A KÉSŐ BAROKK KOR MAGYAR IRODALMA
(1690-1772)
Az irodalmi élet szintjei és színterei
A korszak jellemzői
A török uralom alól felszabaduló és a Habsburg Birodalomba betagozódó Magyarország és Erdély irodalmát ebben a korszakban stagnálás és bizonyos fokú visszaesés jellemzi. A politikai változásokkal nem járt együtt automatikusan az irodalmi élet kereteinek átalakulása. Az ekkortájt meghatározó irányzatok valójában a megelőző időszakban, a barokk irodalom fénykorában, a 17. század derekán bontakoztak ki. Nem beszélhetünk tehát sem a periódusra speciálisan jellemző, új stílusról, sem az irodalmat átható, az írók világszemléletét átformáló újszerű eszmerendszerről. Hiányoznak az irodalmi nyelvet alapjaiban megújító, kiemelkedő íróegyéniségek is. Noha az összehasonlítás önkényesnek tűnhet, mégis elmondható, hogy a késő barokk korban nem alkotott olyan magyar költő vagy prózaíró, aki tehetségében vagy hatásában a 16. és 17. század kiválóságaihoz, Balassihoz, Zrínyihez, Pázmányhoz vagy akár Gyöngyösihez lenne mérhető.
Az irodalmi kommunikáció módjai
A korszak kiemelkedő alkotói többnyire magyarul írtak, bár sokuknak a latin könnyebb és kényelmesebb lett volna. Mégis evidenciának számított, hogy az általános felemelkedés egyik legfontosabb szegmense, a művelődés nyelve ekkor már csak a nemzeti nyelv lehet. Az irodalmi kommunikáció a hagyományos keretek között, a múltban kialakult szinteken zajlott. A főnemesség és a vele szorosan összefonódó főpapság a Wesselényi-felkelés bukása (1671) után fokozatosan beépült a Habsburg-abszolutizmus nemzetközi elitjébe, s eltávolodott az országtól, annak nyelvétől és kultúrájától. Ez a folyamat azonban lassú volt, és az arisztokrácia egyes csoportjai nem, vagy csak felemás módon járták végig ezt az utat, éppen ezért néhány alkotóról nem is mondható ki egyértelműen, hogy "labanc" vagy "kuruc" lett volna.
Az alkotói csoportok
A szépirodalmi tevékenység leginkább az ellenzéki nemesség különböző köreiben népszerű, s nyíltan vagy burkoltan a Habsburg-kormányzat központosító politikájával szembeni ellenállás megnyilvánulása volt. Ám a nemesség eszméit hordozta a korszakban domináns magyarországi jezsuita irodalom többsége is. A jezsuita rend a Habsburg-hatalom legfőbb támasza, de nem az elnyomás, hanem a meggyőzés eszközeivel küzdött, felhasználva a magyar nemesség nemzeti jelszavait.
Jellegzetesen polgári karakterű irodalomról a hazai polgárság kialakulatlansága és a polgári életfelfogás csekély szerepe miatt nemigen beszélhetünk. Mégis elmondható, hogy az ekkoriban lendületet nyerő tudományos irodalom, ezen belül az irodalomtörténet-írás, a nyelvtudomány, az egyháztörténet és a művelődéstörténet úttörői a polgári értelmiség köreiből kerültek ki. A protestáns vallási megújhodás - elsősorban az evangélikus egyházban jelentkező pietizmus - szintén a polgárság soraiban vált igazán népszerűvé.
Az irodalom rétegei
Valamennyi társadalmi csoportban foglalkoztak az irodalom népszerűbb, közérthető műfajaival és a kevesek által megközelíthető elitirodalom válfajaival. Nyilvánvaló, hogy az Emlékiratait franciául író II. Rákóczi Ferenc szűkebb és más kompetenciával, más művészi elvárásokkal rendelkező olvasókra számított, mint a kuruc kesergők névtelen versszerzői. A népszerű, közösségi irodalom nyitva állt az egyébként elitista törekvésű írók-olvasók előtt, míg az ellenkező irányú irodalmi kommunikáció lehetetlen volt. A népi kultúra és a népszerűsítő irodalmi tendenciák sajátos kölcsönhatásban álltak egymással. A rendkívül divatos barokk iskoladráma, a fellendülőben lévő prédikációs irodalom, illetve a közájtatosságra szánt katolikus népének - gyakran sikerrel - igyekezett befolyásolni a közköltészetet, felhasználva annak eredeti alkotóelemeit.
Az irodalom témái
Ez az irodalomtörténet utolsó olyan időszaka, amikor a vallásos műveket még az irodalom keretein belül kell tárgyalnunk. Az egyéni vallásosság, a felekezeti kereteken túlemelkedő keresztény lelkiség erősödése folyamatosan tapasztalható, s az ebben az eszmekörben születő alkotások a legmodernebb, leginkább aktuális, a nemzetközi irodalmi tendenciákkal párhuzamosan jelentkező áramlatok részei. A keresztény spiritualizmus áthatja a nem kifejezetten vallásos irodalmi műveket is, pl. a naplókat és az emlékiratokat. A vallásos és a profán irodalmi szféra nem különül el teljesen, miként az elmúlt századok irodalmában sem.
A tudós felkészültség immár nem olyan nélkülözhetetlen feltétele az írásnak, mint korábban, így az alkotók tábora is szélesebbé válik - egyre több nő foglalkozik irodalommal: nemcsak mecénásként, hanem alkotóként is. Egyszersmind az is bizonyos, hogy a nők nem kezdtek volna el alkotni, ha a kor ízlése és szokása nem kívánta és engedte volna meg szubjektumuk kifejezését. A kegyességi irodalom befelé forduló, szubjektív jellege pedig különösen kedvez a női irodalom kialakulásának.
A kultúra elterjedése
Az irodalmi kommunikáció színterei is változatlanok maradtak, sőt némiképp beszűkültek: az irodalmi közélet széttagolódott, megoszlott, ritkán alakultak ki szépirodalmi körök, kapcsolatok, levelezések, a kritikai gondolkodás ekkor még szinte elenyésző. Viszonylag kevés magyar nyelvű szépirodalmi mű jelent meg nyomtatásban. Jellemző, hogy a korszak egyik legnépszerűbb, legtöbbször kiadott könyve a Balassi Bálint és Rimay János által több mint száz évvel korábban szerzett Istenes énekek volt. Megnövekedett a magánszféra, az intimitás jelentősége. Az alkotások jórészt még mindig kéziratos formában terjedtek, egyes művek és műfajok - hol valláserkölcsi, hol politikai okokból - eleve nem is számíthattak szélesebb körű olvasottságra.
Az irodalom területi és felekezeti megoszlása
Erdély egyértelmű fölényét tapasztalhatjuk, ha az irodalmat területi megoszlása szerint vizsgáljuk: a kor jelentősebb magyar írói valamennyien erdélyiek. A felekezetek szerinti felosztás pedig a protestánsok túlsúlyát jelzi a katolicizmussal szemben. Mindez az ország politikai és társadalmi konfliktusait tükrözi, válaszként az abszolutizmus és a rekatolizáció túlkapásaira. Mindazonáltal nem lehet elhanyagolni az ország nyugati tájain kibontakozó, javarészt katolikus irodalmi törekvéseket sem. A társadalom felsőbb rétegeit megérintő jezsuita irodalom központjai, valamint a ferences szerzetesek által újjáélesztett népi vallásosság centrumai (Mária-kegyhelyek, búcsújárások, zarándok-útvonalak) értelemszerűen a nyugati országrészben voltak többségben. A kuruc mozgalmak természetes vallási-intellektuális bázisa a protestantizmus, de nem kizárólagos érvénnyel: maga Rákóczi fejedelem katolikus volt, s a kurucok táboraiban művelt katolikus papok is működtek.
