VALLÁSOK, EGYHÁZAK
Felekezeti arányok a 18. században
A 18. század elejére a magyar korona országaiban a felekezeti arányok az ellenreformáció és a rekatolizáció eredményeként a katolikusok javára tolódtak el. A század folyamán a protestánsok arányszáma tovább csökkent, mivel a bevándorlók között igen csekély számban találhatóak. A bevándorló németek túlnyomórészt római katolikusok voltak (eltérően a nagy többségükben lutheránussá lett középkori eredetű hazai németségtől), a szerbek, románok és ruszinok pedig az ortodoxok, illetve a görög katolikusok számát növelték. A század végén a magyar korona országainak 10 millió lakosából 49% volt latin szertartású katolikus (magyarok, horvátok, szlovákok, szlovének, németek), 6% görög katolikus (ruszinok, románok), 14% református (magyarok), 9% evangélikus (németek, szlovákok, magyarok), 21% ortodox (szerbek, románok) és 1% zsidó vallású.
Római katolikusok
A magyar katolicizmus virágkora
A 18. század a magyar katolicizmus történetének egyik kiemelkedő korszaka: az újjáépítés, az újjászervezés, a vallási élet felvirágzásának időszaka. Legmaradandóbb teljesítménye a nagyrészt még ma is használt egyházi "infrastruktúra" felépítése. Templomaink, egyházi épületeink nagy része ekkor épült, vagy ekkor nyerte el ma is látható külsejét, főleg az oszmán uralom alól felszabadult területeken. A püspöki székhelyeken ekkor épülnek a barokk székesegyházak, püspöki paloták, könyvtárak, szemináriumi épületek, kanonoki házak, a szerzetesrendek rendházai, iskolái. Százával létesültek új plébániák, épültek falusi templomok. Ez a század, különösen annak első kétharmada, a barokk vallásosság korszaka, a hitélet minőségét tekintve is egyik virágkora a magyar katolicizmus történetének.
A szerzetességnek az előző században megindult fellendülése tovább folytatódott. A 18. századi országgyűlések sorra fogadták be, honosították az új szerzetesrendeket. A régi "monasztikus" rendek viszont - a bencések, ciszterciek és a premontreiek - nem tudták visszanyerni középkori jelentőségüket. Apátjaik, prépostjaik ugyan részt vettek az országgyűlésen, de monostoraik és birtokaik nagyrészt külföldi apátságok birtokába kerültek a felszabadító háborúhoz való jelentős anyagi hozzájárulásuk fejében. Annál eredményesebb tevékenységet fejtettek ki a jezsuiták, a ferencesek, a piaristák és a pálosok mind az oktatás-nevelés, mind a lelkipásztorkodás terén.
A század első kétharmada a jezsuiták kora: a közép- és felsőoktatás jelentős részét ők tartják kezükben, gimnáziumaikban és bentlakásos diákotthonaikban (konviktusaikban) nevelkedik a katolikus fő- és köznemesi ifjúság, de a városi polgárság, valamint a ruszin és román görög katolikus papfiúk jelentős része is. A tudományos életben játszott kiemelkedő szerepük jelzésére elegendő utalni a tudományos történetírásunkat megalapozó jezsuiták sorára (Hevenesy Gábor, Timon Sámuel, Kaprinay István, Pray György, Katona István). Midőn a pápa 1773-ban a nyugat-európai katolikus (spanyol, portugál, francia) kormányok nyomására feloszlatta a rendet, Magyarországon 953 tagja volt, 41 gimnáziumot, 3 akadémiát tartottak fenn, s az ő irányításuk alatt állt a nagyszombati egyetem, valamint - az akkoriban egyetemként elismert - kassai és kolozsvári főiskola. A rend vagyona meghaladta a 7 millió forintot, ebből hozták létre a Tanulmányi Alapot.
A piaristák - az első főhivatású tanító rend - 1721-ben önálló magyarországi rendtartományt hoztak létre. A legnépesebb rend, a több mint 3000 tagot számláló ferencesek elsősorban a lelkipásztorkodás terén, s főleg a töröktől felszabadított területeken dolgoztak, és igen népszerűek voltak a lakosság körében.
A világi papságnak nemcsak a száma nőtt meg ugrásszerűen (az 1780-as évek elején mintegy 9000 világi pap és több mint 2000 volt szerzetes végezte a 4-4,5 milliónyi katolikus lelkigondozását, a papnövendékek száma pedig meghaladta az ezret), hanem a korábbinál alkalmasabbá, felkészültebbé is vált hivatása gyakorlására. A püspöki székhelyeken papképző szemináriumokat állítottak fel, papi lelkigyakorlatokat tartottak, s a püspökök rendszeresen látogatták egyházmegyéik plébániáit.
Korszakunk kezdetén Kollonich Lipót esztergomi érsek állt a magyar egyház élén. Utána 1707-ben Keresztély Ágost szász herceg vette át az esztergomi egyházmegye kormányzatát. 1725-ben Esterházy Imre gróf lépett az érsekprímások sorába, akik 1714 óta német-római birodalmi hercegi címet is viseltek, s ezért nevezték őket hercegprímásnak. Esterházy 1745-ben bekövetkezett halála után kezdetét vette az a következő évtizedekben egyre általánosabbá váló káros gyakorlat, hogy a megüresedett érsekprímási széket (és egyre nagyobb számban a püspöki székeket) évekig nem töltötték be. Elsősorban azért, mert a megüresedett egyházmegye jövedelmei a kincstárt illették, s erre, különösen háborús években, a kormányzatnak szüksége volt. Mária Terézia csak 1751-ben nevezte ki Csáky Miklóst, majd az ő 1757-ben bekövetkezett halála után ismét négy év üresedés következett, míg 1761-ben sor került Barkóczy Ferenc kinevezésére, aki 1765-ben meghalt. Ezután 11 évig állt üresen az esztergomi érseki szék. Az 1776-ban kinevezett Batthyány József gróf hamarosan a bíborosi kalapot is megkapta: maga VI. Pius pápa adta át neki 1782. évi bécsi látogatásakor.
A Habsburg-uralom alá került Erdélyben fennmaradt a négy bevett vallásfelekezet szabad vallásgyakorlata. 1713-ban helyreállították az erdélyi (gyulafehérvári) katolikus püspökséget. Emellett továbbra is fennmaradt a sajátos katolikus önkormányzati intézmény, a Katolikus Státus. Erdélyben ugyanis 1713 előtt másfél évszázadon át nem volt katolikus püspök, így az egyház birtokait, alapítványait és iskoláit egy papokból és világiakból álló testület, a Státus kezelte, amelynek gyűlésében 3 egyházi és 8 világi személy vett részt.
Giuseppe Garampi bécsi apostoli nuncius (pápai követ) 1776 nyarán beutazta Magyarországot, s Rómába küldött leveleiben nagy elismeréssel szólt a magyar egyházi viszonyokról.
A 18. században teljes gazdagságukban kibontakoztak a népi vallásosság különböző formái: az ünnepek szokásokban gazdag, látványos megülése, körmenetek, vallásos színjátékok, zarándoklatok. Százával szerveződtek vallásos társulatok, kongregációk, konfraternitások. Különösen szembetűnő a búcsújárás rendkívüli fellendülése. 1680 és 1780 között mintegy 120 új búcsújáróhely keletkezett, s nagy többségük a Mária-kultusszal kapcsolatos.
