Vissza a tartalomjegyzékre

EGYHÁZTÖRTÉNET

EGYHÁZAK
NÉPI HITVILÁG



EGYHÁZAK

AZ EGYHÁZAK 1918-1819-BEN

A Monarchiában az egyházak a békés polgári társadalom és a konzervatív-liberális állam keretei között éltek, mindez az 1918. őszi összeomláskor a múlté lett. Miként viszonyultak a polgári és nemzeti értékeket őrző és hordozó egyházak a forradalomhoz, a Tanácsköztársasághoz, majd a szélsőségektől sem mentes keresztény-nemzeti ellenforradalomhoz? Miként élték meg a Szent István-i ezeréves magyar állam felszámolását, híveik és intézményeik jelentős részének idegen uralom alá kerülését?

Az 1918. október végi polgári demokratikus forradalom által hatalomra juttatott koalíciós pártok programjaiban számos antiklerikális és egyházellenes kitétel olvasható. Főleg a szociáldemokraták és a polgári radikálisok tekintették az egyházakat és a vallást a "feudális maradványok" részének és visszaszorításukat elodázhatatlan feladatnak. A Károlyi-féle októbrista demokrácia célja egyházpolitikai téren az állam és az egyházak szétválasztása, a szeparáció volt. Az egyes felekezetek vezetői a demokratikus kormányzat iránt lojálisak voltak addig, amíg az a rend helyreállítását és a polgári viszonyok konszolidálását szolgálta. A radikális társadalmi és politikai változásokat azonban ellenezték. Indokolttá tette ezt az a jelenség is, hogy főleg a katolikus egyházon belül szerveződő ellenzék - a Papi Tanács formájában - alapvető kánoni akadályokba ütközött.

Az 1919. január közepén megalakult Berinkey-kormányban már szétválasztották a vallás- és közoktatásügyi minisztériumot. Az úgynevezett vallásügyi miniszter tárcája azonban igazából nem épült ki, és nem is volt érdemi beleszólása az egyházak helyzetének alakulásába. A protestáns felekezeteket a közjogi változás különösebben nem érintette, az ortodox nemzetiségi tömegek pedig a demarkációs vonalakon túlra kerültek. A katolikus egyházban a megoldást ismét csak a katolikus autonómia megszervezésében, az államtól és a politikától független önkormányzat megalkotásában látták az egyházon belül és kívül álló haladó katolikusok. Ugyancsak ebbe a kérdéskörbe sorolandó a főkegyúri jogok tisztázatlansága. Miután IV. Károly király 1918. november 13-án eckartsaui nyilatkozatában lemondott a magyarországi államügyek vitelében való részvételről, kérdésessé vált, hogy ki gyakorolja a főkegyúri jogokat, ha azokat ebben a helyzetben Róma egyáltalán tudomásul veszi? (Nem is került sor ezek "gyakorlására", az egyetlen ekkori kinevezést, a váci püspöki szék betöltését a Szentszék egyoldalúan, a magyar kormány megkérdezése nélkül foganatosította.)

A Tanácsköztársaság idején számos, a vallást és az egyházakat korlátozó rendelkezés született, amelyeknek azonban csak részben tudtak érvényt szerezni. A doktriner marxista-leninista elvek átültetése a gyakorlatba, az egyházpolitikába lényegében nem sikerült. Így aligha beszélhetünk a magyarországi kommün következetes egyházpolitikájáról. Alapelvként az alkotmányban kimondták, hogy az egyházakat elválasztják az államtól, a vallás magánügy. Az egyházi iskolákat államosították, az egyházi birtokokat szintúgy állami kezelésbe vették, a hitoktatást kitiltották az iskolákból. A klerikusoktól megvonták a szavazati jogot, a hitbuzgalmi és valláserkölcsi egyesületeket feloszlatták, intézményeiket, sajtójukat ugyancsak elvették. A nemegyszer primitív vallásellenes propaganda éppen ellenkező hatást váltott ki, a hívek készek voltak egyházuk, papjuk és hitük védelmére. Ennek szervezeti kerete a meginduló egyházközségi szervezkedés lett. A kormányzótanács pedig hamarosan felállította az Országos Vallásügyi Likvidáló Bizottságot, amelynek feladata valamennyi egyház és felekezet ingatlan és ingó vagyonának leltárba vétele, majd összegyűjtése és a hatalom rendelkezésére bocsátása lett. A nyilvánvalóan hatalmas pusztítást eredményezhető "egyházi likvidálás" véghezvitelének a diktatúra közeli bukása vetett véget.

Az 1919 utáni Magyarországon a történelmi keresztény egyházak helye és szerepe alapvetően megváltozott: a rendszer részévé váltak, mintegy konszolidáló és rendszermegtartó funkciót is betöltöttek. Mindez együtt járt aktivitásuk növekedésével, intézményeik gyarapodásával és nem utolsó sorban a hitélet elmélyülésével.

AZ EGYHÁZAK A KERESZTÉNY-NEMZETI MAGYARORSZÁGON
(1919-1944)

Az egyházak helyzete és szerepvállalása

A történelmi Magyarország felbomlása után, a trianoni határok közötti független országban nemcsak a népesség korábbi nemzetiségi-etnikai szerkezete változott meg alapvetően, hanem éppen ennek következtében lényegesen átalakultak a felekezeti viszonyok is.

A népszámlálási adatok azt mutatják, hogy a trianoni határok között tovább növekedett a katolikusok abszolút többsége, míg a protestáns felekezetek megőrizték számarányukat. Ugyanakkor az izraeliták aránya némileg csökkent, ami nem mond ellent tényleges lélekszámuk növekedésének. Az etnikai változások folyományaként az ortodox felekezetű magyar állampolgárok létszáma - és így egyházuk is - marginálissá vált. Önmagában már ez a tény is jelzi, hogy a Horthy-korszak keresztény-nemzeti mentalitásának, eszmerendszerének, szimbólumainak elsődleges hordozója a katolikus egyház lett, amely ekkor - főleg a szerzetesrendek révén - újabb reneszánszát élte Magyarországon. Figyelemre méltó azonban, hogy az 1938 ősze és 1941 nyara közötti területi gyarapodások nyomán jelentősen módosult az ország lakosságának nemzetiségi és felekezeti összetétele.

Az 1919 utáni "király nélküli királyságban" az egyházpolitika terén a legneuralgikusabb kérdés a főkegyúri jog volt. A királyi hatalom gyakorlásának szünetelése következtében az ideiglenes államfő, a kormányzó az 1920. évi I. törvénycikk, majd annak többszöri bővítése során sem gyakorolhatta a főkegyúri jogot. A kérdéskör másik oldala viszont a Szentszék részéről azt jelentette, hogy sem elvileg, sem gyakorlatilag nem ismerték el a magyar államfő főkegyúri jogát.

A szabadelvű-liberális dualizmus korhoz képest a Horthy-korszakban az egyházak és megint csak elsősorban a katolikus egyház, szorosabban kapcsolódtak mind a törvényhozó, mind a végrehajtó hatalomhoz, illetve a közigazgatáshoz, gazdasághoz, kultúrához és iskolapolitikához. A kormányzati hatalom alsóbb szintjein - a vármegyei és városi önkormányzatokban - az egyházi középréteg tagjai vállaltak szerepet. 1918 előtthöz képest megnövekedett az egyházi jelenlét a hadseregben is. Már 1919-1920 folyamán a Nemzeti Hadseregben megkezdődött a tábori lelkészi szolgálat kiépítése és a tábori püspökség felállítása. 1920-ban a katolikus, 1922-ben a protestáns tábori ordinárius kezdhette meg működését.

Az egyházak jelen voltak a törvényhozásban is. Részint a nemzetgyűlésben, majd a képviselőházban a politikai pártállás szerint választott papképviselők révén, részint hivataluknál fogva 1927-től a felsőházban. Az előbbi esetben nem elsősorban egyházi képviseletről, hanem politikai szerepvállalásról volt szó. A felsőházban viszont - amely erősen korporatív jelleggel szerveződött meg - a főpapság, illetve egyházi vezetők hivatalból voltak jelen.

Az egyházfők jelenléte a felsőházban nem tekinthető formálisnak. A katolikus püspöki kar pl. évente kétszer (tavasszal és ősszel) tartott konferenciájában általában előzetesen kézhez kapta a kormányzat azon törvényjavaslatait, amelyek valamilyen formában érintették az egyház érdekeit. Így volt az iskolatörvények, a honvédelmi törvény vagy a zsidótörvények esetében is.

Az egyházak működésének anyagi forrásai a Horthy-korszakban több helyről eredtek. Felekezetenként nem egyenlő mértékben beszélhetünk önfenntartásról, valamint a hívek áldozatvállalásáról, illetve az állami segélyezésről. Kétségtelen, hogy az egyházak esetében is a legstabilabb anyagi forrást a földingatlan jelentette. Szembetűnő a katolikus egyház e téren való előnye, amely nem egyszerűen csak nagyságrendi probléma volt, hanem emögött az állt, hogy a katolikus egyház birtokai általában nagybirtokok (1000 kat. hold feletti javadalmak) voltak, míg a protestáns egyházak földjei inkább a közép- és kisbirtok kategóriákba tartoztak. Az ingatlanok eloszlásából az is következett, hogy az állami (költségvetési) támogatásra ebből kiindulva támasztottak nagyobb igényt a protestánsok. Továbbá ebből adódott az a mentalitásbeli különbség is, ami a katolikusok és a protestánsok között tapasztalható volt: a protestáns hívők inkább hozzá voltak szokva az adakozáshoz, az alapítványok tételéhez, mint a katolikusok, hiszen ott a "gazdag egyház" maga látta el ezeket a szükségleteket. Ezért sem lehetett közöttük népszerű az 1920-as évek elején bevezetett egyházi adó.

A két világháború közötti Magyarországon az egyházak szerepvállalása az oktatásban - a közoktatásnak szinte minden szintjén - megnövekedett. Valamennyi idevágó törvény preambulumában leszögezték, hogy az oktatás valláserkölcsi és hazafias alapon történik, az adott iskolatípusban folyó oktatás-nevelésnek ezen kellett alapulnia, függetlenül az iskolafenntartótól.

Az egyházak vezetői nem tartották feladatuknak a napi politikába elegyedést, hanem inkább elvi-erkölcsi iránymutatásra vállalkoztak a fontos közéleti kérdésekben. Ezek közül jelentőségét tekintve kiemelkedett a fajüldözéssel való szembenállásuk. Tanításukból eleve a fajelmélet elutasítása következett, ez azonban nem mindig járt együtt a zsidótörvényekkel és üldözésekkel való következetes szembeszállással. A katolikus Szent Kereszt Egyesület, a protestáns Jó Pásztor Bizottság szervezte a mentést. Szerzetesrendek, egyházi intézmények és szervezetek, bátor főpapok és áldozatkész "névtelen" egyháziak az üldözöttek tízezreit mentették meg a pusztulástól.

A katolikus egyház

Bár Trianonnal óriási emberi, anyagi és intézményi veszteségeket szenvedett, a két háború között a magyarországi egyházak közül kétségtelenül a legdinamikusabban a katolikus egyház fejlődött, ez mutatta a legnagyobb vitalitást. A korszak egyháztörténetét "katolikus reneszánsznak", megújhodásnak szokás nevezni. Ám mindez az álságosnak is mondható "neobarokk" környezetben zajlott - amint Szekfű Gyula, a korszak vezető történetírója mondta -, és az erősödés, sőt virágzás nem feltétlenül jelentett mindenben korszerűsödést is.

A Monarchia összeomlása - a király nélküli királyság provizórikus állapota - elsősorban a katolikus egyház közjogi helyzetét változtatta meg. Az 1918-ban életbe lépő Codex Iuris Canonici értelmében az Apostoli Szentszék magához vonta a püspöki (préposti, apáti) kinevezések jogát. Eleve nem ismerte el a kormányzó esetleges főkegyúri jogát, és elhárította az annak megszerzésére irányuló kezdeményezéseket.

Az is messzemenően befolyásolta a hazai katolikus egyház helyzetét, hogy 1920-ban az állami szuverenitását visszanyert Magyar Királyság és az Apostoli Szentszék között a legmagasabb szinten létrejött a diplomáciai kapcsolat. A pápai nunciusok a budai Várban laktak, a szentszéki magyar követek Rómában (a Vatikánon kívül). Az 1945-ig fennálló, szinte zavartalan diplomáciai kapcsolatok lehetővé tették a kényes egyházpolitikai kérdések tárgyalásos megoldását. Míg a Szentszék a környező országokkal szinte kivétel nélkül szerződéses viszonyba került (konkordátum vagy modus vivendi formájában), Magyarországgal ilyen megkötésére nem került sor. Általános vélemény szerint azért nem volt szükség konkordátumra - amint a korábbi évszázadokban sem -, mert a magyar katolikus egyház és az állam között kimondottan jó viszony állt fenn, az alapelvekben egyetértés volt. Így kézenfekvő volt, hogy a vitás kérdéseket részleges megállapodásokkal rendezzék. Ezek legsúlyosabbika a főpapi kinevezések ügye volt, hiszen nálunk a prelátusok továbbra sem csak egyházi méltóságok, hanem közjogi tényezők voltak, jelentős anyagi és politikai eszközökkel.

Az 1927-ben létrejött részleges megállapodás (intesa semplice) lehetővé tette a magyar kormány nem hivatalos javaslattételét az üresedésben lévő stallumok betöltésére. Róma ezzel továbbra sem ismerte el a főkegyúri jogot (hiszen a megállapodás ezt egyértelműen kizárta), hanem csak a bizalmas tárgyalások során teendő javaslatok figyelembe vételét ígérte. Bár éppen 1927-ben, Csernoch János hercegprímás elhunytakor a Vatikánban persona grata bencés szerzetes, Serédi Jusztinián bíboros esztergomi érseki kinevezését a magyar kormány akarata ellenére vitték keresztül, a következőkben jól működött az intesa semplice, és konszenzus alapján került sor a püspöki székek betöltésére.

