A hazai és a nemzetközi zsidó szervezetek, a demokratikus pártok és a Népszövetség tiltakozásának helyt adva a kormányzat 1928-ban ezt ugyan módosította (XIV. törvénycikk), de a teljes tanszabadság háború előtti liberális elvét továbbra sem állította vissza. Mindössze annyit tett, hogy a "népfajhoz", illetve a nemzetiséghez tartozást mint felvételi szempontot kiiktatta a törvényből, s a szülők foglalkozásával helyettesítette.

A másik fontos befolyásoló tényező a magasabb beosztású közalkalmazottak és köztisztviselők gyermekeinek céltudatos támogatása volt. Az 1920-as évek elején bevezetett új felvételi és tandíjrendeletek jelentős kedvezményekben részesítették a magasabb fizetési osztályba tartozó köztisztviselők és közalkalmazottak gyermekeit. A keresztény középosztály reprezentációjának növekedése a felsőoktatásban legnagyobbrészt a zsidó kispolgárok, s ezen belül a kereskedők gyermekeinek a rovására valósult meg.

Az 1930-as évek közepétől a nagybirtokosok, nagyiparosok és szellemi foglalkozásúak önreprodukciós potenciálja csökkenni kezdett, s az 1940-es évek elejére visszaesett a háború előtti szintre. A kisbirtokos paraszti hátterű gyermekeké ugyanakkor 9,3 a munkásgyermekeké 7,2 s a mezőgazdasági munkásfiúké 1,7 százalékra emelkedett. Ezeknek az aránymódosulásoknak a hátterében ismét kormányzati beavatkozás állt. Klebelsberggel szemben, aki az elitnevelést a keresztény középosztály önreprodukciójának támogatásával kötötte össze, Hóman a tehetségek, s ezen belül a népi tehetségek támogatására törekedett. Ennek érdekében 1933-ban módosította a tandíjrendeletet. A mentesség vagy kedvezmény megítélésekor a továbbiakban nagyobb hangsúly helyeződött a tanulmányi eredményre. A neves elitképző intézmény, az Eötvös Collegium mintájára 1939-ben Budapesten megalakult a Bolyai, 1942-től Györffy István Kollégium. Az itt összegyűjtött szegény, de tehetséges parasztfiatalok nemcsak tandíjat nem fizettek, hanem internátusi ellátásban is ingyen részesültek.

A tudományos kutatás

Oktatási feladataik mellett az egyetemek a tudományos kutatás legfontosabb szervezeti kereteiként is fontos feladatokat láttak el. A kor reprezentatív történeti összefoglalását, a Hóman Bálint és Szekfű Gyula által írt Magyar Történetet a budapesti Királyi Magyar Egyetemi Nyomda jelentette meg (1929-1933), és az egyik legigényesebb társadalomtudományi folyóiratot, a Minervát a pécsi egyetem kebelén belül szerkesztette Thienemann Tivadar. Az egyetemek mellett ugyanakkor megjelentek a modern értelemben vett, oktatási feladatokkal nem foglalkozó kutatóintézetek. Ilyen volt az Ógyalláról Budára telepített Csillagvizsgáló Intézet, a Balaton élővilágának kutatására létesített Tihanyi Biológiai Intézet, a bécsi Magyar Történelmi Intézet, az Országos Közegészségügyi Intézet, valamint az utolsóként, 1941-ben alapított Teleki Pál Tudományos Intézet, amely társadalomtudományi kutatásokkal foglalkozott.

Az állami intézmények mellett fontos szerepet játszottak a tudományos életben a különböző társulatok. Ezek általában az egyes diszciplínák művelőit tömörítették, s több közülük intenzív publikációs tevékenységet fejtett ki. Ilyen volt többek között a Magyar Történelmi Társulat, amely a Századok és számos más kiadvány mellett 1939 és 1943 között Domanovszky Sándor szerkesztésében öt kötetben megjelentette a Magyar Művelődéstörténetet; a Magyar Irodalomtörténeti Társaság, amely Pintér Jenő nyolckötetes Magyar Irodalomtörténetének első hét kötetét adta ki 1930 és 1934 között; a Magyar Szemle Társaság, amely 1927-től a kor legnívósabb társadalomtudományi folyóiratának, a Magyar Szemlének, továbbá két könyvsorozatnak, a Magyar Szemle Könyveinek és a Magyar Szemle Kincsestárának a publikálásáról gondoskodott; valamint a Kisfaludy Társaság, amelynek 60 kötetes Magyar Klasszikusok sorozata 1928-ban indult.

A Magyar Tudományos Akadémia irányító és kezdeményező szerepe a tudományos kutatások szervezésében és eredményeinek közzétételében, amely a háború előtt sem volt meghatározó, a két világháború között csökkent. A nagy anyagi nehézségek miatt, amelyek között az 1920-as évek első kétharmadában működött, periodikáinak és egyéb kiadványainak egy részét meg sem tudta jelentetni. 1928 után, amikor gróf Vigyázó Ferenc hatalmas vagyona végrendeletileg az intézményre szállt, az Akadémia koordinációs és publikációs tevékenysége valamelyest megélénkült.

A természettudományi kutatások közül elsősorban a Tihanyi Biológiai Intézet programjai, az alföldi akácfásítási kísérletek, valamint a rákkutatás kapott támogatást. A magyar nyelv és irodalom, illetve általában a humaniórák mellett azonban a természettudományok jelentősége az Akadémián belül továbbra is mellékes maradt. Ez abban is kifejeződött, hogy a 250 tag közül a természeti és műszaki tudományokat csak 93-an képviselték, miközben a Nyelv- és Széptudományi Osztálynak egyedül 54, a Bölcseleti, Társadalmi és Történeti Tudományok Osztályának pedig 93 tagja volt.

Az átmenet évei, 1945-1949

Új célok

A háború a kultúra és a művelődés terén is hatalmas károkat okozott. A bombázások és belövések következtében a népiskolák körülbelül felét, a középiskoláknak 60 százalékát érte épületkár. A pusztítás azonban nemcsak rombolt, hanem új erőket, friss energiákat is felszabadított. A háború előtti és alatti demokratikus reformelképzelések, amelyek számára korábban nem nyílt megfelelő tér, most hirtelen mind felszínre törtek, és utat kerestek maguknak. Bár részletkérdésekről sokat vitatkoztak, abban a koalíciós pártok mind egyetértettek, hogy a keresztény középosztály művelődési monopóliumának véget kell vetni, és az 1930-as és 1940-es évek népi törekvéseinek szabad utat engedve diszkriminációmentes esélyegyenlőséget szükséges biztosítani a különböző hátterű fiatalok számára. Konszenzus uralkodott a tekintetben is, hogy az addig közvetített műveltséganyag és az ifjúság elé állított műveltségeszmény revízióra szorul, s e revízió során gondoskodni kell arról, hogy az új magyar generációk ne váljanak még egyszer olyan illúziók, utópiák és vágyálmok rabjaivá, melyek katasztrófába sodorhatják a nemzetet.

A nyolcosztályos általános iskola

A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium tanácsadó szerveként e célok érdekében alakult meg 1945. április 19-én az Országos Köznevelési Tanács, amelynek az elnöke a Nobel-díjas tudós, Szent-Györgyi Albert lett. Vezető tagjai között helyet foglalt többek között Bay Zoltán, Kodály Zoltán, Szekfű Gyula, Illyés Gyula, Veres Péter és Ferenczy Béni. A tanács elsődleges feladatának az új, demokratikus szellemű nevelés alapelveinek a kidolgozását tekintette.

Az esélyegyenlőség elvéből kiindulva legfontosabb feladatnak a tanács és a minisztérium is az elvileg már 1940-ben bevezetett nyolcosztályos alapiskola általánossá és kötelezővé tételét tartotta. Ezért ezt már az Ideiglenes Nemzeti Kormány elrendelte 1945. augusztus 18-án. A közoktatás új bázisiskolái a régi népiskolák, valamint a polgári iskolák és a gimnáziumok 1-4. osztályának az összevonásával alakultak ki. Az alsó- és középfokú oktatás szerkezete ezáltal nagymértékben egyszerűsödött; lényegében kétszintűvé vált. A mindenki számára kötelező általános iskola funkciója kibővült. Az írás, olvasás és a számolás elsajátítása mellett, amely már az alsó tagozaton megtörtént, a felső 4 osztályban széles körű társadalom- és természettudományos műveltségi anyag átadása vált lehetővé.

Az új rendszerre való áttérés természetesen nem ment egyik napról a másikra. 1946-ban még csak 816 általános iskola működött az országban, alig több mint az összes népiskola 10 százaléka. Az átalakulási folyamat az 1940-es évek végére fejeződött be. A népiskolai hálózat régi rákfenéje, a tanterem- és tanítóhiány, illetve az osztatlan vagy részben osztott típusú oktatás azonban még sokáig megmaradt. Az 1949-1950-ben regisztrált 6206 általános iskolából a teljesen osztott iskolák száma még mindig csak 1534, azaz az összes 25 százaléka volt, s az egy tanulócsoportos és egytanítós iskolák száma 1344, azaz 22 százalék. A pedagógushiány és a rendszeresen iskolába járók számának a növekedése miatt az egy tanítóra jutó tanulók száma átmenetileg ismét meghaladta a 60-at, mint az 1920-as évek elején. A második világháború előtti 50 fő alatti szintet csak a koalíciós időszak végére érte el az alapoktatás.

A négyosztályos gimnázium

Középszinten a gimnáziumok és reáliskolák négyosztályossá válása jelentette a legnagyobb változást. Számuk az 1940-es években érdemben nem módosult: a volt polgárikból lett középiskolákat is ideszámítva 400 körül ingadozott. A középiskolások létszáma ugyancsak az 1930-as évek végének megfelelő szint, tehát 70 000 körül mozgott, s csak az 1948-1949-es tanévben emelkedett 80 000 fölé. A diákok szociális összetétele viszont változni kezdett. A kor általános szelleméből következőleg a munkás- és parasztszármazásúak aránya enyhén emelkedett.

A szakmunkásképzés

A tanoncoktatás 1949-ig a régi keretek között, változatlan létszámmal folyt. A szakmunkásképzést az 1949. évi IV. törvénycikk helyezte új alapokra. Ennek lényege az addigi heti 9 órás elméleti képzés felemelése volt heti 2-3 napra. Tanoncnak, illetve az ekkor bevezetett új terminológia szerint ipari tanulónak a továbbiakban az általános iskolát elvégzett diákok jelentkezhettek.

A felsőoktatás

A felsőoktatásban két új tendencia bontakozott ki. Az egyik a hallgatói létszám ugrásszerű növekedése volt. A tanulók száma az 1937-1938-as tanévhez képest már 1946-1947-re megduplázódott. A diákok szociális összetétele ez esetben is a korábban hátrányokat szenvedett alsóbb rétegek javára tolódott el, noha egyelőre nem nagy mértékben. A másik új fejlemény a szakirányonként elkülönülő felsőoktatási intézmények fokozatos kialakulása volt az addigi universitas típusú, tehát a tudományok teljes vagy közel teljes vertikumát oktató egyetemekkel szemben. A sort a Magyar Agrártudományi Egyetem létrehozása nyitotta meg már 1945-ben, amely 1949-től Gödöllőn működött. Ezt 1948-ban a Magyar Közgazdaság-tudományi Egyetem létrehozása követte Budapesten az addigi közgazdasági kar bázisán. Az 1949-ben alapított Nehézipari Műszaki Egyetem Miskolcra települt. Az osztódási folyamat ezt követően felgyorsult.

Új káderek

Az átalakuló iskolarendszer a jövő számára kívánt egységes nemzeti műveltséggel rendelkező generációkat nevelni. A kormányzat azonban máris igényelte a különböző irányító pozícióba ültethető "rátermett munkás- és parasztembereket". E célból kezdték szervezni az úgynevezett dolgozók iskoláit, amelyekben rövidített tanulmányi idő alatt és erősen szelektált ismeretanyag átadásával képeztek kádereket. Az általános iskola esti tagozatára 1946 és 1948 között 3-4 ezren, 1948-1949-ben viszont már 10-11 ezren jártak. A káderhiány enyhítése érdekében 1948-ban bevezették a felsőfokú tanulmányokra is jogosító szakérettségit. Ezt egy-, illetve kétéves tanulással lehetett megszerezni. Az ily módon kiképzett új káderek tudásszintje természetesen súlyos kívánnivalókat hagyott maga után, s a rendszeres képzésben részesült régi vezetők műveltségét meg sem közelítette.

A gyors elitcsere másik tipikus intézménye a NÉKOSZ, azaz a Népi Kollégiumok Országos Szövetsége volt. A mintát ehhez a Györffy Kollégium szolgáltatta. 1946 és 1948 között mintegy 120 népi kollégium alakult. Ezekben 1948 elején 6000 - az ország minden részéből összesereglett - paraszt- és munkásfiatal élt, tanult és politizált együtt. Többségük középiskolába, mintegy ezren pedig egyetemre, főiskolára jártak.

Új tartalmú és szellemű nevelés

Az oktatás intézményi struktúrájának átalakításával párhuzamosan zajlott az oktatás tartalmának módosítása. A "demokratikus szellemű" "világnézeti áthangolás" jegyében már 1945 tavaszán megkezdték a tankönyvek felülvizsgálatát. A forgalomban lévő 1034 tankönyvből 1946 őszéig 607-et teljesen kivontak a forgalomból, újraírattak 68-at, s kisebb-nagyobb kihagyásokkal, illetve módosításokkal engedélyezték 386 használatát. A revízió vezérelvét Szent-Györgyi Albert abban határozta meg, hogy az új tankönyveknek a "demokrácia nagy eszméit, a szabadság szeretetét, a szociális érzést, a nemzeti-népi gondolatot" kell szolgálniuk.

Az új tantervek lényeges tartalmi újítása volt az idegennyelv-oktatás hagyományos rendjének megváltoztatása. Az általános iskolák felső tagozatán megszűnt a latin kötelező oktatása. Helyette elvileg bármely más nyelvet taníthattak. A középiskolákban csökkentették a német nyelv óraszámát, s más élő nyelveket favorizáltak. Az addig sehol sem tanított orosz nyelv elterjesztése, illetve szaktanárok képzése céljából a budapesti tudományegyetem kebelén belül 1946-ban megalakult az Orosz Intézet.

A közoktatás tartalmi és strukturális reformját sokan ellenezték. Mindszenty József hercegprímás például már 1945 őszén tiltakozott a nyolcosztályos általános iskola ellen, amelyet az egyházak autonómiájának és iskolafenntartási jogának megsértéseként értékelt. Még nagyobb felzúdulást váltott ki a tankönyvek revíziója, a tankönyvkiadás államosítása, s különösen a kötelező hitoktatás megszüntetésének és fakultatívvá tételének felvetése 1947 tavaszán. Ez utóbbit a kormánynak vissza is kellett vonni.

Az 1948-1949-es fordulat

A baloldali pártok és a katolikus egyház mögött felsorakozott hívők kultúrharcának döntő ütközete 1948-ban bontakozott ki a felekezeti és községi iskolák államosításának kérdése körül. Az 1947-1948-as tanévben az általános iskoláknak 63, a középiskoláknak 49, az óvónőképzőknek 60, a tanítóképzőknek 74 százalékát a felekezetek, elsősorban a katolikus egyház tartotta fenn. A kommunista párt és szövetségesei úgy okoskodtak, hogy mindaddig, amíg ezek az iskolák nem kerülnek állami, azaz perspektivikusan kommunista kézre, a társadalom átnevelése leküzdhetetlen akadályokba fog ütközni. 1948. június 16-án ezért kimondatták a parlamenttel a községi és felekezeti iskolák államosítását. Bár a kötelező hitoktatás egyelőre megmaradt, a vallásos nevelés bástyái ezzel leomlottak. Mindszenty elítélését követően ismét napirendre tűzték a kötelező vallásoktatás megszüntetését. Ezt végül az Elnöki Tanács 1949. szeptember 5-én megjelent 5. számú törvényerejű rendelete mondta ki. A jövő nemzedékek lelkéért, szellemi befolyásolásáért folytatott harc ezzel lényegében eldőlt.

Az egyházi iskolák után a népi kollégiumok következtek. A magát álságosan népi demokráciának nevező rendszer a kor egyik legnépibb kezdeményezését is veszélyesnek tartotta annak autonómiája miatt. A szervezetet 1949. július 10-én oszlatták fel. A neves elitképző intézmény, az Eötvös Collegium egy évvel később jutott erre a sorsra.

A közoktatás államosításával többé-kevésbé egyidejűleg a tudományos élet legrangosabb intézményének, a Magyar Tudományos Akadémiának az autonómiáját is megszüntették. Ezt hosszú harc előzte meg, részben az Akadémia és a kommunista befolyás, majd irányítás alatti politika, részben maguk a tudósok között. Bár az Akadémia 1945-1946-ban sok új, addig mellőzött személyiséget - így Bibó Istvánt, Kerényi Károlyt, Pátzay Pált, Illyés Gyulát - választott tagjai közé, a kommunisták további új tagok - mint Lukács György, Molnár Erik, Erdei Ferenc - egyéni szavazás nélküli, együttes felvételét követelték.

Az akadémiai ellenállás megtörése céljából a kommunista vezetés egy új "ellenakadémia", a Magyar Tudományos Tanács megszervezése mellett döntött. A szervezet 1949. február 25-én jött létre Gerő Ernő elnöklete alatt. Az akadémikusok törpe kisebbsége 1949. október 31-én végül új alapszabályokat fogadott el, amely politikai tisztogatásokra is lehetőséget adott. A 257 régi tag közül az új testület csak 102-t "kooptált". Ezzel egyidejűleg vezetőcserére is sor került. A tekintélye és szuverén egyénisége miatt irányíthatatlan Kodály Zoltánt Rusznyák István orvosprofesszor váltotta fel az elnöki székben, aki ettől kezdve két évtizeden át töltötte be ezt a posztot.

A tudósképzés kézben tartása érdekében röviddel ezután létrehozták a szovjet rendszernek megfelelő tudományos minősítési eljárás rendszerét. Az egyetemek által adományozható címeket (egyetemi doktor, címzetes egyetemi tanár) eltörölték, s helyettük 1950-ben bevezették a tudományok kandidátusa és a tudományok doktora fokozatot, illetve az aspiránsképzés intézményét. Az átszervezés során több jelentős tudós veszítette el rangját azon a címen, hogy nem fogadta el a marxizmus tanait. Bay Zoltán, Békésy György és Szent-Györgyi Albert ebben a színjátékban már nem vettek részt. Az előbbi kettő 1947-ben, az utóbbi 1948-ban döntött úgy, hogy külföldön, az Egyesült Államokban folytatja életét és kutatásait. Mások az itthoni elszigetelődést és mellőzöttséget választották.

A Rákosi-korszak, 1950-1956

A közoktatás átszervezése

A politikai hatalom centralizálása, a terror intézményesítése és a tervgazdálkodás mellett a Rákosi-rendszer fontos jellemzője volt a kulturális élet pluralizmusának megszüntetése, s a kommunista ideológia minden eszközzel való terjesztése is. A vallásos ideológiák ki-, illetve háttérbe szorításával a társadalom kulturális átnevelésének első feltétele teljesült. A következő lépés az államideológia szintjére emelt marxizmus-leninizmus elfogadtatása volt a társadalom lehető legszélesebb köreivel. 1949-1950-től az iskolarendszer, a könyvkiadás, valamint a tömegkultúra rohamosan terjedő modern eszközei, a sajtó, a rádió és a mozi egyaránt ennek szolgálatában álltak. A siker érdekében erre jelentős anyagi eszközöket fordítottak. A kulturális élet mennyiségi mutatói terén ezért az 1950-es évek első felében jelentős fejlődés mutatkozott.

A közoktatásban az 1950-ben bevezetett új általános és középiskolai tantervek és tantervi utasítások gondoskodtak a vallásos világnézet és a koalíciós időkre jellemző demokratikus-humanista-nemzeti műveltségeszménynek a marxizmus-leninizmussal történő felváltásáról. Az MDP vezetésének ezzel kapcsolatos határozata alapkövetelményként állította minden iskolatípus elé a marxizmus-leninizmus "sugárzását".

Az általános és középiskolákat egyaránt érintette, hogy megszűnt a választható idegennyelv-oktatás. Az orosz nyelv tanítása az általános iskola felső tagozatában és a középiskolákban egyaránt kötelezővé vált. Képzett orosztanárok ugyanakkor csak kis számban álltak rendelkezésre. Ezért, valamint a nyelv tanításának kényszerjellege miatt az oroszoktatás eredményessége meg sem közelítette a latin vagy a német nyelv tanításának régi hatékonyságát.

Az új tantervek bevezetésével egyidejűleg átalakították a középfokú oktatás szerkezetét. Az ipari, közgazdasági és mezőgazdasági szakemberek képzése céljából az 1950-1951-es tanévben létrehozták a középfokú technikumokat. Ezek feladatát abban állapították meg, hogy az egyes gazdasági területek számára elméletileg és gyakorlatilag egyaránt felkészült középkádereket képezzenek a 14-18 éves, tehát általános iskolát végzett korosztály egy részéből. A gimnáziumokat ugyanakkor egységesítették, s a specializálódásra annyi lehetőséget adtak, hogy egy-egy intézményen belül indítottak természettudományos (reál-), illetve nyelvi-történeti (humán) tagozatokat. A gimnáziumok feladata kizárólag a továbbtanulásra való felkészítés volt.

