AVANTGÁRD ÉS MODERN KLASSZICIZMUS
(1918-1945)
Az irodalmi élet politikai kerete és tagolódása
Az Osztrák-Magyar Monarchia, benne Magyarország első világháborús veresége alapvető, közvetlen és hosszú távú következményekkel járt irodalmunk fejlődésére nézve. Az 1918 őszi polgári forradalom, majd az 1919-es Tanácsköztársaság politikai konfliktussá élezte az irodalom belső megosztottságát, egyfelől a polgári liberális, radikális, szociáldemokrata és kommunista, másfelől a nemzeti konzervatív táborok között, miközben a két tábort is belső ellentétek szabdalták. Ez a képlet 1945-ig, a korszak végéig lényegileg változatlanul fennmaradt.
1919 őszén győzött az ellenforradalom, s a keresztény kurzus tartósan berendezkedett az országban. Az első években különösen agresszív új hatalmi szisztéma a századelő nagy irodalmi megújulási mozgalmainak írástudóit és a velük szimpatizáló olvasóközönséget a perifériára igyekezett szorítani. Azok a személyek és csoportok, akik és amelyek túlzottan exponálták magukat a forradalmakban, emigrációba kényszerültek. Az itthon maradtak egy részének üldöztetésben volt része. Volt, aki rövid időre, volt, aki tartósan a nemzeti-keresztény kurzus szolgálatába állt.
Az első világháborút lezáró békeszerződés a történelmi Magyarország területének kétharmadát a szomszéd országokhoz csatolta. Romániában, Csehszlovákiában, Jugoszláviában megszerveződtek a magyar irodalmi élet műhelyei, fórumai. Kialakult a nyelvileg egységes, szellemében sokféle, országhatárok által széttagolt magyar irodalom. Ebben a folyamatban a második világháború évei, a régi magyar területek egy részének visszakerülése csak rövid megszakítást jelentett, a háború után lényegében visszaállt a korábbi helyzet.
A gróf Bethlen István miniszterelnök nevéhez fűződő politikai konszolidáció nyomán 1926 után a baloldali emigránsok egy része újra részt vehetett az irodalmi életben. A gazdasági világválság következményeképpen azonban az 1920-1930-as évek fordulóján kiéleződtek a feszültségek a társadalmi-politikai szerepet is vállaló irodalmi közéletben. 1934-ben Gömbös Gyula jobboldali reformprogramjának támogatására igyekezett megnyerni a népi írókat, 1937-1938-ban pedig a népi baloldal képviselőinek részvételével baloldali irodalmi népfront lehetőségei körvonalazódtak. A zsidótörvények, a határon túli területek egy részének visszacsatolása, majd az ország belépése a háborúba drámai mértékben leszűkítette az irodalom mozgásterét.
Magyar irodalom a határokon túl
Emigráció és irodalom
A két világháború közötti emigráció maradandó értékekkel gazdagította irodalmunkat. (A magyar irodalmi avantgárd 1920 és 1926 közötti, bécsi korszakának hozadékáról a következő fejezetben szólunk.) Az emigránsok létrehoztak rövidebb vagy hosszabb életű politikai, társadalmi és kulturális szervezeteket, publikációs fórumokat (Bécsi Magyar Újság, a moszkvai Sarló és Kalapács, Új Hang), de több figyelmet érdemelnek egyéni teljesítményeik. Ignotus és Hatvany Lajos idegenben is maradandót alkottak. Lukács György vagy Révai József esztétikai és irodalmi tanulmányainak, Balázs Béla könyvének (Der Sichtbare Mensch [Látható ember], 1924 - amely az első rendszeres filmesztétikának tekinthető), Lesznai Anna, Lengyel József, Sinkó Ervin munkásságának (Optimisták című regényének és esszéírói teljesítményének), és a második világháborúhoz kapcsolódva Németh Andor és Fejtő Ferenc tevékenységének jelentősége mai távlatból nézve sem vonható kétségbe. Az emigrációban szerzett tapasztalat szemléletformáló, a hazatérés utáni termés tágasabb horizontját, korszerűbb szemléletmódját lehetővé tevő hatása olyan alkotóknál érhető tetten, mint Déry Tibor, Illyés Gyula, Márai Sándor, József Attila.
Avantgárd az emigrációban
A magyar avantgárd vezére, Kassák Lajos 1920 elején Bécsbe menekült. Mozgalmának tagjai jórészt követték - részben, mert a Tanácsköztársaság előtti és alatti állásfoglalásaik miatt itthon üldözésnek lettek volna kitéve, részben, mert az avantgárd megnyilvánulási lehetőségei Magyarországon lényegében megszűntek. Kassák a háború utáni, kifosztott és éhező Bécsben már 1920 májusában újraindította a MA című folyóiratát.
Az első évben a lap munkatársi gárdája és tematikája nem sokat változott (a forradalmi időkhöz képest csökkent az aktuálpolitikai hév). A helyettes szerkesztői posztokat Uitz Béla és Barta Sándor töltötte be.
Kassák az első bécsi lapszámban kiáltványt intézett a világ művészeihez. Ez a gesztus megelőlegezte a MA rövidesen bekövetkező változását: 1921-től kezdődően mindinkább nemzetközi orgánummá vált. Olyan írók és művészek adtak írásokat, képeket a MÁnak, mint Kurt Schwitters, Hans Arp, Archipenko, Picasso, Georg Grosz, vagy éppen a fiatal Luis Borges. A MA a nemzetközi avantgárd rangos orgánumává vált, a kortárs német és francia folyóiratok egyenrangú társlapjává.
1921-ben a borító is megváltozott: az első szám óta hordozott, szecessziós-expresszionista feliratot Kassák szikár, szögletes tipográfiája váltotta fel, jelezve a MA programjában végbement művészi és világnézeti változást. A kassáki aktivizmus mindinkább eltávolodott a baloldali expresszionizmustól, s a (szintén baloldali, főként német) dadaizmushoz került közel. A dadaizmus Barta Sándorban is kibontakoztatja azt a csúfondáros, olykor morbid iróniát, mely legjobb szövegeit jellemzi. Németh Andor és Gáspár Endre Tristan Tzara, Kurt Schwitters, Hans Arp, Jean Cocteau műveit fordítja magyarra, Mácza János dadaista színművet ír.
Ebben a korszakban jelentkezik a MÁban a magyar avantgárd alighanem legjelentősebb képzőművésze, Moholy-Nagy László, aki később a Bauhaus egyik vezető tanára lesz. Bizonyára az ő hatásának is köszönhető, hogy Kassák képzőművészként is tevékenykedni kezd. Uitz Béla 1922 elején kiválik a lap szerkesztéséből és a jóval korábban kilépett Komját Aladárral megalapítja az Egység című, balos kommunista pártpropagandát folytató lapot.
Kassák a Mérleg és tovább című cikkében (1922) regisztrálja, hogy a társadalmi forradalom, a proletár világforradalom esélyei elmúltak, s visszatérést hirdet az örök emberi értékekhez, a művészi cselekvést a politikai cselekvés elé állítva. A legélesebb támadások az Egység köre irányából érik, melyekre Válasz és sokféle álláspont címen felel, még világosabbá téve álláspontját: a művészet "szociális tett", amely az agitációban is hatásosabb a puszta frázisoknál; nem kész gondolatokat ad, hanem fogékonnyá tesz a másfajta gondolkodásra.
Ez az egyértelmű szembefordulás a szervezett politizálással már Bartát is eltávolította: az 1922. augusztusi számon már nem szerepel a neve. Feleségével, Újvári Erzsivel külön lapot alapítottak Akasztott ember, majd Ék címmel. Barta itt pamfletírói tehetségét Kassák ellenében hasznosította. Utóbb ő is csatlakozott az Egység köréhez.
Kassákot alig ingatta meg ez az érzékeny veszteség. Jelentős nemzetközi tekintélyére alapozva ismét újjászervezte lapját, amely immár (fennállásának további három éve alatt végig) "internacionális aktivista művészeti folyóirat" alcímmel jelent meg. S azzá is vált: a szélesebb, albumszerű lap minden művészeti ágra kitért, egyre nagyobb szerepet kapott benne az építészet, valamint a művészetelmélet. Számos monográfia- vagy antológiafunkciójú különszám jelenik meg, az aktuálpolitika csak nagyritkán tűnik fel. Ekkor (1923-tól) a lap (s így a magyar avantgárd) főiránya egyértelműen a konstruktivizmus és a Bauhaus: az életviszonyok ésszerűsítését, az összefüggések racionális feltárását célzó, észelvű látásmód, a klasszikus modernizmus legletisztultabb válfaja. A polgárpukkasztó radikalizmusnak elég kevés nyoma maradt. Az új, higgadtabb irány mellett ezt a radikalizmust elsősorban két fiatal munkatárs képviseli: Déry Tibor a verseivel, és Illyés Gyula a versfordításaival.
Kassák avantgárdjának magyarországi hatása a MA bécsi megjelenése ellenére számottevő volt. Nemcsak azért, mert a folyóirat közleményei 365, illetve Fundamentum címmel egy-egy alkalommal megjelenhettek, illetve a folyóirat számaihoz a modern irodalom hívei hozzájuthattak, hanem azért is, mert a fiatal generáció tájékozódását közvetlenül vagy közvetett módon nagymértékben befolyásolták azok a fejlemények, amelyek a bécsi magyar avantgárd körökben végbementek.
A hazai avantgárd és az izmusok alkonya
Kassák 1925-ben, a 10. évfolyamában szüntette be a MA működését. Időközben 1924-ben itthon egy rövid életű "testvérlap" is létrejött Is címmel, Gerő György vezetésével. Kassák körétől többé-kevésbé függetlenül működött az 1920-as évek elejétől Palasovszky Ödön, aki Hevesy Ivánnal közösen manifesztumsorozatot adott ki, expresszionista verseket írt és adott elő, később pedig munkás szavalókórusokat szervezett. Említést érdemel még az expresszionista színdarabokat bemutató Tiszay Andor, valamint Tamkó Sirató Károly, aki több saját "izmust" (glogoizmus, dimenzionizmus) is kidolgozott. A hazai avantgárd műhelyei között legfontosabb a Magyar Írás és a Kékmadár című folyóirat volt.
1926-ban Kassák visszatért Budapestre, és Dokumentum néven rövidesen új lapot indított. Főmunkatársai Déry és Illyés mellett Németh Andor és Nádass József voltak. A folyóirat a magyar mellett német és francia nyelvű szövegeket is tartalmazott, és Kassák nemzetközi kapcsolatai révén számos nagynevű külföldi művész írásait, műveit közölte. A Dokumentum azonban fizetőképes kereslet híján féléves fennállás után megszűnt.
Kassák 1929-ben teljesen új, az eddigieknél szerényebb és reálisabb programmal indította el Munka című lapját, amely a munkásművelődés ügyét tűzte zászlajára, messze kerülve az avantgárd eredeti, radikális célkitűzéseitől.
Kassák Lajos (1887-1967)
Mint író, költő, képzőművész, lapszerkesztő, tipográfus és irodalomszervező egyedülálló jelentőségű személyiség a magyar avantgárd történetében. Neki köszönhető, hogy az 1920-as évek első felében a magyar nyelvű kultúra egy szelete együtt haladt a legprogresszívebb nyugat-európai tendenciákkal, s egyenrangú társként illeszkedett közéjük.
Kassák 1909-ben gyalogszerrel indult el meghatározó élményt jelentő európai vándorútjára, és Párizsig jutott, ahol megragadta a forrongó kulturális élet. Hazatérve már jórészt expresszionista szabad verseket publikált, 1915-ben jelent meg első érett kötete, az Éposz Wagner maszkjában. Korai novellái és regényei inkább a késő naturalizmus ideologikus, parabolákban gondolkodó változatát képviselik (Életsiratás, 1912, Misilló királysága, 1918, Tragédiás figurák, 1919).
A Magyarországi Tanácsköztársaság bukása után Kassákot rövid időre letartóztatják, majd emigrálnia kell. Bécsbe szökik, és itt folytatja a megkezdett munkát. A Máglyák énekelnek (1920) című eposzban állít emléket a Tanácsköztársaságnak, de ezután új korszak kezdődik költői pályáján. A Világanyám (1921), az Új versek (1923) és a Tisztaság könyve (1926) című kötetek számozott verseiben, valamint A ló meghal, a madarak kirepülnek című poémában (1922-1924) újfajta versnyelvet valósít meg: véletlenszerűségét a dadaizmus tapasztalataiból meríti, míg asszociációinak merészsége már a szürrealizmus elgondolásaival rokon. Ugyanebben az időben kezd képzőművészeti tevékenységbe: a képarchitektúra néven ismert alkotásmód a konstruktivizmus egyik ágának tekinthető. Az 1920-as és az 1930-as években írja és publikálja prózai főművét, az Egy ember élete című monumentális önéletírást (1926-1935).
A második világháború után a Kortárs című folyóiratot szerkeszti, majd 1948 után hallgatásra kényszerül. Ez a hallgatás és kívülállás a Nyugat örökségét folytató újabb költőnemzedék számára is szimbolikussá válik. 1956-ban megjelennek válogatott versei, majd 1963-ban a kései, nagy erejű, klasszicizálódott líráját bemutató Vagyonom és fegyvertáram című kötete. 1965-ben Kossuth-díjat kapott. Halála után örökségét első sorban emigráns körök, főként a párizsi Magyar Műhely vitte tovább.
Kisebbségi magyar irodalmak
Noha a "trianoni" határokon kívül rekedt magyar értelmiséget a változás váratlan katasztrófaként érte, noha a regionalizmusnak irodalmunkban nem voltak erős és mély gyökerei, az utódállamokban meglepő gyorsasággal jöttek létre a magyar irodalom intézményei, és érlelődött ki egy-egy elszakadt országrész sajátos színezetű, sajátos mondandójú irodalma. Az új irodalmak indulása és fennmaradása nehéz körülmények között történt. Az anyaország és a befogadó ország között tartósan feszült politikai viszonyok uralkodtak, az önálló értékteremtésben a köztes helyzetben mindkét irányból erős eróziós folyamatok okoztak veszteségeket.
Az autonóm irodalmi élet megteremtésére a legnagyobb létszámú, egy tömbben élő, önálló történelmi és kulturális hagyományokban leggazdagabb romániai, pontosabban erdélyi magyar kisebbségnek volt legtöbb esélye. Az 1930-as évek közepéig a történelmi Erdélyben évszázadok óta együtt élő népek, a magyar, a román és a szász kulturális összefogásának eszméjére épült transzilvánizmus ideológiája szolgált az irodalomszervezés hivatkozási alapjául. Lelkes és kiváló szervező egyéniségek, mint Kuncz Aladár és Kós Károly, irodalompártoló arisztokraták (a marosvécsi kastélyában évente írótalálkozót, a Marosvécsi Helikont szervező) báró Kemény János, gróf Bánffy Miklós, sikeres írók (Tamási Áron, Nyírő József), tehetséges költők (Áprily Lajos, Reményik Sándor, Dsida Jenő), jó tollú értekezők (Makkai Sándor) szokatlanul nyitott, toleráns együttműködésének köszönhetően létrejött az Erdélyi Helikon című folyóirat és az Erdélyi Szépmíves Céh nevű nagy sikerű kiadóvállalat.
A markánsan baloldali szellemiségű írástudók sem szenvedtek hiányt szervező tehetségben. Dienes László polgári radikális szellemben megalapította, majd Gaál Gábor évtizedeken át marxista irányt követve szerkesztette tovább a Korunk című folyóiratot, amely élénk kapcsolatot tartott a magyarországi, főleg szocialista szellemű íróértelmiséggel.
Kuncz Aladár halálával, Áprily majd Tamási Magyarországra költözésével, a politikai viszonyok kedvezőtlenebbre fordulásával az 1930-as évek derekától a transzilvánizmus súlya érzékelhetően csökkent, noha az erdélyi magyar irodalom életképessége nem csorbult. Újabb generációk léptek föl, s az irodalomnak erős új fórumai teremtek (Erdélyi Fiatalok, Vásárhelyi Találkozó).
Az újonnan alakult Csehszlovákia részévé vált Felvidéknek nem voltak olyan gazdag és önálló hagyományai, mint Erdélynek, írástudóinak az első köztársaság végéig (1938) mégis sikerült, még az anyaország népi irodalmi törekvéseinek születésére kiható kezdeményező szerepet is vállalniuk. Ez részint a Balogh Edgár vezette Sarlónak, a csehszlovákiai magyar értelmiségi fiatalság cserkészetből kinőtt, 1928-ban indult falujáró, úgynevezett "regös" mozgalmának köszönhető, amely az 1930-as évek elején szélsőbaloldalra tolódott. A szlovenszkói magyar irodalmi élet vezéregyéniségei között feltétlenül meg kell említeni a népi szellemben megújuló, Ady örökségét vállaló új költői generáció, "az újarcú magyarok" névadóját, Győry Dezsőt, a szerkesztőként, baloldali publicistaként, a magyar kisebbség szószólójaként, a "vox humana" írójaként ismert Fábry Zoltánt, a kiváló értekezőket, Szalatnai Rezsőt és Peéry Rezsőt. A felvidéki magyar irodalom számos fórummal, köztük Az Út, a Magyar Nap és a Magyar Írás című lapokkal rendelkezett.
A Vajdaság, amely a század elején olyan írókat küldött a fővárosba, mint Kosztolányi Dezső vagy Csáth Géza, olyan tehetséges költőt indított el, mint az avantgárdista György Mátyás és olyan értekezőt, mint Sinkó Ervin, az új jugoszláv állam keretében viszonylag későn, az 1920-as évek végén, Csuka Zoltán és Szenteleky Kornél szervező munkájának eredményeként alakított ki sajátos szellemű irodalmat, a Vajdasági Írás, majd 1932-től a Kalangya című folyóiratok körül. Szenteleky szerepét a Kalangyánál Szirmai Károly, majd Herceg János vették át. A baloldali ifjúsági mozgalmak Híd címmel alapították meg és működtették folyóiratukat.
Hivatalosság és irodalom
Az Adyval, a Holnappal, a Nyugattal már a század elején is csak utóvédharcokat vívó népnemzeti iskola és általában irodalmi konzervativizmus intézményi és szemléleti megújulási kísérletei ellenére sem tudott az irodalmi modernség újabb hullámaival szemben érvényes alternatívát felmutatni. Olyan írók és költők, mint az Új Időket szerkesztő, felsőházi tagság rangjára emelkedő Herczeg Ferenc vagy Szabolcska Mihály, a Kisfaludy és a Petőfi Társaság, a Magyar Tudományos Akadémia támogatását tudhatták maguk mögött, tartós presztízsre mégsem tehettek szert. A hivatalos köröknek a fiatalabb generációk tagjai közül sem sikerült tehetségesebb költőt megnyerniük Mécs Lászlónál vagy az erdélyi Reményik Sándornál, nívósabb írót tartósan maguk mellé állítaniuk Tormay Cecilnél vagy Surányi Miklósnál. A Magyar Irodalmi Társaság támogatásával 1923-ban alapított, Tormay Cecil szerkesztette Napkelet kísérlete, hogy az igényes irodalmi konzervativizmus fórumaként megteremtse a Nyugat ellensúlyát, szépirodalmi téren egyértelműen kudarcra volt ítélve, pedig olyan jelentős szakember működött közre a szerkesztésben, mint Horváth János, illetve később a jeles kritikus, Kállay Miklós.
A konzervatív tábor rangos írókat nem adott irodalmunknak, jó kritikusokkal, esszéistákkal, kiemelkedő irodalomtörténészekkel ellenben gazdagította a kor magyar kultúráját. A tovább élő pozitivizmus nemcsak olyan monstruózus és lapos álszintézissel leplezte le szellemtelenségét, mint Pintér Jenő hírhedt irodalomtörténeti összefoglalása, hanem olyan igényes teljesítményt is felmutathatott, mint Tolnai Vilmos Bevezetés az irodalomtudományba (1922) című műve.
A magyar szellemtörténeti iskola
A késő pozitivizmussal Magyarországon az új utakat kereső szakemberek a német hagyományban gyökerező szellemtudományos tendenciákat állították szembe. Ezek előmozdítására alakult meg a Minerva Társaság (1921) és indult meg Thienemann Tivadar szerkesztésében a magyar szellemtörténész iskola folyóirata, a Minerva (1922). Zolnai Béla a szellemtudományos ihletettségű irodalmi gondolkodás szolgálatába állította az általa szerkesztett Széphalom című folyóiratot (1927). Az irodalomtudomány megújítása jegyében a Minervában publikálta 1922-ben Horváth János Magyar irodalomismeret. A rendszerezés alapelvei című tanulmányát, szellemtudományos alapon, de a pozitivista örökséget is felhasználó módon. Horváth a nemzeti klasszicizmus eszményét középpontba állító nagy történeti szintézise révén a modern magyar irodalomtudomány legnagyobb egyéni teljesítményét valósította meg a következő években. A szellemtudományos irányzat erősen színezte Eckhardt Sándor munkásságát, a magyarországi szellemtörténeti iskola klasszikus elméleti műve pedig Thienemann Tivadar: Irodalomtörténeti alapfogalmak című munkája (1930).
A konzervatív irodalomtudomány iskolájában nevelkedett, részben a szellemtudomány által befolyásolt, tehetséges, reformkonzervatív, ízlésében, kritikai elveiben az irodalmi progresszió felé tájékozódó fiatalabb tudós- és esszéista nemzedék (Keresztury Dezső, Szerb Antal, Halász Gábor, Mátrai László, Németh László, Barta János) munkássága meghatározó befolyást gyakorolt a következő évtizedek irodalmi kultúrájára. Szerb Antal, a korszak kiemelkedő esszéistája is sok szállal kapcsolódott a szellemtudományos törekvésekhez.
A Nyugat a két világháború közötti korszakban
Az igazán értékes irodalom a hivatalosság keretein kívül termett, az állami szervek támogatását nélkülöző szerzők tollából, bár aktív, politikailag ellenzéki tevékenységet csak egy hányaduk fejtett ki. A korszak irodalmi életében a centrális hely a Nyugat mozgalomé maradt. A főszerkesztő, Ignotus emigrált, a tényleges szerkesztői szerepet továbbra is Osvát Ernő töltötte be 1929 őszén bekövetkezett haláláig. Az egyik alapkérdés, amelyre a folyóiratnak választ kellett adnia: vállalja-e a századelő liberális, radikális hagyatékát, Ady örökségét? Avagy törekszik-e a korábbinál szorosabb kapcsolat kialakítására a keresztény kurzust képviselő magabiztos kulturális szervekkel, testületekkel, társaságokkal? A folyóirat szellemi irányának alakításában egyre tevékenyebben részt vevő Babits kereste a párbeszéd lehetőségét az irodalom úgynevezett kettészakadásának megszüntetésére, de ő sem volt hajlandó lényegi engedményeket tenni a konzervatív ízlésnek és ideológiának.
A Baumgarten Alapítvány létrejötte (1927) tovább erősítette a főkurátorsággal megbízott, s ezáltal a nagy presztízsű irodalmi díj kedvezményezettjeinek kiválasztásában kulcsszerepet kapott Babits helyzetét, aki Osvát halála (és Ignotus főszerkesztői funkciójának felszámolása) után Móricz Zsigmond mellett a Nyugat egyik szerkesztője is lett (1930-1933). A szerkesztői szék Móricz kiválását követően haláláig és egyben a Nyugat megszűntéig, 1941-ig Babitsé maradt.
Az az évtized, amely az első világháború kitörése, az avantgárd fellépése, a forradalmak megrázkódtatásai nyomán a Nyugat szemléleti, ízlésbeli elbizonytalanodását, defenzívába szorulását idézte elő, az 1920-as évek derekán lezárult. A folyóirat egyik motorjává vált annak az új irodalmi programnak, amely az "új barbársággal" szemben a kultúra védelmében lépett föl, s az avantgárd radikális hagyománytagadása után klasszicizmust, tárgyiasságot, realizmust hirdetett. A Nyugat az 1930-1940-es évek meghatározó irányának, egyfajta modern klasszicizmusnak a műhelyévé vált.
Az egykori esztétizáló, l'art pour l'art-os, dekadens nyugatosság helyén az 1930-as években, Móricz és Babits irányításával egy formájában leegyszerűsödő, a nemzeti sorskérdések iránt érzékenyebb, az irodalmi népiesség iránt nyitottabb tendencia jutott domináns szerephez. A Németh Lászlóval való együttműködés kudarcba fulladása után ez az új orientáció Illyés Gyulának a folyóirat szerkesztésébe történt bevonásában nyilvánult meg.
A Nyugat "második nemzedékével" való kapcsolat konfliktusossá válása, felemásra sikeredése után, az 1930-as évek derekán fellépő "harmadik nemzedék" hamar otthonra talált a folyóirat lapjain, biztosítva az utolsó években is, hogy a Nyugat a színvonalas, igényes irodalom fóruma maradjon.
A Nyugat első nemzedéke
Cigány a siralomházban (1926) című versében Babits konstatálja eltávolodását ifjúkori költészetének mind világteremtő, tárgyias változatától, mind az expresszionizmussal rokon lázas, tiltakozó, háborúellenes lírától, s egy leegyszerűsödő, emberközeli poézis programját vázolja föl. Ez az új líraeszmény, az 1920-as évek első felének hullámvölgye után, az autentikus formáért való nehéz küzdelmek árán az évtized végétől kezdődő és haláláig tartó kései korszakában valósul meg.
A századelő esztétizmusának letűntét, a világháborúval és a forradalmakkal beköszöntő nagy világszemléleti és politikai megrázkódtatásokat mély megrendültséggel megélő költőnek mindvégig voltak figyelemre méltó szózatai, mint amilyen a Régen elzengtek Sappho napjai (1922) vagy értekező prózában a Magyar költő 919-ben (1919). A nagy költészet útjára mégis akkor talált rá újra, amikor visszatért a zárt formához, a kultúra megnemesítő, tartást adó mintáihoz. Az első korszak artisztikus, virtuóz játékosságáról egyszer s mindenkorra lemondott, a megéltség, a formáért való küzdelem eztán mindig rajta hagyja nyomát a nyelvi megfogalmazáson, s élmény és forma egyensúlyára a költő nagy gonddal ügyel, kései lírája mégis a kiküzdött klasszicitás értékeivel teljes.
Legjelentősebb versei három témakörben születnek. Az elsőt a vívódó keresztény ember költészeteként határozhatjuk meg. Babits, aki ifjúkorában az életfilozófiák híve volt, soha nem tudott igazán elszakadni az érzéki világban való jelenlét vágyától, az öröm szükségletétől, a szépségben való gyönyörködéstől, ugyanakkor a katolikus ihletettségű tisztaság, szellemi emelkedettség, elrendezettség igényéről sem mondott le. Ez a feszültség teszi vallási vívódásait drámai feszültséggel telítettekké (Psychoanalysis Christiana, 1927; Az elbocsátott vad, 1934; Intelem vezeklésre, 1935).
A másik témát a kor problémáira adott, autentikus, de személyre méretezett válasz kiküzdésére tett erőfeszítései adják. Olyan szerepet alakít ki a költő, amely egyszerre jelent passzív, védekező kivonulást és ugyanakkor határozott állásfoglalást a történelmi jelen barbárságával szemben. Groteszk, önironikus prófétai szerep alakításán fáradozik olyan verseiben, mint A gazda bekeríti házát (1925), Medve-nóta (1930), Holt próféta a hegyen (1931) vagy a Mint különös hírmondó... (1930).
Verseinek harmadik csoportjában a halállal, a betegséggel, a testi szenvedéssel, és általában az emberi élet végességével néz szembe egyszerre megrettenve, viaskodva, s egyúttal biztonságot adó kultúrtörténeti mintákat keresve a helytálláshoz (Csak posta voltál, 1932; Ősz és tavasz között, 1935; Balázsolás 1937).
Ha költői jelentőségével nem is ér fel, de a kor irodalmi életében középponti szerepet játszó vezető értelmiségihez méltó elmélyültséggel és felelősséggel viaskodik ugyanezekkel a kérdésekkel prózai írásaiban. Legsikerültebb szépprózai munkájában, a Tímár Virgil fia című regényben (1922) egy nyiladozó értelmű gimnazista fiút, egy életszentségre nevelő papot és az élet élvezetére csábító újságírót mutat be, s ennek kapcsán mond ítéletet a századelő szellemi tendenciáiról éppúgy, mint ahogy állást foglal az 1920-as évek nagy kérdéseivel kapcsolatban is. A Halálfiai című regényben (1927) a történelmi középosztályból származó progresszív értelmiségiek megoldhatatlan dilemmáit ábrázolja kissé terjengősen, de helyenként nagy művészi erővel.
Babitsot értekező prózája a kor legjelentősebb esszéistáinak sorába emeli. Az Új klasszicizmus felé (1925), Ezüstkor (1930), Az Írástudók árulása (1928) című, a maga korában sokat vitatott esszéi mai szemmel kortörténeti jelentőségűeknek bizonyulnak, mert bennük fejti ki a költő és irodalmi vezér a modern klasszicizmusnak azokat az alaptételeit, amelyekhez még a sok tekintetben vele ellentétesen gondolkodó kortárs írók is tartották magukat. Az európai irodalom története című könyvesszéje (1934), ahogy egy kortárs kritikusa megállapította: egy ízlésforma önarcképe.
Babits életművére tagadhatatlanul a Jónás könyve (1938) című, bibliai ihletettségű önironikus epikai költeményében (és a hozzá kapcsolódó Jónás imájában, 1939) tette föl a koronát. Benne a vallásos tematikájú kései líra és a kor kérdéseire autentikus választ kereső költészet legjobb eredményei értek össze. Visszakapcsolódás ez a költemény a közösségi szerepet vállaló magyar költői hagyományhoz, s a szereptelenség abszurditásával való nagyon modern szembenézés, a bizonyosságok elveszítésének beismerése is egyben.
Egy nem különösebben mélyenszántó eszmefuttatásba belekapaszkodva, amely a "homo moralis"-szal, az erkölcs és a politika emberével szembeállította a "homo aestheticus"-t, büszkén vallotta az utóbbinak magát: "szépléleknek", a "tiszta szemlélődés emberének", aki "a mindig vitatható igazság helyett az ízlést emelte polcra, mely megbízhatóbb, irgalmasabb kalauz". Életműve nemzeti kultúránk legjavához tartozik. Különleges helyet foglal el irodalmunkban, mivel egyformán maradandót alkotott a lírában és az elbeszélő prózában.