A trianoni békeszerződés alapjaiban rázta meg a Szent István óta folyamatos magyar katolikus egyházkormányzati struktúrát. Az egyházmegyék jelentős része teljes egészében az utódállamokhoz került. Számos egyházmegyét az új államhatárok két vagy akár három részre szakítottak. Területi épségét mindössze négy egyházmegye őrizte meg. 1920 és 1938 között (tehát az újabb impériumváltozások kezdetéig) a hazai katolikus egyházkormányzat a következő volt:

Esztergomi érseki tartomány, amelyben az esztergomi érsekség suffragán egyházmegyéi a győri, szombathelyi, székesfehérvári, pécsi, váci, veszprémi és a hajdúdorogi (görög katolikus) püspökségek. Kalocsai érseki tartomány, amelyben a kalocsai érsek suffragán püspöksége a csanádi (székhelye ekkor Szeged). Egri érsekség, amelynek nem volt egyháztartománya. Egyháztartományon kívül működött a pannonhalmi bencés egyházmegye, illetve a nagyváradi, a szatmári, a rozsnyói és a kassai apostoli adminisztratúra, valamint a miskolci görög katolikus exarchatus. A korszak közepén a 17 egyházkormányzati egységben 1677 plébánia működött, beleértve a filiákat is. A világi papság létszáma 3090, a szerzetes papoké 19 rendben 1299, az apácáké 30 szerzetben 4456 volt. A szerzetesrendek közül a korszakban a hagyományos tanítórendek mellett nagyarányú fejlődésnek indult a jezsuita rend, amelynek magasan kvalifikált tagjai a különböző katolikus társadalmi, szociális, kulturális, sőt politikai mozgalmaknak szervezői és részint irányítói voltak. Mellettük megtelepedtek a modern rendek is, amelyek a munkáspasztorációval, az igehirdetés korszerű formáival váltak gyorsan népszerűvé. Még látványosabban növekedett az apácarendek száma és létszáma, a korszakban megduplázódott. A szerzetesnők fele továbbra is oktatással-neveléssel foglalkozott, de számos új alakulás inkább a korszerű szociális munka mellett kötelezte el magát a betegápolás és szegénygondozás hagyományosnak mondható hivatásán túl. A szerzetesek közötti reformszellem megerősödése együtt járt a fegyelem megszilárdulásával, ugyanakkor a társadalmi téren való aktivizálódásukkal. A korszakban nemigen találunk olyan szociális, karitatív megmozdulást, akciót, oktatási, kulturális törekvést, ahol ne bukkannának fel a szerzetesek. Mind a férfi-, mind a női rendek a korábbinál tevőlegesebben kapcsolódtak be a karitatív és szociális munkába, valamint a lelkipásztorkodásba. Ez összefügg azzal, hogy az állam és az önkormányzatok e téren a korábbiaknál nagyobb terheket vállaltak, és ezeket, illetve ezek ellátását a szerzetesekre bízták, nem lévén kellő számú és képzettségű világi munkaerő erre a feladatra. Így kialakult egy sajátos munkamegosztás, ami tovább erősítette az egyház társadalmi-közéleti jelenlétét.

1918-1919-ben, amikor neuralgikussá vált az állam és a katolikus egyház viszonya, napirendre került a szeparáció, ismét aktuálissá vált a katolikus autonómia megvalósítása. Mivel ennek országos méretű megszervezésére a körülmények miatt, fölülről lefelé való kiépítésére pedig Róma és a főpapok többségének ellenzése miatt nem kerülhetett sor, éppen a Tanácsköztársaság idején szerzett tapasztalatokkal gazdagodva, a hercegprímás intenciói szerint 1919-ben Budapesten kezdték meg az autonómia alulról felfelé történő kiépítését. Ez azt jelentette, hogy a katolikus plébániákon, a területileg ott állandó lakos hívekből megalakították az egyházközséget. Az egyházközségek tagjai a hívek, akik vezetőséget (elnökséget) választottak, míg az egyházi elnök a mindenkori plébános volt. Az egyházközség feladata a plébánia, a templom anyagi, azaz "külső" ügyeinek kezelése. Az egyházközségeket Budapesten az 1920-as évek elején mintaszerűen megszervezték, számos új plébániával (és templomépítéssel) együtt hozták létre őket. A fővárosi egyházközségek esetében sor került az autonómia második fokozatának a kiépítésére is, a Budapesti Katolikus Egyházközségek Központi Tanácsának a felállításával. Az egyházközségekhez befolyó egyházi adó révén komoly anyagi eszközökre is szert tettek, amelyeket a hitéleti célok mellett társadalmi és szociális mozgalmak támogatására is felhasználtak.

1929 márciusában a püspöki kar elrendelte az egyházközségek megszervezését valamennyi egyházmegyében. Mintaszabályzatot is adott - a már működő és jól bevált budapesti alapján -, s az egységes országos szabályzatot 1939-ben véglegesítették. A szabályozás azonban a híveket marginális szerepre kárhoztatta az egyházközségen belül. Az egyházközségekből végül nem is lett tényleges autonómia-szervezet, s nem épültek ki az esperesi, egyházmegyei és országos szintű autonómia-szervezetek sem. Az 1930-as évek közepétől pedig az Actio Catholica "telepedett rá" az egyházközségekre, azok annak mintegy alapszervezeteiként, helyi szerveiként éltek.

A protestáns egyházak

A korszakban a protestáns egyházakban is jelentős változások mentek végbe. Állapotukat sajátos kettősség jellemezte: részint tovább éltek a korábbi liberális-demokratikus és függetlenségi tradícióik, részben ezek az egyházak is alkalmazkodtak a keresztény-nemzeti Magyarországhoz, aminek révén egyben korszerűsödtek is.

A református egyház kimondottan magyar nemzeti egyházként élte meg polgári kori történelmét, így esetében az egyháztagok jelentős részének a nemzeti államhatárokon túlra kerülése tartós traumának bizonyult. A református egyházkerületeknek 1918-ban összesen 2073 gyülekezete volt, és ennek felét, 1012-t elveszítették. A 2,6 millió református hívőből 1,6 millió maradt. (A két világháború közötti időszakban Csehszlovákiában, Romániában és Jugoszláviában új, zömében magyar hívőket összefogó református egyházkerületeket állítottak fel.) A lelkészek száma kereken 3000-ről 2000-re csökkent. Hasonló méretű volt iskolai és intézményi veszteségük is.

A református egyház kormányzati struktúrája Trianon után a következőképpen alakult: négy egyházkerülete maradt, mert az erdélyi teljes egészében Romániához került. A dunamelléki egyházkerület 7 egyházmegyével, a dunántúli ugyancsak 7 egyházmegyével, a tiszáninneni 5 egyházmegyével és a tiszántúli 11 egyházmegyével működött. Ezen a beosztáson az egyházmegyék hovatartozását illetően a zsinat határozatai az 1930-as években némileg módosítottak, de jelentősebb változásokra csak az 1938 utáni határmódosítások nyomán került sor.

A korszak meghatározó református egyházi személyisége, Baltazár Dezső tiszántúli püspök (1911-1936), aki a zsinat és a konvent püspök-elnökeként a hagyományos református mentalitást képviselte. A függetlenségi és liberális hagyományok a Horthy-korszakban vesztettek jelentőségükből, így az egyház ténylegesen elismert és nagy befolyású vezetője Ravasz László dunamelléki püspök (1921-1948) volt, aki inkább az újkonzervatív felfogást képviselte.

A Horthy-korszakban tartott református zsinatokon több új egyházi törvényt alkottak, hogy az egyház jobban megfeleljen eredeti küldetésének és hivatásának. Egységesítették a liturgiát, újraszabályozták az iskolák működését és kormányzatát. Megtették a kezdő lépéseket az elmélyültebb teológiai kutatás, illetve a diakóniai és ökumenikus gondolkodás felé is. A negyedik református zsinaton Budapesten (amely 1928-tól 1937 végéig több ülésszakban zajlott), új törvénykönyvet fogadtak el. Ez megnövelte a presbitériumok súlyát és tekintélyét - az egyházközségi közgyűléssel szemben. A lelkészválasztásnál pedig a korábbi pályázati rendszerrel szemben a meghívást szorgalmazta. Ugyancsak a presbitériumi elv kiszélesítését jelentette, hogy az 1930-as évek második felében létrehozták az egyházmegyei és az egyházkerületi presbitériumokat is. Az is figyelmet érdemel, hogy ettől kezdve a konventi és zsinati elnökök (püspök és főgondnok) nem automatikusan a hivatalban legidősebbek lettek, hanem ezeket a tiszteket választás útján töltötték be.

A református egyház korszerűsítését szolgáló jogalkotás megkönnyítette az egyház nagyobb szerepvállalását a társadalmi és szociális problémák megoldásában. Mindennek pedig nyomatékot adott, hogy a Horthy-korszakban a korábbiakhoz képest a politikai és kormányzati elitben nagyobb mértékű lett a protestánsok jelenléte. Az államfő, Horthy Miklós református vallású volt (míg korábban a király csak katolikus lehetett). A miniszterelnökök több mint fele protestáns volt, s a kabinetek tagjai között számos református egyházi vezetőt találunk. De általában is elmondható, hogy a középosztályban, a közhivatalokban a felülreprezentált protestánsok a korábbiaknál hatékonyabban "lobbizhattak" felekezetük érdekében is. Bár kétségtelen, hogy elsősorban a katolicizmus adta meg a rendszer keresztény-nemzeti karakterét, de ebben a maguk eszközeivel és módján kivették a részüket a protestáns egyházak is, beépülve a rendszer struktúrájába.

Ami az evangélikus egyházat illeti, 1919 után az egész erdélyi szász evangélikus egyház Romániához került. De ugyancsak elveszett a felvidéki egyházkerületek nagy része is, többségükben szlovák és német nyelvű egyházak. Az 1,3 millió evangélikus hívőből mindössze 485 000 maradt, kevesebben lettek, mint az izraeliták. Bár alaposan megnyirbált területtel, de tovább élt a négy evangélikus egyházkerület: a bányai, a dunántúli, a dunáninneni és a tiszai.

Az evangélikus egyház veszteségei különösen nagyok voltak az oktatási intézményeit illetően. Az evangélikus egyház iskolái a történelmi Magyarországon nagyságrendjüket nézve messze meghaladták a lutheránus lakosság számarányát. Trianonnal ezek jelentős részét elveszítették. Ám a súlyos veszteségek sem rendítették meg az evangélikus egyház kulturális, művelődési jelentőségét, hiszen a hívők számarányának csökkenése mellett is jelentős és magas színvonalú intézményekkel rendelkeztek. Ezekbe befogadták a többi keresztény felekezet tagjait éppúgy, mint az izraelita tanulókat.

Az evangélikus egyház alkotmányában az 1934 és 1937 között ülésező budapesti zsinat a reformátusokéhoz hasonló módosításokat eszközölt. Ennek lényege az volt, hogy a közgyűlésekkel szemben megnövelte a presbitériumok hatáskörét. Fontos lépés volt a zsinat-presbiteriális alkotmány felé, hogy felsőbb szinten - az egyházmegyékben és az egyházkerületekben - náluk is életre hívták a presbitériumokat. Így az evangélikus egyházban is kiteljesedett a presbiteriális elv.

Az evangélikus egyház meghatározó személyisége a bányakerület püspöke, Raffay Sándor (1918-1945) volt. Az egyház élén álló egyetemes egyházi és iskolai felügyelő, báró Radvánszky Albert a mérsékelt konzervatív középutat tartotta követendőnek. Az egyházi és iskolai felügyelő mellett a rangidős püspök kötelessége volt az egységes országos egyházi lelki gondozás irányítása és felügyelete. Ám a reformátushoz hasonló paritás az egyház élén nem jött létre, a zsinat az egyetemes püspöki tiszt létesítését elvetette.

A magyar unitárius egyházat a trianoni békeszerződés gyakorlatilag Erdéllyel együtt Romániához juttatta, hiszen Kolozsvár volt az egyház központja, püspökének székhelye, intézményei is ott működtek. A kilenc egyházkörből csupán egyetlen, a Duna-Tisza menti egyházkör maradt Magyarországon, a 115 unitárius gyülekezetből pedig mindössze négy. Így az unitárius felekezet a vallási statisztikában marginálissá vált. A gyülekezetek ugyanakkor azokkal az Erdélyből áttelepült, nagyrészt polgári és értelmiségi magyarokkal szaporodtak, akik ragaszkodtak őseik vallásához, és áldoztak is egyházuk érdekében.

Egyházkormányzatilag továbbra is a kolozsvári püspök volt a magyarországi egyházkör elöljárója. A kapcsolattartás bonyodalmai, illetve a román egyházpolitika törekvései azonban szükségessé tették, hogy a hazai unitárius egyházkörre támaszkodva megkezdődjön a magyarországi unitárius egyház önállóvá válásának előkészítése.

Ortodox (görögkeleti) egyházak

Trianonnal a történelmi Magyarország ortodox egyházai gyakorlatilag a határokon kívülre kerültek, és mint a statisztika mutatja, a mintegy 40 000 ortodox hívő elenyésző kisebbséget jelentett. A karlócai patriarchátus beolvadt az újonnan felállított jugoszláviai Szerb Ortodox Patriarchátusba (Belgrád), beleértve a Magyarországon maradt budai (Szentendre) szerb ortodox püspökséget is. Az erdélyi Román Ortodox Egyház pedig az unióval betagolódott a bukaresti autokefál Román Ortodox Egyházba. A Délkelet-Alföldön maradt néhány román ortodox parókia egyházkormányzatilag ennek része lett.

Szabadegyházak, kisegyházak, szekták

A két világháború között a szabadegyházak jogállása nem változott a dualizmushoz képest, továbbra is a tűrt felekezeti státus szerint működhettek. Erősebb korlátozásukra a háborús körülmények miatt, 1939-től került csak sor. A korábbiakhoz képest "keményebb" szekták megjelenése az állam és a történelmi egyházak összehangolt fellépését váltotta ki ellenük. Így általában véve megállapítható, hogy a tűrt státus mögött feltételezett türelem megfogyatkozott, helyzetük romlott. A hatóságok a szektakérdést rendészeti ügyként kezelték.

A magyarországi kisegyházak összefogására csak a korszak végén, 1944-ben került sor, amikor megalakították a Szabadegyházak Szövetségét. Ebben a baptisták, a metodisták, a Keresztyén Testvérgyülekezet voltak a kezdeményezők. A hatóságoknak a legtöbb konfliktusa azokkal a szektákkal keletkezett, amelyeknek hitelvei állami törvénybe ütköztek, így pl. az eskü letételének vagy a katonai szolgálatnak a megtagadása miatt.

Az izraelita felekezet

A Monarchia megszűnésének, a keresztény-nemzeti ellenforradalomnak a hazai zsidóság helyzetére messzemenő következményei lettek. Míg 1918-ig a zsidóság beilleszkedése, sőt asszimilációja volt a fő tendencia, addig 1919 után disszimilációs folyamatok kezdődtek és mélyültek el. 1918 előtt a hazai zsidóság zömmel magyarnak vallotta magát, és elsősorban a nemzetiségi területeken a magyar szupremácia egyik biztosítéka volt. (Vegyük figyelembe, hogy az 5 százaléknyi izraelita lakossal érte csak el a magyar nemzet a lakosságon belüli 54,5 százalékát, került tehát abszolút többségbe.) 1919 után, a trianoni területen, inkább az egzisztenciális verseny, a pozícióharc került előtérbe. Mindehhez a keresztény-nemzeti ideológia részint valláserkölcsi, részint történeti, és esetenként már faji argumentációt is felhasznált.

A zsidóság 1920-ban a trianoni területen érte el a lakosságon belüli legmagasabb számarányát 5,9 százalékkal. Ezt követően nőtt az izraeliták lélekszáma, de számarányuk csökkenő tendenciát mutatott. 1938-ig, az első zsidótörvény meghozataláig a magyar állam és kormány politikáját nem jellemezte az antiszemitizmus, a magyarországi zsidóság élvezte az 1895-ben elért teljes politikai és vallási egyenlőségét. Az izraelita felekezet egyházi vezetői 1919-1920 folyamán egyértelműen biztosították Horthyt és a rezsimet támogatásukról.

