Vissza a tartalomjegyzékre

NYELVTÖRTÉNET

A TÖRTÉNETI HÁTTÉR ÉS NYELVÜNK ALAKULÁSA
A MAGYAR NYELV ÖSSZETEVŐINEK VÁLTOZÁSAI
NYELVTANI JELENSÉGEK
AZ IRODALMI ÉS A KÖZNYELV
A 20. SZÁZADI MAGYAR NYELVTUDOMÁNY TÖRTÉNETE



A TÖRTÉNETI HÁTTÉR ÉS NYELVÜNK ALAKULÁSA

Korszakhatárok

Az első világháború utáni 20. századot a nyelvtudomány szempontjából is három alkorszakra oszthatjuk: a két világháború közötti időszak, 1945-től 1989-ig, a rendszerváltásig és 1989-től máig. Az első világháború és Trianon súlyos következményekkel járt: Magyarország elvesztette területének háromnegyedét, lakosságának mintegy kétharmadát, köztük több millió magyar került idegen uralom alá, kisebbségi helyzetbe. A megcsonkult országnak a nagyszámú menekült elhelyezésével, pénzromlással, gazdasági válsággal és politikai, valamint gazdasági elszigeteltséggel kellett megküzdenie. Bár 1926-ra megszületett a szilárd pénz, és Klebelsberg Kunó iskolákat - köztük nagy számban tanyasiakat is - hozott létre, aztán külföldön collegium hungaricumokat létesített, mindezek ellenére nem sikerült felszámolni az analfabetizmust. A második világháború befejezése után, 1945-ben egy lerombolt és szétzilált ország fogott hozzá az újjáépítéshez. A kollektív mezőgazdaság bevezetése, a nagyarányú és gyors iparosítás (gyárak, üzemek létesítése, bányák nyitása), a városiasodás (Budapest megtartotta vezető szerepét, de nagy számban duzzadtak fel vidéki városok is, illetve a nagyobb falvak városokká lettek), az oktatás decentralizálása (új általános, közép- és szakiskolák, valamint főiskolák és egyetemek indítása) egyrészt az egységes nemzeti irodalmi nyelv még teljesebb elterjedéséhez, másrészt - mondhatnánk - nyelvünk átrétegeződéséhez vezettek. Ezenkívül a magyar nyelv alakulására még a következő tényezők hatottak: a kibontakozó tudományos-technikai forradalom, a tömegkommunikációs eszközök (a rádió, televízió, film, sajtó) elterjedése, falusi és üzemi könyvtárak létesítése (mintha nőtt volna az olvasási kedv is) és az élettempó felgyorsulása. Benkő Loránd - találóan - így jellemezte mai világunkat, ennek anyanyelvünket alakító tényezőit, illetve mai nyelvhasználatunkat, utalva egyszersmind a nyelvtudomány és benne a nyelvművelés teendőire is: A legutóbbi idők tudományos, technikai, szellemi, üzleti fejlődése és világméretű szétterülése, az informatika szédületes irama és terminológiai robbanása, illetőleg a mindezekkel járó tudati, életmódbeli, magatartásbeli átalakulás jelenkorunkban azelőtt soha meg nem élt új helyzetet teremt a magyar nyelv számára is. Társadalmunk nyelvhasználati szokásai szinte szemünk láttára váltanak, sajnos, nem mindig kedvező irányban. Nemtörődömség, pongyolaság, gondolati kuszáltság, stílustalanság, klisék, sablonok kedvelése, sznob divatok utánzása, nagyotmondás, durvaság, útszéliség, trágárság tüneteinek vagyunk tanúi és részesei...

A MAGYAR NYELV ÖSSZETEVŐINEK VÁLTOZÁSAI

Hangtani jelenségek

Irodalmi nyelvünk fő tendenciáit illetően - beleértve a hangtaniakat is - már a múlt század közepére megállapodott. Egyes, még ingadozó szavak és hangtani-alaktani jelenségek normatív hangalakja a 20. század elejére szintén megszilárdult. A köznyelv, a köznyelvi kiejtés viszont mutathat ingadozásokat, gondoljunk például a regionális köznyelvekre. Ezenkívül még két dologgal kell számolnunk. Egyrészt azzal, hogy a nyelv állandóan változik, és ez érvényes a hangzására is. Másrészt jelentkezhetnek például a kiejtésben a norma szempontjából kifogásolható jelenségek. Természetesen a kettő egybe is eshet, azaz többször nem tudhatjuk, hogy egy-egy mai változás állandósul-e, és része lesz a normarendszernek, vagy csupán időleges jelenséggel van dolgunk.

Nagy kár, hogy a zárt e hangok száma (pl. ember) - több, itt nem részletezhető okból - tovább csökken, és ez, mivel ilyenformán a kétféle e hang egybeesik, és a magánhangzók 25 százalékát teszi ki - az egyhangúság felé viszi nyelvünket. Egyébként ezért ajánlatos az e hangok környezetében bizonyos, ö-vel is ejthető szavak (pl. föl, fölött, pör, vödör) ö-s használata (pl. fölemelkedik és nem felemelkedik).

Tovább folytatódik az -ezik, -özik, -őzik igeképző z-jének affrikálódása, vagyis dz-vé válása, és így gyakran két hangalaki változat is létrejön, miközben emelkedik az egyébként kellemes dz hangok száma. Példák: vemhedzik vagy vemhezik, pelyhedzik (csak ilyen formában), példálódzik és példálózik, akaródzik (csak így), tekergődzik vagy tekergőzik, dörgölődzik vagy dörgölőzik.

Szintén terjed az l végű igéknek j-vel kezdődő végződés esetén az lj-s - vagyis a hasonulást figyelmen kívül hagyó - ejtése, pl. éljen, kiejtve nem éjjen, hanem éljen lesz (a névszók korábban is így viselkedtek, pl. gólja, kiejtve is: gólja).

Hangok megrövidülése

Magánhangzók: í, ú, ű > i, u, ü példák: ítél > itél, javít ( javit; újság > ujság, bútor > butor; művelt > müvelt.

Mássalhangzók: kellemes > kelemes, láttam > látam, vettem > vet'em (félhosszú t); ebben > eben; uzsonna > uzsona; forró > foró.

Mindkét jelenséget helytelenítenünk kell (még ha az első esetben jobbára nyelvjárási tendenciával van is dolgunk), mivel a hosszú-rövid hangszembenállást szüntetnénk meg, ami pedig jelentésmegkülönböztető, tehát fonematikus tulajdonság.

Hangok megnyúlása

Magánhangzók: posta > pósta, kormány > kórmány; körút > kőrút; Tibor > Tíbor.

Mássalhangzók: elemi > ellemi, szalag > szallag; erősen > erőssen, okosak > okossak; helyes > (kiejtve) hejjes; nála > nálla; bakancs > bakkancs.

A hosszú-rövid szembenállás törvénye természetesen ezekre is vonatkozik. De arra is gondolnunk kell, hogy az í, ú, ű > i, u, ü-höz hasonlóan - az egy kőrút kivételével, amely a budapesti nyelvben keletkezett helytelenség - ezek szintén inkább a regionális köznyelv nyelvjárási jelenségei.

