 |
TÖRTÉNELEM
POLITIKA ÉS HADÜGY
TÁRSADALOM
1790-ben Magyarországon véget ért a felvilágosult abszolutizmus két és fél évtizedes egyeduralma. Vereséget szenvedett a nagy kísérlet, amely a különféle fejlettségű és helyzetű területekből álló Habsburg Birodalmat ésszerűsítő önkényuralommal akarta képessé tenni arra, hogy megállja helyét az európai hatalmak éleződő versenyében. Az uralkodók számos reformkezdeményezése országaik elmaradott gazdaságának, közlekedésének fejlesztésére, jogéletének, igazgatásának korszerűsítésére a kiváltságait védő nemesség ellenállásába ütközött. II. József ezért szükségesnek látta a nemesség háttérbe szorítását, és teljesen felszámolta Magyarország rendi alkotmányát és önkormányzatát. Intézkedéseivel azonban olyan ellenszenvet gerjesztett, hogy amikor a török háború és a francia forradalom megingatta a külpolitikai helyzetet, az általa teremtett kormányzati rendszer összeomlott. II. József halálos ágyán legtöbb rendelkezésének visszavonására kényszerült. Öccse és egyben örököse, Lipót toszkán nagyherceg negyedszázados szünet után kénytelen volt összehívni az eddig mellőzött magyar országgyűlést.
A magyar nemesség diadalt ült, és minden lehetséges módon kinyilvánította országának alkotmányos különállását a birodalom többi részétől. Újra működtetni kezdte politikai intézményeit, a vármegyében átvette az igazgatást, a hivatalokban a német nyelv helyett visszaállította a korábban használt latint, és hatálytalanította a császárnak a kiváltságokat veszélyeztető intézkedéseit. A "kalapos király" uralkodása alatt múzeumi tárgyként Bécsben őrzött koronát a nemesi megyék bandériumai diadalmenetben kísérték Budára. A korábban már terjedő európai polgári öltözet, a "német módi" helyett előkerültek a század eleji, kurucos magyar nemesi viselet ruhadarabjai, ehhez illő nóták és táncok kíséretében.
A különállás hangsúlyozásának eszközeként azonban a nemesi politika hagyományos jelképei mellett új elemek is föltűntek. Amikor a nemesség tiltakozott a német nyelvű igazgatás és a birodalomba való betagolás ellen, kapóra jöttek neki azok az érvek, amelyek a magyar nemzeti nyelvet és sajátosságokat hangsúlyozták. Az sem zavarta a nemességet, hogy azok az értelmiségiek, akik ezeket az érveket a szájukba adták, néhányan valójában nem a kiváltságos nemesi nemzetet akarták jogaiba visszaállítani, hanem egy modern polgári nemzet kialakítása felé törték az utat. Az ellenállás koncertje tehát nem volt egyszólamú.
A reformokat kezdeményező abszolutizmus kihívására többféle elképzelés kísérelt meg választ adni. Röpiratok árasztották el az országot, amelyek Magyarország jövőjének elrendezéséhez adtak recepteket. Alkalmat az országgyűlés előkészületei nyújtottak. Az új uralkodót új fogalmazású koronázási hitlevél kiadására lehetett kérni. A rendek ebben szerettek volna további biztosítékokat kapni kiváltságaik sértetlenségére, s nagyobb részt kívántak a nemességnek a király rovására a hatalom gyakorlásából. A helyzet kedvezőnek tűnt az ilyen követelésekre. II. József nem tartotta be a törvényeket, s ezzel a nemesség szerint felbontotta a nemzet és az uralkodó közti úgynevezett társadalmi szerződést, feljogosítva a nemzetet egy újnak a kimunkálásra. A reformprogramok, alkotmánytervezetek ezt igyekeztek formába önteni.
Úgy látszott, hogy a külpolitikai helyzet is sikerrel kecsegtet: II. Lipót ugyanis válságos helyzetben örökölte a trónt. Még folyt a török ellen háború, de a sikerek miatt féltékeny Poroszország már mozgósította hadseregét. A birodalmon belül izzottak az uralkodóellenes, sőt elszakadási mozgalmak. Mindeközben ott tornyosult a francia forradalom viharfellege, amely a feudalizmus és az uralkodói hatalom egész rendszerének összeomlásával fenyegetett. Ez a helyzet annyira megnövelte a nemesi-nemzeti mozgalom önbizalmát, hogy legmerészebb vezetői már a Habsburgoktól való elszakadás gondolatával kacérkodtak. Ehhez külső segítséget, támogatást keresve titkos kapcsolatot építettek ki a porosz udvarral.
A nemesi mozgalom egyik szárnya egyszerűen csak a Mária Terézia előtti állapotokat kívánta visszaállítani, kiváltságait biztosítani. A többség törekvéseit legnagyobb hatással Ócsai Balogh Péternek az alkotmánytervezete foglalta össze: az újjáalkotott, a Habsburgok többi államától függetlenül kormányzott országban a köznemességé lenne a vezető szerep, ez rendelkezne túlsúllyal mind az arisztokráciával és a királlyal, mind a nem nemesekkel szemben. A rendi befolyásnak kellene érvényesülnie a végrehajtó hatalom vezető szervében, a szenátusban, az önálló kül-, had- és pénzügy területén, valamint a törvényhozásban. A "népnek" adandó hatalom mellett érvelve felhasználták a felvilágosodás egyes eszméit, népen persze a köznemességet, "Werbőczy népét" értve.
A hagyományos nemesi ellenzék mellett azonban megszólaltak a felvilágosult rendiség képviselői is. Ők II. József számos intézkedését helyeselték, csakhogy a reformokat nem az uralkodói hatalom, hanem a rendi alkotmányosság megerősítése, korszerűsítése és megújítása érdekében látták szükségesnek. Kisszámú, de igen tekintélyes képviselői nemcsak arra törekedtek, hogy a rendiség a királytól nagyobb hatalmat csikarjon ki, hanem a rendiség erejét társadalmi alapjainak szélesítésével is növelni kívánták. A jobbágyviszonyokat ugyan nem akarták eltörölni, de a jobbágyság tömegeinek nagyobb biztonságot kívántak adni. A nemességet arra ösztökélték, hogy a hivatalviselés jogát ossza meg a nem nemesekkel, s vállaljon részt a közterhekben. Némelyek a nemesi hegemónia fenntartása mellett a politikai jogok óvatos kiterjesztését is felvetették. Terveiket a nemesi mozgalomra támaszkodva, utóbb az udvar és a rendek közti megegyezéssel vélték megvalósíthatónak.
A nemesi mozgalmat felvilágosult nemzeti és alkotmányos érvekkel támogató értelmiségiek közt azonban volt egy polgári reformer csoport, amely már nem azon munkálkodott, hogy e régi világot segítse a reformokkal megőrizni, hanem a kiváltságok rendi világának lebontásán, a földesúri rendszer felszámolásán, valamint a jogegyenlőségen és közös szabadságon alapuló egységes polgári nemzet megteremtésén fáradozott. Batsányi János versben üdvözölte az ilyen irányú franciaországi változásokat, Koppi Károly és Hajnóczy József pedig értekezésben, röpiratban és tervezetekben ösztökélte a nemességet a reformokra.
Átfogó programot Hajnóczy alkotott. Ebben a vallási egyenjogúság, a közteherviselés és a személyi szabadság biztosításán túlmenően jogi lehetőséget kívánt adni az úrbéri viszonyok felszámolására: azt bérletté akarta alakítani, s a tulajdonszerzés jogának kiterjesztésével a földesúri szolgáltatások megváltását, a telek megvásárlását is lehetővé kívánta tenni nem nemesek számára. A politikai jogok gyakorlását a földbirtokosság feltételével akarta összekötni, s ez az intézkedés az előzővel együtt biztosította volna a földhöz jutó nem nemesek részesedését a közéletben. A program a társadalmi reformot a királyi hatalom jelentős korlátozásával, az ország önállóságának biztosításával és a nemzeti nyelv ügyével, a magyar állami iskolarendszer megteremtésével kapcsolta össze. A végcélt, a polgári társadalom megalkotását illetően taktikusan óvatos program felvállalására Hajnóczy a nemességet szerette volna rávenni.
A rendi és a polgári reformok kisebbségben levő hívei azonban nem tudták a nemesi mozgalmat a reform felé hajlítani. A többség a győzelem tudatában nem érezte át a reformok szükségességét. Jól példázza ezt, hogy a mozgalom vezetője, Ócsai Balogh Péter, aki maga a felvilágosult irányzathoz tartozott, alkotmánytervébe a társadalmi reform kevés elemének is csak nagyon mérsékelt és homályos megfogalmazását merte támogatás reményében befoglalni.
A Budán összeült országgyűlés tárgyalásait kezdetben a nemesi mozgalom kuruckodó hangja jellemezte: a sérelmek hangoztatása mellett a diéta megkezdte az új hitlevéltervezetek kidolgozását. A politikai helyzet azonban gyorsan kedvezőtlenre fordult. II. Lipót fölényesen ügyes ellenfélnek, ugyanakkor taktikus partnernek bizonyult, kiválóan kamatoztatta kormányzati, politikai tapasztalatait és előnyös személyes tulajdonságait. Végső céljait tekintve nem állt messze II. Józseftől, de az eszközök megválasztásában sokkal rugalmasabb volt nála. Nem az önkényuralomhoz ragaszkodott, hanem akaratának keresztülvitelét tartotta szem előtt. Ennek érdekében használta ki az erőviszonyokat, a rendelkezésre álló eszközöket, alkudott a rendekkel, ha lehetett, és nyomást gyakorolt rájuk, ha kellett.
Nem kis áldozatok árán, de hamar megküzdött a trónralépés körüli nehézségekkel. Legkirívóbb sérelmeik orvoslásával lecsillapította többi tartománya nemességét, és nagy engedmények árán, de gyorsan rendezte a birodalom külpolitikai helyzetét. Fegyverszünetet kötött a Portával, a török háborúban elfoglalt területek feláldozása fejében megegyezett Poroszországgal, s ezzel megfosztotta a nemesi mozgalmat lehetséges szövetségesétől. Idehaza sem mulasztott el szövetségeseket keresni. Ügynökei röpiratokban támadták a kiváltságaihoz ragaszkodó, műveletlen nemességet. Biztatása nyomán a városi polgárok is nagyobb politikai súlyt igényeltek. Lipót nem riadt vissza a jobbágyság felhasználásától sem: a parasztzendítő röpiratok a földesurak ellen a "jó király" támogatását ígérték. A nemzeti érveléssel szemben is volt hatásos eszköze: felkarolta a nem magyar népek nemzeti törekvéseit és a magyar mozgalom ellen hangolta őket.
A mindenfelől szorongatott nemesség elbizonytalanodott, és megegyezésre kényszerült. Az új helyzetben lemondott nagyralátó terveiről és a régi hitlevél mellett hozzájárult II. Lipót megkoronázásához. A rendi jogok kibővítése helyett erejéből csak a fennálló államjogi viszonyok magyar értelmezésének törvénybe iktatására futotta. Az 1791. évi X. törvénycikk a Habsburg Birodalmon belül biztosította Magyarország viszonylagos önállóságát. Visszaállították a II. József előtti kormányzást, nádort is választottak, igaz, a Habsburg-családból: a király negyedik fia, a 18 éves Sándor Lipót töltötte be a legfőbb rendi méltóságot.
A rendek azonban érezték, hogy nem lehet egyszerűen visszatérni a régi állapotokhoz, a felvilágosodás kihívására válaszolni kell. Mintegy visszhangozva, felvállalva a jozefinista türelmes egyházpolitikát - fenntartva ugyan a katolikus egyház államegyház jellegét - törvénybe iktatták a protestáns és görögkeleti egyházak szabad működését. Az úriszék visszaállítása ellenére sem lehetett az úrbérrendezést megsemmisíteni. A fennálló állapotokat törvényesítették: az országgyűlés további rendelkezésig Mária Terézia úrbérrendeletét cikkelyezte be. A rendek belátták azt is, hogy ha ők nem fognak hozzá az ország viszonyainak korszerűsítéséhez, megteszi ezt saját szája íze szerint a királyi udvar. Ezért az uralkodó nyomására, az általa kezdeményezett reformok törvényes kivitelére, egyben a reformerek utolsó reménységeképpen az országgyűlés kilenc bizottságot küldött ki. Ezek feladata volt a reformok kidolgozása az élet minden szabályozható területén.
A megyék, városok és testületek mellett szakértők és magánszemélyek véleményét is felhasználó rendszeres bizottsági munkálatok kiterjedtek az úrbéri, adózási, közgazdasági, közjogi, vallási, művelődési viszonyokra, az igazságszolgáltatásra és a honvédelemre. A bizottságokra nagy várakozással tekintő nemesi és polgári reformereknek azonban csalódniuk kellett. Az évekig tartó munka a nemesi konzervativizmus és a mérsékelt reformok közti kompromisszumot fogalmazta meg. A bizottságok számos előremutató indítványt tettek mindazon területeken, ahol a kiváltságokból nem kellett engedményt tenni. A kereskedelmi bizottság például felmérte az ország gazdasági helyzetét, és számos javaslatot dolgozott ki az ipar és a kereskedelem fejlesztésére. A nemesi érdeket veszélyeztető területeken azonban a rendek nagyon mérsékelt hajlandóságot mutattak a reformokra; a felvilágosult rendiség jeles képviselője, Széchényi Ferenc csalódottan ott is hagyta az úrbéri bizottságot. A többségükben legfeljebb óvatos reformokat ajánló operátumok, bár teljesen feledésbe nem merültek, ebben a formájukban sosem kerültek országgyűlés elé.
Mire 1795 elején az utolsó bizottság is elkészült munkájával, a politikai fejlemények következtében igencsak átalakult Magyarországon a politikai légkör. A reformok ügyének támogatottsága csökkent a nemesség körében éppúgy, mint a királyi udvarban. 1792-re tudatosult, hogy Franciaországban nem a rendiség és a királyi hatalom vetélkedésének újabb játszmája zajlik, amelyben most a rendek látszanak felülkerekedni, hanem bealkonyult a kiváltságokon nyugvó rendi világnak. A nemesség a királytól várt védelmet a felforgató - vagy annak tekintett - eszmék terjedése ellen.
A nemzeti és polgári reformokat akaró felvilágosult rendi és értelmiségi csoportok átmenetileg szintén várakozással tekintettek az uralkodóra: a reformok törvényes és alkotmányos végrehajtását remélték tőle. A király első lépései, a reformbizottságok kezdeményezése, a vallási kérdés felvilágosult szellemű rendezése, az alkotmány megtartása és toscanai tevékenységének híre jó kilátásokat ígért. II. Lipót a felvilágosodás szellemének megfelelően és a forradalom megelőzésére elkezdte egy alkotmányreform előkészületeit, amely képviselethez juttatta volna a nem nemes néposztályokat. Politikai módszerei viszont arról árulkodtak, hogy nem szándékozott szakítani az abszolutizmus hagyományaival, csak az alkotmányos látszatnak tulajdonított nagyobb fontosságot elődjénél. Sorsa nem hagyott időt terveinek kibontakozására: 1792. március 1-jén 45 éves korában váratlanul meghalt. A trónváltozás megkönnyítette a nemesség és király egymásra találását: Ferenc király ugyanis elfordult apja eszméitől, és a fennálló társadalmi rend erősítésére, a változások akadályozására törekedett.
A rendi felvilágosodás hívei, szinte mindnyájan szabadkőművesek, csalódottan figyelték a közhangulat változását. Törekvéseiket azonban nem adták fel, báró Orczy László körül csoportosulva keresték terveik megvalósításának lehetőségeit. E laza csoportosulás lelke Orczy titkára, a fiatal Szentmarjay Ferenc volt. Társaságuk nem állt teljesen elszigetelten, egyes megyékben voltak kisebb csoportok, amelyek tagjai a politika fordulatával nem értettek egyet. Mindemellett a nemesi ellenzék, a rendi felvilágosodás képviselői és polgári átalakulást szorgalmazó értelmiség is közeledtek egymáshoz.
Az egymásra találás helyszínei a besúgók által kluboknak nevezett olvasókörök voltak. Ezek tagjai figyelemmel kísérték a francia forradalom eseményeit, egy részük pedig - túllépve a szabadkőművesek felvilágosult reformer programján - azonosult a demokratikus és polgári eszmékkel. Egyesek eljutottak a köztársaság igenléséig, a forradalom gondolatának vállalásáig. A rendőri jelentések nem foglalkoztak árnyalataik elkülönítésével, egyaránt jakobinusoknak nevezték őket.
A mozgalom tagjai igyekeztek felrázni, újra cselekvésre bírni a megyék nemességét, amelynek újkeletű királyhűségét, úgy tűnt, hamar kikezdték az 1792-ben megindult francia háborúval járó terhek. A reformer patrióták egy része azonban a puszta elégedetlenségen túllépve 1794 májusában titkos forradalmi szervezkedésbe kezdett. A kezdeményező, Martinovics Ignác - II. Lipót, illetve I. Ferenc titkos ügynöke - szabadkőműves-mintára két társaságot szervezett. A Reformátorok Társasága a reformer nemesek céljait, az ország függetlenségének kivívását és mérsékelt reformokat volt hivatva végrehajtani. A szűkebb szervezet, a Szabadság és Egyenlőség Társasága viszont a következetes polgári átalakulás híveit tömörítette. Martinovics azzal biztatta társait, hogy a függetlenségért vívandó fegyveres felkeléshez francia támogatást kapnak. Az összeesküvők gyakorlati tevékenysége a társaságok elveit tartalmazó káték másolásában és terjesztésében merült ki.
A negyedévig tartó szervezkedés néhány száz tagot számlálhatott, amikor egy bécsi szervezet tagjaival együtt letartóztatták Martinovicsot. A szervező - saját jelentőségének nagyítása, nem méltányolt ügynöki képességeinek igazolása céljából - a létezőnél méreteiben és jelentőségében sokszorta nagyobb összeesküvésről számolt be vallomásában. A megrettent kormányzat 1794-1795 telén 53 ember ellen indított eljárást. A jogrend megsértésével lefolyt perekben 18 halálos ítélet született. Végül Martinovics mellett a társaságok négy igazgatóját: Hajnóczyt, Szentmarjayt, Laczkovics Jánost és gróf Sigray Jakabot végezték ki 1795. május 20-án a budai Vérmezőn, valamint június 3-án két harcosan elvhű fiatal jogászt, Őz Pált és Szolártsik Sándort. A többiek hosszú évekig viselték Kufstein és Spielberg várbörtöneiben a rabláncot.
A korszak politikai életének meghatározó személyisége, I. Ferenc (1792-1835) nem örökölte elődei kiváló képességeit. Bár szorgalmas és kötelességtudó, de közepes tehetségű, bizalmatlan és féltékeny természetű személyiség volt. Ez - minthogy a birodalom irányításának középpontjában az uralkodó állott - egy időre közvetlenül is kihatott a kormányzat működésére: 1810-ig a birodalom vezetésének egyik jellegzetessége volt az uralkodó és bizalmasai kiemelt szerepe, a kabineti abszolutizmus. A szakértőkre támaszkodó hivatalos kormányszervek csak 1810 körül kaptak újra méltó befolyást a döntésekre.
A birodalomnak nagy szüksége lett volna tehetséges és cselekvőképes uralkodóra, hiszen I. Ferenc 43 éves országlása mozgalmas korszakot ölelt fel. A francia forradalom, a forradalmi és a napóleoni háborúk, az új eszmék (a nacionalizmus majd a liberalizmus) terjedése a kormányzattól alkalmazkodást, korszerűsödést kívánt volna. Ehelyett a király uralkodását mindvégig meghatározta a konzervativizmus, sőt e szellemi-politikai irányultságot utódának kormányzatára is átörökítette. Elzárkózás a változások elől, gyanakvás az önálló gondolatokkal szemben, és az eszmék szabadságának korlátozása - ez volt a válasza korának kihívásaira. A kormánypolitika igyekezett mindenkit elrettenteni a változások gondolatától. A cenzúra szigora, a besúgók, a titkosrendőrség szerepe - bár időszakonként eltérő mértékben - I. Ferenc uralkodása alatt állandóan érvényesült, s a Habsburg Monarchia politikai és szellemi életének az ő halála után is, 1848-ig jellegzetessége maradt.
A konzervatív vonásokat erősítette Sándor Lipót nádor emlékirata, amely még a jakobinus-per idején íródott. A főherceg - látva a francia forradalom hatását az összeesküvésben - a felforgató eszmék terjedésének meggátolására a közélet és a kulturális viszonyok szoros ellenőrzését javasolta. Utóbb talán módosított volna elképzelésein, de korai halála ebben megakadályozta. Ferenc király viszont végrendeletnek tekintette öccse emlékiratát, annak elveihez makacsul ragaszkodott, noha javaslatait csak részben valósították meg. A memorandum szellemében 1795-ben megkezdődött a tisztogatás a felsőoktatási intézményekben és az igazgatásban: eltávolítottak több szabadabb szellemű tanárt, lecseréltek korszerű javításokat fontolgató hivatalnokokat, felvilágosult gondolkodású országos tisztviselőket. A vizsgálatok hulláma egyes megyéket is elért. Bár néhány év után e politika fellazult, az országra félelem és mozdulatlanság telepedett. A politikai és szellemi élet képviselőinek többsége a forradalom fejleményeitől és a kormányzat szigorától megrettenve visszavonult a közélettől, sokan el is fordultak korábbi nézeteiktől. A birodalom irányításában ekkoriban határozottabban érvényesült Magyarország hátrányos megkülönböztetése.
A politikai légkör csak a századforduló körül enyhült; ekkor megnyíltak a volt jakobinusok börtönei, és visszatérhetett a közéletbe a félreállított politikusok egy része. Ebben szerepe volt a kor másik meghatározó egyéniségének József nádornak is, aki 1795-től 1847-ig állt a magyar kormányzat élén. A politikai érzékkel és méltányos jellemmel megáldott főherceg a betanulás évei után tekintélyt és megbecsülést vívott ki a magyarok között. Megkísérelte ugyanis mérsékelni az országgal szembeni diszkriminációt, már csak azért is, hogy a birodalom érdekében nagyobb erőkifejtésre legyen képes. A változásba azonban már belejátszott az is, hogy a pénzt emésztő háború és a nemesség lojális magatartása az udvart a rendekkel való együttműködés megújítására sarkallta.
A Habsburg-monarchia részt vett minden olyan koalícióban, amelyet az európai hatalmak kötöttek a francia forradalom elfojtására, utóbb a francia hegemónia korlátozására (bécsi kongresszus). A háborúk során - bár voltak átmeneti sikerei - súlyos kudarcok érték. Elvesztette Belgiumot, kiszorult Itáliából, majd az örökös tartományok egy részéről is le kellett mondania.
A kudarcok oka nemcsak a hadsereg gyengesége és a rossz hadvezetés volt, bár tény, hogy a francia sereg forradalmi szelleme és Napóleon zsenije előnyt adott az ellenfélnek. Voltak tehetséges hadvezérei a monarchiának is (a legkiemelkedőbb a császár öccse, Károly főherceg), és mind az egyének, mind az egyes csapatok megmutatták vitézségüket (a magyar ezredekből is közel háromezren kaptak vitézségi érmet). Az elavult, koncepciótlan kormányrendszer azonban alkalmatlannak bizonyult a kellő erőkifejtésre. Ausztria gazdasági teljesítőképessége és társadalmi energiái sem álltak egy szinten Franciaországéval.
Magyarország a háborúk alatt többnyire vonakodás nélkül segítette a birodalmat. Amikor Napóleon 1809-ben függetlenséggel kínálta meg az országot, a nemesség hű maradt királyához. A reformokért egykor lelkesedők többsége is úgy látta, hogy az ajánlat valójában csak egy új függőséget kínál a régi helyett. A franciák oldalán megvalósítandó polgári átalakulást csak néhány elszigetelt értelmiségi (Berzeviczy Gergely és Batsányi János) támogatta. Az együttműködésnek a politikai érdeken kívül gazdasági okai is voltak. A háborúk néhány nyugati megye kivételével megkímélték az ország területét, a hadseregek állandó keresletet teremtettek a mezőgazdasági termények számára, a bő termésű években volt is mit piacra vinni. Az agrártermények ára többszörösére emelkedett, aminek hasznát a gyorsuló infláció sem vitte el teljesen. A mezőgazdasági konjunktúra az agrártársadalom minden szintjén érezhető gyarapodást hozott. A hadimegrendelések, valamint a kontinentális zárlat az iparra és a kereskedelemre is ösztönzően hatott.
Az uralkodó és a rendek együttműködésének alapja a forradalomtól való félelem volt: a király az ősi alkotmány védelmére kért segítséget az országgyűléstől. Az udvar a hadiadó és a katonák megajánlása és beszedése, a hátország nyugalma érdekében rákényszerült arra, hogy fenntartsa az alkotmányt. Törvényes keretek között, az egymást követő rendi országgyűléseken történt a háború terheinek kivetése. Adózott az ország vérrel is, embervesztesége halottakban és hadifoglyokban becslések szerint 120-150 ezer fő volt. Az adó és a katonáskodás persze döntően a parasztságot sújtotta, de az együttműködés jeleként a nemesség kivételesen és önkéntességét hangsúlyozva, többször maga is részt vállalt a terhekből. A nemesi felkelést is hadba szólították, igaz, a négy alkalomból csak egyszer - az 1809. évi vesztes győri csatában - kellett ellenséggel mérkőznie.
A tehervállalásért és hűségéért a nemesség a magyar kereskedelmet gátló kettős vámrendszer enyhítését és a magyar nyelv használatának kiterjesztését, a nemzeti kultúra intézményeinek megteremtését várta cserébe. A kiváltságosok rendi nacionalizmusa az előbbi területen ideiglenes, az utóbbin részsikereket könyvelhetett el: átmenetileg többször is oldották a forgalom korlátait, törvény született a hivatalos nyelvhasználat részleges magyarosításáról, s a Nemzeti Múzeum, valamint egy katonai nevelőintézet, a Ludoviceum felállításáról. A messzebbmenő engedmények azonban ütköztek a birodalmi kormányzat érdekeivel. Így a rendek egyelőre nem tudták elérni az országgyűlés, a kormánypolitika és az iskolarendszer teljes magyarosítását, s bár felépült, nem kezdhette meg működését a Ludovica sem. Az együttműködés zavarai előrevetítették a szakítást.
1790-ben, II. József halálakor a császári-királyi hadsereg összesen 300 ezer főt számlált. Ezen belül összesen 11 magyarországi és erdélyi kiegészítésű sorgyalogezred és 9 huszárezred szolgált. Ezekhez 1798-ban újabb 4 magyar gyalog- és 2 huszárezredet szerveztek. Ekkor sorszámozták a határőrvidék gyalogezredeit is, 1-től 17-ig. 1799-ben szervezték meg a 12. magyar huszárezredet. A hadsereget az 1788-1789. évi török háború alaposan megviselte. A hadsereg egységét kikezdte a II. József abszolutisztikus uralkodása miatt jelentkező nemzeti mozgalom: 1790-ben az egyik huszárezred tisztjei, köztük Festetich György gróf, alezredes és Laczkovics János százados kérték az országgyűlést: érje el a királynál, hogy a magyar ezredek békeidőben itthon állomásozzanak, s vezényleti nyelvük is magyar legyen.
Magyarország 1792-1801 között 200 ezer katonával, s a rendes hadiadón kívül 100 millió forinttal járult hozzá a háborús költségekhez. Az 1802. évi országgyűlés úgy döntött, hogy a következő országgyűlésig évente 6 ezer, háború esetén évi 12 ezer újonc kiállítását engedélyezi. Az 1807. évi országgyűlés ismét megszavazott 12 ezer újoncot, de a magyar ezredek rendszeres, országgyűlési döntés nélküli kiegészítéséhez nem járult hozzá. 1807-ben a szolgálati időt a gyalogságnál 10, a lovasságnál 12 évben határozták meg, ezt 1811-ben az osztrák tartományokban 14 évre emelték; ezt a magyar országgyűlés 1828-ban fogadta el.
A francia háborúkban 88 magyar tábornok kapta meg a katonai Mária Terézia-rendet, 1194 gyalogos és 1664 huszár pedig az arany, illetve ezüst vitézségi érmet. A magyar korona országainak véres vesztesége mintegy 120 ezer-150 ezer fő lehetett a 23 évig tartó háborús időszakban.
1808-ban a magyar országgyűlés a korábban megajánlott újonclétszámot 20 ezer főre emelte, s megszavazta a nemesi felkelés kiállítását. 1809 nyarára mintegy 21 ezer főnyi nemesi felkelőt sikerült táborba szállítani. Az Észak-Itáliából visszavonuló, János főherceg parancsnoksága alatt álló három, mintegy 20 ezer főnyi császári-királyi hadtest 1809 júniusában Pápa környékén egyesült József nádor nemesi felkelőivel. János célja az volt, hogy egyesüljön a Bécs alatt álló, Károly főherceg vezette főerőkkel. Az egyesült hadsereg 1809. június 14-én Győrnél ütközött meg Eugéne Beauharnais itáliai alkirály francia seregével. A nemesi felkelők hősiesen kitartottak az ágyútűzben, de a francia hadsereg fölénye nyilvánvaló volt. A csata a császári-királyi csapatok vereségével ért véget, veszteségük kb. 7-8 ezer fő volt. A vereséget követően a nemesi felkelés nagy része felbomlott, a császári-királyi csapatok a komáromi várba húzódtak vissza.
1812 táján véget ért Bécs és a magyar rendek korábban sem problémamentes együttműködése. A forradalom veszélye eddig háttérbe szorította az ellentéteket. Az uralkodó ugyan betartotta a rendi dualizmus játékszabályait, a döntést azonban minden lényeges kérdésben magának tartotta fenn, és bizalmatlanul tekintett a hatalmát korlátozó rendekre. A magyar nemesség nem tagadta meg a segítséget a közös ellenféllel szemben, de a dinasztia szorult helyzetét kihasználva megpróbált engedményeket kicsikarni az ország különállásának biztosítása és az államélet rendi ellenőrzése terén, különösen az érdekeit közvetlenül érintő ügyekben.
1809 után a helyzet megváltozott. A schönbrunni béke átmenetileg megszüntette a háborút a franciákkal, így oldotta a rendek és az uralkodó együttműködésének kényszerét. Ugyanekkor tetőzött a birodalom pénzügyi válsága. Az államadósság már 12-szerese volt a monarchia évi jövedelmének, a hiányt fedező papírpénz kibocsátás pedig hatalmas inflációt gerjesztett: 100 ezüstforinttal több mint 800 forint bankócédula volt egyenértékű. A Habsburg Birodalom vezetése a pénzügyi nehézségek orvoslása során összeütközésbe került a magyar rendekkel, mert a feladat megoldásában nem számíthatott támogatásukra. Az uralkodó ezért törvény helyett rendelettel hajtotta végre a devalvációt: úgy váltotta fel újjal a papírpénzt, hogy közben ötödére értékelte le a régit. A rendelet súlyosan érintette a magyar társadalom számos rétegét, hiszen így a konjunktúra alatt képződött pénztőke sokat veszített értékéből. Az adófizetőknek a devalváció az adó megötszöröződését jelentette.
Fokozta az elégedetlenséget, hogy az udvar adónövelési igényekkel lépett fel, s újra felemelte a magyar kivitelt sújtó vámokat arra való hivatkozással, hogy a dinasztia más tartományai több terhet viselnek. A feszültség növekedésére az udvar a cenzura szigorításával felelt. Már 1810-ben, amikor József nádor a birodalom centrumának Magyarországra helyezését és a többi tartomány alkotmányos jogainak bővítését javasolta, a császár úgy válaszolt, hogy inkább Magyarország viszonyait kellene közelíteni az abszolutista módon irányított örökös tartományokéhoz. Az uralkodó csak a külpolitikai helyzet miatt várt.
A konzervatív abszolutizmus bevezetésére csak azután került sor, hogy az 1811-ben megnyílt országgyűlés megtagadta a devalváció törvényesítését. December 10-én Metternich külügyminiszter már a magyar alkotmány felfüggesztésére tett javaslatot az uralkodónak, aki elutasította az országgyűlés nyelvi és pénzügyi követeléseit, és az országgyűlés befejezése után áttért az ország rendeleti irányítására. Ezután ilyen úton állíttatta ki az újoncokat (1812-ben, majd 1815-ben), Napóleon veresége után pedig hozzálátott a nemesi megyék megrendszabályozásához. A nemesség a franciák ellen még segítséget adott a dinasztiának, Napóleon bukása (1815) után azonban a további tehervállalást feleslegesnek ítélte. Az udvar is színvallásra kényszerült; amikor nem hívta össze az esedékes országgyűlést, nyilvánvalóvá tette, hogy nem kívánja tiszteletben tartani a rendi alkotmányt. A sérelmezett első devalvációt 1816-ban újabb, 40 százalékos leértékelés követte
Az udvart több szempont vezethette az önkényuralom bevezetésekor. Metternich szerint a magyar rendi alkotmány és az örökös tartományok abszolút irányításának kettőssége, a magyarországi kormányzás nehézségei gyengítik a birodalmat. Bécs propagátorai bírálták a magyar elmaradottságot, a rendi kiváltságokat, s hangoztatták a dinasztia civilizatórikus küldetését, amivel a birodalmi kormányzat hatalomerősítő törekvéseit is alá lehetett támasztani. Az abszolutizmus egyes intézkedései valóban az igazgatás gördülékenyebb, rendezettebb működését, de egyben a bürokratikus kormányzat erősítését szolgálták.
Voltak azonban prózaibb és aktuálisabb okok is. Az udvar a pénzügyek rendbetételének áldozatokat követelő folyamatában igyekezett az elégedetlenség kifejezésére is alkalmas rendi fórumok működését korlátozni. Emellett a birodalom helyzetének megszilárdulása megnövelte a rendi dualizmus uralkodói pólusán elhelyezkedő erők játékterét, s az adódó politikai lehetőségeket azok ki is használták. Bécsben azonban nem volt határozott szándék és kialakult program a magyar viszonyok átalakítására. I. Ferenc a rendi alkotmány iránti ellenszenve dacára is húzódozott annak gyökeres felbolygatásától, mert az újításoknak még ezt a fajtáját is veszedelmesnek tartotta.
Az abszolutizmus Magyarországon az országgyűlés mellőzésén kívül a megyében is igyekezett a rendek pozícióit gyöngíteni. A kormány nagyobb ellenőrzést követelt a helyi pénzügyekben, elrendelte, hogy a sürgős királyi rendeleteket a közgyűlést be nem várva a főispán által kinevezett, s állandóan a megyeszékhelyen lakó táblabíráknak kell végrehajtani. Az intézkedés a nemesi közgyűlés szerepének korlátozását eredményezte. Az 1819. évi rendelet, amely a közfelkiáltásos, mérlegeléses tisztújítási eljárást a nemesség fejenkénti szavaztatásával váltotta fel, a megyei elitet az ingadozó és irányítható parasztnemesi többség szavának rendelte alá. A nemesi egyenjogúság elve miatt a döntés támadhatatlan volt, ugyanakkor hamarosan a megyei politika demoralizálódásával járt: a tisztújítások pártcsaták, vesztegetések, botrányokkal járó korteskedések alkalmaivá váltak. Az adott politikai helyzetben a kormányzat konzervatív irányát többségében amúgy sem ellenző, meggyöngült nemesség - az 1795 utáni önkényuralom tapasztalataival a háta mögött - eleinte nem tudott védekezni.
Heves ellenállást az váltott ki, hogy a kormány 1821-ben utasította a megyéket az 1813-ban és 1815-ben elrendelt újoncozás hátralékának kiállítására, 1822-ben pedig arra, hogy az adót ezüstpénzben szedjék be. Ez utóbbi rendelet az időközben stabilizálódott értékarányok mellett az annak idején megajánlott összeg két és félszeresét jelentette. A megyék a veszély elmúltára hivatkozva tiltakoztak az újoncozás ellen, az adóval kapcsolatban pedig a problémákat okozó papírpénz bevezetésének törvénytelen voltára és az adózók végső kimerülésére hivatkoztak. Az ellenálló megyékben nem hajtották végre a rendeleteket, a megyék egy része a sürgető királyi leiratnak sem engedelmeskedett. Az abszolutizmus megrendült: a megyéknek csak mintegy felét sikerült a rendeletek teljesítésére rávennie. Az ellenállásnak más formái is léteztek: Bars például végrehajtotta a rendeleteket, de tiltakozó feliratot készített. A királyi biztosok több törvényhatóságot rákényszerítettek az engedelmességre, de tizenegy megye tisztikarát csak a katonaság felvonultatásával sikerült megtörni 1823-ban. A rendeletek nehezen kicsikart végrehajtását politikai okokból jobbnak látszott hamarosan felfüggeszteni.