Az 1950-es évek első felében a gimnáziumokba és a technikumokba egyaránt özönlöttek a diákok, éspedig elsősorban a munkás- és parasztszármazású fiatalok. Az 1948-1949-es és az 1954-1955-ös tanév között, tehát fél évtized alatt, a nappali tagozatos középiskolás diákok száma 72 ezerről 129 000 fölé emelkedett, azaz közel megduplázódott, miközben a Horthy-korszak 25 éve alatt csak alig több mint 20 százalékkal emelkedett. A diákok 67 százaléka munkás- és parasztcsaládból érkezett. Ez a rendkívül gyors növekedés azonban nem járt együtt sem az iskolák, sem a tanárok számának hasonló mértékű emelkedésével. Az iskolák jó részében ennek következtében "váltott műszakban", délelőtt és délután is folyt az oktatás.

A felsőoktatás átalakítása

Az egyetemi oktatás rendszerének radikális átalakítása ugyancsak 1950-ben kezdődött. Az ezzel kapcsolatos utasítások előírták az előadások és a gyakorlatok kötelező látogatását. A vizsgakövetelmények a pártszervek által felülvizsgált, s szükség esetén átírt vagy kiegészített jegyzetekre épültek. A megbízhatatlannak minősített "polgári" professzorok jó részét ugyanakkor eltávolították. Az egyetemi oktatás színvonala - különösen egyes társadalomtudományi szakokon - mindezek következtében drasztikusan csökkent.

Kifejezetten a kommunista ideológia terjesztését szolgálták az 1950 és 1952 között minden egyetemen felállított marxizmus-leninizmus tanszékek, amelyek óráit valamennyi hallgatónak látogatni kellett. A "burzsoá tudománytalanság" kategóriájába sorolt szociológiai és pszichológiai tárgyaknak viszont még az oktatása is megszűnt.

A speciális szakegyetemek létrehozása folytatódott. A felsőoktatási intézmények száma 1949 és 1955 között 19-ről 36-ra emelkedett. Ezekben az években jött létre a Vegyipari Egyetem Veszprémben, az Építőipari Műszaki Egyetem Szolnokon, s az 1949-ben megszüntetett jogakadémiák pótlására hivatott Államigazgatási Főiskola Budapesten. A Lenin Intézet, ahol orosztanárokat, fordítókat és tolmácsokat képeztek, 1949-ben, az Idegen Nyelvek Főiskolája pedig 1951-ben alakult.

Az egyetemisták és főiskolások száma a középiskolásokéhoz hasonlóan addig elképzelhetetlenül gyors ütemben nőtt. A nappali tagozaton tanulóké 1954-1955-re 1937-1938-hoz képest megháromszorozódott, 1948-1949-hez képest pedig több mint 60 százalékkal nőtt. A két világháború közötti 18 százalékos növekedéssel ezt szinte össze sem lehet vetni. Az általános létszámemelésen belül az MDP felsőoktatás-politikája a hallgatók szociális összetételének radikális megváltoztatására, azaz a munkás- és parasztszármazású diákok arányának nagyarányú növelésére, illetve a régi elit és a középosztály gyermekeinek kiszorítására irányult. 1949 és 1956 között a munkás- és parasztszármazású diákok aránya mindig 50 és 55 százalék között mozgott. Ezt a merőben új fejleményt részben mechanikus kategorizálással, részben az 1952-től intézményesített felvételi vizsgákkal érték el.

Esti és levelező oktatás

A hagyományos iskolarendszerben tanuló fiatalok mellett az 1950-es évek első felében hatalmasra duzzadt azoknak a fiataloknak és középkorú felnőtteknek a száma, akik az esti és levelező oktatás, illetve különböző gyorsított tanfolyamok hallgatóiként igyekeztek tudást, diplomát, s mindenekelőtt pozíciót szerezni. Az általános iskolák esti és levelező tagozatain 1948-ig 2-4 ezren, 1952-1954-ben viszont már 40-50 ezren tanultak. A középiskolák esti tagozatán tanulók száma ugyanezen idő alatt 5 ezerről 25 ezerre, a levelező tagozaton tanulóké pedig néhány százról 30 ezerre emelkedett. Az új és a valaha oly nívós régi gimnáziumok ezektől az évektől kezdődően bocsátották ki a félművelt vagy felületesen művelt átlagértelmiségiek ezreit. Az egyetemeken és a főiskolákon ugyancsak növekvő számban - 1955-ben már mintegy 20 ezren - tanultak nem nappali tagozaton. Az ilyen módon képzett tanárok, könyvelők, mérnökök, agronómusok, katonatisztek és egyéb értelmiségiek szakmai és általános műveltsége általában súlyos hiányosságoktól szenvedett.

A pártoktatás

Az állami iskolarendszer minden formáján kívül - és felül - állt a Karolina úti Pártfőiskola, ahol néhány hónapos, esetleg egy-két éves bentlakásos tanfolyamok keretében oktatták az esetenként már egyetemet végzett, máskor viszont csak valamiért kiemelt és vezető beosztásokra kiszemelt kádereket. A legfontosabb tankönyv ebben az iskolában a 300 oldalas A Szovjetunió Kommunista Pártjának rövid története volt, amelyet mondatról mondatra feldolgoztak a hallgatók.

Az ifjúság világnézeti nevelése

A fiatalok iskolán kívüli világnézeti nevelésére a Horthy-rendszerhez hasonlóan a Rákosi-rendszer is nagy gondot fordított. Ennek két szervezete volt: a Magyar Úttörők Szövetsége és a Dolgozó Ifjúság Szövetsége, azaz a DISZ.

A szovjet pionírmozgalmat másoló magyar úttörőszervezet 1946. június 2-án alakult meg. Ekkor még más szervezetek is működhettek. 1949-től azonban ez lett a 10-14 éves korosztály egyetlen engedélyezett ifjúsági szervezete. Az úttörőmozgalom jelképe a vörös nyakkendő, jelszava Előre!, célja pedig az általános iskolások felkészítése volt az "ifjúkommunista életre". A 6-9 éveseket, tehát az alsótagozatosokat az úttörőszervezethez kapcsolódó pajtás-, illetve kisdobosmozgalom fogta össze, amelynek a kék nyakkendő lett a szimbóluma. Az úttörőmozgalom dinamikusan fejlődött, a szervezet tagjainak száma az 1950-es évek közepére közel egymillióra nőtt. Ez azt jelenti, hogy a mozgalom a 6-14 éves korosztály mintegy négyötödét átfogta. A mozgalomhoz tartozás természetesen nem feltétlenül jelentett ideológiai elkötelezettséget. Az úttörők közül - különösen a falvakban - számosan hitoktatásra is jártak, s a vörös nyakkendő felkötését sokan formális cselekedetnek érezték.

A Dolgozó Ifjúság Szövetsége 1950. június 17-18-án alakult különböző ifjúsági rétegszervezetekből. Céljának a 14 éven felüli ifjúság egységes, kommunista erkölcsi-politikai nevelését tartotta, és ennek érdekében a marxizmus-leninizmus eszméit hirdette. Mintaképe a szovjet Komszomol volt. Jelentős részben azonban ezek a fiatalok voltak azok, akik 1956. október 23-ának délutánján forradalmi dalokat énekelve az utcára vonultak, majd pedig szembeszálltak a szovjet tankokkal.

A Kádár-korszak, 1956-1989

Az oktatáspolitika módosításai

Az 1956 és 1989 közötti iskolarendszer tartalmi és formai szempontból egyaránt az 1945 és 1950 között bevezetett oktatásügyi reformokon alapult. Az alapképzés nyolcosztályossá tételét, az iskolák államosítását és a vallásoktatás felváltását marxizmus-leninizmussal, továbbá a nappali képzés kiegészítését esti és levelező oktatással a Kádár-korszak oktatáspolitikája magától értetődően vállalta, és ezek fenntartásához mindvégig ragaszkodott. Kisebb-nagyobb módosításokra, az 1948 és 1950 között kialakított rendszer toldozgatására-foldozgatására azonban minden évtizedben sor került. Ezek közül kiemelkedett az 1961-es oktatási törvény (III. törvénycikk), az MSZMP KB 1972-es oktatáspolitikai határozata és az 1985-ös új oktatási törvény (I. törvény).

Az óvodák

A rendszer strukturális változásai közül legfontosabbnak az általános iskolát megelőző óvodai nevelés és képzés általánossá válása tekinthető. Bár az első magyarországi "kisdedóvó" már 1828-ban működni kezdett Budán, az óvodai hálózat még a két világháború között is csak töredékét fogta át a 3-6 éves korosztálynak. Az 1950-es évektől viszont mennyiségi és minőségi szempontból egyaránt gyors ütemű fejlődés vette kezdetét. A nők nagyarányú munkavállalása és a hagyományos nagycsaládok felbomlása elkerülhetetlenné tette a 3-6 évesek egyre nagyobb tömegének óvodai ellátását. Növekvő ráfordításokkal ezért 1960 és az 1980-as évek eleje között több mint 2000 új óvoda létesült, s a férőhelyek száma több mint megháromszorozódott. 1950-ben a 3-6 éves korú gyermekeknek 23 százaléka, 1960-ban 34 százaléka, s 1986-ban 92 százaléka részesült óvodai ellátásban. Közben az óvónők száma is nőtt. 1950-ben egy óvónőre még 44, 1985-ben viszont már csak 13 gyermek jutott. Ez lehetővé tette az óvoda feladatának kibővítését. A szellemi foglalkozások előtérbe kerülésével az 1980-as évekre az óvoda olyan oktatási intézménnyé vált, amelyben szakképzett óvónők kötelező nevelési terv szerint az iskolai oktatásra készítették fel a 3-6 éves korosztályt.

Az általános iskola

A nyolcosztályos általános iskolát az 1950-es évek végétől a 6-13 éves korosztály több mint 98 százaléka látogatta. A 8 osztályt sikeresen befejezők aránya azonban ennél jóval alacsonyabb volt, s fokozatosan emelkedve (1955: 63 százalék, 1960: 76 százalék, 1970: 90 százalék) csak az 1980-as években ért 5 százalék alá az általános iskolát el nem végzettek aránya.

Az általános iskolai oktatás az 1960-as évek elejéig nagyjából ugyanolyan keretek között folyt, mint 1956 előtt. Az osztályokra bontott, szakrendszerű oktatás mellett tehát igen sok volt az osztatlan vagy részben osztott kisiskola. Az 1961-es oktatási törvény nyomán, amely kívánalomként fogalmazta meg a szakrendszerű oktatás kiterjesztését a falusi iskolákra, gyors átalakulás kezdődött. Az úgynevezett iskolakörzetesítés következtében, amelynek keretében a kisiskolák többségét fokozatosan felszámolták, az iskolák száma 1960 és 1980 között csaknem felére, 6300-ról mintegy 3500-ra esett vissza. A megmaradt iskolákat ugyanakkor bővítették. A szakrendszerű, tehát teljesen osztott oktatást nyújtó iskolák aránya így 1960 és 1980 között 37 százalékról 75 százalékra emelkedett. Az oktatási feltételek javulásának ára a falusi diákok jelentős részének napi ingázása lett lakóhelye és iskolája között.

Az iskolakörzetesítés mellett a tanárok létszámnövekedése is javította az általános iskolai oktatás feltételeit. 1960 és 1982 között az egy tanárra jutó nappali tanulók száma 24-ről 15-re csökkent.

Az 1961. évi törvényt követően kidolgozott és 1962-ben életbe léptetett új tanterv az általános iskolák alapvető célját az addigi tantervekhez hasonlóan abban határozta meg, hogy "megalapozza a kommunista ember személyiségének kialakítását". Az 1950-es évek első felére jellemző durva egyoldalúságokkal - a sematizmussal és az üres frazeológiával - azonban elég határozottan szakított: jobban tekintetbe vette az életkori sajátosságokat, növelte a szakmai, így például a természettudományos tantárgyak szerepét, s fakultatív tárgyként engedélyezte második idegen nyelv oktatását. Az 1972-es oktatáspolitikai határozat alapján 1978-ban kidolgozott új tanterv és tankönyvek további javulást hoztak. Ekkortól honosodott meg a kötelező törzsanyag és az alternatív kiegészítő anyag megkülönböztetése, vált lehetővé a kísérletezés, kezdett terjedni a nyugati nyelvek oktatása a felső tagozaton, sőt néhány iskolában már harmadik osztálytól kezdve. Az 1985-ös oktatási törvény, amely deklarálta a pedagógiai intézmények szakmai autonómiáját, legalizálta ezeket a liberális tendenciákat. A tantervi irányelvek keretei között a tanárok ettől kezdve maguk választhatták meg a konkrét tananyagot és a módszereket, s a történelem- és irodalomoktatáshoz kapcsolva lehetővé vált a Bibliának mint kultúrtörténeti forrásnak a tanítása.

A középfokú oktatás

Az általános iskolai oktatás viszonylag kiegyensúlyozott fejlődéséhez képest a középfokú oktatásnak jóval több elhibázott fejlesztési koncepció és strukturális átalakulás következményeit kellett elviselnie. Az 1961-es oktatási törvény egyik legfontosabb célkitűzése a középiskola általánossá tétele, azaz a tankötelezettség kiterjesztése volt 18 éves életkorig. A középiskolák száma, amely 1950 és 1960 között lényegében nem változott, 1960 és 1965 között közel 50 százalékkal emelkedett, s ezzel megközelítette a 600-at. E fél évtized alatt közel 200 kisvárosi és nagyközségi kisgimnáziumot szerveztek - zömmel megfelelő tárgyi és személyi feltételek nélkül. Ugyanezen idő alatt a nappali tagozatos hallgatók száma is meredeken - 1955 és 1965 között 119 ezerről 236 ezerre - nőtt. Az anyagi és kulturális háttér elmaradottságával, valamint a gazdaság munkaerő-szükségletével szembesülve az MSZMP vezetése már 1965-ben felismerte tévedését, s feladta a középfokú oktatás általánossá tételével kapcsolatos 1961-es elképzelést. Az 1970-es és 1980-as években a tízosztályos általános iskola lehetőségét vitatták a szakemberek. Az előfeltételek hiánya miatt ez sem vált azonban valóra; néhány kísérlettől eltekintve maradt az addigi struktúra.

Az 1961. évi középiskolai reform másik tévedése az 5+1-es gimnáziumi rendszer bevezetése volt. Ez azt jelentette, hogy a hét 6 napja közül a hatodikon nem elméleti, hanem gyakorlati oktatásban részesültek a diákok. Ezzel olyan szakmai előképzettséggel kívánták felvértezni a gimnazistákat, amely az érettségi után a termelőmunkában való közvetlen részvételre is alkalmassá tette volna őket. A valóságban viszont az történt, hogy az iskolák jó részében csellengéssel, illetve látszattevékenységgel töltötték a diákok és a tanárok körében egyaránt népszerűtlen 6. napot. 1965-ben ezért ezt is megszüntették.

A gimnáziumokban folyó oktatás feltételei a későbbiekben folyamatosan javultak. Egy osztályteremben az 1960-as évek elején még 35-40 diák tanult, az 1980-as években viszont már csak 28-32. Az egy tanárra jutó nappali tagozatos tanulók száma ugyanezen idő alatt 18-ról 13-ra csökkent. A javuló átlagok mögött a valóságban persze igen különböző szintek és eredmények húzódtak meg. Miközben néhány fővárosi és nagyvárosi "elit"-gimnázium rendkívül magas szinten oktatott, aközben a kisvárosi és községi gimnáziumok jelentős része meg sem közelítette a régi nívót. A gimnáziumi oktatás eltömegesedésével szükségszerűen együtt járó színvonalcsökkenés és a nagy különbségek ellenére nem kétséges, hogy az átlag magyar érettségiző tudásanyaga az utóbbi években is elérte, sőt gyakran meg is haladta a nyugat-európai vagy amerikai 18 évesek szintjét.

Az 1950-1951-ben létrehozott technikumok, amelyek érettségivel rendelkező középszintű gazdasági vezetőket képeztek, ugyancsak nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. A 18-20 éves fiatalok a legritkább esetben állták meg helyüket műszak- vagy brigádvezetőként. 1961-től ezért ezeket fokozatosan visszafejlesztették, s az 1970-es évek elejére teljesen megszüntették. Ezek helyett és részben bázisán hozták létre a szakközépiskolákat, amelyek a technikumoktól eltérően nem középszintű gazdasági vezetőket, hanem a gimnáziumi szintet megközelítő műveltséggel rendelkező szakmunkásokat képeztek. A szakközépiskolák száma gyorsan nőtt, s 1980-ra már meghaladta a 350-et. A gimnáziumok száma ugyanezen idő alatt 258-ról 167-re csökkent.

A gimnáziumok és a szakközépiskolák közötti különbség részben a közismereti tárgyak oktatására fordított óraszámban, részben maguknak a közismereti tárgyaknak a meglétében vagy hiányában mutatkozott meg. A gimnáziumokban közel 4500, a szakközépiskolákban viszont csak 2300 óra jutott közismereti tárgyakra. A szakközépiskolákban második idegen nyelvet nem, s oroszt, magyart és történelmet is csak alacsonyabb óraszámban tanítottak. A középiskola e két típusa közötti különbség ennyiben a régi gimnáziumok és reáliskolák közötti munkamegosztásra emlékeztetett.

Az 1950-es évek közepéig stagnáló szakmunkásképző iskolák 1956 után gyors fejlődésnek indultak. Az ilyen típusú iskolák száma egy évtized alatt megkétszereződött, a tanulóké pedig megháromszorozódott. A szakmunkásképzést az 1969. évi VI. törvénycikk szabályozta átfogóan. A tanítás eszerint ugyanúgy ingyenes volt, mint a többi középfokú iskolában, viszont a diákok meghatározott elvek szerint differenciált ösztöndíjban részesültek. A képzési idő a szakmák nagy többségében továbbra is 3 év maradt, amelyből heti 3-4 napot töltöttek a műhelyben és az üzemekben, 2-3 napot pedig az iskolában. A szakközépiskolásokhoz s különösen a gimnazistákhoz képest a szakmunkástanulók ennek következtében jóval kevesebb és alacsonyabb szintű műveltséganyagot sajátítottak el. A leendő szakmunkások például semmilyen idegen nyelvet nem tanultak.

E három középfokú oktatási intézményben az általános iskolát elvégzett diákoknak az 1960-as években több mint 70 százaléka, 1975-től 90-93 százaléka tanult tovább. A 14-18 éves korosztályból a korszak elején majdnem annyian (29 százalék) tanultak gimnáziumban, mint szakiskolában (32 százalék), miközben a technikumokban csak jóval kevesebben (14 százalék). Az 1970-es évek végére a tendenciák úgy változtak, hogy a gimnazisták aránya lecsökkent 20 százalékra, a szakmunkások aránya pedig 43-44 százalékra emelkedett. A szakközépiskolások aránya ugyanekkor 25-26 százalékot tett ki.

A felsőoktatás

Az 1960-as évek a középiskolai oktatáshoz hasonlóan a felsőfokú oktatásban is gyors, ám gyakran átgondolatlan mennyiségi növekedést hoztak. A felsőoktatási intézmények száma 1960 és 1965 között 43-ról 92-re emelkedett. Ez elsősorban abból adódott, hogy a tanító- és óvónőképző intézeteket, valamint a volt középfokú technikumok jelentős hányadát felsőfokú intézménnyé minősítették. A felsőoktatás színvonala ezáltal tovább csökkent. A négy régi universitas és a Budapesti Műszaki Egyetem mellett nagyobb diáklétszámú és rangos intézménnyé nőtte ki magát viszont az 1945-ben létesített Gödöllői Agrártudományi Egyetem, az 1948-ban önállósított Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetem, az 1949-ben alapított miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem és az 1951-ben önállósított orvostudományi egyetemek.

A diákok száma

A középiskolák nappali tagozatán az 1960-as években évi átlagban 41 ezren, később 47-48 ezren érettségiztek. Ezeknek 1960-ban 18, 1970-ben 24, s 1980-ban 35 százaléka tanult tovább valamely felsőfokú intézményben. A generációs ingadozás és a középiskolások számának 1965 utáni csökkenése miatt az egyetemisták és a főiskolások abszolút számának alakulása egészen más görbét mutat. Az 1960 és 1965 közötti "nagy ugrás" után, amikor a nappalis hallgatói létszám 29 ezerről 51 ezerre emelkedett, a növekedés lelassult, és 1975 után 63-64 000 fő körül stabilizálódott. A felsőfokú tanulmányok folytatása iránti igény ezt jóval meghaladta. Az 1970-es évek közepéig a felvehető létszámnak két és fél-háromszorosa szeretett volna továbbtanulni. A szelekció - az ideológiai szempontok mellett - részben a középiskolai eredményekre, részben a felvételi vizsgán nyújtott teljesítményre alapult. A származás szerinti differenciálást, azaz a munkás- és parasztszármazású fiatalok felvételi előjogait 1962-ben megszüntették. Továbbra is megmaradt azonban a magas állami és pártkitüntetésben részesített szülők, tehát lényegében a nómenklatúra gyermekeinek privilegizált helyzete. Az ő felvételükhöz a minimálisan megkívánt pontszám elérése is elegendő volt.