A nemesi múlt már csak mitologikus emlék volt a Szabadkán gyökeret eresztett s a polgárosodás áramába került Kosztolányi család számára. Apja a gimnázium tanára, majd igazgatója. Művészetének kialakulásában döntő szerepet játszott gyermek- és ifjúkora; ő maga (részben Freud nyomán) úgy tartotta, hogy kizárólag a korai évek hagynak el nem múló nyomot a lélekben. Az otthoni védettség még inkább kiszolgáltatta saját érzékenységének, sokszor gyötörte halálfélelem, kamaszként Pascalt olvasta. Tizenöt éves, amikor ezt írja naplójába: "Tudjuk-e, hogy vagyunk. Ez bántott engem egész éjjel. Biztosak vagyunk-e arról? Hátha ez az élet csak egy álom, s nem létező semmi?" E naplójegyzet nemcsak az egész életmű egyik alapgondolatának első megfogalmazása, hanem azt is jól érzékelteti, hogy mennyire belülről élte meg Kosztolányi azt, amit a 20. század egyik legnagyobb hatású bölcseleti irányzata, az egzisztencializmus tematizált. Részben ez magyarázza, hogy a filozófia iránt szkeptikus Kosztolányi művészete miért jelenít meg jelentőségteljesebb bölcseleti tartalmakat, mint a vele szemben elköteleződő Juhász Gyula vagy a hozzá képest jóval tájékozottabb Babits Mihály művészete.
Kosztolányi pályáján három nagyobb szakasz különböztethető meg. Az első a pályakezdéstől az 1910-es évek végéig tartott, ekkori költészete alapvetően impresszionista és szecessziós, ami később kiegészült expresszionista elemekkel is. A Négy fal között című kötete (1907) - jóllehet elsietett, egyenetlen színvonalú - Ady Endre Új versekje után a századelőn jelentkező fiatal nemzedék második jelentős teljesítményének számít. Az igazi beérkezést csak A szegény kisgyermek panaszai című verseskötete (1910) hozta meg Kosztolányi számára, amely irodalmunk legegységesebb világképű és hangnemű verseskötetei közé tartozik. Már itt úgy értelmezi a gyermekkort, mint olyan teljességet, amihez képest a felnőtté válás elszegényedést, beszűkülést hoz. Az 1910-es években írt műveivel nem tudta megismételni A szegény kisgyermek... sikerét.
Az 1920-as évekre esik Kosztolányi középső korszaka. A bús férfi panaszai című versciklus (1924) A szegény kisgyermek... erőtlen folytatása. A Meztelenül című kötet (1928), amely kortársai nagy megrökönyödésére szakít a Kosztolányira jellemző míves formákkal és kizárólag szabad verseket tartalmaz, mint kísérletezés jelentős: előkészíti az 1930-as évek új magaslatra vezető költészetét. Ugyanakkor az 1920-as években válik igazán jelentős elbeszélővé, 1920 és 1926 között írja valamennyi regényét (Nero, a véres költő, 1922, Pacsirta, 1924, Aranysárkány, 1925, Édes Anna, 1926).
A maga liberális polgári elveihez egész életében ragaszkodó Kosztolányi a századelő Magyarországán az irodalmi megújulás szorgalmazójaként óhatatlanul a konzervatív hivatalosság ellenzékéhez tartozott. Az első világháború, majd a forradalmak és az ellenforradalom tapasztalatai arra intették, hogy fenntartással fogadjon minden világmegváltó eszmét és mozgalmat. Igaz, Trianon sokkja átmenetileg kiforgatta magából: minthogy szülővárosa és családja átkerült Szerbiához, s apját magyarellenes megalázások érték, Kosztolányi annyira elkeseredett, hogy a szélsőjobboldali Új Nemzedék munkatársa lett, Szabó Dezső oldalán a Magyar Írók Nemzeti Szövetségét szervezte és irredenta szellemű antológiát szerkesztett. De hamarosan ráébredt helyzete tarthatatlanságára, s 1922-ben a konzervatív liberális Pesti Hírlap munkatársa lett. Így jutott el később a "homo aestheticus" szerep kialakításához.
A Neróban megpróbált leszámolni 1919 utáni illúzióival: egymást kizáró tevékenységként mutatva be a művészetet és a politikát. E műve mindenekelőtt a kiszámíthatatlan és értelmetlen pusztításba torkolló zsarnokság rajza. Az Édes Anna viszont épp a megfordítása: a tökéletes kiszolgáltatottság ugyancsak katasztrófához vezető kórtörténetének ábrázolása. E regény cselekménye a kommün bukását követő időkben játszódik, s közvetlen utalást tesz magára Kosztolányira is. Kosztolányinak a mélylélektan által inspirált felfogása szerint a "lent" és a "fent" világa között nincs lényegi különbség: az abszolút kiszolgáltatottság és az abszolút szabadság végső soron azonos következményekkel jár - mindenkinek vagy önmagunknak: egyformán kiszámíthatatlan a függés. A két középső regény Kosztolányi gyermekkorának világát, Szabadkát jeleníti meg, de - mint azt fiktív neve, "Sárszeg" is jelzi - korántsem nosztalgikusan. A Pacsirta lélektani regény a bűntudat és a részvét okozta csapdahelyzetről, illetve a szeretetről, amely gyűlöletet álcáz. Az Aranysárkány pedig a 19. század pozitivista-racionalista öntudatának gyanútlanságát és törékenységét példázza tanárember hőse sorsában.
Kosztolányi a politikában "anarchistá"-nak hirdette magát. Valójában - amikor az igazságtalan világrend és ennek legszembetűnőbb képviselete, a politikai hierarchia ellen lázadt - a keresztény álláspont egyfajta destrukcióját valósította meg: ragaszkodott az Isten nélkülinek tudott világban is a felebaráti szeretethez. Nemcsak az igazságtalanság kiküszöbölhetetlen volta vezette őt Isten jelenlétének tagadásához, hanem az a létezésünk végességéből következő ironikus helyzet is, hogy az emberélet egyetlen igazi egyenlőséget ismer: a halálban való részesülést. Kosztolányi "egzisztencializmusa" kifejezetten etikus töltetű: a halál felől, a halál perspektívájában megélt élet jelenti számára az egyenlőtlenségek abszolút korlátját.
Harmadik korszaka az 1920-as évek végétől kezdődött, s a novella mellett újra a líráé a főszerep. Az önálló kötetként kiadott novellafüzér (némelyik szerző szerint: regény), az Esti Kornél (1933) és a folytatásának tekinthető Esti Kornél kalandjai című ciklus részben túllép a mélylélektani felfogáson. Kosztolányi már úgy látja - összhangban purista, nyelvtisztító álláspontjával - , hogy a nyelv nem eszköze, hanem létezési formája a tudatnak, azaz voltaképp azonos vele. Önmaga képmásának, Esti Kornél alakjának megteremtésével különös szerepjátékra vállalkozik, amelynek állandó és legfőbb ihletője a világ - abszurditások sorozataként megélhető - vak zűrzavara, amelyben "Nem is az a hiba, hogy a világot kevés bölcsességgel kormányozzák. Az a hiba, hogy egyáltalán kormányozzák" (Esti Kornél, 12. fejezet, 1933).
Utolsó éveiben nemcsak prózáját újította meg, hanem a líráját is. Számadás című kötetének (1935) címadó szonettfüzére (1933) a részvétet nevezi meg legfontosabb emberi értékként - méghozzá olyan világban, amely kiismerhetetlen zűrzavarba süllyedt (Litánia, 1932). Az egyetlen bizonyosság, hogy meghalunk - de a halál az élet felől felfoghatatlan, az életet viszont csak a halál felől lehet megérteni és értékelni (Halotti beszéd, 1933). Megvetően utasítja el a szociális megváltás hirdetőit (Forradalmár, 1930), ars poeticáiban ironikusan-játékosan hárítja el az önmagukat komolyan vevő kordivatokat (Költő a huszadik században, 1931, Esti Kornél éneke, 1933). A kötet utolsó két verse közül a Hajnali részegség (1933) fölveti ugyan annak lehetőségét, hogy "mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak / vendége voltam", ám a kötetet záró Ének a semmiről (1933) - mintegy válaszképpen - nyomatékkal állítja a transzcendencia hiányát, az ember vigasztalan világba vetettségét. Halász Gábor találóan írta Kosztolányiról: "A szeme könyörtelen, de a szíve a torkában dobog."
A rendkívül termékeny író 1919 utáni pályaszakaszát néhány csúcsteljesítmény említésével jellemezhetjük. Az 1920-as években írt három regényében a történelmi középosztály közelmúltja és jelene ad alkalmat világról alkotott képének és értékrendjének kifejtésére. Egészében leglazább szerkezetű, de részleteiben legragyogóbb az Úri muri (1928). Főhőse egy ambiciózus, nagy reményekre jogot adó birtokos fiatalember, aki fatálisan és tragikus következményekkel kibogozhatatlan személyi konfliktusokba bonyolódik. Az író kitűnően megmintázott, emlékezetes epizódfigurák egész galériáját rajzolja főhőse köré, a hagyományos magyar virtust, az életerők tobzódását, a halálos eksztázisig fokozott vitalitást állítva írói látomásának középpontjába.
A Kivilágos-kivirradtig (1926) alighanem Móricz leghomogénabb szerkezetű, legkoherensebb regénye. A narrátor a grófi birtok másnapi hatállyal elbocsátott gazdatisztjének névnapi ünnepségét meséli el. A könnyelmű mulatozás, a vidámság, a gyász, a fékevesztett indulatok orgiában oldódnak föl a szerencsétlen család házának falai között, zárt térben, ahol minden gesztus, minden szó, minden konstelláció különleges jelentőséggel bír. A Rokonok című regény (1932) izgalmas képet nyújt arról az újjászerveződési folyamatról, amelybe a vesztes világháború utáni új helyzet, a trianoni béke következtében kialakuló változott erőviszonyok kényszerítik a történelmi osztályokat. A regény tanulságosan szembesíthető Kosztolányi Aranysárkányával, amelyhez hasonlóan Móricz műve is a főhős észrevétlen, apró lépésekben történő belső összeomlását kíséri végkifejletéig.
A Légy jó mindhalálig (1920) önéletrajzi regény, amelyben a szerző felidézi a híres debreceni Református Kollégiumban töltött diákéveit. Főhőse jellegzetes móriczi alak, az eszményeiben csalódó, a felnőttek világával való találkozás megrendítő élményét átélő, a meleg családi körből kiszakadó, az idegen, közönyös, sőt ellenséges világgal szembetalálkozó serdülő. A regény érdekességét az adja, hogy Móricz felnőttkori közéleti csalódásait egy érzékeny gyermeki lélek közegébe transzponálja, s ekként felnagyítja, drámai kontextusba helyezve ábrázolja.
Erdély című trilógiájának első, művészileg legsikerültebb része a Tündérkert (1922). Erdély aranykora Móricz számára példázat gyanánt szolgál a Kelet és Nyugat feszültségében, vallások és felekezetek keresztútján, több, egymástól idegen civilizáció együttesében élő kis közép-európai népek történelmi esélyeiről. Kalandorok, feudális urak, szépasszonyok, polgárok, áldozatok, útonállók, katonák, parasztok, törökök, németek, hajdúk kavargó egyvelege adja a regény szövetét. Móricz bemutatja, mire képes ez a közösség egy ambiciózus, de meggondolatlan fejedelem katasztrofikus uralma, és utódjának realista, önnön vágyainak korlátokat állító irányítása alatt.
A népi mozgalom kibontakozásával párhuzamosan Móricz figyelme az idejüket múlt történelmi osztályok felől a falusi élet, a paraszti osztály (és általában az alsó néprétegek) felé fordult. A Barbárok című novellája (1932) megrázó erővel hívja föl a figyelmet arra, hogy a civilizált Magyarország alatt létezik a társadalomnak egy archaikus, történelem előtti és alatti rétege, a puszta félnomád barbár pásztorvilága, amelyen az ország élete nyugszik, de amelynek még léte sem volt eddig számításba véve. Kései korszakában Móricz a társadalmi tudatalattinak ezt a világát igyekszik a tudat fényébe emelni. Eleinte több optimizmussal e rétegnek a társadalom alapjaiba való beemelhetőségét illetően (A boldog ember, 1935), később azonban szinte az abszurditás határát elérő teljes kiábrándultsággal mutatva meg a társadalom alapját képező rétegekben is a társadalmi szolidaritás teljes hiányát (Árvácska 1941).
A Nyugat első nemzedékének prózaírói
A "Nyugat-nemzedék" igen színvonalas, változatos és gazdag teljesítményének képviseletére a mozgalom három meghatározó, irányt kijelölő alkotó személyiségét, Babitsot, Kosztolányit és Móriczot választottuk ki. Jelentőségükben velük egyenrangú vagy alig kevésbé fontos társaik újabb pályaszakaszának ismertetésére itt csak jelzésszerűen vállalkozhatunk. A Nyugathoz csak részben sorolható Krúdy Gyula pályájának záró szakasza az egyre csökkenő ismertség, a fokozódó anyagi gondok és a súlyosbodó betegségek jegyében telt el, de olyan, nosztalgikus színezetű századfordulós korképet vázol föl Hét bagoly (1922) című regényében, s egy hosszúra nyúlt villásreggeli rajzában (Boldogult úrfikoromban, 1930) olyan atmoszférateremtő erővel idézi föl ugyanezt a kort, ami írói erejét régi fényében mutatja. Történelmi regényei, köztük a Három király (1925-1931) című trilógia, a magyar régmúltnak sokkal mélyebb, igényesebb ábrázolására vállalkoznak, mint korai (inkább ifjúsági) történelmi regényei. Stílusa fokozatosan módosul. A stílromantikát egyre kevésbé érvényesítő, kevésbé szecessziós, de elmélyültebb, rezignált világlátásához harmonikusabban illeszkedő, hitelesebb írásmódot alakít ki.
Karinthy Frigyesnek az a műve, amelynek köszönhetően mintegy élete végén megerősítette helyét a Nyugat élvonalában, az agyoperációjának történetét riporteri tárgyszerűséggel és könnyedséggel elmesélő Utazás a koponyám körül (1937). Élet-halál, betegség-egészség, tapasztalatok, babonák és orvostudomány relációiban tárja föl Karinthy a nagy alvilág-járó mítoszi alakok, Thézeusz, Orpheusz, Odüsszeusz késői utódaként az ember mint biológiailag, vitálisan véges lény alapproblémáit, enciklopédiáját nyújtva a gyógyítás tárgyát képező egyed körül működésbe lépő orvosi, tudományos, szociális, intézményi rendszernek. Karinthy viszonylag kevés számú, hitvalló, számadó, patetikus hangvételű versében is jelentőset alkotott. Szólni kell az 1921-ben megjelent Capillária című, tudományos-fantasztikus utazási regényéről, már csak azért is, mert ebben a műfajban olyan jelentékeny követői akadtak, mint Szatmári Sándor, a Kazohinia írója, vagy Babits Mihály, az Elza pilóta (1933) című anti-utópia szerzője. Egészen más irányban, elementáris, abszurd humora és virtuóz nyelvjátékai révén kapcsolható Karinthyhoz a "légiós" regényei révén mindmáig rendkívül népszerű Rejtő Jenő.
Füst Milán a két háború közötti korszakban, ha nem is nagy számban, de töretlenül gyarapította a századelőn megteremtett, időmértékes ritmusemlékeket görgető sajátos szabad verseinek sorát. A kísérlet, amelybe belekezdett: az első személyű lírai én hangját a kórusvezetői "mi"-szerepben fellépő beszélőével helyettesíteni, s így egyfajta objektív líraiság poétikai alakzatát létrehozni, az 1934-es Válogatott versekben a Füst Milán-líra újabb értékes ciklusának megteremtéséhez vezetett. Ádvent című kisregényében (1920) áttételesen, az angliai vallásüldözések korát idézve mond ítéletet saját jelenének történelmi viszonyairól. Legjelentősebb prózaírói vállalkozása az ember és ember, ember és világ közötti kapcsolat reménytelen elbizonytalanodását nagy erővel érzékeltető A feleségem története (1942) című regény.
Tersánszky Józsi Jenő az 1920-1930-as években alkotja meg legismertebb regényhőséről, Kakuk Marciról elnevezett regényciklusát (1921, 1934, 1935, 1937). Ennek az élelmes, alkalmi munkákból élő, gyanús foglalatosságokat űző, kisvárosi, félig-meddig társadalmon kívüli vagánynak a megteremtésével és fordulatos élettörténetének elmesélésével Tersánszky a társadalom egy eleddig figyelmen kívül hagyott szubkultúrájának ábrázolását tette lehetővé, s e réteg felől szemlélődve sajátos, kétes fénytörésben, némiképp tiszteletlen hangnemben, leleplező erővel tudta megmutatni a konszolidált polgári társadalom erkölcsiségét.
Nagy Lajos középső pályaszakaszának terméséből egyrészt novellisztikája emelendő ki, amelyből az írónak a társadalmi visszásságok miatti felháborodása süt ki. Műveiben szabadon él az avantgárd bizonyos vívmányaival, így a szimultán technikával, az egymás hatását fokozó tények szoros összemontírozásával (Lecke, 1930). Az új tárgyiasság személytelensége, szenvtelensége éppúgy fontos stíluseszköze (Bérház, 1931), mint az aesopusi állatmese sémájának kölcsönvétele (Farkas és bárány, 1922). E korszakbeli főműve, a nagyobb lélegzetű Kiskunhalom (1934) a szociográfiairodalom voltaképpeni nyitánya. Budapest Nagykávéház (1936) című regénye egyrészt kíméletlen helyzetkép a korabeli Magyarországról, különösen a fővárosról, s az író ebben a művében egyben görbe tükröt tart a magát a társadalomátalakító reformok mozgatóerejének tekintő forradalmár vagy reformista ifjúság elé is. Nagy Lajos a narrációt gyökeresen redukáló prózapoétika egyik előfutára.
Krúdy Gyulához hasonlóan csak részben sorolható a Nyugat körébe a korszak legjelentősebb magyar drámaírója, Molnár Ferenc, aki színházi munkássága mellett a próza területén is figyelemre méltó teljesítményt mondhat magáénak.
A Nyugat második nemzedéke
Amikor a korabeli nemzedéki tagolást és besorolást követjük, meg kell jegyeznünk, hogy a "második nemzedékhez" tartozás nem jelentette egyben a Nyugat folyóirat köréhez tartozást is. Szabó Lőrinc pályáját a Nyugat körében kezdte, de később szakított Babitscsal és érett korszakában a folyóiratban viszonylag kis súllyal szerepelt. A Nyugat elleni nemzedéki lázadás szellemében szerkesztette rövid életű Pandora című folyóiratát. Még inkább jellemző ez József Attilára, aki fiatalkori verseinek egy részét közölte csak a Nyugatban. A Babits ellen írott pamfletje (1930) után elenyésző számban tett közzé verset a folyóiratban. Élete utolsó éveiben szerkesztője lett a Szép Szó című folyóiratnak, amely a harmincas évek Nyugatjával szemben a századelő harcosan liberális, nem megalkuvó Nyugatjának örökségét kívánta folytatni.
Pályája kivételesen szerencsésen indul. Babits Mihály atyai barátként serkenti szellemi fejlődését és költői érlelődését. Mikes Lajos szerkesztőnek, későbbi apósának köszönhetően az Est-lapok gyorsíróként, majd újságíróként alkalmazza. Publikációs nehézségek nem akadályozzák kibontakozását, így költői fejlődése antitézisekben, egymással ellentétes arculatú, hangvételű kötetekben halad előre. Első kötetében, a Föld, erdő, istenben (1922) az antikizáló, klasszicizáló Babits- és George-tanítvány mutatkozik be bukolikus, stilizált tájélményt megszólaltató versekben, amelyek mögött súlyos disszonanciák, lázadó indulatok rejlenek. Ez a feszültség robban ki nyílt anarchisztikus lázadássá Babits, a mester meghirdetett új klasszicizmusával, s a korabeli valósággal szemben Kalibán! (1923) című verseskötetében. A lázadás oka a szegénység, a belőle következő hajsza, a nagyvárosi életforma torzító hatása. Ez az ellentét extrapolálódik a modern kultúra megtagadásává a kötet híres címadó versében. Ebben a gyűjteményben indul Szabó Lőrinc lázas, diszharmonikus szerelmi lírája, amely végigkíséri a költő egész pályáját. A Fény, fény, fény kötet (1925) lírai énje hátat fordít a világnak, amellyel a Kalibán! viaskodott, s eksztatikus módon, egy magányos én köré rendeződő világot épít ki. A klasszikus formafegyelem itt teljesen felszámolódik, s a német expresszionizmus egzaltált, eufórikus lírai nyelve érvényesül.
A kötet megjelenése után írott versekben a költő újra megtalálja imaginárius, énközpontú világának korrelátumát, a súlyos, ellenséges valóságot, s A Sátán műremekei című verseskönyvben (1926) magasabb szinten, konkrétabban, szociálisan és gondolatilag elmélyültebben megismétli a Kalibán! lázadását. Van ezekben a versekben valamilyen riportszerűség, lírai realizmus, rengeteg retorika, érvelő, meggyőző, néptribuni lendület. Szabó Lőrinc itt egészen közel kerül a marxi társadalomképhez, de a szocialista líra didaktikus lapossága nélkül. Az indulatos, dühödt, a következményekkel nem számoló érvelés hitelesíti a társadalmi igazságtalanságokkal szembeforduló lírai én magatartását.
A verseskönyv megjelenése utáni időben zajlik le a Szabó Lőrinc által a Pandora című folyóirattal kezdeményezett sikertelen generációs lázadás a Nyugat ellen. Hatéves hallgatás következik, amelynek során a költő nem ad ki kötetet, s az elhallgatás veszélyével is szembenéz. Ebben az időszakban írja a társadalmi problémák totalitárius megoldásával kacérkodó, hírhedtté vált Vezér című versét (1928), amelyet majd a második világháború idején szélsőjobboldali módon aktualizál.
A válságból egy új Szabó Lőrinc lép ki, s lép fel az első pályacsúcsra, Te meg a világ című kötetével (1932). Gondolati költészetté tárgyiasul itt a korábbi indulatos lázadás, de ennek következményei három filozófiai attitűdben öltenek testet: egyfajta szkepticizmusban, pragmatizmusban és anarchista egoizmusban. A szkepszis ismeretelméleti megrendülésben és bizalomvesztésben nyilvánul meg igazságban, törvényben, szilárd rendben. A pragmatizmus azt jelenti, hogy az eszmei, kifinomult szempontokat a költő visszavezeti alacsonyabb rendű mozgatóerőkre. Az egoizmus pedig az önző én elsődlegességét állítja a közösség érdekeivel, az egyetemes értékekkel szemben. E gondolati költészet kiábrándult, deheroizált emberképet alakít ki, s a tekintet nélküli kimondás vakmerősége teszi irritálóan vonzóvá a költői üzenetet. Kötetével Szabó Lőrinc a modern klasszicizmus egyik reprezentatív költőjévé nőtt fel. Klasszikussá az előző kötetek formai lázadása után újra magára vállalt fegyelem, a gondolatiság és a versek megkonstruáltsága teszi. Modernségének legfőbb összetevője az, hogy a költő felismeri a lírai én megkettőzésében rejlő lehetőségeket, egyfajta önmegszólító beszédmódot, az első személyű lírai közlés drámai feszültséggel telítését viszi végbe a kötet talán legsikerültebb darabjaiban.
A Különbéke (1936) című kötetben csökken az előző versek drámai magasfeszültsége, a gondolati költészet gyakran epikai keretben rendeződik el. A könyvben két verscsoport érdemel megkülönböztetett figyelmet: a keleti témájú (indiai, kínai mítoszokat újramondó, egyiptomi élményeket feldolgozó) darabok, az orientális világtapasztalat, a Lóci-versek pedig a gyermeki világ irányában igyekeznek kitágítani a rezignált, helyzetébe beletörődő felnőtt férfi élménykörét. A Lóci-, majd később a lányáról írt "Kis Klára"-versek népszerűséget szereznek neki, művészi értékben azonban alatta maradnak a legjobb színvonalának, amint a Harc az ünnepért kötet (1938) - az olyan remeklésen kívül, mint például az Egy téli bodzabokorhoz - a költői erő átmeneti csökkenéséről tanúskodik.
Míg Szabó Lőrincet és Erdélyi Józsefet a siker szárnyára veszi, addig Illyés Gyula és a generáció legjelentősebb költője, József Attila az 1920-as években saját költői hangját, tematikáját, magatartását kísérletezi ki. Illyés a lírai realizmus új útjait keresi, József Attila pedig a modernség és a klasszikus költői örökség szintézisének kialakítását tűzi ki célul. A nyugatos mestereket, köztük atyai barátját, Juhász Gyulát követő pályakezdő költő hamar felfedezi a kísérletező és hagyománytagadó avantgárdban rejlő lehetőségeket, egyúttal a népi líra folklór-ihletét és a Petőfi-Arany hagyományt is igyekszik sajátjává tenni. Az eltérő indítások szerencsés összeötvözéséből már a kísérletezés éveiben is olyan telitalálatok születnek, mint a Megfáradt ember (1923), a Szegényember balladája (1924), a Tiszta szívvel (1925), a Hangya (1926), az Ülni, állni, ölni, halni (1926).
1927-re alakítja ki a társadalmon kívüli, különleges tapasztalatok birtokában lévő, ugyanakkor mély olvasási kultúrára szert tett, lázadó, de egyben szeretetre méltó fiatalember szerepét, s egyúttal felfedezi, hogy nyugtalan újat keresései hiánytalanul elférnek a hagyományos prozódiai és műfaji keretekben. Versei első jelentős sorozatát erre a villoni ihletésű szerepre és klasszicizáló poétikára ráépülő tiszta költészeti törekvésnek a jegyében 1927-től 1929-ig alkotja meg. A tiszta költészet elve azt a roppant nagy ambíciót rejti, hogy az alkotó a vers legkisebb hatóeleme fölött is szuverén módon rendelkezzék. Szüksége is van erre a képességre, mert a verset ekkor írt esztétikai fejtegetéseiben világmodellnek tekinti, ami kicsiben helyettesíteni képes a mindenség egészét. Ez a törekvés, a "tömény vers" eszménye olyan darabokban ölt testet, mint a Bevezető (1927), a Két dal (1929), a Ringató (1928), a Gyöngy (1928), a Klárisok (1928), a Harmatocska (1929). Az első pályacsúcsot mindazonáltal a 12 darabból álló Medáliák ciklus (1928) képviseli, amelyben a nyelv mágikus kezelése, a végső tömörítésből eredő merész képalkotás és homály, a groteszk játékosság, valamint a poétikailag és nyelvtanilag szabályos szerkesztés egyedi ötvözete különleges költői teljesítményt eredményez.
József Attila azonban hamar túllép ezen a magas szintű "intarzia-költészeten", és az őt mindig is kísértő közéleti líra, a versben való cselekvés programja hódítja meg. Először a parasztorientáció, a népi politizálás ad keretet lázadó indulatai kiélésének és egyúttal népköltészeti, ősköltészeti ihlete elmélyítésének (Tiszazug 1929, Betlehem 1929, Betlehemi királyok 1929), majd döntő (bár nem előzmények nélküli) orientációváltozás következik be pályáján: csatlakozik a kommunista munkásmozgalomhoz, a proletárforradalom eljövetelére készül, s elmélyed a tudományos szocializmus irodalmában. Egyik-másik versében felrémlik annak veszélye, hogy költői ambícióit alárendeli a politikai programok megfogalmazásának, de végül is az abszolút költészet igényéről nem mond le: a szómágiában megtalálja azt a közös nevezőt, amely lehetővé teszi az egyszerre eredendően költői és ugyanakkor primer módon cselekvő alkotói magatartást. Olyan remekmű igazolja ennek a poétikának a lehetőségeit, mint a Nyár (1930). E program jegyében íródnak előbb a forradalmi cselekvés bűvöletében született versek, mint a Tömeg (1930), az Anyám (1931), a Munkások (1931), a Fagy (1932). Majd pedig a meditatívabb, elmélyültebb helyzetképek (Holt vidék, 1932; Mondd, mit érlel..., 1932; Medvetánc, 1932), végül a nagy világnézeti verstablók (Külvárosi éj, 1932, Téli éjszaka, 1933; Elégia, 1933; A város peremén, 1933 s a szerelmi tárgyú Óda, 1933) következnek. Ebben a rapszodikus prozódiájú, az elégikustól az ódai hangnemhez emelkedő verssorozatban jut föl költészetének arra a magaslatára, amelyen egész további lírája kibontakozik. A város peremén című történetfilozófiai ódája az életmű delelőpontjának tekinthető, amelyben a társadalmi-politikai mondandó tiszta költői hangon szólaltat meg filozófiai mélységű gondolatokat, háttérként a nehéz sorsú külvárosi munkásság életkörülményeit vázolja föl, s figyelmét már az ösztönök belső, zavaros világa felé fordítja.
1933-ban azonban a társadalmi cselekvés időszerűsége, a közéleti szerepvállalás értelme megkérdőjeleződik, s a költő személyes sorsának alakulása miatt is szemléleti válságba sodródik. Ennek a megrendülésnek ad hangot Reménytelenül (1933), Számvetés (1933) és Vigasz (1933) című verseiben. Hatalmas szellemi erőfeszítéseket tesz egyensúlyának helyreállítására, a szemléleti válság meghaladására. Ennek eredménye a Medáliák poétikai programját módosult formában, annak játékosságát háttérbe szorítva, egy új történelmi és élethelyzetben megismétlő, elmélyült gondolatiságú, világmodellt teremtő versciklus, az Eszmélet (1933-1934). Ez a versciklus, amelyben a költő - felülkerekedve válságérzetén - mindenre elszántan, illúzióival leszámolva teremt rendet és egyensúlyt világában, a modern magyar költészet egyik csúcsteljesítménye, a költő első pályaszakaszának lezárása.
