TELEPÜLÉS ÉS LAKÓHELY
Változások Trianon után
A trianoni békeszerződés következtében jelentősen megváltozott az ország településállománya és településhálózata is. A városi jogállású települések száma 139-ről 47-re, a falvak száma 12,5 ezerről 3500-ra csökkent. A századelő nem túl kedvező - modern és anakronisztikus elemeket egyaránt hordozó - településhálózati viszonyai viszont nemigen módosultak. A falusi lakosság 1910-ben 66 százalékos aránya 1941-ig csupán 62 százalékra csökkent, és a városok közül egyedül Budapest lakossága nőtt észrevehetően: 15 százalékról 18 százalékra. A többi városban lakók száma valamelyest ugyan szintén növekedett, de ez általában nem haladta meg a népességnövekedés általános tempóját. Az urbanizációs folyamat lefékeződése részben az iparosodás ütemének mérséklődésére volt visszavezethető, részben pedig arra, hogy az alföldi agrárvárosok elérték fejlődési pályájuk csúcsát.
Városok és falvak
Az új határok között Budapest minden ellensúly nélküli domináns szerepe megerősödött. A 3643 településből egyedül Budapest lakóinak a száma haladta meg - 1930-tól - néhány ezerrel az egymilliót. Két város, Szeged és Debrecen lakóinak a száma érte el a 100 ezret, míg a harmadik nagy regionális központé, Pécsé csak megközelítette. 20 000 és 100 000 fő között 42 település lélekszáma mozgott, köztük Miskolc, Győr és Székesfehérvár, amelyek regionális jelentősége Kassa és Pozsony elvesztésével érezhetően megnőtt. 5 000 és 20 000 fő közötti lakossággal 227 kisváros, valamint községi rangú mezőváros és nagyobb falu rendelkezett. A városok közül kezdetben 10 - az említett regionális központok mellett Sopron, Kecskemét és Hódmezővásárhely - rendelkezett törvényhatósági, vagyis vármegyei szintű joggal. A későbbiekben ezek száma 12-re emelkedett: Kaposvár és Szombathely lettek új törvényhatósági jogú városok. A lakosság több mint kétharmada 3 000-5 000 lélekszámon aluli faluban élt.
A valóságos helyzet azonban ennél is kedvezőtlenebb volt. Az úgynevezett külterületen lakók - az össznépesség 19 százaléka - jelentős része ugyanis közigazgatási szempontból városlakónak minősült, noha valójában tanyán élt. A hivatalosan szegedieknek például 34 százaléka, a makóiaknak 47 százaléka, kecskemétieknek és a kiskunhalasiaknak pedig valamivel több mint 50 százaléka élt külterületen. Korabeli becslések szerint a tanyai lakosság száma másfél millió körül mozgott. Tekintettel arra, hogy a tanyás vidékek jó része Magyarországon maradt, a külterületi népességnek csak a száma csökkent 1910-hez képest, az aránya majdnem megduplázódott. A valóban városlakók hivatalosan 37-38 százalékos aránya a valóságban tehát aligha haladta meg a 25-30 százalékot.
A városhálózat fejlődésének szerkezeti és területi problémái a két világháború között sem oldódtak meg. A jogi és településföldrajzi értelemben vett városok száma továbbra is eltért. A második világháború végén hivatalosan 54 várost tartottak nyilván, miközben városi szerepkört mintegy 150 település látott el. Fejlődési anomália volt az is, hogy alacsony maradt a sokoldalúan fejlett kisvárosok száma. A városok területi eloszlása ugyancsak egyenlőtlenül alakult. Míg a budapesti agglomerációban hat városi jogállású település - például Újpest, Kispest - is akadt, addig a Dunántúl, különösen pedig a Tiszántúl kiterjedt részein egyetlen város sem volt található.