Udvar és irodalom
Irodalmi körök, csoportosulások továbbra is elsősorban az udvarok környezetében jöttek létre. Ebben a korban ez szinte kizárólag az erdélyi fejedelmi udvart jelentette. I. Apafi Mihály fejedelem hosszú uralkodása során (1661-1690) toleráns szellemiségű, irodalom- és kultúrabarát művelődéspolitikát folytatott. Természetesen ez a protestantizmusnak kedvezett, de a többi felekezet kultúráját is támogatta, híven a soknyelvű, többvallású, kulturálisan is tarka képet mutató Erdély hagyományaihoz. Erdélynek 1690 után a Habsburg Birodalomba való beépülése nem vezetett azonnali hanyatláshoz, noha az udvar kultúraszervező szerepe megszűnt. Az utolsó erdélyi fejedelem, II. Apafi Mihály és felesége, a pietista imakönyvíró Bethlen Kata bécsi száműzetésben töltötték életüket, ott is folytatva irodalom- és kultúrabarát tevékenységüket. A katolikus barokk udvarok fénykora ekkorra már leáldozóban volt, de a hosszú életű Esterházy Pál udvarának még a Rákóczi-szabadságharc alatt és után is komoly a kisugárzása. A legszélesebb körű irodalombarát politikát Rákóczi Ferenc gyakran mozgásban lévő fejedelmi udvara fejtette ki. Az udvartartáshoz tartozó jelentős íróegyéniségeken kívül támogatást élvezett a nyelvtudomány, a protestáns egyháztörténetírás, az állambölcselet és a hadtudomány. A Rákóczi-kultusz irodalmi termékei (dicsőítő énekek, beszédek, köszöntők) szinte elárasztották az olvasókat, Mátyás király és Zrínyi Miklós nemzeti törekvéseinek betetőzőjeként, a független magyar állameszmény megtestesítőjeként ábrázolva a "vezérlő fejedelmet". Rákóczi egyszersmind szigorú cenzúrát vezetett be, ragaszkodott a kéziratok előzetes átvizsgálásához, s arra is volt példa, hogy már kinyomtatott műveket elkoboztatott.
Könyvkiadás, könyvtárak és az újságírás kezdetei
A korszak nyomdái továbbra is egyházi irányítás alatt működtek. Az összes magyarországi officina közül kiemelkedik az 1577 óta fennálló, jezsuiták vezette nagyszombati nyomda. A korszerű technikával berendezett üzem elsősorban a fellendülő jezsuita oktatás céljait szolgálta, de az irodalom iránt érdeklődő nemesség számára is jelentetett meg műveket. A protestáns nyomdászat legfőbb központjai a református egyház kezelésében álltak Debrecenben és Kolozsvárott. A Tótfalusi Kis Miklós által megújított erdélyi nyomdászat az 1690-es évektől fogva, az ország önálló államiságának megszűntével hanyatlásnak indult.
A legjelentősebb könyvgyűjteménnyel az 1635 óta fennálló nagyszombati egyetem rendelkezett, mintegy tízezer kötetük volt. Komoly és korszerű anyagot mondhatott magáénak a többi jezsuita főiskola is, pl. a kassai. A protestáns bibliotékák szintén a legfontosabb tanintézmények birtokában voltak, de magánkézben is álltak igényes könyvtárak, ezek közül kiemelkedett gróf Ráday Gedeoné, melynek alapját apja, az íróként is jelentős Ráday Pál könyvei képezték. Árva Bethlen Kata érdekes és gazdag gyűjteményt birtokolt a megelőző korszakok irodalmi hagyatékából - erről udvari papjának, Bod Péternek a ránk maradt könyvjegyzékei tanúskodnak. Erdély könyvesházai sajnos a 17. század második felében pótolhatatlan veszteségeket szenvedtek: Gyulafehérvár, Nagyenyed, Várad, Kolozsvár, Szeben nagy értékű gyűjteményei elpusztultak, szétszóródtak vagy súlyosan károsodtak. Honterus János híres brassói könyvtára 1689-ben leégett. E veszteségek pótlására és korszerűsítésre 1690 után már kevés anyagi forrás állt rendelkezésre.
A 18. században indult útjára a magyarországi újságírás. Már I. Apafi Mihály fejedelem is megkövetelte, hogy a külhoni híreket az udvar számára úgynevezett "novellákban" foglalják össze. II. Rákóczi Ferenc udvari emberei - többek között Ráday Pál - szerkesztették az első, rendszertelenül megjelenő magyarországi újságot, a Mercurius Veridicust. Rákóczi lapja a Bécsben megjelenő, hasonló funkciójú lap, a Wiennerisches Diarium versenytársa kívánt lenni. Ezt követte 1721-től az első, immár rendszeresen megjelenő orgánum, a Bél Mátyás szerkesztésében megjelenő Nova Posoniensia, majd az 1764-ben szintén Pozsonyban útjára induló Pressburger Zeitung.
Világi próza
Elbeszélő műfajok
A korszakot a hagyományos prózai műfajok folytatása (emlékiratok, naplók, röpiratok, elmélkedések) jellemzi - ezek igen nagy terjedelmű művek. Sokféle okból nyúlhattak a kor szereplői ehhez a műfajcsoporthoz. Legtöbben lelki önvizsgálatként tették ezt, másoknál az ok az önigazolás lehetett: Ottlyk György, Rákóczi Ferenc egykori udvarmestere kizárólag ebből a megfontolásból írta meg 1711-ig vezetett Önéletírását, ifj. Teleki Mihály, Rákóczi dezertált főtisztje szintén magamentegetésként fogott neki Életéről való maga írásainak. Egyesek pedig kordokumentumként kívánták megörökíteni életútjukat. Wesselényi Istvánnak (1674-1734) a Rákóczi-kor erdélyi eseményeiről vezetett adatgazdag naplója, illetve Rettegi Györgynek (1718-1786) a Habsburg-uralom alatt élő, változóban lévő Erdély életképeit anekdotákkal fűszerezve megörökítő emlékirata élvezetes olvasmány és egyúttal a történettudomány alapvető forrása.
A hosszabb elbeszélő szövegeken belül, egy-egy esemény, pletyka csattanós összefoglalásaként jelenik meg egy rövidebb terjedelmű műfaj, az anekdota, mely az egész prózairodalmat a történetírástól a szépirodalom felé mozdítja el. A műfaj később önálló életre kel, de a magyar prózának a 20. század elejéig meghatározó alkotóeleme marad.
A hagyományos, többségében a középkorból és a reneszánszból örökölt elbeszélésanyag újszerű - szellemes és hatásos - barokk adaptációi váltak divatossá. Haller János (1626-1697) Hármas históriája (Kolozsvár, 1695) a középkori Gesta Romanorum (A rómaiak története, a 13. században keletkezett) népszerű, kiváló magyarsággal megírt feldolgozása. Egyes részletei folklorizálódtak, ponyvára kerültek, jellemző, hogy Mikszáth Kálmán is merített belőle. Ezek az elbeszélői törekvések lassú folyamatként a magyar regény kialakulásához vezettek. Sokan odafigyeltek ekkor már a francia irodalmi divatra is. Haller János dédunokája, Haller László (1717-1751) magyar fordításban adta ki Francois Fénelon népszerű államregényét, Télemakus bujdosásának története címmel. A könyv Rákóczinak is kedvenc olvasmánya volt, népszerűségét jellemzi, hogy gyors egymásutánban háromszor is kiadták (1758, 1770, 1775).
II. Rákóczi Ferenc (1676-1735)
Korának legjelentősebb magyar politikusa, a róla elnevezett kuruc szabadságharc vezére - a század első harmadának kiemelkedő írója. Művei középpontjában az a meggyőződése áll, hogy a Gondviselés őt szemelte ki arra, hogy a magyarság függetlenségét kivívja. Ennek megfelelően műveiben a konkrét politikai vagy diplomáciai célok megvalósításáról ír (levelek, kiáltványok, szónoklatok), illetve később, a szabadságharc bukása után nemcsak az események pontos felidézése a célja, hanem az is, hogy mind külső, politikai-történelmi, mind belső, azaz lélektani érvekkel bizonyítsa tetteinek helyességét (imák, emlékiratok, vallomások).
Magyarul, latinul és franciául alkotott. 1703-ban, Debrecenben keletkezett Alázatos imádsága lényegében politikai buzdítás, mely a különböző felekezetűeknek is alkalmas volt könyörgésre, több nyelven is kinyomtatták, s a fejedelem a kuruc hadakban kötelezővé is tette ennek felolvasását. Beszédei közül a Gyömrői beszéd vált a legnépszerűbbé (1705. július 3.), ez nemcsak a fejedelem kézírásában maradt fenn, hanem számos másolatban is hagyományozódott.
Legjelentősebb műveit az emigráció hosszú éveiben készítette. Az Emlékiratokban (Mémoires, francia, 1717) a szabadságharc eseményeit írja le, évek szerint csoportosítva, s ez mint történelmi dokumentum Hágában meg is jelent (1739). "Az isteni gondviselés elküldött engem puszta hazámba fegyverért, szabadságért kiáltó szózatnak. Meghallatta ezt a kiáltást az ország minden lakójával" - írja a műben, s történelmi elhivatottságában nagy elődök: Bocskai, Bethlen, a költő Zrínyi Miklós, I. Rákóczi György és Thököly örökösének tekinti önmagát. Az Emlékiratok elsősorban politikai, diplomáciai célokat szolgált, így stílusában tárgyilagosságra törekedett, bár a sorokon átüt a szerző érzelmi elkötelezettsége. A Confessio peccatoris ("Egy bűnös vallomásai") több éven át készült, az első rész még Franciaországban, a vége pedig Törökországban. A műfaj Szent Ágoston Vallomásaihoz nyúl vissza, de fontos a korabeli janzenista irodalom hatása is. A mű nagyrészt vallásos elmélkedéseket tartalmaz. Érdekessége, hogy saját belső világát fejlődési folyamatban ábrázolja, azt igyekszik igazolni, hogy sorsa nem alakulhatott másképpen. Rákóczi művei többségükben kéziratban maradtak: Fohászai (1720?), a Mózes öt könyvéhez kapcsolódó vallásos Meditációi (1721-1731), fiai számára írt Erkölcsi és politikai végrendelete (1722) csak napjainkban jelent meg nyomtatásban.