Az egyház anyagi helyzete
A 18. században kibontakozó hatalmas újjáépítési és beruházási tevékenységhez anyagi erőforrásokra volt szükség. A kamara 1732-ben több mint 400 ezer forintra becsülte a magyarországi püspökök évi jövedelmét. Az egyes egyházmegyék közötti különbségek - a terület nagyságától és a hívek számától függően - igen jelentősek voltak: az esztergomi érseken (120 ezer Ft) kívül csak az egri (55 ezer), a pécsi (45 ezer) és a váradi püspök (40 ezer) rendelkezett jelentősebb jövedelemmel, a többi főpapé 6 ezer és 30 ezer forint között szóródott. Ezen összegek részben az egyháznak járó tizedből, nagyobbrészt azonban az egyházi birtokok jövedelméből származtak. A népesség gyors növekedése és a gazdaság fejlődése lehetővé tette az egyházi jövedelmek nagyarányú növekedését is. A kalocsai érseknek 1732-ben még csak 15 ezer forint jövedelme volt, 1782-ben pedig már 80 ezer. A győri püspöké ugyanezen idő alatt 25 ezer forintról 65 ezerre növekedett. E jövedelmek jelentős részével azonban a püspökök nem rendelkeztek szabadon. A kincstár bandérium-megváltás címén vagy a várak fenntartására korábban is igénybe vette jövedelmeik egy részét, s gyakran szedett tőlük "önkéntes ajándékként" jelentős összegeket a legkülönbözőbb célokra. Ezen állami elvonások ellenére a kor püspökei igen jelentős összegeket költöttek vallási és kulturális beruházásokra, jótékonykodásra. Padányi Bíró Márton veszprémi püspök (1745-1762) - az utolsó magyar püspök, aki bajuszt viselt, csizmásan járt és lovagolt - birtokain belterjes nagyüzemi gazdálkodást folytatva jelentős jövedelemre tett szert, s ebből mintegy 750 ezer forintot költött az említett célokra (88 templomot, 48 plébániát és 28 iskolát építtetett, 109 templomot és 39 plébániát felújíttatott).
A 18. század folyamán rendeződtek az alsópapság anyagi viszonyai is. Az egyházi tized egy tizenhatod része (sedecima) a középkor óta a plébánosnak járt, ehhez járult most a minden plébánosnak kimért föld, amelynek nagysága fél és két jobbágytelek között ingadozott, továbbá a hívek által részben természetben (gabona), részben pénzben fizetett párbér vagy ágybér, a község által természetben szolgáltatott "deputatum" (só, hús, tűzifa, faggyú, káposzta, misebor, sertés), valamint a különféle egyházi szolgáltatásokért (mise, esketés, temetés) fizetett stóla.
III. Károly elrendelte, hogy egy falusi plébános évi jövedelme minimálisan 150 forint legyen, s mivel legtöbbjük ezt nem érte el, 1733-ban felállította a "Plébánosok pénztárát" (Cassa parochorum), amelyből a falusi lelkészek jövedelemkiegészítést kaptak. A püspököknek jövedelmeik egy részét be kellett szolgáltatniuk ebbe a pénztárba. Mária Terézia a plébánosi minimumot 200, II. József pedig 300 forintra emelte, s ennek megfelelően növelték a püspökök hozzájárulását is a Plébánosok pénztárához. A falvakban a templom és a plébánia építéséről, karbantartásáról és felszereléséről a kegyúrnak, azaz a helyi földesúrnak kellett gondoskodnia, de 1782 után jelentős összegeket fordítottak erre a Vallásalapból is.
Mária Terézia, az "apostoli király"
A 18. század második felében a Habsburg Birodalomban is egyre inkább érvényesültek azok az államegyházi törekvések, amelyek a katolikus egyházat teljesen az állam felügyelete és irányítása alá akarták vonni. Ezek a törekvések II. József uralkodása alatt érték el tetőpontjukat, ezért ezt az egyházpolitikai rendszert jozefinizmusnak nevezzük. Az államegyházi rendszerre való áttérés azonban már korábban, Mária Terézia uralkodása alatt kezdetét vette, s mindez szoros összefüggésben volt a felvilágosult abszolutizmus rendszerének kibontakozásával.
Az államegyház kiépítésére való törekvés a 17. század végén és a 18. században Európa valamennyi katolikus országára jellemző. Németországban, ahol az érsekek és püspökök egyúttal világi fejedelmek is voltak, az episzkopalizmus formájában jelentkezett, amely a római centralizáció ellensúlyozására a pápa joghatóságának korlátozására és a püspöki tekintély és jogkör bővítésére törekedett. Történeti és jogi megalapozását e törekvéseknek a febronianizmus adta.
Az új egyházpolitikai irányvonal kezdeményezője Wenzel Anton von Kaunitz-Rietberg államkancellár volt, de alapelveit és programját részletesen Franz Joseph Heinke udvari tanácsos dolgozta ki, aki a cseh-osztrák udvari kancellária keretében 1769-ben felállított egyházpolitikai osztály, a "consessus in publico-ecclesiasticis" vezetője lett.
Magyarországon csak fokozatosan és óvatosan alkalmazták az új egyházpolitikai elveket, mert itt a központi kormány kezét megkötötte a rendi alkotmány, s a püspökök ellenállásán túl a rendi országgyűlés és a magyar kormányszervek, a Helytartótanács és a kancellária tiltakozásával is számolni kellett. Mária Terézia tehát először a magyar alkotmányjogi felfogás által nyújtott lehetőségeket igyekezett kihasználni. Eszerint a magyar királyoknak az egyház felett gyakorolt főkegyúri joga az állítólag II. Szilveszter pápa által Szent Istvánnak adott különleges kiváltságokon nyugszik. A Szilveszter-bullára hivatkozva alakult ki az apostoli királyság eszméje, amely szerint minden magyar uralkodót ugyanolyan széles jogok illetnek meg egyházi ügyekben, mint Szent Istvánt. Ezért kérte Mária Terézia 1758-ban XIII. Kelemen pápát, hogy engedélyezze számára az "apostoli király" cím használatát. A pápa ezt megengedte, de hangsúlyozta, hogy ez semmiféle különleges jogokkal nem jár. Mária Terézia és tanácsadói azonban nem így értelmezték: jogcímnek tekintették az egyház ügyeibe való széles körű állami beavatkozásra.
1762-ben megjelent Kollár Ádám Ferenc udvari könyvtáros háromkötetes munkája "Magyarország apostoli királyai főkegyúri jogának történetéről". Ebben a jeles jogtörténész oklevelekkel dokumentálta, hogy a magyar királyok kezdettől fogva gyakorolták a főkegyúri jogot. Kollár két év múlva kiadott újabb könyvében (Magyarország apostoli királyainak a vallási dolgok körüli törvényhozó hatalmának eredetéről és örökös gyakorlatáról) kimutatta, hogy a Szilveszter-bulla hamisítvány, s nem is volt rá szükség, mert a királyoknak tisztségüknél fogva jogukban áll püspökségeket alapítani, püspököket és érsekeket kinevezni, az egyházi javakat megadóztatni, a felesleges főpapi jövedelmeket közcélokra igénybe venni. A pápai dekrétumok és zsinati kánonok csak a királyi jóváhagyás után emelkednek törvényerőre.
