Orbán Ottó (1936-)

Orbán Ottó
Munkássága a hatvanas években bontakozott ki. Néhány verskötet után az Ablak a földre című indiai útleírása aratott széles közönségsikert (1972) Igen termékeny költő: mintegy húsz verseskötete mellett műfordításai, esszéi is számos kötetet töltenek meg, s külön említést érdemelnek népszerű gyerekversei (Katipatika, 1973; Eszterlánc, 1977) 1986-ban összegyűjtött, 1998-ban válogatott versgyűjteménye jelent meg. Helyzete különös, köztes, besorolhatatlan: kora szerint inkább tartozna a nyelvi közlés puszta lehetőségét firtató, ismeretelméleti kételyekbe bonyolódó posztmodern szerzők csoportjához, de ízlése és személyes vonzalmai a nyelvben - s különösen a versben - maradéktalanul bízó újklasszicista esztétikához sorolják. Orbán tehát az ismeretelméleti kérdéseken átlépve egy olyan (koherens és stabil) lírai szubjektumot épít fel, amely ugyanakkor elég rugalmas a kortársi mindennapok befogadására. Versei alanyi versek, de alanyuk nyilvánvalóan gondosan kiképzett, mesterséges alany; nincs benne semmi váteszi, sőt szinte semmi költői, semmi rendkívüli: bosszankodik a bosszantó s, derül a vidám dolgokon. A versekben ott vannak Orbán örömei gyermekével, gyötrelmei betegségében, sőt közéleti-politikai dühei (ezt rajta kívül talán csak Petri képes irodalmilag is hitelesen megvalósítani); de az alanyiság eredeti, romantikus értelmének (a rendkívüli személyiség felmutatásának) nyoma sincs, sőt sokszor még e köznapi mivoltát is stílusimitációk fedik el. Orbán a magyar lírikusok között talán egyedülálló stiliszta: az imitáció módszerét remek paródiákban kísérletezte ki. Amikor a lírai én mondandója elfogadhatatlanul patetikus volna, akkor (a köznyelvi közvetlenséget megtartva) beöltözteti egy régi költő (például Balassi vagy Kölcsey) pátoszába, s paradox módon az így létrejövő ironikus feszültség adja meg a szavak hitelét, szerencsés esetben katartikus erejét.

KA