szellemtudomány, szellemtörténet

Lukács György 4.
Szekfű Gyula
Hóman Bálint
Filozófiai, tudománymódszertani és művészetelméleti irányzat. A pozitivizmus reakciójaként született Németországban, a 19. század végén. Bölcseleti alapját az életfilozófiai áramlatok képezték. Születését Wilhelm Dithey munkásságához kötik. Kiemelkedő művelői Spranger, Simmel és Gundolf voltak. A szellemtudomány a természettudományok és a társadalomtudományok (a Windelband és Rickert rendszerezésén alapuló neokantiánus osztályozás szerint: kultúrtudományok) éles szétválasztásán alapul. Előföltevése, hogy a természet életével szemben a szellemi életet nem külső erők és törvények, hanem a szellem előre nem látható célkitűzései szabályozzák. A szellemtörténet a kultúra minden jelenségét egy közös korszellem megnyilvánulásának tekintette, s fő feladatának e korszellem szintetikus megragadását tartotta. Módszere a vizsgált eszme- és érzésvilágba való belehelyezkedés. Ennek révén a szellemtörténész képes a korokat, eszméket, nemzeteket individuumokként megragadni. Nemcsak a kutatás hasonlít ezzel az ihletett művész munkájához, de a tudás átadása is művészi módszereket követel meg. Az irodalomtörténetírás ezáltal közel kerül a művészi ábrázoláshoz. Nem véletlen tehát, hogy a szellemtörténeti iskola hazánkban nagyban hozzájárult az esszéműfaj megújításához. A másik sajátossága, hogy kultúrtipológiát alkotott, azaz egyes korok egységes korszellemét egy-egy fogalomban sűrítette össze és állította párhuzamba, kontrasztba más korokéval. Első jelentős magyar képviselője A regény elméletét (1916) író fiatal Lukács György. A történettudományban Szekfű Gyula és Hómann Bálint a legismertebb képviselői. Fontos művelői voltak még Joó Tibor, Farkas Gyula, Turóczi-Trostler József, Prohászka Lajos.

TGy