Rákóczi műveiben egyszerre jelentkezik az a törekvés, hogy személyes döntéseit lélektanilag hitelesen ábrázolja, illetve hogy az események rögzítésével azoknak történelmi szükségszerűségét, illetve politikai aktualitását igazolja. Mind forrásaiban, mind pedig céljaiban egy nagy műveltségű, jelentős személyiség megnyilvánulásait figyelhetjük meg, olyanét, aki a hagyományok követése mellett a korabeli igényekre, ízlésre is figyelt.
Mikes Kelemen (1690-1761)
Rákóczi Ferenc mellett, a fejedelem testőreként, majd kamarásaként nevelkedett öntörvényű, saját művészi világképet és formanyelvet létrehozó magyar íróvá. Protestáns székely családban született, apja Thököly híveként a császáriak börtönében pusztult el. A jezsuiták kolozsvári kollégiumában nevelkedett, 1700-ban katolizált. 1707-ben került Rákóczi fejedelem szolgálatába. A fejedelmet atyjaként tisztelte és szerette, franciaországi és törökországi bujdosásaiban egyik leghűségesebb híve, igazi "udvari nemese", egyszersmind tanítványa volt. Ő azonban az államelmélet, az elvont kegyesség és a Szent Ágoston-i önvallomás helyett a franciás könnyedségű szépirodalmi levélformát választotta kedvenc műfajául. A francia késő barokk irodalom közkedvelt levélregényeit és irodalmi levélgyűjteményeit eredetiben olvasta, valószínűleg Montesquieu Perzsa levelei és Sévignéné levelezése is hatással voltak műfaji gondolkodásmódjára. Mikes 1717-ben, a bujdosók török földre érkeztekor kezdte írni a Törökországi leveleket. Bizonyosan nem gondolt arra, hogy a műfaj és a mű egész hosszú életén át elkíséri majd. "Az első levelemet, amidőn a nénémnek írtam, huszonhét esztendős voltam, eztet pedig hatvankilencedikbe írom" - így zárja legutolsó levelét, melyet kitalált levelezőpartnerének, "édes nénjének" írt.
Egyéni humor, gazdag, zamatos erdélyi nyelvezet, sziporkázó szellemesség, nagy műveltség és melankolikus báj sugárzik ezekből az írásokból - a rokokó prózastílus remekeiből. A rodostói bujdosók mindennapjai, a házasság és a szerelem iránti reménytelen vágyakozás, az egyre szorongatóbb honvágy és a magány vissza-visszatérő témái a könyvnek. A Törökországi levelek nem egységes írói koncepció alapján készült fiktív levélregény, hanem a naplót helyettesítő, unaloműző kedvtelés, értelemszerűen igen egyenetlen. Az eseménydús időszakokban (megérkezés Törökországba, Rákóczi halála, utazás Rákóczi Józsefnek, a fejedelem fiának kíséretében, a bujdosótársak halála) izgalmas beszámoló, máskor viszont, az élményanyagot pótolandó, olvasónaplóként szolgál. Egy helyütt egész könyvet fordít bele Mikes franciából.
Mint fordító szintén nagyot és jelentőset alkotott, fél évszázaddal megelőzve a felvilágosodás fordítói programját. Rendelkezésére állt a fejedelem rodostói könyvtára, ebből érdeklődésének és kedvtelésének megfelelően válogatott a könnyed, divatos olvasmányok és a janzenista teológiai művek közül. Mulatságos napok címmel (1745) nemcsak szövegében, de szellemében is megmagyarosítva ültette át kedvenc francia novelláskötetét, egy szórakoztató, keretes elbeszélésciklust. A tizennyolc nap alatt, egy kerti mulatság során élőszóban előadott történetek sok vonatkozásban Faludi Ferenc és Kazinczy Ferenc műfordítói gyakorlatát előlegezik. Életműve nemcsak minőségét, hanem mennyiségét és irodalmi hatását tekintve is jelentős. Többek között az is kiemeli kora alkotói közül, hogy műveit tisztán szépirodalmi céllal, mintegy szórakozásból írta.
Bethlen Kata (1700-1759)
Olyan, Erdélyben élő nagyasszony volt Bethlen Kata, aki mecénásként, gyűjtőként és alkotóként is részévé vált az irodalmi életnek. Levelezése és befejezetlen Önéletírása is jelentős, emlékiratában a belső történések állnak az előtérben. Tragikus sorsa határozta meg életszemléletét. Szigorú, vallási türelmet nem ismerő református volt, akit katolikus emberhez, Haller Lászlóhoz (nem azonos a Fénelon-fordítóval) kényszerítettek, s az ebből a házasságából származó gyerekeit elvették tőle, nem nevelhette őket. Mikor megözvegyült, újra férjhez ment, a református Teleki Józsefhez. Második házasságából született gyerekei viszont sorban meghaltak. Mikor ismét megözvegyült, akkor adta magának - erdélyi szokás szerint - az Árva Bethlen Kata nevet. Az ő szóhasználatában a "földi siralomvölgy" nem egyszerűen kötelező vallásos közhely, hanem életének lényegét fejezi ki. Számára a világi kín természetes, az őt ért csapásokat nemcsak hogy eltűri, de kívánja is, imádkozik értük - szinte aszkétaként, önkínzó módon vágyik a szenvedésre. (Bethlen Kata érzésvilága, lelki alkata nagy hatást gyakorolt a 20. századi író, Németh László nőfiguráinak megformálására.)
Cserei Mihály (1667 vagy 1668-1756)
Cserei Mihály História (1709-1712) című művében a 17. század utolsó negyedének és a 18. század elejének (1712-ig) erdélyi történetét a korabeli helyi élőbeszéd nyelvén írta meg. Bár alapvetően udvarhű ember volt, írásában nemcsak a kurucokról írt elítélően. Különleges erénye, hogy a helyi eseményeket európai távlatokba helyezi. Cserei igen jól, gyakran személyesen is ismerte a történelmet alakító hősöket, így írása kivételes módon hiteles, és igen mély bepillantást enged a korabeli intrikák részleteibe. Az emelkedett historikus hangot gyakran szakítja meg párbeszédes jelenetekkel, anekdotákkal, pletykákkal. Irodalmi értékét éppen az adja, ami miatt a mű nem tárgyilagos történetírás. Hősei sokoldalúan jellemzett, élő, beszélő, érző figurák. Irodalomtörténeti utóéletét is ennek köszönheti: számos romantikus történelmi regény forrásául szolgált Históriája. Jókai Mór főként Csereit használta forrásként az Erdély aranykorának megírásakor.
Apor Péter (1676-1752)
Apor Péter székely nemesember volt, aki végigélte Erdély függetlenségének fénykorát, majd a hanyatlást is. Viszonylag idős korában, hatvanévesen írta meg emlékezéseit, a Metamorphosis Transylvaniae-t (Erdély átalakulása), azaz Erdélynek régi együgyű alázatos idejében való gazdagságából e mostani kevély, cifra, felfordult állapotjából koldusságra való változása (1736) címmel. A mű fontos néprajzi, művelődéstörténeti forrás, mert a szerző leírásai rendkívül alaposak, hitelesek. Irodalmi értéke is tagadhatatlan: a szokásokat, ruházatot, divatot, eseményeket olyan színesen, élvezetesen idézi fel az emlékező író, hogy az egész kor megelevenedik az olvasó szeme előtt.
Hermányi Dienes József (1699-1763)
Hermányi Dienes József erdélyi református lelkész, aki kiválóan ismerte a korabeli egyházi és filozófiai irányzatokat (kartezianizmus és coccejanizmus). Apjának köszönhetően nagy műveltségre tett szert, jelentős könyvtárral rendelkezett, és tájékozottsága, szellemisége révén egy szűk szellemi elit képviselője volt. Autodidakta módon megtanult németül és franciául, hogy minél többet olvashasson. Hatalmas tudásának eredményeit korán elkezdte rögzíteni, 158 kötetnyi kéziratot hagyott maga után, ennek azonban csak kis töredéke maradt fenn. Két jelentős műve ismeretes, az egyik az emlékirata, ezt félbehagyta, valószínűleg azért, mert már ekkor is jobban érdekelte őt a kortársak élete. Ebből az érdeklődésből született másik híres műve, a Nagyenyedi Demokritus. A kötet 339 számozott anekdotát tartalmaz. Ezeknek a kis történeteknek a hősei általában Hermányi személyes ismerősei, gyakran nem híres emberek, hanem papok, diákok, tanárok. Ezáltal az egész mű szépirodalmibbá vált, eltávolodott a korabeli, inkább történelmi jellegű prózairodalomtól. A történetek mégsem megkomponált egységek, a szerző nem törekszik arra, hogy megformálja, megszerkessze mondandóját. Az anekdoták sorrendje is esetleges, gyakran csupán az határozza meg, hogy az egy szereplőről szóló történetek egy csoportban szerepeljenek. A leírások olvasmányosak, szellemesek, szórakoztatóak, és rendkívül fontos, hogy valamennyi anekdota történelmileg hiteles.