Ezen a helyzeten a zsidótörvények hoztak változást: felszámolták a zsidónak minősülő magyar állampolgárok jogegyenlőségét, és korlátozták őket szabadságjogaikban. A jogfosztás következménye lett az izraelita felekezet bevett státusának a megszüntetése. Az izraelita felekezet jogállásának szabályozása (az 1942. évi VIII. törvénycikk) az elismert kategóriába "minősítette vissza" őket. Ez a lépés alapvetően megrendítette a dualizmus korában kialakult liberális egyházpolitikai rendszert és vallásszabadságot, amely addig a Horthy-korszakban is - legalább ami a jogszabályokat illeti - érvényben volt.

A hitélet

A századfordulótól az 1940-es évek végéig szinte mindegyik felekezetben egyfajta vallási megújulás történt, amelynek legfontosabb eredménye a hitélet elmélyülése volt. Igaz, hogy ez a "vallási reneszánsz" elsősorban a középrétegeket és inkább a városi polgári lakosságot érintette. A munkásság vallástalanodása tovább folytatódott, míg a parasztság őrizte népi vallásosságát, annak egyre inkább archaikussá váló formáit. A társadalom mentalitását meghatározó értelmiségi, alkalmazotti, "közbülső" rétegek azonban több ponton is közvetíteni tudták a hitéleti mozgalmakat. A hitbuzgalmi egyesületek képezték ennek keretét, ide tartoztak a harmadrendek. Korszakunkban hét szerzetesrendnek működött a világiak között harmadrendje, a legnépesebb a ferenceseké volt.

A katolikus hitbuzgalmi egyesületek és társulatok is általában valamely szerzetesrend vezetésével működtek. Az elemi iskolás gyerekeknek a Szívgárda, a középiskolás fiúknak és leányoknak a Mária Kongregáció. A férfiak kedvelt egyesülete volt a Crédo, az egyszerű nőké főleg falun a Rózsafüzér-társulat. A hitbuzgalom és a karitász mezsgyéjén működött a Szent Vince Egyesület.

A protestáns felekezetek is a belmisszió jegyében számos új szervezetet hoztak létre. A legjelentősebb a Magyar Református Ifjak Soli Deo Gloria Szövetsége volt, amely főleg a közép- és felsőfokú iskolák tanulóit tömörítette. Az általa rendezett szárszói eszmecserék közül az 1943. évi országos politikai jelentőségű volt.

Az egyházak belső életének korszerűsítését, a hitbuzgalom középpontba állítását célozták a zsinatok. A katolikusoknál a korábban elhanyagolt egyházmegyei zsinatok; a protestánsoknál a református, illetve az evangélikus egyház évekig elhúzódó zsinatai, amelyek számos új törvényt fogadtak el. Míg a liberális korszakban a püspökök ritkán tartottak zsinatot, most volt olyan egyházmegye, ahol a 25 év alatt két zsinat is lezajlott. A püspökök - katolikusok és protestánsok egyaránt - végigvizitálták egyházmegyéjüket, egyházkerületüket, rendszeresen végezték a bérmálást, illetve a konfirmálást.

A hitélet elmélyítésének fontos feltétele volt a korszerű pasztoráció, amelyhez új szemléletű papokra, új eszközök alkalmazására is szükség volt. Az új papi lelkiség formálója Prohászka Ottokár, akinek esztergomi szeminaristái elsősorban a fővárosban működtek. Ahhoz, hogy a világváros "érdes peremén" a lelkipásztori gondozás kialakuljon, a Regnum Marianum fiatal papjaira volt szükség. A Regnumban élő papi közösség Néri Szent Fülöp szellemében tevékenykedett a VII. kerületi, pesti "Chichago"-ban.

A pasztoráció új módszereihez tartozott az is, hogy az egyes társadalmi rétegek igényeihez alkalmazkodtak: ilyen volt már a századelő óta Prohászka Ottokár Egyetemi templomi konferenciasorozata értelmiségieknek, vagy az 1920-as évek végén kialakult katolikus bányamunkás lelkészi hálózat. (Ez idáig a specializálódás olyan formái voltak ismertek, mint a tábori lelkészség, egyetemi lelkészség, börtönpasztoráció, kórházi pasztorálás.)

Az igehirdetésnek hatékony módja volt a lelkigyakorlat és a népmisszió, amelyek színvonalukban és lelki igényességükben meghaladták a hagyományos népi búcsújárásokét. (Vagy éppen ezekkel kapcsolták őket össze.) A katolikus lelkigyakorlatoknak két formája volt. Az egyik, külön erre a célra szolgáló lelkigyakorlatos házban - Manréza - tartott zárt rendezvény, általában 3 napos triduum. Ezen válogatott meghívottak (például képviselők) vettek részt a jezsuiták lelki vezetésével. A hívek szélesebb rétegeinek hirdetett templomi lelkigyakorlat általában 3-8 napig tartott, ezeket jezsuiták, ferencesek, lazaristák vezették. A népmisszióké 8-10 napon egymást követő istentiszteletekből, litániákból, gyónásból, áldozásból, igehirdetésekből álltak. Mindezeket általában a szerzetes papság szervezte, vezette. De kedveltek voltak a hívek számára a helyi lelkész által vezetett szentségimádások, amikor a kitett cibórium előtt, egy-két órás váltásban, térdelve, imádkozva követték egymást (általában kettesével) gyermekek, fiatalok, férfiak és nők.

A katolikus reneszánsz a szerzetesrendek "hétköznapi" munkája mellett kitermelte a maga nagy alakjait is. A századfordulótól 1927-ben bekövetkezett haláláig Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök volt ennek szellemi, lelki vezetője, akit méltán neveztek az ország apostolának. Egyik méltatója szerint Prohászka által a "tanító egyház meghallgatott tanító lett". A jezsuita Bangha Béla a harcos katolicizmus jeles alakja, sajtóapostol, aki a korszerű katolikus sajtó megteremtője, művelője a két háború között. A harmadik korszakos személyiség a "rádióapostol" Tóth Tihamér, akinek népszerűsége talán a legnagyobb volt, mert a modern technika révén az ő szava jutott el szinte mindenkihez. Szentbeszédei, előadásai az 1930-as évek végén a leghallgatottabb rádióműsorok közé tartoztak. Vele a protestáns egyházakból talán Ravasz László mélyebben szántó igehirdetései versenyezhettek.

A hitbuzgalmi és a hazafias, társadalmi események a korszakban nemegyszer szervesen összefonódtak, kiegészítették egymást. Két jeles esemény kapcsán válik ez szemléletessé: az egyik az 1930-as Szent Imre Év, amikor Trianon után, az elszigeteltség évei után először került sor Budapesten olyan nemzetközi eseménysorozatra, amely a világkatolicizmus érdeklődésének középpontjába került.

A két világháború közötti Magyarország történetében az 1938-as Szent István Év és ezen belül május végén a budapesti Eucharisztikus Világkongresszus az ezeréves Szent István-i birodalomra és az 1896-os millenniumra emlékeztetett. Tucatnyi bíboros - élükön a pápai legátussal, Pacelli bíboros államtitkárral, aki egy év múlva XII. Pius néven pápa lett -, több száz érsek és püspök jött a világ minden tájáról a magyar fővárosba. (Kivéve a németeket, akiket Hitler nem engedett Budapestre.) Budapestnek valóban ez volt a fénykora, s a résztvevő százezrek hitét a külső csillogás mellett is megerősítette az Eucharisztia tisztelete.

Az egyházi műveltség

A katolikus sajtó és könyvkiadás is virágkorát élte, hiszen ez volt még mindig az elsődleges tömegkommunikációs eszköz. A katolikus Központi Sajtóvállalatot (KSV) még 1918-ban alapította Bangha Béla. Lapjai, a reggeli Nemzeti Újság az 1930-as évek közepén 21 000, a déli Új Nemzedék 75 000-80 000 példányban jelent meg. A rengeteg hetilap, időszaki sajtótermék, folyóirat néhány száz, jobb esetben néhány ezer példányban látott napvilágot, és színvonaluk igen változó volt. Igényes és maradandó közülük a Bangha szellemében szerkesztett Magyar Kultúra című kétheti folyóirat, a kereszténydemokrata jellegű Korunk Szava vagy a francia neokatolicizmust követő Vigilia című irodalmi folyóirat. Az inkább szakmai jellegű közlönyök közül a Katolikus Szemle és a Protestáns Szemle emelkedett ki.

A katolikus könyvkiadást több kiadó és nyomda szolgálta. A legrégibb és legnagyobb a Szent István Társulat volt (1900-tól egyben az Apostoli Szentszék kiadója), amelynek termékeit a Stephaneumban nyomták. A katolikus tudományosság szervezete volt az 1915-ben Giesswein Sándor kezdeményezésére alakult Szent István Akadémia. A katolikus írók és hírlapírók szakmai és részben érdekvédelmi fóruma az Országos Pázmány Egyesület. Serédi Jusztinián bíboros kezdeményezésére kezdődött Szekfű Gyula vezetésével 1933-ban az Esztergomi Katolikus Nyári Egyetem. Ebből nőtt ki a katolikus egyháztörténészek szervezete, a Regnum, illetve ugyanilyen című periodikájuk. A katolikus művészeket, illetve az ilyen célú rendelkezéseket koordinálta vagy felügyelte a Katolikus Egyházművészeti Tanács. Leginkább maradandók az ekkor épült templomok, amelyek neoromán, gót, reneszánsz, barokk stílusban fogantak. A historizmus példája a Lehel téri templom vagy a szegedi Fogadalmi Templom és maga a tér együttese. A modern egyházművészet, építészet terméke a pasaréti ferences templom vagy a városmajori Jézus Szíve-templom.

Egyház és társadalom

Az egyházak és a korabeli társadalom összekapcsolódásának, együttélésének szervezeti keretei sűrű hálóként szövődtek. Ezek képezték a korszakban a civil társadalom érdekérvényesítő fórumait. Az egyházi, valláserkölcsi egyesületek, mozgalmak esetében szembetűnő azok nagy száma, túlméretezettsége, s ugyanakkor az egymás közötti átfedések, ami esetenként rivalizálás forrása lett.

Az egyesületek közelről sem egyenletesen oszlottak el a társadalmi rétegek, illetve korosztályok szerint. Voltak túlszervezett területek és teljesen érintetlenek. Az egyesületek és mozgalmak többszörösen átfedték az értelmiségi ifjúságot (középiskola), a középosztálybeli nőket és férfiakat, és ott is inkább a városi lakosságot. Ugyanakkor gyakorlatilag - a KALOT kivételével - közelébe sem jutottak a lakosság felét kitevő parasztságnak és az ipari munkásság túlnyomó többségének.

Az egyesületek, szervezetek számbavétele reménytelen, inkább bizonyos típusokat hozunk példának. A katolikus szervezetek és mozgalmak, követve az egyházi hierarchiát, inkább centralizáltak. Az Országos Katolikus Szövetség volt a századelőtől a koordináló szervezet, amelynek helyébe az 1930-as évek közepétől az Actio Catholica lépett. Ez szervezte az évi katolikus seregszemlét, a Katolikus Nagygyűlést. A hitbuzgalmi, tudományos, kulturális egyesületek, szervezetek mellett fontosak voltak a társadalmi-szociális jellegű mozgalmak. Ezek közül a legrégebbi a Katolikus Népszövetség volt, az ifjúsági szervezetek közül a legényegylet (Kolping-egyesületek), a különféle nővédő szervezetek. Ide tartoztak a századelőtől a keresztény szociális egyesületek. Az 1930-as évek közepétől jöttek létre a hivatásrendi jellegű, inkább érdekvédelmi mozgalmak, szervezetek: a KALOT, az EMSZO és a Hivatásszervezet.

Az új helyzetben a református egyházban is lelki megújulás, úgynevezett konfesszionális ébredés ment végbe. A megújulást elsősorban a belmissziós irányzat képviselte, míg a hagyományokhoz inkább a történelmi kálvinizmus hívei ragaszkodtak.

A Horthy-korszak református egyháza sem maradt közömbös a társadalmi és szociális kérdések iránt. A paraszt- és munkáskérdés előtérbe került a különféle egyházi jellegű vagy indíttatású szervezetek munkájában. Programjuk gazdasági, politikai lényege a demokratikus földreform felkarolása volt.

A református gyülekezetek hitéletének középpontjában a vasárnapi istentisztelet állt. Ennek közösségteremtő funkciójából a közös éneklés, a zsoltárok éneklése emelendő ki. A liturgia másik fontos eleme az imádság volt, amit a hívők a lelkésszel együtt mondtak el. A lelkész igehirdetése a hívők tudatformálásának fontos eszköze volt. A korszakban az igehirdetésnek sajátos műfaja alakult ki, elsősorban Ravasz László nagy hatású működése révén.

A megfogyatkozott evangélikusság számára létkérdéssé vált a hatékony pasztoráció. A szórványban élők megtartása volt a célja az úgynevezett missziói egyházközségek megszervezésének. De itt is felerősödött a belmissziói tevékenység, s különösen az ifjúsági munka területén születtek szép eredmények. Református testvéreikkel együtt munkálkodtak a Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetségben, illetve a földműves és iparos ifjak számára létesült Keresztyén Ifjúsági Egyesületben. Több népfőiskolát szerveztek és tartottak fenn. A kulturális és társadalmi tevékenységük összefogó szerve volt az Országos Luther Szövetség.

A protestáns közélet számos területén működő egyesületeket, mozgalmakat jellegük szerint három csoportba sorolhatjuk: Az általános belmissziós tevékenységet végző Lorántffy Zsuzsanna Egyesület, a Bethánia Egylet, a Keresztyén Ifjúsági Egyesület, a Bethlen Gábor Körök, a Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség, a Soli Deo Gloria, valamint a vasárnapi iskola-mozgalom. A diakóniai, szeretetmunkát végző intézmények és egyesületek az árvaegyletek, a Bethesda Kórházak, a Filadelfia Diakonissza Képző Egylet stb. Végül az inkább irodalmi és lelkipásztori tevékenységet segítő szervezet volt a Magyar Protestáns Irodalmi Társaság, az Országos Református Lelkész Egyesület, a Kálvin Szövetség és az Országos Luther Szövetség.

AZ EGYHÁZAK ÉS AZ EGYHÁZPOLITIKA
1945-TŐL A RENDSZERVÁLTOZÁSIG

Az állam és az egyházak viszonya

A második világháború után négy és fél évtizedig szovjet megszállás alatt álló Magyarországon a korábbiakhoz képest gyökeresen megváltozott az egyházak helyzete. A néhány év alatt kiépülő kommunista rendszer célja - előbb rövid távon, majd távlatilag - a vallásnak és hordozóinak, az egyházaknak a felszámolása volt. Az egyházak önvédelme kezdetben az aktív ellenállással párosult, majd fokozatosan a passzív szembenállás és az együttműködés került előtérbe.