Az oktatók és a hallgatók aránya a felsőoktatásban mindvégig kedvezően alakult. Egy oktatóra az 1960-as és 1970-es években 5-6, 1980-tól 4-5 nappalis diák jutott. A világban szokásos számnak ez alig harmadát-negyedét tette ki. Az oktatói gárda felkészültsége ugyanakkor nem érte el a kellő színvonalat, illetve intézményenként és karonként nagy egyenetlenségeket mutatott.

Az 1950-es évek első felében elterjedt esti és levelező oktatás a Kádár-korszakban tömegessé vált. A tanulók iskolatípusonkénti megoszlása viszont gyökeresen átalakult. A többséget kezdetben az általános iskolai felnőttoktatásban résztvevők adták, akiknek a száma 1960-ban közel 100 000 fővel tetőzött. A középiskolák esti és levelező tagozatán közel ugyanennyien, míg a felsőoktatásban csak 15 ezren tanultak. A társadalom generációs cseréje következtében az általános iskolai felnőttoktatás iránt érdeklődők száma fokozatosan csökkent, s az 1980-as évek első felében 10-11 ezerre mérséklődött. A középiskolákban tanulók száma az 1970-es évek közepére ugyanakkor 175 ezerre emelkedett, s csak az 1980-as évek közepére esett vissza az 1960-as szintre. A felsőfokú intézményekben tanulók száma az 1980-as évek közepén tetőzött közel 40 000 fővel. Az esti és levelező tagozaton tanulók ezekben az években az összes diáknak alapszinten kevesebb mint egy százalékát, középszinten 28-32 százalékát, felsőfokon pedig 36-37 százalékát tették ki.

Iskolázottsági mutatók

A minden szinten bővülő oktatási kapacitások és az egyre hosszabb idejű iskolába járás következtében a lakosság iskolázottsági mutatói nagymértékben javultak. Nyolcáltalános iskolai végzettséggel 1960-ban a 15 évesnél idősebb népesség egyharmada, 1984-ben több mint kétharmada rendelkezett. A középiskolai végzettségűek aránya ugyanezen idő alatt 6,2 százalékról 18,5 százalékra, a felsőfokú diplomával rendelkezőké pedig 2,3 százalékról 7 százalékra emelkedett. Ugyanebben az időben alap- és középfokon a megfelelő korú népesség 93 százaléka, felsőfokon 15 százaléka tanult. Az általános és középfokú képzésben résztvevők aránya szempontjából Magyarország az európai középmezőnyben foglalt helyet, nagyjából egy szinten Lengyelországgal és az NDK-val. A felsőfokú tanulók aránya szempontjából Csehszlovákiával, Portugáliával és Romániával együtt az utolsók között kullogtunk. Az élenjáró skandináv országokban a 20-24 éves korosztály több mint 30 százaléka, a nyugat-európai államokban pedig 20-30 százaléka tanult egyetemeken és főiskolákon.

Tudományos kutatás

A tudósképzés és a tudományos kutatás fellegvárai 1945 előtt az egyetemi tanszékek voltak. A tudományos élet 1949-1950-es átszervezésével ezek súlypontja a Magyar Tudományos Akadémiára helyeződött át, amely az egész országban folyó kutatások legfelsőbb irányító szervévé vált, s egyben saját kutatóintézeti hálózatot is kifejlesztett. 1951-ben, az átszervezést követően még csak 10 kutatóintézet tartozott a felügyelete alá, 1956-ban 23, 1960-ban 34, 1970-ben 43. Az intézetekben dolgozó kutatók száma ugyanezen idő alatt 44-ről 1600 fölé, az Akadémia központi apparátusában dolgozók száma pedig 1948 és 1970 között 37-ről 223-ra emelkedett. A növekedés üteme ezt követően mérséklődött, majd a fokozódó gazdasági nehézségek következtében az 1980-as években megállt. Az egyetemi oktatók és az intézeti kutatók közül 1984-ben több mint ezren rendelkeztek nagydoktori, s közel 7 ezren kandidátusi fokozattal.

A kutatók szakmai irányításával és a kutatás koordinálásával legfelsőbb szinten az Akadémia tudományos osztályai foglalkoznak. Ezek száma 1951-ben nyolcra, 1965-ben tízre emelkedett, s jelenleg tizenegy. Az Akadémia elnöke 1970-ig Rusznyák István, 1970 és 1976 között Erdey-Grúz Tibor elektrokémikus, 1976-tól 1985-ig Szentágothai János agysebész, majd 1985 és 1990 között Berend T. Iván gazdaságtörténész volt. 1990-től 1997-ig Kosáry Domokos történész állt az Akadémia élén, s azóta Glatz Ferenc történész irányítja a nagy múltú tudós intézményt.

Az emberi ismeretek kibővülése és az egyes tudományterületek növekvő ütemű felaprózódása következtében a tudományos kutatás évszázadokon át individuális jellege az elmúlt évtizedekben megváltozott. Egyre nagyobb jelentőségre tett szert a csoportmunka és a nemzetközi kooperáció. Az egyes tudományágak jelentős eredményei ezért gyakran nem egyetlen személyhez kötődnek, hanem sokak munkáját dicsérik. A társadalomtudományok terén ezek közé a kollektív eredmények közé tartoznak például az egyes szakmák nagy kézikönyvei. Ezek sorát A magyar nyelv értelmező szótárának 7 kötete (főszerkesztő: Bárczi Géza és Országh László) nyitotta meg 1959 és 1962 között. A 6 kötetes A magyar irodalom története (főszerkesztő: Sőtér István) 1964-1965-ben jelent meg. A Magyar Néprajzi Lexikon 5 kötete (főszerkesztő: Ortutay Gyula) 1977 és 1982 között, a torzóban maradt Magyarország története tíz kötetben (főszerkesztő: Pach Zsigmond Pál) kötetei 1976-tól, A magyarországi művészet történetének 7+2 kötete (főszerkesztő: Fülep Lajos, majd Aradi Nóra) 1961 és 1985 között látott napvilágot. A kor utolsó nagy társadalomtudományi teljesítménye a 3 kötetes Erdély története (főszerkesztő: Köpeczi Béla) volt, amely 1986-ban jelent meg. Ezeket és a korszak többi összefoglalását bizonyos mértékben természetesen elkerülhetetlenül marxista szellemben írták és szerkesztették. Míg azonban a korai vállalkozásokat erőteljesen áthatották az 1950-es évekre emlékeztető propagandaszempontok, a későbbiekben egyre inkább előtérbe került a tudományos kutatómunka igényessége.

A tervutasításos gazdaságirányítási rendszer s annak szakaszosan ismétlődő reformjai miatt a közgazdaság-tudomány kitüntetett helyet foglalt el a társadalomtudományokon belül. Érdekes módon e szakágban a jelentős eredmények nem csoportok vagy intézetek, hanem az egyes közgazdászok kreativitását, illetve szellemi bátorságát dicsérik. Ezek közül az egyéni teljesítmények közül Jánossy Ferenc elemzései emelkednek ki a gazdasági növekedés alapjainak és szakaszainak általános természetéről (A gazdasági fejlődés trendvonala és a helyreállítási periódusok, 1966), valamint Kornai János munkája a tervutasításos gazdasági rendszer jellegzetességeiről (A hiány, 1980).

A filozófiában Lukács György és tanítványainak köre - az úgynevezett Budapesti Iskola - nyújtott világszerte figyelmet keltő teljesítményt. Lukács nagy műve, Az esztétikum sajátossága németül 1963-ban, magyarul 1965-ben jelent meg; ezt követően figyelme az etika és az ontológia felé fordult. Tanítványai - mint Heller Ágnes, Fehér Ferenc, Vajda Mihály, Kis János, Bence György, Eörsi István - a marxista filozófián belüli pluralizmus és a szabad vita jogát igényelték. Néhányan közülük 1968-ban - mesterükhöz hasonlóan - tiltakoztak a csehszlovákiai invázió ellen. Ezért és a kritikai szellem miatt, amit képviseltek, 1973-ban nyilvános kritikában és különböző retorziókban részesültek. A csoport ezt követően elemeire hullott: az idősebbek 1977-ben kivándoroltak, a fiatalabbak pedig marginalizálódtak. Tőlük és mindenki mástól függetlenül írta egészen a legutóbbi időkig kéziratban maradt esszéit és esszéregényeit a 20. századi magyar társadalomtudományos gondolkodás vallásos-konzervatív vonulatához kapcsolódó Hamvas Béla, aki 1948-as elbocsátásától 1968-as haláláig fizikai munkásként kereste kenyerét.

A filozófiai gondolkodást jellemző "marxista reneszánsz" elsősorban a "burzsoá áltudományként" 1956 előtt "betiltott" s most újraéledő szociológiát stimulálta. Hegedüs András az 1960-as évek végén amellett érvelt, hogy az egypártrendszer körülményei között az ellenzék, a kritika szerepét a társadalomtudományoknak, elsősorban a szociológiának lehetne és kellene átvenni. A "kritikai szociológia" másik figyelmet keltő alakja Kemény István volt. 1969 és 1972 között irányításával készültek az első szociológiai felmérések a szegényekről, a cigányokról és a gazdasági vezetőkről. Mindkettejük sorsa a filozófusokéhoz hasonlóan alakult. Hegedüs elszigetelődött, Kemény pedig Párizsba távozott. A kor elméleti igényű és rendszeralkotó szociológiai terméséből kiemelkedik Szelényi Iván és Konrád György 1974-es műve (Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz), amely a redisztributív jellegű ázsiai termelési mód hagyományaiból vezette le a "keleti szocializmus" modelljét. A könyv Magyarországon akkor nem jelenhetett meg; a szerzőket 1975-ben kivándorló-útlevéllel látták el. Az itthon alkotó szociológusok közül kitűnt Andorka Rudolf, aki mindenekelőtt a társadalmi mobilitás kutatása terén alkotott kiemelkedőt.

A természettudósok közül továbbra is nagy nemzetközi tekintélynek örvendtek a magyar matematikusok. A magyar matematikai kutatásokat megalapozó Kőnig Gyula örökségét Fejér Lipót, Reisz Frigyes és tanítványai teljesítették ki. Utóbbiak közül többek között Rényi Alfréd, a valószínűségelmélet modern irányzatának meghonosítója, Szőkefalvi-Nagy Béla, a funkcionálanalízis világszerte elismert kutatója, valamint Kalmár László, a hazai számítástudomány megteremtője emelkedett ki. Az elméleti fizika terén Novobátzky Károly tűnt ki, a magfizika terén pedig az Akadémia Kristályfizikai Kutatólaboratóriumának munkatársai a részecskedetektorok és a hozzájuk kapcsolódó regisztráló berendezések kifejlesztésével. Winkler Lajos tanítványai közül Schulek Elemér és Erdey László az analitikai kémia terén nyújtottak kiemelkedőt. Az irányításukkal folytatott műszeres kutatások megközelítették a világszínvonalat. A gyógyszerkutatás a pszichofarmakonok és az új típusú fájdalomcsillapítók kifejlesztésével ért el jó eredményeket, a martonvásári Mezőgazdasági Kutatóintézet pedig a cukorrépa- és a kukoricanemesítés terén. Az Európai Közösség 1990-es felmérése szerint Magyarország emellett kiváló eredményeket ért el az operációkutatásban, az élelmiszer-tudományban, a zoológiában és az állatgyógyászat terén.

A kétségtelen eredmények ellenére olyan világraszóló és korszakalkotó felfedezésekkel, mint amilyennel hazai földön utoljára Szent-Györgyi Albert, külföldön pedig az ugyancsak Nobel-díjas Hevesy György (1961), Békésy György (1961), Wigner Jenő (1963), Gábor Dénes (1961), Harsányi János (1994) és Oláh György(1994), valamint a hozzájuk hasonló teljesítményeket felmutató Bay Zoltán, Neumann János, Selye János, Teller Ede és Szára István értek el, a hazai tudományosság nem büszkélkedhetett. Világraszóló, ám korántsem korszakalkotó sikert az utóbbi évtizedekben egyetlen magyar feltaláló ért el: Rubik Ernő az úgynevezett bűvös kocka feltalálásával 1980-ban.

A rendszerváltás évtizede, 1989-1999

Az oktatáspolitika új vonásai

A kulturális szférában a gazdasághoz hasonlóan már 1988-1989-ben elkezdődött a rendszerváltozás. A tudománypolitika terén ennek egyik első jele az 1949 után politikai okokból akadémiai tagságuktól megfosztott tudósok rehabilitálása volt a Magyar Tudományos Akadémia 1989. május 8-9-i közgyűlésén. Ugyanekkor arról is döntött a testület, hogy az 1973-1974-ben állásukból elbocsátott és részben külföldre távozott kutatók visszatérését a magyar tudományos életbe elő kell segíteni. Augusztus 29-én valamennyi magyar könyvtárban felszámolták a zárt részlegeket, ahol korábban a rendszerre nézve veszélyesnek tartott könyveket tárolták.

Az oktatáspolitika terén az orosz nyelv kötelező oktatásának az eltörlése jelezte a változásokat. Ezt 1989. június 8-án jelentette be Glatz Ferenc művelődési miniszter. Ugyancsak 1989-ben szűnt meg a 8+4-es iskolaszervezet kizárólagossága, amit az 1993. évi közoktatási törvény (LXXIX. törvény) és ennek 1995-ös módosítása is megerősített. Ezáltal lehetővé vált nyolc- és hatosztályos gimnáziumok szervezése. Ugyancsak 1989-ben kezdődött a nem állami iskolák alapításának vagy újraindításának lehetővé tétele. A számos egyházi iskola mellett 1994-ben így már 30 magán- vagy alapítványi finanszírozású gimnázium és szakközépiskola is működött az országban. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a középiskolák száma 1994-re 887-re emelkedett, amely 1985-höz képest 60 százalékos növekedésnek felelt meg.

A fenti intézkedések következtében az 1990-es évek végére egy olyan vegyes iskolaszerkezet alakult ki, amelynek meghatározó elemei alsó- és középfokon továbbra is a nyolcosztályos általános és a négyosztályos gimnáziumok maradtak, ám mellettük nagy számban alakultak hat- és nyolcosztályos gimnáziumok. Mivel az utóbbiak tanári karának színvonala általában jobb, mint az általános iskoláké, a továbbtanulni akaró diákok jelentős része az első 4 vagy 6 osztály elvégzése után ezekbe a középfokú intézményekbe igyekszik. A hat- vagy nyolcosztályos gimnáziumok vonzerejét növeli az is, hogy a középfokú intézmények jóval nagyobb fejkvóta szerinti állami támogatást kapnak, mint az általános iskolák. A vegyes szerkezet előnye a rugalmasság, a differenciált oktatási szint és az átjárhatóság. Az ebből adódó létszám-, tanmenet-, finanszírozási és egyéb problémákat azonban az évtized végéig nem sikerült megnyugtatóan megoldani.

A közoktatásban végbement legfontosabb tartalmi változás a korábban kötelezően előírt marxista szemlélet kiiktatása volt az ideológiahordozó tantárgyak rendező elvei közül. A kezdeti zavar és bénultság után, amikor a magyar- és történelemtanárok túlnyomó többségén teljes elbizonytalanodás lett úrrá, rövidesen alternatív tankönyvek jelentek meg, amelyek a múlt pluralista értelmezését teszik lehetővé. Az MDF vezette koalíció, illetve az 1994-ben megjelent új Tantervi Alapelvek ezen belül "az európai kultúra antik-keresztény hagyományaiból" következő konzervatívabb értékeket preferálta, nagy hangsúlyt helyezett a nemzeti hagyományok ápolására, illetve a nemzeti azonosságtudat fejlesztésére, és mindemellett a vallásoktatás fakultatív tárgyként való széles körű oktatását szorgalmazta. A szociálliberális kormány egyik első dolga volt az 1994-es Tantervi Alapelvek visszavonása. Az 1995-ben kiadott új Nemzeti Alaptanterv "az európai polgári fejlődésben kiérlelt értékrend" és a "tudományos-technikai haladásban ... megjelenő értékek" fontosságát húzta alá, s ezen belül első helyre a "demokrácia értékeit" helyezte. Az 1998. szeptember 1-jétől hatályos Nemzeti Alaptanterv újítása az is, hogy a hagyományos tantárgyi struktúrát részben megszüntetve olyan "új műveltségi területeket" (ember és társadalom, ember és természet) vezetett be, amelyek több régi tantárgy integrált oktatását célozzák. Ezek pontos tartalmát és óraszámát ugyanakkor nem írta elő, hanem az egyes iskolák szaktanári munkaközösségeire bízta a tantervek és a tanmenetek összeállítását.

A diáklétszám alakulása terén ellentétes tendenciák bontakoztak ki. Az 1985 után kezdődött demográfiai hullámvölgy következtében az általános iskolai tanulók száma 1,3 millióról 1995-re 1 millió alá esett vissza. Az egy osztályteremre jutó tanulók száma ennek következtében 20-ra, az egy pedagógusra jutó tanulók száma pedig 11-re csökkent. Az arányszámok ilyen mértékű javulása az általános iskolai oktatást rendkívül költségessé tette. Középfokon a gimnáziumok és a szakközépiskolák iránt nőtt az érdeklődés, a szakmunkásképző intézetek iránt azonban csökkent. Ez elsősorban a nagyüzemek átalakulásából, pontosabban a gyakorlati képzéshez korábban általuk biztosított támogatások, valamint a munkahelyek megszűnéséből adódott.

Az oktatás különböző szintjei közül leglátványosabb változáson a felsőoktatás esett át. Alapítványi és magánfőiskolák létrejöttével, illetve a teológiai jellegű intézmények számának növekedésével a felsőoktatási intézmények száma 1994-re 91-re emelkedett. A rendszerváltás kezdetekor megfogalmazott "eurokonform" koncepció, amely a szakmák teljes vertikumát oktató universitas típusú nagy intézmények létrehozását szorgalmazta, 1999-ig csak kis mértékben, s jórészt csak látszatra valósult meg. Az új létesítmények közül említhető a Miskolci Egyetem, a piliscsabai Pázmány Péter Katolikus Egyetem, valamint a Károli Gáspár Református Egyetem és a Soros Alapítvány által finanszírozott Közép-Európa Egyetem Budapesten. A régiek mellett ezeknek az új intézményeknek is köszönhető, hogy a nappali tagozatú egyetemisták és főiskolások száma 1990 és 1997 között 70 ezerről 140 ezerre, az esti és levelező tagozaton tanulókat is beszámítva 100 ezerről 200 ezerre emelkedett. A nappalisok saját (18-22 éves) korosztályukhoz viszonyított aránya megközelítette a 20 százalékot. A magyar felsőoktatás ezzel a nyugat-európai szint közelébe került. A diáklétszám növekedése következtében az egy oktatóra jutó nappalis hallgatószám 4-ről 6 fölé emelkedett. A világban kivétel nélkül 10 feletti, sőt gyakran 20-30-as létszámhoz képest azonban még ez is alacsonynak számít.

Változások a tudományos minősítési rendszerben

A képzés és továbbképzés struktúráját illetően az egyetemi doktori fokozat eltörlése, valamint az angolszász rendszerből átvett PhD bevezetése hozott változást. Ez utóbbi egyszersmind a kandidátusi fokozat helyébe lépett. A PhD-fokozatra pályázó végzett diákok oktatása céljából az egyetemeken belül úgynevezett doktori iskolák alakultak. Az akadémiai vagy nagydoktori címet, amelyet a kandidátusi fokozathoz hasonlóan 1950-ben vezettek be, kis módosítással (tudományok doktora címként) meghagyták. A kétlépcsős minősítési rendszer kialakításával és a PhD bevezetésével egyidejűleg - a felsőoktatás reformja során - visszaállították a korábbi habilitációs rendszert: egyetemi tanárrá ennek értelmében csak azt lehet kinevezni, aki ezen eljárás szabályainak megfelelt (1993. évi LXXX. törvény).

Az 1990 utáni gazdasági válságot az oktatás minden szintje megsínylette. Bár 1990 és 1994 között a nemzeti össztermék közoktatásra fordított hányada 5 százalékról több mint 7 százalékra emelkedett, a GDP csökkenése miatt reálértékben ez csak szerény mértékű javulást jelentett. A következő kormányzati ciklusban átlagosan ismét csak a GDP 5 százaléka jutott erre a stratégiai jelentőségű ágazatra.

A Magyar Tudományos Akadémia, illetve intézeti hálózata a közoktatásnál is jobban megérezte a gazdasági hanyatlást. 1985 és 1990 között a kutató-fejlesztő helyek beruházásai a GDP 1,3-2,2 százalékát tették ki. Ez az arány 1996-ra 0,3 százalék alá csökkent. A kutatási ráfordítások 1986-ban még a GDP 2,6 százalékára rúgtak. 1990-re ezek lecsökkentek 1,3 százalékra, és 1996-1997-ben a 0,7 százalékot is alig érték el. A világ fejlett országaiban az elmúlt években a GDP 2-3 százalékát fordították kutatásokra. A költségvetési támogatás drasztikus megvonása következtében a kutató-fejlesztő helyeken dolgozók száma 1990 és 1997 között 60 ezerről 37 ezerre, s a kutatóké ezen belül 30 ezerről 20 ezerre zsugorodott össze. S közben megkezdődött a tudásalapú társadalom évszázada...

