NÉPESSÉG
A II. József-féle népszámlálás
A magyar korona országainak népessége a 18. század elején - a legvalószínűbbnek látszó becslések szerint - 4 millióra tehető, ami 12 fő/ négyzetkilométer népsűrűségnek felel meg. A 18. században Magyarországon - Európa többi országaival összehasonlítva - igen gyors ütemű népességnövekedés ment végbe. Annak ellenére, hogy 1708 és 1711, majd 1737 és 1741 között a pestisjárvány igen nagy pusztítást okozott: a halálos áldozatok száma mindkét esetben több százezerre rúgott. 1741 után már többé nem volt ilyen pusztító pestisjárvány, így a nagyarányú bevándorlás mellett a természetes szaporodás is hozzájárult a népesség gyors növekedéséhez.
Az első modern értelemben vett népszámlálást nálunk II. József rendeletére 1784-1785-ben hajtották végre. Az összeírás adatait 1786-ban és 1787-ben felülvizsgálták és kiegészítették. A népszámlálás Magyarországon kívül kiterjedt Erdélyre, valamint a polgári igazgatás alatt álló Horvát-Szlavónországra. A józsefi népszámlálás szerint 1786-1787-ben a polgári lakosság száma Magyarországon 6.467.000, Horvátországban 647.000, Erdélyben 1.441.000 volt. Ha ehhez hozzászámítjuk a katonai határőrvidék lakosságát és a katonaságot, akkor 9,5-9,6 milliós lélekszámot kapunk. A népszaporodás akkori ütemének figyelembe vételével bátran állíthatjuk, hogy 1790-re a magyar korona országainak népessége elérte a 10 milliót, a népsűrűség pedig a 31 fő/négyzetkilométert.
Az etnikai viszonyok átalakulása
A 15. század vége és a 17. század vége közötti időszakban Magyarország etnikai képe lényegesen átalakult. A 15. század végén a 3,3-3,5 millióra becsülhető lakosság 75-80%-a magyar anyanyelvű volt. A 17. század végére a magyarok arányszáma a 4 millióra becsülhető népességben 50% alá csökkent.
A 18. század újabb nagyarányú változásokat eredményezett a Kárpát-medence etnikai viszonyaiban. Egyfelől a nagyarányú bevándorlás illetve szervezett betelepítés következtében jelentősen megnövekedett a nem magyar népesség száma és aránya, másfelől a belső vándormozgalom eredményeképp megváltozott az egyes etnikumok térbeli eloszlása, a középkor végéhez képest eltolódtak az etnikai-nyelvi határok. Mindkét folyamat azt eredményezte, hogy a magyarság hátrányosabb helyzetbe került: számaránya a 18. század végéig 40% alá csökkent az akkorra 10 millióra növekedett lakosságban; az összefüggő magyar nyelvterület (ahol a magyarok abszolút többséget alkottak) a korábbinál kisebbre zsugorodott, s széttöredezett, összeomlott az a magyar településekből álló összefüggő híd, amely a középkor végén még összekötötte az Erdély délkeleti részén kialakult magyar tömböt (székelyek) a központi magyar nyelvterülettel. A nagyarányú betelepülés és belső vándormozgalom eredményeképpen a 18. század végére a Kárpát-medencében kialakultak azok az etnikai viszonyok, amelyek a 20. századig érvényben voltak.
A lakosság etnikai megoszlásáról a 18. században nem készült felmérés, ezért csak hozzávetőleges becslésekre szorítkozhatunk. Az egyes etnikumok településterületére vonatkozóan azonban jó tájékoztatást ad a Mária Terézia rendeletére 1773-ban készült Helységek lexikona (Lexicon Locorum). Eszerint a szűkebb Magyarország (Erdély, Horvátország, a Bánság és a Határőrvidék nélkül) 8920 községe közül 39,3%-ban a lakosság többsége magyarul beszélt; 28,7% volt a szlovák, 9% a román, 7,8% a ruszin, 7,1% a német, 5,8% a délszláv (horvát, szerb, szlovén) nyelvű községek aránya.
Erdély etnikai viszonyainak alakulásáról az egykorú források részletesebb és pontosabb képet nyújtanak. A század elején még a lakosságnak csaknem a fele magyar volt, s csak egyharmada román. Az 1760-as évekre a románok arányszáma már meghaladta az 50%-ot, a magyaroké 30% körülre csökkent, míg a szászok 14%-ot tettek ki.