Febronius 1763-ban megjelent könyve, amelyet Bécsben is lelkesen olvastak, jól alátámasztotta az új egyházpolitikai irányvonalat, mert tagadta a pápa egyetemes joghatóságát és a helyi egyházak ügyeibe való beleszólási jogát.
Magyarországon az érsekek és püspökök kiválasztásának és kinevezésének jogát az uralkodó gyakorolta. A király felhívására rendszerint a Helytartótanács egyházi bizottsága javasolt három jelöltet. Az udvari kancellária megkérdezte a prímás véleményét, ha a prímási szék éppen be volt töltve. Az uralkodó a döntés előtt az 1760-as évektől kezdve meghallgatta az Államtanács véleményét is. A királyi elhatározás megtörténte után a kancellária kiállította a kinevezett részére az adományozó diplomát, amelyért a főpap évi jövedelmének egyharmadát tartozott fizetni. A kinevezett püspököt ezután felterjesztették Rómába pápai megerősítésre. A megerősítő bulláért - éppúgy mint minden engedélyért, felmentésért - bizonyos összegű taxát kellett Rómába küldeni. A megerősítés után kerülhetett sor az új püspök felszentelésére és beiktatására.
1772-ben a királynő a saját hatáskörébe vonta a káptalanok tagjainak, a kanonokoknak kinevezési jogát. Maximálta a koldulószerzetesek létszámát, s elrendelte, hogy a szerzetesek csak 24 éves korukban tehetnek fogadalmat. Csökkentette az egyházi ünnepek számát (a vasárnapokon kívül csak 16 ünnepet lehetett munkaszünettel megülni a korábbi több mint 30 helyett), és korlátozta a zarándoklatokat, búcsújárásokat. Az 1770-es években sor került új püspökségek szervezésére is. Ez kétségkívül indokolt volt, mert a 11. század eleje óta nem változtak a püspökségek határai, s szükségessé vált egyes túl nagy egyházmegyék felosztása. Mária Terézia 1776-ban az esztergomi érseki megye területén három új püspökséget létesített: a besztercebányait, a szepesit és a rozsnyóit. 1777-ben a hatalmas veszprémi egyházmegye területéből hasították ki a székesfehérvári és a szombathelyi püspökség területét. A királynő ezzel a lépéssel egyúttal mérsékelni kívánta egyes túl nagy területű egyházmegyék főpapjainak befolyását.
A "jozefinizmus" államegyházi politikája
Mária Terézia legtöbb egyházpolitikai lépéséhez legalább utólag kikérte a Szentszék hozzájárulását. II. József erre már nem tartott igényt. Anya és fia a maga módján egyaránt őszintén és mélyen hívő volt, de vallásosságuk két különböző korszakot képviselt, s gyakran vezetett éles összeütközésre közöttük. A hagyományos módon vallásos királynő keserű csalódottsággal figyelte fia és utóda vallási türelmét, a felvilágosodás eszméivel párosult racionális, a látványos külsőségeket elutasító vallásosságát.
Nem sokkal József trónralépése után, 1781-ben jelent meg a királyi tetszvényjog (placetum regium) alkalmazását elrendelő pátens. "Kétségtelen, hogy minden Rómából, az apostoli széktől eredő bulla, breve és más rendelet hatással lehet az állami ügyekre, ezért... azok szövege ezentúl előzetesen terjesztessék elénk, királyi tetszésünk és jóváhagyásunk kieszközlése végett." Néhány nappal később jelent meg az a rendelet, amely megtiltotta, hogy a szerzetesrendek kapcsolatot tartsanak fenn római elöljáróikkal. A kolostorokat, rendházakat az illetékes megyés püspökök joghatósága alá helyezték. Hamarosan a külföldön - főleg Rómában - tanuló papnövendékeket is hazarendelték.
A febronianizmus szellemében fogant az a rendelet, amely megtiltotta, hogy a püspökök Rómától kérjenek engedélyeket a különféle házassági akadályok alóli felmentésre, amelyek eddig a Szentszéknek voltak fenntartva, s arra kötelezte őket, hogy e felmentéseket saját hatáskörükben adják meg, minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül. József arra hivatkozott, hogy ezzel csak a püspökök eredeti joghatóságát állította helyre. Ugyancsak tilos volt a püspököknek bármi címen - engedélyekért, felhatalmazásokért - pénzt küldeni Rómába. A püspököknek ezentúl esküt kellett tenniük, hogy az uralkodó minden rendeletét minden tekintet és kivétel nélkül végre fogják hajtani. Végül 1781. október 29-én napvilágot látott a türelmi rendelet, amely engedélyezte a protestánsok és ortodoxok szabad vallásgyakorlatát.
1782 januárjában a császár feloszlatta a kamalduli, kapucinus, karmelita, karthauzi és klarissza rendeket, de hamarosan sorra kerültek a bencések, a ciszterciek, a ferencesek, a premontreiek, a pálosok és a domonkosok is. Összesen 134 férfi és 6 női kolostort szüntettek meg, s a feloszlatások 1484 férfi és 190 női szerzetest érintettek, azokat, akik szemlélődéssel, imádsággal foglalkoztak, azaz - a császár nézete szerint - nem végeztek embertársaik javára hasznos tevékenységet. Tovább működhettek az oktatással és betegápolással foglalkozó rendek. A feloszlatott rendek vagyonából Vallásalapot létesítettek.
A császár intézkedései ellen tiltakozó pápai nunciusnak Kaunitz fejtette ki a birodalmi egyházpolitika alapelveit. Eszerint a kifogásolt intézkedések csak a visszaélések orvoslását és a megromlott egyházi fegyelem helyreállítását célozzák, s nem érintik sem a hit alaptételeit, sem a lelkek üdvét, tehát nem tartoznak a hit és a vallás lényegéhez, s mint ilyenek, kizárólag az állam és az uralkodó hatalma alá esnek. Dogmatikai és pusztán a lélek legbenső dolgait érintő kérdésekben a császár elismeri a római Szentszék jogait, de semmiféle külső beavatkozást nem tűr olyan ügyekbe, amelyek kizárólag a fejedelmi hatalomra tartoznak. Ilyen pedig minden, ami az egyházban nem isteni rendelés, hanem emberi találmány. A császár szerint a pápa olyan jogokra is igényt tart, amelyek eredetileg a püspököket illették. Ő most visszahelyezi a Birodalom püspökeit ezen ősi jogaik gyakorlásába.
Ebben a helyzetben a nuncius már csak a magyarországi püspököktől remélte, hogy szembefordulnak a császári intézkedésekkel. Hasonló véleményen voltak a külföldi megfigyelők is. A francia követ szerint "várható, hogy az osztrák és a cseh papság alá fogja magát vetni a császár akaratának, de nem látszik hihetőnek, hogy Magyarország papsága hasonló tanulékonyságot mutasson."