MINDENNAPI ÉLET

A Horthy-korszak, 1920-1944

Nagy életmódbeli különbségek

A hagyományos agártársadalmakra jellemző évszázados szokások, valamint az igen nagy vagyoni és jövedelmi különbségek következtében a két világháború közötti magyar társadalom egyes rétegeinek az életmódja, azaz a mindennapi élet keretei és tartalma igen nagy mértékben különbözött.

A társadalom legfelső csoportjai - elsősorban a nagybirtokosok és a nagypolgárok - sokszobás kastélyokban, illetve villákban laktak, s kényelmükről többfős személyzet - inasok, komornák, nyelvtanárok és nevelőnők, szakácsnők, kocsisok - gondoskodtak. A munka mellett idejük igen nagy részét fordították művelődésre és szórakozásra. Sok időt töltöttek külföldi üdülőhelyeken, rendszeresen vadásztak és sportoltak, s esténként estélyekre, színházba és a férfiak a kaszinóba jártak.

A középosztályi életforma jelének és elengedhetetlen tartozékának a háború előtt a legalább egy cselédet és a legalább háromszobás lakást tekintették. Ebből egyet hálónak, egyet ebédlőnek és egyet szalonnak használtak. Az úri középbirtokosok, középpolgárok, vezető köztisztviselők, a jól menő magánpraxist folytató orvosok és ügyvédek, a sikeres írók, művészek és egyetemi tanárok a Horthy-korszakban is megőrizték magas életnívójukat: 4-6 szobás lakásban laktak, cselédet, nevelőt, sőt esetleg még inast és szakácsnőt is tartottak, s néhány hetet minden nyáron valamelyik hazai vagy külföldi üdülőhelyen töltöttek. A középosztály alsóbb csoportjainak háború utáni elszegényedése, illetve felhígulása következtében ugyanakkor gyakorivá vált a két, sőt kivételes esetben az egyszobás lakások bérlése, ami a századfordulón még tipikusan kispolgári szokásnak számított. Az úgynevezett alsóközéposztály-beliek hanyatló életszínvonala kifejeződött abban is, hogy étrendjükben csökkent a húsok szerepe, és a főzelékek mellett gyakori vacsoraétellé vált a kávé és a kakaó. A két legfelsőbb elitcsoporthoz képest a középosztálybeli férfiak ugyan jóval több időt töltöttek munkával, ám napi hat óránál csak ritkán dolgoztak többet.

A társadalmi hierarchián lefelé haladva a lakások területe egyre kisebbé és felszereltsége egyre szegényesebbé vált. A birtokos parasztok például még különböző gazdasági épületekkel - csűrrel, pajtával, ólakkal - megtoldott két- vagy háromszobás házakban laktak. A földnélküliek vagy kevés földdel rendelkezők viszont már csak szoba-konyhás-kamrás vályog- vagy vert falú házakban tengették életüket, s telente még ezt a szűk lakteret is megosztották apróállataikkal. A cselédek a nagy uradalmak többnyire sárgára meszelt, hosszú, s az istállókkal és a disznóólakkal egybeépült úgynevezett cselédházaiban laktak, amelyekben egy családra a gyerekszámtól függetlenül rendszerint egy szoba jutott. A közös konyhán két, három vagy négy cselédcsalád osztozott. A parasztság táplálkozása ugyanilyen differenciált képet mutatott. A tehetősebb parasztság nemigen szenvedett szükséget, sőt a kelleténél sokszor nagyobb mértékben fogyasztott kalóriadús, zsírban és szénhidrátokban gazdag étkeket. A szegényparasztság fő ételei viszont a kenyér és a különböző tésztafélék, illetve a krumpli, bab, káposzta és hagyma különböző variációi voltak, amelyhez hús csak kivételes alkalmakkor társult. 1936-ban, amikor a derekegyházi parasztgyerekek körében Féja Géza felméréseket végzett Viharsarok című szociográfiájához, kiderült, hogy tejet jó ha havonta egyszer láttak, s azt, hogy mi a vaj, az egész faluból egyetlen gyermek tudta. Az az idő, amit nem munkával és passzív pihenéssel, hanem művelődéssel töltöttek el, a parasztság felső és alsó rétegei körében egyaránt csekély volt. Több időt fordítottak viszont szórakozásra és a társas kapcsolatok ápolására, amelynek szokásos alkalmai a bálok, a búcsúk, a vásárok és a lakodalmak voltak.

A városi munkásság életmódja ugyancsak tükrözte e csoport belső hierarchiáját. A szakmunkások általában egyszobás, szoba-konyhás, esetleg kétszoba-konyhás saját vagy bérlakásokban laktak. Ezeknek a munkáslakásoknak a zöme részben a nagyvárosok emeletes bérkaszárnyáiban foglalt helyet, részben telepszerűen helyezkedett el a városok szélén, illetve a főváros külső kerületeiben. A falusi lakásoktól eltérően a munkáslakások kétharmada rendelkezett folyó vízzel, mintegy fele villannyal, s mintegy harmada vécével. A munkásság mintegy harmadát alkotó betanított és segédmunkások, továbbá házicselédek és a rosszabbul fizetett szakmunkások szegényes, sőt gyakran nyomorúságos viszonyok között tengették életüket. A város széli nyomortelepek ugyanolyan lehangoló képet nyújtottak, mint a faluvégi viskók vagy az uradalmi cselédházak.

A városi munkásság a századelőn általában napi 11-12 órát, az 1920-as években pedig 9-10 órát dolgozott. 1937-től viszont - legalábbis elvileg - 8 óra lett a napi maximális munkaidő. Ettől kezdve az ipari munkások néhány napos évi fizetett szabadságban is részesültek. A parasztoktól eltérően a munkások, legalábbis felső rétegeik több időt töltöttek művelődéssel. Ennek szokásos színtere a szakszervezeti egylet volt.

A két világháború közötti magyar társadalom alsó, középső és felső csoportjainak az életmódbeli különbségei tehát igen jelentősek voltak. A változások iránya azonban e különbségek csökkenése irányába hatott. A lehetőséget erre a szabadidő növekedése és az iskolázottsági szint javulása teremtette meg, s a tömegkultúra új és olcsó eszközei - mindenekelőtt az irodalom, a sajtó, a mozi és a rádió - segítették elő.

Olvasási szokások

Az irodalom iránt érdeklődők köre a Horthy-korszakban kitágult. A háború előtt a vagyonos és művelt rétegekből is csak kevesen olvastak szépirodalmat. A két világháború között viszont a kispolgárság jelentős tömegei és a szervezett munkások közül is sokan olvasókká váltak. A kiadott könyvek száma - a népességcsökkenés ellenére - így aztán nem csökkent, hanem nőtt. 1913-ban 2378, 1930-ban 3403, s 1941 után több mint 5000 különféle könyvet adtak ki. A könyveknek olykor harmada, olykor negyede számított szépirodalomnak, amelyen belül azonban az igényes irodalom kategóriájába csak a címek 50 százaléka tartozott. A másik fele ponyva volt. Példányszám szempontjából ennél is kedvezőtlenebb volt az arány. 1938-ban a mintegy 7 milliós összpéldányszámból a 415 filléres és pengős szerelmi, kaland- és detektívregényekre 4,8 millió kötet, tehát 70 százalék jutott. Vagyis míg egy ponyvát átlagosan csaknem 17 000 példányban adtak ki, addig egy szépirodalmi munkát csak 3000-4000 példányban. Ezekben az években terjedt el a modern szórakoztató irodalom ma is népszerű típusa: a regényfüzet.

1928-ban 10 000 fölötti példányszámban 51 mű - zömmel ponyvaregény és tankönyv - jelent meg. Legmagasabb - 240 ezres - példányszámot a Szent István Társulat Kis katekizmusa ért el. Az imakönyvek kategóriájában az egész időszakban nagyon keresett volt Bangha Béla jezsuita szerzetes Imakönyv a művelt katolikus közönség számára című kötete. 1938-tól, amikor első kötete megjelent, egyre többen olvasták P. Howard, azaz Rejtő Jenő szórakoztató idegenlégiós regényeit is.

Az Országos Széchényi Könyvtár 1934-es kölcsönzési naplója szerint a legkedveltebb szerző Jókai Mór volt, akit Gárdonyi Géza, Zilahy Lajos, Herczeg Ferenc, Mikszáth Kálmán, Erdős Renée és Arany János követett. A falusi és kisvárosi közkönyvtárak állományából nagyjából ugyanilyen - röviden romantikus-nemzetinek nevezhető - ízlésre következtethetünk. A sort itt is Jókai és Gárdonyi vezette, s mellettük Mikszáth, Tömörkény és Herczeg köteteit kölcsönözték ki leggyakrabban.

A paraszti lakosság legkedveltebb olvasmányai továbbra is a kalendáriumokban közölt egyszerű és gyakran humoros életképek és rövid történetek voltak. A kalendáriumokból 1922-ben 19 fajtát adtak ki, összesen 233 000 példányban, ami több mint fele volt az 1912-es példányszámnak. Igényes irodalmat a parasztok továbbra sem vásároltak. Filléres ponyvaregényeket, betyártörténeteket azonban egyre többen vettek kezükbe, s az újságolvasók tábora is szélesedett.

A szépirodalmat olvasóknál is nagyobb arányban nőtt az újságolvasók száma. 1910-ben 1882 hírlap és folyóirat jelent meg Magyarországon, 1938-ban 1934. Az utóbbiak közül politikai napi- és hetilap volt 376, szépirodalmi folyóirat és hetilap 138, élclap 7 s kis példányszámú tudományos és szakfolyóirat 1043. A posta által terjesztett összpéldányszám meghaladta a 100 milliót. A régi nagy napilapok közül legnagyobb olvasottságnak továbbra is a délben megjelenő Az Est örvendett, amelyet 150 000 példányban adtak el. Az 1920-as években ezt megközelítő olvasótáborral rendelkezett a Pesti Hírlap, amelyet 100 000 példányban nyomtak. A hetilapok közül az alacsony szinten többféle - szépirodalmi, politikai, társadalmi - olvasói igényt kielégíteni képes hetilap, a Tolnai Világlapja volt a legnépszerűbb. Ennek ugyancsak 100 000 körül mozgott az átlagos példányszáma.

Kávéházak, kocsmák

Eltérően napjainktól, amikor az emberek otthon, útközben vagy a hivatalban olvasnak újságot, a Horthy-korszakban - a századelő hagyományát megőrizve - a kávéházakban is a közönség rendelkezésére álltak az ország, sőt a világ közkedvelt hírforrásai. A kávéházak száma Budapesten mintegy félezer körül mozgott, s a vidéki nagy- és kisvárosoknak is megvoltak a maguk elegánsabb vagy egyszerűbb szórakozóhelyei, ahol a vendégek egy csésze kávé és egy pohár víz mellett órákon át olvasgathatták a legkülönfélébb hazai és külföldi újságokat, valamint folyóiratokat. A fővárosi kávéházak közül legelőkelőbb az 1894-ben megnyitott New York Kávéház volt. De "jobb helynek" számított az Abbázia, a Japán és a Centrál is.

A kávéházakba elsősorban az iskolázott középosztálybeli férfiak jártak, s mellettük a kispolgárok és a szakmunkások egy része. A szegényebb emberek - a csapszékek és kocsmák mellett - a kisebb könyvtárral felszerelt és egy-két lapra is előfizető különböző egyleti helyiségekben és olvasókörökben találkozgattak, s a falvakban, ahol még ilyenek sem épültek, a "malomalján" vagy a kovácsműhelyben.

Operett, magyar nóta, dzsessz

Színházba és operába ugyancsak a felsőbb és műveltebb rétegek jártak, míg a dal-, illetve operettszínházakba a kispolgárok és a szakmunkások egy része is. A legismertebb operettslágerek lassan-lassan a legalsóbb néprétegekig leszivárogtak, s a korszak vége felé már falusi lakodalmakban is énekelték őket. Az operettnél is népszerűbb volt az úgynevezett magyar nóta, amely ekkor élte reneszánszát. A szerelemről szóló dalok és a kuruc nóták mellett tömegesen születtek az első világháborús katonadalok és a hazafias irredenta "kesergők".

Az operett és a magyar nóta mellett az 1920-as évek elején megjelent, s a kor technikai találmányainak, a rádiónak és a gramofonnak köszönhetően gyorsan terjedt a dzsessz és a modern tánczene, a charleston, a one step, a tangó, a rumba és a swing. A tehetősebb polgári családok által rendezett zsúrokon és ötórai teákon, valamint a nagyvárosok éjszakai szórakozóhelyein egyre inkább ilyen zenét hallgattak, illetve ezekre táncoltak, s a csárdás és a polka kezdett visszaszorulni a kisvárosi bálok és falusi lakodalmak világába. A konzervatív magyaros ízlés kedvelői leplezetlen ellenszenvvel figyelték ezt a tendenciát, és sokan közülük kifejezetten károsnak és erkölcsrombolónak tartották. A Magyar Rádió 1941-es közvéleménykutatása szerint a legnépszerűbb műsorok változatlanul a cigányzenés, magyarnótás közvetítések voltak, s legnépszerűtlenebbek a komolyzenei adások.

A mozi

A századelőn hódító útjára indult film a legnépszerűbb művészeti, illetve szórakoztatóipari ággá vált. A kávéházi, éttermi vetítéseket kiszorítva gomba módra szaporodtak a kizárólag filmvetítésre szolgáló épületek: a mozik. 1920-ban 347, 1935-ben 599 "filmszínház" működött az országban. Ezek mintegy 30 százaléka Budapesten, a többi a vidéki nagy- és kisvárosokban csalogatta a főleg fiatalokból - munkásokból, kimenős bakákból, cselédlányokból és a középrétegek legkülönfélébb rétegeiből - összetevődő közönséget. A falvakban ekkor még nem épültek mozik, alkalmi filmvetítéseket azonban a nagyobb településeken már tartottak. Az olcsóbb mozijegyek mindössze néhány fillérbe kerültek, tehát bárki által megfizethetők voltak. A mozi népszerűségére jellemző, hogy az 1930-as években az emberek körülbelül annyi pénzt adtak ki mozijegyekre, mint minden nyomdaipari termékre, sajtóra, kalendáriumokra és könyvekre együttvéve. A film népszerűségét nagyban növelte, hogy a némafilmek korszaka után 1929-től egyre inkább hangosfilmeket gyártottak és mutattak be.

A rádió

A hírközlés, ismeretterjesztés és szórakoztatás másik forradalmian új találmánya a rádió volt. Az 1924-es próbaadások után a rendszeres rádióközvetítések Magyarországon 1925. december 1-jén kezdődtek. Ekkor 16 000 készüléket tartottak nyilván. Tíz év múlva, 1934-ben viszont már 340 ezret, 1943-ban pedig 891 ezret. 1938-ban országosan minden 22., ezen belül vidéken minden 30., Budapesten pedig minden 7. lakos fizetett elő rádióra. A vidéki rádiótulajdonosok mintegy fele az értelmiségi foglalkozásúak közé tartozott, s az őstermelők, tehát lényegében parasztok aránya nem tett ki többet 7-8 százaléknál. A rádió tehát a könyvhöz hasonlóan először a középrétegeket hódította meg, s a munkások és a parasztok között csak az 1930-as évek végétől kezdett nagyobb ütemben terjedni, miután az olcsó néprádiók megjelentek. Mint szinte minden másban, Magyarország a 100 főre eső rádiókészülékek száma alapján is megelőzte déli és keleti szomszédait, elmaradt viszont a nyugat-európai országok, sőt Ausztria és Csehszlovákia mögött is.

Sportolási lehetőségek

A sport, amelyet a századelőn még viszonylag szűk rétegek űztek, a Horthy-korszakban tömeges méretű időtöltéssé vált. 1918 előtt Magyarország területén nem egészen 700 sportlétesítményt tartottak fenn. 1935-ben viszont már 6822-t írtak össze. Közöttük mintegy 2000 céllövőpályát, 883 teniszpályát, 550 tornatermet és 192 uszodát. A versenyszerűen sportolók száma mintegy 100 ezerre volt tehető. A legnépszerűbb sportág a labdarúgás volt, amelyet a külvárosok grundjain és a faluszéli libalegelőkön egyaránt játszani lehetett. A Ferencváros és az MTK rivalizálása folytatódott; a szurkolók száma nőtt. Az 1920-as években ezért mindkét klub sporttelepének 20 000 fő befogadására alkalmas nézőterét 40 000 főssé bővítették. A kor legnagyobb sportberuházása a Nemzeti Sportcsarnok felépítése volt a régi lóversenypályán 1940-1941-ben.

Nyaralás, üdülés

A szabadidő-eltöltés régi formái közül a nyaralás a középosztályi családok szinte kötelező nyári penzumává vált. A háború előtt mintegy 10-20 ezren jártak külföldre nyaralni. Az 1930-as években viszont már mintegy 200 ezren. Még nagyobb ütemben terjedt a belföldi üdülés. 1911 és 1914 között a 20 milliós lakosságból évi átlagban csupán 100-150 ezren tartózkodtak különböző hazai gyógy- és üdülőhelyeken, s a Balaton partján nyaranta mintegy 20-30 ezren kerestek felüdülést. Az 1920-as évek elején a belföldi nyaralók száma - követve az összlakosság számának változását - lecsökkent 50 ezerre. Egy évtized múlva, az 1930-as években azonban már egymillió felé közelített. A belföldi nyaralók mintegy fele a Balatonnál üdült. A hosszabb nyári üdülések mellett az 1930-as évektől emellett terjedni kezdett a víkendezés, amelyet a kevésbé tehetős városi rétegek is jobban megengedhettek maguknak.

A fővárosiak üdülési igényeit kielégítendő az 1920-as években kezdtek parcellázni nagyobb ütemben a Balaton-parti községekben, s jelentősebb arányban építkezni Szentendrén, Gödöllőn és Gödön. A természetjárók számára a hegyvidékeken turistaházak épültek; s a szervezett munkások nyári pihenő- és találkozóhelyeként Göd és Dunakeszi között megépült a Duna-parti Fészek.

Akik a változásokból kimaradtak

A mozi, a rádió, a turizmus és a tömegsport terjedése - kiegészülve a technikai modernizáció más új vívmányainak, a villamosításnak és a motorizációnak a terjedésével - egy nagy életformaváltás kezdetéről tanúskodnak. Ez a forradalmi jellegű átalakulás, amelynek a "végterméke" korunk legkülönfélébb technikai eszközökkel felszerelt, uniformizált jóléti tömegtársadalma, a magyar népesség egészét ekkor még távolról sem járta és formálta át. A rohamléptekben modernizálódó városi, s elsősorban polgári rétegek mellett a falusi lakosság nagy tömbjei lényegében továbbra is hagyományos módon élték életüket. A nyaralás, a turizmus számukra ismeretlen fogalmak voltak, s ha a fiatalabbak néha meg is csodálták a fehér falra vetített beszélő és mozgó képeket, vagy hallgatták is a távolba beszélő szerkezet zörejekkel és recsegésekkel teli üzeneteit és zenéjét, mindez még egzotikum volt számukra, s nem életük, mindennapjaik szerves része. Ugyanilyen eseménynek számított az is, ha vonatra, netán autóbuszra ültek, s nem gyalog, lovon vagy szekéren közlekedtek. Az életformaváltás a falvak és a tanyák népéhez átütő erővel csak évtizedekkel később érkezett el.

Az átmenet évei, 1945-1949

A nélkülözések kora

A fél évtizedes hadigazdálkodás, valamint az emberéletekben és anyagi eszközökben elszenvedett 1944-1945-ös hatalmas károk következtében a magyar gazdaság teljesítőképessége 1945-1946-ban ismét az első világháború utáni alacsony szintre zuhant vissza. Ebből következett, hogy a lakosság szenvedései a fegyverzaj elültével korántsem szűntek meg. 1945-1946-ban emberek százezrei éltek igen sanyarú körülmények között: éhezve, fázva, s ráadásul a rekviráló szovjet katonák zaklatásainak is kitéve. A két világháború között megállapított napi 3000 kalóriás népszövetségi norma, s az ugyanezen években Magyarországon átlagos 2700 kalória helyett az 1945-1946-os gazdasági évben egy ember mindössze 1700-1800 kalóriát tudott elfogyasztani. Ezen belül jobb helyzetben voltak a mezőgazdasági termelők, míg a városiak ezrei gyakran az éhhalállal küszködtek. 1946 elején a 800 000 budapesti felnőtt átlagos élelmiszer-fejadagja például nem érte el a napi 480 kalóriát, s a nehéz testi munkásoké is csak 1000-1200 kalória körül mozgott. Az ipari munkások bérei 1945 nyara és 1946 nyara között - nagy havi ingadozással - az 1939-es szint 12-54 százaléka között mozogtak, s egy korabeli közvélemény-kutatás szerint a nagy-budapesti munkások negyede békebeli életszínvonalának 10 százalékára sem taksálta azt a nívót, amelyen ezekben a hónapokban tengette életét. A fővárosi önkormányzat 1945 januárjában 20, a nyáron pedig már 124 ingyenes népkonyhát működtetett a legszegényebbek táplálása érdekében. A nélkülözők gondjainak enyhítéséből a különböző nemzetközi segélyszervezetek is kivették a részük. Az UNRRA és JOINT, a legnagyobb amerikai zsidó segélyszervezet százvagonnyi élelmiszert, gyógyszert és ruhaneműt küldött a rászorulóknak.