Az urbanizáltsági szint egyik legfontosabb mutatója és egyben az életkörülmények egyik meghatározó eleme a lakóházak milyensége és közművekkel való ellátottsága volt. Bár vidéken jóval több ház épült, mint a fővárosban és általában a városokban, ezek nagy részének falazata továbbra is sárból és vályogból, padlózatuk pedig döngölt agyagból készült. A nád- és zsúptetőket csak lassan szorították ki a pala-, cserép- vagy bádogtetők. 1941-ben a tisztán vályogból vagy sárból épült házak aránya vidéken még mindig elérte a 47 százalékot. Egy 1930-as felmérés szerint Sopronban ugyanakkor a házaknak már csak 0,1, Budapesten 0,7, Pécsett 3,1, Győrött 3,8, Miskolcon 13,7, Debrecenben 24 százaléka tartozott a vályog- vagy sárházak kategóriájába. Az úgynevezett parasztvárosokban, melyekhez nagy külterületek tartoztak, persze jóval magasabbra emelkedett ez az arány: Szegeden 45, Kecskeméten 63, Hódmezővásárhelyen pedig 74 százalékra. A legnyomorúságosabb új házak, az úgynevezett hantházak olyan félig földbe vájt kunyhók voltak, amelyek alig 60-80 cm-re magasodtak ki a földből, s amelyeket gyeptéglákkal, azaz "hantokkal" borítottak. Ilyenek főleg a szegedi tanyavilágban épültek.
Lakásviszonyok
A kedvezőtlen lakásviszonyokon két ízben is próbált segíteni a kormánypolitika. Először az 1920-as Nagyatádi-féle földreform keretében. A szétosztott kis telkeken 1920 és 1930 között 266 000 új ház épült fel a falvakban. A falusi lakásépítés támogatása 1927-től a Falusi Kislakásépítő Szövetkezet (FAKSZ) feladata volt, amely 1938-ig 41 000 építkezőnek biztosított előnyös hitelt. A későbbiekben az 1940-ben létrehozott Országos Nép- és Családvédelmi Alap (ONCSA) látott el hasonló feladatokat. A szervezet 1940 és 1942 között 12 000 sokgyermekes családnak juttatott egy- vagy kétszobás házat.
A házak magasságát tekintve Magyarország a "földszintes" országok közé tartozott. 1930-ban az összes ház 98 százaléka minősült egyszintesnek. A legtöbb emeletes ház természetesen Budapesten magasodott, ahol a földszintes házak száma 1935-ben már csak 56 százalékot tett ki, és a három- vagy többemeleteseké több mint 7 százalékot. A vidéki városokban a főteret és a főutcát övező emeletes épületek számaránya 2% körül mozgott. A városképek érdemben sem a fővárosban, sem vidéken nem változtak. A rövid és válságoktól terhes időszak nem kedvezett a nagy építkezéseknek. Olyan városképet meghatározó új épületek, mint amilyenek a háború előtti 2-3 évtizedben tucatjával nőttek ki a földből, csak kis számban épültek. Budapesten ezek közé tartozott néhány templom, például az 1932-ben épült Lehel téri és városmajori, a Baár-Madas leánynevelő intézet (1929), a Madách téri "diadalíves", árkádos és vörös téglás épületegyüttes (1937), az OTI Tisza Kálmán - később Köztársaság - téri bérházcsoportja (1933), valamint a Dob utcai postapalota (1939-1940). A fővárosi kislakásos bérházak közül, melyek viszont aránylag nagy számban épültek, kiemelkedett a Budaörsi úti lakótelep (1925), amely a legmodernebb, és a Bécsi úti (1927), amely a legnagyobb volt. Buda zöldövezeti kerületeiben ezek mellett számos modern villa is épült - több közülük a legmodernebb építészeti technikák és stílus (Bauhaus) alkalmazásával. Szeged új építészeti létesítményei közül a Tisza-parti klinikák és a 9 épületet magába foglaló templomtéri épületegyüttes (1926-1930), a debreceniek közül pedig a Nagyerdő melletti modern egyetemi campus említhető, amelynek főépületét 1932-ben avatták fel.
A főváros nemcsak a házak magassága, hanem minden más urbanizációs szempontból is kitűnt a többi város közül. 1930-ban a budapesti lakások 83 százaléka rendelkezett villannyal, 85 százaléka vezetékes vízzel, 50 százaléka gázzal. A vidéki városokban villannyal a lakóházak 52 százaléka, vezetékes vízzel 25 százaléka volt ellátva. A gáz elterjedtsége országosan még az 1 százalékot sem érte el. A civilizáció eme áldásait a tanyákon és a falvak túlnyomó többségében természetesen még kevésbé ismerték és élvezték, noha a nagyobb falvakig már eljutottak a villanyvezetékek.