A magyar püspökök kezdetben valóban elég határozottan ellenezték II. József újításait. Sűrűn leveleztek egymással, hogy az egyes kérdésekben kialakítsák közös álláspontjukat. Ezeket a véleményeket Batthyány prímás kihallgatásokon és felterjesztésekben ismételten az uralkodó elé terjesztette. Különösen éles hangon tiltakozott a szerzetesrendek tervezett feloszlatása ellen, jelezve, hogy e törvénytelen rendelkezése végrehajtásában a császár nem számíthat sem az ő, sem püspöktársai közreműködésére.
VI. Pius pápát mélyen elszomorították a Bécsből érkező hírek, s miután hasztalan tiltakozott József reformjai ellen, 1782 tavaszán személyesen látogatott el Bécsbe, de egy hónapos ott-tartózkodása alatt semmi lényeges engedményre nem sikerült rábírnia a császárt. II. József a következő év végén Rómában viszonozta a pápa látogatását.
A pápa és a császár személyes találkozása nem eredményezett változást az utóbbi valláspolitikájában. Annál kevésbé, mert szinte már a tévedhetetlenség adományát tulajdonította magának vallási ügyekben, amint a pápához intézett levelében írta: "egy belső hang megmondja nekem, hogy mit kell megtennem és mit elmellőznöm, mint a vallás törvényhozója és védelmezője; és ez a hang, az isteni kegyelem segítségével sohasem vihet tévedésbe". 1782-ben felállította az egyházügyi udvari bizottságot (Geistliche Hofkommission), amelynek hatáskörébe tartozott "minden, ami az állam evilági jólétére, jó rendjére és nyugalmára befolyással van, beleértve a külső istentiszteletet és a külső fegyelmet, egy szóval minden, ami nem a hit tanait, a szentségek kiszolgáltatását és a belső fegyelmet érinti". Kezelte az egyház vagyonát és alapjait, megállapította a lelkészek és a misék számát, intézkedett az egyházi méltóságok betöltése felől. Ugyanakkor újjászervezték a Helytartótanács egyházügyi bizottságát is.
1783-1784-ben került sor a papképzés gyökeres átszervezésére és állami ellenőrzés alá helyezésére. A püspöki szemináriumokat bezárták, és az összes papnövendéket három (Pozsony, Eger, Zágráb), majd két "generális" szemináriumban (Pest és Pozsony) összpontosították. A tanárokat az uralkodó nevezte ki, a tananyagot és a tankönyveket is ő írta elő. A lelkészeket állami hivatalnokoknak tekintette, akiknek a "tiszta és ésszerű istentisztelet" mellett - amelynek külsőségeit a legapróbb részletekig ő maga szabályozta - az állami rendeletek kihirdetésével, gazdasági, egészségügyi és tudományos ismeretek és általában a "felvilágosodás" terjesztésével, a népoktatás fejlesztésével is foglalkozniuk kellett. Igaz, hogy megfelelő anyagi ellátásukról is gondoskodott. A lelkipásztori igények gondos felmérése alapján több mint ezer új plébániát és kápláni állást létesített. Az "ésszerű" vallásosság jegyében megtiltotta a zarándoklatokat, feloszlatta a jámbor társulatokat, konfraternitásokat.
II. József magát a birodalmi egyház egyedüli, korlátlan hatalommal rendelkező fejének tekintette, aki a maga szuverén uralkodói jogán intézkedik nemcsak egyházpolitikai, szervezeti és fegyelmi kérdésekben, hanem az egyház belső életét érintő ügyekben (papképzés, liturgia) is. Intézkedéseiben nem volt tekintettel sem a pápa Krisztustól rendelt hatalmára, sem a Szentszéknek a történelem folyamán kialakult és évszázadok óta gyakorolt jogaira. Ezzel kapcsolatban semmiféle óvást, tiltakozást nem vett figyelembe. Vissza akarta állítani a gregorián reform előtti viszonyokat, a pápai hatalom jogkörének korlátozásával kiterjesztette a püspökök jogkörét, de a püspököket állami tisztviselőknek, az állam szolgáinak tekintette, akiknek utasításokat osztogatott, s akiket utasításainak nem teljesítése esetén büntetett. Élete végén, halálos betegségében a türelmi rendelet valamint a plébániák szabályozása és az alsópapság anyagi ellátásának biztosítása kivételével valamennyi vallásügyi rendeletét is visszavonta.
Az unitusok (görög katolikusok)
A 18. század egyik legnagyobb jelentőségű vallási eseménye a vallási unió, azaz a magyarországi ortodox vallású népesség egy részének újra egyesülése Rómával. Így jött létre a magyarországi görög katolikus vagy bizánci szertartású katolikus közösség, amely a század végén már több mint 600 ezer lelket számlált, s ruszinok, románok és délszlávok mellett magyarok is szép számmal voltak körükben.
A lengyelországi ortodoxok 1596-ban Bresztben elfogadott újraegyesülése után a magyarországi ruszin papság körében is megindult az uniós mozgalom. 1646-ban Ungváron 63 ruszin pap egyesült Rómával, s a következő években több száz ruszin lelkész csatlakozott az unióhoz. 1689-ben püspököt is kaptak az unitus (görög katolikus) ruszin hívek. A munkácsi unitus püspök azonban nem rendelkezett önálló egyházmegyével, hanem az egri latin szertartású püspök joghatósága alá tartozott, annak a helynöke (vikáriusa) volt. Némely egri püspök az unitus papokat csak a latin szertartású plébánosok helynökeinek tekintette. A 18. század folyamán évtizedekig tartó vita folyt az egri püspökök és a munkácsi unitus püspök, valamint annak papjai között a görög katolikus püspök és papok jogállásáról. Mária Terézia 1766-ban az unitusok mellett foglalt állást, s kérte a pápát egy önálló unitus püspökség létrehozására Munkácson. Az egri püspöknek még néhány évig sikerült ezt megakadályoznia, de a királynő erélyes fellépésére XIV. Kelemen pápa 1771-ben hozzájárult a munkácsi görög katolikus püspökség felállításához. A püspökség székhelyét néhány év múlva áttették Ungvárra.
A görög katolikus vallási életben fontos szerepet játszottak a szerzetesek, akiket bazilitáknak neveztek. Az egyházmegye bölcsője a középkori alapítású munkácsi kolostor volt. A magyarországi görög katolikusok legjelentősebb búcsújáró helyévé vált a 18. században a máriapócsi bazilita kolostor és kegytemplom. Ennek keletkezése összefügg a híres máriapócsi könnyező Mária-képpel. Az 1675-ben festett kép 1696 novemberében több napon át könnyezett. A képet I. Lipót feleségének kívánságára Bécsbe szállították, ahol ma is a Szent-István dómban látható. Az elvitt kép helyére egy másolat került a pócsi templomba. 1715-ben a másolat is könnyezett, s e kép lett a legnépszerűbb keletmagyarországi búcsújárás célja. A kegyhely gondozását 1749-től a bazilita szerzetesek vették át, akik 1770-től messze földről látogatott iskolákat is létesítettek a monostor mellett.