Bevándorlás
Az etnikai viszonyok alakulásában nagy szerepet játszott a bevándorlás. A 18. században a történelmi Magyarország területére kívülről betelepülők száma a becslések szerint elérte, sőt felül is múlta az egymilliót. A bevándorlás kétféle formában zajlott. Önkéntes vándormozgalom keretében jöttek újabb román tömegek Erdélybe és az 1718-ban visszaszerzett, de Magyarországhoz csak 1778-ban visszacsatolt Temesközbe (Bánság), délen folytatódott a főleg katolikus délszlávok (bunyevácok és sokácok) bevándorlása, északkeleten pedig a ruszinok átszivárgása a Kárpátokon túlról. Szervezett formában történt a szerbek és a németek betelepítése.
1690-ben a visszavonuló császári sereggel együtt nagyszámú szerb költözött be a Balkánról Magyarországra III. Arsenije Carnojevic (Csernovics Arzén) ipeki pátriárka vezetésével. Túlnyomó részüket a 18. század elején megszervezett tiszai-marosi katonai határőrvidéken telepítették le, majd a határőröket a század második felében áttelepítették az Al-Duna mentén létesített bánsági határőrvidékre, amelyhez a Duna-Tisza szögletében a titeli sajkás kerület, majd a Száva mentén a szlavón határőrvidék csatlakozott. Sok szerb települt meg Dél-Magyarországon a kamarai birtokokon, ahol szerződés alapján vállaltak jobbágytelket, a Kikinda környéki szerb falvak pedig kiváltságos kerületet alkottak. A 18. században számos szerb élt az alföldi és dunántúli városokban, főleg a Duna mentén (Buda és Pest, Szentendre, Vác, Komárom, Győr). Ugyancsak nagyrészt a felszabadító háború idején érkeztek a Balkánról a Bácskába, Baranyába és Tolnába a katolikus bosnyákok és horvátok (bunyevácok, sokácok).
Eleinte inkább magánföldesurak által kezdeményezett, majd egyre inkább az állam (Kamara) által szervezett telepítési akciók keretében jött Magyarországra a 18. század folyamán mintegy 300-400 ezer német Németország nyugati és déli területeiről. Így alakultak ki az ország jellegzetes német (sváb) falusi településterületei a Bakony, Vértes és Pilis hegységben, Buda és Pest környékén, Szatmárban, Baranyában és Tolnában (Schwäbische Türkei), a Bácskában és a Temesközben (Bánság). Az országgyűlés az 1723. évi 103. törvénycikkben a betelepülő parasztoknak 6 évi, a kézműveseknek 15 évi adómentességet engedélyezett. A betelepülő sváb parasztok földesúri szolgáltatásait szerződések szabályozták, szabad költözési joggal rendelkeztek, s többnyire a robotot is megválthatták, birtokukat pedig az óhazából magukkal hozott törzsöröklési rendszer védte a felaprózódástól.
A 18. századi Magyarország gazdasági életében jelentős szerepet játszottak azok a balkáni származású kereskedők, akiket a korabeli források összefoglalóan "török kereskedők" (quaestores turci) vagy görög néven jelöltek. Görögnek azért nevezték őket, mert ortodox vallásúak voltak, de etnikai-nyelvi szempontból a görögökön kívül szép számmal voltak közöttük szerbek, macedónok, cincárok, románok és bolgárok is. Nagy részük 1718 után jött be az országba, mert a pozsareváci béke jelentős kedvezményeket biztosított (csak 3% vámot kellett fizetniük) a török alattvaló kereskedőknek. Később nagy részük felvette a magyar állampolgárságot, és végleg letelepült az országban, főleg a városokban.
Belső vándormozgalom
A 18. század folyamán nemcsak az országot lakó népek számarányai változtak meg, hanem térbeli eloszlásuk is. A 17. század végén megindult a belső vándorlás a túlnépesedett, többnyire hegyvidéki jellegű nyugati, északi és keleti területekről a ritkán lakott, alföldi, az egykori hódoltsági területekre. E vándormozgalom során a szlovák-magyar nyelvhatár általában 10-40 kilométernyit tolódott el dél felé, s különösen Nyitrában, a Hernád völgyében és a zemplén-ungi részeken volt jelentős a szlovák népterület előrenyomulása, amelyhez Ung, Bereg és Ugocsa megyében a hegyekből a sík vidékre leszálló ruszinság csatlakozott. Erdélyből román jobbágyok vándoroltak százezres nagyságrendben az Alföld keleti szegélyére (Szatmár, Bihar, Arad megyékbe, sőt Békés megyébe is). Ugocsa megyében 1574 és 1775 között a szláv (ruszin) nevű jobbágycsaládfők száma tizenháromszorosára emelkedett, míg a magyar nevű családfők száma egynegyedével csökkent. Bihar megyében 1692-ben, közvetlenül a töröktől való visszafoglalás után, 112 lakott és 370 lakatlan helységet írtak össze, s a személynévanyagból ítélve a lakosság 93%-a magyar volt, s csak 7%-a román. 1773-ban viszont 330 helységben a lakosság románul beszélt, s csak 130-ban magyarul.
