MINDENNAPI ÉLET
Háztartás és lakberendezés
A városi polgárok házának alapterülete - a fallal övezett városok szűk kiterjedése, továbbá a belvárosi telkek magas ára miatt - viszonylag kicsi volt. A patríciusoknak a legdrágább helyeken, a városközpontban lévő piactér közelében emelkedő házai kőből épültek, de ezek közül is csak a legtehetősebbekét borította luxusszámba menő cseréptető. A belvárosi házak zömét fazsindellyel fedték, míg a szegényebb tulajdonosok külvárosi lakhelyét általában náddal vagy szalmával. A módosabbak háza nemcsak lakás céljára szolgált: az épület földszintjén utcára nyíló boltot vagy műhelyt alakítottak ki, a hátrafelé elnyúló keskeny udvaron pedig raktárat, istállót emeltek.
A bútorzatuk meglehetősen egyszerű volt. A fából készült székek többnyire nélkülözték a kárpitozást, legfeljebb ráterített szőnyeggel vagy párnával tették kényelmesebbé az ülőalkalmatosságot. Az egységes városi funkcionális bútorzat szép példáiként tartunk számon néhány 18. századból fennmaradt, fából készült patika-berendezést, amilyen a kőszegi vagy a székesfehérvári "Fekete Sas" jezsuita gyógyszertáré.
Az igényeket és lehetőségeket alapvetően a műveltségi és vagyoni különbségek befolyásolták, így aztán meglehetősen eltérő körülmények között élték mindennapjaikat a köznemesek. Mezőkövesdi Ujfalvy Sándor, a 19. század derekának emlékiratszerző nemese például így jellemezte apja egyik idősebb barátja, az erdélyi Kapjonban lakó Keczeli István környezetét, amely megörökítőjénél egy generációval korábbi időre jellemző:
A "Háztartás és házfelosztás változtatás nélkül mind a régi. A keskeny, szűk oldalszobában egy terjedelmes kihúzó, magoslábú ágy, alatta széles karikás ágy gyermekeknek. A falon hosszú fenyőfogason fonalak, gomolyák, motollák, ecsetek. Alatta egy kis fogason a gyermekek köntöse. Szemben egy párkányos, tarkára festett fogason óntálak, tányérok, kanalak, sótartók tisztán, jól kisúrolva és szép rendben. A falban hatalmas almárium; kétfelé nyíló ajtaja márvány színezetű, közepén óriási tulipánt festve, oldalt lyukacsos pléhtábla szellőzésért. Alól a háziasszony köntösei csinos, jó rendben, levendulavirág közt. Felül a polcokon aszalt szilva, dió, mogyoró, mákos- vagy mézeskalács. Más polcon az úr és gyermekek fehérneműi. Legfelül kis szalmás üvegekben köményes fenyő és mézes pálinkák, az úr csemegéi. Az almárium kinyúló felső párkányzatán öblös üvegekben rózsa, málna, vörös szőlő, málécsusza, ecetek. Kulcsa az asszony zsebében van, ez a ház szentélye. Titkait csak ő bírja.
Hátul alacsony, keskeny ajtó nyílik az éléstárba. A sarokban korhadt lépcsők visznek fel a ház hiujára [padlására], a fő raktárba. Kirekesztőleg az asszony felügyelete alatt állnak, csak ő tudja, mi és hol bennök.