Az 1938-as országhatárok visszaállításával a lakosság felekezeti megoszlása is lényegében megfelelt az 1930-as évek állapotának. Az 1949-es népszámlálás adataiból kitűnik, hogy tovább nőtt a katolikusok többsége (elérte a kétharmadot) s némileg emelkedett a reformátusok arányszáma is. A holokauszt következtében jelentősen csökkent az izraeliták, illetve a kitelepítések miatt az evangélikus hívek száma.

Az 1945 utáni, népi demokratikusnak nevezett korszak kormányainak 1947-1948-ig a szeparáció, az állam és az egyházak szétválasztása volt a célja. Amennyiben ez valóságos demokráciában történik, megfelelt volna a "szabad egyház a szabad államban" eszméjének. Így nem csak puszta negációt jelentett volna (az elválasztás tényét és a vallás magánüggyé válását), hanem a vallási közösségek, az egyházak szabad és demokratikus körülményekhez igazodó autonómiájának kiépítését is. A hatalom egyre nagyobb szeleteit meghódító marxista-ateista pártok azonban a szeparációt a "klerikális reakció" elleni harcként értelmezték. Az egyházakon belül pedig - ahol ugyancsak nem beszélhetünk homogén politikai magatartásról - a múlthoz ragaszkodó konzervatívok találkozva az egyház és a hit alapvető pozícióit féltő és azokért harcra is kész hívők tömegeivel, azt kultúrharcként kezelték.

Ha tematikusan vesszük sorra azokat a változásokat, amelyek az egyházak működését korlátozták, majd később a létüket is ellehetetlenítették, akkor gazdasági téren elsőként a régóta esedékes és politikai-társadalmi szempontból szinte elkerülhetetlen, 1945. évi földreform említendő. Ennek révén a katolikus egyház több mint 800000 holdját kárpótlás nélkül kisajátították; egyharmad részét, a szántót szétosztották, a többit államosították. Az egyház az eljárás módja, a politikai szándék ellen emelt szót, nem a földreform ténye ellen. Birtokait ugyanis az egyházi szervezet és intézményeik fenntartásához szükséges célvagyonnak tartotta, ezért igényelte a kárpótlást. A megmaradt kb. 80000 hold a plébániák, az intézmények megélhetését nem biztosította. A protestáns egyházakat a földreform nem érintette ilyen érzékenyen. A református egyháznak 102000 holdjából 60000 az egyház tulajdonában maradt. Az evangélikus egyház birtokállománya 21000 hold volt. Ezek többsége nem haladta meg a kis- és középbirtok mértékét, így nem sajátították ki.

Az állam kárpótlásul évente megszavazott államsegélyként folyósított kongruát a lelkészeknek, továbbá egyházi és iskolai támogatást az intézményeknek. (Ezek mértékét a későbbi egyezmények rögzítették.) Ettől kezdve a hatalom kedvétől és a hívek adakozókészségétől függött az egyházak anyagi léte. Végül a hívekkel együtt kuláklistára kerülő egyháziak 1951-ben lemondtak a még megmaradt földingatlanaikról is. Maradt a kongrua, a létminimum alatti állami fizetés.

Az állam és az egyházak jogi kapcsolatainak a polgári korban kialakult koordinált rendszerét csak fokozatosan számolták fel. A Magyar Köztársaságról szóló 1946. évi I. törvénycikk preambuluma kimondta, hogy a köztársaság állampolgárainak elidegeníthetetlen joga a vallás szabad gyakorlása. Az 1946. évi XXV. törvénycikk "A magyar zsidóságot ért üldöztetés megbélyegzéséről és következményeinek enyhítéséről" az izraelita felekezet jogállásának sérelmét is orvosolni kívánta. Az 1947-es párizsi békeszerződés becikkelyezése is tartalmazta az ENSZ Alapokmányát, illetve természetszerűleg a benne szereplő vallás- és lelkiismereti szabadság biztosításának a kötelezettségét.

A korábbiakhoz képest gyökeres változást jelentett az 1947. évi XXXIII. törvénycikk, amely megszüntette a bevett és az elismert felekezetek közötti különbségeket. Az l. paragrafusa kimondta, hogy "A törvényből vagy más jogszabályból eredő mindazokat a különbségeket, amelyek a bevett és a törvényesen elismert vallásfelekezetek hátrányára fennállnak, meg kell szüntetni". A törvény lehetőséget adott a bevett felekezetek (elő)jogainak radikális felszámolására. Ettől fogva az állam előtt csak kétféle jogállású felekezet létezik: az általa elismert ("bejegyzett") és el nem ismert felekezet. A törvény megszüntette a bevett felekezetek azon jogát, hogy egyházi adójukat állami adókkal együtt hajthassák be. Az állam és az egyházak szétválasztásának, a szeparációnak részeként értelmezték - vagy legalábbis próbálták beállítani - az egyházak közéleti, politikai aktivitásának szűkítését, majd felszámolását. A főpapok közül elsőként 1945 tavaszán Túróczy Zoltán tiszai evangélikus püspököt (Nyíregyháza) tartóztatták le és börtönözték be háborús és népellenes izgatás vádjával. Már az induláskor, 1945-ben lehetetlenné tették egy világnézeti keresztény párt működését. A Demokrata Néppárt (Barankovics-párt) 1947. évi választási sikere sokkhatásként érte Rákosiékat, akik azután drasztikusan leszámoltak az egyházi alárendeltségtől megszabadult, a baloldal iránt is nyitott, európai típusú kereszténydemokrata párttal. Idetartozik a "civil társadalom" likvidálásának fontos mozzanata, a keresztény erkölcsi alapon álló egyesületek és mozgalmak felszámolása. 1945-ben a fasisztának minősítetteket, 1946 nyarán azonban már - a kimondottan hitbuzgalmi egyesületek kivételével - mindenféle keresztény egyesületet, szervezetet feloszlattak.

A harmadik nagy csapást - már a proletárdiktatúra előestéjén az egyházak oktató-nevelő pozícióira mérte a hatalom. Az iskolák totális államosítása nemcsak egyházi érdekeket sértett, hanem szinte máig jóvátehetetlen károkat okozott a nemzeti kultúrának és művelődésnek. Nem általában véve az oktatásügyben is elkerülhetetlen szekularizációs folyamatok kifogásolhatók, hanem az ateista diktatúra esztelen romboló dühe. A nevelés-oktatás szférájában a pártállam iskolamonopóliuma lehetetlenné tette a valláserkölcsi nevelés önkéntes (fakultatív) választását.

1948-tól célul tűzte ki a proletárdiktatúrának mondott hatalom, hogy belátható időn belül - mintegy 20 év alatt - felszámolja a vallásosságot és annak hordozóit, az egyházakat. Ebben a folyamatban három, egymáshoz kapcsolódó mozzanat érhető tetten: 1) az egyházak társadalmi bázisának szétzilálása, az ifjúság ateista nevelése. 2) az egyházak szeparációhoz kötött állami alárendelése az 1948. és 1950. évi egyezményekkel. 3) az egyházak elleni adminisztratív megtorlások, koncepciós perek sorozata, az "űzd el a pásztort és szétszéled a nyáj" koncepció jegyében.

1949 augusztusában a Magyar Népköztársaság alkotmánya, az 1949. évi XX. törvénycikk 63. paragrafusa rendelkezett a szeparációról, de már annak előtte, 1948 őszén "újraszabályozták" a református, az unitárius, az evangélikus és az izraelita felekezetek viszonyát az államhoz, ugyanakkor csak az 1949. évi szeparációt követően, 1950. augusztus végén került sor a katolikus egyházzal való megállapodásra. Ezeknek az egyezményeknek a törvényessége és jogi érvénye mindig is kérdéses volt, ugyanis több ponton még betűjük szerint sem feleltek meg az alkotmánynak, miszerint a Magyar Népköztársaság "biztosítja az állampolgárok lelkiismereti szabadságát és a vallás szabad gyakorlásának jogát". Az egyezmények szerepe az egyházak politikai és adminisztratív alárendelése, államosítása volt.

Milyen egyházpolitikai lépések és milyen belső egyházi változások vezettek ezekhez az egyezményekhez? Az 1948-as év a magyarországi egyházak életében is a "fordulat éve" volt. Rákosi Mátyás 1948 elején bejelentette, hogy az egyházi reakcióval az év végéig végezni kell. Bár ez alatt elsősorban Mindszenty József bíborost és a katolikus egyházat értette, fenyegetése másnak is szólt. Míg a hajthatatlan prímás által vezetett katolikus egyház az éles konfrontációk felé haladt, a protestáns egyházakban az együttműködésre kész erők kerekedtek felül. Ezt megkönnyítette ezen egyházak struktúrája, tradícióik, és a bennük lévő valójában demokratikus erők illúziója a hatalom iránt.

Az 1949. évi Mindszenty-per, 1950-ben a szerzetesrendek felszámolása világosan megmutatta a diktatúra igazi arculatát és tényleges céljait. Az egyházak teljes adminisztratív ellenőrzését a politikai és államrendőrségi szervek mellett elsősorban az 1951-ben felállított kormányzati szerv, az Állami Egyházügyi Hivatal valósította meg.

Az egyházak lelkészi állományának és főként utánpótlásának a lehetetlenné tétele is a hatalom, az egyházpolitika eszközei közé tartozott. Az iskolák államosítása után az egyházak kezében csak a papi utánpótlást biztosító teológiai főiskolák és szemináriumok maradhattak meg (eltekintve néhány protestáns gimnáziumtól), ezek is csak átmenetileg. Az egyes történelmi egyházak felsőfokú, egyetemi szintű oktatási intézményekkel is rendelkeztek. Így a katolikus eredetű Pázmány Péter Tudományegyetemen volt a katolikus teológiai fakultás. A református teológiai kar a debreceni egyetemen, az evangélikus a pécsi egyetem keretében, de Sopronban működött. Az izraelita hittudományi akadémia önálló volt és maradt. Ezeket a tudományegyetemi karokat 1950-ben elkülönítették az egyetemektől, önálló státusú és egyházi felügyelet alá tartozó hittudományi akadémiákat szerveztek belőlük.

Az egyházak 1950-es évekbeli működéséről aligha mondható el más, mint hogy megmaradásukért voltak kénytelenek küzdeni. Támaszkodhattak azonban az üldözés alatt is erős, vagy éppen emiatt erősödő hitre és hívőkre. Az egyházpolitika primitív, erőszakos módszerei - az egyházügyi biztosok működése, a lelkipásztorok tevékenységének és a hitoktatásnak a korlátozása, a békepapi mozgalom hívőket is taszító megnyilatkozásai - a "hallgató egyház" magatartását váltották ki. A helyzeten némi javulást az 1953-as fordulat, a Nagy Imre-kormány hivatalba lépése hozott, amennyiben néhány kirívó sérelmet orvosoltak.

1956 forradalmi napjainak nem az egyházak és egyháziak voltak a főszereplői, ám néhány hétig ők is reménykedhettek a szabadságban. A forradalom nyomán több hónapig akadálytalanul folyhatott az iskolai hitoktatás. 1956 azonban nem eredményezett lényegi változást az egyházak helyzetében és az egyházpolitikában. A taktikai és formális változások: az erőszak és durvaság enyhülése mellett a lényeg változatlan maradt, a vallás elsorvasztásának és ezzel egyidejűleg az egyházak felszámolásának stratégiai koncepciója. Az MSZMP egyházpolitikája az első hónapokban csupán annyi újdonságot hozott, hogy 1956 végén felszámolták az Állami Egyházügyi Hivatal autonómiáját, és 1959-ig a Művelődésügyi Minisztérium egyik főosztályaként működött. Ezekben az években ugyanis az egyházpolitikát nyíltan a párt megfelelő osztályai és az államvédelem intézték. A Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány 1957. január eleji programnyilatkozata biztosítja az egyházak szabadságát az 1948-1950-es egyezmények szerint, de ezzel szemben elvárja, hogy az egyházak működjenek közre a konszolidációban, saját kebelükben számoljanak le a "reakcióval", és szüntessék meg a békepapok korlátozását.

Az új hatalom megszilárdulását jelezte, hogy Kállai Gyula államminiszter 1958 áprilisában egyik beszédében megfenyegette az együttműködésre csak kényszerűen hajló klérust. Ez a beszéd nyitánya volt - a mezőgazdaság kollektivizálásával egybekötve - az egyházak, elsősorban a katolikus egyház elleni megtorlásoknak. Ennek az egyházpolitikának a végrehajtása az 1959-ben helyreállított autonómiájú Állami Egyházügyi Hivatalra várt. Eszköze pedig az eddig említettek mellett a hatalommal együttműködni kész egyházi vezetés kialakítása volt.

Ebben a helyzetben a Szentszék előtt két alternatíva kínálkozott: vagy tudomásul véve, de el nem fogadva az egyházpolitikai helyzetet, a felszámolás szándékát, az egyház "hallgató egyház" marad (betöltetlen püspöki székekkel, ellátatlan pasztorációval), vagy pedig súlyos és nehéz engedmények és kompromisszumok árán alkalmazkodva a hatalomhoz, biztosítja a lelkipásztori működés lehetőségét. A Szentszék az utóbbit választotta, s ennek eredménye lett a Magyar Népköztársaság és az Apostoli Szentszék 1964-ben kötött részleges megállapodása.

Ennek jegyében megoldottak egy sor már mindkét fél számára terhes problémát. Tipikusnak tekinthető a hitoktatás "rendezése". Az iskolai fakultatív hittan szinte teljes felszámolása ellentételezéseként lehetővé vált a templomi, majd a plébániai hitoktatás. A közoktatás ateista jellege így kizárólagos lett, a hitoktatás teljesen magánüggyé vált. Ugyanakkor - az állami vétójog alkalmazásával - teljessé lett az egyházi hierarchia.

Ezen a helyzeten az egyre toleránsabb egyházpolitika számos részkérdésben tett pozitív lépése az 1980-as években sokat javított. A vallásszabadság részben megvalósult, a hatalom számára szinte egyedül az ifjúsággal való egyházi foglalkozás volt az irritáló. Az is kétségtelen, hogy az egyházak irányába tett gesztusok összefüggésben álltak a vallástalanodás kiszélesedésével.

A katolikus egyház

A katolikus egyház kormányzatában 1945-ben az államhatároknak megfelelően visszaálltak az 1937-es állapotok, de nem a korábbi pozíciók. Az új helyzetben, amikor az egyház a hatalom védernyője alól kikerült "Isten szabad ege alá", határozott és erélyes vezetésre volt szüksége. Ez a személy lett Mindszenty József, aki 1945-től 1974-ig esztergomi érsek, hercegprímás, 1946-tól bíboros. Mindszenty bíboros egészen letartóztatásáig, 1948 karácsonyáig meghatározó szerepet töltött be a katolikus egyház életében. Következetesen védte az egyház és a hívek érdekeit. Az egyházellenes törekvések elutasítása és leleplezése, a készülő új diktatúra elítélése a megszállás körülményei közepette azért sem járhatott kellő eredménnyel, mert a prímás esetenkénti politikai fellépései nem álltak összhangban a megváltozott kor követelményeivel. Nem volt tekintettel az új világhelyzetre, elsősorban arra, hogy a nyugati demokráciák a térséget és benne hazánkat szovjet érdekszférának ismerték el. Nehéz volt elválasztani egymástól a korszak tényleges demokratikus megújulási törekvéseit a valóban egyház- és vallásellenes céloktól. Kétségtelen azonban, hogy Mindszenty bíboros vált a rendszer első számú ellenfelévé, aki bebörtönzése nyomán az ellenállás mártírjává emelkedett.