A vándormozgalom során nemcsak az összefüggő etnikai-nyelvi tömbök határai tolódtak el, hanem kisebb-nagyobb nemzetiségi szigetek, szórványok keletkeztek a magyar nyelvterületen belül is. Szlovák telepek sora jött létre a Dunántúl északi részén, a Pilis hegységben, Pest és Békés megyében, Nyíregyháza körül és a Bácskában. A ruszinok is eljutottak e nagy belső népvándorlás során Szabolcs, Szatmár, Borsod megyébe sőt a Bácskába és Szlavóniába is. Bél Mátyás írta Szabolcs megyéről 1736-1738-ban: "Miután a magyarok megkevesbedtek, hogy a megye földje teljesen műveletlen ne maradjon, pótlásként ruszinokat telepítettek ide." Különösen Dél-Magyarország (Bácska, Bánát) vált igen vegyes és kevert lakosságú területté a 18. század folyamán.
A horvát és erdélyi szász rendi nemzet
Az ország nem magyar népei egymástól igen eltérő jogi viszonyok között éltek. A horvátok és az erdélyi szászok mint önálló rendi nemzet (natio) területi önkormányzattal rendelkeztek.
Horvátország és a török uralom alól felszabadult Szlavónia területének nagyobb része katonai határőrvidék volt, amely a bécsi Udvari Haditanács legfőbb igazgatása alá tartozott. A polgári kormányzat alatt álló horvát és szlavón megyék közigazgatási és bíráskodási önkormányzattal, saját tartománygyűléssel (sabor) rendelkeztek. A horvát önkormányzat élén az uralkodó által kinevezett bán állott. A horvát tartománygyűlés által választott követek részt vettek a magyarországi országgyűlésen is.
Ugyancsak területi önkormányzattal rendelkeztek Erdélyben a szászok, mint a három törvényesen bevett nemzet egyike. Követeik - a másik két nemzet: a magyarok és a székelyek képviselőivel együtt - részt vettek az erdélyi országgyűlésen. A szász önkormányzat legfőbb szerve a Szász Egyetem (Universitas Saxonum), a választott szász ispán (szász gróf) elnökletével, aki egyúttal Nagyszeben (Hermannstadt) polgármestere is volt. II. József felfüggesztette a szász önkormányzatot, az Universitast feloszlatta, vagyonát lefoglalta, a szász székeket betagolta a mesterségesen kialakított megyékbe, illetve kerületekbe, s maga nevezte ki a szászok ispánját. A szászok tiltakozása ellenére elrendelte a concivilitast, amelynek értelmében az addig elzárt szász városokba bárki szabadon betelepülhetett, ott házat, birtokot és polgárjogot szerezhetett. A szász önkormányzat 1790-ben helyreállt, de a concivilitas visszavonását nem sikerült kiharcolniuk.
A szerbek kiváltságai
Ha nem is alkottak az országgyűlés és a magyar kormányszervek által elismert rendi nemzetet, mégis a többi nem magyar néppel szemben kedvezőbb helyzetben voltak a szerbek, akik a 15. században, majd a 17. század végén világi, illetve egyházi vezetőik irányításával szervezetten települtek be az országba, s az országgyűléstől és a királyoktól már a 15. században jelentős kiváltságokban részesültek. Ezeket a kiváltságokat megerősítették a 17. század végén I. Lipótnak a Balkánról akkor betelepült szerbek - a "rác nemzet" - részére kiadott oklevelei. Ezek az oklevelek azokra a szerbekre vonatkoztak, akik 1690-ben a török elől Magyarországra menekültek, a szerb nemzeti egyház fejének, az ipeki pátriárkának vezetésével. I. Lipót 1691-ben elrendelte, hogy "saját magistrátusának felügyelete alatt ezen rác nemzet megmaradhasson", s "valamennyien érseköktől, mint egyházi fejöktől, mind vallási, mind világi ügyekben függjenek". 1694-ben pedig megengedte, "hogy a rác nemzet csak ő császári felségének legyen alávetve, s mind a megyei mind a földesúri függőségtől ment maradjon." Ezeket a kiváltságokat abban a reményben kapták, hogy hamarosan visszatérhetnek balkáni lakóhelyükre, ahonnan elmenekültek.
A karlócai békekötéssel azonban e remények szertefoszlottak, s a menekült szerbek végleg Magyarországon maradtak. Ilyen körülmények között a lipóti oklevelekben megígért politikai önkormányzat megvalósítására nem kerülhetett sor, bár ezt a szerbek ismételten kérték. Nagyobb részük végül is a katonai határőrvidék szervezetében kapott helyet, szabad katonaparasztként. Sokan kivándoroltak Oroszországba. A többieket az 1771-ben kiadott Illír Szabályzat (Regulamentum Illiricum), majd az 1779. évi Illír Deklaratorium (Declaratorium Illiricum) magyar rendi és megyei hatóságoknak rendelte alá. E rendeletek biztosították a szerb ortodox egyház önkormányzatát, a szabad érsek (metropolita) választást, s egyházi, iskolai és alapítványi ügyeik intézésére engedélyezték rendszeres nemzeti egyházi kongresszusok tartását. E kongresszusba 25-25 követet választott a polgári rend, a papság és a határőrkatonaság, majd 1790-től a szerb nemesség is.