Mássalhangzók más jellegű módosulásai

Mondhatnánk, nagyon terjed a c, dz, sz, z, s, cs hangnak a pösze, selypes ejtése, különösen a városi nők, méghozzá a tanult nők (középiskolások, egyetemisták) beszédében.

Szintén terjed az l hangnak t, d, n előtt j-vel való selyp ejtése, körülbelül így: boljdog, voljt.

Mintha mostanában kevesebbszer lehetne hallani a t-nek és a d-nek a szokásosnál hátrább húzott nyelvvel való képzését, pl. tudom, igazat. Ilyenkor gyakran hallatszik a t és a d után valamilyen h-szerű hang is, mintegy hehezetesen ejtve a szót, pl. thessék, thudhom.

Itt említem meg az úgynevezett betűejtést. Kevésbé művelt emberek ugyanis annyira tisztelik a leírt formát, hogy a természetes beszédben ösztönös hasonulás és összeolvadás helyett a leírt alakot ejtik ki. Például a látja szóalakot nem így mondják összeolvadással: láttya, hanem a leírt betűk sorának megfelelően: lát-ja.

Az itt felsorolt esetek a hangok természetes és tiszta kiejtését veszélyeztetik, tehát el kell utasítanunk őket.

A mondat és a szöveg kiejtését zavaró jelenségek

Napjainkban szinte általánossá vált a siető, hadaró beszéd, amely együtt jár a hangok elmosódó és egybemosódó képzésével, és - ami még nagyobb hiba - egyes hangok és szótagok elnyelésével, pl. irodalom, naon jó, vállat (értsd: vállalat), köztássági (értsd: köztársasági).

Úgyszintén nem ritka a mondatvégek felkapása (az éneklés).

Meglehetősen gyakoriak aztán a rossz, félrevezető hangsúlyok, pl. Nagy Jáno's, Szabó Péte'r, mezőga'zdasági, "Elsőrendű mu'nkát végeztek."

El-elmarad aztán vagy nagyon rövid lesz a szünet, s ilyenkor a mondatoknak, sőt a szövegnek az értelmi tagolása és ennek következtében a megértése szenved csorbát.

Végül terjed a nagyon halk, sőt motyogó és így érthetetlen beszédmód.

Az itt említett kiejtési és beszédhibák nemcsak zavarják a megértést, hanem esztétikai szempontból is riasztóak, tehát kerülnünk kell őket.

A szókészlet

Az 1918-tól máig tartó időben nyelvünk szó- és kifejezéskészlete - különösen a gazdasági és társadalmi alap kétszeri megváltoztatásának, továbbá a technikai, majd az informatikai forradalomnak, valamint a kereskedelem kibővülésének a hatására - nagymértékben gazdagodott. Az orosz nyelv csaknem fél évszázados erőltetése azonban az alkalmi átvételeken kívül jövevényszavakat nem eredményezett. S bár 1989 óta az angol - főleg az amerikai angol - szavak és kifejezések áradata zúdul ránk, jövevényszóvá eddig még kevés vált belőlük. Ugyanakkor nőtt a mozaikszavak száma és a szleng használata is.

A nyelvújításnak az előző korra jellemző hulláma hasonló intenzitással nem folytatódott. Csupán az 1930-as években a sportnyelvnek (pályázatok útján való) megmagyarítása járt páratlan és máig példamutató sikerrel. Ekkor keletkeztek például a következő szavak: csörte (asszó), edző (tréner), fedezet (half), hátvéd (bekk), lelátó (tribün), les (ofszájd), mez (dressz), öttusa (pentatlon), rajt (start), rangadó (derbi), szorító (ring), szöglet (korner), szurkoló (drukker).

Ugyancsak az 1930-as években a nyelvművelésnek külön folyóirata is volt, a Magyarosan. Ez azonban idővel túlzó purizmusba és magyarkodásba csapott át. 1945 után az elvileg is megalapozott nyelvművelés - amelynek irányítója és legtevékenyebb résztvevője Lőrincze Lajos volt -, ha nem is mindig szembetűnően, de hozzájárult a helyes, célszerű és hatásos nyelvhasználat terjesztéséhez.

Jövevényszavak

A latin nyelv, mint mindig, ebben a korban is kölcsönzött bizonyos szavakat, pl. agrárium, kommunikáció, konszenzus, verbális. Egy-egy ilyen szó gyakran korábbi átvétel, de meghatározott jelentésben ennek a kornak a terméke, pl. kapacitás (A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára 1835-ből közli az első adatot, de 'teljesítőképesség' értelemben csak 1957-ből), szektor (első adat 1897-ből, de 'övezet' jelentésben 1947-ből). Előfordul azután az is, hogy korábban az orosz vagy mostanában az angol nyelv révén merül fel valamely latin eredetű szó, ilyenkor a magyarban ezek latin végződést kapnak, pl. delegáció, kooperáció, dereguláció, populista, totalitárius.

Napjainkban a legerősebb az angol nyelv hatása. Korábbi átvétel a csencsel (első adat 1933-ból), a nejlon (első adat 1940-ből). Aztán a supermarket-ből még ABC-áruház, a computer-ből számítógép és a stewardes-ből utaskísérő lett, tehát ezeket magyar szóval helyettesítettük. A következő szavak alakjukban, írásmódjukban idomultak a mi nyelvünkhöz, némi szócsaládot is alapítottak, ilyenformán jövevényszónak számítanak: aerobik, bébiszitter, bróker, csip, díler, fitnesz, flopi, hardver, internet, szerver, szkinhed, szoftver, sztori, víkend. Megindult a jövevényszóvá válás felé a hepiend, ezt jelzi a Magyar helyesírási szótár, amikor utánateszi: "vagy happy end". És ott a sok, változatlan írásmóddal szereplő, de az informatikában, a kereskedelemben vagy a sportban gyakran előforduló szó: baseball, byte, e-mail, know-how, on-line, rock and roll, shop, team, marketing.

A német hatás a második világháború után - érthetően - jóval kisebb lett. Néhány jövevényszót azért számon tartunk: gebin, sláger (első adat 1878-ból, de 'kelendő árucikk' értelemben 1926-tól, 'divatos dal' jelentésben pedig 1932-ből adatolja a történeti-etimológiai szótár) és tupír (a tupíroz már 1896-ban előfordul, tupír főnévi formában viszont csak vizsgált korunkban, 1965-ben). Ezenkívül a nemzetközi szavakat is gyakran a német nyelv közvetíti.

Szintén kisebb a szláv átvételek száma, igazi jövevényszó úgyszólván nincs is. Az oroszból való a kolhoz, a diszpécser, a kombájn, az esztrád. A franciából származik továbbá az imázs, és az olaszból a következők: cukkini, kapucsínó, pizza.

Itt említem meg, hogy a szomszédos országok magyarságának a nyelvében ott az államnyelv hatása. Különösen érződik ez a szókészleten. Néhány példa: kazetafón 'magnetofon' (a románból), knyizsica 'értesítő' (a szerbből), malinovka 'málnaszörp' (a szlovákból), ráda 'ülés' (az ukránból).