A katolikus egyház számára kedvezőtlen fejlemény volt, hogy a Szövetséges Ellenőrző Bizottság parancsára - a fegyverszüneti szerződés végrehajtása során - a kormány kiutasította Budapestről Angelo Rotta apostoli nunciust. A nuncius 1945. április 6-án utazott el Budapestről, ez de facto azt jelentette, hogy megszakadt a diplomáciai kapcsolat Magyarország és az Apostoli Szentszék között, ami tovább nehezítette az üres püspöki székek betöltését és más egyházpolitikai kérdések megoldását. A diplomáciai kapcsolatok helyreállítására 1948 őszéig több kísérlet történt, de a szovjet hatóságok szabták meg e téren is a kormány lehetőségeit. 1948-tól az 1960-as évek elejéig gyakorlatilag megszűnt az összeköttetés nemcsak az állam és a Szentszék, de a hazai egyház és a Vatikán között is (már ami a legális kapcsolattartást illeti).

A Mindszenty-perrel az egyházpolitika új szakaszába lépett. Kezdetét vette a katolikus egyház adminisztratív korlátozása és felszámolása. A megfélemlített egyház térdre kényszerítése így is csak 1950. augusztus 30-án sikerült, amikor Grősz József kalocsai érsek (a püspöki kar az idő szerinti elnöke) és a megyés püspökök aláírták a kormánnyal az egyébként kánonokba ütköző megállapodást. Ebben rögzítették: annak ellenében, hogy az egyház elismeri a szocialista államot és "vívmányait", továbbá híveit a szocialista építésre buzdítja, saját soraiban pedig fellép az ezzel szembenállók ellen, az állam kilátásba helyezte a hívek vallásszabadságának és az egyház lelkipásztori működésének biztosítását. Mellesleg azt is kilátásba helyezték, hogy 18 évig - csökkenő mértékben - a költségvetésből az egyház személyi kiadásait támogatják.

A hatalom annak érdekében, hogy megtörje a püspököket, két, az egyház belső életébe mélyen nyúló intézkedést tett. Az egyik a szerzetesrendek felszámolásának megkezdése 1950 júniusában, a másik az egyházon belüli szakadás lehetőségének a felidézése. Demagóg módon azt állították, hogy a prelátusok ragaszkodva a múlt rendszerhez és kiváltságaikhoz, a "klerikális reakció" képviselői, míg a néppel együtt élő, lelkészkedő alsópapság és a szegény szerzetesek a néppel együtt a szocializmust támogatják. Az alsópapságot a főpapsággal szervezett formában akarták szembeállítani és saját céljaikra felhasználni. Ennek érdekében jött létre 1950. augusztus 1-jén a Katolikus Papok Országos Békebizottsága, amely az úgynevezett békepapi mozgalom kerete lett.

Az 1950. augusztus végi egyezmény talán legsúlyosabb következménye a szerzetesrendek működési engedélyének a megvonása volt. A szerzetesrendek szétszóratásuk pillanatában, 1950 nyarán a következő állapotot mutatták: a férfirendek száma 23, amelyeknek 2429 fogadalmas tagjuk volt, közülük 1521 felszentelt pap. 157 rendházban éltek, 74 iskolában tanítottak és 106 plébánián lelkészkedtek. A női rendek száma 44 volt mintegy 10 000 taggal, akik oktatással, neveléssel, kórházi ápolással, szociális munkával foglalkoztak. A korlátozott keretek között életben hagyott négy rend - bencések, piaristák, ferencesek, szegény iskolanővérek - rendenként két-két gimnáziumot tarthattak meg. Az oktatást ellátó rendtagok és a rendi kormányzatot betöltők száma rendenként mintegy 60 fő volt.

Amikor 1949 őszén eltörölték az iskolai kötelező hitoktatást, és helyébe az általános iskolában és a gimnáziumban a fakultatív hittant engedélyezték, annak realizálását minden lehetséges eszközzel akadályozták. (A hitoktatás a középiskolákban ettől kezdve megszűnt.)

Az iskolaállamosítást követően a hatalom akadályozta a papi utánpótlás biztosítását is. 1952-re a korábbi 9 szerzetesrendi teológiai főiskolából mindössze három maradt, a 12 egyházmegyei szemináriumot pedig öt helyre vonták össze. Ezek mellett - szigorú állami ellenőrzés alatt - működhetett a budapesti Központi Szeminárium és az egyetemből kikülönített Katolikus Teológiai Akadémia. Az egyház elvesztette a bécsi Augusztineumot és a Pázmáneumot, a római Pápai Magyar Intézetet, egyikbe sem küldhetett ekkor növendékeket.

A katolikus egyház gúzsba kötésének adminisztratív eszköze volt a miniszteri biztosi intézmény. Az aulákba az Állami Egyházügyi Hivatal által küldött "bajuszos püspökök" az egyházmegyei kormányzatot ellenőrizték. Az aulákba más egyházmegyékből származó békepapokat helyeztek vikáriusnak és egyéb kormányzati funkciókba. De magukat a főpásztorokat is korlátozták szabadságukban: egymással, a papsággal és a Szentszékkel való érintkezésben. 1949 őszétől gyakorlatilag közülük senki nem utazhatott külföldre.

1951-ben nagyméretű kirakatperben ítélték el Grősz József kalocsai érseket és számos szerzetesrendi vezetőt, katolikus közéleti személyiségeket (Grősz-per). A totális alárendelés és megfélemlítés légkörében Czapik Gyula egri érsek került az egyház élére, aki kényszerű kompromisszumok árán kísérletet tett a túlélés biztosítására.

Az állam meglehetősen bizarr módon az 1951. évi 20. törvényerejű rendelet értelmében a korábbi főkegyúri jogra hivatkozva mondta ki, hogy a Szentszéktől függő kinevezésekkel kapcsolatban a magyar állam élni kíván az előzetes beleszólás lehetőségével. Ezt Róma ab ovo nem vehette tudomásul.

Az egyre foghíjasabb hierarchia élén álló prímás érseket, Mindszenty bíborost csak az 1956-os forradalom hozta ki a börtönből október 30-án. Mindszenty bíboros szabadulása után azonnal eltávolította az egyházi funkciókból a békepapokat. A főpapság és más egyházi vezetők ekkori szereplései közül Mindszenty bíboros 1956. november 3-i rádiószózata keltette a legnagyobb visszhangot majd később a legtöbb vitát. A prímás nem az egyházi nagybirtokokat, hanem az egyház régi és bevált intézményeit követelte vissza, konkrétan is megnevezve a sajtót és a szerzetesrendeket és azok intézményeit. A lezajlott eseményeket pedig nem népfelkelésnek vagy forradalomnak, hanem szovjetellenes szabadságharcnak minősítette. Mindszenty bíboros 1956. november 4-én az amerikai követségen kapott menedékjogot, és itt élt egészen 1971-ig, amikor Nyugatra távozhatott. (Ekkor a Szentszék kimondott óhajára fogadta el ezt a megoldást.)

1956 után újjászervezték a békepapi mozgalmat. 1957-ben a kormány intenciói szerint megalakult az Opus Pacis, a katolikus püspöki kar "békeműve", amelynek keretében kellett a főpapságnak bizonyítania a rendszer iránti lojalitását. Az 1957. évi 22. törvényerejű rendelet pedig az addiginál is szigorúbb állami hozzájáruláshoz kötötte az egyházi stallumok betöltését. A püspöki kinevezések lehetetlenné váltak, de a hivatalban lévő ordináriusokat ezzel arra kötelezték, hogy az alsóbb szintű kormányzati funkciókba a hatalom által előzetesen jóváhagyott személyeket nevezzenek ki. Így érték el, hogy előbb-utóbb olyan hierarchia jött létre, amely együttműködött a szocialista állammal. Ennek következtében fokozatosan megszűnt a vallás és az egyház közeli (évtizedekre megjelölt) elhalásáról-elhalasztásáról szóló propaganda, és helyét a rendszerbe illeszkedő hívőkkel és egyháziakkal való együttélés, majd a párbeszéd, az együttműködés váltotta fel.

Az 1950-es évek végén, az 1960-as évek elején - immár a konszolidálódó Kádár-rendszer jegyében - sorozatos adminisztratív fellépésekre került sor a katolikus klérussal szemben. Az újabb, ám titokban zajló perek az egyháziak megfélemlítését célozták.

A Kádár-kormányzat Róma közreműködésével kívánta elérni, hogy legyen egy olyan legitim, látható hierarchia, amely lojális a hatalom iránt. Ezért a nagy elvi kérdések rendezése helyett úgynevezett részleges megállapodással elsősorban is a kinevezések kérdését, a Vatikántól függő stallumok betöltését kívánta rendezni. Ez állt az 1964-es részleges megállapodás tengelyében. Az egyezményben a Magyar Állam lemondott a főkegyúri jogról, pontosabban az állam azon jogáról és igényéről, hogy ő jelölhessen személyeket a püspöki székekbe, elismerve, hogy a kinevezés kizárólag a Szentszék joga. Ezzel szemben viszont Rómában tudomásul vették, hogy az állam előzetes hozzájárulása nélkül senkit sem neveznek ki. Így az a helyzet állt elő, hogy Budapestnek a főkegyúri joggal indokolt előzetes jelölési lehetőségénél sokkal keményebb jogosítványa lett: tulajdonképpen megvétózhatta a Szentszék jelöltjeinek kinevezését. Az a tény, hogy a szocialista hatalom ezen jogát a Vatikán nemzetközileg is példátlan megállapodásban ismerte el, megnövelte a magyar állam tekintélyét és befolyását az egyházi kérdésekben.

Mindez kapcsolatban áll az akkori nemzetközi enyhüléssel, itthon a kádári konszolidáció befejezésével, a Vatikán új keleti politikájával, és a II. Vatikáni Zsinat új szemléletével. Ezt követően kiengedték a főpapokat a zsinatra, majd az ad limina látogatásokra. Felszámolták a szigorú állami ellenőrzést (visszahívták a miniszteri biztosokat), fokozatosan teljessé lett a hierarchia, amelynek csúcspontját 1976-ban az új esztergomi érsek, Lékai László kinevezése jelentette. Ezzel vette kezdetét a késői Kádár-korszak egyháztörténetében a "kis lépések politikája", amelynek gyakorlati kivitelezője Miklós Imre államtitkár, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke volt, aki ezt a feladatot mindkét fél megelégedésére, jó politikai érzékkel teljesítette. A kis lépések politikájának lényege az volt, hogy a nagy elvi kérdések (szerzetesrendek, egyházi iskolák) mellőzésével a mindkét felet érintő részproblémákat megoldják.

A katolikus egyház életében történelmi jelentőségű volt a zsinat intenciói szerint az 1960-as évek második felében bevezetett liturgikus reform. Ez bizonyos tartalmi és formai változások mellett - például a hívekkel szembeforduló oltáron történő misézés - általánossá tette a katolikus egyházi szertartásoknál a nemzeti nyelv, a magyar használatát.

A Szentszék a keleti politika eredményes példájának tekintette Magyarországot, az egyház itteni helyzetét. Ennek megerősítését jelentette, hogy addig példa nélkül álló módon, VI. Pál pápa magánkihallgatáson fogadta 1977. június 9-én Kádár Jánost, az MSZMP első titkárát (mint pártvezetőt, hiszen ekkor nem volt kormányfő).

A katolikus egyházon belül a hatalommal kompromisszumra kész törekvésekkel és vezetéssel szemben - amely hallgatólagosan vagy akár tevőlegesen is megkapta Róma támogatását - szinte kezdettől jelen voltak olyan félig legális, új utakat keresők, akik a II. Vatikáni Zsinat tanításaiból merítettek buzdítást. A szerveződő új típusú vallási közösségek nem követték a hierarchikus struktúrát, hanem a plébániáktól függetlenül, egy-egy lelkivezető köré gyülekeztek. Az így létrejött bázisközösségek vagy kisközösségek tagjai leginkább értelmiségiek, fiatalok voltak. A Bulányi György piarista atya által vezetett Bokor-mozgalom a zsinati szellemtől inspirálva elutasította a hatalommal való együttműködést, és szembekerült a hierarchiával is. Fiatal papnövendékek és papok egy csoportja pedig a félig-meddig illegálisan továbbélő Regnum Marianum szellemét tartották ébren, és folytatták ifjúsági pasztorációjukat. Egyre nagyobb számban vonzották a valós értékek után vágyó fiatalokat az ifjúsági találkozók, amelyek közül a leányfalui, illetve a nagymarosi rendezvények voltak népszerűek. Megjelentek nálunk is a karizmatikus mozgalmak, amelyek ugyancsak a tradicionális egyházfelfogás és felekezeti elkülönülés ellenében hatottak.

Az 1980-as évek végétől a változások iránt nyitott egyházi vezetés élén Paskai László bíboros esztergomi érsek áll, míg a püspöki konferencia elnöke Seregély István egri érsek lett.

A református egyház

1944 végén az új magyar államiság megalkotásának színhelye Debrecen lett. Révész Imre tiszántúli püspök és más egyházi vezetők arra törekedtek, hogy az 1849-es debreceni eseményekkel (az akkori trónfosztással) vonjanak párhuzamot, és tudatosítsák a református egyház függetlenségi és demokratikus tradícióit. Az egyház püspök-elnöke, Ravasz László dunamelléki püspök pedig Budapesten az önvizsgálatra, a múlt újraértelmezésére és az ebből eredő bűnbánatra szólított fel. Az önkritikus megnyilvánulás kellő erkölcsi és politikai alapot kínált ahhoz, hogy az egyházban ne csak az addigi ellenzék, hanem az addigi vezetés is részese legyen a nemzet és az ország új életre keltésének. A zsinat magáévá tette Ravasz püspök álláspontját, deklarációban határolta el magát a bukott rendszertől, és országszerte bűnbánati evangelizációs heteket tartottak.

A magyarországi református egyház illeszkedését a demokratikus átalakuláshoz a református zsinat 1947 májusában elfogadott újabb elvi deklarációja kifejezésre juttatta. Hamarosan a hatalom követelésére egymás után eltávolították az egyházi vezetésből a tekintélyesebb személyiségeket, így 1948-ban Ravasz Lászlót, akkor is, ha azok nem léptek fel nyíltan a rendszer ellen. A helyükre kerülők úgy vélhették, hogy az együttműködési szándék egyértelművé tétele az egyház érdekeit szolgálja. Végül is a zsinat felhatalmazása alapján, 1948. október 7-én került sor az állam és a református egyház közötti egyezmény aláírására, amelyben újraszabályozták az állam és az egyház viszonyát. (A dolog abszurditását jelzi, hogy csak ezt követően, 1949-ben kerül majd sor a szeparációra, ami indokolhatta volna ilyenféle megállapodás kötését.) Az egyezmény viszonylagos működési szabadságot biztosított az egyháznak a teljes politikai alárendelődés ellenében. Hamarosan kiderült azonban, hogy a benne foglaltakat a hatalomnak nincs szándékában betartani.