A nem magyar népek társadalma
Míg a szerbeknek csak kisebb része került végül is jobbágysorba, addig a szlovákok, románok, a dunántúli horvátok és szlovének, valamint a 18. században betelepült németek ("svábok") túlnyomó része jobbágy volt. Ha voltak is - nem csekély számban - szlovák és román nemesek, ők a magyar rendi-nemesi nemzet (natio Hungarica) tagjai voltak, s ha nyelvükben nem is, de gondolkodásukban a magyar nemességhez hasonultak, amelyhez társadalmi-politikai kiváltságaik kapcsolták őket. A polgári elem és a világi értelmiség - a németek kivételével - igen kisszámú volt körükben, s egy sajátos Hungarus-tudatot képviselt: számon tartották etnikai származásukat, a németek anyanyelvükön írtak is, de - mint Bod Péter írja róluk - "magok is magyaroknak vallották az idegen országokban magokat... idegen országbéliektől is magyaroknak tartatnak." (Az elnevezés onnan származik, hogy a külföldön tanuló német és szlovák diákok Hungarusnak írták be magukat az egyetemi anyakönyv natio rovatába.)
E népek vezetőrétegét az egyháziak alkották: a szlovákoknál a római katolikus és evangélikus papok, a ruszinoknál és a románoknál pedig az uniált, görög katolikus papság. A ruszin valamint román ortodox papok és családjuk a vallási unió révén kiemelkedtek a jobbágysorból, s egy kiváltságos rend, a katolikus papság tagjaivá váltak, s egyúttal értelmiségivé is, hiszen latin gimnáziumot, majd felsőfokú teológiai tanulmányokat kellett végezniük. Sokan közülük a bécsi és a római egyetemre is eljutottak. Érthető tehát, hogy e népek nemzeti mozgalmának korai szakaszában - a 18. században és a 19. század első felében - ez az egyházi értelmiség játszott szinte kizárólagos vezető szerepet, ők dolgozták ki a modern nemzetté váláshoz nélkülözhetetlen nyelvi-kulturális programot.
Nemzeti ébredési mozgalmak
A felvilágosodás hatására a Kárpát-medence jelentősebb lélekszámú nem magyar népei körében - a magyarországi németek kivételével - megindult a modern nemzetté válás folyamata, kibontakozott az a mozgalom, amelyet a történetírás nemzeti ébredésnek vagy nemzeti megújulásnak nevez. A 18. század folyamán Magyarországon és Erdélyben e mozgalmaknak első szakaszával találkozunk, amelyben a nemzeti nyelv és kultúra létrehozását, valamint a nemzeti történeti tudat kialakítását tekintették fő feladatnak.
A szlovákoknál ezen a téren katolikus papok vállalták a kezdeményezést az 1780-as években. Anton Bernolák (1762-1813) és Jozef Ignác Bajza (1755-1836) az addig használt cseh irodalmi nyelv helyett a nyugati szlovák nyelvjárást igyekeztek irodalmi nyelvvé emelni: az előbbi elkészítette az első szlovák nyelvtant, az utóbbi pedig szlovák nyelven írt regényt. Két katolikus plébános, Juraj Papanek (1738-1802) és Juraj Fándly (1754-1811) írták meg a szlovákok történetét, s népük múltjának dicsőséges korszakaként a Nagymorva Birodalmat és Szvatopluk államát mutatták be.
A románoknál az unitus (görög katolikus) papság játszott hasonló szerepet. Ők az erdélyi jezsuita gimnáziumokban megtanultak latinul, felismerték a román és a latin nyelv rokonságát, s kezükbe kerültek a 16. századi erdélyi magyar és szász humanisták munkái, amelyekben arról írtak, hogy a románok az egykori római Dácia lakóinak leszármazottai. Ha így áll a helyzet, akkor pedig a románok Erdély őslakói, s erre hivatkozva kérte Ioan Inochentie Micu-Klein erdélyi görög katolikus püspök már az 1730-as években a bécsi udvartól és az erdélyi országgyűléstől, hogy a román nemzetet (natio Valachica) vegyék be negyedik rendi nemzetként az erdélyi alkotmányba. A kérést mindkét fórumon elutasították, de ettől kezdve ez a kívánság nem került le többé a román nemzeti mozgalom napirendjéről.