Egyházi és kegyességi irodalom
Jezsuita irodalom
Kulturális súlyánál, óriási társadalmi befolyásánál fogva a jezsuita rend az irodalomban is vezető szerephez jutott - legalábbis a nyomtatásban megjelent művek számának és hatósugarának tekintetében. Elsősorban a nemesség nemzeties érzelmeire kívántak hatni oly módon, hogy a rendi függetlenség rebellisnek, lázadónak, felségsértőnek minősülő jelszavai helyett új, széles körben elfogadható eszméket kínáltak fel és népszerűsítettek. A hun-magyar azonosságtudat, az Attila-kultusz, a Mátyás-hagyomány mellett és helyett a jezsuiták a Regnum Marianum (Mária országa) gondolatát s Szent István kultuszát szorgalmazták. Mindazonáltal igyekeztek felhasználni a hun történetben rejlő mozgatóerőt. A jezsuiták érdekes, nagy hatású epikus alkotások által is tartós hatást gyakoroltak a nemességre, ilyen pl. Repszeli László (1703-1763) Hunnias című latin nyelven írt eposza (Nagyszombat, 1731). A honfoglalás témakörével foglalkozó jezsuita műeposz műfaji hagyománya a romantika koráig, többek között Vörösmarty Mihály Zalán futásáig ívelt.
A magyar nyelven megjelentetett jezsuita prózaművek közül a rendtársai által "magyar Tullius"-ként (értsd: magyar Ciceroként) emlegetett Taksonyi János (1679-1746) tudós elmélkedései (Tükör, Győr, 1740-1743) és a jezsuitáknál nevelkedett Padányi Bíró Márton püspök barokk költői képekben gazdag szónoklatai említésre méltó értékek.
A vallási élet megújulása
A hatalom övezte, külsőségekkel teli hivatalos hitélet sok értelmiségi számára tűnt üresnek és hivalkodónak. Valamennyi keresztény felekezeten belül jelentkeztek ekkortájt olyan új vallásos mozgalmak, amelyek szembeszálltak ezekkel a jelenségekkel. Ezek az irányzatok a bensőséges, egyénileg átélt lelkiséget, a kegyesség gyakorlását helyezték előtérbe, nagy súlyt fektetve a műveltség elmélyítésére: újfajta laikus vallásosságot terjesztettek el.
A janzenizmus
Ez a katolikus hitélet átformálását célul kitűző mozgalom Németalföldről indult útjára, és Franciaországban bontakozott ki. Alapítója Cornelius Jansenius (1585-1638) yperni püspök volt. A janzenisták sallangmentes keretek között megvalósuló egyszerű, tiszta lelkiséget hirdettek. Mind a pápa, mind a jezsuiták, mind a francia kormány részéről üldöztetést szenvedtek, eszméik ennek ellenére széles körben elterjedtek. Magyarországon főként Rákóczi Ferenc irodalmi önvizsgálataiban jelentkezik a janzenizmus közvetlen hatása. A franciaországi Grosbois kamalduli kolostorában meghúzódó száműzött fejedelem elsősorban janzenista olvasmányok hatására fogott bele Vallomásaiba. Mikes Kelemen Törökországi leveleiből tudjuk, hogy Rákóczi a rodostói bujdosás éveiben is szigorú önfegyelmet gyakorolt, állandó lelkigyakorlatok közt töltve napjait. Másfelől bizonyos janzenista elvek érvényesültek a Habsburg-abszolutizmus kultúrpolitikájában is. Mária Terézia Németalföldről származó, nagy befolyású háziorvosa, Gerhard Van Swieten (1700-1772) szintén a janzenizmus híve volt, s jó kapcsolatokat ápolt a pietista Bél Mátyással. Elmondható tehát, hogy a vallási megújhodás hívei olykor felekezetek feletti kapcsolatrendszert építettek ki egymással.
Az Angliából és Hollandiából hazatérő, Descartes filozófiájáért lelkesedő református diákok már a 17. század második felében gyakran kerültek szembe az ortodox kálvinista egyházvezetéssel - miként ezt Apáczai Csere János és Tótfalusi Kis Miklós példája mutatja. A későbbiekben a magyar református egyház elfogadta és mintegy szentesítette a kartezianizmus konzervatív értelmezésű, a radikális szkepticizmust kiküszöbölő változatát, noha az újítók továbbra is összecsaptak az ortodoxokkal. Tofeus Mihály, I. Apafi Mihály udvari papja, valamint Pósaházi János, a gyulafehérvári iskola rektora gyakran bírálták a karteziánusokat. Maga a fejedelem toleráns nézeteket vallott. Akinek "nem tetszik, írhat ellene" - mondta.
Modern, sok gondolkodó értelmiségit foglalkoztató eszmék Hollandiából, a virágzó coccejanus bibliatudomány részéről érkeztek ekkoriban Magyarországra. A magyar diákok által szívesen látogatott Franeker város egyetemén tanító Campegius Vitringa (1659-1722) a karteziánus filozófia és a coccejanus bibliaértelmezés összekapcsolásával, mélyen átélt misztikus aszketizmusával nagy hatással volt az ott tanuló magyarokra. Tanítványai még a professzor életében megjelentették Typus theologiae practicae című könyvének magyar fordítását (Frankfurt, 1722). Vitringa gyakorlati teológiáját sokáig tanították a Kolozsvári Református Kollégiumban.
A pietizmus
A magyarországi művelődésre és irodalomra legnagyobb hatást ez idő tájt a viszonylag csekély lélekszámú evangélikus egyház reformirányzata, a pietizmus gyakorolta. Alighanem azért történhetett ez így, mert a Magyarország észak-nyugati peremvidékén élő, vegyes lakosságú (magyar-német-szlovák) városok öntudatos Hungarus polgársága rendszeres és aktív kapcsolatokat alakított ki az újonnan létesült német oktatási központokkal, mindenekelőtt Hallével. A pietista értelmiség gyakran szembekerült az evangélikus egyházvezetés ortodox képviselőivel.
A pietisták elvei szerint a kereszténység nemcsak tan, hanem élet, ezért az egész életet meg kell reformálni Krisztus tanításainak szellemében. A mozgalom alapítója, Jakob Spener hat javaslatának egyike a pietizmus jelmondatává vált: "A tudás a kereszténységben nem elég, fontosabb az erény gyakorlása." Az erényt pedig nem lehetséges csak bizonyos alkalmakkor gyakorolni, istentiszteleteken vagy nagyobb ünnepekkor. Az új mozgalom célja a hívők mindennapjainak megváltoztatása, szabályozása volt. Az egyházi külsőségek háttérbe szorultak, s a bensőséges, bibliaolvasó vallásosság került előtérbe. Így született meg a gyakorlati keresztény élet eszméje, a pietizmus, mely az egész életet istentiszteletnek fogta fel. A középpontba az egyén került, a személyesség, a szubjektív érzésvilág: így a pietizmus lényegében az individualizálódást segítette elő, s mint ilyen, kifejezetten polgári irányzatként fogható fel. Nézeteik szerint az egyén az imádkozás során magányosan áll szemben Istennel, önmagába és a világba is csupán Istenen keresztül láthat. Ez a bensőséges, lírai viszony egyben misztikus is.
A befeléfordulás, az önszemlélet, az egyénközpontú vallás háttérbe szorítja a könyvkiadásban az eddig többségben lévő prédikációs irodalmat, s divatosabbá válnak a kisebb imagyűjtemények, melyeket bárki otthon is forgathatott. Igen sok főúr, nemesember és nagyon sok arisztokrata hölgy maga is írogatott imákat. Természetesen ezek nem latin (de nem is német) nyelvűek, így a pietizmus a nemzeti nyelvek előtérbe kerülésében, megerősödésében, irodalmi rangra való emelésében is fontos szerepet játszott.