Az árukínálat és -kereslet egyensúlyának drasztikus arányú megbomlása az első világháború utáni helyzethez hasonlóan táptalajává vált a nagyarányú feketézésnek, üzérkedésnek és batyuzásnak. A lassan meginduló vasúti forgalom jellegzetes utasai ezekben a hónapokban a vagonok tetején szorongó, s szatyraikban, zsákjaikban baromfit, tojást és egyéb élelmiszereket szállító parasztok voltak, akik azután egy-egy étkészlettel, aranyórával, szőnyeggel és jobb ruhadarabokkal megrakodva igyekeztek haza, ha portékájukon sikeresen túladtak. Az általános áru- és élelmiszerhiányon a kormány a háború alatt bevezetett kötött terménygazdálkodás (Jurcsek-rendszer) fenntartásával, sőt szigorításával igyekezett segíteni. Ez azt jelentette, hogy a különböző termények egy részének kötelező beszolgáltatása mellett, amelyért a termelők csak minimális ellentételezést kaptak, mindenféle más módon is igyekeztek elvonni a parasztok készleteit. Kenyérgabona őrletésekor például a termény negyedét, árpa- és kukoricadaráláskor pedig a termény tizedét kellett dézsmaként átadni az államnak. A levágott sertések után zsírdézsmát kellett leróni.

Pénzügyi stabilizáció

A helyzet orvoslása érdekében 1946-ban sikeres pénzügyi stabilizációt hajtottak végre. A műveletet kizárólag belső erőforrásokra támaszkodva, s a háború előtti bérszint igen jelentős csökkentésével vitték véghez. A stabilizációt követően kidolgozott hároméves terv keretében a kormány azzal számolt, hogy a lakosság életszínvonala 1947 és 1949 között mintegy 80 százalékkal fog növekedni, s ezzel eléri a háború előttit. Részben a tervezés megalapozatlansága, részben a tervprioritások menet közbeni módosítása miatt ezt sem sikerült elérni. Az 1949-es hivatalos jelentés 37 százalékos növekedést közölt, s a későbbi feldolgozások általában 10-20 százalékos életszínvonal-növekedést valószínűsítenek. Ez azt jelenti, hogy nemcsak túlszárnyalni nem sikerült a háború előtti szintet, hanem egyelőre elérni sem. Az alacsony életszínvonal egyik jeleként az egy főre jutó élelmiszer-fogyasztás a legfontosabb cikkek közül csak cukorból, tojásból és borból haladta meg lényegesen az 1938-as szintet, s a fejenkénti hús-, a zsír- és a tejfogyasztás még mindig elmaradt 10-20 százalékkal.

Az állami bér- és szociálpolitika vezérelve - mint már a stabilizáció esetében is láttuk - a nivellálás, azaz a korábbi nagy különbségek megszüntetése volt. Ez teljes mértékben sikerült. A nemzeti jövedelem személyes fogyasztásra fordított részéből az ország lakosságának 9-10 százalékát kitevő középső és felső rétegek 1938-1939-ben mintegy 40 százalékos arányban részesültek. A társadalom 90 százalékának ugyanekkor mindössze 60 százalék jutott. 1949-re ezek az arányok úgy módosultak, hogy a volt felső rétegek és a középosztály részesedése 11-12 százalékra csökkent, az alsóbb, zömmel fizikai munkát végző rétegeké pedig 88-89 százalékra emelkedett. A fizikai dolgozókon belül ugyanakkor jelentős egyenlőtlenségek alakultak ki. Az agrárolló és a beszolgáltatások miatt a parasztság életviszonyai sokkal kisebb mértékben javultak, mint a munkásságé és más rétegeké. A parasztok egy főre eső 1949-es jövedelme így csak 52 százalékát tette ki a munkabérből élők átlagos jövedelmének. A parasztság és a munkásság esetében is kedvező változást jelentett azonban, hogy a mezőgazdaságban és az iparban egyaránt csökkent a munkanélküliség. A paraszti munkanélküliség a földosztás következtében lényegében teljesen felszámolódott, az ipari munkanélküliséget pedig a kezdődő iparosítás mérsékelte, majd szívta fel teljesen. A családi jövedelmek növekedésében emellett szerepet játszott a nők munkavállalásának terjedése is. A paraszti gazdaságok úgynevezett segítőit, azaz felnőtt nőtagjait nem számítva a női munkavállalók aránya az aktív keresők körében 1949-re 29 százalékra nőtt.

A korai ötvenes évek

Fogyasztás, jövedelmek

Az igen magas beruházási ráfordítások miatt az életszínvonal az 1950-es években sem igen emelkedett, sőt több szempontból csökkent. Az 1950-1954-es évek átlagában az egy lakosra jutó fogyasztás 1934-1938-hoz viszonyítva egyedül cukorból nőtt számottevően (85 százalékkal). A lisztfogyasztás 2 százalékkal emelkedett, a húsfogyasztás viszont 5, a tej- és tejtermékeké 8, a tojásé 15, s a burgonyáé 17 százalékkal elmaradt az 1930-as évek szintjéhez képest. Ez még az úgynevezett feketevágásokat beszámítva is alacsonynak tekinthető. Az árualapok olyan szűkösek voltak, hogy 1951 elején ismét bevezették a néhány hónappal azelőtt, 1949-ben megszüntetett jegyrendszert. Cukorhoz, liszthez, kenyérhez, zsírhoz, húshoz és szappanhoz az év végéig, illetve 1952 elejéig ismét csak központilag szétosztott jegyekkel lehetett hozzájutni - vagy feketén. Cukorból a fejadagok havi 0,5-1,20 kg, finomlisztből havi 1,20-2,40 kg, s kenyérből napi 0,25-0,55 kg között ingadoztak. A magasabb fejadagok a nehéz fizikai munkát végzőket, valamint a vezetőket és az élmunkásokat illették meg.

Mivel a jegyrendszer a hiányt nem tudta megszüntetni, 1951 végén és 1952 elején fokozatosan felszámolták. Ezzel egyidejűleg újabb általános ár- és bérrendezést hajtottak végre. A fogyasztói árak színvonala 1952-ben körülbelül 40 százalékkal volt magasabb, mint 1951-ben. (Az 1946-ban megállapított árakhoz képest 237 százalékra rúgott az emelkedés.) A nominálbérek emelkedése viszont ennek felét sem érte el. A fizikai munkások bérét 21, a mezőgazdaságban dolgozókét 15, s a tisztviselőkét 15-18 százalékkal emelték. A fizetőképes kereslet visszafogását szolgálták az ismétlődő normarendezések, azaz -emelések, amelyeket a több száz, sőt ezer százalékos többlettermelést elérő sztahanovisták eredményei "igazoltak". A pénzelvonás és állami hitelfelvétel sajátos formája volt a terv- és békekölcsönök jegyeztetése a lakossággal. Ezekkel a jegyzési kampányokkal a családok keresetének átlagosan mintegy 3-5 százalékát vonták el. Mivel a papírok visszavásárlására csak késleltetve, az 1960-as és 1970-es években került sor, s akkor is valorizálatlanul, a lakosság csak kis töredékét kapta vissza "befektetett megtakarításainak".

A reáljövedelem, s különösen az életszínvonal alakulását a reálbérek mellett természetesen más tényezők is befolyásolták. Ebből a szempontból kedvező fejleménynek számított, hogy a társadalombiztosításba bevontak száma gyors ütemben nőtt: az 1938-as 2,8 millióról 1949-re 3,8, 1953-ra 5,7, majd 1956-ra 6,3 millióra, azaz az összlakosság valamivel több mint 30 százalékáról 64 százalékára. Betegség esetén a társadalom kétharmada részesült táppénzben, ingyenes orvosi ellátásban és kórházi kezelésben, továbbá olcsó gyógyszerekben. A kötelező társadalombiztosítás előnyeiből a parasztság jelentős csoportjai - az egyéni gazdálkodók és az öregek - továbbra sem részesültek.

A lakáskörülmények

A lakáskörülmények általában véve romlottak. Mivel a lakásépítés nem tartott lépést a lakosságnövekedéssel, az egy lakóhelyiségre jutó lakók száma az 1941-es 2,57-ről 1949-re 2,59-re, majd 1955-re 2,64-re nőtt. Ahhoz, hogy az egy szobára jutó laksűrűség a normának tekinthető 2 főre csökkenjen, 650 000 kétszobás lakást kellett volna építeni. Az évi lakásszaporulat azonban a 14 ezret sem érte el. Bár az új lakások jelentős része az új iparvárosokban - Sztálinvárosban, Kazincbarcikán, Komlón - épült, a gyors lakosságnövekedés miatt Budapest és a többi ipari centrum mellett mégis ezeken a helyeken volt a legnagyobb a lakásínség. 1949 és 1954 között a társbérletben lakók száma 50, az albérletben lakóké pedig 40 százalékkal emelkedett a városokban. Ez azt jelentette, hogy társbérletben mintegy 300 ezren, albérletben pedig körülbelül 120 ezren laktak. A kisebb bérházak 1952-es kisajátításával a városi bérházak összessége állami kézbe került. Az államilag megállapított lakbérek névlegesek voltak, a háború előttinek a töredékét sem tették ki. Ez kedvező változásnak tekinthető. Az épületek karbantartásáról ugyanakkor senki sem gondoskodott, s így azok állaga fokozatosan romlott. Egy 1954-es felmérés szerint a városi lakosság körülbelül ötöde lakott életveszélyes vagy teljes tatarozásra szoruló lakásban.

Művelődés

A művelődés terén a két világháború között kibontakozott tendenciák folytatódtak. A Rákosi-kor fél évtizede alatt a moziba járás általánosan elterjedt tömegszórakozássá vált. Az egy lakosra jutó átlagos évi mozilátogatás az 1935-ös 2,1-ről 1949-re 4,6-ra, 1956-ra 12-re emelkedett. Az előadások és a látogatók száma legnagyobb arányban a falvakban, azután a városokban nőtt, s legkevésbé a fővárosban, amelynek a lakossága már a két háború között megszerette a moziba járást. 1948 szeptemberében, amikor az államosításokra sor került, összesen 862 mozi működött az országban. Ezek száma 1956-ig 3931-re nőtt, tehát több mint megnégyszereződött. Ezen belül a budapesti mozik száma alig emelkedett, a falusi moziké viszont meghétszereződött. 1950-ben minden 100 falu közül 42-ben volt mozi, 1958-ban 84-ben. A tömegkultúra eme vívmányát az 1950-es évek végén már csak a legkisebb falvak és a tanyás vidékek nélkülözték, ahol havi egy-két alkalommal vándormozik tartottak előadásokat.

A mozihoz hasonló látványos karriert futott be ezekben az években a rádió is. Bár a rádió-előfizetők száma a háború végére 1938-hoz képest kevesebb mint felére csökkent, s csak 1948-ra érte el az utolsó békeév szintjét, ezt követően gyors felfutásnak indult, és 1956-ig közel megnégyszereződött. 10 000 lakosra 1938-ban 456, 1945-ben 198, 1950-ben 551, 1957-ben 1806 rádió-előfizető jutott. A mozihoz hasonlóan elsősorban a rádiózás is a vidéki, s ezen belül a falusi lakosság körében terjedt. Az összes rádió-előfizetőnek 1950-ben még 51, 1956-ban viszont már csak 31 százaléka élt Budapesten. A vidéki városokban élő előfizetők aránya ugyanezen idő alatt 23 százalékról 26 százalékra, a falusiaké pedig 26 százalékról 43 százalékra nőtt. A régi típusú vezetékes rádiók mellett 1950-től jelentek meg és kezdtek terjedni a villanyhálózatra kötött és antennával ellátott önálló készülékek. A sem telefonnal, sem villannyal nem rendelkező kis falvakban és tanyákon ugyanakkor úgynevezett elemes - "fűtős és telepes" - rádiókat vásároltak az emberek. Az egyes készülékek ára típustól függően 600 és 3500 Ft között váltakozott. A legegyszerűbb készüléket tehát sokan megvásárolhatták, ha néhány hónapig takarékoskodtak.

A sajtó a modern tömegkommunikációs eszközök terjedése ellenére megőrizte kitüntetett szerepét a hírközlésben és az emberek véleményalkotásának befolyásolásában. Sokszínűsége persze a diktatúra viszonyai között tovatűnt. Az időszaki sajtótermékek száma nemcsak a háború utáni években maradt nagyságrendekkel az 1938-as szint alatt, hanem 1950 és 1956 között is csak annak negyede (400-500) körül mozgott. Ezen belül a napi- és a hetilapok száma is lecsökkent közel 400-ról 60-70-re. A lapok példányszáma viszont megtöbbszöröződött, s a két háború közötti 100-200 millióval szemben 1955-re megközelítette a 600 milliót. A 20-22 politikai napilap közül 4-et terjesztettek az egész országban. Legtöbben a Szabad Népet vették és olvasták, amely az MDP pártlapja volt. A régi nagy napilapok közül kettő jelent meg ezekben az években is: a szakszervezetek lapjává vált Népszava és a Magyar Nemzet. A sportrajongókat a Nemzeti Sport helyett Népsport címmel megjelenő sportlap tájékoztatta. A központi napilapok mellett minden megyeközpontban, illetve megyei jogú városban is kiadtak egy-egy regionális napilapot. Politikai különbség az egyes lapok között nem mutatkozott, sőt még stílusuk, nyelvezetük sem ütött el egymástól.

A kormányzat jelentős összegeket fordított arra, hogy az irodalom, a mozi, a rádió és a sajtó által közvetített ideológia a címzettekhez jusson. A mozihálózat mellett ezért a könyvtárak és a művelődési házak számát is jelentősen növelték. A különböző - tanácsi, szakszervezeti - könyvtárak száma 1950-1951-ben közel ugyanannyi - mintegy 4300 - volt, mint 1938-ban. Ez a szám 1955-1956-ra csaknem megduplázódott. 1953-tól minden községben, nagyobb üzemben vagy hivatalban működött kisebb-nagyobb könyvtár. A könyvállomány - a hivatalos statisztikák szerint - ezen idő alatt megötszöröződött, a beiratkozott olvasók száma megháromszorozódott, s a kölcsönzött könyvek száma megnégyszereződött. A közművelődési könyvtárakból 1954-ben 717 000 olvasó 15 millió kötetet kölcsönzött ki, a szakszervezeti könyvtárakból 1955-ben 543 000 olvasó közel 8 milliót. A több-kevesebb rendszerességgel olvasók száma tehát jelentősen kitágult. Az érettségizettek és a városi szakmunkások mellett már a falusi lakosság fiatal nemzedékeiből is sokan könyvet vettek a kezükbe. A gyermek- és ifjúsági irodalom mellett, amelyet legkönnyebb volt megérteniük, elsősorban azokat a szerzőket - Gárdonyit, Móriczot, Mórát és Tömörkényt - olvasták, akiknek a művei róluk, az ő világukról szóltak. A két világháború közötti polgári, konzervatív, nacionalista és vallásos szellemű irodalomhoz ha akartak volna, sem juthattak hozzá. Herczeg Ferenc, Tormay Cecile, Márai vagy Zilahy Lajos éppúgy hiányzott e könyvtárak anyagából, mint Heltai Jenő, Molnár Ferenc, Erdős Renée vagy Rejtő Jenő. A könyvbeszerzés és forgalmazás szabályozása mellett a totális pártállam más módon is törekedett az olvasók befolyásolására. Ezt a célt szolgálták az olvasóórák, amikor a legfrissebb politikai irodalmat olvasták fel és kommentálták a pártbizottságok munkatársai vagy az ideológiailag arra alkalmas könyvtárvezetők.

A művelődési házak vagy kultúrotthonok hálózata ugyancsak gyorsan fejlődött. Az 1930-as évek végén működő másfél ezer "népházból" a háború végét alig néhány száz érte meg. 1950-ben így még mindig csak 615 művelődési otthont tartottak nyilván. 1953-1954-re azonban már 2000 fölé emelkedett a számuk. Ezek túlnyomó többsége lakóhelyi vagy területi jelleggel működött, mintegy 250-et pedig a szakszervezetek tartottak fenn az üzemekben. A művelődési házakban szakkörök, tánccsoportok, színjátszó körök és kórusok ezrei találtak otthonra. Ezek munkáját az 1951-ben alakult Népművelési Intézet igyekezett összefogni és irányítani. A kultúrházakban propagandával egybekötött és átideologizált ismeretterjesztő előadások ezreit (Szabad Föld Téli Esték) tartották: 1950-ben összesen 50, 1953-ban 123 ezret. Ezek látogatóinak a száma évente 4 és 6 millió között mozgott. Ennél is többen, évente 9-14 millióan vettek részt a műsoros esteken, amelyek száma 36 és 62 000 között ingadozott évente. Ezeken általában operetteket, zenés népszínműveket, kórusműveket és különböző könnyűzenei összeállításokat adtak elő. A vidéki előadások egy részét műkedvelő egyesületek tartották, másik részét az Állami Falu (később Déryné) Színház, továbbá a 15 vidéki és 13 fővárosi színház művészeiből alakult alkalmi csoportok mutatták be.

Az eszpresszó

A városi emberek régi kedves találkozási helyei, a kávéházak viszont egyre-másra zártak be. "Az új otthont építők rohanó irama idején nemigen jut idő a kávéházi életre. [...] A napestig tartó üldögélésnek, a csacsogásnak, a kávéházi szellemi harisnyakötésnek örökre befellegzett" - érzékelte egy régi kávéházi ember, Heltai Jenő már 1948-ban. Még kevésbé virágozhattak a polgári lét eme intézményei abban a világban, amely a polgárságot mint olyat persona non gratának nyilvánította, s szellemét minden más alternatív ideológiával együtt a máglyára vetette. A régi kávéházak így azután vagy vendéglőkké, éttermekké és gyorsétkezdékké alakultak át, ahol ebédelni és vacsorázni lehetett, vagy pedig eszpresszókká, ahová csak néhány percre ültek be az új kor sietős emberei egy-egy frissen főzött szimplát vagy duplát felhajtani.

Sportolási lehetőségek

A sportolás, amely már az 1930-as években sokak kedvelt szórakozási és szabadidő-eltöltési formájává vált, az olvasáshoz, a rádiózáshoz és a moziba járáshoz hasonlóan tömeges méretűvé vált, s a városi ifjúság után a falvak fiataljait is meghódította. A mezei futóversenyek, a falubajnokságok és a vasárnap délutáni mezítlábas focimeccsek általánossá váltak. Az 1930-as évek végén - a versenyzőket is beszámítva - mintegy 300 ezren űzték a szabadidős testedzés valamelyik formáját. E létszám 60 százaléka Budapestre összpontosult, és a középosztály fiataljaiból, valamint a szakmunkások egy részéből tevődött össze. 1955-re a sportköri tagok száma meghaladta a félmilliót, s a sportolóknak már csak 30 százaléka élt Budapesten. Megváltozott a sportolók nem szerinti összetétele is. A háború előtt a nők az összes sportoló tizedrészét sem tették ki. 1955-ben viszont már minden ötödik sportoló a nők közül került ki. A vidéki tömegsport elterjedésében nagy szerepet játszott az MHK, azaz a "Munkára, Harcra Kész" mozgalom, amely a két világháború közötti leventemozgalomhoz hasonlóan a polgári társadalom militarizálásának eszköze volt. Az úgynevezett MHK-próbákon 1951 és 1954 között évente 320-520 ezren vettek részt.

Legnépszerűbb sportág továbbra is a labdarúgás volt, amelyet a sportköri, illetve szakosztályi tagok közel negyede űzött. 1955-ben 92 ezer igazolt játékost és több mint 2000 labdarúgópályát tartottak nyilván. A labdarúgó-mérkőzések látogatottsága három-négyszeresére nőtt; egy-egy bajnoki szezonban a nézők száma több százezerre rúgott. Az 1953. november 25-i londoni angol-magyar rangadót, amelyen a világhíres "aranycsapat", Puskás, Hidegkuti, Czibor, Kocsis és a többiek 6:3-ra verték az angol válogatottat, szinte az egész ország végigszurkolta a rádiókészülékek mellett. Népszerűségben az atlétika, a röplabda, az asztalitenisz, a torna és a kézilabda követte a focit. Ezek, valamint a korábban exkluzív vízi- és teremsportok látogatottsága a labdarúgó-meccsekénél is nagyobb mértékben nőtt. A valaha minden igényt kielégítő Sportuszoda úszóversenyek alkalmából kezdett szűknek bizonyulni, s a nagyobb birkózó-, ökölvívó- és tornaversenyek idején a Sportcsarnok befogadóképessége sem felelt már meg az igényeknek. Az új sportlétesítmények közül az 1953. augusztus 20-án átadott Népstadion emelkedett ki. Befogadóképessége megközelítette a 100 000 főt; a labdarúgópálya mellett futó-, ugró-, dobó- és több más ügyességi pályával rendelkezett. 10 000-20 000 fő befogadására alkalmas stadionok számos vidéki városban, többek között Ózdon, Hódmezővásárhelyen, Egerben és Salgótarjánban létesültek.