A dákoromán elmélet alapos és részletes kidolgozása az ún. erdélyi triász nevéhez fűződik. Három Bécsben és Rómában tanult görög katolikus pap - Samuil Micu-Klein (1746-1806), Gheorghe Sincai (Sinkai György, 1754-1816) és Petru Maior (Major Péter, 1760-1821) - az 1780-as években széleskörű római és bécsi adatgyűjtés alapján megírta a dákorománok, vagyis az "oláhok" (Valachi) történetét, elkészítette a dáko-román nyelv nyelvtanát. Az addig használt cirill írás helyett áttértek a latinbetűs írásra, s a román nyelvet "latinizálták", vagyis megtisztították a történelem folyamán belekerült idegen, főként szláv elemektől. A felvilágosodás szellemében igen fontosnak tartották a népművelést, s Erdélyben egy sor román népiskolát szerveztek.
A szerbeknél hasonló volt a helyzet, mint a szlovákoknál: a túlnyomórészt egyházi, vallásos irodalomban használt nyelv, az óegyházi szláv és az orosz keveréke, amelyet szlaveno-szerbnek neveztek, távol állt a népnyelvtől. Ezzel a 18. század végén egy Európát megjárt, felvilágosult bánáti szerb értelmiségi, Dositej Obradovic (1740-1811) szakított, aki írásaiban a különböző vallású (katolikus, ortodox és mohamedán), de hasonló nyelvet beszélő délszlávok egységét hirdette. E délszláv népek történetét a szerzetes Jovan Rajic (1726-1801) még a hagyományos szlaveno-szerb nyelven írta meg, de műve ennek ellenére nagyban hozzájárult a szerb történeti tudat kialakulásához.
A románokhoz hasonlóan a vallási unió és a görög katolikus egyházi értelmiség játszott meghatározó szerepet a ruszin nemzetté válás korai szakaszában is. Az 1773. évi Lexicon Locorum szerint 742 községben beszélt a lakosság ruszin nyelven. Számuk a század végén 300.000 körül lehetett. A 17-18. század folyamán Borsodba, Szabolcsba, Dél-Zemplénbe, Szatmárba vándorolt ruszinok a 18. század végére nagyrészt elmagyarosodtak. A ruszinság nyugati csoportja - Zemplén, Sáros, Szepes, Abaúj-Torna megyében - átvette a saját nyelvéhez hasonló kelet-szlovák nyelvjárást, de az egyházi értelmiség hatására még sokáig megőrizte ruszin származásának tudatát.
A munkácsi görög katolikus püspökség hivatalos egyházi írásbelisége a 18. század folyamán kialakított egy olyan nyelvváltozatot, mely a liturgikus egyházi szláv nyelvhez, a kárpátaljai ruszin népnyelvhez és a korabeli (galíciai) ukrán irodalmi nyelvhez egyaránt kapcsolódott. E több nyelvi réteget szintetizáló nyelvváltozat tulajdonképpen a kárpátaljai ruszin irodalmi nyelvnek tekinthető.
TELEPÜLÉS ÉS LAKÓHELY
Táj és település
A 16-17. századi török háborúk következtében az Alföld és a Dunántúl keleti részein a kultúrtáj jelentős mértékben elpusztult, fejlődése megtört. A 18. század a regenerálódás, újjáépítés korszaka, s így a táj- és településtörténet szempontjából elsősorban az Alföld s bizonyos mértékig a Kelet-Dunántúl története. Az Alföldön, miután a hajdani erdők nagy része elpusztult, a füves puszta és a mocsaras ártér vált meghatározóvá a táj arculatában. A magasabban fekvő területeken az elpusztult erdők helyén a futóhomok jelenik meg mint új vonás a táj jellegzetességei között. A háborúk következtében a falvak, települések nagy része is elpusztult, közülük némelyik végleg pusztává vált. Az alacsony népsűrűség mellett kezdetleges gazdálkodási formák, a szilajpásztorkodás, a pákászat a jellemzők.
Az Alföld menekülő népessége néhány településen koncentrálódott. A 18. század elején ezek a települések aligha nevezhetők "óriásfalvaknak", hiszen népességük még alacsony. 1715-1720-ban Makó, Cegléd, Szentes, Mezőtúr, Halas lakossága 1-2 ezer fő; Hódmezővásárhely, Jászberény, Nagykőrös 2-5 ezer fő; Szeged, Kecskemét kb. 5 ezer fő; Debrecen talán 10-12 ezer fő.