A református egyházzal kötött egyezményt azért ismertetjük részletesen, mert szinte szó szerint ugyanezt íratták alá az unitáriusokkal, az evangélikusokkal és az izraelitákkal, ám gyökeresen különbözött az 1950-es katolikus egyezménytől. A megállapodás leszögezte, hogy az állam elismeri és minden eszközzel biztosítja a vallásszabadságot. Garantálja az egyház szabad működését, és ami különösen figyelemre méltó 1948 októberében, a generális iskolaállamosítás után, hogy az egyház szabad működése körébe tartozónak tekinti a "kötelező iskolai vallásoktatást". Az egyezmény szerint a magyar állam egyetért a református egyház azon véleményével, hogy az állam és az egyházak kapcsolatait a "szabad egyház a szabad államban" elv szerint kell kialakítani.

Az egyház anyagi fenntartását illetően a megállapodás szerint 20 éven keresztül fizetik a költségvetésből a kongruát, 5 évente 25 százalékkal csökkenő mértékben, így a 20. év végére az egyház "önfenntartóvá" válik. Ebben az a feltételezés rejlett, hogy ennyi idő szükséges az egyházak felszámolásához. Az egyezmény konkrétan felsorolta azokat az oktatási intézményeket, amelyeket a református egyház az államosítás után fenntarthat, a kimondottan lelkészképzést szolgálók mellett.

Ez az egyezmény hangnemében és tartalmában alapvetően abban különbözött a katolikustól, hogy konkrétan nem igényelte a szocialista építés támogatását, a mezőgazdaság kollektivizálásának elfogadását, és főként nem tartalmazta kifejezetten az egyházon belüli eljárást az egyezményt el nem fogadókkal szemben. Gyakorlatilag azonban mindezeknek a református új egyházi vezetés eleget tett. Ám míg a katolikus egyház mintegy "elszenvedte" ezt az állapotot hitbeli tartományának feladása nélkül, addig a református egyházban megtörtént a szocialista társadalom elfogadásának és a megvalósításban való aktív közreműködésének teológiai legitimálása is. Az úgynevezett "keskeny út" teológiája vezetett el a "szolgálat-teológia" kialakulásához, amely a szocializmus építésében vélte felfedezni az egyházi szolgálat értelmét és célját.

A református egyház hagyományos kormányzati struktúráját részben szétrombolták az 1950-es évek elején. 1952-ben felszámolták a tiszáninneni egyházkerületet (Miskolc), ám ez később visszanyerte önállóságát. Az egyházi vezetés 1952-ben "önként" feladta maradék iskoláit is. A református oktatási intézmények közül csak a debreceni együttes őrizte meg iskoláinak egy részét.

1956-ban a protestáns egyházakban - azok jellegénél fogva - a politikai eseményekre gyorsan reagáló személycserék mentek végbe. Eltávolították az 1950-es évek első felében kompromittálódott vezetőket, és a korábban törvénytelenül elmozdított és meghurcolt embereket visszahelyezték tisztükbe. 1956 után az MSZMP egyházpolitikai felelősei okultak annyit a rákosista politikából, hogy nem akarták a leginkább lejáratott embereket ismét visszaerőszakolni pozícióikba. Így azután kifelé az önállóság látszatát keltő, a valóságban azonban a hatalomnak szinte korlátlanul alárendelődő vezetők - így elsősorban Bartha Tibor tiszántúli püspök, a zsinat elnöke - kerültek mintegy két, két és fél évtizedre szinte megingathatatlan egyházi vezető posztokra.

Az evangélikus egyház

A háborús szenvedések az evangélikus egyházat is megpróbálták. Lelkészeinek többsége szintén a helyén maradt, de főleg a keleti országrészekből kezdetben sokan elmenekültek. A templomok, iskolaépületek több mint fele megrongálódott. Az egyház vezetői kezdetben bekapcsolódtak a demokratikus átalakulásba.

Az egyházkormányzat azonban nem folytathatta zavartalanul működését. Raffay Sándor püspök már 1945-ben lemondott. A tiszai kerület püspökét, Túróczy Zoltánt elítélték. Történt mindez annak ellenére, hogy 1945 után az evangélikus egyház is elkötelezte magát a demokrácia mellett, elhatárolódott az előző korszak vezetőinek hibáitól, netán bűneitől, és kifejezte készségét az ország újjáépítésében való közreműködésre. Az egyházvezetés térdre kényszerítését szolgálta 1948 őszén Ordass Lajos bányai püspök bíróság elé állítása.

Az evangélikus szlovákok egy részének távozása és a németek kitelepítése nyomán egyébként is megfogyatkozott egyházat az 1950-es évek elején megfosztották történelmileg kialakult kormányzati struktúrájától. 1952-ben azzal a céllal, hogy a nagy evangélikus tömböket széttagolják, mesterséges egyházkormányzati beosztást alakítottak ki. Az addigi négy egyházkerület (bányai, tiszai, dunáninneni és dunántúli) helyébe - az országos gyűléssel szentesíttetve - két kerületet szerveztek, kelet-nyugati irányban kettéosztva az országot: az Északi Egyházkerület a budait és további hét egyházmegyét foglalt magába (székhelye Budapest lett). A Déli Egyházkerületbe a pesti egyházmegye és további hét egyházmegye került (ennek is Budapest lett a központja). A zsinat módosította az egyházalkotmányt, mert az egyetemes felügyelővel egyenrangúvá tette, sőt inkább elébe helyezte az országos püspök-elnököt, amely tisztség addig nem is létezett. A két egyházkerület, illetve az országos egyház vezetői azután mondhatni maradéktalanul teljesítették a pártállam igényeit. Így ezt követően lemondtak mindkét maradék gimnáziumukról is. Egyetlen iskolájuk a budapesti Teológiai Akadémia maradt, mert lelkészeket mégiscsak kellett képezni.

Az unitárius egyház

A magyarországi egyházrész jogi helyzete 1944-1945 után kritikussá vált. Ugyanis a román állam megtiltotta a kolozsvári unitárius püspökség joghatóságának gyakorlását Magyarországon. Az itt maradt egyetlen egyházkör visszatérve a háború előtti gyakorlathoz, önálló egyházi struktúrát hozott létre. 1949-től formálisan is függetlenné vált Kolozsvártól. Végül is 1971-ben alakult meg a magyarországi unitárius püspökség, amelynek első püspöke Ferenc József, főgondnoka pedig ifj. Bartók Béla lett.

A hívők nyolc egyházkörben élnek, ahol 11 lelkész teljesít szolgálatot. A kis lélekszámú magyarországi unitárius egyház azonban őrzi az ősök hagyományait, emlékét, és a lehetőségekhez képest ápolja az erdélyi anyaegyházzal a kapcsolatokat.

Ortodox egyházak

1945 után a magyarországi ortodox hívők egyházkormányzatilag négyféle egyházba tartoznak. A Magyar Ortodox Adminisztratúra, amely egy esperességből és nyolc egyházközségből áll, 1949 óta az Orosz Ortodox Egyház Moszkvai Patriarchátusának joghatósága alá tartozik. A Budai Görögkeleti Szerb Egyház három esperességre oszlik, és 18 egyházközsége van. Élén a budai szerb püspök áll, akinek székhelye Szentendre. A budai szerb püspökség a Szerb Ortodox Egyház Belgrádi Patriarchátusának joghatósága alatt áll. A Magyarországi Román Ortodox Egyház a Bukaresti Patriarchátusba tartozik, élén a Gyulán székelő vikáriussal. (1999-ben a vikáriátust püspöki rangra emelték.) Végül a Bolgár Ortodox Egyház Szófiához tartozik, egyetlen itteni egyházközségét Bulgáriából küldött parochus gondozza.

Egyéb bejegyzett felekezetek

Az 1944 őszén illegálisan létrejött Szabadegyházak Szövetsége 1945. márciusban kiadott kiáltványával lépett a nyilvánosság elé. Egyházpolitikai programja a "szabad államban szabad egyházak" volt. Ez 1947-ben a már említett törvénnyel elvileg meg is valósult, hiszen valamennyi addig el nem ismert felekezet számára lehetővé vált az állam általi elismerés. 1945-ben a Szabadegyházak Szövetségének tagjai: a baptista, metodista, adventista, ókatolikus, a Keresztyén Testvérgyülekezetek, az Üdvhadsereg és a Krisztusban hívő zsidók gyülekezetei voltak. A kisegyházak közül 1947-ben a metodista, 1957-ben az adventista és 1977-ben a nazarénus felekezet nyerte el az elismert felekezet státust. Az egyetlen el nem ismert felekezet a korszak végére a Jehova Tanúi gyülekezet maradt (az eskü és a katonai szolgálat megtagadása miatt).

A pártállami diktatúra célja az volt, hogy ezeket a kis felekezeteket is legálisan láthatóvá tegye és szigorúan ellenőrizhesse. Így a várt szabadság helyett a korábbihoz hasonló helyzetbe kerültek. 1950-ben a Szövetség átalakult a Magyarországi Szabadegyházak Tanácsává. Ennek az 1980-as években kilenc tagegyháza volt.

Az izraelita felekezet

1945 után az izraelita felekezet - amint azt a népszámlálási adatok jelzik - elveszítette korábbi számbeli súlyát a magyar társadalomban. Ez a változás azonban eltérően érvényesült vidéken, illetve a fővárosban. Míg a vidéki zsidóság szinte teljesen megsemmisült, a zsinagógák elnéptelenedtek, a zsidó temetők gazdátlanná váltak, addig a fővárosban jelentős számú izraelita hívő közösség élt. (1977-ben a kb. 100 000 izraelita hívő közül 80 000 budapesti volt.)

A kormány és az izraelita felekezet vezetői között 1948. december 7-én írták alá a megállapodást, amely tartalmában nagyjából megegyezett a protestáns egyházakkal már megtörtént megállapodásokéval. 1949-ben került sor a cionista szervezetek feloszlatására, és szinte a rendszerváltozásig a cionizmus mint üldözendő jelenség szerepelt a hatalom szótárában. Lényeges változást hozott az izraelita felekezet életében az 1950-ben tartott Országos Gyűlés, amikor is - hathatós állami nyomásra - a neológ, az ortodox és a status quo irányzatok feladták szervezeti különállásukat, és egységes felekezeti közösségbe tömörültek, amelynek országos irányító szerve a Magyar Izraeliták Országos Képviselete (MIOK) lett. Ami az izraelita felekezet szervezeti felépítését illeti, 1945 után hat községkerületre és ezen belül 75 hitközségre tagolódott. A működő zsinagógák száma 40-re csökkent. Jelenlegi országos szervezetük a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (MAZSIHISZ).

A RENDSZERVÁLTOZÁS UTÁN (1989-TŐL)

Minőségi változást az egyházak helyzetében és az egyházpolitikában az 1989-1990-es rendszerváltozás hozott, annak is különösen az első szakasza, amely a Németh-kormány működéséhez köthető. Ekkor szinte maradéktalanul lebontották a pártállam idején a vallásszabadságot korlátozó és az egyházakat gúzsba kötő jogszabályokat, szerződéseket. Ennek fontosabb lépései a következők voltak. 1989. június 30-án az Elnöki Tanács törvényerejű rendelettel jogutód nélkül felszámolta az Állami Egyházügyi Hivatalt. Augusztus 30-án újabb törvényerejű rendelettel ismét lehetővé tették a szerzetesrendek működését Magyarországon, és ezzel hatályon kívül helyezték a működési engedélyt megvonó 1950-es rendeletet.

1989-ben a kormány bejelentette, hogy feladja az állami iskola-monopóliumot, és megkezdődött az egyházi iskolák helyreállítása, illetve újak szervezése. A kormány felvette a tárgyalásokat a Szentszékkel a diplomáciai kapcsolatok helyreállításáról és az 1964-es megállapodás felülvizsgálásáról. Ugyancsak megkezdődtek itthon a tárgyalások a korábbi egyezmények felmondásáról és az egyházi ingatlanok visszaadásáról. Az 1989. október 23-án kihirdetett köztársasági alkotmány 60. paragrafusa nemcsak megállapította a vallásszabadság tényét, hanem közelebbről is meghatározta annak tartalmát. Időközben csendben elhalt a rossz emlékű békepapi mozgalom (1989), és ugyancsak csendben, de következetesen megkezdődött a szerzetesrendek új életre kelése.

1990. január 24-én az országgyűlés elfogadta az 1990. évi IV. törvénycikket a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról. A törvény kodifikálta a vallásszabadságot és hatályon kívül helyezett minden ezzel ellentétes jogszabályt. Megszabta annak jogi kereteit is, hogy miként lehetséges új egyház, vallási közösség alakítása Magyarországon. Ezt követően a kormány és az érintett egyházi vezetők kölcsönös megegyezés alapján hatályon kívülinek, semmisnek nyilvánították az 1948-as, illetve az 1950-es egyezményeket. 1990. február 9-én létrejött a megállapodás a magyar kormány és a Szentszék között az 1945-ben kényszerűen megszakadt diplomáciai kapcsolatok legmagasabb szinten történő helyreállításáról. (Az év folyamán megérkezett Budapestre Angelo Acerbi címzetes érsek, pápai nuncius, és megkezdte működését a Vatikánban a magyar nagykövet.)

Az 1990. májusi választások eredményeként hivatalba lépő Antall-kormányra várt a feladat, hogy immár új, demokratikus kapcsolatrendszert hozzon létre az állam és az egyházak között, miközben azok teljesíthetik küldetésüket és működésüket. Ennek kiemelkedő állomása volt II. János Pál pápa 1991. augusztus 16-20. közötti, első magyarországi látogatása. Míg a pápai vizit ismételten megerősítette a magyarság és az európaiság ezeréves összetartozását, addig az egyházak működési feltételeinek előteremtése - a jelentősen megnövelt költségvetési támogatás, az iskolaállítás és főleg az 1991. évi XXXII. törvénycikk az egyházi ingatlanok visszaadásáról - már megosztotta a magyar társadalmat.

Az egyházak fokozatosan visszakapták, illetve szerezték a jogot és lehetőséget a lelkipásztori tevékenység kiterjesztésére a templomok falain kívülre is. Ma már aligha van bárhol akadálya a hitoktatásnak. Újjászervezték a tábori lelkészetet, élén egy katolikus és egy protestáns tábori ordináriussal. Működnek az egyetemi lelkészségek, megvalósult a kórházak, szociális intézmények és fegyintézetek lelkipásztori ellátása.

A történelmi keresztény egyházak és az izraelita felekezet vezetői részesei az állami és nemzeti ünnepeknek, eseményeknek. Az egyháziak visszakapták helyüket a tudományos életben, elsősorban a Magyar Tudományos Akadémián. Új, felekezeti jellegű és egyházi fenntartású egyetemek alakultak. Számos nívós egyházi lap, folyóirat és tudományos közlöny jelenik meg, sok egyházi könyvkiadó működik, melyeknek gazdag kínálata szinte minden igényt kielégíthet.