A pietizmus valóban jelentékeny hatást gyakorolt a magyar nyelvű kegyességi irodalomra mind a prózai, mind a lírai műnemben. Magyarra fordították Johann Arndt Wahres Christentumját, mely a pietizmus alapkönyvének számított (Az igaz keresztyénségről írott négy könyv, Jéna, 1741). Egymást érték a pietista lelkiségű imádságoskönyvek, s felvirágzott a pietista szellemű, önváddal teli evangélikus költészet. A legnépszerűbb lutheránus énekgyűjtemény, a Zöngedező mennyei kar idősebb Ács Mihály szerkesztésében látott napvilágot (Lőcse, 1696). A pietista irodalmi program kiteljesítésében ifjabb Ács Mihály játszotta a legfőbb szerepet, őt maga Spener ajánlotta August Hermann Franckénak, a hallei pietizmus vezéralakjának figyelmébe. Francke pedagógiai alapműveit szintén magyar fordításban jelentették meg tanítványai Halléban.
Petrőczi Kata Szidónia (1662-1708)
Az első jelentős életművet alkotó magyar költőnő volt. Kegyességi művek fordításával foglalkozott, ezek közül legjelentősebbek a német pietizmus előfutárának, Johann Arndtnak az írásaiból készült átütetései.
Versei is jórészt vallásos témájúak, de kiemelkednek a korszak alkotásai közül. Mintegy ötven költeményt szerzett, ezek a saját maga másolta kéziratban maradtak ránk. A protestáns költőnő igen öntudatos alkotó, a versírás nála egyfelől lélektani megoldás életének válságaira, másfelől tudatos önkifejezés. Költeményeit az udvari költészet humanisztikus kelléktára (mitológiai alakok) mellett barokk csodalények, sárkányok, viperák, szörnyeteg cethalak népesítik be. Igen nehéz élete volt, boldogtalan házasságából 11 gyermeke született, és csupán 5 maradt életben. Férje, Pekri Lőrinc a kurucok oldalán részt vett a Rákóczi-szabadságharcban, ezért az asszony 10 hónapra rabságba került, majd onnan kiszabadulva bujdosni, menekülni kényszerült. Végül Rákóczi fejedelem nyújtott számára menedéket Huszton, ott élte le hátralévő éveit.
Verseiben igen nyíltan ír férje hűtlenségéről is. Műfordításainak egy része Pekri Lőrinc visszatérítésének érdekében keletkezett. A személyes érzelmek teljes őszinteséggel jelennek meg verseiben, s ezektől nem állnak távol vallásos tárgyú, pietista művei sem.
A magyar irodalomtudomány kezdetei
Egyháztörténet és "historia litteraria"
A vallásos irodalom fejlődése és differenciálódása egyre több szakirodalmi segédletet igényelt. Hirtelen megnövekedett a pontos és megbízható egyháztörténeti ismeretek értéke. Hevenesi Gábor (1656-1715), nemzetközileg is elismert jezsuita szerző többek között a magyar szentek életrajzának összeállításával foglalatoskodott. Az Ungaricae sanctitatis indicia (Szentéletű magyarok, Nagyszombat, 1692) című könyvének írásakor tapasztalt hiányosságok indították arra, hogy a magyar katolikus egyháztörténet forrásainak rendszeres gyűjtését kezdeményezze. Az így létrejött 140 kötetes gyűjtemény hosszú időre megalapozta a történeti kutatásokat. A 18. század legkiválóbb jezsuita történésze, az epikus oktató költészetet is művelő Pray György (1723-1800) már jelentős előzményekre építhette a középkori magyar történelemről szóló munkáit. Ő fedezte fel a Halotti beszédet, melynek teljes szövegét a finnugor nyelvrokonság gondolatát megfogalmazó rendtársa, a nyelvész és csillagász Sajnovics János (1733-1785) publikálta először - egy harmadik jezsuita, a költő Faludi Ferenc olvasatában. A magyar irodalomtörténet-írás - amit ekkor még "historia litteraria" néven emlegettek - az egyháztörténet-írásból ágazott el.
Írói lexikonok és irodalomtörténeti kézikönyvek
Tudósaink felháborodottan olvasták azokat a külföldi - főként német - megnyilatkozásokat, melyek szerint a magyaroknak nincs irodalmuk, csak a hadakozáshoz és a lovakhoz értenek. Többek között ennek cáfolatául készültek az első irodalomtörténeti összefoglalók és az írói lexikonok. Ezen a tudományterületen a pietista központokban nevelkedett evangélikus tudósoké volt a vezető szerep. Czvittinger Dávid (1675-1743) úttörő jelentőségű magyar írói szótára (Specimen Hungariae Literatae, Frankfurt-Lipcse, 1711) mintegy 270 hazai literátort sorolt fel - humanista hagyomány szerint nem téve különbséget tudomány és szépirodalom között, s nem választva szét a latin, illetve magyar nyelven alkotó szerzőket. A korszak legátfogóbb tehetségű tudósa, Francke egyik kiváló tanítványa, Bél Mátyás már a magyar irodalom fejlődéstörténetét kívánta megalkotni. Ez a munkája sajnos csak tervezet formájában készült el. A szintén evangélikus Rotarides Mihály (meghalt 1747-ben) a század legmodernebb - felekezeti és nemzeti elfogultságok nélküli - irodalomtörténeti összefoglalóját alkotta meg.
A kor legnagyobb hatású, máig megkerülhetetlen műveket publikáló református irodalomtörténésze Árva Bethlen Kata udvari papja, Bod Péter volt. Ő is egyháztörténeti munkáinak mellékágaként kezdett adatokat gyűjteni a magyar írókról. Ebben nagy segítségére volt Bethlen Kata kitűnő könyvtára, melynek könyvjegyzékét ő készítette el. Egyre bővülő ismereteit egy, ma is a magyar irodalomtörténet alapkönyvének számító írói lexikonban, a Magyar Athénásban (Nagyszeben, 1766) foglalta össze. Több mint 500 hazai szerző életrajzát írta meg. Mind a felekezeti, mind a hagyományos nemesi-nemzeti előítéletektől mentes könyvet szándékozott írni: katolikusokat és protestánsokat, magyarokat, németeket, szlovákokat egyaránt a tágan értelmezett magyar kultúra keretei között kívánta elhelyezni.
A kor tudományos érdeklődésére és módszereire jellemző módon más szakirányú írói lexikonok is készültek. Weszprémi István (1723-1793) orvostörténész a magyarországi orvosok életéről gyűjtött biográfiai adatokat. Négykötetes lexikona (Succinta medicorum Hungariae et Transilvaniae biographia, Lipcse-Bécs, 1774-87) ma is a művelődéstörténet és az irodalomtörténet nélkülözhetetlen forrása - hiszen a régi korok orvosai szinte kivétel nélkül írók is voltak.
Színház az iskolákban
Az iskoladráma divatja
A magyar színjátszás a reneszánsz kor - elsősorban Bornemisza Péter és Balassi Bálint - kiváló kezdeményezéseit követően a 17. század első felében hanyatlásnak indult. A drámai műnem háttérbe szorulása nagyrészt az ekkor még a lakosság többségét képviselő protestáns felekezetek fokozódó szigorával magyarázható. Az egyházak - különösen a puritánus kálvinisták - bűnös hivalkodásnak tartották és tiltották a színpadi szórakoztatás valamennyi formáját.
Drámai játékok előadására szinte csak az iskolák színpadain volt lehetőség. Érthető, hogy mind a rendező tanárok, mind a diák színjátszók, mind a - főként szülőkből álló - érdeklődő közönség lelkesen vett részt az iskolai előadásokon. Esterházy Pál, a színjátszás nagy mecénása volt, ifjúkorában maga is szerepelt iskoladrámákban. Mikes Kelemen szintén fellépett tanulókorában egy darabban.
Mind a jezsuita kollégiumokban, mind a protestáns tanintézményekben jelentős eseménynek számított egy-egy színdarab megrendezése. A szervezők pénzt, fáradságot nem kíméltek, ha a díszletek elkészítéséről, színlapok kiadásáról, jelmezek varratásáról és egyéb kellékek beszerzéséről volt szó. Színpadi gépek alkalmazásáról is tudunk, ezeket olykor Itáliából hozatták.
Drámák és drámaírók
Hivatásos színtársulatok még csupán kísérleti formában léteztek. A tehetséges unitárius költő és drámaíró Felvinczi György 1696-ban engedélyt kért és kapott Lipót császártól, hogy barátaival színjátszókört alakíthasson. Az iskolai színjátszás divatja lassan a magyar dráma újjáéledéséhez vezetett. A hazai iskoladráma a 18. században élte virágkorát. A jelentősebb írók ebben a műfajban is próbára tették tehetségüket: Faludi Ferenc például olasz eredetiből készített divatos drámafordításokat.