A hálószobából más ajtó az étterembe vezet, mely egyszersmind nappali, vendég- s a háziúr lakó- és írószobája. A bútorok benne: egy ágy, fapamlag, hat szék, ebédlő- és íróasztal; mind régiek, szilvafából jó erősen készítvék; de bőrös szék vagy pamlag egy sincs. A magos lábakon álló ágyon nagy rakás ágynemű tornyosul fel szinte a padlásig, avatag, a háznál szőtt szőrtakaróval borítva. Az ágy alatt ócska ekevas, pántok, ráf, csikoltó (másképpen sikattyú, azaz munkadarab befogadására használatos szerszám), kerékkarikák, fejszék, fúrók, szegek, hosszú kötél, istrángok, kötőfékek. Egy kősó. Belől a fal mellett avatag bőr rostában kotoló tyúk. A falon füst miatt koromfekete hosszú fenyőfogason régi török puskák, pisztolyok, tőrök, kések, buzogányok függnek, jó rendben, de nem használtatván, pókháló- s porlepték. A kardok hüvelybe rozsdásodva. Szemben, más hosszú fogason hatalmas medvebőr, úton szekérbakra használják, itthon pedig, ha több a vendég, földre terítve az ifjabbaknak hálóhelyül. Mellette az ősi farkasbunda: családi clenódium (kincs), atyja és nagyatyja is viselték, de még mindig jó állapotban van, s látszik, hogy gonddal kezeltetett. Azután az inneplő mente, mellény, nadrág, téli, nyári báránybőr, kucsmák, inneplő kalap. Durva posztóból nagy fehér köpeny, rezes kard, nádbot, lócsontból pár csáklya, vasmacskák, hosszabb-kurtább fűrészek. Néhány pár izmos törökbúza (kukorica) cső hajánál összeakasztva. A végén egy nagyobb és egy kisebb csikóbőrös kulacs.
A szoba közepén a mestergerendáról vastag spárgán csüng a búzakoszorú, mely egyik nyártól a másikig gondosan őriztetik. A mestergerendára négy vadász-lőfegyver van feltaszítva. Ugyanoda vannak halmozva a családi és pörös okiratok, jól megfüstölve és porosodva. A szoba homlokán keskeny íróasztal vékonyan párkányozva, avatag poros levelekkel rendetlenül felhalmozva. Ezeken áll a régi, színehagyott Biblia fekete bőrtáblával, melyben a háziúr nősülése és gyermekei születésök idejét istendicséret és minden jókívánatai kíséretében pontosan följegyzi. Aztán Werbőczy Hármaskönyve kutyabőrbe kötve, és Hankens Bálint kalendáriuma. Ez utóbbi a napi események hű naplója és a kiadások deftere [számviteli könyve] ...
Az ajtón vashorgon függ az úr borzbőr vadásztarisznyája, s rajta a bőrkorbács a kopók kiűzésére. Az ajtóval szemközt a falon magosan áll az aranyozott rámájú régi tükör, ebben borotválkozik az úr. A tükör háta megett nagyapjáról öröklött, csupor nagyságú, hosszú szárú tajtékpipa öklömnyi zöld bojttal, mit csak nagy ünnepeken használ, vagy kiváló vendégének tölt meg. Ugyancsak a tükör háta megett vannak beszúrva a közelebb kapott levelek s apróbb cédulák. A tükör alatt a falon pipafogason négy hosszú szárú borgai [Borgón készített], s egy rövid szárú debreceni makrapipa; alattuk horgas szegen csüng a zsíros nagy kostök (a kos herezacskójából készült dohányzacskó). A falon díszlenek az utolsó Rákóczi, Apafi Mihály, s Werbőczy képei, elnyűtt, alig ismerhető alakban. Ezeken kívül apja, nagyapja képei, továbbá a maga és neje majomhoz inkább, mint emberi alakhoz hasonlító, közelebbről Gáti által festett mellképei, akit külföldről nemrég hozatott gr. Haller Kapjonba olasz falakat festeni. Oldaltfélt a falon függ a kakukkos, pókháló lepte nagy óra, de nem szól, rég elromlott; egy obsitos néhányszor már javítgatott rajta, de mégsem szól, s a gazda belérestelt már az ok nélküli munkába.
Az étterem egyharmadát az öreg kemence és terjedelmes tűzhelye foglalja el. A család itt magosan lobogó láng mellett körülülve teszi a téli, estveli munkát. A cigány pecér szítja a tüzet, hogy pillanatig se szakadjon; rendes hálóhelye a pucik [kemencesut] belseje. Mellette és körülte a tűzhelyen elnyúlva, kényükre heverésznek a háziúr kedvenc kopói.