A különböző, valláserkölcsi alapon álló egyesületek, szervezetek, mozgalmak szinte számba sem vehető sokasága és sokfélesége mutatja társadalmi aktivizálódásukat, jelenlétüket a civil társadalomban. E téren sem a korábbi állapotok restaurálása, hanem a jelenhez és a jövőhöz igazodó kezdeményezések tűnnek életképeseknek. Új templomok épültek és épülnek, jelentős részben a hívek áldozatvállalása révén. A szociális-karitatív intézmények száma is megnövekedett, mert az egyházak egyre nagyobb szerepet vállalnak e téren.

A jelenlegi törvényi szabályozás roppant mértékben megkönnyítette a "bejegyzett felekezet" státus elérését, tehát az állam által elismert egyházjogi személy keletkezését. Így a törvény előtt és nemegyszer a politika számára is egyenlőségjel került a többmilliós hívősereggel rendelkező történelmi keresztény egyházak és az izraelita felekezet, valamint az eddig alig ismert vagy teljesen új, "importnak" számító, nem egyszer kétes célú alapítások közé. A bejegyzés kritériumának, a 100 egyháztagnak a felmutatása senki számára sem okozhatott akadályt. A bejegyzett felekezetek száma 1991-ben 37, 1992-ben 48, 1996-ban 61 volt.

A történelmi keresztény egyházakban is jelentős változások kezdődtek. A katolikus egyház több főpapja - részint magas kora miatt - visszavonult és új, fiatal főpásztorokat neveztek ki. Az egyház belső megújulásának fontos fórumai az egyházmegyei zsinatok. Az egyházkormányzatban pedig 1993-ban radikális reformok történtek. A Szentszék rendelkezése nyomán a földrajzi, közlekedési és populációs körülményekhez jobban igazodó kormányzati beosztás létesült. (Igaz, hogy ezzel az ezeréves Szent István-i struktúra is módosult.) Ettől kezdve négy érseki tartomány lett. Az Esztergom-budapesti érseki tartományba sorolták a győri, a székesfehérvári és a hajdúdorogi püspökséget, valamint a miskolci exarchátust. A veszprémi püspökséget érseki rangra emelték, és az új metropoliába osztották be a szombathelyi püspökséget és az ugyancsak újonnan felállított kaposvári püspökséget. A kalocsa-kecskeméti érseki tartományhoz a szeged-csanádi és pécsi püspökség tartozik. Az egri érsek suffragán püspöksége lett a váci és az újonnan szervezett Debrecen-nyíregyházi püspökség (székhelye: Nyíregyháza).

A katolikus egyház új életre kelésének talán legfontosabb mozzanata a szerzetesrendek működésének újrakezdése. A gyors reorganizáció azt is jelzi, hogy minden üldözés dacára a rendek többsége az illegalitásban is élt, és azok álltak gyorsabban talpra, amelyek még az utánpótlásról is gondoskodni tudtak (a jezsuiták és a ferencesek). Az 1990-es évek közepén 21 férfi- és 53 női rend működött Magyarországon. A férfirendek a korábbiak, míg az apácarendek között több új alapítás is van.

A protestáns egyházakban szinte a rendszerváltással egyidejűleg ment végbe az egyházakon belüli "rendszerváltozás" is. A törvényesen működő testületek döntései nyomán viszonylag gyorsan megtörténtek a szükséges személyi változások. Az egyházak tényleges rekonstrukciójának, korszerűsítésének fórumai az egyházkerületi és országos zsinatok. A protestáns egyházak felelevenítik pozitív történelmi tradícióikat. Nemcsak a nagy múltú iskoláikat és intézményeiket (beleértve az épületeket is) kapták vagy kapják vissza, hanem azt a szellemiséget is, amelyet évszázadokon át ezekben ápoltak. A nemzeti identitás alakításának és a nemzeti tudat "rehabilitációjának" fontos színterei, eszközei az egyházi intézmények és rendezvények.

1996-ban, a millecentenárium évében II. János Pál pápa másodszor is Magyarországra látogatott. A szeptember 6-7-i zarándokút az ezeréves magyar kereszténységnek szólt elsősorban. A Szentatya felkereste a pannonhalmi bencés főmonostort alapításának 1000. évfordulóján, majd a szomszédos győri püspökséget, amely Szent István első alapításai között szerepel. A pápa látogatása mintegy "megelőlegezte" báró Apor Vilmos győri püspök (1941-1945) boldoggá avatását.

1997-ben a magyar katolicizmus - és következményeit illetően a többi egyház - életében is jelentős állomás volt a Magyar Köztársaság és a Szentszék között a Vatikánban 1997. június 20-án aláírt megállapodás. Az okmányt a Szentszék részéről Angelo Sodano bíboros államtitkár, magyar részből Horn Gyula miniszterelnök írta alá. A dokumentumot a magyar országgyűlés 1997. december 2-án törvényerőre emelte. A megállapodás (amely a közhiedelemmel szemben nem konkordátum) a hazai katolikus egyház "közszolgálati és hitéleti tevékenységének finanszírozásáról, valamint néhány vagyoni természetű kérdésről" szól a bevezető passzus szerint. E nemzetközi szerződésnek megfelelően több, a témába vágó hazai törvényt kell módosítani, hogy a megállapodásban foglaltak teljesíthetőek legyenek. Az így kialakuló jogi rendezés biztosíthatja az egyházak és a felekezetek esélyegyenlőségét egymáshoz és az államhoz képest is vállalt küldetésük és feladataik teljesítéséhez. Az Orbán-kormány 1999-ben a protestáns egyházakkal is ennek megfelelő szerződéseket kötött.

A fentiek alapján megállapítható, hogy jelenleg a Magyar Köztársaságban az egyházak és a felekezetek szabadsága, az állampolgárok lelkiismereti és vallásszabadsága, továbbá az állam és az egyházak kapcsolatrendszere az Európai Unió normáinak megfelelően létezik és működik.

NÉPI HITVILÁG

A hagyományos paraszti vallásosság átalakulása a 20. században

A 20. század gyökeres változásokat hozott a hagyományos paraszti közösségek életében, s ez a vallásos élet alakulását is meghatározta. A múlt század második felétől egyre erőteljesebben jelentkező kapitalizálódási folyamatok, a piacgazdálkodásba való fokozottabb bekapcsolódás a század első felében bizonyos kulturális befolyások fölerősödésével is együtt járt. Így pl. bővül az iskolába járás és írni-olvasni tudás köre, több könyv és sajtótermék jut el a falvakba. Külön figyelmet érdemelnek az új állat- és növényfajták befogadásával kapcsolatos új ismeretek. (Egyre több helyen nyílik alkalom gazdasági tanfolyamok végzésére is.) Mindemellett kitágulnak a parasztság művelődési lehetőségei, a városi eredetű divatok, eszmék térhódítása, maguk után vonva a vallásosság hanyatlását is, (amely a falusi közösségeken belül főként a cselédség, béresek, vándor idénymunkások - summások - körében figyelhető meg). Korszakunkban a népi vallásosság megjelenési formái és sajátosságai tájanként különböznek egymástól.

A 20. század második felétől bekövetkező alapvető társadalmi és ideológiai változások - az egyházak tevékenységének korlátozása, a faluközösségek szerkezeti átalakulása - különösen a szövetkezetesítési mozgalom hatása az 1960-as évektől -, a hagyományos paraszti vallásosság visszaszorulását eredményezték.

VALLÁSOS ÉLET A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT

A hitélet fellendülése

Az első világháború hatására a hívőkben megerősödött a hit és a vallásos buzgóság. A hit növelését, a vallásos érzés fokozását szolgálták többek között a különféle ájtatosságok, prédikációk, országos lelkigyakorlatok, falusi népmissziók, búcsújárások. A ferencesek és a jezsuiták országszerte számos egyesületet alapítottak. Az egyház tanításának egyik legnépszerűbb terjesztője a Szív című hetilap volt, amely 1915-től indult útjára (1916 és 1918 között németül, szlovákul is megjelent). Főleg a falusi lakosság körében végzett igen eredményes és hiterősítő munkát. A vallásos érzést elmélyítették az országos ünnepi megemlékezések. Ilyen volt pl. 1930-ban Szent Imre halálának 900. évfordulója, valamint 1938-ban az eucharisztikus kongresszus.

Az egyház oktató-nevelő, kulturális tevékenységének eredményességéhez az állam is nagyban hozzájárult. Így pl. anyagilag támogatta a felekezeti iskolákat. A vallásos élet föllendítését szolgálták a templomépítések, plébániák, kápolnák létesítése a templomhiány leküzdésére.

Egyesületi élet

Az egyház az 1930-1940-es években a katolikus társadalom különféle rétegeinek megszervezésével igyekezett híveiből vallásos egyéneket nevelni. Ezt szolgálták iskolái, karitatív és kulturális intézményei, templomai, a lelkipásztorkodás különféle módszerei (lelkigyakorlatos szónoklatok, rádiós elmélkedések, könyvek, folyóiratok kiadása) és az ezeket felhasználó papjai és szerzetesei.

Az 1930-as évekig számos hitéleti, kulturális, gazdasági, szociális egyesület alakult, így egyebek mellett a Gyermekotthon Egyesület a szegény gyermekek napközi ellátására, a Katolikus Háziasszonyok Országos Szövetsége. A Szent László Társulat a Bukovinába, Moldvába s a világ más részeire kivándorolt magyarság testi-lelki gondozását tartotta feladatának. A Szociális Misszió Társulat általános karitatív feladatokat végzett, a Kalász (Katolikus Leányok Szövetsége) és a KALOT (Katolikus Legények Országos Testülete) pedig a falusi ifjúság megszervezésére alakult (1941-ben 60 ezer tagja volt.) A cserkészmozgalom a 14-18 éves fiúk nevelésére szolgált. Központja a Magyar Cserkész Szövetség. Az ország számos egyházközségének, iskolájának vagy egyéb intézményének volt katolikus, református, evangélikus cserkészcsapata.

A hitbuzgalmi egyesületek jelentősen elmélyítették a hívek lelki életét. Közülük igen népszerűek voltak a harmadrendek, melyeknek tagjai a családi világi élet keretein belül törekedtek a lelki tökéletességre. A Mária-tisztelet előmozdítására országosan ismertek voltak a Rózsafüzér-társulatok és a jezsuiták által vezetett Mária Kongregációk, amelyek a különféle társadalmi rétegek szerint szerveződtek. A gyermekeket, főleg az elemi iskolai tanulókat a Szívgárda tömörítette (tízezer gyereket fogott össze), amely a Jézus Szíve-tisztelet elmélyítésére igazi vallásos tömegmozgalommá vált.

A különféle oltáregyletek, egyesületek egyre másra alakultak faluhelyen is az oltáriszentség tiszteletére, oltárok díszítésére, szegény templomok oltárdíszekkel való ellátására. Az oltáregyletnek minden nagyobb helységben voltak fiók- vagy testvéregyesületei.

A protestánsok vallási élete

Korszakunkban a protestáns egyházban is előtérbe kerültek a szociális kérdések (harc a nagybirtok, valamint az egykézés ellen). a különféle szervezetek keretein belül (Kálvin Szövetség, Országos Presbiteri Szövetség). Az 1930-as évektől egyre többet foglalkoztak a faluval, a paraszti társadalom művelődési és szociális helyzetével.

A faluszemináriumok

1931-től Sárospatakról indult a faluszeminárium mozgalma, Újszászy Kálmán irányításával, amelynek legfőbb célja volt megismerni, megismertetni és szolgálni a falut, valamint tehetségkutatás keretében a tehetséges falusi gyermekek felkarolása. 1936-tól népfőiskolai mozgalom keretében - amelybe a népi írók is bekapcsolódtak -, próbálták részint a falusi ifjúságot művelni, s egyben az értelmiséggel a parasztság történelmét és néprajzát megismertetni.

Tanonciskolák

1940-től a veszprémi, alsónyéki, sárközi, valamint a székelyudvarhelyi, makkfalvi, magyarkapusi, hódmezővásárhelyi, hajdúböszörményi népfőiskolán 2-3 hónapos tanfolyamok keretében oktatták a fiú- és leánynövendékeket. A tanoncokat többek között a lelki nevelés, a mezőgazdasági és magyarságismeret mellett helyesírásra, népdalokra is oktatták. Ehhez kapcsolódtak a cserkészmozgalom keretében végzett néprajzi gyűjtések, amelyek országos mozgalommá szélesedtek. Az ismeretterjesztésbe különféle egyesületek is bekapcsolódtak (pl. Keresztyén Ifjúsági Egyesület), amelyek könyvkiadással is foglalkoztak.

A hagyományos paraszti vallásosság

A két világháború közötti falusi ember eszmélésétől fogva belenevelődött a hagyományba, így a vallásos hagyományba is. A hagyomány szabta életmódot élő parasztember lépten-nyomon találkozott a vallással: a vallásos képzetekkel, előírásokkal, cselekedetekkel és ábrázolásokkal. A vallás áthatotta a népszokásokat, amelyek az esztendő jeles napjaihoz (betlehemezés, háromkirály-járás), illetve az élet nagy fordulóihoz, a születéshez, házassághoz, halálhoz fűződnek. De megmutatkozik a tételes vallás hatása a népi éneklés, imádkozás ihletéseiben, a szentségek vételéhez kapcsolódó képzetekben, a katolikus parasztság szentkultuszában, a reformátusok és evangélikusok biblia-élményében is. A hagyományos paraszti és kézműves világ vallásossága közösségi jellegű volt. A hagyományos közösségekben élő egyén vallásos képzeteinek kialakulásában egyaránt nagy szerepe volt a szülői háznak, a hagyományőrző öregek intelmeinek és meséinek, az iskolai hitoktatásnak, a különböző olvasmányoknak és a templomi szertartásoknak. (A vallásos ismeretterjesztésben fontos szerepet töltöttek be a különféle jámbor olvasmányok, ponyvanyomtatványok, hitbuzgalmi folyóiratok, imakönyvek, a protestánsoknál pedig a Biblia.)

Paraszti világkép

A vallásos parasztember gondolkodásában az esti-reggeli ima, a templomban hallott tanítások jól megfértek a főként szájhagyomány útján tovább élő különféle varázscselekményekkel, bajelhárító praktikákkal, gonoszűző rigmusokkal, amelyek a mindennapok megéléséhez éppúgy hozzátartoztak, mint a könyvből tanult imádság. A jégeső, elleni harangozás, vagy vihar esetén a szentelt gyertya meggyújtása éppúgy része volt világképének, mint pl. a balta vihar előtt történő földbe vágása.

A földöntúli világról alkotott népi képzetekben egymás mellett éltek a tételes vallások hiedelmei, alakjai és a nagyrészt pogány eredetű mágikus képzetek jelenségei. A paraszti világképben megfért egymás mellett Isten, Szűz Mária, Szent Vendel, ördög és boszorkány, rontás, ráolvasás, szentelt víz.