A 17. és 18. század fordulóján ment végbe az erdélyi románok uniója. Ezt elsősorban Kollonich Lipót esztergomi érsek és az Erdélybe visszatelepült jezsuiták szorgalmazták. Az 1698 októberében tartott gyulafehérvári zsinaton Athanasius Anghel ortodox püspök és több mint 2000 pap elfogadta a Rómával való egyesülést. Ezt az 1700. szeptemberi és az 1701. júniusi zsinatok is megerősítették. A román ortodox klérus elfogadta a firenzei uniós zsinat 4 pontját, ennek fejében megtarthatták rítusukat, továbbra is használhatták a régi naptárt, s érvényben maradt a keleti egyházi törvénykönyv. Az unitus papság mentesült a jobbágyi szolgáltatások alól, s mindenben egyenjogú lett a latin szertartású katolikus papsággal, sőt - a latin szertartású papságtól eltérően - házasságot is köthetett, családja is lehetett. Az unitus papság jogait I. Lipót két ünnepélyes diplomában erősítette meg 1699-ben és 1701-ben. Az uniót Kollonich érsek és a bécsi kormányzat javaslatára Róma is jóváhagyta, s megerősítette Athanasiust püspöki tisztségében. A román egyesültek liturgiájukban a román nyelvet használhatták.
A gyulafehérvári latin szertartású püspök azonban nem fogadta el unitus kollégáját egyenjogú püspöknek, hanem csak helynöknek - "rítus-vikárius"-nak -, s azt kívánta, hogy hagyja el Gyulafehérvárt, amely kizárólagosan a latin püspök rezidenciája. A vitás kérdést Rómában úgy oldották meg, hogy 1721-ben XIII. Ince pápa Fogaras székhellyel püspökséget állított fel az egyesült románok számára. Ioan Inochentie Micu-Klein unitus püspök 1737-ben megvásárolta a balázsfalvai uradalmat, s hamarosan a püspökök is ide tették át székhelyüket, bár az egyházmegye neve hivatalosan a továbbiakban is "Fogaras-gyulafehérvári püspökség" maradt. E püspökség joghatósága az erdélyi görög katolikus románokra terjedt ki. Balázsfalván a 18. század közepétől jelentős román görög katolikus kulturális központ épült ki, különböző szintű iskolákkal, nyomdával.
A Magyarország keleti megyéiben élő egyesültek számára Róma 1748-ban engedélyezte egy püspöki helynökség (ún. rítus-vikáriátus) felállítását Nagyváradon. Ezt Mária Terézia kérésére VI. Pius pápa 1777-ben önálló püspökséggé emelte, s az erdélyi és a munkácsi unitus püspökséggel együtt az esztergomi érsek joghatósága alá rendelte.
A románok vallási uniója azonban korántsem volt olyan sikeres és teljes, mint a ruszinoké. Az unió elsősorban a papság ügye volt, mert ezáltal kiemelkedett a jobbágysorból, s a latin szertartású római katolikus papsággal egyenrangú kiváltságos renddé lett. Az 1740-es években azonban kiderült, hogy a hívek többsége nem fogadta el az uniót, hanem megmaradt ortodoxnak. Ezért Mária Terézia 1761-ben engedélyezte román ortodox (görögkeleti) püspökség létesítését Nagyszebenben. Az erdélyi ortodox püspök a karlócai szerb metropolita joghatósága alá tartozott, s a 18. században a püspökök is szerbek voltak.
A ruszinokénál és a románokénál jóval szerényebb eredményeket hozott a Magyarország déli részén és Horvátországban élő ortodox délszlávok uniója. Az ortodox szerb lakosság ellenállt az egyesítési törekvéseknek, s csak néhány ezer család fogadta el az uniót. Az ő számukra engedélyezte Mária Terézia kérésére VI. Pius pápa 1777-ben a kőrösi görög katolikus püspökség felállítását.
A munkácsi görög katolikus egyházmegyében az egyházi szláv volt a liturgia nyelve, a két román püspökségben viszont - a román ortodox püspökséghez hasonlóan - a román. Munkácson, majd Ungváron és Balázsfalván létesült papnevelő intézet a ruszin és a román unitusok számára. Sokan folytatták tanulmányaikat a nagyszombati, majd a pesti egyetemen. Mária Terézia 1775-ben Bécsben az ottani egyetemen tanuló görög katolikus papnövendékek számára létrehozta a Szent Borbála kollégiumot (Barbareum), ahol számos magyarországi és erdélyi ruszin és román klerikus kapott ösztöndíjas helyet. II. József a Barbareumot 1783-ban bezáratta, de helyette megszervezte a Studium Rutheneumot.
Mivel a görög katolikus papoknak az unió után felsőfokú tanulmányokat kellett végezniük, s a püspökök és a káptalanok követei helyet kaptak az országgyűlésen, a görög katolikus egyházi értelmiség a továbbiakban igen fontos szerepet játszott mind a ruszin, mind a román nemzetté válás folyamatában, a nemzeti tudat és a nemzeti nyelv kialakításában, különböző nemzeti intézmények létrehozásában.
Ortodoxok (görögkeletiek)
A szerb vallási unió kudarca és a román unió félsikere után Magyarország második legnépesebb vallási közössége a 18. század végén az ortodox (görög keleti) egyház volt. Román és délszláv anyanyelvű híveinek száma meghaladta a 2 milliót. Ezek valamennyien a karlócai szerb metropolita joghatósága alá tartoztak.
A Balkánon, oszmán uralom alatt élő szerbek ortodox egyházának feje az ipeki (peci) pátriárka volt. 1690-ben III. Arsenije Carnojevic (Csernovics Arzén) pátriárka több tízezer hívével együtt a török elől Magyarországra menekült. I. Lipót ekkor több ünnepélyes oklevélben biztosította a szerb ortodox egyház önkormányzatát. Ezt az 1771-ben és 1777-ben kiadott ún. Illír Szabályzatok (Regulamentum) is megerősítették. Az ortodox szerbek mentesek voltak a katolikus egyháznak fizetendő tized alól, továbbra is használhatták a Julianus-naptárt, s maguk választhatták meg érseküket és püspökeiket. Az egyházi önkormányzat ügyeinek intézésére nemzeti egyházi kongresszusokat tarthattak, amelyben 25-25 választott követ képviselte az egyházi, a polgári és a katonai rendet, majd 1790-től a nemességet is. A szerémségi Karlócán székelő szerb metropolita joghatósága alá hét szerb (Buda, Bács, Temesvár, Versec, Arad, Károlyváros, Pakrác) és egy román (Nagyszeben) püspökség tartozott. 1776-ban a szultán megszüntette az ipeki patriarkátust, ezzel a magyarországi szerb ortodox egyház önállóvá, autokefállá vált.
A szerb ortodox egyházban is fontos szerepet játszottak a szerzetesek, a baziliták. Püspököt csak a szerzetesek közül választhattak. A történeti Magyarországon több mint két tucat szerb bazilita kolostor létesült. Legnevezetesebbek közülük a 15. században alapított szerémségi kolostorok, amelyek nemcsak búcsújáró helyek, vallási központok voltak, hanem fontos szerepet játszottak a szerb nemzeti tudat ápolásában is. Ezekben a kolostorokban nyugszanak ugyanis az egykori szerb fejedelmeknek, despotáknak a hamvai, s a szerb nemzet történetének számos fontos dokumentumát, emléktárgyát őrzik. A legjelentősebb kolostor volt a ravanicai és a krusedoli a Szerémségben, valamint a Tolna megyei Grábóc (Grabovac).