Már 1931 óta jelen van József Attila gondolkodásában, s az évek során egyre nagyobb teret nyer egy új, pszichoanalitikus ihletettségű emberkép és élettapasztalat. Ez, az ember drámai belső megosztottságát s a világhoz való viszonyának bonyolultságát feltáró gondolatrendszer lassan átalakítja a költő verseszményét is. A világmodell-alkotás, a szóval való cselekvés esztétikáját 1934 őszétől háttérbe szorítja egyfajta kifejezésesztétika, amely tematikailag az ösztön-én tartalmainak, a múltban elkövetett bűnöknek és elszenvedett sérelmeknek ad egyre nagyobb teret, a mélyről feltörő tragikus élmények tudatosítását, költői feldolgozását pedig a szublimáció fogalma körül rendezi el. Ez az önmaga ellen fordított, öngyötrő moralizáláson alapuló verssorozat a Mama című verssel (1934) kezdődik, s elkíséri a költőt haláláig, az életmű legmegrendítőbb darabjait produkálva. Az úgynevezett "kései költészet" tragikuma az élet legkülönbözőbb területeit meghódítja: az önképet (Én nem tudtam, 1935) éppúgy, mint a szerelmi kapcsolatot (Gyermekké tettél, 1936; Nagyon fáj, 1936), az anyához való viszonyt (Kései sirató, 1935), az Istennel való kapcsolatot (Bukj föl az árból, 1937), a betegséget (Ki-be ugrál..., 1936), a halált (Ime, hát megleltem hazámat..., 1937).
József Attila költői nagyságának záloga azonban éppen abban van, hogy egyre reménytelenebb helyzetében sem adja meg magát. A közösségért való költői cselekvés programját fönntartja (A Dunánál, 1936; Thomas Mann üdvözlése, 1937; Hazám, 1937), a világmodell-teremtés poétikáját is megújítja, még ha tragikus hangvétellel is ("Költőnk és kora", 1937), a (keserű felhangú) önironikus játékosság hangját is megpendíti (Születésnapomra, 1937), s kései szerelmi lírájában, a Flóra-versekben magánéleti téren is kísérletet tesz az életbe való visszatérésre. Utolsó nagy erőfeszítései a halálos válság leküzdésére, a Tudod, hogy nincs bocsánat és Az Isten itt állt a hátam mögött... kezdetű töredék 1937 nyarán artikulálódtak.
A kölcsönös megbecsülés és fontos érintkezési sávok ellenére a Márai által választott írói program különvéleményt jelentett a József Attila (vagy a Déry Tibor) által követett szocialista társadalomkritikához és jövőképhez viszonyítva éppúgy, mint a népi mozgalom nyújtotta alternatívához képest. Az ifjúkori politikai és művészi lázadások után a polgári eszmevilághoz tékozló fiúként megtért író tevékenysége mögött változatlanul egyfajta megreformált, a kor égető kérdéseire válaszokat adni képes liberalizmus állt eszmei támaszként.
Társadalmi osztályának, a magyar város (esetében Kassa) patrícius, vagyonát szorgos munkával megalapozó, vállalkozó szellemű, igényes, de a köz érdekében áldozatokra is hajlandó patrícius polgárságának múltját eszményítette. A nemzet felemelkedését, Európához tartozását nem kis mértékben e réteg érdemének tekintette. A polgárosult nemzet eszményképéhez emigrációjáig szorosan ragaszkodott. A történelmi osztályokkal kompromisszumot kötött, az élettel való kapcsolatát meglazító, sok tekintetben a társadalom vezető rétegeinek élősdiségét átvevő, kulturális igényeit leszállító jelenbeli polgársággal szemben éles kritikát gyakorolt, amint kora Magyarországának idejétmúlt berendezkedését, retrográd mentalitását általában véve is szigorúan ítélte meg. Kritikai attitűdje egyre inkább egyetemesebbé tágult, minthogy az alsóbb néprétegek és az azokat képviselő értelmiség által kínált társadalomátalakító alternatívát nem tartotta életképesnek és a jövőre nézve ígéretesnek. A magyar (és az európai) polgárság és ezzel az ország jövőjét sok szorongással, időnként mély pesszimizmussal latolgatta. Erősen hatottak gondolkodására a válságfilozófiák, köztük is elsősorban Spengler történetbölcselete, anélkül hogy a belőlük olykor kibontakozó ábrándos utópiákat a magáévá tette volna.
Íróként, szellemi orientációjából következően erőteljesen foglalkoztatta őt a személyiség integritásának kérdésköre, a minőségi életvitel megvalósításának lehetősége, de ezt végső soron sohasem vonatkoztatta el az alkotóképesség követelményétől, a tevékeny élet eszményétől. Ezen a körön belül különösen izgatta őt a művész (általában: az írástudó) és a polgár viszonya, mert az előbbiben az átlagpolgári életviteltől elhajló, ám rendhagyó voltában a kor legfontosabb tennivalóinak megfogalmazására, problémáinak végiggondolására képes típust látta.
Pályáját, noha irodalmi ambíciói kezdettől voltak, publicistaként kezdte, s így tett szert széles európai látókörre: munkatársa lett a Frankfurter Zeitungnak, majd Párizsból az Újságot tudósította. A publicisztikát az egész korszakban igen magas szinten képviselte. Találunk írásai között az útirajz műfajához tartozókat (Istenek nyomában, 1927, Napnyugati őrjárat, 1936, Kassai őrjárat, 1941), polemikus gondolatmenetű, könyvterjedelmű gondolatmeneteket (Röpirat a nemzetnevelés ügyében, 1942), válogatott cikkek gyűjteményét (Bolhapiac, 1934), lírai jegyzetekből összeállított kompozíciókat (A négy évszak, 1938, Ég és föld, 1942).
Első fontos szépírói teljesítményében, a Zendülők című nevelési regényben (1930), a háború kitöréséért felelőssé tett apák ellen lázadó serdülő fiúk történetében a cocteau-i Vásott kölykök tragikus-abszurd elbeszéléséhez sokban hasonló módon mond ítéletet a századelő háborúba, forradalmakba, generációs konfliktusokba torkolló történelméről. Magyarországi pályaszakaszának főműve, a szépírói hírnevét megalapozó Egy polgár vallomásai (1935). A mű tartalmilag tökéletesen illeszkedik a Márai-életmű - sok tekintetben a Thomas Mann-i művészi programmal rokonítható - fő vonulatához, amely a polgári lét értékét, az osztály életképességét, lehetséges életstratégiáit vizsgáztatja, s a magyar polgárosulás sajátos kérdéseiről érzékeny és mély elemzést nyújt. Regénypoétikailag mindazonáltal rendhagyó mű a pályán. Önéletrajzi ihletésű, a referenciális szférához szinte a szociográfia szakszerűségével kapcsolódó munka. A széppróza művelőjének és a publicista Márainak szerencsés egyszeri szintézise. Amit az író realista regiszterben e főművében megalkotott, azt megismétli a líraiság, a mítoszképzés, a valóságábrázolástól való eltávolítottság közegében a Garrenek, a magyar polgári család nagy dilemmáit, sorstörténetét a művészi általánosítás közegében nagy erővel megfogalmazó Féltékenyek (1937) című regényében.
Márai a magyar próza megújítói közé tartozik. Kosztolányi és Krúdy követőjeként az esztétikai hatás elérése érdekében igen nagy mértékben a nyelvben rejlő lehetőségekre épít. A Krúdy Gyula utolsó napját elmesélő Szindbád hazamegy (1940) című regény a régi Budapest nosztalgikus fénytörésben való megidézése és az író életforma apoteózisa a nagy íróelőd stílusának, különösen hasonlattechnikájának a pastiche-ig elmenő rekonstruálásával. Regényeiben egyre inkább figyelmen kívül hagyja a próza közvetlen valóságtükröző funkcióját, radikálisan lecsökkenti a narráció szerepét. A művek az opera-szövegkönyvek erősen stilizált felépítésére emlékeztető módon óriásmonológokból összetevődő áldialógusok sorozatából szövődnek. A Casanova-témát feldolgozó, igen nagy sikert arató Vendégjáték Bolzanóban (1940) nagyjelenetről nagyjelenetre lépkedve halad a tragédiát elkerülő végkifejlet felé. Ez a képlet olykor az írói önkontroll elveszítésével öncélú, modoros magamutogatássá, nyelvi virtuózkodássá szegényedik (A gyertyák csonkig égnek, 1942).
A második világháború éveiben a terméketlenséggel fenyegető stilizációtól megszabadító írói megújulásnak a magyar irodalomban ritka, de igen sikeres módját választja Márai: 1943-tól naplóírásba kezd, amelyet a száműzetés évtizedei alatt is folytat. Irodalmi naplóról van szó, amely nem a magánérdekű, mellékes életrajzi tényekről vall, hanem a legbensőségesebben átélt egyetemes jelentőségű kérdések, első személyben vállalt közérdekű állásfoglalások, elmélyült meditációk természetes foglalatául szolgál. A Napló az Egy polgár vallomásaihoz hasonlóan Márai publicista és szépírói tevékenységének szerencsés ötvözete.
A Nyugat harmadik nemzedéke
Pályakezdése szokványos volt. Nem látszott kiemelkedni generációjának, a Nyugat úgynevezett harmadik nemzedékének jó átlagából. Avantgárd szabad versekben lázadt, részt vett a forradalmi munkásmozgalomban. Babits a szegedi fiatalok falukutató mozgalmának keretében született népies darabjairól írott kritikájában rajta demonstrálta a folklórra hivatkozó új modorosságot. Sorsa a halál gondolatával való eljegyzettségre predestinálta (A félelmetes angyal, 1943). Születésekor meghalt édesanyja és ikertestvére - ezt idézi Huszonnyolc év című verse (1937) és Ikrek hava című önéletrajzi elbeszélése (1940). Gyermekként elveszítette édesapját, majd a "zsidótörvények" következtében utolsó évei a halálos fenyegetettség árnyékában teltek.
Egyedi helyét korunk költészetében azzal vívta ki, hogy - dacolva a felsorolt, diszharmonikus önszemléletre ösztönző tényezőkkel - utolsó évtizedének termésében egyre meggyőzőbb teljesítménnyel hitelesítette: az affirmáció is rendelkezhet nagy költészetteremtő erővel. Műveinek hangvétele szinte kivétel nélkül komoly, áhítatos, hitet tevő, akár a népfrontos politikai és társadalmi elköteleződés kap hangot (Hispánia, Hispánia, 1937), akár a nemzeti identitásvállalás fejeződik ki (Nem tudhatom, 1944), akár a hitvesi szerelem jut kifejezésre (Tétova óda, 1943) verseiben.
Az ilyen líra akkor lehet hatékony, ha az alapkérdésekre összpontosítja a figyelmet. Idilljeiben megjeleníti a szépség és a veszélyeztetettség billenékeny egyensúlyát (Mint a bika, 1933), felmutatja a helytállás erkölcsét (Kortárs útlevelére, 1934), a sztoikus belenyugvás magatartását (Járkálj csak, halálraítélt!, 1936). A költészetének állandó elemévé lett halálmotívumot az életszeretet összefüggéseibe burkolja, világképe végiggondolt, jól elrendezett, kiegyensúlyozott.
A kordivatként jelentkező antikvitáskultusz, a neoklasszikus beállítottság az ő életművében valósul meg a legérvényesebb és leghitelesebb módon. A kor kaotikus, borzalmas, antihumánus valóságára a forma rendezettségével válaszol. Alighanem a babitsi minta nyomán és Sík Sándor szellemi útmutatását követve az erkölcsi tartást biztosító kulturális hagyományok felelevenítésére, köztük a vergiliusi örökség követésére törekszik eclogáiban. Tragikus halála előtt írt utolsó verseinek sorozata a magyar költészet legnagyobb teljesítményeivel vetekszik (Levél a hitveshez, Hetedik ecloga, Erőltetett menet, Razglednicák)
Első jelentős kötetének a Medusát tekinti a kritika (1943), de számos korábban írott versét számon tartja az utókor. Az Öregeket, amelyet Kodály megzenésített, a népszerű Bartók suite-et, a Valse triste-et, a gyermekversköltészet kedvenc darabját, A tündért. A Fű, fa, füst gyermekkor-mítosza, A Bab el Mandeb-en ősvilág-idézése komoly elemzések tárgya volt. A "Harmadik nemzedék" a korabeli nemzedéki vitákhoz való alkalmi, de maradandó értékű hozzászólás, s a felsorolással csak néhány verset emeltünk ki azok közül, amelyek Weöres Sándor úgynevezett korai korszakából évtizedek múltán sem veszítették el érdekességüket.
Mindenesetre már a Medusa megjelenése előtt tökéletesen érett költőként lép elénk. A kort, amelyben él, éles, globális (kultúr)kritikában részesíti és elutasítja. Az individuális személyiség leépítésébe, korlátainak áttörésébe kezd, a teljesség igézetében. Hamar meghaladja az egyéniségelvű élményköltészetet, s olyan kultúrák felé tájékozódik, amelyek ebbeli törekvéseit bátorítják. Fölfedezi a gyermeki én mélyrétegeit, az antik és őskori mítoszokat, a távol-keleti művészetek által megnyitott távlatokat. A radikális archaizálás módszerével élve nem egyszerűen régi mítoszokat kelt életre, hanem megkísérli ellesni a mítoszi gondolkodás logikáját. A modern nyugati költészettől eltérő költői eljárások, logika érvényesül műveiben, ami idegenségénél fogva a modernség benyomását kelti az olvasóban. Az így teremtődő mozgástér aztán kétségkívül felszabadítja a költő kísérletező kedvét is.
E folyamatok végeredményeként többféle, közös nevezőre nehezen hozható, de újszerű poétika jön létre Weöres műhelyében. A Theomachia (1938) az Idő születéséről írott mítoszi "oratórium-dráma" és az Istar pokoljárása című, a holtak feltámadásáról szóló "Babylon-rege", valamint a Gilgames-táblák újraköltése az ősidő világszemléletével való érintkezés megteremtésére tett nagyszabású kísérletek. A Dalok Na Conxy Pan-ból ciklus egyszerre utal Gulácsy Lajos orientális képfantáziáira és József Attila Medáliák-típusú "nipp" költészetére. A Medusa kötet egyik legkiemelkedőbb darabja az értelemelvű verskompozíción merészen túllépő, s a pálya későbbi fejleményei felé mutató, zenei szerkesztésű Harmadik szimfónia. Az éjszaka csodái az álom-technika hű lekottázásával, a Széltornya pedig egy másik regiszterben, egyfajta groteszk, kancsal platonizmus szellemében ad a közvetlen realitás rajzán túllépő, emlékezetes képet a hegyoldalban fekvő városról, Pécsről, "vagy inkább annak égi másáról". Weöres fiatalkori költészetének ragyogó lezárása a Rongyszőnyeg ciklus, amely magyaros ritmusaival, spontán áradásával, rögtönzésszerű közvetlenségével, a gyermekversre jellemző bumfordi hangvételével megejti olvasóját, s észrevétlenül részelteti a háború alatti Weöres sajátos gondolkodásmódjában.
A Nyugat második és harmadik nemzedékének más prózaírói
A korszak magyar prózája a Nyugat-nemzedék és a népi írók művein túl is gazdag jelentős művekben. Ekkor születik Déry Tibor modern realista nagyregénye, a Befejezetlen mondat (1933-1938), amely csak 1945 után lát napvilágot, de amely a kor magyar társadalmának egészéről, a polgárság és a proletariátus belső problémáiról és egymás elleni küzdelméről nagyszabású freskót fest. Ekkor írja Szentkuthy Miklós életművének mintegy nyitányaként a korszak legmerészebben kísérletező, a Joyce-i, Virginia Woolf-i kezdeményeket tovább folytató regényét, a Prae-t (1933). Szerb Antal, a "második nemzedéknek" Németh László és Halász Gábor mellett legjelentősebb esszéistája Hétköznapok és csodák (1935) című könyvesszéjének a kor regényéről kifejtett téziseit két kitűnő regényben, a Pendragon legendában (1934) és az Utas és holdvilágban (1937) próbálja ki. Hevesi András Turauskassal, ezzel a feledhetetlen szörnyeteggel gazdagítja a magyar regény figuráinak galériáját Párizsi eső című kisregényében (1936). De nem kevésbé emlékezetesek Pap Károlynak a zsidó hagyományokkal viaskodó hősei Azarel (1937) című regényében és novelláiban, vagy Kolozsvári Grandpierre Emil gátlásos Dr. Csibrákyja (1934). Nem maradhat ki leltárunkból Gelléri Andor Endre "tündéri realizmusa" sem novelláiban vagy az óbudai kispolgári közegben lejátszódó Nagymosodájában (1931). A korszak reprezentatív regényei és novellái tehát a hétköznapok és a csodák, Kolozsvári Grandpierre realizmusa és Szentkuthy experimentalizmusa közötti széles skálán helyezhetők el.
A Nyugat második és harmadik nemzedékének más költői
A Nyugat második nemzedékének költői között - a már kiemelt József Attilán és Szabó Lőrincen kívül - Erdélyi Józsefet és Illyés Gyulát leszámítva (akiket irányzati kapcsolódásuk miatt a népi lírikusok között tárgyalunk) nem akadt olyan számottevő tehetség, mint a harmadik nemzedékben. A második generációhoz tartozó költők közül Bányai Kornél, Berda József, Fenyő László, Fodor József, Győry Dezső, Sárközi György nevét érdemes említeni. A Nyugat úgynevezett harmadik nemzedékéhez tartozó költők egyik része avantgárd vagy népi előzmények után lépett rá a kései Babits vagy Kosztolányi által javasolt költői útra. Ilyen volt Radnóti vagy Vas István. Weöres pályája kezdettől fogva egyfajta, a kísérletezést nem kizáró tradicionalizmus keretében bontakozott ki. Rónay Györgyöt a modern francia katolikus szellem, a francia klasszicizmus és az antik példák tisztelete jellemezte. Az antikvitás szelleme Hajnal Anna lírai törekvéseit is messzemenően áthatotta. A nemzedéki összefogás jegyében szerkesztett Ezüstkor című folyóiratuk is az antikvitáskultusz és a klasszicizmus programja jegyében működött. A fiatal Kálnoky László is a késő nyugatos költészet továbbfejlesztésén fáradozott, ahogy az erdélyi életanyagból bőven merítő, Romániából áttelepült Jékely Zoltán is a "harmadik nemzedék" fegyelmezett, a lírai személyességen meditációval, epikus elemek versbe vonásával túllépni kívánó poétikáját alakítgatta. Radnóti kivételével mindannyiuk pályája 1945 után bontakozott ki. Noha évjáratát tekintve idősebb náluk, itt említjük a fiatalon meghalt Dsida Jenőnek, a kor legtehetségesebb erdélyi költőjének teljesítményét, mert formakultúrájával, játékosságával, keresztényi ihletével inkább rokona a felsoroltaknak, mint a második nemzedék érdesebb, realistább, a világ dolgaiban határozottabban állást foglaló tagjainak, Illyésnek, József Attilának vagy Szabó Lőrincnek.
Irodalom és népiesség
Népi irodalom - előzmények
Az avantgárd hanyatlása utáni időszak leghosszabb élettartalmú, legszélesebb közönséget mozgósító irányzatát a népi irodalom jelentette. A mozgalom kezdeteit az 1930-as évek elejére datálja a történettudomány, hol a későbbi népi írók 1931-es debreceni találkozóját, hol pedig Illyés Gyulának a Nyugatban megjelent Pusztulás című 1933-as cikkét jelölve meg kiindulópontként. A mozgalom azonban jelentős, jó évtizednyi előzményekre tekinthet vissza, a háború utáni rendszerrel lényegében egyidős.
Kezdeményezője Szabó Dezső, a Nyugat nagy nemzedékével indult művelt és tehetséges publicista és író, aki a háború végére sajátos, a kor polgári individualizmusát és dekadens szellemiségét radikális kritikának alávető kollektivista eszmei pozíciót alakít ki. A közösség, amelynek érdekében fellép, a magyarság. Életfeladataként a magyar fajnak az idegen hatásoktól való védelmét tekinti. Felfogásának újdonságát az adja, hogy a nemzeti létet fenntartó rétegként nem a levitézlett történelmi osztályokkal számol. A magyar jövőt a falusi népre, a parasztságra, a belőle származó és hozzá visszatérő új középosztályra alapozza. 1919-ben megjelent Az elsodort falu című regényének elementáris, a két világháború közötti fiatal értelmiség több nemzedékére kiterjedő hatását - az időleges, nagyon hamar megkopott vonzerőt gyakorló expresszionista stílusjegyeken túl - ennek a kettősségnek, a nemzeti identitás újszerű felvetésének és a parasztorientációnak köszönhette. Sikerét sohasem tudta megismételni, noha az 1930-as években írott két kisregénye, a Feltámadás Makucskán (1932) és A kötél legendája (1934) művészileg sikeresebbnek mondhatók. Pamfletistaként és publicistaként, a két világháború közötti politikai rendszert és annak szellemi teljesítményeit ostorozó közíróként - noha ítéletei gyakran igazságtalanok voltak, s nézőpontjában erősen torzító hatással volt jelen a fajvédelemre hivatkozó idegengyűlölet - a háború végén bekövetkezett haláláig hatásos szövetségese maradt a népi gondolatnak. Paradox módon a hitleri terjeszkedéssel szemben - még elfogultságokkal áthatott németellenessége is - pozitív szerepet játszhatott.
A nyugatos, sejtelmesen szimbolista, túlfinomultan impresszionista poézis az 1920-as évek elejére kimerült. A zajos, hagyománytörő avantgárd kiszorult a hazai színtérről. A népnemzeti konzervativizmus terméketlensége a közönség számára nyilvánvalóvá vált. Ezt a helyzetképet vázolja föl Szabó Dezső az Ibolyalevél (1922) című verseskönyvhöz írott előszavában. Itt csak a termő géniusz segíthet - állapítja meg, a kötet szerzőjére, Erdélyi Józsefre utalva. A népi líra születését lehetővé tevő költészettörténeti fordulat az ő nevéhez fűződik. Sikerének titka, hogy ráérez az új igényekre, amelyek hagyományokat keresnek. Erdélyi a paraszti folklór, Arany és főleg Petőfi örökségét kínálja új alternatívaként. A közönség nyelvi erőre és egyszerű versbeszédre vágyik. Mindezt megtalálja az Ibolyalevél, a Világ végén (1924), Az utolsó királysas (1928) kötetek hangsúlyos ütemezésű verseiben. Az egyszerű, harmonikus, a folklór és a 19. századi népiesség által szentesített formában a társadalom alapját képező rétegek panaszát, dühös lázadását, hiteles és súlyos emberi szót szeretne hallani a kor embere. Ezt az igényt elégítik ki Erdélyi szegényember versei. József Attila, Illyés, sőt Szabó Lőrinc új költői-szellemi orientációja elképzelhetetlen lenne Erdélyi példája nélkül. Az általa végrehajtott fordulat nélkülözhetetlen volt a költészet megújulásához, de önmagában sem a Petőfi-hagyomány, sem a magyaros verselés, sem a szegényember-szerep, sem az anarchikusan szélsőséges lázadás nem eléggé teherbíró, nem képes a továbbfejlődésre. Erdélyi költészettörténeti vívmányai elemként beépülnek társai összetettebb művészetébe. A népi líra kezdeményezője lemarad, szerepzavarba kerül, s az 1930-as évek második felére szélsőjobboldalra sodródik.
A népi mozgalom
A magyar mivolt új kritériumainak keresése, a történelmi osztályokkal szemben a paraszti rétegek identitásképző funkciójának eszméje magyarázza, hogy a népi mozgalom egyik legfontosabb gyökere a kisebbségi magyar szellemi életbe nyúlik (Sarlós mozgalom), és az áttelepült fiatal értelmiségiek (Bartha Miklós Társaság), illetve a vidéki egyetemi ifjúság (Szegedi Fiatalok) kezdeményező szerepet játszottak elindításában. A falu szociális helyzetének feltárása (földtelenség, egyke) és a népi kultúra hagyományainak mentése, a Bartók és Kodály népzenei tevékenysége iránti élénk érdeklődés előkészítette a talajt a mozgalomszervezés számára.
Noha Adyra hivatkoznak, és az idősebb nemzedék prominens képviselői (Móricz, Szabó Dezső, Fülep Lajos, Babits, az Előőrsöt szerkesztő Bajcsy-Zsilinszky Endre) rokonszenvvel szemlélik törekvéseiket, a népi írók mozgalma generációs vállalkozás. A Nyugat úgynevezett "második nemzedékének" tagjai, Erdélyi, Illyés, Németh László, Sárközy György, Kodolányi, Tamási, Veres Péter, Féja Géza, Gulyás Pál a mozgalom hangadói.
Gömbös Gyula miniszterelnök 1934-ben, demagóg jobboldali reformprogramjának meghirdetésekor megígéri a népi követelések (radikális földreform, a falu helyzetének számottevő javítása) felkarolását, cserébe a neki nyújtott értelmiségi támogatásért. Zilahy Lajos és Kozma Miklós közvetítésével Gömbös megegyezésre jut a népi írókkal, s létrehozzák az Új Szellemi Frontot. Gömbös manipulatív szándékára hamar fény derül, de ez a kaland a magyar értelmiség belső megoszlását sietteti, s megindul az áldatlan népi-urbánus vita. A népi mozgalom létrehozza folyóiratát, a Választ (1934), amelynek fő vitapartnere az 1936 tavaszán induló urbánus, liberális Szép Szó lesz.
A mozgalom balra tolódik, ellenzéki szerepet vállal, kíméletlenül feltárja a vidéki Magyarország elviselhetetlen szociális és kulturális helyzetét úgynevezett szociográfiák formájában, amelyeket a Magyarország felfedezése könyvsorozatban publikálnak. A népi írók 1937 tavaszára kapcsolatot találnak a munkásmozgalmi baloldallal, s létrejön a Márciusi Front. Ezzel robbanásveszélyes elegy alakul ki, ami kihívja a hatalom erélyes visszacsapását. A szociográfiaírók egy részét bíróság elé állítják és erélyes hatósági eszközökkel felszámolják az értelmiségi mozgolódást.
A népi mozgalmat szokás három szárnyra tagolni. A jobbszárnyra helyezik azokat az írókat, akik a Márciusi Front megszűnte után a jobboldali hatalomtól várták a parasztság sorsának megváltoztatását, s olykor eljutottak a nyilas mozgalommal való kollaborációig. A népi baloldal a szocialista és kommunista körökkel tartott fönn kapcsolatot, s tagjai 1945 után, a népi demokrácia kezdetétől az új hatalom szolgálatába szegődtek. A par excellence népi, úgynevezett harmadik utas gondolatot a közép képviselte, amely szerint a sajátos magyar modell a népi rétegek érdekeit képviselve egyszerre képes távol tartani magát a kapitalizmus és a marxi szocializmus hibáitól.
Paradox módon épp azáltal lehetett a népi mozgalom egyik szellemi irányítója, hogy Erdélyinél korszerűbb és összehasonlíthatatlanul tágasabb, a népi körökön messze túl terjedő szellemi tájékozottsággal és kapcsolatrendszerrel rendelkezett.
A szocialista munkásmozgalommal való, ifjúkorából eredő kapcsolatait sohasem számolja föl teljesen. Az 1920-as évek derekán Párizsban töltött éveinek hozadéka a francia szürrealistákkal való jó személyes viszonya és eszmei, poétikai közössége, amelyet hazatérte után a Dokumentumban való közreműködése követ. Francia avantgárd kapcsolatait a Kassákkal való szakítás után is megőrzi. Az 1920-as évek végén már a Bartha Miklós Társaságban tevékenykedik, de egyúttal Babits Nyugatjával is szoros kapcsolatokat ápol. Műveltségét, kapcsolatrendszerét a népi mozgalom céljainak megvalósítására fordítja.
Első kötetét, a nagy sikert arató Nehéz földet (1928) tematikailag, szereptudatát tekintve a paraszti, pusztai világhoz, szülőföldje közegéhez való visszahajlás jellemzi, formanyelve azonban még sokban folytatja avantgárd szabad verseinek modorát. A népi és a modern ilyen ötvözete a kötet sikerének titka. Füst Milán, illetve rajta keresztül Berzsenyi hangja színezi egyre erősebben versei tónusát, s második kötetére (Sarjúrendek, 1930) erősen bukolikus, stilizált táj- és környezetrajz nyomja rá bélyegét.
A lírai népiességre való törekvése során azonban hamarosan a Petőfi-hagyomány újraélesztésére, egyfajta korszerű lírai realizmus megvalósítására vállalkozik. Nemzedéke vezérköltőjének tekintik, s Három öreg című portrésorozatával (1931), Ifjúság című, idilli hangvételű önéletrajzi elbeszélő költeményével (1934) és a Korunkban álnéven megjelent Hősökről beszélek (1935) című poémájával nagy sikert arat.
A kritika egy része azonban jelzi, hogy az Erdélyinél tágasabb világképe, kifinomultabb és bonyolultabb költői eszközei ellenére is kétséges, hogy a 19. századi költői szereptudat problémátlan folytatása, a Petőfi-hagyomány újraélesztése lehetővé teszi-e a kor igényeinek megfelelő költői gyakorlat kialakítását. A rezignációval telt, a népi költőszerep bizonytalanságainak is hangot adó Rend a romokban kötetet (1937) ezért a legérettebb, az első pályacsúcsra felért költő műveként üdvözli a kritika.
Az 1930-as évek derekán prózaíróként is bemutatkozó Illyésről hamar bebizonyosodik, hogy teljesítménye az értekező és a széppróza terén, különösen briliáns nyelvkezelésének köszönhetően, nem kevésbé jelentős, mint költői termésének becse. Sűrűn követi egymást a moszkvai írókongresszuson való részvételéről beszámoló útirajz, az Oroszország (1934), életrajza, amelyet Petőfiről írt (1936), és főleg a szociográfia műfajának és egyben a modern vallomásos prózának klasszikus darabja, a Puszták népe (1936). Integratív személyisége, jó taktikai érzéke a háború idején a magyar irodalmi élet vezéregyéniségévé, a Nyugat örökébe lépő Magyar Csillag szerkesztőjévé avatják, s ekként a nehéz időkben sikeresen törekszik az értékek átmentésére, a progresszív irodalmi erők összefogására.