Közlekedés és hírközlés
Budapest a közlekedés és a hírközlés szempontjából is világszínvonalon állt. A lovas bérkocsik száma, bár még sok futott belőlük, tovább csökkent. Szerepüket részben a villamosok, részben az autóbuszok, taxik és a magánautók vették át. 1938-ban 191 km-es pályaszakaszon összesen már 1780 villamoskocsi szállította az utasokat. A fővárost Helyiérdekű Vasút, azaz HÉV kötötte össze a zöldövezetnek számító Gödöllővel, Dunaharasztival, Szentendrével, Nagytéténnyel és Törökbálinttal. Az ország 700 autóbusza közül 223 futott a fővárosban. Az 1930-as évek végén Budapest mellett még további 22 városban közlekedtek autóbuszok, igaz, többnyire csak a főtér és a vasútállomás között. Villamos hat vidéki városban csilingelt, köztük Debrecenben, Szegeden, Pécsett és Miskolcon. Az első közlekedési lámpát Budapesten szerelték fel 1928-ban; az európai gyakorlatnak megfelelő "jobbra tarts" szabályt 1941-ben vezették be.
A településszerkezet átalakulása a második világháború után
A második világháború pusztításait követő újjáépítés rekonstruálta a háború előtti térszerkezetet. A rövidesen kibontakozó erőltetett iparosítás, amely nagyarányú foglalkozásszerkezeti átrétegződéssel járt együtt, a településszerkezet átalakulását is felgyorsította. Az ipari térségek urbánus területté válása következtében a városok és a városi lakosság száma jelentősen megnőtt, a falvak és a tanyák lakóinak a száma pedig csökkent. Ezen túlmenően a város azért is preferált lakóhellyé lépett elő, mert itt lakott a munkásosztály, a szocialista társadalom deklarált "vezető ereje".
A két világháború közötti 3643 településsel szemben az 1949-es statisztika már csak 3265 települést regisztrált. Ezek közül 54 minősült városnak és 3211 községnek. A városokban az össznépesség 37 százaléka lakott, tehát nagyjából ugyanannyi, mint a háború előtt. A településhálózat új hierarchiáját az 1950-es közigazgatási reform (tanácstörvény) tartalmazta. Az új megyerendszer következtében több város (Esztergom, Gyula, Makó, Sopron, Baja) elveszítette megyeszékhelyi rangját. Néhány pedig - például Békéscsaba és Tatabánya - ekkor lett megyeszékhely. E reform keretében került sor Budapest és agglomerációjának - 7 város és 16 község - egyesítésére, amelynek következtében a főváros népességszáma 1,6 millióra emelkedett. A főváros lakossága az ország összlakosságának 17 százalékát tette ki. A 100 000 főn felüli lakossággal rendelkező városok száma kettőről háromra nőtt. A Szegedhez és Debrecenhez felzárkózó harmadik nagyváros Miskolc volt. 30 000 és 100 000 fő közötti lakossággal 19, 30 000 alattival (átlagban 20 ezerrel) 31 rendelkezett. A falvak több mint fele 1000 és 5000 fő közötti lakosságnak adott otthont, a többiben ennél kevesebben vagy többen laktak. 1950 után megkezdték a tanyarendszer felszámolását, illetve átalakítását is. A szétszórtan élő népesség tömörítését mintegy 50 tanyaközség szervezésével próbálták elérni.