Az étterem közepén kihúzó asztal négy nagy gombon álló erős bikkfa lábakon, köröskörül az "isten fizessének" nevezett széles párkányzat, min kényelmesen nyugszik a láb. A terített asztalon óntálak és tányérok. Az asztalra az öreg zöld hólyagosba - dudoros mintázatáról elnevezett kancsóba - csapoltatik a bor, abból a szőlőhegyből és azon hordóból, ahonnan és amelybe évtizedek előtt szűrték apái. Az étterem hátsó szögletén, alig észrevehető kisded ajtón roskadt lépcsők vezetnek le a pincébe. Többnyire az úr maga ereszkedik le bor vagy káposztalé után. Fején étek [étkezés] alatt télen, nyáron hatalmas báránybőr kucsma. Ebéden négy, vacsorán három tál étek; minőségök, ízök, színök, szagok minden időben egyforma. A háziaknak és vendégeknek rendesen a háziasszony osztja ki a feltálalt ételeket, a jobb falatokat férje számára fennhagyván, ki egyedül magára kirekesztőleg a tálból étkezik. A család tagjai már rég felkeltek az asztaltól, de a háziúr magára még mind csemegél a nője által rendre elibe rakott ízletes házi csemegékből...
Az étteremből szűk pitvaron keresztül tágas füstös ajtó vezet a cselédházba, amely téli és nyári konyha is. A sütőkemence három véka [régi űrmérték, kb. 30 liternyi] lisztre van készítve, de a fél véka fehér liszt is csak ott süttetik ki... A tűzhelyen az erdőről most érkezett derekamnyi vastag nyers bükkfa gyehennaként [pokolként] lángol; egyre pattan körülötte a cserépedény. A szakács keveset gondol a romlással... Őszönként Décséről a fazekas a gyümölcsös kertben egy egész katlan cserépedényt éget, ami rendesen más őszig tart.
Kinn a tornácon két tarkára festett tulipántos nagy láda: az asszony hozománya. Most ágyneműk, vásznak, fonalak s gomolyák [gombolyagok], raktára. A más oldalon csolnak [csónak] idomú öblös hársfa pamlag, egy vándor német készítménye: az úr alvó és pipázó ülőhelye."
A fentiekben megörökített erdélyi köznemesi portától egy világ választotta el az arisztokraták városi palotáinak, illetve vidéki kastélyainak külső és belső megjelenését.
A kastély és kertje között nagy méretű üveges ajtók, tükrök teremtettek kapcsolatot. A kerteket többnyire az általánosan elterjedt franciás ízlés szerint, szabályosan alakították ki. A kor nyugat-európai divatjának megfelelően, egzotikus növényekkel (narancsos) és madarakkal (fácános) gazdagították. A divat diktálta, szinte kötelező főnemesi gyűjtőszenvedély eredményeként létrejött könyv-, kép-, fegyver- és porcelánkollekció együtt jelent meg az Esterházy Miklós herceg építtette, magyar Versailles-ként is emlegetett süttör-eszterházai (fertődi) kastélyban. Az épületbelső fali és mennyezetképeinek kerete mindenütt harmonikusan illeszkedett a termek ornamentikájához, mintegy annak részét képezve. Angol és francia rokokó hatásra nálunk is megjelentek a külföldről behozott távol-keleties jellegű díszítő anyagok és motívumok, a chinoiserie, főként porcelánokon (vázák, teáskészletek), illetve papír- vagy selyemtapétákon, de még a bútorokon is. Ugyanakkor a török kiűzésével kiszorult Magyarországról a közel-keleti ízlésű szőnyegkultúra. A kontinentális éghajlat zordabb telének megfelelően - a Nyugat-Európában jellemzőtől eltérően - a csak sugárzóan melegítő kandallók helyett nálunk a mázas cserépkályhák terjedtek el.