A belső stabilitásnak külpolitikai szempontból oly fontos látszata szertefoszlott. A kormány arra kényszerült, hogy saját alattvalói ellen vonultassa katonaságát, amely eddig európai súlyának biztosítását, a nemzeti és forradalmi mozgalmak leverését szolgálta. Az abszolutizmus meghátrált, és kiutat keresve a válságból az alkotmány helyreállítása mellett döntött. Az eltelt tíz évben elsődleges célja tekintetében már amúgy is sikert ért el: a devalvációt a rendek minden zúgolódásuk ellenére sem tudták meg nem történtté tenni. De a nemességnek is be kellett látnia, hogy a hagyományos sérelmi politika eszközei nemhogy a rendi kezdeményezések keresztülvitelére, de még az udvar pénzügyi intézkedéseinek kivédésére sem voltak alkalmasak. A felismerések a megegyezés felé egyengették az utat.
Az uralkodó 1825-re összehívta az országgyűlést, amelyen a kompromisszum 1827-re meg is született. A király hozzájárult az 1790-ben adott alkotmánybiztosítékok újbóli törvénybeiktatásához. A kikényszerített adót ugyan nem engedte az új adóba beszámítani, de elengedte a korábbi hátralékot. A devalváció okozta károkat nem sikerült rendezni, de az uralkodó megígérte a papírpénz kivonását a forgalomból. Más eredmények a jövő szempontjából bizonyultak fontosnak: a király hozzájárult a reformmunkálatok átvizsgálását végző bizottság kiküldéséhez, a rendek pedig Széchenyi István fellépésére összeadták a Tudományos Akadémia megalapításához szükséges pénzt, részt kérve immár a kulturális élet befolyásolásából.
A következő években megkezdődött a rendi politika reformtartalommal való töltődése. Ennek alapját a korábbi évek kulturális kezdeményezései adták. Ekkorra már befejeződött a Kazinczy Ferenc vezetésével lefolyt nyelvújítás. Évtizedes múltra tekintettek vissza a szellemi műhellyé vált intézmények (a Nemzeti Múzeum és Könyvtár, a keszthelyi Georgikon és a magyaróvári mezőgazdasági főiskola), dolgozatok, könyvek, szakmai és más folyóiratok segítettek a viszonyok megismerésében. A magyar társadalom kénytelen volt szembenézni elmaradottságával. Ezt olvashatta ki a kitűnő statisztikai irodalom adataiból, az országgyűlés által elrendelt adóösszeírásnak az adózók katasztrofális helyzetét mutató képéből. A gazdasági szakírók rámutattak arra, hogy a feudális földhasználat, birtokjog és gazdálkodási szokások kötött rendjében a gazdasági előrelépés, modernizáció és hitelfelvétel nehézségekbe ütközik. Az 1827. évi VIII. törvénycikk által kiküldött bizottság új, 1830-1831-ben megjelent rendszeres munkálatai pedig továbbfejleszthető gondolatokat és az ország megoldandó (gazdasági, társadalmi, közjogi és kulturális) problémáinak listáját adták a közélet iránt érdeklődő közönség kezébe.
A háborús konjunktúra idején anyagilag megerősödött magyar köznemesség, amely a háborúk évében hozzászokott a piaci feltételek és a külpolitikai helyzet figyelemmel kíséréséhez, a felvilágosodás kulturális és ideológiai elemeinek részleges felhasználásával immár felkészültebben védekezett az abszolutizmus ellen, mint a 18. században. Idő múltával így nemcsak a kompromisszumnak teremtődött meg a lehetősége, hanem a reformeszmék befogadásának is.
A császári-királyi hadsereg 1815-1848 között nem vívott háborút, több korlátozott méretű fegyveres akcióban vett azonban részt Itáliában és a Német Szövetség területén az ottani szabadságmozgalmak ellen. 1835-1836-ban Boszniában, 1846-ban Galíciában került sor ilyen akciókra. A magyar ezredeket általában nem itthon, hanem a határokon túl állomásoztatták. 1848-ban a magyarországi kiállítású gyalogzászlóaljak valamivel több mint fele, illetve a huszárok egyharmada szolgált itthon.
A Habsburg Birodalom hadügyeit az Udvari Haditanács irányította. A Haditanács alatt álltak az egyes területek hadügyi irányítását ellátó főhadparancsnokságok (Generalkommandók), amelyekből Magyarországon és Erdélyben összesen öt volt.
A császári-királyi fegyveres erő két fő haderőnemből, a szárazföldi hadseregből és az adriai flottából állt. A császári-királyi hadsereg három fő fegyvernemből (gyalogság, lovasság és tüzérség) és úgynevezett szakcsapatokból (utászok, árkászok, egészségügyiek) állt. A fegyvernemeket ezredekbe szervezték. Ezek azonban a gyalogságnál csak adminisztratív keretet jelentettek. Az egyes ezredeket azonban egy-egy tartomány meghatározott részéből állították ki. Az összesen 58 sorgyalogezredből 15-öt toboroztak és soroztak Magyarország és Erdély területéről. A birodalom déli és keleti határain, Dalmáciától a galíciai határig 1845-ig 17, majd 18 határőr-gyalogezred és egy sajkás zászlóalj teljesített szolgálatot. A határőrezredek mindegyike magyarországi és erdélyi volt. Ez utóbbiak közül kettő volt magyar (székely). A különleges gyalogsági alakulatok közé tartoztak a vadászok (12 vadászzászlóalj és 1 tiroli vadászezred). Ezek feladata a felderítés, előőrsi szolgálat, a felfejlődő ellenséges gyalogság nyugtalanítása volt.
A császári-királyi hadsereg lovasságában egyaránt megtaláljuk a nehéz- és a könnyűlovasságot. A felderítésre, rajtaütésekre, üldözésre használt könnyűlovasság három csapatnemre tagolódott: dzsidásokra vagy ulánusokra, könnyűlovasokra vagy svalizsérekre (a cheveaux-légers szóból) és huszárokra. A dzsidások és a könnyűlovasok között nem voltak magyarországi kiegészítésű ezredek; a huszárság egészét Magyarországról újoncozták. A 11. (székely) huszárezred a katonai határőrvidék szervezetébe tartozott; a többieket mind a szűkebb értelemben vett (Erdély nélküli) Magyarországról állították ki. A nehézlovasságot, amelynek feladata a csatadöntő, elsöprő roham volt, a vértesek vagy kürasszírok és a dragonyosok alkották.
A tüzérség tábori, ostrom- és vártüzérségre oszlott. Az 5 tüzérezred egyike sem volt magyarországi kiegészítésű. A tüzérség legfőbb fegyverei a különböző űrméretű ágyúk voltak, de a császári-királyi hadseregnek voltak rakétaelven működő röppentyűi is. A tüzérség szintén ezredekből állt, de ez csak szervezési keretet jelentett. Háború idején az ezredek tábori ütegeket állítottak fel, amelyek hat lövegből álltak.
A császári-királyi hadsereg emellett rendelkezett műszaki csapatokkal, árkász- és aknászszázadokkal és utászzászlóaljakkal. A műszakiaknál sem találunk magyarországi kiegészítésű alakulatokat.
A tisztikar is vegyes képet mutatott. Szinte minden alakulat tisztikarában megtalálhatók voltak minden nemzet fiai. A huszárezredekben néha több morva, cseh, lengyel és osztrák szolgált, mint magyar. A tisztikar egy részénél apáról fiúra öröklődött a mesterség. Ezek nemigen rendelkeztek semmifajta nemzeti identitással, s inkább az adott ezred, mint bármelyik tartomány vagy ország szülötteinek érezték magukat. A tisztikarnál komoly problémát jelentett a lassú előrejutás. A birodalom 1815 óta nem viselt háborút, márpedig békeidőben csak az elöljárók természetes elhalálozása nyújthatott némi reményt az előléptetésre. Jellemző példa, hogy 1848-ban a főhadparancsnokságok élén álló tábornokok többsége 60-70 év közötti volt. A fizetések alacsonyak voltak, s nem tették lehetővé önálló egzisztencia teremtését.
Az 1820-as években megélénkült közéletben eleinte ismét a rendi nacionalizmusnak jutott a főszerep. Ugyanakkor egyre többen ismerték fel, hogy az ország gazdasági-társadalmi viszonyai, jogi és politikai rendszere korszerűtlen. Ahhoz, hogy a polgári reformok gondolata szélesebb körben elfogadottá válva hatást fejtsen ki, több tényezőre volt szükség.
Egyes reformelemeket eddig csak kevesen (főként gazdasági szakírók, mint például Balásházy János) vallották magukénak, de különösebb hatás nélkül. Tevékenységük persze így sem jelentéktelen. Őszinte hazafiságuk által elfogadhatóvá tett, óvatosan kritikus magatartásuk a feudális struktúrával szemben, segített a reform talajának előkészítésében. Megállapításaikat, érveiket Széchenyi István 1830. január végén megjelenő Hitel című könyve ismételte meg és bővítette ki. Az író lendületes stílusa, szenvedélyesen bíráló, de egyben racionálisan érvelő hangja, s nem utolsósorban társadalmi rangja miatt Széchenyi könyve mindaddig páratlan visszhangot váltott ki. Rámutatott arra, hogy a feudális viszonyok akadályozzák a gazdaság fejlődését, és így ellentétesek a birtokos nemesség érdekeivel is.
Az 1830. évi országgyűlésen még a rendi szellem uralkodott: királlyá koronázták a trónörököst, a későbbi V. Ferdinándot, és az európai forradalmi hullámra is tekintettel újoncokat szavaztak meg az uralkodónak. Az ellenzék egy része azonban Wesselényi Miklós vezetésével ekkor úgy döntött, hogy a rendszeres bizottsági munkálatok megyei megvitatását a javaslatok reformirányú továbbfejlesztésére fogja felhasználni. A nemességet további események serkentették a változás szükségességének felismerésére. A cár által levert lengyel felkelés megmutatta, hogy az önkény ellen és a nemzeti szabadságért küzdő erők csak akkor remélhetnek sikert, ha harcukat reformokkal megnyert tömegek támogatásával vívják. A társadalmi és politikai rendszerében a magyarral sok rokon vonást mutató Lengyelország sorsa rokonszenvet váltott ki a nemességben. A földesurak és a jobbágyok ellentétének veszélyességére hívta fel a figyelmet az 1831. évi súlyos járvány nyomán Észak-kelet-Magyarországon kirobbant kolerafelkelés is.
A kialakult helyzet, a nemesi érdek és a követendő politika átgondolására a nemességnek a legjobb alkalmat a rendszeres munkálatok 1831-1832. évi megyei megvitatása, és a megélénkült, eszmecserére és nézetegyeztetésre alkalmassá váló társadalmi élet adta. A reformerek polgári jellegű társadalmi intézmények segítségével megkísérelték a társaséletet kimozdítani a kúriák és a megyeházák vidékies légköréből. Az olvasókörök, kaszinók voltak a liberális eszmék magyarországi befogadásának és hazai viszonyokra való alkalmazásának színterei. A megoldásképpen körvonalazódó reformgondolatok összerendeződését segítette Széchenyi Hitel című könyve vitájának megtermékenyítő hatása. A köznemesség egy kisebb, de tekintélyes része lassan elfogadta a liberalizmus eszméit.
A magyar liberalizmus sajátos vonásai közé számítjuk, hogy a reform kezdeményezői a birtokos nemességből, a nemesi értelmiségből és - kisebb részben - a főurak közül kerültek ki. A lassan formálódó program központi eleme az érdekegyesítés volt: a cél az, hogy a mozgalom a társadalmi robbanást, a forradalmat az ellentétek kiegyenlítésével, törvényes reformokkal megelőzze, a társadalom csoportjait a polgári nemzet keretében egyesítse. A formálódó mozgalom azonban nem volt egységes, hanem kezdettől egymással is olykor szembekerülő irányzatokra oszlott. A cél azonban közös volt: egy új, modern, polgári Magyarország megteremtése.
Nagysikerű könyvében Széchenyi kifejtette, hogy a feudális magyar tulajdonjog rendszerében a "magyar birtokos nem viheti birtokát magasabb virágzásra, s szegényebb, mint birtokai alapján lennie kéne", mert nem jut kölcsönhöz gazdasága korszerűsítéséhez. A nemesi rokonságnak, vagy a királyi kincstárnak a nemesi örökségre való joga (az ősiség és fiskalitás), a nem nemesek kizárása a nemesi föld tulajdonlásából, a törvény előtti egyenlőség hiánya miatt a hitelezők a leggazdagabb birtokosok uradalmait sem fogadják el a hitel biztosítékaként. Széchenyi nem osztotta azt az elterjedt vélekedést, mely szerint az ország elmaradottsága a bécsi gazdaságpolitikának lenne kizárólagos következménye. Úgy vélte, hogy a nemesség saját felelősségét hárítja át, amikor erre hivatkozik. Szükségesnek látta, hogy ott, ahol lehet, a nemesség maga kezdeményezzen javítást, akár az úrbéri rendszer megbontásával. Erkölcsi és ésszerű okból egyaránt bírálta a robotmunkára és a feudális szolgáltatásokra alapozott úrbéri rendszert.
A visszhang nem maradhatott el. Széchenyi nézeteivel gróf Dessewffy József "A Hitel czímű munka Taglalatjá"-ban szállt vitába. Dessewffy a felvilágosult rendiség kései képviselője volt, maga is reformokat kívánt. Ez idő tájt azonban már nem a rendi világ javítgatása, hanem felszámolása került napirendre, s a felvilágosult rendi ellenzékiség már a nemesség reformfeladatairól terelte el a figyelmet.
Széchenyi a Világ című munkájában megvédte kifejtett gondolatait. Elképzelését legpontosabban a Stadium című 1831-ben írt, de csak 1833 novemberében megjelent művében fejtette ki. Ebben a hitel érdekében az ősiség és fiskalitás eltörlését, a nemtelenek birtokbírhatási jogának megadását, törvény előtti egyenlőséget, a megyékben a nem nemesek számára választott pártvédet, az ipart és kereskedelmet lebéklyózó céhek, monopóliumok és limitációk eltörlését, egyes adónemekre vonatkozó közteherviselést, e pénzek felett az országgyűlés felügyeletét, a közlekedés fejlesztése terheinek közös vállalását tartotta kívánatosnak. Célkitűzése tehát a gazdasági és jogi élet liberális átalakítása volt. Nem vetette fel közvetlen célként a jobbágyság felszámolását, a szolgáltatások és a jobbágytelek megváltását, de annak lehetőségét kívánta megteremteni, és bízott abban, hogy jogi javaslatainak elfogadása esetén a társadalom spontán fejlődése magával hozza a polgári átalakulást. Széchenyi nem maradt érzéketlen a nemzeti és közjogi kérdések iránt sem. Programjába illesztette a közélet és a jogélet magyarosítását, követelte, hogy Magyarországot csak saját kormányszéke, a Helytartótanács útján igazgassák, óvatosan utalt a politikai jogok kiterjesztésére, s az átalakulás biztosítékának nevezte a nyilvánosságot. E javaslatait azonban bővebben nem fejtette ki, mert a gazdasági-jogi kérdésekhez képest időben másodlagosnak tartotta, és mert attól félt, hogy e kérdések ismét a közjogi ellenzékiség vakvágányára terelik a reform ügyét. Széchenyi nem bízott a kuruckodó rendi politikában. Bár igyekezett programját a közvéleménnyel is elfogadtatni, annak végrehajtását az arisztokráciától és a kormány kezdeményezésétől várta.
Nem osztotta Széchenyi reményeit barátja, az Erdélyben és Magyarországon is politizáló Wesselényi Miklós báró. 1830-ban már az országgyűlés vezéralakja volt, mert barátjával ellentétben nem utasította el a rendi politizálást, hanem azt keretnek elfogadva igyekezett új, korszerű, polgári tartalommal feltölteni. A társadalmi reformok mellett a politikai szabadság, a hatalomkorlátozás, illetve az államélet társadalmi ellenőrzésének szükségességét is hangoztatta. Az alkotmány védelmének pozíciójában szerzett népszerűségét a reform érdekében kamatoztatta.
Programját a Balítéletekről című, több év késéssel, 1834 augusztusában megjelent könyvében fejtette ki. Politikája a liberális nacionalizmus példája: az idegen uralommal szemben a magyar érdeket képviselte, főként pedig a politikai és társadalmi szabadság biztosítására, az önkény korlátozására látott alkalmas eszközt a nemzeti egység előmozdításában. Annak érdekében, hogy a nemzeti egység mihamarabb és minél teljesebben menjen végbe, Széchenyi programján túlmenő reformokat javasolt: a jobbágy tulajdonos-polgárrá válásának puszta jogi lehetőségén túl elő akarta segíteni e réteg tényleges létrejöttét, ezért állami eszközökkel szabályozott örökváltságot javasolt. A nemzetet gyengítő érdekellentét megszüntetésére törvény előtti egyenlőséget, a minden lakosra kiterjedő hivatalviselési jog bevezetését, sőt megyei keretben a politikai jogok kiterjesztését támogatta a magyar nyelv megtanulásának feltétele mellett. A közteherviselés kérdését összekapcsolta a pénzügyek alkotmányos ellenőrzésének kérdésével. Széchenyihez hasonlóan a városok polgári fejlődését is elő akarta segíteni az ipar és kereskedelmi élet liberalizálása, valamint a zsidóemancipáció segítségével.
Wesselényi a célkitűzések megvalósításának módjában eltért Széchenyitől. Nem hitte, hogy a kormány és az arisztokrácia fog a reformok élére állni, ezért úgy vélte, hogy a kormányt nyomás alá kell helyezni, s erre a rendi ellenzékiség eszköztára alkalmas. Hitte, hogy a konzervatív abszolutizmussal szemben a nemesi alkotmányosság inkább lehet szövetségese a liberális erőknek, s önkénykorlátozó rendi intézményeit a polgári alkotmányosság fórumaivá lehet fejleszteni. Egyszerre akart a reform keresztülvitelének alkalmas eszközt találni, és egyben a nemzeti és rendi ellenzéki hagyomány értékes elemeit is megmenteni egy új polgári politikai szabadság számára. A liberálisok zöme Wesselényi politikáját tette magáévá.
Széchenyi nem tudott maradéktalanul azonosulni Wesselényi reformellenzéki irányával. Tartott attól, hogy Wesselényi, "ujjhúzó" módszere árt a reform ügyének. Félt a provinciális, rendi kardcsörtető "szájhazafiságtól", a feszültség kiéleződésétől, a forradalom borzalmaitól, de a brutális ellenforradalom lehetőségétől is. Be kellett azonban látnia saját taktikája eredménytelenségét, ezért - bár támogatta a rendi országgyűlések reformjavaslatait - gyakran olyan, politikailag közömbös ügyeknek szentelte tevékenységét, amelyeknek megvalósulása közvetlen politizálás nélkül is a polgárosodás irányában mozdították a társadalmat (például Duna-szabályozás, hajóközlekedés fejlesztése, gyáralapítások, a főváros fejlesztése, a Lánchíd építése).
Széchenyi és Wesselényi munkái jelzik ugyan szerzőik politikai irányát, maguknak a műveknek azonban a megjelentetés nehézségei miatt nem lehetett hatása az országgyűlés eseményeire. A reformerek által követendő politikát ezért a rendszeres munkálatok megyei vitái során dolgozták ki. A közéletben pártokká, "fractiókká" alakuló társaságok a megyei követutasítások elkészítésekor igyekeztek elveiket érvényre juttatni, liberális követet választani, s ha egyikre sem láttak esélyt, elveik hangoztatásával szoktatni a konzervatív, abszolutizmus által befolyásolt közvéleményt az új gondolatokra.
A társadalom alapproblémáit érintő úrbéri tárgykörben a liberálisok elsőre a következő javaslatokat látták keresztülvihetőnek: a jobbágytelki haszonvételek adásvételének engedélyezését, a birtoklási jog megadását a nem nemeseknek is, a önkéntes örökváltság engedélyezését, a földesúr és jobbágy közti úrbéri perek kivételét az úriszékek hatósága alól, s végül a jobbágyok személyi és vagyoni biztonságának szavatolását. Végső céljuk persze több volt ennél, de mindezek teljesülése esetén megnyílt volna a jogi lehetőség a polgári viszonyok lassú, természetes kifejlődésére. A reformellenzék soraiban küzdött Wesselényi mellett a Himnusz költője, Kölcsey Ferenc, Szatmár megye követe, akinek érzékeny emberbarátsága, támadhatatlan tisztessége és hazafisága, művelt, finom viselkedése ellenfeleit is tiszteletre késztette. A hatalmas jogi tudással érkező Deák Ferenc biztos taktikai érzékkel segítette a jogalkotó munkát.
Az 1832 decemberében összeülő országgyűlésen a kormány és az arisztokrácia nem mutatott hajlandóságot reformok kezdeményezésére. A reformmozgalom vezetése magától értetődően került Wesselényi kezébe. A többség a régivágású rendi ellenzéké és a konzervatívoké lett. Wesselényiéknek - élve az ellenzékiség eszközeivel - sikerült az ellenzéket átmenetileg a reformok táborához hajlítaniuk. Így kapott többséget az alsótáblán örökváltság engedélyezése és az úriszék korlátozásának ügye. E törvényjavaslatokat, a felsőtábla ugyan nem támogatta, de hosszas viták után végül hagyta a király elé terjeszteni. Míg az országgyűlés az igazságügyi tárgyakat vitatta, az udvarban elutasító válasz született. Amikor pedig 1834 szeptemberében kiderült, hogy az alsótábla továbbra is kitart eredeti javaslatai mellett, a kormányzat sikerrel kísérelte meg az ingadozókat a feudalizmus védelmének pártjára vonni: a főispánok a megyékben konzervatív pótutasításokat szavaztattak meg. Az udvarnak sikerült a reformokat elutasító királyi válasz vitája után a liberális javaslatokat megbuktatni. A törvény néhány kisebb szolgáltatás eltörlésén túl a jobbágykérdésben csak a telekhasználat adásvételét engedélyezte, megtéve az első lépést a jobbágy tulajdonjogának elismerése felé.
A kudarc ellenére az országgyűlés a reformmozgalom felívelését hozta. Ha el nem is fogadtatta, de megismertette a politizáló társadalommal a liberális elképzeléseket. Ebben nagy szerepe volt az Országgyűlési Tudósítások című újságnak is, amelyet a fiatal ügyvéd, Kossuth Lajos szerkesztett. A cenzúra miatt kézi sokszorosítású újság hangvétele, állásfoglalásai nemcsak tájékoztattak, hanem befolyásolni, reformpárti közvéleményt teremteni igyekeztek. Kossuth Pozsonyban, Wesselényi, aki saját sajtóján nyomtatni kezdte az országgyűlés aktáit, Kolozsvárott "tettleg" léptette életbe a sajtószabadságot, ezzel is jelezve, hogy ezt külön engedélyhez nem köthető alapjognak tartják. Ugyanígy jártak el az egyesülési joggal az országgyűlési ifjak, akiknek társasága lelkes, hangos reformpárti közönségként segítette az ülésteremben a liberális követeket. A Lánchídon mindenki által fizetendő hídpénz megszavazása is elvi jelentőségű volt - rést ütött a nemesi adómentesség falán. Az országgyűlés tehát formális és törvényalkotási munkájának termésén túl egy sor jelentős eredményt tudott felmutatni.
Az országgyűlés vége felé bekövetkezett az, amitől Széchenyi féltette a reformmozgalmat. Az 1833-as münchengrätzi szerződés után az udvar bátrabban mert fellépni a reformellenzékkel szemben, és a terror eszközeihez folyamodott. Wesselényi ellen kőnyomatos sajtója és a szatmári megyegyűlésben mondott szenvedélyes, kormányt bíráló szavai miatt eljárást kezdeményezett. Perbe fogták szervezkedésük miatt az országgyűlési ifjak vezéralakjait is. E lépések ismét felszították a rendi ellenállás tüzét. A közvélemény a perbefogottakat mártírként tisztelte, különösen az 1838-as pesti árvíz idején a bajbajutottak mentésében kitűnt Wesselényit. A börtöntől azonban a felháborodás sem védte meg őket. Kossuth, mivel újságját az országgyűlés berekesztése után Törvényhatósági Tudósítások címmel, megyei hírek közlésével folytatta, veszedelmes izgatónak minősült, és szintén börtönbe került.
A feszültség csak a soron következő 1839-1840. évi országgyűlésen kezdett oldódni. A hagyományos ellenzék és a reformerek közösen léptek fel a megsértett nemesi privilégium, a személyes szabadság és a nyilvánosság védelmére. Az alsótáblán Deák vezette a küzdelmet, de most a felsőtáblán is képződött egy ellenzéki csoport gróf Batthyány Lajos vezetésével. Az országgyűlés addig nem volt hajlandó hozzájárulni a kormányzatnak a királyi propozíciókban foglalt kívánságaihoz, amíg az elítéltek szabadságát vissza nem adták. Az időközben külpolitikai nehézségekbe keveredett, meggyöngült kormány ismét engedményre kényszerült. Nem semmisítették ugyan meg az ítéleteket, de a rabokat szabadon bocsájtották.
Az országgyűlés a reformok terén is eredményeket ért el. Törvény született a gyáralapításról, a váltójogról, és most már az uralkodó is hozzájárult, hogy a jobbágyok a földesúrral folytatott önkéntes alkuban kialakított váltságösszeg lefizetése fejében örökre megszabaduljanak az úrbér alól.
Az ország védelmének a haza lakosainak összességére való kiterjesztése logikus folyománya volt a reformkori érdekegyesítési politikának. Először Wesselényi Miklós beszélt 1834-ben egy nemzeti őrsereg szükségességéről. 1841-ben Zichy Ottó, 1842-ben Perczel Mór karolta fel ezt a javaslatot. Zichy a létrehozandó nemzetőrséget az általános hadkötelezettség alapján kiállítandó hadsereg kiképzési kereteként képzelte el. Szintén a honvédelmi rendszer korszerűsítését javasolta Horváth Mihály A magyar honvédelem történeti vázlata című akadémiai székfoglalójában. A Tudós Társaság (Tudományos Akadémia) soraiban is több katonát találunk, akik sokat tettek a magyar nyelvű hadtudomány megteremtéséért.
A negyvenes években alakultak ki Magyarországon a modern közélet intézményei, a véleményformáló sajtó, az egyesületek és a politikai pártok. A modern politikai sajtó születését Kossuth Lajos és az 1841. januárjától megjelenő Pesti Hírlap nevéhez kapcsolhatjuk. A szabadon bocsátott Kossuthnak a kormány önálló lapengedélyt nem adott, de - remélve, hogy így ellenőrzés alatt tarthatják - engedélyezte neki Landerer Lajos nyomdász és kiadó újságjának szerkesztését. A példányszámát rövid idő alatt 60-ról 5 ezerre növelő Pesti Hírlap kulcsszerephez jutott az ország és a reformellenzék történetében. Cikkei gyakran szenvedélyes, agitatív hangon bírálták a fennálló viszonyokat és változásra ösztönöztek. A lap tolmácsolta a liberálisok eszméit és terveit, a közvéleményt pedig igyekezett a reformok oldalára hajlítani. Hozzájárult a reformellenzék szervezéséhez is, segített a javaslatokat körvonalazni és a különböző reformtervek egységesedését előmozdítani. Tevékenysége nélkülözhetetlenné tette Kossuthot, mert az ellenzék más vezérei, mint Deák, inkább a rendi tanácskozásokat tartották fő működési területüknek. Ők is tisztában voltak azonban azzal, hogy a sajtónyilvánosság agitációs eszközei tovább lendíthetik a mozgalmat, s ezért támogatták Kossuth tevékenységét.
A Pesti Hírlap Kossuth politikai pályáját is egyengette: emlékezetes vezércikkei nevét általánosan ismertté tették, és növekvő befolyást biztosítottak írójuknak. Kossuth úgy tolmácsolta a reformtábor közös álláspontját, hogy miközben a megvalósítható reformok mellett agitált, mindig igyekezett a polgári átalakulás távlatait is felvillantani, iránymutató szerepet betölteni. A Kossuth által körvonalazott program egyszerre mutatta fel a közmegegyezéssé vált reformterveket és a távolabbi célokat.
Kossuth fogalmazta meg leghatásosabban az érdekegyesítés koncepcióját, amely a társadalom minden rétegének előnyt kínált a polgári átalakulásban, cserébe a reformok támogatását kérte. A program a parasztságnak önálló kistulajdont, polgári szabadságot, sőt politikai jogokat ígért. A városi polgár ugyan osztozna a politikai részvételben a lakosság széles rétegeivel, viszont megszabadulhatna a kormány gyámkodásától, és politikai súlya is növekedne. A nemesség az úrbéri szolgáltatásokról és előjogokról való lemondás fejében adósságai rendezésére és gazdaságának korszerűsítésére kárpótlást kaphat, politikai szövetségeseket találhat, és így a siker reményében kísérelheti meg az ország önállóságának és szabadságának biztosítását a bécsi udvarral szemben.
A Pesti Hírlap cikkírói támogatták, hogy az úrbéri viszonyt a földesúrra nézve kötelező örökváltsággal számolják fel, az átalakulás költségének előteremtésére pedig több, a politikai helyzettől függően változó elképzelést is közöltek. Kossuth szorgalmazta a közteherviselés bevezetését, s amikor világossá vált, hogy e kezdeményezés a kisnemesi tömegeket a reform ellen hangolja, kész volt arra is, hogy a politikai jogokkal bírók körét a nem nemesek felé terjessze ki. A következő években valóban központi kérdés lett a nem nemesek politikai jogainak kiterjesztése: a városok ügye, valamint a megyegyűlések kibővítése a nem nemes, de szabad elemek beengedésével. A polgári viszonyok megteremtését Kossuth nem az arisztokráciától, hanem a köznemességtől, de még inkább egy szélesebb, nemesi és nem nemesi erőkből születő új polgári rétegtől várta. E "középrend" a programban nyitott alakulatként jelent meg, amely fokozatosan bővülve - rendi állásra való tekintet nélkül - magába olvasztaná a polgári fejlődésbe bekapcsolódó társadalmi csoportokat, a társadalom mind nagyobb szeletét ölelve fel, míg csak a nemzeti egység meg nem valósul.
Kossuth, kortársaihoz hasonlóan eleinte a szabad kereskedelem híve volt, utóbb azonban arra a következtetésre jutott, hogy a gyönge magyar ipar vámok védelme nélkül a fejlettebb német és osztrák ipar versenyének volna kitéve, s ez visszavetné a fejlődését. Márpedig önálló nemzeti ipar nélkül a kialakítandó polgári középrend fejlődése csökevényes maradna, tartani lehetne attól, hogy a hazai német polgárság beolvadása a nemzeti egységbe megállhat, sőt visszafordulhat, ha a birodalom vámközösséggé alakul, illetve ha - amint azt a kormányzat megpendítette - a német vámszövetséghez csatlakozik.
A Pesti Hírlap által kifejtett program a védővám, valamint a rendi ellenőrzésű adókban bevezetendő közteherviselés tervével lényegében az önálló magyar gazdaságpolitikát tűzte ki célul. Kezdeményezte ugyanakkor a nemzeti összefogással felállítandó és ezért a nemzet által felügyelt kulturális intézmények létrehozását is. Mindez a politikai jogok kiterjesztésével együtt a nemzeti önrendelkezést és az államélet társadalmi ellenőrzését, tehát a polgári alkotmányosságot körvonalazta. Kossuthék sem akarták azonban az országot a dinasztiától elszakítani, hanem a birodalmon belüli gazdasági és politikai önállóságot célozták meg. Az vezette őket, hogy a birodalom többi részével épített kapcsolataiban az ország érdekei hatékonyabb képviseletet kapjanak.
Az érdekegyesítésen alapuló, polgári jellegű, politikai tartalmú nemzeti egység gondolata szükségképpen járt együtt a nemzetiségi problémával. Az érdekegyesítés a történeti magyar nemzet, azaz a nemesség jogainak kiterjesztésével jön létre, s célja a belső szociális ellentétektől nem tagolt polgári jellegű autonóm politikai közösség létrehozása. Ezt az egységet a belső nyelvi-nemzeti határok megtörték volna. Ezért részben Kossuth is igazodott a nemesi nacionalizmus nyelvi programjához.
A felvilágosodás korára nyúlnak vissza a magyar nyelv és kultúra dinamikus fejlődésének kezdetei. A felvilágosodás hívei a szélesebb, nem nemesi néprétegek kulturális felemelkedésének elősegítése érdekében szükségesnek látták, hogy az irodalom és a tudomány művelése, az ismeretek terjesztése a nép számára is érthető nyelven történjen. Az 1790-es nemesi mozgalom idején a nyelvi program politikai tartalmat kapott: a rendek - nem függetlenül a felvilágosult értelmiség hatásától - kiváltságaik és a magyar rendi alkotmányos különállás védelmében a nacionalizmus nyelvi-nemzeti érvkészletét is használni kezdték. Célul tűzték ki a magyar nyelv kiművelését és terjesztését a köz- és a magánéletben egyaránt, a latin és az előkelők körében használt német nyelv rovására. Ezzel akarva-akaratlanul is elősegítették a kiváltságosok közösségének nemesi nemzetfogalma mellett annak a nyelvi közösségen alapuló polgári nemzetfogalomnak kialakulását, melynek jegyében az őket támogató értelmiségi hazafiak dolgoztak. A nyelvi-nemzeti mozgalom fel is értékelte - rendi állástól függetlenül - mindazok szerepét, akik tollukkal tudták a nemzet ügyét szolgálni.
Az országgyűlés 1790-től 1844-ig lépésről lépésre elérte, hogy a magyar legyen a hivatalos élet és a politika nyelve. 1805-től a törvényeket már kéthasábosan készítették (magyarul és latinul), s a megyék saját hatáskörükben bevezethették a magyar nyelv használatát. 1830-ban törvény kötelezte a Helytartótanácsot, hogy a magyar nyelvű megyéknek e nyelven válaszoljon, s a felső bíróságok ettől kezdve magyarul hoztak ítéletet, s e nyelv tudását a hivatalviselés és ügyvédi vizsga feltételéül szabták. 1836-ban és 1840-ben az anyakönyvezést magyarosították, s ezzel összefüggésben a lelkészek magyar nyelvtudását írta elő a törvény. Lezárásképpen az 1844. évi II. törvénycikk a magyart államnyelvvé nyilvánította. A folyamat során a megyék is számos szabályt hoztak a magyar nyelv művelésére, terjesztésére. A nemzeti nyelv jogainak elfogadtatását a mozgalom vezetői összekapcsolták a nemzetiségek elmagyarosításának kísérletével.
A reformellenzék liberális elveihez igazítva fogadta el a nemesi nemzeti mozgalom céljait. A hivatalos nyelvhasználaton túlmenő magyarosításban ugyanis elvetették a kényszert, s a magyar nyelv terjesztését oktatással, kedvezmények adásával akarták elősegíteni. Kossuth szavaival: a hivatalos nyelv magyar legyen, "ennél kevesebbet tenni gyávaság, többet parancsolni zsarnokság". A reformellenzék elfogadta, hogy mindenki, aki magyarul beszél, sőt minden országlakos a magyar politikai nemzet részét alkotja. Wesselényi, Kossuth és társaik jogkiterjesztő politikája a francia minta szoros követésével a közös szabadság jegyében, az önkényuralom ellenében készült a nemzeti egységet megvalósítani. A liberális nemesség a nemzetiségeket a polgári politikai nemzet egységébe próbálta forrasztani. Nem fogadta el tehát a nemzet egyetlen ismérvéül a nyelvet, hiszen akkor a többi nemzetiséget is respektálnia kellett volna, hanem a történetiségben gyökerező politikai közösséget hangsúlyozta, ami egyszerre igazolta álláspontját az udvarral és a nemzetiségekkel szemben. Ebből következett viszont az is, hogy a magyaron kívül elismerte a horvát nemzet létezését, amely történeti privilégiummal rendelkezett.
A magyarosítás volt az egyik ok, ami miatt Széchenyi szembefordult Kossuthtal. Széchenyi attól tartott, s ezt ki is fejtette Kelet Népe című írásában, hogy a magyarosító politika túlzásai a hatalmas szláv és német tömb közé ékelt magyarságra a szomszéd népek és birodalmak ellencsapását fogják kihívni. Nem ez volt azonban Széchenyi kritikájának egyetlen célpontja. Kettejük közt Széchenyi és Wesselényi vitája éledt újjá módosult formában. A gróf ugyanúgy helytelenítette a Pesti Hírlap modorát, a szenvedélyes, érzelmekre is építő politikai agitációt, ahogy egykor Wesselényi "ujjhúzó" ellenzékiségét is. Az 1839-1840-es országgyűlés kompromisszumának légkörében ismét abban bizakodott, hogy a kormány hajlani fog a reformokra. Úgy látta, hogy csak az arisztokrácia képes az átalakulást irányítani. Amikor Kossuth a tömegnyomás eszközével kísérelte meg ugyanezt, és szélesebb rétegek szervezésébe kezdett, veszélyben érezte az arisztokrácia vezető szerepét. Széchenyi szerint az agitáció, az ellenzékiség és a nemzeti igények előtérbe helyezése terméketlen kuruckodó ellenzékiséghez vezet, feszültséget szül, az átalakuláshoz szükséges nyugodt légkört megfertőzi, s ez magát a célt, a reformmozgalom sikerét veszélyezteti. A reformmozgalom vezetői és a közvélemény nagyobbrészt azonban egyértelműen Kossuth mellé álltak.