A vallásosság tárgyi világa

A katolikus parasztházakon kívül-belül nyomot hagyott a házban élő család vallásossága. A szobában az ajtó mellett rendszerint szenteltvíztartó volt fölakasztva, a falon feszület, szentképek függtek. A tisztaszobában általános volt afféle házi oltár felállítása a komód tetején Mária szoborral, szentelt gyertyákkal, búcsús emlékekkel. Az épületek oromzatán vagy a kémények tetején keresztek állottak. Néhol az épületek utcai homlokzatán kis fülkébe sokfelé szentek fa-, porcelán- vagy cserépszobrai kerültek.

A templomi ülésrend és felszerelés

A templom a régi katolikus és protestáns falusi települések legjelentősebb épülete volt, s egyben a közösségi élet fontos színtere. Általában a falvak legkiemelkedőbb pontján épült. Vegyes vallású falvakban a település fejlődése határozta meg elhelyezkedését. A templom felszentelése azért volt fontos a falu életében, mert meghatározta az egyházközség egyik legfontosabb ünnepét, a templombúcsút. Ilyenkor a falujukból elszármazott rokonok, családtagok is hazamentek, összejött a rokonság.

A templomi ülésrendnek különösen a protestáns faluközösségekben volt jelentősége. A katolikus falvakban is szigorú szabályokhoz kötötték a templombéli helyfoglalást. Általános volt a nemek és generációk szerinti, valamint a helyi társadalomban betöltött szerep szerinti elkülönülés.

A templom fölszereltsége nagymértékben függött a hívek adakozásától, áldozatvállalásától. Az egyházi fölszerelésen túl ide tartoztak pl. a zászlók, amelyeket ünnepi alkalmakkor így búcsújáráskor, körmeneteken hordoztak. Korszakunkban számos falun működő vallásos egyesület díszítette saját hímzésű textillel a templomot és készíttetett zászlókat, amelyek ránk maradt példányaival ma is sokfelé találkozhatunk. A falu képéhez sok helyen hozzátartozott a falu központjában felállított országzászló is, amely köré sok közösségi esemény szerveződött. A falvak külső képétől máig meghatározóan elválaszthatatlanok voltak a különféle szentek szobrai, a kő-, illetve pléhkeresztek, kálváriák, s a temetők, amelyek sok esetben felekezetek szerint elkülönültek. Ezekhez az építményekhez számos népi ájtatosság (körmenetek, éneklő-imádkozó alkalmak) szerveződött (búzaszentelő, Úr napja, mindenszentek, nagypéntek, húsvét) amelyek a két háború között reneszánszukat élték.

Út menti keresztek

A falubeli és határszéli keresztek tisztelete általános volt a katolikus hívők körében. A kereszt előtt elhaladva a férfiak megemelték kalapjukat, a nők pedig keresztet vetettek. Egyéni ájtatosságként sokszor előfordult a kereszt előtti magános imádkozás, de ugyanígy jámbor társulatok is gyakran felkeresték, és imádkoztak előtte különféle alkalmakkor. Fontos szerepük volt azoknak a kereszteknek, amelyek a búcsújárás útvonalába estek. E kereszteket a búcsúsok énekkel és imákkal köszöntötték. Így hagyományos állomásai, megállói voltak a zarándokútnak.

A harang és a harangszó

A harang és a harangszó elválaszthatatlan a háború előtti falvak és mezővárosok vallásos életétől. Hívott a templomi szertartásokra, figyelmeztetett az egyéni ájtatosság és az ima elvégzésére, alkalomadtán jelezte a veszélyt, hírt adott az élet nagy fordulóiról, elsősorban a halálesetekről. A harangok nagy része a templomok tornyában szólt, azonban számos vidéken került haranglábra, harangtoronyba. Néhol, mint pl. az Őrségben vagy a Felső-Tisza vidék falvaiban máig meghatározzák a táj képét.

A pap személye

A hagyományos paraszti életformát élő katolikus/protestáns hívők közösségét a lelkipásztor személye fogta össze. A jó pap nemcsak lelkileg gondozta és vezette híveit, hanem a mindennapi életben is segítette, tanította, orvosolta népét. Vidékenként és felekezetektől függően is különbségek voltak abban, hogy egy falu mennyire fogadta el papjának irányító szerepét. A legtöbb katolikus faluban a pap végezte a hitoktatást, s ezen minden gyerek részt vett. Így már a gyermek nevelésével elkezdődött a falu népére gyakorolt hatása. A lelkész ellátását az egyházi előírásokon kívül a szokásjog is nagymértékben alakította.

A kántor

A kántor (iskolamester) szerepe nem elhanyagolható a két világháború falvainak életében. Nem csupán az volt a feladata, hogy a világi ismeretek mellett vallásos, istenfélő, a templomi énekeket, imákat jól ismerő híveket neveljen. Működése hatással volt az emberek magatartására, szokásaira, a helyi hagyományokat nem egy esetben alakíthatta, meghatározta a falu népének énekismeretét, s bizonyos vallásos szokások rendjét is.

Vallásos társulatok

A 18-19. században virágkorukat élő vallásos társulatok működése a két háború közötti időszakban (katolikus közösségekben jórészt szerzetesek hatására) újból fellendült. Az 1920-1930-as években alig akadt olyan katolikus, illetve protestáns falu, amelynek ne lett volna olvasóköre, legényegylete, Mária Kongregációja, oltáregyesülete vagy ferences harmadrendje. Az 1930-as években pl. a vegyes felekezetű Tiszapolgáron a következő társulatok működéséről tudunk: Rózsafüzér- társulat, Jézus Szíve Szövetség, Szívgárda, Mária Kongregáció, Katolikus Legényegylet.

A község protestáns lakosságát a "Református férfi- és nőegylet" tömörítette. A református fiatalság nagy része a KIE (Keresztyén Ifjak Egyesülete) tagja volt. A különböző felekezetekhez tartozó társulatok egészen 1946-ig, az egyesületek feloszlatásáig működtek. A protestáns közösségekben létrejött társulatok működése inkább szociális-karitatív jellegű, vallásos tevékenységük is inkább gyakorlati jelentőségű. Így pl. a decsi Református Nőegylet úrasztali és szószéki készletet hímezett 1935-ben. Általános gyakorlat volt a szeretetvendégségek rendezése is.

A protestáns gyülekezeti kegyesség

A református, evangélikus, unitárius közösségek vallásossága külsőségeiben jóval visszafogottabb volt a katolikus, görög katolikus hívőkénél. A hívek egy része ugyanakkor szükségét érezte hite bensőséges megélésének. Ennek egyik formája volt, amikor az istentiszteleti alkalmakon túl néhol (mint pl. a Felső-Tisza vidékén, Dél-Alföldön) a hívek házi gyülekezeteken jöttek össze; vasárnap, nagy ünnepek előtt énekeltek, Bibliát, vallásos könyveket (imádságos könyvek a hét napjaira, ünnepekre, úrvacsoravételre, alkalmakra szóló imákkal, áhítatokkal) olvastak. A Biblia-olvasás és imádság sok helyen családi körben közösen (főként karácsony estéjén) történt. A vallásos élet központjába helyezett Bibliából mind a két háború között, mind a későbbiekben a protestáns hívek szívesen idéztek, s merítettek útmutatást nehéz élethelyzetekben, ösztönzést életfelfogásukhoz, igazolást cselekedeteikre.

Zsoltározás

A Biblia-olvasással elválaszthatatlanul összeforrt a reformátusoknál a zsoltáréneklés. Vasárnap délután a csoportos éneklés is szokásban volt. Evangélikus családokban már szombat délután másnapra készülődtek - ezt hívták kisvasárnapnak -, amit takarítás, tisztálkodás után a következő napra kijelölt bibliai rész fölolvasásával, énekkel, imádsággal töltöttek ki. Erdélyi falvakban a két világháború között még általános volt, ha vasárnap délelőtt egy családtag nem tudott templomba menni, gyerekkel, fiatallal felolvastatta az elhangzott bibliai részt, és elmondatta a prédikációt. A családi Bibliák féltett tárgyként öröklődtek nemzedékről nemzedékre. Belső üres lapjaikra jegyezték föl a legfontosabb eseményeket, különösen a születéseket, halálozásokat.

Imaélet

Jóllehet az egyéni protestáns vallásossághoz hozzá tartozott az imádság, Mária és a szentek kultuszának hiánya miatt nem keletkezett olyan változatos, színes népi imádsághagyomány, mint a katolikusoknál. A bibliaközpontúság és az igehirdetés köré fonódott zsoltár- és dicséreténeklés több száz éves gyakorlata sokak számára kielégítő volt. Az imádkozás ideje rendszerint a reggeli felkeléskor és esti lefekvéskor volt, ami lehetett rövid, a napi munkához segélykérő és köszönő-hálaadó, valamint önvizsgáló-gyónó jellegű is. Közös étkezés előtt a gazda rövid asztali áldást mondott, amit a családtagok állva vagy ülve mondtak utána. Erkölcsi komolyság, szolgálni akarás, adakozó kedv társult a kegyesség komolyságához.

A VALLÁSOS ÉLET VISSZASZORULÁSA 1945 UTÁN

Az intézményi keretek felbomlása

Az új államhatalom arra törekedett, hogy a történelmi egyházak széles néptömegekre gyakorolt hatását visszaszorítsa, szervezeteik számát csökkentse, működésüket ellenőrzése alá vonja. Ez szükségszerűen együtt járt a korábbi intézmények felszámolásával, egyesületek tevékenységének megszüntetésével, iskolák államosításával, s az egyház kezén maradt tömegkommunikációs eszközök - a sajtó és a könyvkiadás - minimálisra csökkentésével.

Az 1950-ben az állam és a katolikus egyház között létrejött megegyezés, s a Vatikán és Magyarország között 1964-ben történt megállapodás nyomán a katolikus egyház új szervezeti keretek között végezhette a hívek valláserkölcsi irányítását. Így többek között az egyházi jellegű könyvek (korlátozott számban történő) kiadását a Szent István Társulat s az Ecclesia Szövetkezet végezte. Ez utóbbi látta el a katolikus templomokat felszerelésekkel, kegyszerekkel. A hívek lelki ellátását a plébániák keretében végezték. (A papság számának - napjainkra mind aggasztóbb méreteket öltő - fogyása főleg a falusi lakosság lelki ellátásában okoz egyre nagyobb nehézséget.) 1949-ben megszüntették a kötelező hitoktatást, ezt követően - egészen 1989-ig - főként templomokban folyt.

Az egyház működésének visszaszorítása, a vallásos élet templom falai közé szorulása a népi hitélet háború előtti lendületének visszaesését vonta maga után. A látványos közösségi alkalmak - mint a búcsújárások, körmenetek - megritkultak, az egyesületi élet falun és városon (különféle társulatok, cserkészcsapatok működése) gyakorlatilag megszűntek. Ezekben az évtizedekben a népi hitélet is jórészt a templomokon, illetve magánházak falain belülre korlátozódott, nagyobb teret engedve az egyéni áhítatoknak, ima- és éneklési alkalmaknak. A vallásos hagyomány ebben az időszakban mintegy búvópatakként csörgedezett, bizonyítják ezt az 1960-as évek végén - korábbi kutatások nyomán - Erdélyi Zsuzsanna által újra fölfedezett archaikus népi imádságok, amelyek révén a közfigyelem a népi vallásosság felé fordult.

A protestáns egyházak helyzete

A református és az evangélikus egyház 1948-ban kötött megállapodása nyomán lehetőségein belül próbálta küldetését teljesíteni a "szolgálat teológiája" szellemében. Egyházszervezetének alappillérei az egyházközségek, élükön a lelkésszel, gondnokkal és a presbitériummal. Az istentiszteletek középpontjában az igehirdetés áll. (Isten az ő igéjében szólítja meg a gyülekezetet, amely erre imával és énekkel válaszol.)

Az evangélikus egyházközségek élén álló lelkészt az egyházközségi közgyűlés választja. Az istentiszteletek rendjét az 1962-ben kiadott Agenda szabályozza. Az Agenda az általános imákon kívül tartalmazza az imákat különböző alkalmakra, a gyülekezeti gyónás, úrvacsoraosztás rendjét, a keresztelést, konfirmációt, esketést, temetést.

VALLÁSOS ÉLET 1989 UTÁN

A búcsújárások, ünnepek jelentősége

A rendszerváltozás a vallásos élet megélénkülését hozta magával mind a katolikusok, mind pedig a protestáns hívek körében. Újjáéledtek háború előtti egyesületek, így például a cserkészmozgalom, amely újból megpróbálja az ifjúságot megszervezni. Országszerte föllendültek a templom- és kápolnaépítkezések. Ugyanígy jelentősen bővült a vallásos könyvkiadók, kiadványok, folyóiratok száma is. Az 1950-ben feloszlatott szerzetesrendek közül sok férfi- és női rend újjászerveződött, s nem egy újból iskolát is indított.

A hitélet fellendülésével együtt a hazai és határon túli búcsújáró helyek is fontosabbá váltak, amelyek közül kiemelkedik az erdélyi Csíksomlyó, amely vallási hovatartozástól függetlenül az összmagyarság jelképe lett. A hagyományos csíksomlyói pünkösdi búcsújárások erősítik az anyaország kapcsolatát a határon túli magyarokkal. Az egykor nagy pompával megült országos ünnepek közül újból fölelevenítik a hagyományos Szent István-napi körmenetet (augusztus 20.), amelyre nemcsak az ország minden tájáról, de a határon túlról is tömegesen érkeznek a zarándokok. A történelmi egyházak mellett számos új vallási kisközösség is meghonosodott nálunk, amelyeknek a hívőkre gyakorolt hatása nem elhanyagolható.

A népi hitélet átalakulása napjainkban

Az elmúlt évtizedben a hagyományos paraszti életforma gyökeres átalakuláson ment át, amely maga után vonta a vallásos élet változását. A háború előtti falusi közösségeket formáló vallásosság éltetőivel együtt eltűnőben van. Az a vallásos világkép, amely a hagyományos paraszti közösségeket hosszú időn át jellemezte, s amely az 1945 utáni évtizedekben passzivitásba szorult, napjainkban jelentősen átformálódik. Az óriási paphiány miatt sok falu maradt lelkész nélkül, ami azzal jár együtt, hogy újból fontos szerephez jutnak a világi vezetők (előénekesek, búcsúvezetők), s megnő az önálló imaalkalmak, áhítatok jelentősége. A népi vallásosság közösségi formáinak és gyakorlatának megélésében mindig nagy szerepük volt a közösséghez tartozó vallási vezetőknek. A hagyományőrző vidékeken (pl. Palócföldön) tovább élő jámbor társulatok (Rózsafüzér vagy Olvasó Társulatok) tagjai közül kerülnek ki a templom tisztítói, díszítői. Ők vesznek részt hétköznapi miséken, litániákon, körmeneteken, temetéseken s egyéb különleges ájtatosságokon, s ők egyúttal a még fennmaradt vallásos hagyományok továbbvivői is.


Vissza az oldal elejére