Települések az Alföldön
Az alföldi települések jellege falusias, szegényes volt. Ennek az építőanyag (fa, kő) hiánya, de a létbizonytalanság is az oka: a házak sárból, nádból, vesszőből épülnek. Kunyhószerű házak zegzugos tömbökben csoportosulva, ezt szérűskertek, ólaskertek terjedelmes öve keretezi. A főként legelőnek használt környező földeken csak itt-ott találhatók kisebb darabban szántóföldek, melyeket évente osztanak ki a művelők között. Az egymástól távol fekvő települések határa nagy kiterjedésű; ez teszi majd lehetővé, hogy a népességnövekedéssel valóban óriásfalvakká, tízezres, sőt több tízezres lélekszámú településekké váljanak, mint Cegléd, Nagykőrös, Kecskemét, a hajdúvárosok. A Tisza közelében, a folyó árterének szigetein azonban kisebb települések is fennmaradtak, így az Alföldön az óriásfalvak és a közepes népességű települések övezetei váltják egymást.
A népességnövekedéssel gyarapodó szántóterületek terjedelmes övezete mintegy kettévágja a legelőterületet, elválasztva a kezes- és aprójószágot nevelő belső legelőt a szilajpásztorkodásra használt külső legelőtől. Mivel a szántóföldek a település magjától egyre távolabb fekszenek, kialakul a tanyavilág, megkezdődik az óriásfalvak felbomlása. A tanyák elődei a szilaj jószág teleltetésére használt ősi pásztorszállások voltak, melyek változatos, az egyszerű anyagok felhasználásában nagy találékonyságról tanúskodó pásztorépítészetét a néprajz mutatta be. A települések szerkezete is átalakult. Az ún. kétbeltelkes struktúra lassanként felbomlott. Hagyományosan a belső telek elsősorban lakóhelyül, téli szállásként szolgált, míg a település magját övező külső telkeken, az ólaskertekben a belső legelőn nevelt jószágot tartották, és itt tartózkodtak legtöbbet a munkaképes férfiak is. A település növekedésével azonban az ólaskertek helyét is lakóházak foglalták el, az ólak és istállók a szántóföldekre kerültek. A szilajpásztorkodás lassú térvesztésével pedig a pásztorszállások száma is csökkent, illetve ezek is a szántóföldi művelés szolgálatába álltak. Egyre állandóbb épületeket emeltek: ól vagy ideiglenes kunyhó, majd szobával kibővített ól, végül falusias lakóház melléképületekkel, így alakult ki a 18-19. század során az alföldi tanya. A tanyákon eleinte csak a nyári munkák idején laktak, később a gazda cselédje állandóan ott tartózkodott, végül (a 19. század során) a gazda egész családjával ide költözött.
Irtásfalvak, telepesfalvak, városok
A 18. század során a Szigetközben is tanyák alakultak ki. A vízjárta helyeken, szigeteken legeltettek, nyáron az állatok lábas-színekben háltak, télire ideiglenes szállásokat építettek nekik sárral becsapkodott sövényből, melyet náddal fedtek be. Ezek lettek a szigeteken kialakult települések első csírái. Idővel a szállásokra kiköltöztek a pásztorok, a szolgálók feleségei is, vagy itt alapítottak új családot kilépve a nagycsaládi kötelékekből. Erdőirtásokon, feltört réteken is gazdálkodtak, házakat építettek. Fő közlekedési eszközük a ladik; esküvőre, temetésre ezzel mentek, akárcsak ügyeiket intézni a szigetvilágon kívül fekvő településekre.
Az egykori Hódoltság peremvidékein a kisebb vagy legfeljebb közepes települések jellemzőek, azon túl a kultúrtájat alig bolygatta meg a törökvilág. Telepítésekkel töltötték ki a háborús pusztítás okozta hézagokat, így a telepített falvak sem alkottak nagy, egységes tömböket. Ugyanakkor az új telepített falvak határa korlátozott, emellett a domborzat is befolyásolta növekedésüket. Az Alföld közepén, Harruckern-birtokokon, Délvidéken (Bácska, Temesköz) a telepített falvak nagy határú óriásfalvak lesznek, lévén elég helyük a terjeszkedésre. A Délvidéken azonban inkább a szabályos, mérnök-tervezte telepesfalvak a jellemzőek, pl. Charlottenburg, Schöndorf, Engelsbrun. A hegyvidéki települések a 18. század során alig változtak, bár népességük részben kicserélődött.
Bár a néprajz hajlamos a 18. század fejlődését jellegzetesen mezőgazda-falusi és nem városi fejlődésként jellemezni, a század során a városok, a városi élet átalakulása, térnyerése igen jelentős. Ekkor, az újjáépítés, illetve részben átépítés során jönnek létre a még ma is megtekinthető, többé-kevésbé egységes barokk városmagok. Különösen a század második felében Pozsony, majd Buda és Pest, de más regionális központnak tekinthető város arculatát változtatják meg az épülő főnemesi paloták, egyházi és világi épületek. A századvég magyarországi utazói már a szórakozás és a nyilvánosság új helyszíneiről is beszámolnak: a pesti állatheccről, a színházakról és kávéházakról. A kormányzatot és a városi önkormányzatokat ugyanakkor városegészségügyi, tűzrendészeti és piacszabályozási feladatok is foglalkoztatják. A szabad királyi városok száma a 18. század során éppúgy növekedett, mint a magyarországi városfejlődésben jelentős és sajátos szerepet játszó mezővárosok száma. A középkori "váras" település, a 16-17. századi végvár és erődítmény helyére a 18. század során a kereskedelemnek és kézműiparnak, valamint a világi és egyházi igazgatási funkcióknak otthont adó modern városok léptek.