Az informatika révén a világ szinte összezsugorodott, és ehhez járul még, hogy a kereskedelem, a technika, az informatika, a tudományok, a művészetek, a turizmus nemzetközi kapcsolatai igen megerősödtek. Ennek következtében az új meg új terminus technicusok nagyon gyorsan elterjednek. Az újabb nemzetközi műveltségszavak száma a mi nyelvünkben is több ezerre rúg, a köznyelvben megtalálhatók mennyisége szintén több száz lehet. Sok a görög-latin alapokra visszamenő szó (részben eredeti módon, részben magyarosan írva), pl. dislexia, disgraphia, pedofília, agglomeráció, futurológia, fitotéka, innováció, szolárium. Természetesen legtöbb az angol eredetű, pl. byte, dzsessz, body building, charter, diszkó, poszter, projekt, talk-show. Német származékok pl. a droszt, műzli, francia eredetű a mazsorett, a japánból került más nyelvekbe pl. a kamikaze, a tatami, svéd származású az ombudsman, norvég a slalom, perzsa a csador és szuahéli a szafari.

Szóalkotásmód

A korábban nagyon virulens szóképzés mintha háttérbe szorult volna a szóösszetételhez képest. A jelzett időben keletkezett képzett szavainkból: adóazonosító, felvételi (felvételizik, felvételiző), közszolgálati, krosszozik, létesítmény, libegő, meghibásodik, pontosít, televíziózás, vegyszerez.

Az utóbbi idők legtermékenyebb szóalkotásmódja az összetétel. Főként alárendelő és szintaktikailag elemezhetetlen, úgynevezett jelentéssűrítő összetételek keletkeznek, köztük nemegyszer igen hosszú szókígyók is. Például: ablaktörlőmotor, adótorony, adósságátütemezés, agrárszektor, autópályadíj, fénysorompó, irányítószám, közvélemény-kutatás, pizzafutár. Szókígyók: mezőgazdaságikönyv-árusítás, pályaalkalmasság-vizsgálat (világosabban, természetesebben: mezőgazdasági könyvek árusítása, pályaalkalmassági vizsgálat). Gyakoriak a tükörfordítások is, pl. hegyi kerékpár (mountain bike).

A második világháború óta, de különösen napjainkban igen gyakran találkozunk elsősorban vállalatok, intézmények, egyesületek, együttesek nevének és bizonyos gyakran használt, rendszerint hosszabb megjelöléseknek a mozaikszavakkal, vagyis betűszóval, illetve szórövidítéssel való kifejezésével. A jelzett időben keletkezett betűszók például JATE (József Attila Tudományegyetem), KSH, kiejtve káeshá (Központi Statisztikai Hivatal), BEK (Bajnokcsapatok Európa-kupája); tv vagy tévé, gyes (gyermekgondozási segély), áfa (általános forgalmi adó). Szóösszevonások: közért (eredetileg: a Közért, vagyis a Községi Élelmiszerkereskedelmi Rt. valamelyik boltja, később: élelmiszerbolt), trafó (transzformátor), viszlát. Tehát a mozaikszavak lehetnek tulajdonnevek és köznevek egyaránt. Egyébként e szavak létrejöttében számolnunk kell nemzetközi minták hatásával. Ezt jelzi az is, hogy vannak idegen eredetű mozaikszók, pl. ENSZ, EU, CD (compact disc), AIDS (Acquired Immune Deficiency Syndrome), ufó. A mozaikszavak hasznos elemei szókészletünknek, de csak akkor, ha megfelelnek nyelvünk hangtani törvényeinek és ha célszerűek, vagyis nemcsak a bennfentesek számára érthető csoportnyelvi jellegű elemek.

Új jelenség nyelvünkben a szóelvonásnak az a fajtája, amikor jelöletlen határozós összetett névszóból igét alkotunk. Így jött létre a gyorsírásból a gyorsír, a vendégszereplésből a vendégszerepel, a gyógykezelésből a gyógykezel. Ezek már polgárjogot nyert elemei nyelvünknek. A hasonló módon (részben tárgyas összetételekből) keletkezett nagytakarít, főszerkeszt, árdrágít, ügyintéz, bájcseveg még szokatlan vagy éppen furcsa alkotás, inkább csak tréfásan használatos.

Gyakori továbbá a szóelvonásnak egy másik fajtája (hívják szórövidülésnek is), amelyben egy-egy szónak csak az első vagy első két szótagját hagyjuk meg. Például: tulajdonos: tulaj, linoleum: linó, laboratórium: labor, trolibusz: troli, bacilus: baci, köszönöm: kösz(i). Ezek a szavak elfogadottak, de inkább a bizalmas, néha a tréfás stílus tartozékai.

Főleg az ifjúsági nyelvből terjednek bizonyos hasonló, rövidüléses formák, de megtoldva az -i vagy más kicsinyítő-becéző képzővel. Például: csoki, fagyi, cuki, ovi, isi, föci, Balcsi, dolcsi. Sőt újabban: ubi- (uborka), pari- (paradicsom)-félék is. Ezek a lexikai elemek a gyermek- és diáknyelvi hangulatot hozzák magukkal. Mindamellett az erőltetésük - mint a két utóbbi esetben is - nem kívánatos.

Az úgynevezett szóhasadásra egyetlen példánk van: a nő-neje páros mellett analógiásan létrejött a nő-nője változat is. Ez utóbbi új jelentést vett fel: "valakinek a nője" azt jelenti, hogy valakinek a kedvese, szeretője.

Részint a körülményeskedés elterjedése, részint az analitikus formák érvényesülése következtében megnőtt az úgynevezett terpeszkedő kifejezések száma, pl. bevásárlást eszközöl: bevásárol, ellenőrzést folytat: ellenőriz, jó képességekkel rendelkezik: jó képességű. Ezek tehát legtöbbször helyettesíthetők egyszerűbb formával.

A szókészlet keretében meg kell emlékeznünk a vizsgált kor szólásairól. Ezek olyan közhasználatú, gazdag hangulati és szemléleti tartalmú állandósult szókapcsolatok, amelyek jelentéstartalmukat az őket alkotó szavak képes értelmű használatával fejezik ki. És úgy jönnek létre, hogy egy-egy közösség tagjai a való életből megfigyelnek valamilyen új, szokatlan, számukra feltűnő dolgot. Ezt aztán kapcsolatba hozzák a vele valamilyen összefüggésben lévő elvont fogalommal, s így szóértékben vett jelentést tulajdonítva a szólásnak. A szólás később már csak ez utóbbit jelenti, de a kép megmarad, és valamelyes feszültség is létrejön a konkrét és az elvont értelem között, amit csak megtetéz a nyelvi megformáltság. A vizsgált korbeli szólások: "Elhúzza a csíkot", "Állítsd magad takarékra", "Felforr a hűtővize", "Zöld utat kap". Mindamellett a mai világunkra jellemző anómia, vagyis elidegenedés és értékrendhiány sok furcsa, tréfás, sőt trágár, valamint groteszk szólást is eredményezett, különösen az ifjúság nyelvében. Példák: "Átlépi a taccsvonalat" 'disszidál'; "Lovat evett" 'rohan', "Agyilag zokni" 'buta', "Azt hiszi, hogy ő fújja a passzátszelet" 'nagyképű', "Kevés, mint lószarban a C-vitamin" 'nagyon kevés'. Jellemző még, hogy napjainkban nem keletkeznek közmondások, ellenben a régieket bizonyos irányban elferdítik, pl. "Ki korán kel, melós." "Ép testben épphogy élek." "Tanulj tinó, úgysem lesz belőled semmi."