Az arisztokrácia hatalmi monopóliumát fenyegető veszély miatt lépett az önálló politizálás útjára a főrendek egy tehetséges, nyitottabb szellemű csoportja az 1839-1840-es országgyűlés idején, Dessewffy Aurél vezetésével. A mereven konzervatív metternichi rendszerrel szemben hajlandónak mutatkoztak arra, hogy a feszültséget bizonyos korlátozott és ellenőrzött reformokkal vezessék le. Szerepet játszottak az országgyűlésen elért kompromisszum kimunkálásában, az önkéntes örökváltság elfogadtatásában. Magukat önálló, de nem ellenzéki politikai erőként próbálták megjeleníteni. A Pesti Hírlap agitációja őket is a nyílt színi politizálás versenyébe kényszerítette, lapjuk, a Világ, majd a Budapesti Híradó hasábjain fejtették ki elképzeléseiket. Eszerint az ország érdekeit nem a Béccsel való szembenállás, a nagyobb gazdasági önállóság szolgálja, hanem a birodalmi egység és azon belül a magyar pozíciók erősítése. Míg Kossuth védővámot követelt a magyar iparnak, addig az újkonzervatívok a magyar birtokosok számára akarták biztosítani az osztrák piacot, és ezért a vámuniót támogatták. A reformellenzék bázisául szolgáló megyei autonómiát a káosz, a rendetlenség és az igazgatási munka elszabotálásának vádjával támadták. Új elemeknek a politikába való bevonását csak a "függetlenséget biztosító" vagyonosság feltételével helyeselték. Az igazgatás központosítását és a rendi fórumok tanácskozó testületté süllyesztését tervezték. A jogrendszerbe számos, a jogegyenlőséget korlátozó féket kívántak beépíteni. Elfogadták a háziadó nemesekre való kiterjesztését, de cserébe a vagyonosabbaknak nagyobb beleszólást követeltek a közéletben. Céljuk az volt, hogy a reformok egy részének felvállalásával leválasszák a birtokos nemességet a reformellenzékről, s a hatalmat egy szűkebb, vagyonos réteg kezében összpontosítsák. Nem támadták az udvart, hanem lojálisak voltak az abszolutista, konzervatív kormányhoz. Céljaikat kormányra kerülve akarták megvalósítani. Koncepciójuk és az ellenzékkel szembeni kritikájuk sokban emlékeztet Széchenyiére. Elválasztja azonban őket a cél különbözősége. Míg Széchenyi az átalakulás sikere érdekében ragaszkodott az arisztokrácia és a kormány vezető szerepéhez, addig az újkonzervatívok a hatalom megtartása érdekében akarták maguk vezetni a polgári átalakulást, érdekeik szerinti módosításokkal.
A viták közepette folyt az 1843-ra meghirdetett országgyűlés előkészítése. A büntetőjog reformjának előkészítésével megbízott választmány munkája és a megyei utasítások készítése alkalmat adott egy sor fontos reformterv pontosítására és megfogalmazására. A követválasztó és utasításokat kidolgozó megyegyűlések viharos légkörben zajlottak le. A kisnemesi tömegre támaszkodó kormány megbuktatta a megyei adó közös viselésének ügyét. Az országgyűlés mégis kedvező légkörben kezdődött: számos reformjavaslatnak volt többsége, sőt az udvar is a legfontosabb kérdéseket tűzte a munka tárgyául.
Az eredmény azonban csalódást keltően szerénynek bizonyult: a diéta törvénybe iktatta a nem nemesek birtokbírhatási és hivatalviselési jogát, s hivatalos nyelvvé tette a magyart. Szóba kerültek ezen kívül az érdekegyesítő program olyan fontos elemei, mint a megyék népképviseleti irányban történő átalakítása, a városi lakosság széles rétegeinek politikai jogokkal való felruházása, a zsidók egyenjogúsítása, a büntetőjogi törvényjavaslat. Az ország ellenőrzése mellett kívántak a rendek anyagi alapot teremteni a gazdaság és a kulturális élet korszerűsítéséhez az országos pénztár felállításával. Az udvar azonban - látva, hogy az alsótáblán kisebbségben maradt - e javaslatok törvénnyé emelése nélkül rekesztette be az országgyűlést, bizonyítva reformhajlandóságának hiányát. A diéta ezért bizalmatlansági határozatban ítélte el a kormány eljárását, s támogatást szavazott meg a Védegyletnek.
A kormányváltás megtörtént ugyan, de nem az ellenzék kívánsága szerint. A birodalom vezetése az újkonzervatívokra bízta Magyarország kormányzatát, akik programjuk megvalósítását a megyék megrendszabályozásával kezdték. Élükre a régi főispánok helyett kormánytól függő, jól fizetett adminisztrátorokat állítottak, akik állandóan a megyékben laktak, maguk vezették a közigazgatást, s hatalmukkal befolyásolni igyekeztek a politikai erőviszonyokat. Az intézkedés célja az volt, hogy a kormány engedelmes közigazgatást nyerjen, s a megye szorosabb ellenőrzésével az országgyűlésen is konzervatív többség alakuljon ki, amelyre támaszkodva a kormány átvehesse a politikai kezdeményezést a dinamikus ellenzéktől. Az adminisztrátori hatáskört bővítő rendelkezések azt a veszélyt idézték fel, hogy a megye önkormányzati fórumból az abszolutizmus eszközévé válhat. A reformellenzék a liberális mozgalom sikerét és a politikai szabadság meglevő kereteit védve tiltakozott a kormány eljárása ellen.
A reformmozgalmat a liberális táboron belüli viták is gyengítették. A Pesti Hírlap szerkesztését a kiadó a kormány sugalmazására Szalay László kezébe adta, aki a centralista irányzat egyik vezetője volt. E csoport független, értelmiségi életmódot folytató tagjai a hagyományos rendi politika kereteihez kevéssé kötődtek. A polgári politikai berendezkedés mintájának a nyugati (főleg a francia) alkotmányokat tartották. Közvetlen népképviseleten alapult parlamentet és annak felelős, erős központi kormány létrehozását látták kívánatosnak a polgári szabadság biztosítására. A megyének a kormánnyal szembeni gyöngeségét és a megyei politikára támaszkodó reformprogram 1843-1844. évi kudarcait látva megkérdőjelezték a rendi keretekben folyó reform sikerének esélyét. S mivel egyébként is kételyt tápláltak a szerintük szükségképpen arisztokratikus tartalmú önkormányzatisággal szemben, tudományos értekezésekben, cikkekben bírálták a megyerendszert. Eltért az ellenzék többségétől a vámkérdésben a birodalmi kapcsolat tekintetében vallott véleményük is. Fellépésüket a megyékre támaszkodó reformellenzéki többség érthetően idegenkedve fogadta, a centralisták ráadásul akaratlanul is az adminisztrátori rendszernek szolgáltattak érveket. A centralisták azonban tisztában voltak az ellenzéki egység fontosságával: a Pesti Hírlap hamarosan ismét a liberális mozgalom egészének orgánumává vált. Eötvös József ugyan még egyszer összefoglalta Reform című röpiratában a megyerendszer polgári bírálatát, ezután azonban felhagytak a további kritikával. Tevékenységük nagy eredménye, hogy a korábbi reformellenzéki elképzeléseket határozottabban körvonalazva a népképviseleti parlamentáris alkotmányosságot propagálták.
1846-ra a magyar politikai fejlődés a pártalakulás stádiumába jutott. E szerveződési forma kezdeményezése a konzervatívokhoz kapcsolódik. 1846 novemberétől a közelgő országgyűlésre való felkészülés jegyében fogták össze erőiket az ellenzék legyőzése, a hatékonyabb megyei politizálás érdekében. A Konzervatív Párt megalakulása az ellenzéket is az egység kikovácsolására kényszerítette. Ösztönzőleg hatott az 1846-os galíciai lengyel felkelés kudarca is, amelyhez a nemesség és parasztság ellentéte is hozzájárult. Az ellenzék megszervezésének feladata Kossuthra és a főrendi ellenzék vezetőjére, Batthyány Lajosra hárult.
A Védegylet, amelynek Kossuth volt az igazgatója, eredeti célja szerint a védővám híveit tömörítette. A tagok "házuk küszöbén" állították fel a védővámot, amikor vállalták, hogy hat éven át csak magyar terméket vásárolnak. A szervezet átütő gazdasági sikert nem hozott, viszont megteremtette a liberális mozgalom új országos hálózatát. Mivel nem rendi fórum volt, hanem egyesület, elősegítette a társadalom polgári önszerveződését, s annak nem nemes tagjait is az ellenzék politikai bázisába vonta. Kossuth cikkeiben ismét az úrbéri viszonyok kárpótlással való felszámolása és a közteherviselés bevezetése mellett agitált.
Kossuth cikkei arra késztették Széchenyit, hogy ismét röpiratban támadja és parasztlázítással, forradalom szításával vádolja meg őt. Széchenyi középutas politikájával magára maradt, sőt (legalábbis politikailag) a konzervatívok oldalára szorult. 1845 óta tisztséget vállalt a kormányban, s bár ott fontos és hasznos tevékenységet fejtett ki, idővel maga is látta, hogy az újkonzervatívok eszközül használják.
Széchenyi elhatárolódott ugyan, az ellenzéki liberalizmus egységesedésének folyamata mégis előrehaladt. Az ellenzék vezetői 1845-1846-ban konferenciákon közelítették az álláspontokat, s 1847 februárjában létrehozták az Ellenzéki Pártot. A Kossuth és Deák által megfogalmazott Ellenzéki Nyilatkozat a reformerek közös álláspontját tartalmazta. Követelte az alkotmányos sérelmek orvoslását, alkotmánybiztosítékul felelős kormányt, a nem nemes néposztályok politikai jogokban részesítését, javasolta a közteherviselést, a törvény előtti egyenlőséget, az úrbéri viszonyok kártérítés melletti felszámolását, az ősiség megszüntetését, Magyarország és Erdély egyesülését. A birodalommal való kapcsolat fenntartására az osztrák tartományok alkotmányos kormányzását is szükségesnek nyilvánította.
A pártok és programok az 1847. évi követválasztásokon csaptak össze; az országgyűlésen kiegyenlített erőviszonyok alakultak ki. A reformellenzéket az alsótáblán Kossuth vezette. A diéta hangulatát az adminisztrátori sérelmek elleni tiltakozás határozta meg, de a viták közben előrehaladt egy ősiségről szóló és egy örökváltsági törvény meghozatala, s többséget kapott a részleges közteherviselés is. A kormány a jelentős engedményekkel már-már sikerrel kísérelte meg egy birtokos nemesi érdekek alapján szerveződő mérsékelt középpárt leválasztását a reformellenzéki egységről. Kossuth azonban az európai forradalmak bekövetkeztekor újra vissza tudta venni az ellenzék vezetését.
Ekkortájt kapott először komolyabb politikai szerepet egy polgári és népi származású értelmiségiekből, írókból, költőkből álló pesti demokrata csoport, amely gyökeres átalakulást követelt, és nem utasította el a forradalmi módszerek alkalmazását sem. Tagjai felvették a kapcsolatot Kossuthtal, és vele egyeztetett lépéseik hozzájárultak az áttöréshez.
1848 márciusában Magyarországot is elérte az európai forradalmi hullám. Az éppen ülésező rendi országgyűlésen az ellenzék magához ragadta a kezdeményezést, és az országgyűlésen kívüli erőkkel együttműködve, törvényesen kivívta Magyarország számára a független felelős minisztériumot. A polgári átalakulás vívmányait az áprilisi törvények biztosították.
1848. január 12-én a szicíliai Palermóban forradalom tört ki az abszolutisztikus uralkodói gyakorlat ellen, s ez már jelezte, hogy Európa újabb forradalmi hullám előtt áll. Az okok sokrétűek voltak. A kontinens ekkor élte át az első világgazdasági válságot, a rossz termés miatt éhínség söpört végig Nyugat-Európán. Az áttörést azonban csak a február 22-én kitört párizsi forradalom jelentette. A párizsi nép elűzte Lajos Fülöpöt, a polgárkirályt, s kikiáltotta a köztársaságot. Ezt heteken belül követte a többi európai főváros és központ megmozdulása is. München, Bécs, Pest-Buda, Berlin, Milánó, Poznan, Prága népe egyaránt értésére adta a hatalom addigi birtokosainak, hogy elege van kormányzati rendszerükből. E mozgalmak sikerei révén úgy tűnt, hogy Európa politikai térképe átformálódik, s hogy demokratikus úton megvalósítható a nemzetállamok rendszere.
Az alsó- és felsőtáblai ellenzék radikálisabb nézeteket valló vezetői, Kossuth és Batthyány úgy látták, hogy a birodalom megrendült külpolitikai helyzetét fel kell használni a reformellenzék programjának megvalósítására. Már február végén arra akarták kérni az uralkodót, hogy a kormány teremtsen békét, s ezt másképp nem érheti el, mint ha népeinek alkotmányt ad; "és a jó magyar vért ne áldozza fel az olasz szabadság elnyomására". A követelés egyszerre mutatta az ellenzék széles külpolitikai látókörét és józanságát. Batthyány és Kossuth tudta, hogy Magyarország szabadsága csak akkor áll biztos alapon, ha az örökös tartományokban is alkotmányos kormányzás folyik, mert a birodalom két felének eltérő érdekei csak azonos politikai rendszer mellett egyeztethetők össze. Kossuth indítványát ekkor még az ellenzék többsége sem támogatta. Megérzésének helyességét azonban bizonyította, hogy néhány nap múlva, március 1-jén befutott Pozsonyba a párizsi forradalom híre. Március 3-án Kossuth történelmi jelentőségű indítvánnyal lépett fel az alsótábla kerületi ülésében, felszólítva az országgyűlést, "emeljük fel politikánkat a körülmények színvonalára". Követelte - egyelőre még csak burkoltan - a közteherviselés, a politikai jogegyenlőség, a népképviselet és a független nemzeti kormány megteremtését Magyarországon. Ám ezzel nem elégedett meg, s annak tudatában, hogy e követelések elhangozhatását is a külpolitikai helyzet változásai tették lehetővé, alkotmányt követelt a Habsburg Birodalom örökös tartományainak is.
A párizsi forradalom híre megrettentette ugyan a hatalom birtokosait, s a birodalom pénzügyi helyzete - nem először és nem utoljára - válságos volt, de továbbra is számíthattak I. Miklós, minden oroszok cárja fegyveres segítségére. Ám Kossuth német nyelvre lefordított és kinyomtatott beszéde, amelyben alkotmányt követelt a birodalom örökös tartományainak is, olyan erjedést indított meg Bécsben, amely kudarcra ítélte az erőszakos reagálást. Március 13-án Bécsben kitört a forradalom, Metternich, a mindenható kancellár kénytelen volt lemondani és elmenekülni.
Bécs forradalma kétségkívül a legjobbkor jött a magyar liberális ellenzéknek. A Kossuth beszéde alapján formulázott felirati indítványt ugyanis a felsőtáblán elfektették, s az udvarhű arisztokraták tömegesen utaztak Bécsbe, hogy lehetetlenné tegyék a felsőtábla összehívását. A Kossuth kíméletlen ellenfelének számító Széchenyi István még arra is felajánlkozott, hogy teljhatalmú királyi biztosként katonai erővel lép fel a reformellenzék ellen. A bécsi forradalom azonban megváltoztatta a helyzetet. Március 14-én a főrendek elfogadták Kossuth felirati javaslatát, s azt másnap országgyűlési küldöttség vitte Bécsbe.
A bécsi forradalom győzelme után, március 15-én I. Ferdinánd megígérte, hogy alkotmányt ad népének. Az alkotmány Ausztriára, Csehországra, Galíciára és Bukovinára vonatkozott, Magyarországra és a lombard-velencei tartományokra nem. Az alkotmány általános része szerint "minden népfajok számára biztosíttatik nemzetiségük és nyelvük sérthetetlensége". Az alkotmánynak a császári túlhatalmat biztosító passzusai miatt Bécsben tüntetések törtek ki, s a kormány a tervezett kétkamarás törvényhozás helyett az egykamarás birodalmi gyűlés összehívására tett ígéretet.
A magyar politikának Pozsony mellett volt egy másik központja is: az ország fővárosa, Pest-Buda, vagy ahogyan már ekkor többen nevezték, Budapest. Itt tömörült a nemesi és polgári értelmiség elitje; azok, akik munkásságukkal néha a hivatásos politikusoknál is nagyobb hatással népszerűsítették a polgári átalakulás eszményeit. E fiatal értelmiség egyik radikális csoportja, a Pillwax-kávéházban tartotta összejöveteleit. Egy részük tagja volt a liberális ellenzék egyesült szervezetének, az Ellenzéki Körnek is. Közülük került ki Irínyi József, aki 1848. március 11-én megfogalmazta a Tizenkét pontot, amely Kossuth március 3-i beszédének szellemében, attól némileg eltérő hangsúlyokkal, a polgári átalakulás következetes keresztülvitelét követelte. A Pillwax ifjai szerették volna ezt több ezer pesti polgár aláírásával eljuttatni Pozsonyba, s így támogatni a reformellenzék országgyűlési küzdelmét. Ezért március 19-ére, a József-napi országos vásár napjára - francia mintára - a Rákos mezején nagygyűlést és bankettet akartak szervezni, aláírásgyűjtéssel. Az Ellenzéki Kör vezetői országos, gondosan előkészített akciót akartak. A bécsi forradalom hírének megérkezése után azonban a Pillwax ifjai úgy döntöttek, hogy maguk cselekszenek. Petőfi Sándor, Vasvári Pál, Vidats János, Sükey Károly, Bulyovszky Gyula, Vajda János, Jókai Mór elhatározták, hogy másnap érvényt szereznek a Tizenkét pont közül az elsőnek, a sajtószabadság követelésének, s cenzori engedély nélkül kinyomtatják a Tizenkét pontot és Petőfi lelkesítő költeményét, a Nemzeti dalt.
Március 15-én reggel Petőfi és társai a szemerkélő esőben elindultak a Pillwaxból az egyetemre. Az ottani ifjúság csatlakozása után immáron mintegy ezren folytatták útjukat a Hatvani utcába, Landerer Lajos és Heckenast Gusztáv nyomdájához. Itt Irínyi a nép nevében lefoglalta a sajtót, s a nyomdászok megkezdték a Tizenkét pont és a Nemzeti dal kinyomtatását. A nyomda előtt összegyűlt sokaság boldogan kapkodta szét a több ezer még nedves példányt. Délután háromkor a Nemzeti Múzeumnál nagygyűlést tartottak, majd a tízezres tömeg a Pest városi tanácshoz vonult, s rábírta a tanács tagjait is a Tizenkét pont követeléseihez történő csatlakozásra. Forradalmi választmány alakult, majd a tömeg megindult Budára, hogy a végrehajtó hatalom legfontosabb kormányszékével is elfogadtassa követeléseit, s kiszabadítsa börtönéből a jobbágyfelszabadítás legkövetkezetesebb szószólóját, Táncsics Mihályt. A délután folyamán elterjedt hírek ellenére a Helytartótanács nem mert katonai erőszakot alkalmazni, hanem elfogadta a Tizenkét pontot, Táncsicsot szabadon bocsátotta, s eltörölte a cenzúrát. A kiszabadított írót diadalmenetben vitték Pestre. Még ezen a napon délután megalakult a Pest Városi Rendre Ügyelő Választmány, amelyben helyet kaptak a márciusi ifjak, a liberális nemesség és a városi polgárság képviselői is.
Az ország forradalma nem korlátozódott Pestre és Pozsonyra. Komáromban már március 14-én, egy nappal Pest forradalma előtt radikális határozatokat fogadott el a megyegyűlés. Március 16-án Győr, 17-én Pápa, Székesfehérvár és Eger, 18-án Temesvár, Nagybecskerek, Pécs, Debrecen, Arad volt lelkes hangulatú népgyűlések színhelye, ahogy a pesti és pozsonyi események híre megérkezett. A pesti forradalom sikerét nemcsak a magyar, hanem a nemzetiségi lakosság is örömmel fogadta.
Pest forradalma - ellentétben Párizséval és Bécsével - vértelen forradalom volt, ez azonban még kevés lett volna az átalakulás keresztülviteléhez. Az eredmények rendszerré formálásához a Kossuth felirati javaslatával Bécsbe utazó országgyűlési küldöttség sikerére volt szükség. A küldöttség legfontosabb célja az volt, hogy az uralkodó nevezze ki teljhatalmú helytartóvá István nádort és miniszterelnökké gróf Batthyány Lajost; illetve hogy tegyen ígéretet az országgyűlésen alkotandó törvénycikkek szentesítésére. A március 17-én kiadott királyi leirat azonban csak István nádor kinevezését tartalmazta, Batthyányét nem, s egyelőre csak arra szólította fel a nádort, hogy a felelős minisztérium hatásköréről szóló törvénycikket terjessze fel. Kossuth és Batthyány azonban rávették a nádort, hogy teljhatalmával élve nevezze ki miniszterelnökké Batthyányt, s a nádor még azt is elérte, hogy a király jóváhagyja e lépését. Az országgyűlési küldöttség bécsi útjának sikerét a pesti forradalomról érkező hírek is elősegítették.
A küldöttség Pozsonyba történt visszatérése után az országgyűlésen néhány hét alatt megszülettek az ország polgári átalakulását formulázó törvények. A törvénycikkek szentesítése komoly akadályokba ütközött. Bécsben az Államkonferencia tagjai igyekeztek minél szűkebbre szabni a magyar minisztérium hatáskörét. A magyar törvényhozás küldöttségének részint kitűnő tárgyalási felkészültsége, részint a követeléseit mindig legjobbkor megtámogató tömegmozgalmak révén a legtöbb lényeges ponton sikerült meghátrálásra bírnia a másik felet. Április 11-én az uralkodó szentesítette az országgyűlés által megalkotott harmincegy törvénycikket, s hivatalba lépett a Batthyány-kormány.
Batthyány Lajos, a miniszterelnök az ország egyik legrégibb és leggazdagabb családjának sarjaként látta meg a napvilágot. Az 1840-es évek közepétől már a főrendi ellenzék elismert vezetője volt, aki sokszor Kossuthénál is radikálisabb hangot megütve követelte az ország önrendelkezését. A kormány tagjai közül a baloldali liberálisokhoz tartozott Kossuth Lajos pénzügyminiszter és Szemere Bertalan belügyminiszter. Deák Ferenc igazságügy-miniszter és Klauzál Gábor földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi miniszter képviselte a mérsékelt liberálisokat. A centralisták táborából jött Eötvös József báró, vallás- és közoktatásügyi miniszter. A közlekedés- és közmunkaügyi miniszter, Széchenyi István gróf pártállását nehéz meghatározni: talán pártok közöttiként, konzervatív-liberálisként jellemezhetnénk. A konzervatívok közül egyedül Esterházy Pál herceg, a király személye mellé rendelt külügyminiszter került a kormányba. Pártonkívüli volt, de jó kapcsolatokat ápolt Batthyányval, Széchenyivel, Kossuthtal és Deákkal a kinevezésekor még Itáliában lévő hadügyminiszter, a tábornokká előléptetett Mészáros Lázár huszárezredes is.
Közjogi szempontból legfontosabb az 1848. évi III. törvénycikk volt, amely szerint az uralkodó "minden polgári, egyházi, kincstári, katonai és általában honvédelmi tárgyakban" kizárólag a független magyar felelős minisztérium útján fogja gyakorolni a végrehajtó hatalmat. Az uralkodói önkénynek gátat szabott az a rendelkezés, amely valamelyik, Budapesten tartózkodó magyar miniszter ellenjegyzéséhez kötötte az uralkodói rendelkezések érvényességét. A magyar kormány mozgásterét jelentősen megnövelte az a paragrafus, amely szerint az uralkodó távollétében a nádor mint királyi helytartó határozhat az uralkodói elhatározások körébe tartozó kérdések nagy részéről. Az 1848. évi IV-V. törvénycikk rendelkezett a népképviseleti alapon választandó országgyűlés évenkénti pesti ülésezéséről. Fontos volt az a rendelkezés, amely szerint az uralkodó csak előző évi zárszámadás és a következő évi költségvetés elfogadása után oszlathatja fel a testületet. Az 1848. évi VI-VII. törvénycikk a Partium visszacsatolásáról, valamint Magyarország és Erdély uniójáról rendelkezett. A feudális rendszer felszámolása szempontjából döntő fontosságú volt az 1848. évi VIII., a közteherviselésről, az 1848. évi IX., XIII. és XV., az úrbéres szolgáltatások, a papi tized, illetve az ősiség eltörléséről szóló törvénycikk. A XVIII. törvénycikk - néhány politikai jellegű korlátozástól eltekintve - érvényesítette a sajtószabadság követelményét. Fontos rendelkezés volt a bevett vallások egyenjogúsításáról (1848. évi XX.) és a belső rendfenntartó erő, a nemzetőrség létrehozásáról szóló törvénycikk (1848. évi XXII.). A törvények által létrehozott rendszer ugyan nem volt tökéletes, de lehetővé tette a polgári Magyarország megalkotását.
Az 1848 áprilisától szeptemberéig kormányzó Batthyány-kormány fő törekvése az volt, hogy biztosítsa Magyarország kivívott önállóságát, és növelje az országnak a birodalmon belüli súlyát. A kormány sikerrel birkózott meg az 1848. tavaszi és nyári társadalmi mozgalmakkal, s lépéseket tett az önálló magyar haderő létrehozására.
Az országgyűlés március 18-án fogadta el a jobbágyfelszabadításról szóló törvényjavaslatot. A javaslat megszüntette az eddigi úrbéres szolgáltatásokat, s a parasztság kezére juttatta az úrbéres vagy az úrbért pótló szerződések alapján birtokolt földeket, a szántók és rétek legkevesebb 55 százalékát. A szőlőbirtokokat és a nem úrbéres státuszú parasztok földjeit a tervezet nem érintette. Március 23-án Batthyány a parasztság megnyugtatása érdekében körlevélben utasította a törvényhatóságokat a közteherviselési, jobbágyfelszabadító és dézsmaeltörlő törvényjavaslatok kihirdetésére. A részletek szabályozását tartalmazó törvényjavaslat beterjesztését az országgyűlés a felelős kormányra bízta.
1848 tavaszán és nyarán a jobbágyfelszabadítás továbbfejlesztését célzó parasztmozgalmak bontakoztak ki az ország egész területén. Ezeket részben katonai erő alkalmazásával sikerült lecsillapítani. Ugyanakkor Deák Ferenc igazságügy-miniszter törvényjavaslatot dolgozott ki a feudális maradványok eltörléséről. Ez a maradványföldek és irtások nagy részét állami kárpótlás mellett parasztbirtoknak ismerte el, a szőlőket, a majorsági házhelyeket, a kertészségek belsőségeit pedig a parasztok által megválthatónak deklarálta. A tervezet szeptember 19-25. közötti vitája során a képviselőház a szőlődézsmát eltörölte, s mind a negyedteleknél kisebb birtokú szőlősgazdák, mind a saját tulajdonú házban lakó majorsági zsellérek megváltását állami feladattá tette. A tervezet további vitáját Jellacic támadása miatt elnapolták.
Az úrbéres szolgáltatásokért a nemességnek járó kárpótlást a törvény a "nemzeti közbecsület védpaizsa" alá helyezte. A kárpótlással kapcsolatban benyújtott javaslat a szolgáltatások megbecsült értékének fejében a birtokosokat államkötvényekhez juttatta volna, amely kötvények fedezetéül a kamarai jószágok szolgáltak volna. Ezt a javaslatot az országgyűlés március 23-án fogadta el. A kármentesítési javaslatot Kossuth szeptember 16-án nyújtotta be, majd a képviselőház átküldte azt a felsőháznak. Ez kombinálta volna az államkötvényekkel, illetve az állami birtokokkal történő kármentesítést. A felsőház válasza alapján átdolgozott javaslatot a képviselőház december 23-30. között tárgyalta, majd a hadiesemények miatt elnapolta. Az újabb, immár a Szemere-kormány által benyújtott törvényjavaslat vitáját július végén Szegeden kezdte volna meg az országgyűlés, de a hadiesemények miatt erre itt sem került sor. A kármentesítés módját csak az 1853. március 2-i "kárpótlási és földtehermentesítési nyílt parancs" szabályozta.
Az áprilisi törvények nem számolták fel a céhrendszert, s így a mesterlegények mesterré válása előtt továbbra is komoly akadályok álltak. Április 17-én kirobbant a pesti céhlegények első általános sztrájkja. A sztrájkolók végül megelégedtek a magasabb munkabért, rövidebb munkaidőt és könnyebb előrejutást, tehát a céhrendszer reformját követelő petíciók megfogalmazásával. E mozgalmak egészen a nyár elejéig tartottak. Klauzál Gábor ipar- és kereskedelemügyi miniszter június 9-én kibocsátott rendeletében a követelések nagy részét teljesítette. A gazdasági válság miatt munka nélkül maradó tömegek egy részét a tavaszi és nyári toborzások szívták fel. A céhrendszer keretei így is biztosították a szeptembertől önvédelmi harcot folytató ország hadseregének felszerelését. A céhrendszer végleges felszámolását csak az 1872. évi VIII. törvénycikk hozta el.
A Batthyány-kormány úgy került hatalomra, hogy nem volt fegyveres ereje. A törvénycikkek között nem volt olyan, amely a fegyveres erőkről rendelkezett volna. Az 1848. évi III. törvénycikk csak azokat a tárgyakat utalta a kormány hatáskörébe, amelyek korábban a Kancellária, a Helytartótanács és a Kamara köréhez tartoztak vagy "azokhoz tartozniok kellett volna". A törvénycikk csak általában szólt a minisztériumhoz tartozó katonai és honvédelmi tárgyakról, s nem tisztázta, hogy a magyar katonaság alatt az itt állomásozó vagy az innen újoncozott katonaságot kell-e érteni; végül nem intézkedett a katonaság ügyeinek nagy részét intéző főhadparancsnokságokról, amelyek a kormány utasításaival egyáltalán nem törődtek. Batthyány miniszterelnök fellépésének köszönhetően, május 7-én az uralkodó királyi kéziratban utasította a négy magyarországi főhadparancsnokságot, a budait (Magyarország), a temesvárit (Bánság), a péterváradit (Szlavónia és Szerémség) és a zágrábit (Horvátország) a Batthyány-kormány rendelkezései alá rendelte. A nagyszebeni (Erdély) főhadparancsnokságot csak június 10-én utasította a magyar kormányzat rendeleteinek teljesítésére.
Az 1848. március 15-i pesti forradalom legfontosabb dokumentuma, a Tizenkét pont ötödikként Nemzeti őrsereget követelt. Ez az intézmény a polgári forradalmak jellegzetes vívmánya volt, s 1848-1849 Magyarországán különleges jelentőségre tett szert. A nemzetőrség olyan keretet jelentett, amelyben a lakosság egy jelentős része elsajátíthatta a fegyverforgatás alapismereteit, s ezt a reguláris hadsereg megszervezésénél kamatoztathatta. A nemzetőrség alapegysége a zászlóalj volt (egy városban általában egy, egy megyében egy-négy volt). A zászlóaljakat századokba, ezeken belül szakaszokba szervezték. Az összeírt nemzetőrség létszáma 1848 nyarára elérte a 350-380 ezer főt, de ebben a számban nincs benne Erdély, illetve a Határőrvidék és Horvátország nemzetőrsége. Ebből a jelentős létszámból mindössze 6 ezer volt lovas nemzetőr, az is meglehetősen egyenetlen területi eloszlásban.
Batthyány fontosnak tartotta, hogy az itthon állomásozó, nem magyarországi kiegészítésű alakulatokat minél előbb kicseréljék a külföldön állomásozó magyar ezredekre. A Galíciában, Csehországban és Ausztriában lévő huszár- és gyalogezredek tekintetében még volt némi remény, ám az itáliai hadszíntéren harcoló alakulatok hazahozataláról azonban szó sem lehetett. A külföldön lévő katonaság hazahozatala lassan haladt, a kormánynak pedig mielőbb fegyveres erőről kellett gondoskodnia. Ezért már április 26-án rendeletet hozott egy önálló, tízezer főből álló önkéntes vagy mozgó nemzetőrség létrehozásáról. Az első tíz honvédzászlóalj szervezése május közepén kezdődött meg, s többségük július végétől már a Délvidéken harcolt a szerb fölkelők ellen. Ez a feladat jutott a rendes nemzetőrség egy részének is. A hadszíntérre havi váltásokban vezényelt nemzetőri alakulatok azonban nem váltották be az alkalmazásukhoz fűzött reményeket. Batthyány augusztus közepén ezért kezdeményezte újabb, vagyoni cenzus nélküli önkéntes mozgó nemzetőr alakulatok szervezését. Ezek többsége az ősz folyamán szintén honvédzászlóaljjá alakult át. Ezekből az alkotóelemekből, a császári-királyi hadsereg magyar alakulataiból, honvéd- és önkéntes mozgó nemzetőri zászlóaljakból jött létre az a fegyveres erő, amelynek feladata 1848 őszétől az ország önállóságának megvédése volt.
A kormány 1848. május 19-én döntött arról, hogy július 2-ra összehívja az országgyűlést. A korábbinál sokkal kiterjedtebb választójog ellenére (a választók száma négy-ötszörösére növekedett) a képviselők háromnegyedét továbbra is nemesek alkották. Ezek a képviselők azonban szinte kivétel nélkül a korábbi reformellenzékhez tartoztak. A választások során a konzervatív, illetve a radikális jelöltek többsége megbukott. A választás során a nyílt szavazásos rendszer miatt a hagyományos korteskedés is tág teret kapott. Alacsony volt a nemzetiségi követek aránya is, a horvát mozgalmak és a Délvidéken kitört szerb lázadás miatt is. A július 4-én összeült első népképviseleti országgyűlésen biztos többsége volt a kormánynak. Az országgyűlés legfontosabb feladata az áprilisi törvények továbbfejlesztése és korrigálása volt. A testület augusztus végéig mindössze három törvényt alkotott a kincstári birtokon eszközlendő magyar telepítésekről, a magyar hadseregről és a bankjegykibocsátásról. E törvényeket az uralkodó nem szentesítette, ám az ország fenyegetett helyzetére való tekintettel az országgyűlés e két utóbbit ősszel életbe léptette.
A trónbeszédre adandó válasz és a magyar hadseregről szóló törvény vitájában kemény összecsapásokra került sor a gyakorlatias álláspontot képviselő kormánytöbbség és a Kossuth által törpe minoritásnak titulált baloldali ellenzék között. A kormány a nemzetiségi mozgalmak lecsillapításának fejében kész volt katonákat adni az itáliai háború befejezésére; a Nyáry Pál és Madarász László vezette ellenzék ezt váltig ellenezte. A viták révén végül kompromisszumos megoldás született: a kormány csak akkor ad katonákat az észak-itáliai háború céljára, ha előbb itthon a horvát és a szerb fegyveres fenyegetést sikerül felszámolni.
Az önálló pénzügy megteremtése Kossuth Lajos pénzügyminiszter nevéhez fűződött. Kossuth szinte teljesen üres államkincstárat vett át, ám csakhamar úrrá lett a helyzeten. Előbb kamatos kincstári utalványok kibocsátásával próbálta stabilizálni az ország pénzügyi helyzetét, majd az önálló bankjegykibocsátás eszközéhez folyamodott. Az első kétforintos bankjegyeket 1848. augusztus 5-én bocsátotta ki a Kereskedelmi Bank. A bankjegy az 1848 szeptembere után kibocsátott többi címlettel együtt a "Kossuth-bankó" elnevezést kapta. A pénztelenség volt az egyik magyarázata annak, hogy a kormány nem volt hajlandó részt vállalni a csillagászati összegekre rúgó osztrák államadósságból, mondván, hogy az adósságokat az ország megkérdezése nélkül csinálták, s nem reá költötték. Ez az érv azonban azt is eredményezte, hogy Bécsben a polgári erők is Magyarország önállóságának felszámolásában kezdték látni a birodalom stabilizálásának egyetlen lehetőségét.