Az 1950 utáni évtizedekre jellemző városiasodás két forrásból táplálkozott: a régi városok lakosságának növekedéséből és új városok kialakulásából. A városok száma 1980-ra 96-ra, a 100 000 főn felülieké hétre emelkedett. A bűvös határt erre az időre Pécs, Győr, Nyíregyháza és Székesfehérvár is átlépte. A városlakók aránya ugyanezen idő alatt 37 százalékról 53 százalékra emelkedett. Az 1950-es évtizedben mintegy félmillió, 1960 és 1975 között pedig több mint hárommillió ember vált városlakóvá. A két világháború közötti tendenciától eltérően, amikor dinamikusan csak a főváros lakosságának a száma nőtt, a városi lakosság felduzzadása most elsősorban a vidéki városok népességének a gyors növekedéséből adódott. Míg utóbbiak lakossága 1949 és 1980 között 20 százalékról 34 százalékra ugrott, addig Budapesté 17 százalékról csak 19 százalékra. A fővárosi lakosok számának meglepően mérsékelt növekedése adminisztratív intézkedésekkel, a beköltözés külön engedélyekhez kötésével magyarázható. Budapest szívóhatása ugyanakkor továbbra is érvényesült. Ennek következtében a főváros közigazgatási határára tapadva nagy lélekszámú agglomeráció alakult ki. A főváros körüli "alvófalvak" legabnormálisabb esetének sokáig Érd számított, amely 1979-es várossá nyilvánítása előtt 40 000 lakosával Európa legnépesebb községi jogállású települése volt.
1980 és 1990 között folytatódott a városiasodás folyamata. A városi lakosság aránya egy évtized alatt 6,4 millióra, azaz az össznépesség 62 százalékára emelkedett. A gyors növekedés alapvető oka azonban ebben az évtizedben már nem a falusi lakosság városba áramlása, hanem a községek felgyorsult ütemű várossá nyilvánítása volt. Míg 1950 és 1980 között a városok száma csak 43-mal nőtt, addig 1980 és 1990 között, tehát egyharmadnyi idő alatt 69-cel. 1990 elején így már 166 város volt az országban. Ez a tendencia a rendszerváltozás után is folytatódott. Csupán 1994-ig 28 település kapott városi rangot, s ezzel a városi lakosság aránya elérte a 64 százalékot.
Az új városok jelentős része nem felelt és ma sem felel meg a városokkal szemben támasztható funkcionális, építészeti és egyéb kritériumoknak. Infrastrukturális ellátottságuk gyakran fejletlen, közép- és felsőfokú intézményekben szegényesek, külső megjelenésük falusias. A valódi városlakók száma tehát a két világháború közötti helyzethez hasonlóan a Kádár-korszakban is alacsonyabb volt, és ma is alacsonyabb a hivatalosan kimutatottnál.
Miközben a városok száma nőtt, a településeké 3069-re csökkent. Ez azt jelenti, hogy 1950 és 1990 között több mint 200 kistelepülés közigazgatási értelemben - és részben valóságosan is - megszűnt. Az egyes falutípusok arányai ugyancsak módosultak. Az 5 000 fő fölötti nagyfalvak száma és lakossága a várossá nyilvánítások következtében drasztikusan, a 2 000 és 5 000 fő közötti közepes nagyságú falvaké pedig mérsékelten csökkent. Az 500-nál kevesebb embernek otthont adó aprófalvak száma ugyanakkor jelentősen, sőt valamelyest lakosságuk is növekedett. Az aprófalvasodás alapvető oka, miként egyébként a várossá nyilvánításoké is, az 1971-ben elfogadott országos településhálózat-fejlesztési koncepció azon eleme volt, amely a községi fejlesztéseket a településnagyságtól, illetve központilag megállapított hierarchikus besorolásuktól tette függővé. Ennek értelmében a kisfalvakban új közintézményeket nem hoztak létre, sőt a régieket is megszüntették, aminek következtében a fiatalok közül sokan beköltöztek a szomszédos nagyobb községekbe. Az 1000 fő alatti kis- és törpefalvakban az 1980-as években az összlakosság 8 százaléka élt. A kis- és aprófalvakkal, sőt a nagyvárosokhoz képest a kisvárosokkal szemben is diszkriminatív koncepció 1984-ig volt érvényben.
A hagyományos magyar településszerkezet átalakulásának további fontos eleme volt a tanyai és pusztai lakosság nagy hányadának kihalása, illetve beköltözése a városokba, falvakba és az új tanyaközpontokba. A külterületi népesség száma 1949-ben még mindig 1,6 millióra rúgott, tehát ugyanannyi volt, mint a háború előtt. Az iparosítás, kollektivizálás és körzetesítés következtében - az 1950-es évektől azonban rohamos csökkenés kezdődött. A külterületi népesség száma 1970-re 700 000, 1980-ra 500 000 főre mérséklődött. A körzetesítési kampány az 1970-es évek közepére alábbhagyott, majd 1986-ban feloldották az építési tilalmat a fejlődőképes tanyai vidékeken. A csökkenés ennek ellenére folytatódott. Az 1990-es évek közepén már csupán 150 000-200 000 ember élt tanyán, ami az összes külterületi népességnek mintegy kétharmadát tette ki.