A lakóépületek bútorzata nemcsak a vagyoni különbségeket, hanem az eltérő rendi helyzetet is mutatja. A barokk főúri kastélyok berendezése is megújult a műbútorasztalosok által az uralkodó stílusban készített berendezési tárgyakkal. A birtokos nemesség udvarházaiban az évtizedeken, évszázadon át felhalmozódott berendezés nem kelt egységes képet, szedett-vedettnek tűnik annak ellenére, hogy egy-egy újdivatú bútor, étkészlet is megjelenik. A városi polgár lakása még inkább a korábbi évszázadok zsúfoltságát idézi, a reprezentáció újabb kellékei azonban, mint pl. a pohárszékek, már körükben is megjelennek.
A kastélyok, paloták termeit esténként gyertyákkal világították meg, melyeket aranyozott, ezüst vagy bronz gyertyatartókban, illetve kristálycsillárokon helyeztek el, de léteztek hársfából faragott vagy fémvázon stukkó-maséból mintázott, aranyozott falikarlámpák is. Mindezek fényhatását a hatalmas falitükrök a többszörösére növelték. Faragott és intarziás díszbútorok, kínai mintára készült lakk-kabinetek, bronzveretű komódok és asztalok, berakásos nagy ruhásszekrények egyaránt megtalálhatók voltak e környezetben. A drága fafaragás helyett a 18. században egyre inkább a stukkó és a masé alkalmazása terjedt el. Az előző időszak ékszeres és leveles szekrényeinek utódaként immáron kombinált írószekrényt használtak: az alul három-négy nagy fiókos, furnérozott vagy intarziás komódot, amelyen az írólap lehajtásakor feltárultak a papír és írószer tárolására szolgáló apróbb fiókocskák és kicsi polcok. Az uralkodói berendezőüzemekben ekkor már sorozatban, szabvány szerint gyártott ülőbútorokat lyoni selyemszövettel, ritkábban gobelinszövésű kárpittal vagy magyar kárpitvarrásnak is nevezett, az egész felületet kitöltő hímzéssel vonták be. A század közepe táján fellendült a sűrűbb vagy ritkább keresztszemes öltéssel készült, barokk-rokokó ornamentikájú bútorhuzatok piaca. A faragott ülőbútorok díszítményei egyszínű textilhuzat mellett érvényesültek leginkább. Ilyen volt a továbbra is házi szövőszéken készült, hernyóselyem és len keverékéből előállított köpper, amelyet diagonális vagy halszálkás sávozódású szövésmintázatáról sávolynak is neveztek.
A kisnemesi lakóépület a parasztházakhoz hasonlított; legfeljebb több szobából és kamrából állt, s esetleg nagyobbak voltak a hozzá csatlakozó istállók, pajták. Nem téglából, hanem erdős vidékeken fából, másutt agyagból építkeztek, nád- vagy szalmafedélt alkalmazva. A nem különösebben értékes, festett fa bútorzatot az előző századi formahagyományoknak megfelelően, többnyire virágmintákkal díszítették. A mennyezetes ágyak közelében új elemként olykor spanyolfalat is beállítottak. A korábban kizárólag tárolásra használt láda mellett a 18. században meghonosodott a szekrények, üveges almáriumok, pohárszékek használata. A társasjátékot szolgáló kártyaasztalokon kívül a biliárd elterjedésével néhol biliárdasztallal is lehetett találkozni. A falakon tükrök, képek függtek. A katolikusoknál a falra akasztott feszület mellé gyakran szentképet és ereklye-, illetve szenteltvíztartót is helyeztek. Az immár általánosan elterjedt faliórán túl új találmányként jelent meg a 18. század második felében a barométer.