A sok ezer 18. századi iskoladrámából sajnos csak kevésnek a szövege maradt fenn. A történelmi, bibliai, illetve mitológiai jeleneteket kezdetben főként latin nyelven, később egyre többször magyarul adták elő. A vallásos tárgyú darabokkal szemben jelentős számbeli fölényben voltak a világiak. A felvilágosodás kori drámairodalom ebből a talajból nőtt ki. Többségükben - mai ízlésünk szerint - igencsak szerény irodalmi igénnyel készült, alkalmi szövegezésű darabok ezek. A témát rendszerint aktualizálták: úgy alakították, hogy a darab allegóriaként is értelmezhető legyen. A sokszor emelkedett erkölcsi mondanivalójú fődarabokat gyakran szakították meg interludiumok.
Miskolci Csulyak Zsigmond Cyrus-drámája például II. Apafi Mihály erdélyi fejedelem életsorsát példázta. A darab humoros betéteket is tartalmaz.
A korszak máig élvezetes humorú szatirikus darabja, a Borss Dániel pálos szerzetesnek tulajdonított Kocsonya Mihály házassága egy Omnia vincit amor (Mindent legyőz a szerelem) című színdarab közjátéka, melyet 1765-ben adtak elő Sátoraljaújhelyen. Eleven ötletekkel gúnyolja ki az együgyű kisnemest és a szereleméhes vénlányt.
A 18. század második felében már az európai színpadok klasszikusai is feltűntek hazánkban. Illei János jezsuita drámaíró Tornyos Péter című "fársángi játéka" (Komárom-Pozsony, 1789) az egyik legsikerültebb Molière-adaptáció. A darabok egy része a keresztény ünnepkörhöz igazodott, ezekből fejlődött ki a betlehemezés és a passiójátékok új keletű divatja, megtermékenyítve a folklórt.
Közösségi költészet és nemzeti propaganda
A közösségi költészet jellemzői
A kor költészetének leggazdagabb és leginkább differenciált ága a nemzeti függetlenségi mozgalmak tematikájához kapcsolódó, többségében kéziratos énekeskönyvekben fennmaradt közösségi költészet. A népszerű megfogalmazás, a szerző névtelenségbe burkolózása és a versszövegek variálhatósága ellenére ezek a művek nem tartoznak a folklór világába. Szerzőik értelmiségiek voltak: deákok, protestáns prédikátorok, olykor katolikus papok. Ezek a versszerzők sokszor a reneszánsz korban kialakult műfaji és kompozíciós hagyományokat alkalmazzák, alakítják át és fejlesztik tovább aktuális politikai célzattal. Mind Balassi Bálint Katonaéneke, mind Rimay János híres verse, az Óh szegény megromlott s megfogyott magyar nép... kezdetű ének számtalan feldolgozásban, változatban jelenik meg.
Politikai költészet
A már a 17. század derekán megkezdődött Habsburg-ellenes felkeléseknek és mozgalmaknak gazdag irodalmi visszhangja támadt. Számos vers népszerűsítette a költő Zrínyi Miklós politikai törekvéseit, más költemények pedig a Wesselényi-összeesküvés bukásán keseregtek. A megszemélyesített, költői és olykor képzőművészeti allegória formájában ábrázolt Magyarország számos panaszversben kesergi el siralmait, a nemzeti büszkeség sérelmeit, a magyarság "ősi" szabadságának csorbulását. A Bocskai-szabadságharc idején kiformálódó "Magyarország panasza" toposz az egész évszázad során népszerű marad. A nemzeti, politikai témák körül forognak a humanista és protestáns zsoltáros elemekből táplálkozó bujdosó-versek, a börtön- vagy rabénekek. Ezek hol a hitükért üldöztetést szenvedő, gályarabságra hurcolt református prédikátorok, hol az elbukó felkelések elfogott vezéreinek szomorú sorsán szánakoznak.
Kuruc költészet
A 19. században divatozó nemzeti romantikus történetírás - főként a "kuruc balladák" hamisításával is foglalatoskodó Thaly Kálmán buzgólkodása révén - a 17-18. század egész hazafias tónusú versanyagát ebben a kategóriában foglalta össze. Ez a hatalmas témakör azonban sem tartalmi, sem stiláris szempontból nem egységes: legcélszerűbb, ha a Thököly-mozgalom és a Rákóczi-szabadságharc politikai énekanyagára korlátozzuk a kuruc költészet fogalmát. A kor hadi eseményeinek közvetlen hatására, a szájhagyományozó költészet irodalmi eszközeivel készült, a Szigeti veszedelem egyes elemeit is felhasználó, műfajában is érdekes voksoló vers, a Thököly haditanácsa. Kérdéses, hogy kihámozható-e a kuruc versekből a szabadságharcok radikális néprétegeinek politikai mondanivalója. A "bujdosó-versek" lírai énjét nem mindig lehet biztosan azonosítani a felkelők egyes politikai csoportjaival. Az e tárgyban írt énekek legtöbbike reneszánsz alaprétegre épül: A Zöld erdő harmatát... kezdetű bujdosó-ének pl. a sokáig Balassinak tulajdonított 16. századi lírai költemény, az Őszi harmat után... kezdetű ének nyomán keletkezett. A "szegénylegény-énekek" szereplőiben sem ismerhetők fel mindig az elnyomott, lázadó népcsoportok. Maga a "szegénylegény" szó a 16-17. századi hivatásos katonaság alsó rétegét jelentette. Ezt a verscsoportot végső soron Ady Endre feldolgozásai emelték a nemzeti radikalizmus eszméjének megfogalmazásaivá.
A rokokó irodalom
Az irodalmi rokokó fogalma
A rokokó az irodalomban is megjelent, s mint korstílus, jellegében a manierizmussal rokonítható: a képzőművészetből indult a fogalom értelmezése, és csak később alkalmazták a többi művészeti ágra. Hasonló a két korszak abban is, hogy felfoghatóak egy-egy korábbi, átfogó, jelentős korszak lezárásaként: a manierizmus a késő reneszánszé, a rokokó pedig a hanyatló barokké. Mindkét stílus egyszersmind magában foglalja az őt követő irányzatok csíráit: a manierizmus a barokkét, a rokokó pedig a klasszicizmusét, a népiességét és a szentimentalizmusét.
A rokokó mögül hiányzik a nagy formátumú barokk heroikus eszmegazdagsága, s így az előző évtizedekből csupán a külsőségek, a díszek, az ornamentika maradt meg. Ezáltal a művek könnyedebbé és népszerűbbekké váltak. Az irodalomban a bensőségesség, a köznapi boldogság megtalálása, a frivol, néhol csúfondáros hang, a szellemesség és a játékosság lett fontos. Kedvelt jelenet a pásztoridill, s amikor az egyszerű emberek megszólalnak a művekben, a népnyelv, a népiesség is megjelenik a szépirodalomban. A természeti környezet és a boldogságkeresés pedig majd az érzékenység korához fog átvezetni. A rokokó népiesség ellentmondásos természetű: egyfelől elvont program, melynek eredendően nem sok köze van a népi kultúrához. Másfelől - irodalmi eszköztárát gyarapítandó - gyűjti és felhasználja a tájszavakat, a közmondásokat, az autentikus népi közlésformákat.
Báró Amade László (1703-1764)
Elszegényedő főúri családban született. Igen művelt, egyetemet járt ember volt. Életét gáláns kalandok sora kísérte, teljesen eladósodott, anyagi helyzetén házasságaival sem tudott segíteni. Ő a 18. század első dalköltője. Versei a német és olasz líra hatása alatt készültek, de nagy hatással volt rá Gyöngyösi is. Rendkívül fontos műveiben a forma, olyannyira, hogy a ritmus- és rímáradat gyakran azt eredményezi, hogy a sorok értelme homályban marad. A dalok témája az erotikától sem mentes szerelem. Talán ezzel magyarázható, hogy versei sokáig nem jelenhettek meg nyomtatásban, hanem a saját maga által másolt Amade-kódex révén, illetve kéziratos énekeskönyvekben terjedtek. Mégis igen népszerű költővé vált, több verse népdalként vált közismertté. Ezek közül a leghíresebb az "A szép fényes katonának arany, gyöngy élete..." kezdetű költemény, melyhez Arany János komponált dallamot. Ugyanezt az Amade-szerzeményt a 20. században Kodály Zoltán a folklórból gyűjtötte be, és Háry János című daljátékába illesztette.
Faludi Ferenc (1703-1779)
Kiválóan képzett jezsuita szerzetes volt. Élete során vezető szerepet töltött be számos intézményben (a kőszegi rendházban, a nagyszombati egyetemen és nyomdában, a bécsi Theresianumban), emellett igen jelentős fordítói és írói tevékenységet is végzett. Angolból, olaszból ültetett át magyarra különböző műfajú írásokat (iskoladrámákat, teológiai és moralizáló műveket, regényeket), de a legjelentősebbek spanyol fordításai (Baltasar Gracián műveiből). Önálló prózai művei többnyire vallásos tárgyúak, egy kivétellel: a Téli éjszakák című keretes elbeszélés-gyűjtemény magyar nemesi környezetbe ülteti át az idegen forrásokból merített történeteket.