Az osztrák kormány már júliusban kinyilvánította, hogy kész felmondani semlegességét a magyar-horvát viszályban. Augusztus 27-én Batthyány és Deák Bécsbe utaztak, hogy tisztába jöjjenek az osztrák kormány szándékaival. A magyar kormány tárgyalási ajánlataira csattanós válasz volt az osztrák kormány által Budapestre küldött augusztus 27-i államirat, amely az önálló magyar pénz-, had- és kereskedelemügyi minisztériumok megszüntetését követelte. Kiderült, hogy Bécsben elérkezettnek látják az időt az áprilisi törvények egyoldalú, s ha kell, erőszakos módosítására. A magyar kormány nem voltak hajlandó a had-, pénz- és kereskedelemügyi minisztériumok feladására.
1848. szeptember 11-én - a készülő horvát betörésről már tudva - a bécsi tárgyalások kudarca miatt lemondott a Batthyány-kormány. Nem mondott le Szemere, hogy legyen egy olyan hivatalban lévő miniszter, aki ellenjegyzi a következő kormány kinevezését és Kossuth is visszavette lemondását. Mészáros szintén nem mondott le. Az országgyűlés a végrehajtó hatalom gyakorlását Szemerére és Kossuthra bízta. Csakhogy e megbízatás érvényesítéséhez szükség lett volna a nádor egyetértésére is, István pedig erre nem volt hajlandó. Kossuth így is elérte azt, hogy a képviselőház határozatot hozott az ötforintos bankjegyek forgalomba hozataláról és arról, hogy addig is, amíg az uralkodó megerősíti a katonaállítási törvényt, meg kell kezdeni új honvédzászlóaljak kiállítását.
Az alkotmányos válság végül azzal rendeződött, hogy a nádor szeptember 12-én megbízta Batthyányt a végrehajtó hatalom ideiglenes vitelével és az új kormány megalakításával. Batthyány követelte, hogy az uralkodó parancsoljon megálljt Jellacicnak, és biztosítson egymillió forint kölcsönt a kiürült magyar pénztárak feltöltésére, mert csak így lehet elejét venni a papírpénz kibocsátásának. Ugyanakkor megkezdte az újabb kormány megalakítását. A szeptember 17-re összeállt miniszteri névsorban az előző kormánynak csupán két tagja, Eötvös József és Mészáros Lázár neve szerepelt. A nagy kérdés az volt, hogy az uralkodó megerősíti-e a felterjesztett miniszteri névsort, s így megadja-e a lehetőséget arra, hogy Magyarország a törvényesség talaján állva szálljon szembe Jellacic betört hadaival. Bár az uralkodó végül nem fogadta el a felterjesztett miniszteri listát, a jelöltek egy része Batthyány segítségére volt a miniszteri ügyek vitelében.
A horvát támadás után, a hadsereg tisztikarának engedelmességét biztosítandó, Batthyány elérte, hogy István nádor vállalja el a magyar sereg parancsnokságát. A nádor megpróbált érintkezésbe lépni a bánnal, de az nem volt hajlandó megjelenni a tárgyalások színhelyén, a Kisfaludy-gőzös fedélzetén. A nádor láthatta, hogy Jellacic még azt is megengedheti magának, hogy így megalázzon egy császári-királyi főherceget! Ezért elhagyta a tábort, visszatért Pestre, majd Bécsbe távozott és lemondott.
Szeptember 25-én az uralkodó István nádor javaslatára minden Magyarországon található fegyveres erő főparancsnokává nevezte ki gróf Lamberg Ferenc altábornagyot. Batthyány abban reménykedett, hogy Lamberg meg fogja állítani Jellacicot, s mivel úgy tudta, hogy az altábornagy a táborba megy, ő maga is oda sietett, hogy ellenjegyezze Lamberg kinevezését. Lamberg azonban a fővárosba utazott, ahol - miután Batthyány távollétében az országgyűlés Kossuth indítványára törvénytelennek nyilvánította kiküldetését - szeptember 28-án a hajóhídon a felbőszült tömeg áldozatául esett. Lamberg erőszakos halála jogalapot adott a Magyarország elleni nyílt fellépéshez. Batthyány a történtekről aznap este, a sukorói táborban értesült. Hajnalban a horvát táborba ment, s igyekezett rávenni a bánt, hogy Lamberg megérkezéséig álljon el a további előnyomulástól. Jellacic azonban elutasította a felhívást. Batthyány ezután Bécsbe utazott, s október 2-án végleg beadta lemondását.
Batthyány lemondása után az ország ismét végrehajtó hatalom nélkül maradt. A helyzetet azonban megoldotta, hogy a képviselőház már szeptember 16-án egy bizottmány létrehozásáról határozott, amelynek feladata egyrészt az volt, hogy ellenőrizze Batthyány védelmi intézkedéseit, másrészt, hogy segítse ezekben az intézkedésekben. A bizottmány tagjainak megválasztását szeptember 23-án jelentették be, ám Batthyány távozásáig komoly szerepet nem játszott. Batthyány távozása után előbb ideiglenesen, majd országgyűlési határozat alapján véglegesen is ez a testület, az Országos Honvédelmi Bizottmány gyakorolta a végrehajtó hatalmat. Elnökévé Kossuthot választották. Kossuth november végén megpróbálta szabályos kormánnyá átszervezni a testületet, de sikertelenül. A szakminisztériumokat a korábbi államtitkárok és az Országos Honvédelmi Bizottmány tagjai vezették. E kormányzati rendszerben Kossuth egyszemélyi, korlátozottan ellenőrzött vezetést gyakorolt. Kossuth és az Országos Honvédelmi Bizottmány folytatták a hadszervezői munkát. A törvényhatóságokba kormánybiztosokat küldtek ki, akik az újoncozás és a hadfelszerelés ügyeit intézték. Az ország gazdaságát a haditermelés szolgálatába állították. Ennek köszönhetően a magyar ellenállás a császári-királyi csapatok újabb támadása ellenére sem omlott össze.
Lamberg meggyilkolásának híre már megérkezett Bécsbe, a pákozdi magyar győzelem (vagy inkább horvát kudarc) híre még nem, amikor az uralkodó október 4-i manifesztumában (3-i dátummal) Jellacicot a magyarországi fegyveres erők teljhatalmú parancsnokává és az ország királyi biztosává nevezte ki. Egyben feloszlatta a magyar országgyűlést, annak eddigi határozatait és rendeleteit törvénytelennek nyilvánította. Felfüggesztette az önkormányzatok működését, s Magyarországon ostromállapotot rendelt el. A királyi kézirat formai szempontból törvénytelen volt, hiszen nem volt rajta magyar miniszteri ellenjegyzés. Tartalmi szempontból az tette érvénytelenné, hogy az országgyűlés még nem fejezte be a költségvetési törvény vitáját, s az 1848. évi IV. törvénycikk szerint ennek befejezése és az előző évi zárszámadás elfogadása előtt az országgyűlést nem lehetett berekeszteni. Az október 3-i manifesztum következtében azonban az erdélyi és a bánsági főhadparancsnokság felmondta az engedelmességet a magyar országgyűlésnek és kormánynak.
Az ősz folyamán újabb parasztmozgalmakra került sor Békés, Csanád és Pest megyékben, illetve a Dunántúl egyes területein. Ezek hangadói főleg a földesurak által korábban elvett legelők és földek visszaadását, illetve az irtásföldeknek a feudális szolgáltatások alól történő mentesítését követelték. Az Országos Honvédelmi Bizottmány e követelésekre ismét statáriummal felelt. A kérdés újabb rendezésére a trónfosztás után került sor. 1849. április 19-én Kossuth rendeletben közölte, hogy a vitás státusú majorsági földek esetében ezután a földesúrnak kell bizonyítania, hogy azok nem úrbéres földek voltak, s mindaddig, amíg ez nem történik meg, azokat volt úrbéres, tehát paraszti tulajdonú földnek kell tekinteni.
V. Ferdinánd személye akadályozta a Magyarország elleni fellépést, hiszen ő szentesítette az áprilisi törvényeket. Az önkényuralmi központosítást képviselő udvari és a katonai párt fellépésének hatására december 2-án lemondott a trónról, s helyét unokaöccse, I. Ferenc József foglalta el. Az ifjú császár vallásos buzgalommal hitte, hogy az ő küldetése a birodalom megmentése és egységes állammá formálása. A magyar országgyűlés a lépést alkotmányellenesnek minősítette, mondván, hogy az ország uralkodója csak az lehet, aki megesküszik a törvényekre, s megkoronáztatja magát.
A császári-királyi fősereg támadása miatt az országgyűlés és az Országos Honvédelmi Bizottmány 1849. január elején Debrecenbe tette át székhelyét. A Debrecenbe érkező, s megfogyatkozott létszámú országgyűlés január 8-án tartotta első, zárt ülését, s a továbbiakban is meglehetős rendszerességgel ülésezett. Az országgyűlésen a baloldal és az úgynevezett békepárt viszonylagos egyensúlyban volt. A képviselőház radikális határozatokat hozott a harcban gyáván viselkedő tisztek, a hazaárulók és a távolmaradt képviselők ellen, de ezek alkalmazása ritkán követte a határozatok betűit. A legjelentősebb politikai sikert a Kazinczy Gábor és Kovács Lajos vezette úgynevezett békepárt mondhatta magáénak, amely egy sajtóhadjárattal kombinált parlamenti vizsgálat, az úgynevezett gyémántper révén sikerrel buktatta meg a baloldali radikálisok vezéralakját, a széles körben gyűlölt Madarász Lászlót. Ez utóbbi március végén az egyszemélyi diktatúra bevezetésére is megpróbálta rávenni Kossuthot, de az erre nem volt hajlandó.
Az 1849. február 26-27-i kápolnai csatát követően Windisch-Grätz túlzott optimizmusról tanúskodó hadijelentést küldött az Olmützben tartózkodó császári udvarba. "A lázadó csordákat szétvertem, néhány napon belül Debrecenben leszek." E hadijelentés hibás következtetésekre ragadtatta az udvari köröket, amelyek elérkezettnek látták az időt az alkotmányosság és az abszolutizmus között folyó küzdelem végleges rendezésére. 1849. március 4-én az uralkodó feloszlatta az ugyancsak Morvaországban, Kremsierben ülésező Birodalmi Gyűlést, s alkotmányt adott népeinek. Ez az alkotmány, amely megszüntette az eddigi territoriális különbségeket, mellékesen részekre osztotta Magyarországot is. Ez az alkotmány soha nem lépett életbe; egyelőre a háború végéig halasztották el bevezetését, majd 1851-ben hatályon kívül helyezték.
Kossuth a tavaszi hadjárat magyar győzelmei után elérkezettnek látta az időt a válaszra. Az országgyűlés április 14-i ülésén határozatot terjesztett elő a Habsburg-Lotharingiai uralkodóház trónfosztásáról és Magyarország függetlenségének kimondásáról, s ezt a képviselőház közfelkiáltással (nem szavazással) elfogadta. Kossuth e lépéssel egyrészt az országgyűlésen belül erősödő békepártot akarta lehetetlenné tenni, másrészt számított a nyugati nagyhatalmak Magyarország oldalán történő beavatkozására, vagy legalábbis a függetlenségének elismerésére. A békepárt azonban nem volt olyan erős, s főleg, Kossuthtal szemben nem tudott olyan ellenjelöltet felléptetni, hogy megfordíthatta volna az ország politikai hangulatát, s elvtelen kiegyezésbe hajszolhatta volna a nemzetet (amit egyébként nem is akart). Nem igazolódtak Kossuth külpolitikai reményei sem. A nyugati nagyhatalmak pedig sokkal szükségesebbnek tartották Ausztriát az európai egyensúly szempontjából annál, hogysem Magyarország kedvéért felhagytak volna eddigi politikájukkal.
Május 2-án Szemere Bertalan vezetésével megalakult az új magyar kormány. Tagjai között a reformkor és az önvédelmi harc jelentős alakjait találjuk. Szemere kapta a miniszterelnökség mellett a belügyi tárcát. A hadügyminisztérium vezetését Kossuth Görgei Artúrnak ajánlotta fel. (1849. július 14-től Aulich Lajos töltötte be e posztot.) A külügyeket a volt délvidéki országos biztos, Batthyány Kázmér gróf, az igazságügyet a fősereg kormánybiztosa, a szerb származású Vukovics Sebő irányította. A közlekedés- és közmunkaügyi minisztériumot Erdély országos biztosa, az ősz Csány László kapta. A vallás- és közoktatásügyi miniszter a neves történetíró, Horváth Mihály, a pénzügyminiszter a Kossuth lemondása óta a pénzügyeket irányító Duschek Ferenc lett. A földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi miniszterséget nem töltötték be, a minisztert itt Batthyány Kázmér helyettesítette. A Szemere-kormány a törvényalkotói munkát, a polgári állam megteremtését tartotta fő feladatának. Folytatódott a nem úrbéres szolgáltatások eltörléséről és állami megváltásáról szóló törvény előkészítése, elkészültek az első tervezetek a törvényhozás rendszerének átalakításáról, a nemzetiségek jogainak törvényi szabályozásáról, a zsidók emancipációjáról.
Az 1848. tavaszi átalakulást a szabad királyi városok polgárságának egy része arra akarta felhasználni, hogy pogromokkal vagy kitiltó határozatokkal megszabaduljon a megtelepedett zsidó iparűzőktől és kereskedőktől. A Batthyány-kormány katonaság bevetésével törte le e mozgalmakat. ugyanakkor a feszültségek csökkentése érdekében felmentette a zsidókat a nemzetőri szolgálat alól. A zsidók nem kaptak szavazójogot sem. Kállay Ödön már 1848 augusztusában indítványozta a zsidók egyenjogúsítását, a javaslatot azonban a pesti országgyűlés nem tárgyalta. A szabadságharc folyamán a zsidóság jelentős szerepet játszott a honvédsereg felszerelésében és a hírszerzésben. A hadseregben sem volt jogi akadálya a zsidók előrejutásának A zsidóság egyenjogúsításáról szóló törvényjavaslatot 1849. július 28-án, az országgyűlés utolsó szegedi ülésén terjesztette be Szemere Bertalan miniszterelnök, s azt el is fogadták.
A Batthyány-kormány elsőként Angliával kívánta felvenni a diplomáciai kapcsolatot. Az angol nagyhatalom azonban sokkal fontosabbnak tartotta Ausztria fennállását, mintsem hogy diplomáciai érintkezésbe lépjen annak egyik országával. Így a többnyire kereskedelmi előnyökkel is kecsegtető magyar ajánlatokra udvarias, de kitérő válaszok érkeztek. A belső bajaival, szociális ellentéteivel küzdő francia köztársaság - a monarchista Európában - 1848 tavaszán senkinek sem látszott kívánatos partnernek. A magyar kormány meg akarta várni, hogy előbb egy monarchikus nagyhatalom ismerje el Magyarországot, s csak ezután szándékozott követet cserélni Franciaországgal. Amint a frankfurti német központi hatalom hivatalosan fogadta Magyarország küldöttét, Batthyány aláírta Teleki László párizsi megbízólevelét. Teleki azonban már csak akkor érkezett meg Párizsba, amikor az osztrák politika határozottan fellépett minden magyar diplomáciai törekvés ellen. Így az ő elismertetésére már nem is került sor, csak nem hivatalos ügyvivőként működhetett.
Az 1848 tavaszán kibontakozó német egységmozgalom következtében fennállt az a lehetőség, hogy a Habsburg Birodalomnak a Német Szövetséghez tartozó tartományai beolvadnak a létrejövő egységes német államba. Ebben az esetben megkezdődhetett volna a birodalom Magyarország-központú átszervezése. E "nagymagyar" elképzelés lényege az volt, hogy nemcsak a birodalom Németországból kimaradó területei kerülnének magyar vezetés alá, hanem az új, Buda-központú államalakulat természetes vonzásának köszönhetően a dunai szerb és román fejedelemségek is kapcsolódnának a magyar koronához. Ezért hívták a kormány tagjai 1848 májusában, az újabb bécsi forradalom után Budára az Innsbruckba menekült uralkodóházat (sajnos, sikertelenül), s ezért támogatták olyan lelkesen a német egységmozgalmat. 1848 júniusában Szalay László s Pázmándy Dénes személyében követeket küldtek a frankfurti össznémet parlamenthez. Júliusban a magyar kormány katonai szövetséget ajánlott a német központi hatalomnak. Augusztus 3-án a magyar parlament nyilatkozatban jelentette ki, hogy ha Ausztria és a német központi hatalom a német egység ügyében háborúba keverednék, Magyarország segítségére nem számíthat. Augusztus végén a német birodalmi kormány hivatalosan is fogadta Szalayt, mint egy önálló állam követét. Októberben azonban visszavonták az elismerést.
A német egységmozgalommal és a Habsburg Birodalom átalakításával szorosan összefüggött a független Lengyelország feltámasztásának kísérlete. Fennállt ugyanis annak lehetősége is, hogy a három részre szabdalt Lengyelország osztrák és porosz fennhatóság alatti területei függetlenednek és egyesülnek. Ez nyilván kihívta volna Oroszország intervencióját, s ezáltal a megszülető német nagyhatalom és Oroszország háborúját. Magyarország ebben a háborúban természetesen a demokratikus Németország oldalán szándékozott részt venni.
A lengyel-magyar szövetség végül sokkal korlátozottabb formában valósult meg. 1848 őszétől kezdve több ezer lengyel önkéntes állt be a Magyarországon megszervezett lengyel légiókba. A honvédsereg tábornoki karában három lengyel is szolgált: Józef Bem, Henryk Dembinski és Józef Wysocki.
Az észak-itáliai osztrák tartományokban március közepén kitört felkelés nehéz helyzetbe hozta a császári-királyi hadsereget, sőt, Károly Albert piemonti-szárd király is azonnal hadat üzent. Radetzky tábornagy feladásra kényszerítette Károly Albert seregét. A győzelem után folytatta támadását, s augusztus 9-én Károly Albert kénytelen volt fegyverszünetet kötni. A háborús győzelem lehetővé tette a Magyarország elleni határozottabb fellépést is.
1848 tavaszán az országban élő nemzetiségek is megmozdultak. Az egyes nemzetiségi mozgalmak eltérő kívánságokat hangoztattak, a nemzetként való elismertetéstől a terület autonómiájáig. A politikai viták fegyveres küzdelembe torkolltak, s a magyar nemzetgyűlés csak 1849. július végén hozott határozatot e követelések nagyobb részének teljesítéséről.
A leggyengébb, s rendőri eszközökkel is kezelhető mozgalomnak a szlovák tűnt. A jobbágyfelszabadítás a szlovák parasztság többségét kielégítette. A szlovák lakosság tekintélyes részét katolikusok alkották, s a nagyobbrészt evangélikus lelkészek vezette szlovák nemzeti mozgalomnak nem sok esélye volt a vallási identitását a nemzetinél többre tartó szepességi szlovák lakosság között. E mozgalom vezetői május 10-11-i liptószentmiklósi gyűlésükön nemzeti egyenjogúságot, önálló nemzeti gyűlést és arányos országgyűlési képviseletet, emellett a korábbi földesúri túlkapások orvoslását, a majorsági jobbágyok felszabadítását és a földesúri regálejogok (kocsmáltatás, mészárszék, szeszfőzés) eltörlését követelték. A Batthyány-kormány azonban nemsokára elrendelte e tanácskozás résztvevőinek mint pánszláv izgatóknak a letartóztatását, s azok kénytelenek voltak Csehországba menekülni. Szeptember végén a Szlovák Nemzeti Tanács által osztrák pénzen szervezett légió betört Észak-Magyarországra, de rövidesen kiszorították onnan. Decemberben a Tanács vezetői már a császári-királyi hadsereghez csatlakozva próbálták meg felkelésre bírni a szlovák lakosságot, azonban komolyabb sikert ekkor sem arattak. A szlovák légió létszáma nem haladta meg az ezer főt, ugyanakkor a magyar honvédseregben legalább 20 ezer szlovák katona harcolt.
Az ország déli és keleti végein húzódó Katonai Határőrvidék lakosságát többségében horvátok, szerbek és románok alkották, s a határőrvidéket az áprilisi törvények után is - kompromisszumos megoldásként - Bécsből kormányozták. E határőrlakosság komoly fegyveres erőt jelentett, és sikerrel képviselhette e nemzetiségek követeléseit. A határőrezredek vezetői, az uralkodó és a birodalom egysége iránt elkötelezett személyek voltak, akik ki tudták használni e lakosságnak a "jó császárhoz" fűződő illúzióit.
A horvátokat a magyar országgyűlés is önálló nemzetnek tekintette. A horvát liberálisok lényeges követelése volt Horvátország, Szlavónia, Dalmácia és a Magyar Tengermellék, illetve a horvát és szlavón Határőrvidék Háromegy Királyságként történő egyesítése, s a magyar hatóságokkal horvátul történő érintkezés joga. A március 23-án horvát bánná kinevezett báró Josip Jellacic, aki az udvari körök embere volt, tudta, hogyan terelje a közvéleményt a fegyveres konfliktus felé. Jellacic Zágrábba érkezése után megszakított minden kapcsolatot Magyar- és Horvátország között. A jobbágyfelszabadítást saját hatáskörében hirdette ki, s úgy tett, mintha az 1848. áprilisi törvények nem lennének érvényesek. A magyar tárgyalási ajánlatokra nem válaszolt, s amikor az uralkodó magyar követelésre felfüggesztette őt báni tisztéből, Jellacic az uralkodói kéziratot is félredobta. Hiába ajánlotta fel a magyar kormány Horvátország számára a puszta perszonális uniót, sőt, az elszakadást is, Jellacic a "Monarchia megmentőjeként", az önálló magyar pénz-, had- és kereskedelemügy feladását követelte.
A szerb nemzeti mozgalomnak 1848 tavaszán még több központja volt. Mind a pesti, mind az újvidéki szerb gyűlés követelte a szerbek nemzetként történő elismerését, ám az előbbi ezt megtoldotta azzal a kéréssel is, hogy a szerbek évenkénti nemzeti kongresszusaikról sérelmeiket a magyar hatóságok mellőzésével egyenesen az uralkodóhoz terjeszthessék fel. Az újvidéki gyűlés résztvevői ezt a pontot nem vették fel kérelmükbe, határozottan követelték viszont a határőrvidéki feudális viszonyok felszámolását. Amikor azonban ez utóbbi gyűlés küldöttei megjelentek Pozsonyban, Kossuth meglehetős egyértelműséggel adta értésükre, hogy nemzetként történő elismertetésükre nem számíthatnak, mert Magyarországon csak egy nemzet van, a magyar. A küldöttség egyik vezetője, Djorde Stratimirović erre kijelentette, hogy akkor követeléseik teljesítését másutt fogják keresni, mire Kossuth állítólag így válaszolt: "Akkor a kard fog dönteni közöttünk".
A délvidéki szerbek követelései között megjelent az önálló Szerb Vajdaság létrehozásának igénye, s a május 13-15-i karlócai szerb nemzeti gyűlésen immár fegyverkezésre szólították fel a szerb lakosságot. A konfliktus elmérgesedésébe az is belejátszott, hogy a török protektorátus alatt álló félfüggetlen Szerbiából ezrével érkeztek a szerviánusnak nevezett önkéntesek magyarországi testvéreik megsegítésére. Részvételük döntő befolyással volt a karlócai gyűlés hangulatára, s arra is, hogy a június közepétől megkezdődő fegyveres küzdelem vadállati kegyetlenséggel folyt. A szerviánusok és határőrök erődített táborokat hoztak létre, s ezekből kicsapva, megtámadták a Bácska és a Bánság védtelen német, román és magyar településeit, s részben elűzték, részben kiirtották, részben meghódoltatták lakosságukat. Az itt állomásozó császári-királyi katonaság egyrészt kis létszámú volt, másrészt vezetői sem igazán törekedtek e felkelés felszámolására. E szerb táborok közül a legnevezetesebb Szenttamás volt, amelyet először 1848. július 14-én ostromoltak meg a magyar csapatok. A nyár és az ősz folyamán ezt további két sikertelen kísérlet követte. Amikor szeptember végére nagyjából sikerült lokalizálni a felkelést, a katonai ellenforradalom kibontakozása borította fel az erőviszonyokat.
Erdélyben a társadalmi szerkezetet részben lefedte a nemzetiségi szerkezet. A paraszti tömegek nagy része román nemzetiségű volt; a nemesség többsége pedig magyar. Az erdélyi román nemzetiség május 15-17-i balázsfalvi gyűlésén elfogadott határozatát anakronisztikus kettősség jellemezte. Ez az áprilisi törvényeknél jóval radikálisabb jobbágyfelszabadítást követelt, ugyanakkor azt igényelte, hogy a románokat - a magyarok, székelyek és szászok mellett - ismerjék el (feudális értelemben vett) negyedik nemzetnek, s amíg ez nem történik meg, az erdélyi országgyűlés ne tárgyaljon a Magyarországgal való unióról.
A május 29.-július 18. között ülésező erdélyi országgyűlés - amelyen megszülettek azok a törvények, amelyek Erdélyben is felszámolták a feudális rendet - arra hivatkozva, hogy az unió megszületésével eltűnnek a feudális értelemben vett nemzetek, s Erdély népei egyaránt részesülnek a polgári szabadságjogok áldásaiban, elutasította a követelést. Az unió kimondását a magyar és erdélyi politikusok azért is sürgették, mert indokoltan attól tartottak, hogy a különálló Erdély az ellenforradalmi törekvések bázisává válna.
A magyar népképviseleti országgyűlés unió-bizottsága hiába dolgozta ki a román nemzetiségi igényeket is figyelembe vevő törvényjavaslatait, ezek tárgyalására nem került időben sor. Ez pedig lehetővé tette, hogy az erdélyi románok körében egyre inkább a magyarellenes irányzat kerekedjen felül. A román parasztság elégedetlen volt a jobbágyfelszabadítás módjával. A mozgalmait letörő katonaság nagyobbrészt magyar nemzetiségű lévén, a hatalom és a nép közötti konfliktus egyben nemzetiségi konfliktusként is jelentkezett. Karl Urban alezredes, a naszódi román határőrezred parancsnoka, illetve az erdélyi főhadparancsnokság vezetői mindent megtettek annak érdekében, hogy a román parasztság a császári-királyi hatalomtól remélje kívánságainak teljesülését. A szeptember 16-28. között összeülő második balázsfalvi román gyűlés követelte a nemzetiségek egyenjogúságát kimondó osztrák alkotmány Erdélyre történő kiterjesztését, s elhatározta a román lakosság felfegyverzését és mozgósítását.
1848 őszétől a végrehajtó hatalmat gyakorló Országos Honvédelmi Bizottmány megörökölte a Batthyány-kormány külügyi apparátusát. Teleki László mellett Párizsban tartózkodott Szalay László, a kormány volt frankfurti megbízottja is. November 12-én Kossuth őt bízta meg Magyarország angliai képviseletével. Szalay december 11-én átküldte megbízólevelét Palmerston külügyminiszternek, akitől december 13-án azt a választ kapta, hogy "a brit kormánynak Magyarországról csak mint az osztrák birodalom részéről van tudomása", ha tehát Szalaynak közlendője van, azt az osztrák nagykövet útján tegye meg. Az angol magatartást két dolog magyarázza. Egyrészt a napóleoni háborúkat lezáró békerendszer az Osztrák Császárság részének ismerte el Magyarországot, másrészt Anglia Oroszország feltartóztatásában és az európai egyensúly fenntartásában számított Ausztriára. Hasonlóan járt Teleki is Franciaországban. Az ő helyzetét az is bonyolította, hogy főleg a radikális körökkel ápolt jó kapcsolatot. Emellett Franciaország a német egység ellenfele volt, s ebben számított Ausztria szövetségére is.
A custozzai csatát követően kötött fegyverszünetet 1849. március 12-én Károly Albert március 20-tól felmondta. A Habsburg Birodalom ezzel ismét kétfrontos háborúra kényszerült. A erőviszonyok kiegyenlítettek voltak, de a császári-királyi tüzérség csaknem a kétszerese volt a szárdokénak. Radetzky azonban már 19-ére összpontosította, s a fegyverszünet lejárta után azonnal megindította csapatait. Március 23-án Novaránál szétverte a szárd hadsereget. Másnap Károly Albert lemondott, 26-án újabb fegyverszünetet kötöttek, amelyet augusztus 6-án békekötés követett.
Ezzel csaknem egy időben, március 28-án került sor Frankfurtban az egységes Németország alkotmányának elfogadására. A frankfurti parlament a császári koronát IV. Frigyes Vilmos porosz királynak ajánlotta fel, de az visszautasította a demokratikus választás eredményét. A német egység tehát továbbra sem jött létre, a demokratikus erők 1849. májusi felkelései sem fordíthatták meg ezt a folyamatot. Ausztriának tehát nem kellett egy újabb nagyhatalom létrejöttétől, s annak a birodalom német területeire való vonzásától tartania. Sőt, Poroszország fegyveres segítséget ajánlott a magyar szabadságharc leverésére.
Az osztrák politikusok 1849 márciusa óta foglalkoztak azzal a gondolattal, hogy a magyar szabadságharc leveréséhez segítséget kérjenek Oroszországtól. Az első, még korlátozott orosz intervencióra már 1849 januárjában, Erdélyben sor került, ám az orosz segédcsapatok sem tudták megakadályozni Bem győzelmét. A tavaszi hadjárat magyar győzelmei megérlelték a segítségkérés elhatározását. Ausztria az 1833. évi münchengrätzi szerződés értelmében számíthatott a cári Oroszország hadseregének segítségére, s e beavatkozáshoz elnyerte a nyugati nagyhatalmak támogatását is. "Talán igazuk van, de végezzenek velük gyorsan" - mondta Palmerston angol külügyminiszter a brit reagálásról érdeklődő londoni orosz nagykövetnek. Anglia számára ugyanis az volt a fontos, hogy Oroszország a Balkánon ne tudjon előrenyomulni, s ehhez szüksége volt az erős Ausztriára. Ha ezt az Ausztriát éppen Oroszország menti meg a felbomlástól, annál jobb. Magyarország viszont nem tudott szövetségest találni a háború újabb szakasza előtt. A külföldi magyar ágensek legfeljebb informális kapcsolatot tudtak teremteni a hivatalos politika képviselőivel, s hiába sikerült megnyerniük a sajtó és a hatalmon kívül lévő csoportok egy részének támogatását, nem tudták megfordítani az egyes államok Ausztria-barát politikáját.
A békekísérletek szinte a fegyveres harc kitörésével egy időben megkezdődtek. Elsőként 1848 júniusában Csernovits Péter királyi biztos lépett érintkezésbe a szerb fölkelők vezetőivel. A fegyverszünetet a szerbek erőgyűjtésre használták fel, s ezt tették az 1848. novemberi békekísérletek alkalmával is. Az olmützi alkotmány kihirdetése után kiderült, hogy a birodalom vezetőinek eszük ágában sincs teljesíteni a nemzetiségek területi és önkormányzati igényeit, hanem a centralizációt tekintik megoldásnak. Mindez felerősítette a magyarok és nemzetiségek közötti megbékélés gondolatát. A megegyezést 1849 márciusában-májusában reális eséllyé tette a szerbiai önkéntesek visszahívása, illetve a délvidéki magyar sikersorozat. A tárgyalások során azonban áthághatatlan akadályt jelentett a szerbek részéről az önálló Vajdaság iránt támasztott igény. Jellacic délvidéki megjelenésével aztán ismét a fegyveres megoldás hívei jutottak szerephez.
1849 tavaszán jó esély mutatkozott a magyar-román megbékélésre. A nemzetgyűlés román nemzetiségű képviselői a magyar sikerekből azt a következtetést vonták le, hogy a románoknak meg kell egyezniük a magyarokkal, mert különben mozgalmuk teljes vereséget szenvedhet. Egyikük, Ioan Drágos érintkezésbe lépett Avram Iancuval, a felkelők vezetőjével. A tárgyalások jól haladtak, s 1849. május 5-i topánfalvi népgyűlésen a felkelők többsége a béke mellett nyilatkozott. Másnap azonban egy magyar szabadcsapatvezér, Hatvani Imre meggondolatlanul támadást indított Abrudbánya ellen. A kiújuló harcokban százak veszítették életüket. A felkelés elnyomására indított hadjárat sikertelenül végződött, s a felkelők az orosz intervenció előestéjén az erdélyi magyar haderő jelentős részét kötötték le.
Az 1848. évi levert havasalföldi forradalom vezető politikusai a román egységmozgalomra nézve egyaránt veszélyesnek tartották az orosz és az osztrák nagyhatalmat, s ezért közvetítésre ajánlkoztak a magyar és a román fél között. A magyar kormánnyal közösen kidolgozott megbékélési tervezetük képezte részben az alapját a magyar nemzetgyűlés 1849. július 28-án elfogadott határozatának. Ez ugyan nem adott területi autonómiát az egyes nemzetiségeknek, de elismerte jogukat a szabad nemzeti fejlődésre, s ennek érdekében a községi, egyházi és törvényhatósági életben kiterjedt nyelvhasználati jogokat biztosított számukra. Mindez nem akadályozhatta meg a szabadságharc összeomlását, de lehetővé tette, hogy az abszolutizmus időszakában az országban lakó népek politikusai ne egymás ellenében, hanem egymással összefogva próbálják meg felvenni a harcot a mindegyikük nemzeti kifejlődését veszélyeztető hatalom ellen.
A délvidéki hadműveletek első magyar sikerét a Béga partján található perlaszi szerb tábor ostroma hozta. Kiss Ernő ezredes csapatai 1848. szeptember 2-án több ponton is megtámadták a tábort. A magyar tüzérség elhallgattatta a szerbekét, majd a sorezredi és honvédgyalogság bevette a tábort. A szerb felkelést szeptemberben sem sikerült elfojtani, s az október 3-i manifesztumnak és Latour utolsó utasításainak köszönhetően a hónap közepétől a Bánság két legfontosabb erődje, Arad és Temesvár vára is felmondta az engedelmességet a magyar hatóságoknak. A környéken állomásozó magyar haderő azonban rövid időn belül egyenlő ellenfélnek bizonyult. Október 13-án a Bácskában visszaverték a Törökbecse ellen támadó szerb csapatokat. November-decemberben a magyar csapatok a Bánságban elfoglalták Ördöghídját, Tomasevácot, Károlyfalvát, Alibunárt, Jarkovácnál pedig súlyos vereséget mértek a szerb csapatokra. 1848 végére jelentősen sikerült visszaszorítani a szerb fölkelőket, s Aradot is laza ostromzár vette körül. 1848 decemberében a délvidéki csapatok egy részét a nyugati határra vezényelték át, s így a bánsági magyar erők 1849. január eleji támadása kudarcba fulladt. Január 2-án Pancsovánál a Kiss Ernő vezette bánsági magyar hadtest súlyos vereséget szenvedett.
1848. szeptember 11-én a hajnali órákban Josip Jellacic horvát bán és császári-királyi altábornagy vezetésével kb. 48 ezer horvát határőr és népfölkelő kezdte meg az átkelést a magyar-horvát határt képező Dráva folyón. Jellacic már a kezdet kezdetén egyértelművé tette, hogy nem a horvát-magyar viszályt rendezendő lépte át a Drávát. Csapatai nem horvát, hanem császári (fekete-sárga) zászlók alatt hatoltak be Magyarországra. A nem magyar kiegészítésű császári-királyi alakulatok értettek a jelzésből, s csatlakoztak a bán seregéhez. Teleki Ádám tábornok, a drávai magyar hadsereg parancsnoka kijelentette, hogy a Batthyány-kormány lemondása miatt jelenleg nincs törvényes hatóság az országban, tehát ő nem hajlandó szembeszállni Jellacic seregével. A helyzetet a magyar huszártisztek fellépése mentette meg. Küldöttségük felkereste Jellacicot, s kérte, hogy mutassa elő a Magyarország elleni támadásra vonatkozó uralkodói rendeletet. Mivel a bán ilyennel nem tudott szolgálni, kijelentették, hogy fegyverrel fogják útját állni. Batthyány és munkatársai megfeszített szervezőmunkájának köszönhetően azonban szeptember végén a magyar hadsereg a siker reményében vehette fel a harcot.
Szeptember végén a kb. 17 ezer főt számláló magyar sereg kiürítette Székesfehérvárt, majd a Velencei-tó északi partjára vonult vissza. Móga János altábornagy továbbra sem érezte magát elég erősnek az ellenálláshoz, s a fővárost fedezendő, Martonvásárig akart visszavonulni. Az országgyűlés által kiküldött biztosok követelték a megütközést, s az 1848. szeptember 28-i sukorói haditanácson olyan szenvedélyes vita bontakozott ki, hogy már-már attól lehetett tartani, a magyar hadsereg harc nélkül felbomlik. Batthyány javaslatára Móga vállalta, hogy ha Jellacic támadna, fegyverrel veri vissza a horvát sereget. Jellacic létszámfölényében bízva, szeptember 29-én megtámadta a magyar állásokat. Rohamoszlopait azonban sorra visszaverték a magyar honvédek és önkéntes nemzetőrök, centrumának támadása pedig összeomlott a többnyire frissen kiképzett magyar tüzérek pontos célzása következtében. Jellacic tehát félbeszakította a támadást, s fegyverszünetet kért, majd október 1-jén elhagyta állásait, s megindult Győr felé. Székesfehérvárott hátrahagyott helyőrségét a városi népfelkelés, Baranya és Tolna megyéken át felfelé tartó 10 ezer főnyi mellékoszlopát Görgei Artúr, Csapó Vilmos és Perczel Mór csapatai kényszerítették fegyverletételre.