A parasztság, illetve a kisnemesség körében a 18. században is még a láda a fő bútor. A homloklap mezőin a 17. századi díszítő stílus folytatódik, gyakran leegyszerűsödve. A tehetősebb mezővárosi rétegek megrendelésre készült ládáin a 18. század második felében szélesebb körűvé vált a házasságkötés évének és a menyasszony nevének megörökítése. A fennálló ruhásszekrények századunkban még csak a Dunántúl északi részén jelentek meg a parasztházakban. A felsőbb osztályok körében egyre szélesebben terjedő almáriumok, pohárszékek egyszerűbb, festett és faragott puhafa kivitelben megjelennek a mezővárosi, falusi lakosságnál is, melyekből Erdélyben maradtak fent szép példányok. Az ágyat a katonaság gyakori pusztításaival terhes korábbi századokban pusztán az ágyneműt hordozó állványnak tekintették, nagyobb becse az "ágyi ruháknak" volt, ez vált rangjelzővé. A 18. század békés évtizedeinek eredményeként a század második felére vált az ágy is presztízsbútorrá, amelyet az egyre több helyen megjelenő mennyezetes- és tornyos- nyoszolyák jeleznek.
Öltözködés
A ruhatár összeállításának többféle európai mintája közül Magyarországon kétféle modell élt, amelyek többé-kevésbé függetlenek az egyén rendi, vagyoni helyzetétől. A nemesség alsóbb és a parasztság felsőbb rétegeiben általánosan jellemző volt, hogy a házasulandók számára egész életükre szólóan egyszerre, a házasságkötéskor állították ki ruhatárukat. A hazánkban is létező, de kevésbé gyakori másik eljárásra az egyes ruhadarabok rövid ideig történő használata, valamint folyamatos pótlása a jellemző. Itt a divatjamúlt darabok gyors lecserélése játszotta a fő szerepet a társadalmi normákhoz való alkalmazkodásban. E modellt a főnemesség, a városi polgárság és különféle szolga- és cselédcsoportok követték.
A testi ruhákat többnyire házilag állították elő a felsőbb rétegek számára is, ezekkel alig lehetett a társadalmi különbségeket kifejezni. Voltak azonban a ruhatárnak olyan darabjai is, amelyek a rendi elkülönülés jelzésére alkalmasak voltak: a látványos, ünneplő felsőruhák. Itt sem a szabás, a forma jelentett lényeges eltérést a nemesség és a jobbágyság öltözéke között, hanem a ruha anyaga.
A főnemesek a 18. század elején a "nájmódi", a nyugati divat felé fordultak, de a nemesség alsóbb rétegei a régi, esetleg több ízben is örökölt ruhatárukat használták. A század közepére a polgárok és a jobb módú parasztok is ilyen "nemesi" öltözetben jártak. Ennek lényege, hogy a hatóságok által korábban tiltott öltözetet - mint pl. posztóval borított bőrruhát - is hordhattak már, a posztóborítás pedig drága, többnyire kék színű angol posztóból - fajlondis - készült.
A század első felében a nyugati és török eredetű import anyagok - gyolcsok, patyolatok - színes kelmék, a század második felében pedig a különféle selymek váltak általánossá a női ruhatárakban. A század végére a rangot már nem maga a ruhadarab, hanem annak prémezése, szőr vagy selyem díszítése, arany- vagy ezüstpaszománya, vitézkötéses ezüst- vagy aranyozott gombjai jelentették. A tájilag eltérő jegyeket mutató "népviseletek", viseletcsoportok kialakulása is a 18. század elején kezdődött.
A főnemesség mellett a különféle társadalmi rétegek szolgái is részesei voltak a 18. században felgyorsuló divatváltozásoknak. Az előbbieknek vagyoni helyzetük biztosította a divat követését, az utóbbiaknak pedig a gazdájuktól évente kialkudott bérük természetben, azaz divatos ruhadarabokban követelt része. A mértéktelen divatozás odáig fajult, hogy egyes mezővárosi tanácsok arra kényszerültek, hogy a gazdát pénzbírsággal, a cselédet pedig testi büntetéssel tartsák vissza a divat mértéktelen követésétől.