Annak a szellemi beállítódásnak, a korabeli magyar valósághoz való ama viszonynak, annak az esztétikai értékrendnek, politikai programnak, amelynek egyfajta megvalósítása a népi mozgalom volt, legfontosabb összetevőit Németh László fogalmazta meg és képviselte irodalomszervezőként, esszéistaként és íróként egyaránt. Ez a Szabó Dezső ideológiájából kiinduló, majd attól kritikailag elrugaszkodó, több fejlődési stádiumon átment, változó arculatú koncepció a háború, a forradalmak és a trianoni döntés többszörös megrázkódtatásaira adott válasz. E válasz hangsúlyozottan nemzeti (vagy tágasabb formájában térségi) elköteleződésű. Németh László "nemzeti sorskérdésekként" artikulálja az ország elé álló dilemmákat, a magyarság korfeladataiként fogalmazza meg a belőlük adódó tennivalókat.
A sajátosan magyar (illetve térségi) út megtalálása során az időben és térben egyetemes fejlődésből szerezhető tapasztalatot, a tág horizonton való tájékozódás tanulságait igyekszik Németh a hely és az idő lehetőségeihez és igényeihez visszacsatolni. E koncepció központi eleme a minőségszocializmus eszméje, egy sajátos ideológia, amely a modern polgári társadalom és a marxi szocializmus kritikája alapján lehetségesnek tartja egy harmadik fejlődési út, az elidegenedés és a munkamegosztás minőségromboló hatását kiküszöbölő utópia megvalósítását.
A harmadik út realizálásának megfelelő kísérleti terepéül a magyar élettér, illetve a közép-európai térség kínálkozik. E reformmozgalom mozgató ereje a polgárosuló parasztság, s végeredménye az ennek folyományaként elképzelt, idealizált organikus társadalom vágyképe. Az 1930-1940-es évek során Németh ezt a koncepciót lebontja az élet különböző területeire. Mivel ebben a reformfolyamatban az irodalomnak nemzetnevelő, helyzetfeltáró, mozgósító és kollektív gyógyító szerepet tulajdonít, ezért életművében különösen erőteljesen kidomborodik az irodalmi és kritikai programalkotás.
Reformista útkeresései során Németh László kísérletezik a liberális progresszió köreivel (Osvát, majd Babits Nyugatjában vállalt szerepe), a modernizálódó protestantizmussal (Protestáns Szemle), az igényes konzervativizmussal (Napkelet, Magyar Szemle), a korai népi körökkel (Bartha Miklós Társaság), többször próbálkozik nemzedéki összefogással, mígnem egy nagyszabású magányos vállalkozásba, az általa szerkesztett és írt Tanú (1932-1937) című folyóirat megjelentetésébe fog. A Tanú éveiben forr ki legfőbb és legtartósabb kapcsolatrendszere, a népi mozgalomban való szerepvállalása és a Válaszban történő közreműködése. Az Új Szellemi Front kalandja, a Magyar Rádióban vállalt szerkesztői feladatköre után az elmagányosodás évei következnek, amelyek első szakaszában magányát Kerényi Károly Sziget körével osztja meg.
Ma már jól látható, hogy ennek az impozáns, minden ízében nagy igényű reformtevékenységnek bizonyos oldalai előnyösek, más vonásai viszont hátrányosak a művészi tehetség akadálytalan kibontakozása szempontjából. Szépírói munkásságát a kritika általában az esszékben és publicisztikában kifejtett utópisztikus, olykor ábrándos programok valósággal való szembesítésük következtében létrejött önkritikus, gyakran kiábrándult ellensúlyaként szokta értelmezni. Kétségtelen azonban, hogy a művek nagyobb része a Németh László-i ideológia bűvkörében marad. Ilyen az Emberi színjáték (1929), a Bűn (1936), az Utolsó kísérlet (1937-1941) című regényciklus, s ilyenek nagyrészt a társadalmi és a történelmi drámák is. A reformideológia bűvköréből kilépő szabad ihlet azonban kiemelkedő írói remeklések során az írói életmű csúcsteljesítményei, a Gyász (1930) és az Iszony (1947) című regények megalkotását is lehetővé tette. Esszéírói tevékenysége rendkívül tágas és sokrétű. A magyar szellemi életről adott helyzetelemzései és történeti áttekintései olykor megbicsaklanak (Kisebbségben, 1939), de a magyar múltról, a jelenkor irodalmáról, a világirodalom nagy teljesítményeiről, az antik görögségről és még számos más tudományos, bölcseleti, történeti kérdésről írott tanulmányainak hosszú sora egyaránt a kor magyar esszéirodalmának legmagasabb szintjét képviseli.
Népi írók
Erdélyi József költészettörténeti jelentősége, kezdeményező szerepe tagadhatatlan, de (ha Illyés pályájának csak egy szakaszát soroljuk a népi költészethez, akkor) a népi líra legmaradandóbb teljesítményeit alighanem Sinka István hozta létre. Sinka jellegzetes típusa a szegénységből jövő, a paraszti mélyvilág tapasztalatát közvetítő alkotóknak, s az őstehetség kultusza leginkább benne találhatta meg igazolását. Eredetileg műveletlen, mint minden őstehetség, s a kulturális és társadalmi életben ezért soha nem is igazodott el biztonságosan. De benne még elevenen élt a szegény pásztornépnek az elenyészés stádiumába érkezett mitikus-mágikus, babonás világtapasztalata. Fojtott és zaklatott drámaiságú balladáiban és siratóiban nagy költői erővel és meglepően modern hatásokkal tette egyéni irodalmi teljesítménnyé az ősi kollektív folklórhagyományt. Ugyanennek a népi mitologizmusnak ezzel éppen ellentétes, tudós, filológikus és filozófikus gyökerű változata bontakozott ki a debreceni költőnek, Németh László szövetségesének, az irodalom decentralizálásáért küzdő Gulyás Pálnak a költészetében.
Ahogy Erdélyi a lírában, úgy Kodolányi János a próza területén előzte meg paraszti témáival időben egy évtizeddel a népi mozgalom születését. A fiatal író komor naturalizmussal festett ormánsági életképek sorában, baloldali szocialista nézőpontból tárja fel Sötétség című nagy elbeszélésének publikálásától (1922) kezdve a dél-dunántúli falusi szegénység nyomorát, földéhségét, a népi írók egyik későbbi fő témáját, az egykézést. Kodolányi az 1930-as években szakít a baloldali munkásmozgalommal és a népi írókhoz csatlakozik. Ekkor kezdi magát beleásni a magyar középkorba, s tesz kísérletet a magyar mitológia regényének megalkotására (A vas fiai, 1936, Boldog Margit, 1937, Julianus barát, 1938).
A népi mozgalom másik jeles prózaírója, Veres Péter nem Sinka módján őstehetség, bár ő is mélyről jön, hanem (kissé Kassák Lajoshoz hasonlóan) autodidakta. Paraszti életmódját írástudóként sem adja föl, de fegyelmezett önműveléssel építi ki széles körű műveltségét és tájékozottságát. Eleinte szocialista orientációjú, és a népi mozgalom tagjaként is a balszárnyhoz sorolható. Agrárszocialista, lázadó attitűdje tartósan szembefordítja őt a hatalommal. Első nagyszabású munkája egy, a Válaszban közölt szociográfia, az Alföld parasztsága (1935). E korszakbeli főműve, a példaszerű egyéni sorsát bemutató Számadás című önéletrajz (1936). Művei a dokumentarista próza körébe tartoznak, elsősorban tapasztalatainak foglalatai, a fikciónak, történetmondásnak kevés szerep jut bennük.
Az 1930-as évek derekán, Móricz Barbárokjától ihletve, a Nagy Lajos Kiskunhalom című munkájában kezdeményezett faluleírást folytatva szociográfiák sora tárja fel, Veres Péter dokumentarizmusával rokon módon, a parasztság, a magyar falu elviselhetetlen helyzetét, s érvelnek a földosztás szükségessége mellett. Többek között Illyéstől a Puszták népe, Szabó Zoltán: Cifra nyomorúság, A tardi helyzet, Féja Géza: Viharsarok, Kovács Imre: Néma forradalom. A falukutatóknak óriási társadalmi visszhangja támad, viták kereszttüzébe kerülnek, s ennek révén napirendre kerül a földosztás problémája. A hatalom csak perekkel és börtönbüntetések kirovásával tudja elejét venni a szociográfiák nyomán fellobbant reformkedvnek. A dokumentarizmusnak a népi orientációjú prózán kívül, annál nem kevésbé magas színvonalon a városi életmódról is született jelentős eredménye Kassák Lajos Egy ember élete című önéletrajzának egyes köteteiben, illetve a vidéki városi polgári életforma kitűnő, tárgyszerű rajzát kapjuk Márai Sándor Egy polgár vallomásainak első részében.
A romániai magyar irodalomból jön, s első nagy sikereit erdélyi íróként aratja, de az egyetemes magyar irodalomban a népi írók szövetségesének számít Tamási Áron. A székely falu világával, a székely néphagyománnyal és e népréteg gazdag, erőteljes nyelvével ajándékozza meg a magyar irodalmat. Talán egyik művével sem olyan gazdagon, mint az Ábel-trilógia első darabjával, az Ábel a rengetegben című regénnyel (1932).
Háború és irodalom
A Nyugat nagy nemzedéke nem érte meg a háború végét. A kor embertelen eseményei a fiatalabb generációkban is nagy pusztítást végeztek. Radnóti, Gelléri, Pap Károly, Halász Gábor, Szerb Antal, Hevesi, Bálint György és még sokan mások a háború vagy a fasizmus áldozatául estek. Az írástudók egy része az emigrációt választotta. A jobboldal előretörése sajnálatosan megosztotta az irodalmi életet. Jó néhány jelentős író is a kártékony ideológiák befolyása alá került. A megmaradtak mozgástere nagymértékben beszűkült. A Nyugat, a Munka, a kolozsvári Korunk és egy sor más irodalmi és közéleti lap, publikációs fórum megszűnt. A Nyugat örökségét az Illyés Gyula által szerkesztett Magyar Csillag vitte tovább, egészen a német megszállásig. Ez a folyóirat mintegy szekértáborba gyűjtötte azokat az írókat, írástudókat, akik a progresszív vagy humanista értékek megmentését szívügyüknek tekintették. Az írók még e nehéz körülmények között, veszélyes helyzetben is alkottak, s ennek a helytállásnak a jelképe Radnóti notesze, amely holttestének exhumálásakor a sírból került elő.
ÁLLAMOSÍTOTT IRODALOM
Előzetes megjegyzések
Irodalmunk 1945 utáni szakasza, illetve szakaszai (az ezredforduló felől nézve helyesebbnek látszik a többes szám) már közvetlenül napjainkhoz vezetnek, irodalomtörténetünk lezáratlan fejezetét alkotják. Míg a korábbi korok teljesítményét többé-kevésbé megrostálta az idő, s a művek megítélésében kisebb a kockázat, a jelenhez közeledve egyre inkább nő. Számos elrettentő példa ismeretes a kortársak vakságáról, mikor is az utókor szolgáltatott igazságot a méltatlanul lebecsült szerzőnek. A terjedelmesebb irodalomtörténetek úgy próbálják csökkenteni a melléfogás esélyét, hogy számot vetnek csaknem minden ismert művel és alkotóval. Itt azonban nincs terünk erre, ezért csak annyit tehetünk, hogy külön felhívjuk az olvasó figyelmét: fölöttébb rövidre zárt áttekintéssel fog szembesülni s a méltányosnál jóval kevesebb pályaképpel - szükségképpen elfogult nézőpontból. Szövegünk csak kiindulópontul szolgálhat a közelmúlt magyar irodalmának alapos és árnyalt tanulmányozásához.
Már a korszakolás sem könnyű feladat, mert csupán annyi bizonyos: 1945 inkább jelent politika-, mint irodalomtörténeti határvonalat. Illetve ez sem egészen bizonyos, mivel a politikai történések már 1939-től, illetve 1941-től (az ország háborúba lépésétől) fokozott mértékben kaptak súlyt az irodalmi élet alakulásában is, 1945 után viszont jelentős erőfeszítések irányultak arra, hogy irodalmunk visszataláljon a háború előtti állapothoz (például Ottlik Géza a Nyugat feltámasztását tervezte, Ignotus Pál pedig a Szép Szó újraindítását, s hasonló törekvés segítette révbe jutni a Válasz folytatását). Ezért újabb szakirodalmunk hajlik rá, hogy az 1945 utáni néhány év termését a két háború közötti időszak poétikai teljesítményéhez sorolja. Mégis célszerűnek látszik, az egyáltalán nem vagy csak részben elkerülhető pontatlanságot is vállalva, hogy ehhez az időponthoz ragaszkodjunk. Végül is 1945 után olyan, irodalmunk egzisztenciális feltételeit is érintő változások kezdődtek, amelyek az 1980-as, 1990-es évek fordulójáig meghatározták a magyar irodalom mozgásterét, s némely hatásuk még napjainkban is érzékelhető.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni az egész korszak alapvető vonásaként a politika és az irodalom szoros összetartozását. Az irodalom politikai szerepvállalása a reformkor óta élő hagyomány - éppen az önálló nemzeti politizálás hiányából fakadt és azt próbálta pótolni (ahogy Kelet-Közép-Európa szinte valamennyi kis népének irodalmában). Ám merőben másról van szó a kommunista pártállam keretei között: itt nem a politikai erő elégtelensége, hanem épp a túlsúlya válik meghatározóvá - a politika csupán szavakban igényli az irodalom támogatását, valójában ő kívánja gyámolítani az irodalmat. Ebből az is következik, hogy a függő helyzetbe került kultúra kevésbé önálló a maga időszámításának, korszakhatárainak kijelölésében, mint ahogy az különben történik.
Az alapvető politikai szerkezet felől nézve, legalábbis a "fordulat évétől" (ami valahol 1948-1949 felezőpontjai között húzódott) egyetlen nagy korszaknak tűnhet fel legújabb irodalmunk története (a megelőző koalíciós időszak pedig mintegy ezt előlegező-előkészítő "előjátéknak"). Valójában a pártállami rendszert ismételten nagy kihívások érték - többnyire kívülről, némelykor belülről -, s szinte menetrendszerű pontossággal következtek be négy-, illetve nyolcévenként a magyar politikatörténet kisebb-nagyobb fordulatai. Évszámokkal jelölve: 1945 (a háború vége, az ország felszabadítása és új megszállása), 1949 (kommunista hatalomátvétel), 1953 (szovjet nyomásra Nagy Imre lesz miniszterelnök, aki reformpolitikát hirdet meg), 1956-1957 (forradalom és brutális elfojtása), 1963-1964 (a Kádár-kormány lezárja a megtorlást és a reformok útjára lép), 1968 (az új gazdasági mechanizmus bevezetése és a csehszlovákiai beavatkozás), 1972-1973 (a reform ellenfeleinek átmeneti diadala), 1980-1981 (a lengyelországi puccs, majd a magyar demokratikus ellenzék nyílt fellépése), 1988-1989 (a Szovjetunió megrendülésének következményeként nálunk is válságba kerül a pártállami rendszer). Irodalmunk csupán 1968 után kezdte magát több-kevesebb sikerrel eloldani a rákényszerített politikai keretektől, míg az irodalmi intézmények mindvégig függésben maradtak ezektől.
A koalíciós időszak
Csaknem egy évig tartó kényszerű hallgatás után tért magához az ország. Időbe telt annak fölmérése, hogy mekkora veszteséget okozott a háború és a zsidóüldözés. A "fajvédelmet" szolgáló népirtásnak esett áldozatul Radnóti Miklós, Sárközi György, Szerb Antal, Halász Gábor, Gelléri Andor Endre, Pap Károly, Rejtő Jenő; Budapest ostroma idején veszítette életét Szabó Dezső, Örley István. Sokan már a háború előtt emigráltak (Bíró Lajos, Molnár Ferenc, Lengyel Menyhért, Hatvany Lajos, Németh Andor, Ignotus Pál, Fejtő Ferenc), s bár közülük néhányan visszatértek (mint Hatvany vagy Faludy György), a bizonytalan helyzet legtöbbjüket visszatartotta, később pedig a kommunista hatalomátvételtől való félelem újabb emigrációs hullámot váltott ki (Márai Sándor, Szabó Zoltán, Cs. Szabó László). A háborús években kompromittálódott íróknak enyhébb esetben ún. igazolóbizottságok előtt kellett felelniük tetteikért (mint Szabó Lőrincnek, akit Illyés Gyula közbenjárására, a kommunista párt támogatásával fölmentettek), súlyosabb esetben bíróságok előtt (például Erdélyi József antiszemita uszításért többéves börtönbüntetést kapott).
1945-ben Magyarország merőben új helyzetbe került. Vesztesként került ki a háborúból, jövőjéről a győztes nagyhatalmak rendelkeztek. Földrajzi helyzeténél fogva a szovjet érdekszférába került, s csupán a Szovjetunió szándékán, valamint a nagypolitikai erőviszonyok alakulásán múlott a függőség mértéke és módja. Az már 1945-ben nyilvánvaló volt, hogy a két háború között hatalmat gyakorló elit erkölcsi és politikai szempontból egyaránt lejáratta magát. Az viszont - legalább kezdetben - nyitott kérdés volt, hogy az új politikai tényezők milyen irányba viszik az országot. Az első (már, illetve még) valóban szabad választás a modern parlamenti demokrácia meghonosítását ígérte, a földosztás pedig a magyar társadalmat régóta sújtó bajok orvoslását. Remélni lehetett, hogy még a hátrány is előnyre váltható, s nemcsak a magyar politika, hanem a magyar társadalom és kultúra is képes lesz gyökeres megújulásra.
A koalíciós időszak első éveinek publicisztikájában nem véletlenül állt a viták középpontjában a vállalható hagyomány keresése (s ebből a szempontból az Újhold folyóirat körüli, ún. negyedik nemzedék hovatartozásának firtatása éppúgy tünet értékű, mint az újraéledő népi-urbánus ellentét). Az irodalmi élet válaszút elé került: régi kereteit építse újjá, avagy merőben újakat teremtsen? A választ végül nem a magyar irodalmi élet hozta meg, hanem a nagyhatalmi politika: a kirobbant hidegháború fejleményeként a Szovjetunió kikényszerítette, hogy "népi demokráciának" keresztelt csatlósok vegyék körül, mintegy ütközőállamokként Kelet és Nyugat között. Nem tudhatjuk, irodalmi életünk milyen irányt vett volna, ha nem következik be a ráerőszakolt fordulat a kommunista hatalomátvételt követően. De szinte bizonyosnak látszik, hogy a modernizáció különféle változatainak versengése lett volna akkor is a meghatározó élményháttere. Mint ahogy az államszocialista doktrína is a modernizációt tűzte zászlajára, csakhogy kiiktatva minden más rivális elgondolást.
Az 1945 és 1948 közötti időszak irodalmának tehát nem adatott meg, hogy elegendő ideje legyen valamifajta önálló arculat kialakítására. Ám az 1948-1949-es politikai fordulat, az irodalmi élet államosítása olyan éles cezúrát húzott, a váltás annyira radikális volt, hogy ennek tükrében az a néhány év is utóbb valóságos irodalmi aranykornak tűnhetett. Kétségtelen pozitívuma volt, hogy kitűnő folyóiratok indultak. Elsőként - még 1945 áprilisában, Debrecenben - a Magyarok, amely a Magyar Csillag folytatását ígérte. Röviddel később követte a Valóság, a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség orgánuma (főszerkesztője Szabó Zoltán) és a Forum (szerkesztője Vértes György), melyet legfőbb szellemi inspirálója, Lukács György marxista irányultságú, de a népiek felé nyitott, sajátos "népfrontos" folyóirattá szeretett volna fejleszteni. 1946-tól jelent meg a korszak két legjelentősebb periodikája: a népi írók fórumaként a Válasz (Illyés Gyula szerkesztette, aki e lap mellett döntött - a Magyar Csillag folytatása helyett) és a Nyugat negyedik nemzedékét reprezentáló Újhold (szerkesztője Lengyel Balázs). Kassák Lajos is újraindította mozgalmát: 1947-ben Alkotás, 1948-ban Kortárs címen adott ki folyóiratot. Az 1945-ben alakult Magyar Írók Szövetségének fórumaként jelent meg 1947-től a Csillag (főszerkesztője Németh Andor, tényleges szerkesztője a kommunista Méray Tibor).
A hatalmas veszteség és az ország nehéz anyagi helyzetének ismeretében különösen meglepő, hogy olyan rövid idő alatt annyi jelentős eredmény született az irodalomban és a többi művészetben. Szépprózánk egyik jellegzetes (és korántsem általánosnak mondható) gesztusa a közelmúlttal való számvetés (Nagy Lajos: Pincenapló, Márai Sándor: Napló 1943-44, Darvas József: Város az ingoványon, valamennyi 1945-ös, Örkény István: Lágerek népe, 1947). Ekkor jelent meg Németh László talán legsikerültebb lélektani regénye, az Iszony (1947) és Szabó Pál Talpalatnyi föld című regénye (1948), a falusi társadalom bensőséges rajza (az utóbbinak nagyszerű filmváltozata is készült).
Líránk négy legkiemelkedőbb alkotója: Weöres Sándor (akinek 1944-es Meduza című kötete az életmű egyik csúcsteljesítménye, s érdekes kezdeményezés az 1947-es kötet, A fogak tornáca is), Illyés Gyula (bár ő némelykor túlzott engedményeket tett a stílusdemokratizmus jegyében: a maga idején közkedvelt Megy az eke ma már üresnek hat), Szabó Lőrinc (az életrajzi ihletésű Tücsökzene 1947-ben a költői pálya új szakaszát vezette be), végül a fiatalok közül Pilinszky János, akinek első kötete (Trapéz és korlát, 1946) az egzisztencialista szorongásélmény egyedülálló költői dokumentuma. 1946-ban posztumusz jelent meg Radnóti Miklós Tajtékos ég című kötete, amely tartalmazta a meggyilkolásához vezető út végső stációit megörökítő verseit is (az ezeket tartalmazó füzet az Abda melletti tömegsírból került elő).
Az irodalmi életben legalább négy generáció volt tevékeny. A századelő még élő nagy alakjai (Heltai Jenő, Balázs Béla, Áprily Lajos, Szép Ernő, Tersánszky Józsi Jenő) közül ketten jelentős új szövegeket hoztak létre: Füst Milán (1948-ban adta ki esztétikai főművét: a Látomás és indulat a művészetbent) és Kassák Lajos (új verseskönyve és két regénye jelent meg 1948-ban, illetve 1949-ben). A második nemzedék reprezentáns írója Szabó Lőrinc, Nagy Lajos, Márai Sándor, Remenyik Zsigmond, Török Sándor, Komlós Aladár, valamint a népi mozgalom derékhada: Illyés Gyula, Németh László, Kodolányi János, Tamási Áron, Féja Géza, s ide tartoznak az 1919-es kommün idején magukat elkötelező szocialista költők és írók is: Gábor Andor, Lányi Sarolta, Hidas Antal, Barta Lajos, Déry Tibor, Illés Béla, Háy Gyula. Az utóbbiak korábban emigrációba kényszerültek vagy az irodalmi élet perifériájára szorultak (mint Déry), s most végre megjelentethették kiadatlan műveiket (Déry Tibor még az 1930-as években írta A befejezetlen mondat című regényét, de 1947-ig nem talált kiadót, amely vállalta volna). Recepciótörténeti szempontból ezek a késve megjelent művek éppúgy ehhez a korszakhoz tartoznak, mint az akkor született alkotások.
A harmadik nemzedék az 1930-as években indult, s a háború és a vészkorszak túl korán és túl radikálisan húzott cezúrát legtöbbjük pályáján. Reprezentáns költője Vas István, Zelk Zoltán, Weöres Sándor, Jékely Zoltán, Devecseri Gábor, Hajnal Anna, Kálnoky László, Rónay György, Benjámin László, írója Szentkuthy Miklós, Ottlik Géza, Kolozsvári Grandpierre Emil, Veres Péter, Szabó Pál, Vészi Endre, Goda Gábor, Passuth László, Dallos Sándor. S végül 1945-ben lépett fel a negyedik nemzedék, mindenekelőtt az Újhold köre: Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Somlyó György, Mándy Iván, Szabó Magda és a "fényes szelek" (a szocializmust a népi eszménnyel társító) költői: Juhász Ferenc, Nagy László, Simon István, Kormos István.
A kommunista kultúrpolitikusok (Révai József, Lukács György és Horváth Márton) is mindenekelőtt a népi írókat kívánták megnyerni, minthogy szemükben ők képviselték a magyar népet. Illyés Gyulához képest megtűrt személy volt a szocialista Kassák Lajos vagy Nagy Lajos, ellenfél a halott Babits és Kosztolányi, valamint a Nyugat örökébe lépett Újhold-kör, Márai Sándor és Weöres Sándor. De a népi írókat is szelektíven fogadták el: Darvas Józsefet és Erdei Ferencet saját emberüknek tekintették, míg Veres Péter vagy Szabó Pál respektálandó "útitárs"-nak számított. Illyés Gyulát is erőteljesen kapacitálták, de ő megpróbált kitérni a megtiszteltetés elől. Németh Lászlót, Kodolányit és Féját viszont legfeljebb megtűrték, később hevesen támadták. 1945-ben a kommunista pártvezetés még elvetette a monopolista kultúrpolitika megvalósításának tervét, s inkább a szövetségkeresésre, a jelentős személyiségek megnyerésére törekedett (e gesztus utóbb taktikai lépésnek bizonyult), s az első pillanattól kezdve igyekezett ellenőrzése alá vonni
a legfőbb kulturális fórumokat.
Az irodalmi élet államosítása
A "fordulat éve" mélyreható változásokat hozott az irodalmi élet intézményeiben is. Olyan patinás szervezetek, mint a Kisfaludy Társaság vagy a Petőfi Társaság, megszűntek. A Magyar Írók Szövetsége megmaradt ugyan, de tagságában nagyfokú tisztogatást hajtottak végre. A PEN Klub vegetálásra kényszerült. A könyvkiadást és a könyvkereskedelmet államosították (még a József Attilát és a falukutatókat megjelentető Cserépfalvi Imre kiadóját is felszámolták). Valamennyi irodalmi folyóirat megszűnt, az egyetlen Csillag kivételével, amihez 1950-ben csatlakozott az Irodalmi Újság, 1952-ben pedig az időközben fellépő új nemzedék fórumaként az Új Hang. A szerkesztőségi falakon belül és kívül a legteljesebb politikai és ideológiai cenzúra működött.
A népi írók legfeljebb szerették volna a korábbi politikai és kulturális elit, valamint az irodalmi életet elsősorban finanszírozó polgári közönség "leváltását". A totális hatalommal rendelkező pártállami vezetésnek viszont többé-kevésbé sikerült megvalósítania ezt. Egyik napról a másikra, gyorstalpalókon "képezte", majd nevezte ki az új hivatali és szakértelmiséget. Így az olvasás és a tanulás széles rétegek számára lett egzisztenciális érdek, s nyerte meg őket (sokszor csak ideig-óráig) a magaskultúra közönségének, másfelől olyan főállású író- és művészréteg alakult ki, amely közvetlenül az államtól kapta jogosítványát és kiváltságait. Az új helyzetben még Lukács György álláspontja is túl engedékenynek minősült, s hivatalos megbélyegzés lett a sorsa. Nem publikálhatott az írótársadalom színe-java, egyaránt hallgatás lett az osztályrésze Weöres Sándornak, Kassáknak, Németh Lászlónak, Hamvas Bélának. Olyan művek lapultak íróasztalfiókban évekig, mint Pilinszky korszakos remekműve, az Apokrif. Az ország határain lezárultak a szellemi sorompók is. A magyar írók első kongresszusán, 1951-ben Darvas József miniszter a maga szempontjából méltán elégedetten jelenthette be, hogy "a magyar irodalom egysége megvalósult".
A monopolista kultúrpolitika "egységes" és "totális" politikában gondolkodott, melynek csupán egyik megjelenési módja a kultúra; az irodalomtól elvárta, hogy a pártállami politika céljait propagálja. Az igényeinek eleget tevő műfajok (a termelési regények vagy a téesz-történetek) a "régi és új harcát" állították középpontba, s nyíltan a hagyományos falusi és városi értékek megtagadására szólítottak fel. A könyörtelenül fölgyorsított iparosítással és társadalmi mobilitással előálló identifikációs nehézségeket igen egyszerű képlet volt hivatott megoldani. Ahogy az iskolában, az életben is "felsőbb osztályba" léphetett mindenki, aki megfelelt a kor kívánalmainak: a középparaszt téesztaggá válhatott, a fölös vidéki munkaerő gyári munkássá, a munkáskáder vezetővé, az értelmiségi pedig az új világ propagandistájává (az agitátor, a "népnevelő" munkája igen nagy presztízzsel rendelkezett a korabeli irodalomban). A gondosan tervezett hierarchikus világban mindenki tarsolyában hordta kinevezési okmányát; soha annyi pozitív karriertörténet, mint ebben az időszakban. Ilyen kilátások mellett csekély árnak tűnhetett a szülők értékrendjével való szembefordulás és a személyes kötődések föláldozása, valamint az állandó készenlét az ismételt és gyors életformaváltásra. A hatalom gátlástalanul beleavatkozott mindenbe, ellenőrzése alá akarta vonni a magánszférát is és megkísérelte átvenni a vallások szerepét a mindennapi életvezetésben.
A "régi és új harcát" mesekonvenciók szerint ábrázoló irodalom (ha egyáltalán annak nevezhető) voltaképpen nem tett mást, mint a lezárult hatalmi harcot rögzítette és lelkesítő-elrettentő példázattá emelte. A politika az irodalomban is, mint általában, a különérdekek artikulálódásának kiküszöbölésére törekedett. (Így válhatott szitokszóvá a korabeli kritikusi nyelvezetben az "egyénieskedés" és a "klikkesedés".) A kultúrát egységesnek és tagolatlannak szerette volna látni, s azt követelte a művészettől, hogy mindenkihez szóljon. Az elit- és a tömegkultúra hagyományos ellentétét akarta felszámolni az össznépi irodalom és össznépi közönség egymásra találásával. Szavakban egyaránt támadta az "arisztokratikus"-nak bélyegzett hivatásos befogadást és a "kispolgári"-nak aposztrofált fogyasztói magatartást. Ám a populáris alapértéket, a biztonságot jóval inkább elfogadta, mint az elitista szabadságot, amelyet igyekezett ártalmatlanná szelidíteni (így lett a szabadság marxista definíciója, hogy "felismert szükségszerűség"). Kész volt leszámolni saját avantgárd múltjának elitista eszményeivel is. Például szerelemfelfogásában a korábbi igen liberális, sőt libertinus álláspontot tradicionálisra cserélte föl, s hirtelen megértővé vált a család patriarchális értelmezése iránt. Örkény István Lila tinta című elbeszélését a szexualitás pozitív ábrázolása miatt 1952-ben nyilvános megkövezésben részesítette a kultúra legfőbb hűbérura, Révai József, aki a szexualitást illetően viktoriánus elveket vallott.