Jellacic újabb támadásra készült, s megállt Mosonnál. Itt akarta megvárni a Felvidékről és Bécsből érkező erősítéseket. Itt kapta a hírt, hogy az uralkodó Lamberg halálhírét véve, de az ő pákozdi kudarcáét még nem, október 3-án feloszlatta a magyar országgyűlést és őt nevezte ki Magyarország teljhatalmú királyi biztosává és az ország fegyveres erőinek főparancsnokává. Október 6-án újabb forradalom tört ki Bécsben, amelynek áldozatul esett Jellacic legfőbb támogatója, Latour is. A bán így támasz nélkül maradt, ezért gyors ütemben elhagyta az országot. Október közepéig a Dunántúl ismét magyar kézre jutott, és sikerült biztosítani a nyugati országrész legfontosabb várait és erődjeit, Komáromot, Lipótvárt és Eszéket is. Az október 3-i királyi manifesztum híre - Jellacic menekülésének pillanatában - elősegítette, hogy a volt császári-királyi tisztek többsége vállalja a magyar ügy további szolgálatát. A bécsi forradalom pedig a lehető legjobbkor jött, hiszen hetekre megbénította a kibontakozó katonai ellenforradalom "agyközpontját". Windisch-Grätz tábornagy, a császári-királyi főerők parancsnoka október közepén megkezdte Bécs körülzárását. A Lajtánál megtorpanó magyar fősereg pedig katonai és politikai okokból egyaránt késlekedett a forradalmi császárváros megsegítésével. A Bécs alatt álló császári-királyi erők már Windisch-Grätz beérkezése előtt túlerőben voltak, s a magyar hadsereg több mint felét frissen alakított önkéntes- és honvédalakulatok alkották. Windisch-Grätz visszautasította a magyar tárgyalási ajánlatot. "Lázadókkal nem tárgyalok" - mondta. Október 30-án Jellacic megerősített csapatai Schwechatnál fölényesen visszaverték a Bécs felmentésére indított magyar támadást.
1848 őszén Erdély is lángba borult. Szeptember végén megkezdődött az erdélyi román parasztság és határőrség fegyveres lázadása a magyar kormányzat ellen, amelyet előbb csak a két román határőrezred, majd az erdélyi császári-királyi főhadparancsnok, Anton Puchner is támogatott. Puchner október 18-án bejelentette, hogy az uralkodó október 3-i manifesztuma alapján ostromállapotot hirdet ki Erdélyben, s katonai kormányzást vezet be. A székely határőrzászlóaljak egy része Magyarországon harcolt, s így a magyar csapatok november végére Csucsa környékére szorultak vissza. Csak Háromszék maradt magyar kézen. A helyzet december közepén változott meg. Ekkor vette át az észak-erdélyi csapatok parancsnokságát Józef Bem lengyel tábornok. Bem kihasználta a császári-királyi csapatok széttagoltságát, s december végén visszafoglalta Kolozsvárt, majd az újév elejére egész Észak-Erdélyt.
December első felében megindult a császári-királyi csapatok támadása. A Felvidékre betört Franz Schlik altábornagy több vereséget mért a magyar csapatokra, s a Tisza vonaláig tört előre. A hónap közepén a Windisch-Grätz vezette fősereg szinte elsöpörte maga elől Görgei feldunai hadseregét, s hasonló sorsra jutott december 30-án Mórnál Perczel Mór hadteste is. Az év végére a Dunántúl egésze a császári-királyi csapatok kezére került, s a fővárost is fel kellett adni. Az országgyűlés és az Országos Honvédelmi Bizottmány elhatározta, hogy átteszi székhelyét Debrecenbe. Előtte egy békekövetséget küldött Windisch-Grätzhez, de a herceg válasza, "Unbedingte Unterwerfung" (feltétlen alávetés) semmi jót nem ígért. Ahogy az sem, hogy a küldöttség egyik tagját, Batthyány Lajost a császári-királyi csapatok fővárosi bevonulása után letartóztatták.
1849. január végén a magyar csapatok feladták a Bácskát és a Bánságot, s a délvidéki szerb és császári-királyi erők megkezdték előnyomulásukat Szeged és Arad felé. A magyar csapatok a Maros vonalára vonultak vissza. A szerbek a Bácska és a Bánság nagy részének meghódoltatása után megkísérelték birtokukba venni ezt a vonalat, s érintkezésbe lépni a Duna-Tisza-közén előnyomuló császári-királyi főerőkkel. Február 11-én Kuzman Todorovic vezérőrnagy elfoglalta Újszegedet, és lövette Szegedet. A magyar csapatok Hadik Gusztáv vezetésével visszafoglalták Újszegedet, a szerbeket pedig Szőregre űzték vissza.
1849. január 2-án, a főváros kiürítése előtt tartott haditanács határozott a magyar erők tiszántúli összpontosításáról. A haditerv értelmében fel kellett adni a Délvidéket, a felső-tiszai és a Perczel-hadtestnek pedig a Tisza vonalán kellett állást foglalnia. Az összpontosítás sikere érdekében Görgei feldunai hadtestének egy északnyugati irányú diverziót kellett végrehajtania az ostromlott Lipótvár felmentésére, majd a bányavárosokon át kellett visszavonulnia a Felső-Tiszához. A terv végül is sikert hozott. Görgei felvidéki hadjáratának következtében Windisch-Grätz nem mert elmozdulni Budapestről, s az így nyert két hét elegendő volt ahhoz, hogy megszilárduljon a magyar védelem. A Mészáros helyére kinevezett Klapka György ezredes megállította a Felső-Tiszánál Schlik csapatait. A Közép-Tisza védelmét ellátó Perczel vezérőrnagy január 22-25. között Franz Ottinger vezérőrnagy lovasdandárát űzte egészen Pest határáig, s ezzel annyira megrémítette Windisch-Grätzet, hogy az a Görgeit üldöző erők egy részét is visszarendelte. Február elején Görgei is megjelent Schlik hadtestének hátában, s végre eljött az ellentámadás ideje.
Január közepén Bem Dél-Erdélybe indította csapatait, de 21-én súlyos vereséget szenvedett Nagyszebennél. Az ezt követő kéthetes visszavonulásban egyik kudarc érte a másik után. A Délvidékről felrendelt bánsági hadtest parancsnoka, Damjanich János vezérőrnagy egy hadosztálynyi erősítést küldött Aradról Bemnek. Ennek birtokában Bem Piskinél megállította Puchner csapatait. Ezután bámulatos gyorsasággal Észak-Erdélyben termett, kiszorította onnan az ismét betört ellenséget. Majd délnek fordulva egy remek hadmozdulattal Puchner háta mögött elfoglalta Nagyszebent a császári-királyi csapatokat február eleje óta támogató orosz csapatoktól. Március végére egész Erdélyt megtisztította a császári-királyi és orosz erőktől. Csak a gyulafehérvári erőd és a dévai sziklavár maradt a császári-királyi oldal, illetve az erdélyi Érchegység a román felkelők kezén.
1849 februárjára megértek a magyar ellentámadás lehetőségei. A fővezérré kinevezett Henryk Dembinski tábornok azonban csődöt mondott. Már működése kezdetén széttagolta a magyar főerőket. Így aztán amikor február végén Windisch-Grätz felébredt téli álmából, s megindult Debrecen felé, a február 26-27-i kápolnai csatában a magyar főseregnek alig fele vett részt, s szenvedett vereséget. A visszavonulás során Dembinski ismét tanújelét adta hadvezéri alkalmatlanságának, s az elégedetlen tisztikar Szemere Bertalan országos biztos közreműködésével letette őt a fővezérségről. A döntést Kossuth is jóváhagyta.
Március közepén Nagykőrös térségében a Vetter Antal fővezér vezette magyar ellentámadási kísérlet ismét visszavonulással végződött. Március 30-án Vettert Görgei váltotta fel, s a fősereg felsorakozott a támadáshoz. A hadszíntér egészét tekintve, Windisch-Grätz erői voltak fölényben, de a magyar haditerv kiegyenlítette ezt a hátrányt. Egy hadtest Hatvannál állva, magára vonta a császári-királyi fővezér figyelmét, s ezalatt három másik egy délnyugati kerülővel igyekezett az ellenséges fősereg hátába kerülni. Windisch-Grätz az utolsó pillanatban kivonta csapatait a gyűrűből, de a magyarok így is három szép győzelemmel (Hatvan, Tápióbicske, Isaszeg) kezdték meg a hadjáratot. A támadás második szakaszában a főváros előtt álló kb. két hadtest lekötötte az ellenséges fősereget, s ezalatt a főoszlop egy északnyugat-délnyugati irányú kerülővel elérte Komáromot, s több győztes ütközetet vívott. A Windisch-Grätzet felváltó Ludwig Welden táborszernagy kénytelen volt kiüríteni a fővárost, csupán a budai várban hagyott őrséget. Jellacic hadtestét leküldte a Délvidékre, ő maga a főerővel a nyugati határszélre vonult vissza.
Komárom felmentése után Görgei tovább akart támadni, Klapka pedig Buda ostromát indítványozta. Azzal érvelt, hogy a fősereg a Buda alatt hagyott erők nélkül gyenge egy újabb támadásra; s hogy amíg Buda osztrák kézen van, sem a Duna vonalát, sem pedig a majdnem kész Lánchidat nem használhatja a magyar hadsereg. Az erőviszonyok ismeretében az ostrom indokolt volt. A Bécs előtt álló császári-királyi hadsereg közel kétszeres túlerővel rendelkezett. Görgei tehát Buda alá vonult. Május 4-én megadásra szólította fel a várat védő, svájci származású, de debreceni születésű Heinrich Hentzi tábornokot. Hentzi elutasította az ajánlatot, sőt, az elkövetkező napokban többször is indokolatlanul lövette Pestet, noha Görgei csapatai onnan nem intéztek támadást. Május 21-én a hajnali órákban indult meg a döntő roham, s reggel 6-kor már magyar zászló lobogott a budai oldalon. A harcban maga Hentzi is halálos sebet kapott. A vár bevétele egyike volt 1848-1849 legrövidebb és legsikeresebb ostromműveleteinek: mindössze 17 napig tartott, s 248 ágyú és több ezer puska jutott a magyarok kezére.
1849. március 15-én Perczel Mór vette át a bácskai csapatok, a IV. hadtest parancsnokságát. Perczel először Péterváradot mentette fel észak felől az ostromzár alól, majd sikertelen kísérletet tett a déli ostromzár áttörésére. Ezután visszafordult, és Szegedről újabb erősítéseket vont magához. Április 3-án megtámadta és bevette a szenttamási szerb tábort. Április 7-én áttört a római sáncokon, 12-én megkísérelte a titeli szerb fennsík elfoglalását, de visszaverték. Újabb erősítéseket vont magához, majd átkelt a Tiszán. Április 29-én Nagybecskerek és Melence között kemény ütközetet vívott Kuzman Todorovic csapataival, amely után mindkét fél visszavonult. Másnap Perczel bevonult Nagybecskerekre. Közben Bem is elhagyta Erdélyt, s április 16-án áttört a Vaskapu-szoroson, és benyomult a Temesközbe. Elfoglalta Karánsebest és Lugost, majd Zsombolyán találkozott Perczellel. Közben az Erdélyből kiszorított császári-királyi hadtest Malkowski altábornagy vezetésével Orsovánál ismét betört Magyarországra. Bem és Perczel megállapodtak, hogy Perczel Todorović üldözését folytatja, Bem pedig Malkowski ellen fordul. Perczel május 7-én Tomasevác és Uzdin között ismét megverte a szerb csapatokat, majd május 10-én bevonult Pancsovára. A délvidéki szerb hadtest részekre szakadt. Bem villámgyorsan Malkowski hadtestének oldalába küldte dandárait, mire az a bekerítéstől tartva, elhagyta az országot.
A beavatkozást előkészítő tárgyalások március végén kezdődtek meg, s az előzetes megállapodást már akkor megkötötték, amikor a magyar függetlenség kimondásának híre még meg sem érkezett Bécsbe. Az osztrák fél egy néhány tízezer főnyi, osztrák parancsnokság alatt működő segéderő küldését kezdeményezte. I. Miklós cár azonban úgy vélte, olyan erős hadsereggel kell fellépnie, amely önmagában is képes eltiporni a forradalmat. Ezért 200 ezer katona küldését határozta el, további 80 ezer főt pedig készültségbe helyezett; tehát hadseregének kb. egynegyedét kész volt Magyarországon alkalmazni. A 170 ezer fős honvédseregnek tehát ezzel - a 170 ezer főnyi császári-királyi hadsereggel együtt - 370 ezer főt számláló haderővel kellett megmérkőznie.
Görgei úgy látta, csak akkor remélhet sikert, ha még az orosz főerők beérkezte előtt képes vereséget mérni a császári-királyi főseregre. A Délvidékről remélt erősítések azonban Perczel Mór június 7-i kátyi veresége miatt nem érkeztek meg. Így a június 16-21. közötti Vág-menti magyar ellentámadási kísérlet kudarccal végződött. Görgei javaslatára a kormány június 26-án elfogadta a főerők komáromi összpontosítását, de aztán június 29-én - Görgei távollétében - a Tisza-Maros szögi koncentráció mellett döntött. Katonai szempontból a komáromi haditerv volt a jobb. Amíg Komárom, a Habsburg Birodalom egyik legjobb erődítése magyar kézen volt, a császári-királyi hadsereg nem hagyhatta azt figyelmen kívül. A komáromi összpontosításnál a magyar erőknek két hetük lett volna arra, hogy megpróbáljanak döntő vereséget mérni Julius Haynau táborszernagy seregére. A Szeged környéki összpontosítással viszont a magyar hadsereg egyszerre vonta volna magára az orosz és a császári-királyi hadsereg támadását. Görgei főserege július 2-án Komáromnál megverte Haynaut, de a csatában maga Görgei is súlyos fejsebet kapott. A fővezér szolgálatképtelensége miatt a sereg tehát nem vonult le időben Budára, az újabb áttörési kísérlet július 11-én már magyar kudarcot hozott. Így az időközben legalább némileg felépült Görgei kénytelen volt a Duna bal partján megindulni Szeged felé.
Görgei július 15-én Vácnál az Ivan Fjodorovics Paszkevics tábornagy vezette orosz főseregbe ütközött, de kitért előle, s nagy kerülővel elérte a Tiszát. Minden egyes pontra előbb ért, mint az oroszok, s a magyar hadsereg egyhatodával lekötötte az intervenciós erők egyharmadát, saját erőinek négyszeresét. Maga a cár is csodálkozott azon, hogyan lehetséges, hogy Görgei 30 ezer embere a bolondját járatja Paszkevics 120 ezer katonájával. Paszkevics óvatos ember lévén, megpróbált mindenütt egyformán erős lenni. Ennek következtében mindig onnan vont el csapatokat, ahol azokra éppen szükség lett volna, s oda küldte őket, ahol egy fia magyar huszár nem mutatkozott. Így aztán némelyik orosz alakulat háromszor tette meg a Miskolc és Kápolna közötti utat. Görgei levonulása közben Perczel Mór tábornok lovassága Turánál oldalba kapta az oroszokat, s bár az ütközet magyar visszavonulással végződött, elősegítette Görgei elvonulását.
Jellacic május végén jelent meg a bácskai hadszíntéren, s június 7-én Kátynál súlyos vereséget mért Perczelre. Ezt követően megpróbálta elzárni a péterváradi magyar erődöt, s június 25-én újabb győzelmet aratott Óbecsénél. A támadást azonban nem folytatta tovább, s így a magyar hadvezetés erősítéseket küldhetett a hadszíntérre. Jellacic erről értesülve támadásba kezdett, de július 14-én Vetter Antal és Guyon Richárd magyar csapatai Kishegyesnél olyan vereséget mértek rá, hogy jobbnak látta a Duna jobb partjára visszavonulni, s egészen augusztus közepéig nem merte kidugni az orrát a titeli fennsíkról. Június végén magyar kézre került Arad, s Vécsey Károly tábornok szoros ostromzárat vont Temesvár köré.
Erdélyben Bem közel 40 ezer emberrel rendelkezett, az orosz és osztrák erők párezer fővel többel. Ám legjobb katonái a románok havasi állásait tartották megfigyelés alatt, vagy Gyulafehérvárat ostromolták. A határszélen álló csapatok többsége rosszul felszerelt újoncokból állott. Bem tudta, hogy ha nagy csatát vállal, serege könnyen megsemmisülhet. Ezért mindig más és más hadosztálynál jelent meg, hogy állandó támadásokkal megakadályozza az orosz-osztrák erők kijutását az Alföldre. Előbb Beszterce vidékén, majd a Székelyföldön pörölyözte az ellenséget, sőt, július végén az oroszok háta mögött betört Moldvába is. Július 31-én Segesvárnál került szembe Lüders orosz főseregével. A többszörös túlerővel folytatott küzdelemben súlyos vereséget szenvedett, s maga is majdnem az üldözők kezére került. Az elesettek között volt a forradalom költője, Petőfi Sándor is. Bem azonban nem pihent. Segesvár után néhány nappal már Nagyszeben felé tartott, s Lüders háta mögött - megismételve 1849. márciusi bravúrját - ismét elfoglalta a várost. Ezzel arra kényszerítette a Székelyföld felé tartó oroszokat, hogy visszaforduljanak. Augusztus 6-án Nagyszeben és Nagycsűr között vívta utolsó erdélyi csatáját. Lüders csapatai valósággal szétszórták Bem hősiesen küzdő honvédeit. A megmaradt csapatok Déva felé szállingóztak, Bem pedig Magyarországra sietett, mert Kossuth őt bízta meg a fővezérséggel.
Július végén megvalósult a Tisza-Maros szögi koncentráció, de az új magyar fővezér, Dembinski altábornagy nem ütközött meg Haynau létszámban kisebb erőivel, hanem feladta Szegedet, s visszavonult az osztrák kézen lévő Temesvár irányába. A kormány hiába rendelte Aradra, Dembinski fontosabbnak tekintette a török határ felé vezető út biztosítását. Augusztus 9-én a fővezérré kinevezett Bem itt vette fel a harcot Haynau ellen, de a csata közben fellépő lőszerhiány miatt kénytelen volt visszavonulni. A visszavonulás közben pánik tört ki, s Lugoson az 50 ezer fős seregből alig 20 ezer gyűlt össze.
Az augusztus 9-10-én Aradra érkező Görgei tehát egyedül maradt. Még a felvidéki hadjárat során érintkezésbe lépett az orosz fővezérséggel. Az oroszok a mielőbbi fegyverletételre szerették volna rábírni az általuk legveszélyesebbnek tartott magyar tábornokot. Görgei abban reménykedett, hogy a tárgyalások révén sikerül éket verni az orosz és osztrák szövetségesek közé. Augusztus 10-én a magyar minisztertanács elhatározta a korona felajánlását a cári család valamelyik tagjának, s egyben kijelentette, hogy ha az orosz fél nem hajlandó erről tárgyalni, sem pedig Ferenc József felé közvetíteni, a magyar hadsereg a döntő csata után leteszi fegyverét az oroszok előtt. A temesvári vereség után ez a helyzet állt elő, s Görgei nem tett mást, mint végrehajtotta ezt a határozatot akkor, amikor augusztus 13-án Világosnál Rüdiger orosz lovassági tábornok előtt hadseregével megadta magát. Példáját követték a többi, még fegyverben lévő seregtestek, szeptemberben Pétervárad, október elején Komárom erődje.
A szabadságharc emberáldozatainak számát nem ismerjük. Az orosz hadsereg vesztesége 13 554 fő volt. A császári-királyi hadsereg a harctereken 10 173 főt veszített, de ebben nincsenek benne a határőrvidék és a nemzetiségi felkelők veszteségei, s a sebesülésben vagy járványban elhunytak. A magyar fél veszteségéről az adatok 24 ezer és 54 ezer fő között ingadoznak. A magyar polgári lakosság veszteségét 10 ezer főre becsülik. A nemzetiségi lakosság veszteségéről nincsenek pontos adatok. Anyagilag az ország a Kossuth-bankókkal fizette meg az átalakulást; az osztrák fél ugyanis teljes megsemmisítésüket rendelte el.
A megtorlás már 1849 januárjában megkezdődött. Windisch-Grätz fővezérsége alatt 13, az őt követő Welden idején mindössze 1 főt végeztettek ki a császári-királyi hatóságok. Az ítéletek elsősorban az alsóbb társadalmi rétegek megfélemlítését szolgálták. A magas rangú honvédtisztek, képviselők többsége csupán néhány heti vizsgálati fogságon esett át. Haynau táborszernagyot Magyarországon megelőzte rossz híre. 1849 tavaszán kíméletlenül verte le az észak-itáliai Brescia lakosainak fegyveres felkelését, tucatnyi embert végeztetett ki, s sokakat - köztük nőket - botoztatott meg. 1849. július 1-jei kiáltványa szerint bárki, aki a magyar kormánnyal és hadsereggel kapcsolatban állt, rögtönítélő eljárással volt büntethető. Haynau működése során, 1849. augusztus végéig, összesen 38 főt végeztek ki. Többségük az alsóbb néprétegekhez tartozott. Szeptemberben mindössze két, október 6-25. között 29 személy kivégzéséről tudunk. Az európai felháborodás miatt a kormány kénytelen volt mérsékletre inteni Haynaut. 1849-1851 között kb. száz főt végeztek ki 1848-1849-es cselekedeteiért. A megtorlás legerősebb hulláma 1849. október 6-án kezdődött. Ezen a napon halt vértanúhalált Pesten Batthyány Lajos miniszterelnök és Fekete Imre gerillaszázados. A hajnali órákban az aradi vár sáncárkában lőtték agyon Kiss Ernő altábornagyot, Dessewffy Arisztid és Schweidel József vezérőrnagyokat és Lázár Vilmos ezredest. Néhány órával később pedig a honvédsereg kilenc tábornokát vezették a bitófa alá. A sort az osztrák Poeltenberg Ernő nyitotta meg. A birodalmi német arisztokráciát képviselte gróf Leiningen-Westerburg Károly, a hazai német polgárságot Láhner György és Aulich Lajos. A horvátok és szerbek többsége a magyar szabadságharc ellen harcolt; a kevés számú kivételt képviselte a szerb Damjanich János, a veretlen hadvezér, s a horvát Knezic Károly. A polgári átalakulást vezető középnemességet képviselte a mérnökkari tiszt Török Ignác és a lovassági parancsnok, Nagysándor József. Magyar arisztokrata volt gróf Vécsey Károly, noha szívesebben írt és beszélt németül, mint magyarul. A kivégzettek között volt tehát gróf és egyszerű polgár, horvát és szerb határőrcsalád sarja, birodalmi német és hazai örmény. Volt olyan, akit családi kötelékei, olyan, akit alakulata vagy csak egyszerűen vagyoni és társadalmi helyzete kapcsolt a magyar ügyhöz. De mindannyian úgy gondolták, hogy ha egyszer az uralkodó parancsára letették az esküt a magyar alkotmányra, akkor ezt védeniük kell - magával az uralkodóval szemben is.
A halálos ítéletek többségét 1850 tavaszától várfogságra vagy más büntetésekre enyhítették, s csakhamar megkezdődtek a kegyelmezések is. Előfordult, hogy valakit 1849 októberében halálra, 1850 elején húszévi várfogságra ítéltek, s az év nyarán már szabadon engedték. Az utolsó politikai foglyok, volt kormánybiztosok, képviselők honvéd törzstisztek, 1859-ben szabadultak. Többségük azonban továbbra is rendőri felügyelet alatt állt, s minden lépésüket besúgók figyelték.
A megtorlás testületi formáit főleg a császári-királyi vagy az orosz csapatokat megtámadó települések ellen alkalmazták. Jó esetben a helység megúszta egyszerű hadisarccal, rosszabb esetben felgyújtották és feldúlták, mint a császári-királyi csapatok Bősárkányt és Csongrádot, az oroszok Losoncot és Mezőcsátot. A pesti és óbudai zsidó közösségre a magyar szabadságharc támogatása miatt óriási hadisarcot vetettek ki.
A kisebb vétségek elkövetőit többféle büntetéssel sújtották, a pénzbírságtól, néhány hetes fogságtól, a többéves sáncmunkáig. A honvédsereg állományának kb. 25-30 százalékát sorozták be a császári-királyi hadseregbe. Több tízezer fő volt kénytelen letölteni a hét évet, kitéve magát a goromba altisztek kíméletlen bánásmódjának.
Azt a 18 esztendőt, amely a szabadságharc bukásától a kiegyezésig eltelt, történelmünk legsötétebb korszakai között tartjuk számon. Az önkényuralom kora elnevezés kissé patetikusan, de találóan fejezi ki az 1850-1860-as évek viszonyait. A birodalom politikai rendszerét a forradalmak felett aratott győzelem után a korlátlan fejedelmi hatalom elvei alapján alakították át. Ezt a berendezkedést a történetírás neoabszolutizmusnak nevezte el (az "új" jelzővel 18. századi felvilágosult előképeitől különbözteti meg). Az államhatalom képviselői- saját állításaik szerint - folyton az alattvalók boldogításán fáradoztak ugyan, de ennek módjaiba nem kívántak beleszólást engedni nekik.
Az újkori magyar társadalomfejlődésben és politikai kultúrában súlyos károkat okozott ez a szűk két évtized. A reformkor és 1848 nagy nemzedékét jórészt kiiktatták: kivégezték, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették vagy itthoni tétlenségre kárhoztatták. Alkotó energiáik s az általuk képviselt magatartásminta (a saját érdekek és a nemzet ügyének összekapcsolása) jóvátehetetlenül hiányzott a további fejlődésből.
A hatalomra került reakció ugyanakkor, miközben semmibe vette a politikai szabadságjogokat és az alkotmányos kormányzás elveit, nem függetleníthette magát a forradalom eredményeként létrejött gazdasági és társadalmi viszonyoktól. Ezekben a szférákban sokkal inkább a folyamatosság mutatható ki: részben korábban kezdődött folyamatok értek el a beteljesülés szakaszába, részben ekkor születtek meg a tőkés gazdaság és a polgári társadalom olyan intézményei, amelyek a kiegyezés után is változatlan formában működtek tovább.
Az abszolutizmus idején tovább épültek, erősödtek a reformkorban megszületett tőkés ipar kezdeményei. Uralkodói rendeletekkel számolták fel a vállalkozásokat akadályozó feudális maradványokat, tették szabaddá az utat a külföldi tőke beáramlása előtt. Épültek az utak, vasutak, folytatódott a folyók megkezdett szabályozása. Külföldi szakmunkások jöttek s hozták a szakértelmüket, gazdagodott a szaksajtó és szélesedett a szakképzés intézményrendszere. A polgárosodást szolgáló oktatási reform született, a nemesi vármegyéhez képest szakszerű közigazgatást építettek ki. Nem állt meg a városiasodás folyamata sem: épültek középületek, megkezdődött a közművesítés. Az első néhány sivár év után a kultúra is feltámadt tetszhalálából.
Ugyanakkor a magyar történelmi fejlődést súlyosan megterhelte, hogy a reformkor és a forradalom által elvetett mag az önkényuralom korában ért be. Az abszolutizmus a polgári állam és társadalom, valamint a tőkés gazdaság felülről való megteremtését hirdette meg. A rendszer működtetői ezzel a programmal egyrészről igazolni akarták az önkényuralmi módszereket a civilizált Európa előtt, másrészről a birodalom fennmaradása érdekében maguk is elkerülhetetlennek látták a modernizációt. A polgári átalakulás mikéntjét azonban elsősorban a birodalmi egységesítés szempontjának és a dinasztikus hatalmi érdekeknek rendelték alá. A hasznos intézkedések végrehajtása során figyelmen kívül hagyták a hazai sajátosságokat, ami lerontotta azok eredményességét. Az a tény pedig, hogy idegen, ellenségesnek érzett hatalom vezette be, tartósan népszerűtlenné tette a valóban szükséges intézményeket is.
A Habsburgok a 17. század óta meg-megújuló kísérleteket tettek, hogy az általuk birtokolt, etnikai, gazdasági, jogi és kulturális tekintetben hihetetlenül tarka országokat egységes összbirodalommá kovácsolják. A homogén birodalom megalkotásának útjában többnyire legnagyobb tartományuk, Magyarország jelentette a megkerülhetetlen akadályt.
Az 1848-as forradalmi hullám mozgásba hozta a birodalom népeit. A kormányzó elitnek arra a kérdésre kellett választ adni, hogy a nacionalizmus évszázadában hogyan lehet a soknemzetiségű monarchiát egyben tartani, hatalmi állását megőrizni. Egyrészt el kellett dönteni, milyen viszonyban álljanak egymással a jövőben a birodalom alkotórészei. A lehetséges alternatíva a föderáció és a centralizáció volt. A föderalista elképzelés szerint az egyes országok és tartományok megőrzik történelmileg kialakult önállóságukat, azokat elsősorban a közös uralkodó személye kapcsolja egymáshoz. A centralizáció híveinek szeme előtt ezzel szemben egyetlen hatalmi központból, azonos jogrend alapján, egységes igazgatási szervezet által irányított összbirodalom képe lebegett.
A másik fontos választóvonal az alkotmányosság és a fejedelmi abszolutizmus hívei között húzódott. Sőt, az alkotmányosság alatt sem ugyanazt értette mindenki. A konzervatív arisztokraták az 1848 előtti rendi alkotmányosságot szerették volna újjáéleszteni, kissé korszerűsítve, míg a liberális közvélemény parlamentáris monarchiát akart.
A magyar szabadságharc felett aratott győzelem után végül is a központosítás és az uralkodói abszolutizmus jegyében szervezték újjá a birodalmat. Ez a párosítás a nacionalizmus és liberalizmus századában természetesen a legkevésbé számíthatott társadalmi támogatottságra, főleg Magyarországon.
A győztes irányzat vezetője Felix Schwarzenberg herceg volt, akit 1848 őszén sógora, Windisch-Grätz javaslatára neveztek ki osztrák miniszterelnöknek. Schwarzenberg a Habsburg Birodalmat egységes, nemzetek feletti, centralizált állammá akarta kovácsolni, hogy az, megnövekedett súlyával vezető szerepet játszhasson a német egységfolyamatban. Ez a nagyvonalú koncepció azonban valójában illúzió volt. Megvalósításához hiányzott a gazdasági és a társadalmi háttér. A Habsburg birodalom már nem volt valódi nagyhatalom, legfeljebb regionális hatalom.
A centralizált abszolutizmust az 1851. december 31-én kiadott császári nyílt parancs, az úgynevezett szilveszteri pátens hirdette meg. A császár a törvényhozó és végrehajtó hatalom egyedüli birtokosává nyilvánította magát, aki egyedül saját tetszésétől függő rendeletekkel kormányozza a birodalmat. A miniszteriális kormányzást ugyan megtartotta, ám a miniszterek egyedül őfelségének tartoztak felelősséggel. Birodalmi törvényhozó testület híján az uralkodónak felelős minisztereké és egy kilenctagú Birodalmi Tanácsé (Reichsrat) volt a főhatalom. A birodalmat alkotó országokat egyszerű közigazgatási egységekké süllyesztették, élükre helytartót állítottak. A pátens ugyanakkor kifejezetten megerősítette a jobbágyfelszabadítást és a törvény előtti egyenlőséget.
Az 1849-ben orosz segítséggel győzedelmeskedő császári-királyi hadsereg sok pénzébe került a birodalomnak, s ezért már 1849. augusztus végén megkezdték a csapatok egy részének leszerelését. 1850-ben felszámolták az erdélyi határőrvidéket. A birodalom hadereje 4 hadseregből állt, ebből a 3. hadsereg Magyarországon és Erdélyben állomásozott. A hadsereg főleg megszálló és karhatalmi szerepet játszott, s ebben segítségére volt a birodalom egész területén megszervezett csendőrség (zsandárság), illetve a városokban működő rendőrség is.
A hadsereg főparancsnoki tisztét I. Ferenc József töltötte be. Az 1848-ban az Udvari Haditanácsot felváltó Hadügyminisztérium lassan háttérbe szorult az uralkodó döntéseit végrehajtó Katonai Iroda, illetve a Főhadsegédi Iroda mellett. 1851-ben a Hadügyminisztériumot megszüntették, helyébe a Hadsereg-főparancsnokság lépett; az 1859-es háború kudarcai után ez utóbbit szüntették meg, s újjászervezték a Hadügyminisztériumot.
A hadkiegészítés a katonai szolgálatra alkalmasak hadkötelezettségének elvén alapult, 1858-ban pedig bevezették az általános hadkötelezettséget. A szolgálati idő - Tirol és a Határőrvidék kivételével - 8 év volt, ami után még 2 évet kellett tartalékban eltölteni. A fegyverzet továbbra is elöltöltős, többnyire huzagolatlan lőfegyverekből és lövegekből állt.
Az egységes összbirodalom létrehozásának legnagyobb akadályát - miként a 18. században is - Magyarország eltérő berendezkedése képezte. A szabadságharcot orosz segítséggel leverő császári kormányzat Magyarországot meghódított tartományként kezelte. Nemcsak az 1848-as áprilisi törvények által kialakított alkotmányos-parlamentáris kereteket rombolták le; az ország még a forradalom előtti korlátozott különállását is elveszítette. Bécsben az úgynevezett jogeljátszási elméletet találták ki magyarázatul. Eszerint "Magyarország alkotmányos intézményeit nyílt lázadás és forradalom által elvesztette", a király, mint fegyverrel meghódított tartománnyal, szabadon rendelkezhet vele.
A különállás felszámolását szolgálta Magyarország közigazgatásának új rendszere is, amelyet a birodalmi belügyminiszter, Alexander Bach neve fémjelzett. Ennek megszervezését Bach bizalmi embere, az erdélyi szász származású Geringer Károly báró hajtotta végre.
A magyar korona országait öt tartományra osztva olvasztották be a birodalomba. Az 1848-ban szentesített uniót semmibe véve, újra elszakították Erdélyt (a Partiummal együtt). Az anyaországról leválasztották Horvátországot (a szlavon megyékkel, Fiuméval és a Muraközzel együtt). A déli határőrvidéken visszaállították az 1848 előtti állapotokat. Dél-Magyarország öt megyéjéből (Temes, Torontál, Krassó, Bács-Bodrog, illetve Szerém megye egy részéből) alakították ki a korábban sosem létezett Temesi Bánság és Szerb Vajdaság nevű tartományt.
A "koronatartományok" minden önállóságot nélkülöző közigazgatási egységek voltak. Sem egymással, sem az anyaországgal nem álltak semmilyen közjogi kapcsolatban, közvetlenül a birodalmi kormány igazgatása alá tartoztak. A bécsi kormány a feldarabolással csökkenteni akarta a magyar korona országainak súlyát az összbirodalmon belül (ezek együttesen a monarchia területének 46 százalékát alkották, és itt élt a lakosság 43 százaléka). Arra számítottak, hogy lassan elenyésznek az országrészek hagyományos kapcsolatai, elhalványul az összetartozás tudata; a kisebb súlyt képviselő tartományokat könnyebben lehet egy központból igazgatni.
A megmaradt Magyarországot öt kerületre osztották, melyeknek központja Budán, Pozsonyban, Sopronban, Kassán és Nagyváradon volt. A kerületek határait úgy húzták meg, hogy a magyar lakosság lehetőleg kisebbségbe kerüljön a nemzetiségekkel szemben. A végrehajtó hatalom legfelső szerve a Helytartóság lett. Hatáskörébe tartozott az egész polgári közigazgatás: a rendészet, a vallás- és közoktatásügy, a gazdasági igazgatás, az építésügy. A helytartói tisztet 1852-től a császár nagybátyja, Albrecht főherceg töltötte be. A kerületek élén alelnökök (kerületi főispánok) álltak. Egy-egy kerülethez 7-10 megye tartozott, melyeket a megyefőnökök igazgattak, belügyi, igazságügyi és adóügyi hivatalnokok, valamint a járási szolgabírák segítségével. Önkormányzatról a közigazgatás alsó fokán sem lehetett szó: a városok és községek a szigorúan központosított bürokratikus rendszer utolsó láncszemei voltak. Azt pedig inkább a nemzeti érzés és hagyomány megcsúfolásának vagy egyszerűen komikusnak találta a közvélemény, hogy a rendszert működtető, jelentős arányban idegen hivatalnokokat zsinóros-sarkantyús magyar díszruhába öltöztette a kormány (Bach-huszároknak csúfolták őket).