Az utóbbi három évtizedben már inkább szlengről beszélünk, mint argóról. A szleng valójában az argónak, az alvilági nyelvnek a szelídebb változata, amellyel mindenekelőtt az ifjúság él, de amely benyomult főként a városiak alacsonyabb szintű (bizalmas, köznapi) társalgási nyelvébe is. Polgárjogot nyert továbbá a televízióban, a rádióban, a filmnyelvben, a színdarabokban - vagyis csaknem köznyelvi jelenségnek tekinthető. Fő táplálója és terjesztője az ifjúsági nyelv. A szleng felhasználja az argóelemeket (pl. meló, csaj, balhé, rongy 'ezer forint', kégli, beköp), a csoport-, illetve szaknyelvi szavakat (pl. a sportnyelvből: szerelés 'öltözék', bedobja a törülközőt 'feladja'; a katonanyelvből terepjáró 'cipő, bakancs'; a színházi életből: visszatapsolták 'megbukott'); kedveli a játszi és kicsinyítőképzős szavakat (pl. dizsi 'diszkó', hapi 'férfi', krimó 'kocsma'), a képszerű kifejezéseket (pl. karosszéria 'a nő alakja', rizsa és púder 'üres szavak', szemfelszedés nincs 'majd kiesik a szeme a csodálkozástól'). Jellemzi aztán a szlenget a közvetlenség, a rendkívül gyors változás, a minden újra való reagálás. Az eddig mondottakból is következik, hogy az ifjúsági nyelv nagyon gazdag szinonimákban. Negatívuma lehet azonban a durvaság és trágárság, egyes szavak és kifejezések agyonhasználása, a szlengszavaknak nem a szituációhoz illő alkalmazása.

Mivel a 20. századra nyelvtani normarendszerünk teljesen megszilárdult, csupán olyan változásokkal kell számolnunk, amelyek a nyelv belső fejlődéséből (egyébként állandóan) következnek, illetve amelyek a gondolkodás módosulásával kapcsolatosak.

NYELVTANI JELENSÉGEK

Alaktan: az igeragozás

Az ikes ragozás kiszorulása tovább folytatódott. Immár nemcsak a felszólító és feltételes mód egyes szám első és harmadik személyében válnak az iktelen formák szinte egyeduralkodóvá, hanem némely ikes igék esetében - különösen a tiszántúliak beszédében - még a kijelentő mód egyes szám első személyében is felül-felülkerekedik az iktelen változat.

Mintha a nyelvművelés eredményességét igazolná, hogy az úgynevezett suksük-ragozás (pl. "majd meglássuk") teljesen visszaszorult a köznyelvben is. (A -szuk/-szük, -csuk/-csük viszont él sajnos: "majd megválasszuk", "majd megtarcsuk".)

A szófajok

Tovább szaporodnak névutóink, növelve a magyar nyelv árnyalóképességét, pontosabb és hatásosabb kifejezésmódját, valamint újabb teret nyitva az analitikus iránynak, bár egyszer-egyszer kiszorítják a ragot is (pl. a -nak/-nek részeshatározói ragot a számára és a részére), vagy idegen hatást mutatnak (pl. "javaslatot tesz az igazgatóság felé", helyesen: "az igazgatóságnak"). Újabb névutók, névutóféleségek: értelemben és értelmében, fejében, kedvéért, következtében, okán, útján, ügyében, viszonylatban és viszonylatában.

Mondatszerkesztés

Lássunk először néhány viszonylag új jelenséget. Ezek jól mutatják, hogy ha egy funkcióra két alakváltozat keletkezik, a nyelv - gazdaságos lévén - az egyiknek vagy új funkciót ad, vagy egyszerűen kiiktatja a használatból.

Az alanyi ragozás felszólító mód egyes szám második személyében először nyelvjárási szinten létrejött egy -l ragos változat is: adj és adjál. Századunk második felében a rövidebb változathoz az erélyesebb parancs, a hosszabbhoz az enyhébb, kedveskedő felszólítás társult.

Bizonyos névszók a többes számban kaphatnak -ok vagy -ak, -ek; -k vagy -ak, -ek végződést. A nyelv ezt szófaji megkülönböztetésre használja fel: az -ok és a -k főnevet, az -ak és az -ek melléknevet jelöl, pl. negatív: negatívok (főnév) és negatívak (melléknév); gyalogos: gyalogosok (főnév) és gyalogosak (melléknév), továbbá üdítő: üdítők (főnév) és üdítőek (melléknév).

Egyéb változások

A számneveket illetően eltűnőben van a sorszámnévi jelző bizonyos esetekben, pl. "IX. kerület", a kiejtésben: kilenc kerület; "IV. emelet", kimondva: négy emelet; "III. A osztály", kimondva: három á; "1999. évben", olvasva: ezerkilencszázkilencvenkilenc évben. Aztán idegen hatásra a tőszámnév kerül megkülönböztető jelként a főnév mögé, pl. "Sárosi II.", kimondva: Sárosi kettő; "NB II.", kimondva: enbé kettő; "Postafiók 17.", így hangzik: postafiók tizenhét. Itt említendő az idegen sorrendű keltezés terjedése: "02. 08. 99." Az első és a harmadik szerkesztésmódot a norma nem fogadja el, jóllehet gyorsan terjednek.

Változóban van a névelőhasználat is. Még kísért a jegyzőkönyvekben az "Elnök az ülést megnyitja" típusú névelőelhagyás. Újabban - szintén helytelenül - elmarad a határozott névelő a következő esetekben: "Astoria következik", "Gyorsvonat az első vágányról elment", "Fűre lépni tilos!" Viszont - feleslegesen - terjed a határozott névelő a személynevek előtt: "a Kovács úr", "a Kati".

A határozatlan névelő - idegen nyelvi hatásra - helytelenül tartja magát névszói állítmány előtt, pl. "Ez egy gyenge film volt". Viszont gyakran elmarad - szintén helytelenül - mértéket jelentő kifejezések előtt, pl. "percig sem várt", "kicsit töprengett" (helyesen: egy percig, egy kicsit).

Megbomlott a korábbi rend az aki, amely, ami vonatkozó névmás használatában. Az amely helyét részint az aki, részint az ami veszi át. A személyekből álló csoportok gyűjtőnevére (család, osztály, egyesület) - helytelenül, mintegy az értelmi egyeztetést érvényesítve - nem a szabályos amely névmással, hanem a csoportot alkotó személyekre gondolva, az akik formával utalnak, pl. "Volt olyan család, akik nem tudtak részt venni a közös munkában." A főnévvel megnevezett tárgyra szabályosan vonatkoztatott amelyet meg - szintén helytelenül - az ami váltja fel, pl. "Itt vannak a könyvek, amiket kértél."