Az öltözködésben az előkelők által hordott ruházat volt mindenkor hatással - az anyagi és társadalmi korlátok szabta mértéken belül - az egyéb rétegekére is. A 18. századi Magyarországon ráadásul még tájak és etnikumok szerint is némileg eltért a viselet. Az utóbbiaknál a különbség persze főként a paraszti ruházkodásban mutatkozott meg, de pl. a század közepéig az erdélyi nemesi öltözék is hagyományosabb volt a dunántúlinál. A 18. században - miként a művészetekben is - az előző korszakénál nagyobb hatást gyakorolt a nyugat-európai, mindenekelőtt a francia divat a hazai nemesi öltözetre, bár az mindvégig megőrzött bizonyos sajátosságokat.
A férfiak öltözete megtartotta a lovas katonai, huszáros viselet lényegesebb elemeit, szabásában és díszítésében viszont alkalmazkodott a francia divathoz. Ennek megfelelően, a felöltve vagy panyókára vetve egyaránt viselhető prémszegélyes, eredetileg bő esésű mentét - amit bogláros, utóbb zsinóros mentekötőszíj fogott össze - combközépig megrövidítették, szárnyait lekerekítették és annyira megkarcsúsították, hogy legfeljebb a mellen lehetett összegombolni. Az alatta viselt dolmány is kurtább és testhez simulóan feszes lett. S mennél inkább megrövidítették a dolmányt, annál jobban látszott a feszes nadrág felső szára, amit - a mentéhez és a dolmányhoz hasonlóan - egyre gazdagabban díszítettek vitézkötésnek is nevezett zsinórozással. Így a mentéből olyan kabát vált, amit a francia rokokóban megszülető frakktól szinte csupán a sujtás és a szegélyét díszítő keskeny prémcsík különböztetett meg. S mivel ezt a ruhadarabot társaságban már nem vetették le, az alatta viselt, addig is jól látható, kitömött, dús zsinórozású, pitykékkel kirakott dolmányt mindinkább vékony, hímzett vagy selyem brokátból varrták. (Nem nehéz felfedezni a rokokó ízlésnek megfelelően átszabott mente-dolmány együttesben az empire/directoire idejére kiforró frakk és mellény, sőt a 20. századi klasszikus, mellénnyel viselt zakó ősét.) A derékon széles zsinórövhöz csatolt bőrszíjon szablya függött. A nyusztprémes, kócsagforgós zacskós kucsmát, majd pedig a magas posztó süveget a 18. század közepétől kezdve nálunk is elterjedő parókára szintén rávették. Az akkoriban divatos nyugat-európai kalapformák viszont nem honosodtak meg Magyarországon.
Az előkelő hölgyek öltözetének szabását még nagyobb mértékben befolyásolta a francia divat. Ruhájuk - mely már látni engedte a kebel felső részét - fűzője csúcsban végződött, ami összeszorította a derekukat, s amely alól a szoknya a derékra kötött párnácskákból lefelé kereken szélesedve omlott alá bokáig. Hazai jelleget egyedül az előző korszakból továbbra is megőrzött díszes kötény kölcsönzött e viseletnek, amihez több, bő ráncú alsószoknyára, valamint egy abroncsos, kosárforma merevítőre is szükség volt. Az alsószoknyák és a felettük viselt selyemszoknya megfelelő tartása céljából a derék vonalára nagy kapcsot varrtak, s arra akasztották a szoknyák korcát. Az ingváll, halhéjas bordázatának köszönhetően, szintén feszesen állt. Az asszonyok a hajukba csipkéből vagy paszomántból készült kis kerek, hímzett vagy bogláros főkötőt, a lányok pedig szintén ékes pártát tettek. A hazai női hajviseletre egyáltalán nem voltak jellemzőek a párizsi rokokó gyakran túlzottan mesterkélt frizurakölteményei, sokkal visszafogottabb volt azoknál.