A gazdasági intézkedésekben a Magyarország beolvasztására irányuló szándék és a modernizálás keveredett. 1850-1851-ben fokozatosan megszüntették a magyar területeket az örökös tartományoktól elválasztó vámvonalat, felszámolva ezzel a magyar részről sokat bírált kettős vámrendszert. Ez a lépés kedvezett a magyar agrárexportnak, ugyanakkor az önkényuralom viszonyai közepette megfojtással fenyegette az éppen csak születőben levő magyar gyáripart, hiszen az országnak saját kormányzat híján nem voltak eszközei, hogy a fejlettebb osztrák-cseh ipar versenyével szemben védelmezze azt.
A céheket ugyan nem számolták fel, de az iparűzés szabadságát messzemenően biztosították. A gazdasági érdekvédelem szerveiként - osztrák mintára - megszervezték a kereskedelmi és iparkamarákat. Az alsó-ausztriai mérték- és súlyrendszer bevezetésével egységesült a mérésügy, miként a vasúti rendtartás is. A posta- és az ekkor kiépülő távíróhálózatot is birodalmi méretekben egységesítették.
Az új hatalom berendezkedése során egy sor olyan intézkedést is végrehajtott, amely a gazdasági-társadalmi haladást szolgálta. Ezek az önmagukban véve pozitív lépések azonban többnyire felemás eredményt hoztak, mivel a kivitelezést elsődlegesen nem a polgári modernizáció szempontjai határozták meg, hanem a dinasztikus hatalmi politika céljainak rendelték alá. Az új intézmények hatásfokát ráadásul alaposan lerontotta, hogy a társadalom eleve bizalmatlanul, sőt ellenségesen fogadta a felülről ráerőszakolt idegen mintákat. Ez az ellentmondásosság jellemezte az adóigazgatás, az igazságszolgáltatás és a rendvédelem korszerűsítését is.
A közteherviselést az 1848. évi VIII. törvénycikk mondta ki, az ennek alapjára helyezett új adórendszer tényleges bevezetése azonban az önkényuralom kormányzatára maradt. Az államgépezet a legerőteljesebb tevékenységet (a megtorlás mellett) éppen ezen a területen fejtette ki. Már 1849. október 20-án megjelent az a császári nyílt parancs, amely az egyenlő teherviselés megvalósítását a birodalom örökös tartományainak mintájára rendelte el Magyarországon. Agrárországról lévén szó, természetesen a földadó ígérte a legnagyobb bevételt. Átmeneti megoldásként 1850 tavaszán bevezettek egy ideiglenes földadórendszert, amelyben az adó alapja a telkek (becsléssel megállapított) tiszta jövedelme lett. Némi előkészület után hatalmas munkába, a földadókataszter készítésébe kezdett a frissen szervezett adóigazgatási szervezet. A kataszteri felmérés során parcellánként megállapították a termőföldek átlagos jövedelmét, az úgynevezett aranykorona-értéket. Az évtizedes munkával elkészült (később hellyel-közzel módosított) kataszter képezte a mezőgazdaságból élők adóztatásának alapját egészen a 20. század közepéig.
Az abszolutizmus kétségtelenül szükséges és hasznos feladatot végzett el az adózás korszerű alapjainak megteremtésével, az adóigazgatás intézményrendszerének kiépítésével, a pénzügyőri szervezet felállításával. (Ezt visszamenőleg elismerte a magyar politikai elit is, amikor a kiegyezés után lényegében változatlan formában vette át az adórendszert és az intézményeket.) A kivitelezés részletei viszont félreérthetetlenül magukon viselték az önkényuralmi rendszer bélyegét. A becslést végrehajtó biztosoknak például értésére adták, hogy hivatali karrierjük függ buzgóságuktól, azaz attól, hogy a jövedelmet milyen magasra becsülik. Az eredmény nem is maradt el: Magyarország egyenes adói (föld-, ház-, kereseti adó) másfél évtized alatt közel háromszorosára emelkedtek. A közvetett adók esetében az emelkedés még nagyobb, közel négyszeres volt. Fogyasztási adókkal sújtották az élvezeti cikkek mellett az alapvető élelmiszereket is. (Különösen sérelmesnek találták Magyarországon az állami dohánymonopólium, s az ezzel együtt járó fogyasztási adó bevezetését.) Egész sor jogi és gazdasági ügyletre vezették be az illeték- és bélyegkötelezettséget. Ugyanakkor a kormányzat alig tett valamit annak érdekében, hogy az ország a gazdasági fejlődés révén képessé váljon a megnövekedett terhek viselésére. Az a tény, hogy a közteherviseléssel egy ellenségként viselkedő hatalom ismertette meg a magyar társadalmat, amely azt szinte a megtorlás, a kollektív büntetés részének tekintette, (annál is inkább, hiszen adójának felhasználásába semmi beleszólása nem volt) tartós negatív erkölcsi következményekkel járt.
Ellentmondásos eredményt hozott a rendvédelem és az igazságszolgáltatás - kétségtelenül elkerülhetetlen - modernizációja is. A rendőri szervezetet 1850 végén hozták létre. A kerületi székhelyeken felállított rendőrigazgatóságok hatáskörébe a városok közrendjének biztosítása tartozott. A vidék felügyeletével az újonnan felállított csendőrséget bízták meg. A katonai minták alapján szervezett csendőrség élén Johann Kempen altábornagy állt, aki a birodalom minden rendészeti ügyét is felügyelte.
A rendőri szervezet újjászervezése, egységesítése, központosítása önmagában pozitív fejlemény lehetett volna. Az ellenséges területnek tekintett országban azonban az új intézmények a politikai szempontból veszélyesnek tartott személyek megfigyelését, a társasélet ellenőrzését, a sajtó felügyeletét tartották fő feladatuknak. Az egész társadalom megfélemlítésére besúgóhálózatot építettek ki. A politikai célú szervezkedésektől félve minden eszközzel akadályozták a szabad mozgást. Az úton levő idegent eleve gyanúsnak tekintették: gyakran letartóztatták, csomagjait átkutatták, a gyanús iratokat elkobozták. Utazni belföldön is csak útlevéllel lehetett, s az útlevél megszerzése, kezelése szintén alkalmul szolgált a zaklatásra. Egyes buzgó zsandárok még az iskolai oktatás vagy a színielőadások ellenőrzését is feladatuknak tekintették.
Ugyanakkor hamar kiderült, hogy az új szervezet a társadalom megfélemlítésén kívül másra kevéssé alkalmas. A közbiztonság nemhogy nem javult, hanem a betyárbűnözés egyenesen virágkorát élte az 1850-1860-as években. Az idegen, a helyi viszonyokat nem ismerő, ráadásul a lakossággal szemben ellenséges zsandárok még annyi sikert sem tudtak felmutatni, mint korábban a vármegyei pandúrok.
Az 1850-es évek második felétől, a viszonylagos politikai enyhüléssel párhuzamosan előtérbe kerültek a valódi rendőri feladatok, a bűnüldözés. 1860-ban, az alkotmányosság részleges helyreállítása során a csendőrség létszámát csökkentették, megszűnt a rendőrminisztérium, a központosított állami rendőrséget a városi önkormányzatok rendőrsége váltotta fel, a megyék pedig újjászervezték a pandúrszervezetet. A létszámában meggyengült, az 1860-as években már talán kevésbé rettegett, de nem kevésbé gyűlölt csendőrséget a kiegyezési folyamat részeként, 1867. március 23-án királyi rendelet oszlatta fel. (Erdélyben és Horvátországban továbbra is működött a szervezet, majd 1881-ben a magyar kormány újjászervezte az egész ország területén.)
Figyelemre méltó lépések történtek az igazságszolgáltatás területén is. A bírói funkciót megyei szinten is elválasztották a közigazgatástól. 1852-ben bevezették Magyarországon is az osztrák polgári és büntető törvénykönyvet, egy évvel később pedig a büntető perrendtartást korszerűsítették. A szabad polgári tulajdon megteremtése és biztosítása szempontjából alapvető lépés volt az ősiség eltörlésének megerősítése 1852-ben, illetve a földtulajdon nyilvántartásának máig működő telekkönyvi rendszerének felállítása 1855-től.
A jogrendszer modernizálásának azonban súlyos hiányosságai is voltak. A büntetőtörvénykönyvben fennmaradt például a testi fenyítés, a politikai bűntett fogalmát pedig szinte korlátlanul alkalmazhatóan írták körül. A bíróságok szervezetében mellőzték a polgári társadalmakra jellemző esküdtszéket, az eljárásból pedig száműzték a nyilvánosságot. A politikai szempontok miatt korlátozták az egyesülési jogot is.
A modern társadalom megteremtése felé vezető út legjelentősebb lépése a 19. században a jobbágyrendszer felszámolása volt. Az 1848-as áprilisi törvények Közép- és Kelet-Európa legradikálisabb megoldását alkalmazták: a feudális szolgáltatásokat azonnali hatállyal és kötelező jelleggel eltörölték. A volt jobbágyok az általuk művelt föld szabad tulajdonosává váltak, a földesúri bíróságok eltörlésével pedig megszűnt személyes alávetettségük is. A birtokosok kárpótlását az állam vállalta magára.
A jobbágyfelszabadító 1848. évi IX. törvénycikk azonban, kétségtelen történelmi érdemei mellett, vitás kérdések tömegét hagyta rendezetlenül. Az áprilisi törvények ugyanis csak az urbáriumokban összeírt telkeket adták azonnal, a földesurak állami kárpótlása mellett, művelőik tényleges tulajdonába. A jobbágyok azonban a valóságban lényegesen több földet birtokoltak ennél. Ide tartoztak a maradványföldek (már az összeíráskor is jobbágykézen levő, de az előírt telekmennyiségen felül levő terület), a többnyire nem úrbéres földbe telepített szőlők, az irtások (erdőtől, bozóttól elhódított szántóföldek), s végül a majorsági eredetű földek. Az áprilisi törvények azonban ezek tulajdonjogáról, illetve a kárpótlásról nem rendelkeztek.
E függő kérdéseket már az 1848-as népképviseleti országgyűlés is rendezni kívánta, ám a végleges szabályozásra csak öt évvel később került sor. A császári kormányzat kezdettől tisztában volt azzal, hogy a változásokat nem lehet meg nem történtté tenni. Az 1853. március 2-án megjelent úgynevezett úrbéri pátens is megegyezett alapjaiban az áprilisi törvénnyel. Nem adott ugyan többet a volt jobbágyoknak, mint az, de megfogalmazott olyan elveket, amelyeket 1848-ban magától értetődőként nem írtak le a törvényalkotók. Így kimondta, hogy a volt jobbágyok "a kezükön lévő úrbéri földbirtokban teljes tulajdoni s szabad rendelkezési joggal ruháztatnak fel", azaz szabad tulajdonuknak ismerte el az úrbéres telki állományt. Leszögezte azt is, hogy az úrbéri kapcsolatból és a földesúri hatóságból eredő jogok, illetve kötelezettségek megszűnnek. Ezzel megszűnt minden jogi különbség a nemesi és nem nemesi földtulajdon között.
A jobbágyfelszabadítás végrehajtása hatalmas adminisztratív feladatot jelentett az állam számára. Ennek lebonyolítására felállítottak egy külön szervezetet, az úrbéri törvényszékeket. Ezek feladata lett a paraszti és földesúri birtokok szétválasztása, a földtulajdon nyilvántartási rendszerének kiépítése.
A birtokrendezés három fázisban zajlott. A reguláció (rendbeszedés) során megállapították az úrbéres földek terjedelmét, számba vették a maradványokat és az irtásokat. A második lépésben (szegregáció) elkülönítették az addig a jobbágy és az uraság által közösen használt legelőket és erdőket. Végül el kellett dönteni, hogy az egyes tulajdonosok (parasztok és volt földesurak) hol és hány tagban kapják meg birtokukat a határban. A számos konfliktussal kísért folyamatot a hivatalos közegek jelenlétében lebonyolított birtokba helyezés zárta le; nem ritkán ekkor döbbent csak rá a térképhez és íráshoz mit sem értő volt jobbágy, hogy milyen nyomorúságos birtokkal is vághat neki a szabad paraszti életnek.
A jobbágyfelszabadítás végrehajtása során a császári kormányzat nem vett tudomást az 1848-1849-es magyar kormányzat és törvényhozás törekvéseiről, így a parasztság hátrányosabb helyzetbe került. A maradványföldek és a szőlők megváltását a rendelet a volt jobbágyságra hárította át (Deák 1848. szeptemberi törvényjavaslata szerint ezt az állam vállalta volna magára). Az irtásföldek jelentős részét a földesurak által visszaválthatónak minősítette a pátens. A majorsági földeken élők sorsát gyakorlatilag a földesurak kezébe adta, még az önmegváltás lehetőségét sem biztosította nekik.
Az úrbéri pátens következtében a parasztok elveszítették az általuk bírt föld 3-4 százalékát, 20 százalékát pedig önerőből kellett megváltani. A volt jobbágyok jelentős része képtelen volt előteremteni a megváltáshoz szükséges tőkét, így kénytelen volt maradványföldjeinek egy részét (negyedét-felét) átengedni kárpótlás fejében volt földesurának. A rendelet következtében sok ezer holdnyi, a természettől fáradságos munkával elhódított irtásfölddel is csökkent a paraszti birtok.
E folyamattal egyidejűleg került sor a feudális kötelékek felszámolásának másik fontos lépésére, a földesurak kármentesítésére. Némi előleget már 1849 őszétől kezdve folyósítottak a politikai szempontból feddhetetlen birtokosoknak. A kármentesítést az 1853. március 2-án, az úrbéri pátenssel egy időben kiadott úgynevezett földtehermentesítési nyílt parancs szabályozta véglegesen. A rendelet átvette az 1848-as törvényjavaslat elveit: a méltányos kárpótlást a telkek minőségi osztályozásával állapította meg, sőt, még az akkor javasolt összegeket is megtartotta (300-700 forint telkenként, 50 forint zsellérenként).
A kárpótlásra jogosult birtokokat a megyei hatóságok mérték fel, a folyósítandó összegeket, a kincstári érdekek szigorú érvényesítésével az öt magyarországi, valamint a Temesi Bánságban és Erdélyben felállított földtehermentesítési országos bizottság állapította meg. Ennek megtörténte után a bizottságok földtehermentesítési igazgatóságokká alakultak, melyek 1856-tól kezdve adták ki az évi 5 százalékos kamatozású, a birodalom által garantált földtehermentesítési kötvényeket. 1857-től kezdve, negyven esztendőn át, évi két alkalommal sorsolták ki a szerencséseket, akik végre hozzájuthattak kárpótlási tőkéjükhöz. Az áprilisi törvényekkel ellentétben kárpótlásban részesültek a kincstár és az egyházi birtokosok is. Az erdélyi nemesség az úrbéri viszonyok rendezetlensége miatt még később jutott hozzá a kártérítéshez, ott 1916-ra ütemezték az utolsó kifizetést.
Magyarországon földtehermentesítés címén 230 millió, Erdélyben 80 millió forintot fizettek ki. Viszonyításul: Magyarország egyenes adója 1851-1853 között évi 20 millió forint körül mozgott. A kárpótlás fedezetét az 1848-as elgondolástól eltérve, nem az állami tulajdonnal teremtették meg, hanem az adóhoz csatolt földtehermentesítési pótlékkal. A pótlékot a közteherviselés alapján minden egyenes adót fizető állampolgár fizette, tehát a kárpótlásra jogosult volt földesurak is, és azok is, akiknek semmilyen kapcsolatuk nem volt a földdel.
A szabadságharc bukását követő hetekben kimerültség, békevágy, kétségbeesés és bizakodás egyszerre jellemezte a közhangulatot. Szeptemberben azt jelentették Pestről: "mindenki csak a békét kívánja és minden ellenállás megszüntetését, hogy enyhe kormányzat alatt ismét felviruljon ez a szerencsétlen ország". Általános volt a vélekedés, hogy a síri csöndbe borult országban a hatalomnak nem állhat érdekében szabadjára engedni bosszúszomját. Táplálta az illúziókat az oroszok lovagias viselkedése a fogoly honvédtisztekkel szemben, valamint a nyugati hatalmak, főleg Anglia mérsékletre intése is.
A remények azonban hiúnak bizonyultak. Az osztrák kormány, amely egyszerre volt megalázott és elbizakodott, a megbékítés helyett rövidlátó módon a bosszút, a megfélemlítést választotta. Az októberi kivégzések hatására néma rémület lett úrrá idehaza, felháborodás hangzott fel külföldön.
A visszatérés a békés termelőmunkához nem volt egyszerű feladat. Az évszázados intézményeket és jogviszonyokat megszüntető forradalom, a többszöri uralomváltás sokféle zavart idézett elő az emberek tudatában. Meggyengült a magántulajdon biztonsága, helyenként kommunisztikus törekvések jelentkeztek. Akadályozta a gazdasági tevékenység megindulását a pénzhiány is, amit a Kossuth-bankók érvénytelenítése okozott. A helyzet igen lassú normalizálódásáról árulkodik, hogy a kormány csak öt évvel Világos után merte megszüntetni az ostromállapotot.
Durva leegyszerűsítés lenne, ha az 1850-es évek Magyarországát az ellenállás tragikus-hősi pózába merevedve ábrázolnánk. A társadalom, ha nem is önként és lelkesen, de beletörődően már 1849 őszén részt vett az ellenforradalom önmaga ünneplésére szervezett eseményein. A főváros például ünnepélyesen fogadta a táborból visszatért "béketeremtő" Haynaut, kocsiját fáklyás városi huszárok kísérték, tiszteletére díszelőadást rendeztek a Nemzeti Színházban. (A pestiek mentségére legyen mondva, hogy az egész ceremóniát még az aradi táborból rendelte meg a tábornok hadbiztosa.) Több megyében megünnepelték a császár születésnapját, Gotterhaltéval, kétfejű sasos zászlókkal. A nagyobb városok (így Pest, Buda, Pozsony) siettek díszpolgárukká választani a császári és az orosz sereg parancsnokait: Haynaut, Windisch-Grätzet, Radetzkyt, Jellacicot és Paszkevicset. Egyesek azzal bizonyították "jóérzelmű" (gutgesinnt) voltukat, hogy még "kompromittált" nevüket is levetették. Így Kossuth Gábor Udvardira "magyarosított", a Perczel család több tagja pedig Bonyhádi néven állt császári szolgálatba.
A berendezkedő abszolutizmus bőségesen talált olyanokat is a magyarországi társadalomban, akik közreműködtek a rendszer működtetésében, meggyőződésből, karriervágyból vagy a megélhetés kényszere miatt. Ahogy a tehetséges, de cinikus hírlapíró, ekkoriban a bécsi cenzúrahivatal munkatársa, Kecskeméthy Aurél fogalmazott: "Az ember gyenge, a gyomor erős."
A hivatalt vállalóknak azonban számolniuk kellett a társadalmi kiközösítéssel, a túlnyomó többség ugyanis a hatóságokkal való minimális együttműködést is elutasította. A társadalom az úgynevezett passzív rezisztencia fegyverét szegezte szembe a hatalommal. Elsősorban a birtokos nemesség és az értelmiség adta a követendő mintát: "elhatározták, hogy az adót nem fizetik, míg végrehajtó nem jön rájok. A katonaságnak csak azt szolgáltatják ki, amit elkerülni nem lehet. A fuvarral késnek, utat könnyű kedvvel nem csinálnak. A német nyelv értését megtagadják, s mindenütt magyar tolmácsot, magyar választ és ítéletet kívánnak. Vagyonát, jövedelmét, keresetét senki úgy, amint van, be nem vallja. Ha fölvilágosítást kérnek tőle, nem tudommal felel, ha személyekről, nem ismeremmel, ha tényekről, nem láttammal. Megvetni az önkényuralmat, nem tudni szolgáiról semmit, mintha itt sem élnének, ez volt a közjelszó. Ne érezze magát az osztrák otthon sehol, soha, semmiben. Legyen s maradjon idegen e földön, ne szeresse senki. A társaságok ne fogadják be. A családok és házak küszöbei legyenek elzárva előttük. A nők ne bocsássák közelükbe, a férfiak ne barátkozzanak, ne mulassanak velök. Legyenek olyanok, mint a pestises, akit mindenki kerül, akitől mindenki fél." Az ellenállás hétköznapi formái: a honvédek bújtatása, az adófizetés megtagadása, az állami dohánymonopólium kijátszása, mind-mind a hazafias ellenállás nimbuszát kapta. A "passzív ellenállás" politikáját Deák Ferenc fogalmazta meg és hitelesítette erkölcsi tekintélyével.
Voltak persze olyanok is, akik nem elégedtek meg a kivárásra, túlélésre alapozó stratégiával. Az aktív cselekvésre vállalkozók a szabadságharc közeli újraindításában reménykedtek. A politikai emigráció a fegyveres vereség után szinte azonnal elkezdte megszervezni az újrakezdés hazai bázisát. A nemzetközi helyzet jobbra fordulásában bizakodók 1849 és 1865 között több kísérletet tettek egy hazai illegális szervezet kiépítésére. Ezeket a szervezkedéseket az abszolutizmus rendőri szervei sorra leleplezték, részesei ellen pedig az 1849-es őszi megtorlásokhoz hasonló keménységgel jártak el. Az 1850-es évek első felében tíznél több halálos ítéletet hajtottak végre az ábrándos "összeesküvőkön", és újra számos elítélt került az örökös tartományok várbörtöneibe.
Az ötvenes évek közepétől enyhült valamelyest az elnyomás keménysége. A kulturális egyesületek, egyházak keretein belül, sőt a sajtó hasábjain is, bár szoros korlátok között, de kezdett újraéledni a közélet. A közvélemény többsége iránymutatóként figyelte a Pesti Napló című lapot, amelyet a volt centralisták (főleg Kemény Zsigmond) neve fémjelzett. Az újság tekintélyét annak is köszönhette, hogy irányát Deák Ferenc álláspontjával azonosították. Deák, aki az évtized közepén Pestre költözött, az 1850-es években vált a hazai közélet vitathatatlan tekintélyű vezérévé, első számú erkölcsi-politikai mintává, az Angol Királynő Szálló-beli szobája pedig az 1860-as években a kiegyezést kimunkáló műhellyé.
1849 nyarán több ezren hagyták el az országot. Ott volt közöttük Kossuth Lajos kormányzó, több miniszter, képviselők, kormánybiztosok, honvédtisztek, alispánok s egyszerű honvédek tömegei. A többség Orsovánál lépett török földre, s Kossuth, Bem és mások vezetésével szeptember elején a bulgáriai Vidinbe került. Kossuth és társai abban reménykedtek, hogy a magyar menekülteket befogadó Törökország nemsokára háborúba fog keveredni Oroszországgal és Ausztriával. A török hatóságok azt ajánlották, hogy a száműzöttek térjenek át a mohamedán hitre, mert így biztosan nem adják ki őket Oroszországnak és Ausztriának. Ezért több honvédtiszt, köztük Jozef Bem, Guyon Richárd, Kmety György áttért és szolgálatot vállalt a török hadseregben. A többiek közül az oroszok és osztrákok által legveszélyesebbnek ítélteket a török kormány a kisázsiai Kütahyába internálta. Kossuth itt dolgozta ki kütahyai alkotmánytervét Magyarország önkormányzati alapon történő demokratikus átszervezéséről. Ez a terv úgy valósította volna meg a nemzetiségek jogegyenlőségét, hogy közben nem veszélyeztette volna az ország területi egységét. 1851. április végén megérkezett a hír, hogy az Amerikai Egyesült Államok egy hadihajót küld azon emigránsok elszállítására, akik az Egyesült Államokban akarnak letelepedni. A szultán úgy döntött, hogy 1851 szeptemberéig valamennyi emigráns internálását megszünteti. Az osztrák követnek csak azt sikerült elérnie, hogy utoljára Kossuthot és a legveszélyesebbnek tartott emigránsokat engedjék szabadon.
A menekültek másik csoportja nyugat felé vette útját. A nyugati emigráció legfontosabb központja Párizs és London volt. Az emigrációt a magyar külügyi apparátus tagjai, a komáromi várőrség külföldre távozott tagjai, valamint olyan személyek alkották, akiknek sikerült Magyarországról Ausztrián át kijutniuk. A nyugati emigráció legnevezetesebb tagjai Pulszky Ferenc, Teleki László, Klapka György, Vetter Antal, Czetz János, Horváth Mihály, Vukovics Sebő voltak. A menekültek demokratikus önkormányzati testületeket hoztak létre. Alapvető változást Kossuth kiszabadulása hozott. A volt kormányzó sikerrel szerezte meg az emigráció vezetését, s az emigránsok többsége ezt el is fogadta. 1851-1852-ben nagy visszhangot keltő, de kevés konkrét eredménnyel járó körutat tett Amerikában. Angol nyelvű szónoklataival mindenütt nagy tetszést aratott. Arra akarta rábírni az angol és az amerikai kormányt, hogy fogadja el a "beavatkozás a be nem avatkozásért" elvét. Tehát, egy újabb magyar szabadságharc esetén akadályozzák meg idegen állam, például Oroszország beavatkozását. Az 1853-1855. évi krími háború időszakában Kossuth és társai arra számítottak, hogy Ausztria Oroszország oldalán avatkozik be a konfliktusba. Ebben az esetben remény volt arra, hogy a nagyhatalmak élnek a magyar emigráció segítségével, s segítik a magyar függetlenség helyreállítását. Ausztria azonban kimaradt a háborúból.
Amikor 1859-ben III. Napóleon francia császár szövetkezett a piemonti olasz királysággal, az osztrákellenes tárgyalásokba Kossuthot is bevonták. Kossuth, Teleki László és Klapka György ezután alakították meg a Magyar Nemzeti Igazgatóságot. Az Igazgatóság érintkezésbe lépett Szerbiával és a román fejedelemségekkel is, hogy ezek területéről indíthassák meg a Magyarország felszabadítását célzó akciót. A francia kormány több tízezer fegyvert szállíttatott a dunai román fejedelemségekbe a magyar felkelés céljára. A magyar emigránsok abban reménykedtek, hogy III. Napóleon nem elégszik meg Ausztria megverésével, hanem Magyarország függetlenségét is helyreállítja. Kossuth ezért ragaszkodott ahhoz, hogy csak a francia csapatok magyarországi megjelenése után hirdeti meg az újabb szabadságharcot Magyarországon. A francia-piemonti hadsereg megverte a császári-királyi hadsereget, ám III. Napóleon békét kötött Ausztriával. Kossuth azonban nem adta fel a reményt. Előbb az olasz, majd a német egységmozgalom szövetségeseként igyekezett felszabadítani Magyarországot a Habsburg-uralom alól. 1862-ben fogalmazta meg Klapka és Kossuth a Duna menti népek szövetségének, a Duna-konföderációnak a tervét. Ez az állam Magyarország, Erdély, Horvátország, Románia és Szerbia egyenrangú szövetsége lett volna. Kossuth törekvése azonban sikertelen maradt, mert az európai nagyhatalmak többsége - köztük azok is, akiknek szövetségére Kossuth számított - a Habsburg-monarchia egységének fenntartása mellett foglalt állást.
1849 és 1867 között alig volt olyan háború vagy felkelés, amelyben ne vettek volna részt magyar önkéntesek. 1851-ben egy Kuba elfoglalására indított vállalkozásban esett el Prágay János alezredes. Az 1853-1855. évi krími háborúban, a kaukázusi fronton vált híressé Kársz erődjének védelmével Guyon Richárd és Kmety György tábornok. 1859-ben a francia-piemonti-osztrák háború folyamán, 1859. július 8-án alakult meg a Magyar Sereg Olaszhonban elnevezésű magyar légió. A villafrancai fegyverszünetet követően az alakulatot feloszlatták. 1860-ban Türr István és közel 100 magyar önkéntes vett részt Garibaldi szicíliai és dél-itáliai hadjáratában. Palermó bevételénél esett el Tüköry Lajos, a volturnói ütközetben sebesült meg súlyosan Dunyov István. 1860. október 31-én Nápolyban avatták fel az újabb magyar légió zászlaját. A légió a hadjárat befejeztével is együtt maradt, s önálló alakulatként az olasz kormány rendeleteit kellett teljesítenie. 1861-1862-ben a dél-olaszországi banditák ellen harcolt, s csak 1867-ben oszlatták fel. Legmagasabb létszáma 1200 fő körül járt.
Az 1866. évi porosz-osztrák háború során július 15-én a porosz hadsereg oldalán is alakult egy magyar légió, Klapka György vezetésével. Az 1560 főnyi alakulat augusztus 3-án, már a porosz-osztrák fegyverszünet után betört Magyarországra, de rövidesen kénytelen volt visszatérni porosz területre.
Az amerikai polgárháborúban is több száz magyar katona harcolt, többnyire az északi hadsereg oldalán. Közülük öten vitték a tábornokságig. A Lincoln-lövészek és a Garibaldi-gárda nevű alakulatokban tucatnyi magyar szolgált. Elesett vagy halálos sebben halt meg Mihálóczy Géza, Grechenek György, Dunka Miklós. Súlyosan megsebesült Asbóth Sándor, Stahel-Számvald Gyula, Fornet Kornél és Albert Anzelm. Vakmerő springfieldi lovasrohamával vált híressé Zágonyi Károly.
Egy korabeli frappáns mondás szerint a nemzetiségek ugyanazt kapták jutalmul 1848-ért, amit a magyarok büntetésül. Miután a magyar forradalom nem volt képes a nemzetiségi ellentétekre jó megoldást találni, egy ideig könnyen lehetett azzal hitegetni az ország nem magyar népeit, hogy a bécsi udvartól várhatják nemzeti kívánságaik teljesülését. Ezt a hitet tudatosan táplálták a birodalmi kormány ígéretei, szólamai a nemzetiségek egyenjogúságáról, amelyeket 1848-1849 folyamán oly szívesen hangoztatott. Amikor azonban elérkezett az ígéretek teljesítésének ideje, a nemzetiségi vezetőkre keserű csalódás várt.
Az osztrák kormány még a horvátok kívánságainak teljesítésében mutatkozott leginkább bőkezűnek - persze, sokkal kevésbé, mint az a horvát várakozásoknak megfelelt volna. A császári nyilatkozatok tele voltak a hála és az elismerés szólamaival. A horvát koronatartomány területét "kikerekítették" Zala megye muraközi járásával, bekebelezték az addig közvetlenül a Magyar Királysághoz tartozott Fiumét. Épségben maradt a hagyományos báni közigazgatás és a megyerendszer. A zágrábi püspökség érseki rangot kapott. A nyereség tehát igen viszonylagos volt, inkább csak azt jelentette, hogy Horvátországot kevésbé fosztották meg 1848 előtti államiságától, mint Magyarországot. A határőrvidéket azonban nem csatolták Horvátországhoz, hanem megtartották régi szervezetét. Ugyanúgy megszüntették az önkormányzatiságot minden szinten, mint a Dráván innen, beleértve természetesen országgyűlésük, a szábor feloszlatását is. A közigazgatás és az igazságszolgáltatás rendszerét ugyanúgy központosították, és kinevezett császári hivatalnokokra bízták.
A szerbek ugyan kaptak egy Szerb Vajdaság nevű tartományt, de önkormányzatról, nemzeti autonómiáról szó sem volt. 1848-ban létrehozott hatalmi szerveiket felszámolták, még vajdaságuk székvárosa is a német többségű Temesvár lett. A 19. század közepén már a szerbek sem igen hatódtak meg attól a megtiszteltetéstől, hogy Ferenc József felvette címei közé a szerbek nagyvajdája titulust is. A növekvő elégedetlenség miatt az új koronatartományban még a rögtönítélő bíráskodást is bevezették.
Követeléseikhez és a dinasztiának tett szolgálataikhoz képest legkevesebb ellenszolgáltatást az erdélyi románok kaptak. A kormányzat első dolga volt feloszlatni önkormányzati szerveiket és (az erdélyi Határőrvidékkel együtt) a román határőrséget, valamint összeszedni tegnapi szövetségeseiktől a fegyvereket. Erdély nemzetiségei olyan tarkaságban éltek együtt, hogy az országot még akkor sem lehetett volna etnikai alapon közigazgatási egységekre bontani, ha erre Bécsben egyáltalán hajlandóságot mutattak volna. Egyedüli eredményként könyvelhették el, hogy a román ortodox egyházszervezet megszabadult a szerb pátriárka fennhatóságától, görögkatolikus püspöküket pedig érseki rangra emelték. A tegnapi szövetségesek megromlott viszonyát jelzi, hogy a román felkelés legendás vezérét, Avram Iancut 1852-ben már másodszor tartóztatták le a császári hatóságok.
Ezek után természetes, hogy a szlovákok, akiktől alig kapott támogatást az udvar a szabadságharc ellen, még jelképes "jutalomra" sem számíthattak. Pozitív fejleményként legfeljebb annyit könyvelhettek el, hogy egy-két felvidéki gimnáziumban második-harmadik tannyelvként használhatták a szlovákot, miként a megyei közigazgatásban is - a hivatalos német mellett - kapott némi szerepet anyanyelvük.
A piemonti-szárd királyság az 1848-1849. évi vereség ellenére sem mondott le arról, hogy megteremtse az egységes olasz államot. Ezért vállalt szerepet a krími háborúban, s keresett kapcsolatot az európai nagyhatalmakkal, köztük Poroszországgal és Franciaországgal. Oroszország a krími háborúban tanúsított rosszindulatú osztrák semlegesség miatt nézte tartózkodóan az eseményeket. Az európai politikai körülmények 1859-re értek meg ahhoz, hogy Franciaország és Piemont kiűzze Észak-Itáliából az osztrákokat. Franciaország valósággal kiprovokálta a háborút, s az osztrák kormány április 23-án hadat üzent. Ezzel elveszítette azt a lehetőséget, hogy a Német Szövetség tagjainak segítségére számíthasson: ezek ugyanis csak abban az esetben voltak kötelesek segíteni Ausztriát, ha ő a megtámadott fél.
Az osztrák fél összesen 220 ezer, a franciák 180 ezer, a piemontiak 60 ezer embert állíthattak csatasorba. A császári-királyi hadsereget Gyulay Ferenc gróf, táborszernagy vezényelte. Noha lehetősége volt arra, hogy a piemonti hadsereget még a franciák beérkezése előtt megtámadja és megverje, késlekedett, s ez végzetessé vált. Miután április végén az első francia csapatok megérkeztek Piemontba, Gyulay végképp lemondott a támadásról. Az első komoly csatára június 4-én Magentánál került sor. A nagyjából azonos erőkkel felvonuló ellenfelek közül a franciáknak kedvezett a hadiszerencse: a császári-királyi csapatok kiürítették a várost és visszavonultak. A döntő csatát június 24-én Solferinónál vívták. Itt már személyesen Ferenc József vezette a császári-királyi hadsereget, katasztrofális eredménnyel. A hadvezetésben teljes káosz alakult ki, a rendelkezésre álló 25 ezredből nyolcat be sem vetettek, a tartalék tüzérség egyetlen lövést sem adott le. A franciák huzagolt csövű lövegei valósággal megtizedelték a császári-királyi csapatokat: a 160 ezer emberből 22 ezer fő esett el vagy sebesült meg. III. Napóleon azonban nem használta ki a sikert. Július 11-én Villafrancában fegyverszünetet, majd november 10-én Zürichben békét kötött Ferenc Józseffel, s megelégedett azzal, hogy Ausztria átadta Lombardiát Piemontnak.
A Bach-rendszer az 1850-es évek végére ahelyett, hogy megteremtette volna az erős, egységes birodalmat, a csőd szélére juttatta a monarchiát. A válságot elsősorban a pénzügyi nehézségek okozták. Az elnyomó intézkedéseket végrehajtó, felduzzasztott bürokrácia és hadsereg fenntartása erején felüli kiadásokra kényszerítette a birodalmat. A parlamenti felelősség nélkül költekező kormányzatnak nem volt hitele az európai pénzpiacon. Az államháztartás és a látszólagos politikai stabilitás szempontjából is súlyos következményekkel járt az 1859-es háború.
A Habsburgok katonai veresége felerősítette a válságjeleket. Magyarország csaknem kormányozhatatlanná vált. Adó szinte egyáltalán nem folyt be, valóságos behajtó hadjáratokat kellett a lázongó tartományban végrehajtani. A röpiratok, falfeliratok szaporodása, egyházi, kulturális vagy kegyeleti jellegű összejövetelek nemzeti tüntetéssé válása is jelezte a forrongást. A nemzeti egység, az ellenállás talán legdrámaibb megnyilvánulása volt 1860 tavaszán az országos gyász, amely Széchenyi István öngyilkosságának hírét követte.