Egyre jobban terjed a befejezett melléknévi igenév állítmányi használata, pl. "Az ellátás biztosított" (inkább így: biztosítva van). "A részvétele nem kizárt." (szabályosan: nincs kizárva).

AZ IRODALMI ÉS A KÖZNYELV

Az irodalmi nyelv

A magyar irodalmi nyelvnek a 20. századra megszilárdult normarendszere - a kiszélesedett iskolázás, a felgyorsult közlekedés és a sokágú média révén - vizsgált korunkban terjedt el igazán, és vált valóságos nemzeti nyelvvé. Közben természetesen gazdagodott, elsősorban tartalmi jellegű elemeiben: szó- és kifejezéskészletében, stilisztikai és retorikai eszközeiben, mondat- és szövegformálási lehetőségeiben. Mindezt jól mutatják az irodalmi nyelv színterei: a tudományos, a publicisztikai, a hivatalos stílusréteg és legfőképpen a szépirodalmi, azaz a költői és a szépprózai stílus. A költői nyelvet röviden a következőképpen jellemezhetnénk: a szókincs mérhetetlen kitágulása; nagyon áttételes, gyakran szürrealista komplex képek és képsorok; a hangtani-zenei jelenségek (hangszimbolika, szimultán verselés) előtérbe kerülése; az extralingvális eszközöknek (központozás, kis- és nagybetűs írás, a legkülönbözőbb nyomdatechnikai eljárások, kalligramma) a sokkal nagyobb szerepe vagy bizonyosaknak éppen a hiánya; a nyelvi játékok, kísérletek kedvelése: pl. szavak, mondatok sokszor önkényes széttördelése. A szépprózai stílusra meg az a jellemző, hogy a hétköznapok bemutatásának, másfelől a reflexióknak a nagyobb szerepe révén lényegesen bővült a szókincse. Igaz - talán az argó és a szleng hatásaképpen - a durvaság, a trágárság irányában is. Az utóbbi két évtizedben jelentkező - és eddig nem igazán definiált - posztmodern stílusára a legjellemzőbb: az intertextualitás; a stílusbeli többszólamúság; a korábbi formaelvek határozott elvetése; a kötetlen, szubjektív szervezői eljárás; a történet, esemény kiiktatása; igen aktív szóalkotás és erős támaszkodás az olvasói beleérzésre.

A köznyelv

A köznyelv is kialakult, megszilárdult a 20. századra, de több oknál fogva nincs - és nem is lehet - olyan egységes, mint az irodalmi nyelv. Hatnak rá bizonyos fokig a nyelvjárások, a regionális köznyelvek, nagyobb mértékben a csoport- és hobbinyelvek, továbbá nem vonhatja ki magát az ifjúsági nyelv, a szleng és a média - elsősorban a televízió - hatása alól. Ilyenformán nem csodálkozhatunk rajta, hogy míg a múlt század második felében és e század elején az irodalmi (írott) nyelvnek volt nagyobb hatása a köznyelvre, addig a harmincas, de különösen a hatvanas-hetvenes évektől egyre erősödő mértékben fordított a helyzet: a beszélt nyelv hat igen erősen az irodalmi (írott) nyelvre. Nem feledkezhetünk azonban meg a stílusnak a fentiekkel együtt járó elszürküléséről sem. Sok a sablon, a közhely, az esztétikumra mit sem adó fogalmazás, amely befogadja az oda nem illő durva, sőt trágár kifejezéseket is.

Nem kétséges, a 20. században és napjainkban is a legnagyobb változás a nyelvjárásokban ment és megy végbe. Ezek a nyelvi változatok ugyanis - amelyek egyébként az irodalmi és köznyelvtől elsősorban hangtani, kisebb mértékben szókészlettani és még kisebb mértékben alak- és mondattani tekintetben különböznek - a társadalmi, gazdasági és kulturális életben bekövetkezett jelenségek hatására gyorsuló intenzitással közelednek a köznyelv felé. A feltűnő nyelvjárási jelenségek ugyanis háttérbe szorulnak, a megmaradók a köznyelv irányában módosulnak, és azokat is egyre szűkebb területen és egyre ritkábban, végül csak a bizalmas, familiáris beszédhelyzetekben használják. Azért mindez mégsem egyik napról a másikra végbemenő folyamat, bizonyos nyelvjárási jelenségek, a regionális köznyelvek - ha zsugorodva is - sokáig fentmaradnak, a tájnyelvek tápláló forrásával meg mindig számolhatunk, és számolnunk is kell.

Csoportnyelven a foglalkozási ágakon belül, illetve egyes társadalmi csoportokban (diákok, sportolók, horgászok, egyes szórakozásfajtákban résztvevők) kialakult és a köznyelvtől elsősorban a szó- és kifejezéskészletükben eltérő nyelvi változatot értjük. A vizsgált korszakban - a már említett szlengen és ifjúsági nyelven kívül - a szaknyelvek és a hobbinyelvek szerepe nőtt meg. Ez egyfelől abban nyilvánul meg, hogy viszonylag jelentős szó- és kifejezéskészletet hoztak létre, másfelől, hogy nagy hatással voltak és vannak a köz-, sőt az irodalmi nyelvre, valamint a szépirodalmi stílusra.

Összefoglalásként és a jövőbe is tekintve álljon itt Bárczi Gézának 1975-ben, az akkori nyelvünkkel kapcsolatos véleménye: "Anyanyelvünk, a mai magyar nyelv mindent tud, amit ebben a világban tudni kell. Nyelvünk a finnugor alapnyelvből olyan rugalmas örökséget hozott magával, hogy különösebb megrázkódtatások nélkül hozzá tudott idomulni a gyakori műveltségváltásokhoz. . . Egyfelől a makacs konzervatizmus, másfelől az új igényekhez való idomulás képessége egyszerre adja nyelvünk maradandóságát és rugalmas hajlékonyságát, s ez tette lehetővé, hogy elszigetelten is fennmaradhatott, és kicsinységében is fölemelkedhetett a (nagy( nyelvek színvonalára."

A 20. SZÁZADI MAGYAR
NYELVTUDOMÁNY TÖRTÉNETE

Bevezetés

A 20. századot az általános nyelvtudománytörténet is külön korszaknak tekinti. Hiszen ez a század Ferdinand de Saussure munkásságával indul, aki gyökeresen mást, újat kezdeményezett, és az utána jövő irányzatok jobbára vagy az ő nézeteit vitték tovább (pl. a strukturalisták), vagy azok ellenében jöttek létre (pl. a kognitív nyelvészet). Nálunk az 1918-tól napjainkig tartó időt a következő kisebb korszakokban tárgyalhatjuk:

A két világháború között. A nyelvtudomány nehéz anyagi helyzetbe került. Számos munka torzóban maradt, a folyóiratok csonkán jelentek meg, vagy meg sem jelentek. De kiváló tudósok alkottak, valójában a budapesti iskola is ekkor körvonalazódott.