A városi nők frizurája nem tért el a főrendűekétől, miként ők is viseltek ingvállt, bár ez utóbbin a cselédlányok számára némelyik magisztrátus tilalmazta a szalagcsokor viselését. A városi elöljárók azonban ekkoriban már mind kevesebb sikert értek el a fényűzés megfékezésére irányuló törekvésükben. A városi asszonyok a kötényt a harangszoknya helyett bő ráncú szoknyához hordták, s a század második felében csakúgy, mint a nemeseknél, körükben is elterjedt a csipkés vagy rojtos díszítésű vállkendő. Lábukra finom bőrből készült csizmát húztak, amint a férfiaknál is ez idő tájt szorította ki a rövid szárú, ún. delisarut a térdig érő, kemény szárú csizma.
A szegényebb városlakók öltözete alig tért el a parasztságétól. Ők kénytelenek voltak beérni a "törött", azaz szűcsdísz nélküli, egyszerű subával, a lábukon pedig bocskorral. A sujtásos, ezüst pitykés mente csizmával való viselése már jobb módról árulkodott. Érdekes, hogy a magasabb végzettségét nyugati főiskolákon, egyetemeken szerzett, főként protestáns felekezetű honoráciorok (azaz nem nemesi származású értelmiségiek) többnyire hívebben követték az ottani divatot a Magyarországon megszokottnál. Nagy részük majd csak 1790 körül, a II. József rendszerével szemben kibontakozó általános nemzeti felbuzdulás hatására ölt - a nemesekhez hasonlóan - zsinóros ruhát, s viselnek azóta is a református lelkészek magyaros motívumú öltözetet.
Étkezés
Az étkezési szokások és ételek a mindennapi élet azon szférájába tartoznak, ahol meglehetősen lassú a változás, még ha ennek üteme társadalmi rétegenként eltérő is. Az étrend ráadásul összefügg a tájanként különböző mezőgazdasági termeléssel, ha ez a kapcsolat a vagyonosabbak esetében némileg lazább is volt. Étkezéssel kapcsolatos információk inkább a módosabbak köréből maradtak fenn.
A korszak egyik legfontosabb változása, amely legelőször a felsőbb társadalmi rétegekben mutatkozik meg, az étkezések napi rendjének átalakításában jelentkezik. A középkorra a napi két étkezés volt a jellemző, délelőtt 10 óra tájban az ebéd, illetve valamikor délután pedig a vacsora. Erről a kétszeri étkezési rendről tértek át az újkorban a háromszori étkezési rendre, amely reggeliből, a déli órákban elfogyasztott ebédből és az esti vacsorából állt. Az újítás az ekkoriban népszerűvé vált kávé fogyasztása köré csoportosított ételekből, kenyérfélékből és hozzávalókból állt. A parasztság az étkezések rendjénél fenntartotta a téli-nyári megosztást, és a téli időszakban a napi két étkezés gyakorlatát.
A 18. században az addigra már a nyugat-európai fejedelmi udvarokban általánosan elterjedt szokáshoz igazodva, főnemesi és városi polgári közegben mai szokásainknak megfelelően változott meg a rendszeres étkezések időpontja: az ebédet délelőtt tíz óra helyett dél tájban fogyasztották, ezért aztán a vacsora ideje is a délután öt óra tájékáról mintegy két órával későbbre került. A külföldi hatások rányomták bélyegüket az ételekre is. Nálunk is elterjedtek a levesek, s azokkal együtt honosodott meg a mélytányér használata, ami - miként a tálak és a lapostányérok is - hovatovább nemcsak ónból, hanem fajanszból, illetve a század második felében a jobb módúak körében mindinkább elterjedő porcelánból készült. Johann Lehmann, Magyarországon járt német utazó 1785-ben megjelent útleírása szerint a pesti Korona-fogadóban porcelántányérok és ezüst evőeszközök várták az éhes vendéget. Ugyanő kávéházakról is tudósított.