Bachot menesztette az uralkodó, és az 1860-ban kiadott úgynevezett Októberi Diplomában megígérte az alkotmányosság helyreállítását, a magyar országgyűlés összehívását, igaz, eléggé szűkre szabott jogkörrel. A kormányzást Magyarországon az 1848 előtti újkonzervatívok vezetőire bízta. Hamar kiderült azonban, hogy ők nem képesek kézben tartani a felerősödő tömegmozgalmakat. Az emigráció és a hazai mértékadó politikusok (Deák Ferenc és köre) egyaránt elutasították az Októberi Diplomát és az 1848-as állapot helyreállítását követelték. Mind Bécsben, mind külföldön általános volt a vélekedés, hogy Magyarország ismét a forradalom küszöbén áll. Ugyanakkor a Diploma föderalizációs terveinek erős ellenzéke volt Ausztriában is, csak éppen ellenkező oldalról, az alkotmányos centralizációt szorgalmazva támadták.
A kormányzásra képtelennek bizonyult konzervatívok kezéből a császár kivette a birodalom kormányrúdját. 1861 elején kiadott újabb rendeletével, az úgynevezett Februári Pátenssel ismét a központosítás eszméjéhez tért vissza, igaz, most már alkotmányos intézmények létrehozásával próbálkozott. Az eddigi tanácsadó testületet, a Reichsratot kétkamarás birodalmi parlamentté alakította. Az új kormányt az alkotmányos centralisták Anton Schmerling vezette híveiből nevezte ki.
Az új alaptörvény kigondolói azonban rosszul mérték fel a politikai hangulatot, amikor azt hitték, hogy egy félalkotmányos rendszerrel leszerelhetik az elégedetlenséget. Az uralkodónak fenntartott felségjogok széles köre mellett ugyanis szó sem lehetett valódi parlamentáris monarchiáról, hiszen a császár továbbra is tetszése szerint rendelkezhetett a hadsereggel és a külügyekkel, illetve hívhatta össze vagy oszlathatta fel a parlamentet. Az egyenjogú népek Ausztriáját hirdető koncepció ráadásul a valóságban úgy állapította meg az egyes tartományok képviselőinek a számát, hogy a megbízhatatlan vagy "bűnös" népek aránytalanul kevés szavazatot kapjanak a parlamentben.
Az uralkodó az új államrendszer elfogadására összehívta a magyar országgyűlést. Az 1861. április 6-án összeült parlament - soraiban nagy számú 1848-as képviselővel - szinte egységesen az 1848-as áprilisi törvényeket tekintette érvényesnek. A vélemények csak abban különböztek, hogy ezt az álláspontot az uralkodóhoz intézett feliratban (Felirati Párt, Deák Ferenc vezetésével) vagy határozatban (Határozati Párt, az emigrációból hazatért Teleki László vezetésével) nyilvánítsák-e ki. A többséget alkotó határozatiak azonban visszariadtak az egyezkedést elutasító programjuk szükségszerű belpolitikai következményeitől: a nemzetiségekkel való megegyezéstől. Teleki a súlyos dilemma elől öngyilkosságba menekült. Az országgyűlés elfogadta a feliratot, amely az 1848-as alkotmányos rendszer helyreállítását követelte, nem zárva ki annak módosítását az összbirodalom érdekeinek figyelembevételével. Az uralkodó azonban ekkora változások elől elzárkózott, a feliratot elutasította, az országgyűlést feloszlatta.
Az 1859-es háborút pénzügyi csőd is követte. Ennek hatására a hadsereg hadilétszámát 850 ezer főről 600 ezer főre csökkentették, a békelétszám 1862-ben 254 ezer főt számlált. A hadtestek számát tízre szállították le, a birodalmat tíz kerületi főparancsnokságra osztották. A tüzérségnél bevezették a huzagolt csövű lövegeket. A némileg korszerűsített császári-királyi hadsereg (soraiban három magyar gyalogezreddel) 1864-ben még a poroszok oldalán vett részt a Dánia elleni győztes háborúban. 1866-ban a Német Szövetség két vezető hatalma immár egymással került szembe.
Otto von Bismarck porosz miniszterelnök célja nem Ausztria megsemmisítése volt, csupán ki akarta szorítani azt az egységes Németországból. Elérte, hogy III. Napóleon semleges maradjon a konfliktusban, s szövetségeséül megnyerte Olaszországot is, amely Venetóból akarta kiűzni az osztrákokat. 1866 márciusában megkezdték a mozgósítást, júniusban a poroszok bevonultak Holsteinbe, majd június 18-án hadat üzentek Ausztriának. Június 22-23-án már Csehország területén állomásozott a porosz hadsereg nagy része, s szinte valamennyi ütközetben diadalmaskodtak. A döntő csatára július 3-án Königgrätznél került sor. A két fél közel 500 ezer katonát vetett be az összecsapásban. A császári-királyi csapatokat Benedek Lajos táborszernagy, a poroszokat Helmuth von Moltke vezette. A hátultöltős fegyverekkel felszerelt, laza alakzatban támadó porosz hadsereg sortüzei valósággal lekaszálták az elöltöltős fegyverekkel harcoló, tömör oszlopokban védekező császári-királyi csapatokat: a poroszok mintegy 9 ezer, az osztrákok 42 500 katonát veszítettek.
Az olasz fronton jobban alakult a helyzet. Albrecht főherceg 1866. június 28-án döntő vereséget mért az olaszokra Custozzánál, Tegethoff altengernagy pedig június 20-án Lissánál szétverte az olasz flottát. Az olaszországi csapatok egy részét északra irányították át, a háború folytatása azonban elmaradt. Ausztria és Poroszország július 26-án Nikolsburgban előzetes, majd augusztus 23-án Prágában végleges békeszerződést kötött. Ausztria kivált a Német szövetségből, Poroszország annektálta Hannovert, Hessent, Schleswiget és Holsteint. Október 3-án Bécsben aláírták az osztrák-olasz békét, amelynek értelmében Ausztria lemondott Venetóról.
1861 után Deák újra a kivárást ajánlotta az országnak. Erre rendezkedett be a hatalom is, Schmerling ideiglenesnek szánt rendszerével (provizórium). Azonban mindkét, a másik kifáradására váró fél elszámította magát. A passzív ellenállásról kiderült, hogy nem folytatható a végtelenségig. A meghatározó politikai erő, a birtokos nemesség lába alól kezdett kicsúszni a talaj (az elvesztett úrbéri birtokokért csak egy évtized múlva kaptak kárpótlást), mind többen kényszerültek állás után nézni. Állásként pedig főleg a közhivatalok jöhettek szóba. A külpolitikai helyzet sem ígért közeli változást. Az emigráció kitartásra buzdított, és a nemzetiségekkel való megegyezést szorgalmazta. A közvélemény azonban idegenkedéssel fogadta Kossuth Duna-konföderációs tervét, amely a Habsburg Birodalom felbomlása esetére egyenrangú szövetkezést ajánlott a balkáni kisállamokkal. A többség inkább akart Béccsel, mint Belgráddal vagy Bukaresttel egyezkedni.
Deák világosan érzékelte a közhangulat változását. Lassan a bécsi kormánykörök is belátták, hogy a centralizációs terveket a magyarok alkotmányos berendezkedéssel párosítva sem fogják elfogadni. A kölcsönös kompromisszumkeresés jegyében előbb titkos tárgyalások kezdődtek, majd 1865 húsvétján Deák a Pesti Naplóban közzétette a magyar egyezkedési ajánlatot. 1865 végén Ferenc József összehívta az országgyűlést, amely a "közös ügyek" rendezésére egy bizottságot választott. Az 1866 nyarán kitört és gyorsan elveszített porosz-osztrák háború következtében a Habsburgok kiszorultak a német egységfolyamatból, így még inkább fontossá vált birodalmuk belső viszonyainak stabilizálása. A megállapodást meggyorsította, hogy Deák a vereség után sem srófolta feljebb a magyar megegyezés árát.
Az 1867-es kiegyezéssel létrejött rendszer lényegesen különbözött az 1848-astól. Három közös ügyet ismert el Magyarország és a birodalom másik fele között: a külügyet, a hadügyet és az ezek fedezésére szolgáló pénzügyet. Ezeket közös minisztériumok intézték, a közös költségeket a két országgyűlés delegációi szavazták meg. Az uralkodó messzemenő felségjogokat tartott meg, elsősorban a hadsereggel való rendelkezés terén. A két birodalomfél eldöntetlen vitái szintén az ő pozícióit erősítették. A politikai kiegyezést tízévenként megújítandó gazdasági kiegyezés egészítette ki.
A Habsburg Birodalom két legerősebb nemzete, az osztrák-német és a magyar között megkötött kompromisszum eredményeként létrejött a kétközpontú Osztrák-Magyar Monarchia. A dualista rendszer születése pillanatától éles viták kereszttüzében állt. Eltérően értelmezték maguk a megalkotói is. Magyar részről két szuverén állam együttéléséről beszéltek, amelyek azonos uralkodó alatt egyes ügyeiket közösen intézik. Az osztrák fél viszont a Monarchia egységes voltát emelte ki az alkotórészek önállóságával szemben. Megosztotta a kiegyezéshez való viszony a magyar közvéleményt is. Hívei szerint rendezett viszonyokat teremtett, a Habsburg-monarchia esetleges felbomlása esetére is biztosította Magyarország állami létét. Ellenzői a történelmi magyar állam szétesését jósolták, mivel sorsát egy halálra ítélt birodalomhoz kötötte. (E jóslat legismertebb megfogalmazását az emigráns Kossuth vetette papírra az úgynevezett Kasszandra-levélben.)
Magyarország népességét először II. József rendeletére számolták meg 1787-ben. A magyar korona országaiban ekkor 9 millió 460 ezren laktak. Ebből a Magyar Királyságnak 6 millió 470 ezer, Horvátországnak és Szlavóniának 650 ezer, az Erdélyi Nagyfejedelemségnek 1 millió 440 ezer, a Határőrvidéknek 700 ezer lakosa volt, amihez hozzá kell még adni mintegy 200 ezer, az összeírásban nem szereplő katonát. (Az 1848 előtti statisztikáknál fontos megkülönböztetni, hogy mely terület lakosságára vonatkoznak: legtágabban a magyar korona országaira, tehát Erdélyt és a katonai Határőrvidéket is beleértve; csak Magyar- és Horvátországra, vagy a legszűkebben vett Magyar Királyságra.)
Magyarország népességéről azután 1851-ig nem rendelkezünk pontos adatokkal. Az ekkor végrehajtott második hivatalos népszámlálás 13 millió 190 ezer lakost mutatott ki a magyar korona országaiban. Ez a szám 1869-re 15 és fél millióra emelkedett. Magyarország ezzel a közepes nagyságú európai országok közé tartozott. A Habsburg-monarchia lakosságának 43 százaléka élt ekkor a magyar korona országaiban.
1787 és 1851 között, 64 év alatt a népességszám 39 százalékkal nőtt. Az évi 5 ezrelékes gyarapodás a korabeli Európával összevetve szerénynek mondható. Németországban és Hollandiában 8, Angliában 11 ezrelékkel szaporodott a népesség évente, igaz, Franciaországban viszont csak 4 ezrelékkel. A növekedés sem időben, sem térben nem volt egyenletes: a század első két évtizedében a francia háborúk, az 1830-as években pedig a kolerajárványok vetették vissza. Az országos átlagnál nagyobb mértékben emelkedett a népesség száma Magyarországon és Erdélyben (43, illetve 44%), kevésbé Horvátországban (34%), valamint a Határőrvidéken (35%).
A század második felét gyorsuló növekedés jellemezte: az ötvenes években átlagosan 6,2 ezrelékkel, a hatvanas években pedig már 9,4 ezrelékkel gyarapodott a népesség évente.
A gyarapodás ebben a korban szinte teljesen a természetes szaporodás eredménye volt. A 18. század nagy állami és földesúri telepítései II. József halálával lezárultak, ugyanakkor számottevő kivándorlással sem találkozunk még. A szervezett telepítések helyébe az egyéni migráció lépett. Ez elsősorban az ipari népességet mozgatta meg, például a céhlegények kötelező vándorlása, vagy az első gyárak szakembereinek idecsábítása révén. Tömegesnek nevezhető bevándorlással csak a zsidóságnál találkozunk, melynek száma 85 ezerről az 1840-es évek közepére 260-270 ezerre emelkedett. (Az 1851-es népszámlálás szerint 368 ezren tartoztak az izraelita felekezethez.) Időközben változott összetételük is: míg korábban főleg Ausztria, Cseh- és Morvaország felől érkeztek, a 19. században a szegényebb galíciai bevándorlók kerültek túlsúlyba.
Fáy András, aki a magyar demográfiának is egyik úttörője volt, 1837 és 1846 között tíz éven át vizsgálta a népesedés alakulását. Kutatásaiból kiderült, hogy ezer lakosra évi 40 születés és 31 halálozás esett. (A mai Magyarország fennmaradt anyakönyvei alapján még magasabb arányokat számítottak a statisztikusok: a születési arányszám 45, a halálozási pedig 39 ezrelék volt.) Ezek a magas arányszámok az iparosodás előtti társadalmakra jellemzőek. A magas halandósági arány legfőbb oka a nagy csecsemő- és gyermekhalandóság volt: az egyéves kort ezer újszülöttből 288 nem érte meg. Hároméves kora előtt meghalt további 135 gyermek, a tízéves kort pedig a gyerekek fele sem érte meg. A magas gyermekhalandóságot Fáy a közegészségügy elmaradottságával, az egészségtelen lakásviszonyokkal, a szülők hanyagságával és tudatlanságával, valamint a házasságon kívül születettek magas arányával magyarázza. Számításai szerint a születéskor várható élettartam az 1840-es években - a nagy gyermekhalandóság miatt - mindössze 24 év volt. Az életkilátások azonban érezhetően javultak: húsz évvel később már öt évvel magasabb értéket, 29 évet számítottak.
Magyarország - az előző évszázad nagy telepítései ellenére - a 19. század közepén még mindig a Habsburg Birodalom ritkán lakott területei közé tartozott 43 fő/négyzetkilométeres népsűrűségével. A lakosság területi megoszlása igen egyenetlen volt: míg Máramarosban 16-an éltek egy négyzetkilométeren, addig a nyugati határ mentén 55-57-en. A különbségeket a belső migráció folyamatosan csökkentette: jelentős belső vándormozgalom irányult a peremterületek túlnépesedett hegyvidékeiről az ország közepe felé.
Korszakunkban a legsúlyosabb demográfiai veszteséget 1831-ben szenvedte el az ország: a nagy kolerajárványnak mintegy negyedmillióan estek áldozatul. Az Európát először meglátogató betegség Indiából indult ki 1817-ben. Az 1820-as évek végén az orosz-perzsa háborúban részt vett hadsereg hurcolta Moszkváig a fertőzést, majd kereskedők és a lengyel felkelés ellen küldött katonaság révén jutott el a magyar határ közelébe. Galíciából máramarosi fuvarosok hozták át a ragályt, majd sószállító tutajosok terjesztették el a Tisza mentén. Az egészségügyi hatóságok tehetetlenül álltak az ismeretlen betegséggel szemben. Terjedését a korábban a pestis ellen alkalmazott rendszabályokkal (útelzárásokkal, karanténokkal) próbálták megállítani, sikertelenül. Az "epekórság" megmagyarázhatatlan gyorsasággal terjedt. 1-3 napos lappangás után tört ki, és a magas lázzal kísért csillapíthatatlan hányás és hasmenés következtében kiszáradt, görcsökben fetrengő betegek nagy része (majdnem minden második fertőzött) 24 órán belül meghalt. A koleratemetőkben előre megásott tömegsírok, az eleinte éjjel-nappal zúgó harangok, később az elhunytak szertartás nélküli elföldelése a végítélet hangulatát idézte fel.
A helyzetet súlyosbította a hatóságok és orvosok tanácstalansága, ellentmondó intézkedései, tévedései (például a gyógyítónak tartott, de túladagolt bizmutportól bekövetkezett halálesetek). A járványtól és ínségtől leginkább sújtott északkeleti megyékben a kétségbeesés, valamint a nemesi vármegye közegei és a földesurak iránti bizalmatlanság a magyar történelem utolsó jobbágyfelkeléséhez vezetett.
A kolera 1835-1837 között újra pusztított, bár ezúttal már "csak" 43 ezer áldozatot követelt. 1848-1849-ben a polgári lakosságot és a hadseregeket egyaránt sújtó járvány halottainak számát nem ismerjük, de méreteit sejteti, hogy 1849-ben 75 százalékkal többen haltak meg, mint az előző öt év átlaga. Az orosz intervenciós hadsereg 15 ezer katonáját veszítette el a járvány következtében. Az "epekórság" a következő évtizedekben is rendszeresen meglátogatta az országot: 1854-1855-ben 170 ezer, 1866-1867-ben 70 ezer halálos áldozatot szedett.
Magyarországon természeti adottságoknak köszönhetően, általában nem volt jellemző az élelmiszerek szűkössége. A mezőgazdasági termelés ugyanakkor a mainál sokkal inkább ki volt szolgáltatva a természet szeszélyeinek. Tartalékokkal a jobbágyság nem rendelkezett, így két-három egymást követő esztendő rossz időjárása tragikus következményekkel járhatott. E korszakban még minden nemzedék megélt legalább egy éhínséget. Ezek soha nem érintették az egész országot, csak egy-egy régióját. A belső piac hiánya, valamint a közlekedési és szállítási viszonyok fejletlensége miatt egyidejűleg lehetett ínség - és néhány száz kilométerrel távolabb pedig eladhatatlan felesleg.
Korszakunkban először az 1790-es évek első felében pusztított az ínség az Alföldön. Az egyik évben a rendkívül sok eső, a következőben a mindent kiégető aszály tette tönkre a termést. A legyengült állatokat marhavész, az éhező embereket a különösen hideg tél, a himlő és a pestis tizedelte.
A 19. század legnagyobb éhínségét 1815-1819 között szenvedte végig az ország keleti része. 1814 májusában fagy és hó csupaszította le a szántóföldeket és a gyümölcsfákat, a következő két évben pedig a szüntelen esőzések miatt nem termett semmi. Egykorú becslés szerint 1816-1817 telén Szatmár, Bihar, Bereg és Krassó megyében mintegy ötvenezren haltak éhen. Erdélyben "az országutak rakva voltak éhen elhullott vagy vonagló emberekkel, s a városok utcáin alig győzék a hullák eltakarítását" - írta Újfalvi Sándor.
Az 1845-1847 közötti sorozatos rossz termések miatt Észak-Magyarországot sújtotta éhínség. A lakosság ínségeledeleken tengődött (tölgyfakéregből készült kenyér, makkliszt, rügyek, gyékénygyökér, forrázott füvek). A hatósági és földesúri segítség ellenére is fenyegető éhhalál elől valóságos népvándorlás indult az Alföld és Pest felé. A szűk esztendők évekre vagy akár végleg tönkretehették a paraszti háztartást: a szintén éhező igásállatok elhullottak vagy kényszerből levágták őket, ami lehetetlenné tette az újrakezdést.
Az utolsó "hagyományos" ínség 1863-ban sújtotta Magyarországot. Az Alföldön a rendkívül aszályos évben a szokásos termésnek alig egytizedét takaríthatták csak be. (A kortársak a már javában zajló folyószabályozási, mocsárlecsapolási munkák "mellékhatását" látták a nagy szárazságban.) A rossz termés ellenére azonban éhhalál már nem fenyegetett: a közlekedési viszonyok javulása, elsősorban a kiépülő vasúthálózat révén meg lehetett szervezni a segítségre szoruló vidékek ellátását. Az állam hatalmas mennyiségű gabonát hozott be Galíciából, de kivették részüket a segélyezésből a társadalom tehetősebb rétegei is. Az egységes belső piac, az út- és vasúthálózat kialakulása után többé nem fordult elő (természeti okokból eredő) tömeges éhínség. A biztonságos élelmiszerellátás alapját persze a mezőgazdaság fejlődése (elsősorban a burgonya és a kukorica elterjedése, valamint a szárazságtűrő gabonafajok kinemesítése) teremtette meg.
Az egyes ember társadalmi helyét a 19. század közepéig rendi hovatartozása alapvetően meghatározta. A politikai, gazdasági és jogi hatalmat az örökletes jogállással felruházott személyek csoportja, a rendek birtokolták.
A rendi társadalomban elvben mindenkinek valamely közösséghez kellett tartoznia. A szabadságok és korlátozások nem személyhez, hanem ahhoz a csoporthoz (rend, település, egyház, céh) tartoztak, amelyben az egyén élt. A rendbe öröklés vagy kiválasztás alapján lehetett bekerülni. Ki melyik csoportba született bele, annak a szabályai voltak rá nézve kötelezőek.
A rendi társadalom ugyanakkor (különösen a bomlás jeleit mutató állapotában) számos köztes formát termelt ki. Ebben az értelemben beszélhetünk a 19. század első felében Magyarországon folyamatos társadalomról. Az átmeneti rétegek mintákat nyújtottak az alattuk állók számára, így ezek kulcsszerepet játszottak a kulturális értékek és a viselkedésmódok elterjedésében. A feudális kötelékeken kívül állók számaránya és súlya, a feudalizmus bomlási tüneteként, jelentősen nőtt korszakunkban (már az 1787-es népszámlálás idején kb. minden hetedik összeírt ilyennek tekinthető).
A rendi társadalom 1848 előtti állapota nagyfokú rugalmasságról tanúskodik, a forradalom utáni társadalom képe viszont a rendiség szívósságát mutatja. A régi szerkezet az előjogok felszámolásával nem tűnt el nyomban, hanem csak lassan alakult át, bizonyos vonásokat egy évszázadig is átörökített.
A rendi társadalom alapvetően két részre oszlott: nemesekre és nem nemesekre. A kiváltságosok között négy rendet különböztettek meg: a főpapokét, a világi főurakét, a köznemesekét és a szabad királyi városokét. A feudális társadalom piramisának csúcsán a király és családja, a főurak és a főpapok álltak.
A nemesség európai összehasonlításban szokatlanul népes volt: a korszak végén kb. 460 ezer fő, a lakosságnak 4,6 százaléka alkotta. Ehhez járult még 90 ezer erdélyi nemes, az ottani népesség 3,3 százaléka. (Ezt Európában csak a lengyel és a spanyol nemesség aránya múlta felül.) Területi elhelyezkedése egyenetlen: a nemesség aránya a volt Hódoltság határán fekvő megyékben a 13-16 százalékot is elérte, míg az egykor török uralta területeken az egy százalékot sem közelítette meg.
A köznemesség vagyoni helyzet szerint differenciálódott. A legélesebb választóvonal a nemesi birtokkal rendelkező és a birtoktalan nemesek között húzódott, de a birtokosokon belül is több kategóriát különböztethetünk meg. Felső rétegét a néhány száz családból álló bene possessionatus (jómódú birtokos) nemesség alkotta. A nemesség mintegy ötödét tette ki a közép-, illetve kisbirtokosok csoportja. A kiváltságosok zöme egyáltalán nem rendelkezett jobbágyokkal. Jobb esetben birtokolt egy telket, amelyet saját maga művelt (egytelkes vagy kurialista nemes), de jó részük ennyivel sem rendelkezett, őket armalistáknak hívták. Az armalisták közül sokan földesúri szolgálatba szegődtek, jobbágytelket vállaltak, mesterséget tanulva városi polgárságot szereztek, katonai vagy értelmiségi pályára léptek. A földesúri hatóság alá került vagy városba telepedett nemes személyi megkülönböztetését, kiváltságos helyzetét (adó- és közmunkamentességét, személyes szabadságát) számos törvény védte. (Erdélyben viszont a nemesek nagy része adózott.) Ez elsősorban a városokkal vezetett konfliktusokhoz, akik csak akkor engedtek falaik között nemest megtelepedni, ha az részt vállalt a közterhekből és alávetette magát a városi joghatóságnak. A jogilag egységes nemesség fikcióján a másik sebet 1836-ban az a törvény ejtette, amely a jobbágytelken élő nemeseket a közterhek viselésére kötelezte.
A nemesség alsó, feltételes jogállású rétegét alkották a helyi nemességgel bírók. Ezek a csoportok (egykor határőri vagy királyi szolgálatot teljesítő falvak lakói) kollektív nemességet kaptak az uralkodótól. Léteztek ilyen falvak a katolikus egyház (főleg az esztergomi érsekség) birtokain is, ezek lakóit predialistáknak nevezték.
Ami a polgárságot illeti: a magyar rendi jog alanyai a városok voltak, jogilag egységes polgári rendről nem, csak városi rendről beszélhetünk. A polgárokat megillető jogok tehát szorosan a lakóhelyükhöz kapcsolódtak.
A negyedik rend - a jogviszonyok helyi sokfélesége mellett - társadalmilag is erősen differenciálódott. A városi társadalmon belül éles választóvonal húzódott a polgárjoggal rendelkezők és a város ügyeinek intézéséből kizárt egyszerű városlakók között. Az utóbbiak esetében különbséget tettek az adófizetők (iparosok vagy kereskedők) illetve a bérmunkások és alkalmazottak között.
A jászkun kerület lakosságát az 1745-ös redempció tagolta jogilag: a redemptusokkal szemben megkülönböztettek irredemptusokat és zselléreket. A Székelyföldön a legelőkelőbb csoportot a földbirtokos primorok alkották. A köznemességnek a lófők (primipilusok) és a közszékelyek (pixidáriusok) feleltek meg, akik többnyire paraszti szinten éltek. E két kategória az ottani határőrvidék megszervezésével még polgár- és katonarenden levőkre is megoszlott.
A társadalomban való mozgási lehetőségüket tekintve a nemességhez közel álló szabadosok igen változatos képletet alkottak. Javarészt a polgári társadalom és a tőkés gazdaság előfutárait találjuk soraikban. Tagjai nem származásuk, hanem tanulás és/vagy hivatásuk révén emelkedtek ki. Legkiemelkedőbb csoportját a honoráciorok - "tisztesebb rendűek" - alkották, akik közé a nem nemesi származású hivatalnokok és értelmiségiek mellé gyakran a nagykereskedőket és gyárosokat is besorolták.
A társadalmi mobilitás megélénkülése egyre több átmeneti kategóriát hozott létre a paraszti világ határain is. Joghatóság szempontjából a jobbágysághoz tartoztak ugyan a 18. század nagy népmozgását szervező földesúri telepítők (soltészek, gerébek, kenézek) leszármazottai, de birtok- és (korlátozott) hivatalképességük a nemességhez közelítette őket. Hasonló köztes helyzetben éltek a nemes anyától és nem nemes apától származó agilisek, akik egyes (főleg dunántúli) vidékeken jelentős számban éltek.
A parasztság, tágabb értelemben a nem nemes agrárnépesség, már száma miatt is a leginkább összetett társadalmi képletet alkotta. Vagyoni, jogi, foglalkozási tagolódásáról - miképpen a többi rend esetében is - a következő fejezetek adnak áttekintést.
A rendi társadalom piramisának csúcsát alkotó főnemesség szinte érintetlenül őrizte meg tekintélyét, befolyását, birtokait 1848-ig. Kivételes állásuk alapját törvényhozási előjogaik, a közhatalom felső szintjeinek kézben tartása és a föld jelentős részének birtoklása teremtette meg.
A tiszti névtárak 1840-ben 4 hercegi (Esterházy, Batthyány, Pálffy és az 1842-ben kihalt Grassalkovich) családot, 79 grófi és 84 bárói nemzetséget soroltak fel. További 11 grófi és 20 bárói família csak Erdélyben rendelkezett birtokkal. A 200 nemzetség kb. 500 családja szinte külön világot alkotott a tekintélyelvű társadalomban.
A néhány száz mágnáscsalád kezében koncentrálódott a nemesi földbirtok közel kétharmada. Közülük kerültek ki a legnagyobb birtokosok, de távolról sem minden arisztokrata volt nagybirtokos. A 18. században a hivatali vagy katonai érdemekért kapott címhez már nem járt birtokadomány. Számos főrangú mindössze pár száz holdon gazdálkodott; ők elsősorban hivatali, bírói vagy tábornoki fizetésükből éltek.
A feudális rendszer válságának jellemző tüneteként az eladósodás az arisztokráciát sem kerülte el. Még az ország legnagyobb birtokosa, Esterházy Pál herceg is olyan mértékben eladósodott, hogy 1848 után csak távolabb fekvő uradalmainak feláldozásával kerülte el a csődöt. Esete nem volt egyedülálló. Maga Széchenyi István gróf is, saját vallomása szerint, ifjúkorában hasonló úton haladt a csőd felé. A Pálffy grófok vagy a Grassalkovich herceg birtokát csak az uralkodói beavatkozás (zárgondnok kirendelése) menthette meg.
Az arisztokráciának 1848 után is sikerült átmentenie vezető szerepét. A nagybirtokosok többsége viszonylag hamar kiheverte a jobbágyfelszabadítással járó megrázkódtatásokat. Az ország termőterületének közel negyede maradt a 600-700 család kezén. Voltak közöttük, akik a szabaddá vált birtokforgalmat máris ki tudták használni uradalmaik gyarapítására. (Például Károlyi György gróf zavartalanul folytatta 1848 előtt elkezdett birtokszerzéseit.) Pozícióik megőrzésében az államhatalom is támogatta őket: 1862-ben kibocsátott rendeletével az uralkodó megkönnyítette az elidegeníthetetlen és feloszthatatlan hitbizományok alapítását. Vezető szerepük érintetlen maradt a politikai, társadalmi és kulturális életben éppúgy, mint a születő tőkés vállalkozások igazgatóságaiban. A polgári jogegyenlőség bevezetése alig oldotta elzárkózásukat a házasodás vagy a társas élet terén. Legfeljebb az ötvenes-hatvanas évek fordulóján lazultak fel átmenetileg a korlátok. A nemzeti tüntetéssé vált bálokon arisztokraták és polgárok együtt táncoltak. Igaz, a főúri hölgyek "nem nyújtották keztyűs kezüket a szintén keztyűs kezű polgárhölgyeknek vagy fiatal embereknek, hanem - parfümtől büdös zsebbelieiket" - háborgott a főúri leereszkedésen egy polgár.
A nemes rendűeknek legfeljebb 20 százaléka rendelkezett kisebb-nagyobb birtokkal. Közülük pár százat sorolhatunk a bene possessionatusok (jómódú birtokosok) közé, további néhány ezren rendelkeztek szerényebb középbirtokkal.
A nemesség vagyoni rétegződését a napóleoni háborúk során több alkalommal összehívott inszurrekciók alkalmával készített összeírásokból ismerjük. 1809-ben, a nemesek utolsó hadba hívásakor mindössze 2750-en, a nemesi családfők alig 8 százaléka volt képes önerejéből gondoskodni fegyverzetéről és felszereléséről, a többi 32 ezer felkelésre kötelezett támogatásra szorult ősi kötelessége tényleges teljesítéséhez.
A kisebb földesurak birtokainak jelentős részében egyáltalán nem találunk úrbéres jobbágyokat, csak különböző szerződéses elemeket. A köznemesi birtoklás jellemző formája a közbirtokosság volt, vagyis egy helység határát csak elvileg osztották meg, gyakorlatilag azonban közösen használták a legelőt és erdőt, csak a regálékból és a jobbágyi szolgáltatásokból származó jövedelmen osztoztak meg. Egyes köznemesi családi birtokok általában számos, sokszor egymástól távol fekvő helység között eldarabolva feküdtek. Elszórt pusztai szántók, rétek, erdők makkoltatási és favágási haszna, a közlegelőkön tartott szarvasmarha és juhnyájak, kisebb-nagyobb szőlők, továbbá a fontos pénzforrásnak számító kocsmák képezték a nemesi gazdaság elemeit.
A középbirtokos réteg jelképévé a táblabíró alakja vált, akiről e korszakot a táblabírák korának is szokás nevezni. A táblabíró eredetileg a vármegyei törvényszék bírája, de a 19. század első felében már inkább csak tiszteleti cím, kitüntetés volt, amelyet a közélet minden valamirevaló szereplője megkapott.
Az államapparátus működtetésében kulcsszerepet játszott a birtokos nemesség. Ők töltötték be a Helytartótanács, a Kancellária és a felső bíróságok középszintű állásait, de a szakszerűség követelményének előtérbe kerülésével teret nyertek a mágnásokkal szemben a magasabb méltóságokban is. Az 1808-as országgyűlés felsőtábláján már tizenhárom köznemes főispán foglal helyet, és találkozunk köznemesekkel az országbírói, tárnokmesteri és kamaraelnöki méltóságban is. Mindig köznemes volt a személynök, valamint a királyi jogügyi igazgató. A sikeres karriert gyakran bárói vagy grófi cím koronázta meg, míg mások birtokszerzésre használták fel pozíciójukat.
A birtokos nemesség saját terepének azonban mindenekelőtt a vármegye számított, amelynek hivatalait szinte kizárólagosan birtokolta. A törvényhozásban is meghatározó a szerepük: ők képviselték megyéjük rendjeit az országgyűlés alsótábláján.
A racionális gazdálkodás térhódítása kiszélesítette a szakemberek iránti igényt; a nagybirtokok gazdatisztjei többnyire a köznemességből kerültek ki. A birodalom hadserege szintén számos köznemesi ifjúnak biztosított szerény, de úrinak elismert egzisztenciát.
Az 1848-as jobbágyfelszabadítás és a közös birtoklás felszámolása után a birtokos nemesség jó része olyan kevés földhöz jutott, hogy azon legfeljebb a paraszti életformát vállalva tudott volna megélni. Sokan, megrettenve ettől a lehetőségtől, gyorsan eladták birtokukat. Másokat az 1848 előttről magukkal cipelt adósságteher juttatott tönkre. A kárpótlási kötvényekből, akár veszteség árán is, minél előbb pénzt akartak látni. Ezt azonban a legritkább esetben fordították gazdasági beruházásra, inkább felélték. Sokakat akadályozott a váltásban az uralkodó mentalitás is, mely "szégyennek, zsidónak való piszkos mesterségnek tart minden kereskedést, minden ipar üzletet, s attól tart, ha ilyenbe keverednék, ősei megfordulnának sírjokban" - írta a nemesi világot belülről ismerő Mocsáry Lajos. Nehezen barátkozott a nemesség a korábban ismeretlen közterhek viselésével is.
Fájdalmasan érintette az önkényuralom éveiben a közélet hiánya a táblabírák utolsó nemzedékét, "ki, mióta megyegyűlés és sedria nincs, tökéletesen kiesett minden szerepéből s magát semmi újba betalálni nem tudja". Nem pusztán a közéleti szereplés élménye hiányzott persze: megrendült vagyoni viszonyai közepette megélhetéséhez égető szüksége lett volna magának s fiainak a közhivatali állásokra is, amelyet azonban az önkényuralom szolgálatában többségük nem akart vállalni.
Voltak persze, ha kevesen is, akik saját példájukkal igazolták a liberális reformellenzék programjának realitását a nemesi polgárosodásról. Nekik, akik már a reformkorban bekapcsolódtak az árutermelésbe, a jobbágyfelszabadítás csak átmeneti zökkenőt jelentett, és az ötvenes-hatvanas évek gabonakonjunktúráját kihasználva, még gyarapítani is tudták birtokaikat.
A köznemesség legalsó, egyben legnagyobb tömegét, mintegy négyötödét alkotó rétegét összefoglalóan kisnemességnek nevezzük. A több százezer főt számláló kisnemességben találunk egy-két jobbágytelekkel rendelkező "földesurat", saját nemesi földjén gazdálkodó kurialistát, más birtokán jobbágytelket művelőt, illetve birtoktalan, csupán nemeslevéllel rendelkező armalistát. A bármilyen kicsi birtokkal rendelkezők nemességét soha nem vonták kétségbe, az armalistákét viszont időnként megvizsgálták, más megyékbe költözve pedig igazolniuk kellett azt. A kurialisták mint birtokosok, könnyebben juthattak hivatalokhoz, így a felemelkedésre is több esélyük lehetett. Szegénységükre számos elnevezés utalt: kurta, hétszilvafás, bocskoros, kapcás, félsarkantyús nemes, parasztnemes.
A népesség növekedésével járó telekaprózódás, illetve az ezzel járó elszegényedés jelentős feszültségeket gerjesztett e rétegen belül. Anyagi viszonyai 1848-ig általában érezhetően romlottak, még ha jó hozománnyal vagy iskolázottság révén szerzett állásokkal egyesek kiutat találtak is a szegénységből. Jövedelmi viszonyaikra jellemző, hogy 1840-ben a Nógrád megyei nemesség 70 százalékának éves jövedelme nem érte el az 50 pengőforintot (még egy megyei hajdú vagy egy pesti mészároslegény is megkereste ennek legalább kétszeresét). A máramarosi bocskoros nemesek pedig 1809-ben csak kantár nélküli lovakon, gatyaszárban tudtak megjelenni az inszurrekción.