A második világháború után a hatvanas évek vége feléig. Viszonylag sokirányú nyelvészeti kutatás folyt mind az MTA Nyelvtudományi Intézetében, mind az egyetemeken, főiskolákon. Az újabb nyugati irányzatok azonban politikai okokból nem válhattak ismertté.

A hatvanas évek végétől máig. A jelzett irányzatok (pl. a strukturalizmus, a generatív grammatika) a hetvenes évek elejétől lassabban, majd később, különösen 1989 után akadálytalanul áramlanak Magyarországra. Az elméleti oldal nagyobb hangsúlyt kap, új diszciplinák indulnak, a sokoldalúság jellemzi immár nyelvtudományunkat.

A két világháború között

Anyagiak hiányában nem tudott létrejönni semmilyen tudományos központ, és így kollektív kutatás sem. Torzó maradt Gombocz Zoltán és Melich János mennyiségben és minőségben páratlan alkotása: a Magyar Etymologiai Szótár. Úgyszintén a korszak egyetlen nagyszabású szintézisterve: A magyar nyelvtudomány kézikönyve. Ez a kor legjobb nyelvészeinek a tollából 27 egységben (monográfiában, hosszabb tanulmányban) kívánta volna összefoglalni a nyelvtörténeti diszciplinák addigi eredményeit. A köteteknek azonban csak mintegy harmada látott napvilágot.

Mindamellett a nyelvtudósok dolgoztak, a tudományos munka igen magas színvonalú maradt. Ezt igazolja többek között, hogy ekkoriban körvonalazódott a külföld által is elismert budapesti iskola, amelynek a képviselői között ott találjuk Melich Jánost, Gombocz Zoltánt, Mészöly Gedeont, Pais Dezsőt, Bárczi Gézát, Kniezsa Istvánt és másokat. Ez a tudóscsoport módszerében igyekezett elhagyni az újgrammatikus iskola túlzásait, merevségeit, a pozitivizmus szűk látókörét, és ehelyett valamiféle nyelvészeti realizmust fejlesztett ki, amely mindenekelőtt az adatokra épített, de a tények és az elmélet egyensúlyát kereste, és támaszkodott a jól megalapozott nyelvészeti fantáziára is.

Ez a negyedszázad a nyelvtörténetben produkált legtöbbet. Az akkori nézetekben is tájékozott és dinamikus Gombocz Zoltán a nyelvtörténetnek szinte valamennyi stúdiumával (pl. hangtan, alaktan, jelentéstan) foglalkozott. Előadásai 1925-től sokszorosításban jártak kézről kézre, majd nyomtatásban is - részben halála után - megjelentek: Nyelvtörténeti módszertan (1922), A magyar történeti nyelvtan vázlata II. Hangtan, hangtörténet, III. Alaktan (1925), IV. Jelentéstan (1926), Syntaxis (1951). Fontos összefoglalás volt Klemm Antal Magyar történeti mondattana (1928-1942). Nevezetes munkák még: Horger Antal: A magyar igeragozás története (1931), Mészöly Gedeon: A Halotti Beszéd tárgyas elbeszélő múlt alakjai (1931) és Nyelvtörténeti fejtegetések a Halotti Beszéd alapján (1942). A szótörténetet illetően számos tanulmány és etimológiai cikk mellett megjelent Bárczi Géza sokat forgatott Magyar szófejtő szótára (1941). Fellendült a névtudomány: a földrajzinév-kutatásban jelentős Melich Jánosnak A honfoglaláskori Magyarország című műve (1925-1929); a személynevek tárgykörében Pais Dezső Régi személyneveink jelentéstana című tanulmánya (1921-1922). A földrajzi nevek történeti vizsgálatát folytatja Kniezsa István több dolgozatában (pl. Erdély víznevei, 1942; Kelet-Magyarország helynevei, 1944), és alapvető tanulmányokkal jelentkezett Kolozsvárról Szabó T. Attila (pl. Kalotaszeg helynevei, 1942).

A leíró jellegű kutatások kis területre zsugorodtak. Csupán a fonetikában látott napvilágot három összefoglalás: Gombocz Magyar fonetikája (1925), Horger Általános fonetika különös tekintettel a magyar nyelvre című munkája (1929) és Laziczius Gyulának e tárgyban addigi legterjedelmesebb műve: a Fonétika (1944). Leginkább fellendült a nyelvjáráskutatás, elsősorban Csűry Bálint jóvoltából. 1935-1936-ban kiadta saját gyűjtésű, módszerében mintaszerű kétkötetes regionális tájszótárát: a Szamosháti szótárt, majd mint a debreceni egyetem tanára megszervezte a Népnyelvkutató Intézetet, és megindította a Magyar Népnyelv című évkönyvet. Csűrynek és tanítványainak hatására országszerte megindult a nyelvjárásgyűjtés és -feldolgozás. Ezenkívül megjelent Horgernek A magyar nyelvjárások (1934) és Lazicziusnak fonológiai sajátságokra alapozott hasonló című munkája (1936).

Ez az időszak nem hanyagolta el az általános nyelvészetet, elsősorban Gombocznak és Lazicziusnak ilyen irányú érdeklődése folytán. Gombocz ilyen jellegű műve a már említett Nyelvtörténeti módszertan, a Lazicziusé pedig az Általános nyelvészet (1942). Ez utóbbi Saussure és a prágai iskola hatását is tükrözi.

A második világháború után a hatvanas évek végéig

Ebben a negyedszázadban nyelvtudományunk részben kollektív munkával törlesztette a múlt adósságait, részben korábbi színvonalát megtartva továbbfejlődött, jóllehet politikai okokból el volt zárva a nemzetközi, főleg a nyugati tájékozódástól. Az előbb mondottakat az tette lehetővé, hogy az előző korszak tudósai - nagyrészt mint vezetők - tovább munkálkodtak; hogy megalakult az MTA Nyelvtudományi Intézete tekintélyes számú kutatóval; hogy megnőtt az egyetemi és főiskolai nyelvészeti tanszékek száma, és ezek is lassanként kutató műhelyekké váltak. A régi folyóiratok is nemcsak rendszeresen és a szokott terjedelemben jelentek meg, hanem újak is indultak.

Nyelvtudományunknak ebben a korszakban három sajátosságát emelhetjük ki. Először, hogy eddig nem tapasztalt mértékben fordult a gyakorlati élet, a közvetlen - beszélt és írott nyelvi - használat kutatása felé. Ennek következtében a gyakorlatibb jellegű diszciplinák: a leíró nyelvtan, a stilisztika, a nyelvművelés, a lexikográfia, az irodalmi nyelv vizsgálata, sőt az eredményesebb nyelvtan- és nyelvoktatás, a minél gazdaságosabb hírközlés, továbbá a gépi-fordítás kutatása került az érdeklődés középpontjába. Ebből is következik a második sajátság, hogy ti. e tudományág egyre jobban differenciálódott. Addig elhanyagolt diszciplinák újultak meg, vagy éppen addig ismeretlenek születtek. Az előbbiekre példa a stilisztika, a nyelvművelés, az irodalmi nyelv vizsgálata, az utóbbiakra pedig a történeti nyelvjáráskutatás, a lexikográfia, a matematikai nyelvészet. Végül pedig azt is kiemelhetjük, hogy az egyes diszciplinák komplexekké váltak, és így sokoldalú kutatást igényelnek.

