Kukorelly Endre (1951-)
Az Örley-körben tűnt fel, s már első kötete, A valóság édessége (1984) is díjakat és elismerést hozott számára. Az általa teremtett versnyelv határozottan szemben áll a kifejezés tökéletességét, csiszoltságát célzó hagyományos lírai doktrínával. Ez a rontott, bizonytalan, némelykor kifejezetten naivnak, sutának tűnő nyelv nem a Petri-féle magánbeszéd-eljárással jön létre, hiszen Petri beszélője a kisiklások és elhallgatások ellenére (vagy épp általuk) mindig szellemes, művelt, értelmiségi marad. Kukorelly nem a pátoszmentes, közvetlen "őszinteség" nyelvét imitálja (s viccei is gyakran direkt rosszak), hanem csökkentett nyelvi képességű beszélőt teremt. Ez nem igazi szereplíra, hiszen többnyire nincs azonosítható "figura", hangjára talál viszont egy olyan beszédmód, amelyben a kimondhatatlan dolgok kimondása, a líra voltaképpeni hatása látszólag a beszélő szándéka ellenére, tudomása nélkül jön létre. Mintha az ironikus távolságtartás nem a beszélő és tárgya, hanem szerző és beszélője között maradna fenn. Hiszen egy percig sem kétséges, hogy rendezőelvvé emelt modorról, manírról van szó: a nyelvbe vetett bizalom idézőjelbe tett fenntartása mellett mindig megmarad az irónia, a kétértelműség menekülési útvonala. További köteteiben (Én senkivel sem üldögélek, 1989; A Memória-part, 1990; Egy gyógynövény-kert, 1993) tovább folytatja a nyelv tudatos leépítésével való kísérletezést. Eközben a frivol játékosság eleme mindinkább visszahúzódni látszik, s a hagyománnyal való tudatos szembenézés kerül előtérbe (H.Ö.L.D.E.R.L.I.N., 1998).
KA |
|