Költészetére az az öt év hatott a leglátványosabban, amit Rómában töltött a magyar zarándokok gyóntatójaként. Itt megválasztották az Arcadia-akadémia tagjává, ezáltal módja nyílt megismerni korának egyik legmodernebb művészeti irányzatát. Hazatérve Itáliából az arcadiai pásztorokat magyarrá változtatja, és verseiben a hétköznapi élet örömeit festi le. Az idillek mellett zsánerképeket, iróniától sem mentes bölcselkedő verseket (A pipárul, Forgandó szerencse), tájleírásokat, életképeket (Tavasz) ír. A versek derűt, bölcs humort árasztanak. Sokféleségükkel megmutatja, hogy az élet kis dolgai, egyszerű eseményei mekkora öröm forrásai lehetnek. Versei népszerűségét növelte a kifinomult forma: Faludi honosította meg a magyar irodalomban elsőként a szonett-formát (A pipárul). Nevezetesek ritmikai újításai is, a róla elnevezett Faludi-sor 3/3/3/1-es ütemű (Forgandó szerencse), valamint ő teremtette meg magyar nyelven a nyolcas és hetes szótagú sorokat kétszer váltakoztató keresztrímű strófaszerkezetet, mely később a legnépszerűbb dalforma lett. Halála után, a hagyatékából került elő egy szólás- és jelzőgyűjtemény, mely feltehetőleg saját gyűjtése volt, s nem az írott, hanem a beszélt nyelvre támaszkodott. Hogy Faludit tekintjük az irodalmi népiesség első alakjának, az elsősorban nyelvi választékosságának, tudatosságának, leleményességének köszönhető.
A MAGYAR IRODALOM
A FELVILÁGOSODÁS KORÁBAN
Az irodalom fejlődésének jellegzetessége a 18. század közepétől
Körülbelül a század közepétől számolhatunk a magyar nyelvűség erősebb térhódításával, a vallásos irodalom háttérbe szorulásával, majd a század utolsó harmadában a felvilágosodás hatásával. Magyarországon a nyugati minták átvételén alapuló világnézet összekapcsolódott a nemzeti felemelkedés programjával. A közjogi helyzet csak erősítette mindkét irányt: Ausztria tartományaként egyfelől része voltunk az ottani gazdasági és kulturális modernizációnak, másfelől a politikai függőség tudata, az önállósulás keresése mutatkozott meg gazdasági, jogi, kulturális téren főként a magyar nyelvűség erősítésének terveiben. E két tendencia sajátos és változó összefonódásban határozza meg a korszak kulturális életét. Alakulásában, majd irányításában egyre fontosabb szerepet kap a felvilágosodott értelmiség.
Oktatás
Az oktatás még főként egyházi iskolákban, latin nyelven folyik, a kor több neves képviselője indult a pálosok, a jezsuiták iskoláiból. Az alsó- és a középfokú képzésben kezd tért hódítani a magyar nyelvű világi tanítás. A Ratio Educationis (1777) megteremti az állami oktatás rendszerét. A nagyszombati jezsuita egyetem és nyomdájuk Budára helyezése 1777-től nagyban hozzájárul a fővárosi irodalmi központ kialakulásához. A bölcsészkaron a humán tárgyakat a történettudomány, a klasszika filológia, a német nyelv, az esztétika képviseli, magyar nyelvet csak 1790-től oktattak. 1735-től Selmecbányán működött Európa legrégibb bányászati főiskolája, itt kiemelkedő természettudományos tanítás folyt.
Irodalmi élet
A hazai irodalmi élet még szervezetlen, egyes főnemesi kúriák jelentenek kisebb centrumot. Ilyen a modern tájékozottságú, nagy társasági kapcsolatokat fenntartó Orczy Lőrinc háza, a művelt, biztos ítélettel irányító Ráday Gedeoné, akinek nagy könyvtára nyitva állott az érdeklődők előtt. Mária Terézia 1760-ban hirdeti meg a testőrség intézményét. A Bécsbe került magyar nemesi ifjak számára az udvari élet, a szolgálat keretei lehetőséget adtak a nyelvtanulásra, a felvilágosodott európai kultúra megismerésére. A testőrírók a modern minták nyomán írják műveiket, kapcsolatok építésével, szervezőmunkával akarják megújítani a magyar kulturális életet.
A felvilágosodás főbb eszméi
Középpontban az ember áll, aki társas lény, s aki vallási, tekintélyi kötöttségek nélkül maga határozza meg erkölcsi ideáit, életelveit. Az ember természettől fogva jó, képes megérteni és megítélni a világot és törvényeit. Egy emberfaj létezik; összetartó elv a saját és a mások boldogsága, ebben minden ember egyenlő. Minden vallás egyformán értékes, ezért toleranciát, vallási türelmet hirdetnek. Meghatározó a kritikai magatartás: a világrend, a társadalom, a vallás és az egyház, az erkölcs alapkérdéseit teszik mérlegre, de tudatában vannak a megismerés és a változtatás korlátainak. Hangsúlyozzák a nevelés fontosságát, elveik szerint józanságra, önálló gondolkozásra, fogékonyságra, tiszta érzésekre és hasznos életre kell nevelni.
Az irodalom fogalma. Klasszicizmus
Az irodalom még nem önálló kategória, része a tudománynak, alárendelt szerepe van a tudományos megismerésben. Elvontság, szabályozottság jellemzi. Felfogásuk szerint a szabály az ész érvényesülése a rendszerben. Célszerűsége erős: legfőbb feladata az igazság, az erkölcs tanítása. Mintája az eszményített természet, valamint a klasszikusok nagy művei. A klasszicizmus elvei szerint a művekben az eszmék, a jelentés a fontos, nem a képzelet vagy a részek elevensége. Az alkotás nagy mértékben szabályozott: emelkedett tárgy, szilárd műfaji keret, retorikus felépítés, fennkölt stílus a követelmény, a formának nincs jelentése, csak hordozója az eszmének. Az ókori klasszikusok, főként Horatius művein, tanításain kívül erős befolyása van a francia szerzőknek, Voltaire és Marmontel a műfajok alakítására hatott. Az írói magatartásban a bölcs, a tanító vonásai a jellemzőek, de a problémák mély átélése, az átlelkesítés megnyitja az utat a személyesebb, érzelmesebb megnyilatkozás, az oldottabb formák felé.
Műnemek: dráma, epika, líra
A műnemek értékét a felvilágosodás művészetszemlélete szerint célszerűségük határozza meg, az, hogy milyen fokon, milyen szervezettséggel, milyen hatással hirdetik az igazságot, a tudást, az erkölcsöt, a nagy érzéseket. Legértékesebb a dráma, mint az erény, az igazságosság tanítója, mint a legszigorúbban rendezett műnem. A drámát a magyar felvilágosodás elején még a modernizálódó iskolai színjátszás képviseli. Magyar és latin nyelven játszottak, a bibliai és az ókori történetek mellett már megjelennek világias témák, köznapi szereplők. Az 1770-es évektől a felvilágosodás jegyében alakítják át a drámát a modern filozófiai, társadalmi, erkölcsi problémák és eszmék jegyében. Legjelentősebb művelője Bessenyei, valamint a korszak végén Csokonai.
Az epikában legértékesebb az idesorolt történetírás és az eposz, mint a történeti igazságok, a humánum és az erények tanító iskolája. Nagyra becsült és gyakori műfaj a verses és prózai tanító mese, csaknem minden költő művelte. A regény új műfaj. A korszak elején még káros, erkölcsromboló hatásáról írnak, majd egyre több külföldi regényes mű átdolgozása lát napvilágot, a szórakoztatás mellett megjelennek bennük a felvilágosodás eszméi is. Nálunk három fő változata alakult ki: Bessenyei Györgynél az utópisztikus társadalmi, Dugonics Andrásnál a történelmi, Kármán Józsefnél a szentimentális énregény. A regény középpontjában az új idők nemzeti, polgáriasabb eszméi és erkölcsei állanak. Való, azaz valószerű, lehetséges történetet dolgoznak fel, megnemesítve a költészet eszközeivel. A cselekmény és a jellemábrázolás egységét követelik meg, társadalmi, erkölcsi igazságokat tanítanak.
Az érzékenység a lírát kedveli. Az érzékenység összetett, változó fogalom: jelenti a világ megismerésének, szépségének érzéki felfogását, s jelenti a nemes érzések kultuszát, a szív költészetét. A lírai műfajokban is van hierarchia: legtöbbre tartják a klasszikus példák szerint formált ódát és elégiát, nagyra becsülik a tanító költészetet, az epigrammát, a dalt pedig csak könnyed, szórakoztató, gyönyörködtető műfajnak tartják. A lírai művek szerkezetét pontos, nemegyszer retorikai szabályok szerint alakítják: a téma megjelölését határozott rendű kifejtés követi: ellentétek, fokozások, hasonlóságok sorolása, a verset összegezés zárja, mely nyugvópont és eszmény, az ideális magatartás, érzés hirdetése. A formának nincs önálló értéke, csak szolgálja a költészetet. A költő általánosan érvényes eszmékről, igazságokról énekelhet, személyes élményei, érzései csupán ennek függvényében szólalhatnak meg. Ezt az elvont, klasszikus költészet-ideált a személyes problémaérzékenység, az intenzív átélés oldja és tölti meg fokozatosan egyéni színekkel.