A kisnemesség éppen a rendiség utolsó évtizedeire tett szert politikai súlyra a vármegyékben. 1819-ben a kormányzat a tisztújítások alkalmával bevezette a fejenkénti szavazást. A megyei ellenállás letörésére kiküldött királyi biztosok elkezdték becsődíteni a politikai tapasztalatokkal nem rendelkező kisnemeseket az üléstermekbe. Ez a szokás hamar állandósult, és a reformkorban már mind az ellenzék, mind a kormány rendszeresen felvonultatta a tisztújítások és országgyűlési követválasztások alkalmával az etetéssel-itatással korrumpált kisnemesi hadakat. A politikai küzdelmekben eligazodni nem képes "bunkokrácia" véres verekedésekbe torkolló szereplése már-már működésképtelenné tette a "nemesi demokrácia" intézményeit. A kisnemesek a népképviseleti országgyűlés 1848-as létrejötte után is megőrizték választójogosultságukat, még ha az előírt vagyoni cenzusnak nem is feleltek meg. (Még a kiegyezés utáni évtizedekben is több tízezren szavaztak a "régi jogon", igaz, már nem örökíthették azt.)
1848 után a birtoktalan kisnemesi származású értelmiség igen kínos dilemma elé került. Aki nem boldogult a szabad pályákon (ügyvédként, gazdatisztként) annak a nélkülözés vagy a közmegvetést kiváltó hivatalviselés között kellett választania. A korábban is kétkezi munkából élő parasztnemesek és nemes mesterek viszonylag gyorsan betagozódtak a szabaddá vált parasztságba, illetve a városi kispolgárságba. Kiváltságos származásuk emlékét azonban nemcsak ők maguk és leszármazottaik őrizték egészen a 20. századig, de környezetük is számon tartotta, s nem ritkán respektálta is.
A parasztsághoz sokféle, egymástól eltérő helyzetű elemet soroltak; kisebb-nagyobb kiváltsággal rendelkezőket éppúgy, mint földtelen és földet már nem művelő csoportokat. Emellett nemcsak a rendi-jogi helyzet, hanem az életmód és a vagyonosság különbségei is megosztották a parasztságot.
Életmódjuk alapján parasztnak tekinthetők a jobbágytelken élő, gazdálkodó kisnemesek is, hiába különítették el magukat rátarti büszkeséggel. Szabad paraszt volt a jászkun, a hajdú, valamint a tiszai és a kikindai koronai és kamarai kiváltságos kerületek és a szepesi 16 "város" együttesen kb. 250-310 ezer lakosa, valamint azok a szabad székelyek és a falun élő szászok. Sajátos viszonyok között élt a kb. egymilliónyi határőrvidéki katonaparaszt is. A parasztságba tartozott a 700 ezer majorsági jobbágy, a szerződés alapján földet használó árendások (földbérlők) és a telepesek tömege is, miként a mezővárosok 700 ezer főt meghaladó lakosságának nagyobb része is.
A parasztságon belül a nagy többséget az úrbéres telkes jobbágyok és a zsellérek adták. 1805-ben a Magyar Királyságban 643 ezer férfit írtak össze a jobbágyok kategóriájában, a zsellérek száma a 800 ezerhez közelített. Ehhez járult mintegy 170 ezer erdélyi jobbágycsalád. Az 1848-as jobbágyfelszabadítás kb. 620 ezer jobbágy- és 910 ezer zsellércsaládot érintett a Magyar Királyságban. Az úrbéres népesség létszáma családtagokkal együtt a korszak elején hétmillió körül járt, a korszak végén a nyolcmilliót is meghaladta A szabad parasztoktól elkülönítette őket, hogy földesúri alattvalók voltak, de viszonyaik a majorságok népétől is különbözött, mivel az állam által védett úrbériség keretei között éltek. A Mária Terézia-féle rendezés érvényét az egyes országgyűlések újra meg újra megerősítették, az 1832-1836-os törvények pedig némileg módosították a parasztság javára.
A jobbágyságot főleg a vagyoni különbségek osztották meg. Az elszegényedés első okaként a telkek elaprózódását kell említenünk. Egyes szűkhatárú vagy soványabb talajú - főként felföldi, hegyvidéki - falvakban relatív túlnépesedés következett be, a telkeken jóval több család élt, mint amennyit azok a hagyományos gazdálkodás mellett el tudtak tartani. A földek aprózódása zselléresedéshez, a töredéktelkesek és a föld-, sőt háznélküliek számának és arányának rohamos emelkedéséhez vezetett. A zsellérség létszáma az ország egész területén 730 ezerről közel egymillió családra emelkedett, akiknek jó ötöde-negyede "házatlan" volt, tehát belső telekkel sem rendelkezett. A zsellérnek számítók jó része azonban nyolcadteleknél is kisebb földdel rendelkező töredéktelkes volt. De a telkes jobbágyok körében is leginkább a szegénység határán álló alsó középréteg, a fél- és negyedtelkesek száma nőtt.
A másik oldalon a kedvező helyzet vagy különleges előnyök számottevő vagyonok felhalmozódásához vezethetett. Ilyen tényező lehetett a kevesebb örökös és a jó házasodási stratégia, amely a telekaprózódást megállíthatta, vagy a másik házasfél vagyonával ellensúlyozhatta. A vagyonosodást segíthette a rendi helyzet - a kisnemesek adómentessége -, az urasággal vagy a felsőbbséggel tartott - korrupciótól sem mentes - jó viszony, vagy a községi vezetésben való részvétel, s legfőképpen a piacok közelsége.
A mezőgazdasági bérmunkások soraiban különbséget kell tennünk egyfelől az alkalmilag vagy rendszeresen, de szabadon munkát vállalók, illetve a más fedele alatt élő és a tartósan lekötött cselédség között. Az előbbiek jó része megőrizte önálló egzisztenciáját, saját kis földdel-házzal bírt. Ide sorolhatók a rövidebb időre szegődő nap- és hószámosok mellett az idénymunkát vállaló csoportok, a részes aratók és summások. (A 18. század óta egész falvak felnőtt, főként férfilakossága szerződött el és kelt útra, hogy főidényben a távol fekvő uradalmakban dolgozzon.)
A tartósan lekötött bérmunkások, a cselédek egy része a parasztgazdáknál, azok tanyáján vagy velük egy telken, olykor egy fedél alatt lakott, tőlük kapott ellátást. Az uradalmi cselédek, a majorságok állandó bérmunkásai, egész évre szegődtek el konvencióval, amelyben bérként nagyobb részt kenyérgabonát és más élelmiszereket, ruhadarabokat, illetve kisebb összegű pénzt kötöttek ki. A modern értelemben vett, valóban szabad bérmunka az intenzívebb műveléshez, bizonyos képzettséget igénylő feladatokhoz kapcsolódott. Az uradalmak kertészei, erdészei, vadászai, vincellérei jóval kedvezőbb munka- és életfeltételekkel, kisebb személyes függéssel vállaltak munkát.
Önálló mezőgazdasági kistermelésből élt az ország lakosságának több mint 90 százalékát kitevő parasztság döntő többsége. Kultúrájuk, mentalitásuk hasonlósága miatt a földdel alig vagy egyáltalán nem rendelkező, bérmunkára, fuvarozásra, háziiparra kényszerülő zsellérek, cselédek, sőt a vidéki iparosok jó része is a parasztsághoz sorolható. Ezek java része éppen a paraszti egzisztencia megteremtését, megszilárdítását tekintette életcéljának.
Az úrbériség nem volt merev rendszer, keretei folyamatosan változtak. Az úrbéres világ fizikai értelemben terjeszkedett: a jobbágytelkek száma a korszak folyamán 60 százalékkal, 150 ezerről 250 ezerre nőtt. Ennek ötöde volt tényleges növekmény, a többi korábban is (maradványföldként vagy irtásként) parasztok által használt földek telekké alakításával keletkezett. A folyamat oka a földesúri gazdaságok munkaerőigénye volt; több telek után több robot járt. Ez azonban nem eredményezte a jobbágyság jobb földellátását, mert a megnövekedett terület úrbéres népessége ennél is gyorsabban növekedett.
Másfelől ugyanakkor az úrbériség egyszerre visszaszorulóban is volt. Mind nagyobb terület került ki a rendszer keretei közül, és mind nagyobb számú ember kereste megélhetését olyan tevékenységgel (fuvarozás, vállalkozás, kereskedés, földbérlet), amely nem illeszkedett az úrbéri viszonyokba. Az allodiális területek jelentős részét a mintegy 700 ezer főnyi majorsági zsellérség művelte (az úrbéresekéhez hasonló terhek mellett).
Szűkült az úrbéresek által használt terület azért is, mert sok, az árutermelésbe bekapcsolódott földesúr növelni kívánta saját kezelésű gazdaságát. Ennek az szabott határt, hogy a jobbágyság elnyomorodása az ingyen munkaerőt veszélyeztette. Az uradalmak állataik (főleg juhaik) tömegével árasztották el a közös legelőket, 1836 után pedig - a törvény adta lehetőséggel élve - gyakran elkülönítették saját legelőrészüket. A korábban szabadon használt erdőket egyre több helyen zárták el a jobbágyok elől, másutt a vizek, nádasok teljes körű használatát korlátozták. A földesurak egy része visszaváltotta az irtványokat, mások a határ tagosításakor és rendbeszedése (rectificatio) alkalmával szerezték meg a jobb minőségű, kedvezőbb fekvésű földeket. Majorságok alakultak olyan helységekben, ahol korábban nem létezett allodiális föld, másutt az allodiális terület többszörösére nőtt.
Az úrbéri függést a 19. században egyre többen tartották összeegyeztethetetlennek a korszellemmel, konkrétan az egyéni szabadságjogokon alapuló társadalom ideáljával. Ám nem volt elhanyagolható a konzervatív felfogást vallók tábora sem, akik az úrbéri viszonyokat a rend és a társadalmi béke biztosítására elengedhetetlennek tartották. Ők az egész viszonyt patriarchális jellegűként fogták föl: az atyaian gondoskodó uraság ingyen szolgáltat igazságot a jobbágynak, akadályozza, hogy a községben visszaélések legyenek, vagy hogy a terheket aránytalanul osszák el, gátolja, hogy a közösség számára terhes egyének megzavarják a köznyugalmat. Úgy vélték, hogy az úrbéri rendszer bár alacsony szintű, de biztos megélhetést nyújt a jobbágyoknak, és megvédi őket a telkeket összevásárló "spekulánsoktól", akik különben egész falvakat tehetnének nincstelenné.
A földesurak között valóban sokan viselkedtek így, sőt egyesek a jobbágyok érdekeinek figyelembevételével hajtották végre az újításokat is. A jobbágyok azonban általában úgy ítélték meg, hogy a birtokosok, illetve gazdatisztjeik, bérlőik telhetetlen mohósággal törekednek a szolgáltatások növelésére és a majorsági földek kiterjesztésére. Nemzedékről nemzedékre szállt a meggyőződés, hogy az általuk használt föld valójában az övék, és a földesurak jogtalanul kényszerítik őket robotra. Az urak iránti mélységes bizalmatlanság éppen nem a viszony patriarchális jellegéről vallott.
A liberális reformellenzék tagjai nem vonták kétségbe, hogy az úrbéri rendszer a gyakorlatban patriarchális módon is működhet, mégis felszámolására törekedtek. Sokan osztották Széchenyi véleményét, mely szerint a földesúr-jobbágy viszony adott állapota miatt földbirtokból élni tisztességes ember számára erkölcsileg kényelmetlen. Az elvhű liberálisokat zavarta az urasági önkény lehetősége, mint mondták, nem biztos, hogy az uraság él is a jobbágy kiszolgáltatottságával, de az a tény, hogy e lehetőség fennáll, önmagában szégyenletes. A rendszert igazságtalansága mellett célszerűtlennek is tartották: adott "feudális" formájában a földbirtok a jobbágy kizsákmányolása esetén sem hoz elég hasznot. A földesúri tulajdonjogot azonban a reformellenzék is elismerte és azért a jobbágyfelszabadítást az uraság kárpótlásával tervezték megvalósítani.
Az úrbéres viszonyban szinte állandóan létező feszültségről a korszakunkban is gyakori parasztmozgalmak árulkodtak. A tiltakozás spontán formájának tekinthetjük az elvándorlást, amellyel elég sűrűn éltek az elégedetlen jobbágyok. A könyörgő, máskor tiltakozó parasztküldöttségek eljutottak a kormányhivatalok előszobáiba, Budára sőt Bécsbe, magához a királyhoz is. Évtizedes perek jelezték, hogy a jobbágyok a feudális jogrend keretei között is láttak esélyt érdekeik megvédésére. Amikor azonban ezek a remények szétfoszlottak, nem maradt más eszközük, mint az engedetlenség, egyes szolgáltatások megtagadása, sőt, nemritkán tüntetésekre és zavargásokra, kivételesen pedig erőszak alkalmazására, felkelésre is sor került. A legnagyobb ezek közül az 1831-es kolerafelkelés volt.
Igazi szabadulást a jobbágyi kötelékekből a váltság (megváltakozás) hozhatott. Ilyen kísérletek már a korszak eleje óta voltak; egyének számosan, de közösségek (mezővárosok, mint Nyíregyháza, Szentes, a muraközi szlovén falvak) is sikerrel próbálkoztak jobbágyterheik megváltásával. A szabadabb, szerződéses helyzet biztosítása - legalább részben - sok helységnek sikerült, az 1840-ben törvénnyel is biztosított teljes örökváltság azonban 1848-ig csak a jobbágyság 1,7 százaléknak jutott osztályrészéül.
A jobbágyfelszabadítás után a parasztság jogállapot szerinti sokszínű rétegzettsége értelmét veszítette, megindult a különböző jogállású agrárnépesség összeolvadása. A tagolódás legfontosabb ismérve ezután a vagyoni állapot, mindenekelőtt a földbirtok lett. Pontos birtokstatisztika híján csak annyit tudunk, hogy az úrbéresek kétötöde szabadult fel önálló gazdálkodásra alkalmas nagyságú földdel, zömében fél vagy negyed telekkel (általában 6 és 20 hold közötti területtel).
A többséget alkotó zsellérek a polgári társadalomban törpebirtokos földművelővé váltak, akiket nyomorúságos parcellájuk eltartani nem tudott, de a faluhoz kötött. Maguk és családtagjaik alkalmi bérmunkák vagy részesművelés vállalásával próbálták megszerezni a létminimumot. A közülük leszakadókkal feltűnően gyorsan szaporodott az 1860-as években a falusi nincstelenek tömege, összefüggésben a birtokrendezések befejeződésével, a nagy természeti csapások sorozatával (főleg az 1863-as aszállyal és a visszatérő marhavésszel). A falusi szegénység sokkal gyorsabban növekedett, mint ahogy a kapitalizálódó mezőgazdaság és a születő tőkés ipar felvehette volna a szabad munkaerőt. A "felesleges" emberek jó részét a nagy infrastrukturális munkáknál (vízszabályozások és vasútépítések) alkalmazták, létrehozva egy egyre népesebb réteget, a kubikusokét.
Voltak olyan elemei is a hagyományos társadalomnak, akiket nem életmódjuk miatt említünk a parasztsággal együtt, hanem azért, mert a társadalmi hierarchia legalsó fokán osztoztak vele. A tájak mainál nagyobb változatossága, a kiterjedtebb erdők, az Alföld jó harmadát borító mocsaras vadvízvilág és a puszták az életmód változatosságát eredményezték. E vidékeken széles tere maradt az ősfoglalkozások művelésének, illetve ezekhez kapcsolódott a szilaj pásztorkodás is. Az érintettek számát pontosan meghatározni lehetetlen; a nehezen megközelíthető vadvízvilág határain túl a társadalmi és állami ellenőrzés alig érvényesült, egyszersmind rengeteg átmeneti fok és állapot képezett hidat a falu társadalma felé. Az a terület viszont rendkívül kiterjedt volt, amely ennek életmódnak adott lehetőséget. E vidékeket csak a zsákmányolás és gyűjtögetés, esetleg szilaj pásztorkodás tette valamelyest - kevés embernek és alacsony szintű megélhetést biztosítva - hasznosíthatóvá.
Erdei, nádi gyűjtögetéssel a földművelő népesség is kiegészítette élelmét, de e tevékenységek sok helyen a fő foglalkozást képezték. A pákászok, valamint az év egészében a pusztán legeltető szilaj pásztorok, "rideg legények" közül sokan családot sem alapítottak, vagy attól az év nagy részében távol, kint a pusztán éltek. Nádkunyhókban húzták meg magukat, legfeljebb télre költöztek be a falvakba. Életformájuk sem igazodott a szigorúan szabályozott, földműveléshez igazított paraszti életrendhez, félig-meddig a törvényen kívül álltak. Soraikban üldözöttek, katonaszökevények és gonosztevők is menedéket találtak; az erdő és a mocsárvilág lett a betyárság fő rejtekhelye.
Az egész évben kinn legeltető szilaj pásztorok - bár egy részük valamekkora saját állományt is tarthatott - elsősorban a községek vagy piacra tenyésztő gazdák alkalmazottai voltak. A kishatárú falvak naponta kihajtott állatait falusi pásztor, a nincstelenek közül kikerülő csordás vagy csürhés őrizte. A halászok mestersége is helyenként önálló foglalkozási ággá vált. A földesúri jog fejében pénzt fizettek, vagy a zsákmány egy része az úré lett, és csak a többit fogyaszthatták, értékesíthették szabadon. Szegényes viszonyaik miatt lenézték őket, inkább egymás közt vagy szegényekkel házasodtak, mesterségük öröklődővé vált.
A városok, mezővárosok társadalmának derékhadát hagyományosan a földtulajdonos polgárok, kereskedők és a kézműves (kisiparos) mesterek alkották. Kiváltságaik és hatalmi pozícióik segítségével ők határozták meg e települések arculatát. A polgárok, céhek képviselői ott voltak a választott község (külső tanács) soraiban, és az inkább kereskedőkből, valamint városlakó nemesekből, hivatalnokokból álló magisztrátus (belső tanács) az ő érdekeiket is tekintetbe véve irányította a várost.
A céhek az iparűzők, a kereskedőtársulatok a kereskedők kisebb részét a többiek rovására segítették a biztos megélhetés és a társadalmi pozíció megőrzésében. A régi polgárság úgy tartotta, hogy az ő feladata a helyi lakosság, esetleg a szűkebb piaci körzet kielégítése, és ha erre elegendő az iparos és a kereskedő, minden új vállalkozó csak a régiek hátrányára működhet. Ezért a mesterré válás, illetve a társulaton kívüli működés elé korlátokat állítottak.
A céhek e korban már csak az elzárkózással és régi monopóliumaik segítségével tudták tagjaik egzisztenciáját szinten tartani. A céhes mesterek helyi fogyasztásra, megrendelésre termeltek, ritkán jártak vásárokra, új piacok keresését tehernek érezték, a vásározó kézművest lenézték. A szatócsok hasonlóképpen a hagyományos szűk piacból éltek. A régi nagykereskedők elsősorban az importáruk (gyakran luxuscikkek) terítésével foglalkoztak, vagy a generációk alatt kiépült kapcsolataikkal, megszokott árukészletükkel és hagyományos üzleti szokásaikkal kívántak bekapcsolódni a forgalomba. A régi típusú polgárság nem szakadt el teljesen a mezőgazdasági tevékenységtől sem. Részben az önellátásra törekedett, de bekapcsolódott a helyi piacra történő árutermelésbe is (leggyakrabban szőlője révén).
A régi polgári életviszonyokban kiemelt hely jutott a családnak. A legényeket például gyakran úgy bocsátották a céhbe, ha a mester leányát vagy özvegyét vették el. A polgár törekedett az önálló háztartás, saját ház szerzésére, annál is inkább, mert céhtagság, polgárjog és ház- és/vagy földtulajdonlás sok helyen szorosan összefüggő tényezők voltak.
Korszakunkban a régi típusú városi polgárság válságba jutott. A nehézkes hagyományos céhes ipar és a kereskedelem már nem tudta a társadalom gyakran változó igényeit és növekvő árucikk-keresletét kielégíteni. Nem volt képes felvenni azokat a tömegeket sem, amelyek az agrárvilágból kiléptek vagy kiszorultak. Nőtt a céhen kívüliek nyomása, egyre nehezebb volt a kiváltságok fenntartása. Politikai- és érdekellentétek voltak a polgárok és a polgárjoggal nem rendelkezők között éppúgy, mint az egyszerű polgárok és a hatalmat kisajátító városvezető patríciusok között.
Ellentét feszült a hagyományos polgárság és a kialakuló modern polgárság között is. A század eleji háborús konjunktúra és a kontinentális zárlat hatására meginduló árutermelés, az új típusú kereskedelem, a vállalkozók megjelenése által támasztott versenyben a régi polgárság lassan alulmaradt. Jól mutatja ezt az egyes városok fejlődésében tapasztalható különbség. Egykor tekintélyes, de kedvezőtlen fekvésű kiváltságos városok (mint a felvidéki bánya- és a kisebb erdélyi szász városok) lassabban fejlődtek vagy stagnáltak, és az árutermelésbe, tőkés forgalomba bekapcsolódó, az új elemeket vonzó polgárvárosok (például Eger, Nagyvárad, Miskolc, Veszprém stb.) megelőzték őket.
Az ellentét az egyes városokon belül is jelentkezett. A kiváltságos testületek rendszeresen tiltakoztak az új típusú vállalkozások ellen, például a pesti molnárcéh a Hengermalom, a pesti polgárság képviselői általában a Lánchíd létesítése ellen. Az új jelenségek azonban a régi polgárságot is elérték, és felbomlasztották a merev kereteket; a régi kapuk, városfalak lebontása szimbolikusan is példázza ezt a folyamatot.
A városi polgárság kiváltságos rétegei nem vesztették el egy csapásra előnyeiket a polgári forradalom után. Az önkényuralom előszeretettel ültette őket az önkormányzatukat vesztett városok vezetésébe. A nemzetiségi válaszfalak is sokat megőriztek jelentőségükből. A hagyományos vezető szerepet birtokló német polgárság előnyét a germanizáló kormánypolitika még növelte is: fiainak gyors karriert kínált a hivatalokban és a hadseregben. A régi polgárság pozícióvesztése inkább abban állt, hogy tekintélyük csökkent a gyorsan növekvő vállalkozói vagyonok tulajdonosaival szemben. Közülük viszonylag kevesen kapcsolódtak be a kibontakozó tőkés fejlődésbe. Leggyakrabban még az öröklött vagy időben szerzett ingatlanvagyon révén sikerült átmenteniük a régi vagyoni pozíciót. A városiasodás, a rohamosan emelkedő ingatlanárak és lakbérek különösebb vállalkozó kedv nélkül is nagypolgári szintű vagyonhoz és jövedelemhez juttatták egy-egy belvárosi ingatlan tulajdonosát.
A századelő konjunktúrája megteremtette a vállalkozó réteg kialakulásának feltételeit. A társadalom felgyorsuló gyarapodása új igényeket támasztott. Ezeknek a kielégítésére a céhes ipar és a hagyományos kereskedők egy része nem volt képes, sőt, fel sem ismerte azokat. A szélesedő, tömegesedő piac nagy mennyiségű, de olcsóbb, egyszerűbb kivitelű terméket kívánt, emellett számos olyan új árucikket, amelyeket gyakorlat és szakértelem híján a céhes ipar elő sem tudott állítani. Ezeken a területeken új lehetőségek nyíltak a vállalkozó szelleműek előtt.
Az első vállalkozók egyik része a napóleoni háborúk alatt agrártermékek nagykereskedelméből halmozta fel tőkéjét, majd pénzét hitelügyletekkel gyarapította. A központokban, elsősorban Pest-Budán letelepedő vagyonos kereskedők földet, házat vásároltak, néha nemességet szereztek, de megmaradtak a vállalkozásoknál. Többségük magyarországi eredetű volt: német polgár, rác-görög kalmár, a kereskedelembe bekapcsolódó (korábban árutermelő) magyar cívis, sőt nemes is akadt soraikban. Nagy számban kerültek közéjük zsidók, akiket a rendi keretekből való kiszorítottság rá is szorított a változatos kereseti lehetőségek felkutatására.
A vállalkozókra hárult az utazgatás, alkudozás, áru- és piacfelkutatás mások által ritkán vállalt fáradsága. A haszon érdekében rugalmasabban viselkedtek, bátrabban váltottak tevékenységi kört, árucikket és kereskedelmi partnert, mint a régi céhes kereskedők. Így tértek át a hitelügyletekre, iparcikk-kereskedelemre, de részt vettek olyan nagy jövőjű vállalkozásokban is, mint a vasútépítés, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank alapítása, sőt a gyáriparba is befektettek.
A vállalkozók másik csoportja ipari szakértelme révén emelkedett ki a kisipar és bérmunka keretei közül. Vállalkozásuk ennek megfelelően saját műhelyükből fejlődött ki és ipari tevékenységre alapozódott, lépésről lépésre jutottak el a gyáralapításig.
A vállalkozók között szép számmal akadtak birtokosok is; városi polgárok, nemesek és arisztokraták egyaránt. Tevékenységük elsősorban saját terményeik értékesítésére irányult, ezért a forgalmazással (közlekedés, hitelélet) és a feldolgozással (malom-, szesz- és cukoripar) foglalkozó vállalkozások érdekelték őket. Andrássy György például a birtokain és közelében található szénre és ércre támaszkodva vasgyártásba akart kezdeni. Széchenyi a forradalom küszöbén már jövedelmének harmadát vállalkozások hasznából szerezte, vagyonának egy - az egyébként korszerűsített cenki uradalommal azonos nagyságú - része pesti házakban, telkekben, valamint gyárrészvényekben és más értékpapírokban feküdt.
A negyvenes évek statisztikái mintegy húszezer állami (királyi), városi és megyei tisztviselőt vettek számba. A közhivatalnokoknak csak egy részét tekinthetjük az értelmiség részének, viszont egyértelműen oda sorolandó a mintegy 5 ezer ügyvéd, valamint 2500 orvos, sebész és gyógyszerárus, továbbá 10 ezer tanár.
Értelmiségi volt, de nem a városi, hanem, a vidéki intelligencia számát gyarapította a kb. 14 ezer fős gazdatiszti réteg tanultabb, műveltebb része és a falusi-mezővárosi jegyzők. Az utóbbiak számát nehéz felbecsülni; a falvak jelentős része nem tudott nótáriust fogadni, hanem a tanítóra, kántorra bízta e teendőt, a gazdagabb mezővárosok viszont több jegyzőt is alkalmaztak. A nemesi és nem nemesi értelmiség összlétszámát az 1840-es években már 50 ezerre becsülték.
E csoport igen sokféle társadalmi rétegből merítette utánpótlását. A kisnemesek - ha volt pénz taníttatásukra - kifejezetten terelték fiaikat e pályák felé. A cívisek, árutermelő és vagyonosabb parasztok, valamint a kispolgárok számára az értelmiségi foglalkozás kiemelkedést jelentett az alacsonyabb helyzetből, sőt esetleg a további vagyonosodás és emelkedés lehetőségét is felvillantotta. A nem nemesi eredetű értelmiség, a honoráciorok csoportja a 18. század második felében alakult ki. Növekvő számuk és jelentőségük kiemelte őket az alávetett jobbágyság sorából.
Az értelmiség legfőbb problémája az elhelyezkedés volt. A rendi világ válsága és a felemelkedés vágya ugyanis sokakat hajtott a tanulás felé. Mind a közszellem, mind az iskolaszerkezet a hagyományos, a rendi világban nagyra becsült pályák felé terelte a fiatalokat: túlnyomó részük jogot tanult. Annyi ügyvédre, közhivatalnokra azonban nem volt szükség; viszont kevesen akartak szakemberré, (kereskedelmi ügyekben szaladgáló üzletemberré, mérnökké vagy újságíróvá) válni. De ha ilyen pályát céloztak meg, akkor szembe kellett nézniük a képzési lehetőségek hiányával. A szélesedő értelmiség átlagos műveltsége nagy, sőt a betöltött hivatalnoki munkákhoz néha túlságosan is magas volt. Nyelveket tudó, magasan képzett, európai műveltségű emberek vártak szegényes, alacsonyabb képzettséget igénylő állásokra, miközben szakértelmiségiekből hiány mutatkozott.
E rétegben az úri, a polgári és a tisztviselői értékrend jellemzői egyaránt megtalálhatók. A függő helyzetű hivatalnokok és tanárok jó részéből hiányzott a rugalmas, önálló polgári mentalitás, sokukat rendies hivatástudat, a függőség elfogadása, szolgálatban gondolkodó lojalitás jellemzett. Az értelmiség tehát nem tekinthető minden vonatkozásban polgári alakulatnak.
1848 után a közigazgatás számos új szakterülettel és intézménnyel bővült (például telekkönyvezés, adó- és pénzügyigazgatás), az igazságszolgáltatás szakszerűsödött, bővült az oktatás és az ipar szakemberigénye. Fiatal értelmiségiek mind nagyobb számban választották a hagyományos (és amúgyis közmegvetéssel járó) közhivatali pályák helyett a tanári, mérnöki pályát. A jobbágyfelszabadítást követő birtokrendezés, illetve a kataszteri felmérés óriási munkája például másfél-két évtizeden át óriási keresletet támasztott földmérőkre. Az értelmiség utánpótlását jórészt önmaga szolgáltatta, de a birtoktalan nemesség, a szerény vagyonú polgárság is növekvő számban irányította fiait értelmiségi pályára. A jogegyenlőség legfeltűnőbb következménye azonban az iskolákban a zsidó diákok számának gyors növekedése volt.
A városlakók jelentős része a polgárság alatti rétegek heterogén csoportjába tartozott. A hagyományokhoz leginkább kötődő csoport a céhlegényeké és inasoké volt (a század közepén 100-110 ezer fő). Ők félig alkalmazotti, félig patriarchális viszonyban álltak mesterükkel, és törekvéseik (a céhbe jutás, mesterré válás) miatt egyszerre alkották a régi céhes polgárság utánpótlását és ellenfelét. A legények egy része, az inasok többsége nem rendelkezett önálló egzisztenciával. Sorsuk bizonytalan volt: válságidőszakban a mesterek felmondási idő nélkül tehették utcára legényeiket. Leginkább azonban az önálló mesterré válás akadályozását nehezményezték. Hasonlók mondhatók el a kontárok egy részéről is; a kirekesztettek nem feltétlenül megszüntetni szerették volna a céhrendszert, hanem bejutni a keretei közé. A tagság lehetőségéből kizárt zsidó iparosok például Pesten önálló zsidó céh alapításával kísérleteztek.
A reformkorra tehető a modern bérmunkásság születésének kezdete. Közülük leghosszabb múltra a bányászok tekinthettek vissza: együttes számuk 10 ezer felett lehetett. A gyárak, manufaktúrák munkásainak számát 1791-ben 10 ezerre becsülték; az 1840-es években már egyedül Pest üzemeiben többen dolgoztak ennél. Az Erdély nélküli Magyarország ipara kb. 100 ezer munkásnak adott kenyeret a forradalom előtt, és kb. egynegyedük dolgozott gyárakban és manufaktúrákban. Az ipari munkásság létszáma a kiegyezésig legalább megduplázódott. Az 1869-es népszámlálás idején (most már Erdélyt és a bányaipart is beszámítva) csaknem négyszázezer főt írtak össze munkásként.
A munkásság életkörülményei és munkaviszonyai szélsőséges különbségeket mutattak. Megjelent a női és gyermekmunka is, bár nálunk - a textilipar fejletlensége miatt - nem vált jellemzővé. A gyermekek foglalkoztatását 1840-ben napi nyolc órában maximálták, a felnőttek sokszor 12-16 órát is dolgoztak, gyakran egészségtelen, veszélyes helyeken.
A városi szegénység kiapadhatatlan utánpótlását a falvakból áramló népesség jelentette. Pest a negyvenes években tele volt nyomorgókkal és koldusokkal, akik minden tilalom ellenére kéregetve szegődtek a polgárok nyomába. A még csak születőben lévő modern városnak nem voltak eszközei a szociális problémák kezelésére. A városok a saját lakosaik közül kikerült szegényeket csavargóként kezelték és kényszerítették őket arra, hogy az angol mintára létesített dologházban dolgozzanak. Ezért szerény ellátást kaptak, és lehetőséget bizonyos munkák, ismeretek elsajátítására. A jövevényeket, idegeneket pedig egyszerűen kitoloncolták a város határain kívülre. Az érintettek számát nehéz felbecsülni: a 100 ezer lakosú Pestre az 1846-1847-es éhínség idején 20 ezren érkeztek, a "kizsuppolás" pedig 7 ezer főt érintett.
POLITIKA ÉS HADÜGY
A nemzetté válás kora (1790-1848)
Válaszok a felvilágosodás és a nacionalizmus kihívására
Politikai irányzatok az 1790-es években
Az udvar és a rendek küzdelme az 1790-1791-es országgyűlésen
A forradalom hatása és ellenhatása
Magyarország a francia háborúk idején
I. Ferenc kormányzata uralkodásának első szakaszában
A király és a rendek kompromisszuma
A magyar részvétel a francia forradalom és Napóleon elleni háborúkban
Az 1809. évi hadjárat és az utolsó nemesi felkelés
Az abszolutizmus és a rendek 1812 és 1825 között
A kompromisszum felbomlása
Az abszolutizmus
A rendi-nemzeti ellenállás
Az új kompromisszum és az elmaradottság tudatosodása
A császári-királyi hadsereg (1815-1848)
A reform programjai. A magyar liberalizmus születése
A reformtábor formálódásának kezdetei
Széchenyi István kezdeményezései
Wesselényi Miklós programja
Az 1832-1836. évi országgyűlés
Kormányterror és kompromisszum
Hadügyi reformtervek a reformkorban
Küzdelmek a reformokért az 1840-es években
A Pesti Hírlap és az érdekegyesítés programja
A magyar nacionalizmus
Az újkonzervatívok fellépése
Az 1843-1844-es országgyűlés
Az adminisztrátori rendszer és a megyekérdés
A pártok megalakulása és a programok
Az utolsó rendi országgyűlés
Polgári forradalom és szabadságharc (1848-1849)
A forradalom és az átalakulás
Az európai forradalmak
Kossuth március 3-i beszéde
A bécsi forradalom és a pozsonyi küldöttség
Az osztrák alkotmány
A pesti forradalom
Batthyány Lajos miniszterelnöki kinevezése
A Batthyány-kormány
Az áprilisi törvények tartalma
A társadalmi átalakulás kérdései
Az úrbér eltörlése és a kárpótlás
A céhes ipar és az átalakulás
Az önálló magyar hadsereg
A hadügyi önállóság megteremtése
A nemzetőrség
Az első népképviseleti országgyűlés
Az áprilisi törvények továbbfejlesztése és az olasz segély
A pénzügyi önállóság megteremtése, az osztrák és a magyar kormány vitája
Magyar belpolitika a szabadságharc időszakában
A kormány lemondása. Az országgyűlés radikalizálódása
Lamberg kinevezése és halála
Az Országos Honvédelmi Bizottmány
Az október 3-i királyi kézirat
A parasztkérdés
Ferenc József trónralépése
Az olmützi alkotmány
A trónfosztás és a Függetlenségi Nyilatkozat
A Szemere-kormány
Zsidók a szabadságharcban. Az emancipáció
A magyar külpolitika és a nemzetiségi kérdés
A Batthyány-kormány külpolitikája
A nemzetiségi mozgalmak
A délvidéki háború kitörése
Magyarország és Erdély uniója
A nagyhatalmak és a magyar szabadságharc
A brit és a francia kormány magatartása
A Habsburg Birodalom az európai politikában 1849 tavaszán
Az orosz intervenció diplomáciai előkészítése
Magyar-román tárgyalások 1849 tavaszán
A szabadságharc katonai története
Az őszi és téli hadműveletek a Délvidéken
Jellacic hadjárata
Az erdélyi hadszíntér 1848 őszén
A császári-királyi fősereg támadása 1848 decemberében
A pesti haditanács és az 1849. januári hadjárat
Az erdélyi hadszíntér 1849 elején
A függetlenségi harc kezdete: a tavaszi hadjárat
A Délvidék felszabadítása
Az orosz beavatkozás és az erőviszonyok
Görgei felvidéki hadjárata és a Délvidék helyzete
Az erdélyi hadjárat 1849 nyarán
Temesvár és Világos
A megtorlás
Az önkényuralom kora (1849-1867)
Zsarnokság és modernizáció
Az egységes birodalom vágyképe
A császári-királyi hadsereg 1849-1867 között
Magyarország betagolása a birodalomba
Polgári rend - szabadságjogok nélkül
A jobbágyfelszabadítás végrehajtása
Politikai hangulatviszonyok
Az emigráció
A nemzetiségek
Az 1859. évi hadjárat
Az önkényuralom megingása
Az 1866. évi hadjárat
A kiegyezés
TÁRSADALOM
Népesedési viszonyok
A népességszám, népmozgalom
A század járványa: a kolera
Éhínségek
A felbomló rendi társadalom
A rendiség
A rendi szerkezet
A mágnások
A birtokos nemesség
A kisnemesség
A paraszti világ
Az úrbéres viszony válsága és megszűnése
A paraszti világ peremén
A régi polgárság
A modern polgárság kezdetei
Értelmiségiek, tisztviselők
A polgárság alatti rétegek