Települések tipológiája
A néprajz és a településtudomány is településtípusok meghatározásával mutatja be a több tényező különféle együtthatásaként kifejlődött, igen változatos településeket. A típusalkotás alapjául szolgálhat csupán egy-egy szempont, illetve tényező kiragadása éppúgy, mint az összetettebb, több szempontot figyelembe vevő osztályozás is. A települések pl. keletkezésük szerint lehetnek régiek vagy újak, tervszerűen telepítettek vagy "magától" keletkezettek. A tulajdonviszonyok szempontjából pedig lehetnek több birtokos vagy egy földesúr, illetve a kincstár kezén levő települések. Gyakorta használatos szempont a település mérete: pl. kis határú és kis népességű település, vagy óriásfalu nagy határral. Szokásos a település-alaprajz szerinti osztályozás, mely gyakorta egyszerű ellentétpárokat állít föl: pl. nőtt, illetve spontán kialakult település, ellentétben a tervezett településsel; a szabályos, illetve geometrikus formájú település, ellentétben a szabálytalannal; a falusias, illetve mezőgazdasági jellegű település, ellentétben a városias településsel. Az ilyen egytényezős tipológiák alapjául szolgálhatnak továbbá a mezőgazdasági tulajdonviszonyok és a parasztság társadalmi rétegződése, a tájképi-formai elemek (topográfia, alaprajz, határhasználat), a nagyságrend és a településhálózatban elfoglalt hely, illetve szerep, vagy akár a települések funkcionális különbségei. Szokásos a települések osztályozása a telkek száma és elhelyezése szerint is, így a két fő osztály a csoportos települések, melyek egymással érintkező telkekből állnak, és a szórványtelepülések, ahol a telkek egymástól elkülönültek, vagy csak egy telek áll magányosan. A két véglet között számtalan átmeneti forma is megfigyelhető.
Gazdálkodás és telekformák
A 18. századi települések formáját, típusait kétségtelenül meghatározta a gazdálkodás módja. A határhasználat, az állattenyésztés és a földművelés különböző módozatai befolyásolták mind a település, mind pedig az azt alkotó telkek formáját. A 18. század során a mezőgazdasági technikák és módszerek jelentős változáson mentek keresztül. A század második felére eltűnt pl. a szántóföldközösség, bomlásnak indult a legelő-, erdő- vagy rétközösség. A szántóföldi művelésben a két-, majd háromnyomásos gazdálkodás, sőt helyenként a vetésforgó vált jellemzővé. Hasonló jelentőségű változást jelentett a lassan háttérbe szoruló szilajpásztorkodás és az egyre nagyobb jelentőségű istállózó állattenyésztés, helyenként akár az igen specializált "schweizer" tehenészet megjelenése. A gazdálkodás terén bekövetkezett változások befolyásolták ugyan a települések és telkek elrendezését, az alapvető típusok azonban továbbra is fennmaradtak. A 18. század során a Dunántúl nyugati részén dombhátakra épült szeres-települések, a szőlőművelő hegyközségek és a hegyvidéki tanyák mellett a szórványtelepülések újabb változatai is megjelentek az alföldi tanyák kialakulásával, illetve az irtványtelepülések szaporodtával. A falvakat alapvetően két telekforma jellemezte: egyrészről a tábla vagy téglalap alakú telek, mely az Alföldre, a nagy földterülettel rendelkező állattartó gazdálkodásra jellemző; másrészről a keskeny, hosszú, szalag alakú telek, mely a domb- és hegyvidékre, a kevesebb földdel bíró, f(ként földművelő gazdálkodásra utal. A II. József-féle első katonai felmérés térképszelvényein jól megfigyelhetők és elemezhetők a 18. század végére Magyarországon kialakult településtípusok.