A gyors ütemű városiasodás ellenére a falvakból való elvándorlás korántsem tartott lépést az iparosodás ütemével, ami hatalmas méretű ingázást eredményezett. 1960-ban az aktív keresők 13 százaléka, 1970-ben 20 százaléka és 1980-ban 24 százaléka (1,2 millió fő) "bumlizott" napi gyakorisággal lakó- és munkahelye között. A kiemelkedően legnagyobb ingázóközpont Budapest volt, amely közel 200 000 fő bejárót fogadott naponta. Budapest mellett Miskolc, Debrecen, Győr és Székesfehérvár adott munkát sok vidékinek. A napi ingázók mellett jelentős - az 1980-as években közel 300 000 fő - volt az úgynevezett távolsági ingázók száma. A munka- és lakóhelyük közötti nagy távolság miatt ők hétközben munkásszállásokon laktak, és családjukkal csak hetente vagy kéthetente találkoztak. Az ingázók nagy számából következett, hogy a községek jó részének egyoldalú agrárjellege 1960 és 1980 között megszűnt. A kifejezetten ipari jellegű falvak (például Nagybátony, Beremend, Bélapátfalva) mellett kialakultak az olyan községek, amelyek lakossága megoszlott a három nemzetgazdasági főágazat között. Erre utaló adat, hogy a községek összlakosságának 1980-ban már csak 27,5 százaléka kapta fő jövedelmét a mezőgazdaságból. A nem mezőgazdasági fizikai dolgozók aránya ugyanekkor 52 százalékot, a szellemi foglalkozásúaké pedig 17 százalékot tett ki a községi lakosságon belül. A gazdasági-társadalmi modernizáció két-három évtizedes folyamatában tehát a hagyományos magyar falvak jelentős része átalakult. A továbbra is agrárjellegű települések mellett jelentős számban alakultak ki úgynevezett lakófalvak, amelyeknek a lakossága alapvetően ingázik. Ilyen helyeken a hagyományos termelő funkciót részben vagy egészben felváltotta a lakófunkció. A lakófalvak mellett az ipari övezetekben nagy számban jöttek létre ipari falvak, illetve a szolgáltató szektorhoz kapcsolódva az üdülő övezetekben speciális szerepkörű üdülőfalvak.
Lakásépítés
A lakásépítésre 1956-ig nem sok gondot fordított a kormánypolitika. Ezt követően azonban a kiemelt szociálpolitikai feladatok közé került. Az 1958-ban hozott párthatározatok az 1961 és 1975 közötti másfél évtizedre egymillió lakás felépítését irányozták elő. Ezt mintegy 50 ezerrel teljesítette túl az építőipar. 1976 és 1980 között folytatódott ez a gyors ütemű építkezés. Öt év alatt 453 000 új lakás épült fel. A gazdaság problémái és az általános növekedés lelassulása következtében a lakásépítések tempója ezt követően alábbhagyott. Míg 1975-ben - a lakásépítések csúcsévében - ezer lakosra 9,4 új lakás építése jutott, addig 1990-ben már csak 3,9. Az új lakások mintegy fele eleinte kétszobás, több mint harmada pedig egy- vagy másfél szobás volt. A kislakások száma később csökkent, és a kétszobásnál nagyobbak száma az 1970-es évek második felében már megközelítette a 40 százalékot. Az összes lakásnak így 1980-ban 27 százaléka volt egyszobás, 49 százaléka kétszobás és 24 százaléka három- vagy többszobás.