A sport és a társadalom szoros kapcsolatára, illetve az élsportolók nemzetközi szerepléseinek nemzeti-politikai jelentőséggel való felruházására mi sem jellemzőbb, mint az, hogy a diktatúrával szembeni tömegelégedetlenség első nyilvános jelére egy sportesemény szolgáltatta az apropót: az "aranycsapat" 3:2-es veresége az V. labdarúgó világbajnokság berni döntőjében, 1954. július 4-én az NSZK csapatától. A csalódás rendszerellenes tartalommal feltöltődött kisebb utcai tüntetéseket váltott ki a fővárosban. A spontán megmozdulásra olyan pillanatban került sor, amikor a diktatúrával joggal azonosított Rákosi hatalma átmenetileg megingott, és Nagy Imre személyében egy kevésbé kompromittált kommunista vezető került az élre.

A Nagy Imre-kormány intézkedései

A Nagy Imre-kormány számos intézkedést hozott az ár- és bérrendszer kirívó aránytalanságainak korrigálása érdekében. 1954 tavaszáig mintegy 10 000 fogyasztási cikk árát csökkentették 5 és 40 százalék közötti mértékben. A munkások és az alkalmazottak bérét ugyanakkor emelték - reálértéken számítva átlagosan mintegy 15 százalékkal. E kategóriák reálbére 1954-re így ismét elérte, majd 1955-ben mintegy 6 százalékkal már meg is haladta az 1949-es szintet. 1948-hoz képest azonban még továbbra is mintegy 6, 1938-hoz képest pedig 16 százalékos lemaradás mutatkozott. A parasztság helyzete valószínűleg ennél is nagyobb mértékben javult, ám ezt sokkal nehezebb pontos számokban megadni. A korabeli statisztikai adatok szerint a parasztság egy főre jutó fogyasztásának reálértéke az adó és az üzemi kiadások levonása nélkül 1949-hez képest 1954-re 111, 1955-re 124, 1956-ra 131 százalékra emelkedett. Javult a nyugdíjasok helyzete is. 1954. szeptember 23-án az alapnyugdíjak összegét egységesen a fizetések 50 százalékában szabták meg, s ehhez az 1945 után eltöltött időre évenként 1 százalék kiegészítés járt.

1955 tavaszán, amikor Nagy Imrét eltávolították a vezetésből, ezeknek a közérzetjavító intézkedéseknek vége szakadt. Több más ok mellett ez is hozzájárult ahhoz, hogy a következő év őszén a magyar társadalom egy része fegyvert fogott elnyomói ellen.

A Kádár-korszak, 1956-1989

A jövedelmek

Az 1956 novemberében hatalomra került Kádár-kormány szigorú megtorló intézkedéseket foganatosított a forradalom irányítói és aktív résztvevő ellen. Gazdaság- és társadalompolitikájában azonban a Nagy Imre-kormány 1953-1954-es kezdeményezéseit folytatta. A fejlesztés és a fogyasztás ésszerűbb arányainak kialakítása, amelyre a nemzeti jövedelem folyamatos emelkedésének a bázisán került sor, a lakosság életszínvonalának jelentős és tartós javulását vonta maga után. Az átlagos reáljövedelem 1960 és 1980 között több mint megkétszereződött, 1950 és 1990 között pedig csaknem megnégyszereződött. Leggyorsabb - évi átlagban 6,5 százalékos - volt a növekedés 1966 és 1970 között, és ezt megközelítő - 4,5 százalékos - 1971 és 1976 között. Az 1970-es évek végétől a növekedés üteme lelassult, majd az 1980-as évek utolsó harmadában megállt. Az egy főre jutó reáljövedelem 1989-ben, az egy főre jutó fogyasztás 1987-ben érte el csúcspontját. A munkabérek és a fogyasztói árak változásait tükröző egy főre eső reálbérek ugyancsak az 1970-es évek végéig emelkedtek. Ekkor megtorpantak, és enyhén csökkenni kezdek. Így, miközben a reáljövedelmek 1990-ben csak 2 százalékkal maradtak el az 1989-es csúcsértéktől, a reálbérek az 1978-as csúcsértéknek csak 86 százalékát tették ki.

A munkaidő

Erre a reáljövedelem- és reálbérnövekedésre úgy került sor, hogy azonközben a munkaidő fokozatosan csökkent. A kötelező heti munkaidő rövidítéséről először 1967-ben döntött a kormány. Az általános heti 48 óránál rövidebb munkaidőben addig mintegy 350 ezren dolgoztak - főleg az egészségre különösen ártalmas munkát végző bányászok és vegyészek. 1968-1969-ben 1 millió 700 000 dolgozó munkaidejét csökkentették heti 44 órára, majd a termelőszövetkezeti tagok kivételével 1978-ig ezt kiterjesztették szinte minden kategóriára. 1979-ben 3,6 millió ember, azaz a téesztagok nélkül a keresők 92 százaléka dolgozott 44 órás vagy ennél rövidebb munkaidőben. 1981-ben újabb munkaidő-csökkentés következett. Az iparban és az államigazgatásban, majd később más területeken is 42 órásra csökkent a munkahét. A munkaidő-csökkenés együtt járt a munkarend megváltozásával. Az 1970-es évek közepétől terjedt a kéthetenkénti szabad szombat biztosítása, amelyet az 1980-as években a hetenkénti szabad szombat váltott fel. A szezonális csúcsok miatt a mezőgazdaságban ezt a munkarendet természetesen nem, illetve csak részlegesen lehetett bevezetni, és az ipari munkások közül is sokan túlóráztak. Az 1970-es évek közepén az összes fizikai dolgozó egyharmada végzett rendszeres túlmunkát. Ha ehhez a háztájikban és a kisegítő gazdaságokban végzett munkát is hozzáadjuk, akkor azt a lehangoló eredményt kapjuk, hogy csak a főmunkahelyen töltött idő csökkent 1970 és 1990 között. A ténylegesen munkával töltött idő viszont valószínűleg nőtt, de legalábbis nem változott. Erre utaló adat, hogy a 15 és 69 év közötti férfiak napi időmérlegében a második gazdaságban végzett jövedelemkiegészítő munka időtartama (98 perc) 1986-1987-ben majdnem elérte a főfoglalkozású munka időtartamának a felét (231 perc). A nők esetében napi 58, illetve 150 percet tett ki ugyanez az időráfordítás.

A fogyasztás

Megnövekedett jövedelmeinek legnagyobb részét a lakosság fogyasztásra költötte. Ezen belül legnagyobb tételt az élelmiszer-fogyasztás képviselt. 1950 és 1980 között az egy főre eső hús- és a cukorfogyasztás több mint megkétszereződött, a tojásfogyasztás csaknem megnégyszereződött, a zsír-, tej- és tejtermékfogyasztás másfélszeresére, a gyümölcsfogyasztás csaknem kétszeresére nőtt. A népélelmezés két legfontosabb alapanyaga, a liszt és a burgonya fogyasztása ugyanakkor 20, illetve 44 százalékkal csökkent. Ez azt jelenti, hogy a magyar élelmiszer-fogyasztás nemcsak mennyiségileg, hanem minőségileg is közelített a gazdag országok táplálkozási szokásaihoz. A magyar társadalom nagy tömegei 1960 és 1980 között jutottak el először arra a szintre, ahol az éhezés már ismeretlen fogalom volt, és primer szükségleteik kielégítése többé nem okozott gondot. A "gulyáskommunizmus" mint a Kádár-korszak egyik minősítő szinonimája ennyiben teljes mértékben indokolt. Ugyanakkor tévhit az a feltevés, hogy a magyar társadalom élelmiszer-fogyasztása világszínvonalon állt volna. Több mint 3000 kalórián felüli napi fogyasztásával a magyarság az energiafelvétel szempontjából ugyan az élbolyhoz tartozott, ám ez jórészt magas zsiradékfogyasztásának volt köszönhető. Magyarország ebben - a tojásfogyasztáshoz hasonlóan - a világranglista élén állt. Átlagon felül fogyasztott a lakosság cereáliákat is. Az egy főre eső zöldség-, valamint tej- és tejtermékfogyasztás terén viszont nemcsak a fejlett kapitalista országok előzték meg Magyarországot, hanem a legtöbb szocialista ország is.

A felvett kalóriák növekvő mennyisége ellenére az élelmiszerek aránya 1960 és 1980 között 41 százalékról 29 százalékra csökkent a lakossági fogyasztás egészén belül. Az élvezeti és a tartós fogyasztási cikkekre fordított hányad ezzel arányosan növekedett. A magyar háztartások zömét ebben a két évtizedben gépesítették. A rádiókészülékek mellett, amelyek száma már csak mérsékelten emelkedett, ekkor vált tömegessé a porszívó, a mosógép és a hűtőszekrény, valamint a televízió, a lemezjátszó és a magnetofon használata. Ezek száma a két évtized alatt tíz-hússzorozódott, sőt a hűtőszekrényeké hetvenszereződött (frizsiderszocializmus). A háztartások gépesítettsége, így például az 1000 lakosra jutó tévékészülékek terén Magyarország a legtöbb szocialista, sőt dél-európai országot megelőzte. A szocialista országok közül Magyarország előtt ebből a szempontból két ország járt: Csehszlovákia és az NDK. A modern életmód eme tartozékainak elterjedése alapjaiban alakította át a háztartások élet- és munkarendjét.

A modern fogyasztói társadalmakra jellemző javak megszerzésére a magyar társadalom irtózatos energiákat fordított. A túlórákból, a háztájikból, majd a "géemkázásból" és a "végéemkázásból" származó többletjövedelmek jó részét igen sokan erre, azaz a Lajtától nyugatra megcsodált s gyakran státusszimbólumként is kezelt termékeknek a megvásárlására fordították. Az ezek birtoklása érdekében végzett többletmunka méreteire jellemző, hogy egy automata mosógépért 1985-ben az Egyesült Államokban már csak 50, Olaszországban pedig 67 munkaórát kellett teljesíteni, Magyarországon viszont 407-et. Az ekkor még igen modern és leginkább kurrens videomagnóért ugyanekkor az Egyesült Államokban 52, Ausztriában 193, s Magyarországon 2133 órát dolgoztak az emberek.

A lakás

A lakosság pénzjövedelmeinek 1960-ban 6 százalékát, 1970-ben 12 százalékát és 1980-ban 14 százalékát takarította meg. Ennek nagy részét - eleinte kétharmadát, később felét - lakásvásárlásra vagy -építésre fordította. A lakásépítést a kormányzat is kiemelt fontosságú szociálpolitikai kérdésként kezelte. Bár az ingyenes lakásjuttatás elvét az 1960-as évek közepén feladták, a kedvező hitelkonstrukciók és a viszonylag alacsony árak sokak számára tették lehetővé az új és komfortosabb lakásba költözést. Az 1958-ban hozott párthatározatok az 1961 és 1975 közötti másfél évtizedre 1 millió lakás felépítését irányozták elő. Ezt mintegy 50 ezerrel teljesítette túl az építőipar. 1976 és 1980 között folytatódott ez a gyors ütemű építkezés. Öt év alatt 453 000 új lakás épült fel. A gazdaság problémái és az általános növekedés lelassulása következtében a lakásépítések tempója ezt követően lelassult. Míg 1975-ben - a lakásépítések csúcsévében - ezer lakosra 9,4 új lakás építése jutott, addig 1990-ben már csak 3,9. Az új lakások mintegy fele eleinte kétszobás, több mint harmada pedig egy vagy másfélszobás volt. A kislakások száma később csökkent, és a két szobásnál nagyobbak száma az 1970-es évek második felében már megközelítette a 40 százalékot. Az összes lakásnak így 1980-ban 27 százaléka volt 1 szobás, 49 százaléka 2 szobás és 24 százaléka 3 vagy több szobás.

A lakásépítés lassuló, de egészében mégis gyors tempója következtében a lakosság lakásviszonyai jelentősen javultak. 1949-ben 100 szobára még 265, 1970-ben 200, 1990-ben viszont már csak 113 lakos jutott. A lakások számának növekedése mellett azok minősége is hatalmasat javult. Az 1980-ban összeírt 3,6 millió lakásnak közel fele 1960 után épült. Ezek túlnyomó többségét teljes komforttal ellátták. Fürdőszoba vagy mosdófülke 1949-ben a lakások 10 százalékához, 1990-ben 77 százalékához tartozott. Vízöblítéses WC 1949-ben a lakások 13 százalékában, 1990-ben 74 százalékában volt. 1949-ben a lakóépületek 40 százalékának a falazata még vályogból, sárból vagy vertföldből készült, 1990-ben viszont már csak a lakások 9 százaléka tartozott ebbe a kategóriába. Az új lakásokkal szemben támasztható legnagyobb minőségi kifogás a viszonylag piciny alapterület és a viszonylag alacsony szobaszám volt. A magyar lakások alapterülete 1980-ban a dán lakások alapterületének mindössze 36 százalékát érte el. Hasonló volt a lemaradásunk a többi fejlett nyugat-európai országhoz képest is. Az új lakások átlagos szobaszáma és alapterülete a lengyel és a csehszlovák szintnek felelt meg, és csak a sorrend végén álló balkáni (bolgár, jugoszláv, görög) mutatóknál volt jobb.

Az új lakások többségét a paneltechnikára alapozott házgyárak produkálták. Az első ilyet 1966 nyarán avatták fel Budapesten. Ezt követően a legtöbb nagyváros megépítette a maga egy vagy több 4-10 emeletes panelházakból álló lakótelepét. Az ország 408 lakótelepének 518 000 lakásában 1985-ben 1,6 millió ember élt. Az 1960-as és 1970-es években egy-egy ilyen lakás kiutalása nagyon nagy örömet szerzett a lakás nélküli fiatal házasoknak és az addig komfort nélküli körülmények között tengődő családoknak. A későbbiekben azonban egyre inkább kitűntek a lakótelepi életforma árnyoldalai: a zsúfoltság, a monotónia és a sivárság. Az 1980-as években ezért megkezdődött a kiköltözés a lakótelepekről. Aki tehette, zöldövezeti villát vagy lakrészt vásárolt magának, és a panellakásokban csak a kevésbé tehetős családok maradtak. A községekben ugyanezen idő alatt a régi kis parasztházak helyén sátortetős új "kockaházak" épültek, és a megmaradt régi házakat is ilyenné alakították. Ezek a két-három szobás, és egyre gyakrabban fürdőszobával is ellátott egyenházak szakítottak a hagyományos parasztház kettős - gazdasági és otthont adó - funkciójával, és hangsúlyozottan vállalták a lakóépület jelleget. Az állatoknak otthont adó ólak és istállók a telek távolabbi pontjára kerültek; a lakóház döngölt földpadlóját a városi házakból ismert parketta, kő vagy szőnyegpadló váltotta fel; a piciny "kukucskálók" helyére nagy "ikerablakok" kerültek. 1963-ra befejeződött a települések villamosítása. Petróleummal és gyertyával ezt követően már csak a közutaktól távoli tanyákon világítottak. Lakáskörülményeit és a háztartások felszereltségét tekintve a magyar falu az 1970-es években érkezett meg a 20. századba. A városi és a falusi lakások közötti komfortbeli különbségek mindazonáltal korántsem tűntek el teljesen, csupán mérséklődtek. Erre utaló adat, hogy az 1970-es évek végén, amikor a budapesti lakásoknak 71 százaléka, a vidéki városi lakásoknak pedig 64 százaléka rendelkezett fürdőszobával és vízöblítéses WC-vel, akkor a községi lakásoknak még csak negyede, a tanyai lakásoknak pedig csak néhány százaléka. A városi és a falusi lakásépítési aktivitás között lényeges különbséget jelentett az is, hogy míg a falusi lakások szinte kizárólag magánerőből (hitellel vagy hitel nélkül) épültek, a városi lakások között nagyon magas volt az államilag vagy a vállalatok által kiemelten szubvencionált úgynevezett tanácsi kiutalású vagy szövetkezeti lakások aránya.

A pénzjövedelem mellett az életszínvonal alakulásának fontos tényezői voltak a természetbeni szociálpolitikai juttatások vagy társadalmi szolgáltatások, amelyek alanyi jogon illették meg az állampolgárokat. Az ingyenes oktatás és a lakásépítés támogatása mellett ezek közé tartozott a nyugdíjellátás és az ugyancsak ingyenes egészségügyi szolgáltatás, amelyek a lakosság összjövedelmének átlagosan 12-13 százalékát tették ki.

Társadalombiztosítás, szociálpolitika

A kötelező társadalombiztosításba bevont és nyugdíjjogosult lakosság aránya 1950-ben még nem haladta meg a 4,4 millió főt, azaz az összlakosság felét. A mezőgazdaság 1958 és 1961 közötti kollektivizálása során, amikor a rendszert az új termelőszövetkezeti tagokra is kiterjesztették, a biztosítottak és nyugdíjjogosultak aránya 85 százalékra emelkedett. 1972-től bevonták a rendszerbe a magántulajdonos kisiparosokat, kiskereskedőket és egyéni gazdákat is. Ezt követően a kötelező társadalombiztosítás gyakorlatilag mindenkire kiterjedt. A kategóriánként különböző szabályokat az 1975-ös társadalombiztosítási törvény (II. törvénycikk) egységesítette. Ettől kezdve mindenki azonos nyugdíjfeltételekkel rendelkezett. A nyugdíjkorhatárt a férfiak esetében 60, a nők esetében 55 évben állapították meg, és a nyugdíj összegét a szolgálati időtől és az átlagfizetéstől tették függővé. A nyugdíjasok száma és a nyugdíjak összege mindezek következtében rendkívül gyorsan nőtt. 1960 és 1980 között a nyugdíjasok száma több mint megkétszereződött, és arányuk ezzel az össznépesség 8 százalékáról 17 százalékára nőtt. A kifizetett nyugdíjak összege ugyanezen idő alatt évi 4,4 milliárd Ft-ról 26,8 milliárdra emelkedett, tehát meghatszorozódott. A nyugdíjak 29 százalékát 1980-ban a munkavállalók által fizetett nyugdíjjárulék fedezte. A többit az állami költségvetés biztosította.

Az egészségügyi ellátás színvonala szempontjából kiemelkedő eredménynek tartható, hogy az ezer lakosra jutó orvosok száma 1960 és 1980 között 150-ről 280-ra emelkedett, tehát csaknem megduplázódott. Ezt megelőzően, 1950 és 1960 között fele ilyen gyors volt a növekedés, 1938 és 1950 között pedig nem mutatkozott fejlődés. E tekintetben Magyarország - néhány másik szocialista országgal együtt - világviszonylatban is kiemelkedő szintet ért el, jobbat, mint az Egyesült Államok és a legfejlettebb nyugat-európai országok. Az ezer főre számított kórházi ágyak száma viszont, amely 70-ről 90-re nőtt, nem számított túlzottan jónak. E mutató szerint csak az európai középmezőnyt érte el Magyarország, és a háború előtti szinthez képest kevesebb, mint 100 százalékos javulás mutatkozott. A kisvárosi kórházak és rendelőintézetek építésének köszönhetően a főváros és a vidék közötti színvonalkülönbség mérséklődött, de teljesen továbbra sem szűnt meg. Míg 1960-ban 10 000 lakosra a fővárosban 37 és vidéken 11 orvos jutott, addig 1980-ban 54, illetve 22. A beteggondozásban részesülő táppénzesek napi átlagos száma kétszeresre, a kifizetett táppénzek összege többszörösre nőtt. A "táppénzcsalás" az állami vagy szövetkezeti vagyon eltulajdonításához hasonlóan bocsánatos bűnnek számított, amelyhez az orvosok egy része is asszisztált.

Az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején bevezetett családpolitikai intézkedések következtében, amelyek a népességfogyás elkerülését célozták, megnőtt a különböző családtámogatásban részesülők száma, s az erre a célra fordított összegek nagysága. A gyermekszám után fizetett családi pótlékban 1960-ban valamivel több mint félmillió, 1980-ban 1,1 millió család, azaz az összes 36 százaléka részesült. A családi pótlékok összege ekkor 13,6 milliárd forintot tett ki. A gyermekgondozási segélyként (gyes) kifizetett összegek 1967 és 1980 között 64 millióról 3,9 milliárdra nőttek. 1980-ban ezt 254 ezren vették igénybe, havi 1250 Ft-os átlagtámogatásként.

A kiterjesztett szolgáltatások következtében a társadalombiztosítási kiadások megtöbbszöröződtek. Összegük 1950 és 1980 között negyvenszeresre, 1960 és 1980 között nyolcszorosra ugrott. Ha pedig a megtermelt nemzeti jövedelemhez viszonyítjuk a társadalombiztosítási terheket, akkor 1950-hez képest háromszoros, 1960-hoz képest kétszeres volt az aránynövekedés. 1980-ban a nemzeti jövedelem 14 százalékát, 1985-ben 16 százalékát tették ki az ilyen jellegű kiadások. A legfejlettebb jóléti társadalmak - például a svéd, a holland vagy a nyugat-német - ugyanezekben az években a GDP 20-30 százalékát fordították társadalombiztosításra. Az Egyesült Államok azonban nem több mint 10, s Nagy-Britannia és Svájc is csak mintegy 15 százalékát. Az 1980-as évek közepére kialakult magyarországi válsághoz nyilvánvalóan ezek a viszonylag magas társadalombiztosítási kiadások is hozzájárultak. Az egyre növekvő szociális terheket a stagnáló, illetve csökkenő termelés és nemzeti jövedelem mellett másként, mint külső hitelek felvételével aligha lehetett volna fedezni.