Udvar és ház
A telek, illetve annak beépített része, az udvar elrendezése alapján ugyancsak két fő - "soros" és "csoportos" - típust szokás megkülönböztetni. Ahol az udvar nem elég nagy ahhoz, hogy ott állatokat elhelyezzenek, kialakul a belső telektől elkülönült kertek (ólaskert, szérüskert) használata. Ahol a telek mérete elég nagy, tágas, ott alakul ki a csoportos udvar: a telken szétszórva épülnek a lakó- és különféle gazdasági épületek. Jellegzetes típus, ahol az utcával párhuzamosan elhelyezett csűr zárja le az udvart, emögött terül el a szénás- vagy csűröskert. Soros udvar alakul ki ott, ahol a telek hosszúkás, keskeny, és így nincs elegendő hely az épületek szétszórt elhelyezésére. A főépület vagy a lakóépület végénél - ahhoz "hozzáragasztva" - sorban épülnek föl a melléképületek. Idővel a külön tető helyett az egész épületsor közös tetőt is kaphat. Ha túl hosszú az épület, derékszögben megtörik ("hajlított", "kukorított" ház, illetve udvar). Idővel esetleg az udvarnak mind a négy oldalát is beépítik, ezt nevezik "kerített" udvarnak. Ennek azonban nagy hátránya a tűzveszélyessége, valamint a házközösség felbomlásával az osztozkodás csak az épület szétbontásával valósítható meg. Az udvartípusokat jellemzi a kerítés és kapu használata.
A lakóház külseje igen változatos lehet, sajátos jelleget, kultúrát tükröz, míg a ház belseje, beosztása csak kevés típust mutat. Tipikus a háromosztatú lakóház: pitvar és konyha; ettől jobbra a szoba, benne kemence, asztal és a fal mentén körben padok. A pitvarból balra nyílik a kamra, benne nyoszolya, lisztesládák. A házak hagyományos tipológiája főként a tűzhelyek számán ("egysejtű", "kétsejtű") és elhelyezésén alapszik.
A népi építészet emlékei
Az erdők kiterjedt pusztítása következtében a fa építőanyagként való felhasználása csökkent, a korszak jellegzetes építőanyagának a változatos módon használt föld számított. A földfalak közül a villával rakott sárfal visszaszorulóban volt, terjedt viszont a sárgombócból készült, valamint a tömésfal
(vagy vertfal), illetve a vályog alkalmazása.
A kisnemesi építkezésben megjelent a kő, de csak a Bakonyban, a Vértesben és az Északi-középhegység egyes területein, illetve néhány város körzetében. Tudunk égetett tégla használatáról is, de csak a tehetősebb rétegeknél, egyébként még az alapozásnál is ritka volt.
A teherhordóbb falazat lehetővé tette a tetőszerkezet terhét viselő, a falra támaszkodó félágas, illetve ollóágas alkalmazását. A tető borításában, a héjazatban az ország nyugati felében az összekötözött rozsszalmából készített zsúp terjedt el, a középső országrészben pedig a tetőszerkezethez erősített, felvert nád. Az egész magyar nyelvterületen megjelent a fazsindely, de inkább csak a középületeken.
A lakóépületek csekély alaprajzi változást mutatnak. A Dunántúlon a 4-5 osztatú épület volt jellemző, külön udvari bejáratú helyiségekkel. A helyiségek emelkedő száma nem a lakótér, hanem a tárolótér növekedését eredményezte. Nőtt az istállók mérete, a középgazdaságokban is terjedt a terménytároló pajták építése.
Az alföldi lakóház háromosztatúsága megmaradt. A szabadból egy bejárat volt az épületbe, ez a pitvarba vezetett, innen nyílott a ház (szoba) és a kamra. Itt a bővülés a külön fedél alatt készített gazdasági épületek növekvő számában jelentkezett. Az ország keleti felén (Partium, Erdély) a kéthelyiséges ház volt ekkor a leggyakoribb.
Jelentősek voltak a változások és a táji különbségek a tüzelőszerkezetben is. A zárt tüzelőberendezést (a kemencét és a kályha különböző változatait) alkalmazó területek közül a Dunántúlon és az Alföldön elterjedt a kívülfűtés: a füstmentes lakóteret (szobát) a vele szomszédos helyiségből (konyhából) fűtött kályhával, kemencével melegítették, így a konyhában nyílt tűz égett. A Dunántúlon a konyhában is födém volt, a kémény pedig hiányzott, így ott ez a helyiség nagyon füstös volt, míg az alföldi kevésbé, mert ott a konyhának nem volt mennyezete, illetve szabadkéménnyel a tetőn kívülre vezették a füstöt. A belülfűtős területen (kemence, amelyet belül a szobában fűtenek) a lakótér füsttelenítését a kemence szája fölé épített, a füstöt elvezető kürtővel oldották meg. A zárt tüzelőket mindhárom területen mintegy 60-80 cm-re felemelték a padlószintről. Erdélyben továbbra is szinte kizárólagos maradt a nyílt tüzelőberendezés (kandalló), inkább a láng- és füstfogó anyagában jelentkeztek újítások, és abban, hogy a csempével borított kandalló a közrendűeknél is terjedt.