Néhány mondatot a kor három vezető nyelvtudósáról: Pais Dezsőről, Bárczi Gézáról és Kniezsa Istvánról. Mindhármuk tudományszervező és nevelő tevékenységet is kifejtett, valójában iskolát teremtettek. Elsősorban nyelvtörténettel foglalkoztak, ezt Melich Jánost követve a magyarságismeret részének tekintették. Az újgrammatikus iskola mechanikus felfogásmódján messze túljutottak, a módszer szabadsága mellett foglaltak állást. Összekapcsolták a magyar nyelv kutatását az irodalmi nyelv, a csoportnyelvek és a kultúra történetének vizsgálatával. Pais professzor munkásságát a kisebb közlemények túlsúlya jellemezte, sokat adott viszont az egyes kérdések művelődéstörténeti hátterének a bemutatására. Nyelvemlék-magyarázatai, szó- és névfejtései eredeti látásmódról tanúskodnak. Ő indította el a magyar irodalmi nyelv vizsgálatát. Bárczi Géza a szintézisek sorát alkotta meg az Egyetemi magyar nyelvészeti füzetek sorozatban és azon kívül. Irányította az intézetbeli kollektív munkálatokat. Megindította a történeti nyelvjáráskutatást. Monográfiát írt a Tihanyi Alapítólevélről és a Halotti Beszédről. Kniezsa István státusa szerint szlavista - európai hírű szlavista - volt, de munkássága a magyar nyelvészethez kapcsolta. Mint a szláv nyelvek történetének kitűnő ismerője és mint igen ötletes nyelvész, elsősorban nyelvünk szláv jövevényszavait kutatta, de megalapozója a magyar helyesírás-történetnek is. (Helyesírásunk története a könyvnyomtatás koráig, 1952).

Lássuk röviden a negyedszázad termését! Először a leíró jellegű munkákat. Elkészült a Nyelvtudományi Intézetben A magyar nyelv értelmező szótára I-VII. (1959-1962, főszerk.: Bárczi Géza és Országh László), valamint kisebb, de ki is bővített változata: a Magyar értelmező kéziszótár (1972, szerk.: Juhász József, Szőke István, O. Nagy Gábor és Kovalovszky Miklós). 1966-ban jelentette meg O. Nagy Gábor Magyar szólások és közmondások című összefoglalását. Itt utalok az értelmező szótár alapján Papp Ferenc által összeállított sajátos munkára: A magyar nyelv szóvégmutató szótárára (1969).

A nyelvtani rendszer szinkron vizsgálatában nagy mulasztást pótolt a szintén kollektív munkával készült kétkötetes leíró nyelvtan: A mai magyar nyelv rendszere (1961-1962, szerk.: Tompa József), amely egyszerre volt összegezés és előremutatás. Rövidített német nyelvű változata az Ungarische Sprache (1968). Ekkoriban készült el A mai magyar nyelv című egyetemi tankönyv is (1968, szerk.: Rácz Endre), amely azonban a tudományos kézikönyv szerepét is betöltötte. Utalok még Hadrovics László sajátos könyvére: A funkcionális magyar mondattan alapjai című munkára (1969).

Tovább gyarapodott a dialektológia. Jól képzett nyelvjáráskutatók Bárczi Géza vezetésével 327 hazai és 68 szomszédos államokbeli kutatóponton mintegy háromnegyed millió tájnyelvi adatot gyűjtöttek össze. Ennek az anyagát hat kötetben 1968-tól 1977-ig jelentette meg az intézet Deme László és Imre Samu szerkesztésében. Megjelentek továbbá színvonalas tájszótárak és napvilágot látott az Őrségi és hetési - regionális - nyelvatlasz (1959).

Természetesen tovább folytak a nagy hagyományú történeti jellegű kutatások. Legnagyobb kollektív vállalkozás volt a Magyar nyelv történeti-etimológiai szótárának a megalkotása (I-IV., 1967-1976, főszerk.: Benkő Loránd). Ebben a korszakban jelent meg A magyar szókészlet finnugor elemei című négykötetes munka (1967-1981, főszerk.: Lakó György). A szókincskutatás területén létrejött munkák (Kniezsa már említett művén kívül): Tamás Lajos: Etymologisch-historisches Wörterbuch der ungarischen Elemente im Rumänischen (1966), Ligeti Lajos: A magyar nyelv török kapcsolatai a honfoglalás előtt és az Árpád-korban (1986).

Az Egyetemi magyar nyelvészeti füzetek sorozat összefoglalva feldolgozza nyelvünk szinte valamennyi részlegének a történetét: Bárczi Géza: Fonetika (1951), A magyar szókincs eredete (1958), Magyar hangtörténet (1958), Magyar történeti szóalaktan I. A szótövek (1958); Szabó Dénes: A magyar nyelvemlékek (1959); D. Bartha Katalin: Magyar történeti szóalaktan II. A magyar szóképzés története (1958); Kálmán Béla: A magyar nyelvjárások (1951); Berrár Jolán: Magyar történeti mondattan (1957). Bárczi Géza írta A magyar nyelv életrajza című szintézist (1963), amely bemutatja nyelvünk teljes történetét, a legmagasabb rendű ismeretterjesztés szintjén. Egyetemi segédkönyvként láttak napvilágot a következő munkák: Papp István: Leíró magyar hangtan (1966), Hajdú Péter: Bevezetés az uráli nyelvtudományba (1966), Bárczi Géza-Benkő Loránd-Berrár Jolán: A magyar nyelv története (1967). Ebben az időben is folyt a legkülönbözőbb nyelvemlékek korszerű kiadása. A névtan területén igen fontos kiadvány Györffy Györgynek Magyarország történeti földrajza az Árpádok korában című műve, melynek eddig négy kötete látott napvilágot (1963-1998).

Új színt jelentenek a Pais Dezsőtől megindított irodalmi nyelvi kutatások: Benkő Loránd: A magyar irodalmi írásbeliség a felvilágosodás első szakaszában (1960), Szathmári István: Régi nyelvtanaink és egységesülő irodalmi nyelvünk (1968). Az alkalmazott nyelvtudományon belül fellendült a nyelvművelés (pl. Lőrincze Lajos szerk.: Nyelvművelésünk főbb kérdései, 1953 és Lőrinczének több más könyve) és a stilisztika (Fábián Pál-Szathmári István-Terestyéni Ferenc: A magyar stilisztika vázlata, 1958; Szathmári István: A magyar stilisztika útja, 1961; J. Soltész Katalin: Babits Mihály költői nyelve, 1966).

Az általános nyelvészet területén meg kell említenünk Bárczi Géza Bevezetés a nyelvtudományba című munkáját (1953) és az 1963-tól megindult, rendszerint évenként megjelenő modern folyóiratot: az Általános Nyelvészeti Tanulmányokat.