A szerb ortodox egyházszervezet egyúttal a magyarországi szerbség legfontosabb nemzeti politikai szervezete is volt. A nemzeti egyházi kongresszus szerb politikai igényeket is megfogalmazott, a metropoliták pedig az uralkodóhoz intézett kérvényeikben, majd 1790-től az országgyűlésen adtak hangot népük kívánságainak. A ruszin és román unitus papsághoz hasonlóan a szerb, majd a 18. század végétől kezdve a román ortodox klérus is vezető szerepet játszott a kibontakozó nemzeti mozgalomban, s a nemzetté válás folyamatának első szakaszában pótolta a hiányzó világi értelmiséget.
Protestánsok
A protestánsok vallásgyakorlatára Magyarországon a 18. században továbbra is az 1681:25. és 26. tc. maradt érvényben. Eszerint nyilvános vallásgyakorlat csak a törvényben felsorolt helyeken (artikuláris helyek) volt lehetséges, egyéb helyeken csak a magánkultuszt engedélyezték, vagyis a vallásos könyvekből történő felolvasást, ezt is csak a legszűkebb családi körben. A töröktől visszafoglalt területeken I. Lipót csak katolikus vallásgyakorlatot engedélyezett, bár ezt a gyakorlatban nemigen lehetett betartani, aminthogy az artikuláris helyeken kívül is sokfelé működtek titokban protestáns lelkészek. Más volt a helyzet Erdélyben, ahol a négy befogadott vallás (református, evangélikus, unitárius, katolikus) rendszere továbbra is fennmaradt. Horvátországban viszont a protestánsok továbbra sem szerezhettek földbirtokot.
Átmenetileg javult a helyzet a Rákóczi-szabadságharc idején. II. Rákóczi Ferenc ugyan katolikus volt, de a kurucok többsége a protestánsok közül került ki. Rákóczi alapelve a vallások szabad gyakorlata és egyetértése volt (Concordia religionum animata libertate), s ennek megfelelően helyreállította a protestánsoknak szabad vallásgyakorlatot biztosító 1608. és 1647. évi törvények érvényét. A protestánsok ezekben az években több templomot visszakaptak, illetve visszafoglaltak.
A szatmári béke után azonban ismét visszaálltak az 1681. és 1687. évi törvényekben megszabott korlátozások. Az 1715. évi országgyűlés törvényei szerint a protestánsok vallási sérelmeik miatt csak a királynak tehettek panaszt, s csak személyesen a saját nevükben. Zsinatokat és egyházi gyűléseket is csak a király engedélyével tarthattak. III. Károly 1731. és 1734. évi rendeletei (Carolina Resolutio) a protestáns lelkészeket a katolikus főesperesek felügyelete alá rendelték, s szigorúan büntették a protestáns vallásra való áttérést. Vegyes házasságot csak katolikus pap előtt lehetett kötni, a házassági pereket a katolikus egyházi bíróságok tárgyalták, de protestánsok házassága esetén a protestáns egyházjog szerint kellett ítélkezniük. Aki közhivatalt akart vállalni, annak ún. dekretális esküt kellett tennie, amelyben Szűz Máriára és a szentekre történt hivatkozás, ezért hívő protestáns nem vállalkozhatott az eskü elmondására. Ezért az 1734-es Carolina Resolutio úgy rendelkezett, hogy protestáns tisztviselő előtt az eskü szövegét fel kell olvasni, de nem kell őt kényszeríteni arra, hogy az eskü szavait utánamondja. Engedélyezte Károly azt is, hogy a reformátusok és az evangélikusok négy-négy szuperintendenst válasszanak.
A 18. században az államilag támogatott erőszakos rekatolizáció megszűnt, de az "ellenreformáció" csendesebb, mérsékeltebb eszközökkel tovább folyt. Templomok és iskolák elvételére is sor került. Mária Terézia korlátozta a protestáns ifjak külföldi iskolázását, betiltotta a legációkat és a szupplikációkat, s jutalmazta a katolikus hitre áttérőket, vegyes házasságok esetén megkívánta a reverzálist, de a protestánsokkal szemben erőszakos módszereket alkalmazó katolikus püspökökkel szemben is fellépett. "Nem kívánjuk az üldözést, de a türelmet sem" - ez volt a királynő alapelve a vallási kérdésben. Vele szemben fia, az 1765-ben társuralkodóként maga mellé vett II. József már határozottan a vallási türelem híve volt. Részben neki, részben az 1760-ban felállított Államtanács javaslatainak köszönhetően az 1770-es években már javult a protestánsok helyzete, s korábban elfoglalt templomok visszaadására is sor került.
II. József trónralépése után hamarosan, 1781-ben kiadta türelmi rendeletét. Ennek értelmében ott, ahol legalább száz protestáns család élt, templomot, paplakot és iskolát építhettek. A templomnak azonban nem lehetett tornya, harangja és bejárata az utca felől. Később ezt a korlátozást feloldotta, s már 50 családból álló gyülekezetnek is megengedte prédikátor alkalmazását és templom építését. Ettől kezdve a protestánsok minden hivatalt, állami méltóságot betölthettek, megszűnt a dekretális eskü. A vegyes házasságok esetében megszüntette a reverzálist. Rendelkezése szerint a katolikus apa minden gyermeke katolikus lett, a nem katolikus apa vallását pedig csak a fiúk követték, a lányok anyjuk után katolikusok lettek. A protestáns egyházakba való átlépést is megkönnyítette. A türelmi rendelet nyomán több mint ezer "elárvult" (azaz lelkész és templom nélküli) gyülekezet élt a szabad és nyilvános vallásgyakorlat jogával. A türelmi rendeletet József halálos ágyán sem vonta vissza, s a protestánsok és ortodoxok szabad vallásgyakorlatára vonatkozó rendelkezéseit az 1790-1791. évi országgyűlés törvénybe iktatta.
A protestáns egyházak belső életében a legfontosabb fejlemény a zsinati-presbiteri egyházi alkotmány elemeinek elterjedése volt, amelyeket a Nyugat-Európában, főleg Angliában tanuló teológusok hoztak magukkal haza. Nyugati mintára nálunk is sok gyülekezetben megalakultak a hívek által választott világiakból álló egyháztanácsok, presbitériumok, a nemesek és földesurak pedig mint gondnokok és főgondnokok kaptak helyet az egyházi vezetésben.
A második Carolina Resolutio (1734) után a protestáns egyházak kialakították a király által engedélyezett négy egyházkerületet: az evangélikusoknál így jött létre a bányai, a dunántúli, a Dunán inneni és a tiszai egyházkerület, a reformátusoknál pedig a dunántúli, a Duna-melléki, a Tiszán inneni és Tiszán túli kerület, mindegyiknek élén egy-egy választott szuperintendenssel (püspökkel) és világi főgondnokkal.