Az eszményítés sarkalatos és egyben neuralgikus pontja volt a korszak irodalmának. Révai 1951-ben kampányt indított a sematikus ábrázolás ellen, de amikor belátta, hogy a szocializmus elkerülhetetlen győzelmének sulykolása megkívánja ezt az áldozatot, visszakozott - Déry Tibor Felelet című regényciklusának 1952-es vitáját használva fel ürügyként. Itt már arra intette az egybeterelt írókat, hogy a pozitív hősök ne statikus (értsd: tökéletes) figurák legyenek, hanem "akik fejlődnek és fejlődésükkel mutatnak példát". Így jöttek újra divatba a hierarchia aljáról indulók "tudati felszabadulását" ábrázoló életút-történetek.
Sajátos kettősség alakult ki az irodalmi életben. Egyfelől folyamatosan szűkült az elfogadottak köre. Igaz ez a vállalt "haladó hagyományok"-ra is: a magyar irodalom Mikszáthtal és Móriczcal kiegészített Petőfi-Ady-József Attila-féle "fővonalából" végül egyedül Petőfi maradt meg "makulátlan" példaképként. Hasonlóképpen csökkent a publikálni engedett írók száma - a párthoz hű alkotók sem lehettek biztosak abban, hogy mikor kerülnek tilalmi listára. Másfelől a politika előszeretettel emelte be az irodalmi életbe azokat a fiatal tehetségeket, akiket már a szocialista Magyarország neveltjének tudott.
Így alakult ki a dogmatikus időszak irodalmi térképe, a "derékhad" első és második hulláma: a "valóság krónikásai" (Sarkadi Imre, Karinthy Ferenc, Cseres Tibor, Mesterházi Lajos, Urbán Ernő, Dobozy Imre, majd a Sánta Ferenc novellájának címét kapó antológia nyomán az Emberavatás nemzedéke: Galgóczi Erzsébet, Szabó István, Kamondy László, Moldova György, Csurka István), valamint az "őszinteség költői" (Csoóri Sándor, Tornai József, Szécsi Margit, Eörsi István). Valójában kétféle irodalom létezett ekkor: egy nyilvános és egy láthatatlan. A nyilvánosságot kapott művek között is akadnak sikerültek (Mándy Iván: Vendégek a palackban, 1949, Juhász Ferenc: Apám, 1950, A jégvirág kakasa, 1951, Déry Tibor: Felelet 1. kötet, 1950, Sarkadi Imre: Gál János útja, 1950, Benjámin László: Tűzzel-késsel, 1951, Karinthy Ferenc: Budapesti tavasz, 1953). De a legjelentősebb alkotások íróasztalfiókban maradtak (így Kassák, Weöres, Pilinszky versei); a pártállami rendszert nyíltan vagy burkoltan bíráló szövegeket pedig (mint Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét, Örkény István Ars poetica című novelláját, Faludy György politikai költészetét) csak néhány beavatott ismerte.
Reform, forradalom, megtorlás, konszolidáció
A Sztálin halála után hatalomra került szovjet vezetők nyomására 1953 nyarán Nagy Imre lett a miniszterelnök, s meghirdette az "új szakasz" gazdaságpolitikáját, de a kibontakozó reformfolyamat vontatottan, akadozva haladt. A korábbi normatudat erejét mutatja, hogy még egy Sarkadi Imre is 1954-ben a változások negatív következményeként óvott az "öncélú irodalom" térnyerésétől. A helyzet fonákságát jól érzékelteti, hogy Kassák Lajost éppen ekkor zárták ki a pártból (mert az induló költőként Kassák támogatását élvező Révai József korábban megvédte hajdani mesterét, Révait pedig 1953-ban menesztették). De már akad egy-két biztató jel is, mindenekelőtt Juhász Ferenc A tékozló ország című nagyívű, leplezetlenül kritikus hangvételű eposza (1954). Az ártatlanul internáltak és bebörtönzöttek visszatérése és a sorsukkal való megismerkedés rendíti meg igazán a baloldali értelmiséget, a kommunista írókat és újságírókat lelkiismereti vizsgálódásra készteti ("Bűnös vagyok, elhittem bűnödet" - írta Benjámin László Így vagyunk című, Haraszti Sándornak ajánlott versében). Itt kell megemlíteni azt a recepciótörténeti szempontból egyedülálló vállalkozást, hogy 1954-ben indult az Olcsó Könyvtár sorozat (a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában), amelynek valóban olcsó kötetei a magyar és világirodalom sok száz klasszikus és kortárs alkotását juttatták el az olvasókhoz.
Az "új szakasz" nem tartott sokáig: 1954 végén Rákosi visszatért a hatalom csúcsára, Nagy Imrét elmozdította posztjáról, s tisztogatásba kezdett. A visszarendeződés sokkal inkább mozgósította a reform híveit az újságírók és az írók körében, mint az 1953-as nyitás. Fellépésükhöz hivatkozási alapot adott Hruscsov látványos bocsánatkérése a jugoszláv vezetőktől, amire 1955. május 26-án, két héttel a Varsói Szerződés aláírása után került sor. Nagy Imrét ettől kezdve egyre többen keresték fel, köztük a Rákosi-rendszer olyan dédelgetett kedvencei is, mint Aczél Tamás, Benjámin László és Déry Tibor. A különféle megszorító intézkedések hatására október közepén a kulturális élet 59 kiemelkedő személyisége (valamennyien párttag) Memorandumot írt alá, amit az Írószövetség novemberi párttaggyűlésén Zelk Zoltán felolvasott, s nagy többséggel megszavazták elküldését a legfelső pártvezetésnek. (Voltaképp e tettével lépett ki az irodalmi ellenzék először a porondra.) Rákosi megpróbált visszavágni, de nem maradt elég ideje cselekedni. Személye kényelmetlenné vált Moszkva számára is a 20. kongresszus desztalinizációs fordulata után, lemondatták és a Szovjetunióba száműzték.
Az akkori, vitáktól hangos, forrongó értelmiségi közhangulat legreprezentatívabb dokumentuma Déry Tibor Szerelem című novellája, amely az Irodalmi Újság 1956. július végi számában jelent meg. Az ártatlanul bebörtönzött és hét évig raboskodó B. váratlan kiengedését és szabadságának első óráit beszéli el, lassan oldódó szorongását, tétova gesztusait, az otthonra találás gyötrelmes és magasztos pillanatait s a mindenhonnan felé áradó együttérzést, segítséget és tapintatot. Kevés ilyen szűkszavú, szigorúan szerkesztett szöveg található szerzője életművében. A főszereplő múltja, politikai elképzelései rejtve maradnak az olvasó előtt; már csak ezért is nagyobb hangsúlyt kap, amit megtudunk róla: az, hogy ártatlanul szenvedte el büntetését.
A forradalom kitörése és leverése, majd az azt követő megtorlás újabb szakaszhatár irodalmunk történetében. Az Írószövetség 1956 decemberében megtartott taggyűlése nagy többséggel fogadta el a Tamási Áron által megfogalmazott Gond és Hitvallás című nyilatkozatot, amely kiállt az "októberi szabadságharc" mellett. Válaszképpen a belügyminiszter 1957 januárjában az Írószövetséget "ideiglenesen felfüggesztette", azaz bizonytalan ideig betiltotta. Helyébe a lojális Irodalmi Tanácsot állította, amelynek presztízsét maga sem becsülte sokra. A forradalom előkészítésével vádolt írókat letartóztatták, Déry Tibort, Háy Gyulát, Zelk Zoltánt és másokat börtönbüntetéssel sújtották, s csak a nemzetközi tiltakozás mentette meg őket a súlyosabb ítélettől. Számosan (mint Örkény István, Benjámin László) évekig nem publikálhattak. Sok író csak úgy kerülte el a megtorlást, hogy az emigrációt választotta (Faludy György, Aczél Tamás, Méray Tibor, Határ Győző). A Nagy Imre-kormányban miniszteri posztot betöltő és Nagy Imrétől magát el nem határoló Lukács György ellen újabb kritikai hadjárat indult.
Ugyanakkor - az elnyomó intézkedésekkel párhuzamosan - az írók egy részét az új hatalom apró kedvezményekkel igyekezett megnyerni. Megkísérelte megosztani az 1957-ben passzív ellenállást folytató írótársadalmat s a népi írókat leválasztani róluk; ennek volt látványos gesztusa a Németh Lászlónak odaítélt Kossuth-díj. Illyés Gyulának sem esett bántódása a forradalom alatt publikált Egy mondat a zsarnokságról című verséért. Később pedig, amikor megnyíltak a börtönajtók, a kiengedett nevesebb írókat kiadói szerződések várták. A korbács és kalács taktikája ezúttal is hatékonynak bizonyult: volt, ki azonnal, volt, ki valamivel később adta be a derekát. Az ellenállás felszámolásának gyors üteme még a Kádár-kormány legvérmesebb reményeit is felülmúlta.
A hegemonista kultúrpolitikának - amely két és fél évtizeden át határozta meg az irodalmi életet - Aczél György volt a legfőbb irányítója. Aczél egyfajta "kiegyezésre" törekedett az írótársadalom véleményalakító személyiségeivel, Illyés Gyulával, Németh Lászlóval, Déry Tiborral, Vas Istvánnal és másokkal. Sokan a "három T"-nek becézett, a műveket politikai szempontból három csoportba soroló irányelvet tartják legjelentősebb politikusi tettének. A három kategória (tiltás, tűrés, támogatás) közül a középső volt az, amely valóban szakítást jelentett a korábbi gyakorlattal. Idővel egyre nagyobb körre terjedő türelem mutatkozott a polgári és a szocialista művészet iránt (ugyanis nemcsak Franz Kafka életműve várt elismerésre, hanem Bertolt Brechté is). Nem lehet eléggé méltányolni az 1956-ban indult Nagyvilág szerepét, amely az addig elzárt modern irodalmi irányzatokat elsőként ismertette meg a magyar olvasókkal (s az irodalmon keresztül lehetett tájékozódni az új filozófiai áramlatokról is). A könyvkiadás nem győzte pótolni mulasztásait; igaz, a méltán "cenzúra-hivatalként" aposztrofált Kiadói Főigazgatóság - amely a könyvkiadók fölé rendelt politikai szűrőként működött - előzetesen megrostálta a kiadásra javasolt műveket.
A forradalom előkészítésében szerepet játszó Irodalmi Újság helyébe (melyet nyugatra emigrált írók szerkesztettek és működtettek tovább) az 1957-ben indult Élet és Irodalom lépett (főszerkesztője Bölöni György), a Csillag utóda az ugyancsak 1957-ben alapított Kortárs lett (szerkesztői Darvas József és Tolnai Gábor). 1961-től jelent meg az Új Írás (szerkesztői: Illés Lajos, Pándi Pál és Váci Mihály), mintegy az Új Hang örököseként. Megnőtt a regionális lapok, a szegedi Tiszatáj, a debreceni Alföld és az ekkor (1958-ban) alapított pécsi Jelenkor jelentősége. Hosszas és gondos előkészítés után 1959 szeptemberében újjáalakult az Írószövetség, amelynek első közgyűlésére a népi írók közül meghívót kapott Illyés Gyula, Németh László és Tamási Áron, nem kapott Féja Géza és Sinka István; a "volt párttag" írók közül ott lehetett Juhász Ferenc, Karinthy Ferenc, de nem lehetett ott Benjámin László, Kónya Lajos és Kuczka Péter; a "polgári irányzatok" képviseletében részt vehetett Weöres Sándor, Vas István és Füst Milán, nem vehetett részt Ottlik Géza és Csathó Kálmán.
A "tűrés" eredményeként végre megjelenhettek az íróasztalfiókban várakozó művek és remekművek: még 1956-ban Weöres Sándor gyűjteményes kötete, A hallgatás tornya, Németh László Égető Eszter című regénye, 1957-ben Füst Milán - az életművét mintegy betetőző - önéletrajzi írása, az Ez mind én voltam egykor. Hábi-Szádi küzdelmeinek könyve, Kodolányi János Égő csipkebokor című regénye és Mándy Iván novelláskötete, az Idegen szobák (benne az Egyérintő című remekével). Az 1958-as év szenzációja Szabó Lőrinc műfordításainak kétkötetes gyűjteménye, az Örök barátaink, amelynek hatása csupán Kosztolányi Dezsőnek a századelőn kiadott Modern költőkjéhez mérhető. Szabó Magda két regényével (Freskó, 1958, Az őz, 1959) aratott sikert mind a kritikusok, mind a nagyközönség körében. 1959-ben jelent meg Pilinszky János Harmadnapon című verseskötete és Ottlik Géza Iskola a határon című regénye - mindkettő mérföldkő a magyar irodalom történetében. (Ehhez képest alig van jelentősége annak, hogy Pilinszky eredetileg a Senkiföldjén címmel tervezte megjelentetni kötetét, s csak úgy vállalták kiadását, ha megváltoztatja a címet; Ottlik regényét pedig kritikai össztűz fogadta állítólagos "egzisztencializmusa" miatt.)
A Harmadnapon versei a KZ-lágerek rettenetét idézik fel, apokaliptikus látomások, amelyekben az idő megállt, örökös jelenné lett a múlt. A megsemmisítő tábor az emberi létezés tragikumának és (egyúttal) a bibliai szenvedéstörténetnek válik szimbólumává: a táborok foglyainak szenvedése Krisztus kálváriájának tömegméretű megismétlődése. Az Iskola a határon modern példázat a belső függetlenség önmegtartó erejéről. Szereplői, egy katonaiskola növendékei, ismételten határhelyzetbe kerülnek, állandó választási kényszerben élnek: az autonómia, a szolidaritás és a behódolás, a nyájszellem értékei között kell választaniuk. Szenvedéseikben, kiszolgáltatva az erőszaknak és a kiszámíthatatlanságnak, szembesülve a világban uralkodó rosszal, tudatosítaniuk kell, hogy az egyén tökéletesen magára van utalva, a külső kiszolgáltatottságot csakis a belső függetlenség ellensúlyozhatja valamennyire. Nincs igazság és törvény, csak kifürkészhetetlen gondviselés van. Embernek maradni az embertelenségben valójában kegyelmi állapot, amelynek természetéről semmit sem tudhatunk.
1960-ban jelent meg Szabó Lőrinc Összegyűjtött versei és Zelk Zoltán talán legszebb szerelmesverse, a Sirály, melyben a börtönbüntetése alatt elhunyt feleségét gyászolta. Az 1961-ben negyvenévesen szörnyethalt Sarkadi Imre röviddel a halála előtt írta legfontosabb műveit, köztük a Németh László-féle társadalmi drámák dramaturgiai elképzeléseit legszínvonalasabban megvalósító Elveszett paradicsom című színpadi munkáját és A gyáva című kisregényét (mindkettő 1961-es), amelyek az 1956-ot követő értelmiségi válsághangulat reprezentatív termékei - a közösségi normákat tagadó, nihilista, a mindennapok elviseléséhez gyáva, közveszélyes önsorsrontó hősökkel a középpontban. Az 1956 utáni politikai vezetés is szívesen élt azzal a lehetőséggel, hogy mintegy saját teremtményeként állítsa pályára az ekkor induló írónemzedéket, amely az 1958-ban megjelent antológiának (Garai Gábor egyik verse nyomán kapott) címe után lett elnevezve a Tűz-tánc nemzedékének, s némelyikük (mint Váci Mihály) esetében a hivatalos reklám még sikerrel is járt ideig-óráig.
A hatvanas évek
A "hatvanas évek" voltaképpen 1962-1963 körül kezdődött. A kedvező változásokat mindenekelőtt a nagypolitikai alku tette lehetővé: nemzetközi elismerése fejében a Kádár-kormány amnesztiát hirdetett és nagyobb mozgásteret engedélyezett az irodalmi életnek is. A következő években a hatalmi elit (illetve annak egy része) belátta, hogy nemcsak hiábavaló, de értelmetlen is az értékrendjét monolit módon ráerőszakolni a társadalomra; a hatékonyság nem növelhető az érdekeltség figyelembevétele, az utóbbi pedig az autonómia és a pluralizmus valamilyen mértékű biztosítása nélkül. Így vált a hatalom által respektált értékké az intimszféra és a szakértelem. Az utóbbinak egyik látványos eredménye volt az Irodalomtudományi Intézetben készült hatkötetes akadémiai magyar irodalomtörténet megjelenése (1964-1966). A szaktudományok talpra állásának megvolt az az előnye a kormányzat számára, hogy elláthatta a politikai célok legitimálásának feladatát, viszont azzal a hátránnyal járt, hogy a tudományos testületek idővel hatalmi tényezővé váltak.
Immár lehetővé vált hatalom és erkölcs konfliktusának tragikus kimenetelű ábrázolása is, aminek jelentőségét nem csökkenti az, hogy a számon kérő gesztust az 1950-es évekével egyező értékszempontok motiválták. Az írótársadalom véleményformáló személyiségei még ekkor is hittek abban, hogy az egyéni és a társadalmi boldogulás csak együtt lehetséges, az emberhez méltó élet megteremtéséhez előbb az intézményes feltételeket kell biztosítani - voltaképpen ennek elmulasztását kérték számon. A politikai konszolidációt szerény mértékű, de jól érzékelhető gazdasági föllendülés követte, aminek megerősítését ígérte az új gazdasági mechanizmus bevezetésének meghirdetése. Az 1960-as évek derekának egyik paradox fejleménye, hogy az írók egy része gyanakodva figyelte a nyugati életeszmény, a "luxus" terjedését, divat lett a "frizsiderszocializmust" ostorozni.
Az 1960-as évek elején-derekán szinte robbanásszerűnek tűnt a művek bősége, s az irodalomnak újra volt presztízse a társadalom előtt, méghozzá tartósnak mondható, az 1970-es évekig töretlen presztízse (korábban csak kivételes történelmi pillanatokban tett szert ekkora elismertségre). Tulajdonképpen az 1960-as éveket is kivételes történelmi helyzet jellemezte, amely mindenekelőtt a korábbi korszak elzárkózó és kirekesztő politikája miatt állt elő. Az évekig hallgatásra ítélt alkotók és több írónemzedék szinte egyszerre lépett, léphetett a nyilvánosság elé. Az irodalom társadalmi érdekessége is nagyobb lehetett akkor, amikor az 1950-es években "áltudománnyá" nyilvánított szociológia és pszichológia újraszervezése még csak a kezdeteknél tartott. (Fejes Endre 1962-ben megjelent regénye, a Rozsdatemető éppen azzal sokkolta a jelszavakhoz szokott olvasókat, hogy olyan munkás- és alkalmazottrétegek távlattalanságáról szólt, mely rétegekre nem volt alkalmazható a "lumpen" kategória, miközben a szociológia még csak a rétegeződésvizsgálatok tervezésénél tartott.) Az irodalom lépéselőnyben volt a többi művészethez képest is, amelyeknek - önállósulásuk érdekében - nemcsak a politikai tabukkal kellett megküzdeniük, hanem az irodalomközpontúság hagyományával is.
A kultúrpolitika engedékenységét az is motiválta, hogy belátta: a politikai propagandának sokkal hatékonyabb eszköze a modern tömegmédia, mint a szépirodalom. A magyar filmeknek az évtized közepén-végén aratott sikerei után pedig az is nyilvánvalóvá vált, hogy a politikai rendszer nemzetközi presztízsének növelése sokkal inkább várható a nyelvi korlátoktól mentes művészetektől. Az 1960-as évektől - kezdetben lassan, később gyorsuló tempóban - ismét szétnyílt az olló a magas- és a tömegkultúra között. Az 1960-as évek vége és az 1970-es évek eleje az olvasáskutatók által visszasírt aranykor, amikor az átlagolvasó főként rangos klasszikus műveket fogyasztott - igaz, nem egészen függetlenül attól, hogy a lektűrök kiadása éppúgy, mint a televíziós adásidő, akkor még erőteljesen korlátozva volt.
Az 1960-as évek terméséből itt csupán néhány fontosabb művet emelhetünk ki. 1963-ban jelent meg Kassák Lajos verseinek gyűjteményes kötete, a Vagyonom és fegyvertáram, benne kései lírájának remekei. Illyés Gyula új verseskönyveiben (Új versek, 1961, Dőlt vitorla, 1965, Fekete-fehér, 1968) az első pályaszakasza avantgárd vágástechnikájához tért vissza. Déry Tibor ekkor publikálta az 1950-es évek derekán írt regényét, A kiközösítőt (1966) és a börtönbüntetése alatt született ellenutópiáját, a G. A. úr X-bent (1964): az első a hatalom önpusztító természetének szatírája, a második a létező szocializmus társadalmáról adott ironikus példázat. Az évtized végén jelent meg Déry pátoszból és kajánságból szőtt vallomásregénye, az Ítélet nincs (1968), amelynek elbeszélője - a mű címével ellentétben - igencsak ítélkező alkatnak bizonyul: sem önmagát, sem életének szereplőit nem kíméli. Nem egy kritikus találta úgy, hogy Dérynek éppen ebben a művébe sikerült legjobban átmentenie a történelemből leszűrt fanyar bölcsességét.
A harmadik nemzedékből különösen termékeny Weöres Sándor (Tűzkút, 1964, Merülő Saturnus, 1968) és Örkény István, akinek Macskajáték (1963) és Tóték (1964) című kisregényéből utóbb színpadi változat is készült, amely nagy sikert aratott. Az általa feltalált "egyperces novella" pedig az évtized talán legnépszerűbb "műfaja" (kötetben összegyűjtve először 1968-ban jelentek meg). Vas István nemcsak verseskötetét adta közre (Római rablás, 1962), hanem sajátos modalitású önéletrajzi prózájának első részét is (Nehéz szerelem, 1964). Benjámin László tragikus önvizsgálatának lírai dokumentuma az Ötödik évszak című kötet (1962).
Az 1960-as évek költészetének két legmeghatározóbb alakja Juhász Ferenc és Nagy László, akiknek legnagyobb hatású kötetei csaknem egyszerre jelennek meg 1965-ben (Harc a fehér báránnyal, illetve Himnusz minden időben). Kettejük közül Juhász Ferencet tartja számon a kritika igazi újítóként, pontosabban olyan lírikusként, aki a lehető legarchaikusabb és legmodernebb poétikai rétegek egymásba játszására vállalkozik. Nagy László verseinek ereje elsősorban zeneiségükben rejlik. Bár mindkét költő a népi és a szocialista mozgalom értékeit próbálta összhangba hozni, Juhász költői világképe bonyolultabb, összetettebb. Az 1960-as években végre publikálhattak az újholdas költők is; Nemes Nagy Ágnes ekkor írta legjelentősebb műveit: a Között című versét (1962) és a Napforduló című kötetben (1967) található Ekhnáton-ciklust, amely az istenteremtő gesztust a személyiség legfontosabb létfeladataként mutatja fel.
Ekkor ért be az Emberavatás nemzedéke is, aratta első nagy sikereit novelláival Galgóczi Erzsébet és Csurka István, Sánta Ferenc regényei pedig (Az ötödik pecsét, 1963, Húsz óra, 1964) Fejes Endre Rozsdatemetője és Cseres Tibor Hideg napokja (1964) társaságában a korszak első felének legtöbb vitát kavaró művei. Valamennyi regényt sajátos oknyomozó-kérdező attitűd jellemzi. Fejes Endre regénye a "hábetlerizmus" jelenségére kérdez rá, arra, hogy miért nem tud élni megnövekedett lehetőségeivel ez az ízig-vérig proli család. A Hideg napok is fölöttébb kényes kérdést feszeget: az újvidéki mészárlásért való magyar felelősséget, amit jótékony homályban tartott a kollektív elfojtás. Az ötödik pecsét voltaképpen allegória: a nyilas rémuralom idejébe helyezett történet hőseinek (némiképp Sartre egzisztencialista paraboláinak mintájára) végletes határhelyzetben kell választaniuk életük és a becsület között. A Húsz óra (eredetileg Húsz órás riport) viszont - miközben azt kívánja kideríteni, hogy 1956 tragikus napjaiban egy falu egyivású parasztjai hogyan kerülhettek szembe egymással és miképp vezethetett ez gyilkossághoz - végső soron szükségtelennek és elkerülhetőnek mutatja az effajta végletes határhelyzetek kialakulását.
Az elsőként a Magasiskola című parabolával (1956) elismerést arató Mészöly Miklós elbeszélő művészete is ekkor ért be, gyors egymásutánban publikálta nagy hatású példázatait: Az atléta halála (1966) és a Saulus című regényeit (1968), a Jelentés öt egérről című novelláskötetét (1967). Az 1960-as évek második felében jelentkező szépprózai művek (Hernádi Gyula: Folyosók, 1966, Maróti Lajos: A kolostor, 1968) is túlnyomórészt parabolák, de (szemben az évtized elején született alkotásokkal) nem annyira a mindenkor viszontagságosnak bizonyuló történelem áll érdeklődésük középpontjában, mint inkább a történelemmel szemben distanciát teremtő vagy tartó személyiség. Igaz ez még Kardos G. György Avraham Bogatir hét napja című (1968), igencsak életszerű - a Közel-Keleten játszódó, az izraeli-arab ellenségeskedést megjelenítő - regényére is; a könyv vonzó címszereplője egyedül a maga emberséges hitében találhat fogódzót a sarkaiból kifordult világ ellenében. Mészöly Miklós Saulus című regényében pedig a bibliai hős saját nyugtalanságát fojtja az üldözés szenvedélyébe - nem annyira a történelem látszik formálni a személyiséget, mint inkább a személyiség a történelmet.
A KORSZAK LEGJELENTŐSEBB ALKOTÓI
A Nyugat-hagyomány képviselői
A Nyugat első nemzedékének meghatározó személyiségei közül egyedül Füst Milán (1888-1967) érte meg az 1945-ös fordulatot. A budapesti egyetemen katedrát kapott, s esztétikai előadásai rendkívül népszerűek voltak. Bár kisregényeket is írt (Pilli története, 1955, Őszi vadászat, 1955), utolsó korszakának legsikerültebb művei teoretikus alkotások: a Látomás és indulat a művészetben (1948) esztétikai nézeteit tartalmazza, az Ez mind én voltam egykor cím alatt kiadott (1957), eredetileg két részből álló könyve pedig erkölcsfilozófiai tanításokat tartalmaz, melyet Hábi-Szádi, a bölcs, öreg mágus mond el fiának, hogy lelkét és szellemét fölkészítse a világ kimeríthetetlen gazdagságára.
A második nemzedékből Szabó Lőrinc, Nagy Lajos és Márai Sándor ekkori pályaszakaszát emeljük ki. Szabó Lőrinc (1900-1957) új korszakát a Tücsökzene vezette be (1947, később bővítette), amely alcíme szerint Rajzok egy élet tájairól, de - a fölidézett események lineáris időrendje ellenére - nem verses önéletrajz, hanem az élet értelmén elmélkedő ember zaklatottságának és megnyugvásvágyának lírai dokumentuma. A huszonhatodik év (1950-1951) szonettciklusa az elhunyt kedves emlékére írt "lírai rekviem". A Mozart hallgatása közben című költemény (1956) Szabó Lőrinc kései életfilozófiáját, rezignált panteizmusát foglalja össze.
Nagy Lajos (1883-1954) Pincenaplója (1945) Budapest ostroma alatt készült, s tárgyilagossága révén talán még riasztóbb a kép, amit az emberi elfajultságról rögzít. Két önéletrajzi kötete (A lázadó ember, 1948, A menekülő ember, 1954) közül a második a sikerültebb. Márai Sándor (1900-1989) kétszer választotta az önkéntes száműzetést: először 1919-ben, az ország jobboldali, másodszor 1948-ban, az ország baloldali fordulata miatt. 1943-1944-es, még itthon írt Naplója is példa nélkül áll kérlelhetetlen szigorával; szerzőjének pozíciója nemcsak fölötte áll a háborús eseményeknek, hanem mintegy kívül is azokon. Az életfogytig tartó emigráció évtizedeiben Márai nem hagyott fel Naplója írásával, s jelentős regényekkel (Béke Ithakában, 1952, San Gennaro vére, 1957) és emlékezésekkel (Föld! föld!, 1972) gazdagodott elbeszélő művészete, amely csak 1989 után vált hozzáférhetővé a nagyközönség számára.
A harmadik nemzedék költői 1945 után hozták létre életművük nagyobb és fontosabb részét. Közülük Weöres Sándor (1913-1989) pályája indult legkorábban, s Medusa című kötetével (1944) ért el költői pályájának első magaslatára. Az itt található Dalok Na Conxy Pan-ból című ciklus (1939-1940) - a cím Gulácsy Lajos festőművész képzeletbeli birodalmára utal - álomszerűségével és eredeti képalkotásával a szürrealistákéhoz hasonló eredményre vezet (bár Weörestől mi sem állt távolabb, mint az "automatikus írás") és jól reprezentálja a költő bölcseleti tájékozódását is: "Hol lila fák közt lankadoz a lélek, / ott alszik a huszonnégy nagy madár / kővé vált párnán. Azt hinnéd, nem élnek, / de csőrükön az álmuk ki-be jár." A koalíciós időszakban két verseskötete jelent meg (Elysium, 1946, A fogak tornáca, 1947), s a kényszerű elhallgatás éveiben írt hatalmas lírai terméséről adott számot A hallgatás tornya című gyűjteményes kötet (1957). Weöres jellegzetes "hosszúversei"-ből Juhász Ferenc és Nagy László merített ösztönzést. A Tűzkút című verseskönyv (előbb Párizsban jelent meg 1963-ban, itthon 1964-ben) szerzőjének leginkább megkomponált kötete. A Merülő Saturnus (1968) Weöres új, a stílus-imitációt előtérbe helyező pályaszakaszának nyitánya. E korszakának legjellemzőbb műve, a Psyché (1972) egy elképzelt 19. század eleji költőnő verseit tartalmazza. Egyes kritikusai ennek alapján látták Weörest a posztmodern előfutárának.