Jövedelmi különbségek

Az egyes foglalkozási kategóriák átlagjövedelmei között az 1970-es évek végén közel kétszeres eltérés mutatkozott. A vezetők 92 százalékkal, a szakmunkások 29 százalékkal tettek szert több jövedelemre, mint a segédmunkások. A fizikai munkásokon belül megszűnt a parasztok, illetve a mezőgazdasági dolgozók hátrányos helyzete, amely az 1945 előtti időszakot és az 1950-es éveket egyaránt jellemezte. Az 1950-es évek második felében kimutatott 25 százalékos különbség az 1960-as évek közepére 10 százalék alá csökkent, majd 1968-tól megszűnt, és ettől kezdve a termelőszövetkezeti tagság javára mutatkozott 2-4 százalékos többletjövedelem. A falusiak ezt nemcsak lakáskörülményeik modernizálására, hanem ruhatáruk kicserélésére is felhasználták. Néhány zárványszerű néprajzi szigettől eltekintve az 1960-as és az 1970-es évek folyamán nemcsak a férfiak, hanem a nők is "kivetkőztek", azaz a régi népviseletet szinte mindenütt a városi népesség által használt uniformizált konfekció váltotta fel. A "fecskék" e téren azok az ingázó falusiak voltak, akik városi munkatársaikhoz e téren is hasonulni akartak.

A jövedelmi eltérésekből következett, hogy az egyes foglalkozási kategóriák fogyasztási javakkal való ellátottsága különbözött. Személygépkocsival, háztartási gépekkel és kommunikációs eszközökkel egyaránt a vezetők és értelmiségiek voltak legjobban ellátva, és legkevésbé a nyugdíjasok, illetve a szövetkezeti parasztok. Ezek a különbségek ugyanakkor nem voltak túlzottan jelentősek. Minden foglalkozási kategórián belül éltek gazdagabbak és szegényebbek. Egy jó szakmunkás előbb tudott autót vásárolni magának, mint egy középiskolai vagy akár egy átlagos egyetemi tanár, és persze hétvégi házát is előbb és jobb helyen építette fel. Az egyetemi tanárral elvileg egy társadalmi kategóriába tartozó sikeres filmrendező, színész vagy énekes viszont a gebinessel, lángossütővel, fóliázó zöldségessel és persze a vezető káderekkel együtt bármelyik jó szakmunkást "lekörözte". A foglalkozási kategóriánál ebből a szempontból sokkal jobban differenciált a gyermekek száma, akiknek a nevelési költségeit a különböző szociálpolitikai juttatások távolról sem ellensúlyozták. Ezt bizonyítja, hogy miközben az egy családon belüli kereső-eltartott arány a jövedelmi különbségeknek 1972-ben 38, 1977-ben pedig 44 százalékát idézte elő, aközben a kereseti különbségek csak 12-15 százalékát. Ebből következőleg az alacsony jövedelmű családok túlnyomó többsége vagy a nyugdíjas, vagy a többgyermekes családok közül került ki. Az utóbbiakon belül igen magas volt a cigánycsaládok száma, amelyek nőtagjai átlagosan öt gyermeknek adtak életet, miközben az országos átlag alig haladta meg a kettőt. A romák jövedelmi viszonyait ezenkívül rendkívül alacsony iskolázottsági fokuk és részben ebből következő foglalkoztatottságuk - többségük a legrosszabbul fizetett segéd- és betanított munkások közé tartozott - is hátrányosan befolyásolta. A legtöbb cigánycsalád mindezek következtében a halmozottan hátrányos helyzetű családok közé tartozott. A szegények másik nagy csoportját azok a parasztból lett városi segédmunkások alkották, akik a falu társadalmából ugyan kiszakadtak, ám új közegükbe csak felemás módon tudtak beilleszkedni, és így tartósan versenyképtelennek bizonyultak.

Egészségügyi állapotok

Az egészségügyi ellátás kétségtelen fejlődése és a különböző szociálpolitikai juttatások kiterjedt rendszere ellenére a magyar társadalom egészségi állapota és közérzete nem javult, hanem romlott az 1956 utáni évtizedekben. A deviáns viselkedésformák legveszélyesebbike, az öngyilkosság az 1950-es évek közepétől folyamatosan terjedt, és 100 000 főre számítva az 1980-as évek közepére elérte az évi 45-46-ot. Az egy főre eső hústermelés és tojásfogyasztás mellett sokáig ebben is világelső volt Magyarország. A rangsorban akkor második Ausztriában ugyanis csak 27 öngyilkosság esett 100 000 lakosra. Hasonlóan gyors ütemben nőtt a fejenkénti alkoholfogyasztás és ennek következtében a májzsugorban elhunytak száma. Az 1950-es évek közepén a magyar lakosság évi átlagban még csak 5 liter 100 százalékos alkoholnak megfelelő italmennyiséget fogyasztott. Az 1980-as évek közepén viszont már csaknem 12 litert. Ezen belül leggyorsabban az égetett szeszes italok fogyasztása nőtt, azután a söré, miközben a borfogyasztás stagnált, majd csökkent. Az egészségre legártalmasabb égetett szeszes italok fogyasztása - 4,8 tiszta alkoholnak megfelelő mennyiség - 1986-ban a második legmagasabb volt a világon. A magyaroknál több alkoholt fogyasztó népek - a franciák, spanyolok, olaszok és portugálok - az egészségre ártalmatlanabb könnyű borok élvezetével érték el elsőbbségüket. Az egy főre jutó alkoholfogyasztás 1984-ben érte el csúcspontját. Ettől kezdve mérsékelten csökkent. Az alkoholos eredetű májzsugorodásban meghaltak száma azonban, amely 5-10 éves késéssel tükrözi az alkoholizmus szintjét, tovább nőtt. Az összes májzsugorodás és májbetegség okozta halálesetek 100 000 főre eső száma alapján az 1980-as évek közepén Magyarország ugyancsak világelső volt - több százalékponttal megelőzve Olaszországot, Portugáliát és Ausztriát. Ennek alapján az alkoholizmusban szenvedők száma az 1980-as évek közepén közel félmillióra, 1990-ben 588 ezerre volt tehető.

Az alkoholizmus és az öngyilkosság mellett veszélyesen gyorsan terjedtek a különböző lelki betegségek. 1988-ban a felnőtt népesség 17 százaléka szenvedett kevésbé súlyos, 15 százaléka pedig közepes és súlyos neurózistól. Enyhe depressziós tüneteket 17 százalék, közepeseket 5 százalék és súlyosakat 3 százalék mutatott. A lelki egészség zavaraira utalnak azok a szociológia felmérések is, amelyek a feszültségek megjelenési formáit vizsgálták. Ezek szerint 1978-ban álmatlanságról panaszkodott a megkérdezettek 42 százaléka, 1990-ben 40 százaléka. 1978-ban kimerültnek érezte magát 52 százalék, 1990-ben 54 százalék. 1990-ben gyakori lelki feszültségről számolt be 60 százalék, fejfájásról 46 százalék, szomorúságról, illetve levertségről 34 százalék.

A deviáns viselkedés különböző formái nem a szocializmus vagy a Kádár-korszak termékei. Az öngyilkosságok gyakorisága a múlt század vége óta magas Magyarországon, és egyes adatok szerint alkoholból is átlagon felül fogyasztottak a "boldog békeidők" magyarjai. Kétségtelen azonban, hogy az 1950-es évek közepétől olyan nagyarányú romlás következett be, amely mással, mint a társadalom igen gyors és radikális átalakulásával, a mindennapi élet átlagosnál több feszültségével, a nemzeti történelem és az egyének kudarcaival, és mindezekből adódóan egy széles körű értékválság demoralizáló hatásaival nemigen magyarázható. Ugyanez vonatkozik a stressz és a lelki betegségek különböző jeleire is, amelyek mindenütt a modern élet velejárói, ám csak ritkán olyan mértékben, mint Magyarországon. Az 1970-es és 1980-as években a magyar társadalom jobban élt, mint a legtöbb szocialista ország lakossága. Ezért a magasabb életszínvonalért azonban olyan árat fizetett, amelynek társadalompszichológiai következményei az ipari struktúra ésszerűtlenségéből és az 1980-as években kialakult adósságcsapdából adódó feladatokhoz hasonlóan egész nemzedékek jövőjét árnyékolhatják be.

A kulturális fogyasztás

A társadalom kulturális érdeklődését, művelődési viszonyait két tendencia tartós érvényesülése jellemezte. Egyrészt tovább nőtt a kultúra termékei iránti kereslet, amelynek eredményeként az 1980-as évekre lényegében mindenki a kultúra valamely ágának fogyasztójává vált. Másrészt átalakult az egyes ágazatok iránti érdeklődés. A művelődés közösségi formái és intézményei leértékelődtek; a kultúrafogyasztás színterévé növekvő mértékben az otthon vált. A kulturális termékek új fogyasztói köre elsősorban a falusiak, illetve a termelőszövetkezeti tagok közül került ki. Erre utaló adat, hogy miközben a munkások és a szellemi dolgozók kulturális kiadásainak összjövedelmükhöz viszonyított arányai 1960 és 1983 között alig változtak, a szövetkezeti parasztság ilyen célú kiadásai jövedelmeik 2,2 százalékáról 3,8 százalékára emelkedtek. A kulturális aktivitás (könyvolvasás, tévénézés) rétegenkénti vizsgálata ugyancsak azt bizonyítja, hogy a korábban leginkább elmaradott falusiak művelődési igényei nőttek a leggyorsabban. E téren tehát érvényesült bizonyos mértékű kiegyenlítődés. Az iskolai végzettségből, lakóhelyből, foglalkozásból és részben a tradícióból adódó különbségek azonban természetesen továbbra is megmaradtak, amelyek mind az idő- és pénzráfordítás, mind pedig a fogyasztott termékek színvonala terén megmutatkoztak. Az 1970-es évek végén kulturális cikkekre és szolgáltatásokra a vezetők és értelmiségiek éves átlagban kétszer annyit (2080 Ft) fordítottak, mint a munkások (968 Ft), és csaknem háromszor annyit, mint a szövetkezeti parasztság (698 Ft). Az úgynevezett magaskultúra rendszeres fogyasztói (az összlakosság mintegy 10 százaléka) szinte kizárólag az első kategóriából kerültek ki.

A könyvkiadás

A könyvkiadás terén folytatódott a könyvek számának és példányszámának dinamikus növekedése. 1960 és 1985 között a kiadott könyvek és füzetek száma csaknem megkétszereződött, s ezzel 10 000 fölé emelkedett. Mintegy 250 százalékos növekedést elérve a példányszám az 1980-as évek közepén meghaladta az évi 100 milliót. 1000 lakosra 1955-ben és 1960-ban egyaránt 53-53 könyv és füzet, 1984-ben viszont már 98 jutott. Ennek alapján az európai országok között Magyarország 1970 körül Franciaországgal, Belgiummal és Bulgáriával együtt a középmezőnyben; 1980 körül viszont Ausztriával, az NSZK-val, Finnországgal és Hollandiával együtt - a szocialista országok közül egyedül - az első harmadban helyezkedett el.

A könyvkiadás mennyiségi eredményeinél is fontosabb volt azonban a propagandakiadványok számának csökkenése, valamint korábban ismeretlen vagy tiltott külföldi szerzők műveinek a lefordítása és olcsó áron való terjesztése. Az 1960-as évektől az amerikai, az angol és a francia szerzőktől kiadott szépirodalmi művek példányszáma egyre növekvő mértékben haladta meg a szovjet-orosz auktorok műveinek a példányszámát. Gorkij, Solohov, Szimonov, Gajdar és Katajev művei után, illetve mellett így egyre többen olvastak Faulknert, Dreisert, Maugham-ot, Steinbecket, Feuchtwangert, Mauriacot, Moraviát és másokat. A külföldi írók 1960 és 1982 közötti "top-listáját" persze nem ők, hanem Agatha Christie (2,6 millió) és Robert Merle ( 2 millió) vezették. Igen fontos és figyelemreméltó azonban, hogy közvetlenül utánuk Thomas Mann (2 millió) következett, majd George Simenon (1,8 millió) után Hemingway (1,7 millió). Nemcsak az olvasó emberek száma növekedett tehát hatalmas iramban, hanem az igényes irodalmat olvasóké is. A nagy példányszámú klasszikusok és a sekélyes bestsellerek mellett 100 000 és 300 000 közötti összpéldányszámban keltek el Proust, Joyce, Kafka, Camus, Sartre, Dürrenmatt, Beckett, Ionesco, sőt az amerikai beat-nemzedék képviselői közül Salinger és Kerouac művei.

A magyar szerzők között - ami persze a kötelező iskolai olvasmányok listájával is összefüggött - változatlanul Jókai állt az élen. 1945 és 1982 között 435 kiadásban 15,8 millió példányban keltek el művei. Jókait Móricz, Mikszáth, Móra, Arany, Gárdonyi, Krúdy és Petőfi követte. A két háború közötti vagy 1918 előtti konzervatív-nemzeti irányzat szerzőit, például Herczeg Ferencet vagy Zilahy Lajost sokáig nem adták ki. Zilahy egyes művei az 1980-as évek elején, Herczeg Ferencé pedig 1985-ben jelenhettek meg ismét. Szabó Dezső fő művei az egész Kádár-korszakban tilalom alatt álltak, és nem adták ki Márai Sándor írásait sem. A kortárs magyar írók közül legnagyobb, 0,5-1 milliós példányszámban Fekete István kitűnő gyermekregényei, a Tüskevár (1957), a Téli berek (1959) és a Bogáncs (1973) jelentek meg, amelyek az Egri csillagokkal, A kőszívű ember fiaival és a Pál utcai fiúkkal együtt az 1956 után szocializálódott nemzedékek irodalmi műveltségének alaprétegéhez tartoznak. Fekete regényeit Szilvási Lajos, Berkesi András és Szabó Magda különböző esztétikai szinteket jelentő művei követték 0,3 és 0,5 millió közötti kötetenkénti példányszámmal. Németh László regényei ugyanebben az időben 200 000-250 000, a Képzelt riport... Déry Tibortól 178 000 és Örkény István Egyperces novellái 145 000 példányban keltek el.

A könyvtárak

A közművelődési könyvtárak száma 1955-től nem növekedett, hanem 9000-10 000 körül stagnált. A könyvtári állomány viszont meghétszereződött, s ezzel 1985-re csaknem elérte az 50 milliót. Az országos szakkönyvtárakat és az iskolai könyvtárakat is beszámítva a könyvtárak száma 1982-ben 15 ezerre, a könyvtári könyvállomány pedig több mint 100 millió kötetre rúgott. A közművelődési könyvtárakból kölcsönözhető könyvek és a lakosságszám hányadosa alapján Magyarország 1970-ben és 1980-ban egyaránt az európai országok élcsoportjához tartozott - Dánia, Bulgária és Finnország után következve a sorban. A kölcsönzési forgalom ugyanakkor csak 1970-ig növekedett, akkortól kezdve enyhén csökkent, illetve stagnált. Az 1960-as évektől minden ötödik magyar állampolgár - összesen tehát 2 millió fő - iratkozott be tagnak valamelyik könyvtárba, s egy-egy olvasó az 1970-es évek közepéig évente 25, az 1980-as években pedig 22-23 könyvet kölcsönzött. Az olvasók túlnyomó többsége fiatal - 40 százalékuk 14 éves vagy ennél fiatalabb, 17 százalékuk pedig 15-18 éves diák - volt.

Újságok, folyóiratok

Az időszaki sajtótermékek száma 1960 és 1985 között kevesebb, mint 600-ról 1700-ra, éves példányszámuk pedig 700 millióról 1,4 milliárdra nőtt. A címek számának növekedése elsősorban új folyóiratok indításából adódott, a példányszámé pedig az újságolvasás tömegessé válásából. Az ország több mint 20 napilapja 1960-ban 472 millió, 1985-ben 916 millió példányban jelent meg. A napilapok 1000 lakosra számított példányszáma alapján Magyarország Lengyelországgal, Csehszlovákiával együtt az európai országok középmezőnyében helyezkedett el, jóval megelőzve a balkáni és a dél-európai országokat. Egy reprezentatív felmérés tanúsága szerint 1981-ben a 10 évesnél idősebb népesség 87 százaléka vallotta magát rendszeres vagy esetenkénti újságolvasónak, s 76 százaléka folyóirat-olvasónak. Társadalmi rétegek szerint vizsgálva ezeket az eredményeket a kutatók azt állapították meg, hogy a szellemi foglalkozásúak kevés kivétellel valamennyien olvastak valamilyen sajtóterméket, a munkásoknak viszont csak valamivel több, mint háromnegyede, s a szövetkezeti parasztoknak csak mintegy fele.

A hat országos napilap közül legnagyobb, 700 000 körüli napi példányszámban az MSZMP napilapja, a Népszabadság jelent meg. Mivel ez volt a mindenhová eljutó újság s ennek cikkeiből és kommentárjaiból lehetett leginkább nyomon követni a párt politikájának alakulását, a legtöbben ezt vásárolták. Ennél jóval kisebb, napi 200 000 és 300 000 közötti példányban kelt el a Népszava, amely az 1948-as pártegyesülés óta a szakszervezetek lapjaként jelent meg. A régi bulvársajtó hagyományait követő Esti Hírlap, amelyet 1956-tól adtak ki, főként Budapesten volt keresett. Népszerűségét továbbra is őrizte a sporteseményekről tudósító Népsport. A Hazafias Népfront orgánumaként megjelenő Magyar Nemzet, amelyet elsősorban a nemzeti beállítottságú értelmiség vásárolt, 1970 és 1985 között 100 000-120 000 körüli példányszámot ért el, a kormány félhivatalosának számító - 1968-tól kiadott - Magyar Hírlap pedig 50 000 körülit.

A folyóiratok közül - a műsorközlő Rádió és Televízió Újságot nem számítva - legtöbben a sokféle információt közlő és nem túl igényes Nők Lapját olvasták, amely 1970 és 1980 között 600 ezerről 1 millió fölé emelte heti példányszámát. Ezt megközelítő népszerűségnek örvendett néhány vegyes családi lap, mint például a Családi Lap és a Képes Újság, valamint a rejtvényei és képregényei miatt kedvelt Füles. 1970 és 1985 között jelentősen, 373 ezerről 500 000 fölé emelte heti példányszámát a Szabad Föld, ami ugyancsak a falusi lakosság olvasási kedvének a növekedését jelezte. A valaha népszerű vicclap, a Ludas Matyi példányszáma ugyanezen idő alatt 600 ezerről 331 ezerre csökkent. Az Élet és Irodalmat 1970-ben mintegy 25 ezren, az 1980-as években viszont már több mint 50 ezren vásárolták. A havonta megjelenő folyóiratok közül jelentősen, 12 ezerről 24 ezerre növelte példányszámát a Valóság, míg az Új Írás példányszáma drasztikusan - 17 ezerről 7 ezerre -, a Kortársé pedig mérsékelten csökkent. 1980-tól mérséklődött az érdeklődés a párt hivatalos elméleti lapja, a Társadalmi Szemle iránt is, amelynek példányszáma 5 év alatt felére, 48 ezerről 24 ezerre esett vissza.

A rádiózás

A rádió helye és szerepe a tömegkommunikációs eszközök rendszerében alapvetően átalakult. A szabadidő-eltöltés modern eszközéből, amely még az 1950-es években is volt, a mindennapi élet természetes tartozékává vált. Bár az előfizetők száma 1960-ig még gyorsan, 1955-höz képest több mint 50 százalékkal nőtt, ettől kezdve alig emelkedett tovább. 1960-ban 2,2, 1979-ben 2,6 millió készüléket tartottak nyilván. Ez részben a piac telítettségére utalt, részben pedig arra, hogy a vezetékes rádiók mellett és helyett rohamosan terjedtek a tranzisztoros táska- és zsebrádiók, valamint az autórádiók, amelyeket nem kellett bejelenteni. A rádió-előfizetés rendszere ezért 1980-ban meg is szűnt. Erre az időre lényegében minden család rendelkezett rádióval, sőt a legtöbb család többel. Ezzel párhuzamosan a rádióhallgatás jellege is megváltozott. Míg korábban kulturális eseménynek számított egy-egy műsor meghallgatása, az 1970-es évektől egyre inkább a napi tevékenység olyan hangeffektusokkal járó tartozékává vált, amelyre külön időt és figyelmet csak ritkán fordítottak az emberek. Az olyan, korábban nagy hallgatottságnak örvendő műsorok, mint például az egész Kádár-korszakot végigkísérő, erősen propagandisztikus jellegű rádiójáték-sorozat, a Szabó család volt, elveszítette népszerűségét, a különböző információs és odafigyelést nem igénylő zenés műsorok viszont felértékelődtek.

