Tandori Dezső (1938-)
Fellépésével az a ritka eset történt meg a magyar költészetben, hogy egy rendkívüli tehetségű szerzőnk egyéni ízlése, becsvágya, világlátása egybeesett azzal, ami a világirodalomban, filozófiában, irodalomelméletben éppen akkor történt, s ilyenformán ez megtörtént velünk is. 1968-as első kötete (Töredék Hamletnek) még inkább a tapasztalatok összegzése, az elrugaszkodás a nyugatos hagyománytól. Korszakhatárként többnyire második, Egy talált tárgy megtisztítása (1973) című, üdítően sokféle szövegformálási módszert alkalmazó kötetét szokás számon tartani. Tandorival vész el a hit abban a lírai szubjektumban, amely kapcsolatban áll az abszolút léttel; amely akár ihletett átélőként, akár hideg fejű "médiumként" kiszolgáltathatja a végső igazságokat. Tandori tudja, hogy az "én" is a nyelv teremtménye, függvénye, következésképp nem rendelkezik semmilyen különleges kiváltsággal vagy képességgel. A vers tárgya így maga a megzabolázhatatlan nyelv lesz, a lírai szubjektum pedig csupán sodródó, kiszolgáltatott beszélői nézőpont. Tandori igyekszik megteremteni azt az univerzumot, amelyben és amelyről (wittgensteini értelemben) még lehet beszélni. Ez természetesen redukált világ: egy szoba, egy lakás, amelyet néhány veréb és játékmackó népesít be, és természetesen könyvek, a mesterek és társak könyvei. Tandori erről a világról igyekszik - személyes életmódját is e célhoz igazítva - mindent elmondani ("amiről be lehet szélni, arról be kell szélni"). Ebben a világban (mint bármelyikben) lényegtelen apróságokból áll össze az élet, de van értelme. Tréfás gyerekverstől súlyos létversig bármi előbukkanhat ebből a folyamatos ön-dokumentációból (az olvasó számára épp a gyöngyszemek megtalálása a legnehezebb feladat), és amikor valami komoly történik (például egy madár halála), akkor az arisztotelészi elvekkel ellenkezőleg nem a nagyságból, hanem épp a kicsinységből képes felbukkanni tragédia, amely minden "nagy" tragédiának pontos mása, de megragadható, lehet róla beszélni. A Tandori által írt szövegek ugyanígy koherens világot alkotnak: igen gazdagok belső allúziókban, önmaga és mások szövegeire való utalásokban, reflexiókban. Ez a gazdagság (a szövegek igen nagy számát és terjedelmét is tekintve) azt is jelenti, hogy ez a "beszűkített" szövegvilág csak részlegesen megismerhető, és labirintus-jellegében is a külvilág (s a posztmodern episztémé) leképezése. Az utóbbi években Tandori beszűkített külvilága kinyílt, a költő utazni kezdett, de továbbra is a zárt, koherens egészet alkotó kis univerzumokat keresi, amilyen például a lóverseny világa. Prózai munkássága is igen kiterjedt: Nat Roid álnéven megjelent detektívregényei is népszerűek. Egyéb prózai művei közül kiemelkedik a Miért élnél örökké (1977) című morálfilozófiai esszéregény, újabb munkáiból pedig A döblingi befutó (1995) és az Evidenciatörténetek (1997) érdemel feltétlenül említést. Ezek az írások meghatározhatatlan műfajúak; vegyítik a naplót és a fikciót, az esszét és az emlékezést. Képzőművészeti és irodalmi tárgyú esszéket is ír (A zsalu sarokvasa, 1979, Az erősebb lét közelében, 1981, Kész és félkész katasztrófák, 1997, Kolárik légvárai, 1999.), ahogyan verseiben is gyakran tematizálja más művészek műveit. Műfordítói teljesítménye méretében és sokrétűségében egyaránt egyedülálló.
KA |
|