A lakásépítés lassuló, de egészében mégis gyors tempója következtében a lakosság lakásviszonyai jelentősen javultak. 1949-ben 100 szobára még 265, 1970-ben 200, 1990-ben viszont már csak 113 lakos jutott. A lakások számának növekedése mellett azok minősége is hatalmasat javult. Az 1980-ban összeírt 3,6 millió lakás közel fele 1960 után épült. Ezek túlnyomó többségét teljes komforttal látták el. Fürdőszoba vagy mosdófülke 1949-ben a lakások 10 százalékhoz, 1990-ben 77 százalékhoz tartozott. Vízöblítéses WC 1949-ben a lakások 13 százalékában, 1990-ben 74 százalékában volt. 1949-ben a lakóépületek 40 százalékának a falazata még vályogból, sárból vagy vert földből készült, 1990-ben viszont már csak a lakások 9 százaléka tartozott ebbe a kategóriába. Az új lakásokkal szemben támasztható legnagyobb minőségi kifogás a viszonylag piciny alapterület és a viszonylag alacsony szobaszám volt. A magyar lakások alapterülete 1980-ban a dán lakások alapterületének mindössze 36 százalékát érte el. Az új lakások átlagos szobaszáma és alapterülete a lengyel és a csehszlovák szintnek felelt meg, és csak a sorrend végén álló balkáni (bolgár, jugoszláv, görög) mutatóknál volt jobb.
Az új lakások többségét a paneltechnikára alapozott házgyárak produkálták. Az első ilyet 1966 nyarán avatták fel Budapesten. Ezt követően a legtöbb nagyváros megépítette a maga egy vagy több 4-10 emeletes panelházakból álló lakótelepét. Az ország 408 lakótelepének 518 000 lakásában 1985-ben 1,6 millió ember élt. A községekben ugyanezen idő alatt a régi kis parasztházak helyén "sátortetővel" ellátott új "kockaházak" épültek, és a megmaradt régi házakat is ilyenné alakították. Ezek a két-három szobás, és egyre gyakrabban fürdőszobával is ellátott egyenházak szakítottak a hagyományos parasztház kettős - gazdasági és otthont adó - funkciójával, és hangsúlyozottan vállalták a lakóépület jelleget. Az 1960-as évek elejére befejeződött a települések villamosítása; 1963-ban az utolsó faluban is kigyulladt a villany. Petróleummal és gyertyával ezt követően már csak a közutaktól távoli tanyákon világítottak.
A városi és a falusi lakások közötti komfortbeli különbségek mindazonáltal korántsem tűntek el teljesen, csupán mérséklődtek. Erre utaló adat, hogy az 1970-es évek végén, amikor a budapesti lakások 71 százaléka, a vidéki városi lakásoknak pedig 64 százaléka rendelkezett fürdőszobával és vízöblítéses WC-vel, akkor a községi lakásoknak még csak negyede, a tanyai lakásoknak pedig csak néhány százaléka. Azóta ezek a különbségek tovább csökkentek. Az utóbbi két évtizedben a falvakban is egyre gyakrabban építenek minden komforttal felszerelt tágas villalakásokat.
A városi közlekedés
A városi közlekedés ugyancsak modernizálódott. A fővárosban az autópályákhoz hasonló jelentőséggel bírt a földalattivonalak bővítése. Az 1950-es évek elején építeni kezdett, majd 1954-ben félbehagyott budapesti metró első szakaszán, a Deák tér és az Örs vezér tere között 1970-ben indult meg a közlekedés. A későbbiekben ehhez a Déli pályaudvar és a Deák tér, a Deák tér és a Nagyvárad tér, majd újabb és újabb szakaszok csatlakoztak. A pályahossz 1970 és 1990 között 6,5 km-ről 34,6 km-re nőtt. 1970-ben a metró a fővárosi tömegközlekedésnek 4 százalékát bonyolította, 1980-ban viszont már 19 százalékát. 1960-ig ugrásszerűen, azt követően mérsékeltebben nőtt az autóbuszok száma és utasforgalma. A villamosok jelentősége ugyanakkor csökkent. 1950 és az 1980-as évek között részesedésük az összforgalomból 80 százalékról 30 százalékra esett vissza. A metró- és az autóbusz-forgalom mellett ugrásszerűen nőtt a taxiforgalom. A vidéki városokban egyre inkább az autóbuszok játszották a főszerepet. A villamosközlekedés csak három városban (Debrecen, Miskolc és Szeged) maradt meg.