Az avantgárdtól induló s a Nyugathoz megtérő Vas István (1910-1991) is - miután két verseskötetet (Kettős örvény, 1947, Római pillanat, 1948) publikált - kilenc évig nem szólalhatott meg, csak a műfordításnak élhetett. A teremtett világ című kötet (1956) 1950-es években írt versei a szavakban forradalmi, de valójában zsarnoki világ ellenében éppen a megcsúfolt forradalmi eszményekre hivatkozik. Erősen reflektív, mindent a ráció fényébe emelő költészete (Rapszódia egy őszi kertben, 1960, Földalatti Nap, 1965, Nem számít, 1969, Önarckép a hetvenes évekből, 1975) mellett elbeszélő művészete is jelentős: életrajzi regényciklusa (Nehéz szerelem, 1964, A félbeszakadt nyomozás, 1967, Miért vijjog a saskeselyű?, 1981) az esszé és a széppróza sajátos ötvözete.
Zelk Zoltán (1906-1981) ugyancsak Kassák köréből indult, az 1920-as évek végétől publikált a Nyugatban. Meggyőződéses baloldaliként 1945 után "pártos" költő lett (A hűség és a hála éneke, 1949), aki 1955-ben szembefordult a meggyűlölt hatalommal és az irodalmi ellenzék egyik vezető személyisége lett, amiért 1956 után bebörtönözték. Tűzből mentett hegedű című verseskötete (1963) megcsalatottságának, tragikus életútjának keserű dokumentuma. Jékely Zoltán (1913-1982), Áprily Lajos fia, a Nyugat és az erdélyi magyar líra hagyományainak ötvözője. Őt is elhallgattatták az 1940-es évek végén, gyűjteményes verseskötete (Tilalmas kert) csak 1955-ben jelenhetett meg.
Ottlik Géza (1912-1990), a harmadik nemzedék legjelentősebb prózaírója a diktatúra éveiben ugyancsak kiszorult az irodalmi életből, fordításokból élt. 1957-ben megjelent Hajnali háztetők című kisregénye, amelynek első változatát még 1944-ben adta közre a Magyar Csillag. Nagyobb mértékben írta újra az Iskola a határon című regényét, amely 1959-ben jelent meg. Ottlik alkotói módszeréhez tartozott, hogy műveit évtizedeken át csiszolgatta; így számos munkájának keletkezése nem datálható pontosan, s életművének jelentékeny része maradt töredékes, közte a posztumusz kiadott Buda című regénye is (1993). A hosszabb művek mintha egyetlen könyv változatai lennének; kezdve azon, hogy mindháromnak Both Benedek (becenevén Bébé) az elbeszélője, aki egyúttal szereplője is történeteinek. Főműve, az Iskola a határon címe többféleképpen értelmezhető. A megnevezetlen kisváros, ahol a katonaiskola van, az ország nyugati határán fekszik, s őrzi a vár hajdani védőinek emlékét, helytállásuk történelmi példáját. De a címben szereplő határ nemcsak ezt jelenti, hanem jelképes értelmű is: az iskola határterület a gyermekkor gondtalan paradicsoma és a nehezen megtanulható, kegyetlen felnőtt élet között, s még élesebb határt húz a valódi, emberpróbáló világ és a "kényes, szép, fényűző, komolytalan" civil élet közé. Az iskola a szó szoros értelmében az "élet iskolája" - a világ színpada, ahol a világ igazi természetét lehet megtapasztalni.
Voltaképpen a Nyugat hagyományának folytatója az Újhold című lap és a körülötte csoportosuló alkotói kör is, amely a magyarságot és európaiságot együtt hangsúlyozó babitsi koncepció örököse kívánt lenni.
Az Újhold költői és írói
Pilinszky János (1921-1981) a korszak magyar költészetének legnagyobb alakja. 1946-1948-ban az Újhold társszerkesztője, ám nemcsak annak köréhez tartozott, hasonló erős szellemi és személyes kötődések fűzték más csoportosulásokhoz is, így a Vigilia és a Válasz köréhez. 1957-től az Új Ember című katolikus hetilap belső munkatársa, ahol rendszeresen publikált; nagyrészt itt jelentek meg tárcái, vallásos és bölcseleti elmélkedései, művészeti kritikái.
Első korszakát, a Trapéz és korlát című kötet (1946) 1942-1943-ban írt verseit az egzisztencializmussal rokon világkép jellemzi. A "tanúk nélkül dolgozó pokol" megszólaltatói; magányosságra ítélt és kárhoztatott lélek szólal meg bennük, akit a szenvedés sem válthat meg, bűntelenül is bűnös, akinek a bűnhődése is céltalan. Még a szerelem is "kegyetlen, néma torna", kettős magány, közös elítéltség. A magyar költészetben Füst Milán "kozmikus szomorúsága" és a "világhiány"-tól szenvedő József Attila áll ehhez az életérzéshez legközelebb.
Háborús élményei húztak cezúrát pályáján: az 1946-tól írt versek - a Harmadnapon (1959), a Rekviem (1964) és a Nagyvárosi ikonok (1970) című kötetek - világának középpontjában már a koncentrációs táborról (az emberiség "egyetemes botrányáról") szerzett tapasztalatok állnak. Legnagyobb költeményei - mint a Harbach 1944 (1946), a Mire megjössz (1948), a Négysoros (1956), a Harmadnapon (1959) és az egész pályaszakasz szintézisét nyújtó Apokrif (1956) - apokaliptikus látomások, a nyelvi sűrítés és feszültségteremtés rendkívüli teljesítményei, melyekben a legbanálisabb szavak is elementáris erővel hatnak, s a szöveg fontos alkotóelemévé válik a csend, az elhallgatás. Az Apokrif, melynek nyelvi összetettsége és hőfoka Vörösmarty Előszó című költeményéhez hasonló, a világháború élményét és az utolsó ítélet látomását, a tékozló fiú és a Megváltó történetét vonatkoztatja egymásra.
E líra legfőbb szemléleti paradoxona a föltétlen hitnek és a létbe való kivetettség abszurditásának egyidejű élménye. Pilinszky szemében a költészet tetőpontja a Szent Ágoston-i soliloquium: a lélek magányos beszélgetése Istennel. "Költő vagyok és katolikus" - mondta magáról, elhárítva a katolikus költő címkéjét. Csak későn, 1964-ben fedezte fel közeli eszmetársaként, elődjeként a fiatalon elhunyt francia filozófusnő, Simone Weil (1909-1943) misztikus vallásos tanításait. Weil az önfeláldozó szeretetet hirdette, s úgy vélte, hogy nem az erőszak teszi lehetetlenné a szabad gondolatot, hanem a szabad gondolat hiánya okolható az erőszak térhódításáért, mely erőszak soha, semmiféle formájában nem igazolható.
Az 1960-as évek végén Pilinszky eljutott az elnémulás küszöbére. 1970 végén megismerkedett Jutta Scherrer német vallástörténésszel, s szerelmük idejére esik utolsó alkotói korszaka, amely a Szálkák című kötettel (1972) kezdődött és a Kráter című gyűjteménnyel (1976) zárult. A korábbi korszakot jellemző látomásszerkezettel szemben az 1971 után írt versek töredékesen kihallgatott monológok benyomását keltik, naplószerűek, pillanatnyi lét- és közérzethíradások. A Szálkák költészete az Isten nélkül maradt evilág ürességéről szól. A Végkifejlet című kötet (1974) versei sűrített belső történéseket, szimbolikus jeleneteket rögzítenek. Míg Pilinszky második korszakát a megváltatlan ember tragikuma, a harmadikat a megváltott ember üdvözülésének gondolata hatja át.
Pilinszky mellett Nemes Nagy Ágnes (1922-1991) a legismertebb újholdas költő. Első verseskötete (Kettős világban, 1946) után csaknem egy évtizedes hallgatás következett, s a Szárazvillám című kötet (1957) második része már egy újfajta, "objektív lírát" képvisel. Költői pályájának csúcsát jelenti a Napforduló című verseskönyve (1967) s benne az Ekhnáton-ciklus. Nemes Nagy Ágnes értelmezőként is jelentős (64 hattyú, 1975, Metszetek, 1982).
Mándy Iván (1918-1995) mindenekelőtt novellistaként alkotott maradandót. Első, önéletrajzi ihletésű regényeiben (Francia kulcs, A huszonegyedik utca, mindkettő 1948) és elbeszélés-gyűjteményében (Vendégek a Palackban, 1949) a Külső-Józsefváros különös embertenyészetét ábrázolta. A hosszú hallgatásra ítélt író még az Idegen szobák című kötet (1957) novelláiban is a város peremének krónikása, jellegzetes hősei tengő-lengő, kallódó emberek. Az 1960-as években lazán összefüggő novellásfüzérből alakította ki regényszerű kompozícióit. A Mándy-világ alapvető színhelyei a régi mozik, presszók, uszodák, tribünök és futballpályák (A pálya szélén, 1963, Régi idők mozija, 1967, Zsámboky mozijában, 1975), s a csaknem dokumentumszerű ábrázolásmódtól egyre merészebben távolodott el a szürreális, az abszurd irányába. Az álomszerűség időnként formateremtő elvvé válik (Egy ember álma, 1971, Álom a színházról, 1977). Az 1960-as évek Vera-novellái tétova elmozdulást jeleztek a beat-nemzedék problematikája felé (Mi van Verával?, 1970).
Mészöly Miklós (1921) első jelentős műve, a Magasiskola című kisregény (1956) egy solymásztelep kisközössége - mindent a feladatnak, a tervszerűen végzett idomításnak alárendelő - életén keresztül mutatja be a természettel ellentétes emberi rend gépiességét. Hasonlóképp példázat Az atléta halála (1966) a kórosan egyoldalú, teljesítményt hajszoló civilizációs életforma kudarcáról, a Jelentés öt egérről (1967) a tökéletes kiszolgáltatottságról és pusztulásra ítéltetésről, a Saulus (1968) pedig az elkötelezettség irracionalitásba torkolló drámájáról. Az 1976-ban publikált Film című regényben már jóval áttételesebb a példázat: a többrétegű szerkezet csaknem elrejti a legfontosabb látomást, amely a történelmet végtelen erőszaksorozatnak mutatja.
Szabó Magda (1917) költőként indult, kényszerű hallgatása során tért át a szépprózára. Első regényei (Freskó, 1958, Az őz, 1959) a kisvárosi középosztály háború utáni széthullásának végső fejleményeit rögzítik. Az 1960-as években született regényei középpontjában álló hősnők tragikumát hol a túlzott érzelmek, hol pedig az egyoldalú racionalitás okozza (Disznótor, 1960, illetve Pilátus, 1963, A Danaida, 1964). Később önéletrajzi ihletésű regényeket írt (Ókút, 1970, Régimódi történet, 1961).
A népi hagyomány képviselői
A népi mozgalom baloldalán és centrumában levő írók 1945 után a Nemzeti Parasztpárt révén politikai befolyásra is szert tettek, a kommunista vezetők szövetségesként számoltak velük. Közülük alighanem Illyés Gyulának (1902-1983) volt legnagyobb befolyása az irodalmi életre. A baloldaliként és avantgárd költőként induló Illyés az 1920-as évek végén a Nyugat felé tájékozódott, majd az 1930-as években ő kezdeményezte a népi írók mozgalmát, és meghatározó szerepet játszott a Válasz szerkesztésében. Babits kívánságának eleget téve lett később a Nyugat utódaként indított Magyar Csillag szerkesztője. 1945 után a két lap közül a Válasz folytatása mellett döntött.
Illyés 1945 utáni lírája és színművei (Ozorai példa, 1952, Fáklyaláng, 1953) átlátszóan egyszerű és didaktikus világképükkel a magyarság történelmi újrakezdését kívánták szolgálni. Nemcsak a diktatúrával, hanem benne önmaga szerepével is leszámoló nagy verse, az Egy mondat a zsarnokságról csak az 1956-os forradalom idején jelenhetett meg. Már Kézfogások című kötete (1956) is eltávolodást jelzett az 1945 után írt műveitől, az 1960-as évek verskötetei (Új versek, 1961, Dőlt vitorla, 1965, Fekete-fehér, 1968) pedig egyenesen a modernista poétikához való részleges megtérését mutatják. Kései esszéregényei számvetések az élettel, a halállal és a múlttal (Kháron ladikján, 1969, Beatrice apródjai, 1979).
Németh László (1901-1975) - Illyéssel ellentétben - nem volt szalonképes 1945 után a kommunisták szemében. Hódmezővásárhelyen vállalt óraadó tanárságot, pedagógiai kísérleteket folytatott. Az 1950-es évek elején némaságra volt ítélve, fordításból élt, Tolsztoj Anna Kareninájának magyar nyelvre ültetéséért 1951-ben József Attila-díjat kapott. 1954-ben súlyosan megbetegedett (erről szóló naplóját Levelek a hipertóniáról címmel adta ki). 1956. november 2-án Emelkedő nemzet című írásában a szocializmus valódi értékeinek átmentésére figyelmeztetett - részben ez volt az oka annak, hogy az 1956 utáni hatalom megbékélt vele s 1957-ben Kossuth-díjat kapott, 1969-től pedig megjelentették életmű-sorozatát.
Regényeinek (Iszony, 1947, Irgalom, 1965, Égető Eszter, 1956) tiszta és nemes asszonyok a hősei, akik vagy képtelenek megalkudni kisszerű környezetükkel, mint Kárász Nelli (Iszony), s "szörnyeteg"-ként szegülnek szembe a világgal, ami szükségképpen tragédiához vezet, vagy szentként áldozzák fel magukat, mint Égető Eszter. Az első regény kamarajátékszerű feszessége a görög végzetdrámák atmoszféráját idézi fel; a magyar vidék félszázados történetét elbeszélő s egyúttal a népi mozgalom szerepét mérlegre tevő Égető Eszter kompozíciója viszont széteső. Németh László igen kritikusan láttatja a "magyar ugar" világát, utolsó regényének színhelyét, Csomorkány városát egyenesen "a magyar lustaság köldöké"-nek nevezi. Műveinek alapmotívuma: a minőség kudarcra ítéltetettsége. Drámáiban is többnyire a környezete által meg nem értett ember vergődését mutatta be, a sikerültebb drámáiban általában egy-egy neves történelmi alak szembesül a maga ellehetetlenülésével (Széchenyi, 1946, Galilei, 1953, II. József, 1954).
Sarkadi Imre (1921-1961) írói pályája már 1945 után indult, s a népi mozgalom hagyományait folytatva elsősorban a magyar falu megválthatóságának esélyeit próbálta felmérni. Kútban című elbeszélése (1953) alapján készült Fábry Zoltán nagyszerű filmje, a Körhinta. Az 1950-es évek derekán lezárult Sarkadi "parasztírói" korszaka, 1956 után írt művei az illúzióit vesztett, hivatás és hit nélkül maradt ember pokoljárását mutatják be. Utolsó regényei (Bolond és szörnyeteg, 1960, A gyáva, 1961) és színművei (Oszlopos Simeon, 1960, Elveszett paradicsom, 1961) főszereplői a Németh László-féle "szörnyetegek"-hez hasonló, eltorzult sorsú tehetségek, akik önpusztító életstratégiával válaszolnak az eredendően rossznak tételezett világ kihívásaira.
A szocialista hagyomány képviselői
Ha nem is túl gazdag, de föltétlenül jelentős előzményekkel rendelkezett a szocialista szellemű irodalom, amelynek reprezentáns alkotói csaknem valamennyien Kassák Lajos avantgárd köpenyéből bújtak elő. A kommunista hatalomátvétel utáni kultúrpolitika egyik legszembetűnőbb paradoxona volt, hogy semmitől sem tartott jobban, mint éppen a szocialista hagyomány folytatásától.
A legjelentősebb szocialista író s kezdetben a kultúrpolitika dédelgetett kedvence Déry Tibor (1894-1977) volt, aki végre megjelentethette kiadatlan regényét, A befejezetlen mondatot (1947) is. Ám az új rendszerrel azonosuló Déryt hamarosan heves támadások érték: előbb A fehér pillangó című novellája (1950), később a Felelet című regényciklusának második kötete (1952) részesült hivatalos elmarasztalásban, ami meghökkentette, majd a hatalommal szembefordította Déryt. Az 1950-es évek derekán írt (de csak 1966-ban publikált) regényének, A kiközösítőnek címszereplőjét az őt nyilvánosan elítélő kultúrpolitikusról, Révai Józsefről mintázta. Az írói ellenzék vezéralakja lett, s a Petőfi Kör 1956 júniusában rendezett sajtóvitáján Déry mondta ki nyíltan először, hogy az 1950-es évek bűneiért nemcsak személyek okolhatók, hanem maga a rendszer.
Az 1950-es években születtek legjobb elbeszélései (A téglafal mögött, 1955, Szerelem, 1956) és Niki. Egy kutya története című kisregénye (1955). 1957-ben kilencévi fogházra ítélték, a börtönben írta G. A. úr X-ben című ellenutópikus regényét és Bécs, 1934 című drámáját. 1960-ban amnesztiával szabadult, s az Aczél György vezette kultúrpolitika sikerrel nyerte meg magának. Sorra adták ki műveit, 1971-től jelent meg életmű-sorozata. E korszak legjelentősebb teljesítménye az Ítélet nincs című önéletrajzi regény (1968), amelyben hol elégikusan, hol kíméletlenül vet számot mozgalmas életével. Később megkísérelte a beat-nemzedék - számára nyugtalanítóan idegen - gondolkodásmódját megjeleníteni: a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című regénye (1971) lett az irodalmi alapja a nagy sikerű musicalnek. A Kedves bópeer...! (1973) már az öregség gyötrelmeivel való megbékülés regénye.
Benjámin László (1915-1986) a szociáldemokrata "munkásköltők" csoportjának tagjaként indult az 1940-es évek elején. Pályája voltaképpen tipikusnak mondható: előbb teljes szívvel osztotta a szocialista építés illúzióját (A teremtés után, 1948, Örökké élni, 1949), 1952-1953-ban az Új Hang főszerkesztője, később - felismerve az önkényuralom valódi természetét - szembefordult vele. 1956 után egy ideig publikálási tilalommal sújtották. Ekkor írt versei egy nemzedék hitétől való megfosztását reprezentálták (Ötödik évszak, 1962, Világ füstje, 1964). Később a hatalom vele is megbékélt, az 1970-es években az Új Tükör főszerkesztője.
Lengyel József (1896-1975) - Déry Tibor nemzedéktársa - csak 1955 nyarán térhetett haza a Szovjetunióból, ahol az 1919-es kommünben részt vett és annak bukása után emigrált írót 1938-ban elnyelte egy szibériai büntetőtábor. Csak 1957-ben jelenhetett meg a Visegrádi utca című, 1929-ben írt regénye, amely Sinkó Ervin Optimistákja (1953-1955-ben jelent meg Jugoszláviában) mellett a Magyar Tanácsköztársaság legszínvonalasabb irodalmi megörökítése. Az Ígéző címmel kiadott kötetének (1971) címadó kisregénye és a Kicsi mérges öregúr című elbeszélése (1972) az emberi méltóságukban megalázott emberek világát jeleníti meg rendkívüli erővel, a pátoszt nélkülöző helytállás komor fenségével (akárcsak Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovics egy napja című alkotása.)
Egy "besorolhatatlan" szerző: Örkény István (1912-1979)
Örkény István írói készülődése mindenekelőtt Márai Sándor, kisebb mértékben Németh László vonzásában történt. Első novelláját a Szép Szó hozta le 1937-ben, s a Forradalom címet utóbb Örkény - József Attila javaslatára - Tengertáncra cserélte föl. A munkatáborban, majd szovjet hadifogságban eltöltött évek formálták igazán íróvá. A krasznogorszki fogolytáborban írt művei (köztük az 1946-os Lágerek népe című szociográfia) nem keltettek különösebb visszhangot, a kollektív amnézia oldódása e téren csak az 1970-es években következett be (Nemeskürty István Requiem egy hadseregért című könyve 1972-es megjelenését követően).
Az 1950-es években Örkény is bejárta - Déryhez hasonlóan - az azonosulás, a megtámadtatás, majd a szembefordulás stációit. A Lila tinta című elbeszélését (1952) Révai pellengérre állította "fülledt és rothadt szexualitása" miatt. 1953 után írt novelláiban (A szent, 1954, Disznóölés, 1956) mindenekelőtt a hatalom képmutató természetét vette célba. A diktatúra igazi természetét legjobban megragadó Ars poetica című novella csak 1980-ban jelenhetett meg, Örkény gyűjteményes kötetében.
A forradalmat követően mintegy tíz évig publikálási tilalom sújtotta. Örkény tollára méltó groteszk történet, hogy először 1963-ban engedték publikálni, ám a Niagara Nagykávéház című elbeszélése a politikai vezetés teljes haragját hozta fejére és meghosszabbították szilenciumát. Tagadhatatlan, hogy e novella a szabadság- és autonómiahiány deformáló hatásáról szólt; a jelenben játszódó történet főszereplői, a jól szituált, kényelemben élő vidéki házaspár Budapestre látogat szórakozni, s önként veti alá magát, sőt pénzt fizet azért, hogy megveretésben részesüljön. A kiszolgáltatottság szocializálta kisember mazochista késztetése arra, hogy elébe siessen az erőszaknak - a lágerpszichózis - valójában Örkény alapélménye s írásainak visszatérő motívuma volt.
Az 1966-ban megjelent Jeruzsálem hercegnője című kötete (benne az 1963-ban írt Macskajátékkal) az irodalmi élet egyik szenzációja volt. Míg a Macskajáték a nyugati és keleti életformát szembeállítva, azok másképp megnyilvánuló, de egyaránt reménytelen sorsszerűségét sugallta, a Tóték című kisregény (1966) a háború és (szélesebb értelemben) a kiszolgáltatottság egyetemes példázatát kívánta adni. Részben Franz Kafka hatására a korábban is iróniára hajló Örkény szemlélete a groteszk és az abszurd felé fordult. Ennek legjellemzőbb példái az "egypercesek" (első gyűjteményes kiadásuk: 1968), melyekről maga Örkény ezt írta: "Matematikai egyenletek, az egyik oldalon a közlés minimuma, az író részéről, a másikon a képzelet maximuma, az olvasó részéről."
A groteszk és az abszurd térnyerése jótékonyan hatott irodalmunk egészére, s az 1960-as évek végén induló írónemzedék már Örkény adósa. Ő viszont - sikerei tetőpontján - újabb kísérletekbe fogott, pl. a "Rózsakiállítás" című kisregénye (1977) a széppróza, a dráma és a televíziójáték különös vegyüléke. Újabb színpadi munkái (Pisti a vérzivatarban, 1973, Vérrokonok, 1974, Kulcskeresők, 1975) nem tudták megismételni a Macskajáték és a Tóték színházi változatának sikerét.
A "fényes szelek" nemzedéke
A "fényes szelek", illetve "fényes szellők" metaforája a népi kollégisták indulójának szövegéből származik: "Sej, a mi lobogónkat fényes szelek fújják, / Sej, az van arra írva: Éljen a szabadság! / Sej szellők, fényes szellők fújjátok, fújjátok, / Holnapra megforgatjuk az egész világot!" A Jankovich Ferenc (1907-1971) által írt szöveg érzékletesen jeleníti meg az 1945 után induló nemzedék világmegváltó hitét, önbizalmát, melyet még az sem volt képes megrendíteni, hogy a kommunista hatalomátvétel után fölszámolták a népi kollégiumokat. A nemzedék gondolkodására jellemző a népi hagyományok ötvözése a marxizmussal, s ez - önálló fórum hiányában is - elegendőnek bizonyult összetartozásuk tudatosításához.
Juhász Ferenc (1928) rövid ideig maga is népi kollégista. Első verseskötetei (Szárnyas csikó, 1949, A Sántha család, Apám, 1950 - az utóbbi kettő elbeszélő költemény) Illyés Gyula hatásáról tanúskodnak, s a szegénységből induló költő önmeghatározási kísérletei. Következő kötetei (Új versek, 1951, Óda a repüléshez, 1953) szélesebb horizontot és művészi visszaesést mutatnak. 1953-ban publikálta verses meséit (A Nap és a Hold elrablása, 1954) és A tékozló ország című, a Dózsa-lázadást megörökítő eposzát, melyet a kortársak politikai parabolaként olvastak: a Dózsa testét felzabáló paraszthadat az önmagát felfaló szocializmus metaforájaként értelmezték. Hatvany Lajos ekkor ismerte el Juhász Ferencet Ady és József Attila nagyságrendű költőnek.
A virágok hatalma című kötet (1955) versei (Könyörgés középszerért, 1954, Látomásokkal áldott életem, 1955) már a látomásos költészet nehézségeiről tudósítanak. Poétikai tájékozódása elmélyül, nyitottá válik a modern költészet Whitmantől Weöresig terjedő spektrumának befogadására. A halottak éposza című művében (1955) először merül fel életművének egyik meghatározó motívuma, a halállal szembeni tehetetlenség. Az 1955-ös Bartók-évfordulóra - a Cantata profanára való rájátszásként - készült A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából című nagy költeménye (először Szarvas-ének címmel jelent meg), amely a népballada és a hívogató elemi formáihoz társítja a modern kor kihívásainak eleget tevő költő bonyolult léthelyzetét: a szülőhely természeti egyszerűségéhez visszatérni immár lehetetlen, mert nem kérdőjelezhető meg a civilizáció által teremtett emberi produkció.
1956 után Juhász szolidáris a bebörtönzött írótársakkal, sokáig nem publikál. 1961-től az Új Írás munkatársa (1974-től főszerkesztője), s a Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb című, többszólamú költeményében (1963) - amely egyszerre szerelmes vers és a hazaszeretet verse - néz szembe az 1956-os forradalom tragikumával és az azt követő rezignáció oldódásának lehetőségével. 1964-ben a József Attila sírja című verse országos botrányt vált ki. 1965-ben jelentkezik legjelentősebb verseskönyvével (Harc a fehér báránnyal), amelynek versei bölcseleti igénnyel szólnak az Élet és a Szerelem küzdelméről a Halál ellenében. A Szent Tűzözön regéi című kötet (1969) már az atomháború pusztításának szörnyű vízióit vetíti elénk.
Nagy László (1925-1978) számára meghatározó volt a népi kollégistaként megélt időszak. Első verseit 1947-ben publikálta. Poétikai horizontjára nagy hatással volt a bolgár népköltészet megismerése és fordítása. Korai verseit csak a Deres majális című kötetében (1957) publikálta, ezek közül nem egy érett költőnek mutatja, amihez képest megjelent kötetei (Tűnj el fájás, 1949, A tüzér és a rozs, 1951) művészi hanyatlást jeleznek. 1952-től kiadott verseskönyvei (A nap jegyese, 1954, A vasárnap gyönyöre, 1956) már megcsalatottságának élményét tükrözik. Költészete átalakul: megfogyatkoznak a dalok, gyakori az elégia és a rapszódia. A látomásos hosszúversek írásában Juhász Ferenc volt legfőbb ösztönzője.
1956 után ő is elhallgat, válságából nehezen talál magára. A Himnusz minden időben című verseskönyve (1965) életművének csúcsa. A Ki viszi át a Szerelmet című verse (1957), amelynek tizennégy sorából csaknem minden megtudható a költészet jelentőségéről és hatalmáról, méltán lett annyira népszerű. Hosszúénekei közül a Menyegző (1964) a legsikerültebb. Egy időben a kritika hajlamos volt Juhász Ferencet és Nagy Lászlót ikerköltőkként kezelni, holott kettejük művészi világképe alapvetően különbözik. Nagy László költészetében mintegy állóképpé merevedik a kétpólusú - fényt és árnyékot, tisztaságot és rontást, életet és halált egyesítő s ezzel örökös feszültséget generáló - világ. Vele szemben Juhász Ferenc lírájában a negatív pólus válik meghatározóvá, amit olykor ellensúlyozni képes, máskor viszont nem a pozitív oldal.
Az Emberavatás nemzedéke
Az 1950-es évek derekán egy új írónemzedék jelentkezett, kezdetben főként novellákkal (Sánta Ferenc: Sokan voltunk, Csurka István: Nász és pofon, 1954, Moldova György: Mandarin, a híres vagány, 1955, Szabó István: A lázadó, 1956). E nemzedék az Emberavatás című antológia (1955) után kapta gyűjtőnevét. Valamennyiük pályája 1956 tehertételével indult.
Az évtized elején Sánta Ferenc (1927) elbeszélései (Farkasok a küszöbön, 1961) és regényei (Az ötödik pecsét, 1963, Húsz óra, 1964, Az áruló, 1966) keltették a legnagyobb figyelmet. (Az 1960-as évek derekától Sánta elhallgatott.) Galgóczi Erzsébet (1930-1989) sematikus "parasztíró"-ként indult (Egy kosár hazai, 1953), a forradalom élménye formálta jelentős íróvá, aki a történelemnek és politikának kiszolgáltatott, elesett emberek ügyét képviseli (regénye: Félúton, 1961, elbeszéléskötetei: Ott is csak hó van, 1961, Fiú a kastélyból, 1968).
Csurka István (1934) számára az irodalmi beérkezést a Százötös mellék című elbeszéléskötet (1964) hozta meg, ebben jelentek meg először jellegzetes ironikus-groteszk helyzetjátékai (pl. az Egy fogadó lelkivilága a lóversenyek világáról). 1963-ban két novellában mutatta be az értelmiség lehetséges válaszaként az alkalmazkodást (Miért rosszak a magyar filmek?) és a lázadást (Az uszálykormányos). Értelmiséginek maradni 1956 után Csurka szerint sajátos "létezés-technikát" jelent: úgy talpon maradni, hogy önbecsülésünk se sérüljön meg nagyon - tehát a felszínen idomulni a status quó-hoz, tucatterméket produkálva, amihez nincs igazán közünk, ugyanakkor magánemberként megőrizni a nyilvánosságban nem képviselhető értékrendet.