A hatvanas évek végétől máig

Ez az alkorszak nem válik el szigorúan az előzőtől, valójában minden folytatódik, csupán az interdiszciplinaritás nő, új stúdiumok nagyobb számban jönnek létre, a súlyponteltolódás erősebb lesz, nemzedékváltás következik be. Mindez természetesen jellemző a hatvanas évek elejétől is - Károly Sándor egyébként ide helyezi a határt -, én viszont lényegesnek gondoltam, hogy a külföldi irányzatok a hatvanas évek végétől, a hetvenes évek elejétől hatottak nálunk jelentősebb mértékben.

Nem szabad azonban elfelejteni, hogy ez az alkorszak még nem zárult le. Továbbá minden olyan közeli, hogy szinte lehetetlen tárgyilagosan ítélkezni róla. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy ebben a negyedszázadban az előzőeknél is több mű látott napvilágot, akkor talán érthető, hogy most már csak a fontosabb diszciplinákat veszem sorra, és csupán néhány lényeges, új munkára hívom fel a figyelmet.

- Leíró nyelvtan

Az ELTE Mai magyar nyelvi tanszékének munkaközössége alapos előkészület után 2000-ben jelentette meg a klasszikus magyar nyelvtan lényegesen megújított változatát Magyar grammatika címen (főszerk.: Keszler Borbála). Az MTA Nyelvtudományi Intézetében készült el az alapjaiban más szemléletet képviselő strukturalista magyar nyelvtan két része: I. Mondattan (szerk.: Kiefer Ferenc 1992) és II. Fonológia (1994, szerk.: Kiefer Ferenc). Ezenkívül É. Kiss Katalin, Kiefer Ferenc és Siptár Péter 1998-ban kiadott egy lényegében hasonló szemléletű teljes magyar nyelvtant, Új magyar nyelvtan címen.

- Szemantika

Károly Sándor: Általános és magyar jelentéstan (1970), Hadrovics László: Magyar történeti jelentéstan (1992) és Szende Tamás: A jelentés alapvonalai (1996). Megjelentek szinonimaszótárak: O. Nagy Gábor és Ruzsiczky Éva: Magyar szinonimaszótár (1978); Kiss Gábor főszerk.: Magyar szókincstár (1999) és egyéb lexikológiai munkák: Kövecses Zoltán: Magyar szlengszótár (1998), Kiss Gábor és Pusztai Ferenc: Új szavak, új jelentések 1997-ből (1999).

- Nyelvtörténet

Kollektív munka eredményeként vehetjük kezünkbe a magyar történeti grammatika három hatalmas kötetét: Benkő Loránd főszerk.: A magyar nyelv történeti nyelvtana I. A korai ómagyar kor és előzményei (1991), II/1. A kései ómagyar kor. Morfematika (1992), II./2. A kései ómagyar kor. Mondattan. Szöveggrammatika (1995). Páratlan munka továbbá az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár, Szabó T. Attila alkotása, amelynek eddig kilenc kötete látott napvilágot (1976-1997, A-Op.). Utalok még a következő könyvekre: Berrár Jolán és Károly Sándor: Régi magyar glosszárium (1984); Hadrovics László: Magyar frazeológia. Történeti áttekintés (1995); Benkő Loránd: Az Árpád-kor magyar nyelvű szövegemlékei (1980), Balázs János: Magyar deákság (1980).

- Szövegtan

Ide tartozó munkák: Szathmári István és Várkonyi Imre szerk.: A szövegtan a kutatásban és az oktatásban (1979), Nagy Ferenc: Bevezetés a magyar nyelv szövegtanába (1981), Rácz Endre és Szathmári István szerk.: Tanulmányok a mai magyar nyelv szövegtana köréből (1983), Tolcsvai Nagy Gábor: A szövegek világa (1994), Szikszainé Nagy Irma: Leíró magyar szövegtan (1999), Fehér Erzsébet: A szövegkutatás megalapozása a magyar nyelvészetben (2000). Említést érdemelnek Békési Imre és Petőfi Sándor János munkái és az általuk szerkesztett Szemiotikai szövegtan egyes kötetei.

- Szociolingvisztika és dialektológia

Alapvető munka Kiss Jenő: Társadalom és nyelvhasználat. Szociolingvisztikai alapfogalmak (1995) című műve. A dialektológia körébe tartozik az Új magyar tájszótár (főszerk.: B. Lőrinczy Éva), eddig három kötete látott napvilágot (1979-1992, A-M). Ezenkívül megjelent számos tájszótár, és sok mindenről tájékoztat a debreceni Magyar nyelvjárások című évkönyv.

- Stilisztika

A leíró nyelvtanhoz hasonlóan immár a stilisztikában is képviselve van két egymástól eltérő szemlélet: a funkcionális stilisztika (pl. Szathmári István: Stílusról, stilisztikáról napjainkban, 1994 és Három fejezet a magyar költői stílus történetéből, 1995) és a kognitív stilisztika (pl. Tolcsvai Nagy Gábor: A magyar nyelv stilisztikája, 1996 és Bencze Lóránt: Mikor Miért Minek Hogyan, 1996). További hasznos munkák: Fónagy Iván: A költői nyelv hangtanáról (1989) és A költői nyelvről (é. n. [1999]); Péter Mihály: A nyelvi érzelemkifejezés eszközei és módjai (1991); Szabó Zoltán: Szövegnyelvészet és stilisztika (1988) és A magyar szépírói stílus történetének fő irányai (1998); Szathmári István szerk.: Hol tart ma a stilisztika? Stíluselméleti tanulmányok (1996); Szathmári István szerk.: Stilisztika és gyakorlat (1998). Írói-költői szótárak is napvilágot láttak, ezek közül kiemelkedik a Petőfi-szótár (I-IV. 1973-1987, főszerk.: Gáldi László).

- Névtudomány

A legfontosabb szótárak és névgyűjtemények közül: Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára (I-II. 1988); Ördög Ferenc: Zala megye népességösszeírásai és egyházlátogatási jegyzőkönyvei (1745-1771) (I-IV. 1991-1998); Kázmér Miklós: Régi magyar családnevek szótára XIV-XVII. sz. (1993) és immár csaknem minden megye földrajzi neveinek a gyűjteménye.

- Nyelvművelés

A legjelentősebb munka: Nyelvművelő Kézikönyv (I.-II. 1980, 1985, szerk.: Grétsy László és Kovalovszky Miklós).

Fontos tanulmányokat tartalmaznak a magyar nyelvészek nemzetközi kongresszusain elhangzott előadásokat közreadó kötetek, valamint az egri Anyanyelv-oktatási napok kiadványai és a mostanában nagy számban megjelent emlékkönyvek.

Ha csupán egy mondatban is, történjék utalás arra, hogy a szomszédos országokban, az egyetemi, főiskolai magyar tanszékeken valóságos műhelyei alakultak ki a magyar nyelvtudománynak, így a pozsonyi és a nyitrai egyetemen, az ungvári egyetemen és a beregszászi főiskolán, a kolozsvári és a bukaresti egyetemen, az újvidéki és a maribori egyetemen.


Vissza az oldal elejére