Az evangélikusoknál már a század elején kialakult az "egyetemes felügyelő" hivatala. Előbb Hellenbach János Gottfried, majd 1758-tól Zay Péter töltötte be ezt a tisztet. 1774-ben megalakult a magyarországi lutheránus egyház egyetemes konzisztóriuma, közgyűlése is. A kálvinistáknál nem alakult ki ilyen egységes központi szervezet, náluk az egyházkerületekben állítottak egy-egy világi főgondnokot a püspök mellé. A század elején azonban Ráday Pált, II. Rákóczi Ferenc kancellárját "az egész magyar református egyház főgondnokának" nevezték, bár ez csak tiszteletbeli cím volt. 1773-ban pedig Beleznay Miklós tábornok kapott megbízást arra, hogy főgondnokként képviselje a reformátusok érdekeit. Mivel a vallási kérdések tárgyalása lekerült az országgyűlések napirendjéről, s a vallásügyi panaszokat csak a király elé lehetett terjeszteni, a protestáns egyházak a bécsi udvari kancelláriánál, majd a pozsonyi Helytartótanácsnál is jogban jártas egyházi ügyvivőket (ágenseket) alkalmaztak (Ilyen ügyvivő volt Bessenyei György is).
A hitéletben az evangélikusoknál a 18. század folyamán erősen érvényesült a németországi pietizmus hatása, főleg a dunántúli egyházkerületben (Torkos András, Bárány György) és Pozsonyban (Bél Mátyás). A reformátusoknál az uralkodó ortodoxiával szemben továbbra is megfigyelhető a nyugat-európai puritanizmus befolyása, majd a század vége felé a felvilágosodás hatására nálunk is megjelent a racionális teológia.
Zsidók
A 18. században gyors ütemben növekedett a zsidó vallásúak száma, elsősorban a bevándorlás következtében. A század elején számuk alig haladta meg a tízezret, a józsefi népszámlálás 1787-ben már 83 ezer zsidót talált az országban. A század első felében főleg nyugat felől érkeztek, elsősorban Cseh- és Morvaországból, ahol III. Károly minden zsidó családban csak egy férfi számára engedélyezte a nősülést. Ezért a fiatal zsidók nagy számban telepedtek le a Felvidék nyugati megyéiben. A század második felében megnövekedett az északkeleti bevándorlás, különösen miután Galícia a Habsburg Monarchia tartománya lett.
A bevándorló zsidók főleg kereskedelemmel és a földesúri kocsmatartási, húsmérési, sör- és pálinkafőzési jogok bérlésével foglalkoztak, de szép számmal voltak közöttük iparűzők is. A szabad királyi városokba nem engedték be őket, ezért főleg az uradalmi mezővárosokban (pl. Óbudán) és falvakban telepedtek le. Földbirtokot nem szerezhettek, s bizonyos mesterségeket sem űzhettek. Mária Terézia 1746-ban türelmi adót vetett ki rájuk: az országban való megtűréséért minden zsidó személy évente 2 forintot fizetett.
II. József 1783-ban kiadta a zsidók helyzetét szabályozó rendeletét (Systematica Gentis Judaicae regulatio), amely megnyitotta előttük a szabad királyi városokat, megengedte, hogy földet béreljenek, ipart űzzenek és kereskedjenek. Előírta, hogy nem vallási ügyeikben a német, latin vagy magyar nyelvet használják. Elrendelte zsidó iskolák felállítását, megnyitotta a zsidó gyermekek előtt a keresztény iskolákat, sőt az egyetemet is.
Mindezen intézkedésekkel a császár azt szerette volna elérni, hogy a zsidók beilleszkedhessenek a hazai társadalomba. "A gyűlöletes korlátozó törvények és a megvetést keltő jelvények eltörlése a jobb tanítással és nyelvük megszűnésével együtt elő fogja segíteni sajátos előítéleteik kiirtását, ezáltal keresztényekké teszi őket, vagy pedig javítja erkölcsüket, úgy, hogy az állam hasznos polgáraivá lesznek."
A rendelet nyomán megnyíló német oktatási nyelvű iskolákban már érvényesülni kezdett a Németországból ekkoriban hozzánk is elérkező zsidó felvilágosodás szelleme. Ezt Moses Mendelsohn kezdeményezte, aki a zsidóságot ki akarta vezetni a gettóból, s bekapcsolni Európa szellemi életébe, ehhez azonban szükségesnek látta a vallási külsőségek, szokások reformját.
A zsidók hálával fogadták a rendelet jogkiterjesztéseit, csak a szakállviselet eltiltását sérelmezték, s ezt József kérésükre hatályon kívül helyezte. De sokan - főleg a rabbik - attól is féltek, hogy II. József politikája a zárt zsidó közösségek bomlását, az asszimilációt fogja előmozdítani. Ezért, miután József halálos ágyán a zsidókra vonatkozó összes rendeletét is visszavonta, utódától elsősorban vallásuk védelmét, szabad gyakorlásának biztosítását kérték.
NÉPI HITVILÁG
A hitélet fellendülése
A népi kultúra, amelynek szerves része a vallásosság, elsősorban a hagyományból táplálkozik. A hagyományok által mintegy keretet nyújt az egyén számára. A hagyományban megnyilvánuló közösségi elvárás az egyénnek a világban és a társadalomban való helyzetét akarja meghatározni.
A hagyomány megteremtése sajátos színt kapott a török hódoltság utáni elnéptelenedett országrészekre bevándorló idegenajkú (német, sokác, bunyevác) telepesek megjelenésével. A bevándorlók magukkal hozták szülőföldjük vallásos élményeit, jámbor szokásait: így például a Baranya megyei Máriagyűdön, ahol a 18. században szlavóniai horvátok, németek és a Dél-Dunántúl egész magyarsága találkozott. A Duna-Tisza-közi Hajós kegyhely német telepeseit Csáky Imre bíboros kalocsai érsek hívta hazánkba, akik szülőföldjük (Schwabenland) búcsújáró helyének, Pustennek kegyképét hozták magukkal. A hajósi kegyhely hamarosan a kalocsai egyházmegye legjelesebb búcsújáró helyévé vált, amelyet németek, magyarok, bunyevácok egyformán fölkerestek.
Más esetben - mint például a szegedi telepesek délvidéki kirajzásakor - a Délvidék magyarsága őrizte ősei hitét a Bánát nemzetiségei között sokszor ortodox környezetben. Ily módon elpusztult, már-már elfeledett középkori búcsújáró helyek kaptak új tartalmat. Csíksomlyó kultikus küldetése a hitújítástól egészen napjainkig tart. Megőrizte a vidék székelységét katolikusnak, mind a protestantizmussal, mind az ortodoxiával szemben. Nehéz körülmények között biztosította a moldvai magyarságnak katolikus hitéhez és nyelvéhez való ragaszkodását.