A televíziózás

A rádió szerepének megváltozása jelentős részben a televízió megjelenésének, illetve gyors elterjedésének a következménye volt. A televízió, amelyet a két világháború között találtak fel, Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban a háborút követő években terjedt el. Magyarországon 1953-ban kezdődtek meg a kísérleti adások, és a rendszeres műsorszolgáltatás 1958-ban indult. A kedden, csütörtökön, szombaton és vasárnap sugárzott műsor heti átlagos időtartama ekkor még nem érte el a 20 órát, s az egész országban összesen még csak 16 000 készüléket regisztráltak. Az emberek eleinte kultúrházakban, üzemi klubokban, téeszirodákban néztek tévét. A tévé-előfizetők száma az 1960-as évektől az 1970-es évek közepéig rendkívül gyorsan, ezután pedig mérsékeltebben nőtt, s ezzel 1985-re megközelítette a 3 milliót. 1000 lakosra 1958-ban 2, 1960-ban 10, 1965-ben 82, 1970-ben 171, s 1980-ban 258 készülék jutott. Az európai országok rangsorában Magyarország ezzel 1970-ben a 13., 1980-ban pedig a 11. helyen állt - Ausztriával, Olaszországgal és Csehszlovákiával együtt a középmezőnyben. A készülékek társadalmi rétegenkénti eloszlása kiegyenlített volt. 1982-ben 100 háztartásra a munkásoknál 108, a parasztságnál 100, a szellemi dolgozóknál 118 készülék jutott. A készülékek számának növekedésével párhuzamosan az adásidő is folyamatosan emelkedett. Az első és az 1980-tól működni kezdő második csatorna heti átlagos műsorideje 1985-re megközelítette a 100 órát. A világ fejlettebb feléhez viszonyítva nagy lemaradás mutatkozott azonban a színes technika terén. A kísérleti színes adások - több évtizedes lemaradással - Magyarországon 1969-ben kezdődtek, és az összes műsoridőnek 1982-ben még csak 60 százalékát sugározták színes technikával. Ugyanebben az időben még a készülékek jelentős része is csak fekete-fehér adások vételére volt alkalmas. A színes televíziózás Magyarországon csak az 1980-as évek második felében terjedt el.

A televíziózás elterjedése jelentősen megváltoztatta az emberek szórakozási szokásait. A szabadidő-eltöltés közösségi formáinak háttérbe szorulásáért elsősorban a tévé volt felelős. A vacsora és a lefekvés közötti 2-3 órát a magyar családok túlnyomó többsége az 1970-es évektől saját otthonában, saját tévékészüléke előtt töltötte - lényegében a műsor jellegétől és színvonalától függetlenül. Ez a 2-3 óra általában az esti mesével kezdődött, a közvélemény-formálás szempontjából kitüntetett jelentőségű Híradóval folytatódott, s egy játékfilmmel fejeződött be. A tömegízlést befolyásoló szórakoztató műsorok közül több millióan nézték a Ki mit tud? címmel megrendezett vetélkedőket, a Táncdalfesztiválokat és a Röpülj Páva című népzenei és népi táncos fesztiválsorozatot. Az 1980-as évek utolsó harmadában, a műholdas adások megjelenésével a Magyar Televízió ízlés- és véleményformáló monopóliuma mérséklődött.

A mozi

A tévénézés általánossá válásával egyidejűleg csökkent az érdeklődés a mozi iránt. A mozik száma 1965-ig növekedett. Ekkor a települések 96 százalékában vetítettek filmeket rendszeresen. Ettől kezdve csökkenés kezdődött, amely az 1980-as évek elejéig tartott. Ebben az időben már csak a települések 77-78 százalékában működött filmszínház. A nézők száma ennél sokkal drasztikusabban esett vissza. A csúcspontnak ebből a szempontból 1960 tekinthető, amikor 140 millió mozijegyet adtak el, egy átlag magyar állampolgár ebben az évben 14 mozifilmet nézett meg. 1970-re, tehát egyetlen évtized alatt ez a szám 79 millióra, majd 1980-ra 60 millióra zuhant. Ezt követően enyhe emelkedés kezdődött, és az 1980-as évek első felében évi 70 millió körül stabilizálódott a nézőszám. Ez kicsit több volt, mint 1950-ben, de jóval kevesebb, mint 1955-ben. A mozik férőhelyeinek kihasználtsága ekkor 40 százalékos szinten mozgott.

A nézőszám enyhe emelkedése az 1980-as évek első felében valószínűleg a filmválaszték átalakulásával magyarázható. 1960 és 1982 között a jórészt még mindig politikai jellegű szovjet filmek száma évi 46-ról 32-re csökkent, a főleg kaland- és akciófilm kategóriába tartozó amerikai gyártmányú filmek bemutatóinak a száma pedig 8-ról 26-ra emelkedett. 1982-ben legtöbben (2,6 millióan) a Ben Hur, azután a Birodalom visszavág, s ezt követően a Keresztapa című filmre voltak kíváncsiak. A magyar filmek, s ezen belül elsősorban a magyar művészfilmek iránt ugyancsak csökkent az érdeklődés. Az egyetlen kivételnek ez alól a Mephisto bizonyult, amelyre 1981-1982-ben közel 1,2 millióan váltottak jegyet - hozzávetőleg félannyian, mint a Csárdáskirálynőre 1971-ben.

A színház

A színházlátogatók száma ugyancsak csökkent, ám jóval kisebb mértékben, mint a moziba járóké. A nagy ugrás e téren 1950 és 1955 között következett be, amikor évi 3 millióról 6,7 millióra emelkedett a nézőszám. Ettől kezdve - kisebb-nagyobb ingadozással - 6 millió körül ingadozott a színházlátogatók száma. Ez részben a motorizáció terjedésének volt köszönhető (a vidéki és a budapesti színházak előadásai lényegében minden gépkocsi-tulajdonos számára könnyen elérhetővé váltak), részben pedig a szervezett iskolai színházlátogatásoknak. Ezek mellett jelentős szerepet játszott a színházak igen nagymérvű, mintegy 70 százalékos állami szubvencionálása is. Ez tette lehetővé, hogy az 1980-as évek elején a lakosság átlagosan kevesebb, mint 30 Ft-ot fizetett egy színházjegyért, alig többet, mint egy mozijegyért. A közönség leginkább a zenés vígjátékok, az operettek, a kabarék és - új jelenségként - a musicalek iránt érdeklődött. Az 1982-es bemutatókról készített statisztika szerint legtöbben - 85 ezren - a "Meddig lehet elmenni?" című kabarét nézték meg, amely a Kádár-korszakra oly jellemző módon tréfaként, viccként mondta el azt, amit a demokratikus országokban a politikai vitákban szoktak. Ezt a János vitéz követte 84 000 látogatóval, miközben Schäffer Amadeusára nagyjából annyian - 55 ezren - voltak kíváncsiak, mint a Marica grófnőre, a Bánk bánra és a Háry Jánosra. Miközben a színházi előadások iránti érdeklődés stagnált, a komolyzenei hangversenyekre járók száma 0,4 millióról 1,2 millióra nőtt, megháromszorozódott. Ez elsősorban a zenei oktatás általánossá válásával és ezzel összefüggésben az ifjúsági bérleti előadások rendszeresítésével volt magyarázható. Egy hangversenyjegy 1982-ben átlagosan 26 Ft-ba került, amelyhez a költségvetés 36 Ft-ot tett hozzá.

A sport

A sport elveszítette azt a kitüntetett helyét, amelyet az 1950-es években élvezett a szabadidő-eltöltésben. A versenyeztetésen, a nagy rendezvényeken és a kampányszerűségen alapuló mozgalmak politikailag és kulturálisan egyaránt új helyzetben talajukat és értelmüket vesztették. A központilag szervezett és részben militarista jellegű testedzést felváltották az individuális jellegű szabadidősportok: a tenisz, az úszás, a síelés, a széllovaglás, a kocogás, a kerékpározás, az aerobic és legújabban a body-building, vagyis a testépítés. Bár az igazolt versenyzők száma szerint legnépszerűbb sportágnak változatlanul a labdarúgás számított, ezután pedig a kézilabda, a tömegérdeklődés határozottan csökkent a labdajátékok iránt. A sportolni vágyók érdeklődésének átalakulását egyrészt a teniszpályák, az úszómedencék, a fedett tornatermek és a kondicionálótermek számának a rohamos növekedése, másrészt a foci- és a röplabdapályák számának a csökkenése jelezte.

A versenysportok vonzereje ugyancsak mérséklődött. Bár az igazolt versenyzők száma (300 000) 1955 óta érdemben nem változott, a sportegyesületek száma 1964 és 1980 között 4600-ról 3900-ra, a szakosztályok száma pedig 19 ezerről 11 ezerre esett vissza. A tömegsportok szerkezetének átalakulásával, a versenysportok vonzerejének csökkenésével, valamint az iskolai testnevelés leértékelődésével egyaránt összefügghet, hogy a magyar élsportolók teljesítményei egyre inkább elmaradtak a korábbiak mögött. Az 1952-es olimpiai csúcsot, amikor a magyar sportolók 16 aranyat szereztek, soha többé nem sikerült elérni. Bár az 1964-es és az 1968-as 10-10 arany még jó eredménynek számított, a trend ettől kezdve lefelé haladt, és 1976-ban már csak 4 aranyérmet szereztek a magyar sportolók, noha a versenykategóriák száma időközben nem csökkent, hanem nőtt.

Utazás, turisztika, üdülés

Az olvasás és a tévénézés mellett a magyar társadalom életmódjának szerves részévé vált a turizmus, s ezen belül elsősorban a nyaralás. Ennek egyik tipikusan szocialista formája az úgynevezett szociálturizmus, azaz az igen olcsó vállalati vagy szakszervezeti üdültetés volt. Egy-két hetes ingyenes vagy kedvezményes beutalóban 1960-ban félmillióan, az 1980-as évek közepén 1,5 millióan részesültek. Ezt kezdetben a társadalom minden rétege igénybe vette, később inkább az alsó és középső rétegek. A tehetősebb családok az 1970-es és 1980-as években jobbára saját hétvégi házat építettek vagy vásároltak maguknak valamelyik üdülőövezetben, s nyári szabadságuk jó részét és hétvégéiket a továbbiakban inkább ezekben töltötték. Az építkezési lázra jellemző, hogy csupán 1981 és 1987 között 30 000 nyaraló készült el. A motorizáció terjedésével párhuzamosan vált népszerűvé a nyaralásnak egy másik individuális és viszonylag olcsó formája: a kempingezés.

A belföldi üdülés általánossá válása mellett rohamosan nőtt azoknak a száma, akik szabadságuk alatt hosszabb-rövidebb időre külföldre utaztak. 1956-ig erre gyakorlatilag nem volt lehetőség. Az 1960-as években viszont megteremtődtek a tömegméretű külföldi turizmus politikai és anyagi feltételei. 1960-ban még csak 300 ezren, 1970-ben viszont már 1 millióan, és 1980-ban 5,2 millióan léptek ki az országból. Többségük a szomszédos szocialista országokba, de igen sokan a félig Nyugatnak számító Jugoszláviába, amelynek csodálatos tengerpartját az 1970-es években fedezték fel a magyarok másodszor; közel félmillióan kifejezetten Nyugatra utaztak.

A mindennapi élet keretei és tartalma az 1980-as évektől egyre jobban hasonlítottak a más társadalmi és politika viszonyok között élő és gazdagabb nyugat- és közép-európai társadalmak életmódjához. Mindkettő a modern fogyasztói társadalom jegyeit mutatta. A különbség elsősorban a színvonalban, illetve a minőségben mutatkozott meg.

Az elmúlt tíz év fejleményei, 1989-2000

A jövedelmi viszonyok

A GDP 1989 utáni nagymérvű csökkenése elkerülhetetlenül maga után vonta a jövedelmek zuhanásszerű visszaesését. A jövedelmek és a fogyasztás színvonala 1996-ban olyan volt, mint az 1970-es évek második felében. A bérből és fizetésből élők nettó keresetének reálértéke 1989 és 1997 között 25,7 százalékkal, a több mint 3 millió nyugdíjasé és járadékosé 31 százalékkal csökkent. A költségvetési szférában dolgozók reálbérének esése ennél a valóságban valamivel nagyobbra tehető, míg a versenyszférában dolgozóké nemcsak lépést tartott az inflációval, hanem sokuké még emelkedett is. A társadalom felső egytizedére jutó jövedelem 1991-1992-ben már 6,7-szerese volt a legalsó tized átlagos jövedelmének, majd 1993-1994-ben már 7,7-szerese. Azóta ez a különbség még tovább növekedett, s megközelítette a fejlett piacgazdaságokban gyakori tízszeres arányeltérést. Miközben tehát a jövedelemátlag csökkent, a jövedelemkülönbségek nőttek.

A lakosság kiadásainak szerkezete a rendszerváltás után úgy változott, hogy a lakásfenntartásra fordított összegek aránya - alapvetően az energiaárak állami szubvencionálásának megszűnése miatt - megkétszereződött. Az élelmiszerre fordított hányad nem változott, a többi kiadási főcsoporté pedig csökkent. Élelmiszerre és élvezeti cikkekre 1996-ban a háztartások átlagosan kiadásaik 42, lakásfenntartásra 21 százalékát költötték. Ezen belül természetesen jelentős különbségek mutatkoztak az egyes jövedelmi kategóriák között. A felső jövedelemtizedbe tartozók húsfélékből 1995-ben több mint kétszeresét, friss zöldségből közel háromszorosát, friss gyümölcsből ötszörösét fogyasztották a legalsó jövedelmi tized fogyasztásának. A ruházkodásban az eltérés 3,7-szeres, az egészségügyi és testápolási kiadásokban 4,5-szörös, a művelődési és szórakozási célú kiadásokban 6-7-szeres volt. A különbségek azóta tovább nőttek.

A kulturális fogyasztás

A jövedelmek csökkenése és a kulturális szféra piacosítása jelentősen átalakította az emberek művelődési szokásait. Bár a minden cenzurális ellenőrzés nélküli új helyzetben több száz magánkiadó alakult, s 1989 és 1995 között a kiadott könyvek száma is nőtt 15 százalékkal, a könyvek példányszáma mégis 42 százalékkal visszaesett. 1989-ben 7599 könyv jelent meg 108 millió példányban, 1995-ben 8749 könyv 63 millió példányban. A drágább és értékesebb könyveket egyre kevesebben tudják megvenni. Az olcsó krimik, melodrámák és erotikus történetek - a régi ponyva mai megfelelői - viszont nagy példányszámban találnak gazdára. Az 1996-ban 70 legnagyobb példányszámban elkelt "irodalmi mű" között egyetlen esztétikailag értékelhető alkotás sem akadt. 10 ezres példányszámával Rejtő Jenő is csak ezek után következett.

A mozihálózat privatizációja következtében drasztikusan visszaesett a korábban államilag támogatott mozik és a mozilátogatók száma. 1989-ben még a települések 56 százalékában működött mozi, 1995-ben már csak 13 százalékukban. Gyakorlatilag minden falusi mozi bezárt. Az 1980-as években egy magyar állampolgárra évi átlagban 6-7 mozilátogatás jutott, 1996-ban 1,3. Támogatók hiányában csökkent a bemutatott új játékfilmek száma. Az 1980-as évek végén több mint 30 játékfilm készült évente, 1995-ben 9. A színházak és az egyéb kulturális intézmények hasonló gondokkal küzdenek. Miközben a potenciális látogatók jövedelmei csökkentek, a színházjegyek árai - ugyancsak az állami szubvenciók megszűnése miatt - több mint 300 százalékkal nőttek. Száz lakosra 1996-ban 38 színházlátogatás jutott, ami a 80-as évek végéhez képest 21 százalékos csökkenést jelent. 1989 és 1995 között a közkönyvtárak fele zárt be. Ezért és a megváltozott hangulat, az olvasást időpocsékolásnak tartó közvélekedés miatt az olvasók száma 2 millióról 1,5 millióra esett vissza. 1994-1995-ben Magyarországon az összlakosság 15 százaléka rendelkezett könyvtári olvasójeggyel. A környező országok többségénél - beleértve Ausztriát (11 százalék), viszont kivéve Szlovéniát (18 százalék) és Romániát (22 százalék) - ez kicsit jobb arány volt, ám az élenjáró brit és finn szintet (58, illetve 47 százalék) meg sem közelítette.

A fénykorában mintegy 700 ezres vásárlókörrel rendelkező Népszabadság példányszáma napi 250-300 ezerre csökkent. Az 1990-es évek közepén a Népszabadság után a Népsportból Nemzeti Sporttá "visszavedlett" sportújságot (100 000-120 000) és a régi bulvársajtó hagyományait követő két új napilapot, a Blikket (80 000-130 000) és a Mai Napot (70 000-80 000) vásárolták legtöbben. A Népszava példányszáma 200-300 ezerről 70-90 ezerre, a Magyar Nemzeté pedig 100-120 ezerről 40-50 ezerre esett vissza. Az MDF-hez és az MDF vezette kormányhoz közeli napilapként indult Új Magyarország 30-40 ezres példányszámot tudott elérni. A régi népszerű hetilapok közül az Élet és Irodalom olvasóinak jó részét elveszítette; példányszáma 10 000 és 20 000 között ingadozott. Az új hetilapok közül a Csurka István által szerkesztett jobboldali radikális Magyar Fórum 1995-1996-ban 45 ezres, a szenzációéhes és bulvárjellegű Reform 30-50 ezres, a liberális-szabaddemokrata 168 óra 20 000-30 000 példányban jelent meg. A hetilapok közül legnagyobb karriert az átlag-háziasszonyokat megcélzó Kiskegyed futotta be, amelynek példányszáma az évtized közepére félmillió fölé emelkedett, s így körülbelül ugyanannyian vásárolták, mint a nagy múltra visszatekintő és persze megújult Nők Lapját.

A könyv, az újság, a mozi és a színház helyébe egyre inkább a sokcsatornás - kábel- vagy műholdas - tévé és a videó lépett. A videókölcsönzők, amelyek az 1980-as évek legvégén jelentek meg Magyarországon, az 1990-es években ahhoz hasonló ütemben terjedtek el, mint az 1950-es években a mozik és a közművelődési könyvtárak. A családok jelentős részének esti szórakozásává a videózás vált. A tehetősebb városi családok fiataljai körében emellett megjelent és gyorsan népszerű lett a "számítógépezés", azaz a különböző játékprogramok használata, illetve legújabban az "internetezés". Az ezredfordulón hazánkban minden 100 emberből négy rendelkezik hozzáférési lehetőséggel a "világhálóhoz", míg a fejlettebb országokban már több mint tíz.

Mentális viszonyok

Az életkörülmények romlása a társadalom jelentős részét elkedvetlenítette, és kiábrándította a rendszerváltásból. Azonos szempontok szerint végzett szociológiai felvételek szerint 1991-ben az emberek 40, 1994 elején 51 és 1995-ben 54 százaléka gondolta úgy, hogy az új rendszer rosszabb a réginél. Azt viszont, hogy jobb, csak 31, 26, illetve 27 százalék állította. Ezek az arányok a csehországinál, szlovákiainál, lengyelországinál és a "kelet-németországinál" egyaránt nagyobb fokú csalódottságról árulkodnak. A valóságos társadalmi helyzetnek megfelelően legelkeseredettebbek a segéd- és betanított munkások, valamint a mezőgazdasági dolgozók voltak, akiknek 1995-ben 65 százaléka ítélte rosszabbnak az akkori rendszert az 1990 előttinél. Legelégedettebben pedig a vállalkozók és a vezető értelmiségiek nyilatkoztak, akik közül csak 29 százalék gondolkodott így. A pillanatnyi helyzetükkel való elégedetlenség mellett az emberek jelentős része a jövőbe vetett hitét is elvesztette, és sokukban erős nosztalgia alakult ki a Kádár-korszak iránt. Ferge Zsuzsa 1991 és 1994 közötti vizsgálatai szerint - 7 pontos skálát használva - az új rendszer 3,11 pontot kapott, miközben a késői 70-es és a korai 80-as évek 3,79 pontot. Ugyanezen vizsgálat szerint a Horthy-kor teljesítményét az emberek 3,09-re, az 50-es évekét pedig 2,79-re értékelték. A Rákosi-kornál rosszabb minősítést - 2,76 pontot - csak a jövő, az előttünk álló három év kapott.

Az igen borúlátó szubjektív helyzetértékelések és jövőképek ellenére az önpusztító, deviáns viselkedésformák terjedése megállt, sőt pozitív irányú változás következett be. A százezer lakosra számított öngyilkosságok száma 1987 és 1992 között 45,1-ről 38,7-re, majd 1995-ben 35,2-re csökkent. Ez olyan mértékű javulás, amilyenre nincs példa az öngyilkosságok 1867 utáni regisztrálása óta. E javulásnak köszönhetően az 1990-es évek közepére a százezer főre jutó öngyilkosságok terén Magyarország a világelső balti államok és Oroszország mögé került ötödiknek. Kisebb mértékben - 11,3 liter tiszta alkoholról (1989) 10,5 literre (1992) -, de csökkent az egy főre jutó éves alkoholfogyasztás is. A csökkenés ezen a szinten megállt, s azóta stagnálás tapasztalható. Valószínű tehát, hogy a mindennapokban is kétségkívül érzékelhető pesszimista közhangulat mögött sokak esetében mégis inkább optimistább jövőkép húzódik meg. De az is lehetséges, hogy a rendszerváltás "devianciaváltással" járt együtt, s az alkoholizmust - főleg a fiatalok körében - a kábítószerezés kezdi felváltani, az öngyilkossági mutatók javulását pedig a bűnözési mutatók drasztikus romlásával összefüggésben kell értelmezni. Ez utóbbi terén robbanásszerű változás állt be az 1980-as évek második felétől kezdődően, s különösen az 1990-es évek elején. 1985-ben 165 000, 1989-ben 225 000, 1992-ben viszont már 447 000 és 1997-ben 514 000 bűncselekményt regisztráltak Magyarországon.


Vissza az oldal elejére