Nádas Péter (1942-)

Nádas Péter
A korszak egyik legjelentősebb alkotója fényképészként kezdte pályáját, s viszonylag későn, 1967-ben publikálta első prózakötetét, amelyet további elbeszélések követtek. E szövegek többnyire az 1950-es évek Magyarországán játszódnak, főszereplői általában gyerekek, jellemzően "funkcionárius-gyerekek", akiknek a sarkaiból valóban kibillentett világban kell szembenézniük a morál, az emberiesség időtlen kérdéseivel. Az 1977-ben megjelent Egy családregény vége ugyanebben a környezetben játszódik. Itt azonban már felbomlik az időrend, felbomlik az elbeszélő szubjektum, és felbomlik a fikció rendje is. Az 1970-es években született Nádas drámatrilógiája is (Takarítás, Találkozás, Temetés, 1977-1980) amely egy merőben új drámai minőséget valósít meg a magyar irodalomban: a drámaszöveg a színházi léthelyzetre reflektál. Nádas tizenegy éven át írta prózai főművét, az 1986-ban megjelent Emlékiratok könyvét. Ez a regény három személy időben eltolt, egymásba fonódó fiktív emlékirata a századelőről, az 1950-es évekből, illetve az írás jelenidejéből. Ennek a könyvnek sem programja az elbeszélt történet és az elbeszélő nyelv szétbontása: legfőbb posztmodern vonása, hogy a szubjektum identitásának felbomlását tematizálja. Míg Esterházy a posztmodern értékválság ironikus oldalára fogékony, Nádas ugyanennek a tragikus vetületét ragadja meg. A Thomas Mann-féle, morális kérdéseket közvetlenül megszólító, viszonylag sovány cselekménnyel dolgozó, lassan áradó, nagyívű próza hagyományát folytatja, a század európai történelmének mindentudó enciklopédiájává válik, miközben a mindentudó elbeszélő hiánya fel is számolja ezt a modernitásban gyökerező írásmódot. Nádas - e regényben éppúgy, mint drámáiban - különösen fogékonyan figyeli meg, ahogyan a nagy mítoszok és a hozzájuk tartozó rituálé átszövi a mindennapok világát. E rendkívüli munka megjelenése óta jószerivel csak esszéket publikált; bár ez a "csak" a prózaírás új fordulatát jelezheti. Kertész Imre mellett talán Nádasnál a leghatározottabb az igény arra, hogy szereplők helyett az olvasót vigye kalandba, vagy hogy maga kalandozzon érvek és ellenérvek, megfogalmazásmódok és megközelítések között. A történetes regény- vagy elbeszélésíráshoz nincs közvetlen köze ennek az esszéisztikának, viszont elég logikus következménye részint a korábbi széppróza önreflektív, értekező rétegekben bővelkedő, pontosságra és érzékletességre törekvő vonásainak, részint a nagy formába, az átfogó, mindent felölelő szerkezetbe vetett hit megrendülésének. Nádas két kötete, Az égi és a földi szerelemről (1991), valamint a Talált cetli (1992) csöppet sem vesznek vissza szerzőjük hihetetlenül igényes, átgondolt prózaírási teljesítményéből, csak éppen más területre helyezik át ennek eredményeit.

KA