Szentkultuszok kialakulása és hatása
A 18. század vallásos újjászületését a búcsújáró helyek megújulása mellett a különféle szentkultuszok elterjedése is jellemzi. Ekkoriban válnak országosan népszerűvé a pestis-szentek. A kor nagy járványait a nép Isten büntetésének érezte. Az ég haragjának kiengesztelésére a szentek közbenjárását kérte, és az általános szokásnak megfelelően Szent Rókushoz és Szent Rozáliához folyamodott. Az ország számos településén ma is megtalálhatók azok a pestis-oszlopok, pestis-szentek szobrai, kápolnák, amelyeket fogadalomból a járvány emlékezetére emeltek. Így például az 1738. évi "gugahalál" emlékezetére emelték a szegedi Rókus-kápolnát. S mivel a járvány augusztus elsején kezdett szűnni, a város ünnepélyesen megfogadta, hogy ezt a napot száz éven át megünnepli. A fogadalmi napon a hívők körmenetben vonultak a kápolnához, ahol szentbeszédet és misét hallgattak. Ugyancsak a járványok veszélyére figyelmeztet ma is a pesti Rókus-kápolna és a mellé épült Rókus Kórház. A jezsuita rend működésének köszönhetően terjedt el a Monarchiában, így nálunk is a Szentháromság tisztelete. Nemcsak a korabeli prédikációkban, imádságokban tükröződik ez, hanem a Szentháromság főtéri ábrázolásával, amely majdnem minden nagyobb városunkban megtalálható volt (Buda, Pozsony, Győr, Kecskemét, Kassa). A Szentháromság-szobrokat jórészt fogadalomból, illetve engesztelésből állították.
A Szentháromság-kultusz hatással volt a népi építészetre is. Erre emlékeztet a Szeged környékére jellemző napsugaras díszítés, amelyet a parasztházak utcára néző végén (oromfalán) lehet látni, s amely nem más, mint barokk Szentháromság- jelkép. (Az ismert háromszög, a közepén sugárzó szemmel.) E jelkép a házakon nem csupán díszítésül szolgált, hanem azért is alkalmazták, hogy a bennük lakókat megoltalmazza a gonosz lélek kísértéseitől, rossz emberek szándékától. Föllelhetjük még a napsugarat utcaajtókon, kapukon, régebben a vízimalmokon is, mint az oltalmazó Szentháromság jelképét. A hívek később talán már el is felejtették a rendeltetését. A nép hagyománytisztelete azonban a mai napig megőrizte. Érdemes tudnunk, hogy ez a díszítés a maga gazdag változataival az ország más vidékein ismeretlen. Csupán Szeged környékén, valamint Bácskában és a Temesközben található meg, elsősorban azokban a falvakban, ahová a szegediek a 18. században kivándoroltak.
A jezsuiták működésének hatására a 18. században számos vallásos társulat alakult vezeklés, imádság céljából. Ilyen volt például a Nepomuki Szent János tiszteletére alakult társulat, amely szent tisztelete szintén ekkoriban terjedt el a Habsburg Birodalom országaiban. A társulat tagjai főleg mások jó hírének tiszteletben tartására kötelezték magukat. A mártír halálának körülményeiből az is érthető, hogy a vízen járók, hídon, kompon átkelő utas emberek védőszentje lett. Ma is számos folyó, patak mentén találkozunk feszületet tartó, papi ruhát viselő alakjával. (Az egyik legszebb barokk kori szobrát Vácott láthatjuk a Hétkápolna hídjánál.)
A 18. század egyik fontos hadi eseménye magyarázza a Mariahilf (Segítő Mária)-kultusz villámgyors elterjedését. Bécs 1683-as ostroma alkalmával Lipót császár Passauban a Segítő Mária képe előtt könyörgött a kereszténység ügyéért. A győzelmet később ennek az imádságnak, illetőleg a "Keresztények Segítsége" mennyei közbenjárásának tulajdonította, ami a kegyképet páratlanul népszerűvé tette. Alig van olyan 18. századi közép-európai katolikus templom, amelyben ne lenne másolata. Egy részüket a magyarországi német bevándorlók hozták magukkal, amely sokszor szintén egy búcsújáró hely megalakulását jelzi.
A népi vallásosság építészeti emlékei
Német földműves bevándorlók terjesztik el hazánkban Szent Vendel tiszteletét. Szent Vendel az állattartó gazdák jószágainak védőszentje. Barokk szobraival ugyancsak országszerte találkozhatunk faluvégeken, legelők szélén, jellegzetes pásztor alakjával, lábánál egy heverő báránnyal. Névünnepén valamikor a pásztorok misét szoktak mondatni, s a mise végén a pap megáldotta a templom elé terelt jószágokat.
A barokk vallásosság a maga színes, mozgalmas áhítatformáival, művészeti emlékeivel nyomaiban napjainkig fennmaradt. Ide sorolhatjuk a római katolikus településeken sok helyütt megtalálható kálváriákat is, amelyek Krisztus szenvedésének állomásait (stációit) jelenítették meg kis kereszttel, illetve téglaoszlopok vagy kápolna alakú kis fülkékben ábrázolt domborművek formájában. A stációkhoz aztán a hívek körmenetben vonultak föl különösen húsvét előtt, de más jeles alkalom is kínálkozott, mint pl. a fogadott ünnepek megülése. A stációkhoz kapcsolódó imákat és énekeket a 18. századtól kezdve népszerűsítették a különböző imakönyvek. Kialakultak kéziratos ima- és énekeskönyv-változatok is, amelyek főleg búcsújárások idején kerültek elő.
Magyarországon gonoszűző céllal már a középkorban is állítottak kőkereszteket, elsősorban az útkereszteződések mellett. A keresztállítás szokása különösen a 18. századi barokk időkben vált igazán gyakorivá. A keresztállítás már önmagában is jellegzetes vallásos megnyilvánulás. Szabadtéri keresztjeink nagy részét nem az egyház állíttatta, hanem a hívek. A legtöbben fogadalomból, hálából emeltettek keresztet házuk előtt, birtokuk végében, illetve útkereszteződés mellett. A keresztek egy része régi sorscsapások emlékét idézi, amelyre többnyire a talapzatukon lévő felirat is utal. Ám elnevezésükben is tükröződhetett, pl. "pestisköröszt, sáskajáró köröszt".
A falvak szélén, utak mentén, templomkertekben, tereken és temetőkben, mezőkön, gabonaföldeken és szőlőhegyeken található kőből, fából faragott alkotások máig hatóan meghatározzák egy-egy táj képét, és egy letűnt kor emberének gondolatairól, érzéseiről, szokásairól tanúskodnak.
A protestáns vallásosság jellemzői
A protestáns - református, evangélikus, unitárius - vallásos élet szemléletéből eredően híjával volt mindazoknak a barokkos külsőségeknek, amelyek a katolikusok vallásosságát jellemezték. Némely vidéken új kegyességi formák jelentek meg. Az egyszerű emberek körében például a házi gyülekezetek biztosították a Biblia alapos ismeretét. Különösen virágzó hitélet volt a felső-magyarországi, erdélyi evangélikus németek, az alföldi és dunántúli református mezővárosi polgárok, s nem utolsósorban az erdélyi unitárius magyarok körében. A felvilágosult gondolkodású lelkészek társadalmi tevékenysége - mint a szarvasi Tessedik Sámuelé is - a polgárias életszemléletet próbálta erősíteni híveikben. Mindamellett azok a sajátos életszabályok, magatartásformák és szokásrendek, amelyek a hívek vallásosságát jellemezték, századokon át fennmaradtak. Jól tükrözi ezt például a templomi ülésrend változatlan fennmaradása, tudniillik a férfiak és a nők külön padsorokba ültetéséhez számos helyen a mai napig ragaszkodnak.