Moldova György (1934) elsősorban szatírái révén (Az Elátkozott Hivatal, 1967, A "Lakinger Béla" zsebcirkáló, 1968) vált elismertté. Az 1940-es-1950-es években játszódó és 1956-ot is megidéző regényeit (Sötét angyal, 1964, Magányos pavilon, 1966, Malom a pokolban, 1968, Az elbocsátott légió, 1969, A változások őrei, 1972) a kritikusok fanyalgása kísérte, főként a koncepció bizonytalanságát és a ponyvaízű fordulatokat kifogásolták. (Moldova témaválasztásának érdekessége tagadhatatlan: pl. Az elbocsátott légió nem kevesebbre vállalkozik, mint az elbocsátott ávósok sorsának bemutatására.) Egyedül a Negyven prédikátor című regénye (1973) kapott kedvező fogadtatást; igaz, Moldovának ez az egyetlen műve, amelynek cselekménye nem a közelmúltban játszódik, hanem a protestáns prédikátorok üldöztetése idején.
A Tűz-tánc költői
Röviden szólni kell a Tűz-tánc című antológiában (1958) föllépő költőkről is. Távolról sincs szó egységes nemzedékről, Váci Mihály és Garai Gábor pályája megkésve indult, így lettek az új generációhoz kapcsolódva "prolongált ifjúságú" fiatal írók.
Váci Mihály (1924-1970) a Mindenütt otthon (1961) és a Szegények hatalma (1964) című kötetek expresszív lírájával vált valóban jelentős költővé. Szemléletének korlátait találóan fejezi ki egyik versének címe: Hű lázadás. Küldetéshitének magabiztos vállalását csupán kései verseiben ellensúlyozza a korai halállal való kényszerű szembesülés. Garai Gábor (1929-1987) az Emberi szertartás (1960), a Mediterrán ősz (1962) és az Artisták (1964) című köteteivel érkezett be. Váci közvetlenségével szemben Garai reflektáló-meditáló alkat. Válogatott verseinek (Nyárvég, 1965) pályaösszegzése után a Kedd (1966) és a Kis csodák (1968) című kötetekben megpróbált továbblépni: megírja érzelmi elárultatásának lírai történetét, de - rá jellemző módon - irodalmias-mitológiai szférába emelve fel és rejtve el.
A Tűz-tánc köréből Ladányi Mihály (1934-1986) volt a legradikálisabban baloldali, a hatalom számára kezelhetetlen módon közéleti költő. Nonkonformista szelleméhez hozzátartozott, hogy ironizáljon saját nonkonformitása fölött is: "Vagánykodom kínomban, mit tehetnék, / s a világ ellen szólok hevesen" (Szegény költő dala, 1963). Az 1960-as évek konszolidált, gyarapodó világában szükségképpen maradt magára, kellett szembenéznie elmagányosodásával.
A hatvanas évek költői
A pártállami kultúrpolitika irányzatokat romboló-megszüntető hatása csak az 1960-as évekre ért be igazán. Nemcsak a századelő, hanem a két háború közötti korszak irodalma is immár történelmi múlttá idegenedett. Ez nem jelenti azt, hogy a nagy tradíciókhoz ne lehetett volna kapcsolódni - pl. nem nehéz kimutatni Csoóri Sándor vonzalmát a népi, Eörsi Istvánét a szocialista vagy Orbán Ottóét az újholdas hagyomány iránt. De az ő költői eszmélkedésük centrumában már nem ezek folytathatósága állt, hanem hogy valamifajta új jelentést adjanak a korszerűség fogalmának. A "létező szocializmus" - akár hívéül szegődtek, akár nem - a maga ideológiájával és gyakorlatával megkerülhetetlen volt számukra, s óhatatlanul közös karámba terelte őket. Míg a "fényes szelek" nemzedék költői még - ha nem is könnyen, de - eredeti műveket hozhattak létre a népi és a szocialista eszmeiség társításával, az utánuk fellépő költőnemzedék számára már ez az út zsákutcához vezetett. Részben ezzel függ össze, hogy számos lírikus tehetség, aki az 1950-es évek közepén jelentkezett, csak az 1960-as években tudott jelentőset alkotni.
A költők közül mindenekelőtt Csoóri Sándort (1930) és Tornai Józsefet (1927) kell kiemelnünk, akiknek költészete az 1960-as években ért be (Csoóri Sándor: Menekülés a magányból, 1962, Második születésem, 1967, Tornai József: Az égigérő föld, 1962, Jársz és kiáltasz, 1964, Aranykapu, 1967). Kettejük művészi alkata igen különböző - Csoórié az élménylírához, Tornaié a meditatív lírához áll közelebb -, ám szemléletük közös vonása, hogy elsősorban arra keresik a választ: az archaikus miért képes és hogyan képes ellenállni a modernitásnak.
Az 1960-as évek elején indult Orbán Ottó (1936) pályájának első szakaszát Pilinszkyéhez hasonló tragikus létélmény jellemzi (kötetei: Fekete ünnep, 1960, A teremtés napja, 1963, Búcsú Betlehemtől, 1967). Pályatársai közül az ő lírája alakul át legradikálisabban az 1970-es-1980-as években: a vallomásosságot ironikus-játékos reflektivitás váltja fel, s a kultúra kimeríthetetlen értékgazdagságából merít erőt a létezés eredendő tragikumának zárójelbe tételéhez. Az 1960-as évek költészete még döntően élménylíra - ez jellemzi a "Hetek"-nek nevezett csoportosulás költőit is (Ágh István, Ratkó József, Bella István és társaik).
AZ IRODALMI ÉLET ALAKULÁSA
1968-TÓL 1980-IG
1968 és a konzervatív ellentámadás
1968 is - akárcsak 1945 - döntően politikai határvonalat jelöl, s az irodalmi életben csak néhány év késéssel vált érzékelhetővé igazi jelentősége. Időbe telt, mire kiderült, hogy a magyar gazdasági reform nem valósítható meg a csehszlovák piac kiesése és a szovjet vezetők fokozódó gyanakvása miatt. 1956 után még lehetett újrakezdeni, az 1960-as évek derekán pedig sokan osztották Lukács György illúzióját a marxizmus reneszánszának lehetőségéről. A csehszlovákiai bevonulás - melyet Lukács legszűkebb tanítványi köre is elítélt - véget vetett az effajta reményeknek. Nyilvánvaló lett, hogy a pártállami rendszer megreformálása csak szűk határok között lehetséges, mert a Szovjetunió nem engedi veszélyeztetni nagyhatalmi érdekeit. Az értelmiség kiábrándultságát és távlattalanság-érzetét pontosan adják vissza Petri György sorai: "Senki arcára formált lények, / élünk, s kísérletezünk arccal, / egy világban, mely időtlen időkig / képes tengődni az ideiglenességben." (A felismerés fokozatai, 1970)
1968 ősze igen hamar éreztette hatását a kulturális életben: a Horgas Béla és Levendel Júlia által kezdeményezett és hivatalosan engedélyezett Eszmélet című folyóirat végül nem jelenhetett meg. A reformellenes politikusok előtérbe kerülése az 1970-es évek elején valóságos hideghullámként hatott a korábbi politikai enyhülés után (azt is elérték, hogy Aczél Györgyöt elmozdítsák a kultúrpolitika éléről). Az 1960-as évtized lényegében a tájékozódás és a kísérletezés jegyében telt el, s a szemléleti megújulásnak csak előnyére vált, hogy a 20. század jelentős poétikai iskoláinak eredményeit adaptáló törekvések és Lukács György kései esztétikai alapvetése opponálták inkább, semmint támogatták egymást. A nyitás és a pluralizálódás korántsem volt jó a monolit szerkezet fenntartásában érdekelt konzervatív hatalmasságok számára, de az 1968-ban bekövetkezett nagypolitikai fordulat nélkül aligha lendülhettek volna ellentámadásba.
Ekkor elérkezettnek látták az időt arra, hogy leszámoljanak a veszélyesnek ítélt új irányzatokkal - a "divatokkal", ahogy akkoriban mondták. Az Akadémiától elbitorolt, Pándi Pál szerkesztette Kritika című folyóirat 1972-ben kereszteshadjáratot indított a Hankiss Elemér által képviselt strukturalizmus ellen. Ugyancsak 1972-ben tették közzé azt a pártközpont véleményét tükröző hivatalos dokumentumot (az irodalom- és művészetkritika helyzetéről), amely szerint fölöttébb helytelen Pilinszky János költészetéről, Konrád György A látogató című regényéről vagy Jancsó Miklós filmjeiről ideológiai fenntartások nélkül írni.
Lukács György halála után - miközben őt kommunista szentnek kiáltották ki - tanítványait (a Budapesti Iskola tagjait) nemcsak elhallgattatták, hanem ki is tették állásukból. 1973 őszén államellenes izgatás vádjával állították bíróság elé Haraszti Miklóst (Darabbér című szociográfiájának kéziratáért). 1974 októberében hasonló gyanú alapján tartóztatták le Konrád Györgyöt és Szelényi Ivánt (közös művük, Az értelmiség útja a hatalomhoz című tudásszociológiai esszé miatt), s bár a vádat el kellett ejteni, a zaklatások elől Szelényi kivándorolt, Konrád pedig belső emigrációba kényszerült.
A hatvanas-hetvenes évek fordulójának irodalma
Az 1960-1970-es évek fordulójának irodalma részben még előtte volt a konzervatív fordulatnak, s folytatta a politikáról való leválást, a kultúra önállósulását célzó korábbi erőfeszítéseket. De 1968 reménye, majd csalódása másfajta távlatot adott a reformista ideológiának. Új költő- és írónemzedék jelentkezett ekkor. 1968-ban jelent meg Tandori Dezső első verseskötete (Töredék Hamletnek, 1968). 1969-ben jelentkezett a Kilencek nevű költői csoportosulás (Kiss Benedek, Mezey Katalin, Utassy József és társaik) az Elérhetetlen föld című antológiával. A Szépirodalmi Könyvkiadó 1969-1971 között évente megjelentetett antológiáiban mutatkozott be Oravecz Imre, Petri György és Várady Szabolcs. 1971-ben jelent meg Petri György reveláló erejű verseskötete, a Magyarázatok M. számára. Látványos a kísérletező kedv megnövekedése is: miközben Tandori Dezső Pilinszky nyomvonalán indult, maga Pilinszky a Szálkák című kötettel (1972) új pályaszakaszába lépett, s Tandori költészete is egy-két év alatt radikálisan átalakult (Egy talált tárgy megtisztítása, 1973).
A szépprózában is hasonló a helyzet. Ekkor publikálják első jelentős művüket az 1956 után induló generáció olyan ismert képviselői, mint Konrád György (A látogató, 1969) vagy Kertész Ákos (Makra, 1971). Színre lép egy új nemzedék (Császár István: Fejforgás, 1971, Feljegyzések az utolsó padból, 1974, Lázár Ervin: A Hétfejű Tündér, 1973, Vathy Zsuzsa: Erőterek, 1970, Spiró György: Kerengő, 1974, Dobai Péter: Csontmolnárok, 1974, Czakó Gábor: Megváltó, 1974, Hajnóczy Péter: A fűtő, 1975). A határon túli magyar irodalom is olyan fontos művekkel gyarapodik, mint Sütő András Anyám könnyű álmot ígér (1970), Gion Nándor Virágos katona (1973) és Szilágyi István Kő hull apadó kútba (1975) című regénye.
Az irodalmi korszakfordulót két reprezentatív művön keresztül kívánjuk bemutatni. Petri György Magyarázatok M. számára című kötete egy egész nemzedék kiábrándultságának tudott reprezentatív módon hangot adni. A radikális baloldali remények 1968-as megfeneklése nyomán előállt kelet-európai helyzet abszurditásának és az értelmiségi lélekállapot ambivalenciájának - pátosz és irónia együtteséből szőtt - nagyszerű érzékeltetése. Petri költészetének egyik kulcsmondata, hogy "Feladtam / az egység utáni sóvár vágyamat: / milyen gyalázat érhet még?" (Belső beszéd). A felismerés fokozatai című nagy ívű gondolati költeménye mintegy foglalatát adja a szocializmus megreformálhatatlanságából következő létélménynek. A kötet cím nélkül álló ars poeticaszerű záródarabja ("Horgodra tűztél...") pedig a Kelet-Közép-Európában tradícióvá kövesedett vátesz-szerep és a vele járó kiválasztottságtudat ironikus elutasítása. A hagyományos költői szerep lehetetlenségének következménye és kifejeződése e lírában a szándékoltan antipoétikus, önlefokozó privát beszédmód is.
Ugyanakkor a politika korántsem centruma Petri költészetének, hanem csak egyik - megkerülhetetlennek gondolt - vonatkozási pontja: nem véletlenül tartotta modellértékűnek Adyt, akinél a politikai sors személyes problémává vált. Valójában az élet metafizikai jelentősége izgatta; így lényegültek át verseiben nem mindennapivá a szerelem és a barátság különben mindennapos konfliktusai. Amikor a marxi üdvtannal éppen a banalitás idilljét szegezte szembe, az utóbbi ettől eleve metafizikai színezetet kapott: "kultúravégi kultúraelőtti / időnkben oly jó volna kergetőzni / veled egy napsütött fürdő füvén" (Dal).
Konrád György 1967-ben írt és 1969-ben megjelent regénye, A látogató egyszerre összegezés és nyitány. Az 1960-as évek második felének parabolikus műveihez kapcsolódik, azok poétikai eredményeit hasznosítja. A látogató egyetlen hatalmas ívű monológ: T. gyámügyi főelőadó számol be egy munkanapjáról, amely a hivatalnok egész életét reprezentálja. T. "a közöny és az átlag ügynöké"-nek nevezi magát a végső soron szabályozhatatlan emberi viszonyok között. Nem hisz különösebben a beavatkozás eredményességében, még az sem bizonyos, hogy meg lenne győződve a szabályozás feltétlen előnyeiről. Nem is próbál igazságot tenni a hivatal és az élet, az erőszakos beavatkozás és az öntudatlan létezés feloldhatatlannak ítélt vitájában. Megkísérli fölmérni lehetőségeit és korlátait, teszi, amit tehet, a kisebb rosszat, állandó kétségek között, rosszul érezve magát a bőrében és a szerepében, mégis a "nincs jobb" felismerésének és elviselésének pátoszával.
Konrád regénye nemcsak azzal keltett megdöbbenést, hogy Budapest ismeretlen mélyvilági terepéről, a szegénység és a deviancia nagyfokú kiterjedéséről adott hírt, hanem liberális értékrendjével is, melynek alapján kétségbe vonta az intézményes (állami) boldogítás lehetőségét. Nem az állam felelősségét feszegeti: egyéni és kollektív lélektani okokat sejtet. A számon kérő gesztus végképp hiányzik belőle, ami viszont szembeállítja a korábbi regényirodalommal és a következő évtized új prózavonulatának előfutárává teszi.
Az 1960-1970-es évek fordulóján fellépő írónemzedék számára már ez tűnik természetesnek. Úgy lázad az arctalannak, tudatlannak és önteltnek látott társadalomba való betagozódás ellen, hogy lézengő-csellengő hősöket emel piedesztálra, akik kívül rekedtek vagy kívül maradtak az intézményes formákon. Az individualitás és a szabadság értékei állnak rangsorának csúcsán, amelyekért még a marginalizálódást és a devianciát sem tartja nagy árnak (így lesz a "hobo" életforma - az amerikai beatirodalom példája nyomán - a kívánatos magatartásmodell). Az értelmiségi kívülállás már nem annyira a hatalommal, mint inkább a konformista társadalommal szemben jelent alternatívát. Az értelmiségi szerepről kiderül, hogy valójában nem lehet társadalmi kategória, hiszen nem a diploma teszi az értelmiségit, hanem a tehetség, az originalitás.
Az egyéniség korabeli kultuszát jól érzékelteti Nádas Péter A bárány című elbeszélésének (1968) alábbi részlete: "Számos véletlen és az évek múlásának összejátszása kellett ahhoz, hogy megértsem, milyen helyrehozhatatlan tragédiához vezethet, ha nem vagyunk képesek elfogadni a természet törvényeit, nevezetesen az ember titokszerűségét. Ha fel akarjuk oldani az egyént a közösségben. Az egyéniséget olyan közösségben, amely nem áll egyéniségekből."
Visszatérés a reformpolitikához
A konzervatív ellentámadás kifulladt az évtized derekára. Ebben az is szerepet játszott, hogy a politikai vezetés maga is megosztott volt: a reformok hívei és ellenfelei egyaránt képviselve voltak a legmagasabb állami és pártfórumokon. A működőképesség érdekében vigyázni kellett az ország nemzetközi presztízsére, s a "legvidámabb barakk" félhivatalosan terjesztett imázsa nem engedte a rendőri reflexek túlzott érvényesülését. (Az évtized második felében már az is megütközést keltett, ha egy-egy élesebb hangú kritika jelent meg Weöres Sándorról vagy Mészöly Miklósról.) A nyugatról érkező eszméket nem lehetett visszafordítani a határon, s így a politika nem akadályozhatta meg sem a tájékozódás, sem az adaptálás további expanzióját. Az évtized konzervatív nyitánya utóbb alkalmi kilengésnek nyilváníttatott. Egy 1980-ban tartott tanácskozáson az ifjú írógeneráció tagjai már úgy búcsúztatták az 1970-es éveket, mint az 1960-as évtized "baloldali szertelenségeitől" megcsömörlött, "szelíd" és "unalmas" korszakot.
Az irodalmi élet ellenőrzésében érdekelt politikai vezetés képtelen volt megbirkózni az új helyzettel. Érvényben volt ugyan a hivatalos kánon, de egyre kevesebben azonosultak vele. S mellette hallgatólagosan léteztek, sőt a kiadói szerkesztőségekben és a gimnáziumi magyarórákon képviselve voltak az attól különböző "magán-rangsorok" is, amelyek együtt bőven kitettek volna egy új nemzeti kánont, ha annak intézményes feltételeivel rendelkeztek volna. Akkoriban az irodalmi műhelyek többsége nem is törekedett nagyobb legitimitásra, sőt a legitimitás egyenesen pejoratív valami volt a szemükben. Így is pontosan lehetett tudni az egyes életművek napi árfolyamának alakulását, például a Nyugat nagy nemzedékéből Babits és még inkább Kosztolányi meredeken fölfelé ívelő presztízsét, az élők közül Pilinszky vagy Ottlik fokozott megbecsülését.
A szépirodalom iránti érdeklődés érzékelhetően visszaesett, az évtized közepére a szakkönyvek és a lektűrök kiadása messze megelőzte a szépirodalmét. Hasonlóképp fontos fejlemény a líra iránti érdeklődés rohamos megcsappanása. Ekkor már elképzelhetetlen az, ami egy évtizeddel korábban még létezett: hogy zsúfolásig megtöltse a közönség a költői est nézőterét. A kritikusok különféle magyarázatokkal próbálkoztak. Egy érdekes tanulmány 1975-ben abban látta a fő okot, hogy a felszín mögé hatoló költészet alapélménye a lét kiüresedése, teljes elértéktelenedése, így pedig nincs meg a korábban fennálló kölcsönös érdekeltség a líra és közönsége között. Az alkotó előtt olyan végletes utak kínálkoznak lehetőségként, hogy (mint Juhász Ferenc) vagy a való világ teljes pusztulása utánra próbál emigrálni, ott kezdve újra asszonyával egy félresikerült teremtés korrekcióját, vagy (mint Tandori Dezső) belesimul a világ sivár szürkeségébe, ha már rajta kívül nem ismer másikat.
A hetvenes évek közepének-végének irodalma
Az 1970-es évek közepén-végén már a szépprózáé a vezető szerep. A legfontosabb novelláskötetek és regények: Mándy Iván: Zsámboky mozija, 1975, Kertész Imre: Sorstalanság, 1975, Mészöly Miklós: Film, 1976, Gáll István: A ménesgazda, 1976, Szabó Magda: Régimódi történet, 1977, Csalog Zsolt: Parasztregény, 1978, Cseres Tibor: Parázna szobrok, 1979, Balázs József: Magyarok, 1975, Koportos, 1976, Nádas Péter: Egy családregény vége, 1977, Bereményi Géza: Legendárium, 1978, Lengyel Péter: Cseréptörés, 1978, Esterházy Péter: Pápai vizeken ne kalózkodj!, 1977, Termelési-regény (kisssregény), 1979, Hajnóczy Péter: A halál kilovagol Perzsiából, 1979.
A pluralizálódás korábban viszonylag lassú folyamata az 1970-es évek második felében felgyorsult. Kivált az új nemzedék látásmódjára jellemző, hogy a hivatalos értékrendet megkérdőjelezi és a valóság fogalmát relativizálja: "Ha eljön az ideje, a rosszpontoktól se félj - olvasható Esterházy Péter Pápai vizeken ne kalózkodj! című novellájában (1976). - Mindig bízhatsz: hátha három rosszpont egy jópont." Ennek hátterében jóval általánosabb értékbizonytalanság húzódik; voltaképpen a hivatalos normák tagadásának sincs sok értelme, mivel a hivatalosság sem veszi komolyan saját normáit. Aki őszintén kitart a szocializmus eszméi mellett, kötöznivaló bolondnak számít.
Az 1970-es évek derekán induló írónemzedék szakít a marginalizálódás eszményítésével, újra a társadalmi beilleszkedés esélyeit keresi, gondosan mérlegelve, hogy miért végződik az csaknem mindig kudarccal. Nemcsak a hatalmon, hanem a társadalmon is számon kéri a család, a nemzet és a vallás hagyományos értékeit, nem riadva vissza a kétféle tradíció (az ötvenes évek előtti és az ötvenes évek immár ugyancsak hagyománnyá vált értékrendjének) szembesítésétől. Gyakori a gyermek- és ifjúkori környezet megidézése (főként Bereményi, Nádas, Esterházy, Vámos Miklós műveiben). E nemzedék semmitől sem viszolyog annyira, mint a paternalizmustól, amely infantilizálja az embereket. Nemcsak a beosztott infantilis, hanem a vezető is az, mert bár döntési helyzetbe kerül, döntéséért nem kell felelősséget vállalnia. A pályakezdő fiatalok szemében különösen fontos dilemma, hogy lehet-e felnőtté válni olyan társadalomban, amely nem képes felnőni.
A beatzenén felnőtt nemzedék szemében a nép-nemzeti hagyomány is paternalista kövület. Esterházy Péter ekként parafrazálta a Veres Pétertől ismertté vált meghatározást: "S megnyugtatóbb, ha bizony az író nem népben-nemzetben gondolkodik, hanem alanyban-állítmányban. Hanem mert ha egy kicsit is jó, akkor úgyis nyakig az egészben, ha meg kicsit se jó, akkor hiába mondja: csak cifrázza... A hazaszeretet minőség kérdése" (Kis magyar pornográfia, 1983).
Az 1970-es évtizedet hasonlóképp zárja a Termelési-regény, ahogy az 1960-ast A látogató, s Esterházy műve is az autonómia esélyeire kérdez Kelet-Közép-Európában. A Termelési-regény két részből áll: az első egy számítástechnikai intézet dolgos hétköznapjait mutatja be, s a termelési regény műfaji előírásainak szellemében dúl a harc a régi és az új között, míg a második életrajzi epizódokból összeálló családregény (az E. monogrammal jelzett íróról és családjáról). A két rész mégis valamiképpen összefügg és egységet alkot, hasonlóan ahhoz, ahogy (a szerző vélekedése szerint) a Rákosi-korszak diktatórikus rendje keveredik a Tisza Kálmán-éra körmönfont taktikázgatásával az 1960-1970-es évek kádári politikájában.
Az első rész közéleti paródia (ebből a termelési regényből éppen a termelés hiányzik), ezzel szemben a második rész komolyan veendő, ahogy E. - grófból kétkezi dolgozóvá előléptetett - apja is komolyan veszi a munkát, és maga a szerző is aggályos lelkiismeretességgel látja el írói teendőit (és egyáltalán mindent, így a focizást is egy amatőr csapatban). Következésképp a Termelési-regény azt sugallja, hogy a személyiség önmegvalósítása csak a magánéletben lehetséges. Az értelmiség mozgásterét jóval korlátozottabbnak tudja, mint A látogató; átlátszóan célzatos a könyvben Mikszáth Kálmán szerepeltetése, akinél senki nem látta át és nem leplezte le jobban a magyar politikai életet, s aki mégis kormánypárti képviselő lett.
Némi egyszerűsítéssel megállapítható: 1956 után (minden elfojtás ellenére) tragikusan szólalt meg irodalmunk, 1968 után viszont ironikusan. Ennek logikus következménye, hogy kételyekkel közelítettek magához az irodalomhoz is. Míg az 1960-as évek kedvelt parabolikus elbeszélésmódja (a szavak közti jelentéssel) még a cenzurális fékek kijátszásának volt eszköze, az 1970-es évek metakritikus önértelmezése (a narráció tömérdek gondjáról-bajáról) már a cenzúra tökéletes értelmetlenségének bizonyítéka - hiszen minek őrködni valamifajta egységes valóság fölött, ha nem létezik ilyen. Annak, hogy a fiatal írónemzedékben akadt, aki programszerűen rétegíró kívánt lenni, egyik fontos indítéka éppen a szabadság "kis köreinek" kialakítása volt. Más kérdés, hogy a szubjektivitás fokozása nem volt kockázat nélküli: mintha magának az irodalomnak identitása is kérdésessé vált volna. A magánügy már nyugodtan bevonulhatott az irodalomba, az irodalom pedig a magánügyek közé.
A NYOLCVANAS-KILENCVENES ÉVEK
A változások évtizede
Ez az évtized a kelet-európai államszocializmus, a szovjet birodalom és a hidegháború utolsó évtizede. Brezsnyev 1982-es halála, majd (további két főtitkár eltemetése után) az 1985-ben megkezdődő Gorbacsov-éra a diktatórikus szorítás enyhülését hozta. Az évtized nagyobbik felében ez paradox módon erősítette a magyar állampárt uralmát, az "emberarcú szocializmus" reményét. A magyar lakosság jelentős része már korábban elfogadta azt a konszenzust, amely szerint ez a rendszer biztosítja az "adott körülmények között", azaz a szovjet fegyverek árnyékában elérhető legnagyobb szabadságot és legnagyobb jólétet. E "legitimitás" azonban abban a pillanatban szétfoszlott, amikor egyértelművé vált a rendszer megreformálhatatlansága, és kézzelfogható közelségbe került összeomlása.
A kultúrpolitikát - amelyet csaknem az évtized végéig Aczél György tartott kézben - és rajta keresztül a nyilvános kulturális életet ez a helyzet határozta meg. Valamennyi szellemi és művészeti termék, de különösen az ideológiai tartalmak hordozására legalkalmasabb irodalom a "három T" (tiltás - tűrés - támogatás) elvének volt alávetve. A hatalom csak a legritkább esetben alkalmazott nyers erőszakot a szellem emberei ellen. A tiltás (értsd: betiltás) olyan írókat sújtott, akik nyíltan a politikai ellenzék körében exponálták magukat. Bebörtönzésről, elhurcolásról azonban - írói megnyilvánulás okán - nem volt szó. A betiltás is egyfajta patriarchális fenyítésként volt használatban, a sportolók ideiglenes eltiltásához hasonlóan. Az ellenzéki írókat némely esetben inkább kivándorlásra bátorították, ami sajátos morális csapdát jelentett: aki él ezzel a "szabadsággal", az mintegy lemond a nemzet képviseletéről. Az évtized végére a kultúrpolitikát mindinkább a szétesettség, a koncepciótlanság jellemezte, s a gyakorlatban ez engedékenyebb, konfliktuskerülő magatartáshoz vezetett.
A tiltott zónában működő írók (például Eörsi István, Konrád György, Petri György) jórészt a demokratikus ellenzékhez és lapja, a Beszélő köréhez tartoztak. E zóna elszigetelésében a hatalom igen sikeres volt. Ez a szűk értelmiségi kör, noha folyamatos zaklatások között is nagy elszántsággal végezte munkáját, az évtized végéig igen csekély társadalmi hatást tudott kiváltani. Történelmi szerepét inkább a rendszerváltás szellemi hátterének kiépítésében láthatjuk. E kör érdemei között kell említeni a tiltott nyugati irodalom számos művének szamizdat kiadását (például Orwell, Koestler vagy a száműzött Szolzsenyicin), beleértve az emigráns magyar írók (például Faludy György) munkáit is.
A tiltás ekkor már voltaképpen csak néhány tematikai tabura vonatkozott. Az elsődleges tabu 1956 volt, hiszen ez ügyben a (mindenki által ismert) igazság kimondása a rendszer legitimitásának megkérdőjelezésével lett volna egyenlő. Hasonlóképpen tilalom alá esett a Szovjetunió pozitív történelmi szerepének bármiféle megkérdőjelezése, továbbá a "baráti országok" iránti "tapintat" jegyében a trianoni határok felemlegetése. A hazai visszásságok feltárása egy idő után átkerült a "tűrt" kategóriába; remek szociográfiák születtek ebben az időben, és ezért már nem járt olyan megtorlás, mint az előző évtizedben.
A tiltások tematikai elemekre való korlátozása azt is jelentette, hogy erősen enyhült, majd meg is szűnt az esztétikai cenzúra, a "szocialista realizmus" mércéje. A "tűrt" kategóriában az addig is elfogadott esztétista, nyugatos hagyomány mellett a közönség elé léphetett a magyar neoavantgárd, amelynek létezéséről addig a művészeken kívül jószerével csak barátaik, valamint a megfigyelésüket végző belügyi szakemberek tudtak. Az 1982-ben meginduló JAK-füzetek második kötete a neoavantgárd törekvések fontos dokumentuma. Lehetőség nyílt az írók önszerveződésére is. Ennek fontos fóruma volt az említett József Attila Kör is, de jellemzőbb példa az 1986-ban minden felsőbb sugallat nélkül megalakult Örley-kör. Az 1950-es években született írónemzedék számos tagja indult innen (többek között Kukorelly Endre, Garaczi László, Kemény István), de sok idősebb szerzőnek is lökést adott az aktív együttlét, az "élő folyóiratok" (azaz rendszeres felolvasóestek), majd saját antológiák megjelentetése. Ezek a megnyilvánulások (és szervezőik) szoros kapcsolatban álltak az alternatív kultúra más ágaival is: képzőművészekkel, performerekkel, színházi társulatokkal, valamint a viszonylag legnagyobb közönséget mozgósító alternatív zenészekkel. Az egyetemi klubok szűk nyilvánossága a "tűrt" irodalom egyik legfontosabb fórumává vált. Több vidéki irodalmi folyóirat körül erős, összetartó írói közösség alakult ki.