Bessenyei György
A felvilágosodás problémái határozzák meg Bessenyei György gondolatvilágát, munkásságát. Verseiben majd drámáiban legfőbb probléma az emberben működő természet és vak erői, az erkölcs, a lélek meghatározottsága, a hatalom jogossága, érvényesítésének buktatói. A Hunyadi László (1772), a Buda tragédiája mellett leghíresebb az Ágis tragédiája (1772), ennek megjelenésétől számítjuk hagyományosan a magyar felvilágosodás kezdetét. Ókori téma. Spártában két udvari ember, Ágis és Kleombrotes az adósságlevelek elégetéséért lázadást szít. Az uralkodó, Leonidas hosszasan vívódik a hatalom érvényesítésén, s végül, bár teljesíti követelésüket, mégis büntet: Ágist kivégzik, Kleombrotest száműzik, mert saját erkölcsi normájukhoz ragaszkodva nem bánják meg tettüket, s mert megsértették a királyi hatalmat. A dráma utójátékában Ágis felesége, Ágiáris a természetet, Istent vádolja az emberben, a világban működő természeti erők, az érzések, szenvedélyek fékezhetetlen, halálnál is erősebb hatalma miatt.
Vígjátékai közül leghíresebb A filozófus (1777). Egy vidéki udvarházban játszódik, szerelmespárok, köztük a filozófus Parménió és az okoskodó kisasszony, Szidalisz egymásra találásáról, az érzés, az erkölcs értékeiről, a társasági viselkedésről szól. A körükben jelen lévő derék, de műveletlen birtokos, Pontyi mond találó kritikát a fiatalok társasági magatartásáról s a filozófussal egyetértve szól a természetességről, a helyes nevelésről. Röpiratai közül a Magyarság (1778) és a Magyar Néző (1779) a modern műveltség szükségességét, a magyar nyelv jogait, fejlesztését bizonyítja. A legérdekesebb a vegyes tartalmú A holmi című filozófiai műve (1779), benne a test és lélek működését, kölcsönhatását elemzi, a tudományok hasznáról, a művelődés terjesztéséről szól. A Jámbor szándék (1781, megjelent: 1790) egy tudós társaság tervét, jelentőségét, munkálkodásának fő irányait jelöli ki.
Bessenyei sokoldalú szerző: írt felvilágosodott eposzt Hunyadi Mátyásról (1773), regényes történeti életrajzot Hunyadi Jánosról (1778), szerkesztett és írt folyóiratot, vannak társadalmi, történelmi értekezései a törvényekről, az uralkodás formáiról, s írt nagy összegző filozófiai költeményeket. Összegző mű az önéletrajzi elemeket is feldolgozó társadalmi regénye, a Tariménes utazása (1804). Az utazási kalandregény kereteiben felvilágosodott társadalmi eszményeit, erkölcsi nézeteit formálja meg. Az ifjú Tariménes és nevelője, Trézéni az elmaradott vidéki életből a ragyogó fővárosba, Totoposzba megy, itt ő és a Voltaire nyomán mintázott vadember, Kirakades nézetei nyomán szembesíti a falu és a város, a törvény és szokások és a természetes igazságosság, a vallás és az egyház, az ideális államforma, a háború és béke problémáit. A regényben pontos és érzékletes környezetrajzot kapunk a vidéken élő, magányos bölcs elhagyott lakóhelyéről, majd a fényes Bécsről. Szatirikus túlzással, iróniával mutatja be az intézmények, a szokások fonákságait.
A felvilágosodott líra Orczy Lőrinc és Barcsay Ábrahám műveiben
Eszmehirdető, elvont költészet, melyben az erkölcs, az életvitel törvényeit fejtegetik. Tételeik bizonyítását többnyire olyan bőség jellemzi, ahol a személyiség mintegy mellékesen szólal meg. Orczy Lőrinc a tudományok, az új életforma, a luxus hasznáról ír. A végtelen és nyugtalanságot keltő tudomány helyett inkább az életörömöt, az erkölcsöt szolgáló bölcsességet ajánlja. Barcsay Ábrahám mint felvilágosodott költő a tudás, a tudomány diadalát ünnepli, s ő már személyes hevülettel vall a modern élet, a világi hívságok csábításáról. Katonáskodása alatt átélte a hadi élet és a költészet ellentéteit, mint költő és mint felvilágosodott gondolkozó egyéni hangon ír a háborúk pusztításairól, a béke üdvéről. Mélyen szubjektív költeményei szólnak titkolt szerelméről és a mulandóságról.
Az 1780-as évek
A Mária Terézia után trónralépő II. József uralkodása fordulatot hoz az irodalmi életben. A türelmi rendelet lehetővé tette, hogy a vagyontalan, protestáns értelmiség is bekerüljön hivatalokba és a kulturális életbe; irányító szerephez jutva új, szabadabb, polgáribb szellemet érvényesítenek. II. József személye, intézkedései ellentétes reagálásokat váltanak ki. A literátorok üdvözlik a császár felvilágosodott intézkedéseit, a sajtószabadságot, jobbágyvédő rendelkezéseit. Védik azonban ellenében a nemzeti alkotmányt, papköltőink a szerzetesrendek feloszlatását vetik szemére. A leghevesebb ellenállást a német nyelv hivatalossá tétele váltotta ki, ellenhatásként felerősödik a magyar nyelv művelésének programja, a magyar hagyományok, szokások védelme.
A nyelvi program változatai
A magyar nyelv általánossá tételének, művelésének programjában Bessenyei a nyelv eszköz-szerepét emelte ki: a boldogságra vezető tudományt széles körben csak a kiművelt nyelv segítségével lehet terjeszteni. II. József korában, az ellenállás jegyében hangoztatják a magyar nyelv jel-szerepét, mint nemzeti létünk, identitásunk bizonyítékát. A nyelv mindkét program révén egyre fontosabbá válik, benne rejlő lehetőségeivel egyre inkább úgy tekintik, vizsgálják és művelik, mint a tudományok, az irodalom alakítható közegét. Az irodalomban a gyönyörködtetés, az érzelmek kifejezésének hathatósabb nyelvi lehetőségeit keresik, megnő a nyelvi forma, a versforma kifejező értéke.
Epika az 1780-as években
A nemzeti érzés, a nemzeti ellenállás jegyében formálódik egy történelmi regény és verses epikai alkotás. Dugonics András piarista tanár Etelka (1788) című regénye a honfoglalás korába helyezi viszontagságos szerelmi történetét. Az író számára azonban elsősorban a magyar erkölcsök, szokások bemutatása a cél, ezt nem annyira a cselekménybe épített ábrázolással, hanem főként leírásokkal, terjedelmes és tudákos jegyzetekkel oldja meg. A regényhez írott "kulcs" arról tájékoztat, hogy az udvari élet fonákságainak bemutatásában valójában II. József környezetét és intézkedéseit bírálta. Művészi megoldásaiban igényesebb Gvadányi József Egy falusi nótárius budai utazása című verses epikája (1788-1789-ben írta, 1790-ben jelent meg). A vidéki jegyző kalandokkal teli úton ér Budára, a törvényeket akarja tanulmányozni, de ehelyett inkább a városban járkálva leckézteti az idegen nyelvet, szokásokat, öltözködést utánzó embereket. Színesen, láttató erővel írja le a környezetet, az eseményeket, szereplőjét az erényt és botlásokat együtt láttató humorral ábrázolja.
A klasszikus triász
Három papköltő, Baróti Szabó Dávid, Révai Miklós, Rájnis József a klasszikus időmértékes versforma meghonosításában a magyar nyelv hajlékonyságát, költői erejét akarja bizonyítani, a prozódiai vitában próbálja tisztázni a hangtan törvényeit. Költészetükben az antik forma felszabadító erővel hat: merész szórend, szóképek, emelkedett dikció (beszédmód) jellemzi verseiket, fő műfajuk az óda és az alkalmi vers. Náluk is megszólal a felvilágosodás tudománytisztelete, de ők főként a magyar nyelv, a magyar szokások értékéről írnak. Ihletett versekben siratják a feloszlatott szerzetesrendeket, az erkölcsök pusztulását, ideáljuk az egyszerű, szorgos munkával töltött élet. Önábrázoló verseiket önismeret, Barótinál kedves önirónia teszi rokonszenvessé.