Immáron nem kizárólag négyszögletű, hosszúkás, hanem a közvetlenebb társalgást lehetővé tevő kerek, illetve ovális asztalnál is étkeztek. Mezőkövesdi Ujfalvy Sándor "ebéden négy, vacsorán három tál étek"-ről tudósít. Kastélyokban, palotákban - kivált ünnepi alkalmakkor - pedig még jóval több fogást tálaltak fel, mint a szerény udvarházban, ahol "az ebéd csemegéje a hófehér komlós cipó, a háziasszony sok szép erényeinek főbbike" volt.
Az ételeket valamivel enyhébben fűszerezték, mint korábban. 18. századi szakácskönyvek tanúsága szerint terjedőben voltak a mártások és a káposztából, borsóból, lencséből, tökből, labodából (spenót) készült főzelékek. A salátákat egyre kevésbé édesen, már mézzel való ízesítés nélkül tálalták. Új szokás volt a citromhéj ízesítőként való használata finom metéltre vagy kockára vágottan levesbe, illetve édességhez. E században terjedt el a levesekhez készített vajas rántás. Ekkor honosodott meg nálunk a kandírozás, a konfektkészítés, s szintén ekkortól kezdve használtak élesztőt a tészták készítéséhez és kovászt a kalácshoz. Egy 1753-ból Sárospatakról való szakácskönyv szerint már fagylaltot is csináltak tejből, sózott jéggel vagy hóval fagyasztva. Ahogy korábban török, úgy ekkor valószínűleg bécsi hatásra bővült az édességek választéka: többféle tésztáról, kásáról, tortáról, bélesről, gyümölccsel készült ételről, liktáriumról (gyümölcsíz, lekvár) van hírünk. A húsos gyümölcsök közül a birs, a körte és a meggy, a csonthéjasok közül a mandula, ritkábban a dió, a déliekből pedig a füge került leggyakrabban az asztalra. Ízesítőként terjedőben volt a vanília, és akik megengedhették maguknak, szívesen fogyasztottak csokoládét is.
A felsőbb társadalmi rétegekben a 18. században tűnik fel a szalonna egy részének kisütése és a zsiradék olvasztott zsír formájában történő tárolása, valamint a lisztes rántás készítése. Ezekkel a jelenségekkel az újkori magyar konyha későbbi két jellegzetes vonása jelent meg.
A paraszti kultúrában is jelentkezett két fontos újítás: a kukoricából készült ételek fogyasztása és a paprika fűszerként történő használata. Ezektől viszont a felsőbb társadalmi rétegek zárkóztak el. A kukoricától való tartózkodás részben ennek ínségeledel jellegével függött össze, részben pedig azzal, hogy a magasabb társadalmi rétegek más régi, középkori kásanövények - pl. a köles és az árpa - fogyasztásával is felhagytak. A tört paprika pedig olyan hangsúlyosan paraszti fűszernek számított a kortársak szemében, hogy ezért nem fogyasztották, s csak a hús mellé adott savanyúságként barátkoztak meg vele a század vége felé.
A 18. század első felében a kukoricát már minden országrészben (az Alföld belseje és a klimatikusan alkalmatlan magashegyi zónák kivételével) termesztették a parasztok emberi fogyasztásra is. Kásákat, pépeket, süteményeket készítettek belőle. Erdélyben terjedt el leghamarabb, és a felhasználása is itt vált a legszélesebb körűvé.
A burgonya magyarországi termesztését először egy német telepes falu, Vérteskozma határából említik. A felvilágosult abszolutizmus által kifejtett sokoldalú állami propagandával támogatva - az Alföldet kivéve - országszerte megindultak a burgonyatermesztési kísérletek. Az északi, kárpáti területen már az 1780-as évekre a lakosság fő tápláléka lett.