A helyzet fonákságához hozzátartozott, hogy a korszak támogatott írói jellemzően nem az elvtelen apologéták közül kerültek ki. Számos korábban indult tekintélyes szerzőnek, élő klasszikusnak elnézték különvéleményét, olykor (például Déry Tibor esetében) 1956-os "tévelygéseit" is. A korszak sajátos fejleménye, hogy az eredetileg "államhatalmi szervként", az írótársadalom féken tartása céljából létrehozott Írószövetség is megmozdult a változások érdekében, s az 1956-oshoz hasonlóan (noha kevésbé harcosan és szervezetten) vállalta a hatalommal való konfrontációt. Az 1981-es közgyűlésen egyes felszólalók nyílt követeléseket fogalmaztak meg; egyebek közt magasabb honoráriumokat és lapalapítási lehetőséget kértek, s a hatalom képviselői tettek is ígéreteket, noha nem mindegyiket tartották be. Az 1986-os közgyűlés alaphangja már a kulturális kormányzattal és pártvezetéssel folytatott párbeszéd felmondása volt: nyílt konfrontáció, amit a hatalom értetlenséggel és fenyegetőzéssel fogadott. Az éles viták nyomán egyesek az MSZMP-ből, mások az Írószövetségből léptek ki. Ezek az események ugyan nem vezettek közvetlenül történelmi léptékű változásokhoz, de hozzájárultak a frontok kikristályosodásához. Láthatóvá vált, ki hol áll, ki milyen áldozatra hajlandó, kivel köthet szövetséget. A későbbi rendszerváltó pártok és mozgalmak szellemi gyökerei nem kis mértékben ide nyúlnak vissza.
Az írókkal való "szóba állás" is jelzi, hogy a régebbi idők közvetlen, "kézi" vezérlését felváltotta egyfajta joviális, patriarchális szemlélet, amely a kisebb kilengéseket elnézte, de a jelentősebb tabusértéseknél könyörtelenül lesújtott. A szerkesztőségekben, kiadókban már nem mindenütt voltak jelen a korábbi politikai komisszárok, a szerkesztők önállóan, szakmai belátásuk szerint dönthettek, abban a tudatban, hogy hibás döntés esetén elveszthetik az állásukat. A hatalom a szerzők és szerkesztők önkéntes öncenzúrájára számított, amely többnyire "helyesen" működött, néha azonban nem. Ennek következménye volt az évtized elején a Mozgó Világ körül kialakult botránysorozat, amely 1983 végén Kulin Ferenc főszerkesztő leváltásával és a teljes szerkesztőség lemondásával végződött. A Tiszatáj című folyóirat egy számát 1986-ban egyetlen (Nagy Imrének emléket állító) vers miatt zúzták be, a szerkesztőséget leváltották, a lapot fél évig szüneteltették. Ez a nyilvánvaló túlreagálás már a bomlás jeleként értelmezhető. 1988-tól azután rendkívüli mértékben felgyorsultak az események, a "három T"-t néhány hónap alatt elsöpörte a történelem.
1989 után
Az irodalmi korszakhatárokat rendszerint vagy irodalmi dátumhoz (egy-egy nagy mű megszületéséhez, jelentős folyóirat megindulásához), vagy politikai eseményhez szokták kötni. 1989 elsősorban politikai korszakhatár. A rendszerváltás kétségkívül magával hozta az irodalmi intézményrendszer megváltozását: a finanszírozási és publikációs monopóliumok megszűntek, új kiadók, új folyóiratok jelentek meg; az új kitüntetések és ösztöndíjak odaítéléséről döntő új kuratóriumok és új kiadástámogató alapítványok kezdték meg működésüket. A régi intézményrendszer elemei közül néhányat megszüntettek, néhány magától elhalt, néhány pedig igyekezett tevékenységének új értelmet találni.
Noha az állampárti irodalompolitika az állampárttal együtt megszűnt, az oldódás folyamata nem egyik napról a másikra zajlott: többéves, visszaesésekkel és kilengésekkel tarkított folyamat volt. A "három T" eltűnésével megszűnt a legjelentősebb tematikai tabu-kör, az 1956-os forradalom. 1989-1990-ben, a demokratikus lehetőségek kibontakozásának eufórikus napjaiban nagy számban jelentek meg az addig csak hírből, szamizdat kiadásból vagy "nyugatról" becsempészett példányokból ismert, jelentős művek, mind a forradalomról, mind a magyar és szovjet diktatúra természetéről. Széles körben olvashatóvá váltak Koestler, Orwell, Szolzsenyicin, vagy éppen Bibó István, Konrád György és mások addig tiltott művei. 1989 után vált hozzáférhetővé számos, politikailag "nem problematikus" munka is, köztük az emigráció olyan nagyjainak művei, mint Márai Sándor, Faludy György, Határ Győző. E szerzőkről az ifjabb nemzedékek addig jószerével nem is hallottak.
A másik jelentős tabu, amely a "baráti országok" iránti sajátos kíméletből nemcsak a trianoni diktátum kritikáját, hanem a magyar nemzet kulturális egységének hangoztatását is tiltotta, szintén a múlté lett. Ennek hatására az addiginál is jobban megélénkült az érdeklődés a határon túli magyar irodalom iránt, s így a hazai irodalmi kánonban méltó helyére kerülhetett például Grendel Lajos, Tolnai Ottó vagy Szőcs Géza munkássága.
Másfelől azonban egyetlen "ismeretlen remekmű" sem került elő az asztalfiókokból, s amennyire egy évtized távlatából ez megállapítható, irodalmi remekmű azóta sem született az egykori tematikai tabuk kapcsán.
A könyv- és lapkiadás, következésképp az egész írott kultúra életét gyökeresen átformálta, hogy az addig gondosan ellenőrzött, mesterségesen egyensúlyban tartott rendszerre hirtelen rászakadt a piac szabadsága. Mint kiderült, a nagyközönség nemcsak a történelmi igazságra volt kiéhezve, hanem a szórakoztató olvasmányok addig nélkülözött fajtáira is. A lektűrirodalom importja mellett átformálódott, nekilendült a hazai lektűrtermelés is. Az addig támogatott szerzők (Berkesi, Szilvási) ideológiai programjuk lelepleződése ellenére sem vesztettek sokat népszerűségükből, a Leslie L. Lawrence vagy a Vavyan Fable könyvek azonban új társadalmi és korcsoportokat szólítottak meg, és népszerűségük tartósnak látszik.
Maga az irodalom azonban a szabad piac körülményei között hasonlóképpen támogatásra szorul, mint annak előtte. Sőt még inkább, hiszen a nyomdai és papírárakat (s következésképp a könyv- és folyóiratárakat) nem lehet többé mesterségesen alacsonyan tartani. Elenyésző az olyan, irodalmilag értékes könyvek száma, amelyek kiadójuknak valódi hasznot képesek hozni, ilyen irodalmi folyóirat pedig egyáltalán nem létezik.
A könyvek és folyóiratok támogatása, s így az irodalmi élet működésének fenntartása az 1990-es években számos kisebb mecénás mellett két nagy forrásnak volt köszönhető: a Soros Alapítványnak, valamint a Nemzeti Kulturális Alapnak (NKA). Mindkettő számos módon támogatta az irodalmat: ösztöndíjakkal, pályázható költségtámogatásokkal, a könyvtárak vásárlásainak finanszírozásával, pénzdíjas kitüntetésekkel és egyéb módokon. Az évtized végén a Soros Alapítvány fokozatosan felhagyott ezzel a tevékenységgel.
A rendszerváltás körül és azóta számos új irodalmi folyóirat jött létre, miközben a régiek részint megszűntek (például az Új Írás), részint a kínálat kitágulása miatt csökkent a jelentőségük (Kortárs, Nagyvilág), részint módosult a profiljuk (mint a mindinkább politizáló Élet és Irodalom). A hagyományos vidéki irodalmi lapokra (részint a helyi támogatásnak is köszönhetően) inkább jellemző, hogy pozíciójukat megőrizve képesek voltak az új követelményekhez alkalmazkodni (Alföld, Jelenkor).
Az újabb folyóiratok közül kezdetben a Hitel tett szert különös jelentőségre: a népi írók (még Illyés által megálmodott) lapjaként 1988-as indulása után az egyik legfontosabb rendszerváltást elősegítő és dokumentáló fórum volt. A tartós rangra és jelentőségre szert tett a folyóiratok közül a Holmi, a 2000, valamint a BUKSz tűnik a legjelentősebbnek.
Líra
A magyar líra mai állapotát áttekintve négy fő tendenciát különböztethetünk meg, amelyek kisebb-nagyobb mértékben meghatározzák az egyes költői életműveket. E tendenciák nem jelentenek költői iskolákat, még kevésbé csoportosulásokat: jelentősebb lírikusaink között alig van olyan, akinek életművében e négy közül egyetlen tendencia kizárólagosan érvényesülne.
Legrégebbi hagyományra az a - mára kreatív erőként szinte teljesen kimerült, de az olvasói elvárásokban tovább élő - elgondolás tekint vissza, amely a nemzeti romantika nagyjaiban véli megtalálni elődeit. Ezen elképzelés a "lírai én" (azaz a versbéli beszélő) és az "életrajzi én" (tehát a szerző, mint valós személy) közelítésére, azonosítására törekszik. A költő személye így különleges fontosságra tesz szert, s vagy rendkívüli szenzibilitást, "átélőképességet", vagy különleges morális-mentális erőt tulajdonítanak neki. E programból következhet egyfajta alanyi élménylíra, amelyben a költő feladatának lényege az élmények intenzívebb átélése, mintegy az olvasó "helyett"; másfelől következhet a "vátesz-költő" szerep felvállalása, azaz a morális iránymutatás igénye akár az egész nemzet számára. Valamennyi tendencia közül ez felelt meg legjobban a politikailag meghatározott hivatalos sematizmus céljainak, akár irredentizmusról, akár "szocialista realizmus"-ról volt éppen szó. A doktrína elavulásával számos jellegzetes műfaj, műforma is elvesztette vonzerejét: manapság aligha tűnik poétikai értelemben érdekesnek egy tájleírás, egy helyzetdal (például bordal, szerelmi epekedés) vagy a közállapotokat ostorozó szózat; ilyesmit úgyszólván csak az idézés, utalás, hiperbolikus túljátszás, tehát az irónia valamilyen formája tehet elfogadhatóvá - amely esetben természetesen már egy másik tendencia az uralkodó. Kivételes esetekben az ilyen líra akkor lehet sikeres, ha a szerző személyes hitele és szeretetreméltósága, egyéniségének ereje hitelesíti, mint a közelmúlt költői közül Ladányi Mihály esetében. Persze az olvasók túlnyomó többsége számára ez az egyéniség csak a versszövegeken keresztül nyilvánul meg, tehát itt sem a személyről, hanem személyes mítoszról van szó. Sajnálatos, hogy a nagy hagyományokkal rendelkező lírai népiesség csak csúcsteljesítményeiben volt képes túllépni ezen a doktrínán. A költői szubjektum romantikus felfogása olykor még olyan (más tekintetben sokkal korszerűbb és jelentékenyebb) költők műveiben is fellelhető, mint Illyés Gyula vagy Nagy László. Merőben más, öntörvényű módon nyúl vissza e hagyományhoz az ezredvég egyik legjelentősebb lírai alkotója, Oravecz Imre, akinél ugyanakkor a vallomásos lírai modalitás feloldódni látszik az elbeszélésben.
A második tendencia, amelyet átfogóan "klasszikus modernség" névvel illethetünk, arra a hagyományra épít, amely meghatározta a század magyar költészetének fő vonalát: a Nyugat örökségére. Az első, a "nagy" nemzedékből korábban elsősorban Babits (napjainkban, úgy tűnik, mindinkább Kosztolányi) a fő tájékozódási pont. A hagyományozódás itt részben személyes kapcsolatok és hatások révén ment végbe, minthogy a második világháborút követő három-négy évtized meghatározó irodalmi tekintélyei (ha az önkényuralom által felemelt "tekintélyektől" ezúttal eltekintünk) jórészt a Nyugat "harmadik nemzedéknek" nevezett fiatalabb munkatársaiból kerültek ki egyfelől, s a Nyugat elveit 1948-ig folytató Újhold köréből másfelől. Ennyire sok, eltérő tehetséget felvonultató tendenciánál igen nehéz a poétikai közös nevező megtalálása. Babits újklasszicizmus-eszményét bizonyára mindnyájan osztották: ebből következik egyrészt a letisztult, klasszikus versformák gyakori használata, másrészt (a romantikus túltengéssel szemben) a személyiség háttérbe vonulása, a líra objektivitásának célul tűzése. Ez a hazai hagyományokon túl olyan világirodalmi nagyságok eredményeihez kötődik, mint T. S. Eliot vagy Paul Valéry. A vers célja továbbra is a másként kifejezhetetlen tartalom egyetlen lehetséges kifejezése, a kimondhatatlan kimondása. A költő alkotói programja a kifejezés pontosságát, az érzelmek, érzetek, képzetek minél hatékonyabb közvetítését, az érzelmi hatás minél elementárisabb kiváltását célozza. A költőt tehát nem az átélés képessége különbözteti meg embertársaitól, hanem a kifejezés képessége. Szintén Babits örökségéből adódik, hogy a költő legfőbb morális kötelessége az örök értékek átmentése az ellenséges kor támadásainak kereszttüzében, s hogy ezen értékek ellenségeivel nem lehet alkut kötni. Ebből egyenesen következik, hogy 1948-tól 1956-ig, vagy még tovább ezek a nagy műveltségű, több nyelvből fordító "apolitikus" költők nemigen juthattak szóhoz. E nemzedékek képviselői közül ma már kevesen élnek köztünk, de az örök értékekbe, az örök szépségbe, a forma tisztaságába, az élhető rendbe vetett hit olyan költők műveiben él és hagyományozódik tovább, mint Lator László, Orbán Ottó, vagy éppen Rakovszky Zsuzsa.
A harmadik tendenciát a legkönnyebb elkülöníteni, mivel ez szervezetileg is, művelőinek személyét illetően is látványosan elkülönül a többitől. Az avantgárdról van szó, amely Magyarországon és magyar nyelven elsősorban Kassák művészetére tekinthet vissza. A magyar avantgárd hagyománya nem volt folyamatos, és legfényesebb lapjai sajátos módon az országhatárokon kívül íródtak. A magyar avantgárd folyamatossága a legeredményesebb, bécsi korszak lezárulása és Kassákék hazatérése után röviddel megszakadt - ezt a fonalat jó három évtized múltán vette fel a Párizsi Magyar Műhely, s még később jugoszláviai magyar alkotók egy csoportja. Az avantgárd "formalizmusában" a hatalom sokáig veszélyt sejtett, ezért itthon csak az 1970-es évek elején kezdődhetett komolyabb csoportos avantgárd tevékenység, s csak az 1980-as évek elején kezdtek nagyobb számban megjelenni nyíltan avantgárd (s egyébként tökéletesen apolitikus) irodalmi alkotások. E korszak, e csoportosulás legendás mestere a filmmel, képzőművészettel, verssel, performansszal és művészetelmélettel egyaránt foglalkozó Erdély Miklós volt. Minthogy az avantgárd törekvéseinek középpontjában az újdonság, a kifejezés megújítása áll, avantgárd hagyományról beszélni önellentmondás, és ez olykor e trend eredményeiben is tükröződik. A "lírai én" itt általában semmiféle szerepet nem játszik, mert maga a lírai beszédszituáció is megszűnik. A szerzőt inkább feltalálónak láthatjuk, aki a kifejezés lehetőségeinek kiterjesztésén munkálkodik, de nem marad a nyelv lehetőségein belül (mint művei többségében Kassák), hanem a látásra (formabontó tipográfiával, kollázzsal, szöveges plasztikával); a hallásra (fonikus művekkel), illetve a pillanat és a meglepetés varázsára (performanszokkal) építi a hatást, gyakorta teljesen lemondva a nyelvi jelentés lehetőségeiről. Az avantgárdnak lételeme a különállás, de egyes eredményei kivívják helyüket a "hagyományos" költészet művelői körében is. A leghíresebb (és, meglehet, a legjobb) képverseket, konkrét és fonikus költeményeket olyan, határozottan nem avantgárd szerzőknél olvashatjuk, mint Weöres Sándor vagy Nagy László. Az irányzat legjelentősebb kortárs reprezentánsa Petőcz András.
A negyedik tendenciát nemigen lehet hagyományhoz kötni, mert hagyományrendszere, kánonja most van kialakulóban. E tendencia (melyet jobb híján posztmodernnek nevezünk) megindulása az 1960-1970-es évek fordulójához, Tandori Dezső és Petri György fellépéséhez köthető. Alapja egyfajta ismeretelméleti szkepszis (Tandorinak például fontos tájékozódási pontja Wittgenstein): a világ kiismerhetetlen voltának felismerése, melynek következtében megrendül a nyelv megbízhatóságába, a jelentés közvetíthetőségébe, a szubjektum egységébe vetett hit. A bekövetkezett változás a felszínen közel sem olyan látványos, mint az avantgárd eljárások bevezetésénél: az irodalmi műalkotás nyersanyaga, közege továbbra is a nyelv marad. A mélyben végbemenő változás azonban sokkal nagyobb jelentőségű: az alkotás tárgya többé nem valamilyen, a nyelven kívüli valóságban eleve létező dolog, jelentés; a cél nem valami eleve adottnak a minél intenzívebb közvetítése, az adott tartalom egyetlen lehetséges formájának megteremtése, hanem sokkal inkább a nyelvben rejlő termékeny bizonytalanság, gazdag sokrétűség kiaknázása. A posztmodern lírikus nem lezárt, egyértelműen dekódolható műveket, hanem nyitott, interakcióra képes szövegeket hoz létre. Minthogy e szövegek anyaga és tárgya egyaránt a nyelv, gyakoriak az önreferenciális gesztusok, az idézések, utalások, és általánosságban az irónia alakzatai. Minthogy a posztmodern nyelvszemlélet voltaképpen a lírai műnem alapjait kérdőjelezi meg, a posztmodern lírikusnak ellentmondásokkal és veszélyekkel (például az öncélú játékosságba fúlással) kell szembenéznie. Tandori erre a kihívásra bonyolult (és sokszor kétségkívül öncélúnak tűnő) magán-mitológia kiépítésével válaszolt, Petri pedig olyan "politikus" költészetet alakított ki, ahol az iróniában rejlő lehetőségeket a hatalom nyelvének leleplezésében aknázhatta ki. A velük együtt indult és őket követő nemzedékek legjobbjai (például Várady Szabolcs, Parti Nagy Lajos, Kukorelly Endre, Garaczi László, Kemény István ) számos további lehetőséget dolgoztak ki a lírai megszólalás és a nyelv megbízhatóságát illető kétely összeegyeztetésére, de az is jellemző, hogy sokan közülük mindinkább a próza felé orientálódnak.
Próza
A prózában sokkal nehezebb olyan kitüntetett poétikai irányokat definiálni, vagy akár olyan rendezési szempontokat találni, mint a líránál a szubjektum helyzete. Bizonyos, hogy a prózában is történt nagy jelentőségű fordulat, s ahogyan ez a líra esetében Tandori Dezső és Petri György, úgy a próza esetében Nádas Péter és Esterházy Péter fellépéséhez, illetve néhány művéhez köthető. E két személyiség kiemelése természetesen önkényes, hiszen a fordulat előkészítésében jó néhány jelentékeny szerző vett részt az ő hatásuktól függetlenül is: ehelyütt csak Lengyel Péter, Kornis Mihály, Temesi Ferenc nevét említjük meg. Így a próza történeti határpontja a líráénál valamivel későbbre, nagyjából az 1980-as évek elejére lokalizálható. E poétikai fordulat legfontosabb eleme a nyelvi működés reflektálása. A próza többé nem kíván valóságillúziót kelteni, s nem vár el beleélést az olvasótól, hanem folyamatosan tudatja, hogy mesterséges készítmény. Az elbeszélő helyzete nem rögzített többé a regény "világszerűségében", hanem elmozdul, s nemcsak a szereplők, hanem a fikciós szintek között is. Ennek következtében csökken a cselekmény jelentősége: nemigen lehet azonosulni, vagy egy-egy szituáció kimenetele miatt izgulni, minthogy nincs többé kitüntetett fikciós szint, amelyet egy kimondatlan narratív egyezmény keretében a regény "valóságának" fogadunk el. Megszűnnek az addig kikezdhetetlennek hitt szerepek: megszűnik a mindentudó és mindenható elbeszélő, de a hős is, aki az elbeszélés terében valóságosnak hiheti magát. Így aztán az olvasó is újfajta aktivitásra kényszerül, s a megszokottól eltérő módokon kell megszereznie, amit egy könyvtől várhat. Nem maradhat passzív alany, hanem kénytelen dinamikus dialógusba lépni a szöveggel, amely elképzeléseinek megerősítése helyett folyvást azok helyesbítésére sarkallja. A próza többé nem a világ megismeréséhez hozzásegítő példázat, hanem a világ megismerhetetlenségét példázó nyelvi készítmény.
A prózában a poétikai fordulat sokkal általánosabb hatású volt, mint a lírában. Míg a lírai beszédhelyzet némelykor lehetővé teszi, hogy a személyes megszólalás, megszólítás hitele (vagy ennek illúziója) létrehozza az azonosulás, az érintettség, az átélés, a közvetlen reveláció érzéseit, a prózában ez szinte egy csapásra fenntarthatatlanná vált. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy Esterházy és Nádas fellépése mintegy "lefokozta" volna olyan kortársaik életművét, mint például Ottlik, Mándy vagy Mészöly. Ellenkezőleg: Esterházy és Nádas művei fényében másképp olvassuk közvetlen és távolabbi elődeiket, más lesz érdekes bennük, s ez a hatás akár Kosztolányiig vagy Mikszáthig is terjedhet. Fontos megjegyezni, hogy az Esterházyék nevével megjelölt váltás nem afféle avantgárd szakítás a múlttal, hanem a hagyomány nagyon is eleven, előítélet-mentes, dialogikus újragondolása.
A történteket kizárólag utólag, retrospektív pozíciónkból nevezhetjük fordulatnak. Amikor a szóban forgó művek megjelentek, a közvélemény és a kritika egy része felismerte ugyan a jelentőségüket, de akkoriban még nem lehetett tudni, hogy ettől kezdve más lesz a magyar próza, a magyar irodalom iránya és értékrendje. A történeti visszatekintésben azonban látszik, hogy milyen léptékű és mélységű ez a hatás. Az új szerzők másképp írnak, a régieket másképp olvassuk. Ugyanakkor éppúgy, mint a lírában, a fordulat itt sem törölte el a másmilyen, más érdekű írásmódokat. Spiró György teljesítményét például szemernyit sem értékeli le, hogy nemigen érintette meg a posztmodern: regényei és drámái más, klasszikusabb poétikai alapokon állnak, s ezek az alapok nem tűnnek divatjamúltnak, hiszen nincsenek kitéve a divat változásainak. Másfelől az igazán nagy formátumú "újabb" szerzőknél, amilyen például Krasznahorkai László vagy Parti Nagy Lajos, igen nehéz lenne a "hatás" nyomára bukkanni: ők a maguk külön fordulatát vitték véghez.
Mindezek alapján a prózánál célszerűbbnek látszik egy hozzávetőleges nemzedéki felosztás. Az 1970-1980-as években indult szerzőket (Esterházyékat) tekinthetjük a magyar próza középnemzedékének. A náluk idősebbek legtöbbjénél (így Mészöly Miklósnál, Konrád Györgynél) a pálya csúcsteljesítményei korábbra tehetők, de például Kertész Imre e tekintetben kivételnek számít. A rendszerváltás után indulókat tekinthetjük "fiataloknak".
Ma még nem látszik, hogy ez a fiatal nemzedék végrehajtott-e újabb fordulatot a prózaírásban, de az bizonyos, hogy különbözni kívánnak az elődöktől. A középnemzedék legjellegzetesebb képviselői, így Esterházy és Parti Nagy prózájában az egyik uralkodó mozzanat a nyelvkritikai: annak leleplezése, hogy milyen tévutakra visz a reflektálatlan nyelvhasználat, hogy miféle előfeltevések és világképi elemek rejlenek a nyelvben, s hogy milyen reménytelen kibújni ebből a feltételrendszerből. Ugyanakkor a fiatalabbak éppen azt mutatják meg, hogy ezzel a (hol lepusztult, hol szánalmas, hol tréfás, hol idegen) nyelvvel együtt lehet élni, hogy nincs szükség leleplezésre, hanem a belehelyezkedés módjait kell feltérképezni. Ez a nemzedék nem akarja nevetségessé tenni a reklámok és a politika (nyelvi) világát; sokkal inkább használja, belakja azt. A történet elbeszélhetősége, egyáltalán, a történet megléte vagy hiánya, töredezettsége vagy kerek volta, s a prózának történethez és (vagy?) nyelvhez kötöttsége a fiatal írónemzedék számos tagját foglalkoztatja - másként és másként. Vannak, akik a történetet éppen legsajátabb és hagyományosan legmegfoghatóbbnak tekintett közegében, a történelemben teszik próbára (Márton László, Háy János, Láng Zsolt). Mások kétségbe vonják a történetmondás lehetőségét, vagy legalábbis ironikusan kezelik a hagyományos elbeszélő-történet viszonyt, s helyette a nyelv szabad játékának potenciálját szeretnék felszabadítani (Garaczi László, Németh Gábor). Végül vannak, akik ismét csak ironikus gesztussal helyezik vissza jogaiba a hagyományos történetet s vele a hagyományos novellát (Darvasi László). Ez utóbbi kategóriába sorolható az 1997. év könyvsikere, Závada Pál Jadviga párnája című regénye is.
Dráma
A dráma tisztán irodalmi történetét csaknem lehetetlen megírni - korszakunkban is igen kevés az olyan dráma, amelyet akár létrejöttének körülményei, akár fogadtatásának alakulása ne kötne erős szálakkal a színház intézményrendszeréhez. Másfelől talán a dráma (főként az éppen előadott dráma) a legalkalmasabb műnem az ideológiai tartalmak közvetítésére. Történelmi drámáink szinte kivétel nélkül használhatók aktuálpolitikai parabolának, s gyakran annak is készültek.
Az 1980-as évek elején az új magyar drámával kapcsolatos elvárások néhány régebbi keletű hagyomány köré csoportosultak. A legerősebb tendenciák: a nagyszabású történelmi dráma (Illyés, Németh László); a polgári színmű (Molnár Ferenc); és a "kelet-európai groteszk" (főként Örkény István nyomán). A legjobb teljesítmények többé-kevésbé mind elszakadtak ettől az elvárásrendszertől. Nádas Péter már az 1970-es évek végén megírta egészen más jellegű drámáit: a valóság-referenciáktól eloldódva magát a színházi léthelyzetet, a rituálé törvényeit, a kapcsolatteremtés lehetőségeit tematizálta. Valószínűleg Nádas trilógiája az utóbbi évtizedek legjelentősebb drámaírói teljesítménye, amely azonban hagyományteremtésre aligha alkalmas.
A fiatalabb nemzedékben talán Garaczi László az, aki technikailag a legpontosabban követi Nádas folytathatatlan színházi szövegírását, melyben sem a tér, sem az idő nem jelöli és nem is kapcsolja össze koordinátáit. Laza és könnyed jelenetezéssel, sejtetett, de érdektelenségében nem pontosított térrel, jelöletlen, de valósnak olvasható időutalásokkal mozgatja olvasóit. A szövegek éppen a helyzet többértelműségét és a jelöletlenség bizonytalanságát hagyják az olvasóra.
Az 1980-as évek legnagyobb színházi sikerét (az új magyar drámák közül) alighanem Spiró György műve, a Csirkefej érte el. Ez a mű (Spiró más drámáihoz hasonlóan) a hagyományos technikák és a színpad gyakorlati működésének pontos ismeretére alapoz. Naturalista (mondhatni szociografikus) tematika terében valósul meg az antik tragédia, miközben az alantas (sőt alpári) nyelv a stilizálás révén egyszerre képes kielégíteni a hitelesség és az emelkedettség követelményét. Ezt a technikát később Parti Nagy Lajos viszi tovább (Mauzóleum, Ibusár) - végtelen műgonddal építve fel szereplői roncsolt, közhelyektől hemzsegő nyelvi világát.
Az 1990-es években egy új drámaírói nemzedék jelentkezését regisztrálhatjuk. Egy részük szorosan kötődik a színházhoz, s így teljesítményeik az "irodalmi élet" fórumain alig jelennek meg. E kötődés olykor olyan erős, hogy a drámaíró inkább a próbafolyamat során létrejövő színpadi szöveg lejegyzője (miközben persze aktív résztvevője is a próbafolyamatnak). Az egyik legelismertebb, de bizonyára legtöbbet játszott kortárs szerző, Tasnádi István darabjai például jórészt így jönnek létre. A szövegek ettől nagyon színpadszerűek, szerkesztésük azonban lazább, és viszonylag nehéz őket más színházra, társulatra adaptálni. Mindez a szerzőség jogi, szociológiai státusát is kérdésessé teszi.
Kárpáti Péter szövegei többnyire a stációdrámák szerkezetét követik, s a stációkat gyakran szürreális elemek, mesebeli lények népesítik be, miközben a hős kiindulóhelyzete a legnaturálisabb, lepusztult, jelen idejű hazai valóság. A referencia-szintek játéka olyan hatást kelt, mintha egy népmese részesei volnánk.
Az 1990-es évek végének legsikeresebb színpadi szerzője Hamvai Kornél. Mindhárom eddigi drámája díjakat nyert, elismerő kritikákkal és teltházas szériákkal találkozott. Hamvai (részint Spiró tanítványaként) mindent tud, ami Molnár Ferencet sikeres szerzővé tette, s ezzel a technikai tudással kezeli világba vetett kisember-hőseit. A különbség főként abban áll, hogy nem a polgári színmű kukucskálószínpadában, hanem a barokk dráma illúziótechnikájában, "élő filmben" gondolkodik.
